Stephen King - A Remény Rabjai FORDÍTOTTA BIHARI GYÖRGY ELEKES DÓRA NAGY ATILLA POLGÁRDI PÉTER A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: AZ I-II. ÁLLATTEMETŐ BILINCSBEN BORZALMAK VÁROSA CARRIE CHRISTINE CUJO DOLORES HALÁLOS ÁRNYÉK A HALÁLSORON I-VI. HASZNOS HOLMIK A HOLTSÁV A KÉT ROSE A NAPKUTYA NEM JÖN SZEMEMRE ÁLOM A RAGYOGÁS RÉMÁLMOK ÉS LIDÉRCEK A RÉMKOPPANTÓK RÉMÜLETA SIVATAGBAN SORVADJ EL! A TALIZMÁN TITKOS ABLAK, TITKOS KERT TORTÚRA A TŰZGYÚJTÓ Richard Bachman néven: A RENDCSINÁLÓK SORVADJ EL! EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1998 STEPHEN KING: DIFFERENT SEASONS PENGUIN BOOKS USA INC, 1982 PUBLISHED BY AGREEMENT WITH THE AUTHOR AND THE AUTHOR'S AGENTS, RALPH M. VÍCINANZA, LTD. COPYRIGHT ©1982 BY STEPHEN KING HUNGARIAN TRANSLATION ©BIHARI GYÖRGY, 1998 ELEKES DÓRA, 1998 NAGY ATILLA, 1998 POLGÁRDI PÉTER, 1998 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente, igazgató Szedte az SZBÉ Bt. Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft.
Felelős Mike Ferenc Készült Kaposváron, 1998-ban Felelős szerkesztő Dezsényi Katalin A fedélterv és a tipográfia Sz. Bodnár Éva munkája Műszaki vezető Névery Tibor Készült 36,97 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 6351 6 A MESE A LÉNYEG, NEM A MESEMONDÓ. A mocskos tettnek mocskosul kicsi az értéke. AC/DC A verebek csiripelték el nekem. NORMAN WHITFIELD Tout s'en va, tout passe, l'eau coule, et le coeur oublie. (Minden elmúlik, ahogy a víz is elfolyik, ahogy a szív felejt.) FLAUBERT A Remény Rabjai Azt hiszem, az Államok szövetségi börtöneiben szinte mindenütt akad olyan fickó, aki megszerzi, amire szükséged van. Kézzel sodort spanglit - persze ha buksz az ilyesmire, akár füveset is -, egy üveg brandyt, hogy megünnepeld a lányod vagy a fiad érettségijét, vagy majdnem minden mást... Bizonyos határokon belül. Am ez nem volt mindig így. Húszévesen kerültem Shawshankbe, és ebben a boldog családban azon kevesek közé tartoztam, akik megfizettek azért, amit tettek. Gyilkosságot követtem el. Feleségem nevére aki három évvel volt idősebb nálam - nagyobb összegű biztosítást kötöttem, majd megpiszkáltam az apjától nászajándékba kapott Chevrolet kupé fékrendszerét. Minden úgy történt, ahogy elterveltem, egy dolgot kivéve, ami nem volt benne a pakliban, hogy Castle Hillről lefelé menet megáll, felveszi a szomszédasszonyt s újszülött kisfiát, és együtt mennek be a városba. Az autó fékrendszere kiengedett, és száguldva keresztültört a városi park bokrain, majd egyre jobban felgyorsult. A bámészkodó járókelők elmondása szerint úgy ötvenmérföldes sebességgel vagy még többel nekiütközött a polgárháborús emlékmű talapzatának, és lángba borult. Persze az sem szerepelt a terveim között, hogy elkapnak, de megcsíptek. Kaptam is egy hosszú beutalót ide. Maine-ben nem ismerik el a halálbüntetést, de a kerületi ügyész megkártyázta, hogy hármasgyilkosság vádjával életfogytot kapjak; minden egyes kioltott életért egyet-egyet. Ez hosszú-hosszú időre meghiúsította minden reményemet. A bíró tettemet förtelmesen gonosz bűnténynek minősítette, amit nem is tagadok, de már ez is a múlté. Ha érdekel a történet, utánanézhetsz a Castle Rock-i Harsona megsárgult lapjain, ami hatalmas főcímmel közölte ítéletem körülményeit, habár egy kissé vicces, és csip-csup, dolognak tűnhet - mint egy leves hirdetés - azokhoz a hírekhez képest, amelyek Hitlerről, Mussoliniról és Franklin Delano Rooseveltről szóltak akkortájt. Megkérdezheted persze, hogy jó útra tértem-e. Ennek a szónak a jelentését nem ismerem, legalábbis úgy nem, ahogy ezt a börtönökben és fegyintézetekben értik. Véleményem szerint ezt a politikusok találták ki; lesz rá időm bőven, hogy rájöjjek az értelmére, de ez még a jövő zenéje... olyan lecke, tanítás, amit a fegyencek hamar kitörölnek a gondolataikból. Fiatal, jóképű srác voltam a város szegénynegyedéből. Felcsináltam egy gyönyörű, durcás, makacs
leányzót, aki a Carbine Street egyik pompázatos kúriájában lakott. Az apja áldását adta a házasságunkra, azzal a feltétellel, ha beállok dolgozni az öreg optikai vállalatához, és „önerőből felküzdöm magam”. Hamar rájöttem, mit ért ezen, odahaza úgy uralkodott rajtam, mint egy engedetlen háziállaton, amely nem kifejezetten szobatiszta, és talán még marni is képes. Így aztán elegendő gyűlölet halmozódott fel bennem ahhoz, hogy elkövessem azt, amit megtettem. Ha kapnék egy újabb lehetőséget, nem hiszem, hogy ismét megtenném, de ebből még nem következik, hogy jó útra tértem. Egyébiránt nem magamról akarok mesélni, hanem egy különös figuráról, akit Andy Dufresne-nek hívtak. De mielőtt még nekikezdenék Andy történetének, néhány dolgot el kell mondanom magamról. Nem tart sokáig. Ahogy már említettem, én voltam az anyagbeszerző itt, Shawshankben negyven istenverte évig. Ez persze nemcsak olyan csempészárukat jelentett, mint a különleges koporsószögek, piák - habár ezek a cuccok szerepeltek a toplista élén -, de sok ezer olyan árut is az itt lakóknak, ami odakint teljesen törvényes, ám amihez nehéz hozzájutni itt a hűvösön azoknak, akiket azért hoztak be, hogy megbűnhődjenek tettükért. Ismertem egy tagot, akit egy kislány megerőszakolásáért és több tucat szemérem elleni vétségért varrtak be, neki szereztem három darab rózsaszín vermonti márványt, amiből ő három nagyon pofás szobrocskát faragott - egy kisdedet, egy fiút és egy szakállas fiatalembert. El is nevezte Jézus három életkorának - ezek most egy volt nagykutya szalonjának a díszei, aki egykor az állam kormányzójának mondhatta magát. Aztán van itt egy ember, akire emlékezhetsz, ha Massachusetts északi részén cseperedtél föl: Robert Alan Cote. 1951-ben megpróbálta kirámolni a Mechanic Falls-i First Mercantile Bankot, és a rablás vérfürdővé változott; a végeredmény hat halott: ketten a bandából, három túsz és egy fiatal szövetségi zsaru, aki rosszkor, rossz helyre toppant be, és aki mindezért golyót kapott a szeme közé. Cote-nak volt egy éremgyűjteménye. Természetesen a smasszerek nem engedték volna meg, hogy behozza, de egy kis segítséggel - az anyja közreműködésével és egy közvetítő révén, aki a mosodai teherautó sofőrje volt - el tudtam intézni neki. Megőrültél, Bobby - figyelmeztettem -, hogy egy éremgyűjteményt akarsz tárolni itt, ebben a rácsos hotelben, ami hemzseg a tolvajoktól. Rám nézett, elmosolyodott, majd így szólt: „Tudom, hogy hova dugjam. Elég tuti a hely. Csak semmi izgalom.” És igaza is lett. Bobby Cote 1967-ben agytumorban meghalt, de az éremgyűjtemény a mai napig nem került elő. Valentin-napra csoki emberkéket kerítettem, aztán három zöld tejturmixot a McDonald'sból egy lökött ír fazonnak, O'Malleynek, Szent Patrick ünnepére. De még egy éjszakai vetítést is elintéztem feketén, olyan szaftos filmekkel, mint a Mély torok és a Miss.. Jones ördöge, egy húszfős csoport részére, akik összedobták vagyonkájukat, hogy meglegyenek a filmek... igaz, az előadásom nem volt mindenki ínyére, így egy hét jutalomszabadságot kaptam érte a sötétzárkában. A rizikó persze benne van a pakliban, ha ilyesmibe kezdesz. Szereztem még enciklopédiákat, kúrós könyveket, olyan mókás újdonságokat, mint a tenyérbizgentyű, viszketőpor, és több alkalommal akadt olyan is, aki a feleségétől vagy a barátnőjétől akart egy-egy ínycsiklandó bugyit... Gondolom, tudod, hogy mire kell az ilyesmi a sütéseknek, mikor a hosszú éjszakák szárnya rájuk borul, és az idő vágni tud, mint a borotva. Mindezt persze nem grátisz, sőt egyes áruk beszerzői értéke egész tekintélyes summára rúgott. De mindezt nem csupán a pénzért csináltam; hisz mire jó nekem a lóvé? Soha nem lesz belőlem Cadillac-tulaj, nem repülök két hétre Jamaikába sem, mondjuk, februárban. Ugyanaz az ok vezérelt, mint a hentest, aki csak friss húst ad el: jó volt a hírem, és ezt meg is akartam tartani. Mindössze kétfajta áru volt tabu a számomra: a fegyver és a kemény drog. Nem engedhettem meg magamnak, hogy valaki felsegítse magát vagy mást a
felhő szélére. Elég gyilkosság terhelte már a számlámat így is a hátralévő életemre, úgyhogy volt min eltöprengenem. Aha, olyan vagyok, mint egy született Neiman Marcus. És akkor, amikor 1949-ben Andy Dufresne megkeresett, s megkért, hogy csempésszem be neki a börtönbe Rita Haywortht, azt mondtam, semmi gond. És nem is okozott problémát. Amikor Andy 1948-ban bekerült Shawshankbe, harmincadik életévében járt. Jó benyomást keltő, apró emberke volt, homokszín hajú és kicsi, ügyes kezű. Aranykeretes szemüveget viselt. Körmei mindig ápoltak voltak, és ragyogtak a tisztaságtól. Tudom, hogy viccesnek hathat az, hogy erre emlékszem, de mindent összevetve Andy így maradt meg az emlékezetemben. Mindig úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki, mint aki elképzelhetetlen nyakkendő nélkül. Odakint egy hatalmas portlandi bank befektetési alelnöke volt. Az ő korában ez remek munkának számított, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb bank mennyire konzervatív... és ezt a vaskalaposságot még szorozd meg tízzel, ha New England-ben jársz, ahol a helybeliek nem szeretik egy másik emberre bízni a pénzüket, hacsak az a pofa nem kopasz, sánta, vagy nem huzigálja állandóan a nadrágját azért, hogy a sérvkötőjét a helyére igazítsa. Andy a felesége és annak szeretője meggyilkolásáért került hűvösre. Azt hiszem, már említettem, hogy a sitten mindenki ártatlan. Szegény ördögök úgy hajtogatják ezt a szentírást, mint azok az álszentek, akik felolvasást tartanak a tévében a Jelenések Könyvéből. Azt tartották, hogy a kőszívű, kemény tökű bírók, a kontár zugügyvédek vagy egyszerűen csak annak az áldozatai, hogy rossz csillagzat alatt születtek. A szájuk idézte ugyan ezt a szentírást, de az arcuk mást tükrözött. A legtöbbjük valóban olyan szerencsevadász, aki rendszerint bakot lőtt, nem volt jó semmire, és a legnagyobb szerencsétlensége az volt, hogy az anyja világra hozta. A Shawshankben töltött éveim során kevesebb, mint tíz elítéltet ismertem, akiknek hittem az ártatlanságában. Andy Dufresne is közéjük tartozott, noha csak hosszú évek múlva bizonyosodtam meg efelől. Ha a Portlandi Fellebbviteli Bíróság esküdtszékének a tagja lettem volna, amely 1947-48-ban az ügyét tárgyalta hat viharos héten át, akkor én is bűnösnek mondtam volna ki. Pokoli egy ügy volt, frankón, cefetül szaftos kis eset minden beleillő kellékkel. Vegyünk egy társasági kapcsolatokkal rendelkező nőt (hulla), egy helyi sportolót (szintén hulla) és egy prominens fiatalembert a vádlottak padján. Adva volt mindez, plusz habnak a tortára még az a botrányos tett, amit az újságok előszeretettel szellőztettek meg. A vád számára a dolog teljesen sima ügy volt. Maga a tárgyalás is csak azért tartott ennyi ideig, mert a kerületi ügyész tervei között az szerepelt, hogy indul a képviselő-választásokon, és azt akarta ezzel elérni, hogy a választópolgár, akár egy szürke egér kispista is jól bevésse a képét az emlékezetébe. Így támadt vihar egy biliben, egy vérbeli törvényes cirkusz, olyan nézőkkel, akik a lógó mínuszok dacára nem átallották már hajnali négykor letáborozni a bíróság elé a bebocsátás és az ülőhely hiú reményében. A vád bizonyítéka, amit Andy soha nem tagadott, a következő volt: felesége, Linda Collins Dufresne 1947 júniusában érdeklődni kezdett a golf iránt a Fallmouth Hills-i Country Clubban. Neje valóban leckéket vett négy hónapig; az instruktora egy Fallmouth Hills-i profi golfozó, Glenn Quentin volt; 1947 késő augusztusában Andy tudomást szerzett arról, hogy a felesége Quentin szeretője lett; Andy és Linda Dufresne éles vitába keveredtek 1947. szeptember tizedikén, veszekedésük tárgya az asszony hűtlensége volt. A férfi azt vallotta, Linda örült, hogy a dolog végre kiderült, mivel torkig volt ezzel a bújócskával. A felesége azt is közölte, hogy feltett szándéka: elintézni a gyors válást Renóban. Andy erre azt mondta, hogy szívesebben látná viszont a pokolban, mint Renóban. Az asszony elment, és az éjszakát Quentin bérelt bungalójában töltötte, nem messze a golfpályától. Másnap reggel a takarítónő talált rá mindkettőjük hullájára az ágyban. Mind a két áldozatot négy lövés érte.
Ez az utolsó tény nyomott legtöbbet a latban Andy bűnösségét illetően. A kerületi ügyész politikai törekvései által fűtve nagy népszerűségre tett szert nyitó és összegző vádbeszédével. Elmondása szerint Andrew Dufresne nem azért aljas, mert mint férj vérforraló bosszút tervelt ki hűtlen felesége ellen - szónokolt a kerületi ügyész -, mert ez még érthető is lenne, ha nem is megbocsátható. Ám a vádlott hidegvérrel hajtotta végre a bosszúját. Ne feledjék! mennydörögte a kerületi ügyész az esküdteknek. Négyet lőtt az egyikbe, négyet a másikba! Nem hatszor tüzelt, hanem nyolcszor! VAGYIS BELÉJÜK ERESZTETTE A TELJES TÁRAT.. MAJD MEGÁLLT, HOGY ÚJRATÖLTSE A FEGYVERT, CSAKIS AZÉRT, HOGY ISMÉT BELÉJÜK LŐHESSEN! NÉGYETA FÉRFINAK ÉS NÉGYETA NŐNEK, ahogy a Portland Sun nevű újság harsogta. A Boston Register el is nevezte őt „Igazságszeretőgyilkos”-nak. A lewistoni Wise-féle Bizományi Áruház eladója azt vallotta, hogy két nappal a kettős gyilkosság elkövetése előtt eladott egy hatlövetű 38-as Police Specialt Andrew Dufresne-nek. A helybéli bár mixerének vallomása szerint Andy szeptember tizedikén úgy este hét körül betért három, ütős whisky elfogyasztására, amit húsz perc alatt dobott be egymás után - aztán, amikor felkelt a bárszékről, annyit mondott a mixernek, hogy Glenn Quentin házába készül, és még hozzátette: „a többit az újságokból megtudhatja”. Egy másik eladó a Handy-Pik üzletből - alig egy mérföldre Quentin házától - azt vallotta a bíróságon, hogy Dufresne úgy háromnegyed kilenckor tért be hozzá. Cigarettát vett, három rekesz hatos sört és néhány konyharuhát. A megyei orvos szakértő azt vallotta, hogy Quentint és Dufresne asszonyt éjszaka tizenegy és hajnali kettő között ölték meg, szeptember 11-re virradóra. A főügyészi hivatal nyomozójának vallomása szerint - aki a vádat képviselte az ügyben - a bungalótól nem messze, alig hetven méterre volt a vádlott megfigyelőállása. Valamint azt is elmondta, hogy szeptember 11-e délutánján három darab tárgyi bizonyítékot találtak a leshelyen, melyek a következők: első számú tárgyi bizonyíték két darab Narragensett márkájú sörös rekesz (a vádlott ujjlenyomataival). Második számú tárgyi bizonyíték tizenkét darab cigarettacsikk (Kools, a vádlott kedvenc márkája); harmadik számú tárgyi bizonyíték egy gipszlenyomat, amit egy ott talált keréknyomról vettek le (pontosan egybevág a vádlott 1947-es Plymouthának megkopott kerékmintájával). Quentin bungalójának nappalijában találtak négy darab konyharuhát a kanapén. Golyó ütötte nyomokkal és égett lőpor maradványaival. A nyomozó elmélete (Andy védőügyvédjének kétségbeesett tiltakozása ellenére) a következő volt: a tettes azért csavarta rá a konyharuhát a gyilkos fegyver torkolatára, hogy tompítsa a lövések dörrenéseit. Andy Dufresne elfoglalta helyét a vádlottak padján, és saját védelmében tette meg vallomását nyugodtan, higgadtan és érzelemmentesen. Azt mondta, hogy nyugtalanító pletykák jutottak a fülébe a feleségéről és Glenn Quentinről már július utolsó heteiben. Augusztus végére már eléggé aggódott ahhoz, hogy némi nyomozásba kezdjen a tényeket illetően. Egy este, amikor Linda állítólag vásárolni ment Portlandbe a golflecke után, Andy követte őt és a szeretőjét Quentin egyszintes bérelt lakásáig (amit az újságok természetesen „szerelmi fészeknek” tituláltak). A férfi leparkolt a leshelyén, amíg Quentin kocsijával visszavitte Lindát a helyi klubba, ahol az asszony úgy három órával azelőtt hagyta a saját autóját. - Azt kívánja ezzel mondani a bíróságnak, hogy ön a nejét követte a vadonatúj Plymouth szedánjával? - intézte hozzá keresztkérdései egyikét a kerületi ügyész. - Arra az estére elcseréltem az autómat egy barátommal - válaszolt Andy, és ez a nyugodt vallomás, amelyben annak látták bizonyítékát, hogy alaposan kitervelte a magánnyomozást, nem vetett rá különösebben jó fényt az esküdtek szemében. Miután visszatért a barátja kocsijával, átült a sajátjába, majd hazahajtott. Linda az ágyban volt és olvasott. A férfi megkérdezte, hogy milyen volt a portlandi útja. Az asszony azt felelte, hogy egész jó, de nem talált semmit, ami annyira tetszett volna, hogy megvegye. - Ekkor
bizonyosodtam meg az egészről - vallotta Andy a lélegzetvisszafojtva figyelő hallgatóságnak. A férfi mindezt ugyanazon a halálosan nyugodt, visszafogott hangon mondta, ahogy egész vallomását. - Mi járt a fejében az alatt a tizenhét nap alatt és a felesége meggyilkolásának éjszakáján? kérdezte az ügyész Andytől. - Nagyon nyugtalan voltam - válaszolta Andy nyugodtan, ridegen, közönyösen. Ahogy az ember a bevásárlási listáját sorolja fel, úgy mesélte el, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, amely egészen odáig fajult, hogy elment fegyvert vásárolni Lewistonba szeptember 8-án. Az ügyvédje megkérte, mondja el az esküdteknek, mi történt azután, hogy a felesége elment Glenn Quentin lakására a gyilkosság éjszakáján. Andy eleget is tett a kérésnek... amitől csak tovább romlottak az esélyei. Közel harminc évig ismertem, és elmondhatom, hogy a leghiggadtabb fickó volt, akivel valaha is találkoztam. Amivel egyetértett, arról mindig véleményt nyilvánított. Amivel azonban nem, azt megtartotta magának. Ha komor lelkiállapotba került - ahogy ezt egyikmásik író nevezi -, soha nem tudták róla. Az a típusú ember volt, aki ha öngyilkosságot tervez, akkor meg is teszi mindenféle sallang, búcsúlevél nélkül, de addig semmi esetre sem követi el, amíg a dolgait pontosan, precízen el nem rendezte. Ha sírni kezd a vádlottak padján, vagy a hangja elcsuklik, kihangsúlyozva ezzel a helyzet drámaiságát, vagy akár leugatja a Washingtonból kirendelt ügyészt, én nem hiszem, hogy életfogytot kap. Vagy ha mégis, akkor 1954-re már szabad, mint a madár. Ám ő úgy darálta el az egész vallomását, mint egy érzéketlen magnó, mintha csak ezt vágta volna az esküdtek képébe: ez van, tetszik vagy nem. Nem tetszett. Elmondta, hogy azon az éjszakán teljesen be volt csattanva, és hogy többé-kevésbé rendszeresen a pohár fenekére nézett, augusztus 24-e óta. Olyan ember volt, aki nem tudta, hol a határ, ha ivásra került a sor. Ez már önmagában túl sok volt ahhoz, hogy a világ bármely esküdtszéke benyelje. Egyszerűen képtelenségnek tűnt a szemükben az, hogy egy ilyen higgadt, elegáns kétsoros, háromrészes öltönyt viselő fiatalember összeomolhat és berúghat egy olyan kisvárosi apróságtól, mint hogy a felesége összeáll egy kisstílű profi golfozóval. Én hittem neki, mert szemben a tizenkét dühös emberrel nekem megadatott, hogy figyeljem őt. Andy Dufresne évente mindössze négy alkalommal ivott. A gyakorlóudvaron odajött hozzám minden évben a születésnapja előtt vagy egy héttel, máskor pedig kábé két héttel karácsony előtt. Minden alkalommal rendelt egy üveg Jack Danielst. Ugyanúgy vásárolt, ahogy a többi sittes szerzi meg az áruját - az éh-bérből, amit itt bent adnak, megfejelve a saját készletéből. 1965-ig az órabér tíz cent volt. Hatvanöttől felment egészen negyed dollárig. Az én piajutalékom tíz százalék volt, most is annyi, és ha még ráteszed erre egy jóféle whisky pótdíját - mondjuk, egy Black Jackét -, akkor már lehet valami elképzelésed arról, mennyit kellett mindezért izzadni Andy Dufresne-nek a börtön mosodájában, hogy megvehesse az évi négy löket italát. A születésnapja reggelén, szeptember huszadikán, egy valódi jó minőségű kígyómérget töltött magának, majd lámpaoltás után még egyet. Másnap a maradékot nekem adta. így én körbekínáltam az üveget. Ami a második flaskát illeti, ivott belőle karácsony estéjén, majd még egyszer meghúzta szilveszterkor. Aztán ez a butélia is hasonló kéréssel került hozzám, hogy adjam tovább, akinek kell. Négy löket ital évente - s mindez olyasvalakinek a szokása, akit gyorsan kiütött a pia. Olyannyira, hogy ez elegendő legyen ahhoz, hogy vért akarjon látni. Elmondta az esküdteknek, hogy tizedikén éjszaka annyira kiütötte magát, hogy többször volt filmszakadása. Azon a délutánon ivott, mint a gödény. „A szeszből merítettem bátorságot” - említette vallomásában, mielőtt Linda nyomába eredt.
Miután a felesége elment, hogy találkozzon Quentinnel, emlékezett vissza, Andy úgy döntött, utánuk megy. Miközben Quentin bungalójához hajtott, betért a helyi klubba, és felhajtott néhány gyorsítót. Elmondása szerint nem emlékezett az ominózus „a többit az újságokból megtudja” kiszólásra, amire a mixer igen, vagy egyáltalán arra, hogy mondott-e valamit is neki. Az üzletben vásárolt sörre emlékezett, de a konyharuhára már nem: „Mire kellettek volna nekem azok a konyharuhák?” - kérdezte, és az egyik újság úgy tudósított erről, hogy szavaitól az esküdtszék három nőtagja megborzongott. Később, csak jóval később elmélkedett el az eladón, aki tanúvallomásában említést tett a konyharuhákról, és úgy érzem, érdemes leírnom azt, amit erről mondott. Tegyük fel, hogy a szemtanúk begyűjtése során - vetette fel Andy egyik nap a gyakorlóudvaron - rábukkantak arra a fickóra, akitől a sört vettem azon az éjszakán. Addigra három nap eltelt. Az eseményeket több oldalon is közölte minden újság. Valószínűleg agyonvallatták az eladót, négy vagy öt zsaru meg egy hekus a főügyészi hivataltól, plusz egy kerületi ügyész helyettes. Az emlékezés elég szubjektív dolog, Red. Ők is ebből indulhattak ki. Nem kizárt, hogy a vádlott valóban vett négy vagy öt konyharuhát, igaz? és ennek nyomán kikaparták a maguk kis finomra sült gesztenyéjét. Ha elegendő ember akarja, hogy emlékezz valamire, az nagyon is meggyőző érv lehet. Ezzel teljesen egyetértettem. - De van még egy ennél is erősebb ráhatás - folytatta Andy a maga réveteg stílusában. Szerintem az sem kizárt, bár lehet, hogy meggyőzte magát az eladó. Ugyanis rivaldafénybe került. A riporterek kérdései, a képe az újságokban... mindenki azon serénykedett, hogy ő legyen a sztár a bíróságon. Nem azt mondom persze, hogy szándékosan meghamisította a történteket, vagy hamisan tanúskodott. Azt hiszem, lehetséges az is, hogy sikeresen átverte a hazugságvizsgáló készüléket, vagy megesküdött az anyja szent nevére, hogy tényleg megvettem azokat a konyharuhákat. De még most is... azt mondom, hogy az emlékezés istenverte szubjektív dolog. Ezzel magam is tisztában vagyok: még akkor is, ha azt vesszük, hogy az ügyvédem azt gondolta, a tanúvallomásom fele hazugság, és abszolúte nem vevő a konyharuhás mesére. Ez még kopasznak is hajmeresztő elképzelés. Hisz olyan részeg voltam, mint a disznó, túl piás ahhoz, hogy olyasmi jusson az eszembe, hogy elfojtsam a lövések dörrenését. Ha én tettem volna, akkor csak úgy kapásból beléjük eresztem a golyókat. Visszahajtott a leshelyére és leparkolt. Sört ivott, és egyik cigijét szívta a másik után. Figyelte, ahogy Quentin lakásának lámpái kialszanak. Majd felgyulladt egy villany... És tizenöt perc elteltével a férfi látta, hogy lekapcsolták. Azt mondta, hogy a többit el tudta képzelni. - Mr. Dufresne, azután odament Glenn Quentin házához, és megölte mind a kettőjüket, így volt? - mennydörögte az ügyvéd. - Nem - válaszolta Andy. Éjfél körül - mondta - kijózanodott. Rátörtek a szörnyű másnaposság első jelei. Ezért úgy döntött, hazamegy, kialussza magát, és másnap az egészet átgondolja, úgy, ahogy egy felnőtthöz illik. - Ahogy hazafelé hajtottam, arra gondoltam, az lenne a legbölcsebb, ha elengedném a feleségemet Renóba, hogy intézze a válást. - Köszönöm, Mr. Dufresne. A kerületi ügyész felcsattant. - El is vált tőle a lehető leggyorsabban, ahogy csak az eszébe juthatott, így van? A válópert egy 38-as revolverrel intézte, aminek a csövét konyharuhába csavarta, igaz? - Nem, uram, nem tettem ilyet - válaszolta Andy nyugodtan. - Aztán lepuffantotta a felesége szeretőjét. - Nem, uram. - Úgy érti, hogy előbb Quentint intézte el?
- Nem, kérem, úgy értem, hogy egyikőjüket sem lőttem le. Két rekesz hatos sört ittam meg, és annyi cigarettát szívtam el, amennyi csikkre a rendőrök rátaláltak a leshelyemen. Ezután hazahajtottam, és lefeküdtem. - Azt mondta az esküdtszéknek, hogy augusztus huszonnegyedike és szeptember tizedike között öngyilkos hangulatban volt. - Igen, uram. - Elég önpusztító hangulatban ahhoz, hogy vásároljon egy revolvert. - Igen. - Van ellene kifogása, ha azt állítom, nem tűnik kifejezetten öngyilkos típusnak? - Nincs - válaszolta Andy -, de ön sem teszi rám azt a benyomást, mint aki olyan pokolian együtt érző lenne, és azt is erősen kétlem, hogy ha ilyen kedvemben lennék, azt az orrára kötném. Erre alig hallható kuncogás volt a válasz a teremben, de Andy ezzel nem szerzett mezei piros pontot az esküdteknél. - Magánál volt a harmincnyolcas, szeptember tizedike éjszakáján? - Nem; amint már elmondtam. - Ó, hogyne! - Az ügyész szarkasztikusan elmosolyodott -, hiszen beledobta a folyóba, igaz? A Royal folyóba. Szeptember kilencedikén, délután. - Igen, uram. - Egy nappal a gyilkosságok előtt. - Igen, uram. - Jó ötlet, nem? - Jó vagy nem, ez az igazság. - Gondolom, hallotta Mincher őrmester vallomását. - Mincher azt a csoportot képviselte, amely átvizsgálta a Pond Road híd közelében a Royal folyót, ahová Andy vallomása szerint a fegyvert beledobta. Amit a rendőrök nem találtak meg. - Igen, uram. Hallottam. - Akkor azt is hallania kellett, hogy azt vallotta a bíróságnak, hogy a fegyvert nem találták meg, noha három napig keresték. Ez is kézenfekvő, ugye? - Ha kézenfekvő, ha nem, tény, hogy nem találták meg a fegyvert - jegyezte meg Andy nyugodtan. - De szeretném az önök és a tisztelt esküdtszék figyelmét felhívni arra, hogy a Pond Road híd nagyon közel van ahhoz a helyhez, ahol a Royal folyó a yarmouthi öbölbe ömlik. Ott pedig nagy a sodrás. Van akkora, hogy esetleg magával vigye a fegyvert az öbölbe. - Így tehát nem lehet összehasonlítani az ön felesége s a Mr. Glenn Quentin véráztatta testéből kivett golyókat és az ön fegyverének a huzagolását. így van, Mr. Dufresne? - Igen. - Ez is egészen kézenfekvő, ugye? Andy, az újságok szerint, ezt is ugyanazzal a csekély érzelmi megnyilvánulással vette tudomásul, ami az egész hat, hétig tartó bírósági tárgyalás idején viselkedését jellemezte. Apró, gúnyos mosollyal, ami kiült az arcára. - Nem öltem meg senkit, ártatlan vagyok, igazat mondtam a fegyverről is, azt a gyilkosság előtti napon hajítottam a folyóba, és egyáltalán nem találom kézenfekvőnek, hogy a fegyver nem került elő. A kerületi ügyész két napig puhította: újra és újra felolvasta Andynek a Handy-Pik eladójának a vallomását a konyharuhákról. Andy ismételten azt válaszolta, hogy nem tud visszaemlékezni, vett-e ilyesmit, de elismerte, hogy lehetséges. Valamint igaz-e, hogy Andy és Linda nagy összegű biztosítást kötöttek 1947 elején? Ez is igaz volt. És ezt figyelembe véve, igaz-e, hogy Andy ötvenezer dollárt örököl? Igaz. És az igaz-e, hogy Glenn Quentin házához hajtott, gyilkos vággyal a szívében, valamint az is igaz-e,
hogy valóban elkövette a kettős gyilkosságot? Nem, ez nem igaz. Akkor mégis, mi az elképzelése? Mi történhetett, hiszen nem találtak betörésre utaló nyomokat? - Fogalmam sincs, uram - válaszolta Andy csöndesen. Az esküdtszék egy havas szerdai délelőttön pontban tizenegy órakor tárgyalta az ügyet. A tizenkét férfi- és női esküdt délután három óra harminckor tért vissza. A törvényszolga elmondása szerint már korábban vissza kellett volna érniük, de visszatartotta őket egy pompás csirkeebéd a Bentley vendéglőben az állam költségén. Bűnösnek találták, és, barátom, ha Maineben lett volna halálbüntetés, akkor még azelőtt ellejtett volna egy utolsó akasztófakeringőt, mielőtt a kikericsek elődugják fejüket a hó alól. Az ügyész megkérdezte, hogy szerinte mi történt, ám Andy ezt elengedte a füle mellett, ennek ellenére mégis volt egy elképzelése, amit később meg is osztott velem 1955 egyik estéjén. Hét évbe került, míg a köszönő viszonytól eljutottunk a közeli barátságig - de addig nem is voltam jóban Andyvel. 1960-ban, vagy valahogy ekkor barátkozhattunk össze, és azt hiszem, én voltam az egyetlen, akinek valóban sikerült közel kerülnie hozzá. Mind a ketten életfogytot kaptunk, és a kezdetektől a végéig ugyanabban a börtönblokk épületben voltunk, noha az én cellám a folyosón lefelé menet volt félúton az övéhez. - Mi másra gondolhatnék? - nevetett, de a hangjában nyoma sem volt a humornak. - Azt hiszem, azon az éjszakán alaposan kitombolták magukat a balszerencse ördögei. Sokkal jobban, mint azóta bármikor, minden, ami rossz, az összejött. Azt hiszem, hogy egy arra járó idegen volt a tettes. Talán olyasvalaki, aki éppen akkor kapott defektet, amikor én hazafelé tartottam. Talán egy betörő. Vagy egy pszichopata. Megölte őket, ez minden. De mégis én vagyok itt. Egyszerű, mint a pofon. És Andyt ítélték életfogytiglanra Shawshankben - vagy egy jó időre, ha ez számít valamit. Öt évvel később hírek kezdtek keringeni a szabadulását illetően, ám módszeresen meghiúsították, annak ellenére, hogy mintafogoly volt. Ahhoz, hogy megkapd a szabadulási jegyedet Shawshankből, ha a gyilkosság szót pecsételik rá a minősítési lapodra, akkor az hosszadalmas folyamat lesz, olyan fáradságosan hosszú, mint ahogyan a folyó vájja ki a sziklát. Heten döntenek, kettővel többen, mint a legtöbb állami börtönben, és meggyőzni őket arról, hogy megérdemled a szabadságot, olyan kurvára kemény feladat, mint egy süketnémát rávenni arra, hogy szerenádkor szólót énekeljen. Semmi sem hatja meg őket, sem az édes beszéd, sem a dohány, de még a sírás sem. Azt tartják: győzheted pénzzel, innen te nem mész el. Andy esetében persze volt más is... de ezt egy kicsit később mesélném el. Volt egy rab, a smasszerek bizalmi embere, név szerint Kendricks, aki az ötvenes évek óta egész csinos összeggel lógott nekem, és csak most négy éve tudta visszafizetni az egészet. A kamatok zömét információkkal tudta le - ha ilyesmibe fog az ember, akkor egyszerűen halott, ha nem tartja a szemét és a fülét a pályán. Példának okáért Kendricksnek gyerekjáték volt megtudni a nyilvántartási és egyéb jegyzőkönyvek adatait, míg nekem még egy nyavalyás rendszámüzemi pecsétet sem sikerült volna elintéznem. Kendricks elmondta nekem, hogy a szabadulást eldöntő bizottság szavazati eredménye Andy Dufresne esetében a következően alakult: ellene 7 - mellette 0 egészen 1975-ig, ellene 6 - mellette 1 '58-ban, majd ismét 7-0 '59-ben és 5 - 2 '60-ban. Az ezt követő időszakról nincs adatom, de azt tudom, hogy tizenhat évvel később még mindig a 14-es zárka lakója volt az 5ös börtönblokkban. 1975-ben töltötte be ötvenhetedik életévét. Valószínűleg nagylelkűnek tartotta volna magát a bizottság, ha 1980-ra szabadlábra helyezik. Nem ölnek meg, de lassú halálra ítélnek - ez minden, ami számít. Talán egy napon hagyják, hogy elmenj, de... figyuzz csak: ismertem egy fickót, Sherwood Bokorinak hívták, és volt egy galambja a cellájában. 1945-től egészen 1953-ig, amikor szabadon engedték, még mindig megvolt a galambja. Na, ne gondolj valami nagy alcatrazi madárgyűjtőre; mindössze egyetlen galambja volt. Jake-nek nevezte el a jószágot. És egy nappal a szabadulása előtt engedte el, szóval Sherwood kisétált,
és Jake is olyan szépen repült el, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De úgy egy héttel azután, hogy Sherwood Bolton elhagyta a mi kis boldog családunkat, egy barátom a gyakorlóudvar nyugati sarkához hívott, oda, ahol Sherwood általában lógott. Egy halott madár hevert a földön, mint egy miniatűr mocskos ágynemű tollcsomója. Úgy látszott, szegény pára éhen pusztult. A barátom így szólt: - Te, ez nem Jake, Red? - Ő volt. A galamb olyan halott volt, mint szarnak a rendje. Emlékszem arra a napra, amikor Andy Dufresne először került kapcsolatba velem valamiért; olyan jól emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Ez nem akkor esett meg, amikor Rita Haywortht kérte tőlem. Az később történt. Azon az 1948-as nyáron valami más miatt jött. A legtöbb üzletet rendszerint a gyakorlóudvaron bonyolítottam le, ezt is. Ez az udvar nagyon nagy, szóval tágasabb, mint a többi börtönben. Valóságos tér, kilencven méter minden oldalon. Az északin áll a külső fal, egy-egy őrtoronnyal minden sarokban. A smasszerek távcsővel és rohamfegyverekkel felfegyverezve. A főkapu is az északi oldalon van. Az udvar déli részén a teherautók rakodóhelye. Öt van belőlük. Shawshankben kemény munka zajlik hétköznap - ki-be járnak a szállítmányok. Működik egy rendszámtáblagyártó üzem és egy nagyüzemi mosoda, ami a börtön szennyesét, valamint a Kittery Kórház és az Eliot Szanatórium szennyesét tisztította. Volt még egy hatalmas járműszerelő garázs, ahol hozzáértő börtöntöltelékek javították meg a börtön-, az állami, valamint a hatósági verdákat nem is beszélve az adminisztrációs részleg smasszereinek privát autóiról... vagy nem egy esetben a szabadulást eldöntő bizottság járgányairól. A keleti oldalon állt egy vastag kőfal, megannyi ablakréssel. Ennek túloldalán helyezkedett el az ötös börtönblokk. Ettől nyugatra az adminisztrációs részleg, valamint a gyengélkedő. Shawshank soha nem volt az a kimondottan túlzsúfolt börtön, mint a legtöbb ilyen hely, és '48-ban is csak kétharmad részben volt foglalt, de előfordulhatott, hogy nyolcvan, illetve százhúsz sittes múlatta az időt az udvaron labdáztak, baseballoztak, poénkodtak, hencegtek, beszélgettek vagy éppen üzleteltek egymással. A gyakorló vasárnaponként még jobban tömve volt, mint máskor; hisz a hét utolsó napján az egész terep akár úgy is festhetett volna, mint egy hétvégi tábor... persze ha lett volna nő is. Vasárnap történt az is, amikor Andy először odajött hozzám. Éppen befejeztem a beszélgetést Elmore Armitage-dzsel, azzal a pofával, aki gyakran szállította a híreket, amikor Andy odaballagott hozzám. Természetesen tudtam, kivel van dolgom; olyan hírnévnek örvendett, hogy egy sznob, halvérű alak. Az emberek azt tartották róla, hogy magának keresi a bajt. Ez volt a véleménye egy Boggs Diamond nevezetű rohadéknak is, aki nagyon is megérte a pénzét, akinél már jobbat is fellógattak. Andynek nem volt cellatársa, és ahogy hallottam, éppen erre volt szüksége, noha a többiek már azt terjesztették róla, azt gondolja magáról, hogy az ő szara illatosabb, mint a másé, egyszóval nagyon fenn hordja az orrát. De én nem hallgattam a pletykákra, amíg meg nem bizonyosodtam a dologról saját magam. - Hello - köszönt -, Andy Dufresne vagyok. - Felém nyújtott kezét megráztam. Nem az a fajta volt, aki arra pazarolja az idejét, hogy udvariassági kérdéseket tegyen fel, hanem azonnal a tárgyra tért. - Tudom, te az a fajta ember vagy, aki tudja, hogy kell beszerezni egyet, s mást. Helybenhagytam, hisz időről időre már sikerült kerítenem néhány dolgot. - Hogy csinálod? - érdeklődött Andy. - Néha csak úgy a kezembe kerül az áru - válaszoltam. - Nehéz elmagyarázni. Talán azért van így, mert ír vagyok. Ettől egy kissé elmosolyodott. - Tudnál nekem szerezni egy érckalapácsot? - Az meg mi a manó? És minek az neked? Andy arcán meglepetés tükröződött. - Ha üzletet köt veled az ember, akkor meg kell magyaráznia azt, hogy amit akar, az mire kell? - Az ilyen megnyilvánulások miatt tehetett
szert a sznob titulusra, jöttem rá, olyan srác, aki szereti fenn hordani az orrát - ám a kérdésében éreztem valami cérnaszálnyi humort is. - Ide hallgass - kezdtem. - Ha egy fogkefe kellene, semmit sem kérdeznék, csak lökném az árát. Mivel beláthatod, hogy egy fogkefe, nem az a kifejezett gyilkos fegyver. - Tán ellenérzéseid vannak a gyilkos fegyverekkel szemben? - Igen. Egy ősrégi, összevissza ragasztott, ütött-kopott baseball-labda repült felénk, Andy megfordult, majd macskaügyességgel még a levegőben elkapta. Erre a mozdulatra akár Frank Malzone is büszke lehetett volna. Majd visszaküldte a labdát oda, ahonnan érkezett - egy gyors, ugyanakkor egyszerűnek tűnő laza csuklómozdulattal, de ebben a dobásban valóban benne volt a spiritusz, ugyanúgy, ahogy a legelső mozdulatban is. Láttam, hogy még a többiek is fél szemmel odasandítottak rá, miközben ki-ki, tette a dolgát. Valószínűleg még az őrtorony smasszerei is leesett állal bámulhatták a produkciót. Nem akarom szépíteni a dolgot, de minden börtönben akad olyan figura, aki beveti személyes varázsát vagy erejét, hogy elérje, amit akar, egy kisebb helyen talán négy vagy öt, egy nagyobban úgy két-három tucat. Shawshank-ben mindössze egyetlen ilyen kaliberű alak volt, és én azt gondoltam Andy Dufresne-ről, hogy még összehoz néhány hasonló alakítást, amíg le nem telik az itteni kényszerszabadsága. Ezzel valószínűleg ő is pontosan tisztában volt, de nem nyalizott nekem és meg sem alázkodott előttem, amit nagyra értékeltem. - Világos. Akkor elmondom, mi ez a dolog, és hogy mire kell nekem. Az érckalapács úgy néz ki, mint egy miniatűr csákány - körülbelül ilyen hosszú - tenyerét széttárta úgy harminc centi távolságra, és ez volt az a pillanat, amikor először vettem észre, hogy milyen ápoltak a körmei. - Van egy éles csákányos rész a fej egyik végén és egy tompa kalapács a másikon. Azért van rá szükségem, mert szeretem a köveket. - Köveket - mondtam. - Guggolj csak le egy pillanatra - kérte. Bírtam a szövegét. Úgy kuporodtunk le a hátsónkra, mint az indiánok. Andy felvett egy maréknyi követ a gyakorlóudvar földjéről, és a tiszta keze között rostálni kezdte, amitől látványos porfelhő támadt. Néhány apró kavics maradt csak a tenyerében, egy vagy két csillogó, a többi tompán fénylő, átlagos. Az egyik tompább kvarckristály volt, de csak addig maradt tompa, amíg az ember tisztára nem dörzsölte, ezután gyönyörű szép tejszínű ragyogással pompázott. Andy megdörzsölte, aztán odadobta nekem, elkaptam, és megneveztem. - Kvarc, persze hogy az - helyeselt. - Nézd csak, csillámkő, agyagpala, és ez itt hordalékos gránit. Itt a hegyoldalban, ahonnan ezt a helyet kialakították, minőségi mészkövet találtak. Eldobta a kavicsokat, majd letörölte a kezét. - Bolondulok a kövekért, vagy legalábbis az ásványok megszállottja voltam. A kinti életemben, egykor. Újra szeretnék hódolni ennek a szenvedélyemnek, természetesen bizonyos határokon belül. - Vasárnapi kirándulások a gyakorlóudvaron? - kérdeztem csipkelődve, majd felálltam. Bolondos ötlet volt... de most, ahogy azokra a tőle kapott kis kvarctüneményekre néztem, boldogan megdobbant a szívem. Nem tudom pontosan, miért, talán mivel úgy gondolom, hogy ez egy olyan szép dolog, ami a külvilághoz kapcsolható. Az udvaron nem nagyon jut ilyesmi az ember eszébe. A kvarc olyan ásvány, amit az ember egy apró, sebesen futó folyócskából szed ki. - Sokkal jobb az ilyen vasárnapi kirándulás, mint a semmi - válaszolta. - Egy ilyen dologgal, mint az érckalapács, bárki koponyáját meg tudod lékelni - jegyeztem meg. - Nincsenek ellenségeim - válaszolta csendesen. - Most nincsenek - mosolyodtam el. - De várd ki a végét. - Ha probléma lesz, akkor el tudom intézni azt érckalapács nélkül is.
- Talán megpróbálsz télakot venni? Alagutat vésni a falba a föld alatt? Mert ha ilyesmit ter... Udvariasan elnevette magát. Amikor három héttel később megláttam az érckalapácsot, megértettem, hogy mit talált olyan mókásnak. - Tudod - kezdtem bele á mondókámba -, ha bármelyik smasszer kiszúrja nálad, elkobozzák. Még ha csak egyetlen kanalat találnak nálad, az is hasonló sorsra jut. Mit akarsz vele kezdeni, ücsörögni az udvaron és kopácsolgatni? - Ó, azt hiszem, ennél sokkal jobb dolgom is akad. Bólintottam. Ez a része a dolognak már igazán nem tartozott rám. Annak, aki igénybe vette a szolgálataimat, nem volt kötelessége beszámolni arról, hogy mit tesz az áruval, megtartja-e vagy sem, miután beszereztem. Rábíztam a megrendelőre. - Mennyit kóstálhat egy ilyen dolog? - érdeklődtem. - Kezdtem megkedvelni halk, visszafogott stílusát. Ha tíz évet húzol le a hűvösön, ahogyan én is, akkor kurvára fárasztónak találod a nagy hangon bömbölő, nagypofájú, hőzöngő barmokat. Igen, azt hiszem, az a tiszta sor, ha bevallom, hogy Andyt első pillantásra megkedveltem. - Nyolc dollár bármelyik ásvány- és ékszerüzletben - felelte -, de én megértem, hogy az ilyen bizniszben, mint a tied is, bizonyos extrákkal dolgoznak. - Általában plusz tíz százalék az árfolyamom, de egy kissé emelnem kell az árat, ha veszélyes cuccról van szó. Egy ilyesféle játékszer árát, mint amit említettél, egy kissé meg kell kenni, hogy beinduljon a gépezet. Mondjuk, tíz dollár. - Akkor egy tízes. Mosolyogva tanulmányozni kezdtem. - Van tíz dollárod? - Persze - válaszolta csendesen. Jóval ezután tudtam csak meg, hogy több mint ötszáz dollárja van. Ennyit hozott magával. Ha ennek a hotelnek a lakója leszel, először egy kisinas ellenőrzi a motyódat, trükkösködni persze lehet, ami nem vet kifejezetten jó fényt rád, ha a fejedbe veszed, hogy tekintélyes summát becsempészel a hűvösre, valamilyen módon, úgy, hogy senki ne találhassa meg, leszámítva persze azt az esetet, ha a kisinasnak úgy hozza a kedve, és gumikesztyűt ölt, hogy terepkutatást végezzen. - Rendben - válaszoltam. - Tudnod kell azt is, hogy mit várok el tőled, arra az esetre, ha megcsípnek. - Azt hiszem, tudom - felelte, és meg kell, hogy mondjam, mintha szikrányi változást észleltem volna szürke szemében. Pontosan tudta, hogy mit akarok mondani. Újra felvillantotta különlegesen sziporkázó ironikus humorát. - Ha bukovári, akkor mondd azt, hogy találtad. Ez a lényeg dióhéjban. Valószínű, hogy sötétzárkát kapsz érte három vagy négy hétig... Na meg persze elkobozzák a játékszeredet is, és kapsz egy mezei fekete pontot a minősítési kartonodra. De ha elköpöd nekik a nevemet, akkor egyszer és mindenkorra végeztem veled, nincs több üzlet, semmilyen, legyen az akár egy pár cipőfűző vagy egy csomag Bugler rágógumi. Valamint elküldök hozzád látogatóba néhány nehézfiút, hogy meggyapáljának. Utálom az erőszakot, de meg kell értened az én helyzetemet is. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy csak úgy kicsússzanak a dolgok a kezem közül. Ez lenne számomra a biztos vég. - Igen, azt hiszem, így van. Megértettem, és nincs mitől tartanod. - Sohasem tartok semmitől - válaszoltam -, egy ilyen helyen, mint ez, az ember nem foglalkozhat ilyesmivel. Bólintott, majd elsétált. Három nappal később a gyakorlóudvaron, a délelőtti mosodai szünetben, odajött hozzám. Nem szólt egy szót sem, még csak felém sem nézett, csak a kezembe nyomott egy képet a tiszteletreméltó Alexander Hamiltonról, egy olyan varázslatos mozdulattal, ahogy a mágus bűvöli elő a kártyalapokat a semmiből. Azon emberek közé tartozott, akik gyorsan alkalmazkodnak. Megszereztem neki az érckalapácsot. Az áru még egy éjszakára a cellámban maradt, pontosan olyan volt, amilyennek Andy leírta. Nem az a fajta
szerszám, amivel az ember télakot vehet (ha valaki mégis szökésre adná a fejét, annak legalább hatszáz évig tartana, míg ezzel az érckalapáccsal alagutat váj a falba, gondoltam), de még mindig lappangott bennem egy csipet rossz előérzet. Hisz ha valaki meglékeli egy másik főszer buráját ezzel a helyre kis mini csákánnyal, az már valószínűleg soha nem fogja meghallgatni Fibber McGee és Molly műsorát a rádióban. És Andy már megkezdte háborúját a nővérekkel. Reméltem, hogy nem ellenük akarja bevetni. Végül bíztam az ítélőképességemben. Másnap korán reggel, húsz perccel azelőtt, hogy az ébresztő sziréna elhallgatott, odacsúsztattam az érckalapácsot, valamint egy doboz Camelt Ernie-nek, egy bizalmi állásban lévő vén rókának, aki az ötös börtönblokk folyosóit sepregette egészen 1956ig, a szabadulásáig. Az árut szó nélkül a zubbonyába rejtette, és nem is láttam viszont a szerszámot, csak tizenkilenc év elteltével, akkorra olyan átkozottul elhasználódott, hogy már nem volt jó semmire. Az ezt követő vasárnap Andy ismét odajött hozzám a gyakorlóudvaron. Meg kell jegyeznem, nem festett valami pompásan. Az alsó ajka duzzadt volt és olyan vastagnak tűnt, mint a nyári kolbász, a szeme csak félig látszott a rajta éktelenkedő daganattól, és volt még egy csúnya horzsolás, ami egy sávban húzódott végig a fél arcán. Megvolt a maga baja a nővérekkel frankón, de ezt nem említette soha. - Köszönöm a szerszámot - mondta, majd elballagott. Érdeklődve figyeltem. Tett néhány lépést, észrevett valamit a földön, majd lehajolt és felvette. Egy apró kavicsra bukkant. A fegyencruhákon - kivéve persze azokat, amelyeket a szerelők használnak - nincsenek zsebek. De annak is megvan a módja, hogy ez ne okozzon gondot. Egy apró kavics tűnt el Andy ruha-ujjában, és nem is került elő. Értékeltem ezt a mutatványt... Mint ahogy őt is. A felmerülő gondok ellenére egész jól elboldogult az életével. Sok ezren vannak, akik erre képtelenek, és sokan közülük mégsem kerülnek hűvösre. És észrevettem azt, hogy - noha az arca úgy festett, mint amin egy úthenger robogott keresztül - a keze még mindig tiszta és ápolt volt, ahogy a körmei is. Akkor sokáig nem láttam az elkövetkező hat hónapban; hisz Andy ideje nagy részét a lukban töltötte. Néhány szót a nővérekről. A legtöbb börtönben mindig bikáknak hívták az ilyeneket, vagy sitkós buhereknek, de manapság inkább a „gyilkos királynők” dívik. Viszont Shawshank-ben mindig csak nővéreknek hívtuk őket. Nem tudom, miért, de szerintem csak az elnevezés változik, az ilyenek soha. Nem ment szenzációszámba, hiszen elég sűrűn megtörtént a seggbekuki a börtön falai között, csak azoknak a friss halaknak volt keserű újdonság, akik, szerencsétlen ördögök, elég fiatalnak, karcsúnak, jóképűnek s óvatlannak bizonyultak, de a homo szexualitásnak, mint a normális szexnek, ugyanúgy megvan a maga több száz variációja, útjamódja. Vannak olyanok, akik képtelenek meglenni szex nélkül, és megkérnek valakit, hogy orvosolja a bajukat, mielőtt még becsavarodnának. Rendszerint ezt egy megállapodás követi két olyan fickó között, akik alapvetően heteroszexuálisak, bár néha elgondolkodom azon, hogy ha tényleg olyannyira a másik nemhez vonzódnak, akkor valószínűleg minden visszatér a régi kerékvágásba, amikor visszamennek a feleségükhöz vagy a barátnőjükhöz. Vannak olyanok is, akik valóban „váltanak” a sitten. Egyszerűen szólva ők a köcsögök vagy bugyi bucik. A legtöbb esetben (de nem mindig) a nő szerepében tetszelegnek, és a kegyeikért elég hevesen versengenek egyesek. És itt vannak a nővérek. A börtönközösségben ugyanazt jelentik, mint a külvilágban az erőszakolok. Általában valamennyien életfogytosok, kemény büntetés mázsájával a nyakukban, brutális bűntettekért. Az áldozatuk fiatal, gyenge és tapasztalatlan... vagy, Andy esetét nézve, gyengének tűnő. Vadászterületük a zuhanyozók, a csapdaként szolgáló, alagútszerű sötét helyek, a nagyüzemű mosógépek mögött, és olykor a gyengélkedő. Néhányszor az is előfordult, hogy az auditórium
mögött lévő mozigépházban történt erőszak. Azt, amit a nővérek sok esetben erőszakkal szereztek meg, szabad akaratból is megkaphatták volna, ha kívánják; azoktól a fickóktól, akik „titokban beléjük habarodtak”, és egyik-másik nővérről úgy álmodoztak, mint a bakfisok a Sinatrájukról, Presleyjükről vagy Redfordjukról. De a nővéreknek az okozott élvezetet, ha erőszakkal szerezhették meg azt, amit akartak... és azt hiszem, hogy ez mindig is így lesz. Talán kis termetére vagy meglehetősen jóképű megjelenésére haraptak (vagy talán hihetetlen önuralma tüzelte fel őket, amit olyan nagyra értékeltem), tény, hogy attól a naptól fogva, amióta megérkezett, Andy nyomában koslattak. Ha ez egy tündérmese lenne, akkor elmondhatnám, hogy Andy tigrisként harcolt, míg le nem szálltak róla. Bárcsak elmondhatnám, de sajnos nem tehetem, mert a börtön nem a tündérmesék világa. Először a zuhanyozóban támadtak rá, még nem volt három napja, hogy shawshanki boldog családunk tagja lett. Először csak gúnyolódásaiknak volt céltáblája, meg néhány pofont kapott, azt is tudom, miért. Mielőtt komolyabb lépést tennének, felmérik az embert, mint a sakálok, akik azt puhatolják, hogy vajon a kiszemelt zsákmány valóban olyan gyenge, és olyan könnyű préda lesz, mint amilyennek gondolták. Andy visszaütött, és tekintélyes vérfolyamot fakasztott egy nagydarab melák manusz szájából, egy Bogs Diamonds nevű nővéréből - ilyen még nem történt, amióta világ a világ, és ki tudja, mit hozott volna a jövő Andy számára, ha egy őr véget nem vet az egésznek, mielőtt elszabadult a pokol, de Bogs megesküdött, hogy elkapja - így is lett. A második alkalomra a mosodában került sor, a gépek mögött. A szűk és poros térség sötét, homályos hely volt, tele mosóporos zsákokkal és Hexlite fehérítő, katalizátoranyagot tartalmazó tartályokkal, ez utóbbi szárazon olyan ártalmatlan, mint a só, ám ha víz csöppent rá, úgy mart, mint a leggyilkosabb akkumulátorsav. Hogy ott mi folyik, arról hosszú évek óta tudtak az őrök, de szemet hunytak a dolog fölött. Az őrök nem szívesen jártak ide, mivel nem volt hely a manőverezésre, és az első, amit a börtönszemélyzet megtanított a smasszereknek, amikor a hűvösön kezdtek dolgozni, hogy soha ne menjenek olyan helyre, ahonnan, ha a fegyencek csapdájába esnek, nincs menekülési lehetőség. Bogs azon a napon nem volt ott, de Henley Backus, aki a mosoda vezetője volt 1922 óta, elmesélte, hogy négy nővér viszont igen. Andy egy ideig sakkban tartotta őket egy pohárnyi Hexlite-tal, azzal fenyegetőzött, hogy a szemükbe önti, ha bármelyikük is közelebb merészkedik, de miközben hátrálni kezdett, nekiment egy hatalmas, Washex márkájú, nagy teljesítményű mosógépnek, csak ennyi kellett, és már rá is vetették magukat. A bandaerőszak azon kifejezések egyike, amelyek jelentése véleményem szerint generációk óta nem változott. A négy nővér is ezt tette Andyvel. Nekidöntötték a hajtóműszekrénynek, az egyikük elővett egy Phillips márkájú csavarhúzót, a homlokának szegezte, míg a többiek megerőszakolták. Ettől egy kissé megsérül az ember, de annyira nem vészes a dolog - megkérdezheted, hogy személyes tapasztalatból tudom-e ezt. Bárcsak azt mondhatnám, nem, de sajnos ez a keserű valóság. Utána az ember egy kicsit vérzik, és ha nem akarja, hogy valamelyik mókamiki megkérdezze tőle, hogy mi van, megjött a Mikulás, akkor jobban teszi, ha felkap egy maréknyi WC-papírt, és a gatyájába teszi, míg a szivárgás meg nem szűnik. Az egész tényleg olyan, mint a menstruációs folyás; két-három napig tart, aztán abbamarad. Semmi bántódásod nem eshet, kivéve azt, hogy valami kurvára természetellenes dolog történt veled. Nem történik fizikai értelemben vett sérülés - de az erőszak, az erőszak, és végül is újra a tükörbe kell nézned, és az arcodat figyelve ezek után fel kell tenned magadnak a kérdést: döntened kell, hogy mit is kezdjél magaddal. Andy mindenesetre önerőből dolgozta fel mindezt, mint ahogy mindent az idő tájt. Arra a végkövetkeztetésre kellett jusson, amire már előtte többek is, hogy csak két dolgot tehet a nővérekkel: harcolhat ellenük, hogy aztán elkapják, vagy egyszerűen csak hagyja, hogy elkapják.
Úgy döntött, harcol. Amikor Bogs és a haverjai úgy egy héttel a mosodai incidens után rátámadtak -”hallom, betörtek”, így szólt hozzá Bogs, legalábbis Érnie, aki akkor éppen arra járt, így mesélte nekem -, Andy szétcsapott közöttük. Betörte egy Rooster Mac-Bride nevű faszi orrát, akinek rohadtul benne volt a vér a pucájában, ráadásul azért ült, mert agyonverte a mostohalányát. Rooster itt a börtönben döglött meg. Hál istennek. Mindhárman nekiestek. Amikor végeztek, Rooster és egy másik szarházi, azt hiszem, Pete Verness, bár ebben nem vagyok egészen bizonyos, erőszakkal letérdepeltették Andyt. Bogs Diamond megállt előtte. Az idő tájt volt egy gyöngyház nyelű borotvája, a markolatán ez a gravírozás hivalkodott mind a két oldalon: Diamond gyöngye. Kinyitotta a gyilkot, s így szólt: - Most pedig lehúzom a sliccemet, Mr. Tekintélyes, és te bekapod, amit a szádba rakok, és miután bekaptad az enyémet, bekapod Roosterét, azt hiszem, hogy ez a legkisebb fizetség azért, hogy valószínűleg betörted az orrát. Andy csak ennyit mondott: - Bármire, amit a számba kívántok tenni, keresztet vethettek. Bogs úgy bámult Andyre, mintha az megőrült volna, mesélte Érnie. - Nem - mondta Andynek, olyan lassan beszélt hozzá, mint egy hülyegyerekhez. - Öcsi, te nem fogtad fel, amit mondtam. Ha csak a legkisebb ellenállást is tanúsítod, akkor tövig lököm a füledbe ezt a nyolc hüvelyk hosszú acélt, világos? - Én felfogtam, amit mondtál, de nem hinném, hogy te megértettél engem. Le fogom harapni azt, amit a számba szántok. A borotvádat persze beledöfheted az agyamba, ez kétségtelen, azonban neked is illene tudni valamit, mégpedig azt, hogy a komoly agysérülés következtében az áldozat hirtelen bevizel, becsinál... és harap. Miközben Bogsszal farkasszemet nézett, ugyanaz a jellegzetes apró mosoly ült az arcán, mondta a jó öreg Érnie, mintha csak mindhárman a kötvények árfolyamáról báj csevegnének. Mintha csak háromrészes bankáröltönyében feszítene, nem pedig a földön térdepelne a mocskos takarítószer-tároló padlóján, bokáig lerángatott nadrágban, és mintha nem neki szivárgott volna vér a lába közül. - Tényleg - folytatta -, hallottam már olyat is, hogy a harapási reflex esetenként olyan erős, hogy az áldozat állkapcsát csak vasrúddal vagy pajszerrel lehet szétfeszíteni. Bogs semmit sem tett azon a február végi estén, 1948-ban, Andy szájába, de még Rooster MacBride sem, és tudomásom szerint soha többé senki sem kísérletezett ilyesmivel. Amit mind a hárman megtettek Andyvel, az az volt, hogy úgy összeverték, hogy hajszál híján belehalt. Ezután a három nővért, pórul járt társukat és Andyt kivonták a forgalomból. Ketten a sötétzárka vendégszeretetét élvezték, Andy és Rooster MacBride pedig a gyengélkedőét. Hogy hányszor erőszakolta meg ez a díszes társaság? Nem tudom. Azt hiszem, Roosternek hamar elvette a kedvét, mivel hónapokig sínbe került az orra, és Bogs Diamond is bedobta a törülközőt azon a nyáron egyszer és mindenkorra. Maga az eset elég különösen zajlott le. Bogsra a cellájában találtak rá, kegyetlenül összeverve, egy, június eleji reggelen, amikor nem jött elő a reggeli létszámellenőrzésre. Nem dicsekedett el vele, hogy ki tette, vagy hogyan kapták el, de a tevékenységem során merített tapasztalatokból jól tudtam, hogy egy kis kenőpénzért mindig akad egy smasszer, aki szinte mindenre kapható, kivéve azt, hogy egy sittesnek fegyvert szerezzen. Soha, sem akkor, sem most nem kaptak valami nagy fizut. Az idő tájt még nem volt elektromosan működtethető zárrendszer, zárt láncú ipari tévéhálózat, de nem volt olyan főkapcsoló sem, ami a börtön egész területét szabályozza. Akkor, 1948-ban, minden egyes börtönblokknak megvolt a maga őre. Egy smasszert igen könnyen meg lehetett vásárolni, hogy beengedjen valakit - talán kéthárom nehézfiút a blokkba, persze még Diamond cellájába is. Természetesen az ilyen móka mindig sok pénzbe kerül. Nem a külvilági árfolyam szerint, á, dehogy. A börtönközgazdaság alacsonyabb rátával dolgozik. Ha volt az embernek egy egydollárosa, akkor ez idebent annyit ért, mint odakint egy húszas. Szerintem Bogs
meggyepálása egy kicsit borsos lehetett, úgy tizenöt dolcsi járhatott az őrnek és két-három dollár a verőlegényeknek - hogy megforduljon a kulcs a zárban. Nem gondolom, hogy Andy Dufresne bérelte fél őket, de azt tudom, hogy ötkilónyi dollárt hozott magával, amikor idekerült, és odakint bankár volt - olyasvalaki, aki mindenesetre sokkal jobban tisztában van vele, mint mi, hogy a pénz hatalom. És én tudtam ezt: a verés után - ami a következőket eredményezte: három törött bordát, véraláfutásos szemet, egy megrándított hátat, valamint egy kificamított csípőt - Bogs Diamond békén hagyta Andyt, de nem csupán őt. Olyanná vált, mint a nyári szél, fújni fújt ugyan, de nem harapott, így lett „gyengus... nővér”. Ezzel vége szakadt Bogs Diamond rémuralmának, aki előbb vagy utóbb megölte volna Andyt, ha ő meg nem teszi a kellő lépéseket saját védelmében (feltéve persze, ha ő volt az). Ezzel azonban Andy nem vetett még véget a nővérekkel való balhéknak. Volt egy kis ziccer, aztán az egész újra elkezdődött, igaz, nem volt olyan drámai, és nem is olyan gyakori. A sakálok szeretik a könnyű zsákmányt, és Andy nem adta olcsón a fogát, akadtak nála könnyebb áldozatok is. Mindig is harcolt velük, emlékszem. Úgy vélem, jól tudta, ha az ember egyszer is hagyja magát, akkor a következő alkalommal már sokkal könnyebb dolguk lesz, és talán harc nélkül is célt érhetnek. Szóval Andy továbbra is horzsolásokkal, zúzódásokkal az arcán jelent meg, ez lehetett az oka, hogy az egyik legvérmesebb nővérnek eltörték két ujját, hat vagy nyolc hónappal Diamond megverése után. Ó, igen - és valamikor 1949 végén az egyik nővér a gyengélkedőn kötött ki, mivel az arccsontját valószínűleg egy rongyba csavart vasrúddal törte össze egy ismeretlen. Mivel Andy nem hagyta annyiban a dolgot, elég gyakori látogatója volt a sötétzárkának. De nem hiszem, hogy a luk Andy számára gondot okozott volna, ahogy másoknak, hiszen szerette a magányt. Az ügyét a nővérekkel is egyedül intézte el - és 1950-re szinte teljesen felhagytak a zaklatásával. Ez a rész is a történetemhez tartozik, amire még visszatérek. 1948 őszén egy reggel odajött hozzám a gyakorlóudvaron, hogy tudnék-e szerezni neki fél tucat kőcsiszolót. - Az meg mi a fene? - kérdeztem. Elmesélte, hogy ezt a tárgyat a kövek szerelmesei hívják így, valójában konyharuha nagyságú csiszolópapírról van szó, az egyik oldalán viszonylag sima felülettel, a másikon durvábbal, érdesebbel, a simábbik lapja egy finoman szemcsézett smirglipapírra emlékeztet, a durvábbiké pedig olyan, mint a gyári acélgyapot (Andy a cellájában tartott egy dobozt is, amit nem én hoztam neki, azt hiszem, a börtön mosodájából „szerkesztette”) Azt feleltem rá, nem gond, az üzlet megköttetett, és be is szereztem neki ugyanabból a szakboltból, ahonnan az érckalapácsot is. Ez alkalommal csak a szokásos tíz százalékomat vertem rá, egy pennyvel sem többet, hiszen tényleg nem találtam semmi életveszélyeset egy 20 x 20-as érdes felületű vászondarabban. A kőcsiszolóban. Öt hónapra rá Andy megkérdezte, hogy be tudnám-e csempészni neki Rita Haywortht. Megbeszélésünk színhelye az auditórium volt, ahol mozi vetítés folyt éppen. Manapság heti egy-két alkalommal vannak vetítések, de akkor ez havi eseménynek számított. Általában ezeket a filmeket felemelő erkölcsi üzenettel spékelték meg, így volt ez az Elveszett hétvégével is. Az üzenet jelen esetben a következő volt: veszélyes vedelni. És ezt még nekünk sem esett nehezünkre elfogadni. Andy odamanőverezett hozzám, úgy a film felénél, egy kicsit közelebb hajolt és megkérdezte, hogy meg tudnám-e szerezni neki Rita Haywortht. Az igazat megvallva, nagyon szórakoztatónak találtam az egészet. Hisz mindig hűvösen nyugodt volt és fegyelmezett, de azon az estén pokolian izgatott lett, szinte zavarba esett, mintha csak azt kérte volna tőlem, hogy szerezzek be neki egy csomag Trojan márkájú óvszert vagy valami hasonló szex
játékszert, „ami fokozza magányában az élvezetét”, ahogy a magazinok hirdetik az ilyesmit. Olyan túlfűtött volt, hogy azt hittem, rögtön elsül. - Megszerzem - csillapítgattam. - Nyugi, ne izgulj. Nagyot akarsz vagy kicsit? - Az idő tájt Rita volt a kedvenc csajom (néhány évvel Betty Grable előtt), és két méretben lehetett beszerezni. Egy dolcsiért egy kisméretű Ritát, kettő ötvenért pedig egy nagyot, egy egy méter húszcentis egész alakosat. - Egy nagyot - válaszolta rám se nézve. El kell mondanom, hogy azon az estén teljesen be volt sózva. Úgy irult-pirult, mint az a kiskölök, aki a bátyja személyijével akar belógni egy sztriptíz showra. - Meg tudod szerezni? - Nyugi, persze hogy meg. A medve nem szarik bele a saját málnásába, így van? - A nézősereglet fütyülni és tapsolni kezdett, amikor a bogarak kimásztak a falból, hogy elkapják Ray Millandet, akinek a delírium tremenstől ilyen hallucinációja támadt. - Milyen hamar? - Egy hét. Talán még kevesebb. - Oké - válaszolta, de a hangja olyan kiábrándultan csengett, mint aki azt várta, hogy máris előhúzom a nadrágomból. - Mennyibe kerül? A nagybani árat adtam meg. Megengedhettem magamnak ezt a gesztust; hiszen megbízható vásárló volt, ha figyelembe vesszük az érckalapácsot és a kő-csiszolókat. Azonkívül a tetejébe még jó fiú is volt több éjszakán át töprengtem azon, amikor problémája támadt Bogsszal, Roosterrel és a többiekkel, arra várva, hogy vajon mikor lékeli meg valamelyikük koponyáját az érckalapáccsal. Az üzleteim jó részét a poszterek tették ki, a pia és a cigaretta mellett, még népszerűbbek voltak, mint a füves spanglik. A hatvanas években a képkereskedés minden irányra kiterjedt, sokan kértek zenész posztereket Jimi Hendrixről, Bob Dylanről, vagy A szelíd motorosokat. De zömmel csajok szerepeltek a kívánságlistán; egyik szexbomba a másik után. Néhány nappal később, miután Andy megadta a rendelést, egy mosodai sofőr, akivel már néhány üzletet lebonyolítottam, nem kevesebb, mint hatvan plakátot hozott, zömmel Rita Hayworthét. Az ember képes visszaemlékezni arra a képre; nagyon is. Rita egy ennivaló fürdőruhában volt, egyik karja a feje mögött, szeme résnyire nyitva, érzékien duzzadt ajkai szintén nyitva. Rita Hayworthnek hívták, de akár lehetett volna maga a megtestesült vágyak tüzes asszonya is. Megkérdezheted, hogy a börtönadminisztráció tudott-e a feketepiacról. Hát persze. Úgy vélem, mindenről tudomásuk volt, többek között az én ügyleteimről is. Am elnézték, hiszen tisztában voltak vele, hogy a hűvös olyan, mint egy hatalmas, forrásban lévő kukta, amin kell, hogy legyen egy szelep, ami kiengedi a fölösleges gőzt. Alkalomszerű razziákat rendeztek, és háromszor fordult elő, hogy egy ilyen hipis után sötétzárkát kaptam, de nem a poszterek miatt, mert az ilyen tárgyak felett szemet hunytak. Ez az élni és élni, hagyni elve. És amikor az egyik zárkában feltűnt Rita Hayworth, arra gondoltak, hogy postán érkezett valamelyik baráttól vagy rokontól. Természetesen minden csomagot, amit ide küldtek, leltárba vettek és visszaigazoltak, de kinek jutna eszébe ellenőrizni egy olyan ártalmatlan dolgot, mint egy Rita Hayworth, vagy egy Ava Gardner-poszter? Ha az ember belekerül ebbe a nyomás alatt lévő kuktába, akkor megtanulja gyorsan, mit jelent az élni és élni, hagyni elve, mert ha nem, akkor valaki az ádámcsutkája fölé varázsol egy fültől fülig érő örök vigyort, egy éles fegyverrel. Szóval jobb, ha bevési az agyába, hogyan kell engedményeket tenni. Megint Érnie volt az, aki a posztert eljuttatta tőlem Andyhez a tizennégyesből a hatos cellába. Ugyancsak Érnie volt az, aki elhozott egy apró cédulát Andy kézírásával, amin mindössze egyetlen szó állt: Köszönöm. Valamivel később, amikor kitereltek bennünket a reggeli zabára, sikerült bepillantanom a cellájába, és megláttam Ritát az ágya fölött, fürdőruhás tündökletes pompájában, egyik kezével a tarkóján, félig lehunyt szemmel és puha, résnyire nyitott ajkakkal. A poszter az ágya
fölött lógott, ahonnan jól láthatta magányos éjszakákon, miután a fények kihunytak - a gyakorlóudvarról beszivárgó nátriumgőz lámpák fényében. De az éles reggeli napfényben fekete, megnyúlt árnyékok borultak a lány arcára - a kicsiny ablakon beszűrődő rácsok árnyéka. Most pedig elmesélem, mi történt 1950 májusának közepén, amikor végre-valahára befejeződött az a hároméves tortúra, amit Andy a nővérekkel vívott meg. Ez az incidens mentette ki mindörökre a mosodából, és helyezte át a könyvtárba, ahol egészen addig dolgozott, amíg el nem hagyta a mi kis boldog családunkat. Mint már észrevehetted: történetem egyes részei hallomáson alapulnak - valaki látott valamit, elmondta nekem, és én továbbadom neked. Persze néhány esetben leegyszerűsítettem a történteket, ahhoz képest, ahogy valójában megestek, s nem győztem (győzöm) hangsúlyozni, hogy az információkat negyedik vagy ötödik kézből szereztem. Ez a dolog itt így működik. A „kopogtatós börtöntávíró” nagyon is valóságos dolog, és az embernek használnia is kell, ha előbbre akar jutni, fenn akar maradni. Természetesen tudnia kell azt is, hogyan különböztesse meg a tiszta búzát az ocsútól, a hasznos felvilágosítást az értéktelen híreszteléstől, a hazugságtól, pletykától, egyesek vágyálmaitól. Az is megfordulhat a fejedben, hogy az illető, akiről a történet szól, legenda, és ebben rejlik is némi igazság. Hiszen nekünk, életfogytosoknak, akik hosszú ideig ismerték Andyt, olyanná vált, mint egy mesealak, szinte éreztük a belőle áradó mitikus mágiát, ha érted, mire gondolok. Az a történet is, amikor Andy nem óhajtott Bogs Diamondnak „furulyázni”, szintén ennek a mítosznak volt a része, vagy az is, ahogy a nővérek ellen harcolt, valamint az is lényeges eleme a hírnevének, ahogy a könyvtárba került... Ám egyetlen fontos különbséggel: nevezetesen, hogy én is ott voltam, és saját szememmel láttam mindent, ami történt, és esküszöm az anyám nevére, hogy mindaz, amit elmondok, teljesen igaz. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy olyan pofának, mint én, akit gyilkosságért varrtak be a kaptárba, mit ér az esküje, de hidd el: nem hazudok. Andyvel sokat beszélgettem. Ez az ürge teljesen elkápráztatott engem, így visszagondolva a poszteres epizódra, most látom, hogy egy dolgot elfelejtettem megemlíteni, amit talán illene. Öt, héttel azután, hogy kitette a Rita-posztert (én már el is felejtettem az egészet, és más ügyleteket bonyolítottam le), Érnie a cellarácson keresztül átcsúsztatott nekem egy fehér dobozkát. - Dufresne-től - mondta mély hangon, és soha nem hagyta volna ki azt, hogy megütögesse a cellarácsot a „fóka” nyelével. - Kösz, Érnie - mondtam, és átpasszoltam neki egy fél doboz Camelt. Mi az ördög lehet benne, futott át az agyamon, amikor levettem a fedelét. A dobozka vattával volt kibélelve, és alatta... Amit már réges-rég kerestem. Egy kis ideig haboztam, hozzájuk sem mertem érni, annyira gyönyörűségesek voltak. Iszonyúan kevés a szép dolog a börtönben, és a legnagyobb baj az, hogy úgy tűnik, sokan nem is igénylik az ilyesmit. Kettő darab finoman lecsiszolt kvarc pihent a skatulyában. Úgy voltak kifaragva, mint két finoman megmunkált fadarab. A vaspiritek aranyló pöttyökként csillogtak rajtuk. Ha nem olyan nehezek, beillettek volna akár egy pár mandzsettagombnak is - hiszen olyannyira illettek egymáshoz, mint két tojás. Mennyi munka lehetett ezeket így megformálni? Mennyi tengernyi idő lámpaoltás után, jól tudtam ezt. Először is kifaragni, majd végtelen türelemmel megadni végső formájukat a kőcsiszolóval. Ha rájuk néztem, olyan melegséget éreztem, mint amit egy férfi vagy egy nő, ha olyan gyönyörűséget lát, mint amit csak kétkezi munkával lehet megteremteni - ez az a dolog, ami valójában megkülönböztet minket az állatoktól, gondolom -, és még valami más is
elfogott. Az a félelemmel vegyes tisztelet, amit egy kurvára nagy kitartású valaki iránt érezhet az ember. De arra, hogy Andy Dufresne mennyire kitartó, csak jóval később jöttem rá. 1950 májusában a hatalom úgy döntött, hogy illene kijavítani kátránnyal a rendszámüzem tetejét. Az egészet szerették volna elintézni, még mielőtt beköszönt a nagy forróság, és önkénteseket kerestek a munkára, amit körülbelül egyhetesre terveztek. Több mint hetven ember gyűlt össze; mivel külső munkáról volt szó, és a május átkozottul szép hónap az ilyen melóra. Kilenc vagy tíz nevet húztak ki a kalapból, és valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek közül az egyik az Andyé, a másik pedig az enyém volt. A következő héten reggeli után kivonultunk a gyakorlóudvarra két-két őrrel elöl és hátul... plusz minden őr a toronyban alaposan nyitva tartotta a szemét, távcsövön mozizta az eseményeket, elég nagy méretben. Négyen egy hatalmas tolólétrát cipeltünk azokon a reggeli kivonulásokon - mindig rohadtul élveztem a melót Dickie Bettsszel, aki ezt a létrát „nyújtósnak” csúfolta - amit nekidöntöttünk az alacsony, lapos épület falának. Aztán elkezdődött a vödrös brigád játéka, a forró kátrány tetőre juttatása. Ha ezt a szart magadra öntötted, akár be is rokizhattál a gyengélkedőre. Hat smasszer vigyázott ránk, mindet az öregek közül válogatták ki. Számukra az egész olyannak tűnhetett, mint egy hét vakáció, ahhoz képest, hogy nem kellett a mosodában izzadniuk vagy a rendszámüzemben ácsorogniuk egy rakás fegyenc társaságában, lesve, hogyan szabdalják a fát, de még kolbászolniuk sem kellett sehol valami sötét helyen. Szabályos májusi üdülést kaptak a napon ücsörögve, hátukat a falnak támasztva, múlatták az időt, lógatták a töküket. Alig néztek ránk, szinte csak fél szemmel, mivel a déli falnál álló őrhely elég közel volt ahhoz, hogy akár le is köphettek volna bagóval, ha akarnak. Ha bárki a tetőjavítás alatt csak a legkisebb meggondolatlan lépést teszi, négy másodperc sem kellett ahhoz, hogy szinte kettészakítsák a 45-ös kaliberű géppisztolygolyók. Szóval a smasszerek, dolguk nem lévén, csak ültek a babérjaikon és pihiztek. Más nem is hiányzott volna nekik, csak egy hatos sör tört jégbe hűtve, és akkor akár a teremtés koronáinak is képzelhették volna magukat. 1950-ben Shawshankben volt egy Byron Hadley nevezetű smasszer, ő már azelőtt is a „bűnbakokat” őrizte, mielőtt engem bevittek. Az igazat megvallva sokkal régebben, mintha összeadnánk a legutóbbi két börtönigazgató szolgálati idejét. Egy figura nyitotta meg az eseményeket 1950-ben, George Dunahy, egy fontoskodó jenki. A büntetési részlegben dolgozott, legalábbis erről volt diplomája. Tudomásom szerint senki sem rajongott érte, kivéve azokat, akik találkozót kaptak tőle. Híreim szerint csak három dolog érdekelte: adatok gyűjtése egy könyvhöz (amit később ki is adott a Light Side Press, egy New Englandi kiadócska, ahol valószínűleg fizetnie kellett a mű megjelenéséért); hogy melyik csapat nyeri meg a házon belül a baseballbajnokságot minden szeptemberben; és még abban szerzett kimondhatatlan „érdemeket”, hogy elfogadják a halálbüntetést Maine-ben. George Dunahy szabályos kis smasszer volt, aki élt-halt a halálbüntetés bevezetéséért, mint egy buldog a velős csontjáért. 1953-ban rúgták ki a munkahelyéről, amikor kiderültek a piszkos ügyletei, hogy a börtöngarázsban bevezetett feketén egy diszkont autójavító szervizt, és a profitot elrisztelte Byron Hadleyvel és Greg Stammassszel. Hadley és Stammas megúszták az egészet - hiszen öreg motorosok voltak, és azt is tudták, hogyan védjék meg a seggüket -, ám Dunahy lapátra került. Senki sem potyogtatott krokodilkönnyeket, amikor elhagyott bennünket, de azt sem fogadtuk kirobbanó lelkesedéssel, hogy Greg Stammas lépett az elődje csizmájába. Aprócska, ugyanakkor rohadttal kemény fickó volt, akinek barna szeméből olyan hidegség sütött, amilyet ember még nem látott. Örökös, szinte letörölhetetlen fájdalommal teli apró vigyor ült az arcán, mint annak az embernek, akit szólít a természet parancsa, de nem találja a mosdót. Stammas börtönigazgatói ideje alatt megnőtt a brutális cselekedetek száma Shawshankben, és noha nem volt rá bizonyítékom, de hitem szerint történhetett vagy fél tucat éjszakai titkos
temetés a holdfényben, a börtön keleti részében húzódó bozótos erdő rejtekében. Dunahy egy rohadék volt, ám Greg Stammas könyörtelen, kérges szívű, hitvány gazember. Ő és Byron Hadley jól megértették egymást. Jó barátok voltak. George Dunahy csak pózolt a börtönigazgatói szerepben; nem volt más, mint egy olyan zsinóron rángatott báb, aminek vége Stammas és valójában Hadley kezében összpontosult, aki a börtönt adminisztrálta. Hadley magas, lomha járású, ritkás vörös hajú férfi volt. Bőre könnyen lesült a napon, ugatott az emberrel, és aki nem mozdult elég gyorsan, annak alaposan ellátta a baját a rendőrkolbásszal. A munka harmadik napján, azon az ominózus napon egy Mert Entwhistle nevezetű smasszerrel beszélgetett a tetőn. Hadley meglepően jó hírt kapott, amivel „meg kellett birkóznia”. Ez szinte jellemző volt rá - goromba pokróc volt, egyetlen jó szó nem sok, annyit sem szólt soha senkihez, egy olyan pofa, aki azt képzelte, hogy az egész világ ellene van. Az a világ, amely elárulta őt és elrabolta életének legszebb éveit, és amely akkor lenne a legboldogabb, ha a maradékot is elrabolhatná. Már láttam néhány faszt, aki szinte szentnek képzelte magát, és volt elképzelésem arról, hogy az egész miért történt - hiszen a smasszerek jól látták a különbséget a között, ahogy ők éltek, szegénységgel küszködve, és a között, ahogy élhettek volna - mint azok, akiket az állam busásan megfizetett azért, hogy a rendre vigyázzanak. Egyes smasszerek ezt fájdalommal vették tudomásul, míg mások nem tudták vagy nem akarták. Byron Hadley ez utóbbiak közé tartozott. Ücsörgött a tetőn és, múlatta az időt a májusi napon, keserű gyászába süllyedve a balszerencséje felett, míg alig három méterre tőle maroknyi ember dolgozott és izzadt: égett a kezünk a hatalmas, kátránytól rotyogó, színültig töltött vödrök cipelésétől, nekünk, akiknek olyan keményen kellett dolgoznunk máskor, hogy ez a munka a szemünkben csak pihenésnek számított a többihez képest. Emlékszem egy régi mondásra, ami meghatározza az élet kilátásait, ha választ keresel a kérdésre. Byron Hadleynek ez mindig a következőt jelentette: csak félig telt az üveg, nem színültig! Most és mindörökké, ámen. Ha megkínálod egy pohár almaborral, az ilyen rögtön arra gondol, hogy ecet van benne. Ha azt mondod neki, hogy a felesége mindig hű volt hozzá, akkor csak ennyivel kommentálta volna az egészet, nem csoda, hisz cefetül rusnya némber. Szóval Mert Entwhistle-lel beszélgetett, elég hangosan ahhoz, hogy mindannyian hallhassuk, világos bőrű, őszes homlokát már kezdte vörösre égetni a nap. Egyik kezével nekitámaszkodott az alacsony tetőt körülölelő könyöklőfal mellvédjének, másik keze ráfeszült 38-asának az agyára. Mindannyian azt a sztorit figyeltük, amit Mertnek elmesélt. Úgy látszott, Hadley bátyja lelépett Texasba, úgy tizennégy évvel ezelőtt, és az egész család ez idáig egy hír nem sok, annyit sem hallott a kurafiról. Mindenki azt gondolta, hogy beadta a kulcsot, hál' isten, csakhogy megszabadultak tőle. Ezután úgy másfél hete egy távolsági hívás érkezett Austinból, az ügyvédjétől, miszerint a bátyóka négy hónappal ezelőtt elhalálozott és kő gazdag volt („átkozottul hihetetlen, hogy egyes nyomoronc seggfejeknek milyen kurva nagy mázlijuk van”. Ez volt a testvér hálaadása a rendszámüzem tetején). A lóvét, közel egymillió dollárt, az olaj és az olajszállítás eredményezte. Nem, Hadley korántsem volt milliomos - de egy időre volt mit a tejbe aprítania, ami picinység boldoggá is tette -, ám fivérére hagyott egy átkozottul csinos kis összeget, harmincötezer dollárt, és családja minden egyes élő tagjára Maine-ben, feltéve, ha megtalálják őket. Nem is rossz. Mintha az ember megütné az isten lábát a lovin. Ám Byron Hadley számára az üveg mindig csak félig volt töltve. Elnyígta a búját Mertnek, hogy az istenverte kormány arra utazik, hogy teljesen megszabadítsa az ölébe hullott örökségtől. - Talán eleget hagynak ahhoz, hogy vegyek egy új kocsit - panaszolta -, és akkor mi van. Az ember fizetheti a kurva adót a kocsira, a javítást, a fenntartást, s az átokverte kölykeid azért cseszegetnek, hogy vidd el őket autózni, lehajtott tetővel...
- És hogy hadd vigyék el, ha már elég vének hozzá - vágott közbe Mert. Entwhistle jól tudta, melyik a kenyér vajas oldala, és ő sem mondta ki azt, ami a számára és számunkra is teljesen világos volt, mint a nap, mégpedig: „ha olyan nagy gondot okoz neked az a pénzösszeg, Byron, öreg pajtás, akkor majd én átveszem. Végtére is mire vannak a barátok?” - Hát ez az, vezetni akarják, illetve azon akarnak meg tanulni vezetni, az isten szerelmére borongott Byron. - Aztán év végére mi lesz? Mire rájössz, milyen magas az adó, alig marad valamid, a felmerülő költségeket saját zsebből kell fizetned, vagy talán kölcsönt kell felvenned az egyik bibsi hitelügynökségtől. Állam bácsi pedig alaposan megvizsgálja az adózásodat. Nem lényeg. Csak az, hogy minél többet akarnak kisajtolni az emberből. Ki akarna harcolni a jó öreg Samu bácsi ellen? Aki csak benyúl az ember ingébe, és addig szorítja a mellbimbóját, míg az lila nem lesz, és a végén felkophat az emberfia álla. A Krisztusát neki. Morózus hallgatásba süllyedt, azon elmélkedve, hogy milyen átkozott balszerencse harmincötezer dollárt örökölni. Andy Dufresne addig nem egész négy és fél méterre onnan terítette szét a feketelevest, egy hatalmas kátrányozó seprűvel, ám ekkor hirtelen visszalökte a szerszámot a vödörbe, és elindult oda, ahol Mert és Hadley üldögéltek. Mindannyiunkban megállt a takarmány, és észrevettem, hogy az egyik smasszer, Tim Youngblood keze a tokja felé indult, amiben a fegyvere lógott. Az egyik „burkus” az őrtoronyban megütötte a partnere karját, és mind a ketten odafordultak, hogy figyeljék a fejleményeket. Egy pillanatra az hasított belém, hogy Andynek odapörkölnek a pukkantójukkal, vagy kóstolót kap a smasszer kolbászból, vagy mindkettő. Aztán nagyon finoman így szólt Hadleyhez: - Megbízik a nejében, uram? Hadley csak bámult rá, mint borjú az új kapura. Arca vörösödni kezdett, és én tudtam, hogy ez rossz jel. Tudtam, hogy három másodperc sem telik bele, és előhúzza a bikacsököt, és a jobbik végével gyomorszájon vágja Andyt, oda üt, ahol érzékeny idegcsomók tömkelege sorakozik. Talán elég keményen odasóz ahhoz, hogy megölje, de a smasszerek mindig utaztak erre. Vagy, ha a verés mégsem nyírja ki, akkor megbénítja az embert annyi időre, hogy elfelejtsen minden olyan ravasz mozdulatot, amit tervezett. - Öcsi - kezdte Hadley -, most még adok neked egy esélyt, hogy felvedd azt a seprűt. Am ha nem, akkor fejjel fogsz landolni erről a tetőről. Andy csak vérfagyasztó nyugalommal figyelte. Szeme dermesztő volt, mint a jég. Úgy viselkedett, mintha nem hallotta volna a figyelmeztetést. Én egyre csak azon kaptam magam, hogy el akarom mondani neki a regulát,'ami a következő: soha ne szólj közbe, ha az őrök beszélnek, soha ne próbálj meg beleavatkozni a dumájukba, kivéve, ha ők megkérnek rá, és még akkor is csak azt és annyit szólj, amennyit hallani akarnak, aztán újra tartsd a pofádat. Lehetsz fekete, fehér, rézbőrű vagy sárga a börtönben, nem számít, mivel egyforma márkajelzés alatt állunk. A sitten mindenki kivétel nélkül nigger rabszolga, és ehhez hozzá kell szokni, ha szándékában áll túlélni az embernek egy olyan vadállat húzásait, mint Hadley és Greg Stammas, akik készek olyan gyorsan átküldeni a másvilágra, hogy elég, ha csak az ember rájuk pillant. Ha valaki „zebrássá” válik, az állam tulajdona lesz, és ha megfeledkezik erről, akkor neki kell elvinni a balhét. Ismertem olyanokat, akik elvesztették a szemük világát, a lábujjukat vagy a kezük ujjait; és volt egy olyan is, aki elveszítette a pénisze végét, és még szerencsésnek mondhatta magát, hogy ennyivel megúszta. El akartam mondani Andynek, hogy késő. Hisz ha visszamegy és felveszi a munkát, már így is valami ramazúri várja aznap estére a tusolóban, olyan, ami után izomgörcs áll a lábába, s a cementpadlón hagyják vonaglani. Egy ilyen gyapának az ára mindössze egy pakli bagó vagy három Baby Ruth csokoládé. Mindezt el akartam neki mondani, ne rontson azon a szaron, amibe már eddig is bokáig süllyedt. Ehelyett bőszen kátrányoztam a tetőt, mintha mi sem történt volna, ahogy a többiek is, én is vigyáztam arra, hogy szét ne rúgják a seggemet. Ezt kellett tennem. Már így is sebes volt,
és Shawshankben Hadley mindig megtalálta a módját annak, hogy a szabályzat megszegője bűnhődjön. Andy így szólt: - Talán rosszul értelmezem. Hiszen akár bízik benne, uram, akár nem, lényegtelen. A probléma abban rejlik, hogy átveri-e önt, uram, vagy sem. Hadley felpattant. Mert szintén, ahogy Tim Youngblood is. Hadley arca olyan vörösen izzott, mint a pipacs. - Neked pedig egyetlen problémád lesz - fenyegetőzött -, mégpedig az, hogy hány csontod marad ép, számolgathatod kedvedre a gyenguszon. Gyere, Mert, dobjuk le ezt a faszszopót a tetőről. Tim Youngblood kirántotta a fegyverét. Mindannyian kátrányoztunk, mint a güzü. A nap őrülten tűzött ránk. A smasszerek azon voltak, hogy beváltsák a fenyegetést; Hadley és Mert egyszerűen lelökte volna. Milyen szörnyű baleset. Dufresne, a 81433-SHNK számú fegyenc elindult lefelé a létrán néhány üres vödörrel, és megcsúszott. Hű, de kínos. Megragadták, Mert a jobb karját, Hadley a balját. Andy nem tanúsított ellenállást. Szemét egy pillanatra sem vette le Hadley vöröslő lópofájáról. - Ha meg akarja tartani, Mr. Hadley - folytatta ugyanazon a nyugodt, mérsékelt hangon -, miért nem adja neki az utolsó centig? A végeredmény, Mr. Byron Hadley, harmincötezer tisztán, Samu bácsi pedig fújhatja. Mert a párkány felé kezdte rángatni. Hadley csak állt ott moccanatlanul. Egy pillanatra Andy úgy festett közöttük, mint egy eleven kötél a kötélhúzásban. Majd Hadley megszólalt: Várj csak egy pillanatra, Mert. Hogy érted ezt, fiú? - Úgy értem, ha megbízik a nejében, odaadhatja neki - válaszolta Andy. - Jobb lesz, ha értelmesen kezdesz beszélni, különben repülsz a tetőről. - Az adóhivatal törvény szerint engedélyez egy, csupán egyetlen alkalomra szóló ajándékozást a házastársának - kezdte Andy -, hatvanezer dollárig. Hadley most úgy bámult Andyre, mint akit villám sújtott. - Akkó' az egész megfaggyúzható - kérdezte - adómentesen? - Adómentesen - válaszolta Andy - Az adóhivatal egyetlen centre sem teheti rá a kezét. - Honnan tudsz te erről? Tim Youngblood adta meg a választ; - Odakint bankár volt, Byron. Asszem lehet... - Kussoljá', Pisztráng - mordult rá Hadley oda sem pillantva. Tim Youngblood elpirult és befogta. Néhány smasszer a duzzadt ajkai és a gülü szeme miatt hívta Pisztrángnak. Hadley még mindig Andyt vizslatta. - Te vagy az az okostóni ügyvéd, aki agyonlőtte a feleségét? Miért higgyek egy ilyennek, mint te? Szóval miattad akár sittre is vághatnak, hogy gályázzam melletted, ugye? Nem ezt akarod? Andy csak ennyit jegyzett meg csöndesen: - Ha adócsalás miatt kerülne börtönbe, uram, akkor is csak a szövetségi javítóintézetbe vinnék, nem pedig Shawshankbe. De ilyen veszély nem fenyegeti. Az adómentes ajándékozás a neje számára teljesen törvényes kiskapu. Több tucatot intéztem már... nem, inkább több százat. Ez elsősorban azokat jelenti, akik kis üzleteket kötöttek, ilyen kisebb összegeket próbáltak megmenteni, mint ön is, uram. - Azt hiszem, hazudsz - mondta Hadley, de tudta, hogy ez az igazság, ahogy mi is, hisz mit ért volna vele. Valami kis érzelem ült ki a képére, olyasmi, ami elég groteszknek hatott azon a rút, napégette pofáján, elsimult a szemöldöke is. Ez szinte obszcénnek hatott, ha figyelembe vesszük Byron Hadley jellemét és arckifejezését. Mert az nem tükrözött mást, mint a reményt. - Nem, kérem, nem hazudok. Habár nincs oka rá, hogy rám hallgasson, uram, kérdezze meg egy ügyvédtől... - Törvénykicsavaró, tintanyaló, rabló, faszszopó dögkeselyűk! - bömbölte Hadley. Andy megvonta a vállát. - Akkor menjen és kérdezze meg az adóhivatalt, uram. Ők elmondják önnek ugyanezt, és még egy fillérjébe sem kerül. Tulajdonképpen nem kell az én segítségem, uram, hisz ön is utánanézhet.
- Egy nagy lobogós lófaszt. Nincs szükségem arra, hogy egy dörzsölt feleséggyilkos bankár mondja meg nekem, mitől döglik az a kurva légy. - Szüksége lesz, uram, egy adóügyvédre vagy egy bankárra, hogy tető alá hozza az ajándékozási szerződést, és ez némi pénzébe fog kerülni - mondta Andy. - Kivéve... persze, ha érdekli az ajánlatom, hiszen örömmel elvállalom, hogy az egészet elintézem, szinte teljesen ingyen. Mindössze három sört kérek cserébe a munkatársaim részére... - Munkatársaid - vágott közbe Mert, és érdesen felröhögött. A térdét csapkodta örömében. Egy született térdcsapkodó volt a jó öreg Mert, és reméltem, hogy a világ azon sarkán fog megdögleni, bélrákban, ahol még nem fedezték fel a morfiumot. - Még hogy munkatársak? Hát nem édibogár? Neked nincsenek semmiféle... - Fogd már be az istenverte kereplődet - mordult rá Hadley, és Mert befogta. Hadley ismét Andyhez fordult. - Miről beszélsz? - Csupán arról, uram, hogy három sört kérek személyenként a munkatársaimnak, ha ez méltányos ön szerint - válaszolta Andy. - Hiszen úgy vélem, sokkal inkább embernek érzi magát a melós, így tavasszal a cellán kívül, ha néhány hűsítőt ihat. Ez a véleményem. Sima ügy, és biztos, hogy ezzel kivívja, uram, a többiek elismerését is. Megbeszéltem az akkor történteket másokkal is, olyanokkal, akik ott voltak - Rennie Martinnal, Logan St. Pierre-rel és Paul Bonsainttel -, és mindahányan ugyanazt láttuk... és ugyanazt éreztük. Hirtelen Andy vált a helyzet urává. Hadleynek ugyan fegyver lógott a csípőjén és gumilőcsöt tartott a kezében, mögötte állt a barátja, Greg Stammas, és mögötte az egész börtönapparátus, valamint a tetejébe az egész államhatalom, de mindez az erő abban az aranyló napsütésben szinte semmivé foszlott, a szívem szinte kiugrott a mellemből, ilyesmit nem éreztem azóta, hogy engem és néhány társamat egy rabomobil idehozott 1938-ban. Andy Hadleyt fürkészte ugyanazzal a rá jellemző tiszta, hideg, nyugodt pillantással, de itt már réges-rég nem csupán arról a harmincötezer dollárról volt szó, ebben egyhangúan megegyeztünk. Újra és újra lejátszottam az agyamban az eseményeket, és tudom, hogy így volt. Egy ember kemény küzdelme játszódott le egy másik ellen, és Andy egyszerűen olyan módon kényszerítette rá akaratát, ahogyan szkanderezés közben egy erősebb csapja oda a másik csuklóját az asztal lapjához. Beláthatod, hogy semmi oka nem volt Hadleynek arra, hogy egyetlen biccentéssel ne adja áldását arra, hogy Mert Andyt fejjel lelökje a tetőről, és aztán Andy tanácsa szerint járjon el. Semmi oka nem volt rá. De nem tette. - Hozok én nektek egy rahedli sört, ha csak ez kell - nyájaskodott Hadley. - Hisz jólesik az ital, ha az ember dolgozik. - Még egy ilyen kapitális fasz is lehet esetenként nagylelkű. - Adnék önnek még egy jó tanácsot, uram, amibe az adóhivatal sem köthet bele - mondta Andy. Szeme rezzenetlenül fixírozta Hadleyt. - Ha teljesen megbízik a nejében, akkor, mint ajándékot adja neki, uram. Am ha úgy véli, hogy esetlegesen kettős játékot űzhet, vagy átverheti önt, akkor majd erre is kitalálunk valamit. - Hogy átverhet engem? - csattant fel élesen Hadley. - Átverhet engem? Igen tisztelt nagyágyú bankár úr, majd ha a kutya nyávogni kezd! Még csak el sem meri fingani magát, amíg áldásomat nem adom a dologra. Mertből, Youngbloodból és a többi smasszerből kötelességtudóan kirobbant a röhögés. Andy még csak mosolyra sem húzta a száját. - Megírom a szükséges papírokat - javasolta Andy. - Ki is töltöm, önnek csak szignálnia kell és postára adnia. Az egész használhatónak tűnt, és Hadley kihúzta magát, mája csak úgy dagadt. Aztán szeme végigpásztázott rajtunk és elbődült. Mi az, szarfaszú lusta bagázs, mit bámultok? Mozgassátok a seggeteket, a kutyaúristenit! - Visszanézett Andyre. - Megeshet, hogy megfogadom, amit mondasz, te nagyágyú, de jól jegyezd meg: ha megpróbálsz átcseszni valahogy, akkor még mielőtt a hét véget ér, kurva nagy szarban találod magad a C zuhanyozóban.
- Igen, uram, megértettem - felelte Andy halkan. És tényleg megértette. Úgy hozta az élet, hogy több mindent megérthetett, mint amennyit én valaha is - vagy közülünk bárki. Így eshetett meg az is, hogy az utolsó előtti munkanapon az elítéltek, akik 1950 tavaszán a rendszámüzem tetejét javították, délelőtt tízkor fent ücsörögtek a tetőn, és fekete címkéjű sört kortyolgattak, amit azok közül a legkeményebb smasszerek közül szállított az egyik legtökösebb, aki valaha is a shawshanki állami börtön földjét taposta. Igaz, a sör meleg volt, mint a húgy, de ez ízlett a legjobban, egész életemben. Csak üldögéltünk, és iddogáltunk a hátunkat melegítő napsütésben, és még az a Hadley arcán tükröződő félig szórakozott, megvető kifejezés - mintha sört hörpölő majmokra nézett volna, nem pedig emberekre - sem tudta ezt elrontani. Mindössze húsz percig tartott a serital-szünet, de ez alatt a húsz perc alatt ismét szabad embernek éreztük magunkat. Úgy ittunk és kátrányoztunk, mintha csak a saját házunk tetejét javítottuk volna. Csak Andy nem ivott egy kortyot sem. Már meséltem neked az italhoz való viszonyáról. Csak összekuporodva ücsörgött az árnyékban, kezét lóbálta a térdén, bennünket nézett egy kis mosollyal a szája sarkában. Meglepő, hogy milyen sokan emlékeznek rá így, és az sem kevésbé bámulatos, hogy a melósbrigádból milyen sokan emlékeznek arra is, ahogyan Andy Dufresne két vállra fektette Byron Hadleyt. Azt hiszem, kilencen vagy tízen lehettünk akkor, de 1955-re már kétszázra duzzadt a „szemtanúk” száma vagy még többre... ha az ember hihet a szóbeszédnek. Naná - ha megkérsz, hogy ne lacafacázzak, hanem őszintén válaszoljak a kérdésre, hogy egy emberről vagy egy legendáról van szó, amit köré teremtettek, mint a homokszem köré rakódott gyöngyre - akkor azt kell mondanom, hogy a válasz valahol a kettő között rejlik. Azt hiszem, pontosan tudom, hogy Andy* Dufresne kitűnt közülünk, nem olyan volt, mint én vagy a többiek, akiket itt megismertem, mióta sittre vágtak. Ötkilónyi dollárt csempészett be ide, de ez az anyaszomorító csirkefogó valami sokkal többet is hozott magával. A saját józan önbecsülését, vagy talán azt az érzést, hogy ő nevet majd a végén... Vagy mindössze csupán a szabadság érzését, még ezek közé az elátkozott szürke falak közé is. Valamiféle belső kisugárzás, aura vette körül. Csupán egyetlen alkalomra emlékszem, amikor kihunyt belőle, és ez is része a történetemnek. 1950-ben, a World Series baseball-világbajnokság évében - amikor a Philadelphia Whiz Kids négy egyenest dobott zsinórban -, emlékezhetsz - Andynek nem volt többé gondja a nővérekkel. Stammas és Hadley gondoskodtak róla. Ha Andy Dufresne odament volna hozzájuk vagy bármelyik smasszerhez, aki benne volt a brancsban, mindössze egyetlen vércseppel az alsóján, akkor azon az estén minden nővér alapos fejfájással esett volna ágynak. Ezt nem merték megkockáztatni. Ahogy már említettem, mindig akad balhéra készen egy tizennyolc éves járgánybugázó, vagy forrófejű bajkeverő tűzbuzi, vagy valaki, aki kimondhatatlan élvezetet talál néhány nevelő célzatú verés kivitelezésében. A rendszámüzem tetejének javítása utáni napokat követően mindenki járta a saját útját, Andy is és a nővérek is. Ezután a könyvtárba került egy kemény könyvmoly sittes mellé, akit Brooks Hatlennek hívtak. Hatlen a húszas évek végén került ide, mivel szakérettségije volt. Igaz, Brooksie-nak mindössze állattenyésztési képesítése volt, ám ez mégis nagyon sokat számított egy olyan képzetlen helyen, mint Shank, a börtönnek annyi választási lehetősége maradt, mint a koldusnak, ette, nem ette, nem kapott mást. 1952-ben Brooksie letöltötte a büntetését - azért „vasalták meg”, mert zsinórban kifogott egy póker-pechszériát, és ezután bánatában kinyírta a feleségét s a lányát -, és szabadlábra helyezték, amikor Coolidge-t elnökké választották. Ez rendszerint jellemző az állam bácsi „bölcsességére” - mire szabadult, minden esélye elszállt, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak. Hatvannyolc éves volt és ízületi bántalmaktól szenvedett, amikor kitámolygott a főkapun olcsó lengyel öltönyében s francia lábbelijében, egyik kezében a szabadulási
papírokkal, a másikban egy Greyhound buszjeggyel. Amikor elment, sírt, hisz Shawshank volt az ő világa, amitől megfosztották. Hiszen ami a falakon túl várt rá, az olyan rémisztő lehetett Brooks számára, mint egykor a nyugati tengerek a tizenötödik század babonás tengerészeinek. A börtönben Brooksie számított valakinek. Ő volt a könyvtáros, a művelt ember. De ha most elmegy a kitteryi könyvtárba, még egy olvasójegy nem sok, annyit sem kapott volna. Azt hallottam, hogy egy szegényházban halt meg Freeportban, és hat hónappal tovább húzta, mint ahogy számítottam rá. Ja, úgy vélem, az állam bácsi visszaadta Brooksie szabadságát, frankón. Felkészítették, hogy hogyan éljen itt, azután miután megszokta és talán meg is szerette, kivágták, mint a rongyot. Andy lépett Brooksie helyébe a könyvtárosi poszton huszonhárom évig. Ugyanazzal a vasakarattal dolgozott itt is, mint amikor Byron Hadleyt megpuhította, és fokozatosan átalakított egy apró raktárt (ahol még mindig bűzlött a terpentin, mivel a helyiség festékek tárolására szolgált 1922-ig, és valójában soha nem szellőztették ki), amiben a Reader's Digest sűrített regényei sorakoztak és a National Geographic-ok - ami lassan a legnívósabb New England-i börtönkönyvtárrá változott. Lépésről lépésre hozott össze mindent. Egy kívánságdobozt tett az ajtó mellé, és figyelmesen, humorral mazsolázta ki még az ilyen kéréseket is: „Több kúrós könyv kő' és a szökés fortélyai(t) is tíz leckében.” Szem előtt tartotta a komolyabb kívánságokat is. A legfontosabb könyvklubokkal levelezgetett New Yorkban, és kettő közülük el is küldte a kiadványait - a The Literary Guild és a The Book Of the Month - rendkívül alacsony áron. Felismerte a rabok információéhségét az olyan apró kis időtöltésekre, mint a szappanfaragás, a fafaragás, bűvészet, vagy a magányűző pasziánsz. Mindenféle témában szerzett be könyveket. A börtön-bestsellerek éllovasai mégis Erle Stanley Gardner krimijei és Louis L'Amour westernjei közül kerültek ki. Úgy tűnt, a sittesek soha nem unják meg a bírósági tárgyalásokat, pereket, jogi eseteket. És persze ott voltak az egészen pikáns művek is a kölcsönző lista élén, amelyekről mindig meg kellett bizonyosodni, hogy nem kelt-e lábuk. Az ilyen könyveket, még a legújabbakat is, gyorsan ronggyá olvasták. 1954-ben kezdett el levelezni az augustai állami szenátussal. Ekkor Stammas lett a börtön főmuftija, és úgy kezelte Andyt, mint a szerencsehozó talizmánját. Mindig a könyvtárban hülyéskedett Andyvel, és egyszer még barátian meg is lapogatta Andy vállát, bizalmaskodott vele. Rajta kívül soha senkivel nem hülyéskedett. Andy Dufresne volt az ő kizárólagos kiskedvenc talizmánja. Azt mondta Andynek, hogy odakint talán bankár volt, de az már a múlté, és jobban teszi, ha alkalmazkodik a börtönélethez. Mert ami azt a felkapaszkodott bagázst, az augustai Köztársaságpárti Rotariánusokat illeti, csupán háromféle lehetséges dologra nyitották meg az adófizetők bukszáját, ha a börtönről volt szó. Először még több falra, másodszor még több rácsra, harmadszor még több őrre. Stammas elmondása szerint az állami szenátus így vélekedik erről a dologról, ha a thomastani, shawshanki, pittsfieldi vagy a dél-portlandi börtöntöltelékekről, a salakról van szó. Ennek a sárgolyónak a szemétje azért került be, hogy keményen megbűnhődjön a tettéért, és az Úristenre esküsznek meg a kis Jézusra, hogy ez így is lesz. Mi az, tán olyan kurva nagy baj, ha néhány zsizsik üti fel a fejét a kenyérben? Andy arcára kiült az a nyugodt, megfontolt, jellegzetes kis mosoly, és megkérdezte Stammast, hogy mi történne, ha egy kőfalat csak minden egy milliomodik évben érne mindössze egyetlen cseppnyi víz. Stammas elnevette magát, és meglapogatta Andy hátát. Neked nem kell egymillió évet lehúznod, vén ló-kötő, de asszem, ha mégis így lenne, az sem mosná le a képedről az elégedett vigyort. Menj csak, és írd meg azokat a leveleket. Majd én postázom neked, feltéve, ha állód a bélyeg árát. Amit Andy állt is. És végül ő nevetett utoljára a markába, noha Stammas és Hadley ennek már nem lehettek tanúi. Andy kérése egy könyvtári alap ügyében sorozatosan az elutasítás kemény falába ütközött, míg 1960-ban kapott egy kétszáz dollárról szóló csekket -
valószínűleg ezzel a szenátus lezártnak tekintette az ügyet, abban a reményben, hogy végre befogja a bagólesőjét és leszáll róluk. Hiú ábránd volt, Andy vérszemet kapott, mintha az egyik lábát sikerült volna az ajtórésbe tennie, és egyszerűen megduplázta az erőfeszítéseit: naponta két levelet firkantott az addigi egy helyett. 1962-ben sikerült kiharcolnia négyszáz dollárt, és az elkövetkező évtizedben a könyvtárra hétszáz dollárt tejeltek óramű pontossággal évente. 197l-re ez az összeg már egy lepedőre rúgott. Asz-szem, ez bagó ahhoz képest, amit egy átlagos kisvárosi könyvtári alap kap, de egy rongyból rengeteg lestrapált Perry Masonkrimit és Jake Logan - vadnyugati históriát lehetett vásárolni. Ezalatt Andy valóságos kis könyvtárat teremtett (kibővítette az eredetileg festékraktárként szolgáló patkánylyukat három szobával), és az ember meg is találhatta, amit keresett. Vagy ha nem, akkor minden esélye megvolt rá, hogy Andy megszerzi neki az áhított szellemi táplálékot. Ha azt kérded, hogy mindez azért történhetett-e meg, mert Andy tanácsot adott Byron Hadleynek azt illetően, hogyan mentse vissza az adóját a nyakába szakadt örökségből, akkor a válaszom, igen... És nem. Valószínűleg magadtól is rájöttél az okára. Szárnyra keltek olyan híresztelések, miszerint Shawshankben van egy kis házi kedvenc, egy aranytojást tojó pénzügyi mágus. Tavasz végén és nyárelőn, 1950-ben, Andy pénzügyi alapot hozott létre azok számára, akik biztosítani akarták kölykeik főiskolai képzését, és egy rakás tanácsot adott másoknak. Akik pénzügyi kiskapukat, ötleteket kerestek (és a smasszerek nagyon jól jártak a végén; az egyiknek még azt is sikerült megfaggyúzni, hogy idő előtt két évvel nyugdíjba vonulhasson) és kutya legyek, ha nem ő volt a citromba harapott pofájú George Dunahy börtönigazgató úr személy-adóügyi főtanácsadója. Ez még azelőtt történt, hogy kitették volna Dunahy szűrét, aki hitem szerint arról álmodozott, hogy milyen hatalmas milliókat hoznak majd a konyhára a betétkönyvei. 1951 áprilisában már Andy intézte a shawshanki börtön fele személyzetének adó-visszaigénylését, és 1952-re szinte mindenkiét. A fizetsége a börtönben előfordulható legcsengőbb aranyból állott: az egyszerű jó szándékból. Később, amikor Greg Stammas vette át a börtönigazgatói állást, Andy még fontosabbá vált, de ha az okait keresném, csak találgatásokba tudnék bocsátkozni. Van néhány dolog, amit másoktól tudtam meg, és van olyan is, amit én is ismertem, de az igazat illetően csak találgatok. Tudom, hogy néhány rabbal úgy bántak, mint a hímes tojással, akik különleges kiváltságokat élvezhettek - rádió volt a cellájukban, szinte hihetetlen látogatási privilégiumuk és ilyesmik -, és odakint akadtak, akik boldogan perkáltak, hogy a bentlevők meg is kaphassák mindezt. Az ilyen jótét lelkeket „őrangyaloknak” titulálták a sittesek. Egyre-másra mentették fel ezeket a rabokat a szombat délelőtti gálya alól a rendszámüzemben, vagy legalábbis mentegetőztek, ha mégis dolgoztatniuk kellett őket, hiszen mindenki tudta, hogy attól, akinek őrangyala van, úgy dől a lé, mint az égi manna, ha lazítanak a gyeplőn. Ez a következő módon történt. Az őrangyal tejelt, mint a fejőstehén egy középszintű smasszernek, és az őr a jattot elrisztelte az adminisztrációs létra felső és alsó fokai között. Volt egy svarc diszkont autójavító szerviz, amit Dunahy börtönigazgató szinte teljesen tönkrevágott. Egy ideig az egész vegetált, aztán az ötvenes évek végére erősebb lett, mint valaha. És néhány építési vállalkozó, aki a börtönön dolgozott feketén, időről időre lepengetett egy nem éppen kis summát az admin' hivatal főgóréinak, és abban is szinte teljesen bizonyos vagyok, hogy ezen vállalkozók szerezték be a börtön felszerelését is a mosodába, a rendszámüzembe vagy az 1963-ban épült zúzdába is. A hatvanas évek végén volt még egy virágzó üzletág, a gyógyszerek, amivel ugyancsak az admin' részleg nepperkedett. Áradt a piszkos bevétel, mint a folyó. Nem olyan nagy tételben, mint a valóban hatalmas atticai vagy a San Quentin-i börtönökben, de azért ez sem volt egy nyalókapénz. És ezt a summát a törvény éber őre már nem gyűrhette bele a brifkójába, hogy aztán a rakásból kibogarássza a gyűrött húszasokat, szamárfüles tízeseket, ha a hátsó udvarába úszómedencét tervezett, vagy a házának kibővítését. Már ott leselkedett annak a veszélye,
hogy egyszer számon kérik, honnan tellett rá... és ha a magyarázat nem eléggé meggyőző, akkor megeshet, hogy egy számmal az ingzsebén besétáltatják az egyik kaptárba. Szóval szükség volt Andy tanácsaira. Ezért vitték ki a mosodából és rakták be a könyvtárba, de ha más szempontból vizsgálod az eseményeket, akkor valójában a smasszerek soha nem szedték ki őt a mosoda szarából. Csak munkába állították egy olyan helyen, ahol mocskos ágynemű helyett mocskos „lepedőket” kellett tisztára mosnia. Amit meg is tett, részvényekbe, kötvényekbe, közszolgálat-fejlesztési kiskapukba fektette a lóvét, vagy, hogy az ördögbe is nevezik ezeket. . Egyszer elmondta nekem, tíz évvel azután, ami a rendszámüzem tetején esett meg, hogy teljesen tisztában volt mindennel, hogy vele vagy nélküle, de az istenek malmai mindenképpen őrölnek. Nem kérdezte tőle senki, hogy akar-e Shawshankbe menni, mennie kellett, ártatlan ember volt, kolosszális balszerencse áldozata, nem pedig egy jótét lélek vagy misszionárius. - Ezenkívül, Red - mondta ugyanazzal a fél mosollyal aközött, amit itt csinálok, és amit odakint tettem, semmi különbség nincs. Mi több, ha tehetek egy aprócska cinikus megjegyzést, egy kazalnyi tőkeszakértő segíti a különféle vállalkozókat vagy cégeket, jelentős fizetésért, hogy pontosan átcsesszenek más vállalkozókat vagy cégeket. Azok, akik ezt a helyet irányítják, zömmel ostoba, brutális szörnyetegek. Akik odakint irányítanak, azok is brutálisak és szörnyűségesek, de ők nem olyan ostobák, ám hivatali szakértelmük miatt egy kicsivel jobban értik a dolgukat. Na, nem olyan nagyon, csak egy kicsivel. - De a gyógyszerek - csattantam fel. - Nem akarom megszabni, hogyan végezd a munkádat, de ez a dolog idegesít. A Vörös Ördög, a Seconal, barbiturátok, nyugtatók, nembutálok, az a sok szar dili bogyó - amit ha valaki bevesz, a hatását Negyedik Fázisnak hívják, vagy minek. Én soha nem éltem ilyesmivel. - Nem - mondta Andy. - Én is rühellem a gyógyszereket. Mindig is rühelltem. De még a cigiért vagy a piáért sem vagyok annyira oda. Ám nem én szerzem be, és nem is én nepperkedem vele. Ez zömmel a smasszerek üzlete. - De... - Igen, tudom. Borotvaélen táncol az ember, ha azon izzad, hogy valamelyest tiszta maradjon a keze. Ezt nevezik a szentek összefogásának, miközben minden galamb a válladon landol, és teleszarja az ingedet. A másik véglete a dolognak, hogy vegyél egy alapos mocsokfürdőt, és kezdj el üzletelni valami istenverte dologgal, ami egy zsák zöld hasút eredményez - akár fegyverekkel, rugós késekkel, vagy a mindenható heroinnal, vagy valami ördögi találmánnyal. Volt már olyan kliensed, aki hasonló szerződést kínált neked? Bólintottam. Az évek során elég sűrűn megesett az ilyesmi. Végül is az az ember vagyok, aki beszerzi, ami kell, és ha az ilyenek rájönnek, hogy tudsz elemet szerezni a tranzisztoros rádiójukba, vagy egy karton Lucky Strike-ot, vagy egy pofára való füves spanglit, akkor olyan pofával is összehozhat az élet, aki szemrebbenés nélkül és rezzenetlen arccal kész használni a kését. - Naná - helyeselt Andy. - De mégsem paktálsz le az ördöggel. Mert az olyanok, mint mi, Red, tudják jól, hogy akad egy harmadik lehetőség is. Egy alternatíva azon kívül, hogy az ember tiszta maradjon, mint egy szűz, vagy meghemperegjen a szarfürdőben és a gányos mocsokban. Ez az az alternatíva, amelyet minden felnőtt ember a világon kénytelen megtanulni. Úgy egyensúlyozunk a meredély fölött, mint a kötéltáncos, és a két lehetőség közül a lehető legjobbikát választjuk, szem előtt tartva a jó szándékot. És azt hiszem, hogy éjszaka emiatt tudjuk viszonylag nyugodtan álomra hajtani a fejünket... hisz ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. - Jó szándék - nevettem el magam. - Erről mindent tudok, Andy. Annak a fickónak, aki ilyesmire adja a fejét, az útja a pokolba vezet.
- Ne hidd, hogy ez így van - mondta elkomorodva. - A poklot itt éljük meg. Pontosan itt, Shankben. Árulják ezt a sok szar hülyítőt, és én megmondom nekik, hogy mibe fektessék a bevételt. De ebből sikerült létrehoznom a könyvtárat is, és ismerek több mint két tucat srácot, akik az érettségi vizsgának megfelelő képesítéshez épp ebből a könyvtárból szereztek segédanyagot. És talán, ha kikerülnek innen, ezzel majd elindulhatnak valamerre. Amikor 1957-ben a másik szobára is szükségünk lett, megkaptam egy szóra. Mert azt akarták, hogy boldog legyek. Olcsó vagyok, ilyen ez a paktum. - És persze megkapod a magánszférádat is. - Aha. Ez az, ami nekem is tetszik. A börtönlakosság lassan emelkedett fel a tudás útján, ötvenévesekből tevődött össze, de inkább hatvanasokból, és mindazon tudásanyagon akkor estek keresztül, amikor az egyetemista korú kölykök Amerika-szerte - nevetséges büntetés fenyegetettségével, ha lebuknak - füstölik el első füves cigijüket. De ez ideig Andynek nem volt cellatársa, kivéve egy nagydarab, hallgatag indiánt, Normandent (mint minden rézbőrűt, a Shankben, őt is Főnöknek hívtuk), de Norman-den sem volt ott sokáig. Mint minden életfogytos, ő is azt képzelte Andyről, hogy kőbölcsőben ringatták, de Andy csak mosolygott. Egyedül élt, de nem bánta... És ahogy ő mondta, örültek, hogy boldoggá tehették. Mivel olcsón dolgozott. A börtönidő nagyon lassan cammog, sokszor arra is megesküdnél, hogy szinte áll, de ha lassan is, mégis múlik. George Dunahy kilépett a képből, amit az újságok címlapjai úgy kiáltottak világgá, mint a megtollasodó botrányát. Stammas lépett a helyére az elkövetkező hat évben Shawshankben, és az ő rémuralma maga volt a pokol. Greg Stammas mindig gondoskodott arról, hogy a gyengélkedők ágyai és a sötétzárkák szárnyai csordultig legyenek töltve. Egy napon, 1958-ban, ahogy zárkai apró borotválkozó tükrömben az arcvonásaimat vizsgáltam, egy negyvenéves vénember nézett velem farkasszemet. Az az ostoba kölyök, akit 1938-ban vágtak hűvösre, még nagy tollú, sárgarépa színű sérójú, félig lökött, bűnbánó alak volt, aki az öngyilkossággal kacérkodott. Azt a srácot már magával vitte az idő könyörtelensége. A vörös tollazat szürkévé változott, és ritkulni kezdett. Már szarkalábak sorakoztak a szemem alatt. Azon a napon egy megfáradt öregembert láttam, aki arra vár, hogy végre kikerüljön innen. Megrémültem. Senki sem akar a hűvösön felnőni. Stammas 1959 elején lépett szoliba. Néhány szimatoló riporterrel a nyakában, egyikük még arra sem volt rest, hogy négy hónapra bevitesse magát valami kamu néven, mondvacsinált bűnténnyel, és feltárja az egész mocskos ügylet szálait. Az újságírók ismét szerettek volna előkaparni egy hasonló megtollasodási botrányt, de még mielőtt lesújthatott volna rá a kalapács, Stammas olajra lépett. Meg tudtam érteni; hisz én is ezt tettem volna az ő korában. Ha megpróbálta volna tárgyalásra vinni a dolgot, akkor minden kétséget kizáróan itt kötött volna ki. Byron Hadley két évvel később ment el. Ezt a faszt paraszthajszál híján elvitte egy szívinfarktus, ezért idő előtt nyugdíjazták. Andyt nem érte bántódás a Stammas-ügy idején. 1959 elején új börtönigazgatót, helyettest és új kapitányt neveztek ki a börtön élére. Az ezt követő nyolc hónapban, vagy valahogy így, Andy ismét átavanzsált mindennapos fegyenccé, mint kezdetben. Ekkor került hozzá az a nagydarab félvér passamaquoddy indián, akivel Andy megosztotta a zárkáját. Aztán hirtelen minden visszatért a régi kerékvágásba. Norman-den kiköltözött, és Andy visszakapta a magánszféráját. Az istenek nevei állandóan változnak, de a malmok ugyanúgy őrölnek, mióta világ a világ. Egyszer beszélgettem Normandennel Andyről. - Jó fickó - vélekedett Normanden, nehéz volt kiszedni azt, amit mondott, mert nyúlszája és farkastorka volt; a szavak úgy folytak rajta keresztül. - Csíptem ott. Soha nem poénkodott, de ekő' mongyam, nem is akarta, hogy ott legyek. - Nagy vállvonás. - Bódog vótam, mikó mekszabadútam tűle, mer' abba a zárkába'
mindég olyan híves vót. Senkinek nem engedte meg, hogy hozzányújjon a dógaiho'. Ez rendbe' is va'. Jó srác vót, sose poénkodott. De ritka egy híves ember. Rita Hayworfh egészen 1955-ig díszítette Andy cellájának a falát, ha jól emékszem. Ezután Marilyn Monroe következett, azzal a jellegzetes mozi poszterrel, ami a Hét év vágyódás című filmben is látható, ahogy ácsorog a metró előtt, és a szellőzőrácson keresztül áramló levegő fellibbenti a szoknyáját. Marilyn 1960-ig uralta a placcot, meglehetősen elrongyolódtak a poszter szélei, amikor Andy az újabb cicababát, Jayne Mansfieldet tette a helyére. Jayne, elnézést a kifejezésért, az évek során szinte szarrá kopott. Csak egy év múlva, vagy valahogy így váltotta fel egy angol színésznőre, Hazel Courtra, de erre már nem egészen emlékszem. 1966-ban egy új szexbomba tartotta a csúcsot, Raquel Welch, hat évig uralta a falat Andy cellájában. A legutolsó poszter, amit feltett, egy csinos country-énekesnő volt, Linda Ronstadt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit jelentenek neki a poszterek, mire ő sajátos meglepett pillantással nézett rám. - Ugyanazt jelentik nekem is, mint a legtöbb sittesnek - folytatta -, a szabadságot. Ha az ember ránéz ezekre a gyönyörű szép hölgyekre, attól majdnem ugyanúgy érezheti magát... na, nem egészen úgy, de majdnem... mintha kilépne innen, és mellettük teremhetne egy szempillantás alatt. Szabadnak lenni. Azt hiszem, ezért kedveltem a legjobban Raquel Welcht. Nemcsak magát a nőt; hanem a tengerpartot is, ahol állt. Olyan, mintha ez a bombázó valahol Mexikóban lenne. Egy csöndes helyen, ahol az ember képes meghallani a saját gondolatait. Te nem éreztél ilyet, Red? Mintha csak át tudnál lépni a szabadságba? Azt feleltem, hogy én még sohasem gondolkodtam efelől ilyen módon. - Talán egy nap megérted, hogy mire gondolok - mondta, és igaza lett. Évekkel később tudtam csak meg, mit is értett pontosan ezen... és amikor rájöttem, eszembe jutott Normanden, aki mindig arra panaszkodott, hogy milyen hidegség uralkodik Andy cellájában. Egy szörnyűséges dolog történt Andyvel, 1963-ban, március végén vagy április elején. Már meséltem arról, hogy volt benne valami, ami a fegyencekből, beleértve engem is, teljesen hiányzott. Nevezzük egyensúlynak vagy belső békének, talán megingathatatlan hitnek, egy szó, mint száz, azon a napon ez a dolog egy hosszú, rémálommal teli éjszakán mintha véget ért volna. Nevezd, aminek akarod, de Andy mindig olyannak tűnt, aki tudja, merre hány méter. Nyoma sem volt rajta a kétségbeesésnek, ami a legtöbb életfogytost sújtotta, nem is szagolhatta ki rajta senki a reménytelenséget. Egészen 1963 telének végéig. Ekkor egy másik börtönigazgatót kaptunk, név szerint Sámuel Nortont. Tudomásom szerint senki sem látott felvillanni az arcán egyetlen mosolyt sem. Volt egy harmincéves jelvénye, amit az elioti baptista egyházközösségtől kapott. Fő befektetése a mi kis családunkba az volt, hogy minden egyes friss halnak adott egy Újtestamentumot. Aprócska plakát virított az íróasztalán, aranyozott, tíkfa intarziás felirattal, amin ez állt: Krisztus az én megváltóm. A felesége által készített falvédőn, ami a falát díszítette, ez volt olvasható: Isten hamarabb ítél, mint gondolnád. De ez a legfrissebb szentimentalizmus a legtöbbünkből egy szilánknyi jeget sem tudott volna kihasítani. Úgy éreztük, hogy ez az ítélet már megtörtént, és az ilyen frázisok nem sokat érnek. A górénak minden helyzetre akadt egy idézete; ilyen volt Sam Norton igazgató úr, és ha bármikor találkozol egy ilyen emberrel, a legjobb tanács, amit adhatok, a következő: fültől fülig mosolyogj rá, és mind a két kezeddel óvjad a golyóidat. Igaz, kevesebb gyengélkedői eset történt, mint Greg Stammas idejében, és tudomásom szerint az éjszakai titkos temetések a hold karéjában is megszűntek, ám ez nem jelenti azt, hogy Norton ne hitt volna a büntetés szentségében. A sötétzárka mindig csurig volt töltve. Az embereknek nemcsak attól hullhat ki a foga, ha kiütik, hanem a kenyeres és vizes diétától is. El is neveztük az egészet „Tápcsatornának”, és én voltam az egyik utasa Sam Norton „tápcsatornavonatának”. Ez az ürge volt a leggennyesebb álszentfazék, akit valaha magas beosztásban láttam. Az istenek malmairól már szóltam, amik Sam Norton idejében is őröltek, méghozzá
„tisztességgel”, csakhogy ez az igen tisztelt úr egy új arculatát is létrehozta. Andy mindenről tudott, és mivel addigra már egész jó barátokká váltunk, elmondott nekem néhány infót. Amikor Andy mindezt mesélte, szórakozott, undorral vegyes kifejezés ült ki az arcára, mintha valami nagyon hatásos légyirtóról számolt volna be, ami annyira ronda, hogy szinte már komikusabb, mint amilyen borzasztó. Norton igazgató úr bevezette a „Ki a szabadba program”- ot, olvashatsz róla a tizenhat vagy tizenhét évvel ezelőtti újságokban; még a Newsweek is cikkezett róla. A sajtó szerint ez valódi áttörést jelentett a jó útra térés és a rehabilitáció útján. A sittesek közmunkát végeztek, fát vágtak, hidat javítottak és töltés-utakat vagy krumpli vermeket ástak. Norton „Ki a szabadba program”-nak nevezte, és ezt próbálta beadni minden egyes istenverte Rotary s Kiwanys Klub New England-i gyűlésén, különösen azután, hogy képe feltűnt a Newsweek lapjain. Mi, fegyencek csak „útonállás”-nak csúfoltuk, s tudomásom szerint egyikünket sem hívtak meg egyetlen ilyen kiwanysta vagy moose-i Loyal Order - összejövetelre. Norton keze mindenben benne volt, mindenütt ott villogott, ahogy a harmincéves egyházi kitűzője is; a favágástól a csatornaásási munkálatokon át az új víz-átvezető rendszerek kiásásáig, amik az állam sztrádái alatt futottak keresztül, mind e mögött 'Norton volt a pénzbegyűjtő főkolompos. Százféle módon lehetett lenyúlni a lét, az embereken, az anyagon, akármin, ami eszedbe jut. De volt még egy másik trükkje is. Az építkezési vállalkozók halálosan féltek Norton „Ki a szabadba program”- jától, mivel a börtönmeló rabszolgamunka volt, és ezért senki sem győzte vele a versenyt. Szóval Sam Norton, a Testamentum passzusainak idézője és a harmincéves egyházközösségi kitűző boldog tulajdonosa, jó sok dollártól dagadó borítékot söpört be a subája alá az alatt a tizenhat év alatt, amíg Shawshankben börtönigazgatóskodott. És amikor a vastag borítékot megkapta, még azután is ott vetette be a fiait, ahonnan a legsoványabban csurrant a lé. Valahogy csodaszámba ment számomra az, hogy Norton hullájára soha nem bukkantak rá odakint Massachusettsben, valahol az isten háta mögött, egy sztrádán felejtett Thunderbird csomagtartójában, hátrakötött kézzel, egy fél tucat golyóval a koponyájában. Egyébként, ahogy az az ősrégi kocsmanótában meg vagyon írva, édes Istenem, csak úgy áradt befelé a lé. Norton figyelembe vette a jó öreg puritán elvet, miszerint a legjobb módja annak, hogy megtudd, Isten kiket kedvel a legjobban, ha az, hogy ellenőrzöd a bankszámlájukat. Andy Dufresne lett minden anyagi téren a jobb keze, a „csendestársa”. A börtön könyvtárában túszként tartotta Andyt, szerencséjének kovácsát. Norton tudta, mi miért van, és ezt ki is használta. Andy elmondta nekem Norton egyik kedvenc passzusát, kéz kezet mos. Szóval Andy jó tanácsokat és hasznos javaslatokat adott. Nem mondom biztosra, hogy ő intézte Norton „Ki a szabadba program”- ját, de abban átkozottul biztos vagyok, hogy ő intézte az ezzel kapcsolatos pénzügyeket ennek a Jézus nevét kiáltó kurvapecérnek. Jó tanácsokat adott, hasznos javaslatokat, és a pénz” szinte nyomtalanul szétspriccelt, és a jó kurva anyját, mekkora egy rohadék gazember! A könyvtár kapott egy csomag vadiúj autószerelői kézikönyvet, egy friss kiadású Grolier Enciklopédia gyűjteményt, valamint segédkönyveket ahhoz, hogy hogyan készüljünk fel az iskolai vizsgákra, és természetesen még több Erle Stanley Gardnert és Louis L'Amourt. Meggyőződésem, hogy mindez azért történt, mert Norton nem akarta elveszíteni az ő aranyat érő jobb kezét. S tovább mennék: azért történt mindez, mert félt, hogy Andy mit vallhat ellene, ha valaha is kirepül Shawshank állami kaptárából. A következő hét év eseményeit innen-onnan elcsippentett információmorzsákból, valamint Andy elmondásaiból állítottam össze, de nem mindent. Hisz Andy nem akart mesélni nekem életének erről a részéről, és emiatt én nem is hibáztatom. Úgy egy fél tucat forrásból gereblyéztem össze az egészet. Már egyszer említettem, hogy a fegyenc nem más, mint rabszolga, és megvan az a szokása, hogy adja a hülyét, miközben nagyon is nyitva tartja a szemét és a fülét. Én is így
tettem, hol hátulról, hol elölről, hol középről szereztem be az infókat, A-tól Z-ig, amiből talán megértheted, hogy miért tölthet az ember kábé tíz hónapot komor depressziós kábulatban. Tudod, nem hinném, hogy tudta volna az igazságot egészen 1963-ig, tizenöt évvel az utánig, hogy bekerült ebbe az édes kis pokolkonyhába. Amíg meg nem ismerte Tommy Williamst, nem hiszem, hogy megfordult volna a fejében, hogy ettől még rosszabb is lehet. Tommy Williams 1962 novemberében csöppent bele a mi kis boldog shawshanki családi fészkünkbe. Tommy született massachusettsinek vallotta magát, de mégsem volt egy ki-hanem-én büszke tahó; életének huszonhét évét zömmel New England börtöneiben töltötte. Profi tolvaj volt, és ha érdekel a véleményem, szerintem nem ártott volna, ha más szakma után néz. Házasember volt, és a felesége minden egyes hétvégén meglátogatta. Az asszony azt tartotta, hogy minden helyrerázódhat Tommy életében - következésképpen hároméves fia és a felesége életében is -, ha a férje leérettségizik. Az asszony ezt megvitatta az urával, így Tommy Williams rendszeresen kezdte látogatni a könyvtárat. Andy nem először tapasztalt ilyet életében. Látta, hogy Tommynak van egy rahedli gimnáziumi képesítésnek megfelelő vizsgája. Tommy majd feleleveníti azokat a tárgyakat, amelyekből korábban sikerült levizsgáznia, nem volt valami sok, aztán pedig leteszi a vizsgát. Andynek arra is gondja volt, hogy a fiú beiratkozzon néhány levelezői kurzusra, hogy megszerezze azon tárgyak ismereteit, amelyeket kihagyott vagy csak egyszerűen ellébecolt. Valószínűleg nem ő volt a legjobb tanuló, akinek Andy segített, hogy vegye az akadályokat, és nem tudom, hogy valaha megszerezte-e a gimnáziumi érettségijét, de ez nem is tartozik a történethez. Az a fontos, hogy ő ugyanúgy jött Andy Dufresne-hez, hogy készítse fel a vizsgára, mint a többiek. Jó néhányszor megkérdezte Andyt: - Mit forgalmaztál össze, hogy egy ilyen okos Tóbiást, mint te, behoztak ide? - Ami nagyjából megfelel annak, hogy: „Mit keres egy ilyen helyes lány egy ilyen csúf helyen?” De Andy nem az a fajta volt, aki ezt megválaszolja; csak elmosolyodott, és más irányba terelte a beszélgetést. Így teljesen normális, hogy Tommy megkérdezte mástól, és amikor megismerte a sztorit, azt hiszem, fiatal kora ellenére is elég nagy sokkot kaphatott tőle. A pofa, akitől érdeklődött, a társa volt a mosodai gőzvasaló- és hajtogató részlegben. Ezt a szerkezetet a sitten csak mángorlónak csúfoltuk, mivel a masina pontosan ezt tette a ruhával, és ha az ember nem figyelt, könnyen ráfaraghatott. A társát Charlie Lathropnak hívták, úgy tizenkét éve kerülhetett be gyilkosság vádjával, és boldogan felelevenítette a Dufresnegyilkosság tárgyalásának részleteit; hiszen az ilyesmi megtöri az unalmas ágynemű ki-be pakolás egyhangúságát a gépből a kosárba. Éppen annál a résznél tartott, amikor az esküdtek végre megérkeztek az ebéd miatti hosszú várakozás után, és kimondták, hogy bűnös, amikor a szerkezet vészcsengője jelezte, hogy a masina kiürült, és a mángorló nem nyikorgott tovább, megállt. Ekkor egy újabb, az elioti szanatóriumból érkezett frissen mosott adaggal etették meg a herkentyűt a túloldalon; és a kész, ruhát a mángorló szárazon és takarosan összehajtva köpte ki emezen, amit Charlie és Tommy minden ötödik másodpercben ki is vett. A munkájuk abból állt, hogy kivegyék, összehajtsák és egy barna védőpapírral kibélelt kocsira tegyék a kész ágyneműt. De ezúttal Tommy Williams csak állt ott, letaglózottan bámult Charlie Lathropra, leesett állkapcával. Csak állt ott a tiszta lepedőesőben, amit okádott ki magából a gép, és a huzat már a föld mocskában ázott a padlón - egy ilyen nagymosás pedig rengeteg trutyit csinál. Szóval a smasszerek góréja, Homer Jessup azon a napon, mint az őrült vágtatott felénk, bikaként bömbölt, fejét leszegte, tekintete balhét kajtatott. Tommy oda sem figyelt rá. Beszélt tovább Charlie-val, mintha az öreg Homer - aki több fejet tört be, mint amennyit meg tudott volna számolni - ott sem lett volna. - Hogy mondtad, mi volt a profi golfozó neve?
- Quentin - válaszolta Charlie zavartan és immár feldúltan. Később elmesélte, hogy a kölyök olyan fehér volt, mint egy parlamenter zászlója. - Glenn Quentin azt hiszem, vagy valami ilyesmi, egyébként... - Hét, mi folyik itt? - bömbölte Homer Jessup, nyaka olyan vörösen izzott, mint a kakastaréj. - Tegyétek azonnal hideg vízbe az ágyneműt! Gyorsan! Gyorsan a Krisztusát... - Glenn Quentin, Úristen - szörnyülködött Tommy Williams, de ez volt az utolsó mondata, mivel Homer Jessup, ez az abszolúte nem békepárti smasszer fül-tövön vágta a gumibotjával. Tommy olyan keményen zuhant a földre, hogy elölről kitört három foga. Amikor magához tért, a lukban volt, és egy hetet húzott le Sam Norton hírhedt-neves tápcsatornavonatában. Plusz kapott egy fekete pontot a minősítési lapjára. Ez 1963 februárjának elején történt, és Tommy Williams töviről hegyire megvitatta úgy hat-hét életfogytossal, akiktől ugyanezt a sztorit kapta vissza, miután visszatért a lukból. Tudom, hiszen én voltam közülük az egyik. De amikor megkérdeztem tőle, hogy miért akarja tudni, ő erre csak hallgatott, mint a sült hal. Aztán egy napon a könyvtárba ment, és valami kurva nagy fontosságú infót pottyantott Andy Dufresne fülébe. És akkor először s utoljára - legalábbis azóta, hogy odajött hozzám, mint a kamasz az első csomag óvszerért, hogy csempésszem be neki Rita Haywortht - Andy ismét elvesztette mérhetetlen önuralmát... csakhogy ezúttal szinte kitért a hitéből. Azon a napon találkoztam vele, és olyan feldúlt volt, mint aki rálépett a gereblyére, és a nyele hókon vágta, egy tekintélyes monoklit varázsolva a szeme közé. Keze szüntelenül remegett, és amikor szóltam hozzá, nem válaszolt. Mindazon a délutánig olyan volt, mint a mérgezett egér, amíg el nem kapta Billy Hanlont, a fő smasszert, és elintézett nála egy meghallgatást Norton börtönigazgatónál az elkövetkező napra. Később elmesélte nekem, hogy azon az éjjelen egy szemhunyásnyit sem aludt; csak hallgatta a kint fújó hideg, téli szél üvöltését, figyelte a keresőlámpák pásztázó fényét, ahogy körbe-körbe forognak, és hosszú, megnyúlt árnyékot húznak a börtöncella falára, amit azóta mondhatott otthonának, hogy Harry Trumant elnökké választották, és megpróbálta átgondolni a dolgokat. Azt mondta, olyan volt az egész, mintha Tommy hozzájutott volna a kulcshoz, amellyel úgy nyitotta meg az elméjében kavargó egykori gondolatokat, akárcsak a cellája ajtaját. Csakhogy a zárkájában ember helyett ezúttal egy tigrist talált, és ennek a bestiának a Remény volt a neve. Williams megszerezte a zárat nyitó kulcsot, a tigris pedig kiszabadult, akarva-akaratlanul fel s alá jártkelt az agyában. Négy évvel ezelőtt Tommy Williamst letartóztatták Rhode Islanden egy megbugázott verdával, ami csurig volt lopott szajréval. Tommy feldobta a násznagyát, vagyis a bűntársát, a kerületi ügyész bedobta magát, megbundázta, hogy a fiú könnyebb büntetéssel megússza... Kettőtől négy évig terjedő szabadságvesztéssel vitte el a balhét. Miután leülte a maga kis tizenegy hónapját, jó öreg zárkatársa megkapta a szabadságos levelét, és jött helyette egy új, faszi, egy Elwood Blatch nevezetű ürge. Blatchet fegyveres betörésért kapcsolták le, amit hattól tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel jutalmaztak. - Én még sohasem láttam ilyen idegbeteg, kőbölcsőben ringatott, agyas fickót - mesélte nekem Tommy. - Az ember még az ellenségének sem kívánja azt, hogy egy ilyen sötét alak rámolja ki a kéróját, különösen nem egy pukkantóval. A legapróbb nesztől is a plafonon volt... és nagyon is üvöltött róla, hogy viszket az ujja a billentyűn. Egy éjjel majdnem megfojtott, mert az alsó részlegben Valamelyik marha egy fémbögrével püfölte a cellájának a rácsát. Hét lidérces hónapot húztunk le együtt, aztán szabadlábra helyeztek. Letöltöttem az időmet, gondolom, érted. Nem mondom, hogy beszélgettünk, mert az ember nem beszélhetett vele, El Blatchcsel. Ő beszélgetett veled. Folyton járt a pofája. Soha nem fogta be. Ha megpróbáltál csak egy szót is szólni, fenyegetően feléd rázta az öklét, és megforgatta a szemét. Ettől, valahányszor így tett, kivert a hideg veríték. Nagydarab, magas, benga állat
volt, majdnem kopasz, zavaros, mélyen ülő zöld szemmel. Jesszumpepi! Remélem, soha többé nem látom! Olyan volt, mintha egy vérszomjas jaguárral társalgott volna az ember minden éjjel. Elmondta, hogy egy árvaházban nőtt fel, ahonnan lelécelt, mesélt a melóiról, a nőkről, akiket megkúrt, hogy milyen szar ügyeket úszott meg. Hagytam, hogy lökje a rizsát. Bár a képem nem ér valami sokat, de nem kívántam átszabatni. Elmondása szerint több mint kétszáz kérót pucolt ki. Nehéz volt elhinnem, hogy egy ilyen faszkalapnak ez sikerülhet, aki, ha az ember egy nagyobbat fingott, már attól is robbant, mint a petárda, de ő esküdött rá, hogy ez az igazság. Most pedig... kagylózz csak ide, Red. Ismerek srácokat, akik kiszínezik a meséjüket még akkor is, ha pontosan tudják, mi az igazság, de még azelőtt, mielőtt ismertem volna hallomásból ennek a profi golfozónak, Quentinnek a históriáját. Akit hidegre tett, emlékszem, átfutott az agyamon, ha El Blatch rámolta volna ki az én kérómat, és erről valahogy tudomást szereztem volna, akkor kurvára az egyik legszerencsésebb strigónak kellene tartanom magamat, hogy ez nem került a skalpomba. El tudod te azt képzelni, hogy egy hölgy hálószobájában éppen a smukkos dobozt szitálja, mondjuk, szerencsétlen spiné álmában felköhög vagy hirtelen felriad és megfordul? Teljesen kiver a víz, ha csak belegondolok, már attól is, esküszöm az édesmamzim nevére. Hencegett azzal is, hogy embereket is kinyírt. Olyanokat, akik szaroztak vele, legalábbis ezt mondta. És én hittem neki. Frankón úgy festett, mint aki nem rezei be egy kis gyilkolástól. Kibaszottul idegbeteg fasz volt! Mint az a pisztoly, aminek lefűrészelték az ütőszegét. Ismertem egy srácot, akinek volt egy ilyen megberhelt Smith and Wesson Police Specialje. Az egész nem ért egy maréknyi döglött molylepkét sem, kivéve talán azt, hogy az ember verje vele a nyálát. A fegyver, szinte hozzáértél, már sült is el, olyan érzékeny volt, ha ez a srác, Johnny Callahan, akinek volt ez a vasáruja, csutkára állítja a lemezjátszót, és a hangszóróra teszi a revkót, akkor tuti, hogy már ennyitől is elcsettent volna. Tisztára, mint El Blatch. Erre nem találok jobb hasonlatot. Soha nem volt kétségem afelől, hogy néhány pofát lepuffantott. Szóval egy nap, hogy valamit mondjak, megkérdeztem: Kiket öltél meg? Mintha valami poén lenne, ismered a dörgést. Szóval elröhögte magát és így szólt: - Van egy manusz, akit Maine-ben vágtak hűvösre, a miatt a két ember miatt, akiket én terítettem ki. Itt volt az a krapek és egy tahónak a felesége, aki most a sitten ül. Éppen pucoltam a lakást, amikor az a srác felpöccentett. Nem hiszem, hogy említette valaha a fickó nevét - folytatta Tommy -, talán igen. De New Englandben a Dufresne olyan, mint a Smith vagy a Jones a többi államban, hisz annyi a békazabáló, mint a nyű. Dufresne, Lavesque, Ouelette, Poulin, ki a franc képes megjegyezni ezt a csomó franci nevet. Csakhogy elciripelte a pofa nevét... Azt mondta, hogy Glenn Quentinnek hívták azt a faszt, egy rohadt gazdag profi golfozó. El azt is elmesélte, hogy arra gondolt: a pofának lehet kápéja a kéglin, saccra ötven rongy. Akkor pedig az nem volt kis dohány, dicsekedett el nekem. Szóval előálltam a farbával: - Mikor volt? És ő azt mondta: a háború után. Pont a háború után. Szóval bement és megcsinálta a helyet, a páros felébredt, az ürge pedig felidegelte. Ez volt El verziója. De az is lehet, hogy a fickó csupán elkezdett horkolni, ez az én véleményem. Mindenesetre El azt mesélte, hogy Quentin kúrogatta egy nagymenő ügyvéd feleségét, és az ügyvédet vitték be a shawshanki állami börtönbe. Aztán elröhögte magát azzal az ördögien öblös röhögésével. Krisztus a kereszten, sohasem örültem valaminek annyira, mint amikor megkaptam a szabadulási jegyem arról a helyről. Azt hiszem, érthető, hogy Andy miért akadt ki annyira, mikor Tommy elmondta neki a történteket, és miért akart azonnal találkozni a börtönigazgatóval. Elwood Blatch hattól tizenkét évig terjedő büntetését töltötte, amikor Tommy négy évvel ezelőtt megismerte. Most, hogy Andy megtudott mindent 1963-ban, az jutott az eszébe, lehet, hogy éppen most engedik ki... vagy már ki is repült. Szóval ez volt az érem két oldala, amiből Andy a következőt sütötte
ki - egyrészt, hogy talán Blatch még bent lehet, és erre megvan minden lehetséges esély, úgy, ahogy arra is, hogy már elszelelt, mint szellentés a szélben. Volt néhány következetlenség Tommy sztorijában, de a való élet tán nincs vele tele? Blatch elmesélte a történteket a nagymenő ügyvédről, akire ráhúzták a vizes lepedőt, igaz ugyan, hogy Andy bankár volt, de ez két olyan hivatás, amit az alig képzett emberek könnyen összekevernek. És ne feledd, hogy tizenkét év eltelt a között, hogy Blatch olvasta a cikkeket a tárgyalásról, és a között, hogy a sztorit elmesélte Tommy Williamsnek. Elhencegett azzal is, hogy több mint egylepedőnyi dodót talált Quentin ládikájában, ami a gardróbjában lapult. De a rendőrség Andy tárgyalásán azt vallotta, hogy nem találtak betörésre utaló nyomot. Van néhány elméletem ezeket a dolgokat illetően. Először is, ha valaki meglovasítja a lóvét és a volt tulaj meghal, akkor honnan lehet azt tudni, hogy leevezték a dohányt, kivéve, ha ezt valaki elmondja, mindjárt kezdetben? Másodszor, ki tudná azt bizton állítani, hogy Blatch történetének a fele nem hanta hinta? Valószínűleg nem viccből említette meg a két ember hidegre tételét. Harmadszor, talán utaltak arra nyomok, hogy betörés történt, és lehet, hogy a zsaruk eltüntették, vagy annyira süketek voltak, hogy nem találtak semmit, vagy azért tették, hogy ne csesszék el a kerületi ügyész pecsenyéjét. Hisz ne feledd, ez a pofa állami státusba kívánt lépni, és kellett neki egy bűnbak ugródeszkának. Egy megoldatlan betöréses kettős gyilkosság pedig nem vetett volna rá jó fényt. A három teória közül nekem a középső tetszik leginkább. Ismertem néhány Elwood Blatch-kaliberű fickót a shawshanki éveim alatt - akik örömmel sütögették el a fegyverüket, miközben őrület lángja lobogott a szemükben. Az ilyen Hope Diamond-szerű forrófejűekről az jut az ember eszébe, hogy ezek még akkor is vállalják a balhét, ha csupán olyan piti kis dolog a kockázat ára, mint egy kétdolláros Timex márkájú karóra, vagy kilenc dollár a zsákmány, ők akkor is megteszik, már csak brahiból is. Ezenkívül van még egy dolog Tommy sztorijában, ami teljesen eloszlatta a kétség árnyait. Blatch nem találomra szúrta ki Quentint, „rohadt gazdag fasznak” nevezte, és tudta azt is, hogy a tag profi golfozó. Szóval Andy és a felesége heti egy-két alkalommal ebbe a klubba járt enni-inni évekig, és ugyancsak ott Andy elég tekintélyes italmennyiséget gördíthetett le a torkán, mikor egyszerre rájött a neje félrelépésére. Volt egy tengeri herkentyűs étterem is a klubban, és 1947-ben dolgozott ott egy asztalleszedő kisegítő, akire illett az a személyleírás, amit Tommy adott Elwood Blatchről. Magas, nagydarab benga fazon, mélyen ülő zöld szemmel. Aki, ha az emberre nézett, olyan kellemetlen érzést keltett, mintha az áldozatát méregetné. Nem volt ott sokáig, mondta Andy. Vagy felmondott, vagy Briggs, az étterem tulaja rúgta ki. De nem az a típus volt, akit könnyen elfelejt az ember. Ahhoz túl feltűnő volt. Szóval Andy meglátogatta Norton igazgatót egy szeles, esős napon, amikor hatalmas szürke felhők száguldoztak keresztül az égen, a szürke komor falak felett, azon a napon, amikor az utolsó szem hó is elolvadt a börtön mögötti réten, és előtűnt az elmúlt év élettelen fűcsomója. Az igazgató egy nagyméretű hivatalban volt az admin' szárnyon belül, és az íróasztala mögött volt egy ajtó, ami az igazgatóhelyettesi szobába vezetett. Az igazgatóhelyettes azon a napon nem volt ott, de az egyik bizalmi embere benn dolgozott. Egy lógós ürge, akinek az igazi nevét elfelejtettem, de akit mindenki, beleértve engem is, Chesternek hívott, Dillon marsall segédje után. Chester feladata az lett volna, hogy meglocsolja a növényeket és felmossa a padlót. Azt hiszem, hogy azon a bizonyos napon a növények szárazak maradtak, és az egyetlen megtisztított hely a kulcslyuk volt az iroda ajtaján, amit Chester nettre csiszolhatott a fülével, miközben a híreket begyűjtötte. Hallotta, amikor az igazgató főbejárati ajtaja kinyílt, majd becsukódott, és Norton megszólalt: - Jó reggelt, Dufresne, miben segíthetek? - Igazgató úr - kezdte Andy, és ahogy az öreg Chester elmesélte nekünk, alig lehetett Andy hangjára ismerni, annyira más volt, megváltozott.
- Igazgató úr... lenne valami... valami történt velem... olyan... Olyan... Nem is tudom, hol kezdjem el. - Nos, hát, miért nem kezded az elején? - kérte az igazgató, valószínűleg a legmézesmázosabb gyerünk-lapozzunk-a-huszonharmadik-zsoltárhoz-és-olvassuk-együtt hangján. - Mindig az a legjobb. És Andy ekkor nekilátott, hogy felfrissítse Nortonnak azon bűntény részleteit, ami miatt börtönbe került. Aztán töviről hegyire elmesélte neki azt, amit Tommy Williamstől hallott. Ezenkívül megadta Tommy nevét, amiből a későbbi események fényében azt a következtetést vonhatod le, hogy talán nem volt a legbölcsebb lépés, de kérdem én, mi mást tehetett volna, ha történetének hihető alapot akart adni. Amikor befejezte, Norton csak hallgatott egy ideig. Szinte láttam magam előtt, ahogy töprengve hátradől hivatali székében - Reed kormányzó képe alatt, ami a feje fölött lógott -, izzadó tenyerével, és életteli ajkából hirtelen kifut minden szín, szemöldöke hullámként szalad fel a homlokáig, és a harmincéves kitűzője úgy ragyog, hogy szinte majd' elolvad. - Igen - szólalt meg végül. - Ez az egyik legkutyább sztori, amit valaha is hallottam. De meg kell mondanom, hogy engem mi lepett meg leginkább, Dufresne. - Micsoda, uram? - Az, hogy te bevetted ezt az egész maszlagot. - Hogyan? Azt hiszem, nem értem, amit mond. - És Chester ezt úgy kommentálta, hogy az az Andy Dufresne, aki simán két vállra fektette Byron Hadleyt a rendszámüzem tetején, tizenhárom évvel ezelőtt, most szinte kereste a szavakat. - Nos, rendben - mondta Norton. - Az egészen nyilvánvaló, hogy ez a fiatal srác, ez a Williams imponálni akart neked egy kissé. Jót tenni veled, példának okáért. Hallotta szomorú történetedet, és teljesen természetes, ha... Ha, mondjuk, fel akart vidítani. Ez teljesen természetes. Fiatal srác, és nem az a kimondott agytröszt. Nem csoda, ha nincs tisztában azzal, hogy mit művel veled. Most pedig azt javaslom... - Nem gondolja, hogy ez nekem is eszembe jutott, uram? - kérdezte Andy. - Csakhogy én sohasem beszéltem Tommynak arról a férfiról az étteremben, ezt sohasem mondtam el senkinek - még csak meg sem fordult a fejemben ilyesmi. De Tommy leírása a cellatársáról és arról az emberről... teljesen megegyezik! - Nos, rendben, álmodozz csak, különféle teóriáid lehetnek - felelte Norton kuncogva, az ilyen üres frázisokat, mint a „különféle teóriák”, meg kell tanulniuk a büntetés-végrehajtási rendszer embereinek, hogy bármikor előhúzhassák az ingujjukból. - Nem erről van szó, uram. - Ez a te véleményed - mondta Norton -, de az enyém ettől merőben eltér. És hadd emlékeztesselek arra, hogy csupán a te szavad szolgál bizonyítékul a tekintetben, hogy a Fallmouth Hills-i klubban dolgozott egy ilyen ember. - Nem, uram - csattant fel Andy ismét. - Ez nem igaz. Mert... - Egyébként - dorongolta le nagy garral Norton -, nézzük csak meg a dolgokat a teleszkóp másik végéről, tegyük fel. Mondom, tegyük fel, hogy volt egy Elwood Blotch nevezetű fazon. - Blatch - vágott közbe Andy izgatottan. - Blatch, hát persze. És mondjuk, hogy ő volt Thomas Williams cellatársa Rhode Islanden. Minden esély megvan rá, hogy azóta kiengedték. Ragyogó. Hiszen még azt sem tudjuk, hogy mennyit töltött le a büntetéséből, amikor Williamsszel ült, ugye? Csak annyit, hogy hattól tíz évig terjedő szabadságvesztésre ítélték. - Nem, ezt tényleg nem tudjuk. De Tommy azt is mondta, hogy az a férfi nyugtalan, kapkodó figura volt. Azt hiszem, minden esély megvan rá, hogy még ott dekkol. Ha pedig szabadlábon van, akkor is meg kell, legyen a nyilvántartási lapja, a legutóbb ismert lakhelyének a címével, a rokonai nevével... - És több mint valószínű, hogy az egész zsákutcába fut.
Andy egy pillanatra elhallgatott, aztán kitört: - De hát ez egy lehetőség, nem? - Persze hogy az. Egy pillanatra tegyük fel, Dufresne, hogy ez a Blatch létezik, és még mindig a Rhode Island-i állami fegyházban ül. Szerinted mit fog tenni, ha ezt az egész haltól bűzlő vödröt a képébe vágod? Hogy talán térdre hullik és szem forgatva így szól: „Én tettem! Én tettem! Könyörögve kérlek, tegyetek még egy életfogytiglanig tartó börtönbüntetést a számlámra?” - Hogy lehet ilyen értetlen? - kérdezte Andy olyan halkan, hogy Chester alig hallotta, a börtönigazgató annál inkább. - Hogy mi? Mit mondtál? - Hogy hogy lehet ilyen értetlen! - kiáltott Andy. - Szándékosan csinálja? - Dufresne, már így is öt percet raboltál el az időmből, nem, inkább hetet, és ma nagyon elfoglalt napom van, úgyhogy azt javaslom, zárjuk le ezt a kis beszélgetést és... - A klubban megvannak a régi nyilvántartási lapok, hát nem érti? - ordította Andy. - Meg kell, legyenek az adóügyi formanyomtatványok és a végkielégítési papírok, mindegyiken szerepelhet a neve! És akadhatnak olyan alkalmazottak is, akik emlékeznek rá, talán az egyik éppen Briggs lesz. Végül is mindössze tizenöt év telt el azóta, nem az örökkévalóság! Emlékezhetnek rá! Emlékezni fognak Blatchre! És ha Tommy megesküszik arra, hogy Blatch mit mondott neki, s Briggs vallomásával alátámasztja, hogy tényleg ott dolgozott a klubban, akkor perújrafelvételt kérhetek! Akkor pedig nekem... - Őrség! Őrség! Vigyék ki innen ezt az embert azonnal! - Mi ütött magába, uram? - kérdezte Andy, és Chester elmondta, hogy ekkor már szinte ordított. - Az életemről van szó, itt a lehetőség, hogy kijussak innen, hát nem érti? És még egy távolsági beszélgetésre sem hajlandó, uram, hogy megtudja, igaz-e, amit Tommy mondott? Hallgasson ide, kifizetem a hívást. Kifizetem a... Aztán dulakodás zaja hallatszott, ahogy az őrök megragadták és kifelé kezdték vonszolni. - Sötétzárka - jegyezte meg Norton börtönigazgató úr szárazon. Valószínűleg megsimogatta harmincéves kitűzőjét, ahogy megszólalt: - Kenyéren és vízen. És az őrök kivonszolták Andyt, aki teljesen elvesztette az önuralmát, ahogy üvöltözött az igazgatóval; még azután is hallatszott, ahogy az ajtó bezárult: - Az életemről van szó! Az életemről, hát nem érti? Az életemről! Húsz napot húzott le Andy a tápcsatornás sötétzárkában. Másodszor került oda, és azért, hogy összerúgta a port Nortonnal, megkapta az első fekete pontját, mióta bekerült mi kis boldog családunkba. Egy keveset mesélnék a shawshanki lukról, ha már itt tartunk. Ez a csökevény emlékeztet a kemény pionír napokra, az 1700-as évek elején, s közepén Maineben. Akkor senki sem vesztegette az idejét ilyesmikre, mint a penológia vagy rehabilitáció, vagy szelektív percepció. Azokban az években az ilyesmi teljesen fehér vagy teljesen fekete volt. Csak két dolog létezett, vagy ártatlan volt az ember, vagy bűnös. Ha az ember bűnösnek találtatott, akkor kötelet kapott vagy dutyit. És ha oda zártak valakit, akkor nem volt apelláta. De nem bizony. Az ember megkapta a maga kis tágas celláját a föld alatt, amit Maine tartományi állam biztosított számára. Olyan széles és mély volt, hogy az ember láthatta a napkelte és a napnyugta közötti idő múlását. Aztán kapott egynéhány bőrtömlőt és egy vödröt, amivel elszórakozhatott. Amikor az ember leért, a foglár bezárta a zárkája bejáratát, néha bevetett egy falás kenyeret vagy egy darabka férges húst, és esetleg vasárnap este egy merőkanálnyi árpalevest. Az ember ugyanabba a vödörbe vizelt, amiben a vizét tárolta, amit a foglár mindig reggel hatkor cserélt. Ha esett az eső, ezzel a vödörrel lehetett kimerni a cellából a vizet... Amennyiben nem akart megfulladni, mint a patkány az esővizes hordóban. Senki sem töltött hosszú időt a likban, ahogy akkor hívták, harminc hónap már szokatlanul hosszú időnek számított, a históriák szerint egyetlen fegyenc volt, aki nagyon hosszú időt túlélt ott, a hírhedt Durham gyerek, egy tizennégy éves pszichopata, aki kiherélte az
osztálytársát egy rozsdás vasdarabbal. Ő hét évet húzott le odalent, persze az csak természetes, hogy fiatalon és életerősen került be oda. Emlékeztetlek arra, hogy ez a bűntény sokkal súlyosabb volt, mint egy apró tolvajlás, istenkáromlás vagy az, hogy az ember elfelejt zsebkendőt tenni a zsebébe sábeszkor. A kisebb bűntényekért, mint amit említettem, az ember a vétségtől függően lehúzta a maga kis három, hat, kilenc hónapját a likban, és mészfehér arccal jött ki, kerülve a világos helyeket, félvakon, lötyögő fogakkal a skorbut miatt, és a lábán viszkető gombákkal. Ez volt akkor a jó öreg, vidám Maine tartományban. „Johohó meg egy üveg rum.” A shawshanki sötétzárka-szárny nem volt ilyen rossz, de majdnem... legalábbis szerintem. Az ember itt háromféle tapasztalatot szerezhetett. Mégpedig, jót, rosszat és borzalmasat. És ha az ember a sötétséget veszi alapul, akkor az egész a borzalmas javára billent, és egyre rémesebbé és borzalmasabbá vált. Ahhoz, hogy a sötétzárka-részlegbe jusson az ember, le kellett menni huszonhárom lépcsőfokot a pincéig, ahol az egyetlen hang mindössze a víz csöpögése volt. A fényforrást néhány sorban lógó hatvan wattos körte biztosította. A zárka, hordó alakú volt, mint azok a fali széfek, amelyeket a gazdagok előszeretettel rejtenek kis kép mögé. De rács helyett kerek volt az ajtó, szilárdan odazsanérozva, pontosan úgy, mint a széfeknél. A szellőzést az ember felülről kapta, de fényt nem, leszámítva azt a néhány gyéren világító hatvan wattos körtét, amit a főkapcsolóval pontban nyolckor lekapcsoltak, egy órával a tényleges villanyoltás előtt. A villanykörte nem a cellában lógott, á, dehogy. Az embernek léteznie kellett, léteznie a sötétben, elfogadta, nem tehetett mást... Mivel nyolc után már nem maradt más lehetősége. Az ágyat a falnak tolták, és volt még egy kübli is ülőke nélkül. Háromféleképpen lehetett múlatni az időt: ücsörgéssel, szárassal vagy dögléssel. Kurva nagy lehetőségek. Húsz nap egy évnek tűnt. Harminc kettőnek, negyven nap pedig tíz évnek. Olykor-olykor hallhattad a patkányok randalírozását a szellőzőrendszerben. Egy ilyen helyzetben hajlamos vagy azt hinni, hogy elvesztél. Egyetlen előnye van a sötétzárkának, az, hogy marad időd gondolkodni. Andy húsz napot húzott le, ami elég szép idő, töprengésre, ezalatt alaposan kiélvezhette a tápot és a vizet, és amikor kikerült onnan, újabb meghallgatást kért a börtönigazgatótól, aki a kérését elutasította. Az ilyen találkozó, mondta neki a börtönigazgató, „alapjában véve értelmetlen”. Ez egy másik olyan kedvelt frázis a nesze semmi, fogd meg jól kategóriából a börtönben vagy a fegyházban. Andy egy szerzetes türelmével megújította kérését. Újra és újra. Andy Dufresne megváltozott. Majd váratlanul, 1963 tavaszán megjelent közöttünk, ráncok szegélyezték az arcát, és a haja szürkülni kezdett. Eltűnt az az aprócska mosoly is, ami szinte örökösen ott ült a szája sarkában. Szeme egyre gyakrabban bámult üresen a semmibe, úgy, ahogy az az ember révedez, aki számolja a letöltött éveket, hónapokat, napokat. Újra és újra megújította kérelmét. Türelmesen, hisz mása sem volt ezen a világon, csak ideje. Eljött a nyár. Washingtonban Kennedy elnök megígérte a nyomor eltörlését és az állampolgári jogok abszolút kiegyenlítését, nem sejtvén, hogy már csak fél év van hátra az életéből. Liverpoolban új zenészbanda alakult, a Beatles, ami olyan jelentőssé vált, hogy beírta magát a brit zenei élet nagykönyvébe. De azt hiszem, hogy az Államokban még a nevüket sem hallotta senki. A Boston Red Soxnak még négy éve volt ahhoz, amit New England népe a '67-es év csodájának hívott - ekkor még csak az Amerikai Liga pincéjében kornyadoztak. Odakint a nagyvilágban, ahol az emberek szabadon járkálhattak, ezek az események zajlottak éppen. Norton június végén fogadta, de ennek a beszélgetésnek a részleteit csak hét évvel később tudhattam meg Andytől.
- Nem kell attól tartania, hogy megszorongatom, uram - mondta Andy Nortonnak mély hangon. - Azt hiszi, hogy eljár a szám? Előbb vágnám el a saját torkomat. Ugyanúgy elítélhetnek engem is, mint... - Elég - vágott közbe Norton. Az arca olyan megnyúlt és hideg volt, mint a frissen faragott sírkő. Hátradőlt hivatali székében, míg a feje szinte érintette azt a feliratot, amin ez állt: Isten előbb ítél, mint gondolnád. - De... - Soha többé ne tégy nekem említést a pénzről - mondta Norton. - Sem ebben az irodában, sem másutt, kivéve, ha arra vágysz, hogy a könyvtárad ismét festékraktár legyen. Megértetted? - Én csak megpróbáltam önt megnyugtatni, uram, ez minden. - Nos, rendben, amikor szükségem lesz arra, hogy egy ilyen kis szarzsák nyugtatgasson, akkor megérett lesz a helyzet, hogy nyugdíjba vonuljak. Beleegyeztem a találkozóba, mert már torkig vagyok a cseszegetéseddel, Dufresne. Azt akarom, hogy hagyd abba. Ha álmokat akarsz kergetni, az a te dolgod, nem az enyém. Hallgathatnék elég őrült történetet, mint a tiéd, akár hetente kétszer is, ha érdekelne. Ezen a helyen minden bűnöző a vállamon sírná el a bánatát, ha hagynám. Én tiszteletben tartom a tevékenységedet. De ezzel legyen vége. Mindörökre. Megértettük egymást? - Igen - válaszolta Andy. - De tudja, uram, felbérelnék egy ügyvédet. - Minek, az isten szent szerelmére? - Azt hiszem, össze tudnánk hozni - válaszolta Andy - Tommy Williams és az én vallomásommal, megerősítve a hivatalos papírok adataival, valamint a klub alkalmazottainak a vallomásaival, azt hiszem, össze lehetne hozni. - Tommy Williams már nincs itt. - Micsoda? - Átszállították. - Átszállították? Hová? - Cashmanbe. Ekkor Andy elhallgatott. Intelligens ember volt, de bődületesen hülyének kellett volna lennie ahhoz, hogy az egészből ne szagolja ki az üzletet. Cashman minimális biztonsági intézkedésekkel ellátott börtön volt fent északon, Aroostook megyében. Az ottani fegyencek krumplit szedtek, ami elég kemény meló, csakhogy a gályáért viszonylag tisztességes fizetést kaptak, és iskolába is járhattak, egy nagyon decens szak technikusi intézménybe, ha ez volt a szívük vágya. Még fontosabb volt egy olyan fazonnak, mint Tommy, feleséggel és gyerekkel, hogy létezett egy „szabadságprogram”... ami normális életet biztosított, legalábbis a hétvégeken. Lehetősége adódhatott arra, hogy a kissrácával repülőgépmodellt építhessen, vagy, hogy szeretkezhessen a feleségével, vagy akár piknikezni is elmehessen. Egészen bizonyos, hogy Norton ezt a mézesmadzagot elhúzta Tommy orra előtt, csupán egyetlen kitétellel, hogy soha sehol egyetlen szót se szóljon Elwood Blatchről. Vagy pedig a hátralevő idejét keservesen fogja letölteni Thomastonban, az l-es útnál, igazi keményfarkú fickók között, és a felesége helyett egy jó öreg buzibika fogja megköcsögölni. - Hogy szívességet tegyek vele neked - válaszolta Norton nyugodtan. - Felhívtam Rhode Islandet. Valóban volt ott egy Elwood Blatch nevű elítélt. Aki azóta már megkapta az FSZ-t; a feltételes szabadláb is egyike azoknak az elmeroggyant liberális programoknak, amelyek azt eredményezik, hogy a bűnözők szabadon grasszálnak az utcán. Azóta eltűnt. Andy megkérdezte: - Az ottani börtönigazgató... az ön barátja, uram? Sam Norton olyan jéghideg mosolyt sütött Andyre, akár a süvítőn dermesztő fagy. Ismerjük egymást - válaszolta.
- Miért? - ismételte meg Andy. - Nem akarja nekem elmondani, hogy miért tette. Hisz tudja, nem áll szándékomban jártatni a számat... Semmi oka nem volt rá, hogy így tegyen. Ezt tudta, akkor miért? - Mert az olyan emberektől, mint te, felkavarodik a gyomrom - válaszolta Norton megfontoltan. - Én itt szeretem önt tudni, ahol van, Dufresne uraság, és amíg én vagyok a shawshanki börtönigazgató, addig itt is maradsz. Tudod, te azt képzelted magadról, hogy különb vagy, mint a többiek. Ez nagyon is lerítt az arcodról. Már akkor észrevettem, amikor először beléptem a könyvtárba. Mintha a homlokodra lett volna írva bazi nagy betűkkel. Az a lenéző arckifejezés már eltűnt, és ez nagy örömömre szolgál. Nem csupán arról van szó, hogy aranyat érsz, soha ne forduljon meg ilyesmi abban az okos kis fejedben. Egyszerűen arról van szó, hogy az olyan embernek, mint te, meg kell tanulnia az alázatot. Miért kellett neked úgy járnod-kelned a gyakorlóudvaron, mintha egy koktélpartin lettél volna, ahol pokol szülte paráznák kívánják meg egymás házastársait, és ahol disznóra issza magát az a sok erkölcstelen vétkező? De most már nem fogsz úgy sétálgatni soha többé. És én figyelni foglak, gondom lesz rá, nehogy újra ugyanolyan úriasan sétafikálj. Hosszú évekig fog ez nagy megelégedésemre szolgálni. Most pedig takarodj a pokolba! - Rendben. De ebben az esetben minden tanácsadásnak, különórának vége, Norton. Beleértve a befektetési és adó-visszajátszási svindliket is, mindennek lőttek. Mehet máshoz, hogy intézze a piszkos ügyeit, talán forduljon az állami intézményekhez, a H&R Block adótanácsadói irodához. Norton börtönigazgató képe először téglavörössé változott... majd halottsápadtra vált. Akkor pedig, kisfiam, visszamész a sötétzárkába. Harminc napra. Kenyéren és vízen. Kapsz még ajándékba egy újabb fekete pontot is. És most, hogy legyen min töprengened; ha mindennek lőttek, akkor a könyvtáradnak is annyi. Személyesen gondoskodom róla, hogy az az épület ismét az legyen, ami volt, mielőtt idekerültél. És az életedet... pokollá teszem, a legdémonibb pokollá. Kezdetnek elveszíted az egyágyas kis Hiltonodat az ötös börtönblokkban, és elveszíted a hülye köveidet is az ablakpárkányodról és minden védelmet az őrök részéről a szodomitákkal szemben. El fogsz veszíteni... mindent. Vili? Azt hiszem, elég világosan beszélt. Az idő pedig telt - ez a legősibb trükk a világon, és talán az egyetlen, ami valóban varázslat. De Andy Dufresne megváltozott. Egyre keményebbé vált. Azt hiszem, hogy ez az egyetlen mód, amivel az ilyesmire lépni lehet. Folytatta Norton börtönigazgató úr piszkos üzelmeinek tisztázását, aki továbbra is a könyvtárban dolgoztatta, vagyis látszólag a dolgok nem változtak. Továbbra is elfogyasztotta a születésnapi s év végi italait; és a többiekkel megosztotta a maradékot. Időről időre kőcsiszoló vászonnal láttam el, és 1967-ben hoztam neki egy új érckalapácsot - az, amit tizenkilenc évvel ezelőtt kapott tőlem, amiről már meséltem, annyira elhasználódott, hogy nem volt jó semmire. Tizenkilenc év. Ha az ember hirtelen kimondja, akkor úgy hangzik, mintha rácsapódna egy sírkamra dupla záras ajtaja. Az érckalapács, ami tízdolláros árucikk volt egykor, '67-re felment huszonkét dollárra. Mindketten szomorú mosollyal vettük tudomásul. Andy folytatta a kőfaragást és csiszolást azokból a kavicsokból, amiket a gyakorlóudvaron gyűjtött össze, de ez az udvar is kisebb lett; mivel a felét 1950tői '62-ig aszfaltozták. Ennek ellenére úgy vélem, talált elég farigcsálni való anyagot, ami lefoglalta. Amikor végzett egy kődarabbal, óvatosan a kelet felé mulató ablakpárkányára helyezte. Elmesélte nekem, hogy milyen kedvtelve nézegette a napon e bolygó aprócska darabkáit, amelyeket a mocskos földről szedett fel és munkált meg. Kristályos palát, kvarcot és gránitot. Apró kis vicces kőszobrocskákat készített, amiket repülőgép ragasztóval illesztett egymáshoz. Különböző üledékes kőzeteket faragott és csiszolt meg olyan módon, hogy az ember tudhatta, miért ragasztotta rájuk a millenniumi szendvicsek elnevezést ~ különböző anyagok maradványait, amik évtizedek és századok alatt alakultak ki.
Andy időről időre elajándékozta köveit, s szobrocskáit, hogy az újonnan elkészülteknek helyet biztosítson. A legtöbbet nekem adta, gondolom, azokkal együtt, amik úgy hatottak, mint a mandzsettagombok • összesen öt darabom volt. Meséltem már egy ügyesen kifaragott szobrocskáról is, ami olyannak hatott, mint egy gerelyhajító, és két üledékes kőzetről, ami úgy volt megmunkálva, hogy a csiszolás nyomán előtűnt minden lerakódott réteg, ami a kőzet évek folyamán kialakult keresztmetszetét adta. Még most is megvannak, olykor elő is veszem őket és elgondolkozom azon, hogy mit tehet egy ember, hogyan töltheti el hasznosan az idejét, ha olyan tengernyi van neki, mint nekünk. Szóval külsőleg a dolgok nem változtak. Ha Norton olyan nagyon meg akarta volna törni Andyt, mint ahogy állította, akkor a felszín mögé kellett volna pillantania, hogy meglássa a változást. De azt hiszem, ha észrevette volna, ez Norton számára négy évre biztosította volna a kielégülést. Azt mondta Andynek, hogy úgy járt-kelt a gyakorlóudvaron, mint egy koktélpartin. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy én tudom, mit értett ezen. Az egész visszavezethető arra a dologra, amit Andyről mondtam, hisz úgy viselte a szabadságot, mint egy védőpajzsot, mint valami láthatatlan kabátot, ami mögül soha nem bukkan elő a fegyencmentalitás. A szeme sohasem fénylett tompán. Valójában sohasem lett olyan a járása, mint a többi rabnak, ha letelt a napja, s vissza kellett térnie a cellájába egy újabb végtelen éjszakára - az a jellegzetes csoszogó, görnyedt járás. Andy egyenes háttal ballagott, és léptei mindig könnyedek voltak, mintha csak hazafelé tartana, ahol finom házi étel és jó feleség várja, nem pedig a valóság, a fonnyadt zöldség és darabos krumpli, az egy vagy két szelet mócsing helyett, amit a legtöbben csak „böjti húsnak” csúfoltunk... és az asszony helyett csak Raquel Welch képe a cellájának falán. Noha a négy év megtörte, ám soha, de soha nem változott pontosan olyanná, mint a többiek, igaz, hallgatagabbá vált, befelé fordulóbbá és töprengőbbé. Ki hibáztathatná ezért? Talán Norton börtönigazgató úr, aki örült ennek... Legalábbis egy rövid ideig. Borongós kedve kiderült 1967-ben, a World Series idejében. Az az év olyan volt, mint egy álom, amikor a Red Sox megnyerte a baseballbajnokságot a kilencedik hely helyett, ahogy ezt a Las Vegas-i bukik megjósolták. Amikor ez megtörtént - mikor megnyerték az Amerikai Liga-döntőt -, egyfajta túláradó lelkesedés söpört végig az egész börtönön, olyanféle bolondos érzés, ami azt sugallta: ahogy a már eltemetett, ezért Dead Soxnak - vagyis a vörös helyett döglött zokninak csúfolt csapatnak is van esélye -, ha már ennek a gyenge csapatnak is sikerült a győzelem. Most nem tudom visszaadni azt a mámorító érzést, ahogy egy volt Beatles-rajongó sem, hogy mit jelentett neki az a banda. De ez volt a valóság. A börtönben minden rádió a Red Sox diadalát harsogta, hogy hogyan döngölték földbe a többieket. Szomorkás lett a hangulat, amikor a Sox kihagyott egy párost Clevelandben a vége felé, és azt a szinte lázadásnak beillő örömet, amikor Rico Petrocellinek sikerült az akciója. És aztán megint szomorúság tört ránk, amikor Lonborg a hetedik menetben elpuskázta a labdát, majd ezután a világbajnokság végül is olyanná változott, mint a legszebb álom. De Andy nem esett vissza komor hangulatába. Egyébként sem volt baseballrajongó, és talán ezért történt így. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy kezd jobb kedvre derülni, de ezt nem az utolsó baseballmeccs eredménye okozta. Kivette láthatatlan kabátját a gardróbból, és ismét magára öltötte. Emlékszem, egy aranylóan ragyogó nagyon kései októberre hetekkel azután, hogy a baseballbajnokság véget ért. Vasárnapnak kellett lennie, mivel a gyakorlóudvar tele volt emberekkel, mindenki agyonütötte az időt valamivel: frizbiztek, egy vagy két dobókoronggal, passzolgatták egymásnak a bőrt, vagy csencseltek, ha volt mivel. A többiek a Látogató halljában voltak egy hosszú asztalnál, és a smasszerek vigyázó szemeinek kereszttüze alatt beszélgettek a rokonaikkal, cigarettáztak, őszintének tűnő1 hazugságokat mondtak, s megkapták szigorúan ellenőrzött csomagjaikat is.
Andy törökülésben pihent a fallal szemben, két apró követ ütögetett egymásnak, arcát a napfényben fürösztve nézett felfelé. Azon az év vége felé közeledő napon meglepően meleg volt. - Hello, Red - üdvözölt -, gyere és foglalj helyet, így is tettem. - Akarod ezt? - kérdezte, és átnyújtott egyet nekem a két finoman megmunkált „millenniumi szendvics” közül, amiről már meséltem. - Naná, hogy akarom - válaszoltam. - Olyan szép. Köszönöm. Megvonta a vállát, és témát váltott. - Nagy évfordulód ígérkezik jövőre. Bólintottam. A következő évben a harmincéves évfordulómat ünnepeltem a sitten. Az életem hatvan százalékának letöltését a shawshanki állami börtönben. - Gondolod, hogy valaha kikerülsz innen? - Persze. Amikor hosszú fehér szakállam lesz, és alaposan híján leszek a kerekeknek az agyamban. Elmosolyodott egy kissé, majd lehunyt szemmel ismét a napba nézett. - Jólesik. - Azt hiszem, ez mindig így van, amikor szinte már az ember nyakába szakad az átkozott tél. Bólintott, és egy ideig csak hallgattunk. - Ha kikerülök innen - szólalt meg végül Andy -, olyan helyre megyek, ahol mindig meleg van. - Ezt olyan meggyőződéssel mondta, mint aki biztos abban, hogy már mindössze hozzávetőlegesen egy hónapot kell letöltenie. - Tudod, hová megyek, Red? - Nem. - Zihuatanejóba - válaszolta, és ez a szó olyan lágyan gördült végig az ajkán, mint a muzsika. - Odalenn Mexikóban. Egy kis helység, talán húsz mérföldre lehet Playa Azultól és a mexikói 37-es sztrádától. Acapulcótól száz mérföldre, északnyugatra a Csendes óceánnál. Tudod, mit tartanak a mexikóiak a Csendes-óceánról? Azt válaszoltam, nem. - Azt mondják róla, hogy nincsenek emlékei. És ez az a hely, ahol le akarom élni azt, ami még hátravan, Red. Egy olyan helyen, ahol meleg van, és amelynek nincsenek emlékei. Felkapott egy maréknyi kavicsot, ahogy ezt mondta; egyenként eldobálta őket, s figyelte, hogyan ütődnek, perdülnek és gurulnak keresztül a mocskos baseballpályán, amit hamarosan belep a hó. - Zihuatanejóban. Lesz odalent egy kis szállodahálózatom. Hat víkendház a tengerparton és még hat a sztráda mentén. Elkel majd egy srác, aki hajóval kiviszi a vendégeimet pecázni. Lesz egy trófea annak az ürgének, aki kifogja a szezon legnagyobb marlinját, és készít a nagy pecásról egy képet, amit majd kiteszek a folyosóra. Na, nem valami családi helyet tervezek. Hanem inkább valami fészket nászutasoknak... valamelyiket a kettő közül, legalábbis így szeretném. - És honnan akarod előteremteni a pénzt erre a mesebeli helyre? - érdeklődtem. - Tán részvényeid vannak? Rám nézett, majd elmosolyodott. - Nem olyan rossz a helyzet, mint hinnéd. Néha meglepsz, Red. - Miről beszélsz? - Kétféle ember létezik a világon, ha valami nagyon rosszra fordul - kezdett neki Andy. Kezébe vett egy szál gyufát és rágyújtott. - Mondjuk, van egy ház tele ritka festményekkel, szobrokkal és csodálatosan szép régiségekkel, Red. És tegyük fel, hogy a tulaj, akié a villa, hallotta, hogy egy szörnyűséges hurrikán közeledik felé, rendben? Az egyik típus reméli a legjobbakat. Hogy talán a hurrikán meggondolja magát és irányt változtat. Úgy véli, hogy egy magára valamit is adó, becsületesen gondolkodó hurrikán soha nem merné elsöpörni a Rembrandtokat, a két Degas által festett lovat, a Grant-Woodokat és a Bentonokat. Isten amúgy sem hagyná. És ha mégis beütne a krach, akkor is legalább biztosítva vannak. Ez az
egyik típus. A másik az úgy molyol, hogy a hurrikán pontosan az ő házát veszi célba, és az ő lakásán fog keresztültombolni. Ha az időjárás-jelentés azt mondaná, hogy a hurrikán irányt vált, akkor ezt az ürge nem hiszi el, és arra jut, hogy a csapás menthetetlenül visszatér, hogy a házát a földdel tegye egyenlővé. Ez a második típus jól tudja, hogy nem árthat az, ha a legjobbat reméli, de a legrosszabbra készül. Rágyújtottam egy cigire a sajátomból. - Arról beszélsz, hogy felkészültél a legvégsőkre? - Igen, felkészültem a hurrikánra. Tudtam, milyen rondán fest a dolog. Nem volt sok időm, de ezalatt kiókumláltam valamit. Volt egy barátom - talán az egyeden, aki mellettem állt -, egy portlandi befektetési vállalatnál dolgozott. Hat évvel ezelőtt halt meg. - Részvétem. - Kösz. - Andy elfricskázta a csikket. - Lindának és nekem volt úgy tizennégyezer dollárunk. Nem egy nagy összeg, de a pokolba is, fiatalok voltunk. Előttünk állt az egész élet. - Vágott egy grimaszt, és elnevette magát. - Amikor valaki beleszart a ventilátorba, elvittem a Rembrandtjaimat a hurrikán, tomboló útjából. Eladtam a részvényeimet, és befizettem a nyereségadót, mint ahogy az egy jó fiúhoz illik. Mindent elintéztem. Nem hagytam ki semmit, egyetlen kis rést sem. - Nem zárolták a birtokodat? - Gyilkosságért ítéltek el, de nem öltek meg, Red! Nem lehet elkobozni egy ártatlan élő ember ingatlanát. Hál' istennek. És mindent lezongoráztam, addig, amíg összeszedték a bátorságukat ahhoz, hogy megvádoljanak gyilkossággal. Jimnek - a barátomnak - és nekem volt így elég időnk, volt bizony ahhoz, hogy kiötöljünk valamit. Nem tehettem mást, alaposan megvágtak. De abban az időben sokkal több fejfájást okozott nekem, hogy hogyan evickéljek ki a kátyúból, mint az, hogy a tőzsdén egy „kissé” megkurtítottak. - Aha, gondolom. - De amikor Shawshankbe kerültem, minden biztonságban volt, és még most is így van. Odakint, ezeken a falakon kívül, Red, van egy férfi, akit még egyetlen lélek sem látott szemtől szemben. Van társadalombiztosítási kártyája és maine-i jogosítványa. Valamint születési bizonyítványa, ami Peter Stevens nevére szól. Egész jó név egy névtelennek, hm? - Ki ez a férfi? - kérdeztem. Azt hiszem, tudtam, hogy mit felel rá, de a választ nem akartam elhinni, annyira hihetetlen volt. - Én személyesen. - Csak nem akarod nekem azt mondani, hogy elintéztél magadnak egy kamu személyit, amíg a zsaruk megszorongattak - mondtam -, vagy addig rendeztél le mindent, amíg a tárgyalás... - Távol álljon tőlem ilyet mondani. A barátom, Jim intézte el a hamis flepnit. Azután kezdte intézni a dolgot, hogy elutasították a fellebbezésemet, és ezen okmányok zöme már 1950 tavaszán a kezében volt. - Nagyon közeli barátod kellett, hogy legyen - mondtam. Nem voltam benne biztos, hogy mennyit higgyek el ebből - egy keveset, az egészet, vagy szinte semmit. De szép idő volt, a nap melegen sütött, és az egész sztori pokolian jól hangzott. - Ha száz százalékosan megbíztál benne, hogy elintézzen neked egy fal flepnit. - Nagyon közeli barátom volt - mondta Andy. - Együtt voltunk a háborúban, Franciaországban, a német megszállás idején. Jó cimbora volt. Tudta, hogy az egész illegális, de azt is jól tudta, hogy ebben az országban milyen egyszerű és kockázatmentes elintézni egy hamis személyazonosságit. Rábíztam a pénzemet, minden adómat ebből fizette, így az adóhatóság figyelmét nem kelthette fel a dolog, és az egészet befektette Peter Stevens nevére. Ezt 1950 és '51 között intézte el. Mostanra ez az összeg háromszázhetvenezer dollárra rúg, plusz az apró. Azt hiszem, a mellemen csattant az állkapcám, annyira kiakadhattam, mert elmosolyodott.
- Gondolj minden olyan dologra, amibe az embereknek be kellett volna fektetni 1950 óta, de nem tudták, hogy mi az, amibe- érdemes, Peter Stevensnek viszont sikerült. Ha nem ez a hely lett volna számomra a végállomás, akkor ez az összeg mostanra nyolcmillkóra rúgna. Esetleg lenne egy Rollsom... és valószínűleg egy akkora gyomorfekélyem, mint egy táskarádió. Újra a földön kezdett matatni, és még több kavicsot vett fel. Kecses és nyugtalan kézmozdulattal. - Reméljük a legjobbakat és várjuk a legrosszabbakat - erről szól az egész. A hamis név arra szolgált, hogy ez az összeg ne legyen ebek harmincadjára. Mintha csak a festményeket mentettem volna meg a hurrikántól. De nem hittem volna, hogy ez a hurrikán... ilyen sokáig fog tombolni. Jó ideig hallgattam. Megpróbáltam megemészteni azt, hogy ez az alacsony, takarékos ember sokkal több pénzt kereshetett volna, mint Norton börtönigazgató a maradék kis nyomoronc életében, még akkor is, ha hozzátesszük a... - Amikor azt mondtad, hogy felbérelhetsz egy ügyvédet, egész biztosan nem tréfáltál szólaltam meg végül. - Egy ilyen zsák pénzzel megvehetted volna akár Clarence Darrow-t is, vagy bármelyik sztárügyvédet, vagy nem is tudom, melyikük a menő manapság. Miért nem tetted, Andy? A Krisztusát! Azóta már úgy kiszállhattál volna innen, mint a rakéta. Elmosolyodott. Ugyanaz a mosoly ült az arcán, mint amikor azt mesélte, hogy a feleségével előttük áll az élet. - Nem - mondta. - Egy csavaros ügyvéd kivihette volna a Williams fiút a Cashmanből, ha akar menni, ha nem - mondtam. Magával ragadott a dolog. - Új tárgyalást kérhettél volna, felbérelhettél volna egy rahedli magánszimatot, hogy nézzenek utána érmek a Blatch nevű fazonnak, és Nortont kilökhetted volna a csónakból. Miért nem tetted, Andy? - Mert túllőttem volna a célon. Ha megpróbálnám innen kézhez kapni Peter Stevens pénzét, akkor minden egyes centet elveszítenék. Jim barátom ezt el tudta volna intézni, de ő meghalt. Érted a probléma gyökerét? Igen, értettem. Andy olyan sokra ment a pénzével, akárha egy vasa se lett volna. így aztán nem is volt. És ha a lóvét rossz üzletbe invesztálják, akkor Andy nem tehetett volna mást, mint hogy belebújik a Press Herald-ba, és néz, mint a moziban. Az élet kemény, kegyetlenül kemény dió, ha az ember nem ébred fel idejében, legalábbis szerintem. Ez van. - Akkor elmondom neked, hogy működik ez az egész, Red. Van egy hatalmas kaszáló Buxton város mellett. Tudod, hogy hol van Buxton, ugye? Mondtam, hogy igen. Scarborough közvetlen tőszomszédságában húzódik. - Így van. És ennek a sajátos kaszálónak az északi végében van egy sziklafal, olyan, mintha egyenesen egy Robert Frost-költeményből lépne elő, és valahol a fal tövében van egy kő, amelynek semmi keresnivalója a maine-i kaszálón. Egy vulkanikus üvegdarab, ami 1947-ig az íróasztalomon papírnehezékként szolgált. Az én Jim barátom ezt a követ rejtette a falba, és a kő alá egy kulcs van dugva. Egy kulcs, ami a portlandi Casco Bank egyik széfjét nyitja. - Azt hiszem, benne vagy a pácban - mondtam -, hiszen Jim, a barátod meghalt, és az adóhivatal bizonyára kinyitott minden széfet, persze a barátod végrendeletének gondnokai jelenlétében. Andy elmosolyodott, és megveregette a halántékomat. - Nem rossz. Több sütnivalód van, mint gondoltam. Csakhogy arra az esetre is felkészültünk, ha esetleg Jim meghal, amíg én a hűvösön vagyok. Ez a széf Peter Stevens néven szerepel, és évente egyszer az ügyvédi iroda, Jim akaratának végrehajtója, felad egy csekket a Cascóba, Stevens széfjének bérleti díjával. Tehát Peter Stevens abban a széfben pihen, és csak arra vár, hogy kikerüljön onnan. Ahogy a születési bizonyítványa, társadalombiztosítási kártyája és jogosítványa is. A jogsi már hat éve lejárt ugyan, mivel Jim hat éve meghalt, ez igaz, de ötdolláros költség ellenében könnyen
megújítható. Ott pihennek még a részvénybizonylatok, az adómentes önkormányzati papírok és körülbelül tizennyolc bemutatóra szóló kötvény - mindegyik tízezer dollárt ér. Füttyentettem. - Peter Stevens a portlandi Casco Bank széfjébe van zárva, Andy pedig a shawshanki börtön széfjébe - tréfálkozott. - Egy-egy, méltányos, nem? Arról nem is beszélve, hogy a kulcs, ami a széfet nyitja, egy nagy fekete üvegkő alatt lapul, Buxton kaszálóján. Ezzel mindent elmondtam, de valamit még tudnod kell, Red. A legutóbbi húsz évben, írd és mondd, sokkal nagyobb érdeklődéssel figyeltem a lapokban mindennemű építkezési tervet Buxtonban. Megfordult a fejemben, hogy egy nap azt olvasom: sztrádát, kórházat vagy bevásárlóközpontot építettek oda, és eltemették az én új életemet három méter beton alá, vagy az egészet, mint törmeléket valami mocsárba süllyesztik töltésnek. Ekkor kitörtem: - Jézus Máriám, Andy, ha mindez igaz, hogyhogy nem gárgyultál bele? Elmosolyodott. - Eddig a legteljesebb mértékben nyugi van. - De évekig tarthat... - Évekig is fog. De talán nem olyan sokáig, ahogy azt az állam és Norton börtönigazgató úr képzeli. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy sokáig várjak. Folyvást Zihuatanejóra gondolok, és arra a kis hotelre. Pillanatnyilag nem várok mást az élettől, Red, és azt hiszem, hogy ez nem is olyan sok. Nem öltem meg sem Glenn Quentint, sem a feleségemet, és az a kis szálloda... Nem olyan nagy, dolog, amit akarok. Úszni, lesülni a napon, és szenderegni a szobában nyitott ablak mellett, szabadon... ez nem nagy elvárás. Elhajította a köveket. - Tudod, Red - mondta lazán -, egy olyan helyen szükségem van valakire, aki be tudja a dolgokat szerezni. Hosszasan eltöprengtem. És a legnagyobb hátránya az volt a dolognak, hogy úgy éreztem, nem csupán vágyálmokról beszéltünk azon a szaros kis börtönudvaron, mialatt felfegyverkezett őrök néztek le ránk az őrhelyükről. - Képtelen volnék megtenni - mondtam -, kint nem boldogulnék. Én már intézményfüggő vagyok, ezen a helyen vagyok valaki, az, aki megszerzi, ami kell. De odakint ez senkinek nem okoz gondot. Ha az ember posztert akar vagy érckalapácsot, vagy egy különleges lemezt, vagy üvegbe építhető hajómodellt, nincs más teendője, csak fellapozza a kibaszott telefonkönyvet. Itt bent én vagyok az a kurva telefonkönyv. Odakint azt se tudnám, merre hány méter. - Alábecsülöd magad - mondta. - A saját erődből küzdötted fel magad, és azt hiszem, nagyon figyelemre méltó ember vagy. - Ördögöt, hisz még egy gimnáziumi érettségim sincs. - Tudom - válaszolta -, de nem egy darab papír teszi az embert azzá, ami, és még a börtön sem minősítheti. - Kint nekem nem terem babér, Andy, tudom. Felállt. - Gondold csak meg a dolgot mondta, és olyan természetesen ment a dolgára, mintha az egyik szabad ember egy másik szabad embernek tett volna javaslatot. És ez elég volt ahhoz, hogy szabadnak érezhessem magam. Andynek még ez is sikerült. Sikerült elfeledtetnie egy időre, hogy mind a ketten életfogyton vagyunk, a keménytökű szabadulási bizottság, valamint a zsoltárzengő börtönigazgató kényére-kedvére, kegyelmére bízva, aki nagyon is örült, hogy Andy oda került, ahova került. Végtére is Andy egy öleb, aki ki tudja tölteni az adó-visszaigénylési papírokat. Milyen csodálatosan hasznos jószág! De azon az éjjelen a cellámban ismét börtöntölteléknek éreztem magam. Az egész ötlet olyan abszurdnak tűnt, ez a képzelgés a kéklő vízről és a fehérlő tengerpartról olyan kegyetlennek hatott, mint amilyen őrültségnek - de azért úgy fúródott bele az agyamba, mint egy halászhorog. Rajtam nem volt olyan láthatatlan védőpajzs, mint Andyn. Azon az éjjelen, mikor elaludtam, egy hatalmas fekete üvegkőről álmodtam a kaszáló közepén; a kő olyan
alakú volt, mint egy óriás kovács üllője. Megpróbáltam elgördíteni, hogy megszerezzem az alatta rejtőző kulcsot, de meg se moccant; hisz olyan átkozottul nagy volt. És a távolból egyre közelebb és közelebb hallottam a csaholó vérebek ugatását. Azt hiszem, az ilyesmi veszi rá az embert, hogy megtervezzen egy télakot. Tuti, elő is fordul elég nagy számmal a mi kis boldog családunkban. Nem mászhatsz keresztül a falon, ez szinte lehetetlen Shawshankben, ha eszed van, nem csinálod. A keresőfények kévéi fehér ujjakként szondáznak végig három irányban a börtön szabad térségein, a nyílt mezőn és a bűzlő láp körül ráadásként. Megesett, hogy a rabok időről időre átjutottak a falon, ám a keresőfények zömmel le is buktatták őket. Ha mégis mázlijuk volt, akkor a bukovári a 6-os vagy a 99-es sztrádán érte utol őket stop közben. Amennyiben nekivágtak a földeknek, akkor egy farmer biztosan kiszúrta őket, és megeresztett egy telefont a börtönbe, hogy merre látta a menekülőt. Szóval azok a fegyencek, akik megpróbáltak átmászni a falon, ostobák voltak. Shawshank nem Canon City, de egyes vidékeken, ha az ember menti a seggét, szürke pizsama öltözéke olyan szemet szúró, mint egy svábbogár az esküvői tortán. Az évek folyamán a fiúk megtették, ami tőlük tellett talán egy kicsit fura módon, talán kevésbé, voltak, akik pillanatnyi szeszélyből cselekedtek. Néhányan a szennyes kocsikban jutottak ki, mint egy elítélt szendvics két lepedő között, mondhatnám. Volt néhány ilyen eset, mikor idekerültem, de a smasszerek ezt a kiskaput idő előtt lezárták. Norton börtönigazgató híres „ki a szabadba program”- ja is kedvező szökési lehetőséget nyújtott. Egyesek úgy döntöttek, hogy sokkal jobb a bizonytalan szabadság, mint a biztos bezártság. Utánuk az özönvíz. És megesett az is, hogy egy rab gereblyéjét elhajítva, bebújt a bokrok közé, amíg az őrök felhajtottak egy pohár vizet a rabomobilnál, vagy valami marhaságon összebalhéztak, mondjuk, a jó öreg Boston Patriots játékán. 1969-ben a külső munkálatokat végzők krumplit szedtek Sabbatusban. November harmadika volt, és a munka dandárja már lefutott. Az egyik őr, név szerint Henry Pugh, aki nem is maradt alkalmazásban nálunk, a mi kis boldog családunkban - hidd el, azok után nem is maradhatott -, az egyik krumpli szállító lökhárítóján ücsörgött, és ebédjét költötte. Puskája a térdén pihent, amikor egy gyönyörű szép (legalábbis nekem így mesélték, néha ilyenkor persze eltúlozzák a dolgot) tízpontos bak bukkant elő a kora délutáni ködből. Pugh lelki szemei előtt látta, hogy milyen szépen festene a rőtvad trófeája a szobája falán, és amíg ezen ábrándozott, három elítélt olajra lépett. Kettőt közülük el is kaptak Lisbon Fallsban egy játékteremben. A harmadikat a mai napig nem találták meg. De azt hiszem, a leghíresebb télakot Sid Nedeau vitte véghez. Még 1958-ban, meggyőződésem, hogy ezt soha senki nem fogja überelni. Sid az egyik vasárnap délutáni börtön baseballmeccsre készítette elő a pályát, amikor felhangzott a háromórai sípszó, ami a smasszerek műszakváltását jelezte. A gyakorlóudvaron túl volt egy parkoló, a másikon pedig az elektromosan működtetett főkapu, ami háromkor kinyílt, és az őrök, akik szolgálatba léptek, elvegyültek azokkal, akik leadták a szolit. A smasszerek egymással kedélyeskedtek, heccelődtek, vagy a tekecsapat eredményeit tárgyalták, továbbá mindig napirenden volt néhány fárasztó, etnikumok ellen irányuló vicc. Sid egyszerűen kigurult a kapun a pályakijelölő járgányával, maga után húzva egy hosszú, három hüvelyk széles bázisvonal mészcsíkot, a baseballpálya gumilemezeitől a gyakorlóudvaron végig, egészen a 6-os út túlsó végén húzódó árokig, ahová a járgányt belökte, aminek a rakománya, egy nagy rakás mész, szanaszét terült a masina körül. Ne kérdezd, hogy hogyan sikerülhetett neki, mert fogalmam sincs. Rabruhában volt, száznyolcvanöt centi magas, vagyis nem egy kerti törpe, és maga mögött elég feltűnő mészpor felleget kavart. Csak arra sikerült jutnom, hogy mivel péntek délutánra járt az idő, és mindegyik smasszer el volt foglalva valamivel, akik letudták a szolit, madárfogós hangulatban érezték magukat, hogy leléphetnek, és azok pedig, akik váltották őket, le voltak lombozódva,
lógó orral nézték a földet, és a szabadok sem emelték feljebb a tekintetüket a cipőszáruknál, talán a fáradtságtól... a jó öreg Sid Nedeau pedig nem átallott kislisszolni közöttük. Tudomásom szerint Sid Nedeau mutatványa mind a mai napig csúcstartó. Évekkel később Andy Dufresne s én jókat mulattunk Sid Nedeau nagy szökésén, és amikor hallottunk arról a híres repülőgép-eltérítési esetről, amikor a fickó felmarkolta a váltságdíjat és ejtőernyővel kivetette magát a göpzi hátsó ajtaján, Andy meg, mert volna esküdni mindenre, ami szent, hogy D. B. Coopert valójában Sid Nedeau-nak hívják. - És biztosan vitt magával kabalából egy kis pályakijelölő meszet is - tette hozzá Andy -, a mázlista, rafkós anyaszomorító vén róka. De, gondolom, tudod, az ilyen szerencsés fejlemény, mint Sid Nedeau esete vagy a sabbatusi krumpliföldről megpucolt trióé börtönszinten olyan, mintha odakint megnyerték volna az ír Derbyt tétre, helyre és befutóra. Ezen eseteket a szerencse hozta össze és a mázlis időzítés. Egy olyan pasas, mint Andy, képes lett volna akár kilencven évig is várni, és még csak egy egyszerű szökést sem kísérelt volna meg. Talán emlékszel egy Henley Backus nevű fazonra, akiről már meséltem, aki a mosodában volt munkavezető. 1922-ben került Shawshankbe, és harminc évvel később a börtönkórházban halt meg. A kedvenc hobbija a télakok és a bukováris télakok történetének gyűjtése volt, talán azért, mert ő, soha nem mert ilyet megkísérelni. Száz esetet vázolt fel, kivétel nélkül hajmeresztőén hóbortos ötleteket, és mindet Shankben kísérelték meg. A kedvencem Beaver Morrison meséje, aki BL-ért, betöréses lopásért ült, és épített egy siklószárnyút, amit a rendszámüzem pincéjében kapart és hozott össze. A tervet, amelyből a „repművet” készítette, egy cirka 1900-ból való könyv tartalmazza, címe: A modern fiúk szórakozási és kalandkalauza. Beavernek sikerült a nagy mű bukta nélkül, nem is ebben rejlik a történet pikantériája, hanem abban, amikor felfedezte, hogy a pinceajtó olyan kicsi, hogy az az istenverte szerkezet nem fér keresztül rajta. Amikor Henley elmesélte a sztorit, az ember szétröhögte az agyát, és volt még a tarsolyában egy tucat - nem, inkább két tucat - majdnem ilyen mókás eset. Ha a shawshanki télakok krónikájának részletezéséről volt szó, akkor Henley kapásból vágta rá a választ, mint a lexikon. Egyszer azt mondta, hogy az ő sittes évei alatt valamivel több, mint négyszáz szökési kísérlet történt, legalábbis amennyiről ő tudott. Tényleg, gondolj csak bele, még mielőtt megcsóválnád a fejed és tovább olvasnál. Négyszáz szökési kísérlet! Ez 12,9 szökési kísérletre rúg évente. Henley Backus mindet nyomon követhette Shawshankben, Az E Havi Szökési Kísérlet Klub oszlopos tagjaként. Persze az esetek zömmel csak a sok műhó semmiért kategóriába tartozó pitiáner zsenge amatőr bulik voltak, aminek, mondjuk, a végén a smasszer megragadta szerencsétlen befürdött fegyenc karját, és rámordult: - Hát te meg hová mécc, te boldog seggfej? Henley azt mondta, azért volt köztük közel hatvan komolyabb eset is, beleértve az 1937-es „nagy télakot”, ami egy évvel azelőtt esett meg, hogy behoztak a shanki hűvösre. Az új adminisztrációs szárny építésének idején tizennégy fegyenc pattant meg egy alig zárt raktárban tárolt építőszerszámok segítségével. Maine déli fele pánikba esett ettől a tizennégy „kemény bűnözőtől”, akik sokkal inkább halálra voltak rémülve, hisz nem volt semmi ötletük, hogy hova, merre meneküljenek. Olyanok voltak, mint a riadt nyuszi, amelyet megbénít, és szinte a sztrádához szegez egy hatalmas kamion fényszórója. A tizennégy közül egynek sem sikerült egérutat nyernie. Két rabot agyonlőttek - az állampolgárok, nem a rendőrök vagy a börtönszemélyzet -, de egyikük sem lépett meg. Hogy hány szökés történt 1938, amikor idekerültem, és a között az októberi nap között, amikor Andy szóba hozta Zihuatanejót? Nos, ha összevetem az én infóimat Henleyével, akkor úgy tíz körül. Ennyi jön le tisztán. És noha az ilyesmit nem tudhatja biztosra az ember, én úgy vélem, ezen dolgok legalább a felében más is lappanghatott, minthogy nem voltak annyira kitervelve, mert a Shankben az ember intézményfüggővé vált. Ha elveszik a szabadságodat és
megtanítanak arra, hogyan élj a börtönben, úgy érzed, elveszíted azt a képességedet, hogy több dimenzióban gondolkodjál. Mint a már említett nyuszi, amelyet megbénít és elvakít a kamion szemébe vágó fényszórója. Elég gyakran előfordul, hogy a kijutott fegyenc valami hülyeséget csinál, amivel csak lebukhat... és miért teszi? Mert így visszakerülhet. Visszakerülhet oda, ahol tudja, hogyan működnek a dolgok, nem úgy, mint odakint. Andy nem így gondolkodott, de én igen. A csendes-óceános ötlet jól hangzott, de megijedtem, halálra rémültem a lehetőségben rejtező nagyságtól. Mindenesetre attól a Mexikóról és Peter Stevensről folytatott beszélgetéstől... Felmerült bennem, hogy Andy fejében megfordult az, hogy köddé válik. Reménykedtem, hogy Isten segít neki, s nagyon körültekintően jár el, de egy petákba se fogadtam volna, hogy sikerre viheti. Norton börtönigazgató, mint tudod, nagyon is keményen rajta tartotta a szemét. Nortonnak Andy nem csupán egy lassú halálra ítélt rab volt a sok közül; hanem el lehetett mondani, szinte társak voltak. Andynek megvolt a magához való esze s helyén a szíve. Norton pedig úgy döntött, hogy az egyiket összetöri, a másikat pedig hasznosítja. Ahogy odakint is akadnak „becsületes” politikusok, akik megvesztegethetők, ugyanúgy a börtönben is vannak tisztességesen megvásárolható börtönőrök, és ha az ember rendelkezik némi emberismerettel, és jól méri fel a smasszert, valamint van mit a tejbe aprítania, akkor megvan rá a lehetősége, hogy megvásárolja a szökéséhez szükséges életbevágó kulisszatitkot, és aztán olaj. Nem az a fajta ember vagyok, aki soha nem élt ilyesmivel, Andy Dufresne viszont olyan típus volt, akinek az ilyesmi meg sem fordulhatott a fejében. Mert, mint említettem, Norton résen volt. Andy tudta ezt, és tudták a smasszerek is. Senki nem javasolta Andynek a „ki a szabadba program”- ot, legalábbis addig nem, amíg Norton döntött efelől. És Andy ugyancsak nem az a típus volt, aki megkísérel egy Síd Nedeau-féle szökést. Engem az ő helyében valószínűleg nem hagyott volna nyugodni az a kulcs egy pillanatra sem. Szerencsésnek tarthattam volna magam, ha két órát sikerül aludnom éjszakánként. Buxton alig tizenöt kilométerre van Shawshanktól. Olyan közel és mégis annyira távol. Még most is úgy vélem, a legjobb esélye az lehetett volna, ha felbérel egy ügyvédet, és megpróbálkozik a perújrafelvétellel. Bármi szóba jöhető módon, csak kikerüljön Norton keze közül. Talán Tommy Williams inkább hallgat, mint a sír, mint hogy vesszen a viszonylag kényelmes börtöne, de ebben nem vagyok olyan bizonyos. Talán egy jó öreg keménytökű ügyvéd Mississippiből megtöri... És talán nem is kellett volna annyira megdolgozni. Hisz Williams tényleg kedvelte Andyt. Néhanapján szóba hoztam neki a dolgot, de ő csak mosolygott, szeme a távolba révedt, és csak annyit fűzött hozzá, hogy majd meggondolja. Nyilvánvaló, hogy ennél sokkal több is megfordult a fejében. 1975-ben Andy Dufresne megszökött Shawshank-ből. Soha nem kapták el, és azt hiszem, soha nem is fogják. Mi több, valószínűleg Andy Dufresne a világ számára megszűnt létezni. Viszont szinte lelki szemeim előtt látok egy férfit odalenn Mexikóban, Zihuatanejóban, akit Peter Stevensnek hívnak, és valószínűleg egy vadiúj apró szállodahálózatot futtat az Úr 1976dik esztendejében. Elmondom, amit tudok, és amit gondolok - ez minden, amit tehetek. 1975. március 12-én az 5-ös börtönblokk cellái reggel 6.30-kor ugyanúgy nyíltak ki, mint minden hétköznap. És ugyanúgy, mint minden hétköznap, az összes rab kilépett a folyosóra, és kétsoros vonalba állt, a zárkaajtók csattanva zárultak be mögöttük. Kiléptek a főkapuhoz, ahol két smasszer megszámolta őket, mielőtt reggelizni indultak az étkezdébe, hogy elfogyasszák a zabpelyhet és a szalonnás rántottát. Minden rutin szerint ment egészen a létszámellenőrzésig. Huszonhét embernek kellett volna lenni, ehelyett csak huszonhat volt. Miután értesítették az örök főparancsnokát, az 5-ös börtönblokk rabjai engedélyt kaptak a reggelire.
A főparancsnok, egész rendes hapi volt, név szerint Richard Gonyar, és helyettese, egy vigéc fasz, Dave Burkes azonnal az 5-ösbe siettek. Gonyar újra kinyittatta a zárka ajtaját, és Burkesszel végigmentek a folyosón, egyik kezükben gumibot, másikban a fegyverük. Egy ilyen esetben elképzelhető, hogy valaki megbetegszik az éjjel, és reggelre már jártányi ereje sem marad ahhoz, hogy kilépjen a cellájából. Nagyon ritkán előfordul, hogy valaki felfordul... vagy öngyilkosságot követ el. De ezúttal nem találtak sem beteget, sem hullát, csak egy rejtélyt. Sehol egy lélek. Tizennégy cella volt az ötösben, hét az egyik oldalon, hét a másikon - mindegyik ragyogott a tisztaságtól, mivel a sittesek közül egyik sem akarta, hogy büntetésből megvonják a látogatási jogot egy rendetlen shawshanki cella miatt - és mindegyik teljesen üres volt. Gonyar első feltételezése az volt, hogy elszámolták magukat, vagy valaki poénkodik. Szóval ahelyett, hogy reggeli után kiküldték volna dolgozni az 5-ös cella lakóit, visszaküldték őket a zárkájukba, amit nagy örömmel és üdvrivalgással vettek tudomásul. A rabok mindenféle eltérést a szokott rendtől kitörő lelkesedéssel fogadtak. A zárkaajtók feltárultak; a sittesek beléptek; és az ajtók becsukódtak. Az egyik bohóc ezt kiabálta: Az ügyvédemet akarom, az ügyvédemet akarom, ez a hely úgy fest, mint egy istenverte rohadt börtön. Burkes: Kuss, ott az alvégen, mert beverek egyet neked. A bohóc: Én már bevertem a feleségednek, Burkie. Gonyar: Pofa súlyba, különben az egész napot bent töltitek. A főparancsnok és Burkes újra a sor elejére állt, és létszámellenőrzést tartott. Nem tartott sokáig. - Kié ez a cella? - kérdezte Gonyar a jobbján álló éjszakai smasszertől. - Andrew Dufresne-é - válaszolta az, és csak ennyi kellett. Ezzel a mindennapos rutin teljesen megszűnt. Kiborult a bili. Az összes fegyences filmben, amit láttam, ilyenkor, ha télak történt, felugatnak a szirénák. Ez sohasem volt így Shawshankben. Gonyar először is felvette a kapcsolatot a börtönigazgatóval. Második dolga az volt, hogy nyomozást rendelt el a börtön területén. Harmadikként riasztotta a scarboroughi állami rendőrséget, az esetleges szökés miatt. Ez volt a regula. A szabályzatban nem szerepelt az, hogy kutassák át a feltételezett szökevény celláját, és ezt nem is tette meg senki. Minek is tette volna? Egyértelmű volt minden. A zárka négyszögletes helyiség volt, ráccsal az ablakon és ráccsal a tolóajtón. Benne vécé és egy üres priccs. Néhány finoman megmunkált kő pihent az ablakpárkányon. És ott volt a poszter is természetesen. Ekkor Linda Ronstadt volt a favorit. A poszter a priccs fölött lógott. Egy hatalmas csajos kép mindig ki volt téve, pontosan ugyanarra a helyre huszonhat évig. És amikor valaki - Norton börtönigazgató volt az személyesen (így robbanhatott akkorát a képükbe az isteni igazságszolgáltatás szarbombája is) - benézett a poszter mögé, majdnem megütötte a guta. Ám ez csak este fél hét tájban következett be, majdnem tizenkét órával azután, hogy Andy eltűnését jelentették, és valószínűleg huszonnégy órával azután, hogy valójában megszökött. Norton őrjöngött, kiakadt, mint a rossz ágy rugója egy mozgalmas nászéjszaka után. Ezt az infót megbízható forrásból tudom, a jó öreg Chestertől, aki az adminisztrációs szárny padlóját vikszelte aznap. Most nem kellett a fülét a kulcslyukra tapasztania, azt mondta, enélkül is zengett az egész nyilvántartó az igazgató bömbölésétől, ahogy Rich Gonyar seggét abriktolta. - Hogy érti azt, hogy elégedetten jelenti: nincs a börtön területén? Mi ez az egész? Tán arra céloz, hogy nem találta meg? Ajánlom, hogy találja meg sürgősen! Nagyon ajánlom! Mert el kell kapni azt az embert! Hallotta, mit mondtam? El kell kapni! Gonyar mondott valamit. - Még hogy nem a maga szolgálati ideje alatt történt? Ezt maga merészeli mondani nekem? Én viszont elmondanám, hogy senki sem tudja, hogy mikor történt, vagy hogyan, ha
egyáltalán megtörtént. Most pedig délután háromig kerítse elő és hozza be az irodámba, különben néhány fej repülni fog. Erre mérget vehet, és én mindig betartom az ígéreteimet. Gonyar valamivel felhúzhatta Nortont, mert a góré egyre nagyobb haragra gerjedt. - Nem? Akkor nézze meg ezt! Nézze csak meg! Felismeri? Az ötös börtönblokk elmúlt éjszakai nyilvántartása. Nem volt létszámhiány! Dufresne-t a múlt este kilenckor zárták be, és teljességgel lehetetlen, hogy eltűnt! Teljességgel lehetetlen! Tán elrepült? Na, gyerünk, kerítse elő! De aznap délután háromig Andyt nem találták meg. Norton néhány órával később személyesen leviharzott az 5-ös börtönblokkba, ahova mindannyian egész nap be voltunk zárva. Hogy kikérdeztek-e bennünket? Az egész megbolydult kaptárban a zaklatott smasszerek egész álló nap faggattak minket, nagyon be voltak rezeivé, mert szinte nyakukon érezték egy dühöngő sárkány, perzselő leheletét. Mindannyian ugyanazt vallottuk: hogy nem láttunk semmit, és hogy nem hallottunk semmit. És tudomásom szerint mindannyian az igazat vallottuk. Egy biztos, hogy részemről így volt a dolog. Csak azt mondhattuk, hogy Andyt velünk együtt zárták be, és hogy villanyoltás után egy órával még bent volt. Egy szellemeskedő megkockáztatta, hogy Andy kimászott a kulcslyukon. A tippet négy nappal jutalmazták a sötétzárkában. A smasszerek idege pattanásig feszült. Szóval Norton lement, végigvizslatta a terepet és minket - kék szeme annyira izzott, hogy szinte szikrát vetett a cellák acélrácsain. Úgy méregetett bennünket, mintha mindannyian benne lettünk volna az összeesküvésben. Valószínűleg így is hitte. Belépett Andy cellájába, s körülnézett. Minden úgy volt, ahogy Andy hagyta, a lepedő az ágyon összehajtva, nem látszott rajta, hogy valaki ott aludt volna. A kövek az ablakpárkányon pihentek... De nem mind. A kedvenceit magával vitte. - Kövek - sziszegte Norton, és nagy, zörgő koppanással, csörgéssel lesöpörte az ablakpárkányt. Gonyar, aki már túlórázott, megrándult, de nem szólt semmit. Norton pillantása hirtelen a Linda Ronstadt-poszterre tévedt. Linda visszanézett a válla felett, keze a rajta feszülő őzbarna farmer farzsebében, melltartót viselt, teste finomra sült a kaliforniai napon. Valószínűleg a poszter Nortonnak maga volt a pokol lángját felélesztő olaj, legalábbis ha baptista érzékenységét vesszük alapul. Csak nézte, mint borjú az új kaput, eszembe jutott, amit Andy egyszer mondott, hogy olyan érzése van az embernek, hogy szinte keresztüllép a poszteren, és máris a lány mellett terem. Valójában pontosan ezt tette - és aminek felfedezésétől Nortont már csak egy hajszál választotta el. - Büdös ringyó! - mordult rá, és egyetlen mozdulattal letépte a posztert a falról. És feltárult az árulkodó rés a falban. Gonyar nem akart bemászni. Norton ráparancsolt - istenem, az egész börtön ettől a parancsszótól zengett, amit Rich Gonyar kerek perec megtagadott. - Ez az állásába kerül! - rikácsolta Norton. Olyan hisztériát csapott, mint egy nő, akire rájön az öt perc. Teljesen kitért a hitéből. Nyaka elég tisztességesen mélyvörössé vált, és homlokán lüktetve dagadt ki két ér. - Ezt borítékolhatom... maga senkiházi, békazabáló francia! Kirúgatom innen, és gondom lesz rá, hogy New England egyik börtönében se tudjon elhelyezkedni. Gonyar egy szó nem sok, annyit sem szólt, markolattal Norton felé nyújtotta fegyverét. Tele lett a hócipője. Már két órája túlórázott, a harmadik is letelő félben volt, és torkig lett mindennel. Norton - abból, hogy Andy télakolt a mi kis boldog családunkból - olyan személyes, irracionális ügyet kavart, mintha megfosztották volna jogos tulajdonától, teljesen túlspirálta a szerepét... Minden bizonnyal bele is gárgyult a dologba azon az éjjelen. Természetesen nem tudom, hogy miben rejlett ez a személyeskedő irracionalitás, de azt igen, hogy az a huszonhat rab végighallgatta, hogy Norton börtönigazgató hogyan kapott
össze Rich Gonyarral azon az estén, mikor az utolsó fény is kihunyt a fakó késő téli égbolton. Mindannyian láttuk, az életfogytosok és a többi sittes is, hogy az adminisztrátorok ide-oda rohangásznak, mint a mérgezett egér, a puhapöcsűek, de még a keménylegények is - ebből mindannyiunknak lecsengett az, hogy Sámuel Norton olyasmit kezd elveszteni, amit a mérnökök egyszerűen „szakítószilárdságnak” hívnak. És istenemre mondom, úgy tűnt, mintha valahonnan a távolból hallanám Andy Dufresne nevetését. Norton végül talált egy kis keszeget az éjszakai műszakosok közül, akit be tudott zavarni a lyukba, ami Andy Linda Ronstadt-posztere mögött rejlett. Ezt a csupa csont és bőr-t Rory Tremontnak hívták, és valószínűleg az utolsó sorban „jeleskedhetett”, mikor az észt osztották, az fordulhatott meg gyér szürkeállományának egyik zegében-zugában, hogy tán kap egy bronzcsillagot vagy valami hasonlót. Mindenesetre a történet szerencsés fordulatot vett, hogy Norton talált egy Andyvel azonos magasságú és testalkatú figurát, aki be is fért; ha egy nagy seggű faszit küldött volna be a lukba - amilyenek általában a smasszerek zöme -, akkor a pofa beszorul, ez olyan tuti, mint ahogy Isten a füvet zöldnek teremtette... És olyannyira beleékelődik, hogy tán még a mai napig is ott dekkolna. Tremont egy műanyag kötéllel a derekán, amit valamelyik csomagtartóból kerítettek elő, leereszkedett a lukba, kezében egy nagy teljesítményű, hatelemes zseblámpával. Ezalatt Gonyar, aki meggondolta a dolgot az állását illetően - úgy tűnt, ő az egyetlen értelmesen gondolkodó ember -, előhalászott egy börtöntervrajzot. Jól tudtam, hogy mit ábrázol - egy fal keresztmetszetét, ami olyan volt, mint egy szendvics. Az egész fal három méter vastag volt. A belső és külső falszakasz kábé egy méter húsz centi lehetett. Középen helyezkedett el a hatvan centis szennyvízcsatorna, ami a leglényegesebb volt... több okból is. Tremont hangja tompán, kísértetiesen hangzott a lyukból - Valami borzalmasan bűzlik itt, igazgató úr. - Ne törődj vele! Csak menj tovább. Tremont tömpe kis lába szára eltűnt a lukban. Egy pillanattal később az egész lába, majd felgyújtotta lámpását, és az erős, de ugyanakkor gyér fénysugár végigvágott a szűk terepen. - Igazgató úr, ez iszonyatosan büdös. - Mondom, nem számít! - ordította Norton. Tremont ismét nyígni kezdett: - Olyan büdös, mint a szar. Ó, istenem, ez tényleg szar, uramisten, hadd menjek innét, mingyá' kidobom a taccsot, a szarba, ez tényleg szar, Uúúriisteeen... - aztán egy semmi mással össze nem téveszthető hang hallatszott, Rory Tremont viszontlátta a legutóbb elfogyasztott étkének részleteit. Ennyi nekem elég is volt. Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Az egész nap - egy túróst, inkább az egész harminc év hirtelen eszembe jutott, és olyan boldog, jóízű nevetésbe kezdtem, ami azóta nem sikerült, hogy a szabadságomat elvesztettem, és nem is hittem volna, hogy ezek között a falak között megadatik az ilyesmi. És édes jó Istenkém., milyen jólesett! - Vigyék innen azt az embert! - ordibált Norton igazgató, és én úgy kacagtam, hogy azt sem tudtam, hogy kire értette, Tremontra vagy rám. Csak úgy gurultam a nevetéstől, hogy már szinte fájt a rekeszizmom. Akkor sem lettem volna képes abbahagyni, ha Norton azzal fenyeget, hogy ott helyben menten agyonlövet. - Vigyék innen! Mit tesz Isten, hát nem rám gondolt? Egyenest a sötétzárkába kerültem, és le is „nyomtam ott tizenöt napot. Nem piskóta, de azóta sem tudom elfeledni, ahogy az a szerencsétlen, nem éppen pallérozott elméjű Rory Tremont azt bömböli, szarba, ez tényleg szar”, és eszembe jutott Andy Dufresne is, ahogy délnek tart saját kocsiján, elegáns öltönyében feszítve, és elkapott a röhögés. Ez alatt a tizenöt nap alatt, amit a lyukban húztam le, ez keringett az agyamban, talán azért, mert Andy Dufresne-nel úgy összenőttünk, ahogy két fél alkot egy
egészet, így gondolatban azzal az Andy Dufresne-nel voltam, aki keresztülvágott a szaron, hogy a túloldalon tisztán kerüljön ki belőle, és aki most a Csendes-óceán felé tart. A többit, ami azon az estén történt, több tucat forrásból tudom. Nem valami sok. Azt hiszem, Rory Tremontnak nem volt sok vesztenivalója, miután az ebédjét és vacsoráját elvesztette, mert úgy döntött, hogy bemegy a lyukba. Nem fenyegette az a veszély, hogy beleesik az aknába, a cellafal külső és belső szegmentjei közé, ami elég szűk volt ahhoz, hogy Tremont szinte beleszoruljon. Később azt mesélte, hogy, alig mert levegőt venni, és az egésztől az az érzése támadt, mintha élve temették volna el. Az akna végén megtalálta a fő szennyvízcsatornát, egy harmincöt évvel ezelőtt lefektetett porceláncsövet, ami az 5-ös börtönblokk tizennégy vécéjéből gyűjtötte össze a szennyvizet. És át volt törve. A cső csorba hasadéka mellett Tremont megtalálta Andy érckalapácsát. Andy kijutott, s ez nem volt gyerekjáték, meg kellett küzdenie a szabadságáért. A cső jóval szűkebb volt, mint az akna, ahogy ezt Tremont is tapasztalta, amikor odaért. Rory Tremont nem mászott bele, és tudomásom szerint más se. Nem is lehetne leírni azt, ami ott lehetett. Egy patkány ugrott elő a csőből, amikor Tremont megvizsgálta a lukat és az érckalapácsot, és később meg, mert volna rá esküdni, hogy az a dög olyan nagy volt, mint egy kölyök spániel. Mint a majom a kötélen, olyan (ürgén kúszott vissza a smasszer Andy cellájába. Andy belemászott abba a csőbe. Ki tudja, talán tudta, hogy az a gányos szennykoncentrátum a börtönön túl ötszáz méterre, nyugatra ürül ki egy lápos, mocsaras terület folyójába. Azt hiszem, tisztában volt vele. Hisz a börtön tervrajzát Andy megszerezhette, megtalálhatta a módját annyi időre legalábbis, hogy belepislanthasson. Módszeres csirkefogó volt. Könnyen rájöhetett, hogy az 5-ös börtönblokkból kimenő szennyvízcsatorna az utolsó, ami nem vezet ki az újonnan épített börtönszárnyra, és azt is tudhatta - különben soha nem kezd bele a tervébe -, hogy vagy megcsinálja 1975 augusztusának közepéig, vagy soha, mert utána bennünket is bekötnek az új csatornába. Ötszáz méter. Olyan hosszú, mint öt futballpálya. Csak egy paraszthajszálnyival kurtább a fél mérföldnél. Egy ilyen hatalmas távolságon csúszott-mászott keresztül, talán a kezében tartott egy ceruzalámpát, de az is előfordulhat, hogy semmi mást, csupán néhány doboz gyufát. Keresztülvergődött egy olyan töméntelenül bűzlő terepen, amilyet nem tudok, de még inkább nem is akarok elképzelni. Talán a patkányok menekültek előle, de rá is támadhattak, mint azok az állatok, amiket felbátorít a sötétség. A válla épphogy csak keresztülfért a szűk helyen, ahogy egyre beljebb furakodott a csőben, ahová még néhány másik becsatlakozott. Ha én lettem volna a helyében, valószínűleg olyan klausztrofóbia tör rám, hogy nem biztos, hogy megúszom ép ésszel. De neki sikerült. A smasszerek a csővezeték túlsó végén találtak néhány mocskos lábnyomot, ami kivezetett a lomhán folyó koszpatakhoz, amit ez a csatorna táplált. Két mérföldre innen a kutatóbrigád megtalálta a rabruháját - ám ez csak a rá következő napon történt. A sztori nagyot durrant a lapokban, mint ahogy ez meg is fordulhatott a fejedben, azonban mindennek ellenére a börtöntől tizenöt mérföldes körzetben senki nem tett bejelentést arról, hogy meglovasították a verdáját vagy a ruhaneműjét, de még arról sem érkezett drót, hogy valaki látott volna egy meztelen menekülőt a holdfényben. Még csak egy ugatérozó ebet sem jelentettek valamelyik farmon. Kilépett a szennyvízelvezető rendszerből, és eltűnt, köddé vált, mint füst a szélben. De mibe, hogy Buxton irányába tartott. Ez után az emlékezetes nap után három hónappal Norton börtönigazgató úr lemondott. Megtört emberré vált, és nagy örömömre szolgál, hogy mindezt megoszthatom veled. Ezen a tavaszon nem neki nyíltak a virágok. Az utolsó munkanapján, mint egy vén sittes, leszegett fejjel, csoszogva sompolygott le a gyenguszra, hogy bevegye a dili bogyóit, valami kodeinszármazékot. Gonyar lépett a helyébe, és ez Nortonnak olyan lehetett, mint egy olyan
késsel megadott kegyelemdöfés, aminek a pengéjét maró hatású méregbe mártották. Mindössze annyit tudok róla, hogy Sam Norton jelenleg az elioti baptista imaházban teljesít szolgálatot minden vasárnap, és valószínűleg azon molyol, hogy az ördögbe tudta Andy Dufresne átverni őt, egy ilyen utolsó senki az „első számú legkülönb” embert. Én megadhatnám neki a választ: hisz az egész olyan egyszerű. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, Sam. És soha nem is fog. Ezek a tények; most pedig elmesélem azt, amit kiötöltem. Lehet, hogy bizonyos dolgokat nem látok helyesen, de a fejemet tenném rá, hogy a kialakított összkép nagyon is fedheti a valóságot. Mivel, ha Andy jellemét veszem figyelembe, akkor mindössze egyetlen, legföljebb egyetlenegy másik módon spekulálhatott. És azóta is, ahogy a történteken töprengek, mindig eszembe jutnak Normandennek, annak a lökött indiánnak a szavai: „Jó fickó”, mondta cellatársáról Normanden, miután nyolc hónapot letöltött vele. „Bódog vótam, mikó mekszabadútam tűle. Mer' abba' a zárkába mindég olyan híves vót. Senkinek nem engedte meg, hogy hozzányújjon a dógaiho'. Ez rendbe' is van. Jó srác vót, sose poénkodott. De ritka egy híves ember.” Szegény szerencsétlen lökött Normanden. Ez a pali többet tudott, mint akármelyikünk, valószínűleg derenghetett neki valami. És nyolc hónap elteltével a főnök kiköltözött, és Andy ismét szabadon ténykedhetett. Ha ez a nyolc hónap nem ütött Volna be Normandennel, akkor, miután Norton, először betette ide a lábát, Andy már szabad lehetett volna, mint a madár, mielőtt még Nixon lemond. Azt hiszem, hogy az egész 1949-ben kezdődött - na, nem az érckalapáccsal, hanem a Rita Hayworth-poszterrel. Már említettem neked, hogy milyen idegesnek látszott, amikor megkért rá, hogy szerezzem meg neki a csajt, szinte telve volt a magába fojtott feszültséggel. Abban az időben arra gondoltam, hogy azért van ennyire zavarban, mert Andy egy olyan alak, aki nem szeretné, ha rájönnének arra, hogy neki is lehet gyengéje, és egy nőt akar... különösen akkor, ha ez a csaj csak a fantáziájában létezik. De most már tudom, hogy rosszul közelítettem meg az egészet. Most már úgy vélem, hogy Andy izgatottságának az oka valami egészen másban keresendő. Hogy mi eredményezte azt a lukat, amire Norton börtönigazgató úr végül is rábukkant a csajos poszter mögött, amit az a hölgy rejtett el, aki még meg sem született, amikor a Rita Hayworth-kép készült? Andy Dufresne kitartó volt, és keményen dolgozott, úgy ám bizony - ezért vitathatatlanul őt illeti a babérkoszorú. De az egyenletnek volt még két nagyon fontos eleme is, az egyik az egy nagy zsáknyi mázli, a másik pedig az építők által felhúzott fal. Azt hiszem, a mázlit nem kell részleteznem. Azonban az építőipari vállalat által emelt falnak én magam néztem utána. Kutatásomnak az ára néhány bélyeg volt, először a Maine-i Egyetem történelem tanszékének írtam, aztán annak az ürgének, akinek a címét ők adták meg nekem. Ez a tag volt annak a munkafolyamatnak a vezetője, amelynek során felhúzták a shawshanki biztonsági szárny falait. Ez a szárny a 3-as, a 4-es és az 5-ös börtönblokk építését foglalta magában, amit 1934-től '37-ig emeltek. Manapság a legtöbb ember nem úgy gondolkodik a betonról, mint a „technikai fejlődés eredményéről”, amikor teljesen természetesek az autók, az olajkazánok vagy az űrhajók, pedig valójában ezek nagyon is azok. 1870-ig gyakorlatilag nem beszélhetünk modern cementről, vagy valahogy ekkorra datálódhat a dolog, és a modern beton is csak a századforduló környékén jelent meg. A betonkeverés művészete olyan kényes művelet, mint a kenyérsütés. Az ember túlzottan sok vizet tehet az anyagba vagy túl keveset. A massza lehet túl sovány vagy túl kövér is, a helyes keverési arányt ismerni kell, hogy mennyi homokot és mennyi sódert vesz fel. És 1934-ben ez a művészet még nem volt olyan kifinomult, mint manapság. Az 5-ös börtönblokk falai persze elég kemények voltak, ez igaz, de nem voltak eléggé szárazak. Mi több, a massza nagyon is nyirkos volt. Erre pedig az jellemző, ha hosszú ideig
nagyon nedves, akkor a fal elkezd izzadni, és olykor lefolyik. Ami réseket eredményez, és feltűnik néhány hüvelyknyi repedés is. Amitől a fal imitt-amott mállani kezd. És akkor jön Andy Dufresne, aki bekerült az 5-ös börtönblokkba. Egy olyan pofáról van szó, aki a Maine-i Egyetem közgazdasági tagozatán végzett, és csak úgy felvett még néhány geológiai kurzust is. Olyannyira magával ragadta ez a dolog, hogy a geológia vált a kedvenc hobbijává. Azt hiszem, hogy ez roppantul vonzotta a nyugodt és pedáns természetű embert. Emitt egy tízezer éves jégkorszaki darab. Amott egy egymillió éves hegy. Jó mélyen a földfelszín alatt egyik kőzetréteg feszül a másiknak több ezer évig. A nyomás. Andy egyszer azt mondta nekem, hogy a geológia a nyomás tudománya. És természetesen az időé. Volt neki ideje elegendő, hogy tanulmányozhassa azokat a falakat. Egy rahedli. Amikor a zárka ajtaja rázárult, és a fények kihunytak, nem is volt más látnivaló, csak a négy fal. A friss halak elég kemény időszakot húznak le itt, amíg beállnak a börtönélet sorába. Míg le nem szoknak a lámpalázukról. Előfordul, hogy előtte sűrűn látogatják a gyengélkedőt, míg megismerik a dörgést. Nem tartozik kirívó esetek közé az, hogy halljuk, hogy egy friss hús rázza, veri a cellarácsát, és azt üvölti, hogy engedjék ki... de mielőtt ez bekövetkezne, a többiek így gúnyolják: Friss halacska, hé, friss husika, friss halacska! Megkapjuk és megesszük még ma! Andy nem tört össze ezektől a tortúráktól, amikor 1948-ban idekerült, de nem hinném, hogy nem érzett volna ugyanúgy, mint azok. Könnyen lehet, hogy majd' beledilizett, van, aki így jár, van, aki megússza. A hajdanvolt szép időknek egy csapásra vége, és nem érdemes azon molyolni, hogy mennyi ideig tart ez a rémálom, amit a pokolban kell leélni. Hogy mit tehetett? Kérdem én? Kétségbeesetten keresett valami elfoglaltságot, ami elterelte nyughatatlan agyának gondolatait. Ó, rengeteg olyan dolog van, amivel az ember ezt elérheti, még itt, a börtönben is; úgy tűnik, hogy az ember agyában csak úgy hemzsegnek a figyelemelterelő gondolatok. Meséltem neked arról a szoborcsoportról, aminek a neve Jézus három életkora. Akadtak, akik érmét gyűjtöttek, és akadtak érmék, amelyeknek rendszerint lába kélt, voltak, akik bélyeget gyűjtöttek, aztán volt egy ürge, aki képeslapokat gyűjtött harmincöt különböző országból. És el kell mondanom, hogy bárkinek kioltotta volna az élete gyertyáját, ha variálni akart volna a képeslapjaival. Andyt a kövek kötötték le. És a cellája falai. Azt hiszem, hogy az első szándéka nem lehetett más, mint hogy belevésse nevének kezdőbetűit a falba, ahol hamarosan a Rita Hayworth-poszter lógott. Talán a monogramját vagy egy verssort akart bevésni, erre készült. Ehelyett azonban rájött, hogy a fal milyen érdekfeszítően gyenge. Elképzelhető, hogy a kezdőbetűi vésése közben egy nagyobb darab kihullott a falból. Látom magam előtt, ahogy a priccsén ül, és azt a kizúdult faldarabot nézi és töprengve forgatja a kezében. Nem gond, hogy zátonyra futott az egész életed. Nem számít, hogy bezsuppoltak ide egy rakományra való szerencsétlen ördöggel. Felejtsd el az egészet, és skubizd csak azt a darabka falat, öreg. Néhány hónapra rá arra a meggyőződésre jutott, hogy mekkora móka lenne kibontani azt a falat. De az ember nem eshet úgy hűbelebalázs módjára neki a falvésésnek, mivel nem szabad megfeledkezni a heti razziáról (vagy valamelyik meglepetésszerű hipisről, ami elég sűrűn előfordult a dugi piák, drogok, pornóképek vagy fegyverek reményében), nem lehet így süketelni a smasszernek arra a kérdésére, hogy ez meg mi: Ez? Csupán feltártam egy kis lukat a cellám falán. Nincs mitől tartania, jó ember. Ez így nem ment. Szóval odajött hozzám, és megkért, hogy szerezzek neki egy Rita Hayworth-posztert. Nem kicsit, hanem egy nagy, egész alakosat. És természetesen megkapta az érckalapácsot is. Emlékszem, hogy mit gondoltam, amikor '48-ban megszereztem neki azt a játékszert, azt hittem, hogy egy embernek legalább hatszáz évébe telne, hogy átfúrja magát vele a falon. Ez így is van. De ne feledd, hogy Andynek csak
a fal felén kellett átjutnia - és még az a viszonylag puha fal is felemésztett kettő érckalapácsot és huszonhét évet. Természetesen több mint egy évet elvesztegetett, amikor Normanden hozzá került, és a munkáját is csak éjjel végezhette, inkább késő éjszaka, amikor már szinte mindenki az igazak álmát aludta - beleértve az éjszakai őrszolgálatot teljesítő őröket is. De gyanítok még valamit, ami lelassíthatta az eseményeket, és azt hiszem, hogy ez volt a legcammogósabb dolog: megszabadulni a törmeléktől. A munkazajt letompíthatta a kőcsiszolóval, amibe belecsavarhatta a mini csákányt, de mit csinált a törmelékkel és az esetleges darabkákkal, amik a falból kerültek elő? Azt hiszem, az egészet kis részekre törte és... Emlékszem egy vasárnapra, azután, miután megkapta tőlem az érckalapácsot. Emlékszem, ahogy figyeltem a sétáját a gyakorlóudvaron, arca dagadt volt - a legutóbbi harcáról tanúskodott a nővérekkel. Latiam, ahogy megáll, felvesz egy kavicsot... és az eltűnt a ruhaujjában. Ez a ruhaujjas buli egy ősrégi börtön trükk. Az ember használhatja a ruhaujját vagy a nadrág hajtókáját is erre a célra. És van még egy másik, erősen belém ivódott emlékem, amit talán nem láttam olyan tisztán, de azt hiszem, mintha többször is előfordult volna. Ez pedig nem más, mint hogy Andy Dufresne egy forró napon keresztülballag a gyakorlóudvaron - a levegő szinte teljesen mozdulatlan. Naná hogy az... Kivéve talán azt a kis porfuvallatot, ami mintha Andy Dufresne lábánál kavargott volna. Talán volt néhány titkos zsákocska a nadrágjában a térde alatt. Vagyis egyszerű az ábra, az ember megtölti a zsákokat a törmelékkel, aztán pedig kezdetét veszi a séta, kezek a zsebben, és amikor az ember biztonságban vari és nem okoz feltűnést, akkor csinál néhány varázslatos mozdulatot a zsebe körül. A zsebéhez van kötve egy madzag vagy egy erősebb cérnaszál, aminek másik vége a titkos zsákocskákhoz van kötve. A rakomány kizúdul az ember nadrágszárán keresztül séta közben. Ezzel a furfanggal éltek a második világháború hadifoglyai is, akik úgy léptek meg a fritzek orra elől, hogy alagutat ástak a föld alatt. Az évek teltek-múltak, és Andy lassan, fokozatosan kicsempészte és elszórta cellájának törmelékeit rakománykáról rakománykára a gyakorlóudvaron. Aztán végigjátszotta a dörzsölt bankár-játékot az adminisztrációsokkal, akik arra gondoltak, hogy azért produkálja magát, hogy kibővítse a könyvtárt. Nem kételkedem, hogy ez is benne volt a pakliban, de a lényeg inkább abban keresendő, hogy szüksége volt a magánszférára az 5-ös börtönblokk 14-es zárkájában. Nem hiszem, hogy lett volna bármiféle terve a szökését illetően, vagy valamiben reménykedett is, a legelső alkalommal. Mivel valószínűleg arra gondolt, hogy a fal minimum három méter kemény betonból áll, és ha a kitartó munka mégis meghozza a gyümölcsét, még akkor is csak kilenc méterre, a gyakorlóudvarra jutna ki. De szeretnék még egy dolgot mondani, nem hiszem, hogy különösebben izgatta, hogy megszökjön. Valahogy így járhattak a kerekei: ha hétévenként mindössze egylábnyit haladok, vagy valamivel többet, akkor egy ilyen télak cirka hetven évig tartana; mire végeznék, kereken százéves lennék, akkor meg minek. Van egy másik feltételezésem is, ha Andy helyében vagyok: hogy előbb-utóbb lebukik, jön a sötétzárka, nem is beszélve a bazi nagy fekete pontról, ami a nyilvántartási lapját csúfította volna. Végül is, ott voltak a megszokott heti razziák és a meglepetésszerű hipisek rendszerint éjszaka -, amikre bármikor lehetett számítani. Arra a döntésre kellett jusson, hogy nem húzhatná sokáig. Mert valamelyik smasszer bekukkanthat Rita Hayworth mögé, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Andy nem rejtett-e el egy kiélezett nyelű kanalat vagy néhány mariskás spanglit a falhoz celluxozva. És ha belegondolunk Andy felelősségébe, ha figyelembe vesszük a második feltételezést, akkor szegény ördög eléggé megjárhatta a pokol legocsmányabb bugyrait. Még akkor is, ha vállalta az ezzel járó kockázatot, így gondolkodva: Meddig juthatok, mielőtt megcsípnének?
A sitkó rohadtul unalmas hely, de minden esély megvan rá, hogy egy váratlan hipis az éjszaka tör rá az emberre, és leesik a falról a poszter, ez elég erős paprikássá teheti az ember hátralevő idejét. Nem hinném, hogy mindent a vakszerencsére bízott volna, legalábbis nem huszonhét évig. Mindazonáltal azt hiszem, hogy az első két évben - 1950 májusának közepéig, amikor segített Byron Hadley-nek megúszni az adóját az ölébe hullott örökségéből - pontosan ezzel hozta mozgásba a gépezetet. A vakszerencsén kívül még mást is tartogatott a tarsolyában, méghozzá elég tekintélyes summát, amivel megkenhetett egy smasszert, hogy hetente egy kissé megkönnyítse a dolgát. A legtöbb börtönőr hajlott is a dologra, ha az árban nem volt hiba; egy kis lóvé a zsebekbe, és az ember máris megtarthatta a dugi képeit vagy a füves cigijét, mert a kutatást csak ímmelámmal végezték el. Andy egyébként is mintafogoly volt - csendes, szépen beszélő, tiszteletben tartott másokat, és még a tetejébe erőszakos sem volt. Csak az eszeveszett dilis ámokfutók celláját forgatták fel a padlótól szinte a plafonig, legalábbis minden hat hónapban, szétkapták a matracukat, a párnájukat, és figyelmesen megszondázták a vécéjük levezetőcsövét is. 1950-ben Andy sokkal fontosabb volt, mint egy mintafogoly. 1950-ben értékes árucikké vált a többszőrös gyilkos, aki sokkal jobban vissza tudta szerezni az adót, mint bárki a világon. Grátisz adott ingatlanbefektetési tanácsokat, tippeket az adóügyi kiskapukra, és kitöltötte a hitelkérelemhez szükséges megfelelő papírokat (néha nagyon is ötletesen). Emlékszem rá, ahogy a könyvtárban ül az íróasztala mögött, és türelmesen magyarázza valamelyik faszfejesnek paragrafusról paragrafusra, hogy mit tegyen, ha hitelt akar felvenni egy kocsira, ha egy használt DeSotót akar venni. Elmondta, hogy mi a helyes a szerződésben és mi nem, kifejtette azt is, hogyan lehetséges egyszerűen megnyerni a hitelt, szinte a legkisebb veszteséggel, hogy ne tudják elsöpörni a tőkével foglalkozó cégek, amik valamivel jobbak voltak, mint manapság az uzsoracápák. Amikor befejezte, a faszfej felé nyújtotta a kezét... aztán gyorsan visszahúzta. Egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy egy talizmánnal van dolga, nem pedig egy emberrel. Andy elkezdte hát az adóügyi tanácsadását és az értéktőzsde titkainak, csínjának-bínjának a megmagyarázását, és ezt a hasznát ki is használták, míg a hűvösön volt. Kezdte megkapni a könyvtári pénzét, csatározni kezdett a nővérekkel, aminek vége szakadt, és senki sem zavarta különösebben a cellájában. Mivel jó nigger rabszolga volt. Aztán jó sok idő elteltével - mondjuk, úgy 1967 októberében - a hosszan tartó hobbija egy csapásra valami mássá vált. Egy éjszaka, amikor derékig merült a munkájába a lukban, miközben Raquel Welch a fenekén lógott, a pici csákány hegye tövig belefúródott a falba, talán sikerült néhány faldarabot az innenső oldalon tartani, hogy ne zúgjon le az aknába, mint a többi, amiket talán hallhatott lezuhanni és végigpattogva zörgedezni a szennyvízelvezető csövön. Hogy volt-e tudomása arról, hogy az aknába jutott, vagy pedig a meglepetés erejével hatott rá az egész? Nem tudom. Elképzelhető, hogy eladdig már látta a börtön tervrajzát, de az is, hogy nem. Ha nem, akkor átkozottul tuti, hogy ezután nagyon is érdekelni kezdte, hogy hová vezet az az út. Hirtelen rá kellett jöjjön, hogy nem babra megy a játék, hanem nagyon is nagy a tét... a lehető legnagyobb: a saját élete, a saját jövője. De ha nem is volt mindenben olyan biztos, mégis volt egy nagyon jó terve, és épp akkoriban mesélt nekem először Zihuatanejóról. Hirtelen abból, hogy eljátszadozott egy hülye lyukkal, nagyon is életbevágóan fontos dolog lett, szinte az élete értelmévé vált - már amennyiben tudomása volt az odalent kígyózó szennyvízcsőről, ami a külső falon túlra vezetett, akkor csakis így lehetett. Ott pihent az a kulcs is Buxtonban, ami miatt elég sokat fájhatott a feje évek hosszú során át. Most azonban azon kellett aggódnia, nehogy valamelyik buzgómócsing új smasszer bekandizzon a poszter mögé és feltárja az egészet, vagy, hogy ne kapjon egy másik
zárkatársat, vagy urambocsá' hirtelen ne szállítsák át egy másik cellába. A következő nyolc évben ilyesmiken molyolhatott. Erre, amit összeforgalmazott, csak annyit mondhatok, hogy az egyik leghidegvérűbb fickó kell, hogy legyen, aki valaha ezt a sárgolyót taposta. Ennyi bizonytalan dologba én valószínűleg belehülyültem volna. De Andy felvette a kesztyűt, és folytatta a megkezdett játszmát. Az elkövetkező nyolc évben együtt kellett élnie azzal a lehetőséggel, hogy esetleg felfedezik - ennek az eshetőségével, mondhatnám, mert nem számít, menynyire körültekintően keveri a kártyát, neki, mint az állam által bebörtönzött rabnak, nem volt sok lehetősége... De valahogy az istenek hosszú ideig kegyesek voltak hozzá; közel tizenkilenc évig. A sors legdurvább iróniája az lett volna, ha szabadlábra helyezik. El tudod képzelni? Három nappal a szabadulása előtt átviszik az egyik könnyebb börtönszárnyba, hogy átessen a kötelező orvosi vizsgálaton és néhány pályaválasztási teszten. Amíg múlatja az idejét ezekkel a dolgokkal, addig a jó öreg zárkáját kipucolják. És ahelyett, hogy megkapja a szabadulási jegyét, Andy mehet a sötétzárkába elég hosszú időre, ezt követően pedig ismét bevarrták volna a hűvösre jó pár évre... de egy másik cellában. Megkérdezheted, ha 1967-ben bejutott az aknába, akkor hogy lehet az, hogy egészen 1975ig nem szökött meg? Ezt nem tudom biztosra - de van néhány egész szépen hangzó tippem. Először is, immár sokkal óvatosabban kellett eljárjon, mint valaha. Elég dörzsölt volt ahhoz, hogy szó szerint ne rohanjon fejjel a falnak, és várjon nyolc hónapot, vagy akár még tizennyolcat is, ha kell. Egyébként is, ki kellett szélesítenie az alagutat valahogy az idő tájt. A lik olyan lehetett, mint egy csészealj, amikor elfogyasztotta újévi italát, aztán akkora lett, mint egy tányér, mire felhajtotta a születésnapi adagját 1968-ban. És 1969-re, mire kezdetét vette a baseballszezon, a rés akkora lett, mint egy tálca. Sokáig töprengtem azon, hogy hamarabb is megtehette volna az egészet, miután áttörte a falat. Hogy mit értek ezen? A következőt. Ahelyett, hogy kihordja a falmaradványokat a cellájából, és varázsol azokkal a titkos zsákocskákkal, egyszerűen hagyhatta volna, hogy az aknába zuhanjon a törmelék. De ahogy telik az idő, mindinkább arra gondolok, hogy nem merte megtenni. Talán úgy döntött, hogy a zaj felkelti valaki gyanúját. Vagy ha volt tudomása a szennyvízcsatornáról, ahogy hitem szerint volt is, akkor attól tarthatott, hogy a lezúduló törmelék keresztülütheti - mielőtt még ő akcióba léphetne -, s elbaszhatja a szennyvízrendszert, aminek pedig egy vizsgálat lenne az eredménye. Egy ilyen vizsgálat pedig nem szolgál magyarázatra, hogy mit cseszne tönkre. Úgy vélem, hogy abban az időben, amikor Nixon a második időszakára tett esküt, a lik már eléggé széles lehetett ahhoz, hogy az ember keresztülszuszakolja magát rajta... és még az is elképzelhető, hogy sokkal előbb az volt. Hiszen Andy kicsike fazon volt. Akkor miért nem ment? Hát, ember, itt megáll a tudományom; mi több, ezek a feltételezések már nagyon vadak. Az egyik az, hogy a terep tele volt ganéval, és meg kellett tisztítania. De ez nem tartott volna ennyi ideig. Akkor mi lehet a probléma gyökere? Azt hiszem, Andy megijedt. Már meséltem neked arról, hogy milyen az intézményfüggőség. Először, amikor ezek közé a falak közé kerülsz, szinte úgy érzed, kibírhatatlan, aztán eltűröd őket, majd elfogadod... aztán végül tested-lelked alkalmazkodik a börtönélethez, szinte a lelkeddel is szeretni kezded azokat a gyűlölt falakat. Megmondják, hogy mikor egyél, mikor körmölj, levelet vagy mikor füstölhetsz el egy bagarettát. Ha a mosodában dolgozol vagy a rendszámüzemben, minden órában kijelölnek öt percet, hogy elintézhesd a folyó és szilárd ügyeidet a mosdóban. Az én harmincöt évem alatt ez minden egyes óra huszonötödik percében volt, és most, harmincöt év elteltével, ez az az időszak, az az ominózus huszonötödik perc az egyetlen, amikor vizelni
tudok vagy szarni. És ha valamilyen oknál fogva kihagyom, akkor meg kell várnom a következő óra huszonötödik percét. Azt hiszem, Andy ezzel a tigrissel küzdhetett - az intézményfüggőség-szindrómával -, valamint azzal a fullasztóan rátelepedő félelemmel, hogy az egésznek semmi értelme. Hány és hány éjszakát tölthetett ébren fekve a poszter alatt a szennyvízhálózatra gondolva - talán tudta, hogy csak ez az egy esélye van? A tervrajzok tartalmazhatták a cső átmérőjét, azt azonban nem, hogy mi vár odabent, a csőben - nem mesélték el, milyen lehet fulladozni egy irdatlanul bűzlő helyen, vagy, hogy mi a teendő, ha a patkányok elég nagyok és elég gonoszak ahhoz, hogy a visszavonulás helyett rátámadjanak... arról sem számolhattak be, hogy mi vár rá az út végén, feltéve, ha eljut odáig. Volna egy még viccesebb morbid móka, mint a szabadlábra helyezéses: Andy keresztülküzdi magát a szennyvízrendszeren, ötszáz méter fullasztóan bűzlő, szarszagú sötétségen, és a végén egy nehéz vasráccsal kell, farkasszemet nézzen. Ha, ha, jó poén, mekkorát lehet rajta kacagni. Szóval ez járhatott a fejében, és ha minden a terv szerint működik, ha sikerül kijutnia, akkor is szüksége lesz valamilyen civil öltözékre, és meg kell pattannia feltűnés nélkül a börtön tőszomszédságából, környékéről, amíg nyomába nem erednek, de azután mi lesz? Végül is tegyük fel, hogy kikerül Shawshank-ből, mielőtt riadóztatnák a börtönt, eljut Buxtonba, megfordítja azt az ominózus követ... És mögötte nem talál semmit? Nem szolgál magyarázatra, milyen tragikus lenne, ha azon a helyen, a kaszálón építettek volna egy toronyházat vagy egy parkolóval ellátott szupermarketet. De az is megeshetett volna, hogy egy kiskölyök, aki szereti a köveket, rábukkan arra a nagydarab vulkanikus üvegre, megfordítja, meglátja a széfkulcsot, és mindkettőt magával viszi emlékbe. Vagy egy, novemberi idényben arra járó vadász is felrúghatta volna, és ha nem veszi is észre a kulcsot, egy szemfüles mókus vagy csillogó fényes tárgyak iránt ellenállhatatlan vonzalmat érző varjú, vagy a falig dagadó tavaszi áradás magával ragadhatta volna. De akármi megeshetett. Azt hiszem - a legvadabb feltevés esetében is - kockáztatott, megpörgette a szerencsekereket. Igaz, aki nem fogad, nem veszít. De mi veszítenivalója lehetett, kérdezheted? Először is, tán a könyvtára. Másodsorban intézményfüggőségtől mérgezett életének békéje. A jövő kecsegtető kilátásai egy biztonságos, új személyazonosság ellenében. De végül is megcsinálta, mint ahogy már elmeséltem. Kockáztatott... és ebek ura, hát nem sikerült neki, mégpedig káprázatosan? Most szólj hozzá! De miután kijutott, kérdezheted, mi történt? Mi történt, amikor eljutott a mezőre, és megfordította azt a követ... Persze végig gondoljunk arra, hogy a kő a helyén volt! Én nem akarom ezt a pillanatot különösebben feszegetni, mivel én intézményfüggő vagyok, még mindig ennek az intézménynek a rabja, csak akkor nem leszek az, ha letelik a büntetésem. De lenne még valami, amivel kiegészíthetem a történteket. 1975 nyárutóján, pontosabban szeptember 15-én kaptam egy levlapot, amit egy kisvárosban adtak postára McNaryben, Texasban. Ez a városka a határ amerikai oldalán van, s egyenesen átvezet El Porvenirbe. A lap teljesen üres volt. De én értettem az üzenetét, legalábbis szívem szerint így éreztem, olyan biztos voltam benne, ahogy abban is, hogy mindannyian meghalunk egy napon. Mégpedig azt, hogy McNary volt az, ahol átlépte a határt Texasban. Hát eddig a történet, Jack. Soha nem hittem volna, hogy ilyen sokáig fog tartani, míg megírom ezt az egészet, vagy, hogy ennyi oldalt fog kitenni. Azután kezdtem neki az írásnak, miután megkaptam a képeslapot, és itt is fejezem be 1976. január 14-én. Három ceruzát használtam el, szinte csonkig koptattam, és egy egész csomag papírt teleírtam. A lapokat nagyon körültekintően elrejtettem... Nem mintha el tudnák olvasni a macskakaparásomat, de az ördög nem alszik.
Azt hiszem, mindez sokkal több emléket kavart fel bennem, mint amire számítottam. Ha az ember magáról ír, akkor az olyannak hathat a számára, mint amikor egy fadarabot döfünk egy kristálytiszta folyóba, és felkavarjuk a mocsokkal teli alját. Hát szóval te nem is magadról írtál, hallom, ahogy ezt mondja valamelyik srác, egy kisstílű alak. Te Andy Dufresne-ről írtál. Te csak mellékszereplő vagy a saját történetedben. De nagyon is jól tudod, hogy ez egyáltalán nincs így. Az egész rólam szól, minden egyes istenverte szó. Ugyanúgy, ahogy Andy is, azon részeim egyik legfontosabb eleme, amit semmiféle börtönbe nem lehet bezárni. Örültem, amikor végre a kapuk előttem is megnyíltak, és kisétálhattam olcsó öltönyömben, és egy „őrülten nagy” összeggel a zsebemben, húszasokban. Ezt a részemet hatalmas öröm járta át, nem számított, hogy a másik részem milyen öreg, mennyire megtört és rémült. Azt hiszem, azért, hogy ez a jobbik énem maradt meg inkább, Andyé az érdem. Sokan vannak itt olyanok rajtam kívül, akik szívesen emlékeznek vissza Andyre. Örültünk, hogy kijutott, de egy csipetnyi szomorúságot is éreztünk. Van olyan madár, amit nem szabad kalitkába zárni. Hisz a tolla túl fényes, a dala pedig édesen és vadul cseng. Szóval nem tehetsz mást, el kell engedned, vagy az is megeshet, hogy amikor eleséget viszel neki, és kinyitod a kalitka ajtaját, valahogy kihussan, mielőtt még észbe kapnál. És ez a részed tudja jól, hogy bűn volt bezárva tartani, és először átjár az öröm, de ugyanakkor a hely, amit elhagyott, sokkal szürkébbé, üresebbé válik azután, hogy szabadon eresztetted. Ez hát a történet, amit nagy örömmel osztottam meg veled, még akkor is, ha az egész egy kissé lezáratlan maradt, és ami, ha belegondolsz, tartalmaz néhány olyan emléket, amit a ceruza kibányászott (mint a bot, ami felkavarja a folyó alját), még ha egy kis szomorúsággal tölt el és azzal az érzéssel, hogy vénebb vagyok a kelleténél. Köszönöm, hogy meghallgattál. És remélem, Andy, ha tényleg ott vagy, ahol kell, a kedvemért nézz fel a csillagokba, érintsd meg a tengerpart homokját, gázolj bele a vízbe, és érezd a szabadság mámorító vadságát. Soha nem hittem volna, hogy valaha folytatnám a történetet, de végül is ezt bizonyítják az előttem pihenő szamárfüles oldalak. Azért tértem vissza, hogy kiegészítsem a történetet három vagy négy oldallal, amit egy vadiúj csomag papírra írok. A papirost egy boltban vettem - csak simán leballagtam a portlandi Congress Streetre és megvettem, ugye milyen egyszerű? Azt hittem, hogy már befejeztem a történetkémet a shawshanki börtönben azon az 1976-os komor januári napon. Most pedig 1977 májusában járunk, és egy apró, olcsó szobácskában ülök a portlandi Brewster Hotelben, és a következőkkel kerekítem ki a leírtakat. Az ablak nyitva áll, és a kinti forgalom zaja óriásinak, izgalmasnak, ugyanakkor félelmetesnek tűnik. Újra és újra ki kell néznem az ablakon, hogy megbizonyosodjam: nincsenek rajta rácsok. Éjszaka keveset alszom, mivel az ágyam kicsiny és a szobám olcsó ugyan, de a börtönhöz képest túl hatalmasnak tűnik. A szemem minden reggel pontban hét harminckor pattan fel, és ez az érzés zavarba ejtő és félelmetes. Rosszul alszom. Folyton átjár az őrületes érzés, mintha szabadesésben zuhannék a semmibe. Ez az egész legalább annyira rémisztő, mint amennyire kellemesen szívderítő. Hogy mi történt velem? Hármat találgathatsz. Szabadlábra kerültem. Harmincnyolc év rutinszerű kihallgatás és rutinszerű elutasítás után (ez alatt a harmincnyolc év alatt három ügyvéd is elásott, miután őket ásták el jó mélyen a föld alá) jóváhagyták a szabadulási kérelmemet. Azt hiszem, belátták, hogy egy ötvennyolc éves ember már eléggé tönkrement ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt a társadalomra. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy elégessem ezt a dokumentumot, amit most olvashatsz. Hiszen a smasszerek olyan körültekintően járnak el egy távozó szabadon engedettnél, ahogy azt egy beérkező friss halnál teszik. És ezek a lapok elég nagyot robbantak volna, mint a dinamit, ha rájuk lelnek, és nem csak arról van szó, hogy „postafordultával” visszavágtak volna a hűvösre, mondjuk, úgy további hat-nyolc évre, hanem a „memoárom” még valami mást is tartalmazott: annak a városnak a nevét, ahol Andy Dufresne hitem szerint volt. A
mexikói rendőrség örömmel együttműködött volna az amerikai hatósággal, és én nem akartam feláldozni sem a szabadságomat, sem pedig a hosszú ideig lekörmölt sztorimat, de ha kell, megtettem volna - ennyivel tartoztam Andynek. Azután eszembe jutott, hogy Andy hogyan csempészte be azt az ötszáz dollárt 1948-ban, és én is hasonló módon jártam el a sztorimmal. Miután biztonságban tudtam az irományt, figyelmesen átírtam azokat az oldalakat, amelyekben megemlítettem Zihuatanejót. Ha megtalálták volna, akkor, amikor a körmömre néztek a szabadulásom, a „kiutazási kutatásom” előtt, ahogy ezt Shankben hívják, postafordultával visszazsuppoltak volna, ez igaz, de... Andyt valahol a perui tengerpart környékén kezdték volna keresni egy Las Intrudas nevű városban. A szabadulást elbíráló bizottság munkát ajánlott egy hatalmas FoodWay Market nevű élelmiszerboltban, elmehettem csomagolónak Spruce Maliba, a dél-portlandi üzlet negyedbe - vagyis túlkoros zacskós fiú lett belőlem. Az ilyenekből kétfajta volt; a vénebbek és a tejfeles szájúak. Más kategória nincs. Ha a Spruce Mall-i FoodWayben vásárolsz, akkor én vittem volna el a kocsidig a vásárolt zöldséget... De csak 1977, március-áprilisában, mert ilyen „sokáig” dolgoztam ott. Először fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek odakint. Én a börtönélethez szoktam hozzá, ez volt számomra a mérce, és nem gondoltam volna, hogy odakint ilyen nyers gyorsasággal változik meg minden; ilyen sebességgel^ élnek az emberek. Még a beszédük is gyorsabb lett. És hangosabb. Ez volt a legkeményebb lecke, amelyhez valaha is hozzá kellett szokjak, és még most sem sikerült megemésztenem... Pedig már eltelt egy kis idő. Vegyük például a nőket. Közel negyven évig szinte alig volt tudomásom arról, hogy ők is az emberi fajhoz tartoznak. Aztán hirtelen rám szakadt az áldás, és egy olyan helyen kezdtem dolgozni, ami csurig van velük. Öregasszonyokkal, terhes nőkkel, akik olyan pólót hordanak, amin egy nyíl vezet lefelé Ez itt a baba helye felirattal, filigrán hölgyek, a mellük szinte átdöfi a pólójukat - nők, akik olyan merész öltözékben vannak, amiért akkor, amikor engem bevarrtak, valószínűleg kapásból letartóztatták volna őket szemérem elleni vétségért -, hölgyek minden formában és méretben. Azon kaptam magam, hogy keményen áll a zászlóm, és elátkoztam magam minden egyes alkalommal, mert mocskos vén kéjencnek éreztem magam. A klotyóra járás külön történet. Amikor mennem kellett (a szükség mindig abban az ominózus huszonötödik percben jött rám), alig bírtam visszafogni magam, hogy engedélyt ne kérjek a főnökömtől. Tudtam, hogy ebben a túl fényes, szabad világban ez nem szokás, ez egy dolog, mégis, a megszokás nagy, úr, hiszen évtizedekig engedélyt kellett kérnem valamelyik faszfej smasszertől, vagy ha önhatalmúlag mentem elvégezni a szükségemet, akkor két napot húzhattam le a sötétzárkában a merészségemért... ez pedig egy másik. A főnököm egyáltalán nem kedvelt. Fiatal srác, huszonhat vagy huszonhét éves lehetett, és láttam az undort az arcán, ahogy méregetett, mint egy hajlongó, kiszolgált vén ebet, amelyik odasomfordál az emberhez a hasán kúszva egy kis dédelgetésért, hogy attól még a gazdija is megundorodik. A Krisztusát, de utáltam ezért magam. De... Nem tehettem mást, a véremben volt. Szerettem volna elmondani neki: Ez az, amit a hosszú börtön tesz az emberrel, fiatalúr. A sitten minden smasszer a főnököd, te pedig nem vagy más, mint mindegyik főnök kutyája. Talán tudod, hogy a börtönben kutya vagy, de odabent minden rab kutya, nem számít, hogy odakint mi volt. De hogy magyaráztam volna el ilyen fiatal srácnak mindezt. Soha nem értette volna meg. Még a parancsnokom a seregben sem értette volna meg, az a nagydarab, egyenes figura, aki a tengerészeinél szolgált egykor, hatalmas vörös szakálla volt és egy zsákra való polyák vicce. Szinte hetente találkoztam vele, legalább öt percre. - Kikerültél a rács mögül, Red? - kérdezte tőlem, amikor kifogyott a lengyel viccek meséléséből. Azt válaszoltam, hogy aha, és ennyivel le is volt tudva a beszélgetés a következő hétig. Vegyük a rádióban nyomott zenét. Amikor a hűvösre kerültem, akkor a zenében még volt valami tűz. Most mindegyik szinte csak a baszásról szól. Túl sok az autó. Amikor átvágok az utcán, úgy érzem magam, mintha a kezükben lenne az életem.
És még annyi furcsa dolog van - minden olyan idegen, olyan rémisztő -, de legalábbis ez fordul meg a fejedben, ha nem is egészen, akkor egy kissé. Arra gondolok: csinálnom kellene valamit, hogy visszakerüljek. Amikor szabadlábra kerülsz, majdnem mindent magad mögött hagysz. Szégyellem bevallani, de arra gondoltam, hogy el kéne csórni valamit, mondjuk, lenyúlni egy kevés lóvét, vagy bolti szarkának kéne állni FoodWayben, el kéne követni valamit, hogy visszakerüljek, oda, ahol nincs ilyen zaj, és ahol az ember mindig tudja, hogy mi következik. Ha nem ismerem Andyt, akkor minden bizonnyal csináltam volna valami marhaságot. De egyre gyakrabban gondolok arra, hogy milyen türelemmel, s vasakarattal dolgozott az érckalapácsával a falon, hogy szabad legyen. Ettől a gondolattól elszégyelltem magam, és ejtettem az ötletet. Ó, persze, erre mondhatod, hogy neki sokkal több oka volt rá, hogy szabadulni akarjon, mint nekem - hisz neki megvolt az új személyije és tengernyi pénze. De tudod, valójában nem ez az igazság. Mert nem tudhatta, hogy ott várja-e még az a flepni, és enélkül meg a pénz nélkül ott lehet, ahol a part szakad. Nem, neki csak arra volt szüksége, hogy szabad legyen, és ha én ezt az egészet a sárba dobom, akkor az olyan, mintha arcul köpném Andyt, és mindazt, amiért olyan keményen küzdött, hogy visszaszerezze. Szóval, nekikezdtem a stopos kis kiruccanásaimnak abba a kisvárosba, amit Buxtonnak hívnak. Ez 1977 kora áprilisában történt, a hó már kezdett elolvadni a mezőn, és a levegő melegedett, a baseballcsapatok elindultak északra, hogy megkezdjék az egyetlen játék mezonját, amire hitem szerint az Isten áldását adta. Amikor elindultam ezekre az utakra, a zsebemben egy Silva márkájú iránytű lapult. Van egy hatalmas kaszáló Buxton város mellen - mondta Andy. - Az északi végében van egy sziklafal, olyan, mintha csak egy Robert Frost-költeményből lépne elő, és valahol a fal közepe táján van egy kő, amelynek semmi keresnivalója a maine-i kaszálón. Lehet, hogy bolondságnak tartod. Hisz hány kaszált) lehet Buxton környékén? Ötven? Száz? Személyes tapasztalataimat figyelembe véve sokkal több, mint amennyi Andy idejében volt, lehet egy csomó rét, mező, kaszáló. És mi van akkor, ha nem találom meg azt, amit keresek, az igazit. Mert az is előfordulhat, hogy elnézem a fekete színű vulkanikus üvegdarabot, vagy még inkább megeshet, hogy Andy a zsebébe süllyesztette és magával vitte. Igen, valószínűleg az ördögnek tartoztam vele. Nem is beszélve annak a veszélyéről, hogy nemrég kerültem szabadlábra, mert egy olyan helyen előfordulhat egy TILOS AZ ÁTJÁRÁS tábla. És, mint mondtam, a hatóság örömmel zsuppolna vissza a sitkóra bárkit, aki egy csipetet is vét a törvények ellen. Úgyhogy az ördögnek tartoztam vele... egy olyan apróságért, ami egy falba volt rejtve huszonhét évig. De akkor, amikor már nem az vagy, aki beszerzi, ami kell, hanem csupán egy kiöregedett zsákos fiú, akkor egész kellemes hobbivá válik az, hogy az új életedet kezded el tervezgetni. Nekem kedvenc időtöltésemmé vált, hogy megtaláljam Andy kövét: Szóval elstoppolgattam Buxtonba, és róttam az utakat. Hallgattam a madarakat, figyeltem a tavaszi áradásokat a vízelvezetőkben, az üvegszerűvé változott jeges havat, ami lassan tovatűnt - és minden olyan haszontalannak és visszafordíthatatlannak tűnt, már bocsánat a kifejezésért; de az egész világ olyan elborzasztóan pazarlónak látszott a számomra, amióta bevittek a sittre, ennyi szépséggel nem tudtam mit kezdeni - és kerestem a kaszálómat. Néhányuk szinte azonnal kiesett a körből. Mivel nem volt sziklafal északra. Míg másutt volt ugyan, ám a tájolóm szerint rossz irányban. De ezeket is körbejártam. Hisz élveztem a kirándulást. Tényleg szabadnak éreztem magam, és átjárt a béke. Az egyik vasárnap útitársam is akadt, egy kivénhedt kutya. És egy napon találkoztam egy a télen lesoványodott szarvassal is. Aztán eljött április 23-a, ezt a napot soha nem fogom elfelejteni, amíg csak élek, még ha még egyszer ennyi megadatik, akkor sem. Balzsamos szombat délután volt, és én elindultam azon az úton, amit egy hídnál pecázó kisfiú adott meg nekem, elmondása szerint ezt az utat a
Vén Kovács útjának hívják. Az út melletti kőre ülve elköltöttem az ebédemet, amit egy barna FoodWay-zacskóban vittem magammal. Amikor végeztem az evéssel, a maradékot gondosan elcsomagoltam, ahogy azt jó apámtól tanultam, még amikor egy fikarcnyival sem lehettem idősebb annál a pecás kiskölyöknél, aki útbaigazított. Két órára járhatott az idő, amikor a baloldalon feltűnt egy hatalmas mező. A túlsó végében ott állt a kőfal, ami saccra északnyugatra lehetett. Keresztültapostam az ázott földön, és a fal felé vettem az irányt. Ügy mókus perlekedett velem az egyik tölgyfáról. Az utam háromnegyed részénél megláttam azt a bizonyos követ. Semmi kétség nem férhetett hozzá, az volt. Fekete, mint az üveg, és sima, mint a selyem. Azt az ásványt, aminek semmi keresnivalója nem volt a maine-i kaszálón. Azt, amit olyan sokáig kerestem. Szinte elfogott a sírás. A mókus követett, és tovább mondta a magáét. A szívem őrülten vert. Amikor éreztem, hogy kissé megnyugodtam, odamentem a kőhöz és leguggoltam elé - a térdízületeim akkorát reccsentek, mint egy dupla csövű sörétes vadászfegyver -, s ujjaimmal megérintettem az ásványt. Nem álom volt, hanem valóság. Nem emeltem fel, mert arra gondoltam, bármi lapulhat alatta; el is sétálhattam volna anélkül, hogy megnézzem, mit rejt a kő. Nem terveztem, hogy magammal viszem, hiszen nem éreztem, hogy engem illetne - azt hiszem, hogy ellopni a mezőről, az egyik legaljasabb bűntett lett volna. Csak felemeltem, hogy érezzem a súlyát, hogy valóban érezhessem szaténszerű simaságát a bőrömön. Sokáig nem is mertem alápillantani. Aztán, amikor rávetettem a tekintetemet arra, ami alatta volt a szemem látta ugyan, de az eszem még nem -, nem inertem felvenni. Egy boríték volt, gondosan műanyag zacskóba csomagolva, hogy ne érje a nedvesség. A nevem állt rajta Andy gyöngybetűivel. Magamhoz vettem a borítékot, és a követ visszatettem oda, ahol Andy hagyta, és előtte Andy barátja. Kedves Red! Ha ezt a levelet olvasod, akkor kikerültél. Vagy így, vagy úgy, de kijutottál. És ha eddig sikerült elérned, akkor egy kicsivel tovább is mehetsz. Azt hiszem, hogy még emlékszel annak a városkának a nevére, így van? Kellene nekem egy jó ember, aki segít abban, hogy a gépezet még simábban működjön. Addig is igyál egyet az egészségemre - és gondold meg a dolgot. Gondom lesz rád, ha jössz. Ne feledd, a remény nagyon jó dolog, talán a legjobbak egyike, és a jó dolgok soha nem halnak meg, amint a rosszak sem élnek örökké. Remélem, hogy ez a levélke jó egészségben talál. Barátod, PETER STEVENS A levelet nem a mezőn olvastam el. Félelem tört rám, hogy el kell onnan menekülnöm, mielőtt még meglátnának. Ha élhetek a szójátékkal: rabul ejtett a félelem. Visszamentem a szobámba és ott olvastam el, miközben egy idős férfi ebédjének a szaga szivárgott be hozzám a lépcsőházból, valamilyen modern olasz kaja - marharóni, rizsaróni vagy nudliróni. Mérget vehetsz rá, hogy az öregek Amerika-szerte bármit tesznek a tányérjukra ma este, annak az a végződése: RÓNI. Kinyitottam a borítékot, és elolvastam a levelet, aztán a fejemet a tenyerembe temettem és sírni kezdtem. A levél mellett volt húsz darab, ropogós ötvendolláros zöld hasú bankó. És most itt vagyok a Brewster Hotelben, és azon molyolok, hogy ismét megpattanjak az igazságszolgáltatás elől - hogy megszegjem a törvényt. Persze senki sem fogja lezárni az utakat azért, hogy kézre kerítsen egy ilyen apró vétségért engem - azon töprengek, hogy mihez kezdjek. Itt ez a kézirat. Van egy kis orvosi táska méretű poggyászom, amiben benne van minden vagyonkám. Van tizenkilenc darab ötvendolláros bankjegyem, négy tízes, egy ötös címletű és három egydollárosom meg némi apró. Az egyik ötvenest felváltottam, hogy megvehessem az íráshoz szükséges papírt, és egy pakli füstölni való cigarettát.
Azon molyolok, hogy mit tegyek. De valójában nem is ez a kérdés. Mert az egyenlet csak kétoldalú. Mégpedig. Éljek mozgalmasan vagy haljak meg eseménytelenül. Először is visszateszem a kéziratot a táskába. Aztán becsattintom a fedelét, felmarkolom a kabátomat, lerobogok a lépcsőn, és kifizetem ezt a bolhafészket. Aztán kimegyek a városba, beugrom egy bárba, a mixernek adok egy ötöst, és megkérem, hogy adjon nekem két, ütős Jack Daniel'st - egyet a magam, egyet Andy Dufresne egészségére. Leszámítva azt az egy-két sört, amit 1938-ban ittam, mint szabad ember, ez lesz az első tisztességes italom, aztán a bárfiúnak adok egy dollár borravalót, és kedvesen megköszönöm a kiszolgálást. Miután kilépek a bárból, felmegyek a Tavasz utcába, ott van a Greyhound állomás, és veszek egy jegyet El Pasóba New York Cityn keresztül. Amikor El Pasóba érek, vásárolok egy jegyet McNaryig. És amikor célba jutok, gondolom, egy ilyen vén rókának, mint nekem, nem okoz gondot, hogy átjussak a határon Mexikóba. Persze hogy nem felejtettem el azt a nevet. Zihuatanejo. Ez egy olyan név, amit lehetetlenség elfelejteni. Olyan izgatott vagyok, hogy szinte alig tudom tartani a ceruzát az ujjaim között, annyira remeg a kezem. Azt hiszem, hogy ez olyan izgatottság, ami csak egy szabad embert járhat át, aki hosszú útra készül, és aminek a végkifejlete bizonytalan. Remélem, hogy Andy ott van. Remélem, hogy átjutok a határon gond nélkül. Remélem, hogy látni fogom a barátomat, és megszoríthatom a kezét. Remélem, hogy a Csendes-óceán olyan kéklőn ragyog, mint az álmaimban. Remélem. A Jó Tanuló 1. Tekerte huszonhatos ökörszarv kormányos Schwinn kerékpárját a külvárosi utcán, és tökéletesen átlagos amerikai srácnak látszott, mint ahogy az is volt: Todd Bowden, tizenhárom éves, százhatvan centi, jó hetven kiló, haja akár az érett kukorica, szeme kék, foga egyenletes, fehér, kissé napsütötte bőrét még nem csúfította el a kamaszkori pattanások első árnya. Nyári vakációs mosoly ült a szája sarkában, miközben saját házuktól nem túl messze taposta a pedált napon és árnyékon. Úgy festett, mint egy srác, aki újságot hord ki, aminthogy ezt is csinálta: a Santo Donató-i Harsoná-t. kézbesítette. De úgy is festett, mint aki tiszteletdíjért üdvözlőkártyákat árul, és valóban, azzal is foglalkozott. Olyasféle lapok voltak, amelyeknek a belsejébe belenyomtatják az ember nevét: JACK ÉS MARY BURKE, vagy DON ÉS SALLY, vagy MURCHINSONÉK. Az a fajta srác volt, aki fütyörészik munka közben, és csakugyan, ez gyakran előfordult. Mellesleg egész ügyesen fütyült. Az apja építészmérnök volt, aki negyvenezer dollárt keresett évente. Az anyja franciából diplomázott az egyetemen, és akkor ismerkedett meg Todd apjával, amikor annak kétségbeejtő szüksége volt egy korrepetitorra. Szabad idejében kéziratokat gépelt, és egy dossziéban őrizte Todd összes régi bizonyítványát. Kedvence a negyedikes volt, amelyre Mrs. Upshaw azt firkantotta: „Todd rendkívül jó tanuló.” Tényleg az volt. Csupa négyes-ötös a lap aljáig. Ha valamivel jobb - például színjeles -, akkor a barátai fura fazonnak tartották volna. Most megállította biciklijét a Claremont utca 963. előtt, és leszállt. A ház apró épület volt, amely szerényen meghúzódott a telek hátuljában. Fehérre festették, a sarkokat és a zsalugátereket meg zöldre. Elöl a telket sövény választotta el az utcától. Rendesen nyírt, öntözött sövény.
Todd félresöpörte szeméből szőke haját, és föltolta a Schwinnt a betonösvényen a lépcsőig. Még ekkor is mosolygott; mosolya szép volt, nyílt és várakozó. Nike futócipőjével kipattantotta a bicikli lábtámaszát, azután fölvette a legalsó fokról az összehajtott újságot. Nem a Harsona volt; a Los Angeles Times. A hóna alá csapta, s fölment a lépcsőn a bereteszelt szúnyoghálós ajtóig, amelyen túl egy ablaktalan, vaskos faajtó következett. A jobb oldali félfára csengőt szereltek, alatta két, akkurátusan fölcsavarozott kicsi tábla, nejlonnal bevonva, hogy ne sárguljon meg, és ne legyen vízfoltos. Német alaposság, gondolta Todd, valamivel szélesebben mosolyogva. Felnőttes gondolat volt, mindig gratulált magának, amikor ilyesmi jutott az eszébe. A fölső táblácskára azt írták: ARTHUR DENKER. Az alsóra pedig: ÜGYNÖKÖK, HÁZALÓK, ÜZLETKÖTÖK KÍMÉLJENEK. Todd, továbbra is mosolyogva, megnyomta a csengőgombot. Alig hallotta a fojtott berregést valahonnan a házikó mélyéről. Levette ujját a gombról, fejét a közelgő lépésekre fülelve kissé félrebillentette. De semmit sem hallott. Timex órájára pillantott (egyike volt a személyre szóló levelezőlapok árusításáért kapott tiszteletdíjaknak), és látta, hogy tíz óra múlt tizenkét perccel. A pasas már biztosan ébren van. Todd még szünidőben is legkésőbb fél nyolckor kelt. Ki korán kel, aranyat lel. Újabb harminc másodpercet várt, és miután a ház továbbra is néma maradt, ráfeküdt a csengőre, figyelve Timexén a múló másodperceket. Pontosan hetvenegy másodpercig kellett nyomnia, mire végre meghallotta a csoszogó lépteket. A halk huss-huss-ból papucsra következtetett. Todd tudott következtetni. Pillanatnyilag úgy tervezte, hogy felnőttként magándetektív lesz. - Jól van! Jól van! - kiáltotta zsémbesen az állítólagos Arthur Denker. - Jövök már! Hagyja abba! Jövök már! Todd levette a kezét a gombról. Lánc és zár zörgött odabent, majd feltárult az ablaktalan ajtó. Fürdőköpenyes, hajlott hátú öregember bámult ki a szúnyogháló mögül. Ujjai között cigaretta füstölgött. Toddot egy Albert Einsteinnel keresztezett Boris Karloffra emlékeztette. Haja hosszú volt és fehér, de kezdett kellemetlen sárgás árnyalatot ölteni, ami inkább nikotinra vallott, mint elefántcsontra. Ráncos, zacskós arca felpüffedt az alvástól, és a gyerek némi viszolygással állapította meg, hogy az utóbbi pár napban nem bajlódott a borotválkozással. Todd apja szívesen mondogatta: „A borotválkozás fényesebbé teszi a reggelt.” Todd apja mindennap borotválkozott, akár dolgozott, akár nem. Figyelmes, de mélyen üregébe süppedt, vörössel erezett szempár tekintett ki Toddra. Pillanatnyi, mélységes csalódás fogta el a gyereket. A pasas egy kicsit úgy nézett ki, mint Albert Einstein, egy kicsit úgy, mint Boris Karloff, de leginkább azokra a rongyos öreg szesznyákokra hasonlított, akik a rendező pályaudvar környékén lézengenek. Természetes, hiszen most kelt föl, emlékeztette magát. Már sokszor látta Denkert (noha arra nagyon vigyázott, hogy Denker ne lássa őt), és nyilvános helyeken Denker nagyon nett volt, minden ízében a visszavonult katonatiszt, bár ha a könyvtárban olvasott újságcikkek értesülése helyes, betöltötte a hetvenhatot. Azokon a napokon, amikor Todd árnyékként követte az áruházi bevásárlásokra, vagy a buszvonal mentén található három mozi valamelyikéig - Denkernek nem volt kocsija -, mindig három, jól karbantartott öltönye valamelyikét viselte, akármilyen meleg volt is. Ha az időjárás rosszra fordult, összesodort esernyőt vitt a hóna alatt, mintha sétapálca lenne. Néha puhakalapot hordott. És ha elment hazulról, mindig rendesen megborotválkozott, rosszul megoperált nyúlszája elrejtésére viselt fehér bajuszát is takarosan megnyírta. - Egy fiú - mondta most álmosan kásás hangon. Toddnak, újabb csalódására azt kellett látnia, hogy a fürdőköpeny fakó és hitvány minőségű. Az egyik lekerekített gallércsúcs
részegen ágaskodva mutatott a ráncos nyakra. A bal hajtóka pecsétje egyaránt származhatott chilitől vagy mártástól. Denker cigaretta-és állott piaszagot árasztott. - Egy fiú - ismételte. - Semmi sem kell, fiú. Olvasd el a táblát. Talán nem tudsz olvasni? Hát persze hogy tudsz. Minden amerikai fiú tud. Ne alkalmatlankodj, fiam. Jó napot. Az ajtó zárulni kezdett. Itt kellett volna abbahagynia, gondolta Todd sokkal később, azokon az éjszakákon, amikor nem jött a szemére álom. A csalódottság, amelyet akkor érzett, mikor közelről látta Denkert, az utcai külseje nélkül - mintha az is ott lógott volna a gardróbban a puhakalap és a paraplé mellett -, rábírhatta volna. Abban a pillanatban befejeződhetett volna, a zárnyelv apró, jelentéktelen kattanása éppen úgy elmetszhette volna az események fonalát, mint az olló. De hát, mint az öreg megjegyezte az imént, Todd amerikai fiú volt, akit arra tanítottak, hogy a kitartás erény. - Az újságja, Mr. Dussander - mondta, udvariasan nyújtva a Times-t. Az ajtó megállt néhány centivel a küszöb előtt. Feszült éberség villant át Kurt Dussander arcán, de azonnal el is tűnt. Félelem is lehetett. Jó, hogy ez az arckifejezés eltűnt, de Todd harmadszor is csalódott. Ő nem azt várta, hogy Dussander jó legyen; azt várta, hogy nagy legyen. Öregem, gondolta őszinte undorral. Öregem, ó, öregem. Az ajtó megint kinyílt. Egy ízületi gyulladástól csomós kéz elhúzta a szúnyoghálós ajtó reteszét. Csak annyira lökte ki a szúnyoghálót, hogy pókujjai előreszökkenhessenek és megragadhassák a fiú kezében levő újság szélét. Todd undorral látta, hogy az öregembernek hosszú, sárga, szarus körmei vannak. Olyan kéz volt, amely az ébrenlét óráinak nagy részében egyik cigarettát szorongatta a másik után. Todd mocskos, veszélyes szokásnak tartotta a dohányzást, amelyre ő sohasem fog rákapni. Kész csoda, hogy Dussander ilyen sokáig húzta. Az öreg megrántotta a Times-t. - Add ide a lapomat! - Hogyne, Mr. Dussander. - Todd elengedte az újságot. A pókkéz berántotta. A szúnyogháló becsukódott. - Az én nevem Denker - mondta az öreg. - Semmi Duzander. Nyilván nem tudsz olvasni. Kár. Jó napot. Az ajtó ismét zárulni kezdett. - Bergen-Belsen - hadarta Todd a szűkülő nyílásba. - 1943 januárjától 1943 júniusáig. Auschwitz, 1943 júniusától 1944 júniusáig, Unterkommandant. Patin... Az ajtó ismét megállt. Az öregember zacskós, fakó arca úgy lógott a résben, mint egy ráncos, félig leeresztett léggömb. Todd mosolygott. - Patinból pont az oroszok előtt távozott. Buenos Airesbe ment. Egyesek szerint ott gazdagodott meg, annak az aranynak a befektetéséből, amelyet a kábítószer-kereskedelem útvonalain csempészett ki Németországból. Akárhogy is, 1950-től 1952-ig Mexikóban élt. Azután... - Fiam, te bolond vagy, éppen csak nem forogsz. - Az egyik bögös ujj köröket írt le a formátlan fül mellett, ám a fogatlan száj hűdötten, pánikszerűen rángott. - 1952-től 1958-ig nem tudom, hol volt - folytatta Todd még szélesebben mosolyogva. Asszem, senki sem tudja, vagy legalábbis nem mondják. De egy izraeli ügynök kiszúrta Kubában, ahol szállodai portásként dolgozott, még mielőtt Castro átvette a hatalmat. Akkor veszítették el a nyomát, amikor a felkelők elfoglalták Havannát. 1965-ben Nyugat-Berlinben bukkant föl. Csaknem nyakon csípték. - Vibráló ujjai kiadós ökölbe szorultak. Dussander tekintete ráhullott a formás, jól táplált amerikai kézre, amely arra született, hogy versenyautókat és Aurora modelleket készítsen szappanos dobozokból. Todd csinálta is mindkettőt. Tavaly a Titanic modelljét állították össze a papával. Csaknem négy hónapba tellett, és Todd apja az irodájában tartotta.
- Nem tudom, miről beszélsz - felelte Dussander. Műfogak nélkül nyálasan cuppogott, ami nem tetszett Toddnak. Valahogy nem volt... meggyőző. Klink ezredes a Hogan hősei-ből sokkal inkább hatott nácinak, mint Dussander. De a maga idejében igazi nagy szám lehetett. A Men's Action egyik cikkében, ami a haláltáborokról szólt, a patini Véres Szörnyetegnek nevezték. - Tűnjél innen, fiam. Még mielőtt hívom a rendőröket. - Hát tényleg jobb is, ha hívja őket, Mr. Dussander. Vagy Herr Dussander, ha így megfelelőbb. - Tovább mosolygott, kimutatva tökéletes fogait, amelyeket kibújásuk percétől fluoroztak, és csaknem ugyanennyi ideje naponta háromszor megfürdették őket a Crest fogkrém habjában. - 1965 óta senki sem látta... amíg én két hónapja észre nem vettem a belvárosi buszon. - Te megőrültél! - Így hát, ha a rendőröket akarja hívni - folytatta Todd mosolyogva -, akkor csak tessék. Megvárom itt a küszöbön. De ha mégsem akarja őket most rögtön kihívni, akkor miért ne engedne be? Beszélgethetnénk. Az öregember egy hosszú pillanatig csak nézett a fiúra. Madarak csicseregtek az ágakon. A szomszéd háztömbben fűnyíró berregett, és távolabb, népesebb utcákon dudák bőgtek az élet és a kereskedelem saját ritmusában. Mindennek ellenére Toddnak kezdtek kétségei támadni. Vajon nem tévedett? Nem fogott mellé? Úgy vélte, hogy nem, de ez nem iskolai dolgozat volt. Ez a való élet. így hát megkönnyebbülést {enyhe megkönnyebbülést, erősködött magának később) érzett, amikor Dussander megszólalt: - Egy pillanatra bejöhetsz, ha akarsz. De csak azért, mert nem akarom, hogy bajt keress magadnak, megértetted? - Persze, Mr. Dussander - válaszolta Todd. Kinyitotta a külső ajtót, és belépett az előszobába. Dussander becsukta mögöttük az ajtót, kizárva a délelőttöt. A háznak állott, enyhe malátaszaga volt. Éppen olyan; amilyen Toddéknál azokon a ritka reggeleken, amikor öregeinél előző este buli volt, de az anyjának még nem volt ideje szellőztetni. De ez kellemetlenebb volt. Állott és sűrű. Pálinka, sült hús, izzadság, ócska ruhák és valamilyen a Vick'sre vagy a mentolra emlékeztető büdös gyógyszer. Sötét volt az előszobában, és Dussander túl közel állt, válla közé behúzott fejjel, akár egy keselyű, amely arra vár, hogy a sebesült állat kilehelje a páráját. Ebben a pillanatban a borosta és a löttyedten lógó hús ellenére Todd sokkal világosabban látta rajta az SS fekete egyenruháját, mint odakint az utcán valaha is. Hirtelen a félelem szikéje döfött a hasába. Az enyhe félelemé, helyesbített később. - Meg kell, mondjam magának, ha bármi történne velem... - kezdte, ám Dussander elcsoszogott mellette, be a nappaliba, papucsa surrogott a padlón. Megvetően intett Toddnak, és a fiú érezte, hogy nyakát és arcát elönti a forróság. Követte az öreget, száján most először bicsaklott meg a mosoly. Nem gondolta volna, hogy ilyen lesz. De azért menni fog. Összeállnak a dolgok. Hát persze. Mindig is összeállnak. Ismét elmosolyodott, és belépett a nappaliba. Újabb csalódás következett - de mekkora! -, pedig erre föl kellett volna készülnie. Természetesen sehol nem lógott Hitler olajképe a homlokába lógó tincsével és mindig az emberre meredő tekintetével. Nem voltak bedobozolt kitüntetések, a falakra nem erősítettek díszkardot, semmi Luger vagy PPK Walther a kandalló párkányán (sőt kandallópárkány sem volt). Hát persze, a pasas hülye lenne, ha bármi effélét tenne oda, ahol az emberek megláthatják. Mégis nehéz volt kiverni a fejéből, amit a moziban és a tévében látott. Ez a nappali éppen úgy nézett ki, ahogy egy kissé kopott lakásban egyedül élő öregember nappalijának ki kell néznie. A műkandallót műtéglákkal falazták ki. Falióra függött fölötte. Egy állványon fekete-fehér Motorola tévé; az antenna végét alufóliába burkolták, hogy javítsák a vételt. A padlón kopaszodásnak indult szürke szőnyeg. A dívány melletti polcon a
National Geographic, a Reader's Digest, és a Los Angeles Times példányai. Hitler díszkardja helyett az állampolgárságot igazoló, bekeretezett okirat és egy fura kalapot viselő asszony képe lógott a falon. Dussander később elmesélte, hogy az ilyen fejfedőt kloké kalapnak hívják, és nagyon népszerű volt a húszas harmincas években. - A feleségem - mondta érzelmesen. - 1955-ben halt meg tüdőbetegségben. Akkor az esseni Menschler motorgyárban dolgoztam. Majd' megszakadt a szívem. Todd továbbra is mosolygott. Átment a szobán, mintha alaposabban meg akarná nézni az asszonyt, ám ahelyett egy apró lámpa ernyőjét kezdte piszkálni. - Hagyd abba! - vakkantott rá nyersen Dussander. Todd kicsit hátraugrott. - Ez jó volt - mondta őszintén. - Ellentmondást nem tűrő. Ilse Koch volt, aki emberbőrből csináltatott lámpaernyőt, ugye? És az is ő volt, aki kitalálta azt a trükköt a kis üvegcsövekkel. - Nem tudom, miről beszélsz - válaszolta Dussander. A tévé tetején egy csomag Kools hevert, a filter nélküli fajta. Odakínálta Toddnak. - Rágyújtasz? - kérdezte, és elvigyorodott. Ocsmány volt a vigyora. - Nem. Tüdőrákot okoz. A papám dohányzott, de abbahagyta. Elvonóra járt. - Vagy úgy. - Dussander gyufát vett elő köntöse zsebéből, és közömbösen végighúzta a Motorola műanyag oldalán. Pöffentett, és így szólt: - Mondanál nekem egyetlen okot, amiért ne hívnám ki a rendőrséget és mesélném el nekik, milyen borzalmakkal vádolsz? Csak egyetlen okot? De gyorsan mondd, fiam. A telefon kint van az előszobában. Azt hiszem, az apád el fog fenekelni. Egy hétig párnán ülve fogsz vacsorázni. Na? - A szüleim nem hisznek az elfenekelésben. A testi büntetés több problémát okoz, mint amennyit megold. - Todd szeme hirtelen felragyogott. - Maga elfenekelte valamelyiket? A nőket? Lehúzta a ruhájukat... Dussander fojtott kiáltással indult a telefon felé. - Jobb lenne, ha nem tenné - mondta Todd hidegen. Dussander megfordult. Kimért hangját csak az a tény rontotta némiképpen, hogy a műfoga nem volt a szájában: - Megismétlem, fiam, de utoljára. A nevem Arthur Denker. Sohasem hívtak másként; még csak nem is változtattam amerikaira. Az Arthur nevet apámtól kaptam, aki nagy rajongója volt Arthur Conan Doyle-nak. Sohasem hívtak se Duzandernek, se Himmler-nek, se Télapónak. A háború alatt tartalékos hadnagy voltam. Sohasem léptem be a náci pártba. Három hétig harcoltam a berlini csatában. Elismerem, a harmincas évek vége felé, fiatal házas koromban támogattam Hitlert. Véget vetett a válságnak, visszaadta büszkeségünket, amelyet az ocsmány, gyalázatos versailles-i szerződés rabolt el. Azt hiszem, főképpen azért támogattam, mert álláshoz jutottam, ismét lehetett dohányt kapni, és nem kellett a kanálisban kotorásznom, ha szerettem volna rágyújtani. A harmincas évek vége felé nagy embernek tartottam. A maga módján talán az is volt. De a végére megőrült, egy asztrológus szeszélyei szerint vezényelt fantomhadseregeket. Még Blondinak, a kutyájának is adatott ciánkapszulát. Csak őrült tesz ilyet; a végére valamennyien megőrültek, a „Horst Wessel-dal”- t énekelték, miközben mérget etettek a gyerekeikkel. 1945. május másodikán az ezredem megadta magát az amerikaiaknak. Emlékszem, egy Hackermeyer nevű közkatona adott nekem egy tábla csokoládét. Sírtam. Nem volt okom rá, hogy tovább harcoljak; a háború befejeződött, valójában már februárban véget ért. Essen-be deportáltak, ahol jól bántak velem. A rádión keresztül hallgattuk a nürnbergi pert, és amikor Göring öngyilkosságot követett el, tizennégy amerikai cigarettát elcseréltem fél üveg schnaps-ra, és berúgtam. Amikor kiengedtek, az esseni gyárban szereltem kerekeket az autókra 1963-ig, onnan mentem nyugdíjba. Később kivándoroltam az Egyesült Államokba. Egész életemben szerettem volna idejönni. 1967-ben megkaptam az állampolgárságot. Amerikai vagyok. Szavazóképes vagyok. Szó sincs itt Buenos Airesről. Kábítószer-csempészésről. Se Berlinről. Se Kubáról. - Khubá-nak ejtette. - Most pedig, ha nem távozol, telefonálok.
Látta, hogy Todd meg se moccan. Kiment az előszobába, és fölvette a kagylót. Todd csak állt a nappaliban, az asztal mellett, amelyen a kis lámpa volt. Dussander tárcsázni kezdett. Todd figyelte, a szíve gyorsabban kezdett verni, végül valósággal dobolt a mellében. A negyedik számnál Dussander megfordult és ránézett. A válla megroskadt. Letette a kagylót. - Egy fiú - sóhajtotta. - „Egy fiú. Todd szélesen, de szerényen vigyorgott. - Hogy jöttél rá? - Kis szerencsével és sok, igen kemény munkával - mondta Todd. - Van egy barátom, Harold Pegler a neve, de minden gyerek Foxynak hívja. A második alapponton játszik a csapatunkban. Az apja garázsában van egy csomó magazin. Nagy kupacokban. Háborús újságok. Régiek. Újabbakat is kerestem, de az a pasi, akinek újságosstandja van az iskolával szemben, azt mondta, a legtöbb már megszűnt. Több számban is voltak képek, amelyeken a fritzek - úgy értem, a német katonák - és a japcsik asszonyokat kínoztak. Meg cikkek a koncentrációs táborokról. Igazán beledolgoztam magam a témába. - Te... Beledolgoztad magad. - Dussander rámeredt, egyik kezével az arcát dörzsölgette. Olyan hangja volt, mintha smirgliznének valamit. - Beledolgoztam magam. Tudja, hogy van. Utánajártam. Érdeklődtem. Tisztán emlékezett arra a napra Foxyék garázsában, illetve gyanúja szerint sokkal tisztábban, mint bármi másra egész életében. Emlékezett, hogyan beszélt ötödikben, a pályaválasztási nap előtt Mrs. Anderson (akit minden gyerek Nyuszinak hívott kiálló metszőfogai miatt) arról, amit ő RENDKÍVÜL JELENTŐSNEK nevezett. - Többnyire váratlanul jön - lelkesedett Nyuszi Anderson. - Először láttok valamit, és rögtön tudjátok, hogy RENDKÍVÜL JELENTŐS. Olyan, mintha kulcsot fordítanának el egy zárban. Vagy mintha először lennétek szerelmesek. Ezért olyan fontos a pályaválasztási nap, gyerekek: ez lehet az a pillanat, amikor megtaláljátok azt, ami RENDKÍVÜL JELENTŐS. Azután elmesélte, hogy számára mi a RENDKÍVÜL JELENTŐS, és kiderült, hogy ez egyáltalán nem az ötödik osztály tanítása, hanem tizenkilencedik századi képeslapok gyűjtése. Todd akkor tökhülyének tartotta Mrs. Andersont, de azon a napon ott, Foxyék garázsában eszébe jutott, amit a tanítónője mondott, és úgy vélte, hogy ebben talán Nyuszinak volt igaza. Aznap meleg szél fújt, kelet felé bozóttüzek égtek. Emlékezett a tüzek perzselt, forró, zsíros szagára. Emlékezett Foxy sörtére nyírt fejére, korpás hajára. Mindenre emlékezett. - Úgy tudom, vannak itt valahol képregények - mondta Foxy. Az anyja másnapos volt, és kirúgta őket a házból, mert túlságosan zajongtak. - Nagyon klasszak. Főképp westernek, de van itt pár Túrok, a Kő Fia és... - Mik ezek? - bökött Todd a lépcső alatt dudorodó kartondobozokra. - Azok vacakok - mondta Foxy. - Főképp igazi háborús történetek. Unalmas. - Megnézhetek néhányat? - Hát persze. Én megkeresem a képregényeket. De mire a kövér Foxy Pegler megtalálta, Todd már nem akart képregényt olvasni. Elmerült. Tökéletesen. Olyan ez, mintha kulcsot fordítanának el egy zárban. Vagy mintha először lennétek szerelmesek. Olyan volt. Persze hallott már a háborúról - nem erről a mostani hülyeségről, amelyikben egy rakás fekete pizsamás vágott szemű a szart is kiverte az amerikaiakból -, hanem a második világháborúról. Tudta, hogy az amerikaiak kerek sisakot viseltek, amelyre hálót tettek, a fritzek viszont szögletest. Tudta, hogy az amerikaiak megnyerték a legtöbb csatát, és hogy a németek a vége felé feltaláltak rakétákat, amelyeket Németországból lőttek ki Londonra. Valamit még a koncentrációs táborokról is tudott. A különbség a tudás és a Foxyék garázslépcsője alatt lelt magazinok között ahhoz volt fogható, mint hallani a kórokozókról és látni őket, ahogy elevenen fickándoznak a mikroszkóp alatt.
Itt volt Ilse Koch. Itt voltak a krematóriumok, ajtajuk nyitva állt a kormos zsanérokon. Itt voltak a tisztek SS-egyenruhában, a foglyok pedig csíkos ruhában. Az ócska magazinok szaga a Santo Donátétól keletre tomboló bozóttüzekre emlékeztetett, ujjbegyei alatt málladozott a régi papír. Lapozott, többé nem Foxyék garázsában volt, hanem valahol az idő keresztútján, igyekezett megbirkózni a gondolattal, hogy ezek tényleg megtették, valaki csakugyan elkövette, valaki hagyta, hogy megtegyék, feje megfájdult az undortól és az izgalomtól, szeme forró volt és feszült, de tovább olvasott, míg egy Dachau nevű helyen összegubancolódott hullákat ábrázoló kép alól elé nem ugrott ez a szám: 6 000000 Arra gondolt: Valaki hülyéskedett, valaki egy-két nullát hozzátett, ez kétszer annyi, mint ahányan Los Angelesben élnek! De ekkor egy másik újságban (ennek a borítóján egy asszony állt a falhoz láncolva, miközben egy pasas, náci egyenruhában, kezében piszkavassal, vigyorogva közeledett feléje) ismét azt látta: 6 000000 A feje még jobban megfájdult. A szája kiszáradt. Valahonnan messziről mintha hallotta volna Foxy hangját, hogy be kell mennie, vacsorázni. Megkérdezte, kint maradhatna-e a garázsban, hogy addig is olvashasson, amíg Foxy eszik. Barátja enyhén meglepett pillantást vetett rá, vállat vont és azt mondta, rendben. Todd odakönyökölt az ócska, igazi háborús újságok dobozai fölé, és addig olvasott, amíg az anyja föl nem hívta és meg nem érdeklődte, hogy egyáltalán hajlandó-e hazajönni. Mintha kulcsot fordítanának el egy zárban. Minden újság azt írta, hogy ami történt, az rossz dolog. De minden történet leghátul folytatódott, és ha az ember odalapozott, a hirdetések következtek, amelyek német késeket, öveket, sisakokat ajánlgattak a Mágikus Sérvkötő meg a Garantált Hajápoló mellett. Ezek a hirdetések horogkeresztes német zászlókat, náci Lugereket kínáltak, meg egy játékot, amelynek „Páncélos támadás” volt a neve, majd jött a levelező oktatás, meg hogy milyen gazdagok lehetünk, ha sarokemelős cipőt árulunk alacsony embereknek. Azt írták, hogy rossz dolog, de úgy tűnt, hogy sokan nemigen csinálnak ügyet belőle. Mint a szerelem. Ó igen, nagyon jól emlékezett arra a napra. Minden megmaradt benne: a garázs hátsó falára tűzött sárguló falinaptár egy rég elmúlt évből, a cementpadló olajfoltjai, az újságokat összekötő narancsszín zsineg. Azt sem felejtette el, hogyan erősödött egyre jobban a fejfájása, valahányszor eszébe jutott a hihetetlen szám: 6 000000 Emlékezett, hogy azt gondolta: Mindent tudni akarok arról, ami azokon a helyeken történt. Mindent. És azt is, hogy melyik igazabb: a szavak, vagy a hirdetések a szavak mellett. Nyuszi Anderson jutott eszébe, miközben a dobozokat visszatolta a lépcső alá, és azt gondolta: Igaza volt. Megtaláltam azt, ami RENDKÍVÜL JELENTŐS. Dussander hosszan nézte Toddot. Azután keresztülment a szobán, és nehézkesen leült egy hintaszékbe. Ismét a fiúra pillantott, de nem tudta hová tenni a gyerek arcán ülő kissé álmatag, kissé nosztalgikus kifejezést. - Ja. Az újságok keltették fel az érdeklődésemet, de tudja, úgy gondoltam, hogy ami bennük van, az nagyrészt hülyeség. Ezért elmentem a könyvtárba, és további anyag után néztem. Ott még klasszabbak voltak. A nyavalyás könyvtáros először nem akarta kiadni, mert a felnőtt részlegben volt, de azt mondtam, iskolába kell. Ha iskolába kell, muszáj kiadnia. Azért fölhívta a papámat. - Todd megvetően égnek emelte a szemét. - Mintha azt hitte volna, hogy papa nem tudja, mit csinálok, ugye érti. - És tudta?
- Naná. Papa szerint a srácoknak minél hamarabb meg kell ismerniük az életet, a rosszat éppúgy, mint a jót. Hogy felkészülhessenek rá. Azt mondja, az élet egy tigris, aminek meg kell ragadni a farkát, és ha nem ismered a fenevad természetét, akkor fölfal. - Mmmm - hümmögött Dussander. - Mama ugyanígy gondolkozik. - Mmmm. - Dussander kábultnak tűnt, mintha nem egészen tudná, hol van. - Na, szóval - folytatta Todd -, a könyvtári anyag Igazán jó volt. Száz könyvük is van a náci koncentrációs táborokról, csak itt, a Santo Donató-i könyvtárban. Nyilván egy csomó ember szeret ilyesmiket olvasni. Nem volt annyi kép bennük, mint Foxy papájának újságjaiban, de egyébként igazán izgis volt. Székek, amelyeknek az ülésébe szögeket vertek. Amint fogóval húzzák ki az aranyfogakat. Mérges gáz, ahogy jön ki a zuhanyból. - Todd megcsóválta a fejét. - Maguk tényleg eltúlozták, tudja. De igazán. - Izgis - mondta súlyosan Dussander. - Tényleg volt papírom a kutatáshoz, és tudja, mit kaptam az anyagra? Csillagos ötöst. Persze óvatosnak kellett lennem. Az ilyen anyagot csak bizonyos módon lehet megírni. Óvatosnak kell lenni. - Igen? - kérdezte Dussander. Remegő kézzel újabb cigarettára gyújtott. - Ja. Azoknak a könyvtári könyveknek is van egy bizonyos hatása. Mintha a hapsik, akik írták, a belüket is kitaccsoltak volna attól, amit leírtak. - Todd elkomorodott, a gondolataival gyürkőzött, igyekezett megfogalmazni őket. Még jobban megnehezítette a dolgát, hogy a hangnem szó, amelyet az írásra alkalmazni lehet, még nem szerepelt a szótárában. - Mind úgy írnak, mintha nem sokat aludtak volna miatta. Hogy mennyire kell vigyázni, hogy ilyen ne fordulhasson elő még egyszer. Én is ilyesmiket írtam a dolgozatomban, és asszem, a tanerő azért adott rá jelest, mert képes voltam ilyen anyagokat végigolvasni, anélkül hogy kitaccsoltam volna az ebédemet. - Ismét győzelmesen mosolygott. Dussander nagyot szippantott füstszűrő nélküli Kooljából. A cigaretta vége alig észrevehetően remegett. Miközben orrlyukain kieresztette a füstöt, egy öregember nyirkos, tompa köhögését hallatta. - Alig bírom elhinni, hogy mi tényleg így beszélgetünk - mondta. Előrehajolt, közelről bámulta Toddot. - Fiam, ismered az „egzisztencializmus” szót? Todd elengedte a füle mellett a kérdést. - Maga ismerte Ilse Kochot? - Ilse Kochot? Igen - mondta alig hallhatóan Dussander -, ismertem. - Szép volt? - kérdezte buzgón Todd. - Mármint... - kezével homokórát rajzolt a levegőbe. - Nyilván láttad a fényképét - mondta Dussander. - Egy ilyen afficionátus, mint te? - Mi az az af... aff... - Afficionátus - ismételte Dussander -, olyasvalaki, akit nagyon érdekel valami. Aki... rákap valamire. Ja? Frankó! - Todd arcán ismét fölragyogott a pillanatra megfakult, elbizonytalanodott győzedelmes vigyor. - Persze hogy láttam! De tudja, milyenek a képek azokban a könyvekben. - Úgy beszélt, mintha Dussandernek meglenne valamennyi. - Fekete-fehér, elmosódott... pillanatfelvételek. Azok közül, akik csinálták, egy se tudta, hogy a, izé, a történelemnek fotózik. Tényleg klassz volt? - Kövér és köpcös volt, a bőre pedig csúnya - válaszolta kurtán Dussander. Félig égett cigarettáját elnyomta egy süteményes tányérban, amelyet jórészt már megtöltöttek a csikkek. - Ó, a francba! - Todd elszontyolodott. - Puszta szerencse - tűnődött Dussander a fiút nézve. - Megpillantottad a képemet egy háborús magazinban, és történetesen mellettem utaztál a buszon. Tyja! - Egyik öklével a szék karfájára csapott, de nem túl erősen.
Nem, uram, Mr. Dussander. Ennél azért többről van szó. Sokkal többről - válaszolta Todd komolyan, h előrehajolt. Ó! Igazán? - A bozontos szemöldök udvarias hitetlenkedést jelzett. Persze. Úgy értem, a maga képei az újságkivágásos füzetemben, azok mind harmincévesek. Mert ugye most 1974 van. - Te gyűjtötted... Az újságkivágásokat? - Hát persze, uram! Nagyon jó gyűjtemény. Sok száz kép. Majd megmutatom. Nagyon fogja csípni. Dussander undorral elfintorodott, de nem szólt. - Az első pár alkalommal, amikor láttam, egyáltalán nem voltam biztos a dologban. Azután egy napon, mikor esett az eső, fölszállt a buszra abban a fényes, fekete esőkabátban... - Abban - sóhajtott Dussander. - Igen. A Foxyék garázsában az egyik újságban volt magáról egy kép, amelyiken hasonlót visel. Az egyik könyvtári könyvben szintén van egy, SS-nagykabátban. Úgyhogy mikor aznap megláttam, azt mondtam magamban: „Ez fix. Ez itt Kurt Dussander.” így hát a nyomába eredtem... - Mit csináltál? - A nyomába eredtem. Követtem. Magánnyomozó akarok lenni, mint a könyvekben Sam Spade, vagy Mannix a tévében. Mindenesetre nagyon óvatos voltam. Nem akartam, hogy észrevegyen. Akar látni néhány képet? Összehajtogatott nátronpapír borítékot vett elő a hátsó zsebéből. A boríték leragadt az izzadságtól. Todd vigyázva fölfejtette. A szeme ragyogott, mint egy olyan gyereké, aki a szülinapjára, vagy karácsonyra, vagy a július negyedikén durranó petárdákra gondol. - Te lefényképeztél? - Nyert. Van egy kis gépem. Egy Kodak. Vékony és keskeny, éppen kézbe illő. Ha egyszer rájön az ember a nyitjára, akkor úgy is lehet képet csinálni a célpontról, hogy csak úgy fogjuk a gépet, de eléggé széttárjuk az ujjainkat, hogy a lencse átláthasson közöttük. Akkor meg lehet nyomni a gombot hüvelykujjal. - Szerényen elmosolyodott. - Rájöttem a nyitjára, de addig egy csomó képet készítettem az ujjamról. Ugyanis egyenesen belelógattam a képbe. Tudja, azt hiszem, az ember bármit képes megcsinálni, ha elég keményen igyekszik. Uncsin hangzik, de igaz. Kurt Dussander betegesen fehérre sápadt, és mintha összelappadt volna a fürdőköpenyében. - A fényképésznél hívattad elő ezeket a felvételeket, fiam? - Mi? - kérdezte Todd hüledezve, majd megvetően nézett rá. - Dehogy! Hülyének néz? A papámnak van egy sötétkamrája. Kilencéves korom óta magam laborálok. Dussander semmit sem szólt, de egy kicsit lazított, és némi szín is visszaköltözött az arcába. Todd odanyújtott neki néhány csillogó fényképet; a felvételek egyenetlen széle is bizonyította, hogy otthon nagyították őket. Dussander komoran hallgatva nézte át a fotókat. Emitt nyársat nyelve ül a belvárosi busz ablakánál, kezében James Michener Évszázad című könyvével. Egy másikon a Devon Avenue-i buszmegállóban, hóna alatt esernyőjével, fejét De Gaulle legfejedelmibb pózában hátravetve. Amott a Majestic mozi védőtetője alatt áll sorban, szálegyenesen és némán, magassága és tartása messze kiemeli a kajla tizenévesek, üres arcú, hajcsavarós háziasszonyok közül. Végül amint éppen a postaládájába kukkant bele. - Ennél a képnél majréztam, hogy észrevesz - mondta Todd. - Direkt kockázatos volt. Az utca túloldalán álltam. Öregem, mit nem adtam volna egy teleobjektíves Minoltáért. Talán egyszer... - sóhajtott vágyakozva. - Nem kétlem, volt valami történet a tarsolyodban arra az esetre, ha lebuksz.
- Megkérdeztem volna, nem látta-e a kutyámat. Na, szóval, miután lekaptam, összehasonlítottam ezekkel. Három fénymásolt képet adott Dussandernek. Már sokszor látta őket korábban is. Az első az irodájában ábrázolta, a patini deportáló táborban; a képet úgy körbenyírták, hogy csak ő látszott rajta, meg az asztal melletti tartóban a horogkeresztes zászló. A második besorozásakor készült. Az utolsón éppen Heinrich Glücksszel kezelt, aki fölött már nem állt más, csak maga Himmler. Ekkor már elég fixre mentem, de e miatt a nyavalyás bajusz miatt nem láthattam a nyúlszáját. De mivel bizonyosságot akartam, megszereztem ezt. Kivette a borítékból az utolsó, többszörösen összehajtogatott papírlapot. A hajtásokba beleette magát a piszok. A sarkok leszakadtak, meggyűrődtek, mint akkor szokták a papírok, ha sokáig tartózkodnak olyan gyerekek zsebében, akik nem szűkölködnek a menni- és tennivalóban. Egy izraeli köröző lap volt, Kurt Dussander nevére. Dussander tartogatta a kezében, és a holtakra gondolt, akik nem nyughatnak, és nem hajlandók megmaradni a sírjukban. - Megszereztem az ujjlenyomatait is - tette hozzá Todd mosolyogva. - Azután összevetettem azzal, ami a körözvényen van. Dussandernek tátva maradt a szája, azután azt mondta: - Scheiße! Ezt nem tehetted! - Dehogynem. A mamától és a papától kaptam egy ujjlenyomat-rögzítőt tavaly karácsonyra. Igazit, nem játékot. Van porom és háromféle kefém, három különböző felszínhez, meg különleges papírom, amivel le lehet venni az ujjlenyomatokat. Az öregeim tudják, hogy magándetektív akarok lenni, ha nagy leszek. Persze azt hiszik, hogy majd kinövöm. - Közömbös legyintéssel és vállrándítással vetette el a gondolatot. - A könyv mindent elmond a hurkokról, sávokról meg a hasonlósági pontokról. Összevetésnek hívják. Nyolc összevetési pontnak kell lenni ahhoz, hogy bizonyítéknak fogadják el a bíróságon. Így aztán egy napon, amikor maga moziban volt, idejöttem és beporoztam a postaládáját meg a kilincsét, és minden ujjlenyomatot levettem, amit tudtam. Ügyes, mi? Dussander nem szólt. Csak markolta széke karfáját, fogatlan, petyhüdt szája reszketett. Ez nem tetszett Toddnak. Az öreg úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Ez persze röhej. Patin Véres Szörnyetege szipog? Előbb megy csődbe a Chevrolet, vagy árul kaviárt meg szarvasgombát a McDonald's fasírt helyett. - Két sorozat ujjlenyomatom van - folytatta. - Az egyik semmiben sem hasonlít a körözvényre. Gondoltam, hogy a postásé lehet. A többi a magáé. Több összevetési pontot találtam nyolcnál. Tizennégyet találtam. - Elvigyorodott. - Hát így csináltam. - Te kis féreg! - mondta Dussander, és egy pillanatra veszedelmesen fölvillant a szeme. Todd az izgalom apró szúrását érezte, akár az előszobában. Azután Dussander ismét magába roskadt. - Kinek beszéltél erről? - Senkinek. - Még a barátodnak sem? Ennek a Roxy Beglernek? - Foxy. Foxy Pegler. Dehogyis, az egy pletykafészek. Senkinek sem mondtam el. Ennyire senkiben sem bíróin. - Mit akarsz? Pénzt? Attól tartok, az nincsen. Dél-Amerikában volt, noha semmi olyan romantikus, veszedelmes dolgot nem csináltam, mint a kábítószer kereskedelem. Van - volt egyfajta „öregfiúk hálózata” Brazíliában, Paraguayban és Santo Domingóban. A háború menekültjei között. Beletartoztam ebbe a körbe, és szerény jómódban éltem az ásvány- és fém-ón, réz, bauxit - kereskedelemből. Azután változások következtek be. Nacionalizmus, Amerika-ellenesség. Kiböjtölhettem volna a változásokat, de akkor meg Wiesenthal emberei
fogtak szagot. Egyik balszerencse követte a másikat, fiam, akár a kutyák a tüzelő szukát. Kétszer csaknem elkaptak; egyszer már hallottam a zsidó fattyúkat a szomszéd szobából. Eichmannt fölakasztották - suttogta. Egyik kezét a torkára szorította, szeme olyan kerekre nyílt, mint a kisgyereké, amikor egy ijesztő mese legsötétebb részét hallja, például a Jancsi és Juliská-ból vagy a Kékszakáll-ból. - Öregember volt, aki senkinek sem tudott ártani. Nem politizált. Mégis fölakasztották. Todd bólintott. Végül azokhoz fordultam, akik egyedül képesek voltak segíteni nekem. Másoknak is segítettek, és én már nem bírtam tovább a menekülést. - Az Odessához fordult? - kérdezte buzgón Todd. - A szicíliaiakhoz - felelte Dussander szárazon, és Todd arca ismét megnyúlt. - Mindent elrendeztek. Hamis papírokat, hamis múltat. Innál valamit, fiam? - Persze. Van kólája? - Nincs. - Tej? - Tej van. - Dussander egy boltíven át bement a konyhába. Egy fluoreszkáló cső zümmögve életre kelt. - Manapság a részvényeim osztalékából élek - hallatszott a konyhából. - A részvényeket a háború után vásároltam más névre. A maine-i állami bankon át, ha érdekel. A bankár, egy évvel azután, hogy nyélbe ütötte nekem a vásárlást, börtönbe került, mert megölte a feleségét... Az élet néha különösen alakul, fiam, hein? Nyílt, majd csukódott a jégszekrény ajtaja. - A szicíliai sakálok nem tudtak ezekről a részvényekről - folytatta. - Manapság a szicíliaiak mindenütt ott vannak, de akkortájt Boston volt a legészakibb pont, ameddig elmentek. Ha tudtak volna róluk, akkor azokat is megszerzik. Kifosztottak és elküldtek volna Amerikába, hogy szociális segélyen és élelmiszerjegyeken tengődjek. Todd hallotta, hogy nyílik a pohárszék ajtaja, azután folyadék csobogott egy pohárba. - Egy kis General Motors, egy kis American Telephoné and Telegraph, százötven Revlon. Mindet ez a bankár válogatta. Dufresne-nek hívták - azért emlékszem rá, mert kissé emlékeztet az enyémre. Úgy látszik, sokkal kevésbé értett a feleséggyilkoláshoz, mint a nagy osztalékot fizető részvények kiszemeléséhez. Szerelemféltésből elkövetett bűncselekmény. Ez csak azt bizonyítja, hogy minden férfi olvasni tudó szamár. Csoszogva visszajött. Két zöld műanyag poharat hozott, amilyeneket némelyik benzinkút nyitásánál osztogatnak. Ha teletankolsz, kapsz egy ingyen poharat. Dussander odalökte az egyiket a fiúnak. - Ittlétem első öt évében tisztességesen megéltem a portfolióból, amelyet ez a Dufresne állított össze nekem. De akkor eladtam a Diamond Match-részvényeimet, hogy megvehessem ezt a házat, meg egy kis nyaralót, nem messze a Big Surtől. Aztán jött az infláció. Recesszió. Eladtam a nyaralót, majd egyenként a részvényeket, a legtöbbet fantasztikus haszonnal. Istenem, bárcsak többet vettem volna! De úgy véltem, más irányból védve vagyok; a részvények voltak, ahogy ti, amerikaiak mondjátok, a „szárnyaim”... - Fogatlan szisszenést hallatott, és csettintett az ujjaival. Todd unatkozott. Nem azért jött ide, hogy azt hallgassa, amint Dussander a pénzéről nyafog, vagy a részvényeiről motyog. Az meg sem fordult a fejében, hogy megzsarolja Dussandert. Pénz? Mit kezdjen vele? Volt zsebpénze; keresett az újságkihordáson. Ha anyagi igényei meghaladták azt az összeget, amelyet így hét alatt meg tudott keresni, akkor mindig akadt valaki, akinél füvet kellett nyírni. Todd az ajkához emelte poharát, azután tétovázni kezdett. Száján ismét fölragyogott a mosoly... A csodálat mosolya. Odanyújtotta a benzinkúti ajándék poharat Dussandernek. - Kóstolja meg - mondta ravaszul. Dussander egy pillanatig értetlenül meredt rá, majd égnek emelte véreres szemét.
- Grüß Gott! - Átvette a poharat, kettőt kortyolt, visszaadta. - Nem kapkodok levegőért. Nem markolom a torkomat. Nem érezni a keserű mandula szagát. Ez tej, fiam. Tej. A Dairylea gazdaságból. A kartondobozon egy tehén mosolyog. Todd egy pillanatig gyanakodva figyelte, azután belenyalt a pohárba. Igen, ízre tej, ez fix, de valahogy már nem is volt olyan szomjas. Letette a poharat. Dussander vállat vont, fölvette a saját poharát, és ivott egy kortyot. Csettintett. - Snapsz? - kérdezte Todd. - Bourbon. Ancient Age. Nagyon finom. És olcsó. Todd a farmerja varrását babrálta. - Nos - szólalt meg Dussander -, ha úgy döntöttél, hogy „szárnyakat” szerzel, akkor tudnod kell, hogy értéktelen részvényekbe fektetted a pénzed. - He? - A zsarolásba - mondta Dussander. - Nem így hívják a Mannix-ban, a Hawaii Five-O-ban és a Barnaby Jones-ban? Zsarolás. Ha erről van szó... De Todd csak kacagott, egészséges, kisfiús kacagással. Megrázta a fejét, szólni próbált, de nem ment, és ő csak nevetett tovább. - Nem - mondta Dussander. Hirtelen elszürkült, és sokkal rémültebbnek tűnt, mint bármikor a társalgás kezdete óta. Ismét ivott egy hosszú kortyot, fintorgott és összeborzongott. - Már látom, hogy nem... Legalábbis nem pénzért. De még ha nevetsz is, azért én zsarolást sejtek a háttérben. Miről van szó? Miért jöttél ide, zavarni egy öregembert? Talán, ahogy mondod, valamikor náci voltam. Akár még SS is. De most öreg vagyok, aki csak kúppal tudja megmozgatni a beleit. Mit akarsz hát? Todd megint elkomolyodott. Nyílt, vonzó őszinteséggel bámult Dussanderre. - Hát... hallani akarok róla. Ez minden. Csak ennyit akarok. Tényleg. - Hallani? - visszhangozta tökéletes értetlenséggel Dussander. A fiú előrehajolt, napsütötte könyökét farmeres térdére támasztotta. - Naná. A kivégzőosztagokról. A gázkamrákról. A krematóriumokról. Az ürgékről, akiknek meg kellett ásniuk a saját sírjukat, azután oda kellett állniuk a végére, hogy belezuhanjanak a gödörbe. - A... - Nyelve hegye előbújt és megnedvesítette a száját. - A kivégzésekről. A kísérletekről. Mindenről. Az összes rémségről. Dussander olyan hüledező tárgyilagossággal meredt rá, ahogy az állatorvos nézné a macskát, amely sorodban veti a kétfejű cicákat. - Te szörnyeteg vagy - mondta halkan. Todd felhorkant. - A könyvek szerint, amiket a dolgozatomhoz olvastam, maga a szörnyeteg, Mr. Dussander. Nem én. Maga küldte őket a kemencébe, mm én. Mielőtt megérkezett Patinba, napi kétezret tüzeltek el, azután háromezret, és mire az oroszok leállították, háromezer-ötszáz volt a napi átlag. Himmler a hatékonyság szakértőjének nevezte magát, és kitüntette. És még maga nevez engem szörnyetegnek! Hát, öregem! - Mocskos amerikai hazugság az egész! - háborodott fel Dussander. Koppanva csapta le poharát, az ital a kezére és az asztalra löttyent. - Nem én okoztam a problémát, a megoldás sem az én ötletem volt. Parancsokat, utasításokat kaptam, azokat követtem. Todd még szélesebben mosolygott. Már-már fitymálón. - Ó, tudom, hogy kiforgatták az amerikaiak - motyogta Dussander. - Pedig a ti politikusaitokhoz képest Goebbels doktor kisgyerek, aki képeskönyvekkel játszik az óvodában. Erkölcsről beszélnek, miközben sikoltozó gyerekeket és öregasszonyokat locsolnak égő napalmmal. Aki tiltakozik a sorozás ellen, azt legyalázzák és „paxistának” gúnyolják. A bevonulást megtagadókat börtönbe csukják vagy elűzik külföldié. Azokat, akik az ország siralmas Ázsia-politikája ellen tüntetnek, végiggumibotozzák az utcán. Az ártatlanokat gyilkoló közkatonákat maga az elnök tünteti ki, itthon díszsorfallal és zászlólobogtatással fogadják őket, mert gyerekeket tűztek szuronyhegyre és kórházakat gyújtottak fel. Vacsorát adnak a tiszteletükre, megkapják a város kulcsait, meg ingyenjegyet a
focimeccsekre. - Toddra emelte a poharát. - Csak a vesztesekkel bánnak háborús bűnösként, mert teljesítették a parancsokat és utasításokat. - Ivott, majd köhögő rohamot kapott, ami némi színt csalt az arcára. Az eszmefuttatás alatt Todd pont úgy izgett-mozgott, mint amikor a szülei beszélték meg, mi volt az esti híradóban - a jó öreg Walter Klondike-ban, ahogy az apja hívta. Dussander politikai nézetei éppen annyira nem érdekelték, mint a részvényei. Todd véleménye szerint az emberek azért csinálják a politikát, hogy megtehessenek bizonyos dolgokat. Mint ő, mikor tavaly nyáron be akart nyúlni Sharon Ackerman ruhája alá. Sharon azt mondta, hogy csúnyaság ilyet csinálni, bár Todd hallotta a hangján, hogy egészen felizgatja az ötlet. így hát azt mondta, orvos akar lenni, és Sharon akkor már megengedte. Ez a politika. Ő arról akart hallani, hogy próbáltak a német orvosok asszonyokat kutyákkal pároztatni, hogy tettek egypetéjű ikreket jégszekrénybe, mert látni akarták, egyszerre fagynak-e meg, vagy valamelyik tovább húzza, az elektrosokkolásról akart hallani, az érzéstelenítés nélküli műtétekről, arról, hogyan erőszakoltak meg a német katonák minden nőt, akit csak akartak. A többi csak fárasztó hülyeség, amivel elkenik az izgi részeket, amióta valaki közbelépett és leállította őket. - Ha nem engedelmeskedem a parancsoknak, akkor meghaltam volna. - Dussander nehezen lélegzett, törzse előre-hátra, ingott a nyikorgó székben. Alkoholszag apró felhője vette körül. Mindig ott volt az orosz front, nicht wahr? Jó, a vezéreink őrültek voltak, de őrültekkel nem szokás vitatkozni... főleg miután a legőrültebbnek olyan pokoli szerencséje volt. Néhány centin múlt, hogy megúszott egy briliánsán kitervelt merényletet. Az összeesküvőket lassan fojtották meg, zongorahúrral. A haláltusájukat lefilmezték az elit épülésére... - Hú, de klassz! - rikkantotta lelkesen Todd. - Maga látta ezt a filmet? - Igen, láttam. Mindnyájan láttuk, hogy mi vár azokra, akik nem hajlandók vagy nem képesek együtt Üvölteni a farkasokkal, és ki akarják várni, amíg elmennek. Azt csináltuk, ami helyes volt. Abban az időben és azon a helyen ez volt a helyes. Ismét megtenném. De... Tekintete a poharára esett. Üres volt. - ...de nem óhajtok beszélni róla, vagy akár gondolni rá. Amit tettünk, kizárólag a túlélés miatt tettük, abban pedig nincs semmi szép. Voltak álmaim... - lassan elvett egy cigarettát a tévé tetején heverő dobozból. - Igen. Évekig voltak. Feketeség és hangok a sötétben. Traktormotorok. Buldózermotorok. Puskatus pufogása valamin, ami lehetett fagyott föld vagy emberi koponya. Füttyszó, sziréna, pisztolylövések, sikoltozás. A marhavagonok ajtaja, ahogy dübörögve félregördül a hideg téli délutánokon. Azután álmomban minden hang elhal - szemek nyílnak a sötétben, ragyognak, akár az állatoké az esőerdőben. Sok éven át éltem a dzsungel peremén, azt hiszem, ezért érzem az őserdő szagát álmaimban. Amikor fölébredek, izzadságban úszom, a szívem vadul dobog, a kezemet a számba tömöm, hogy ne kiáltsak. És arra gondolok: Az álom a valóság. Brazília, Paraguay, Kuba... ezekről a helyekről álmodtam. A valóságban még mindig Patinban vagyok. Az oroszok közelebb vannak, mint tegnap. Néhányan még emlékeznek rá, hogy 1943-ban fagyott német hullákat kel-leii: enniük, hogy életben maradjanak. Most forró német vért akarnak inni. Pletykálták, fiam, hogy páran meg is tették, miközben keresztülhaladtak Németországon: néhány fogolynak elvágták a torkát, és csizmából itták a kifolyt vért. Fölébredtem és azt gondoltam: A munkának folytatódnia kell, hogy ne maradjon bizonyítéka annak, amit tettünk, vagy olyan kevés maradjon, hogy a világnak ne kelljen elhinnie, ha nem akarja. Azt gondoltam: A munkát folytatni kell, ha életben akarunk maradni. Todd ezt már figyelmesen, feszült érdeklődéssel hallgatta. Ez klassz volt, de biztosan jobbakat is fog hallani az elkövetkező napokban. Dussandernek csak egy kis noszogatásra van szüksége. Azt a mindenit, hogy milyen szerencsés! Sok ember az ő korában már szenilis. Dussander nagyot szippantott cigarettájából. - Később, amikor ezek az álmok elmúltak, voltak napok, amikor úgy rémlett, Patinból látok valakit. Sohasem őröket vagy tiszttársaimat,
mindig rabokat. Emlékszem egy délutánra Nyugat-Németországban, tíz évvel ezelőtt. Baleset történt az Autobahnon. Minden sávban megállt a forgalom. Ültem a Morrisomban, hallgattam a rádiót, vártam, hogy meginduljon a közlekedés. Jobbra pillantottam. A szomszédos sávban egy nagyon öreg Simca állt, és a volán mögött ülő ember engem nézett. Ötven körül járhatott, és betegesnek látszott. Az arca sebhelyes. Rövid, ősz, rosszul nyírott haj. Elfordultam. Teltek a másodpercek, és a forgalom még mindig állt. Egyre-másra odasandítottam a Simcában ülő férfira. Ahányszor odanéztem, ő egyre csak bámult, az arca mintha koponya lett volna, úgy besüppedt a szeme. Biztosra vettem, hogy megfordult Patinban. Ott volt, és fölismert engem. Megtörölte a szemét. - Tél volt. A férfi télikabátot viselt. De biztosra vettem, hogy ha kiszállnék a kocsimból, odamennék, levetetném a kabátját és fölgyűrtetném az inge ujját, meglátnám a számot a karján. Végül ismét megindult a forgalom. Elhúztam a Simca mellől. Ha a dugó még néhány másodpercig tart, akkor kiszállok a kocsimból, kirángatom az öreget a sajátjából. Megvertem volna, akár van száma, akár nincs. Megvertem volna azért, ahogy nézett. Nem sokkal ezután örökre otthagytam Németországot. - Szerencséje volt - mondta Todd. Dussander vállat vont. - Mindenütt ugyanaz van. Havannában, Mexico Cityben, Rómában. Tudod, három évig Rómában éltem. Láttam, hogy néz rám egy férfi a cappuccinója fölött... egy asszony a szálloda előcsarnokában, aki érdekesebbnek talált a képeslapjánál... egy pincér az étteremben, aki állandóan engem fürkészett, akárkit szolgált is ki. Meg voltam győződve róla, hogy ezek az emberek engem vizsgálgatnak, és akkor éjszaka ismét előjöttek az álmok a hangok, az őserdő, a szemek. De mikor Amerikába jöttem, kivertem a fejemből az egészet. Moziba járok. Hetente egyszer házon kívül étkezem, mindig azokban a gyorséttermekben, amelyek olyan tiszták és olyan világosak a neoncsövek fényében. Itthon kirakós játékokat állítok össze, regényeket olvasok - a legtöbbjük pocsék -, és a tévét nézem. Éjszaka iszom, amíg el nem alszom. Többé nem zaklatnak az álmok. Ha észreveszem, hogy valaki rám néz az áruházban, a könyvtárban vagy a trafikosnál, úgy gondolom, biztosan azért, mert hasonlítok a nagypapájára... vagy egy öreg tanítójára... vagy a volt szomszédjára egy kisvárosban, amelyet évekkel ezelőtt otthagyott. - Megrázta a fejét. - Akármi történt is Patinban, az egy másik emberrel történt. Nem velem. - Pipec! - lelkesedett Todd. - Mindent hallani akarok! Dussander lehunyta a szemét, azután lassan fölnyitotta. - Nem értesz. Nem akarok erről beszélni. - Márpedig fog. Ha nem, akkor mindenkinek elmondom, hogy maga kicsoda. Dussander szürke arccal nézett rá. - Tudtam - mondta -, hogy előbb-utóbb kezdődik a zsarolás. - Ma a krematóriumokról akarok hallani - közölte Todd. - Hogyan égették el az embereket, akiket már megöltek. - Sugárzott róla az öröm. - De tegye be a fogát, mielőtt elkezdi. Jobban néz ki, ha bent van a fogsora. Dussander tette, amit mondtak neki. Mesélt Todd-nak a krematóriumokról egészen addig, amíg Todd-nak el nem kellett mennie, ebédelni. Valahányszor általánosságok felé próbált kanyarodni, Todd elkomorodott, és kérdéseivel visszaterelte az eredeti kerékvágásba. Dussander sokat ivott beszéd közben. Nem mosolygott. Csak Todd. Ő viszont eleget, kettejük helyett is. 2. 1974. augusztus.
Dussander hátsó verandáján ültek a felhőtlen, derűs ég alatt. Todd farmert, tornacipőt és Little League feliratú pólót viselt, Dussander lötyögő szürke inget, formátlan khakiszín nadrágot, hozzá nadrágtartót, olyat, mint a piások, gondolta megvetően Todd. Mintha az Üdvhadsereg belvárosi boltjából újította volna a gatyáját. Valamit tényleg tennie kell Dussander itthoni öltözékével. Elrontja a mulatságot. Mindketten Big Macet ettek, amit Todd hozott biciklije kosarában. Gyorsan pedálozott, hogy az étel ki ne hűljön. Todd kólát szürcsölt műanyag szalmaszálon. Dussander egy pohár whiskyt. A vénemberes hang emelkedett-ereszkedett, zizegve, tétován, néha csaknem kivehetetlenül. Szokás szerint véreres, fakókék szeme egy pillanatig sem pihent meg. Egy kívülálló azt hihette volna, nagypapa ül itt az unokájával, hogy talán valamilyen beavatási szertartás keretében átadja neki a hagyományokat. - Ez minden, amire emlékszem - fejezte be aznapra Dussander, s nagyot harapott a zsemléből. A McDonald's Titokzatos Mártása az állára csurgott. - Maga többre is képes - mondta halkan Todd. Dussander meghúzta a poharát. - A ruhák papírból készültek - mondta végül, csaknem acsarogva. - Ha egy rab meghalt, a ruháját továbbadták, ha még lehetett viselni. Néha egy ilyen ruha negyven rabot is kiszolgált. Magas minősítést kaptam a takarékosságom miatt. - Glückstől? - Himmlertől. - De hát volt ruhagyár Patinban! Éppen egy hete mondta! Miért nem ott készítették a ruhákat? A rabok megcsinálhatták volna maguknak. - A patini ruhagyárban a német katonáknak készítettek egyenruhát. Nekünk pedig... Dussander hangja egy pillanatra elcsuklott, azután kényszerítette magát, hogy folytassa: Nekünk nem az volt a dolgunk, hogy könnyítsünk a helyzetükön - fejezte be. Todd szélesen mosolygott. - Elég volt mára? Kérlek! Fáj a torkom. - Nem kellene annyit dohányoznia - felelte Todd mosolyogva. - Meséljen még valamit az egyenruhákról. - Melyikről? A rabokéról vagy az SS-éről? - kérdezte lemondóan Dussander. - Mindkettőről - válaszolta vigyorogva Todd. 3. 1974. szeptember. Todd a házuk konyhájában mogyoróvajas-lekváros kenyeret kent magának. A krómtól és rozsdamentes acéltól villogó, megemelt szintű konyhába fél tucat vörösfenyő lépcsőfokon lehetett följutni. Anyja villanyírógépe kopogott, amióta Todd megjött az iskolából. Egy egyetemi hallgató diplomamunkáját gépelte. Az egyetemistának kurta haja, vastag szemüvege volt, és Todd szerény véleménye szerint úgy nézett ki, mint egy földönkívüli. A disszertáció arról szólt, milyen hatással voltak a gyümölcslegyek a második világháború idején a salinasi völgyre. Most elhallgatott a kopogás, mama kijött a szobájából. - Todd baba! - üdvözölte a fiát. - Monica baba! - viszonozta a fiú, elég barátságosan. Az anyja nem is rossz tyúk harminchat éves létére, gondolta Todd; szőke haja itt-ott hamvasodott, magas volt, formás; sötétvörös sortjához viselt egyszerű, meleg konyakszín blúzát hanyagul összecsomózta a melle alatt, közszemlére téve sima, lapos hasát. Türkizcsattal lazán összefogott hajába beletűzött egy írógépradírt. - Mi volt az iskolában? - kérdezte Monica, fölfelé tartva a konyhai lépcsőn. Puszit nyomott a fia arcára, és leült a reggeliző pult mellett az egyik bárszékre.
- Minden oké. - Megint kaptál dicséretet? - Naná. - Igazából ebben a negyedévben rontott valamicskét. Sok időt töltött Dussanderrel, és ha éppen nem az öreg fritznél lógott, akkor azon gondolkodott, amit tőle hallott. Egyszerkétszer még álmodott is róla; az ilyesmin lehet segíteni. - A jó tanuló! - mondta Monica, és beletúrt a gyerek kócos szőke hajába. - Milyen a kenyér? - Finom - válaszolta Todd. - Csinálnál nekem is egyet és behoznád a dolgozószobámba? - Nem lehet - tápászkodott föl a fiú. - Megígértem Mr. Denkernek, hogy átmegyek és felolvasok neki egy órácskát. - Még mindig a Robinson Crusoe-nál tartotok? - Dehogy. - Odamutatta annak a vastag könyvnek a gerincét, amelyet antikváriumban vett húsz centért. - Tom Jones. - Jó szagú atyavilág! Az egész iskolaév rámegy, amíg a végére érsz, Todd baba. Nem tudtál volna legalább egy rövidített kiadást venni, mint a Crusoe-ból? - Az egészet hallani akarja. Ő mondta. - Aha. - Egy pillanatig nézte a fiát, azután megölelte. Ritkán mutatta ki így az érzelmeit, Todd kissé feszengett is miatta. - Igazán tündér vagy, hogy a szabad idődből ilyen sokat áldozol felolvasásra! Apád és én úgy gondoljuk, hogy ez egyszerűen... rendkívüli! Todd szerényen lesütötte a szemét. - És hogy senkinek nem akarod elmondani! - folytatta az anyja. - Véka alá rejted a képességeidet! - Ó, a srácok, akikkel lógok, biztos fura fazonnak tartanának miatta - mondta szemlesütve Todd. - Egy ilyen jótékonykodási szarakodás miatt. - Ne mondj ilyeneket - dorgálta szórakozottan az anyja. Majd: - Mit gondolsz, átjönne Mr. Denker valamelyik este vacsorára? - Talán - felelte Todd bizonytalanul. - Na, figyelj, nekem most tépnem kell. - Jól van. Vacsora fél hétkor. Ne felejtsd el. - Oké. - Apád sokáig dolgozik, ezért ma is kettesben vacsorázunk. - Rendben, bébi. Monica gyöngéd mosollyal nézett a fia után. Remélhetőleg semmi sincs a Tom Jones-ban, ami nem neki való, hisz csak tizenhárom éves. Biztosan nincs. Olyan társadalomban nőtt föl, ahol a Penthouse-hoz hasonló újságok bárki számára elérhetők egy és negyed dollárért, de még annak a gyereknek is, aki van olyan magas, hogy felnyúljon az újságos állvány legfelső polcára és belekukkantson, mielőtt az eladó ráordít, hogy tegye vissza és tűnjön onnan. Ebben a világban, amelynek krédója a „gyanakodj a szomszédodra”, nem hihető, hogy egy kétszáz éves könyvben sok olyasmi lehetne, ami megzavarja Todd fejét, bár az öreget nyilván zavarja majd kissé. De hát, ahogy Richárd szokta volt mondogatni, a gyereknek az egész világ egy laboratórium. Hagyni kell, hadd szöszmötöljön benne. És ha a kérdéses gyerek egészséges családi életet él szerető szülők körében, akkor elég erős lesz, hogy kibírjon egy-két koccanást. És a Schwinnen a legegészségesebb gyerek pedálozott, akit Monica valaha ismert. A mindenit, nem vallunk szégyent ezzel a legénnyel!, gondolta, és megfordult, hogy kenjen magának egy szendvicset. Kutya legyek, ha nem így van! 4. 1974. október.
Dussander fogyott. A konyhában ültek, az agyonfogdosott Tom Jones közöttük hevert a viaszosvászon abroszon (Todd, aki mindig igyekezett fedezni magát, zsebpénzéből megvásárolta a könyv Cliff-féle kivonatát, és figyelmesen elolvasta, arra az esetre, ha az anyja vagy az apja rákérdezne a cselekményre). Todd a boltban vett süteményt eszegette. Hozott egyet Dussandernek is, de az öreg hozzá sem nyúlt. Időnként mogorván a fánkra sandított, és kortyintott a whiskyjéből. Todd gyűlölte, hogy ilyen fincsi sütemény így pocsékba menjen. Ha az öreg nem eszi meg hamarosan, akkor megkéri, hogy adja neki. - Szóval, hogy érkezett az anyag Patinba? - kérdezte. - Sínautóval - válaszolta Dussander. - A sínautókra az ORVOSI SEGÉDESZKÖZÖK feliratot festették. Hosszú ládák voltak, s úgy néztek ki, mint a koporsók. Pont az alkalomhoz illő. A rabok kirakodták és feltornyozták őket a gyengélkedőben. Később a saját embereink átvitték a raktárba. Ezt éjszaka csinálták. A raktárak a zuhanyozó mögött voltak. - Mindig Zyklon-B-t küldtek? - Nem, időnként mást is. Kísérleti harci gázokat. A főparancsnokság mindig azon volt, hogy növelje a hatékonyságukat. Egyszer küldtek egy PEGASUS fedőnevű gázt. Ideggázt. Hála istennek, ebből nem kaptunk többé. Ez... - Dussander látta, hogy Todd előrehajol, látta, hogy tekintete kiélesedik, hirtelen elhallgatott, hanyagul legyintett a kezében tartott ajándék pohárral. - Nem volt valami hatásos - mondta. - Olyan... Gyatra volt. De Toddot nem lehetett bolonddá tenni, a legkevésbé sem! - Hogy hatott? - Megölte őket - mégis mit képzelsz, a vízen jártak tőle? Megölte őket, és kész. - Mesélje el! - Nem! - vágta rá Dussander, és már nem is tudta eltitkolni az iszonyatát. Nem gondolt a PEGASUS-ra... mióta? Tíz éve? Húsz? - Nem mondom el! Megtagadom! - Mondja el - ismételte Todd, miközben a csokoládémázat nyalogatta az ujjairól. - Mondja el, különben tudja, mi lesz. Igen, gondolta Dussander. Tudom, mi lesz. Csakugyan tudom, te okádék kis szörnyeteg. Táncoltak tőle - mondta kelletlenül. - Táncoltak? - Mint a Zyklon-B-t, ezt is a zuhanyrózsákon át engedtük be. Ők pedig... ugrálni kezdtek. Néhányan sikoltoztak. A legtöbben nevettek. Hányni kezdtek és... tehetetlenül összecsinálták magukat. - Tyű! - lelkesedett Todd. - Összeszarták magukat, mi? - A Dussander tányérján levő süteményre bökött. A magáéval már végzett. - Megeszi? Dussander nem válaszolt. Szemét párába vonta az emlékezés. Az arca távoli, hideg volt, mint egy olyan bolygó sötét oldala, amelyik nem forog. Az undor és - lehetséges ez? nosztalgia kísérteties keveréke töltötte el a lelkét. - Rángatóztak és furcsa, magas hangokat adtak. Az embereim... Jódlizó gáznak nevezték el a PEGASUS-t. Végül mindnyájan összeestek, csak feküdtek a padlón a saját mocskukban, feküdtek, igen ott feküdtek a betonon, sikoltozva és jódlizva, vérző orral. De nem mondtam igazat, fiam. A gáz nem ölte meg őket, vagy azért, mert nem volt elég tömény, vagy azért, mert mi nem bírtuk kivárni. Azt hiszem, ez lehetett az oka. Ezek a férfiak s nők nem élhettek volna sokáig. Végül beküldtem öt fegyverest, hogy vessenek véget a szenvedésüknek. Ez bizony nem festett volna szépen ,a személyi lapomon, ha rákerül, efelől semmi kétségem olybá tűnt volna, hogy pocsékolom a lőszert éppen akkor, amikor a Führer kijelentette, hogy minden patron nemzeti erőforrás. De abban az öt emberben megbízhattam. Volt idő, fiam, amikor azt gondoltam, hogy sohasem fogom elfelejteni azokat a hangokat. A jódlizást. A hahotázást. - Ja, el tudom képzelni - mondta Todd. Két harapással végzett Dussander süteményével. Megint nagyobb volt a szemed, mint a szád, mondta az anyja ama néhány esetben, amikor
Todd panaszkodott, hogy nem bírja megenni az ételt. - Ez jó sztori volt, Mr. Dussander. Maga mindig olyan jókat mesél. Ha egyszer beindítottam. Rámosolygott az öregre. És hihetetlen módon - biztosan nem azért, mert akarattal csinálta Dussander azon kapta magát, hogy visszamosolyog. 5. 1974. november. Dick Bowden, Todd apja feltűnően hasonlított egy Lloyd Bochner nevű film- és tévésztárra. Harmincnyolc éves volt - mármint Bowden, nem Bochner -, vékony, sovány férfi, szerette az elegáns ingeket, az egyszerű, rendszerint sötét öltönyöket. Az építkezéseken khaki ruhát viselt, a fején kobakot, még a Békehadtestben eltöltött időkből, amikor Afrikában két gátat segített megtervezni és felépíteni. Otthon a dolgozószobájában munka közben fél szemüveget viselt, amely lecsúszott az orra hegyére; ettől úgy festett, mint egy egyetemi tanár. Most is ez volt rajta, miközben fia első negyedévi bizonyítványával ütögette íróasztalának ragyogó üveglapját. - Egy négyes. Négy hármas. Egy kettes. Az isten szerelmére, egy kettes! Todd, nagyon megbántottad anyádat, még ha nem mutatja is. Todd lesütötte a szemét. Nem mosolygott. Ha az apja szentségeit, az sose jelentett jót. - Istenemre, még sohasem volt ilyen bizonyítványod. Kettes alapfokú algebrából? Mi ez? - Nem tudom, papa - meredt alázatosan a térdére. - Anyád és én úgy gondoljuk, hogy talán” kicsit túl sok időt töltesz Mr. Denkerrel. Keveset forgatod a tankönyveidet. Úgy véljük, jó lenne a hétvégekre csökkentened a látogatásaidat, te lustaság. Legalábbis addig, míg nem tapasztalunk javulást... Todd fölnézett, és Bowdennek egyetlen másodpercre úgy rémlett, mintha vad, elszánt harag lobbant volna a fia szemében. Az apa szeme tágra nyílt, ujjai görcsösen markolták a barnássárga bizonyítványt... Azután Todd ismét nyíltan, meglehetősen boldogtalanul nézett rá. Csakugyan látta azt a dühöt? Nyilván nem. De az a pillanat elbizonytalanította, nem tudta pontosan, mivel folytassa. Todd nem dühöngött, és Bowden nem is akarta, hogy dühöngjön. Ő és a fia barátok, mindig azok voltak, és azt akarta, hogy ez így is maradjon. Nem voltak titkaik egymás előtt, egyáltalán nem (kivéve, hogy Dick Bowden néha félrelépett a titkárnőjével, de ezt az ember nem beszéli meg a tizenhárom éves fiával, igaz?... Mellesleg ez egyáltalán nem befolyásolta otthoni életét, a családi életét). Ennek így kell lennie, így kellene lennie ebben a fejre állt világban, ahol a gyilkosok büntetlenül flangálnak, a felsős gimnazisták heroint lőnek be maguknak, az alsósok meg - Todd kortársai - vérbajosak. - Ne, papa, kérlek, ne tedd ezt! Mármint ne büntesd Mr. Denkert olyasmiért, ami az én hibám. Mármint olyan szomorú lenne nélkülem. Javítani fogok. Tényleg. Az az algebra... csak a kezdetén dobott meg. De átmentem Ben Tremaine-hez, és miután néhány napig együtt tanultunk, kezdtem felfogni, hogy kell. Én csak... nem is tudom, először valahogy elakadtam. - Szerintem túl sok időt töltesz Mr. Denkernél - vélte Bowden, de már gyengült. Nehezére esett nemet mondani Toddnak, nehezére esett csalódást okozni neki, amit meg arról mondott, hogy az öregembert büntetnék az ő osztályzatainak romlása miatt... ez bizony logikus meglátás, a fene egye meg. Az öreg annyira várja a gyerek látogatását. - Ez a Mr. Storrman, a matektanár olyan szigorú - mondta Todd. - Sokan kaptak kettest. Hárman-négyen egyest is. Bowden elgondolkodva bólintott. - Szerdánként nem megyek többé. Addig, amíg nem javítok. - Olvasott az apja szemében. És iskola után nem megyek sehová, hanem mindennap itthon maradok és tanulok. Megígérem. - Tényleg ennyire kedveled az öreg szivart?
- Olyan rendes - mondta őszintén Todd. - Hát... rendben. Próbáljuk meg így, lustaság. De jövő januárrá komoly javulást akarok látni a jegyeidben, megértetted? Én gondolok a jövődre. Most mondhatnád, hogy egy alsós gimnazistánál ez túl korai, de nem így van. Hosszabb távon nem. - Az anyjának az volt a kedvenc mondása, hogy nagyobb a szemed, mint a szád, Dick Bowdennek viszont az, hogy hosszabb távon nem. - Megértettem, papa - felelte komolyan Todd. így beszél férfi a férfival. - Na, kifelé, vedd elő a könyveket és tanulj. - Föltolta a fél szemüveget az orrára, és a fia vállára csapott. Todd arcán kinyílt a ragyogó mosoly. - Igenis, papa! Bowden büszke mosollyal nézett távozó fia után. Millió között egy, ha van ilyen! És nem is düh volt, amit Todd arcán látott. Ez biztos. Talán méreg... de egyáltalán nem az a túlfűtött indulat, amit ő látni vélt. Ha Todd dühös lenne, azt ő észrevenné; úgy olvas a fiában, mint a könyvben. Mindig is így volt. Dick Bowden, miután eleget tett atyai kötelességének, fütyörészve szétgöngyölített egy tervrajzot és föléje hajolt. 6. 1974. december. Az arc, amely Todd kitartó csöngetésére felbukkant, sárga volt és beesett. A júliusban még dús haj feljebb húzódott a csontos homlokon, fakó lett és törékeny. Dussander eleve vékony termete mostanra ösztövérre aszott... noha Todd véleménye szerint távolról sem annyira, mint azok a foglyok, akik valaha a keze alá kerültek. Todd a háta mögé dugta a bal kezét, amikor Dussander ajtót nyitott. Most előhúzta, és egy papírba burkolt csomagot nyújtott oda az öregembernek. - Boldog karácsonyt! - rikoltotta, Dussander először visszahőkölt a doboz láttán, majd átvette, de nem látszott rajta se öröm, se meglepetés. Olyan óvatosan fogta, mintha robbanóanyagot tartalmazna. A verandán túl esett az eső. Csaknem egy hete zuhogott, Todd a kabátja alatt hozta a vidám mintás papírba csomagolt, felpántlikázott dobozt. - Mi ez? - kérdezte minden lelkesedés nélkül, miközben bementek a konyhába. - Bontsa ki és meglátja! Todd előhúzott a zsebéből egy doboz kólát, és letette a piros-fehér kockás viaszosvászon abroszra. - Jobb lenne leengedni a redőnyöket - mondta bizalmasan. - Ó! - Dussander arcára nyomban kiült a gyanú. - Miért? - Hát... sohasem tudhatja az ember, ki néz be az ablakon - mosolygott a fiú. - Talán nem ezzel sikerült idáig húznia? Hogy előbb szúrta ki azokat az embereket, akik kiszúrhatták volna? Dussander leengedte a konyhában a redőnyt. Azután töltött magának egy pohár whiskyt. Lefejtette a csomagról a masnit. Todd úgy csomagolt, ahogy a fiúk szokták a karácsonyi ajándékot - fiúk, akiknek fontosabb dolgok járnak a fejükben, például foci, görkori vagy a Péntek esti frász, amelyet a náluk alvó haverrel néznek meg pokrócba burkolózva, vihogva, összebújva a dívány végében. Sok elszakadt sarok, sok ferde hajtás, sok ragasztószalag, megannyi jele a babra munkával szembeni megvetésnek. Dussander akarata ellenére még meg is hatódott kicsit. Később, amikor enyhült az iszonyat, azt gondolta: Tudhattam volna. Egyenruha volt. SS-egyenruha. Csizmával.
Kábult tekintete a doboz tartalmáról a kartonpapír fedélre vándorolt: PETER MINŐSÉGI JELMEZBOLTJA! UGYANAZON A HELYEN 1951 ÓTA! - Nem - mondta halkan. - Ezt nem veszem föl. Itt a vége, fiam. Inkább meghalok, mint hogy ezt fölvegyem. - Gondolja meg, mit csináltak Eichmann-nal! - válaszolta ünnepélyesen Todd. - Öregember volt, nem politizált. Nem ezt mondta? Mellesleg egész ősszel erre spóroltam! Több mint nyolcvan zöld hasúba került, beleértve a csizmát is. 1944-ben nem zavarta, hogy ezt kell viselnie. Egyáltalán nem. - Te kis féreg! - Dussander fölemelte az öklét. Todd meg se rezzent. Csak állt, fénylő szemmel. - Ja - mondta halkan. - Na rajta, üssön meg. Csak egyszer. Dussander leengedte a kezét. Az ajka reszketett. - Pokolfajzat - motyogta. - Vegye föl! - biztatta Todd. Dussander keze a fürdőköpenye övére siklott, megállt. Könyörgő birkaszemmel nézett Toddra. - Kérlek! - mondta. - Öregember vagyok. Legyen ennyi elég. Todd lassan, de határozottan rázta a fejét. A szeme még mindig csillogott. Szerette, ha Dussander könyörgött. Valaha neki is így könyöröghettek. A patini rabok. Dussander a földre ejtette fürdőköpenyét. A papucsát és a rövid alsóját leszámítva meztelen volt, horpadt mellű, kissé püffedt hasú. Karja öregesen sorvadt. Majd az egyenruha, gondolta Todd. Majd az megváltoztatja. Dussander lassan előhúzta a zubbonyt és magára öltötte. Tíz perccel később tetőtől talpig SS-nek volt öltözve. A sapka kicsit félreállt, Dussander válla előreesett, ám a halálfejes jelvényt tisztán lehetett látni. Dussander olyan sötét méltóságot árasztott magából - legalábbis Todd szemében -, amely korábban nem létezett. Toddnak még így is tetszett, görnyedten, csámpásan. Dussander első alkalommal nézett ki úgy, ahogy a fiú véleménye szerint ki kellene néznie. Igen, öregebb. Természetesen vesztes. De ismét egyenruhában van. Nem öregember, aki élete alkonyát azzal tölti, hogy Lawrence Welket nézi egy alufóliás antennájú, ronda fekete-fehér tévén, hanem Kurt Dussander, Patin véres szörnyetege. Dussander viszont feszengő undort... S enyhe, alattomos megkönnyebbülést érzett. Részben gyűlölte magát érte, mert tudta, hogy ez a legbiztosabb jele a lelki terrornak, amelyet a fiú gyakorol fölötte. A fiú foglya volt, és valahányszor felismerte, hogy megint túlélt egy újabb méltatlanságot, valahányszor érezte ezt az enyhe megkönnyebbülést, mindannyiszor a fiú hatalma gyarapodott. Mégis megkönnyebbült. Ez csak egy ruha, gombok és kapcsok... ráadásul nem is igazi. A slicc villámzárral csukódott, holott itt gomboknak kellene lenni. A rangjelzések rosszak, a szabása slampos, a csizma a legolcsóbb műbőr. Végül is ez csak egy hitvány utánzat, ebbe csak nem fog belehalni, ugye? Nem, nem fog. Ez... - Igazítsa meg a sapkáját! - szólt rá hangosan Todd. Dussander meglepetten pislogott. - Igazítsa meg a sapkáját, katona! Dussander engedelmeskedett, öntudatlanul hozzátéve azt az utolsó, apró, hetyke rántást, amely az ő Oberleutnant-jainak volt a védjegye - és akármilyen szomorúan hitvány volt is a másolat, ez egy Oberleutnant egyenruhája volt. - Igazodj! Engedelmeskedett, elegáns kattanással csapta össze a bokáját, szinte nem is gondolkodva tette pontosan azt, amit kell, mintha a fürdőköpenyével a közbeeső éveket is levetette volna. - Achtung!
Vigyázzállásba merevedett, és Todd egy pillanatra megrémült - de igazán. Úgy érezte magát, mint a varázslóinas, mikor életre keltette a seprűt, de nem tudóit eleget, hogy leállítsa, amikor az megindult. A lisztes szegénységben élő öregember eltűnt. Dussander állt a helyén. Azután elszállt a félelme, a hatalom, bizsergető érzése váltotta föl. - Hátra arc! Dussander elegánsan megfordult, elfelejtette a whiskyt, elfelejtette az utóbbi négy hónap nyomorúságát. Hallotta, hogy a sarka ismét összecsapódik, miközben a zsírpöttyös tűzhely felé fordul. A tűzhely mögött a katonai akadémia poros alakuló terét látta, ahol megtanulta az alaki gyakorlatokat. - Hátra arc! Ismét megfordult, ezúttal nem olyan precízen, egy kicsit megbillent. Ezért tíz büntetőpontot kapott volna, meg a lovaglópálca végét a gyomrába, amitől égető fájdalommal szakadt volna ki belőle a levegő. Magában elmosolyodott kissé. A fiú nem ismer minden trükköt. Távolról sem. - Most pedig lépés indulj! - kiáltotta Todd. Szeme forrón izzott. Az acél eltűnt Dussander hátából; ismét meggörnyedt. - Ne! - mondta. - Kérlek... - Lépés indulj! Lépés indulj! Azt mondtam, lépés indulj! Dussander fuldokló hangot adott, és vigyázzmenet-be kezdett a konyha kifakult linóleumpadlóján. Jobbra fordult, hogy elkerülje az asztalt, a falhoz közeledve ismét jobbra fordult. Arca kifejezéstelen volt, állát kissé fölszegte. Lábát magasra emelte, majd lecsapta, amitől a mosogató fölötti szekrényben zörögni kezdtek az olcsó porcelánok. Karja kurta íveket írt le. Toddnak ismét eszébe jutottak a sétáló söprűk, ezzel együtt félelme is visszatért. Hirtelen beléhasított, hogy ő nem akarja, hogy Dussander akár csak részben is élvezze a dolgot, és talán - de csak talán - azt sem bánta volna, ha inkább nevetségesnek tűnik, mint igazinak. Ám valahogy a legkevésbé sem tűnt nevetségesnek, hajlott kora és az olcsó konyhabútorok ellenére sem. Ijesztőnek tűnt. Most először lettek valóságosak az árkok és krematóriumok halottai. Már nem olyan beállított valaminek tűntek a hideg német tavaszi esőben krétafehéren ázó, összegubancolódott karokról-lábakról-törzsekről készült képek, mint egy rémfilm jelenete, a kirakati próbababákból rakott hullahegy, amit felvétel után összeszednek és elvisznek a kellékesek és díszletmunkások, hanem egyszerű ténynek, amely döbbenetes, megmagyarázhatatlan és gonosz. Egy pillanatra szinte érezte a bomlás édeskés, kicsit füstös szagát. Belehasított a rémület. - Állj! - ordította. Dussander tovább menetelt, üres, távoli tekintettel. Fejét még magasabbra emelte, ráncos nyakán megfeszültek a vékony inak, állát gőgösen fölszegte. Penge vékony orra trágárul meredt a magasba. Todd érezte, hogy megizzad a hóna alja. - Halt! - rikoltotta. Dussander megállt. Jobb lába előrelépett, a bal fölemelkedett, majd egyetlen dobbanással a jobb mellé ereszkedett. Egy pillanatig még ott ült az arcán az a kifejezéstelen - gépies, gondolattalan - hidegség, azután zavarodottság jelent meg a helyén. A zavarodottságot vereség váltotta föl. Megroskadt. Todd némán, megkönnyebbülten sóhajtott, és egy pillanatig haragudott magára. Egyáltalán ki parancsol itt? Azután ismét elöntötte az önbizalom. Én vagyok, aki parancsol. Jobb, ha ezt nem felejti el. Megint elmosolyodott. - Nagyon jó! De egy kis gyakorlással még sokkal jobb is lesz.
Dussander némán, lehorgasztott fejjel zihált. - Most már leveheti - tette hozzá nagylelkűen Todd... és kénytelen volt arra gondolni, vajon kívánja-e, hogy Dussander még egyszer fölvegye az egyenruhát. Még néhány perc... 7. 1975. január. Todd az utolsó csöngetés után lépett ki az iskolából, biciklire pattant, és a park felé pedálozott. Keresett egy elhagyott padot, kitámasztotta Schwinnjét, és a farzsebéből elővette a bizonyítványát. Körülnézett, hogy lássa, nincs-e a környéken ismerős, de csupán két smároló felsős gimnazistát látott a tó partján, meg két lepusztult pálinkás butykost, akik egy papírzacskót adogattak egymásnak. Rohadt mocskos piások, gondolta, de nem a szeszkazánoktól volt ilyen bőszült. Kinyitotta a bizonyítványát. Angol: 3. Történelem: 3. Földrajz: 2. Környezetismeret: 4. A francia nyelv alapjai: 1/2. Az algebra alapjai: 1/2. Hitetlenkedve meredt az osztályzatokra. Azt tudta, hogy rossz jegyei lesznek, de ez katasztrofális. Talán így a legjobb, szólalt meg hirtelen egy belső hang. Talán szándékosan csináltad, mivel végét akarod vetni az ügynek. Véget kell vetned neki. Még mielőtt valami baj történne. Gorombán félresöpörte a gondolatot. Semmi baj nem történhet. Elkapta Dussander grabancát. Totál elkapta. Az öreg úgy tudja, hogy Todd egyik barátjánál van egy levél, de nem tudja, melyiknél. Ha bármi történne - bármi -, az a levél megy a rendőrségre. Todd úgy vélekedett, hogy Dussander korábban még megpróbálkozhatott volna valamivel. Ma azonban már túl öreg ahhoz, hogy elmenekülhessen, még repülőstarttal se menne. - A markomban van, a fene egye meg! - suttogta Todd, azután olyan erősen rácsapott a combjára, hogy az izom megkeményedett. Rohadt dolog, ha az ember magában beszél - ilyet csak bolondok csinálnak. Úgy hat hete kapott rá, és azóta képtelen volt abbahagyni. Észrevette, hogy sokan furcsálkodva néznek rá. Köztük jó néhány tanár is. Az a seggfej Bernié Everson egyenesen odaállított és megkérdezte, hogy begolyózott-e. Todd nagyonnagyon közel járt hozzá, hogy szájba vágja a kis buzit, márpedig az ilyesmi - pofázás, hirig, bunyó - rossz dolog. Az fixen baj, ha az ember magában beszél, de... - Az álmok is rosszak - suttogta. Ezúttal észre se vette magát. Mostanában nagyon rosszakat álmodott. Almaiban mindig egyenruhát viselt, noha másmás fajtát. Néha papírruha volt, és sok száz kiéhezett emberrel állt egy sorban; a levegőben égett bűz terjengett, hallotta a buldózermotorok dübörgését. Azután Dussander haladt el a sor előtt, s rámutatott néhány emberre. Ezek ott maradtak. A többiek elmasíroztak a krematóriumok felé. Néhányan rúgkapáltak és viaskodtak, de a legtöbben túlságosan kiéhezettek és kimerültek voltak. Azután Dussander megállt Todd előtt. Tekintetük egy hosszú, bénító pillanatra összeakadt, majd Dussander rábökött Toddra egy kifakult parapléval. - Ezt a laboratóriumba vigyétek - mondta álmában Dussander. Ajka felhúzódott, kivillantak műfogai. - Vigyétek ezt az amerikai fiút. Egy másik álmában SS-egyenruha volt rajta. Csizmáját tükörfényesre kefélték. Szikrázott a halálfejes jelvény és a villám. De a Santo Donato sugárút közepén állt, és mindenki őt bámulta. Mutogatni kezdtek. Néhányan elnevették magukat. Mások megbotránkozva, dühösen, undorodva néztek rá. Almában ócska autó fékezett csikorogva, és Dussander kukucskált ki az ablakán, Dussander, aki kétszáz évesnek látszott, szinte mumifikálódott, bőre olyan volt, mint a sárga pergamen. - Ismerlek! - közölte sivítva az álom-Dussander. Végigjártatta tekintetét a nézőkön, majd visszatért Toddhoz. - Te voltál a parancsnok Patinban! Nézze meg mindenki! Ez itt a patini
Véres Szörnyeteg! Himmler „hatékony szakértője”! Vádollak, gyilkos! Vádollak, mészáros! Vádollak, gyermekgyilkos! Vádollak! Egy másik álomban csíkos rabruhát viselt, kőfalú folyosón kísérte két őr, akik a szüleire hasonlítottak. Mindketten rikító sárga, David-csillagos karszalagot viseltek. Mögöttük egy lelkész jött, és Mózes V. könyvéből olvasott föl. Todd hátrasandított és látta, hogy a lelkész Dussander, aki az SS-tisztek fekete zubbonyát viseli. A kőfalú folyosó végén kettős ajtó nyílt egy nyolcszögletű üvegkalitkára. Középen akasztófa magasodott. Az üvegfalak mögött csont-bőr férfiak és asszonyok sorakoztak, valamennyien meztelenül, valamennyien ugyanazzal a sötét, élettelen arccal figyeltek. Mindegyik karján szám kéklett. - Minden rendben - suttogta Todd magában. - Fixen minden oké, mindent kézben tartok. A pár, aki idáig kísérte, rápillantott. Todd bőszülten nézett vissza, hogy mernek-e mondani valamit. Végül ők fordították el a fejüket. Lehet, hogy Todd vigyorgott? Fölállt, bizonyítványát a farzsebébe gyömöszölte, fölszállt a biciklijére. Karikázott kétsaroknyit a boltig. Ott vásárolt egy üveg fedőfestéket, meg egy vékony hegyű, kék tintával töltött tollat. Visszament a parkba (a smacizó pár eltűnt, de a szeszkazánok még mindig ott büdösítették a levegőt), és átírta az angolt négyesre, a történelmet ötösre, a földrajzot négyesre, a kezdő franciát hármasra, a kezdő algebrát négyesre. A környezetismeretet csak eltüntette, azután egyszerűen újraírta, hogy egységesen nézzen ki a bizonyítvány. Csak egységesen, úgy bizony. - Semmi baj - suttogta magának. - Menni fog. Menni fog, minden rendben. Ugyanannak a hónapnak a végén egy éjszaka, valamivel kettő után Kurt Dussander az ágyneműbe gabalyodva, zihálva és nyögve ébredt a rémítően köré záruló sötétségben. Fuldokolt, béna volt a félelemtől. Mintha súlyos kő nehezedne a mellére. Azt hitte, szívrohamot fog kapni. Görcsösen tapogatózott a sötétben az éjjeliszekrényen álló lámpa után, és csaknem leverte, amikor bekapcsolta. A saját szobámban vagyok, gondolta, a saját hálószobámban, Santo Donatóban, Kaliforniában, Amerikában. Nézd, ugyanazok a barna függönyök takarják ugyanazokat az ablakokat, ugyanazokon a könyvespolcokon ugyanazok a filléres, papírkötésű könyvek állnak a Sorén utcai könyvkereskedésből, ugyanaz a szürke szőnyeg, ugyanaz a kék tapéta. Nincs szívroham. Nincs őserdő. Nincsenek szemek. Ám továbbra is bűzös irhaként tapadt rá a rettegés, a szíve is vadul zakatolt. Visszatért az álom. Tudta, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, ha a fiú tovább erőlteti. Az az átkozott fiú. Dussander úgy vélte, hogy a fedezetére szolgáló levél csak blöff, még csak nem is jó; valamelyik tévé krimiben láthatta. Lehet-e olyan barátja egy ilyen fiúnak, akiről elhiheti, hogy nem bont föl egy ilyen fontos levelet? Ilyen barát nem létezik. Ő legalábbis így gondolta. Ha biztosra vehetné... Keze ökölbe zárult, csúzos, fájdalmas roppanással, azután lassan ismét kinyílt. Levette az éjjeliszekrényről a cigarettát, végighúzta a gyufát az ágyfejen, rágyújtott. Az óra azt mutatta, hogy négy perc múlva háromnegyed három. Ma éjszaka már nem fog aludni. Beszívta a füstöt, azután görcsösen, szaggatottan kiköhögte. Nem lesz alvás, hacsak le nem megy, hogy igyék egy-két pohárral. Vagy hárommal. Márpedig az utóbbi hat, hétben túl sokat ivott. És nem fiatalember többé, aki egyik pohárral a másik után guríthat le, mint harminckilencben, Berlinben, szabadságos tisztként, amikor győzelemtől volt illatos a levegő, mindenütt a Führer hangját lehetett hallani, mindenünnen ő nézett az emberre bízó, parancsoló szemével... A fiú... az az átkozott fiú! - Légy őszinte - mondta hangosan, s egy kicsit összerezzent a néma szobában visszhangzó szavaktól. Nem volt szokása magában beszélni, de nem is először fordult elő. Emlékezett rá, hogy a patini utolsó hetekben is előjött, amikor már szétesőben volt, kelet felől eleinte napról
napra, azután már óráról órára nősödött az orosz ágyúk dörgése. Akkor elég természetesnek tűnt, hogy magában beszél. Stresszhelyzetben volt, és olyankor az emberek különös dolgokra képesek - a heréjüket markolásszák a zsebükön át, a fogukat csattogtatják... Wolff nagy fogcsattogtató volt. Közben még vigyorgott is. Hoffmann csettintgetett, a combjait csapkodta, gyors, bonyolult ritmusokat dobolt, noha láthatóan nem volt tudatában. Ő, Kurt Dussander néha magában beszélt. De most... - Ismét stresszhelyzetben vagy - mondta hangosan. Tudatában volt, hogy németül beszélt. Sok éve nem szólalt meg az anyanyelvén, de most melegnek, otthonosnak tűnt. Elringatta, enyhülést hozott. Édes volt és sötét. - Igen. Stresszhelyzetben vagy. A fiú miatt. De légy Őszinte. Ilyen kora reggel az ember nem hazudozik. Annyira azért nem bánod ezeket a beszélgetéseket. Eleinte rettegtél, hogy a fiú nem tud, vagy nem akar titkot tartani. Elmondhatja egy barátjának, aki továbbadja egy másiknak, az újabb kettőnek. De ha mostanáig hallgatott, akkor ez így is marad. Ha engem elvisznek, elveszíti a... Beszélő könyvét. Csakugyan az vagyok neki? Azt hiszem, igen. Elnémult, de gondolatai tovább kavarogtak. Magányos volt - még csak nem is sejtette senki, hogy menynyire. Időnként csaknem komolyan fontolgatta az öngyilkosságot. Nem volt alkalmas remetének. Nem hallott más hangot, csak ami a rádióból érkezett. Egyedüli látogatói nem leptek ki a piszkos üvegnégyzet mögül. Öregember volt, és noha félt a haláltól, a magányos öregségtől még jobban félt. A hólyagja néha megtréfálta. Még csak félúton volt a fürdőszoba felé, amikor sötét folt terjedt szét a nadrágján. Nedves időben az ízületei először lüktettek, azután erősen nyilalltak, és voltak napok, amikor egész levél fájdalomcsillapítót bevett napfelkelte és naplemente között... és még az aszpirin is csak csökkentette a fájdalmat, de nem szüntette meg. Még egy olyan mozdulat is kínos megpróbáltatást jelentett, hogy levegyen egy könyvet a polcról vagy bekapcsolja a tévét. A szeme romlott; néha lelökött dolgokat, felhorzsolta a sípcsontját, beverte a fejét. Állandóan rettegett, hogy csontját töri, és nem lesz képes elmászni a telefonig, rettegett, hogy odakúszik, és olyan orvoshoz kerül, aki fölfedezi valódi múltját, amikor gyanút fog, hogy ennek a Mr. Denkernek nincs kór története. A fiú enyhített ezeken a félelmeken. Ha itt volt, Dussander vissza tudott emlékezni a régi napokra. Beteges élességgel emlékezett azokra a napokra, szinte végeérhetetlenül ontotta magából a neveket és az eseményeket, még azt is tudta, hogy ezen és ezen a napon milyen volt az időjárás. Emlékezett Henreid közkatonára, aki az északkeleti toronyban kezelte a géppuskát, a zsírdaganatra, amely a két szeme között nőtt. Néhány embere Háromszeműnek vagy Öreg Küklopsznak hívta. Emlékezett Kesselre, akinek volt egy képe a barátnőjéről, aki kezét a feje alá téve meztelenül hevert egy díványon. Késsel pénzért mutogatta a képet. Emlékezett az orvosok nevére, a kísérletekre a fájdalomküszöbbel, a haldokló férfiak és nők agyhullámaival, a szervezet lelassításával, a különböző sugárzások hatásaival, és még tucatnyi más témában. Sok száz más témában. Biztosan úgy beszél a fiúval, ahogy az öregemberek szoktak, de sejthetőleg nagyobb szerencséje van, mint u legtöbbnek, akik nem várhatnak hallgatóságuktól mást, mint türelmetlenséget, közönyt vagy leplezetlen, durvaságot. Az ő hallgatója mindig el volt ragadtatva. Néhány rossz álom vajon túlságosan nagy ár ezért? Elnyomta cigarettáját, egy pillanatig feküdt, a mennyezetet bámulta, azután letette a lábát a szőnyegre. Undorítóak lehetnek a fiúval, ahogy így emésztik... Megeszik egymást. Ha az ő gyomrát néha megfekszi az a sötét, sűrű étel, amelyen délutánonként a konyhában osztoznak, vajon hogy áll ezzel a fiú? Vajon ő jól alszik? Lehet, hogy nem. Az utóbbi időben elég sápadt volt, és mintha fogyott volna azóta, hogy belépett Dussander életébe.
Keresztülment a hálószobán, kinyitotta a gardróbszekrényt. Félretolta a fogasokat, benyúlt a sötétbe, és elővette a silány egyenruhát. Úgy lógott a kezében, mint egy keselyű bőre. A másik kezével is megérintette. Megérintette... Azután megsimogatta. Nagyon hosszú idő után levette a vállfáról, és ma-Kára öltötte; lassan öltözködött, nem nézve a tükörbe mindaddig, amíg teljesen be nem gombolta, az övet be nem csatolta (és föl nem húzta azt a vacak cipzárt ti sliccen). Akkor megnézte magát és bólintott. Visszament az ágyhoz, lefeküdt, elszívott egy újabb cigarettát. Ahogy elnyomta, ismét elálmosodott. Leoltotta a lámpát, nem is hitte, hogy ilyen könnyen fog menni. De öt perc múlva már aludt is, és ezúttal nem álmodott. 8. 1975. február. Vacsora után Dick Bowden elővett egy üveg konyakot, amely Dussander magánvéleménye szerint förtelmes volt. De persze szélesen mosolygott és ékesszólóan dicsérte. Bowden felesége malátás csokoládét hozott a fiúnak. A gyerek szokatlanul hallgatag volt a vacsora alatt. Zavart? Igen. Valamilyen okból zavartnak tűnt. Dussander attól a pillanattól elbűvölte Dick és Monica Bowdent, hogy a gyerek társaságában megérkezett. A fiú azt állította a szüleinek, hogy Mr. Denker látása sokkal rosszabb a valóságosnál (annyira rossz, hogy emiatt szegény öreg Mr. Denkernek vakvezető kutyára lenne szüksége, gondolta szárazon Dussander), mivel ez indokolta, miért jár át hozzá felolvasni. Ebben a kérdésben Dussander nagyon óvatos volt, de úgy vélte, nem hibáztak. Legjobb öltönyét vette föl, és bár nyirkos volt az este, feltűnően kevéssé kínozta az ízületi gyulladása. Csak időnként nyilallt bele. Valamilyen képtelen okból a fiú azt kívánta, hogy az esernyőjét hagyja otthon, de Dussander ragaszkodott hozzá. Mindent összevéve kellemes és egész felpezsdítő este volt. Pocsék konyak ide vagy oda, kilenc éve nem vacsorázott vendégségben. Evés közben mesélt az esseni motorgyárról, a háború utáni Németország újjáépítéséről Bowden számos okos kérdést tett föl, és láthatólag mély benyomást tettek rá Dussander válaszai - és a német írókról. Monica Bowden megkérdezte, hogyhogy ilyen későn költözött Amerikába, Dussander pedig, fölvéve a megfelelően rövidlátó, mélabús tekintetet, beszélt kitalált felesége haláláról. Monica Bowden olvadó együttérzést tanúsított. Most, a pocsék konyak után Dick Bowden szólalt meg: - Ha bizalmaskodásnak tekintené, Mr. Denker, akkor ne válaszoljon... de mivel foglalkozott ön a háború alatt? A fiú alig észrevehetően megdermedt. Dussander elmosolyodott, és a cigaretta után tapogatózott. Tökéletesen látta a dobozt, de fontos volt, hogy maradéktalan illúziót keltsen. Monica nyomta a kezébe. - Köszönöm, kedves hölgyem. Az étel remek volt. Igazán jól főz. A saját feleségem sem csinálta volna jobban. Monica pirulva köszönte meg a bókot. Todd dühösen sandított rá. - Egyáltalán nem tekintem bizalmaskodásnak- gyújtott rá Dussander, és Bowden felé fordult. - 1943-tól tartalékos voltam, mint minden egészséges férfi, aki túl öreg volt az aktív szolgálathoz. Addigra megjelent az írás a Harmadik Birodalom és őrült alkotói falán. Elfújta a gyufát, és ünnepélyesen nézett rájuk. - Nagy megkönnyebbülés volt, amikor az áradat Hitler ellen fordult. Nagy megkönnyebbülés. Természetesen - itt lefegyverzően nézett Bowdenre, mint férfi a férfira - az embernek vigyáznia kellett, hogy ne juttassa kifejezésre efféle érzelmeit. Legalábbis hangosan ne.
- Hát persze - mondta tiszteletteljesen Dick Bowden. - Nem - bólintott komolyan Dussander. - Hangosan nem. Emlékszem egy estére, amikor négyen-öten barátok beugrottunk egy helyi Ratskeller-be munka után, hogy igyunk egyet addigra már nem mindig lehetett Schnaps-ot vagy akár sört kapni, de történetesen akkor este mindkettő volt. Mind ismertük egymást, legalább húsz éve. Egyikünk, Hans Hassler, futólag odavetette, hogy a Führert talán rosszul tájékoztatták, amikor megnyitotta a második frontot Oroszország ellen. „Hans - mondom neki -, az istenért, vigyázz, mit beszélsz!” Szegény Hans elsápadt, és más témára terelte a beszélgetést. Három nap múlva mégis eltűnt. Sohasem láttam viszont, és ha jól tudom, a többiek sem, akik ott ültek velünk annál az asztalnál. - Milyen borzasztó! - suttogta Monica elfúló hangon. - Kér még egy kis konyakot, Mr. Denker? - Köszönöm, nem - mosolygott rá Dussander. - Ahogy a feleségem anyja mondta: „Sohase akard felülmúlni a nagyszerűt.” Todd homlokán kissé mélyebb lett az alig észrevehető, gondterhelt ránc. - Gondolja, hogy valamelyik táborba került? - kérdezte Dick. - Ez a Hessler nevű barátja? - Hassler - javította ki Dussander szelíden. Még inkább elkomolyodott. - Sokan voltak. A táborok... még ezer év múlva is az lesz a német nép szégyene. Hitler igazi hagyatéka. - Ó, azt hiszem, ez azért túlzás - mondta Bowden. Pipára gyújtott, szertepöfékelve a Cherry Blend fojtogató füstjét. - Én úgy olvastam, a német nép többségének fogalma sem volt arról, mi folyik. Auschwitz környékén azt hitték, hogy a táborban kolbászgyár működik. - Juj, milyen borzalmas! - mondta Monica, s ebből-elég-volt fintort vágott a férjére. Azután mosolyogva visszafordult Dussanderhez. - Szeretem a pipafüst illatát, hát ön, Mr. Denker? - Hogyne, én is, asszonyom - bólintott Dussander. Közben igyekezett megfékezni a csaknem elviselhetetlen tüsszentési ingert. Bowden hirtelen átnyúlt az asztalon, és megveregette a fia vállát. Todd nagyot ugrott. - Félelmetesen hallgatag vagy ma, fiam. Jól vagy? Todd furcsa mosollyal nézett vissza, amely mintha egyszerre szólt volna az apjának és Dussandernek. - Jól vagyok. Ne feledd, hogy én ezeknek a történeteknek a javát már hallottam. - Nahát, Todd! - kiáltott az anyja. - Ez igazán... - A fiú csak őszinte - vetette közbe Dussander. - Olyan előjoga ez a fiúknak, amelyet a férfiaknak gyakran föl kell adniuk. így van, Mr. Bowden? Dick elnevette magát és bólintott. - Talán most már meg kellene kérnem Toddot, hogy kísérjen el hazáig - mondta Dussander. - Biztos vagyok benne, hogy még tanulnia kell. - Todd nagyon jó tanuló - mondta Monica úgyszólván gépiesen, miközben valahogy meglepetten barnulta a fiát,. - Rendszerint csupa ötöst és négyest kap. Múlt negyedévben volt egy hármasa, de megígérte, hogy a márciusi bizonyítványban kijavítja a franciát is. Ugye, Todd baba? Todd megint olyan furcsán mosolygott, s bólintott. - Nem szükséges gyalog mennie - mondta Dick. - Boldogan hazaviszem. - A jó levegő és a testmozgás miatt gyalogolok - válaszolta Dussander. - Valóban ragaszkodom hozzá... hacsak Todd nem akarna inkább itthon maradni. - Ó, nem, én szeretek sétálni - felelte Todd, az apja és az anyja pedig ragyogva nézett rá. Már majdnem Dussander házánál jártak, amikor az öregember megtörte a csöndet. Szemerkélt az eső, ő pedig mindkettejük fölé tartotta az esernyőt. Ízületi gyulladása egyelőre mégis nyugton maradt, szunyókált. Megdöbbentő volt. - Olyan vagy, mint az ízületi gyulladásom - mondta. Todd fölkapta a fejét. - Hogyan? - Ma egyikőtök se nagyon szerepelt. Mi van a nyelveddel, fiam? Elvitte a cica? - Semmi - motyogta Todd. Befordultak Dussander utcájába.
- Azért talán sejtem, mi a baj - jegyezte meg Dussander nem minden rosszindulat nélkül. Amikor értem jöttél, attól tartottál, hogy elrontok valamit... „kieresztem a macskát a zsákból”, ahogy ti szoktátok mondani. Mégis végig akartad csinálni ezt a vacsorát, mert kifogytál a kifogásokból a szüleid előtt. Most pedig zavarba jöttél, mert minden rendben ment. Ez az igazság? - Kit érdekel? - vonta meg mogorván a vállát Todd. - Miért ne lett volna minden rendben? - folytatta Dussander. - Én már akkor alakoskodtam, amikor te még meg sem születtél. Meg kell hagyni, tudsz titkot tartani. Szívesen elismerem. Mit szólsz hozzám? Elbűvöltem őket. Elbűvöltem! Todd hirtelen kitört: - Erre nem volt szükség! Dussander megállt és rámeredt. - Nem volt szükség? Nem? Én azt hittem, hogy ezt akarod, fiam! Bizonyára nem fognak ellenvetéseket tenni, ha továbbra is átjársz és „felolvasol” nekem. - Maga persze egy csomó mindent magától értetődőnek tekint! - vágott közbe dühösen Todd. - És ha megkaptam mindent, amit akartam magától? Mit gondol, kényszeríthetnek rá, hogy átmenjek a maga mocskos házába és nézzem, hogy ázik el a piától, mint azok az öreg részeges gennygócok, akik a régi teherpályaudvar környékén lógnak? Talán ezt hiszi? Hangja elvékonyodott, hisztérikusan fölcsapott. - Mert senki sem kényszeríthet. Ha akarok, megyek, ha nem, akkor nem megyek. - Halkabban! Meghallják! - Kit érdekel? - vágott vissza Todd, de ismét elindult. Ez alkalommal szándékosan kilépett az esernyő alól. - Nem, senki sem kényszerít rá, hogy hozzám gyere - felelte Dussander. Azután vaktában megcélozta a sötétséget: - Az igazat megvallva örülök, ha nem jössz többé. Hidd el, fiam, engem nem zavar, ha egyedül rúgok be. Egyáltalán nem. Todd megvetően nézett rá. - Bírná, mi? Dussander csak mosolygott diplomatikusan. - Hát erre ne számítson! - Elérték a Dussander verandájáig vezető betonösvényt. Az öregember kulcsát keresve a zsebébe nyúlt. A gyulladás halvány vöröset lobbant ujjízületeiben, majd várakozva visszavonult. Dussander úgy vélte, tudta, mire vár: arra, hogy ő ismét egyedül maradjon. Akkor majd előjön. - Mondok magának valamit - szólalt meg Todd különös, színtelen fahangon. - Ha tudnák, ki maga, ha valaha is elmondanám nekik, leköpnék és szétrúgnák a csontos, vén seggét. Dussander alaposan megnézte Toddot a szitáló sötétségben. A gyerek dacosan föltartotta az arcát, de 11 bőre sápadt volt, a szeme karikás, kissé besüppedt. Annak ilyen a bőre, aki sokáig rágódik, miközben mások alszanak. - Biztos, hogy csakis undort éreznének irántam - bólintott Dussander, noha magában azt gondolta, az idősebb Bowden az undorát félretenné annyi időre, amíg föltenne egy csomó, kérdést, ugyanazokat, amelyeket a fia már föltett. - Semmit, csakis undort. De vajon mit éreznének veled szemben, fiam, ha elmondanám nekik, hogy te mindezt már nyolc hónapja tudod... és mégsem szóltál semmit? Todd némán meredt rá a sötétben. - Gyere el, látogass meg, ha kedved tartja - mondta Dussander közömbösen -, és maradj távol, ha nincs. Jó éjt, fiam. Végigment az ösvényen az ajtóig, otthagyta Toddot a szemerkélő esőben, aki tátott szájjal bámult utána. Másnap reggelinél Monica azt mondta: - Todd, a papádnak nagyon tetszett Mr. Denker. Azt mondta, a nagypapádra emlékeztette. Todd motyogott valami érthetetlent a pirítósa mögül. Monica a fiára nézett, és azon tűnődött, vajon jól aludt-e. Sápadtnak látszott. A jegyei pedig megmagyarázhatatlanul romlottak. Todd még sohasem kapott hármast.
- Jól vagy te mostanában, Todd? A fiú egy pillanatig üres tekintettel meredt rá, majd ragyogó mosoly terjedt szét az arcán, amely földerítette... Megvigasztalta az asszonyt. Egy csipet eperlekvár ragadt a gyerek állára. - Hát persze - mondta. - Stabilan. - Todd baba - mondta az asszony. - Monica baba - válaszolta a fiú, és mindketten nevetni kezdtek. 9. 1975. március. - Cicc, cicc - hívogatta Dussander. - Iiiide, cicc, cicc. Cicc, cicc! A hátsó verandán ült, jobb lába mellett rózsaszín műanyag tálka állt. Az edény tele volt tejjel. Délután fél kettőre járt az idő; a nap, forró volt és párás. Messze nyugaton bozóttüzek töltötték meg a levegőt az évszakhoz nem illő, őszies illattal. Ha a fiú eljön, az érkezéséig van még egy óra. De mostanában nem mindig jön. Hetente már csak négyszer-ötször, nem hétszer. Dussander megsejtette, hogy a fiúnak megvan a maga baja. - Cicc, cicc! - hívogatta. A kóbor macska a kert túlsó végében ült, a Dussander sövényén belül tenyésző, kócos dudvák tövében. Kandúr volt, szakasztott olyan kusza, mint a gaz. Valahányszor az öregember megszólalt, az állat hegyezni kezdte a fülét. A szeme egy pillanatra sem eresztette el a tejjel töltött rózsaszín tálkát. Talán a tanulmányaival van valami baj, gondolta Dussander. Vagy a rossz álmaival. Vagy mindkettővel. Erre az utóbbi gondolatra elmosolyodott. - Cicc, cicc - mondta halkan. A macska ismét hegyezni kezdte a fülét. Nem mozdult, még nem, de állandóan a tejet tanulmányozta. Dussandernek mindenesetre megvolt a maga baja. Úgy három hete már az SSegyenruhában feküdt le aludni, mintha pizsama lenne, és az uniformis megvédte az álmatlanságtól meg a rossz álmoktól. Olyan mélyen aludt - eleinte -, akár egy favágó. Aztán visszatértek az álmai, nem apránként, hanem egyszerre, és rosszabbak lettek, mint bármikor. A futás álmai és a szemek álmai. Nedves, láthatatlan őserdőben fut, súlyos levelek és nyirkos páfrányok csapódnak az arcába, cseppeket hagynak rajta, olyasfélét, mint a növényi nedv... vagy a vér. Fut, egyre csak fut, mindig körülötte a világító szemek, lélektelenül bámulnak rá, amíg ki nem ér egy tisztásra. A sötétségben inkább érezte, mint látta, hogy a tisztás túlsó vége meredeken emelkedik. Az emelkedő tetején ott volt Patin, alacsony cementépületeivel, szögesdróttal, elektromos vezetékekkel körülvett udvaraival, őrtornyaival, amelyek úgy álltak ott, mint marslakók cirkálói a Világok háborújából. Középen magas kéményekből füstfelhők bodorodtak az ég felé, alattuk a krematóriumok lapultak befűtve, üzemre készen, gonosz démonszemként izzottak az éjszakában. A környékbelieknek azt mondták, hogy Patinnak ebben a részében ruhákat és gyertyákat készítenek a rabok, és ők persze éppen úgy elhitték, mint az auschwitziak azt, hogy a szomszédságukban kolbászt töltenek. Bár ez mit sem számított. Amikor álmában hátranézett, végre láthatta őket, amint előjönnek fedezékükből a nyugtot nem lelő holtak, a Juden, feléje botladoztak, kinyújtott karjuk ónos húsában kéken világítanak a számok, kezük karommá görbül, arcuk már nem kifejezéstelen, fűti a gyűlölet, élteti a bosszú, süt róla a gyilkolás vágya. Apró gyerekek szaladtak anyjuk után, nagypapákat cipeltek a hátukon középkorú gyermekeik. Minden arcon a kétségbeesés uralkodott. Kétségbeesés? Igen. Mert álmában tudta (mint ahogy a többiek is), hogy ha képes megmászni a dombot, biztonságban lesz. Lent, ezen a nedves és mocsaras síkon, ebben az őserdőben, ahol nedvek helyett vért izzadnak az éjszaka virágzó növények, idelent űzött vad... zsákmány. De ha feljut, ő fog parancsolni. Ha ez itt őserdő, akkor a tábor a dombtetőn az állatkert, ahol a vadak biztonságban el vannak zárva ketreceikben; akkor ő az igazgató, ő
dönti el, kit egyenek meg, ki maradhat élve, kit adnak át az élve boncolóknak, kit dobnak föl a dögnyúzónak szállító teherautóra. Futni kezdett fölfelé a dombon, lidércnyomásos lassúsággal. Már érezte tarkója közelében az első csontkezeket, orrába csapott hideg, bűzös leheletük, bomlásuk szaga, hallotta diadalmas, madárszerű vijjogásukat, amint visszarántják, mikor már nem hogy látótávolságra, de karnyújtásnyira van a menedék ajtaja... - Cicc, cicc - hívogatta a macskát. - Tejecske! Finom tej! A macska végül elindult. Eljött a hátsó udvar közepéig, azután ismét leült, de csak könnyedén, a farka aggodalmasan verdesett. Nem bízott az emberben, azt már nem. De Dussander tudta, hogy az állat érzi a tej szagát, és reménykedett. Előbb-utóbb csak idejön. Patinban sohasem volt gond a csempészéssel. Néhány fogoly úgy érkezett, hogy feldugta a végbelébe apró kecskebőr zacskóba csomagolt értéktárgyait (többnyire holmi hitványságot: fényképeket, hajtincseket, hamis ékszereket), sokszor annyira feltolták egy bottal, hogy hosszú ujjaival még a Fartúrónak gúnyolt sonderkommandós sem tudta elérni. Dussander emlékezett egy asszonyra, akinek volt egy hibás kis gyémántja, mint később kiderült, egyáltalán nem is értékes, viszont hat nemzedéken át szállt anyáról legidősebb lányra a családban (legalábbis ezt állította, de persze zsidó volt, és azok mind hazudnak). Mielőtt Patinba ért, lenyelte. Amikor kiürítette, ismét lenyelte. Egyfolytában ezt csinálta, bár végül a gyémánt úgy felsértette a beleit, hogy vérezni kezdett. Akadtak más trükkök is, bár leginkább olyan pitiáner dolgokkal csinálták, mint a dohány vagy egy-két hajszalag. Nem fontos. Abban a szobában, amelyet Dussander a foglyok kihallgatására használt, volt egy rezsó meg egy otthonos konyhaasztal, ugyanolyan pirosfehér abrosszal letakarva, mint ez itt, az ő konyhájában. Azon a rezsón mindig rotyogott a csábító bárányragu. Amikor felmerült a csempészet gyanúja (és mikor nem merült föl?), a gyanúsított csoport egy tagját bevitték abba a szobába. Dussander odaállította őket a rezsó mellé, ahol a legsűrűbb volt a ragu illata. Szelíden megkérdezte: ki az? Ki rejteget aranyat? Ki dugdos ékszereket? Kinek van dohánya? Ki adott Givenet-né gyerekének tablettát? Ki? Senkinek nem ígérte, hogy kap a gulyásból; maga az illat is elég volt, hogy végül megoldódjanak a nyelvek. Természetesen ugyanezt el lehetett volna érni bunkóval vagy a mocskos ágyékuknak nyomott fegyvercsővel is, de a ragu... Elegáns volt. Igen. - Cicc, cicc! - hívogatta a macskát. Az állat előrefordította a füleit. Egy kicsit fölemelkedett, azután mintha eszébe jutott volna valami régi rúgás, esetleg egy gyufa, amely leégette a bajuszát, mire visszaereszkedett a hátsójára. De hamarosan meg fog mozdulni. Dussander megtalálta a módját, hogyan enyhítsen a lidércnyomáson. Bizonyos értelemben ez se volt más, mint fölvenni az SS-egyenruhát... de nagyobb erőt adott. Elégedett volt magával, csak azt sajnálta, hogy korábban nem jutott eszébe. Nyilván a fiúnak tartozik hálával az önnyugtatás új módszeréért, mert az ébresztette rá, hogy a múlt iszonyataira nem az elutasítás a megoldás, hanem az elmélkedés, mondhatni, baráti elfogadás! Az igaz, hogy a fiú tavaly nyári váratlan betoppanása előtt hosszú ideje nem voltak rossz álmai, de most már úgy vélte, ez csak gyáva meghátrálás volt múltja elől. Kénytelen volt föladni énjének egy részét. Most visszakövetelte. - Cicc, cicc! - csábítgatta a macskát. Mosoly öntötte el az arcát, azoknak az öregembereknek a kedves, bátorító mosolya, akiknek viszonylag ép bőrrel és némi bölcsesség birtokában sikerült biztos helyre evickélniük az élet kegyetlen viharából. A kandúr fölemelkedett, még egy pillanatig habozott, azután hajlékony eleganciával végigügetett a hátsó udvar hátralevő részén. Fölkaptatott a lépcsőn, vetett még egy utolsó gyanakvó pillantást Dussanderre, hátracsapta tépett fülét, azután lefetyelni kezdte a tejet. - Finom tej! - suttogta Dussander, és felhúzta a gumikesztyűt, amely egész idő alatt az ölében hevert. - Jó tejecske egy jó cicának. - Az áruházban vette a kesztyűt. Ahogy a háztartási áruk polcánál állt, az idősebb asszonyok helyeslő, sőt csodálkozó pillantással néztek
rá. A kesztyű ötletét a tévéreklámból vette. Hosszított szára volt, és olyan rugalmas anyaga, hogy akár egy tízcentest is föl lehetett szedni vele. Egyik zöld ujjával megsimogatta a macska hátát, és megnyugtatóan duruzsolt neki. Az állat a simogatás ritmusára púpozta föl a hátát. Épp mielőtt kiürült volna a tálka, Dussander elkapta a macskát. Az állatba mintha villanyáramot eresztettek volna, úgy rángatózott és vonaglott az öregember markában. Karmaival hasogatta a gumit, acélrugóként lökte magát előre-hátra. Dussander nem kételkedett benne, hogy ki lenne a győztes, ha a macska hozzáférne a karmaival és a fogaival. Öreg harcossal volt dolga. A veterán fölismeri a veteránt, gondolta vigyorogva. Arcára fagyott görcsös vigyorral, a macskát óvatosan eltartva magától, berúgta a hátsó ajtót, és bement a konyhába. A macska nyávogott, vonaglott, a gumikesztyűt tépte. Lesunyta vad, háromszögletű fejét, elkapta az egyik zöld hüvelykujjat. - Csúnya cica! - korholta Dussander. A sütő ajtaja nyitva állt. Dussander bedobta a macskát. A karmok hasító, pattanó hanggal engedték el a gumit. Dussander a térdével lökte be az ajtót, amitől fájdalmasan beléhasított az ízületi gyulladás, de azért továbbra is vigyorgott. Nehezen lélegzett, szinte zihált, egy pillanatra nekidőlt a tűzhelynek, fejét lehorgasztotta. Gáztűzhely volt, ritkán használta másra, mint hogy tévévacsorát melegítsen, és kóbor macskát öljön. A gázrózsák között halkan átszűrődött a szabadulni akaró macska nyávogása és kaparászása. Ötszáz fokra állította a sütő gombját. Az őrláng hangos durranással begyújtotta a sziszegő gáz kettős sorát. A macska abbahagyta a nyávogást, nyígni kezdett. Úgy hangzott... igen... Csaknem olyan volt, mintha egy fiatal fiú sikítana. Egy fiú, aki iszonyúan szenved. Erre a gondolatra Dussander még szélesebben mosolygott. Szíve mennydörgött a mellében. A macska nyítt, kapart, eszeveszetten vergődött a sütőben. Hamarosan forró, égett szőrszag szivárgott a konyhába. Fél óra múlva kikaparta a sütőből a macska maradványait azzal a pecsenyevillával, amelyet két dollár kilencvennyolc centért vásárolt az egy mérföldre eső Grant's bevásárlóközpontban. Az üszkös macskadög egy üres liszteszsákba került. A zsákot levitte a pincébe, amelynek padlóját sohasem betonozták le. Hamarosan visszajött. Addig spriccelte a konyhában a légfrissítőt, míg az egész helyiség bűzlött a szintetikus fenyőillattól. Kinyitotta az összes ablakot. Elmosta a villát, és visszaakasztotta a szögre. Azután leült, várta, jön-e a fiú, és mosolygott és mosolygott. Todd öt perccel azután érkezett, hogy az öreg aznap délutánra felhagyott a várakozással. Iskolája színeiben pompázó melegítő felsőt viselt, valamint egy San Diego Padres feliratú baseballsapkát. A könyveit a hóna alatt hozta. - Fújj, fújj! - mondta, amint belépett a konyhába, és elhúzta az orrát. - Mi ez a szag? Borzalmas! - Kipróbáltam a sütőt - magyarázta Dussander, és cigarettára gyújtott. - Sajnos, odaégett a vacsorám. Ki kellett dobnom. Ugyanebben a hónapban, valamikor egy későbbi napon a fiú, sokkal korábban érkezett, mint tanításkör szokott. Dussander a konyhában ült, Ancient Age whiskyt iszogatott egy csorba, fakult bögréből, amelynek peremére azt írták, hogy ITT A KÁVÉD, NYAMM! NYAMM! NYAMM!. Kihozta a konyhába a hintaszékét, és ivott, hintázott, hintázott és ivott, papucsos lábbal lökdösve a fakó linóleumot. Fölöttébb jókedvében volt. Egészen tegnap éjszakáig nem voltak rossz álmai. A tépett fülű kandúr óta. De a tegnap éjszakai mindennél iszonyatosabb volt, az vitathatatlan. Azok visszarángatták, amikor félúton járt a domboldalon, és kimondhatatlan dolgokat kezdtek művelni vele, mielőtt sikerült volna fölébrednie.
Vergődött, amikor visszatért a valós dolgok világába, ám hamar visszanyerte az önbizalmát. Akkor vet véget a lidércnyomásnak, amikor akar. Talán ez alkalommal nem lesz elég egy macska. De hát mindenhol akad sintér-telep. Igen. Mindenhol akad. Todd hirtelen rontott be a konyhába, az arca sápadtan, feszülten csillogott. Csakugyan fogyott, állapította meg Dussander. És volt valami kísértetiesen fakó a pillantásában, ami az öregembernek egyáltalán nem tetszett. - Segíteni fog nekem! - vágta oda kihívóan. - Csakugyan? - kérdezte nyájasan Dussander, de hirtelen fölébredt benne a nyugtalanság. Nem hagyta, hogy megránduljon az arca, amikor Todd váratlan dühvel odavágta a könyveit az asztalra. Az egyik végigszánkázott a viaszosvásznon, és szétnyílva ért földet Dussander lába mellett. - Igen, a francos életbe! - sivította Todd. - Nyugodtan elhiheti! Mert maga tehet mindenről. Mindennek maga az oka! - Égővörös foltok jelentek meg az arcán. - De most segítenie kell, hogy megússzam, különben maga kerül bajba! Akkor intézem el, amikor akarom! - Mindenképpen segítek, ha tudok - mondta nyugodtan Dussander. Látta, hogy ösztönösen összekulcsolja az ujjait - mint egykor. Addig hajolt előre a hintaszéken, amíg az álla épp odakerült összekulcsolt keze fölé - épp, mint egykor. Az arca nyugodt, barátságos, kérdő kifejezést öltött; semmi sem látszott rajta a növekvő nyugtalanságból. Ahogy ült, szinte odaképzelte maga mögé a rezsón rotyogó bárányragut. - Mondd el, mi a baj. - Ez a kurva baj! - felelte a fiú, és hozzávágott egy dossziét. A dosszié az öregember mellének csapódott, majd az ölébe pottyant, és egy pillanatra magát Dussandert is meglepte fellobbanó dühének forrósága. Föl akart ugrani, hogy visszakézből képen törölje a fiút. Ám továbbra is ugyanolyan nyájas volt az arca. Látta, hogy a dossziéban a fiú bizonyítványa van, amit az iskola nevetséges módon mintha titkolni próbálna, mert bizonyítvány vagy értesítő helyett úgy hívták, hogy „negyedévi tanulmányi jelentés”. Morgott valamit, és kinyitotta. Gépírásos cédula hullott ki belőle. Dussander későbbi vizsgálat céljára félretette, előbb az osztályzatokra összpontosított. - Úgy tűnik, megbuktál, fiam - mondta nem minden elégedettség nélkül. A gyerek csak angolból és történelemből ment át. Minden másból egyest kapott. - Nem az én hibám - sziszegte gyilkos indulattal a fiú. - A maga hibája! Ezeké a sztoriké! Tudja, hogy lidércnyomásaim vannak tőlük? Leülök, kinyitom a könyveimet, és azon kezdek gondolkodni, amit maga mondott, és legközelebb arra kapom fel a fejem, mikor anyám szól, hogy ideje lefeküdni. Hát ez nem az én hibám! Nem! Hallja? Nem az én hibám! - Nagyon jól hallom - válaszolta Dussander, és olvasni kezdte a Todd bizonyítványába dugott, gépírásos cédulát. Kedves Mr. és Mrs. Bowden! Azért írok, mert javasolni szeretném, hogy közösen beszéljük meg Todd második és harmadik negyedévi jegyeit. Korábbi jó iskolai előmenetele fényében mostani osztályzatai komoly gondra utalnak, ami károsan befolyásolhatja további tanulmányait. Az ilyen gond gyakran megoldható egy őszinte, nyílt beszélgetéssel. Szeretnék rámutatni, hogy noha Todd sikeresen elvégezte az első félévet, év végi osztályzatai esetleg nem bizonyulhatnak elégségesnek, hacsak az utolsó negyedévben nem lesz tapasztalható gyökeres javulás. Az elégtelen jegyek maguk után vonják a nyári iskolát, nehogy osztályt kelljen ismételnie, ami további problémákhoz vezetne. Azt is tudatnom kell, hogy Todd benne van az egyetemi előkészítő csoportban, ám ez évi munkája nemcsak az itt előírt szinttől marad el, de a képességvizsgáló tesztek felvételi alkalmassági követelményeinek sem felel meg. Kérem, higgyék el, készséggel hajlandó vagyok bármely alkalmas időpontban találkozni Önökkel. Ilyen esetben általában minél előbb, annál jobb. Őszinte tisztelettel EDWARD ERENCH
- Ki ez az Edward French? - kérdezte Dussander, miután becsúsztatta az üzenetet a bizonyítványba (énjének egy része most is elcsodálkozott az amerikaiak vonzódásán az eufemizmusok iránt; milyen szárnyaló levél, amelyben arról értesítik a szülőket, hogy gyermekük elhasalt!), azután ismét összekulcsolta ujjait. Erősebben érezte a katasztrófa előszelét, mint valaha, de nem volt hajlandó pánikba esni. Egy évvel ezelőtt megtörténhetett volna; egy évvel ezelőtt katasztrófaérett volt. Most nem, noha ez az átkozott kölyök mindenképpen ráhozza a bajt. - Az igazgató? - Gumi Ed? Egy fenét! Szaktanácsadó. - Szaktanácsadó? Az meg micsoda? - Kitalálhatja! - válaszolta Todd. Közel állt a hisztérikus rohamhoz. - Olvassa el azokat a rohadt osztályzatokat! - Körbe-körbefutkosott a konyhában, időnként éles, gyors pillantásokat lövellt Dussanderre. - Nem tűröm ezt a szarságot! Nem tűröm! Én nem járok semmiféle nyári iskolába! Papa és mama Hawaiiba mennek idén nyáron, és én velük megyek! - Az asztalon heverő bizonyítványra mutatott. - Tudja, mit csinál az apám, ha ezt meglátja? Dussander megrázta a fejét. - Mindent kiszed belőlem! Mindent! Meg fogja tudni, hogy maga az oka! Nem lehet más, mert nem volt semmi más változás! Addig fog piszkálni, amíg ki nem szedi belőlem. És akkor... és akkor én... benne leszek a pácban. Sértődötten nézett Dussanderre. - Őrizni fognak! A francba, az is lehet, hogy orvoshoz visznek, nem tudom! Mit tudhatok én? De én nem akarok pácba kerülni! Én nem megyek semmiféle kurva nyári iskolába! - Vagy javítóintézetbe - tette hozzá Dussander nagyon nyugodtan. Todd abbahagyta a körözést. Vonásai megmerevedtek. Már eddig is sápadt arca és homloka még jobban elfehéredett. Rábámult Dussanderre, és csupán harmadik nekifutásra sikerült megszólalnia. - Micsoda? Mit mondott? - Kedves fiam - felelte végtelenül türelmes arccal Dussander -, öt perce hallgatom a nyafogásodat meg a vinnyogásodat, és az összes nyafogás meg vinnyogás abban foglalható össze, hogy te vagy gondban. Téged kaphatnak rajta. Te kerülhetsz kínos helyzetbe. - Látva, hogy végre sikerült magára terelnie a kölyök figyelmét, eltűnődve belekortyolt a csészéjébe. - Fiam - folytatta -, számodra nagyon veszedelmes az ilyen viselkedés. És számomra is. Engem sokkal inkább fenyeget a lehetséges baj. Te holmi bizonyítvány miatt aggodalmaskodsz. Piha! A bizonyítványod csak ennyi. Egyik sárga ujjával elpöccintette a papírt, amely végigcsúszott az asztalon, le a padlóra. - Én az életemet féltem! Todd nem válaszolt, csak bámult tovább Dussanderre tágra nyílt szemű, kissé eszelős pillantással. - Az izraelieket nem fogja zavarni, hogy én hetvenhat éves vagyok. Tudod, a halálbüntetés még mindig nagy divatban van arrafelé, különösen akkor, ha olyan háborús bűnös ül a vádlottak padján, akinek köze volt a táborokhoz. - Maga amerikai állampolgár - válaszolta Todd. - Amerika nem engedné, hogy elvigyék. Olvastam erről. Én... - Olvastad, de nem figyeltél! Én nem vagyok amerikai állampolgár! A papírjaim a Cosa nostrá-tól valók. Kiutasítanának, s a Moszad ügynökei várnának, akárhol szállnék is ki a gépből. - Bárcsak fölakasztanák - motyogta Todd, ökölbe szorított kezét bámulva. - Bolond voltam, hogy egyáltalán szóba álltam magával. - Semmi kétség - mosolygott halványan Dussander. - De hát szóba álltál. A jelenben kell élnünk, fiam, nem a múltban, hogy „bárcsak ne tettem volna”. Be kell látnod, hogy a kettőnk sorsa most már elválaszthatatlanul összefonódott. Ha te „rám húzod a vizes lepedőt”, ahogy nálatok mondják, gondolod, hogy én haboznék rád húzni? Hétszázezren haltak meg Patinban.
A világ szemében én háborús bűnös vagyok, szörnyeteg, a ti botránylapjaitok szerint mészáros. Te pedig tettestárs vagy, fiacskám. Tudomást szereztél egy törvényellenesen itt élő idegenről, de nem jelentetted. És ha elkapnak, mindent el fogok mondani rólad. Ha a riporterek az arcomba dugják a mikrofonjukat, a te nevedet fogom hajtogatni. „Todd Bowden, igen, így hívják... mióta? Csaknem egy éve. Mindent tudni akart... Minden izgis részletet. Igen, így mondta: „Minden izgis részletet.” - Toddnak elakadt a lélegzete. A bőre szinte átlátszott. Dussander rámosolygott. Ivott egy korty whiskyt. - Azt hiszem, börtönbe dugnak majd. Hívhatják javítóintézetnek vagy nevelőintézetnek biztos ennek is van valami szép kacifántos neve, mint ez a „negyedévi tanulmányi jelentés”... - Elvigyorodott - de nem számít, minek hívják, rács lesz az ablakon. Todd megnyalta a száját. - Azt fogom mondani, hogy hazudik. Azt fogom mondani, hogy csak most jöttem rá. Nekem fognak hinni, nem magának. Jobb, ha ezt nem felejti el. Dussander továbbra is halványan mosolygott. - Mintha azt mondtad volna, hogy az apád mindent kiszed belőled. - Talán nem. - Todd olyan lassan beszélt, mint mikor valaki nem mondja ki rögtön azt, ami eszébe jut. - Most talán nem. Most nem csak annyiról van szó, mintha betörtem volna egy ablakot. Dussander magában összerezzent. Gyanította, hogy a gyerek jól ítéli meg a helyzetet. Ha ilyen sok forog kockán, talán csakugyan meg tudja győzni az apját. Végül is, ha ilyen kellemetlen igazsággal kell szembenézni, melyik szülő nem szeretné, ha meggyőznék? - Talán igen. Talán nem. De mivel fogod magyarázni azokat a könyveket, amelyeket felolvastál a félvak Mr. Denkernek? A szemem már nem a régi, de azért szemüveggel egész jól el tudom olvasni még az apró betűs szövegeket is. Be tudom bizonyítani. - Majd azt mondom, hogy becsapott! - Igazán? És milyen okból dőltél be nekem? - Hát... barátságból. Mert magányos volt. Ez elég közel állt a valósághoz, hogy hihető legyen, gondolta Dussander. És valamikor az elején bevált volna. De mostanra a fiú elnyüvődött; úgy szálazódott szét, mint egy kabát, amely elérte használhatóságának határát. Ha most kint az utcán egy kissrác elsütné a kapszlis pisztolyát, ez a fiú nagyot ugrana és visítana, mint egy lány. - A bizonyítványod is engem igazol - folytatta Dussander. - Nem a Robinson Crusoe az oka, hogy a jegyeid ennyit romlottak, igaz, fiam? - Kussoljon, világos? Csak fogja be a pofáját! - Nem - csóválta meg a fejét Dussander. - Nem fogom be a pofámat. - Cigarettára gyújtott, a gyufát a sütő ajtaján húzta végig. - Addig nem, amíg tudomásul nem veszed az egyszerű igazságot. Együtt keveredtünk bele, együtt úszunk, együtt merülünk el. - Ránézett a bodorodó füstfelhőn át a fiúra, és már nem mosolygott. Öreg, ráncos arca hüllőszerű volt. - Magammal rántalak, fiam. Ezt megígérem. Ha valami is kiderül, akkor minden kiderül. Ezt megígérhetem. Todd dacosan meredt rá, nem válaszolt. - No, mármost - folytatta élénken Dussander, mint aki letudott egy szükséges kellemetlenséget -, az a kérdés, mit kezdjünk ebben a helyzetben? Van valami ötleted? - Ezzel ki lehet javítani a bizonyítványt - mondta Todd, és zubbonya zsebéből elővett egy üveg fedőfestéket. - Bár hogy azzal a kurva levéllel mit tegyünk, azt nem tudom. Dussander helyeslően pillantott a fedőfestékre. Annak idején ő is hamisított jó néhány jelentést. Amikor a számok elérték... Majd messze túlhaladták a képzelet határát. És, ami inkább hasonlított a mostani helyzetre, ott voltak a hadizsákmányleltárok. Hetente ellenőrizte az értéktárgyak ládáit, amelyeket kerekeken guruló páncélszekrényekre emlékeztető, különleges sínautókkal küldtek Berlinbe. Minden láda oldalán volt egy nátronpapír boríték, abban egy hitelesített leltár a láda tartalmából. Ennyi és ennyi gyűrű, nyaklánc, gyöngysor, ennyi gramm arany. De Dussandernek volt egy saját doboza is, amelyben az értéktárgyakat
tartotta. Nem túl nagy értékek, de nem is semmiségek. Jade. Turmalin. Opál. Néhány hibás gyöngy. Ipari gyémánt. Ha megakadt a szeme a Berlinbe induló küldeményben valamin, ami jó befektetésnek látszott, elvette, a helyére tett valamit a saját dobozából, a leltárban pedig fedőfestékkel megváltoztatta a tételt. Egész ügyes hamisítóvá képezte ki magát... olyan képesség volt ez, amelynek nemegyszer vette hasznát a háború után. - Jól van - bólintott. - Ami a másik ügyet illeti... Ismét hintázni kezdett, közben a csészéjéből kortyolgatott. Todd széket húzott az asztalhoz, és dolgozni kezdett a bizonyítványán, amelyet egyetlen szó nélkül fölszedett a padlóról. Dussander látszólagos nyugalma jó hatással volt rá, mert némán dolgozott, elmerülten, lehajtott fejjel, mint bármely amerikai fiú, aki Isten segedelmével szorgoskodik a világ jobbításán, legyen az a munka kukoricatermelés, egy labda elkapása az Ifjúsági Baseball ligában, vagy az osztályzatok meghamisítása a bizonyítványában. Dussander a fiú enyhén napbarnított tarkóját nézte, a haj és a póló kerek kivágása között, majd tekintete a konyhaszekrény legfelső fiókjára vándorolt, ahol a húsvágó késeket tartotta. Egy gyors döfés - tudja, hová kell -, és már el is vágta a fiú gerincvelejét. Örökre befogná a száját. Dussander sajnálkozva mosolygott. Kérdéseket tennének föl, ha a fiú eltűnne. Túlságosan sokat. Néhányat neki is. Még ha nincs is levél semmiféle barátnál, egy alaposabb vizsgálat olyasmiket tárna föl, amiket ő nem engedhet meg magának. Milyen kár. - Itt van ez a French - ütögette meg a levelet. - Szokott a szüléiddel találkozni? - Ez? - Todd megvető éllel ejtette ki a szót. - A papám és a mamám nem jár olyan helyekre, ahová ezt beengedik. - Találkozott velük valaha is a munkája során? Szülői értekezleten? - Nem. Mindig az osztály legjobbjai közé tartoztam. Egészen mostanáig. - Akkor hát mit tud róluk? - kérdezte Dussander, miközben álmatagon meredt a csészéjébe, amely már csaknem kiürült. - Persze rólad tud. Semmi kétség, minden adatod megvan nála, amit fel tud használni. Egészen az óvodai udvaron lezajlott verekedésekig. De róluk mit tud? Todd félretette a tollat és a fedőfestéket. - Hát, tudja a nevüket. Persze. Meg a korukat. Tudja, hogy metodisták vagyunk. Ezt a rovatot nem kell kitölteni, de az öregeim mindig beírják. Nem sokat adunk rá, de Gumi Ed tudja, mik vagyunk. Azt is tudnia kell, hogy az apám mivel foglalkozik; ez is benne van az űrlapokban. Az ilyesmiket minden évben be kell írni. Úgyszólván fix, hogy ez minden. - Tudna róla, ha a szüleidnek problémái akadnának otthon? - Mit akar ezzel mondani? Dussander beledöntötte a whisky utolsó cseppjeit a bögréjébe. - Veszekedés. Verekedés. Apád a díványon alszik. Anyád túl sokat iszik. - A szeme fölvillant. - Erik a válás. - Semmi ilyesmiről nincs szó! Kizárt! - vágott közbe Todd sértődötten. - Sohasem mondtam, hogy ez a helyzet. De azért gondolkodj, fiacskám. Tegyük föl, hogy nálatok „minden gajra ment”, ahogy mondani szokták. Todd komoran meredt rá. - Neked emiatt szoronganod kellene - folytatta Dussander. - Nagyon kellene szoronganod. Elveszítenéd az étvágyadat. Rosszul aludnál. És ami a legszomorúbb, az iskolai munkád is megszenvedné. Nem igaz? A gyermekekre nagyon rossz hatással vannak az otthoni bajok. Megértés villant föl a fiú szemében - megértés és valami tompa hála. Dussander elégedett volt. - Igen, borzasztó szomorúság, ha egy család a szétesés szélén tántorog - mondta fellengzősen Dussander, és ismét töltött magának a whiskyből. Már eléggé berúgott. - A napközben sugárzott televíziós sorozatok is abszolút világosan bizonyítják. Rossz a hangulat. Intrikálnak, hazudoznak. És főleg a szenvedés. A szenvedés, fiam. Neked fogalmad sincs róla, milyen poklon mennek át a szüleid. Annyira lefoglalják őket a gondjaik, hogy kevés idejük
marad a gyermekük gondjaira. Végül is az ő problémái eltörpülnek a sajátjaik mellett, hein? Egy napon, ha a sebek gyógyulni kezdenek, semmi kétség, érdeklődésük a fiuk felé fordul. De most csak annyit tehetnek, hogy a gyermek kedves nagypapáját küldik el Mr. Frenchhez. Todd szeme fokozatosan felragyogott, végül úgy izzott, ami közel járt a lelkesedéshez. - Ez menne - motyogta. - Menne, egen, ez menne, menne... - Hirtelen elhallgatott. A tekintete ismét elsötétült. - Nem, mégsem. Maga nem hasonlít rám, egy fikarcnyit sem. Gumi Ed sohasem hinné el. - Himmel! Gott im Himmel! - kiáltott Dussander. Fölugrott, átment a konyhán (kissé dülöngélve), kinyitotta a pinceajtót, elővett egy újabb üveg Ancient Age-t. Lecsavarta a kupakot, kiadós adagot töltött magának. - Egy ilyen okos fiú hogy lehet ilyen Dummkopf! Mikor néztek ki úgy a nagypapák, mint az unokáik? He? Nekem fehér a hajam. Neked talán fehér? Visszament az asztalhoz, meglepő gyorsasággal kinyújtotta a kezét, belemarkolt Todd szőke hajába, és erősen megrántotta. - Hagyja abba! - reccsent rá Todd, de azért mosolygott egy kicsit. - Mellesleg - ballagott vissza hintaszékéhez Dussander -, szőke vagy és kék szemű. Az én szemem is kék, és mielőtt megőszültem, szőke voltam. Elmesélheted nekem a családod egész történetét. A nagybácsikat, nagynéniket. Beszélhetsz az emberekről, akik együtt dolgoznak az apáddal. Anyád apró hobbijairól. Emlékezni fogok mindenre. Megtanulom, nem felejtem el. Két nap múlva ismét kimegy a fejemből - manapság olyan az emlékezetem, mint a vízzel töltött vászonzacskó -, de amíg kell, emlékezni fogok. - Komoran mosolygott. - A magam idején álltam a sarat Wiesenthallal szemben, és Himmlernek a szemébe is port hintettem. Ha nem tudok becsapni egy amerikai iskolai tanítót, akkor magamra húzom a szemfedőt, és bemászok a síromba. - Talán - mondta Todd lassan, és Dussander látta, hogy máris elfogadta az ötletet. A szeme ragyogott a megkönnyebbüléstől. - Nem, biztosan! - kiáltotta Dussander. Vihogni kezdett, a hintaszék nyikorgott. A fiú meglepetten, kicsit ijedten nézett rá, azután ő is elnevette magát. Felszabadultan nevettek Dussander konyhájában, Dussander a nyitott ablaknál, amelyen át langyos kaliforniai tavaszi szellő lengedezett, Todd a két lábon billegő, hátradöntött konyhai széken. A szék hátsó része így épp nekitámaszkodott a sütő ajtajának, amelynek fehér zománcát Dussander gyufái keresztül-kasul összefirkálták kormos fekete csíkokkal. Gumi Ed French (gúnynevét, mint Todd elmagyarázta Dussandernek, a gumi kalucsniról kapta, amelyet a tornacipőjére húzott esős időben) alacsony emberke volt, aki pózból mindig tornacipőben járt be az iskolába. Úgy vélte, hogy ezzel a leheletnyi nonkonformizmussal elnyeri a gondjaira bízott százhat, tizenkét és tizennégy év közötti gyerek tetszését. Öt pár tornacipője volt, az indigókéktől a hányadék sárgáig terjedő árnyalatokban, és nem sejtette, hogy a háta mögött nemcsak Gumi Ednek, de Surranós Petének, Tornacipős Embernek, esetleg Szaladó Surcis Póknak hívják. Az egyetemen Beszariként volt közismert, és leginkább azt érezte volna megalázónak, ha megtudja, hogy ez a szégyenletes tény is napvilágra került. Ritkán hordott nyakkendőt, jobban kedvelte a garbót. A hatvanas évek közepe óta viselte, amikor David McCallum divatba hozta ezt a ruhadarabot az Ember az U.N.C.L.E.-ből című filmben. Az egyetemen az évfolyamtársai mindig azt mondták, ha meglátták, amint keresztülvág az udvaron: „Na, itt jön Beszari az U.N.C.L.E. pulóverében.” Neveléspszichológiát tanult, és magát tartotta az egyetlen jó oktatási szaktanácsadónak, akivel valaha találkozott. Neki valódi kapcsolata volt a srácokkal. Ő rögtön megtalálta velük a hangot; tudott dumálni a nyelvükön, és némán rokonszenvezett velük, ha ordibáltak és kiverték a huppot. Át tudta élni a zűrjeikét, mert megértette, milyen ciki tizenhárom évesnek lenni, akivel kicsesznek, és aki nem tudja csokorba szedni magát.
Az volt az ábra, hogy rendkívül utált visszaemlékezni a saját tizenhárom éves korára. Feltételezése szerint ez volt a legnagyobb ár, amelyet meg kellett fizetni, ha az ember az ötvenes években nőtt föl. Ez, meg az, hogy Beszari gúnynéven kellett bevonulnia a hatvanas évek szép új világába. Most, amikor Todd Bowden nagyapja belépett az irodába, határozottan becsukva maga mögött az ökörszemüveges ajtót, Gumi Ed tiszteletteljesen fölállt, de mivel tornacipőben volt, attól tartózkodott, hogy az íróasztalt megkerülve üdvözölje az öregembert. Ezek az öreg szivarok időnként nem fogják fel, hogy a tornacipő lélektani segítséget jelent a fiúknál, akiknek gátlásai vannak a tanáraikkal szemben - vagyis hogy némelyik idős ember nem tudja megemészteni,- hogy egy vezető szaktanácsadó tornacipőben jár. Micsoda disztingvált pasi, gondolta Gumi Ed. Gondosan hátrafésült fehér haj. Makulátlanul tiszta mellényes öltöny. Tökéletesen megkötött galambszürke nyakkendő. Bal kezében összetekert fekete esernyőt tartott (odakint a hét vége óta könnyű eső szitált) csaknem katonásan. Néhány évvel korábban Gumi Ed és felesége elmentek egy Dorothy Sayers-bulira, miután előzőleg mindent elolvastak a tiszteletreméltó hölgytől, ami a kezükbe került. Most az jutott eszébe, hogy itt Sayers elmeszüleménye, Lord Peter Wimsey kelt életre. Egy hetvenöt éves Wimsey, évekkel azután, hogy Bunter és Herriet Vane elnyerték, amit érdemeltek. Gondolatban följegyezte, hogy amikor hazamegy, el ne felejtsen beszámolni Sondrának. - Mr. Bowden - szólalt meg tiszteletteljesen, és kezet nyújtott. - Örvendek - mondta Bowden, és megrázta a kezét. Gumi Ed óvakodott erélyesen szilárd szorítással üdvözölni, mint az idelátogató apákat szokta; nyilvánvaló volt az öregfiú óvatos mozgásából, hogy ízületi gyulladásban szenved. - Örvendek, Mr. French - ismételte meg Bowden, és leült, nadrágszárát gondosan felhúzva. A paraplét a két lába közé állította és rátámaszkodott; szakasztott olyan volt, mint egy koros, rendkívül polgáriasodott keselyű, amely éppen Gumi Ed irodájában telepedett le. Alig észlelhető akcentussal ejtette a szavakat, de nem olyan feszesen, mint a brit felsőbb osztályokban, mint amilyen Wimseyé lehetett; darabosabb volt, európaibb. Mindenesetre megdöbbentően hasonlított Toddra. Különösen az orra és a szeme. - Örülök, hogy eljött - mondta Gumi Ed, miközben maga is leült -, noha ilyen esetekben a tanuló apja vagy anyja... Természetesen ez csak a nyitójáték. Csaknem tízéves nevelési tanácsadói pályafutása során megtanulta, hogy amikor nagynéni, nagybácsi vagy nagyszülő bukkan föl egy tanácsadáson, az rendszerint otthoni gondokat jelez, olyanokat, amelyekről okvetlenül kiderül, hogy bennük kell keresni a gyerek problémáinak gyökerét. Gumi Ed megkönnyebbült. Az otthoni gond csúnya dolog, de Todd értelmi képességei mellett még sokkal, de sokkal csúnyább lenne egy masszív kábítószeres utazás. - Igen, természetesen - mondta Bowden, akinek sikerült egyszerre szomorúnak és dühösnek látszania. - A fiam és a felesége kértek meg, hogy jöjjek el és beszéljem meg önnel ezt a sajnálatos esetet, Mr. French. Higgye el, ez egy rendes gyerek. Ez a gond az osztályzatokkal csupán átmeneti. - Nos, mindnyájan ezt reméljük, nem igaz, Mr. Bowden? Gyújtson rá, ha akar. Ezzel megsértjük az iskolai rendtartást, de nem árulom el senkinek. - Köszönöm. Mr. Bowden elővett egy gyűrött csomag Camel cigarettát a belső zsebéből, a szájába tette az utolsó két elgörbült szál egyikét, keresett egy Gyémántkék gyufát, végighúzott egy szálat fekete cipője sarkán, és rágyújtott. Az első szippantás után öregesen, nyálkásan köhécselt, eloltotta a gyufát, a megfeketedett szálat a hamutartóba dobta, amelyet Gumi Ed vett elő. Gumi Ed őszinte bűvölettel figyelte a szertartást, amely csaknem olyan elegáns volt, mint az öregember cipője.
- Hol is kezdjem - szólalt meg Bowden, és bánatosan nézett Gumi Edre a gomolygó cigarettafüstön át. - Hát, tudja - válaszolt előzékenyen Gumi Ed -, maga a tény, hogy ön van itt Todd szülei helyett, máris elmond nekem valamit. - Feltételezem. Nagyon helyes. - Összefonta a két kezét. A Camel a jobb keze gyűrűs- és középső ujja közül meredt elő. Mr. Bowden kihúzta magát, fölszegte az állát. Már-már poroszos, ahogy előrukkol a dolgokkal, gondolta Gumi Ed. Van benne valami, amitől a kölyökkorában látott háborús filmekre kell gondolnia. - A fiamnak és a menyemnek családi gondjai vannak - folytatta Bowden, gondosan tagolva minden szót. - Mondhatnám, meglehetősen komoly problémák. - Öreg, de meghökkentően ragyogó szeme Gumi Edet figyelte, amint kinyitja az asztalközépi itatós-betéten heverő dossziét. Papírlapok voltak benne, de nem túl sok. - Úgy érzi, hogy ezek a gondok összefüggésben vannak Todd iskolai munkájával? Bowden előrehajolt vagy tizenöt centit. Kék szeme egy pillanatra sem engedte el Gumi Ed barna szemét. Súlyos csönd után megszólalt: - Az anyja iszik. Felvette korábbi nyársat nyelt tartását. - Ó - nyögte Gumi Ed. - Igen - bólogatott zordonul Bowden. - A fiú mesélte, hogy hazamenet már kétszer találta a konyhapultra dőlve. Az unokám tudja, hogyan vélekedik a fiam a felesége italozásáról, ezért maga készítette el a vacsoráját, az anyjával meg annyi feketekávét itatott, hogy legalább ébren legyen, amikor Richárd hazajön. - Hát ez baj - mondta Gumi Ed, bár hallott már rosszabbat is, heroinista anyákról, olyan apákról, akik hirtelen a fejükbe vették, hogy nekik a lányukat kell megkettyinteniük... vagy a fiukat. - Nem gondolt rá Mrs. Bowden, hogy szakértő segítségét vegye igénybe a problémája megoldásához? - A fiú igyekezett rábeszélni, hogy ez lenne a legjobb. Azt hiszem, a menyem nagyon szégyelli magát. Ha kapna egy kis időt... - intett a cigarettájával, oszladozó füstkarikát hagyva a levegőben. - Megértett? - Igen, természetesen. - Gumi Ed bólintott, magában megcsodálta a mozdulatot, amelyik ilyen szép füstkarikát kerekített. - A fia...Todd apja... - Ő sem hiba nélkül való - mondta élesen Bowden. - A rengeteg munka, az étkezések, amelyekről távol marad, az éjszakák, amikor hirtelen el kell mennie hazulról... én mondom, Mr. French, a fiam sokkal inkább a munkáját vette feleségül, mint Monicát. Engem úgy neveltek, hogy egy férfinál első a család. Maga talán nem így gondolja? - De még mennyire - helyeselt lelkesen Gumi Ed. Az apja éjjeliőr volt egy nagy Los Angeles-i raktárban, és ő csupán hétvégeken és szünidőkben találkozott a papájával. - Ez a probléma másik oldala - folytatta Bowden. Gumi Ed bólintott és egy pillanatig eltűnődött. - És mi a helyzet a másik fiával, Mr. Bowden? Ööö... - a dossziéba pillantott. - Harolddal. Todd nagybátyjával. - Harry és Deborah most Minnesotában élnek - mondta az igazságnak megfelelően Bowden. - A fiam az ottani orvosi egyetemen van magas beosztásban. Elég nehéz lenne otthagynia, és meglehetősen tisztességtelen dolog lenne ilyesmit kérni tőle - szögezte le erényes ábrázattal. - Harry és a felesége boldog házasságban élnek. - Értem. - Gumi Ed ismét a dossziéba pillantott egy másodpercre, azután becsukta. - Mr. Bowden, méltányolom az őszinteségét. Én is éppilyen őszinte leszek önhöz. - Köszönöm - biccentett mereven Bowden. - Nem tehetünk annyit az illetékességi körünkbe tartozó növendékekért, amennyit szeretnénk. Hatan dolgozunk itt, és mindegyikünknek több mint száz diákja van. Legújabb
kollégám, Hepburn, száztizenöt tanulóval foglalkozik. Manapság, a mi társadalmunkban minden gyereknek szüksége van a segítségre. - Természetesen. - Bowden kíméletlenül elnyomta cigarettáját a hamutartóban, és ismét összekulcsolta a két kezét. - Néha komoly gondokkal kerülünk szembe. Az otthoni környezet és a kábítószerek a leggyakoribbak. Todd legalább nem próbálkozott speeddel, meszkalinnal vagy PCP-vel. - Isten ments! - Néha - folytatta Gumi Ed - egyszerűen semmit sem tehetünk. Lehangoló, de ez az élet. Rendszerint azokat köpi ki elsőnek a gépezet, akikkel itt is gondban vagyunk, az osztály rémeit, a morcos, kommunikációképtelen kölyköket, azokat, akik nem is hajlandóak próbálkozni. Nem többek egy darab hústömegnél, amely arra vár, hogy a rendszer keresztülhajtsa az osztályokon, vagy, hogy elég öreg legyen, amikor szülői engedély nélkül beléphet a hadseregbe, munkát találhat egy kocsi mosóban, esetleg feleségül mehessen a fiújához. Érti? Teljesen őszinte vagyok. A rendszerünk, ahogy mondani szokták, nem teljesen hülye. - Méltányolom az őszinteségét. - Viszont rossz látni, ha a gépezet olyasvalakit kezd bedarálni, mint Todd. Tavalyi munkáját kilencvenkét százalékos eredménnyel végezte, amivel bekerült a kilencvenöt körüliek közé. Különösen jó irodalomból. Komoly képességeket mutatott föl az írás terén, és ez egészen különleges egy olyan nemzedéknél, amely úgy gondolja, hogy a kultúra a tévé előtt kezdődik és a szomszédos mozinál ér véget. Beszéltem azzal a tanárnővel, akinél tavaly fogalmazást tanult. Azt mondta, Todd adta be a legjobb év végi záró dolgozatot, amellyel húszévi pályafutása alatt találkozott. A második világháború alatti német haláltáborokról szólt. Todd volt az egyetlen diák, akinek valaha csillagos ötöst adott. - Olvastam - közölte Bowden. - Igazán szép munka. - Szintén átlagon fölüli képességekről tett tanúságot biológiában és társadalomtudományban, és noha sosem kerül be az évszázad matematikai csodagyerekei közé, minden rendelkezésemre álló adat szerint tisztességgel próbálkozott... az idei évig. Egész mostanáig. Hát ennyi a történet dióhéjban. - Igen. - Pokolian rossz nézni, hogy Todd így halad lefelé a lejtőn, Mr. Bowden. Ami a nyári iskolát illeti... Nos, őszinte leszek. A Todd-féle gyerekeknek az ilyen nyári iskolák többet ártanak, mint használnak. A gimnáziumi nyári iskola általában egy állatkert. Ott van az összes majom és vihogó hiéna, ráadásul egy falka dodó. Nem jó társaság egy olyan gyereknek, mint Todd. - Az biztos. - Akkor hát mindenben egyetértünk, igaz? Javaslom, hogy Mr. és Mrs. Bowden jöjjenek el egy konzultációsorozatra a belvárosi tanácsadó központba. Természetesen mindezt bizalmasan kezeljük. Harry Ackerman, az ottani vezető jó barátom. Nem gondolom, hogy Toddnak kellene fölvetni az ötletet; úgy vélem, ez talán inkább önre vár. - Gumi Ed szélesen elmosolyodott. - Júniusra talán minden visszazökken a régi kerékvágásba. Nem lehetetlen. Ám Bowdent határozottan nyugtalanította az ötlet. - Azt hiszem, megharagudnának a fiúra, ha most tárnám eléjük ezt a javaslatot - mondta. Most nagyon az élükön állnak a dolgok. Bármerre fordulhatnak. A fiú megígérte, hogy keményebben fog tanulni. Nagyon megrémítette a jegyeinek ez a hirtelen romlása. Halványan elmosolyodott. Ed French nem nagyon értette, min mosolyog. - Sokkal jobban, mint gondolná. - De hát...
- És rám is megharagudnának - folytatta gyorsan Bowden. - Isten tudja, mennyire. Monica máris minden lében kanálnak tekint. Igyekszem, hogy ne üssem az orrom a dolgaikba, de hát látja, mi a helyzet. Úgy érzem, legjobb lenne békén hagyni a dolgokat... egyelőre. - Nekem nagy gyakorlatom van az efféle ügyekben - válaszolta Gumi Ed. Összefonta ujjait Todd aktáján, és komolyan nézett az öregemberre. - Tényleg úgy gondolom, hogy itt nagyon helyénvaló lenne a tanácsadás. Megértheti, hogy engem kizárólag annyiban érdekelnek az ön fiának és menyének házassági problémái, amennyiben hatással vannak Toddra... márpedig pillanatnyilag ez a hatás elég erős. - Hadd tegyek egy ellenjavaslatot - felelte Bowden. - Azt hiszem, van valami módszerük, amellyel figyelmeztetik a szülőket a rossz jegyekre? - Igen - helyeselt óvatosan Gumi Ed. - Az Előmeneteli Értékelő Lap - az E-lap. A srácok persze Bukó Zsugának hívják. Csak olyankor kapnak ilyet, ha osztályzataik egy adott időszakban hetvennyolc százalék alá esnek. Más szóval, azoknak a gyerekeknek adunk Elapot, akik egy megadott időszakban ketteseket és egyeseket szednek össze. - Remek - mondta Bowden. - A következőt javaslom: ha a fiú kap egy ilyen lapot... egyetlenegyet - emelte föl egyik göcsörtös ujját -, én magam pendítem meg a fiamnak és a menyemnek a maga tanácsadását. De továbbmegyek. Ha a fiú csak egyetlen Bukó Zsugát kap áprilisban... - Tulajdonképpen májusban adjuk ki őket. - Igen? Hát, ha akkor kap egyet, kezeskedem róla, hogy a fiamék belemennek a tanácsadásba. Aggódnak a fiuk miatt, Mr. French. De mostanában annyira belegubancolódnak a saját ügyeikbe, hogy... - vállat vont. - Megértem. - Úgyhogy ha lehet, addig hagyjuk, hadd oldják meg a problémáikat. Mindenki fűzze be a saját cipőjét... ez az amerikai eljárás, ugye? - Igen, azt hiszem - válaszolta Gumi Ed pillanatnyi gondolkodás... és az órára vetett futó pillantás után, amiből megtudhatta, hogy öt perc múlva újabb megbeszélése kezdődik. - Ezt elfogadom. Fölállt, Bowden szintúgy. Ismét kezet ráztak, Gumi Ed elővigyázatosan, tekintettel az öreg szivar ízületi gyulladására. - Azért őszintén meg kell mondanom, hogy nagyon kevés diák képes tizennyolc hetes lemaradást behozni négy hét alatt. Hatalmas mennyiségű anyagot kell átvennie - hatalmas mennyiségű anyagot. Azt hiszem, igénybe kell majd vennem a kezességét, Mr. Bowden. Az öreg ismét olyan színtelenül, zavarba ejtően mosolygott, és csak annyit mondott: - Igazán? Gumi Edet az egész beszélgetés alatt zavarta valami, de csak egy kávézóban, ebédelés közben esett le a tantusz, több mint egy órával azután, hogy „Lord Peter” távozott, elegánsan, hóna alá szorított esernyővel. Legalább tizenöt, de inkább húsz percig beszélgettek Todd nagyapjával, és nem emlékezett rá, hogy az öregember csak egyszer is nevén nevezte volna unokáját. Todd lélekszakadva tekert fölfelé Dussander betonösvényén, majd kitámasztotta a bicajt. A tanítás alig tizenöt perce ért véget. Egy szökkenéssel vette a lépcsőt, bement a kulcsával, és a folyosón át meg sem állt a napsütötte konyháig. Arcán a remény napsugara borús fellegekkel keveredett. Egy darabig csak állt a konyhaajtóban, görcsbe rándult gyomorral és hangszalagokkal, Dussanderre bámult, aki ölében whiskys bögréjével ringatózott a hintaszékben. Még mindig a legjobb ruháját viselte, noha nyakkendője bogját öt centire meglazította, ingének legfelső gombját pedig kigombolta. Kifejezéstelenül nézett Toddra, szemhéja félig eltakarta hüllőszerű pillantását. - Nos? - nyögte ki végül Todd.
Dussander még egy pillanatig hagyta kínlódni, de ez a pillanat Toddnak fölért tíz évvel. Azután óvatosan letette bögréjét az asztalra az Ancient Age palackja mellé, és megszólalt: - A bolond mindent elhitt. Todd megkönnyebbülésében hörgő sóhajjal engedte ki a tüdejében rekedt levegőt. Mielőtt ismét beszívta volna, Dussander folytatta: - Azt akarta, hogy szegény, zaklatott szüleid járjanak el a belvárosba tanácsadásra egy barátjához. Kimondottan ragaszkodott hozzá. - Jézus! És maga... Maga mit... Hogy intézte el? - Gyorsan végiggondoltam a dolgot - válaszolta Dussander. - Egyik erősségem, hogy nehéz helyzetekben tudok rögtönözni, mint a kislány Saki történetében. Megígértem, hogy a szüleid elmennek a tanácsadásra, amennyiben egyetlen Bukó Zsugát is kapsz májusban. A vér kifutott Todd arcából. - Mit csinált? - Majdnem visított. - Máris fát kaptam két algebra röpdogára és egy történelmi tesztre, mióta megkezdődött ez a negyedév! - Belépett a konyhába, sápadt arca egyre fényesebben ragyogott az izzadságtól. - Ma délután is írtunk egy francia röpdolit, és azt is elszúrtam... Jól tudom! Csak arra tudtam gondolni, sikerül-e elintéznie azt a nyamvadt Gumi Edet! Hát jól elintézte! - összegezte keserűen. - Hogy egyetlen Bukó Zsugát se? Valószínűleg öt vagy hat lesz belőle. - Ez volt a legtöbb, amit el tudtam érni, anélkül, hogy fölkeltettem volna a gyanúját válaszolta Dussander. - Ez a French, akármilyen hülye is, csak a dolgát végzi. Most pedig te is ezt fogod csinálni. - Ezt hogy érti? - kérdezte durcásan Todd csúnya, dúlt arccal. Dolgozni fogsz. A következő négy hétben keményebben fogsz dolgozni, mint bármikor életedben. Továbbá hétfőn odamész minden tanárodhoz, és bocsánatot kérsz eddig mutatott szerény-teljesítményedért. Továbbá... - Ez lehetetlen! - vágott közbe Todd. - Maga ezt nem érti! Egyszerűen lehetetlen. Legalább öt, héttel le vagyok maradva természettudományokban és történelemben. Algebrában inkább tíz héttel. - Nem számít - felelte Dussander. Még egy lós whiskyt töltött magának. - Most azt hiszi, hogy nagyon okos, mi? - ordított rá Todd. - Hát nekem ne parancsolgasson! Az az idő régen elmúlt, amikor maga parancsokat osztogathatott! Felfogta? - Hirtelen leeresztette a hangját. - A leggyilkosabb dolog, ami most itt van a házban, a rovarirtó! Maga csak egy kipurcant vénember, aki záptojásszagúkat fingik! Fogadok, hogy még be is hugyozik az ágyába! - Ide figyelj, taknyos - mondta halkan Dussander. Todd dühösen felkapta a fejét. - Tegnapig - fogalmazott gondosan Dussander - lehetséges volt, épp csak lehetséges volt, hogy följelents, és te magad tisztán kerülj ki a dologból. Kétlem ugyan, hogy jelenlegi idegállapotodban képes lennél rá, de nem számít. Pusztán technikailag nem volt kizárt. De most megváltoztak a dolgok. Ma eljátszottam a nagyapádat, Victor Bowdent. Senkinek sem lesz a leghalványabb kétsége sem, hogy ezt a te... Mi is a megfelelő szó?... Hallgatólagos beleegyezéseddel tettem. Ha ez kiderül, fiam, akkor feketébb leszel, mint bármikor. És nem tudsz mivel védekezni. Ma gondoskodtam róla. - Azt akarom... - Azt akarod! Azt akarod! - mennydörgött Dussander. - Nem érdekel, mit akarsz, az akarásaidtól hányni tudnék, a te akaratod nem több mint egy rakás kutyaszar a kanálisban! Én csak annyit akarok, hogy közöld velem, felfogtad-e, milyen helyzetbe kerültünk? - Felfogtam - motyogta Todd. Keze görcsösen ökölbe szorult, miközben Dussander ordított - nem szokott hozzá, hogy ordítozzanak vele. Most szétnyitotta ujjait, és tompán bámulta tenyerében a vérző félholdakat. Még csúnyább is lehetett volna, ha az utóbbi négy hónapban nem kezdi rágni a körmét.
- Jól van. Akkor szépen bocsánatot kérsz és tanulni fogsz. A szabad idődben az iskolában tanulni fogsz. Az ebédidőt áttanulod. Az iskola után ide jössz és tanulni fogsz, a hétvégeken ide jössz, és még többet fogsz tanulni. - Nem itt - vágott közbe gyorsan Todd. - Otthon. - Nem. Otthon csak piszmognál és álmodoznál, ahogy eddig tetted. Ha itt vagy, akkor ideállhatok mögéd, ha kell, és ellenőrizhetlek. Ily módon a saját érdekeimet is védem. Kikérdezlek. Felmondatom a leckédet. - Ha nem akarok idejönni, akkor nem kényszeríthet! Dussander ivott. - Ez igaz. Akkor a dolgok mennek u maguk útján. Megbuksz. Ez a nevelési szakértő, ez u French elvárja, hogy szavamnak álljak. Ha nem telizem, akkor fölhívja a szüléidet. Ők majd rájönnek, hogy a kedves Mr. Denker a kérésedre eljátszotta a nagyapádat. Rájönnek, hogy meghamisítottad az osztályzataidat. Azután... - Fogja már be! Jövök. - Már itt is vagy. Kezdd az algebrával. - Na, ne! Péntek délután van! - Mostantól minden délután tanulni fogsz - válaszolta halkan Dussander. - Kezdd az algebrával. Todd rámeredt - csak egy pillanatra, mielőtt lesütötte a szemét, és előkotorta táskájából az algebrakönyvét -, ám Dussander meglátta a szemében a gyilkosságot. Nem az óhajt: a tettet. Évek óta nem látta ezt a sötét, izzó, latolgató pillantást, de az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Nyilván ezt látta volna a magáéban is, ha van kéznél egy tükör azon a napon, amikor a fiú fehér, védtelen tarkóját mustrálta. Vigyáznom kell magamra, gondolta kissé meghökkenten. Aki ezt alábecsüli, a nyakát kockáztatja. Itta a whiskyjét, ringatózott, és figyelte, ahogy a fiú tanul. Majdnem öt óra volt, mire Todd hazakerekezett. Teljesen kikészült, maga alatt volt, a szeme égett, még dühöngeni se bírt. Valahányszor a tekintete elkódorgott a nyomtatott oldalról - a halmazok, részhalmazok, egymáshoz rendelt párok, kartéziánus koordináták rohadt hülye világától -, felcsattant Dussander éles, vénemberes hangja. Máskülönben egyfolytában hallgatott... csak a papucsa csoszogott őrjítőn, és a hintaszék nyikorgott. Úgy ült ott, mint egy keselyű, aki azt várja, hogy áldozata kilehelje a lelkét. Miért is keveredett ebbe? Hogy keveredett ebbe? Hatalmas zűr, egyetlen borzasztó zűr volt az egész. Valamennyit haladt ezen a délutánon - a halmazelmélet néhány eleme, amelyből egy kukkot sem értett a karácsonyi szünet előtt, csaknem hallható kattanással ugrott a helyére -, de nem tudta elképzelni, hogy annyit fölszedhessen, amiből legalább egy hármast sikerüljön összeszednie a jövő heti algebradolgozatra. Négy hét, aztán vége a világnak. A sarkon meglátott egy kékszajkót; lassan tátogó csőrrel feküdt a járdán, és hiábavaló erőfeszítéseket tett, hogy lábra álljon és elszökdécseljen. Az egyik szárnya eltört. Nyilván egy arra járó autó ütötte el, majd felpöccintette a járdára. Egyik gyöngyszeme fölnézett a fiúra. Todd hosszan bámulta, lazán markolva biciklije kormányát. A nappal melege elillant, s csaknem csípős hideg lett az idő. A haverjai nyilván a Diófa utcai baseballpályán idétlenkedték el a délutánt. Ez volt az az évszak, amikor az ember elkezd készülni a baseballszezonra. Pletykálták, hogy ebben az évben az ő ifi csapatukat akarják kiemelni a nem hivatalos városi ligába; akadt néhány papa, aki elég lelkes volt, hogy elkísérje őket a meccsekre. Todd természetesen dobó lesz. Ő volt a gyerekliga dobósztárja, amíg tavaly bele nem nőtt az ifi csapatba. Dobó lett volna. Most mi lesz? Nemet kell mondania nekik. Azt kell mondania nekik: Srácok, összejöttem ezzel a háborús bűnössel. Elkaptam a golyóit, azután - haha, ettől eldobjátok magatokat, srácok - rájöttem, hogy ő is éppen úgy szorítja az enyémeket. Kezdtem furákat álmodni és
hideget verejtékezni. Az osztályzataim gajra mentek, de áthamisítottam őket a bizonyítványban, hogy az ősök ne fúrják ki, most pedig, életemben először, ugyancsak neki kell feküdnöm a könyveimnek. Nem is attól félek, hogy lebukom. A javítótól félek. Ezért nem játszhatok veletek az idén, srácok. Tudjátok, hogy van ez, srácok. Színtelen mosoly jelent meg a száján, sokkal inkább emlékeztetett a Dussanderére, mint a saját régi vigyorára. Nem volt benne ragyogás, csak árnyék. Nem volt benne vidámság, sem önbizalom. Csupán annyit közölt: Tudjátok, hogy van ez, srácok. Különös lassúsággal átgurította a szajkón a biciklit, hallotta a tollak újságpapír-zizzenését, az összezúzódó parányi, üreges csontok roppanását. Visszatolatott, ismét átment rajta. A madár még mindig verdesett. Todd megint ráhajtott, az első kerékre tapadt egyetlen szál véres toll hol fent volt, hol lent. A szajkó már nem mozgott, feldobta a talpát, kinyiffant, eltávozott az ég hatalmas madárházába, de Todd csak gurult előre-hátra a szétmállott testen. Majdnem öt percig csinálta ezt, és közben egyfolytában színtelenül mosolygott. Tudjátok, hogy van ez, srácok. 10. 1975. április. Dave Klingerman kisietett a szélesen mosolygó öregemberhez, aki félúton állt a sintértelep ösvényén. Úgy tűnt, fikarcnyit sem zavarja a levegőt betöltő eszeveszett ugatás, a szőr- és vizeletszag, sem az, hogy a százféle kóbor eb ide-oda rohangál a ketrecben, és nyüszítvevonítva felugrál a hálóra. Klingerman igazi kutyabarátnak saccolta az öreg, fatert. Kellemesen, megnyerőén mosolygott. Óvatosan odanyújtotta dagadt, ízületi gyulladástól bütykös kezét, és Klingerman ugyanolyan óvatosan megrázta. - Üdvözlöm, uram! - mondta. - Nagy a lárma, mi? - Nem zavar - felelte az öreg. - Egyáltalán nem. A nevem Arthur Denker. - Klingerman. Dave Klingerman. - Örvendek, uram. Olvastam az újságban - nem is hittem a szememnek -, hogy maga itt kutyákat ajándékoz. Talán félreértettem valamit. Igen, biztos, hogy félreértettem. - Nem, mi itt tényleg ajándékozunk - válaszolta Dave. - Ha nem tennénk, el kéne pusztítani őket. Az állam hatvan napot ad rá. Szégyen, gyalázat! Jöjjön be az irodába. Ott halkabb. És a szag is kellemesebb. Az irodában Dave végighallgatott egy ismerős (mindazonáltal megható) történetet: Arthur Denker a hetvenes éveiben járt. A felesége halála után költözött Kaliforniába. Nem gazdag, de beosztással megvan valahogy. Magányosan. Egyetlen barátja a fiú, aki néha eljárogat hozzá felolvasni. Németországban volt egy szépséges bernáthegyije. Most Santo Donatóban elég rendes méretű hátsó udvar is tartozik a házához. Kerítéssel. És olvasta az újságban... nem lehetne, hogy... - Hát bernáthegyink egy sincs - közölte Dave. - Azok gyorsan elkelnek, mert jól megvannak a gyerekekkel... - Ó, megértem! Én nem arra gondoltam... - ...viszont van egy növendék juhászkutyám. Mit szólna hozzá? Mr. Denker szeme fölragyogott, mintha mindjárt elsírná magát. - Tökéletes! - mondta. - Az tökéletes lenne. - Az állat maga ingyen van, de pár más dologért fizetni kell. Oltás veszettség és szopornyica ellen. Ebtartási engedély. Ez felmegy huszonöt dolcsira, de az állam állja a felét, ha elmúlt hatvanöt. A kaliforniai Arany Ősz keretében. - Arany Ősz... én is ehhez tartozom? - kérdezte Mr. Denker, és elnevette magát. Dave-et egy pillanatra - pár ez elég hülyeség - kilelte a hideg. - Öö... asszem, uram.
- Hát ez nagyon ésszerű. - Mi is fixen így gondoljuk. Ugyanez a kutya egy Állatkereskedésben százhuszonöt dollárt kóstálna. Az emberek mégis oda mennek és nem ide. Egy rahedli papírért fizetnek, nem a kutyáért. - Megcsóválta a lejét. - Ha tudnák, mennyi klassz állatot hajítanak ki minden évben. - És ha nem találnak nekik megfelelő otthont hatvan napon belül, akkor megsemmisítik az állatokat? - Igen, elaltatjuk őket. - Elaltat...? Ne haragudjon, az angolságom... - Tanácsi utasítás - mondta Dave. - Nem rohangálhatnak kutyafalkák az utcákon. - Lelövik őket. - Nem, gázt adunk nekik. Nagyon humánus. Nem éreznek semmit. - Nem - bólintott Mr. Denker. - Ebben egészen biztos vagyok. Algebraórán Todd a második sor negyedik padjában ült. Igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, amíg Mr. Storrman kiosztotta a dolgozatokat, de tövig rágott körmei ismét a tenyerét vájkálták, és egész teste fürdött a lomhán csordogáló, csípős verejtékben. Ne reménykedj. Ne légy akkora tökfej. Kizárt, hogy sikerült. Tudod, hogy nem sikerült. Ennek ellenére sem tudta kioltani a bolond reménységet. Hetek óta ez volt az első matekdolgozat, ami nem olyannak látszott, mintha kínaiul lenne. Biztosra vette, hogy idegessége (idegesség?, nem, nevezd csak a nevén, leplezetlen rettegésnek) miatt nem szerepelt valami jól, de talán... szóval, ha bárki más lenne és nem Storrman, akinek kő van a szíve helyén... ELÉG!, parancsolta magának, és egy pillanatig, egy dermesztően szörnyű pillanatig meg volt győződve róla, hogy hangosan belekiáltotta a szót az osztályba. Elhasaltál, tudod, hogy igen, ezen az égvilágon semmi sem változtathat. Storrman kifejezéstelen arccal odaadta a papírját és továbbment. Todd háttal fölfelé letette a monogramokkal televésett padra. Egy pillanatig úgy tűnt, még ahhoz sem lesz akaratereje, hogy megfordítsa és megnézze. Végül olyan görcsös sietséggel kapta föl, hogy a tesztlap elszakadt. Szájpadlásához tapadt nyelvvel nézett rá, és egy pillanatra mintha megállt volna a szíve. A lap tetején bekarikázva a 83-as szám. Alatta az osztályzat: négyes fölé. A jegy alatt kurta minősítés: Jól haladsz! Azt hiszem, ez nekem kétszer akkora megkönnyebbülés, mint neked. Gondosan nézd át a hibákat. Legalább három hiba sokkal inkább számolási, mint elméleti. Ismét verni kezdett a szíve, háromszoros sebességgel. Végigsöpört rajta a megkönnyebbülés, de nem hűtötte le - forró, bonyolult, furcsa érzés volt. Lehunyta a szemét, nem hallotta az osztály zsongását a dolgozat fölött, az előre kiszámítható, kezdődő küzdelmet egy-egy külön pontért. Todd a szemhéja mögötti vörösséget figyelte. Szívverésének, a vér áramlásának ritmusára lüktetett. Ebben a pillanatban jobban gyűlölte Dussandert, mint valaha. Ökölbe szorította a kezét, és csak azt kívánta, kívánta, kívánta, bárcsak benne lenne Dussander ráncos csirkenyaka! Dick és Monica Bowden egyforma ágyban aludtak, a kettőt éjjeliszekrény választotta el. Az éjjeliszekrényen csinos Tiffany lámpautánzat állt. Szobájuk valódi vörösfenyőből készült, a falakat könyvek borították otthonosan, sorokban. A szoba túlsó végében két elefántcsont könyvtámasz között (hátsó lábukra ágaskodó elefántbikákat ábrázoltak) kerekded Sony tévé állt. Dick fülhallgatóval nézte Johnny Carsont, miközben Monica Michael Crichton új regényét olvasta, amelyet aznap hozott a könyvklubból. - Dick! - Monica jelzőt tett a Crichtonba (az volt ráírva, hogy ITT ALUDTAM EL), és becsukta. A tévében Buddy Hackett éppen mindenkit megvert. Dick mosolygott. - Dick! - mondta hangosabban az asszony. A férfi levette a fülhallgatót. - Tessék? - Gondolod, hogy Todd-dal minden rendben?
Férje egy pillanatig elkomorodva nézte, azután kissé megcsóválta a fejét. - Je ne comprends pas, chérie. - Bikkfanyelvű francia kiejtése állandó tréfálkozás tárgya volt közöttük. Amikor bukásra állt franciából, az apja plusz kétszáz dollárt küldött neki, hogy keressen magának korrepetitort. Az egyetem faliújságjára tűzködött papírlapok közül találomra választotta ki Monica Darrow-t. Karácsonyra a lány már a brosstűjét viselte... Ő pedig négyesre ment át a franciavizsgán. - Hát... lefogyott. - Az biztos, hogy elég véznának tűnik - helyeselt Dick. Az ölébe fektette a fülhallgatót. A szerkezet apró, nyüszögő hangokat hallatott. - Növésben van, Monica. - Máris? - kérdezte az asszony bizonytalanul. Bowden elnevette magát. - Máris. Én kamasz koromban tizennyolc centit nőttem tizenkét évesen, úgy lettem százötven centis csipiszből az a gyönyörű, száznyolcvanhárom centis izomtömeg, akit ma itt látsz magad előtt. Amikor tizennégy éves voltam, az anyám azt mondta, hogy éjszakánként hallja, amint növök. - Szerencse, hogy nem mindenütt nőttél ilyen ütemben. - Attól függ, hogyan használod. - Például ma éjszaka? - Ezek a némberek egyre szemtelenebbek lesznek - jegyezte meg Dick Bowden, és keresztülhajította a szobán a fülhallgatót. Később, amikor már éppen elalvóban volt, ismét megszólalt az asszony: - Dick, rosszakat is álmodik. - Lidércnyomás? - motyogta Bowden. - Lidércnyomás. Kétszer-háromszor hallottam, hogy nyöszörög álmában, amikor éjszaka leosontam a földszinti fürdőszobába. Nem akartam fölébreszteni. Butaság, de nagyanyám mindig azt mondta, hogy meg is bolondíthatsz egy embert, ha a rossz álom közepén felriasztod. - Ugye, az a polyák volt? - A polyák, igen, a polyák. Kedves vagy! - Tudod, hogy értem. Miért nem a fönti slózit használod? - Azt két éve maga szerelte fel. - Tudod, hogy mindig fölébreszt, ha lehúzom - válaszolta Monica. - Hát akkor ne húzd le. - Dick, az ocsmányság. A férfi sóhajtott. - Néha, mikor bemegyek hozzá, izzad. A lepedő nedves. Bowden elvigyorodott a sötétben. - Lefogadtam volna. - Mi az, hogy... ó! - Könnyedén meglegyintette. - Ez is ocsmányság. Mellesleg még csak tizenhárom éves. - A jövő hónapban tizennégy. Nem túl fiatal. Egy kicsit korai, de azért nem túl fiatal hozzá. - Te mennyi idős voltál? - Tizennégy vagy tizenöt. Nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy amikor fölébredtem, azt gondoltam, meghaltam és a mennyekbe jutottam. - De idősebb voltál, mint most Todd. - Manapság minden hamarabb történik. A tej lehet az oka... Vagy a fluoridok. Tudod, hogy intimbetét automatákat kellett beépítenünk annak az iskolának a női vécéjébe, amelyet tavaly húztunk föl Jackson Parkban? Pedig az általános iskola. Az átlagos hatodikos tizenegy éves. Nálad mikor kezdődött? - Nem emlékszem - válaszolta az asszony. - Csak annyit tudok, hogy Todd álmai nem úgy hangzanak, mintha... mintha meghalt és a mennybe jutott volna. - Őt kérdezted? - Egyszer. Hat, héttel ezelőtt. Te golfozni mentél azzal a szörnyű Érnie Jacobsszal.
- Az a szörnyű Érnie Jacobs 1977-re bevesz teljes jogú társnak, ha addig nem izéli halálra magát azon a kanárisárga titkárnőjén. Mellesleg mindig tejel a zöldeknek. Mit mondott Todd? - Hogy nem emlékszik. De valahogy... árnyék futott át az arcán. Azt hiszem, emlékezett. - Monica, én nem emlékszem mindenre gyönyörű, rég halott ifjúságomból, de arra az egyre igen, hogy az ilyen nedves álmaim nem mindig voltak kellemesek. Sőt lehettek éppen kellemetlenek is. - Hogyhogy? - A bűntudat miatt. Mindenféle bűntudat miatt. Némelyik talán még a babakorból maradt, amikor félreérthetetlenül világossá tették számára, hogy ágyba nedvesíteni csúnya dolog. Azután itt ez a szex. Ki tudja, mi okoz nedves álmot? Tapizás a buszon? Vagy benéz egy lány szoknyája alá az iskolában? Nem tudom. Az egyetlen, amire igazán emlékszem, az, hogy elmentem az YMCA uszodájába, és mikor a vízbe ugrottam, elveszítettem a fürdőnadrágomat. - Lecsúszott? - kacarászott egy kicsit Monica. - Igen. Ezért, ha a gyerek nem akar mesélni az efféle gondjairól, akkor ne erőltesd. - Az égvilágon mindent elkövettünk, hogy fölösleges bűntudat nélkül neveljük föl. - Ezt nem kerülheted ki. Hazahozza az iskolából, mint a náthát, amelyet elsőben szedett föl. A barátaitól, vagy a módból, ahogy a tanárai kerülni igyekeznek bizonyos témákat. Valószínűleg még a tulajdon papámtól is. „Ne nyúlj hozzá éjszaka, Todd, különben a kezed kiszőrösödik, megvakulsz, elveszíted az emlékezőtehetségedet, és egy idő után megfeketedik és lerothad. Úgyhogy vigyázz, Todd.” - Dick Bowden! A papád soha... - Hogy nem? De mennyire, hogy igen! Éppen úgy, ahogy neked mondta a te polyák nagyanyád, hogy az őrületbe kergethetsz valakit, ha felébreszted a rossz álomból. Arra is mindig figyelmeztetett, hogy töröljem le a deszkát a nyilvános vécén, mielőtt leülnék, így nem kerülök érintkezésbe „mások csíráival”. Gondolom, a szifiliszre célzott. Lefogadom, hogy te is hallottál ilyesmit a nagyanyádtól. - Nem, az anyámtól - felelte szórakozottan Monica. - És azt is ő mondta, hogy mindig húzzam le a vécét. Ezért járok a földszintre. - Akkor is fölébredek - motyogta Dick. - Tessék? - Semmi. Ez alkalommal már túlsodródott az álom küszöbén, amikor a felesége újra kimondta a nevét. - Mi? - kérdezte kicsit türelmetlenül. - Nem gondolod... ó, semmi. Aludj csak tovább. - Nem, csak folytasd, fejezd be. Fent vagyok. Mit nem gondolok? - Az az öregember, Mr. Denker. Nem gondolod, hogy Todd túl sokat jár hozzá? Talán ő... ó, nem is tudom... mindenféle történetekkel tömi Todd fejét? - Igazi kemény horrorral - bólintott Dick. - Mint amilyen az a nap volt, amikor az esseni motorgyár nem teljesítette a termelési átlagot. - Vihogott. - Csak egy ötlet volt - válaszolta Monica kissé mereven. A lepedő surrogott, ahogy elfordult. - Sajnálom, hogy fölébresztettelek. Bowden a felesége meztelen vállára tette a kezét. - Mondok valamit, kicsim. - Egy pillanatra elhallgatott, majd nagyon gondosan megválogatta a szavait. - Néha magam is aggódom Todd miatt. Nem ugyanazért, mint te, de akkor is. - Te miért? - fordult vissza az asszony.
- Nos, én egészen másképpen nőttem föl, mint ő. A papámnak volt egy boltja. Mindenki úgy hívta, hogy Zöldséges Vic. Volt egy füzete, amelybe az adósai nevét és a tartozások összegét jegyezte föl. Tudod, hogy hívta? - Nem. - Dick ritkán mesélt a kamaszkoráról; Monica mindig úgy gondolta, talán azért, mert nem volt benne sok öröme. Úgyhogy most nagyon figyelt. - A Bal Kéz könyvének hívta. Azt mondta, a jobb kéz foglalkozik az üzlettel, és sohasem szabad megtudnia, mit művel a bal. Azt mondta, ha a jobb kéz mégis megtudná, fogna egy húsklopfolót, és laposra verné vele a balt. - Ezt sohase mesélted. - Hát, amikor összeházasodtunk, nem nagyon szerettem az öreget, és” az az igazság, hogy többnyire most se szeretem. Nem tudtam megérteni, miért kell nekem a turkálóból vett nadrágban járnom, holott Mrs. Mazursky mindig kap hitelbe sonkát ugyanarra az ócska mesére, hogy a férje a következő héten ismét munkába áll. Az egyetlen munka, amit az a rohadék iszákos Bili Mazursky valaha végzett, az volt, hogy jól belekapaszkodott a tizenkét centes borosüvegbe, nehogy elrepüljön. Akkortájt az volt minden vágyam, hogy elkerülhessek arról a fertályról, minél messzebb a fater életétől. Ezért jól tanultam, olyan sportokat űztem, amelyek nem érdekeltek, és leakasztottam egy ösztöndíjat az UCLA-ra. Nagyon ráhajtottam, hogy mindig benne legyek az első tíz százalékban, mert az egyetlen Bal Kéz könyvében, amely az akkori háború idején, az egyetemeken létezett, csak a sorállományú behívót kapott bakák szerepeltek. A papám küldött pénzt a tankönyveimre, de ezen felül csak akkor kaptam tőle, amikor pánikba esve megírtam, hogy el fognak húzni franciából. Akkor ismertelek meg téged. Csak később tudtam meg az ugyanabban a háztömbben lakó Mr. Hallecktől, hogy a papám jelzálogot vett föl az autójára, hogy összevakarhassa azt a kétszáz zöld hasút. Most pedig itt vagy nekem te, és itt van nekünk Todd. Mindig az volt a véleményem, hogy klassz fiam van, mindig azon igyekeztem, hogy mindent megkapjon, amire csak szüksége van... mindent, ami hozzásegíti, hogy rendes felnőtt váljék belőle. Csak nevettem az olyan ócska közhelyeken, hogy a férfi azt akarja, hogy a fia különb legyen nála, de ahogy öregszem, egyre kevésbé tűnik mulatságosnak, viszont egyre igazabbnak érzem. Én sohasem akartam, hogy Todd a turkálóból kapjon nadrágot, csak azért, mert valami szesznyák felesége hitelbe vásárolja a sonkát. Érted? - Persze - válaszolta az asszony halkan. - Később, tíz évvel ezelőtt, éppen mielőtt az öregem végül belefáradt a városszépítőkkel vívott küzdelembe és visszavonult, kisebb szélütés érte. Tíz napig volt kórházban. A szomszédság pedig, a niggerek, a fritzek, még néhány zsidrák is, akik 1955 felé kezdtek odaköltözni... kifizették a számláit. Minden egyes rohadt centet. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Még a boltot is nyitva tartották. Fiona Castellano összeszedte néhány barátnőjét, akik épp munkanélküliek voltak, és felváltva szolgáltak ki. Amikor az öregem hazament, a könyvekben nem volt egy fillér hiány sem. - Tyű - mondta nagyon halkan Monica. - Tudod, mit mondott? Az az én öregem? Mindig rettegett az öregedéstől, hogy majd mindene fáj, félni fog és magára marad. Vagy kórházba kell mennie, és nem győzi pénzzel. Hogy meghal. Azt mondta, a rohama után nem félt többé. Azt mondta, jól fog meghalni. „Úgy érted, boldogan halsz meg, papa?” - kérdeztem. „Nem - válaszolta. - Nem hinném, hogy lenne, aki boldogan hal meg, Dickie.” Mindig Dickie-nek szólított, ma is így hív, azt hiszem, ez a másik, amit sose fogok tudni, megszeretni. Azt mondta, nem hiszi, hogy bárki is boldogan halhatna meg, de azért jól még lehet meghalni. Ez mély benyomást tett rám. Hosszan, töprengve hallgatott.
- Az utolsó öt-hat évben bizonyos mértékig sikerült belelátnom az öregbe. Talán azért, mert San Remó-ban él, nem a nyakamon. Kezdem azt hinni, hogy az a Bal Kéz könyve nem is volt olyan rossz ötlet. Ez akkor volt, amikor elkezdtem Todd miatt aggódni. Folyton el akartam mondani neki, hogy talán több is van az életben annál, mint hogy el tudlak vinni benneteket egy hónapra Hawaiiba, vagy, hogy olyan nadrágot vásárolhatok neki, aminek a turkálói holmikkal, ellentétben nincs naftalinszaga a molyirtótól. Csak soha nem bírtam rájönni, hogy kezdjek bele. Bár talán anélkül is tudja. És ez egy csomó terhet levesz a vállamról. - Arra gondolsz, hogy felolvas Mr. Denkernek? - Igen. Nem kap érte semmit. Denker nem tud fizetni neki. Itt van ez az öreg, ezer mérföldre a még élő barátaitól, rokonaitól, itt van ez a vénember, akivel mindaz megesett, amitől az apám félt. És itt van Todd. - Én ezt még sohasem gondoltam el így. - Észrevetted, hogyan viselkedik Todd, ha szóba hozod az öregembert? - Nagyon elcsöndesedik. - Persze. Elhallgat, zavart lesz, mintha valami csúnyaságot művelt volna. Pont, mint a papám viselkedett, amikor valaki hálálkodni próbált a kapott hitelért. Mi vagyunk Todd jobb keze. Én, te, a dolgok - a ház, a síelések Tahoe-ban, a Thunderbird a garázsban, a színes tévéje. Mindez a jobb kéz. És ő nem akarja, hogy lássuk, mit művel a bal keze. - Nem gondolod, hogy túlságosan sokat jár Denkerhez? - Drágám, nézd meg az osztályzatait! Ha azok romlanának, én lennék az első, aki azt mondanám, ami sok, az sok, nem szabad túlzásba esni. A problémák mindig az osztályzatokban jelentkeznek először. Milyenek a jegyei? - Jók, mint mindig, leszámítva az első negyedévi kis megbicsaklást. - Akkor miről beszélünk? Ide figyelj, kicsim, nekem kilenckor értekezletem van. Ha nem alszom valamennyit, akkor össze fogok csuklani. - Persze, aludj csak - válaszolta Monica elnézően, és amikor a férfi elfordult, könnyed csókot lehelt a lapockájára. - Szeretlek. - Én is - felelte megnyugtatóan Bowden, majd behunyta a szemét. - Minden rendben, Monica. Túlságosan sokat aggodalmaskodsz. - Tudom. Jó éjszakát. Elaludtak. - Ne bámulj ki az ablakon! - mondta Dussander. - Nincs odakint semmi érdekes. Todd dacosan nézett rá. Az asztalon ott hevert a nyitott történelemkönyv. Egy színes nyomat Teddy Rooseveltet ábrázolta, amint átvág a San Juan-hegyen. Tehetetlen kubaiak hullottak lova patái alatt. Teddy arcán széles amerikai vigyor ült, annak az embernek a vigyora, aki tudja, hogy van Isten az égben, és egyébként minden a legnagyobb rendben. Todd Bowden nem vigyorgott. - Olyan, mint egy rabszolgatartó, tudja? - kérdezte. - Szeretek szabad ember lenni - válaszolta Dussander. - Tanulj. - Kapja be a faszom! - Nekem sráckoromban - mondta Dussander - lúgos szappannal kellett volna kimosnom a számat, ha ilyesmit kiejtek rajta. - Változnak az idők. - Igazán? - Az öregember belekortyolt a whiskyjébe. - Tanulj. Todd rámeredt. - Maga egy rohadt flúgos, tudja?! - Tanulj. - Pofa be! - Összecsapta a könyvet. Akkorát szólt Dussander konyhájában, mint egy puskalövés. - Sose érem utol magam! A dolgozatig semmiképpen. Még ötven oldal van ebből a szarból egész az első világháborúig. Holnap a kettes tanteremben csinálok egy puskát. - Nem csinálsz! - reccsent rá Dussander. - Miért nem? Ki fogja megakadályozni? Talán maga?
- Fiam, te még most sem fogod föl, milyen szabályok szerint játszunk. Azt hiszed, én élvezem, hogy állandóan a könyveidbe kell nyomnom a taknyos orrodat? - Hangja csikorogva, követelőn, parancsolón emelkedett. - Gondolod, hogy élvezettel hallgatom a hisztizésedet, dedós káromkodásaidat? „Kapja be a faszom” - utánozta kegyetlenül, éles fejhangon, amitől Todd sötétvörösre pirult. - „Kapja be a faszom, na és akkor mi van, kit érdekel, majd holnap megcsinálom, kapja be a faszom”! - Hát igenis élvezi! - ordított vissza Todd. - Igenis élvezi! Egyetlen alkalom van, amikor nem érzi magát zombinak, ha itt lóghat a nyakamon! Úgyhogy hagyjon a francba! - Ha elkapnak egy ilyen puskával, mit gondolsz, mi történik? Kinek mondják el elsőnek? Todd agyonrágcsált körmének roncsait bámulta, és nem válaszolt. - Kinek? - Jézusom, hiszen tudja! Gumi Ednek. Aztán meg, gondolom, a szüleimnek. Dussander bólintott. - Én is így gondolom. Tanulj. A puskát a fejedbe írd, ott a helye. - Gyűlölöm magát - mondta tompán a fiú. - Komolyan. - Azért megint kinyitotta a könyvet, és Teddy Roosevelt ismét fölvigyorgott rá, miközben szablyával a kezében vágtázott át a huszadik századba. A kubaiak rendezetlen sorokban hullottak előtte - talán a bősz amerikai vigyor erejétől. Dussander ismét ringatódzni kezdett. Whiskyvel töltött teáscsésze volt a kezében. - így viselkedik egy jó fiú - mondta csaknem gyengéden. Todd április utolsó éjszakáján látta első nedves álmát. Arra ébredt, hogy az eső titokzatosan susog odakint az ablak előtti fa ágai és levelei között. Álmában Patin egyik laboratóriumában volt. Egy hosszú, alacsony asztal végénél állt. Ehhez az asztalhoz egy lélegzetelállítóan buja szépségű fiatal lányt bilincseltek. Dussander volt az asszisztens. Fehér hentes kötényt viselt, semmi mást. Amikor a kijelző berendezések felé fordult, Todd láthatta aszott farpofáit, amelyek formátlan fehér kövekként dörgölőztek egymáshoz. Valamit odaadott neki, amit Todd rögtön fölismert, bár még sohasem látott ilyet. Egy műpénisz volt. Csiszolt fémből készült vége kegyetlen krómos fényben villogott a mennyezeti neonok világosságában. Belül üres volt. Fekete kábel kígyózott belőle, amely egy piros gumigömbben ért véget. - Rajta! - szólalt meg Dussander. - A Führer azt mondja, hogy mehet. Azt mondja, ez a jutalmad a tanulásért. Todd végigpillantott magán és látta, hogy ruhátlan. Apró hímvesszője hegyesszögben, keményre duzzadtan meredt elő szeméremszőrzete gyér barackpelyheiből. Ráhúzta a szerkezetet. Szoros volt, de belülről bekenték valamilyen síkosítóval. Kellemesen horzsolta. Nem, ez több volt, mint kellemes, ez élvezetes volt. Lenézett a lányra, és különös elmozdulást érzett a gondolataiban... Mintha egy tökéletes űrbe siklottak volna. Hirtelen minden helyénvalónak tetszett. Ajtók nyíltak. Keresztülmegy rajtuk. Bal kézbe fogta a gumigömböt, föltérdelt az asztalra, csupán egy pillanatig tartott szünetet, amíg fölbecsülte az irányt; nordikus vesszeje maga állította be magának a szöget, fölfelé és kifelé a vékony fiútestből. Távolból elmosódottan hallotta Dussander diktálását: - Nyolcvannégyes kísérlet. Elektromosság, szexuális izgatás, anyagcsere. Alap: a negatív bevésés Thyssen-féle elmélete. Kísérlet alanya: fiatal zsidó lány, megközelítőleg tizenhat éves, sebhelye nincs, különös ismertetőjele, látható testi hibája nincs... A lány fölsikoltott, amikor a műpénisz hegye hozzáért. Todd kellemesnek találta a sikolyt, éppen úgy, mint a lány hiábavaló vergődését, hogy kiszabadítsa magát, vagy legalább összezárhassa a lábát. Ez az, amit nem tudtak megmutatni azokban a háborús újságokban, gondolta Todd, de azért létezik.
Hirtelen előrelódult, könyörtelenül beléhasított a lányba. Az fölüvöltött, mint egy sziréna. Először rángatózva, erőlködve próbálta kidobni magából Toddot, majd mozdulatlanul elnyúlt és tűrt. A műpénisz síkos belseje előre-hátra, csúszkált Todd megvastagodott hímvesszőjén. Gyönyörűséges volt. Mennyei. Bal keze ujjai a gumigömbön matattak. A távolban Dussander diktálta a pulzust, a vérnyomást, a lélegzetvételt, az alfa hullámokat, béta hullámokat, a szívverést. Ahogy közeledett a csúcspont, Todd mozdulatlanná dermedt, és megmarkolta a gumigömböt. A lány eddig behunyt szeme fölpattant, kidülledt. Nyelve verdesett szájának rózsaszín üregében. Karja, lába dobolt. De leginkább a törzse reagált, amely emelkedett, zuhant, vibrált minden izma (ó minden izom minden izom mozog, megszorul, bezárul, minden) minden izma, és a csúcson az érzés (eksztázis) ó, ez az, ez az... (odakint a világ végét dörgi az ég). Erre és az eső susogására ébredt. Sötét labdaként összegömbölyödve hevert az oldalán, szíve olyan gyorsan vert, mint egy távfutóé. Hasa aljára meleg, ragacsos folyadék tapadt. Egy pillanatra páni félelem kapta el, hogy talán elvérzik... Azután rájött, mi az valójában, és ájuldozó, émelygős undort érzett. Ondó. Geci. Trutymó. Brinza. Szavak kerítésekről, öltözőkből, benzinkúti vécék faláról. Semmi olyan, amit akart volna. Keze tehetetlenül ökölbe szorult. Eszébe jutott az álombeli csúcs, de most sápadtan, értelmetlenül, rémítőn. Idegvégződései azonban még bizseregtek, lassan tértek vissza a tetőpontról. Az a halványuló végső jelenet, undorító és valahogy mégis csábító volt, mint gyanútlan harapás egy trópusi gyümölcsbe, amely, mint rájössz (egy másodperccel elkésve), csak azért olyan leírhatatlanul édes, mert már rothad. Ekkor jutott eszébe. Hogy mit kell tennie. Csak egyetlen módon nyerheti vissza önmagát. Meg kell ölnie Dussandert. Ez az egyetlen mód. Vége a játékidőnek; a mesedélutánoknak is. A túlélésről van szó. - Öld meg, és mindennek vége - suttogta a sötétben, miközben odakint esett az eső, és ondó száradt a hasán. A suttogástól olyan valósnak tűnt. Dussander mindig tartott három-négy üveg Ancient Age-t a pincelépcső fölötti polcon. Odamegy az ajtóhoz, kinyitja (legtöbbször máris félig részegen), és lemegy két lépcsőt. Akkor előrehajol, egyik kezével megkapaszkodik a polcban, a másikkal megragadja az új palack nyakát. A pince nem volt lebetonozva, de a földpadlót keményre döngölték, és Dussander gépies akkurátussággal, amelyet Todd most már sokkal inkább porosz, mint német tulajdonságnak tartott, minden két hónapban leolajozta, hogy ne szaporodjanak el benne a bogarak. Beton vagy se, az öreg csont könnyen törik. Az öregembereket pedig baleset szokta érni. A boncolás majd kimutatja, hogy „Air. Denker” tele volt piával, amikor „lezuhant”. Mi történt, Todd? Nem nyitott ajtót, ezért azzal a kulccsal mentem be, amelyet ő adott. Néha elalszik. Bementem a konyhába és láttam, hogy a pinceajtó nyitva van. Lementem a lépcsőn és ő... ő... Ezután természetesen a könnyek jönnek. Menni fog. Ismét önmaga lesz. Todd hosszú ideig hevert a sötétben, hallgatta, hogyan távolodik a mennydörgés nyugat felé, ki a Csendes-óceán irányába, hallgatta az eső titokzatos suhogását. Azt hitte, egy szemet se fog már aludni, egyfolytában a tervén rágódik, ám pillanatok alatt elszenderedett, és öklét álla alá dugva álomtalanul aludt. Május elsején pihentebben ébredt, mint hónapok óta bármikor.
11. 1975. május. Ez volt Todd életének leghosszabb péntekje. Végigülte egyik órát a másik után, semmit sem hallott, csak az utolsó öt percet várta, amikor a tanár előveszi és szétosztja a Bukó Zsuga kis kupacát. Kővé meredt, valahányszor egy tanár az ő padjához közeledett azzal a köteggel, és valahányszor elhaladtak mellette, hullámokban tört rá a félig hisztérikus szédülés. Az algebra volt a legrosszabb. Storrman közeledett... Habozott... az után épp mikor Todd már azt hitte, hogy továbbmegy, háttal fölfelé eléje tett a padra egy Bukó Zsugát. Todd fagyottan nézte, nem érzett semmit. Hát ez az, gondolta. Pont, gól, találat és matt. Hacsak Dussander ki nem talál még valamit. Ebben pedig kételkedem. Különösebb érdeklődés nélkül megfordította a Bukó Zsugát, hogy mennyi hiányzott a sikerhez. A közelében járhatott, de az ember megbízhat az öreg Kőszikla Storrmanban, hogy nem ad senkinek kegyelmet. Látta, hogy az osztályzat rovata üres - nem volt benne semmi, se betűvel, se számmal. A MEGJEGYZÉS rovatban ez állt: Őszintén örülök, hogy nem kellett IGAZI lapot adnom! Chas. Storrman. Visszatért a szédülés, ez alkalommal, sokkal könyörtelenebbül, keresztülbömbölt a fején, amitől olyan lett, akár egy héliummal töltött léggömb. Olyan keményen szorította a pad szélét, ahogy bírta, egyetlen gondolatra összpontosított megszállott erővel: Nem fogsz elájulni, nem ájulsz el, nem ájulsz el! A szédülés hullámai lassan elültek, Toddnak még meg kellett fékeznie magát, nehogy a padsorok között utána rohanjon Storrmannek, megpördítse, és a frissen hegyezett ceruzával kitolja a szemét. Mindeközben gondosan vigyázott, hogy üres legyen az arca. Csak szemhéjának enyhe rángása mutatta, hogy egyáltalán történik odabent valami. Tizenöt perc múlva arra a hétre befejeződött a tanítás. Todd az épületet megkerülve, lehorgasztott fejjel, zsebre dugott kézzel baktatott a bicikliparkoló felé. Könyveit jobb karral ölelte magához, és nem vett tudomást rohangáló, üvöltöző iskolatársairól. A könyveket a bicikli kosarába lökte, levette a lakatot a Schwinnről, elkerekezett. Dussander háza felé. Ma, gondolta. Ma rajtad a sor, vénember. - Úgy! - mondta Dussander, aki épp whiskyt öntött El csészéjébe, amikor Todd belépett a konyhába -, a bűnös visszatért a vádlottak padjáról. Hogy vagy, fogoly? - A köntösét viselte, és lábszárközépig érő bolyhos gyapjú zoknit. Az ilyen zokniban, gondolta Todd, könnyű megcsúszni. Az aktuális Ancient Age-re pillantott. Már csak háromujjnyi volt benne. - Nincs egyes, nincs kettes, nincs Bukó Zsuga - jelentette. - Júniusra még javítanom kell valamit, de az átlag talán meglesz. Csupa négyest, ötöst kapok ebben az évnegyedben, ha továbbra is dolgozom. - Bizony hogy dolgozni fogsz - válaszolta Dussander. - Majd gondunk lesz rá. - Ivott, majd utánatöltötte a csészét. - Ezt meg kell ünnepelni. - Kissé kásásán beszélt, szinte észre se lehetett venni, de Todd tudta, hogy a vén faszi éppen olyan részeg, mint szokott. Igen, ma. Ma meg kell lennie. De továbbra is hűvös maradt. - Ünnepelje a szart - mondta Dussandernek. - Attól tartok, a kifutófiú még nem ért ide a kaviárral és a szarvasgombával - folytatta az öreg, elengedve a füle mellett a közbeszólást. - A segéderők olyan megbízhatatlanok manapság. Mit szólnál néhány kekszhez és némi sajthoz, amíg várakozunk? - Jó - bólintott a fiú. - Egye fene. Dussander fölállt (felszisszent, mert egyik térdét beleütötte az asztalba), odament a hűtőszekrényhez. Előkereste a sajtot, kivett egy kést a fiókból, egy tányért a pohárszékből, egy csomag Ritz kekszet a kenyeres dobozból.
- Minden gondosan be van injekciózva ciánsavval - mondta, miközben feltálalta a sajtot és a kekszet. Vigyorgott, és Todd látta, hogy ma megint elfelejtette betenni a műfogait. Azért visszamosolygott rá. - Milyen hallgatag vagy ma! - rikkantott Dussander. - Azt vártam volna, hogy kézen állva jössz végig a folyosón. - Az utolsó cseppeket is kitöltötte a csészéjébe, szürcsölt, cuppantott. - Nyilván még mindig kábult vagyok - válaszolta Todd. Beleharapott egy kekszbe. Már régen nem utasította vissza, amivel Dussander megkínálta. Az öreg azt hiszi, hogy valamelyik barátjánál ott van egy levél, ami persze nem igaz; voltak barátai, de egyikben sem bízott meg annyira. Úgy vélte, hogy Dussander régóta sejti, de azt is tudta, hogy nem meri a gyilkossághoz foghatóan szélsőséges eszközzel próbára tenni sejtései helyességét. - Miről beszélgessünk ma? - kérdezte Dussander, bedobva az utolsó kortyot. - A mai napon elengedem a tanulást, mit szólsz hozzá? He? He? - Amikor ivott, erősebb lett az akcentusa. Todd kezdte gyűlölni ezt az akcentust. Most azonban nem zavarta. Semmi sem izgatta. Teljesen hűvösnek érezte magát. A kezére nézett, amely elvégzi majd a lökést, de semmi különöset nem látott rajta. Nem remegett; nyugodt maradt. - Nekem mindegy - mondta. - Amiről akar. - Meséljek a különleges szappanról, amit ott főztünk? A kényszer homo szexualitással végzett kísérleteinkről? Vagy inkább azt hallanád, hogyan menekültem el Berlinből, miután elég hülye voltam odamenni? Meleg helyzet volt, annyit mondhatok! - Úgy tett, mintha kiszőrösödött arcát borotválná. - Nekem mindegy - felelte Todd. - Igazán. - Leste Dussandert, ahogy szemügyre veszi az üres üveget, majd föltápászkodik. Odavitte a palackot a szemeteshez, belepottyantottá. - Nem, semmi ilyet - mondta Dussander. - Úgy tűnik, nem vagy megfelelő hangulatban. Tűnődve állt egy pillanatig a szemétvödör mellett, azután a pinceajtóhoz ment. Gyapjú zoknija sustorgott a felpúposodott linóleumon. - Azt hiszem, ma inkább annak az öregembernek a történetét mesélem el, aki félt. Kinyitotta a pinceajtót. Most háttal volt az asztalnak. Todd némán fölállt. - Félt - folytatta Dussander - egy bizonyos fiútól, aki valami hátborzongató módon a barátja volt. Egy okos fiútól. Egy „jó tanulótól”, ahogy ennek a fiúnak az anyja mondta, és az öregember már rájött, hogy ez így is van... noha talán nem olyan értelemben, ahogy az anya gondolta. Matatott a falon, a régimódi villanykapcsolót kereste, fel akarta kattintani csomós, ügyetlen ujjaival. Todd végigment - valósággal siklott - a linóleumon, kikerülve minden helyet, ahol a padló nyikorgott és recsegett. Mostanra úgy ismerte ezt a konyhát, akár a sajátjukat. Talán még annál is jobban. - A fiú nem elejétől fogva volt az öregember barátja - folytatta Dussander. Végre sikerült villanyt gyújtania. Egyet lépett lefelé, a veterán, ivó óvatosságával. - Eleinte az öregember nem nagyon szerette a fiút. Azután egyre jobban kezdte... élvezni a társaságát, noha még mindig volt ebben egy nagy adag ellenszenv. - Egyre a korlátot markolva a polcra nézett. Todd hűvösen - nem, most már jéghidegen - mögéje osont, és azt latolgatta, vajon ha erősen meglökné, Dussander bele tudna-e kapaszkodni a korlátba. Úgy döntött, vár, amíg előrehajol. - Az öregember öröme részben az egyenlőség érzéséből fakadt - tűnődött Dussander. Látod, a fiú és az öregember egyforma erővel szorították egymás torkát. Mindketten tudtak valamit, amit a másik titokban akart tartani. Azután... ó, az öregembernek egyre inkább úgy tűnt, hogy a dolgok változóban vannak. Igen. Kezdett lazulni a szorítása - hogy félig fog-e ellazulni vagy teljesen, ez azon múlik, hogy a fiú menynyire kétségbeesett és mennyire okos. Egy hosszú, álmatlan éjszakán az jutott eszébe az öregembernek, hogy talán hasznos lenne új fogást keresni a fiún. A saját biztonsága érdekében.
Most elengedte a korlátot, és a pincelépcső fölé hajolt, Todd mégse moccant. A csontig maró hideg olvadozott, düh és zavar vörhenyes elegye nyomult a helyére. Mikor Dussander nyakon fogta az új palackot, Todd gonoszul arra gondolt, hogy olaj ide vagy oda, az öregnek van a legbüdösebb pincéje a városban. Úgy bűzlött, mintha valami dög lenne odalent. - Így hát az öregember kikelt az ágyából. Mennyi alvás kell egy ilyen vénségnek? Nagyon kevés. Ott ült a kisasztal mellett, azon gondolkodva, milyen okosan behálózta a fiút ugyanazokba a bűnökbe, amelyeket a fiú kardként tart az ő feje fölé. Ott ült, azon elmélkedve, milyen keményen dolgozott a fiú, milyen roppant keményen, hogy feljavítsa az osztályzatait. És hogy amikor azok a jegyek már feljavultak, nem lesz többé szüksége rá, hogy az öregember éljen. Márpedig ha ő meghal, akkor a fiú szabad lehet. Most megfordult, nyakánál fogva az új üveg Ancient Age-t. - Tudod, hogy hallottalak?- kérdezte csaknem gyengéden. - Attól a pillanattól, hogy hátratoltad a székedet és fölálltai. Egyáltalán nem vagy olyan csöndes, mint képzeled, fiam. Legalábbis még nem. Todd semmit sem szólt. - Tehát! - kiáltotta Dussander. Visszalépett a konyhába, és erélyesen becsapta a pinceajtót maga mögött. - Az öregember mindent leírt, nicht wahr? Az elejétől a végéig mindent leírt. Majdnem hajnal volt, mire befejezte, a keze hasogatott az ízületi gyulladástól - attól a verdammt csúztól -, de hetek óta először jól érezte magát. Úgy érezte, biztonságban van. Visszafeküdt az ágyába, és egész délutánig aludt. Ha tovább alszik, még elszalasztottá volna kedvenc műsorát, a Közkórházat. Már odaért a hintaszékhez. Leült, elővarázsolt egy megsárgult elefántcsont nyelű kopott bicskát, és keservesen fűrészelni kezdte a whiskysüveg száját lezáró viaszpecsétet. - Másnap az öregember felvette a legjobb ruháját, és elment a bankba, ahol kicsinyke vagyonát és takarékbetétjét tartotta. Beszélt az egyik tisztviselővel, aki a legkielégítőbb módon válaszolt a kérdéseire. Kibérelt egy széfet. A bankhivatalnok elmagyarázta az öregembernek, hogy nála lesz egy kulcs, a banknál pedig egy másik. A széf dobozának kinyitásához mindkét kulcsra szükség van. Az öregemberen kívül, az ő jegyzővel hitelesített engedélye nélkül, senki sem használhatja a kulcsát. Kivéve egy esetet. Dussander fogatlanul belevigyorgott Todd Bowden fehér, feszült arcába. - Ez a kivétel az az eset, ha a széf bérlője elhalálozna - mondta. Még mindig Todd arcába vigyorogva visszacsúsztatta a bicskát a köntöse zsebébe, lecsavarta a palack kupakját, és új adagot töltött a bögrébe. - Akkor mi történik? - kérdezte rekedten Todd. - Akkor egy banktisztviselő és egy adóhivatalnok jelenlétében kinyitják a dobozt. Leltárt csinálnak a tartalmáról. Ebben a dobozban csupán egy tizenkét oldalas dokumentumot találnak majd. Nem adóköteles... Viszont roppantul érdekes. Todd ujjai egymás felé tapogatóztak, majd szorosan összefonódtak. - Ezt nem teheti mondta hűdött, hitetlen hangon. Olyan ember hangján, aki éppen azt figyeli, hogy embertársa a mennyezeten sétál. - Ezt nem... Nem teheti! - Fiacskám - felelte szelíden Dussander -, már megtettem. - De hát... én... maga... - Hangja hirtelen elkínzott üvöltéssé erősödött. - Maga öreg! Hát nem tudja, hogy maga öreg? Meghalhat! Bármikor meghalhat! Dussander fölállt. Az egyik konyhaszekrényhez ment, és elővett egy kis poharat. Valamikor lekvár volt benne. A peremén rajzfilmfigurák táncoltak. Todd valamennyiüket ismerte. Frédi és Vilma, Béni és Irma, Enikő és Benőké. Velük nőtt fel. Figyelte, amint Dussander csaknem szertartásosan eltörölgeti a poharat egy konyharuhával. Figyelte, ahogy leteszi maga elé. Figyelte, amint beletölt egy ujjnyi whiskyt. - Az minek? - motyogta. - Én nem iszom. Az ivás az olyan ócska piásoknak való, mint maga.
- Emeld csak föl a poharadat, fiam. Ez különleges alkalom. Ma iszol. Todd egy hosszú pillanatig bámulta, azután fölvette a poharat. Dussander fürgén hozzákoccintotta saját olcsó cserépbögréjét. - Pohárköszöntőt mondok, fiam, a hosszú életre! Hosszú életet mindkettőnknek! Proszit! Egyetlen korttyal leküldte a whiskyt, azután nevetni kezdett. Előre-hátra, hintázott, zoknis lábával lökdöste magát a padlón, nevetett, és Todd arra gondolt, hogy még sohasem hasonlított ennyire keselyűre, egy köntösbe bújt keselyűre, egy undorító hullazabálóra. - Gyűlölöm! - suttogta, és ekkor Dussander fuldokolni kezdett a saját nevetésétől. Arca sötétvörösre változott: a hang, amit kiadott, egyszerre volt nevetés, köhögés és fuldoklás. Todd felpattant, és addig paskolta a hátát, amíg a köhögő roham alább nem hagyott. - Danke schön - mondta Dussander. - Idd meg az italod. Jót fog tenni. Todd engedelmeskedett. Az ital pocsék volt, hideg és gyógyszer ízű, és tüzet gyújtott a beleiben. - El sem tudom hinni, hogy ezt a szart issza egész nap! - mondta, és összeborzongva letette a poharat. - Abba kéne hagynia. Hagyjon föl az ivással és a dohányzással. - Meghatóan aggódsz az egészségem miatt - válaszolta Dussander. Ugyanabból a zsebéből, ahol a bicska eltűnt, gyűrött pakli cigarettát vett elő. - Én ugyanígy szívemen viselem a te jólétedet, fiam. Csaknem naponta olvasom az újságban, hogy valamelyik forgalmas útkereszteződésben már megint meghalt egy biciklista. Abba kéne hagynod a pedálozást. Gyalog kéne járnod. Vagy utazz buszon, mint én. - Hogy miért nem bassza meg magát! - tört ki Todd. - Fiacskám - mondta Dussander újabb bögre whiskyt töltve magának, és megint nevetni kezdett -, mi egymást baszogatjuk - nem tudtad? Úgy egy héttel később egy napon Todd a régi rendező pályaudvar egyik használaton kívüli rámpáján üldögélt, és salakdarabokat dobált a gazzal fölvert, rozsdás vágányok fölött. Egyáltalán, miért ne ölhetném meg? Mivel ésszerűen gondolkodó fiú volt, elsőnek a logikus válasz jutott eszébe. Semmi oka, hogy ne tegye. Dussander előbb-utóbb meg fog halni, ismerve a szokásait, inkább előbb, mint utóbb. Akár Todd öli meg az öreget, akár a saját fürdőkádjában hal bele a szívrohamba, a végeredmény ugyanaz. így legalább meglenne az öröme, hogy megszorongatta a vén keselyű ráncos nyakát. Előbb-utóbb - ez a kifejezés dacolt a logikával. Talán utóbb, gondolta Todd. Akármennyit cigarettázik és piál, azért kemény vén gazember. Kitartott mostanáig, így... kitarthat tovább is. Szörcsögő hortyogás hallatszott alóla. Todd talpra ugrott, elejtette a maroknyi salakot. Újra meghallotta a hortyogást. Már-már elfutott, de megállt, mert a hortyogás abbamaradt. Kilencszáz méterrel odébb nyolcsávos autópálya ívelt ennek a gazos, szemetes, zsákutcákkal, kihalt épületekkel, rozsdás sodronykerítésekkel, töredezett, deformálódott rámpákkal telezsúfolt területnek a látóhatárán. Fent a sztrádán egzotikus, kemény szárnyú bogarakként villogtak a napfényben az autók. A magasban nyolcsávnyi forgalom, idelent pedig semmi, csak Todd, néhány madár... és valami, ami horkol. Óvatosan négykézlábra ereszkedett, és bekukkantott a rámpa alá. Egy piás hevert a sárga gazban, üres konzervdobozok és poros, régi üvegek között. Lehetetlen volt megállapítani, hány éves; Todd úgy harminc és négyszáz közé saccolta. Hányadéktól kérges, elnyűtt trikót, túl bő zöld nadrágot, repedezett, szürke bőr munkásbakancsot viselt. A repedések mindmegannyi elgyötört szájként tátogtak. Toddnak az jutott eszébe, hogy ugyanolyan a szaga, mint Dussander pincéjének. A piás véreres szeme lassan kinyílt, és minden csodálkozás nélkül, zavarosan meredt a fiúra. Todd a zsebében lapuló, Angler márkájú svájci katonai bicskára gondolt. Egy éve
vásárolta egy sportboltban Redondo Beachben. Szinte hallotta az eladót: Ennél jobb kést nem is vehetnél, fiam - egy napon az életedet mentheti meg. Minden évben ezerötszáz svájci bicskát adunk el. Évente ezerötszázat. A zsebébe nyúlt és megmarkolta a kést. Lelki szemei előtt megjelent Dussander bicskája, amint lassan körbevágja a whiskysüveg nyakát, feltöri a viaszpecsétet. Egy pillanattal később azon vette magát észre, hogy merevedése van. Jeges rémület lopakodott belé. A piás megtörölte keze fejével repedezett ajkát, majd végignyalta nikotintól undorítóan sárga nyelvével. - Van egy tízcentesed, öcsi? Todd kifejezéstelenül bámult rá. - Los Angelesbe tartok. Kék egy tízes a buszra. Ottan várnak. Munkát ajánlottak. Egy rendes srácnál biztos akad egy tízes. Tán még egy negyeddolláros is. Igen, egy ilyen késsel még egy naphalat is meg tudsz tisztítani... a fenébe, akár egy marlint is, ha muszáj! Évente ezerötszázat adunk el belőle. Minden sportboltban és katonai butikban árulják Amerika-szerte, és ha úgy döntesz, hogy egy mocskos, szaros vén piást akarsz kibelezni, akkor senki se tudja visszanyomozni a kést, abszolúte SENKI! A szeszkazán halkabban folytatta; baljós, bizalmaskodó suttogássá tompult a hangja. - Egy dolcsiért úgy leszoplak, senki sem különbül. Még az agyadat is kiszívom, öcsi, te... Todd előrántotta a kezét a zsebéből. Nem tudta biztosan, mit talál benne, amíg ki nem nyitotta. Két negyeddollárost látott. Két ötcentest. Egy tízest. Pár pennyt. Az egészet hozzávágta a pálinkás butykoshoz, és elmenekült. 12. 1975. június. Todd Bowden, immár tizennégy évesen, fölkarikázott a Dussander házához vezető ösvényen, a biciklit ráállította a lábtámaszra. Fölvette a Los Angeles Times-t, amely a legalsó fokon hevert. A csengőgombra nézett, amely alatt még mindig ott voltak a nett cédulák az AKTHUR DENKER meg az ÜGYNÖKÖK, HÁZALÓK, ÜZLETKÖTŐK KÍMÉLJENEK! felirattal. Most persze nem bajlódott a csengővel, volt saját kulcsa. Valahonnan a közelből fűnyíró zümmögött, berregett. Végignézett Dussander gyepén és látta, hogy azt sem ártana lenyírni; szólnia kell az öregnek, hogy keressen egy fűnyírós srácot. Mostanában egyre több ilyen apróságot felejt el. Talán szenilitás; talán csak az Ancient Age növekvő hatása az agyra. Ez felnőtt gondolat volt egy tizennégy éves fiúhoz képest, de Todd már nem csodálkozott az ilyeneken. Manapság számos felnőttes gondolata támadt. A többségében nem volt sok köszönet. Bement. A szokott hideg rettegés fogta el, amikor belépett a konyhába és látta, hogy Dussander kicsit oldalvást dől a hintaszékében, a csésze az asztalon állt, mellette a félig üres whiskysüveg. Egy majonézes üveg kupakjában számos elnyomott csikk mellett egy teljes hosszában szürke csipkés hamuvá égett cigaretta. Dussander szája tátva volt. Az arca sárga. Nagy keze ernyedten lógott a hintaszék karfájáról, és mintha nem lélegzett volna. - Dussander! - mondta a fiú, kissé túl nyersen. - Keljen föl és ragyogjon, Dussander! Hullámként söpört végig rajta a megkönnyebbülés, amikor az öregember összerázkódott, pislogott, végül felült. - Te vagy? Ilyen korán? - Korábban engedtek ki az utolsó napon - válaszolta Todd. A majonézes üveg kupakjában végigégett cigarettára mutatott. - Egy napon majd fölgyújtja egy ilyennel a házat.
- Lehet - biccentett közömbösen Dussander. A doboz után tapogatódzott, kirázott egy szálat (csaknem legurult az asztal széléről, mire sikerült megfognia), rágyújtott. Ezt hosszas köhögő roham követte, Todd megrándult az undortól. Ha az öreg istenigazában rákezdte, Todd félig-meddig azt várta, hogy tüdejének szürkésfekete darabkáit kezdi kiköpködni az asztalra... és közben valószínűleg vigyorog. Végül a roham annyira enyhült, hogy Dussander szóhoz jutott. - Mi van a kezedben? - A bizonyítvány. Dussander átvette, kinyitotta, nyújtott karral maga elé tartotta, így el tudta olvasni. Angol... ötös. Történelem... ötös. Földrajz... Négyes fölé. Környezetismeret... ötös. Bevezetés a franciába... négyes alá. Bevezetés az algebrába... négyes. - Letette. - Nagyon jó. Mi a hézag? Megmentettük az irhádat, fiam. Kell valamit változtatnod az utolsó oszlop átlagain? - A francián és az algebrán, de mindent összevéve nem többet nyolc-kilenc pontnál. Kétlem, hogy bármelyikkel probléma lenne még egyszer. Úgy gondolom, ezért hálával tartozom. Nem vagyok büszke rá, de ez az igazság. így hát köszönöm. - Milyen megindító beszéd - jegyezte meg Dussander, és ismét köhögni kezdett. - Az az érzésem, mostantól nem sokszor fogom látni - mondta Todd. Dussander hirtelen abbahagyta a köhögést. - Nem? - kérdezte elég udvariasan. - Nem - válaszolta Todd. - Június huszonötödikén elutazunk egy hónapra Hawaiiba. Szeptembertől a város másik végébe fogok iskolába járni. E miatt a buszozás miatt. - Ó igen, a Schwarzen - bólintott Dussander, lustán figyelve a viaszosvászon abrosz vörösfehér kockáin keresztülszaladó legyet. - Ez az ország húsz éve rinyál és nyafog a Schwarzen miatt. Mi bezzeg tudjuk a megoldást... Nem igaz, fiam? - Fogatlanul vigyorgott Toddra. A fiú félrenézett, és azt az ismerős, émelyítő liftezést érezte a gyomrában: rettegést, gyűlöletet, és vágyat, hogy valami iszonyút tegyen, olyat, amit csak álmaiban tudott végiggondolni. - Ide figyeljen, arra az esetre, ha nem tudná, én azt tervezem, hogy egyetemre megyek mondta. - Tudom, hogy az még soká lesz, de azért gondolnom kell rá. Már azt is tudom, milyen szakra. Történelemre. - Bámulatos! Aki nem akar okulni a múltból, az... - Ó, fogja már be! - mondta a fiú. Dussander engedelmeskedett, egész készségesen. Tudta, hogy a fiú még nem végzett... Még nem. Összekulcsolta az ujjait, ült és figyelt. - Visszakérhetem a levelet a barátomtól - tört ki hirtelen Todd. - Érti? Elolvashatja, azután végignézheti, amint elégetem. Ha... - Ha egy bizonyos dokumentumot elhozok a széfemből. - Hát... igen. Dussander hosszan, bánatosan sóhajtott. - Fiacskám - szólt -, te még mindig nem érted a helyzetet. Kezdettől nem értetted. Részben azért, mert gyerek vagy, de nem csak ezért... már az elején nagyon érett fiú voltál. Nem, az igazi bűnös a te értelmetlen, amerikai önbizalmad, amely sohasem engedte, hogy mérlegeld cselekedeteid lehetséges következményeit... És még most sem engedi. Todd beszélni akart, ám Dussander határozottan fölemelte a kezét. Hirtelen úgy festett, mint a világ legöregebb közlekedési rendőre. - Nem, ne vitatkozz. Ez az igazság. Eredj, ha akarsz. Hagyd el a házat, menj innen, ne gyere vissza többé. Vissza tudlak talán tartani? Dehogy tudlak. Élvezd a hawaii nyaralást, miközben én itt ülök ebben a forró, zsírszagú konyhában, és kivárom, hogy a wattsi Schwarzen az idén is akarnak-e rendőröket gyilkolni, és felgyújtják-e a szaros házaikat. Éppen úgy nem állíthatlak meg, ahogy azt se akadályozhatom meg, hogy minden nappal öregebb legyek.
Merően Toddra nézett, olyan merően, hogy a fiú nem állta a pillantását. - A lelkem mélyén nem kedvellek. Nincs is rá okom. Rám erőszakoltad magad. Nem vagy szívesen látott vendég a házamban. Kinyittattál velem olyan kriptákat, amelyeknek inkább zárva kellett volna maradniuk, mivel rájöttem, hogy néhány hullát élve temettem el, és hogy némelyikükben még mindig van szufla. Magad sétáltál bele a csapdába, de gondolod, hogy sajnállak miatta? Gott im Himmel! Magad vetetted ágyadat, talán sajnálnom kellene, amiért rosszul alszol benne? Nem... Nem sajnállak, és nem is szeretlek, de némi tiszteletet érzek irántad. Ezért ne tedd próbára a türelmemet azzal, hogy mindent kétszer magyaráztatsz el. Megszerezhetjük a dokumentumainkat és meg is semmisíthetjük őket itt, a konyhában. És ezzel mégsem lenne vége. Semmivel sem jutnánk előbbre, mint ebben a percben. - Nem értem. - Nem, mivel sohasem gondolkodtál el annak következményein, amit elindítottál. Hát jól figyelj, fiam! Ha mi itt, ebben a befőttesüveg-fedélben elégetjük a dokumentumainkat, honnan tudhatnám, hogy nincs róla másolatod? Esetleg kettő? Vagy három? A könyvtárban ott a fénymásoló, egy húszasért bárki dolgozhat rajta. Egy dollárért húsz háztömb minden sarkára kifüggesztheted a körözésemet. Két mérföldön át, fiam! Csak gondolj bele! Megmondanád, honnan sejtsem, hogy nem készülsz-e ilyesmire? - Én... izé, én... én... - Todd észrevette, hogy dadog, és kényszerítette magát, hogy elhallgasson. Hirtelen rádöbbent, hogy a bőre túlságosan forró, és minden ok nélkül hirtelen eszébe jutott valami, ami hét-nyolc éves korában esett meg vele. Ő és egy barátja keresztülmásztak egy átereszen, amely a város szélén, a régi autósztráda alatt futott. A barátjának, aki vékonyabb volt, simán ment... Todd viszont beszorult. Hirtelen tudatosult benne a feje fölötti háromarasznyi szikla és földréteg sötét súlya, és amikor egy Los Angelesbe tartó kamion megreszkettette a földet, a rozsdás cső vibrálni kezdett, és halk, dallamtalan, valahogy kísérteties danára fakadt. Ő sírni kezdett, eszeveszetten kapálózott, előrevetette magát, lába dugattyúként járt, segítségért kiabált. Végül ismét megindult, és amikor kiküzdötte magát a csőből, elájult. Dussander éppen most körvonalazott egy olyan primitív csalást, ami neki sohasem fordult meg a fejében. Erezte, hogy a bőre még jobban ég, és arra gondolt: Nem fogok sírni! - És te honnan tudod, hogy nekem nem két példányom van abban a széfben... Hogy egyet elégettem, de a másik ott marad? Csapdába estem. Éppen úgy, mint akkor, abban a csőben, de most kinek kiabálhatok? Szíve egyre gyorsabban vert. Érezte, hogy izzadni kezd a kézfeje, a tarkója. Eszébe jutott, milyen volt abban a csőben, érezte az állott víz szagát, a hűvös, bordázott fém nyomását a testén; hogyan rázkódott minden, ahogy a kamion elhaladt fölötte. Emlékezett, milyen forró, kétségbeesett könnyek csurogtak a szeméből. - Még ha lenne egy pártatlan harmadik fél, akihez fordulhatnánk, akkor is maradnának kétségek. A problémát nem lehet megoldani, fiam. Hidd el. Csapda. Csapdába estem a csőben. Innen nincs kiút. Érezte, hogy a világ elszürkül. Nem fogok sírni! Nem fogok elájulni! Erővel összeszedte magát. Dussander meghúzta a bögréjét, és a perem fölött leste a fiút. - Még két dolgot el kell mondanom neked. Először, ha az ügy kiderül, te meglehetősen kis büntetéssel megúszod. Még az is lehetséges - sőt valószínű -, hogy egyáltalán bele sem kerül az újságokba. Valamikor a javítóintézettel ijesztgettelek, amikor nagyon féltem, hogy megtörsz és mindent kipakolsz. De tényleg hittem benne? Nem - éppen úgy használtam, mint az apa a „mumust”, hogy ráijesszen a gyerekre, nehogy sötétedés után jöjjön haza. Nem hiszem, hogy odaküldenének, ebben az országba nem, ahol a gyilkosok praclijára csapnak, azután visszaengedik őket az utcára, hogy tovább gyilkolhassanak, miután két évig bámulták a színes tévét a fegyintézetben.
De akkor is tönkretehetné az életedet. Lesznek róla följegyzések... Az emberek pedig beszélnek. Mindig is beszéltek. Egy ilyen szaftos botrányt nem hagynak elaludni; bepalackozzák, mint a bort. És természetesen, ahogy telnek az évek, a bűnösséged veled nő. A hallgatásod még kárhozatosabb dolog lesz. Ha ma kiderül az igazság, az emberek azt mondják: - Hiszen csak gyerek! - ...mivel velem ellentétben nem tudják, milyen érett gyerek vagy. De mit fognak mondani, fiam, ha csak felsős gimnazista korodban derül ki az igazság, és hozzá még az, hogy 1974 óta ismersz, de hallgattál róla? Az bizony baj lenne. Ha pedig akkor kerül napvilágra, amikor egyetemre jársz, az kész katasztrófa. Egy fiatalember, aki épp elkezdi az életet... Armageddon! Ez volt az első - megértetted? Todd nem válaszolt, de Dussander így is elégedettnek látszott. Bólintott. -A második - tette hozzá még mindig bólogatva -, hogy nem hiszek ebben a te leveledben. Todd igyekezett egykedvű arcot vágni, de szörnyen félt, hogy a szeme kitágul a meghökkenéstől. Dussander mohón tanulmányozta, és Todd hirtelen tehetetlenséggel ráébredt, hogy ez az öregember sok száz, talán sok ezer embert hallgatott már ki. Szakember. Mintha ablaküveggé vált volna a koponyája, és minden ott lenne nagybetűkkel fölírva a falára. - Azt kérdeztem magamtól, kiben bízhatsz ennyire? Ki az a barátod... akihez fordulhatsz? Kire hagyatkozhat ez a fiú, ez az önelégült, hidegfejű kisfiú? A válasz az volt, hogy senkire. Szeme sárgán felvillant. - Sokszor tanulmányoztalak, és mérlegeltem az esélyeket. Ismerlek, sok mindent tudok a jellemedről - nem, nem mindent, mert egy emberi lény sohasem ismerheti egy másik emberi lény szívét -, arról pedig szinte semmit sem tudok, mit csinálsz, kivel találkozol e házon kívül. így hát azt gondoltam: „Dussander, megvan rá az esély, hogy tévedsz. Ennyi év után azt akarod, hogy elkapjanak, talán megöljenek, azért, mert rosszul ítéltél meg egy fiút?” Talán mikor fiatalabb voltam, megkockáztattam volna - az esélyeim jók, a kockázat kicsi. Tudod, ez nagyon különös - úgy volna rendjén, hogy minél öregebb valaki, annál kevésbé számítson neki élet és halál... mégis, az ember egyre konzervatívabbá válik. Szúrósan belebámult Todd arcába. - Még valamit akarok mondani, azután mehetsz, ha akarsz. Azt akarom mondani, hogy noha én kételkedem a te leveled létezésében, te sohase kételkedj az enyémben. Az a dokumentum, amelyet írtam, csakugyan létezik. Ha ma... Holnap... meghalok, minden kiderül. Minden. - Akkor semmi esélyem - mondta Todd hökkent kis kacajjal. - Hát nem látja? - Dehogy nincs. Telnek az évek. Ahogy múlnak, úgy gyengül a szorításod, mivel bármennyire fontos is nekem az életem és a szabadságom, az amerikaiak - és igen, még az izraeliek is - egyre kevésbé lesznek érdekeltek abban, hogy elkapjanak. - Igazán? Akkor Hesst miért nem engedik el? - Ha egyedül az amerikaiak őriznék - az amerikaiak, akik futni hagyják a gyilkosokat... ők elengednék - mondta Dussander. - És ők kiadnának az izraelieknek egy nyolcvanéves embert, hogy fölakasszák, ahogy Eichmann-nal tették? Nem hinném. Egy olyan országban nem, ahol az újság címlapjára kerül a tűzoltó, aki megszabadítja a fán rekedt cicust. Nem, a szorításod egyre gyengül, miközben az enyém egyre erősödik. A helyzet változik. Eljön az idő - ha elég sokáig élek - amikor úgy döntök, nem számít, mit tudsz rólam. Akkor majd megsemmisítem a dokumentumot. - De közben annyi minden történhet magával! Baleset, rosszullét, betegség... Dussander vállat vont. - „Lesz víz, ha Isten úgy akarja, megtaláljuk, ha úgy akarja, és inni fogunk belőle, ha úgy akarja.” Hogy mi történik, az nem tőlünk függ. Todd sokáig bámulta az öreget, nagyon sokáig. Vannak hibák Dussander érvelésében, kell, hogy legyenek. Egérút, vészkijárat mindkettejüknek, vagy csak neki. Lehetőség, hogy lefújja a mérkőzést: idő van, srácok, fáj a lábam, aló, mars! Valahol a szeme mögött feketén remegett
az előtte álló évek sejtelme, arra várva, hogy tudatos gondolatként megszülethessen. Akárhova megy, akármit csinál... Egy rajzfilmfigura jutott az eszébe, amelynek üllő lógott a feje fölött. Mire leérettségizik, Dussander nyolcvanegy éves lesz, és még akkor sincs vége; mire lediplomázik, Dussander nyolcvanöt, és lehet, hogy még akkor sem tartja magát elég öregnek; amikor ő doktorál, Dussander akkor lesz nyolcvanhét... és lehet, hogy még akkor sem fogja magát biztonságban érezni. - Nem - súgta rekedten. - Amit maga mond... azzal nem bírok szembenézni. - Fiacskám - válaszolta szelíden Dussander, s Todd most először figyelt föl ébredő iszonyattal a birtokos rag hangsúlyozására: - Fiacskám... muszáj szembenézned vele. Rábámult. Nyelve addig dagadt és vastagodott a szájában, míg úgy érezte, betölti a torkát és megfojtja. Sarkon fordult és kicsörtetett a házból. Dussander mindezt kifejezéstelen arccal figyelte. Amikor az ajtó bevágódott, és a fiú, futó léptei elhallgattak, ami azt jelentette, hogy a biciklijére pattant, rágyújtott egy cigarettára. Természetesen nem volt széfje, sem dokumentuma. A fiú azonban elhitte, hogy van; teljességgel elhitte. Biztonságban van! Vége! De nem volt vége. Aznap éjjel mindketten gyilkosságról álmodtak, és mindketten egyszerre riadtak fel rémülten és mámorosan. Todd a már ismerős ragaccsal a hasán ébredt. Dussander, aki túl öreg volt az effélékhez, fölvette az SS-egyenruhát, azután visszafeküdt, úgy várta, hogy rohanó szíve meglassúdjon. Az uniformis olcsó másolat volt, máris kezdett elrongyolódni. Dussander álmában végre elérte a tábort a dombtetőn. A kapu félrecsusszant előtte, majd miután ő belépett, csikorogva visszarobajlott vasalt sínjein. A kapuba, akárcsak a tábort övező kerítésbe, áramot vezettek. Aszott, meztelen üldözői hullámokban vetették magukat a kerítésre; Dussander csak nevetett, peckesen járkált fel-alá, mellkasát kidüllesztette, pontosan a megfelelő szögben félrecsapott sapkával. Égő hús, csípős bűze töltötte be a fekete levegőt, ő pedig úgy ébredt Dél-Kaliforniában, hogy a töklámpásra gondolt, meg az éjszakára, amikor a vámpírok keresik a kéklángot. Két nappal Bowdenék hawaii gépének indulása előtt Todd visszament az elhagyott rendező pályaudvarra, ahol valamikor a San Franciscóba, Seattle-be és Las Vegasba tartó vonatokra szálltak föl az emberek, és valamikor, még régebben innen indult Los Angelesbe a kisvasút. Csaknem leszállt az este, mire odaért. A kilencszáz méterrel arrébb haladó autópályán a legtöbb kocsi már fölkapcsolta a lámpáját. Habár meleg volt, Todd könnyű zubbonyt viselt. Az alatta levő övbe ócska konyharuhába burkolt henteskést tűzött. Egy többholdas parkoló közepén álló raktáráruházban vette. Benézett a rámpa alá, ahol egy hónapja a szesznyákot látta. Agya megállás nélkül forgott, de semmit sem forgott ki magából; odabent ebben a pillanatban feketére vetülő fekete árnyék volt minden. Akit talált, az ugyanaz a piás volt, de lehet, hogy egy másik; mind meglehetősen egyformák. - Hé! - mondta Todd. - Hé! Akar egy kis pénzt? A csavargó hunyorogva fordult felé. Látta Todd széles, napsugaras vigyorát, mire ő is vigyorogni kezdett. A következő pillanatban lecsapott a henteskés, króm-fehéren, csillogvavillogva, és nyissz-nyissz, keresztülmetszette a borostás jobb orcát. Vér spriccelt. Todd látta a piás táruló szájában a pengét... azután a kés hegye beleakadt az ajak bal csücskébe, őrült, ferde vigyorra húzta a csavargó száját, majd magától vigyort vágott neki: úgy faragta a fejet, mint a mindenszenteki tököt. Harminchétszer szúrta meg a piást. Számolta. Harminchét, beleértve az első csapást, amely keresztülszaladt az arcon, és rettenetes vigyort csinált az óvatos mosolyból. A piás a negyedik
után már nem próbált sikoltani. A hatodik után már nem próbált eliszkolni Todd elől. A fiú ekkor lemászott a rámpa alá, és befejezte a munkát. Hazafelé a folyóba dobta a kést. A nadrágja vérfoltos lett. Bedobta a mosógépbe, és hideg vízzel kimosta. Amikor lövette, még mindig voltak rajta halvány foltok, ám emiatt nem aggódott. Idővel kifakul. Másnap észrevette, hogy alig bírja vállmagasságnál feljebb emelni a jobb karját. Az apjának azt mondta, valószínűleg akkor húzta meg, amikor só törést játszott egy haverjával a parkban. - Majd Hawaiiban rendbe jön - mondta Dick Bowden, belekócolva fia hajába, és igaza is lett; mire hazajöttek, Todd karja olyan volt, mint új korában. 13. Ismét július volt. A takarosan kiöltözött Dussander (három öltönyének egyikét viselte, de nem a legjobbikát) a buszmegállóban várta hazafelé menet az utolsó járatot. Este háromnegyed tizenegyre járt. Moziban volt, üres, habkönnyű vígjátékot látott, remekül szórakozott. A reggeli posta óta fényes kedvében volt. Levelezőlapot kapott a fiútól, fényes, színes képet, háttérben a Waikiki Beach csont fehér, magasba meredő szállodáival. Rövid üzenetet is írtak a túloldalára: Kedves Mr. Denker! Ez aztán a klassz hely! Mindennap úszom. A papám fogott egy nagy halat, a mamám pedig egy könyvet (ez vicc). Holnap egy tűzhányóhoz megyünk. Igyekszem nem beleesni! Remélem, jól van. Vigyázzon az egészségére! TODD Még akkor is az utolsó mondat értelmén mosolygott halványan, amikor egy kéz megérintette a könyökét. - Uram! - Tessék!? Éberen megfordult - még Santo Donatóban sem voltak teljesen ismeretlenek a rablók-, és megborzadt a bűztől. Sör, szájszag, beszáradt verejték valami vegyszerrel elegyedett. Egy csavargó állt mellette buggyos nadrágban. Flanelinget viselt és nagyon ócska cipőt, amelyet mocskos ragasztószalag tartott össze. Az arc, amely e szakadt szerelés fölött rémledezett, olyan volt, mint Isten halála. - Van egy fölös tízese, uram? Los Angelesbe kék mennem. Valami munkát ajánltak. Még egy tízes hiányzik a távolsági buszra. Nem kérném, ha nem vóna ilyen fontos lehetőség. Dussander már-már elkomorodott, de most ismét felderült a mosolya. - Tényleg buszra kéri? A borostömlő émelyítően vigyorgott. Nem értette. - És ha énhozzám jönne a busszal? - pendítette meg Dussander. - Megkínálhatom egy itallal, étellel, fürdővel és ággyal. Nem kérek érte mást, csák hogy beszélgessünk egy kicsit. Öregember vagyok. Egyedül élek. Néha nagyon jólesik egy kis társaság. A részeg hirtelen szélesebben kezdett mosolyogni, ahogy tisztult az ábra. Ez itt egy jótékonykodó vén buzi, aki szereti a szakadtakat. - Ahogy akarja! Francba bele! Dussander udvarias mosollyal viszonozta a széles, bizalmaskodó vigyort. - Csupán annyit kérek, hogy ne mellém üljön a buszon. A szaga elég erős. - Akkor talán asse akarja, hogy otthon bebüdösítsek magának? - mondta a pálinkás butykos váratlan, ittas önérzettel.
- Jöjjön, egy perc múlva itt a busz. Egy megállóval utánam szálljon le, azután sétáljon vissza két háztömbnyit. A sarkon várom. Reggel meglátom, mit tudok magára szánni. Talán két dollárt. - Talán ötöt is! - tódította boldogan a piás, máris elfelejtve minden - részeg vagy józan önérzetet. - Talán, talán - mondta türelmetlenül Dussander. Már hallotta a közeledő busz dízelmotorjának halk dongását. A csavargó mocskos markába nyomott egy negyeddollárost, a buszjegy árát, majd hátra se pillantva arrébb ment néhány lépést. A piás határozatlanul álldogált, amikor a helyi járat fényszórói végigsöpörtek rajta. Még akkor is ott ácsorgott és a negyeddollárost bámulta, amikor az öreg buzi oda se nézve fölszállt a buszra. A csöves elindult az ellenkező irányba, de ekkor - az utolsó másodpercben - ismét megfordult és felugrott a buszra, épp amikor az ajtók záródni kezdtek. Olyan arccal dobta a negyeddollárost a perselybe, mint aki hosszabb távra fizet egy százdollárost. Egyetlenegyszer sandított Dussanderre, miközben elhaladt mellette és leült a busz végében. Egy kicsit elszunyókált, és amikor felriadt, a gazdag öreg buzi nem volt sehol. A következő megállóban leszállt, bár nem tudta, itt kellett-e leszállnia vagy sem, de nem is érdekelte. Visszabaktatott kétsaroknyit, és egy elmosódó alakot pillantott meg az utcai lámpa fényében. Tényleg a vén homokos volt. Őt leste, amint közeledik. Úgy állt ott, mint aki őrködik. A csavargót egyetlenegy pillanatra megborzongatta a rémület. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy örökre elfelejtse az egészet. Azután az öreg megragadta a karját... és megdöbbentően erős marka volt. - Helyes - mondta. - Örülök, hogy eljött. Arrafelé lakom. Nincs messze. - Lehet abból még tíz dollár is - reménykedett a csavargó, és hagyta, hogy vezessék. - Talán még tíz is - egyezett bele a vén homokos, azután fölnevetett. - Ki tudja? 14. Elérkezett a bicentenárium éve. Hawaiiból való hazaérkezésétől, 1975 nyarától addig a római útig, amelyre a szülei vitték el, épp amikor a dobpergető, zászlólobogtató, hajókat leső ünneplés a csúcspontjához közeledett, Todd fél tucatszor látogatta meg Dussandert. Ezek a látogatások visszafogottak voltak és egyáltalán nem kellemetlenek; mindketten megállapították, hogy egész civilizáltan tudják együtt múlatni az időt. Többet mondtak el a csöndekkel, mint a szavakkal; társalgásukon egy FBI-ügynök elaludt volna. Todd elmesélte, hogy egy Angéla Farrow nevű lánnyal jár. Nem szerelmes belé, anyja egyik barátnőjének a lánya. Az öreg elmesélte, hogy subaszőnyegeket csinál, mert azt olvasta, hogy az ilyen tevékenység jót tesz az ízületi gyulladásnak. Néhány remekét megmutatta Toddnak, aki szolgálatkészen megcsodálta őket. Hogy megnőtt ez a fiú! (Vagy öt centit.) Leszokott Dussander a dohányzásról? (Nem, de rákényszerült, hogy csökkentse az adagját; mostanában túl sokat köhög.) Hogy halad Todd az iskolával? (Nehéz, de izgalmas; csupa négyese, ötöse van, az év végi tudományos kiállításra készített egy naperőmű tervet, és mostanában inkább antropológia szakra akar menni, mint történelemre.) Ki nyírja az idén Dussander gyepét? (Randy Chambers innen az utcából rendes fiú, csak meglehetősen kövér és lassú.) Az év során Dussander három csavargóval végzett a konyhájában. Vagy hússzor szólították le a belvárosi buszmegállóban, hétszer tette meg ital-vacsora-fürdő-ágy ajánlatát. Kétszer visszautasították, két másik alkalommal a piások egyszerűen megléptek a negyeddollárossal, amelyet Dussander a buszjegyre adott. Némi gondolkodás után más
megoldást dolgozott ki; egyszerűen vásárolt egy jegytömböt. Két dollárjába és ötven centjébe került, tizenöt utazásra volt elegendő, és nem lehetett italra váltani a bögrecsárdában. Az utóbbi időben észrevette, hogy meleg napokon kellemetlen bűz szivárog a pincéből. Ilyenkor szorosan bezárt ajtót-ablakot. Todd Bowden egy alvó piást talált egy használaton kívüli átereszben egy üres telek mögött, a Cienaga felé vezető úton. Ez decemberben történt, a karácsonyi ünnepek alatt. Egy darabig álldogált zsebre vágott kézzel, a csavargót bámulta és reszketett. Öt, hét alatt hatszor tért vissza arra a helyre, mindig könnyű zubbonyt viselt, félig felhúzott cipzárral, hogy elrejtse az övébe tűzött kalapácsot. Végül március elsején ismét ott kapta a csavargót - ugyanazt vagy egy másikat, ki nem szarja le. A szerszám tompa végével látott munkához, majd egy ponton (nem nagyon emlékezett, hogy mikor, minden vörös ködben úszott) átváltott a körmös felére, szétmarcangolva a piás arcát. Kurt Dussandernek a csavargók félig cinikus engesztelő áldozatot jelentettek az istenek előtt, akiket végre fölismert... Vagy újra fölismert. És annyira mulattatták. Éreztették vele, hogy él. Kezdte belátni, hogy a Santo Donatóban töltött évek - még azelőtt, hogy a fiú felbukkant volna a küszöbén, nagy kék szemével és széles amerikai vigyorával - idő előtt megöregítették. Amikor idejött, még csak hatvanas évei derekán járt. Most jóval fiatalabbnak érezte magát. Todd először meghökkent volna az istenek engesztelésén - de lehet, hogy előbb-utóbb elfogadta volna. Amikor leszúrta azt a csavargót a rámpa alatt, azt várta, hogy még szörnyűbb lidércnyomásai lesznek, talán még meg is őrjítik. Bénító bűntudathullámokra számított, amelyek következtében töredelmes vallomást tesz, vagy véget vet az életének. Ehelyett elment Hawaiiba a szüleivel, és akkorát nyaralt, mint még soha. Szeptemberben furcsán új, felüdült érzéssel kezdte meg az iskolát, mintha egy másik ember bújt volna Todd Bowden bőrébe. Dolgok, amelyek korábban nem hagytak benne különösebb nyomot - a hajnali napfény, az óceán a Halászmólónál, a belvárosi utcán siető emberek látványa, amikor épp fölgyújtják az utcai lámpákat -, most, mint fénylő, vésett ékkövek sajtoltak galvánkép-élességű jelenéseket a tudatába. Az életnek olyan íze lett a nyelvén, mintha egyenesen az üvegből nyakalná a bort. Miután fölfedezte azt a csavargót az átereszben, de még mielőtt megölte volna, újra kezdődtek a lidércnyomások. A legtöbb azzal a piással volt kapcsolatban, akit a pályaudvaron szúrt le. Az iskolából hazajövet nyájas, szia, Monica baba! kiáltással az ajkán rontott be a házba. De rögtön belészakadt a szó, amikor a halott csavargót pillantotta meg az emelt szintű étkezősarokban. A húsvágó asztal fölött rogyadozott hányás-szagú trikójában és nadrágjában. A színes mozaikpadlót vér csíkozta; vér száradt a rozsdamentes acél konyhapulton. Véres kéz tenyerelte össze a valódi fenyőfa pohárszékeket. Anyja egy cédulát tűzött a jégszekrény melletti üzenő táblára: Todd! A boltba mentem! Fél négyre jövök. A tűzhely fölött 3.20 volt a hajnalhasadást ábrázoló, ízléses órán, a piás pedig holtan roskadozott az étkezőben, mint borzalmas, csöpögő régiség valami ócskásbolt pincéjéből. Minden véres volt, és Todd igyekezett föltakarítani, minden beszennyezett felületet letörölgetni, miközben egyfolytában a halott csavargóval ordibált, hogy menjen innen, hagyja őt békén, de a piás csak terpeszkedett holtan, vigyorgott a mennyezetre, és mocskos bőrének szúrt sebein egyre bugyogott a vér. Todd elővette a felmosó fát a szekrényből, és őrjöngve tologatta a padlón, bár tudta, hogy nem törli fel a vért, csak szétkeni, szertefröcsköli, de nem bírta leállítani magát. Abban a pillanatban, amikor a felhajtóról meghallotta anyja bekanyarodó kupéját, rádöbbent, hogy a csavargó maga Dussander. Izzadtan, zihálva ébredt ezekből az álmokból, két kézzel markolva a takarót. De mikor végre újra rátalált a csavargóra az átereszben - ugyanarra vagy egy másikra -, és kipróbálta rajta a kalapácsot, álmai elmúltak. Úgy gondolta, hogy valószínűleg ölnie kell
megint, nem is egyszer. Ez bizony nagy baj, bár ezek rég megszűntek hasznos emberi teremtményeknek lenni. Egyedül Todd számára hajtottak hasznot. Ő pedig, ahogy idősebb lett, csupán úgy szabta meg az életét, hogy alkalmazkodjon különleges igényeihez. Minden ismerőse így csinálta. Ő se volt más, mint a többiek. Magadnak kell utat vágnod a világban; a magad erejére támaszkodj, ha végig is akarsz menni rajta. 15. Ez év őszén Todd hátvéd lett a Santo Donató-i Pumáknál. A tanév második negyedében, amely 1977 januárjában fejeződött be, megnyerte az Amerikai Légió Hazafias Fogalmazásversenyét. Nevezhetett minden város minden gimnazistája, aki tanult amerikai történelmet. Todd munkájának az volt a címe, hogy „Egy amerikai felelőssége”. A baseballidényben az iskola labdafogó sztárja lett, négyszer győzött és egyszer sem vesztett. Az ütésátlaga 361 volt. Júniusban a díjkiosztó tanács őt minősítette az év atlétájává, és Haines edző átnyújtott neki egy plakettet” (Haines edző volt az, aki egyszer félrevonta és a lelkére kötötte, hogy gyakorolja a csavart ütést, „mert ezek közül a niggerek közül egy se képes csavartat ütni, Bowden, egyetlenegy sem”). Monica Bowden könnyekben tört ki, amikor Todd fölhívta az iskolából és közölte, hogy megnyerte a díjat, Dick Bowden az ünnepséget követően két hétig feszített az irodájában, és igyekezett nem dicsekedni. Ezen a nyáron Big Surban béreltek kunyhót, két hetet töltöttek ott, és Todd kiszellőztette az agyát. Ugyanebben az évben Todd négy hajléktalant tett el láb alól. Kettőt agyonszúrt, kettőt agyonvert. Ezekre az utakra, amelyeket vadászatnak nevezett, két nadrágot húzott. Néha a városi buszjáratokon utazott, megfelelő terep után kutatva. Úgy találta, hogy a két legjobb hely a Santo Donato Misszió az Indigent és a Douglas utca sarkán, meg az Üdvhadsereg melletti sarok az Euclidnél. Lassan sétált a környéken, várva, hogy kolduljanak tőle. Amikor egy piás leszólította, azt mondta neki, hogy neki, Toddnak kellene egy üveg whisky, s ha a csöves megvenné, akkor megosztaná vele a szeszt. Azt mondta, tud egy helyet, ahová elmehetnek. Ez persze mindig egy másik hely volt. 'Nagy nehezen megállta, hogy ne térjen vissza a rendezőre vagy a Cienaga felé vezető út melletti üres telekre, az átereszhez. Korábbi bűntény színhelyére visszatérni balga dolog. Ugyanebben az évben Dussander mértékkel dohányzott, Ancient Age-t iszogatott és tévét nézett. Todd nagy néha meglátogatta, de beszélgetéseik egyre szárazabbak lettek. Távolodtak egymástól. Dussander abban az évben ülte meg a hetvenkilencedik születésnapját, Todd pedig tizenhat éves lett. Dussander megjegyezte, hogy egy fiatalember életében a tizenhatodik a legjobb év, egy középkorúéban a negyvenegyedik, egy öregében pedig a hetvenkilencedik. Todd udvariasan bólogatott. Dussander meglehetősen részeg volt, és úgy vihogott, hogy attól Todd határozottan kínosan érezte magát. Todd 1976/77-es iskolaéve alatt Dussander két piást vágott haza. A második virgoncabb volt, mint amilyennek látszott; még azok után is, hogy az öreg a sárga földig leitatta, csak tántorgott körbe-körbe a konyhában, miközben a torkából kiállt a húsvágó kés nyele, vért okádott az ingére és á padlóra. A konyhában megtett két imbolygó kör után fölfedezte a folyosóra vezető ajtót, és majdnem kereket oldott. Dussander csak állt a konyhában, döbbent hitetlenkedéstől tágra nyílt szemmel figyelte a csavargót, amint hörögve-zihálva vánszorog az ajtó felé a folyosón, hol az egyik, hol a másik falnak tántorodik, leverve a földre az olcsó nyomatokat. Csupán akkor tört meg a bénultsága, amikor a csöves a kilincsen kezdett matatni. Akkor keresztülrontott a konyhán, kirántotta az evőeszközök fiókját, előkapta a húsvillát. Végigrohant a folyosón, és a kinyújtott kezében tartott villát beledöfte áldozata hátába.
Zihálva állt fölötte, öreg szíve rémítő gyorsasággal vert... Éppen úgy, mint a Vészhelyzet című szombat esti tévéműsorban, amelyet annyira szeretett. De végül lelassult normális ütemre, és már tudta, hogy minden rendben. Jó sok vért kellett feltakarítania. Ennek már négy hónapja, és azóta senkinek nem tett ajánlatot a buszmegállóban. Megrémítette, hogy az utolsót csaknem elfuserálta... De amikor eszébe jutott, hogyan intézte el a legvégén, megdobbant a szíve a büszkeségtől. Végül a szeszkazán csak nem jutott ki az ajtón, és itt ez a legfontosabb. 16. 1977 őszén, a tanév első negyedében, a végzős gimnazista Todd belépett a lövészegyletbe. 1978 júniusára megszerezte a mesterlövészi címet. További sikereket ért el a futballban, a baseballidényben ötször győzött, egyszer vesztett (a veszteség két hiba és egy ügyetlen elfutás következménye volt), és megírta az iskola történetériek harmadik legjobb felvételi dolgozatát. A Berkeleyre jelentkezett, ahová azonnal föl is vették. Áprilisra tudta, hogy az érettségi estéjén ő fogja a búcsúbeszédet mondani. A második félévben különös vágyakozás szállta meg, éppen olyan rémítő, mint amilyen irracionális. Egyelőre sikerült keményen megzaboláznia, és ez legalább vigasztaló volt, de megijesztette, hogy egyáltalán ilyen gondolatai támadhatnak. Egyezséget kötött az élettel. Tisztázta a dolgokat. Élete nagyon hasonlított anyjának ragyogó, napfényes konyhájára, ahol csupa króm, műanyag vagy rozsdamentes acél volt minden, és minden működött, ha megnyomták a gombokat. Természetesen voltak ebben a konyhában mély és sötét szekrények is, de sok mindent beléjük lehetett rakni úgy, hogy továbbra is be lehetett zárni őket. Ez az új vágy arra az álomra emlékeztette, amikor hazajövet fölfedezte a halott, vérző csavargót az anyja tiszta, jól megvilágított konyhájában. Mintha tudata tiszta konyhájának elvágólagos rendjében egy sötét, véres behatoló cammogna és dülöngélne, hogy találjon egy pontot, ahol a legfeltűnőbben halhat meg... A Bowden-háztól negyedmérföldnyire húzódott a nyolcsávos országút. Meredek, bozótos rézsű vezetett odáig. Az a meredély tele volt jó fedezékekkel. Az apjától kapott karácsonyra egy Winchester 30-30-ast, levehető távcsővel. Csúcsforgalomban, amikor mind a nyolc sáv tömve van, elfoglalhat egy leshelyet azon a rézsűn és... ott könnyedén... Mi? Öngyilkos lehetne? Elpusztíthatna mindent, amit az utóbbi négy évben fölépített? Szóval mit csinálhatna? Na, nem, uram, nem, hölgyem, ez nem megy. Ahogy mondani szokták, röhej. Hát persze hogy az... De a sürgető vágy megmaradt. Néhány héttel érettségi előtt egy szombaton Todd becsomagolta a puskát, miután gondosan kivette belőle a tárat. Apja új játékának, egy használt Porsché-nak a hátsó ülésére tette a fegyvert. Odáig ment, ahol a bozótos rézsű meredeken ereszkedni kezdett a sztráda felé. Apja és anyja a kombival átmentek Los Angelesbe a hétvégére. Dick, aki most már teljes jogú társ volt, a Hyatt embereivel tárgyalt egy renói új szállodáról. Todd szíve kalapált, a szájában savanyú, fémes ízt érzett, miközben, karján a becsomagolt fegyverrel leszaladt a lejtőn. Egy kidőlt fához érve törökülésbe ereszkedett. Kicsomagolta a puskát, és ráfektette a holt fa sima törzsére. Egy ág olyan szögben meredt elő, hogy épp jó támasztékot szolgáltatott a csőnek. Az agyat jobb válla homorulatába illesztette, és belenézett a távcsőbe. Hülye!, ordított a tudata. Öregem, te tényleg hülye vagy! Ha valaki meglát, nem számít ám, hogy a puska töltve van-e vagy sem! Komoly bajba kerülsz, a végén még lepuffant egy zsaru!
Délelőtt derekán jártak, a szombati forgalom nem volt túl erős. Befogott a célkeresztbe egy nőt, aki egy kék Toyota volánja mögött ült. A nő félig leeresztette az ablakot, ujjatlan blúzának kámzsagallérja lobogott. Todd a halántékára irányította a szálkeresztet, és elsütötte az üres fegyvert. Ez nem tesz jót az ütőszögnek, de le van szarva. - Bumm - suttogta, mikor a Toyota eltűnt az aluljáróban, fél mérföldre onnan, ahol Todd ült. Összeszorult torokkal nyeldekelt, szájának olyan íze volt, mint egy csomó összeragadt aprópénznek. Emitt egy férfi közeledett egy Subaru Brat kisteherrel. Piszkosszürke szakálla volt, és San Diego Padres feliratú baseballsapkát viselt. - Te... Te egy mocskos patkány vagy... egy mocskos patkány, aki lelőtte a tesómat suttogta Todd kicsit vihogva, és ismét elsütötte az üres fegyvert. Még öt emberre lőtt, de a ravasz tehetetlen kattanása elrontotta valamennyi „gyilkosság” illúzióját. Azután visszacsomagolta a fegyvert, felvitte a meredélyen, mélyen meggörnyedve, nehogy meglássák, és betette a Porsche hátuljába. Forrón, szárazon lüktetett a homloka. Hazagurult. Fölment a szobájába. Maszturbált. 17. A csavargó rongyos, foszladozó rémvadász pulóvert viselt, amely elképesztően, már-már szürreálisán festett itt Dél-Kaliforniában. Kék tengerésznadrág volt rajta, térdnél lyukas, kifehérlett alóla a hámló sebhelyektől varas, szőrös bőr. Megemelte a lekváros poharat - Frédi és Vilma, Béni és Irma jártak a peremén valami groteszk termékenységi táncot -, egy kortyintásra leküldte az Ancient Age whiskyt, majd életében utoljára csettintett. - Uram, ez vérré vallott. Megmondom az őszintét. - Esténként szeretek iszogatni - helyeselt a mögötte álló Dussander, azután belevágta a húskést a csavargó tarkójába. A szétroppanó porcnak éppolyan hangja volt, mint mikor a frissen sült csirkéről nagy gusztussal lecsavarják a combját. A csavargó markából kihullott a lekváros pohár, és ahogy az asztal pereme felé gurult, még inkább azt a hatást keltette, mintha táncolnának a rajzfilmfigurák. A csavargó hátravetette a fejét, kiáltani próbált, de csak valami ocsmány fütty lett belőle. Szeme tágult, tágult... Azután a feje cuppanva csapódott Dussander konyhaasztalának pirosfehér viaszosvászon abroszára. Felső műfogsora félig kilógott a szájából, mint egy kivehető vigyor. Dussander kirántotta a kést - ehhez mindkét kezére szükség volt -, és a mosogatóhoz ment, ahol vacsorái piszkos edények áztak a mosogatószeres forró vízben. A kés úgy tűnt el a citromillatú habokban, mint parányi vadászgép a felhők között. Visszament az asztalhoz, megállt. Fél kézzel rá kellett támaszkodnia a halott csavargó vállára, annyira rázta a görcsös köhögés. Elővette a zsebkendőjét, sárgásbarna váladékot köpött bele. Mostanában túl sokat cigarettázott. Mindig így volt, amikor lélekben újabb dobásra készült. De ez simán ment, igazán simán. A legutóbbival annyi zűr volt, hogy mármár félt kihívni a sorsot maga ellen egy újabb próbálkozással. Ha siet, még megnézheti a Lawrence Welk második részét a tévében. Átsietett a konyhán, kinyitotta a pinceajtót, felkapcsolta a villanyt. Visszament a mosogatóhoz, és kivette az alatta levő szekrényből a zöld műanyag szemeteszsákok csomagját. Kirázott egyet, visszatért az összerogyott csavargóhoz. A viaszosvásznon szerteszét szaladt a vér, tócsában állt a csavargó ölében meg a dimbes-dombos, megfakult linóleumon. A szék is véres lett, de majd föltakarítja. Belemarkolt a csavargó hajába, fölrántotta a fejét. A hulla csonttalan könnyedséggel engedelmeskedett, feje hátranyaklott, mintha nyírás előtt akarna hajat mosatni. Dussander ráhúzta a zsákot a halott fejére vállára, majd lejjebb, egészen a könyökéig. Eddig ért a
műanyag. Kicsatolta elhunyt vendége övét, kihúzta a foszlott övtartóból. Vagy tíz centivel a könyök fölött a zsák köré kanyarította és szorosan meghúzta. A műanyag surrogott, Dussander az orra alatt dudorászott. A piás koszos tornacipőbe bújtatott lába ernyedt V betűt írt le, amikor Dussander megragadta az övénél, és vonszolni kezdte a pince felé. Valami fehér szánkázott elő a zsákból, kattanva hullott a padlóra. Dussander látta, hogy a műfogsor az. Fölvette és begyömöszölte a piás egyik nadrágzsebébe. A pinceajtónál a padlóra engedte a halottat. A csavargó feje lelógott a második fokra. Dussander körbekerülte és három jókorát rúgott rajta. A test kissé megmoccant az első két rúgástól, a harmadiktól simán lecsúszott a lépcsőn. Feleúton a magasba rúgta a lábát, a hulla akrobatikus tigrisbukfencet vetett, majd nagy puffanással elnyúlt a pince döngölt földjén. Egyik cipője lerepült, Dussander emlékezetébe véste, hogy majd föl kell szednie. Leereszkedett a lépcsőn, megkerülte a hullát, odament a munkaasztalához. Az asztal mellett szépen sorba rakott ásó, gereblye és kapa támaszkodott a falnak. Dussander az ásóért nyúlt. Némi testedzés jót tesz egy öregembernek. Fiatalabbnak érzi magát. Rossz szag volt idelent, de nem nagyon zavarta. Havonta egyszer (piásai „elintézése” után harmadnapra) kimeszelte a pincét, fentre ventilátort szerelt, hogy nagyon meleg, szélcsendes napokon ne terjengjen a házban a bűz. Eszébe jutott, mit mondogatott Josef Kramer: a halottak beszélnek, de az orrunkkal halljuk őket. Kiszemelt egy helyet a pince északi sarkában, és munkához látott. Kilencvenszer száznyolcvan volt a sírgödör mérete. Már hatvan centire, fele mélységnél tartott, amikor puskagolyóként találta mellbe az első bénító fájdalom. Fölegyenesedett, szeme kitágult. Aztán a fájdalom végiggördült a karján... hihetetlen fájdalom, mintha egy láthatatlan kéz csomóra fogta és cibálni kezdte volna az ereit. Látta, hogy az ásó félredől, érezte, hogy a térde megroggyan. Egy szörnyű pillanatig bizonyosra vette, hogy ő fog belezuhanni á sírba. Valahogy sikerült hátratántorognia három lépést és lezöttyennie a munkaasztalra. Bamba meglepetés ült az arcán - érezte -, és az járt a fejében, hogy most úgy nézhet ki, mint egy némafilm szereplője, amikor orrba vágja a lengőajtó, vagy tehénlepénybe lép. A két térde közé ejtette a fejét és levegő után kapkodott. Tizenöt perc telt el így. A fájdalom kissé csökkent, de nem hitte, hogy megússza. Most először fogta föl az öregség igazságait, amelyektől eddig megkímélte a kora. Annyira megrettent, hogy csaknem nyöszörögni kezdett. A halál legyintette meg ebben a nyirkos, büdös pincében; a köpenye szélével csapta meg Dussandert. Lehet, hogy visszajön érte. De nem fog meghalni idelent, nem, amíg tehet valamit ellene! Fölállt, kezét a mellkasára szorította, mintha törékeny gépezetet tartana össze. Keresztültántorgott a munkaasztal és a lépcső közötti üres téren. Bal lába belebotlott a halott csavargó kinyújtott lábszárába, halk jajdulással térdre esett. A fájdalom hirtelen belemart a mellébe. Fölnézett a lépcsőn - a meredek, nagyon meredek lépcsőn. Tizenkét fok. A fönti fénynégyszög csúfondárosan messze volt. - Ein! - vezényelt Kurt Dussander, és keservesen fölhúzta magát az első fokra. - Zwei! Drei! Vier! Húsz percig tartott, amíg elérte a konyha linóleumpadlóját. Lépcsőmászás közben kétszer is megfenyegette a fájdalom, hogy visszajön, ő pedig mindkét alkalommal lehunyt szemmel várta, mi fog történni, tökéletes tudatában annak, hogy ha még egyszer olyan erős görcsöt kap, mint első alkalommal, valószínűleg belehal. De a kín mindkétszer elenyészett. A konyhaasztalhoz vánszorgott, kikerülte a mostanra megalvadt vértócsákat és - foltokat. Fogta az Ancien Age-t, meghúzta, lehunyta a szemét. Valami, ami odabent a mellében szorított, mintha ellazult volna egy kicsit. A fájdalom ismét enyhült valamelyest. Újabb öt perc múlva lassan elindult a folyosón. A telefon félúton állt, egy kisasztalon.
Negyed tíz volt, amikor a telefon megcsörrent a Bowden-házban. Todd törökülésben kuporgott a díványon, a trigonometria-vizsga tételeit böngészte. Éppoly kevéssé értette a trigonometriát, mint általában a matematikát, és ez valószínűleg már így is marad. Az apja a szoba túlsó végében ült, térdén zsebszámológéppel, arcán enyhe hitetlenkedéssel, és a csekkfüzetét lapozgatta. Monica, aki legközelebb volt a telefonhoz, egy James Bond-filmet nézett, amelyet Todd vett föl két napja az HBO-ról. - Halló! - szólt bele a kagylóba. Kissé elkomorodott, odanyújtotta Toddnak a kagylót. - Mr. Denker. Elég izgatott. Vagy zaklatott. Todd szíve a torkában dobogott, de az arcán alig látszott valami. - Tényleg? - Odament, átvette a kagylót. - Jó estét, Mr. Denker. - Azonnal gyere, fiam - parancsolta kurtán, rekedten Dussander. - Szívrohamom volt. Elég pocsék. - Jé - mondta Todd, igyekezve összeszedni csapongó gondolatait, hogy szembenézhessen rohamosan dagadozó félelmével. - Ez persze érdekes, de elég késő van, és én éppen tanulok... - Megértem, hogy nem beszélhetsz - folytatta Dussander azon az érdes, csaknem ugató hangon. - De figyelni figyelhetsz. Nem hívhatom a mentőket, fiam... Legalábbis még nem. Itt rendetlenség van. Segítségre van szükségem... Azaz neked van rá szükséged. - Hát... ha így áll a dolog... - Todd szívverése percenként százhúszra gyorsult, az arca azonban nyugodt volt, csaknem derűs. Talán nem tudta, hogy egyszer eljön ez az este? Dehogynem tudta! - Mondd a szüleidnek, hogy levelet kaptam - utasította Dussander. - Fontos levelet. Megértetted? - Ja - felelte a fiú. - Most elválik, fiam. Elválik, miből vagy. - Persze - mondta Todd. Hirtelen tudatosult benne, hogy az anyja őt nézi a film helyett, mire merev vigyort kényszerített az arcára. - Viszlát. Dussander még mondott valamit, de Todd letette a kagylót. - Átmegyek Mr. Denkerhez egy kis időre - közölte mindkettejüknek címezve, de csak az anyját nézte, akinek az arcán még mindig ott volt az a bizonytalan aggodalom. - Kértek valamit a boltból? - Én pipaszurkálót, anyád egy kis csomag költségvetési felelősséget - mondta Dick. - Nagyon vicces - válaszolta Monica. - Todd, Mr. Denker... - Az isten szerelmére, mit vettél te a Fielding'sben? - Azt a polcot a gardróbszekrénybe, amin mindenféle mütyürt tartok. Ugye nincs semmi baja Mr. Denkernek, Todd? Kicsit különös volt a hangja. - Tényleg léteznek mütyürkés polcok? Én azt hittem, a krimi író bolond angol nők találják ki őket, hogy mindig legyen egy hely, ahol a gyilkos talál valamilyen tompa eszközt. - Dick, befejezhetek egy mondatot? - Persze. Csak tessék. Na de a gardróbba? - Azt hiszem, minden rendben - válaszolta Todd. Magára kapta a bőrdzsekijét, fölrántotta a cipzárt. - Csak izgatott. Levelet kapott egy unokaöccsétől Hamburgból vagy Düsseldorfból, vagy honnan. Évek óta hírét se hallotta a rokonainak, és most itt ez a levél, neki pedig nem elég jó a szeme, hogy elolvassa. - Micsoda méreg - jegyezte meg Dick. - Eredj, Todd. Menj át és segíts rajta. - Azt hittem, van valakije, aki felolvas neki - mondta Monica. - Egy új fiú. - Van - helyeselt Todd, és hirtelen meggyűlölte az anyját, gyűlölte a tekintetében bujkáló fél-megérzést. - Lehet, hogy nincs otthon, vagy nem engedik át ilyen későn. - Ó. Nos... Akkor eredj. De vigyázz magadra. - Vigyázok. Nem kérsz valamit a boltból? - Nem. Megy az a tanulás a számtan záróvizsgára?
- Trigonometriát tanulok - felelte Todd. - Asszem, simán fog menni. Már be is akartam fejezni ma estére. - Ami jó nagy hazugság volt. - Elviszed a Porschét? - kérdezte Dick. - Nem, biciklivel megyek. - Szüksége volt arra az öt percre, hogy összeszedje a gondolatait, fegyelmezze érzéseit - vagy legalábbis megpróbálkozzon vele. Jelenlegi állapotában valószínűleg fölszaladt volna a Porschéval egy telefonpóznára. - Csatold föl a fényvisszaverő foltot a térdedre mondta Monica és üdvözletünket küldjük Mr. Denkernek. - Jó. Anyja szemében még mindig ott volt az a kétség, de már kevésbé nyilvánvalóan. Todd puszit dobott neki, aztán kiment a garázsba, ahol a biciklit - a Schwinn helyett most egy olasz versenygépet - tartotta. Szíve még mindig nyargalt, eszeveszett vágyat érzett, hogy visszamenjen a házba a 30-30-assal, lelője a szüleit, azután ereszkedjen le az autópályára néző lejtőn. Nem kellene tovább szorongania Dussander miatt. Nincsenek többé rossz álmok és csövesek. Csak lő és lő és lő, egyetlen golyót hagyva a végére. Aztán felocsúdott, és elindult Dussander háza felé. Térdén föl-alá mozgott a fényvisszaverő folt, hosszú szőke haja lobogott a szélben. - Szentséges ég! - Todd csaknem sikított. A konyhaajtóban állt. Dussander roggyantan támaszkodott a könyökére, maga előtt a porceláncsészével. Homlokán nagy cseppekben gyöngyözött a verejték. De Todd nem őt nézte, hanem a vért. Mintha minden vérben úszott volna - vértől volt iszamós az asztal, véres volt az üres konyhai szék, a padló. - Mije vérzik? - ordította, mikor megint mozgásra tudta kényszeríteni zsibbadt lábát. Úgy rémlett, legalább ezer éve áll az ajtóban. Ez a vég, gondolta, ez mindennek a vége. A léggömb magasra száll, babám, egészen a égig, babám, most, pedig durr, isten veled. Azért vigyázott, hogy bele ne lépjen a vértócsákba. - Mintha azt mondta volna, hogy szívrohama van! - Nem az én vérem - motyogta Dussander. - Micsoda? - torpant meg Todd. - Mit mondott? - Menj le. Majd meglátod, mit kell tenned. - Mi az ördög ez? - kérdezte Todd. Hirtelen szörnyű sejtelme támadt. - Ne vesztegesd az időt, fiam. Nem hinném, hogy túlságosan meglepődnél azon, amit odalent találsz. Azt hiszem, van tapasztalatod az ilyen pincei dolgokban. Közvetlen tapasztalatod. Todd hitetlenkedve bámulta még egy pillanatig, majd lerontott a pincébe, kettesével szedve a fokokat. Első pillantásra azt hitte az egy szál, izzó gyér, sárga fényében, hogy Dussander egy zsák szemetet borított le ide. Azután fölismerte az előrenyúló lábakat és a szorosra csatolt övvel a testhez kötözött mocskos kezet. - Szentséges ég - ismételte, ám ez alkalommal semmi erő nem volt a hangjában - gyenge, kísérteties suttogásra tellett csak tőle. Jobb kezét rátapasztotta ajkára, amely olyan száraz volt, mint egy csiszolóvászon. Egy pillanatra lehunyta a szemét... És amikor ismét kinyitotta, végre visszanyerte a lélekjelenlétét. Munkához látott. Felfedezte a túlsó sarokban a sekély gödörből kiálló ásónyelet, és rögtön rájött, mit művelt éppen Dussander, amikor a ketyegője bemondta az unalmast. Egy pillanattal később tudatosodott benne a pince ocsmány bűze - olyan szaga volt, mint a rothadt paradicsomnak. Erezte már korábban is, de odafönt sokkal gyengébb volt, és persze ő is ritkábban járt erre az utóbbi néhány évben. Most már pontosan tudta, mit jelent, és percekig kellett küzdenie a hányingerrel. Orrára-szájára tapasztott kézzel, tompán, folyamatosan öklendezett. Apránként ismét erőt vett magán.
Megragadta a csavargó lábát, a gödör szélére húzta, leejtette. Bal kezével letörölte az izzadságot a homlokáról, egy darabig szobormereven állt, és erősebben törte a fejét, mint bármikor életében. Azután fölkapta az ásót, és mélyíteni kezdte a gödröt. Amikor elérte a másfél métert, kimászott, lábbal beletaszította a hajléktalant. Állt a sír peremén, lenézett. Rongyos farmer. Mocskos, varas kéz. Persze, egy csavargó. Szinte mulatságos volt. Olyan mulatságos, hogy az embernek kedve támadt sikoltva hahotázni. Fölrohant a lépcsőn. - Hogy van? - kérdezte Dussandertől. - Jól. Elintézted? - Nyugi, csinálom. - Siess. Még itt fönt is van dolgod. - Bárcsak lenne néhány disznóm, hogy föletethessem velük magát - válaszolta Todd, és visszarohant a pincébe, mielőtt Dussander bármit mondhatott volna. Már csaknem betemette a csavargót, amikor eszébe jutott, hogy valami nincs rendjén. Fél kézzel az ásót markolva meredt a sírba. A hulla lába félig még kilátszott a földkupac alól, a lábfeje is - az egyiken ócska tornacipő, a másikon mocskos torna zokni, amely valamikor Taft elnök idejében fehér lehetett. Egy tornacipő? Egy? Majdnem rohanva megkerülte a lépcső melletti kazánt. Űzötten körülnézett. Fejfájás lüktetett a halántéka mögött, tompa fúróhegyek igyekeztek kifelé. A foltos, öreg cipő ott hevert másfél méternyire talppal felfelé, néhány üres polc árnyékában. Fölkapta, visszaszaladt a sírhoz, beledobta. Azután ismét szórni kezdte a földet. Betakarta a cipőt, a lábat, mindent. Amikor minden föld visszakerült a gödörbe, rácsapkodott az ásóval, hogy összébb tömörítse. Azután gereblyét ragadott, ide-oda húzogatta, igyekezett eltüntetni a nyomát, hogy itt nemrég megmozgatták a földet. Nem sok sikerrel; jó álcázás nélkül egy nemrég ásott, majd visszatemetett gödör pontosan úgy néz ki, mint egy nemrég ásott, majd visszatemetett gödör. De hát úgyse jön le ide senki, ugye? Mindkettejük érdekében melegen remélte, hogy igaza lesz. Fölrohant. Zihálni kezdett. Dussander könyöke szétcsúszott, az öreg feje az asztalon pihent. Szemét lehunyta, szemhéja fényes lila volt, mint az őszirózsa szirma. - Dussander! - ordított rá Todd. Szájában forró, nyirkos ízt érzett, az adrenalinnal és a lüktető, forró vérrel keveredett félelem ízét. - Ne merészeljen meghalni itt nekem, vén fasz! - Halkabban - válaszolta az öreg, ki se nyitva a szemét. - Idecsődíted az egész háztömböt. - Hol tartja a tisztítószereit? Lestoilt, Top Jobot, bármit. Meg rongyokat. Rongyokra van szükségem! - Minden ott van a mosogató alatt. A vér nagyrészt már megalvadt. Dussander fölemelte a fejét és figyelte Toddot, ahogy végigmássza a padlót, először a linóleumon levő tócsát dörgöli, azután a csavargó székének lábán lecsurgott cseppeket. A fiú vadul rágta a száját, majdnem úgy harapdálta, akár a ló a zablát. Végül elkészült. Tisztítószer átható szaga töltötte be a konyhát. - Van egy doboz ócska rongy a lépcső alatt - mondta Dussander. - A véreseket alulra rakd. Ne felejts el kezet mosni. - Nincs szükségem a tanácsaira! Az egészbe maga rángatott bele! - Igen? Meg kell mondanom, jól álltad a sarat. - Dussander hangjában egy pillanatra föléledt a régi gúny, majd keserű fintor rendezte át a vonásait. - Siess. Todd eltette a rongyokat, majd utoljára felrohant a pincelépcsőn. Egy darabig riadtan bámult a mélybe, azután lekapcsolta a villanyt, bezárta az ajtót. A mosogatóhoz ment, fölgyűrte pólója ujját, és olyan forróra állította a vizet, amilyet még elbírt a bőre. Belemerítette kezét a habba... és kiemelte a henteskést, amelyet Dussander használt.
- Ezzel szeretném elvágni a torkát - mondta sötéten. - Hogyne, aztán pedig disznókkal etetnél föl. Semmi kétségem felőle. Todd leöblítette a kést, megtörölgette, elrakta. Gyorsan elmosta a többi edényt, leengedte a vizet, kiöblítette a mosogatót. A kezét törölgetve az órára pillantott, és látta, hogy tíz óra múlt húsz perccel. Kiment a folyosói telefonhoz, fölemelte a kagylót, töprengve nézte. Kínosan szurkálta a gondolat, hogy valamiről elfeledkezett, valamiről, ami legalább olyan fontos lehet, mint a halott cipője. De miről? Nem tudta. Ha nem fájna a feje, talán rájönne. Ez a háromszorosan átkozott fejfájás! Nem őrá vall, hogy bármiről megfeledkezzék. Ez ijesztő. Tárcsázta a mentőket, egy kicsengés után beleszóltak: - Itt Santo Donato mentőközpontja. Mi a probléma? - Todd Bowden vagyok. A Claremont utca 963-ból telefonálok. Mentőre lenne szükségem. - Mi a baj, fiam? - A barátom, Mr. D... - Olyan erősen beleharapott az ajkába, hogy kiserkedt a vére, és egy pillanatra teljesen megzavarodott, elveszett fejfájásának lüktetésében. Dussander. Csaknem megadta ennek a névtelen mentősnek Dussander valódi nevét. - Nyugalom, fiam - mondta a hang. - Csak lassan, nem lesz semmi baj. - A barátom, Mr. Denker - mondta Todd. - Azt hiszem, szívrohama van. - Tünetek? Todd sorolni kezdte, de a hangnak elég volt a karba átvándorló mellkasi fájdalom. Azt mondta, hogy a mentő tíz-húsz percen belül ott lesz, a forgalomtól függ. Todd letette a kagylót, tenyere élét a szemére szorította. - Elintézted? - szólította gyenge hangon Dussander. - Igen! - ordított vissza Todd. - Igen, elintéztem! Igen, a rohadt életbe! Igen, igen, igen! Csak fogja már be a pofáját! Még erősebben nyomta a szemét. Először összevissza villogást, azután ragyogó piros mezőt látott. Szedd össze magad, Todd baba. Csillapodj, ne rinyálj, nyugi. Figyelj. Kinyitotta a szemét, ismét fölvette a kagylót. Most jön a neheze. Ideje, hogy hazatelefonáljon. - Halló! - szólt bele a fülébe Monica kulturált, lágy hangja. Egy pillanatra - csak egy pillanatra - Todd látta magát, amint belevágja a 30-30-as csövét az anyja orrába, és amikor kiserked a vér, meghúzza a ravaszt. - Todd vagyok, mama. Add hamar a papát. Mostanában nem hívta mamának. Tudta, hogy ezt a jelzést Monica gyorsabban veszi minden másnál, így is történt. - Mi a baj? Valami baj van, Todd? - Hadd beszéljek vele! - De hát mi... A telefon recsegett, kattant. Hallotta, hogy az anyja mond valamit az apjának. Todd felkészült. - Mr. Denker, papa... Szívrohama van, azt hiszem. Illetve egész biztos vagyok benne. - Jézusom! - Apja hangja egy pillanatra elcsuklott, azután hallotta, hogy elismétli a hírt a feleségének. Majd ismét beleszólt a telefonba. - Él még? Már amennyire meg tudod állapítani? - El. Magánál van. - Jól van, hála istennek. Hívd a mentőket. - Már megtettem. - A kettő-kettő-kettőt? - Igen. - Okos vagy. Mennyire van rosszul, meg tudod mondani?
- Nem tudom, papa. Azt mondták, hamarosan itt lesz a mentő, de... félek. Átjönnél, hogy velem együtt megvárd őket? - De még mennyire! Négy perc múlva ott vagyok. Todd hallotta, hogy az anyja mond valamit, miközben az apja leteszi, megszakítva az összeköttetést. Todd a helyére illesztette a kagylót. Négy perc. Négy perce maradt, hogy megcsináljon valamit, amit elmulasztott. Négy perce van, hogy eszébe jusson, miről feledkezett meg. Egyáltalán megfeledkezett valamiről? Talán csak az idegei piszkoskodnak? Bár ne hívta volna föl az apját! De az a természetes, hogy ezt tegye, nem igaz? Hát persze. Van valami természetes dolog, amit nem tett meg? Valami...? - Ó, te húgyagyú! - nyögött föl hirtelen, és visszarohant a konyhába. Dussander feje az asztalon, szemére félig rácsúszott a lankadt szemhéj. - Dussander! - kiáltotta. Durván megrázta, az öreg felnyögött. - Ébredjen! Ébredjen, büdös vén fattyú! - Mi van? Megjött a mentő? - A levél! Az apám átjön, egy pillanat múlva itt lesz! Hol az a kurva levél? - Mi... Miféle levél? - Azt mondta, mondjam nekik, hogy fontos levelet kapott! Azt mondtam... - A szíve összeszorult. - Azt mondtam, a tengerentúlról jött... Németországból. Krisztusom! - markolt bele a hajába. - Egy levél. - Dussander lassan, nehézkesen fölemelte a fejét. Ráncos arca egészségtelen sárgásfehérben játszott, az ajka kék volt. - Azt hiszem, Willitől. Willi Frankéitól. A drága... drága Willitől. Todd az órájára nézett és látta, hogy már két perc eltelt azóta, hogy letette a telefont. Az apja nem ér, nem érhet Dussander házához négy perc alatt, de azért istentelenül hamar itt lesz a Porschéval. Hamar bizony. Minden túl gyorsan történik. És még valami nem stimmel, érezte! De most nincs ideje megállni és a csapdákat vizsgálgatni. - Igen, oké, fölolvastam magának, maga izgatott lett, szívrohamot kapott. Oké. Hol van? Dussander üresen meredt rá. -A levél! Hol van? - Miféle levél? - kérdezte értetlenül Dussander, és Todd tenyere viszketni kezdett, legszívesebben megfojtotta volna a vén szörnyeteget. - Az, amit fölolvastam magának! Ami Willi Kiafenétől jött! Hol van? Mindketten az asztalra meredtek, mintha azt várták volna, hogy a levél hirtelen megjelenik rajta. - Odafönt - mondta végül Dussander. - Keresd a ruhásszekrényben. A harmadik fiókban. Van ott egy kis fadoboz a fiók alján. Föl kell törnöd. A kulcsát rég elvesztettem. Van benne néhány régi levél egy barátomtól. Egyiken sincs aláírás. Dátum se. Mindegyiket németül írták. Egy-két lap megteszi álcázásnak. Ha sietsz... - Maga megőrült! - őrjöngött Todd. - Nem tudok németül! Hogyan olvashatok föl magának egy levelet, ami németül van írva, maga vén fasz? - Miért írt volna nekem Willi angolul? - kérdezte fáradtan az öreg. - Ha felolvasol egy levelet németül, én majd megértem, még akkor is, ha te nem. A kiejtésed természetesen förtelmes, mégis megértem... Igaza volt, ismét igaza volt, és Todd nem várta meg, hogy befejezze a mondatot. Még így, egy szívroham után is előtte járt egy lépéssel. Todd végigrohant a folyosón a lépcsőig, pillanatra megtorpant a bejáratnál, hogy lássa, nem közeledik-e az apja a Porschéval. Nem közeledett, de Todd órája elárulta, milyen kevés ideje maradt; már öt perc telt el. Kettesével szedte a fokokat, és berobbant Dussander hálószobájába. Még sohasem járt itt, nem is volt rá kíváncsi. Egy pillanatig csak bámult űzötten az ismeretlen terepen, azután fölfedezte a ruhásszekrényt: olcsó darab volt, az a fajta, amit az apja Modern Turkáló
Stílusnak hív. Térdre esett, rángatni kezdte a harmadik fiókot. Már félig kijött, amikor félrecsúszott a sínen és beragadt. - A fene beléd! - sziszegte. Az arca halálsápadt volt, csak a járomcsontjain lángolt két vérvörös folt, és kék szeme sötétedett olyanná, mint viharban az Atlanti-óceán. - A fene beléd, te rohadék, kifelé! Akkorát rántott rajta, hogy az egész szekrény előrebillent és csaknem rázuhant, mielőtt úgy döntött, hogy mégis inkább visszazökken. A fiók kirepült, Todd ölébe pottyant. Dussander zoknijai, alsónadrágjai, zsebkendői szétszóródtak körülötte. Todd belekotort a fiókban maradt holmiba, és előhúzott egy huszonhárom centi hosszú, nyolc centi magas fadobozt. Megpróbálta fölemelni a fedelét. Semmi. Be volt zárva, ahogy Dussander megmondta. Ma este semmi sem sikerül. A szétszóródott holmit visszagyömöszölte a fiókba, azt pedig visszatuszkolta a ruhásszekrény téglalap alakú résébe. Megint elakadt. Erőlködve próbálta kiszabadítani, előrehátra rángatta, arcán folyt az izzadság. Végre sikerült bevágnia. Fölállt, a dobozzal a kezében. Vajon mennyi ideje maradt? Dussandernek az a fajta ágya volt, amelyik lábakon áll; Az egyik ágylábnak vágta neki a doboznak azt a részét, ahol a zár volt, olyan erősen, ahogy bírta, vicsorgott a kezétől a könyökéig végigvibráló fájdalomtól. A zárra pillantott. Kicsit behorpadt, egyébként sértetlen volt. Még erősebben nekicsapta az ágylábnak, ezúttal nem törődve a fájdalommal. Az ágyról lepattant egy szilánk, a doboz mégsem engedett. Todd halkan felnyögött, és átvitte a dobozt az ágy másik végéhez, a feje fölé emelte, és minden erejét beleadta a csapásba. A zár ezúttal kiszakadt. Amikor fölemelte a fedelet, fényszóró söpört végig Dussander ablakán. Sebesen végigtúrta a dobozt. Levelezőlapok. Egy medál. Sokszorosan összehajtogatott kép egy nőről, akin mindössze egyeden szál fodros fekete harisnyatartó volt. Egy öreg levéltárca. A doboz fenekén levelek. A fény, erősödött, és most már hallotta a Porsche jellegzetes zúgását. Egyre hangosabb lett... azután elhallgatott. Todd kimarkolt három légiposta alakú lapot, amelyeknek mindkét oldalát szorosan teleírták német szavakkal, majd kivágódott a szobából. Már csaknem a lépcsőnél járt, amikor eszébe jutott, hogy Dussander ágyán felejtette a szétvert dobozt. Visszanyargalt, megragadta, kirántotta a harmadik fiókot. Megint megakadt. Fa visított a fán. Odakint a Porsche kéziféke recsegett; nyílt, majd csapódott a vezetőülés ajtaja. Halványan hallotta a saját nyöszörgését. Beletette a dobozt a ferdén lógó fiókba, fölegyenesedett, belerúgott. Pompásan becsukódott. Egy pillanatig állt és hunyorgott, azután kirohant a folyosóra. Leszáguldott a lépcsőn. Félúton járt, amikor meghallotta apja cipőjének szapora kopogását a Dussander házához vezető betonösvényen. Átvetette magát a korláton, könnyedén földet ért, bevágtatott a konyhába, kezében a lobogó légipostai levélpapírokkal. Dörömbölés az ajtón. - Todd! Todd, én vagyok az! Távolból a mentő szirénáját is hallotta. Dussander Visszasiklott a fél-öntudatlanságba. - Jövök, papa! - ordította. Letette a lapokat az asztalra, kicsit szétszórva, mintha sietve dobták volna oda őket, azután végigment a folyosón, és beengedte az apját. - Hol van? - kérdezte Dick Bowden, miközben elsietett a fia mellett. - A konyhában. - Mindent jól csináltál, Todd - dicsérte az apja, és darabosan, félszegen átölelte. - Remélem, semmiről nem feledkeztem meg - válaszolta szerényen Todd, majd követte apját végig a folyosón a konyhába.
A sietségben, hogy Dussander minél előbb kívül kerüljön az ajtón, csaknem elfeledkeztek a levélről. Bowden fölkapta egy pillanatra, azután letette, amikor a mentősök bejöttek a hordággyal. Todd és apja követték őket, és az orvos, aki ellátta Dussandert, minden további nélkül elfogadta a fiú változatát. Végül is „Mr. Denker” nyolcvanéves, a szokásai nem valami egészségesek. A doktor félszegen megdicsérte Toddot, amiért ilyen gyorsan kapcsolt és cselekedett. Todd komoran megköszönte, és megkérdezte az apját, nem mehetnének-e haza. Útközben Dick ismét elmondta, milyen büszke a fiára. Todd alig hallotta. Megint a 30-30as járt a fejében. 18. Morris Heisel ugyanezen a napon törte el a gerincét. Morris nem szándékozott eltörni a gerincét; ő mindössze az esőcsatornát szándékozott helyreszögezni a ház nyugati sarkán. A gerinctörés távolról sem állt szándékában, volt része anélkül is épp elég fájdalomban, köszönte szépen! Első felesége huszonöt éves korában halt meg, és a két lánya sem élt már. A testvére tragikus autóbalesetben vesztette életét 1971-ben, valahol Disneyland közelében. Maga Morris a hatvanhoz közeledett, és korai, gyorsan rosszabbodó ízületi gyulladástól szenvedett. Szemölcsök is nőttek a két kezén, méghozzá gyorsabban, mint hogy az orvos le tudta égetni őket. Továbbá hajlamos volt a migrénes fejfájásra, és az utóbbi néhány évben az a potzer Rogan a szomszédból elkezdte „Macska Morris”-nak hívni. Vajon hogy esne Rogannek, monologizált Morris második feleségének, Lydiának, ha ő meg „Aranyeres Rogannek” szólítaná? - Ugyan már, Morris! - válaszolta ilyenkor Lydia. - Te nem érted a tréfát, sohasem értetted, néha nem is értem, hogy mehettem hozzá egy olyan emberhez, akinek fikarcnyi humorérzéke sincs! Elmegyünk Las Vegasba - közölte Lydia az üres konyhával, mintha csupán általa látható nézősereghez szólna -, megnézzük Buddy Hackettet, és Morris egyetlenegyszer sem neveti el magát! Az ízületi gyulladás, a szemölcsök és a migrén mellett Morrisnak ott volt még Lydia, aki, Isten tartsa meg, rendes sárkánnyá nőtte ki magát az utóbbi öt évben... mióta kivették a méhét. Így hát Morrisnak gerinctörés nélkül is bőven voltak fájdalmai és gondjai. - Morris! - kiáltotta a hátsó ajtón kilépő Lydia, miközben egy konyharuhával törölgette a kezéről a szappanhabot. - Morris, azonnal gyere le arról a létráról! - Mi? - Elfordította a fejét és az asszonyra nézett. Az alumíniumlétrának majdnem a legtetején állt. Ezen a fokon rikító sárga öntapadós cédula arra figyelmeztetett, hogy VIGYÁZAT! HA ENNÉL MAGASABBRA LÉP, ELVESZÍTHETI AZ EGYENSÚLYÁT! Morris asztalos kötényét viselte, az egyik zsebében szögek voltak, a másikban strapabíró kapcsok. A föld kissé egyenetlen volt a létra lába alatt, a szerkezet megbillent, ahogy megfordult. A nyaka hasogatott, ami kellemetlen előjele egy migrénes rohamnak. Mérges volt. - Mi? - Azt mondtam, gyere le onnan, mielőtt eltöröd a gerinced! - Mindjárt végzek! - Úgy imbolyogsz azon a létrán, mintha csónakban állnál, Morris! Gyere le! - Lemegyek, mihelyt végeztem! - válaszolta dühösen. - Hagyj békén! - Eltöröd a gerincedet! - ismételte az asszony baljósan, azután visszament a konyhába. Tíz perccel később, amikor lábujjhegyen egyensúlyozva az utolsó szöget verte be az esőcsatornába, macskanyávogást, majd dühös csaholást hallott. - Az isten szerelmére, mi az? Körülnézett, a létra riasztóan megbillent. Ebben a pillanatban üvegmosó kefévé borzolt farokkal, zölden lángoló szemmel Aranypofa - és nem Morris! - névre hallgató macskájuk
vágódott ki a garázs mögül. Roganék kölyökkorú skót juhásza laffogó nyelvvel és pórázzal követte. Aranypofa nem volt babonás, elrohant a létra alatt. A kutyakölyök utána. - Nézz körül, nézz körül, te hülye korcs! - ordított rá Morris. A létra megrázkódott; a kiskutya nekiment az oldalával. A létra felborult, a rémületében üvöltő Morris lezuhant. Az asztalos kötényből szögek és kapcsok záporoztak. Morris épp derékba kapta a betonozott felhajtót. Iszonyatos kín lángolt föl a hátában. Nem annyira hallotta gerincének roppanását, mint inkább érezte. Aztán a világ egy időre elszürkült. Amikor a dolgok ismét felbukkantak, még félig a felhajtón hevert, szögek és kapcsok szőnyegén. Lydia zokogva térdelt mellette. Ott volt Rogan is a szomszédból, arca fehér, akár a lepedő. - Megmondtam! - hebegte Lydia. - Megmondtam, hogy gyere le arról a létráról! Most tessék! Megnézheted magad! Morris egyáltalán nem kívánta megnézni magát. A fojtogató, lüktető fájdalom övként szorította a derekát, ami nagy baj, de volt ennél nagyobb is: a fájdalom öve alatt semmit sem érzett, egyáltalán semmit. - Később jajgass - mondta rekedten. - Most az orvost hívd. - Majd én hívom! - ajánlkozott Rogan, és visszarohant a saját házába. - Lydia - mondta Morris. Megnyalta a száját. - Tessék! Mi az, Morris? - föléje hajolt, egy könnye a férje arcára pottyant. Megható jelenet volt, de Morris megrezzent tőle, és a mozdulattól még jobban be-léhasított a fájdalom. - Lydia, még migrénem is van. - Ó, szegény drágám! Szegény Morris! De nem megmondtam... - Attól van fejfájásom, hogy annak a potzer Rogannek a kutyája egész éjszaka ugatott és nem hagyott aludni. Ma ugyanez a kutya megkergette a macskámat, fellökte a létrámat, és azt hiszem, eltörött a gerincem. Lydia felsikoltott. Ettől a hangtól Morris feje remegni kezdett. - Lydia! - Ismét megnyalta a száját. - Mi az, drágám? - Sok éve gyanítok valamit. Most már biztos vagyok benne. - Szegény Morrisom! Mi az? - Nincs Isten - felelte Morris, és elájult. Santo Donatóba vitték, és nagyjából abban az időben, amikor le szokott ülni Lydia pocsék vacsorájához, az orvosa közölte vele, hogy soha többé nem fog járni. Addigra begipszelték. Túl volt a vér- és vizeletvizsgálaton. Dr. Kemmelman a szemébe kukucskált, megkopogtatta a térdét egy kis gumikalapáccsal, de a lába nem válaszolt ösztönszerű rándulással. Ráadásul minden kilométerkőnél ott volt Lydia, és ontotta a könnyeit, egyik zsebkendőt a másik után használta el. Lydia, aki leginkább Jób hitveseként érezte volna jól magát, sehová se ment anélkül, hogy rendesen fel ne tankolt volna apró, csipkés zsepikből, hátha lesz alkalma egy kiadós jajveszékre. Fölhívta az anyját, aki hamarosan itt lesz („ez kedves tőled, Lydia” - bár ha volt valaki a föld kerekén, akit Morris őszintén utált, akkor az Lydia anyja). Fölhívta a rabbit, aki szintén hamarosan itt lesz („ez kedves tőled, Lydia” - noha öt éve be sem tette a lábát a templomba, és még abban sem volt biztos, hogy hívják a rabbit). Fölhívta a főnökét, és bár ő nem lesz itt hamarosan, mindazonáltal kérte, hogy adják át üdvözletét és legőszintébb együttérzését („ez kedves tőled, Lydia” - bár ha van valaki, aki fölér Lydia anyjával, akkor az a szivarrágó putz Frank Haskell). Végül adtak Morrisnak egy Valiumot, és Lydiát elküldték. Kevéssel ezután Morris csak sodródott - se aggály, se migrén, se semmi. Az utolsó gondolata az volt, hogy ha továbbra is ezekkel a kis kék tablettákkal tömik, akkor ismét fölmászik arra a létrára, és ismét eltöri a gerincét.
Amikor felébredt - vagy inkább visszanyerte az öntudatát -, éppen hajnalodott, a kórház olyan csöndes volt, amilyennek Morris szerint egy kórháznak lennie kell. Nagy nyugalmat... Majdnem derűt érzett. Nem fájt semmije, teste mintha vattába csomagolva lebegett volna. Az ágya körül valami mókuskerékre emlékeztető szerkezet állt: rozsdamentes acélrudak, merevítő kábelek, csigák. Morris lábát a szerkezethez kötött kábelek emelték a magasba. Mintha homorított volna valamitől, amit a háta alá dugtak, de ezt nehéz volt megállapítani, mert csak a szemére hagyatkozhatott. Rosszabb sors is van ennél, gondolta. Szerte az egész világon. Izraelben a palesztinok egész buszra való parasztot mészárolnak le, mivel elkövetik azt a politikai bűntényt, hogy bemennek a városba filmet nézni. Válaszul erre az igazságtalanságra az izraeliek bombát dobnak a palesztinokra, gyerekeket mészárolva le az esetleges terroristákkal együtt. Van rosszabb sors is az enyémnél... ami nem azt jelenti, hogy ez jó, eszembe sem jut ilyen, de rosszabb sorsok is vannak. Némi erőfeszítéssel fölemelte az egyik kezét - valahol a testében jelentkezett a fájdalom, noha nagyon halványan -, és ökölbe szorította a szeme előtt. Tessék, a kezének semmi baja. Na és, ha derékon alul nem érez semmit, akkor mi van? A világ tele van emberekkel, akik nyaktól lefelé bénák. Vannak leprások. Emberek haldokolnak szifiliszben. Lehetnek valahol emberek, akik épp most igyekeznek a beszállófolyosón a géphez, amely le fog zuhanni. Nem, ez itt nem jó, de van ennél rosszabb is a világon. És valamikor régen még sokkal rosszabb dolgok is voltak a világon. Fölemelte a bal karját. Mintha testetlenül lebegett volna a szeme előtt - aszott, öreges kar, sorvadó izmok. Kórházi hálóinget adtak rá, de olyan kurta volt az ujja, hogy el tudta olvasni a számot, amelyet fakuló kék tintával tetováltak az alkarjára: P49965214. Van rosszabb, igen, rosszabb, mint leesni az elővárosban a létráról, eltörni a gerincét, azután bekerülni egy tiszta, steril városi kórházba, és enni a Valiumot, amelytől garantáltan elröppen minden gond. A zuhanyozók, azok rosszabbak voltak. Első felesége, Ruth, az egyik ilyen mocskos zuhanyozóban halt meg. Ott voltak az árkok, amelyek sírok lettek - ha behunyja a szemét, most is maga előtt látja az embereket, ahogy sorakoznak a tátongó árok előtt, még mindig hallja a sortüzeket, még mindig emlékszik rá, hogyan zuhantak hátra, mint gyatrán összetákolt bábok, a föld gyomrába. Ott voltak a krematóriumok, azok is rosszabbak voltak, örökösen édeskés volt tőlük a levegő, mert a krematóriumban égtek el a zsidók, fáklyaként, amelyet senki sem látott. Régi barátok, rokonok rettegő arca... Gyertyaként elfogyó arcok, arcok, amelyek ott lettek semmivé az ember szeme láttára - vékonyak, vékonyabbak, legvékonyabbak. Azután egy napon eltűntek. Hová? Hol van a fáklyaláng, ha a hideg szél elfújja? Az égben? A pokolban? Fények a sötétben, gyertyák a szélben. Amikor Jób végre megtört és kérdezgetni kezdett, Isten visszakérdezett: Hol voltál, amikor megteremtettem a világot? Ha Morris Heisel van Jób helyében, akkor azt válaszolja: - Te hol voltál, te potzer, amikor az én Ruthom meghalt? A Yankees és a Senators meccsét nézted? Ha ennyire tudsz vigyázni arra, amit csináltál, akkor takarodj, a szemem elöl. Igen, van rosszabb, mint az, hogy az ember eltöri a gerincét, efelől nincs kétsége. De miféle Isten az, amelyik hagyja, hogy eltörje a gerincét és egy életre lebénuljon, miután végig kellett néznie a felesége, a lányai és a barátai halálát? Mert nem is Isten az, aki ezt hagyta. Könnycsepp ült ki a szeme sarkába, és lassan lefutott a halántékán a füléig. Kint valahol csengő szólt halkan. Egy nővér elnyikorgott krepptalpú fehér cipőjében. Az ajtó, résnyire nyitva állt, és a folyosó túloldalán el tudta olvasni a betűket: NZÍV OS. Sejtette, hogy az egész felirat INTENZÍV OSZTÁLY lehet. Mozgás hallatszott a kórteremben. Ágynemű surrogott. Morris óvatosan jobbra fordította a fejét, az ajtóval ellentétes irányba. Agya mellett egy éjjeliszekrényt pillantott meg, rajta egy kancsó víz állt. Két hívógomb is volt a szekrény
lapján. Azon túl egy másik ágy, abban egy férfi, aki még öregebbnek és betegebbnek látszott, mint amilyennek Morris érezte magát. Vele ellentétben nem volt belekötözve egy gigászi mókuskerékbe, viszont infúzió állt az ágya mellett, a lábánál pedig valami mérőműszer. Sárgás arca besüppedt, szája és szeme környékét mély árkok barázdálták. A haja sárgásfehér, száraz, élettelen. Vékony szemhéja lilásan fénylett, nagy orrában látszottak az iszogatással telt élet során szétdurrant hajszálerek. Morris másfelé nézett... Azután ismét vissza. Ahogy a pirkadat fénye erősödött és a kórház ébredezni kezdett, az a különös érzése támadt, hogy ismeri valahonnan a szomszédját. Lehetséges ez? Az illető hetvenöt-nyolcvan éves lehetett, és Morris legjobb tudomása szerint nem ismert ilyen korú embereket, kivéve Lydia anyját. Néha úgy érezte, hogy az a szörnyeteg vénebb a Szfinxnél is, akire egyébként hasonlított. Talán a múltból bukkant elő, talán még az Amerikába érkezése előtti időből. Lehet. Az is lehet, hogy nem. És miért lett ez hirtelen olyan fontos? És ha már itt tartunk, miért hömpölyögtek vissza hozzá ma éjszaka a patini tábor emlékei, holott mindig igyekezett eltemetni őket, ami legtöbbször sikerült is? Hirtelen libabőrös lett, mintha gondolatban belépett volna egy kísértetházba, nyugodni nem tudó régi holtak, hazajáró régi lelkek közé. Lehetséges ez, itt és most, ebben a tiszta kórházban, harminc évvel azután, hogy a sötét idők véget értek? A másik ágyban fekvő öregemberre pillantott, majd hamarosan ismét elálmosodott. Csak az agyad trükkje, hogy ismerősnek találod azt a másik embert. Csak az agyad, úgy szórakoztat, ahogy tud, szórakoztat, ahogy akkor is szórakoztatni próbált... De ezt nem gondolta végig. Nem engedte meg magának, hogy végiggondolja. Elszenderedőben eszébe jutott, mivel dicsekedett Ruthnak (Lydiának soha; Lydiának nem volt érdemes dicsekedni; nem olyan volt, mint Ruth, aki mindig kedvesen mosolygott az ő ártalmatlan pöffeszkedésé-re és páváskodására): sohasem felejtek el egyetlen arcot sem. Itt az alkalom, hogy megtudja, most is így van-e. Ha csakugyan ismerte valamikor a szomszéd ágyban fekvő embert, akkor talán vissza tud emlékezni, hogy mikor... és hol. Már nagyon közel járt az elalváshoz, a küszöbénél sodródott ide-oda, amikor eszébe ötlött: Talán a táborban ismertem. Hát ez csakugyan ironikus lenne. Az ilyet hívják „Isten tréfájának”. Miféle Istené?, kérdezte magában ismét Morris Heisel, és elaludt. 19. Az érettséginél Todd nem lett kitűnő, talán azért, mert gyengén szerepelt a trigonometria zárón. Ezt tanulta azon az estén, amikor Dussander szívrohamot kapott. Lerontotta az átlagát 89-re, ami épp egy ponttal maradt el az ötös alától. Egy héttel érettségi után Bowdenék meglátogatták Mr. Denkert a Santo Donató-i közkórházban. Todd tizenöt percen át evickélt a banalitások, köszönömök, hogy vanok között, és hálás volt a szomszéd ágyban fekvő férfinak, amikor az megkérdezte, odajönne-e hozzá egy percre. - Elnézést - mondta bocsánatkérően. Hatalmas gipszkötés volt rajta, és valamilyen okból a feje fölötti csiga- és kötél szerkezeten lógott. - A nevem Morris Heisel. Eltörtem a gerincem. - Hát az nagy baj - mondta komolyan Todd. - Oj, azt mondja, nagy baj! Ez a fiú rendelkezik az eufemizmus képességével! Todd elnézést akart kérni, de Heisel könnyű mosollyal legyintett. Az arca sápadt és nyúzott volt, mint általában azoké a kórházban fekvő öregembereké, akiknek gyökeres - és többnyire kedvezőtlen - változásokat tartogat az élet. Ilyen értelemben hasonlít Dussanderre, gondolta Todd.
- Nem szükséges válaszolni ilyen goromba megjegyzésre - mondta Morris. - Te idegen vagy. Talán egy idegent kell untatnom a gondjaimmal? - „Egyetlen ember sem magányos sziget” - kezdte Todd, mire Morris elnevette magát. - Donne-t idéz nekem! Okos fiú! Rosszul áll a szénája a barátodnak? - Az orvosok szerint jól bírja, korához képest. Nyolcvanéves. - Olyan öreg! - kiáltott Morris. - Tudod, nem sokat beszélgetünk. De abból, amit elmondott, úgy sejtem, bevándorló. Akárcsak én. Tudod, lengyel vagyok. Úgy értem, eredetileg. Radomból. - Igen? - kérdezte udvariasan Todd. - Igen - nevette el magát Morris. Todd is nevetett. Dussander rájuk pillantott, meglepte ez a hang, kicsit el is komorodott. Azután Monica mondott valamit, és ő visszafordult hozzá. - A barátod bevándorló? - Igen - bólintott Todd. - Németországból jött. Essenből. Ismeri azt a várost? - Nem - rázta meg a fejét Morris -, de én csak egyszer voltam Németországban. Kíváncsi lennék, mit csinált a háború előtt. - Ezt nem tudom. - Todd tekintete a távolba révedt. - Nem? Na, nem számít. Régen volt a háború. Még három év, és lesznek emberek, akiket alkotmányosan megválaszthatnak elnökké - elnökké! -, és akik még meg sem születtek, amikor a háború véget ért. Nekik valószínűleg ugyanakkor volt a dunkerque-i csata, mint mikor Hannibál átkelt elefántjaival az Alpokon. - Maga részt vett a háborúban? - kérdezte Todd. - Részt vettem, bizonyos értelemben. Rendes fiú vagy, hogy meglátogatsz egy ilyen öregembert... két öregembert, ha magamat is számíthatom. Todd szerényen mosolygott. - Elfáradtam - mondta Morris. - Most talán alszom. - Remélem, hamarosan jobban érzi magát - felelte Todd. Morris bólintott, mosolygott, és lehunyta a szemét. Todd visszament Dussander ágyához, ahol a szülei éppen távozni készültek - a papája az óráját nézte, és álszívélyességgel megjegyezte, hogy elrepült az idő. Két nappal később Todd egyedül ment be a kórházba. Ez alkalommal Morris Heisel, a gipszbe falazott ember mélyen aludt a másik ágyban. - Jól csináltad - mondta halkan Dussander. - Később visszamentél a házba? - Igen. Elégettem azt a rohadt levelet. Nem hinném, hogy bárkit is érdekelne, én meg féltem... Nem is tudom. - Vállat vont, nem tudta elmagyarázni Dussandernek, hogy csaknem babonásan félt a levéltől; félt, hogy valaki betéved a házba, valaki, aki tud németül, valaki, aki észreveszi a levélben a tíz, talán húsz évvel korábbi eseményekre vonatkozó utalásokat. - Legközelebb, ha jössz, csempéssz be valami innivalót - mondta Dussander. - A cigaretta nem hiányzik, de... - Nem jövök többször - mondta fahangon Todd. - Soha többé. Itt a vége. Kvittek vagyunk. - Kvittek. - Dussander összekulcsolta a kezét a mellén és elmosolyodott. Nem volt ez a mosoly jóindulatú... de talán még a legközelebb állt ahhoz, amire Dussander ezen a téren egyáltalán képes volt. - Gondoltam, hogy ez lesz belőle. A jövő héten kiengednek ebből a temetőből... legalábbis ezt ígérik. Az orvos azt mondta, hogy még néhány évig a bőrömben maradhatok. Gyanítom, ez nem jelent többet háromnál, de valószínűleg nem lesz több kettőnél. Bár még az is lehet, hogy meglepetést okozok neki. Todd semmit sem szólt. - De magunk között szólva, fiam, már csaknem föladtam a reményt, hogy megérem a századfordulót. - Szeretnék kérdezni valamit - mondta Todd, és merőn nézte Dussandert. - Ezért jöttem be ma. Meg akarok kérdezni valamit, amiről egyszer beszélt.
A válla fölött a másik ágyban fekvő betegre sandított, azután közelebb húzta a székét Dussander ágyához. Erezte az öregember szagát, olyan száraz volt, mint a múzeumban az egyiptomi terem. - Kérdezz. - Arról a piásról. Valami olyasmit mondott, hogy nekem van ebben tapasztalatom. Közvetlen tapasztalatom. Mit akart ezzel? Dussander kicsit szélesebben mosolygott. - Olvasok újságot, fiam. Az öregemberek mindig olvassák az újságokat, de nem úgy, ahogy a fiatalabbak. Te tudtad, hogy egyes dél-amerikai repülőtereken, ha veszedelmes keresztszél fúj, a keselyűk össze szoktak gyülekezni a felszállópályák végén? Hát az öregemberek így olvassák az újságot. Egy hónappal ezelőtt volt egy cikk egy vasárnapi lapban. Nem az első oldalon, annyira senki sem törődik a piásokkal és csavargókkal, hogy címlapra kerüljenek, de hátul előkelő helyet kapott a kis színesek között. VADÁSZIK VALAKI SANTO DONATO CSAVARGÓIRA? - ez volt a címe. Ordenáré cím. Bulvársajtóba illő. Ti, amerikaiak híresek vagytok az ilyesmiről. Todd ökölbe szorította a kezét, elrejtve húsig rágott körmeit. Sohasem olvasta a vasárnapi lapokat, ennél jobb időtöltése is akadt. Természetesen minden kis kaland után legalább egy hétig átnézte az újságokat, de egyik csövesét sem tették a negyedik oldalnál előbbre. Bőszítő gondolat volt, hogy valaki összefüggéseket talál a háta mögött. - A sztori többszörös gyilkosságról szólt, rendkívül kegyetlen gyilkosságokról. Agyonszúrás, agyonverés. „Bestiális kegyetlenség”, írta, de hát ismered a riportereket. A siralmas iromány szerzője elismeri, hogy e szerencsétlen páriák körében elég magas a halandóság arányszáma, Santo Donatóban még a szokásosnál is magasabb.. Minden évben vannak olyanok, akik nem természetes okokból, illetve káros szokásaik miatt hunynak el. Gyakori a gyilkosság. De az elkövető a legtöbb esetben az áldozat degenerált cimborája, az ok pedig rendszerint filléres kártyatét vagy egy üveg muskotály. A gyilkos rendszerint boldogan bevallja tettét, annyira tele van megbánással. Viszont ezeknek a nemrég elkövetett gyilkosságoknak nem találják a tettesét. És amit még kevésbé tud ésszel felfogni a zugfirkász - már ha van egyáltalán esze -, az az a baljós jelenség, hogy az utóbbi években megnőtt az eltűntek száma. Természetesen, vallja be újfent, ezek az emberek korunk hobói. Jönnek-mennek. De néhányan úgy tűntek el, hogy nem vették föl a szociális segélyt vagy a közmunka péntekenként kiűzetett ellenértékét. Vajon, kérdezi, közülük is szedett áldozatokat a Piások Végzete? Olyanokat, akiket nem találnak? Fújj! Legyintett, mintha elhessentené ezt a tökéletes hülyeséget. - Ez persze csak afféle bizsergetés. Az embereknek kell egy kis kényelmes borzongás vasárnap reggel. Felidézi a régi mumusokat, kopottak már, de használhatók - a Clevelandi Trancsírozót, Zodiacet, a rejtelmes Mr. X-et, aki megölte a Fekete Dáliát, Acélrugó Jacket. Ilyen marhaságokat. De engem elgondolkodtatott. Mit tehet egy öregember a gondolkodáson kívül, ha a barátai nem látogatják többé? Todd vállat vont. - Azt gondoltam: Ha segíteni akarnék ennek az undorító zugfirkásznak, aminthogy természetesen nem akarok, akkor tudnék neki magyarázattal szolgálni némely eltűnésekről. Nem az összeszurkált, péppé vert hullákról, ezekről nem tudok, Isten nyugtassa bamba lelküket, csupán néhány eltűntről. Mivel páran közülük a pincémben vannak. - Hányan? - kérdezte Todd halkan. - Hatan - válaszolta Dussander nyugodtan. - Beleszámítva azt, akit segítettél eltüntetni, hatan. - Maga csakugyan nem komplett - mondta Todd. A bőr a szeme alatt kifehéredett és kifényesedett. - Valamikor menet közben totál becsavarodott. - „Totál becsavarodtam!” Milyen bájos kifejezés! Talán igazad van! De azután azt mondtam magamban: Ez a sakál boldogan írná az összes eltűnést és gyilkosságot ugyannak a
személynek, az általa kreált Piások Végzetének a számlájára. Szerintem azonban egyáltalán nem ez történt. Azután azt mondtam magamban: Ismerek olyat, aki képes lenne ilyet tenni? Valakit, aki éppen olyan feszültségben élte le az utóbbi pár évet, mint én magam? Valakit, aki ugyanúgy azt hallgatta, hogy csörgetik láncaikat a régi kísértetek? Ismerlek téged, fiam. - Én sohasem öltem meg senkit! Nem a piásokat látta maga előtt; azok nem emberek, egyáltalán nem azok. A fölvillanó képen ő kuporgott a kidőlt fatörzs mögött, a 30-30-as távcsövébe bámulva, szálkeresztbe fogva a Brat kistehert vezető, csapzott szakállú férfi halántékát. - Talán nem - helyeselt nyájasan Dussander. - Mégis olyan jól álltad a sarat aznap éjjel. Azt hiszem, a meglepetésedben több volt a harag, hogy ilyen veszélyes helyzetbe sodor egy öregember gyengesége. Tévednék? - Nem téved - válaszolta Todd. - Haragudtam magára, és még mindig haragszom. Csak azért segítettem, mivel van valamije egy széfben, amivel tönkreteheti az életemet. - Nem, nincsen. - Micsoda? Miről beszél? - Éppen úgy blöfföltem, mint te a „barátodnál hagyott levéllel”. Sohasem írtál ilyen levelet, sohasem volt ilyen barátod, én pedig egyetlen szót sem írtam le a mi... Társulásunkról, ha nevezhetem így. Most azonban kiterítem a kártyáimat. Megmentetted az életemet. Nem számít, hogy csak a magad védelmében tetted; ez nem változtat azon, hogy gyorsan és hatékonyan cselekedtél. Nem tudok ártani neked, fiam. Ezt ilyen nyíltan megmondom. Láttam a halál arcát és megrémített, de annyira azért nem, mint gondoltam. Nincs dokumentum. Ahogy mondtad: kvittek vagyunk. Todd mosolygott, hátborzongató fintorban fölhúzódott ajakkal. Különös, gúnyos fény táncolt, vibrált a tekintetében. - Herr Dussander - mondta -, bárcsak hihetnék magának. Este Todd elsétált az autópályára néző lejtőre, leereszkedett a kidőlt fához, és ráült. Éppen csak leszállt az alkony. Az este meleg volt. Autófényszórók fűztek a félhomályba hosszú sárga pitypangláncokat. Nincs dokumentum. Csak az ezt követő beszélgetés ébresztette rá, menynyire jóvátehetetlen az egész helyzet. Dussander javasolta, hogy kutassa át a házat a széf kulcsáért, és ha nem találja, ez azt bizonyítja, hogy nincs széf, a dokumentumról nem is beszélve. Csakhogy egy kulcsot akárhová el lehet dugni: akár egy konzervdobozba, hogy azután elássák, egy szaharinos skatulyába, hogy azután elrejtsék egy kilazított, majd visszaszögezett padlódeszka alá. De el is lehet buszozni San Diegóba, hogy eldugják a medvék tájvédelmi körzetét körülvevő díszes fal egyik köve alá. Ami azt illeti, folytatta a morfondírozást Todd, Dussander akár el is dobhatta azt a kulcsot. Mindössze egyszer volt rá szüksége, amíg elzárta a teleírt papírlapokat. Ha meghal, majd valaki más veszi elő. Dussander kelletlenül bólintott, de egy pillanattal később más javaslattal állt elő. Ha majd hazamegy, minden egyes bankot fölhívhat San Donatóban. Mondja azt minden banktisztviselőnek, hogy a nagyapja miatt telefonál. Szegény nagypapi, mondja majd, olyan elszomorítóan szenilis lett az utóbbi két évben, és most elhányta a széfje kulcsát. Ami még ennél is rosszabb, arra sem emlékszik, melyik bankban van a széf. Nem néznék meg a nyilvántartásukban, hogy nincs-e benne egy bizonyos Arthur Denker, második keresztnév nélkül? És ha a város minden egyes bankjától negatív választ kap... De a fiú már rázta is a fejét. Először is, egy ilyen történet garantáltan gyanút kelt. Túlságosan kerekded. Valószínűleg simlire gyanakodnának, és értesítenék a rendőröket. És ha még mind meg is kajálná a történetet, akkor sem jó. Mert ha Santo Donato csaknem kilenc tucat bankjának egyikében sem hallották a Denker nevet, ez nem jelenti azt, hogy Dussander
nem bérelhetett széfet San Diegóban, Los Angelesben, vagy a kettő között bármelyik városban. Dussander végül föladta. - Mindenre van válaszod, fiam. Csak egyre nincs. Mit nyernék azon, hogy hazudok neked? Az egész történetet azért agyaltam ki, hogy megvédjem magam tőled - ez volt az oka. Most igyekszem bebizonyítani, hogy csak koholmány. Mit nyerhetnék vele? Nehézkesen felkönyökölt. - Különben is, egyáltalán miért lenne szükségem bármiféle dokumentumra? Ebből a kórházi ágyból is tönkretehetném az életedet, ha ezt akarnám. Az első erre járó doktor előtt kinyithatnám a számat, ezek mind zsidók, mind tudnák, ki vagyok, illetve voltam. De miért tennék ilyet? Jó tanuló vagy. Fényes pálya előtt állsz... feltéve, ha nem leszel elővigyázatlan a csöveseiddel. Todd arca megfagyott. - Már mondtam magának... - Tudom. Még sohasem hallottál róluk, egy hajszálat se görbítettél meg a korpás, tetves fejükön, rendben, jól van, helyes. Nem beszélek erről többé. Csak egyet árulj el nekem, fiam: miért hazudnék neked? Te mondtad, hogy kvittek vagyunk. De annyit mondhatok, csak akkor leszünk kvittek, ha megbízhatunk egymásban. Most itt ült a fatönkön, az autópályáig ereszkedő lejtőn, figyelte a névtelen fényszórókat, ahogy eltűnnek végtelen sorban, mint lassú nyomjelző lövedékek, és pontosan tudta, mitől fél. Dussander bizalmat emlegetett. Ettől félt. Attól a gondolattól, hogy Dussander esetleg képes a szíve mélyén melengetni a gyűlölet aprócska lángját, ugyancsak félt. Gyűlöli Todd Bowdent, aki fiatal, tiszta és sima arcú, aki jó tanuló, aki fényes pálya előtt áll. De attól félt a legjobban, hogy Dussander sohasem volt hajlandó kiejteni a nevét. Todd. Mi olyan nehéz ebben, akár egy öreg Fritznek is, akinek leginkább már csak hamis fogai vannak? Todd. Egyetlen szótag. Könnyű kimondani. Az ember a szájpadlásához nyomja a nyelvét, kicsit kitátja a száját, visszaejti a nyelvét és kész. Dussander mégis „fiamnak” hívja. Csak így. Ez olyan megvető. Névtelen. Igen, ez az, névtelen. Olyan névtelen, mint egy sorszám a koncentrációs táborban. Lehet, hogy Dussander igazat mondott. Nemcsak lehet, de valószínű. Mégis itt vannak ezek a félelmek... És a legrosszabb, hogy Dussander nem hajlandó kiejteni a nevét. És mindennek a gyökere, hogy ő képtelen határozott, végleges döntést hozni. Mindennek a gyökere a szomorú igazság: noha négy éven át látogatta Dussandert, még most sem tudja, mi van az öregember fejében. Talán mégsem olyan jó tanuló. Autók, autók, autók. Az ujja viszketett a fegyver után. Mennyit szedhetne le? Hármat? Hatot? Vagy akár tizenhármat? Ki tudná megmondani? Nyugtalanul, kínosan feszengett. Nyilván csak Dussander halálával tudná meg a végső igazságot. Úgy öt éven belül, talán még hamarabb. Három vagy öt... úgy hangzott, mint egy ítélet. Todd Bowden, a bíróság háromtól öt évig terjedő büntetésre ítéli, amiért szövetkezett egy ismert háborús bűnössel. Háromtól öt évig terjedő lidércnyomásra, hideg verejtékre. Dussander előbb-utóbb feldobja a talpát. Azután kezdődik a várakozás. Valahányszor megszólal a telefon vagy a csengő, összerándul majd a gyomra. Nem biztos, hogy kibírja. Ujjai a puskáért kiabáltak, ökölbe szorította a kezét, mindkét öklét az ágyékához szorította. Émelyítő fájdalom markolta meg a gyomrát, egy darabig labdává gömbölyödve vonaglott a földön, néma sikolyra vicsorodó szájjal. Szörnyű fájdalom volt, de elfojtotta a gondolatok végtelen sorát. Legalábbis egy időre.
20. Morris Heiselnek az a vasárnap a csodák napja volt. Kedvenc baseballcsapata, az Atlanta Braves két mérkőzésen 7:1-re és 8:0-ra megverte az erős, félelmetes Cincinnati Redset. Lydia - aki önelégülten szokott dicsekedni az óvatosságával, és akinek kedvenc mondása az volt, hogy „egy gramm megelőzés többet ér fél kiló, gyógyításnál” - elcsúszott Janet barátnője vizes konyhapadlóján, és megrándította a csípőjét. Otthon feküdt ágyban. Nem volt komoly, egyáltalán nem, hála légyen érte Istennek (miféle Istennek), ám így legalább két napig nem tudja meglátogatni, de lehet abból még négy is. Négy nap Lydia nélkül! Négy napig nem kell hallania, hogy ő megmondta, hogy a létra ingatag, Morris mégis fölmászott a tetejére. Négy napig nem kell hallania, hogy ő megmondta, hogy Roganék kiskutyája egyszer még bajt csinál, ha mindig így hajkurássza Aranypofát. Négy napon át nem fogja kérdezgetni, hogy örül-e Morris, amiért ő annak idején ragaszkodott hozzá, hogy fizessék a biztosítást, mert ha nem, akkor mostanra a legjobb úton lennének a szegényház felé. Négy napig nem fog arról mesélni, milyen sok, deréktól béna ember él tökéletesen - vagy majdnem tökéletesen - normális életet; a város minden múzeumában és galériájában van rámpa a lépcsők mellett, és különleges buszok is vannak. E megjegyzés után Lydia hősiesen elmosolyodott, majd elkerülhetetlenül zokogásban tört ki. Morris elégedett délutáni szunyókára hajtotta a fejét. Amikor fölébredt, este fél hat volt. Szobatársa aludt. Még mindig nem tudta, hová tegye Denkert, ám azt tudta, hogy valamikor ismerte. Egyszer-kétszer kérdezősködött, de valami visszatartotta, hogy tovább menjen a legbanálisabb témáknál, az időjárásnál, a múltkori és a legközelebbi földrengésnél, és hogy igen, a Guide szerint ezen a héten Myron Floren lesz a Welk-show vendége. Magának azt mondta, hogy azért tartózkodó, mert így agytornát végez, és egy válltól derékig begipszelt embernek jót tesz az agytorna. Aki tornáztatja az agyát, kevesebb ideig rágódik azon, hogy milyen lesz majd, ha egész hátralévő életében csak katéteren át tud pisilni. Ha előjönne a farbával és rákérdezne Denkernél, az agytorna valószínűleg gyors és nem kielégítő véget érne. Múltjuk valami közös tapasztalatra szűkülne: egy vonatutazásra, hajókirándulásra, talán a táborra. Denker lehetett Patinban; sok német zsidó volt ott. Másrészt az egyik ápolónőtől azt hallotta, hogy Denker valószínűleg egy-két héten belül hazamegy. Ha addig nem találja ki, akkor beismeri, hogy vesztett, és egyenesen rákérdez: Nézze, nekem az az érzésem, hogy mi ismerjük egymást... De magának bevallotta, hogy többről van szó. Volt valami az érzéseiben, valami rút felhang, amitől a „Majommancs” meséjére kellett gondolnia, ahol minden kívánság valami ördögi balszerencse következtében teljesül. Hozzájut az öreg házaspár a majom mancsához, kívánnak száz dollárt, és megkapják vigaszdíjnak, amikor egyetlen fiuk beleesik a zúzómalomba. Ekkor az anya azt kívánja, jöjjön vissza a fia. Kevéssel később vánszorgó lépések hallatszanak a házhoz vezető ösvényen, majd dörömbölnek az ajtón. Az anya az örömtől félőrülten rohan le a lépcsőn, hogy beengedje egyetlen gyermekét. Az apa a félelemtől félőrülten matat a sötétben a szárított mancs után, és mikor végre megleli, azt kívánja, hogy a fia haljon meg ismét. Egy pillanattal később az anya feltépi az ajtót, de a verandán már csak az éjszakai szél kavarog. Morrisnak volt egy olyan sejtelme, hogy talán tudja, hol találkozott Denkerrel, de ez a tudás olyan, mint a mesebeli öreg házaspár fia, aki visszatért a sírból, de nem úgy, ahogy az anyja emlékezete őrizte, hanem amilyen iszonyúvá zúzta-marcangolta a csikorgó-pörgő gépezet. Erezte, hogy tudása Denkerrel kapcsolatban a tudatalattijában van, és most elméje tudatos, megértésre, felismerésre képes részének ajtaján dörömböl, bebocsátást követelve... És
hogy énjének egy másik része lázasan kutat a majommancs, vagy annak lélektani megfelelője, a talizmán után, amely ezt a tudást örökre kizárja. Elkomorodva nézett Denkerre. Denker, Denker, honnan ismerlek téged? Patinban voltál? Ezért nem akarom tudni? De hát a közös borzalmak túlélőinek csak nem kell félniük egymástól! Kivéve persze, ha... Összevonta a szemöldökét. Hirtelen már nagyon közel érezte a megoldást, de a lába bosszantóan bizseregni kezdett, megzavarta az összpontosításban. Mindkét lába ugyanúgy zsibogott, mint mikor elzsibbad és lassan tér vissza bele a normális vérkeringés. Ha nem lenne rajta ez az átkozott gipsz, akkor fölülhetne, és addig dörzsölhetné a lábát, amíg el nem múlik ez a zsibogás. Meg tudná... A szeme kitágult. Hosszú ideig tökéletesen mozdulatlanul feküdt, elfelejtve Lydiát, Denkert, Patint, mindent, kivéve a lábában érzett zsibogást. Igen, mindkét lábában érezte, de a jobb lábában erősebben. Ilyenkor mondják azt, hogy elaludt a lábam. Amin persze azt értik, hogy fölébredt a lábam. Morris a hívógomb után tapogatódzott, és addig nyomkodta, amíg be nem jött a nővér. A nővér igyekezett lehűteni - korábban is találkozott már reménykedő betegekkel. Az orvos nem tartózkodott az épületben, otthon pedig nem szerette volna fölhívni. Dr. Kemmelman közismerten barátságtalan ember volt... főleg, ha otthon hívták. Morris nem hagyta, hogy lehűtsék. Szelíd ember volt, de most hajlandó volt túlmenni a nyűgösködésen, akár a balhézásig, ha az kell. A Braves két meccset nyert. Lydia megrándította a csípőjét. A jó hármasával jön, ezt mindenki tudja. Végül a nővér egy bentlakó orvossal jött vissza, egy dr. Timpnell nevezetű fiatalemberrel, aki úgy nézett ki, mintha egy fűnyíró fiú frizírozta volna, de nagyon tompa pengével. Dr. Timpnell elővett fehér nadrágja zsebéből egy svájci katonai bicskát, kinyitotta a Phillips csavarhúzót, a hegyét végighúzta Morris jobb lábán, le a sarkáig. A láb nem mozdult, de a lábujjak megrándultak, szemmel láthatóan, eltéveszthetetlenül. Morris könnyekben tört ki. Timpnell meglehetősen elhűlve melléje ült az ágyra, és megveregette a kezét. - Időnként megtörténik az ilyesmi - mondta (nyilván dús tapasztalataira támaszkodva, amelyek lehettek akár hat hónaposak is). - Az orvos nem tudja előre megjósolni, de azért megesik. Láthatólag önnel is ez történt. Morris könnyek között bólintott. - Ön nyilvánvalóan nem bénult meg teljesen - mondta Timpnell még mindig a kezét veregetve. - Arról azonban nem bocsátkoznék feltételezésekbe, hogy csekély, részleges vagy teljes lesz a gyógyulása. Kétlem, hogy akár dr. Kemmelman képes lenne rá. Azt hiszem, rengeteg fizikoterápiás kezelésen kell átesnie, amelyek közül nem mindegyik lesz kellemes. De annál biztosan jobb, mint... Tudja. - Igen - mondta Morris a könnyein át. - Tudom. Hála Istennek! - Eszébe jutott, hogy Lydiának azt mondta, nincs Isten, és érezte, elvörösödik. - Gondom lesz rá, hogy dr. Kemmelman értesüljön a dologról - mondta Timpnell, majd még egyszer megveregette Morris kezét, és fölállt. - Felhívná a feleségemet? - kérdezte Morris. Mivel a huhogás és kéztördelés ellenére mégiscsak érzett valamit az asszony iránt. Akár szeretetnek is lehetne nevezni, az pedig olyan érzelem, amelynek semmi köze ahhoz, ha néha szeretnénk kitekerni a szeretett személy nyakát. - Igen, majd intézkedem. Nővér, lenne szíves...? - Természetesen, doktor úr - válaszolta a nővér, és Timpnell alig tudta elfojtani a vigyorát. - Köszönöm - mondta Morris, és megtörölte a szemét az éjjeliszekrényen levő dobozból kihúzott papír zsebkendővel. - Nagyon köszönöm.
Timpnell kiment. Valamikor a beszélgetés közben fölébredt Mr. Denker. Morris fontolgatta, hogy bocsánatot kér tőle a zajongásért, talán még a könnyeiért is, azután úgy döntött, hogy nincs szükség bocsánatkérésre. - Azt hiszem, gratulálhatok - mondta Mr. Denker. - Meglátjuk - mondta Morris, de Timpnellhez hasonlóan ő is alig tudta megállni, hogy ne vigyorogjon. - Meglátjuk. - Van az úgy, hogy maguktól rendeződnek a dolgok - válaszolta nagy általánosságban Denker, majd bekapcsolta a távirányítóval a tévét. Háromnegyed hat volt, megnézték a Hűha! legújabb epizódját. Ezt követték az esti hírek. A munkanélküliség helyzete rosszabbodott. Az infláció nem romlott. Billy Carter fontolgatja, hogy sört fog főzni. A Gallup intézet új közvélemény-kutatása szerint, ha most lennének a választások, négy olyan köztársaságpárti jelölt is lenne, akik megvernék Billy bátyját, Jimmyt. Egy fekete gyerek meggyilkolása nyomán faji zavargások törtek ki Miamiban. - Az erőszak éjszakája - mondta a riporter. Itthon a 46-os országút közelében ismeretlen férfit találtak egy kertben, akit megszúrtak és agyonvertek. Lydia fél hét előtt telefonált. Dr. Kemmelman felhívta, és a fiatal bentlakó jelentése alapján óvatos derűlátással nyilatkozott. Lydia óvatosan boldog volt. Megesküdött, hogy másnap bemegy, ha addig él is. Morris azt mondta neki, hogy szereti. Ma este mindenkit szeretett: Lydiát, dr. Timpnellt a fűnyírós frizurájával, Mr. Denkert, még azt a fiatal lányt is, aki éppen akkor hozta tálcán a vacsorájukat, amikor Morris letette a kagylót. A vacsora fasírt volt krumplipürével, sárgarépa zöldborsó kombinációval. Desszertnek, kistányérban jégkrém. Felice szolgált fel, az önkéntes ápolónő, húsz év körüli, félénk szőke lány. Neki is volt jó híre: a barátja számítógépes programozói állást kapott az IBM-nél, és szabályszerűen megkérte a kezét. Mr. Denker, kinek szertartásos kellemességére minden fiatal lány, vevő volt, örömének adott hangot. - Hát ez csodálatos! Üljön le és mindent mondjon el nekünk. Mondjon el mindent. Ne hallgasson el semmit. Felice elpirult, mosolygott, de azt mondta, nem teheti. - Még el kell látnom a B szárnyat, azután a C szárnyat. És nézze, már fél hét van! - Hát akkor holnap este. Ragaszkodunk hozzá... nem igaz, Mr. Heisel? - Úgy bizony - motyogta Morris, de az esze millió mérföldre járt. (üljön le és mindent mondjon el nekünk) Szavak, pontosan ezen az évődő hangon. Már hallotta őket, efelől semmi kétsége. De vajon Denker mondta? Ő volt az? (mindent mondjon el) Egy udvarias ember hangja. Kulturált emberé. De fenyegetés is van ebben a hangban. Vaskéz, bársonykesztyűben. Igen. De hol? (mondjon el mindent, ne hallgasson el semmit) (PATIN?) Morris Heisel a vacsorájára pillantott. Mr. Denker már derekasan nekilátott a magáénak. Az évődés Felice-szel a legjobb kedvre hangolta - azután volt ilyen jó kedve, hogy az a szőke fiú meglátogatta. - Helyes lány - mondta Denker borsótól-sárgarépától tompa hangon. - Ó, igen... (üljön le) - Felice az. Igazán... (mindent mondjon el nekünk)
- ...nagyon kedves. (mondjon el mindent, ne hallgasson el semmit) Lenézett a saját vacsorájára, hirtelen eszébe jutott, milyen volt egy idő után a táborokban. Először ölt volna egy darab húsért, még egy kukacos vagy zölden rohadó foszlányért is. De egy idő után elmúlt az eszelős éhség, a gyomra csak húzta a belsejét, mint egy szürke kis kődarab. Úgy érezte, soha többé nem lesz éhes. Amíg valaki nem mutatott neki ennivalót. (mindent mondjon el nekünk, barátom, ne hallgasson el semmit, üljön le, és mondjon el nekünk MIIIINDENT.) A műanyag kórházi tálcán a fasírt volt a fő fogás. Miért, hogy bárányra kellett róla gondolnia? Nem ürü, nem oldalas - az ürü gyakran inas, az oldalas kemény, és olyan embernek, akinek régi fatönkként rohadnak ki a fogai, talán nem túlzottan csábító. Nem, ő most ízletes bárányragura gondol, sűrű szafttal, telve zöldségekkel. Puha, zamatos zöldséggel. Miért gondol bárányragura? Miért, ha csak... Az ajtó nagy robajjal felpattant. Lydia állt ott, arcán rózsás mosollyal. Hóna alatt alumíniummankót szorongatott, és úgy beszélt, mint Marshall Dillon barátnője, Chester. Morris! - trillázta. Emma Rogan szomszédasszony jött a nyomában, hasonlóképpen örömtől repesve. Mr. Denker ijedtében elejtette a villáját. Halkan szentségeit, és miközben fölvette, összeborzongott. - Ez olyan CSODÁLATOS! - Lydia csaknem vonított izgalmában. - Fölhívtam Emmát és megkértem, hogy holnap helyett nem hozna-e át már ma, már úgyis megvan a mankóm, és azt mondtam neki, hogy Em, mondtam, ha ennyi kínszenvedést se tudok elviselni Morrisért, akkor miféle feleség vagyok én? Pontosan ezekkel a szavakkal mondtam, igaz, Emma? Emma Rogan, akinek talán az jutott eszébe, hogy a bajnak legalább egy részét az ő kis skót juhászuk okozta, buzgón helyeselt. - Így hát fölhívtam a kórházat - mondta Lydia, és levéve a kabátját, fölkészült egy jó kiadós látogatásra -, ők meg azt mondták, már elmúlt a látogatási idő, de az én esetemben kivételt tehetnek, amennyiben nem maradunk túl sokáig, mert esetleg zavarhatjuk Mr. Denkert. Ugye nem zavarjuk, Mr. Denker? - Dehogy, drága hölgyem - válaszolta lemondóan Mr. Denker. - Ülj le, Emma, vedd el Mr. Denker székét, ő úgysem használja. Nahát, Morris, hagyd abba a fagylaltozást, már teljesen leetted magad, akár egy csecsemő. Semmi baj, egy pillanat alatt rendbe teszünk. Majd én, megetetlek. Hamm-hamm! Tátsd ki a szád... hadd lássam a fogad, az ínyed... figyelj, gyomor, mi jön itt!... Ne szólj egy szót sem, a mami jobban tudja. Most nézz rá, Emma, alig maradt haja, nem is csodálom, ha azon töprengett, hogy nem járhat többé. Ez Isten kegyelme. Én mondtam, hogy az a létra ingatag! Azt mondtam, hogy Morris, mondtam, gyere le onnan, mielőtt... Megfagylaltoztatta, csevegett egy órát, és mire távozott, büszkén bicegve a mankóján, miközben Emma a másik karját fogta, tökéletesen kiverte Morris Heisel fejéből a bárányragut és a sok év távolából visszhangzó szavakat. Morris kimerült. Nehéz napja volt, enyhén szólva. Mélyen elaludt. Valamikor fél négy és négy között ébredt, kis híján a saját sikoltására. Most már tudta. Pontosan tudta, hogy hol, és azt is pontosan tudta, hogy mikor találkozott ezzel az emberrel, aki a szomszéd ágyon fekszik. Csak akkor nem Denkernek hívták. Ó, nem, szó sincs róla! Élete legszörnyűbb lidércnyomásából ébredt. Valakitől kaptak Lydiával egy majommancsot, és ők pénzt kívántak. Azután valahogy ott termett a szobájukban a Western Union kifutófiúja, de a Hitlerjugend egyenruháját viselte, és egy táviratot nyújtott át Morrisnak a következő szöveggel: SAJNÁLATTAL ÉRTESÍTJÜK HOGY MINDKÉT LÁNYA MEGHALT STOP A PATINI KONCENTRÁCIÓS TÁBORBAN STOP.
LEGNAGYOBB SAJNÁLATUNKRA EZ VOLT A VÉGSŐ MEGOLDÁS STOP PARANCSNOK LEVELE MEGY, STOP MINDENT ELMONDUNK, ÖNNEK SEMMIT SEM HALLGATUNK, EL STOP KÉREM, FOGADJA EL AZ ÖN BANKJÁNAK ÁTUTALT 100 BIRODALMI MÁRKÁRÓL SZÓLÓ CSEKKÜNKET STOP ALÁÍRÁS ADOLF HITLER KANCELLÁR. Lydia felvonított, és bár soha életében még csak nem is látta Morris lányait, magasba emelte a majom mancsát, és azt kívánta, hogy támadjanak fel. A szoba elsötétült. Kintről vánszorgó, nehézkes lépések hallatszottak. Morris négykézlábra vetette magát a sötétben, amelynek hirtelen füst-, gáz- és halálszaga lett. A mancsot kereste. Maradt még egy kívánság. Ha megtalálja a mancsot, akkor kívánhatja, hogy múljon el a szörnyű álom. Megtakaríthatja magának madárijesztővé fogyott, üreges szemű, számmal megbélyegzett, aszott karú lányai látványát. Dörömböltek az ajtón. Lidércnyomásában még eszelősebben kereste a mancsot, de hiába. Úgy rémlett, már évek óta keresgél. Azután feltépték mögötte az ajtót. Nem, gondolta. Nem fogok odanézni. Behunyom a szemem. Kikaparom a fejemből, ha kell, de nem nézek oda. De odanézett. Oda kellett néznie. Álmában mintha óriási kéz ragadta volna meg a fejét, hogy odafordítsa. Az ajtóban nem a lányai álltak, hanem Denker. Egy sokkal fiatalabb Denker, egy olyan Denker, aki náci egyenruhát viselt, és halálfejes jelvénnyel díszített, hetykén félrecsapott sapkát. Gombjai kegyetlenül ragyogtak, csizmáját gyilkosan fényesre kefélték. Hatalmas fazék volt a kezében, amelyben bárányragu rotyogott lomhán. És az álom-Denker sötét, édeskés mosollyal azt mondta: Üljön le és mondjon el nekünk mindent, valamennyi barátjáról, hein? Hallottuk, hogy aranyat rejtegetnek. Hogy dohányt csempésztek be. Hogy Schneibelnek két napja egyáltalán nem ételmérgezése volt, hanem üvegport szórt a levesébe. Nem szabad annyira alábecsülnie az értelmi képességeinket, hogy úgy tesz, mintha semmit sem tudna. MINDENT tud. Nos, mondjon el mindent. Semmit se hallgasson el. És a sötétben, belélegezve a ragu észveszejtő illatát, Morris mindent elmondott. Gyomra, a szürke kis kő, dühöngő tigrissé változott. A szavak tehetetlenül ömlöttek a szájából. Egy őrült értelmetlen prédikációjaként fröcsköltek belőle a szavak, igazság és hamisság vegyesen. Brodin a heréje alá ragasztotta az anyja jegygyűrűjét! (üljön le) Laslo-és Herman Dorsky arról beszéltek, hogy kitörnek a hármas őrtoronynál! (és mondjon el nekünk mindent) Rachel Tannenbaum férjének van dohánya, odaadta egy őrnek, annak, aki Zeickertet váltja le, és akit Takonyevőnek hívnak, mert mindig az orrát túrja, azután pedig a szájába dugja az ujját, Tannenbaum adott neki egy adagot, hogy ne vegye el tőle a felesége igazgyöngy fülbevalóját! (ó ennek semmi értelme egyáltalán semmi azt hiszem maga két különböző történetet kever össze, de semmi baj rendben inkább keverjen össze két történetet, mint hogy egyet elhallgasson SEMMIT nem szabad elhallgatnia!) Van egy ember, aki nem jelentette be a fia halálát, hogy dupla adaghoz jusson! (mondja meg a nevét) Azt nem tudom, de meg tudom mutatni magának, kérem igen én meg tudom, magának mutatni megteszem, megteszem, megteszem (mondjon el mindent, amit csak tud) Megteszem, megteszem, megteszem meg Amíg föl nem úszott az ébrenlétig a torkát égető sikoltással.
Tehetetlenül reszketett, a szomszéd ágyban alvó alakot bámulta. Főleg a ráncos, besüppedt száját. Öreg, fogatlan tigris. Gonosz, vén, kivert elefánt, egyik agyarát elhullatta, a másik rohadtan lötyög az üregében. Szenilis szörnyeteg. - Istenem - suttogta Heisel. A hangja magas volt és halk, rajta kívül senki sem hallotta. Megeredtek a könnyei, belefolytak a fülébe. - Édes Istenem, az az ember, aki meggyilkolta a feleségemet, a lányaimat, egy kórteremben alszik velem, Istenem, ó, édes Istenem, itt van velem egy szobában! Most már szaporábban peregtek a könnyek - a düh, az iszony, forró, égető könnyei. Reszketve várta a reggelt, de a reggel egy örökkévalóságig nem jött. 21. Másnap, hétfőn Todd hatkor kelt, és éppen szórakozottan piszkálta a maga készítette rántottát, amikor az apja, monogramos köntösben és papucsban leballagott az emeletről. - Mmmm - mondta Toddnak, miközben odabaktatott a jégszekrényhez narancsléért. Todd visszamorgott, anélkül hogy fölpillantott volna a krimijéből. Szerencséjére sikerült nyári munkát találnia egy tájrendező cégnél, amely éppen Pasadena mellett tevékenykedett. Ez túlságosan messze volt ahhoz, hogy csak úgy ingázzon, még abban az esetben is, ha valamelyik felmenője odakölcsönözte volna a kocsiját a nyárra (egyik sem tette), de az apja, aki egy közeli építkezésen dolgozott, menet le tudta tenni a buszmegállóban, majd visszafelé fölvette. Todd egyáltalán nem lelkesedett a felállásért: nem szeretett az apjával hazajönni a munkából, reggel pedig végképp utált vele menni. Reggelente különösen meztelennek érezte magát, ilyenkor volt a legvékonyabb a fal aközött, ami volt, és amilyennek láttatta magát. Még rosszabb lett lidércnyomásos éjszakák után, de ha nyugodtan aludt, akkor se volt leányálom. Egy reggel már-már rettegéssel, határos rémülettel döbbent rá, hogy komolyan át akart nyúlni az apja aktatáskája fölött, meg akarta markolni a Porsche volánját, és be akart kanyarodni a két gyorsforgalmi belső sávra, így vágva pusztító rendet az ingázók autói között. - Kérsz még egy tojást, Totóka? - Köszönöm, nem, papa. - Dick Bowden tükörtojást evett. Hogy képes valaki ilyet enni? Két perc a grillsütőben, és fogyasztható. Ami pedig a tányérba kerül, az olyan, mint egy óriási halott szem, egy hályogos szem, amely narancsszínű vért ereszt, ha beleszúrják a villát. Félretolta a rántottáját. Alig nyúlt hozzá. Odakint a reggeli lapok puffantak a lépcsőn. Az apja nem főzőcskézett tovább, elfordult a sütőtől, odajött az asztalhoz. - Nem vagy ma éhes, Totóka? Ha még egyszer így hívsz, belevágom a késemet abba a kurva orrodba... papóka! - Nincs nagy étvágyam. Dick szeretettel nézett a fiára; a jobb füle alatt még mindig ott ült egy pötty borotvahab. - Nekem az az érzésem, hogy Betty Trask vette el az étvágyadat! - Ja, az lehet. - Halványan elmosolyodott, de mosolya azonnal eltűnt, amint az apja lement a reggeliző sarokból, hogy felhozza az újságokat. Vajon fölébrednél, papóka, ha elmondanám, micsoda kurva az a csaj? Mit szólnál, ha azt mondanám, „Ja, mellesleg tudod, hogy a legjobb barátodnak, Ray Trasknak a lánya a legnagyobb ringyó Santo Donatóban? A saját muffját is leszívná, ha le tudna odáig hajolni. Másra nem is tud gondolni. Csak egy büdös kis kurva. Két csík kokó, és egész éjszakára a tiéd. És ha történetesen nincs nálad kokó, akkor is a tiéd egész éjszakára. Még egy kutyával is baszna, ha nem találna férfit.” Mit gondolsz, fölébrednél, papóka? Repülőstarttal kezdenéd a napot? Dühösen elhessentette a gondolatot. Úgyse vezet sehová. Az apja visszajött az újsággal. Todd a címlapra pillantott: A SZAKÉRTŐ SZERINT AZ ŰRSIKLÓ NEM FOG REPÜLNI.
Dick leült. - Betty igazán csinos lány - mondta. - Anyádra emlékeztet, ilyen volt, amikor először találkoztam vele. - Igen? - Csinos... fiatal... friss... - Dick Bowden elrévedt. Most kitisztult a tekintete, és csaknem aggódva nézett a fiára. - Nem mintha az anyád nem lenne még most is csinos. De abban a korban a lányoknak van bizonyos... ragyogásuk, azt hiszem, így lehetne mondani. Ez megvan egy darabig, azután eltűnik. - Vállat vont, kinyitotta az újságot. - Gondolom, c'est la vie. Mert egy tüzelő szuka. Talán attól ragyog. - Ugye jól viselkedsz vele, Totóka? - Az apja a szokott sebességgel tartott az újságon át a sportrovat felé. - Nem vagy túlságosan bizalmaskodó? - Semmi gond, papa. (ha hamarosan nem hagyja abba, valamit csinálok, ordítok, a kávéját az arcába öntöm, de valamit teszek) - Ray úgy gondolja, hogy rendes srác vagy - folytatta szórakozottan Dick. Végre elért a sportrovatig. Olvasni kezdte. Áldott csend lett a reggeliző asztalnál. Betty Trask az első pillanattól hajtott rá. Todd mozi után elvitte a helyi szeretők útjára, mert tudta, hogy ezt várják tőle; ott lehet smacizni vagy fél órát, és elkövetni mindent, amivel másnap el lehet dicsekedni a haveroknak. A lány a szemét forgatva elmesélheti, hogyan küzdött a fiú unszolása ellen - a fiúk olyan fárasztóak, de igazán, és hogy ő sohasem kefél az első randin, nem olyan fajta. A barátnők helyeselnek, azután kitrappolnak a lányvécébe, és olyasmiket csinálnak, amiket ott szoktak: friss vakolatot tesznek a pofájukra, dugót cserélnek magukban meg ilyesmi. Ami a fiúkat illeti... Hát ott igyekezni kell. El kell jutnod legalább a második vonalig, és meg kell próbálkozni a harmadikkal. Mert a hírnév kötelez. Todd egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy csődörnek tartsák; neki az is elég volt, ha normálisnak tekintik. De ha az ember még csak nem is próbálkozik, abból szóbeszéd támad. Az emberek filózni kezdenek, hogy rendben van-e minden. Így hát fölvitte a lányt a Jane's Hillre, megcsókolta, megcsöcsörészte, egy kicsit továbbment, mint amennyit engedni szoktak. Kész. A lány ilyenkor szól, hogy ne tovább, a fiú zsörtölődik egy kicsit, aztán hazaviszi. Nem kell aggódni, hogy mi hangzik el másnap a női mosdóban. Nem kell aggódni, senki se fogja azt gondolni, hogy Todd Bowden nem normális. Csak hát... Csak hát Betty Trask olyan lány volt, aki már az első randin is kefél. Minden randin. Meg közte is. Első alkalommal, ami úgy egy hónappal azelőtt volt, hogy az az átkozott náci szívrohamot kapott, Todd saját véleménye szerint egészen jól szerepelt ahhoz képest, hogy szűz volt... talán ugyanazon okból, ahogy egy kezdő dobó minden előrejelzés nélkül a szezon legjobb játékát mutatja be. Nem volt ideje szorongani és felhúzni magát. Korábban Todd mindig megérezte, amikor egy lány magában felkészült rá, hogy a legközelebbi randin enged. Tudta, hogy mutatós, és a külleme mellett még a kilátásai is jók. Olyasfajta fiú volt, akit a kurva anyukák „jó partinak” tartanak. És amikor megérezte, hogy közeledik a fegyverletétel, akkor egy másik lánnyal kezdett randizni. Akármit áruljon is el a személyiségéről, Todd képes volt beismerni magának, hogy évekig boldogan járna egy igazi frigid lánnyal. Talán még el is venné. Az első alkalom Bettyvel egész jól zajlott; a lány, vele ellentétben, nem volt szűz. Segítenie kellett, hogy Todd beléje tudja dugni a farkát, de úgy látszott, ezt természetesnek tartja. Az aktus közepe táján a lány felgurgulázott a takarón, amelyen feküdtek: - Úgy szeretek baszni! - Éppen olyan hangon jegyezte meg, mint ahogy egy másik lány azt mondta volna, hogy imádja a málnahabot fagylalttal.
További találkáikon - összesen öt volt (öt és fél, ha az utolsó éjszakát is számolni akarja) már nem ment ilyen jól. Őszintén szólva a helyzet mintha exponenciálisan romlott volna... bár Todd még most sem hitte, hogy Betty észrevette volna (legalábbis az utolsó éjszakáig). Sőt éppen ellenkezőleg. Betty láthatóan azt képzelte, hogy megtalálta álmai kúrógépét. Todd semmi olyasmit nem érzett, amit véleménye szerint ilyenkor éreznie kellett volna. Amikor megcsókolta a lány száját, az olyan volt, mintha meleg, de nyers májat csókolt volna. Amikor Betty átdugta a nyelvét az ő szájába, arra kellett gondolnia, miféle baktériumokat hordozhat, és néha mintha érezte volna a fogtömései szagát - kellemetlen, fémes szag volt, olyan, mint a krómé. A melle két húscsomó. Semmi több. Todd kétszer volt vele Dussander szívrohama előtt. Mindkét alkalommal egyre nehezebben sikerült a merevedés. Mindkétszer csak úgy kerülte el a kudarcot, hogy latba vetette a fantáziáját. Meztelenre vetkőzteti összes barátjuk előtt. Betty sír. Todd kényszeríti, hogy fölalá masírozzon előttük, miközben ordítozik vele: Mutogasd a csöcsödet! Hadd lássák a pinádat, te olcsó kurva! Tárd szét a lábad! Helyes, hajolj előre és TÁRD szét! Betty lelkesedése nem volt meglepő. A fiú jó szerető volt, nem a problémái ellenére, hanem éppen azért. Felállítani csak az első lépés. Ha egyszer sikerül, akkor orgazmust kell elérni. A negyedik alkalommal sikerült - ez három nappal Dussander szívrohama után történt: Todd tíz percen át döngölte a lányt. Betty Trask azt gondolta, hogy meghalt, és a mennyekbe került; háromszor élvezett el, és már csaknem sikerült negyedszerre is, amikor Toddnak eszébe jutott a régi fantáziaképe... Amely valójában az Első Álma volt. A lány az asztalon, tehetetlenül odabilincselve. A hatalmas műpénisz. A nyomogatós gumigömb. Csakhogy most, amikor kétségbeesetten verejtékezett, csaknem megőrülve a vágytól, hogy mehessen már el és legyen vége az egésznek, az asztalra kötözött lány arca átváltozott Betty arcává. Ettől örömtelen, gumiszerű rándulást érzett, amely véleménye szerint legalábbis technikailag orgazmus volt. Egy pillanattal később Betty belesúgta a fülébe, párás és rágógumitól szagló hangon: - Drágám, te bármikor lefektethetsz. Csak telefonálj! Todd majdnem felnyögött. Dilemmáját a következőkben lehetett összefoglalni: vajon nem árt-e a hírének, ha szakít egy lánnyal, aki olyan nyilvánvalóan bukik rá? Vajon nem üt-e szöget az emberek fejében? Tudatának egy része azt mondta, hogy nem. Eszébe jutott, hogy alsós korában egyszer két felsős mögött ment, és hallotta, amint egyikük azt mondja a másiknak, hogy szakított a barátnőjével. Amaz tudni akarta, miért. - Hát, eleget dugtam vele - válaszolta az első, mire mekegve fölnevettek. Ha valaki megkérdezi, miért ejtettem, elég, ha annyit mondok, hogy eleget dugtam vele. De mi van, ha ő elmondja, hogy csak ötször voltunk együtt? Ennyi elég? Mi?... Mennyi?... Milyen sok?... Ki tudja ezt megmondani?... Mit fognak mondani? Elméje olyan kitartóan futkosott a kérdések között, mint éhes patkány egy kibogozhatatlan labirintusban. Homályosan sejtette, hogy bolhából csinál elefántot, és az, hogy ennyire nem képes a megoldásra, elárulja, mennyire kikészült idegileg. De hiába tudta, ebből még nem nyert friss energiát viselkedésének megváltoztatására, hanem fekete búskomorságba süllyedt. Az egyetem. Ez volt a válasz. Ez olyan ürügy a szakításra, amelyről senki sem tesz föl kérdéseket. De a szeptember még nagyon távolinak tűnt. Ötödik alkalommal csaknem húsz percig tartott, amíg sikerült felállítania, de Betty kijelentette, hogy az eredmény megérte a várakozást. Azután az utolsó éjszakán már egyáltalán semmire sem volt képes. - Mi vagy te egyáltalán? - kérdezte sértődötten Betty. Miután húsz percig babrálta a fiú ernyedt hímvesszőjét, teljesen zilált volt, és elfogyott a türelme. - Csak nem vagy te is langyos? A fiú nagyon közel állt hozzá, hogy ott helyben megfojtsa. Ha pedig nála lett volna a 3030-asa...
- Nahát, egy igazi nagyágyú apja vagyok! Gratulálok, fiam! - He? - Todd kibukkant sötét töprengéseiből. - Jelöltek a dél-kaliforniai középiskolai baseball nagydíjra! - Az apja büszkén és örömmel mosolygott rá. - Igazán? - Egy pillanatig alig értette, hogy az apja miről beszél; találgatnia kellett a szavak jelentését. - Ja, igen, Haines edző említett valamit év végén. Azt mondta, engem jelöl és Billy DeLyonst. Nem is gondoltam, hogy lesz belőle valami. - Jézus atyám, te nem is örülsz neki. - Még csak most próbálom... (ki nem szarja le?) - ...megemészteni. - Hatalmas erőfeszítéssel elvigyorodott. - Megnézhetem a cikket? Az apja átnyújtotta az asztalon az újságot, és fölállt. - Megyek, fölkeltem Monicát. Látnia kell, mielőtt elmennénk. Istenem, ne! Nem bírok kettejükkel szembenézni ma reggel! - Csak azt ne. Tudod, hogy nem bír visszaaludni, ha fölkelted. Hagyjuk itt a lapot az asztalon. - Igen, azt hiszem, jobb, ha ezt tesszük. Fene figyelmes fiú vagy, Todd. - Hátba paskolta a fiút, aki szorosan behunyta a szemét, ugyanakkor hanyagul rángatta a vállát, amivel megnevettette Qicket. Todd ismét kinyitotta a szemét, és az újságra pillantott. NÉGY JELÖLT A DÉL-KALIFORNIAI FŐDÍJRA. Ez volt a főcím. Alatta az ő képeik, mezben: a fogó és a balszélső a Fairview gimiből, aztán egy ír hátvéd Mountfordból, és a jobb szélen Todd, nyíltan vigyorogva baseballsapkája ellenzője alól. Elolvasta a cikket, amiből kiderült, hogy Billy DeLyons csak tartalék. Végre valami, aminek örülni lehet. DeLyons körömszakadtáig erősködhet, hogy ő metodista, ha ez jólesik neki, de Toddot nem teszi bolonddá. Pontosan tudta, micsoda DeLyons. Talán be kellene mutatnia Betty Trasknak, az is bibsi. Hosszú ideje töprengett rajta, de az elmúlt éjjel óta már biztos volt benne. Traskékat fehérnek tartják, pedig elég egy pillantás a lány orrára, olajszínű bőrére - az öregéé még rosszabb -, és rögtön tudni, hányadán állunk. Valószínűleg ezért vallott kudarcot vele. Egyszerű az eset: a pöcse előbb észrevette a különbséget, mint az agya. Mit gondoltak, kit dobnak át azzal, hogy fölveszik a Trask nevet? - Még egyszer gratulálok, fiam! Fölpillantott, először az apja kinyújtott kezét látta, azután hülyén vigyorgó arcát. Trask haverod egy zsidrák!, szinte hallotta, amint az apja arcába vágja az igazat. Ezért vallottam kudarcot a kurva lányánál a múlt éjjel! Ez az oka! Az utolsó pillanatban azonban megszólalt az a hideg hang, amely néha az ilyen pillanatokban érkezett a mélyből, és elzárta az őrület, emelkedő árja elől az utat, (AZONNAL SZEDD ÖSSZE MAGAD) mint egy acélkapu. Megfogta az apja kezét, megrázta. Őszintén belemosolygott Dick büszke arcába. - Hát koszi, papa. Erre a lapra hajtották az újságot és otthagyták, továbbá Dick ragaszkodott hozzá, hogy Todd írjon egy cédulát díjnyertes fiad, Todd szöveggel Monicának. 22. Ed French, alias „Beszari” French, más néven Surranós Pete, azaz a Tornacipős Ember, továbbá Gumi Ed San Remóban, a tengerparti kicsiny, kies városkában tartózkodott szaktanácsadói konferencián. Ha létezik elpocsékolt idő, akkor ez az volt - ebben minden oktatási szakértő egyetértett, ha másban nem is -, és Gumi már az első, papírokkal, szemináriumokkal, s vitákkal eltelt nap után halálosan unta az egészet. A második nap közepe táján rájött, hogy San Remót is unja, és hogy a kicsiny, kies, és tengerparti jelzők közül a
kulcs valószínűleg a kicsiny. Persze ott a csodálatos táj és a vörösfenyők, de San Remónak nem volt egyetlen mozija, egyetlen tekepályája, Ed pedig nem óhajtott betérni a helység egyetlen kocsmájába; a földes parkoló tele volt teherautókkal, és a legtöbbnek Reagan feliratú öntapadó díszelgett a rozsdás lökhárítóján meg a hátsó raktér ajtaján. Nem attól félt, hogy belekötnek, csupán nem kívánt egész este cowboykalapos alakokat nézni, és Loretta Lynnnótákat hallgatni a wurlitzerből. Így állt a helyzet a négy elviselhetetlen napra elnyújtott konferencia harmadik napján; itt volt a Holiday Inn 217-es szobájában, felesége, lánya otthon, a tévé rossz, a fürdőszoba kellemetlenül szaglik. A szállodának volt úszómedencéje, de idén nyáron úgy elfajult az ekcémája, hogy semmiképpen sem mutatkozhatott fürdőruhában. Sípcsonttól lefelé mintha leprás lett volna. Még volt égy órája a következő ülés előtt (Hogyan segítsünk a vokálisán hátrányos helyzetű gyermekeken - ami azt jelenti, hogy valamit tenni kéne a dadogósakkal meg a farkastorkúakkal, de ilyesmit ki nem mondanánk, Isten ments, még leszállítanák miatta a fizetésünket), már megebédelt San Remo egyetlen éttermében, nem óhajtott szundítani, az egyetlen tévécsatornán pedig a Megbabonázottak felújítása ment. Így hát leült a telefonkönyvvel, és céltalanul lapozgatni kezdte, jóformán észre se vette, mit csinál, szórakozottan tűnődött, hogy ismer-e valakit, aki elég bolond, hogy a kicsiny, kies, tengerparti San Remó-ban lakjon. Nyilván mindenki, aki egy Holiday Inn-ben unatkozik, végül eljut idáig: valami elfelejtett barátot keres, akit fölhívhatna. Csak ez volt, vagy a Megbabonázottak, vagy a Biblia. És még ha történetesen talál is valakit, mit mondjon neki? „Frank! Hogy a fenébe vagy? Mellesleg milyen a város? Kicsiny, kies, vagy tengerparti?” Hát persze. Csakis. Ad a pasasnak egy szivart, meg tüzet hozzá. De mikor az ágyon heverve lapozgatta a vékony San Remó-i telefonkönyv fehér lapjait, mégis úgy rémlett, hogy ismer valakit a városban. Talán egy könyvügynököt? Sondra valamelyik unokaöccsét, unokahúgát, akik annyian vannak, mint az oroszok? Egy zsugás havert az egyetemről? Egyik diákja rokonát? Erről lehet szó, de ennél közelebb nem jutott a megoldáshoz. Tovább lapozott, és úgy találta, kezd elálmosodni. Már csaknem elszundított, amikor végre beugrott a megoldás, és tökéletesen éberen ült föl ismét. Lord Peter! Nemrég újították föl ezeket a Wimsey-történeteket: A bizonyság felhői, A gyilkosnak hirdetnie kell, A kilenc szabó. Sondrával imádták ezeket a filmeket. Egy ember, bizonyos Ian Carmichael játszotta Wimseyt, és Sondra bolondult érte. Olyannyira, hogy Ed, aki szerint Carmichael egyáltalán nem is emlékeztetett Lord Péterre, egy kicsit meg is orrolt miatta. - Sandy, az arcformája teljesen rossz. Az isten szerelmére, hiszen műfogai vannak! - Búú! - intette le fölényesen a díványon összegömbölyödött Sondra. - Te egyszerűen féltékeny vagy. Olyan jóképű. - A papa féltékeny, a papa féltékeny - dalolta a kis Norma, és körbetáncolta a nappalit kacsás pizsamájában. - Már egy órája ágyban kellene lenned - pillantott bosszúsan Ed a lányára. - És ha én továbbra is úgy látom, hogy itt vagy, ez valószínűleg eszembe juttatja, hogy nem vagy ott. A kis Norma ettől pillanatnyi zavarba esett. Ed visszafordult Sondrához. - Eszembe jutott egy eset, ami három-négy éve történt. Volt egy Todd Bowden nevű diákom, akinek a nagyapja jött el a tanácsadásra. Nahát, az a pasas úgy nézett ki, mint Wimsey. Egy nagyon öreg Wimsey, de megfelelő arcformája volt, és... - Vim-zíí, Vim-zíí, Dim-zíí, Dzsim-zíí - turbékolta a kis Norma. - Vim-zíí, Bim-zíí, subidubi-duuu... - Ssss, hallgassatok mindketten! - mondta Sondra. - Szerintem ő a legszebb férfi a világon. - Idegesítő nőszemély!
Nem San Remóba vonult vissza Todd Bowden nagyapja? Hát persze. Rajta volt az űrlapján. Todd volt az egyik legjobb tanuló abban az évben. Aztán hirtelen leromlottak a jegyei. Az öreg bejött, előadta az ismert történetet a házastársi problémákról, és rábeszélte Edet, hagyja egy darabig érni a helyzetet, és majd meglátják, vajon rendbe jönnek-e a dolgok. Ed nézete szerint a jó öreg laissez faire elve itt nem fog működni - ha azt mondod egy kamasznak, hogy megszokik vagy megszökik, akkor rendszerint megszökik. De az öreg szinte hátborzongatóan értett a rábeszéléshez (talán azért emlékeztette Wimseyre), és Ed beleegyezett, hogy időt ad Toddnak a következő Bukó Zsuga-osztásig. És kutya legyen, ha Todd nem javított. Az öreg nyilván összetrombitálta a családot, gondolta Ed, és kiosztott néhány seggberúgást. Annak a fajtának látszott, aki nemcsak képes rá, de még némi zord örömöt is talál benne. Azután, alig két napja megpillantotta Todd képét az újságban - az év sportolója lett baseballban. Nem csekély teljesítmény, ha az ember figyelembe veszi, hogy minden tavasszal ötszáz fiú nevez be. Nyilván sose ugrott volna be a nagypapa neve, ha nem pillantja meg azt a képet. Most már céltudatosan pergette a fehér lapokat, ujja végigfutott a szépen nyomott oszlopokon, és már meg is volt. BOWDEN VICTOR S. 403 Ridge Lane. Ed tárcsázta a számot, amely sokáig csengett. Már éppen le akarta tenni, amikor egy öregember beleszólt. Halló! - Halló, Mr. Bowden. Ed French vagyok. A Santo Donató-i gimnáziumból. - Igazán? - Udvarias hang, semmi egyéb. Biztosan nem ugrott be neki. Hát igen, az öreg harcos három évvel lett öregebb (senki se lesz fiatalabb), időnként biztos vannak kihagyásai. - Emlékszik rám, uram? - Kellene? - Bowden hangja óvatos volt, és Ed elmosolyodott. Az öreg elfelejt dolgokat, de igyekszik megakadályozni, hogy mások is észrevegyék. Az ő faterja is így tett, amikor kezdte elveszíteni a hallását. - Én voltam az unokájának, Toddnak a vezető nevelési tanácsadója a gimnáziumban. Azért telefonálok, hogy gratuláljak. Ugyancsak belehúzott, amióta felső osztályba került, nem? Most meg ennek tetejébe még megkapta az év sportolója díjat is. Ez már döfi! - Todd! - Az öregember hangja azonnal átmelegedett. - Hát igen, az biztos, hogy rendes munkát végzett, igaz? A második lett az osztályában! És az a lány, aki megelőzte, valami üzleti főiskolára ment. - Árnyalatnyi undor az öreg hangban. - A fiam fölhívott és fölajánlotta, hogy elvisz Todd tanévzárójára, de most tolószékhez vagyok kötve. Eltörtem januárban a medencecsontomat. Nem akartam tolószékben menni. Azt azonban elhiheti, hogy az érettségi képét egyenesen a hallban akasztottam föl! Todd szülei nagyon büszkék. Én is, természetesen. - Hát igen, azt hiszem, átsegítettük a bukkanón - mondta Ed, és mosolygott, de volt a mosolyában egy kis meglepetés - mintha valahogy megváltozott volna Todd nagyapjának a hangja. Bár persze sok idő telt el azóta. - Bukkanón? Miféle bukkanón? - Amikor utoljára beszéltünk egymással. Amikor Toddnak problémái voltak az iskolai munkával. Még kilencedikben. - Nem értem - mondta lassan az öregember. - Én sohase jártam közbe Richárd fiának érdekében. Baj lett volna belőle... Hohó, maga nem is tudja, mekkora baj! Minden bizonnyal téved, fiatalember. - De hát... - Ez valami tévedés lehet. Azt hiszem, összekever egy másik diák másik nagyapjával. Ed enyhén szólva megdöbbent. Egyike volt élete ama kevés pillanatainak, amikor nem tudta, mit mondjon. Ha van itt valami zavar, az biztosan nem nála van. - Nohát - mondta gyanakodva Bowden -, nagyon kedves öntől, hogy fölhívott, Mr... Ed megtalálta a nyelvét. - Éppen itt tartózkodom a városban, Mr. Bowden. Egy konferencián. Oktatási szaktanácsadás. Holnap reggel tíz körül szabad leszek, amint
felolvassák az utolsó előadást. Meglátogathatnám önt néhány percre... - ismét a telefonkönyvbe pillantott. - ...a Ridge Lane-en? - Na és minek? - Csupán kíváncsiságból. Most már minden rendben, de úgy három éve Todd osztályzatai csúnyán leromlottak. Olyan csúnyán, hogy a bizonyítványával együtt egy levelet is kellett küldenem, amelyben arra kértem a szüleit, hogy valamelyikük, illetve ideális esetben mindketten jöjjenek be hozzám. Csakhogy Toddnak a nagyapja látogatott meg, egy Victor Bowden nevezetű, nagyon kellemes úriember. - De hát már mondtam... - Igen, tudom. Mindegy, én beszéltem valakivel, aki azt állította, hogy Todd nagyapja. Azt hiszem, most már mindegy, de az ember inkább a saját szemének hisz. Csupán néhány percet rabolnék el az idejéből. Többre nincs is módom, mivel estére otthon várnak vacsorára. - Időnek aztán bővében vagyok - mondta Bowden kicsit szomorúan. - Egész nap itt ülök. Örülni fogok, ha beugrik hozzám. Ed megköszönte, elbúcsúzott, és letette a kagylót. Gunnyasztott az ágy végében, elgondolkodva bámulta a telefont. Egy idő után fölállt, előhúzott egy Phillies szivart a szék támlájára akasztott sportzakójából. Mennie kellett; ülésük volt, és ha nincs ott, hiányolni fogják. Egy Holiday Inn gyufával meggyújtotta a szivart, azután az elszenesedett szálat egy Holiday Inn hamutartóba dobta. Odament a Holiday Inn ablakhoz, és üresen lebámult a Holiday Inn udvarára. Most már mindegy, mondta Bowdennek, de neki bizony nem volt mindegy. Nem szokott hozzá, hogy a diákjai kitoljanak vele, és ez a váratlan újság fölzaklatta. Elvileg még mindig kiderülhet, hogy az egészet az öregkori szenilitás okozza, de Victor Bowden egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy vén trotty. A fenébe is, a hangja sem volt azonos! Átverte volna Todd? Úgy döntött, hogy ez bizony megtörténhetett. Legalábbis elméletileg. Főleg egy olyan eszes diák, mint Todd. Ő akárkit képes lett volna átverni, nem csupán Ed Frenchet. Képes lett volna az anyja vagy az apja nevét ráhamisítani a rossz passzban kapott Bukó Zsugákra. Sok gyerek fedezi föl magában a lappangó hamisítót, amikor ilyen lapot kap. A második és harmadik negyedévi értesítőben fedőfestékkel kijavíthatta a jegyeket, amikor megmutatta a szüleinek, azután visszajavíthatta, hogy a napközis tanár semmi különöset ne vegyen észre, ha rápillant a bizonyítványra. A kétszeres réteg fedőfestéket észre lehet venni, ha valaki istenigazából szemügyre veszi, de egy napközis tanárra átlagban hatvan diák jut. Szerencséjük van, ha az egész névsort föl tudják olvasni kicsengetés előtt, a visszahozott bizonyítványok ellenőrzéséről már nem is beszélve. Ami Todd év végi jegyeit illeti, mindent összevéve alig romlottak valamit - két rossz negyedév elsiklik tizenkettő között. A többi jegy elég jó volt, hogy nagyjából ellensúlyozza a lapszust. És hány szülő megy be az iskolába, hogy megnézze a kaliforniai oktatásügyön vezetett bizonyítványokat? Főleg egy olyan eszes diák szülei, mint Todd Bowden? Redő tűnt föl Ed French máskülönben sima homlokán. Most már mindegy. Pontosan ez az igazság. Todd példás munkát végzett a gimnáziumban; 94 százalékot nem lehet hamisítani. A fiú a Berkeleyre megy, ahogy az újság megírta, és Ed feltételezte, hogy a szülei istentelenül büszkék rá, amire minden alapjuk meg is van. Ednek egyre inkább úgy tűnt, hogy van az amerikai életmódnak egy gonosz hátoldala is, a megalkuvás zsíros csúszkálása, levágott kanyarok, könnyű drog, könnyű szex, évről évre zavarosabb erkölcs. Ha az ember gyereke mégis kiemelkedően teljesít, a szülő joggal büszke. Most már mindegy - de ki volt az a nyavalyás nagypapa? Ez még mindig izgatta. Tényleg, ki? Todd Bowden talán elment a filmszínészek szakszervezetének helyi csoportjához, és feltűzött egy cédulát a faliújságra? TANULMÁNYI GONDOKKAL KÜSZKÖDŐ FIATALEMBER IDŐSEBB FÉRFIT KERES NAGYAPASZEREPRE, IDEÁLIS KOR 70-80 ÉV, FIZETÉS SZAKSZERVEZETI
BÉRTÁBLA SZERINT? Ha-ha. Ez nem megy. Miféle felnőtt menne bele ilyen bolond összeesküvésbe, és milyen okból? Ed French, alias, Beszari, azaz Gumi Ed ezt nem tudta. És mivel már tényleg mindegy volt, elnyomta a szivarját, és elment az ülésre. A figyelme azonban nem ment vele. Másnap elautózott a Ridge Lane-re, és hosszú beszélgetést folytatott Victor Bowdennel. Beszéltek a szőlőről; beszéltek a kiskereskedésről, arról, hogyan szorítják ki a nagy üzletláncok a kis boltosokat; beszéltek Dél-Kalifornia politikai helyzetéről. Mr. Bowden megkínálta Edet egy pohár borral. Ed örömmel elfogadta. Úgy érezte, szüksége van egy pohár borra, akkor is, ha még csak öt perc múlva lesz háromnegyed tizenegy. Victor Bowden úgy hasonlított Peter Wimseyre, mint a géppuska a bunkóra. Victor Bowden beszédében nyoma sem volt annak a leheletnyi idegenes kiejtésnek, amelyre Ed emlékezett, és meglehetősen testes volt. Az a férfi, aki Todd nagyapjaként mutatkozott be, vékony volt, akár az ostorszíj. Távozóban Ed még azt mondta: - Méltányolnám, ha a találkozásunkat egy szóval se említené Mr. vagy Mrs. Bowdennek. Lehet, hogy van rá valami tökéletesen ésszerű magyarázat... de ha nincs, ez már akkor is a múlté. - Néha - mondta Bowden, a napfénybe emelve poharát, hogy elgyönyörködjön a bor testes színében - a múlt nem pihen meg olyan könnyen. Mi másért tanulnának az emberek történelmet? Ed bizonytalanul mosolygott, de nem szólt. - Ne aggódjon, sohasem avatkozom Richárd dolgaiba. És Todd jó gyerek. Az osztály legjobb tanulói közé tartozik... biztosan jó fiú. Igazam van? - De mennyire - mondta Ed French szívélyesen, és kért még egy pohár bort. 23. Dussander nyugtalanul aludt. A rossz álmok lövészárkában feküdt. Áttörték a kerítést. Ezrek, tálán milliók. Kirontottak az őserdőből, nekivetették magukat az elektromos szögesdrótnak, amely vészjóslóan befelé dőlt. Némelyik szál engedett, és most kék szikrákat szórva csapkodott az Appelplatz döngölt földjén. És még most sincs vége, nincs vége. A Führer éppen olyan őrült volt, amilyennek Rommel állította, ha úgy gondolta - már ha egyáltalán gondolkodott -, hogy erre a problémára létezik végső megoldás. Milliárdnyian voltak; tele volt velük az egész világegyetem; és mindnyájan őt üldözték. - Öreg! Ébredjen, öreg! Dussander! Ébresztő, öreg, ébresztő! Először azt hitte, ezt a hangot is álmodja. Németül beszélt, álomnak kellett lennie. Persze, hiszen azért volt olyan rémítő. Ha fölébred, akkor el tud menekülni tőle, így hát fölfelé kezdett úszni... A férfi az ágya melletti megfordított széken ült. Igazi ember volt. - Keljen föl, öreg mondta a látogatója. Fiatal volt, legföljebb harminc. Szeme sötéten, figyelmesen nézett egyszerű, acélkeretes szemüvege mögül. Barna haja meglehetősen hosszú volt, a gallérjáig ért, Dussander egy zavart pillanatig azt képzelte, a fiú az, álruhában. De nem ő viselte ezt a kaliforniai éghajlathoz kissé túl meleg, meglehetősen konzervatív kék öltönyt. Zakója gallérján apró ezüstjelvény. Ezüst, a vámpírok és vérfarkasok elleni harc férne. David-csillag. - Nekem szólt? - kérdezte Dussander németül. - Ki másnak? A szobatársa eltávozott. - Heisel? Igen. Tegnap hazament. - Most már ébren van? - Természetesen. De nyilvánvalóan összetéveszt valakivel. Az én nevem Arthur Denker. Talán elvétette a szobát. - A nevem Weiskopf. A magáé pedig Kurt Dussander.
Dussander szerette volna megnyalni az ajkát, de mégse tette. Lehet, hogy ez is álom, csak egy új szakasz. Hozz egy piást meg egy henteskést, Mr. Dávid-csillag-a-Galléron, és szétfújlak, mint a füstöt. - Nem ismerek semmiféle Dussandert - mondta a fiatalembernek. - Nem is értem magát. Csöngessek a nővérnek? - Dehogynem ért - mondta Weiskopf. Kissé változtatott a testhelyzetén, egy hajtincset kisimított a homlokából. Ennek a mozdulatnak a hétköznapisága eloszlatta Dussander utolsó reményét. - Heisel - mutatott Weiskopf az üres ágyra. - Heisel, Dussander, Weiskopf? Ezek a nevek semmit sem mondanak nekem. - Heisel leesett a létráról, miközben új esőcsatornái szerelt a házára - mondta Weiskopf. Eltörte a gerincét. Lehet, hogy sohasem járhat többé. Sajnos. De nem ez volt az egyetlen tragédia az életében. Patinban volt fogoly, ahol elvesztette a feleségét és a lányait. Patinban, ahol maga parancsnokolt. - Azt hiszem, maga megőrült - válaszolta Dussander. - Az én nevem Arthur Denker. Akkor jöttem ide, amikor a feleségem meghalt. Azelőtt pedig... - Kíméljen meg a meséitől - emelte föl a kezét Weiskopf. - Heisel nem felejtette el a maga arcát. Ezt az arcot. Egy bűvész mozdulatával pöccintett oda Dussander arcába egy fényképet. Ugyanazt, amit a fiú is mutatott egyebek között, valamikor évekkel ezelőtt. A fiatal Dussander az íróasztalánál, hetykén félrecsapott SS-sapkában. Dussander átváltott angolra. Lassan, gondosan formálta a szavakat. - A háború alatt én gépész voltam. Az volt a dolgom, hogy ellenőrizzem a páncélozott járművek és teherautók hajtóművázának és motorjának gyártását. Később Tigris páncélosokat készítettünk. Tartalékos egységemet a berlini csata idején aktivizálták, becsülettel harcoltam, még ha rövid ideig is. A háború után az esseni Menschler gépgyárban dolgoztam, amíg... - ...amíg sürgősen át nem kellett szöknie Dél-Amerikába. A zsidók fogaiból öntetett aranyával, a zsidó ékszerekből öntetett ezüstjével, meg a titkos svájci bankszámlájával. Tudja, Mr. Heisel boldog emberként ment haza. Ó, volt egy rossz pillanata, amikor fölébredt a sötétben és rájött, kivel van egy szobában. Most már jobban érzi magát. Úgy tartja, Isten legfenségesebb kegyelméből törte el a gerincét, hogy hozzájárulhasson a történelem egyik legnagyobb tömeggyilkosának elfogásához. Dussander lassan beszélt, gondosan hangsúlyozva: - A háború alatt én gépész voltam... - Ó, hagyja már. A papírjai nem bírnak ki egy alaposabb vizsgálatot. Tudom, maga is tudja. Megtaláltuk. - Az volt a dolgom, hogy ellenőrizzem... - A hullák gyártását! Így vagy úgy, még újév előtt Tel-Avivban lesz. A hatóságok ez alkalommal együttműködnek velünk, Dussander. Az amerikaiak a kedvünkben akarnak járni, és maga lesz az egyik dolog, amivel a kedvünkben járhatnak. - ...a páncélozott járművek és teherautók hajtóművázának és motorjának gyártását. Később Tigris páncélosokat készítettünk. - Most minek erőlködik? Miért ragaszkodik a mondókájához? - Tartalékos egységemet... - Jól van. Találkozunk még. Hamarosan. Weiskopf fölállt, kiment. Árnyéka egy pillanatig még ott imbolygott a falon, azután az is eltűnt. Dussander lehunyta a szemét. Azon tűnődött, igazat mondott-e Weiskopf az amerikaiak együttműködéséről. Három éve, amikor Amerika olaj szűkében volt, nem hitte volna el. De az iráni felfordulás fokozhatja az amerikai támogatást Izraelben. Ez bizony lehetséges. Egyébként mit számít? Törvényesen vagy törvénytelenül, Weiskopf és kollégái így is, úgy is elkapják. Náci dolgokban hajthatatlanok, a táborokat illetően pedig egyszerűen eszelősek.
Egész testében reszketett, de már tudta, mit kell csinálnia. 24. A Santo Donató-i gimnázium alsósainak bizonyítványait egy öreg, rozoga raktárban őrizték a város északi részében, az elhagyatott rendező pályaudvar közelében. A sötét, visszhangosan kongó épület bűzlött a viasztól, a padlófénytől és a 999 Ipari Tisztítótól, mivel ugyanitt volt az iskolai gondnokság raktára is. Ed French Norma kíséretében délután négyre ért ide. A portás beengedte őket, megmondta Ednek, hogy a negyediken találja, amire szüksége van, és megmutatta a lassan vánszorgó, nyikorgó liftet, amelytől Norma olyan megszeppenten hallgatott, mintha nem is ő lenne. Csak a negyediken tért magához: táncolt, ide-oda szökdécselt a doboztornyok és kartotékszekrények polcközeiben, miközben Ed addig keresgélt, míg rá nem talált az 1975-ös bizonyítványokat tartalmazó szekrényre. Kihúzta a második rekeszt, és böngészni kezdte a B betűs diákok sorát. BORK. BOSTWICK. BOSWELL. BOWDEN, TODD. Kivette a bizonyítványt, türelmetlenül csóválta a fejét a gyér világításban, és odament az egyik magas, poros ablakhoz. - Ne rohangálj itt, drágám - szólt hátra a válla fölött. - Miért, papa? - Mert elvisznek a mumusok - magyarázta az apja, és a fénybe tartotta Todd bizonyítványát. Rögtön látta. Ezt a bizonyítványt, amely három éve hever ebben a kartotékszekrényben, akkurátusan, csaknem profi módon meghamisították. - Jézusom! - motyogta. - Mumusok, mumusok, mumusok! - dalolta vidáman Norma, és tovább táncolt föl-alá a polcközökben. 25. Dussander óvatosan lépegetett a kórház folyosóján. Kicsit még mindig bizonytalanul állt a lábán. Kék köntöst viselt a fehér kórházi hálóingen. Este volt, éppen elmúlt nyolc, zajlott a nővérek műszakváltása. A következő félóra zavaros lesz - megfigyelte, hogy műszakváltáskor mindig így van. Ez az az idő, amikor kicserélik a híreket, pletykálnak, megisznak egy kávét a nővérszobában, amely ott van a sarkon, a falikút mellett. Amit ő akart, az épp szemben volt a falikútnál. Senki sem figyelt föl rá a széles folyosón, amely ebben az órában hosszú, visszhangos vasútállomásra emlékeztetett, néhány perccel a személyvonat indulása előtt. A járó betegek lassan vonultak föl-alá, némelyik köntösben, akárcsak ő, mások összefogva hátukon kórházi hálóingüket. Fél tucat kórterem fél tucat tranzisztoros rádiójából szólt a szaggatott zenés egyveleg. Látogatók jöttek-mentek. Az egyik kórteremben egy férfi nevetett, egy másikban, a folyosó túloldalán, mintha sírtak volna. Orral papírkötéses regényében egy orvos sietett végig a folyosón. Dussander a falikúthoz ment, ivott, markával megtörölte a száját, és a szembenső csukott ajtóra pillantott. Ez mindig zárva volt, legalábbis elméletileg. Gyakorlatban, mint megfigyelte, néhányszor nem zárták be, s nem is figyeltek rá. Leginkább a műszakváltás zavaros félórájában, amikor a nővérek összeverődtek a sarokban. Dussander mindezt annak az embernek a gyakorlott, óvatos pillantásával figyelte, akinek hosszú, hosszú idő óta ugrásra készen kellett élnie. Szívesen figyelte volna legalább még egy hétig ezt a jelöletlen ajtót, mert csak egyszer próbálkozhatott. De nem volt még egy hete. Még két-három napig nem megy
híre, hogy ő a Bentlakó Vérfarkas, de az is lehet, hogy már holnapra kiderül. Nem mert várni. Amint kipattan, őt egyfolytában őrizni fogják. Ismét ivott egy kortyot, megint megtörölte a száját, körülnézett, azután hanyagul, nem is lopakodva átment a folyosón, elfordította a kilincset, és belépett a gyógyszerraktárba. Ha az ügyeletes nővér történetesen már ott lenne a pult mögött, akkor ő a rövidlátó Mr. Denker. Igazán sajnálom, kedves hölgyem, azt hittem, hogy a vécé. Milyen ostoba vagyok. De a gyógyszerraktár üres volt. Végigjártatta tekintetét a bal felső polcon. Semmi, csak szem- és fülcseppek. Második polc: hashajtók, végbélkúpok. A harmadik polcon Seconal is, Veronai is. A köntöse zsebébe csúsztatott egy üveg Seconalt. Azután visszament az ajtóhoz és kilépett, körül se nézve, meglepett mosollyal - hát ez biztosan nem a vécé, igaz? Nahát, ott van, mindjárt a falikút mellett! Milyen ostoba vagyok! Odaballagott a FÉRFIAK feliratú ajtóhoz, befordult, megmosta a kezét. Azután visszatért a folyosón a kórtermébe, amelyből a hírneves Mr. Heisel távoztával igazi különszoba lett. A két ágy közötti éjjeliszekrényen volt egy pohár meg egy műanyag vizeskancsó. Kár, hogy nincs whisky, igazán kár. De a tabletták éppen olyan szépen lecsúsznak, nem számít, mivel öblíti le őket. - Salud, Morris Heisel - mondta színtelen mosollyal; töltött magának egy pohár vizet. Annyi év után, amikor minden árnyéktól megugrott, ismerős arcok után fürkészett parkok padjain, éttermekben, buszvégállomásokon, egyszer csak fölismeri és lebuktatja egy olyan ember, akit életében nem látott. Majdnem mulatságos. Két pillantást, ha vetett Heiselre, akinek Isten törte el a gerincét. Ha jobban belegondol, ez nem majdnem mulatságos; ez nagyon mulatságos. Bekapott három tablettát, leöblítette, megint hármat, majd ismét hármat. Látta, hogy a szemközti kórteremben két Öregember az éjjeliszekrény fölé görnyedve römizik vagy valami mást játszik. Az egyikről tudta, hogy csúnya sérve van. Hát a másik? Epekő? Vesekő? Daganat? Prosztata? Az öregkor rémei. Van belőlük egy légió. Újra megtöltötte a poharát, de nem nyelt le több tablettát. A túl sok meghiúsíthatná a célját. Kihányhatja, a maradékot pedig kimoshatják a gyomrából, megmentve őt mindama gyalázatosságoknak, amiket az amerikaiak vagy az izraeliek ki tudnak agyalni. Nem állt szándékában olyan hülyén próbálkozni életének eldobásával, mint egy Hausfrau bőgőrohamban. Amikor álmosodni kezd, bevesz még néhányat. Akkor már lehet. Meghallotta az egyik játékos reszketeg, vékony, diadalmas hangját: - Dupla menet háromtól nyolcig... tizenöt a tizenkettőre... és jobbra egy jumbó tizenháromért. Na, mit szólsz ehhez? - Nyugi - válaszolta magabiztosan a sérves öreg. - Először számolok. Ki fogok nyiffanni. Ki fogok nyiffanni, gondolta Dussander elálmosodva. Meglehetősen találó kifejezés - az amerikaiak dúskálnak a jó kifejezésekben. Le se szarja, ha nem vagy dörzsölt, pattanj meg, dugd oda, ahova a nap sem süt, a kutya ugat, a karaván halad. Csodálatos nyelv. Azt képzelik, hogy elcsípték, de ő ki fog nyiffanni az orruk előtt. Hirtelen azon kapta magát, hogy a lehető legesztelenebb módon üzenetet szeretne hagyni a fiúnak. Szerette volna megüzenni neki, hogy legyen nagyon óvatos. Hallgasson egy öregemberre, aki már meglépett. Szerette volna elmondani neki, hogy a végén már tisztelni kezdte, bár megszeretni sohasem tudta, és hogy vele beszélgetni még mindig jobb volt, mint a saját gondolatait figyelni. De minden üzenet, nem számít, milyen ártatlan, a gyanú árnyékát vetheti a fiúra, és Dussander ezt nem akarta. Jó, lesz egy-két nehéz hónapja, amíg várja, mikor állít be egy kormányhivatalnok, hogy kérdezgetni kezdje bizonyos dokumentumról, amelyet Kurt Dussander, alias, Arthur Denker bérelt széfjében találtak... De egy idő után el fogja hinni, hogy Dussander igazat mondott. Addig nem férhetnek hozzá a fiúhoz, amíg nem veszíti el a fejét.
Kinyújtotta a kezét, amely mintha mérföldesre nyúlt volna, megfogta a pohár vizet, és bevett még három tablettát. Helyére tette a poharat, lehunyta a szemét, és mélyebbre süppedt pihe puha párnái közé. Még sohasem volt ilyen álmos. Jó nagyot fog aludni. Pihentetőt. Hacsak nem fog álmodni. Ettől a gondolattól megdöbbent. Almok? Kérlek, Istenem, ne! Csak azokat az álmokat ne! Ne az örökkévalóságig, amikor már nincs ébredés! Ne... Hirtelen iszonyattal megpróbálta felküzdeni magát az ébrenlétbe. Úgy rémlett, mintha az ágyból mohó kezek kapkodnának utána, éhes ujjú kezek. (NE!) Gondolatai megindultak egy meredek, sötét csigavonal mentén, és ő alásiklott ezen a spirálon, mint egy zsírozott lejtőn, le, le, az álmok közé, amelyek odalent várták. Hajnalban, fél kettő után öt perccel fedezték föl a túladagolást, és tizenöt perc múlva megállapították a halál beálltát. A szolgálatos nővér fiatal volt, fogékony az öreg Mr. Denker kissé fanyar udvariasságára. Könnyekben tört ki. Katolikus lévén nem értette, hogy egy ilyen kedves öregember, akinek az állapota egyre javult, miként követhetett el ilyesmit, amivel örök kárhozatra ítélte halhatatlan lelkét. 26. Szombat reggel Bowdenéknél senki sem kel föl legalább kilenc óráig. Ezen a délelőttön fél tízkor Todd és az apja az asztalnál olvastak, Monica pedig, aki későn kelő volt, rántottát, gyümölcslét és kávét szolgált föl nekik, egy szó nélkül, félálomban. Todd egy papírkötéses sci-fi regényt olvasott, Dick pedig az Architectural Digest-ben merült el, amikor az újság az ajtónak csapódott. - Kimenjek érte, papa? - Majd én. Dick behozta a lapot, belekortyolt a kávéjába, és majdnem megfulladt, amikor egy pillantást vetett a címlapra. - Mi a baj, Dick? - kérdezte Monica, és odasietett hozzá. Dick kiköhögte a cigányútra ment kávét. Todd enyhe érdeklődéssel nézett rá a könyv széle fölött, Monica a hátát csapkodta. A harmadik ütésnél a tekintete rátévedt a főcímre, és fölemelt kézzel szoborrá dermedt. Szeme akkorára tágult, hogy csaknem kiesett az asztalra. - Szentséges Atyaúristen! - harákolta Dick Bowden. - Ezt nem... Nem tudom elhinni... - szólalt meg Monica, azután elhallgatott. Toddra nézett. - Ó, drágám... Az apja is őt nézte. Todd, most már riadtan, megkerülte az asztalt. - Mi a baj? - Mr. Denker - mondta Dick. Csak ennyit tudott kinyögni. Todd elolvasta a főcímet, és mindent megértett. BUJKÁLÓ NÁCI ÖNGYILKOSSÁGA A SANTO DONATÓ-I KÓRHÁZBAN, írták fekete betűkkel. Mellette egymás mellett két fénykép. Todd mindkettőt látta már. Az egyik Arthur Denkert ábrázolta hat évvel fiatalabban és virgoncabban. Tudta, hogy ezt a képet egy hippi utcai fényképész csinálta, és hogy az öreg megvette, nehogy véletlenül rossz kézbe kerüljön. A másik fényképen egy Kurt Dussander nevű náci tiszt ült patini íróasztalánál, hetykén félrecsapott sapkával. Ha náluk van a fénykép, amit a hippi csinált, akkor jártak a házában. Todd átfutotta a cikket, agya lázasan zsongott. A csavargókat nem említik. De a hullákat meg kell találniuk, ha pedig így van, abból világra szóló sztori lesz. PATTN PARANCSNOKA NEM VÁLTOZOTT. HORROR A NÁCI PINCÉJÉBEN. NEM HAGYTA ABBA A GYILKOLÁST
Todd Bowden megingott. Valahonnan messziről hallotta anyja visszhangzó, éles kiáltását: - Kapd el, Dick! Elájul! A szó (slájulelájulelájul) egyre ismétlődött. Homályosan érezte, hogy az apja megragadja, aztán egy kis ideig Todd egyáltalán semmit sem érzett, semmit sem hallott. 27. Ed French rétest evett, amikor szétnyitotta az újságot. Köhögött, sajátos, fuldokló hangokat hallatott, és beterítette az asztalt szétrágott süteménnyel. - Eddie! - szólt némi riadalommal Sondra. - Jól vagy? - Papa fuldoklik, papa haldoklik - közölte Norma ideges viháncolással, azután boldogan segített az anyjának a hátcsapkodásban. Ed alig érezte az ütéseket. Még mindig az újságot bámulta kocsányon lógó szemmel. - Mi a baj, Eddie? - kérdezte ismét Sondra. - Ó! Ó! - kiáltotta Ed, és akkora erővel bökdöste az újságot, hogy az egyik körme átszakította a papírt. - Ez az ember! Lord Peter! - Az ég szerelmére, mi... - Ez Todd Bowden nagyapja! - Micsoda? Ez a háborús bűnös? Eddie, ez hülyeség! - De hát ő az! - Ed csaknem nyüszített. - Irgalmas Jézus, ez ő! Sondra French hosszan, merőn nézte a fényképet. - Egyáltalán nem úgy néz ki, mint Peter Wimsey - állapította meg végül. 28. Todd tejfehéren ült egy díványon az apja és az anyja között. Velük szemben egy Richler nevű nyomozó foglalt helyet, őszes, udvarias ember. Dick fölajánlotta, hogy fölhívja a rendőrséget, de Todd maga intézte el, hangja úgy ugrált föl-alá a skálán, mintha most lenne tizennégy éves. Befejezte történetét. Nem tartott sokáig. Gépies színtelenséggel beszélt, ami halálra rémítette Monicát. Igaz, hogy elmúlt tizenhét, de sok mindenben még gyerek. Ez örökre szóló sebet üt rajta. - Felolvastam neki... ó, nem is tudom. A Tom Jones-t. A Vízimalmot. Az unalmas volt. Azt hiszem, nem is rágtuk át magunkat rajta. Néhány történetet Hawthorne-tól - emlékszem, különösen szerette a Nagy kőarc-ot, meg az Ifjú Goodman Brown-t. Elkezdtük a Pickwick klub-ot is, de az nem tetszett neki. Azt mondta, Dickens csak akkor szórakoztató, ha komoly, a Pickwick pedig olyan játékos. így mondta, hogy játékos. A legjobb a Tom Jones volt. Azt mindketten szerettük. - És mindez három éve történt - mondta Richler. - Igen. Amikor alkalmam volt, beugrottam hozzá, de a gimnáziumhoz keresztül kellett buszozni a városon... és a srácokkal összehoztunk egy csapatot... több volt a házi feladat... tudja... a dolgok így alakultak. - Kevesebb lett az időd. - Így igaz, kevesebb lett. A gimiben sokkal nehezebb volt a munka... sokat kellett tanulni, hogy bejussak az egyetemre. - De Todd nagyon jó tanuló - szólt Monica majdnem gépiesen. - Ő tartotta a búcsúbeszédet. Annyira büszkék voltunk rá.
- Azt meghiszem - mosolyodott el Richler. - Két fiam tanul a Fairviewben, lent a völgyben, és most készülnek a sportorvosi vizsgálatra. - Ismét Toddhoz fordult. - Miután felsőbb osztályba kerültél, nem olvastál neki többé? - Nem. Egyszer-egyszer újságokat. Átmentem, és ő megkérdezte, mi van a főcímekben. A Watergate érdekelte annak idején. És mindig tudni akarta a részvénypiac állását, márpedig azon az oldalon a betűk akkorák, mint a légyszar - bocs, mama. Az anyja megpaskolta a kezét. - Nem tudom, miért érdekelték a részvények, de kíváncsi volt rájuk. - Volt neki pár - mondta Richler. - Ebből élt. Volt azonkívül, szanaszét a házban, öt hamis személyi igazolvány. Meg kell hagyni, óvatos volt. - Gondolom, valami széfben tartotta a részvényeit - jegyezte meg Todd. - Tessék? - vonta föl a szemöldökét Richler. - A részvényeit - ismételte Todd. Az apja, aki ugyancsak meglepettnek látszott, bólintott Richler felé. - A részvények, már amennyi megmaradt, egy katonaládában voltak az ágy alatt válaszolta Richler -, a Denker-képpel együtt. Talán volt széfje is, fiam? Említett ilyesmit valaha? Todd eltűnődött, azután megrázta a fejét. - Csak gondoltam, hogy az ember ilyen helyen tartja a részvényeit. Nem is tudom. Ez... Ez az egész... tudja... Megzavart. - Döbbenten csóválta a fejét, és nem színészkedett. Csakugyan megdöbbent. Mégis érezte, hogy apránként felszínre tör benne az önfenntartási ösztön. Éberebb lett, mocorogni kezdett benne az önbizalom. Ha Dussander csakugyan bérelt volna egy széfet, amelyben biztonságának zálogát tartotta, odatette volna a részvényeit is, nem? Meg a fényképet! - Az izraeliekkel közösen dolgozunk az ügyön - mondta Richler. - Abszolút nem hivatalos formában. Nagyon hálás lennék, ha ezt nem említenék, amennyiben úgy döntenek, hogy nem zárkóznak el a sajtótól. Azok aztán igazán profik. Van egy Weiskopf nevű ember, aki holnap beszélni szeretne veled, Todd. Már ha megfelel így neked és a szüleidnek. - Nekem igen - válaszolta Todd, ám atavisztikus félelem borzongatta meg arra a gondolatra, hogy ugyanazok a vérebek szaglásznak körülötte, akik Dussandert üldözték életének második felében. Dussander roppantul nagy becsben tartotta őket, és Todd tudta, hogy ezt jó lesz észben tartania. - Mr. és Mrs. Bowden? Van valami kifogásuk ellene, hogy Todd találkozzék Mr. Weiskopffal? - Ha Toddnak nincs, nekünk sincs - mondta Dick Bowden. - Mindazonáltal én szeretnék jelen lenni. Olvastam egyet-mást ezekről a moszados alakokról... - Weiskopf nem a Moszadtól jött. Az ilyet az izraelieknél különleges operatív ügynöknek hívják. Hivatalosan jiddis irodalmat és angol nyelvtant tanít. Két regényt is írt - mosolygott Richler. Dick leintette. - Akárki legyen, én nem hagyom, hogy zaklassa Toddot. Az olvasmányaimból ítélve ezek az alakok egy kicsit túlságosan profik. Lehet, hogy rendes ember, de én szeretném emlékeztetni magát és ezt a Weiskopfot is, hogy Todd segíteni akart ennek az öregembernek. Lehet, hogy idegen zászló alatt hajózott, de Todd erről nem tudott. - Semmi baj, papa - mondta Todd színtelen mosollyal. - Én csak azt szeretném, ha Todd segítene nekünk, amennyire tud - válaszolta Richler. Méltányolom az aggodalmát, Mr. Bowden, de önnek is az lesz a véleménye, hogy ez a Weiskopf kellemes, jóindulatú ember. Részemről befejeztem a kérdezősködést, de annyit segíthetek, hogy elmondom, mi érdekli leginkább az izraelieket. Todd ott volt, amikor Dussander szívrohamot kapott és kórházba került... - Megkért, hogy menjek át és olvassak föl neki egy levelet - mondta Todd.
- Tudjuk. - Richler előrehajolt, a térdére könyökölt, nyakkendője kilógott, mint egy függőón. - Az izraelieket a levél érdekli. Dussander nagy hal volt, de nem az utolsó ebben a tóban - legalábbis Sam Weiskopf ezt mondja, és én hiszek neki. Úgy gondolják, hogy Dussander sokat tudhatott a többi halról. Azok közül, akik még élnek, sokan valószínűleg Dél-Amerikában tartózkodnak, de a többiek tucatnyi országban szétszóródhattak... az Egyesült Államokat is beleértve. Tudták talán, hogy egy férfit, aki Buchenwald-ban volt Unterkommandant, egy tel-avivi szálloda előcsarnokában fogtak el? - Igazán? - Monica szeme nagyra tágult. - Igazán - bólintott Richler. - Két éve. Az a helyzet, hogy az izraeliek véleménye szerint a levél, amelyet Dussander Todd-dal akart felolvastatni, egy másik nagy haltól jött. Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nincs. így vagy úgy, tudni szeretnék az igazat. Todd, aki visszament Dussander házába és elégette a levelet, most megszólalt: - Richler hadnagy, én segítenék magának - vagy ennek a Weiskopfnak -, ha tudnék, de a levelet németül írták. Nagyon nehéz volt elolvasni. Hülyén is éreztem magam. Mr. Denker... Dussander... egyre izgatottabb lett, és megkért, betűzzem a szavakat, tudja, a kiejtésem miatt. De azért megértette, azt hiszem. Emlékszem, egyszer fölnevetett, és azt mondta: „Igen, igen, szóval így csinálod?”, azután németül mondott valamit. Ez két-három perccel azelőtt volt, hogy szívrohamot kapott volna. Valami olyasmit, hogy Dummkopf. Azt hiszem, ez annyit jelent németül, hogy hülye. Tétován nézett Richlerre, de magában egész elégedett volt a hazugságával. Richler bólintott. - Igen, azt tudtuk, hogy a levél német nyelvű volt. Az orvos, aki fölvette a kórházba, már hallotta tőled ezt a történetet, és meg is erősítette. De maga a levél, Todd... emlékszel, mi történt vele? Itt van, gondolta Todd. A kulcskérdés. - Úgy rémlik, még az asztalon volt, amikor a mentősök megjöttek. Azután mind elmentünk. Ezt nem merném eskü alatt vallani, de... - Azt hiszem, az a levél ott volt az asztalon - helyeselt Dick. - Az egyik lapot fölvettem és belenéztem. Úgy tűnik, légipostai papírra írták, de azt nem vettem észre, hogy németül. - Akkor még mindig ott kellene lennie - mondta Richler. - És ezt nem értjük. - Nem? - kérdezte Dick. - Úgy értem, nincs ott? - Nem. És nincs ott. - Lehet, hogy betört valaki a házba - tűnődött Monica. - Szükségtelen volt betörnie - válaszolta Richler. - Abban a nagy kapkodásban, hogy minél előbb kivigyék a házból, senki sem zárta be az ajtót. Magának Dussandernek nyilvánvalóan nem jutott eszébe, hogy megkérjen valakit. Még akkor is a nadrágzsebében volt a kulcs, amikor meghalt. Attól kezdve, hogy a mentősök kigurították, egészen ma hajnali fél háromig, amíg le nem pecsételtük a bejáratot, a ház tárva-nyitva állt. - Hát akkor ez az oka - mondta Dick. - Dehogy - vetette közbe Todd. - Látom már, mire akar kilyukadni, Richler hadnagy. - De még mennyire látta! Vak lett volna, ha nem. - Miért lopna el egy betörő egy levelet? Különösen egy német nyelvűt? Nem logikus. Mr. Denkernél nem sok ellopnivaló volt, de azért ennél jobbat is találhatott a tolvaj. - Igazad van - bólintott Richler. - Nem rossz. - Todd detektív akart lenni kiskorában - mondta Monica, és egy kicsit belekócolt fia hajába. Todd ezt nem nagyon szerette, amióta megnőtt, de most mintha nem lett volna kifogása. Istenem, mennyire utálta Monica, hogy ilyen sápadtnak kell látnia a gyerekét! - De azt hiszem, mostanában inkább a történelem érdekli. - Az bizony érdekes - helyeselt Richler. - Lehetsz akár oknyomozó történész is. Olvastál valamit Josephine Teytől? - Nem, uram.
- Sebaj. Bár az én fiaimat érdekelné valami azon kívül, hogy az idén is az Angels nyeri-e a fődíjat. Todd sápadtan mosolygott, de nem szólt. Richler ismét elkomolyodott. - Mindenesetre most elmondom, milyen elméletet dolgoztunk ld. Úgy véljük, hogy valaki, valószínűleg idevalósi, tudta, hogy kicsoda és micsoda Dussander. - Csakugyan? - hűlt el Dick. - De mennyire. Valaki tudta az igazságot. Talán egy másik bujkáló náci. Tudom, ez úgy hangzik, mintha Robert Ludlum írta volna, de hát ki gondolná, hogy akár egyetlen náci is él egy ehhez foghatóan csöndes elővárosban? És amikor Dussandert elvitték a kórházba, véleményünk szerint ez a Mr. X beosont a házba, és eltüntette a gyanús levelet. Ami így mostanra szétbomló hamu alakjában úszkál a csatornában. - Ez sem elég logikus - jegyezte meg Todd. - Miért nem? - Hát, ha Mr. Denk... Ha Dussandernek volt valami öreg cimborája a táborból, vagy csak egy régi náci haverja, miért bajlódott volna azzal, hogy velem olvastatja fel azt a levelet? Úgy értem, ha hallották volna, hogy javítgatta a kiejtésemet meg ilyesmi... a régi náci haverja, akiről maga beszélt, legalább tudott volna németül. - Okos megjegyzés. Hacsak az a régi cimbora nem tolószékben ül, vagy vak. Abból, amit tudunk, akár maga Bormann is lehet, aki az orrát se meri kidugni az utcára. - Tolószékben ülő vagy vak fickók nem képesek beosonni levelekért - mondta Todd. Richler ismét elismeréssel nézett rá. - Ez igaz. Egy vak ember azonban el tud lopni egy levelet, még ha nem is tudja elolvasni. Vagy akár fölbérelhet rá valakit. Todd ezen eltűnődött, azután bólintott - ugyanakkor vállat is vont, jelezve, mennyire erőltetettnek találja az ötletet. Richler messze túljutott Robert Ludlumon, már Sax Rohmer területén járt. De hát számít akár egy fikarcnyit, hogy egy ötlet erőltetett-e vagy sem? Nem. Csak az volt érdekes, hogy Richler még mindig szimatolgat... és az a zsidrák, a Weiskopf, az is szaglász. A levél, az az átkozott levél! Dussander ostoba, istenverte ötlete! Hirtelen eszébe jutott, hogy a 30-30-asa ott pihen tokba téve a hideg, sötét garázs polcán. Gyorsan kiverte a fejéből ezt a gondolatot. A tenyere nyirkos lett. - Voltak Dussandernek barátai, akikről esetleg tudsz? - kérdezte Richler. - Barátai? Nem. Volt egy takarítónője, de az elköltözött, Dussander pedig nem bajlódott azzal, hogy újat kerítsen. Nyáron fölfogadott egy srácot, hogy lenyírja a füvet, de azt hiszem, ebben az évben azt is kihagyta. Elég magas a fű, igaz? - Igen. Bekopogtattunk egy-két házba, de nem úgy tűnik, hogy bárkit is felfogadott volna. Telefonon nem keresték? - Dehogynem - felelte Todd hanyagul... ez volt a fénysugár, a viszonylag biztonságosnak tűnő, lehetséges egérút. Amióta Dussandert ismerte, legföljebb fél tucatszor csöngettek oda; ügynökök, egy közvélemény-kutató intézet, amely aziránt érdeklődött, mit szokott reggelizni; a többi téves hívás volt. Csak arra az esetre tartotta a telefont, ha megbetegedne... ahogy a végén szüksége is volt rá, rothadjon meg a lelke a pokolban. - Minden héten egyszer-kétszer. - Ilyenkor németül beszélt? - kérdezte gyorsan Richler. Izgatottnak látszott. - Nem - válaszolta Todd, aki hirtelen óvatos lett. Nem tetszett neki Richler izgalma; valami bajt érzett, közeledő veszedelmet. Egészen bizonyos volt benne, és hirtelen rettentően kellett erőlködnie, nehogy kiüssön rajta az izzadság. - Általában nem sokat beszélt. Emlékszem, párszor mondott ilyesmiket: „Itt van a fiú, aki felolvas nekem. Majd visszahívlak.” - Lefogadtam volna! - Richler a combjára csapott. - Kétheti fizetésembe, hogy ő a mi emberünk! - Csattanva becsukta a noteszét (amelybe, ahogy Todd látta, csak firkált), és fölállt. - Mindhármuknak köszönöm, hogy időt szakítottak rám. Főleg neked, Todd. Tudom, hogy szörnyen megrázott, de hamarosan vége. Ma délután pincétől padlásig felforgatjuk a
házat, azután pedig padlástól pincéig. Az összes különleges csoportunkat visszük. Talán lelünk valami nyomot, amely elvezet Dussander beszélgetőtársához. - Remélem - bólintott Todd. Richler kezet rázott mindenkivel, és távozott. Dick megkérdezte Toddot, mit szólna, ha kimennének és tollaslabdáznának egyet ebédig. Todd azt válaszolta, hogy nemigen van kedve tollaslabdázni vagy ebédelni, és lehorgasztott fejjel, roggyant vállal fölment az emeletre. A szülei együtt érző, gondterhelt pillantást váltottak. Todd lefeküdt az ágyára, a mennyezetet bámulta, és a 30-30-asára gondolt. Lelki szemével nagyon tisztán látta. Arra gondolt, hogyan nyomná fel a kékre futtatott acélcsövet Betty Trask síkos zsidó pinájába - úgyis olyan fasz kell neki, amelyik sohasem ernyed el. Szinte hallotta, amint megkérdezi: Na, hogy ízlik, Betty? Csak szólj, ha elég, rendben? Elképzelte, ahogy visítozik. Végül szörnyű, élettelen mosoly terült szét az arcán. Szóljál csak, te kurva... rendben? Rendben? Rendben?... - Mi a véleménye? - kérdezte Weiskopf Richlertől, miután a nyomozó fölvette a kocsijába egy kifőzde előtt, háromsaroknyira Bowdenék házától. - Azt hiszem, a srác valahogy belekeveredett az ügybe - mondta Richler. - Valahogy, valamilyen módon, valamilyen mértékig. De még egy ilyen halvérűt! Ha gőzölgő vizet töltene a szájába, jégkockákat köpne. Néhányszor megkevertem, de semmi olyasmit nem mondott, amit föl lehetne használni a bíróság előtt. Ha pedig sokkal tovább megyek, valami ügyes ügyvéd még képes lenne megfaggyúzni, hogy én beugrattam a kölyköt, aztán egy-két év felfüggesztettel megúszná, még akkor is, ha csakugyan nem klappol valami. A bíróság előtt még mindig fiatalkorúnak számít, hiszen csak tizenhét éves. Bár nekem van egy olyan sejtelmem, hogy ez a srác utoljára nyolcévesen volt igazából fiatal. Kísérteties, öregem. Cigarettát dugott a szájába, és fölnevetett, némileg reszketeg hangon. - Kurvára kísérteties. - Hol bicsaklott meg? - A telefonoknál. Ez volt a fő. Amikor megpendítettem, láttam, hogy a szeme fölvillan, mint a tivoli lámpája. - Richler balra fordult, rákanyarodott a megkülönböztető jelzés nélküli Chevy Novával a sztráda be-kötőútjára. Jobbra, kétszáz méternyire volt a lejtő és a kidőlt fa, ahonnan Todd töltetlen puskával lövöldözött az országúton közlekedőkre nem is olyan régen, egy szombat délelőtt. - Azt mondhatta magában: „Ez a zsaru most jött a falvédőről, ha azt hiszi, hogy Dussandernek volt valami náci haverja itt a városban, de ha tényleg ezt hiszi, akkor nekem egérutat ad.” így hát azt mondta, igen, Dussandert hívták hetente kétszer. Nagyon rejtélyes. „Most nem beszélhetek, Z-öt, hívj később”, meg ilyesmi. Viszont Dussander az utóbbi hét évben különleges „néma” számlát fizetett. Szinte egyáltalán nem telefonált, interurbán hívása pedig sohasem volt. Kutya se hívta hetente kétszer. - Mi van még? - Egyáltalán nem furcsállotta, hogy csak a levél tűnt el, semmi más. Tudta, hogy csak annak veszett nyoma, mert ő volt az, aki visszament és elvitte. Richler elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. - Úgy gondoljuk, hogy a levél csak kamu. Úgy gondoljuk, hogy Dussander akkor kapott szívrohamot, amikor azt a hullát akarta elrejteni... a legfrissebbet. Földes volt a cipője, az inge kézelője, így ez rendesen megalapozott gyanú. Ez viszont azt jelenti, hogy a szívroham után hívta föl a fiút, nem előtte. Fölmászott és telefonált a fiúnak. A srác kiakadt - már amennyire ez ki tud akadni -, és a pillanat hevében kitalálta ezt a levéltörténetet. Nem valami nagy ötlet, de nem is olyan rossz... tekintve a körülményeket. Odament és eltakarította Dussander után a rendetlenséget. Na, most, a kölyök őrült futásban van. Jön a mentő, jön a fater, neki pedig egy levelet kell előkerítenie, díszletnek. Fölmegy az emeletre, feltöri azt a dobozt... - Van erre bizonyítékuk? - kérdezte Weiskopf, és rágyújtott a saját cigarettájára. Füstszűrő nélküli Player volt, Richler pokoli büdösnek érezte. Nem csoda, hogy a brit birodalom összeomlott, ha ilyen cigarettákat kezdtek szívni, gondolta.
- Ja, piszok jó bizonyítékunk van - mondta Richler. - Ujjlenyomatok a dobozon, amelyek megegyeznek a bizonyítványon találtakkal. De csaknem minden tele van az ujjlenyomataival abban az istenverte házban! - Akkor is, ha mindezt összeszedi, összezavarhatja - tűnődött Weiskopf. - Ó, figyeljen már, maga nem ismeri ezt a srácot. Amikor azt mondtam, hogy halvérű, akkor úgy is értettem. Majd azt mondja, hogy Dussander kérte meg néhányszor, nyitná ki a dobozt, hogy ezt-azt beletegyen vagy kivegyen. - Ott vannak az ujjlenyomatai az ásón. - Azt mondja majd, hogy egy rózsatövet ültetett el a hátsó udvarban. - Richler újabb cigarettára akart gyújtani, de a doboz üres volt. Weiskopf megkínálta a Playerrel. Richler szippantott egyet, azután köhögni kezdett. - Éppen olyan pocsék az íze, mint a szaga fuldokolta. - Mint a fasírt, amit tegnap vacsoráztunk - mosolyodott el Weiskopf. - Az a Mac-Burger. - Big Mac - javította ki Richler, és elnevette magát. - Jól van. A kultúrák keresztezése nem mindig működik. - Mosolya elhalványult. - Tudja, olyan rendes srácnak látszik. - Igen. - Ez nem egy fiatalkorú bűnöző Vascóból, seggig érő hajjal, láncokkal a motoros bakancsán. - Nem. - Weiskopf a körülöttük robajló forgalmat nézte, és örült, hogy nem neki kell vezetnie. - Csak egy fiú. Jó házból való fehér úri fiú. Nehezen bírom elhinni, hogy... - Azt hittem, maguk ott Izraelben tizennyolc éves korukra megtanítják őket lőfegyverrel és gránátokkal bánni. - Igen. De ő csak tizennégy volt, amikor mindez elkezdődött. Miért áll össze egy tizennégy éves fiú egy olyan alakkal, mint Dussander? Egyre ezen töröm a fejem, de még mindig nem értem. - Én a „hogyannal” is megelégszem - válaszolta Richler, és kipöccintette a cigarettát az ablakon. Megfájdult tőle a feje. - Talán csak a körülmények hozták így. Véletlen egybeesés. Képesség az érdekes dolgok megtalálására. Azt hiszem, ez éppen úgy működhet pozitív, mint negatív irányban. - Nem tudom, miről beszél - mondta borúsan Richler. - Csak annyit tudok, hogy kurvára hátborzongató. - Pedig egyszerű. Minden más srác boldogan kitálalt volna a szüleinek vagy a rendőrségnek. Valahogy így: „Felismertem egy körözött személyt. Ezen a címen lakik. Igen, biztos vagyok benne.” Azután ráhagyja a dolog intézését a hatóságokra. Vagy úgy véli, hogy tévedek? - Azt nem mondanám. A srác néhány napig reflektorfényben állna. A legtöbb gyerek odáig lenne érte. Belekerül a képe a lapokba, meginterjúvolják az esti híradóban, valószínűleg iskolai kitüntetést kap, mint jó állampolgár. - Richler fölnevetett. - A fenébe, valószínűleg még a Reál People-be is belevették volna! - Az mi? - Nem érdekes - válaszolta Richler. Kicsit hangosabban beszélt, mivel két kamion húzott el kétfelől a Nova mellett. Weiskopf idegesen sandított az egyikről a másikra. - Ne akarja tudni. A legtöbb gyerekkel kapcsolatban igaza van. A legtöbbel kapcsolatban. - De ezzel kapcsolatban nem - vette át a szót Weiskopf. - Ez a fiú, valószínűleg puszta véletlenből, áthatolt Dussander álcáján. Mégis, ahelyett, hogy a szüleihez vagy a hatóságokhoz fordulna... elmegy hozzá. Miért? Mondhatja, hogy magát nem érdekli, bár szerintem igen. Azt hiszem, éppen úgy nem hagyja nyugodni, mint engem. - Az biztos, hogy nem zsarolás - mondta Richler. - Ennek a srácnak mindene megvan, amit egy fiú kívánhat. Homokjáró a garázsban, a falon lógó elefántlövő puskáról nem is szólva! És még ha meg akarta volna szorongatni Dussandert, pusztán az izgalom kedvéért, az öreget
gyakorlatilag nem lehetett megszorongatni. Azon a néhány részvényen kívül még egy bilije sem volt, amibe belevizelhetett volna. - Mennyire biztos benne, hogy a fiú nem tud a hullák megtalálásáról? - Biztos vagyok. Lehet, hogy ma délután visszamegyek és meglepem vele. Pillanatnyilag ez tűnik a legjobb dobásnak. - Richler könnyedén megpöccintette a volánt. - Ha csak egy nappal hamarabb derül ki, azt hiszem, megpróbáltam volna szerezni egy házkutatási parancsot. - A ruhák miatt, amelyeket aznap éjjel viselt a gyerek? - Igen. Ha találunk rajtuk földnyomokat, amelyek azonosak Dussander pincéjének talajával, esetleg még meg is törhettük volna. Csak hát az akkor este viselt ruhákat azóta legalább hatszor kimosták. - És a többi halott csavargó? Akiket városszerte talált a rendőrség? - Az Dan Bozeman ügye. Nem hinném, hogy kapcsolatban lennének. Dussander nem volt olyan erős... Ami ennél is fontosabb, már kidolgozott magának egy ügyes kis stratégiát. Ételtitalt ígért nekik, hazavitte őket a busszal - azzal a rohadt városi busszal! -, és a konyhában végzett velük. - Nem Dussanderre gondoltam - szólt nyugodtan Weiskopf. - Ezt hogy ér... - kezdte Richler, azután hirtelen összecsukta a száját. Csupán a körülöttük tolongó járművek moraja törte meg a hosszú, hitetlenkedő csöndet. - Hé - folytatta halkan. Hé! Menjen már. Hagyjon, lóg... - Kormányom képviselőjeként csupán azért érdeklődöm Bowden iránt, mivel talán tud valamit arról, tartott-e még kapcsolatot Dussander a náci alvilággal. De mint embert egyre jobban érdekel maga a fiú. Szeretném tudni, mi történt vele. Tudni akarom, miért. És ahogy próbálok kielégítő választ találni, egyre többször kérdezem magamtól: mi van még? - De hát... - Vajon nem úgy van-e, kérdezem magamtól, hogy épp a borzalmak kötötték össze őket, amelyeknek Dussander részese volt? Förtelmes ötlet, mondom magamnak. Attól, ami azokban a táborokban történt, még ma is felfordul az ember gyomra. Én is ezt érzem, holott csak egyetlen közeli rokonom, a nagyapám járt a táborokban, ő pedig meghalt, amikor hároméves voltam. De abban, amit a nácik műveltek, lehet valami gyilkos bűverő, valami, ami megnyitja a képzelet katakombáit. Rettegésünk és iszonyatunk egy része talán épp abból a titkos tudatból fakad, hogy megfelelően gonosz körülmények között mi magunk is készek lennénk ilyen táborokat építeni, és személyzetet is találnánk beléjük. Fekete képesség a fontos dolgok megtalálására, még ott is, ahol valószínűtlennek látszik. Talán tudjuk, hogy megfelelő körülmények között a katakombák lakosai boldogan előtekergőznének. És mit gondol, milyenek lennének? Csupa Heil-t ordibáló, őrült Führer, homlokba lógó tinccsel és kefebajusszal? Vagy vörös ördögök, démonok, büdös ősgyík szárnyakon sikló sárkányok? - Nem tudom - vonta meg a vállát Richler. - Azt hiszem, a többség úgy nézne ki, mint egy közönséges könyvelő - válaszolta Weiskopf. - Kisokosok, görbékkel, folyamatgrafikonokkal, elektromos számológépekkel, készen rá, hogy a leghatékonyabbra fokozzák a gyilkolási rátát, hogy legközelebb talán húsz vagy harmincmilliót ölhessenek meg hatmillió helyett. És néhányan úgy néznének ki, mint Todd Bowden. - Maga csaknem olyan hátborzongató, mint ő - állapította meg Richler. Weiskopf bólintott. - A téma a hátborzongató. Halott embereket és állatokat találni Dussander pincéjében... Hát az hátborzongató, nu? Gondolt már arra, hogy eleinte ez a fiú egyszerűen érdeklődött a táborok iránt? Hasonló érdeklődéssel, ahogy más fiúk gyűjtik a pénzérméket, bélyegeket, esetleg piffpuff-regényeket olvasnak kilószám. És ha azért ment Dussanderhez, hogy egyenesen a fokúiból merítse a tudást?
- Kútfőből - javított Richler automatikusan. - Ember, én már odáig jutottam, hogy bármit elhiszek. - Talán - dünnyögte Weiskopf. Csaknem elveszett a hangja a mellettük elrobogó újabb kamion bömbölésében. BUDWEISER volt az oldalára írva csaknem kétméteres betűkkel. Micsoda döbbenetes ország, gondolta Weiskopf, és újabb cigarettára gyújtott. Nem képesek felfogni, hogyan tudunk életben maradni félőrült arabokkal körülvéve, de ha nekem csak két évig kellene itt laknom, idegösszeomlást kapnék. - Talán. Az is lehetséges, hogy nem maradhatunk érintetlenek, ha egyszer közel merészkedünk az ilyen méretű tömeges emberirtáshoz. 29. A köpcös embert, aki belépett az őrszobára, hullámként követte a bűz. Olyan szaga volt, mint a rothadt banánnak, a fáradt olajnak, a svábbogárszarnak meg a városi kukásautó belsejének egy különösen mozgalmas nap után. Elnyűtt, halszálkamintás nadrágot viselt, rongyos szürke, szegényházi inget s kifakult kék tréning felsőt, pigmeus fogak füzéreként fityegő, kiszakadt cipzárral. Cipőjének felső részét ragasztószalag erősítette a talphoz. Fején egy kukásdivat szerinti kalap ült. - Krisztusom, kifelé! - kiáltott rá az ügyeletes őrmester. - Nem vagy letartóztatva, Hap! Istenre esküszöm! Az anyám nevére! Kifelé innen! Szeretnék levegőt kapni! - Bozeman hadnaggyal akarok beszélni! - Elhunyt, Hap. Történetesen tegnap. Teljesen összetörtünk a hírre. így hát tűnjél innen, hagyj minket magunkra mély gyászunkban. - Bozeman hadnaggyal akarok beszélni! - ismételte meg Hap emelt hangon. Balzsamos leheletében pizza, mentolos-eukaliptuszos cukorka és édes vörösbor, erjedő elegye keveredett. - Fontos ügyben Sziámba kellett utaznia, Hap. Miért nem húzod el innen a beled? Menj már máshová, és egyél meg egy villanykörtét. - Bozeman hadnaggyal akarok beszélni, és addig nem mék, míg nem beszélhetek vele! A szolgálatos őrmester kimenekült a szobából. Körülbelül öt perccel később tért vissza Bozeman hadnaggyal, egy vékony, kissé görnyedt vállú, ötven körüli férfival. - Vidd az irodádba, Dan, jó? - könyörgött az őrmester. - Ugye ott is jó? - Gyerünk, Hap! - mondta Bozeman, és egy perc múlva már bent is voltak a Bozeman irodájaként szolgáló, háromoldalú kutricában. A hadnagy előrelátóan kinyitotta az egyetlen ablakot, és bekapcsolta a ventilátort, mielőtt leült. - Segíthetek valamiben, Hap? - Még mindig maga csinálja azokat a gyilkosságokat, Bozeman hadnagy? - A hajléktalanok? Igen. Azt hiszem, még mindig én csinálom. - Nohát, én tudom, ki nyírta ki üket. - Csakugyan, Hap? - kérdezte Bozeman. Sietve pipára gyújtott. Ritkán dohányzott, de sem a ventilátor, sem a nyitott ablak nem volt elegendő, hogy semlegesítse Hap bűzét. Hamarosan felhólyagosodik és lehámlik a festék, mélázott Bozeman. Sóhajtott. - Emlékszik, mondtam magának, hogy Poley dumált egy taggal, éppen egy nappal azelőtt, hogy megtalálták vóna elvágott gigával? Emlékszik, hogy eztet mondtam, Bozeman hadnagy? - Emlékszem. - Az Üdvhadseregnél és a néhány saroknyira levő szegénykonyhánál lebzselő csövesek közül többen is előálltak hasonló történetekkel Charles „Sonny” Brackettről és Peter „Poley” Smithről, a két meggyilkolt csavargóról. Láttak egy tagot arrafelé lófrálni, egy fiatal srácot, aki Sonnyval és Poleyval dumált. Senki sem tudta biztosan, hogy Poley elment-e vele, de Hap és két cimborája azon erősködtek, hogy látták, amint elindultak. Azt állították, hogy a „tag” fiatalkorú, és pénzt kínált, hogy hozzanak neki egy üveg piát. Több más hajléktalan pedig azt bizonygatta, hogy máskor is látták már a „tagot” arrafelé.
Fantasztikus személyleírást adtak, naná, ilyen megbízható forrásból, akár lehetett volna indulni vele a bíróságra. Fiatal, szőke, fehér. Mi más kell még, hogy letartóztassák? - Nahát, múlt éjjel a parkba vótam - folytatta Hap -, és véletlenül tanátam egy csomó régi újságot... - Ebben a városban tilos a csavargás, Hap. - Én csak gyűröttem őket - mondta erényesen Hap. - Borzasztó, hogy mennyire szemetelnek az emberek. Méghozzá közterületen, hadnagy úr. Egy kurva közterületen. Némelyik megvót egyhetes. - Igen, Hap - mondta Bozeman. Homályosan még emlékezett, hogy eléggé éhes volt, és alig várta az ebédet. Úgy rémlett, ez már nagyon régen lehetett. - Nahát, amikor fölébredtem, az egyik papír a képembe csapódott, és egyenest azt a tagot látom. Ugyancsak meglepődtem, annyit mondhatok. Nézze. Ez az a tag. Ehun e. Gyűrött, megsárgult, vízfoltos újságlapot húzott elő a tréning felsője alól, és széthajtogatta. Bozeman mérsékelt érdeklődéssel előrehajolt. Hap letette a lapot az íróasztalra, így el tudta olvasni a főcímet: NÉGY JELÖLT A DÉL-KALIFORNIAI FŐDÍJRA. Alatta négy fénykép. - Melyik, Hap? Hap rábökött mocskos ujjával a jobb szélső képre. - Ó. Aszongya, a neve Todd Bowden. Bozeman a képről Hapre nézett, és azon tűnődött, hány agysejtje maradhatott Hapnek, amely még nem sült ki attól, hogy húsz éve rotyog az olcsó bor levében, alkalmi belövésekkel fűszerezve. - Mért vagy ebben olyan biztos, Hap? A képen baseballsapkát visel. Nem tudod megmondani, hogy szőke-e vagy sem. - A vigyor miatt - válaszolta Hap. - Ahogy vigyorog. Ippeg ugyanilyen szélesvásznúan vigyorgott Poleyra, miközben együtt mentek elfelé. Millió év után is felismerem ezt a vigyort. Ő az, ez az a tag. Bozeman ezt már alig hallotta; törte a fejét, erősen törte. Todd Bowden. Ez a név valamiért nagyon ismerős. Valamiért, ami sokkal nyomasztóbb annál, hogy a helyi gimnázium hőse talán hajléktalanokat vág haza. Mintha ma reggel hallotta volna egy beszélgetésben. Homlokát ráncolva igyekezett emlékezni, hogy hol. Hap elment, és Dan Bozeman még akkor is ezt próbálta kitalálni, amikor Richler és Weiskopf belépett... és ahogy kávét kértek az őrszoba végében, a hangjuktól végre beugrott a megoldás. - Szentséges Isten! - nyögte Bozeman hadnagy, és talpra ugrott. Mindkét szülő fölajánlotta, hogy törli délutáni programját - Monica a piacra készült, Dick pedig golfozni valamelyik üzlettársával -, és otthon maradnak vele, de Todd azt mondta, inkább szeretne egyedül lenni. Azt tervezi, hogy megpucolja a puskáját, és átgondolja az ügyet. Hogy tisztázza magában. - Todd - mondta Dick, és hirtelen nem tudta, mivel folytassa. Ha ő lenne a saját apja, akkor most nyilván azt tanácsolná a fiának, hogy imádkozzék. De hát változnak a generációk, és a Bowden család sem kivétel. - Néha előadódnak ilyen dolgok - fejezte be sután, mivel Todd még mindig őt bámulta. - Ne sokat rágódj rajta. - Minden rendben lesz - ígérte Todd. Miután a szülők elmentek, Todd kivitt néhány rongyot meg egy üveg Alpaca fegyver olajat a rózsák melletti padra. Hátrament a garázsba, és előhozta a 30-30-ast. Letette a padra, kettéhajtotta. A poros-édes virágillat kellemesen csiklandozta az orrát. Dudorászva megtisztította a puskát, néha fütyörészett. Azután ismét összerakta a fegyvert. Akár sötétben is játszva meg tudta volna csinálni. Gondolatai ide-oda csapongtak. Amikor öt perccel később felocsúdott, látta, hogy megtöltötte a fegyvert. Ma nem nagyon vonzotta a céllövés, mégse vette ki a töltényeket, maga se tudta, miért. Dehogynem, Todd baba. Az idő, hogy úgy mondjam, elérkezett.
Ekkor történt, hogy a fényes sárga Saab bekanyarodott a felhajtóra. Az illető, aki kiszállt belőle, halványan ismerősnek rémlett, de Todd addig nem jött rá, ki az, amíg be nem csapta a kocsi ajtaját, el nem indult feléje, és ő megpillantotta a tornacipőjét, a rövid szárú, világoskék edzőcipőt. Visszajött a múlt kísértete; itt baktatott Bowdenék felhajtóján Gumi Ed French, a Tornacipős Ember. - Szia, Todd. Rég találkoztunk. Todd letámasztotta a fegyvert a pad mellé, és megnyerő, széles mosollyal üdvözölte a közeledőt. - Hello, Mr. French. Mi szél hozta erre, ahol a madár se jár? - Itthon vannak a szüleid? - Dehogy vannak. Tőlük akart valamit? - Nem - mondta Ed French hosszú, elgondolkodó csönd után. - Nem. Azt hiszem, nem. Azt hiszem, jobb, ha kettesben beszélgetünk. Legalábbis először. Lehet, hogy tökéletesen ésszerű magyarázatot tudsz adni a kérdésemre. Noha, Isten tudja, miért, én ebben kételkedem. A farzsebébe nyúlt, és egy újságkivágást húzott elő. Todd tudta, mi az, még mielőtt Gumi Ed odaadta volna, és aznap már másodszor pillantotta meg Dussander két fényképét. Az egyik, amelyiken az utcai fotós kapta le, be volt keretezve fekete tintával, Todd nagyon jól tudta, miért: French rájött, ki volt Todd „nagyapja”. És most mindenkinek el akarja mesélni. Bábáskodni akar a jó hír születésénél. A jó öreg Gumi Ed, a hülye rizsájával meg a rohadék surranóival. A rendőrséget nagyon érdekelné - bár persze ők már most is érdeklődnek. Most már tudta. A gyomorszorító érzés fél órával azután kezdődött, hogy Richler távozott. Olyan volt, mintha egy nevetőgázzal töltött léggömbön lovagolna. Azután hideg acélnyíl hasítja át a léggömb szövetét, és most kitartóan süllyed. A telefonhívás volt a csali. Richler ezzel a trutymóval síkosította neki a lejtőt. Dehogynem, mondta ő, és majd' a nyakát szegte, úgy rohant a verembe. Minden héten egyszer-kétszer. Hadd túrják föl egész Dél-Kaliforniát totyakos volt nácik után. Remek. Csakhogy egészen más történetet hallhattak a telefontársaságtól. Todd nem értette, honnan tudhatják azok, hogy hányszor használja az ember a telefonját... de volt valami Richler szemében... Azután ott volt a levél. Óvatlanul azt találta mondani Richlernek, hogy a házat nem rabolták ki, és a rendőr nyilván azzal ment el, hogy ezt csak onnan tudhatja, hogy visszament... márpedig visszament, nem is egyszer, hanem háromszor, először azért, hogy elintézze a levelet, kétszer pedig azért, hogy ellenőrizze, nem maradt-e valami gyanús nyom. De semmi sem maradt; még az SS-egyenruha is eltűnt, Dussander rekkenthette el valahová az elmúlt négy évben. Meg a hullák. Richler meg sem említette a hullákat. Todd először azt gondolta, hogy ez jó. Csak hadd vadásszanak még egy kicsit, miközben ő rendet tesz a fejében, és kipofozza a történetét. A föld miatt, amely a ruhájára tapadt, miközben elásta a holttestet, nem aggódott, mert még aznap éjjel kimosta. Maga tette bele a mosó-szárító gépbe, mert tisztában volt vele, hogy Dussander meghalhat, és akkor bármi megtörténhet. Az ember nem lehet elég óvatos, ahogy Dussander mondta volna. Azután apránként rájött, hogy ez egyáltalán nem jó. Meleg idő volt, és melegben a pince mindig förtelmesen büdös; amikor legutóbb Dussander házában volt, vágni lehetett a bűzt. Biztos, hogy a rendőrségnek föltűnt a szag, és megkereste a forrását. Akkor Richler miért hallgatta el az értesülést? Későbbre tartogatta? Hogy felhasználja egy csúnya kis meglepetéshez? Ha pedig Richler csúnya kis meglepetésekre készül, az azt jelenti, hogy gyanakszik. Fölnézett a kivágásból és látta, hogy Gumi Ed félig elfordult. Az utcát nézi, noha ott nem sok minden történt. Richler gyanúsíthatja, de a gyanúnál tovább nem mehet. Hacsak nincs tárgyi bizonyíték, ami odaköti Toddot a vénemberhez.
Olyan tárgyi bizonyíték, amit Gumi Ed French tálalhat. Nevetséges ember a nevetséges tornacipőjében! Egy ilyen nevetséges ember azt se érdemli meg, hogy éljen. Todd megérintette a puska csövét. Igen, Gumi Ed az a láncszem, amely eddig hiányzott nekik. Sohasem tudnák bebizonyítani, hogy Todd bűnrészes Dussander gyilkosságaiban. De Gumi Ed tanúskodásával már bizonyítható a cinkosság. És ezzel talán vége az ügynek? Korántsem. Következőnek megszerzik az érettségi képét, és elkezdik mutogatni a Mission kerületi csavargóknak. Jó hosszú parti, de Richler nem engedheti meg magának, hogy ne játssza végig. Ha nem tudjuk az egyik csomó csavargót a nyakába varrni, akkor még mindig megtehetjük a másik csomóval. Mi jöhet ezután? A bíróság. Az apja természetesen csodálatos sztárügyvédeket szerez neki. Az ügyvédek természetesen kihozzák. Túl sok a közvetett bizonyíték. Ő nagyon kedvező benyomást fog kelteni az esküdtekben. De az élete mindenképpen romba dől, éppen úgy, ahogy Dussander mondta. Meghurcolja az egész sajtó, mindent kiásnak és napfényre hoznak, mint a félig feloszlott tetemeket Dussander pincéjéből. - A képen látható ember állított be az irodámba, amikor kilencedikes voltál - szólt hirtelen Ed, és visszafordult Toddhoz. - Azt mondta, hogy a nagyapád. Most kiderült, hogy körözött háborús bűnös. - Igen - bólintott Todd. Arca furcsán kiürült, olyan lett, mint egy kirakati bábué. Minden pír, élet és elevenség elszivárgott belőle. Nem maradt más, mint a rémítő, üres semmi. - Hogyan történt? - kérdezte Ed, és lehet, hogy ezt a kérdést vádlón akarta elmennydörögni, de siránkozás lett belőle, értetlen és valahogy becsapott. - Hogy történhetett ez, Todd? - Hát, az egyik dolog csak úgy követte a másikat - felelte a fiú, és fölemelte a 30-30-ast. így történt. Az egyik dolog csak úgy... követte a másikat. - Hüvelykujjával kibiztosította a fegyvert, és célba vette Gumi Edet. - Akármilyen hülyén is hangzik, egyszerűen megtörtént. És kész. - Todd! - Ed szeme kitágult. Hátrált egy lépést. - Todd, csak nem akarod... kérlek, Todd. Meg tudjuk ezt beszélni. Meg tudjuk besz... - Majd beszéld meg a kurva nácival a pokolban - mondta Todd, és meghúzta a ravaszt. A lövés robaja végiggördült a forró, szélcsendes délután csöndjében. Ed French hátravágódott, neki a Saabjának. Maga mögött tapogatózva letörte az egyik ablakmosó lapátját. Kék garbóján átütött a vér. Bambán bámulta a lapátot, majd elejtette, és Toddra nézett. - Norma - suttogta. - Jól van - válaszolta Todd. - Ahogy óhajtod, tökfej. - Ismét lőtt, és Gumi Ed fél feje eltűnt a vér és csont záporában. Ed dülöngélve megfordult, és a vezetőülés ajtaja felé tapogatózott, egyre a lánya nevét hajtogatva fuldokló, halkuló hangon. Todd ismét rálőtt, a gerincoszlop tövére célozva, és Ed elzuhant. Lába kis ideig dobolt még a kavicson, aztán elnyugodott. Vezető oktatást tanácsadóhoz képest elég nehezen halt meg, gondolta Todd, és kurtán fölnevetett. Ugyanabban a pillanatban olyan éles fájdalom hasított az agyába, mintha jégcsákánnyal csapták volna fejbe. Lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, jobban érezte magát, mini hónapok óta valaha. Talán évek óta nem volt ilyen jól. Minden rendben. Minden klappol. Arcából eltűnt az üresség, valami vad szépség foglalta el a helyét. Visszament a garázsba, összeszedte minden lőszerét, több mint négyszáz golyót. Az egészet betette ócska hátizsákjába, és a vállára vetette. Amikor kilépett a napfénybe, izgatottan mosolygott, a szeme ragyogott
- éppen így mosolyognak a srácok a szülinapjukon, karácsonykor, július negyedikén. Ez a tűzijátékok, fákra épített kunyhók, titkos jelek és búvóhelyek mosolya, a győztes nagy meccs fináléja, mikor a játékosokat vállon viszik be a stadionból a városba a lelkes szurkolók. Ezzel a lelkes mosollyal mennek a háborúba a hirtelenszőke srácok, szenesvödör-forma sisakban. Én vagyok a világ ura!, bömbölte hatalmas hangon a magas kék égnek, és egy pillanatra a feje fölé emelte a két marokra fogott fegyvert. Azután jobb kézbe kapta, és elindult az autópálya fölötti meredek lejtőhöz, ahol a kidőlt fa ad neki menedéket. Már majdnem besötétedett, mire öt órával később sikerült leszedniük. Állj Ki Mellettem! 1. A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Am azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen. Tizenkét éves koromban láttam először halottat. 1960-ban történt, sok-sok éve már... bár néha nem is tűnik olyan távolinak az az idő. Különösen azokon az éjszakákon nem, amikor felriadok álmomból, mert újra magam előtt látom, ahogy tágra nyílt szemét veri a jégeső. 2. A Castle Rock egyik üres telke fölé tornyosuló hatalmas szilfán volt a búvóhelyünk, egy kis kunyhó. Ezen a helyen most egy fuvarozócéget találsz, a fát azonban potyára keresnéd. Hiába, no, fejlődünk. Amolyan baráti egyesületféle volt ez, bár nevet nem adtunk neki. Öt vagy talán hat állandó tagunk volt, s még néhány alkalmi beugró a környéken lődörgő srácok közül; ha zsugázás közben egy kis vérfrissítésre volt szükségünk, megengedtük, hogy feljöjjenek. Általában blackjacket játszottunk, aprópénzben, legfeljebb ötcentes tétekkel. De az ötlapos blackjack duplán fizetett, hat lappal pedig háromszoros pénzt lehetett nyerni, igaz, csak Teddy volt olyan őrült, hogy ezt megkockáztatta. A kunyhó falait azokból a deszkákból eszkábáltuk össze, amelyeket a Carbine Roadon lévő Mackey Építőanyag- s Fűrészáru telep mögött találtunk kidobálva - csupa szálka és Péter szeg volt mind, telis-tele lyukakkal, amiket aztán vécépapírral és papírtörülközővel tömködtünk be. A szeméttelepről pedig megfújtunk egy tetőnek alkalmas bádog hullámlemezt. Miközben nagy igyekezettel vonszoltuk kifelé, szemünk sarkából állandóan azt figyeltük, mikor bukkan elő a gondnok közismerten gyerekhússal hizlalt kutyája. Még aznap találtunk egy szúnyoghálós ajtót is, amin a bogarak ugyan nem tudtak bejönni, viszont a rozsda már egy cseppet kikezdte. Hogy egészen pontos legyek, olyan iszonyatosan rozsdás volt, hogy bármely napszakban néztünk is ki rajta, odakint mindig alkonyodni látszott. Amellett hogy ott kártyáztunk, a kunyhó volt a legjobb hely, ahol elszívhattunk egy-két cigarettát, és nézegethettük az újságokban a meztelen csajokat. Volt odafönt vagy fél tucat ütött-kopott bádog CAMEL hamutartónk, a falra felszögezve rengeteg poszter, húszharminc csomag szamárfüles Bike pókerkártyánk (ezeket Teddy kapta a nagybátyjától, a Castle Rock-i papírbolt tulajdonosától, aki egyszer megkérdezte, mit is játszunk mi odafönn, mire Teddy azt
válaszolta, hogy csapdlecsacsizunk, s ennek a nagybácsi módfelett örült). Hozzá egy rakás zsetonunk meg egy csomó ősrégi Mesterdetektív magazinunk, hogy legyen mit lapozgatni, ha már nagyon unjuk magunkat. A padlóba pedig beépítettünk egy titkos rekeszt, hogy mindezeket legyen hova eldugni, ha valamelyikünk faterja esetleg úgy gondolná, itt az ideje egy kis ugye-milyen-marha-jó-fejek-vagyunk típusú látogatásnak. Amikor esett, a kunyhóban úgy éreztük, hogy egy jamaicai dob belsejében üldögélünk... de azon a nyáron egyetlen csepp, eső sem volt. Ez volt a legtikkasztóbb, legszárazabb nyár 1907 óta - legalábbis az újságok szerint. A munka ünnepét, szeptember első hétfőjét és egyben az új tanév kezdetét megelőző péntekre az utak melletti vízelvezető árkok cserepesre szikkadtak, a réten még az aranyvessző is kornyadozott. Ebben az évben a kertekben nem termett semmi, és mivel nem volt mit eltenni télire, hacsak pitypanglekvárt nem, a Vörös és Fehér névre keresztelt Castle Rock-i zöldségbolt kirakatában ott porosodott a rengeteg eladatlan befőző eszköz. Azon a bizonyos pénteken Teddy, Chris és én az iskola közeledte miatt meg lehetősen fancsali képet vágva kártyáztunk a kunyhóban, s közben a szokásos vicceket meséltük egymásnak az ügynökökről és a franciákról. Honnan tudod, hogy egy francia járt a hátsó kertedben? A kukád üres, a kutyád meg hasas. Teddy ilyenkor adta a sértődöttet, pedig ő volt az első, aki nekünk is elmondta, ha új viccet hallott, azzal a különbséggel, hogy a franciát polyákra cserélte. Bár a szilfa elég nagy árnyékot vetett, mégis le kellett vetnünk a pólónkat, ha nem akartuk teljesen átizzadni. A világ legunalmasabb kártyajátékát játszottuk, de hát a nagy forróság miatt gondolni sem mertünk másra. Augusztus közepéig volt ugyan egy egész jó kis baseballcsapatunk, de aztán szinte mindenki elpárolgott. Szó szerint. Én kerültem sorra, enyém volt a pikk. Tizenhárommal kezdtem, aztán húztam egy nyolcast, így lett huszonegyem, de utána egyetlen normális lap sem jött. Chris kopogott. Felvettem az utolsó lapot, de ez sem segített. - Huszonkilenc - mutatta be Chris a kárókat. - Huszonkettő - méltatlankodott Teddy. - Csesszétek meg - mondtam, az asztalra csapva a lapokat. - Gordie kiesett, a jó öreg Gordie elszállt, mint lepkefing a tavaszi szélben - rikonyálta Teddy, majd hamisítatlan Teddy Duchamp-féle vihogás tört ki belőle - íííí-íííí-íííí, mint amikor rozsdás szöget próbálsz korhadt deszkából kihúzni. Nem volt egészen komplett, ezzel mindannyian tisztában voltunk. Hozzánk hasonlóan ő is tizenhárom felé járt, de vastag szemüvege és hallókészüléke miatt inkább egy vénemberre hasonlított. Az utcán a gyerekek folyton cigarettát kunyeráltak tőle, pedig azt a kis dudort az ingén csak a hallókészülékét tápláló elem okozta. Szemüvege és a fülébe dugott hússzínű szerkezet ellenére nem látott valami jól, és gyakran félreértette, amit mondtak neki. Ha baseballoztunk, mindig a pálya legtávolabbi pontjára állítottuk; balról Chris, jobbról Billy Greer, ő pedig messze mögöttük. Csak reménykedtünk, hogy senki nem üt olyan messzire, mert Teddy, akár látja a labdát, akár nem, elszántan rohanna érte. Időnként hatalmasat taknyok, egyszer pedig olyan elemi erővel rohant neki a kunyhónk közelében álló kerítésnek, hogy majdnem feldobta a bakancsot. A frászt hozta rám - csaknem öt percig feküdt a hátán, felakadt szemének csak a fehérje látszott. Aztán felállt, és vérző orral meg a homlokán egy öklömnyi bíborszínű puklival bizonygatni kezdte, hogy az ütés szabálytalan volt. Szeme születése óta rossz volt, hallása viszont korántsem természetes módon romlott el. Abban az időben, amikor még menő volt úgy levágatni a hajunkat, hogy fülünk kétfelé állt, mint a köcsög füle, Teddy volt az első Castle Rockban, aki gombafrizurát viselt - négy évvel azelőtt, hogy Amerikában bárki is hallott volna a Beatlesről. Azért takarta el a füleit, mert azok úgy néztek ki, mint egy-egy formátlan viaszdarab.
Teddy nyolcéves volt, amikor egy napon az apjában felment a pumpa egy összetört tányér miatt. Az anyja a South Paris-i cipőgyárban dolgozott, s mire tudomására jutott a dolog, már nem volt mit tenni. Teddyt az apja a konyha hátsó felében álló tűzhelyhez cipelte, majd arcát az egyik forró öntöttvas platnihoz nyomta, és úgy tíz másodpercig ott is tartotta. Aztán a hajánál fogva megfordította Teddy fejét, és ugyanezt művelte a másik oldalával is. Majd értesítette a mentőket, hogy jöhetnek a fiáért. Aztán lecsapta a kagylót, elővette 410-esét a szekrényből, és a fegyvert a térdére fektetve leült, hogy megnézze a tévében a délutáni sorozatot. Amikor a szomszédasszony, Mrs. Borroughs átjött megkérdezni, hogy minden rendben van-e, merthogy sikoltozást hallott, Teddy apja a puska csövét egyenesen a mellének szegezte. Mrs. Borroughs a fénysebességet erősen megközelítve hagyta el Duchamp-ék portáját, bezárkózott a lakásába, és értesítette a rendőrséget. Amikor a mentők megérkeztek, Mr. Duchamp beengedte őket, majd kiment a hátsó verandára, hogy őrködjön, amíg Teddyt hordágyon az öreg Buickhoz gurítják. Az ápolókat figyelmeztette, hogy bár a kibaszott rézkalaposok szerint tiszta a levegő, mégis mindenfelé német orvlövészek rejtőznek. Az egyik ápoló megkérdezte, hogy mit gondol, tudja-e tartani a frontot, mire Teddy apja széles vigyorral azt válaszolta, hogy ha rajta múlik, kitart, míg a pokol fagylaltgyárrá változik. Az ápoló tisztelgett, Teddy apja is vigyázzba vágta magát, és a mentő távozott. Pár perc múlva a rendőrség is megérkezett, és Norman Duchamp-ot letartóztatták. Már több mint egy éve elég furcsán viselkedett, macskákra lövöldözött, postaládákat gyújtott fel. A fia ellen elkövetett kegyetlen rémtett után egy gyors kihallgatást követően Togusba küldték, egy háborús veteránok számára létesített gyógyintézetbe, ahova akkor kerül az ember, ha nyolcas minősítést kapott. Teddy apja megostromolta a normandiai partot, legalábbis Teddy mindig így fogalmazott. Büszke volt az öregére, annak ellenére, amit az művelt vele, és anyjával minden héten meglátogatták odabenn. Teddy volt köztünk a legostobább, azt hiszem, ráadásul hibbant is egy kicsit. A sorsot sokszor olyan őrült módon hívta ki maga ellen, hogy azt elképzelni is nehéz, de valami csoda folytán mindig megúszta. Legnagyobb mutatványát „kamionfrásznak” hívta. Váratlanul a közeledő kamion elé ugrott a 196-oson, sokszor csak hajszállal elkerülve az ütközést. Isten a megmondhatója, hányan kaptak miatta szívinfarktust, ő meg csak röhögött, miközben ruhája vadul lobogott a tovasuhanó jármű keltette légörvényben. Aggódtunk is miatta rendesen, hisz szódásüveg pápaszeme nem sokat javított nyamvadt látásán. Csak idő kérdése volt, mikor méri fel rosszul a helyzetet. Nagyon kellett vigyáznia vele az embernek, mert Teddy vakmerősége nem ismert határt, hősködésből bármire képes volt. - Gordie elszállt, íííííí-ííí-ííí! - Dugd föl magadnak - mondtam, és kezembe vettem egy Mesterdetektív-ex, hogy olvassak, amíg befejezik. Rögtön bele is mélyedtem a „Halálra rugdosta a csinos diáklányt az elakadt liftben” címet viselő műremekbe. Teddy felvette a lapokat, gyors pillantást vetett rájuk, és azt mondta: - Kopogok. - Te négyszemű szarkupac! - csattant fel Chris. - A szarkupacnak ezer szeme van - mondta halálos komolysággal Teddy, mire kirobbant belőlünk a röhögés. Teddy meg csak bámult ránk kérdőn, mint aki nem érti, mit kell ezen nevetni. Ez is egy furcsa szokása volt, örökké ilyenekkel jött, mint hogy „a szarkupacnak ezer szeme van”, s az ember soha nem tudhatta, hogy viccnek szánta, vagy csak épp ez jutott eszébe. Akik aztán nevettek az ilyen megjegyzéseken, azokra felvont szemöldökkel, homlokát ráncolva nézett, mintha csak azt kérdezné: Most megint mi a jó franc bajotok van? Teddynek harminca volt treffből - jumbó, dáma és király. Chrisnek csak tizenhat jött össze, ezzel veszített.
Teddy esetlen mozdulatokkal a paklit keverte, én meg a krimi legizgalmasabb részéhez érkeztem, ahol ez a tébolyodott New Orleans-i matróz eljárja a bristoli toporgóst azon a szerencsétlen Bryn Mawr-i főiskolás lányon, csak mert ki nem állhatja a zárt helyeket, amikor meghallottuk, hogy valaki sebesen mászik felfelé a szil törzséhez szegezett létrán. Dörömböltek a csapóajtón. - Ki az? - kiáltotta Chris. - Vern! - Izgatottnak tűnt a hangja, alig kapott levegőt. Az ajtóhoz mentem, elhúztam a reteszt. Az ajtó felcsapódott, és az egyik állandó tagunk, Vern Tessio húzta fel magát a résen. Szakadt róla a veríték, haja meg csomókban tapadt golyófejéhez, pedig máskor mindig jól befésülte, hogy minél jobban hasonlítson kedvenc rock and roll énekesére, Bobby Rydellre. - Hű, srácok - lihegte. - Ha ezt meghalljátok! - Micsodát? - kérdeztem. - Hadd kapjak előbb levegőt. Egész idáig futottam. - Idáig rohantam - engedte ki hangját Teddy valami szörnyű, Little Anthony-féle falzettben -, hogy megmondjam, sahajnáhálooom... - Fejd meg magad - mondta neki Vern. - Verd ki, te kis jenki senki - vágott vissza fürgén Teddy. - Futottál hazulról egész idáig? - kérdezte hitetlenkedve Chris. - Te őrült vagy, ember. Vernék Grand Street-i háza úgy kétmérföldnyire lehetett. - Legalább harmincöt fok van odakint. - Istenemre mondom, megérte - mondta Vern. - Nem fogjátok elhinni. De tényleg. - Izzadt homlokára csapott, hogy megmutassa, mennyire komolyan beszél. - Oké, mi a helyzet? - kérdezte Chris. - Srácok, el tudtok jönni hozzánk ma este? - Vern izgatott komolysággal bámult ránk izzadságfüggöny mögül kikandikáló mazsolaszemével. - Úgy értem, mondhatnátok a szüleiteknek, hogy a kertünk végében sátorozunk. - Lehet róla szó - mondta Chris, miközben felvette az új leosztást. - De a faterom egy szemétláda. Iszik, tudjátok. - El kell jönnöd, ember - mondta Vern. - Komolyan. Nem fogod elhinni. És te, Gordie? - Talán. Igazából azt csináltam, amit csak akartam, azon a nyáron mintha én lettem volna a Láthatatlan Fiú. Áprilisban a bátyám, Dennis meghalt, autóbalesetben. A Georgia állambeli Fort Benningben történt, ahova katonának vitték. Egy másik sráccal terepjárójukon a kantinba tartottak, amikor egy katonai teherautó oldalba kapta őket. Dennis azonnal meghalt, és az utasa sem tért többé magához. Dennis azon a héten töltötte volna be a huszonkettediket. Már ki is választottam neki az üdvözlőlapot Dahlie boltjában, odaát Castle Greenben. Sírtam, amikor megtudtam, s még jobban sírtam a temetésén. Nem voltam képes elhinni, hogy Dennis meghalt, hogy valaki, aki mindig barackot nyomott a fejemre, aki gumipókkal ijesztgetett, amíg sikoltozni nem kezdtem, aki puszit adott, amikor mindkét térdemet véresre horzsolva leestem a fáról, és a fülembe ' suttogta: „Ne sírj már, anyámasszony katonája”, hogy aki itt volt velem, és megérintett, meghalhatott. Fájt nekem, és el voltam keseredve... de a szüleim mintha a szívüket vesztették volna el. Számomra Dennis alig volt több közeli ismerősnél. Tíz évvel volt idősebb nálam, ha érted, mire gondolok, megvoltak a saját barátai, osztálytársai. Hosszú évekig ettünk ugyanannál az asztalnál, néha a barátom volt, néha ki nem állhattam, de többnyire nem volt más, csak egy srác. Amikor meghalt, már egy éve volt távol, leszámítva azt a pár rövid eltávozást. Még csak nem is hasonlítottunk egymásra. Csak sokkal később jöttem rá, hogy a könnyeim nagy része igazából apámnak és anyámnak szólt. Nem mintha sokat használtam volna vele nekik, vagy magamnak. - Szóval mi a fenét hablatyolsz itt össze, Vern fiam? - kérdezte Teddy.
- Kopogok - mondta Chris. - Mi van? - visította Teddy, azonnal elfelejtve Vernt. - Rohadt csaló! Még nem is cseréltél. Nem is adtam még neked cserelapot! Chris elégedetten mosolygott. - Inkább húzzál, seggfej. Teddy felvette a fölső lapot a talonból. Chris a polcon fekvő Winston csomagért nyúlt. Én is újra kezembe vettem a detektívmagazint. Vern megszólalt: - Srácok, jöttök velem halottat nézni? Mindannyian megdermedtünk. 3. Persze mi is hallottunk az esetről a rádióból. A repedt dobozú Philco, amit szintén a szeméttelepről csórtunk el, egész nap be volt kapcsolva. A lewistoni WLAM állomásra hangoltuk, ahol az aktuális slágerek és a közelmúlt legfrankóbb számai szóltak: a Most meg mi bajod Jack Scott-tól, az Ezúttal Troy Shondelltől, a King Creole Elvistől és a Csak a magányos Roy Orbisontól. A hírműsoroknak nem sok figyelmet szenteltünk, erre az időre mintha egy láthatatlan kéz kikapcsolta volna a készüléket. Minden lószarról szó esett a hírekben, Kennedytől Nixonig, Kimojtól Macuig, a kubai rakétaválságról, meg hogy megint milyen szemétségek derültek ki Castróról. De a Ray Browerrel történtekre egy kicsit jobban odafigyeltünk, hiszen ő a mi korosztályunkhoz tartozott. Chamberlainben, a Castle Rocktól mintegy negyven mérföldre, keletre fekvő városkában lakott. Három nappal azelőtt, hogy Vern a kétmérföldes rohanás és az izgatottság miatt zihálva megjelent a klubházunkban, Ray Brower elindult áfonyát szedni édesanyja egyik kosárkájával. Amikor besötétedett, és ő még mindig nem ért haza, Browerék értesítették a megyei rendőrfőnököt, és megindult a kutatás. Ez először csak a srác lakhelyének közvetlen közelére terjedt ki, majd a környező városokra, Mottonra, Durhamre és Pownalre is. Mindenki beszállt a nyomozásba, zsaruk, tartalékosok, vadőrök és önkéntesek. De eltelt három nap, s a kölyköt még mindig nem találták meg. Az eseményeket a rádión keresztül követve nem volt nehéz megjósolni, hogy szerencsétlent már soha nem fogják élve előkeríteni; a nyomozás a legcsekélyebb eredmény nélkül zárult. Talán maga alá temette a leomló kavics az egyik bányánál, vagy esetleg belefulladt valamelyik patakba, s jó tíz év múltán talán majd néhány vadász ráakad a csontjaira. A Chamberlain és Mottón közelében fekvő kis tavakat már átkutatták. Manapság ehhez hasonló eset nem történhetne meg Maine délnyugati részén; a terület nagy része már a külvárosokhoz tartozik, Portlandet és Lewistont pedig óriás polipkarokként ölelik körül az alvóvárosok. Az erdők még állnak, sőt nyugatra, a Fehér-hegység felé haladva egyre sűrűbbé válnak, de ha az ember elég kitartó, hogy öt mérföldet gyalogoljon egy adott irányba, egész biztos, hogy keresztezni fog egy kétsávos országutat. 1960-ban a Chamberlain és Castle Rock között elterülő táj azonban még érintetlen volt, sőt egyes vidékeit fel sem térképezték a második világháború óta. Azokban az időkben még megeshetett, hogy aki eltévedt az erdőben, az nem jutott ki élve. 4. Azon a bizonyos reggelen Vern Tessio a tornácuk alatt tartózkodott, és ásott. Mi pontosan tudtuk, miért csinálta, de talán szakítanom kéne rá egy percet, hogy neked is megmagyarázzam. Teddy Duchamp ugyan féleszűnek volt mondható, de Vern Tessio sem fecsérelte volna szabadidejének egyetlen másodpercét sem az iskolai Ki miben tudós? feladatainak megoldására. Bár az is igaz, hogy a bátyja, Billy még nála is ostobább volt, amint
ez a későbbiekben kiderül. De legelőször azt kell elmesélnem, miért is ásott Vern a veranda alatt. Négy évvel korábban, amikor Vern nyolcéves volt, elásott egy aprópénzzel negyedéig megrakott köcsögöt a Tessio-ház hosszú tornáca alatt. Vern ezt a félhomályos helyet az ő „barlangjának” nevezte. Valamiféle kalózosdit játszott, és a pénz volt az elrejtett kincs - bár ha Vernnel játszott az ember kalózosdit, nem volt szabad elrejtett kincsnek neveznie, csakis „hadizsákmánynak”. Jó mélyre elásta a pénzt, betemette a lyukat, aztán a friss nyomokat befedte avarral, ami az évek alatt szép lassan összegyűlt odalent. A lelőhelyről rajzolt térképet felvitte a szobájába, a többi kacat közé. Aztán megfeledkezett az egészről. Úgy egy hónap múlva pénzre volt szüksége mozira vagy ilyesmire, hát elő akarta venni a térképet. De addigra az anyja már kétszer-háromszor kitakarította a szobáját, és a csoki papírokat, régi házi feladatokat és képregény füzeteket szépen mind összegyűjtötte. Egy reggel ezekkel gyújtott tüzet a főzéshez, és Vern kincses térképe elillant a konyha kéményén keresztül. Legalábbis Vern így vélte. Megpróbálta emlékezetből felkutatni a helyet, és ásni kezdett. Semmi. Egy kicsit jobbra, egy kicsit balra. Még mindig semmi. Egy idő után feladta, de azóta szinte minden áldott nap próbálkozott. Négy éven át, érted? Négy éven át. Hát nem húgyagyú az ilyen? Az ember nem is tudta, sírjon-e vagy nevessen. Lassanként már nem is bírt másra gondolni. Tessió-ék elülső verandája olyan hosszú volt, mint maga a ház, legalább tizenkét méter, és a szélessége is megvolt vagy kettő. Az egész rohadt területet legalább kétszer felásta, lehet, hogy háromszor is, de egyetlen árva penny sem bukkant elő. Képzeletében a pennyk száma nőttön-nőtt. Amikor először beszélt róla nekem meg Chrisnek, azt mondta, úgy három dollári tehet ki. Egy évvel később már meghaladta az ötöt, aztán felment tízre, hol többre, hol kevesebbre, attól függően, mennyire volt éppen leégve. Többször elmondtuk neki, ami számunkra már rég világos volt: Billy tudott a köcsögről, és az első adandó alkalommal kiásta. Vern ezt nem volt hajlandó elhinni, pedig annyira gyűlölte a bátyját, mint az arabok a zsidókat, és tolvajlás vétsége miatt valószínűleg boldogan szavazta volna meg a halálbüntetést testvére számára, ha ilyen helyzet adódik. Azt a lehetőséget is elvetette, hogy megkérdezze Billyt a dologról. Biztosan attól félt, hogy Billy majd a szemébe röhög, és azt mondja: Naná, hogy én ástam ki, te kis hülye pöcsös, legalább egy húszas volt abban a köcsögben, és én minden kibaszott centjét elköltöttem. Ehelyett Vern ásott, amikor csak eszébe jutott (és persze amikor Billy nem volt a közelben). A tornác alól mindig piszkos nadrágban, hajába ragadt levelekkel és üres kézzel mászott elő. Ugrattuk is emiatt rendesen, és a Penny gúnynevet ragasztottuk rá: Penny Tessio. Azt hiszem, aznap olyan gyorsan ért a kunyhóhoz a szenzációs hírrel, ahogy csak abban az esetben lett volna képes, ha azt akarja velünk közölni, hogy megtalálta a köcsögöt. Azon a reggelen mindenkinél előbb kelt fel, megette a müzlijét, és mivel semmi dolga nem akadt, még csak bújócskázni sem tudott senkivel, kiment a kocsibejáróra, és a garázs falára erősített rozoga gyűrűbe szórta a kosarakat. Aztán elhatározta, hogy tesz egy újabb próbát, hátha megtalálja a pénzt. Már a tornác alatt volt, amikor fölötte kivágódott a bejárati ajtó. Mozdulatlanná dermedt, egy árva pisszenést sem hallatott. Ha az apja az, előmászik, ha Billy, nem moccan, amíg azzal a huligán Charlie Hogan barátjával el nem húzzák a csíkot. Két pár láb dobogott végig a verandán, aztán személyesen Charlie Hogan szólalt meg nyafka, idétlen hangon: - Jézusmária, Billy, mi a fenét csináljunk most? Vern, ahogy meghallotta Charlie Hogant így beszélni - Charlie-t, aki az egyik legvagányabb fickó volt a városban -, rögtön hegyezni kezdte a fülét. Charlie egyébiránt Ász Merrill és Gülüszem Chambers bandájába tartozott, ennél fogva neki is vagánynak kellett lennie. - Semmit - mondta Billy -, azt csináljuk. Az égvilágon semmit.
- De hát valamit muszáj tennünk - mondta Charlie, aztán mindketten letelepedtek a tornác lépcsőjére, egész közel ahhoz a helyhez, ahol Vern kuporgott. - Te is láttad a srácot! Vern megkockáztatta, s egy kicsit közelebb csúszott a lépcsőhöz, közben szinte csorgott a nyála. Ezen a ponton még azt gondolta, talán Billy és Charlie jól benyomtak az éjjel, és elütöttek valakit. Vern óvatos volt, nehogy megcsörrenjen alatta a száraz avar, ahogy közelebb mászik. Ha azok ketten rájönnek, hogy ott van alattuk, és minden szót hallott, Vernből nem maradt volna több mint egy adag kutyaeledel. - Mit számít az nekünk? - mondta Billy Tessio. - A kölyök halott, neki se számít. Ki nem szarja le, hogy megtalálják-e egyáltalán? Engem baromira nem érdekel. - De ez az a kölyök, akiről a rádióban dumáltak - mondta Charlie. - Ő az, hétszentség. Brocker, Brower, Flowers, vagy, hogy a túróba hívják. Kurvaisten, hogy a vonat csapta el. - Na, ja - mondta Billy. Gyufasercenés hallatszott. Vern látta, amint a gyufát a kavicsos feljáróra pöckölik, aztán cigarettafüst szaga csapta meg. - Persze hogy láttam. Te meg kihánytad a beled. Most csend támadt, de Vern érezte a Charlie Hoganből áradó szégyen hullámait. - Viszont a csajok nem látták - mondta Billy rövid szünet után. - Még szerencse. - A csattanásból ítélve Billy Charlie hátára ütött, jelezve, hogy ideje menni. - Elfecsegték volna mindenkinek, innen egészen Portlandig. Habár elég gyorsan elhúztunk onnan. Szerinted észrevették, hogy valami gáz van? - Vették a fenét - mondta Charlie. - Marié különben sem menne a Back Harlow Roadon a temetőn túlra. Fél a kísértetektől. - Aztán megint azon a nyafogó hangon folytatta: - A francba is, bárcsak ne kötöttük volna el azt a verdát tegnap este! Mentünk volna inkább moziba, ahogy eredetileg terveztük! Charlie és Billy két repedtsarkú ribanccal járt, az egyiket Marié Doughertynek, a másikat Beverly Thomasnak hívták. Az ember legfeljebb maszkabálban láthat ilyen rusnya némbereket - arcuk tele pattanással, szájuk fölött hetyke bajusz, meg minden, ami kell. Nem ment ritkaságszámba, hogy ezek négyen - néha hatan vagy nyolcan, ha Lompos Bracowicz és Asz Merrill is csatlakozott hozzájuk a barátnőjével - meglovasítottak egy járgányt valamelyik lewistoni parkolóból, hogy két-három üveg Wild Irish Rose bor meg egy hatos csomag gyömbérsör társaságában kikocsikázzanak a szabadba. Leparkoltak valahol Castle View, Harlow vagy Shiloh környékén, Purple Jesust szopogattak, és jól megvoltak. Aztán nem messzire a lakásuktól lerakták a kocsit. Vihart kavartak a biliben, ahogy Chris szokta mondani. Soha nem kapták el őket, bár Vern azért titkon reménykedett. Szívesen eljátszott a gondolattal, hogy majd vasárnaponként meglátogatja Billyt a javítóban. - Ha elmondjuk a zsaruknak, tudni akarják majd, hogy a fészkes fenébe kerültünk oda mondta Billy. - Egyikünknek sincs kocsija. Jobb, ha befogjuk a pofánkat. Akkor nem csinálhatnak velünk semmit. - Mit szólnál egy névtelen híváshoz? - kérdezte Charlie. - Lenyomozzák a telefonokat - mondta Billy aggodalmaskodva. - Láttam az Országúti járőrben meg a Körözöttekben. - Ja, igazad van - sóhajtott Charlie. - Istenem, legalább Asz velünk lett volna. Akkor mondhatnánk a zsaruknak, hogy az ő kocsijával voltunk. - Aha. De nem volt. - Egen - mondta Charlie, és megint sóhajtott. - Asszem, igazad van. - Cigarettacsikk repült a felhajtóra. - De hát muszáj volt hugyoznunk, és máshova nem mehettünk, nem igaz? Ráadásul lerókáztam a vadiúj P. F. Fliers csukámat. - Most kicsit mélyebb lett a hangja. - Az a kurva kölyök meg ott feküdt a sínek mellett. Te is láttad azt a zabigyereket, Billy! - Láttam hát - mondta Billy, és egy újabb csikk landolt a feljárón, a másik mellett. - Na, menjünk, nézzük meg, felkelt-e már Ász. Kiszáradt a torkom. - Elmondjuk neki?
- Charlie, nem szólunk róla soha senkinek. Soha a büdös életbe. Értesz engem? - Értelek - mondta Charlie. - Jézusom, bárcsak soha ne kötöttük volna el azt a kibaszott Dodge-ot. - Fogd már be azt a nyervogós pofádat, és gyere! Két pár, kőmosott, szegekkel kivert csőnadrágba bújtatott láb és két pár, oldalán csatos fekete bakancs indult meg lefelé a lépcsőn. Vern kővé meredve kuporgott térdén és könyökén („A golyóim úgy felhúzódtak, hogy aszittem, a torkomban kötnek ki”, mondta), mert ha a bátyja észreveszi ott a tornác alatt, egész biztos, hogy kirángatja onnan, és megöli. Azt a kevés agyat, amit Isten jónak látott kiosztani neki, lapátforma fülén keresztül rugdosták volna ki j Charlie Hogannel, aztán még jól meg is taposták volna a bakancsukkal. De továbbmentek, és amikor Vern megbizonyosodott felőle, hogy tényleg elmentek, elő mászott a tornác alól, és rohant hozzánk, ahogy a lába bírta. 5. - Piszok nagy mázlid volt - mondtam. - Ki is nyírhattak volna. - Én tudom, melyik a Back Harlow Road. A folyónál ér véget. Régebben ott szoktunk pecázni - szólt közbe Teddy. Chris bólintott. - Valamikor volt ott egy híd is, de elvitte az ár. Jó régen. Most már csak a vasúti híd van meg. - Mit gondolsz, képes egy gyerek gyalog megtenni az utat Chamberlaintől Harlow-ig? kérdeztem Christől. - Az legalább húsz mérföld, vagy talán harminc is megvan. - Szerintem igen. A srác valószínűleg meglátta a vágányt, és végig azt követte. Biztos azt gondolta, hogy a sínek mentén majd eljut valami lakott helyre, vagy, hogy sikerül felkéredzkednie egy vonatra. De arrafelé mostanában már csak tehervonatok járnak - a DMVT szerelvényei Derrybe meg Brownsvillbe -, rá adásul azok is elég ritkán. Egészen Castle Rockig kellett volna gyalogolnia, hogy kijusson az erdőből. Aztán sötétedés után jött egy vonat, és... kampec. Chris jobb öklét a bal tenyerébe csapta, ily módon szemléltetve az ütközést. Teddy, megannyi kamionnal történő ütközés elkerülésének veteránja, érdeklődve figyelt. Nekem kissé összeszorult a gyomrom, amint elképzeltem, mit érezhetett az a srác éjnek évadján, távol az otthonától, a fölébe boruló fák és a bokrok keltette túlvilági zajok miatt érzett halálfélelmében is kitartóan követve a síneket, valószínűleg a talpfákon lépkedve, hogy még a kavics se ropogjon a lába alatt. És egyszer csak jött a vonat, ő meg csak állt ott, a hatalmas reflektor fényétől megbabonázva, egészen addig, mígnem már késő volt elugrani. Vagy ott feküdt a síneken, az éhségtől ájultan, amikor a vonat arra járt. Ha így történt, ha úgy, Chrisnek igaza volt, a végeredmény: kampec. A srác meghalt. - Szóval? Megnézzük? - kérdezte Vern, aki addigra már tűkön ült az izgatottságtól, izgettmozgott, mint akinek ki kell mennie. Egy hosszú másodpercig csendben bámultunk rá, nem szóltunk egy árva szót sem. Akkor Chris az aszúdra csapta a kártyát, és azt mondta: - Hát persze hogy megnézzük. És lemerem fogadni, hogy benne lesz a képünk az újságban. - He? - kérdezte értetlenkedve Vern. - Igeeen! - emelte fel hangját Teddy, és olyan őrült pofát vágott, mint amilyet akkor szokott, amikor a kamionok elé ugrál. - Ide figyelj! - mondta Chris az ócska kártyaasztalra támaszkodva. - Mi fogjuk megtalálni a hullát, és bejelenteni a hatóságnak! Benne leszünk a hírekben! - Hát nem tom... - mondta Vern, látszott rajta, hogy elbizonytalanodik. - Billy rá fog jönni, honnan tudtam meg. Kiveri belőlem a szart is.
- Nem, nem veri - mondtam. - Mivel mi fogjuk megtalálni, nem pedig Billy és Charlie Hogan egy lopott autóval. És akkor már nem kell aggódniuk miatta. Talán még érdemrendet is kapsz tőlük, Penny. - Gondolod? - Vernnek fülig ért a szája, kilátszottak a lyukas fogai. A gondolattól, hogy Billy esetleg örül valaminek, amit ő tesz, szinte megrészegülve, kábul tan vigyorgott, mint aki egy másik világban jár. Tényleg azt hiszed? Teddynek is tetszett a dolog, de aztán összeráncolta a homlokát: - Ajjaj! - Ali van? - kérdezte Vern. Újfent mozgolódni kezdett, mint aki attól fél, hogy Teddy elméjében (vagy minek is nevezzem) olyan kifogás fogalmazódott meg, ami romba döntheti elképzeléseit. - Az őseink - mondta Teddy. - Ha holnap megtaláljuk a srác tetemét odaát Harlow-ban, rá fognak jönni, hogy nem Vernék hátsó kertjében sátoroztunk az éjjel. - Igazad van - mondta Chris. - Tudni fogják, hogy a srácot kerestük. - Dehogyis fogják - mondtam. Furcsa érzés töri rám, izgalom és rémület egyszerre, mert biztos voltam benne, hogy meg tudjuk csinálni, és megússzuk. Az érzelmek e sajátos keverékétől elszédültem, még a fejem is belefájdult. Felvettem a kártyapaklit, és kevergetni kezdtem, hogy legalább a kezemmel csinál jak valamit. A keverésnek ez a fajtája volt szinte az egyetlen dolog, ami Dennis bátyámtól rám maradt. A többiek mindig irigykedve figyelték, és minden ismerősöm megpróbálta ellesni tőlem, hogy is csinálom. Chris volt az egyetlen kivétel. Csak Chris értette meg, hogy ha bárkinek is megmutatnám, az olyan lenne, mintha Dennis egy darabkáját hajítanám el magamtól, és mivel amúgy is olyan kevés volt a birtokomban belőle, nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egyetlen morzsáját is elpazaroljam. Így folytattam: - Majd azt mondjuk nekik, hogy nem találtuk már olyan érdekesnek a sátorozási Vernéknél, mint azelőtt, ezért elhatároztuk, hogy gyalogtúrára megyünk, és az erdőben táborozunk le. Fogadok, hogy nem kapunk büntetést, mindenki olyan izgatott lesz amiatt, hogy megtaláltuk a srácot. - Engem az apám így is, úgy is el fog kalapálni - mondta Chris. - Mostanában állandóan szívózik. - Komoran ingatta a fejét. - De az ördögbe is, ez megér egy verést. - Oké - pattant fel Teddy. Az arcán még mindig ott volt az az őrült vigyor, készen arra, hogy bármelyik pillanatban átváltson sipákoló, kotkodácsoló nevetésbe. - Ebéd után Vernéknél találkozunk. Mit mondjunk nekik, ha a vacsoráról kérdeznek? - Te, én meg Gordie majd azt mondjuk, hogy Vernéknél vacsorázunk - mondta Chris. - Én meg majd azt mondom anyámnak, hogy Chriséknél eszünk - mondta Vern. Ez így működőképesnek látszott, hacsak valami vészhelyzet nem áll elő, vagy ha valamelyik szülőnek eszébe nem jut a másikkal értekezni. De sem Vernéknek, sem Chriséknek nem volt telefonjuk. Akkoriban még a legtöbb család luxusnak tartotta a telefont, főleg azok, akik le voltak gatyásodva. És közülünk senki sem tartozott a felső tízezerbe. Apám nyugdíjas volt. Vern faterja a szövőgyárban dolgozott, és még mindig egy 1952-es DeSotón járt. Teddy anyja a Danberry Street-i házuk egyik szobáját adta ki albérletbe - már ha szerencséje volt. De azon a nyáron nem volt, és a nappali ablakában június óta ott virított a BÚTOROZOTT SZOBA KIADÓ feliratú tábla. Chris apja folyton „szívózott”, hol nagyon, hol még annál is jobban; egyik napról a másikra élt - jobbára a kisebb-nagyobb rendszerességgel kiutalt szociális segélyből -, és idejének nagyobbik részét Sukey kocsmájában töltötte, Ász Merrill apjának, Junior Merrillnek és még néhány másik rumoshordónak a társaságában. Chris nem sokat beszélt az apjáról, de mi tudtuk, hogy gyűlöli, mint a bűnt. Chris minden második héten újabb sebhelyekkel gazdagodott, arcán és nyakán egyre-másra zúzódások jelentek meg, vagy a szeme alja játszott szivárványszínekben, egyszer pedig egy jókora kötéssel a tarkóján jött iskolába. De volt, hogy el sem jött. Nem engedte el az anyja, olyan
rossz bőrben volt. Chris okos gyerek volt, nagyon is okos, de sokat lógott az iskolából. Mr. Halliburton, akinek az volt a dolga, hogy összeszedje az iskolakerülőket, gyakran jelent meg Chrisék házánál régi, fekete Chevroletjével, amelynek szélvédőjén jól látszott a STOPPOST NEM VESZEK FEL matrica. Ha Chris tényleg lógott, és Bertie (így hívtuk, persze csak a háta mögött) elkapta, beráncigálta az iskolába, és gondja volt rá, hogy legalább egy hétre bezárják. De ha Bertie látta, hogy Chris azért van otthon, mert az apja alaposan elagyabugyálta, szó nélkül továbbállt, nem látott, nem hallott semmit. Akkor eszembe sem jutott megkérdőjelezni ezt a fajta hozzáállást, csak úgy jó húsz évvel később. Az ezt megelőző évben Chris háromnapos felfüggesztést kapott az iskolából. Chris volt a hetes, az ő feladata volt, hogy beszedje a tejpénzt, de a pénznek valahogy lába kélt, és mivel Chris egyike volt a csóró Chamberseknek, őt gyanúsították, holott váltig állította, hogy nem ő tette zsebre. Ez azonban elég volt Mr. Chambersnek ahhoz, hogy Christ kétnapos kórházi látogatásra küldje - amikor megtudta, hogy a fiát felfüggesztették, eltörte az orrát és a jobb csuklóját. Chris rossz családból származott, és mindenki meg volt róla győződve, hogy belőle is aljaember lesz... Még maga Chris is. Idősebb testvérei be is váltották a városlakók hozzájuk fűzött reményeit. Frank, a legidősebb, tizenhét éves korában megszökött otthonról, és belépett a haditengerészethez, majd Portsmouth-ban végezte, ahol nemi erőszakért és egyéb bűncselekményekért kiszabott büntetését töltötte. A középső testvért, Richárdot (jobb szeme meglehetősen furcsán állt, és állandóan vérben forgott, ezért kapta a Gülüszem gúnynevet) kirúgták a középiskola tízedik osztályából, azóta Charlie, Billy Tessio meg még néhány másik háemcsé társaságában múlatta napjait. - Azt hiszem, ez így menni fog - mondtam Chrisnek. - Szóljunk Johnnak és Martynak is? John és Marty De Spain szintén az állandó tagok közé tartoztak. - Nincsenek itthon - felelte Chris. - Hétfőig nem is jönnek vissza. - Hát ez kár. - Akkor megegyeztünk? - kérdezte Vern, aki tovább fészkelődött. Nem akarta, hogy a beszélgetés akár egy másodpercre is mellékvágányra terelődjön. - Azt hiszem, meg - mondta Chris. - Ki száll be egy újabb körbe? Senkinek sem volt hozzá kedve. Túlontúl izgatottak voltunk ahhoz, hogy kártyázzunk. Lekászálódtunk a fáról, átmásztunk az üres telket határoló kerítésen, és játszottunk még egy kicsit Vern kopott, ragasztószalaggal körbetekert baseball-labdájával, de ezt sem élveztük igazán. Semmi másra nem tudtunk gondolni, mint a Brower gyerekre, ahogy elüti a vonat, meg hogy hogyan fogunk majd rátalálni, és egyáltalán mi maradhatott belőle. Tíz óra körül mindannyian hazaszállingóztunk, hogy megdumáljuk a szüleinket. 6. Háromnegyed tizenegy felé értem haza, útközben még megálltam a trafiknál, hogy megnézzem az új könyveket. Ezt pár naponta megtettem, hátha találok valami újdonságot John D. MacDonaldtől. Volt nálam huszonöt cent, és elhatároztam, ha lesz új könyv, hazaviszem. De csak a régiek sorakoztak a polcon, ezek legtöbbjét meg már vagy fél tucatszor elolvastam. Hazaérve láttam, hogy nincs otthon a kocsi, és eszembe jutott, hogy anyám néhány barátnőjével Bostonba ment, egy koncertre. Anyám, a nagy koncertrajongó. De hát miért is ne? Egyetlen gyermeke halott, és ezen túl kell tennie magát valahogy. Tudom, keserűen hangzik. De ha ott lettél volna, megértenéd, miért éreztem így. Apám hátul volt az udvaron, locsolótömlőjéből finom permetet szórt a kipusztult kertre. Ha valaki nem tudta volna, hogy komor tekintete mögött szörnyű tragédia bújik meg, a kert állapotából egyből kitalálja. A talaj hamuszürke, porszáraz volt. Minden növény kiszáradt, egyedül a kukorica nem, de az sem nőtt soha akkorára, hogy termést hozzon. Apám azt
mondta, ő sosem értett a locsoláshoz, ez inkább nőknek való munka. Az egyik helyre túl sok víz jutott, ettől a növények elrohadtak. A szomszédos sort pedig meg sem öntözte, ott a szárazságtól pusztultak el. Sohasem találta meg az arany középutat. De nem is beszélt róla túl gyakran. Áprilisban elvesztette a fiát, augusztusban a kertjét. És ha egyikről sem akar beszélni, ez szíve joga. Csak az bosszantott, hogy másról sem volt hajlandó beszélni. Ez már sok volt nekem a jóból. - Szia, apa - mondtam, ahogy odaléptem mellé. Megkínáltam az édességből, amit a trafikban vettem. - Kérsz? - Szevasz, Gordon. Kösz, nem. - És tovább locsolta a reménytelenül kiszáradt földet. - Ma este néhány sráccal Vern Tessióék udvarában táboroznánk. Elmehetek? - Ki lesz ott? - Vern. Teddy Duchamp. Talán még Chris. Azt vártam, hogy rögtön Chrisszel kezdi - hogy Chris rossz társaság, egy tolvaj, jó úton halad, hogy bűnözővé váljon, és hogy az alma nem esik messze a fájától. De csak sóhajtott egyet, és azt mondta: - Jó, rendben van. - Klassz! Kösz, apa! Sarkon fordultam, elindultam a ház felé, hogy megnézzem, mi megy a tévében, amikor utánam szólt: - Csak ezekkel a fickókkal érzed jól magad, ugye, Gordon? Megfordultam, felkészültem egy hosszabb vitára, de úgy láttam, nem áll szándékában vitatkozni. Talán jobb lett volna, ha akar. A válla lógott, a háta megroskadt. Beesett arca nem engem nézett, hanem a halott kertet bámulta. Szemében valami egészen furcsa, könnyszerű csillogást véltem felfedezni. - Ugyan, apa, hiszen rendes srácok... - Na persze. Egy tolvaj meg két fogyatékos. A legjobb társaság a fiamnak. - Vern Tessio egyáltalán nem fogyatékos - mondtam. Teddyről már nem mertem vitatkozni. - Tizenkét éves létére még mindig csak ötödikes - mondta apám. - A múltkor is mi volt, amikor nálunk aludt. Amikor megjött a vasárnapi újság, másfél óráig tartott, míg elolvasta benne a képregényt. Ettől a megjegyzéstől dühbe gurultam, mert rendkívül igazságtalan volt. Vernről és a többi barátomról is úgy mondott ítéletet, hogy igazából nem is ismerte őket, csak futólag találkozott velük, amikor átjöttek hozzám. Tévesen ítélte meg őket. És amikor Christ tolvajnak nevezte, borzasztó pipa lettem, mert Chrisről meg aztán az égvilágon semmit sem tudott. Ezt meg is akartam neki mondani, de tudtam, ha felbőszítem, a végén még nem enged sehova. Bár mostanában már dühös sem volt, nem úgy, mint korábban, amikor úgy ordítozott a vacsoraasztalnál, hogy mindenkinek elment az étvágya. Mostanában csak ült ott szomorúan, megtörten, magába roskadva. Hatvanhárom éves volt, akár a nagyapám is lehetett volna. Anyám ötvenöt volt, ő sem volt már mai csirke. Amikor összeházasodtak, rögtön gyereket is akartak, anyám várandós lett, de elvetélt. Ez még kétszer ismétlődött meg, és az orvos azt mondta neki, hogy soha nem fog tudni kihordani egy babát. Ezt mindig értésemre is adták, valahányszor a kioktatás sorsára jutottam. Azt akarták, hogy tudjam, Isten ajándéka vagyok, mégsem adok hálát a sorsnak, hogy megfogantam, amikor anyám negyvenkét éves volt, és már őszülni kezdett. Nem vagyok elég hálás a sorsnak, és nem vagyok elég hálás a szüleimnek, akik vállalták a sok kínlódást és megpróbáltatást. Öt évvel azután, hogy a doktor közölte anyámmal, hogy soha nem lehet gyereke, megfogant Dennis. Nyolc hónapra rá, majd' négy kilójával egyszerűen csak kipottyant - apám azt szokta mondani, ha anyám rendesen kihordta volna, talán hét kilóval születik. Erre az orvos azt mondta, a természet néha furcsa játékot űz, de egészen biztos, hogy ez lesz az egyetlen gyerekük. Köszönjék meg Istennek, és legyenek elégedettek. Tíz év múlva én is
megszülettem. Nemcsak hogy kihordott, de az orvosnak fogóval kellett előrángatnia. Láttál már valaha ilyen elcseszett családot? Öregedő szülők gyermekeként jöttem a világra, hogy mást ne mondjak, és az egyetlen testvérem már a nagyobbacska fiúk között játszott a baseballbajnokságban, amikor én még ki sem látszottam a pelenkából. Apámnak és anyámnak Isten ajándékából bőven elég lett volna egy is. Nem mondom, hogy rosszul bántak velem, egyetlenegyszer sem emeltek rám kezet, de jövetelemmel elég nagy meglepetést okoztam, és azt hiszem, amikor az ember a negyvenes éveiben jár, már nem örül annyira az ilyesfajta meglepetéseknek, mint húszéves korában. Születésem után anyám elvégeztette azt a műtétet, amit a barátnőivel mindig csak elsősegélyként emlegettek. Teljességgel bizonyos akart lenni afelől, hogy nem kap több ajándékot Istentől. Amikor felvettek az egyetemre, rájöttem: már pusztán azzal megütöttem a főnyereményt, hogy nem születtem fogyatékosnak... bár azt hiszem, apámnak, annak idején kétségei támadtak efelől, amikor meglátta, hogy Vern barátom a Beetle Bailyt olvasva csekély tíz perc alatt rágja át magát egy egyszerű párbeszéden. Ami pedig azt illeti, hogy átnéztek rajtam: igazából nem tudtam vele mit kezdeni, mígnem a középiskolában egyszer A láthatatlan ember című regényről írtam fogalmazást. Amikor megígértem Miss.. Hardynak, hogy megcsinálom, még azt hittem, hogy az a tudományosfantasztikus regény lesz az, amelyik arról a bepólyált, Foster Grant napszemüveget viselő pasasról szól, akit Claude Rains alakított a vásznon. Amikor rájöttem, hogy ez egy másik történet, megpróbáltam visszaadni a könyvet Miss.. Hardynak, ám ő nem könyörült meg rajtam. Mire végeztem a könyvvel, még örültem is neki. Ez A láthatatlan ember egy négerről szól, akiről senki sem vesz tudomást, hacsak el nem ront valamit. Az emberek egyszerűen keresztülnéznek rajta. Ha beszél, senki sem válaszol. Akár egy fekete szellem. Ahogy olvastam, egyre jobban belemerültem, szinte faltam a sorokat, mintha egy John D. MacDonald-regényt tartanék a kezemben, hiszen ez a Ralph Ellison nevű fickó rólam írt. A vacsoraasztalnál állandóan az ment, hogy, Denny, hány pontot szereztél, meg, Denny, melyik lány hívott a Sadie Hopkins-táncmulatságra, meg, Denny, mint férfi a férfival akarok beszélni veled arról a kocsiról, amit kinéztünk. Ha azt mondtam: „Kérem a vajat”, apám azt mondta: „Denny, biztos vagy benne, hogy be akarsz vonulni?” Mondhattam újra: „Adja ide valaki a vajat”, anyám Dennyt kérdezte, hogy vegyen-e neki a központban egy Pendleton inget a kiárusításon, úgyhogy végül magam nyúltam a vajért. Kilencéves koromban egy este, csak úgy kíváncsiságból, hogy mi fog történni, azt mondtam: „Adja már valaki ide azt az istenverte krumplit!” Erre mit mondott anyám? „Denny, Grace nagynénéd telefonált, rólad és Gordonról érdeklődött.” Azon a napon, amikor Dennis a Castle Rock-i középiskolában megkapta az oklevelet és mellé a kitüntetést, otthon maradtam, betegnek tettettem magam. Megkértem Stevie Darabont bátyját, Royce-ot, hogy vegyen nekem egy üveg Wild Irish Rose-t, aminek aztán a felét meg is ittam, ennek következtében az éjszaka kellős közepén az ágyamba rókáztam. Ilyen helyzetben azt várnák az embertől, hogy vagy utálja a bátyját, vagy a végtelenségig bálványozza - legalábbis ezt tanítják az egyetemen pszichológiából. Hülyeség, nem? Amennyire emlékszem, én sem így, sem úgy nem éreztem Dennis iránt. Nagyon ritkán vitatkoztunk, és sohasem verekedtünk. Nevetséges is lett volna. El tudod képzelni, hogy egy tizennégy éves gyerek okot találjon arra, hogy elpáholja a négyéves kisöccsét? A szüleink egyébként is túlzottan imádták őt ahhoz, hogy akár egy morzsányit is rakjanak a vállára felnevelésem terhéből, talán ezért sem viselkedett velem olyan elutasítóan, ahogy a legtöbb fiú a kistesójával. Ha Denny magával vitt valahova, az azért volt, mert ő akarta így, és azok voltak számomra a legcsodálatosabb napok. „Hé, Lachance, ki a franc ez itt veled?” „Az öcsém, és jobban teszed, ha vigyázol a szádra, Davis. Úgy elver, hogy beszarsz. Gordie kemény kölyök.”
Körém gyűlnek, megtermett, képtelenül magas alakok mind, körülvesznek, de csak egy pillanatra, ahogy a nap kukkant ki a felhők közül. Olyan nagyok, olyan idősek. „Hé, kölyök! Ez az ökör tényleg a bátyád?” Szégyenlősen bólintok. „Jó nagy seggfej, igaz-e, kölyök?” Megint bólintok, erre mindenki, beleértve Dennist is, harsogó hahotában tör ki. Aztán Dennis gyorsan tapsol kettőt, és azt mondja: „Na, mi lesz, megtartjuk az edzést, vagy csak tatjuk itt a szánkat, mint egy csomó csitri?” Erre mindenki a helyére szalad, és már dobálják is a labdát körbe a pályán. „ Ülj le arra a padra, Gordie. Maradj csöndben. Ne zavarj senkit.” Leülök a padra. Jól viselkedem. Borzasztóan aprónak érzem magam a nyári felhők alatt. Figyelem a testvéremet, ahogy a labdát elhajítja. Nem zavarok senkit. De nem sokszor adódott ilyen alkalom. Néha mesét olvasott nekem, jobbakat, mint anyám szokott. Anyám meséi a Mézeskalács Emberkéről meg a három kismalacról szóltak; nem mondom, jók voltak ezek is, de Dennis Kékszakállról mesélt, meg Hasfelmetsző Jackről. Sőt még a Zsörtölődő Billy kecske egy olyan változatát is tudta, amelyben a híd alatt lakó manó lesz a győztes. És, ahogy már mondtam, ő tanított meg kártyázni, és olyan trükkösen keverni. Nem túl sok, de ezen a világon az ember nem lehet telhetetlen. Igazam van? Ahogy nagyobb lettem, Dennis iránt érzett szeretetemet egyfajta távolságtartó bámulat váltotta fel, olyasfajta tisztelet, csodálat, amilyennel a félig-meddig hívő keresztények gondolhatnak Istenre. És halála csak annyira döbbentett meg, csak annyi keserűséget éreztem miatta, amennyit ezek az emberek éreznének, ha azt olvasnák a Time magazinban, hogy Isten meghalt. Úgy is mondhatnám: Dennis halálakor pontosan olyan szomorúságot éreztem, mint amikor a rádióban meghallottam Dan Blocker halálhírét. Mindkettőt ugyanolyan gyakran láttam, és Dennisnek még csak nem is ment sorozata a tévében. Amerikai zászlóval fedett koporsóban temették el (a zászlót levették, mielőtt leengedték a gödörbe, és háromszögletűre összehajtogatták - a zászlót, nem a koporsót -, majd átnyújtották anyámnak). A szüleim darabjaikra estek szét. Négy hónap sem volt elégi hogy újra rendbe jöjjenek, és nem voltam meggyőződve róla, hogy egyáltalán valaha is rendbe jönnek. Tojás Tóbiás és neje. Denny szobája (közvetlenül az enyém mellett) úgy nézett ki, mintha a gazdája csak az imént hagyta volna el. Ha beléptem, időutazáson éreztem magam. Az egyetemi Borostyán Liga zászlói még mindig a falon lógtak, a tükrön pedig (amely előtt mindig órákig állt, hogy Elvis módjára kacsa farkat fésüljön a hajába) ott sorakoztak azoknak a lányoknak a fényképei, akikkel azelőtt randizgatott. Még mindig az asztalán állt a halomnyi True és Sport s Illustrated, fejlécükön az idő előre haladtával egyre távolabbi dátumot jelezve. Mintha valami nyálas romantikus filmet nézne az ember. De számomra egyáltalán nem volt romantikus, sokkal inkább iszonyú. Csak akkor mentem be Dennis szobájába, ha elkerül hetetlen volt, mivel mindig azt vártam, hogy előugrik az ajtó mögül, az ágy alól vagy a faliszekrényből. Leg főképpen ez utóbbitól féltem, és ha anyám megkért, hogy vigyem oda neki Dennis képeslapgyűjteményé t vagy a fényképekkel teli cipős dobozt, mindig azt képzeltem, hogy az ajtaja lassan magától kinyílik, én mén ott állok halálra rémülten, földbe gyökerezett lábbal. Képzeletemben sápadtan, véresen jelent meg előttem a sötétben, bezúzott fejjel, pólójára száradt vörös szürke véres agyvelődarabkákkal. Elképzeltem, amint felém nyújtja a karját, véres ujjait karmokként begörbíti, és azt suttogja: Neked kellett volna meghalnod. Gordon. Neked kellett volna.
7. Csődörváros, írta Gordon Lachance. Megjelent a Greenspun folyóirat 45. számában, 1970 őszén. A kiadó engedélyével. Március. Chico az ablaknál áll, meztelenül, karjait egymásba fonja, könyöke az üvegtáblákat elválasztó keresztléchez ér. Kifelé bámul, párát lehel az üvegre. Hideg levegő áramlik a hasára. A jobb alsó üvegtábla hiányzik. Helyén egy darab kartonpapír. - Chico. Nem fordul meg. A lány sem szól újra. Az ágyon ül, képét homályosan tükrözi vissza az ablak. Állig felhúzott takarója mintha dacolna a gravitációval. Elmaszatolódott szemfestéke karikákat rajzol a szeme alá. Chico a szellemképen túlra, a távolba mered. Esik. A megmaradt hófoltok is eltünedeznek, felfedve a kopasz földet. Látja a halott, tavalyi füvet, egy műanyag játékot - ez Billyé - és egy rozsdás gereblyét. Johnny bátyjának Dodge-a téglalábakon áll, gumija vesztett kerekei csonka végtagokként meredeznek. Maga elé idézi a napokat, amikor Johnnyval kettesben dolgoztak rajta, miközben Johnny öreg tranzisztoros rádiójából a legújabb slágerek és a közelmúlt legkitűnőbb dalai szóltak a lewistoni WLAM állomás hullámhosszán. Néha Johnny megkínálta sörrel. Száguldani fog az öreglány, Chico, - szokta mondani Johnny. Csak úgy falja majd a mérföldeket Gates Fallstől Castle Rockig. Majd akkor nézd meg, ha felspécizzük azzal a Hearst váltóval! De az akkor volt, ez meg most van. Johnny Dodge-a mögött ott az országút. A I4-es, Portlandbe és New Hampshire-be visz, északon pedig egészen Kanadáig, ha Thomastonnál balra kanyarodik az ember a U.S. 1-en. - Csődörváros - mondja Chico az üvegnek. Beleszippant a cigarettájába. - Mi? - Semmi, kicsim. - Chico? - A lány hangja remeg. - Tessék. - Ki kell majd cserélnie a lepedőt, mielőtt av apja hazaér. A lány vérzett. - Szeretlek. - Nagyon helyes. Mocskos március. Kivénhedt szajha, gondolja Chico Mocskos, löttyedt mellű, esőáztatta pofájú vén március. - Ez volt Johnny szobája - mondja váratlanul. - Kié? - A bátyámé. - Ó. És hol van most? - A seregben - mondja Chico, de Johnny nincs a serei', ben. A múlt nyáron az oxfordi síkságot átszelő gyorsforgalmin dolgozott. Egy sofőr elvesztette az uralmát az autója fölött, a kocsi kicsúszott az útpadkára, ahol Johnny éppen egy versenyautóvá alakított Chevy hátsó kerekei szerelte. Néhány fickó rákiáltott, hogy vigyázzon, de Johnny nem hallotta. Az egyik közülük az öccse volt, Chico. - Nem fázol? - kérdi a lány. - Nem. Csak a lábam. Egy kicsit. Aztán hirtelen arra gondol: Istenem, hiszen csak az történt Johnnyval, ami mindenkivel megtörténik, előbb vagy utóbb. Mégis újra maga előtt látja a megcsúszó, irányíthatatlanná vált Ford Mustangot, látja a bátyja gerincénél' kidudorodó csigolyáit, melyek horpadásszerű árnyékokat vetnek Hanes pólójának fehérjére, amint guggolva-lehajolva ráncigálja lefelé a Chevy egyik hátsó kerekét. Arra in volt ideje, hogy megfigyelje, ahogy a gumi leválik az
elszabadult Mustang kerekéről, s a földre lógó kipufogócső szikrákat csihol a köveken. Telibe találta Johnnyt, épp amikor megpróbált felállni. Aztán mindent elborított u sárga lángtenger. Mi lett volna, ha nem ilyen hirtelen történik? - kérdi magától Chico. A nagyapja jut eszébe. A kórház szaga. Csinos, fiatal nővérkék, kezükben ágytálakkal. Egy utolsó, elhaló sóhaj. Létezik egyáltalán jó megoldás? Megborzong, és Istenre gondol. Megérinti az aprócska, ezüstből készült Szent Kristófmedált, mely egy láncon lóg a nyakában. Nem katolikus, és valójában nem is mexikói: igazi neve Edward May, de mindegyik barátja Chicónak szólítja brillantinnal hátranyalt fekete haja és hegyes orrú, kubai sarkú csizmája miatt. Nem katolikus, de ezt a medált mindig viseli. Ha Johnny is viselt volna ilyet, talán elkerüli az az elszabadult Mustang. Ki tudja? Kifelé bámul az ablakon, és cigarettázik, mögötte a lány felkel az ágyról, odasiet hozzá, lábujjhegyen, mintha attól félne, hogy a fiú hátrafordul és meglátja. Meleg kezét a hátára teszi. Melle a fiú oldalához ér. Hasa a fiú farához simul. - De hát hideg van. - Itt igen. - Szeretsz, Chico? - Mi az, hogy! - mondja nem túl meggyőzően, aztán komolyabban: - Ez volt az első. - Micsoda? - Még szűz voltál. A lány keze feljebb csúszik. Egyik ujja a fiú tarkóját simítja végig. - Mondtam, nem? - Rossz volt? Fájt? A lány felnevet. - Nem. Csak egy kicsit tartottam tőle. Figyelik az esőt. Egy új Oldsmobile halad el a 14-esen, magasra fröcsköli a vizet. - Csődörváros - mondja Chico. - Tessék? - Az a fickó. Az is csak egy csődörvárosi. A farok kocsiján. A lány megcsókolja a helyet, ahol az ujjai időztek, de a fiú összerezzen, mintha egy legyet próbálna elhessegetni. - Mi a baj? A fiú megfordul. A lány a fiú péniszére pillant, majd sietve elkapja a tekintetét. Karja megrándul, hogy eltakarja magát, aztán eszébe jut, hogy a filmeken soha nem csinálnak ilyesmit, úgyhogy újra leengedi. Haja fekete, bőre hófehér, akár a tejszín. Melle feszes, a hasa kicsit talán túl puha. Egy kis hiba, gondolja Chico, emlékeztetőül, hogy nem a moziban vagy. - Jane? - Tessék. A fiú újra kedvet érez. Még nem látszik rajta, de mái érzi. - Minden rendben - mondja. - Barátok vagyunk. - El mélyükén nézi a lányt, minden porcikáját megvizsgálja, Aztán amikor újra a szemébe néz, látja, hogy a lány elpirult. - Zavar, ha nézlek? - Én csak... nem. Nem, Chico. A lány hátralép, szemét becsukja, leül az ágyra, hátradől, combjait széttárja. A fiú gyönyörködik benne. Az izmok, az apró izmocskák combja belső oldalán... ugrándoznak, megrebbennek, és ez a fiú számára hirtelen izgatóbb, mint mellének feszes kúpja vagy ölének rózsaszín kagylója. Remegés fut át testén, mintha Bozo ugrálna odabent. Lehet, hogy a szerelem olyan magasztos dolog, ahogy a költők írják, gondolja, de a szex nem más, mini rugólábú Bozo bohóc szertelen szökdécselése. Hogyan képes egy nő anélkül ránézni egy felálló péniszre, hogy őrült nevetésben törne ki? Hallatszik a tetőről az eső dobolása, kopog az ablakon, az átázott kartonpapíron, mely a hiányzó alsó táblát pú tolja. A fiú kezét mellkasához szorítja, egy pillanatig úgy áll, akár egy római szónok az emelvényen. A keze hideg Leereszti.
- Nyisd ki a szemed. Barátok vagyunk, mondtam már. A lány engedelmesen kinyitja a szemét, mely most ibolyakéknek látszik. A fiúra néz. Az ablaküvegen alá csorgó esővíz apró fodrokat rajzol arcára, nyakára, mellére. Mikor végignyújtózott az ágyon, a hasa is megfeszült. Most tökéletesnek látszik. - Ó, Chico - mondja -, olyan különös ez az egész. - Megborzong. Önkéntelenül begörbíti a lábujjait. A fiú megcsodálja rózsaszín, ívelt lábfejét. - Chico. Chico. A fiú a lányhoz lép. Ő is reszket. A lány szeme tágra nyílik, mond valamit, egy szót, de a fiú nem érti. Nem kérdez rá, most nem. Lehajol, a lány lábát térd fölött megérinti, és egy pillanatig feszülten nézi a padlót. Bensőjében a vágy hullámai egyre magasabbra csapnak. A pillanat önfeledt, leírhatatlan. Még vár egy kicsit. Az egyetlen hang, amit hall, a rézlábú ébresztőóra bágyadt tiktakolása az éjjeliszekrényen, egy halom Pókember-füzet tetején. A lány egyre gyorsabban veszi a levegőt. A fiú teste könnyedén siklik a lányén, ahogy fölébe hajol. Újra kezdik. Ezúttal sokkal jobb. Odakint tovább zuhog az eső, s lassan elmossa az utolsó hófoltot is. Fél órával később Chico gyengéden felrázza a szendergő lányt. - Mennünk kell - mondja. Apa és Virginia nemsokára hazaérnek. A lány az órájára pillant, majd felül. Ezúttal nem is próbálja eltakarni magát. Viselkedése nőkre jellemző mozdulatvilága - teljesen megváltozott. Nem vált felnőtté (bár ő talán így gondolja), és amit most tanult, nem bonyolultabb egy cipőfűzésnél, mindamellett a viselkedése egészen más lett. A fiú bólint, a lány fürkészőn rámosolyog. A fiú az éjjeliszekrényen heverő cigarettásdobozért nyúl. Ahogy a lány a nadrágjába bújik, a fiúnak egy régi sláger egyik sora jut eszébe: Csak játssz, míg meghalok, Blue... szóljon a didgeridoo. Rolf Harris dala, a „Vigyázz a kengurumra”. Elmosolyodik. Johnny is ezt a dalt szokta énekelni. Úgy végződik, hogy Kicsereztük a bőrét, miután meghalt, Clyde, ott lóg a pajtában. A lány bekapcsolja a melltartóját, majd az ingét kezdi gombolni. - Min mosolyogsz, Chico? - Semmin - feleli. - Felhúznád a cipzárt? Még mindig meztelenül odalép a lányhoz, felhúzza a cipzárját. Megcsókolja a lány arcát. Menj a fürdőszobába és hozd rendbe magad, ha gondolod - mondja. Csak ne tartson sokáig, oké? Chico cigarettával a szájában figyeli, ahogy a lány kecses léptekkel átvonul az előszobán. A lány magas - magasabb, mint ő -, ezért egy kicsit le kell hajtania a fejéi, amikor a fürdőszoba ajtajához ér. Chico az ágy alatt meg találja az alsóját. A faliszekrény ajtajának belső oldalán lógó szennyes tartóba dobja, és elővesz egy tisztát a fiók ból. Felhúzza, majd az ágy felé tartva megcsúszik egy nedves folton, ami a kartonpapíron keresztül szivárgón be, és majdnem elesik. - Az istenit - mondja bosszúsan. Körülnéz a szobában, ami Johnnyé volt, míg élt (Az isten szerelmére, miért mondtam neki, hogy Johnny a serét; ben van?, töpreng kissé zavartan). A falak pozdorjából készültek, olyan vékonyak, hogy éjszaka az is áthallatszik, amikor az apja és Virginia nekilátnak, ráadásul nem is illeszkednek a mennyezethez. A padló ferde, mintha enyhe csípőficama lenne, úgyhogy az ajtó csak akkor marad nyitva, ha kitámasztja - ha erről megfeledkezik, magától becsukódik, amint hátat fordít neki. A szemközti falon egy moziplakát a Szelíd motorosokból - két ember útnak indult, hogy megkeresse Amerikát, de sehol sem találták. A szobában valahogy több élet volt, amíg Johnny itt lakon. Chico nem tudja, miért, de egyszerűen ez az igazság. Ám egyvalamit nagyon is jól tud. Tudja, hogy a szoba éjszaka olykor kísértetiesnek tűnik. Néha arra gondol, hogy a faliszekrény ajtaja egyszer csak kivágódik, és Johnny on áll majd, teste elszenesedve, kicsavarva, megfeketedve, sárga fogai valami megolvadt, majd újra
megkeményedett viaszszerűségből merednek elő; és Johnny azt suttogja: Kifelé a szobámból, Chico. És ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni a kocsimhoz, kurvára kicsinállak. Fölfogtad? Fölfogtam, bátyó - gondolja Chico. Egy pillanatig még álldogál, nézi a lány vérétől foltos, gyűrött lepedőt, aztán egy gyors mozdulattal ráteríti a takarót. Így ni. így jó lesz. Ehhez mit szólsz, Virginia? Hogy ízlik a retkes buládnak? Felhúzza a nadrágját, csizmáját, elővesz egy gyapjúmellényt. Éppen a tükör előtt fésülködik, amikor a lány kijön a fürdőből. Nagyon elegáns. Hasa nem látszik a lenge blúz alatt. Az ágyra néz, megigazgatja, s ettől az máris úgy néz ki, mint amit bevetettek, nem csak letakartak. - Ügyes - mondja Chico. A lány zavartan elmosolyodik, és a füle mögé tűr egy hajtincset. A mozdulat szívszaggatóan érzéki. - Menjünk - mondja a fiú. Átmennek az előszobán és a nappalin. Jane megtorpan a tévé tetején álló színezett műtermi fénykép előtt. A fiú apját és Virginiát ábrázolja, mellettük a középiskolás Johnny, az általánosba járó Chico és Billy, még csecsemőként, Johnny karjában. Mindannyiuk arcán az ilyenkor szokásos idétlen műmosoly... mindannyiukén, kivéve Virginiát. Az ő arca a tőle megszokott módon üres, megfejthetetlen. Ez a kép alig egy hónappal azután készült, emlékszik vissza Chico, hogy az apja feleségül vette ezt a lotyót. - A szüleid? - Az apám - mondja Chico. - Ez meg Virginia, a mostohaanyám. Na, gyerünk. - Még mindig ilyen szép? - kérdezi Jane, miközben felveszi a kabátját, Chicónak pedig odanyújtja a dzsekijét. - Azt hiszem, az apámnak ez a véleménye - feleli Chico. Kilépnek a sufniba. Dohos, huzatos hely - a tessék-lássék összetákolt deszkafalban tátongó réseken keresztülsüvít a szél. Van itt egy csomó kopott gumiabroncs, Johnny régi bringája, amit Chico tízévesen örökölt tőle, és amit azonnal tönkre is tett, egy halom detektívújság, visszaváltható Pepsi-üvegek, egy szikla nagyságú, zsíros motorblokk, egy narancsos rekesznyi könyv és egy régi tucat festmény, mely egy zöld gyepen álldogáló lovat ábrázol. Chico mutatja a lánynak az utat. Az eső szakadatlanul ömlik. Chico öreg kocsija a felhajtó egyik tócsájában áll, szomorú képet mutat. Johnny Dodge-a még téglalábakon, a hiányzó szélvédőt helyettesítő fóliával is jobban néz ki. Chico Buickjának megkopott fényezését rozsdafoltok pettyezik. Az első ülés kárpitját barna katonai pokróc fedi. Az anyósülés fölötti napellenzőn jókora jelvény virít: MINDENNAP AKAROK. A hátsó ülésen rozsdás indítómotor; ha valaha eláll az eső, majd megtisztítja, gondolja, és beszereli a Dodge-ba. Vagy nem. A Buick penészszagot áraszt, és az önindítója jó hosszan darál, nyekereg, míg végre a kocsi beindul. - Az akkumulátor? - kérdi a lány. - Csak ez a mocskos eső, azt hiszem. - Kifarol az útra, bekapcsolja az ablaktörlőt, és egy pillanatig a házat nézi. Gusztustalan zöldeskék. A sufni teteje meglehetősen furcsa, kifacsart szögben csatlakozik hozzá, a hiányzó zsindelyek alól kilátszik a kátránypapír. A rádióból recsegő trombitálás hallik, Chico rögtön ki is kapcsolja. A szokásos vasárnap délutáni fejfájás kezdődik homloka tájékán. Elhajtanak a Farmer szövetkezet, az Önkéntes Tűzoltóegylet épülete és Brownie boltja előtt. Sally Morrison T-Birdje ott áll a benzinkútnál, Chico int neki, amint ráfordul a régi lewistoni útra. - Ki volt az? - Sally Morrison. - Szép nő - mondja közömbösen.
A fiú tapogatózva keresgéli a cigarettáját. - Kétszer ment férjhez, és kétszer vált el. Mostanában a környék tömőgépe, ha csak fele is igaz annak, amit ebben a tetves városban beszélnek. - Fiatalnak látszik. - Az is. - Volt, hogy te is... A fiú kezét a lány combjára csúsztatja, és elmosolyodik. - Nem - mondja. - A bátyám talán igen, én nem. De szeretem Sallyt. Kapja a tartásdíjat, van egy hatalmas fehér Birdje, és egyáltalán nem érdekli, hogy mit beszélnek róla az emberek. Hosszú útnak ígérkezik. Jobbra, a távolban az Androscoggin szürke vize lomhán hömpölyög. Jégtakarója már teljesen elolvadt. Jane hallgat, gondolataiba merül. Csak az ablaktörlő monoton kattogása hallatszik. Az út mélyebben fekvő szakaszait talaj menti köd borítja, várva az estét, amikor majd kicsusszan e zsebekből, és teljes hosszában elborítja a River Roadot. Auburnbe érve Chico a rövidebbik utat választja, és ráfordul a Minőt Avenue-ra. A négysávos út majdnem teljesen kihalt, az út menti házak lakói is mintha összecsomagoltak volna. Egy sárga esőkabátos kisfiú megy a járdán, gondosan belelép minden egyes tócsába. - Gyerünk már - mondja Chico halkan. - Tessék? - kérdi Jane. - Semmi, kicsim, csak aludj. A lány kissé bizonytalanul mosolyog. Chico a Keston Streetre kanyarodik, majd az egyik kihaltnak látszó ház felhajtójára. Nem állítja le a motort. - Gyere be, kapsz egy kis sütit - mondja a lány. A fiú a fejét rázza. - Vissza kell mennem. Tudom. - A lány átöleli és megcsókolja. - Neked köszönhetem életem legcsodálatosabb perceit. A fiú hirtelen elmosolyodik. Arca felragyog. Szinte mámoros. - Hétfőn találkozunk, kicsi Jane. Barátok maradunk, ugye? - Hát persze, te is tudod - mondja, és újra megcsókolja... De amikor a fiú a blúzán keresztül tenyerébe fogja a mellét, elhúzódik. - Ezt ne. Még meglátja az apám. A fiú elengedi, még mindig mosolyog. A lány kiszáll a kocsiból, és a szakadó esőben fürgén a hátsó ajtóhoz szalad. Egy másodperccel később már el is tűnik mögötte. Chico rágyújt, majd kifarol az útra. A Buick leáll, az indító egy örökkévalóságig köszörül, míg végre beindul a motor. Hosszú az út hazáig. Mikor hazaér, az apja furgonja már a felhajtón áll. Leparkol mellette, kikapcsolja a motort. Rövid ideig még üldögél odabent, hallgatja az esőt. Mintha egy acéldob belsejében ücsörögne. Bent a házban Billy Carl Stormer és a Vidéki Cowboyok műsorát nézi a tévében. Mikor Chico belép, Billy izgatottan felpattan. - Eddie, hé, Eddie, tudod mit mondott Pete bácsi? Azt mondta, hogy ő és még egy csomó katona a háborúban elsüllyesztettek egy náci tengeralattjárót! Elviszel a moziba jövő szombaton? - Nem is tudom - mondja vigyorogva Chico. - Talán akkor, ha egész héten minden áldott nap megcsókolod a cipőmet vacsora előtt. - Megcibálja Billy üstökét, mire Billy nevetve felüvölt, és jól bokán rúgja. - Azonnal hagyjátok abba! - rivall rájuk Sam May, amint belép a szobába. - Mind a ketten! Tudjátok, hogy anyátok ki nem állhatja, ha veszekedtek. - Nyakkendője kilazítva csüng kigombolt nyakú ingén. Egy tányért tart a kezében, rajta néhány vöröslő hot dog fehér kenyérbe burkolva, mustárral jól megöntözve. - Hol jártál, Eddie? - Jane-éknél. Víz zubogása hallatszik a fürdőszobából. Virginia az. Chico azon töpreng, vajon maradt-e Jane után néhány hajszál a mosdóban, esetleg a rúzsa vagy egy hajcsat.
- Igazán eljöhettél volna velünk meglátogatni Pete bátyádat és Ann nénédet - mondja az apja. Három gyors harapással eltünteti az egyik hot dogot. - Kezdesz úgy viselkedni, mintha idegen lennél ebben a házban, Eddie. És ez nem tetszik nekem. Egyelőre még mi tartunk el téged. - Már nem sokáig - feleli Chico. Sam felkapja a fejét, előbb sértődötten, aztán mérgesen néz rá. Amikor beszél, Chico jól látja a fogaira kenődött sárga mustárt. Hányinger környékezi. - A szád. Megint az a mocskos szád. Tudd ám, kivel beszélsz, taknyos! Chico vállat von, az apja karosszéke mellett álló összecsukható asztalkához megy, elvesz egy szelet színtelen, íztelen kenyeret, és megöntözi ketchuppal. - Még három hónap, és már itt sem vagyok. - Mi az ördögről beszélsz? - Kipofozom Johnny kocsiját, és meg sem állok Kaliforniáig. Keresek valami melót. - Na persze. Hát hogyne. - Nagy ember az apja, jó nagydarab, Chico szemében azonban az idő előre haladtával egyre kisebb. Kisebb lett, amikor feleségül vette Virginiát, és még kisebb Johnny halála után. Chico újra hallja, amint azt mondja Jane-nek: A bátyám talán igen, én nem. Aztán rögtön utána: Szóljon a didgeridoo, Blue. - Azzal a kocsival soha az életbe még csak Castle Rockig se jutsz el, nem ám hogy Kaliforniáig. - Azt te csak hiszed. Aztán majd lesheted, ahogy porzik utánam az a kibaszott út. Egy pillanatig az apja farkasszemet néz vele, aztán hozzávágja a kezében lévő hot dogot. A hot dog Chico mellkasát találja el, mustárfoltokat hagy a mellényén és a széken. - Mondd még egyszer, és beverem a pofádat, okos tojás! Chico felveszi a hot dogot. Olcsó virsli, francia mustárral. Jól szétkenődött. Egy darabig nézi, majd az apjához vágja. Sam feláll, feje vörös, mint a rák, homloka közepén egy ér lüktet. Combja a kisasztalnak feszül, fel is borítja. Billy a konyhaajtóban áll, őket figyeli. A tányér, amelyre virslit és babot rakott magának, megbillen, a szaft a padlóra csöpög. Billy szeme tágra nyílik, szája reszket. A tévében Carl Stormer és a Vidéki Cowboyok észvesztő iramban nyomják a „Hosszú fekete fátyol” című nótát. - Az ember minden tőle telhetőt megtesz, hogy felnevelje őket, és akkor a szemébe köpnek - hadarja az apja rekedten, alig érthetően. - így megy ez. - Vakon tapogatja a széket, megtalálja a félig elfogyasztott virslit. Úgy tartja a markában, mint egy levágott falloszt. Szinte hihetetlen, de elkezdi enni... ugyanakkor Chico észreveszi, hogy sírva fakad. - A szemedbe köpnek, így megy ez. - A pokolba is, miért pont őt kellett feleségül venned? - fakad ki Chico. Alig tudja lenyelni a mondat másik felét: Ha nem vetted volna el, Johnny még most is élne. - Semmi közöd hozzá! - üvölti Sam May, könnyei között. - Ez egyedül az én dolgom! - Igen? - Most már Chico is kiabál. - Tényleg? Mintha nekem nem vele kellene laknom! Mintha nekem s Billynek nem kellene együtt élnünk vele! Hiszen hülyét csinál belőled! Még arról se tudsz, hogy... - Miről? - kérdi az apja elmélyülő, rosszat sejtő hangon. A hot dog maradványa összeszorított öklében egy törött, véres csonthoz hasonlatos. - Mi a fenéről nem tudok én? - Te még azt se veszed észre, ha a fejedre szarnak - mondja a fiú, maga is megrettenve attól, ami majdnem kicsúszott a száján. - Most már aztán fogd be a szádat - mondja az apja. - Különben összetöröm a csontodat, Chico. - Csak akkor hívja így, ha komolyan dühbe gurul. Chico megfordul és észreveszi Virginiát, aki a szoba másik sarkában áll, szoknyáját igazgatja nagy gondosan, s közben a fiút nézi hatalmas, önbizalmat sugárzó barna szemével. Gyönyörű a szeme; egyebe már nem olyan szép, örökké fiatal, de az a szempár még sokáig vonzóvá teszi, gondolja Chico, és érzi, amint ismét hatalmába keríti a düh, a gyűlölet Kicsereztük a bőrét, miután meghalt, Clyde, ott lóg a pajtában.
- Bolondot csinál belőled, a fejedre nő, és neked nincs annyi vér a pucádban, hogy tégy valamit ellene! Billy nem bírja tovább ezt az ordítozást, rémületében sikoltozni kezd, földre dobja a tányérját virslistül-babostul, arcát két kezébe rejti. A szaft az ünneplőcipőjére loccsan, és beteríti a szőnyeget. Sam tesz egy lépést előre, aztán megáll, amikor Chico int neki, mintha csak azt akarná mondani: Na rajta, mi lesz már, legyünk túl rajta, mi tart olyan kurva sokáig? Mint két szobor, úgy állnak egymással szemben, míg egyszer csak megszólal Virginia - hangja ugyanolyan higgadt, mint barna szeme. - Felvittél valakit a szobádba, Ed? Tudod, hogy mi apáddal nem szeretjük az ilyesmit. Aztán hozzáfűzi: - Itt maradt a zsebkendője. A fiú a nőre mered, képtelen szavakba önteni a dühét, kifejezni a nő mocskosságát, ahogy orvul hátba támadja az embert, ahogy hátulról kegyetlen pontossággal meríti az emberbe a tőrét. Csak rajta, szúrj ki velem, ha akarsz, szól a barna szempár. Tisztában vagyok vele, hogy tudod, mi történt, mielőtt meghalt. És ez az egyetlen mód, ahogy keresztbe tehetsz nekem, nemde bár, Chico? De csak ha az apád elhiszi a mesédet. És ha elhiszi, belepusztul. Az apja azonnal felveszi a kesztyűt, gyilkos haragra gerjed: - Te kis nyamvadék, az én házamban keféltetek? - Kérlek, Sam, ne beszélj így - mondja nyugodt hangon Virginia. - Hát ezért nem akartál velünk jönni? Azért, hogy kef... azért, hogy... - Mondd ki! - mondja sírva Chico. - Ne hagyd, hogy ezt tegye veled! Mondd ki! Mondd ki, amire gondoltál! - Kifelé innen - mondja az apja tompa hangon. - És vissza ne gyere, amíg bocsánatot nem kérsz tőlem és anyádtól. - Ne merészeld! - üvölti a fiú. - Ne merészeld még egyszer anyámnak nevezni ezt a ringyót, különben megöllek! - Hagyd abba, Eddie - visítja Billy. Hangja tompán, homályosan szűrődik át a kezén, amellyel még mindig az arcát takarja. - Ne üvölts apuval! Hagyd abba, légyszi! Virginia nem mozdul az ajtóból. Nem veszi le a tekintetét Chicóról. Sam tesz egy bizonytalan lépést hátrafelé, könyökét be leüti a karosszék támlájába. Letottyan, arcát elfordítja, szemét szőrös alkarjával takarja el. - Rád sem tudok, nézni, amikor ilyen szavakat veszel a szádra, Eddie. Rosszul vagyok tőled. - Tőle vagy rosszul. Miért nem ismered el végre? Az apja nem válaszol. Chico tekintetét messze elkerülve egy újabb hot dog után kutat a tányéron. A mustári keresgéli. Billy még mindig sír. Carl Stormer és a Vidéki Cowboyok egy kamionos nótát énekelnek. „Öreg a szekerem, de ettől még szalad” - közli Carl a nyugatmaine-i nézőkkel. - A fiú nem tudja, mit beszél, Sam - mondja kedves kedve Virginia. - Nehéz korban van. Nem könnyű dolog felnőtté válni. A fiú vereséget szenvedett. Rendben, ezzel vége. Megfordul, és elindul az ajtó felé, amely a sufniba, onnan pedig az udvarra vezet. Miközben az ajtót nyitja, Virginiára néz, aki határtalan nyugalommal mered rá, amikor a fiú megszólítja. - Igen, Ed? - A lepedő véres. - Majd egy kis szünet után: - Elvettem a szüzességét. A fiú úgy látja, valami megmozdult a nő szemében, de ez valószínűleg csak saját képzeletében történt. - Kérlek. menj most el, Ed. Megrémíted Billyt. A fiú elmegy. A Buick nem hajlandó elindulni, és ő mái majdnem rászánja magát, hogy gyalog vágjon neki az útnak a szakadó esőben, mikor végre beindul a motor. Rágyújt egy
cigire, kifarol a 14-esre, visszanyomja a kuplungot és felpörgeti a motort, ám az rángatni, köpködni kezd. A töltésjelző két vészterheset pislant, de azután a motor tovább jár, ha nem is túl egyenletesen. Végül szép lassan elindul Gates Falls felé. A fiú még egy pillantást vet Johnny Dodge-ára. Johnnynak állást ajánlottak a gatesi szövőgyárban, de csak éjszakai műszakra. Nem lett volna ellenére az éjszakai munka, mondta Chicónak, és még a fizetés is magasabb lett volna, mint a Plainsnél, de az apjuk nappal dolgozott, és ez azt jelentette, hogy Johnny napközben Virginiával maradt volna otthon, kettesben, vagy esetleg úgy, hogy Chico a szomszéd szobában van... és a falak olyan vékonyak. Nem tudom visszafogni magam, és ő sem próbál megállítani, mondta Johnny. Persze tudom, mit okoznék vele apának. De ő... nem tart vissza, én meg egyszerűen képtelen vagyok... mindig ő jár az eszemben, tudod, mire gondolok, hiszen láttad őt, Billy még kicsi hozzá, hogy megértsen, de te ismered... Igen. Ő ismeri. És Johnny beállt dolgozni a Plainshez, az apjának azt mondta, azért, mert így olcsóbban jut hozzá a Dodge-hoz szükséges alkatrészekhez. És így történt, hogy Johnny épp egy kereket cserélt, amikor az elszabadult Mustang csúszva-pörögve a padkára sodródott, kipufogójával szikrákat csiholva a köveken. Így vált a mostohaanyja bátyja gyilkosává, csak játssz, míg meghalok, Blue, mert Csődörvárosba tartunk ezzel a szarhalmaz Buickkal, és érzi az égett gumi szagát, és látja Johnny vakítóan fehér pólóján a csigolyák félhold alakú árnyékát. Emlékszik, hogy Johnny épp felállni készült, amikor a Mustang telibe kapta, és nekipréselte a Chevynek, ami éktelen robajjal esett le az emelőről, látja, ahogy minden sárga lángra lobban, érzi az átható benzinszagot... Chico mindkét lábával a fékre tapos, a kocsi csúszva-rázkódva áll meg a felázott útpadkán. Gyorsan áthajol az utas ülés fölött, egy mozdulattal sarkig tárja az ajtót, és sárga masszával teríti be a sáros havat. A látványtól újra hánynia kell, a gondolattól megint öklendezik. A motor majdnem lefullad, de még idejében elkapja. A töltésjelző vonakodva hunyorog, ahogy nagyobb gázt ad. Hátradől, megvárja, amíg elhagyja testét a remegés. Fehér kocsi húz el mellette, egy új Ford, vizet és mocskos hóiét spriccel a magasba. - Csődörváros - mondja Chico. - A vadiúj, farok kocsiján. Ajkán még ott a hányás íze, torkában, szájában szint úgy. Nem kívánja a cigarettát. Danny Carternél biztosan megalhat. Holnap elég ideje lesz, hogy végiggondolja a dolgokat. Visszakanyarodik a 14-esre, és tovagördül. 8. Jó kis érzelgős történet, mi? Tudom, látott már egy-két jobbat a világ - vagyis hogy kismilliót. Minden egyes lapjára rá kellene pecsételni, hogy AZ EGYETEMI DIÁKMŰHELY TERMEKÉ... hiszen pontosan az volt, legalábbis bizonyos mértékig. Erezni rajta, hogy izzadságszagú utánzat, és egyben meglehetősen sekélyes, kidolgozatlan; stílusa Hemingwayé (kivéve azt az apróságot, hogy - ki tud ja, miért - az egész jelen időben íródott - milyen rohadtul menő), témája Faulkneré. Hát lehet ennél nagyszerűbbet, súlyosabbat alkotni? Lehet valami ennél irodalmibb? De még ez a nagyfokú hozzáértés sem tudja feledtetni a tényt, hogy igazából ez csak egy rendkívül tapasztalatlan fiatalember tollából származó szex történet (amikor a Csődörváros-t írtam, még csak két nővel volt dolgom, ráadásul mindig túl korán mentem el nem úgy, mint Chico a fenti történetben). Sugárzik belőle a nőkkel szembeni rosszindulat, sőt szinte már a gyűlölet határát súrolja, nagyjából az akkori érzéseimnek megfelelően - a nőalakok közül kettő feslett erkölcsű, a harmadik pedig egy egyszerű dug alj, aki olyasmiket mond, hogy „Szeretlek, Chico”, meg hogy „Gyere be, kapsz egy kis sutit”. Másfelől pedig Chico maga a megtestesült férfiasság, egy cigarettázó munkásember, valóságos hős, aki mintha most lépett volna ki egy Bruce Springsteen-lemez barázdái közül - bár a Springsteen név csak jóval
később került be a köztudatba. Akkoriban, amikor a történetem napvilágot látott az egyetemi irodalmi magazinban (ahol is egy Képmásaim című vers és egy, a bentlakók házirendjéről szóló, teljes egészében kisbetűvel íródott esszé között szerepelt), még nemigen hallhattunk felőle. Szóval egy fiatal szerző munkája, pontosan annyira kiforratlan, amennyire tapasztalatlan volt maga az alkotó. Mindazonáltal ez az első olyan írásom, melyet teljes egészében magaménak érzek - az első igazán kerek történet, öt év próbálkozás gyümölcse. Az első, mely képes a saját lábán megállni még akkor is, ha a mankókat kirúgjuk alóla. Csúf, de életerős. Mostanában, ha újraolvasom, mosolyra húzódik a szám, látván kevélységét, világmegváltó szándékát, látszólagos keménységét, ugyanakkor még ma is látom a sorok közül felbukkanni Gordon Lachance igaz tekintetét. A jelen sorokat írónál sokkal fiatalabb Gordon Lachance-ét, aki ábrándosabb lélekkel bírt, mint ez a mai sikerszerző, akinek a kiadóval kötött szerződéseit részletesebben boncolgatják a kritikusok, mint a regényeit, de annál azért öregebbet, mint aki barátaival egy napon felkerekedett, hogy megkeresse egy' Ray Brower nevű kölyök holttestét. Egy olyan Gordon Lachance-ét, aki félig már elveszítette a gyermeki lélek tisztaságát. Nem, tényleg nem a legjobb történet - a szerző túl nagy figyelmet szentelt mindenféle egyéb hangoknak, ahelyett hogy a lehető legközelebbről hallgatta volna a saját bensőjéből szólót. De először fordult elő, hogy az általam jól ismert helyet és érzéseket egy írásomban felhasználtam, és valami pokoli elégedettséget éreztem, hogy a dolgok, amelyek oly hosszú időn keresztül gyötörtek, új formában jelennek meg, olyan formában, ami fölött hatalmam van. Évek teltek el az óta a gyermekkori rémkép óta, hogy Denny annak a kísérteties módon megkövült szobának a faliszekrényében rejtőzik; joggal hihettem, hogy rég elfeledtem már. Mégis előkerült a Csődörváros-ban, szinte változatlan formában... De az én akaratom szerint. Sikeresen ellenszegültem a kísértésnek, hogy többel változtassak rajta, hogy átírjam az egészet, hogy feltupírozzam - és a kísértés meglehetősen erős volt, mivel ez az írásom az évek múltával egyre kínosabbá vált a számomra. De még mindig találok benne részleteket, amelyeket nagyon szeretek, olyan részleteket, amelyek veszítenének erejükből ennek a mostani, őszülő Lachance-nek a keze nyomán. Olyan apróságokra gondolok, mint az árnyékfoltok Johnny fehér pólóján, vagy az ablakon alácsorgó esővíz rajzolta fodrocskák Jane meztelen testén, amelyek jobban sikerültek, mint ahogy szabad lett volna nekik. És ez volt az első olyan történet, melyet sohasem mutattam meg anyámnak és apámnak. Túl sok volt benne Dennyből. Túl sok Castle Rockból. De legfőképpen, túl sok 1960-ból. Óvatosan bánj az igazsággal, mert ha feltéped vele a sebedet vagy másokét, az óhatatlanul véres következményekkel jár. 9. Az én szobám az emeleten volt. Legalább harminc fok volt odafönt, de délutánra alighanem elérhette a negyvenet is, annak ellenére, hogy az összes ablakul nyitva hagytam. Örültem, hogy nem kellett ott aludnom aznap éjjel, a tudat pedig, hogy hová is készülünk, teljesen felizgatott. Összegöngyöltem két pokrócot, és átkötöttem a régi övemmel. Magamhoz vettem összes megtakarított pénzemet, pontosan hatvannyolc centet. Ezzel készen is voltam. A hátsó lépcsőn mentem le, hogy elkerüljem az újabb találkozást apámmal, de fölöslegesen aggódtam; még mindig a kertet locsolta, mit sem érő szivárványt rajzolt a levegőbe, és azt bámulta. Végigballagtam a Summer Streeten, és átvágva egy üres telken - itt ma a Castle Rock-i Harsona című hetilap szerkesztősége áll - a Carbine Streetre jutottam. A klubházunk felé igyekeztem, amikor egyszer csak egy autó húzódott a járda mellé. Chris ugrott ki belőle; egyik kezében a cserkészzsákját tartotta, a máikban két összecsavart pokrócot, ruhaszárító kötéllel átkötve.
- Kösz szépen - kiáltotta oda a sofőrnek, és mikor az továbbindult, fürgén odagaloppozott hozzám. Kulacsot akasztott a nyakába, egyik vállán átvetette, így az a csípőjén verte az ütemet. Szeme furcsán ragyogott. - Gordie! Mutassak valamit? - Persze. Mit? - Előbb menjünk be oda. - A Kék Pont Falatozó és a Castle Rock Vegyesbolt között húzódó keskeny át-áróra mutatott. - Mi az, Chris? - Gyere, ha mondom! Berohant a sikátorba, majd egy másodperc múlva (mindössze eddig tartott, amíg legyőztem a józanabbik eszem) én is utána futottam. A két épület nem volt párhuzamos, így az átjáró egyre keskenyedett, ahogy beljebb jutottunk. Átgázoltunk a szél által odahordott újságpapírhalmokon, s óvatosan átlépkedtük az alattomosan csillogó, törött sörös- és szódásüvegeket. Chris a Kék Pont mögött megállt, s ledobta a cókmókját. Nyolc-kilenc kuka állt itt szép sorban egymás mellett, förtelmes, embertelen bűzt árasztva. - Fúj, Chris, várj már egy percet! - Tartsd a kezed - vágta rá Chris, mintha nem is neki beszéltem volna. - Nem, tényleg kihá... Belém fagyott a szó, már a szemét szagát sem éreztem. Chris meglazította batyuja madzagját, és mélyen belenyúlt. Amikor kihúzta a kezét, egy mafla nagy, sötét faagyú pisztolyt tartott a markában. - Ki akarsz lenni, a Magányos Vadász vagy a Cisco Kölyök? - kérdezte Chris vigyorogva. - Hű, azannya! Honnan szedted? - A faterom íróasztalából fújtam meg. Negyven ötös. - Azt én is látom - mondtam, bár tőlem aztán lehetett volna harmincnyolcas vagy három ötvenhetes is. Hiába olvastam el temérdek John D. MacDonald és Ed McBain-regényt, Bannerman rendőrkapitány pisztolya volt az egyetlen, amit valaha is közelről látni volt szerencsém... azt is csak a tokjában, mert Bannerman soha nem vette elő, bárhogy is kérleltük. De a faterod lilára veri a fejedet, ha észreveszi. Nem te mondtad, hogy mostanában amúgy is szívózik? A szeme tovább táncolt. - Hát éppen ez az, kis-apám. Soha nem fogja észrevenni. A szesztestvéreivel átmentek Harrisonba, és lecövekeltek hat-nyolc üveg bor társaságában. Egy hétig nem jönnek vissza. Tetves szeszkazánok. - Megvetően elhúzta a száját. Ő volt köztünk az egyetlen, aki soha egy kortyot sem ivott, már csak azért sem, hogy megmutassa, milyen tökös legény. Azt mondta, nem akar olyan részeges dög lenni, mint a faterja. És egyszer azt is megsúgta nekem bizalmasan - ez azután történt, hogy a DeSpain ikrek egy hatos csomag sörrel tették tiszteletüket, amit az apjuktól csórtak, és mindenki Christ gúnyolta, amiért nem ivott velünk, de még csak bele sem kóstolt , hogy nem mer inni. Azt mondta, az apja soha többé nem fogja teljes egészében kihúzni az orrát a palack ból, idősebbik bátyja tökrészeg volt, amikor megerőszakolta azt a lányt, és hogy Gülüszem is állandóan Purple Jesust vedel Ász Merrill-lel, Charlie Hogannel és Billy Tessióval egyetemben. Mit gondolok, kérdezte tőlem, ezek után, ha egyszer meghúzná az üveget, mi lenne az esélye, hogy el is tudja ereszteni? Talán mulatságosnak találod, hogy egy tizenkét éves gyerek azért aggódik, hogy alkoholista lesz-e belőle, de Chrisnek ez egyáltalán nem volt vicces. De nem ám. Sokat foglalkoztatta ez a lehetőség. Meg is volt rá az oka. - Töltényed is van hozzá? - Kilenc, csak ennyi volt a dobozban. Azt fogja gondolni, ő maga lődözte el sörös dobozokra, amikor részeg volt. - Meg van töltve? - Dehogy van! Gondolod, hogy teljesen megbuggyantam?
Végül megfogtam a fegyvert. Tetszett, ahogy a tenyerembe simul, tetszett, hogy olyan nehéz. Steve Carella helyébe képzeltem magam a 87-es körzetből, amint a Süket nyomába ered, vagy, hogy én vagyok Meyer Meyer felügyelő, esetleg Kling nyomozó, és behatolok a mindenre elszánt narkósok görénylyuknak beillő barlangjába. Célba vettem az egyik bűzölgő kukát, és meghúztam a ravaszt. DRRBUMMM! A fegyver a tenyerembe préselődött. Lángnyelv tört elő a csőből. Úgy éreztem, darabokra tört a csuklóm. A szívem egyetlen ugrással a torkomban termett, ott megkapaszkodott, és eszeveszett kalimpálásba kezdett. A kuka oldalán tenyérnyi lyuk keletkezett - mintha a sátán cimborája varázsolta volna oda. - Jézus! - üvöltöttem. Chris is kiabálni kezdett - hogy ő is berezelt-e, vagy csak poénból tette, nem tudom megmondani. - Ő volt, ő volt az! Gordie volt az! - harsogta. - Hé, emberek, Gordon Lachance szitává lövi Castle Rockot! - Fogd már be! Pucoljunk innen! - visítottam, és a pólóját megragadva ráncigálni kezdtem. Futás közben még fél szemmel láttam, hogy a Kék Pont hátsó ajtaja kivágódik, és a fehér műselyem egyenruhát viselő pincérnő, Francine Tupper lép ki rajta. - Ki volt az? Ki robbantgat petárdát itt hátul? Lélekszakadva rohantunk el a vegyesbolt, a műszaki bolt és a régiségekkel, ócska holmikkal és limonádé könyvekkel kereskedő Kacatkirályság mögött. Ál másztunk egy kerítésen - jól telement a tenyerünk szálkával -, és kijutottunk a Curran Streetre. Még futás közben odadobtam a negyvenötöst Chrisnek, aki majd' belepusztult, annyira röhögött, és alig tudta el kapni, de végül valahogy mégis sikerült neki a hát i zsákjába beszuszakolnia, sőt még be is tudta kapcsolni a zsákot. A Curran és a Carbine Street kereszteződésénél lelassítottunk és sétára fogtuk, nehogy feltűnjön valakinek, hogy rohangálunk ebben a hőség ben. Chris még mindig vihogott. - Kisapám, látnod kellett volna a pofádat! Hát az valami eszeveszett volt! Kár, hogy nem láttad. Olyan volt, mint a seggem. - Rázta a fejét, csapkodta a térdét, és folyt a könnye. - Tudtad, hogy töltve van, ne tagadd! Te szeméi! Most miattad kerülök bajba. A Tupper maca meglátott! - A szart, azt hitte, petárda. A jó öreg Villámkancsó Tupper egyébként se lát tovább az orra hegyénél, te is tudod. Úgy gondolja, a szemüveg tönkretenné a csábos pofikáját. - Egyik tenyerét a derekára tette, riszálni kezdte a csípőjét, és újra felröhögött. - Remélem is. De akkor is ócska trükk volt, Chris Komolyan. - Ne csináld már, Gordie! - A vállamra tette a kezét. - Istenemre mondom, csak kivettem az apám fiókjából, nem tudtam, hogy meg van töltve, az anyám nevére esküszöm. Mindig kiszedi belőle a golyókat. Piszok részeg lehetett legutóbb, ha még ezt is elfelejtette. - Tényleg nem te töltötted meg? - Jelentem, nem. - Esküszöl az anyád életére, még akkor is, ha ezzel a pokolra kerül miattad? - Esküszöm. - Keresztet vetett, köpött egyet, és olyan bűnbánó arcot vágott, mint a legártatlanabb kóristafiú. Aztán amikor odaértünk az üres telekhez, ahol a kunyhónk állt, és meglátta Vernt és Teddyt, akik a cókmókjukon üldögélve vártak ránk, megint nevetni kezdett. Elmesélte nekik az egész történetet, majd amikor mindenki kellőképp kikacagta magát, Teddy megkérdezte Christ, mi szükségünk lehet arra a pisztolyra. - Semmi - felelte Chris. - De lehet, hogy találkozunk egy medvével. Vagy valami ilyesmi. És különben is, elég veszélyes dolog az erdőben éjszakázni. Ezzel mindannyian egyetértettünk. Chris volt a legnagyobb, legvagányabb srác közöttünk, és mindig meg tudott győzni bennünket az ilyesfajta érveléssel. Másfelől meg Teddy
rongyosra rugdosta volna a seggét, ha csak célozni is, mert volna arra, hogy ő esetleg fél a sötétben. - Felhúztad a sátrat a kertetekben? - kérdezte Teddy Verntől. - Persze. És otthagytam két bekapcsolt elemlámpát, így sötétedés után majd úgy látszik messziről, mintha ott lennénk. - Öcsém, berosálok! - mondtam, és megveregettem Vern vállát. Ilyen agyafúrtságot nem vártam volna tőle. Vern elpirult, és egyre csak vigyorgott. - Hát akkor, indulás - mondta Teddy. - Gyerünk, már majdnem dél van. Chris felállt, mi pedig körbevettük. - Átvágunk a Beeman-telken, azután elmegyünk Sonny Texaco-kútja meg a bútor lerakat mögött mondta. - Még a szeméttelep előtt elérjük a síneket, és a vasúti hídon át eljutunk Harlow-ba. - Mit gondolsz, milyen messze lehet? - kérdezte Teddy. Chris vállat vont. - Harlow elég nagy. Legalább húsz mérföldet kell majd gyalogolnunk. Mit szólsz hozzá, Gordie? - Annyit biztos. De lesz az talán harminc is. - Még ha harminc mérföldre van is, oda kell érnünk holnap délutánra, feltéve, hogy mindannyian bírjuk a tempót. - Nem vagyunk pisisek - vágta rá Teddy. Egymásra néztünk. - Pssssss - csucsorgott Vern, ezen aztán mindannyian nevetni kezdtünk. - Akkor gyerünk, srácok - kapta a hátára a motyóját Chris. Csatárláncban vágtunk neki az úrnak, talán csak Chris haladt egy lépéssel előttünk. 10. Mire átvágtunk a Beeman-birtokon, és felküzdöttük magunkat a Dél nyugat-maine-i Vasúti Társaság salakos töltéséhez, már mindannyian megszabadultunk az ingünktől, s miután jobb megoldást nem találtunk, á derekunk köré csavartuk. Izzadtunk, mint a lovak. A töltés tetejéről végignéztünk a síneken, abba az irányba, amerre mennünk kellett. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, éljek bár száz évig is. Egyedül nekem volt órám - egy olcsó Timex, amit az előző évben kaptam jutalmul, miután eladtam egy csomó Cloverine gyógykenőcsöt. Pontosan déli tizenkettőt mutatott; a nap kíméletlenül szórta tüzes lándzsáit az előttünk húzódó széles nyiladékra. Minden csontszáraz volt, sehol egy kis árnyék. Úgy éreztem, a napsugarak a koponyám alá hatolnak, és szép lassan megpirítják az agyamat. Mögöttünk terült el Castle Rock, a Castle View-nak nevezett domb oldalában szétszórva, körülölelve annak árnyas-zöld együttesét. Kissé lejjebb, a Castle folyónál jól látszott a szövőgyár, amint a mocskát a vízbe ereszti, és kékesszürke füsttel borítja be a felhőtlen égboltot. A Jolly Bútorkereskedés épülete tőlünk balra volt. És egyenesen előttünk a napsütésben vakítóan csillogó sínek, a Castle folyóval párhuzamosan. Jobbra sűrű bozótos terült el (ennek helyén ma egy motokrosszpálya van - minden vasárnap délután kettőkor rendeznek futamokat). Egy rég elárvult víztorony magaslott a látóhatáron, rozsdásan és kissé rémisztően. Csak egy pillanatig álltunk ott, Chris máris sürgetett bennünket: - Na, mi lesz, menjünk már! A sínek mellett gyalogoltunk, a salakon, minden lépésünkkel egy kisebb fekete porfelhőt kavarva, ami aztán hamarosan teljesen belepte cipőnket, zokninkat egyaránt. Vern rázendített a „Teperj le a lucernásban” kezdetű nótára, de csakhamar abba is hagyta, ami igazi megnyugvást jelentett füleinknek. Csak Teddy és Chris hozott magával kulacsot, de mindannyian elég gyakran kortyoltunk belőlük.
- A szeméttelepen majd újratöltjük őket a kútnál - jegyeztem meg. - Apám azt mondta, iható a vize. Ötven méter mély. - Rendben - helyeselt Chris, akár egy szakaszparancsnok. - Addig legalább szusszanunk is egyet. - Fenébe, a kaja! - csattant föl Teddy. - Lemerem fogadni, hogy senki nem hozott ennivalót. Én legalábbis elfelejtettem. Chris megállt. - A francba! Én se hoztam. Gordie? Megráztam a fejem, és azon csodálkoztam, hogyan lehettem ilyen bugyuta. - Vern? - Én se - mondta Vern. - Bocs. - Hát akkor dobjuk össze, amink van - javasoltam. Levettem az inget a derekamról, a földre terítettem, és rádobtam a magam hatvannyolc centjét. Az érmék szikrázva csillogtak a napfényben. Chris előhúzott egy foszladozó egydollárost és két pennyt. Teddynél volt két negyeddolláros és két ötcentes. Vern vagyona egészen pontosan hét centre rúgott. - Két dollár harminchét cent - számoltam össze. Nem is rossz. Van egy bolt a szeméttelephez vezető út végén. Valamelyikünk majd elmegy, és vesz hamburgert meg valami üdítőt, addig a többiek pihenhetnek. - Kicsoda? - kérdezte Vern. - Majd kisorsoljuk, ha odaértünk. Induljunk. Összeszedtem a pénzt, becsúsztattam a nadrágom zsebébe, és éppen az ingemet kötöttem a derekamra, amikor Chris felkiáltott: Vonat! Megérintettem a sínt, hogy ellenőrizzem, bár már a hangját is jól ki lehetett venni. A sín annyira rázkódott, hogy egy pillanatig úgy éreztem, magát a mozdonyt tartom a kezemben. - Ejtőernyősök a láthatáron! - bömbölte Vern, és egy hatalmas, bohócjelenetbe illő szökelléssel leugrott a töltésről. Vern ejtőernyősdit játszott mindenütt, ahol puha volt altalaj homokbányában, szénapajtában, salakos vasúti töltésen. Chris is utána ugrott. A vonal most már meglehetősen hangosan zakatolt, feltehető en most fordult rá a folyó innenső partjáról Lewistonba vezető szakaszra. Ahelyett hogy maga is ugrott volna, Teddy a közeledő szerelvény felé fordult. Vastag szemüvegéről visszapattantak a napsugarak. Hosszú haja ragacsos csimbókokban tapadt a homlokára. - Gyere már, Teddy, ne marháskodj - szóltam neki. - Nem megyek. El fogok ugrani előle - ahogy rám nézett, hatalmasra nőtt szemében őrült izgatottság tombolt. - Vonatfrász, érted? A kamion, az semmi. Egy istenverte vonat elől fogok elugrani. - Te megőrültél, hapsikám! Ki akarod nyírni magad? - Mint Normandia partjainál! - kiáltotta Teddy, és belépett a két sín közé. Az egyik talpfán egyensúlyozott. Egy pillanatig kővé meredten álltam ott, sehogy sem értettem, hogy lehet valaki ennyire tökkelütött. Akkor aztán hirtelen megragadtam, és minden tiltakozása és rúgkapálása ellenére a töltés szélére tuszkoltam és lelöktem, majd én is utána ugrottam. Még a levegőben voltam, amikor Teddy kíméletlenül gyomorszájon vágott. A levegő kipréselődött belőlem, de azért még sikerült a könyökömmel jól mellbe vágnom, és még mielőtt felegyenesedhetett volna, a hátára is rásóztam egy embereset. Annak rendje és módja szerint elterültem a földön, s még javában levegőért kapkodtam, amikor Teddy átkulcsolta a nyakamat. Összegabalyodva, egymást püfölve gurultunk le a töltés aljára, miközben Chris és Vern meglepődve bámultak ránk, egyikük sem tudta mire vélni a dolgot. - Te kis kurvapecér! - visította Teddy. - Te nyomorult disznó! Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? Most megöllek, te szemét dög! Közben újra levegőhöz jutottam, és sikerült talpra állnom. Félig nevetve, félig ijedten hátrálni kezdtem Teddy elől, nyitott tenyeremet magam elé tartottam, hogy elhárítsam az
ütéseit. Teddyvel nem lehetett szót érteni, ha rájött a bolondóra. Ilyenkor még egy díjbirkózónak is nekirontott volna, és ha az eltörte volna mindkét kezét, bízvást állíthatom, Teddy még akkor is harapott volna. - Teddy, felőlem kiállhatsz bármi elé, miután megtaláltuk, amit meg akarunk találni, de... puff a vállamat súrolta egy lendületes jobbegyenes - ...addig nem lenne jó, ha meglátnának, te puff az arcomon landolt egy jobbhorog, s már-már véresen komoly bunyó volt kialakulóban, amikor Chris és Vern... - ...hülyegyerek! szerencsére közbeléptek, s szétválasztottak bennünket. Fölöttünk épp ekkor robogott el a vonat. Csak úgy okádta magából a füstöt, a vagonok kerekei éktelenül csattogtak. Salakdarabok gurultak le a töltésről, és a vita befejeződött... legalábbis addig, amíg újra nem hallottuk a saját hangunkat. A szerelvény nem volt túl hosszú, és amikor a fékező kocsi is elrobogott mellettünk, Teddy tovább kiabált: - Akkor is megölöm! De az a minimum, hogy laposra verem a pofáját! Megpróbálta kihámozni magát Chris karjából, de Chris ettől csak még szorosabban ölelte. - Nyugi, Teddy! - csitítgatta Chris, egészen addig, míg Teddy végre abbahagyta a ficánkolást. Csak állt ott, szemüvege csálén lógott, hallókészülékének zsinórja lazán himbálózott a mellkasán, le egészen a farmerje zsebéig, ahová ezúttal az elemet süllyesztette. Mikor Teddy teljesen lecsillapodott, Chris felém fordult, és azt kérdezte: - Mi a fészkes fenén kaptatok össze, Gordon? - Ki akart állni a vonat elé. Ha a mozdonyvezető meglátja, tutira ránk szabadítja a zsarukat. - Egy frászt! Azzal lett volna elfoglalva, hogy telecsinálja a gatyáját - mondta Teddy, aki addigra már egyáltalán nem látszott dühösnek. A vihar elvonult. - Gordie csak jót akart - mondta Vern. - Na, gyerünk, béküljetek már ki. - Úgy is van, béküljetek ki - mondta Chris is. - Oké - mondtam, és Teddy felé nyújtottam a kezem, tenyérrel fölfelé. - Szent a béke, Teddy? - El tudtam volna ugrani előle - mondta. - Elhiszed, Gordie? - El - feleltem, bár még a gondolattól is szánkázni kezdett a hátamon a hideg. - Hát persze hogy elhiszem. - Akkor szent a béke. - Pacsit rá - rendelkezett Chris, és elengedte Teddyt. Teddy egy jó csípőset csapott a tenyerembe, aztán pedig én az övébe. - A kis pisis Lachance - mondta Teddy. - Psssssss - feleltem. - Hát akkor, srácok - mondta Vern -, akár mehetünk is. - Elmész ám te a... Tudod hova - mondta neki nagy komolyan Chris, mire Vern lendületet vett, mint aki most azonnal lecsapni készül. 11. Fél kettő tájt értünk a szeméttelephez. Vern egy újabb Ejtőernyősök a láthatáron! felkiáltással zúdult le a töltésről, mi pedig jókora szökellésekkel eredtünk a nyomába, átugorva a töltés falából kiálló csőből unottan csordogáló zavaros vízeret. E mögött a süppedős terület mögött a homokos talajon szétszórt szemét jelezte a telep határát. Meg az a két méter magas kerítés, amely körülvette. Úgy hatméterenként egy-egy viharvert tábla hirdette, hogy amit itt látunk, az CASTLE ROCK VÁROS HULLADÉKLERAKÓJA NYITVA DÉLUTÁN 4-8-IG HÉTFŐN ZÁRVA SZIGORÚAN TILOS AZ ÁTJÁRÁS
Felmásztunk a kerítés tetejére, átlendültünk, és a másik oldalon leugrottunk. Vern és Teddy vezetésével megcéloztuk a kutat, amit egy régimódi szivattyúval tudtunk megcsapolni - azzal a fajtával, amellyel csak meglehetősen kemény izommunka árán lehet a vizet előcsalogatni. Közvetlenül a kút mellett állt egy vízzel telt zsírosbödön; súlyos bűnt követett el, aki elfelejtette újratölteni a következő arra vetődő számára. A szivattyú karja egy törött szárnyú madarat formázott, amint épp felszállni próbál. Valamikor zöldre festették, de a mázat az 1940 óta errefelé megfordult sok ezer szomjas vándor keze csaknem teljesen lekoptatta. Castle Rockról őrzött emlékeim közül a szeméttelep képe az egyik legelevenebb. A szürrealisták festményei jutnak eszembe, valahányszor rágondolok - azoké a fickóké, akik állandóan olyasmit festenek, mint a faágról lottyadtan csüngő óraszámlap, a Szahara kellős közepére helyezett viktoriánus szobabelső vagy a kandallóból előbújó gőzgép. Gyerekszemmel úgy tűnt nekem, hogy semmi sincs a helyén, semmi sem tartozik ide. A hátsó oldalon másztunk be. Elöl széles földút vezetett a kapun át a telep belsejébe, ahol egy félkör alakú, buldózerrel repülőtér-simaságúra gyalult területté terebélyesedett, majd a gödörnél váratlanul véget ért. A kút (Teddy és Vern már ott ácsorogtak mellette, és azon vitatkoztak, hogy melyikük töltse fel a szivattyút) a gödör túloldalán volt. Maga a gödör volt vagy huszonöt méter széles, és tele volt mindenféle kiürült, elnyűtt vagy épp csak elromlott amerikai limlommal. Annyiféle ócskaság volt itt, hogy belefájdult a szemem, ha csak rájuk néztem - vagy talán inkább az agyam nem bírta a terhelést, nem tudta eldönteni, melyik kacatra irányítsa a tekintetem. Ha egy pillanatra mégis megállt valamin, az egészen biztos, hogy olyasmi volt, ami legalább annyira nem oda való, mint azok az elcsöppenni készülő óraszámlapok vagy a sivatag közepén berendezett nappali. Egy részegen tántorgó sárgaréz ágykeret. Egy játék baba, amint hökkenten nézi a combjai közül napvilágra bukkanó vattacsomót. Egy felfordult Studebaker, krómozott golyóorra úgy csillog a napsütésben, mint valami Buck Rogers-rakétalövedék. Egy, a napon lángoló zafírrá deformálódott óriási vizes palack, amilyet az irodaépületekben használnak. Számos formája volt itt megtalálható a vadon teremtményeinek is, bár nem éppen olyanok, amilyeneket a Walt Disney-rajzfilmekben lát az ember, de nem is az állatkertből ismert kis kedvencek, amelyeket etetni meg simogatni szokás. Gömbölyded patkányok és mormoták dübörögtek végig jóllakottan a rohadt hamburgerek és kukacos gyümölcsök között, ezrével falatoztak a sirályok, s köztük itt-ott, akár valami miniszter, peckesen lépdelt egy-egy gondolataiba mélyedni látszó, böhöm nagy varjú. Ezen a helyen vacsoráztak a város kóbor kutyái is, ha közelebb egyetlen kiborítható kuka vagy nyakon csíphető vad sem akadt. Nyomorult, veszekedős korcsbanda volt ez, csupa csont és bőr; keservesen vicsorogtak, képesek voltak egymásnak esni egy nyüvektől hemzsegő pizzáért vagy egy maréknyi megaszalódott csirkebélért. De sohasem támadták meg Milo Pressmant, a gondnokot, mivel Milo sarkában örökké ott lihegett Miszlik. Miszlik volt - legalábbis addig, amíg Joe Camber Cujo névre hallgató házőrzője meg nem veszett úgy húsz évvel később - Castle Rock legkevesebbet látott, ám legjobban rettegett kutyája. Ő volt a legelvetemültebb, legsunyibb eb negyvenmérföldes körzetben (legalábbis mi így hallottuk), még a toronyóra sem merte a delet elkongatni, ha csak ránézett. A srácok legendákat meséltek Miszlik rémtetteiről. Volt, aki félig németjuhásznak mondta, mások azt állították, hogy leginkább boxer, sőt egy Castle View-i fiú, akit a sors a Harry Horr névvel vert meg, megesküdött, hogy Miszlik egy dobermann pinscher, amelynek kioperálták a hangszálait, hogy ne hallja az ember, amikor támadásba lendül. Megint mások azt hajtogatták, hogy Miszlik egy tébolyodott ír farkaskutya, és hogy Milo Pressman Gaines Meal kutya tápból és csirkevérből készült speciális keverékkel eteti. Ugyanezek a srácok váltig állították, hogy Milo csak úgy meri kihozni Miszliket a viskójából, hogy csuklyát húz rá, akár egy vadászsólyomra.
A legismertebb történet úgy szólt, hogy Pressman nemcsak arra idomította be a kutyáját, hogy elkapja az embert, hanem hogy annak meghatározott testrészeit ragadja meg. Ilyeténképpen az a pórul járt gyerek, aki átmászott a kerítésen, hogy illegálisan jusson mindenféle kincsek birtokába, könnyen meghallhatta Milo Pressman üvöltését: „Miszlik! A kezét!” És Miszlik megragadja azt a kezet, átszaggatva bőrt és inakat, nyáladzó állkapcsával porrá őrölve a csontokat, és egészen addig nem ereszti el, míg Milo azt nem mondja, hogy elég. Az a hír járta, hogy Miszlik képes volt megragadni vádlit, combot, fülcimpát, szemet... S egy másik alkalmi gonosztevőnek, akit Milo és a neki örök hűséget fogadott Miszlik érkezése-váratlanul ért, akár az a velőtrázó kiáltás is megüthette a fülét, hogy: „Miszlik! A tökét!” És ez a szerencsétlen fiú egész hátralévő életében csakis szopránra írt áriákat énekelhetett volna. Milót magát gyakrabban láttuk, mint a kutyáját, ezáltal sokkal, pontosabb ismeretekkel bírtunk róla. Egyszerű félnótás melósember volt, aki azzal egészítette ki szerény keresetét, hogy összeszedte és megjavította a város lakóinak kidobált holmijait, aztán eladta a környéken. De aznap sem Milo, sem Miszlik nem mutatkozott. Chris és én Vernt figyeltük, amint vizet tölt a bödönből a szivattyúba, miközben Teddy már eszeveszett tempóban rázza a kart. Végül meg is lett az eredménye: vastag sugárban kezdett ömleni a kristálytiszta víz. A következő pillanatban már mindketten a vízsugár alá tartották a fejüket, de Teddy eközben is folytatta a pumpálást, a kar legalább egymérföldnyi utat tett meg percenként. - Teddy komplett őrült - jegyeztem meg halkan. - Hát igen - tette hozzá Chris tárgyilagosan. - Fogadok, hogy sose lesz kétszer annyi idős, mint most. Az apja tehet róla. Attól van, amit a fülével művelt. Hülyeséget csinál, amikor a kamionokkal szórakozik. Lószart se lát, akár van rajta szemüveg, akár nincs. - Emlékszel, amikor felmásztatok arra a fára? - Naná hogy emlékszem. Az előző évben Teddy és Chris felmásztak a házunk mögött álló, égbe nyúló fenyőfára. Már majdnem felértek a csúcshoz, amikor Chris figyelmeztette Teddyt, hogy nem mászhatnak tovább, mert a legfelső ágak nem bírják el őket. Teddy arcán megjelent az az őrült-csökönyös kifejezés, és közölte, hogy szarik bele, és ha már egyszer úgyis csupa gyanta az egész karja, ő bizony meg nem áll a fa csúcsáig. Chris megpróbálta Ugyan lebeszélni, de Teddy hajthatatlannak bizonyult. Továbbmászott, és sikerült is fölérnie - ne feledjük, akkoriban nem lehetett nehezebb harmincöt-negyven kilónál. Csak állt ott, a fenyő csúcsába kapaszkodott egyik ragacsos kezével, és azt üvöltözte, hogy ő a földkerekség uralkodója, vagy valami ehhez hasonló marhaságot, amikor egyszer csak meghallottuk azt a hátborzongató reccsenést, ahogy az ág, amin Teddy állt, megadta magát, és Teddy zuhanni kezdett. Ami ezután történt, azt talán újabb érvnek kéne tekintenünk Isten létezése mellett. Chris önkéntelenül feléje nyújtotta a kezét, és sikerült megragadnia egy maréknyit Teddy Duchamp hajából. Bár a csuklója azon nyomban feldagadt, és az eset után még vagy két hétig nem tudta rendesen használni a jobb karját, addig tartotta Teddyt, míg az sűrű sikoltozások és átkozódások közepette talált egy vastagabb ágat, ami meg bírta tartani a súlyát. Ha Chris nem nyúl vaktában feléje minden csontját ripityára töri, ahogy a több mini negyven méter magasból a földre zuhan. Amikor lemásztak, Chris egy halottnál is szürkébb volt, és az ijedségtől a hányinger környékezte. Teddy meg még neki akart menni, amiért meghúzta a haját. Meg is tette volna, ha nem vagyok ott, hogy megbékítsem. - Azóta is elég gyakran álmodom róla - mondta Chris, miközben furcsa, védtelen tekintettel nézel l rám. - Csakhogy álmomban mindig elvétem. Pár haj szál marad csak a markomban, Teddy pedig sikítozva bucskázik lefelé. Kísérteties, mi? - Az - mondtam. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, s a visszatekintő szempár mélyéről ugyanaz a nyíltság és őszinteség sugárzott, ami annak idején barátokká tett
bennünket. Aztán újra Teddyt és Verni figyeltük, ahogy nevetve-sikongva fröcskölik egymást, és minduntalan pisisnek nevezik egymást. - De nem vétetted el. Chris Chambers sohasem véli el, igazam van? - Még akkor sem, ha a csajok lehajtva hagyják az ülőkét - felelte. Rám kacsintott, hüvelyk és mutató ujjának hegyét összeérintve karikát formált, és egy csinos kis fehér labdacsot köpött át rajta. - Bekaphatod a szivaromat, Chambers - mondtam. - Véletlenül nem csikket akartál mondani? - kérdezte, s ezen aztán jót nevettünk. Vern felénk kiáltott: - Gyertek gyorsan, ha nem akar játok, hogy a víz mind visszafolyjon a kútba! - Én érek oda előbb - mondta Chris. - Elment az eszed? Ebben a hőségben akarsz versenyezni? - Gyerünk már - mondta vigyorogva. - Háromig számolok. - Na, jó. - Egy... kettő... három! Futásnak eredtünk, tornacipőnkkel feltörve a napszítta föld kemény kérgét; mellkasunk jóval farmer-nadrágos lábunk előtt repült, ökleink dugattyú módjára pumpálták a levegőt. Fej fej mellett rohantunk, és holtversenyben értünk oda Vernhöz és Teddyhez, akik ugyanebben a pillanatban teljesen egyszerre mutatták nekünk felfelé nyújtott középső ujjukat. Miközben röhögve csuklottunk össze a telep fülledt, mozdulatlan levegőjében, Chris Vern felé hajította a kulacsát. Mikor az megtelt, Chrisszel a szivattyúhoz mentünk, és előbb Chris pumpált nekem, aztán én pumpáltam neki. A dermesztően hideg víz egy szempillantás alatt lemosta rólunk a port, száműzte a forróságot, koponyánk szinte jéggé fagyott, s hirtelen a mégoly távolinak tűnő januárban éreztük magunkat. Aztán újra teletöltöttem a zsírosbödönt, majd testületileg átvonultunk a szeméttelep egyetlen fájának, egy satnya kőrisnek az árnyékába, mintegy tizenkét méterre Milo Pressman kátránypapír borította kalyibájától. A fa enyhén nyugat felé dőlt, mintha feltett szándéka lenne, hogy felemelje gyökereit, ahogy egy úri hölgy emeli meg a szoknyáját, és örökre itt hagyja ezt az átkozott helyet. - Frankó, nem? - kérdezte Chris nevetve, oldalra simítva a szemébe lógó, összegubancolódott hajszálakat. - Tök csúcs - feleltem bólogatva, s közben egyre vigyorogtam. - Csuda jól érzem magam - jegyezte meg Vern, és nem csak arra gondolt, hogy a tilalom ellenére bemásztunk ide, hogy lódítottunk az őseinknek, vagy, hogy épp Harlow-ba tartunk a sínek mentén; persze erre is, de ma már tudom, sokkal több volt e kijelentés mögött, s ezt mindannyian pontosan éreztük. Miénk volt a világ, csakis körülöttünk forgott. Pontosan tudtuk, kik vagyunk, és mit akarunk. Nagyszerű érzés volt. Letelepedtünk a fa alá, és egy ideig a szokásos marhaságokról dumáltunk - melyik a legjobb baseballcsapat (naná, hogy a Yankees, Mantle-lel és Marisszel az élen), a legszuperebb kocsi (az '55-ös Thunderbird, bár Teddy makacsul ragaszkodott az '58-as Corvette-hez). Ki a legvagányabb srác Castle Rockban azok közül, akik nem tartoznak a mi bandánkba (nem volt vitás, hogy Jamie Gallant, aki ujjat mutatott Mrs. Ewingnak, aztán zsebre dugott kézzel kisétált az osztályteremből, miközben az üvöltözött vele). A legjobb tévésorozat (vagy az Érinthetetlenek, vagy a Peter Gunn - nagyon bírtuk az Eliot Nesst alakító Robert Stacket, és Craig Stevenst is, aki Gunnt játszotta), meg efféle zagyvaságokról. Teddy figyelt fel rá elsőként, hogy a kőris egyre hosszabb árnyékot vet, s rögtön meg is kérdezte tőlem, mennyi az idő. Az órámra pillantottam, és meglepetten vettem tudomásul, hogy már negyed három felé jár. - Hé, srácok - mondta Vern -, valakinek el kéne ugrania kajáért. A telep négykor nyit, és valahogy nem szeretnék itt lenni, amikor Milo és Miszlik idetolják a képüket.
Még Teddy is helyeselt. Nem mintha félt volna a sörhasú Milótól, aki szemlátomást túl volt már a negyvenen, de az igazat megvallva, minden Castle Rock-i srácnak összerándultak a mogyorói, ha csak meghallotta a Miszlik nevet. - Oké - mondtam. - A vesztes megy. - Az te leszel, Gordie - mondta Chris nevetve. Mindig te veszítesz. - Meg anyád - mondtam, és mindegyiküknek adtam egy pénzérmét. - Mehet? Négy érme repült csillogva a magasba. Négy marok kapott utánuk. Négy tenyér csattant négy szurtos kézháton. Megmutattuk. Két fej és két írás. Újra próbál köztünk, s ezúttal négy írás jött ki. -A fenébe, ez balszerencsét hoz - mondta Vern, ám ezzel nem mondott semmi újat. Négy fej óriási szerencse közeledtét jelezte. Négy írás viszont baljós élőéinek számított. - Hoz a nagy szart - mondta Chris. - Nehogy bedőlj ennek a hülyeségnek. Dobjunk újra. - Ne, srácok - mondta komoly képpel Vern. - Ez tényleg figyelmeztetés. Emlékeztek, amikor Clint 3racken meg a haverjai totál összeroncsolódtak a Sirois-hegyen, Durhamben? Billy mesélte, hogy ugyanígy sorsolták ki az utolsó sört, és négy írás jött d nekik. És aztán bumm!, mindegyiknek annyi. Nem tetszik ez nekem. Komolyan. - Senki se hiszi el ezt a baromságot az előjelekről - mondta Teddy kissé ingerülten. Gyerekes dolog ez, Vern. Dobsz vagy nem? Vern dobott, de láthatólag nyugtalanul. Ezúttal neki, Chrisnek és Teddynek is írás jött ki. Az én ötcentesemről Thomas Jefferson nézett vissza rám. Hirtelen eleiem fogott el. Mintha valami sötét felhő úszott volna el a lelkem egét beragyogó napkorong előtt. Nekik újra írás jött ki, mintha a balvégzet másodszor s kiválasztotta volna őket. Hirtelen újra meghallottam Chris hangját: Csakhogy álmomban mindig elvétem. Pár hajszál marad csak a markomban, Teddy pedig sikítva bucskázik lefelé. Kísérteties, mi? Három írás, egy fej. Aztán Teddyből kitört az az őrült, rikácsoló nevetés, közben ujjal mutogatott rám, s az érzés elrepült. - Mintha egyszer azt hallottam volna, hogy csak a buzeránsok röhögnek így - mondtam, és ujjat mutattam neki. . - íííí-íííí-íííí, Gordie - kotkodácsolt Teddy. - Na, szaladj a kajáért, te hímringyó. Nem is bántam igazán, hogy nekem kellett mennem. Már kipihentem magam, és egyáltalán nem volt ellenemre, hogy megtegyem az utat a Florida ABC-ig. - Ne hívj úgy, mint anyád a kedvenc ölebet - mondtam Teddynek. - íííí-ííí-íííí, micsoda egy pöcs vagy te, Lachance. - Indulj már, Gordie - sürgetett Chris. - A síneknél megvárunk. - Jobb lenne, ha nem mennétek nélkülem - mondtam. Vern felnevetett. - Ha nélküled mennénk, Gordie, az olyan lenne, mintha olcsó Schlitz sört vinnénk Budweiser helyett. - Ó, de nagy a pofád, nem fognád be?! Együtt kezdték kántálni: - Nem fogom be, pofázok, ha rád nézek, behányok. - Aztán majd arra jár anyád, és fölnyalja - mondtam, és sarkon fordultam, de azért a vállam fölött még odamutattam nekik a középső ujjamat. Azóta sem voltak olyan barátaim, mint akkor, tizenkét éves koromban. Neked talán voltak? 12. Nincs két egyforma ember, tartja a mondás, és nem alaptalanul. Ha azt mondom neked: nyár, olyan személyes emlékek jutnak eszedbe, amelyek még csak nem is hasonlítanak az enyémekre. Ez így van rendjén. Számomra a nyár örökké azt fogja jelenteni, hogy a Florida ABC felé tartok a több mint harmincfokos hőségben, lábamon Keds tornacipő, aprópénz
csörög a zsebemben. A szó elővarázsolja a DMVT egy távoli pont felé tartó sínpárjának képét, ami olyan fényesen csillogott a napsütésben, hogy ha az ember becsukta a szemét, akkor is látta maga előtt, csak éppen a fehér helyett kékes ragyogásban. S bár ezek a képek élnek bennem a legerősebben, azért sok minden más is megmaradt abból a nyárból a Ray Brower felkutatására indított expedíció emléke mellett. Dalfoszlányok a Fleetwoods Bújj hozzám című számából, Robin Luké hangja, ahogy a Susie, kedves-t énekli, meg Little Anthonyé az Egészen hazáig futottam-ból. Hogy ez mind az 1960-as év nyarának slágere volt-e? Igen is, nem is. Javarészt biztosan. A véget érni nem akaró bíborfényű estéken a WLAM hullámhosszán szóló rock and roll-műsor hangjai összeolvadnak a WCOU éjszakai baseballközvetítéseivel, s a napok-évek egybemosódnak. Nekem úgy rémlik, ez mind 1960-ban történt, hogy az a nyár hosszú esztendőkön át tartott, s hogy varázslatos pókhálóként szőtte körül, tartotta egyben a hangok kavalkádja: tücskök cirpelése, a kártyakeverés géppuskahangja, amint versenyt csattog a felvágottból és teából álló kései vacsorához hazafelé pedálozó kölykök küllőinek kerepelésével. Buddy Knox fásult texasi hangja, ahogy a „Gyere velem, légy a párom, megmutatom, mi a mámor” kezdetű nótát énekli, a baseballmeccsről tudósító riporter hangja, összevegyülve a dallal és a frissen nyírt fű szagával: „Három dobó- és két ütőhiba. Whitey Ford nekikészül... várja a jelet... Nem, ez nem jó... na, most megvan... Ford kivár... most dob... atyavilág, micsoda, ütés! Messze ki a stadionból! Williams akár körbe is sétálhat! HÁROM-EGY A RED SOXNAK!” Hogy Ted Williams 1960-ban már nem is játszott a Red Soxnál? Na, mibe fogadunk? Még arra is pontosan emlékszem, hogy 31,6 százalék volt az átlaga. A baseball azokban az években vált igazán fontossá számomra. Akkoriban kellett szembenéznem a ténnyel, hogy a játékosok ugyanolyan hús-vér emberek, mint én. Erre akkor jöttem rá, amikor Roy Campanella fejre állt az autójával, és az újságok címlapjukon közölték a lesújtó hírt: karrierjének vége, élete hátralévő részét tolókocsiban kell majd eltöltenie. Ugyanezt a borzalmas, tompa puffanást éreztem, amikor két évvel ezelőtt egy reggel leültem az írógéphez, bekapcsoltam a rádiót, és azt hallottam, hogy Thurman Munson repülőgépével leszállás közben lezuhant, és meghalt. Aztán ott voltak a filmek, amelyeket az azóta réges-rég lebontott Drágakő moziban láttunk; tudományos fantasztikus filmek, mint a Gog Richard Egannel, westernek Audié Murphyvel (Teddy minden filmjét legalább háromszor látta, szinte istenként tisztelte Murphyt), és háborús filmek John Wayne-nel. Rengeteget fociztunk, baseballoztunk, futtában ebédeltünk, füvet nyírtunk, rohangáltunk, snúroztunk. És most itt ülök egy IBM számítógép billentyűzete előtt, s megpróbálom felidézni a múltat, megpróbálok visszagondolni, mi volt a legjobb és mi a legrosszabb abban a zöld és barna nyárban, és újra annak a vékonydongájú, csupa sebhely kissrácnak a bőrében érzem magam, és újra hallom az akkor hallott hangokat. De mindezen emlékek közül a legtisztább az a kép, ahogy Gordon Lachance a zsebében csörgő aprópénzzel a Florida ABC felé szedi a lábát, miközben patakokban csorog a hátán a veríték. Másfél kiló hamburgerhúst kértem, vettem hozzá pár zsömlét, négy üveg Coca-Colát, meg egy kétcentes sörbontót, amivel majd az üvegeket kinyitjuk. A tulajdonos, akit George Dussetnek hívtak, elővette a húst, azután a pénztárgép fölé hajolt, és egyik sonkaforma kezét egy csomó kemény tojás mellé a pultra helyezte. Szájából fogpiszkáló kandikált elő, hordónyi sörhasa úgy feszítette fehér pólóját, ahogy jófajta szél dagasztja a fővitorlát. Mozdulatlanul állt, amíg bevásároltam, hogy megbizonyosodjon, nem áll szándékomban ellopni semmit. Nem szólt egy árva szót sem, csak mikor a mérlegre rakta a húst. - Tudom ám, ki vagy. Denny Lachance öccse vagy, igaz? - A fogpiszkáló úgy járt a szája egyik sarkából a másikba, mintha golyóscsapágyon gördülne. A pult alá nyúlt, előhúzott egy üveg S’OK krémszódát, és beleszürtyölt. - Igen, uram. Csakhogy Denny, ő már...
- Persze, tudom. Bizony, szomorú dolog ez, öcsi. A Biblia is azt mondja: „Életünkben is a halál markában vagyunk.” Ezt nem tudtad, mi? Hát igen. Nekem Koreában maradt egy testvérem. Kiköpött olyan vagy, mint Denny. Mondták már? - Igen, uram, megesik - mondtam fagyosan. - Emlékszem, még iskolai válogatott is volt. Szélső védőt, azt játszott. Hát igen. Ő aztán tudott futni, istenemre mondom. De te túl fiatal vagy, biztosan nem emlékszel rá. - A fejem fölött a távolba révedt az üvegajtón át, ki a forróságba, mint akit hirtelen megrohannak a bátyámról őrzött csodálatos emlékek. - De igen, emlékszem. Ööö... Mr. Dusset? - Igen, öcsi? - Szeme még fátyolos volt a múltidézéstől, fogpiszkálója enyhén remegett ajkai között. - Lenne szíves a hüvelykujját levenni a mérlegről? - Hogy mit? - Döbbenten nézett le arra a pontra, ahol az ujja határozottan nyomta a fehér zománclapot. Ha nem tettem volna oldalra egy lépést, amikor Dennisről kezdett beszélni, a darált hús takarásában észre sem veszem. - Ja, vagy úgy! Hát igen. Azt hiszem, egy kissé belefeledkeztem az emlékeimbe. Igazi tehetség volt, Isten nyugosztalja. - George Dusset keresztet vetett. Ahogy elvette a hüvelykujját a mérlegről, a mutató rendesen visszaugrott. A tetejére csapott még egy kis húst, aztán fehér zsírpapírba csomagolta az egészet. - Így már rendben lesz - szűrődött át a fogpiszkáló mellett. - Na, nézzük, mit vettél. A darált hús, az annyi, mint egy dollár negyvennégy. Zsömlék huszonhétért. Négy üdítő, az negyven cent. Egy sörnyitó, két cent. Az összesen... - a zacskón adta össze, amibe pakolni akart. - Két dollár huszonkilenc. - Tizenhárom - mondtam. Nagyon lassan rám emelte tekintetét, s közben a homlokát ráncolta. - He? - Két dollár tizenhárom. Rosszul adta össze. - Öcsi, te... - Rosszul adta össze - ismételtem. - Előbb az ujját felejtette a mérlegen, aztán többet számolt az áruért, Mr. Dusset. Akartam még néhány Hostess Twinkie-t is, de azt hiszem, a történtek után eltekintek tőle. - Odacsaptam a pultra a két dollár tizenhárom centet. A pénzre nézett, onnan megint rám. Szemöldökét még jobban összehúzta, homlokán a barázdák szakadékokká mélyültek. - Mit merészelsz, kölyök? - kérdezte mély, fenyegetően titokzatos hangon. - Mi vagy te, talán valami okostóni? - Nem, uram - mondtam. - De engem nem fog átverni. Mit szólna az édesanyja, ha megtudná, hogy a fia kisgyerekeket csap be? Kimért, merev mozdulatokkal hajigálta a cuccot a papírzacskóba, csak ügy csörömpöltek az üvegek. Durván felém taszajtotta a csomagot, egy pillanatig sem törődött azzal, leejtem-e vagy sem. Napbarnított arca most vörösben játszott, még komorabb lett. A ráncok mintha örökre odanőttek volna. - Na, jól van, kölyök. Nesze. És most sürgős tempóban húzd el a csíkot a boltomból. Ha pedig még egyszer meglátlak itt, magam látom el a bajodat. Kihajítlak, hogy a lábad se éri a földet. Megértetted, te kis seggdugasz? Az anyád keservit. - Nyugodjon meg, nem jövök többet - feleltem, miközben már a kijárat felé tartottam. Ahogy kinyitottam az ajtót, a forró délutáni levegő, álmosító susogása áradt be rajta zölden és barnán és fényesen. - És a barátaim sem, arra mérget vehet. Lehetnek vagy ötvenen. - A bátyád nem volt ilyen seggfej - kiabálta utánam George Dusset. - Kapja be! - kiáltottam vissza, és futásnak eredtem, ahogy csak a lábam bírta. Még hallottam, ahogy az ajtó mennydörgésszerűén kivágódik, és a tulaj bikahangján azt üvölti: - Ha még egyszer idedugod a képedet, laposra verem a pofádat, te kis szarházi! Kissé rémülten ugyan, de azért magamban jót kuncogva futottam, míg túl nem jutottam az első dombon; a szívem úgy zakatolt a mellkasom közepén, mint valami gőzkalapács. Akkor
aztán lelassítottam, de azért szaporán szedtem a lábam, s közben hátra hátrapillantottam a vállam fölött, hogy biztos legyek benne, nem jön utánam a kocsiján, vagy bárhogy. Nem jött, és én elég gyorsan odaértem a szeméttelep kapujához. Az ingem alá dugtam a zacskót, fölmásztam a kapura, és óvatosan leereszkedtem a túloldalon. Nagyjából a telep közepén lehettem, amikor megláttam valamit, ami egyáltalán nem volt ínyemre - Milo Pressman kerek ablakú '56-os Buickja ott parkolt a kalyibája mögött. Ha Milo meglát, azt valószínűleg nem viszem el szárazon. Bár mind ez idáig nem mutatkozott sem ő, sem elhíresült kutyája, a telep hátulját jelző drótkerítés hirtelen mégis fényévnyi távolságra került tőlem. Azt kívántam, bár kerültem volna meg kívülről a telepet, de most már túl késő volt visszafordulni. Ha Milo észrevesz, minden bizonnyal szorulni fogok otthon, de ez a lehetőség közel sem ijesztett meg annyira, mint az, hogy rám uszíthatja a kutyáját. Borzalmas hegedűcincogás szólalt meg a fejemben. Egyik lábam a másik elé raktam, próbáltam természetesen viselkedni, megpróbáltam úgy kinézni, mint aki mindig is ide tartozott, és az ingem alól kidudorodó bevásárló zacskóval a szeméttelepet a vasúti sínektől elválasztó kerítés felé igyekeztem. Jó tizenöt méterre lehettem a kerítéstől, és már kezdtem azt hinni, hogy minden a lehető legjobban alakul, amikor meghallottam Milo kiáltását: - Hé! Hé, te ott! Te kölyök! El attu a kerittéstü! Takarocc innét, de rögtön! Az lett volna a legokosabb, ha szót fogadok a fickónak, és körbe megyek, de annyira megrémültem, hogy ehelyett egy harsány üvöltést megeresztve a kerítés felé kezdtem rohanni, hogy csak úgy porzott mögöttem az út. Vern, Teddy és Chris a túloldalon elő bújtak a bokrok közül, és rémülten bámultak át a dróthálón. - Gyüssz ide mingyá!? - bömbölte Milo. - Idegyüssz, vagy rád kűdöm a kutyámat, az istenit! Valahogy egy cseppnyi jóindulatot vagy békülékenységet sem találtam ebben a hangban, úgyhogy inkább még nagyobb sebességre kapcsoltam, karjaim rendületlenül pumpálták a levegőt, a barna bevásárló zacskó recsegett-ropogott az ingem alatt. Teddy megint rákezdett az idióta viháncolására, ííí-ííí-íííí, mintha egy elmebajos játszana valamiféle berekedt fúvós hangszeren. - Gyere, Gordie! Gyere! - sikította Vern. Milo is kiáltott egyet: - Fog meg, Miszlik! Kapd el a rohadékot! Áthajítottam a zacskót a kerítés fölött, Vern pedig elkapta, de előbb még félre kellett löknie az útból Teddyt. Mögöttem jól hallhatóan közeledett Miszlik, rázkódott alatta a föld, egyik kitágult orrlyukából tűz-csóvát lövellt, a másikból jeges fuvallat tört elő, csattogó állkapcsából kénsav csöpögött a porba. Egyetlen hatalmas ugrással majdnem a kerítés tetején termettem, közben teli tüdőből üvöltöttem. Nem telt el három másodperc, s máris a túloldalon voltam. Egyszerűen leugrottam - meg sem fordult a fejemben, hogy megnézzem, mire esem. Hát majdnem Teddyre zuttyantam, aki kétrét görnyedve röhögött, mint egy eszement. Szemüvege leesett az orráról, szeméből patakokban csorgott a könny. Csak hajszálon múlt, hogy nem rajta, hanem az agyagos-kavicsos árokparton landoltam. Ugyanabban a pillanatban mögöttem Miszlik teljes gőzzel a kerítésnek rontott, s egy csalódással vegyes fájdalmas vonítást hallatott. Lenyúzott térdemet tapogatva megfordultam, hogy megnézzem magamnak a nevezetes ebet - mit mondjak, rá kellett jönnöm, hogy valóság és legenda között olykor roppant szakadék tátong. Sátán kutyája, egy megtermett, vérben forgó szemű vadállat helyett, amelynek állkapcsából akkora agyarak merednek elő, mint a templomtorony, nos, ehelyett egy közepesnek is csak jóindulattal mondható, hétköznapi fekete-fehér korcs állt előttem. Be nem állt a pofája, kaffogott, vicsorgott, hátsó lábaira állva kaparta a drótot, neki-nekiugrott a kerítésnek, de mindhiába.
Teddy fel-alá járkált előtte, illegette magát, egyik kezében a szemüvegét pörgette, még nagyobb őrületbe kergetve ezzel a kutyát. - Miszlik, puszit a seggemre, Miszlike! - invitálta Teddy, miközben nyála szanaszét fröcsögött. - Puszit rá! De ki is nyalhatod! Fenekét a kerítéshez nyomta, s Miszlik mindent beleadott, hogy eleget tegyen a felkérésnek, ám csak annyit ért el vele, hogy ismét jól beverte az orrát. Folytatta az eszeveszett csaholást, pofája most már erősen habzott. Teddy újra és újra a dróthoz nyomta a hátsóját, Miszlik pedig rendületlenül ostromolta, de minduntalan elhibázta, s ezt az orra egyre jobban megsínylette, olyannyira, hogy egyszer csak vérezni kezdett. Teddy tovább ingerelte, rendre a megalázó „Miszlike” névvel illette, Vern és Chris pedig magatehetetlenül fetrengett a kavicsos földön, a nagy röhögéstől másra nem is maradt erejük, mint hangos zihálásra. És akkor száját dühösen összeszorítva, izzadságfoltos munkásruhában, feje búbján New York Giants baseballsapkával megérkezett Milo Pressman. - Gyüssz ide! Gyüssz ide! - kiabálta. - Ti meg ne hergejjétek azt a kutyát! Hajjátok? Abbahagyni, ha mondom! - Harapj bele, Miszlike! - kiáltotta Teddy, és tovább masírozott fel-alá a kerítés előtt, mint valami bolond porosz kapitány a díszszemlén. - Na, gyere, kapj el! Kapj el, ha tudsz! Miszlik teljesen becsavarodott. De komolyan. Körbe-körbeszaladgált, felkavarta a port, morgott, ugatott, habzott a szája. Három kört tett meg, gondolom, azért, hogy még jobban feltüzelje magát, majd hatalmas lendülettel rontott neki a kerítésnek. ínyét felhúzta, kivillantotta fogait, fülei lobogtak. Nem hazudok, legalább harmincmérföldes sebességgel ütközött a drótnak. A kerítés mély, búgó hangot adott, amikor a drót a helyére húzódott, és az oszlopoknak ütődött, sőt nem is egyszerűen visszahúzódott, azt mondhatnám, visszacsapódott, akár egy rugó. Olyan volt, mintha egy citera szólalt volna meg - jimmmmmmmm. Elfojtott nyüszítés tört elő Miszlikből, szeme felakadt, s egy nem túl jól kivitelezett hátra szaltó után nyekkent egy nagyot a porban. Egy pillanatig csak feküdt ott égnek meredő lábakkal, aztán szája sarkából kifittyedt nyelvvel szép lassan arrébb vonszolta magát. Ettől aztán Milo még jobban begőzölt. Arca szilvakék színezetet vett föl - még tüskehaja alatt is belilult a bőre. Ahogy ott ültem kábán a porban, mindkét térdemen kiszakadt nadrágban, a csak egy paraszthajszálon múló megmenekülésem után még mindig vadul zakatoló szívvel, arra gondoltam, Milo éppolyan, mint Miszlik emberbe öntve. - Asszed nemtőm, ki vagy? - dühöngött magából kikelve Milo. - Teddy Duchamp vagy! Ismerlek titeket mind! Neked meg szétrúgom a segged, amér ezt tetted a kutyámmá! - Azt szeretném én látni! - vágott vissza Teddy. - Na, hadd lássam, hogyan mászik át a kerítésen, maga zsír pacni! - MICSODA? MINEK NEVEZTE TE ENGEM? - ZSÍRPACNI! - üvöltötte mámorosan Teddy. - HÁJAS SEGGŰ, HORDÓBELŰJ NA, MI LESZ? MIRE VÁR? - Ökölbe szorított kézzel ugrándozott, hajáról izzadság-cseppek spricceltek szanaszét. - CSAK USZÍTGASSAA KUTYÁJÁT AZ EMBEREKRE! NA, MI VAN..? MI LESZ MÁR? - És ezt pont egy fatökű, semmirekellő, dilinyós tróger fia mongya nekem? Nyugoggyá meg, anyád megkapta az idézést a biróságtu azér, amit a kutyámmá tetté. - Mit mondtál? - kérdezte Teddy érdes hangon. Abbahagyta az ugrándozást. Szeme elkerekedett, bőre ólomszínűvé változott. Milo sok mindent mondott ugyan, mégis könnyedén ki tudta választani közülük azt az egy szót, amelyik leginkább célba talált - azóta is sokszor elcsodálkozom, egyeseknek mekkora tehetségük van ehhez -, ráakadt a DILINYÓS gombra, és nemcsak hogy megnyomta azt, de akkorát sózott rá, amekkorát csak bírt. - Az apád egy dilinyós - mondta vigyorogva. - Egy togusi dilinyós. Annyi esze sincs, mind a pöcegödörnek. Hibbantabb, mind egy döglött hintaló. Olyan sötét, hogy világit a szájába a
kávé. Buggyant, mind a kéthetes krumplifőzelék. Nem csoda, hogy így visekecc, mikor az apád egy kibaszott dilinyós, akin... - AZ ANYÁD MEG DÖGLÖTT PATKÁNYOKON OBOÁZIK! - üvöltötte Teddy. - ÉS HA MÉG EGYSZER AZT MONDOD AZ APÁMRA, HOGY DILINYÓS, KINYÍRLAK, TE SZOPÓSSZÁJÚ GECI! - Akkor is dilinyós - fújta önelégülten Milo. Megtalálta a gombot, kétségtelen. - Dilinyós kölyke, dilinyós kölyke! Az apád babákká jáccik a gyogyóba, nagy eredmény! Vern és Chris már túl voltak a nevetőgörcsön, kezdték felfogni a helyzet komolyságát, és felkészültek rá, hogy visszatartsák Teddyt, de amikor meghallották Teddy szövegét a döglött patkányokról, újra kirobbant belőlük a röhögés. Elterültek a földön, rúgkapáltak, fogták a hasukat, és ide-oda hemperegtek. Jaj, ne - nyöszörögte Chris. - Ne csináld, hagyd abba, mert rögtön megpukkadok. Miszlik meg csak bambán járta a köröket Milo mögött, mint egy bunyós tíz másodperccel azután, hogy a bíró az ellenfél technikai fölénye miatt leléptette. Eközben Milo és Teddy tovább folytatták a szócsatát; orruk szinte összeért, úgy üvöltöztek egymással, de elválasztotta őket a kerítés, amin Milo nem tudott átmászni, mert túl öreg és túl kövér volt hozzá. - Ne merészelj még egy rossz szót szólni az apámra! Az apám megostromolta a partot Normandiánál, te csökött agyú seggfej! - Igen? És most hol van, te kis szerencsétlen pápaszemes szarjankó? Togusba csücsül, nem igaz? Togusba kütték, mer NYÓCAST KAPOTT! - Oké, oké - mondta Teddy. - Kész, ennyi, vége. Most megöllek. - Felugrott a kerítésre, és mászni kezdett. - Csak gyere, próbád meg, te kis gennyes fejű zabi gyerek! - Milo hátralépett, vigyorgott, és várt. - Ne! - kiáltottam. Felpattantam, megragadtam a farmerja fenekét, és leráncigáltam a kerítésről. Hanyatt vágódtunk, Teddy rám esett, és úgy összezúzta a mogyoróimat, hogy kínomban keservesen felnyögtem. Semmi sem fáj úgy, mint amikor a mogyoróid préselődnek össze, nem igaz? De azért szorosan fogtam Teddy derekát. - Engedj el - szipogott Teddy, miközben megpróbálta kiszabadítani magát a karjaimból. Engedj el, Gordie! Senki se sértegetheti az apámat! ENGEDJÉL, A FENE EGYEN MEG, ENGEDJ! - Nem veszed észre, hogy pont ezt akarja? - kiabáltam a fülébe. - Azt akarja, hogy mássz be hozzá, aztán majd laposra ver, és kihívja a zsarukat! - Mi? - nézett rám Teddy értetlenkedve, félig hátratekerve a nyakát. - Te csak ne árcsad bele magad, okosszájukám! - mondta Milo, és megint odalépett a kerítéshez, ökölbe szorítva lapátnyi tenyerét. - Ez a mi csatánk. - Na persze - mondtam. - Csak kétszáz kilóval nehezebb nála. - Asszed, téged nem ismerlek? - mondta fenyegetően Milo. - Te vagy a kisebbik Lachance. - Majd Vernre és Chrisre mutatott, akik épp akkor tápászkodtak föl, még mindig zihálva a nagy nevetéstől. - Az meg ott Chris Chambers, meg az eggyik lökött Tessio gyerek. Mindegyikőtök aptyát fő fogom hívni, kivéve azt a dilinyóssat ott Togusba. Intézetbe záratlak benneteket eggytü eggyig. Rohatt gazemberek. Magabiztosan állt ott, szeplős sonkakezeit úgy tartotta maga elé, mint aki piros pacsit akar játszani, hangosan szuszogott, szemét összecsípte, és arra várt, hogy elbőgjük magunkat, vagy bocsánatot kérjünk, vagy esetleg átadjuk neki Teddyt, hogy fölzabáltathassa a kutyájával. Chris karikát formált hüvelyk- és mutatóujjával, és ügyesen átköpött rajta. Vern dudorászott, és a felhőket bámulta. Teddy azt mondta: - Menjünk innen, Gordie. Hagyjuk itt ezt a seggfejet, mielőtt hányni kezdek tőle.
- Na, mi van, berezeté, te mocskos szájú rohadék? Hiába fucc el, úgyis főjelentelek a rendőrkapitánynál. - Mindannyian hallottuk, minek nevezte az apját - mondtam. - És tanúskodni fogunk. Ráadásul rám uszította a kutyáját is. Ez pedig törvényellenes. Milo némileg elbizonytalanodott. - Mer a telepen mászkátá. - Hát persze. A szeméttelep közterület. - Átmásztá a kerittésen. - Még szép. De csak miután rám küldte a kutyáját - mondtam, és abban reménykedtem, Milónak nem jut eszébe, hogy a kapun is úgy kellett bemásznom. Miért, mit kellett volna tennem? Álljak, és várjam meg, hogy darabokra szaggat? Gyertek, srácok, menjünk innen. Nem bírom már a szagát. - Javittóba mentek - fenyegetőzött Milo, de hangja kissé remegett. - Javittóba, nagyokosok! - Alig várom, hogy elmesélhessem a zsaruknak, hogyan nevezett egy háborús veteránt dilinyósnak - szólt vissza neki Chris a válla fölött, miután elindultunk. - És mit csinált ön a háború alatt, Mr. Press-man? - NEM KÖTÖM AZ ÓRODRA! - visította Milo. - MEGKÍNOZTÁTOK A KUTYÁMAT! - Írj egy panaszcédulát, és küldd el a Mikulásnak - motyogta Vern, miközben már a töltésre kapaszkodtunk föl. - Gyere csak ide! - kiabálta Milo, de hangja színtelen volt, mint akit már nem is érdekel annyira a dolog. Azért menet közben Teddy még odamutatta neki az ujját. Ahogy fölértünk a töltésre, a vállam fölött még vetettem egy pillantást Milóra, erre a baseballsapkás hústoronyra. Még mindig ott állt a kerítés mögött, kutyája a lábánál tanyázott. Ujjait a drótfonatba akasztotta, úgy kiabált felénk. Hirtelen nagyon megsajnáltam - úgy festett, mint a világ legnagyobbra nőtt óvodása, akit véletlenül bezártak a játszótérre, és most segítségért kiáltozik. Még egy darabig figyeltem, ahogy kiabál, aztán vagy abbahagyta, vagy mi kerültünk halló távolon kívülre. Aznap már sem Milót, sem Miszliket nem láttuk, és nem is hallottunk felőlük. 13. Egy ideig még arról beszélgettünk - bizonygatva az igazunkat, bár, hogy őszinte legyek, volt némi erőltetettség szaga a dolognak -, hogy most aztán jól megmutattuk ennek a lúdtalpas Milo Pressmannek, milyen keményfából faragtak bennünket. Még elmeséltem, hogyan akart lóvá tenni a fickó a Florida ABC-ben, aztán gyászos csend telepedett ránk. Ami engem illet, ezalatt azon tűnődtem, hogy mégiscsak lehet valami abban a hülye előjelhistóriában. Nem is alakulhattak volna rosszabbul a dolgok - igazából most már azt gondoltam, sokkal jobb lett volna, ha hallgatunk Vernre, és egyszerűen továbbállunk; megkímélhettem volna a szüleimet a fájdalomtól, hogy egyik fiuk a Castle View temető, a másik pedig a South Windham-i Javítóintézet bentlakója. Nem volt ugyanis kétségem afelől, hogy Milo azonnal a rendőrségre rohan, amint leesik neki a tantusz, hogy a telep zárva volt, amikor az eset történt. És akkor arra is rá fog jönni azzal a roppant agyával, hogy tényleg birtokháborítást követtem el, még ha közterületről van is szó. Tán még azt az eszement kutyáját is joggal uszította rám. És bár Miszlik közel sem volt az a sátánfajzat, aminek tartották, egész biztos, hogy leszaggatta volna a gatyát a fenekemről, ha nem bizonyulok gyorsabbnak nála. Jól elszúrta a napunkat. Ráadásul egy újabb sötét gondolat kúszott az agyamba - az, hogy ez az egész nem is volt olyan jó móka, és hogy talán meg is érdemeltük. Meglehet, égi jel volt, hogy forduljunk vissza. Tényleg, mi a fenének akarjuk mi látni azt az összeroncsolt gyereket? De hát látni akartuk, s eszünk ágában sem volt visszafordulni.
Már majdnem odaértünk a hídhoz, ami átvezette a síneket a folyó felett, amikor Teddy sírva fakadt. Mintha valami belső árhullám törte volna át lelkének gondosan megépített gátjait. Nem hülyéskedek - épp olyan hirtelen történt, és éppolyan elemi erővel tört ki belőle. Kétrét görnyedt, mint pelenka a dróton, aztán összecsuklott, keze hasáról a füléiből megmaradt csonka hús göbökre vándorolt. Keservesen sírt, csak úgy rázkódott a zokogástól. Egyikünk sem tudta, mit lehetne ilyenkor tenni. Nem afféle sírás volt ez, mint mikor az embert lábikrán találja a fű fölött surranó baseball-labda, vagy a kupac aljára kerül focizás közben, és jól beveri a fejét, vagy mint amikor eltaknyol a biciklijével. Nem érte semmilyen fizikai fájdalom. Kissé elhátráltunk tőle, és zsebre vágott kézzel ácsorogtunk. - Hé, főnök... - suttogta vékony hangon Vern. Chris és én reménykedve néztünk rá. Ez a „hé, főnök” egész reményteljes kezdetnek ígérkezett. Csakhogy Vern nem tudta folytatni. Teddy előredőlt, az egyik talpfára hajtotta a fejét, szemét tenyerébe rejtette. Úgy nézett ki, mint egy mohamedán ima közben - „Allah álla lehulla...”, ahogy Popeye mondja. Persze ez most a legkevésbé sem volt mulatságos. Végül, mikor valamelyest alábbhagyott a zokogása, Chris odalépett Teddyhez. Ő volt köztünk a legbele-valóbb, legtalpraesettebb (talán még Jamie Gallant-nél is talpraesettebb, legalábbis szerintem), ezenkívül ő értett a legjobban a békítéshez és a vigasztaláshoz. Megvolt hozzá a tehetsége. Megesett, hogy leült a járdaszegélyre egy fölhorzsolt térdű kisfiú mellé, akit még csak nem is ismert, és elkezdett neki mesélni valamiről - a legújabb Foxi Maxiepizódról, vagy, hogy nemsokára a városba érkezik a Shrine Cirkusz -, és addig beszélt hozzá, amíg a gyerek elfelejtette, hogy miért is kezdett pityeregni. Chris nagyon jól csinálta ezt. Értett hozzá, az biztos. - Figyelj, Teddy, mi a fenét törődsz te azzal, hogy mit hord össze ez a dagadt szemétláda az apádról? Mi? Nem kell vele foglalkozni, és kész. Nem változtat semmin, igaz? Igaz? Számít az, mit pofázik ez a dagadék? He? He? Számít az? Teddy megrázta a fejét. Nem számít. De fényes nappal ezt hallani valakiről, akiről annyit, de annyit gondolkodott már a számtalan átvirrasztott éjszakán, miközben az ablak egyik sarkán bekukkantó holdat bámulta, akin addig töprengett eszének kisszámú, nem túl sebesen forgó kerekeivel, mígnem magában szinte már szentté avatta, és azután szembesülni a ténnyel, hogy mindenki más ennyire félreismeri, és egyszerűen ütődöttnek tartja... nos, ez mélységesen lesújtotta. De nem változtat semmin. Nem számít. - Hiszen attól még megostromolta a normandiai partot, nem igaz? - kérdezte Chris, majd a tenyerébe fogta és megpaskolta Teddy egyik könnyáztatta, szurtos mancsát. Teddy szipákolva, hevesen bólogatott. Orrából kikandikált a békaláb. - Szerinted ez a szemétláda ott volt Normandiánál? Teddy rázta a fejét. - Neh-neh-nehem! - Nem tud ez rólad semmit. - Neh-nem. Nem, d-d-de... - És az apádról? Haverja volt talán? - FRÁSZT! - mondta felháborodva. Még a gondolat is felbőszítette. Mellkasa megemelkedett, és újra felzokogott. Füle mögé simította a haját, s így jól látszott hallókészülékének kerek, barna gombja. Megjegyzem, ez a műanyagdarab sokkal kivehetőbb volt, mint a füle. Chris tovább nyugtatta. - Beszélni könnyű. Teddy bólintott, de még mindig nem nézett fel. - És bármit mondjanak is az emberek, az nem változtat kettőtök kapcsolatán. Teddy feje bizonytalanul megmozdult, mint aki ebben azért már nem egészen biztos. Valaki újra belegázolt a lelkébe, feltépte sebeit, ráadásul a lehető leg durvábban. Ezt még (dilinyós) jól át kell gondolnia,
(nyócast kapott) de majd később. És egyedül. A hosszú, álmatlan éj szakákon. Chris átkarolta Teddyt. - Csak föl akart hergelni, pajtás - suttogta neki, s közben ringatta, ahogy egy anya ringatja álomba a gyermekét. - Csak azért cukkolt, hogy átmássz azon a tetves kerítésen. Ne szívd mellre, apafej, nem érdemes. Nem tud ez semmit az öregedről. Csak azt szajkózza, amit a többi kocsmatölteléktől hallott a Spicces Tigrisben. Le van szarva, mit dumál. Nem? Teddy? He? Nem? Teddy zokogása szipogássá csendesedett. Maszatos karika maradt a szeme körül, ahogy letörölte könnyeit. Aztán felült. - Rendben vagyok - mondta, és úgy tűnt, saját hangja még jobban meggyőzte erről. - Oké, semmi bajom. - Felállt, és orrára biggyesztette szemüvegéi, mintha csupasz arcával együtt az érzéseit is a mögé szeretné rejteni. Megeresztett egy mosolyfélét, aztán meztelen karjába törölte az orrát. - Szép kis bőgőmasina vagyok, mi? - Dehogyis - mondta Vern bizonytalanul. Látszón rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben. - Ha bárki becsmérelné a fateromat, hát azt én... - Azt kinyírnád - vágta rá Teddy szinte kikelve magából. - Kitaposnád a belét, igaz, Chris? - Igaz - hagyta rá Chris, és meglapogatta Teddy hátát. - Igaz, Gordie? - De még mennyire - feleltem, miközben egyre azon járt az eszem, hogyan tud Teddy ennyire ragaszkodni az apjához, aki hajszál híján megölte, és én miért nem érzek sem így, sem úgy saját apám iránt, mikor az soha még csak kezet sem emelt rám, azt az egy esetet leszámítva, mikor hároméves koromban előbányásztam valami fehérítőt a mosogató alól, és elkezdtem szopogatni. Újabb kétszáz métert hagytunk magunk mögött, amikor Teddy ismét megszólalt, de most már sokkal nyugodtabb hangon: - Hé, srácok, bocs, ha elrontottam a mulatságot. Azt hiszem, tényleg hülyeség volt a miatt a fickó miatt így felhúznom magam. - Nem vagyok benne olyan biztos, hogy jó mulatság lesz - jegyezte meg Vern váratlanul. Chris értetlenül nézett rá. - Azt akarod ezzel mondani, hogy forduljunk vissza? - Nem. Á, á, nem. - Vern arcáról sütött, hogy valami erősen foglalkoztatja. - De megbámulni egy halott kölyköt - nem lesz egy babazsúr, azt hiszem. Akarom mondani... szóval, értitek. Úgy értem... - Meglehetősen furán nézett ránk. - Úgy értem, lehet, hogy rossz hatással lesz rám. Ha értitek, mire gondolok. Nem szóltunk egy szót sem, Vern viszont egészen belelendült. - Szóval az a helyzet, hogy néha rémeket látok álmomban. Mint... ó, srácok, emlékeztek azokra a régi képregényekre, amiket Danny Naughton hagyott nálunk? A vámpírokról, feldarabolt hullákról meg ilyesmikről. Szent Szűzanyám, sokszor ilyen zöld arcú akasztott emberekről álmodok, és akkor felriadok az éjszaka kellős közepén, és úgy érzem, valami van az ágyam alatt, és ha lelógatnám a kezem, az a valami biztosan megragadná... Mindannyian sűrűn bólogattunk. Nagyon is jól tudtuk, miről beszél. Mindamellett biztosan kinevettelek volna, ha akkoriban azt hallom tőled, hogy egy szép napon, nem is olyan sok idő múltán a gyerekkori rémálmaimat és a lucskosra izzadt pizsamákat dollárhegyekre váltom azzal, hogy mesélek róluk. - És nem merek megmukkanni se, mert az a tökkel ütött bátyám... tudjátok, Billy... Szóval, ő biztosan világgá kürtölné... - Tehetetlenül megvonta a vállát. Szóval azért félek megnézni azt a gyereket, mert ha, szóval, ha tényleg úgy néz ki... Nyeltem egy nagyot, és Chrisre sandítottam. Higgadtan figyelte Vernt, és bólintott neki, hogy csak folytassa bátran. - Ha tényleg úgy néz ki - folytatta Vern -, róla fogok álmodni, és amikor fölébredek, 5 lesz az ágyam alatt egy hatalmas vértócsa közepén, mintha most ment volna át egy Konyhamester
húsdarálón, amit a tévében hirdetnek. Csak a haja és a szeme marad meg, de mégis mozog, szóval értitek, valahogy mégis mozog, és csak arra vár, hogy megragadhassa a kezem... - Jézusom - szólt közbe hitetlenkedve Teddy. - Micsoda bugyuta, pelenkásoknak való történet. - Nem tehetek róla - védte magát Vern. - Mégis azt hiszem, muszáj látnom, még ha rémálmaim lesznek is tőle. Értitek? Muszáj látnom. De... De talán mégse lesz olyan jó mulatság. - Hát igen - mondta halkan Chris. - Talán nem lesz. Vern könyörgőre fogta: - Senkinek se mondjátok el, ugye? Nem a rémálmokat, rosszakat mindenki álmodik - hanem azt, hogy felébredek, és azt hiszem, valami van az ágy alatt. Túl nagy vagyok már a bakurászhoz. Biztosítottuk róla, hogy nem szólunk senkinek, aztán ismét gyászos csend telepedett ránk. Csak háromnegyed három volt, mégis sokkal öregebbnek tűnt az idő. Túl meleg volt, és túl sok minden történt. És még Harlow-ig sem jutottunk. Bele kellett húznunk, hiszen sötétedés előtt még meg akartunk tenni jó pár mérföldet. Elhagytuk a vasúti elágazást, ahol salakdarabokkal meghajigáltuk a magas, rozsdás oszlop tetején trónoló fémzászlót, amit végül senki sem talált el. Fél négy felé értünk a Castle folyóhoz és a folyó fölött átívelő vasúti hídhoz. 14. 1960-ban a folyó ezen a ponton több mint száz méter széles volt; amikor később ismét felkerestem a helyet, azt tapasztaltam, hogy az eltelt évek alatt jóval keskenyebb lett. Állandóan szórakoznak a folyóval, megpróbálják minél jobban kihasználni, gátak közé szorítják, és teljesen megszelídítik. De az idő tájt a New Hampshire-en és fél Maine-en végigkacskaringózó folyó teljes hosszán mindössze három helyen védte gát a partot. Szinte teljesen szabályozatlan volt akkoriban, és úgy minden harmadik tavasszal kiöntött, vízzel borítva el a 136-os út harlow-i vagy Danvers Junction-i szakaszát, esetleg mindkettőt. Ezen a nyáron, ami, mint már említettem, az egyik legszárazabb nyár volt Maine állam történetében, a folyó még teljes szélességében pompázott. Innenső partjáról úgy látszott, mintha a szemközti oldal egy vadidegen országhoz tartozott volna - a túlpartot borító fenyőerdő kékesen ragyogott a szikrázó délutáni napsütésben. A sínek mintegy tizenöt méter magasságban haladtak át a folyó felett egy hídon, amelynek kátránybevonatú fapilléreit X alakban kötötték össze a gerendák. A víz olyan sekély volt, hogy ha lenéztünk, még a cölöpöket tartó, a folyófenékbe mélyen beágyazott betontuskók tetejét is könnyen ki tudtuk venni. Maga a híd meglehetősen egyszerű építmény volt - hosszú, keskeny padlózatát keresztben lefektetett fa-gerendák alkották, ezekre erősítették fel a síneket. A gerendák közötti jó tenyérnyi széles hézagokon keresztül le lehetett látni az alant csobogó vízre, a sín és a híd széle között pedig nem volt még egy karhossznyi távolság sem. Ha jön a vonat, ez legfeljebb arra elég, hogy nem lapít palacsintává... de a teljes sebességgel száguldó szerelvény keltette légörvény minden bizonnyal lesodorná az embert a hídról, hogy aztán a sekély víz felszíne alatt megbúvó sziklákon halálra zúzza magát. Ahogy végignéztünk a sínpáron, gyomrunk lassan, de annál kitartóbban emelkedni kezdett... Igaz, a félelmet többé-kevésbé ellensúlyozta a gondolat, hogy most bebizonyíthatjuk, milyen bátrak vagyunk, és hogy hetekig lesz mivel dicsekednünk, amikor hazaérünk... ha hazaérünk. Teddy szemébe visszaköltözőn az a különös csillogás, amiből arra következtettem, hogy ő már rég nem a DMVT vasúti hídját látja maga előtt, hanem egy homokos tengerpartot, a hullámok hátán ringó ezernyi deszant hajót, meg tízezer tengerészgyalogost, amint bakancsukkal feltúrva a fövenyi mindent elsöprő rohamra indulnak.
Átugrálják a szögesdrót akadályokat! Gránátokat hajigálnak a bunkerekre! Elfoglalják a géppuskafészkeket! A sínek mellett álltunk, ahol a talaj lejteni kezdett a folyópart irányába - ott, ahol a töltés már a hídban folytatódott. Ahogy lenéztem, láttam, hogy a lejtő egy ponton túl egészen meredekké válik, a salakot pedig szürke kőtáblák fölé nőtt tüskés bozótos váltja fel. Még lejjebb kifordult gyökerű csenevész fenyők próbáltak megkapaszkodni a kőlapok közötti repedésekben, és bámulták szomorúan önmaguk lehangoló tükörképét a tovaszaladó vízben. Ezen a helyen tulajdonképpen egészen tisztának látszott a Castle folyó vize, amit annak köszönhetett, hogy még nem érte el a textilgyárakkal telezsúfolt iparvidéket. De hal még csak mutatóba sem akadt, annak ellenére, hogy a víz elég tiszta volt ahhoz, hogy lássuk a meder alját - aki hallal akart találkozni, annak jó tízmérföldnyit kellett gyalogolnia a folyón fölfelé, New Hampshire irányába. A part közeli köveket szennyes habgallér vette körül - olyan volt a színe, mint a napszítta elefántcsontnak. Ráadásul a levegő sem volt éppen illatosnak mondható; a folyó szaglott, mint egy penyhedt törülközőkkel megrakott szennyes kosár. Szitakötők döfködték át újra és újra a víztükröt, és rakták le petéiket végtelen nyugalommal. Tehették, hiszen egyetlen falánk pisztráng sem lubickolt a környéken. De még csak egy csökött aranyhal sem. - A fenébe - suttogta Chris. - Gyerünk már - pattogott Teddy parancsolón!. - Induljunk. - Úgy is tett, kilépett közülünk, és megindult a csillogó sínek között, a keresztgerendákon. - Hé, srácok - szólalt meg Vern nyugtalanul -, tudja valaki, mikor jön a következő vonat? Fogalmunk sem volt. - Ott a 136-os út hídja... - vetettem föl. - Na, álljon meg a menet! - csattant föl Teddy. - Azt akarod mondani, hogy csámpázzunk le a folyónak ezen az oldalán öt mérföldet, aztán meg ötöt fölfelé a másik oldalon? Hisz addigra besötétedik! Ha itt megyünk át, ugyanoda lyukadunk ki, és az egész nem tart tovább tíz percnél! - És ha épp jön a vonat, akkor mit csinálunk? - kérdezett vissza Vern, de ezalatt nem Teddyt, hanem a rohanó, élettelen folyót nézte. - Ezt, ni, te sokeszű! - felelte ingerülten Teddy. Leugrott a hídról, de közben belecsimpaszkodott az egyik gerenda szélébe, úgy lógott alatta. Eddig még rendben is lett volna, csakhogy a cipője majdnem elérte a salakot - ugyanezt megcsinálni a híd közepén, tizenöt méter magasban, amikor rázkódik az egész kóceráj a fejed fölött dübörgő vonattól, miközben jó kis forró szikraeső zúdul a nyakadba meg a hajadra... mit mondjak, a gondolat nem volt valami lélekmelengető. - Látjátok, ilyen egyszerű - mondta Teddy. Elengedte a gerendát, a salakra huppant, leporolta a kezét, majd felmászott hozzánk. - És ezt akkor is megcsinálnád, ha egy kétszáz kocsiból álló szerelvény találna erre jönni? kérdezte Chris. - Kibírnál öt percet így lógva, vagy esetleg tízet? - Mi van, beszartál? - üvöltötte Teddy. - Nem, csak kíváncsi lennék, kibírnád-e - vigyorgott Chris. - Azért még nem kell bekapnod. - Menj csak körbe, ha akarsz! - recsegte Teddy. Szarok rá! Majd megvárlak. Addig majd szundítok egy keveset! - Egy vonat már elment - gondolkodtam hangosan. - Talán nem is lesz több, legfeljebb még egy. Nem hiszem, hogy kettőnél több járna erre naponta. Nézzetek. - Egyik lábammal a sínek között gyökeret vert: gazt kezdtem rugdosni. A Castle Rockot Lewistonnal összekötő vasútvonalon nem nőtt gaz a sínek között. - Na, ugye. Látjátok? - verte a mellét Teddy, - De nem kizárt, hogy tévedek - fűztem hozzá.
- Van benne valami - mondta Chris. Szeme felizzott. - Akkor megyünk, Lachance? - A legbátrabb megy elsőnek. - Oké - mondta Chris. Végignézett rajtunk. - Ellenvetés? - NINCS! - kiáltotta Teddy. Vern megköszörülte a torkát, valamit motyogott, megint krákogott egyet, majd alig hallhatóan közölte: - Nincs. - Még egy halovány mosolyszerűséggel is megpróbálkozott. - Rendben - mondta Chris... de azért senki sem mozdult, még Teddy is óvatos pillantásokkal méregette a síneket. Letérdeltem, és egyik kezemet finoman a sínre helyeztem, oda se hederítve, hogy a forró acéltól esetleg felhólyagzik a bőröm. Meg sem rezdült. - Tiszta a levegő - állapítottam meg, de ahogy kimondtam, valami rúdugróféle kezdett tréningezni a gyomromban. Rúdját egészen a zacskómig ledöfte, nekilendült, és a szívemen kötött ki, lovagló ülésben. Libasorban vágtunk neki: Chris ment elöl, utána Teddy, aztán Vern, és hát ugye ki más zárta volna a sort, mint a nagyszájú, aki kijelentette, hogy a legbátrabb megy elsőnek. A gerendákon lépkedtünk, a két sín között, és tériszony ide, tériszony oda, lefelé kellett néznünk, mert egy rossz lépés, és a lábunk lecsúszik két gerenda között, annak pedig valószínűleg bokatörés lett volna a vége. Alattam a mélység nőttön-nőtt, minden újabb lépéssel messzebb kerültünk a lehetőségtől, hogy visszaforduljunk... és egyre világosabban láttam, mekkora barmok vagyunk. Amikor odalent észrevettem a vízből kiálló éles köveket, egy pillanatra megtorpantam, és felnéztem. Chris és Teddy messze előttem jártak, már majdnem elérték a híd közepét, Vern pedig mögöttük egyensúlyozott, le nem vette volna a szemét a lábáról. Hátát anyóka módjára begörbítette, fejét leszegte, két karját pedig oldalra nyújtotta, mint a kötéltáncosok. Lopva hátrapillantottam. Láttam, hogy nincs visszaút, túl messze voltam már a parttól. Most, már ha törik, ha szakad végig kellett csinálnom, és nem csak a vonat miatt. Ha visszafordulok, egy életre elástam magam a többiek előtt. Újra megindultam. Ahogy egyre meredtebben bámultam lefelé a gerendák végeláthatatlan sorára, és ahogy mindegyik után fel-felvillant a rohanó folyó homályos képe, egyre bizonytalanabbá váltam, kezdtem elszédülni. Annyira összefolyt minden a szemem előtt, hogy hiába tudtam, jó helyre rakom a lábam, mégis minden pillanatban azt vártam, hogy a mélybe zuhanok. Úgy éreztem, egy egész zenekar hangolja körülöttem hangszereit, a belülről és a kívülről jövő zajok annyira fölerősödtek: a szívem tompa zakatolása, a fülemben lüktető ér hangos dobolása, az ízületek túlfeszített hegedűhúrt utánzó nyikorgása, a folyó sistergése, egy sáska heves pirregése, ahogy megpróbálja petéit egy fa kemény kérge alá rakni, egy cinke egyhangú nótája, és valahonnan a távolból egy kutya ugatása. Talán épp Miszlik volt az. A folyó penészszaga mélyen beült az orromba. Combom remegni kezdett. Azon kezdtem gondolkodni, mennyivel egyszerűbb és biztonságosabb lenne (talán még gyorsabb is), ha négykézlábra ereszkednék, úgy másznék tovább. De rögtön el is vetettem az ötletet, hisz biztos voltam benne, egyikünk sem tenne ilyet. Ha volt valami, amire a szombat délutáni mozik megtanítottak bennünket, az az volt, hogy Csak a Vesztesek Másznak Négykézláb. Ez volt az egyik fő tanítása Hollywood Bibliájának. A jó fiúk mindig egyenes derékkal járnak, úgyhogy ha a véredben megemelkedik az adrenalin szint, ha az ízületeid nyikorognak, mint a hegedűhúr, ha a combod valami oknál fogva remegni kezd, oda se bagózz. A szédülés egyre erősödött, ezért a híd közepén megálltam, és felnéztem az égre. Nem létező gerendák jelentek meg az orrom előtt, majd szép lassan semmivé foszlottak - kezdtem jobban érezni magam. Ahogy magam elé néztem, láttam, hogy majdnem utolértem Vernt, aki egyre esetlenebbül botladozott. Chris és Teddy már kis híján átjutottak. S bár azóta hét könyvet is írtam különleges emberekről, akik olvasnak mások gondolataiban, vagy előre megjósolják, mi fog történni a jövőben, ez volt az első és egyben
utolsó alkalom az életemben, amikor magam is valami hasonlót éltem át. Valami titokzatos erő (mert mi más lehetett volna?) parancsára leguggoltam, és a bal oldali sínszálra fektettem a tenyerén . Megbizsergette a bőröm. Olyan érzés volt, mintha jegy hangyabolyba nyúltam volna. Sokszor hallani, hogy valakinek az ijedségtől „földbe gyökerezett a lába”. Hát én tudom, milyen érzés ez - pontosan ez történt velem. Ennél jobban nem is lelhetne megfogalmazni. Azóta is sokszor fogott el a félelem életemben, sokszor ijedtem meg, de olyan halálos rémületet, mint akkor, amikor a kezemben tartottam azt a forró, megelevenedett fémkígyót, azóta sem tapasztaltam. Úgy éreztem, egész testem alaktalanná, cseppfolyóssá válik. Combom belső oldalán vékony vizeletpatak csörgedezett végig. A szám hatalmasra nyílt. Nem, nem én nyitottam ki, kinyílt az magától; az állam leesett, mint egy csapóajtó, mikor kirúgják alóla a cöveket. Nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Minden izmom lebénult. És ez volt a legrosszabb. Egész testemet könnyűnek, lazának éreztem, izmaimat mégis mintha bilincsbe verték volna. Meg sem tudtam moccanni. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, nekem azonban egy örökkévalóságnak tűnt. Érzékszerveim kettőzött hatásfokkal kezdtek működni, mintha az agyam elektromos berendezéseit száztíz voltról kétszázhúszra állították volna át. Jól hallottam a közelben szálló repülőgép zaját, és még arra is volt időm, hogy elképzeljem: a gép egyik ablakánál ülök, kezemben egy pohár kóla, és bambán bámulom az odalent kanyargó folyó ezüst szalagját, a folyóét, amelynek még a nevét sem tudom. Élesen láttam a lábam alatt lévő, kátránnyal átitatott gerenda minden egyes szálkáját, repedését. A szemem sarkában pedig ott csillogott vakítóan a sín. Még mindig szorosan markoltam, aminek az lett az eredménye, hogy a rezgés mélyen a bőröm alá ivódott, és amikor végre eleresztettem, a tenyerem tovább bizsergett, az idegvégződések egymást gyepálták - olyasféle érzés volt ez, mint mikor éjszaka elzsibbad a kezed vagy a lábad, és azután kezd életre térni. Számban a nyál az ínyemhez tapadt, és hirtelen savanyúnak éreztem, mint az aludttejet. De a legborzasztóbb az volt az egészben, hogy magát a vonatot egyáltalán nem hallottam, fogalmam sem volt, hogy mögülem fog-e érkezni, vagy szemből közeledik, ahogy azt sem tudtam, milyen messze lehet még. Láthatatlan volt, sem mi sem jelezte a közeledtét, egyedül csak a vibráló sín. Ray Brower összekaszabolt testének képe jeleni meg előttem, ahogy ott fekszik valamelyik árokban, ahová a vonat kilökte, mint egy szemeteszsákot. Könnyen juthatunk mi is ugyanerre a sorsra, legalábbis Vern és én, leginkább én. Saját sírunkat ástuk meg, amikor nekiindultunk. Ez a gondolat aztán véget vetett a bénultságnak, Talpra ugrottam. Ha látott volna valaki, talán azt mondaná, hasonlítottam a dobozba zárt bohócra, akit egy rugó lő ki, mikor kinyitják a csomagot; én magam azonban úgy éreztem, legalább százötven métert teszek meg a víz alatt, nem pedig másfelet a levegőben, de azt is lassított felvételben, mintha a víznek nem fűlne hozzá a foga, hogy szétnyíljon előttem. De végül mégis a felszínre jutottam. Felüvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: - VONAT! A béklyó lehullott. Elkezdtem rohanni. Vern hátrafordította a fejét. Iszonyatos rémület torzította el az arcát, szeme olyan ormótlan nagy lett, mint a kezdőbetűk az ábécéskönyvben. Ahogy rám nézett, és látta, hogy esetlenül, az irdatlan magasság ban botladozva ugyan, de kapkodom a lábamat, min i egy eszetlen, azonnal tudta, nem viccelek. Ő is rágyorsított. Messze előttem Chris éppen akkor lépett le az utol só gerendáról a biztonságot nyújtó töltésre, s én hirtelen kimondhatatlan gyűlöletet éreztem iránta. Meg menekült. Az a szemét megmenekült. Láttam, amint fél térdre ereszkedik, és megérinti a sínt. A bal lábam majdnem lecsúszott a gerendáról. Szememet hirtelen felforrósodott golyóbisnak éreztem. Rövid hadonászás és kalimpálás után visszanyertem az egyensúlyomat, és futottam tovább. Utolértem Vernt. Már túljutottunk a híd közepén, amikor meghallottam a
vonat zakatolását. Mögülünk érkezett, Castle Rock felől. Először csak valami halk morajlás félét hallottunk, ami egyre erősödött, míg végül meg tudtuk különböztetni a dízelmotor dohogását és azt a baljós zizegést, amit a sínen gördülő hatalmas kerekek okoztak. - Áááááááááááá, a francba! - visított Vern. - Fuss, te szerencsétlen! - kiáltottam neki, és jól hátba vágtam. - Nem tudok! Mindjárt leesek! - Gyorsabban! - ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, a fenébe! De azért összeszedte magát és rákapcsolt. Meztelen, napégette hátával és a feneke alatt himbálódzó inggel leginkább egy csetlő-botló madárijesztőre hasonlított. Jól láttam a hámló lapockáján gyöngyöző izzadságcseppeket és a nyakszirtjét borító apró pihéket. Izmai megfeszültek és elernyedtek, megfeszültek és elernyedtek, megfeszültek és elernyedtek. Hátából bütykök sorozataként állt ki a gerince, mindegyik kis félhold alakú árnyékot vetett még azt is megfigyeltem, hogy a nyakához közeledve a bütykök egyre szorosabban követik egymást. Batyuja az oldalán lógott, ahogy nekem is. Lába tompán dobogott a gerendákon. Egyet majdnem elhibázott, csaknem felbukott, és én megint hátba vágtam, hogy sürgessem. - Nem megy, Gordie! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ-a-fraaancbaaaaa! - MOZOGJ MÁR, TE TETŰ! - ordítottam. Talán még élveztem is? Igen, élveztem - valami sajátos, önpusztító módon, mint amikor az ember a sárga földig leissza magát. Úgy hajtottam magam előtt Vern Tessiót, ahogy a gazda hajtja a vásárba a legjobb tehenét. Talán ő maga is hasonlóképp érzett, bömbölt, mint az a bizonyos barom, izzadt és üvöltözött, mellkasa úgy emelkedett és süllyedt, mint a kovács fújtatója, tántorgott és bukdácsolt. A vonat már meglehetősen hangos volt, a mozdony kitartóan és egyre erősebben dübörgött. Megszólalt a sípja is, amikor áthaladt az elágazáson, ahol korábban azt a zászlót hajigáltuk. Na, most aztán tényleg meg kaptam, akár tetszik, akár nem, nyomomban az igazi „Sátán kutyája”. Vártam, hogy a híd mikor kezd remegni a lábam alatt. Akkor a vonat már egészen közel lesz hozzánk. - GYORSABBAN, VERN! GYORSABBAAAAN! - Istenem Gordie, ó istenem Gordie, ó istenein AAAAAAA-FRANCBAAAA! A mozdony kürtje hirtelen ezernyi darabra szaggatta a világot, ahogy hosszan-hangosan belehasított a levegőbe. Akár el is felejthettük, amit eddig a mozi ban láttunk vagy a képregényekben olvastunk - most már tapasztalatból tudtuk, mit hall valójában az ember (legyen akár jó, akár rossz fiú), amikor lesújtani készül rá a halál. VHHHHHUUUOOOOOOM! VHHHHHHÜUUOOOOOO MMM! És akkor alattunk, jobb kéz felől feltűnt Chris, mögötte Teddy szemüvege szikrázott, és szájuk ugyanazt a szót formálta, s bár a vonat zakatolása a kiáltás min den csepp vérét kiszívta, és nem hallottunk belőle semmit, azért mi tudtuk, hogy ez a szó az volt: ugorj! És abban a pillanatban a híd teljes hosszában rázkódni kezdett, ahogy a szerelvény fölhajtott rá. Nem volt más választásunk, ugrottunk. Vern elterült a salakos porban, én meg mellette, majdnem rajta. Nem láttam a vonatot, és azt sem tudom, a masiniszta látott-e bennünket - amikor évekkel később felvetettem Chrisnek, hogy talán észre sem vett minket, Chris csak nevetett rajtam: „Nem nyomják ilyen veszettül a kürtöt egy nyúl miatt, Gordie.” De lehet, hogy csak azért nyomta. Az ördögbe is, lehet, hogy csak unatkozott. Vagy valami ilyesmi. Persze nem mintha akkor épp ez lett volna a legnagyobb gondunk. Arcom a forró porba dugtam, tenyerem a fülemre tapasztottam, hogy ne halljam azt az éktelen csikorgást, ahogy acél acélnak feszül. Hosszú szerelvény volt, de még csak egy pillantást sem vetettem rá. Valahogy nem éreztem szükségét, hogy megnézzem magamnak. Még mielőtt az utolsó kocsi is elhaladt volna, meleg kéz érintette meg a nyakamat, és én azonnal tudtam, Chris keze az.
Amikor elment - amikor már biztos voltam benne, hogy elment -, felemeltem a fejem; lassan, ahogy egy katona mászik elő rejtekhelyéről az egész nap, tartó ágyútűz után. Vern még a porban feküdt, és reszketett, mint a nyárfalevél. Chris közöttünk ült, törökülésben; egyik keze Vern izzadt nyakán, a másik még mindig az enyémen. Mikor aztán Vern továbbra is egész testében reszketve, ajkát harapdálva felült, Chris felvetette: - Mit szólnátok, ha bedobnánk a kólát? Én most meg tudnék inni egyet. Mit mondjak, nem tartottuk rossz ötletnek. 15. A harlow-i oldalon a hídtól úgy negyed mérföldre a sínek egyenesen beszaladtak az erdőbe. A süppedős, vizenyős talaj fölött akkora szúnyogok keringték, mint egy vadászgép, de a fák sűrű lombja hűs árnyékot adott, jótékony hűvöset. Letelepedtünk, hogy megigyuk a kólát. Vern és én a hátunkra terítettük az ingünket, hogy amennyire lehet, távol tartsuk a vérszívókat, Chris és Teddy azon ban félmeztelenül üldögélt, olyan nyugodtan és rezzenetlenül, mint két eszkimó a jégkunyhóban. Még öt perce sem ücsörögtünk ott, amikor Vern bejelentette, hogy némi nagydolga akadt, és bevonult a bokrok közé. Mondanom sem kell, amikor visszajött, elkezdtük ugratni. - Mi van, Vern, ennyire berezeltél? - Dehogyis - felelte. - Csak a híd előtt nem akartam, pedig már akkor is kellett. Mindenkivel előfordul, nem? - Verrrrrrn... - mondta kórusban Chris és Teddy. - Ne szórakozzatok. Mondom, hogy már korábban rám jött. Komolyan. - Akkor megengeded, hogy megvizsgáljuk a gatyád hátulját, ugye? - kérdezte Teddy, erre Vernnek is leesett a tantusz, hogy csak bolondozunk, és ő is elkezdett nevetni. - Dugjátok föl magatoknak. Chris felém fordult. - És te, Gordie? Megijedtél? - Egy fenét - mondtam, és kortyoltam egyet a kóla ból. - És ezt el is higgyem? - bökte meg a karom. - Nem hazudok. Egyáltalán nem féltem. - Igazán? Tényleg nem féltél? - nézett rám kérdőn Teddy. - Nem. Be voltam fosva. Ettől aztán mindannyian kifeküdtek, Vernt is bele értve, és hosszan, hangosan nevettünk. Aztán amikor abbahagytuk, nem viccelődtünk tovább, csak csönd ben szopogattuk a kólát. Meggyötört, kimelegedett testemet nyugodtnak, békésnek éreztem. Már nem tiltakoztak az izmaim, nem szegültek ellen az akaratomnak. Éltem, és ennek rettentően örültem. Minden olyan csodálatosnak, olyan szeretnivalónak tűnt; s bár nem mondhattam volna ki hangosan, úgy gondoltam, nincs is jelentősége - talán nem is akartam, talán mindezen gyönyörűséget csakis a magaménak szerettem volna tudni. Azt hiszem, aznap kezdtem megérteni, mi az az erő, ami vakmerőségbe hajtja az embert. Pár évvel ezelőtt húsz dollárt fizettem azért, hogy megnézhessem Evel Kneivelt, amint megpróbál átugrani a Snake River Canyon fölött. Feleségemnek még a gondolattól is borsódzott a háta, és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ha az ókori Rómában szülétek, most bizonyára én is ott ülnék a Colosseumban, szőlőt szemezgetnék, és élvezettel lesném, hogyan marcangolja szét az oroszlán a szerencsétlen gladiátort. Mondtam neki, hogy téved, de nem igazán tudtam megmagyarázni, miért - azt hiszem, valójában azt gondolta, csak mellébeszélek. Pedig nem azért perkáltam le a húszast, hogy a zártláncú tévéhálózaton élő egyenesben láthassam, hogyan purcan ki az ürge, bár meg kell mondanom, szinte biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége. Azt az árnyat kerestem, ami ott lapul mindannyiunk szemében, amit Bruce Springsteen egyik dalában városszéli sötétségnek nevez, és azt hiszem,
legalább egyszer az életben mindenki megpróbál szembeszállni ezzel a sötétséggel, a rozoga porhüvelye ellenére, amit Isten alighanem egy vicces órájában alkotott. Nem, nem is jól mondom... a rozoga porhüvelye miatt. - Hé, meséld már el azt a sztorit - szólalt meg Chris váratlanul. - Melyiket? - kérdeztem, nem mintha nem tudtam volna. Mindig feszélyezett, ha a történeteim kerültek szóba, annak ellenére, hogy a srácok odáig voltak értük - hogy mesélni szeretnék az embereknek, és még inkább, hogy ezeket a történeteket papírra akarom vetni... nos, ez legalább olyan különlegesnek és izgalmasnak tűnt a számomra, mint ha valaki azt a célt tűzné maga elé, hogy ha felnő, majd csatornafelügyelő lesz, vagy szerelő egy híres autóversenyző mellett. Richie Janner volt az első, aki rájött, hogy író akarok lenni, ha felnövök, ezt szeretném hivatásomnak. Sok időt töltöttünk együtt, egészen addig, míg 1959-ben a családja Nebraskába költözött. Fent voltunk a szobámban, és mindenféle haszontalan dologgal ütöttük agyon az időt, amikor Richie a szekrényemben egyszer csak megtalálta a kézzel írt papírlapokat egy doboz mélyén, egy halom képregény alatt. Ez meg mi?, kérdezi. Semmi, felelem, és megpróbálom elvenni tőle. Richie magasra tartotta a lapokat, hogy ne érjem el... És be kell vallanom, magam sem igyekeztem olyan nagyon visszaszerezni őket. Akartam, hogy elolvassa, ugyanakkor azt is, hogy ne büszkeség és szemérmesség viaskodott bennem, és viaskodik még ma is, amikor valaki kíváncsi egy új írásomra. Az írás maga titkos tevékenység, mint a maszturbálás - na, igen, van egy elfajzott ismerősöm, aki áruházak és könyvesboltok kirakatában szereti csinálni, de hát ő őrülten bátor, az a fajta, akit az ember maga mellett szeretne tudni, ha egy vadidegen városban rájön a szívroham. Az írás számomra mindig olyan izgalmasnak ígérkezik, mint a szex, és valahogy mindig kevésnek bizonyul - akár az az ifjúkori kézi munka a fürdőszoba bezárt ajtaja mögött. Richie egész délután az ágyam végében kuporgott, és az első laptól az utolsóig elolvasta a történeteket, amelyekhez az ihletet nagyrészt azokból a képregényekből merítettem, amelyektől Vernt folyton rémálmok gyötörték. Amikor végzett, olyan furcsán nézett rám, mint aki rájött, hogy egészen addig félreismert, és most hirtelen át kellett értékelnie a rólam alkotott képet. Azt mondta: Egész jól csinálod. Miért nem mutatod meg Chrisnek? Mondtam neki, hogy szó sem lehet róla, ez az én titkom. Mire ő: De hát miért? Nincs ezen mit szégyellni. Nem vagy te homokos. Úgy értem, ezek nem versek. Megígértettem vele, hogy nem mondja el senkinek, de persze nem tartotta be a szavát, aminek az lett a következménye, hogy mindenki azonnal végig akarta olvasni az egészet. Szinte mind arról szólt, hogy valakit élve elégetnek, vagy, hogy a gyilkos feltámad halottaiból, és lemészárolja az esküdteket, akik elítélték, és a Tizenkét Válogatott Kínzásnak vetették alá. Vagy, hogy egy tébolyodott egy egész csomó embert vágott fel vékony szeletekre, mielőtt a helyszínre érkezett Curt Cannon, a hős, aki aztán „füstölgő negyvenötös automatájából egymás után eregette a sorozatokat, szitává lyuggatva a magából kikelt, visítozó őrültet”. A történeteimben mindig sorozatok dördültek. Sohasem lövések. Változatosságnak ott voltak a Le Dio-sztorik. Le Dio francia város volt, melyet 1942-ben egy csapat elgyötört amerikai gyalogos próbált meg visszavenni a náciktól (ez két evvel azelőtt volt, hogy megtudtam, a szövetséges csapatok csak 1944-ben szálltak partra Franciaországban). Utcáról utcára küzdöttek meg a városért abban a mintegy negyven folytatásban, amit kilenc- és tizennégy éves korom között követtem el. Teddy falta a Le Diosztorikat, megőrült értük, és azt hiszem, az utolsó tucatot kizárólag az ő kedvéért írtam addigra már a könyökömön jött ki Le Dio, meg hogy állandóan olyasmit írok, hogy Mon Dieu meg Cherchez le Boche! meg Feremez le porté!. Le Dióban a francia parasztok állandóan azt pisszegték az amcsi katonáknak, hogy Feremez le porté!. De Teddy falta a lapokat, szinte beléjük bújt, a szeme tágra nyílt, homlokán verejtékcseppek csillogtak, tenyere ökölbe szorult. Néha már szinte hallottam a fejében fütyülő golyókat és a Browning géppuskák ropogását.
Ahogy magából kikelve követelte az újabb folytatást, az számomra egyszerre volt hízelgő és rémisztő. Író lettem, de az élvezet mára már kissé megkopott, és annak a bűnös önkielégítésnek az élménye egyre gyakrabban adja át a helyét gondolataimban egyfajta rideg, mesterséges úton történő megtermékenyítésnek: alkalmazkodnom kell a kiadóval kötött szerződésem diktálta szabályokhoz, úgy kell csinálnom, ahogy ők akarják. És bár sohasem fognak úgy emlegetni, mint nemzedékem Thomas Wolfe-ját, ritkán érzem magam csalónak, megpróbálok mindent beleadni. Ha nem ezt tenném, prostituáltnak érezném magam - vagy mi is erre a legjobb szó. Mostanában gyakran megijedek. Azokban az időkben sokszor már attól lettem rosszul, hogy milyen pokolian jólesik az írás. Mostanában meg egyre többször fordul elő, hogy csak ülök az írógépem előtt, és várom, hogy mikor fogynak ki belőle a szavak. Nem akarom, hogy ez valaha is megtörténjen. Tudod, azt hiszem, addig érzem jól magam, amíg nem fogyok ki a szavakból. - Mi ez a sztori? - kérdezte Vern nyugtalanul. - Remélem, nem horror, vagy az, Gordie? Nem hiszem, hogy hallani akarok most egy horror történetet. Valahogy most nem vagyok rá felkészülve. - Dehogyis, nem horror - nyugtatta meg Chris. - Ordenáré, de mulatságos. Rajta, Gordie. Ne kímélj minket. - Egy újabb Le Dio? - reménykedett Teddy. - Nem, nem Le Dio, te buggyant - mondta neki Chris, és jól tarkón legyintette. - Egy piteevő verseny. - Na, várj csak, hiszen azt még meg sem írtam - mondtam. - Attól még elmondhatod. - Tényleg akarjátok hallani? - Naná - vágta rá Teddy. - Még szép. - Szóval, egy kitalált városban játszódik, amit úgy hívnak, Gretna, és Maine-ben van. - Gretna? - kérdezte Vern fanyalogva. - Az meg milyen név? Nincs is Maine-ben ilyen város. - Dugulj már el, te gyagya - mondta neki Chris. - Nem most mondta, hogy csak kitalálta? - Igen, de a Gretna akkor is elég hülyén hangzik. - Rengeteg igazi városnak van hülye neve - magyarázta Chris. - Itt van mindjárt a maine-i Alfréd. Vagy Saco. Meg Jerusalem's Lot. Meg Tetves Castle Rock. A legtöbb városnak hülye neve van, csak nem veszed észre, mert megszoktad. Így van, Gordie? - Persze - mondtam, bár magamban igazat kellett adnom Vernnek: elég röhejes név ez egy városnak. De hát semmi normális nem jutott eszembe. - Szóval, épp az évi rendes Pionírnapokat tartják, tudjátok, mint itt, Castle Rockban... - Hát igen, a Pionírnapok, az egy igazi durranás... - mondta nagy komolyan Vern. - Az egész családot befizettem egy menetre a rabszállítón, még azt a barom Billyt is. Csak egy fél óráig tartott, és ráment az összes spórolt pénzem, de istenemre mondom, megérte. Látni azt a buggyant agyút, ahogy ott a rács mögött... - Volnál olyan kedves befogni végre? - torkolta le Teddy. Vern csak pislogott. - Persze. Hogyne. Már be is fogtam. - Folytasd, Gordie - mondta Chris. - Nem is olyan jó... - Pontosan tudjuk, mit lehet elvárni egy ilyen pelenkástól, mint te - mondta Teddy. - Azért csak folytasd. Megköszörültem a torkom. - Hát jó. Szóval, a Pionírnapokat tartják, és az utolsó estén megrendezik a szokásos három versenyszámot. Tojásgurítást a kicsiknek, zsákban futást a nyolc-kilencéveseknek, és persze a piteevő versenyt. A főszereplő pedig Davie Hogan, egy dagadt srác, akit mindenki utál.
- Épp, mint Charlie Hogan tesója. Már ha lenne neki - mondta lelkesen Vern, de miután Christől ő is kapott egy tockost, meghúzta magát. - Velünk egykorú, de dagadt. Megvan vagy kilencven kiló, és állandóan verik meg csúfolják. A kölykök Hájfej Hogannek hívják, és ott szúrnak ki vele, ahol csak tudnak. Együtt érzően bólogattak, pedig ha Castle Rockban feltűnt volna egy hasonló alak, mi lettünk volna az elsők, akik cukkolni kezdik, és minden elképzelhető módon keresztbe tesznek neki. - Bosszút forral, elhatározza, hogy visszavág nekik, mert már nagyon unja a banánt. Csak a piteevő versenyen vesz részt, ám jól tudja, hogy ez a vigalom utolsó eseménye, és a városból mindenki ott lesz a nézőtéren. Öt dolcsi jár a győztesnek... - Fogadjunk, hogy megnyeri, és jól bemutat mindenkinek! - szólt közbe Teddy. - Micsoda sztori! - Dehogyis, nem erről van szó - mondta Chris. - Tartsd a szád, és figyelj. - Gondolja magában: Öt dolcsi? Az is valami? Kél hét múlva már csak arra fognak emlékezni, hogy az a disznóforma Hogan szétette a többieket, irány hát a Hogan-porta, jól fog jönni egy kis gyalázkodás, majd legfeljebb Pitefejnek hívjuk Hájfej helyett. Teddy bólogatott, valami olyasmire gondolhatott, hogy ez a Davie Hogan aztán tud valamit. Én meg kezdtem belemelegedni. - Persze mindenki elvárja tőle, hogy elinduljon, főleg az apja meg az anyja. Fejben már el is költötték azt az ötöst. - Aha - mondta Chris. - Sokat gondolkodik rajta, és gyűlöli az egészet, mivel nem tehet róla, hogy ilyen kövér. Tudjátok, hatalmas tokája van, meg ilyesmi, és... - Pont, mint az unokanővéremnek! - kapott a szón Vern. - Komolyan! Megvan vagy százötven kiló! Tropára mentek neki a mirigyei. Hát én ugyan nem sokat tudok a mirigyeiről, de az biztos, hogy olyan dagadt, mint egy hálaadásnapi pulyka. A múltkor is... - Befogod magad, vagy én fogjam be? - kiabált rá mérgesen Chris. - Utoljára szólok. A következőnél... - Nyakon fogta a kiürült, homokóraforma zöld kólás-üveget, és meglengette Vern feje fölött, - Oké, oké. Bocs. Folytasd, Gordie. Kiassz kis történet. Mosolyogtam magamban. Nem nagyon bántam ugyan Vern közbeszólásait, de hogyan is mondhattam volna ezt meg Chrisnek, aki maga volt a Művészet Önkéntes Őrangyala. - A verseny előtt egész héten az jár a fejében, mit is fog csinálni. A suliban mindenki a versenyről faggatja: Hé, Hájfej, hány pitét bírsz megenni? Tízet? Húszat? Vagy nyolcvanat? Mire Hájfej így válaszol: Honnan tudnám én azt? Még azt sem tudom, mifélék lesznek. Ráadásul elég nagy küzdelem ígérkezik, mivel ott lesz a tavalyi bajnok, hogy is hívják, ja, igen, Bili Traynor, azt hiszem. És ez a Traynor még csak nem is kövér. Girnyó, hogy őszinte legyek. De úgy eszi a pitét, mint az atom, legutóbb is hatot gyűrt le öt perc alatt. - Hat egészet? - ámult el Teddy. - Ahogy mondod. És Hájfej a legfiatalabb, aki valaha is benevezett. - Gyerünk, Hájfej! - élte bele magát Teddy. - Zabáld azokat a pitéket! - Mondd el nekik, kik indultak még - javasolta Chris. - Oké. Hájfej Hogant és Bili Traynort már mondtam. Aztán ott volt még Calvin Spier, a város legkövérebb embere - övé volt az ékszerüzlet... - Gretna Ékköve - szólt közbe Vern, és felnyihogott. Chris megvető pillantással jutalmazta. - Aztán a lewistoni rádió lemezlovasa. Ő nem volt éppen kövér, csak olyan potrohos, tudjátok. És végül III. Hubert Gretna, Hájfej sulijának a dirije. - A saját dirijével versenyezett? - hüledezett Teddy. Chris a térdét átkarolva ringatta magát előre-hátra. - Hát nem isteni? Folytasd, Gordie!
A markomban voltak. Itták a szavaimat. Megrészegített ez a hatalom. A fák közé hajítottam a kólásüveget, és egy kis fészkelődés után kényelmesen elhelyezkedtem. Emlékszem, valahol a távolban újra megszólalt a cinege, és egyre csak fújta az ég felé monoton nótáját. - Végül aztán isteni ötlete támad - folytattam. - Ez lesz a legnagyszerűbb bosszú, amit emberfia valaha is kitervelt. És eljön a Pionírnapok utolsó estéje, benne a piteevő verseny, közvetlenül a tűzijáték előtt. Gretna főutcáját lezárják, hogy az emberek szabadon mászkálhassanak, és felállítanak egy nagy dobogót a közepén. A feldíszített dobogó előtt az érdeklődők hatalmas tömege. Egy fotós is jött az újságtól, hogy a verseny végén felvételt készítsen a győztesről, akinek áfonya csöpög az arcáról; ugyanis kiderült, hogy ebben az évben áfonyás pitéket kell majd fölzabálni. Ja, és azt majdnem elfelejtettem, hogy a jelentkezőknek hátrakötik a kezét, úgy kell megenniük a pitéket. És már jönnek is a versenyzők... 16. Hájfej Hogan visszavág (részlet). írta Gordon Lachance. Megjelent a Cavalier magazinban, 1975 márciusában. A kiadó engedélyével. A versenyzők egyesével léptek a pódiumra, és felsorakoztak a hosszú, vászonabrosszal leterített kecskelábú asztal mögött. A pitével roskadásig megrakott asztal a dobogó szélén állt; a fölébe aggatott száz wattos izzók fűzére körül lepkék és egyéb éjszakai rovarok repkedtek, időnként neki- nekiütődve a körtéknek. A színpad fölött reflektorok fényében fürdő öles betűk hirdették: GRETNA VÁROS ÜNNEPI PITEEVŐ VERSENYE, 1960. A felirat két oldalán ütött-kopott hangszórók, melyeket Chuck Day, a Kiváló Készülékek Boltjának tulajdonosa bocsátott rendelkezésre. Chuck egyébként a címvédő Bili Travis unokatestvére volt. Charbonneau polgármester a hangosanbeszélő segítségével egyenként szólította a versenyzőket, akik hátrakötözött kézzel és kigombolt ingben léptek a színpadra, akárcsak Sydney Carton útban a nyaktiló felé, és mindegyiknek egy jókora fehér partedlit kötött a nyakába. Calvin Spiert csak gyér taps köszöntötte. Annak ellenére, hogy hasi egy húszgallonos hordóval vetekedett, őt a szakértő közönség csak az utolsó előtti helyre várta (abban szinte mindenki egyetértett, hogy Hájfej lesz az utolsó, aki nagy tehetség ugyan, de még túl fiatal és túl, tapasztalatlan ahhoz, hogy beleszólhasson a versenybe). Spier után Bob Cormier következett. Cormier a lewistoni WLAM rádió egyik közkedvelt délutáni műsorát vezette. Ő már nagyobb tapsot kapott, s a taps közé néhány tini lány sikongatása keveredett. Mi tagadás, odáig voltak érte a csajok. Cormier után John Wigginst szólították, a gretnai általános iskola igazgatóját. A közönség éltesebb fele szívből jövő éljenzésben tört ki - míg a jelenlegi tanítványok egy része harsány Búú! kiáltások formájában nemtetszésének adott hangot. Wiggins atyai mosollyal köszönte meg az üdvözlést, ugyanakkor zord homlokráncolással tekintett le a renitensekre. Charbonneau polgármester most Hájfej Hogant szólította a színpadra. - Van szerencsém bemutatni az Ünnepi Piteevő Verseny legfiatalabb résztvevőjét, a jövő nagy reménységét... Fogadják szeretettel az ifjú mestert, David Hogant! - Hájfej nyakára zúgó tapsvihar közepette kötötte fel a polgármester a partedlit, majd mikor a taps alábbhagyott, a lámpák fénykörén túlról egy kórus gunyoros hangja csattant fel: Gyerünk-zabálj-Hájfej! Néhányan felnyerítettek, futó léptek dobogása hallatszott, árnyak suhantak át a tömegen, de ezeket senki sem tudta (vagy nem akarta) azonosítani, páran bátortalanul mosolyogtak, és volt, aki megvetően húzta össze a szemöldökét (leginkább a reflektorfényben álló Hizzoner Charbonneau). Hájfej azonban mintha meg sem hallotta volna. Vastag ajkán még akkor is ott virított az a toka-redőző, sejtelmes mosoly, amikor a polgármester megkötötte a partedlijét, és
erőteljes homlokráncolással azt tanácsolta neki, hogy ne is figyeljen ezekre a hülyékre (mintha a leghalványabb fogalma is lenne arról, milyen barmokat volt kénytelen ez idáig, és lesz kénytelen ezután elviselni Hájfej Hogan, amint egy Tigris tankor megszégyenítve dübörög végig az életén). A polgármester lehelete savanyú sörszagot árasztott. A zászlódíszbe öltöztetett pódiumra fellépő utolsó, hórihorgas versenyző kapta a legdörgőbb és legkitartóbb tapsot; ő volt a legendás Bili Travis, a maga kilencvenöt magasságával és csillapíthatatlan étvágyával. Travis szerelőként dolgozott a rendező pályaudvar mellett, a helyi Amoco-kútnál, és ha létezik egyáltalán rokonszenves pacák, hát ő az volt. Mindenki tisztában volt vele, hogy a versenyzők nem csupán az ötdolláros fődíj miatt indulnak el az Ünnepi Piteevő Versenyen, legalábbis Bili Travis nem. Neki két jó oka is volt rá. Először is, az emberek sorra meglátogatták a kútnál, hogy gratuláljanak neki az újabb győzelemhez, és ha már úgyis ott voltak, egy füst alatt teletankolták a kocsijukat is. Ráadásul a két szerelőállás is foglalt volt egy álló hónapig a verseny után. Az emberek ilyenkor kicseréltették a kipufogójukat, megkenették a kerékcsapágyakat, és leültek az egyik fal mentén sorakozó színházi székekbe (Jerry Maling, az Amoco tulajdonosa hozta el ezeket a Drágakő színházból, amikor azt 1957-ben lebontották) , az automatából Coca-Colát és Moxiet vettek, kortyolgatás közben pedig a versenyről dumáltak Bill-lel, mialatt ő gyertyát cserélt, vagy ide-oda csúszkált a teherautó alatt, hogy megtalálja a lyukat a kipufogón. Bili mindig kapható volt egy kis beszélgetésre, ezért is szerették annyian a városban. Arról aztán már megoszlottak a vélemények, hogy vajon Jerry Maling minden évben ugyanakkora jutalmat ad-e Bilinek a győzelem után, vagy esetleg évről évre emelkedik az összeg. Akár így volt, akár úgy, egy biztos: Bili Travis nagyobb lábon élt, mint a legtöbb szakmabéli a környéken. Volt egy takaros kis kétszintes háza a Sabbatus Roadon, amit egyes irigy emberek csak úgy emlegettek: „a pitepalota”. Ez így talán túlzás, bár ha jobban a dolgok mögé nézünk, láthatjuk, hogy van benne igazság - és ezzel el is érkeztünk a kettesszámú okhoz, amiért Bilinek többet jelentett a verseny annál az öt dollárnál. A piteevés előtt Gretnában rengeteg fogadás köttetett. Persze a legtöbben csak szórakozni, nevetni jöttek, de volt egy kisebb csoport, melynek tagjai a pénzüket szerették volna fialtatni, s ezért olyan szoros megfigyelés alá vonták a résztvevőket, mint megszállott lóverseny látogatók a telivéreket. Megkörnyékezték a barátokat, rokonokat, de még a legtávolabbi ismerősöket is. A vizsgálódás a versenyzők étkezési szokásaival kapcsolatos legapróbb részletekre is kiterjedt. Sokat tanácskoztak az adott év hivatalos pitéjéről - az almás pite „kemény diónak” számított, a barackos a „könnyű” kategóriába soroltatott (annak ellenére, hogy három-négy legyűrt barackos pite után a versenyző pár napig ki sem dugta az orrát a budiból). Az idei év pitéjét, az áfonyásat közepesen nehéznek ítélték. A fogadókat természetesen most leginkább az érdekelte, mennyire veszi be a versenyző gyomra az áfonyás ételeket. Szereti-e az áfonyás kalácsot? Az áfonyalekvárt kedveli jobban vagy a szamócát? Áfonyaszörppel locsolja meg a reggeli zabpelyhet, vagy amolyan banán-és-tejszín típusú fickó? De másféle kérdések is felmerültek. Gyorsevő az illető, aki fokozatosan lelassul, vagy lassan kezd, de aztán belegyorsít, amikor komolyra fordulnak a dolgok, esetleg, végig tartja ugyanazt a tempót? Hány hot dogot képen elpusztítani, amíg a Babe Ruth Liga baseballmeccsének közvetítését nézi a St. Döme stadionból? Szereti-e a sört, s ha igen, hány üveggel szokott leeregetni a torkán esténként? Szokott-e böfögni? Úgy tartották, aki sokat böfög, az nehezebben talál legyőzőre. A kapott válaszokat feldolgozták, értékelték, és meg kötötték a fogadásokat. Hogy azután a versenyt követei napokban mekkora összegek cseréltek gazdát, nem tudnám megmondani, de ha pisztolyt szegeznél a halántékomnak, úgy ezer dollárra tippelnék - tudom, ez ma már nem komoly összeg, de tizenöt évvel ezelőtt egy ilyen kis városban még annak számított.
És mivel a versenyt szigorú szabályok szerint rendezték, a tíz percet pedig másodpercre pontosan mérték, a résztvevők saját magukra is fogadhattak. Bili Travis ezt meg is tette minden évben. Ahogy ott állt a színpadon ezen a nyári estén, és mosolygott az őt ünneplő közönségre, azok közben arról susmorogtak, hogy milyen hatalmas összeget tett fel megint magára, annak ellenére, hogy csak egy az öthöz lehetett rá fogadni. De hogy azok is értsék, akik nincsenek otthon a fogadások világában: kétszázötven dollárt kellett kockáztatnia ahhoz, hogy nyerjen ötvenet. Nem igazán bomba üzlet, de hát valamii valamiért - és ahogy ott állt, és fürdött a népszerűségben, egyáltalán nem látszott rajta, hogy egy cseppet is aggódna a pénze miatt. - A címvédő, a tavalyi bajnok - trombitálta Charbonneau polgármester -, a mi Bili Travisünk! - Hello, Bili! - Mennyi lesz a mai adag? - Meglesz a tíz, Billy fiú? - Két dolcsit tettem rád, haver, nehogy befuccsolj! - Tedd félre nekem az egyik pitét, Trav! Bili Travis meg csak bólogatott és szerényen mosolygott, mialatt a polgármester a nyakába kötötte az élőkét. Aztán leült az asztal távolabbi végére, a jobb oldalra, ahol a polgármester fog állni a verseny alatt. így hát jobbról balra a következők ültek egymás mellett: Bill Travis, David „Hájfej” Hogan, Bob Cormier, John Wiggins igazgató, és végül a bal szélen Calvin Spier. Charbonneau polgármester most Sylvia Dodge-ot szólította, aki legalább olyan elmaradhatatlan figurája volt a versenynek, mint maga Bili Travis. A helyi Nőegylet elnöki tisztét töltötte be már hosszú évek óta (rossznyelvek szerint az 186l-es manassasi csata óta), ezenkívül ő volt évről évre a pitesütés legfőbb ellenőre: minden egyes darabot szigorú minőségellenőrzésnek vetett alá, ami magában foglalt egy gondos méricskélési eljárást is a hentes, Mr. Bancichek mérlegén, odaát a Freedom ABC-ben - a piték súlya közti különbség nem lehetett több egy unciánál. Sylvia királynői méltósággal hordozta körül tekintetét az egybegyűlteken, acélkék haja csak úgy csillogott a lámpák ragyogó fényében. Rövid beszédet intézett a nagyérdeműhöz, melyben elmondta, milyen boldog, hogy ennyien részt vesznek a rettenthetetlen elődök tiszteletére rendezett ünnepségen, hiszen a pionírok tették naggyá ezt az országot, mert igenis nagyszerű ország ez, s nem csupán azért, mert Charbonneau polgármester a helyi republikánusok élén novemberben újra elfoglalja majd a város első emberének járó megszentelt széket, hanem mert Nixon és Lodge is nemsokára magasra emelheti majd a szabadság fáklyáját... Calvin Spier gyomra hatalmasat kordult, mire néhányan tapsolni kezdtek. Sylvia Dodgenak, aki nagyon is tisztában volt vele, hogy Calvin demokrata és katolikus (ezt külön-külön még csak-csak megbocsátotta volna, de a kettőt együtt soha), egyazon pillanatban sikerült elpirulnia, mosolyognia és végtelenül mérgesnek látszania. Megköszörülte a torkát, és szózatát befejezendő, harsogó hangon azt a dörgedelmet intézte a közönség soraiban ülő fiúkhoz és lányokhoz, hogy akárhol legyenek is, mindig emeljék magasra a piros, fehér és kék színeket, de ne csak a kezükkel, hanem a szívükben is, és ne feledjék, a dohányzás ronda és káros szokás, amitől az ember köhögni kezd. A közönség soraiban ülő fiúk és lányok pedig, akik nemsokára békejelvénnyel fognak szaladgálni, majd újabb nyolc év múlva marihuánát kezdenek szívni Camel helyett, unottan csoszogtak a lábukkal, és várták, hogy elkezdődjön az attrakció. - Sok a duma, kisanyám! - szólt egy hang a hátsó sorból, mire a többiek megint tapsolni kezdtek - ezúttal már sokkal lelkesebben.
Charbonneau polgármester átnyújtott Sylviának egy stopperórát meg egy ezüstszínű rendőrsípot, ami majd a tíz perc lejártát lesz hivatott jelezni. Charbonneau polgármester akkor majd előlép, és magasba emeli a győztes kezét. - Elkészültek? - görgött végig Hizzoner diadalmas hangja a főutcán, hála a Kiváló Készülékek hangszóróinak. Az öt piteevő bólintott. - Vigyázz! - folytatta Hizzoner. A versenyzők gyomorkorgása volt a válasz. Az utca végében egy fiú petárdákat durrogtatott. Charbonneau polgármester felemelte egyik vaskos karját, majd hirtelen a levegőbe csapott. - RAJT!!! Öt fej csapódott öt pitébe. Olyan hang hallatszott, mintha öt óriás egyszerre toppantott volna lábával a sárba. Éktelen csámcsogás vette kezdetét a langyos éjszakában, de pár pillanat múlva már el is nyomta a fogadók és szimpatizánsok élénk biztatása. És alig fogyott el az első pite, mikor legtöbben már rájöttek, micsoda meglepetés van itt készülőben. Hájfej Hogan, akire tapasztalatlansága és fiatal kora miatt hét az egyhez lehetett fogadni, zabált, mint egy megszállott. Állkapcsa géppuska módjára csattogott végig a felső tésztán (a szabályok szerint csak a felső réteget volt kötelező megenni, az alsót nem), és amikor azt magába gyűrte, szürcsölni kezdett. Ajkát olyan hang hagyta el, mint amikor beindul egy ipari porszívó. Aztán az egész feje eltűnt a pités tányérban. Tizenöt másodperc múlva bukkant csak újra elő, hogy jelezze, készen van. Arcáról és homlokáról csöpögött az áfonyaszósz, akár egy maszkversenyre is benevezhetett volna. Készen volt - készen, mielőtt a legendás Bili Travis végzett volna az első pitéje felével. Meglepett moraj futott át a nézőtéren, mikor a polgármester megvizsgálta Hájfej tányérját, és a pitét megevettnek nyilvánította, majd egy gyors mozdulattal elé lökte a második adagot. Hájfej az első, szabványméretű pitét mindössze negyvenkét másodperc alatt zabálta fel, ami új rekordnak számított. A másodiknak, ha lehet, még nagyobb hévvel esett neki, a feje úgy mozgott az áfonyakrémben, mint varrógép tűje a ruhában, s ezt már Bili Travis is aggódó pillantással nyugtázta, amikor a második pitéjét kérte. Mint azt később a barátainak elmondta, évek óta először érezte úgy, hogy valaki megszoríthatja; 1957-ben fordult ez elő utoljára, amikor George Gamache három pitét gyűrt magába négy perc alatt, majd ájultan fordult le a székről. Még az is átsuhant az agyán, hogy ez a fiú maga az ördög. A kockára tett pénzére gondolt, és újult erővel esett neki a következő adagnak. De ha Travis ráduplázott, akkor Hájfej rátriplázott. Áfonya fröcskölt szanaszét, beterítve az abroszt, ami lassan úgy nézett ki, mint egy Jackson Pollock-festmény. Áfonya volt a hajában, áfonya a partedlijén, és áfonya borította a homlokát, mintha a nagy koncentrálásban már áfonyát kezdene izzadni. - Kész! - emelte fel a fejét a második tányér után, mielőtt Bili Travis végzett volna második pitéjének felső rétegével. - Lassíts, fiam, ha jót akarsz - mormogta Hizzoner. Charbonneau tíz dollárt tett fel Bili Travisre. - Nem fogod bírni ezt a tempót. Hájfej mintha meg sem hallotta volna. Valósággal be levetette magát a harmadik pitébe, állkapcsa villámgyorsan darált. Akkor aztán... De itt meg kell szakítanom egy pillanatra a történetei, hogy elmondhassam, Hájfej Hogan otthonában egy üres üveg lapult a gyógyszeres szekrény egyik polcán. Korábban ez az üveg háromnegyedig volt sárga ricinusolajjal, amit joggal nevezhetnénk a legundorítóbb folyadéknak, amit Isten az ő végtelen bölcsességével valaha is az emberiség birtokába adott. Hájfej az utolsó cseppjéig kiitta ezt a nedűt, de még az üveg száját is lenyalogatta. Ajkai remegtek, gyomra háborgott, de semmi másra nem gondolt, csak az édes bosszúra.
Ahogy a harmadik pitén rágta át magát (Calvin Spier tökutolsóként még csak most végzett az elsővel), elkezdett mindenféle undorító dologra gondolni. Már egyáltalán nem pitét evett, sokkal inkább tehénlepényt, ló-citromot. Nagy adag, gőzölgő, zsíros patkánybelet. Felaprított, áfonyaszósszal vastagon megöntözött mormota-belsőséget. Áporodott, büdös áfonyaszósszal. Végzett a harmadikkal is, és kérte a negyediket. Most már egy egész pite előnye volt a legendás Bili Travisszel szemben. A semleges közönség, látván, hogy egy esélytelennek tartott fogja megnyerni a versenyt, teli torokból biztatta. Ám Hájfejnek esze ágában sem volt győzni. Akkor sem bírta volna tovább a saját maga diktálta tempót, ha az anyja élete lett volna a tét. Mellesleg a győzelem neki vereséggel ért volna fel; ő a bosszú kék szalagját akarta begyűjteni. Gyomra háborgott a ricinustól, torka rángatózott a hányingertől, amikor elpusztította a negyediket, és az ötödik pitét kérte, a Mindent Betetézőt. Fejét a tányérba nyomta, átszakította a felső tésztaréteget, és egy jó adag áfonyamasszát szívott fel az orrába. Áfonyáié folyt le az ingén. Gyomra hirtelen elnehezült. Lenyeli még egy adag, nyúlós tésztát. Felszippantott még egy kis áfonyát. És végre elérkezett a bosszúállás pillanata. Túltelített gyomra fellázadt. Mintha egy erős marok szorította volna össze. Száját nagyra nyitotta. Felemelte a fejét. Kék fogsorát Bili Travisre villantotta. Gyomrának tartalma úgy dübörgött át a torkán, ahogy egy hattonnás Peterbilt kamion repeszt át az alagúton. Vastag, gőzölgő, sárgás kék sugárban okádott. Beterítette vele Bili Travist, aki erre csak valami értelmetlen szótagot bírt kinyögni - gááá, valahogy így hangzott. A verseny hölgylátogatói felsikoltottak. Calvin Spier dermedten nézte a nem várt eseményt, majd áthajolt az asztal fölött, mintha csak meg akarná magyarázni a hüledező nézőseregnek, mi folyik itt, aztán nemes egyszerűséggel lehányta a polgármesterné, Marguerite Charbonneau fejét. Az felsikoltott, ijedten hátrébb húzódott, és az áfonyapempő, sült bab és félig megemésztett virsli (ez utóbbi kettő Cal Spier ebédjéből maradt) sajátos keverékével borított frizurájához kapott. Aztán legjobb barátnője, Maria Lavin felé fordult, és annak szarvasbőr kiskabátjára rókázott. Gyors egymásutánban a következők történtek még: Bili Travis nagy adag okádékkal spriccelte le a közönség első két sorát; kábult arcával közben mintha mindenkitől egyenként elnézést kért volna: Jézusom, ezt tényleg én csinálom? Chuck Day, aki bőségesen kapott Bili Travis nagylelkű ajándékából, Hush Puppy márkájú cipőjére dobta a taccsot, aztán egy rémült pillantást vetett rá, hiszen nagyon is jól tudta, hogy ez a massza soha nem fog lejönni az antilopbőrről. John Wiggins, az általános iskola igazgatója nagyra nyitotta áfonya kék száját, és azt mondta: „Na de uraim, micsoda... GRRHHHUÁÁÁÁ!” Neveltetésének és fontos beosztásának megfelelően a saját tányérjába öklendezett. Hizzoner Charbonneau, aki az előbb még egy piteevő verseny elnöke volt, most meg inkább egy gyomorrontásos betegekkel telezsúfolt kórház főorvosának érezhette magát, kitátotta a száját, és bőségesen végighányta a mikrofont. „Istenem, ne hagyj el!”, nyöszörögte Sylvia Dodge, aztán a felettébb undorító vacsorájának - zsírban sült kagyló, majonézes-répás káposztasaláta, vajas-cukros kukorica (mintegy kétcsőnyi) és egy „vegyél csak bőven” adag Muriel Harrington csokoládétortájából - kitárta a vészkijáratot, minek következtében ez a ragacsos elegy egy hatalmas placcsanással a polgármester Robert Hall öltönyének hátára kenődött. Hájfej Hogan kétségkívül eddigi életének csúcspontjához érkezett, és elégedetten hordozta körül vigyorát a tömegen. Hányás mindenfelé, amerre a szem ellát. Az emberek erre-arra tántorogtak, fogták a gyomrukat, és nyöszörögve öklendeztek. Egy veszettül csaholó pekingi palotapincsi rohant át a színpadon, ahol egy farmerba és western stílusú selyemingbe öltözött
férfi úgy leokádta, hogy szegény pára majdnem belefúlt. Mrs. Brockway, a metodista lelkipásztor hitvese egy rendkívül mély és rendkívül hosszú böffentést eresztett meg, amit sült marhahús, krumplipüré és almás lepény alkotta szökőár követett. A lepény egész jól nézhetett ki, még mielőtt lement volna. Terry Maling, aki azért jött, hogy lássa dédelgetett szerelőjét, ahogy megint learatja a babért, most úgy döntött, legfőbb ideje, hogy itt hagyja ezt a bolondokházát. Alig tett meg azonban néhány lépést, amikor megbotlott egy kissrác piros teherautójában, és egy (még jó meleg) tócsában sikerült landolnia. Ezután saját ölébe hányt, s mint azt később elmondta, hálát adott a Mindenhatónak, hogy a kezeslábasa volt rajta. S végül Miss.. Norman, aki latint és angolt tanított a Gretnai Összevont Középiskolában, mély lelki válság és hosszas vívódás után saját retiküljébe rókázott. Hájfej Hogan mosolyogva, a legnagyobb elégedettséggel figyelte az eseményeket, eltelve valami édes érzéssel, amit talán soha többé nem lesz módja élvezni - a legteljesebb elégtétel édes ízével. Felállt, kivette Charbonneau polgármester reszkető kezéből a kissé ragadós mikrofont, és azt mondta... 17. - „A versenyt ezennel eldöntetlennek nyilvánítom.” Aztán leteszi a mikrofont, a színpad hátuljához sétál, és egyenesen hazamegy. Az anyja otthon várja, mivel nem kapott pótmamát Hájfej kétéves kishúga mellé. És ahogy belép, tetőtől talpig lehányva, nyakában a partedlivel, az anyja azt kérdi tőle: „Nyertél, Davie?” De ő egy szót sem szól, tudjátok. Egyenesen fölmegy a szobájába, magára zárja az ajtót, és végigdől az ágyon. Kiittam az utolsó kortyot Chris kólájából, s az üres üveget a fák közé hajítottam. - Hát ez nem semmi. És aztán mi történt? - kérdezte türelmetlenül Teddy. - Nem tudom. - Hogy érted azt, hogy nem tudod? - kérdezte. - Úgy értem, hogy ez a vége. Amikor nem tudod, mi történik azután, az a történet vége. - Micsodaaa? - kérdezte felindultan Vern; arcára gyanakvó értetlenség ült ki, mint akit épp most vertek át a bingón a topshami vásárban. - Na, ne szórakozz Velünk, jó?! Mit csinált azután? - Erőltesd meg a fantáziád - mondta türelmesen Chris. - Dehogy erőltetem! - kelt ki magából Vern. - Erőltesse meg ő a sajátját! Ő találta ki ezt a hülye történetet! - Igaza van, mi történt aztán a csákóval? - kötötte az ebet a karóhoz Teddy. - Ne csináld, Gordie, mondd már el. - Az apja ott volt a versenyen, és amikor hazaéri, valószínűleg szarrá verte a csemetéjét. - Szerintem is ez történhetett - mondta Chris. Fogadni mernék, hogy így volt. - És aztán - fűztem hozzá - a többiek továbbra is Hájfejnek hívták. Esetleg néhányan elkezdték Okádék Hogannek nevezni. - Á, ez így szar - mondta lehangoltan Teddy. - Épp ezért nem akartam elmondani. - Úgy kellett volna befejezned, hogy lelőtte az apját, aztán világgá ment, és csatlakozott a Texasi Felderítőkhöz - mondta Teddy. - Na, ehhez mit szólsz? Egymásra néztünk Chrisszel. Chris alig észrevehetően megrándította a vállát. - Könnyen lehet, hogy így volt - mondtam. - Te, Gordie, van új Le Dio-sztorid? - Most nincs. De majd kitalálok valamit. - Nem akartam bosszantani Teddyt, de semmi kedvem sem volt azzal foglalkozni, mi történhetett Le Dióban. Sajnálom, hogy ez nem tetszett. - Dehogynem - mondta Teddy. - A végéig egész jó volt. Azt a hányást marha jól kitaláltad.
- Az tényleg klassz volt - bólogatott Vern. - De Teddynek igaza van. A vége nagy átverés. - Ez van - sóhajtottam. Chris felpattant. - Na, akkor induljunk - mondta. Még hét ágra sütött a nap, az ég acélkéken ragyogott, de az árnyékunk már ugyancsak megnyúlt. Emlékszem, kölyökkoromban mindig meglepett, milyen gyorsan lemegy a nap szeptemberben - mintha valahol belül azt vártam volna, hogy örökké június legyen, és még este fél tízkor is süssön a nap. - Mennyi az idő, Gordie? Az órámra pillantottam, és meglepetten vettem tudomásul, hogy már öt is elmúlt. - Menjünk - mondta Teddy. - De még sötétedés előtt verjünk tábort, hogy legyen időnk fát gyűjteni és megvacsorázni. Kezdek baromi éhes lenni. - Fél hét - ígérte Chris. - Rendben? Bólintottunk. Most a sínek mellett bandukoltunk, a salakon. Nemsokára úgy eltávolodtunk a folyótól, hogy már a zúgását sem hallottuk. Szúnyogok repkedtek körülöttünk, csapkodtam is őket a nyakamon. Vern és Teddy jóval előttünk haladtak, és valami bonyolult képregény-csereakcióról tárgyaltak. Chris zsebre dugott kézzel sétált mellettem, inge úgy csüngött le a térdéig, mint valami szoknya. - Van nálam pár szál Winston - mondta. - Apám szekrényéből csórtam. Mindenkinek jut egy szál vacsora után. - Komolyan? Az frankó. - Akkor esik legjobban a cigi - mondta. - Vacsora után. - Ahogy mondod. Egy ideig szótlanul ballagtunk. - Pedig baromi jó történet - mondta hirtelen Chris. - Csak ezek ketten nem érik fel ésszel. - Á, nem valami nagy eresztés. Zagyvaság. - Na persze, mindig ezt mondod. Ne mondj olyat, amit magad sem hiszel. Leírod? - Talán. De mostanában aligha. Nem tudom rögtön leírni, ahogy elmesélem. Eláll még egy darabig. - Amiatt, amit Vern mondott? Hogy csalás a vége? - Aha. Chris felnevetett. - Tudod, mi a csalás, öregem? Az élet, az egy nagy csalás, tudod? Gondolj csak ránk. - Miért, jól érezzük magunkat, nem? - Hát persze - felelte. - Egész jól szórakozunk, te pelenkás. Nevettem. Chris velem nevetett. - Úgy jönnek belőled, mint a buborékok a szódából - mondta kis idő múlva. - Micsodák? - kérdeztem, noha sejtettem a választ. - A történeteid. Nem értem, hogy csinálod. Mintha millió történetet tudnál, és mindig csak a legjobbakat mesélnéd el. Egyszer még nagy író lesz belőled, Gordie. - Á, nem hiszem. - Pedig elhiheted. Talán még egyszer rólunk is írsz, ha jobb nem jut eszedbe. - Akkor majd erősen gondolkozom - böktem oldalba. Megint hallgattunk egy sort, aztán hirtelen azt kérdezte: - Felkészültél a sulira? Vállat vontam. Kinek hiányzik? Egy kicsit várod már, hogy megint elkezdődjön, és lásd a haverokat, kíváncsi vagy az új tanárokra, vajon milyenek lesznek - frissen végzettek, akiket lehet ugratni, bosszantani, vagy vén satrafák, akik már a texasi függetlenségi háború idejében is a katedrán álltak. Furcsamód az órákat is várod már egy kicsit - a nyári szünidő vége felé annyira unod már magad, hogy kezded azt hinni, legalább majd tanulhatsz valamit. De ez a nyári unalom nem versenyezhet az iskola unalmával, ami már a második hét vége felé rád tör, és a harmadik hét elején kezdesz visszatérni a régi kerékvágásba, az igazán fontos dolgokhoz: Tarkón bírod-e találni Stinky Fiske-et a gyurmáddal, mialatt a tanár Dél-Amerika leg főbb
kiviteli cikkeit vési a táblára? Hány igazi hangosat tudsz csikorgatni izzadt tenyérrel a padod lakkozott tetején? Ki tud nagyobbat fingani tornaóra előtt az öltözőben? Hány lányt bírsz hátulról elkapni a szünetben? Magasabb tudomány, barátom. - Irány a kisgimi. És tudod, mit mondok, Gordie? - folytatta Chris. - Jövő nyárig szép lassan elszakadunk egymástól. - Miről beszélsz? Miért kéne elszakadnunk egymástól? - Mert az már nem olyan lesz, mint az általános, csak azért. Te majd előkészítőre jársz. Teddy, Vern és én meg mehetünk a műhelybe a többi tökkelütöttel, és csinálhatjuk a hamutartókat meg a madáretetőket. Még az is lehet, hogy Vernnek kisegítőbe kell mennie. Te pedig megismerkedsz egy csomó új sráccal. Okos srácokkal. így megy ez, Gordie. Ez a dolgok rendje. - Úgy érted, megismerek egy csomó szarjankót - mondtam. Megragadta a karomat. - Figyelj, haver! Ne mondj ilyeneket! Még csak ne is gondolj ilyeneket! Ok majd megértik a történeteidet. Nem úgy, mint Vern és Teddy. - Szarok a történetekre. Nem megyek azok közé a köcsögök közé. Elhiheted. - Nagy barom vagy te, ha nem mész. - Miért lennék barom? Mert a barátaimmal akarok maradni? Elgondolkodva nézett egy darabig, mint aki nem tudja eldönteni, elmondjon-e valamit vagy se. Lemaradtunk: Vern és Teddy már majdnem egy fél mérfölddel előttünk jártak. Az összeboruló fák levelein keresztül hosszú, vékony, porral teli sugarakban szűrődött át a már alacsonyan járó nap fénye, és mindent aranyszínnel borított be - vagy inkább olyannal, amit az olcsó áruk boltjában mondanak aranynak. Előttünk a sínek a lassan-lassan felülkerekedő homályba vesztek, de itt-ott azért megcsillantak a fényben - mintha csak valami félnótás újgazdag a pályamunkások közé vegyülve hatvanméterenként egy-egy gyémántot ágyazott volna be az acélba. Még mindig iszonyú meleg volt. Csorgott rólunk a veríték. - Bolond vagy, ha hagyod, hogy a barátaid magukkal rántsanak - mondta végül Chris. Ismerlek, és ismerem a szüléidet is. Le se szarnak téged. Mindig csak a bátyáddal törődtek, ő volt a szívük csücske. Mint az apám, amikor Frankét lesittelték. Akkor kezdett velünk, kisebbekkel szívózni, és azóta ver bennünket állandóan. Tudom, téged nem ver az apád, hozzád se nyúl, de ez talán még rosszabb. Te meg teljesen belefásulsz. Ha egy napon azzal állítanál haza, hogy nem az előkészítőre iratkoztál be, hanem a műhelybe, tudod, mit csinálna? A következő oldalra lapozna a tetves újságjában, és azt mondaná: Nagyszerű, Gordon, eridj, kérdezd meg anyádat, mi lesz vacsorára. És ne is próbáld tagadni, hogy így van. Ismerem őket. Nem próbáltam tagadni. Rettenetes volt hallani, hogy valaki, még ha a barátod is, ennyire a dolgok mélyére lát. - Még gyerek vagy, Gordie... - Na, ne mondd. Kösz, apuci. - Bárcsak én lennék az apád! - mondta dühösen. - Engem aztán nem érdekelne, hogy a műhelybe akarsz menni! Isten megajándékozott valamivel, a történetekkel, amiket kitalálsz, és azt mondta: Ez a tied, kölyök. Vigyázz rá, mint a szemed fényére. De a kölykök mindig mindent elveszítenek, hacsak nem ügyel rájuk valaki, és ha a szüleid nagy ívben csesznek megtenni, hát majd megteszem helyettük én. Mintha csak azt várta volna, hogy lekeverjek neki egyet; arca makacsnak és gondterheltnek látszott a késő délután arany-zöld fényében. Megszegte a legfőbb szabályt. Mondhattál bármit a másik gyerekről, szidhattad, ahogy csak akartad, de a szüleit soha nem vehetted a szádra. Ez volt az alapszabály, mint ahogy az is az alapszabályhoz tartozott, hogy nem hívod meg a katolikus barátaidat péntek este vacsorára, ha tudod, hogy hús lesz az asztalon. Ha valaki rosszat szólt a szüléidről, annak kötelességed volt behúzni egyet.
- Ezek a történetek megadják neked a lehetőséget, Gordie. És ha velünk maradsz, csak azért, hogy ne bomoljon föl a banda, belőled is egy nagy senki lesz, akinek csak azért adnak közepest, mert szükség van rá a csapatban. Járhatsz majd a műhelybe, dobálhatod a radírokat, lóghatsz a többi seggfejjel, időnként bezárnak. Párszor fel is függesztenek. És egy idő múlva nem is lesz más vágyad, csak hogy szerezz egy kocsit, amin elvihetsz egy macát a buliba vagy abba az ótvaros Ikerhíd Söntésbe. Aztán majd jól felcsinálod, és mehetsz egy életre a szövőgyárba melózni, vagy eladónak egy auburni cipőboltba, esetleg csirkét pucolni. És azt a történetet a pitékről soha nem fogod leírni. Semmit nem fogsz leírni. Te sem leszel más, csak egy húgyagyú barom. Chris Chambers mindezt tizenkét évesen mondta nekem. De amíg beszélt, arca ráncosabb lett, öregebb, kortalan, időtlen. Fakón, színtelenül beszélt, ezzel együtt, amit mondott, görcsbe rándította a golyóimat. Mintha már egy teljes élet tapasztalata gyűlt volna össze a fejében, egy olyan életé, amiben azt mondják, pörgesd meg a szerencséd kerekét, és te meg is teszed, s már kezd jól alakulni a dolog, amikor a fickó rátapos egy pedálra, és a kerék a dupla nullán áll meg: minden a banké, senki sem nyert. Meghívnak egy kerti mulatságra, de aztán bekapcsolják az esőztetőt, ha-ha, de vicces, ezt még Vern Tessio is értékelné. Csupasz karomra kulcsolta ujjait, azok mélyen a húsomba vágtak. Egészen a csontomig hatoltak. Homályos, élettelen szemmel bámult rám - mintha most zuhant volna ki saját koporsójából. - Tudom jól, mit beszélnek a városban az emberek a családomról. Tudom, mit gondolnak rólam, és tudom, mit várnak tőlem. Soha senki meg nem kérdezte, hogy én tettem-e el a tejpénzt. Egyszerűen felfüggesztettek. - Te tetted el? - kérdeztem. Addig eszembe sem jutott megkérdezni tőle, és ha valaki azt mondta volna, egy szép napon ezt teszem, egyszerűen idiótának tartottam volna. Alig tudtam kipréselni a számon a szavakat. - Igen - felelte. - Igen, én voltam. - Egy percig csak hallgatott, Teddyt és Vernt bámulta. Tudtad, hogy én voltam, Teddy is tudta. Mindenki tudta. Azt hiszem, még Vern is. Már nyitottam a szám, hogy ellenkezzek, de aztán gyorsan be is csuktam. Igaza volt. Győzködtem ugyan apámat és anyámat, hogy mindenki ártatlan, amíg a bűnösségét be nem bizonyítják, de azért tudtam. - Aztán talán megbántam, és vissza akartam adni folytatta Chris. Elkerekedett szemmel meredtem rá. - Megpróbáltad visszaadni? - Talán. Azt mondtam, talán. Talán mindent elmondtam Simons tanárnőnek, és talán visszaadtam neki a pénzt az utolsó centig. Mégis felfüggesztettek, mert a pénz soha nem került elő. És talán a következő héten Simons tanárnő vadiúj szoknyában jött az iskolába. Szólni sem tudtam, csak bámultam Chrisre. Mosolygott ugyan, de nem a szemével. Irtózatos egy mosoly volt ez. - Mondom: talán - tette hozzá, de én nagyon is jól emlékeztem az új szoknyára világosbarna, apró mintás pamut volt, majdnem a földig ért. Emlékszem, még fel is tűnt, mennyivel fiatalabbnak látszik benne. Majdhogynem csinos volt. - Mennyi volt pontosan az a pénz, Chris? - Majdnem hét dolcsi. - Jézus - suttogtam. - Én loptam el a pénzt, de aztán Simons tanárnő lopta el tőlem. Most mondtam volna el valakinek? Én, Chris Chambers? Frank Chambers és Gülüszem Chambers öccse? Hitt volna nekem bárki is? - Nincs az az isten - feleltem. - Jézusom! Félelmetes volt, ahogy fagyosan mosolygott. Szerinted akkor is meg merte volna tenni ezt az a lotyó, ha nem én lopom el a pénzt, hanem valamelyik nyálas pofájú Castle View-i mama kedvence? - Kötve hiszem - mondtam.
- Na, igen, ha közülük tette volna valaki, Simons azt mondta volna: Ejnye-bejnye, most az egyszer szemet hunyok fölötte, és egy kicsit megdádázom a praclidat, de ha még egyszer ilyen csúnya dolgot teszel, megdádázom mindkettőt. De hát nem ők voltak, hanem én... biztos régóta szemezett már azzal a szoknyával. Megragadta az alkalmat, és megszerezte magának. Én voltam a hülye, hogy megpróbáltam visszaadni azt a pénzt. De hát nem gondoltam... Soha nem gondoltam volna, hogy egy tanár... ó, de hát kit érdekel ez az egész? Mi a francnak beszélek róla egyáltalán? Dühösen szeme elé emelte a karját, és láttam, hogy nem áll messze a sírástól. - Chris - mondtam -, miért nem iratkozol be az „előkészítőre? Hiszen megvan hozzá az eszed. - Úgyis az lesz, amit a tanárok akarnak. Csak ülnek az asztal körül a nagyokos értekezleteiken, és bólogatnak, mint a birkák. Igen. Igen. Úgy van. Úgy van. Semmi más nem érdekli őket, mint hogy hogyan viselkedtél az általánosban, meg hogy mit beszél a város a családodról. Csak arra vigyáznak, nehogy megfertőzd a drágalátos előkészítős seggfejeket. De talán megpróbálhatnám. Nem tudom, sikerülhet-e, de talán megpróbálom. Mert itt akarom hagyni Castle Rockot, és egyetemre akarok menni, és soha többé nem akarom látni se a fateromat, se a tesóimat. El akarok menni egy olyan helyre, ahol senki sem ismer, ahol tiszta lappal indulhatok. De nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom csinálni. - Miért ne tudnád? - Néhány ember miatt. Ők tartanak vissza. - Kicsoda? - kérdeztem. Azt hittem, a tanárokra gondol, vagy olyan szörnyetegekre, mint Miss.. Simons, aki új szoknyát akart magának, vagy a bátyjára, Gülüszemre, aki Ásszal, Billyvel, Charlie-val meg a többi fajankóval lopta a napot, esetleg a szüleire. De azt mondta: - A barátaid tartanak vissza, Gordie. Nem tudtad? - Vern és Teddy irányába mutatott, akik megálltak, hogy bevárjanak bennünket. Nevettek valamin; azazhogy Vern fulladozott a röhögéstől. - A barátaid. Követ kötnek a nyakukba, vízbe ugranak, és jó erősen a lábadba kapaszkodnak. Megmenteni nem tudod őket. De velük együtt te is megfulladhatsz. - Na, mi lesz már, lajhárok? - kiabált felénk Vern még mindig vigyorogva. - Jövünk! - kiáltotta Chris, s még mielőtt bármit is mondhattam volna, futásnak eredt. Én is utána iramodtam, de mielőtt utolérhettem volna, már odaéri a többiekhez. 18. Még egy mérföldet gyalogoltunk, amikor úgy döntöttünk, tábort verünk. Ugyan nem nyugodott még le egészen a nap, mégis úgy láttuk jónak, ha nem megyünk tovább. Megviseltek bennünket a szeméttelepen történtek, a hídon átélt félelem pedig az utolsó csepp energiát is kiszívta belőlünk. De volt itt még más is. Harlow-ban voltunk, az erdő közepén. Valahol előttünk egy halott kölyök feküdt az árokban, összeroncsolt testét valószínűleg ellepték már a legyek. Meg a férgek, ez időre. Egyikünk sem akarta a közelében tölteni az éjszakát. Olvastam valahol - azt hiszem, Algernon Blackwood egyik könyvében -, hogy a halott szelleme a test körül bóklászik, amíg meg nem kapja a végtisztességet, és valahogy nem igazán kívántam az éjszaka kellős közepén szembetalálkozni Ray Brower áttetsző, test nélküli szellemével, ahogy a susogó fenyők sötét árnyai közt lebeg, nyöszörög és sóhajtozik. Úgy saccoltuk, a táborhelyünk jó tízmérföldnyire lehet a holttesttől, és ugyan mindannyian nagyon jól tudtuk, hogy szellemek egyáltalán nem léteznek, azért ez a tíz mérföld elég nagy távolságnak tűnt arra az esetre, ha mégis tévednénk. Vern, Chris és Teddy fát gyűjtöttek, és a salakágyon raktak hevenyészett tábortüzet. Chris a tűz környékéről eltakarított minden éghetőt - porszáraz volt minden, és nem akarta, hogy véletlenül az egész erdő lángba boruljon miattunk. Amíg ezzel foglalatoskodtak, én
kihegyeztem néhány botot nyársnak - cserkészdobverőnek, ahogy Denny szokta hívni a hamburgerhússal megrakott zöld ágat. Azok hárman nevetgéltek, és az erdei élet meg a tűzrakás tudományából rendeztek vitaestet (nem mintha bármelyikük is konyított volna hozzá; volt ugyan egy cserkészszakköre az iskolának, de a körünkbe tartozó srácok közül szinte mindenki úgy gondolta, pisiseknek való). És arról vitatkoztak, hogy parázson jobb-e a húst sütni, vagy lángon (ennek sem volt semmi értelme; túl éhesek voltunk ahhoz, hogy megvárjuk, míg parázs lesz a tűzből), hogy megteszi-e száraz moha gyújtósnak, meg hogy mi lesz, ha az összes gyufát elhasználják, mielőtt lángra kapna a fa. Teddy közölte, hogy ő két ágat összedörzsölve is tud tüzet csiholni. Chris közölte, hogy egy nagy szart tud, nem tüzet csiholni. Nem volt rá szükség, hogy kipróbálják; Vern a második szállal lángra lobbantotta a száraz mohát és a gallyakat. A levegő teljesen mozdulatlan volt, nem volt szél, ami elfújta volna a lángot. Újabb és újabb utánpótlást hoztunk, hogy tápláljuk a tüzet, mígnem már azok a karvastagságú ágak is lángra kaptak, amelyeket a közelben, egy kidőlt fa mellett találtunk. Mikor a tűz már kezdett kissé lohadni, ferdén ledöfködtem köré a cserkészdobverőket, úgy, hogy a hús a lángok fölé érjen. Körbeültük a tüzet, és figyeltük, ahogy a hús átforrósodik, zsír csöpög belőle, majd lassan pirulni kezd. Addigra már a négy gyomor megkezdte a vacsora előtti bájcsevegést. Meg se vártuk, hogy teljesen átsüljön, vettünk magunknak egyet-egyet, beletettük a zsömlébe, és kirántottuk a közepéből a forró botot. A külseje kissé meg szenesedett, belül meg nyers maradt, de azért baromi ízletes volt. Behabzsoltuk az utolsó morzsáig, aztán csupasz karunkba töröltük zsíros szánkat. Chris kinyitotta a zsákját, és elővett egy bádogból készült első segélydobozt. Felnyitotta, és mindegyünknek adott egy szál kissé megviselt Winstont. A tűzből kivett lángoló ággal gyújtottuk meg, aztán hanyatt dőltünk, és urak módjára figyeltük, ahogy a füst beleolvad az egy re erősödő szürkületbe. Persze egyikünk sem tüdőzte le, mert féltünk, hogy köhögnünk kell tőle, és akkor a többiek napokig ezzel cukkolnak majd. De élveztük, ahogy beleszippantunk, és azt is, ahogy a tűzbe köp ködünk, és az sercegni kezd (azon a nyáron tanultam meg, hogy lehet felismerni a kocadohányost: aki csak most kezdi, állandóan köpköd). Jól éreztük magúnkat. A szűrőig elszívtuk a cigit, aztán a csikket a lángok közé pöcköltük. - Istenem, nincs is jobb, mint egy cigi vacsora után - jegyezte még Teddy. - Az tuti - fűzte hozzá Vern. Tücskök zendítettek rá a sűrűsödő sötétben. A sínek fölött látszott az égboltból egy vékony sáv, s ahogy felnéztem, észrevettem, hogy az ég, kékje már bíborszínné változott. Az éjszaka előfutára egyszerre lehangolt és megnyugtatott, valamennyire még bátornak is érezhettem magam, és kellemes magányérzet telepedett rám. A töltés mellett kiválasztottunk egy nem túl göröngyös helyet, letapostuk a füvet, és leterítettük a pokrócokat. Aztán még úgy egy órát beszélgettünk a tűz mellett, olyan dolgokról, amik az embert csak tizenöt éves kora előtt foglalkoztatják, mielőtt felfedezné magának a lányokat. Olyasmikről, hogy kié a legjobb kocsi Castle Rockban, hogy a Boston idén talán végre nem az alsóházban végez majd, meg mindenféléről, ami a nyáron történt. Teddy elmesélte, hogy a brunswicki White's Beach strandon egy srác úgy bevágta a fejét, amikor a stégről a vízbe ugrott, hogy majdnem ottmaradt. Egy darabig a tanárainkról beszélgettünk, próbáltuk jellemezni őket. Abban egyetértettünk, hogy Mr. Brooks közülük a legmimózább - képes sírva fakadni, ha valaki jól beszól neki. Vele szemben ott volt Mrs. Cote (Kodinak ejtette a nevét), a legalá-valóbb ringyó, akit Isten valaha is erre a földre teremtett. Vern megemlítette, hogy azt hallotta, két évvel ezelőtt úgy pofon vágott egy gyereket, hogy az majdnem belevakult. Chris felé sandítottam, hogy mond-e valamit Miss.. Simonsról, ám ő egy árva szót sem szólt, de még csak azt sem vette észre, hogy őt nézem - Vernt figyelte, és együtt érzően bólogatott, miközben az mesélt.
Ray Browerről a sötétség közeledtével már nem beszélgettünk, de azért én sokat gondoltam rá. Van abban valami félelmetes és lenyűgöző, ahogy az embert az erdőben éri az éjszaka, ahogy a sötétséggel nem száll szembe a fényszórókból, utcai lámpákból vagy lakások ablakaiból áradó fényesség, ahogy közeledtét nem jelzi előre az anyák vacsorához hívó szava. Egy városlakónak inkább tűnik az egész természeti katasztrófának, mint a természet egyik csodájának; valahogy úgy, mint a Castle folyó tavaszi áradása. Ebben a félhomályban - lassan inkább már sötétségben - furcsamód nem görcsbe rándult gyomorral gondoltam Ray Browerre, hogy mi lesz, ha hirtelen előttünk terem a zöld pofájú, sikongató szelleme, akinek - aminek - legfőbb szándéka visszakergetni bennünket oda, ahonnan jöttünk. Hogy ne háborgathassuk a nyugalmát, hanem inkább - és ez engem is meglepett - valamiféle sajnálatot éreztem iránta, hogy milyen magányos és védtelen lehet a sötétben, ami egyre inkább elhatalmasodik a világnak ezen a szegletén. Ha valami fel akarja falni, hát fel is fogja. Nincs itt az anyja, aki ezt megakadályozhatná, sem az apja, de még Jézus Krisztus és az összes szentek sem tudnának ez ellen mit tenni. A kölyök halott, elhagyatott; mint egy kidobott szemeteszsák, úgy fekszik az árokban - és hirtelen rájöttem, hogy ha nem gondolok azonnal valami másra, a végén még elbőgöm magam. Úgyhogy inkább gyorsan belefogtam egy újabb Le Dio-sztoriba, amit ott találtam ki azon melegében, ennél fogva nem is sikerült valami jól, és amikor befejeztem (ahogy a legtöbb Le Diót szoktam, miszerint egy haldokló amerikai gyalogos élete utolsó másodperceiben még hűségesküt tesz a hazája mellett, és a fölé hajoló szakaszparancsnok szomorú és együtt érző arcába suttogja, hogy mennyire szereti a lányt, aki odahaza vár rá). Nem valamelyik Castle Rock-i vagy White River Junction-i őrvezető halálsápadt arcát láttam a lelki szemeimmel, hanem egy sokkal fiatalabb fiúét, aki már halott, szeme csukva, arcán még ott a félelem, és egy vékony vércsík folyik a szája sarkából az állára. Mögötte pedig nem betört kirakatokat, lerombolt templomokat láttam, mint általában a Le Dio-történetek végén, hanem sötét erdőt, és a csillagos égbolt előtt ősi sírhalomként domboruló salakos töltést. 19. Az éjszaka közepén felriadtam, és hirtelen nem értettem, miért van ilyen hideg a szobámban, meg hogy ki hagyhatta nyitva az ablakot. Arra gondoltam, talán Denny. Azt álmodtam, hogy Dennyvel a Harrison State Parkban szörfözünk. De hát annak már vagy négy éve. Nem is a szobámban vagyok; ez egy másik hely. Valaki szorosan átkarol, másvalaki a hátamhoz simul, egy harmadik árny pedig mellettem kuporog, fejét oldalra billentve fülel. - Mi a jó franc? - kérdeztem zavarodottan. Hosszú, elnyújtott nyöszörgés volt a válasz. Mintha Vern lett volna az. Ettől kezdett megvilágosodni a dolog, eszembe jutott, hol is vagyok... de miért van ébren mindenki éjnek évadján? Vagy csak egy pillanatra bóbiskoltam el? Nem, az nem lehet, hiszen koromsötét van, csak a hold keskeny sarlója pislákol a fekete égbolton. - Ne engedjétek, hogy elkapjon! - makogta Vern. - Megígérem, hogy jó leszek, nem csinálok semmi rosszat, felhajtom az ülőkét, mielőtt pisilek, és... és... Meglepődve jöttem rá, hogy imádkozást hallok - vagy legalábbis annak egy Vern Tessioféle változatát. Rémülten ültem fel. - Chris? - Csönd legyen, Vern - mondta Chris. Ő volt a hallgatózó árny. - Nincs itt semmi. - Dehogy nincs - szólalt meg Teddy. - Itt van a közelben.
- Micsoda? - kérdeztem. Gondolataim még egészen máshol, más időben kalandoztak, még nem ébredtem fel teljesen. Féltem, hogy túl, későn figyeltem fel erre a valamire, és ezért nem tudom majd magam megvédeni tőle. Kérdésemre szinte azonnal megérkezett a válasz a fák közül, egy elnyújtott, tompán kongó sikoly formájában - egy haláltusáját vívó, iszonyatosan kínlódó asszonytól várna ilyet az ember. - Ó, édes Jézusom! - vinnyogta Vern nyafkán, sírástól reszkető hangon. Szorított egyet az ölelésen, de úgy, hogy alig kaptam levegőt, és ettől még inkább megrémültem. Nagy nehezen sikerült lefejtenem magamról, de továbbra is úgy bújt hozzám, mint a kutyakölyök, amely csak az anyja mellett érzi magát biztonságban. - A Brower gyerek - suttogta rekedten Teddy. - A fák között kísért a szelleme. - Ó, te Jóisten! - sikította Vern. Láthatólag nem dobta fel a gondolat. - Esküszöm, hogy nem csórok több disznó könyvet Dahlie boltjából! És soha többé nem adom a sárgarépámat a kutyának! És... és... és... - Itt egy kicsit összezavarodott. Annyi mindennel szerette volna Istent megvesztegetni, de hirtelen nem jutott eszébe a helyzet komolyságához igazán méltó ajánlat. - Nem szívok több szűrő nélküli cigit! Nem fogok káromkodni! Nem dobom többet a ragomat a templomi perselybe! Nem fogok... - Kuss, legyen, Vern - mondta Chris, de hangjában mintha a szokásos határozottság mögött most egy kis megszeppenés is bujkált volna. Kíváncsi voltam, vajon az ő keze, háta, zacskója is olyan libabőrös-e, mint az enyém, és a tarkóján neki is égnek áll-e a szőr. Vern már egészen suttogósra fogta a véghezviendő változások felsorolását, amit Istennek felajánl cserébe, ha túléli ezt az éjszakát. - Csak egy madár, nem, Chris? - kérdeztem. - Nem. Legalábbis nem hinném. Szerintem egy vadmacska. Apám szerint akkor ad ilyen vérfagyasztó hangot, amikor párosodni akar. Olyan, mintha egy nő sikoltozna, nem? - Olyan - mondtam. A szó közepén döccent egyet a hangom, és két jégkocka csúszott végig a torkomon. - De nincs az a nő, aki ilyen hangosan tudna sikoltozni - folytatta Chris. - Szerinted, Gordie? - A srác szelleme - suttogta Teddy. Szemüvege elmosódott foltban tükrözte vissza a bágyadt holdfényt. - Megyek, megnézem. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, de azért nem szerettük volna, ha megteszi. Mikor fel akart állni, Chris és én együttes erővel visszaráncigáltuk. Talán egy kicsit durvára sikerült a dolog, de hát az izmainkat megacélozta a félelem. - Eresszetek, faszfejek! - sziszegte Teddy, miközben azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát. - Ha azt mondom, meg akarom nézni, akkor meg is fogom nézni! Látni akarom! Látni akarom a szellemet! Akkor is látni akarom, ha... Az a dermesztő, nyöszörgős sikoly megint belehasított az éjszakába, mint acélpenge a puha vajba. Belénk fagyott a lélek, kővé dermedten markoltuk Teddyt - ha Teddy zászló lett volna, hasonlítottunk volna arra a képre, amely az Iwo Jimát elfoglaló tengerészgyalogosokat ábrázolja. A sikoly egyre magasabb régiókba tört, oktávról oktávra emelkedett, mígnem már egészen üvegszerűvé vált. Ott elidőzött egy pillanatig, aztán az egész visszafelé is lejátszódott, s a végén olyan elképesztően mély lett, mintha egy óriási méh döngését hallottuk volna. Ezt egy tébolyodott hahotája követte... majd újra csend lett. - Te jó szagú Úristen! - suttogta Teddy, aki ezek után már nem is akarta annyira látni azt a szellemet. Összekuporodtunk, és mind a négyen arra gondoltunk, hogy most azonnal nyakunkba szedjük a lábunkat. Legalábbis nem hinném, hogy csak az én fejemben fordult ez meg. Ha Vernék kertjében vagyunk - ahol igazából lennünk kellett volna -, valószínűleg így is
teszünk. De Castle Rock túl messze volt, és még csak gondolni sem mertem rá, hogy a sötétben megint átrohanjak azon a hídon. A másik irányban pedig ott volt Ray Brower holtteste, így hát szóba sem jöhetett, hogy arra meneküljünk. Csapdába kerültünk. Ha tényleg egy szellem mászkál a sűrűben - apám mindig lidércnek mondta -, és el akar kapni bennünket, akkor el is fog. Chris azt javasolta, hogy állítsunk őrt. Egyetértettünk vele, és rögtön ki is sorsoltuk a beosztást. Vern kezdi, és én leszek az utolsó. Vern törökülésben elhelyezkedett a tábortűz maradványai mellett, mi pedig visszafeküdtünk. Összebújtunk, mint birkák az akol ban. Meg voltam róla győződve, hogy egy szemhunyásnyit sem tudok majd aludni, mégis elnyomott az álom - de nyugtalan álom volt ez, végig az ébrenlét határán, mint amikor a tengeralattjáró a víztükör fölé nyújtja a periszkópját. Zaklatott álmomba furcsa sikolyok keveredtek, amelyek lehettek valódiak, de ugyanúgy lehettek pusztán a képzeletem szüleményei is. Láttam - vagy látni véltem - valami fehéret és alaktalant a fák között elsuhanni, ami leginkább egy meg elevenedett lepedőre hasonlított. Aztán eljött a valódi álom ideje is. Chrisszel a White's Beachen fürödtünk, a brunswicki bányatóban, ami valaha kavicsbánya volt, aztán egyszer csak miniatűr tavacskává változott, amikor a bányászok elérték a talajvizet. Ez volt az a hely, ahol Teddy látta azt a kölyköt, aki úgy beverte a fejét, hogy majdnem belefulladt. Almomban csak a fejünk látszott ki a vízből, lusta karcsapásokkal haladtunk előre a forró júliusi nap alatt. Mögülünk nevetés, sikongatások és kiáltások egyvelege hallatszott a stégről, ahogy a srácok felmásztak és fejest ugrottak, vagy felmásztak és a többiek belökték őket a vízbe. Hallottam a stéget a hátukon hordozó üres benzineshordók kongását, ahogy egymáshoz verődtek, majdhogynem olyan ünnepélyes hangot adtak, mint a harangok a templomtoronyban. A kavicsos-homokos partra terített pokrócokon napolajtól csillogó testek hevertek, hason fekve, vödrökkel fölszerelkezett kisgyerekek csúsztak-másztak, guggolásztak a vízparton, és kicsiny műanyag lapátkákkal boldogan szórták a hajukba a homokot, csoportokba verődött sihederek vigyorogtak, és vizslatták a parton párosával vagy hármasával (de semmi esetre sem egyedül) szünet nélkül föl-alá, korzózó csajokat, akik testük intimebb tájait Jantzen fürdőruha mögé rejtették. Megéhezett fürdőzők kapkodták fürgén a lábukat a perzselő homokon a büfé felé, hogy aztán chipsszel, Devil Dog csokival és Red Ball jégkrémmel megrakodva térjenek vissza. Mrs. Cote evickélt el mellettünk egy felfújható gumitutajon. A hátán feküdt, és az elnyűhetetlen iskolai uniformisát viselte (mint szeptembertől júniusig rendesen) kétrészes szürke kosztümöt, a kabát alatt blúz helyett vastag gyapjúpulóvert, lábán vastag harisnyát, amelynek a színe leginkább a Canada Mints nevű diétás sütemény színére emlékeztetett. Egyik (szinte nem is létező) mellére virágot tűzött. Fekete, magas sarkú öregasszonycipője a vízbe lógott, ami ettől apró fodrot vetett. Haja hamvasítótól kéklett, pont, mint anyámé, szorosan berakott, órarugószerű fürtjei gyógy pakolás szagot árasztottak. Szemüvege ijesztően szikrázott a napsütésben. - Vigyázzatok, fiúk - mondta. - Vigyázzatok, vagy akkora pofont kaptok, hogy belevakultok. Megtehetem; áldását adta rá a tantestület. És most, Mr. Chambers, lesz szíves elszavalni nekünk Robert Frosttól a Fal-javítás-t. Kívülről. - Én megpróbáltam visszaadni azt a pénzt - felelte Chris. - Simons kisasszony el is vette tőlem, de aztán zsebre tette! Tetszik érteni? Zsebre tette! És neki mi jár ezért? Neki is kiveri a szemét? - Fal-javítás, Mr. Chambers, ha kérhetném. Kívülről. Chris kétségbeesett pillantást vetett rám, mintha csak azt akarná mondani: Nem megmondtam, hogy ez lesz belőle?, azután taposni kezdte a vizet. Belefogott: - Egy mittudom-mi nem szeret kerítést, Fagyott-földduzzadást ereszt alája... - Aztán hirtelen alámerült, szája telement vízzel.
Még egyszer kiemelte a fejét a vízből: - Segíts, Gordie! Segíts! Aztán valami megint magával rántotta. Az átlátszó vízben tisztán láttam a két felpuffadt, meztelen hullát, amint megragadják a bokáját. Az egyik Vern volt, a másik Teddy; pupilla nélküli szemük akár a görög szobroké: üres és élettelen. Kicsiny, csupasz kölyök-fütykösük, mint valami albínó hínár, ernyedten himbálózott felfúvódott hasuk előtt. Chris feje megint felbukkant. Egyik kezét erőtlenül felém nyújtotta, és egy nőies sikoly hagyta el a torkát, ami egyre hangosabb jajveszékelésbe csapott át. Rémülten néztem a pari felé, de úgy láttam, senki sem hallotta. A fehérre meszelt fatornyának tetején kevélyen terpeszkedő izmos, bronz barnára sült vízi mentő tovább vigyorgott a közelében napozó piros fürdőruhás lányra. Chris sikolya fuldokló bugyborékolássá változott, ahogy a hullák megint magukkal ragadták. És ahogy egyre mélyebbre vonszolták, láttam, hogy eltorzult tekintetét egyenesen rám szegezi, és rémült szemével segítségért könyörög; láttam, ahogy fehér kezét tehetetlenül nyújtja a csillogó vízfelszín felé. De ahelyett hogy alábuktam volna, és megpróbáltam volna megmenteni, eszeveszett iramban a part felé kezdtem kapálózni, igyekeztem kijutni legalább a sekélyebb részre, ahol már leér a lábam, és a fejem semmiképp sem kerülhet a víz alá. Mielőtt azonban elérhettem volna - vagy akár csak megközelíthettem volna - a partot, egy puha, oszlásnak indult kéz kulcsolódott erőteljesen a lábikrámra, és ráncigálni kezdett. Sikoly készült előtörni mellkasomból... de még mielőtt elhagyhatta volna a torkomat, az álom szertefoszlott, és átadta helyét a valóság zavaros képmásának. Teddy markolta a lábamat. Ő rázott fel. Én voltam a soros. Még mindig álomittasan, alig érthetően azt kérdeztem tőle: - Teddy, hát te élsz? - Frászt. Halott vagyok, te meg egy bokszos nigger - felelte morcosan. Ez aztán elkergette az utolsó álomképet is. Mire felültem, Teddy már le is feküdt. 20. Az éjszaka hátralevő részét a többiek mélyen átaludtak. Néha magam is el-elbóbiskoltam, felébredtem, és újra elszunyókáltam. Az éj távolról sem mutatkozott csöndesnek; egy bagoly rikoltozott diadalmasan a zsákmánya fölött, hallottam az apró áldozat vékonyka cincogását, s valami nagyobb állatot, ahogy végigcsörtet a zanócon. Mindennek állandó aláfestést adott a tücskök monoton cirpelése. Az a valami már nem sikoltozott. Hol elszundítottam, hol felébredtem, hogy aztán megint elnyomjon az álom. Azt hiszem, Le Dióban a hadbíróság rögtön halálra ítélte volna az ilyen megbízhatatlan őrszemet. , Egyik ilyen szendergésemből egyszer csak arra ébredtem, hogy valami megváltozott körülöttem. Pár másodpercbe beletelt, míg rájöttem: bár a hold már nincs az égen, mégis látom az ölemben nyugvó kezemet. Az órám háromnegyed ötöt mutatott. Hajnalodott. Ropogott a derekam, ahogy fölálltam. Úgy hat méterre elsétáltam összegabalyodott, világukat sem tudó barátaimtól, és a szömörcék közé pisiltem. Közben lassan az éjszaka félelmei is eltávoztak belőlem. Kellemes érzés volt. Felkapaszkodtam a töltés tetejére, és leültem az egyik sínre. Céltalanul birizgáltam a lábam között a salakot. Nem siettem felébresztem a többieket. Túl tökéletes volt az új nap születésének látványa ahhoz, hogy megosszam bárkivel. Rohamléptekkel közeledett a reggel. A tücskök lassan elcsendesedtek, az erdő árnyai felszívódtak, mint nyári záport követően a tócsák. A levegő sajátos illata előrevetítette egy újabb forró nap eljövetelét a kánikulai napok sorában. A madarak, amelyek feltehetőleg hozzánk hasonlóan lapítottak egész éjszaka, most fontoskodó csivitelésbe fogtak. Egy ökörszem szállt le a kiszáradt fára, ahonnan az este a tüzelőnek valót szedtük, majd rövid tollászkodás után tovarebbent. Magam sem tudom, mennyi ideig ücsörögtem ott, és bámultam, ahogy az ég csöndben leveti bíborpalástját, mint tette azt előző este, napnyugtakor is. Ahhoz mindenesetre elég
sokáig, hogy a fenekem benyújtsa tiltakozását. Már épp felállni készültem, amikor jobb kéz felől a síneken egy őzsutát pillantottam meg, alig tíz méterre tőlem. A szívem a torkomba ugrott, de olyan magasra, hogy azt hiszem, ha az ujjamat a számba dugtam volna, meg tudtam volna érinteni. Gyomrom és nemesebbik szervem összehúzódott az izgatottságtól. Nem mozdultam. Nem is tudtam volna. A suta szeme nem barna volt, hanem éjfekete - mint az ékszerboltok kirakataiban háttérként szolgáló bársony. Apró fülei mintha velúrból lettek volna. A legkisebb félelem nélkül figyelt engem, fejét kissé oldalra fordítva, amit kíváncsisága jelének gondoltam. Egy borzas srácot látott, akinek minden hajszála más irányba állt, és aki felhajtott farmert és khakiszínű, könyökén foltozott inget viselt, persze felhajtott gallérral, mivel akkoriban az volt a menő. Sehogy sem fért a fejembe, hogyan lehet a természet ilyen nagyvonalú, hogy csak úgy egyszerűen megajándékoz ezzel a gyöngyszemével. Hosszú percekig néztük egymást... Legalábbis én így éreztem. Aztán egyszer csak megfordult, és kurta, hófehér farkát közömbösen billegetve arrébb ballagott. A sín túloldalán megállt egy füves részen, és legelészni kezdett. Nem akartam hinni a szememnek. Legelni kezdett. Nem fordult hátra, nem nézett rám, de nem is volt rá szüksége; moccanni sem bírtam. Aztán a sín megrezdült a fenekem alatt, majd pár másodperc múlva a suta is felkapta a fejét, és Castle Rock felé figyelt. Egy darabig szimatolta a levegőt ág-fekete orrával, majd három nyurga szökkenéssel eltűnt a sűrűben, szinte hangtalanul - csak egy korhadt ág reccsent, mintha egy startpisztoly pukkant volna. Megbabonázva meredtem arra a pontra, ahol az előbb álldogált, és csak ültem ott, egészen addig, míg a közeledő tehervonat hangja megtörte a csöndet. Akkor lecsúsztam a töltésről, és elindultam alvó pajtásaim felé. A lassan tovahaladó vonat hangos zakatolása felébresztette őket. Ásítoztak, nyújtózkodtak. Persze a „sikoltozó szellem esete” is szóba került (Chris fogalmazott így), de nem sokat beszéltünk róla - azt is inkább csak zavartan viccelődve. így a napvilágnál sokkal inkább komikusnak tűnt a dolog, mint érdekesnek - sőt majdhogynem kínosnak. Jobb minél gyorsabban elfelejteni. Már majdnem kiszaladt a számon, hogy láttam egy őzet, de aztán mégsem szóltam róla nekik. Ezt az élményt megtartottam magamnak. Soha senkinek nem szóltam és nem is írtam róla, egészen a mai napig. És őszintén be kell vallanom, így leírva már nem is tűnik olyan érdekesnek, mondhatnám, szinte jelentéktelen. Mégis, számomra ez volt a kiruccanásunk legszebb, legtökéletesebb pillanata, később is mindig ehhez a ponthoz menekültem vissza, ha valami zűr volt az életemben - a vietnami dzsungelben töltött első napon, amikor az a srác megjelent közöttünk a tisztáson, kezét az orrára tapasztva, és amikor elvette onnan a tenyerét. Alatta nem volt ott az orra, mert szétlőtték; vagy amikor a doktor közölte velünk, hogy a legkisebb fiunk valószínűleg vízfejű (hál' istennek kiderült, hogy csak nagyobb a feje az átlagosnál); vagy az alatt a pár szörnyű hét alatt, amit anyám halála előtt éltem át. Bennem rendkívül mély nyomokat hagyott az a hajnal, az őz bársonyos füle, farkának hófehér villanása. De nyolcszázmillió kínai komcsi nagy ívben tesz az egészre, nincs igazam? A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak. Nehéz dolog egy kívülállóval megértetni, miért is olyan fontosak neked. 21. A sín délnyugati irányba kanyarodott, fiatal fenyők és sűrű bozótos kusza szövevénye között folytatta útját. Reggelire szedret szedtünk az egyik bokorról; persze nem laktunk jól, de legalább a következő fél órára elcsendesítettük korgó gyomrunkat. Visszamentünk a sínekhez - ekkor úgy nyolc körül járhatott -, és pár perc pihenőt tartottunk. Szánk csupa fekete volt,
meztelen bőrünket a szederbokrok között szerzett számtalan karcolás tarkította. Vern savanyú képpel nagyol sóhajtott, és egypár tükörtojás után fohászkodott, némi szalonnával megspékelve. Ez volt az utolsó forró nap, és azt hiszem, egyben a legelviselhetetlenebb. A hajnali felhők gyorsan szertefoszlottak, és kilencre az ég fakó acélszínt öltött, amire elég volt csak felnéznem, hogy még inkább döntsön a forróság. A hátunkon és mellkasunkon végig-csorgó izzadság vékony csíkokat rajzolt bőrünkre, ahogy lemosta róla az addigra már jócskán rátapadt port. Szúnyogok és cseszlek szinte elviselhetetlen fekete felhője kavargott a fejünk körül. Az sem derített jobb kedvre bennünket, hogy még jó pár mérföld állt előttünk. Mégis elszántan gyalogoltunk, gyorsabban, mint azt várni lehetett volna ebben a hőségben, hiszen a cél teljesen magával ragadott. Be voltunk zsongva - ez a színtiszta igazság. Hogy a dolog ártalmatlannak bizonyul, vagy mindenféle szörnyetegekről fogunk tőle álmodni, nem nagyon érdekelt bennünket; látni akartuk, és kész. Azt hiszem, meg voltunk róla győződve, hogy ez jár nekünk, megszolgáltunk érte. Fél tíz körül lehetett, amikor Chris és Teddy, akik valamivel előttünk gyalogoltak, egy kis tavacskához értek, és hátrakiabáltak nekünk. Vern és én odaszaladtunk. Chris mosolyogva, lelkesen mutatta: - Figyeljétek! Ezt a hódok csinálták! A hódok műve volt, kétségtelen. Előttünk a töltésben egy vastag vízáteresztő csatorna húzódott, aminek a jobb oldali végét lezárták egy helyre kis gátacskával - botokat és ágakat tapasztottak össze sárral, levelekkel és gallyakkal. Szorgalmas népség, azt meg kell hagyni. A gát mögött kristálytiszta tavacska terült el, tükre csillogva verte vissza a napsugarakat. Hódvárak magasodtak ki imitt-amott a vízből - mintha fából készült eszkimó kunyhók lettek volna. Legtávolabbi sarkában egy kis patak vize csordogált a tóba, a medrét szegélyező fák törzsét helyenként majd' egy méter magasságig csont fehérre rágták a hódok. - A vasút gyorsan rendet tesz majd itt - mondta Chris. - Miért tenne? - kérdezte Vern. - Nem hagyhatják itt ezt a pocsolyát - felelte Chris. - Alámosná a töltést. Ezért építették be azt a csövet is. Kilőnek egypár hódot, a többit meg elkergetik innen, aztán lerombolják a váraikat. A víz lefolyik, és megint posvány lesz itt, mint azelőtt lehetett. - Mondasz valamit - bólintott rá Teddy. Chris vállat vont. - A hódokkal meg ki a fene törődik? A Dél nyugat-maine-i Vasúti Társaság nem, az egyszer biztos. - Szerinted elég mély ahhoz, hogy fürödjünk benne? - kérdezte Vern, miközben sóvárogva nézett a vízre. - Egy módja van, hogy megtudjuk - mondta Teddy. - Ki megy elsőnek? - kérdeztem. - Én! - vágta rá Chris. Leszaladt a parton, futás közben lerúgta a csukáját, és egy rántással lekapta az, ingét a derekáról. Hüvelykujjait beakasztotta a nadrág derekába, és egy mozdulattal letolta azt, az alsójával együtt. Előbb az egyik, aztán a másik lábán egyensúlyozott, miközben a zokniját is lehúzta. Aztán belevetette magát a vízbe. Amikor feljött, megrázta a fejét, hogy a szemébe lógó vizes hajtincseket eltávolítsa. - Tök fasza! kiáltotta. - Milyen mély? - érdeklődött Teddy. Ő ugyanis nem tudott úszni. Ahogy Chris leállt a meder aljára, válla kilátszott a vízből. Egyik oldalán megpillantottam valamit - valami szürkésfeketét. De úgy gondoltam, egy kis iszap lehet, és nem is törődtem vele. Ha kicsit közelebbről is szemügyre veszem, megkímélhettem volna magam néhány későbbi rémálomtól. - Na, mi van, nem mertek bejönni? Megfordult, és nem túl szabályos mellúszó tempókkal a másik part felé kepesztetett, majd visszafordult, és errefelé is megtette ugyanezt. Addigra már mind annyian levetkőztünk. Vern is beugrott, aztán én is.
A víz fantasztikus volt - hideg és tiszta. Odaúsztam Chrishez, élveztem, ahogy a víz lágyan simogatja meztelen testemet. Ahogy odaértem hozzá, talpra álltam, és egymás képébe vigyorogtunk. - Tök jó! - mondtuk teljesen egyszerre. - Te kis geci - mondta, vizet fröcskölt az arcomba, és úszni kezdett a túlpart felé. Úgy fél órát ökörködtünk a tóban, mielőtt észrevettük, hogy a víz tele van vérszívókkal. Alábuktunk, a víz alatt úszkáltunk, víz alá nyomkodtuk egymást. Nem tűnt fel semmi. Aztán Vern kiúszott a sekélyebb részre, és tótágast állt. Ahogy két lába ingatag, de azért diadalmas V-t formált, észrevettem, hogy szürkésfekete kinövések borítják, pont olyanok, amilyet Chris vállán is láttam. Piócák voltak - tekintélyes példányok. Chris álla leesett, az én ereimben pedig jéggé fagyott a vér. Teddy felsikoltott, arca hamuszürkévé változott. Aztán mindhárman a part felé vettük az irányt, úsztunk, ahogy csak bírtunk. Most már jóval többet tudok ezekről az édesvízi férgekről, mint akkoriban, de hiába vagyok tisztában vele, hogy csaknem teljesen ártalmatlanok, ez mit sem enyhít azon a mármár tébolyult rettegésen, ami azóta is elfog, ha csak rájuk gondolok. Érzéstelenítőt és véralvadásgátlót tartalmaz a nyáluk, ettől van az, hogy akire ráakaszkodnak, semmit sem érez az egészből. Ha nem veszed észre őket, addig szívják a véredet, amíg ocsmány testük dugig jóllakottan le nem pottyan, vagy szét nem pukkad. Kikászálódtunk a partra, ahol Teddyn hisztérikus dühkitörés lett úrrá, ahogy végignézett a testén. Sikoltozott, miközben tépdeste a piócákat meztelen bőréről. Vern talpra állt, és ahogy ránk nézett, értetlenül kérdezte: - Ebbe meg mi a fene ü... - Piócák! - üvöltötte Teddy, miközben két díszpéldányt tépett le remegő combjáról, és olyan messzire hajította őket, amilyen messzire csak tudta. - Kibaszott kurva vérszopók! Hangja furcsán megbicsaklott az utolsó szónál. - Ó, Istenem Uram Atyám! - jajveszékelt Vern. Megindult a part felé, és botladozva kikecmergett. Még mindig vacogtam, hiába tűzött forrón a nap. Igyekeztem úrrá lenni a helyzeten. Megpróbáltam nem sikítozni. Próbáltam férfi módjára viselkedni. Vagy fél tucatot ráncigáltam le a karomról meg egy csomót a mellkasomról. Chris felém fordította a hátát. - Gordie? Van még rajtam? Szedd le, ha van még, légyszi, Gordie! - Volt még rajta; öt vagy hat puha, fekete gombócot szedtem le róla. Lesöpörtem egy rakást a lábamról is, aztán megkértem Christ, hogy nézze meg a hátamat. Kezdtem lassan megnyugodni - de akkor, ahogy lenéztem, a mogyoróimon megláttam a fővezérüket, ami akkorra már rendes méretének négyszeresére dagadt. Teste már nem is szürkésfekete volt, hanem vöröses, mint egy friss horzsolás. Na, ekkor vesztettem el a fejemet. Kívülről ugyan nem látszott rajtam, legalábbis nem olyan nagyon, de én éreztem, és ez az, ami számít. Nyálkás, síkos testét a kezem hátával próbáltam lesöpörni. Nem ment. Még egyszer megpróbáltam, de képtelen voltam megérinteni. Chris felé fordultam, szólni akartam neki, de nem bírtam. Ehelyett csak rámutattam. Amúgy is halottsápadt arca még fehérebbé vált. - Nem tudom levenni - mondtam neki összeszorított fogakkal. - Talán te... Ha megpróbálnád... Fejét ingatva elhátrált tőlem, szája reszketett. - Nem tudom, Gordie - felelte, le sem véve a szemét róla. - Sajnálom, nem tudom. Nem megy. Nem tudom. - Megfordult, kezét a gyomrára tapasztotta, meghajolt, mint egy főkomornyik valamelyik bohózatban, és a borókabokrok közé rókázott. Szedd össze magad, mondogattam magamnak, miközben a piócát néztem, ami úgy csüngött rajtam, mint valami elfuserált szakáll. A teste szemmel láthatóan egyre duzzadt. Szedd össze magad és vedd le onnan. Légy erős. Ez az utolsó. Ez. Az. Utolsó.
Újra odanyúltam, és ezúttal végre sikerült leszednem. Szétpukkadt az ujjaim között. A vér, amit belőlem szívott ki, végigcsurgott a tenyeremen és a csuklóm belső oldalán. Sírni kezdtem. Megkerestem a ruháimat, és még mindig sírva felöltöztem. Abba akartam én hagyni, de valahogy képtelén voltam elzárni a vízcsapot. Aztán még ráadásul reszketni is kezdtem, egyre erősebben. Vern szaladt oda hozzám, még mindig pucéran. - Van még rajtam, Gordie? Van még rajtam? Van? Úgy forgolódott előttem, mint valami begőzölt karneváli táncos. - Van még? He? He? Van még, Gordie? Tekintete átsiklott rajtam, szeme olyan hatalmas és olyan fehér volt, mint a gipsz ló szeme a körhintán. Megráztam a fejem, hogy nincs több, s közben egyre csak zokogtam. Azt hittem, ez már örökké fog tartani. Betűrtem az ingemet, aztán egészen a nyakamig begomboltam. Felhúztam a zoknimat, aztán a cipőmet. Lassan-lassan a zokogás is alábbhagyott. Végül már csak egy kis hüppögés maradt az egészből, aztán az is elcsendesedett. Chris odalépett hozzám, közben a száját törölgette egy maréknyi levéllel. Nagyra nyílt szemével bocsánatkérőn nézett rám. Mikor mindannyian felöltöztünk, egy másodpercig még szótlanul bámultuk egymást, aztán elindultunk felfelé, a sínekhez. Még egyszer visszanéztem a szétpukkadt piócára, amely most ott hevert az egyik, ugrándozás és sikoltozás közben letaposott növény tetején. Élettelenül... mégis hátborzongatón. Tizennégy évvel később napvilágot látott az első regényem, jómagam pedig életemben először utaztam New Yorkba. „Háromnapos ünnepséget szervezünk”, mondta a szerkesztőm a telefonba. „Aki baromságokat pofázik, azt ott helyben kinyírjuk.” Mondanom sem kell, hogy három álló napig egyvégtében baromságokat pofáztak. Ha már ott voltam, ki akartam használni az alkalmat, hogy végigcsináljam, amit a turisták végig szoktak csinálni - megnézni egy előadást a Radio City Music Hallban, felmenni az Empire State Building tetejére, amit 1933-ban King Kong is megmászott (teszek én a World Trade Centerre; nekem mindig is ez marad a világ legmagasabb épülete), és éjszaka a Times Square-en korzózni. Keith, a szerkesztőm lel kesén mutogatta végig a városát. Utolsó programkéni felszálltunk a Staten Islandre induló kompra, ahol a korláton kikönyökölve egyszer csak megláttam egy csomó használt gumióvszert, ahogy a hullámok hátán hánykolódnak. És akkor hirtelen minden újra felidéződött bennem - vagy talán inkább egy időutazás részese lettem. Akárhogy is történt, egy másodpercig a múltban éreztem magam, ahogy a töltés oldalán megállok egy pillanatra, és visszanézek, arra a kipukkad piócára: élettelen volt... mégis hátborzongató. Keith észrevehetett valami furcsát az arcomon, mert azt kérdezte: „Nem valami szép látvány, ugye?” Csak megráztam a fejem, pedig meg akartam neki mondani, hogy nincs miért mentegetőznie, meg akartam neki mondani, hogy nem kell ahhoz az embernek New Yorkba jönnie és a kompra szállnia, hogy használt gumikat láthasson. Meg akartam neki mondani, hogy: Az egyetlen ok, amiért az emberek regényt írnak, az az, hogy megértsék a múltat, és felkészüljenek az előbb-utóbb bekövetkező elmúlásra; ezért viselik magukon a múlt idő jelét az igék a regényekben, kedves Keith barátom, még azoknak a könyveiben is, akik milliós példányszámokat érnek el. Csupán két hasznos művészet létezik: a hit és az elbeszélés. Ahogy már biztosan kitaláltad, volt bennem néhány korty aznap este. Végül csak annyit mondtam neki: „Elkalandoztam egy kicsit, ez minden.” A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani.
22. Tovább masíroztunk a sínek mellett - fogalmam sincs, mekkora távolságot tehettünk meg -, és már épp az járt a fejemben, hogy: Oké, valahogy majd csak túl leszek rajta, különben is vége már, csak piócák voltak, szarok rájuk; szóval épp ezen morfondíroztam, amikor valami fehér köd ereszkedett a szemem elé, és „szépen összecsuklottam. Jó nagyot taknyolhattam a talpfákon, mégis úgy éreztem, hogy egy meleg dunyha tetejére esek, és belesüppedek a pihepuha tolltengerbe. Valaki a hátamra fordított. A kezek mintha alig érintettek volna. Az arcok, mint elmosódott léggömbök, irdatlan magasból bámultak rám. Úgy néztek rám, ahogy a bíró nézhet a bokszolóra, aki bekapott egy maflást, és most tíz másodperces pihenőjét tölti a ring padlóján. Szavaikból csak foszlányok jutottak el hozzám. - ...vele? - ...rendben... - ...a naptól lehet... - Gordie, mi... Akkor azután valami baromságot motyoghattam, mert hirtelen felettébb aggodalmas pofát vágtak. - Jobb lesz, ha visszavisszük, srácok - mondta Teddy, aztán megint elborított mindent az a fehérség. Amikor eloszlott, egész jól éreztem magam. Chris guggolt mellettem, és azt mondta: Hallasz engem, Gordie? Jól vagy? - Persze - mondtam, és felültem. Fekete pontok nyüzsögtek a szemem előtt, de szerencsére hamar el is tűntek. Még vártam egy kicsit, hogy visszatérnek-e, aztán amikor úgy láttam, hogy végleg eltűntek, feltápászkodtam. - A frászt hoztad rám, Gordie - mondta. - Kérsz egy kis vizet? - Aha. Felém nyújtotta félig telt kulacsát, én meg három langyos kortyot küldtem le a torkomon. - Mitől ájultál el, Gordie? - kérdezte Vern nyugtalanul. - Végzetes hibát követtem el. Véletlenül rád néztem - feleltem. - ííííí-íííííí-ííííí! - sipákolt Teddy. - De nagy marha vagy te, Gordie! - De tényleg jól vagy? - Vern nem tágított. - Persze. Persze, jól. Csak... egy pillanatra rosszul lettem. Azok a vérszopók jártak az eszemben. Együtt érzően bólogattak. Egy kicsit pihentünk még az árnyékban, aztán megint nekivágtunk, mi Vernnel a sín egyik oldalán, Chris és Teddy a másikon. Most már egész közel kell lennünk, gondoltuk. 23. Nem voltunk annyira közel, ahogy hittük, és ha lett volna annyi eszünk, hogy még indulás előtt vessünk egy pillantást a térképre, láthattuk volna, hogy miért. Azt tudtuk, hogy Ray Brower holttestének a Back Harlow Road közelében kell lennie, ami pedig a Royal folyónál ér véget. A Royalon is van egy hídja a DMVT-nek. így arra a következtetésre jutottunk, hogy ha egyszer közel jutunk a Royalhoz, közel kerülünk a Back Harlow Roadhoz is, ahol Billy és Charlie leparkoltak, és meglátták a srácot. S mivel a Royal csak tíz mérföldre volt a Castle folyótól, úgy gondoltuk, a nehezén már túljutottunk, innen már gyerekjáték lesz. De az a tíz mérföld toronyiránt volt csak tíz mérföld, a sínek pedig közel sem nyílegyenesen vezettek a Castle folyótól a Royal felé, hanem nagyon enyhe ívben megkerülték a nem túl szilárd talajú, dimbes-dombos területet, a Kaptatóst. Ha ránézünk a
térképre, észrevettük volna ezt a kanyart, és rájöttünk volna, hogy tíz mérföld helyett majdnem tizenhatot kell gyalogolnunk. Chrisnek lett először gyanús a dolog, amikor már dél is elmúlt, és a Royalnak még hírehamva sem volt. Megálltunk, ő pedig fölmászott egy magas fenyőre, hogy körülnézzen. Mikor lejött, nem sokat magyarázkodott: négy előtt semmiképp sem érjük el a folyót, de akkor is csak úgy, ha jól kilépünk. - A jó büdös francba! - mérgelődött Teddy. - Akkor most mi a fenét csinálunk? Kérdőn néztünk egymás elcsigázott, izzadt arcába. Éhesek voltunk és nyűgösek. A nagy kalandból fárasztó menetelés lett - mocskos és olykor ijesztő. Mostanra már biztosan otthon is hiányoltak, és ha Milo Pressman még nem küldte ránk a zsarukat, akkor a mozdonyvezető, aki a hídnál meglátott bennünket, már biztosan megtette. Eredetileg úgy terveztük, hogy majd stoppal megyünk vissza Castle Rockba, de négy órakor már csak három óra lesz vissza sötétedésig, és senki sem fog egy mellékúton négy gyereknek megállni sötétedés után. Megpróbáltam felidézni az őzem nyugodt tekintetét, ahogy a friss, hajnali füvet ropogtatja, de valahogy még ez a kép is ócskának, piszkosnak tűnt, mintha egy vadászkunyhó kandallója fölött lógó kitömött trófeát láttam volna, aminek a szemét lelakkozták, hogy életszerű csillogást adjanak neki. Végül Chris azt mondta: - Még mindig jobban járunk, ha erre megyünk tovább. Na, mozgás. Hátraarcot csinált, és koszos tornacipőjében, leszegett fejjel megindult a sínek mentén. Árnyéka csak egy csöppnyi folt volt a lába alatt. Úgy egy perc múlva magunk is utánaeredtünk, szépen egymás után, libasorban. 24. Az azóta eltelt évek alatt meglehetősen keveset töprengtem azon a két, szeptemberi napon, legalábbis szándékosan. Az emlékek rengeteg kellemetlen élményt is képesek magukkal hozni a felszínre, akár az ágyúdörgés a kéthetes vízi hullát. Ennek köszönhetően igazából sohasem kérdőjeleztem meg a döntésünket, hogy a sínek mentén gyalogoljunk. Hogy másképp fogalmazzak: néha elcsodálkoztam azon, amit tettünk, de azon soha, hogy hogyan. De mostanában egy sokkal egyszerűbb forgatókönyv jár a fejemben. Meggyőződésem, hogy ha fölvetődik is az ötlet, azonnal sutba is dobtuk volna - az, hogy a sínek mentén megyünk, sokkal jobb bulinak tűnt, sokkal tutkóbbnak, ahogy akkoriban mondtuk. De ha valami csoda folytán mégsem vetettük volna el, a későbbi események közül egyik sem következett volna be. Talán Chris, Teddy és Vern még ma is élnének. Nem, nem haltak meg ott, az erdőben, sem a síneken; ebben a történetben senki sem hal meg, kivéve néhány piócát, és persze Ray Browert, de ha égészen pontos akarok lenni, ez a történet még el sem kezdődött, amikor ő már halott volt. Az is igaz viszont, hogy négyünk közül, akik pénzfeldobással sorsoltuk ki, hogy ki menjen a Florida ABC-be, már csak az az egy van az élők sorában, akinek ez a feladat jutott. A Vén Tengeri Medve, a maga harmincnégy évével, és te, Nyájas Olvasó, mint Meghívott Vendég. (Ennél a pontnál nem kellene egy pillantást verned a borítón lévő fotóra, hogy megvizsgáld, vajon nem kerültél-e szemem bűvös hatalmába?) Ha úgy érzed, kissé komolytalan vagyok, igazad van - de talán jó okom van rá. Ebben a korban az embert még túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartanák, ha netán el akarna indulni az elnökválasztáson, s lám, e négy zöldfülű közül három máris halott. És ha igaz, hogy egy apró esemény is képes végzetes lavinát elindítani, igen, ha az egyszerűbb megoldást választjuk, és stoppal megyünk Harlow-ba, akkor talán még ma is élnének. Elvitethettük volna magunkat a 7-es úton egészen a shiloi templomig, ami a főút és a Back Harlow Road kereszteződésénél állt (egészen 1967-ig, amikor is egy csavargó által elhajított
cigarettacsikknek tulajdonított tűzben porig égett). Egy kis szerencsével már aznap, napnyugta előtt elérhettük volna azt a helyet, ahol a holttestnek lennie kellett. Persze ez az ötlet nem bizonyult volna életképesnek. Nem hosszas, érvekkel alátámasztott vita és jól átgondolt szónoklatok után mondtunk volna rá nemet, hanem morgolódással, szemöldökráncolással és a középső ujjunk felfelé nyújtásával mondtuk volna rá ki a halálos ítéletet. Ami a dolog szóbeli részét illeti, olyan határozott vélemények és sziporkázó hozzászólások hangzottak volna el, mint „Stoppoljon, akinek két anyja van”', meg „Ez így egy nagy rakás fos”, valamint a mindig minden helyzetben bevethető adu ász, a „Szült már anyád normális gyereket is?”. Tervünket kimondatlanul is - talán túl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy beszélnünk kelljen róla - óriási durranásnak tartottuk. Össze sem lehetett hasonlítani azokkal az akciókkal, amikor petárdákkal ijesztgettük a népet, vagy amikor a lányvécé deszkafalának repedésein át skubiztunk a Harrison State Parkban. Legalább olyan nagy, dolognak tartottuk, mint az első éjszakát egy lánnyal, a bevonulást vagy az első üveg legálisan vásárolt szeszes italt - csak beslattyogsz a boltba, kiválasztasz egy palack jobbféle Scotchot. Fölvillantod az eladónak a sorozókártyádat és a jogsidat, aztán hónod alatt a barna papírzacskóval, arcodon széles vigyorral kisétálsz az üzletből, egy olyan társaság tagjaként, amelyben egy hangyányival több jog és kiváltság illet meg, mint egy bádogtetős faházikó tulajdonosait. Minden fontos eseménynek megvan a maga rítusa, a varázsfolyosó, ahol a változás végbemegy. Annak, amikor gumit vásárolsz. Amikor a lelkész előtt állsz. Amikor ünnepélyesen esküre emeled a kezed. Vagy, ha úgy tetszik, amikor a vasút mellett gyalogolsz, hogy félúton találkozz egy korod béli sráccal, pont úgy, ahogy Chris elé szoktam menni a Pine Streeten, ha átjön hozzánk, vagy, ahogy Teddy jönne elém a Gates Streeten, hogy félúton találkozzunk, amikor én megyek hozzájuk. Így láttuk jónak, mivel ezek a kis szokások mindmind egyfajta varázsfolyosót képeztek, amire minden embernek szüksége van, hiszen pont ezért épülnek a templomi oldalfolyosók is - ezen lépkednek végig a házasulandók, és ezen a folyosón viszik az embert a temetőbe. A mi folyosónk az a sínpár volt, és végig kellett mennünk rajta, bármi süljön is ki belőle. Azt hiszem, az ember ilyen esetben egyszerűen nem stoppolhat. És talán még azon sem lepődtünk meg, hogy a kiruccanás keményebbnek bizonyult, mint amire számítottunk. A túránkat kísérő események igazolták a gyanúnkat: az egész nem volt egy leányálom. Egy dolgot viszont nem sejthettünk előre. Amíg a Kaptatós megkerülésén iparkodtunk, Billy Tessio, Charlie Hogan, Jack Mudgett, Norman „Lompos” Bracowicz, Vince Desjardins, Chris bátyja, Gülüszem, és maga a nagy Ász Merrill is úton voltak, hogy megnézzék maguknak a halottat - így lett Ray Browerből híres ember, a mi titkunkból pedig utcabállal egybekötött népünnepély. Épp akkor gyömöszölték be magukat Ász Merrill felturbózott, átépített '52-es Fordjába és Vince '54-es, rózsaszín Studebakerébe, amikor mi nekivágtunk utunk utolsó szakaszának. Billy és Charlie majdnem teljes harminchat órán át őrizték roppant titkukat. Akkor Charlie biliárdozás közben kikotyogta Ásznak, Billy pedig megsúgta Jack Mudgettnek, amikor a Boom Road hídján pecáztak. Ász és Jack ünnepélyesen megesküdött az anyja nevére, hogy soha senkinek nem mondják el, így esett hát, hogy délre már az egész bagázs tudott a dologról. Azt hiszem, szükségtelen hosszan ecsetelnem, mire tartották ezek a seggfejek az anyjukat. A biliárdteremnél gyülekeztek, ahol Lompos Bracowicz előterjesztette elméletét (amit mintha valahol már hallhattál volna, Kedves Olvasó), miszerint mindannyian hősök lehetnek nem is beszélve a rádió- és tévészereplésekről -, ha megtalálják a gyereket. Nem kell mást tenniük, taglalta Lompos, mint hogy egy csomó horgászcuccot berámolnak két kocsiba. Miután megtalálják a holttestet, előadják a jól kitervelt mesét. Pár csukát akartunk csak fogni, biztos úr. Ha-ha-ha. Aztán nézze, mit találtunk.
Mire kezdtünk igazán közel kerülni célunkhoz, ők már elindultak Castle Rockból, és javában tépték az aszfaltot a Back Harlow Road felé. 25. Két óra körül az égen gyülekezni kezdtek a felhők, de eleinte nem vettük őket komolyan. Július eleje óta egy csepp, eső sem volt, hát miért pont most kezdene esni? De tőlünk délre a felhők egyre csak nőttek és nőttek, hússzínű oszlopaik egyre magasabbra tornyosultak, és lassan megindultak felénk. Jobban szemügyre vettem őket, azt a hártyaszerűséget kerestem alattuk, amiből megállapíthatnám, hogy húsz vagy esetleg ötven mérfölddel odébb esik-e. De még nem esett. A felhők egyelőre csak gyülekeztek. Vernnek feltörte a sarkát a cipő, úgyhogy egy kis időre meg kellett állnunk, amíg kibéleli egy maréknyi mohával, amit egy öreg tölgy kérgéről kapart le. - Mit gondolsz, Gordie, fog esni? - kérdezte Teddy. - Nagyon úgy néz ki. - Az frankó - sóhajtotta. - Frankó befejezése egy frankó napnak. Ezen nevettem egyet, ő meg rám kacsintott. Megint nekivágtunk, de most egy kicsit lassabban tudtunk csak haladni, tekintettel Vera vízhólyagos sarkára. Kettő és három között a fényviszonyok gyökeresen megváltoztak, és most már nem fért hozzá kétség, hogy zuhé lesz belőle. Ugyanolyan meleg volt, mint eddig, csak még sokkal fülledtebb lett a levegő. A madarak is megérezték. Hirtelen előtűntek a semmiből, keresztül-kasul cikáztak az égbolton, csiviteltek és rikácsoltak. És a fény. A vakító, tűző napsugarakat fokozatosan gyöngyházszínű szűrt fény váltotta fel. Egyre hosszabbodó árnyékunk is elhalványult, elmosódottá vált. A nap hol előbukkant, hol ismét eltűnt a folyamatosan vastagodó felhőpaplan mögött, a déli égbolt pedig rézszínű köntöst öltött. Méretüktől és néma fenyegetésüktől megbabonázva figyeltük a viharfelhők közeledtét. Néha úgy tűnt, egy-egy hatalmas villanykörte aludt ki egyikben-másikban, ahogy a bíborszín egy pillanatra világosszürkébe váltott át. A legszélsőből egy cikcakkos villámot láttam lecsapni. Elég fényes volt ahhoz, hogy a retinámra kék tetoválást rajzoljon. A villanást elnyújtott, morajló mennydörgés követte. Nyafogtunk egy kicsit, hogy jól elkap majd bennünket az eső, de csak azért, mert ilyenkor így szokás - az az igazság, hogy alig vártuk már. Felfrissít majd a hűvös víz... és ebben piócák sem lesznek. Nem sokkal fél négy után a fák között egy folyót pillantottunk meg. - Ez az! - kiáltotta Chris ujjongva. - Ez a Royal! Minden erőnket összeszedve még jobban belehúztunk. A vihar már itt volt a nyakunkon. A levegő is megmozdult, és hirtelen mintha öt fokkal hűvösebb lett volna. Lenéztem a földre, és láttam, hogy az árnyékom teljesen eltűnt. Párokban mentünk tovább, alaposan szemügyre véve a töltés mindkét oldalát. A szám teljesen kiszáradt, és kellemetlenül lüktetett. A nap bevitorlázott egy felhőhegy mögé, és ezúttal ott is maradt. Egy pillanatra aranyszínnel vonta be a felhő taraját, mint az Ótestamentumot illusztráló képeken, azután a lustán vánszorgó viharfellegek borvörös hasa az utolsó napsugarat is eltakarta. A táj komorrá vált, a felhők minden színt kiszívtak belőle. Olyan tisztán éreztük a folyó szagát, akár a lovak - vagy talán inkább a közeledő eső szaga volt ez. Egy egész óceán terült el fölöttünk, mely vizét egy vékony falú tömlőben tárolta, amely bármelyik pillanatban kirepedhetett, hogy terhét a földre zúdítsa. Próbáltam csak a partoldalra koncentrálni, de tekintetemet minduntalan magukhoz vonzották a gomolygó felhők; mélyülő színeikből olyan sorscsapást olvashatott ki az ember, amilyet csak akart: özönvizet, tűzvészt, szélvihart, jégesőt. A hűvös szellő egyre kitartóbban fújt, ezt a fenyők erősödő susogása is jelezte. Egy hatalmas mennykő csapott le szinte a fejünk
fölül, olyan hirtelen és váratlanul, hogy ijedtemben nagyot kiáltottam, és a szemem elé kaptam a tenyerem. Isten készíthetett rólam felvételt, rólam, a derekam köré tekert ingről, libabőrös mellkasomról, maszatos arcomról. Jól hallottam, ahogy tőlem úgy hatvan méterre egy faóriás kettéhasad, és a földre zuhan. A villanást követő mennydörgéstől majd' a szívbaj jött rám. Szerettem volna otthon lenni, s valami jó kis könyvet olvasni egy biztonságos helyen... Mondjuk, lent a pincében. - Jeejzus! - sikította Vern vékony hangon, mint aki helyben elájulni készül. - Édes, drága Jézusom, ezt figyuzzátok! Arra fordítottam a fejem, amerre Vern mutatott, és megláttam a kékesfehér tűzgolyót, amint a bal oldali sínszálon gurul, durrog és fújtat, mint egy leforrázott macska. Tátott szájjal figyeltük, ahogy elsüvít mellettünk, hiszen először láthattuk saját szemünkkel, hogy ilyesmi igenis létezik. Hat méterre mögöttünk egyszer csak - pakk!! - eltűnt, avas ózonszagot hagyva maga után. - Csak azt tudnám, mi a francot keresek én itt - dünnyögte Teddy. - Micsoda hepaj - kiáltotta Chris boldogan, az ég felé fordított arccal. - Akkora hepaj lesz ebből, hogy azt el se hiszitek. - De én inkább Teddyvel értettem egyet. Ahogy fölnéztem az égre, az ijedségtől szédelegni kezdtem. Mintha egy titokzatos, márványborítású torokba néztem volna. Egy újabb villám csapott le, mire mindannyian behúztuk a nyakunkat. Ezúttal még áthatóbb ózonszag terjengett. A villanást pedig szinte késedelem nélkül követte a mennydörgés. A fülem még mindig csöngött tőle, amikor meghallottam Vern diadalittas kiáltását: - IDE! ITT VAN! ITT VAN ELŐTTEM! MEGTALÁLTAM! Ha akarom, akár ebben a percben égészen pontosan magam elé tudom idézni Vern alakját csak hátra kell dőlnöm, és be kell hunynom a szemem. Úgy állt ott a bal oldali sínen, akár egy felfedező a hajó orrában, egyik kezét a szeme elé tartotta, hogy eltakarja egy épp lecsapó villám ezüstös fénye elől, a másikkal pedig a bokrok közé mutatott. Odarohantunk hozzá, hogy mi is megnézzük. Azt gondoltam magamban: Vernt csak magával ragadta a képzelete, ez minden. A piócák, a hőség, most meg ez a vihar... nem csoda, ha káprázik a szeme. De nem erről volt szó, bár volt egy pillanat, amikor azt kívántam, bárcsak így lenne. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy soha életemben nem akartam hullát látni, legyen az akár csak egy elgázolt mormota teteme. Azon a helyen, ahol álltunk, a kora tavaszi esőzések kimostak a töltés aljából egy nagy, darabot, és kavicsos, formátlan, másfél méter mély, meredek partfalat hagytak maguk után. A pályakarbantartó munkások vagy nem értek még ide sárga, dízelhajtású járgányukon, hogy kijavítsák, vagy annyira friss volt az üreg, hogy ez idáig még észre sem vették. A gödör aljából, a posványos talajt borító kusza aljnövényzetből furcsa bűz áradt. És a szedercserjék eme szövevénye alól egy fehér kéz meredt elő. Levegőt is elfelejtettünk venni. Én legalábbis. A szellő széllé erősödött - váratlan lökései hol ebből, hol abból az irányból érkeztek, a levegő kavargott, végignyaldosta izzadt testünket, kitágult pórusainkat. Ügyet sem vetettem rá. Azt hiszem, tudat alatt azt vártam, hogy Teddy egy Ejtőernyősök a láthatáron! kiáltást ereszt meg, és arra gondoltam, ha ezt tényleg megteszi, én beleőrülök. Jobb lett volna azonnal meglátni az egész testet, de ehelyett csak azt a rémisztően fehér, petyhüdten oldalra nyújtott kezet láttam, meg a szétnyílt ujjakat, mintha egy vízi hulla keze lenne. Mindent elmondott, amit erről a témáról el lehet mondani. Benne volt a világ összes temetője. Azóta is ezt a képet látom magam előtt, valahányszor erőszakos halálról hallok vagy olvasok. És valahol arrébb, a kéz folytatásaként ott feküdt Ray Brower. Villámok cikáztak a föld felé. Minden villanást egy-egy újabb robaj követett, mintha csak valami autós gyorsulási versenyt rendeztek volna a fejünk fölött.
- Sssss... - mondta Chris, de ezt nem egy szó vagy mondat kezdetének szánta - nem, ez egy hosszú, néma szótag volt, aminek nem volt jelentése; egy adag sóhaj, ami csak úgy utat tört magának a hangszálakon át. Vern úgy nyalogatta a szája szélét, mint aki egy eleddig általa ismeretlen ízű ételt kóstolt, mondjuk, Howard Johnson 29. különlegességét, tibeti göngyölt kolbászt, bolygóközi csigalevest, valami furcsát, bizarrt, ami egyszerre tűnt izgalmasnak és visszataszítónak. Teddy csak állt és bámult. Egy széllökés lefújta a füléről zsíros, összetapadt haját, majd a következő pillanatban visszafújta rá. Tekintete teljesen üres, kifejezéstelen volt. Mondhatnám, hogy láttam benne valamit, és talán láttam is, most, hogy így utólag belegondolok... de akkor nem. Fekete hangyák masíroztak fel és alá azon a hófehér kézen. A sín mindkét oldalán hangos susogásba fogtak a fák, mintha csak most vették volna észre az érkezésünket, és ki akarnák tárgyalni ezt a jelentős eseményt. Az eső is megeredt. Akkora cseppek hullottak arcomra és karomra, mint egy tízcentes. Ahol földet értek, egy pillanatra sötétebbé varázsolták a salakot - de aztán az újra visszanyerte eredeti színét, ahogy a kiszáradt talaj mohón magába itta a nedvességet. Úgy öt másodpercig hullott ez a nagy szemű eső, aztán hirtelen elállt. Chrisre néztem, aki hunyorogva nézett vissza rám. A vihar egy szempillantás alatt tört ránk, mintha valaki egyszerre nyitotta volna ki az égben az összes vízcsapot. Az erdő susogása hangos pörlekedéssé erősödött. Mintha a fák bennünket dorgáltak volna a tettünkért, és ez megrémisztett. Később az egyetemen is feltűnt nekem, amikor a természetnek tulajdonított emberi érzelmekről esett szó, hogy csak a totál debilek gondolták, hogy az egész pusztán az írói képzelet szüleménye. Chris leugrott a víz vájta partfalról. Haja már teljesen átázott, és a fejére tapadt. Én is utána ugrottam. Aztán Vern és Teddy is jöttek, de mi ketten értünk elsőként Ray Brower holttestéhez. A hasán feküdt. Chris a szemembe nézett, tekintete határozott volt és kemény egy felnőtt arca. Bólintottam, mintha csak szólt volna hozzám. Azt hiszem, azért volt itt lent, és azért volt majdnem teljesen sértetlen, ahelyett hogy a sínek között hevert volna péppé darálva, mert épp megpróbált elugrani a vonat elől, amikor az elcsapta és a levegőbe hajította. Fejjel a sínek felé landolt, karjait a feje fölé nyújtva, mint egy toronyugró, aki éppen ugrani készül. Ezen a süppedős részen ért földet, ami lassan kisebbfajta mocsárrá kezdett változni. Haja sötétvörös volt. A nedves levegőben a hajszálak vége enyhén fölkunkorodott. Vér száradt rá, de nem túl sok, nem volt feltűnő. Annál inkább a hangyák. Sötétzöld pólót és kék farmert viselt. Lába mezítelen volt, és nem túl messze mögötte, egy magas szederbokron fennakadva észrevettem egy pár koszos Keds tornacipőt. Egy pillanatra összezavarodtam - hogyhogy ő itt van, a csukája meg amott? Aztán rájöttem, de ez olyan érzés volt, mintha bemostak volna egy nagyot, ráadásul övön alul. A feleségem, a gyerekeim, a barátaim - ők mind irigyelnek a képzelőerőmért, azt hiszik, ez valami nagyszerű dolog; amellett, hogy dől érte a lóvé, bármikor felvidíthatom magam egy vidám kis képzelet szülte mozival. Persze javarészt igazuk van. De néha az egész a visszájára fordul, és a képzeleted még a lelket is kitépi belőled azokkal a hosszú, ráspollyal borotvaélesre reszelt kannibálfogaival. Olyan dolgokat látsz, amiket jobb lenne nem látnod, amiktől éjszaka egy percre sem tudod lehunyni a szemed. Az egyik ilyet most is magam előtt látom, tisztán és részletesen. A vonat egyszerűen kiütötte őt a cipőjéből. Őt a cipőjéből, belőle pedig az életet. A gondolat pörölyként sújtott le rám; hirtelen mindent megértettem. A srác halott volt. A srác nem volt beteg, a srác nem aludt. A srác reggel már nem fog fölkelni többé, nem lesz hasmenése az éretlen almától, nem szúrja meg többé a szömörce, nem fogja csontig koptatni 2-es Ticonderoga ceruzájának radírját egy kemény matekdoga alatt. A srác halott volt; halott, mint egy darab kő. A srác soha többé nem megy már tavasszal, a barátaival üveget gyűjteni, nem veszi a hátára a vászonzsákját, amelybe az olvadó hó alól előkerülő visszaváltható
palackokat szokta tenni. A srác idén nem fog felébredni november elsején éjjel kettőkor, nem fog a fürdőszobába szaladni, és nem fogja kihányni a rengeteg édességet, amit mindenszentekre kapott. A srác egyetlen lány copfját sem fogja többé meghuzigálni az osztályban. A srác egyetlen orrot sem fog már betörni, és az övét sem törik be eztán. A srác csupa nem tud, nem fog, nem lesz, már nem és soha többé. Kimerült elem volt. Kiolvadt biztosíték. Szemetes kosár a tanári asztal mellett, amiből örökké narancshéj és ceruzaforgács szaga árad. Kísértetház a város határában, betört ablakokkal, mindenfelé kitűzött TILOS AZ ÁTJÁRÁS táblákkal, a padláson tanyázó denevérekkel, a pincében szaladgáló patkányokkal. A srác halott volt, uram, asszonyom, fiatalúr, kisasszony. Hiába töröm a fejem, nem tudom megmondani, mekkora távolságra lehetett a bokrokon lógó piszkos Keds tornacipő a földön fekvő mezítelen talpától. Lehetett fél méterre, lehetett milliárd fényévre. A srácot kihúzták a tornacipő-konnektorból, és soha többé nem tudják már visszadugni. Halott volt. A hátára fordítottuk, arccal a szakadó eső és a szakadatlan villámlás felé. Hangyák és mindenféle egyéb bogarak mászkáltak az arcán és a nyakán. Fürgén szaladgáltak ki-be pólójának kerek nyakkivágásán. A szeme nyitva; iszonyú volt látni, hogy mindkettő más irányba áll - az egyikből alig látszott az írisz egy kis része, a másik egyenesen a viharfelhőkre meredt. Alvadt vér volt a szája fölött és az állán - vérzett az orra, gondoltam -, arcának jobb oldala pedig felszakadt és csúnyán összezúzódott. Mégsem festett olyan borzasztóan. Egyszer Dennis véletlenül nekem csapta az egyik ajtót, ahogy kinyitotta, akkor az én arcom sokkal rondábban nézett ki, ahhoz jött még a vérző orrom, és utána mégis kétszer vettem mindenből, ami a vacsoraasztalra került. Teddy és Vern mögöttünk álltak, és ha abban az égre meredő szemben pislákolt volna még egy csöppnyi élet, úgy festettünk volna Ray Brower számára, mint gyászhuszárok egy horrorfilmben. Egy bogár bújt ki a szája sarkából, végigmászott még nem is pelyhedző arcán, onnan át egy csalánlevélre, és eltűnt a szemem elől. - Láttátok ezt? - kérdezte Teddy vékony, elhaló hangon. - Fogadok, hogy van még benne egy csomó. Szerintem még az agya is te... - Pofa be, Teddy - szólt rá Chris, és Teddy szót fogadott, s mintha egy kicsit meg is könnyebbült volna. Kékes villám cikázott végig az égbolton, egy pillanatra életre keltve a fiú egyetlen ép szemét. Az ember azt hihette, megörült neki, hogy rátaláltak, és még jobban megörült annak, hogy vele egykorú fiúk voltak a felfedezői. Teste felpuffadt, és enyhe záptojásszag lengte körül, olyasmi, mint az áporodott fingszag. Elfordultam, és szinte biztosra vettem, hogy hányni fogok, de a gyomrom üres volt és mozdulatlan. Gyorsan a torkomba dugtam két ujjamat, remélve, hogy ettől majd hányingerem lesz, mert úgy éreztem, szükségem van rá, mintha csak ki tudnám okádni magamból ezt az egész borzalmat. De a gyomrom egy rándulásnál nem volt többre hajlandó. Az eső hangos dobolásától és a hozzá társuló mennydörgéstől semmit sem hallottunk a tőlünk pár méterre húzódó Back Harlow Roadon közeledő autók zajából. Az aljnövényzet recsegését-susogását sem hallottuk, ahogy az érkezők felénk csörtettek az út végétől, ahol a kocsijukat hagyták. Csak akkor vettük észre őket, amikor meghallottuk Ász Merrill hangját, ahogy a vihart túlkiabálva azt üvölti: - Ti meg hogy a jó büdös picsába kerültetek ide? 26. Ijedtünkben akkorát ugrottunk, mint egy bakkecske, Vern pedig még fel is ordított később bevallotta, hogy azt hitte, a halott fiú hangját hallja.
A posványos rész túloldalán, ahol ismét a fáké volt a terep, Asz Merrill és Gülüszem alakja rajzolódott ki a szürke esőfüggöny mögött. Egymás mellett álltak, és mindketten a piros iskolai dzsekijüket viselték, ami a kiemelkedő sportolóknak ingyen jár, de minden beiratkozott tanuló megveheti a titkárságon. Kacsasegg-sérójuk a koponyájukra tapadt, arcukon esővíz és Vitális hajkrém keveréke csurgott végig, akárha mű-könnyek lennének. - Bassza meg! - mondta Gülüszem. - Ez az öcsém! Chris tátott szájjal bámult a bátyjára. Piszkos, átázott inge még mindig csupasz derekán lógott. Esővíztől megsötétedett batyuja a lapockáinak feszült. - Húzzatok innen, Rich - mondta remegő hangon. - Mi találtuk meg. Miénk a jutalom. - A faszt. Mi jelentjük be. - Nagyot tévedsz - szóltam közbe. Hirtelen marhára pipa lettem rájuk, ahogy így megjelentek az utolsó percben. Ha tudtuk volna, mit terveznek, felkészülhettünk volna rá, hogy így alakulnak a dolgok... de ezúttal nem tesznek keresztbe nekünk, hiába nagyobbak, hiába erősebbek - azt leshetik, hogy ilyen egyszerűen elrabolják tőlünk, amiről valami oknál fogva azt hiszik, eleve őket illeti. Mintha az lenne a helyes út, ahogy ők csinálták, mintha az lenne az egyetlen út. Kocsival jöttek - azt hiszem, ez bőszített fel a leginkább. Hogy kocsival jöttek. - Csak rajta, próbáljátok meg, Gülüszem, lehet erőlködni. Csakhogy mi négyen vagyunk. - Hát persze hogy megpróbáljuk, emiatt ne aggódj - felelte Gülüszem, és alighogy ezt kimondta, a levelek megrázkódtak a hátuk mögött. Charlie Hogan és Vern bátyja, Billy léptek ki a bokrok közül, szitkozódva és a szemüket törülgetve. Úgy éreztem, egy ólomgolyó telepszik a hasamba. Aztán a golyó labdává dagadt, amikor Jack Mudgett, Lompos Bracowicz és Vince Desjardins is csatlakozott hozzájuk. - Hát, itt lennénk - vigyorgott Ász. - Úgyhogy amondó vagyok... - VERN!! - üvöltötte Billy Tessio valami félelmetes, szemrehányó, ezért-most-azonnalmegkapod-a-magadét hangon, s közben vadul rázta az öklét. - Te rohadék! Ott voltál a terasz alatt! Te mocsok genyó! Vern fülét-farkát behúzta. Charlie Hogan kifejezetten líraira vette a hangot: - Te kis büdös pofájú, pinanyaló seggdugasz! Kiverem belőled az utolsó deka szart is! - Tényleg? Na, gyere, próbáld meg! - ordította váratlanul Teddy. Szeme vad szikrákat szórt esőcseppek pöttyözte szemüvege mögött. - Gyertek csak, küzdjünk meg érte. Na, mi lesz? Nem jöttök, nagyfiúk? Billy s Charlie nem nagyon kérették magukat. Megindultak felénk, Vern pedig, ha lehet, még kisebbre húzta össze magát: - kétség sem fért hozzá, hogy az Előző Nagy Verést és a Következő Nagy Verést látta közeledni. Összehúzta magát... de nem hátrált. A barátaival volt, akikkel sok mindenen ment már keresztül, és akik nem kocsival tették meg az utat. De Ász visszatartotta Billyt és Charlie-t, egyszerűen azzal, hogy a vállukra tette a kezét. - Ide figyeljetek, srácok - mondta Ász. Hangja csupa türelem volt, mintha nem is egy vihar kellős közepén ácsorogtunk volna. - Mi többen vagyunk. Nagyobbak vagyunk. Megengedjük, hogy sértetlenül távozzatok. Szívódjatok fel. Tűnjetek el, mit bánom én, hova. Csak csináljatok úgy, mint a postás. Toljátok arrébb a biciklit. Chris bátyja felnyerített, Lompos meg hátba veregette Ászt, kifejezendő, milyen nagy és bölcs ember az ő barátja. Minden háemcsék fejedelme. - Mi meg szépen elvisszük - mosolygott nyájasan Ász, és az ember szinte maga előtt látta, ahogy ugyanilyen nyájasan mosolyog, aztán a következő pillanatban kettétöri a dákóját valamelyik nagyeszű punk haverja fején, aki elkövette azt a szörnyű rémtettet, hogy kinyitotta a száját, mialatt Ász a következő lökésre koncentrált. - Ha elmentek, elvisszük. Ha maradtok,
előbb szarrá verjük a pofátokat, aztán visszük el. Mellesleg - tette hozzá, megpróbálva az erőszakot jogosnak feltüntetni - Charlie és Billy találtak rá, úgyhogy a jutalom őket illeti. - Ja, aztán meg telecsinálták a gatyájukat! - vágott vissza Teddy. - Vern mindent elmesélt! Összeszarták magukat, úgy be voltak gyulladva! - Eltorzította az arcát, és Charlie Hogan nyafogó hangját utánozta. - Bárcsak ne kötöttük volna el azt a verdát! Bárcsak ne a Back Harlow Roadra mentünk volna gyömöszölni! Ó, Billíí, most mi csinálunk? Ó, Billíí, asszem megin befostam! Ó, Billíí... - Na, most már elég - mondta Charlie, és ismét megindult felénk. Arcát lángba borította a harag és a szégyenkezés. - Nemtőm, ki a franc vagy te, kölyök, de készülj föl rá, hogy legközelebb a torkodba kell nyúlnod, ha meg akarod piszkálni az orrodat. Vadul kalapáló szívvel néztem le Ray Browerre. Megmaradt szemével, végtelen nyugalommal meredt az esőbe, alattunk, mégis mindenekfelett. Még mindig dörgött az ég, de az eső lassan elcsendesedett. - És te, Gordie, te mit mondasz? - kérdezte Ász. Karjánál fogva tartotta vissza Charlie-t, ahogy egy szakképzett idomár tartja vissza acsargó kutyáját. - Neked talán jutott egy kevés a bátyád eszéből. Mondd meg nekik, hogy takarodjanak innen. Különben hagyom Charlie-t egy kicsit eljátszadozni azzal a pápaszemes szarjankóval, aztán pedig tesszük szépen a dolgunkat. Na, mit szólsz hozzá? Rosszul tette, hogy Dennyt is belekeverte. Az előbb még el akartam neki magyarázni, amit ő maga is nagyon jól tudott, hogy a jutalom bennünket illet, hiszen Billy és Charlie Vern füle hallatára mondtak le róla. El akartam neki mesélni, hogyan lapított kis híján palacsintává bennünket Vernnel a Castle folyó hídján a vonat. Akartam neki mesélni Milo Press-manről és az ő félelmet nem ismerő - ámbátor kissé lökött - puszipajtásáról, Miszlikről, a Csodakutyáról. Meg a piócákról. Azt hiszem, igazából azt akartam neki mondani: Ne szórakozz, Ász, sportszerűség is van a világon, te is nagyon jól tudod. De neki muszáj volt belekevernie Dennyt, s így, ahelyett hogy elkezdtem volna az érveimet felsorakoztatni, saját halálos ítéletem hagyta el a számat: - Szopd le a lőcsömet, te szemellenzős barom. Ász szája a meglepetéstől teljesen elkerekedett - fenti mondatom olyan meglepően frappánsra sikeredett, hogy más körülmények között hatalmas ovációra tarthatott volna számot, hogy úgy mondjam. A többiek - a posvány mindkét oldalán - hökkenten bámultak rám. Aztán Teddyből hirtelen kitört a röhögés: - Na, ezt most jól megadtad neki, Gordie! Ó, egek! Be kell szarni! Dermedten álltam, nem tudtam elhinni. Úgy éreztem magam, mint egy füttyös beugró színész, aki a darab csúcspontján olyasmit mond, ami nincs is a szövegkönyvben. Azt mondani valakinek, hogy szopjon le, a lehető legnagyobb sértés volt, amit a fejéhez vághattál anélkül, hogy az anyját belekeverted volna. Szemem sarkából észrevettem, hogy Chris lekapta a hátáról a batyuját, és viharos sebességgel turkálni kezdett benne, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget - azazhogy akkor még nem. - Na, jó - mondta halkan Ász. - Kapjuk el őket. Ne bántsatok senkit, csak a Lachance kölyköt. Mindkét karját darabokra töröm. Jéggé fagyott bennem a vér. Nem pisiltem össze magam, mint a vasúti hídon, de ez csakis amiatt lehetett, hogy nem volt, ami kijöjjön belőlem. Komolyan gondolta, amit mondott; az azóta eltelt évek alatt már sok mindent máshogy látok, de ebben a mai napig egészen biztos vagyok. Ha Ász azt mondta, hogy eltöri mindkét karomat, akkor azt pontosan úgy is gondolta. Az elcsendesedő esőben lassan mindannyian megindultak felénk. Jackie Mudgett egy rugós kést kapott elő a zsebéből, és megnyomta a gombját. Tizenöt centi hosszú, a borús időben galambszürkének látszó acélpenge ugrott ki belőle. Vern és Teddy bokszolóállást vettek fel a két oldalamon. Teddy teljesen beleélte magát, Vern arcára pedig némi kétségbeesés ült ki.
A nagyfiúk csatárláncban közeledtek, lábuk a sarat tapicskolta, ahogy keresztülvágtak az esőtől összefüggő mocsárrá változott talajon. Ray Brower teste úgy feküdt a lábunk alatt, mint valami átázott szivacs. Kész voltam a harcra... és ez volt az a pillanat, amikor Chris elsütötte a pisztolyt, amit az apja fiókjából csórt el. DRRBUMMM! Istenem, milyen csodálatos hangja volt! Charlie Hogan a levegőbe szökkent ijedtében. Ász Merrill, aki eddig egyenesen a szemembe bámult, most összerezzent, és Chris felé nézett. Szája másodszor is elkerekedett. Gülüszem arca is merő döbbenet volt. - Hé, Chris, az a fateré - mondta. - Szétrúgja azt a szaros seggedet... - Az semmi ahhoz képest, amit te fogsz kapni - felelte Chris. Arca halottsápadt volt, és úgy tűnt, testéből minden életerő a szemébe költözött. Valósággal szikrákat hányt. - Igaza van Gordienak, egy rakás szemellenzős barom, azok vagytok. Charlie és Billy nem akarták a jutalmat, és ezt ti is nagyon jól tudjátok. Ha kellett volna nekik, eszünkbe se jut, hogy megtegyük ezt a kibaszott utat. Csakhogy eljárt a szájuk, aztán meg úgy táncoltak, ahogy a nagy Asz Merrill fütyült. - Hangja visításba csapott át. - De ebből most az egyszer nem esztek, megértettétek? - Na, ide figyelj - mondta Ász. - Jobb lesz, ha leteszed azt a vackot, mielőtt szétlőnéd vele a saját lábadat. Annyi vér sincs a pucádban, hogy egy mormotát lelőj vele. - Ismét elindult felénk, arcán azzal a lenyűgöző bájmosollyal. - Lenyomom azt a pisztolyt a torkodon, te csökött hugyostóni, te fostosseggű vakarcs. - Ász, ha nem maradsz ott, ahol vagy, beléd eresztek egy golyót. Esküszöm az Úristenre. - Akkor majd bekerülsz a dutyibaaa - kántálta Ász, habozás nélkül. Még mindig vigyorgott. A többiek megbűvölve, rémülten figyelték... Nagyjából úgy, ahogy Teddy, Vern és én bámultunk Chrisre. Ász Merrill volt a környék leghírhedtebb vagánya, és egy percig sem hittem, hogy Chris át tudja verni egy blöffel, legyen az bármilyen ügyes. És ebből mi következik? Ász biztos volt benne, hogy egy tizenkét éves punk nem fogja lelőni. Én viszont azt gondoltam, hogy téved; szinte biztosra vettem, hogy Chris meghúzná a ravaszt, mielőtt Ász elvehetne tőle a faterja pisztolyát. Abban a pár másodpercben meg voltam róla győződve, hogy a legnagyobb tragédia fog bekövetkezni, amiről valaha is hallottam. Akár még gyilkosság is lehet belőle. És mindez a srác megtalálójának ígért jutalom miatt. Chris ismét megszólalt, halkan, szinte sajnálkozva: - Hova szeretnéd, Asz? A karodba vagy a combodba? Nem tudok dönteni. Segíts nekem. Ász megtorpant. 27. Álla leesett, arcára borzalmas félelem ült ki. Nem Chris szavaitól ijedt meg, sokkal inkább a hangsúlytól, ahogy mondta, azt hiszem; attól a sajnálkozó hanglejtéstől, ami a dolgok rosszabbra fordulását ígérte. Ha ez csak blöff volt, akkor a legjobb, amit valaha láttam. A többi nagymenőt legalábbis meggyőzte; olyan képet vágtak, mintha valaki most gyújtotta volna meg a közelükben egy robbanószerkezet ugyancsak rövidnek látszó kanócát. Ász lassan visszanyerte önuralmát. Arcizmai ismét megfeszültek, ajkát összezárta, és olyan szemeket meresztett Chrisre, ahogy te néznél arra a fazonra, akitől épp most kaptál komoly üzleti ajánlatot: beolvasztja a cégedet, kezeli a pénzed vagy szétlövi a golyóidat. Várakozó, kíváncsi tekintet volt ez, amiből az ember azt a következtetést vonta le, hogy Ász félelme elpárolgott, de legalábbis jól elzárta valahova. Újra kiszámolta, mekkora az esélye, hogy nem lövik szitává, és sokkal kisebb számot kapott, mint amire számított. De ettől még nem múlt el a veszély - sőt talán csak fokozódott. Azóta sem kerültem ennél kiélezettebb helyzetbe; a levegőben lógott a katasztrófa. Egyikük sem blöffölt, mindketten komolyan beszéltek.
- Na, jó - mondta Ász halkan, Chrisnek címezve szavait. - Már ki is találtam, mit kapsz ezért, te kis geci. - Na, ne mondd - felelte Chris. - Te kis pöcs! - kiabálta Gülüszem. - Ezért megnyuvasztalak! - Nyald ki a seggem - mondta neki Chris. Valami borzalmas, nem is emberi hangot hallatva Gülüszem megindult Chris felé, mire Chris egy golyót röpített a sárba, úgy három méterre a bátyja talpa elé. Magasra fröccsent a sár. Gülüszem átkozódva menekült vissza. - Oké, és most? - kérdezte Asz. - Most pedig szépen mindannyian beültök a kocsitokba, és meg sem álltok Castle Rockig. Utána azt csináltok, amit akartok. De el nem viszitek. - Gyengéden, majdnem tiszteletteljesen megérintette átázott csukája orrával Ray Brower holttestét. - Megértettétek? - Még elkaplak - mondta Ász. Megint vigyorogni kezdett. - Csak hogy értsük egymást. - Talán elkapsz. Talán nem. - Elkaplak, és az nagyon rossz lesz neked - mondta vigyorogva Ász. - Kicsinállak. Nem hiszem, hogy másra számítottál. Úgy fognak összekanalazni benneteket. Megígérem. - Tényleg? Miért nem mész inkább haza, és akasztasz be anyukádnak még egypárszor? Úgy hallom, szereti, ahogy csinálod. Ásznak arcára fagyott a mosoly. - Ezért megöllek. Senki se sértegetheti az anyámat. - Úgy hallottam, anyád néhány dolcsiért bárkivel összefekszik - közölte vele Chris. Ász elsápadt, arcszíne kezdte megközelíteni Chris hullafehérségét, aki ráadásul így folytatta: - Az igazat megvallva, azt is csiripelik a verebek, hogy oboázni már pár centért hajlandó. Sőt az a hír járja... Ebben a pillanatban a vihar megveszekedett tempóban tört ránk újra. Csakhogy ezúttal jégeső formájában. A fák már nem suttogtak, mint az imént, nem is beszélgettek, hanem olyasféle hangot hallattak, mint az afrikai dzsungeldobok az olcsó tucat mozikban - ahogy a mogyoró nagyságú jégdarabok a fatörzseknek verődtek. Jégfullánkok kezdték csipkedni a bőrömet mintha valami gonosz, rosszindulatú erő lendült volna támadásba. De még ennél is rosszabb volt látni, ahogy Ray Brower végtelen, félelmetes nyugalommal tűri, ahogy valami szörnyű, tompa puffanással az arcába záporoznak. Vern adta fel elsőként, panaszos ordítás közepette. Öles léptekkel szökellt fel a töltés tetejére. Teddy egy perccel tovább bírta, aztán Vern nyomába eredt, kezét esernyő gyanánt a feje fölé tartva. A másik oldalon Vince Desjardins botladozott vissza a közeli fák lombsátra alá, majd Lompos Bracowicz is követte a példáját. A többiek azonban meg sem moccantak, Asz pedig ismét vigyorogni kezdett. - Maradj velem, Gordie - mondta Chris halk, remegő hangon. - Maradj velem, öregfiú. - Itt vagyok. - Tűnj már el innen - mondta Chris Asznak, és csodák csodájára, hangjában nyoma sem volt a reszketésnek. Úgy beszélt, mint egy kiképzőtiszt az újoncokhoz. - Még elkaplak - felelte Ász. - Nem fogom' elfelejteni, ha esetleg erre számítasz. Nagy árat fogsz ezért fizetni. Az lesz ám a móka. - Nagyszerű, Ász. Éld csak a kis pitiáner életedet. - Kurvára kicsinállak, Chambers. Úgy... - Takarodj! - üvöltött rá Chris, és nekiszegezte a fegyvert. Ász hátrahőkölt. Egy pillanatig farkasszemet nézett Chrisszel, aztán bólintott, és hátat fordított. - Gyertek mondta a többieknek. Még egyszer hátrapillantott ránk a válla fölött. - Még találkozunk. Visszamentek a posvány és az út között elterülő tisztásra. Chris és én mozdulatlanul álltunk a testünket korbácsoló jégesőben, bőrünk egészen kipirult, a jég meg csak gyűlt körülöttünk, akárha valami furcsa, nyári hótakaró lenne. Csak álltunk és füleltünk, míg
egyszer csak a fatörzseket kopácsoló jég hangjába keveredve meghallottuk, ahogy két kocsi motorja felbőg. - Maradj itt - mondta Chris, és megindult a mocsáron keresztül. - Chris! - kiáltottam neki megrettenve. - Meg kell néznem. Ne mozdulj innen. Úgy tűnt, évekig marad távol. Kezdtem azt hinni, hogy Ász vagy Gülüszem hátra maradt, lesben állt, és elkapta. Ott álltam egy helyben, nem volt más társaságom, mint Ray Brower, és vártam, hogy valaki - akárki - visszajöjjön. Kis idő múlva Chris meg is jelent. - Oké - mondta. - Elmentek. - Biztos vagy benne? - Igen. Egy kocsi sincs itt. - Magasba emelte a karját, feje fölött összekulcsolta a kezét, és a pisztolyt szorongatva úgy ünnepelt, akár egy újdonsült bokszbajnok. Aztán leeresztette a kezét, és rám mosolygott. Azt hiszem, ennél szomorúbb, ijedtebb mosolyt egész életemben nem láttam. - „Kapd be a lőcsömet.” Ki a fene mondta, hogy neked lőcsöd van, Lachance? - Méghozzá a legnagyobb négy megyében - feleltem. Egész testemben remegtem. Egy másodpercig szeretettel néztünk egymásra, aztán zavartan fordítottuk félre a tekintetünket. Ahogy a földre néztem, a rémülettől végigfutott a hátamon a hideg, ugyanakkor hallottam, ahogy Chris - pliccs-placcs - hirtelen arrébb lépett, és ebből azonnal tudtam, hogy ő is meglátta. Ray Brower szeme óriásira nőtt, és kifehéredett; akár a görög szobrok, pupilla nélkül meredt a világra. Csak egy pillanat kellett, hogy rájöjjünk, mi történt, de ez sem csillapította rémületünket. Szemgödrei kerek jégdarabkákkal teltek meg. Már olvadásnak indultak, és a túlcsorduló víz végigfolyt az arcán, mintha a srác azon keseregne, mi lett belőle - két csapat falusi bunkó vitatkozott rajta, kinek a martaléka legyen. Ruhája is fehérlett a jégtől. Mintha a ravatalon feküdne, a halotti lepel alatt. - Ó, Gordie, a fenébe - mondta remegő hangon Chris. - Milyen borzasztó lehet neki. - Nem hinném, hogy bármit is... - Talán mégis az ő szelleme volt az, amit akkor hal lőttünk. Talán előre tudta, hogy ez lesz belőle. Iszonyatos lehet neki, komolyan mondom. Ágak roppantak mögöttünk. Sarkon perdültem, arra számítva, hogy bekerítettek bennünket, Chris azonban csak egy egykedvű pillantást vetett hátra, aztán tovább elmélkedett a holttest fölött. Csak Vern és Teddy volt az, átázott farmerjük feketén tapadt a lábukhoz, és úgy vigyorogtak, mint pék kutyája a reklám kiflire. - Most mihez kezdjünk, öregem? - kérdezte Chris, s én éreztem, hogy különös borzongás járja át a testemet. Lehet, hogy hozzám beszélt, de az is lehet, hogy... mindenesetre még mindig a holttestet bámulta. - Visszavisszük, nem? - kérdezte Teddy bizonytalanul. - Hősök leszünk. Nincs igazam? Chrisre nézett, aztán rám, végül ismét Chrisre. Chris úgy kapta fel a fejét, mint akit álmából riasztottak fel. Száját mérgesen húzta össze. Nagy léptekkel odament Teddyhez, tenyerét Teddy mellkasára fektette, és durván ellökte magától. Teddy hátratántorodott, karjával hadonászva próbált egyensúlyozni, azután egy placcsanással a sárba tottyant. Úgy pislogott Chrisre, mint egy sarokba szorult pézsmapatkány. Vern gyanakvó tekintettel méregette Christ, mint aki attól fél, hogy az megőrült. Talán nem is járt messze az igazságtól. - Jobban teszed, ha befogod a pofádat - mondta Chris Teddynek. - Ejtőernyősök a seggem láthatárán. Te aljas féreg! Beszarijankó! - Csak a jég miatt! - kiáltotta Teddy dühösen és megszégyenülten. - Nem tőlük ijedtem meg, Chris, elhiheted! A vihartól féltem! Nem tehetek róla! Azokkal fél kézzel is elbántam volna, esküszöm az anyám nevére! De félek a vihartól! A fenébe is, nem tehetek róla! - Rátört a sírás, ahogy ott ücsörgött a vízben. - És te? - fordult Vern felé Chris. - Te is a vihartól rezeltél be?
Vern tagadólag rázta a fejét, s közben bárgyún bámult Chrisre, még mindig döbbenten annak csillapíthatatlan dühétől. - Hé, én azt hittem, mindannyian elfutunk. - Akkor gondolatolvasó lehetsz, mert te voltál az első, aki elhúzta a belét. Vern nyelt két, hatalmasat, és nem szólt semmit. Chris barátságtalan, komor szemmel meredt rá. Aztán felém fordult. - Hordágyat csinálunk, Gordie. - Ha te mondod. - Igen! Mint a cserkészek. - Hangja furcsa magasságba csúszott, szinte fuvolaszerűvé vált. - Mint abban a szaros táborban. Hordágyat - ingekből és rudakból. Ahogy azt kell. Igaz, Gordie? - Persze. Ha akarod. De mi lesz, ha azok a fickók... - Szarok rájuk! - visította. - Fostosjankók vagytok egytől egyig. Baszódjatok meg! - Chris, lehet, hogy szólnak a rendőrkapitánynak. Hogy bosszút álljanak. - Ő a miénk, és el fogjuk vinni innen! - Lehet, hogy összehazudoznak mindenfélét, csak hogy dutyiba zárassanak bennünket mondtam neki. Szavaim erőtlenül, hülyén és betegen hangzottak. - Mindenfélét, csak hogy mentsék a bőrüket. Még egymást is képesek lennének bemártani. Te is nagyon jól tudod, milyen könnyű egy hazugsággal bajba keverni a másikat. Mint amikor a tejpé... - SZAROK RÁ! - üvöltötte, és felemelt ököllel megindult felém. Egyik lába azonban beleakadt Ray Brower mellkasába, amely tompa, nedves puffanást hallatott, és a test enyhén megbillent. Chris felbukott, teljes hosszában elvágódott, és én arra vártam, hogy feltápászkodjon, és bemosson egyet a pofámba, de ehelyett csak feküdt ott azonmód, ahogy elesett, fejjel a töltés irányába, kezét magasan a feje fölé tartotta, mint a toronyugró, aki épp ugrani készül, pontosan úgy, ahogy Ray Brower feküdt, mikor megtaláltuk. Valami őrült ötlettől vezérelve Chris lábára néztem, vajon rajta van-e még a tornacipő. Akkor aztán zokogni kezdett, teste vonaglott a zavaros vízben, öklével egyre csak csapkodta, szanaszét fröcskölte a sarat, s közben a fejét ide-oda dobálta. Teddy és Vern tétován, tanácstalanul bámulták, hiszen soha senki nem látta még Chris Chamberst sírni. Pár pillanat múlva elindultam a töltés felé, felmásztam rá, és leültem az egyik sínre. Teddy és Vern utánam jöttek. Csak ültünk az esőben, némán, és úgy festhettünk, mint a Három Majom, amit az ócskásnál lehet kapni, meg azokban a lerobbant ajándékboltokban, amelyek állandóan úgy néznek ki, mintha a csőd szélén táncolnának. 28. Jó húsz perc múlva Chris is fölkapaszkodott a töltésre, és leült mellénk. A felhők már korábban oszlani kezdtek. A hasadékokon már utat tört magának a nap egy-egy aranyló lándzsája. Az elmúlt háromnegyed órában a bokrok háromárnyalatnyival sötétebb színbe öltöztek. Chris egyik oldalán a feje búbjától a talpáig merő egy sár volt, a másikon meg a talpától a feje búbjáig. Sártól összetapadt haja kis cövekekben nyújtózkodott az ég felé. Az egyetlen tiszta felületet a szeme körül tisztára sírt karikák képezték rajta. - Igazad van, Gordie - mondta. - Végül senkié se lesz a jutalom. Amihez csak nyúlunk, balszerencsét terem, mi? Bólintottam. Újabb öt perc telt el. Nem szóltunk egy szót sem. Akkor hirtelen felötlött bennem egy gondolat - arra az esetre, ha mégiscsak értesítenék Bannermant. Lecsúszkáltam a töltésről, és visszamentem arra a helyre, ahol korábban Chris álldogált. Térdre ereszkedtem, s ujjaimmal gondosan gereblyézni kezdtem a víz borította füves területet. - Hát te meg mi a fenét csinálsz? - kérdezte Teddy, csatlakozva hozzám. - Kicsit balra lesznek, azt hiszem - mondta Chris.
Elkezdtem keresgélni azon a helyen, ahová mutatott, és pár perc múlva meg is találtam mindkét töltényhüvelyt. Csillogtak az újraéledő napsütésben. Odaadtam Chrisnek. Bólintott, és a nadrágja zsebébe süllyesztette őket. - Most már mehetünk - mondta Chris. - Ne hülyéskedj már! - csattant föl Teddy. - Én el akarom vinni! - Ide figyelj, te nagyeszű - felelte Chris -, ha hazavisszük, mindannyiunkat bedugnak a javítóba. Ahogy Gordie is mondta. Azok a fickók olyan történetet agyainak ki, amilyet csak akarnak. Mi lesz, ha azt mondják, mi öltük meg, he? Ezt szeretnéd? - Teszek rá, mit mondanak - duzzogott Teddy. Aztán szeme furcsán felragyogott. Egyébként is, szerintem pár hónappal megúsznánk. Mint bűnpártolók. Úgy értem, végtére is csak tizenkét évesek vagyunk, biztos nem fognak rögtön a Shawshankbe zárni. Chris halkan azt mondta neki: - Nem lehetsz katona, ha nem tiszta a lapod, Teddy. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy ócska kis hazugság - de valahogy úgy éreztem, ezt most nem feltétlenül szükséges közölnöm Teddyvel. Teddy remegő szájjal hosszú másodpercekig bámult Chrisre. Végül aztán sikerült kinyögnie: - Ez most komoly? - Kérdezd meg Gordie-t. Reménykedve nézett rám. - Persze hogy komoly - mondtam, s közben egy nagy rakás szarnak éreztem magam. Tényleg így van, Teddy. Ha jelentkezel, az első dolguk az lesz, hogy ellenőrizzék, szerepel-e a neved a sárosak listáján. - Szent Isten! - Most pedig tépés vissza a hídhoz - adta ki a parancsot Chris. - Átkelünk rajta, aztán letérünk a sínekről, és az ellenkező irányból megyünk vissza Castle Rockba. Ha bárki megkérdezné, merre jártunk, majd azt mondjuk, hogy a Téglaégető-hegyen kempingeztünk, de eltévedtünk. - És mi van, ha Milo Pressman beköp bennünket? - kérdeztem. - Vagy az a köcsög a Florida ABC-ből. - Hát, majd azt mondjuk, Milo megijesztett bennünket, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább a Téglaégetőre megyünk. Bólintottam. Egész jól hangzott. Feltéve, hogy Vern és Teddy nem felejtik el, mit kell mondani. - És mi lesz, ha az őseink kérdezősködni kezdenek egymástól? - kérdezte Vern. - Emiatt te ne aggódj - felelte Chris. - Az apám biztos most is tökrészeg. - Akkor gyerünk - mondta Vern a Back Harlow Road és a tisztás felé pislogva. Úgy tekingetett arrafelé, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat Bannerman, vérebek koszorújában csörtetve. - Menjünk, amíg nem késő. Mindannyian készen álltunk az indulásra. A madarak őrülten csiviteltek, örültek az esőnek, a napfénynek, a hernyóknak, meg úgy általában az égadta világon mindennek, azt hiszem. Mintegy vezényszóra, egyszerre fordultunk meg és vetettünk egy utolsó pillantást Ray Browerre. Ismét magára maradt. Amikor hanyatt fordítottuk, két karja oldalra billent, és most úgy festett, mint aki át akarja ölelni a napot. Egy pillanatig minden olyan helyénvalónak tűnt, sokkal természetesebbnek, mint amit a ravatalozóban valaha is képes lenne megalkotni egy temetkezési vállalkozó. Aztán megint megláttam azt a zúzódást, az állára száradt vért, és szemembe ötlött a holttest puffadtsága. Láttam, ahogy a napfénnyel együtt a dongók is újra megjelentek, zümmögve ellepték, és lustán mászkáltak rajta fel-alá. Orromat ismét megcsapta az az émelyítő, mégis fanyar bűz, ami leginkább egy telefingott szoba szagára emlékeztetett. A srác egykorú volt velünk, halott volt, s már csak ettől sem lehetett az egész természetes; az előző gondolatot megrettenve száműztem a fejemből. - Oké - mondta Chris sürgetőleg, de hangja úgy jött ki a torkából, mint egy maréknyi szőrcsomó egy kiszolgált partvisból. - Akkor mozgás.
Szinte futólépésben indultunk vissza abba az irányba, amerről jöttünk. Nem beszélgettünk. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, mindenesetre engem egyszerűen túlságosan lekötöttek a gondolataim. Néhány dolog nem hagyott nyugodni Ray Browerrel kapcsolatban nem hagyott akkor, és nem hagy ma sem. Egy csúnya zúzódás az arcán, ahol lejött a bőre, meg egy vérző orr. Semmi több legalábbis semmi feltűnő. Van, aki egy kocsmai verekedés után rondábban néz ki, aztán mégis iszik tovább. De hát biztos, hogy elcsapta a vonat, különben hogyan kerültek volna oda a csukái? És hogy lehet, hogy a mozdonyvezető nem vette észre? Lehet, hogy nem is halt meg rögtön, ahogy a vonat félrelökte? Úgy gondoltam, semmi sem szól ez ellen, akár így is történhetett. Akkor kaphatta azt a csontrepesztő ütést, amikor megpróbált félreugrani az útból? Oldalba kapta a vonat, ő meg leszaltózott a vízmosta töltésről? Talán még életben volt, és órákig feküdt reszketve a sötétben, most már nemcsak eltévedve, hanem magatehetetlenül is, elvágva a külvilágtól? Talán a rettegésbe halt bele. Egyszer egy törött szárnyú madár is így halt meg a tenyeremben. Teste vibrált, remegett, csőrét kitátotta és összezárta, sötéten csillogó szemét riadtan szegezte rám. Azután a remegés abbamaradt, csőre félúton megállt, szeme homályossá, üressé vált. Ray Browerrel is valahogy így történhetett. Lehet, hogy egyszerűen azért halt meg, mert túlságosan rémült volt ahhoz, hogy tovább éljen. De volt itt még valami, és azt hiszem, ez zavart a leginkább. Azért indult az erdőbe, hogy áfonyát szedjen. Úgy emlékeztem, mintha azt mondták volna a hírekben, hogy kosarat is vitt magával. Miután hazaértünk, elmentem a könyvtárba, és előkerestem az aznapi újságot, hogy ellenőrizzem. És igazam volt. Áfonyázni ment, és egy vödör vagy valami hasonló edény is volt nála. De azt nem láttuk sehol. Csak őt és a cipőjét. Valahol útközben dobhatta el Chamberlain és a harlow-i posvány között, ahol rábukkantunk. Talán eleinte egyre erősebben szorongatta, hiszen az volt az egyetlen kapcsolata biztonságot nyújtó otthonával. De ahogy a félelem eluralkodott rajta, amikor végképp elveszettnek érezte magát, amikor már csak önmagától várhatott segítséget, amikor csakis önmagától remélhette a megmenekülést, amikor eltávolíthatatlanul beleivódott a rettegés, akkor talán elhajította valahol a sín egyik vagy másik oldalán, anélkül hogy tudta volna, mit csinál. Később sokat gondolkodtam rajta, hogy visszamegyek és megkeresem - elég morbid ötlet, nemde bár? Arra gondoltam, egy verőfényes nyári reggelen majd elhajtok a Back Harlow Road végéig az új Ford furgonommal, egymagam, feleségemet és gyerekeimet távol, egy másik világban hagyva, ahol fény, árad az éjszakába, ha az ember felkattint egy kapcsolót. Azon gondolkodtam, milyen is lenne. Előhalásznám a batyum a magam ízlésére szabott kocsi hátuljából, és a lökhárítóra tenném, amíg levenném az ingem, és gondosan a derekamra kötném. Bekenném a vállam és a mellkasom Muskol szúnyogriasztóval, és átvágnék a bozóton arra a mocsaras helyre, ahol a srácot megtaláltuk. Vajon a megsárgult fű kirajzolná az alakját azon a helyen, ahol feküdt? Persze hogy nem, nem látnám semmi jelét, de az emberben mégis felmerül, és akkor azt is észreveszi, milyen vékony hártya választja el a racionális valóságot - a foltozott könyökű kordbársony zakót viselő írót - a gyermekkor mítoszában csapongó képzelettől. Aztán felmásznék a gazzal benőtt töltésre, és a rozsdás síneket összekötő korhadt talpfákon elindulnék Chamberlain felé. Elég hülye agyszülemény. Megkeresni egy húszéves áfonyás kosarat, ami valószínűleg az erdő mélyén lapul, a magasra nőtt gaz és a tüskebokrok takarásában, láthatatlanul, vagy talán már rég a földbe temette egy buldózer, amikor az újonnan épülő bungalóknak elegyengette a terepet. De én biztosan érzem, hogy az a kosár még ma is ott lapul valahol a DMVT elöregedett, sehová sem vezető vasútvonala mellett, és néha már szinte őrült kísértést érzek, hogy felkerekedjek és megkeressem. Általában reggelenként kerít hatalmába, amikor a feleségem zuhanyozik, a gyerekek pedig a Batman-t meg a Scooby-Doo-t. nézik a bostoni 38as csatornán, én meg leginkább úgy érzem magam, mint az a suttyó Gordon Lachance, aki
egy szép napon a nyakába kapta a világot, gyalogolt, és beszélt magában, és olykor a hasán csúszott, mint egy kígyó. Én voltam az a fiú, ha minden igaz. És az ezt követő gondolat mindig hideg zuhanyként ér: Melyik fiúról van szó? S miközben a teámat szürcsölgetem, és a konyhaablakon rézsútosan beáradó napfénybe bámulok, és a ház egyik feléből a tévé, a másikból a zuhany hangját hallom, s a szemem mögötti lüktetésből érzem, hogy előző este eggyel több sört ittam a kelleténél, mindeközben egészen biztosan tudom, hogy megtalálnám. A rozsdaette fém egy apró pontja felcsillanna, és a szemembe tükrözné a nyári nap, vakító fényét. Akkor lemennék a töltés oldalán, kiszabadítanám a magasra nőtt fű közül, ami addigra már teljesen körbefonta, és aztán... És aztán? Nos, átemelném egy másik időbe. Ide-oda forgatnám a kezemben, ízlelgetném az érzést, és azon tűnődnék, hogy utoljára egy olyan ember érintette, aki sok-sok éve a sírban pihen már. Hátha talán még üzenet is lenne rajta? Segítség, eltévedtem. Persze ez butaság - egy gyerek nem visz magával papírt meg ceruzát, ha áfonyázni megy -, de azért hátha. Úgy képzelem, valami olyan félelemmel vegyes tiszteletet éreznék, amilyet napfogyatkozáskor él át az ember. Mindazonáltal már csak a gondolat is, hogy a kezemben tartom azt a kosarat - szimbólumát saját létezésemnek és az ő halálának -, bizonyítékul szolgál, hogy valójában melyik fiúról is van szó - melyikünkről az öt közül. A kezemben tartanám. A megfakult fémből és a vastag rozsdarétegből kiolvasnám a közben eltelt éveket. Próbálnám meglátni benne a napot, ami sütötte, az esőt, ami verte, a havat, ami maga alá temette. És eltűnődnék, vajon hol voltam én, mialatt mindez történt, mialatt itt hevert ezen az elhagyatott helyen, hol voltam, mit csináltam, kit szerettem, hogyan boldogultam, mi minden történt velem. Forgatnám, olvasnám, érezném... és a saját arcomba néznék, ha ugyan látnék valamit a tükörképemből. Bele tudsz gondolni? 29. Vasárnap hajnali öt után néhány perccel értünk vissza Castle Rockba, a munka ünnepét megelőző nap. Egész éjjel gyalogoltunk. Senki sem panaszkodott, pedig ugyancsak feltörte a cipő a lábunkat, és majd' meghaltunk az éhségtől. Fejemben gyilkos fájdalom lüktetett, lábam lángolt és remegett a kimerültségtől. Két ízben is le kellett másznunk a töltésről, hogy kitérjünk a tehervonat útjából. Az egyik abba az irányba ment, amerre mi magunk is, de túl gyorsan ahhoz, hogy fel tudjunk kapaszkodni rá. Virradatra értünk a Castle folyó két partját összekötő hídhoz. Chris végigmérte, aztán végigmérte a folyót is, végül ránk nézett. - A tetves életbe, én akkor is átmegyek. Ha elcsap a vonat, legalább nem kell attól a köcsög Asz Merrilltől tartanom. Mindannyian átmentünk - vagy talán találóbb lenne, ha az „átvonszoltuk magunkat” kifejezést használnám. Nem jött vonat. Amikor a szeméttelephez értünk, átmásztunk a kerítésen (Milo és Miszlik nem voltak ott, túl korán volt még, meg egyébként is vasárnap), és egyenesen a kúthoz mentünk. Vern feltöltötte a szivattyút, aztán sorban mindannyian a jéghideg vízsugár alá dugtuk a fejünket, végigmostuk vele ragacsos testünket, és ittunk, amíg szét nem pukkadtunk. Aztán belebújtunk az ingünkbe, mert a hajnal meglehetősen hűvösnek bizonyult. Visszamentünk - visszavánszorogtunk - a városba, és az üres telek melletti járdán megálltunk egy pillanatra. Mindannyian a kunyhót bámultuk, így nem kellett egymás szemébe néznünk. - Hát akkor - szólalt meg végül Teddy -, viszlát, szerdán a suliban. Azt hiszem, egészen addig aludni fogok. - Én is - mondta Vern. - Tutira kidöglöttem. Chris nem szólt semmit, csak a fogai között szűrte a levegőt. - Hé, kisapám - mondta zavartan Teddy. - Csak semmi érzelgősség, oké?
- Oké - felelte Chris, aztán hirtelen felragyogott az a fáradt, komor arc, és tulajdonosa vidáman mosolygott. - Végül is csak megcsináltuk, nem? Nem volt könnyű, de megcsináltuk. - Na, ja - mondta Vern. - Megcsináltuk, hapsikám. Most meg majd Billy fog kicsinálni engem. - Na és akkor mi van? - kérdezte Chris. - Richie meg majd engem nyuvaszt ki, Asz valószínűleg Gordie-t, valaki más meg majd kinyuvasztja Teddyt. De ez nem változtat azon, hogy megcsináltuk. - Ez igaz - mondta Vern, de nem hallatszott túl boldognak. Chris most rám nézett. - Megcsináltuk, vagy nem? - kérdezte halkan. - Megérte, nem? - Mi az, hogy - feleltem. - Hagyjátok már - szólt közbe Teddy amolyan engem-ugyan-már-nem-érdekel hangon. Úgy beszéltek, mintha legalábbis valami sajtótájékoztatón lennétek. Pacsit, fiúk. Hazahúzom a belem, megnézem, fölkerültem-e anyám tízes kívánságlistájára. Ezen jót nevettünk, Teddy meg azzal a most-megint-mi-a-jó-franc-van tekintetével nézett ránk. Elbúcsúztunk, azután Teddy és Vern elindultak az egyik irányba, nekem meg el kellett volna indulnom a másik irányba... de haboztam egy pillanatig. - Megyek veled - ajánlkozott Chris. - Persze, gyere - feleltem. Szótlanul mentünk néhány saroknyit. Castle Rock megkapóan csöndes volt ezen a hajnalon, és csodálatos módon mintha a fáradtságom is elpárolgott volna. Mi fent voltunk, miközben az egész világ aludt, és majdhogynem azt vártam, hogy a következő sarkon befordulva majd megpillantom az őzemet, ahogy a Carbine Street távolabbi végén álldogál, ott, ahol a DMVT vágánya befut a gyárudvarra. Chris törte meg a csendet: - El fog járni a szájuk - mondta. - Arra mérget vehetsz. De nem ma, és nem is holnap, ha emiatt aggódsz. Szerintem hosszú idő fog eltelni, mire elkotyogják. Talán évek is. Meglepődve nézett rám. - Félnek, Chris. Különösen Teddy retteg, hogy nem veszik fel a seregbe. De Vern is fél. Lesz egypár álmatlan éjszakájuk, és előfordulhat, hogy már majdnem elmondják valakinek, de nem hiszem, hogy meg is teszik. Aztán meg... tudod, mit mondok? Elég gyagyásan hangzik, de... azt hiszem, el is fognak feledkezni az egészről. Chris lassan rábólintott. - Nekem ez így eszembe se jutott. Te átlátsz az embereken, Gordie. - Bárcsak így lenne. - Így van, nekem elhiheted. Még egy saroknyit tettünk meg szótlanul. - Soha nem kerülök el ebből a városból - sóhajtott nagyot Chris. - Ha hazajössz a suliból a nyári szünidőre, munkaidő után megtalálsz minket Vernnel meg Teddyvel Sukey kocsmájában. Már ha lesz kedved. Persze megeshet, hogy nem lesz. - Libabőrös lettem, ahogy felnevetett. - Hagyd abba ezt a baromságot - mondtam, megpróbálva keményebbnek látszani, mint amilyennek valójában éreztem magam; és eszembe jutott, amikor Chris azt mondta nekem az erdőben: Talán mindent elmondtam Simons tanárnőnek, és talán visszaadtam neki a pénzt az utolsó centig. Mégis felfüggesztettek, mert a pénz soha nem került elő. És talán a következő héten Simons tanárnő vadiúj szoknyában jött az iskolába... Az a tekintet. Amit a szemében láttam. - Egyáltalán nem baromság, apafej - felelte Chris. Mutatóujjamat a hüvelykujjamhoz dörzsöltem. - Itt látható a világ legkisebb hegedűje, amint „A szívem rózsaszínű könnyeket ont érted” kezdetű nótát játssza. - A miénk volt - mondta Chris; szeme sötéten csillogott a kora reggeli fényben.
Elértük a mi utcánk sarkát, és megálltunk. Negyed hét volt. Láttuk, ahogy kicsit arrébb a Sunday Telegram kocsija Teddy nagybátyjának papírboltja elé gördül. Egy farmert és pólót viselő férfi ledobott egy köteg újságot a járdára. Hátsó oldalával felfelé ért földet, ahol a színes képregények voltak (Dick Tracyvel és Blondie-val az élen, mint mindig). Aztán a teherautó továbbhajtott, hogy vezetője elvihesse a nagyvilágot a többi porfészekbe is - végig az Otisfield, Norway-South Paris, Waterford, Stoneham útvonalon. Szerettem volna még mondani valamit Chrisnek, de nem tudtam, hogy kezdjek bele. - Na, adj egy pacsit, öreg harcos - mondta. Fáradtnak tűnt a hangja. - Chris... - Pacsit. A tenyerébe csaptam. - Majd kereslek. Vigyorgott - azzal a derűs, felhőtlen vigyorával. Hacsak nem én, kereslek előbb, faszikám. Aztán még mindig nevetve elindult, könnyed, kecses léptekkel, mintha semmije sem fájna, mintha nem lenne a sarkán vízhólyag, mint nekem, mintha nem lenne ugyanúgy tele öklömnyi szúnyogcsípésekkel a teste, mint az enyém. Mintha fütyülne az egész világra, mintha valami tök jó helyre menne, s nem haza, a háromszobás házukba (a viskó szó talán közelebb járna a valósághoz), amelybe még a víz sincs bevezetve, amelynek kitörött ablakai helyén nejlon lifeg, és ahol a bátyja valószínűleg már a bejáratnál várja egy hatalmas veréssel. Még ha eszembe jutottak volna is a megfelelő szavak, akkor sem tudtam volna őket kimondani. Azt hiszem, a beszéd a lényegétől fosztja meg a szeretetet - tudom, ennél meglepőbb dolgot nem is hallhatna az ember egy írótól, de ez szent meggyőződésem. Ha megszólalsz, hogy elmondd az őznek, nem akarod bántani, ő csak megvillantja a farkát, és illa berek. Maguk a szavak ártanak. Szó sincs arról, hogy az lenne a szeretet, amit egyes McKuen-féle seggfej költők akarnak bemagyarázni neked. Az igaz szeretetnek foga van; az igaz szeretet mélyen beléd harap; és a sebek nem hegednek. Nincs az a szó, nincs az a mondat, ami be tudná őket gyógyítani. Sőt pont fordítva igaz, ez benne a vicces. Ha a sebek beforrnak, a szavak velük tűnnek el. Hidd el nekem. A szavakból építettem fel az életem, és tudom, hogy így van. 30. A hátsó ajtót zárva találtam, úgyhogy elő kellett halásznom a pótkulcsot a lábtörlő alól, hogy be tudjak menni. A konyha üres volt, csendes, kihalt. Ahogy fölkapcsoltam a lámpát, jól hallottam a fénycső hangos bugását. Nem túlzok, ha azt mondom, évek óta most esett meg először, hogy előbb voltam ébren, mint anyám; nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára. Kibújtam az ingemből, és a mosógép mögötti műanyag szennyes tartóba dobtam. Elővettem egy tiszta rongyot a mosogató alól, és lecsutakoltam magam - arcom, nyakam, hónaljam, hasam. Aztán lehúztam a cipzáram, és sikálni kezdtem az ágyékom - különös tekintettel a zacskómra -, egészen addig, míg már fájni kezdett. Úgy tűnt, odalent már sohasem leszek teljesen tiszta, annak ellenére, hogy a pióca vörös nyoma egészen elhalványodott. Még ma is látszik egy félhold alakú apró karcolás. Egyszer a feleségem rákérdezett, én meg habozás nélkül hazudtam neki valamit, kimondtam, még mielőtt észrevettem volna. Amikor végeztem, a szemétbe dobtam a rongyot. Szennyes volt. Elővettem egy tucat tojást, és hatot felütöttem. Amikor félig átsült, tettem mellé egy kis ananászpempőt meg vagy fél liter tejet. Épp leültem, hogy befaljam, amikor anyám belépett a konyhába. Ősz haját hátul kontyba kötötte, fakó rózsaszín fürdőköntöst viselt, és Camelt szívott. - Merre jártál, Gordon? - Sátoroztunk - feleltem, és enni kezdtem. - Először Vernék hátsó kertjében voltunk, aztán átmentünk a Téglaégetőre. Vern anyukája azt mondta, majd idecsörög. Nem szólt?
- Biztos apáddal beszélt - mondta, és a vízcsaphoz ment. Ahogy elsuhant mellettem, olyan volt, mint egy rózsaszín szellem. A fénycső sem volt éppen kegyes hozzá; arcát citromsárgára festette. Nagyot sóhajtott... mintha zokogott volna. - Reggelente hiányzik nekem a legjobban Dennis - mondta. - Minden reggel benézek a szobájába, de mindig üresen találom. Mindig. - Hát igen, szar dolog - mondtam. - Mindig nyitott ablaknál aludt, és a takarót... Gordon? Mondtál valamit? - Semmi fontosat, anya. - ...és a takarót az állára húzta - fejezte be. Aztán csak bámult kifelé az ablakon, nekem háttal. Folytattam a reggelit. Egész testemben remegtem. 31. Sohasem derült ki, mi történt. Nem, Ray Brower holttestét megtalálták, nem erre gondolok. De sem nekünk, sem nekik nem járt a jutalomból. Asz egy idő után valószínűleg arra az elhatározásra juthatott, hogy egy névtelen telefonhívás lesz a legbiztonságosabb megoldás, mivelhogy végül is valaki így jelentette be, hol találják a fiút. Arra gondoltam az előbb, hogy egyikünk szülei sem tudták meg soha, mit is csináltunk azon a bizonyos hétvégén. Chris faterja azóta is vedelt, ahogy azt Chris előre megjósolta. Az anyja elutazott Lewistonba a nővéréhez, mint mindig, amikor Mr. Chambers felöntött a garatra. Elutazott, és Gülüszemre bízta a kisebbeket. Gülüszem kötelességtudatából annyira futotta, hogy Asz és a többi háemcsé társaságában balhézni indult, otthon hagyva a kilencéves Sheldont, az ötéves Emeryt és a kétéves Deborah-t, boldoguljanak, ahogy tudnak, vagy dögöljenek meg. Teddy anyja a második éjszakán aggódni kezdett, és felhívta Vern szüleit. Vern anyja, aki szintén nem sok eséllyel pályázott volna a tévés vetélkedők főnyereményére, megnyugtatta, hogy a hátsó kertjükben vagyunk. Onnan tudja, hogy este fényt látott a sátorból kiszűrődni. Teddy anyja azt mondta, reméli, hogy senki sem dohányzik odakint, Vern anyja pedig azt felelte erre, hogy ő elemlámpának nézte azt a fényt, és egyébként is mérget venne rá, hogy sem Vern, sem Billy nem dohányoznak, és a barátaik sem. Apám nem egészen világos kérdéseket tett fel, és mintha egy kicsit eltűnődött volna kitérő válaszaimon, aztán azt mondta, hogy valamikor majd szerét ejtjük egy közös horgászásnak, és ezzel részéről lezárta a témát. Ha a szülők egy-két héten belül összejöttek volna, mindenre fény derül... de nem tették. Milo Pressman sem árulkodott. Az a nézetem, hogy mérlegre tette, mennyit ér az ő szava a miénkkel szemben, ha mindannyian megesküszünk, hogy rám uszította Miszliket. Szóval sohasem derült ki a dolog, de ez korántsem jelenti azt, hogy ezzel vége is volt. 32. A hónap vége felé, amikor hazafelé tartottam az iskolából, egy fekete, 1952-es Ford húzódott előttem a járdaszegélyhez. Nem lehetett eltéveszteni azt a kocsit. Fehér betétes gengszterabroncs, küllős tengely sapka, krómozott lökhárító és egy kaucsuklabdába ágyazott rózsa, forgattyú gyanánt a kormánykerékre csíptetve. Egy kettes és egy jumbó volt a csomagtartó tetejére festve, alattuk pedig a gót betűkkel odapingált szöveg: NEKED NEM OSZTOTTAM LAPOT. Az ajtók kivágódtak; Asz Merrill és Lompos Bracowicz lépett ki a járdára. - Szemellenzős barom, mi? - mondta Asz, megeresztve nyájas vigyorát. - Anyám szereti, ahogy csinálom, mi? - Kitapossuk a beledet, bébi - közölte Lompos. Ledobtam a könyveimet, és felvettem a nyúlcipőt.
Kapkodtam a tappancsokat, de elkaptak, még mielőtt elértem volna a következő sarokig. Ásztól kaptam egy átszállót, amitől végignyaltam a járdát. Ahogy az állam a betonhoz ütődött, nemhogy csillagokat, de csillagképeket, egész galaxisokat láttam. Bőgtem, mint egy dedós, amikor felemeltek, nem is annyira a vérző, felszakadt könyököm és térdem miatt, és nem is a félelemtől - sokkal inkább a határtalan, tehetetlen düh volt az, ami sírásra késztetett. Igaza volt Chrisnek. A srác a miénk volt. Rángatóztam és vonaglottam, és már majdnem sikerült kiszabadulnom, amikor Lompos hirtelen ágyékon vágott a könyökével. Elképesztő, leírhatatlan fájdalom hasított belém; úgy tágította ki a fájdalomról addig alkotott képemet, ahogy a moziban a Vista-Vison váltotta fel a jó öreg szélesvásznú technikát. Visítani kezdtem. A visítás volt az egyetlen esélyem. Ász két lendületes jobbegyenest küldött a burámba. Az elsőtől nyomban bedagadt a bal szemem; négy nap is eltelt, mire megint láttam vele valamicskét. A másodiktól az orrom törött el, olyan reccsenés kíséretében, mint amit akkor hall az ember a fejében, amikor ropogós gabonapelyhet rágcsál. Ekkor lépett ki Mrs. Chalmers a verandájára. Köszvénytől reszkető kezében a botját szorongatta, szája sarkából egy szál Herbert Tareyton cigaretta kandikált elő. Kiabálni kezdett: - Hé! Hé, ti ott! Azonnal hagyjátok abba! Rendőr! Rendőőőr! - Ne kerülj még egyszer a szemem elé, buziszájúkám - mondta Asz vigyorogva, aztán elengedtek, és elléptek tőlem. Felültem, és tenyeremet az ágyékomra tapasztva összegörnyedtem. Szent meggyőződésem volt, hogy itt fogok felfordulni. Még mindig bőgtem. De ahogy Lompos elment mellettem, motoros csizmájának szárát takaró, szögekkel kivert farmerjének látványától újult erővel lángolt fel bennem a düh. Megragadtam a lábát, és a nadrágon keresztül a vádlijába haraptam. Olyan erősen, ahogy csak tudtam. Most Lomposon volt az üvöltözés sora. Fél lábon ugrált ide-oda, és - alig hittem a fülemnek - egyre csak azt hajtogatta, hogy ez sportszerűtlen volt. Azt figyeltem, hogyan ugrabugrál, amikor Ász a bal kezemre taposott, eltörve ezzel két ujjamat. Jó nagyot reccsent. Ez most nem úgy hangzott, mint a ropogós gabonapehely. Olyan hangja volt, mint amikor egy sós perecet törnek ketté. Aztán Ász és Lompos elindultak Ász '52-eséhez, Ász komótosan, mindkét kezét a farzsebébe dugva, Lompos pedig fél lábon ugrándozva, válogatott szitkokat zúdítva rám a válla fölött. Zokogva kuporodtam össze a járdán. Ewie Chalmers néni lejött a verandáról, és mérgesen csapkodta a földhöz a botját, ahogy közeledett felém. Megkérdezte, hívjon-e orvost. Felültem, és majdnem sikerült a sírást is abbahagynom. Azt feleltem, hogy köszönöm, nincs rá szükség. - Nincs a nyavalyát - üvöltött rám. Ewie néni kicsit süket volt, ezért mindig kiabált. Láttam, hova ütött az a strici. Édes fiam, a bögyörőd akkorára fog dagadni, mint egy dunsztosüveg. Betámogatott a házába, vizes ruhát adott az orromra - ami akkorra már egy úritök nagyságával vetekedett -, és a kezembe nyomott egy nagy bögre kávét, aminek jellegzetes orvosság íze volt ugyan, de azért meglepően jólesett. Továbbra is azt üvöltözte, hogy ki kéne hívni az orvost, én meg csak hajtogattam, hogy ne tegye. Végül feladta, én meg elindultam hazafelé. Nem mondom, hogy gyorsan, de azért nagy nehezen hazaértem. A bögyörőm nem dagadt dunsztosüveg-méretűvé, de jó úton haladt afelé. Anyám és apám végigmértek, és faggatni kezdtek - hogy őszinte legyek, egészen meglepett, hogy egyáltalán feltűnt nekik. Kik voltak azok? Ki tudnám-e választani őket több ember közül? Ezt apám kérdezte, aki sohasem hagyott ki egyetlen részt sem a Védtelen városból meg az Érinthetetlenek-bői. Azt feleltem, nem hinném, hogy ki tudnám őket választani. Azt mondtam, fáradt vagyok. Valójában, azt hiszem, sokkos állapotban lehettem meg persze erősen pityókás is Ewie néni kávéjától, ami legalább hatvan százalékban VSOP brandyből állhatott. Azt mondtam, szerintem nem idevalósiak voltak, biztos a „városból” jöttek - városon mifelénk mindenki az egymással összenőtt Lewistont és Auburnt értette.
Elvittek dr. Clarksonhoz, aki még ma is él, de már akkor elég öreg volt ahhoz, hogy az ember biztosra vehesse, jó pajtások ők ketten a Teremtővel. Ellátta az orromat meg az ujjaimat, anyámnak pedig a kezébe nyomott egy receptet, amire fájdalomcsillapítót írt fel. Aztán valamiféle mondvacsinált ürüggyel kiküldte a szüleimet a vizsgálóból, és fejét leszegve odacsoszogott hozzám, pont úgy, ahogy Boris Karloff közeledett Igor felé. - Ki művelte ezt veled, Gordon? - Fogalmam sincs, dr. Cla... - Hazudsz. - Dehogyis, doktor úr. Pergamenszín arca lassan vöröses színezetet vett fel. - Miért véded azokat a szemeteket? Azt hiszed, ettől jobb lesz? Ki fognak röhögni, beszarinak fognak csúfolni. „Ni, csak”, mondják majd, „ott megy az a beszarijankó, akinek a múltkor szétvertük a pofáját. Haha! Hohoho! Hááá-hááá-hááá-hááá!” - Nem ismerem őket. Nem hazudok. Láttam rajta, hogy viszket a tenyere, és legszívesebben felpofozna, de ezt persze nem tehette meg. Úgyhogy kiküldött a szüleimhez, miközben egyre csak rázta ősz fejét, és a naplopó galerikről motyogott valamit maga elé. Kétség sem fért hozzá, hogy este egy kis Sherry meg néhány szivar társaságában megvitatja az esetet öreg haverjával, a Teremtővel. Persze engem a legkevésbé sem izgatott, hogy Asz és Lompos meg a többi seggfej mit szólnak majd, vagy, hogy beszarinak tartanak-e, vagy, hogy egyáltalán tartanak-e valaminek. De gondolnom kellett Chrisre. A bátyja, Gülüszem két helyen is eltörte a karját, és annyira összeverte, hogy az arca úgy nézett ki, mint a naplemente a hegyek között. A könyökét úgy kellett összeszegecselni. Az egyik szomszédasszony, Mrs. McGinn figyelt fel rá, hogy Chris furcsán lógatja az egyik karját, és mindkét füléből dől a vér, miközben egy Richie Rich képregényt olvas. Bevitte a balesetire, ahol Chris azt mondta az orvosnak, hogy a pince lépcsőjén bukfencezett le a sötétben. - Na, jó - felelte az orvos, aki pont olyan elégedetlen volt Chris magyarázatával, mint dr. Clarkson az enyémmel, aztán átment a szobájába, hogy felhívja Bannerman rendőrkapitányt. Amíg ezzel foglalatoskodott, Chris a törött csontokat ideiglenesen rögzítő kötést a mellkasához szorítva kisomfordált az előcsarnokba, és az egyik nyilvános telefonon felhívta Mrs. McGinnt - mint azt később elmesélte, ez volt élete első R-beszélgetése, és kellőképp be volt tojva, hátha Mrs. McGinn nem vállalja. De vállalta. - Minden rendben, Chris? - kérdezte tőle. - Persze, köszönöm - felelte Chris. - Rettentően sajnálom, hogy nem maradhattam veled, Chris, de odaégett volna a pitém a... - Semmi baj, Mrs. McGinn - szólt közbe Chris. - Látja a Buickot a házunk előtt? - A Buick Chris anyjának tízéves kocsija volt, ami, ha a motorja felmelegedett, olyan szagot árasztott, mintha egy pár bőrcipő fogott volna lángot. - Igen, ott van - mondta gyanakvóan. Csak ne nagyon érintkezzen az ember a Chambersekkel. Csóró söpredék, iszákos ír népség. - Megtenné, hogy átmegy anyámhoz, és megkéri, hogy csavarja ki az égőt, lent a pincében? - Chris, én megtenném, de a pitém... - Mondja meg neki - erősködött Chris -, hogy azonnal csavarja ki. Hacsak nem akarja, hogy a bátyám börtönbe kerüljön. Hosszú-hosszú hallgatás után Mrs. McGinn végül is belement a dologba. Nem kérdezett többet Christől, Chrisnek pedig nem kellett hazudnia. Banner-man rendőrkapitány kis idő múlva meg is jelent a Chambers-portán, de Richie Chambers nem került börtönbe. Vern és Teddy is megkapta a magáét, de közel sem jártak úgy pórul, mint Chris vagy én. Billy már várta Vernt, amikor az hazaért. Egy husánggal esett neki, és akkorákat sózott
Vernre, hogy az már a negyedikötödik ütés után elvesztette az eszméletét. Vern ugyan csak elájult, Billy viszont azt hitte, hogy kinyiffant, ezért abbahagyta az ütlegelést. Teddyt hárman kapták el, amikor egy délután hazafelé tartott a kunyhónktól. Bemostak neki néhányat, és eltörték a szemüvegét. Teddy megpróbált küzdeni, de amikor azok látták, hogy csak kaszabol összevissza, mint vak az éjszakában, nem bántották tovább. A suliban keltettünk némi feltűnést - úgy néztünk ki mi négyen, mintha most tértünk volna vissza a koreai háborúból. Senki sem tudta, mi történt velünk, de azt mindenki sejtette, hogy akadt egy kis elintéznivalónk a nagyfiúkkal, és férfiként viselkedtünk a csatában. Néhány vad történet is keringett rólunk. Persze egyik sem járt még csak a közelében sem az igazságnak. Amikor a puklik leapadtak és a sebek is begyógyultak, Vern és Teddy egyik napról a másikra elpárologtak. Felfedeztek maguknak egy másik bandát, ahol ők lehettek a királyok. A legtöbbjük igazi seggfej volt - hitvány, nyamvadt, csenevész ötödikes takonypócok -, de ez mit sem számított Vernnek és Teddynek, akik elkezdték felcipelni őket a kunyhóba, parancsokat osztogattak nekik, és úgy feszítettek közöttük, mintha legalábbis valami náci tábornokok lennének. Mi ketten Chrisszel egyre kevesebbszer mentünk fel arra a helyre, aztán egy idő után már teljesen természetessé vált, hogy az az ő tanyájuk. Emlékszem, 1961 tavaszán, amikor ott jártam, az egész kunyhó szaglott az áporodott maganyagtól. Soha többé nem mentem oda. Teddy és Vern lassanként már nem volt más, csak két arc a sok közül, akikkel a zsibongóban meg a délutáni bezárások alkalmával találkozott az ember. Csak biccentettünk egymásnak, és odavetettünk egy hellót. Ennyi. Megesik. A barátok úgy jönnek-mennek az életedben, mint pincértanoncok az étteremben, észrevetted már? Ha arra az álomra gondolok, amelyben azok a hullák próbáltak a lábamnál fogva a mélybe ráncigálni, nem is tűnik furcsának a dolog. Néhányan elmerülnek, ez minden. Nem mondom, hogy jól van így, de hát megesik. Néhányan elmerülnek. 33. Vern Tessio 1966-ban egy tűzvészben lelte halálát, amikor kigyulladt egy lewistoni bérház - Brooklynban és Bronxban az ilyen bérházat egyszerűen nyomortanyának hívják, azt hiszem. A tűzoltók beszámolója szerint éjjel kettőkor csaptak fel a lángok, hajnalra pedig az egész épületből nem maradt más, mint üszök s hamu. Nagy tivornya volt az épületben, amin Vern is részt vett. Valaki égő cigarettával a szájában aludt el az egyik szobában. Talán épp Vern volt az, miközben az elásott köcsögről szőtte delíriumos álmát. Őt és négy társát a fogai alapján tudták csak azonosítani. Teddy egy nyavalyás autóbalesetben halt meg. 1971-ben, vagy talán 1972 elején. Volt egy mondás gyerekkoromban: „Ha egyedül vagy, hősként halsz meg. De ha más is van veled, aljas gazfickóként végzed.” Teddy egyetlen dolgot akart az életben, mióta elég nagy volt ahhoz, hogy egyáltalán akarhasson valamit: bevonulni. A sorozáson azonban alkalmatlannak minősítette a légierő. Aki csak látta a szemüvegét meg a hallókészülékét, ezt előre megjósolta volna - bárki, kivéve Teddyt. Egyszer háromnapos vakációra küldték a középiskolából, amikor a pályaválasztási tanácsadót hazudós szarházinak nevezte. A tanácsadónak feltűnt, hogy Teddy egyre gyakrabban jár be hozzá az irodába - a végén szinte már naponta -, és minden alkalommal azt lesi, érkezett-e újabb prospektus a hadseregtől. Megemlítette, hogy talán valami más pályát kéne választania, és ez elég volt Teddynek ahhoz, hogy teljesen elboruljon az agya. Évet kellett ismételnie a rengeteg igazolatlan óra, a késések meg az ellógott műhelyfoglalkozások miatt... de becsületére legyen mondva: leérettségizett. Szerzett egy kőkorszaki Chevrolet Bel Airt, azzal furikázott azokra a helyekre, ahol előtte Ász és Lompos meg a banda többi tagja verte el az időt: a biliárdterembe, a táncterembe, Sukey kocsmájába,
ami azóta már bezárt, és a Spicces Tigrisbe, ami nem. Munkát is kapott a Városi Közműveknél: aszfaltot kellett foltozgatnia. A baleset odaát Harlow-ban történt. Teddy Bel Air-je dugig volt a haverjaival (ketten közülük ahhoz a csapathoz tartoztak, akiket Teddy és Vern még 1960-ban kezdett kommandírozni), és rendesen adogatták körbe a marihuánás cigarettákat meg a magukkal vitt pár üveg Popov vodkát. Egy villanyoszlopot találtak telibe, kettényírták, a Chevrolet meg vagy hatot bukfencezett. Az egyik lány, aki orvosi értelemben túlélte az ütközést, hat hónapig feküdt a Maine-i Központi Kórházban, egy olyan szobában, amit a nővérek és az ápolók egymás közt csak KK-teremnek neveztek - Káposzták és Karalábék. Aztán egy napon egy jóságos fantom lekapcsolta a lélegeztetőről. Teddy Duchamp pedig posztumusz átvehette Az Év Legaljasabb Gazfickója nagydíjat. Chris a kisgimi második évében beiratkozott az előkészítőre - mi ketten jól tudtuk, ha tovább várna, már túl késő lenne; nem tudná behozni a lemaradást. Mindenki rajta csámcsogott: a szülei, akik azt gondolták, fel akar vágni, a haverjai, akik ki is közösítették ezért, a pályaválasztási tanácsadó, aki egy fikarcnyi esélyt sem adott neki, és a legtöbb tanára is, akiknek szálka volt a szemében ez a kacsafarkas, bőrdzsekis, bakancsos jelenés, aki minden előzetes figyelmeztetés nélkül bukkant fel az osztályteremben. Bakancsának és cipzárakkal teli dzsekijének látványa zavarta őket az olyan magasröptű tudományok előadásában, mint az algebra, a latin meg a földrajz; az efféle viseletet legfeljebb a műhelyben tartották megengedhetőnek. Chris úgy ült ott némán a középosztálybeli, jól öltözött, életvidám Castle View-i és Téglaégető-hegyi fiúk és lányok között, mintha ő lenne Grendel, a szörnyeteg, aki bármely pillanatban rájuk vethetné magát, olyan éktelen ordítás kíséretében, mintha csak egy üveggyapot fojtású dupla kipufogó dübörögne, és felzabálhatná őket szőröstül-bőröstül, papucscipőstül, bubi gallérostul, mindenestül. Az első évben legalább egy tucatszor abba akarta hagyni. Elsősorban az apja piszkálódásai miatt, aki folyton a szemére hányta, hogy Chris lenézi őt, és állandóan azzal vádolta, hogy „csak azért akarsz abba a francos iskolába menni, hogy engem teljesen kizsebelj”. Egyszer egy rhinegoldos üveggel kupán is vágta, de annyira, hogy az üveg ripityára tört, Chris pedig ismét a Maine-i Központiban kötött ki, ahol négy öltéssel varrták össze a fejbőrét. Korábbi haverjai, akik a tantárgyak közül szinte kivétel nélkül a dohányzástan rejtelmeiben mélyedtek el leginkább, az utcán rendre kigúnyolták, és jókat röhögtek rajta. A pályaválasztási tanácsadó is rágta a fülét, hogy legalább néhány gyakorlati foglalkozásra járjon be, hogy ne menjen minden veszendőbe. Persze a legfőbb ok az volt, hogy iskoláztatásának első hét évében nagy ívben tojt a tanulásra, és az ez idő alatt fölgyülemlett számlákat bizony most kamatostul kellett kifizetnie. Szinte minden éjszakát tanulással töltöttünk, előfordult, hogy hat órát is lenyomtunk egyhuzamban. Amikor abbahagytuk, rendszerint kóvályogtam a fáradtságtól, és gyakorta meg is rémültem - megrémített az a fékeveszett düh, ami akkor kapta el, amikor rájött, milyen gyilkos összeg is szerepel azon a számlán. Mielőtt belekezdhettünk volna az algebrába, át kellett vele vennem a törteket, mert ő meg Teddy meg Vern ötödikben inkább zseb hokiztak az órákon, mintsem hogy odafigyeltek volna. Mielőtt bármit is kezdhettünk volna az olyan mondatokkal, mint a Páter noster qui est in caelis, el kellett neki magyaráznom, mi az a főnév, mi az elöljárószó, és mi az, hogy tárgy. A nyelvtankönyvébe szép formás betűkkel be is véste, hogy TELE A TÖKÖM AZ IGENEVEKKEL. A fogalmazásai nem is voltak olyan szörnyűek, sőt egész értelmes mondatokat írt, de a helyesírása, az valami elkeserítő volt, hogy az írásjelekhez fűződő viszonyáról már ne is beszéljünk. Warriner-féle nyelvtankönyve annyira elrongyolódott, hogy Portlandben újat kellett vennie - ez volt élete első keményfedeles könyve, s már-már afféle Biblia lett a számára. Mire elsős gimnazisták lettünk, befogadták maguk közé. Egyikünk sem végzett kitüntetéssel, én a hetedik voltam a sorban, Chris pedig a tizenkilencedik. A Maine-i Egyetem
mindkettőnk jelentkezését elfogadta, de míg én Oronóba mentem, ő Portland felé vette az irányt. Nem fogod elhinni: jogra jelentkezett. Dögivel a latin! A középiskola alatt mindketten randizgattunk, de soha egyetlen lány sem állhatott közénk. Úgy hangzik, mintha homokosok lettünk volna? Talán a régi barátaink ezt szűrnék le belőle, beleértve Vernt és Teddyt is. De ez csak a túlélési taktikánk volt. Egymásba kapaszkodtunk a mély vízben. Chris indokairól már szóltam az előbb, ami pedig engem illet, kevésbé megfogható, miért is tettem. Az az eltökéltség, amivel szabadulni akart Castle Rockból, annak még az árnyékától is, nos, ez az eltökéltség szerves részemmé vált, lényem legértékesebb darabkájává, ennél fogva egyszerűen nem hagyhattam magára. Ha elmerül, azt hiszem, magával vitte volna ezt a kis darabkámat is. 1971 vége felé Chris Portlandben betért az egyik Csirkegyönyör nevű étkezdébe, hogy bekapjon valamit. A sorban előtte álló két úriember hajba kapott rajta, melyikük is volt ott előbb. Egyikük kést rántott. Chris, aki mindig is jól értett a békítéshez, megpróbálta csitítani, mire az habozás nélkül torkon szúrta. Emberünk korábban már négy különböző műintézetben is megfordult; nem volt egy hete, hogy kieresztették a Shawshank Állami Börtönből. Chris szinte azonnal meghalt. Az újságból tudtam meg - Chris akkor végezte a második évet a továbbképzőn. Én akkor már másfél éve házasember voltam, és angolt tanítottam az egyik középiskolában. Feleségem a babánkat várta, én meg egy könyvet próbáltam összehozni. Amikor elolvastam a hírt LESZÚRTAK EGY DIÁKOT EGY PORTLANDI ÉTTEREMBEN -, azt mondtam a feleségemnek, elmegyek, iszom valahol egy tejturmixot. Elhajtottam a város szélére, leparkoltam, és sírni kezdtem. Vagy fél órán keresztül sirattam a barátomat. Bármennyire szeretem is a feleségemet, ezt előtte nem tudtam volna megtenni. Olyan... Pisis dolog lett volna. 34. Hogy mi történt velem? Mint már mondtam, író lett belőlem. A legtöbb kritikus szerint szart sem ér, amit csinálok. Sokszor igazat is adok nekik... De hát az orvosnál, vagy amikor az ember hitelt vesz fel, olyan jóleső érzés azt írni a Foglalkozása rovatba, hogy „regényíró”. Ami velem történt, az már-már mesébe illő, annyira hihetetlen. Első könyvemből a megjelenése után filmet készítettek, ami elég jó kritikákat kapott, mellesleg óriási kasszasiker lett belőle. És ekkor mindössze huszonhat éves voltam. Második könyvemet is filmre vitték, szintúgy a harmadikat. Ugye mondtam - hihetetlen. A feleségem sem morgolódott soha amiatt, hogy állandóan otthon vagyok, úgyhogy most három gyerekünk van. Mindannyiukat tökéletesnek látom, és általában nagyon boldog vagyok. De azt is említettem, hogy az írás már nem megy olyan könnyen, mint valaha, és igazából már nem is akkora öröm. Állandóan csörög a telefon. Időnként borzalmas fejfájás gyötör, ilyenkor nem tudok mást csinálni, mint lefekszem egy félhomályos szobában, és várok, míg elmúlik. Az orvosom azt mondta, ez nem migrén; szerinte a stressztől van, és azt tanácsolta, vegyek vissza a tempóból. Néha komolyan aggódom is magam miatt. Nem mehet így tovább, gondolom... aztán valahogy mégsem tudom abbahagyni. Sokszor eltűnődöm, vajon van-e értelme annak, amit csinálok, és hogy egyáltalán mit várhatok egy olyan világtól, amelyben az ember úgy is meggazdagodhat, hogy közben csak a fantáziájával játszik. De azt még el kell mesélnem, hogyan találkoztam újra Ász Merrill-lel. A barátaim mind halottak, de Ász Merrill még él, azért fura, nem? Legutóbb, amikor a gyerekeimet elvittem a nagyapjukhoz, megláttam, amint kitolat a szövőgyár parkolójából, pár másodperccel a műszak végét jelző sípszó után.
Az '52-es Fordból '77-es Ford lett. A lökhárítón kopott matrica: REAGAN/BUSH 1980. Haja tüskésre volt nyírva, és időközben jól meghízott. Valaha markáns, férfias arcélét most jó adag szalonna takarta. Apámnál hagytam a kölyköket, és beugrottam a belvárosba, hogy megvegyem az újságot. A Maine és a Carbine sarkán, amíg arra vártam, hogy átmehessek, összetalálkozott a tekintetünk. Semmi jelét nem láttam ennek a harminckét éves fickónak az arcán, hogy felismerte volna bennem a srácot, akinek egy másik idődimenzióban betörte az orrát. Figyeltem, ahogy Fordjával begurul a Spicces Tigris kövezetlen parkolójába, kiszáll, feljebb cibálja a nadrágját, és besétál a söntésbe. Ahogy kinyitotta az ajtót, szinte hallottam az odabent lüktető countryzenét, éreztem, ahogy megcsapja az orrom a rengeteg felböfögött Knick és Gunsett sör savanyú szaga, hallottam, ahogy a törzsvendégek lelkes kurjantásokkal üdvözlik, miután becsukta maga után az ajtót, és letette azt a tottyadt seggét a székre, amelyen életének minden napján - a vasárnapot kivéve - legalább három órát terpeszkedik, mióta csak betöltötte a huszonegyet. Szóval ez lett belőle, gondoltam. Ahogy balra néztem, a szövőgyár mögött megláttam a Castle folyót, amely már nem olyan széles, mint régen, de talán valamivel tisztábban hömpölyög a Castle Rockot Harlow-val összekötő híd alatt. Följebb a vasúti híd már nincs a helyén, de a folyó még megvan. Megvagyok én is. A Légzőgyakorlat I. A Klub Bevallom, a szokottnál valamivel sietősebben kaptam magamra ruhámat azon a zimankós, zord téli estén, s minthogy 197... december 23-a volt, gyanítom, nem voltam ezzel egyedül a klubtagok között. Viharos estéken nem gyerekjáték New Yorkban taxit fogni, így inkább hívtam egyet. Már fél hatkor megrendeltem a nyolcórai fuvart - feleségem felvonta a szemöldökét, de egy árva szót sem szólt. Háromnegyed nyolctól kint ácsorogtam a keleti Ötvenhetedik utcán, a bérház eresze alatt, ahol feleségemmel 1946 óta éltünk, és amikor a taxi már vagy öt perce késett, azon kaptam magam, hogy türelmetlenül járkálok fel s alá. Nyolc, tízkor futott be a kocsi; beszálltam. Túlságosan örültem a szélvédett zugnak ahhoz, hogy annyira dühös lehessek a sofőrre, mint ahogy azt, bizonnyal, megérdemelte. A vihar, amely az előző napon Kanada felől végigsöprő hidegfrontot kísérte, nem tréfált. A kocsi ablakában sípolt és süvöltött a szél, időnként túlharsogta a rádióból áradó zenét, s vészesen himbálta rugóin a nagy Kockást. A legtöbb bolt nyitva tartott, ám az utcán csak egy-két megkésett karácsonyi bevásárló lézengett. A kívül rekedtek ábrázata zavart volt vagy éppenséggel elgyötört. A szélvihar a nap folyamán újra meg újra támadott, s most a hó is rákezdett megint, előbb áttetsző membránokban közelgett, majd tölcsérben kavargott előttünk az úton. Aznap éjjel hazafelé már sokkal szorongatóbb érzéssel gondoltam vissza a hóvihar, a taxi és New York baljós együttesére... de ekkor még, persze, semmit sem sejthettem. A Második és a Negyvenedik utca kereszteződésén, mint felcicomázott kísértet imbolygott át egy hatalmas ezüstpapír csengettyű. - Rohadt egy este - szólalt meg a taxis. - Holnapra két tucattal több lesz a hulla. Piás-fagyi. Meg némi turki-fagyi. - Bizonyára.
A taxis bambán tűnődött. - Annyival is kevesebb - mondta végül. - Azoknak már nem kell a segély. - Lenyűgöző - szóltam milyen átfogó és mély a karácsonyi emberszeretete. A taxis tovább tűnődött. - Nem valami vérző szívű liberális maga? - kérdezte végül. - Magánjellegű kérdésekre nem válaszolok - feleltem. Erre kaptam egy mér-mindig-énfogom-ki-az-okostojásokat felhorkanást... de befogta végre. A Második és a Harmincötödik utca sarkán kiszálltam, fél háztömbnyit gyalogoltam a klubig, nekifeszülve a fütyülő szélnek; kalapomat kesztyűbe bújtatott fél kezemmel homlokomba nyomtam. Életerőm pillanatok alatt testem legmélyére húzódott vissza, onnan pislogott elő sápadt kéken, mint gázsütőből az őrláng. Hetvenhárom évesen az ember hamarább és mélyebben érzi csontjaiban a hideget. Már otthon a helye, a kandallónál... vagy legalább a konvektor mellett. Hetvenhárom évesen a „forró vér” már csak nem is emlék. Inkább mintha egy tudományos értekezésben olvastunk volna róla. Az utolsó szélroham is lecsillapodott, de a homokszáraz hó szemek még arcomba csaptak. Örömmel nyugtáztam, hogy a 249B bejárata előtt felszórták a lépcsőt - Stevens, persze -, Stevens, aki ismerte az aggkor alkímiáját: nem az ólom válik arannyá, hanem az emberi csont üveggé. Amikor ilyesmin töröm a fejem, többnyire arra jutok, hogy Isten és Groucho Marx elképzelései sokban megegyeznek. És már ott is állt Stevens, sarkig tárta az ajtót, s végre beljebb kerültem. A mahagóni burkolatú előcsarnokon át félig tárt, beugró szárnyas ajtókon keresztül a bár-könyvtárolvasószobába jutottam. Benn sötét volt, itt-ott csillogott csak egy-két fénytócsa olvasólámpák. Gazdagabb, anyagszerűbb fényt sugárzott a tölgyparketta, s hallhattam a hatalmas kandallóból a nyírfarönkök monoton pattogását. A sugárzó hő betöltötte a szobát - s én ráébredtem, semmiféle fogadjisten fel nem érhet a kandalló melegével. Valahol újságlap zizzent, szárazon, árnyalatnyit türelmetlenül. Tudtam, ez Johanssen lesz, az elmaradhatatlan Wall Street Journal-jével. Tíz év után már abból is ráismertem, ahogyan a tőzsdei híreket olvasta. Mulatságos... és bizonyos értelemben bámulatos. Stevens lesegítette a kabátomat, cudar egy éjszaka, mormogta, a meteorológia is reggelig tartó hóvihart jósolt. Egyetértettem, tényleg cudar egy éjszaka, és még egyszer hátrapillantottam a hatalmas, tágas teremre. Cudar éjszaka, ropogó tűz... És egy kísértethistória. Azt mondtam volna, hogy hetvenhárom évesen a „forró vér” már a múlté? Bizonyára. Mégis valami furcsa meleget éreztem mellkasomban a gondolatra... valamit, ami nem tulajdonítható sem a tűznek, sem Stevens megbízható, méltóságteljes vendégszeretetének. Talán inkább annak, hogy aznap este McCarron következett a mesével. Akkoriban már vagy tíz éve többé-kevésbé rendszeresen látogattam a keleti Harmincötödik utca 249B homokkő épületét. Magamban mindig úgy gondolok rá, mint afféle férfiak klubjára, mint megmosolyogtató, feminizmus előtti kövületre. Am mind a mai napig nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy erről van-e szó valójában, és hogy mi hívta életre egyáltalán. Aznap, mikor Emlyn McCarron mondta el meséjét - a légző gyakorlat történetét - a mintegy tizenhárom klubtag közül csupán hatan merészkedtünk ki a süvöltő, zord éjszakába. Emlékszem olyan évekre, mikor a klub mindössze nyolc teljes jogú taggal működött, és olyanokra is, mikor legalább húszan vagy annál is többen voltunk. Gondolom, Stevens tudja, hogyan indulhatott - mert abban biztos vagyok, hogy itt volt már a kezdet kezdetén, bármily rég volt is az... És mert azt hiszem, Stevens idősebb, mint amennyinek látszik. Sokkal, sokkal idősebb. Enyhe brooklyni kiejtéssel beszél, de oly mellbevágóan-feddhetetlen és oly kínosan megbízható, mint egy harmadik generációs angol főkomornyik. Távolságtartása hozzájárul néha dühítő vonzerejéhez, apró mosolya zárt,
lelakatolt ajtó. Sosem láttam semmiféle nyilvántartást a klub életéről - ha egyáltalán vezetnek ilyesmit. Sosem kaptam tag-díjcsekket - nincs tagdíj. Sosem hívott fel a klub titkára - a keleti Harmincötödik utca 249B-nek se titkára, se telefonja. Innen nem golyóznak ki, és itt nem tüntetnek ki senkit. És a klubnak, ha klub egyáltalán, neve sem volt soha. Először George Waterhouse vendégeként kerültem a klubba (mert továbbra is így kell neveznem). Waterhouse vezette azt az ügyvédi irodát, ahol 1951 óta dolgoztam. A cégnél (mely a három legnagyobb cég egyike New Yorkban) biztosan, de csigalassúsággal haladtam előre, kitartó, megbízható munkaerő voltam, dolgos öszvér, aki gyűjti a jó pontokat... de sem érzékem, sem különösebb tehetségem nem volt semmihez. Láttam, hogy sokan, akik velem együtt kezdték, mérföldes léptekkel haladnak, míg én csak araszolgatok - és nem lepődtem meg különösebben. Waterhouse-szal néha elviccelődtünk, részt vettünk az októberenként megrendezett kötelező cégvacsorákon, ám ennél több közünk nemigen volt egymáshoz, egészen 196... őszéig, mikor egy kora novemberi napon egyszer csak az irodámba toppant. Ez már önmagában is eléggé szokatlan volt, és sötét gondolatokat ébresztett bennem (elbocsátás), melyeket szédítő remények (váratlan előléptetés) ellensúlyoztak. Rejtélyes, zavarba ejtő látogatás volt. Waterhouse az ajtófélfát támasztotta, Phi Beta Kappa jelvénye tompán csillogott a mellényén, és barátságos általánosságokban beszélt - semmit nem mondott, aminek bármiféle értelme vagy jelentősége lett volna. Vártam, hogy befejezze végre a kedélyeskedést és a tárgyra térjen: - Ami ezt a Casey-ügyet illeti - vagy: - Utána kéne néznünk Salkowitz előéletének, akit a polgármester kinevezett... - Am úgy tűnt, szó sincs ilyesmiről. Órájára pillantott, örült a beszélgetésnek, mondta, de most már mennie kell. Még mindig zavartan pislogtam, mikor megfordult, és csak úgy „mellékesen” megjegyezte: - Van egy hely, ahová csütörtökönként járok, amolyan klubféleség. Sok vén lókötő, de néhányuk egészen szórakoztató. Kitűnő a borospincéjük, már ha ínyére van az ilyesmi. Az a szokás, hogy minden alkalommal elmond valaki egy jó kis történetet. Nem volna kedve beugrani valamelyik este, David? Mint az én vendégem. Valami válaszfélét hebegtem - máig sem nagyon emlékszem, mit. Zavarba hozott a meghívás. Hirtelen támadt ötletnek hangzott, de bozontos fehér szemöldök árnyékolta angolszász jég kék szemében semmi hirtelenséget nem véltem fölfedezni. És hogy nem emlékszem pontosan, mit feleltem, annak tulajdonítható, hogy hirtelen ráébredtem, bármily meglepő és zavarba ejtő is az ajánlat, már régóta vártam, hogy előhozakodjon vele. Este Ellen csipkelődő ingerültséggel reagált a történtekre. Már vagy tizenöt éve dolgozom, mondta, a Waterhouse-Carden-Lawton-Frasier-Effingham irodában, és teljesen világos, hogy a mostani közepes beosztásom fölé már nemigen emelkedhetem, véleménye szerint tehát a meghívás nem más, mint a cég költségkímélő búcsúajándéka, aranyóra helyett. - Vénemberek a háborús történeteikkel meg a póker partikkal - mondta. - Egy ilyen éjszaka után örülhetsz, ha elüldögélhetsz a könyvtárban, míg végképp nyugdíjba nem zavarnak... Jut eszembe, betettem két Beck'set a hűtőbe. - És szeretettel megcsókolt. Láthatott valamit az arcomon - Isten a tanúm, olvas a gondolataimban ennyi együtt töltött év után. Hetekig semmi sem történt. Ha eszembe ötlött Waterhouse különös ajánlata - mert kétségkívül különös volt egy olyan embertől, akivel évente alig egy tucatszor találkoztam, társaságban pedig, az októberi céges partikat is beleszámítva, talán ha háromszor egy évben -, kezdtem arra gondolni, hogy félrevezethetett a tekintete, hogy az ötletet mégiscsak a pillanat szeszélye szülte, és már meg is feledkezett az egészről. Vagy esetleg - ne adj isten! megbánta. De aztán egy késő délutánon mégis megjelent a majdnem hetvenéves, de még mindig széles vállú, atlétatermetű férfi. Épp a kabátomat ráncigáltam magamra, aktatáskámat a térdem között szorongatva. - Ha még mindig volna kedve egy italhoz a klubban, jöjjön el ma este! - mondta. - Hát... én...
- Helyes. - Kezembe nyomott egy cédulát. - Itt a cím. A lépcső alján várt rám aznap este; Stevens nyitott ajtót. A bor kitűnő volt, ahogy Waterhouse ígérte. Meg se kísérelte, hogy, úgymond, „bemutatgasson” - ezt eleinte sznobizmusnak tekintettem, ám később megváltozott a véleményem -, de két-három emberrel azért összeismerkedtem. Egyikük Emlyn McCarron volt, aki már akkortájt is jócskán túl járt a hatvanon. A kezét nyújtotta, és én sietve megszorítottam. Bőre száraz volt, kemény, pikkelyes tapintású, mint egy teknőcé. Megkérdezte, hogy bridzselek-e. - Nem - feleltem. - Átkozottul igaza van - mondta. - Ez az átkozott játék századunkban mindennél többet ártott az értelmes vacsora utáni beszélgetésnek. - Ezzel visszavonult a könyvtár homályába, a végtelenbe magasló könyvespolcok közé. Körülnéztem, Waterhouse-t kerestem, de nyomát sem leltem. Kissé kényelmetlen érzéssel, feleslegességem tudatában a kandallóhoz zarándokoltam. A kandalló, azt hiszem, már említettem, hatalmas darab volt, és különösképp óriásnak hatott New Yorkban, ahol a magamfajta bérlakás-lakók nehezen tudnak elképzelni a pirítósnál és a pattogatott kukoricánál nagyobb jótéteményt. A keleti Harmincötödik utca 249B kandallója akkora volt, hogy ökröt lehetett volna sütni benne. Nem volt párkánya, csak egy barnás boltív hajolt a tűz fölé. A boltívet középütt enyhén kiugró zárókő osztotta ketté, épp szemmagasságban, és a homály ellenére is könnyen kibetűztem a kőbe vésett feliratot: A MESE A LÉNYEG, NEM A MESEMONDÓ. - Parancsoljon, David - szólt Waterhouse hangja közvetlen közelről, és ijedtemben összerezzentem. Mégsem hagyott hát magamra, csak elcammogott valamelyik még felderítetlen helyiségbe, italért. - Whisky szódával, ugye? - Igen. Köszönöm. Mr. Waterhouse... - George - javított ki. - Itt csakis George. - Akkor hát George - mondtam, bár enyhén hátborzongatónak éreztem, hogy a keresztnevén szólítsam. - Hogy is mondjam... - Egészségére - vágott közbe. Ittunk. - Stevens a bárfiú. Príma italokat kever. Szívesen hangoztatja, hogy csekély, de hasznos képesség. A whisky valamelyest tompította gátlásaimat és el-veszettségérzésemet (tompította, de maga az érzés megmaradt - indulás előtt csaknem fél órán át merengtem ruhásszekrényem előtt azon, hogy mit is vegyek föl estére, míg végül egy barna nadrág és a nyersszínű tweedzakó majdnem harmonikus kombinációjánál állapodtam meg, remélvén, hogy nem csöppenek szmokingos vagy netán farmeros-L. L. Bean-pólós társaságba... egyébiránt úgy tűnt, legalább az öltözködés kérdésében nem tévedtem túl sokat). Új környezetben és új helyzetben az ember a legapróbb társasági formaságokra is kínosan ügyel, így poharam szorongatva, az elmaradhatatlan köszöntő után rögvest meg akartam bizonyosodni arról, hogy semmilyen finomság nem kerülte el figyelmemet. - Nem kellene aláírnom a vendégkönyvet? - kérdeztem. George mintha kissé meglepődött volna. - Nem tartunk ilyesmit. - mondta. - Legalábbis tudtommal nem. Körülpillantott a homályos, csöndes teremben. Johannsen a Wall Street Journal-jét zörgette. A terem túloldalán, az ajtónyílásban Stevenst láttam elsuhanni; kísértetiesen hatott fehér szmokingjában. George letette a poharát, és egy friss fahasábot dobott a tűzre. A kémény fekete torka megtelt kergetőző szikrákkal. - Tudja, hogy ez mit jelent? - mutattam a zárókőbe vésett feliratra. Waterhouse tüzetesen megvizsgálta, mintha először olvasná. A MESE A LÉNYEG, NEM A MESEMONDÓ.
- Azt hiszem, sejtem - felelte. - Maga is rájön, ha máskor is eljön. Igen, úgy hiszem, magának is lesz egy-két ötlete. Idővel. Mulasson jól, David. Azzal elment. És, ha mégoly ostobán hangzik is, magamra hagyatva e barátságtalan, „megszoksz vagy megszöksz” helyzetben, kezdtem magam tényleg jól érezni. Legfőképp a könyvek miatt, melyekért mindig is rajongtam, és itt aztán akadt böngésznivaló. Komótosan körbejártam a polcok mentén, amennyire a sápadt fény engedte, megvizsgáltam a kötetek gerincét, egyet-egyet kihúztam, és elidőztem a szűk ablaknyílásban, ahonnan a Második sugárút kereszteződése tárult elém. Amint ott álldogáltam és a jégkarimás üvegen keresztül figyeltem, hogy a közlekedési lámpa pirosról zöldre, majd sárgára és megint pirosra vált, hirtelen valami megmagyarázhatatlan, ám mégis jóleső nyugalom költözött belém. Nem elárasztott, inkább a bensőmbe lopta magát. - Hát persze - mondhatják most -, nagy, dolog, egy villanyrendőr fényjátéka mindenkit elandalít. Rendben van, nem nagy, dolog. Igazuk van. De ez az érzés most megmaradt, változatlanul. Eszembe juttatta, évek óta először, gyerekkorom téléjszakáit a wisconsini farmon: huzatos emeleti szobámban fekszem, a dupla paplan nyújtotta testmeleg biztonságban, és arra gondolok, hogy a fütyülő januári szél kint, a mérföld hosszú hófogórács mentén homokszáraz, havat kerget. Találtam néhány jogi szakkönyvet is, de átkozottul furcsákat. Az egyik cím, melyre emlékszem, így szólt: Húsz darabolási eset és ezek következményei a brit igazságszolgáltatásban. A másik a Háziállat-perek volt. Belelapozva megállapíthattam, hogy szigorúan tudományos igényű szakkönyv; az akkoriban érvényben lévő amerikai joggyakorlatot mutatta be olyan eseteken, melyekben háziállatok játszottak bizonyos szempontból döntő szerepet - volt itt minden, milliókat örökölt házimacskáktól kezdve az ocelotig, amelyik széttépte láncait, és súlyosan megsebesített egy postást. Volt Dickens-sorozat, Defoe-sorozat, egy végtelennek tetsző Trollope-sorozat, továbbá bizonyos Edward Gray Seville regényeinek tizenegy kötetes kiadása. A mutatós, zöld bőrkötéses könyvek gerincén a Stedham és Fia kiadóvállalat aranypecsétje díszelgett. Azelőtt sosem hallottam sem Seville-ről, sem a kiadóiról. Az első, a Testvéreink voltak című kötet 1911-ben, az utolsó, az Örvényben pedig 1935-ben jelent meg. Két polccal a Seville-regények alatt egy terjedelmes fóliókötetre bukkantam, mely az építőkockázás rajon góinak szolgált óvatos, lépésről lépésre javaslatokkal. Mindjárt mellette egy újabb fóliókötet híres filmek még híresebb jeleneteit vette sorra. Minden fénykép kitöltött egy oldalt, a szemközti lapok pedig szabad verseknek adtak helyet, melyek az ábrázolt jelenetről szóltak, vagy legalábbis annak hatása alatt születtek. Nem túl figyelemreméltó ötlet, ám az idézett költők annál méltóbbak a figyelemre - Robert Frost, Marianne Moore, William Carlos Williams, Wallace Stevens, Louis Zukofsky és Erica Jong, csak hogy néhány nevet említsek. A könyv közepe táján találtam egy Algernon Williams-verset, a híres fénykép mellett, mely Marilyn Monroe-t ábrázolja, amint a földalatti szellőzőrácsán áll, és szoknyáját szorítja, nehogy fellebbentse a huzat. A vers címe Harangszó, és így kezdődik: A szoknya - nézd meg jól harang S harangnyelv a láb - alant És így tovább. Lehetne akár rosszabb is, mindazonáltal Williams versei között legföljebb a „futottak még” kategóriába sorolható. Úgy éreztem, jogosan bírálhatom, minthogy hosszú éveim során szép számmal olvastam a költő munkáit. Mégsem tudtam felidézni ezt a Marilyn Monroe-hoz írott verset (mert neki szól, ez még akkor is kiderül, ha a szöveget elválasztjuk a képtől - íme, az utolsó sorok: nevemet topogják lábaim: /Marilyn, ma belle) Azóta is keresem,
ám sehol sem akadok rá... ami persze még semmit nem jelent. A vers nem regény vagy jogi állásfoglalás, sokkal inkább hulló falevél, így minden, Iksz Ipszilon Összegyűjtött versei címmel hivalkodó kiadás kétségkívül hazudik. Egy vers szeret elkallódni a kanapé alatt - ez adja, többek között, varázsát és maradandóságát. Ámbátor... Kisvártatva megjelent Stevens egy újabb adag whiskyvel (egy karosszékbe gubózva épp Ezra Poundot lapozgattam). Az ital éppoly kitűnő volt, mint az előző. Miközben kortyolgattam, egyszer csak észrevettem, amint két vendég, George Gregson és Harry Stein (Harry már hat éve nem élt akkor, amikor Emlyn McCarron a légző gyakorlatról mesélt nekünk) egy különös, alig egy méter magas ajtón keresztül elhagyta a szobát. Az ajtó, ha létezett egyáltalán, egy „Alice a nyúlüregben” típusú nyílás volt. Tárva hagyták, és nem sokkal különös távozásukat követően biliárdgolyó-koccanás tompa zaja hallatszott fel a könyvtárba. Stevens ismét felbukkant, és megkérdezte, tölthet-e még egy whiskyt. Őszinte sajnálattal visszautasítottam. Bólintott. - Értem, uram. Arckifejezése soha nem változott, mégis az volt a benyomásom, hogy valamiért kedvel. Kicsit később nevetés riasztott fel az olvasásból. Valaki puskaport szórt a tűzbe, s az egy pillanatra tarkabarkára festette a lángokat. Ismét sráckorom jutott az eszembe... de nem amolyan érzelgős-sóvárgó, romantikus-nosztalgikus színezettel. Ezt fontosnak tartom hangsúlyozni, isten tudja, miért. Felidéztem az időt, amikor kölyökként ilyesmit műveltem, és az emlék erős volt, kellemes, mentes a bűntudattól. Észrevettem, hogy a többiek félkörben székeket húztak a kandalló köré. Stevens pompás, forró kolbásszal megrakott tálat varázsolt elő. Harry Stein visszatért a nyúlüreg nyíláson, és sietősen, ám udvariasan bemutatkozott. Gregson a biliárdteremben maradt - gyakorolni, ahogy a zajokból ítéltem. Rövid habozás után csatlakoztam a többiekhez. Meghallgattunk egy történetet - nem volt túl felemelő. Norman Stett volt a mesélő, ám minthogy most nem erről szeretnék beszélni, a történet színvonalát érzékeltetendő talán elég annyi, hogy egy emberről szólt, aki megfulladt egy telefonfülkében. Amikor Stett - aki ma már szintén halott - befejezte, valaki így szólt: - Ezt tartogathattad volna karácsonyig, Norman. Ezen nevettek, amit persze nem értettem. Akkor legalábbis még nem. Ezek után maga Waterhouse következett, de erről a Waterhouse-ról álmodni sem mertem volna, akkor sem, ha ezer évig álmodom. A Yale-en végzett, Phi Beta Kappa-tag, ezüstös hajú, frakkos úriember, egy olyan nagy ügyvédi iroda feje, hogy az már inkább vállalat, mint iroda - ez a Waterhouse most egy tanárnőről mesélt, aki beszorult az árnyékszékbe. A budi az egytermes iskolaépület mögött állt, ahol az asszony tanított, és a nap, melyen hátsó fele beszorult a két budi nyílás közül az egyikbe, történetesen egybeesett a bostoni tanácsházán megrendezett „New England hétköznapjai” című kiállítás megnyitójának kitűzött időpontjával, amelyen Anniston megye épp az említett építménnyel kívánt megjelenni. A tanárnő meg sem mukkant egész idő alatt, míg az árnyékszéket a teherautó platójára emelték és lecövekelték, Waterhouse szerint megnémította a szégyen és a rettegés. Aztán, amikor a budi ajtó csúcsforgalomban a 128-as főúton kirepült... De felejtsük el, a rá következő hasonlóképp elmés történetekkel együtt; ma este nem ezek foglalkoztatnak. Közben Stevens egy üveg brandyt is elővarázsolt, ami nem egyszerűen jó volt: átkozottul közel járt a tökéleteshez. Körbeadtuk, és Johanssen pohárköszöntőt mondott úgy is fogalmazhatnánk, a pohárköszöntőt: A mese a lényeg, nem a mesemondó. Erre ittunk. Aztán lassacskán kezdtek eltünedezni az emberek. Nem mintha késő lett volna, alig járt éjfélre; de azt már tudom, hogy amint az ötven-egynéhány hatvan-egynéhányba fordul, egyre korábban lesz késő. Észrevettem, hogy Stevens segédletével már Waterhouse is
bújik a kabátjába, és úgy döntöttem, rajtam a sor. Furcsának találtam, hogy Waterhouse itt hagyna szó nélkül (mert kétségtelenül erre készült; ha negyven másodperccel később teszem vissza a polcra a Pound-kötetet, már nem találom itt), ám semmivel sem furcsábbnak, mint az este sok egyéb eseményét. Közvetlen mögötte léptem ki a házból, és Waterhouse körülnézett, mintha meglepte volna jelenlétem - és mintha épp könnyű szendergésből riasztottam volna fel. - Társulunk egy taxira? - kérdezte, mintha csak véletlen futottunk volna össze az elhagyatott, szeles utcán. - Köszönöm - feleltem. Köszönetem sokkal többre vonatkozott, mint előbbi ajánlatára, s azt hiszem, ezt hanglejtésem is elárulta, ám ő úgy bólintott, mintha ez lenne minden, amire gondolhatok. A taxi kivilágított „szabad” jelzéssel komótosan cirkált az úttesten - a George Waterhousetípusú pasasok, úgy tűnik, vonzzák a taxikat még azokon a nyomorultul zimankós New York-i éjszakákon is, amikor más csak káromkodik, hogy nincs egy szabad kocsi egész Manhattanben -, és ő leintette. Bent aztán a biztonságos melegben, miközben a taxióra egyenletes kattogással számlálta a mérföldeket, biztosítottam arról, hogy mennyire élveztem a történetét. Nem emlékszem, mondtam, hogy tizennyolc éves korom óta mikor nevettem utoljára ilyen felszabadultan, és nem hízelegtem, ez volt az igazság. - Kedves, hogy ezt mondja. Hangja dermesztő udvariasan csengett. Elhallgattam hát, és éreztem, hogy enyhén elvörösödöm. Nem feltétlenül szükséges ajtócsapódást hallanunk ahhoz, hogy tudjuk, kizártak bennünket. Amikor a taxi a házunk előtti járdaszegélynél megállt, újra megköszöntem a meghívást, és ez alkalommal, árnyalatnyival több szívélyességet mutatott. - Jól tette, hogy nem kérette magát - mondta. - Jöjjön el máskor is, ha kedve tartja. Ne várjon a meghívásra; nem sokat adunk a formaságokra a kettőnegyvenkilenc B-ben. Csütörtök a mesélős nap, de a klub minden éjjel nyitva. Be kell hát lépnem a klubba? Már a számon volt a kérdés, úgy éreztem, elkerülhetetlen, hogy feltegyem. De csak rágódtam rajta, ízlelgettem magamban (fárasztó jogászmód), hogy vajon megfelelően fogalmaztam-e - kissé talán nyersen hangzott -, mikor Waterhouse intett a sofőrnek, hogy induljon. A következő pillanatban a kocsi tovagördült, a Park sugárút irányába. Egy percig még ácsorogtam a járdán - kabátom szegélye sípcsontomra tekeredett - és így morfondíroztam: Tudta, mit akarok kérdezni - tudta, és szándékosan ment tovább, mielőtt rászántam volna magam. De aztán már képtelenségnek éreztem az egészet - paranoiás tünetnek. És az is volt. Mégis igaz. Akárhogy gúnyolódtam is magámmal, semmiféle gúny meg nem ingatta ebbéli bizonyosságom. Lassan lépkedtem házunk kapujáig, és benyitottam. Ellen félálomban volt már, mikor leültem az ágyra, hogy megszabaduljak lábbelimtől. Felém fordult, és - kérdő hangsúllyal - halandzsázott valamit. Azt mondtam, aludjon tovább. Erre megismételte zavaros kérdését. Ezúttal legalább valamelyest érthető volt: - Nnamivóót? Egy pillanatig haboztam, ingem félig kigombolva. S ekkor hirtelen világossá vált előttem, hogy ha elmondom, soha többé nem léphetem át azt a küszöböt. - Semmi különös - feleltem. - Vénemberek a háborús történeteikkel. - Mondtam én. - De nem volt rossz. Lehet, hogy elmegyek máskor is. Hátha jó pont a cégnél. - „A cég” - csúfolódott szelíden. - Micsoda vén marha vagy te, édesem.
- Jó pap is holtig tanul - feleltem, ám ezt már nem hallotta. Levetkőztem, lezuhanyoztam, megtörülköztem, pizsamába bújtam... Majd ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint lefeküdtem volna (addigra már egy óra felé járhatott), felvettem a köpenyem, és kinyitottam egy újabb üveg Beck'set. Leültem a konyhaasztalhoz, ráérősen szopogattam az italt, az ablakon keresztül bámultam a Madison sugárút arany szurdokát, és gondolkodtam. Fejem kissé kótyagos volt az este elfogyasztott alkoholmennyiségtől - nem szoktam ennyit inni. De egy csöppet sem hatott rám kellemetlenül, és nem éreztem, hogy másnaposság fenyegetne. A gondolat, ami Ellen kérdezősködésére megfogant bennem, éppoly nevetséges, mint amit George Waterhouse viselkedése váltott ki, amikor a taxi elhajtott - mert, Istenem, mi rossz lett volna abban, ha elmesélem a feleségemnek ezt a tökéletesen ártatian estét a főnököm dohos vénróka-klubjában... és ha tényleg jól tettem, hogy hallgattam, honnan tudhattam, hogy így kell tennem? Nem, éppoly nevetséges és paranoid volt mindez, mint előbbi tépelődésem... És szívem azt súgta, éppoly igaz. Másnap a könyvelés és a könyvtár közötti folyosón találkoztam össze George Waterhouseszal. Találkoztunk? Pontosabban elmentünk egymás mellett. Biccentett, és szó nélkül továbbsietett... Mint ahogy azelőtt is tette. Egész nap sajgott a hasizmom. Ez az egy szólt meggyőzően amellett, hogy az előző este valóság volt. Eltelt három hét. Négy... öt. De csak nem jött második meghívás Waterhouse-tól. Biztosan elrontottam valamit, nem illettem közéjük. Legalábbis erre gondoltam, és a gondolat elkedvetlenített, kiábrándított. Azt reméltem, majd csak tompul a rossz érzés, elveszíti fullánkját, mint idővel minden csalódás. De a legalkalmatlanabb pillanatokban újra meg újra eszembe jutott az az este - a könyvtár lámpáinak elszigetelt fénytócsái, a csend, a nyugalom, a civilizáltság levegője; Waterhouse abszurd és kacagtató története az árnyékszékbe szorult tanárnőről, a bőr dús illata a szűk könyvtárfolyosókon. De legtöbbször az jutott eszembe, hogyan figyeltem a szűk ablaknyílásból, amint a jégkristályok színe zöldről sárgára, sárgáról pirosra változik. A békére emlékeztem, ami akkor belém költözött. Abban az öthetes időszakban a könyvtárba is elmentem, és kikölcsönöztem négy AlgernonWilliams-kötetet (három másik megvolt otthon, azokat addigra már végigböngésztem); az Összegyűjtött versek-et is. Felmelegítettem az ismeretséget néhány régi kedvencemmel, de egyik kötetben sem akadtam rá a Harangszó című versre. Annak is utánanéztem, hogy szerepel-e a New York-i Közkönyvtár katalógusában egy Edward Gray Seville nevezetű regényíró. Azonban nem találtam közelebbit egy írónő, Ruth Seville misztikus regényénél. Jöjjön el máskor is, ha kedve tartja. Ne várjon meghívást. .. Persze meghívásra vártam; mert édesanyámtól már ezer éve megtanultam, ne higgyek az olyasfajta fecsegésnek, mint „ugorj be bármikor”, vagy „az ajtó mindig nyitva áll”. Nem vártam persze, hogy libériás inas nyújtsa át aranyozott tálcán a névre szóló meghívót, semmi ilyesmire nem számítottam, de elvártam volna valamit, még ha csak a leghétköznapibb megjegyzést is: „Beugrik valamikor, David? Remélem, nem untattuk.” Vagy ilyesmit. Am hogy ennyi bátorítást sem kaptam, lassan azt kezdtem latolgatni, mi lenne, ha mégiscsak visszamennék - mert létezhet olyan társaság, ahol tényleg bármikor szívesen látnak; és úgy gondoltam, kell, hogy legyen olyan hely, ahol az ajtó mindig nyitva áll, és hogy az anyák is tévedhetnek néha. Ne várjon meghívást... Így esett, hogy december tizedikén ismét felöltöttem sötétbarna nadrágomat, nyersszínű tweedzakómat, és azon kaptam magam, hogy mélyvörös nyakkendőm után kutatok. Emlékszem, akkor este éberebben figyeltem a szívverésem, mint rendesen. - Mégiscsak beadta a derekát George Waterhouse, és újra meghívott? - érdeklődött Ellen. Vissza az ólba a többi hím soviniszta disznó közé?
- Így van - feleltem, és eszembe jutott, hogy évek óta most hazudok a szemébe először... azután ráébredtem, hogy már az első összejövetel után becsaptam, amikor megkérdezte, hogyan telt az estém. Vénemberek a háborús történeteikkel, hazudtam akkor. - Talán tényleg jót fog tenni neked - mondta... bár túlzott bizakodás nélkül. Mindazonáltal, becsületére váljék, különösebb keserűséget sem árult el a hangja. - Történtek már furcsább dolgok is - mondtam, és búcsúzóul megcsókoltam. - Uí-uí - mondta, és elhagyta a szobát. A taxi út különösen hosszúnak tűnt azon a hideg, csendes, csillagfényes estén. Valahogy elveszettnek éreztem magam a Kockásban, mint a kisgyerek, aki először látja a várost. Izgalomba jöttem, amikor a kocsi felbukkant a homokkő épület előtt - hétköznapi, de egész lényemet betöltő izgalomba. Am az ilyen egyszerű dolgok, mint akkori izgalmam is, az életnek olyan értékei, melyek szinte észrevétlen illannak tova, és újrafelfedezésük, ahogy öregszünk, mindig meglepetés, olyasmi, mint amikor hosszú évek után újra észreveszünk egykét fekete hajszálat a fésűnkben. Kifizettem a sofőrt, kiszálltam, és elindultam a bejárathoz vezető négy lépcsőfok felé. Ahogy felfelé kapaszkodtam, izgatottságom közönséges aggodalommá dermedt (ezt az érzést csak az öregek ismerhetik igazán). „Mi keresnivalóm itt tulajdonképpen?” - faggattam magam. A bejárati ajtó masszív tölgyfából készült, és olyan bevehetetlennek tűnt, mint egy erődítmény kapuja. Nem találtam csengőt, sem kopogtatót, sem eresz alól diszkréten előkandikáló zártláncú TV-kamerát, és természetesen Waterhouse sem várt rám, hogy betessékeljen. A lépcső alján megpihentem, és körülnéztem. A keleti Harmincötödik utca hirtelen még sötétebbnek, még hidegebbnek, még riasztóbbnak tetszett. A homokkő házak rejtelmességbe burkolództak, mint olyan titkok tudói, melyeket jobb meg nem fejteni. Ablakaik szemekként meredtek a sötétbe. Valahol, valamelyik ablak mögött egy ember vagy asszony talán éppen gyilkosságra készül, jutott az eszembe. Hideg futkározott a hátamon. Gyilkosságra készül... vagy gyilkol. Majd hirtelen kinyílt az ajtó, és előttem állt Stevens. Megkönnyebbültség áradt szét tagjaimban. Nem mintha különösebben élénk lenne a képzelőerőm - a hétköznapokban legalábbis nem hiszem -, ám az előbbi gondolat a próféciák kísérteties élességével villant át rajtam. Talán felszabadult fecsegésbe kezdek, ha nem nézek Stevens szemébe. Mert nem ismert meg a tekintete. Egyáltalán nem ismert meg. Ekkor megint hatalmába kerített a baljós, prófétai látomás; láttam az előttem álló estét, legapróbb részléteiben. Három óra ücsörgés egy csendes bárban. Három (vagy négy) whisky, tompítandó a szégyent, amiért voltam oly bolond, hogy eljöjjek ide, ahol senkinek sem kellek. A szégyent, amitől az anyai intelem meg akart kímélni - és amit csak akkor érzünk, amikor már késő visszakozni. Láttam magamat kissé spiccesen, mégsem vidáman, hazaindulni. Láttam, ahogy magamba roskadva ülöm végig a taxi utat, s a gyermeki izgalom és várakozás prizmája már nem festi tarkára az elsuhanó várost. Hallani véltem, amint így szólok Ellenhez: - Egy idő után ellaposodik az egész... Waterhouse megint elmesélte, hogyan nyert pókeren egy rakomány marhafelsálat a Harmadik Hadtestnek... és egydolláros alapon kőrdámáznak, el tudod képzelni?... Hogy visszamegyek-e még?... Meglehet, de nem túl valószínű. - És ezzel vége. Kivéve, azt hiszem, szégyenemet. Mindezt Stevens üres tekintetéből olvastam ki. Aztán e tekintet megtelt melegséggel. Halványan elmosolyodott, és így szólt hozzám: - Mr. Adley! Kerüljön beljebb! Hadd segítsem le a kabátját. Felkaptattam a lépcsőn, és Stevens gondosan bezárta mögöttem az ajtót. Milyen másképp fest egy ajtó belülről, a melegebbik feléről! Lesegítette a kabátomat és eltűnt vele. Egy darabig még álldogáltam az előcsarnokban, arcomat vizsgálgatva a nagy, tükörben, azt a
hatvanhárom éves arcot, mely nemsokára túl komorrá lesz ahhoz, hogy középkorúnak hihessük. És mégis, elégedett voltam a látvánnyal. Besurrantam a könyvtárba. Ott volt Johanssen; a Wall Street Journal-jét lapozgatta. A fény egy másik szigetén Emlyn McCarron ült egy sakkasztalnál Peter Andrewsszal szemben. Emlyn McCarron sápkóros férfi volt, és az ma is, keskeny, pengeéles orralj Andrews pedig nagydarab, csapott vállú, kolerikus alkat. Hosszú, vörösesszőke szakáll terült szét mellényén. Szemtől szemben az elefántcsont és ébenfa berakásos sakktábla fölött úgy festettek, mint két indián totem: a sas és a medve. Waterhouse is ott volt] szemöldökét ráncolta az aznapi Times fölött. Felpillantott, közömbös biccentéssel nyugtázta jelenlétem, és ismét olvasmányába merült. Stevens kérés nélkül hozta a whiskymet. Magammal vittem az italt a könyvsorok közé, és ismét rátaláltam a rejtélyes, igéző, zöld bőrkötéses sorozatra. Azon az éjszakán olvastam először Edward Grey Seville-t. A legelején kezdtem, a Testvéreink voltak-kal. Azóta már végigolvastam az egész sorozatot, és a tizenegy regényt századunk legjobbjai közt tartom számon. Az est vége felé elhangzott egy történet - csak egy - és Stevens brandyt kínált körbe. Mikor véget ért a mese, az emberek szedelődzködni kezdtek. Stevens az előcsarnokba nyíló dupla ajtónyílásból szólt hozzánk. Hangja mély volt, kellemes, de tiszteletet parancsoló: - Lássuk csak, ki készül karácsonyi mesével? Az emberek félbehagyták foglalatosságaikat és körülpillantottak. Halk, illedelmes beszélgetés kezdődött; valaki felkacagott. Stevens mosolyogva, ám szigorúan kettőt tapsolt, mint egy gimnáziumi tanár, aki rendbontó nebulóit akarja megfegyelmezni. - Gyerünk, uraim - ki hozza a mesét? A csapott vállú, szőkés vörös szakállú Peter Andrews a torkát köszörülte. - Nekem lenne valami a tarsolyomban. De nem biztos, hogy megfelel, szóval, ha... - Jó lesz az - vágott közbe Stevens, és többen is felnevettek. Andrews szófogadóan meghajolt. Hideg huzat örvénylett be az előcsarnokba, ahogy az emberek kisurrantak. Aztán, mintha egy jó tündér varázsolta volna elém, egyszer csak ott állt Stevens; a kabátomat tartotta. - Jó éjszakát, Mr. Adley. Mindig szívesen látjuk. - Tényleg karácsonyeste is találkoznak? - érdeklődtem kabátomat gombolgatva. - Hova gondol! - méltatlankodott. - Szentestén az embernek otthon a helye, családi körben. Legalább ezen az estén, ha máskor nem is. Nem ért egyet, uram? - De, hogyne. - Mindig az ünnepeket megelőző csütörtökön tartjuk az összejövetelt. Valójában ez az egyetlen olyan este, amikor majdnem mindig történik is valami. Feltűnt, hogy sosem használja a tagok kifejezést - véletlen csupán? Vagy szándékosan kerüli? - Sok mesét hallottak már ezek a falak, Mr. Adley, mindenféle mesét, a mulatságostól a tragikusig, az ironikustól a könnyfakasztóig. De a karácsony előtti csütörtök a rémtörténeteké. Mindig is így volt, már amennyire vissza tudok emlékezni. Most legalább fény derült az első látogatásomkor elhangzott megjegyzés értelmére, mely szerint Norman Stett tartogathatta volna a meséjét karácsonyig. Még további kérdések is előkívánkoztak volna belőlem, de Stevens tekintete óvatosságra intett. Nem arra figyelmeztetett ez a tekintet, hogy nem kaphatok választ kérdéseimre, inkább arra, hogy fel sem szabad őket tennem. - Van még kérdése, Mr. Adley? Egyedül voltunk az előcsarnokban. Mindenki hazament már. A folyosó hirtelen sötétebbnek, Stevens hosszúkás arca sápadtabbnak, ajka vörösebbnek tűnt. Egy fa göb felrobbant a kandallóban, és vörös fény cikázott végig a csiszolt parkettán. Valahonnan, a
még fel nem derített helyiségekből tompa puffanást véltem hallani. Nem tetszett nekem az a hang. Egyáltalán nem tetszett. - Nincs - feleltem nem túl, határozottan. - Azt hiszem, semmi. - Akkor hát jó éjszakát - búcsúzott Stevens, s átléptem a küszöböt. Hallottam, amint a nehéz tölgyfa ajtó becsukódik mögöttem. Hallottam a zár kattanását. Aztán elindultam a Harmadik sugárút fényei felé, vállam fölött sem pillantva vissza; valahogy féltem visszanézni, mintha attól tartanék, hogy gonosz lelkek gázolnak nyomomban, vagy attól, hogy olyan titkokat tár fel tekintetem, melyeket jobb meg nem fejteni. Kiértem a sarokra, és leintettem egy taxit. - Újabb háborús történetek? - tudakolta Ellen, mikor hazaértem. Már ágyba bújt, Philip Marlowe-val, élete egyetlen szerelmi kalandjával. - Volt egy-két háborús történet is - mondtam kabát-akasztás közben. - Mikor épp nem disznólkodtál. - Így van. Mikor épp nem disznólkodtam. - Ezt hallgasd meg: „Mikor először láttam Terry Lennoxot, egy Rolls-Royce Silver Wraithben ült részegen a Táncosok Sétánya előtt” - olvasta Ellen. - „Arca fiatalos volt, ám haja csont fehér. Bár a szemén látszott, hogy tökrészeg, úgy festett, mint bármelyik szmokingos aranyifjú, aki túl sok pénzt vert el egy olyan társaságban, amit csak a pia tart össze.” Szép, mi? Ez... - A hosszú búcsúzás - vágtam rá cipőlehúzás közben. Háromévenként egyszer felolvasod ezt a bekezdést. Hozzátartozik az életciklusodhoz. Rám fintorította az orrát. - Uí-uí. - Köszönöm szépen - mondtam. Ismét könyvébe mélyedt. Kimentem a konyhába egy üveg Beck'sért. Mikor visszatértem, Ellen letette A hosszú búcsúzás-t az ágytakaróra, és rám függesztette a tekintetét. - Mondd, David, belépsz a klubba? - Azt hiszem, lehet... ha felkérnek rá. - Kényelmetlen helyzet volt. Ha meggondolom, megint hazudtam. Mert ha lenne tagsága a 249B-nek, én már akkor is tagnak számítottam volna. - Örülök neki - mondta. - Már régóta hiányzott neked valami. Ha nem is tudsz róla, hiányzott. Én már beléptem a Közsegélyező Bizottságba, a Nők Jogaiért Bizottságba és a Színházrajongók Egyesületébe. De neked hiányzott valami. Emberek, akikkel együtt öregedhetsz. Odamentem az ágyhoz, leültem Ellen mellé, és kezembe vettem A hosszú búcsúzás-t. Fénylő, új, puha fedelű kiadás volt. Eszembe jutott, hogy az eredeti, keményfedelű kiadást én vettem a születésnapjára. 1953-ban. - Megöregedtünk? - kérdeztem tőle. - Az a gyanúm - felelte ragyogó mosollyal. Letettem a könyvet és megérintettem a mellét. - Már ehhez is öregek lennénk? Asszonyos szemérmességgel felhúzta a takarót... Aztán, kuncogva, lerúgta a földre. „Nyertél, papa! Te nyertél!” - Uí-uí - mondtam, és mindketten nevettünk. Eljött a karácsony előtti csütörtök. Ez az este sem különbözött a többitől, két említésre méltó kivétellel. Többen voltunk, mint rendesen, úgy tizennyolcan; és erős, meghatározhatatlan izgalom vibrált a levegőben. Johanssen is csak futólag pillantott bele Journal-jébe, majd csatlakozott McCarronhoz, Hugh Beaglemanhez és szerénységemhez. Az ablak közelében ültünk, beszélgettünk erről-arról, míg végül heves - és némileg nevetséges vitába keveredtünk a háború előtti automobilokról.
Ahogy most visszagondolok, volt egy harmadik különbség is; Stevens erre az estére pompás tojáspuncsot főzött. A krémes italt erőssé tette a rum és a sok fűszer. Egy valószínűtlen, jégszobrot idéző Waterford tálból osztották a nedűt, s a társalgás moraja egyre élénkült, ahogy a puncs szintje apadt. A biliárdterem kisajtaja mellé, a sarokba pillantottam, s megütközve láttam, hogy Waterhouse és Norman Stett baseballkártyákat hajigálnak egy eredeti rostélyos sisakhoz hasonló valamibe. Mindketten harsányan nevettek. Csoportok alakultak és alakultak újra. Későre járt... Aztán, amikor rendesen már hazafelé szállingóztunk volna, megpillantottam Peter Andrewst; szemközt ült a tűzzel, egyik kezében azonosíthatatlan kis csomag, nagyjából akkora, mint egy virágmagos tasak. Felbontatlanul a lángok közé dobta, s egy pillanattal később a tűz táncolni kezdett, a színskála minden létező és esküdni mertem volna, egy-két nem létező - színében, hogy aztán ismét sárgává szelídüljön. Székeket húztunk a tűz köré. Andrews válla fölött láthattam a zárókövet és a kőbe vésett igét: A MESE A LÉNYEG, NEM A MESEMONDÓ. Stevens diszkréten forgolódott közöttünk, az üres puncsos poharakat egy-egy kupica brandyre cserélte. Elmormogtunk néhány „Boldog karácsonyt”-t s „Az évad csúcsa, Stevens”t, majd észrevettem, hogy pénzösszegek cserélnek gazdát-innen egy tízdolláros csekk vándorolt diszkréten új kézbe, onnan egy ötvendolláros-forma, amott pedig tisztán láttam egy százdolláros bankjegyet. - Köszönöm, Mr. McCarron... Mr. Johanssen... Mr. Beagleman... - Halk, jól nevelt dörmögés. Elég öreg New York-i vagyok már ahhoz, hogy tudjam, karácsony hava a borravalók karneválja; ennyit a hentesnek, annyit a péknek, amannyit a gyertyatartó készítőnek - nem is szólva a kapusról, a hekusról meg a takarító Katusról, aki minden kedden és pénteken házhoz jön. Nem ismerek senkit a köreimben, aki ezt ne egyszerűen szükséges rossznak tekintené... ám akkor éjjel meg sem érintett az irigység szelleme. A pénzt mindenki szívesen, mi több, lelkesen adta... és hirtelen, minden ok nélkül (a 249B-ben úgy tűnt, gyakran tolakodtak elő így a gondolatok) eszembe jutott a fiú, ki egy halk, hideg londoni karácsonyreggelen így kiabál fel Scrooge-hoz: „Láttad? A libát, ami olyan nagy, mint én?” És Scrooge, szinte bomlottan a gyönyörűségtől, így kacarászik: „Jó fiú! Okos fiú!” Előkerült az én pénztárcám is. Hátsó rekeszébe, Ellen képei mögé egy ötvendollárost szoktam rejteni, vésztartaléknak. Mikor Stevens átnyújtotta a brandymet, gondolkodás nélkül a tenyerébe csúsztattam a pénzt... Pedig nem voltam gazdag. - Boldog karácsonyt, Stevens - mondtam neki. - Köszönöm, uram. Önnek is. Abbahagyta a brandy osztogatást, a honoráriumgyűjtést, és visszavonult. Peter Andrews meséjének közepén egyszer körbepillantottam, s láttam, hogy ott áll a szárnyas ajtó mögött; homályos, hideg, hallgatag árnyék. - Most ügyvéd vagyok, mint önök is tudják - kezdte Andrews, egy korty brandy, egy torokköszörülés és egy újabb korty brandy után. Huszonkét éve a Park sugárúton van saját irodám. De azelőtt egy ügyvédi irodánál gyakornokoskodtam, Washingtonban. Egy, júliusi este sokáig bent maradtam, mert még iktatnom kellett néhány idézést egy ügyben, ami azonban nem ide tartozik. Egyszer csak betoppant egy férfi - egy férfi, aki akkoriban a parlament egyik legismertebb szenátora volt, és akit később majdnem elnökké választottak. Vértől volt ragacsos az inge, a szeme kiguvadt. „Beszélnem kell Joe-val” - lihegte. - Joe, tudják, Joseph Wood volt, cégünk feje, Washington egyik legbefolyásosabb polgári peres ügyvédje, és a szenátor szívbéli jó barátja. „Órákkal ezelőtt hazament” - mondtam. Szörnyen megijedtem, mondhatom... úgy festett az az ember, mint aki épphogy megúszott egy borzalmas autóbalesetet, vagy talán egy késpárbajt. És az arca - az arc, amit már ismertem a lapok fotóiról és a sajtótájékoztatók
közvetítéseiről -, amit most alvadt vér barázdált, miközben tébolyult tekintettel görcsösen rángatódzott. .. e látvány csak fokozta rémületem. „Felhívhatom, ha...” - És máris a telefonnal bajlódtam, égve a vágytól, hogy a váratlan felelősséget másra háríthassam. Mögé pillantva láthattam sáros és véres lábnyomait a szőnyegen. „Most rögtön beszélnem kell Joe-val” - hajtogatta, mintha meg se hallott volna. „Valami van a- csomagtartómban... A Virginiánál vettem észre. Rálőttem és megszúrtam, de nem tudom elpusztítani. Nem ember, és nem tudom elpusztítani.” - Kuncogni kezdett... Aztán hahotázni... végül már őrjöngött. Még akkor is őrjöngött, amikor Mr. Woods felvette a telefont, és megkértem, hogy jöjjön, az isten szerelmére, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud... De Peter Andrews történetét sem szeretném most végigmesélni. Az igazat megvallva, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán végig merném-e mesélni. Elég az hozzá, hogy olyan hátborzongató volt, hogy utána hetekig erről álmodtam. Ellen egyik reggel az asztal fölött rám pillantott, és azt kérdezte, miért kiabáltam azt az éjszaka közepén: „A feje! A feje még beszél a föld alatt!” - Valami álom lehetett - feleltem -, az a fajta, amit reggelre elfelejtünk. De hirtelen kávéscsészémre siklott a tekintetem, és azt hiszem, ebből Ellen megértette, hogy hazudtam. A következő évben egy, augusztusi napon épp a könyvtárban dolgoztam, amikor a hangosanbeszélőn szólítottak. George Waterhouse volt az. Megkért, hogy ugorjak fel az irodájába. Mikor fölértem, Robert Carden is ott volt, Henry Effinghammel. Egy pillanatig meg voltam róla győződve, hogy valami szörnyű ostobaságért vagy figyelmetlenségért akarnak elmarasztalni. Aztán Carden hozzám lépett és így szólt: - George úgy gondolja, ideje, hogy junior partnerré nevezzük ki, David. Mindannyian támogatjuk a javaslatot. - Kicsit olyan ez, mint a világ legidősebb ügyvédbojtárjának lenni - húzta el a száját Effingham -, de hát ez a dolog rendje-módja, David. Ha minden jól megy, karácsonyra teljes jogú társunk lehet. Aznap éjjel nem voltak lidérces álmaim. Elvittem Ellent vacsorázni, többet is ittunk a kelleténél, aztán meglátogattunk egy dzsesszklubot, ahol már vagy hat éve nem jártunk, és meghallgattuk a szédületes fekete fickó, Dexter Gordon majdnem hajnali kettőig tartó játékát. Másnap reggel kavargó gyomorral és hasogató fejjel ébredtünk, s még akkor sem akaródzott egészen elhinnünk a történteket. Azt sem többek között, hogy éves fizetésem nyolcezer dollárral nőtt, akkor, amikor már rég nem is reménykedtünk ilyen szédületes fizetésemelésben. A cég akkor ősszel hathetes üzleti útra küldött Koppenhágába, és hazatértemkor az a hír fogadott, hogy a klub egyik rendszeres látogatója, John Hanraham meghalt rákban. Felesége számára, aki sanyarú körülmények közt maradt magára, gyűjtést rendeztünk. Rám hárult a feladat, hogy számba vegyem az összegyűlt készpénzt, és átváltsam készpénzcsekkre. Több mint tízezer dollár gyűlt össze. A csekket Stevensre bíztam, hogy postázza. Arlene Hanraham történetesen tagja volt Ellen Színházrajongó Egyesületének, és valamivel később megtudtam Ellentől, hogy Arlene kapott egy tízezernégyszáz dolláros névtelen csekket. Az ellenőrző szelvényen a következő kurta, homályos üzenet állt: Megboldogult férje, John barátaitól. - Hallottál te már életedben ilyen elképesztő dolgot? - kérdezte tőlem Ellen. - Hallottam - feleltem -, de azért ez benn van az első tíz között. Van még egy kis eper, Ellen?
Teltek-múltak az évek. Felfedeztem jó néhány szobát a 249B emeletén - egy dolgozószobát, egy hálószobát, ahol néha megalhatott egy-egy vendég (bár én azok után, hogy hallottam vagy hallani véltem azt a tompa puffanást, azt hiszem, inkább egy jó hotelben szálltam volna meg), egy kicsi, de jól felszerelt tornatermet s egy szaunát. Volt még egy, az épület hosszán végignyúló keskeny terem, ami két tekepályának adott helyet. Azokban az években újraolvastam Edward Grey Seville regényeit, és felfedeztem magamnak egy ragyogó tehetségű költőt - Ezra Pounddal és talán Wallace Stevensszel egyenrangút -, Norbert Rosent. A három verseskötet egyikének fülszövege szerint a költő 1924-ben született, és Anziónál esett el. Mindhárom kötetet a Stedham és fia adta ki, New Yorkban, illetve Bostonban. Emlékszem egy verőfényes tavaszi délutánra ezekből az évekből (hogy pontosan melyik évből, már nem tudnám megmondani), amikor visszamentem a New York-i Közkönyvtárba, és kikértem a raktárból az Irodalmi Piactér húszévnyi anyagát. Az IP évenként jelenik meg, egy nagyobb város Arany Oldalaihoz hasonló formátumban, így attól tartok, az idegeire mehettem a könyvtárosnak. De nem adtam fel, és alaposan végignéztem az összes kötetet. És bár az IP minden kisebb és nagyobb állambéli kiadóvállalatot számon kellene, hogy tartson (a könyvügynökségek, a szerkesztőségek és a könyvklubok mellett), a Stedham és fiát sehol sem találtam meg. Egy, vagy talán két évvel később beszélgetésbe elegyedtem egy antikvárium tulajdonosával, és megkérdeztem, mit tud a kiadóról. Azt felelte, sosem hallott róla. Stevenst is ki akartam faggatni, de észrevettem, hogy ismét intőn villan a tekintete, így hát letettem szándékomról. És azokban az években történetek hangzottak el. Mesék, Stevens kedvelt szavával élve. Mulatságos mesék, a megtalált és az eltékozolt szerelem meséi, kínos mesék. És igen, volt néhány háborús történet is, de nem az a fajta, amire Ellen célozhatott. Gerard Tozeman történetére emlékszem legtisztábban - egy amerikai haditámaszpontról szólt, amelyet négy hónappal a második világháború vége előtt megtámadott a német tüzérség, és Tozeman kivételével mindenki odaveszett. Lathrop Carruthers, az amerikai tábornok, akit addigra mindenki kész őrültnek tartott (jó tizennyolc-ezres vérveszteség volt már a számlájára írható - oly könnyedén áldozta fel emberei épségét és életét, ahogy mi áldozunk egy negyeddollárost a wurlitzerre), a frontvonalakat ábrázoló térkép előtt állt, amikor a lövedék becsapódott. Épp egy újabb őrült bekerítő hadművelet tervét magyarázta valakinek - egy olyan hadműveletét, mely minden bizonnyal a többi Carruthers kiötölte tervhez hasonló sikert hozott volna: csodálatos sikert, az újdonsült özvegyek számának gyarapításában. Mikor eloszlott a füst, Gerard Tozeman, kábultan és süketen, vérző orral, vérző füllel, vérző szemzuggal, a robbanás erejétől megdagadj: herékkel Carruthers tetemére bukkant, miközben kiutat keresett a vágóhídról, ami percekkel azelőtt még a vezérkar volt. Rámeredt a tábornok holttestére... És hisztérikus nevetésben tört ki. Saját gránátnyomásos-idegsokkos füle nem hallotta a kacajt, ám hallották az orvosok, akik így tudták meg, hogy maradt egy túlélő a romok között. Carrutherst nem csonkította meg a robbanás... legalábbis, mondja Tozeman, nem úgy, ahogy abban a réges-régi háborúban a katonák a megcsonkítást általában látták - leszakadt karú emberek, levágott lábú emberek, szemgolyójuktól megfosztott emberek; emberek a harci gáztól összezsugorodott tüdővel. Nem, mondja Tozeman, Carruthersszel semmi ilyesmi nem történt. Rögtön felismerte volna bárki. Am a térkép... ...A térkép, amit Carruthers mészárossegédjével együtt tanulmányozott, amikor a lövedék becsapódott... A térkép valami módon az arcába égett. Tozeman arra eszmélt, hogy egy visszataszító, tetovált halotti maszkkal néz farkasszemet.
Nagy-Britannia parti sziklái ott magasodtak Carruthers szemöldökének csontos ormán. A Rajna, mint egy kék forradás, arcának bal felén folydogált. Állának barázdájában és dombjain a világ legjobb borvidékei hullámzottak. A Saar folyó a nyaka köré tekeredett, mint a hóhér kötele... és egyik kidülledt szemgolyóját a VERSAILLES felirat szelte ketté. Ezt a történetet hallgathattuk meg 197... karácsonyán. Emlékszem sok másikra is, de ezek nem tartoznak ide. Az igazat megvallva, Tozemané sem... De ez volt az első karácsonyi történet, amit a 249B-ben hallottam, és nem tudtam megállni, hogy el ne meséljem. És végre, az idei hálaadásnapot követő csütörtökön, amikor Stevens figyelmünket kérve kétszer összeütötte a tenyerét, és azt kérdezte, ki tisztelne meg bennünket egy karácsonyi mesével, Emlyn McCarron mordult fel: - Azt hiszem, én tudok valamit, amit érdemes elmesélni. Vagy most, vagy soha; a Jóisten nemsokára végleg befogja a számat. Amióta a 249B rendszeres látogatója voltam, egyszer sem hallottam McCarront mesélni. Talán ezért is hívtam oly korán a taxit, és ezért voltam oly lelkes izgatott, míg Stevens a tojáspuncsot osztogatta, hatunknak, akik kimerészkedtünk a fagyos, bömbölő éjszakába. És nem voltam ezzel egyedül; legtöbbünk arca hasonló izgatottságról árulkodott. A vén, aszott és fanyar McCarron a kandallónál ült a nagy székben, bütykös kezében a puskaporos tasakkal. A tűzbe hajította, és néztük, miként váltogatják színeiket a megvadult lángok, hogy aztán ismét sárgává szelídüljenek. Stevens brandyt kínált körbe, s mi átadtuk neki karácsonyi honoráriumait. Az egyik ilyen évenkénti szertartáson aprópénz csörgését hallottam, amint az ajándékozó kezéből a megajándékozottéba vándorolt; másszor viszont egy ezerdolláros csekket pillantottam meg a tűzfényben. Stevens mindkét alkalommal ugyanolyan hangon dörmögött köszönetet: halkan, visszafogottan, talpig becsületesen. Akkoriban úgy tíz éve lehetett már, hogy George Waterhouse kíséretében először betettem a lábam a 249B-be, és bár körülöttünk a világban rengeteg minden megváltozott, idebent minden a régi maradt, Stevens pedig úgy tűnt, nemhogy egy hónapot, de egy árva napot sem öregedett. Visszavonult az árnyak közé, és egy pillanatra olyan tökéletes csend lett, hogy hallhattuk a kandallóban izzó hasábokból tovaszökő forró fanedv halk sípolását. Emlyn McCarron belebámult a tűzbe, és mindannyian követtük tekintetét. Azon az éjjelen a szokottnál is vadabbnak tűntek a lángok. Úgy éreztem, szinte megbabonáz a tűz látványa - mint ahogy, gondolom, barlanglakó őseinket is megbabonázta, miközben hideg északi barlangjaik körül fecsegő szél nyargalászott. Végül, még mindig a tűzbe bámulva, kissé előredőlve, alsókarját a combján nyugtatva és két összekulcsolt kézfejét a két térde közt lógatva McCarron beszélni kezdett. II. A Légzőgyakorlat Nemsokára nyolcvanéves leszek, ami azt jelenti, hogy együtt születtem a századdal. Egész életemben, kapcsolatban álltam egy épülettel, mely a Madison Sqare Gardennel majdnem szemközt áll; ez a nagy szürke börtönt idéző, a Két város meséjébe illő épület valójában kórház, mint bizonyára tudják. A neve Harriet White Memóriái. Harriet White, akiről elnevezték, apám első felesége volt, és akkor volt kezdő nővér, amikor a Central Park birkalegelőjén még valóban legeltek birkák. A hölgy szobra ott áll talapzatán az épület előtti udvarban, és ha látta már valamelyikük, talán eltűnődött, hogy ez a zord, konok ábrázatú asszony hogyan választhatott magának ilyen szelíd hivatást. A talapzatba vésett mottó, ha eltekintünk az értelmetlen latin refréntől, még kevésbé vigasztaló: Fájdalom nélkül nincs vigasz; ezért a megváltást csak szenvedés árán nyerhetjük el. Cato, ha megengedik... Vagy ha nem, akkor is!
Ebben a szürke téglás épületben születtem 1900. március 20-án. 1926-ban visszatértem ide, bentlakó medikusnak. Huszonhat évesen késő elkezdeni az orvosi tanulmányokat, ám én addigra szereztem már némi orvosi gyakorlatot Franciaországban, amikor az első világháború végén kifordult beleket próbáltam visszagyömöszölni robbanástól tágra nyílt hasfalak mögé, és amikor a morfium-feketepiacon tevékenykedtem, ami többnyire izgalmas volt, néha viszont veszedelmes. Akárcsak a második világháború utáni orvos generáció, mi is gyakorlott hentes csapat voltunk; a főbb orvosi egyetemek 1919 és 1928 között feltűnően csekély lemorzsolódást jegyeztek fel. Idősebbek, tapasztaltabbak, szilárdabbak voltunk. Bölcsebbek is lettünk volna? Nem tudom... de cinikusabbak bizonyára. Szó sem volt olyan képtelenségekről, amilyeneket a népszerű orvosi regényekben olvashatnak, mint például ájulás vagy hányás az első boncoláson. Belleau Wood után ugyan nem, ahol a patkánymamák olykor egész alomnyi patkánycsemetét neveltek fel a senki földjén rohadni hagyott katonák gázoktól felrobbant beleiben. Túl voltunk mi már ájuláson és hányingeren. A Harriet White Memóriái fontos szerepet játszott még valamiben, ami kilenc évvel azután történt velem, hogy ott medikuskodtam - erről szeretnék ma este önöknek mesélni, uraim. Ez nem karácsonyi történet, mondhatnák (bár zárójelenete épp szentestén játszódik), s bár kétségkívül hátborzongató, számomra mégis kifejezni látszik elátkozott, halálra ítélt fajunk lenyűgöző erejét. Az emberi akarat csodáját látom benne... És rettenetes, sötét hatalmát. A szülés, uraim, sokak számára maga az iszonyat; manapság divat, hogy az apák jelen vannak gyermekük születésekor, bár e divat sok férfiban olyan bűntudatot kelt, amire, úgy gondolom, nem szolgálhatott rá (e bűntudatot néhány asszony ravaszul, szinte kiszámított kegyetlenséggel használja ki), mindent egybevetve egészséges, üdvös szokásnak tűnik. Mégis, több férfit is láttam falfehéren, tántorogva elhagyni a szülőszobát, és láttam őket kislány módjára elájulni a sikolyoktól és a vér látványától. Emlékszem egy apára, aki egészen jól tartotta magát... hogy aztán hisztérikus üvöltésben törjön ki, amint tökéletesen egészséges fia világra jött. A gyerek szeme nyitva volt, és olyan benyomást keltett, mintha körültekintene... aztán megpihent az apán. A születés csodálatos, uraim, ám sohasem találtam szépnek - akárhogy megfeszítettem is a képzelőerőm. Azt hiszem, túlságosan brutális ahhoz, hogy szép lehessen. Egy nő méhe olyan, mint egy motor. A fogamzás hozza mozgásba ezt a motort. Addig a pillanatig csak üresben jár... de amint a teremtő ciklus elérkezik a születés csúcspontjára, a motor felpörög, megfékezhetetlenül. Az üresjárat zümmögése morajjá, majd dübörgéssé, végül félelmetes bömböléssé szilájuk Amint beindul a gépezet, minden leendő anya megérti, hogy élete forog kockán. Mert vagy világra hozza a csecsemőt, és ismét leáll a motor, vagy egyre hangosabban és erősebben és gyorsabban kezd dübörögni, míg fel nem robban, vér és kínok között elpusztítva őt. Ez a történet, uraim, ma este, amikor immár közel kétezer éve ünnepeljük egy gyermek, világra jöttét, a születésről szól. 1929-ben kezdtem az orvosi pályát - rossz év volt bármit is elkezdeni. Nagyapám kisegített némi szerény kölcsönnel, így szerencsésebb voltam, mint kollégáim zöme, ám a rá következő négy év során kizárólag saját eszemre támaszkodhattam. 1935-re valamelyest javult a helyzet. Addigra kialakítottam egy szűk állandó betegkört, és a White Memóriái hozzám utalt néhány járó beteget is. Márciusban új beteget kaptam, egy fiatal nőt, akit Sandra Stansfieldnek fogok hívni - ez hasonlít a valódi nevére. Fiatal, fehér nő volt; huszonnyolc évesnek mondta magát. Miután megvizsgáltam, három-öt évvel kevesebbnek becsültem valódi életkorát. Szőke volt, karcsú, sudár - százhetven centi magas lehetett. Nagyon szép volt, de az a fajta szigorú szépség, amely szinte már félelmetes. Tiszta, szabályos vonásai voltak, okos szeme... ajka pedig éppoly elszánt, mint a Madison Sqare Gardennel szemközti Harriet White szobor kőajka. Űrlapját Jane Smith néven írta alá Sandra
Stansfield helyett. A vizsgálat hamarosan kimutatta, hogy két hónapos terhes. Nem viselt jegygyűrűt. Az előzetes kivizsgálás után - még mielőtt megkaptuk volna a terhességi teszt eredményét - Ella Davidson, az asszisztensnőm így szólt: - Az a tegnapi lány? Jane Smith? Akármi legyek, ha ez nem álnév. Egyetértettem. Mégis, csodáltam azt a nőt. Nem habozott, nem téblábolt, nem irult-pirult, nem siránkozott, mint mások. Egyenes volt és gyakorlatias. Álnevet is, úgy tűnt, inkább gyakorlati megfontolásból, mintsem szégyenkezésből használ. Meg sem próbált valami hihetőbbet kiötölni, úgymint, teszem azt, „Betty Rucklehouse” vagy „Ternina DeVille”. Mintha csak azt mondta volna: Név kell az űrlapjára, mert ez a törvény. Hát tessék, egy név; de én inkább magamban bízom, mintsem egy idegen ember szakmai becsületében. Ha nem veszi rossz néven. Ella bosszankodva elejtett néhány megjegyzést -”ezek a mai lányok” és „szégyentelen” -, de jószívű asszony volt, és azt hiszem, csak a látszat kedvéért mondott ilyeneket. Éppoly jól tudta, mint én, hogy akárki legyen is új kezeltem, semmiképpen sem keményszívű, repedtsarkú kis ribanc. Nem; „Jane Smith” mindössze végtelenül komoly, és végtelenül határozott fiatal nő volt; már ha egyáltalán kifejez valamit e vérszegény szó: „mindössze”. Kellemetlen helyzet volt (emlékezhetnek, uraim, ezt úgy mondták annak idején, „bajba került”; manapság sok fiatal nő egyszerűen „kikapartatja” magát e bajból), de ő a tőle telhető legnagyobb önuralommal és méltósággal viselte sorsát. Egy héttel az első vizsgálat után újra eljött. Ragyogó idő volt - az igazi tavasz kezdete. A levegő lágy volt, az ég szelíd bársony kék, és a szél egy illatot hozott meleg, meghatározhatatlan illatot, mellyel a természet mintha azt jelezné, elérkezett újjászületésének pillanata. Ilyen napokon az ember legszívesebben mérföldekre maga mögött hagyna mindenféle felelősséget, és csak üldögélne bájos hölgyével - mondjuk, Coney Islanden, vagy a Hudson túlpartján, a Palisadesen, uzsonnás kosárral a kockás terítőn, és a szóban forgó hölgy nagy, kerek, fehér kalapot és ujjatlan ruhát viselne, olyan bájosát, mint a tavasz. „Jane Smith” ruhájának volt ugyan ujja, mégis majdnem oly bájos volt, mint a tavasz: csinos, fehér vászonruha barna szegéllyel. Barna papucscipőt viselt, fehér kesztyűt és enyhén divatjamúlt kloskalapot - ez volt az első árulkodó jele annak, hogy korántsem gazdag. - Maga terhes - mondtam neki. - Gondolom, sejtette. Ha sírni fog, most fog sírni, gondoltam magamban. - Igen - mondta tökéletesen higgadtan. Nem láttam több könnyet a szemében, mint ahány esőfelhőt a horizonton. - Sosem szokott késni. Hallgattunk. - Mikor fogok szülni? - kérdezte aztán, alig hallható sóhajjal. Ilyesféle sóhajt hallat az ember, mielőtt lehajol, hogy felemeljen egy súlyos terhet. - Karácsonyi gyerek lesz. December tizedikére írom ki, de akár két héttel korábban vagy később is szülhet. - Rendben. - Kicsit habozott, aztán belevágott: - Elvállalja? Még ha nem is vagyok férjnél? - Igen - feleltem. - Egy feltétellel. Összeráncolta a szemöldökét, és e pillanatban jobban hasonlított Harriet White-hoz, mint valaha. Nem gondolná az ember, hogy egy alig huszonhárom éves nő szemöldökráncolása különösebben ijesztő lehet, de az övé az volt. Kész volt odébbállni, és az sem riasztotta volna vissza, ha újra végig kell csinálnia az egész megalázó tortúrát egy másik orvossal. - És mi lenne az? - kérdezte tökéletes, fakó udvariassággal. És most nekem esett nehezemre, hogy el ne kapjam pillantásom állhatatos, mogyoróbarna tekintetéről, mégis, álltam ezt a tekintetet. - Tudni akarom a valódi nevét. Folytathatjuk a dolgot pusztán üzleti alapokon is, és ha úgy akarja, a receptjeit továbbra is Jane Smith névre állíttatom ki Mrs. Davidsonnal. De
amennyiben a következő körülbelül hét hónapot együtt akarjuk végigküzdeni, szeretném, ha azon a néven szólíthatnám, amire világéletében hallgatott. Befejeztem képtelenül szigorú kis szónoklatomat, és figyeltem, amíg átgondolja a hallottakat. Valahogy meg voltam róla győződve, hogy mindjárt feláll, megköszöni a fáradozást, és örökre elmegy. Csalódtam volna, ha így történik. Megkedveltem. Különösen egyenessége ragadott meg, mellyel egy olyan problémát kezelt, ami száz nőből kilencvent ostoba és nevetséges hazugságokba kényszerített volna, megfélemlítve a működésbe hozott belső órától, és oly mélyen megszégyenítve a helyzettől, hogy megoldására lehetetlenné vált volna minden ésszerű tervezgetés. Azt hiszem, sok mai fiatal nevetségesnek, torznak vagy éppenséggel hihetetlennek találná az ilyen lelkiállapotot. Az emberek manapság buzgón hangoztatják felvilágosultságukat, melynek értelmében egy jegygyűrűt nem viselő terhes nőt kétszerte szeretőbb gondoskodás illet, mint egy olyat, aki jegygyűrűt visel. Önök, uraim, jól emlékezhetnek azokra az időkre, amikor még egészen más volt a helyzet - emlékezhetnek, hogy akkoriban az őszinteség és a szemforgatás elegye ördögien nehéz helyzetbe sodorta a „bajba jutott” nőket. Akkoriban egy terhes asszony csak úgy ragyogott, biztonságot élvezett, és büszke volt arra, hogy betöltheti azt a hivatást, melyre - úgy gondolta - Istentől teremtetett. Am egy terhes hajadon szajha volt a világ szemében, és önnönmagát is szajhának kellett, hogy tekintse. „Könnyűvérű” volt, Ella Davidson szavával élve, és akkoriban, abban a világban a „könnyű vért” nem bocsátották meg egyhamar. Ezek a hajadonok inkább elbujdostak más településre, más városba, hogy ott hozzák világra gyermeküket. Volt, aki bevett egy marék altatót, és volt, aki leugrott a háztetőről. Mások mocskos kezű angyalcsinálókhoz fordultak, vagy maguk próbálták elhajtani a magzatot; míg orvos voltam, négy nő vérzett el a szemem láttára perforált méhhel egyik esetben a perforációt egy Dr. Pepper-üveg letört nyaka okozta, amit egy kisseprű nyeléhez erősítettek. Nehéz ma elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett, de megtörtént, uraim. Megtörtént. Ez egész egyszerűen az elképzelhető legrosszabb állapot volt egy egészséges fiatal nő számára. - Rendben van - szólalt meg végül. - Ez tiszta beszéd. Sandra Stansfieldnek hívnak. - És kezet nyújtott. Igencsak elképedve, megszorítottam. Örülök, hogy Ella Davidson ezt nem látta. Nem tett volna megjegyzést, ám a következő héten keserű lett volna a kávé. Elmosolyodott - bizonyára megrökönyödésemen -, és egyenesen a szemembe nézett. - Remélem, barátok lehetünk, Mr. McCarron. Most szükségem van egy barátra. Nagyon félek. - Megértem, és én is szeretném, ha barátok lennénk, Miss.. Stansfield. Tehetek valamit önért? Kinyitotta a retiküljét, és elővett egy filléres írótömböt és egy tollat. Felütötte a mappát, fölé emelte a tollat, és rám nézett. Egy ijesztő pillananatig azt hittem, egy angyalcsináló nevére és címére kíváncsi. De aztán így szólt: - Szeretném tudni, hogy mit egyek. Úgy értem, ami a babának a legjobb. Hangosan felnevettem. Értetlenkedve nézett rám. - Bocsásson meg - de maga aztán eszénél van. - Azt hiszem - mondta most a gyerek miatt is észnél kell lennem. Nemde, Mr. McCarron? - De, hogyne. Van is egy tájékoztatóm, amit minden várandós páciensem megkap. Kitér az étrendre, az esetleges diétára, az ivásra, a dohányzásra és sok minden másra. Kérem, ne nevessen, ha beleolvas. Bántana, mert magam írtam. Így is volt - bár inkább brosúrának nevezném, mint tájékoztatónak; később könyvet is írtam belőle, Gyakorlati útmutató kismamáknak címmel. Akkoriban - s még ma is - nagyon érdekelt a szülészet-nőgyógyászat, ám nem sok értelme volt erre specializálódni, hacsak nem volt az embernek sok külső kapcsolata. Egy szülész-nőgyógyásznak tíz-tizenöt évre volt szüksége, amíg biztos praxist teremtett magának. Minthogy a háború miatt meglehetősen
túlkorosán nyitottam rendelőt, úgy éreztem, nincs vesztegetni való időm. Megelégedtem a tudattal, hogy általános orvosként jó néhány boldog várandós anyát láthatok el, és jó néhány szülést levezethetek. így is lett; legutolsó számításom szerint praxisom során jó kétezer csecsemőt segítettem a világra - úgy ötven osztályteremnyit. Naprakészebben követtem a szülészeti szakirodalmat, mint az általános orvostan egyéb területeinek irodalmát. És mert ragaszkodtam saját véleményemhez, inkább írtam egy tájékoztatót, semhogy azokat az elcsépelt recepteket osztogassam, miket akkoriban oly nagy előszeretettel tukmáltak rá a fiatal anyákra. Nem sorolom végig a recepteket - egész éjszaka itt ülhetnénk -, de néhányat azért megemlítek. A várandós anyákat arra buzdították, hogy minél többet feküdjenek, és, hacsak nem szándékoznak elvetélni vagy sérült gyermeket szülni, semmi szín alatt ne tegyenek hosszabb sétákat. Na, mármost, a szülés hihetetlenül kemény feladat, így ez pontosan olyan volt, mintha azt javasolták volna egy focistának, hogy üldögéljen minél többet a nagy mérkőzés előtt, csak hogy el ne fáradjon. Egy másik bevett jó tanács, melyet több doktor előszeretettel osztogatott, azt javasolta az enyhén túlsúlyos anyáknak, hogy szokjanak rá a dohányzásra... a dohányzásra! A gondolatmenetet kitűnően megvilágítja ez a korabeli reklámszlogen: „Csoki helyett: Lucky!” Akik azt hiszik, hogy a huszadik századdal elérkezett a felvilágosult, haladó orvostudomány kora, el sem tudják képzelni, milyen hihetetlenül ostoba tudott lenni ez az orvostudomány. És talán még ma is így van; ha ezt látnák, beleőszülnének. Átnyújtottam Miss.. Stansfieldnek a tájékoztatót, amit vagy öt percen keresztül odaadó figyelemmel tanulmányozott. Engedélyét kértem, hogy rágyújthassak a pipámra, s szórakozottan bólintott; fel sem tekintett. Mikor végül mégis rám nézett, halvány mosoly bujkált az ajkán. - Maga radikális, Mr. McCarron? - kérdezte. - Miért kérdi? Mert előírom a várandós anyáknak, hogy gyalogoljanak minél többet, füstös, zötyögős metrózás helyett? - „Prenatális vitaminok”, akármik is azok... ajánlott az úszás... és légző gyakorlatok! Miféle légző gyakorlatok? - Azok majd később jönnek, de nem, nem vagyok radikális. Korántsem. Hanem késésben, abban aztán vagyok; öt perce kint vár a következő betegem. - Jaj, elnézést. - Felpattant, és a vaskos irományt kézitáskájába gyömöszölte. - Semmi baj. - Magára kapta könnyű kabátját, s közben rám szegezte nyílt, mogyoróbarna tekintetét. - Nem - mondta. - Egyáltalán nem radikális. Az a gyanúm, hogy ahhoz maga túl... kényelmes? Ez a megfelelő kifejezés? - Megteszi. Kedvelem ezt a szót. Ha beszél Mrs. Davidsonnal, ő majd ad magának egy következő időpontot. A jövő hónap elején szeretném újra megvizsgálni. - A maga Mrs. Davidsonja nincs velem igazán kibékülve. - Ugyan már, hová gondol? - De sosem tudtam ügyesen hazudni, így beszélgetésünk meghittsége hirtelen szertefoszlott. Nem kísértem el a rendelő ajtajáig- Miss.. Stansfield! Felém fordult, hűvös, kérdő tekintettel. - Megtartja a gyereket? Kurtán végigmért, aztán elmosolyodott - azzal a titokzatos mosollyal, ami, meggyőződésem, csakis a várandós nők sajátja. - Hogyne - felelte, és elment. Aznap még kezeltem egy egypetéjű ikerpárt szömörcemérgezéssel, felvágtam egy kelést, egy hegesztőmunkás szeméből vasszilánkot távolítottam el, és beutaltam egyik legöregebb betegemet nyilvánvaló rákos tünetekkel a White Memóriáiba. Estére egészen megfeledkeztem Sandra Stansfieldről. Ella Davidson aztán újra eszembe juttatta:
- Végül is mégsem olyan biztos, hogy kurva. Felkaptam a fejem utolsó betegem dossziéjából. Azt lapozgattam tehetetlen undorral, amelyet majdnem minden orvos érez, mikor tudja, hogy már semmi nem segít, és arra gondoltam, kellene egy külön bélyegző ezekhez a dossziékhoz, ami a SZÁMLA FIZETENDŐ, vagy FIZETVE, vagy a BETEG ELSZÁLLÍTVA helyett egyszerűen ennyiből állna: HALDOKLÓ. Lehetne a felirat fölött egy koponya is, lábszárcsontokkal, mint a mérget tartalmazó flakonokon. - Hogy kicsoda? - A maga Jane Smithe. A ma délelőtti rendelés után irtó különös dolgot művelt. - Mrs. Davidson arckifejezése és hangja világosan mutatta, hogy kifejezetten helyesli az efféle különös dolgokat. - Miért, mit csinált? - Amikor odaadtam neki a rendelési lapját, megkért, hogy írjam össze, mibe fog kerülni. Az egész. Beleértve a szülést és a kórházi ellátást is. - Elismerem, ez tényleg különös volt. Emlékezzenek csak, 1935-öt írtunk, és Miss.. Stansfield egyedülálló nő benyomását keltette. Jómódú lett volna, ilyen jómódú? Kétlem. Bár ruhája, cipője, kesztyűje elegáns volt, ékszert nem viselt - még csak ruhadíszt sem. Meg aztán ott volt a kalapja, az a határozottan divatjamúlt kloskalap. - És összeírta? - kérdeztem. Mrs. Davidson úgy meredt rám, mintha talán elvesztettem volna az eszemet. - Hogy összeírtam-e? Hát persze hogy összeírtam! És ő ki is fizette a teljes összeget. Méghozzá készpénzben. Ez utóbbi, ami úgy tűnt, a leginkább meglepte Mrs. Davidsont (nagyon kellemesen, persze), engem egy csöppet sem lepett meg. A csekkek kitöltése olyan dolog, amire a világ Jane Smithei képtelenek. - Elővette a pénztárcáját, kinyitotta, és a pénzt egyenesen az asztalomra számlálta folytatta Mrs. Davidson. - Aztán a nyugtát betette a pénz helyére, a pénztárcát a táskájába rakta, és elköszönt. Nem is rossz, ha meggondoljuk, hogyan kellett hajkurásznunk néhány, úgymond, „befolyásos” személyiséget, hogy kifizesse a számláját. Valahogy bosszús voltam. Nem tetszett, amit a Stansfield lány művelt, sem Mrs. Davidson önelégültsége, amiért így rendeződtek a dolgok, s magammal sem voltam kibékülve, nem tudtam, miért, és nem tudom ma sem. Valahogy szégyelltem magam. - De csak nem fizette ki már most a kórházi ellátást is? - kérdeztem e nevetséges apróságba kapaszkodva, de más nem jutott hirtelen eszembe, neheztelésem és - félig-meddig derűs csalódottságom kifejezendő. - Végül is nem tudhatjuk, meddig kell majd maradnia. Vagy tán felcsapott jósnőnek, Ella? - Én is ezt mondtam neki, de erre megkérdezte, hogy átlagosan meddig szoktak bent feküdni egy komplikációmentés szülés után. Azt mondtam neki, hat napig. Nem így van, dr. McCarron? Ezt kénytelen voltam elismerni. - Erre azt mondta, hogy most kifizeti a hat napot, és hogyha elhúzódik a dolog, majd kifizeti a különbséget, és ha... - ...ha hat nap sem lesz, majd mi visszatérítjük a fennmaradó összeget - fejeztem be a mondatot ingerülten. „Átkozott nők!”- gondoltam magamban, és felnevettem. Rámenős nő volt, ezt el kellett ismernem. De még milyen rámenős! Mrs. Davidson megengedett magának egy mosolyt... És ha vénségemre néha kísértésbe esnék, hogy azt higgyem, mindent tudok, amit tudni lehet egyik vagy másik embertársamról, mindig megpróbálom felidézni ezt a mosolyt. Azelőtt a nyakamat tettem volna rá, hogy soha nem fogom látni Mrs. Davidsont, a „legtisztességesebb” asszonyt, akit valaha is ismertem, rajongva mosolyogni, miközben egy leányanyára gondol.
- Rámenős? Nem tudom, doktor úr. De az biztos, hogy tudja, mit akar. Eltelt egy hónap, és Miss.. Stansfield pontosan megjelent a megbeszélt időpontban; egyszerűen előbukkant abból a hatalmas, lenyűgöző emberfolyamból, amit már akkor is New Yorknak hívtak. Üde, kék ruhát viselt, mely az eredetiség benyomását keltette; az egyediség képzetét, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan egy tucat hasonló darab közül akasztotta le az áruházi állványról. Barna papucscipője, melyet már előző látogatásakor is viselt, nem illett a ruhához. Gondosan megvizsgáltam, és állapotát minden tekintetben kielégítőnek találtam. Nagyon örült, mikor ezt megmondtam neki. - Szereztem prenatális vitaminokat, dr. McCarron. - Igazán? Nagyon helyes. Szeme hamiskásan csillogott. - A gyógyszerész nem javasolta. - Isten óvj a méregkeverőktől! - sóhajtottam, mire tenyerébe kuncogott - ezt az önfeledt gyermeki gesztust elragadónak találtam. - Sohasem találkoztam még gyógyszerésszel, aki valójában ne frusztrált orvosjelölt lett volna. És republikánus. A prenatális vitamin újdonság, tehát gyanús. Megfogadta a tanácsát? - Nem, magára hallgattam. Maga az orvosom. - Köszönöm. - Nincs mit. - Most egyenesen a szemembe nézett, már nem kuncogott. - Dr. McCarron, mikortól lesz észrevehető? - Augusztusig, gondolom, nem. Szeptembertől, ha elég... hmmm... Bő ruhákat hord. - Köszönöm. Felvette a táskáját, de ülve maradt. Úgy éreztem, beszélgetni szeretne, csak nem tudja, hogyan és mivel kezdje. - Dolgozó nő, ha nem tévedek? Bólintott. - Igen. Dolgozom. - És megkérdezhetem, hol dolgozik? Persze csak ha nem... Felnevetett - törékeny, keserű nevetéssel, melynek annyi köze volt az önfeledt kuncogáshoz, mint verőfénynek az éjsötéthez. - Egy áruházban. Hol is dolgozhatna másutt a városban egy egyedülálló nő? Illatszereket árulok kövér nőknek, akik festetik, és apró csigákba bodoríttatják a hajukat. - Meddig akarja csinálni? - Míg ki nem derül, hogy állapotos vagyok. Akkor majd nyilván gyöngéden kiadják az utamat, nehogy megbotránkoztassam valamelyik jól táplált hölgyet. Egy állapotos hajadon az eladópultnál oly sokkoló lehet némelyikük számára, hogy ne adj' isten, még a hajuk is kiegyenesedik. A szeme hirtelen megtelt könnyel. Ajka remegni kezdett. A kezébe nyomtam egy zsebkendőt. De nem eredt el a könnye, egy csepp nem sok, annyit sem „hullatott. Egy pillanatig küszködött csak a sírással, aztán lenyelte könnyeit. Ajka megfeszült... Majd újra elernyedt. Egyszerűen elhatározta, hogy uralkodni fog az érzelmein... és uralkodott is. Nem mindennapi élmény volt. - Bocsásson meg - mondta. - Nagyon kedves hozzám. De nem akarom hétköznapi történetemmel megfizetni a kedvességét. Felállt, és én is felálltam. - Nem vagyok olyan rossz közönség - mondtam. - És rá is érek. A következő betegem lemondott mára. - Nem - tiltakozott. - Köszönöm, de nem. - Rendben van - mondtam -, ám lenne még valami. - Igen? - Nem szokásom, hogy a betegeimmel - bármely betegemmel - előre kifizettessem a kórházi ellátást. Remélem... szóval, ha úgy érzi... vagy úgy gondolja... - Zavartan elhallgattam.
- Évek óta New Yorkban élek, és takarékos alkat vagyok, dr. McCarron. Augusztustól vagy szeptembertől, amíg újra munkába nem állhatok, abból kell megélnem, amit félretettem. Nem nagy összeg, és néha, különösen éjszakánként, elfog a félelem. Állhatatosan rám függesztette gyönyörű, meleg barna tekintetét. - Úgy gondoltam, jobb - biztosabb -, ha előbb a gyerekről gondoskodom. Mindenekelőtt. Mert most ő a legfontosabb, és mert később talán túl nagy lesz a kísértés, hogy a pénzt másra pazaroljam. - Értem - mondtam. - De ne feledje, ezt én úgy tekintem, mint előleget. Ha szüksége lenne rá, csak szóljon. - Hogy ismét felébresszem az alvó sárkányt Mrs. Davidsonban? - A huncut fény visszatért a szemébe. - Nem tartom jó ötletnek. Akkor hát, doktor úr... - Dolgozni szeretne, amíg csak lehet? Az utolsó pillanatig? - Igen. Kénytelen vagyok. Miért? - Gondoltam, megijesztem egy kicsit, mielőtt elmegy mondtam. Kissé elkerekedett a szeme. - Ne tegye - kérlelt. - Már így is épp eléggé félek. - Pontosan ezért gondoltam így. Üljön le, Miss.. Stansfield. - És hogy meg sem moccant, hozzátettem: - Kérem. Vonakodva bár, de leült. - A maga állapota- különleges, nem túl, irigylésre méltó - kezdtem, asztalom sarkán ülve. És meglepő méltósággal viseli a helyzetét. Szólni akart, de csendre intettem. - Ez nagyon helyes. Le a kalappal maga előtt. De nagyon nem szeretném, ha bármiféle kárt tenne a gyerekben, miközben saját anyagi biztonságáért küzd. Volt egy páciensem, aki állandó intéseim ellenére nap nap után fűzőbe gyömöszölte magát, és egyre szorosabbra húzta a fűzőt, ahogy előrehaladt a terhesség. Hiú, ostoba, unalmas teremtés volt, és nem hinném, hogy akarta egyáltalán a gyereket. Nem sokat adok a freudi elméletekre, amelyeket manapság oly nagy előszeretettel vitatnak meg a dominótábla fölött, de ha hinnék bennük, azt is megkockáztatnám, hogy az asszony - vagy énjének egy része - meg akarta ölni a gyereket. - És megölte? - Arca riasztóan feszült volt. - Nem, azt azért nem. De a gyerek nyomorék lett. Lehetséges, hogy egyébként is nyomorék lett volna, nem is állítanám az ellenkezőjét - mert szinte semmit nem tudunk arról, hogy mi okozza az ilyesmit. De okozhatta ez is. - Értem, mire céloz - mondta halkan. - Nem akarja, hogy... befűzzem magam, csak hogy egy hónappal vagy hat, héttel tovább dolgozhassak. Bevallom, ez megfordult a fejemben. Szóval, köszönöm, hogy megijesztett. Most már kikísértem. Szerettem volna megkérdezni, mennyi megtakarított pénze maradt, és hogy meddig tud megélni belőle. Am tudtam jól, hogy nem válaszolna. így egyszerűen csak elbúcsúztam, és megeresztettem egy tréfát a vitaminjairól. Elment. A következő hónap során a leg lehetetlenebb pillanatokban azon kaptam magam, hogy ő jár az eszemben, és... Johanssen itt félbeszakította McCarront. Régi barátok voltak, és azt hiszem, ez jogosította fel a kérdésre, ami nyilván mindannyiunk fejében megfordult. - Beleszerettél, Emlyn? Ezért beszélsz annyit a szeméről és a mosolyáról, és ezért járt az eszedben „a leg lehetetlenebb pillanatokban”? Azt hittem, McCarront felbosszantja a közbeszólás, de tévedtem. - Jogos a kérdés - mondta, és a tűzbe meredve szünetet tartott. Azt hittem, elbóbiskolt. De aztán egy száraz fa göb felrobbant, örvénylő szikrákat lökve a kéménybe, és McCarron feltekintett, először Johanssenre, majd mindnyájunkra.
- Nem, nem szerettem bele. Bár az, amit elmeséltem róla, úgy hangzik, mint egy szerelmes férfi megfigyelései - hogy milyen volt a szeme, a ruhája, hogyan nevetett. Különleges, reteszként működő öngyújtójával rágyújtott pipájára, addig tartotta a lángot, míg a pipában szénágy nem keletkezett. Azután visszakattintotta a reteszt, az öngyújtót a kabátzsebébe ejtette, és kipöfékelte a füstöt, mely fejét illatos burokba vonva lassan szétoszlott a levegőben. - Csodáltam. Se több, se kevesebb. És látogatásai alkalmával csodálatom egyre nőtt. Gondolom, néhányuk szerint történetem egy, a körülmények folytán beteljesületlen szerelem története. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. A következő körülbelül fél év során fény derült néhány apróságra, és ha végighallgatnak, uraim, azt hiszem, belátják majd, hogy a történet éppoly hétköznapi, mint ahogy ő maga is mondta. Ügy került New Yorkba, mint más ezer lány; egy kisvárosból jött... ...Iowából vagy Nebraskából. Vagy talán Minnesotából - nem is igazári emlékszem már. Sokat szerepelt a középiskolai színjátszó körben és a kisváros színtársulatában - dicsérte is a városi újság színikritikusa, aki a Cow és Sileage főiskolán szerzett diplomát - így hát New Yorkba jött szerencsét próbálni. Gyakorlatias volt még ebben is - amilyen gyakorlatias csak lehetett minden gyakorlati megfontolást nélkülöző célkitűzése mellett. Azért jött New Yorkba, mesélte, mert nem hitt a mozi magazinok sugallta tételben - hogy bármelyik lányból sztár lehet Hollywoodban, és akárkivel megtörténhet, hogy egyik nap még Schwab vegyesboltjában kortyolgatja a szódáját, és másnap már Gable-lel vagy MacMurrayvel játszik. Azért jött New Yorkba, mondta, mert remélte, hogy itt könnyebben beteszi a lábát az ajtórésbe... és azt hiszem, mert az élő színház jobban érdekelte, mint a hangosfilm. Az egyik nagyáruház illatszerosztályán kapott állást, és beiratkozott egy színjátszó tanfolyamra. Okos és szörnyen eltökélt volt ez a lány - vasakaratú -, mégis esendő emberi lény. És magányos. Olyan magányos, amilyen talán csak egy középnyugati kisvárosból idecsöppent egyedülálló lány lehet. A honvágy nem mindig homályos, nosztalgikus, szép érzelem, bár általában ilyennek képzeljük. Kínzóan éles penge is lehet, betegség. Megváltoztathatja egész látásmódunkat; az emberek az utcán már nem egyszerűen közömbösnek, de visszataszítónak tűnhetnek... Talán még ellenségesnek is. A honvágy: betegség - a gyökerestül kitépett növény fájdalma ölt benne testet. Miss.. Stansfield, bármily csodálatraméltó és eltökélt volt is, a honvágy ellen nem volt felvértezve. A továbbiak oly maguktól értetődően következtek, hogy elmesélni sem érdemes. Megismert egy fiatalembert a színjátszó tanfolyamon. Eljárogattak ide-oda. Nem szerette a férfit, de szüksége volt egy barátra. Mire ráébredt, hogy ez nem barátság és nem is lehet az, addigra már túl voltak két szeretkezésen. Teherbe esett. Közölte a fiatalemberrel, aki megígérte, hogy kitart mellette, és „teljesíti a kötelességét”. Ám egy hétre rá elköltözött, és nem hagyta meg az új címét. Ekkor keresett fel a lány. A terhesség negyedik hónapjában bevezettem Miss.. Stansfieldet a légző gyakorlat rejtelmeibe - amit ma Lamaze-módszerként emlegetnek. Akkoriban, tudják, Monsieur Lamaze-t még csak hírből ismerték. „Akkoriban” - magam is észrevettem, hogy újra meg újra felbukkan ez a kifejezés. Elnézésüket kérem, de nem tehetek róla - mert abból, amit elmondtam, és amit még el fogok mondani, oly sok minden történt úgy, ahogy történt, csak azért, mert „akkoriban” más világ volt, mint manapság. Tehát... „akkoriban”, negyvenöt évvel ezelőtt, ha meglátogatták volna egy szülőszobát, a bolondokházában érezhették volna magukat. Vadul zokogó nők, nők, akik halálért sikoltanak, nők, akik azt üvöltik, nem fogják elviselni a szenvedést, nők, akik Krisztushoz jajonganak, hogy bocsássa meg bűneiket, nők, akik olyan átkokat és szitkokat ontanak, amiket ha a férjek vagy az apák hallanának, nem hinnének a fülüknek. Mindez teljesen természetesnek
számított, annak ellenére, hogy a világ legtöbb asszonya majdnem tökéletes csendben hozza világra gyermekét, eltekintve az erőlködés kiváltotta halk zihálástól, ami minden kemény fizikai munka velejárója. Sajnos azt kell, mondjam, hogy e hisztériáért részint az orvosok voltak a felelősek. De hozzájárultak még a szülésen átesett barátnők és rokonok történetei is. Higgyék el: ha azt hallják valamiről, hogy fájni fog, az fájni is fog. Mert a fájdalom nagy része elménkből ered, és ha egy nő elfogadja, hogy a szülés szörnyű kín - mert ezt hallotta anyjától, nővéreitől, férjezett barátnőitől és az orvosától -, akkor ez a nő szellemileg előkészíttetett a kínszenvedésre. Már hat év orvosi gyakorlat után megtapasztaltam, hogy a nők nagy részének kettős problémával kellett megbirkóznia: számolniuk kellett egyrészt az új jövevény érkezésével, másrészt azzal a ténnyel - ami igenis tény volt a számukra -, hogy a halál árnyékának völgyében járnak. Sokan még pénzügyeiket is igyekeztek rendezni, hogy ha meg kell halniuk, férjük egyedül is boldoguljon. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy a szülészetről tartsak előadást, de azt azért tudniuk kell, hogy sokkal-sokkal azelőtt, a nyugati államokban valóban hatalmas veszélyekkel járt a szülés-. Az 1900-as évektől az orvostudomány rohamos fejlődése biztonságosabbá tette, ám az orvosok nevetségesen kicsiny hányada vette csak a fáradságot, hogy ezt a tényt a várandós anyák tudomására hozza. Isten tudja, miért. Ugye, ebben a megvilágításban már nem is olyan meglepő, hogy a legtöbb szülőszoba úgy festett, mint a kilences kórterem a Bellevue-ben? Képzeljék csak el ezeket a szegény asszonyokat, akiknek végül letelt az idejük, és elindult az a folyamat, amiről csak azokat a meglehetősen ködös magyarázatokat hallhatták, amiket a kor majdnem viktoriánus szemérmessége megengedett; itt vannak ezek az asszonyok, akik érzik, hogy a szülő-motor teljes erővel dolgozni kezd. Elfogja őket a rémület és a csodálkozás, amit rögtön csillapíthatatlan fájdalomként érzékelnek, és legtöbbjük úgy érzi, menten szörnyethal. Terhességgel kapcsolatos olvasmányaimból megismertem a halk szülés és a légző gyakorlat elvét. A sikoltozás elveszi a szüléshez szükséges energiát, megsokszorozza a vér oxigénellátását, minek következtében a test riadókészültségbe kerül - a mellékvese teljes erővel adrenalint termel, felgyorsul a légzés és a pulzus -, amire igazán semmi szükség. A légző gyakorlat célja az volt, hogy segítsen az anya figyelmét a végrehajtandó feladatra összpontosítani, és a test belső tartalékait a fájdalom leküzdésére mozgósítani. Ezt a módszert akkoriban India- és Afrika-szerte alkalmazták; Amerikában a shoshon, a kiowa és a mic-mac indiánok mind ismerték, az eszkimók mindig is ismerték, de gondolhatják, hogy ez a nyugati orvosokat egy csöppet sem érdekelte. Egyik kollégám - egy intelligens ember - 1931 őszén visszaküldte terhességi brosúrám kéziratát, piros vonallal áthúzva benne a légző gyakorlatot tárgyaló teljes bekezdést. Azt firkantotta a margóra, hogy amennyiben „nigger babonákra” lenne kíváncsi, bármelyik újságosbódéban szert tehetne a Misztikus mesék egyik példányára! Bár természetesen nem töröltem brosúrámból a bekezdést, mint ahogy kollégám javasolta, finoman szólva vegyes eredményeket értem el a légző gyakorlattal. Sok nő nagy sikerrel alkalmazta. Mások, akik, úgy tűnt, elvben remekül megértették a módszert, teljesen elvesztették a fejüket, amint a fájások hevesebbé váltak. A legtöbb ilyen esetben úgy találtam, hogy a jó szándékú barátok és rokonok ásták alá elgondolásaim sikerét, akik sohasem hallottak a módszerről, ezért hát nem is hitték, hogy működhet. A módszer azon a felismerésen alapult, hogy bár nincs két tökéletesen egyforma vajúdás, lényeges vonásaik azért megegyeznek. Mindegyik négy szakaszra osztható: kezdődik az előfájásokkal, aztán megindulnak az igazi fájások, majd következik a szülés, végül a méhlepény is távozik. A fájások során a has- és medencetáji izmok teljesen megkeményednek, amit sok várandós nő már a hatodik hónapban tapasztal. Sok nő, aki először terhes, valami olyan kellemetlen dologra számít, mint a bélgörcs, de akik már szültek,
azt mondják, hogy egyáltalán nem olyan borzalmas - meghatározóan testi természetű érzés, ami izomlázszerű fájdalommá mélyülhet. Ha érezte, hogy jönnek a fájások, a légző gyakorlatot alkalmazó nő kurta, egyenletes be- és kilégzések sorozatát végezte. A kilégzésnél a levegőt hirtelen préselte ki, mint Dizzy Gillespie szokta fújni a trombitáját. A vajúdás során, amikor tizenöt percenként jönnek a fájások, a nő hosszabb be- és kilégzésekre vált - így vesz levegőt a maratoni futó, mikor a végső hajrába kezd. Minél erősebbek a fájások, annál hosszabbak a be- és kilégzések. Brosúrámban ezt a szakaszt „hullámlovaglásnak” kereszteltem. . „Lokomotív”-nak neveztem el, a Lamaze-előadók pedig a légzés „si-hu-hu” szakaszának hívják az utolsó szakaszt, amivel foglalkoznunk kell. A vajúdás végső fázisa, legtöbben így jellemzik, mély, metsző fájdalommal jár. Ehhez jön még az anya, sürgető kényszere, hogy nyomja... Hogy kipréselje a babát. Ez az a pont, uraim, ahol az a csodálatos, félelmetes gépezet teljes crescendóra vált. A méhnyak teljesen kitágult. A gyerek megkezdte rövid vándorútját lefelé a szülőcsatornán, és ha egyenesen az anya széttárt lábai közé néznének, megláthatnák a csecsemő, pulzáló kutacsát alig öt-hat centiméterre a külvilágtól. A légző gyakorlatot alkalmazó anya most rövid, de erőteljes levegőket vesz, anélkül, hogy teleszívná tüdejét, így szívverése nem gyorsul fel túlságosan; majdhogynem tökéletesen szabályozott marad. Ez tényleg az a hang, amivel a gyerekek a gőzmozdonyt utánozzák. Mindez igen. jó hatással van a testre - az anya oxigénszintje magas, a szervezet mégsem kerül riadókészültségbe, maga az anya pedig éber és figyelmes marad, képes kérdezni és kérdésekre válaszolni, felfogja az utasításokat. Am a légző gyakorlat pszichére gyakorolt hatása természetesen még jelentősebb volt. Az anya úgy érezte, aktívan részt vehet gyermeke világrahozatalában - hogy részben ő irányítja a folyamatot. Teljes egészében átélhette az élményt... és a fájdalmat is. Láthatják, hogy a siker teljesen a páciens lelkiállapotán múlott. A légző gyakorlat különösen sebezhető, ritka kényes módszer volt, és ha sokszor csődöt mondtam vele, annak az az oka, hogy hiába győzi meg betegét egy orvos, ha a rokonok aztán megingatják e meggyőződést, karjukat szent borzadállyal az égnek emelve effajta „pogány” szokás hallatán. Miss.. Stansfield, ebből a szempontból legalábbis, maga volt az eszményi páciens. Nem voltak sem barátai, sem rokonai, akik megingathatták volna a légző-gyakorlatba vetett hitét (bár, az igazat megvallva, kétlem, hogy bárki bármiben valaha is megingathatta volna), ha egyszer már hitt benne. És hitt benne. - Ez, ugye, egy kicsit olyan, mint az önszuggesztió? - kérdezte, amikor első ízben komolyan beszéltünk a dologról. Lelkesen helyeseltem. - Pontosan! De azért nem szabad azt gondolnia, hogy szemfényvesztés, vagy, hogy cserbenhagyja, amint rázósabb lesz a helyzet. - Ez eszembe sem jutott. Nagyon hálás vagyok önnek. Szorgalmasan fogok gyakorolni, dr. McCarron. Épp az ilyen nőknek találták ki a légző gyakorlatot, és ha ő azt mondta, gyakorolni fogja, az úgy is volt. Senkit sem láttam azelőtt így lelkesedni egy eszméért... de, természetesen, a légző gyakorlat rendkívül illett heves vérmérsékletéhez. Akad e világban több millió szorgalmas ember, és van köztük egy-kettő, aki átkozottul rendes. De vannak olyanok is, akik égnek a vágytól, hogy életüket maguk kormányozzák, és Miss.. Stansfield ezek közé tartozott. Amikor azt mondom, Miss.. Stansfield teljesen magáévá tette a légző gyakorlatot, úgy is gondolom... és azt hiszem, utolsó napja az áruházban, ahol illatszereket és kozmetikumokat árult, engem igazol. Kereső foglalkozásától késő augusztusban vett végső búcsút. Miss.. Stansfield egészséges, karcsú fiatal nő volt, és persze ez volt az első terhessége. Minden orvos tudja, hogy az ilyen nőkön általában öt, sokszor hat hónapig sem látszik meg semmi... azután, egyik napról a másikra, minden.
Szeptember elsején eljött a havi felülvizsgálatra, szomorúan nevetett, és azt mondta, felfedezte a légző gyakorlat egy további előnyét. - És mi volna az? - kérdeztem. - Ha valakire pokolian dühös az ember, jobb, mint ha tízig számol - felelte. Mogyoróbarna szeme szikrázott. - Még akkor is, ha úgy néznek rá, mint egy elmebajosra, amikor elkezdi beszívni-kifújni a levegőt. Készségesen elmesélte, mi történt. Az előző hétfőn, mint rendesen, bement a munkahelyére, és csak arra gondolhatok, hogy karcsú fiatal nőből nyilvánvalóan terhes fiatal nővé való különösen hirtelen átváltozása - és ez az átváltozás tényleg bekövetkezhet majdnem olyan hirtelen, mint a trópusi nap-éj, váltás - a hétvégén történt. Vagy az is lehet, hogy a főnökének végül be kellett látnia, gyanúja immár nem puszta gyanú. - Kérem, jöjjön be az irodámba a szünetben mondta neki hidegen ez a bizonyos Mrs. Kelly, aki azelőtt kifejezetten barátságos volt Miss.. Stansfield-hez. Megmutatta neki két középiskolás gyereke fényképét, és egyszer recepteket is cseréltek. Mrs. Kelly rendszeresen kérdezgette, talált-e már magának egy „rendes fiút”. Most híre-hamva sem volt e mézesmázos kedvességnek. így Miss.. Stansfield, mint mesélte, tudta jól, mire számíthat Mrs. Kelly irodájába lépve. - Maga bajban van - szólt kurtán ez az azelőtt oly kedves nő. - Igen - felelte Miss.. Stansfield -, vannak, akik ezt így nevezik. Mrs. Kelly arcszíne téglavörösre váltott. - Maga csak ne okoskodjon, kisasszony háborgott. - Ahogy a hasát elnézem, úgy fél éve nem volt ilyen okos. Miss.. Stansfield történetét hallgatva lelki szemeim előtt megjelent a két nő - Miss.. Stansfield, ahogy egyenes, mogyoróbarna tekintetét Mrs. Kellyre szegezi, tökéletesen higgadtan, és nem hajlandó lesütni a szemét, sírni vagy bármi más módon megbánást mutatni. Azt hiszem, sokkal kevésbé találta tragikusnak a „baját”, mint főnöknője, két majdnem felnőtt gyerekkel és egy tiszteletreméltó férjjel, akinek saját borbélyüzlete volt, és a republikánusokra voksolt. - Azt látom, hogy nem szégyelli magát különösebben, amiért így becsapott! - tört ki keserűen Mrs. Kelly. - Soha nem csaptam be. A mai napig szó sem esett a terhességemről. - Fürkészően nézett Mrs. Kellyre. - Hogy mondhatja, hogy becsaptam? - Vendégül láttam! - dühöngött Mrs. Kelly. - Egy asztalhoz ültettem a... Fiaimmal! - Mély megvetéssel mérte végig Miss.. Stansfieldet. Ezen a ponton kezdett haragra gerjedni. Olyan dühös lett, mondta, mint soha életében azelőtt. Nem mintha más fogadtatásra számított volna, amint a titok kitudódik, ám, mint önök is tanúsíthatják, uraim, az elmélet és a gyakorlat között sokszor döbbenetesen mély szakadék tátong. Ölében szorosan összekulcsolt kézzel, Miss.. Stansfield így válaszolt: - Ha arra céloz, hogy valaha is kikezdtem vagy kikezdenék a fiaival, akkor ez a leggyalázatosabb, legmocskosabb gyanúsítás, amit életemben hallottam. Mrs. Kelly hátrahőkölt, mint akit felpofoztak. A téglavörös szín lehervadt az arcáról, mindössze két lázas foltot hagyva maga után. A két nő elszántan meredt egymásra a parfümmintákkal borított asztal fölött, az enyhe virágillatú szobában. Ez a pillanat, mondta Miss.. Stansfield, sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában lehetett. Aztán Mrs. Kelly kirántott egy fiókot, és előkapott egy barnássárga csekket, amihez halványrózsaszín szelvény volt csatolva, a végkielégítésről. Fogát vicsorítva, mintha minden egyes szót úgy kéne magából kipréselnie, így sziszegett: - Minthogy több száz tisztességes lány keres munkát a városban, nem hinném, hogy épp egy magafajta szajhát kéne alkalmaznunk, drágám.
Ez a végső, megvető „drágám” volt az utolsó csepp a pohárban, mondta. Egy másodperc múlva Mrs. Kellynek leesett az álla, szeme tágra meredt, látva Miss.. Stansfieldet, akinek két keze oly szorosan összekulcsolódott, mint az egymásba font acél láncszemek, oly szorosan, hogy véraláfutások keletkeztek rajta (halványan ugyan, de még mindig meglátszottak szeptember elsején, amikor találkoztunk), s összeszorított fogai közt „lokomotív”- sziszegésbe kezdett. A történet nem volt valami mulatságos, mégis, ahogy elképzeltem, kitört belőlem a nevetés, és Miss.. Stansfield velem nevetett. Mrs. Davidson bekukkantott - talán hogy meggyőződjön róla, nem a kéjgázt dézsmáltuk meg -, majd ismét magunkra hagyott minket. - Ez minden, amit tehettem - kacagott Miss.. Stansfield, patakzó könnyeit zsebkendőjével törölgetve -, mert abban a pillanatban láttam magamat, ahogy kinyújtom a kezem, és egyszerűen lesöpröm azokat a parfümmintákat - mindet, egytől egyig - az asztaláról a betonpadlóra, amin még szőnyeg sem volt. Nemcsak elképzeltem, de láttam! Láttam, amint összetörnek, és olyan istenverte bűzzel töltik meg a szobát, hogy fertőtleníteni kell. Erre készültem, senki meg nem fékezhetett volna. Aztán elkezdtem „lokomotívozni”, és minden rendbe jött. Fogtam a csekket, a rózsaszín szelvényt, felálltam és kimentem. Persze képtelen voltam „mindent megköszönni”; egy mozdony ilyesmire nem képes. Megint nevettünk, aztán kijózanodott. - De ennek vége, és most egy kicsit már sajnálni is tudom - vagy ez borzalmas képmutatásnak hangzik? - Egyáltalán nem. Tisztelem, amiért képes így érezni. - Mutathatok valamit, amit a végkielégítésemből vettem, dr. McCarron? - Hát persze. Kinyitotta a tárcáját, és elővett egy lapos kis dobozkát. - Egy zálogházban vettem - mondta. - Két dollárért. És ez az első dolog ebben az egész rémálomban, amiért szégyelltem magam. Nem különös? Kinyitotta a dobozt, és az aszalómra helyezte, úgy, hogy belepillanthassak. Nem lepett meg, amit láttam. Egyszerű arany jegygyűrű volt. - Kénytelen vagyok viselni. Egy „tisztességes háznál” lakom albérletben, ahogy azt Mrs. Kelly bizonyára nevezné. A szállásadónőm kedves és segítőkész... De Mrs. Kelly is kedves volt és segítőkész. Most attól félek, bármelyik pillanatban felszólíthat, hogy távozzam, s gyanítom, ha csak megemlíteném a visszajáró lakbért vagy a kauciót, az arcomba nevetne. - Kedves kisasszony, ez enyhén szólva törvénysértő lenne. Ott vannak a bíróságok, az ügyvédek, hogy segítsenek magán, és eldöntsék, hogy... - A bíróságok férfiklubok - csattant fel konokul -, és ez nem is lenne másként csupán egy magamfajta nő kedvéért. Talán visszakapnám a pénzem, talán nem. Akárhogy is, a költségek, a gond... a kellemetlenség, ami ezzel járna, kötve hiszem, hogy megérné azt a negyvenhét vagy hány dollárt. Nem akartam rögtön ezzel előhozakodni. Még nem történt semmi, és lehet, hogy nem is fog. De biztos, ami biztos, mostantól mindenre számítanom kell. Felemelte a fejét, és szemünk összevillant. - Kinéztem magamnak egy lakást, lent a Village-ben, a biztonság kedvéért. Harmadik emeleti, de tiszta, és havi öt dollárral olcsóbb, mint a mostani albérletem. - Kivette a gyűrűt a dobozból. - Ez rajtam volt, amikor a tulajdonosnő megmutatta a szobát. Felhúzta a gyűrűt bal kezének gyűrűsujjára, s közben enyhe, és azt hiszem, önkéntelen undor ült ki az arcára. - így ni. Most már Mrs. Stansfield vagyok. A férjem kamionsofőr volt; Pittsburgh és New York között halálos balesetet szenvedett. Igazán szomorú. De többé nem vagyok repedtsarkú kis szajha, és a gyerekem sem lesz fattyú. Rám nézett, szeme ismét könnyes volt. Ahogy figyeltem, egy könnycsepp kicsordult és végiggördült az arcán.
- Kérem - mondtam neki szomorúan, és átnyúltam az asztal fölött, hogy megfogjam a kezét. Jéghideg volt. - Kérem, ne sírjon, kedves. Kezét - a balt - megfordította a kezemben, és a gyűrűre meredt. Elmosolyodott, de ez a mosoly, uraim, olyan keserű volt, mint az epe. Még egy könnycseppet ejtett - az utolsót. - Ha azóta azt a cinikus megjegyzést hallom, hogy nincsenek már csodák, dr. McCarron, tudom, hogy tévedés. Mert ha egy kétdolláros gyűrű a zálogházból pillanatok alatt megszabadíthat minket a törvénytelen születéstől és a bujaság bűnétől, mi más ez, ha nem csoda? Filléres csoda. - Miss.. Stansfield... Sandra, ha szabad... ha segítségre van szüksége, ha bármit is tehetek önért... Kezét visszahúzta az enyémből - ha a jobb kezét fogtam volna meg a bal helyett, talán nem tette volna. Nem szerettem szerelemmel, mint már mondtam, ám ebben a pillanatban akár így is lehetett volna; egy hajszálon múlott, hogy beleszeressek. Talán ha a jobb kezét fogom meg, nem azt, amin az a hazug gyűrű csillogott, és ha hagyta volna, hogy egy kicsivel tovább szorítsam, addig, amíg fel nem melegszik, tényleg beleszeretek. - Maga jó, kedves ember, és nagyon sokat segített nekem és a gyerekemnek... és a légző gyakorlata nagyobb csodát tett, mint ez a rémes gyűrű. Végül is megmentett attól, hogy garázdaságért börtönbe kerüljek, nem igaz? Nem sokkal később távozott, és én az ablakból figyeltem az Ötödik sugárút felé távolodó alakját. Istenem, hogy csodáltam akkor! Olyan törékenynek, olyan fiatalnak látszott, és olyan nyilvánvalóan viselősnek - de szégyenkezésnek, bizonytalanságnak nyomát sem mutatta. Nem sietett, kényelmesen lépdelt, mintha csak az övé lett volna az a kis darab járda. Eltűnt a szemem elől, visszafordultam hát íróasztalomhoz. Ekkor szemembe ötlött a bekeretezett fénykép, ami a diplomám mellett függött a falon, és iszonyú borzongás futott végig rajtam. Egész testem, még a homlokom és a kézfejem is csupa libabőr lett. Életemben nem éreztem ilyen fojtogató félelmet, beterített, mint egy iszonyú halotti lepel, és azon kaptam magam, hogy zihálva kapkodok levegő után. Mert megéreztem a jövőt, uraim. Távol tartom magam azoktól a vitáktól, amik akörül folynak, hogy létezik-e ilyesmi vagy sem; tudom, hogy létezik, mert én megtapasztaltam. Akkor egyszer, azon a fülledt, kora szeptemberi délutánon. Kérem Istent, ne is forduljon elő többé. A fotót anyám készítette, azon a napon, amikor végeztem az orvosi egyetemen. A képen a White Memóriái előtt állok, hátrakulcsolt kézzel, és úgy vigyorgok, mint egy kölyök, aki épp az imént kapott egész napos belépőt a vidámparkba. Tőlem balra Harriet White látható, és bár a kép lábszárközépnél kettémetszi alakját, jól kivehető a talapzat és ez a furcsa, szívtelen felirat: Fájdalom nélkül nincs vigasz; ezért a megváltást csak szenvedés árán nyerhetjük el. Apám első feleségének szobra előtt, közvetlenül e felirat alatt lelte halálát egy ostoba balesetben Sandra Stansfield, nem egészen négy hónappal később, amikor eljött a kórházba, hogy világra hozza gyermekét. Némi aggodalmat árult el akkor ősszel amiatt, hogy esetleg nem leszek ott, amikor vajúdik - hogy netán karácsonyi szabadságra megyek, vagy nem leszek telefonközelben. Attól is félt, hogy olyan orvosok kezébe kerül, akik nem hagyják majd, hogy kívánsága szerint a légző gyakorlatot alkalmazza, és inkább elaltatják vagy nyugtatókkal tömik tele. Tőlem telhetőleg megnyugtattam. Semmi okom nem volt rá, hogy elhagyjam a várost, nem volt családom, melyet meglátogathattam volna az ünnepek alatt. Anyám két évvel azelőtt meghalt, és nem maradt senkim, egy kaliforniai vénkisasszony nagynénit leszámítva... amellett utálok vonatozni, mondtam Miss.. Stansfieldnek. - Maga sosem magányos? - kérdezte. - Néha. Általában túl sok munkát vállalok. Tessék, ezt tegye el. - Egy névjegykártyára firkantottam és a kezébe nyomtam otthoni telefonszámomat. Ha csak az üzenetrögzítő válaszolna, amikor vajúdni kezd, hívjon ezen a számon. - Jaj, nem, szó sem lehet...
- Szeretné a légző gyakorlatot alkalmazni, vagy inkább azokban a hentesekben bízik, akik azt hiszik, meghibbant, és teletömik éterrel, amint elkezd „lokomotívozni”? Halványan elmosolyodott. - Rendben van. Meggyőzött. De ahogy közeledett a tél, és a Harmadik sugárúton a hentesek fontonként reklámozták „macskaeledelüket”, világossá vált, hogy még mindig nem lelt nyugalmat. Végül valóban elküldték az albérletből, ahol akkor élt, amikor megismertem, így leköltözött a Village-be. Am legalább ez a változás szerencsésre sikeredett. Még munkát is talált. Egy meglehetősen szép jövedelmű vak asszony alkalmazta könnyű házimunkára, továbbá felolvasásra Gene Stratton és Pearl Buck regényeiből. Az asszony egy épületben lakott Miss.. Stansfielddel, az első emeleten. Miss.. Stansfield kivirult, kivirágzott, mint az egészséges nők általában szoktak terhességük utolsó harmadában. De valami mégis beárnyékolta az arcát. Amikor beszéltem hozzá, egyre lassabban válaszolt... és egyszer, amikor egyáltalán nem felelt, felpillantottam jegyzeteimből, és láttam, hogy a diplomám mellett függő bekeretezett fényképet bámulja furcsa, álmatag szemmel. Ismét összeborzongtam... és válasza, melynek semmi köze nem volt előző kérdésemhez, egy csöppet sem oldotta szorongásom. - Úgy érzem, dr. McCarron, néha hihetetlenül erősen érzem, hogy átok ül rajtam. Ostoba, melodrámába illő szó! És mégis, uraim, ez a válasz tolult az ajkamra: Igen, úgy érzem én is. De természetesen magamba fojtottam; egy orvos, aki ilyesmit mond a betegének, jobban teszi, ha azonnal elárverezi orvosi műszereit és könyveit, és megpróbál elhelyezkedni vízvezeték-szerelőként vagy az ácsszakmában. Azt feleltem, nem ő az első és nem is ő az utolsó terhes nő, aki ilyesmit érez. Azt mondtam, valójában oly mindennapi ez a jelenség, hogy az orvosok még gúnynevet is adtak neki: ez az „árnyék völgye” szindróma. Azt hiszem, már említettem is ma este. Miss.. Stansfield tökéletes komolysággal bólogatott, és emlékszem, milyen fiatalnak tetszett aznap, és milyen hatalmasnak tűnt a hasa. - Tudok róla - felelte. - Ereztem már olyat. De ez most egészen más. Ez az érzés olyan, mint... Mint amikor hirtelen eszünkbe villan valami. Nem tudom ennél jobban megfogalmazni. Ostobaság, de nem tudom kiverni a fejemből. - Meg kell próbálnia - mondtam. Nem tesz jót a... De már nem figyelt rám. Ismét a fényképet bámulta. - Ő kicsoda? - Emlyn McCarron - próbáltam tréfálkozni. Meglehetősen kényszeredetten hangzott. - A polgárháború előtt, egész fiatal korában. - Magát természetesen felismertem - mondta. - De a nő. Csak a szoknyája szegélye és a cipője árulja el, hogy nő. Ki ez a nő? - Harriet White-nak hívják - feleltem, és ezt gondoltam: És az ő arcát fogja először megpillantani, amikor bemegy a kórházba, hogy megszülje a gyereket. Ismét megborzongtam, iszonyatos, alaktalan, jeges borzongással. Az ő kőarcát. - És mit jelent a felirat a talapzaton? - kérdezte, még mindig álmatag szemmel, szinte megbabonázva. - Nem tudom - hazudtam. - Társalgási latinból nem vagyok valami jó. Azon az éjszakán életem leglidércesebb álmát láttam - felriadtam, egész testemben reszketve a félelemtől, és azt hiszem, ha házasember lettem volna, halálra rémítettem volna szegény feleségemet. Álmomban benyitottam a rendelőmbe, és ott találtam Sandra Stansfieldet. Barna papucscipőjét, barna szegélyű fehér vászonruháját és divatjamúlt kloskalapját viselte. De a kalap melle magasságában volt, minthogy fejét a kezében tartotta. A fehér vászonruhát alvadt vér csíkozta és pöttyözte. Nyakából vér spriccelt; telefröcskölte a mennyezetet. Azután a szeme - az a gyönyörű mogyoróbarna szempár - felpattant és rám szegeződött.
- Átok - szólt a beszélő fej. - Átok. Átok ül rajtam. Szenvedés nélkül nincs vigasz. Ócska trükk, de nincs más. Üvöltve felriadtam. Eljött a várt nap, december 10-e, ám nem történt semmi. December 17-én megvizsgáltam Miss.. Stansfieldet, és bár arra jutottam, hogy a gyerek majdnem biztosan 1935-ös születésű lesz, már nem számítottam rá, hogy karácsony előtt megérkezik. Miss.. Stansfield vidáman fogadta a hírt. Úgy tűnt, az őszi napjait beárnyékoló komor felhő szertefoszlott. Mrs. Gibbs, az öreg hölgy, aki felolvasásra és könnyű házimunkára alkalmazta, el volt tőle bűvölve olyannyira, hogy barátainak a bátor ifjú özvegyasszonyról mesélt, aki friss gyásza és bizonytalan helyzete ellenére eltökélten és bizakodva tekint a jövőbe. E barátok közül sokan kijelentették, hogy ha túl lesz a szülésen, maguk is szívesen alkalmazzák. - Szavukon is fogom őket! - mondta. - A gyerekért. De csak míg újra talpra nem állok, hogy állandó munkát kereshessek. Olykor azt hiszem, a legrosszabb ebben az egészben az, hogy megváltozott a viszonyom az emberekhez. Néha ezt mondogatom magamnak: „Hogy vagy képes nyugodtan aludni, amikor tudod, hogy becsaptad ezt a drága öreget?” Aztán ez jut az eszembe: „Ha tudná az igazat, ajtót mutatna, csakúgy, mint a többiek.” Akárhogy is, de becsaptam, és ez néha nagyon nyomja a lelkemet. Aznap, mielőtt távozott, egy tarka papírba bugyolált kis csomagot vett elő, és félénken átcsúsztatta az asztalomon. - Boldog karácsonyt, dr. McCarron. - Igazán nem kellett volna - szabadkoztam, miközben kihúztam egy fiókot, és előhalásztam a magam kis csomagját. - De minthogy én is készültem... Egy pillanatig meglepetten bámult rám... Aztán elnevettük magunkat. Én egy kaduceust ábrázoló ezüst nyakkendőtűt kaptam, ő pedig egy fényképalbumot, amiben majd a gyerek fényképeit tarthatja. Még mindig megvan a nyakkendőtű, mint látják, uraim, ma éjjel is ezt viselem. Hogy az albummal mi történt, nem tudom. Kikísértem, és amikor az ajtóhoz értünk, felém fordult, kezét a vállamra tette, lábujjhegyre ágaskodott, és szájon csókolt. Ajka hideg volt és kemény. Nem volt ez szenvedélyes csók, uraim, de nem is az a fajta, amit húgától vagy nagynénjétől várhat az ember. - Még egyszer köszönöm, dr. McCarron - mondta, kissé levegő után kapkodva. Arca lángolt, mogyoróbarna szeme fényesen ragyogott. - Mindent köszönök. Nevettem - némileg kényszeredetten. - Úgy beszél, mintha soha többé nem találkoznánk, Sandra. - Azt hiszem, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy keresztnevén szólítottam. - Ó, hát már hogyne találkoznánk - mondta. - Semmi kétség, hogy találkozunk. És így is lett - ám egyikünk sem láthatta előre, milyen iszonyatos lesz ez az utolsó találkozás. Szentestén kezdett el vajúdni Sandra Stansfield, kicsivel hat óra után. Addigra a hó, ami egész nap hullott, ónos esővé változott. És mire Miss. Stansfield a vajúdás középső szakaszába lépett, alig két órával később, a város utcáit életveszélyes jégkéreg borította. Mrs. Gibbs, a vak asszony egy tágas földszinti bérlakásban lakott; fél hétkor Miss. Stansfield leóvakodott hozzá, bekopogtatott, és amikor bebocsátást nyert, megkérdezte, hívhatna-e onnan egy taxit. - Jön a baba, kedveském? - Igen. Még csak most indult meg a vajúdás, de nem kockáztathatok ilyen rossz időben. Jó ideig eltarthat, míg odaér a taxi. Megrendelte a kocsit, aztán felhívott engem. Ekkor, hat negyvenkor, körülbelül huszonöt perces időközönként jöttek a fájásai. A rohadt időjárás miatt kezdődött minden korábban, ismételgette. - Nem szeretném egy sárga taxi hátsó ülésén megszülni a gyerekemet - mondta rendkívüli önuralommal. A taxi késett, Sandra Stansfield vajúdása pedig gyorsabban zajlott, mint ahogy hittem volna - ám, mint mondottam, nincs két vajúdás, ami minden részletében tökéletesen
megegyezne. A sofőr, aki látta, hogy utasa épp szülni készül, lesegítette a csúszós lépcsőn, s közben kérlelte: „Óvatosan, fiatalasszony!” Miss. Stansfield csak bólogatott, lefoglalta a mély be-és kilégzés, ahogy jöttek az újabb és újabb fájások. Hódara pattogott az utcai lámpákról és a villamosok tetejéről; s kövér nagyítócseppekké olvadt fenn, a sárga taxi lámpán. Később Mrs. Gibbs elmesélte, hogy a taxisofőr még az ő „szegény, drága Sandrájánál” is idegesebb volt, valószínűleg részben ez okozta a bálesetet. Részben pedig, majdnem bizonyosan, maga a légző gyakorlat. A sofőr óvatosan manőverezett járgányával a csúszós utcákon, elkerülve a koccanásokat; átaraszolt a zsúfolt kereszteződéseken, és lassan megközelítette a kórházat. Nem sérült meg súlyosan a balesetben, a kórházban beszélhettem is vele. Azt mondta, idegesítette a hátsó ülésről hallatszó folyamatos, mély lélegzés, ezért állandóan a visszapillantó tükörbe tekingetett, attól tartva, utasa meghibbant. Azt mondta, kevésbé lett volna ideges, ha legalább nyögdécsel egy kicsit, mint ahogy az egy vajúdó asszonytól elvárható. Egyszer-kétszer megkérdezte, jól van-e, de ő csak bólintott, és mélyeket lélegezve folytatta a „hullámlovaglást”. A kórháztól két-három háztömbnyire érezte, hogy a szülés megindult. Egy órával azelőtt szállt be a taxiba - ekkora volt a forgalmi dugó -, ám mindezzel együtt a vajúdás rendkívül rövid volt ahhoz képest, hogy ez volt az első gyereke. A sofőr észrevette, hogy megváltozott a légzése. - Lihegni kezdett, mint forró napokon a kutyák, doki - mesélte. Ez volt a „lokomotív”. Kisvártatva megpillantott egy rést a nyüzsgő forgalomban, és áthajtott rajta. Most már szabad volt a White Memóriáihoz vezető út. Alig három háztömb választotta el őket a céltól. - Már láttam is annak a tyúknak a szobrát - mesélte a sofőr. Alig várva, hogy megszabadulhasson lihegő, terhes utasától, ismét a gázba taposott, mire a taxi előrelendült, kerekei szinte ellenállás nélkül pörögtek a jégen. Gyalog mentem a kórházba, és mivel nem számítottam ekkora dugóra, épp akkor érkeztem meg, amikor a taxi. Azt hittem, Miss. Stansfield már fenn lesz az emeleten, mint nyilvántartásba vett páciens, aláírt papírokkal, előkészítve, kitartó vajúdás közepette. Amint felfelé kapaszkodtam a lépcsőkön, hirtelen két pár élesen egymásnak tartó fényszóró fénye tükröződött szemembe a jégfoltról, amit a kapusok még nem hintettek be salakkal. Épp időben fordultam meg, hogy mindent lássak. Egy mentőautó araszolgatott lefelé a baleseti sebészet lehajtójáról, amikor Miss. Stansfield taxija a kórházhoz ért. Egyszerűen túl gyorsan közeledett ahhoz, hogy megállhasson. A sofőr pánikba esett, és ahelyett, hogy óvatosan lassított volna, beletaposott a fékbe. A kocsi megcsúszott és borulni kezdett. A mentőautó villogója vérszínű, vibráló fénypászmákat és fényfoltokat terített szét, egyikük, rémületemre, megvilágította Sandra Stansfield arcát. Egy pillanatra ugyanazt a tágra nyílt szemű, vérző arcot láttam, mint rémálmomban a levágott fejen. Nevét kiáltottam, két lépcsőfoknyit rohantam lefelé, megcsúsztam és elterültem-. Bénító fájdalom nyilallt a könyökömbe, de valahogy sikerült belekapaszkodnom az orvosi táskámba. Azt, ami ezután következett, a lépcsőn heverve néztem végig, zúgó fejjel, sajgó könyökkel. A mentőautó fékezett és kifarolt. Hátulja a szobor talapzatának ütődött. A szállítótér ajtajai kicsapódtak. Egy szerencsére üres hordágy kilőtt, mint egy rugós nyelv, aztán égnek meredő, forgó kerekekkel az utcára zuhant. Egy fiatal nő felsikoltott és rohanni kezdett, ahogy megpillantotta a két egymásnak tartó kocsit. Két lépés után kicsúszott alóla a talaj, és hasra esett. Kézitáskája elrepült, és mint egy tekegolyó száguldott tovább a jeges járdán. A taxi összevissza pörgött, és amikor épp hátrafelé csúszott, megpillantottam a sofőrt. Olyan vadul tekergette a kormányt, mint egy dodzsemező gyerek. A mentőautó merőlegesen visszapattant Harriet White szobráról... és oldalba találta a taxit. Az pördült egy nagyot, s félelmetes erővel a szobor talapzatának csapódott.
Sárga taxi jelzése, a még villogó FOGLALT felirattal felrobbant, akár egy bomba. Bal oldala selyempapírként gyűrődött össze. Egy pillanattal később láttam, hogy nem csupán a bal oldala rongálódott meg; olyan erősen csapódott a talapzat egyik sarkának, hogy az egész kocsi kettétört. Az ablaküveg gyémántzivatarként zúdult a sima jégre. Páciensem, mint egy rongybaba repült át a feltrancsírozott taxi jobb hátsó ablakán. Észre sem vettem, hogy megint talpon vagyok. Lerohantam a jeges lépcsőn, ismét megcsúsztam, de a korlátba kapaszkodva visszanyertem egyensúlyomat. Csak Miss. Stansfieldet láttam, amint Harriet White förtelmes szobrának elmosódott árnyékában hever, húsz-egynéhány lábnyira az oldalán pihenő mentőautótól, melynek villogója még vörösen vibrált az éjszakában. Volt valami szörnyen zavaró az alakján, de őszintén szólva nem hiszem, hogy tudtam, mi az, míg úgy bele nem botlottam valamibe, hogy majdnem megint elterültem. Az a valami a rúgástól tovalódult - nem elgurult, elszánkázott inkább, úgy, mint a fiatal nő táskája. Tovalódult, és csak a hajzuhatag - a vércsíkozta, de még felismerhetően szőke, üvegdarabkákkal pettyezett hajzuhatag ébresztett rá, hogy mi is az. Miss. Stansfieldet lefejezte a baleset. Az ő fejét rúgtam a befagyott kanálisba. Bénultan a sokktól a holttesthez támolyogtam és megfordítottam. Azt hiszem, üvölteni próbáltam, amint elém tárult a látvány, ám egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon. Mert az a nő még mindig lélegzett, uraim. Mellkasa gyors, könnyű, apró levegővételektől emelkedett-süllyedt. Nyitott kabátján és véráztatta ruháján recsegett a jég. És magas, vékony, fütyülő hangot hallottam. Úgy erősödött és gyengült, mint egy teáskanna sípolása a forráspont közelében. A levegő áramlott be és újra ki megnyílt légcsövein; kis levegősikolyok a puszta hangszálakon, melyekhez többé nem csatlakozott szájüreg, hogy emberi hangokká formálja őket. Rohanni akartam, de nem volt erőm; térdre rogytam mellette a jégen, egyik kezemet a számra szorítottam. A következő pillanatban észrevettem, hogy friss vér szivárog ruhája alján... és valami mozog. Hirtelen őrjöngve ébredtem rá, hogy meg lehet még menteni a gyereket. Azt hiszem, nevetni kezdtem, ahogy ruháját felrángattam a derekára. Azt hiszem, őrült voltam. Emlékszem, még meleg volt a teste. Emlékszem, hogyan hullámzott minden levegővételnél. Az egyik segédmentős felbukkant, kacsázva, mint egy részeg, kezét a fejéhez szorította. Ujjai közül vér szivárgott. Még mindig nevettem, s tapogatóztam. Kezemmel éreztem, hogy a szülőcsatorna teljesen kitágult. A segédmentős tágra nyílt szemmel meredt Sandra Stansfield lefejezett holttestére. Nem tudom, észrevette-e, hogy még lélegzik. Ha igen, azt gondolhatta, hogy puszta idegrendszeri jelenségről - halál utáni reflexműködésről van szó. Ha tényleg ilyesmire gondolt, akkor bizonyára nem volt tapasztalt mentős. Mert csirkéknél előfordulhat, hogy levágott fejjel még köröznek egy darabig, ám az emberi test legföljebb összerándul egyszer-kétszer... vagy azt sem, - Ne bámulja, hozzon inkább egy takarót! - förmedtem rá.! Elkacsázott, de nem a mentőautó irányába. Nagyjából a Times Square felé vitte a lába. Egyszerűen nekivágott a hódarás éjszakának. Nem tudom, mi történt vele aztán. Visszafordultam a halott nőhöz, aki valahogy mégsem volt halott, haboztam egy pillanatig, majd kibújtam a kabátomból. Aztán felemeltem a csípőjét, hogy a kabátot alágyömöszölhessem. Még mindig hallottam a fütyülő hangot, ahogy a holttest „lokomotív” módjára lélegzett. Még most is hallom néha, uraim. Álmaimban. Értsék meg, kérem, mindez pillanatok alatt zajlott le - nekem óráknak tűnt, de csak mert érzékeim, mintegy lázban, felfokozódtak. Az emberek csak ekkor kezdtek kiözönleni a kórházból, hogy lássák, mi történt; mögöttem egy nő felsikoltott, ahogy megpillantotta az útszélen heverő levágott fejet.
Feltéptem az orvosi táskámat, hálát adva Istennek, amiért nem veszítettem el az esésnél, és kivettem belőle egy kis szikét. Kinyitottam a szikét, felhasítottam és lehúztam a lány alsóneműjét. Most a mentősofőr bukkant elő - négy méterre megközelített bennünket, aztán sóbálvánnyá dermedt. Rápillantottam, remélve, hogy megkapom végre a takarót. Am láttam, hogy tőle aztán nem; a lélegző holttestre meredt, szeme úgy kiguvadt, hogy félő volt, kicsusszan gödréből, és groteszk, látó jojóként fityeg tovább a szemidegeken. Aztán térdre esett, és összekulcsolt kezét az égnek emelte. Bizonyára imádkozni akart. Mert a segédmentős talán nem tudta, hogy képtelenség, amit lát, de neki tudnia kellett. A következő pillanatban azonban elájult. Este, indulás előtt beraktam egy fogót a táskámba, nem tudom, miért. Nem használtam ilyesmit azóta, hogy három évvel azelőtt egy orvos, akit most nem nevezek meg, a szemem láttára lyukasztotta át egy újszülött halántékát és agyvelejét e pokoli szerkentyűvel. A gyerek azonnal meghalt. Holtteste „eltűnt”, a halotti bizonyítványra pedig azt írták, halva született. Miért, miért nem, azon az estén mégis magammal vittem egy fogót. Miss. Stansfield teste megfeszült, hasa kemény lett, mint a kő. És a gyerek előbukkant. Csak egy pillanatra láttam véres, áttetsző, lüktető feje búbját. Lüktető. Még élt. Biztos, hogy élt. A kő visszaváltozott hússá. A gyerek feje búbja eltűnt a szemem elől. Mögöttem megszólalt egy hang: - Mit segíthetek, doktor úr? Középkorú nővér volt, az a fajta asszony, aki gyakorta szakmánk lelke. Tejfehér arcán rettegés és egyfajta babonás tisztelet tükröződött, ahogy a kísértetiesen lélegző halottat bámulta, de nyoma sem volt rajta annak a sokkos kábulatnak, ami megnehezítette és veszedelmessé tette volna segítségét. - Keríthetne egy takarót - vetettem oda kurtán. - Azt hiszem, van még remény. - Láttam, hogy mögötte vagy két tucat kórházi alkalmazott áll a lépcsőn, s egy tapodtat, sem akarnak közelebb jönni. Mennyit láthattak onnan? Nem tudnám megmondani. Annyi azonban bizonyos, hogy utána napokig kerültek (néhányuk azóta is kerül), és soha senki, még a nővér sem említette előttem többé a történteket. Sarkon fordult és a kórház felé indult. - Nővér! - kiáltottam utána. - Erre már nincs idő! Hozzon egyet a mentőből! Most jön a gyerek. Irányt változtatott, fehér krepptalpú cipőjében csúszkálva-botladozva a latyakban. Visszafordultam Miss. Stansfieldhez. Addigra a „lokomotív” légzés nemhogy lelassult volna, inkább gyorsulni kezdett... Aztán megint megkeményedett, pattanásig feszült a teste. Ismét előbukkant a gyerek feje búbja. Azt hittem, megint el fog tűnni, de nem tűnt el; egyre csak jött. Végül még a fogóra sem volt szükség. A gyerek egész egyszerűen a kezembe pottyant. Hódara pattogott pucér, véres hímtagjáról - mert fiú volt, összetéveszthetetlenül. És míg a fagyos, fekete éjszaka elragadta anyja testének utolsó melegét is, a fiúból gőz áradt. Vértől szennyes öklöcskéi erőtlenül hadonásztak; vékony, panaszos hangon felsírt. - Nővér! - ordítottam. - Emelje már azt a kurva seggét! - Talán megbocsáthatatlan volt e modor, ám egy pillanatra úgy éreztem, ismét Franciaországban vagyok, a gránátok perceken belül fütyülni fognak körülöttem, mint a könyörtelenül pattogó hódara; a gépfegyverek pokoli zakatolásba kezdenek, a németek pedig lassan előtűnnek a sötétből, sárban és füstben rohanva, botladozva, átkozódva, míg meg nem halnak. Ócska trükk, gondoltam, látva magam előtt, hogyan perdülnek, fordulnak, hullanak a testek. De igaza van, Sandra, nincs más. Életemben nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy megőrüljek, uraim. - NŐVÉR! AZ ISTEN SZERELMÉRE! A gyerek megint felsírt - de erőtlen, elveszett hangon! -, aztán nem sírt többé. A testéből felszálló gőz szalagokká enyészett. Számat az arcához érintettem, és megéreztem a vér és a
méhlepény enyhe, nyirkos illatát. Szájába leheltem, és hallottam újrainduló légzésének szaggatott susogását. Kisvártatva felbukkant a nővér, karján a takaróval. A takaróért nyúltam. Felém nyújtotta, de aztán visszahúzta a kezét. - Doktor úr, nem lehet, hogy... hogy ez egy szörny? Valami szörny? - Adja ide azt a takarót - förmedtem rá. - Most rögtön adja ide, Sarge, vagy úgy picsán rúgom, hogy a segge lika felszalad a lapockái közé. - Igen, doktor úr - mondta tökéletesen higgadtan (áldanunk kell a nőket, uraim, akik gyakran úgy értenek meg mindent, hogy egyszerűen nem próbálnak mindent megérteni), és átnyújtotta a takarót. Bebugyoláltam a gyereket és a kezébe adtam. - Ha elejti, Sarge, a börtönben fog megrohadni. - Igen, doktor úr. - Kibaszott ócska trükk, Sarge, de ennyi tellett a Jóistentől. - Igen, doktor úr. - Végignéztem, ahogy félig futva a kórház felé távolodik a gyerekkel, és ahogy a lépcsőn bámészkodó tömeg megnyílik előtte. Aztán felemelkedtem és elhátráltam a holttest mellől. Légzése, mint a csecsemőé, meg-megakadt... Megállt... Újra indult... Megállt... Tovább hátráltam mellőle. Valamibe belebotlottam. Megfordultam. A feje volt az. Valami belső parancsnak engedelmeskedve fél térdre ereszkedtem, és magam felé fordítottam az arcát. Szeme nyitva volt - az az egyenes, mogyoróbarna szempár, mely örökké élettől és elszántságtól ragyogott. Még mindig telve volt elszántsággal. Uraim, ez a szem látott engem. Fogait összeszorította, ajkai enyhén szétnyíltak. Hallottam, ahogy a levegő be- és kiáramlik az ajkak között, a fogakon keresztül, ahogy „lokomotívozott”. Szeme megmozdult; kissé balra fordult üregében, hogy jobban láthasson. Ajkai szétnyíltak, s e három szót formázták: Köszönöm, dr. McCarron. És hallottam, uraim, de nem a szájából. Húszlábnyi távolságból jött a hang. A hangszálaiból. És mert nyelve, ajkai és fogai, mindazon szervek, melyekkel megformáljuk szavainkat, ott voltak mellettem, csak alaktalan hang modulációk hallatszottak. De nyolc elkülöníthető hang, minthogy nyolc szótagból áll ez a mondat: Köszönöm, dr. McCarron. - Szívesen, Miss. Stansfield - feleltem. - Fiú. Ajkai ismét megmozdultak, s a hátam mögött megszólalt a vékony, kísérteties hang: fiúúúúú... Szeméből eltűnt a koncentráltság, az eltökéltség. Most úgy tűnt, mintha fölöttem, talán a fekete, hódarás égbolton figyelne valamit. Aztán a szeme lecsukódott. Ismét „lokomotívozni” kezdett... Majd egyszerre abbahagyta. Bármi történt is, most már vége volt. A nővér látott belőle valamit, talán a mentősofőr is, mielőtt elájult, és talán sejthettek valamit néhányan a bámészkodók közül. De most már vége volt bizonyosan. Nem maradt utána más, csak egy ronda baleset nyomai kint... És bent egy újszülött. Feltekintettem Harriet White szobrára, mely még mindig ott állt, s megkövülten meredt a szemközti térre, mintha semmi említésre méltó nem történt volna, mintha semmit sem jelentene ennyi elszántság ebben a kemény, közönyös világban... Vagy, ami még rosszabb, mintha talán egyedül ez jelentene valamit; mintha csakis ez számítana. Úgy emlékszem, Sandra levágott feje mellett a latyakban térdepelve, sírva fakadtam. Úgy emlékszem, még akkor is sírtam, amikor egy bentlakó orvos és két nővér felsegített, és betámogatott az épületbe. McCarron pipája kialudt. Reteszes gyújtójával újragyújtotta, miközben mi tökéletes, néma csöndben ültünk. Odakint nyögött, vonított a szél. McCarron visszakattintotta öngyújtóját, és feltekintett. Úgy tűnt, kissé meglepte, hogy még ott talál minket. - Ennyi - mondta. - Itt a vége! Mire várnak még? Tapsra? - horkant fel, majd egy pillanatig mintha tétovázott volna. - Saját zsebemből fizettem a temetés költségeit. Tudják, senkije sem
volt. - Halványan elmosolyodott. - Vagyis... ott volt Ella Davidson, az asszisztensnőm. Ragaszkodott hozzá, hogy hozzájáruljon huszonöt dollárral, amit alig-alig engedhetett meg magának. De ha Davidson ragaszkodott valamihez... Vállat vont és felkaccantott. - Biztos benne, hogy nem csak reflex volt? - hallottam hirtelen saját hangomat. - Egészen biztos... - Egészen biztos - szakított félbe McCarron nyugodt biztonsággal. - Az első összehúzódás még talán. De ő nem másodpercekig, hanem percekig vajúdott. És néha arra gondolok, hogy ha kell, talán tovább is bírta volna. De, hála Istennek, nem kellett. - És mi lett a gyerekkel? - érdeklődött Johanssen. McCarron pöfékelt egyet. - Örökbe fogadták - felelte. - És meg kell, hogy értsék, az örökbefogadók adatai már akkoriban is szigorúan titkosak voltak. - Igen, de mi lett a gyerekkel? - kötötte az ebet a karóhoz Johanssen, mire McCarron ingerülten felnevetett. - Maga tud titkot tartani, ugye? - kérdezte Johanssent. Johanssen bólintott. - Többen szomorúan tapasztalták már. Szóval mi lett a gyerekkel? - Hát jó. Ha már végighallgattak, talán egyetértenek abban, hogy jogom volt tudni, mint alakult a gyerek sorsa. Legalábbis így éreztem, ami egy és ugyanaz. Máig sem veszítettem őt szem elől. Volt egy fiatal házaspár - nem Harrisonék, de nevezzük őket így. Maine-ben éltek. Nem lehetett saját gyerekük. Örökbe fogadták a fiút, és elkeresztelték... Mondjuk, hogy Johnnak. A Johnnal beérik, nemde, cimborák? Beleszippantott pipájába, de az megint kialudt. Halványan észleltem, hogy Stevens mögöttem sertepertél, ami azt jelentette, hogy kabátjaink már útra készen várnak. Nemsokára beléjük bújunk... és ki-ki visszatér saját világába. Ahogy McCarron mondta, az idei évre is vége a meséknek. - A csecsemő, akit azon az éjszakán világra segítettem, most az angol tanszék vezetője az ország egyik legnevesebb főiskoláján - mesélte McCarron. Még nincs negyvenöt éves. Fiatalember. Korai lenne még, de egyszer eljöhet az idő, hogy rektorrá válasszák. Miért is kételkednék benne? Jóképű, intelligens, lefegyverző egyéniség. Egyszer valami ürüggyel kieszközöltem, hogy vele ebédelhessek a tanszéki klubban. Négyen voltunk akkor este. Keveset beszéltem, így figyelhettem őt. Az anyja határozottságát örökölte, uraim... ...és mogyoróbarna szemét. III. A Klub Stevens, mint rendesen, mindenkit kikísért, tartotta a kabátokat, boldognál is boldogabb karácsonyokat kívánt, s mindenkinek megköszönte nagylelkűségét. Úgy helyezkedtem, hogy utolsónak maradjak, és Stevens a meglepetés legkisebb jele nélkül tekintett rám, amikor megszólítottam: - Volna egy kérdésem, ha nem haragszik. Halványan elmosolyodott. - Kérdezzen csak - bíztatott. - A karácsony pompás alkalom a kérdezősködésre. Valahol a bal oldali alagsorban - ahová sosem merészkedtem le - egy állóóra a leáldozó kor zenéjét zengte. Régi bőr és olajos fa illatát éreztem, és sokkal halványabban Stevens arcszeszét. - De figyelmeztetnem kell - tette hozzá, s odakint szél támadt -, hogy jobban teszi, ha nem kérdez túl sokat, amennyiben máskor is el akar jönni. - Voltak, akiket kizártak, amiért túl sokat kérdeztek? - Szívem szerint nem a kizártak kifejezést használtam volna, ám ennél messzebb nem merészkedtem.
- Nem - felelte Stevens a megszokott mély, udvarias hangján. - Ok döntöttek úgy, hogy nem jönnek többé. Álltam a tekintetét, s hátamon jeges borzongás futott végig - mintha egy hatalmas, hideg, láthatatlan kéz tapadt volna a gerincemre. Eszembe jutott az a furcsán elmosódó, tompa puffanás, amit az emeletről hallottam egyik éjszaka, és elgondolkodtam (nem is először), hogy hány szoba lehet odafenn valójában. - Ha még mindig kérdezni akar valamit, Mr. Adley, talán kérdezzen. Mindjárt itt a reggel. - És hosszú vonatútnak néz elébe? - érdeklődtem, ám Stevens csak egykedvűen meredt rám. - Rendben van - kezdtem. - Vannak olyan könyvek a könyvtárukban, amiket sehol másutt nem találok - sem a New York-i Közkönyvtárban, sem a megkérdezett antikváriusok katalógusaiban, a Könyvjegyzékben pedig egyáltalán nem. A kisszobában lévő biliárdasztal márkája Nord. Sohasem hallottam erről a márkáról, így hát felhívtam a Nemzetközi Védjegybizottságot. Két Nordot tartanak nyilván - az egyik terepsí-talpakat gyárt, a másik pedig konyhai faeszközöket. Van egy Seafront wurlitzer a hosszú szobában. Az NVB listáján szerepel ugyan Seeburg, ám Seafront még véletlenül sem. - Hadd halljam a kérdését, Mr. Adley. Hangja szelídebb volt, mint valaha, ám hirtelen valami rémisztő költözött a tekintetébe... nem; őszintén szólva nemcsak a tekintetébe; az egész légkör megtelt körülöttem rettegéssel. Az alagsorból hallatszó monoton tik-tak már nem egy öreg ingaóra kattogása volt, hanem a hóhér lépteinek kopogása, amint az elítéltet a vesztőhelyre kíséri. Az olaj és a bőr szaga fanyarrá, fenyegetővé változott, és amikor üvöltve újratámadt a szél, hirtelen biztosan éreztem, hogy mindjárt felcsapódik a bejárati ajtó, és elém tárul nem a Harmincötödik utca, de egy tébolyult Clark Aston Smith-táj, kicsavart fatörzsek sziluettjeivel a steril horizonton, mely vakító, vérvörös ragyogásban nyeli el a megkettőzött napot. Ó, tudta, hogy mit akarok kérdezni, szürke szeme elárulta. Honnan származik mindez? - akartam kérdezni. - Ó, azt tudom jól, hogy maga honnan származik, Stevens; ez az akcentus nem az X-edik dimenzióból való, ez az akcentus tiszta brooklyni. De merre tart? Mitől ez az időtlenség a tekintetében és az arcán? És, Stevens... ...hol vagyunk most, EBBEN A PILLANATBAN? De ő csak a kérdésemre várt. Szóra nyitottam a számat. Am csak ez a kérdés jött ki rajta: - Sok más szoba is van odafönn? - Ó, igen, uram - felelte, s pillantását le nem vette rólam. - Rengeteg. El lehet bennük tévedni. Sőt voltak, akik tényleg eltévedtek bennük. Olykor több mérföld hosszúnak tűnnek nekem. Szobák és folyosók. - És bejáratok és kijáratok? Szemöldöke árnyalatnyit feljebb csúszott. - Ó, igen. Bejáratok és kijáratok. Várt még, ám úgy éreztem, eleget kérdeztem - egy hajszálon múlott, hogy megtudjak valamit, ami talán az őrületbe kergetett volna. - Köszönöm, Stevens. - Nagyon szívesen, uram. - Rám segítette a kabátomat. - Lesznek még mesék? - Itt mindig lesznek mesék, uram. Az az este jó ideje volt már, és a memóriám sem javult azóta (az én koromban már sokkal valószínűbb az ellenkezője), mégis tökéletesen tisztán emlékszem a belém nyilalló rettegésre, amint Stevens szélesre tárta a tölgyfa ajtót. A jeges bizonyosságra, hogy mindjárt megpillantom azt a tébolyult, pokoli, vadidegen tájat a megkettőzött nap vérvörös fényében, mely, ha lenyugszik, minden kimondhatatlan sötétségbe borul, egy órára, tíz órára, vagy akár tízezer évre. Meg nem magyarázhatom, de tudom, létezik az a világ - ebben oly bizonyos vagyok, mint amilyen bizonyos Emlyn McCarron volt abban, hogy Sandra Stansfield levágott
feje tovább lélegzik. Egy végtelennek tetsző pillanatig vártam, hogy kinyíljék az az ajtó, és Stevens kitaszítson abba a másik világba, aztán halljam, hogy bezárul mögöttem az ajtó... örökre. Ehelyett azonban a Harmincötödik utcát pillantottam meg, egy kipufogógáz-karikákat eregető rádió taxival a járdaszegélyen. Mély, mámorító megkönnyebbülést éreztem. - Igen, mindig lesznek új mesék - ismételte Stevens. - Jó éjt, uram. Mindig lesznek új mesék. Valóban vannak. És talán nemsokára én is újra mesélek. Utószó Bár a „Honnan veszi az ötleteit?” a leggyakrabban nekem szegezett kérdés (mondhatnók úgy is, a biztos befutó), a második kétségtelenül ez: „Csak horrort ír?” Mikor nemmel válaszolok, nehezen tudom eldönteni, hogy a kérdező megkönnyebbültnek vagy inkább csalódottnak látszik. Épp mielőtt első regényem, a Carrie megjelent, levelet kaptam Bili Thompsontól, a kiadómtól, aki arra ösztökélt, hogy sürgősen kezdjek el gondolkozni a folytatáson (talán furcsállják, hogy még meg sem jelent az első regény, s máris a folytatás a kérdés, ám minthogy egy regény kiadás előtti munkálatai majdnem annyi időt vesznek igénybe, mint egy film utógyártási munkálatai. Akkor már régóta, majdnem egy éve éltünk együtt a Carrie-vel). Azon nyomban elküldtem Bilinek két újabb regényem, a Blaze és a Second Corning kéziratát. Az elsőt rögtön a Carrie után írtam, az alatt a hat hónap alatt, amíg a Carrie első piszkozata az íróasztalfiók mélyén heverve érlelődött; a másodikat pedig nagyjából abban az évben, amikor a Carrie teknőc lomhán araszolgatott a kiadatás felé. A Blaze egy fél hülye bűnözőmonstrum melodrámája, aki csecsemőt rabol, hogy váltságdíjat követelhessen a gyerek dúsgazdag szüleitől... de aztán beleszeret a gyerekbe. A Second Corning egy vámpírokról szóló melodráma, akik elfoglalnak egy kisvárost Maineben. Bizonyos értelemben mindkét regény irodalmi parafrázis, a Second Corning a Drakulá-é, a Blaze pedig Steinbeck Egerek és emberek-éé. Bili bizonyára megrökönyödött, amikor megkapta a két egybecsomagolt, vaskos kéziratot (a Blaze néhány oldalát számlák hátoldalára írtam, a Second Corning kézirata pedig sörtől bűzlött, mert egy három hónappal azelőtti szilveszter éjszakán valaki ráöntött egy korsó Black Labelt) - mint az az asszony, aki egy csokor virágot kíván, és ráeszmél, hogy a férje fogta magát, és egy egész melegházat vett neki. A két sűrűn gépelt kézirat úgy ötszázötven oldalra terjedt együttvéve. A következő néhány hét során mindkettőt végigolvasta - keress kiadót, szentet találsz -, én meg Maine-ből New Yorkba utaztam, megünnepelni a Carrie kiadását (1974. április, szomszédok, barátok - Lennon még élt, Nixon még az elnöki székben ücsörgött, és ennek a kölyöknek egyetlen ősz szál nem volt a szakállában), és megbeszélni, hogy két új könyvem közül melyik legyen a következő... Vagy, hogy megjelennek-e egyáltalán. Néhány napot a városban töltöttem, s ezalatt háromszor-négyszer végigrágtuk a kérdést. A végső döntés azonban az utcasarkon született - pontosabban a Park sugárút és a Negyvenhatodik utca sarkán. Ott ácsorogtunk Bill-lel a zöld jelzésre várva, és figyeltük, hogy nyeli el a taxikat az a büdös alagút vagy akármi, ami mintha egyenesen bemenne a Pan Am légitársaság épülete alá. - Legyen a Second Corning - szólalt meg Bili. Bár magam is ezt tartottam a jobbiknak, Bili hangja olyan furcsán vonakodóan csengett, hogy felkaptam a fejem, és megkérdeztem, mi a gondja. - Az első könyved egy lányról szólt, aki telekinézissel tárgyakat mozgat. Ha ezek után egy vámpírtörténettel rukkolsz elő, be fognak skatulyázni - felelte.
- Beskatulyázni? - kérdeztem őszinte döbbenettel. Nem láttam semmi említésre méltó hasonlóságot a vámpírok és a telekinézis között. - Hová fognak beskatulyázni? - A horror szerzők közé - felelte még kényszeredettebb hangon. - Ó, hát csak erről van szó? - lélegeztem fel. - Néhány év múlva - mondta -, meglátjuk, hogy még mindig úgy gondolod-e, ennyi az egész. - Bili - kezdtem felderülő ábrázattal -, csak horror írásából senki sem tud megélni Amerikában. Lovecraft majd' éhen halt Providence-ben. Bloch áttért a bűnügyi regényekre s az Unknown típusú szemfényvesztésre. Az Exorcist (Ördögűző) egész lavinát indított el. Majd meglátod. A lámpa zöldre váltott. Bili megveregette a vállam. - Szerintem nagyon sikeres leszel mondta -, de szart se tudsz az életről. Közelebb járt az igazsághoz, mint én. Megtapasztaltam, hogy Amerikában igenis meg lehet élni horror írásából. A Second Corning, ami végül Salem's Lot (Borzalmak városa) címen jelent meg, nagy sikert aratott. Épp Coloradóban éltem a családommal, amikor piacra került, és egy kísértethotel történetén dolgoztam. Egy New York-i utazásom alkalmával fél éjszakát ücsörögtem Bill-lel egy Jaspers nevezetű bárban (ahol egy hatalmas ködszürke kandúr uralta szemmel láthatólag a zenegépet; ha látni akartuk a kínálatot, előbb őt kellett felemelnünk), és elmeséltem neki a regény cselekményét. Mire a végére értem, a fejét fogta, whiskys pohara a két könyöke közt, mint akit szörnyű migrén gyötör. - Nem tetszik? - kérdeztem. - Nagyon tetszik - vallotta be síri hangon. - Akkor mi a baj? - Először a lány a telekinézissel, azután vámpírok, most meg egy kísértethotel tele pata kölyökkel. Be fognak skatulyázni. Ez alkalommal kicsit komolyabban végiggondoltam a dolgot - aztán eszembe jutottak mindazok, akiket horror szerzőként könyveltek el, és akiket annak idején oly nagy élvezettel olvastam - Lovecraft, Clark Ashton Smith, Frank Belknap Long, Fritz Leiber, Robert Bloch, Richárd Matheson és Shirley Jackson (igen, még őt is kísértethistóriák szerzőjének kiáltották ki). És akkor ott a Jaspersben, a wurlitzeren szunyókáló macska és arcát kezébe temető kiadóm mellett arra a megállapításra jutottam, hogy rosszabb társaságba is kerülhettem volna. Lehetnék, mondjuk, „fontos” író, mint Joseph Heller, hogy úgy hétévenként jelenjen meg egy-egy könyvem, vagy „briliáns” író, mint John Gardner, hogy érthetetlen soraimat értő akadémikusok bogarásszák, akik egészségesen étkeznek, és rozoga Saabbal furikáznak, melynek hátsó lökhárítóján a kopott, de még olvasható matrica GENE McCARTHY-t követeli az elnöki székbe. - Semmi baj, Bili - mondtam -, leszek én horror szerző, ha ez kell az embereknek. Miért is ne? Többet nem beszéltünk erről. Bili azóta is kiad, és én azóta is írok horrort, és egyikünk sem jár analízisre. Ez is valami. Így hát beskatulyáztak, de nemigen bánom - végül is munkáim valóban egy kaptafára készülnek... Legalábbis munkáim nagy része. De csak horrort írok? Ha elolvasták e könyv történeteit, tudják, hogy nem... Ám mind a négy mesében megtalálni a horror elemeit, nemcsak A légzőgyakorlat-ban - az Állj ki mellettem! piócás jelenete és A jó tanuló álomszimbolikájának nagy része is épp elég hátborzongató. Isten tudja, miért, előbbutóbb mindig ide lyukadok ki. Mind a négy hosszabbacska történet egy-egy regényem befejezése után született - mintha a nagy mű elkészültével mindig maradna a tankban épp egy jól megtermett novellára való üzemanyag. Az Állj ki mellettem! címűt írtam ezek közül a legrégebben, a Borzalmak városa után; A jó tanuló-t két hét alatt, A ragyogás befejeztével (azután A jó tanuló-t követően három
hónapig semmit - teljesen kifulladtam); A remény rabjai a Holtsáv után született; a legújabb mese, A Légzőgyakorlat pedig rögtön A tűzgyújtó-t követően. Eleddig egyik sem jelent meg, és nem is szántam őket kiadásra. Hogy miért? Mert mind a négy 25 000-35 000 szó terjedelmű, talán nem pontosan, de ez elég ahhoz, hogy az embert hintába ültessék. Azt tudniuk kell, hogy a 25 000-35 000 szavas terjedelemtől a legkeményszívűbb regényíró is reszket, mint a nyárfalevél. Nincs szigorú meghatározása a regénynek vagy a novellának - legalábbis a terjedelem szempontjából - és nem is lehet. De amikor egy író a 20 000-dik szóhoz közelít, tudja, hogy lassan maga mögött hagyja a novella területét. Ugyanígy, amikor leírja a 40 000-dik szót, a regény országába lépett. E két, szabályozottabb régió közé eső tartomány határai nincsenek kijelölve, ám egy ponton az író mégis arra riad, hogy szörnyű helyre érkezett vagy érkezik, egy anarchia dúlta irodalmi banánköztársaságba, melyet Kisregénynek hívnak. Művészi szempontból az égvilágon semmi baj a kisregénnyel. Persze a cirkuszi szörnyszülöttekkel sincs baj, kivéve, hogy ritkán látni őket a cirkuszon kívül. Ugyanígy, vannak remek kisregények, ám hagyományosan kizárólag a „műfajpiacon” adhatóak el (ez az udvariasabb kifejezés; udvariatlanabb, de pontosabb a „műfajgettó”). Egy jó „misztikus kisregény” például megjelenhet Ellery Queen vagy Mike Shayne Mystery Magazine-jában, egy jó tudományos fantasztikus kisregény az Amazing-ban, az Analog-ban, sőt talán az Omni-ban vagy a The Magazine of Fantasy and Science Fiction-ben is. A sors iróniája, hogy a jó horror kisregényeknek is van felvevőpiacuk: ide tartozik az előbb említett F and SF, a Twilight Zone és a műfaj klasszikusait tartalmazó különféle antológiák, mint például a Charles L. Grant szerkesztette, Doubleday által kiadott Shadows sorozat. De azokkal a kisregényekkel, amelyek az úgynevezett „magas irodalom”- hoz, tartoznak (e szó majdnem oly lelombozó, mint a „műfaj”), míg piac a piac, nagy szarban leszel, haver... Lehangoltan tekintesz 25 000-35 000 szavas kéziratodra, sört bontasz, és „lelki füleid” mintha egy igencsak kenetteljes, idegenül csengő hangot hallanának: - Buenos dias, senor! Hogy utazott a Revolución Airwaysszel? Nádjon-nádjon még ván elégedve, sí? Isten hosztá Kizsregényben, senor! Nádjon-nádjon jó dolga lesz itt szerintem! Vedjen edj olcsó szivart! Nézegessen gyésznó képeket! Helyezze magát kényelembe, senor, szerintem nádjon-nádjon sokáig léssz itt á mágá története... qué pasa? Ah-ha-hah-hah-hah! Lelombozó. Hol volt, hol nem volt (siránkozott), de egykoron tényleg volt felvevőpiacuk az ilyen meséknek - varázslatos folyóiratok, mint a The Saturday Evening Post, a Collier's és az American Mercury. A próza - mindegy, hogy „hosszú” vagy „rövid” - képezte ezek és sok más folyóirat gerincét. És ha a történet túl hosszúra nyúlt ahhoz, hogy egyetlen számban közölhessék, három, négy, öt vagy kilenc részre osztották. A regények „tömörítésének” vagy „kivonatolásának” káros szenvedélye ugyanis akkoriban még ismeretlen volt (a Playboy és a Cosmopolitan egyenesen ördögi tudományt teremtett ebből az ocsmányságból: ma már húsz perc alatt elolvashatunk egy teljes regényt!). A történetet nem szorították zsarnoki korlátok közé, és kétlem, hogy én lennék az egyetlen, aki annak idején egész nap várta a postást, mert a Post esedékes száma egy új Ray Bradbury-novellával kecsegtetett, vagy, mert a legújabb Clarence Buddington Kelland-sorozat utolsó epizódja következett. (A szorongás könnyű prédává tett. Mikor a postás végül felbukkant - vállán átvetett bőrtáska - és fürgén közeledett nyári egyen sortjában és napellenzős egyen-sisakjában, elé siettem, egyik lábamról a másikra álltam, mintha kínosan sürgős dolgom lenne; szívem a torkomban dobogott. Kaján vigyorral kezembe nyomta a villanyszámlát. Semmi mást. Elállt a szívverésem. Végre megkönyörült rajtam, és átnyújtotta a Postov. a címlapon vigyorgó, Norman Rockwell pingálta Eisenhower, Pete Martin cikke Sophia Loren-ről; „Én mondom, csodás fickó” Pat Nixontól - ez az, kitalálták! -, a férjéről, Richárdról szól, és persze próza. Regényrészletek, novellák, és a Kelland-sorozat utolsó fejezete. Hála istennek!)
És ez nemcsak egyszer-egyszer fordult elő, de minden kibaszott héten! Azt hiszem, nem volt nálam boldogabb kölyök az egész keleti parton, azokon a napokon, amikor a Post megérkezett. Igaz, vannak még folyóiratok, amelyek publikálnak hosszabb prózát is - az Atlantic Monthly és a New Yorker például kifejezetten érzékeny azon írók kiadási problémái iránt, akik 30 000 szavas kisregényt hoztak világra (nem mondhatjuk, hogy „nemzettek”; az apa sohasem biztos). Am egyik ilyen folyóiratot sem érdeklik különösebben az én hétköznapi, nem túl irodalmi, és néha (bár ezt pokolian fáj beismernem) kétségkívül suta irományaim. Azt hiszem, bizonyos fokig pontosan ezek a - jóllehet megvetendő - regényírói tulajdonságaim vezettek sikeremhez. Legtöbb regényem egyszerű próza egyszerű embereknek, a Big Mac és McDonald's-nagy-krumpli irodalmi megfelelője. Érzem és értem a magas irodalmat, ám hogy magam műveljem, az majdnem vagy teljességgel képtelenségnek bizonyult (kezdő íróként főként „férfias” írókat bálványoztam, akiknek prózastílusa a szörnyűségestől a nem létezőig terjedt: olyan ürgéket, mint Theodore Dreiser vagy Frank Norris). Ha írói mesterségünkből elvonjuk az eleganciát, azon kapjuk magunkat, hogy fél lábon egyensúlyozunk, és ez a láb nem más, mint az arányérzék, így hát mindig, minden erőmmel azon igyekszem, hogy megtaláljam a megfelelő arányokat. Más szóval, ha rájössz, hogy nem tudsz úgy futni, mint egy telivér, az eszed még mindig kéznél van (egy hang az erkélyről: „A micsodád, King?” Ha-ha, marha vicces, lekophatsz, öregem.). Ezek eredményeképp a fenti kisregények igencsak kényes helyzetbe sodortak. Regényeimmel már kivívtam, hogy az emberek azt mondogassák, King akár a mosodacéduláját is kiadathatná, ha akarná (és vannak kritikusok, akik úgy vélik, hogy pontosan ezt teszem már vagy nyolc éve), ám ezeket a meséket nem adathattam ki, mert rövidnek túl hosszúak voltak, igazán hosszúnak pedig túl rövidek. Ha értik, hogy mire gondolok. - Sí, señor, értem én! Védjé lé á cipőjét! Parancsoljon, égy kis olcsó rumot! Míngyár jön á Medicoré Revolución rezesbanda és jáccik égy, rósz kis calypsót! Asziszem, nádjon-nádjon téccéni fog magának! És van idéjé, señor! Ván idéjé, mert asziszem, á mágá története... ...sokáig itt lesz, ja, ja, nagyszerű, menjen inkább, és buktasson meg valahol egy imperialista-demokrata bábkormányt! Végül elhatároztam, felkeresem kiadóimat, a Vikinget és a New American Libraryt, és megkérdezem, érdekli-e őket egy könyv olyan történetekkel, mint egy szokatlan télak, egy öregember és egy kisfiú kölcsönös parazitizmusra épülő, hátborzongató kettőse, négy vidéki fiú kalandos felfedezőútja és egy fiatal nő horror elemekkel átszőtt története, aki bármi áron kész megszülni a gyerekét (vagy inkább a különös klub története, ami nem is klub). A kiadók rábólintottak, így szakíthattam ki e négy hosszúra nyúlt történetet a kisregények banánköztársaságából. Muchachó-k és muchachá-k, remélem, tényleg nádjon-nádjon tetszettek. Ó, még egy apróság a skatulyákról, mielőtt elbúcsúznék. Egy évvel ezelőtt beszéltem a kiadómmal - nem Bili Thomsonnal, hanem az újjal, egy Alan Williams nevű kedves, okos, rátermett fickóval, aki azonban állandóan üzleti úton van valahol mélyen New Jersey gyomrában. Imádtam a Cujó-t - mondja Alan. (Épp befejeződtek a regény, egy vérbeli kutyakomédia szerkesztési munkái.) - Gondolkoztál már a következő könyveden? Déjà vu tör rám. Ez a beszélgetés már elhangzott valahol. - Hát, igen - felelem. - Gondolkoztam. - Ne kímélj! - Mit szólnál négy kisregényhez? Legtöbbjük, vagy mind egyszerű, hétköznapi történet. Mit szólnál hozzájuk?
- Kisregények - tűnődik Alan. Barátságos, de hangja azt sugallja, jókedve némileg szertefoszlott, mintha úgy érezné magát, mint aki most nyert két ingyenjegyet valamely kétes kis banánköztársaságba a Revolución Airwaysszel. - Úgy érted, hosszú novellák? - Pontosan - felelem. - Más-más évszakok, vagy valami ilyesmi lehetne a könyv címe, csak hogy az emberek értsék, nem vámpírokról, kísértethotelekről, vagy ilyesmikről szól. - És a rá következő vámpírokról fog szólni? - Nem hinném. De ehhez mit szólsz, Alan? - Vagy talán egy kísértethotelről? - Nem, azt már megírtam. Más-más évszakok, Alan. Ugye jól cseng? - Remekül cseng, Steve - sóhajtja Alan, mint az a jó barát, aki épp helyet foglalt a Revolución Airways legújabb gépének - egy Lockheed Tristarnak - harmadosztályán, és megpillantotta az első, szorgosan araszoló svábbogarat az előtte lévő ülés tetején. - Reméltem, hogy tetszeni fog - mondom. - És nem lehetne köztük - kérdi reménykedve Alan - egy horror történet? Csak egyetlenegy? Egy... hasonló évszak? - Elmosolyodom - de csak egy kicsit -, mert eszembe jut Sandra Stansfield és dr. McCarron légző gyakorlata. - Talán kiötlők valamit. - Remek! És ami az új regényedet illeti... - Mit szólnál egy kísértetautóhoz? - kérdezem. - Te vagy az én emberem! - kiáltja Alan. Úgy érzem, most már boldog emberként küldhetem vissza kiadói értekezletére, vagy talán üzleti útjára East Rahwaybe. Magam is boldog vagyok - imádom a kísértetautómat, és gondolom, sok ember fog miatta félve átkelni sötétedés után a zsúfolt úttesten. De ezekbe a történetekbe is szerelmes vagyok, és azt hiszem, lényemnek egy része örökké szeretni fogja őket. Remélem, Olvasó, neked is tetszettek; hogy azt tették, amit minden jó történetnek tennie kell - egy kis időre elfeledtették a rád nehezedő valóságot, és olyan helyre vittek, ahol még sosem jártál. Ez a legkedvesebb csoda, amit ismerek. Oké. El kell válnunk. A legközelebbi viszontlátásig ne veszítsd el a fejed, olvass jó könyveket, légy hasznos, légy vidám! Sok szeretettel STEPHEN KING 1982. január 4. Bangor, Maine
