Stephen King - Sorvadj El!

Stephen King - Sorvadj El! FORDÍTOTTA PARDI ANDRÁS EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1996 THINNER A SIGNET BOOK COPYRIGHT ©1984 BY RICHARD BACHMAN. ALL RIGHTS RESERVED. PUBLISHED BY AGREEMENT WITH THE AUTHOR AND THE AUTHOR'S AGENTS, RALPH M. VICINANZA, LTD. HUNGARIAN TRANSLATION ©PARDI ANDRÁS, 1996 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELİS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE SZEDTE AZ OSIRIS KIADÓ NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. FELELİS VEZETİ MIKE FERENC A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA 161023 KÉSZÜLT KAPOSVÁRON, 1996-BAN FELELİS SZERKESZTİ DEZSÉNYI KATALIN A FEDÉL ÉS A TIPOGRÁFIA SZ. BODNÁR ÉVA MUNKÁJA MŐSZAKI VEZETİ NÉVERY TIBOR KÉSZÜLT 16,96 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 6105 X Egy 112 „Sorvadj el" - köpi William Halleck félé a szót a rothadó orrú öreg cigány, amikor Halleck a feleségével, Heidivel kifelé igyekszik a bíróság épületébıl. „Sorvadj el" - két szó beteg fuvalma a levegıben. Mielıtt Halleck egy ideges rándulással kitérhetne, az öreg cigány karja kinyúl felé, és meggörbedı ujja végigsimít az arcán - szája szétnyílik közben, mint egy felszakadó seb, ínyébıl csonka fogak fekete és zöld sírkövei merednek elı. Nyelve tekereg a fogak között, azután elırecsúszik, és megnyalja, keserő vigyorra görbedi ajkát. Sorvadj el. Élesen tört Billy Halleckre ez az emlék, amikor reggel hétkor egy derekára csavart törülközıvel a mérlegre állt. A konyhából sonka és tojás ingerlıillata szállt fel. Le kellett hajolnia egy kicsit, hogy leolvashassa a számlapot... pontosabban eléggé le kellett hajolnia. Az igazat megvallva, majdnem orra bukott a nehézkes hajlongásban. Nagydarab ember volt túlságosan nagy, ahogy dr. Houston kajánul mondogatta. Ha eddig senki nem mondta volna, engedd, hogy én megtegyem - közölte Houston a legutolsó vizsgálat után. A te korodban, a te jövedelmeddel és szokásaiddal az ember harmincnyolc éves kora körül lép a szívroham aknamezejére. Le kéne adnod pár kilót. Ma reggel végre beállt a kedvezı fordulat. Száztizennégy kilóról lefogyott száztizenkettıre. Igaz, hogy amikor utoljára összeszedte a bátorságát, hogy megmérje magát, a számlap száztizenötöt mutatott, de akkor nadrágban volt, némi apró a zsebében, nem is szólva a kulcscsomóról és a svájci tiszti bicskáról. Ráadásul a fürdıszobai mérleg többet mutat. Ezt tudta a lelke mélyén. New Yorkban nıtt fel, és gyerekkorában hallott valamit harangozni arról, hogy a cigányok jóstehetségő népek. Talán itt a bizonyíték. Nevetni próbált, de egy félresikerült mosolynál nem futotta többre - talán korai még kinevetni a cigányokat. Az idı múlásával majd tisztázódik a kép: elég idıs volt már ahhoz, hogy megnyugodjon ebben. Mindenesetre úgy érezte, egyelıre felfordul a gyomra a cigányok gondolatától is, és remélte, soha többé nem

kerülnek a szeme elé. Ami tenyérjóslás elengedhetetlen, a partikon rásózzák úgyis, a többi marad a szeánszok ábécés lapjára. Ha egyáltalán. Lentrıl: - Billy? - Jövök! Felöltözött, miközben tudat alatti csüggedéssel érzékelte, hogy a majdnem kétkilós megkönnyebbülés ellenére gatyája bizony keservesen feszül. Derékbısége százhat. A dohányzásról lemondott szilveszter éjjel pontban nulla óra egy perckor, de meg is adta az árát. Hajaj, de mennyire megadta. Lement a lépcsın, ingnyaka kigombolva, nyakkendıje kétoldalt lógott a vállán. Tizennégy éves lánya, Linda épp akkor suhant ki az ajtón, szoknyája kacéran libben, szexi bársony szalaggal összefogott copf szálldos, utána. Hóna alatt a könyvei, másik kezében mazsorett pompon, kettı darab, harsány piros és harsány fehér, kócos bohócfejek. - Szia, apu! - Érezd jól magad, Lin. Leült az asztalhoz, megragadta a Wall Street Journal-t. - Kedvesem - mondta Heidi. - Szívecském - felelte magasztosán, és lefordította az újságot az asztalra, a csemegéstál mellé. Heidi reggelit tett elébe: gızölgı rántotta, kuglóf és mazsola, öt csík, tündöklı sonkaszelet háziasán. Jó étvágyat. Heidi az étkezısarok szemközti székébe csusszant, meggyújtott egy hosszú Vantage cigarettát. A január és a február nyomasztóan telt - túl sok volt a beszélgetésnek álcázott vita, túl sokszor aludtak el háttal egymásnak. Kiegyeztek viszont egy modus vivendi-ben: Heidi nem nyaggatta már a súlya miatt, és Billy felhagyott azzal, hogy minduntalan szóvá tegye a napi másfél doboz cigarettát. így köszöntött be az immár ismét tőrhetı tavasz. Kettejük langyos békéjén túl történt egyéb kellemes esemény is: elıször is Halleck elılépett a cégtáblára: Greely, Penschley és Kinder újabban így hangzik: Greeley, Penschley, Kinder és Halleck. Heidi anyja végre-valahára beváltotta özönvíz elıtti fenyegetését, és hazaköltözött Virginiába. Linda bekerült az iskolai mazsorett csoportba, és Billy fellélegezhetett: lányának teátrális jelenetei olykor már az ideg-összeroppanás szélére sodorták. Egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Aztán megjöttek a cigányok. „Sorvadj el" - mondta az öreg dádé, de mi a fene rágta az orrát? Vérbaj? Rák? Vagy valami ennél is szörnyőbb, talán lepra? És mi a csodáért nem képes kikergetni ezt a képet a fejébıl? Mikor felejti már el? - Megint arra gondolsz, ugye? - szólalt meg Heidi hirtelen... olyan hirtelen, hogy Halleck majdnem félrenyelt. - Billy, te nem a tehetsz róla. A bíró is megmondta. - Nem arra gondoltam. - Akkor mire gondoltál? - Az újságra - válaszolta gyorsan. - Azt írja, ebben a negyedévben a lakásépítések újra visszaestek. Nem tehet róla, ez igaz. A bíró megmondta. Rossington bíró. De a barátainak csak Cary. A barátaim szeretnek, gondolta Halleck. Jó pár kört végiggolfoztunk mi ketten Cary Rossingtonnal, te is tudod, Heidi. A szilveszteri bulin, két évvel ezelıtt, amikor egy átló esztendeig töprengtem azon, hogy le kellene szokni a dohányzásról, és mégsem voltam rá képes, hát ki markolta meg a te ó-igen-oly-markolászható cicidet a boldogújévi puszilkodás közben, na, ki? Beletrafáltál! Cary Rossington volt maga, úgy éljek s haljak e földön! Persze. A kebelbéli Cary Rossington, akinek színe elıtt több mint egy tucat törvényhatósági port vívott már. A kebelbéli Cary Rossington, akivel olykor összeállt a klubban egy pókerpartira. A kebelbéli Cary Rossington, aki bizony nem nyilvánított elfogultságot akkor sem, amikor öreg golf- és pókercimborája, Billy Halleck (Cary hátba vágja idınként, és zajosan megkérdi, „aztán hogy ityeg a fittyedt, egy komám?") - ismét

törvényszéke elé járult, de nem azért, hogy városrendezési ügyekben egy-két cikkelyt vitasson, hanem mert halálos gázolás vádját emelték ellene. Amikor pedig Cary Rossington nem nyilvánított elfogultságot, ki tiltakozott, gyerekek? Ki mondta ebben az eszemadta kisvárosban, hogy ohó, lassan a testtel? Ki pfujolt és sipákolt? Megmondom: senki se! Az égadta világon senki! Hiszen végül is kicsodák ezek? Egy rakás maszatos roma. Minél elıbb kilábolnak Fairview-ból, hogy a Nemzeti Népjóléti Hivatal matricáival felvirágozott kombikon odább robogjanak egy házzal, minél elıbb látjuk házilag barkácsolt lakókocsijaik és utánfutóik farát, annál jobb nekünk. Minél elıbb... ...sorvadj el. Heidi szippantott a cigarettából. - Leszarom a lakásépítést. Ennél azért jobban ismerlek. Billynek szikrányi kételye sem volt efelıl. Arra gondolt, hogy tán Heidi is arra gondol. Túl, sápadt volt az arca: annyi idısnek látszott most, amennyi valójában volt, és ez kivételes alkalom. Fiatalon, nagyon fiatalon házasodtak össze, és Billy még ma sem felejtette el a porszívóval házaló ügynököt, aki három évvel az esküvıjük után becsöngetett az ajtón. Jól megnézte magának a huszonkét éves Heidi Hallecket, és illendıen megkérdezte: „Anyukád nincs itthon?" - Az étvágyamnak nem tett be - felelte, és ezzel igazat mondott. Szorongás ide, szorongás oda, rántottáját befalta az utolsó morzsáig, a sonkának híre-hamva nem maradt. Felhörpintett fél pohár narancslevet, és neje felé röpített egy régi Billy Halleck-féle jóíző vigyort. Heidi megpróbált visszamosolyogni rá, kevés sikerrel. Billy elképzelte felesége nyakában a táblát: A MOSOLYGÓM ÁTMENETILEG ÜZEMEN KÍVÜL. Átnyúlt az asztalon, megfogta Heidi kezét. - Heidi, minden rendben van. De ha még sincs rendben, akkor is legalább túl vagyunk rajta. - Tudom. Tudom. - Netán Linda?... - Nem. Most már ı sem. Az mondja... Azt mondja, a barátnıi nagyon megértıek. A történtek után Linda egy héten keresztül szenvedett. Az iskolából szipogva jött haza, vagy éppen könnyek között; nem evett, arcán haragos, durcás kifejezés. Halleck elszánta magát, hogy nem fújja fel a dolgot, de azért bement az osztályfınökéhez, Linda kedvenc Miss. Nearingjéhez, aki igazgatóhelyettesként testnevelést tanított, és oktatta a mazsoretteket; Megbizonyosodott afelıl (remek jogászi szóhasználat), hogy csupán ugratásról van szó kicsit durva, kicsit kegyetlen ugratásról, de a gimnáziumi ugratások már csak ilyenek, ha a körülményeket figyelembe véve meglehetısen ízléstelennek mondhatók is. Mit várjon az ember attól a korosztálytól, amelynél a csillogó szellem morbid viccekben tetızik? Elvitte hát sétálni Lindát, végigbandukoltak a hosszú utcán. A Lantern Drive két oldalán csinos kertes házak húzódtak, áruk hetvenötezer dollárnál kezdıdhetett, és felkúszott egészen kétszázezerig, a golfklub környéki fedett medencés-szaunás villák során. Linda, madrasz sortot viselt, egy helyen feslett rajta a varrás... Halleck észrevette, hogy a lába bakfismódra megnyúlt, sárga pamut bugyijának szára ki-kivillan. Bőntudat és ijedség dobbant meg benne. Hiszen Linda lassan felnı. Talán tudja is, hogy a régi madrasz sortot kinıtte, elhordta, és talán azért veszi csak fel, hogy általa visszataláljon a vigasztaló gyermekkórhoz, amelyben az apukákat nem idézik bíróság elé (bármilyen finoman kimunkált per is az, a golfcimborával és részeg cici fogdosóval, Cary Rossington-nal a pulpituson). A gyermekkorhoz, amelyben a srácok nem fogják körbe a negyedik órát követı nagyszünetben, miközben a tízórait majszolja, hogy azonmód a futballpályán nekiszegezzék a kérdést: hány pontot kapott a papád, amiért kinyiffantotta a vén szatyrot? Ugye tudod, Linda, hogy baleset volt. Linda bólint, nem néz rá. Igen, apa. Két autó közül lépett ki, nem nézett körül. Nem volt idım fékezni. Egy másodperc alatt... Apa, ne beszéljünk errıl.

Persze, ne beszéljünk. Én sem akarok. Csakhogy te hallasz róla. Az iskolában. Linda félelemmel telve pillant fel rá. Apa! Ugye nem... ? Hogy nem mentem be az iskolába? De. Bementem. Tegnap délután fél négykor. A srácok már mind otthon voltak, én legalábbis egyet sem láttam. Senki nem fogja megtudni. Linda megkönnyebbül. Egy kicsit. Hallottam, hogy eléggé csúnyán bántak veled. Nagyon sajnálom, hogy így történt. Annyira nem volt rossz, feleli, és megfogja az apja kezét. Arcán a dühös kis pattanások piros foltjai másról tanúskodnak. Á pattanások azt mesélik, kegyetlenül megviselték az utóbbi napok. Hogy a papáját letartóztatták, világraszóló botrány, még Judy Blume is elpártolt tıle (habár elıbb-utóbb valószínőleg visszapártol). Hallottam azt is, hogy milyen hısiesen álltad a sarat, mondja Billy Halleck. Igyekeztél fel sem venni. Mert ha egyszer rájönnek, hogy felmegy benned a pumpa... Igen, tudom, feleli bánatosan. Miss. Nearing mondta, hogy mennyire büszke rád, teszi hozzá Halleck. Na, ez nem egészen igaz. Miss. Nearing nem fogalmazott ilyen pontosan, mindenesetre dicsérte Lindát, és mindent összevéve valami hasonlóba célozhatott. Rögtönzése mindenesetre bevált: Linda szeme felragyog, és most elıször pillant az apjára. Tényleg? Tényleg, erısíti meg Halleck. A hazugság könnyen jön, meggyızı biztonsággal. Elvégre miért ne jönne? Eleget hazudott már eddig is. Linda megszorítja a kezét, és hálásan rámosolyog. Hamarosan leszállnak rólad, Lin. Találnak valami újabb csámcsognivalót. Egy lány teherbe esik, valamelyik tanár ideg-összeroppanást kap, a fiúk közül párat rajtakapnak, hogy füvet árulnak vagy kokaint. Lekerülsz a napirendrıl. Oké? Linda karja a nyaka köré fonódik, gyermekien csimpaszkodik rá. Nem is olyan nagylány még. Talán nem minden hazugság elítélendı, gondolja Halleck. Szeretlek, apu. Megszorítja İ is a lányát, amikor egyszerre, mintha erısítın hallaná, fejében robban a kettıs csattanás: az elsı, amikor, a 98-ás elülsı lökhárítója nekicsapódik a vörös kendıs, csimbókos hajú cigányasszonynak, és a második, amikor a kerekek átgördülnek a testén. Heidi felsikolt. És kezét elrántja Halleck ölébıl. Halleck egyre kétségbeesettebben öleli a lányát, és érzi közben, hogy borzongás fut végig a hátán. - Tojás? - Heidi hangja oszlatta szét a merengés ködét. - Nem. Koszi, elég volt. - Némi lelkifurdalással méregette a tiszta tányért: akármilyen nehéz idıket élt is már, olyan nehezet sohasem, hogy rosszul aludjon, vagy az étvágyát elveszítse. - Biztos, hogy nincs semmi...? - Baj? - Mosolygott. - Velem semmi baj, veled semmi baj, Lindával semmi baj. Ahogy a tévésorozatokban mondják, véget ért a rémálom... nem térhetnénk vissza most már a saját életünkhöz? - Jó lenne nagyon - felelte Heidi, és ezúttal ıszinte mosoly fénylett az arcán: huszonéves volt megint, sugárzott. - A szalonna maradékát nem kéred? Van még két szelet. - Nem - vágta rá gyorsan, amint eszébe jutott a dereka puha gyenge húsába mélyedı nadrág (mi az, hogy derék? ha-ha-ha! - kárált egy apró show man a fejében, utoljára 1978ban volt derekad, te totyakos hízó), és hogy milyen kínnal húzta be a hasát, amikor bekapcsolta az övét. Azután beugrott a mérleg, és hozzátette: - Fogytam majdnem két kilót. Heidi visszament a sütıhöz, noha nemleges választ kapott - néha olyan jól ismer, hogy az már aggasztó, gondolta Halleck. - Szóval még mindig gondolsz rá.

- Dehogyis - felelte ingerülten. - Miért nem lehet két kilót békességben leadni? Folyton azt mondogatod... ... Sorvadj el - ...fogyj le egy csöppet, nem ártana. - Tessék, eszébe juttatta megint az öreg cigányt. A fenébe! A lerohadt orrát, és ujjának érdes simítását az állán, mielıtt egy ideges rándulással elfordulhatott volna tıle - így hıköl hátra az ember egy mérges pók elıl, vagy ha egy korhadó fatönk alól rajzó bogarak felhıje csap felé. Heidi hozta a szalonnát, Halleck halántékára lehelt egy csókot. - Ne haragudj. Csak így tovább, fogyj le egy csöppet. De ha nem sikerül is, tudod, mit mondott Mr. Rogers... - ...olyannak szeretlek, amilyen vagy - fejezték be együtt. Halleck megpiszkálta a csemegéstál mellett heverı, felfordított Journal-t: ezt most hagyjuk inkább, túlságosan lehangoló. Felkelt, kibaktatott, fölszedte a New YorkTimes-t a virágágyásból. Az újságos fiú a virágok közé hajította, hétvégére mindig összekutyulta a számokat, képtelen volt Bili vezetéknevét észben tartani. Billy eltőnıdött olykor, vajon lehetséges-e, hogy egy tizenkét éves kölyköt megtámadjon az Alzheimer-kór. Bevitte a lapot, kinyitotta a sportrovatnál, majszolta hozzá a szalonnát. Mélyen elmerült a bokszeredményekben, amikor Heidi ismét egy fél kuglófot rakott elé, aranyszínő vaj olvadt a tetején. Halleck csöndben falatozott, talán észre sem vette, hogy eszik. Kettı 111 A városban egy több mint három éve húzódó kártérítési per - Halleck nemrégiben még úgy kalkulált, hogy ilyen vagy olyan formában el fog nyúlni további három-négy évig - váratlan és dicsıséges lezárásához érkezett a délelıtt közepén, amikor felperes a törvénykezési szünet alatt megegyezett egy égbekiáltóan arcátlannak immár nem nevezhetı összegben. - Halleck mihamar rábírta felperest, egy Schenectadyban mőködı festék gyárost, valamint ügyfelét, hogy írjanak alá egy jó szándékukat biztosító levelet, és küldjék el a bírói szobába. A felperes ügyvédje gyászos és hitetlenkedı arccal figyelte, hogy ügyfele, a Jószerencse Festéktársaság elnöke hat példányban firkantja alá nevét, majd a jegyzı hitelesít egyenként minden másolatot, tar koponyája selymesen fénylik a papírok fölött. Billy mélázva üldögélt, keze összekulcsolva az ölében, úgy érezte magát, mintha a New York-i lottó fınyereményét ütötte volna meg. Lassanként minden elrendezıdött. Billy elráncigálta ügyfelét az O'Lunney éttermembe, vizespohárban rendelt neki Chivast, maga beérte egy martinival. Felhívta Heidit otthon. - Mohonk - szólt bele a telefonba, amikor Heidi felvette a kagylót. Mohonk zegzugos kis üdülıhely volt New York állam északi részén: Heidi szüleinek ajándékaként itt töltötték mézesheteiket a ködbe veszı múltban. Mindketten megszerették a városkát, azóta kétszer is visszatértek vakációzni. - Hogyan? - Mohonk - ismételte. - Ha nincs kedved hozzá, elhívom Jiliant az irodából. - Dehogy hívod! Billy, mi ez az egész? - Akarsz jönni vagy nem? - Hogyne akarnék! Most hétvégén? - Holnap, ha fel tudod hajtani Mrs. Beant, hogy nézzen rá Lindára, ellenırizze a mosást, és elejét vegye a tévé elıtti orgiáknak. És ha...

Heidi sikkantása átmenetileg belefojtotta a szót. - Az ügyed, Billy! A festékes dührohamok meg az idegösszeomlás meg a pszichotikus közjáték meg... - Canley meg fog egyezni. Pontosabban, már meg is egyezett. Kábé tizennégy évi üléstermi tökölés és semmit-, mondó, ám annál hosszadalmasabb jogi huzavona után a férjecskéd, íme, kolosszálisát tarolt. Nyertünk, tisztán, leléptetéssel, kétségbevonhatatlanul. Canley megegyezett, és én most itt henyélek az Olümposzon. - Billy! Ez nem igaz! - sikkantott Heidi újból, ezúttal olyan hangosan, hogy a telefon begerjedt. Billy eltartotta fülétıl a kagylót. - Mennyit kap a pasas? Billy megmondta az összeget: megint el kellett tartania a kagylót a fülétıl, most vagy öt másodpercen keresztül. - Mit gondolsz, Linda zokon venné, ha öt napra lelépnénk? - Ha éjjel egyig fennmaradhat és nézheti az HBO-t, és ha átugorhat hozzá Georgia Deever, hogy kitárgyalják a fiúkat és teletömjék magukat csokoládéval. Hülyéskedsz? Szerinted hideg van odafent ilyenkor? Becsomagoljam a zöld kardigánodat? Vagy a sportdzsekidet? Vagy a farmerdzsekit? Vagy mind a kettıt?... Billy gálánsán Heidi belátására bízta mindezt, és visszatért az ügyfeléhez. Az úr addigra felerészben magáévá tette a vizespohárnyi Chivast, és mindenáron lengyel viccekkel kívánt elırukkolni. Úgy nézett ki, mintha kalapáccsal kólintották volna fejbe. Halleck szopogatta a martinit, és fél füllel hallgatta a lengyel ácsokat és éttermeket kipellengérezı élcek özönét, miközben tiktakoló gondolatai egészen másutt jártak. Az ügy hordereje szinte felmérhetetlen: korai még kijelenteni, hogy döntı változást hoz a karrierjében, de megvan az esélye ennek is. Nagyon is megvan. Nem rossz, ha azt vesszük, hogy ilyen ügyet menı irodák is csupán jótékonyságból vállalnak. Még az is elıfordulhat, hogy... ...az elsı lökésnél Heidi elırebukik, egy pillanatra irtózatosan megszorítja; ı ködösen érzékeli az ágyékába hasító fájdalmat. A zökkenés elég erıs ahhoz, hogy a biztonsági öv rögzüljön a mellén. Vér spriccel fel, három tíz centesnyi csepp, vörös esıje a szélvédın loccsan. Heidinek annyi ideje sem volt, hogy felsikoltson - majd sikolt késıbb. Halleck egyelıre fel sem fogja, mi történt. A második lökésnél eszmél. Akkor pedig... ...egyszerre hajtotta fel a maradék martinit. Könnyek szöktek a szemébe. - Baj van? - kérdezte az ügyfél, nevezett David Duganfield. - Semmi az égadta világon - mondta Billy, és az asztal fölött a kezét nyújtotta. Gratulálok, David. - Nem akart a balesetre gondolni, a rothadó orrú cigányra. Jó gyerek vagyok: ezt igazolja Duganfield buzgó kézszorítása és a fáradt, kissé érzelgıs mosoly az arcán. - Köszönöm, barátom - biccentett Duganfield. - Nagyon köszönöm. - Váratlanul áthajolt az asztal fölött, és esetlen mozdulattal megölelte Billy Hallecket. Billy viszonozta az ölelést ám ahogy David Duganfield karja köréje fonódott, tenyere véletlenül az állához ért, és Billynek errıl ismét eszébe villant az öreg cigány hideglelıs simogatása. Hozzám ért, gondolta Halleck, és míg barátilag lapogatta ügyfelét, kirázta a hideg. Hazafelé az úton David Duganfieldre próbált gondolni - keresve sem találhatott volna alkalmasabb tárgyat -, de azon kapta magát, hogy mire a Triborough hídhoz ért, Duganfield helyett már Ginelli járt a fejében. Duganfielddel a délután nagy részét az O'Lunney étteremben töltötték, holott ügyfelét eredetileg a Három Fivérhez címzett vendéglıbe akarta vinni, ahol Richard Ginelli amolyan informális csendestársként volt érdekelt. Már évek óta nem tette be a lábát a Három Fivérbe - Ginelli kétes hírneve miatt ajánlatos volt elkerülni az éttermet -, mégis ez volt az a hely, amely máig kapásból eszébe jutott. Nagy napokat múlatott valaha a Fivérben, nagy lakomákat költött el, még ha Heidi nem is mutatott különösebb vonzódást az intézmény vagy éppen Ginelli iránt. Ginelli megijesztette, gondolta Halleck.

A New York-i Átjárón haladt, és maga mögött hagyta a Gun Hill Road lejáratát, amikor gondolatai újra az öreg cigányra terelıdtek - úgy jött a kép, tévedhetetlenül, mint napra éj. Elıször Ginellire gondoltál. Ahogy hazaértél aznap, ahogy Heidi zokogva leroskadt a konyhában, Ginelli jutott eszedbe. „Hé, Rich, megöltem ma egy öreg spinét. Mit szólnál, ha beugornék, és beszélgetnénk egy kicsit?" Heidi a szomszéd szobában volt; Heidi nem értette volna meg. Billy keze körözött a telefon fölött, azután tehetetlenül lecsuklott. Hirtelen és napnál világosabban látta át, hogy ı, a jól menı connecticuti ügyvéd egyetlen emberre támaszkodhat a bajban: egy New York-i zsiványra, aki az évek során rákapott, hogy pisztollyal szorítsa vissza a konkurenciát. Ginelli magas volt, nem kifejezetten megnyerı, ám természettıl divatmajom. A hangja erıs, kedves - nem éppen az a hang, ami narkóhoz, kicsapongáshoz és gyilkossághoz illik, márpedig személye, ha a rendırségi nyilvántartónak hinni lehet, mindhárommal összefüggésben állt. Billy mégis Ginelli hangját akarta hallani azon az idegtépı délutánon, amikor Duncan Hopley, Fairview rendırkapitánya végre elbocsátotta. - ...vagy itt ücsörög egész nap? - Mi? - rezzent össze Billy. Most vette észre, hogy a fizetı autópálya bejáratánál egy bódé mellett parkol, kocsiablakán ismeretlen emberi lény kukucskál befelé. - Mondom, fizetni tetszik, vagy...? - Persze - mondta Billy, a vámtiszt kezébe nyomott egy dollárt, megvárta a visszajárót, és továbbhajtott. Mehet Connecticutba: a tizenkilencedik lejárat Heidi tárt karjaiba vezet. Elmélkedni Mohónkról. Duganfield valahogy nem vonta el a figyelmét, próbálkozzunk Mohónkkal. Csak a cigányasszonyt és az öreg cigányt tudná már kiverni a fejébıl. Végül Ginelli felé szálltak vissza a gondolatai. Az ügyvédi irodán keresztül ismerte meg, hét évvel azelıtt, valami jogi manıver, bejegyzési ügylet kapcsán. Billy, az iroda Benjáminja, kezéhez kapta az aktát, amelyet idısebb kollégái elszörnyedve dobtak félre. Rich Ginelli már akkor hírhedett figura volt. Billy nem kérdezte Kirk Penschleyt, hogy miért vállalták egyáltalán Ginellit - azt a választ kapta volna úgyis, hogy piszmogjon csak a dossziéival, és hagyja az üzletpolitikát a magasabb felekre. Gyanította, hogy Ginellinek tudomása van valamelyikıjük zavaros manipulációiról: olyan fickó volt, aki messzirıl kiszagolja a svindlit. Billy nekilátott háromhavi munkájának a Három Fivér Rt. képviseletében; úgy számított, kliensét ellenszenvesnek és ijesztınek fogja találni. Éppen ellenkezıleg történt: Ginelli karizmatikus egyéniség volt, szellemes és vonzó karakter. Mindamellett tisztelettel és megbecsüléssel bánt vele - hasonlóra saját cégénél még négy évet kellett várnia. Billy lassított a norfolki vámhatáron, harmincöt centet dobott az automatába, és visszasorolt az útra. Anélkül hogy odafigyelt volna, mit csinál, oldalt hajolt, hogy kinyissa a kesztyőtartót. A térképek és a használati kézikönyv alatt két csomag Twinkies snacket talált felbontotta az egyiket, és szélsebesen enni kezdett, néhány morzsa a mellényére hullott. Munkája Ginellinél régen véget ért, amikor a New York-i esküdtszék vádat emelt volt kuncsaftja ellen azzal, hogy alvilági kivégzéshullámot indított meg a narkóháború hajnalán. A vád New York Legfelsıbb Bíróságától 1980 ıszén jött le, hogy azután 1981 tavaszán el is temessék a rejtélyes járványnak köszönhetıen, amely elısegítette minden második tanú elhalálozását. Egyikük egy autóban robbant fel, a három nyomozóval együtt, akiket védelmére rendeltek ki; másikukat torkon döfték egy esernyı kettétört nyelével, miközben a Grand Central vasútállomás egy utcai cipıtisztítójának székében trónolt. A két még életben lévı koronatanú ezek után arra a kevéssé meglepı következtetésre jutott, hogy már egyáltalán nem biztosak benne: a Pörölynek is becézett Richie Ginelli adott utasítást Brooklyn kokszbárója, Richovsky meggyilkolására. Westport, Southport. Majdnem otthon. Oldalt hajolt ismét, tapogatózott a kesztyőtartóban... Aha! - egy repülıgéprıl kimentett mogyorószacskó. A felét már megette,

avas is volt egy kicsit, sebaj. Rágcsálni kezdte elmerülten, az ízére nem figyelt, ahogyan elıbb a Twinkiesére sem. Ginellivel minden évben karácsonykor váltottak levelezılapot, nagy ritkán összeültek egy ebédre a Három Fivérben. Azt követıen, hogy Ginelli említést tett bizonyos „jogi problémáiról", az ebédek elmaradoztak. Ebben Heidi is szerepet vállalt - ha Ginellirıl volt szó, vég nélkül tudta szekálni -, nagyobbrészt mégis Ginelli miatt történt. - Égy ideig jobb, ha elkerülsz minket - mondta Billynek. - Miért? Mi van? - kérdezte Billy ártatlanul, mintha elızı este nem éppen ezen civakodtak volna Heidivel. - Mert e tágas nagyvilág szemében én bőnözı vagyok - felelte Ginelli. - Ifjú ügyvédek üstökös pályájának gátja lehet, ha bőnözıkkel kvaterkáznak, William, márpedig ez forog kockán pillanatnyilag... Úgyhogy mosd a kezeidet és hátra se nézz. - Csak ennyi? Ginelli arcán vibráló mosoly. - Nos... Van egyéb oka is. - Mint például? - William, ıszintén remélem, hogy nem jössz rá soha. Egy kávéra azért beugorhatsz idınként. Kis locsifecsi, kis tréfálkozás. Ne tőnj el azért egészen. Így hát Halleck nem tőnt el egészen, és betért hozzá idırıl idıre (az is igaz, vallotta be magának, amint a fairview-i elágazásra kanyarodott, hogy a köztes periódusok bizony meghosszabbodtak), amikor pedig csávába került, és a gondatlanságból elkövetett emberölés vádja fenyegette, Ginelli jutott eszébe legelıször. De kebelbéli cimborád, a cici fogdosó Cary Rossington gondodat viselte, súgta egy hang belül. Miért gondolsz most megint Ginellire? Mohonk - erre koncentrálj, öregem. És David Duganfieldre, aki élı példa rá, hogy a jó fiúk nem járnak pórul örökké. Meg arra, hogy leadj még néhány kilót. Mégis, amikor a feljáróra fordult, Ginelli szavai kavarogtak a fejében: William, ıszintén remélem, hogy nem jössz rá soha. Mi a fenére nem jövök rá? - töprengett, amikor Heidi kitárta az ajtót, szinte röpült felé, hogy megcsókolja, és Billy egy kis idıre mindenrıl elfeledkezett. Három Mohonk Harmadik éjszakájuk volt Mohónkban, éppen megpihentek szeretkezés után. Három nap alatt már a hatodik, szédítı iram a szokásos heti kettı megfontolt tempójához képest. Billy elnyúlt a felesége mellett, jólesıen szívta be az asszony testének forróságát, parfümjének illatát - Anais Anais -, amely elvegyült tiszta verítékével és a szerelem párájával. Egy pillanatra kisiklott a gondolat, és a cigányasszony alakja villant fel elıtte, amint az Olds nekicsapódik - egy pillanatra üveg csörömpölése visszhangzott a fejében. Aztán elenyészett a kép. Felesége felé fordult, szorosan megölelte. Heidi is megölelte egyik kezével, másik keze felkúszott a férfi combján. - Ha még egyszer elélvezem az agyam - súgta -, nem marad egy csöpp se. - Legenda - vágta rá vigyorogva Billy. - Hogy az ember elélvezheti az agyát? - Nem. Az színigaz. Csakhogy azok az agysejtek, amelyeket elélvezel, mindig visszanınek. - Csak mondod, csak mondod.

Heidi még kényelmesebben fészkelte be magát férje karjaiba, keze puhán vándorolt fel a combján, megérintette hímvesszıjét gyengéden és szeretettel, eljátszott a fanszırzetével (Billy tavaly hökkenten fedezte fel az elsı ısz szálakat odalent, az Ádámbokorban, ahogyan apja nevezte), majd cirógatva siklott a hasára. Olyan hirtelen könyökölt feli hogy Billy is megrezzent: nem aludt még, de érezte már, hogy lassanként elsodorja az álom. - Te tényleg fogytál! - Mi? - Billy Halleck, te vézna vagy! Billy megpaskolta a pocakját, a Budweiser Palotát, ahogy idınként emlegette, és felnevetett. - Azért nem olyan vészes. Még így is én vagyok az egyetlen férfi a világon, aki hét hónapos terhes. - Kövér vagy, de már nem annyira. Ha egyszer látom. Én meg tudom mondani. Mikor mérted magad utoljára? Billy visszapörgette az elmúlt napokat. Akkor reggel, amikor Canley megegyezett. Akkor lement száztizenkettıre. - Mondtam, hogy leadtam két kilót, nem emlékszel? - Jó, de holnap elsı dolgod legyen, hogy a mérlegre állsz. - Nincs mérleg a fürdıszobában - felelte Halleck vidáman. - Ne hülyéskedj. - Nincs, ha mondom. Mohonk civilizált város. - Akkor keresünk egyet. Billy t a halk sodrás újra elragadta. - Ha akarod, keresünk. - Akarom. Heidi jó feleség volt mindig, gondolta. Az elmúlt öt évben, amikor az állhatatos hízás egyre szembeszökıbbé vált, Billy alkalmanként diétába és könyörtelen testedzésbe kezdett. Fogyókúrája a nassolás labirintusába vezette: a joghurtebéd után egy-két hot-dog uzsonnára, szombat délután egy sietısen bekapott hamburger, ha Heidi elviharzott aukciói és telekárverései egyikére. Olykor behódolt az utca végében árult förtelmes meleg szendvicseknek is - miután a mikro sütı bevégezte áldatlan tevékenységét, a hús olyan volt rajtuk, mint a megpörkölıdött bır, mégsem tudott felidézni egyetlen esetet sem, amikor az utolsó morzsáig be ne habzsolta volna. A sört is felettébb kedvelte, ez igaz, mondhatni, veleszületett gyöngéje volt, de mindennél jobban enni szeretett. A jobb New York-i éttermek lepényhala (a la Dover) levette a lábáról, ám beérte egy zacskónyi, mártással nyakon öntött Doritos burgonyaszirommal is, ha a tévé elé telepedve a kabarét figyelte. Testedzı programjai kifulladtak egy hét után: hol munkarendje akadályozta meg a folytatást, hol egyszerően az érdeklıdését veszítette el. Pincéjük sarkában pókháló és por győlt az elhanyagolt súlyokon - mintha szemrehányóan bámulták volna, valahányszor arra járt. Igyekezett feléjük se pillantani. Ilyenkor a szokásosnál is jobban behúzta a hasát, és diadalittasan jelentette Heidinek, hogy öt kilót fogyott, százkilenc, és egy dekával sem több. Akkor Heidi bólintott, biztosította afelıl, hogy odavan az örömtıl, természetesen látja is a különbséget, miközben persze tudta, honnan fúj a szél, hisz a Doritos üres zacskói ott kushadtak a szemetesben. Minthogy Connecticut állam ekkortájt bevezette az üveg- és konzerv visszaváltást, a kamrában felhalmozott üres dobozok éppolyan maró bőntudat forrásává váltak, mint a pincemély súlyai. Heidi látta alvás közben - és ami még rosszabb, látta vizelni. A férfiember képtelen vizelés közben behúzni a hasát. Próbálta, próbálta, de nem ment. Heidi tisztában volt vele, hogy legföljebb másfél-két kilót fogyott. A feleséget egy másik nıvel lehet bolondítani - ideigóráig -, de a kilókkal bizony nem lehet. A feleség éjszakáról éjszakára magára vonja azt a tömeget, megérezné, ha könnyebb. Heidi azonban mosolygott: Persze hogy jobban nézel ki,

drágám. Volt e jóindulatban némi bumerángeffektus, mert így Billy sem akadékoskodhatott a cigaretta miatt - mégsem hihette, hogy csupán ez lappang a dolog mögött. Heidi az önbecsülését táplálta ezzel a mosollyal. - Billy? - Mi az? - Másodszor zökkent ki álmából, kicsit bosszúsan, kelletlenül pislogott Heidire. - Jól érzed magad? - kérdezte Heidi. - Ragyogóan érzem magam. Mi a csodáért ne érezném jól magam? - Csak... néha... azt mondják, a váratlan súlycsökkenés jelezhet valamit. - Tökéletesen jól vagyok. És ha nem hagysz aludni, be is bizonyítom, rád ugrom megint, és nem kegyelmezek. - Csak rajta. Billy felnyögött, Heidi elnevette magát. Hamar álomba ringtak mind a ketten, és álmában együtt jöttek hazafelé a szupermarketbıl, csakhogy ezúttal tudta, hogy álmodik, és oda akart szólni Heidinek, hagyja abba, a vezetésre kell összpontosítania, mert mindjárt elıbukkan egy öreg cigányasszony két parkoló autó, egy sárga Subaru és egy zöld Firebird közül - filléres, mőanyag gyermekcsat fogja majd össze az asszony deres haját, és nem néz körül, csak megy toronyiránt. Szólni akart Heidinek, hogy itt a lehetıség, hogy visszavonja, megváltoztassa, helyrehozza az egészet. De nem jött ki hang a torkán. Heidi ujjai nyomán ismét feltámadt a bizsergés, elıször csiklandósan, majd egyre zsibbasztóbb erıvel (álmában merevedése volt, feje elbillent a kapcsonként lefutó cipzár hangjaira); kellemes elgyengülése baljósan keveredett a kikerülhetetlen végzet szívszorító elıérzetével. Meglátta a sárga Subarut, elıtte a zöld, fehér sávos Firebird - a két kocsi között İsi, pogány színek villantak, rikítóbban, mint Detroit vagy a Toyota Village festékszóróval falra rótt mázolmányai. Kiáltani akart: Hagyd abba, Heidi! İ az! Megölöm újra, ha nem hagyod abba! Istenem, ne! Istenem, csak ezt ne! Az alak kilépett a kocsik közül. Halleck megpróbálta visszahúzni lábát a gázpedálról, hogy rálépjen a fékre, de képtelen volt, mintha ördögi, ellenállhatatlan erı tartotta volna fogva. A végzet pillanatragasztója, futott át agyán a bolond gondolat, és megpróbálta félrerántani a kormányt, de az sem mozdult. A kormány zárt, rögzült, lecövekelt. Felkészült hát az ütközésre, amikor a cigány arca egyszerre feléje fordult, és nem az asszony volt, jaj, nem, hanem az öreg, rothadó orrú vajda, csakhogy szem nélkül - a csattanás elıtti pillanatban Halleck két üres, rámeredı szemgödörbe bámult. Az öreg cigány szája beteg mosolyra görbedt - ısvilági holdsarló a rothadt orr fekete fellege alatt. Azután - Bang bang. Egy kéz csapódik fel bénán az Olds motorháztetıjére, aszott, ráncos kéz, barbár vertfém győrői az ujjain. Három csepp vér ütıdik a szélvédınek. Halleck tompán érzékelte, hogy Heidi keze kétségbeesetten megszorul ágaskodó férfiasságán, visszatartva még egy pillanatig az orgazmust, amelyet a megrázkódtatás csalt elı, hogy aztán hirtelen elöntse a fájdalomból kiszakadt, kábult gyönyörrel... És hallotta valahonnan lentrıl a cigány suttogását, amely áthatolt a drága autó szınyeggel borított padlóján, elfıj tortán, mégis tisztán: „Sorvadj el!" Megdobta magát, felriadt, az ablak felé fordult, és alig tudta legyőrni a feltörı jajkiáltást. A hold, csillogó sarlót formált a Catskills hegyháta fölött, és egy pillanatra azt hitte, az öreg cigány arcát látja, félrebukó fejét, kémlelı szemének két csillagát New York állam fekete egén. Mosolya bensı fénnyel, hidegen parázslott, mint az augusztusi szentjánosbogár, hideg volt, mint az Észak-Karolina ingoványában kódorgó lidérces alakok, akiket gyermekfejjel látott - vénséges, hideg fény áradt a hold vénséges mosolyából, a bosszú jeges fuvallata. Billy zihálva vett levegıt, lehunyta a szemét, kinyitotta megint. A hold ott volt, békésen és jelentéktelenül, mint minden éjjel. Visszadılt a párnára, és három perc múlva már aludt.

Szikrázó, tiszta napra ébredtek, és Halleck végre beadta a derekát: beleegyezett, hogy megmásszak a Labirintus-ösvényt. Mohonk környékét behálózták a turistautak, könnyő csapástól a keserves kaptatóig. A Labirintus „mérsékelt" besorolást nyert - nászútjukon kétszer is megmásztak. Billy emlékezett még, mennyire kedvét lelte a kapaszkodásban gyürkızött a meredek szoros hosszán, mögüle Heidi hangja csilingelt, nyomás, te lajhár. Emlékezett, hogyan oldalaztak a sziklába vájt, szők átjárók egyikén, és hogy a legszőkebb résznél vészjóslóan odasúgta Heidinek: „Nem érzed, hogy reng a föld?" Szőknek szők volt a hely, Heidi mégis elég lendületet tudott venni ahhoz, hogy egy jókorát csapjon a fenekére. Halleck beismerte (de soha, soha nem mondta volna meg Heidinek), hogy épp ezek a szők szakaszok aggasztják most rettenetesen. Nászútjukon sudár termető siheder volt még, remek kondícióban a massachusettsi nyarak favágó táborainak köszönhetıen. Azóta öregedett tizenhat évet, nehezebb lett jó pár kilóval. Ráadásul, ahogy a jópofa Houston doktor kedélyesen a szemébe vágta, rálépett a szívroham aknamezejére. A gondolat, hogy hegyre fel félúton infarktussal csuklik össze, nyugtalanító volt, ugyanakkor elég távoli - valószínőbbnek látszott, hogy egyszerően beszorul a kanyargós ösvény átjáróinak sziklafalai közé. Nem felejtette el, hogy legalább négy helyen jóformán négykézláb kellett mászniuk. Beszorulni pedig semmi kedve nem volt. Vagy... na, ehhez mit szóltok? A vén Billy legény beszorul az egyik sötét, kapaszkodós zugba - és akkor bukik ki szívrohammal! Óriási! Egyet fizet, kettıt kap! Végül mégis ráállt, hogy nekiveselkedjen, ha Heidi hajlandó egymaga továbbmenni, amikor Billy végérvényesen kipurcan. Ha leugranának elıtte New Paltzba, még vehetne is egy surcit. Heidi mindkét indítványt lelkesen elfogadta. A városban Halleck azzal szembesült, hogy a surcit mindörökre elnyelte a múltnak kútja: még a szóra sem emlékezett senki. Vásárolt hát egy nagyvilági zöld-ezüst Nike sportcipıt, és csendes örömmel nyugtázta, hogy mennyire kényelmes. Errıl eszébe ötlött, hogy vászoncipıt nem birtokolt immár... ötévé?, hat? Alig hihetı... pedig így van. Heidi megcsodálta a cipıt, és nyomatékosította, hogy Billy valóban úgy néz ki, mintha fogyott volna. Az üzlet elıtt pénzbedobós mérleg állt, rajta a címke: Aki Hízik, Miben Bízik? Halleck gyerekkorában látott ilyet Utoljára. - Ugorj, bajnok - nógatta Heidi. - Van erre pár centem. Halleck kókadt reménytelenséggel hátrált. - Gyerünk, pattanj fel rá, nézzük, mennyit fogytál. - Heidi, te is tudod, hogy ezek nem pontosak. - Jó lesz nekem pontatlanul is. Ne tojj be, Billy. Billy vonakodva átadta új cipıjének dobozát, és fellépett a mérlegre. Heidi bedobott egy érmét. Halk kattanás, és felnyílt két ezüstszínő fémlemez. A felsı mögötti skála mutatta a súlyát; az alsó mögötti táblán a gép által kalkulált sorsa volt megírva. - Tudtam! - csengett mellette Heidi hangja. Elragadtatásába a kétkedı ámulat árnya vegyült, mintha nem tudná, ujjongjon vagy megijedjen. - Tudtam, hogy fogytál! Ha hallotta volna, mekkorát nyeltem, gondolta késıbb Halleck, biztosan azt hiszi, a számtól van, amelyen a vörös mutató megállt - ruhástul, kordnadrágja zsebében a svájci tiszti bicskával, gyomrában a kiadós mohonki reggelivel állt a mérlegen, a mutató pedig pontosan százhatnál lecövekelt. Hat kilót fogyott azóta, hogy Canley megegyezett a bíróságon. De mégsem súlya, megírt sorsa volt, amitıl most kapkodta a levegıt. Az alsó lemez mögött nem az állt, hogy anyagi fellendülés vagy régi barát látogatása Vagy ne hozz fontos döntést elhamarkodottan. Egy tréfás fekete szó ragyogott rá: sorvadsz!

Négy 103 Fairview felé a kocsiúton csendesen ültek egymás mellett. Heidi vezetett, míg New York City húsz kilométeres közelségbe nem került, és megsőrősödött a forgalom: akkor kihúzódott a leállósávra, és átengedte Billynek a kormányt. Miért is ne ülhetett volna a volán mögé? Az öregasszony meghalt, ez igaz, egyik karja jóformán leszakadt, medencéjét porrá zúzta, koponyája szilánkokra tört, mint egy márványpadlóra csapott Ming váza, de a connecticuti jogosítvány érintetlenül lapult Billy Halleck zsebében. A kebelbéli, nyúlkapiszka Cary Rossington nevére szálljon érte az áldás. - Hallottad, amit mondtam, Billy? A feleségére pillantott futólag, majd ismét az útra szegezte a tekintetét. Az utóbbi idıben jobban vezetett, mint valaha, és bár nem használta a dudát, nem ordított és hadonászott annyit, mint korábban, tudatosabban figyelt a többi vezetı balfogásaira és saját hibáira, mint addig bármikor - és nehezebbért is viselte el ıket. Egy öregasszony megölése csodákat mővel a koncentrációval: az önbecsülésnek ártalmára van, verejtékes álmok fakadnak a nyomában, de bámulatosan felfrissíti a figyelmet. - Elkalandoztam egy kicsit. Ne haragudj. - Csak azt mondtam, hogy köszönöm ezt a csodálatos kirándulást. Heidi rámosolygott, puhán megérintette a karját. Valóban csodálatos vakáció volt legalábbis Heidi számára, aki kétségkívül Maga Mögött Hagyta... az öregasszonyt, az elızetes meghallgatást, amelynek során az államügyész vádját elejtették, a rothadó orrú cigányt. Heidi számára mindez a múlt kellemetlen forgácsa, akár a New York-i csibész digó. De más is járt az eszében, errıl Billy egy újabb oldalpillantással meggyızıdhetett. A mosoly elillant, és felesége szeme körül kirajzolódtak a parányi ráncok. - Nagyon szívesen. Szolgálatára, hölgyem, örökkön-örökké. - És ha hazaérünk... - Rád ugrom megint! - rikkantotta színlelt lelkesedéssel, és pajzánul kacsintott. Igazság szerint akkor se tudta volna összeszedni magát, ha orra elıtt egy üdvhadseregnyi kokett illegeti magát áttetszı neglizsében, és nem a mohonki tüzes tempó miatt: a masina jövendımondása lohasztotta a kedvét, sorvadsz... Nem létezik, hogy a gép ilyen bıdületes hülyeséget írt volna ki, biztosan a képzelete játszik vele. Mindenesetre nem tőnt képzelıdésnek - a francba is, olyan valóságos volt, mint a Times Vezércikkei. Éppen ez a hétköznapi valóság tette olyan iszonyatossá: a szó, sorvadsz, végtelenül messze esett a jóslás bejáratott formuláitól. Még az is furcsa lett volna, ha. a gép azt írja ki: rohamos fogyás... A horoszkópírók és társaik a külföldi utakat és régi barátok felbukkanását részesítik elınyben. Egyszóval hallucinált. Akkor jó. Azaz valószínőleg becsavarodott. Na, ez azért már túlzás. Miért volna az? Nem éppen biztató, ha képzelete a bolondját járatja vele. - Rám ugorhatsz, persze - mondta Heidi -, de leginkább azt szeretném, ha elıször a fürdıszobai mérlegre ugranál... - Heidi, hagyd már abba! Leadtam pár kilót, nem olyan nagy ügy. - Büszke vagyok rád, hogy fogytál, Billy, de öt napig el sem mozdultam mellıled, és vesszek meg, ha tudom, hogyan csinálod. Halleck kérdıen nézett a feleségére, de Heidi nem pillantott vissza rá: kibámult az ablakon, karjait összefonta a mellén. - Heidi... - Ugyanannyit eszel, mint bármikor. Ha ugyan nem többet. Talán a hegyi levegı pörgette fel a motort.

- Nem kell ilyen kacifántosán fogalmaznod - mondta Halleck, és lassított, hogy negyven centet dobjon az út menti vám automatába. Száját összeszorította, hogy az egészen elfehéredett, a szíve hevesen vert, hirtelen elöntötte a düh. - Vágd a pofámba, hogy egy zabagép vagyok. Mondd ki nyugodtan, nem érdekel. Kibírom. - Semmi ilyesmit nem akartam mondani! - emelte fel a hangját Heidi. - Miért bántasz? Amikor olyan jól éreztük magunkat? Ezúttal oldalt sem kellett néznie, hogy tudja, Heidi a könnyeivel küszködik - elcsukó hangja árulkodott az indulatról. Sajnálta ıt, de haragja nem csillapult... És nem szőnt meg a mögötte rejtezı félelem. - Nem bántalak - ragadta meg keményen a kormányt, ujjízületei kifehéredtek. - Sosem bántalak szándékosan. De a fogyás jó dolog, Heidi, és nem értem, minek macerálsz miatta folyton. - Nem mindig jó dolog! - kiáltotta Heidi; Billy idegesen kapta fel a fejét, kicsit oldalt rántotta az autót. - Nem mindig jó dolog, te is tudod! És most már sírt, a maga egyszerre bosszantóan és kedvesen suta mozdulataival retiküljében motozott egy zsebkendı után. Billy a sajátját adta oda neki, hogy megtörölhesse a szemét. - Mondhatsz, amit akarsz, Billy, gonoszkodhatsz velem, kínozhatsz, ha kedved tartja, elronthatod ezt a gyönyörő kirándulást. De én, szeretlek, és nem hallgatom el, ami nyomja a szívemet. Ha az ember fogyni kezd, pedig nem is fogyókúrázik, jelentheti azt is, hogy beteg. A rák hét figyelmeztetıtünete közül ez az egyik. - Visszaadta a zsebkendıt, az ujjaik összeértek közben. Heidi keze hideg volt, mint a jég. A szó tehát kipattant. Rák. Rímel rá az anorák. A szó ott motoszkált az ı fejében is, mióta a cipıbolt elıtt a mérlegre hágott, imbolygott a gondolatai közt, akár egy gálád bohóc porlepte léggömbje, de ı elfordult tıle félszegen, ahogy az ember elfordul a Grand Central pályaudvar dohos zugaiban dülöngélı koldusasszonyoktól vagy a cigánykaravánhoz tartozó rajcsúrozó rajkóktól. A cigánygyerekek énekeltek, hangjuk egyszerre volt monoton és megindítóan édes; kézen jártak, piszkos lábujjaikkal rázták a csörgıdobot; zsonglırmutatványaik megalázták a helyi frizbi-héroszokat, két, olykor három mőanyag korongot pörgettek az ujjaikon, néha az orrukon. És mindeközben nevettek, pedig betegek voltak egytıl egyig, bırkiütés, kancsalság, nyúlszáj. Amikor az ember szemközt találja magát a virgonc ugrabugrálás és a visszataszító külsı e hátborzongató elegyével, mi mást tehet, mint hogy elfordul? Koldusasszonyok, cigányrajkók, rák. Hallecket gondolatainak szeszélyes cikázása is rémülettel töltötte el. Mégis, talán jobb így, hogy kimondták végre. - Remekül éreztem magam - ismételte csökönyösen, amikor Heidi, aznap este már hatodszor, faggatni kezdte, hogy jól van-e. És az ördögbe is, ez igaz! - Ráadásul edzettem. Ez is igaz volt... az utolsó öt napban legalábbis. Együtt mászták meg a Labirintus-ösvényt, és noha egész úton lihegett, néhány szőkebb ponton pedig be kellett húznia a hasát, távolról sem fenyegette a veszély, hogy beszorul. Heidi kétszer is kérte, zihálva és kifulladva, hogy álljanak meg pihenni egy percre. Billy diplomatikusan nem hozta szóba a cigarettát. - Elhiszem, hogy jól érezted magad - mondta Heidi - és nagyon örülök neki. De az ellenırzés azért nem árt. Tizennyolc hónapja nem voltál Houston doktornál, már biztosan nagyon hiányol... - Houston egy narkóbuzi - morogta Halleck. - Egy micsoda? - Semmi. - Szóval egy kis túrázástól nem fogyhatsz két hét alatt majdnem tíz kilót. - Nem vagyok beteg! - Akkor csak az én kedvemért.

Fairview-ig nem szóltak többet: Halleck magához akarta vonni a feleségét, hogy megmondja, rendben, megteszi, ha Heidi ezt szeretné... amikor váratlanul rátört egy gondolat. Képtelen, mégis dermesztı gondolat volt. Talán újfajta átkokat szórnak a cigányok manapság, kedves feleim - nem lehetséges-e ez valóban? Hajdan farkasemberré változtatták az embert, vagy elküldtek hozzá egy démont, hogy lekaszabolja a fejét az éji sötétben, efféle dolgok történtek valaha, de a világ örökkön változik. Az öreg cigány megérintett, és ujja nyomán talán kisarjadt bennem a rák. Heidinek igaza van, baljós jel ez - tíz kiló, fogyás minden elızmény nélkül olyasmi, mint amikor a bányába lehurcolt kanári felfordul a kalitkában. Tüdırák... leukémia... fekete daganat... İrültségnek hangzott, ırülete mégsem tudta elhessegetni a zakatoló szavakat: megérintett, és ujja nyomán talán kisarjadt testemben a rák. Linda túláradóan lelkes puszikkal fogadta ıket, és legnagyobb ámulatukra, dicséretesre sikerült lasagnát varázsolt elı a sütıbıl, hogy azután szeleteit az extraordinaire lasagna imádó, Garfield képével díszített papírtányérokon szolgálja fel. Érdeklıdött, hogyan töltötték második nászútjukat („A kifejezés éppen az ı második gyermekkorához illik" - jelentette ki Halleck, miután befaltak mindent, és Linda elszáguldott két barátnıjével, hogy folytassák a már egy éve bonyolódó Tömlöc és Sárkány szerepjátékukat). Ám mielıtt komolyabban belefoghattak volna a mesélésbe, felkiáltott: „Jaj, errıl jut eszembe!"... és vacsorájuk ettıl kezdve a Fairview gimnázium Rémületes és Csodaszerő Históriájának végeláthatatlan ecsetelésével telt. Lindát a történet mélyebben érintette, mint Hallecket és feleségét, bár mindketten igyekeztek tılük telhetıen odafigyelni rá. Végül is távol voltak majdnem egy hétig. Amikor Linda elviharzott, még egy cuppanós puszit nyomott apja arcára, és felkiáltott: Csaó, gebe! Halleck révülten bámulta, hogy felül a biciklijére, legurul a járdára, a lófarka röpköd utána. Hüledezve Heidi felé fordult. - Látod - mondta Heidi. - Jobb lesz, ha megfogadod a tanácsomat. - Elárultad neki. Elıre felhívtad, és megbeszélted vele. Nıi összeesküvés. - Nem. Billy szúrós tekintettel vizsgálta a felesége arcát, majd fáradtan bólintott. - Jó, lehet, hogy nem. Heidi magával ráncigálta az emeleti fürdıszobába; mire föleszmélt, már pucéran álldogált, dereka köré csavarva egy törülközı. A déjá vu érzése csapta meg: az illúzió olyan tökéletes volt, hogy a fizikai rosszullét kerülgette tıle. Szinte pontos mását élte át annak a napnak, amikor ugyanerre a mérlegre lépett, hasonló kobaltkék törülközıvel a derekán - csak a konyhából felszálló szalonnaillat hibádzott. Minden más kísértetiesen ugyanaz. Nem. Dehogyis. Még egy dolog eltért, és hozzá élesen. Azon a napon kínlódva görnyedt elıre, hogy leolvashassa a számlap komor híradását. Útban volt a hordó. A hordó nem tőnt el, de bizony összement. Összement tagadhatatlanul: egyenesen nézett lefelé, és így is látta a skálát. A digitális kijelzı azt mutatta: 104. - Ezzel eldılt - mondta Heidi szárazon. - Kérek egy idıpontot dr. Houstontól. - Ez a mérleg lefelé csal - felelte bágyadtan Halleck. - Mindig is lefelé csalt. Azért szeretem. Heidi metszı tekintettel pillantott rá. - Elég a sóderból, apukám. Öt éve nyavalyogsz, hogy többet mutat, tudjuk mind a ketten. - A fürdıszoba tiszta, fehér fényében Halleck láthatta felesége arcán a sápadt aggodalmat: Heidi felhúzta a szemöldökét, bıre fénylıén megfeszült. - Maradj ott, ahol vagy - szólalt meg végül, és kiszaladt a fürdıszobából. - Heidi?...

- El ne mozdulj! - kiáltott vissza Heidi, léptei kopogtak lefelé a lépcsın. Egy perc múlva visszatért egy felbontatlan cukros zacskóval. A csomagon felirat: „Nettó súly 5 kg." Rárakta a mérlegre - pár pillanat múltán megjelentek a vörös számok: 006. - Nem megmondtam - mondta Heidi borúsan. - Én is mérem magam. Nem csal lefelé, soha nem is csalt lefelé, Billy. Épp ellenkezıleg. Nem véletlenül lamentáltál, és ezt tudtuk mind a ketten. Akinek súlyfölöslege van, ragaszkodik a pontatlan mérleghez, könnyebben semmibe veheti a tényeket. Ha most... - Heidi... - Ha most száznégyet mutat, az annyit jelent, százhárom kiló vagy. Úgyhogy légy szíves... - Heidi... - Légy szíves vedd tudomásul, hogy kérek egy idıpontot. Billy hallgatott, meztelen lábára meredt, rázta a fejét. - Billy! - Majd én beszélek vele. - Mikor? - Szerdán. Szerdán elintézem. Houston minden szerda délután kimegy a golfklubba, és lezavar fél kört. - Néha a páratlan cici fogdosó és feleségnyaldosó Cary Rossingtonnal játszik. - Személyesen mégiscsak jobb. - Miért nem hívod fel ma este? Most rögtön? - Heidi, kérlek - nézett rá Halleck. - Hagyjuk, jó? - Arcán lehetett valami, ami meghátrálásra késztette Heidit, mert aznap már nem hozakodott elı a dologgal. Öt 100 Vasárnap, hétfı, kedd. Billy távol tartotta magát a mérlegtıl. Az étkezéseknél mohón pusztított el mindent, noha ezekben a napokban nem mardosta az éhség - e tekintetben kivételes idıszak volt, alighanem példa nélkül álló. Nassos zacskóit nem dugdosta a kamra polcán álló Lipton dobozok mögé; a vasárnapi Yankees-Red Sox rangadó közben pepperonit evett Münster sajttal és Ritz keksszel. Kisebb zsáknyi karamellás kukorica fogyott el hétfı délelıtt, munka közben, délután egy zacskó Cheez-Doodles - az egyik, esetleg a kettı kombinációja ellenállhatatlan szellentési rohammal lepte meg, és nem hagyta nyugodni négy órától este kilencig. A híradó kellıs közepén Linda felhúzott orral vonult ki a nagyszobából: vissza se jön, mondta, amíg gázálarcot nem osztanak. Billy bőnbánóan vigyorgott, de nem mozdult: fingügyi tapasztalatai szerint a szobából való menekülés kevéssé hasznos az ilyesféle gázok kibocsátásakor. Ami förtelmes, az tapad, láthatatlan gumikezek tartják fogva az ember körül. Bárhová bújsz, megy utánad. Mindazonáltal nem átallott befalni Heidivel egy egész túrótortát. Az HBO-n közben ment a film: És igazság mindenkinek. Kedden munkából jövet Norwalknál lefordult a connecticuti autópályáról, és vett két whoppert a Burger Kingben. Majszolta, ahogy vezetés közben szokta: rágott lassan, elmélázva, péppé ırölt minden falatot, nyelte egyiket a másik után... Már elhagyta Westportot, amikor magához tért. Egy másodpercre úgy tőnt, gondolatai elszakadtak a testétıl - nem gondolkodott, nem töprengett; egyszerően elszállt. Eszébe jutott az émelygés, amit akkor érzett, amikor a Mohonkból való visszatérés estéjén a fürdıszobai mérlegre állt, és azon kapta magát, hogy a lélek eddig ismeretlen birodalmába lépett. Láthatatlan szellemlény jelenléte lengte körül,

potyautasként kapaszkodott a robogó gondolatokra, és figyelte ıt közelrıl. Mit látott a potyautas? A kép siralmas és kacagtató: emitt egy férfi, a harminchetet betölti lassan, lábán Bally márkájú cipı, szemén Bausch & Lomb lágy kontaktlencse, háromrészes öltönyéért hatszáz dollárt pengetett le. Harminchat éves hím, sápadt arcú, ül egy 1981 - ben gyártott 98as Olds mobil volánja mögött, tömi magába a kezeslábas hamburgert, szénszürke mellényére majonéz csepeg és rojtos saláta darabjai hullanak. A potyautas röhöghet, amíg ki nem csordulnak a könnyei. Vagy fel nem ordít. Kihajította a második whopper papírját az ablakon, aztán reményvesztett irtózattal a kezén felgyőlt szószok és szaftok keverékére bámult. És azt tette, amit minden épelméjő ember tett volna a helyében: nevetni kezdett. Végül megfogadta szentül, a tivornyáknak egyszer s mindenkorra vége. Este, amikor a kandalló elıtt ücsörögve a Wall Street Journal-t olvasta, Linda hozzálépett, hogy megpuszilja, és jó éjszakát kívánjon neki - közben tüzetesen szemügyre vette az apját. - Nemsokára olyan leszel, mint Sylvester Stallone. - Jézusom - nyögött fel Halleck, szörnyülködve forgatta a szemét, és elnevették magukat mind a ketten. Billy Halleck hamarosan felfedezte, hogy méredzkedése szertartásossá vált. Hogy a ceremónia mikor kezdıdött, nem tudta biztosan. Korábban rendszertelenül méregette a súlyát, futólag a számlapra pillantott és már ment is tovább. Amikor azután feltornázta magát száz kilóról a képtelenül hangzó egy nyolcad tonnára, a körítés lassanként rituális jelleget öltött. Szertartás, micsoda hülyeség, mondogatta magában. Rossz szokás. Rossz szokás, semmi több. Szertartás, súgta kérlelhetetlenül egy belsı hang. Szabadgondolkodó volt, tizenkilenc éves kora óta nem tette be templomba a lábát, a rítus fogalmával azonban nem lehetett zavarba hozni: tudta, hogy amit méredzkedés címén mővel, felér egy térdhajtással. Látod, Uram, megteszem mindig és ugyanúgy, hát tartsd meg a te fehér bırő, felette harciasan könyöklı ügyvédedet biztonságban az infarktustól és szélütéstıl, amit a világ összes biztosítási statisztikája negyvenhét éves koromra ígér. A koleszterin és rizikófaktor nevében, ámen. A szertartás a hálószobában veszi kezdetét. Ruhát le. Sötétzöld velúr fürdıköpenyt fel. Piszkos hóbelevancot a szennyes kosárba. Az öltöny elsı vagy második viselése után, feltéve hogy szembeötlıen ocsmány folt rajta nem esett, gondos akasztás által a ruhásszekrénybe kerül. Vándorút az elıszobán át a fürdıszobába. Belépés hódolattal, térd remegve, kelletlenül. íme, hát a gyóntatószék, hol súlyoddal, egyszersmind jövendıddel nézel farkasszemet. Fürdıköpenyt könnyedén le, kád melletti kampóra hopp. Húgyhólyag ürítése. Bélmozgás lehetıségét - bármily távoli lehetıség légyen - mindenáron elısegíteni. Elképzelése sem volt, mennyit nyomhat egy átlagosnak ítélhetı széklet, az elv azonban világos és megdönthetetlen: minden fölös súlyt ki kell dobni a léghajóból. Heidi élénk figyelemmel kísérte a szertartást: egy alkalommal gunyorosan megkérdezte, nem kér-e születésnapjára egy strucctollat - lenyomhatná a torkán, hogy hányjon még egyetkettıt, mielıtt a mérlegre áll. Billy odavetıleg megjegyezte, ne legyen ilyen okostóni... éjjel azután eltőnıdött a dolgon, és úgy találta, az ötlet valóban megfontolásra érdemes. Szerda reggel azután, hosszú évek óta elıször, felrúgta a ceremóniát. Szerda reggel eretnekséget követett el, talán egy sátánistáénál is rettenetesebbet, aki a vallásos szertartást ádázul lezülleszti, amikor fejjel lefelé akasztja falára a keresztet, és visszafelé mondja el a miatyánkot. Halleck nekivágott a rítusnak ellenkezı irányban. Felöltözött, zsebébe rakta az összes aprót, amit csak elı tudott kotorni (és a svájci tiszti bicskát, természetesen), felvette legotrombább, legnehezebb cipıjét, hatalmasan bereggelizett, lüktetı húgyhólyagjáról marcona képpel nem vett tudomást; bevágott két

tükörtojást, négy szelet sonkát, némi pirítóst és hasét. A tetejébe felhajtott egy narancslevet és egy csésze kávét (három cukorral). Lötyögı gyomorral, bıszen masírozott fel a fürdıszobába. Megállt, a mérlegre nézett. A mérlegre nézés pillanata soha nem volt lélekemelı, de most a szokásosnál is jobban megviselte. Megacélozta a szívét, és rálépett. 100. Ez nem lehet igaz! Dörömbölt a szíve. A fenébe, ez lehetetlen! Valami nem stimmel itt! Valami... - Hagyd abba - suttogta maga elé fátyolos hangon. Úgy hátrált a mérlegtıl, mintha egy vicsorgó kutyával állna szemben. Kézfejével megdörgölte a száját. - Billy? - szólt fel Heidi a lépcsı aljáról. Halleck balra pillantott, a tükörbıl saját halotthalvány arca bámult vissza rá. Kék táskák a szeme alatt, soha nem voltak ott azelıtt. Homlokán mintha elmélyültek volna a ráncok. Rák, gondolta ismét, és a szóba az öreg cigány rekedt suttogásának hangja vegyült. Rák, mi lenne más, nesze neked. Valahogy megátkozott. A vén satrafa a felesége volt... vagy a nıvére... És megátkozott. Létezik ilyen? Lehetséges egyáltalán? Lehetséges, hogy ebben a pillanatban már rágja a belemet a rák, elrothaszt belülrıl, ahogy az ı orra is...? A rémület sóhaja szakadt fel belıle. A tükörbeli arcon az iszonyat fakó színe, egy nyomorék elkínzott vonásai. Már-már hinni kezdett abban, hogy rákja van, amely a zsigereit morzsolja szakadatlan. - Billiiii!... - Itt vagyok. - A hangja nyugodt volt. Majdnem. - Egy órája kiabálok! - Ne haragudj. - Csak fel ne gyere, Heidi, csak ne láss így, mert kapásból elhurcolsz arra a kurva klinikára. Maradj lent szépen, ott a helyed. Könyörgök. - Ugye nem felejted el felhívni Michael Houstont, ugye? - Nem. Kérek tıle egy idıpontot. - Köszönöm, drágám - szólt fel Heidi gyöngéden, és irgalmasan visszavonult. Halleck vizelt, megmosta a kezét és az arcát. Amikor úgy érezte, többé-kevésbé visszanyerte eredeti arcszínét, fütyörészve lement a lépcsın. Életében nem félt még ennyire. Hat 98 - Pontosan mennyit? - kérdezte dr. Houston. Halleck eltökélte, hogy ıszinte lesz, ha már semmi módon nem tudta elkerülni ezt a találkozást: bevallotta, hogy három hét alatt nagyjából tizenöt kilót fogyott. - A mindenit! - rikkantott Houston. - Heidi aggódik egy kicsit. Tudod, egy asszony... - Helyesen teszi, hogy aggódik - bólintott Houston. Michael Houston a fairview-i férfi archetípusa volt: jóképő orvos, a haja hófehér, bırét a malibui nap cserzette barnára. Ha a klub bárjának teraszán, egy napernyı alatt üldögélt, mintha a megifjodott Marcus Welby doktor lett volna személyesen. Halleckkel a Vízakadálynak nevezett bárban foglaltak helyet, közvetlenül az úszómedence mellett. Houston piros golfnadrágját vékony fehér öv fogta, lábán fehér golfcipı. Inge Lacoste, karórája Rolex. Egy pina coladát szopogatott - visszatérı szellemeskedéseinek egyik kedvelt fordulata volt, hogy az italt úgy emlegette: pina kolléga. Feleségével és két zavarba ejtıen szép gyerekével a Lantern Drive egyik villájában lakott, kényelmes gyalogúira a golfklubtól e ténnyel Jenny Houston örömest hozakodott elı, ha a kelleténél többet ivott, hiszen azt

sugallta, hogy házuk minimum százötven rongyba került. Houston négyajtós, barna Mercedesszel járt, felesége Cadillac Cimarronnal, amely úgy nézett ki, mint egy aranyeres Rolls-Royce. Gyermekeik Westportban tanultak, egy magániskolában. A kisvárosi pletyka szerint, amely a legtöbb esetben hitelt érdemel, Michael és Jenny Houston kidolgoztak egyfajta modus vivendit: a férfi javíthatatlan nıcsábász hírében állt, az asszony pedig délután háromfelé kezdte magába döntögetni a dupla whiskyket. Tipikus fairview-i család, gondolta Halleck, és hirtelen nyomasztó fáradtság lepte meg. Vagy túl jól ismerte az efféle embereket, vagy csak hitte, hogy túl jól ismeri ıket - az eredmény ugyanaz. Saját szikrázóan fehér cipıjére pillantott. Kit akarsz átverni ezzel a törzsi jelvénnyel?... - Szeretném, ha holnap eljönnél a rendelıbe - mondta Houston. - Van most egy ügyem... - Felejtsd el. Ez fontosabb. És még valami. Vérzésed nem volt? Végbélben? Szájban? - Nem. - A fejbırödön fésülködés közben? - Nem. - Sérülés, ami sehogyan sem gyógyul? Var, ami lehull, és újra képzıdik? - Nem. - Nagyszerő - bólintott Houston. - Ma nyolcvannégyet mentem, ehhez mit szólsz? - Eltelik még pár év, míg kijutsz a Mastersre - felelte Billy. Houstonból felcsuklott a nevetés. Jött a pincér: a doktor rendelt még egy pina kollégát. Halleck Millert kért - majdnem kicsúszott a száján, hogy kalóriaszegény Millert (a szokás hatalma), de idejében elhallgatott. Egy kalóriaszegény sör úgy hiányzott most...mint egy vérzés a végbelében, körülbelül. Michael Houston elırehajolt. Komolyan nézett rá, és Halleck gyomrát ismét döfködni kezdték a félelem vékony acéltői. Nyomorúságos érzés volt: az élete megváltozott, és nem éppen jó irányba. Enyhén fogalmazva. Eltöltötte a rettegés. A cigány bosszúja, igen. Houston kutató tekintete az övébe fúródott, fülébe zengtek a doktor ünnepélyes igéi: Nyolcvan százalék, hogy rákos vagy, Billy, még röntgen sem kell, hogy megállapítsam. Készen van a végrendeleted? Heidirıl és Lindáról gondoskodtál megfelelıen? Elég fiatal vagy még, talán el sem tudod képzelni, hogy ilyesmi veled is megtörténhet. Pedig megtörténhet, öregem, nagyon is megtörténhet. A döbbenetes újdonsággal szolgáló ember visszafojtott hangján Houston feltette a kérdést: - Hány koporsóvivı kell ahhoz, hogy eltemessenek egy harlemi négert? Billy megrázta a fejét, mosolyt erıltetett az arcára. - Hat - vágta ki diadalmasan Houston. - Négy viszi a koporsót, kettı a rádiót. Azzal felröhögött, Billy Halleck pedig visszajátszotta magában az átok napjának képeit. Tisztán látta a cigányt, aki odakint várja a fairview-i bíróság épülete elıtt: mögötte, a várakozni tilos tábla alatt vénséges, ócska teherkocsi, a platóra épített lakótérrel. A lakórészt különös díszítések borították a központi festmény körül, amelyen kissé tökéletlen egyszarvú hajt bókolva térdet egy girlandot tartó cigányasszony elıtt. A cigány zöld köppermellényt viselt, gombjai ezüst pénzérmék. Most, amikor a saját viccétıl gurgulázó Houstont figyelte, és a Lacoste ing győrıdésein hullámzó krokodilt, Billy arra gondolt: Sokkal pontosabban emlékszel, mint hitted. Nem csak a rothadó orr maradt meg, egyáltalán nem. A fejedben van szinte minden kurva részlet. Rajkók. A teherautó kabinjában cigánygyerekek feketés-barnás szemének zsarátnoka. „Sorvadj el" - mondta az öregember, és bırkeményedéses ujjának simogatása olyan volt, mint egy szerelmesé. Delaware-i rendszámtábla, jutott eszébe hirtelen. Delaware-i rendszámtábla volt a kocsin. És a lökhárítón egy címke, valami...

Lúdbırzött a háta, és úgy érezte, mindjárt jajgatni kezd, ahogy valaha éppen ezen a helyen sikoltott egy asszony, amikor azt hitte, kisfia a medencébe fullad. Billy Halleck emlékezett, mikor látta meg elıször a cigányokat: azon a napon történt, amikor a karaván a városba érkezett. Fairview városi parkja mellett állt meg a konvoj: a gyerkıcök nyomban a főre rohantak játszani. A nık fél szemmel figyelték ıket, diskuráltak közben. Színes ruhát viseltek, de nem a harmincas-negyvenes évek hollywoodi cigányjelmezeire emlékeztetı csicsás népviseletet: tarka nyári ruhába öltöztek, könnyő, lábikráig érı nadrágba, a fiatalabbakon Jordache vagy Calvin Klein farmer. Elevenek voltak, ragyogóak és veszedelmesen idegenek. Fiatal férfi ugrott le egy VW mikrobuszról, és túlméretezett kuglibábokkal zsonglırmutatványba kezdett, hit nélkül nem lehet élni, állt a pólóján, én azt hiszem, iszok még egy sört. A fairview-i gyerekeket mintha mágnes vonzotta volna, izgatottan kiabálva szaladtak felé. A férfi izmai táncoltak az ing alatt, mellkasán fel-alá ugrált egy óriási kereszt. Fairview-i anyák bukkantak fel sorra, hogy elvonszolják a gyerekeiket, de nem mindegyikük futott be idejében. Idısebb városi srácok közeledtek a cigánygyerekekhez, akik abbahagyták a játékot, hogy szembenézzenek velük. Városiak, sugárzott sötét szemükbıl. Úton-útfélen találkozunk veletek. Tudjuk, hogy néztek ránk, ismerjük a sérótokat, tudjuk, hogy csillan a nap a fogszabályzótokon. Fogalmunk sincs, holnap hol leszünk, de tudjuk, hogy ti hol lesztek. Nem unalmas mindig ugyanaz a hely, mindig ugyanazok az arcok? Szerintünk dögunalmas. És ezért jöttök így, és ezért győlöltök minket. Billy, Heidi és Linda ott voltak aznap, két napra és három kilométerre attól a ponttól, ahol Halleck elüti majd a roma öregasszonyt. A szabadban ebédeltek, várták, hogy elkezdıdjön az elsı tavaszi koncert. A többi ıgyelgı ugyanezért jött - a cigányok pontosan tudták, mikor kell megjelenniük. Linda felkelt, álmatagon leporolta Levi's farmerjét, és elindult a kugli dobáló férfi felé. - Linda, maradj itt! - szólt rá Heidi élesen. Kezével szvettere gallérja alatt babrált, mint általában, ha kihozták a sodrából. Halleck biztos volt benne, észre sem veszi, mit csinál. - Miért, anyu? Karnevál van... legalábbis szerintem. - Mert cigányok, azért - felelte Heidi. - Tartsuk meg a távolságot. Mind sötét alak. Linda az anyjára bámult, azután az apjára. Halleck megrántotta a vállát. Linda csak állt, tekintetében reménytelen sóvárgás, amelynek éppúgy nem lehet tudatában, gondolta Halleck, ahogy Heidi is öntudatlanul birizgálta a gallérját az imént, felhajtotta és legyőrte megint. A férfi egyenként hajította be kuglibábjait a mikrobusz nyitott oldalajtaján; akkor feltőnt egy mosolygós, fekete hajú lány, akinek igézı, légies szépsége szinte vakított, és öt buzogányt dobott a kezébe. A férfi ezekkel folytatta a mutatványt, közben egyfolytában vigyorgott, és valahányszor a hóna alatt dobott fel egyet, harsányan rikkantott hozzá: Ollé! Egy idısebb férfi - kockás ing, Oshkosh overall - reklámcédulákat kezdett osztogatni. A tündéri fiatal lány, aki elkapta a kuglibábokat és a buzogányokat kiadogatta, most kisebb festıállvánnyal szökkent le a kocsiról. Felállította, és Halleck arra gondolt: Giccses tájképeket tesz ki, talán egy-két Kennedy-portrét. A lány ehelyett egy céltáblát támasztott az állványnak. A furgonból csúzlit dobtak neki. - Gina! - kiáltott a buzogányos srác. Széles mosolya láthatóvá tette elülsı foghíjait. Linda váratlanul leült: az eszményi férfi képét a tévére bambulva alakította ki magában, a zsonglır szépségén most csorba esett. Heidi már nem matatott kardigánja gallérja körül. A lány a srácnak adta a parittyát: az elejtette az egyik buzogányt, hogy helyette a csúzlit dobálja a magasba. Halleck nem felejtette el, amit akkor gondolt: Ez szinte lehetetlen. A csúzli két-három kört tett meg a levegıben, azután visszaröpült a lány kezébe: a férfi közben újra felkapta a földön fekvı buzogányt, anélkül, hogy a többi leesett volna. Szórványos taps.

A közönségbıl néhányan mosolyogtak, mint Billy is, de a többség bizalmatlanul figyelte az attrakciót. A lány hátralépett az állványra kitett céltáblától, szivarzsebébıl golyóscsapágyakat húzott elı, és három gyors lövéssel a cél feketébe talált - plop, plop, plop. A gyerekek (lányok is voltak közöttük) rögtön köréje sereglettek, és hangoskodva követelték, hogy megpróbálhassák ık is. A lány sorba állította ıket, olyan gyorsan és ügyesen, ahogy egy óvónı sorakoztatja fel a kicsiket negyed tizenegykor a vécészünetre. Két tizenéves cigányfiú ugrott le egy rozoga LTD teherkocsiról-Linda kortársai lehettek-, és fölszedegették a főbıl az ellıtt muníciót. Olyanok voltak, mint két tojás, nyilván egypetéjő ikrek. Egyiküknek aranykarika a bal fülében; a másik a jobb fülében hordta a párját. Talán így különbözteti meg ıket az anyjuk, gondolta Billy. Senki nem árult semmit. Elıvigyázatosan és tüntetıen senki nem próbált semmit eladni. Nem vertek sátrat kártyavetı öreg madame-nak. A fairview-i rendırség azért résen volt: autójuk hamarosan megérkezett, két zsaru szállt ki belıle. Egyikük Hopley volt, a rendırfınök, keménykötéső, negyvenes férfi. A mősor megakadt; az anyák igyekeztek megragadni az alkalmat, hogy a hirtelen támadt szélcsendben nyakon csípjék gyermeküket, és elhurcolják. Néhány idısebb fiú hevesen tiltakozott, és Halleck látta, hogy a kisebbek elpityerednek. Hopley az élet értelmérıl kezdett tanácskozni a zsonglırrel (csillogóan vörös, kék csíkos buzogányai most a lábánál hevertek) és az Oshkosh overallos idısebb cigánnyal. Az Oshkosh mondott valamit, mire Hopley a fejét csóválta. Akkor a zsonglır rukkolt ki valamivel, széles taglejtésekkel kísérte a szavait. Miközben beszélt, közelebb oldalazott a Hopley mellett álló járırhöz. A kép emlékeztette Hallecket egy gyakran látott jelenetre, és nemsokára beugrott, mi az: baseball-játékosok vitatkoznak így a bíróval egy-egy sérelmes ítélet után. Az Oshkosh most a zsonglır karjára tette a kezét, hátrébb húzta néhány lépéssel, és ettıl csak még feltőnıbbé vált a hasonlóság: a menedzser megpróbálja lehőteni forrófejő játékosát, nehogy eltiltás legyen a vége. A zsonglır újra mondott valamit, Hopley megint csak rázta a fejét. A fiatal srác ekkor kiabálni kezdett, de az ellenszélben Halleckig csak szófoszlányok jutottak el. - Mit csinálnak, anyu? - kérdezte Linda, szemében az ıszinte bővölet szikrái. - Semmit, kicsim - felelte Heidi. Egyszerre teljesen lefoglalta a csomagolás. - Eleget ettél? - Igen, koszi. Apa, mit csinálnak? Billynek már a nyelve hegyén volt: Klasszikus jelenetet láthatsz, Linda. Olyan híres, mint a szabin nık elrablása, csak ezt úgy hívják: a nemkívánatosak megfutamítása. De Heidi tekintetét le nem vette a férje arcáról, ajka összepréselve, láthatóan úgy érezte, nincs helye most a léha szellemeskedésnek. - Semmi különöset - mondta végül Halleck. - Egy kis nézeteltérés. Valóban semmi különös nem történt - nem eresztettek el rendırkutyákat, gumibotok nem suhogtak, nem állt be feketemária a park széléhez. A zsonglır teátrális daccal rázta le az Oshkosh markát, felkapta a buzogányokat, és folytatta a mutatványt. Reflexeit azonban eltompította a harag, oda volt a látványosság, két buzogány rögtön leesett: az egyik éppen a lábára, és a gyerekek felnevettek. A Hopley mellé beosztott járır türelmetlenül elırelépett. Hopley rezzenetlen arccal fogta vissza, éppen úgy, ahogy imént az Oshkosh tartóztatta a zsonglırt - azután nekidılt egy szilfának, hüvelykujját nadrágszíjába akasztotta, és ráérısen nézelıdött. Odavetett valamit a járırnek, aki erre jegyzettömböt vett elı a zsebébıl, megnedvesítette az Ujját, kinyitotta a tömböt, és a legközelebbi autóhoz sétált: kiszuperált halottaskocsi volt, a hatvanas évek elején gyártott Cadillac. Nagy mőgonddal felírta a rendszámot, majd továbblépett a VW mikrobuszhoz.

Az Oshkosh ismét megkörnyékezte Hopley t, nagy átéléssel szónoklatot intézett hozzá. Hopley a vállát vonogatta, a messzeségbe bámult. A járır egy Ford szedánnal szemezett most: az Oshkosh otthagyta Hopley-t, hogy az ifjú zsarunak öntse ki a szívét. Szenvedélyesen magyarázott, karja kalimpált a meleg tavaszi levegıben. Billy Halleck ekkorra maradék érdeklıdését is elvesztette, lassacskán nem is látta már a cigányokat, akik elkövették azt a baklövést, hogy úttalan útjaikról letértek Fairview felé. A zsonglır egyszer csak megfordult, és visszament a mikrobuszhoz: buzogányai dobogva hullottak a főbe. A mikrobusz kicsit hátrébb parkolt, a teherkocsi mögött, melynek lakóterére az egyszarvú és az asszony idilli képét mázolták. Az Oshkosh hajlongva győjtötte össze a buzogányokat, közben megállás nélkül, aggodalmas arccal beszélt Hopleyhoz. Hopley újra megrántotta a vállát, és bár Billy Halleck nem rendelkezett telepatikus erıvel, éppolyan biztonsággal meg tudta mondani, hogy a rendırfınök élvezi ezt az egész színjátékot, mint ahogyan tudta ı is: Heidi és Linda maradékot esznek majd vacsorára. A fiatal lány, aki a parittyával lıdözött, megpróbált beszélni a zsonglırrel, ám az mérgesen rázta le magáról, és bemászott a mikrobuszba. A lány egy darabig még az Oshkosh-t nézte - a férfi karjában billegtek a buzogányok -, azután követte a zsonglırt. Halleck ugyan a többieket kitörölte látómezejébıl, a lányt mégsem lehetett nem észrevenni: kibontott haja hosszú volt, hullámos: fekete, ıserejő zuhataga a vállára omlott. Kartonblúza és finom redıkben hulló szoknyája a Searstıl vagy J. C. Penney'stıl származhatott, de a teste egzotikus, mint egy ritka ragadozóé - párducé, gepárdé, fehér leopárdé. Amint fellépett a furgonra, felsliccelt szoknyája meglebbent egy pillanatra, és látni engedte kecses vonalú combját. Billy észvesztıén megkívánta, elképzelte, ahogy dühödten hágja meg az éjszaka legsötétebb óráján. İskori, féktelen vágyakozás fogta el. Heidire nézett: felesége úgy összeszorította az ajkát, hogy az egészen elfehéredett, szeme két fakó fényő érme. Nem kapta el Billy sóvár tekintetét, de látta a meglebbenı szoknyát, és tökéletesen tudta, mit jelent. A noteszes járır csak állt és bámult, míg el nem tőnt a lány; akkor becsukta a jegyzetfüzetet, visszatette a zsebébe, és csatlakozott Hopley-hoz. A cigányasszonyok visszaterelték gyerekeiket a karavánba. Az Oshkosh alig látszott ki a buzogányok mögül: Hopleyhoz lépett, és ismét mondott valamit. Hopley néma fejrázással zárta le a vitát. Ennyi történt. A padkánál megállt a második járırautó is, megkülönböztetı jelzése lustán villogott. Az Oshkosh a rendır kocsira pillantott, azután végighordozta tekintetét Fairview városi parkján, a drága, biztonsági próbáknak alávetett játszótéri mászókákon, a koncertdobogón. Krepp papírból készült zászlók lobogtak vígan a fák rügyezı ágain - a húsvéti tojásvadászat vasárnapról megmaradt emlékei. Az Oshkosh visszaballagott az autójához, a konvoj elejére. Amikor motorja felberregett, beindult a többi motor is mögötte, ki-kihagyva, fülsértı robajjal: akadoztak a dugattyúk, kék kipufogógáz felhıi szálltak fel. Az Oshkosh teherautója megindult bıgve és pöfögve, nyomában sorba rendezıdtek a többiek: a helyi közlekedési korlátozásokra rá se hederítve kirobogtak a parkból és a belváros felé vették az irányt. - Az összes lámpájuk ég! - kiáltott fel Linda. - Jesszus, mint egy temetési menet! - Maradt még két Ring-Ding - vágott közbe Heidi sietve. - Az egyiket edd meg. - Nem kérek. Tele vagyok. Apa, ezek tényleg... ? - Sosem lesz százas mellbıséged, ha nem eszel - mondta Heidi. - Már nem akarok százas mellbıséget - felelte Linda egy nagyvilági dáma hangján, amivel mindig fejbe kólintotta Hallecket. - Mostanában a segg a menı. - Linda Joan Halleck!!! - Én megennék egy Ring-Dinget - motyogta Halleck. Heidi hővösen pillantott rá - Aha...szóval te ennél - és odadobta neki a csokoládét. Rágyújtott egy százas Vantage-re, Billy pedig betömte mind a két Ring-Dinget. Heidi fél

doboz cigarettát szívott el a koncert végéig, tudomást sem vett Billy esetlen próbálkozásairól, hogy felvidítsa. Hazafelé azonban már megenyhült, elfelejtette a cigányokat. A következı estéig. Amikor Halleck belépett Linda szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki, Linda megkérdezte: - Apa, a rendırök kikergették a városból azokat a figurákat? Billy szeretettel nézett rá, kérdése aggasztotta egy kicsit, de hízelgı is volt egyben. Linda akkor ment Heidihez, ha azt tudakolta, hány kalória van egy német csokis süteményben; komolyabb kérdésekben Billyt kereste meg, és Halleck néha úgy érezte, ez nem igazságos. Leült az ágyra, arra gondolt, hogy lánya nagyon fiatal még, és kétsége sincsen, hogy a jó emberekkel áll egy oldalon. Könnyő megbántani; talán hazugsággal ez elkerülhetı, de ha hazudik a parkban történtekrıl, ıszintétlenségének komor árnya ıt kísértheti majd. Jól emlékezett, hogy apja azt mondta neki hajdan: a maszturbációtól dadogni fog. Apja jó volt hozzá, ezt a hazugságát mégsem tudta soha megbocsátani. Lindával göröngyös pályát futott be már eddig is: túl voltak a melegeken, az orális szexen, a nemi betegségeken, a föltevésen, hogy talán nincs is Isten. Kellett hozzá egy gyerek, hogy ráébredjen, milyen kimerítı az ıszinteség. Hirtelen Ginelli jutott az eszébe. Mit mondana Ginelli a lányának, ha itt volna most? A nemkívánatos egyéneket kívül kell tartani a város határain, kicsikém. Errıl van szó, nem többrıl - a nemkívánatos egyéneknek kívül tágasabb. Csakhogy ez túlságosan komoly igazság ahhoz, hogy kirukkoljon vele. - Igen, azt hiszem. Cigányok voltak, tudod. Csavargók. - Anyu azt mondja, bőnözık. - Sokan közülük tisztességtelen játékokból szereznek pénzt, vagy hamis jövendımondásból. Amikor egy városba érnek, mint például Fairview, a rendırség megkéri ıket, hogy álljanak tovább. Általában úgy tesznek, mintha nagyon haragudnának, de igazából nemigen bánják. Bang! Egy kis zászló emelkedett a fejében. Az elsı hazugság. - Röpcédulákat osztanak vagy plakátokat ragasztanak ki, azokon rajta van, hogy hol lesznek legközelebb... Gyakran fizetnek egy farmernek, és néhány napra bérbe vesznek tıle egy városszéli telket. Aztán mennek tovább. - De minek jönnek egyáltalán? Mivel foglalkoznak? - Hát... mindig akad egy-két ember, aki kíváncsi rá, mit hoz a jövı. Meg ott vannak a szerencsejátékok. Hazárdjátékok. Szóval többnyire tényleg bőnözık. Vagy gyors, egzotikus numerák, gondolta. Maga elıtt látta a furgonra fellépı lány, lebbenı szoknyáját. Hogyan mozogna vajon? És a válasz: Mint a viharzó óceán, úgy mozogna. - Árulnak narkót is? Manapság nem cigányok árulják a narkót, szívem; vehetsz az iskolaudvaron. - Hasist, talán - felelte. - És ópiumot. Tizenévesen költözött Connecticutnak erre a részére, és itt élt azóta is, Fairview-ban és a szomszédos Northportban. Huszonöt év alatt nem látott cigányt errefelé. Utoljára ÉszakKarolinában találkozott velük, még gyermekkorában, vesztett is rögtön öt dollárt, háromhavi keservesen összekuporgatott zsebpénzét egy csapásra, pedig anyjának akart születésnapi ajándékot vásárolni belıle - elment mind a szerencsekerékre. Tizenhat éven aluliaknak tilos volt játszani, de ha az ember lerakta az érmét vagy a hasas bankót az asztalra, nemigen kérdezısködtek a kora felıl. A dolgok nem változnak, gondolta, amikor a pénz beszél, senki nem ugat. Ha elızı nap kérdezik, bizonyára megrántja a vállát, és azt Válaszolja, szerinte nem bolyonganak már karavánjaikkal a cigányok. A vándornépség nem halt ki, persze: gyökértelen emberi gyom, felüti a fejét, aztán eltőnik, hogy felbukkanjon másutt: csencselnek és üzletelnek, azután kereket oldanak tömött, zsíros pénztárcával. Hitler megpróbálta kiirtani

ıket a zsidókkal és a homoszexuálisokkal együtt, de túlélnének ezer Hitlert is, gondolta Halleck. - Azt hittem, a park közterület - mondta Linda. - A suliban ezt tanították. - Bizonyos értelemben az - válaszolta Halleck. - A közterület annyit tesz, hogy a városlakók területe. Az adófizetıké. Bang! A második hazugság. Az adózásnak New Englandben semmi köze nem volt a közterületekhez, azok birtoklásához vagy használatához - lásd Richards kontra Jerram, New Hampshire, vagy Baker kontra Olins (még 1835-bıl), vagy... - Adófizetık - merengett Linda. - Engedély kell a közterület használatához. Bang! A harmadik hazugság. Ezt 1931-ben vetették el, amikor egy rakás koldusszegény krumpli termesztı kalyibákat akart felállítani a Maine állambeli Lewiston szívében. A város Roosevelt Legfelsıbb Bíróságához fordult, de még a meghallgatásig sem jutottak el, mert a munkanélküliek a Pettingill parkban táboroztak, márpedig a Pettingill park közterület. - A Shrine Cirkusznak is, például. - De miért nem kértek engedélyt a cigányok, apa? - Linda hangján érzıdött, hogy mindjárt elalszik. Hál' isten. - Talán elfelejtették. Annyi esélyük sincs, mint a hógolyónak a pokolban, Lin. Fairview-ban? Semmi a világon. Amikor a parkra rálátni a Lantern Drive-ról és a golfklubból, amikor a kilátás része a telekárnak, csakúgy, mint a magániskolák, amelyekben számítógépes programozást tanítanak a legújabb Apple és TRS-80 komputereken, csakúgy, mint a viszonylag tiszta levegı és a csendes éjszakák. A Shrine Cirkusz jöhet. A húsvéti tojásvadászat még jobb. De cigányok? Vedd a kalapod, alo mars. Felismerjük messzirıl, ami nem egészen tiszta, de meg nem érintjük, isten ırizz! A házainkban bejárónık és házvezetınık takarítják el a piszkot - ha a városban is akad, Hopley gondoskodik róla. Ám ezek az igazságok mégsem valók egy éppen csak gimnazista lánynak, gondolta Halleck. Majd megtanulja érettségi elıtt vagy az egyetemen, talán a többi kollégistától, vagy valahogy az éteren keresztül. Nem a mi fajtánk, kicsim. Tartsuk a három lépést. - Jó éjszakát, apa. - Jó éjszakát, Lin. Puszit lehelt Linda homlokára, és kiment a szobából. Hirtelen széllökésekkel érkezı esı cseppjei verték dolgozószobájának ablakát - Halleck úgy riadt fel, mint aki elszenderedett. Nem a mi fajtánk, kicsim, jutott eszébe újra, és felnevetett a csendben. A hang megijesztette: csak elmebetegek röhögéséinek üres szobákban. Az elmebetegek üres szobákban röhögéséinek Örökké - ettıl elmebetegek. Nem a mi fajtánk. Ha korábban nem tudta volna, most már hinnie kellett benne. Most, hogy a teste sorvadni kezdett. Halleck némán figyelte, hogy az ápolónı egy... két... három ampulla vért vesz a bal karjából, és a tárolóba teszi, mintha csak tojást pakolna egy kartondobozba. Houston elızıleg három székletminta tartót adott neki azzal, hogy küldje, majd behozza; Halleck borúsan vágta zsebre, majd elırehajolt a végbélvizsgálathoz, amelynek megaláztatása jobban felkavarta, mint a futó kényelmetlenség. Hogy az emberbe behatolnak. Telibe. - Nyugi - biztatta Houston, miközben felhúzta a gumikesztyőt. - Amíg nem érzed mind a két kezemet a válladon, nincs semmi baj. Teli torokból felnevetett. Halleck lehunyta a szemét. Két nap múlva találkoztak ismét - Houston biztosította, hogy a vérvizsgálatát sürgısséggel készítették. Halleck leült a sötét odúban (a falon klipperek képei, körben mély bırfotelek, szürke, süppedıs szınyegek), ahol Houston a betegeit fogadta. Kalapált a szíve, érezte, hogy

veríték cseppjei győlnek a halántékán. Nem fogok sírva fakadni egy négervicceket mesélı alak szeme láttára, mondta magában sokadszor, komoran és eltökélten. Ha rám jön a sírás, beülök a kocsiba, ki a városból, elintézem ott. - Úgy néz ki, minden rendben - mondta Houston szelíden. Halleck csak pislogott. A félelem olyan mélyen vert benne gyökeret, hogy meg volt gyızıdve róla, rosszul hall. - Micsoda? - Úgy néz ki, minden rendben - ismételte Houston. - Csinálhatunk még egypár tesztet, ha akarod, de nem hiszem, hogy értelme volna. A véred jobb állapotban van, mint a legutóbbi két alkalommal. A koleszterinszint csökkent, ugyanez a helyzet a vércukorszinttel. Fogytál még egy keveset - a nıvér kilencvennyolc és fél kilót mért ma reggel - na, bumm. így is tizenöt kiló felesleg van rajtad, ne felejtsd el... - És vigyorgott. - A titkodra azért kíváncsi volnék. - Nincsen semmiféle titkom - válaszolt Halleck. Egyszerre érzett zavart és mérhetetlen megkönnyebbülést, mint az egyetemi években, amikor készületlenül is átment egy vizsgán. - A végsı döntéshez meg kell várnunk a Hayman-Reichling-széria eredményét. - Minek az eredményét? - A szarmintádnak - felelte Houston, és jóízően felnevetett. - Ott még fölbukkanhat valami, de komolyan, Billy, a labor huszonhárom különbözı próbát végzett a véreden, és mind tökéletes. Ez azért eléggé meggyızı. Halleck hosszan, reszketısen sóhajtott. - Rohadtul féltem. - Akik nem félnek, azok halnak meg fiatalon - vágott vissza Houston. Kihúzta a fiókot, és elıvett egy üveget: láncon függı kanál himbálózott az oldalán. Halleck észrevette, hogy a kanál nyele a Szabadság-szobrot mintázza. - Kistütüke? Halleck megrázta a fejét. Így is elégedetten üldögélt, kezét összefonta a hasán fogyatkozó hasán -, miközben vele szemben Fairview legsikeresebb háziorvosa mindkét orrlyukán kokót szippantott fel. A doktor eltette az üveget, elıvett egy másikat, vattás végő pálcikát mártogatott bele, és felnyomta az orrán. - Desztillált víz - mondta. - Oltalmazzuk a melléküreget. Azzal rákacsintott Halleckre. Tüdıgyulladásos gyerekeket gyógyít, miközben ez a gané gızölög a fejében, gondolta Halleck, de most nem tudott komolyan felháborodni. Ebben a pillanatban nagy komaságban állt Houstonnal, hiszen a doktor jó hírekkel szolgált. Semmi másra nem vágyott, mint hogy ülhessen még egy kicsit, összefont ujjakkal fogyatkozó pocakján, feltárja reszketeg megkönnyebbülésének mélységeit, kipróbálja, mint egy új biciklit vagy egy imént vásárolt autót. Arra gondolt, hogy amikor kisétál Houston irodájából, úgy érzi majd magát, mint egy újszülött. Ha egy rendezı lefilmezné éppen, valószínőleg az Imigyen szól a Zarathustrá-t játszaná alá. Ettıl a gondolattól elmosolyodott, majd kirobbant belıle a nevetés. - Osztozzunk a tréfán - kérlelte Houston. - A mai csüggeteg világban minden szikra jókedvre szükségünk van, Billy. - Horkantott egyet, majd friss vattával újra benedvesítette az orrát. - Nem, semmi - szabadkozott Halleck. - Egyszerően csak... féltem. Próbáltam hozzászokni a gondolathoz... hogy rákos vagyok. - Az nem árt - bólintott Houston -, de idén még ne gyötörd magad. A Hayman-Reichlingszéria eredménye nélkül is vállalom a garanciát. A rák meglátszik az emberen. Legalábbis, ha már leszívott belıle tizenöt kilót. - Csakhogy ugyanannyit eszem, mint bármikor. Mondtam Heidinek, hogy többet tornáztam, mert egy kicsit tényleg tornáztam, de mégse fogyhattam tizenöt kilót attól, hogy rákapcsoltam valamennyire. Szerinte attól csak izommá válik a zsír, vagy valami ilyesmi.

- Ez nem igaz. A legfrissebb vizsgálatok azt mutatják, hogy a testedzés sokkal fontosabb, mint a diéta. Viszont tény, hogy aki olyan kövér, mint te... voltál, az beadhatja tıle a kulcsot. Vegyünk egy háj pacnit, aki radikálisan növeli a mozgásmennyiségét: megkapja érte a vigaszdíjat, egy ragyogó, istenes, másodosztályú trombózist. Nem fogja megölni, de arra éppen jó, hogy ne menjen végig többé a golfpálya tizennyolc lyukán, vagy ne merészkedjen fel a georgiai hullámvasútra. A kokaintól határozottan beszédes lett, gondolta Halleck. - Te nem érted, persze - folytatta Houston -, és én sem értem. Van egy csomó dolog, ami nem tiszta elıttem. Egy barátom idegsebész benn a városban: felhívott, hogy nézzek meg egy hároméves, elképesztı koponyaröntgent. A George Washington Egyetemrıl bement hozzá egy hallgató azzal, hogy hasogató fejfájása van. A kollégám úgy látta, a migrén tipikus tünetei, a srác is pontosan beleillett a migrénes személyiségtípusba, mindenesetre nem lehet hülyéskedni az ilyesmivel, az agydaganat is hasonlóképpen jelentkezik, még ha a betegnek nincsenek is fantom szaglóérzetei - például szarszagot érez, rothadt gyümölcs-, pállottkukorica-szagot, satöbbi. Szóval a haver végigment egy teljes röntgensorozaton, EEG-t csinált a sráccal, elhajtotta a kórházba, hogy végezzenek vele agyi axiális tomographiát. Na és mit találtak? Halleck megrázta a fejét. - Azt találták, hogy a fickónak, pedig a harmadik legjobb volt a gimnáziumi osztályában, és a George Washington Egyetemen is minden szemesztert kitőnıen végzett, hogy a fickónak szinte nincs is agya. Egyetlen kérgi szövet futott fel a koponyájába - a röntgenfelvételeken, amit a kollégám mutatott, egy az egyben olyan volt, mint egy makramé függönyzsinór - és kész! A függöny zsinór valószínőleg ellátott minden spontán funkciót, a légzéstıl a szívfrekvencián át az orgazmusig. Az az egy szem agyszövet madzag. A srác fejében nem is volt más, csak agy-gerincvelıi folyadék. Valami módon, amit sajnos nem érünk fel ésszel, ez a folyadék irányította a gondolkodását. Lényeg az, hogy azóta is eminens az iskolában, fejfájása van, beleillik a migrénes személyiségtípusba. Ha nem kap halálos szívrohamot huszonvalahány vagy harmincvalahány évesen, negyvenéves kora után a fejfájások is megritkulnak. Houston kihúzta a fiókot, elıhalászta a kokaint, szívott megint. Hallecket is megkínálta, de ı a fejét rázta. - Vagy például - folytatta Houston - itt van az idıs hölgy, aki körülbelül öt éve bebotorkált hozzám, és panaszkodott, hogy szörnyő fájdalmai vannak a fogínyében. Azóta meghalt, ha mondanám a nevét, tudnád, ki volt a vén csoroszlya. Na, belenéztem a szájába, és lekoppant az állam a meglepetéstıl. Az utolsó fogát is elvesztette tíz évvel azelıtt - elvégre majdnem kilencvenéves volt -, és jöttek az új fogai! Összesen öt. Nem csoda, hogy fájt az ínye. Érted, Billy? Ez volt a harmadik fogzása. Új fogai nıttek nyolcvannyolc éves korában! - Erre mit csináltál? - kérdezte Halleck. Az egész szónoklatot fél füllel hallgatta, a beszéd áradata áthullámzott rajta, puha, fehér hangok simogatták, mint egy diszkontáruház mennyezetérıl lágyan omló muzsika. Megkönnyebbülése lefoglalta egészen - Houston koksza gyöngécske kábítószer a megnyugvás gyönyöréhez képest. Gondolatai a rothadó orrú cigány felé tévedtek, de a kép elvesztette már az iszonyat sötét kontúrjait. - Hogy mit csináltam? - kérdezett vissza Houston. - Mégis, mi a fenét csináltam volna? Felírtam neki egy receptet, tulajdonképpen Num-Zitat, amit a babák ínyére kennek, csak erısebb kiadásban. Mielıtt meghalt, kinıtt még három foga: két ırlıfog és egy metszıfog. De láttam más effélét is, nemegyszer. Minden orvos találkozik fura esetekkel, amiket sehogy sem tud megmagyarázni. Na, ennyit a kísértethistóriákról. A helyzet az, hogy nem valami sokat konyítunk az emberi anyagcseréhez. Vannak pacákok, mint például Duncan Hopley... ismered Duncot?

Halleck bólintott. Fairview rendırfınöke, cigányok megfutamítója, másodosztályú Clint Eastwood. - Úgy zabál, mintha minden tányér a legutolsó volna - magyarázott Houston rendületlenül. - Szent Habakuk, ilyen haspókot nem láttam életemben. A súlya viszont beállt hetvenhétre, és mivel kábé száznyolcvan centi, ez nagyjából rendben is volna. Felpörgetett anyagcseréje van, kétszer olyan gyors, mint, mondjuk, Yard Stevensnek. Halleck bólintott ismét. Yard Stevens igazgatta Fairview egyetlen fodrászüzletét, amelynek a jó csengéső Fel a Fejjel nevet adta. Nyomott vagy százötven kilót - az ember ránéz, és azt kérdi magában, vajon a felesége köti-e meg a cipıfőzıjét. - Yard körülbelül olyan magas, mint Duncan Hopley - folytatta Houston -, és valahányszor enni látom, csak piszkálja az ételt. Talán sokat nassol otthon, nem tudom. De nem hinném. Olyan éhenkórász képe van, mi? Billy halványan elmosolyodott, és bólintott. Hát persze. Yard Stevens úgy nézett ki, az anyja kifejezését kölcsönözve, „mint aki az ételtıl kiütést kap". - És elárulok még valamit, habár nem kizárt, hogy most egy csöppet indiszkrét vagyok. Mind a kettı dohányzik. Yard Stevens azt állítja, hogy elszív napi egy doboz Marlboro Lightsot, ami valószínőleg azt jelenti, hogy elszív másfél vagy akár két dobozt is. Duncan napi két doboz Camelt vall be, ez lehet három is, három és fél. Láttad te valaha Duncan Hopleyt anélkül, hogy cigaretta lógott volna a szájában vagy a kezében? Billy eltöprengett, majd tagadólag megrázta a fejét. Közben Houston beszippantott még egy löketet. - Na, ennyi mára - mondta, és egy fennkölt mozdulattal bevágta a fiókot. - Szóval itt van Yard a maga húsz szál csökkentett kátránytartalmú cigarettájával, és Duncan hatvan darab tüdırothasztóval - vagy többel. Mégis, aki kettıjük közül édesebben csalogatja a tüdırákot, hogy gyere már, nyuvassz ki, az Yard Stevens. És miért? Mert az anyagcseréje lószart nem ér, márpedig az anyagcsere valamiképpen kapcsolatban áll a rákkal. - Vannak orvosok - főzte tovább a szót rendíthetetlenül Houston -, akik azt hirdetik, gyógyítani tudjuk majd a rákot, ha megfejtettük a genetikus kódját. Néhány fajtájánál ez még igaz is lehet. De addig nem leszünk képesek tökéletesen kezelni, amíg az anyagcserével végképp tisztába nem jövünk. Ezzel aztán vissza is kanyarodtunk Billy Halleckhez, a Hihetetlenül Töpörödı Emberhez, vagy talán jobb így: a Hihetetlen Tömegvermelés Emberéhez. Nem Tömegtermelés; Tömegtermelés, ez jó - csuklott fel Houstonból a különös ostoba vinnyogás. Ha ezt teszi a kokó, gondolta Billy, én maradok inkább a Ring-Dingnél. - De azt nem tudod, mitıl fogyok. - Hát nem - Houstont mintha felderítette volna ez a tény -, mindenesetre elıfordulhat, hogy bedumálod magadnak a fogyást. Meg lehet csinálni. Elég gyakran találkozunk ilyesmivel. Bejön valaki, mindenáron fogyni akar. Általában be van ijedve - szívdobogás, ájulás kerülgeti tenisz vagy badminton vagy röplabda közben satöbbi. Elıírok egy szép, gyöngéd diétát, amivel két hónapon keresztül fogyhat heti egy-két kilót, így minden megerıltetés nélkül leadhat összesen nyolc kilót, vagy akár húszat is. Nagyszerő. Csakhogy amikor visszajön, kiderül, hogy sokkal többet fogyott. Követi a diétát, de nagyobb arányban veszít a súlyából, mint amit az étrend önmagában megmagyarázhat. Olyan ez, mintha egy belsı ırszem, aki éveken át szunyókált, hirtelen fölriadna, és teli torokból üvöltené: „Tőz van!" Az anyagcsere felgyorsul... mert az ırszem utasítja, hogy költöztessen ki pár kilót, mielıtt leég a ház. - Na, jó - hümmögött Halleck. Hagyta magát meggyızni. Szabadnapot vett ki: most arra vágyott leginkább, hogy hazamehessen végre, elmondhassa Heidinek, hogy minden rendben, felráncigálja az emeletre és szeretkezzen vele, míg hálószobájuk ablakát a délutáni nap sugarai döfködik. - Mondjuk, bedıltem a szövegednek. Houston felpattant, hogy kikísérje; Halleck csendesen mulatott magában, amikor észrevette a fehér port az orra alatt.

- Ha tovább fogysz, elvégzünk rajtad egy teljes körő anyagcsere-vizsgálatot - mondta Houston. - Amit szavaltam eddig, talán azt sugallta, hogy ezek a próbák, fabatkát sem érnek, pedig a tesztek alapján néha sok mindenre fény derül. De szerintem nem lesz rá szükség. A fogyás lassanként megáll: három kilót vesztesz ezen a héten, kettıt a következın, egyet három hét múlva. Aztán felállsz a mérlegre, és azt látod, hogy visszaszedtél két kilót. - Nagy kı esett le a szívemrıl - mondta Halleck, és keményen megszorította Houston kezét. Houston önelégülten vigyorgott, noha nem tett többet, mint hogy néhány negatív információt közölt: nem, nem tudja, mi a baj Halleckkel, de nem, rákról szó sincs. Huh. Ezért állunk a vártán, kisöreg. A kisöreg hazament a feleségéhez. - Azt mondta, rendben vagy? Halleck bólintott. Heidi karjai körülfonták, ölelték erısen. Halleck érezte mellén a duzzadó keblek csábítását. - Nem megyünk fel? Heidi mókásan forgatta a szemét. - Nagyon is rendben vagy, ugye? - Mindjárt meglátod. Felmentek a hálószobába, gyönyörőségeset szeretkeztek. Az egyik legutolsót. Billy nem sokkal késıbb elaludt. És álmot látott. Hét Álom A Madárról A cigány hatalmas madárrá változott: rothadó csırő keselyőként köröz Fairview egén, fekete evezıtollából salakos por darája hull, mint a korom. „Sorvadj el" - károg a cigánykeselyő, elrepül a park fölött, túl a Village Pubon, a Main és Devon Street sarkán álló Waldenbooks áruházon, elhagyja az Esta-Estát, Fairview kellemesen középszerő olasz éttermét, az Amoco benzinkutat, a könyvtár modern, üvegfalú épületét, lassú szárnycsapásokkal száll a szikes mocsár fölött, árnya elfoszlik az öböl felhıi közt. Sorvadj el, két szó csupán, de éppen eléggé baljóslatú, néz utána Halleck, hiszen mindenki ebben a terülj asztalkám felsıtízezer-be-a-központba-felhajtank-pár-pohárral-a-klubbanaztán-nyomás-haza kertvároskában, mindenki e New England szívében fekvı gyöngyragyogású településen, mindenki Fairview-ban, most már mindenki, mindenki az éhhalál küszöbén áll. Halleck egyre gyorsabban lépeget a fıutcán, láthatatlanul - az álom logikáját elvégre maga az álom határozza meg -, és elszörnyed a cigány átkának beteljesülésén. Fairview-ban mintha koncentrációs táborok túlélıi rajzanának. Nagyfejő, aszott testő csecsemık nyöszörögnek a méregdrága babakocsikban. Két asszony pazar kosztümben támolyogva botladozik ki a Cherry on Topból, a régimódi fagylaltozóból. Kiálló arccsont, beesett szempár, pergamenfényő bır - dekoltázsuk lecsúszik vékony kulcscsontjukon, mély vállgödrük a csábítás gyomorkavaró paródiája. Azután jön Michael Houston, pipaszár lábán botorkál, Saville Row öltönye ijesztıen lötyög ösztövér alakján, vézna kezében kokainos ampulla. „Kis tütüke?" - üvölti Halleck felé, hangja elvékonyul, csapdába esett patkány nyomorúságos életének utolsó vinnyogása. „ Kis tütüke? Felgyorsítja az anyagcserédet kisöreg! Tütüke! Tütüke... " Hallétek elfullad a rettenettıl, amikor észreveszi, hogy az ampullát tartó kéz nem is emberi kéz már, csak egymásnak ütıdı csontok kísértetkarmai. Houston eleven, beszélı csontváz.

Sarkon fordul, hogy futásnak eredjen, de a lidércnyomás ösvényein besüpped a lába: a Main Street járdája egyszerre nehéz, tapadás iszappá változik. A csontváz, aki Michael Houston volt valaha, bármelyik pillanatban kinyúlhat felé, és megérintheti a vállát. Vagy karma a torkára kulcsolódhat. „Tütüke, tütüke, tütüke!" - rikácsol Houston a döglıdı patkány hangján, egyre közelebbrıl. Halleck tudja, hogy ha hátrafordulna, a jelenés ott állna elıtte, közvetlenül elıtte - a puszta csontvázban szikrázó, dülledt szemek, a rángó, kaffogó állkapocs. Látja, hogy Yard Stevens dülöngélve kicsapja a Fel a Fejjel ajtaját, bézsszínő borbélyköpenye bénán lifeg a semmivé vált mell és pocak fölött. Yard metszın sikolt, hörgésbe csapó hollóhangon, és amikor feléje néz, Halleck látja, hogy nem is Yard az, hanem Ronald Reagan. „Hol a többi részem?- üvölti. - Hol a többi részem? Hol a többi részem?" „Sorvadj el" - suttogja most Michael Houston Halleck fülébe, és amitıl annyira félt, megtörténik valóban: a hulla-ujjak megérintik, kaparják és rángatják a kézelıjét. Halleck úgy érzi, megırül. „Sorvadj el, sorvadj el szépen, tütüke a la fincsi, göthös a la szanszkrit, a felesége volt, kisöreg, a felesége volt, és te most nagy szarban vagy, apafej, jaj-jaj, de nagy szarban..." Nyolc Billy Nadrágja Billy felriadt, zihálva szedte a levegıt, száját befogta a tenyerével, nehogy felkiáltson. Heidi békésen aludt mellette, mélyen a paplan melegében. Tavaszi szél csapongott az eresz körül. Halleck ijedten, gyorsan körbepillantott a hálószobában, hogy meggyızıdjön róla, Michael Houston - vagy alteregója, a madárijesztı - nem ólálkodik-e bent. De csak a hálószoba csöndje fogadta, minden sarok, ismerıs. A rémálom lassanként elenyészett...bár elegendı maradt belıle így is. Heidi felé nyomakodott hát - nem érintette meg, mert Heidi könnyen felébred -, befészkelte magát az asszony melegébe, lopva magára húzta a paplanját. Csak álom. Sorvadj el, kongott fejében az irgalmat nem ismerı hang. Elszunnyadt újra. A rémálmot követı reggelen a fürdıszobai mérleg kilencvenhét kilót mutatott, és Hallecket eltöltötte a reménykedés. Egy kiló, nem több. Houstonnak igaza volt, kokó ide vagy oda. A folyamat lassul. Fütyörészve ment le a lépcsın, és bekapott három tükörtojást vagy fél tucat virslivel. A vasútállomás felé a rémálom ködös képe visszatért, nem, is mint emlék, inkább csak, mint valami motoszkáló érzés, déjá vu. Kilesett az ablakon, amikor a Fel a Fejjel mellett haladt el (két oldalról Frank Finom Húsáru boltja és a Mókás Mókus játéküzlet fogta közre), és egy pillanatra átfutott rajta a gyötrelmes elıérzet, hogy éhségtói támolygó, bukdácsoló csontvázakat lát majd az üvegen keresztül, mintha Fairview bársonyos világa Biafrává változott volna. Az utcán azonban épségben és jóllakottan baktattak a járókelık. Yard Stevens, meglehetıs fizikai valójában ott állt, integetett felé. Halleck visszaintett, és azt gondolta: Anyagcseréd óva int, Yard, szokj le a dohányzásról, de minél elıbb. Halványan elmosolyodott, és amikor vonata beállt a Grand Central állomásra, az álom utolsó foszlányait is elnyelte a zajló külvilág. Fogyásának ügyében immár némiképp megnyugodva Halleck az elkövetkezı négy napban nem mérte magát, és nagyjából el is feledkezett az egészrıl... mígnem kis híján arcpirító baleset történt a tárgyalóteremben, Hilmer Boynlon bíró színe elıtt, akinek humorérzéke egy teknısbékáéval vetekedett. Ostoba dolog volt, olyasmi, amitıl kisiskolások rémüldöznek álmukban.

Halleck felpattant ültébıl, hogy óvást emeljen, nadrágja pedig kezdett csúszni lefelé. Félig elıredılt, érezte, hogy a nadrág gondtalan derővel hanyatlik alá, le a csípıjén, a fenekén, buggyosodik a térdénél - és akkor villámgyorsan visszaült. A teljes józanság másodpercében - az ilyen pillanatok hívatlanul jönnek, és feledésbe is merülnek csakhamar Halleck észlelte, hogy mozdulata groteszk szökkenésként hatott. William Halleck ügyvéd és jogtanácsos bemutatja Roger nyúl ugrifüles ruganyát. Elvörösödött. - Óvást óhajt emelni, Mr. Halleck, vagy csak a szelek bántják? A közönség soraiból - néhány elszórt hang csupán, hála az égnek - halk kuncogás. Elnézést, kérek, bíró úr - mormogta Halleck. - Meggondoltam magam. Boynton horkant egyet. A tárgyalás duruzsolva folyt tovább, Halleck pedig ült, tocsogott a verítékben, és fogalma nem volt, hogyan fog felállni. Tíz perccel késıbb a bíró szünetet rendelt el. Halleck a védelem asztalánál ült, úgy tett, mint aki teljesen elmerült egy akta tanulmányozásában. Amikor a tárgyalóterem nagyjából kiürült, feltápászkodott, kezét nagyvilági stílusosan zsebre vágta. Valójában csak a nadrágot fogta belülrıl. A vécében lekapta magáról a zakót, felakasztotta, a nadrágjára nézett, és kirántotta az övét. A pantalló, begombolva és becipzárazva, a bokájára omlott. Leült a vécére, maga elé tartotta a szíjat, mint egy papirusztekercset, és jól megnézte magának. A történettói, amelyet kiolvashatott belıle, egészen elszontyolodott. Két éve kapta apák napjára Lindától. Maga elé tartotta az övet, leolvasta róla a történetét, és szíve zakatolt a rettenettıl. A Niques márkájú övet az elsı lyuk elıtt törte meg legjobban. Amikor Linda megvette, meglehetısen szőknek tőnt, Halleck emlékezett rá, hogy akkoriban lemondóan azt gondolta, lányának bocsánatos optimizmusa munkál a háttérben. Mégis hosszú idın át kényelmesnek bizonyult - derékszíjának bekapcsolása csak attól fogva okozott nehézséget, hogy leszokott a dohányzásról. Miután leszokott a dohányzásról... és mielıtt elütötte a cigányasszonyt. Azután ott voltak a további törések: a második lyuknál... a negyediknél... az ötödiknél... és végül a hatodiknál, amelyet több lyuk már nem követett. Halleck elszörnyedve látta, hogy a törés minden lyuknál egyre vékonyabb. Öve igazabb és egyszerőbb történetet mesélt, mint Michael Houston a napokban. Súlycsökkenése nem állt meg, nem is lassult: ellenkezıleg, egyre gyorsabbá vált. Elérkezett az utolsó lyukhoz a Niques övön, amelyrıl két hónapja még azt gondolta, csendben a szekrény mélyére kell süllyesztenie, hiszen túl kicsi. Most egy hetedik lyukra lett volna szüksége - de hetedik lyuk már nem volt. Az órájára nézett: mindjárt vissza kell mennie. Csakhogy fontosabb dolgok is vannak a világon, mint hogy Boynton bíró hivatalosan jóváhagy-e egy végrendeletet. Hallgatózott. A mosdóban semmi zaj. Egyik kezével fogta a nadrágját, kilépett a vécéfülkébıl. Hagyta lecsúszni a nadrágot, mustrálta önmagát a mosdókagylók sora fölött húzódó tükörben. Fölemelte az ingét, hogy szemügyre vehesse pocakját, amelyet úgy viselt a legutóbbi idıkig, nyomorúságos beletörıdéssel, mintha púp lenne a hátán. Feljajdult. Kis nyögés, semmi több - mégis éppen elég. A szelektív látás nem segített, egyszerre szilánkjaira esett szét. Látnia kellett, hogy a szerény mentıöv, amely felváltotta tekintélyes sörhasát, végképp oda van. Bár nadrágja a bokájára hullott, ingét pedig felhúzta a kigombolt mellény fölé, a nevetséges póz sem tudta elhomályosítani a valóság éles vonalait. A tényekkel mindig lehet vitatkozni - ezt, mint ügyvéd hamar megtanulta -, de a metaforikus kép, amellyel farkasszemet nézett, nem tőrt ellentmondást. Ott állt esetlenül, kissrác az apja ruháiban. Halleck álmatag zavarban bámult a tükörbe, és hisztérikusan kiáltott fel magában: Kinél van szemceruza? Festenem kell még egy bajuszt! Émelygıs, avas nevetés tört föl a torkából, amint a cipıjére omló nadrágra és szırös lábszárán a fekete térdzoknira nézett. E percben hirtelen, együgyő csodálattal elhitt...

mindent, de mindent. A cigány megátkozta, igen: csakhogy nem rákot küldött rá, a rák túlságosan kegyelmes lenne, túlságosan gyors. Más ez, és kifejlése most vette csak kezdetét. Kalauz hangja süvöltött a fejében: A következı megálló Anorexia nervosa! Anorexia nervosa, tessék kiszállni! A hangok a torkában zörögtek, sikolyba csapó nevetés, vagy inkább nevetésbe fulladó sikoly, de mit számít ez most? Kinek mondhatom el? Elmondhatom Heidinek? Azt hinné, belegárgyultam ebbe az egészbe. Pedig soha életében nem érezte magát józanabbnak. A mosdó külsı ajtaja kivágódott. Halleck sürgısen visszahúzódott a vécéfülkébe, rányomta a reteszt, reszketett. - Billy? - John Parker az, az asszisztense. - Itt vagyok. - Boynton már jön. Minden rendben? - Persze - felelte. Lehunyta a szemét. - Tényleg a szelek? A gyomroddal van valami? - A gyomrommal, telibe találtál, öreg. - Csak kábelt fektetek. Egy perc. - Oké. Parker kiment. Halleck a derékszíjra összpontosított. Nem mehet vissza Boynton bíró törvényszéke elé úgy, hogy zsebén keresztül fogja a gatyáját. Mi az ördögöt csináljon? Akkor eszébe jutott a svájci tiszti bicska - jó öreg katonai kés, amit egykor gondosan eltávolított a zsebébıl, valahányszor megméredzkedett. A régi szép napokban, mielıtt a cigányok Fairview-ba jöttek. Ki hívott benneteket, faszikáim - miért nem volt jó nektek Westport vagy Stratford? Elıkapta a kést, villámgyorsan kifúrta övén a hetedik lyukat. Ronda lyuk lett, szakadozott peremő, de a célnak megfelel. Becsatolta a szíjat, felvette a zakót, kisétált a fülkébıl. Most elıször érzékelte, hogyan suhog lába körül - sovány lába körül - a nadrág szára. Látják ezt mások is? - támadt fel benne a zavar friss, szurkáló érzete. Látják, milyen csálén áll rajtam a ruha? Látják, de úgy tesznek, mintha nem vennék észre? Pusmognak egymás közt... Hideg vizet löttyintett az arcába, és kiment a mosdóból. Amikor a tárgyalóteremhez ért, Boynton éppen belépett lengı fekete talárban. Metszı tekintetet vetett Billyre, aki bocsánatkérıen tárta szét a karját. Boynton arca rezzenetlen: bocsánat márpedig nincsen. A monoton duruzsolás újra elkezdıdött - azután valahogy vége lett a napnak. Este a mérlegre állt, amikor Heidi és Linda már aludtak; csak nézte a számlapot, és nem hitt a szemének. Végtelenül hosszan bámult lefelé. Nyolcvankilenc. Kilenc 85 Másnap ruhákat vásárolt: lázasan járt üzletrıl üzletre, mintha az új ruhák, amelyek illenek rá, megoldhatnának mindent. Vett egy új, kisebb Niques övet is. Észrevette, hogy az emberek nem foglalkoznak már a fogyásával. Hogy mióta? Nem tudta. Felvette az új ruhát. Munkába ment, hazatért. Túl sokat ivott, másodszor is szedett az ételbıl, pedig nem is kívánta, és meg is terhelte a gyomrát. Eltelt egy hét, és az új ruhák nem feszültek már rá elegánsan: lötyögni kezdtek. Becserkészte a fürdıszobai mérleget, a szíve úgy vert, hogy a szeme is lüktetett tıle, és a feje megfájdult. Késıbb vette észre, hogy véresre harapta az ajkát. A mérleg képe immár a gyermeki rettenet árnyaival telt meg, életének lidércnyomásává változott. Állt elıtte, talán

három percig is, harapdálta a szája szélét, de nem érezte sem a fájdalmat, sem vérének sós ízét a nyelvén. Esteledett. Lent Linda nézi a Három a vagány-t a televízióban, Heidi Halleck dolgozószobájában kalkulálja a heti háztartási kiadásokat a Commodore számítógépen. En garde! - a mérlegre hágott. Nyolcvanöt. Gyomra örvénylett, felfordult, egy pillanatig kétsége sem volt, hogy rögtön elokádja magát. Kínlódva tusakodott, hogy bent tartsa a vacsorát - szüksége volt erre a táplálékra, a meleg, egészséges kalóriákra. Az émelygés végül megszőnt. A skálára bámult, tompán csengtek fülében Heidi szavai nem kevesebbet mutat, hanem többet. Eszébe jutott, amit Michael Houston mondott úgy százkilós korában: még mindig tizenöt kiló súly- felesleg van rajta. De már nincs, Mikey, gondolta kókadtan. Mert azóta is... sorvadok. Lelépett a mérlegrıl, és valami különös megkönnyebbülés derengett a szívében, a siralomházban ülı rab megkönnyebbülése, aki megpillantja a közelítı fegyırt és papot két perccel éjfél elıtt, és tudja, hogy elérkezett a vég, a börtönigazgató nem hívja többé. Néhány formaságon túl kell esni még, ez természetes, azután nincs tovább. És valóságos volt, észvesztıén valóságos - ha beszélne errıl bárkinek, az bolondnak nézné, vagy azt hinné, viccel, hiszen senki nem hisz a cigányok átkában manapság, talán nem is hitt senki soha, kimentek már az efféle dolgok a divatból, egy olyan világban, amely százával látja a Libanonból koporsóban hazatérı tengerészeket, az éhhalált választó IRA-fegyenceket és egyéb kétségbeejtı csodákat; valóságos volt mégis, és mindennek ellenére. Megölte egy öreg, rothadó orrú cigány feleségét, és valahai golfpartnere, a kebelbéli cicitapi Cary Rossington bíró elbocsátotta anélkül, hogy legalább a mutatóujjával megfenyegette volna, így aztán az öreg cigány úgy döntött, igazságot szolgáltat a maga módján, és kiüti a nyeregbıl ezt a behemót fairview-i ügyvédet, akinek kedves neje rossz napot választott arra, hogy férjének ágaskodó férfiasságát fürge ujjai közé vegye a mozgó autóban. Olyanféle igazság ez, amit hajdani barátja, Ginelli felette nagyra értékelne. Halleck leoltotta a fürdıszobai villanyt, és lebaktatott a lépcsın, ahogyan a siralomházi rab életének legutolsó mérföldjére indul. Ne kössék be a szemem, atyám... kaphatok még egy cigarettát? Sápadtan elmosolyodott. Heidi az íróasztalnál ült, számlák a bal keze felıl, elıtte vibráló képernyı, a Marine Midlands csekk-könyv hanyagul a billentyőzetre vetve. Meglehetısen gyakori látvány a hónap elsı hetének valamely estéjén. Ám Heidi most nem írta a csekkeket, nem végzett bonyolult kalkulációkat. Ült ott mozdulatlanul, kezében cigaretta, és amikor megfordult, Billy olyan komor gyászt látott felhıs szemében, hogy valósággal hátrahıkölt tıle. A szelektív észlelés jutott eszébe ismét, a furcsa szerpentin, amely kikerül mindent, amit az ember látni sem akar... mint amikor egyre csak húzza, húzza a derékszíját, hogy megtartsa fogyatkozó derekán a túlméretezett gatyát, hát látni kell ezt?...vagy a barna karikákat Heidi szeme körül?...és a kimondatlan, reményvesztett kérdést ebben a szemben... ? - Hát igen, még mindig fogyok - mondta. - Jaj, Billy - sóhajtott Heidi hosszán, megremegve. Kicsit mégis erıre kapott, talán attól, hogy lehullott a fátyol. Nem mert beszélni róla, ahogy az irodában sem állt elı senki a fülbemászó szöveggel: A ruhádat hol vetted, a sátorkészítı Omarnál, öreg?... Nincs daganatod véletlenül? Beléd állt az a fránya rák, mi? Egy frankó gombóc valahol belül, jó fekete, jó folyós, mint egy málladozó mérges gomba, az aztán kiszívja a beledet, összeaszol nemsokára. Nem, senki nem rontott rá ilyen ocsmány dumával: engedték, hogy rájöjjön maga. Egy nap az ülésteremben lecsúszik rólam a nadrág, amikor éppen felállók, hogy a legmegejtıbb Parry Mason-stílusban azt kiáltsam: Bíró úr, tiltakozom! - és senki nem szól egy kurva szót sem. - Hát igen - mondta újból, és elnevette magát, mintha csak szégyenét próbálná palástolni.

- Mennyi? - A fönti mérleg szerint nyolcvanöt. - Jézusom. Billy a cigaretta felé intett a fejével. - Kaphatok egyet? - Persze, nyugodtan. Billy, Lindának egy szót se errıl - de tényleg! - Minek szólnék - rántotta meg a vállát Billy, és rágyújtott. Az elsı szippantástól megszédült. Jó volt: a szédület kellemesen ringatta el. Jobb volt, mint a tehetetlen iszonyat, amely a szelektív észlelés elhunytát kísérte. - Tisztában van vele, hogy fogyok. Látom az arcán. Csak éppen ma estig nem tudtam, mit látok. - Vissza kell menned Houstonhoz - mondta Heidi. Láthatóan félt, de a kétely és fájdalom zavart kifejezése már eltőnt az arcáról. - Az anyagcsere-vizsgálat... - Heidi, figyelj rám - fogott bele Billy... Majd elhallgatott. - Mi az? Mit akarsz mondani? Egy pillanatra Billy úgy érezte, most kirukkol vele, kirukkol az egésszel. De valami megakasztotta, késıbb sem volt biztos benne, micsoda... talán egy tőnı másodperc volt, amint ott ült az íróasztal sarkán, felesége szemébe nézett, miközben a másik szobában lányuk a tévére meredt, csak ült, ujjai között egy cigaretta, és hirtelen felcsapó, dühödt győlöletet érzett Heidi iránt. Annak az emléke, ami történt - ami folyamatban volt - egy-két perccel azelıtt, hogy az öreg cigányasszony, mint a puskagolyó kilıtte volna magát az úttestre, egyszerre élesen villant fel. Heidi fészkelıdött, hozzáhajolt, bal karjával átölelte a vállát...és váratlanul, mielıtt Billy észbe kaphatott volna, lehúzta nadrágján a cipzárt. Érezte, hogy finom és oly rafinált ujjai becsusszannak a nyíláson, majd alsónadrágja sliccén. Tizenéves fejjel Billy Halleck idınként nekilátott, hogy átlapozza (izzadó kéz, kiguvadó szem) a könyveket, amelyeket társai „zsebhoki magazin"- nak neveztek. Olykor ezekben a zsebhoki magazinokban egy „tutajos csaj" fogta, és „rafinált ujjait" egy fickó „kemény szerszáma" köré fonta... Lucskos álmok nyomtatásban, semmi több... csak hogy most Heidi volt itt, ı markolta Billy kemény szerszámát. És elkezdte kiverni. Billy döbbenten pillantott oldalt, látta Heidi arcán a romlott mosolyt. - Heidi, mi a francot... ? - Pszt. Maradj csöndben. Mi lelte ezt az asszonyt? Soha nem csinált ilyesmit, Halleck esküdni, mert volna, hogy fel sem ötlött benne soha. Most azonban hozzálátott, fékezhetetlenül - és kilıtt az öregasszony. Mondd meg az igazat! Ha már lehullt szemedrıl a hályog, mi értelme tovább színlelni? Felesleges, hogy hazudj önmagadnak, elkéstél vele. Szorítkozzunk a tényekre, hapsikám. Na, jó - a tények. Tény például, hogy Heidi váratlan támadása végtelenül felizgatta, talán pontosan azért, mert váratlanul jött. Jobb kezével kinyúlt Heidi felé, aki felgyőrte a szoknyáját, hogy szabaddá tegye, a köznapian sárga nejlon bugyit. A bugyitól Billynek soha nem állt el a lélegzete - eddig a percig...vagy az rázta meg, ki tudja, ahogy Heidi egyáltalán felhúzta a szoknyáját; nem csinált ilyet korábban. Tény például, hogy figyelmének körülbelül nyolcvanöt százaléka elterelıdött a vezetésrıl, bár tíz esetbıl kilencben így sem ütött volna be a krach: munkanapokon Fairview utcái nemcsak csendesek, egyenesén kihaltak. Ettıl függetlenül tény az is, hogy ı nem abban a kilenc esetben vezetett, hanem a maradék egyben. Tény például, hogy a vénséges cigányasszony nem száguldott ki a Subaru és a Firebird közül, mint az ámokfutó: egyszerően kiballagott az úttestre, horgas, májfoltos kezében hálós bevásárlószatyorral, amilyet az angol nık hurcolnak magukkal, valahányszor végigvonulnak a falu fıutcáján, hogy egyszerre vegyenek meg minden szükségeset. A cigányasszony szatyrában volt egy doboz Duz márkájú mosópor; erre is emlékezett. Hogy a nı nem nézett körül, igaz - a végsı tény mégis az, hogy Halleck nem ment ötvennél többel, és a cigányasszony körülbelül ötven méterrel az Olds elıtt lépett le a járdáról. Bıségesen lett

volna ideje megállni, ha a helyzet ura abban a percben: tény viszont, hogy éppen a robbanásszerő orgazmus elıtti utolsó pillanatokban történt mindez, tudatának csak töredéke volt képes a dereka alatt dúló gyönyörteljes ütközettıl elszakadni, miközben Heidi keze szorított és kiengedett, csúszott fel és le lassú, fenséges dörzsöléssel, szünetet tartott, szorított, kiengedett ismét. Billy észlelése reménytelenül lelassult, reménytelenül késın tért magához, Heidi keze pedig rákulcsolódott, hogy még egy fájdalmas és boldogságos másodpercig elfojtsa az orgazmust, amely végül mégis elérkezett, kérlelhetetlenül és gyalázatosan. Ezek a tények. Azért álljunk meg egy pillanatra, feleim. Hátrább az agarakkal, jó szomszédok és cimborák. Hiszen két tény kimaradt, nem igaz? Az elsı, hogy ha Heidi nem éppen ezt a napot szemeli ki arra, hogy elszabadítsa a bujaság lappangó ördögét, Halleck mégiscsak ura lett volna a helyzetnek, mint a gépjármő sofırje, és megáll jó három méterrel a cigányasszony elıtt, sikoltó fékkel, amitıl a babakocsit tologató anyukák bizony felkapták volna a fejüket. Akkor ordíthatott volna: „Miért nem néz a lába elé, nyanya?" - az öregasszony pedig az ijedtségtıl ostobán és értetlenül pislogott volna rá. Heidivel megvárják, amíg áttotyog az úton, döng a szívük. Heidi talán elbıgi magát, hogy hátul a kosaruk felborult, és szétcsorgott-szétgurult minden a kocsi szınyegén. Mégsem történt volna semmi baj. Nincs kihallgatás, nem vár rá kint a rothadó orrú cigány, hogy végigsimítson az állán, és elsuttogja átkának két szörnyeteg-szavát. Ez hát az egyik tény, kiegészítésképpen. A másik az elsıbıl következik, és éppen úgy Heidihez vezet. Az ı hibája volt: minden az ı hibája. Billy nem kérte rá, hogy megtegye, amit tett, nem vetette, fel vakmerın: „Mi lenne, ha kivernéd a farkam, drágaságom, öt kilométer még hazáig, van elég idıd." Nem. Heidi önszántából fogott bele...és, mi sem természetesebb, kísértetiesen idızített. Az ı hibája, igen, csakhogy az öreg cigány mit sem tudott errıl, így hát Halleckre szállt az átok, és Halleck becsülettel le is fogyott már jó harminc kilót - Heidi pedig itt ül, barna karikák a szeme körül, a bıre fakó, de ebbe azért nem hal bele. Nem. A cigány ujja nem ért hozzá. Így azután a pillanat, amikor félelmeit megvallhatta volna, amikor egyszerően kimondhatta volna: azt hiszem, azért fogyok, mert meg vagyok átkozva - a pillanat elillant. A nyers és tiszta győlölet szikrája ellobbant, az érzelmek kıgörgetege lezúdult, mintha a lélek ısi katapultja lökte volna ki magából. Figyelj ide, mondta, és Heidi, a jó feleség: Mi az, Billy? - Visszamegyek Houstonhoz - bökte ki végül, noha eredetileg egészen mást akart mondani. - Szólok, hogy vágjunk bele, csináljuk meg azt az anyagcsere-vizsgálatot. Ahogy Albert Einstein monda: „Vagy mi a picsa." - Jaj, Billy - sóhajtotta Heidi, és kitárta felé a karját. Billy ment, hozzábújt, és mert vigaszt talált az ölelésben, szégyellte magát az iménti, lángoló győlöletért... ám a következı napokban, ahogy a fairview-i tavasz komótosan és kamaszos félszegséggel haladt a nyár felé, győlölete egyre gyakrabban támadt fel újra, tehetett bármit, hogy megfékezze vagy visszafojtsa. Tíz 81 Houstonnal kijelölték az anyagcsere-vizsgálat idıpontját; a doktor optimizmusa nyomban megrendült, amikor értesült róla, hogy Halleck folyamatosan fogy tovább, és máris tizenöt kilóval könnyebb, mint az egy hónappal azelıtti vizsgálat idején. - Még most sem kizárt, hogy tökéletesen normális okokkal magyarázható - mondta a telefonba, amikor három órával Halleck hívása után visszaszólt, hogy a pontos dátumot

közölje, és ellássa a megfelelı tájékoztatással. Több szóra nem is volt szükség. A tökéletesen normális ok, amely valaha biztos befutónak látszott, ma már az esélytelen nyugalmával állhatott a bokszba. - Aha - dünnyögte Halleck, és lebámult a helyre, ahol egykor pocakja domborodott. Sohasem gondolta volna, hogy ez a hordó hiányozni fog neki egyszer, a hordó, amelytıl nem is olyan régen még a cipıje orrát sem látta - elıre kellett hajolnia, hogy megállapítsa, elérkezett-e az ideje egy kis suvickolásnak -, és különösen nem hitte volna, hogy efféle érzések zaklathatják majd, amikor másnaposan lépcsıt mászott. Komoran markolta az aktatáska fülét, veríték harmata gyöngyözött a homlokán, és az járt a fejében, hogy az infarktus talán ma dönti le a lábáról, mellkasa bal oldalán felszakad a bénító fájdalom, és végigrepeszt a karján. Igaz volt mégis: hiányzott a hordó, dögletesen hiányzott. A szívéhez nıtt: különös talán és érthetetlen, de barátok voltak. - Ha tényleg van normális magyarázat - mondta a telefonba -, akkor ki vele, mi az. - Ezt már a fiúk mondják meg odaát - felelte Houston. - Reméljük. A kivizsgálást New Jerseyben tartják majd, a Henry Glassman magánklinikán. Három napig kell ott maradnia. Amikor ellátása és az elvégzendı próbák várható költségeire gondolt, áldotta az eszét, hogy teljes körő betegbiztosítást fizet. - Aztán küldj egy lapot, hogy minden oké - mondta Houston sötéten, és letette a kagylót. Május 12-én kellett bevonulnia a klinikára, egy hete volt még addig. A közbülsı napokban borúsan tapasztalta, hogy tovább rágja a láthatatlan féreg, és elkeseredetten dacolt a rázúduló félelemmel, amely végül megtört és elszivárgott a hısies elhatározás szirtjein: mégiscsak megmutatja, hogy férfi a talpán. - Apu, te már túlzásba viszed a fogyást - vetette fel Linda feszengve vacsora közbe. Halleck bıszülten harcolt: bevágott már három vastag szelet combot almaszósszal. Két adag krumplipüré. És mártás. - Ha ez neked diéta, jobb, ha abbahagyod. - Szerinted fogyókúrázom? - mutatott Halleck a tányérra és a villára, amelyrıl csepegett a zsír. Szelíden beszélt, de Linda szája legörbült, és egy pillanattal késıbb zokogva menekült az asztaltól, szalvétájával törölgette az arcát. Halleck megütközve bámult a feleségére, az megütközve bámult vissza rá. Hát így ér véget a világ, gondolta Halleck bárgyú mosollyal. Nem robban, csak elsorvad szépen. - Beszélek vele - mondta, és felállt. - Ha így mész oda hozzá, ahogy most kinézel, csak halálra rémíted - felelte Heidi, és Billyben újra fortyogva ömlött el a győlölet lávája. 85. 84. 83. 82. Mintha valaki - példának okáért a rothadó orrú agg cigány - pokolbéli radírral dörgölné róla a húst, egyik kilót a másik után. Mikor nyomott utoljára nyolcvankét kilót? Az egyetemen? Nem... Talán még a gimnáziumban, az érettségi körül. Május ötödike és tizenkettedike között egy álmatlan éjszakán felötlött benne a vudu varázslatok magyarázata: hatásuk abból fakad, olvasta róla egyszer, hogy az áldozat hisz a hatásban. Semmi túlvilági hókuszpókusz: pusztán a sugallat ereje teszi. Talán bizony, gondolta, Houstonnak mégis igaza van, és egyszerően belelovalom magam a fogyásba... mert az öreg cigány ezt akarta. Csakhogy nem tudok megállni. Milliókat vághatnék zsebre, ha választ írnék Norman Vincent Peale könyvére... A címe az lehetne: A negatív gondolkodás hatalma. Valami mégis azt súgta belül: a sugallat erejérıl gyártott teóriája, legalábbis az ı esetében, kalap szart sem ér. Csak annyit mondott: „Sorvadj el." Azt nem mondta: „A bennem lakozó erınél fogva megátkozlak, hogy veszíts heti három-négy kilót, míg fel nem fordulsz." Nem mondta azt sem: „Csiribú, csiribá, nemsoká új Niques övet vehetsz, és csúszkáló

bohócgatyában emelhetsz óvást az ülésteremben." A fenébe, Billy, hiszen még arra sem emlékeztél, mit mondott, amíg nem kezdtél fogyni. Lehet, hogy éppen attól a perctıl fog rajtam, amikor rájöttem, hogy mit vágott a fejemhez, szállt vitába önmagával. De az is lehet... Így csapkodott dühének szélvihara. Ha pszichikai eredető volna, a sugallat erejében gyökerezne, a kérdés akkor is nyitva áll: mit tehet ellene? Hogyan szegülhet szembe vele? Belelovalhatná magát a hízásba, esetleg? Tegyük föl, elmegy egy hipnotizırhöz - na, nem, egy pszichiáterhez! -, és elmagyarázza neki, hogy rosszul áll a szénája mostanában. A dili orvos fogná, és átállítaná benne a sugalmazást, érvénytelenítené a cigány átkát. Talán ez mőködik. Talán nem. Két nappal azelıtt, hogy a Glassman Klinikán jelentkeznie kellett, Billy bágyadt lemondással újra a mérlegre állt - leolvasta szépen, 81. és amint tekintete a skálára révedt, hirtelen és oly természetesen jutott az eszébe - ahogyan a tudathoz eljut végre, amin a tudatalatti napok óta rágódik már -, hogy ezekkel az eszement félelmekkel Cary Rossington bírót kell felkeresnie. Rossington jeleskedett a cici fogdosásban, ha felöntött a garatra, józanon azonban együtt érzı és megértı figura volt... legalábbis egy bizonyos határig. Ráadásul viszonylag szőkszavú. Halleck elképzelhetınek tartotta, hogy valamely duhaj partin (márpedig, akár a világegyetem egyéb összetevıi esetében - napkelte keleten, napnyugta nyugaton, a Halley üstökös visszatérése -, bizonyosnak látszott, hogy este kilenc után a városban összecsıdül pár ember valahol. Manhattan koktélt szopogatnak, zöld olajbogyókat piszkálnak ki a gines pohárból, és, napnál világosabb, egymás feleségének cicijét markolásszák) Rossington elszólja magát a jó öreg Billy Halleck skizofrén-paranoid elméletérıl a cigányokat és átkaikat illetıen, de gyanította, hogy kétszer is meggondolja, mielıtt fröcsögve kitálal, ha mégoly magasra hág is az alkohol főtötte jó kedély. Nem mintha bármi jogellenes történt volna a meghallgatáskor: egyenlıtlen törvényhatósági játszma volt, igaz, de tanúkat nem pénzeltek le, bizonyítékokat nem tüntettek el. Mégis az alvó oroszlán esete volt, és Cary Rossington nem szereti életveszélyes ébrenlétre birizgálni az efféle állatot. Lehetséges az is - nem éppen valószínő, de lehetséges -, hogy egyszer csak felszínre bukkan a kérdés: miért nem nyilvánított a bíró elfogultságot. Vagy az a tény, hogy a helyszínre érkezı rendır nem veszıdött a szondával, miután meglátta, ki vezeti a kocsit (és ki az áldozat). Nem kérdezte Rossington sem a pulpitusról, hogyan történhetett ilyen égbekiáltó mulasztás. Azután más kérdéseket is feltehetett volna, és nem tette fel ıket. Azaz kellı bizalommal gondolhatta, hogy ügye biztonságban lesz Cary Rossingtonnál, legalábbis amíg a cigánykalandot elnyeli az idı feneketlen gyomra... öt év, mondjuk, vagy hét. Közben Hallecket a jelen esztendı aggasztotta. Ha ebben az iramban halad tovább, nyár végére olyan lesz, mint egy koncentrációs tábor menekültje. Gyorsan magára kapta a ruhát, ledübörgött a lépcsın, és a ruhásszekrénybıl elırángatott egy könnyő dzsekit. - Hova mész? - kérdezte Heidi a konyhából kilépve. - El - felelt Halleck. - Nem maradok soká. Leda Rossington nyitott ajtót, és úgy nézett Halleckre, mintha soha életében nem látta volna - az elıszobai lámpa hátulról világította meg vézna, ám arisztokratikus arcélét és hátraszorított fekete haját, amelyben az elsı fehér szálak már feltünedeztek (nem is fehér, gondolta Halleck, ezüstszínő... Lédához nem érnek fel olyan plebejusjegyek, mint a fehér haj), pázsit zöld Dior ruháját, ezt a sebtében vett göncöt, amely egy centtel sem kerülhetett többe ezerötszáz dollárnál. Leda ámult tekintetétıl feszélyezetten állt az ajtóban - annyit fogytam, hogy azt sem tudja, ki vagyok? A változó külseje kiváltotta paranoia sem volt elég erıs ahhoz, hogy ezt elhihesse.

Az arca soványabb, a szája körül elmélyültek a folytonos aggódás ráncai, szeme alatt elszínezıdött foltok a kialvatlanságtól, de fizimiskája azért még a régi Billy Hallecké. A bejárat túloldalán meredezı díszlámpa (kovácsoltvas mása egy 1880-as New York-i utcai lámpának, Horchow Győjtemény, 687 dollár plusz postaköltség) csupán gyenge fénynyalábját bocsátotta idáig, ráadásul ez a dzseki is rajta van. Leda nem is láthatja, mennyit fogyott. Vagy láthatja? - Leda? Bili vagyok. Bili Halleck. - Hát persze. Hello, Billy. - Az asszony keze még mindig az álla alatt matatott, félig ökölbe szorítva, nyakát simogatta a tőnıdés és zavar töredezett mozdulataival. Bár arca bámulatosan sima volt ötvenkilenc éves korára, a ráncfelvarratások nem segítettek a nyakán: bıre petyhüdté vált, megereszkedett. Talán részeg. Vagy... Houstonra gondolt, az orrában szörcsögı bolíviai hódarára. Narkó? Leda Rossington? Nehéz elhinni valakirıl, aki bridzsben két szanzadut mond be, és nyerni tud. Majd rögtön utána: Meg van ijedve. Elkeseredett. Mi a baja? Csak nincs összefüggésben azzal, ami vélem történik? Agyalágyult feltételezés... mégis tudni akarta, tombolt benne a lázas kíváncsiság, hogy miért szorítja úgy össze Leda az ajkát, miért, hogy a tompa fény és a létezı legjobb kozmetikumok ellenére szeme alatt a bır majdnem ugyanolyan táskás és barnult, mint az ı szeme alatt, miért, hogy a kéz, amely most a Dior ruha dekoltázsán babrál, láthatóan megremeg? Billy és Leda Rossington tizenöt másodpercig méregették egymást síri csöndben... Majd egyszerre szólaltak meg. - Leda, mondd, Cary... - Cary nincs itthon, Billy, elment... A nı elhallgatott. Halleck intett, hogy folytassa. - Elment Minnesotába. A nıvére nagyon beteg. - Hát ez érdekes - mondta Halleck. - Carynek nincs is nıvére. Leda mosolygott. Illemtudó, kiküszködött mosoly, udvarias, emberek azok számára tartogatják, akik akaratlanul követnek el tapintatlanságot. Hasztalan próbálkozott azonban, szája szöglete húzódott csak félre, inkább grimasz volt, semmint mosoly. - Azt mondtam, a nıvére? Ez az egész nagyon megviselt mindkettınket. A bátyja, persze. A bátyja.... - Leda, Carynek egyáltalán nincs testvére - vágott közbe Halleck szelíden. Összeszámoltuk a testvéreinket egy borgızös délutánon a Hastur Lounge-ban. Van annak már... négy éve is. A Hastur nem sokkal késıbb leégett. Most egy üzlet áll a helyén, a King in Yellow. A lányom ott vásárolja a farmerjeit. Nem tudta, minek hablatyol; homályosan érezte, hogy ezzel feloldhatja az asszonyt. De most, az elıszoba fényében és a kovácsoltvas lámpa, ködlı világánál észrevette, hogy egy könnycsepp gördül le Leda jobb szemébıl, egészen a szája sarkáig, és hunyorgó fény ül másik szemének pilláin is. Míg figyelte, szavai összegabalyodtak, megzavarodva hallgatott el; Leda kétszer gyorsan lehunyta a szemét, kibuggyant a könnye ismét, derengı csíkot húzott arcának másik oldalán. - Menj el - mondta. - Menj el, Billy, jó? Ne kérdezz semmit. Nem akarok válaszolni. Halleck csak nézte, és kérlelhetetlen elszántságot olvasott ki a könnyben úszó szembıl. Nem fogja megmondani, hol van Cary. Akkor ösztönösen, maga elıtt is érthetetlenül és utólag sem indokolhatóan, minden megfontolás vagy számítás nélkül lerántotta a dzseki cipzárját, és széttárta a kabát szárnyait, akár egy szatír. Hallotta, hogy Leda torkában elakad a lélegzet. - Nézz ide, Leda. Harmincöt kilót fogytam. Hallod, amit mondok? Harmincöt kilót!

- És énnekem mi közöm hozzá! - förmedt rá Leda mély, rekedtes hangon. Arca beteg agyagszínre váltott, rózsaszín foltok lángoltak rajta, mint egy bohóc festett ábrázatán. A szeme nyers fényben izzott, ajka hátrahúzódott fogának vakító porcelánkoronáiról, vicsorgott a rémülettıl. - Semmi, de beszélnem kell Caryvel - unszolta Halleck. Eggyel feljebb lépett a tornác lépcsıjén; dzsekije még mindig tárva. És fogok is, gondolta, az elıbb még nem voltam biztos benne, de most már igen. - Mondd meg, kérlek, hogy hol találom. Itthon van? Leda kérdéssel válaszolt, és Billy levegıért kapkodott, amikor szavai elhangzottak. Zsibbadó marokkal ragadta meg a karfát. - A cigányok voltak, Billy? Elzárt tüdeje bágyadt sípolással engedett utat a levegınek. - Leda, hol van? - Elıször felelj a kérdésemre. A cigányok voltak? Hát elérkezett - a lehetıség, hogy kimondja hangosan, - és tusakodnia kellett magában, hogy megtegye. Nyelt egyet - nyelt még egyet - bólintott. - Igen, azt hiszem. Átok. Valami átokszerő. - Szünetet tartott. - Nem átokszerő, mi a szarnak köntörfalazok, nem tudom. Úgy néz ki, egy cigány megátkozott. Arra várt, hogy Leda gúnyosan felkacag... oly sokszor hallotta ezt a hangot álmaiban és töprengéseiben...de az asszony hangtalanul állt, válla lecsuklott, a feje elırebillent. A bánat és gyötrelem szívszakasztó szobra volt: Halleck a friss megrázkódtatás ellenére is megrendülten és fájó szánalommal ügyelte az asszony zavarát és leplezetlen rettegését. Föllépett még egy lépcsın, a harmadikon is, gyengéden megérintette Leda karját... és döbbenten hıkölt vissza a szikrázó győlölet láttán, amikor az asszony felkapta a fejét. Hátralépett, pislogott... és meg kellett kapaszkodnia a karfában, hogy le ne bucskázzon a lépcsıkön és látványosan seggre ne üljön. Leda arcán ugyanaz a kifejezés, amely átsuhant az ı vonásain, épp a minap, Heidivel való beszélgetése közben. Hogy így nézhetnek ırá, megmagyarázhatatlan volt és félelmetes. - Te tehetsz róla! - sziszegte az asszony. - Te tehetsz mindenrıl! Mi a francnak gázoltad el azt a cigány picsát? Te tehetsz mindenrıl! Csak nézte, szólni képtelen. Picsát?, gondolta zavarodottan. Ki hitte volna, hogy ismeri ezt a szót? És utána: Rosszul látod, Leda, Heidi volt, nem én... ı pedig él és virul. Majd kicsattan. Tisztára begerjedt. Minden lıcsbe beleülne. Fel van húzva. Totál bezsongott... Leda arca megváltozott: nyugodtan, udvariasan és kifejezéstelenül nézett rá. - Gyere be. A martinit, amit kért, Leda túlméretezett üvegpohárban hozta be: két olajbogyó és két apró hagyma nyársra húzva az arannyal futtatott, kard formájú keverıpálcán. Talán tömör arany, ki tudja. A martini nagyon erıs volt, de Halleck nem bánta...noha az utóbbi három hét alatt rá kellett jönnie, hogy hamar kidıl, ha nem óvatosan és mértékkel iddogál. Ahogy egyre ványadtabb lett, kevésbé bírta az alkoholt. Azért jó nagy kortyot nyelt le kezdés gyanánt, és hálásan hunyta le a szemét, amint az ital melege szétáradt a gyomrából. Gin, szívmelengetı, kalória gazdag gin, gondolta. - Minnesotában van - mondta az asszony álmatagon, és martinival a kezében leült. A saját adagja, ha lehetséges, még Billyénél is nagyobb volt. - De nem rokonlátogatóba ment. Beutalták a Mayo Klinikára. - A Mayo... - Azt hiszi, hogy rákos - folytatta Leda. - Miké Houston nem talált semmit, az idevalósi dermatológusok sem, mégis csökönyösen kitart a rák mellett. Elıször azt hitte, herpesz. Azt mondta, én kaptam el a herpeszt valakitıl.

Billy a padlót mustrálta gyámoltalanul, de nem kellett volna leszegnie a fejét: Leda elbámult a válla fölött, mintha a falnak mesélné a történetet. Idınként belecsippentett az italba, mint egy madár. A martini lassan fogyott, de folyamatosan. - Kinevettem, amikor végre elırukkolt vele. Nevettem, és azt mondtam: „Cary, ha szerinted ez herpesz, akkor kevesebbet tudsz a nemi betegségekrıl, mint én a termodinamikáról." Nem kellett volna kinevetnem, de ez is egy módja volt végül is... hogy felszabaduljak a nyomás alól. Nyomás és szorongás. Szorongás? Rettenet. Mike Houston krémekkel traktálta, amiknek semmi hatásuk nem volt, aztán a bırgyógyászok is krémekkel traktálták, nem használtak azok sem, a végén pedig beadtak neki néhány injekciót, az eredmény nulla. Kettınk közül én emlékeztem az öreg cigányra, akinek félig le volt rágva az orra, és arra, ahogy kilábalt a Raintree melletti bolhapiacról, a meghallgatásodat követı hétvégén, Billy. Kilépett a tömegbıl, és megérintette...megérintette Caryt. Cary arcára tette a kezét, és mondott valamit. Kérdeztem Caryt, mi volt az, és kérdeztem késıbb is, amikor a betegség már terjedni kezdett, de nem mondta meg. Csak rázta a fejét. Halleck másodszor is belekortyolt az italba, éppen akkor, amikor Leda letette poharát a dohányzóasztalra. Üresen. - Bırrák - folytatta az asszony. - Ragaszkodik, a bırrákhoz, mert azt az esetek kilencven százalékában gyógyítani lehet. Ismerem az észjárását... furcsa is lenne, ha nem ismerném, elvégre huszonöt éve élek vele, nézem, ahogy ül a pulpituson és döntést hoz ingatlanperekben, iszik és döntést hoz ingatlanperekben, mások felesége után kujtorog és döntést hoz ingatlanperekben... Az istenit, csak ülök, és azon gondolkodom, mit mondanék a temetésén, ha egy órával a szertartás elıtt valaki beadna nekem egy adag Pentothalt. Valami olyasmit, hogy „megvásárolt jókora connecticuti telkeket, amikre üzletközpontok épültek azóta, és leráncigált egy mázsára való melltartót, és Wild Turkeyt ivott dögivel, és gazdag özvegy vagyok ıutána, és életem legszebb éveit vele éltem le. És több elcseszett Blackgama menyétbundám van, mint ahány orgazmusom volt valaha, úgyhogy tőnjünk innen a fenébe, be egy átszeli fogadóba, táncoljunk, és egy idı után talán akad valaki, aki már úgy leitta magát, hogy elfelejti, háromszor varrattam fel azt a kurva pofámat a kurva füleim mögé, kétszer abban a kurva Mexikóvárosban és egyszer azoknál a kurva németeknél, és akkor talán leráncigálják rólam a melltartót". Ó, a kurva életbe. Mi a fenének mondom ezt el neked? A férfiak nem érnek fel mást ésszel, mint a dugást, a kifogásokat és a totót. Sírt megint. Billy Halleck, aki elıtt mostanra megvilágosult, hogy az imént kiürült pohár távolról sem az elsı volt ma este, kelletlenül csúszott odébb ültében, és behörpölte a harmadik kiadós kortyot. Lezúdult a gyomrába, hamis és álságos melege szétáradt a testében. - Azt mondja, bırrák, mert képtelen hinni valamiben, ami annyira óvilági, annyira babonás és ponyvaregénybe illı, mint a cigányok átka. De én láttam valamit mélyen a szemében, Billy. Sokszor láttam az utóbbi hetekben. Különösen éjjel. És minden éjjel egyre tisztább... talán ez az egyik ok, amiért elment. Mert látta, hogy látom. - Töltsek még? - kérdezte hirtelen. Billy kábán rázta a fejét, nézte, ahogy az asszony a bárszekrényhez lép, és készít magának még egy martinit. Igen szimpla martini volt: egyszerően teletöltötte a poharát ginnel, és belepottyantott két olajbogyót. Két buborékcsík, amíg a pohár fenekére süllyed. És kész. Érezte a gin szagát ott is, ahol ült, a szoba másik végében. Mi történt Cary Rossingtonnal? Miféle nyavalyája van? Billy Halleck lényének tekintélyes hányada nem kívánta megtudni. Houston nyilván nem látott összefüggést az ı esete és a bíróé között - miért is látott volna? Hiszen a cigányokról fogalma sincsen. Ráadásul böhöm fehér torpedókkal bombázza az agyát, szabályos idıközönként. Leda visszajött, leült vele szemben.

- Ha telefonál, hogy jön haza - mondta Billynek hővösen -, én lelépek Captivára, a nyaralónkba. Dög meleg van ilyenkor, de ha elég gint iszom, fél sem veszem. Nem hiszem, hogy képes lennék újra kettesben lenni Caryvel. Szeretem most is... igen, valamiféle szeretet, amit érzek... de nem bírnám. Feküdni mellette az ágyban, és rá gondolni... arra, hogy akár... meg is érinthet... - Az asszony megborzongott, néhány csepp kilöttyent a poharából. A maradékot egy hajtásra kiitta, aztán fújt egy nagyot, mint a ló, amely hosszas szomjazás után végre dugig vedelte magát. - Leda, mi baja van? Mi történt? - Történt? Hogy történt? Billy drágám, azt hittem, elmondtam, vagy, hogy máshonnan kaptál fülest... Billy rázta a fejét. Kezdte úgy érezni, hogy nem tud semmit a világon. - Pikkely nı a bırén. Carynek pikkely nı a bırén. Billy tátott szájjal bámult rá. Leda arcán száraz, szórakozott, kegyetlen mosoly. Helyesbítıleg csóválta a fejét. - Pontosabban... nem egészen. A bıre pikkellyé válik. Mintha fordított evolúció esete volna, cirkuszi látványosság. Hal lesz belıle, vagy hüllı. Hirtelen nevetésben tört ki, harsány, károgó varjúhangon, amitıl Halleck ereiben megfagyott a vér. Az ırület határán kódorog, gondolta, és még inkább megdermedt. Elmegy Captivába, akármi történik. Itt kell hagynia Fairview-t, ha ezt ép elmével akarja megúszni. Igen. Leda mindkét kezét a szájára csapta, és szabadkozott, mintha böfögött vagy éppen hányt volna, holott nevetett csupán. Billy, miután megszólalni nem volt ereje, bólintott, és feltápászkodott, hogy mégiscsak töltsön magának egy második pohárral. Leda mintha keresetlenebbül beszélt volna most, hogy Billy fürkész tekintete elkerülte, és Halleck ott is maradt, soká ıgyelgett az asszony háta mögött. Figyelt. Tizenegy Paragrafusok És Pikkelyek Cary szinte kivetkızött önmagából, úgy dühöngött, amikor az öreg cigány hozzáért. Másnap átvonult a raintree-i rendırségre, Allen Chalker kapitányhoz, aki pókercimborája volt, és ennek megfelelıen együttérzésérıl biztosította. A cigányok Fairview-ból egyenest Raintree-be jöttek, mondta a kapitány Carynek. İ a maga részérıl egyre csak várta, hogy maguktól tovább is menjenek. Akkor már öt napja táboroztak a városban, pedig három nap rendesen elég nekik - addigra jövendıt mondanak minden kíváncsi kamasznak, és rábírnak jó néhány impotens és nekikeseredett férfit és ugyanannyi klimaxos, nekikeseredett nıt, hogy az éjszaka leple alatt kiosonjanak hozzájuk pár üvegcse bájitalért, csodabalzsamért és mindenféle különös, olajos kenıcsért. Három nap elteltével a város érdeklıdése egyszerre lelohad. Chalker végül úgy kalkulált, hogy a vasárnapi bolhapiacra várnak, amit évente csak egyszer rendeznek meg Raintree-ben, és tömegeket vonz a környezı településekrıl is. Ahelyett hogy nagyobb ügyet csinált volna az elhúzódó táborozásból - mert a cigányok, mondta Carynek, veszedelmesek, mint a darázs, ha sokat piszkáljuk ıket -, úgy határozott, hagyja, hogy megdolgozzák a bolhapiacról távozókat. Ha viszont hétfı reggelre sem tőnnek el, maga lökdösi ki az egész bagázst. Nem volt rá szükség. Ahogy felvirradt a hétfı reggel, a rét, ahol tanyáztak, teljesen kiürült: csak keréknyomok maradtak utánuk, ásványvizes- és sörös dobozok (a cigányok láthatólag fittyet hánytak a connecticuti üveg- és doboz visszaváltási rendeletre), itt-ott fızıtüzek elszenesedett romjai, és három-négy takaró, de olyan mocskosak, hogy a járır, akit Chalker kiküldött egy végsı ellenırzésre, csak bottal, mert hozzájuk nyúlni, - hosszú bottal.

Valamikor napnyugta és napkelte között a cigányok odahagyták a rétet, odahagyták Raintreet, odahagyták Patchin megyét... odahagyták; tette hozzá Chalker, amikor drága pókercimborájával, Cary Rossingtonnal beszélgetett, az egész földgolyót, már ameddig az ı tudása és érdeklıdése kiterjed. A soha viszont nem látásra. Vasárnap este a dádé megérintette Cary arcát; vasárnap éjjel kereket oldott; hétfı reggel Cary felkereste Chalkert a panaszával (hogy a panasznak milyen jogi alapja lehetett, Leda Rossington elképzelni sem tudta); és kedd reggel elkezdıdtek a bajok. Zuhanyozás után Cary egy szál fürdıköpenyben érkezett meg a reggelizı sarokba, és annyit mondott: „Ezt nézd meg." Az a bizonyos „ez" nem volt más, mint egy megkeményedett bırfolt a hasi idegközpont fölött. A bır árnyalatnyit volt csak halványabb, mint a lenyőgözı tejeskávé-alapszín (golf, tenisz, úszás, télen UV-lámpa - barna volt minden évszakban, és egyformán). A durva foltot Leda sárgásnak látta, mint amilyenné száraz idıben az ember sarkán képzıdött bırkeményedés válik. Meg is érintette (a hangja ennél a pontnál egy pillanatra elcsuklott), aztán sürgısen visszarántotta az ujját. A felület érdes volt, akár a kıtörmelék, és meglepıen kemény. Páncél - ez a szó ötlött fel benne hirtelen. - Csak nem attól a rohadék cigánytól kaptam el valamit, mi? - aggodalmaskodott Cary. Sömört vagy ótvart, vagy valami ilyen szarságot? - Az arcodhoz ért, nem a mellkasodhoz, drágám - felelte Leda. - Öltözz fel, amilyen gyorsan csak tudsz. Brióst sütöttem. Kapd fel a sötét öltönyt a piros nyakkendıvel, rittyentsd ki magad, a kedvemért. Szerelmem. Két nappal késıbb Cary berendelte a fürdıszobába - a hangja fájdalmas volt, mint egy sikoly, úgyhogy Leda rohant is (legmegrázóbb felfedezéseinket a fürdıszobában tesszük, gondolta Billy). A férje félmeztelenül ácsorgott, villanyborotvája elfeledve zümmögött az egyik kezében, és tágra nyílt szemmel meredt a tükörbe. A kemény, sárgás bór foltja továbbterjedt: szederjessé vált, kinyúlt, mint egy halovány fa ágai, felül egész a mellbimbókig, lefelé az ágyékáig. A megváltozott bır csaknem három milliméter magasra emelkedett a hasán, és Leda észrevette a mély hasadékokat, amelyek behálózták - egyik-másik olyan mélynek tőnt, hogy egy tízcentes peremét bele tudta volna illeszteni. Ekkor gondolt rá elıször, hogy ami a férjén nı... olyasmi, mint a pikkely. És a hányinger kerülgette. - Ez meg mi? - Cary szinte bömbölt. - Leda, ez micsoda? - Nem tudom - felelte Leda, és nehezére esett, hogy uralkodjon a hangján -, de jobb, ha elmész vele Michael Houstonhoz. Ez legalább világos. Méghozzá holnap, Cary. - Holnap semmiképp - bámult Cary a tükörbe révetegen, nézte a kitüremkedett, nyílhegy formájú, rikítóan sárga bırt. - Lehet, hogy holnapig javul. Ha nem javul, holnapután elmegyek. De holnap még nem. - Cary... - Add ide a Nivea krémet, Leda. Leda odaadta, és ott állt még egy másodpercig - de a látvány, ahogy férje szétdörzsölte a fehér krémet hasának sárga foltján, és a hang, ujjbegyének sercegése, mindez több volt annál, amit még elbírt viselni, így azután gyorsan visszaszökött a szobába. Ez volt az elsı alkalom, mondta Hallecknek, hogy eljutott a tudatáig, mennyire boldog, hogy ikerágyban alszanak; és ha férje álmában megfordul... nem érhet hozzá. Órákon át feküdt ébren, tette hozzá, és fejébıl nem tudta kiverni a lágyan karcos hangot, amint férje ujjai az idegen bırt simogatják. Cary másnap este közölte vele, hogy határozottan javul; két nap múlva, hogy tovább javult. Leda érezte, hogy a hazugság csillogását látja a szemében... És érezte azt is, Cary önmagának kegyetlenebbül hazudik, mint neki. Ebben a végletes idegállapotban is ugyanaz az önzı szemétláda maradt, aki mindig is volt. De ez nem csak Cary magánszáma, mondta futólag, még mindig a bárszekrénynél, ahol céltalan babrált a poharak között. İ maga is

kiépítette saját személyre szabott önzését az évek során. Az illúzióra szüksége volt, majdnem annyira, mint Carynek - szüksége volt rá, és nem tudott volna már élni nélküle. A harmadik éjjel férje egy szál pizsamanadrágban tántorgott be a hálószobába. A szeme gyanúsan bágyadt, egyszerre rémült és elkínzott. Leda éppen Dorothy Sayers egy krimijét olvasta újra - ezek voltak örök kedvencei -, de a könyv kiesett a kezébıl, amint tekintete Caryre tévedt. Sikoltott volna, mondta most Billynek, csakhogy azt Sem tudott, torkán akadt a lélegzet. Billynek elég ideje maradt, hogy levonja a tanulságot: egyetlen emberi érzés sem különleges és egyszeri, hiszen Cary Rossington nyilvánvalóan az önbecsapás ugyanazon ösvényén jutott el a vérfagyasztó eszmélésig, mint ı. Leda látta, hogy a kemény, sárga bır (a pikkely: már nem lehetett úgy gondolni rá, mintha bármi más volna) elborítja Cary hasát, és nagyrészt a mellkasát is. Olyan ocsmány volt és olyan vastagon nıtt a rendes bır fölé, mint az égett hámszövet. A hasadékok végighúzódtak rajta minden irányban, mélyen és feketén, és legbelül, ahová az ember már nem szívesen nézne, vöröses-rózsaszín árnyalatban. És bár elsı pillanatban úgy tőnt, a törésvonalak véletlenszerően futnak ide-oda, mint egy bombakráter repedései, a megrökönyödött tekintet hamarosan felfedezte bennük a rendszert. Minden rés elıtt egy kicsit magasabbra emelkedett a kemény, sárga bır. Pikkelyek. Nem halpikkelyek: durva, nagy hüllıpikkelyek, mint a gyíké, az aligátoré, a leguáné. A férfi bal mellbimbójának barna íve látszott még; a többi eltőnt, odaveszett a sárgásbarna páncél koporsója alatt. A jobb mellbimbót már teljesen eltemették a pikkelyek, és az új bır elgörbült pereme egészen hátranyúlt a hóna alatt, a háta felé, mintha valami elképzelhetetlen szörnyeteg irtózatos karma volna. A köldöke sehol. És... - Lejjebb tolta a pizsamanadrágját - mondta Leda. A harmadik italát szürcsölgette már, ugyanazokkal az apró madárkortyokkal. Ismét könnycseppek csordultak le az arcán, de megrendültségének nem adta más jelét. - Akkor szakadt ki a hang belılem. Sikoltottam, hogy hagyja abba, és meg is állt... de nem elég hamar, még láttam, hogy az a teknı lekúszik az ágyékára is. A péniszét nem érte el... Egyelıre... de amerre terjedt, a nemi szırzete helyén is csak pikkelyek voltak. - Mintha azt mondtad volna, hogy javul - szóltam neki. - Tényleg azt hittem - vágta rá. És másnap bejelentkezett Houstonhoz. Aki valószínőleg elmesélte, gondolta Halleck, az egyetemista srác kalandját az agyhiánnyal, meg az anyóka esetét a harmadik fogzással. És minden bizonnyal megkérdezte, kér-e egy szippantást abból a remek kis agylövetbıl. Egy héttel késıbb Cary Rossingtoh már a legjobb New York-i bırgyógyászoknál vizitelt. Kapásból tudták, mi a baja, mondta, úgyhogy bombázni kezdték erıs gamma-sugarakkal. A pikkelyes bır tovább kúszott és terjedt. Fájni nem fáj, számolt be Rossington a feleségének; némi gyöngécske viszketést érez a régi bır és a csillapíthatatlan étvágyú támadó határai között, ennyi az egész. Az új bır teljességgel érzéketlen. Azzal a kísérteties, ijedt mosollyal, amely nemsokára kizárólagos arckifejezésévé vált, hozzátette még, hogy a napokban meggyújtott egy cigarettát, elnyomta a saját gyomrán, mégpedig szép lassan... És semmi fájdalom, semmi, semmi. Leda fülére szorított kézzel sikoltott felé, hogy hagyja abba. A bırgyógyászok közölték Caryvel, hogy úgy tetszik, vakvágányra futottak. Hogy micsoda? Hiszen azt mondták, tudják. Hát bizony, válaszolták erre, megesik az ilyesmi. Ritkán, ha-ha-ha, igen ritkán, de most, hát most végképp elkaptuk. Minden teszt, mondták, alátámasztja az új diagnózist. Egy regiment hipovita - magas hatóerejő vitamin, azok kedvéért, akik nem járatosak a legfelsı doktori kaszt zsargonjában - és glanduláris injekciók következtek. Amikor a forradalmi gyógymód alkalmazása megkezdıdött, a pikkelyek már Cary nyakán is felbukkantak... Az álláig lopóztak... Végül elérték az arcát. Ez volt az a nap, amikor a bırgyógyászok végre bevallották, hogy megállt a tudományuk. Persze csupán

pillanatnyilag. Az ilyen betegség mindig gyógyítható. A modern gyógyszerek... Diétás étrend... és hát természetesen, hüm-hüm... Hasonlóképpen bla-bla-bla... Cary már nem hallgatta meg, ha Leda szóba hozta az öreg cigányt: egyszer még a kezét is felemelte, mondta most Leda Hallecknek, mintha meg akarná ütni... és akkor Leda meglátta az elsı győrıdést és szarusodást a hüvelyk- és mutatóujj közötti puha szöveten. - Bırrák! - kiabálta a férfi. - Ez bırrák, bırrák, bırrák! Úgyhogy egy kurva szót ne halljak többet arról az öreg romáról! Persze hogy ı volt az, aki, ha látszólag is, a józanész talaján maradt, és Leda veszett bele a tizennegyedik század képtelen hiedelmeibe... mégis, Leda tudta, hogy mindez a dádé miatt van, aki eléjük lépett Raintree bolhapiacának nyüzsgésébıl, és megérintette a férje arcát. Tudta, és látta Cary szemében, akkor is, amikor az ráemelte a kezét, hogy ı éppen úgy tisztában van vele. Cary szabadságoltatta magát; jogásztársa, Glenn Petrie elszörnyedve vette tudomásul, hogy régi barátja és golfpartnere, Cary Rossington bırrákban szenved. A következı két hétnek az emlékeit sem nagyon tudja összekaparni, nemhogy beszéljen róluk, mondta Leda Hallecknek. Cary úgy aludt, mint egy hulla, hol fent a szobájukban, hol dolgozószobája párnázott székében, hol karjára dılve a konyhaasztalon. Minden délután négy körül nekilátott, hogy ész nélkül döntse magába az alkoholt. Letelepedett a nappaliban, szorongatta egy J. W. Dant whiskysüveg nyakát egyik szarusodó, pikkelyes kezében, és tévékomédiákat nézett, mint a Hogan hısei és a Gigerli Hills, azután a helyi és nemzetközi híradókat, játékmősorokat, mint a Jolly Kókler és a Családi viszály, három óra dokumentumfilmet, azután újra híradót, azután filmeket hajnali kettıig vagy háromig. Közben mindvégig üvegbıl vedelte a whiskyt, mintha Pepsi-Colát inna. Éjjel néha sírt. Leda betévedt a szobába, nézte, ahogy rázza a zokogás, mialatt a nagy képernyıs Sony televízió karcerébe zárt Warner Anderson így üvöltött: „Vissza a videoszalaghoz!" - azzal a lelkesedéssel, ahogy az ember régi barátnıket invitál egy arubai hajókirándulásra. Más estéken - szerencsére kevés volt belılük - ırjöngött, mint Ahab kapitány a Pequod bálnavadászhajó utolsó napján, fel-alá botladozva járta be a házat, whiskysüveggel a kezében, ami nem is volt kéz többé, és azt ordibálta, hogy bırrák, hallottad, Leda, bırrákot kaptam attól az istenverte UV lámpától. És hogy most aztán bepereli azokat a szemét disznókat, akik ezt tették vele, beledöngöli ıket abba a kurva anyaföldbe, addig pereskedik, amíg egy szaros gatyájuk marad, amiben a pulpitus elé állhatnak. Ha elkapták az efféle rohamok, olykor egy-két dolgot össze is tört. - Végül rájöttem, hogy ezek a... ezek a rohamok azután jönnek rá, hogy Mrs. Marley kitakarít - mondta Leda tompán. - Felment a padlásra, amikor a nı itt volt, mert ha meglátja, percek alatt telekürtöli a hírrel a várost. Így aztán odafönt kuksolt, míg Mrs. Marley el nem ment végre, egész álló nap a sötétben, és valószínőleg ilyenkor érezte magát a végsıkig kitaszítottnak. Mintha tébolyodott volna. - Szóval bement a Mayo Klinikára - mondta Billy. - Be - felelte Leda, és hosszú idı után a férfira nézett. Arcán a részegség és az iszonyat megkövült kifejezése. - Mi lesz vele, Billy? Mi az ördög lesz belıle? Billy megrázta a fejét. Fogalma sem volt. Ráadásul úgy találta, hogy még annyira sem kíván eltöprengeni a kérdésen, mint amennyire a nevezetes riportfotón, amely egy délvietnami tábornokot kapott le abban a pillanatban, amikor saját kezőleg fıbe lı egy kollaboránsnak vélt Vietkongot. Nem értette az összefüggést, de a két dolog furcsa módon egymáshoz kapcsolódott a fejében. - Minnesotába röpült egy bérelt magánrepülıvel, mondtam már? Mert nem bírta elviselni, a gondolatát, hogy megbámulják az emberek. Mondtam ezt már, Billy? Billy ismét csak a fejét csóválta.

- Mi lesz belıle, mondd? - Nem tudom - mondta Halleck, és arra gondolt: Akkor már azt a kérdést is feltehetnénk, Leda, hogy énbelılem mi lesz. - Legvégül, mielıtt feladta és elment a klinikára, már karmok voltak mind a két kezén. A szeme fényes... Fényes kék szilánk a pikkelyes üregben. Az orra meg... - Leda felállt, és Billy felé csetlett-botlott, közben lábát úgy nekiütötte a dohányzóasztalnak, hogy az odább csúszott. - Most nem érzi, de holnap kegyetlenül fog sajogni a vádlija, gondolta Halleck, és még jó, ha eszébe jut, hogy mitıl. Leda megragadta a kezét. Szeme az értetlen irtózat nagy, csillogó tócsája, hangjának fájdalmas, alkoholpárás magabiztossága borzongatta Billy nyakát. Az emésztetlen gin áradt belıle. - Úgy néz ki, mint egy aligátor - mondta halkan, mintha szerelmesen sugdolózna. - Úgy néz ki, Billy. Mint aki most mászott ki a mocsárból, és emberi ruhát vett magára. Mintha aligátorrá változna, olyan volt, és én örültem, hogy elmegy. Örültem. Azt hiszem, ha İ nem megy, megyek én. Igen. Csak összekapom a holmimat, és.... és... Egyre közelebb hajolt, mire Billy felpattant hirtelen, nem tudta tovább türtıztetni magát. Leda Rossington megbillent a sarkán, és Billy az utolsó pillanatban kapta el a vállánál... úgy tőnt, ı is többet döntött magába a kelleténél. Ha nem fogja meg a nıt, az talán fejjel esik neki az üvegtetejő, rézszegélyes dohányzóasztalnak (Trifles-termék, 587 dollár plusz, szállítás), amibe csak az imént ütötte be a lábát... ezúttal azonban nem arra eszmélt volna, hogy támadt rajta egy horzsolás, hanem arra, hogy halott. Amint Billy az asszony, eszelıs szemébe nézett, azon tőnıdött, nem fogadná-e örömmel a halált. - Leda, mennem kell. - Hát persze - bólintott Leda. - Csak beugrottal egy kis löketért, nem igaz, Billy? - Nagyon sajnálom - mondta Billy. - Nagyon sajnálom ezt az egészet. Ami történt. Kérlek, hidd el. - És hallotta még saját elmebeteg megjegyzését: - Ha beszélsz Caryvel, add át jókívánságaimat. - Nehéz vele beszélni - hallatszott Leda hangja messzirıl. - A szájában is folyik ez a dolog. Megvastagodott az ínye, lemezek képzıdnek a nyelvén. Én mondom a magamét, de amit válaszol... minden válasza... Csak morgás. Billy az elıszobába hátrált, el ettıl a nıtıl, hogy megszabaduljon végre hangjának lágy, engesztelhetetlen tónusától, hogy lerázza magáról ezt a gyászos, csillogó tekintetet. - De tényleg - folytatta Leda. - Aligátorrá változik. Komolyan mondom. Szerintem nemsokára berakják egy medencébe... lehet, hogy nedvesen kell tartani a bırét. - Könnyek csordultak ki megdagadt szemébıl, és Billy látta, hogy felbillenı martinis poharából cipıjére csöpög a gin. - Jó éjszakát, Leda - suttogta. - De miért, Billy? Miért kellett elütnöd azt az öregasszonyt? Miért kellett belerántanod Caryt meg engem? Miért? - Leda... - Gyere vissza két hét múlva - mondta Leda, és ismét egyre közelebb került, miközben Billy pánikba esve markolászta maga mögött a levegıt, hogy a kilincset elérje, és rettenetes kínnal udvarias mosolyt erıltetett az arcára. - Gyere vissza, hogy lássalak, amikor fogytál még vagy húsz-huszonöt kilót. És majd nevetek... nevetek... nevetek. Billy elkapta a kilincset. Lenyomta. Úgy fogadta a kivörösödött és felhevült bırét megcsapó hővös levegıt, mint isteni áldást. - Jó éjszakát, Leda. Ne haragudj... - Tartsd meg a bocsánatkéréseidet! - kiáltott Leda, és hozzávágta a poharát. Az üveg Billy jobb kezénél csapódott az ajtófélfának, és darabokra tört. - Miért kellett elütnöd, te állat? Miért vertél meg vele mindannyiunkat? Miért? Miért? Miért?

Halleck száguldva bukkant ki a Park Lane és a Lantern Drive sarkán, majd összecsuklott a buszmegálló padján, reszketve, mint a maláriások, torkában és gyomrában maró savakkal, a gintıl szédelgı fejjel. Elütöttem, gondolta, és megöltem, most pedig fogyok, és nincs megállás. Cary Rossington vezette a meghallgatást, elengedett anélkül, hogy legalább megfenyegetett volna a mutatóujjával, és Cary most bent fekszik a Mayo Klinikán. Bent van a Mayo Klinikán, és ha az ember hihet a feleségének, úgy néz ki, mint egy szökevény abból a Maurice Sendakfilmbıl. Aligátorok mindenütt. Ki volt még benne? Ki keveredhetett még bele úgy, hogy az öreg cigány jónak látta volna bosszút állni rajta? Eszébe jutott a két zsaru, akik riogatták a cigányokat, amikor azok a városba jöttek... Amikor nekiláttak, hogy a városi parkban elıadják a maguk kis trükkjeit. Az egyikük csak. lándzsavivı volt, persze. Csak egy járırcsóka, aki követte... Követte a parancsokat. Kinek a parancsait? Ki másnak, mint a rendırfınöknek. Duncan Hopleynak. A cigányokat el kellett zavarni, mert nem volt engedélyük, hogy elıadást rendezzenek a parkban. Azért bizonyára felfogták, hogy az üzenet ennél némileg összetettebb. Ha a cigányokat el akarjuk hajtani, számos lehetıség áll rendelkezésre. Csavargás. Közbotrányokozás. Köpködés a járdán. Akármi. A cigányok megalkudtak a város nyugati végében lakó farmerral, egy Arncaster nevő savanyú vénemberrel. Akadt mindenütt farm, akadt mindenütt egy savanyú vénember, és a cigányok tévedhetetlenül megtalálták. Kiszagolják az ilyen fickókat, mint Arncaster, gondolta Billy, amint üldögélt a padon, és hallgatta a tavaszi esı elsı cseppjeinek kopogását a buszmegálló fedelén. így mőködik az evolúció. Alig kétezer év, és máris egy nagy lépés elıre. Talán madame Azonka tart errıl néhány nyilvános elıadást. Hogyan szagoljuk ki azt a fickót, akinek földje van és egyszersmind készpénztartozása, a mikulást, aki nem rajong a városért és a városi rendelkezésekért, a pasast, aki csökönyös daccal ırzi az almáskertjeit vadászszezonban, mert inkább hagyja az almát az állatok prédájául, mint hogy az állatokat hagyja az emberek prédájául. Kiszagolják a fickót, és meg is találják, mert minden épkézláb városkában van legalább egy Arncaster, néhol kettı-három is, hogy választani lehessen. Körben leállították személyautóikat és furgonjaikat, ahogyan ıseik valaha kört vontak a társzekerekbıl és kézikocsikból kétszáz, négyszáz, nyolcszáz évvel azelıtt. Engedélyt kaptak tőzgyújtásra, és éjjel folyt a beszélgetés, harsogott a nevetés, és kétségkívül körbejárt egykét üveg. Ha ennyi történik, gondolta Halleck, Duncan nem is avatkozott volna be. De ahogyan történt, azt már nem nézhette szó nélkül. Akik vásárolni akartak valamit a cigányok kínálta földi javakból, a West Fairview Roadon kimehettek egészen az Arncaster-farmig - legalább látó távolon kívül esett, és az Arncaster földje amúgy is szúrta sokak szemét... Mint minden farm, ahol a cigányok tanyáztak. Nemsokára pedig Raintree-nek vagy Westportnak veszik az irányt, és attól fogva nem törıdik velük senki. Csakhogy a baleset után, amikor az öreg cigány odáig ment a pofátlanságban, hogy a bíróság lépcsıjén megérintette Halleck arcát, rosszra fordult minden. Hopley két napot adott a cigányoknak, Halleck erre is emlékezett, és amikor a leghalványabb jelét sem mutatták, hogy távozni készülnének, maga ment, hogy kiebrudalja ıket. Elıször is Jim Roberts visszavonta a tőzgyújtási engedélyt. Bár az elızı hét minden napján zivatar zúdult a városra, Roberts közölte velük, hogy a tőzveszély váratlanul riasztó nagyságot öltött. Sajnálattal. Apropó tőzveszély, nem árt azt sem emlékezetükbe idézniük, hogy ugyanaz a rendelet, amely megtiltja a tábortüzek és fızıtüzek gyújtását, a propán tőzhelyekre, a szénserpenyıkre és kokszkályhákra is vonatkozik. Következıleg Hopley nem mulasztott el bekukkantani minden olyan üzletbe, ahol Lars Arncasternek számlája volt rendszerint tartozással. A sorban ott volt a vaskereskedés, a

Raintree Road vetımag- és takarmányboltja, a farmerek segélyirodája Fairview Village-ben, és Normie Sunoco benzinkútja. Talán ellátogatott Zachary Marchanthoz is a Connecticut Union Banknál... ahol Arncaster jelzálogkölcsönét intézték. A feladat része mind. Egy csésze kávé ezzel, egy vidám ebéd azzal - akár csak egy pár virsli és egy pohár limonádé a Dave's Dog Wagonban -, egy korsó sör a harmadikkal. És másnap alkonyatra mindenki, akinek követelése volt Arncaster vagyonkájával szemben, rátelefonált, megemlítve futólag, milyen baromi jó is volna, ha azok a nyomorult cigányok felszívódnának végre a városból... hogy mennyire hálás lenne érte mindenki. Az eredmény nem lehetett más, mint amit Duncan elıre kiszámított. Arncaster odaballagott a cigányokhoz, visszatérítette a bérleti összeg maradékát, és nyilvánvalóan süket fülekkel fogadta a tiltakozásukat (Halleck különösen a fiatal srácra gondolt, aki bármilyen ügyesen bővészkedett a kuglibábokkal, láthatóan nem jutott még el az értelemnek arra a fokára, hogy belássa élete változhatatlan voltát ezen a világon). Az a bérlet azért nem volt olyan komoly irat, amivel megálltak volna a bíróság elıtt. Józanon Arncaster bizonyára felhívta rá a figyelmüket, hogy még szerencsésnek mondhatják magukat, mivel kifogtak egy becsületes embert, aki visszatéríti az igénybe nem vett használt napokra jutó fizetséget. Részegen - felhajtott esténként három-hat doboz sört talán részletekbe bocsátkozott volna. Vannak a városban bizonyos erık, akik jobbnak látnák, ha a cigányok továbbállnak, mondhatta nekik. Nyomást gyakoroltak rá, olyan nyomást, aminek egy szegény földtúró farmer, mint jómaga, Lars Arncaster, nem tud ellenállni. Különösen, mivel a városi úgynevezett „fontos emberek" fele már úgyis a kését feni, hogy nekiessen. Nem mintha a cigányok (talán az egy zsonglır kivételével, gondolta Billy) rászorultak volna egy efféle kádenciákkal dúsított szónoklatra. Billy felkelt, és lassan hazaindult a hideg, szitáló esıben. A hálószobában égett a lámpa; Heidi ébren várt rá. Nem a járırcsóka; mi a csodát bosszulnának meg rajta? Nem is Arncaster: ötszáz dollár csúszhatott ki a kezébıl azzal, hogy elküldte ıket, mert nem tehetett mást. Duncan Hopley? Hopley, talán. Az bizony lehet, egészítette ki Billy magában. Hiszen Hopley is ahhoz a kiképzett fajhoz tartozott szegrıl-végrıl, amelynek vezérelve Fairview olajozott gépezetének tisztán tartása volt. De Billy kételkedett benne, hogy az öreg cigány érzékeny az ilyen vértelen, szociológiai szempontok iránt, és nem, csak azért mert Hopley oly hatásosan oszlatta szét ıket a meghallgatás után. Hogy eltávolítják ıket, nem lehetett számukra különösebb újdonság, hozzászokhattak régen. Ám hogy Hopley felületesen vizsgálta ki a balesetet, amely az öregasszony életébe került... Nos, az egészen más ügy, nem igaz? Felületesen vizsgálta ki? A francba, Billy, ne röhögtess. Hogy felületesen vizsgálta ki, mulasztás vétsége. Amit Hopley csinált, az a feltételezhetı bőnösség minden módon való elleplezése volt. Kezdve az alkoholszondáztatás nagyon is szembeötlı elmulasztásán. A dolgok eltussolásának alapesete. Te is tudod, és tudta Cary Rossington is. Feltámadt a szél, és egyre súlyosabb cseppekben esett az esı. Látta, amint a cseppek a lassan növekvı tócsákba potyognak. A víz furcsán hunyorgott a Lantéin Drive ütés biztos utcai lámpáinak sárga fényében. Feje fölött ágak nyögtek és ropogtak a szélben, és Billy Halleck szorongva pillantott föl. El kéne mennem Duncan Hopleyhoz. Valami felcsillant - valami, amit az ötlet szikrájának is lehetne nevezni. Azután Leda Rossington kábult, elborzadt arca jutott az eszébe... amikor azt mondta, nehéz vele beszélni... a szájában is folyik ez a dolog... minden, amit mond, csak morgás. De nem ma este. Ma estére ennyi elég. - Hol voltál, Billy?

Heidi az ágyban feküdt, az olvasólámpa fénykörében. Most letette könyvét az ágyterítıre, ránézett, és Billy észrevette a barna mélyedést a szeme alatt. Ezek a barna foltok azonban nemigen taglózták le a részvét érzésével... ma éjjel legalábbis nem. Egy pillanatig arra gondolt, hogy rávágja: „Elugrottam Cary Rossingtonhoz, de nem volt otthon, úgyhogy végül felhajtottam pár pohárkát a feleségével - szerénytelen pohárkák voltak, a Zöld Óriás szlopálhat ilyet, ha nekilát kicsapongani. És ki nem találnád az életben, Heidi drága, hogy mit mondott. Cary Rossington, aki egyszer megcsöcsörészett téged azon a szilveszteren, pont, amikor az óra elütötte a tizenkettıt, aligátorrá változott. Ha meghal, ıseredeti termék lesz belıle: a Bíróból Lett Krokodilcipı. - Sehol - mondta. - Csak sétáltam. Meg gondolkoztam. - Olyan szagod van, mintha hazajövet a borókabokrok közé estél volna. - Másként nem történhetett, ha már így fölvetetted. Csak éppen a borókabokrot úgy hívták, Andy korcsmája. - Hányat ittál? - Kettıt. - Szagról ítélve ötnél is több volt. - Mi ez, kihallgatás? - Nem, édesem. Csak azt szeretném, ha nem emésztenéd magad. Azok a dokik biztosan rájönnek, mi a baj, ha elvégezték az anyagcsere-vizsgálatot. Halleck felhorkant. Heidi ıszinte együttérzéssel, félve pillantott rá. - Hála istennek, nem rák. Billy arra gondolt - és kis híján ki is mondta -, hogy kedves neje milyen jól elvan ott, kívül az egészen; milyen remekül szórakozhat, hogy látja ıt, amint egyre, följebb hág az iszonyat lépcsıin. Nem mondta ki végül, de érzései kiülhettek az arcára, mert Heidi vonásaiban megerısödött a fáradt lemondás. - Ne haragudj - mondta. - Csak olyan... olyan nehéz mondani bármit, ami nem rontja el még jobban. Úgy van, bébi, gondolta Billy, és a győlölet felcsapott megint, forrón és keserően. A gin mocsarában ez egyszerre töltötte el lehangoltsággal és hányingerrel. Az érzés csillapult, csak szégyen ébredt a nyomában. Cary bıre isten tudja, mivé változik, de cirkuszsátoron kívül nem érdemes mutogatni. Duncan Hopley talán vígan éldegél, talán valami még rettenetesebbel rukkol elı. A fenébe, hogy az ember egyre fogy, még nem is annyira borzasztó. Levetkızött, vigyázott, hogy elıtte eloltsa az olvasólámpát, és karjába vonta Heidit. Heidi elıször mereven ellenállt - azután, éppen amikor Billy már fel akarta adni, elernyedt hirtelen. Billy hallotta, hogy próbálja visszanyelni a feltörı könnyeket, és eszébe jutott, hogy ha a regényeknek igazuk van, és viszontagságok közepette mutatkozik meg a nemes lélek, és gyötrelmek közepette épül a jellem, akkor ı igen szar munkát végez mind nemesség, mind jellemépítés terén. - Heidi, bocsáss meg - mondta. - Bárcsak tehetnék valamit - hüppögte Heidi. - Bárcsak tehetnék valamit, Billy. - Tehetsz - felelte, és megérintette Heidi mellét. Szeretkeztek. Billy arra gondolt, ez most Heidiért történik, de rá kellett jönnie, hogy sokkal inkább történt önmagáért: ahelyett, hogy Leda Rossington elgyötört arca és rémült, nedves szeme kísértett volna a sötétben, nyugodtan elaludt. Másnap reggel a mérleg nyolcvan kilót mutatott.

Tizenkettı Duncan Hopley Az irodából szabadságot kért, hogy az anyagcsere-vizsgálatot elvégezhessék - Kirk Penschley majdhogynem arcátlan nemtörıdömséggel adta ki a szabadságot, és Hallecknek szembesülnie kellett az igazsággal, ami nemigen volt ínyére: szabadulni akarnak tıle. Tokája mostanra teljesen eltőnt, az álla évek óta elıször ugrott ki élesen, amikor az iroda mumusához fordult. - A fenébe, hát persze! - vágta rá Penschley, mielıtt Halleck befejezhette volna a mondatot. Penschley túlságosan is szívélyesen beszélt, azon a hangon, ahogy azok szoktak, akik tisztában vannak vele: hatalmas zőr lappang a háttérben, csak éppen nem merik bevallani. Lejjebb siklott a tekintete, oda, ahol valaha Halleck pocakja domborodott. - Amennyi idıre csak szükséged van. - Három nap elég lesz - felelte Halleck. Azután mégis felhívta a Barker kávézóból, hogy helyesbítsen: lehet, hogy három napnál többre lesz szükség. Három napnál többre, igen - de nemcsak az anyagcsere-vizsgálat miatt. Az ötlet halvány fénysugara visszatért. Nem volt még reménynek nevezhetı, semmi ilyen formátumú bizakodás, de mégiscsak valami. - Most akkor mennyi? - kérdezte Penschley. - Nem tudom még biztosan - mondta Halleck. - Esetleg két hét. Vagy egy hónap. A vonal túlsó végén pillanatnyi csend, és Halleck megértette, hogy Penschley a sorok között olvas: Azt akarom mondani, Kirk, hogy nem jövök már vissza. Rákot diagnosztizáltak rajtam. Most következik a kobalt, a fájdalomcsillapítók sora, interferon, ha tudunk szerezni, laetril, ha befuccsolunk, és úgy döntünk, hogy már csak egy mexikói kúra segíthet. Amikor legközelebb látsz engem, Kirk, egy hosszúkás dobozban fekszem majd, a fejem alatt selyempárnával. És Billyben, aki a félelmen túl nemigen érzett semmit az utóbbi hat hétben, a harag hulláma csapott fel. Nem errıl beszélek, a fene egyen meg. Legalábbis most még nem. - Nem gond, Bili. A Hood-ügyet át kell passzolnunk Ron Bakernek, de a többi függıben maradhat még jó sokáig. Kapd be. Fogadjunk, hogy még ma délután nekilátsz, és átpasszolod a többi anyagot is, ami pedig a Hood-pert illeti, odaadtad Ron Bakernek már a múlt héten - felhívott csütörtök délután, hogy megkérdezze, hova dugta Sally azokat a kibaszott Con-Gas-vallomásokat. És annyira ismerlek, hogy nálad csak a kondér maradhat függıben a vasárnapi bográcsos ebédednél, Vermontban. Úgyhogy ne kamuzz egy kamuzónak, öreg. - Utánanézek, hogy megkapja az aktát - mondta Billy, és nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: - De szerintem a Con-Gas-vallomások már nála vannak. Megfontolt hallgatás Kirk Penschley részérıl, amíg megemésztette a hallottakat. Majd: Hát igen... Ha tehetek valamit... - Volna valami - mondta Billy. - Bár egy kicsit talán idétlenül hangzik. - Mi az? - Penschley hangjában óvatos tartózkodás. - Emlékszel arra a kis problémámra kora tavasszal? A balesetre? - Ööö... igen... - A nı, akit elütöttem, cigány volt. Tudtál róla? - Írta az újság - mondta Penschley kelletlenül. - Egyike volt a... a hogyhívjáknak... a truppnak, azt hiszem, ez a jó szó. A cigánytruppnak. Itt ütöttek tábort Fairview-ban. Megfizettek egy helyi farmert, akinek készpénzre volt szüksége... - Várjál, tartsd a kagylót - mondta Kirk Penschley, egy cseppet izgágán, hangjában nyoma sem volt már a fizetett gyászoló elıbbi mélabújának. Billy halványan elmosolyodott. Ismerte

ezt az új hangot, és sokkal jobban tetszett neki. Szinte maga elıtt látta Penschleyt, aki negyvenöt éves, kopasz, és alig százötvenöt centi magas, amint kézbe kap egy sárga mappát, és egyet szerelmetes Fair Fineliner ceruzái közül. Ha felpörgött, Kirk az egyik legélesebb agyú és legkitartóbb ember volt, akivel Billy valaha találkozott. - Oké, mehet. Ki az a farmer? - Arncaster. Lars Arncaster. Miután elütöttem a nıt... - Az ı neve? Halleck lehunyta a szemét, hogy felkutassa emlékezetében a nevet. Egészen furcsa... megtörténik mindez, és a neve még csak eszébe sem jutott a kihallgatás óta. - Lemke - mondta végül. - Úgy hívták, Susanna Lemke. - L-e-m-p-k-e? - P nélkül. - Oké... - A baleset után a cigányok rájöttek, hogy a fairview-i vendégszeretet kifogyott. Okom van azt hinni, hogy Raintree-be mentek. Azt szeretném megtudni, hogy onnan követhetı-e valahogyan a további útjuk. Tudni szeretném, hol vannak most. A keresési költségeket saját zsebbıl fizetem. - Mi sem természetesebb - felelte Penschley vígan. - Ha északnak mentek, New Englandbe, valószínő, hogy ki tudjuk ıket nyomozni. De ha délnek fordultak, a város felé, vagy túlmentek Jerseyn, hát fogalmam sincs. Billy, polgári feljelentés miatt aggódsz? - Nem. Csak beszélni akarok a nı férjével. Ha ugyan az volt. - Aha - mondta Penschley, és Halleck ismét olvasni tudott a gondolataiban, olyan tisztán, mintha elhangzottak volna: Billy Halleck elsimítja a kis ügyeit, rendezi a számlákat. Talán ad az öreg cigánynak egy csekket, talán csak szemtıl szemben akar állni vele, hogy a bocsánatát kérje, és felkínálja neki a lehetıséget, hogy egyet behúzzon a szeme közé. - Kösz szépen, Kirk - mondta Halleck. - Szóra sem érdemes - válaszolt Penschley. - Csak azzal foglalkozz, hogy mielıbb felépülj. - Rendben - mondta Billy, és letette a kagylót. A kávéja már kihőlt. Nem lepıdött meg különösebben, amikor kiderült, hogy Rand Foxworth, a rendırkapitány-helyettes intézte az ügyeket a fairview-i kapitányságon. Szívélyesen üdvözölte Hallecket, de elgyötörtnek látszott, és Halleck gyakorlott szeme azonnal észrevette, hogy töméntelen irat fekszik a Beérkezett kosárban, míg csupán töredéke az Elintézve kosárban. Foxworth egyenruhája kifogástalan volt... de a szeme véres. - Dunc kissé influenzás - felelte Billy kérdésére. A válaszban ott bujkált a sokadik ismétlés konzerv íze. - Napok óta be se jön. - Ja - sóhajtott Billy. - Hát az influenza ilyen. - Az ilyen - mondta Foxworth, és válasza arra bátorította Billyt, hogy elinduljon ezen a nyomon. Az asszisztensnı közölte Billyvel, hogy dr. Houstonnál jelenleg beteg van. - Nagyon sürgıs. Kérem, mondja meg neki, hogy csak néhány szót akarok beszélni véle. Könnyebb lett volna személyesen, de Hallecknek egy porcikája sem kívánta a városon átvezetı utat. Végül is betelepedett egy utcai telefonfülkébe (ez nemrég még nem sikerült volna), a kapitánysággal szemben. Houston végre Odajött a telefonhoz. A hangja hideg volt, távoli, ingerült, és nem is kicsit. Halleck, aki vagy kitőnıen olvasott a sorok között, vagy végképpen paranoiddá vált mostanra, ezt a félreérthetetlen üzenetet vette ki a hővös hanghordozásból: Nem vagy már az én betegem, Billy. Valami visszafordíthatatlan leépülést látok rajtad, és ez nagyon, nagyon bosszant. Mutass valamit, amit diagnosztizálni tudok, és amire gyógyszerek írhatók, ez minden, amit kérek tıled. Ha ezzel nem szolgálhatsz, miféle üzletet köthetünk? Ragyogóan elgolfozgattunk, igaz, de egyikünk sem állítaná, hogy barátok voltunk. Van egy Sony személyhívóm, kétszázezer dollárt érı orvosi felszerelésem, és akkora gyógyszerrepertoárom, hogy... hogy ha a

számítógép kinyomtatná, a papír a golfklub bejáratától elérne, a Park Lane és a Lantern Drive keresztezıdéséig. Mivel ez mind a rendelkezésemre áll, eléggé okosnak hiszem magam. És hasznosnak. Akkor jössz te, és egyszerre úgy érzem magam, mint egy tizenhetedik századi kirurgus, aki egy üvegre való piócát tud ajánlani magas vérnyomás esetén, és koponyalékelést fejfájásra. És ez baromi hülye érzés, Billy, öregem. Baromi hülye érzés. Minden tütüke nélkül. Úgyhogy szállj le rólam. Mosom kezeimet. Majd megnézlek a koporsóban, kivéve, ha a személyhívóm megszólal; bip-bip, és sürgıs esetem akad. - Modern gyógyszerészet - mormogta Billy. - Mit mondasz, Bili? Hangosabban beszélj. Fogd rövidre, mert az asszisztensem beteget jelentett, és majd szétrobban a fejem ma reggel. - Csak egyetlen kérdés, Mike - mondta Billy. - Mi baja Duncan Hopleynak? Halálos csönd a túlsó végen, csaknem tíz másodpercig. Azután: - Honnan veszed, hogy bármi baja van? - Nincs a kapitányságon. Rand Foxworth azt állítja, influenzás, de Rand Foxworth hazudik, mint a vízfolyás. Újabb hosszú szünet. - Mivel ügyvéd vagy, Billy, mondanom se kell neked, hogy bizalmas információ után érdeklıdsz. Nagyon megüthetem a bokámat. - Ha valaki rájön, hogy mit dugdosol az íróasztalod fiókjában, abban a kis üvegben, szintén nagyon megütheted a bokádat. Úgy megütheted, hogy föl se kelsz többet. . Megint csönd. Amikor Houston újra megszólalt, a hangján érzıdött, hogy a düh fojtogatja... és mögötte a félelem. - Ez fenyegetés? - Dehogy - mondta Billy álmatagon. - Csak ne sóderolj nekem, Mike. Mondd meg, mi a baja Hopleynak, és a dolog el van intézve. - Miért akarod tudni? - Az isten szerelmére! Te vagy az élı bizonyság, hogy az ember olyan bárgyú tud lenni, amilyen csak akar, tudod, Mike? - Halvány gızöm sincs, hogy micsodát. - Egy hónap leforgása alatt találkoztál három nagyon is különös betegséggel Fairview-ban. Semmi összefüggést nem látsz közöttük. Bizonyos értelemben ezt el lehet fogadni; eléggé különbözı természető betegségek. Másrészrıl rettenetesen hasonlítanak abban, hogy mennyire különlegesek. Kíváncsi lennék, hogy egy másik orvos - aki, mondjuk, nem fedezte fel annak a gyönyörőségét, hogy ötven dollár értékő kokaint tömköd az orrába minden áldott nap - nem fedezte volna fel az összefüggést, a különféle tünetek ellenére. - Na, várj csak egy percig, öreg! - Nem várok. Megkérdezted, hogy miért akarom tudni, és az istenit neki, én el is mondom. Folyamatosan fogyok - akkor is fogyok, ha naponta nyolcezer kalóriát nyomok le a torkomon. Cary Rossington elıállt valami bizarr bırbetegséggel. A felesége azt mondja, hogy szabályos cirkuszi állattá változik. Befeküdt a Mayo Klinikára. Most pedig tudni akarom, hogy mi a baja Duncan Hopleynak, és továbbmegyek, tudni akarom, hogy van-e még ilyen megmagyarázhatatlan eseted. - Billy, ez az egész egyáltalán nem úgy van. Amit mondasz, teljesen úgy hangzik, mintha valami eszement elképzelésen lovagolnál. Fogalmam sincs, mi az... - Fogalmad sincs, idáig rendben. De én választ akarok. Ha tıled nem kapom meg, megkapom máshonnan. - Tartsd egy kicsit. Jobb, ha átkapcsolom a dolgozószobámban mégis nyugisabb. - Jó. Kattanás, Houston letette. Billy izzadtan ült a telefonfülkében, és szerette volna tudni, Houston most éppen átveri-e a palánkon. Ekkor újabb kattanás. - Itt vagy, Billy?

- Igen. - Oké - mondta Houston; hangjában a csalódottság eltéveszthetetlen, már-már komikus árnyalata. - Duncan Hopley esete terjedı faggyúmirigy-gyulladás. Billy talpra ugrott, és kivágta a telefonfülke ajtaját. Egyszerre túl meleg lett odabenn. Faggyúmirigy-gyulladás! - Pattanások. Pörsenések. Mitesszerek. Ennyi. Most boldog vagy? - És valaki más? - Senki. Azt még hozzátenném, Billy, hogy nemigen tudom a pattanásokat spéci attrakciónak tekinteni. Olyan voltál egy pillanatig, mintha egy Stephen King-regénybıl ugrottál volna ki, pedig a dolog egy csöppet sem komoly. Duncan Hopleynak átmeneti mirigymőködés-zavara van, ez az egész. Ráadásul nem is újdonság nála. Problémái vannak a bırével hetedik osztályos kora óta. - Nagyon józan megközelítés. De ha hozzáveszed Cary Rossingtont az aligátorbırével és William J. Hallecket a kétdimenzióssá fogyasztó krónikus étvágytalanságával, megint erısen Stephen Kingre emlékeztet a dolog, nem gondolod? Houston türelmesen válaszolt: - Az anyagcseréddel van gond, Billy. Caryt... nem is tudom. Láttam már ilyen... - Furcsa eseteket, persze - vágott közbe Billy. Ez a kokó szippantó fingláda az ı orvosa már tíz éve? Jó isten, hát lehetséges? - Mikor láttad utoljára Lars Arncastert? - Egyáltalán nem láttam - felelte Houston a türelmét vesztve. - Nem is az én betegem. Úgy emlékszem, egy kérdést akartál feltenni. Naná, hogy nem a te beteged, gondolta Billy szédelegve, hiszen nem fizeti a számláit idıben, ugyebár? És egy olyan muki, amilyen te vagy, egy muhi, akinek magas igényei vannak, nem várhat a pénzre, igaz? - Ez most tényleg az utolsó - mondta Billy. - Mikor láttad utoljára Duncan Hopleyt? - Két hete. - Köszönöm. - Legközelebb kérj egy idıpontot - vetette még oda Houston barátságtalanul, és letette a kagylót. Hopley persze nem a Lantern Drive-on lakott, de a rendırkapitányi állás jól fizetett, és a Ribbonmaker Lane-en vásárolt egy csinos kis New England-i házat. Már alkonyodott, amikor Billy megállt kocsijával a felhajtón, és becsengetett. Semmi válasz. Csengetett megint. Semmi. Nekidılt a csengınek. Semmi. A garázshoz ment, szemellenzıt formált a tenyerével, és belesett. Hopley autója bent állt, egy régimódi, kordovánszínő Volvo. FVW 1, olvasta a rendszámtáblán. Másik autó sehol: Hopley agglegény volt. Billy visszament a bejárathoz, és döngetni kezdte az öklével. Csaknem három percig kalapálta, a karja már bele is fáradt, amikor egy rekedt hang kiüvöltött: „Tőnj el! Kopj le!" - Engedj be! - kiáltott vissza Billy. - Beszélnem kell veled! Semmi válasz. Egy perc múlva Billy ismét döngetni kezdte az ajtót. Ezúttal nem ordított rá a hang, de amikor hirtelen abbahagyta a kalapálást, surrogást hallott az ajtó túlsó oldaláról. Elképzelte, ahogy Hopley ott áll - ott kuporog -, és várja, hogy a hívatlan és makacs látogató végre elmenjen, és békében hagyja. Békében, vagy ami csak enyhet hoz neki ezekben a napokban. Billy kinyújtóztatta lüktetı ujjait. - Hopley, tudom, hogy itt vagy - mondta halkan. - Ne mondj semmit, csak hallgass meg. Billy Halleck vagyok. Két hónapja volt egy balesetem. Elütöttem egy öreg cigányasszonyt, aki kitámolygott a... Az ajtó mögött most tisztán hallatszott a mozgás zaja. Csoszogás-susogás.

- Elütöttem, és meghalt. Azóta fogyok. Nem diétázom, semmi ilyesmi - egyszerően fogyok. Eddig lefogytam vagy harminckét kilót. Ha ennek nem lesz vége hamarosan, úgy fogok festeni, mint az Emberi Csontváz egy mutatványosnál. Cary Rossington - folytatta -, vagyis Rossington bíró elnökölt az elızetes meghallgatáson, és úgy döntött, hogy elejti az ügyet. Azóta furcsa bırbetegsége támadt... Mintha mély, meglepett sóhajt hallott volna a túloldalról. - ...és jelenleg a Mayo Klinikán kezelik. Az orvosok azt mondták, hogy nem rák, de azt már nem tudják, hogy akkor viszont micsoda. Rossington inkább szeretne hinni a rákban, mint abban, amirıl pedig ı tudja, hogy igaz. Billy nagyot nyelt. Fájdalmas nyomást érzett a torkában. - Egy cigány átka, Hopley. Tudom, hogy ırültségnek hangzik, de ez az igazság. Volt ott egy öregember. Megérintett, amikor kijöttem a meghallgatásról. Megérintette Rossingtont is, amikor a feleségével elment a raintree-i bolhapiacra. Téged is megérintett, Hopley? Hosszú, hosszú csönd... aztán egyetlen szó koppant a fülében, mint egy postaládába dobott levél, tele baljós hírekkel otthonról. - Igen... - Mikor? Hol? Nincs válasz. - Hopley, hova mentek a cigányok Raintree-bıl? Tudod, hogy hova? Nincs válasz. - Beszélnem kell veled! - mondta Billy eltökéltén. - Van egy ötletem, Hopley. Szerintem... - Semmit se tehetsz - suttogta Hopley..- Már túlságosan elırehaladt. Érted, Halleck? Túlságosan... Elırehaladt. És a sóhaj megint - száraz, mint a papír, félelmetes. - Van egy esélyünk! - sziszegte Halleck dühödten. - Neked annyira elırehaladt, hogy már ez sem érdekel? Nincs válasz. Billy várt, újabb szavakat, újabb érveket keresett. Egyet sem talált. Hopley egyszerően nem engedi be. Már elfordult, amikor az ajtó halk kattanással kinyílott. Billy az ajtó és az ajtófélfa közti fekete résre nézett. Hallotta ismét a suhogó hangokat, most egyre távolabbról, a sötétbe borult elıszoba mélyérıl. Érezte, hogy lúdbırzik a háta, az oldala, a karja, és egy pillanatig úgy érezte, mégis el kell mennie - ne izgasd magad Hopley miatt, gondolta, ha valaki nyomára tud bukkanni azoknak a cigányoknak, Penschley képes rá, úgyhogy Hopley miatt csak ne izgasd magad, nincs rá szükséged, minek meglátni, hogy mivé változott. De elfojtotta magában a hangot, megmarkolta a rendırfınök ajtajának kilincsét, és belépett. Homályos árnyat látott az elıszoba túloldalán. Balra nyílt az ajtó, az alak bement. Bentrıl tompa fény derengett, és egy pillanatra hosszú, komor árnyék nyúlt végig az elıszoba padlóján, rávetült a falra, rajta bekeretezett fénykép, melyen Hopley díjat vett át a fairview-i Rotary Klubban. Az árnyék formátlan feje úgy borult a képre, mint egy vészjósló felleg. Billy Végigballagott a lidérces folyosón - nem érdemes hülyítenie magát. Félig-meddig arra számított, hogy mögötte becsapódik és bezárul az ajtó... és a cigány kiugrik az árnyak közül, megragad hátulról, mint egy olcsó horrorfilm nagyjelenetében. Na persze. Gyerünk, seggfej, szedd össze magad! De szíve vert, zakatolt, mint a gızkalapács. Feltőnt neki, hogy Hopley kicsiny házában milyen kellemetlen szag terjeng - mély és érett szag, mint a lassan romló húsé. Egy másodpercet várt a nyitott ajtó elıtt. Dolgozószobának látszott, amolyan kis kuckónak, de olyan halovány volt a fény, hogy lehetetlen volt tisztán kivenni. - Hopley. - Gyere be - suttogta a zizegı hang.

Billy bement. Hopley kuckója volt, igen. Sokkal több könyv, mint Billy gondolta volna, meleg színő török szınyeg a földön. Apró szobácska volt, minden bizonnyal kényelmes és otthonos a megfelelı körülmények között. Középütt íróasztal, világos árnyalatú fából. Rajta Tensor lámpa. Hopley lenyomta a lámpaernyıt, talán három centire az asztali mappa fölé. A mappán kicsi, kegyetlenül éles fénykör - a szoba többi része árnyak hideg világa. Hopley maga nem több mint emberszerő tömeg az asztal mögötti Eames székben. Billy átlépte a küszöböt. Egy szék állt a sarokban. Billy leült, tudatában annak, hogy Hopleytól így a lehetı legtávolabb van. Szemét erıltetve mégis azon igyekezett, hogy jól megnézze magának Hopleyt, de nem sikerült: a rendırfınökbıl csak gyenge sziluettje látszott. Billy már-már arra számított, hogy Hopley felemeli a lámpát, és az ı arcába világít vele - azután elırehajol, mint egy negyvenes évekbeli film noir-ban, és ráüvölt: „Tudjuk, hogy maga volt, McGonigal! Ne is próbálja tagadni! Vallja be! Vallja be, és elszívhat egy cigarettát! Vallja be, és megihat egy pohár szódát! Vallja be, és kimehet a vécére!" De Hopley csak hátradılt az Eames székben. Lágy suhogás, amint keresztbe tette a lábát. - Szóval? Be akartál jönni. Itt vagy. Mondd el a sztoridat, Halleck, és tőnj el. Nem te állsz legközelebb a szívemhez ezekben a napokban. - Leda Rossington szívéhez sem - mondta Billy -, de ıszintén szólva szarok rá, hogy mit gondol, vagy, hogy te mit gondolsz, İszerinte az én hibám. Valószínőleg szerinted is. - Mennyit vedeltél, amikor elütötted, Halleck? Úgy tippelek, hogy ha Tom Rangley megfújatta volna veled a szondát, az felszállt volna a mennybe, mint egy léggömb. - Nem ittam, és nem is voltam belıve - felelte Billy. A szíve döngött még mindig, de már inkább a haragtól, mint a félelemtıl. Minden egyes szívdobbanás a fájdalom villamával csapott a fejébe. - Akarod tudni, hogy mi történt? Mi? Az én tizenhat éve drága feleségemre aznap jött rá, hogy kiveri a farkam a kocsiban. Soha ilyesmit nem csinált azelıtt. Egyszerően elképzelésem sincs, hogy miért azt a napot szemelte ki. Szóval, amikor te és Leda Rossington, és feltehetıen Cary Rossington is, azon vagytok, hogy rám kenjétek az egészet, mert én ültem a kormány mögött, én azon vagyok, hogy a feleségemre kenjem, mivelhogy ı kutakodott a gatyámban. De talán mindannyian rákenhetnénk a sorsra vagy a végzetre, vagy akármire, és hagyhatnánk a csodába, hogy ki a felelıs. Hopley felhorkant. - Vagy azt akarod hallani, hogy térden állva könyörögtem Tom Rangleynak, hogy el ne végezze az alkoholtesztet? Hogy sírtam a válladon, hogy tussold el a kivizsgálást, és rúgd ki a cigányokat a városból? Hopley most még fel sem horkant. Csendes, roskadt árny ült az Eames székben. - Nincs egy kicsit túl késı ezekhez a gyermeteg játékokhoz? - kérdezte Billy. A hangja rekedtebbé vált, és döbbenten tapasztalta, hogy feltolulnak a könnyei. - A feleségem rejszolt engem, ez tény. Én elütöttem az öregasszonyt, aki meghalt, ez is tény. Legalább negyven méterre volt a legközelebbi gyalogátkelıtıl, és két autó közül lépett ki, ez is tény. Te eltussoltad a kivizsgálást, és kirúgtad ıket a városból, amint Cary Rossington tisztára mosott engem, ez is tény. De mindez szart se jelent. Viszont ha te itt akarsz ücsörögni a sötétben, hogy a bőnösséget kiosztogasd, nem felejtheted el, hogy egy tányérnyi neked is jár belıle. - Tökéletes záróakkord, Halleck. Szuper. Láttad a Spencer Tracy-filmet a majomperrıl? Tutira láttad. - Baszd meg - mondta Billy, és felállt. Hopley felsóhajtott. - Ülj vissza. Billy Halleck bizonytalanul álldogálj, és rájött, hogy haragját részben saját kevésbé nemes céljai elérésére kívánta fordítani. Ez a része megjátszott felfortyanás kíséretében mielıbb kívül akarta tudni Billy Hallecket az ajtón, mert az a kivehetetlen figura az asztal túloldalán úgy megrémisztette, hogy majd befosott tıle.

- Ne legyél ilyen álszent faszkalap - mondta Hopley. - Ülj le, az istenit. Billy leült; érezte, hogy kiszáradt a szája, és combján ugrálnak és ránganak az apró izmok, megfékezhetetlenül. - Legyen úgy, ahogy neked tetszik, Halleck. Sokkal jobban hasonlítok rád, mint gondolod. Igazad van: nem töprengtem semmit, csak csináltam. Nem az elsı kódorgó banda volt, amit kiröpítettem a városból, és elvégeztem egypár kozmetikai munkát is, amikor valamelyik fejes csávába került. Akkor persze semmit nem tehettem volna, ha a kérdéses fejes a város határain kívül csinálja a galibát... de meg lennél lepve, ha tudnád, hány nagykutya nincs tisztában azzal, hogy nem szarunk oda, ahol eszünk.....Vagy talán nem is lennél meglepve. Hopley zihálva, sípolva röhögött föl, amitıl Billyt ismét kiverte a hideg. - A szolgálat része volt mind. Ha nem történt volna semmi, már te is, én is, Rossington is rég elfelejtettük volna, hogy a cigányok valaha betették a lábukat a városba. Billy kinyitotta a száját, hogy hevesen tiltakozzon, hogy elmondja Hopleynak, soha életében nem tudná elfelejteni az a kettıs csattanást... Amikor egyszerre eszébe jutott a Heidivel Mohónkban töltött négy nap, mennyit nevettek együtt, zabáltak, mint az állatok, túráztak, szeretkeztek minden éjjel, olykor délután is. Mennyivel a baleset után? Két héttel? Becsukta a száját. - Ami történt, megtörtént, az egyetlen indok, amiért egyáltalán beengedtelek, hogy jólesik tudni, van még, aki hisz abban, ami most folyik, akármilyen ırültség is. Vagy talán azért engedtelek be, mert magányos vagyok. És félek, Halleck. Nagyon félek. Iszonyúan félek. Te is félsz? - Igen - felelte Billy egyszerően. - És tudod, mitıl félek a legjobban? Elélhetek még így egy darabig. Hát ettıl félek. Mrs. Callaghee bevásárol nekem, és átjön kétszer egy héten, hogy feltakarítson és kimosson. Van tévém, szeretek olvasni. A befektetéseim kinıtték magukat az évek során, és ha szerényen élek, kibírom az örökkévalóságig. Egyébként is, mi csábíthat költekezésre ebben a helyzetben? Jachtot vegyek, Halleck? Befizessek egy Lear gépre a szeretımmel, és irány Monte-Carlo, a jövı hónapi Grand Prix-futam? Vagy micsoda? Mit gondolsz, hány partin látnának szívesen, amikor a pofám éppen lemállik a csontról? Billy kábultan rázta a fejét. - Szóval... tudnék itt élni, és csak... csak múlnának a napok. Ahogy múlnak most is, egy nap, egy éjjel, megint egy nap. És ettıl félek, mert nagyon rossz így élni. Mindennap, amikor nem követek el öngyilkosságot, hanem csak ülök itt a sötétben, figyelem a vetélkedıket és talk show-kat, az az öreg cigány fütyi röhög rajtam valahol. - Mikor... mikor csinálta...? - Hogy mikor nyúlt hozzám? Kábé öt hete, ha ez számít valamit. Milfordba mentem a szüleimhez. Elvittem ıket ebédelni. Megittam elıtte pár korsó sört, még egypárat ebéd közben, és gondoltam, kimegyek még a vécére, mielıtt indulnánk. De az ajtó be volt zárva. Vártam, egyszer csak kinyílt, és ı lépett ki rajta. Öreg fazon a rothadó orrával. Megérintette az arcomat, és mondott valamit. - Mit? - Nem hallottam - mondta Hopley. - Pont akkor a konyhában valaki elejtett egy rakás tányért. De nem is nagyon kellett hallanom. Elég volt, hogy belenéztem a tükörbe. - Nem is tudtad, hogy Milfordban tanyáznak, ugye? - Másnap ellenıriztem a milfordi kapitányságon - mondta Hopley. - Nevezheted szakmai kíváncsiságnak... mert felismertem az öreg romát, az ilyen pofákat megjegyzi az ember, mi? - Hát meg - dünnyögte Billy. - Milford keleti részén táboroztak, egy farmon, már négy napja. Hasonló egyezség, mint nálunk azzal az arany eres Arncasterrel. A zsaru, akivel beszéltem, azt mondta, hogy szemmel tartották ıket, és éppen aznap reggel álltak tovább. - Miután az öreg hozzád ért.

- Pontosan. - Szerinted tudhatta, hogy ott leszel? Abban az étteremben? - Sose vittem oda a szüleimet azelıtt - felelte Hopley. - Régi kis resti, épp most újították fel. Általában egy digó étterembe járunk a város túlsó végén. Az anyám ötlete volt. Látni akarta, mit csináltak a szınyegekkel meg a faburkolattal, ilyesmi. Tudod, milyenek a nık. - Nem válaszoltál a kérdésemre. Elképzelhetı, hogy tudta, hol leszel? Az Eames székben ülı roskadt alak a töprengés hosszú csendjébe burkolózott. - Igen mondta végül Hopley. - Igen, elképzelhetı. Még egy kis ırület, rendben, Halleck? Jó, hogy senki nem strigulázza, igaz? - Hát... igaz - felelte Billy. Különös kis vihogás szakadt ki belıle, olyan volt, mint egy apró sikoly. - Szóval, mi az ötleted, Halleck? Nem alszom sokat mostanában, de nagyjából ilyentájt szoktam elkezdeni forgolódni. Most, hogy elı kellett volna hozakodnia azzal, ami eddig csupán gondolatai csendjében bujkált, Billy egyszerre képtelenségnek érezte az egészet - az ötlet ócskának tőnt, idétlennek nem is igazi ötletnek, álomnak inkább. - Az ügyvédi iroda, ahol dolgozom, alkalmaz néhány nyomozót - mondta. - Barton Detektív, szolgáltatások Rt. - Hallottam róluk. - Úgy hírlik, nincsen jobb náluk a szakmában. Én... vagyis... Érezte, hogy Hopley türelmetlensége hullámokban áramlik felé, bár Hopley egyáltalán nem mozdult. Összegyőjtötte minden maradék erejét, azt mondogatta magának, hogy ı is tud a dolgokról legalább annyit, mint Hopley, hogy igenis van joga beszélni - végül is vele ugyanúgy megtörtént. - Meg akarom találni - mondta. - Szemben akarok állni vele. El akarom neki mondani, mi történt. Én... azt hiszem, én tökéletesen meg akarok tisztulni. Habár ha képes volt ezt megtenni, úgyis tudja, mi van velünk. - Igen - mondta Hopley. Ez némi bátorságot öntött Billybe; folytatta: - De el akarom neki mondani az én részemet is. Hogy az én hibám volt, persze, meg kellett volna állnom idıben - de ha minden rendben van, meg is állok. Csakhogy a feleségem a hunyó, amiatt, amit csinált. És Rossington hibája volt, mert tisztára mosott, és a te hibád, mert elmismásoltad a vizsgálatot, és utána kipenderítetted ıket a városból. Billy nagyot nyelt. - És aztán elmondom, hogy az asszony hibája is volt. Mert szabálytalanul lépett az úttestre, Hopley, és ez ugyan nem olyan bőn, amiért gázkamra jár, de éppen azért törvényellenes, mert az embert könnyen elüthetik, ahogyan én el is ütöttem. - Ezt el akarod mondani neki? - Nem akarom, de el fogom. Kilépett két parkoló autó közül, nem nézett semerre. Harmadik osztályban megtanítják, hogy ezt nem szabad. - Nem hiszem, hogy a csajszi közlekedési oktatást hallgatott volna harmadik osztályban mondta Hopley. - Nem nagyon hiszem, hogy valaha is járt harmadik osztályba, tudod? - Az mindegy - válaszolt Billy csökönyösen. - Egyszerően a józanész... - Halleck, te mohón vadászod a büntetést - mondta a Hopley nevő árnyék. - Most csak fogysz... inkább elindulnál a nagydíjért? Legközelebb, ki tudja, befagyasztja a beleidet, vagy felforrósítja a véredet negyvenhárom fokra, vagy... - De nem ülök itt Fairview-ban, és várom, hogy kinyuvadjak! - vágott közbe dühödten Billy. - Talán meg tudja fordítani, Hopley. Gondoltál már erre? - Utána olvastam a dolognak - mondta Hopley. - Azt hiszem, attól a pillanattól, amikor az elsı pattanás kiütközött a szemöldököm fölött, tudtam, hogy mi történik. Pontosan ott, ahol a

faggyúmirigy-gyulladásaim középiskolás koromban elkezdıdtek és gonosz gyulladásaim voltak, azt hidd el. Szóval utána olvastam. Amint mondtam, szeretek olvasni. És ha hiszed, ha nem, százával vannak könyvek szemmel verésrıl és átokról, de nagyon kevés arról, hogy ezeket vissza is lehetne fordítani. - Jó, talán nem tudja visszafordítani. Talán nem. Valószínőleg nem, rendben. De azért elmehetek hozzá, a francba is. Belebámulhatok az arcába, és azt mondhatom: „Nem vágtál le eleget a tortából, öregfiú. Egy szelet járt volna a feleségemnek is, és egy a te feleségednek, és ha már itt tartunk, öregfiú, magadnak is egy, mit szólsz hozzá? Hol voltál, amíg a feleséged az utcán bóklászott, miért nem vigyáztál rá? Ha nincs szokva a városi közlekedéshez, teneked tudnod kell róla. Szóval hol voltál? Miért nem álltál mellette, fogtad karon, és vezetted szépen a sarki gyalogátkelıhöz? Miért... " - Elég - mondta Hopley. - Ha esküdt lennék, meggyıztél volna, Halleck. De elfeledkeztél a legfontosabb tényezırıl. - Mirıl? - kérdezte Billy kimérten. - Az emberi természetrıl. Lehet, hogy a természetfölötti áldozatai vagyunk, de valójában mégis az emberi természettel van dolgunk. Mint rendır - pardon, volt rendır - csak egyetérthetek azzal, hogy nincsen abszolút jó és abszolút rossz; a szürke árnyalatai folynak egymásba, a világostól a sötétig. De azt csak nem képzeled, hogy a férje beveszi ezt a dumát, vagy igen? - Nem tudom. - Én viszont tudom - mondta Hopley. - Én tudom, Halleck. Olyan jól olvasok abban az emberben, hogy néha már úgy érzem, rádióhullámokkal üzenget az agyamban. Egész életében az utakat rótta, kirúgták mindenhonnan, amikor az úgynevezett „jó fiúk" már beszerezték tıle a szükséges marihuána- és hasisadagjukat, és elvesztették minden fölös tízcentesüket a szerencsekeréken. Egész életében azt hallotta egy félrenyelésre, hogy cigányútra ment a falat, a lehetetlenre, hogy majd ha cigánygyerekek potyognak az égbıl. A „jó fiúknak" vannak gyökereik - neki nincsenek. Ez a pasas, Halleck, látta, hogy a vászonsátraikat fölgyújtogatták viccbıl a harmincas-negyvenes években, és talán gyerekek és öregek is ott égtek bennük. Látta, hogy a lányait vagy a barátai lányait megtámadják, talán meg is erıszakolják,- mert ezek a „jó fiúk" tudni vélik, hogy a cigányok úgy basznak, mint a nyulak, és még egy-két rajkó ide" vagy oda, a kutyát nem érdekli. Talán látta, hogy a fiait vagy a barátai fiait ronggyá verik, hogy majd belehalnak... És miért? Mert a verıgyerekek papái elvesztettek némi pénzt a szerencsejátékaikon. Mindig ugyanaz: bejönnek a városba, a „jó fiúk" elveszik, ami kell nekik, aztán szedhetik a sátorfájukat. Néha adnak nekik egy hetet a helyi borsóültetvényen, vagy egy hónapot a helyi park színpadán, hajói viselik magukat. Aztán legvégül, Halleck, jön az utolsó ostorcsapás. Egy dagadt pofájú, lengı tokás ügyvéd furikázza a feleségét az utcán. Az öreglány van vagy hetven-hetvenöt éves, félig vak, talán csak azért lép ki olyan gyorsan, mert haza akar érni, mielıtt bırig ázna, és hát öreg csont könnyen törik, az öreg csont olyan, mint az üveg, a fazon meg arra gondol, talán most az egyszer, csak egyetlenegyszer, igazságot szolgáltatnak nekünk... egy cseppnyi igazságot az egész élet szaros szenvedéséért... - Hagyd abba - mondta Halleck rekedten -, hagyd abba, ha megkérhetlek. - Eltőnıdve megérintette az arcát, arra gondolt, bizonyára csorog róla a veríték. De nem izzadság volt: a könnyei. - Dehogyis, ennyit megérdemelsz - mondta Hopley gyilkos vidámsággal - és rád hagyom, úgy, ahogy van. Nem mondom, hogy ne menj, Halleck; Dániel Webster a Sátán esküdtszékének lyukat dumált a hasába, úgyhogy minden lehetséges. De azt hiszem, ragaszkodsz jó pár illúzióhoz. Ez az ember ırült, Halleck. Ez az ember megszállott. Lehet, hogy teljesen be van csavarodva, akkor pedig jobban jársz, ha a Bridgewater elmegyógyintézetben várod meg. Bosszút akar, és ha valaki bosszút akar, nem fogja belátni,

hogy minden csak a szürke valamelyik árnyalata. Ha a te feleséged és gyereked meghal egy repülıgép szerencsétlenségben, nem fog érdekelni, hogy az A áramkör szétcseszte a B kapcsolót, és C diszpécsernek zőrje támadt a D számítógéppel, és E navigátor rossz idıben indult az F klozetre. Nem foglalkozol mással, mint hogy a szart is kipereld a légitársaságból... vagy lelıj valakit. Bőnbakot keresel, Halleck. Valakit bántani akarsz. Nekünk nem jó hír. Neki jó hír. Talán egy kicsivel jobban értem ezt a dolgot, mint te, Halleck. Keze lassan, nagyon lassan a Tensor lámpa fénykörébe csúszott, és maga felé fordította a lámpaernyıt, hogy az arcába világítson. Halleck ködösen nyögést hallott, és ráeszmélt, hogy a saját hangja az. Hallotta Hopley szavait ismét: Mit gondolsz, hány partin látnának szívesen, amikor a pofám éppen lemállik a csontról? Hopley arca kietlen, földönkívüli tájnak tetszett. Állán, nyakán, karján, kézfején csészealjnyi vörös, rosszindulatú pattanások nıttek. Kisebb kitüremkedések látszottak a homlokán és az arcán; az orra mitesszerek fekete himlıs dombja. Sárgás genny csöpögött és folyt riasztó csatornákban a dagadó, sarjadzó bır buckái között. Itt-ott vér szivárgott. Szakállának durva, fekete szırszálai kusza bokrokban nıttek, és Halleck elborzadt, túlterhelt gondolatai között is ráeszmélt, hogy Hopley nem tud borotválkozni arcának kitörı vulkánjaitól. És mindennek a közepén, tehetetlenül mélyedve a vörös, nedvedzı környezetbe, Hopley feléje meredı szeme. A szem végtelennek tőnı ideig bámulta Billy Halleckét, vizsgálta a férfi reakcióját és megdöbbenését. Végül elégedetten bólintott, és visszafordította a Tensor lámpát. - Úristen, Hopley. Rettenetesen sajnálom. - Ne sajnáld - mondta Hopley, hátborzongató vidámsággal a hangjában. - A tiéd lassabb, de eljutsz a végére. A szolgálati fegyverem itt van, a harmadik fiókban, és ha már túl komolyra fordul a helyzet, használni fogom, bármekkora is az egyenleg a bankszámlámon. Isten győlöli a gyávát, azt mondogatta az apám. Akartam, hogy láss, mert így megértesz. Tudom jól, mit érez az öreg dakota. Mert én se állnék elı okos prókátorszöveggel. Nem törıdnék az értelmi ráhatással, nem ám. Megölném azért, amit velem tett, Halleck. A szörnyeteg árnyék megmozdult és elindult. Halleck hallotta, hogy Hopley végighúzza ujjait az arcán, és nyomában a kimondhatatlan, beteges hang, amint nedvesen felfakadnak az érett pattanások. Rossington pikkelyesedik, Hopley rothad, én meg elsorvadok, gondolta. Jó isten, bárcsak álom volna, bár megırülnék inkább... csak ezt ne. - Szép lassan ölném meg - mondta Hopley. - A részleteket hagyjuk. Billy beszélni próbált. Száraz károgás tört fel a torkából. - Megértem a szándékodat, de csekély esélyt látok arra, hogy a missziód elérje a célját főzte hozzá kongó hangon Hopley. - Miért nem döntıd el inkább, hogy megölöd? Miért nem?... De Halleck elért a végsı határig. Kiszökött Hopley sötét barlangjából, közben beütötte csípıjét az íróasztalba, és eszelısen félt attól, hogy Hopley kinyúl felé egyik rothadó kezével, és megérinti. Hopley nem érintette meg. Halleck kirohant az éjszakába, azután megállt, mélyeket lélegzett a tiszta levegıbıl, fejét lehajtotta, a térde remegett. Tizenhárom 78 A hét hátralevı részében szüntelen azon járt az esze, hogy felhívja Ginellit a Három Fivérben - úgy érezte, Ginelli valamiféle válasszal szolgálhat, bárhogy mifélével, azt már nem tudta. Végül nekivágott, bejelentkezett a Glassman Klinikán, és megkezdte az

anyagcsere vizsgálatok sorozatát. Ha egyedül lett volna, magára hagyva, akárcsak Hopley (Hopley az elızı éjszakán fıszerepet játszott az álmaiban), talán lemondja az egész balhét. De Heidire is gondolnia kellett...és Lindára, aki valóban ártatlan kívülálló volt, és semmit nem értett ebbıl a kavalkádból. így azután Halleck bejelentkezett a klinikán, és úgy rejtegette magában az ırült bizonyosságot, mintha kábítószer-függıséget akarna eltitkolni. Mint kiderült, a hely nem is volt annyira kellemetlen, és amíg ott múlatja az idıt, Kirk Penschley és a Barton Detektívszolgáltatások gondját viseli az ügyének. Így remélte legalábbis. Böködték és döfködték folyton. Innia kellett egy förtelmes, kréta íző baktériumos kontrasztanyagot. Megröntgenezték, átvilágították, EEG, EKG és teljes körő anyagcsere kivizsgálás következett. Doktorok járkáltak be hozzá, hogy alaposan megnézzék maguknak, mintha valami egzotikus állat lenne az állatkertben. Például az óriáspanda, gondolta Billy a szoláriumban ülve, kezében & National Geographic egy olvasatlan számával, vagy az utolsó dodó. Kanülöket tettek mindkét kézfejére: egyre-másra szurkálták belé az injekciókat. A Glassmanban töltött második reggelen, amikor megadta magát egy újabb böködésbıl, döfködésbıl és tapogatásból álló rohamnak, észrevette, hogy látja bordáinak kettıs sorát, most elıször... talán a gimnázium óta? A teremtés óta, inkább. Csontjai tudatták, hogy itt vannak, árnyékokat vetettek a bırére, diadalmasan kidudorodtak. Nemcsak a mentıöve tőnt el, medencecsontjainak élei is tisztán látszottak már. Amint megérintette az egyiket, olyan érzése támadt, mint hajdan, amikor legelsı autójának, egy 1957-es Pontiacnak sebességváltóját fogta a kezébe. Ugyanaz a gombszerő domborulat. Fölnevetett, azután érezte, könnyek csípik a szemét. Minden napja ilyen volt mostanában: napos-szeles, változékony idıjárás, zápor, zivatar elıfordulhat. Szép lassan ölném meg, hallotta Hopley hangját. A részleteket hagyjuk. Miért? - gondolta Billy, miközben álmatlanul feküdt a megemelt oldalú kórházi ágyon. Miért pont a részleteket? A Glassmanban töltött három nap alatt újabb három kilót fogyott. Nem sok, gondolta a Halleck-féle akasztófahumorral. Igazán nem sok, kevesebb, mint egy közepes mérető zsák cukor. Ezzel a tempóval nem fogyok le a nullára egészen... Ollé! Majdnem októberig! 78, kántált egy hang a fejében. Most 78, ha ökölvívó lennél, kikerültél volna már a nehézsúlyból, át a középsúlyba... mi lenne, ha megpróbálnád a váltósúlyt, Billy? A pehelysúlyt? A papírsúlyt? Mit szólnál a légsúlyhoz, Billy? Virágok érkeztek Heiditıl, az irodából. Kisebb csokor Lindától, a kártyán elnyújtott, terpeszkedı betőkkel az üzenet: Kérlek, apa, gyógyulj meg hamar. Szeretlek! Lin. Billy elsírta magát. A harmadik napon, immár felöltözve, találkozott három kezelıorvosával. Sokkal kevésbé érezte magát kiszolgáltatottnak, hogy farmernadrágban feszített, és pólóban, amin ez állt: találkozzunk fairview-ban; egészen lenyőgözte, mennyire más most, hogy végre ledobhatta azt a vacak kórházi pizsamát. Meghallgatta ıket, közben Leda Rossingtonra gondolt, és elnyomott egy kesernyés vigyort. Pontosan tudták, mi a baj vele: semmiféle rejtély nem vezette tévútra ıket. Au contraire, annyira izgatta ıket a dolog, hogy majdnem összepisilték magukat. Nos, hát... az elıvigyázatosság talán nem árt. Ha nem is tudták pontosan, hogy mi a baja, de mindenképpen két lehetséges változatról van szó (maximum háromról). Az elsı szerint ez ritka fogyási betegség, amelyet Mikronézián kívül eleddig nem tapasztaltak. A második szerint ez ritka anyagcsere-betegség, amelyet egész precízen még senkinek nem sikerült leírnia. A harmadik verzió szerint - de ne feledjük, hogy, ez pusztán lehetıség! - a dolog valójában az anorexia nervosa, az idegi alapú étvágytalanság egy pszichikai formája, olyannyira ritka, hogy bár létezésére régóta gyanakodnak, bizonyítani mindmáig nem tudták. A doktorok szemébıl Billy arra következtetett, hogy ez utóbbi felé hajlanak - így bekerülhetnének az orvosi

szakirodalomba. Billy Halleck mindenesetre rara avis, fehér holló, orvosai pedig olyanok, mint a gyerekek karácsony reggelén. A tetıpont az volt, amikor közölték, szívesen látnák a Glassmanban még egy-két hétig (maximum háromig). Mert most aztán rátapintanak a lényegre. És meggyógyítják könyörtelenül. Kezdetnek, úgy gondolták, bevernének egy megavitamin-kúrát (hát hogyne!), plusz proteininjekciókat (egyértelmő!) És még jó pár tesztet (mi sem természetesebb!). A farkas horda bánatos vonításához volt hasonló az orvosok lemondó sajnálkozása - és csaknem szó szerint vonítottak -, amikor Billy csendesen megköszönte fáradozásukat, mondván, hogy neki mennie kell. Akkor protestáltak; intelmekkel halmozták el; és kioktatták. Billynek, aki az utóbbi idıben egyre gyakrabban érezte úgy, hogy eszét veszíti, most határozottan úgy tőnt, mintha három ágáló bohócot látna maga elıtt. Nem csodálkozott volna, ha egyszer csak neki fognak fenékbe rugdosni és kupán vagdosni egymást, körbe körbe botorkálva a fényőzı irodában, mialatt fehér köpenyük szárnya ide-oda csapódik, és brooklyni akcentusban ordibálnak. - Nem kétséges, hogy jelen pillanatban jól érzi magát, Mr. Halleck - mondta egyikük. Végeredményben komolyan túlsúlyos volt, amint a kartonok mutatják. Mindazonáltal figyelmeztetnem kell, hogy amit most érez, talán csak átmenet. Amennyiben a súlycsökkenés folytatódik, számíthat szájsebekre, bırproblémákra... Ha érdekel benneteket egy jó kis bırprobléma, beugorhatnátok a fairview-i rendırkapitányhoz, gondolta Halleck. Bocsánat, volt kapitányhoz. Eldöntötte, a pillanat hevében, és mindenféle álürügy nélkül, hogy újra dohányozni kezd. - ...továbbá a skorbuthoz és a beriberihez hasonló betegségekre - folytatta az orvos szigorúan. - Rendkívül fogékonnyá válhat a fertızésekre, bármire a megfázástól kezdve a bronchitisen át a tuberkulózisig. Tuberkulózis, Mr. Halleck - ismételte nyomatékkal. Ellenben, ha itt maradna... - Nem - válaszolt Billy. - Kérem, értsék meg, egyáltalán nem áll módomban. Az egyik orvos ujjait gyengén a halántékához nyomta, mint akinek hirtelen hasogató fejfájása támadt. Billy felıl fájhatott is - ı volt az a doktor, aki elıállt a pszichikai anorexia nervosa elméletével. - Mivel gyızhetnénk meg magát, Mr. Halleck? - Semmivel - felelte Billy. Az öreg cigány képe ismét elszabadult a fejében, ismét érezte kezének lágy érintésének az arcán, a bırkeményedések sercegését. Igen, gondolta, visszaszokom a dohányzásra. Valami ördögien erısre, mint a Camel, a Pall Mail vagy a Chesterfoggies. Ha ezek a balfék dokik pojácát csinálnak magukból, ideje, hogy legalább én tegyek valamit. Egy perc türelmet kértek és mind kimentek. Billy elégedett volt, nyugodtan álldogált érezte, hogy végre fordulóponthoz érkezett ebben az ırült színjátékban, és boldog volt... attól pedig, hogy a töméntelen cigarettára gondolt, amit nemsokára habzsolni fog, kétszeresen is boldog. Visszajöttek, keserves pofával, mégis valamelyest egzaltáltan - látszott rajtuk, hogy rászánták magukat a végsı áldozatra. Halleck térítésmentesen maradhat, mondták: csupán a laboratóriumi vizsgálatokat kellene fizetnie. - Nem tehetem - felelte Billy türelmesen. - Önök nem értik. A kezelésért úgyis fizet a biztosító, ennek utánanéztem. Az a helyzet, hogy muszáj elmennem. Egyszerően elmegyek. Lelépek. Bámultak rá értetlenül, egyre mérgesebben. Billy arra gondolt, hogy elmondja, milyen kedves bohócoknak látta ıket az elıbb, azután úgy vélte, ez még ötletnek is pocsék. Csak bonyolítaná vele a dolgokat. Az ilyen fickók nem szoktak az efféle kihívásokhoz, nem szoktak hozzá, hogy az általuk felkínált védı amulettet bárki visszautasítsa. Billy nem tartotta lehetetlennek, hogy felhívják Heidit, és közlik vele, illetékességi meghallgatásra van szükség. Heidi pedig talán hisz nekik.

- A teszteket is fizetjük - mondta az egyik orvos, afféle ez-az-utolsó-ajánlatunk hanghordozásban. - Elmegyek - mondta Billy. Nagyon halkan beszélt, és érezte, hogy végre belátják. Talán éppen, visszafogott hangja gyızte meg ıket arról, hogy nem pénz kérdése, hanem egyszerően autentikus elmebeteg. - De miért? Miért, Mr. Halleck? - Mert - felelte Billy - bár önök azt gondolják, hogy tudnak rajtam segíteni... ó, igen... Igazából nem tudnak. És amint hitetlenkedı, érteden arcukra nézett, Billy érezte, hogy soha életében nem volt még ilyen magányos. Hazafelé megállt egy dohányboltnál, és vásárolt egy doboz Chesterfield Kingset. Az elsı három szippantástól elszédült, és felfordult a gyomra, úgyhogy kivágta a dobozt a szemétbe. - Lıttek a kísérletnek - mondta hangosan az autóban, miközben egyszerre sírt és nevetett. Ki kell agyalni valami új tervet, srácok. Tizennégy 71 Linda elment. Heidi, szeme mellett az apró szarkalábakat és a vékony kis ráncokat a szája körül elmélyítette a feszültség (ı dohányzott, Billy látta, hogy fújja a füstöt, mint egy gyárkémény, egyik Vantage 100-ast nyomja el a másik után), közölte Halleckkel, hogy Lindát Rhoda nénihez küldte Westchester Countyba. - Volt rá több okom - mondta Heidi. - Az elsı, hogy... ki kell pihennie téged, Billy. Mindazt, ami veled történik. Lassan begolyózik. Nem tudom meggyızni, hogy nincs rákod. - Beszélnie kellene Cary Rossingtonnal - dörmögte Billy, míg a konyhába ment kávét fızni. Nagyon megkívánta, erısen, feketén, cukor nélkül. - Rokon lelkek. - Tessék? Nem hallak. - Nem érdekes. Csak hadd kapcsoljam be a kávéfızıt. - Nem bír aludni - mondta Heidi, amikor Halleck visszatért. Idegesen tördelte a kezét. Fölfogod egyáltalán? - Föl - mondta Billy, és úgy is volt... mégis, mintha tövis fészkelte volna magát a testébe. Úgy látszott, Heidi nem érti, hogy neki Lindára is szüksége van, nem érti, hogy Linda is része a szurkolóseregnek. De ha része, ha nem, ahhoz neki, Billynek sincs joga, hogy tönkrezúzza Linda önbizalmát, felborítsa lelki egyensúlyát. Ebben Heidinek igaza van. Végül is igaza van, bármilyen árat kell is ezért fizetni. A csillámló győlölet ismét feltört a szívében. Mamika elkocsizott a kislánnyal a nagynénihez, mihelyt Billy telefonált, hogy hazajön. No de hogy történhetett ez? Úgy történhetett, hogy a zsákos mumuspapa hazaindult! Ne fuss el sikítva, picim, ez csak a Göthös Mumus... Miért pont aznap? Miért kellett pontosan azt a napot választania? - Billy? Jól vagy? Heidi hangjában különös tétovázás. Jézus! Te hülye szuka! Itt állsz, a férjed maga a Hihetetlenül Zsugorodó Ember, te pedig fogod magad, és megkérded, hogy jól van-e? - Amennyire jól lehetek. Miért? - Mert olyan... Furcsa voltál egy pillanatra. Furcsa? Tényleg furcsa? Miért aznap, Heidi? Miért azt a napot választottad, hogy a gatyámban kotorássz annyi prőd év után, amikor addig mindent csak a sötétben csináltunk?

- Hát, meglehet, hogy újabban folyton kicsit furcsán érzem magam - mondta Billy, és arra gondolt: Jobb, ha abbahagyod, édes öregem. Semmi értelme az égvilágon. Ami megtörtént, megtörtént. De nehezére esett abbahagyni. Nehéz abbahagyni, amikor a felesége egyik cigarettát szívja a másik után, de közben egészséges, mint a makk, és... Mégis abbahagyod, Billy. Isten engem úgy segéljen. Heidi elfordult, elnyomta a csikket egy kristály hamutálcán. - A másik ok pedig... hogy valamit titkolsz elılem, Billy. Valamit ezzel kapcsolatban. Néha beszélsz álmodban. Éjszakákon át kódorogsz valahol. És tudni akarom. Jogom van ahhoz, hogy tudjam. - Sírni kezdett. - Tudni akarod? - kérdezte Halleck. - Igazán tudni akarod? - Szokatlan, száraz vigyorra húzódott a szája. - Igen! Igen! És Billy elmondta. Houston telefonált másnap, és hosszadalmas, értelmetlen prológiát követıen rátért a lényegre. Heidi ott ült nála. Sokat beszélgetett Heidivel (kínáltál neki egy kis kokót a nózijába? - kérdezte volna Halleck, de úgy döntött, jobb, ha hallgat). Hosszú beszélgetésük során arra jutottak: Billy mindkettejük szerint teljesen bedilizett. - Mike - mondta Billy -, az öreg cigány valóban ott volt. És megérintett mind a hármunkat: engem, Cary Rossingtont, - Duncan Hopleyt. Egy magadfajta figura nem hisz a természetfölöttiben, ezt elfogadom. De az holtbiztos, hogy hiszel a deduktív és induktív érvelésben. Tehát nem hagyhatod figyelmen kívül a lehetıségeket. Mind a hármunkat megérintett, mind a hármunkon rejtélyes fizikai kórtünetek jelentkeztek. Úgyhogy, könyörgök, mielıtt végleg eldöntenéd magadban, hogy futóbolond vagyok, vedd figyelembe a logikai összefüggést. - Billy, nincsen összefüggés. - Én csak... - Beszéltem Leda Rossingtonnal. Azt mondja, Caryt a Mayóban bırrákkal kezelik. Már eléggé elırehaladott, de az orvosok bíznak abban, hogy; felgyógyul. Azt mondja továbbá, hogy a Gordonék karácsonyi bulija óta a színedet sem látta. - Hazudik! Houston hallgatott... és az a hang mögötte, Heidi sírása talán? Billy keze megszorult a kagylón, az ujjízületei elfehéredtek. - Személyesen beszéltél vele, vagy csak telefonon? - Telefonon. Nem mintha számítana. - Ha találkoznál vele, meglátnád rögtön. Úgy néz ki, mint akit iszonyatos csapás ért. - Hát nem tudom, ha valaki rájön, hogy a férjének bırrákja van, méghozzá meglehetısen súlyos... - Caryvel beszéltél? - Intenzív gondozás alatt áll. Az intenzív kezelés alatt lévı betegek csakis különleges esetben fogadhatnak telefonhívást. - Hetvenhét kiló vagyok - mondta Billy. - Fogytam összesen harmincnyolc kilót, és én ezt elég különleges esetnek ítélném. Csend a vonal másik végén. Kivéve Heidi halk hüppögését. - Beszélni fogsz vele? Megpróbálod? - Ha az orvosai hozzájárulnak, és ı is hajlandó beszélni velem, igen. De Billy, ez a hallucináció, ami neked van... - Baszd meg, ez nem hallucináció! - Ne kiabálj, az istenért, ne csináld ezt. Billy lehunyta a szemét. - Rendben, rendben - nyugtatta Houston. - Ez a képzet. Jobb szót találtam? Csak azt akartam mondani, hogy ez a képzet igazán nem segíti a gyógyulásodat. Ellenkezıleg, talán

épp ez a gyökere az egész pszicho-anorexiának, ha valóban ebben szenvedsz, ahogyan dr. Yount gondolja. Mert te... - Hopley - szólt közbe Billy. Izzadság gyöngyözött az arcán, zsebkendıvel törölte le a szemöldökét. Felvillant elıtte Hopley képe, az arc, amely nem is volt arc többé, inkább a pokol domborzati térképe. Szörnyeteg, gyulladások, csorgó nedvek, és a hang, a leírhatatlan hang, amikor körmével végigszánkázik az arcán. Hosszú szünet Houston oldalán. - Beszélj Duncan Hopleyval. İ is igazolja... - Lehetetlen, Billy. Duncan Hopley két nappal ezelıtt öngyilkos lett. Akkor, amikor te a Glassman Klinikán voltál. Agyonlıtte magát a szolgálati pisztolyával. Halleck becsukta a szemét, összeszorította a szemhéját, és megszédült álltában. Úgy érezte magát, mint, amikor a dohányzásra akart visszaszokni. Vadul belecsípett az arcába, nehogy ájultan rogyjon össze. - Akkor tudod - mondta, és még mindig nem nyitotta ki a szemét. - Tudod, vagy valaki tudja... Valaki látta. - Grand Lawlor látta - felelt Houston. - Alig néhány perce beszéltem vele. Grand Lawlor. Billy zavart, rémült gondolatai nem tudták felfogni hirtelen - egy pillanatig azt hitte, Houston valamiféle artikulálatlan változatát mondja a Grand Jurynak, a vádesküdtszéknek. Azután beugrott. Grand Lawlor a megyei halottkém. És most, hogy rájött, igen, Grand Lawlor többször is tett tanúvallomást a Grand Jury elıtt. Ettıl ellenállhatatlan, megmagyarázhatatlan röhögı görcs fogta el. Tenyerét a kagyló beszélıjére szorította, és remélte, Houston nem hallja a vihogását - ha meghallaná, visszavonhatatlanul eldöntené, hogy ırülttel van dolga. Márpedig leginkább ebben szeretnél hinni, nem igaz, Mike? Mert ha ırült vagyok, és egyszer csak hablatyolni támad kedvem a kis üvegcsérıl és az elefántcsont kanálról, hát nem hinne nekem senki, ugyebár? Az istenfáját, senki nem hinne nekem. Ennyi elég volt! - a röhögés csillapult. - Kérdeztél tıle... - ...Néhány részletet a halál körülményeirıl? Az után a horror történet után, amivel a feleségednek elıálltál, nyugodt lehetsz, hogy kérdeztem. - Houston hangja átmenetileg mesterkéltté vált. - És örülhetsz, hogy amikor visszakérdezett, miért akaróm tudni, nem rukkoltam ki Vele. - Mit mondott? - Hogy Hopley arca förtelmes, de távolról sem az a rémfilmbe illı kép, amirıl Heidinek beszámoltál. Grand leírásából arra következtetek, hogy a felnıttkori faggyúmirigy-gyulladás egy ronda kitörésével álltunk szemben, és ugyanarról van szó, amivel 1974 óta idıtıl idıre kezeltem. A kitörésektıl depresszióssá vált, és ezen sem lepıdöm meg különösebben - meg kell mondanom, a felnıttkori faggyúmirigy-gyulladás, ha komoly, egyike a legmélyebb pszichikai zavart okozó nem halálos betegségeknek, amit csak ismerek. - Szerinted depressziós lett attól, ahogy kinézett, és megölte magát. - Lényegében igen. - Azért tisztázzunk valamit - mondta Billy. - Azt gondolod, hogy egy többé-kevésbé szokásos jellegő felnıttkori faggyúmirigy-gyulladás tört ki rajta, és ez már évek óta megvolt neki... Ugyanakkor azt hiszed, hogy megölte magát amiatt, amit a tükörben látott. Ez rettentı fura diagnózis, Mike. - Azt egy percig sem állítottam, hogy egyedül a bırbaja miatt - mondta Houston, Bosszúság érzıdött a hangjában. - A legrosszabb a problémákban az, hogy ha jönnek, kettesével jönnek, hármasával, egész bandákban, de sohasem egyedül. Tízezer szakmabelire számítva a pszichiáterek között a

legtöbb az öngyilkosság, Billy, de a rendırök sem kullognak messze mögöttük. Valószínőleg jó néhány faktor szerepet játszott... ez a legutóbbi kitörés volt az utolsó csepp a pohárban. - Látnod kellett volna - mondta Billy mogorván. - Az nem csepp volt, hanem egy véres és gennyes úszómedence. - Nem hagyott írást maga után, így aztán nemigen tudhatjuk, ugyebár? - Krisztusom. - nyögte Billy, és kezét végigfuttatta a haján. - Édes Krisztusom. - Azon felül Duncan Hopley öngyilkosságának oka majdhogynem lényegtelen, azt hiszem. - Nekem nem - mondta Billy - Nekem egyáltalán nem. - Az az érzésem, hogy az agyad csúnyán megtréfál, Billy. A bőntudat csapdájába estél. Volt ez a... Hóbortod a cigány átkokkal kapcsolatban; és amikor aznap este átmentél Duncan Hopleyhoz, olyasmit láttál, ami nem is volt ott. - Houston hangja egyszerre bensıséges lett, bizalmaskodó. - Nem ugrottál be az Andy kocsmájába néhány pofa sörre, mielıtt Duncan háza felé vetted volna az irányt? Csak hogy, szóval érted, hogy összekapd magad a találkozóra? - Nem. - Biztos? Heidi azt mondja, elég gyakran megfordulsz az Andyben. - Ha így volna - mondta Billy -, a feleséged már látott volna ott, nem gondolod? Még hosszabbra nyúlt a szünet. Aztán Houston színtelen hangon azt mondta: - Ez mocskos, övön aluli ütés volt, Billy. De pontosan ilyesmire számítok olyasvalakitıl, aki súlyos lelki stressz alatt áll. - Súlyos lelki stressz. Pszichikai anorexia. Ti aztán mindenre kitaláltok egy elnevezést, igaz? De látnod kellett volna. Látnod... - Billy szünetet tartott, emlékei között lángoltak Hopley pattanásai, a szivárgó kelések, az orr, amely csaknem jelentéktelenné zsugorodott azon a kísérteties, lávával borított vidéken, ami valaha az arca volt. - Billy, képtelen vagy belátni, hogy logikus válaszra vadászol, hátha meg tudod magyarázni azt, ami veled történik? Bőntudatot érzel a cigányasszony miatt, és... - Az átok megszőnt, amikor agyonlıtte magát - hallotta Billy a saját hangját. - Talán azért nem nézett ki olyan borzalmasan. Ez olyan, mint a farkasemberes filmekben, amiket gyerekkorunkban láttunk, Mike. Amikor a farkasembert végül megölik, visszaváltozik emberré! Izgalom lett úrrá rajta, és elfoglalta a zavar helyét, amit Hopley öngyilkosságának híre váltott ki, és az, hogy bırén közönségesnek mondható betegség jeleit fedezték fel. Agya száguldva indult meg ezen az új Ösvényen, igyekezett gyorsan felderíteni, kutatta a lehetséges és valószínő magyarázatokat. Hova tőnik az átok, amikor a megátkozott beadja a kulcsot? A francba, ez nem jobb kérdés, mint hogy hova tőnik a haldokló utolsó lélegzete. Vagy a lelke. Hát elmegy. Messze, messze, messze. Akkor talán az sem kizárt, hogy el lehet őzni? Rossington - ez volt az elsı. Rossington, a Mayo Klinikán, amint csökönyösen ragaszkodik az elképzeléshez, hogy bırrákja van, mert a másik változat sokkal rosszabb volna. Ha Rossington meghal, lehet, hogy visszaváltozik...? Most vette észre, hogy Houston hallgat. Megint az a zaj a háttérben, kellemetlen, de ismerıs zaj... Zokogás? Heidi az, és zokog? - Miért sír? - kérdezte Billy reszelıs hangon. - Billy... - Add át neki! - Billy, ha hallanád magad. - Az istenit, add át neki! - Nem, nem adom. Addig nem, amíg ilyen vagy. - Miért nem, te kisstílő kokó szivornya, te... - Billy, hagyd abba!

Houston olyan hangosan bömbölt, hogy Billy kénytelen volt eltartani a fülétıl a kagylót. Amikor visszavette, a zokogás megszőnt, - Hallgass ide - folytatta Houston. - Egyáltalán nincsen farkasember meg cigányok átka. Még attól is hülyén érzem magam, hogy ezt mondanom kell neked. - Ember, nem veszed észre, hogy ez is része a problémának? - kérdezte Billy szelíden. Nem veszed észre, hogy pontosan ez a szemlélet tartja életben a balhét már vagy húsz évszázada? - Billy, ha valami átok van rajtad, akkor az a tudatalattidból származik. Öreg cigány faszik nem tudnak megátkozni senkit. De a saját agyad, beöltözve öreg cigánynak, igenis tud.. - Engem, Hopleyt és Rossingtont - mondta Halleck tompán -, mindannyiunkat egyszerre. Te vagy a vak, Mike, nem én. Csak add össze. - Ha összeadom, véletlen egybeesés, semmi több. Meddig rágjuk még ezt a csontot, Billy? Menj vissza a Glassmanba. Engedd, hogy segítsenek. És ne kergesd ırületbe a feleséged. Egy pillanatig érezte a csábítást, hogy beadja a derekát, és higgyen Houstonnak hangjában a józanság és ésszerőség vigasztaló volt, bármennyire is bosszantotta. Azután eszébe jutott Hopley, amint a Tensor lámpát úgy fordítja, hogy fénye gyilkos erıvel az arcába világítson. Eszébe jutott Hopley, amint azt mondja: Szép lassan ölném meg a részleteket hagyjuk. - Nem - mondta végül. - Nem tudnak segíteni a Glassmanban, Mike. Houston mélyet sóhajtott. - Akkor ki tud? Az Öreg cigány? - Ha megtalálom, talán - mondta Halleck. - Esetleg. És ismerek még valakit, aki talán segíthet. Pragmatista, mint te. Ginelli. A név kirajzolódott a fejében, miközben beszélt. - De legfıképpen, azt hiszem, nekem kell magamon segítenem. - Pontosan errıl beszélek! - Aha... Nekem az volt a benyomásom, arra akarsz rávenni, hogy újra bejelentkezzek a Glassman Klinikán. Houston sóhajtott. - Úgy nézem, az agyad is fogyásnak indult. Gondoltál már arra, mit mővelsz a feleségeddel meg a kislányoddal? Gondoltál erre egyáltalán? Elmondta neked Heidi, mivel foglalkozott éppen, amikor a baleset történt? Billy kis híján kirobbant. Elmondta már neked, Mikey? Nem? Hát meg kellené kérdezned...de meg ám. - Billy? - Majd Heidivel megbeszélem - mondta Billy csöndesen. - Csak nehogy... - Azt hiszem, legalább egy dologban igazad volt, Mike. - Igen? Hálás köszönet. És mi az? - Eleget rágtuk már ezt a csontot - mondta Billy, és. letette. Mégsem beszélték meg. Billy megpróbálta néhány alkalommal, de Heidi csak rázta a fejét, az arca fehér, merev, a szeme vádlón néz rá. Csak egyszer válaszolt. Három nappal a Houstonnal folytatott telefonbeszélgetés után történt, amit végigbıgött a háttérben. Éppen befejezték a vacsorát. Halleck eltüntette szokásos favágóadagját - három hamburger (jól megrakva, főszeresen), négy csı kukorica (vajjal), negyed liter szalmaburgonya, két adag barackpuding mártással. Még most is alig volt étvágya, de szembesült egy ijesztı ténnyel: ha nem evett, gyorsabban fogyott. Heidi a Billy és Houston között lejátszódott párbeszéd - és vita - után sápadtan, hallgatagon érkezett haza, arca felpuffadt a Houston irodájában kisírt könnyektıl. Billy is zaklatott volt, gyámoltalan, kihagyta hát az ebédet és a vacsorát... amikor pedig másnap reggel megmérte magát, látta, hogy megszabadult újabb két kilótól. 75.

Meredten nézte a számot, lepkék hideg csapongása kavarta a gyomrát. Két kiló, gondolta. Két kiló egyetlen nap alatt! Úristen! Azóta egyetlen étkezést sem hagyott ki. Most üres tányérjára mutatott, a lecsupaszított kukoricacsövekre, a hamburger-, saláta-, krumpli- és desszertmorzsákra. - Szerinted ez étvágytalanság? Anorexia nervosa? - kérdezte. - Szerinted az? - Nem - mondta Heidi vonakodva. - Nem, de... - Egy hónapja zabálok így - mondta Halleck -, és ezalatt lefogytam huszonhét kilót. Elmagyaráznád nekem, hogy micsoda hókuszpókusszal éri ezt el a tudatalattim? Egy kiló, fogyás naponta, miközben felveszek huszonnégy óránként durván hatezer kalóriát? - Én... én nem tudom... de Mike...Mike azt mondja... - Te sem tudod, és én sem tudom - mondta Billy, és dühösen a tányérjára vágta a szalvétát; a gyomra nyögött és örvénylett a belepakolt ételtömeg súlya alatt. - És Michael Houston szintén nem tudja. - De ha átok, velem miért nem történik semmi? - sikkantotta Heidi hirtelen, és bár a szemében lobogott a harag, Billy látta a szemhéján meggyőlı könnyeket. Mint akibe belecsíptek, Billy megugrott, elöntötte a rettegés hulláma, és képtelen volt visszafogni magát. - Mert nem tudta, azért! - kiabált. - Ez az egyetlen oka! Mert nem tudta! Heidi zokogva lökte ki maga alól a széket, csaknem felbukott, és elszaladt az asztaltól. Tenyerét az arcára szorította, mintha kibírhatatlan fejfájás lepte volna meg. - Heidi! - ordított utána Halleck, és olyan gyorsan ugrott fel, hogy hátraborult a széke. Heidi, gyere vissza! Heidi léptei nem álltak meg a lépcsın. Billy hallotta, hogy becsapódik egy ajtó - de nem a hálószobájuké. Messze volt, túl az emeleti elıszobán. Linda ajtaja, vagy a vendégszobáé. Halleck a vendégszobára tippelt. És igaza lett. Heidi nem aludt már vele azon a héten, amelynek végén Billy elment otthonról. Az a hét - az utolsó hét - mindig a zavaros lidércnyomások idejeként maradt meg Billy fejében, valahányszor késıbb felidézte. Az idı nyomasztóan, gorombán melegre fordult, mintha a kánikulai napok köszöntöttek volna be a szokásosnál korábban. Még a friss, hővös Lantern Drive is kornyadozni látszott. Billy Halleck evett és izzadt, izzadt és evett, súlya közben lassan, de biztosan csökkent. Azon a hétvégén, amikor bérelt az Avistıl egy autót, és távozott a 95-ös úton New Hampshire és Maine felé, leadott további négy kilót, és 71-nél tartott. A hét közben újra meg újra hívták az orvosok a Glassman Klinikáról. Újra meg újra hívta Michael Houston. Heidi csak nézett rá, fehér győrők a szeme körül, kezében az elmaradhatatlan cigaretta, és nem szólt semmit. Amikor Billy szóba hozta, hogy felhívná Lindát, csak annyit mondott törékeny, halotti hangon: - Jobban örülnék, ha nem hívnád fel. Pénteken, egy nappal az indulás elıtt Houston ismét telefonált. - Michael - mondta Billy, és lehunyta a szemet -, már leállítottam a glassmanbeli orvosok telefonjait. A tiedet is leállítom, ha nem hagyod abba ezt a szarozást. - Most még inkább nem hagynám abba - mondta Houston. - Szeretném, ha nagyon figyelnél rám, Billy. Fontos dologról van szó. Billy komolyabb meglepetés nélkül hallgatta Houston legújabb szóáradatát, csak legbelül mozdult meg benne az elárultatása fölött érzett harag. Végül is tudta, hogy elérkezik ez is, nem igaz? Heidi bent volt Houstonnál megint. Hosszú beszélgetésük ismételten könnyekbe fúlt. Houston ezek után részletekbe menıen konzultált a Glassman Klinika három bohócával („Ne aggódj, Billy, csakis szakmai alapokon"). Ezután újra fogadta Heidit. Mindannyian egyetértettek abban, hogy Billy talán nagy hasznát venné egy pszichiátriai tesztekbıl álló vizsgálatnak.

- Arra biztatlak, a legnagyobb nyomatékkal, hogy saját akaratodból vesd alá magad a teszteknek - fejezte be Houston. - Még jó. Azt is kitalálom, szerinted hol kellene elvégeznem a teszteket. A Glassman Klinikán, ugye? Megnyertem a hangszórót? - Úgy gondoljuk, hogy végül is logikus... - Aha-aha. Értem. És amíg kurkásztok az agyamban, felteszem, folytatódnak a báriumbeöntések. Houston ékesszóló csöndbe temetkezett. - És ha azt mondom, nem? - Heidi jogi segítséget is igénybe vehet - felelte Houston óvatosan. - Érted, amit mondok? - Hogyne érteném - mondta Billy. - Arra akarsz kilyukadni, hogy Heidi meg te meg a három bohóc a Glassman Klinikáról összejöttök, és bevágtok engem a Sunnyvale Acresre, hadd kössem le magam egy kis vidám kosárfonással. - Melodramatikusra veszed a figurát, Billy. Heidi Linda miatt is aggódik, nemcsak miattad. - Mind a ketten aggódunk Linda miatt - mondta Billy. - És én Heidi miatt is aggódom, ha már itt tartunk. Vannak pillanatok, amikor már annyira haragszom rá, hogy ráng tıle a gyomrom, de nagyjából azért mégis szeretem. Úgyhogy aggódom. Az az igazság, hogy bizonyos mértékig félrevezetett téged, Mike. - Nem tudom, mirıl beszélsz. - Tudom, hogy nem. És nem is mondom el. İ elmondhatná, de legjobb megérzésem szerint nem fogja - mást sem akar, mint elfelejteni, hogy ez az egész valaha megtörtént, és ha megvilágítanék néhány részletet, amit ı elmulasztott említeni már az elsı kanyarban, rájönnél, miért nem megy neki. Fogalmazzunk úgy, hogy Heidi is bejárja a lelkifurdalás ösvényeit. Cigarettafogyasztása felugrott napi egy csomagról két és fél csomagra. Hosszú szünet... azután Michael Houston visszatért az eredeti refrénhez: - Akárhogy is van, Billy, be kell látnod, hogy azok a tesztek mindenki érdekében... - Viszlát, Mike - mondta Halleck, és szelíden letette a kagylót. Tizenöt Két Telefonbeszélgetés Billy a délután hátralevı részében gızölgı fejjel járkált fel-alá a légkondicionált házban, közben idınként elkapta új alakjának képét a tükrökben és a fényes felületeken. Hogy miképpen látjuk magunkat, nagyrészt attól függ, milyen elképzelést alakítottunk ki arról a háromdimenziós tömegrıl, amit önmagunknak vélünk és szoktunk meg. Ebben nem talált semmi vigasztalót. Az az érzés, hogy mennyit érek, attól függ, a világnak mekkora részét mozgatom meg, amíg járok benne. Az istenit, ez csak kisebbségi érzést szül. Mondjuk, Mr. T. Felkap egy Einstein-kötetet, és egész nap a hóna alatt hurcolja, mint egy... egy tankönyvet vagy ilyesmit. Ettıl jobb lesz Mr. T. ettıl fontosabb lesz? T. S. Eliot egy sora visszhangzott benne, mint vasárnap délelıtt a távoli templomharang: Nem így gondoltam, nem így gondoltam egyáltalán. Hát nem így. A méret kultusza, mint a személyes báj vagy intelligencia ismérve, esetleg Isten szeretetének bizonyítéka, kiment a divatból körülbelül akkor, amikor a rengı hájjal totyorászó William Howard Taft átadta az elnöki hivatalt a hermafrodita, már-már ösztövér Woodrow Wilsonnak. Hogy miképpen látjuk a valóságot, sokkal inkább függ a fizikai tömegünkrıl alkotott képünktıl, mint azt gondolnánk.

Igen - a valóság. Ez már jóval közelebb volt a dolog lényegéhez. Ha valaki látja, hogy kilóról kilóra eltöröltetik, mint egy komplikált egyenlet az iskolai táblán, sorról sorra és számításról számításra, minden bizonnyal meginog a valóságérzékelése. Saját valóságának és a környezı valóságnak az érzékelése, egyformán. Valaha kövér volt - nem testes, nem pár kilóval túlsúlyos, hanem dagadt, mint egy disznó. Azután termetessé vált, majd nagyjából normálissá (ha létezik ilyen egyáltalán - a Glassman Klinika három bohóca mindenesetre úgy gondolhatta, létezik), és azután sovánnyá. Mostanra azonban a soványság újabb fázisába csúszott: már egyenesen girhes. És mi jön ezután? Összeaszalódás, föltehetıen. És azután valami, ami még mindig a képzelet határain túlról leselkedett felé. Nem aggodalmaskodott nagyon amiatt, hogy besuvasztják a diliházba - az ilyen lépésekhez idı kell. De a Houstonnal folytatott legutolsó beszélgetés óta tisztán látta, milyen messzire jutott az ügy, és mennyire lehetetlen, hogy bárki is higgyen neki - most, vagy a jövıben, akármikor. Fel akarta hívni Kirk Penschleyt a belsı sürgetés legyızhetetlennek tőnt, noha tudta, hogy Kirk úgyis rátelefonál, ha a cég által alkalmazott nyomozóügynökségek bármelyike elıáll valami újdonsággal. Ehelyett egy New York-i számot tárcsázott, a noteszében egészen háttá kellett lapoznia, hogy megtalálja. Richard Ginelli neve kellemetlenül bukdácsolt fel-alá a fejében, már amióta ez az egész elkezdıdött - elérkezett az idı, hogy felhívja. Csak úgy. - Három Fivér - szólt egy hang a telefonba. - Ma esti ajánlatunk báránysült marsala mártásban és fettuccine di Alfredo, Három Fivér módra. - A nevem William Halleck, Mr. Ginellivel szeretnék beszélni, ha elérhetı. Pillanatnyi töprengı csend, majd a hang megismételte: - Halleck. - Igen. A telefont mellétették. Billy egymásnak ütıdı edények és serpenyık távoli zörejét hallotta. Valaki olaszul káromkodott. Másvalaki felröhögött. Mint minden ezekben a napokban, ez is rettenetesen messzinek tetszett. Végül felvették a kagylót. - William! - Billynek eszébe jutott, hogy Ginelli az egyetlen ember a földkerekségen, aki így hívja. - Hogy megy söröd, amigo? - Egy kicsit lefogytam. - Na, kitőnı - mondta Ginelli. - Túlságosan is nagymérvő voltál, William, be kell, valljam, túlságosan nagymérvő. És mennyit? - Tíz kilót. - A mindenit! Gratulálok! Meg a szíved, az is gratulál. Nehéz lefogyni, mi? Ne is mondd, tudom én is. Azok a kurva kalóriák keményen megtapadnak. A jenkinek, mint te, kitüremkednek az öv fölött. A magamfajta digó egyszer csak felfedezik, hogy valahányszor lehajolna cipıt főzni, felreped a nadrág a seggén. - Az a helyzet, hogy egy csöppet sem volt nehéz. - Nahát, ugorj be a Fivérbe, William. A saját specialitásommal foglak meglepni. Nápolyi csirke. Mind a tíz kilót visszaszeded egy ültı helyedben. - Vigyázz, mert szavadon foglak - mondta Billy, és elmosolyodott. Látta magát a dolgozószoba tükrében, és mintha túl sok fogat villantott volna ki a mosoly. Túl sok fogat, túl közel az ajkához. Sürgısen abbahagyta a vigyorgást. - Szóval, komolyan mondtam. Hiányzol, öreg. Túl régóta nem találkoztunk. És az élet rövid, amigo. Hát nem, hát nem rövid? Hát nincs igazam? - De, azt hiszem, igen.

Ginelli hangja egy fokkal komolyabbá vált. - Hallottam, hogy volt egy kis zőröd odakint Connecticutban. - A szájából úgy hangzott a helynév, Connecticut, mintha valami eldugott zug volna Grönlandon, gondolta Billy. - Sajnálattal értesültem róla. - Honnan hallottad? - kérdezte Billy, ıszintén megilletıdve. Hírt adott a balesetrıl egy kis firka a fairview-i Reporter-ben, szemérmesen, név nélkül, de ezen felül semmi. A New Yorki lapokban egy szó sem. - A földre tapasztom a fülemet - felelte Ginelli. Földre tapadt fül, pedzed a dolgot, gondolta Billy, és megborzongott. - Ezzel vannak problémáim - mondta, és elıvigyázatosan válogatta a szavakat. - Afféle... nem hivatalos természető problémák. A nı... tudsz valamit a nırıl? - Persze. Úgy hallottam, füstös volt. - Cigány volt, igen. Volt egy férje. Az a férfi... belerántott a pácba. - Hogy hívják? - Lemkének, tudtommal. Megpróbálom elintézni ezt egyedül, de arra gondoltam... Hogy ha nem jön össze... - Persze, persze, persze. Csak felhívsz. Talán tehetek valamit, talán nem. Talán úgy döntök, hogy nem is akarok. Úgy értem, a barátok mindig barátok, de az üzlet is mindig üzlet; tudod, mire gondolok. - Igen, tudom. - Néha a barátság és az üzlet összekeveredik, de néha nem, nincs igazam? - De igen. - Ez a fickó el akarja kapni a frakkod? Billy habozott. - Egyelıre inkább nem mondanék el túl sokat, Richard. Az ügy egészen sajátságos. De, igen, elkapta a frakkomat. Elkapta kegyetlenül. - A francba, Billy, találkozzunk most! Ginelli hangjában nyomban és félreérthetetlenül megcsendült az aggodalom. Billy érezte, hogy meleg könnyek ülnek a szemhéjára, és tenyere élével durván letörölte az arcát. - Köszönöm, Richard... tényleg köszönöm. De elıször megpróbálom magam. Még abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy mit akarok csinálni. - Ha úgy alakul, hogy felhívsz, itt elérhetsz. Oké? - Oké. És még egyszer, kösz. - Tétovázott egy kicsit. - Árulj el valamit, Richard... babonás vagy? - Hogy én? Megkérdezel egy öreg digót, hogy babonás-e? Amikor olyan családban nıttem fel, hogy az anyám és a nagyanyám éjjel-nappal avemáriáztak és imádkoztak az összes szentekhez, akikrıl csak hallottál, meg még egy csomóhoz, akikrıl nem is hallottál soha, és letakarták a tükröket, ha valaki meghalt, és a szemmel verés jelét vetették a varjakra meg a fekete macskákra, valahányszor megláttak egyet? Hogy én? Tılem kérdezel ilyesmit, Billy? - Pontosan - mondta Billy, és minden kínja ellenére elmosolyodott. - Pontosan tıled kérdezek ilyesmit. Újra Richard Ginelli hangja, határozottan, keményen, a tréfa legkisebb jele nélkül. Igazából két dologban hiszek, William. A fegyverben és a pénzben, ebben a kettıben hiszek. Ha százszor megkérded, százszor is ezt mondom. Babona? Kösz, fiú, nem kérjük. Talán egy másik digóra gondolsz. - Akkor jó - mondta Billy, és szélesebbre húzódott arcán a mosoly. Ez volt az elsı ıszinte mosolya, majdnem egy hónapja. És jólesett - rohadtul jólesett. Aznap este, rögtön azután, hogy Heidi megérkezett, Penschley kereste telefonon. - A cigánykaravánod jó kis hajszát indított meg - mondta. - Felhalmoztál már vagy tízezer dollár költséget, Bili. Ejtsük el? - Elıször mondd meg, hol tartotok - felelte Billy. Izzadt a tenyere. Penschley beszélni kezdett száraz tisztviselıhangján.

A cigánytrupp elıször Greenóba ment, egy connecticuti kisvárosba, mintegy ötven kilométerre, északra Milfordtól. Egy héttel azután, hogy Greenóból elhajtották ıket, feltőntek Pawtucketben, Providence közelében, Rhode Islanden. Pawtucket után Attleboro, Massachusetts állam. Attleboróban egyiküket letartóztatták közrend megsértéséért, de valami jelentéktelen óvadék fejében meglépett. - A következı történhetett - magyarázta Penschley. - Volt egy városi hapsi, az a keményfejő típus, aki vesztett tíz dolcsit a szerencsekeréken. Mondta a kezelınek, hogy cinkes a dolog, és hogy ezt még lejátsszák. Két nappal késıbb kiszúrta a cigányt, amikor az kijött a Bagoly éjjel-nappaliból. Szóváltás, aztán jó kis bunyó a parkolóban. Akadt néhány tanú, helyi lakosok, akik azt mondták, a városi hapsi provokálta a verekedést. Akadtak olyan tanúk is, akik szerint a cigány provokálta. A vége az lett, hogy a cigányt tartóztatták le. Amikor óvadékkal szabadult, a helyi zsaruk fellélegeztek. Megmenekültek egy bírósági hepajtól, és kívül tudták a cigányokat a városon. - Általában így mőködik, nem? - kérdezte Billy. Az arca hirtelen felforrósodott, szinte égett. Majdnem biztos volt benne, hogy az Attleboróban letartóztatott ember azonos azzal a fiatal sráccal, aki kuglibábokkal zsonglırködött Fairview városi parkjában. - Hát, általában - helyeselt Penschley. - A cigányok vették az adást: ha a fickó eltőnik, a helyi zsaruk megnyugszanak. Nincs tovább razzia, nincs fejvadászat. Mintha porszem kerülne az ember szemébe. Csak arra a porszemre képes gondolni. Aztán könnyezni kezd a szem, és kimossa a port. Amikor pedig kint van, és nem fáj tovább, ki a fenét érdekel, hogy hova lett? - Porszem - hümmögött Billy. - Az volt, egy porszem? - Az attleborói ırsön az volt. Kíváncsi vagy a többire is, vagy moralizáljunk még a különféle etnikai kisebbségek sorsán? - Mondd a többit, légy szíves. - A cigányok legközelebb Lincolnban álltak meg, szintén Massachusetts állam. Kitartottak vagy három napig, míg seggbe nem rúgták ıket. - De végig ugyanaz a csoport? Ez biztos? - Igen. Ugyanazok a jármővek. Van egy lista itt, jegyzék... többnyire texasi és delaware-i rendszámok. Kell a lista is? - Majd a végén. Most nem. Folytasd. Sokkal többet Penschley sem tudott. A cigányok felbukkantak Revere-ben, Bostontól északra, ott tartózkodtak tíz napig, és önszántukból mentek tovább. Négy nap Portsmouthban, New Hampshire állam... aztán fogták, és eltőntek szem elıl. - Szagot fognak a srácok megint, ha akarod - mondta Penschley. - Alig egy héttel vagyunk mögöttük. Három elsı osztályú nyomozó van rajta a Barton Detektívszolgáltatásoktól, és úgy gondolják, a cigányok majdnem biztosan valahol Maine államban járnak. A 95-ös úttal párhuzamosan haladtak, végig a parton Connecticuttól - a frásznyavalyát, legalább a Carolináktól, amennyire a Greeley fiúk visszafelé kiderítették. Mint egy cirkuszi turné, olyan. Feltehetıleg megcsapolják Maine déli részén a turistavidékeket, mondjuk Ogunquitet és Kennebunkportot, aztán felfelé, indulnak Boothbay Harbor felé, és befejezik Bar Harborban. Aztán, amikor a turistaszezonnak befellegzett, visszatérnek Floridába vagy a texasi öbölhöz telelni. - Van köztük egy öregember? - kérdezte Billy. Hevesen szorongatta a kagylót. - Úgy nyolcvan körül? Az orra iszonyatos állapotban, üszök, rák, ilyesmi? Pergı papírlapok suhogása, az örökkévalóságig. Azután: - Taduz Lemke - mondta Penschley nyugodtan. - Apja annak a nınek, akit elütöttél a kocsiddal. Igen, ott van velük. - Apja? - hörrent Halleck. - Az lehetetlen, Kirk! A nı öreg volt, legalább hetven-hetvenöt éves...

- Taduz Lemke pedig százhat. Néhány pillanatig Billy képtelen volt annyira összeszedni magát, hogy megszólaljon. A szája mozgott, de többre nem futotta az erejébıl. Olyan volt, mint egy szellemmel csókolózó ember. Azután nagy nehezen megismételte: - Az lehetetlen. - Olyan kor, amit bizony mindannyian csak irigyelhetünk - mondta Kirk Penschley -, de a legkevésbé sem lehetetlen. Az ilyen embereket számon tartják, tudod - már nem bóklásznak karavánokkal keresztül Kelet-Európán, bár el tudnám képzelni, hogy az öregebbek, mint ez a Lemke, legszívesebben azt tennék. Vannak riportképeim... Telefonszámok a társadalombiztosításnál... ujjlenyomatok is, ha kell. Lemke hol azt mondja, százhat éves, hol azt, hogy száznyolc, hol azt, hogy százhúsz. Én a magam részérıl a százhatot hiszem el, mert az összecseng a nyugdíjbiztosítás információjával, amihez a Bartori-detektívek hozzájutottak. Susanna Lemke a lánya volt, efelıl szikrányi kétség fel nem merülhet. És akármit is jelent ez a cini, a tatát, mint a „Taduz Társaság elnökét" jelölik meg a mőködési engedélyek, amiket be kellett szerezniük... ez annyit tesz, hogy ı a törzsfınök, vagy a bandafınök, vagy mit tudom én, hogy hívják ezek magukat. A lánya? Lemke lánya? Billy szemében ez mindent gyökeresen megváltoztatott. Tegyük fel, valaki elüti Lindát... tegyük fel, Lindán hajtanak keresztül, mint egy kóbor kutyán... - ...le itt? - Mi? - próbált újra Kirk Penschleyre figyelni. - Azt kérdeztem, biztos, hogy ne zárjuk le itt? Sokba kerül ez neked, Bili. - Légy szíves, kérd meg ıket, hogy folytassák még egy kicsit - mondta Billy. - Felhívlak négy nap múlva... vagy legyen három nap inkább... és meglátjuk, megtalálták-e ıket. - Nem kell ideszólnod - válaszolt Penschley. - Ha... Amikor a Barton-fiúk rájuk akadnak, te leszel az elsı, aki megtudod. - Már nem leszek itt - mondta Halleck lassan. - Nem? - Penschley hangja kínosan diplomatikus. - Hová szándékozol menni? - Csak utazgatok - felelte Halleck, és rövidesen letette a kagylót. Tökéletesen mozdulatlanul ült, a fejében ködös kavargás, ujjai - nagyon vékony ujjai - nyugtalanul doboltak íróasztalának szélén. Tizenhat Billy Levele Heidi másnap nem sokkal tíz után vásárolni indult. Billyhez nem nézett be, hogy megmondja, hová megy, és mikor érkezik vissza - a régi, szeretetteljes szokás semmivé foszlott. Billy a dolgozószobájában ült, figyelte, hogy az Olds lekanyarodik a felhajtóról, ki az útra. Heidi egy pillanatra hátrafordult, és tekintetük mintha találkozott volna, Billy zavart, félelemmel teli tekintete és Heidié, a kimondatlan váddal: Miattad kellett elküldeném a lányunkat, az orvosi segítséget visszautasítottad, a barátaink már pletykálni kezdtek rólunk. Olyan valakire van szükséged, aki együtt léghajózik veled valami gügye meseországba, és engem választottál... Hát cseszd meg, Billy Halleck. Hagyj engem békén. Megfıhetsz, ha erre vágyói, de nincs jogod, hogy engem is beleránts a kondérba. Csak illúzió, persze. Hiszen nem is láthatta Billyt az árnyék mélyén. Illúzió, de azért fájt. Miután az Olds eltőnt az út végén, Billy betekert egy lapot az Olivetti gépbe, és a tetejére felírta: „Kedves Heidi!". Az egész levélbıl csak ez jött könnyen. Minden egyes mondattal megszenvedett, és közben folyton az járt a fejében, hogy Heidi betoppan, mialatt szemelgeti a szavakat. De Heidi nem toppant be. Végül kihúzta a papírt a gépbıl, és-még egyszer átolvasta.

Kedves Heidi! Amikor ezt olvasod, már nem vagyok itthon. Nem tudom pontosan, hová megyek, azt sem, hogy pontosan mennyi idıre, de remélem, hogy mire visszajövök, túl leszünk ezen az egészen. Ezen a lidércálmon, amiben élünk. Heidi, Michael Houstonnak nincs igaza - nincs igaza semmiben. Leda Rossington tényleg beszélt az öreg cigányról - a neve egyébként Taduz Lemke -, elmondta, hogy megérintette Caryt, és tényleg elmondta, hogy Cary bırén szarulemezek képzıdnek. És Duncan Hopleyt tényleg pattanások borították...olyan iszonyú volt, hogy elképzelni sem tudod. Houston nem hajlandó komolyan számot vetni a logikai lánccal, amit a meggyızıdésem védelmében állítottam elé, és legkevésbé sem hajlandó összevetni ezt a logikai láncot annak a valószerőtlenségével, ami velem történik (70 kilót mértem ma reggel, már vagy negyvenötöt fogytam). Erre egyszerően képtelen - ha megtérnie, kizuhanna a saját világából. Szívesebben látna engem rács mögött egész életemben, mint hogy komolyabban eljátsszon a lehetıséggel: mindez egy cigány átkának a következménye. Az elképzelés, hogy effajta flúgos dolgok, mint a cigányok átka, egyáltalán léteznek - bárhol a világon, de különösen a connecticuti Fairview-ban -, homlokegyenest ellenkezik mindennel, amiben Michael Houston valaha is hitt. Az İ istenei kis üvegcsékben laknak, nem a levegıben. De én nem kétlem, hogy valahol legbelül te esetleg elhiszed, hogy ez is egy lehetıség. Azt hiszem, a hét folyamán felém irányult haragod részben abból a hitembıl táplálkozik, amit a szíved mélyén te is igaznak tartasz. Azzal vádolsz, hogy valamiféle amatır zsugorodó mutatványt adok elı, de ennek az okát én a következıben látom: ha hinnél az átokban, hinned kellene abban is, hogy csak egyikünk bőnhıdött azért, aminek mindketten részesei voltunk. Arról beszélek, hogy kibújsz a lelkifurdalás alól, és tudja isten, Heidi, valami elgyávult lélekkel én úgy érzem, ha már megjárom ezt a pokoli kálváriát, neked is meg kéne járnod a magadét... Minden nyomorult társra vágyik nyomorúságában, és szerintem mindannyiunkban megvan az a tömör aranyból faragott rohadék, aki olyan szorosan tapadt össze másik, jobbik felünkkel, hogy sohasem tudunk megszabadulni tıle. Van azért nekem is másik felem, és ez a másik felem szeret téged, Heidi, és soha nem kívánna neked semmi rosszat. Ennek a jobbik felemnek van egy intellektuális, logikusan gondolkodó oldala is: ez kényszerített arra, hogy elmenjek. Meg kell találnom azt a cigányt, Heidi. Meg kell találnom Taduz Lemkét, hogy elmondjam neki, amin már vagy hat hete rágódom. Könnyő megvádolni valakit, nagyon könnyő bosszút esküdni. De ha közelrıl vizsgáljuk a dolgokat, észrevesszük, hogy minden esemény valamilyen másik eseményhez kapcsolódik; hogy ami megtörténik, olykor véletlenül történik meg. Egyikünk sem szívesen gondol arra, hogy ez így van, mert akkor nem csaphatnánk le valaki másra, hogy enyhítsük a fájdalmunkat - más utat kell tehát keresnünk, és a többi út egyike sem egyszerő és kielégítı. El akarom mondani neki, hogy semmiféle gonosz szándék nem vezetett. Meg akarom kérni, hogy fordítsa meg, amivel megvert...mert feltételezem, hogy a hatalmában áll. De amit mindennél jobban akarok, erre jöttem rá, az az, hogy egyszerően bocsánatot kérjek. Miattam... miattad... az egész Fairview-ért. Sokkal többét tudok már a cigányokról, mint korábban. Talán azt is mondhatjuk, kinyílt a szemem - És úgy érzem, akkor vagyok igazságos, ha még egyvalamit elmondok neked, Heidi: ha visszafordítja, ha kiderül, hogy mindannak, ellenére, ami történt, mégiscsak van jövım - ezt a jövıt nem fogom már Fairview-ban tölteni. Mostanra torkig lettem az Andy kocsmájával, a Lantern Drive-val, a golfklubbal, az egész mocskos, képmutató várossal. Ha van még jövım, abban reménykedem, hogy te és Linda velem jöttök valami más tisztább helyre, és megosztjátok ezt a jövıt velem. Ha nem teszitek, ha nem tudjátok megtenni, én akkor is elmegyek. Ha Lemke nem tesz, vagy nem tehet semmit, hogy segítsen, legalább úgy érzem, megtettem minden tılem telhetıt. Akkor visszajövök, és valószínőleg nyomban bejelentkezem a Glassman Klinikára, ha még mindig ezt látod helyesnek.

Nyugodtan mutasd meg ezt a levelet Michael Houstonnak, ha kedved van, vagy akár a Glassman orvosainak. Azt hiszem, mindannyian egyetértenének abban, hogy amit most csinálok, nagyon is jó terápia lehet. Végül is, így magyarázzák majd, ha ezt mintegy büntetés gyanánt csinálom (továbbra is anorexia nervosáról fognak beszélni, nyilván, mert azt hiszik, hogy ha eléggé bőnös az ember, úgy felgyorsíthatja az anyagcseréjét, hogy iksz a négyzeten kalóriát éget el naponta), az, hogy Lemkével találkozom, meghozza számomra a szükséges vezeklést. Vagy magyarázhatják úgy is: két lehetıség van, az egyik, hogy Lemke a képembe röhög, és kijelenti, soha nem is átkozott meg, márpedig ezáltal összeroppan a pszichológiai támaszték, amin az egész rögeszmém nyugszik. A másik viszont, hogy ha Lemke anyagi nyereség lehetıségével szembesül, hazudik és elismeri, hogy megátkozott, majd ellenszolgáltatás fejében hozzájárul a gyógyításhoz - ez a hamis gyógyítás egy hamis átok esetében tökéletesen hatásos lehet! Kirk Penschley révén nyomoztattam a cigányok után, és kiderült, hogy egyenest északnak mentek a 95-ös úton. Remélem, Maine-ben utolérem ıket. Ha valami döntıen fontos történik, neked mondom meg elıször; közben megpróbállak nem zaklatni. De hidd el, teljes szívembıl szeretlek. Csókol: Billy Betette a levelet egy borítékba, rákaparta az elejére Heidi nevét, és a konyhaasztalon álló csemegéstálnak támasztotta. Azután taxit rendelt, hogy a westporti Hertz-irodába vitesse magát. A lépcsın álldogált, várta a taxit, és még mindig azt remélte, hogy Heidi hamarabb fut be, akkor pedig megbeszélhetnek mindent, amit az imént írt neki. Amikor a taxi bekanyarodott a felhajtóra, és Billy elhelyezkedett a hátsó ülésen, végre bevallotta magának, hogy a Heidivel való beszélgetés ez idı szerint hiú ábránd - a Heidivel való beszélgetés képessége egy elızı korba tartozott, a Kövér Napok korába... többféle szempontból is, és anélkül, hogy oda kellett volna figyelni rá. Ez hát a múlt. Ha volt jövı egyáltalán, akkor ott bujkált valahol Maine fıútjai mentén, és utána kell vetnie magát, mielıtt végképp felolvad és elpárolog. Tizenhét 62 Aznap este Providence-ben állt meg. Felhívta az irodát, és üzenetet hagyott az ügyeleten Kirk Penschleynek: legyen szíves, küldjön el minden megszerezhetı fényképet a cigányokról, minden információt a kocsikról, beleszámítva a rendszámokat, Maine-be, a South Portland-i Sheraton Hotelbe. Az ügyelet pontosan olvasta vissza az üzenetet - kisebbfajta csoda, gondolta Billy, és lefeküdt. Fairview-ból Providence-be alig kétszáz kilométert vezetett, de úgy érezte, rettenetesen kimerült. Hetek óta most elıször aludt úgy, hogy nem álmodott semmit. Másnap reggel örömmel fedezte fel, hogy a motel fürdıszobájában nincs mérleg. Hála istennek, gondolta Billy Halleck, az apró figyelmességekért. Gyorsan felöltözött, csupán egyszer állt meg közben, amikor főzte a cipıjét - egészen elképedt azon, hogy fütyörészik. Nyolc harminckor már ismét a mőúton hajtott, és este fél hétkor bejelentkezett a Sheraton Hotelbe, éppen szemben egy behemót vásárlóközponttal. Penschley üzenete várta: Ínformáció nem megy könnyen, de küldöm. Még egy-két nap. Óriási, gondolta Billy. Egy kilót fogyok minden áldott nap, Kirk, mi a francot szórakozol három nap, és egy kisszekrény súlyával leszek könnyebb, öt nap, és fogyok annyit, mint egy közepes zsák liszt. Csak ráérısen, öregem, miért ne?

A South Portland-i Sheraton kör alakú volt, Billy szobája, mint egy szelet torta. Túlhajszolt agya, amely eddig mindennel egyszerre törıdött, most képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy a fürdıszobába is be kéne néznie. Elkínozta az út, fájt a feje. Az étterem is sok volna most neki... minél többet gondolt rá, annál inkább. Végül a szobaszerviztıl rendelt vacsorát. Éppen kilépett a zuhany alól, amikor a pincér kopogott. Magára kapta a fürdıköpenyt, amit az igazgatóság körültekintıen egy kampóra akasztatott (ne lopj, állt a bibliai parancsolat a zsebébıl kikandikáló kártyán), átvágott a szobán, és kikiáltott: „Egy pillanat!" Halleck kinyitotta az ajtót...és most elıször csapta meg az a kellemetlen felismerés, hogy beállhatna a vándorcirkuszi látványosságok közé. Á pincér fiatal srác volt, nem több mint tizenkilenc éves, haja borzas, arca beesett, mintha angol punk énekeseket majmolt volna; Nem egy díjnyertes hízó ı sem. Annak az embernek az üres közönyével pillantott Billyre, aki minden mőszakban százával lát vendégeket a hotel fürdıköpenyében - a közöny mindig eloszlott egy kicsit, amikor a számlára nézett, hogy felmérje, mennyi borravalót kapott, de ez sem tartott soká. Ám most a pincér szeme elkerekedett a meglepetéstıl, amely már-már irtózatba hajlott. Csak egy másodpercig tartott: az érdektelenség csakhamar visszaült az arcára. De Billy látta. Irtózat. Majdnem irtózat. A meglepetés kifejezése ott volt még mindig - rejtve, de ott volt. Billy úgy érezte, azért látja, mert még egy elem hozzáadódott: a megigézett figyelemé. Egy másodpercig megdermedve álltak a bámuló és a megbámult kényelmetlen, kényszeredett közösségében. Billy kábán Duncan Hopleyra gondolt, amint az csinos kis házában üldögél a Ribbonmaker Lane-en, és nem gyújtja fel a lámpát. - Jól van, hozza be - mondta harsányan, túlságosan nagy erıvel törve meg a csendet. Egész éjjel itt akar állni? - Nem, nem uram - felelte gyorsan a pincér, és hozzátette. - Elnézést. - Mélyen elpirult, és Billy megsajnálta. Nem punk énekes volt, nem valami ámokfutó fiatal delikvens, aki elugrott a cirkuszba, hogy élı krokodilt lásson - egyetemista srác volt nyári munkán, és egyszerően meglepte egy ösztövér ember, aki talán beteg, talán nem. Az öreg fazon átka nemcsak egyféleképpen hat, gondolta Billy. Nem a srác hibája, hogy Billy Halleck, lakhelye valaha Fairview, Connecticut állam, éppen csak annyit nyom a latban, hogy harcba szállhatna a cirkuszi fellépésért. Egy dollárt rátett a borravalóra, és kitessékelte, amilyen gyorsan csak lehetett. Azután bement a fürdıszobába, hogy alaposan szemügyre vegye a testét, lassan nyitva szét a fürdıköpeny szárnyait, mint az egyszeri szatír, aki a saját szobája magányában gyakorol. Lassan oldotta le az övét, közben a mellkasa és hasának felsı része szabaddá vált. Könnyő volt megérteni a pincérfiú döbbenetét, ha csak ennyit is láthatott. Még könnyebb volt megérteni, amikor a fürdıköpenyt teljesen szétnyitotta, és egész testét megnézte a tükörben. Minden bordája külön-külön kiállt. Kulcscsontja élesen határolt taraj, rálappadt a bır. Arccsontjai kidudorodtak. Szegycsontja tömör csomó, a hasa üreg, medencéje, mint hajlott, ijesztı villacsont. Lába nagyjából olyan, amilyenre emlékezett, hosszú, és még mindig meglehetısen izmos, a csontok továbbra sem mutatkoztak rajta - de korábban se ide hízott. Dereka fölött azonban kétséget kizáróan átváltozott a meghökkentı kiállítási darabbá: ı volt az Emberi Csontváz. Negyvenöt kiló, gondolta. Csak elı kell varázsolni Samut a szertárból. Most már tudod, milyen keskeny a határ a között, amit mindig is magától értetıdınek és változhatatlannak hittél, és aközött, ami már maga is feneketlen ırület. Még mindig normálisan nézel ki szóval, viszonylag normálisan -, ha a ruha rajtad van, de hamarosan felöltözve is olyan szemeket meresztenek rád, mint a pincérfiú az imént. Egy hét? Kettı?

Erısbödött a fejfájása, és bár korábban farkasétvágya volt, most csak piszkálta a vacsorát. Rosszul aludt, korán ébredt. Nem fütyörészett öltözködés közben. Úgy vélte, Kirk Penschleynek és a nyomozóknak igazuk lehet: a cigányok a tengerparton maradnak. Nyáron Maine-ben zajlott az élét, ilyenkor voltak itt a turisták. Azért jöttek, hogy megmártózzanak a túl hideg vízben, napozzanak nyakra-fıre (jó pár nap ködös maradt, szemerkélt az esı, de a turisták valahogy errıl mindig megfeledkeztek). Hogy rákot egyenek és kagylót, hamutálcát vásároljanak, fıként, ha sirály van festve rá, és látogassák Ogunquit és Brunswick szabadtéri színházait, lefényképezzék Portland és Pemaquid Világítótornyait, vagy egyszerően csak lófráljanak a Rockporthoz, Camdenhez és persze Bar Harborhoz hasonló felkapott helyeken. A turisták itt voltak a tengerparton, és velük a dolláros bankók, amiket mindenáron ki akartak rángatni a bukszájukból. Itt lesznek tehát a cigányok is - de pontosan hol? Billy listát készített több mint ötven tengerparti városkáról, azután lement a hallba. A mixer New Jerseybıl származott, az Asbury Parkon túl nem ismert semmit, de Billy ráakadt egy pincérnıre, aki egész életét Maine-ben töltötte, kisujjában voltak a tengerparti nevezetességek, és szívesen beszélt is róluk. - Keresek néhány embert, és majdnem biztos, hogy egy tengerparti városban vannak - de nem afféle menı helyen. Inkább olyan... Izé... - Tingli-tangli helyen? - kérdezte a nı. Billy bólintott. A nı a lista fölé hajolt. - Old Orchard Beach - olvasta. - Ez a leg tingli-tanglibb az összes közül. Amilyen ramazúri van ott szeptember elejéig, a barátait akkor sem vennék észre, ha három fejük volna. - Van más is? - Hát... a legtöbb tengerparti város tingli-tangli lesz a nyáron - mondta a pincérnı. Vegyük például Bar Harbort. Ha valaki hallott már harangozni Bar Harbor-ról, azt hiszi, menı hely... büszke... tele gazdag pasikkal, akik Rolls-Royce-szal mászkálnak. - És nem olyan? - Nem. Frenchman's Bay talán igen, de Bar Harbor nem olyan. Télen teljesen halott, a tíztizenötös rév a legizgalmasabb esemény napról napra. Nyáron viszont tisztára megırül a város. Olyan, mint Fort Lauderdale a tavaszi szünetben. Tele van kábszeressel, buzival meg kiöregedett hippivel. Mondjuk, az úr megáll a Northeast Harbor-i városhatárnál, mély lélegzetet vesz, és már ki is feküdt a töméntelen narkótól, ha szembe fúj a szél. A legnagyobb szám, egészen szeptemberig, az utcai karnevál. A legtöbb város ilyen a listáján, miszter, de Bar Harbor az abszolút csúcs, érti? - Figyelek - felelte Billy, és elmosolyodott. - Voltam ott párszor, így július-augusztus tájékán, de már elég belıle. Túl öreg vagyok hozzá. Billy elmélázva mosolygott. A pincérlány nem látszott többnek huszonháromnál. Adott neki öt dollárt; a nı kellemes nyaralást kívánt, és sok szerencsét, hogy megtalálja a barátait. Billy bólintott, de most elıször nem dobta föl ez a kilátás. - Nem haragszik, ha adok egy tanácsot, miszter? - Egyáltalán nem - felelte Billy, és arra gondolt, a lány tippet ad, hol a leghelyesebb elkezdenie a keresést - bár ezt már maga is eldöntötte. - Nem ártana, ha hízna egy kicsit - mondta a lány. - Egyen tésztát. Az anyukám is ezt ajánlaná magának. Egyen jó sok tésztát. Szedjen fel pár kilót. Keménypapírba csomagolt képek és jármővekrıl szóló információk érkeztek Halleck nevére harmadik South Portland-i napján. Lassan böngészte át a fotókat, mindegyiket megvizsgálta. Itt a fiatalember, aki kuglival zsonglırködik; az ı neve is Lemke. Samuel Lemke. Megalkuvást nem ismerı nyíltsággal tekintett a gépbe, mintha éppúgy készen állna a

kellemes barátkozásra, mint egy mogorva kirohanásra. Itt volt a szépséges fiatal lányka, aki felállította a csúzli verseny céltábláját, amikor megérkeztek a zsaruk - és igen, minden porcikájában lenyőgözı volt, ahogyan azt Halleck megállapította a park szélérıl. Az ı neve Angelina Lemke. Billy Samuel Lemke mellé tette a képét. Testvérek. Susanna Lemke unokái? - tőnıdött. Taduz Lemke dédunokái? Itt volt az idısebb férfi, aki kiadogatta az eszközöket - úgy hívják, Richard Crosskill. Talált még jó néhány Crosskillt. A többi Stanchfield. Starbird. Még egypár Lemke. És végül... majdnem a legalján... İ az. A szeme, sőrő ráncok hálójában, sötét, de nem besüllyedt, sugárzik belıle az intelligencia. Egy zsebkendıt csomózott a fejére, arca bal oldala mellett kötötte meg. Mélyen cserepes ajkai között cigaretta. Az orra nedves, az iszonyat kitáruló fészke, fekélyes, hátborzongató. Billy úgy meredt a fényképre, mint akit hipnotizáltak. Volt valami majdhogynem ismerıs ebben az aggastyánban, de képtelen volt megtalálni a kapcsolatot. Végül beugrott. Taduz Lemke azokra az öregekre emlékeztette, akik a Dannon joghurtreklámokban szerepeltek, a grúz vénségekre, akik szőrı nélküli cigarettát szívtak, kegyetlenül erıs vodkát vedeltek, és ezzel együtt olyan felfoghatatlan kort értek meg, mint százharminc, százötven, százhetven év. Akkor eszébe jutott egy sor Jerry Jeff Walker egyik dalából, a Mr. Bojangles-bıl: Mintha régi korból nézett volna rám... Igen. Ezt látta Taduz Lemke arcán - ısrégi korok tekintetét. A szemében mélységes tudás, amely árnyékká fakította az egész huszadik századot. Billyn átfutott a remegés. Este, amikor a tortaszelet szobából nyíló fürdıszobában a mérlegre lépett, már csak hatvankét kiló volt. Tizennyolc A Hajsza Old Orchard Beach, mondta a pincérnı. Az a leg tingli-tanglibb az összes közül. A recepciós egyetértett a megállapítással. Egyetértett vele az információs-kisasszony is, hat kilométerrel lejjebb a mőúton, egy turistapavilonban, bár ı efféle nyíltan becsmérlı szavakat nem használt. Billy a bérelt autóval egyenesen Old Orchard Beachnek fordult, dél felé, és mintegy huszonöt kilométeres útnak nézett elébe. A forgalom lelassult, csaknem egymásnak koccanó lökhárítóval vánszorogtak a kocsik, pedig még másfél kilométerre volt a parttól. A felvonulásban részt vevı autók többségén kanadai rendszámtábla. Fıként böhöm nagy, pajzsszerő járgányok, akkorák, hogy ránézésre egy futballcsapat is utazhatott volna bennük. A legtöbb ember, akit látott, autókban vagy az út szélén gyalogolva, a lehetı legkevesebb ruhát vette magára, amit csak a törvény megenged - néha annál is kevesebbet. A lányokon leheletnyi bikini, a fiúkon feszülı úszónadrágok, olajos bır kihívó csillogása. Billy kék farmernadrágban, volt és nyitott gallérú fehér ingben, az ingen sportkabát. Ült a volán mögött, és bár a légkondicionáló hısiesen üzemelt, csorgott róla a veríték. De nem felejtette el, hogy nézett rá a szobaszerviznél dolgozó kölyök. Ennél kevesebb ruhában nem fogják látni, még ha a tornacipıjében estére tócsába győlik is az izzadság. A vánszorgó forgalom szikes mocsáron döcögött át, elhagyott vagy két tucat rák- és kagylóárus bódét, majd keresztülkígyózott egy víkendházakkal beépített területen: a házak egymásnak szorultak, csípı a csípıhöz, váll a vállhoz. A kerti bútorokon fél pucér emberek ettek, krimiket olvasták, vagy csak figyelték a nem szőnı forgalmat, a végtelenbe nyúló kocsisort.

Jézusom, gondolta Billy, hogy bírják ezek ki a kipufogók füstjét? Felmerült benne, hogy talán megszerették, talán éppen ezért ültek kint, ahelyett hogy strandolnának - a füst az otthonukra emlékezteti ıket. A házak után motelek következtek, feliratokkal: on parle FRANÇAIS ICI és 250 $ FÖLÖTT KANADAI VALUTA PARI ÁRFOLYAMON és FELNİTT FILMEK ÉJFÉLTİL A KÁBELTÉVÉN és 3 PERC AZ ÓCEÁNTÓL BONJOUR A NOS AMIS DE LA BELLE PROVINCE! A moteleket hosszas üzletsor követte, árengedményes fényképezıgépekkel, szuvenír boltokkal, disznó könyvek piacával. Fiúk és lányok lıdörögtek levágott farmernadrágban, trikóban, olykor kéz a kézben, idınként bekukkantottak a piszkos ablakokon bárgyú, érdektelen képpel; néhányuk gördeszkán száguldozott, és lankadó lelkesedéssel lökdöste arrébb a gyalogosokat. Billy Halleck megbővölt, szomorkás tekintető szemében mindenki túlsúlyosnak látszott, és mintha mindenki - még a gördeszkás kölykök is - folyamatosan rágcsált Volna valamit: egy szelet pizzát, burgonyaszirmot, pattogatott kukoricát, vattacukrot. Látott egy kövér férfit, kilógó fehér ingben, buggyos, zöld bermudanadrágban és szíjas szandálban, amint egy harminc centis hot-dogot zabál. Valami madzagszerő tapadt az állához, talán hagyma, talán savanyú káposzta. Két másik hot-dogot tartott bal kezének tömzsi ujjai közt, és Billy számára olyannak tőnt, mint az illuzionista, aki felmutatja a piros gumilabdát, mielıtt, hipp-hopp, elvarázsolná. A mutatványosok sorához ért. Óriáskerék meredt az égnek. Egy viking hajó hatalmas utánzata lengett ide-oda egyre meredekebb félkörben, míg bekötött utasai egetverıen sikoltoztak. Harangok bongtak, fények villogtak egy árkád alatt Billy bal oldalán, ujjatlan pólót viselı tinédzserek rohantak egymásba a dodzsemeken. Az árkád mögött fiatal pár csókolózott, a lány a fiú nyaka köré kulcsolta a karját. A fiú egyik keze a lány fenekén, másik kezében egy doboz Budweiser. Oké, gondolta Billy, oké, ez az a hely. Biztosan ez az. A makadámmal borított parkoló okádta a hıt. Tizenhét dollárt fizetett fél napra, leállította a kocsit, nadrágzsebébıl sportkabátja belsı zsebébe tette a pénztárcáját, és megkezdte a hajszát. Az elsı pillanatban úgy érezte, hogy súlycsökkenése felgyorsult. Mindenki ıt bámulta. Ám agyának racionális része hamar kapcsolt: a ruhája miatt nézik merın, nem pedig azért, ami a ruha alatt van. Ugyanígy lesnének, ha nekivágnál a járdának fürdınadrágban és pólóban egy, októberi napon, Billy. Rá se ránts. Megbámulnak, mert van mit bámulni rajtad, de nem te vagy az egyetlen látnivaló. Ez igaz volt, tagadhatatlanul. Billy látott egy kövér asszonyt fekete bikiniben, barnára sült bırén csillogott a napolaj. Irdatlan pocakja volt, combján az izmok görbülete, mint a mítoszok termékenység-istennıié, meghökkentı és izgalmas is egyben. A nı a part fehér homoksávja felé igyekezett, mint egy óceánjáró, fenekén hullámszerően mozogtak a hurkák. Azután látott egy elhízott pudlit a pizzás bódé árnyékában, nyáriasan nyírt szırpamacsokkal, a nyelve - inkább szürke, mint rózsaszín - fásultan lógott a pofájából. Tanúja volt két kisebbfajta bunyónak. Látott egy foltos szürke szárnyú, koromfekete szemő óriás sirályt, amint lecsap, és kikap egy morzsát egy gyerekkocsiban ülı kiskölyök kezébıl. Mindezen túl pedig az Old Orchard strandjának csont fehér sarlója, amit most szinte elfedett a hátukon fekvı napozók tömege. Forró nyári nap volt, pár perccel déli tizenkettı után. A strandot és a mögötte nyújtózó Atlanti-óceánt azonban elnyomta, jóformán jelentéktelenné varázsolta a bazársor erotikus lüktetése - vigyorgó emberek, kezükre, szájukra, arcukra száradt az ételmaradék, zsibárusok rikoltozása („Kitalálom, mennyit nyom! - hallotta Billy valahonnan balról. - Ha két kilónál többet tévedek, viheti a dolláros ajándékot!"), vékony sikolyok a hullámvasút felıl, rockzene rekedt hömpölygése a bárokból.

Billy egyszeriben teljesen valószerőtlennek érezte az egészet - mintha kívül volna magán, mintha a Fate magazin egyik asztrál mősorába csöppent volna. A nevek, Heidi, Penschley, Linda, Houston, hirtelen hamisan csengtek, bizonytalanul, mintha ebben a pillanatban Ötölte volna ki ıket egy ócska kis történethez. Úgy érezte, a kulisszák mögé kukkanthatna, hogy lássa a reflektorokat, a kamerákat, a díszletmunkásokat, egyáltalán, valami ámulatba ejtı, mégis kézzelfogható „valóságot". A tenger szagát elnyomta a rothadó ételek és a só szaga. A hangok távolivá váltak, mintha végeláthatatlan folyosó hosszán lebegnének felé. Asztrál mősor, te barom, szólalt meg egy tompa hang a fejében. Mindjárt napszúrást kapsz, kis barátom. Nevetséges. Eletemben nem kaptam napszúrást. Hát, nem tudom, ha az ember lefogy ötven kilót, kipurcan tıle a hıszabályzója. Úgyhogy vagy felszívódsz innét, vagy nemsokára egy elsısegélyhelyen térsz magadhoz, és már diktálhatod is a társadalombiztosítási számodat. - Oké, meg vagyok gyızve - dünnyögte Billy, mire egy kissrác, aki éppen mellette haladt el, és teli szájjal zabálta a rántott csirkét, felhúzott szemöldökkel megnézte magának. Nem sokkal feljebb állt a Hét Tenger nevezető bár; ajtaján kiragasztott feliratok, jéghideg szólt az egyik; délutáni kedvezmény - hirdette a másik. Billy bement. A Hét Tenger nem volt éppen jéghideg menedékhely, de legalább áldásos csend fogadta. A wurlitzeren hevenyészett tudósítás: valami marha tegnap este belém rúgott, nem mőködöm. Alatta ugyanez a velıs mondás, francia fordításban. A papír állapotából és a wurlitzerre rakódott porból azonban Billy arra következtetett, hogy a kérdéses rúgás évekkel ezelıtt érte a szerkezetet. Néhány törzsvendég üldögélt a bárban, többnyire idısebb férfiak, a Billyéhez hasonló öltözékben - mint akik sétálni jöttek, nem pedig kószálni a lídón. Dámátjátszottak, vagy ostábla fölé hajoltak. Majdnem mind kalapban. - Parancsol? - lépett hozzá a pultos. - Egy Schoonert kérek. - Oké. Megjött a sör. Billy lassan ivott, figyelte közben az utcai hömpölygést a bár ablakán keresztül, hallgatta az öreg pasasok mormogását. Ereje fokonként - valóságérzékelésével együtt - visszatért. A pultos megjelent másodszor is. - Még egy kanyar? - Kérek. És kérdeznék valamit, ha tud szakítani egy kis idıt. - Mirıl? - Pár emberrıl, akik járhattak itt. - Hol itt? A Tengerben? - Old Orchardban. A pultos felnevetett. - Ahogy én elnézem, fél Kanada és egész Maine itt kóborol a nyáron, öregfiú. - Ezek cigányok. A pultos felhorkant, és hozott még egy üveg Schoonert. - Úgy érti, kóklerek. De hát mindenki, aki Old Orchardba jön nyaranta, afféle kókler. Ez a hely kicsit más. Akik ide betérnek, többnyire itt is laknak. De azok kint... - az ablak felé intett, csuklójának égy hanyag, lekicsinylı mozdulatával - kóklerek. Mint maga is, miszter. Billy gondosan töltött, pohara szélénél csorgatta le a sört, azután egy tízdollárost helyezett a pultra. - Azt hiszem, nem értjük egymást. Én igazi cigányokra gondolok, nem turistákra vagy vakációzókra. - Igazi... Aha... Biztos azokra gondol, akik a Salt Shacknél táboroztak. Billy szíve hevesebben kezdett verni. - Mutathatnék néhány fotót?

- Sokra nem megy vele. Nem láttam ıket. - A tízdolláros felé lesett, azután elırekiáltott. Lon! Lonnie! Gyere csak egy percre! Az egyik öreg, aki eddig az ablaknál ücsörgött, most feltápászkodott, és a pulthoz csoszogott. Szürke pantallót viselt, lötyögı, fehér inget, keskeny karimájú szalmakalapot. Az arca törıdött, csak a szeme élt. Valakire emlékeztette Billyt, és néhány pillanat múlva rá is jött, hogy kire. Az öreg úgy nézett ki, mint Lee Strasberg, a színmővész és tanár. - Ez itt Lon Enders - mondta a pultos. - Van egy kis telke a várostól nyugatra. Arra Salt Shack felé. Lon mindent lát, ami Old Orchardban történik. - Bili Halleck vagyok. - Örvendek - mondta Lon Enders fakó hangon, és letelepedett a Billy melletti bárszékre. Aligha nevezhetı ülésnek az a póz, amiben megállapodott: inkább csak összecsuklott a térde, amikor fenekét megvetette a párnán. - Parancsol, egy sört? - kérdezte Billy. - Nem lehet - sustorgott az öreg, és Billy kissé oldalt fordította a fejét, hogy ne érezze Enders leheletének átható édességét. - Már megvolt a napi egy. A doki mondja, annál ne többet. Belek kikészülnek. Ha autó lennék, vinnének a roncstelepre. - Ó - mondta Billy ostobán. A pultos arrább lépett, söröskorsókat pakolt a mosogatóba. Enders a tízdolláros bankóra pillantott, azután Billyre emelte a tekintetét. Halleck ismét magyarázatba fogott, míg Enders csüggedt, túlságosan fénylı arca a Hét Tenger árnyai felé révedt. Mögöttük a dodzsemek árkádja alól beszőrıdtek a puffanások, mint valami félálomban hallott zaj a szomszéd szobából. - Itt voltak - mondta az öreg, amikor Billy befejezte. - Itt voltak, ahogy mondom. Nem láttam erre cigányt vagy hét éve, talán több is. Ezt a bagázst meg húsz éve. Billy ökle megszorult a sörösüvegen, tudatosan kellett visszafognia magát, nehogy eltörje. Óvatosan letette az üveget a pultra. - Mikor? Biztos benne? Van valami elképzelése, hogy hova mehettek? Például... Enders felemelte egyik kezét - olyan fehér volt, mint egy kútból elırántott vízi hulláé, és Billy úgy látta, mintha áttetszı volna. - Lassabban, barátom - mondta suttogó hangján. - Elmondom, amit tudok. Az elıbbi erıfeszítéssel Billy megállta, hogy ne szóljon közbe. Hogy kivárja. - Elveszem a tízest, mert maga úgy néz ki, mint aki megengedheti magának, barátom súgta Enders. A pénzt ingzsebébe gyömöszölte, azután hüvelyk- és mutatóujjával a szájába nyúlt, hogy megigazítsa felsı fogsorát. - De nem azért mondom el. Az ördögbe, ha megöregszik az ember, rájön, még fizetne is, hogy meghallgassák... kérdezze már meg Timmyt, jut-e nekem egy pohár hideg víz. Még ez az egy sör is túl sok, úgy veszem észre úgy ég a gyomromban, már ami maradt belıle -, de nehéz az embernek feladni minden kedvtelését, még akkor is, amikor már nem telik benne kedve. Billy szólt a pultosnak, aki csakhamar hozta Enders vizét, jégkockával. - Jól vagy, Lon? - kérdezte, amikor letette a poharat. - Voltam jobban, voltam rosszabbul - suttogta Lon, és megfogta a poharat. Billyn átfutott a gondolat, hogy meg sem bírja majd emelni. Az öreg azonban a szájához emelte, még ha ki is csöppent közben egy kevés. - Akarsz beszélni ezzel az emberrel? - kérdezte tıle Timmy. A hideg víz mintha új életet lehelt volna Endersbe. Letette a poharat, Billyre nézett, azután a pultosra. - Azt hiszem, valakinek muszáj... - mondta. - Nem néz ki olyan pocsékul, mint én... de jó úton van afelé. Enders egy kis nyugdíjas telepen élt, a Cove Roadon. Azt mondta, a Cove Road „az igazi Old Orchard része - habár a lé sose oda folyik". - A lé?

- A turisták pénze, barátom, a turisták pénze. A feleségemmel kilencszáznegyvenhatban jöttünk a városba lakni, nem sokkal a háború után. Megtanultam, hogy fejjem le a lét az uraságról - a Társtalan Tommy McGhee-ról, jó sok éve halott az is. Kiordibáltam a tüdımet, ki én, és hát, amit most hall, az maradt a hangomból. Felcsukott belıle a nevetés, gyöngén, mint a napkelte elıtti szellı. Enders mindenkit ismert, aki kapcsolatban állt a nyári karnevállal, amivé Old Orchard évente átváltozott: ismerte a kereskedıket, bazárosokat, porondmunkásokat, az üvegdobálókat (így nevezték a szuvenírek árusait), a kulizókat (ezek voltak a mutatványosok mindenesei), a dodzsemeseket, a csencselıket, a kurvákat és a striciket. Legtöbbjüket már évek, évtizedek óta, hiszen vagy a városban laktak, vagy minden nyáron visszatértek, mint a vándormadarak. Állandó, többnyire szeretetteljes közösséget alkottak, a háttérben, ahová a turisták tekintete nem ért el. Ismerte továbbá azok nagy részét is, akiket a pultos egyszerően „kóklernek" nevezett. Ezek valóban futóvendégek voltak, feltőntek egy hétre, két hétre, elintézték a maguk ügyleteit Old Orchard lázas atmoszférájában, majd mentek a maguk útján. - És emlékszik mindre? - kérdezte Billy kételkedve. - Nem emlékeznék, ha évrıl évre kicserélıdtek volna - suttogta Enders -, de a kóklerek ipara nem így mőködik. Nem olyan rendszerességgel tartózkodtak itt, mint a kulizók vagy a fánksütık, de megvolt azért a maguk forgatókönyve. Látok mondjuk egy embert 1957-ben a bazársoron, árulja a karjára akasztott hulahoppkarikákat. Aztán újra látom 1960-ban, drága órákat árul három dolcsiért. A haja mondjuk már fekete, nem szıke, mint legutóbb, ezért azt hiszi, hogy az emberek nem ismerik fel, és a vakációzók talán tényleg nem, még ha itt jártak ötvenhétben is, mert megint odamennek hozzá, hogy átveressék magukat. De mi felismerjük. Mi ismerjük ezeket a vándorárusokat. Nem változik semmi, csak az áruik, és amit árulnak, mindig valahogy a törvényen kívül esik. A drogosok - folytatta -, az külön világ. Túl sok van belılük, elıbb-utóbb mindegyik a sitten köt ki, vagy elpatkol. A kurvák meg túl gyorsan öregszenek meg ahhoz, hogy az ember emlékezzen rájuk. De maga a cigányokról kérdezett. Nem kizárt, hogy ık a legrégebbi vándorok errefelé, ha most belegondolok. Billy elıhalászta sportdzsekije zsebébıl a fényképeket, és kiterítette ıket gondosan, mint egy royalflöst: Gina Lemke. Samuel Lemke. Richard Crosskill. Maura Starbird. Taduz Lemke. - Á! - a bárszéken gubbasztó öreg felhorkant, amikor Billy az asztalra helyezte az utolsó fotót, azután egyenesen a képnek beszélt, hogy Billy háta borsódzott tıle: - Teddy, te vén csirkefogó! Mosolyogva nézett fel Billyre, de Billy Hallecket nem tévesztette meg a mosoly - az öregrıl lerítt, hogy fél.. - Azt hiszem, láttam - mondta. - Igaz, hogy csak egy árny volt a sötétben... Három hete. Csak egy árny a sötétben, nem több, de azt hittem... Vagyis tudtam... A jeges vizet reszketısen emelte a szájához megint, többet lötykölt ki, mint az elıbb, még az ingére is jutott belıle. A hidegtıl zihálni kezdett. A pultos közelebb lépett, és baljós tekintettel méregette Billyt. Enders szórakozottan feltartotta egyik kezét, hogy jelezze, minden rendben. Timmy visszavonult a mosogatóhoz. Enders megfordította Taduz Lemke fényképét. A kép hátulján rövid szöveg: Fotó készült Attleboróban (Massachusetts), 1983. május közepén. - Egy nappal sem látszik öregebbnek, mint amikor elıször láttam itt a komáival - fejezte be Enders, 1963 nyarán. A 27-es út mentén ütöttek tábort, a Herk-féle Rákkereskedés, a Salt Shack háta mögött. Négy nap, négy éjjel táboroztak ott; az ötödik napon egyszerően kereket oldottak. A Cove Road nem volt messze a helytıl, és Enders elmesélte, hogy sétált vagy nyolcszáz métert a

cigányok érkezését követı második estén (Billy nehezen tudta elképzelni, hogy ez a roskatag kísértet ilyen maratoni távokat jár be, de nem szólt közbe). Meg akarta nézni ıket, mondta, mert a régi idıket idézték, amikor az ember vígan üzletelhetett, ha volt valamicske üzlete, és az eszemadta Törvény nem akadékoskodott, békiben hagyta. - Csendesen álldigáltam az út mellett egy darabig - mondta Enders. - A szokásos zsibvásár és cigány hepaj: minél több minden változik, annál inkább látszik, hogy mennyire ugyanolyan mindig. Régen csupa sátor, most meg furgonok, lakókocsik, ilyesmi, de ami bennük folyik, örökké ugyanaz. Egy némber tenyérbıl jósol., Két-három asszony porokat árul hölgyeknek... két-három hapsi porokat árul uraknak. Szerintem maradtak volna még, de úgy hírlett, kutyaviadalt rendeztek a kanadaiaknak, mire a zsaruk berágtak rájuk. - Kutyaviadalt! - Az emberek imádnak fogadni, barátom, és a kóklerek mindig hajlandóak rendezni valamit, amire fogadni lehet... többek között erre vannak kitalálva. Kutyáit, esetleg acélsarkantyús kakasok, idınként két férfi azokkal az incifinci kisbicskákkal, amik majdnem olyanok, mint a vasszegek, és mind a kettı egy sálat tart a foga között... az veszít, aki elıbb elejti a magáét. Ezt hívják a cigányok pari sansznak. Enders a pult mögötti tükörben vizsgálgatta magát - mintha keresztülnézett volna a tükrön. - Olyan volt, komolyan mondom, mint a régi idıkben - folytatta álmatagon. - Éreztem a hús illatát, azét a sajátosan elkészített húsét, meg a zöldpaprikáét, meg a kedvenc olívaolajukét, ami avas szagú, amikor a kannából kiöntik, de fıve édes. Hallottam, hogy beszélgetnek a maguk furcsa nyelvén, és hallottam a céltáblába csapódó kések csattanása! Valaki kenyeret sütött az ısrégi módszerrel, forró köveken. Olyan volt, mint a régi idıkben - bólintott az öreg -, de én már nem vagyok olyan. Mert féltem. Az igazat megvallva, a cigányok mindig is megijesztettek egy kicsit... a különbség csak az, hogy valaha ettıl függetlenül odamentem volna. Elvégre fehér ember vagyok, az ördögbe is. A régi idıkben egyenest odaballagtam volna a tőzhöz, ami úgy lobogott, mint egy kemence a pokolban, vettem volna valami italt meg néhány füves cigarettát - nem is csak azért, mert szomjas vagyok, vagy el akarok szállni egy kicsit, hanem hogy körülnézzek, mi a helyzet. De a régi idık elmúltak, öreg csont vagyok már, barátom, és ha az öreg csont cidrizik a félelemtıl, nem megy csak úgy neki a világnak, mint amikor még borotválkozni tanult. Hát szóval álltam ott a sötétben, egyik oldalamon a Salt Shack, a másikon meg az a sok furgon meg teherkocsi meg lakókocsi leparkolva, figyeltem, ahogy mászkálnak föl-le a tőz elıtt, hallgattam, hogy beszélgetnek meg nevetnek, szagolgattam a vacsorájuk illatát. És akkor az egyik lakóautó ajtaja kinyílt... egy nı volt az oldalára festve és egy fehér ló, annak kiállt a fejébıl egy szarv, egy ilyen hogy hívják... - Unikornis - mondta Billy; a hangja mintha máshonnan érkezett volna, valaki mástól. Ismerte jól azt a fedett teherautót: akkor látta elıször, amikor a cigányok bemasíroztak a fairview-i városi parkba. - ...és kilépett rajta valaki - folytatta Enders zavartalanul. - Csak egy árnyék és pirosan izzó cigarettavég, de én tudtam, hogy ki az. - Rábökött sápadt ujjával a férfira, akinek kendı volt a fején. - Ez volt. Akit maga keres. - Biztos benne? - Jó nagyot beleszívott a staubba, és láttam... Ezt. - Taduz Lemke orrának romjaira mutatott, de nem érintette meg a papír fényes felületét, mintha attól is beszennyezıdhetne. - Beszélt vele? - Nem - mondta Enders -, de ı beszélt hozzám. Álltam ott a sötétben, és Isten az atyám, még csak nem is felém nézett. Egyszer csak azt mondta: „Hiányzik az asszony, igaz, Róka? Sebaj, nemsokára találkoztok." Azzal kioltotta a cigarettáját az ujjhegyével, és elindult a tőz felé. Láttam még, hogy megvillan a karika a fülében, aztán eltőnt. Enders kézfejével apró vízcseppeket törölt le az álláról, és Billyre pillantott.

- Rókának hívtak, amikor a rakparton melóztam az ötvenes években, barátom, de évek óta nem használta ezt a nevet senki. Hátul álltam, elrejtettek az árnyékok, de ı látott, és a régi nevemen szólított - azon a néven, amit a cigányok titkos névnek hívnak, azt hiszem. Nagyon megbecsülik, ha kitudják egy ember titkos nevét. - Igazán? - kérdezte Billy, mintha csak magában motyogna. Timmy, a pultos ismét hozzájuk lépett. Ezúttal jóindulatúan szólt Billyhez... és úgy, mintha Lon Enders ott sem volna. - Megszolgálta a tízest, pajtás. Most már hagyja békén. Nincs valami jól, és hát ettıl a beszélgetéstıl nem is igen lesz jobban. - Nincs semmi baj, Timmy - mondta Enders. Timmy nem nézett rá. Billy Hallecket fürkészte. - Jobb volna, ha most elmenne - mondta Billynek nyugodtan, majdnem kedvesen. - Nem tetszik nekem a fizimiskája. Olyan maga, mint a balsors, ami helyet keres, hogy lecsapjon. A sört grátisz kapta. Csak menjen el. Billy a pultosra nézett, rémültén és kicsit megalázva. - Oké - mondta. - Még egy kérdés, és elmegyek. - Enders felé fordult. - Hová mentek innen? - Nem tudom - vágta rá Enders. - A cigányok nem hagyják meg a következı címüket, barátom. Billy válla megroskadt. - De ott voltam, amikor másnap reggel fölkerekedtek. Az én alvásom már szart se ér, és a cigányok nem szerelnek hangtompítót a kipufogóikra. A 27-es fıúton indultak, és az 1-es útra kanyarodtak rá. Énszerintem... Rockland felé. - Az öreg mély, reszketıs lélegzetet vett, Billy aggódva hajolt közelebb. - Rockland lehet, esetleg Boothbay Harbor. Hát igen. És ennél aztán nem tudok többet, barátom, kivéve, hogy mikor Rókának nevezett, amikor a titkos nevemen hívott, összehugyáltam magam, hogy még a cipım is átázott. - És Lon Enders hirtelen sírva fakadt. - Miszter, lenne szíves elmenni? - kérdezte Timmy. - Megyek - felelte Billy, és kirohant: csak annyi idıre állt meg, hogy megszorítsa az öreg sovány, törékeny vállát. Kint úgy csapta meg a napfény, mintha kalapáccsal kólintották volna fejbe. Délután három, felé járhatott már, a nap rézsút haladt nyugat felé, és amikor Billy balra nézett, látta az árnyékát: cingár volt, akár a gyerekek ceruzarajzai, és úgy nyúlt el a forró, fehér homokon, mint a kiöntött tinta. Hívta a 203-as körzetszámot. Nagyon megbecsülik, ha kitudják egy ember titkos nevét. Tárcsázta az 555-öt. Jobb volna, ha most elmenne. Nem tetszik nekem a fizimiskája. Tárcsázta a 9231-et, és hallgatta, hogy kicsöng otthon, a Gazdagok Földjén. Olyan maga, mint a balsors... - Halló! - várakozó, elfúló hang, nem Heidié, hanem Lindáé. Billy a tortaszelethotelszobában feküdt az ágyon, és lecsukta a szemét, mert érezte, hogy marják a váratlanul feltoluló könnyek. Maga elıtt látta a lányát, amint este a Lantern Drive-on sétálnak, és ı mesél neki a balesetrıl - látta kopott sortjában, hosszú kamaszlábával. Ugyan mit mondasz neki, Billy, öregem? Beszámolsz róla, hogy egész nap, a lídón izzadtál, ebédre megittál két sört, és hogy hiába a kiadós vacsora, nem egy, hanem két jókora szelet bélszín, ma másfél kilót adtál le a szokásos egy helyett? - Halló? Elmondod, hogy te vagy a balsors, ami bármelyik pillanatban lecsaphat? Hogy ugyan szánod-bánod a hazugságaidat, de minden szülı hazudik? - Halló, ki az? Te vagy, Bobby? Még mindig csukott szemmel végre kinyögte: - Itt apa, Linda. - Apa?

- Kicsim, most nem tudok hosszan beszélni - mondta. - Mert mindjárt elbıgöm magam. Még mindig fogyok, de úgy néz ki, ráakadtam Lemke nyomára. Ezt mondd el anyádnak. Azt hiszem, ráakadtam Lemke nyomára, nem felejted el? - Apu, kérlek, gyere haza! - Linda sírt. Billy keze elfehéredett a kagylón. - Hiányzol, és én nem hagyom, hogy még egyszer elküldjön! Tompán hallotta Heidi hangját: - Lin! Apa az? - Szeretlek, drágám - mondta. - És szeretem az édesanyádat. - Apa... Apró hangfoszlányok, aztán Heidi a telefonban. - Billy? Billy, légy szíves, ne csináld ezt, gyere haza hozzánk. Billy csendesen letette a kagylót, végignyúlt az ágyon, és keresztbe tett karjai közé fúrta az arcát. Másnap reggel kijelentkezett a South Portland-i Sheraton Hotelbıl, és északnak vette az irányt az l-es úton, a hosszú tengerparti autópályán, amely a Maine állambeli Fort Kent mellett kezdıdik, és lenyúlik egészen a floridai Key Westig. Rockland, esetleg Boothbay Harbor, mondta a bácsika a Hét Tengerben, de Billy nem bízta a véletlenre. Megállt minden második vagy harmadik benzinkútnál az út északi részén: megállt a vegyeskereskedéseknél, amelyek ajtajában kerti széken gyufaszálat Vagy fogpiszkálót rágcsálva ücsörögtek az idıs tulajdonosok. Megmutogatta a képeit mindenkinek, aki hajlandó volt rájuk pillantani; felváltott két százdolláros utazócsekket kétdolláros bankókra, és úgy osztogatta, mint egy gyanús rádióadó ügynöke. A négy fotó, amit leggyakrabban megmutatott, a tiszta olívabırő, fekete, igézı szemő Gináé volt, a kiszuperált Cadillacé, a lakóautóé, amelynek oldalán a lány és az egyszarvú festménye virított, és Taduz Lemkéé. Akárcsak Lon Enders, az emberek ez utóbbit vonakodtak kézbe venni vagy megérinteni. Mindazonáltal segítıkésznek mutatkoztak, és Billy Halleck gond nélkül követhette a cigánykaraván útvonalát az északnak vezetı parti sávban. Nem az idegen államok rendszámai segítettek, hiszen számtalan más államból érkezett kocsi cirkál nyáron Maineben. Az tőnt fel az embereknek, hogy a konvoj milyen szorosan együtt halad, szinte egymáshoz értek a lökhárítóik; megjegyezték a színes festményeket a ponyván; és magukat a cigányokat. A legtöbb férfi, akivel Billy szót váltott, azt állította, hogy a nık és a gyerekek loptak, bár egyikük sem tudta pontosan felidézni, hogy mit is loptak el valójában, és, amennyire errıl Billy megbizonyosodhatott, egyikük sem riasztotta a rendırséget a feltételezhetı tolvajok miatt. Leginkább a rothadó orrú öreg cigányra emlékeztek - aki egyszer meglátta, nem felejthette el. Amikor Lon Endersszel beszélgetett a Hét Tengerben, három héttel járt a cigányok mögött. Bob töltı- és gyorsszerviz-állomásán a tulaj nem tudta már megmondani, hogy melyik napon tankoltak nála, csak arra emlékezett, hogy „bőzlöttek, mint az indusok". Billynek feltőnt, hogy Bob maga is érett szagot áraszt, de úgy vélte, meglehetısen indiszkrét dolog volna ezt szóba hozni. Egy egyetemista srác, aki a falmouthi csapszékben dolgozott, a gyorsszervizzel szemközt, pontosan emlékezett a napra: június 2-án voltak itt, a születésnapján, amikor éppen el volt kámpicsorodva, hogy ilyenkor is dolgoznia kell. Billy június 20-án beszélt velük, tehát a távolság tizennyolc napnyira csökkent. A cigányok táborhelyet kerestek kicsit északabbra, Brunswick körzetében, de továbbtessékelték ıket. Június 4-én Boothbay Harbor mellett táboroztak: nem a tengerparton, persze, de csakhamar ráleltek egy farmerra, aki a Kenniston Hill körzetében éjszakánként húsz dollárért kiadta nekik a kaszálót. Mindössze három napig maradtak itt - a nyári fıszezon csak most kezdett beindulni, és valószínő, hogy csekély bevételhez jutottak. A farmert Washburnnék hívták. Amikor Billy

megmutatta neki Taduz Lemke arcképét, bólintott, majd keresztet vetett gyorsan és (Billy biztosra vette) önkéntelenül. - Életemben se láttam, hogy egy vén pacák olyan fürgén mozogjon, mint ez, ráadásul több fát halmozott össze, mint amennyit a fiaim elbírnak. - Washbura rövid tétovázás után hozzátette: - Nem tetszett nekem az az alak. Nem is csak az orra miatt. Hát a fenébe, az én öregapámnak is bırrákja volt, és mielıtt elvitte volna, akkora lyukat rohasztott az arcába, mint egy hamutartó. Be lehetett látni rajta, hogy csócsálja az ételt. Na, mondjuk, ez nem tetszett nekünk valami nagyon, de azért bírtuk a tatát, remélem, érti. - Billy bólintott. Viszont ez a tag... hát ezt nem bírtam. Úgy nézett ki, mondóm is magamba, mint egy bubus. Billy eltöprengett, hogy megkérje a farmert, fordítsa le ezt az utóbbi New England-i szólást, de végül úgy döntött, nem veszıdik vele. Bubus, körülbelül annyi, mint mumus. A fordítás ott volt Washburn gazda szemében. - Hát az is, bubus - felelte szívbıl jövı ıszinteséggel. - Már azt is kiötöltem, hogy elkergetem ıket a csodába - mondta Washburn. - Húsz dollár per éjszaka némi szeméttakarításért igencsak jó fizetség, de a nejem be volt rezelve tılük, és hát egy kicsikét én is be voltam rezeivé. Úgyhogy aztán reggel kimentem, hogy felvilágosítsam azt a Lemkét, mielıtt még elkap az ideg, de már addigra odábbgurultak. Na, megkönnyebbültem rendesen. - Tovább észak felé. - Ja, arra tovább. Fölmásztam ottan arra a dombra - Washburn mutatta is - és néztem, hogy ráfordulnak az 1-es útra. Addig néztem ıket, míg végképp el nem tőntek, és hát isten tudja, boldog voltam, hogy már nincsenek itt. - Azt elhiszem. Washburn aggodalmas, vizsgálódó tekintettel méregette Billyt. - Nem ugrik be egy pohár hideg tejre, miszter? Nagyıri lestrapáltnak látszik. - Köszönöm, de el akarok jutni az Owl's Head körzetbe még sötétedés elıtt. - İt keresi? - Igen. - Hát, csak azt remélem, hogy nem eszi meg magát, miszter, amikor összeakadnak, mert én úgy láttam, hogy engem is szívesen bekapna. Billy huszonegyedikén beszélt Washburnnel - a csillagászati nyár elsı napján, amikor az utakon már egymást érték a turisták autói, és Billynek egészen Sheepscotig kellett befelé kerülnie, hogy találjon egy motelt, amelyiken ég az üresedést jelzı tábla - és a cigányok nyolcadikán reggel indultak tovább Boothbay Harborból. Tizenhárom nappal volt mögöttük. Két keserves nap következett, amikor úgy látszott, a cigányok lepottyanták a fold szélén. Nem látták ıket Owl's Headben, sem Rocklandben, bár mindkét város dugig van a turistaszezonban. A benzinkutasok és a pincérnık csak a fejüket rázták, amikor megmutatta nekik a fényképeket. Kegyetlen tusában az erısbödı ingerrel, hogy méregdrága kalóriákat a korlát fölött a vízbe okádjon - soha nem csábította a tengerészet - még az Owl's Head-i réven is átkélt Vinalhavenbe, de a cigányok ott sem jártak. Huszonharmadikának estéjén felhívta Kirk Penschleyt újabb információ reményében, de különös kettıs kattanást hallott a vonalban, amikor Kirk beleszólt: „Hogy vagy, Billy, öregfiú? És legfıképpen, hol vagy?" Billy levágta a kagylót, homlokát kiverte a veríték. Elhagyta az utolsó motelt is Rocklandben, ez volt a Harborview Motel; tisztában volt vele, hogy nem talál újabbat egészen Bangorig, de egyszeriben eldöntötte: akkor is továbbmegy, ha éjszaka a kocsiban kell aludnia valamelyik mellékút mentén. A kettıs kattanás. Nagyon kellemetlen volt hallani. Olyan volt a hang, mint amikor leágaztatják a vonalat, vagy beindul a felvevı:

Heidi aláírta a körözési papírt, Billy. Ennél elképesztıbb hülyeséget még életemben nem hallottam. Aláírta, és Houston is aláírta. Hogy mi a rohadt életért nem hagytok békén! Tőnés innen, Billy. Otthagyta a várost. Heidi, Houston és a telefonra kapcsolt magnetofon riasztotta meg, de végül kiderült, ennél szerencsésebben nem is járhatott volna. Amikor hajnali kettıkor bejelentkezett a bangori Ramada Szállóba és automatikusan megmutatta a fényképeket a recepciósnak, az rögtön bólintott. - Igen, igen, el is vittem a lányomat, hogy jósoljanak neki - mondta. Felvette Gina Lemke fényképét, és a szemét forgatta. - Ez a leányzó lenyőgözıen tehetséges a csúzli lövésben. És úgy nézett ki, van még egy-két dolog, amiben lenyőgözıen tehetséges, ha érti, mire gondolok. - Meglóbálta a kezét, mintha vízcseppeket akarna lerázni az ujjairól. - A kislányom elkapta a tekintetemet, amikor ezt a nıt stíröltem, és sürgısen elvonszolt onnan. - A recepciós felnevetett. Egy perccel azelıtt Billy olyan fáradt volt, hogy másra sem vágyott, mint hogy végre ágyba bújjon. Most egyszerre felélénkült, gyomrát görcsbe rántotta az adrenalin. - Hol? Hol voltak? Vagy még mindig... ? - Nem, mát nincsenek itt. A Parsonsnál táboroztak, de már továbbálltak. Pont tegnap néztem. - A Parsons - az egy farmergazdaság? - Nem... Ott állt a Parsons-féle alkalmi áruház, míg tavaly le nem égett. - A recepciós sandán pislogott a Billy testén lötyögı pulóverre, Billy pengeéles arccsontjaira, csontig soványodott koponyájára, és a mélyen ülı, lángoló szempárra. - Na, szóval... akkor kéri a szobát? Billy másnap reggel megtalálta a Parsons áruház romjait - megpörkölıdött salakbeton kagyló volt egy hatalmas, három és fél hektáros parkoló közepén. Lassan poroszkált a töredezett makadámburkolaton, kopogott a sarka. Sörös- és szódásdobozok szertehányva. Egy bogarak lepte sajtszelet. Egy darab fényes golyóscsapágy. („Hahó, Gina!" - kiáltott fejében egy kísértethang.) Kipukkadt léggömbök foszló gumija, odább két használt Trojan óvszer, hasonlóak a léggömbökhöz. Igen, itt voltak. - Érzem a szagodat, öreg - suttogta Billy a valamikori áruház üres héja felé, és az odvaknak tőnı hajdani ablakok mintha bágyadt undorral pislogtak volna vissza az ıket fürkészı göthös madárijesztıre. Kísértetjárta hely, gondolta Billy, de nem félt. Elborította ismét a düh - úgy hordta, mint egy kabátot. Haragudott Heidire, haragudott Taduz Lemkére, haragudott az olyan barátnak nevezett alakokra, mint Kirk Penschley, akinek az ı oldalán kellene állnia, de ellene fordult. Vagy ellene fog. De nem számított. Egyedül is, hatvan kilóra fogyva maradt még benne annyi érı, hogy utolérje az öreg cigányt. És ha utoléri - akkor mi lesz? Nos, majd meglátjuk, akkor majd meglátjuk. - Érzem a szagodat, öreg - mondta Billy újra, és az épület oldalához sétált. A falon egy táblát talált, rajta az ingatlanközvetítı adatai. Farzsebébıl elıhúzta a noteszát, és feljegyzett minden információt. Az ingatlanügynököt Frank Quigleynek hívták, de ragaszkodott hozzá, hogy Billy Biffnek szólítsa. Szobája falán bekeretezett képek a gimnazista Biff Quigleyrıl, többségükön futballsisakban. Biff íróasztalán kutyaszar bronzból kiöntött szobra, alatta a felirat: a francia jogosítványa. Igen, mondta Biff, bérbe adta a területet a dádénak Mr. Parsons engedélyével. - Úgy gondolta, annál rosszabbul már nem nézhet ki a hely, mint ahogy kinéz - magyarázta Biff Quigley -, és szerintem igaza volt.

Hátradılt a forgószékben, tekintete szüntelen Billy arcát kutatta, méregette a távolságot az inggallér és Billy nyaka között, elmerengett az ing furcsa esésén Billy horpadt mellkasán: olyan volt, mint szélcsendes napon a zászló. Tarkóján összefonta a kezét, hátradılt a széken, és feltette a lábát a bronzban megörökített kutyaszar mellé. - Nem mintha nem lehetne eladni, hogyne lehetne. Elsı osztályú ipari terület, elıbb vagy utóbb valakinek olyan látomása támad, hogy fantasztikus üzletet üthetünk nyélbe. Én mondom, fantasztikus... - Mikor mentek el a cigányok, Biff? Biff Quigley elvette kezét a tarkójáról, és elırezökkent. A széke olyan hangot adott ki, mint egy játék malac: kvikk! - És megtudhatnám, miért kérdezi? Billy Halleck ajka - elvékonyodott már az is, szétvált, mintha folyton nyitva lenne a szája ijesztıen élénk és földöntúlian csontos mosolyra húzódott. - Nem, Biff, nem tudhatja meg. Biff meghökkent, de bólintott megértıen, és hátradılt ismét. Quaddy mokaszinját felpakolta az íróasztalra, egyik lábát átvetette a másikon, és elgondolkozva bökdöste velük a kutyaszart. - Így van rendjén, Bili. Az üzlet magánügy. És az üzlet indítórugója - szintén magánügy. - Valahogy úgy - mondta Billy. Érezte, hogy megint elfutja a pulykaméreg, és hevesen harcolt, hogy leküzdje. Begurult, ahogy nézte ez a förtelmes figurát, Quaddy mokaszinjával, durva dialektusával, fésületlenül szárított Jay Cees frizurájával; nézte, és valahogy nem dobódott fel tıle. - Tehát miután egyetértünk... - Ettıl függetlenül kétszáz dolcsiba kerül. - Micsoda? - Billynek leesett az álla. A düh úgy kavargott benne, hogy képtelen volt megmozdulni vagy akár csak mondani valamit. Ez minden bizonnyal Biff Quigley javára vált, mert ha Billybıl nem szalad ki az erı, rögtön nekiugrik. Önuralma is jócskán megfogyatkozott az utóbbi két hónapban. - Nem az információ, amit adok - mondta Biff Quigley. - Az mehet ingyen. Két kilóba az az információ kerül, amit nem adok nekik. - Nem ad... De kinek? - nyögött Billy. - A feleségének - felelte Biff -, valamint az orvosának és egy pasasnak, aki azt állítja, hogy egy Barton Detektívszolgáltatások nevezető alakulatnak dolgozik... Billy elıtt egyszerre felvillant minden. A dolgok nem olyan rosszul állnak, mint azt üldözési mániájában képzelte: annál sokkal rosszabbul állnak. Heidi és Mike Houston beállítottak Kirk Penschleyhez, és meggyızték: Billy Halleck elmebeteg. Penschley utasítására a Barton-ügynökség továbbra is a cigányok nyomában jár, de most már úgy, mint a csillagászok, akik a Szaturnusz keresik, ám pusztán azért, hogy mellette a Titánt megtalálják - és a Titánt visszaszállítsák a Glassman Klinikára. Szinte látta maga elıtt a B ártón kopóit, akik épp ebben a székben ültek pár nappal ezelıtt, és megkörnyékezték Biff Quigleyt, mondván: egy Billy Halleck nevő vézna muki fel fog bukkanni errefelé nemsokára, ha pedig felbukkan, ugyan hívja már fel ezt a számot. Mindezt még tisztább képek követték: látta magát, amint átröpül Biff Quigley íróasztala fölött, röptében megragadja a bronzba öntött kutyaszart, aztán betöri vele Biff Quigley fejét. Kristályos, gyilkosán fénylı vízió volt: a bır felreped, a vér apró cseppekben fröccsen szét (jut belılük a bekeretezett fényképekre is), a fehéren csillogó csont beszakad, és látni engedi az emberi agy kísérteties szövedékét; azután látja, hogy a kutyaszar beleloccsan a szürkés anyagba, ahová tartozik - vagy, mondhatjuk így is, ahonnan származik. Quigley nyilván leolvasta mindezt Billy nyúzott ábrázatáról, mert arcán ijedség suhant át. Villámgyorsan lekapta lábát az íróasztalról, kezét a' nyakáról. A szék felvisított megint, mint a játék malac.

- Persze megbeszélhetjük... - fogott bele, és Billy észrevette, hogy egyik manikőrözött keze lassan az intercom felé araszol. Billybıl hirtelen elszállt a düh, csak ült reszketve, fázósan. Az imént elképzelte, hogy egy embernek szétloccsantja az agyát, de nem csupán halványan, álmodozva látta, hanem a Technicolor kép és a Dolby sztereóhangzás életszerő pontosságával. A jó öreg Biff pedig tudta jól, hogy mi játszódik le a fejében. Mi a csoda történt szegény Billy Halleckkel, aki szorgosan adakozott az Egyesült Alapnak, és pohárköszöntıt mondott karácsony, este? És a válasz: Kérem szépen, az a Billy Halleck még a Gazdagok Földjén éldegélt. Azóta viszont elköltözött. Elment, méghozzá tolatva. - Arra nincs szükség - mondta Billy, és fejével az intercom felé intett. A kéz megrándult, azután elindult egy íróasztalfiók felé, mintha mindvégig afelé igyekezett volna. Biff elıhúzott egy csomag cigarettát. - Eszembe sem jutott, ha-ha. Rágyújt, Mr. Halleck? Billy elvett egy cigarettát, megnézegette, aztán elırehajolt a fellobbanó gyufa felé. Egy szippantás, és megfordult vele a szoba. - Köszönöm. - A kétszázra visszatérve... azt hiszem, eltévesztettem. - Nem... Nem tévesztette el... - mondta Billy. Idefelé beváltott háromszáz dollárnyi utazócsekket, abban a hiszemben, hogy jól jöhet, ha meg kell olajozni a gépezetet idınként... Arra viszont nem gondolt, hogy ilyen üzemzavar is támadhat. Kivette zsebébıl a pénztárcáját, leszámolt négy darab ötvenest, és a kutyaszar mellé lökte. - Egy árva szót sem szól, ha Penschley felhívja, igaz? - Egy árva szót sem! - Biff elvette a pénzt és a fiókba tette, a cigaretta mellé. - Bízhat bennem. - Hát, remélem - mondta Billy. - És most meséljen a cigányokról. A történet rövid volt, könnyen követhetı - az egyetlen bonyolult epizód a kezdeti szakaszra esett. A cigányok június 10-én érkeztek Bangorba. Samuel Lemke, az ifjú zsonglır egy másik férfival, akinek személyleírása Richard Crosskillra illett, felkereste Biff irodáját. Miután Biff telefonon beszélt Mr. Parsonsszal és a bangori rendırfınökkel, Richard Crosskill aláírt egy rövid lejáratú standard lízingnyomtatványt - a rövid lejárat ez esetben huszonnégy órát jelentett. Crosskill mint a Taduz Társaság titkára írt alá, mialatt a fiatal Lemke Biff irodájának ajtajában állt, mellén összefont izmos karokkal. - És mennyi ezüsttel kenték meg a tenyerét? - kérdezte Billy. Biffnek megugrott a szemöldöke. - Pardon? - Kétszázat kapott tılem, feltehetıen százat aggódó nejemtıl és barátaimtól a Barton-fiú révén - csak kíváncsi vagyok, mennyit perkáltak le a cigányok. Egész jó summát szakított le ebbıl a balhéból, nem így van, Biff? Biff néhány másodpercig csöndben ült. Azután, anélkül hogy Billy kérdésére válaszolt volna, befejezte a történetet. Crosskill a következı két napban visszatért, hogy megújítsa a szerzıdést. Tizenharmadikán felbukkant megint, de addigra Biffhez befutottak már telefonok a helyi rendırırsrıl és Parsonstól is. A lakók panaszáradata kezdetét vette. A rendırfınök úgy vélte, ideje, hogy a cigányok lelépjenek. Parsons hasonlóan vélekedett, bár hajlandónak mutatkozott még egy napot engedélyezni, ha az összeget feljebb tornázzák - napi harminc dollárról, mondjuk, ötvenre. Crosskill végighallgatta, csóválta a fejét. Távozott anélkül, hogy egy szót is szót volna. Hirtelen ötlettıl vezérelve Biff kocsiba vágta magát, és elhajtott az áruház kiégett romjaihoz. Éppen látta még, hogy a cigánykaraván felkerekedik és továbbindul.

- A Chamberlain híd felé mentek - mondta -, ez minden, amit tudok. Miért nem száll le rólam, Bili? Az igazat megvallva úgy néz ki, mint egy Biafrába csalogató reklámplakát. Csak magára nézek, és ráz a hideg. Billy kezében még égett a cigaretta, bár nem szívott bele az elsı szippantás óta. Most elırehajolt, és elnyomta a bronz kutyaszaron. A parázsló csikk Biff asztalára hullott. - Az igazat megvallva - mondta Biffnek -, én is pontosan ezt érzem, ha magára nézek. Elöntötte a harag ismét. Kirohant Biff Quigley irodájából, mielıtt véletlenül rossz irányba indult volna, és öklét hagyta volna szóhoz jutni egy olyan ocsmány nyelven, amirıl nem is feltételezte volna, hogy ismeri. Június huszonnegyedike volt. A cigányok a Chamberlain hídon át haladtak tovább, tizenharmadikán. Mindössze tizenegy nappal járt mögöttük. Közelebb ért... közelebb... de még mindig túl messze van. Felfedezte, hogy a 15-ös utat, amely a híd Brewer felıli oldalán kezdıdik, Bar Harbor Roadnak hívják. Mehet erre is éppen. De útközben nem fog több telekközvetítıvel beszélni, nem száll meg több elsı osztályú motelban, Ha a Barton-detektívek továbbra is elıtte járnak, Kirk talán még néhány embert beszervezett, hogy szimatoljanak utána. A cigányok tizenharmadikán megtettek hatvan kilométert Ellsworthig, ott háromnapos engedélyt kaptak, hogy a vásártéren táborozzanak. Ezután átkeltek a Penobscot-folyón Bucksportba, ahol újabb három napot töltöttek, mielıtt a part mentén továbbhaladtak. Billy mindezt huszonötödikén tudta meg; a cigányok június 19-én késı délután távoztak Bucksportból. Mindössze egy héttel járt mögöttük. Bar Harbor eszement felfordulással fogadta, amint azt a pincérnı megjósolta korábban, és Billy nem felejtette el, hogy utalt közben a várost emésztı fekélyre: A legnagyobb szám, egészen szeptemberig, az utcai karnevál. A legtöbb város ilyen a listáján, miszter, de Bar Harbor az abszolút csúcs, érti? Voltam ott párszor, így július-augusztus tájékán, de már elég belıle. Túl öreg vagyok hozzá. Én is, dünnyögte magában Billy, amint letelepedett egy köztéri padra, szövetnadrágban, pólóban, melyen öles betőkkel állt a felirat: bangornak lelke van, és sportkabátban, amely egyenes vonalban lógott ösztövér, csontos válláról. Jégkrémet harapdált, és közben észrevette, hogy túlságosan is sok tekintetet vonz magára. Fáradt volt - szorongva ébredt rá, hogy újabban örökké fáradt, hacsak nem lesz úrrá rajta egy alkalmi dühroham. Amikor reggel leállította az autót és felkerekedett, hogy a fényképeit villogtassa körös-körül, a déjà vu lidérces érzése kerítette hatalmába: nadrágja ismét csúszni kezdett lefelé a csípıjén - excusez-moi, helyesbített, csúszni kezdett lefelé a valamikori csípıjén. A kordnadrágot Rocklandben vette a katonai-tengerészeti boltban. Derékbıség hetvenkét centiméter. Az eladó figyelmeztette (egy kissé idegesen), hogy hamarosan gondjai támadnak, ha kész nadrágot kíván választani magának: derékbısége már-már a kamaszméretbe tartozik, a lába azonban továbbra is nyolcvankét centi, és bizony elég ritka az olyan tizenhárom éves, aki száznyolcvanöt centire nıtt. Pisztáciás jégkrémet evett, várta, hogy valamelyest visszaköltözzön belé az erı, közben pedig azon tőnıdött, mi is olyan végtelenül lehangoló ebben a gyönyörő kisvárosban, ahol parkolni jóformán lehetetlen, és a gyalogos alig fér el a járdán. Old Orchard otromba helység volt, de útszéli voltában többé-kevésbé ıszinte, csaknem szívvidító: az ember tudta, hogy amit fıdíjként nyerhet a, Durr bele! játékon, ócska kacat, ami nyomban szétesik, és hogy a szuvenírek is vacakok, de majd csak akkor esnek szét, amikor az ember már túl messzire jutott velük ahhoz, hogy megforduljon, és ordítva követelje vissza a pénzét. Old Orchard Beach-en a nık többnyire öregek voltak, és majd mindegyik kövér. Néhányukon obszcénul kicsiny bikini, de volt, aki az ötvenes éveket idézı testhezálló ruhában pompázott: a sétálóutcán mellettük haladva úgy érezte az ember, hogy a ruhák olyan

nyomás alatt vannak, mint a megengedett szint alá süllyedt tengeralattjáró. Ha a csodamód ellenálló anyag felszakadna, szerteröpülne a mögötte feszülı zsír. Az utcán pizza, fagylalt, sült hagyma illata, itt-ott egy-egy tócsa hányadék: a srácok olykor túl sokáig maradtak fenn a körhintán. Az Old Orchardban egymásnak ütıdı lökhárítókkal vánszorgó autók többsége rozoga, özönvíz elıtti járgány, ajtaikat rozsda marta, és csaknem mindegyik túlságosan nagy. Számos kocsiból folyt az olaj. Old Orchard otromba hely, de megvolt benne az a foszló ártatlanság, ami Bar Harborban már hiányzott. Sok dolog éppen az ellentéte volt Old Orchardnak, olyannyira, hogy Billy úgy érezte, belépett a tükörbe: idıs asszony alig akadt, kövér pedig egyáltalán, és csak mutatóba egykettı, aki fürdıruhát viselt. A Bar Harborban divatozó uniformis teniszdresszbıl állt és fehér sportcipıbıl, vagy kopott farmernadrágból, rögbi mezbıl és bakancsból. Billy kevés régi autót látott, még kevesebb amerikai gyártmányú autót. Javarészt Saabok, Volvók, Datsunok, BMW-k Hondák cirkáltak az utcákon. A lökhárítókon matricák efféle feliratokkal: bankot robbants, ne atombombát, vagy USA kifelé Salvadorból, vagy jogot a főhöz. A biciklisták innen sem hiányoztak: szlalomoztak a lassan görgı városi tolongásban drága tízsebességes kerékpárokon, polarizált napszemüvegben és szemellenzıben, Sony walkmannel a fülükön, megvillantva fogszabályzóval tökéletesített mosolyukat. A városon túl, a kikötıben árbocok erdeje: nem a halászhajók vastag, pasztellszínő árbocai, hanem a vitorlások karcsú, rikítóan fehér vitorlarúdjai. Ezeket a hajókat nem vonják partra szeptemberig. A Bar Harborban csatangolok fiatalok voltak, intelligensek, divatosan liberálisak, és gazdagok. Úgy tőnt, mindennap hajnalig buliznak. Billy elıre telefonált, hogy szobát foglaljon a Frenchman's Bay Motelben, azután egész éjjel ébren feküdt az ágyon, és hallgatta a hatnyolc különbözı bárból áradó rockzenét, az egymással versengı számokat. A helyi lapban az összetört kocsik és a közlekedési kihágások hosszas lajstroma egyszerre ejtette ámulatba és csüggesztette el. Billy szemével követett egy frízbit, amint az átszállt a gimista stíllel öltözködı tömeg fölött, és elgondolkodott. Akarod tudni, miért hangol le ez a hely, miért kedvtelenítenek el ezek a srácok? Hát megmondom. Mert azért tanulnak, hogy azután olyan városokban éldegéljenek, mint amilyen Fairview. Befejezik az iskolát, elvesznek egy nıt, aki véget vet elsı szerelmi kalandjaiknak és analízisüknek, és beköltöznek egy házba Amerika Lantern Drive-jain. Golfozáshoz piros nadrágot húznak, és minden egyes szilveszterük alkalmat nyújt egy kiadós csöcsörészésre. - Hát igen, baromi lehangoló - mormogta. A mellette ellépı párocska furcsán pillantott rá. Még itt vannak. Igen. Még itt voltak. A gondolat olyan természetesen jött, olyan magától értetıdıen, hogy nem is volt meglepı vagy különösebben felkavaró. Egy héttel járt mögöttük - mostanra felérhettek volna a Maritimesig, vagy valahol félúton vonulhattak volna a part mentén: eddigi kóborlásuk sablonja szerint innen már el kellett volna menniük, hiszen Bar Harbor, ahol még az ajándékboltok is a méregdrága East Side-i aukciós termekre emlékeztettek, túlságosan menı hely volt ahhoz, hogy soká elviseljen egy szedett-vedett cigánybandát. Ez kétségtelen. Csakhogy mégis itt voltak, és Billy tudta. - Érzem a szagodat, öreg - suttogta maga elé. Naná, hogy érzed. Érezned is kell. Ettıl a gondolattól kínos érzése támadt. Hamarosan felkelt, a jégkrém maradékát egy szemetesbe hajította, és visszaballagott a fagylaltoshoz. A fagylaltosról lerítt, hogy nemigen örvendezik Billy visszatértén. - Talán tudna segíteni - fogott bele Billy. - Hát, ıszintén szólva, nem nagyon hiszem - felelte a fagylaltos, és Billy látta szemében a nemtetszés borús csillogását.

Meg fog lepıdni. - Billyt elöntötte a sorsszerőség mélységes nyugalma - nem déjà vu volt ezúttal, hanem az elrendeltség valódi bizonyossága. A fagylaltos már elfordult volna, de Billy fogva tartotta a tekintetével - rájött, hogy képes erre, mióta afféle természetfölötti teremtéssé változott. Elıszedte a fényképcsomagot: győrött volt már, verítéktıl foltos. Kiterítette rutinos mozdulattal, mint a kártyát, egymás mellé rakosgatta ıket a bódé pultján. A fagylaltos rájuk nézett, és Billy nem csodálkozott, hogy a férfi felismeri ıket, és nem is örült meg neki különösebben: csupán lappangó féléimet érzett, mintha a csillapítószerek okozta kábulat mögül elıtörni készülne újból a fájdalom. A levegıben a tenger sós illata szállt, csapkodó sirályok rikoltottak a kikötı fölött. - Ez a manusz - mondta a fagylaltos, és megbővölten meredt Taduz Lemke képére -, ez a manusz... Kész horror! - Itt vannak még? - Igen - bólintott a férfi. - Igen, azt hiszem. A zsernyákok kirúgták ıket már a második nap, de csak sikerült földet bérelniük egy farmertıl Tecknorban - az a szomszéd város befelé. Láttam is ıket. A zsernyákok már nekifogtak felírni ıket a törött hátsó lámpákért meg ilyesmikért. Az ember azt gondolta volna, veszik az adást. - Köszönöm. - Billy elkezdte felszedegetni a fényképeket. - Még egy jégkrém? - Nem, köszönöm. - A félelem erısödött... de feltámadt a harag is megint, dühének zümmögı lüktetése legbelül. - Azért még megenged egy észrevételt, uram? Nincsen valami jó színben, tudja? - Igen - mondta Billy. - Tudom. Elindult vissza, a kocsi felé. Fáradtsága egyszerre elillant. Este negyed tízkor Billy megállt az autóval a Bar Harborból északnyugatra vezetı 37-A út leállósávján. Egy domb tetején parkolt, gyenge tengeri szél borzolta a haját és lebegtette bı ruháit. Mögüle az aznap esti rock V- roll parti felbıdülı zenéje érkezett a széllel. Alatta, jobb felé, hatalmas tábortőz lobogott kocsik, teherautók, furgonok győrőjében. A tőz körül emberi alakok - idınként egyikük elsétált a tőz elıtt, mint egy fekete, mozgó kartonfigura. Hallotta a beszélgetés foszlányait, a fel-felcsapó nevetést. Beérte ıket. Az öreg ott lent vár rád, Billy - már tudja, hogy itt vagy. Igen, miért is ne? Az az öreg - Billy Halleck kezességet vállalt volna érte - átvezethette volna kis csapatát a földkerekség határain, ha kedve tartja. De nem ebben lelte örömét. Inkább megugrasztotta Billyt, Old Orchardból egyenesen ide. Mert így tartotta kedve. És megint a félelem, mintha füst járta volna át a testüregeit - mintha lassanként úgyis csak üregekbıl állt volna a teste. De az ırjöngı harag is fellobbant a félelemmel együtt. Az öreg így akarta, és így akartam én is - talán mégis meglephetem. A félelemre számít biztosan. De a düh... az esetleg váratlanul éri. Billy visszapillantott az autójára, majd megrázta a fejét. Elindult a füves domboldalon, a tábortőz felé. Tizenkilenc A Cigánytáborban Megállt a kocsi mögött, amelyre az egyszarvú és a lány alakját festették; szikár, moccanatlan árnyék a lobogó lángok által vetett imbolygó árnyak között. Csak állt ott, figyelte halk beszélgetésüket, az idınként feltörı nevetést, a tőzben szétpattanó ágcsomók zaját.

Nem mehetek oda, makacsolta meg magát valami belül. Félelem bujkált ebben a makacsságban, de átfonták a szégyen és illendıség kifejezhetetlen érzései is - éppúgy nem akart betörni a tábortőz koncentrikus köreibe, beszélgetésükbe és magánéletükbe, ahogyan nem akarta néhány hete, hogy a nadrágja a földre csússzon Hilmer Boynton tárgyalótermében. Végtére is ı a sértı fél. Most ı a... Akkor Linda arca jelent meg a fejében; hallotta a hangját, amint hazakönyörgi, és sírni kezd. İ a sértı fél, igen, csakhogy nem ı az egyetlen. Örvénylett benne a harag megint. Lecsapott rá, próbálta elfojtani, átváltoztatni valamivé, valami hasznosabbá - egyfajta konok dac éppen elég lenne, gondolta. Megindult a lakóautó és a mellette parkoló teherkocsi között, Gucci papucscipıje surrogott a száraz főben. És egyenesen közibük gyalogolt. Valóban koncentrikus körökben helyezkedtek el: kívül a jármővek töredezett köríve, belül pedig férfiak és asszonyok ültek a tőz körül, amely egy kövektıl körberakott, kiásott gödörben égett. Nem messze egy majdnem kétméteres ágat vertek a földbe. Sárga papírdarab lengett a tetején - feltehetıen a tőzrakási engedély. A fiatalabbak a letaposott füvön vagy gumimatracokon ültek, az idısebbek többsége alumíniumvázas, mőanyag támlájú kerti székeken. Billy látott egy vénasszonyt, papucsban kuporgott egymásra dobált párnák kupacán, vállkendıbe burkolózva. Maga sodorta cigarettát szívott, közben egészségbiztosítási bélyegeket ragasztgatott be egy könyvecskébe. A tőz túloldalán három kutya ugatott fel, csak úgy tessék-lássék. Egy fiatalabb férfi felkapta a fejét, és hátrahúzta felöltıje egyik szárnyát: vállára csatolva egy nikkelezett revolver bukkant elı. - Enkelt! - mordult rá egy idısebb, és tenyerét a fiatalember kezére tette. - Bodde har? - Just det - han och Taduz! A srác Billy Halleck felé pillantott, aki most már ott állt közöttük, tökéletesen idegenül lötyögı sportkabátjában és városi cipıjében. A srác arcán nem az ijedség villanása, hanem a gyorsan tovatőnı meglepetésé és - Billy erre esküdni, mert volna - az együttérzésé. Azután felpattant és elment, csak annyi idıre állt meg, hogy belerúgjon az egyik kutyába. - Enkelt! morrant rá, mire a kutya fájdalmasan nyikkant egyet, majd mind a három elhallgatott. Elment az öregért, gondolta Billy. Körülpillantott. Mindén társalgás megszakadt. Nézték ıt sötét roma szemükkel, és nem szólalt meg egyikük sem. Nagyjából ilyen érzés, amikor az embernek tényleg lecsúszik a gatyája a tárgyalóteremben, gondolta, pedig nem volt igaz. Most, hogy valóban szembenézett velük, érzéseinek zőrzavara teljesen eloszlott. A félelem és a harag maradt csupán, de mindkettı csendesen zúgott, mint mélyvízi áramok. És van még valami. Nem lepıdtek meg, hogy látnak... ...és azon sem, hogy így nézel ki. Tehát igaz volt, az elejétıl fogva. Nem pszichikai alapú étvágytalanság, nem a rák egzotikus formája. Billy úgy érezte, ezek a sötét szemek Michael Houstont is meggyıznék: Mindannyian tudták, mi történt vele. Tudták, miért történt. És azt is tudták, mi lesz a vége. Bámultak egymásra, a cigányok és a vézna connecticuti férfi. És hirtelen, minden ok nélkül, Billy elvigyorodott. A bélyegekkel bajlódó vénasszony felnyögött, és a szemmel verés jelét vetette felé. Közeledı léptek, egy fiatal lány gyors, haragos szavai: Vad sa han! Och plotsligt brast han dybbuk, Papa! Alskling, grat inte! Snalla dybbuk! Ta mig Mamma! Taduz Lemke, csontos térdéig lehulló hálóingben, mezítláb, a tábortőz fénykörébe lépett. Közvetlenül mellette Gina Lemke, pamut hálóinge minden lépésnél puhán gömbölyödı csípıjének feszült.

- Ta mig Mamma! Ta mig... - Észrevette Billyt a kör középén, lötyögı sportkabátját, nadrágjának a kabát szegélye alá csüngı fenekét. Feléje lendítette a karját, majd visszafordult az öregemberhez, mintha rá akarna támadni. A többiek néma tétlenségben ültek. Újabb göcs pattant szét a tőzben, szikrák apró ciklonja kavargott. - Ta mig Mamma! Va dybbuk! Ta mig inte til mormor! Ordo! Vu derlak! - Sahon lagt, Gina - felelte az öreg. Derős volt a hangja és az arca is. Göcsörtös kezével megsimogatta a lány sima, fekete, derékig érı hajzuhatagát. Mindeddig nem is nézett Billyre. - Vi ska stanna. A lány egy pillanatra ellankadt, és buja domborulatai ellenére Billy nagyon fiatalnak látta. Azután ismét Billy felé pördült, felgyúlt az arca, mintha valaki olajat cseppentett volna a pislákoló tőzre. - Nem érted a lingónkat, gázsó? - süvöltötte felé. t- Azt mondtam a papának, hogy te ölted meg az öregmamát! Azt mondtam, rossz szellem vagy, öljünk meg téged! A vénember gyengéden megfogta a karját. Gina kiszabadította magát, és Billy felé rohant, szinte átgázolt a tőzön szökkenı, mezítelen talpával. A haja lobogott mögötte. - Gina, verkligen gad! - kiáltott valaki rémülten, de senki más nem szólalt meg. Az öreg derős arckifejezése nem változott: megbocsátó tekintettel figyelte a Billyre törı Ginát, mint a hancúrozó gyermekét vigyázó apa, A lány köpött - hihetetlen mennyiségő meleg, fehér nyállal, mintha tele lett volna vele a szája. Billy érezte, hogy néhány csepp az ajkára csapódik, olyan íze volt, mint a könnynek. Gina felnézett rá óriási fekete szemével, és annak ellenére, ami történt, annak ellenére, hogy alig maradt már valami egykori önmagából, Billy érezte, hogy még mindig kívánja. És a lány is tudta, ezt észrevette rögtön: szemének sötétjébıl áradt a megvetés. - Ha ez visszahozhatná, addig köphetnél, amíg belefulladok - mondta. A hangja meglepıen tiszta volt és érıs. - De nem vagyok dybbuk. Nem vagyok dybbuk, nem vagyok gonosz szellem, nem vagyok szörnyeteg. Amit most látsz... - felemelte a karját, és a tőz fénye átsütött a kabátján, olyannak tetszett így, mint egy hatalmas, éhezı fehér denevér. Karját lassan leengedte az vagyok, semmi több. A lány egy pillanatra elbizonytalanodott, átfutott az arcán valami megfoghatatlan félelem. Bár nyála még mindig csörgött Billy arcán, a megvetés eltőnt a szemébıl, és Billy törıdött hálát érzett ezért. - Gina! - Samuel Lemke szólt, a zsonglır. Az öregember mellett bukkant elı, még mindig gombolgatta a nadrágját. Pólóján Bruce Springsteen képe. - Enkelt men tillrackligt! - Rohadt gyilkos vagy - mondta a lány Billynek, és visszament oda, ahonnan jött. Bátyja megpróbálta átölelni, de Gina lerázta magáról, és elveszett az árnyak között. Az öregember hátrafordult, nézte, ahogy elmegy, azután végre Billyre emelte a tekintetét. Billy egy másodpercig Lemke orrának odvára bámult, de szemét csakhamar magára vonzotta az öreg tekintete. Mintha régi korból nézné, ugye, erre gondolt nemrég? Sokkal több volt benne...és sokkal kevesebb. Nem a felszínen csillogó figyelem tőnt fel neki, amely olyan volt, mint a sötét vizekre vetıdı holdfény, hanem az üresség, igazságának gyökere, az üresség, amely mély és kiterjedt, mint a galaxisok közötti őr. Lemke meggörbedt ujját tartotta Billy felé, aki, mintha álmában lépegetne elıre, lassan megkerülte a tábortüzet, és odament, ahol az öreg várta sötétszürke hálóingében. - Tudsz romanes? - kérdezte Lemke, amikor Billy már közvetlenül elıtte állt. Hangja csaknem bizalmas volt, mégis tisztán csengett a tábor levegıjében, amelynek csendjét csak a tőzben ropogó száraz fák zöreje verte fel. Billy megrázta a fejét. - Romául úgy hívunk téged, skummade igenom, ami azt jelenti, „városi fehér ember". Elmosolyodott, kivillantotta rothadó, dohányfoltos fogait. A sötét üreg, ahol valaha az orra volt, most szétnyílt és megvonaglott.

- De azt is jelenti, aminek hangzik: sumák genyó. - Tekintete most elengedte Billyt, mintha megcsappant volna az érdeklıdése. - Menj innen, városi fehér ember. Semmi keresnivalód nálunk, és nekünk sincs dolgunk teveled. Ha volt is, már elintéztük. Menj vissza a városodba. Lassan elfordult. Billy csak állt tátott szájjal, halványan érzékelve, hogy az öreg hipnotizálta - olyan könnyedén, ahogy egy farmer elaltat egy csirkét pusztán azzal, hogy szárnya alá dugja a fejét. Ennyi?- üvöltött fel benne egy hang. A végtelen kocsiút, az izgatott mászkálás, kérdezısködés, minden rossz álom, minden nappal és éjszaka - ennyi és kész? Állsz itt, és még csak meg se mukkansz? Hagyod, hogy sumák genyónak nevezzen, és hazaballagsz lefeküdni? - Még nem intéztük el - mondta rekedten, hangosan. Valaki a döbbenettıl elszoruló torokkal, sípolva vett levegıt. Samuel Lemke, aki az öreget támogatta az egyik lakókocsi hátulja felé, megrökönyödve pillantott hátra. Néhány másodperc múlva Lemke is visszafordult. Arcán szórakozott vidámság, de amikor a tőz fénye az öregember arcára vetıdött, Billy egy pillanatig úgy látta, hogy átsuhan rajta a meglepetés. Nem sokkal arrébb a fiatal fiú, aki Billyt elıször észrevette, ismét a pisztolyt rejtı felöltı alá nyúlt. - Nagyon gyönyörő - mondta Billy. - Gina. - Fogd be a pofádat, városi fehér ember - mondta Samuel Lemke. - Nem akarom a húgom nevét hallani a te szádból. Billy nem is figyelt rá. Egyenesen Taduz Lemkére nézett. - Az unokája? A dédunokája? Az öreg úgy fürkészte, mintha azt akarná eldönteni, hallott-e egyáltalán valamit - vagy csak a szél zúg a göröngyös síkság fölött. Azután ismét elfordult. - Talán ha várna egy percet, amíg leírom a kislányom címét - emelte meg Billy a hangját. Még most sem beszélt túl hangosan, nem is volt rá szükség, hogy kiérzıdjön szavaiból a felszólító árnyalat, amit oly sokat volt alkalma gyakorolni a tárgyalóteremben. - Nem olyan szép, mint Gina, de szerintem elég csinos. Talán levelezhetnének az igazságtalanság témájában. Mi a véleménye, Lemke? Gondolja, hogy majd megbeszélhetik a dolgot, ha már én is halott leszek, mint a maga lánya? Ki a megmondhatója, miben áll az igazságtalanság? A gyerekek? Az unokák? Egy pillanat, leírom a címet. Csak egy másodperc, ideírom a magáról készült fényképre. Ha véletlenül nem tudnák tisztázni a dolgot, hát majd szépen lelövik egymást, és kísérletezhetnek tovább az ı gyerekeik. Mi a véleménye, öreg. több értelme volna, mint ennek a szarságnak? Samuel átkarolta Lemke vállát. Lemke egyetlen mozdulattal lerázta, és lassan visszament Billyhez. Szemében az ırjöngı szenvedély könnyei. Ökölbe szorította, majd újra szétnyitotta a tenyerét. A többiek némán és borzadva figyeltek. - Elgázolod a lányomat az utcán, fehér ember - mondta. - Elgázolod a lányomat az utcán, és utána... Elég bor jade rulla vagy, hogy idetold a képed, és a fülembe ordibálj. Én tudom, ki csinálta: Gondom is volt rá. Legtöbbször fogjuk magunkat, és elmegyünk a városból. Legtöbbször, igen, legtöbbször ezt csináljuk. De néha igazságot szolgáltatunk. - Az öregember Billy szeme elé emelte bütykös kezét. Ujjai hirtelen ökölbe szorultak... Egy másodperccel késıbb vércseppek hullottak a tenyerébıl. A körben ülık felmordultak, de nem az ijedségtıl vagy a meglepetéstıl. A helyeslés mormogása volt ez. - Roma igazságot, skummade igenom. A másik kettıre már gondom volt. A bíró, az kiugrott az ablakon két nappal ezelıtt. A bíró... - Taduz Lemke keze szétnyílt; ráfújt a hüvelykujjárra, mintha pitypang pihéit fújta volna szét. - És ez visszahozta a lányát, Mr. Lemke? Visszajött a lánya, amikor Cary Rossington a földnek csapódott Minnesotában?

Lemke szája megvonaglott. - Nem kell vissza. Az igazság nem hozza vissza a halottakat, fehér ember. Az igazság az igazság. Most pedig tőnj el, mielıtt rád hozom még egyszer a rontást. Tudom én, hogy mit mőveltetek az asszonyoddal. Gondolod, vak vagyok? Nem vagyok vak, látok. Kérdezd csak meg ıket. Látok száz éve. Ismét helyeslı mormogás a tőz felıl. - Engem nem érdekel, mióta lát - mondta Billy. Elırenyúlt, és megragadta az öregember vállát. Oldalról a felcsapó düh hörrenése: Samuel Lemke elırelépett. Taduz Lemke oldalt fordult, és egyetlen szót köpött felé cigányul. A fiatalember megállt, zavartan, elbizonytalanodva. A tőz körül ülık arcán hasonló kifejezés, de Billy ezt nem látta: Lemkét látta egyedül. Felé hajolt, közelebb, még közelebb, míg orra csaknem megérintette a szivacsos odút, ami Lemke orrából megmaradt. - Lófaszt az igazságába - mondta. - Annyit tud az igazságról, mint én a gızturbináról. Vegye vissza rólam. Lemke Billy szemébe fúrta a tekintetét - az ész küszöbe alatti irtózatos ürességet. - Engedj el, különben tovább rontalak - mondta hővösen. - Annyival tovább, hogy azt hiszed majd, elıször csak megáldottalak. A vigyor váratlanul kiült Billy arcára ismét - a csontos vigyor, amely olyan volt, mint a hátára gördült holdsarló. - Csak tessék. Próbálja meg. De tudja, nem hinném, hogy sikerül. Az üreg szótlanul meredt rá. - Mert én is segítettem benne - folytatta Billy. - Ennyiben biztos igazuk volt... kettın áll a vásár, nem igaz? Az elátkozotton, és azon, aki kimondja az átkot. Nyakig toccsantunk bele mi hárman. Hopley, Rossington és én. Csakhogy én ki akarok szállni, öreg. A feleségem rejszolt engem abban a böhöm luxusautóban, az igáz, a lánya pedig két parkoló kocsi közül lépett ki az utca közepén, szabálytalanul, az is igaz. Ha a saroknál kel át, ma is élne. Hibásak voltunk mind a két oldalon, de ı meghalt, és én nem térhetek vissza többé a korábbi életemhez. Helyreállt az egyensúly. Nem a földkerekség legtökéletesebb egyensúlya, meglehet, mégis valamiféle egyensúly. Használnak erre egy szót Las Vegasban: úgy hívják, egálba jöttünk. Egálba jöttünk, öreg. Legyen itt vége. Különös, idegenszerő félelem bujkált Lemke szemében, amikor Billy elmosolyodott, de most visszatért a csökönyös, megingathatatlan harag. - Soha nem veszem vissza rólad, városi fehér ember - mondta Taduz Lemke. - Nyelvemen lesz, amikor meghalok. Billy lassan még közelebb hajolt Lemkéhez, míg már homlokuk egymáshoz ért, és megérezte a vénemberbıl áradó szagot - pókháló, dohányfüst és vizelet párája érzıdött ebben a szagban. - Akkor rontsa tovább. Gyerünk. Legyen olyan...hogy is mondta? Mintha elıször megáldott volna. Lemke hosszan nézte még, és Billy megsejtette, hogy most az öreg van szorult helyzetben. Lemke váratlanul oldalt fordult, Samuel felé. - Erikéit av lakán och kanske alskade! Just det! Samuel Lemke és a pisztolyos srác elvonszolták Billyt Taduz Lemkétıl. Az öreg horpadt mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett, ritkás haja összekuszálódott. Nem szokott hozzá, hogy megérintsék - nem szokott hozzá, hogy így beszéljenek vele. - Egál - mondta Billy, miközben rángatták hátrafelé. - Hall engem? Lemke arca megrándult. Egyszerre, hogy látni is irtózatos volt, mintha háromszáz év súlya nyomta volna a vállát, mintha a síron túlról érkezett volna vissza. - Nincs egál! - kiáltott Billyre, és megrázta az öklét. - Nincs egál, sohase lesz! Addig sorvadsz, míg meg nem halsz, városi ember! Így halsz meg! - Azzal összecsapta az ökleit; Billy éles, szúró fájdalmat érzett mindkét oldalában, mint aki az egymásnak ütıdı kezek közé szorult. Nem kapott levegıt, úgy érezte, a gyomra is összepréselıdik. - Elsorvadsz! - Egál - mondta Billy ismét, hevesen küzdve elfulladó lélegzetével.

- Nincs egál! - kiáltotta az öregember. A folytonos ellentmondás fölötti haragja vörös csíkok hálóját varázsolta az arcára. - Vigyétek innen! Azok ketten vonszolni kezdték a körön keresztül. Taduz Lemke csak állt, nézte, keze a csípıjén, arca kıbıl faragott maszk. - Mielıtt elvisznek, öreg, tudnia kell, hogy a családjára az én átkom száll - kiáltott vissza Billy, és az oldalát kínzó fájdalom ellenére erıs, higgadt, majdnem vidám volt a hangja. - És ez a városi fehér emberek átka. Lemke szeme elkerekedett most, gondolta. Szeme sarkából Billy látta, hogy a bélyegekkel szöszmötölı vénasszony párnái ölébıl ismét a szemmel verés jelét hányja felé. A két fiatal srác megállt egy pillanatra; Samuel Lemke halkan, hitetlenkedve felnevetett, talán a lehetetlen ötlettıl, hogy egy Connecticutban élı felsı középosztálybeli fehér ügyvéd megátkoz egy férfit, aki minden valószínőség szerint a legidısebb cigány egész Amerikában. Két hónappal ezelıtt még Billy is nevetett volna rajta. - Gondolja, hogy a magamfajtának nincs hatalmában átkot mondani? - kérdezte Billy. Felemelte a kezét - sovány, aszott kezét -, és arca mellett lassan lebegtette az ujjait. Olyan volt, mint egy kabarékonferanszié, aki a tapsot kívánja elhallgattatni. - Pedig hatalmában van. Nagyon is jól megy, ha egyszer már elkezdte. Ne akarja, hogy elkezdjem. Az öreg háta mögött alig kivehetı mozdulat - fehér hálóing és fekete haj villanása. - Gina! - kiáltott Samuel Lemke. Billy látta, hogy a lány a fénykörbe lép. Látta, hogy felemeli a csúzlit, hátrahúzza a gumit, és elengedi, egyetlen lendületes, sima mozdulattal, mint a mővész, aki könnyed ceruzavonással húzza meg az elsı körvonalat. Mintha fénylı csóvát húzott volna a golyó a tőz fölött, de ez már biztosan a képzelet játéka volt. Forró, üveges fájdalom döfését érezte a bal kezében. Ahogy jött, olyan gyorsan el is múlt. Hallotta, hogy az acéllövedék bongva csapódik egy furgon oldalának. Abban a pillanatban meglátta a lány dühödt, eltorzult arcát - de nem széttárt ujjai között, hanem a kerek lyukon át, amit a golyóscsapágy szakított a tenyerébe. Szétlıtt a csúzlival, gondolta, te jó isten, szétlıtt a csúzlival! Vére a tőz fényében szurokfeketén csordult le a tenyerérıl, és itta bele magát sportkabátja kézelıjébe. - Enkelt! - sikoltott a lány. - Takarodj innen, eyelak! Takarodj innen, te gyilkos! Eldobta a csúzlit, ami a tőz szélén ért földet, villáscsontja között a gumikosár, mint egy fekete szemtapasz. Gina sikoltozva menekült a sötétbe. Senki nem mozdult. A tőz körül ülık, a két fiatalember, az aggastyán és Billy maga is élıképbe meredtek. Ajtó csapódott, a lány visongása elfulladt mögötte. És még ekkor sem hasított belé a fájdalom. Billy hirtelen, anélkül hogy tudta volna, mit tesz, Lemke felé nyújtotta vérzı kezét. Az öreg hátrahıkölt, a szemmel verés jelét vetette rá. Billy ökölbe szorította a kezét, mint Lemke az imént: vér csordult belıle, mint az elıbb Lemke tenyerébıl. - A fehér ember átka magán van, Lemke - a könyvekben nem írnak errıl, de én mondom, hogy igaz -, és maga el is hiszi. Az öreg romául rikácsolt. Billyt olyan gyorsan rántották hátra, hogy feje a mellére csuklott. Lába felemelkedett a földrıl. Bedobnak a tőzbe. Úristen, ezek megsütnek elevenen... Nem dobták a tőzbe: magukkal hurcolták arra, amerrıl érkezett, a körön keresztül (a cigányok székestül borultak oldalt, hogy kitérjenek az útjából), két lakótérrel fedett platójú teherkocsi között. Az egyik kocsiban recsegısen szólt a tévé, kiszőrıdtek az elıre kevert nevetés foszlányai. A felöltıs fickó felmordult, és Billy elırelendült, mint egy liszteszsák (félig telt liszteszsák), hogy aztán egy másodpercig ússzon a levegıben. Az álló jármővek mögött súlyos puffanással zuhant a főre. Az esés jobban fájt, mint a tenyerébe lıtt lyuk: zsírpárnái

már oda voltak, és most úgy érezte, csontjai egymásnak ütıdnek, mint egy selejtes, régi járgány, zörgı alkatrészei. Megpróbált felállni, de nem sikerült. Fehér fények cikáztak a szeme elıtt. Felnyögött. Samuel Lemke lépett hozzá. A fiú jóvágású arca sima volt, halálosan kifejezéstelen. Farmernadrágja zsebébe nyúlt, és elıvett valamit - Billy elıször kisebb fadarabnak vélte, és csak akkor ismerte fel, amikor Lemke kirántotta a pengét a kés nyelébıl. Billy elırenyújtotta vérzı kezét, tenyérrel fölfelé, és Lemke habozva megállt. Most átsuhant az arcán valamiféle érzelem - és Billy rögtön tudta, mi az, számtalanszor láthatta, amikor otthon a tükörbe nézett. Félelem volt. A társa Lemke felé morgott valamit. Lemke tétovázott egy pillanatig, miközben merın nézett lefelé, Billyre - azután visszacsukta sötét nyelébe a pengét. Billy felé köpött. Egy másodperc múlva mindkettıt elnyelte a sötétség. Billy csak feküdt, megkísérelt rendet teremteni a fejében, megérteni mindent...de ez az ügyvéd igyekezete volt, és nem vette hasznát ezen az elhagyott helyen. A keze már fennhangon beszélt arról, ami történt vele, és Billy biztos volt benne, nemsokára sokkal jobban fog fájni. Hacsak nem gondolják meg magukat, és jönnek vissza érte. Akkor talán véget vetnek minden fájdalomnak, villámgyorsan és mindörökre. A gondolat megmozdította végre. Hasára fordult, felhúzta a térdét odáig, ahol valaha a pocakja domborodott, aztán ebben a pózban pihent meg, arca a ledöngölt főbe nyomódott, fara a levegıben, miközben az ájulás környékezte, és émelygés meg-megtörı hullámai zúdultak át a testén. Amikor a rosszullét elmúlt, feltápászkodott, és megindult a dombon felfelé, a kocsihoz. Útközben kétszer esett el. Másodszor úgy érezte, már képtelen felállni. Valahogyan - talán mert Lindára gondolt, aki csendesen és ártatlanul alszik otthon - mégis sikerült. Kezében mintha sötétvörös kelés nyilallott volna, egyre följebb kúszva, a könyökéig. Egy örökkévalóságig tartott, míg a bérelt Fordhoz ért, és zsebét tapogatta a kulcs után. A bal zsebébe tette, jobb kézzel kellett átnyúlnia, hogy kivehesse. Beindította az autót, de várt még egy kicsit, fájdalomtól üvöltı bal keze tenyérrel fölfelé a combján feküdt, mint egy lelıtt madár. Lenézett a furgonok és teherautók győrője felé, a pislákoló tőz irányába. Egy régi dal kísérteties foszlányai zümmögtek a fejében: És cigányzenére táncoltál a tőznél követnélek úgy is, ha százszor előznél... Bal kezét lassan az arca elé emelte. Az autó mőszerfalának hunyorgó, zöld fényei átsütöttek a tenyerébe ütött kerek, sötét lyukon. Előzött, szépen előzött, gondolta Billy, és egyesbe kapcsolt. Szinte önkívületben merengett azon, hogy visszajut-e a Frenchman's Bay Motelbe. Valahogy visszaért. Húsz 54 - William? Baj van? Ginelli hangja, amelyben az álom köde bujkált és a harag készülıdött, most egyszerre élessé vált, aggodalmassá. Billy a Három Fivér címe alatt találta meg noteszában Ginelli otthoni számát. Remény vesztve tárcsázott, biztosra vette, hogy a szám megváltozott valamikor az eltelt évek során. Bal keze zsebkendıbe tekerve feküdt az ölében. Lassanként úgy sugárzott, mint egy rádióadó, ötven kilowatt fájdalmat folyamatosan - a legkisebb mozdulattól, mint a futótőz száguldott fel a karján. Veríték gyöngyözött a homlokán. A keresztre feszítés képe villódzott a szeme elıtt.

- Ne haragudj, hogy otthon kereslek Richard - mondta -, ráadásul ilyen késın. - Hagyd a fenébe, mi baj van? - A legközvetlenebb probléma az, hogy átlıtték a kezemet egy... - felhúzta a vállát, a keze lángolt, ajka fogához tapadt. - ...egy golyóscsapággyal. Mélységes csend a túloldalon. - Tudom, hogy idétlenül hangzik, de igaz. A nı kilıtt egy csúzlival. - Jézusom! Micsoda?... - Nıi hang a háttérben. Ginelli olaszul röviden kiosztotta, aztán visszafordult a telefonhoz. - Nem viccelsz, William? Egy kurva fogott egy csúzlit, és átlıtte a kezedet? - Nem szoktam hajnali... - órájára nézett, és a fájdalom ismét fellobogott a karjában ...hajnali háromkor telefonálgatni, hogy vicceket meséljek. Három órája ülök itt, hogy kivárjak egy emberi idıpontot. De a seb... - Felcsuklott belıle a nevetés, elkínzottan, tehetetlenül, zavarodottan. - A seb sajog. - Valami köze van ahhoz, ami miatt a legutóbb hívtál? - Igen. - A cigányok? - Igen. Richard... - Aha. Egyvalamit megígérek. Ezentúl nem fognak baszogatni. - Richard, nem mehetek orvoshoz ezzel, pedig... pedig tényleg nagyon fáj. - Billy Halleck, az eufémizmus királya, gondolta. - Tudnál küldeni valamit? Esetleg a Federal Expresszel? Valami fájdalomcsillapítót? - Hol vagy? Billy egy pillanatig tétovázott, aztán megrázta a fejét. Mindenki, akiben bízott, ırültnek hiszi; nagyon valószínőnek tetszett, hogy felesége és fınöke rövidesen kieszközli vagy már ki is eszközölte a connecticuti hatóságnál, hogy kényszergyógykezelésre utalják. Választási lehetıségei beszőkültek, és a nevetségig ironikussá váltak: vagy megbízik ebben a kábítószer kereskedı gengszterben, akit csaknem hat éve nem látott, vagy feltétel nélkül megadja magát. Lehunyta a szemét, és kibökte: - Bar Harborban vagyok, Maine állam. Frenchman's Bay Motel. Harminchetes szoba. - Egy másodperc. Ginelli hangja ismét eltávolodott a kagylótól. Billy hallotta olasz duruzsolását. A szemét nem nyitotta ki. Ginelli visszatért. - A feleségem megereszt néhány hívást - mondta. - Norwalkban riadóztatjuk a haverokat, amigo. Remélem, meg vagy elégedve. - Úriember vagy, Richard - felelte Billy. Szavai rekedten fulladtak el, meg kellett köszörülnie a torkát. Fázott. A szája kiszáradt, meg akarta nedvesíteni, de száraz volt a nyelve is. - Maradj szépen veszteg, barátom - mondta Ginelli. Az aggodalom újra kiérzıdött a hangjából. - Hallod? Csak maradj veszteg. Takarózz be, ha úgy jobb, de ne csinálj semmit. Meglıttek. Sokkos állapotban vagy. - Hülyeség - vágott vissza Billy, és megint felnevetett. - Két hónapja vagyok sokkos állapotban. - Mi a csodáról beszélsz? - Nem érdekes. - Rendben. De még beszélnünk kell, William. - Persze. - Én... Tartsd egy percre. - Ismét olasz, lágyan, gyöngén. Halleck újra becsukta a szemét, a fájdalom tenyerébıl lüktetı szavaira figyelt. Ginelli rövidesen beleszólt a telefonba. - Indul egy ember valamilyen fájdalomcsillapítóval. Ez...

- Hé, várj, Richard, ez nem... - Ne világosíts fel arról, hogy mi a dolgom, csak hallgass végig. A neve Fander. Nem orvos a srác, pontosabban már nem, de el fog látni, és megnézi, hogy a löketen kívül szükséged van-e antibiotikumra is. Még virradat elıtt ott lesz. - Richard, nem is tudom, hogy köszönjem meg. - Billy arcán könnyek csorogtak, jobb kezének öntudatlan mozdulatával törölte le ıket. - Tudom, hogy nem tudod - mondta Ginelli. - Mert nem vagy digó. Ne felejtsd el, William: maradj veszteg. Fander hat elıtt pár perccel futott be. Apró ember volt, korán ıszülı hajjal, vidéki orvostáskát cipelt a kezében. Hosszú másodpercekig szótlanul bámult Billy vézna, elaszott alakjára, azután gondosan letekerte a bal kezet borító kendıt. Billy szájához kapta másik kezét, hogy elfojtsa a felszakadó jajkiáltást. - Emelje fel, kérem - mondta Fander, és Billy felemelte. A kéz csúnyán megdagadt, a bır fényes volt és feszes. Billy és Fander a tenyérbe vágott, sötét vérrel szegélyezett lyukon keresztül meredt egymásra. Fander egy odontoszkópot vett elı, és átvilágított a seben. Lekapcsolta a fényt. - Tiszta - mondta. - Ha valóban golyóscsapágy volt, a fertızés veszélye jóval kisebb, mintha ólomlövedék ütötte volna át. Szünetet tartott, eltöprengett. - Hacsak a lány rá nem kent valamit, mielıtt lıtt volna. - Vigasztaló gondolat - nyögött Billy. - Nem azért fizetnek, hogy vigasztaljam az embereket - válaszolt Fandér hővösen -, különösen, amikor három-harminckor cibálnak ki az ágyból, és háromezer méter magasan kell átöltöznöm pizsamáról rendes ruhába egy bukdácsoló kis repülıgépen. Azt mondja, acélcsapágy volt? - Igen. - Akkor feltehetıen rendben lesz. Nemigen lehet egy acélgolyót úgy beáztatni a méregbe, ahogy a jivaro indiánok kuráréba áztatták a fából készült nyílhegyeket, és az is valószínőtlen, hogy a nı bekenhette valamivel, ha olyan hirtelen történt, ahogyan mondja. Szépen fog gyógyulni, komplikáció nélkül. - Fertıtlenítıt, gézt, rugalmas kötést vett elı. - Ecsetelni fogom a sebet, utána bekötöm. Az ecsetelés iszonyatosan fog fájni, de higgye el nekem, hogy sokkal jobban fájna hosszú távon, ha nyitva hagynám. Tekintetével még egyszer felmérte Billyt - nem annyira a nyájas körorvos részvét teli tekintete volt ez, gondolta Billy, mint inkább az abortuszra készülı sebész hideg, latolgató pillantása. - Ennél a kéznél csak nagyobb gondjai lesznek, ha nem kezd el újra enni. Billy nem válaszolt. Fander kutakodva nézte még egy kicsit, majd ecsetelni kezdte a sebet. Billy ekkor már hiába is akart volna megszólalni: a fájdalmat sugárzó állomás egyszeriben kétszázötven kilowattra ugrott. Lehunyta a szemét, összeszorította a fogát, és várta, hogy vége legyen. Azután vége lett. Nyilalló, bekötözött kezét az ölébe tette, és nézte Fandert, aki ismét a táskájában keresgélt. - Minden egyéb körülménytıl eltekintve, az ön radikális satnyulása számos problémát okoz majd a fájdalom leküzdésében. Sajnos, sokkal több kényelmetlenségre számíthat, mint ha a súlyánál lenne. Nem adhatok magának sem Darvont, sem Darvocetet, mert még kómába esne tıle, vagy szívaritmia lépne fel tıle. Hány kiló most, Mr. Halleck? Ötvenöt? - Körülbelül - dünnyögte Billy. A fürdıszobában talált mérleget, és fel is lépett rá, mielıtt a cigánytáborba indult - ez volt akkor saját, meglehetısen bizarrnak mondható lélekerısítıje. A tő ötvennégyen állt meg. A sok szaladgálás a nyári napon számottevıen gyorsított a tempón.

Fander kényes grimasszal bólintott. - Adok még az Empirinból is, ez nagyon erıs. Egyetlen tablettát vegyen be. Ha nem alszik el fél órán belül, és a keze továbbra is kibírhatatlan fájdalmat okoz, vegyen be még egy felet. Ez mehet így a következı három-négy napon át. - Csóválta a fejét. - Kilencszáz kilométert röpültem, hogy egy üvegcse Empirint adjak valakinek. Megáll az ész. Olykor nagyon abszurd az élet. De a maga súlyával még az Empirin is veszélyes. Inkább bébi-aszpirint kellene kapnia. Fander elıhalászott egy újabb üveget a táskájából; ezen nem volt felirat. - Aureomycin - mondta. - Szájon át egyet, hatóránként. De - és ezt tartsa észben, Mr. Halleck - ha hasmenése támad, rögtön álljon le az antibiotikummal. Ahogy maga kinéz, a hasmenés könnyebben végez magával, mint a sebfertızés. Becsapta a táskáját, és felállt. - Még egy tanácsot adnék, de ennek semmi köze az erdıszéli kalandjához. Szerezzen káliumtablettát, és szedjen be napi kettıt, egyet, amikor felébred, egyet, amikor lefekszik. Minden gyógyszertárban talál a vitaminrészlegnél. - De miért? - Mert ha tovább fogy, hamarosan elkerülhetetlenül szívaritmia lép fel, akár Darvont szed, akár másféle gyógyszert. Ennek az aritmiának a test radikális káliumkészlet-csökkenése az, oka. Talán Karén Carpentert is ez ölte meg. Jó éjt, Mr. Halleck. Fander nem kísértette ki magát, egyenesen kigyalogolt a sápadt hajnali fénybe. Egy pillanatra megállt, és elnézett az óceán felé, amelynek mormogása tisztán hallatszott a csöndben. - Ideje abbahagynia az éhségsztrájkot, akármiért csinálja, Mr. Halleck - fejezte be anélkül, hogy megfordult volna. - Sok szempontból a világ egy nagy rakás szar. Mégis, csodálatos tud lenni idınként. Egy kék Chevrolet felé indult, amely az épület mellett várakozott, és beült a hátsó ülésre. Az autó elhajtott. - Igyekszem abbahagyni - mondta Billy a tovasuhanó autónak. - Igazán mindent megteszek. Becsukta az ajtót, és visszabandukolt az ágya melletti székhez. Az orvosságos üvegcsékre pillantott, és el sem tudta képzelni, hogy fogja fél kézzel kibontani. Huszonegy Ginelli Kiadós ebédet rendelt a szobába. Életében nem kívánta kevésbé az ételt, de megette az utolsó morzsáig. Amikor befejezte, megkockáztatott három Empirin tablettát, mondván, hogy egy pulykás rakott kenyér, hasábburgonya és egy jókora szélet, állott és aszfalt íző almás pite hatását kell felülmúlnia. A gyógyszer jószerivel kiütötte. Annyit észlelt még, hogy a fájdalmat sugárzó adó öt kilowattra csökkent a tenyerében, azután lázas álmok sodorták magukkal. Az egyik álmon Gina táncolt keresztül, mezítelenül, fülében aranykarikák. Utána Billy egy sötét, végeláthatatlan csatornában mászott, míg meg nem látott egy derengı fénykört, amely azonban nem jött közelebb - már-már úgy érezte, megırül. Valami követte, és elszoruló torokkal eszmélt rá, hogy patkány. Egy óriási patkány. Végül kiért a csatornából. Ha eddig azt hitte, így megmenekül, most kiderült, hogy tévedett: az éhezı Fairview-ban járt ismét. Egymásra hányt hullák mindenütt. Yard Stevens kinyúlva feküdt a park közepén, borbélyollója mélyen beledöfve aszott nyakába. Billy lánya egy lámpaoszlopnak dılt, nem maradt már belıle, csak ül a fehér mazsorett ruhából kilátszó csontok és ízületek. Nem tudta megállapítani, hogy Linda halott-e, mint a többiek, vagy csak kómában támasztja az oszlopot.

Keselyő szállt le csapkodva, és a vállára telepedett. Karmai begörbültek, a feje elırevágott. Kitépett egy nagy csomó hajat rothadó csırével. A hajszálak végén a fejbır véres darabjai, mint egy földbıl kirántott növény gyökeréhez tapadó föld. És Linda nem volt halott: Billy hallotta, amint nyöszörög, látta, hogy keze megrezzen az ölében. Nem! - üvöltött Billy álmában. Észrevette, hogy a cigánylány csúzliját szorongatja, a gumiban töltény, de nem golyóscsapágy, hanem az üvegbıl készült papírnehezék, amely fairview-i házuk elıszobájában állt az asztalon. Az üveg egy része elszínezıdött, olyan volt, mint egy kékesfekete viharfelhı. Linda megbabonázva bámulta, amikor kicsi volt. Billy kilıtte a nehezéket a madár felé. Nem talált, a madár pedig hirtelen átváltozott Taduz Lemkévé. Nehéz, dübörgı hang csapott fel valahonnan - talán a saját szíve az, gondolta Billy, a végsı aritmiás rohamban. Soha nem veszem vissza rólad, városi fehér ember, mondta Lemke, Billy pedig egyszerre valahol másutt ocsúdott fel, de még mindig hallotta a dübörgést. Ostobán pillantott körül a motelszobában - elıször azt hitte, csak álmában zuhant át egy másik környezetbe. - William! - kiabált valaki az ajtón kívülrıl. - Bent vagy? Nyisd ki az ajtót, vagy betöröm! William! William! Oké, szólt volna vissza, de nem jött ki hang a torkán. A szája kiszáradt, összetapadt. Azért egész testét elöntötte a megkönnyebbülés. Ginelli az. - William? Will... a kurva életbe. - Ez utóbbi már halkabban, afféle csak-magambanmondom hangon; kisvártatva erıs dobbanás követte, amint Ginelli nekivetette vállát az ajtónak. Billy feltápászkodott: az egész világ billegett és hintázott körülötte. Nagy nehezen kinyitotta a száját, ajka gyönge cuppanással vált szét - inkább érezte, mintsem hallotta. - Oké - nyögte ki végre. - Minden oké, Richard. Itt vagyok. Most ébredtem. Átvágott a szobán, és kinyitotta az ajtót. - Úristen, William, azt hittem már... Ginelli elhallgatott, és bámulta, barna szeme elkerekedett, pupillája egyre tágult, míg Billy már azt gondolta, ez mindjárt elfut. Ha az ember így bámul valakire vagy valamire, rögtön nyaka közé szedi a lábát, amint az elsı döbbeneten túlesett. Ginelli megcsókolta jobb hüvelykujját, keresztet vetett, és megkérdezte: - Most akkor beengedsz, William? Ginelli jobb orvossággal érkezett, mint Fander - Chivast hozott. Kivette az üveget borjúbır aktatáskájából, és töltött mindkettejüknek egy kemény löketet. Mőanyag poharának karimáját Billy poharához koccintotta. - Vígabb napokat ezeknél a mostaniaknál - mondta. - Mit szólsz hozzá? - Benne vagyok - mondta Billy, és egy hajtásra kiitta az egészet. Miután a gyomrában robbanó tőz parázzsá szelídült, elnézést kért, és kiment a fürdıszobába. Nem kellett vécére mennie, de nem akarta, hogy Ginelli sírni lássa. - Mit csinált veled? - kérdezte Ginelli. - Megmérgezte az ételedet? Billy felnevetett. Hosszú ideje most nevetett elıször jóízően. Visszahuppant a székbe, és úgy kacagott, hogy ismét kicsordult a könnye. - Ezt szeretem benned, Richard - mondta, amikor a nevetés halk csuklássá és idétlen röhécseléssé bomlott. - Rajtad kívül mindenki azt hiszi, hogy megbolondultam. Amikor utoljára láttál, húsz kiló fölösleg volt rajtam, most meg úgy nézek ki, mintha az Óz, a nagy varázslóhoz próbálnám a madárijesztıt - és akkor az elsı, amit kérdezel, „megmérgezte az ételedet?" Ginelli türelmetlenül söpörte félre Billy hisztérikusnak tőnı röhögését és a bókot. Egy srófra jár az agyuk, gondolta Billy, Lemkének és Ginellinek: ha bosszúra kerül a sor, és a bosszú bosszújára, elvesztik minden humorérzéküket. - Szóval? Megmérgezte?

- Azt is mondhatnánk, hogy igen. Valami módon, igen. - Mennyit fogytál? Billy tekintete a szoba túlsó falát beborító tükörre vándorolt. Olvasta valahol - talán egy John D. MacDonald-regényben -, hogy minden modern motelt tükrök tömegével szerelnek fel az amerikaiak, bár a szobák legtöbbjét túlsúlyos üzletemberek veszik ki, akik nemigen tudnak gyönyörködni magukban, ha levetkıznek. Az ı állapota nagyjából a túlsúlyos ellentéteként fogható fel, de kitőnıen meg tudta érteni a tükörrel szemben táplált ellenszenvet. Talán az arca volt - nem, nem is csak az arca, az egész koponyája -, amitıl Richard annyira megrémült. A feje ugyanakkora maradt, végeredményben viszont úgy viszonyult zsugorodó testéhez, mint egy napraforgó ijesztıen túlméretezett virága a szárhoz. Soha nem veszem vissza rólad, városi fehér ember, hallotta Lemke hangját. - Mennyit fogytál, William? - ismételte meg a kérdést Ginelli. Nyugodtan beszélt, szelíden, de a szeme különös, kristályos fényben szikrázott. Billy soha nem látta, hogy bárki szeme így szikrázott volna, és ettıl ideges borzongás futott Végig rajta. - Amikor kezdıdött... amikor kijöttem a tárgyalóterembıl, és az öregember megérintett... Száztizenöt kiló voltam. Ma ebéd elıtt ötvenkettı és felet mértem. Ez úgy... hatvankét kiló? - Jézus, Mária és Szent József az ács, állványozó és épületasztalos - suttogta Ginelli, és újra keresztet vetett. - Megérintett? Most fogja, és kisétál - ennél a pontnál sétálnak ki mind, gondolta Billy, és egy eszelıs pillanatig azon volt, hogy hazudni kezd - kitalál valami elképesztı történetet arról, hogy szisztematikusan megmérgezik. De ha volt is idı a hazugságra, mostanra már elmúlt. És ha Ginelli kisétál, Billy is vele tart, legalábbis Ginelli kocsijáig. Kinyitja majd neki az ajtót, megköszöni szépen, hogy eljött egyáltalán. Megtenné, mert Ginelli meghallgatta, amikor ı felverte az éjszaka közepén, küldött egy meglehetısen sajátságos doktort, majd meglátogatta személyesen. De leginkább azért viselkedne udvariasan, mert Ginelli szeme úgy kimeredt, majdnem kiugrott, amikor megpillantotta Billyt, mégsem menekült el hanyatt-homlok. Szóval, mondd csak el neki az igazat. Azt állítja, hogy másban sem hisz, mint a fegyverben és a pénzben, és ez minden valószínőség szerint így is van, de neked azért kell igazat mondanod, mert ez az egyetlen mód, hogy egy hozzá hasonló embernek megfizesd, amivel tartozol - Megérintett? - kérdezte Ginelli, és bár legfeljebb néhány másodperce tette fel a kérdést, Billy elgyávult, zavarodott agyában sokkal hosszabbnak tőnt az eltelt idı. Most hát kimondja, amit legnehezebb kimondania. - Nemcsak megérintett, Richard. Meg is átkozott. Várta, hogy a tébolyult szikrák kihunyjanak Ginelli szemében. Várta, hogy Ginelli az órájára pillantson, talpra szökkenjen, és felkapja az aktatáskáját. „Az idı aztán tud röpülni, nem igaz? Szeretnék még maradni, hogy megtárgyaljuk ezt az átkozásos balhét, William, de igazság szerint most tálalták ki a marsalával készített bárányomat a Fivérben, és hát..." A szikrák nem hunytak ki, Ginelli nem állt fel. Keresztbe tette a lábát, kisimítgatta nadrágján a győrıdéseket, elıvett egy csomag Camel cigarettát, és rágyújtott. - Mondj el mindent. Billy Halleck mindent elmondott Ginellinek. Mire befejezte, négy cigarettacsikk feküdt a hamutartóban. Ginelli merın nézte Billyt, mintha hipnotizálták volna. Hosszú csend, ülte meg a szobát, míg lassan már kínossá vált, és Billy meg is akarta törni, de nem tudta, mit mondjon. Mintha összes szavát elhasználta volna. - Ezt tette veled - mondta végül Ginelli. - Ezt... - Kezével Billy felé intett. - Igen. Nem számítok rá, hogy elhiszed, de igen, ezt tette. - Elhiszem - felelte Ginelli elgondolkodva. - Tényleg? Mi történt azzal a fickóval, aki csak a fegyverben hisz, és a pénzben? Ginelli elmosolyodott, majd felnevetett. - Ezt mondtam, amikor utoljára hívtál, ugye?

- Ezt. A mosoly elhalványult. - Nos, van még egy dolog, amiben hiszek, William. Hiszek abban, amit látok. Ezért vagyok viszonylag gazdag. És ezért is élek még mindig. A legtöbb ember a saját szemének sem hisz. - Nem? - Nem. Hacsak meg nem egyezik azzal, amit már elızıleg is hitt. Tudod, mit láttam a drogériában, ahová járok? Csak a múlt héten. - Mit? - Van bent egy vérnyomásmérı készülék. Tudod, néha beviszik áruházakba, is, de a drogériában ingyenes. Átdugod a karod egy hurkon, és megnyomsz egy gombot. A hurok összezárul. Ülsz ott egy darabig, mindenféle vidámságra gondolsz, aztán egy idı után elenged. Az értékelés felül villog, nagy vörös számok. Aztán kikeresed a táblázatban, hogy „alacsony" vagy „normális" vagy „magas", hogy megtudd, mit is jelent a szám. Tudsz követni? Billy bólintott. - Oké. Szóval ott várok egy gyomorgyógyszerre, mert kell anyámnak a fekélye miatt. Erre imbolyog be egy dagadt faszi. Komolyan, vagy százhúsz kiló, a segge meg akkora, mint két marakodó kutya egy lepedı alatt. Az orrán szabályos autótérkép ittas vezetıknek, a zsebébıl meg kikandikál egy doboz Marlboro. Felkap párat a dr. Scholl kukoricapelyhek közül, és indul velük a kasszához, amikor így srégen meglátja a vérnyomásmérıt. Hát, leül, a készülék meg dolgozik. Jön a kijelzés. Kétszázhúsz per százharminc. İszintén, fingom nincs az orvostudomány csodálatos rejtelmeirıl, William, de annyit pedzek, hogy a kétszázhúsz per százharminc jócskán benne van a veszélyzónában. Ennyi erıvel az ember mászkálhatna egy fülébe dugott töltött pisztollyal is, nincs igazam? - Aha. - Na és mit csinál ez a faszkalap? Rám néz, és azt mondja: „Ez a digitális szar bekrepált." Aztán kifizeti a kukoricát, és kisétál. Tudod, mi a tanulság, William? Hát az, hogy néhány ember - rengeteg ember - azt se hiszi el, amit lát, különösen, ha a dolog ellenkezik azzal, amit zabálni vagy vedelni, vagy éppenséggel gondolni és hinni akar. Én a magam részérıl nem hiszek Istenben. De ha látnám, hinnék. Nem rohangálnék körbe, mint a bolond, hogy Jézusom, ez aztán a különleges hatás. íme, a seggfej definíciója: olyan krapek, aki nem hisz a szemének. Idézet tılem. Billy töprengve nézte, azután nevetésben tört ki. Hamarosan Ginelli is csatlakozott hozzá. - Na - mondta végre -, amikor nevetsz, még olyan vagy, mint régen, William. A kérdés az, hogy mit csináljunk ezzel az öreg szivarral. - Fogalmam sincs - nevetett fel Billy ismét, ezúttal röviden. - De valamit mégiscsak kell csinálni. Elvégre megátkoztam. - Igen, mondtad. A fehér városi fazon átka. Ha tekintetbe vesszük, hogy mit mőködtek a városi fehér, fazonok az utóbbi pár száz évben, ez eléggé súlyos átok, William. - Ginelli szünetet tartott, hogy rágyújtson megint, aztán közömbös hangon szólt át a füstfelhın:- Ki nem üthetem, érted. - Nem, én nem is... - kezdte Billy, de egyszerre becsukta a száját. Elképzelte, hogy Ginelli odaballag Lemkéhez, és behúz egyet a szeme közé. Azután hirtelen ráeszmél-, hogy Ginelli valami végleges megoldásról beszél. - Nem, persze hogy nem - fejezte be. Ginelli vagy nem értette, vagy megjátszotta, hogy nem érti. - Hogyne üthetném ki. Más nem fogja helyettem, ez biztos. Legalábbis senki megbízható. De én vagyok olyan kondiban, mint húszéves koromban. Nem üzleti ügy, de elhiheted, örömöm telne benne. - Nem, nem akarom, hogy megöld, vagy bárki megölje - mondta Billy. - Nem így gondoltam.

- Miért ne? - kérdezte Ginelli, még mindig józanul, de a szeme, Billy látta, már újra ırülten forgott és villogott. - Attól félsz, hogy elkapnak gyilkosságban való bőnsegédletért? Nem gyilkosság, jogos védelem. Mivelhogy ı megöl téged, Billy. Még egy hét, és az emberek elolvassák mögötted a feliratokat, anélkül hogy megkérnének, lépj egy kicsit arrébb. Két hét, és ki se mersz lépni a szobából, ha szél van, nehogy elfújjon a francba. - Az a doktor ismerısöd megemlítette, hogy elvihet a szívaritmia, mielıtt odáig eljutnék. Úgy néz ki, a szívem is fogy, mint mindenem. - Nyelt egy nagyot. - Tudod, én erre egész mostanáig nem is gondoltam. Valahogy jobb lenne, ha egyáltalán nem is gondoltam volna rá. - Nem érted? Megöl... na, mindegy. Nem akarod, hogy kiüssem, hát nem ütöm ki. Lehet, hogy nem is olyan nagyszabású ötlet. Lehet, hogy attól nem is lenne vége. Billy bólintott. Ez is eszébe jutott már. Vedd vissza rólam, mondta Lemkének - láthatóan még a városi fehér ember is rájön, hogy valamit tenni kell. Ha Lemke halott, az átok egyszerően kifuthatja magát. - Az a gond - tőnıdött Ginelli -, hogy ha kiütjük, már nem vonhatjuk vissza. - Hát nem. Ginelli elnyomta a cigarettát, és felállt. - Gondolkodnom kell még, William. Jó sokat. És fel kell üdítenem az agyamat elıtte. Az ember nem talál megoldást ilyen bonyolult marhaságra, ha ráadásul még ideges is, márpedig valahányszor rád nézek, amigo, legszívesebben levágnám a fütykösét, és bedugnám a lyukba, ahol az orra volt. Billy is felállt, de kis híján elesett. Ginelli kapta el - Billy jobbik kezével kapaszkodott belé, esetlenül. Talán eddig a percig nem ölelt meg így felnıtt férfit. - Köszönöm, hogy eljöttél - mondta. - És hogy hittél nekem. - Jó haver vagy - mondta Ginelli, és elengedte. - Benne a pácban, de csak kirántunk belıle. Valahogy bekerítjük az öreg mandrót. Most elmegyek és lófrálok egy-két órát, William. Felüdítem az agyamat. Kiötlık valamit. Azonkívül néhány telefont is el kell intéznem. - Milyen ügyben? - Elmondom késıbb. Elıször elmélkednem kell. Veled minden rendben? - Igen. - Feküdj le. Halottsápadt az arcod. - Lefekszem. - Billy álmos volt megint, álmos és teljesen kiégett. - A lány, aki keresztüllıtt - szólt még vissza Ginelli. - Csinos? - Nagyon csinos. - Igen? - Az eszelıs fény újra ott volt Ginelli szemében, szikrázóbban, mint valaha. Billy feszengett. - Igen. - Szunyálj egyet, Billy. Horkolj, ne törıdj semmivel. Beugrom késıbb. Nem baj, ha elviszem a kulcsot? - Vidd csak. Ginelli elment. Billy végignyúlt az ágyon, bekötött kezét óvatosan helyezte el maga mellett, mert biztos volt benne, hogy álmában egyszer csak rágördül, és ismét felriasztja a fájdalom. Csak hülyít, gondolta Billy. Megy, és kapásból felhívja Heidit. Amikor felébredek, lepkehálóval várnak már az ágy lábánál. És... Tovább nem volt. Elsodorta az álom, és valahogyan sikerült elkerülnie, hogy ráforduljon sebes kezére. Most nem kísértették a lidérces álmok. Lepkehálóval felszerelt férfiakat sem látott a szobában, amikor felébredt. Csak Ginelli ült egy székben, a szoba szemközti oldalán. Könyvet olvasott, a címe İrjöngı mámor, közben kortyolgatta a sörét. Odakint már besötétedett.

Négy doboz sör maradt még a hatos göngyölegbıl a tévé tetejére állított jeges vödör tetején. Billy megnyalta a szája szélét. - Megihatok egyet? - kérdezte rekedten. Ginelli felnézett. - Rip van Winkle feltámadott halottaiból! Persze hogy megihatsz. Kinyitom neked. Odavitte Billyhez, és Billy egy hajtásra a felét legördítette a torkán. A sör finom volt, hideg. Az empirines üvegcse tartalmát már korábban az egyik hamutartóba öntötte (a motelszobákban nincs annyi hamutartó, amennyi tükör, gondolta, de majdnem). Most kihalászott egy szemet a kupacból, és lenyelte egy újabb korttyal. - Hogy van a kezed? - kérdezte Ginelli. - Jobban. - Volt ebben jó adag hazugság, mert a keze fájt, kegyetlenül. Volt benne azonban igazság is, mert Ginelli itt ült, és ez sokkal többet enyhített a fájdalmán, mint az Empirin vagy akár a Chivas. Az egyedüllét fokozza a szenvedést, ennyi az egész. Ettıl azután Heidire terelıdtek a gondolatai, mert ı az, akinek most vele kellene lennie, nem ennek a gengszternek - de Heidi nincs itt. Heidi otthon van, Fairview-ban, makacsul tudomást sem véve mindarról, ami történik, mert ha helyet szorítana neki gondolataiban, egyszersmind fel kellene tárnia saját bőnösségének határait, erre pedig nem volt hajlandó. Billyre tompa, lüktetıbosszúság érzése nehezedett. Mit is mondott Ginelli? Íme, a seggfej definíciója: olyan krapek, aki nem hisz, a szemének. Próbálta lerázni magáról a sértıdöttséget - végtére is a felesége. És azt teszi, amit helyesnek hisz, amirıl azt gondolja, Billynek is a legjobb... vagy nem így van? A harag alábbhagyott, de legbelül még ott motozott. - Mi van a szatyorban? - kérdezte. Egy bevásárlószatyor állt a padlón. - Cuccok - felelte Ginelli. Még egyszer megnézte magának a könyvet, amit olvasott, aztán a szemetes kosárba hajította. - Mocsok szar. De nem találtam Louis Lamourt. - Milyen cuccok? - Az még ráér. Akkor lesz szükség rájuk, amikor meglátogatom a cigány komáidat. - Ne hülyéskedj - förmedt rá Billy. - Úgy akarsz kinézni, mint én? Mint egy emberbıl készült napernyı? - Nyugi, nyugi - csitította Ginelli. A hangja elmélázó, megnyugtató, de szemében ott cikázott az ideges, villogó fény. Billy most eszmélt rá, hogy nemcsak afféle agyalágyult kifakadásról van szó: valóban megátkozta Taduz Lemkét. És amivel megátkozta, most itt ücsörög egy olcsó, mőbır széken a motelszobában, és Miller Lite-ot iszik. Azután felfedezett még valamit, ami megdöbbentette és zavarba ejtette egyben: Taduz Lemke talán tudja, hogyan vegye vissza az átkot, de Billynek halvány elképzelése sem volt, hogyan vonhatná vissza saját átkát, a városi fehér embert. Ginelli remekül érezte magát. Talán évek óta nem mulatott ilyen jól. Olyan volt, mint egy öreg profi tekézı, aki évekig tartó visszavonultság után részt vesz egy jótékonysági versenyen. Most beszélgetnek, de ez nem változtat semmin. Ginelli a barátja. Ginelli választékos, precíz ember, aki Williamnek szólítja, nem pedig Bilinek vagy Billynek. Nagydarab, tökéletesen képzett vadászkutya, amelyrıl levették a láncot. - Ne nyugtatgass - mondta. - Inkább meséld el, mire jutottál. - Senkinek nem esik baja - felelte Ginelli. - Ezt tartsd észben, William. Tudom, hogy ehhez ragaszkodsz. Azt hiszem, ragaszkodsz egy-két olyan, hogy is mondjam, princípiumhoz, amiket különben már nem engedhetnél meg magadnak, de nekem figyelembe kell vennem, mert te így akarod, és te vagy a sértett fél. Senkinek semmi baja nem esik, oké? - Oké - felelte Billy. Kicsit megkönnyebbült... De még nem egészen. - Kivéve, ha meggondolod magad - mondta Ginelli. - Nem gondolom meg magam. - Talán mégis. - Mi van a szatyorban?

- Hús - felelte Ginelli, és elıvett egy szeletet. Átlátszó mőanyagba csomagolt bélszín, rajta a Sampson's lánc címkéje. - Jól néz ki, mi? Van belıle négy. - De minek? - Tartsunk sorrendet - mondta Ginelli. - Mikor elmentem, még sem álltam a belvárosig. Kurva nagy felhajtás van odalenn, hallod! Lépni nem lehet a járdán. Mindenkin Ferrari napszemüveg és póló, krokodillal a cickóján. Mintha mindenkinek korona lenne a fogán, és a legtöbb csak az elıbb szívott volna port. - Tudom. - Hallgass csak meg, William. Látok egy csajt a pasasával, érted? És a pasas keze a csaj sortjának a farzsebében. Egyszóval kint lıdörögnek mindenki szeme elıtt, és a pasas ott tapizza közben a nıje seggét. Öregem, ha az én lányom lett volna, nem ülne rá másfél hétig arra, amit a muksó most lazán felderített. - Lényeg az, hogy rájöttem, itt nemigen fogom felüdíteni az agyamat - folytatta -, úgyhogy föl is adtam. Ja, és majdnem elfelejtettem. A telefonfülke pont egy patika elıtt állt, gondoltam, beugrók ezekért. - Kis üvegcse tablettát húzott elı a zsebébıl, és Billynek dobta, aki elkapta a jobb kezével. Káliumpirulák. - Köszönöm, Richard - mondta, kicsit megbicsakló hangon. - Szóra sem érdemes, csak vegyél be egyet most rögtön. Gondolom, nem hiányzik még egy szívroham mindennek a tetejébe. Billy lenyelt egy tablettát, kortyolt hozzá a sörbıl. A feje puhán zsongani kezdett. - Tehát beszerveztem pár embert, hogy szimatoljanak utána egy-két dolognak, és lementem a kikötıbe - vette fel a leejtett fonalat Ginelli. - Nézegettem a hajókat egy darabig. William, volt legalább húsz... Harminc... talán negyvenmillió dollár érték azokban a hajókban! Szlúpok, jollék, mindenféle elcseszett fregatt, már amennyire meg tudom mondani. Lópikulát nem tudok a hajókról, de szívesen elnézegetem ıket. Olyan... Elhallgatott, és töprengve pillantott Billyre. - Gondolod, hogy néhány krapek a Ferrari szemüvegesek meg krokodil-pólósok közül narkót szállít azokban a bárkákban? - Hát nem tudom, a Times-ban olvastam a múlt télen, hogy egy környékbeli rákász rábukkant vagy húsz bála anyagra, ott úszkáltak valamelyik dokk alatt - kiderült, hogy meglehetısen jó marihuána. - Na, igen. Igen, valami ilyesmire gondoltam én is. Ez az egész hely bőzlik tıle. A rohadt amatırök. Mi a fenének nem ringatóznak azokon a tündéri kis hajókon, és hagyják a melót azokra, akik értenek hozzá, nincs igazam? Mert érted, néha aztán útban vannak az embernek, akkor viszont meg kell rendszabályozni ıket, és a végén a rákász néhány úszó hullát talál a dokk alatt, nem pedig füvet a bálákban. Elég szar ügy. Billy nagyot kortyolt a sörbıl, felköhögött. - Na, hát, se itt nem megy, se ott nem megy. Sétálgatok, nézem a hajókat, lassan felüdítem az agyamat. És akkor kitaláltam, hogy mit csináljunk... legalábbis a legelejét, és nagy vonalakban a többit, ami majd következik. Még nincsen kidolgozva minden részlet, de nemsokára sor kerül arra is. Visszagyalogoltam a patikához, elintéztem még egypár telefont - folytatta -, ellenırzı hívásokat. Nem adtak még ki parancsot a letartóztatásodra, de a feleséged és az az orrát turkáló doki tényleg aláírt valamiféle papírt. Itt is van. - Felsı zsebébıl kihúzott egy lapot. „İrizetbe vételi határozat in absentia." Ilyesmire gondoltál? Billynek tátva maradt a szája - keservesen felnyögött. Végtelen megdöbbenés kerítette hatalmába, és a megszállott harag, ami alkalmi társaként szegıdött mellé az utóbbi napokban, végigsöpört rajta ismét. Gondolta, hogy megtörténhet, igen, gondolta, hogy Houston javasolni fogja, még arra is gondolt, hogy Heidi majd egyetért vele. De gondolni valamire, és hallani, hogy valóban megtörtént - tehát a felesége elzarándokolt egy bíróhoz, eskü alatt

vallotta, hogy Billy megbolondult, és kieszközölt egy res gestae parancsot az ırizetbe vételre, amit azután alá is írt -, ez két nagyon különbözı dolog. - A gyáva kurva - morogta mélyen, de a szót nyomban kitörölte a vörösen izzó, halálos fájdalom. Gondolkodás nélkül szorította ökölbe a kezét - azután nyögve pillantott le bal kezén a kötésre. Vörös virágok futottak szét rajta. El sem hiszem, hogy ezt mondtad róla, kongott egy hang a fejében. Csak azért, mert az agyam nincs felüdítve, vetette vissza, és szürkébe borult elıtte a világ. Nem ájult el, hamarosan magához tért. Ginelli kicserélte kezén a kötést, és újra ecsetelte a sebet, meglehetısen körülményesen, de mégis szakszerően. Közben megállás nélkül beszélt. - Az emberem azt mondja, ez nem jelent semmit, amíg nem mész vissza Connecticutba, William. - Ez így van. De hát nem érted? A saját feleségem... - Ne is foglalkozz vele, William. Nem számít. Ha mi elrendezzük az ügyet az öreg cigánnyal, megint hízni kezdesz, és az egész balhét dobhatják ki az ablakon. Ha sikerül, rengeteg idıd lesz, hogy eldöntsd, mihez kezdesz a feleségeddel. Talán jól képen kell törölni, miheztartás végett, értesz? Vagy csak sétálgatsz, talán elég az is. Ezt az egész hülyeséget majd eldöntıd akkor, amikor elrendeztük a dolgot a dádéval - ha pedig nem jön össze, meghalsz úgyis. Bárhogy van is, elintézıdik minden. Szóval mi a csodát nyőglıdsz azzal a szár fejvadász papírral? Billy szerencsétlenül elmosolyodott. Egészen kifehéredett az ajka. - Kitőnı ügyvéd vált volna belıled, Richard. Egész sajátos módon tudod perspektívába helyezni a dolgokat. - Igen? Gondolod? - Komolyan mondom. - Hát, kösz szépen. Utána felhívtam Kirk Penschleyt. - Kirk Penschleyvel beszéltél? - Igen. - Te jó ég, Richard! - Csak nem képzeled, hogy nem is fogadja egy hozzám hasonló kisstílő gengszter telefonját? - Ginelli kérdésébıl egyszerre áradt a sértıdöttség és a hitetlenkedés. Dehogynem fogadja, higgy nekem. Persze a hitelkártyámra hívtam... Semmi szükség rá, hogy a telefonszámláján ott legyen a nevem. De végül is sokszor üzleteltem én a cégeddel az évek során, William. - Ez nekem új - mondta Billy. - Azt hittem, egyetlen alkalom volt. - Akkor minden a nagyközönség elıtt zajlott, és pontosan te kellettél hozzá - mondta Ginelli. - Penschley meg a többi ügyvédi fedezımén sose rántott volna bele téged a zavarosba, William... elvégre újonc voltál. Másrészt gondolták, hogy elıbb-utóbb úgyis összeakadsz velem, ha elég soká lebzselsz az irodában, és ez a kis munka remek alkalmat kínált a bemutatkozásra. És úgy is lett - én is örültem, éppúgy, mint te, elhiheted. Ha az ügy kisiklott volna - ha az üzlet, épp akkor rosszul veszi a kanyart -, fel lehetett volna áldozni téged. Nem lettek volna kifejezetten boldogok tıle, de az volt az álláspontjuk, hogy inkább áldoznak fel egy újoncot, mint egy igazi belevaló ügyvédi fedezı mént. Ezek a fickók mind ugyanúgy gondolkodnak... Nagyon is kiismerhetıek. - Milyen kapcsolatod volt még a céggel? - kérdezte Billy, egészen felvillanyozva... kicsit olyan volt ez, mint amikor az embert megcsalja a felesége, de csak évekkel azután jön rá, hogy elvált tıle, egészen más okok miatt. - Nos, hát, vegyes természető kapcsolat - és nem is kifejezetten a te cégeddel. Fogalmazzunk úgy, hogy közvetítettek nekem és jó- néhány barátomnak jogi ügyekben. És

ennyiben is hagyhatjuk. A lényeg, hogy elég jól ismerem Penschleyt ahhoz, hogy felhívjam, és kérjek tıle egy szívességet. És megtette, amit kértem. - Milyen szívességet? - Azt kértem, hogy szóljon rá a Barton-gyerekekre, állítsák le magukat egy hétig. Szálljanak le rólad, szálljanak le a cigányokról. Á cigányokkal nagyobb a gond, hogy ıszinte legyek. Meg tudjuk csinálni, de lényegesen egyszerőbb, ha nem kell üldöznünk ıket hegyenvölgy ön. - Felhívtad Kirk Penschleyt, és megmondtad neki, hogy álljon le - ismételte Billy szórakozottan. - Nem, felhívtam Kirk Penschleyt, és megkértem, szóljon a Barton-ügynökségnek, hogy álljanak le - javította ki Ginelli. - És nem is egészen ezekkel a szavakkal. Diplomatikus is tudok lenni, ha úgy adódik, William. Bízz bennem egy kicsikét. - Ember, nagyon is bízom benned. Percrıl percre jobban. - Hát, köszönöm. Köszönöm szépen, William. Nagyon hálás vagyok. - Cigarettára gyújtott. - Akárhogy is van, a feleséged és az orvos tovább győjtik a jelentéseket, de ık is visszavesznek a lendületbıl. Annyit fognak kapiskálni, mintha a National Enquirer vagy a Reader's Digest zanzásította volna nekik az igazságot. Fogod úgy nagyjából? Billy felnevetett. - Igen, fogom. - Szóval, van egy hetünk. És egy hét elég kell, hogy legyen. - Mit akarsz tenni? - Mindent, amihez hozzájárulsz. Meg fogom ijeszteni ıket, William. Meg fogom ijeszteni ıt. Úgy megijesztem, hogy be kell tennie egy Delco traktorakkut a szívritmusszabályozójába. És addig fokozom a riadalmat, amíg már csak két dolog történhet. Vagy bıgni kezd, és leveszi rólad, amivel megvert, vagy rájövünk, hogy csöppet sem ijedıs. Ha így alakul, visszajövök hozzád, és megkérdezem, nem gondoltad-e meg magad azzal kapcsolatban, hogy bántani is lehet embereket. De talán nem jutunk el idáig. - Hogyan fogod megijeszteni? Ginelli Bally csizmája hegyével megérintette a bevásárlószatyrot, és elmondta, hogyan képzeli az indítást. Billy elszörnyedt. Billy vitatkozott, amint azt elıre látta; azután tárgyalt vele, amint azt szintén elıre látta; és bár Ginelli egy pillanatra sem emelte meg a hangját, szemében tovább villództak az eszelıs fények, és Billy belátta, érveinek nincs több súlya, mintha a holdbéli emberrel beszélne. És mialatt kezében lassan enyhült a friss fájdalom, míg vissza nem tért a korábbi lüktetés, érezte, hogy elálmosodik megint. - Mikor indulsz? - kérdezte, amikor végre beadta a derekát. Ginelli az órájára pillantott. - Tíz óra múlt tíz perccel. Adok nekik még négy-öt órát. Elég jól megy most az üzlet, ahogy a városban harangozzák. A jövendımondással kaszálnak. Meg a kutyákkal - azzal a pitbullfajtával. Atyaúristen. Amiket te láttál, nem pitbullok voltak? - Életemben nem láttam pitbullt - felelte Billy álmatagon. - Azok a táborban inkább agárnak tőntek. - A pitbull valahol a terrier és a buldog között van félúton. Baromi sokba kerül. Ha látni akarsz egy pitbullviadalt, egy döglött kutyáért kell fizetned, mielıtt egyáltalán beszállhatsz a fogadásba. Piszkos egy üzlet. Minden vagány dologban benne vannak errefelé, nem igaz, William? Ferrari napszemüveg, narkócsempész hajók, kutyaviadalok. Ó, pardon - kimaradt a tarokk és az I. Ching. - Légy óvatos - mondta Billy. - Vigyázni fogok - felelte Ginelli -, ne aggódj. Billy nemsokára elaludt. Négy óra elıtt tíz perccel ébredt, Ginelli addigra már elment. Feltört benne a torokszorító bizonyosság, hogy Ginelli halott. De Ginelli visszatért háromnegyed hatkor, oly életteli ábrázattal, hogy lelkesedése alig fért a szobába. Ruháján,

arcán, kezén szétfröccsent sár, a tenger sós illata áradt belıle. Vigyorgott. Az az ırült fény most is ott táncolt a szemében. - William - mondta -, most összecsomagoljuk a hóbelevancodat, és elszállítunk Bar Harborból. Mint egy kormányzati tanút, akit megillet a biztonsági ırizet. Billy döbbenten kapta fel a fejét. - Mit csináltál? - Nyugodj meg, csigavér. Csak amit mondtam, hogy csinálni fogok - nem többet és nem kevesebbet. De ha az ember belenyúl bottal a darázsfészekbe, általában okos dolog szélsebesen elhúzni onnan a csíkot, nincs igazam, William? - Igen, de... - Nincs most idınk. Csomagolás közben is beszélgethetünk. - De hova megyünk? - Billy szinte már nyüszített. - Nem messze. Majd útközben elmondom. Na, csapjunk a lovak közé. És talán az sem árt, ha inget váltasz. Jó haver vagy, William, de lassan egész érett szagod lesz. Billy kulcsával a recepció felé indult, amikor Ginelli gyengéden megérintette a vállát, és kivette kezébıl a kulcsot. - Odateszem az éjjeliszekrényedre. Hitelkártyával jelentkeztél be, nem? - Igen, de... - Akkor most informálisan jelentkezel ki. Senkinek nem származik hátránya belıle, és kevésbé vonjuk magunkra a figyelmet. Oké? A fıút padkájáról egy kocogó hölgy tekintete átsuhant rajtuk... azután tágra nyílt szemmel kapta el a fejét. Ginelli észrevette, Billy szerencsére nem. - Leteszek még tíz dolcsit a szobalánynak - mondta Ginelli. - A te kocsiddal megyünk. Én vezetek. - Hol a tiéd? - tudta, hogy Ginelli is bérelt egyet, és most tőnt fel csak neki, hogy nem hallotta a motort, mielıtt Ginelli belépett. De ez már túl gyors volt kábult gondolatainak egyszerően nem tudta követni. - Semmi gond. A hátsó úton hagytam, körülbelül öt kilométerre innen, azóta sétálok. Leszedtem az elosztófedelet, és a szélvédıre tettem egy cetlit, hogy zőr van a motorral, néhány óra múlva visszajövök, hogy ne nagyon kíváncsiskodjanak. De nem fognak szerintem. Fő nıtt az út közepén, képzelheted. Elhúzott mellettük egy autó. A vezetı tekintete megakadt Billy Hallecken, lelassított. Ginelli látta, hogy elırehajol, nyújtogatja a nyakát. - Gyerünk, Billy. Megnéznek az emberek. Nem hiányzik, hogy valamibe belekeveredj. Egy órával késıbb Billy egy másik motelszoba televíziója elıtt ült - Northeast Harborban, a Blue Moon motorpark és fogadó nyomorúságos lakosztályának nappalijában. Alig húsz kilométerre voltak Bar Harbortól, de Ginelli elégedettnek látszott. A tévében Woody Woodpecker biztosítást akart rásózni egy beszélı medvére. - Oké - mondta Ginelli. - Pihentesd a kezed, William. Ma egész nap távol leszek. - Visszamész oda? - Micsoda, a darázsfészekbe, amikor a darazsak még röpködnek? Szó se róla, barátom. Nem, ma autókkal fogok játszani egy kicsit. Ma este kerül sor a Második Fázisra. Talán arra is marad idı, hogy benézzek hozzád, de ne nagyon számíts rá. Billy nem is látta Ginellit másnap reggel kilencig, amikor egy sötétkék Chevy Nován begördült - a kocsi láthatóan nem a Hertz vagy az Avis révén került hozzá. A festék kopott volt, foltos, hajszálrepedés a jobb oldali ablakon, jókora horpadás a csomagtartón. De a hátulja megdobva, és kompresszorfedél a motortetın. Billy már hat órával azelıtt eltemette magában, és most reszketısen üdvözölte, miközben küszködött, hogy ki ne csorduljanak szemébıl a megkönnyebbülés könnyei. Mióta fogyott, mintha elvesztette volna érzelmei fölött az uralmat... És ma reggel, amikor felkelt a nap,

érezte szívében az elsı kihagyásokat. Levegıért kapkodott, öklével döngette a mellkasát. Szívverése végül ismét egyenletessé vált, de a jel félreérthetetlen: az aritmia elsı megnyilvánulása. - Azt hittem, már meghaltál - mondta a belépı Ginellinek. - Állandóan azzal foglalkozol, hogy mikor fordulok föl. Jobb lenne, ha könnyedebben vennéd a dolgokat, William. Tudok vigyázni magamra. Nagyfiú vagyok. Ha azt hinnéd, alábecsülöm ezt a vén faszt, megértenélek. De nem becsülöm alá. Mert okos. És veszélyes. - Hogy érted? - Semmi. Elmondom késıbb. - Most! - Nem. - Miért nem? - Két okom van rá - felelte Ginelli türelmesen. - Az egyik, mert még azt akarnád, hogy kilépjek. A másik, mert vagy tizenkét éve nem voltam ilyen fáradt. Most bemegyek a hálószobába, és nyolc órát fekszem kómában. Akkor fölkelek, és eszek másfél kilót bármibıl, amit össze tudok szedni. Azután pedig újra kilövöm magam. Ginelli valóban fáradtnak látszott - egyenesen elgyötörtnek. Kivéve a szemét, gondolta Billy. A szeme még mindig forog és villódzik, mint egy tőzkerék a karneválon. - És ha tényleg megkérném, hogy lépj ki? - kérdezte Billy halkan. - Megtennéd? Richard elgondolkodva nézte egy hosszú másodpercig, majd azt válaszolta, amit Billy úgyis tudott, mióta elıször meglátta szemében az eszelıs lobogást. - Már nem tudnék - mondta Ginelli nyugodtan. - Beteg vagy, William. Átjárta az egész testedet. Már nem tudod megítélni, mi válik hasznodra leginkább. Más szóval, aláírtál magadnak rólam egy ırizetbe vételi határozatot. Billy már nyitotta a száját, hogy hangosan is kimondja, de be is csukta gyorsan. Mert Ginelli nem úgy értette, ahogy mondta; csupán azt mondta, ami józanul hangzott. - És azért, mert személyes ügy, igaz? - kérdezte tıle Billy. - Igen - felelte Ginelli. - Már személyes. Bement a hálószobába, levette ingét és nadrágját, majd lefeküdt. Öt perc múlva már aludt az ágyvédı takarón. Billy töltött magának egy pohár vizet, lenyelt egy Empirint, és a maradék vizet is felhajtotta. Az ajtóban állt, tekintete Ginellirıl a székre dobott nadrágra vándorolt. Ginelli kifogástalan pantallóban érkezett, de az utóbbi két napban valahonnan szerzett egy kék farmernadrágot. A kint parkoló Nova kulcsai ott lehetnek valamelyik zsebében. Billy kivehetné, hogy elhajtson innen... csakhogy tudta, hogy nem fogja megtenni, és másodlagosnak tőnt, hogy ha elmenne, aláírná vele a halálos ítéletét; egyedül az a kérdés volt fontos, hogy hol és mikor ér véget ez az egész. Délben, amikor Ginelli még mindig mélyen aludt a másik szobában, Billy újra szívritmuszavart tapasztalt. Kisvártatva ı is elbóbiskolt - és álmodott megint. Rövid és teljességgel földhözragadt álom volt, de a rettegés és a szégyenletes gyönyörőség különös keverékével töltötte el. Álmában fairview-i házuk reggelizı sarkában ült Heidivel. Kettejük között pite. Heidi levágott egy nagy szeletet, és Billynek adta. Almás pite volt. „Ettıl kigömbölyödsz" - mondta Heidi. „Nem akarok kövér lenni - felelte Billy. - Nekem nagyon jó így soványan. Edd meg te." Visszaadta a szeletet, az asztal fölött elırenyújtott keze csont és bır. Heidi elvette a pitét. Billy ült és nézte, amint egyik falatot nyeli a másik után, közben elöntötte a félelem és valami mocskos öröm. Könnyő aritmiás roham ébresztette. Zihálva ült fel, megvárta, amíg a szíve szokott ritmusára lassul. Szorongatta az érzés, hogy több volt ez, mint álom - valamiféle profetikus látomásban volt része. De élénk álmokat gyakran követnek effajta érzések, és ahogy az álom

elhalványul, az érzés is tovatőnik. Így történt Billy Halleckkel is, bár nem sokkal késıbb volt oka rá, hogy álmát emlékezetébe idézze. Ginelli este hatkor ébredt, lezuhanyozott, felhúzta a farmer- nadrágot és sötét garbó pulóverét. - Minden oké - mondta. - Találkozunk holnap reggel, Billy. Addigra többet tudunk. Billy ismét megkérdezte, hogy mik a tervei, és Ginelli ismét megkerülte a választ. - Majd holnap - mondta. - Közben átadom szeretı üdvözletedet. - Kicsodának? Ginelli mosolygott. - A csodaszép Ginának. A kis kurvának, aki átlıtte a kezed. - Hagyd ıt békén - mondta Billy. Amikor arra a sötét szempárra gondolt, nem is tudott volna mást mondani, bármit vétett is ellene a lány. - Senkinek nem esik baja - ismételte csökönyösen Ginelli, és elment. Billy hallgatta, amint felbıg a Nova motorja, figyelte a durva berregést - csak akkor megy majd simán, ha legalább kilencvenre gyorsult -, és ahogy Ginellit elnyelte a messzeség, eszébe jutott a mondat Senkinek nem esik baja - nem jelenti azt, hogy békén fogja hagyni Ginát. A legkevésbé sem jelenti azt. Ginelli dél felé tért vissza. Mély vágás látszott a homlokán és végig a jobb karján - a garbó ujjai rongyosan lógtak. - Megint fogytál - mondta Billynek. - Eszel egyáltalán? - Próbálok - felelte Billy -, de az idegesség nem tesz jót az étvágynak. Te meg mintha vért vesztettél volna. - Egy keveset. De minden rendben. - Elmondod végre, hogy mi a fenét csináltál? - Igen. Elmondom elejétıl végéig, ahogy kikászálódok a zuhanyból, és bekötöztem magam. Találkozni fogsz vele ma este, William. Ez a legfontosabb. Erre készülj fel lelkileg. Félelem és izgatottság tırdöfése Billy hasában, mintha üvegszilánkot szúrtak volna belé. Vele? Lemkével? - Vele - bólintott rá Ginelli. - Most pedig hadd zuhanyozzak, William. Talán nem vagyok már olyan fiatal, mint gondoltam - ettıl a sok izgalomtól a belem is kilóg. - Válla fölött visszaszólt még. - És rendelj kávét. Sok kávét. Mondd meg a fiúnak, hogy hagyja az ajtó elıtt, és csúsztassa be a számlát, majd aláírod. Billy követte a tekintetével, eltátotta a száját. Amikor meghallotta a fürdıszobában zubogó víz hangját, nagy csattanással csukta be a száját, és a telefonhoz lépett, hogy kávét rendeljen. Huszonkettı Ginelli Története Elıször szaggatottan beszélt, nagy lendülettel fogott bele, majd újra meg újra néhány másodperces szünetet tartott, mint aki azon töpreng, mivel is folytassa. Úgy tetszett, ereje ellankadt, most elıször azóta, hogy hétfı délután felbukkant a Bar Harbor-i motelban. Nem sebesült meg súlyosan - csupán mély karcolások estek rajta -, de Billy meg volt gyızıdve róla, hogy a történtek nagyon megrázták. Az ırült fény mindenesetre ismét felvirradt a szemében, kezdetben pislákolva, mint a neonlámpa, ha sötétedéskor felkapcsolják, ám végül teljes fénnyel izzott. Elırántott egy flaskát zakója belsı zsebébıl, kávéjába töltött egy győszőnyit a Chivasból. Billy felé nyújtotta a palackot. Billy intett, nem kér - ki tudja, mit mővel az ital a szívével. Ginelli kiegyenesedett ültében, félresöpörte homlokából a haját, és már nyugodtabb tempóban újra beszélni kezdett.

Kedden hajnali háromkor a 37-A-ról leágazó erdei úton állította le a kocsit, nem messze a cigánytábortól. Piszmogott a hússal egy darabig, azután a bevásárlószatyrot hóna alá csapva visszasétált az autópályára. A holdat vastag fellegek takarták, mintha zsalugátert eresztettek volna elé. Várt, amíg a felhık eloszlanak; amikor kicsit kitisztult az ég, tekintete ráakadt a jármővek győrőjére. Átvágott az úton, és egyenesen megindult abba az irányba. - Városi gyerek vagyok, de az irány érzékem nem olyan pocsék - mondta. - Rábízhatom magam, ha kutyaszorítóba kerültem. És nem akartam ugyanonnét érkezni, mint te, William. Keresztülgyalogolt a földeken és egy keskeny erdısávon; tocsogva caplatott át egy ingoványos részen, aminek a szaga, mondta, olyan volt, mint tíz kiló szarnak egy ıt kilós zsákban. Nadrágja hátul beakadt egy régrıl ottfelejtett szögesdrótba, amely kivehetetlen volt a koromsötétben. - Ha ez a vidéki élet, William, hagyjuk meg a bugrisoknak. A kutyákkal nem fog meggyőlni a baja, gondolta: erre Billy esete volt a bizonyíték. Egészen addig fel sem ugattak, amíg Billy a fénykörbe nem lépett, bár jóval elıtte szagot kellett, hogy fogjanak. - Az ember azt hinné, a cigányoknak komolyabb házırzıik vannak - főzte hozzá Billy. Legalábbis úgy tartják, - Á, nem - legyintett Ginelli. - Elég ok van rá, hogy kiebrudalják ıket mindenünnen,- nem akarják még maguk is tetézni. - Például egész éjjel vonító kutyákkal? - Például. Egyre jobban vág az eszed, William, a végén azt fogják képzelni rólad, hogy olasz vagy. Ginelli mindazonáltal nem kockáztatott - lassan oldalazott a parkoló jármővek ívén, kihagyta azokat a furgonokat és lakókocsikat, amelyekben alhattak, és csak a személyautókba és a teherautókba lesett be. Két vagy három jármő, futó vizsgálata elégnek bizonyult: megtalálta, amit keresett. Elnyőtt zakó hevert egy Pontiac kombi vezetıülésén. - Az ajtó nem volt bezárva - mondta. - A zakó nem is állt rosszul, csak éppen úgy bőzlött, mintha görényt raktak volna mindegyik zsebébe. Találtam hátul egy pár kitaposott tornacipıt is. Égy kicsikét szorított, de azért felhúztam. Két kocsival arrébb találtam még egy kalapot, úgy nézett ki, mint valami rothadó maradék egy veseátültetés után. Fogtam és a fejembe csaptam. Azt akarta, hogy olyan legyen a szaga, mint a cigányoknak, magyarázta Ginelli, de nemcsak azért, hogy bebiztosítsa magát a tábortőz parazsa mellett szundikáló korcs dögök ellen: a többi kutya érdekelte. A pitbull-terrierek. A kör háromnegyedét megtette már, amikor észrevett egy lakókocsit: hátsó ablakán az üveg helyett drótháló feszült. Bekukkantott, de nem látott semmit: a hátsó traktus tökéletesen üres volt. - De okádta a kutyaszagot, William - mondta Ginelli. - Akkor megfordultam, és megkockáztattam egy kis villantást az elemlámpámmal. A füvet letaposták hosszan, az ösvény a kocsi hátuljától indult. Nem kellett Colombónak lennem, hogy kiszúrjam. Kivették azokat a rohadt vérebeket abból a guruló kutyaólból, és elráncigálták ıket valami biztos helyre, hogy a helyi sintér vagy egy kódorgó csitri az állatvédı ligától nehogy rájuk akadjon, ha valakinek eljárna a szája. Csakhogy olyan nyomot hagytak, ami még egy városi gyereknek is feltőnik, ha egyet villant az elemlámpával. Ostobák. Ez volt az a pillanat, amikor komolyan elhittem, hogy elkaphatjuk a grabancukat. Ginelli egy kisebb halmon át követte az ösvényt, amíg egy újabb liget szélére nem ért. - Itt elvesztettem a nyomot - mondta. - Csak álltam ott egy-két percig, és törtem a fejem, mit csináljak. És akkor meghallottam, William. Tisztán, hangosan. Néha az emberre mégis rákacsintanak az istenek. - Mit hallottál?

- Fingott egy kutya - mondta Ginelli. - Jó nagyot, jó hangosan. Mint amikor valaki szordínóval fúj a trombitába. Öt-hat méterrel beljebb, egy tisztáson ráakadt az összetákolt karámra. Vastag ágakat vertek a földbe, és szögesdróttal vonták körbe a területet. Belül hét pitbull-terrier. Öt mélyen aludt. Kettı kábultan nézett Ginellire. Kábultan néztek, mert kábák voltak. - Gondoltam, hogy be lesznek lıve, de nem számíthattam rá biztosan. Ha viadalra képzik a kutyákat, hamarosan macerássá válik a dolog: egymásnak esnek, és oda az egész befektetés, ha nem bánnak velük elıvigyázatosan. Vagy különálló ketrecekbe kell tenni ıket, vagy kábítószert adagolni nekik. A narkó olcsóbb, könnyebb is elrejteni. Ha maguknál lettek volna, ez az összeeszkábált kerítés úgysem fogja meg ıket. Az a kettı, amelyik ott lógatta a farkát, kitört volna, még ha minden húst le is szakít róla a drót. Csak akkor józanítják ki ıket, amikor a tét már elég magas ahhoz, hogy vállalhassák a kockázatot. Narkó, viadal, narkó. - Ginelli felnevetett. - A pitbull olyan, mint egy elbaszott rock sztár. Gyorsan lepusztul, de amíg az ember a sötétben lavírozik, mindig talál helyettük újat. Még csak nem is ırizték ıket. Ginelli kinyitotta a bevásárlószatyrot, és elıvette a hússzeleteket. Amikor az erdei úton leparkolt, letépte a húsról az áruházi csomagolást, és injekciós tővel mindegyik szeletbe fecskendezett a folyadékból, amit Ginelli-féle Pitbull Koktélnak nevezett: a koktél mexikói barna heroint és sztrichnint tartalmazott. Most meglóbálta a húst a levegıben; az alvó kutyák lassacskán magukhoz tértek. Egyikük tompán felugatott: a hang olyan volt, mint egy orrpolipos ember horkolása. - Kuss, legyen, különben nincs vacsora - mondta Ginelli halkan. A kutya, amely az imént még ugatott, nyomban visszaült. Mintegy varázsütésre, jobbra dılt, és úgy látszott, rögtön elalszik újra, Ginelli bedobta az egyik szeletet a karámba. Azután a másodikat. A harmadikat. És az utolsót. A kutyák összekaptak fölöttük a maguk bágyadt módján. Ugattak egy kicsit, de ugyanazon a tompa, horkantás szerő hangon - Ginelli úgy érezte, ez nem jelent rá veszélyt. Hiszen ha jönne is valaki a táborból, hogy ellenırizze a rögtönzött karámot, bizonyosan elemlámpával világítaná meg az utat maga elıtt, és Ginellinek bıven maradna ideje, hogy visszahúzódjon a sötétbe. De nem jött senki. Billy rémült ámulattal hallgatta, hogyan ült le Ginelli a karám oldalában, és nézte végig cigarettázva, amint a pitbullok egymás után megdöglenek. Legtöbbjük csöndesen múlt ki, mesélte Ginelli (érezhetı volt hangjában a legcsekélyebb lelkifurdalás is? - tőnıdött Billy feszengve) - valószínőleg azért, mert elızıleg is jó adag kábítószerrel tömték meg ıket. Kettı erıtlenül vonaglott. És kész. Összességében, Ginelli úgy találta, nem jártak rosszul - a cigányok sokkal keservesebb véget szántak nekik. Egy óra alatt minden lezajlott. Amikor meggyızıdött róla, hogy megdöglöttek, vagy legalábbis elvesztették az eszméletüket, egydolláros bankót húzott elı a pénztárcájából, felsı zsebébıl pedig kihalászta a tollát. Ezt írta a bankjegyre: legközelebb talán az unokáid következnek, öreg. William Halleck azt mondja, vedd vissza róla. A pitbullokon nyakörv helyett megcsavart ruhaszárító kötél - Ginelli az egyik alá gyömöszölte a pénzt. A gyomorkavaróan büdös kabátot az egyik kerítésoszlopra helyezte, tetejébe nyomta a kalapot. Levette a tornacipıt is, oldalzsebébıl elırángatta a saját cipıjét. Felhúzta, és odébbállt. Visszafelé, mesélte, mégis eltévedt, és végül fejjel bukott a bőzlı ingoványba. Nagy sokára megpillantotta a tanyák fényeit, és sikerült tájékozódnia. Rálelt az erdei útra, beült a kocsijába, és megindult vissza, Bar Harbor felé. Félúton járhatott, mondta, amikor érezte, hogy nincs minden rendben a kocsival. Nem tudta pontosabban megfogalmazni, hozzányúlni se tudott - egyszerően érezte, hogy baj van. Nem látszott semmi különbség, szokatlan szagra sem figyelt fel; mégis, tudta, hogy baj van.

Érzett már ilyesfélét korábban is, és többnyire semmi jelentıséget nem tulajdonított neki. Néhány alkalommal viszont... - Elhatároztam, hogy az árokba döntöm - mondta Ginelli. - A legkisebb kockázatot is el kellett kerülnöm. Hátha valamelyikük álmatlanságban szenvedett, kódorgott az éjszakában, és meglátta. Nem akartam, hogy tudják, mivel járok, mert a végén a nyomomba erednek, és meg is találnak. Engem és téged. Figyelsz rám? Komolyan vettem ıket. Ha csak rád nézek, William, komolyan kell vennem ıket. Leállította az autót egy másik elhagyott mellékúton, lecsavarta az elosztófedelet, és vagy négy kilométert gyalogolt vissza a városba. Amikor megérkezett, már hajnalodott. Miután Billyt otthagyta az új, Northeast Harbor-beli fıhadiszálláson, taxival ment vissza Bar Harborba; a vezetıt megkérte, hogy lassan haladjon, mert keres valamit. - Mit keres? - érdeklıdött a taxis. - Talán meg tudom mondani, hol van. - Köszönöm - felelt Ginelli. - Én is fogom tudni, ha meglátom. És meglátta - három kilométerre Northeast Harbortól talált egy Novát; a kocsi apró tanya mellett állt, rajta a tábla: eladó. Beugrott, hogy megnézze, otthon van-e a tulajdonos - majd kifizette a taxit, és helyben nyélbe ütötte az üzletet: megvette az autót. Húsz dollárt fizetett rá, hogy a tulaj - fiatal srác, mondta Ginelli, több fejtetve lehetett, mint intelligenciahányadosa rajta hagyja maine-i rendszámtábláját a Nován, és elhiggye, Ginelli egy héten belül visszaküldi. - Lehet, hogy vissza is küldöm - mondta elgondolkodva Ginelli. - Mármint, ha akkor még életben leszünk. Billy merın nézett rá, de Ginelli tudomást sem vett róla, folytatta a történetet. Új kocsijával hajtott vissza Bar Harbor felé; megkerülte a várost, és a 37-A úton nyílegyenesen haladt a cigánytábor felé. Csak annyi idıre állt meg, hogy felhívjon valakit, akit Billynek ilyen szőkszavúan jellemzett: „üzleti partner". Megkérte az „üzleti partnert", hogy várja a hívását egy New York belvárosi utcai fülkében, tizenkettı-harminckor - ezt a telefont Ginelli gyakran használta, és befolyása révén sikerült elérnie, hogy csak a legritkább esetben legyen üzemen kívül. Elhajtott a tábor mellett, mozgolódást látott; nyolcszáz méterrel feljebb megfordult, és lassan haladt visszafelé. Ideiglenes utat döngöltek a 37-A-ról a táborig, keresztül a kaszálón; egy autó gurult fel rajta a fıút felé. - Porsche turbó - mondta Ginelli. - Gazdag kölykök játékszere. A Brown Egyetem matricája a hátsó ablakon. Elöl két srác, hátul másik három. Lehúzódtam, és megkérdeztem a srácot, aki vezetett, hogy azok odalent cigányok-e, ahogy hallottam. Azt felelték, cigányok, de ha most akarok jósoltatni magamnak, máris elhagyott a szerencsém. İk is azért mentek, hogy jósoltassanak, de nem kaptak többet, mint egy már-veheted-is-a-kalapod rutinszöveget. A cigányok cihelıdtek. A pitbullok után nem is lepett meg. Visszaindultam Bar Harborba - folytatta -, és beálltam egy benzinkúthoz... az a Nova úgy zabálja a benzint, hogy el sem hiszed, William, de beszélni is tud, ha feltöltıd kakaóval. Vettem magamnak egy kólát, és bekaptam két benzedrint, mert addigra már egy kicsikét lankadni kezdtem. Ginelli telefonált az „üzleti partnernek", és találkozót beszélt meg vele a Bar Harbor-i repülıtéren, aznap délután ötre. Ezt követıen visszatért Bar Harborba. Leállította a Novát egy parkolóban, és sétált egyet, hogy megkeresse a férfit. - Milyen férfit? - kérdezte Billy. - A férfit - felelte Ginelli türelmesen, mintha egy idiótához beszélne. - A férfit, akit rögtön felismer az ember, ha meglátja. Olyan, mint az összes többi nyári mikulás, aki elvisz egy körre a papa vitorlásán, vagy megdob tíz gramm kitőnı kokainnal, vagy csak azért jött, hogy felzavarja a Bar Harbor-i állóvizet, de aztán a TransAmmal átmegy majd Aspenba, a nyári fesztiválra. De az a férfi mégsem ugyanolyan, és két gyors módszerrel azonosíthatod. Elıször

a Cipıjére nézel. Ennek a tagnak vacak a cipıje. Ki van pucolva, de vacak. Nem márkás, és ahogy jár benne, látni rajta, hogy töri a lábát. Azután a szemébe nézel. Ez a második. Ezek a tagok valahogy soha nem hordanak Ferrari napszemüveget, és mindig lehet látni a szemüket. Van, aki hirdeti, hogy kicsoda, mint ahogy mások megcsinálják a balhét, és utána énekelnek a zsaruknak. Ennek a tagnak azt üzeni a szeme: „Honnan jön a következı kaja? Honnan jön a következı fő? Hol az a fickó, akivel találkozni akartam, amikor idejöttem?" Kapiskálod? - Igen, azt hiszem. - A szemük azt kérdezi: „Mit szerválok be ma?" Mit is mondtál, hogy nevezte az öreg fazon Old Orchardban a narkóárusokat meg a csencselıket? - Kóklerek - mondta Billy. - Ez az! - gyúlt fel Ginelli arca. Szemében cikázott a fény. - Kóklerek, így is van! A férfi, akit kerestem, elsı osztályú kókler. Az efféle tagok úgy lebegnek az üdülıhelyek forgalmában, mint a törzsvendégeket váró kurvák. Ritkán esik le nekik nagy dohány, de folyton úton vannak, és eléggé okosak... Csak a cipıjük förtelmes. J. Press inget hordanak, Paul Stuart sportdzsekit, menı farmernadrágot... de aztán rápillant az ember a csukájukra, és mit lát, Caldor, tizenkilenc dollár kilencvenöt cent. Az súgja a cipıjük: „Megvehetsz engem. Megcsinálom neked a melót." A kurváknál a blúz ugyanilyen. Örökké mőselyem blúzban járnak. Le kéne errıl szoktatni ıket. - De végül csak ráakadtam a férfira, érted? És akkor, mondjuk így, beszélgetést kezdeményeztem. Ültünk egy padon a könyvtár mellett - szép kis hely egyébként -, és kidolgoztam az egészet. Kicsivel többet kellett fizetnem, mert arra már nem volt idı, hogy lyukat beszéljek a hasába, de elég éhes volt már, és úgy láttam, megbízható. Rövidtávon, mindenesetre. Mert az ilyen tagoknak a hosszú táv, öregem, nem létezik. A hosszú táv szerintük a folyosó, amin az iskolában matekóráról átmentek a történelemterembe. - Mennyit fizettél neki? Ginelli tagadólag intett. - Tartozom neked - mondta Billy. Önkéntelenül is átvette Ginelli beszédtempóját. - A barátom vagy - mondta Ginelli egy kicsit sértıdötten. - Késıbb rendezhetjük, de csak ha ragaszkodsz hozzá. Én remekül szórakozom. Ez valami félelmetes kaland nekem, William. „Hogy töltöttem nyári vakációmat?" - írhatok róla majd fogalmazást. Szóval mondhatom tovább? Kiszárad a szám, pedig messze még a vége; és sok dolgunk lesz utána. - Folytasd csak. A fickót, akit Ginelli kiszúrt magának, Frank Spurtonnak hívták. Azt állította, hogy a Colorado Egyetemre jár, és nyári szünidejét tölti, de Ginelli szerint megvolt már vagy huszonöt éves - egyetemistának öregecske. Nem mintha ez számított volna. Ginelli arra kérte, hogy menjen ki az erdei úthoz, ahol a bérelt Fordot hagyta, és kövesse a cigányokat, amikor azok felkerekednek. Spurtonnak telefonálnia kellett a Bar Harbor-i motelbe, amikor meggyızıdött róla, hogy a cigányok éjszakára letáboroztak, majd a motelben egy John Tree nevő urat kell keresnie. Spurton leírta a nevet. Pénz cserélt gazdát - a megígért végösszeg hatvan százaléka. A Ford indítókulcsa és elosztófedele szintén átvándorolt Spurton kezébe. Ginelli megkérdezte, hogy rá tudja-e tenni az elosztóra, és Spurton az autó tolvaj mosolyával azt felelte, valahogy majdcsak sikerülni fog. - Elvitted odáig kocsival? - kérdezte Billy. - Azért a pénzért, amit fizettem neki, William, igazán stoppolhatott. Ginelli ehelyett visszatért a Bar Harbor-i motelba, és bejelentkezett John Tree néven. Bár még csak délután kettı volt, az utolsó szabad szobát csípte el aznap éjszakára - a recepciós úgy nyújtotta neki a szobakulcsot, mintha végtelen kegyben részesítené. A fıszezon valóban beindult. Ginelli a szobájába ment, négy-harmincra állította az ébresztıórát, és szundított az óracsörgésig. Ekkor felkelt, és kiment a reptérre.

Öt után tíz perccel kis magángép szállt le - talán ugyanaz, amely Fandert hozta Connecticutból. Az „üzleti partner" megérkezett; négy csomagot, egy nagyot és három kisebbet rámoltak ki a repülıgép rakterébıl. Ginelli és az „üzleti partner" a nagyobb csomagot a Nova hátsó ülésére tették, a többit a csomagtartóba. Ezután az „üzleti partner" visszaszállt a gépre - Ginelli nem várta meg az indulást, hanem egyenesen a motelba hajtott, ahol nyolcig aludt. Ekkor ébresztette a telefon. Frank Spurton hívta. A Texaco kúttól telefonált, Bankertonból, Bar Harbortól hatvan kilométerre, északnyugatra. Hét körül, mondta Spurton, a cigánykaraván ráfordult egy mezıre a városhatáron kívül - úgy látszott, mindent elintéztek elıre. - Biztosan Starbird - kommentálta Billy. - İ a frontemberük. Spurton mintha feszengett volna... beijedt. - Úgy érezte, lebuktatták - mondta Ginelli. - Vezetgetett hátul, és ez hiba volt. Pár kocsi lemaradt, talán benzint vettek fel. Nem vette észre. Megy úgy hatvannal, elbambul, egyszer csak két ócska teherautó meg egy lakókocsi elhúz mellette, bang-bang. Akkor jön rá, hogy hirtelen bekerült a karaván közepébe, ahelyett, hogy mögöttük osonna. Kinéz oldalt, amikor elzötyög mellette a lakókocsi, és meglát egy öreg orr nélküli fıszert az anyósülésen, aki rábámul, és rázza felé az ujját - nem fenyegetıen, hanem mint aki ráhozza a rontást. Nem én adom ezeket a szavakat a srác szájába, William, ezt mondta szó szerint a telefonba: „Rázta az ujját, mint aki rám hozza a rontást." - Jézusom - motyogta Billy. - Egy kis löket a kávédba? - Nem... Vagy mégis. Ginelli öntött egy kis Chivast Billy csészéjébe, és folytatta. Megkérdezte, hogy a kocsinak volt-e valami az oldalán. Volt. Lány és egyszarvú. - Jézusom - motyogott Billy megint. - Tényleg azt hiszed, hogy felismerték az autót? Hogy körülnéztek, miután megtalálták a kutyákat, és ráakadtak az úton, ahol hagytad? - Tudom, hogy megtalálták - mondta Ginelli komoran. - Spurton megadta, melyik úton járnak - a Finson Roadon -, és a fıút számát is, amelyikrıl rákanyarodtak. Aztán megkért, hogy a többi pénzét tegyem borítékba, és hagyjam a nevén a motel széfjében. „Most már bulizni akarok" - mondta, és nem tehettem neki szemrehányást. Ginelli a Novával távozott a motelbıl, nyolc tizenötkor. Kilenc harminckor hagyta el a Bucksport és Bankerton között húzódó városhatárt. Tíz perccel késıbb elhaladt egy éjszakára bezárt Texaco kút mellett. A kút egyik oldalán egy aszfaltozatlan parkolóban számos autó, eladásra vagy javításra vártak. A sor végén észrevette a bérelt Fordot. Továbbhajtott, megfordult, és szép lassan visszagurult. - Ezt megcsináltam még kétszer - mondta. - Most nem volt meg az a fura elıérzetem, úgyhogy kicsit feljebb megálltam a kocsival, az útpadkán. Aztán odasétáltam. - És? - Spurton ott volt a kocsiban - mondta Ginelli. - A kormánykerék mögött. Lyuk a homlokán, pontosan a jobb szeme fölött. Kevés vér. Talán negyvenötössel lıtték le, de nem nagyon hiszem. Nem volt mögötte vér az ülésen. Akármi is volt, ami megölte, nem fúródott keresztül a koponyáján. Egy negyvenötös lövedék átröpült volna a fején, és akkora lyukat hagy a tarkóján, hogy belefér egy leveseskanál. Az a gyanúm, hogy valaki golyóscsapágyat lıtt a homlokába egy csúzlival, ahogy a lány téged is átlyukasztott. Még az sem kizárt, hogy ı tette ezt is. Ginelli szünetet tartott, mint aki fontolgatja a dolgot. - Egy döglött csirke volt az ölében. Felnyitott hassal. Spurton homlokán egy vérrel írt szó. Felteszem, a csirke vérével írták, de arra mondjuk nem értem rá, hogy aprólékos laboratóriumi analízist végezzek, ez talán érthetı. - Milyen szó? - kérdezte Billy, de tudta már azelıtt, hogy Ginelli kimondta volna.

- SOHA. - Te jó isten - sóhajtott Billy, és a megbolondított kávé után tapogatózott. Szájához emelte a csészét, azután visszahelyezte az alátétre. Ha egy kicsit is iszik, hányni fog. Hánynia pedig nem szabad. Fejében élesen rajzolódott ki Spurton megdılt alakja a Ford volánja mögött, hátracsüngı haja, a sötét lyuk egyik szeme fölött, ölében fehér tollak gombolyaga. Annyira tiszta volt a kép, hogy még a madár sárga, félig nyitott csırét is látta, semmibe meredı szemét... Szürke derengésben úszott a világ... majd tompa csattanás, és szétáradó, elzsongító hı az arcában. Kinyitotta a szemét; Ginelli éppen akkor telepedett vissza a székre. - Ne haragudj rám, William, de amint a borotválkozás utáni arcszesz reklámja mondja: erre önnek szüksége volt. Az a megérzésem, hogy bőntudatod van a Spurton gyerek miatt, de legjobb, ha rögtön elfelejted, hallod? - Ginelli szelíden beszélt, de a szemében szikrázott a harag. - Kicsavarsz mindent örökké, mint azok a vérzı szívő bírák, akik bőnösnek tartanak mindenkit, az Egyesült Államok elnökével bezárólag, mert elıfordulhatott, hogy egy narkós megkéselt valami öreg nyanyát az utcán, és ellopta a nyugdíjcsekkjét-bőnösnek tartanak mindenkit, kivéve a köcsög narkóst, aki csinálta, és aki most ott áll a törvényszék elıtt, várva a felfüggesztett büntetést, hogy utána kisétálhasson, és folytathassa ott, ahol abbahagyta. - Ennek semmi értelme! - fogott bele Billy, de Ginelli közbevágott. - Hogy a francba ne lenne - mondta. - Nem te ölted meg Spurtont, William. Valamelyik cigány ölte meg, de bármelyik volt is, az öreget kell keresni a háttérben, és ezt tudjuk jól mind a ketten. Ráadásul senki nem palizta be Spurtont. Elvégzett egy munkát tisztességes pénzért, ennyirıl van szó. Egyszerő munka volt - de túlságosan lemaradt, és kiütötték. Arra válaszolj, William - akarod, hogy levakarjuk az átkot, vagy nem akarod? - Jól van, akkor ezt felejtsük el. - Helyes. - Billy hagyta, hogy Ginelli megszakítás nélkül mesélje tovább a történetet, amíg a végéhez nem ért. A sztori annyira lenyőgözte, hogy nem is nagyon akaródzott közbeszólnia. Ginelli megkerülte a benzinkutat, és leült az épület mögött egy öreg fákból összehányt halomra. Fel akarta üdíteni az agyát, mondta, úgyhogy elüldögélt ott vagy húsz percig, miközben bámulta az esti égboltot - a nap utolsó sugarai épp akkor hunytak ki a nyugati horizonton -, és felüdítı dolgokról elmélkedett. Amikor úgy érezte, agya megfelelı állapotba került, visszasétált a Novához. A Texaco kúthoz tolatott, de nem kapcsolta fel a lámpákat. Kirángatta Spurton testét a bérelt Fordból, és begyömöszölte a Nova csomagtartójába. - Üzenetet akartak hagyni, vagy talán csak beakasztani nekem, hiszen reggel a benzinkutas megtalálta volna a hullát, és a kesztyőtartóban ott a nevem a bérleti papírokon. De ostobák voltak, William, mert ha a fickót tényleg golyóscsapággyal lıtték le, nem pedig lövedékkel, a zsaruk gyorsan szimatolnának egyet felém, de rögtön rájuk vetnék magukat - elvégre a lánynak van csúzlis célba lövı mősorszáma. Más körülmények között szívesen látom, hogy akit őzıbe vettem, önmagát szorítja sarokba, mint most a cigányok - de ez kényes helyzet, ezt nekünk magunknak kellett megoldanunk. Másfelıl úgyis várható volt, hogy a következı napon a zsaruk felkeresik a cigányokat, egészen más ügyben, ha minden úgy megy, ahogy elképzeltem. Spurton feleslegesen bonyolította volna a helyzetet. Így aztán magammal vittem a holttestet. Isteni szerencse, hogy az a benzinkút olyan magányosan álldogált ott az út mentén, másképp nemigen tudtam volna megcsinálni. Spurton testével a csomagtartóban (ott feküdt az „üzleti partner" által aznap délután hozott kisebb dobozok között), Ginelli továbbhajtott. Alig nyolcszáz méterrel feljebb megtalálta a Finson Roadot. A 37-A úton, a Bar Harborból nyugatra vezetı autóút közelében a cigányok üzletileg igen elınyös helyet találtak. A Finson Road azonban földút, gazzal benıtt, hepehupás - egészen más kilátásokkal. Visszatértek a földre.

- Ez egy kicsit megnehezítette a dolgom, mint a rendrakás is lent a benzinkútnál, de furcsa módon mégis fel voltam dobva, William. Meg akartam ijeszteni ıket, és máris úgy viselkedtek, mint akik meg vannak ijedve. Ha egyszer valaki megijedt, utána egyre könnyebb rettegésben tartani. Ginelli lekapcsolta a Nova világítását, és mintegy háromszázötven métert gurult lefelé a Finson Roadon. Észrevett egy elágazást, amely elhagyott kavicsgödörhöz vezetett. - Ha megrendelem, nem ilyen tökéletes! - mondta Billynek. Felnyitotta a csomagtartót, kivette Spurton testét, és kézzel rásöpörte a kavicsot. Amikor a testet eltemette, visszament a Novához, bevett még két benzedrint, majd kicsomagolta a hátsó ülésre helyezett nagy dobozt. A dobozon bélyeg: világkönyvtár enciklopédia. Belül pedig egy AK-47-es Kalasnyikov géppisztoly, négyszáz töltény, rugós kés, egy húzózsinórral csukható, nıi bırretikül, benne ólmosbot, ragasztószalag és egy edényre való korom. Ginelli bekente korommal az arcát és a kezét, a kést a vádlijához ragasztotta. A szalagot a zsebébe dugta, és elindult. - A furkósbotot otthagytam, már így is eléggé hülyén éreztem magam, mintha szuperhıs lennék valamelyik képregényben. Spurton állítása szerint a cigányok három kilométerrel feljebb táboroztak. Ginelli bevette magát az erdıbe, és az úttal párhuzamosan haladt. Nem merte szem elıl téveszteni az utat, félt, hogy eltéved. - Lassan haladtam - mondta. - Állandóan gallyakra léptem, ágakba akadtam bele. Nagyon remélem, hogy nem gyalogoltam keresztül valami kurva szömörcén. A szömörcére nagyon érzékeny vagyok. Két órán át viaskodott a kusza növényzettel a Finson Road keleti oldalán, amikor sötét árnyat vett észre a keskeny útpadkán. Elıször azt hitte, jelzıtábla vagy valamiféle oszlop. Egy pillanattal késıbb rájött, hogy ember. - Állt ott, hidegvérrel, mint hentes a fagyasztóban, de biztos voltam benne, hogy át akar verni. Próbáltam én halkan menni, de mégiscsak New York Cityben bóklásztam egész életemben, nem vagyok egy Bırharisnya, remélem, kapiskálod. Szóval, úgy kalkuláltam, hogy a fazon csak megjátssza, hogy nem hall, hogy betájoljon. Ha meg betájolt, megfordul, és nekiáll szétdarabolni. Ahol álltam, onnan a holdba röpíthettem volna, de a lövés két kilométeres körzeten belül mindenkit felébresztett volna, azonkívül megígértem neked, hogy ne bántok senkit. - Hát csak vártam, vártam. Vártam vagy negyedóráig, arra gondoltam, ha megmozdulok, megint rálépek egy letört gallyra, akkor pedig megkezdıdik a móka. Akkor az út szélérıl odalép az árokhoz, hogy hugyozzon. Alig hittem a szememnek. Fogalmam sincs, hol képezték ki a pasast ırszolgálatból, de nem Fort Braggben, az biztos. Ami puska nála volt, húsz éve nem láttam ilyen vén mordályt, Korzikán ezt úgy hívják, loup. És ráadásul, William, a fején walkman fülhallgató! Mögé léphettem volna, hogy végigfingjam neki a Hall Columbiá-t, meg se mozdult volna. Ginelli felnevetett. - Egyet mondok: lefogadom, az öreg nem tudta, hogy ez a figura rock and rollt hallgat, miközben engem kellene lefülelnie. Amikor az ır visszatért eredeti helyére, Ginelli megindult felé azon az oldalon, amit az nem láthatott - már nem vigyázott rá kínosan, hogy zajt ne csapjon. Mialatt közelebb húzódott, lecsatolta az övét. Az ırt megriasztotta valami, szeme sarkában megcsillant a rémület - de csak az utolsó pillanatban. Az utolsó pillanat nem szükségszerően túl késı, ám ezúttal az volt. Ginelli a nyaka köré csúsztatta az övet, és megszorította. Rövid küzdelem után a cigány elejtette a puskát, és körmével kaparta a szíjat. A fülhallgató elırebukott az arcán, és Ginelli hallotta a Rolling Stones zenéjét gyöngén lebegni a csillagok között: az Under My Thumb-ot játszották.

Az ır elfulladt, hörgött; erılködése lankadt, majd teljesen megszőnt. Ginelli még húsz másodpercig nem csökkentette a szorítást, azután elengedte („Nem akartam, hogy elmebetegként ébredjen" - magyarázta Billynek komoly arccal), majd felvonszolta a dombon, és elrejtette a bozótban. Az ır jóképő, izmos fiú volt, lehetett talán huszonkét éves; farmernadrágot hordott és Dingo csizmát. Ginelli Billy leírásából arra következtetett, hogy Samuel Lemke volt az; Billy egyetértett. Ginelli talált egy vastag törzső fát, és ragasztószalaggal hozzákötözte a srácot. - Hülyén hangzik, ha azt mondom, hozzáragasztottam valakit egy fához, de csak az tartja marhaságnak, akivel sose csináltak ilyet. Ha eleget tekernek köréd, semmi esélyed. A ragasztószalag erıs. Ott cseszheted az idıt egy helyben, amíg valaki arra nem vetıdik, és ki nem szabadít. A szalagot te magad nem tudod átszakítani, és holtbiztos, hogy ki nem bogozod. Ginelli levágta Lemke pólójának alsó részét, a fiú szájába tömte, és leragasztotta azt is. - Akkor megfordítottam a kazettát a walkmanben, és visszaügyeskedtem a fülhallgatót a fejére. Nem akartam, hogy unatkozzon, amikor felébred. Ginelli innentıl az út szélén haladt. Körülbelül ugyanolyan magas volt, mint Lemke, és úgy gondolta, ha lesz következı ır, rajtaüthet, mielıtt az észrevenné. Sietett azért is, mert jószerivel nem aludt az utolsó negyvennyolc órában: kétszer szundított csak el rövid idıre. „Ha hiányzik az alvás, könnyen bakizik az ember" - mondta. - Ha Monopolyt játszottam volna, nem érdekel. De olyan faszikkal álltam szemben, akik vígan fıbe lınek embereket, és utána fenyegetı szavakat mázolnak a homlokukra csirkevérrel - ha most hibázom, nekem, kampec. Hát, ahogy lenni szokott, tényleg hibáztam. Csak a szerencsén múlott, hogy megúsztam. Néha megbocsát az Isten. A hiba abban állt, hogy nem látta meg a második ırt, csak amikor már közvetlenül melléje ért. Úgy történhetett, hogy a második behúzódott az árnyékba, nem az út szélén posztolt, mint Lemke. Ginelli szerencséjére ennek az oka nem az álcázás volt, hanem a kényelmesség. - Ez nem is walkmant hallgatott - mondta Ginelli -, ez húzta a lóbırt. Laza ırök, de civilektıl nem vár többet az ember. Közrejátszhatott benne, hogy nem tudták még, komoly és kitartó üldözıre számítsanak-e. Ha elhitték volna, hogy komolyan lihegek a nyomukban, hidd el, ébren maradnak. A félelem ébren tart mindenkit, még ha rohadtul szeretne is elaludni. Ginelli az alvó ır fölé lépett, kiszemelt egy pontot a férfi fején, azután lendületet vett, és lesújtott rá a Kalasnyikov tusával. Dobbanás hallatszott, mint egy mahagóni asztalnak ütıdı béna kéz zaja. Az ır, aki kellemes pózban helyezkedett el egy fa tövében, oldalt dılt a főben. Ginelli fölé hajolt, kitapintotta a pulzusát. Lassú volt, de nem egyenetlen. Ginelli folytatta az útját. Öt perccel késıbb egy alacsony domb tetejére ért. Lejtıs mezı nyílott bal felıl: Ginelli meglátta a jármővek sötét körívét az úttól mintegy száznyolcvan méterre. Ma éjjel nem égett középütt a tőz. Néhány lakókocsiból homályos fény szőrıdött át a függönyön, ez volt minden világítás. Ginelli hason és könyéken mászva tette meg az út felét lefelé a domboldalon, jobb kezében maga elıtt tartva a géppisztolyt. Eljutott egy kiugró kıszirtig; itt megigazíthatta a puska agyát, és ráláthatott a táborra. - A hold még csak akkor kelt fel, de nem szándékoztam megvárni. Ahhoz, amit csinálni akartam, különben is megfelelıek voltak a látási viszonyok - talán hetven méterre lehettem tılük. És nem finom munkára készültem, a Kalasnyikov arra úgysem volna jó. Mintha fogtömést akarnál kivenni láncfőrésszel. A Kalasnyikov arra jó, hogy az ember összeszarja magát tıle. Hát ezek összeszarták magukat. Állítom, mindegyik tocsogott a limonádéban, ahogy feküdt a lepedın. Kivéve az öreget. Az szívós. Az nehézfiú, William. Ginelli jól kitámasztotta az automata fegyvert, vett egy mély levegıt, és megcélozta az egyszarvú-kocsi elsı kerekét. Tücskök cirpeltek, kis patak csobogott valahol a közelben. A

sötét mezın a kecskefejınek nevezett madár kiáltása zengett végig. Második rikoltását hatalmas dörgés szakította félbe. Ginelli tüzet nyitott. A Kalasnyikov mennydörgése kettérepesztette az éjszakát. Tőz fénygyőrője sistergett a csı körül, míg a tölténytár ki nem fogyott - harminc 30-as kaliberő löveg, mindegyik cigarettahosszú töltényhüvelyben, kilenc gramm puskapor erejével kilıve. Az egyszarvúkocsi elsı kereke nem egyszerően kipukkadt: egyenesen felrobbant. Ginelli végigjártatta az üvöltı fegyvert a kocsi hosszán - de vigyázott, hogy alacsonyan maradjon. - Egy darab nyomorult golyó nem érte a karosszériát - mondta. De kirántottam alóla a földet. Még csak közel se kerültem, a benzintartály miatt. Láttál te már lakóautót felrobbanni? Olyan, mint amikor patron fölé raksz egy konzervdobozt. Láttam egyszer ilyet, a New Jersey autópályán. A lakóautó hátsó kereke is kidurrant. Ginelli kirántotta az elsı tárat, behelyezett egy másikat. Odalent egyre zajosabb felfordulás. Dühödt kiáltások és ijedt jajszavak csapongtak a levegıben. Egy asszony felsikoltott. Többen - hogy pontosan hányan, Ginelli nem tudta megállapítani - kiugráltak a lakókocsik hátsó ajtaján, pizsamában és hálóingben, elszörnyedten és zavarodottan; mind azon igyekezett, hogy egyszerre nézzen öt irányba. Ekkor látta meg Ginelli elıször Taduz Lemkét. Az öreg komikusan festett lengedezı hálóingében. Hajcsimbókok csúsztak elı bojtos hálósapkája alól. Az egyszarvú-kocsi elébe került, egy pillantást vetett a kilapult, eltorzult kerékgumikra, azután felnézett egyenesen afelé, ahol Ginelli feküdt. Abban az égı tekintetben pedig már nem volt semmi komikus, mondta Ginelli Billynek. - Tudtam, hogy nem láthat engem - folytatta. - A hold nem kelt még fel egészen, korommal mázoltam be az arcom és a kezem, csak egy árnyék voltam a mezıt borító árnyékok között. De... Azt hiszem, mégis látott, William, és ettıl a szívem is megállt. Az öregember a többiek felé fordult, akik egyszerre feléje indultak, még mindig zsibongva és hadonászva. Romául kiáltott rájuk, és egyik kezével a karaván felé intett. Ginelli nem értett a nyelvükön, de a kézmozdulat világos volt: Takarjátok le, hülyék. - De már késın szólt, William - mondta Ginelli önelégült mosollyal. A második sorozatot közvetlen a fejük fölé eresztette a levegıbe. Most már sokan sikoltoztak, nemcsak nık, férfiak is. Néhányan a földre dobták magukat, és mászni kezdtek, elırebukó fejjel, billegı fenékkel. A többi futásnak eredt a szélrózsa minden irányába, kivéve azt az egyet, ahonnan a tőz érkezett. Lemke egy helyben állt, ordított utánuk, bömbölt öblös hangján. Hálósapkája leesett a fejérıl. Akik szaladtak, tovább szaladtak, akik másztak, tovább másztak. Lemke általában vaskézzel fogta ıket, de Ginelli most mindenkit pánikba ejtett. A Pontiac kombi, amelybıl elızı éjjel elcsente a kabátot és a tornacipıt, a furgon szomszédságában állt, motorral kifelé. Ginelli behelyezte a harmadik tárat is az AK-47-be, és tüzet nyitott rá. - Elızı éjjel senki nem volt benne, és amilyen szaga volt, gondoltam, üres lesz ma éjjel is. Megöltem azt a kombit - egyszerően megsemmisítettem, a kurva anyját. - Az AK-47 nagyon aljas fegyver, William. Ha nézed a háborús filmeket, azt hiheted, hogy a géppuska és az automata géppisztoly csinos kis lukakat lıdöz az emberbe, de a valóságban egyáltalán nem így van. Ronda, mocskos, és gyorsan megy végbe. Annak a tragacs Bonneville-nek berobbanta szélvédıje. Felpattant a motorháztetı - a lövedékek belecsaptak, és letépték. A reflektorok kitörtek. A gumik szétdurrantak. A hőtırács leesett. Nem láttam, hogy fröcsköl a víz, ahhoz túl sötét volt, de hallottam, amikor kifogyott a tár. Mikor minden töltény kiröpült, az a mocsok tragacs úgy nézett ki, mintha téglafalnak rohant volna. És egész idı alatt, miközben a króm és az üveg röpködött szerteszét, az öregember meg se mozdult. A torkolattőz felé nézett egyfolytában, hogy utánam küldje a bandát, ha olyan hülye vagyok, hogy kivárom, amíg összekürtöli az embereit. Úgy döntöttem, lelécelek, mielıtt megtehetné.

Ginelli visszarohant az útra, mélyen lehajolva, akár egy második világháborús közkatona, aki tőz alatt nyomul elıre. Elhagyta a belsı győrő ırét - akit puskatussal intézett el -, alig vetett egy pillantást felé. De amikor elérte azt a pontot, ahová Mr. Walkmant kipányvázta, megállt, hogy kifújja magát. - Nem volt nehéz ráakadni, még a sötétben sem - mondta Ginelli. - Hallottam, hogy zörög körülötte a bozót. Amikor kicsivel közelebb értem, kivehetı volt már az ı hangja is: umf, uhh, krhh, krhh. Lemkének sikerült egynegyed részt megkerülnie a fát, amihez Ginelli hozzákötözte mindez azzal az eredménnyel járt, hogy még szorosabban fogta a ragasztó, mint azelıtt. Fülhallgatója leesett, lengett a nyaka mellett. Amikor meglátta Ginellit, abbahagyta a hánykolódást, és csak figyelt. - Láttam a szemén, azt hiszi, meg akarom ölni, és megállt benne az ütı, kurvára befosott mondta Ginelli. - Ezt is akartam. Az öreg szivar nem ijedt be, de ez a kölyök szívbıl kívánta, bár soha ne baszogattak volna téged, William. Sajnos, nem izzaszthattam meg még jobban, nem volt rá idı. Letérdelt Lemke mellé, és maga elé tartotta az AK-47-est, hogy Lemke is lássa, mi az. Lemke szemébıl kiolvashatta, hogy a fiú tökéletesen tisztában van vele. - Nincs sok idım, seggfej, úgyhogy jól figyelj - mondta neki Ginelli. - Mondd meg az öregnek, hogy legközelebb nem magasan célzok, nem alacsonyan, és nem üres autókat lövök ki. Mondd meg neki, William Halleck azt üzeni, vegye vissza róla. Felfogtad? Lemke bólintott, amennyire a ragasztószalag engedte. Ginelli letépett egy csíkot a szájáról, és kivette a nyelvét leszorító rongycsomót. - Nagy felhajtás lesz errefelé - mondta Ginelli. - Ha ordítasz, megtalálnak. És ne felejtsd az üzenetet. Megfordult, hogy elinduljon. - Maga nem érti - köpte utána Lemke rekedten. - Soha nem veszi vissza. İ az utolsó nagy magyar vajda - kıbıl van a szíve. Én megmondom neki, miszter, de soha nem fogja visszavenni. Az úton egy nyitott furgon zötyögött le a cigánytábor felé. Ginelli arrafelé pillantott, azután vissza Lemkére. - Szét lehet morzsolni a követ - mondta. - Ezt az üzenetet is add át neki. Azzal kiugrott az útra, átvágott a túloldalra, és futólépésben a kavicsgödör felé igyekezett. Újabb furgon húzott el mellette, azután sorban három. Ezek az emberek, akiket, érthetıen, a puszta kíváncsiság vezérelt, hogy megtudják, miféle lövöldözés folyik városkájukban az éjszaka kellıs közepén, nem jelentettek gondot Ginelli számára. A közeledı autók reflektorainak fénye mindig elég idıt biztosított, hogy visszahúzódhasson a fák közé. Amikor lebukott a kavicsgödörbe, éppen egy sziréna vonított fel az úton. Beindította a Novát, és sötétben gurult ki a bekötıút rövid szakaszán. Kéken villogó fényben száguldott el mellette egy Chevrolet. - Amikor már jócskán odébb voltam, letöröltem az arcomról meg a kezemrıl ezt a szart, és követtem - mondta Ginelli. - Követted? - szólt közbe Billy. - Így biztonságosabb. Ha lövöldözés tör ki, az ártatlanok a lábukat törik, hogy odajussanak, lássanak egy kis vért, mielıtt feltőnnének a zsaruk is, és arrébb taszigálnák ıket. Aki ellenkezı irányba megy, gyanús. Legtöbbször azért húznak el, mert puska van a kabátjuk alatt. Amikor újra a mezıre ért, már vagy fél tucat kocsi parkolt az útpadkán. Reflektorok fénynyalábjai keresztezték egymást. Az emberek ordítva rohangáltak fel-alá. A rendırautó ahhoz a ponthoz állt közel, ahol Ginelli fejbe kólintotta a második ırt; a megkülönböztetı

jelzés villódzó kékje vibrált a lombok között. Ginelli letekerte a Nova ablakát. - Mi történt, fınök? - Semmi, ami magát érdekelné. Menjen tovább. - És arra az esetre, ha a Nova sofırje történetesen ugyan beszélne angolul, ám csak oroszul értene, a rendır türelmetlenül a Finson Road felé intett a zseblámpával. Ginelli lassan visszagurult az úton, szlalomozva a leparkolt kocsik között - ezekkel jöhettek a helyiek. A zsaru valószínőleg nehezebben tudta elhessegetni azokat a bámészkodókat, akik a szomszédjai, mondta Billynek. Két külön csomóba győltek az emberek a kombi elıtt, amit Ginelli szétbombázott. Az egyik társaság pizsamás-hálóinges cigányokból állt, egymás között vitatkoztak, néhányuk széles taglejtésekkel magyarázott. A másik csoportot a városiak alkották. Csendesen álltak, zsebre vágott kézzel, bámulták a kombi roncsait. Egyik társaság sem vett tudomást a másikról. Ginelli a Finson Roadon még vagy nyolc-kilenc kilométert tett meg, közben kétszer is kis híján az árokba borult, amikor a szembejövı kocsik nagy sebességgel dübörögtek végig az úton, amely alig volt több döngölt csapásnál. - Jöttek a pasasok az éjszaka közepén, egy kis vérre ácsingózva, mielıtt a zsaruk odébb nem lökdösik ıket a járdán, William. Illetve ez esetben a füvön. Egy bekötıúton Bucksportig hajtott, ott északnak fordult. Hajnali kettıkor érkezett vissza a John Tree néven kivett motelszobába. Hét harmincra állította a vekkert, és a fal felé fordult. Billy elképedten meredt rá. - Ezzel azt akarod mondani, hogy mialatt én azon aggódtam, hogy meghaltál-e, te vígan hortyogtál a motelban, amit otthagytunk? - Hát, igen. - Ginelli bőnbánó arcot vágott, azután elvigyorodott és megrántotta a vállát. De tisztázzunk valamit, William. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy bárki is aggódjon értem. Kivéve a mamámat, de az egészen más. - Akkor elalhattál... mert kilenc elıtt nem értél ide. - Nem, fent voltam, amikor megcsördült a vekker. Telefonáltam, aztán bementem a városba. Béreltem egy másik kocsit. Ezúttal az Avistıl. A Hertzcel valahogy nincs olyan szerencsém. - Az a Hertz még zőrös lesz, ugye? - kérdezte Billy. - Szó nincs róla. Minden a legnagyobb rendben. Lehetett volna meredek, az is igaz. De hát erre kellett az autó, mármint a Hertztıl. Szóltam megint az „üzleti partneremnek", hogy röpüljön át New Yorkból. Van egy kisebb repülıtér Ellsworthban, oda érkezett. A pilóta átugrott Bangorba, hogy megvárja. A partnerem stoppal ment Bankertonba. Ott. - Egyre kiterjedtebb a hadmővelet - vetette közbe Billy. - Máris kész Vietnam. - A francba ne... ne baromkodj, William! - Csak épp a komornyik is New Yorkból érkezett. - Jó, az igaz. Nem ismerek senkit Maine-ben, egyetlen kapcsolatot szereztem, de az is feldobta a talpát. Mindenesetre simán ment az ügy. Múlt éjszaka megkaptam a teljes jelentést. A partnerem tegnap dél körül ment át Bankertonba, a benzinkútnál csak egy figura lézengett, az a srác, akinek hiányzik egy-két-három kereke. A srácnak elvileg az volt a feladata, hogy tankoljon, hajon valaki, de többnyire csak lebzselt, kenegette a kocsikat. Amikor bement, a barátom meglovasította a Fordot, és elhajtott. Pont a garázs elıtt húzott el, de a srác még csak meg se fordult. A partnerem onnan a bangori nemzetközi repülıtérre ment, és leállította a kocsit egy Hertz-parkolóban. Mondtam, hogy ellenırizze a vérfoltokat, és amikor telefonon beszéltünk, megemlítette, hogy talált némi vért az elülsı ülés közepén - majdnem biztos, hogy a csirke vére volt - fel is tisztította egy ilyen hogy hívjákkal, vizes szagos úti kendıvel. Azután kitöltötte a prospektuson lévı információs lapot, bedobta az Expressz Vissza-ládába, és már röpült is haza.

- A kulcsokkal mi lett? Ha indító nélkül hozta el a kocsit? - Hát igen - mondta Ginelli -, egész idı alatt ezek a kulcsok jelentették a fı problémát. Itt is hibáztam. Ráfoghatom a kevés alvásra, ugyanúgy, mint az elızıt, de talán inkább arról van szó, hogy öregszem. A kulcs Spurton zsebében maradt, elfelejtettem kivenni, amikor lefektettem szegényt hajcsikázni. De most már... - Ginelli elıkapta a fényes-sárga Hertz kulcstartón függı-kulcsokat. - Pamparamm! - Visszamentél - mondta Billy reszelıs hangon. - Te jó isten, visszamentél, és kiástad a kulcs miatt! - Nos, a mormoták vagy a medvék elıbb-utóbb úgyis rábukkannak, és arrébb hurcolják felelte Ginelli megfontoltan -, vagy megtalálhatták volna a vadászok is. Leginkább a madárszezonban, amikor hozzák a kutyáikat. Végül is a Hertz számára ez nem több apró kellemetlenségnél: kaptak egy expressz borítékot a kulcs nélkül - az emberek gyakran felejtik el visszaadni a bérelt kocsik meg a motelszobák kulcsát. Néha aztán visszaküldik ıket, máskor erre sem veszik a fáradságot. A szervizigazgató fogja, felhív egy nyolcszázas számot, bediktálja az autó rendszámát, motorszámát, alvázszámát, mire a túloldalon - a Fordnál, a GM-nél vagy a Chryslernél - megadják neki a kulcstípust. Presto! Jön az új kulcs. De ha valaki felfedezi a hullát golyóscsapággyal a fejében és egy kocsi kulccsal a zsebében, amitıl a nyomok hozzám vezetnek... Hát az kínos volna. Állati kínos. Fogod? - Igen. - Amellett mindenképpen vissza kellett mennem - folytatta Ginelli szelíden. - És a Novával nem mehettem. - Miért nem? Nem látták. - Csak haladjunk sorban, William. Meg fogod látni. Még egy löket? Billy tagadólag intett a fejével, Ginelli kiszolgálta magát. - Oké. Kedd hajnalban a kutyák. Kedd reggel a Nova. Kedd éjjel a sortőz. Szerdán, kora reggel, a második bérelt autó. Eddig tudod követni? - Hát, remélem. - Ezúttal egy Buick szedán. A haver az Avisnél mindenáron egy Aries K-t akart rám sózni, közölte, nincs más, és még mázlim van, hogy hozzájuthatok, de az Aries K mégsem felelt meg. Szedánnak kellett lennie. Nem feltőnınek, de azért elég nagynak. Húsz dolcsimba került, hogy meggondolja magát, de végül megszereztem, amit akartam. Visszamentem Bar Harborba a motelhoz, leállítottam, és elintéztem még egypár telefont, hogy minden úgy megy-e, ahogy elképzeltem. Akkor idejöttem a Novával. Szeretem ezt a Novát, Billy kívülrıl korcs, belülrıl a szaga, mint a tehéntrágyáé, de tökös egy járgány, én mondom neked. Szóval idejöttem, és végre lecsillapítottalak egy kicsit. Addigra már majdnem kinyúltam megint, annyira fáradt voltam, még gondolni sem tudtam rá, hogy visszamenjek Bar Harborba, és így esett, hogy egész nap itt henteregtem az ágyban. - Felhívhattál volna - mondta Billy csendesen -, megtakaríthattál volna legalább egy utat. Ginelli vigyorgott. - Na, igen. Felhívhattalak volna, de a kurva mindenit, a telefonban nem láttam volna, hogy vagy, William. Kettınk közül nem te aggódsz egyedül. Billy lehajtotta a fejét, nyelt egy nagyot. Közel állt a síráshoz ismét. Újabban mintha minduntalan a sírás kerülgetné. - Na! Ginelli mester felkel, kipihenten, öregibül-nagyjábul elpárolgott az a korábbi nyomottság. Lezuhanyozik, beugrik a Novába, ami jobban okádja a tehénlepény szagot, mint valaha, mivel egész délután kint parkolt a tőzı napon, és indulás vissza Bar Harborba. Amikor odaért, kipakolja a kisebb dobozkákat a Nova csomagtartójából, és kinyitogatja ıket a motelszobájában. Az egyikben harmincnyolcas Woodsman revolver, vállra erısíthetı pisztolytáska. Ami a másik két csomagban van, belefér a sportdzseki zsebeibe. Fogja a mester, kirohan, lecseréli a Novát a Buickra. Eltőnıdik rajta, hogy ha ketté tudna válni, nem

kellene ideje felét azzal töltenie, hogy egyik autóból bucskázik a másikba, mint a parkoló fiú egy sznob Los Angeles-i étterem elıtt. Nos, hát, Ginelli nekivág az útnak a szemet gyönyörködtetı Bankerton irányába, reméli, hogy utoljára ebben a kurva életben. Útközben mindössze egyszer áll meg, egy szupermarketnél. Bemegy, vásárol két, azaz két cikket: egy üveget, amilyenben asszonyok teszik el a befıttet, és egy félliteres Pepsi-Colát. Alkonyatkor érkezik Bankertonba, egyre sőrőbb homályban. Odagurul a kavicsgödörhöz, belemászik habozás nélkül, mit óvatoskodjon, gondolja magában, azzal nem segít a dolgon: ha a hullát megtalálták az elızı esti kavalkád idején, már úgyis nyakig benne van a pácban. De most nincs ott senki, és jelét sem látja, hogy valaki egyáltalán járt volna erre. Úgyhogy leás Spurtonig, tapogatózik egy keveset, és kihúzza a fınyereményt. Örül, mint zsákbamacskának a vurstliban. Ginelli hangja tökéletesen kifejezéstelen volt, monoton, de Billy elıtt a történetnek ez a része úgy pergett, mintha filmkockákon látná - és nem egy jámborul szórakoztató film kockáin. Ginelli leguggol, kezével söpri félre a kavicsot, kitapintja Spurton ingét... Derékszíját... Zsebét. Benyúl. Kotorászik a homok és az aprópénz között, amit Spurton soha nem fog már elkölteni. A zseb szövete alatt a halálba dermedt, borzongatóan hideg hús. Aztán végre meg- van a kulcs is, és Ginelli sietısen újból elhantolja a tetemet. - Uhh! - nyögött fel Billy, és kirázta a hideg. - Csakis nézıpont kérdése, William - mondta Ginelli közömbös hangon. - Hidd el nekem. Valószínőleg éppen ez ijeszt meg a legjobban, gondolta Billy, és egyre növekvı ámulattal hallgatta Ginellit, amíg az be nem fejezte rendkívüli kalandjainak történetét. A Hertz-kulccsal a zsebében Ginelli visszatért az Avistıl bérelt Buickhoz. Kinyitotta a Pepsi-Colát, beleöntötte a befıttesüvegbe, azután rátekerte a fedıt az üvegre, és beült a kocsiba, hogy a cigánytáborhoz hajtson. - Tudtam, hogy ott lesznek még - mondta. - Nem azért, mintha annyira ragaszkodtak volna a helyhez, hanem mert a kopók rájuk ugattak, helybe topi van, amíg a kivizsgálást le nem zárják. Vonul egy rakás, hát, mondjuk úgy, nomád, ez a jó szó, betévednek a Bankerton nevő porfészekbe, mire jön még egy idegen, és ripityára lövi az egész placcot. A zsarukat felettébb szokta érdekelni az efféle buli. Valóban érdekelte ıket. Maine állam rendırségétıl várakozott egy cirkáló a mezı szélén, két jelöletlen Plymouth társaságában. Ginelli a két Plymouth között állította le a kocsiját, kiszállt, és elindult lefelé a dombon, a tábor irányába. A kifüstölt kombit elvontatták, valószínőleg a laborvizsgálatokhoz győjtöttek róla mintát. Félúton Ginelli összefutott egy egyenruhás állami kopóval. „Semmi dolga errefelé, uram mondta a kopó. - Legyen szíves, távozzon." - Meggyıztem róla, hogy van egy kis elintéznivalóm odalent - mondta Ginelli Billynek vigyorogva. - Hogyan? - Megmutattam neki ezt. Ginelli a farzsebébe nyúlt, és Billy kezébe dobott egy bınél borított flepnit. Billy kinyitotta - rögtön tudta, mit tart a kezében, látott már néhány ehhez hasonlót ügyvédi pályafutása során. Valószínőleg sokkal többet is láthatott volna, ha bőnügyekre specializálódik. Több lapból álló FBI-igazolvány volt, Ginelli fényképével. A képen Ginelli öt évvel fiatalabbnak látszott. A kártya tanúsága szerint a neve Ellis Stoner, különleges ügynök. Egyszerre minden összevágott Billy fejében. Felkapta tekintetét az igazolványról. - Azért kellett a Buick, mert az inkább hasonlít. - Egy kormányautóra, persze. Nagy, közönséges szedán. Nem akartam tündökölni abban a guruló tonhalban, amit az Avisnél akartak rám tukmálni, és végképp nem akartam megjelenni a Johnny gazda naszádjával.

- Ez... Ez is azok között volt, amiket a partnered hozott a második körben? - Igen. Billy visszadobta. - Mintha igazi lenne. Ginelli arcáról lehervadt a mosoly. - A fotó kivételével - mondta lágyan - az is. Egy pillanatig csönd ülte meg a szobát, amint Billy kétségbeesetten keresgélte az utat, amelyen megkerülheti a Stoner ügynökkel foglalkozó gondolatokat - különös tekintettel arra, hogy voltak-e gyerekei. Végül kibökte: - Két rendırautó között parkoltál, és egy hekus szemébe villantottad ezt az igazolványt, öt perccel azután, hogy egy kavicsgödörbe temetett hulla zsebébıl kipiszkáltad az autókulcsot. - Azért nem egészen - mondta Ginelli. - Volt az tíz is. Ahogy közeledett a tábor felé, két fickót pillantott meg a lakóautó mögött, amire az egyszarvút festették: utcai ruhában voltak, de mind a kettı nyilvánvalóan zsaru. Térden álltak, kezükben kerti lapát. Egy harmadik rendır magasodott föléjük, erıs fényő zseblámpával világította meg a kiásott gödröt. - Várj, várj, van itt még egy - mondta az egyikük. Kiemelt egy lövedéket a lapátra győlt földbıl, és egy közelben álló vödörbe hajította. Bang! Két cigánygyerek, láthatóan testvérek, pár lépéssel hátrébb figyelték a mőveletet. Ginelli nagyon örült, hogy ott látja a rendıröket. A táborban senki nem tudta, hogy néz ki, Samuel Lemke is csak korommal festett fekete maszkot láthatott. Azonfelül nagyon is természetes, hogy feltőnik egy FBI-ügynök azon a helyszínen, ahol egetverı lövöldözés zajlott egy orosz automata fegyverrel. Viszont mély tiszteletet érzett Taduz Lemke iránt. Nem is annyira a szó miatt, amit Spurton homlokára rajzolt: inkább azt csodálta, ahogy Lemke rezzenetlenül nézett szembe a 30 kaliberes golyókkal, amik a sötétbıl érkeznek és mellette csapnak be a célba. Azután ott volt az is, ami Williammel történik. Gyanította, hogy az öreg rá fog jönni, kicsoda ı valójában. Meg fogja látni Ginelli szemében, megérzi szagát a bırén, akárhogyan is, de rá fog jönni. Semmilyen körülmények között nem engedi meg, hogy a rothadó orrú vénember megérintse. A lányt akarta. Átvágott a belsı győrőn, és megkopogtatta találomra az egyik lakókocsi ajtaját. Kétszer kellett kopognia, mielıtt az ajtó kinyílt volna: középkorú asszony fogta a kilincset, szemében rémület, bizalmatlanság. - Bármiért jött, most nincsen - mondta a nı. - Sajnos problémák akadtak. Be vagyunk zárva. Elnézést. Ginelli felmutatta az igazolványt. - Stoner különleges ügynök, asszonyom, FBI. A nı tágra nyitotta a szemét. Gyorsan keresztet vetett, mondott valamit cigányul. Azután hozzátette: - Ó, istenem, mi jöhet még? Semmi nem jó, sose lesz már jó. Mióta Susanna meghalt, el vagyunk átkozva. Vagy pedig... A férje félrelökte, rámordult, hogy fogja be a száját. - Stoner különleges ügynök - kezdte újra Ginelli. - Igen, hallottam. - A cigány kipréselte magát az ajtón. Ginelli negyvenöt évesnek nézte, de idısebbnek látszott; hihetetlenül magas féri volt, de olyan roskadt a válla, hogy már-már púposnak tőnt. Disney World pólót viselt, nagy, zsákszerő bermudanadrágot. Thunderbird bır szaga áradt belıle, és a feltörni készülı hányadoké - lerítt róla, hogy nem volna egyedi eset, ha felböfögné, az aznapi piát heti háromnégy alkalommal biztosan megtörténik. Ginelli úgy érezte, ráismer az elızı estérıl: vagy ezt látta, vagy van még egy cigány a táborban, aki legalább százkilencven centire, nıtt. Olyan kecsesen fogott földet a lövések perceiben, mint egy vak epilepsziás, akit szívroham terít le, mondta most Ginelli Billynek.

- Mit akar? Reggeltıl estig zsaruk baszkurálnak. Örökké baszkurálnak minket, de ez már... rohadtuk., nevetséges! - Durva, ellentmondást nem tőrı hangon beszélt, miközben a felesége izgatottan magyarázott neki cigányul. Az asszony felé fordította a fejét. - Det krigiska jaghaüer - mondta, és a nyomaték kedvéért hozzátette: - Kuss, legyen, te kurva. - A nı meghátrált. A Disney pólós férfi visszafordult Ginellihez. - Mit akar? Miért nem a kollégáival beszél, ha tudni akar valamit? Fejével a helyszínelık felé intett. - Megmondaná a nevét, kérem? - kérdezte Ginelli ugyan- azzal a közömbös udvariassággal, amivel eddig beszélt. - Miért nem tılük kérdezi? - A férfi erıszakos magabiztossággal fonta össze vastag, de ernyedt karjait. Trikója alatt - ugráltak a mellizmai. - Megadtuk nekik a nevünket, tanúvallomást tettünk. Valaki párszor ránk lıtt az éjjel, ennél többet nem tud egyikünk se. Mi csak azt akarjuk, hogy engedjenek már el. El akarunk menni Maine-bıl, egész New Englandbıl, el errıl a kurva keleti partról. - Kicsit visszafogottabb hangon hozzáfőzte: - És vissza se jövünk soha. - Bal kezének ujjait azzal a mozdulattal pattintotta szét, amit Ginelli anyjától és nagyanyjától látott: a szemmel verés elleni védelem jelével. Ginelli biztos volt benne, hogy a férfi észre sem vette, mit csinál. - Erre a kellemetlen helyzetre kétféle megoldás létezik - mondta Ginelli, még mindig a kórosan udvarias FBI-ügynök szerepében. - Vagy szolgál némi információval, uram, vagy körülnéz az állami fogházban, az elızetesek között, amíg kiderül, hogy vádat emelnek-e ön ellen törvényes eljárás akadályozásáért. Ha obstrukcióért elítélik, öt évig tartó szabadságvesztésre számíthat, és mellékbüntetésként ötezer dollárra. Újabb cigány szóáradat a lakókocsi mélyérıl, már-már hisztérikus jajongásban. - Enkelt! - ordított hátra dörgı hangon a férfi; amikor visszafordult, már számottevıen sápadtabb volt az arca. - Maga megırült. - Nem, uram - felelte Ginelli. - Nem néhány eltévedt lövésrıl van szó. Legalább három sorozat dördült él gépfegyverekbıl, márpedig a gyorstüzeléső automata fegyver tartása törvénybe ütközik az Egyesült Államokban. Az FBI részt vesz az ügy felderítésében, és, én a magam részérıl ezúton közlöm önnel, hogy pillanatnyilag derékig van a szarban, folyamatosán süllyed, és nem hinném, hogy tud úszni. A férfi komoran bámult rá egy darabig. - A nevem Heilig. Trey Heilig. De megkaphatta volna azoktól is. - Intett a fejével, mint az elıbb. - Nekik megvan a maguk munkája, nekem is a magamé. Hajlandó tehát beszélni velem? Az égimeszelı lemondóan biccentett. Ginelli beszámoltatta az elızı éjszaka történtekrıl. A beszámoló közepén hozzájuk ballagott az egyik állami detektív, hogy megtudakolja, ki az új jövevény - amint rápillantott Ginelli igazolványára, meggyızve és némileg aggodalmas képpel távozott. Heilig azt állította, hogy az elsı lövések zajára kirontott a lakókocsiból, nyomban kiszúrta a puskatüzet, és bal felé megindult a dombon abban a reményben, hogy nyakon csípheti a lövöldözıt. De a sötétben elbukott valamin, talán farönk volt, beütötte a fejét egy kıbe, és egy idıre elvesztette az eszméletét - máskülönben biztosan elkapja a gazembert. Meséjét igazolandó halovány horzsolásra mutatott a bal halántékán - a sérülés lehetett vagy háromnapos, valószínőleg részeg botorkálása során esett neki valaminek. Aha, gondolta Ginelli, és lapozott a jegyzetfüzetében. Elég a hókuszpókuszból - térjünk a lényegre. - Köszönöm szépen, Mr. Heilig, valóban nagyon sokat segített. A mesemondás mintha megenyhítette volna a férfit. - Hát... szívesen. Ne haragudjon, hogy úgy magának ugrottam. De ha a helyünkben volna... - Megrántotta a vállát. - Zsaruk - szólt ki a felesége a háta mögül. Úgy lesett ki a lakókocsi ajtaján, mint ahogy egy vénséges, roskatag borz néz ki lyukának rejtekébıl, hogy megállapítsa, hány kutya vette

körül, és mennyire vérszomjasak. - Mindenütt zsaruk, akárhova megyünk. Megszoktuk. De ez rosszabb. Félünk. - Enkelt, Mamma - mondta Heilig, ezúttal valamivel béketőrıbben. - Még két személlyel kell beszélnem, kérem, igazítsanak útba - mondta Ginelli, és jegyzetfüzetének egy üres lapjára révedt. - Mr. Taduz Lemkével és Mrs. Angelina Lemkével. - Taduz ott alszik bent - bökött Heilig az egyszarvú-díszes lakóautóra. Ginelli számára a legkedvezıbb hír, ha ez igaz. - Már nagyon öreg, és ez az egész rettenetesen megviselte. Gina pedig ott lehet, abban a lakókocsiban - de még nem asszony. Kérges ujjával egy kis zöld Toyotára mutatott, amelynek platójára fából építettek csinos lakóteret. - Köszönöm szépen. - Ginelli becsukta a jegyzettömböt, és a farzsebébe győrte. Heilig visszavonult a lakóautóba (feltehetıen a borosüveg mellé), láthatóan megkönnyebbülten. Ginelli ismét áthaladt a belsı győrőn a sőrősödı, homályban, ezúttal a lány lakókocsijához. A szíve, mondta most Billynek, a torkában dobogott, gyorsan és keményen. Mély levegıt vett, és kopogtatott az ajtón. Nem kapott azonnal választ. Már emelte a kezét, hogy újra bekopogjon, amikor kinyílt az ajtó. William mondta, hogy a lány csodaszép, de Ginelli nem készült fel a mélységére ennek a szépségnek - a fekete, mélytüző szemre, a halványkékbe hajlóan vakító szemfehérre, az olajbarna, sima bırre, amely gyenge rózsaszínben izzott. Ginelli a lány kezére pillantott, látta, hogy erıs, erezett. Nem festette a körmét: rövidre vágta, tompara, mint a farmerek. Egyik kezében könyvet tartott, a címé Statisztikai szociológia. - Igen? - Ellis Stoner különleges ügynök, Miss. Lemke - mondta Ginelli, mire a tiszta, tündöklı fény egyszeriben elenyészett Gina tekintetébıl, mintha zsalugáter zuhant volna elé. - FBI. - Igen? - ismételte a lány, nem több lelkesedéssel, mint egy üzenetrögzítı. - A tegnap éjszakai fegyveres cselekményt vizsgáljuk. - Maga, és még a fél ország - mondta Gina. - Hát csak vizsgálják, de ha holnap reggelig nem küldöm vissza postán a feladatokat a levelezı kurzusra, késésért levonnak az érdemjegybıl. Úgyhogy ha megbocsát... - Van okunk azt hinni, hogy égy William Halleck nevő egyén áll a háttérben - mondta Ginelli. - Mond önnek valamit ez a név? - Hogyne mondott volna; a lány szeme kigyúlt, fellángolt. Ginelli hihetetlenül, felfoghatatlanul szépnek látta az elıbb - szépnek látta most is, de ez a tekintet meggyızte arról, hogy a lány is lehetett Frank Spurton gyilkosa. - Az a disznó! - köpött Gina. - Han satte sig pa en av stolarna! Han sneglade pa nytt mot hyllorna i vild! Vild! - Van néhány képem a férfiról, akirıl úgy hisszük, ı William Halleck - folytatta Ginelli jóindulatúan. - Bar Harborban kapta lencsevégre egy ügynök, teleobjektívvel... - Persze hogy Halleck! - kiáltott fel Gina. - Az a disznó megölte a tante-nyad... a nagyanyámat! De nem sokáig fog zaklatni minket. Mert... - Dús felsı ajkába harapott, lenyelte a szót. Ha Ginelli az az ember lett volna, akinek szerepét játszotta, Gina már biztosította volna helyét egy alapos, minden részletre kiterjedı kihallgatáson. Ginelli ezzel szemben úgy tett, mintha mit sem venne észre. - Az egyik képen kivehetı, hogy a két férfi kezén pénz megy keresztül. Ha az egyik férfi Halleck, a másik minden bizonnyal a tegnap este a táborukhoz érkezett ámokfutó. Szeretném, ha ön és a nagyapja kétséget kizáróan azonosítanák Hallecket, amennyiben ez lehetséges. - A dédapámat keresi - mondta Gina szórakozottan. - Azt hiszem, most éppen alszik. A bátyám vele van. - Szünetet tartott. - Nem szeretném felkavarni ezzel. Az utóbbi néhány nap szörnyen kimerítette. - Akkor próbáljuk meg úgy - vetette fel Ginelli -, hogy ön végigfut a fényképeken, és ha kétséget kizáróan azonosítani tudja Hallecket, nem zavarjuk az idısebb Lemkét.

- Ez jó lesz. Mondja, ha elkapják azt a disznó Hallecket, letartóztatják? - Ó igen. Van nálam szövetségi letartóztatási parancs. Ez meggyızte a lányt. Amint kipördült a lakókocsiból, lobogó szoknyával, amely alól szívet tépıen villant elı napbarnított lábának íve, mondott valamit, amitıl Ginelli jeges szorítást érzett a mellkasán. - Ha lesz még mit letartóztatni belıle. Elmentek a rendırök mellett, akik még mindig túrták a földet a leszálló sötétben. Maguk mögött hagytak számos cigányt, köztük a bámészkodó testvéreket, akik már alváshoz öltöztek, szakasztott egyforma, a háttérbe olvadó pizsamában. Gina többüknek biccentett, és ık is bólintottak felé, de eltisztultak az útból: az az olasz kinézető, magas ember Gina oldalán az FBI-tól érkezett, és jobb, ha nem ártják bele magukat ilyen ügyekbe. Kiléptek a körbıl, nekivágtak a dombnak Ginelli autója felé, elnyelték ıket az esti árnyak. - Úgy ment, mint a karikacsapás, William - mondta Ginelli. - Már a harmadik éjszaka sorozatban, és még mindig megy, mint a karikacsapás... de miért is ne? Nyüzsögtek ott a zsaruk a nyakukon. Gondolhatták volna, hogy aki rájuk lıtt, egyszerően visszasétál, és tovább machinál, amíg a rendırök még ott vannak? Nem gondolták... de ostobák voltak, William. Ettıl a kompániától nem is számítottam volna többre, de az öregembertıl... Egész életükben mást sem tanulnak, mint hogy győlöljék a zsarukat, és ne bízzanak bennük, mire a zsaruk egyszer csak megjelennek, hogy védelmezzék a tábort, akárki riogatja is ıket... Csakhogy az öreg aludt. Kimerült. És jó volt így. Mert elkaphatjuk, William. Elkaphatjuk. Visszasétáltak a Buickhoz. Ginelli kinyitotta a vezetıülés felıli ajtót, a lány mellette állt: Miközben behajolt és kivette a 38-ast a vállához erısített pisztolytáskából, másik kezével pedig a befıttesüveg fedelét csavarta le, érezte, hogy a lány fájdalmas lobogása hirtelen megcsappant, kókadt fáradtság váltotta fel. Ginelli viszont fel volt pörögve, érzékelése és megérzései kifelé fordultak, a legfinomabbra hangoltan. Mintha Gina fülével figyelt volna fel a tücsökcirpelésre, Gina szemével a kettejüket körülölelı sötétségre, Gina rezzenésével elcsalatásának szertelen könnyőségére, hiszen minden erılködés nélkül szakította el a többiektıl egy férfi, akit azelıtt sohasem látott. Holott éppen ebben az idıben százszorosan tudnia kellett volna, hogy nem bízhat meg az" idegen férfiakban. Most elıször futott át Ginán a gondolat, hogy „Ellis Stoner" le is hozhatta volna a fényképeket a táborba, ha már olyan megszállottan azonosítani akarta Hallecket. De már elkésett. A férfi azt a nevet említette, amitıl megremegett a térde, felzúdult benne a győlölet, és elvakította a bosszúálló mohóság. - Meg is van - mondta Ginelli, és visszafordult a lányhoz; - egyik kezében a fegyver, a másikban az üveg. Gina szeme kerekre nyílott. Melle zihált, amint száját nyitotta, hogy mély levegıt vegyen. - Sikolthatsz - mondta Ginelli -, de esküszöm, az lesz az utolsó hang, amit életedben hallottál a saját szádból, Gina. Egy pillanatig azt hitte, mégis sikítani fog... azután a lány hosszú sóhajtással engedte ki a levegıt. - Te dolgozol annak a disznónak - sziszegte. - Hans satte. sigpa... - Angolul, beszélj, te kis kurva - mondta Ginelli nemtörıdöm hangon, de a lány úgy csapott vissza, mint akit arcul ütöttek. - Ne nevezz kurvának - sziszegett. - Senki nem nevezhet kurvának. - Keze - erıs, kemény keze - karommá görbedt. - Te az én William barátomat disznónak nevezed, én pedig kurvának nevezlek téged, kurvának az anyádat, apádat pedig egy szarfaszú görénynek - mondta Ginelli. Látta, hogy a lány szája, fogait kivillantva, vicsorogva húzódik szét, és elmosolyodott. Mosolyában volt valami, ami megingatta a lányt. Nem tőnt úgy, mintha félne - Ginelli késıbb elmondta Billynek, egyáltalában nem úgy nézett ki, mint aki képes a rémületre -, de a belátás árnyalata ütött át lázas haragján, amikor felmérte, kivel is beszél.

- Mit gondolsz, mi ez, valami játék? - kérdezte Ginelli. - Megátkoztok valakit, akinek felesége van, gyermeke, és szerintetek ez játék? Azt képzelitek, szándékosan ütötte el azt az asszonyt, a nagyanyádat? Hogy felbérelték rá? Hogy a maffia felbérelte, nyírja ki a nagymamát? Lószart! A lány zokogott a dühtıl és a győlölettıl. - A felesége kielégítette a kocsiban, és elgázolta az utcán! És aztán... aztán hon tog in pojken... eltussolták az ügyet... de mi megfogtuk. És te leszel a következı, disznók barátja. Nem számít, hogy... Ginelli hüvelykujjával lepöckölte a széles szájú befıttesüveg fedelét. Gina most elıször nézett az üvegre - és Ginelli éppen ezt akarta. - Sósav, te kurva - mondta, azzal a lány arcába loccsantotta a folyadékot. - Meglátjuk, hány embert találsz el azzal a rohadt csúzlival, ha megvakultál. A lány szélbe kapó, vékony sikkantással kapta szeme elé a kezét. De elkésett. A földre roskadt. Ginelli egyik talpát a nyakára tette. - Ha sikoltasz, megöllek. Téged, és az elsı hármat, aki ideér. - Elhúzta a lábát. - Csak Pepsi-Cola volt. Gina feltérdelt, széttárt ujjai között meredt rá, és az elıbbi finomra hangolt, csaknem telepatikus érzékeléssel Ginelli tudta: a lánynak nem volt szüksége rá, hogy bevallja, nem sósavval öntötte szemen. Az elsı pillanattól tisztában volt vele, még ha marta is a folyadék. És rögtön utána, szinte ezzel egy idıben, Ginelli tudta, hogy most pedig a heréjének ugrik. Amint Gina suhanó macskaugrással kilıtte magát felé, Ginelli félrelépett, és oldalba rúgta. A lány tarkója a nyitott kocsiajtó krómozott szélének csapódott, és Gina, mint a rongybaba zuhant a főre, makulátlan szépségő arcán vékony patakban csorgott a vér. Ginelli fölé hajolt, hiszen biztos volt benne, hogy a lány elájult, de az sziszegve újra feléje kapott. Egyik keze a homlokát szakította fel keresztben, hosszú sebet hasítva rajta - másik keze a garbó karját tépte fel, nyomában vér szivárgott. Ginelli eltorzult arccal lökte vissza a főre. Gina orrához nyomta a pisztolyt. - Na, gyerünk, ha ez kell. Kérsz belıle? Gyerünk, te kurva. Csináld csak. Tönkrevágtad a pofámat. Ezért jár neked. Na, gyere érte. Gina moccanatlanul feküdt, szemének sötétje, mint a halál. - Meg is csinálnád- mondta Ginelli. - Ha csak magadról volna szó, nekem ugranál megint. De ıt is megölnéd vele, igaz? Az öreget? A lány nem válaszolt, de szemének mély sötétjén átderengett valami gyönge fény. - Csak gondolj arra, mi lenne az öreggel, ha tényleg sósavval öntelek képen. Vagy ha nem téged szemellek ki, hanem a két kölyköcskét a G. I. Joe pizsamában. Pedig megtehetem, ha kedvem tartja. Megteszem, aztán hazamegyek, és vidáman bevacsorázok. Csak nézz az szemembe, és el fogod hinni. Most elıször látott zavart a lány arcán; és talán felködlı félelmet is - de Gina nem magát féltette most sem. - Megátkozott benneteket - mondta Ginelli. - Én vagyok az átok. - Bassza meg az átkát az a disznó - suttogta a lány, és ujjainak megvetı rebbenésével letörölte arcáról a vért. - Azt mondta nekem, ne bántsak senkit - folytatta Ginelli zavartalanul, mintha nem is hallotta volna. - És nem is bántottam. De ma este ennek vége. Nem tudom, hányszor úszta meg eddig a tata, de ezt kivételesen nem fogja megúszni. Mondd meg neki, hogy vegye vissza. És mondd meg, hogy utoljára kérem. Nesze. Fogd. Papír fecnit nyomott a lány kezébe. A papírra már korábban ráírta a New York-i „tuti" telefonfülke számát. - Ma éjfél körül felhívod ezt a számot, és elmeséled, mit mondott az öreg. Ha meg akarsz tılem tudni valamitekét óra múlva visszahívod ugyanezt a számot. Megkapod az üzenetet...

ha van üzenet. És ennyi. így vagy úgy, a kapu bezárul. Holnap hajnali kettı után senki nem fogja tudni ezen a számon, hogy mi az istenrıl beszélsz. - Soha nem veszi vissza. - Meglehet, nem veszi vissza - mondta Ginelli. -; a bátyád pontosan ezt mondta tegnap éjjel. De neked ehhez semmi közöd. Egyszerően mondd meg neki, és majd ı eldönti, mit csinál - de ne felejtsd el, közölni vele, hogy ha azt mondja, nem, nagyban folytatódik a kerti mulatság. Elıször neked lıttek, aztán a két kiskölyöknek, aztán sorban mindenkinek, akit csak utolérek. Mondd ezt el neki. Most pedig szállj be a kocsiba. - Nem. Ginelli hitetlenkedve forgatta a szemét. - Térj már magadhoz! Csak arra kell elég idı, hogy meglépjek innen, mielıtt tizenkét zsaru harap a seggembe. Ha meg akarnálak ölni, nem bíztam volna rád egy üzenetet. A lány felállt. Kicsit szédelgett, de sikerült beszállnia. A kormány mögé huppant, azután átcsúszott a jobb oldali ülésre. - Nem vagy elég messze - törölgette Ginelli a homlokát, és vértıl barnálló ujjait a lány orra alá dugta. - Ezek után az ajtóra lapulva szeretnélek látni, mint egy szégyenlıs tapétát az elsı randevún. A lány az ajtóhoz kuporodott. - így jó - mondta Ginelli, és beszállt. - Csak maradj is ott. Kitolatott a Finson Roadra, anélkül hogy a lámpát felkapcsolta volna - a Buick kerekei megpördültek a kiszáradt főben. Fegyvert tartó kezét is a kormányra tette, azonban a lány apró rándulására visszakapta, és Ginára fogta ismét. - Nem jó - mondta. - Ne mozdulj. Egyáltalán ne mozdulj. Érted? - Értem. - Helyes. Azon az úton hajtott vissza, amelyen érkezett; a pisztolyt mindvégig Ginára szegezte. - Mindig így van - mondta Gina keserően. - Egy cseppnyi igazság, és megint a bırünket ráfizetjük. Az a disznó Halleck a barátod? - Mondtam már, hogy ne nevezd annak. Nem disznó. - Megátkozott minket - merengett Gina, hangjában fátyolos lenézés. - Mondja meg neki a nevemben, miszter, hogy megátkozott már bennünket az Isten, sok száz évvel azelıtt, hogy ı a törzsével megjelent a földön. - Ezt majd beadod a szociális dolgozónak, cicus. Gina elhallgatott. Ötszáz méterrel a kavicsgödör elıtt, ahol Frank Spurton holtteste nyugodott, Ginelli megállította az autót. - Ez már elég messze van. Szállj ki. - Jó. - Gina ránézett, szemében a feneketlen sötétség. - De valamit tudnia kell, miszter - az útjaink még találkozni fognak. És amikor találkoznak, megölöm magát. - Nem - ingatta a fejét Ginelli. - Nem ölsz meg; Mert ma estétıl fogva nekem köszönheted az életedet. És ha ez nem volna elég, te hálátlan ribanc, hozzáveheted a bátyád életét tegnap éjjelrıl. Csak jár a szád, de fogalmad sincs, mi miért történik, hogy miért nem szabadultok meg már ettıl, és miért is nem fogtok, amíg csak abba nem hagyjátok. Van egy barátom, akit röptethetnék, mint a papírsárkányt, ha madzagot kötnék a derekára. És nektek - ki van? Egy, beszakadt orrú öregember, aki megátkozta a barátomat, aztán elmenekült az éjszakába, mint a hiéna. A lány sírt, rázkódtak a vállai. Arcán patakokban folyt a könny. - Azt mondja, hogy magukkal van az Isten? - kérdezte a zokogástól elfulladó hangon, csaknem kivehetetlenül. - Jól hallom, azt mondja? A pokolban ég majd a káromlásaiért. Hiénák vagyunk? Ha igen, a barátjához hasonló emberek tettek azzá. A dédapám azt mondja, nincsenek átkok, csak tükrök, amiket férfiak és nık lelke elé emel.

- Szállj ki - mordult rá Ginelli. - Nem tudunk beszélgetni. Nem is halljuk egymást. - Igaz. Gina kinyitotta az ajtót, az útra lépett. Amikor Ginelli bal felé megindult, még a kocsi után kiáltott: - A barátja pedig disznó, és addig sorvad, amíg bele nem pusztul! - De nem hiszem, hogy így lesz - mondta Ginelli. - Mire gondolsz? Ginelli az órájára pillantott. Három óra múlt. - Majd a kocsiban elmondom. Hétkor találkozód van valakivel. Billy ismét érezte hasában a rettenet tırdöfését. - Vele? - Igen. Menjünk. Amikor Billy talpra állt, újra aritmiás görcs fogta el - mindeddig a leghosszabb. Becsukta a szemét, és a mellébe markolt. Mellének törékeny maradékába markolt. Ginelli kapta el megint. - William, jól vagy? Billy a tükörbe nézett, látta, hogy Ginelli egy groteszk, vándorcirkuszba illı gnómot ölel, akin szánalmasan csüng a bı lebernyeg. A szívritmuszavar elmúlt, de még inkább ismerıs volt az érzés, amely tejfehéren, alvadtan áradt szét benne: a harag az öregember iránt... és Heidi iránt. - Semmi baj - mondta. - Hová megyünk? - Bangorba - felelte Ginelli. Huszonhárom Az Üzenet A Novával indultak útnak. Amit Ginelli említett, igaznak bizonyult - gızölgött belıle a tehéntrágya bőze, ám a Northeast Harbor és Bangor közötti utat nagy falatokban nyelte. Ginelli négy körül megállt, hogy vegyen egy jókora kosár kagylót. Egy út menti pihenıhelyen osztották el a kagylót, mellé a hat doboz sört. A piknikasztaloknál eszegetı családok Billy Halleck felé pislogtak, majd sebesen odébbálltak. Evés közben Ginelli, befejezte a történetét. Nem tartott soká. - A John Tree-szobába tegnap éjjel tizenegykor értem vissza - mondta. - Talán siethettem volna jobban, de csináltam egypár hurkot meg nyolcast meg dupla Lutzot, hogy biztos legyen, nem követnek. A szobából aztán hívtam New Yorkot, és kirendeltem egy havert ahhoz a telefonhoz, amelyiknek a számát Ginának megadtam. Mondtam neki, hogy vigyen magával magnót és csatlakozót - ilyet használnak a riporterek telefoninterjúkhoz. Nem akartam kizárólag arra hagyatkozni, amit a pali visszaböfög, William, remélem világos eddig. Megüzentem, hogy hívjon vissza a szalaggal, ahogy a csaj befejezte. Amíg vártam a hívást, fertıtlenítettem a sebeket, amiket ez a liba belém vágott. Nem állítanám, hogy megveszett, szó nincs róla, William, de mégis annyi győlölet volt benne, tudod... - Tudom - mondta Billy, és átfutott rajta a nyomasztó gondolat: Én igazán tudom. Merthogy ebbıl lesz egyre több bennem. Semmi másból, csak győlöletbıl. A hívás negyed egykor futott be. Csukott szemmel, bal kezének ujjait a homlokára szorítva Ginelli képes volt szinte szó szerint visszaadni, amit a lejátszóról hallott. Ginelli embere: Halló. Gina Lemke: Annak dolgozik, akivel ma este találkoztam? Ginelli embere: Mondhatjuk így is. Gina: Mondja meg neki, hogy a dédapám... Ginelli embere: Rákapcsoltam egy felvevıt. Szóval magnóra megy. Vissza fogom játszani annak, akit említett. Úgyhogy... Gina: Ezt meg lehet csinálni?

Ginelli embere: Persze. Úgyhogy most végsı soron közvetlenül vele beszél. Gina: Jó. A dédapám azt üzeni, hogy visszaveszi. Mondtam neki, megırült, sıt hogy hibázik, de ı mégis kitart. Azt mondja, a romáknak elég volt a bajból és a félelembıl. Tehát visszaveszi. De találkoznia kell Halleckkel. Másképp nem tudja visszavenni. Holnap este hétkor a dédapám Bangorban lesz. A Union Street és a Hammond Street közrefog egy parkot. Ott fog ülni egy padon. Egyedül. Szóval nyert, nagyfiú - nyert, mi hela po klockan. Vigye el a disznó barátját a bangori Fairmont Parkba, ma este hétkor. Ginelli embere: Ez minden? Gina: Igen, de annyit még megmondhat neki, hogy rohassza le a farkát a rák. Ginelli embere: Ezt most te mondod neki egyenesen. De nem mondanád, ha tudnád, kivel beszélsz. Gina: Te is megbaszhatod. Ginelli emberé: Szólj vissza kettıkor, hogy van-e válasz. Gina: Visszaszólok. - Azzal letette - mondta Ginelli. Az üres kagylóhéjakat a szemetes kosárba dobta, majd visszajött, és szenvtelenül hozzátette: - Az emberemnek az volt a benyomása, hogy végigbıgte az egész beszélgetést. - Jézusom - mormogta Billy. - Szóltam a srácnak, rakja fel újra a csatlakozót, és játssza vissza a lánynak az üzenetemet, amikor kettı körül újra telefonál. így szólt: „Hello, Gina. Itt Stoner különleges ügynök. Megkaptam az üzeneted. Rendben van, megpróbáljuk. Barátom, William este hétkor ott lesz a parkban. Egyedül megy, de én figyelem. Gondolom, ti is figyeltek. Nem is baj. Figyeljünk mindannyian, és egyikünk se szóljon bele abba, ami közöttük lejátszódik. Ha a barátommal történik valami, drágán megfizettek." - Ez minden? - Igen. Ez minden. - Az öreg beadta a derekát. - Hát, remélem, beadta. Azért vigyáznunk kell, még mindig nem kizárt, hogy csapda. Ginelli józan tekintettel mustrálta Billyt. - Tudják, hogy ott leszek én is. Talán a szemem láttára akarnak megölni téged, hogy ezzel rajtam is bosszút álljanak, és nem érdekli ıket, mi lesz velük utána. - Így is megölnek - mondta Billy. - Vagy a lány a fejébe veszi, hogy megoldj a egymaga. Az a csaj teljesen ırült, William. Ha pedig valaki ırült, nem feltétlenül hallgat a jó tanácsra. Billy merengve pillantott fel rá. - Akár hallgat, akár nem... Sok választási lehetıségem nincsen, igaz? - Hát... nem nagyon. Készen vagy? Billy a feléje bambuló arcokra nézett, és bólintott. Régóta készen állt már. A kocsi felé félúton megkérdezte még: - İszintén, te tényleg csak miattam csinálod ezt az egészet, Richard? Ginelli lecövekelt, kutatóan a szemébe nézett, halványan elmosolyodott. Szinte láthatatlan volt ez a mosoly...de szemében a villódzó, cikázó fények most egy pontra szegezıdtek, olyan élesen, hogy Billy csak egy pillanatig állta, utána el kellett kapnia a tekintetét. - Mit számít az, William? Huszonnégy Purpurfargade Ansiktet Késı délután érkeztek Bangorba. Ginelli a Novával bekanyarodott egy benzinkúthoz, teletöltette a tankot, közben tájékozódott a kutasnál a követendı irányok felıl. Billy a

végsıkig kimerülten ült a kocsiban. Ginelli összehúzott szemmel, aggodalmasan nézett rá, amikor visszatért. - William, jól vagy? - Nem tudom - mondta Billy, de némi gondolkodás után javított. - Nem. - Megint a ketyegıd? - Ühüm. - Arra gondolt, amit Ginelli éjféli dokija mondott neki: kálium, elektrolit... néhány szót arról, hogyan halt meg Karen Carpenter. - Valami káliumosat kéne ennem. Ananász lé? Vagy banán? Vagy narancs? - Szíve szertelen galoppban dobogott. Hátradılt, lehunyta a szemét, várta, hogy meghaljon. Végül csendesült mellkasában a dübörgés. - Egy egész zsák narancs. Olcsó vegyeskereskedést találtak egy kicsivel feljebb. Ginelli leállt a járda mellé. - Tarts ki, William. Mindjárt itt vagyok. - Oké - lehelte Billy bágyadtan, és könnyő álomba süppedt, amint Ginelli kiugrott a kocsiból. Álmodott. Álmában látta fairview-i házukat. Egy rothadó csırő keselyő ereszkedett az ablakpárkányra, befelé leskelıdött. Valamelyik szobából szívet tépı sikoly. Azután durván rázták a vállát. Összerezzent, amikor magához tért. - Huh... Ginelli hátrahajolt, hangosan sóhajtott. - Az istenfáját, William, még egyszer ne ijessz meg így! - Hogyhogy? - Azt hittem, már el is patkoltál, ember. Nesze. - Egy necc szatyornyi narancsot ejtett Billy ölébe. Billy rángatta a szatyor tépızárát vékony ujjaival, amelyek olyanok voltak már, mint a póklábak, de a zár nem engedett. Ginelli zsebkésével hasította fel a szatyrot, egy narancsot negyedekbe vágott. Billy elıször lassan evett, kötelességbıl, de csakhamar mohón falt már, mintha egy-másfél hét után most fedezte volna fel újra, hogy kívánhatja is az ételt. Megkergült szíve lassanként lecsillapodott, és visszatért régi üteméhez. Azután arra gondolt, hogy csak a képzelete játszik vele. Befejezte az elsı narancsot; elkérte Ginelli kését, hogy felszelje a másodikat is. - Na, jobban vagy? - kérdezte Ginelli. - Igen, Sokkal. Mikor érünk a parkba? Ginelli felgurult a járdaszegélyre, és Billy meglátta a táblát, amely jelezte, a Union Street és a West Broadway sarkán állnak. Nyári díszbe öltözött dús lombok susogtak az enyhe szélben. Felhık árnyéka úszott lomhán a házfalakon. - Megjöttünk - mondta Ginelli egyszerően; Billy gerincén jéghideg ujj siklott végig. Legalábbis ennél nem megyünk közelebb. Már kiszállítottalak volna a belvárosban, csak, éppen ha ott kivágod a díszmenetet, az egész utca rajtad ámuldozott volna. - Tudom - mondta Billy. - Mint amikor egy gyerek elájul, vagy egy nıre rájön a koraszülés. - Meg aztán gyalog el se tudtál volna jönni idáig - nézett rá Ginelli jóindulatúan. Mindegy, nem érdekes. A park itt van jobbra lent, a domboldal aljában. Négyszáz méter. Ülj le egy árnyékos padra, és várj. - Te hol leszel? - Valahol a környéken - felelte Ginelli mosolyogva. - Figyellek téged, és vigyázok a lányra. Ha hamarabb vesz észre, mint hogy én észrevenném, William, többször nem váltok inget ezen a világon. Fogod nagyjából? - Persze. - Rajtad tartom a szememet. - Köszönöm - mondta Billy, és nem tudta egészen pontosan, hogyan is értette ezt valójában, milyen mélyrıl jött a köszönet. Tagadhatatlanul hálát érzett Ginelli iránt, de különös, ködülte érzés volt ez is, mint a Houston és a felesége iránt kibontakozó győlölet.

- Di niente - vonta meg a vállát Ginelli. Áthajolt a széken, megölelte Billyt, és keményen megcsókolta kétfelıl az arcát. - Csak keményen az öreg csibésszel, William. - Keményen - visszhangozta Billy mosolyogva, és kiszállt a kocsiból. A horpadt Nova visszasorolt az útra. Billy egy helyben állt, megvárta, amíg az autó eltőnik a sarkon túl, a háztömb mögött, majd megindult lefelé a lejtın, kezében lóbálva a narancsos szatyrot. Szinte észre sem vette a kisfiút, aki a háztömb közepénél hirtelen letért a járdáról, átmászott a kerítésen, és a hátsó kert felé száguldott, mint akit puskából lıttek ki. Aznap éjjel ez a kisfiú visongva ébredt rémálmából, amelyben egy csetlı-botló madárijesztı libegı hajjal és síron túli koponyaarccal üldözıbe vette. Az elıszobában fia hálószobája felé futva anyja hallotta a kisfiú rémült sikoltozását: „Azt akarja, hogy narancsot egyek, míg bele nem halok! Narancsot, amíg bele nem halok! Egyek, amíg bele nem halok!" A park széles volt, hővös, mély, és zöld körös-körül. Egyik oldalán kis gyerekcsapat veselkedett neki az erdei mászókáknak, kissrácok felültek a libikókára, lezúdultak egymás mögött a csúszdán. Az út túlsó végén két csapat softballt játszott - amennyire innen kivehetı volt, fiúk a lányok ellen. És minden irányban lıdörgı emberek, felszálló sárkányrepülık, suhanó frizbik, burgonyaszirmok ropogtatása, kóla szürcsölése, fagylalt lefetyelése. A huszadik század vége amerikai nyarának karbunkulusa volt ez a park - és Billy érezte, hogy felenged, felmelegszik a szíve, ahogy elnézi. Már csak a cigányok hiányoznak, suttogta egy hang belül, és a borzongás nyomban visszatért: hirtelen jött riadalma olyannyira eleven volt, hogy a karja is lúdbırzött tıle; mintegy védekezésül összefonta nádszálnyi törzse elıtt. Pedig elkelne itt néhány cigány, nem igaz? İskori kombik a Nemzeti Népjóléti Hivatal matricáival a hátsó lökhárítón, lakóautók, festményekkel ékesfurgonok-utána pedig Samuel a kuglibábokkal és Gina a parittyával. És özönlenének hozzájuk. Mindig özönlenek. Hogy lássák a repkedı kuglibábokat, kipróbálják a csúzlit, jósoltassanak maguknak, beszerezzenek valami bájitalt vagy másféle kotyvalékot, hogy ágyba döntsenek egy lányt - vagy legalább álmodozzanak róla -, hogy tátott szájjal bámulják, ahogy a kutyák egymás szügyének esnek. Bizony, a cigányokra szükségünk van. Mindig is szükségünk volt rájuk. Mert ha nincs senki, akit idırıl idıre kiakolbólíthat az ember a városból, honnan tudhatja, hogy ı maga oda tartozik? De hát nemsoká úgyis itt lesznek, ugyebár. - De itt ám - dünnyögte krákogva, majd leült egy padra, amit nagyrészt betakart már az árnyék. Lába egyszerre reszketni kezdett, kiszaladt belıle az erı. Kivett egy narancsot a szatyorból, nagy keservesen feltépte a héját. Csakhogy étvágya megint tovatőnt, és alig tudott egy keveset kikényszeríteni a torkán. A hely, ahol ült, meglehetısen messzire esett a többi padtól, így Billyt nem bámulták meg zavaróan, feltőnıen - csak egy összeaszott öregember, gondolhatták a távolból, aki kiült egy kicsit a délutáni friss levegıre. Csak ült, míg az árnyék fel nem araszolt a cipıjén, a térdén, majd szét nem terült az ölében - és ekkor hihetetlen erıvel rázta meg a lemondás érzete, az elvesztegetett igyekezeté, a hiábavaló reménykedésé, amely sokkal sötétebb volt, mint az alkonyat ártatlan árnyai. Túlságosan messze szaladt minden, nem lehet már semmit visszaszerezni. Még Ginelli sem tud változtatni a történteken, pszichotikus energiája fabatkát sem ér. Ha mégis tudna változtatni, csak még rosszabbá tenne mindent. Nem lett volna szabad... gondolta Billy, de bármi volt is, amit nem lett volna szabad tennie, abban a pillanatban szétesett és elhalt, mint egy lekevert rádiószignál. Elszundított ismét. Fairview-ban járt, az Élı Halottak városában. Mindenütt holttetemek - éhen pusztult emberek testei. Valami a vállába döfött. Nem. Megint a döfés. Nem!

De folytatódtak vállán a kemény, döfésszerő koppantások, kopp, kopp, a rothadó orrú keselyő volt, persze, és Billy nem merte hátrafordítani a fejét, mert attól félt, mindjárt a szemét vájja ki csırének üszkös szilánkjaival. Csakhogy (kopp) a döfködés nem maradt abba, és Billy mégis (kopp! kopp!) Visszafordult lassan, álmából is ugyanabban a percben ocsúdva, hogy meglássa... ... Amin nem csodálkozhatott: Taduz Lemke ült mellette a padon. - Ébredj fel, városi fehér ember - mondta az öreg, és még egyszer megbökte Billy kabátujját göcsörtös, nikotinfoltos ujjával. Kopp! - Szörnyőek az álmaid. Úgy bőzlenek, hogy érzem a leheleteden. - Ébren vagyok - mondta Billy rekedten. - Biztos? - kérdezte Lemke, a hangjában némi érdeklıdéssel. - Igen. Az öregember szürke, kétsoros szerzsöltönyt viselt. A lábán fekete félcipı. Ami kevés haja maradt, középen választotta el, és gondosan hátrafésülte homlokából, amely olyan repedezett volt, mint lábán a cipı. Aranysárga karika szikrázott egyik fülében. A rothadás, ezt Billy nyomban észrevette, továbbterjedt: orrának romjaiból fekete vonalak ágaztak szét egész arcán, mint elmocskolt patakok. - Rák - mondta Lemke. Fényes, fekete madárszemét egy pillanatra sem vette le Billyrıl. Örülsz? Boldog vagy? - A szó, „boldog", úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „buldog". - Nem - felelte Billy. Még mindig álmának utolsó foszlányaival viaskodott, nehezen kapaszkodott meg az ébrenlétben. - Egyáltalán nem. - Ne hazudj - mondta Lemke. - Minek hazudnál? Boldog vagy, persze, boldog vagy. - A legkevésbé sem, higgyen nekem - mondta Billy. - Direkt rosszul vagyok tıle. - Soha nem hiszem el, amit a városi fehér ember mond nekem - felelte Lemke. Visszataszító derővel beszélt. - De rosszul vagy, az igaz. Azt hiszed. Te nastan farsk - hogy elsorvadsz és meghalsz. Hát hoztam neked valamit. Hogy meghízz. És felépülj. - Szája beteg vigyorban húzódott vissza fogának fekete csonkjairól. - De csak akkor, ha valaki más eszi meg. Billy lepillantott a dobozra, amit Lemke az ölében tartott, és amikor meglátta, hogy egy pite az, eldobható alumíniumtálban, emlékezetének páráján átderengett a nem is régen látott álom, amelyben álom-önmaga azt mondja álom- feleségének: Nem akarok kövér lenni. Nekem nagyon jó így soványan. Edd meg te. - Mintha félnél - mondta Lemke. - Túl késı félni, városi fehér ember. Azzal elıvett zakójából egy zsebkést; az öregek ünnepélyes, alapos lassúságával nyitotta ki. A penge rövidebb volt, mint Ginelli zsebkésének pengéje, de Billy élesebbnek látta. Az öregember a pite héjába szúrta a kést, majd keresztülhúzta rajta, mintegy nyolc centi hosszú metszést vágva rajta. Kivette a pengét. Vörös cseppek hullottak a pitére. Az öreg megtörölte a pengét zakója ujján, sötétvörös folt maradt utána - azután összecsukta a zsebkést, és visszatette a zsebébe. Formátlan hüvelykujjait a tál két oldalári támasztotta meg, és óvatosan meghúzta. A nyílás széttárult, alatta sőrő folyadék, melyben sötét csomók lebegtek - talán eperdarabkák. Az öreg kiengedte az ujjait - a nyílás összezárult. Ismét meghúzta a tál két oldalán. A nyílás kinyílt. Így húzta és engedte ki újra meg újra, miközben beszélt. Mozgása fogva tartotta Billy tekintetét. - Tehát... meggyızted magad, hogy... mit is mondtál? Egál. Hogy ami az én szegény Susannámmal történt, a te hibád ugyan, de éppúgy az enyém vagy az övé, vagy akár az Istené. Meggyızted magad, hogy nem kell bőnhıdnöd érte - nincsen kit okolni, azt mondod. Lecsúszik rólad, mert törött a vállad. Nincs kit okolni, azt mondod. És mondod, és mondod, és mondod magadnak. Pedig nincs egál, városi fehér ember. Mindenki megfizet, még azért is, amit el sem követett. Nincs egál.

Lemke egy pillanatig gondolatainak csendjébe merült. Hüvelykujjai megfeszültek, kiengedtek, megfeszültek, kiengedtek. A metszés felnyílt és bezárult a pitén. - És mert te nem vállalod a felelısséget... Sem te, sem a barátaid... Hát nekem kellett a nyakadba adnom. Rád ragasztottam, mint egy jelet. Szegény halott lányomért, akit megöltél, és az ı anyjáért és a családjaiért. És akkor jön a barátod. Megmérgezi a kutyákat, puskával lı az éjszakában, nıre emeli a kezét, azzal fenyeget, hogy sósavat önt gyerekek arcába. Vegyem vissza rólad, azt mondja - vegyem vissza, vegyem vissza, vegyem vissza. És végül azt mondom, jó, csak podol enkelt - tőnjön el innét. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit tenni fog - a te barátod ırült, és sosem fogja abbahagyni. Még Gelinám is azt mondja, látta a szemében, sose fogja abbahagyni. De mi sem hagyjuk abba, mondja. De igen, mondom én. Mi abbahagyjuk. Mert ha nem, ugyanolyan ırültek vagyunk, mint a városi ember barátja. Ha nem hagyjuk abba, el kell hinnünk, hogy amit a fehér ember mond, igaz: Isten visszafizet, egálban vagyunk. Feszít és kienged. Feszít és kienged. Szétnyit és összezár. - Vegyem vissza, azt mondja, de legalább nem azt: tüntessem el, semmisítsem meg. Mert az átok valamiképpen olyan, mint a kisbaba. Vénséges, barna hüvelykujja megfeszült. A metszés szétnyílt megint. - De ezt nem érti senki. Én sem értem, bár tudok egy keveset. A ti szavatok erre: „átok"; de a mienk jobb. Úgy hívják a romák: Purpurfargade ansiktet. Hallottad már? Billy lassan ingatta a fejét, miközben arra gondolt, milyen érdes, milyen különös, sötét szövéső szavak ezek. - Azt jelenti, körülbelül: „az éjszakai virágok gyermeke". Olyan, mint egy varsel - váltott gyerek. A cigányok azt mondják, ilyen gyereket liliom és nadragulya alatt találják, az pedig éjjel virágzik. Azért jobb így mondani, mert az átok fogalom. De ami rajtad van, nem fogalom. Az valami, ami él. - Igen - mondta Billy. - Belül van, ugye? Bennem van, rág belülrıl. - Kívül? Belül? - Lemke megrántotta a vállát. - Mindenütt. Mert ez - a purpurfargade ansiktet - úgy érkezik a világba, mint egy csecsemı. Csak éppen gyorsabban erısödik meg, mint a csecsemı, és megölni sem lehet, mert láthatatlan... csak az látszik, amit véghezvisz. A hüvelykujj engedett. A metszés bezárult. Sötétvörös ér csörgedezett a pite enyhén domborodó felszínén. - Ez az átok... te dekentfelt o gard da horg. Olyan vagy neki, mint az apja. Még mindig meg akarsz szabadulni tıle? Billy bólintott. - Még mindig hiszel az egálban? - Igen - nyögött fel Billy erıtlenül. A rothadó orrú öreg cigány elmosolyodott. Arcának bal felén a rothadás fekete vonalai bemélyedtek, megremegtek. A park mostanra jóformán kiürült. A nap a szemhatár felé hanyatlott. Elrejtették ıket az árnyékok. Lemke kezében egy villanásnyi idı alatt ott volt megint a csupasz pengéjő kés. Most leszúr, gondolta Billy kábán. A szívembe szúrja a kést, aztán elmenekül az epres pitével a hóna alatt. - Vedd le a kötést a kezedrıl - mondta Lemke. Billy lepillantott. - Igen - ahol eltalált. Billy lekapcsolta a csíptetıket, és lassan letekerte a rugalmas kötést. Alatta fehér volt a keze, mint a hal. Sebének szélei viszont egészen sötétvörösek, a színük, mint a májé. Ugyanolyan színő, mint azok a vackok a pitében. Az eprek. Vagy mi a csodák. A seb nem volt már kör alakú, a szélek megduzzadtak, egymás felé tolódtak. Olyannak tőnt most... Mint az a metszés, kalandozott vissza Billy tekintete a pitére.

Lemke odaadta Billynek a kést. Honnan tudjam, hogy nem mérgezte meg a pengét kuráréval vagy cianiddal, vagy akár patkányméreggel? Már arra gondolt, hogy meg is kérdezi, de nem szólalt meg végül. Ginelli miatt. Ginelli és a Városi Fehér Ember Átka miatt. A zsebkés megkopott csontnyele pontosan illett a tenyerébe. - Ha meg akarsz szabadulni apurpurfargade ansiktet-tıl, elıször átadod a pitének... azután az átok-gyermekkel együtt odaadod valakinek a pitét. De gyorsan kell megtörténnie, különben kettızött erıvel jön vissza hozzád. Érted? - Értem - mondta Billy. - Hát akkor tedd meg, ha akarod - mondta Lemke. Hüvelykujjai ismét megszorultak. A pitén felnyílt a sötét bemetszés. Billy habozott, de csupán egy másodpercig - amíg fel nem ötlött benne a kislánya arca. Olyan élesen látta, mintha egy jól sikerült fényképet nézne, amint Linda feléje mosolyog, a válla fölött visszakacsintva, azután elneveti magát, míg kezében a pomponok úgy ringanak, mint busa, bíbor és fehér gyümölcsök a szélben. Nem ott az egál, ahol gondolod, öreg. Heidi Lindáért. A feleségem a lányomért. Itt az egál. Taduz Lemke késének pengéjét a kezén levı lyukba döfte. A var könnyedén felszakadt. Vér fröcskölt a pitén tátongó lyukba. Ködösen érzékelte, hogy mindeközben Lemke roma nyelven hadar valamit, és tekintetét egy pillanatra sem veszi le Billy fehér, beesett arcáról. Megforgatta a kést a sebben, figyelte, ahogy a megduzzadt szélek kettéválnak, és eredeti kör alakjukat veszik fel. Egyre gyorsabban ömlött a vér. Nem érzett fájdalmat. - Enkelt! Elég. Lemke kikapta Billy kezébıl a kést. Billyt egyszerre elhagyta minden ereje. Összecsuklott, nekidılt háttal a pad támlájának, nyomorultul érezte magát, a gyomra kavargott, és testében szétáradt az üresség - ahogy egy nı érezheti magát szülés után, gondolta. Azután a kezére nézett, és látta, hogy a vérzés máris megszőnt. Nem - az lehetetlen. A Lemke ölében fekvı pitére kapta a tekintetét, és látott még valamit, amit éppúgy nem lehetett megmagyarázni: ezúttal azonban a szeme láttára történt a csoda. Az öregember hüvelykujja kiengedett, a metszés bezárult ismét... azután egyszer csak nem volt többé metszés. A sütemény felszíne egybeforrt megint, kivéve a két kis gızelvezetı lyukat a közepe táján. A metszés helyén haj szál vékony, cikcakkos ránc futott végig a tészta tetején. Kezére nézett újra: nem látott vért, nem látott vart, nem látott kifordult húst. A seb tökéletesen begyógyult, csupán vékony, fehér heg maradt utána - cikcakkos volt ez is, úgy haladt át tenyere életvonalán, mint a lecsapó villám. - Ez a tiéd, városi fehér ember - mondta Lemke, és a pitét Billy ölébe helyezte. Billy elsı ijedségében csaknem leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy eltaszítsa, lelökje onnan, ahogy egy ölébe dobott hatalmas mérges póktól igyekezne szabadulni. Á pite undorítóan meleg volt, és mintha alumíniumtálkájában elevenen lüktetett volna. Lemke felállt, lenézett rá. - Jobban vagy? - kérdezte. Billy ekkor ébredt tudatára, hogy azon az undoron kívül, amit az ölébe tett tészta iránt érez, igenis jobban van. Gyengesége egy csapásra elmúlt. A szíve normálisan vert. - Kicsivel - felelte óvatosan. Lemke bólintott. - Most majd hízni kezdesz. De egy hét múlva, talán két hét múlva visszaesel megint. Csakhogy akkor már nem lehet megállítani. Hacsak nem találsz valakit, aki megeszi. - Igen. Lemke szeme rezzenetlenül meredt rá. - Érted? - Igen, igen! - kiáltott Billy.

- Kicsit sajnállak - mondta Lemke. - Nem nagyon, de egy kicsikét igen. Valaha pokol lehettél - erıs. De már leszakadt a vállad. Semmi nem a te hibád... megvannak az okaid... És vannak barátaid. - Mosolyában szemernyi vidámság sem volt. - Miért nem eszed meg a saját pitéd, városi fehér ember? Meghalsz, de legalább erısen halsz meg. - Menjen el - mondta Billy. - Fogalmam sincs, mirıl beszél. Az ügyünket lezártuk, ennyit tudok. - Igen. Az ügyünket lezártuk. - Lemke tekintete átsuhant a tésztán, majd ismét Billy arcán állapodott meg. - Légy körültekintı, hogy kivel eteted meg a neked szánt ételt - mondta, és elindult. A kocogok egyik ösvényén egyszer csak visszafordult. Billy ekkor látta utoljára ıskorokból visszatekintı, hihetetlenül elgyötört arcát. - Nincs egál, városi fehér ember - azt mondta Taduz Lemke. - Nincsen, soha. - Azzal megfordult, és elbaktatott. Billy a padon ülve nézett utána, míg el nem vesztette szem elıl. Amikor Lemke eltőnt az estében, Billy felállt, és visszaindult felfelé, amerrıl érkezett. Húsz lépést is megtett, mire rájött, hogy valamirıl megfeledkezett. Visszasétált a padhoz, arca bódult, halálosan komoly, szeme fénytelen; és felkapta a pitét. Meleg volt és pulzált még mindig, de most kevésbé émelygett tıle. Úgy látszik, gondolta, az ember elıbb-utóbb mindent megszokik, ha az ösztönzés elég erıs. Megindult fel a domboldalon, a Union Street felé. A lejtı közepénél meglátta a járdaszegélyen parkoló kék Novát. És ez volt az a pillanat, amikor teljes bizonyossággal tudta: elmúlt róla az átok. Még mindig iszonyatosan gyönge volt, szíve olykor meg-megszaladt (mint amikor valaki zsíros padlóra lép, gondolta, és gyorsabban szedi a lábát), de kigyógyult ebbıl is, kétségtelenül - és most, hogy kigyógyult, pontosan értette, mit jelentettek Lemke szavai: az átok, élı valami, hasonló egy vak, gondolkodásra képtelen gyerekhez, aki benne növekedett, belıle táplálkozott. Purpurfargade ansiktet. Nincs többé. Csakhogy érezte, kezében fájdalmas lassúsággal ott dobog a pite: amikor rápillantott, látta a tészta tetejének ritmikus emelkedését és süllyedését. Az olcsó alumíniumtál megtartotta tompa melegét. Alszik, gondolta Billy, és végigfutott hátán a hideg. Olyan volt, mintha egy alvó ördögöt hurcolna a karján. A Nova a szegélyen állt, fekete hátsó kerekei az emelın, orra lefelé döntve. Égett a parkoló lámpa. - Vége van - mondta Billy, amint kinyitotta a jobb oldali ajtót, hogy beszálljon. - Vége... Ekkor látta meg, hogy Ginelli nincs az autóban. Pontosabban valami kevés mégis volt belıle. Az egyre sőrősödı homályban Billy néhány centi híján ráült Ginelli levágott kezére. A testtıl elszakított ökölbıl vörös húscafatok fordultak ki a Nova fakó üléshuzatára, és a tépett csukló mögött a kéz golyóscsapágyakkal volt kitömve. Huszonöt 55 - Hol vagy? - Heidi hangjában harag, félelem, fáradtság. Billy nem különösebben lepıdött meg rajta, hogy semmit sem érez, amikor ezt a hangot hallja - az érdeklıdés utolsó szikrája is elillant belıle. - Nem fontos - mondta. - Jövök haza. - Meglátta a fényt! Hála isten! Végre meglátta a fényt! A La Guardia vagy a Kennedy reptérre érkezel? Eléd megyek. - Kocsival jövök - mondta Billy, és rövid szünetet tartott. - Légy szíves, hívd fel Mike Houstont, Heidi, és közöld vele, meggondoltad magad ezzel a res gestae-vel kapcsolatban.

- A mivel? Billy, a mivel?... - De hangszínének hirtelen változása elárulta, pontosan tudja, Billy mirıl beszélt - egy cukorlopáson rajtakapott kiskölyök rémült hangja volt. Billy egyszerre minden türelmét elvesztette. - A kényszergyógykezelésre vonatkozó utasítást - mondta. - A szakmában ezt néha úgy hívják, diliházi meghívó. Elintéztem az ügyet, és boldogan bevonulok, ahová csak akarod - a Glassman Klinikára, a New Jersey Glandula Intézetbe, a midwesterni Akupunktúrás Kollégiumba. De ha a zsaruk csípnek el a connecticuti határon, és a norwalki állami elmegyógyintézetben kötök ki, rettenetesen megbánod, Heidi. Heidi sírt. - Csak azt tettük, amirıl azt hittük, a legjobb neked, Billy. Egyszer majd megérted. Billy fejében Lemke szavai kavarogtak. Nem a te hibád... megvannak az okaid... és vannak barátaid. Elhessegette a kísértethangokat, de addigra már felkúszott karján és nyakán a borzongás. - Csak... - fogott bele, ám ezúttal Ginelli szólalt meg a fejében: Csak védd vissza róla. Vedd vissza. William Halleck azt mondja, vedd vissza. A kéz. A kéz az ülésen. Vastag aranygyőrő a középsı ujjon, vörös kıvel - talán rubin. Vékony fekete szırszálak a második és harmadik ujjperec között. Ginelli keze. Billy nagyot nyelt. Hallhatóan csettent a torka. - Csak nyilváníttasd semmissé azt a papírt - mondta. - Jól van - vágta rá Heidi, azután kényszeresen folytatta az önigazolást: - Mi csak... én csak azt csináltam, amirıl úgy hittem... Billy, olyan sovány voltál... olyan ırültségeket beszéltél... - Oké. - Olyan a hangod, mintha győlölnél engem - mondta Heidi, és újra sírva fakadt. - Ne butáskodj - mondta Billy... és ebben nem volt félreérthetetlen tagadás. Nyugodtabb volt már a hangja. - Hol van Linda? Tudod adni? - Nem, visszament Rhodához néhány napra. Annyira... annyira felzaklatta ez az egész. Azt elhiszem, gondolta Billy. Lindát egyszer már elküldték Rhodához, azután hazajött. Ezt tudta, hiszen beszélt vele telefonon. Most elment ismét, és Heidi megfogalmazásából úgy tetszett, ezúttal Lin ötlete volt a költözés. Talán rájött, hogy a jó öreg Mike Houstonnal ırültté akarjátok nyilvánítani az apját, Heidi? Ez történt volna? De végsı soron nem számított. Linda nincs otthon, ez a lényeg. Billy tekintete a pite felé kalandozott, amit a tévé tetejére helyezett a Northeast Harbor-i motelszobában. A felszíne még mindig lüktetett, fel-le, fel-le, mint valami undorító, kiszakított szív. Örült, hogy a lánya a közelébe sem kerül. Túlságosan veszélyes volna. - Legjobb, ha ott marad, amíg nem tisztázunk mindent - mondta. A vonal túlsó végén Heidi hangosan felzokogott. Billy megkérdezte, mi baj. - Semmi, csak... olyan hideg a hangod. - Majd felenged - mondta Billy. - Ne aggódj. Eltelt néhány másodperc, amíg Heidi azzal küszködött, hogy visszanyelje a könnyeit, és valamelyes nyugalmat kényszerítsen magára. Billy megvárta: sem türelmesen, sem türelmetlenül, hiszen valójában nem érzett semmit. A döbbenet csapása, amely akkor érte, amikor rájött, hogy az a valami ott a Nova ülésén Ginelli keze - az volt az utolsó erıs érzelmi hullám ezen az estén. Kivéve a furcsa nevetı- görcsöt, ami kicsit késıbb a hatalmába kerítette. - Hogy állsz a súlyoddal? - Van némi haladás. Feljöttem ötvennégyre. Heidi levegıért kapkodott. - Az három kilóval kevesebb, mint amikor elindultál! - Viszont három kilóval több, mint amit tegnap reggel mértem - felelte Billy szelíden. - Billy... Csak azt akarom mondani... hogy tisztázhatjuk ezt az egészet. Rendbe hozhatjuk. A legfontosabb, hogy felépülj, és utána mindent megbeszélünk. Ha el kell mennünk

valakihez... akár házassági tanácsadóhoz... én benne vagyok, ha te is benne vagy. Csak azt akarom, hogy... hogy mi... Ó, te jó Isten, most mindjárt megint bömbölni kezd, gondolta Billy, saját érzéketlenségétıl egyszerre riadtan és felderülten - de mindkét benyomás távoli volt, erıtlen, míg csak Heidi nem mondott valamit, ami mélyen meghatotta, és amiben megsejtette a régi, igazi Heidit... És vele együtt a régi Billy Hallecket. - Leszokom a dohányzásról, ha akarod. Billy a tévé tetején fekvı pitére nézett. Felszíne lassan lüktetett. Fel-le, fel-le. Eszébe jutott, mennyire sötéten nyílt szét, amikor az öreg cigány kése felhasította. Eszébe jutottak a félig kilátszó darabkák, amelyek éppúgy lehettek az emberiség testi nyomorúságának rögei, mint egyszerő eperszeletek. Eszébe jutott, ahogy vére kifröccsent a tenyerébıl és a pitébe ömlött. Eszébe jutott Ginelli. A melegség pillanata elveszett a semmiben. - Jobb, ha nem - mondta. -,Mert ha leszoksz, meghízol. Késıbb a megvetett ágyon feküdt, két keze összekulcsolva a tarkója alatt, és bámult fölfelé a sötétbe. Éjszaka volt, háromnegyed egy, de mintha soha nem lett volna éberebb. Csak most, a sötétben jutottak el tudatáig szétesı emlékei attól a perctıl, hogy Ginelli kezét felfedezte a Nova ülésén, odáig, hogy Heidivel beszélt telefonon. Hangot hallott a sötétbe borult szobában. Nem. Pedig hang volt. Lélegzéshez hasonló. Semmi, csak képzelıdsz. Nem képzelıdött - az Heidi forgatókönyve volna, nem William Hallecké. Többet tudott már annál, mintsem hogy képzelıdésnek tekintsen néhány szokatlan eseményt. Ha eddig másként volt is, most már bizonyosan így van. A pite teteje mozgott, mint fehér bır vékony héja az élı hús fölött; és bár hat óra telt el azóta, hogy Lemke átnyújtotta neki, tudta, hogy ha megérintené, az alumíniumtál meleg volna még mindig. - Purpurfargade ansiktet - mormogta maga elé a sötétben, és a hang olyan volt, mint valami ısi ráolvasás. Amikor meglátta a kezet, még csak meglátta. Amikor a másodperc törtrésze múltán fel is fogta, mit lát, felordított és hátravetıdött. A mozdulattól a kéz elıször balra dılt, azután jobbra - mintha Billy megkérdezte volna, hogy érzi magát, és a kéz visszaintett volna: comme ci, commega. Két golyóscsapágy csúszott ki belıle: legurultak az ülés és a háttámla közötti mélyedésbe. Billy másodszor is felkiáltott, tenyerébe támasztotta az állát, körme alsó ajkába vájt, párás szeme tágra nyílott. Szíve észvesztve dübörgött, és ekkor vette észre, hogy a pite lassan jobb felé dıl... hajszálon múlott, hogy le nem zuhant és össze nem tört a kocsi padlóján. Megragadta, megigazította. Szívverésének zavart ritmusa lassulni kezdett; ismét levegıt tudott venni. És a hidegség, amit késıbb Heidi kihallott a hangjából, csendesen szétáradt a testében. Ginelli valószínőleg halott - bár, ha gondolkodik egy kicsit, a „valószínőleg"- et kihúzhatja a mondatból. Mit is mondott? Ha hamarabb vesz észre, mint hogy én észrevenném, William, többször nem váltok inget ezen a világon. Mondd hát ki hangosan. Nem, azt azért nem akarta. Nem akarta kimondani, és nem akart még egyszer a kézre nézni. Tehát megtette mindkettıi - Ginelli meghalt - mondta. Szünetet tartott, azután kiegészítette, mert így valamivel vigasztalóbbnak hatott: - Ginelli meghalt, és a világon semmivel nem tudok segíteni a dolgon. Kivéve, hogy a belemet elhúzom innen, mielıtt egy zsaru... A kormánykerék felé pillantott: az indítókulcs ott volt, a paraszt kulcskarikája Olívia Newton John tornadresszes képével egy darab nyersbırön fityegett. A lány, Gina talán akkor helyezte vissza a kulcsot, amikor a kezet az autóba tette - elintézte Ginellit, de semmiképpen nem akart beavatkozni a dédapja és Ginelli barátja, a hírhedett városi fehér ember között

kötendı alkuba. Billynek hirtelen eszébe jutott, hogy Ginelli korábban kipiszkált már egy kocsi kulcsot egy hulla zsebébıl: a lány szinte bizonyosan ugyanezt tette. Most azonban nem borzongatta meg a gondolat. Hideg fejjel gondolkodott. Örömmel fogadta ezt a hidegséget. Kiszállt a Novából, a pitét gondosan elhelyezte a padlón, átment a kocsi túloldalára, és beült a volán mögé. Ginelli keze komoran ingott. Billy kinyitotta a kesztyőtartót, talált benne egy réges-régi térképet Maine államról. Szétnyitotta, és ráterítette a kézre. Beindította a Novát, és nekivágott a Union Streetnek. Már csaknem öt perce vezetett, amikor ráébredt, hogy rossz irányba megy - nyugat felé, kelet helyett. Addigra azonban szemébe tőnt egy McDonald's aranyló M betője az alkonyat egyre mélyülı sötétjében. Megkordult a gyomra. Befordult az épülethez, és megállt az InterComnál. - Üdvözöljük a McDonald'sban - szólt ki egy hang a mikrofonon. - Parancsol? - Igen. Kérek három Big Macet, két nagy adag hasábburgonyát és egy kávés milkshake-et. Mint a régi szép napokban, gondolta vigyorogva. Benyelni mindet a kocsiban, kihajítani a szemetet, és az egészet elhallgatni Heidi elıl, amikor hazaértem. - Desszertet óhajt, kérem? - Hogyne. Egy meggyes táskát. - A maga mellé kiterített térképre pillantott. Esküdni, mert volna, hogy az a dombocska Augustától nyugatra Ginelli győrője. Az ájulás kerülgette. - És egy doboz aprósüteményt a barátomnak - fejezte be, és felröhögött. A hang visszaolvasta a rendelést, azután közölte: - Hat dollár kilencven lesz, uram. Kérem, hajtson tovább. - Még jó - mondta Billy. - Ez a tanulság, nem igaz? Az ember csak hajtson tovább, próbálja összeszedni, amit rendelt. - Felnevetett megint. Egyszerre érezte úgy, hogy elröpül, és hogy mindjárt hányni fog. A kiadóablaknál a lány két meleg, fehér csomagot nyújtott át neki. Billy fizetett, visszakapta az aprót, és folytatta az útját. Az épület végében megállt, felvette a térképet az alatta fekvı kézzel együtt. A térképet a kéz alá hajtogatta, majd kinyúlt az ablakon, és az egészet kidobta egy szemetesbe. A kuka tetején mőanyag Ronald McDonald táncolt mőanyag grimasszal. A szemetes lengıajtaján a felirat: kérjük a hulladékot a helyére tenni. - Ez a tanulság másik fele - mondta Billy. Nadrágjába törölte a kezét, nevetett. - A szemetet tegyük a helyére... És lehetıleg tartsuk is ott. Most már keletnek fordult a Union Streeten, Bar Harbor felé. És egyfolytában rázta a röhögés. Már-már azt gondolta, soha nem lesz képes abbahagyni - hogy addig röhög fékezhetetlenül, amíg egy napon bele nem pusztul. Minthogy valakinek feltőnhetett volna, ha a nyilvános helyen, például a Bar Harbor-i Motor Inn Motel udvarában végzi a Nova „ujjlenyomat masszázsát" (egy ügyvéd kollégája nevezte így valamikor), Billy egy elhagyott út menti pihenıhelyen állt meg, mintegy hatvan kilométerre, keletre Bangortól. Mindenáron el akarta kerülni, hogy bárki összefüggésbe hozza ezzel az autóval. Kiszállt, levette sportdzsekijét, behajtotta a gombokat, és gondosan letörölt minden felületet, amire emlékezett, hogy megérintette, és az összes többit is, amit akár véletlenül megérinthetett. A megtelt tábla világított a motel irodája fölött, és közel s távol csupán egyetlen parkolóhely maradt üresen, egy sötét helyiség elıtt - Billynek nem voltak kétségei, hogy John Tree szobája az. A Novával beállt ide, elıhúzta a zsebkendıjét, letörölte a kormánykereket és a sebességváltót. Magához vette a pitét. Kinyitotta az ajtót, letörölte a belsı kilincset. Zsebkendıjét visszagyőrte a zsebébe, kiszállt a kocsiból, fenekével lökte vissza az ajtót, hogy becsukódjon. Azután körülnézett. Egy fáradtnak látszó anya szidta a gyerekét, aki még nála is fáradtabbnak látszott; két idıs férfi beszélgetett az iroda elıtt. Nem látott mást, nem érezte,

hogy bárhonnan is nézik. A motelszobákból a tévé hangja szőrıdött ki, a városból a bárok rock 'n' rollja döngött, a nyári vendégek nekiláttak a víg mulatozásnak. Billy átvágott az elıkerten, megindult gyalog a város felé, hagyta, hogy a füle vezesse a leghangosabb rock együtteshez. A Salty Dog nevő bár elıtt, ahogyan remélte, taxik álltak három kocsi, várták a gyengéket, a sántákat, a részegeket. Billy rövidesen megalkudott az egyik sofırrel, aki boldogan vitte tizenöt dollárért Northeast Harborba. - Látom, a vacsorája megvan - kedélyeskedett a taxis, amikor Billy beszállt. - Vagy valaki másé - felelte Billy, és felnevetett. - Mert végül is ez a tanulság, nem igaz? Az ember kínosan ügyeljen rá, hogy valaki megkapja a vacsoráját. A taxis értetlenül figyelte a visszapillantó tükörben, azután megrántotta a vállát. - Uram, mondhat, amit tetszik - maga fizeti a cechet. Fél órával késıbb Billy már Heidivel beszélt telefonon. Most pedig hanyatt feküdt az ágyon, hallgatta, hogy a sötétben lélegzik valami - valami, ami elsı látásra pitének tőnik, ám valójában egy gyerek, akit ı teremtett az öreggel együtt. Gina, gondolta, szinte véletlenül. Hol van Gina? „Ne bántsd" - ezt mondtam Ginellinek. De azt hiszem, ha elkaphatnám, én is bántanám... és hozzá kegyetlenül, azért, amit Richarddal tett. A kezét?... Nem, a fejét hagynám ott az öregnek... Teletömném a száját golyóscsapággyal, és otthagynám a koponyáját. És ezért olyan jó, hogy fogalmam sincs, hol kaphatnám el, mert senki nem tudja pontosan, hol kezdıdnek az efféle dolgok; néha ketten nekiállnak vitatkozni, és a handabandában végül elvész az igazság, ha túlságosan kényelmetlen - azt viszont mindenki tudja, hogyan folytatódnak. İk jönnek egyszer, mi jövünk egyszer, akkor ık jönnek kétszer, mire mi jövünk háromszor... felrobbantanak egy repülıteret, mire mi a levegıbe röpítünk egy iskolát... és vér folydogál a csatornákban. Mert ez az igazi tanulság, nem igaz? Vér a csatornában. Vér... Elaludt, anélkül hogy észrevette volna: gondolatai beleolvadtak az álmok kísérteties forgatagába. Elıször megölt egy embert, utána ıt ölték meg, de minden álmában lélegzett és lüktetett valami, amit egyszer sem láthatott, mert a testében lélegzett és a testében lüktetett. Huszonhat 58 Rejtélyes haláleset - leszámolt a gengszterbanda? A tegnap este egy Union Street-i lakosztály pincéjében talált halott férfit egy New York-i bőnszövetkezet tagjaként azonosították. Richard Ginelli ellen, akit az alvilági körökben Pöröly néven ismertek, a New York állami és szövetségi hatóságok háromszor emeltek vádat - zsarolásért, illegális kábítószerekkel való kereskedelemért és gyilkosságért. Az együttes állami és szövetségi vizsgálatot 1981-ben lezárták, miután a koronatanúk erıszakos halál áldozatai lettek. Maine állam fıügyészéhez közel álló forrásunk szerint a gengszterbandák közötti leszámolás gyanúja már a holttest személyazonosságának megállapítása elıtt felmerült, a halál sajátos körülményei miatt. Forrásunk szerint Ginelli két kezét eltávolították, homlokára pedig vérrel írták rá: „disznó". Ginellit bizonyosan valamiféle nagy kaliberő fegyverrel lıtték le, ám a rendırség ballisztikai szakértıi mindeddig nem hozták nyilvánosságra vizsgálatuk eredményét, amelyrıl egy tiszt pusztán annyit mondott: „szintén felettébb különös". A Bangorban megjelenı Dalily News címlapon hozta a sztorit. Billy reggel vette meg a lapot, és most még egyszer, utoljára átfutotta, megnézte a fényképet, amely azt a házat ábrázolta, ahol a barátját megtalálták, azután összegöngyölte az újságot, és bedobta egy

kukába, amelyen Connecticut állam pecsétje díszelgett, és lengıajtaján a felirat: kérjük a hulladékot a helyére tenni. - Ez a tanulság - mondta. - Tessék, bácsi? - Hat év körüli kislány volt, szalag a hajában, állán megszáradt csokoládé jókora foltja. A kutyáját sétáltatta. - Semmi - mondta Billy, és rámosolygott. - Marcy! - kiáltott feléjük a kislány anyja aggodalmas hangon. - Gyere ide! - Hát, csókolom - mondta Marcy. - Szia, kicsim. - Billy nézte, hogy a kislány visszamegy az anyjához, elıtte apró pudli totyorász kopogó karmokkal. A kislány alig ért vissza, szitkok áradata zúdult rá - Billy sajnálta, mert a hatéves Lindára emlékeztette, ugyanakkor fel is bátorította a jelenet. Mert ugyan a mérleg cinkos derővel világosította fel: felszedett öt kilót, ám most még megkapóbb dolog történt: valaki úgy kezelte, mint egy normális embert, még ha ez a valaki egy hatéves kislány volt is, aki a pudlijával lófrált egy autópálya-pihenıben... Egy kislány, aki bizonyára úgy gondolta, rengetegen élnek itt a földön, akik két lábon járó magas darura hasonlítanak. Billy Northeast Harborban töltötte az elızı napot, nem is annyira pihenésképpen, mint inkább hogy józan eszét megkísérelje valahogyan visszanyerni. Érezte, hogy jön... de akkor rápillantott a tévé tetején az olcsó alumíniumtálban párolgó pitére, és elillant megint. Szürkületkor betette a kocsi csomagtartójába, és ettıl egy kicsit megkönnyebbült. Sötétedés után, amikor értelme és mélységes magánya elérte a tetıfokot, elıkereste ütöttkopott noteszét, és felhívta Rhoda Simonsont Westchester Countyban. Egy-két másodperccel késıbb már Lindával beszélt, aki majd kiugrott a bırébıl, hogy a hangját hallja. Linda valóban rájött a res gestae-xe. Az események lánca, mely a felfedezéshez vezetett, mái amennyire Billy követni tudta (vagy akarta), éppoly elkeserítı volt, mint amilyen elıre látható. Mike Houston elmondta a feleségének. A felesége elmondta legidısebb lányuknak, feltehetıen részegen. Linda és a Houston lány elızı télen amúgy tinédzser módra brutálisan kiszerettek egymásból, és Samantha Houston most szinte lábát törte, hogy közölhesse Lindával: a drága anyukája azon fáradozik, hogy a drága apukáját besuvassza egy kosárfonó üzembe. - Mit mondtál neki? - kérdezte Billy. - Hogy dugjon fel magának egy esernyıt - felelte Linda, és Billy úgy nevetett, hogy a könnyei csorogtak... De érezte, hogy meglepi közben a szomorúság. Mindössze három hete van távol, de a lánya mintha három évet öregedett volna ezalatt. A Samanthával folytatott beszélgetés után Linda egyenesen hazament, hogy megkérdezze Heidit, igaz-e, amit a Houston lány a képébe vágott. - És mi történt? - kérdezte Billy. - Nagyon csúnyán veszekedtünk, és a végén azt mondtam, vissza akarok jönni Rhoda nénihez, és ı erre azt válaszolta, hát, lehet, hogy nem is rossz ötlet. Billy várt egy keveset, azután azt mondta: - Nem tudom, szükséges-e elıhozakodnom ezzel... de Lin, én nem vagyok bolond. - Ó, apa, tudom, hogy nem - válaszolta Linda anyáskodva. - És jobban vagyok. Hízom. Linda olyan élesen sikkantott fel, hogy Billynek el kellett tartania fülétıl a kagylót. Tényleg? Tényleg hízol? - Tényleg hízom. - Apa, ez óriási! Ez... De igazat mondasz? Tényleg igazat? - Cserkész becsületszavamra - mondta Billy vigyorogva. - Mikor jössz haza? - kérdezte Linda.

És Billy, aki úgy számított, hogy másnap reggel indul Northeast Harborból, és nem sokkal este tíz után sétál be otthon a bejárati ajtón, most azt válaszolta: - Még nagyjából egy hét, kicsim. Elıször híznom kell valamennyit. Egyelıre elég pocsékul nézek ki. - Aha - sóhajtott Linda lehangoltan. - Értem. - De ha jövök, felhívlak idıben, hogy legalább hat órával megelızz - mondta Billy. Készíthetnél megint egy jó kis lasagnát, emlékszel, amilyet Mohonk után dobtál össze nekünk. Hogy felszedjek még néhány kilót. - Fasza! - rikkantott Linda nevetve, azután hirtelen: - Hoppá. Bocs, apa. - Megbocsátva - mondta Billy. - Addig viszont maradj csak Rhodánál, cicám. Nem akarom, hogy veszekedjetek anyával. - Úgyse mennék vissza, amíg te nem vagy otthon - felelte Linda, és Billy érezte hangjában, hogy a lényegbe lát - talán Heidi is ezt a felnıttes lényeglátást sejtette meg Lindában? Billy gyanította, hogy így volt - ez belejátszhatott Heidi csüggedt hangulatába tegnap este. Megmondta Lindának, hogy szereti, és letette a kagylót. Az álom könnyebben érkezett ezen az éjszakán, de álmai most is lidércesek voltak. Elıbb Ginelli hangját hallotta kocsija csomagtartójából, amint azt üvölti, hogy engedjék ki onnan. Amikor viszont kinyitotta a csomagtartót, nem Ginellit találta ott, hanem egy véres, mezítelen kisfiút, Taduz Lemke ısvilági szemével és aranykarikával egyik fülében. A fiú alvadt vérrel mocskolt karját Billy felé nyújtotta. Mosolygott, a fogai ezüstszegek. - Purpurfargade ansiktet - nyöszörgött szellemhangján, és Billy reszketve ijedt fel a hideg, szürke atlanti-parti virradatban. Húsz perccel késıbb kijelentkezett, és délnek indult tovább. Háromnegyed nyolckor megállt egy kiadós falusi reggelire, de amikor kinyitotta az automatában vásárolt reggeli lapot, alig tudott lenyelni valamit. Csak az ebédembe ne avatkozz bele, gondolta most, amint visszasétált a bérelt autóhoz. Mert visszaszedni a kilókat, errıl is szól a mese, nem igaz? A pite mellette terpeszkedett az ülésen, melegen, dobogva. Átfutott rajta a tekintete, azután beindította a motort, és kitolatott a lejtıs parkolóból. Rádöbbent, hogy egy órán belül hazaérkezik, és ettıl különös, kellemetlen érzés hullámzott végig a testén. Harminc kilométert haladt, míg rájött, mi az: izgalom. Huszonhét A Cigány Pite A bérelt autóval saját Buickja mögé állt be, felkapta a Kluge táskát, egyetlen csomagját, és átvágott a gyepen. A fehér ház fényes, zöld zsalugátereivel mindig is a kényelem, a biztonság és a kellemes közérzet szimbóluma volt számára, most azonban idegennek tőnt - majdnem olyan idegennek, mintha soha nem látta volna. A városi fehér ember itt lakott, gondolta, de nem biztos, hogy most hazajött: ez a fickó, aki itt tapossa a gyepet a ház felé, inkább cigánynak érzi magát. Nagyon sovány cigánynak. A bejárati ajtó, melynek két oldalán elektromos fáklyák díszelegtek, egyszerre kinyílott, és Heidi jelent meg a verandán. Piros szoknyában volt és fehér ujjatlan blúzban - Billy nem emlékezett, hogy ez utóbbit valaha is látta volna. Heidi nagyon rövidre vágatta a haját, és egyetlen szívszakasztó pillanatig Billy úgy érezte, nem is Heidit látja, hanem egy idegennel áll szemközt, aki valamiképpen Heidire hasonlít. Heidi nézte ıt, az arca túl, sápadt, a szeme túl sötét, ajka remegett. - Billy? - Én vagyok - mondta Billy, és megállt ott, ahol volt.

Csak álltak és nézték egymást, Heidi különös, nyomorult reménykedéssel az arcán, Billy pedig a végtelen ürességgel - valami azonban tükrözıdött a vonásain, mert Heidi kifakadt: Az isten szerelmére, Billy, ne nézz így rám! Nem bírom elviselni! Billy érezte, hogy szája sarka mosolyra húzódik - belülrıl olyan volt ez a mosoly, mint vízi hulla egy néma tó színén, de a külsı szemlélı megelégedésére szolgálhatott, mert Heidi tétova, reszketés mosollyal válaszolt rá. Könnyek csordultak le az arcán. De hisz mindig olyan könnyen sírtál, Heidi, gondolta Billy. Heidi lefelé indult a lépcsın. Billy a földre ejtette a Kluge táskát, és felesége felé lépett, arcán a halott mosollyal. - Van valami ennivaló? - kérdezte. - Meghalok éhen. Heidi óriási vacsorát tálalt fel: húst, salátát, sült krumplit, ami majdnem akkora volt, mint egy torpedó, friss zöldbabot, és desszertnek áfonyát habbal. Billy mindent megevett. Bár Heidi nem tudta rászánni magát, hogy kimondja, minden mozdulata, minden szava, minden Billyre irányuló pillantása ugyanazt az üzenetet közvetítette: Adj még egy esélyt, Billy kérlek, adj, még égy esélyt. Billy úgy érezte, a dolog hihetetlenül nevetséges - olyanformán nevetséges, hogy azt az öreg cigány is nagyra értékelné. Heidi onnan, hogy minden felelısséget elutasított, átbillent a másik végletbe, és magára vállalt volna mindent. És apránként, ahogy közelgett az éjfél, Billy megérzett még valamit Heidi mozdulataiban, taglejtéseiben: a megkönnyebbülést. Heidi úgy hitte, bocsánatot nyert. Ez tetszett Billynek, mert az, hogy Heidi beleélje magát a megbocsátásba, szintén a tanulság része volt. Heidi szemben ült vele, figyelte, ahogy eszik, néha megérintette Billy beesett arcát, és egyik Vantage 100-ast szívta a másik után, mialatt Billy beszélt, beszámolt a cigányok utáni hajszáról a part hosszán, a Kirk Penschley által küldött fényképekrıl, és hogy Bar Harbornál végre beérte a karavánt. Ezen a ponton az igazság és Billy Halleck békében elváltak egymástól. A drámai összeütközés, amelyet remélt, és amelytıl rettegett egyben, legkevésbé sem a várakozásai szerint alakult, mondta Heidinek. Elıször is, az Öregember kinevette. „Ha meg tudtalak volna átkozni, már a föld alatt lennél - mondta neki. - Azt hiszed, varázslók vagyunk... ti, városi fehér emberek mind azt hiszitek, varázslók vagyunk. Pedig ha varázslók volnánk, régi kocsikkal meg furgonokkal pöfögnénk, amiken a hangtompítót csomagolóhuzal tartja? Ha varázslók volnánk, a mezın aludnánk? Ez nem varázslat városi fehér ember; nem egyéb, mint valami utazó búcsú. Parasztokkal üzletelünk, akiknek annyi a pénzük, hogy lyukat éget a zsebükbe, aztán továbbállunk idıben. Most pedig tőnj el innen, mielıtt rád uszítom ezt a két fiatal srácot. İk valóban ismernek egy átkot: a bokszer átkát." - Tényleg így nevezett? Városi fehér embernek? Billy mosolygott. - Igen. Tényleg így nevezett. Azzal folytatta, hogy ezek után visszatért a motelszobába, és ott maradt az elkövetkezı két napban, mert még ahhoz is túlságosan letört volt, hogy valami étel után járjon. A harmadik napon - azaz három nappal ezelıtt - ráállt a fürdıszobai mérlegre, és látta, hogy másfél kilót hízott, bár szinte semmit nem evett. - De amikor átgondoltam az egészet, rájöttem, ez sem- mivel sem furcsább, mint amikor letakarítottam az asztalt, mégis fogytam három kilót - mondta. - És ez a gondolat végre kiszabadított abból a gödörbıl, amiben addig döglıdtem. Még egy napot töltöttem a motelszobában; életemben nem gondolkodtam ilyen elmélyülten. Lassanként rájöttem, hogy igazad lehet a Glassman Klinikával kapcsolatban. Még Michael Houstonnak is részben igaza lehet, bármennyire nem szeretem azt a kis fütyit. - Billy... - Heidi megérintette a karját. - Semmi baj - mondta Billy. - Nem csapom le a fejét, ha találkozunk. - De talán felajánlok neki egy kis pitét, gondolta, és felnevetett. - Min nevetsz?

- Semmin - szabadkozott Billy. - Az lehetett a fı gond Houstonnal, a dokikkal a Glassman Klinikán... és veled is, Heidi, hogy mindannyian megpróbáltátok ezt az egészet lenyomni a torkomon. Megpróbáltátok kényszerrel belém tömni az igazságot. Pedig nekem magamnak kellett rájönnöm. Egyszerő bőntudat, és, ráadásnak, úgy gondolom legalábbis, paranoiás téveszmék és szándékos önbecsapás kombinációja. De a végén, Heidi, részben nekem is igazam volt. Talán teljesen téves okok miatt, de valóban igazam volt egy bizonyos fokig: azt mondtam, találkoznom kell vele újra, és végül is ez hozta meg a fordulatot. Csak éppen nem úgy, ahogyan vártam. Alacsonyabb volt, mint emlékeztem rá, vacak Timex karórát hordott, és brooklyni akcentussal beszélt. Ahelyett, hogy „átok", azt mondta: „aatok". Talán leginkább ez oszlatta el az illúziót...olyan volt, mint amikor Tony Curtis megszólal az arab birodalomról szóló filmben: „Atyámnakh shátora amotth vhan". így aztán felvettem a telefont, és... A nappaliban a kandallópárkányon álló óra bongva kezdett egy melódiába. - Éjfél van - mondta Billy. - Feküdjünk le. Segítek berakodni a mosogatóba. - Nem kell, megcsinálom - mondta Heidi, és Billy válla köré csúsztatta a karját. - Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttél, Billy. Menj csak fel. Biztosan fáradt vagy. - Nem különösebben. Én csak... Billy hirtelen csettintett az ujjával, mint akinek éppen ebben a pillanatban jutott eszébe valami. - Majdnem elfelejtettem. Kunt hagytam valamit a kocsiban. - Mi az? Nem várhat reggelig? - Várhat, de azért be kell hoznom. - Billy Heidire mosolygott. - A tiéd. Kiment, szíve döngött a mellkasában. Elejtette a kocsi kulcsot a felhajtón, aztán beütötte a fejét az autóba, amikor kapkodva lehajolt a kulcsért. A keze annyira remegett, hogy csak nagy sokára sikerült beletalálnia a kulcslyukba. Mi lesz, ha még mindig fel-le lüktet? - szőkölt egy hang a fejében. Atyaisten, Heidi sikoltva rohan ki a világból, ha meglátja! Kinyitotta a csomagtartót, és amikor az emelın és a pótkeréken kívül semmit nem látott bent, majdnem ı volt az, aki felordított. Akkor ugrott be hirtelen: a jobb oldali ülésen hagyta. Lecsukta a csomagtartót, sietısen megkerülte az autót. A pite ott volt, felszíne tökéletesen mozdulatlan - ahogyan azt igazából tudta is elıre. Keze egyszerre megszőnt remegni. Heidi a verandán állt megint, ıt nézte. Billy visszagyalogolt a füvön át, kezébe nyomta a pitét. Mosolygott hozza. Szállítom az árut, gondolta. És az áruházhoz szállítása szintén azon tanulságok közé tartozik, amelyekrıl hallanunk kell. Egyre szélesebben vigyorgott. - Voilá - mondta diadalmasan. - Hőha! - Heidi közel hajolt a pitéhez, megszagolta. - Epres pite... A kedvencem! - Tudom - mondta Billy mosolyogva. - És még meleg! Köszönöm. - Stradfordnál lekanyarodtam az autópályáról, hogy feltankoljak, és a Hölgysegély éppen valami pékáru vásárt rendezett a templom elıtti füves téren - magyarázta Billy. - És hát arra gondoltam... Tudod... ha zsákvarró tőt szegeznél rám, amikor ajtót nyitsz, legyen egy hatásos békeajánlatom. - Ó, Billy... - Heidin újra erıt vett a zokogás. Fél karral szenvedélyesen átölelte Billyt, másik kezének ujjain egyensúlyozta a pitét, ahogy egy pincér fogja a széles tálcát. Amikor megcsókolta a férjét, a pite megdılt. Billy érezte, hogy a szíve majdnem kifordul a helyébıl, és eszelıs ritmusban kezd verni. - Vigyázz! - nyögte, és elkapta a pitét, épp amikor az már csúszni kezdett. - Jóisten, de ügyetlen vagyok - mondta Heidi, és felnevetett, köténye sarkával törölgette a szeme sarkát. - Megajándékozol a kedvenc pitémmel, és én majdnem ráejtem a c... ci... - És ebben a pillanatban végképp összeomlott, zokogva dılt Billy mellére. Billy egyik kezével

felesége új, rövid haját simogatta, másik kezében óvatosan tartotta a pitét, jó messze a testétıl, hátha Heidi megint széles mozdulatokra ragadtatja magát. - Billy, olyan boldog vagyok, hogy hazajöttél - hüppögött Heidi. - És megígéred, hogy nem győlölsz meg azért, amit tettem? Megígéred? - Megígérem - felelte lágyan, és cirógatta a haját. Igaza van, gondolta. Még mindig meleg. - És most menjünk be, jó? Heidi a konyhai pultra tette a pitét, és a mosogatóhoz lépett. - Nem eszel most egy kicsit? - kérdezte Billy. - Talán, ha ezzel végeztem. De te megkóstolhatod, ha kedved van. - Ekkora vacsora után? - nevetett Billy. - Egyelıre minden kalóriára szükséged van, amit csak magadba tudsz gyömöszölni. - Viszont jelen pillanatban telt ház van a csárdában - mondta Billy. - Ne törölgessek el? - Inkább menj fel és feküdj le - mondta Heidi. - Mindjárt én is megyek. - Oké. Felment, anélkül hogy visszanézett volna: tudta, Heidi szívesebben vág egy szeletet a pitébıl, ha ı nincs ott. Viszont az is lehet, hogy így sem vág, ma este még nem. Ma este együtt akar aludni vele - talán annak is örülne, ha szeretkeznének. De ma este Billy tudta, hogyan szerelje le. Egyszerően mezítelenül fekszik le. Ha Heidi így meglátja... Ami pedig a pitét illeti... - Trallala - így Scarlett. - Holnap eszem meg a pitémet. Holnap is van nap. - Billy mulatott saját gyászos hangján. A fürdıszobában volt már, ráállt a mérlegre. A tükörbe pillantott, és Ginelli szeme nézett vissza rá. A mérleg tanúsága szerint felküzdötte magát ötvenkilenc kilóra, de nem érzett túláradó boldogságot. Nem érzett egyáltalán semmit - a fáradtságon kívül. Elmondhatatlanul fáradt volt. Végigment az elıszobán, amely most szokatlannak, idegennek látszott, és belépett a hálószobába. Megbotlott valamiben, csaknem hasra vágódott a sötétben. Heidi átvariálta a bútorokat. Levágatta a haját. Új blúzt vásárolt. Átrendezte a székeket, és a két hálószobai kisszekrény egyikét is máshová tolta - de mindez csak a kezdete volt a rázúduló idegenségnek. Egyre kijjebb zuhant ebbıl a világból minden távol töltött nappal, mintha Heidi is meg lett volna átkozva valamiképpen, de sokkal finomabb formában. Idétlen képzelgés volna ez? Billy nem hitte. Hiszen Linda is megérezte az idegenséget, és elmenekült elıle. Lassan vetkızni kezdett. Feküdt az ágyon, várta, hogy Heidi feljöjjön... ehelyett gyönge, ám ismerıs hangokat hallott lentrıl, és összeállította belılük a történetet. A felsı konyhaszekrény ajtaja megnyikordul - a bal oldali szekrényé, ahol a desszertestálakat tartják -: és kinyílik. Zörgés a fiókban: evıeszközök távoli csilingelése, amint Heidi kést keres magának. Billy a sötétbe bámult, kalapált a szíve. Heidi lépteinek zaja keresztül a konyhán - a pulthoz ment, ahová a pitét helyezte. Billy hallotta a konyha közepén megzörrenı padlólemezt, amint Heidi áthaladt rajta, mint évek óta mindig. Vele mi történik? Engem lefogyasztott. Carybıl olyasféle állatot csinált, hogy halála után cipı készülhetett a bırébıl. Hopley úgy nézett ki, mint egy emberfej formájú pizza. Vele mi történik? A padlólemez a konyha közepén másodszor is megzörrent, amint Heidi visszasétált a konyhán keresztül - Billy látta ıt maga elıtt, a tányért jobb kezében, a cigarettát és a gyufát a balban. Látta a pitébıl vágott szeletet. Az epret, a tocsogó vörös szószt. Figyelt, hogy meghallja az ebédlıajtó sarokvasainak nyöszörgését, de nem nyílt az ajtó. Ez nem is lepte meg: Heidi megállt a pultnál, kifelé bámult a kertbe, és gyors, gazdaságos Heidi-

harapásokkal fogyasztotta el a pitét. Régi szokása. Billy szinte hallotta a tányért kaparó villa hangját. És érezte, hogy lebeg. Elalszom? Nem... Az lehetetlen. Lehetetlen, hogy az ember elaludjon, miközben éppen megöl valakit. Mégis elaludt. Fülelt, hogy a konyhakövön csosszanó lépteket hallja-e...hallania kell, amikor Heidi a mosogatóhoz lép. A zubogó vizet, amikor elöblíti a tányért. Lépteinek és mozdulatainak zaját, amíg egytıl egyig bejárja a szobákat, hogy lekapcsoljon minden villanyt, beállítsa a hı szabályozót, ellenırizze a riasztót az ajtók mellett - egyszóval elvégezze a városi fehér ember esti ceremóniáit. Billy feküdt az ágyban, figyelt a padlólemez zörrenésére, azután egyszer csak dolgozószobájában ült az arizonai Big Jubilee városában, ahol immár hat éven át praktizált ügyvédként. Ilyen egyszerő. A lányával élt itt, és épp eleget foglalkozott a törvény általa „társasági trutymónak" nevezett ágával ahhoz, hogy kenyér legyen az asztalon - a többi a Jogsegély Egyesülettıl csurrant-cseppent. Puritán életet éltek. A régi idık - két autóra méretezett garázs, kertész heti háromszor, évi huszonötezer dollár birtokadó - elvesztek mindenestül. Neki nem hiányzott, és úgy hitte, Linnék sem hiányzik. Csak annyit praktizált, amennyi ügye a városban akadt, nagy ritkán rándult át Yumába vagy Phoenixbe, és eléggé a város szélén éltek ahhoz, hogy megcsapja ıket a környezı természet ihlete. Linda a következı évben egyetemre megy, és akkor Billy visszaköltözhetne a városba - de nem fog, mondta a lányának, hacsak nagyon magányosnak nem érzi magát, bár nem hinné, hogy így történik. Szépen összeszoktak ketten, és ez nagyszerő volt, a lehetı legnagyszerőbb, mert végtére is ez a tanulság: az ember éljen szépen az övéivel. Kopogtattak a dolgozószoba ajtaján. Hátralökte magát az asztaltól a görgıs széken, megfordult, és Linda állt ott, és Lindának hiányzott az orra. Nem - nem is hiányzott. Csakhogy jobb kezében volt, nem pedig az arcán. Vér ömlött a szája fölötti sötét üregbıl. Nem értem, apa - mondta ködkürtszerő fejhangon. - Fogta és leesett. Billy megdobta magát, ahogy ébredt, csépelte maga elıtt a levegıt, mintha a képet igyekezne szétszaggatni. Mellette Heidi nyögött fel álmában, bal oldalára fordult, és a fejére húzta a takarót. Billy lassan, fokozatosan visszatért a valóságba. Itt van Fairview-ban megint. Szikrázó kora reggeli napsugarak zuhognak be az ablakon. A szoba végében, az öltözıszekrényen álló digitális órára nézett: 6.25. Az óra melletti vázában hat szál vörös rózsa. Kiszállt az ágyból, keresztülvágott a szobán, leemelte fürdıköpenyét a kampóról, és átment a fürdıszobába. Beállította a zuhanyt, felakasztotta a köpenyt az ajtó belsı oldalára, közben észrevette, hogy Heidi beszerzett magának egy új fürdıköpenyt is, mint ahogyan szert tett új blúzra és új frizurára - csinos, kék köpeny volt. Rálépett a mérlegre. Újabb fél kilót szedett vissza. Beállt a zuhany alá, és szinte kínos pedantériával mosakodott, beszappanozta teste minden részét, leöblítette, beszappanozta újra. Figyelni fogok a súlyomra, ígérte meg magának. Ha ı már nem lesz, nagyon figyelek a súlyomra. Sosem leszek olyan kövér, mint amilyen voltam. Megtörülközött. Felvette a fürdıköpenyt, és azon kapta magát, hogy a csukott ajtó elıtt állva merın nézi Heidi új kék köpenyét. Egyik kezével elırenyúlt, nejlont tapintottak az ujjai. Megdörgölte egy kicsit. A köpeny újnak látszott, mégis ismerıs volt. Elment, és vett egy új köpenyt, ami hasonlít egy régi köpenyére, gondolta. Eddig terjed az emberi találékonyság, haver - végül elkezdjük ismételni önmagunkat. És a legvégén mindannyian rögeszméssé válunk. Houston hangja szólalt meg a fejében: Akik nem félnek, azok hálnak meg fiatalon. Heidi: Az isten szerelmére, Billy, ne nézz így rám! Nem bírom elviselni!

Leda: Úgy néz ki, mint egy aligátor... mint aki most mászott ki a mocsárból, és emberi ruhát vett magára. Hopley: A fazon meg arra gondol, talán most az egyszer, csak egyetlenegyszer, igazságot szolgáltatnak nekünk... egy cseppnyi igazságot az egész élet szaros szenvedéséért... Billy tapogatta a kék nejlont, és iszonyú gondolat csapta meg. Eszébe jutott az álma. Linda a dolgozószoba ajtajában. A vérzı üreg az arcán. Ez a köpeny... nem azért volt ismerıs, mert Heidi valamikor hasonlót hordott. Azért volt ismerıs, mert Lindának éppen most van egy hasonló. Megpördült, kihúzott egy fiókot a mosdótól jobbra. Talált egy hajkefét, vörös mőanyag nyelén a felirat: Linda. Fekete hajszálak a hajkefében. Mintha álomban mozogna, végigment a halion Linda szobája felé. A kóklerek mindig hajlandók rendezni valamit, amire fogadni lehet. Többek között erre vannak kitalálva. Íme, a seggfej definíciója, William: olyan krapek, aki nem hisz a szemének. Billy Halleck belökte az ajtót az elıszoba végén, és meglátta a lányát, Lindát, amint az ágyában alszik, egyik karja átvetve az arcán. Öreg macija, Amos másik karjának ölelésében kucorgott. Nem. Nem, nem. Megkapaszkodott az ajtófélfában, szédülten ingott elıre-hátra. Bármi más lehetett, de seggfej nem, mert látott mindent: Linda szürke szarvasbır dzsekijét a szék háttámláján, a Samsonite bıröndöt kinyitva, benne összehányt farmernadrágok, sortok, blúzok, alsónemők. A Greyhound matricája a bırönd fülén. És látott mást is. Rózsákat látott a hálószobájukban az óra mellett, amikor felébredt. A rózsák nem voltak ott, amikor lefeküdt. Nem... Tehát Linda hozta. Mint békeajándékot. Hazajött korábban, hogy kibéküljön az anyjával, mire Billy is hazaér. A rothadó orrú öreg cigány: Nincs kit okolni, azt mondod. És mondod, és mondod, és mondod magadnak. Pedig nincs egál, városi fehér ember. Mindenki megfizet, még azért is, amit el sem követett. Nincs egál. Megfordult, és lerohant a lépcsın. A rémülettıl mintha minden ina összerándult volna, úgy imbolygott, mini egy matróz a tengeren. Ne! Csak Lindát ne! - üvöltött benne a kétségbeesés. Ne Lindát! Istenem, kérlek, ne Lindát! Mindenki megfizet, városi fehér ember - még azért is, amit el sem követett. Mert ez a legvégsı tanulság, nem igaz? A pite maradéka a pulton állt, gondosan letakarva fóliával. A negyede oda volt. Billy a konyhaasztalra nézett, meglátta Linda táskáját - a vállszíjon rock sztárok kitőzıi egymás alatt: Brace Springsteen, John Cougar Mellancamp, Pat Benatar, Lionel Richie, Sting, Michael Jackson. A mosogatóhoz lépett. Két tányér. Két villa. Itt ültek, ették a pitét, és kibékültek, gondolta. De mikor? Rögtön azután, hogy elaludtam? Biztosan. Hallotta az öreg cigány nevetését, és térdei megroggyantak. A pultban kellett megkapaszkodnia, nehogy elzuhanjonAmikor némi erıt győjtött, megfordult, átment a konyha túloldalára - a középsı padlólemez megcsikordult a lába alatt. A pite lüktetett ismét - fel-le, fel-le. Förtelmes, soha el nem múló melege bepárásította a fóliát. Gyönge cuppanást hallott.

Kinyitotta a felsı szekrényt, elıvett egy desszertes tányért, kihúzta a lenti fiókot, kést és villát keresett magának. - Miért ne? - suttogta maga elé, és lehúzta a pitérıl a csomagolást. Most nem lüktetett. Egyszerő, közönséges epres pite, és hozzá végtelenül csábító, bár még a reggelihez is nagyon korán van. De Heidi mondta, minden kalóriára szüksége van, amit csak magába tud gyömöszölni. - Hát akkor, jó étvágyat - suttogta Billy Halleck a konyha napsütötte csöndjében, és szelt magának a cigány pitébıl.