Stephen King - Lisey Története FORDÍTOTTA Totth Benedek EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2008 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stephen King: Lisey's Story Copyright ©2006 by Stephen King Published by agreement with the author and the author's agents, Ralph M. Vicinanza, Ltd. Hungarian Translation ©Totth Benedek, 2008 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató A tördelés az SZBE Stúdióban készült Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2008-ban Felelős szerkesztő Palkó Katalin A borító Odegnál Róbert munkája Készült 37,19 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 8464 1 Tabbynek Hová mész, ha magányos vagy? Hová mész, ha szomorú? Hová mész, ha magányos vagy? Követni foglak, Amikor a csillagok elszomorodnak. Ryan Adams Kicsim Kicsikém Első Rész Dincsvadászat „Ha én lennék a hold, tudnám, hova zuhanjak.” D. H. Lawrence: Szivárvány (Róna Ilona fordítása) I. Lisey És Amanda (Minden Ugyanaz) 1. Lisey Landon mindenkinél jobban tudta, hogy a nyilvánosság számára a híres írók hitvesei szinte teljesen láthatatlanok maradnak. Férje elnyerte a Pulitzer-díjat és a Nemzeti Könyv Díjat, Lisey azonban egész életében mindössze egyetlen interjút adott, egy népszerű női magazin, „Igen, a felesége vagyok!” rovatának. Ráadásul az ötszáz szavas interjú felében
arról kellett értekeznie, hogy a beceneve a „Sziszi”- re rímel, a fennmaradó helyet pedig Lisey Landon nagyszerű marhahátszín-receptje töltötte ki. Amanda, a nővére megjegyezte, hogy az interjút kísérő képen Lisey kövérnek látszik. Lisey mindegyik testvére tudta, hogyan csináljon felfordulást („keverik a kakit”, mondogatta ilyenkor az apjuk), és hogyan teregesse ki mások szennyesét, Amandát azonban kimondottan nehezére esett megkedvelni Liseynek. Amanda, a legidősebb (és egyben legfurcsább) Lisbon Falls-i Debusher lány, egyedül élt abban a szél és rossz időjárás ellen védett kis házban, amelyet Lisey vett neki, nem messze Castle View-tól, hogy Lisey, Darla és Cantata könnyebben szemmel tarthassák nővérüket. Hét éve vette a házat Amandának, öt évvel Scott halála előtt. Scott fiatalon távozott az élők sorából. Idő előtt, ahogy mondani szokás. Lisey mind a mai napig képtelen volt felfogni, hogy Scott már két éve halott. A két év egyszerre tűnt végtelennek és egyetlen pillanatnak. Amikor Lisey végre időt szakított rá, hogy nekiveselkedjen rendbe rakni Scott irodáját - ezt a gyönyörűen megvilágított, hosszú szobákból álló épületrészt, a pajta fölötti padlásteret -, a harmadik napon, épp mikor végzett a külföldi kiadások leltárjával (több száz könyvről volt szó), és írni kezdte a listát a bútorokról, kis csillagokkal jelölve meg azokat a darabokat, amelyeket meg akart tartani, beállított Amanda. Már várta, hogy mikor kérdezi meg, miért nem halad gyorsabban, az isten szerelmére, de a nővére semmit sem kérdezett. Miután Lisey végzett a bútorokkal is, és a legtágasabb helyiségben sorakozó, Scott levelezését tartalmazó kartondobozok fárasztó - és egész napos programnak ígérkező - átnézésével folytatta volna a munkát, úgy vette észre, mintha Amanda nem lenne képes elszakadni a dolgozószoba déli falán óriási halmokban álló emléktárgyaktól. Oda-vissza átvizsgálta a fal mellett sorakozó dobozokat, egész nap alig szólalt meg, de szorgalmasan jegyzetelt a keze ügyében lévő kis füzetbe. Lisey nem kérdezte meg tőle, hogy mit keres, vagy mit irkál a füzetébe. Ahogyan azt Scott nemegyszer megjegyezte, Lisey birtokában volt az egyik legritkább emberi adottságnak: ha békén hagyták, nem ütötte bele az orrát mások dolgába. Kivéve, ha úgy érezte, valaki valami nagy disznóságra készül, ez pedig Amanda esetében sajnos mindig benne volt a pakliban. Amanda az a típus volt, aki nem tudta megállni, hogy ne kíváncsiskodjon, az a fajta nő, aki előbb-utóbb kiböki, ha valami piszkálja a csőrét. Amanda férje még 1985-ben lépett le délre Rumfordból, ahol akkoriban laktak („mint két torkos borz, akik benn ragadtak a szennyvízcsatornában”, állapította meg Scott egy délutáni látogatást követően, miután megfogadta, hogy többé az életben be nem teszi a lábát Amandáékhoz). Egyetlen gyermekük, akit Intermezzónak kereszteltek el, és Metzie-nek becéztek, 1989-ben északra indult, és Kanadában kötött ki (kamionsofőr szeretője szöktette meg). „Az egyik északra, a másik délre szállt, a harmadik lepcses szája soha be nem állt.” Ezt a versikét az apjuk mondogatta mindig gyerekkorukban, és meg kell hagyni, Dandy Dave Debusher lányai közül Manda volt az, aki tényleg képtelen volt befogni a lepcses száját, ezek után nem csoda, hogy először a férje, aztán a lánya is faképnél hagyta. Bármilyen nehéz is volt néha szeretni őt, Lisey mégsem akarta, hogy Amanda egyedül maradjon a rumfordi házban. Ami azt illeti, tartott tőle, hogy nővére valami hülyeséget csinál, ha túl sokáig társaság nélkül marad, és bár sosem beszéltek erről egymással, Lisey biztos volt benne, hogy Darla és Cantata is ugyanígy éreztek. Végül aztán megbeszélte a dolgot Scott-tal, és talált egy helyes kis Cape Cod stílusú, sátortetős, manzárdos házat, amit potom kilencvenhétezer dollárért - kápéban és azonnal fizetve - vesztegettek. Amanda nemsokára beköltözött, és így testvérei könnyebben szemmel tudták tartani. Azóta Scott meghalt, és Lisey hosszú idő után végre rászánta magát, hogy rendet rakjon férje dolgozószobáiban. Már negyedik napja pakolt, bedobozolta Scott regényeinek külföldi kiadásait, megjelölte és valamennyire rendbe rakta a leveleit, kigondolta, hogy melyik bútorokat tartja meg, és melyikektől próbál majd megszabadulni. Miért érezte mégis úgy,
mintha sehol sem tartana? Az első pillanattól fogva tudta, hogy ezzel a munkával nem szabad kapkodni. Még akkor sem, ha Scott halála óta folyamatosan levelekkel és telefonhívásokkal (sőt nemegyszer személyesen) zaklatták. Lisey úgy gondolta, hogy azok, akiket ennyire érdekelnek Scott kiadatlan írásai, végül úgyis megkapják, amit akarnak, de meg kell várniuk, amíg ő hajlandó kiadni ezeket a munkákat a kezéből. Eleinte nem fogták fel pontosan, mi a helyzet. Lisey ötlete nem aratott osztatlan sikert, ahogyan mondani szokás. Mostanra azonban a legtöbbjük beletörődött a dologba. Lisey legalábbis így gondolta. Sokan sokféleképpen nevezték Scott hátrahagyott munkáit. Ezek közül a memorábilia volt az egyetlen, amelynek jelentésével Lisey pontosan tisztában volt, de volt egy másik, egy vicces szó, inkunkábilla vagy valami ilyesmi. A türelmetlenek, a behízelgők, a felháborodottak mind ezt akarták megszerezni - Scott inkunkábillá-ját. Lisey egy idő után csak inkunkoknak nevezte ezeket az embereket. 2. Liseyn úrrá lett a csüggedés - főleg miután Amanda megjelent a színen -, úgy érezte, mintha alábecsülte volna a rá váró feladatot, vagy (meglehetősen) túlbecsülte a képességeit, és nem készült fel arra, milyen elkerülhetetlen felfordulással jár a rendrakás. Az alsó szinten, a régi pajtában bútorok sorakoztak, felcsavart és összekötözött szőnyegek, a kocsi behajtón a sárga Ryder kisteherautó állt, amely az ő és a Galloway család telkét elválasztó deszkakerítésre vetette árnyékát. És persze nem feledkezhet meg Scott dolgozószobájának lelkéről, a három asztali számítógépről sem (eredetileg négy volt, de az emlékzugban álló gépet Lisey saját kezűleg vágta tönkre). Minden egyes modell újabb és könnyebb volt, mint az előző, de még a legújabb is igazi monstrum. Bár mindhárom gép kifogástalanul működött, csak jelszóval lehetett belépni, Liseynek azonban fogalma sem volt, Scott milyen jelszavakat adott meg. Sosem kérdezte meg tőle, éppen ezért azt sem tudta, milyen elektronikus kacatokat tárol a merevlemezen. Listákat a bevásárláshoz? Verseket? Pornót? Lisey tudta, hogy a gépek rá vannak kötve az internetre, arról viszont halványlila gőze sem volt, milyen oldalakat látogatott Scott. Amazon? Drudge? Hank Williams Lives? Madame Kurella Kőkemény Popópaskolója? Őszintén remélte, hogy ez az utóbbi kimaradt, különben találkozott volna a számlákkal (vagy legalábbis szemet szúrtak volna azok a furcsa utalások a havi számlakivonatokon), de persze Lisey azt is tudta, hogy ezzel a baromsággal csak önmagát csapja be. Mert ha Scott el akart sumákolni egy ezrest havonta, simán meg tudta csinálni. És a jelszavak? Az egészben az volt a vicces, hogy Scott minden bizonnyal elárulta volna, ha megkérdezi. Lisey egész egyszerűen elfeledkezett erről. Talán, majd ha Amanda hazamegy, megpróbálja begépelni a saját nevét. Arra azonban, hogy a nővére záros határidőn belül eltűnik, nem sok esély volt. Lisey hátradőlt székében, és hátrafújta a haját a homlokából. Ha ilyen tempóban haladok, júliusra sem kerülnek sorra a kéziratok, gondolta. Az inkunkok begőzölnek, ha rájönnek, milyen csiga vagyok... Főleg az fickó, aki legutóbb jelentkezett. Ez úgy öt hónapja történt. A pasas nem húzta fel magát, sikerült igen udvarias hangot megütnie, úgyhogy a végén Lisey kezdte azt hinni, ő talán más, mint a többiek. Lisey elmesélte, hogy Scott dolgozószobái csaknem másfél éve üresen állnak, hogy már majdnem sikerült összeszednie az erejét, s elhatározta, hogy végre rendet rak és kitakarít. A látogató, bizonyos Joseph Woodbody professzor, a Pittsburghi Egyetem angol tanszékén tanított. Scott is ezen az egyetemen tanult. Woodbody „Scott Landon és az amerikai mítosz” című előadása igen népszerű volt a diákok körében. Ráadásul abban az évben négyen írtak szakdolgozatot Scott Landon műveiből Woodbodynál, éppen ezért borítékolni lehetett, hogy a harcos inkunk komolyan nyomulni kezd, amikor Lisey homályosan nyilatkozott a hagyaték
rendezéséről, és olyanokat mondott, hogy valószínűleg előbb-utóbb sort kerít rá, és szinte majdnem biztos, hogy még ezen a nyáron rendbe rakja Scott szobáit. Egészen addig, amíg Lisey azt mondta, hogy majd felhívja, ha „lecsillapodnak a kedélyek”, Woodbody egész ügyesen türtőztette magát, akkor viszont elvesztette a fejét. Olyanokat mondott, hogy azért, mert egy amerikai íróóriás megosztotta vele az ágyát, még nem jogosult automatikusan rá, hogy az irodalmi hagyatékát is ő rendezze. Azt mondta, ehhez a munkához szakemberre van szükség, és ha jól tudja, Mrs. Landonnak nincs egyetemi diplomája. Emlékeztette, hogy eddig is rengeteg időt vesztegettek el Scott Landon halála óta, és hogy bizonyos híresztelések kaptak lábra. Scott Landon ugyanis feltehetően hatalmas mennyiségű kiadatlan munkát hagyott hátra: novellákat, sőt nagy valószínűséggel teljes regényeket is. Nem lenne hajlandó akár csak egy kis időre beengedni őt a dolgozószobába? Engedje meg, hogy legalább belekukkanthasson az irattartó szekrényekbe és az asztalfiókokba, és akkor legalább a vadabb híreszteléseknek elejét lehetne venni. Persze ha úgy látja jónak, természetesen végig ott maradhat mellette, ez magától értetődik. - Kizárt dolog - csattant fel Lisey, és ajtót mutatott Woodbody professzornak. - Még nem állok készen rá. - Elnézte a férfinak az övön aluli ütéseket, legalábbis megpróbálta elnézni őket, mivel sejtette, hogy Woodbody legalább olyan eszelős, mint a többi próbálkozó. Csak ügyesebben és valamivel hosszabb ideig tudta eltitkolni, milyen is valójában. - Ha készen állok, mindent végig akarok nézni, nem csak a kéziratokat. - De... - Minden ugyanaz - bólintott komoly arccal Lisey. - Nem értem, mire céloz. Még szép, hogy nem értette. Ez a kifejezés Scott és az ő közös nyelvéből származott. Hányszor toppant be Scott ezzel a kiáltassak „Hé, Lisey, megjöttem, minden ugyanaz?” Azt értette rajta, „minden rendben?” „semmi gáz?” De mint ahogyan az ilyen kifejezéseknek Scott egyszer tartott erről egy kiselőadást, annak ellenére, hogy Lisey már rég tudta, miről van szó -, ennek is volt valami szűkebb, intimebb jelentése. A Woodbodyhoz hasonló figurák soha az életben nem fogják fel, mit jelent valójában az, hogy minden ugyanaz. Lisey egész álló nap magyarázhatná, Woodbody akkor sem értené, miről van szó. Hogy miért? Azért, mert a professzor igazi inkunk, és ha Scott Landon neve szóba került, az inkunkokat kizárólag egyetlen dolog érdekelte. - Mindegy - mondta végül Lisey Woodbody professzornak azon az öt hónappal ezelőtti napon. - Scott értené, miről beszélek. 3. Ha Amanda megkérdezi Liseytől, hová tette a cuccokat Scott „emlékzugából” - a díjakat, plaketteket, meg hasonlókat -, Lisey kamuzott volna valamit (egész jól füllentett annak ellenére, hogy csak elvétve gyakorolt). Amanda azonban nem kérdezett semmit. Egyre feltűnőbben lapozgatta kis jegyzetfüzetét, és szemmel láthatóan arra várt, hogy a húga kérdezzen rá, mit csinál. Lisey azonban nem kérdezett semmit. Azon tűnődött, milyen üres lett ez a sarok, milyen üres és sivár, most, hogy Scott cuccai eltűntek onnan. Egy részük tönkrement (például a számítógép monitor), vagy annyira megkarcolódott és behorpadt, hogy többé nem lehetett használni. Ha ezekből az emléktárgyakból kiállítást rendezne, több kérdés merülne fel, mint amennyire valaha választ kapna. Végül Amanda feladta, és a jegyzetfüzetét felcsapva így szólt: - Ezt nézd! Nézd csak meg. Manda az első oldalon kinyitotta, és Lisey elé tartotta a füzetet. A kék vonalakon a bal oldali apró spiráloktól indulva, egészen a lap jobb széléig számok sorakoztak (mint egy kódolt üzenet, a New York utcáin kószáló eszelősök mutogatnak ilyeneket, akikbe lépten, nyomon belebotlik az ember, mert a közpénzen működtetett elmegyógyintézetek szép lassan
becsődölnek, gondolta Lisey). Manda a számjegyek legnagyobb részét bekarikázta. Néhányat bekeretezett. Lapozott egyet, a következő két oldal is számokkal volt teleírva. Az azt követő lap felénél azonban véget ért a számsor. Az utolsó szám mintha 846 lett volna. Amanda a szeme sarkából nézett Liseyre, kipirult arcán vidám, de fölényes kifejezéssel, amiből régen - mikor ő tizenkettő, Lisey pedig kétéves volt - már sejteni lehetett, hogy ennek sírás lesz a vége. Legtöbbször Amanda arcán csorogtak a könnyek. Lisey azon kapta magát, hogy érdeklődve (bár kissé félve) várja, vajon ezúttal mit takar Amanda arckifejezése. A nővére attól a pillanattól kezdve furcsán viselkedett, hogy aznap délelőtt beállított. Talán csak a fülledt, fullasztó meleg volt az oka, azonban sokkal valószínűbb, hogy barátja hirtelen felbukkanása miatt akadt ki. Ha Manda megint egy súlyos érzelmi válság felé robog, mert Charlie Corriveau dobta, Lisey tudta, jobban teszi, ha minél előbb fedezékbe vonul. Sosem kedvelte Corriveau-t, a bankárt, sosem bízott meg benne. Különben is, hogyan bízzon meg az ember olyasvalakiben, akit - ahogyan azt véletlenül meghallotta a tavaszi pikniken a Mellow Tigerben - Nagy Lyukasztónak hívnak a haverjai. Miféle becenév ez egy bankárnak? És egyáltalán, mit jelent? Ráadásul Corriveau tisztában volt vele, hogy Manda régebben súlyos lelki problémákkal küzdött... - Lisey? - szólalt meg Amanda a homlokát ráncolva. - Jaj, ne haragudj! - riadt fel Lisey. - Kicsit elbambultam. - Ez elég gyakran előfordul veled - jegyezte meg Amanda. - Szerintem Scott miatt szoktál rá. Figyelj, Lisey! Megszámoztam Scott újságait, folyóiratait meg tudományos cuccait. Tudod, amit a fal mellé pakoltál. Lisey bólintott, mintha sejtette volna, hová akar kilyukadni a nővére. - Ceruzával és halványan számoztam be a holmikat - folytatta Amanda. - És mindig olyankor csináltam, ha éppen háttal álltál, vagy kimentél a szobából, mert tudtam, ha észreveszed, biztosan rám szólsz, hogy hagyjam abba. - Nem szóltam volna rád. - Lisey elvette Amandától a kis jegyzetfüzetet, melynek lapjai felpuhultak Amanda izzadó tenyerében. - Nyolcszáznegyvenhat. Ez rengeteg! - Lisey jól tudta, hogy a fal mellett nem az Ő, a Good Housekeeping, vagy a Ms. számai állnak kupacokban, ezeket a magazinokat ő is szívesen elolvasta és járatta volna, Scott azonban inkább olyan lapokat olvasott, mint a Little Sewanee Review, a Glimmer Train, az Open City, meg néhány érthetetlen nevű kiadványt, például a Piskyá-t. - És még messze nem értem a végére - bökött Amanda a többi könyv- és folyóirat halomra. Ahogy Lisey alaposabban szemügyre vette a kupacokat, látta, hogy nővérének tökéletesen igaza van. Nyolcszáz-negyven-valahánynál jóval több újság és könyv sorakozott a fal mellett, az biztos. - Összesen csaknem háromezer, és hogy hová pakolod őket, vagy kinek van rá szüksége, arról fogalmam sincs. Én csak azt a nyolcszáznegyvenhatot írtam össze, amelyikben rólad is van kép. Amandának ezt olyan ügyetlenül sikerült közölnie, hogy Lisey először nem is értette, miről beszél a nővére. Amikor aztán leesett neki, miről van szó, nagyon megörült. Sosem jutott eszébe, hogy létezhet egy ilyen titkos gyűjtemény, és egy napon váratlanul fényképek kerülnek elő a Scott-tal eltöltött évekről. De ahogy jobban belegondolt, nem is tűnt olyan különösnek az egész. Több mint huszonöt éve voltak házasok, amikor Scott meghalt, és a férfi világéletében megrögzött és nyughatatlan utazónak számított, felolvasások és előadások követték egymást, ide-oda cikázott az országban, miután befejezte aktuális regényét, és még nem vágott bele a következőbe, évente nem kevesebb, mint kilencven egyetemre látogatott el, mindeközben egy pillanatra sem zökkent ki a ritmusból, és látszólag szüntelenül ontotta magából a novellákat. A legtöbb útjára Lisey is elkísérte. Hány meg hány motelben vasalta ki azzal a kis svéd gőzölős vasalóval férje öltönyét, miközben a tévé folyamatosan talkshowzsoltárokat duruzsolt a háttérben, Scott pedig a hordozható írógépén kopogott (eleinte) vagy a
laptop jóval halkabb billentyűjét verte (később), miközben a fejét lehajtva, homlokába hulló hajjal meredt a papírlapra vagy a monitorra. Manda savanyú képpel nézett a húgára, szemmel láthatóan nem tetszett neki, ahogyan Lisey reagált. - Azokat karikáztam be, több mint hatszázat, amelyekben tiszteletlenül bánnak veled a szöveget kísérő fényképen. - Valóban? - ámuldozott Lisey. - Megmutatom. - Amanda egy darabig némán tanulmányozta a jegyzetfüzetét, majd odalépett a fal mellett sorakozó irathalmokhoz, újra belepillantott a noteszbe, és végül kiválasztott két újságot. Az egyik a Kentucky! Egyetem félévente megjelenő, keménykötésű és nem éppen olcsó folyóirata, a másik meg egy Readers' Digest méretű, leginkább valami egyetemi újságra emlékeztető kiadvány, a Push-Pelt volt, melynek hangzatos, de semmitmondó neve is sejtetni engedte, hogy irodalom szakos diákok fejéből pattant ki. - Nyisd ki, nyisd csak ki! - utasította Liseyt Amanda, és ahogy a kezébe nyomta a két kiadványt, Lisey orrát megcsapta nővére izzadt testének erős és fanyar szaga. - Kis flecnikkel jelöltem meg az oldalakat, látod? Flecnik. Az anyjuk így nevezte a papír fecniket. Lisey először a Kentuckyi Egyetem kiadványát ütötte fel a megjelölt oldalon. Nagyon jól sikerült, jó minőségben kinyomtatott kép szerepelt az oldalon róla és Scottról. A férje épp az emelvény felé tartott, ő a háta mögött állt, és tapsolt. A közönség a nézőtéren szintén tapsolt. A kép a Push-Pelt-ben már közel sem volt ilyen jó minőségű, a pontmátrix pontjai akkorák voltak, mintha tompa hegyű grafitceruzával rajzolták volna, a gyenge minőségű papírból pedig jókora faszilánkok dudorodtak ki, Lisey azonban majdnem elsírta magát, amikor meglátta a fotót. Scott éppen valami sötét és zajos helyiségbe lépett be. Az arcán szétterülő Scott Landon-vigyor is azt bizonyította, hogy nagyon bejött neki a hely. Lisey pár lépéssel lemaradva, szemmel láthatóan jókedvűen lépdelt, a vaku éles fénye az ő mosolygós arcát is megvilágította. Még azt is meg tudta állapítani, hogy a kék Anne Klein ingjét viselte, a bal oldalán azzal a vicces, vörös csíkkal. Deréktól lefelé már nem látszott, mi van rajta, és bár nem emlékezett, konkrétan melyik esten készült a kép, abban biztos volt, hogy Scott farmert viselt. Ha este bulizni ment, mindig kopott farmert vett fel. A kép mellett a következő felirat volt olvasható: Scott Landon, az élő írólegenda (barátnője társaságában) a múlt hónapban beugrott a Vermonti Egyetem Stalag 17 Clubjába. Landon zárásig maradt, felolvasott, táncolt, bulizott. Ez a fickó tudja, hogyan kell élni. Hát igen. Ez a fickó tényleg tudta, hogyan kell élni. Ezt Lisey is tanúsíthatta. Ahogy végignézett a hatalmas folyóirathalmon, úrrá lett rajta a döbbenet, hogy milyen kincseket rejthet, és rájött, hogy Amandának végül mégis sikerült a lelkébe gázolnia, sikerült olyan sebet ejtenie rajta, ami még sokáig vérezni fog. Vajon Scott volt az egyetlen, aki tudott a sötét helyek létezéséről? A sötét és mocskos helyekről, ahol teljesen egyedül van az ember, és egyetlen hang sem jön ki a torkán? Lehet, hogy ő nem volt annyira tisztában ezekkel a dolgokkal, mint Scott, de azért így is eleget tudott. Azt például biztosan tudta, hogy a férjét rémképek gyötörték, és naplemente után sosem nézett tükörbe - sőt lehetőség szerint semmilyen fényvisszaverő felületre. Mindezek ellenére Lisey szerette őt. Mert Scott tudta, hogyan kell élni. Ennek azonban vége. Scott már nem él. Eltávozott az élni tudók sorából. Lisey élete új szakaszába lépett, attól a pillanattól fogva szólóznia kellett, és már késő volt, hogy visszaforduljon. Megborzongott, és olyan dolgok jutottak eszébe, (az a lilaság, az a tarkán foltos oldalú lény) amiket jobb elfelejteni, ezért megpróbálta elterelni a figyelmét. - Annyira örülök, hogy megtaláltad ezeket a képeket - fordult Lisey kedvesen Amandához. - Ugye tudod, hogy milyen jó nővér vagy? Bár a lelke mélyén remélni sem merte, Lisey mégis bízott benne, hogy megjegyzése kizökkenti Amandát dölyfös és pipiskedő hangulatából. Manda az Őszin-tétlenség jelei után
kutatva döbbenten pillantott húgára, ám nem sikerült rajtakapnia Liseyt. Aztán lassacskán lecsillapodott, és könnyebben szót lehetett érteni vele. A homlokát ráncolva elvette Liseytől a jegyzetfüzetet, mintha nem emlékezne pontosan, hogy került oda. Lisey, figyelembe véve a mániákus precizitással összeírt számjegyeket, úgy gondolta, hogy ez nagy előrelépést jelenthet. Aztán Manda bólintott egyet, mintha eszébe jutott volna valami nagyon fontos dolog, amiről nem szabad megfeledkeznie. - Amiket nem karikáztam be, azokban legalább megemlítik a neved. Lisa Landon, valós személy. Végül pedig néhány számot bekereteztem. Ezeken a képeken egyedül szerepelsz! - Amanda szigorú, már-már fenyegető pillantást vetett Liseyre. - Szerintem érdemes azokat is megnézni. - Az biztos. - Lisey megpróbált izgatottnak tűnni, de közben elképzelni sem tudta, miért érdekelhetné néhány fotó, amin egyedül szerepel, és amik az alatt a borzalmasan rövid időszak alatt készültek, amikor egy igazi férfi volt a társa - egy jó ember, nem egy inkunk, valaki, aki tudta, hogyan kapja össze magát -, akivel élete minden pillanatát megosztotta. Lisey a változatos méretű és formájú kiadványokból álló folyóirathegyekre és - völgyekre pillantott, elképzelte, milyen lenne az emlékzug padlóján (hol máshol) törökülésben ülve, kupacról kupacra haladva, egyesével végiglapozni az összes magazint, és kikeresni a róluk készült fotókat. Biztos volt benne, hogy a képeken, amik annyira feldühítették Amandát, mindig valamivel Scott háta mögött áll, felnéz rá. Ha a képeken a közönség tapsol, Lisey is tapsol. Az arca nyugodt, alig árulkodik az érzéseiről, figyelmesen követi az eseményeket. Az arcára van írva, hogy Scott nem untat engem. Az arcára van írva, hogy Scott nem hoz lázba. Az arcára van írva, hogy Nem őrülök meg érte, és ő sem őrül meg értem (hazugság, hazugság, hazugság). Az arcára van írva, hogy minden ugyanaz. Amanda utálta ezeket a képeket. Mert a húga csak köret volt a főfogás mellett, a köszörű a kés alatt. Egyik-másik fotón Lisey Mrs. Landon vagy esetleg Mrs. Scott Landon néven szerepelt, néha pedig - ez volt a legelkeserítőbb - meg sem említették a nevét. Vagy egyszerűen csak odafirkantották, hogy Scott Landon csaja. Amanda szemében ez felért egy gyilkossággal. - Mandy? Amanda a húgára nézett. A fény könyörtelenül megvilágította nővére arcát, és Lisey ekkor rádöbbent, hogy Manda ősszel betölti a hatvanat. Hatvan év! Ebben a pillanatban Liseynek eszébe jutott, mi gyötörte annyi álmatlan éjszakán át a férjét - ezt a dolgot a Woodbody-félék soha az életben nem tudják meg, legalábbis, ha rajta múlik. Valami tarkán foltos, végtelen oldalú dolog, amit legjobban talán azok a rákos betegek értenek meg, akik a gyógyszeres pohárba nézve észreveszik, hogy már egy szem fájdalomcsillapítót sem találnak, és tudják, reggelig nem kapnak többet. Közel van már, drágám. Nem látom, de hallom, ahogy zabál. Fogd be a szádat, Scott, fogalmam sincs, miről beszélsz. - Lisey? Mondtál valamit? - kérdezte Amanda. - Á, csak motyogok. - Lisey mosolyogni próbált. - Scott-tal beszéltél? Lisey nem erőltette tovább a mosolygást. - Azt hiszem, igen. Néha még mindig beszélek hozzá. Őrültség, mi? - Nem hinném. Feltéve, ha működik a dolog. Szerintem az az őrültség, ami nem működik. Én már csak tudom. Van némi tapasztalatom. Nem igaz? - Manda... Amanda azonban a folyóirat-, évkönyv- és diákmagazin-halmok felé fordult. Amikor újra Lisey szemébe nézett, bizonytalan mosoly bujkált az ajkán. - Jól tettem, Lisey? Csak segíteni akartam...
Lisey megfogta és gyengéden megszorította Amanda kezét. - Sokat segítettél. Mit szólnál hozzá, ha most eltűnnénk innen? Zuhanyozhatsz először, ha akarsz. 4. Eltévedtem a sötétben, de te megtaláltál engem. Lázas voltam, borzalmas láz gyötört, és te jeget hoztál nekem. Scott hangja. Ahogy Lisey kinyitotta a szemét, úgy érezte, egy pillanatra elbóbiskolt, miközben mindennapi teendőit végezte. Rövid, de döbbenetesen valósághű álmában Scott halott volt, ő pedig nekilátott, hogy hatalmas erőfeszítések árán rendbe rakja a férfi dolgozószobáit. Miután kinyitotta a szemét, már tudta, hogy Scott valóban meghalt, ő pedig a saját ágyában aludt, miután hazafuvarozta Mandát, és rájött, hogy valójában most álmodik. Úgy érezte, a holdfényben úszik. Egzotikus virágok illata csapta meg az orrát. A simogató nyári szellő hátrafésülte a homlokából a haját, az a fajta szél volt, amely jóval éjfél után, titkos és az otthonodtól távoli helyen támad fel. Közben mégis úgy érezte, otthon van, otthon kell, hogy legyen, mert a pajta előtt állt, amelyben Scott dolgozószobái voltak, a szobák, melyek annyi inkunk kíváncsiságát tüzelték fel. Ráadásul Amandának köszönhetően most már az is kiderült, hogy a szobák az ő és néhai férje fényképeit rejtik. Az eltemetett kincset, az elásott zsákmányt. Jobb lenne, ha nem néznéd meg azokat a képeket, susogta a fülébe a szellő. Ó, ehhez semmi kétség nem fér. De mégis megnézi majd őket. Nem tehet mást, most, hogy tudja, ott lapulnak a padlásszobában. Lisey örömmel nyugtázta, hogy egy hatalmas, holdfénnyel bevont vászonzsákon repül, amelyre a következő szavakat nyomtatták: PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT. A vászon szélére csomókat kötöttek, mintha zsebkendő lett volna. Liseynek nagyon tetszett ez a furcsa repülőalkalmatosság. Úgy érezte, egy felhőn utazik. Scott. Megpróbálta hangosan kimondani a férfi nevét, de képtelen volt. Az álom nem engedte. A pajtához vezető kocsifelhajtó a szeme láttára tűnt el. Aztán a pajta és a ház közötti udvar következett. Az épületek helyén sötétlila virágokkal teli, holdfényben úszó, hatalmas rét látszott. Scott, én szerettelek téged, megmentettelek, én... 5. Aztán felébredt, és a saját hangját hallotta, feküdt a sötétben, és mint egy mantrát, a következő szavakat ismételte: Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked. Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked. Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked. Szerettelek, megmentettelek, jeget hoztam neked... Sokáig feküdt mozdulatlanul az ágyban, és arra a forró augusztusi napra gondolt, mikor Nashville-ben jártak. Nem először érezte baromi nagy kiszúrásnak, hogy egyedül kell élnie, miután olyan sokáig élt Scott-tal. Azt hitte, két év elég, hogy ez a rossz érzés kicsit csillapodjon, de nagyot tévedett. Az idő látszólag semmi mást nem tett, csak kicsorbította a bánat és a szomorúság élét, így aztán a fájdalom már nem belehasít a lelkébe, hanem szétroncsolja. Mert igazából nem volt minden ugyanaz. Sem odakint, sem idebent, legalábbis vele nem. Egyedül feküdt abban az ágyban, amelyikben régen Scott-tal, a magány mindig akkor kínozta a legjobban, amikor felébredt, és rádöbbent, hogy rajta kívül senki sem lakik ott, hogy a hatalmas házban most már csak ő és a falban motoszkáló kisegér lélegeznek.
II. Lisey És Az Őrült (A Sötétség Szereti Őt) 1. Másnap reggel Lisey Scott emlékzugának padlóján üldögélt, és a dolgozószoba déli fala mentén álló magazin- és évkönyvhalmokat, kupacokban sorakozó angol tanszéki kiadványokat és egyetemi „folyóiratokat” bámulta. Az jutott eszébe, ha elég sokáig ül így a papírhalmokra meredve, talán sikerül megszabadulnia attól a titokzatos, nyugtalanító érzéstől, amit a rengeteg - addig még nem látott - fotó a képzeletére gyakorolt. Most, hogy itt ült, már tudta, mindez csak hiú ábránd. Manda puha fedeles, számokkal teleírt kis jegyzetfüzetére sem lesz szüksége. A füzet ott hevert mellette félredobva a padlón, Lisey megfogta és farmerja hátsó zsebébe gyűrte. Már a látványától is rosszul volt: arra gondolt ugyanis, hogy a jegyzetfüzet egy nem teljesen ép elme kincsként őrzött munkája. Még egyszer végigmérte a déli fal mentén tekergő hosszú könyv- és magazinrakást, ezt a közel másfél méter magas és több mint kilenc méter hosszú papírkígyót. Ha nem lép közbe Amanda, Lisey kartondobozokba pakolja, és az egészet kidobja, anélkül hogy akár csak belekukkantana, miközben valószínűleg végig azon tűnődött volna, vajon Scott minek őrizte meg ezt a rengeteg újságot. Egyszerűen eszembe sem jutott, gondolta Lisey. Nem vagyok valami filozofikus alkat. Az lehet, hallotta Scott hangját, de akkor is te vagy a csúcs. Ha Scott le akarta venni a lábáról, ilyen elbűvölő tudott lenni. Ilyenkor nem lehetett ellenállni neki, de igazság szerint Lisey felejtésben mindig nagyon jó volt. Ahogyan Scott is, és erre mindkettőjüknek alapos oka volt. Mégis, mintha csak Scott véleményét akarná alátámasztani, a következő kísérteties párbeszédrészletet hallotta. Az egyik résztvevőt Scottot - ismerte. A másik délies dallammal beszélt. Kérkedő, mesterkélt déli akcentussal. - A mi Tonynk ügyesen megírja az egészet (izé, hogyishívják, tökmindegy). Szeretné elolvasni, Mr. Landon? - Hmm? Naná! Körülöttük mindenki sugdolózik. Scott alig hallja, amikor arról magyaráznak neki, Tony milyen ügyesen megírja ezt az egészet. Scott politikusokat megszégyenítő rutinnal fordul a nézők felé, akik kizárólag az ő nyilvános szereplése kedvéért jelentek meg. Scott a tömegből kiszűrődő hangokat figyeli, és máris azon töri a fejét, mikor kapcsolódjon rá erre a különös elektromos hálózatra, azt a kellemes pillanatot várja, amikor a belőle a közönség felé áramló elektromosság, erejét megduplázva, sőt megtriplázva érkezik vissza hozzá. Scott imádta ezt az áramlást, de - Lisey erről meg volt győződve - még ennél is jobban imádta azt a pillanatot, amikor rákapcsolódhatott az áramkörre. Ennek ellenére ráérősen válaszolt. - Küldhet fényképeket, cikkeket vagy könyvismertetőket az egyetemi újságból, tanszéki beszámolókat, bármit. Kérem. Mindent szeretnék megnézni. Dolgozószoba, Sugár Top Hill Road, Castle Rock, Maine. Az irányítószámot kérdezze Liseytől. Én egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni. Egy szóval sem több, csak ennyi: az irányítószámot kérdezze Liseytől. Manda felüvöltött volna a dühtől, ha ezt meghallja. Lisey azonban azt akarta, hogy ezeken az utazásokon teljesen megfeledkezzenek róla, hogy egyszerre ott legyen, és ne legyen ott. Leskelődni szeretett. Mint az a fickó abban a pornófilmben? - kérdezte egyszer tőle Scott, mire Lisey halványan visszamosolygott a férfira, így jelezve, hogy a tűzzel játszik. Ha te mondod, drágám, felelte. Scott érkezésük után mindig bemutatta Liseyt a fogadóbizottságnak, és - ha nagy ritkán úgy alakult - a látogatás során másoknak is. Az egyetemi tanárok nagy része saját
szakterületén kívül nem igazán érdeklődött más iránt. Már attól teljesen el voltak ragadtatva, hogy A csavargó lánya (Nemzeti Könyv Díj), és az Ereklyék (Pulitzer-díj) szerzőjét üdvözölhetik köreikben. Scott életében volt egy nagyjából tíz évig tartó időszak, amikor hihetetlen népszerűségre tett szert, személye valósággal intézménnyé vált. (Lisey számára persze nem. Ő vitt vécépapírt neki, ha kifogyott a tartóból, amikor Scott ki akarta törölni a seggét.) A pódiumba természetesen senki sem vezetett áramot, amikor Scott mikrofonnal a kezében felment, de még Lisey is érezte a férje és a közönség között kialakuló különleges kapcsolatot. A voltokat. A huzalokban futó áramot, aminek nem sok köze volt ahhoz, hogy Scott regényeket írt. Sőt talán semmi. Ez az egész Scott lényéből fakadt. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de ez az igazság. Ráadásul úgy tűnt, cseppet sem változtatta meg, Scottnak nem ártott a felhajtás, legalábbis addig a... Lisey szeme a U-Tenn Nashville Review 1988-as, kemény kötésű kiadásának gerincén állapodott meg. 1988, a rockabilly regény éve. A regényé, amit sosem írt meg. 1988, az őrült fickó éve. - A mi Tonynk ügyesen megírja majd - Nem - szólalt meg Lisey. - Tévedés. Nem így mondta, hanem úgy, hogy... - A mi Tonynk ügyesen megíja maj'. Igen, ez az, ezt mondta. - A mi Tonynk ügyesen megíja maj'. - ...megíja majd a U-Tenn Review '88-as számában - folytatta Lisey. - Azt mondta... - Elkűdhetem gyorspostáva’. Lisey a fejét tette volna rá, hogy a kis Tennessee Williams-epigon így beszélt. Ilyen volt a kiejtése, ez tuti, így magyarázott az a betoji déli szarcsimbók. Dashmpre? Dashman? Nyomulós alak volt, úgy rohanta le őket, mint egy sprinter. De nem, nem így hívták. A neve... - Dashmiel! - suttogta Lisey az üres szobáknak, és a keze ökölbe szorult. Úgy meredt az aranyozott gerincű könyvre, mintha az abban a pillanatban eltűnne, amint leveszi róla a szemét. - A kis déli szarcsimbókot Dashmielnek hívták, és úgy szaladt, mint a nyúl. Scott visszautasította volna az ajánlatot, hogy gyorspostával küldjék el az anyagot, az ilyesmit felesleges pénzkidobásnak tartotta. A levelezéssel sosem kapkodott igazán. Mindig saját kezűleg bontotta ki a leveleit. Mikor a regényeiről megjelent kritikákról volt szó, már kevésbé volt türelmes, a nyilvános szerepléseiről írt beszámolók esetében azonban a hagyományos postai szolgáltatások tökéletesen megfeleltek az igényeinek. Mivel a Dolgozószobának saját címe volt, Lisey egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy nem vette észre, mikor érkezett ez a rengeteg küldemény. És ha egyszer megérkeztek... Nos, ezek a szellős, világos szobák Scott kreativitásának játszóterei voltak, ebben a többnyire igen kellemes hangulatú, egyszemélyes klubhelyiségben, az általa csak Gumizárkának elkeresztelt hangszigetelt szobában írta Scott a történeteit, és hallgatta - amilyen hangosan csak akarta kedvenc számait. Lisey előtt mindig nyitva állt az ajtó, sokszor felugrott ide hozzá, és Scott mindig örömmel fogadta, Amanda segítsége nélkül mégsem jött volna rá soha, mit rejt a dolgozószoba déli fala mellett szunyókáló papírkígyó gyomra. Amanda, a haragvó, Amanda, a gyanakvó, Amanda, a kényszerbeteg, akinek az volt a meggyőződése, hogy a háza porig ég, ha nem pontosan három darab juhar-fatuskót tesz a konyhai kemencébe, amikor begyújt. Amanda, akinek az a megváltoztathatatlan szokása volt, hogy háromszor körbefordult a verandán, ha vissza kellett mennie a házba, mert otthon felejtett valamit. Ha az ember ezeket a dolgokat nézi (vagy egyszer végighallgatja, ahogyan fogmosás közben a mosdókagyló szélén kopogva számolja az időt), gondolkodás nélkül lemond Mandáról, bogaras vénkisasszonynak könyvelve el őt, akinek jót tenne, ha az orvosa felírna egy adag Zoloftot vagy Prozacot. De vajon Manda nélkül megtalálta volna-e valaha idefent a kis Lisey a halott férjéről készült több száz fényképet, amelyek csak arra vártak, hogy ő megnézze őket? És vajon mi lett volna az
emlékek százaival, amelyeket ezek a fényképek idéznek fel? Ráadásul nagy részük biztosan kellemesebb, mint Dashmiel emléke. Az a betoji déli szarcsimbók... - Elég! - suttogta Lisey. - Elég már! Lisa Debusher Landon, nyisd ki az öklöd, és felejtsd el ezt az egészet! Úgy látszik azonban, hogy Lisey még nem készült fel erre, mert felkelt a padlóról, átvágott a szobán, és letérdelt a könyvek előtt. Jobb kezét úgy nyújtotta ki, mintha bűvész trükköt készülne előadni, azután megfogta a U-Tenn Nashville Review 1988-as számát. A szíve vadul lüktetett, nem az izgalomtól, hanem a félelemtől. Az eszével tudta, hogy az a borzalmas eset már tizennyolc éve történt, az érzések azonban sajátos módon fejezik ki magukat, a szívnek saját szótára van. Az őrült srácnak világosszőke, szinte már fehér haja volt. Az utolsó évét taposta az egyetemen, és annak ellenére, hogy teljesen becsavarodott, nem is beszélt annyi marhaságot. Egy nappal a lövöldözés után - amikor Scott állapotát kritikusról stabilra minősítették az orvosok - Lisey megkérdezte Scott-tól, hogy ez az elmebeteg egyetemista vajon összekapta-e magát, mire a férje azt válaszolta, nem biztos abban, hogy egy ilyen eszelős bármit össze tud kapni. Ha az ember összekapja magát, az hősies cselekedet, akaraterő kell hozzá, ami a legtöbb elmebetegből teljesen hiányzik. Aztán megkérdezte, hogy Lisey másként látja-e a dolgot. - Nem tudom, Scott. Ezen még gondolkodnom kell. De igazából nem akart ezen gondolkodni. Sőt, ha lehet, soha az életben nem akart többé ezen gondolkodni. Ami Liseyt illeti, boldog lett volna, ha azt a kimaszott elmebajost a pisztolyával együtt végre sikerül örökre elfelejtenie, mint ahogyan annyi minden mást, mióta megismerkedett Scott-tal. - Forró volt, ugye? Az ágyban fekszik. Még mindig sápadt, túl, sápadt, de már kezd visszatérni a színe. Közömbös, a tekintete nem árul el semmit, egyszerűen csak társalog. És a mostani Lisey, a magányos Lisey, Scott Landon özvegye megborzong. - Semmire sem emlékezett - suttogta. Lisey ebben majdnem biztos volt. Scott nem emlékezett arra, hogy az aszfalton feküdt, és mindketten biztosak voltak benne, hogy soha többé nem kel fel. Hogy haldoklik, és bármi történt is köztük, annak mindörökre vége, pedig még mennyi minden várt rájuk. Lisey végül összeszedte a bátorságát és beszélt egy idegorvossal, aki azt mondta, a traumák gyakran teljes emlékezetkieséssel járnak, és az ilyen traumákból felépülve a betegek gyakran tapasztalják, hogy emlékezetükből teljesen kiégett egy-egy rész. Ez a rész lehet öt perc, öt óra, vagy akár öt nap. Néha előfordul, hogy bizonyos összefüggéstelen részletek évekkel vagy akár évtizedekkel később kerülnek felszínre. Az idegorvos ezt a folyamatot védekező mechanizmusnak nevezte. Lisey akkor úgy érezte, hogy érti, miről van szó. A kórházból visszament a motelbe. Nem kapott valami jó szobát - az ablaka egy deszkakerítésre nézett, és mintha a környék összes kutyája az ő ablaka alatt ugatott meg vonított volna egész éjjel -, mondjuk, akkor már olyan állapotban volt, hogy ez egyáltalán nem érdekelte. Minél messzebb akart kerülni az egyetemtől, ahol a férjét lelőtték. Ahogy lerúgta a lábáról a cipőjét és hátradőlt a kemény franciaágyon, azt gondolta: A sötétség szereti őt. Vajon ez tényleg igaz? Hogyan állíthatott ilyet, mikor azt sem tudta, mit jelent? Tudod. Papa egy puszival jutalmazott meg. Lisey olyan gyorsan fordította el a fejét a párnán, mintha egy láthatatlan kéz arcul ütötte volna. Erről ne beszélj! Nincs válasz... nincs válasz... aztán végül, félénken: A sötétség szereti őt. Úgy táncol vele, mintha a szeretője volna, és a lila domb mögül előbukkan a hold, és ami édes volt, megsavanyodik. Olyan szaga lesz, mint a méregnek.
Lisey visszafordította a fejét a párnán. Odakint a kutyák - Nashville összes kimaszott kutyája - kórusban üvöltöttek, ahogy a nap lassan csúszott lefelé az égbolton a narancssárga augusztusi ködpárában, teret engedve az éjszakának. Gyerekkorában Lisey anyukája azt mondta, nem kell félnie a sötétben, és Lisey elhitte neki. Akkor is jókedvű maradt, ha villámok cikáztak, és mennydörgött az ég. Miközben a nála jó pár évvel idősebb Manda a takarója alá bújva reszketett, a kis Lisey az ujját szopva üldögélt az ágya tetején, és követelte a szokásos, zseblámpafénynél felolvasott esti mesét. Egyszer elmondta ezt Scottnak, aki megfogta a kezét, és így szólt: - Te legyél az én világosságom. Te legyél a fény a sötétben, Lisey. - Lisey megpróbálta, de... - Egy sötét helyen jártam - suttogta Lisey Scott üresen kongó dolgozószobájában ülve, a UTenn Nashville Review-val kézében. - Ezt te mondtad, Scott? Te mondtad, ugye? - Egy sötét helyen jártam, és te megtaláltál. Megmentettél. Nashville-ben talán még igaz volt ez a mondat. A végén viszont nem. - Te mindig megmentettél engem, Lisey. Emlékszel az első éjszakára, amikor nálad aludtam? A padlón ülve, ölében a könyvvel, Lisey elmosolyodott. Még szép, hogy emlékszik. A legélesebben a rengeteg borsmenta snapsz emléke élt benne, sosem felejtette el, milyen rettenetesen égett tőle a gyomra. Aztán Scottnak alig állt fel a farka, amikor meg felállt, alig akart úgy maradni, ennek ellenére a végén minden rendben ment. Lisey azt hitte, mindez a sok pia miatt történt. Scott csak később árulta el, hogy Lisey előtt még soha senkivel sem sikerült lefeküdnie: Lisey volt az első és egyetlen nő az életében. A számtalan őrült kaland, amit Liseynek mesélt - a számtalan hetero - és a homoszexuális kapcsolat -, mind kamu volt. És mi volt a helyzet Liseyvel? Lisey úgy tekintett Scottra, mint egy feladatra, ami még lefekvés előtt hátravan, valamire, amit meg kell csinálni, mielőtt ágyba bújik. Pakold be az edényeket, indítsd el a mosogatógépet, áztasd be a Pyrex tűzálló edényt, addig szopd a nagymenő fiatal író farkát, amíg rendesen meg nem keményedik. - Miután végeztünk, és elaludtál, én ébren fekve hallgattam az éjjeliszekrényeden álló óra ketyegését és az odakint süvítő szél hangját, abban a pillanatban úgy éreztem, megtaláltam az otthonom. Egy ágyban feküdtem veled, és tudtam, ez az otthonom, és valami, ami a sötétben közelített felém, hirtelen eltűnt. Nem bírt tovább ott maradni. Egyszerűen elűzted onnan. Bár tudta a módját, hogyan jöjjön vissza - erre meg mertem volna esküdni -, akkor mégsem bírt ott maradni, én pedig, végre nyugodtan álomba tudtam merülni. Végtelen hálát éreztem. Ezt az érzést egészen addig nem igazán ismertem. Feküdtem melletted, és könnyek csorogtak az arcomon, le a párnára. Szerettelek, és most is szeretlek, és az azóta eltelt idő minden egyes pillanatában szerettelek. Nem érdekel, hogy megértesz-e vagy sem. Manapság az emberek túl nagy fontosságot tulajdonítanak a megértésnek, miközben senki sem érzi biztonságban magát. Sosem felejtettem el, mennyire biztonságban éreztem magam, miután az a valami eltűnt a sötétségből. - Papa egy puszival jutalmazott meg. Lisey ezúttal hangosan mondta ki a szavakat, és bár az üres szobában meleg volt, mégis megborzongott. Továbbra sem tudta, mit jelent ez a mondat, de arra jól emlékezett, mikor hallotta Scott-tól, hogy papa egy puszival jutalmazta meg, hogy Lisey előtt senkivel sem feküdt le, és hogy az emberek sosem érzik magukat biztonságban. Scott közvetlenül azelőtt mondta ezeket, hogy összeházasodtak. Lisey minden tőle telhetőt megtett, hogy Scott biztonságban érezze magát, de még ez sem volt elég. Végül a dolog, amiről Scott mesélt, visszatért - a dolog, amit néha tükrökben és vizespoharakban pillantott meg, a dolog, aminek az egyik oldala hatalmas és foltos volt. A hosszú srác. Lisey félve körbepillantott a szobán, és eszébe jutott, hogy a hosszú srác talán ebben a pillanatban is szemmel tartja.
2. Kinyitotta a U-Tenn Nashville Review 1988-as számát. A könyv gerince hangosat roppant, mintha pisztoly dördült volna. Lisey ijedtében felsikoltott, és a földre dobta a könyvet. Azután még mindig remegve elnevette magát. - Lisey, te lüke. Egy sárgás és száraz tapintású, összehajtogatott újságkivágás hullott ki a lapok közül. Lisey kihajtogatta a papírt, a szemcsés fényképen egy huszonéves srác látszott, aki az arcára kiülő rémület és döbbenet miatt sokkal fiatalabbnak tűnt. Jobb kezében rövid nyelű ásót tartott. Habár a fényképen nem látszik, Lisey mégis pontosan emlékszik arra, hogy a szóban forgó, ezüstből készült ásó lapátjára a következő feliratot gravírozták: SHIPMAN KÖNYVTÁR, ALAPKŐLETÉTEL. A képen látható fiatalember az ásóra meredt. Lisey nemcsak az arckifejezéséből, hanem nyúlánk, esetlenül előregörnyedő testének furcsa tartásából is arra következtetett, hogy a srácnak halványlila gőze nincs, mit lát. A szóban forgó tárgy lehetett volna repeszgránát, bonszáj, sugárzásmérő készülék, vagy akár porcelán malacpersely is. Lehetett volna a szerelem fenségességét jelképező amulett, vagy prérifarkasbőrből készült kalap, vagy akármilyen más kütyü. Lehetett volna akár Pindarosz pöcse is. A srácon látszott, hogy totál elvesztette a fonalat, Lisey nyugodt lélekkel fogadott volna, hogy már azt sem érzékelte, hogy a bal kezét - örökre belefagyva a fénykép fekete pontjaiba - egy sárga angyal-egyenruhára emlékeztető öltözetet viselő férfi szorongatja: fegyver nincs a kezében, de katonai vállszíj feszül keresztben a mellkasán, és - amint azt Scott kiguvadt szemmel, hangosan röhögve megállapította volna - „hattallmass a zorra”. Az arcán széles vigyor, mintha - Istennek hála megkönnyebbült volna, és azt akarná mondani: Fiacskám, sosem kell többé piára költened, ha én is abban a kocsmában vagyok, és van a zsebembe' egy nyamvadt dollár. A háttérben Lisey meglátta Dashmielt. A pofátlan kis déli szarcsimbóknak sikerült meglépnie. Roger C. Dashmiel, ugrott be Liseynek a név, a C biztosan a Csimbók rövidítése. Vajon ő, a kis Lisey Landon látta-e az egyetemi biztonsági őrt, ahogy boldogan kezet ráz az elképedt fiatalemberrel? Nem, de... mondjuk... Szerrrbusztok, gyerkőcök, ezt nézzétek... kukucs... Szeretnétek olyan dolgokat látni, amiket Aliz látott a nyúl üregében, szeretnétek ti is olyan mesebeli látomásokkal találkozni, szeretnétek meglesni a cilinderben furikázó varangyos békát? Akkor ide figyuzzatok, a kép jobb oldalára. Lisey olyan közel hajolt a képhez, hogy az orra szinte súrolta a megsárgult papírt. Scott íróasztalának széles, középső fiókjában volt egy nagyító. Lisey sokszor látta a helyén, a világ legrégibb bontatlan doboz Herbert Tareyton cigarettája, valamint a világ legrégibb S&H Green bélyegfüzete között. Elővehette volna ugyan, de inkább nem vesződött vele. Nem volt szükség semmilyen nagyítóra, anélkül is tudta, hogy egy barna papucscipőt lát. Pontosabban egy lapos sarkú szattyánbőr papucscipőt. Jól emlékezett erre a cipőre. Mennyire szerette, milyen kényelmes volt. Ráadásul - ha nem csal az emlékezete - aznap vette fel először. Nem látta a boldogan mosolygó biztonsági embert, a meghökkent fiatal srácot (Tony, most már biztos volt benne, hogy így hívták, a mi Tonynk, aki ügyesen megíja maj' a zegészet), nem vette észre Dashmielt sem, a pofátlan kis déli szarcsimbókot, csak amikor elszabadult a pokol. Ezek közül az emberek közül akkor már senki sem számított, nagy ívben leszarta az egész kimaszott bagázst. Akkor már csak egyetlen dolog járt a fejében: Scott. Mindössze három méter választotta el tőle, és Lisey tudta, ha nem ér oda azonnal, a férje körül összezárul a tömeg, és nem tud a közelébe férkőzni... és ha nem tud a közelébe férkőzni, lehet, hogy a tömeg végez vele. Veszélyes rajongásuk és telhetetlen aggodalmuk végez Scott-tal. És a kimaszott életbe, mi van, ha Scott haldoklik. Akkor neki ott a helye mellette, ott akar lenni vele, amikor kilép az életből. Amikor - a szülei generációjának szavajárásával - távozik.
- Biztos voltam benne, hogy meghal - mondta Lisey a napfényben úszó, néma szobának, a fal mellett tekergőző poros könyvkígyónak. Lisey odarohant földön fekvő férjéhez, a fotóriporter pedig - aki eredetileg mindössze azért jelent meg a könyvtárépület alapkőletételén, hogy lencsevégre kapja az egyetem vezetőségét és a híres írót, amint kiássák az Első Lapát Földet - sokkal izgalmasabb képeket készíthetett. Igazi címlapfotót, amivel a szerencsés riporter bekerülhetett a halhatatlanok táborába, olyan fénykép, amit ha reggelizés közben pillant meg az ember, a döbbenettől megáll a keze félúton a kukoricapehellyel teli tál és a szája között, a kanalából a tej az apróhirdetésekre csöppen, mint a kezét a hasára szorító, haláltusáját vívó Oswald fényképe, akinek időtlenségbe dermedt, fájdalomtól eltorzult arcát sosem felejti el, aki egyszer látta. Liseyn kívül senki más nem vette észre, hogy a híres író felesége is ott van a képen. Pontosabban a papucscipője lapos sarka belóg a képbe. A fénykép alatt a következő felirat volt olvasható: „S. Heffernan a U-Tenn Campus Biztonsági Szolgálatának vezetője Tony Eddingtonnak gratulál, aki pillanatokkal az itt látható felvétel elkészülte előtt mentette meg a híres író, Scott Landon életét. „Tony Eddington egy igazi hős - nyilatkozta Heffernan parancsnok a sajtónak. - Egyedül neki volt esélye, hogy közbeavatkozzon.” (további részletek a 4. és 9. oldalon)” A lap bal oldalán egy viszonylag hosszú üzenet állt, de Liseynek nem volt ismerős a kézírás. A lap jobb szélére Scott írt két sort, az első valamivel nagyobb betűkből állt, mint a második. Lisey alig hitt a szemének, amikor észrevette a cipője sarkára mutató apró nyilat. Azonnal megértette, mit jelent ez: Scott észrevette őt a képen. A fotó és a felesége beszámolója - aminek a következő címet adta: Lisey és az Őrült, hátborzongató mese egy megtörtént esetről - segített Scottnak, hogy összeálljon a kép. Vajon Scott dühös lett? Nem. Mert tudta, hogy a felesége sem lenne az. Tudta, hogy Lisey viccesnek találná, mert alapjában véve az volt, egy kimaszott botrány, de akkor miért küzd most Lisey mégis a könnyeivel? Soha életében nem lepték meg, csapták be vagy vezették félre ennyire az érzései, mint az utóbbi néhány napban. Lisey a könyv tetejére ejtette az újságkivágást, mert attól félt, hogy a könnyei ugyanúgy feloldják a papírt, ahogyan a nyál a vattacukrot. Kezét a szeme elé tartotta, és várt. Amikor biztos volt benne, hogy a könnyei nem csöppennek rá, újra kezébe vette az újságkivágást, és elolvasta, mit írt Scott a lap szélére. „Mindenképpen mutasd meg Liseynek - Halálra röhögi magát - De megérti majd? Az előzetes vizsgálat szerint igen.” Scott a hetvenes években divatos smileyvá alakította a felkiáltó jel pontját, mintha így akarná megüzenni Liseynek, hogy legyen szép napja. Bár tizennyolc év késéssel kapta meg, Lisey megértette az üzenetet. Tizennyolc évet késett, na, és akkor mi van? Az emlékek birodalmában minden relatív. Nagyon zen, szöcske, mondta volna Scott. - Persze, nagyon zen, te fafej. Eszembe jutott, vajon hogy mehet a sora mostanság Tonynak. Én ezen töprengek. Tony, a hírneves Scott Landon megmentője. - Lisey elnevette magát, és a szemében csillogó könnyek végigcsorogtak az arcán. Aztán az óramutató járásával ellenkező irányba fordította a képet, és elolvasta a másik, hosszabb üzenetet. „8-18-88 Kedves Scott (ha szólíthatom így): Gondoltam, biztosan örül majd ennek a C. Anthony („Tony”) Eddingtonról készült fényképnek. Ő az a végzős hallgatónk, aki megmentette az Ön életét. Egyetemünk, természetesen, kitünteti majd a fiatalembert. Úgy gondoltam, talán Ön is szeretné felvenni vele a kapcsolatot. A címe: 748 Coldview Avenue, Nashville North, Nashville, Tennessee 37235. Mr. Eddington, ez a „szegény, de büszke” fiú, Dél-Tennesse-ből, egy igen finom családból származik, és egyetemünk egyik legkiválóbb (szárnyát bontogató)
költője. Ön is biztosan szeretné megköszönni neki, amit tett (és talán meg is akarja jutalmazni őt). Maradok legmélyebb tisztelettel: Roger C. Dashmiel, docens Angol tanszék, Tennessee Egyetem, Nashville” Lisey még egyszer elolvasta az üzenetet, aztán harmadszor is, és bár továbbra sem hervadt le az arcáról a mosoly, keserűséget érzett. Megértette ugyanis, hogy Roger C. Dashmielnek és a biztonsági őrnek halvány fogalma sincs, hogy mi történt valójában. Ez azt jelenti, hogy az egész világon mindössze két ember tudja az igazságot az aznap délután történtekkel kapcsolatban: Lisey Landon és Tony Eddington, a mi Tonynk, aki az egészet ügyesen megíja maj' az évkönyvben. De az is lehet, hogy a „mi Tonynk” sem fogta fel, mi történt azután, hogy Scott az ünnepélyen kiásta az első lapát földet. Ki tudja, talán a sokktól Tony is emlékezetkiesésben szenvedett. Tisztázzunk valamit: simán lehet, hogy a srác azt hiszi, ő mentette meg Scott Landon életét. Nem. Ez nem lehet igaz. Lisey inkább arra gyanakodott, hogy Dashmiel ezzel az újságkivágással és a lap szélére firkantott mézesmázos üzenettel akart bosszút állni Scotton azért, mert... De miért is? Mert Scott udvarias volt? Mert nem ájult el Monsieur de Litérature Dashmiel-től? Mert Scottot csak egy gazdag és mázlista gennylá-dának tartotta, aki egy halom pénzt zsebel be azért, mert elmond néhány lelkesítő szót, és kiás egy lapát földet? Amit ráadásul előre fellazítottak neki... Mindez együtt. És még sok minden más. Lisey szerint a fickó abban a tévhitben élt, hogy egy igazságosabb világban ő, Roger C. Dashmiel állna az értelmiségi körök és a diákok érdeklődésének középpontjában, míg Scott Landon meg a beszari kis felesége látástól vakulásig gürizne az egyetemen, nekik kellene éjjel-nappal mások talpát nyalni, nekik kellene kiigazodni a tanszékek zavaros ügyeiben, és nekik kellene állandóan megküzdeni azért, hogy magasabb fizetési kategóriába kerüljenek. - Bármi volt is az oka, Dashmiel nem kedvelte Scottot, és így állt bosszút - törte meg Lisey hangja az üres, napfényes szobák csendjét. - Ezzel az... Újságkivágással. Még egy pillanatig elidőzött ennél a gondolatnál, aztán kezét a mellkasára téve hangos nevetésben tört ki. Miután sikerült egy kicsit összeszednie magát, megkereste azt a bizonyos cikket az évkönyvben: AMERIKA LEGHÍRESEBB REGÉNYÍRÓJA AZ ÚJ EGYETEMI KÖNYVTÁR ALAPKŐLETÉTELÉNÉL. A cikket Anthony Eddington írta, akit sokan csak Tonynak hívtak. Lisey végiglapozta az évkönyvet, és döbbenten tapasztalta, hogy újra képes haragot, sőt dühöt érezni. Mert az évkönyvben egy árva szó sem esett arról, hogyan végződött az aznapi ünnepség - ami azt illeti, a cikk írójának feltételezett hőstettéről sem. Egyedül az utolsó sor utalt arra, hogy aznap valami borzalmas dolog esett meg az egyetemen: „A programot váratlan események zavarták meg, ezért az alapkőletétel után Mr. Landon nem tudta elmondani beszédét, és az egyetemi társalgóba szervezett felolvasóest is elmaradt. Reméljük azonban, hogy hamarosan újra vendégül láthatjuk egyetemünkön a kortárs amerikai irodalom óriását. Ki tudja, talán ő avatja fel a Shipman Könyvtárat, mikor az intézmény előreláthatóan -1991-ben megnyitja kapuit.” Liseynek emlékeztetnie kellett magát, hogy az egyetemi évkönyvet olvassa. A csillogó, méregdrága, kemény borítójú kiadványt valószínűleg az egyetem pénzes öregdiákjainak is kipostázzák, érthető tehát az óvatosság. Ettől aztán Lisey haragja is csillapodott valamelyest. Tényleg azt hitte, hogy a U-Tenn Review-ban újra közlik az egész véres sztorit? Ezzel biztosan meghoznák az öregdiákok adakozási kedvét? Lisey emlékeztette magát arra, hogy Scott is viccesnek találná a dolgot, és ez segített neki... de teljesen azért mégsem nyugtatta
meg ez a gondolat. Elvégre Scott nem volt ott vele, hogy átkarolja, hogy megcsókolja a nyakát, hogy a mellét gyöngéden simogatva elterelje a figyelmét, és eszébe juttassa, hogy mindennek megvan a maga ideje... megvan a vetés ideje, és megvan az aratásé, megvan, hogy mikor kell összekapnia magát, és mikor kell kiengedni, úgy bizony. De Scott halott, az istenit neki! És... - És értetek áldozta a vérét - suttogta Lisey sértetten, és a hangja hátborzongatóan emlékeztetett Manda hangjára. - Kis híján az életét áldozta értetek. Kész csoda, hogy végül mégsem így történt. Scott megint úgy beszélt hozzá, ahogyan csak ő tudott. Lisey azonban sejtette, hogy mindez a benne lakozó hasbeszélő műve. A hasbeszélő. szólalt meg Scott hangján - senki sem emlékezett nála tisztábban, és senki sem szerette nála jobban ezt a hangot. De valahogy mégis más érzés volt. Úgy érezte, mintha tényleg Scott szólna hozzá. Az én életemben te voltál a csoda, mondta Scott. Te voltál a csoda az életemben. Te tartottad távol tőlem a sötétséget, Lisey. A ragyogásoddal. - Gondolom, néha előfordult, hogy így érezted - jegyezte meg Lisey szórakozottan. - Forró volt, ugye? Igen. Forró volt. De nem csak forró, hanem... - Nyirkos - szólalt meg Lisey. - És párás. Az elejétől fogva rosszul éreztem magam. A könyvkígyó előtt ülve, a U-Tenn Nashville Review 1988-as számával ölében Liseynek bevillant egy kép a nagymamájáról, amint régi otthonukban a csirkéket eteti. - A fürdőszobában éreztem magam először igazán rosszul, mert eltörtem a... 3. Lisey az üvegre gondol, a törött üvegre. Kivéve, mikor azon jár az esze, milyen jó lenne, ha végre enyhülne az elviselhetetlen hőség. Kezét illedelmesen összekulcsolva áll Scott mögött, a férfitól kissé jobbra, és figyeli, hogyan egyensúlyozik a férje fél lábon, miközben a másik lábát a giccses kis ásóra teszi, és belenyomja a laza földbe. A földet - ez teljesen nyilvánvaló - kizárólag erre az alkalomra hozatták a helyszínre. Elviselhetetlen a forróság, a levegő párás és fülledt, ráadásul az alapkőletételen szép számmal megjelent érdeklődő tovább rontja a helyzetet. Az egyetemi méltóságokkal ellentétben a bámészkodók nem vágták ünneplőbe magukat, és bár a hőség farmerban, rövidgatyában meg bringás nadrágban sem sokkal elviselhetőbb, Lisey irigykedve nézi őket az első sorból, és úgy érzi, mindjárt elolvad a kemenceforró Tennessee-i délutánban. Már az is kiborító, hogy mozdulatlanul kell állni, hiába vette fel ugyanis a legjobb nyári ruháját, egyfolytában azon aggódik, mennyi idő alatt izzadja át a világosbarna felsőt, amit a kék műselyem melltartóra vett. Direkt jó nagy melltartót vett fel a hőségre való tekintettel, a fehérnemű mégis durván belehasít a cicijébe. Szép napot, szerelmem! Mindeközben Scott tovább egyensúlyoz az ásón. A haja túlságosan megnőtt hátul, az időnként feltámadó forró szél összeborzolja. Ideje volna levágatni. Lisey tudja, ha Scott a tükörbe pillant, úgy érzi, egy rock sztár néz vissza rá, ha ő néz a férjére, inkább egy szakadt hobót lát, amilyenről Woody Guthrie énekelt. Miközben a fotós körbejárja, Scott rendesen viselkedik. Átkozottul rendesen. A bal oldalán egy Tony Eddington nevű srác toporog, aki ezt az egész cirkuszt ügyesen megírja majd az egyetemi újságban, a jobb oldalán pedig a házigazda, az angol tanszék oszlopos tagja, bizonyos Roger C. Dashmiel áll. Dashmiel az a típus, aki nemcsak azért látszik jóval idősebbnek a koránál, mert szinte teljesen kopasz, és hatalmas hasat eresztett, hanem mert a nap huszonnégy órájában halálosan komolyan veszi magát. Lisey szerint még a szellemességeit is úgy adta elő, mintha biztosítási kötvény záradékokat olvasna fel. Ráadásul tovább rontja a helyzetet, hogy Dashmiel szemmel láthatóan egyáltalán nem kedveli Scottot. Lisey ezt azonnal megérezte (könnyen kiszúrta,
mert a férfiak többsége kedveli Scottot), és attól kezdve volt mire fogni nyugtalanságát. Mert Lisey tényleg nagyon nyugtalan volt. Megpróbálta bemagyarázni magának, hogy mindez csak a fülledt levegő és az égbolt nyugati felén gyülekező felhők miatt van, melyek a délutáni viharok - vagy akár egy komolyabb tornádó - érkezését jelzik. A légnyomásmérő biztosan alacsonyan áll. Pedig reggel háromnegyed hétkor Maine-ben, amikor kikászálódott az ágyból, a barométer nem süllyedt. Csodaszép nyári reggelre ébredt, a nap épp akkor kelt fel, a napsugarak megcsillantak a ház és a Scott dolgozószobájának helyet adó pajta közötti harmatos füvön. Az égen egyetlen felhő sem úszott, az öreg Dave Debusher ilyenkor azt szokta mondani: „Na, ez a nap aztán tényleg semmilyen.” Mégis, abban a pillanatban, amikor Lisey letette a talpát a hálószoba tölgyfa padlójára, és eszébe jutott a nashville-i kiruccanás nyolckor indulás a portlandi repülőtérre, a Delta Airlines nashville-i járata kilenc negyvenkor száll fel -, úrrá lett rajta a rettegés, a gyomra pedig összerándult az amúgy teljesen indokolatlannak tűnő félelemtől. Lisey értetlenül és döbbenten fogadta ezeket a szokatlan érzéseket, hiszen világéletében szeretett repülni, különösen, ha Scott-tal utazhatott: ilyenkor szorosan összebújva ültek egymás mellett, kezükben könyvvel. Néha Scott olvasott fel egy részletet a könyvéből, néha pedig Lisey. Néha hozzábújt, megsimogatta, és ahogy felpillantott, összetalálkozott a tekintetük. Scott ünnepélyes, komolykodó arccal nézett rá. Mintha Lisey még mindig rejtély lenne számára. Aztán néha a turbulencia dobálni kezdte a gépet, de Lisey ilyenkor sem ijedt meg. Igazából élvezte a hullámvasutazást, mert a gyerekkorát juttatta eszébe, a topshami vidámparkot, amikor a nővéreivel felültek a Repülő Csészealjra meg a Vad Egérre. Scott sem rendült meg különösebben, ha viharba kerültek. Liseynek eszébe jutott az egyik húzósabb leszállás Denverben - heves széllökések dobálták a gépet, ahogy a Kamikaze Légitársaság kis légcsavaros belföldi járatával keresztülrepültek a viharfelhőkön -, amikor Scott, arcán őrült vigyorral, úgy fickándozott az ülésben, mint egy kisgyerek, aki ki akar menni a vécére. Scott sokkal jobban tartott a nyugodt, éjszakai repülőutaktól. Előfordult, hogy mosolyogva beszélt olyasmikről, amiket a kikapcsolt tévékészülékek képernyőiben láthat az ember. Vagy a megfelelő szögben tartott nagyító lencséjében. Amikor Scott így beszélt, mindig rettenetesen megijesztette Liseyt. Egyrészt mert Scott őrültségeket magyarázott, másrészt mert Lisey úgy érezte, ennek ellenére mégis érti, miről beszél a férfi. Még ha nem akarta is megérteni. Szóval biztosan nem a barométer állása töltötte el aggodalommal, sem az újabb repülőút. A fürdőszobában azonban, amikor a mosdó fölötti lámpa kapcsolója felé nyúlt - nyolc éve, azaz nagyjából háromezer napja, mióta a Sugár Top Hillen laktak, mióta véget ért az állandó utazgatás, számtalanszor fel- és lekapcsolta már a lámpát anélkül, hogy bármi baleset történt volna sikerült úgy lesodornia a fogkefékkel teli fogmosó poharat, hogy az a mélybe bucskázva nagyjából háromezer apró darabra tört a padlócsempén. - A rohadt életbe, hogy szakadna rá az ég! - kiáltott fel Lisey, és ijedten vette észre, hogy... de hiszen ő sosem volt babonás. Sem Lisey Landon, az író, Scott Landon felesége, sem a Lisbon Falls-i kis Lisey Debusher nem volt babonás. A babonák a csóró íreknek valók. Scott, aki - két csésze kávéval és egy rakás vajas pirítóssal - épp akkor lépett be a hálószobába, a csörömpölésre azonnal megtorpant. - Mit törtél el, kicsim? - Nem ér többet annál, mint ami kipottyan egy kutya seggéből - vakkantotta Lisey, aztán hirtelen rádöbbent, hogy ez Debusher nagyi szavajárása, Debusher nagyi pedig átkozottul babonás nőszemély hírében állt. Lisey alig múlt négyéves, mikor az öreglányt a ravatalozóra fektették. És ennek ellenére mégis ilyen tisztán emlékszik Debusher nagyira? Hát, nagyon úgy fest a dolog. Ahogy Lisey a fürdőszoba padlójára csöppent fogkrémre pillantott, a nagyi dohányfüsttől rekedt hangját hallotta, amint azt magyarázza neki, mit is jelent a törött üveg... és most újra a nagyi hangját hallja, miközben a hőségben ácsorogva figyeli, milyen jó arc a férje, és milyen jól áll neki a könnyű, nyári sportzakó (mégis hiába minden, bármilyen vékony a kabát, Scott hónaljánál hamarosan izzadságfoltok jelennek meg).
- Törött üveg reggel, törött szív este. Így hangzott Debusher nagyi szentírása, amit az egyik Debusher lány egy életre megjegyzett. Lisey az emlékezetébe véste a mondást, a nagyi másnap hörögve, holtan esett össze a baromfiudvaron, a derekán tápszerrel tömött kötény, az ingujjába pedig felcsúszott egy zacskó Beechnut. Sem a hőség, sem az utazás, sem Dashmiel, aki az angol tanszékvezető helyett - ő ugyanis előző nap kórházba került, és sürgős epehólyagműtéten esett át - végül Scottot fogadta, hanem egy törött fogmosó pohár és régóta halott ír öreganyja mondása miatt borult ki. És az a vicc az egészben (ahogyan arra Scott később rámutatott), hogy Lisey ettől simán kiakad. Ennyi is elég hozzá. Néha, suttogja majd erőlködve a kórházi ágyon fekvő Scott Liseynek (hajszál híja, hogy nem a kórbonctanon feküdt kiterítve. Egyszer s mindenkorra véget értek volna álmatlan éjszakái, mikor gondolataiba merülve virrasztott), néha úgy érzi az ember, hogy ami sok, az sok. Ahogyan azt mondani szokás. És Lisey pontosan tudni fogja, miről beszél Scott. 4. Lisey sejti, hogy Roger Dashmiel a háta közepére kívánja ezt az egész cirkuszt, de ettől még cseppet sem kedveli jobban. Ha az ünnepségnek esetleg volt valami írásban rögzített programterve, Hegstrom professzor (akit előző nap műtötték az epehólyagjával) az altatástól kába fejjel nem tudta elmondani Dashmielnek vagy bárki másnak a tanszékről, hogy mi az, s hová tette erről a papírt. Következésképpen Dashmielnek egész nap jó pofiznia kell egy rakás emberrel, élükön egy íróval, aki már az első perctől kezdve ellenszenves volt neki. Az egyetemi méltóságok a gatyarohasztó hőségben az Inman teremből átsétáltak ahhoz a területhez, ahol a jövőben a Shipman Könyvtár áll majd. Dashmiel útközben szólt Scott-nak, hogy rögtönözniük kell. Scott kedélyesen megvonta a vállát. Neki aztán teljesen mindegy. Scott Landonnak lételeme volt a rögtönzés. - Először bemutatom magát - mondta a férfi, akire Lisey az elkövetkező években csak úgy gondolt: a betoji déli szarcsimbók. A parcella felé tartottak, ahol egy szép napon majd a könyvtár áll (Dashmiel úgy mondta, könyftár). A levegő, forró volt és vibrált. Az esemény megörökítésével megbízott fotós a gépét kattogtatva táncolt körülöttük, úgy nyüzsgött, mint egy éhes szúnyog. Lisey nem messze előttük meglátta a téglalap alakú, friss földdel leszórt területet. A földet valószínűleg aznap reggel hozták, nagyon frissnek tűnt. Mivel senkinek nem jutott eszébe, hogy ponyvával takarja le, a föld felszíne máris szürkülni kezdett a napon. - Valakinek muszáj lesz - felelte Scott. Scott kedvesen szólt hozzá, Dashmiel azonban olyan képet vágott, mint akit alaptalanul megrágalmaztak. Aztán felsóhajtott, és eltökélten folytatta. - Miután bemutatom, a közönség tapsolni fog... - A nappalt pedig az éjszaka követi. - ...asztán maga is szó' egykét, szót - fejezte be mondókáját Dashmiel. A leendő könyvtárépületnek helyet adó kopár építési telek mögött a parkoló aszfaltja csillant meg a napfényben. Lisey egy nem létező tó vizét látta fodrozódni a sima, szürke aszfalton, a rikító sárga felfestéseken túl. - Nagy öröm és megtiszteltetés ez számomra - jegyezte meg Scott. Dashmiel láthatóan nem tudott mit kezdeni Scott kedélyes válaszaival. - Remélem, azé nem szándékszik tú sokáig beszélni az alapkőletételné - tapogatózott Dashmiel, ahogy az elkerített terület felé közeledtek. Mivel az építési telekre senkit sem engedtek be, az érdeklődők egészen a parkolóig megtöltötték a területet. Ráadásul az Inman teremből is rengetegen elkísérték a Landon házaspárt és Dashmielt. A parkoló mellett várakozó és az őket
kísérő csoport nemsokára össze fog olvadni, aminek Lisey - akit csak annyira zavart a tömeg, mint amikor hatezer méter magasan légörvénybe kerül a gépe - nem igazán örült. Az jutott eszébe, hogy egy ilyen fülledt napon ennyi ember simán elszívja az összes levegőt. Buta ötlet, mégis... - Iszonyatos a hőség. Még itt Nashville-ben, augusztusban is ritka, hogy ilyen meleg legyen. Nem gondolja, Tony? Tony Eddington szolgálatkészen bólintott, de meg se mukkant. Ez ideig mindössze egyetlenegyszer szólalt meg, amikor bemutatta Stefan Queenslandet, a nashville-i American című lap fáradhatatlanul ugráló fotósát - aki mellesleg szintén az egyetemen végzett, 1985ben. - Remélem, mindenki készséges lesz vele - jegyezte meg Tony Eddington, mikor elindultak az Inman teremből az alapkőletétel helyszínére. - Miután elmondta a beszédét - folytatta Dashmiel -, és újra megtapsolják, Mr. Landon... - Scott, ha kérhetem. Dashmiel kényszeredetten elvigyorodott, de aztán egy pillanat alatt rendezte vonásait. Tehát, Scott, miután befejeszded a beszéded, megragadod asz ázsót, és kifordítod asz elzső labád főded. - Befejeszded? Ázsót? Elzső labád fődet? Lisey először nem értette, miről magyaráz Dashmiel, aztán rájött, hogy minden bizonnyal az első lapát földről van szó, amit Scottnak kell kifordítani az ásóval. Mindenesetre Liseynek komoly kétségei támadtak Dashmiel louisianai akcentusának hitelességét illetően. - Szerintem ez így teljesen rendben van - felelte Scott. Mást nem is tudott mondani, mert megérkeztek az ünnepség helyszínére. 5. Talán a törött fogmosó pohár emléke miatt - a rossz előjel nem hagyja nyugodni -, de Lisey a teherautóval ódaszállított földet frissen betemetett sírnak látja: óriásoknak való, XL-es sírnak. A sír körül a két tömeg egyesül, fojtogató a hőség, mint egy vákuumos kemencében. A díszes, hurkolt bársonykötél korlát mellett a campus biztonsági szolgálatának őrei strázsálnak. Dashmiel, Scott és Tony Eddington már át is bújt a kötél alatt. Queensland, a fotós, hatalmas Nikon kameráját az arca előtt tartva fáradhatatlanul táncol körülöttük. Weegee apród szolgálatban, gondolja Lisey, és hirtelen rájön, hogy irigyli a fiút. Szabadon röpköd a hőségben, mint egy megvadult légy. Huszonöt éves, és sínen van az élete. Dashmiel egyre türelmetlenebbül méregeti Queenslandet, őt azonban szemmel láthatóan hidegen hagyja a dolog. Egészen addig nem vesz tudomást Dashmielről, amíg megfelelő beállításból sikerül lefényképeznie a vendéget. Lisey már sejti, hogy Scott egyedül feszít majd a képen, lábát a gagyi kis ezüstásóra teszi, haját összeborzolja a bágyadt szél. Ifjabb Weegee végül mégis leereszti a kezét, hátralép, és megáll a tömeg szélén. Lisey ekkor - miközben arcán szomorkás mosollyal figyeli Queenslandet - pillantja meg először az őrültet. Ahogyan azt az egyik helyi újság tudósítója később megállapítja majd, olyan az arca, mint „John Lennonnak a heroinnal folytatott románca utolsó napjaiban: beesett, de éber szeme különös és nyugtalanító kontrasztban van reménytelen vágyódásról tanúskodó, gyermeki arcával”. Egyelőre azonban Lisey mindössze a srác kócos, szőke hajára lesz figyelmes. Ma nem igazán érdeklik az emberek. Alig várja, hogy véget érjen ez a cirkusz, és eltűnhessen az angol tanszék mosdójában, ahol végre megigazíthatja majd a fenekébe csúszott, rakoncátlankodó bugyiját. Pisilnie is kell, de ez most, finoman szólva, másodlagos. - Hölgyeim és uraim! - kezdi Dashmiel mézesmázos hangon. - Engem ért az a különleges megtiszteltetés, hogy bemutassam önöknek Mr. Scott Landont, a Pulitzer-díjas Ereklyék és a Nemzeti Könyv Díjjal kitüntetett A csavargó lány című regények szerzőjét. Mr. Landon elragadó felesége, Lisa társaságában jött el hozzánk a messzi Maine-ből, hogy részt vegyen a Shipman Könyftár alapkőletételén. Igen, hölgyeim és uraim, végre elérkezett a nagy pillanat,
és végre mekkezdődik könyftárunk építése. Most pedig Scott Landon következik, hadd halljam, hogyan köszöntik őt a nashville-iek! A tömeg con brio tapsolni és éljenezni kezd. Tenyerét lágyan összeütve Scott Landon elragadó felesége is bekapcsolódik az ünneplésbe. A Nemzeti Könyv Díjat A csavargó lányáért kapta, nem A csavargó lány-éri, gondolja Lisey Dashmielre pillantva. És szerintem ezt nagyon jól tudod. Szerintem direkt rontottad el. Miért utálod ennyire Scottot, te szánalmas féreg? Ekkor Lisey észreveszi a Dashmiel háta mögött álldogáló Gerd Allen Cole-t. Bozontos szőke haja a szemébe lóg, fehér ingének ujját felhajtotta, közszemlére téve satnya bicepszét. A jó néhány számmal nagyobb inget nem tűrte be, így az kis híján kopott farmernadrágja térdéig lelóg. A lábán csatos munkásbakancs. Borzalmasan meleg lehet, gondolja Lisey. A Szőke srác nem csatlakozik az ünneplő tömeghez, karba font kézzel áll, ajka - melyen hátborzongatóan nyájas mosoly játszik - alig észrevehetően mozog, mintha némán imádkozna. Szemét egy pillanatra sem veszi le Scottról. Lisey azonnal tudja, hová tegye a fickót, ismeri a fajtáját. Vannak ezek az arcok - szinte kivétel nélkül férfiak -, akiket Lisey egyszerűen csak Scott Űrcowboyainak hív. Az Űrcowboyoknak mindig rengeteg mondanivalójuk van. Meg akarják ragadni Scott karját, hogy elmeséljék neki, sikerült megfejteniük regényei titkos üzenetét. Tudják, hogy ezek a könyvek valójában útmutatók Istenhez, a Sátánhoz vagy a gnosztikus evangéliumokhoz. Az Űrcowboyok órákon át képesek levegővétel nélkül magyarázni a szcientológiáról, a számmisztikáról, vagy (ahogyan egyszer már megesett) Brigham Young Mérhetetlen Hazugságairól. Néha a túlvilágról támad kedvük csevegni. Két éve például egy texasi Űrcowboy stoppal utazott Maine-be, hogy elbeszélgessen Scott-tal az általa csak maradványoknak nevezett dolgokról. Elmondása szerint a maradványok nagy része a déli félteke lakatlan szigetein lelhető fel. Azt is tudta, hogy Scott az Ereklyék-ben ezekről írt. Megmutatta Scott-nak a szövegben aláhúzott szavakat, melyek az elméletét voltak hivatottak bizonyítani. Liseyt nagyon idegesítette a fickó, akinek dülledt szeméből hidegség áradt. Scott azonban kellemesen elbeszélgetett vele, sörrel kínálta, röviden megvitatták a Húsvét-sziget monolitjainak rejtélyét, Scott elkérte tőle a tanulmányait, kezébe nyomta az Ereklyék egy dedikált példányát, aztán útjára bocsátotta. És a srác majd' kiugrott a bőréből örömében. Kiugrott a bőréből? Felszökkent a Holdra. Ha Scott igazán akarta, bárkit el tudott bűvölni. Egyszerűen bámulatos volt, nincs rá jobb szó. Liseynek meg sem fordult a fejében, hogy pillanatokon belül elszabadul a pokol, hogy a Szőke srác Mark David Chapmant akar játszani, és rálő a férjére. Másként forog az agyam, mondhatta volna Lisey. Egyszerűen nem tetszett, ahogy a fickó motyogott. Scott a könyveinek borítójáról oly jól ismert Landon-vigyorral köszöni meg a közönségnek a tapsot és az innen-onnan felhangzó rekedt bekiabálásokat, lábát egész idő alatt a gagyi kis ásón tartja, közben az ásó éle lassan az ő tiszteletére hozatott földbe mélyed. Scott az intuíciójára bízza magát (szinte sosem kellett még csalódnia a megérzéseiben), és további tíztizenöt másodpercig hagyja, hogy folytatódjon a tapsvihar, aztán int, hogy szólni kíván. És a dolog működik. A tömeg egy pillanat alatt elcsendesedik. Elég laza, még ha kicsit ijesztőnek tűnik is. Scott hangja közel sem olyan erős, mint Dashmielé, de Lisey tudja, hogy még a legutolsó sorban is hallani fogják, hiába felejtettek el a szervezők mikrofont vagy megafont biztosítani. Az emberek hegyezik a fülüket, nehogy akár csak egyetlen szót is elmulasszanak. A Híres Ember eljött közéjük. A Gondolkodó, az író. Bölcsessége gyöngyeit fogja eléjük szórni. Gyöngyöt a disznók elé, gondolja Lisey. Ezek elé az izzadó disznók elé. Mintha az apja egyszer azt mondta volna, a disznók nem izzadnak. A vele szemben álló Szőke srác óvatosan hátrasimítja sápadt, magas homlokába lógó haját. A srác keze ugyanolyan fehér, mint a homloka. Már csak egy malacka őrzi a házat, gondolja
Lisey, ő olyan otthonülő fajta, de ha egyszer ehhez van kedve? Sokféle furcsa gondolat gyötri, amit szeretne megérteni. Lisey egyre idegesebben toporog, selyem alsóneműje egyre mélyebbre vág a fenekébe. Úgy érzi, mindjárt megtébolyodik. Még a Szőke srácról is megfeledkezik, miközben azon rágódik, hogyan tudna kiosonni... miközben Scott beszédet mond... anélkül, hogy észrevennék. Jó Mami felemeli a hangját. Nagyon morcos. Három szót mond csak. Nem tűr ellentmondást. Ne, Lisey, várj! - Nincs kedvem prédikálni - magyarázza Scott, és Lisey felismerni véli Gully Foyle beszédstílusát. Gully Foyle Scott kedvenc regényének, Alfred Bester Tigris! Tigris! című művének főszereplője. - Ilyen hőségben nem lehet prédikálni. - Lőj fel minket, Scotty! - idézte valaki a parkolóban ácsorgók közül Kirk kapitányt az Űrszekerek-ből. A többiek nevetnek, éljeneznek, tapsolnak. - Sajna, nem megy, haver - feleli Scott. - A tele-portálók bedöglöttek, és teljesen kifogytunk a lítium kristályból. A beszólást és a riposztot hangos tetszésnyilvánítás kíséri. A tömeg eddig még nem, Lisey viszont legalább ötvenszer hallotta már mindkettőt. A Liseyvel szemben álló Szőke srác halványan elmosolyodik. Bőrén nem csillognak izzadságcseppek, jobb kezének hosszú ujjait vékony, nőies bal csuklójára kulcsolja. Scott leveszi a lábát az ásóról, nem úgy, mint aki elvesztette a türelmét, hanem úgy, mint aki rájön, hogy - legalábbis pillanatnyilag - valami másra is tudja használni az eszközt. Nagyon úgy fest, hogy ez a helyzet. Lisey elbűvölve figyeli, ahogy a csúcsformában lévő Scott rögtönözni kezd. - Ezerkilencszáznyolcvannyolcat írunk, és a világra sötétség borult - folytatja Scott, és könnyedén belecsúsztatja a díszes ásó rövid fanyelét lazán összezárt öklébe. Az ásó ezüstözött fejéről visszaverődő napsugarak egy pillanatra elvakítják Liseyt. Aztán Scott könnyű nyári kabátjának ujja mögé rejti az ásó fejét, majd a vékony nyelet mutatópálcának használva sorolni kezdi a borzalmakat és a tragédiákat. - Márciusban Oliver North tábornokot és John Poindexter altengernagyot összeesküvéssel vádolják meg. Isten hozott az Irán-kontra-ügy csodálatos világában, ahol a fegyverek irányítják a politikát, és a pénz irányítja a világot. - Gibraltáron a brit hadsereg különleges alakulatának katonái megölnek három fegyvertelen IRA-st. Talán érdemes lenne megváltoztatni a jelmondatukat. Az „Aki mer, az nyer” helyett ezután használják inkább az „Előbb lövünk, aztán kérdezünk” mottót. Nevetés hulláma fut végig a tömegen. Az aktuális politikai eseményekről szóló, előzetes egyeztetés nélkül beiktatott kiselőadás teljesen összezavarja Dashmielt, aki vörös fejjel, bosszúsan figyeli Scottot. Tony Eddington viszont végre tollat ragad. - De elég körülnéznünk a saját házunk táján. Júliusban a légierő egyik vadászgépe tévedésből leszedett egy iráni utasszállító repülőgépet, kétszázkilencven utassal a fedélzetén. A kétszázkilencven áldozat között hatvanhat gyerek volt. - Ezrek halnak meg AIDS-ben, arról pedig halvány fogalmunk sincs, hányan betegednek meg. Százezrekről van szó? Vagy milliókról? - Sötétség borul a világra. A Yeats által megjósolt vérözön nemsokára mindent elsöpör, az ereje pedig egyre nő. Scott lehajtja a fejét, a megszürkült földet nézi. Liseyt hirtelen elfogja a rettegés, hogy a férfi talán azt a foltos oldalú valamit pillantotta meg. Lisey attól fél, hogy Scott elájul, vagy amitől annyira tart - összeomlik (az igazat megvallva Lisey legalább annyira fél ettől, mint Scott). Mielőtt azonban Lisey szíve vadul verni kezdene, Scott felemeli a fejét, elvigyorodik, mint egy kisgyerek a vásárban, majd az ásó nyelét villámgyors mozdulattal átdugja összeszorított ujjai között. Látványos mozdulat, mintha a fél életét biliárdtermekben töltötte volna, az első sorokban álló srácok egyszerre hördülnek fel. Scott azonban még nem végzett.
Maga elé tartja, és az ujjai közt pörgetni kezdi az ásót. Pár pillanat, és az ásó máris elképesztő sebességgel forog a kezében. A váratlan mutatvány lenyűgöző, mint egy mazsorett bemutató. Az ásó ezüstözött lapátja vakítóan csillog a napfényben. Lisey 1979-ben ment hozzá Scotthoz, de mind a mai napig fogalma sem volt arról, hogy a férje repertoárjában ilyen elképesztően laza mozdulatok is szerepelnek. (Hány év kell ahhoz, tűnődik Lisey két éjszakával később, ahogy egyedül fekszik a lerobbant motelszobában az ágyon, és a narancsszínű Holdat ugató kutyákat hallgatja, hogy az együtt töltött napok egymásra halmozódó súlya összenyomjon egy házasságot? Mekkora mázli kell ahhoz, hogy a szerelem túlélje az embert?) Ébresztő! Ébresztő! Mintha ezt üzenné a gyorsan pörgő ásó ezüstözött lapátjáról a hőségtől kába, izzadságtól ragacsos embertömegre visszaverődő fény. Scott egy pillanat alatt utcai árussá változik, Lisey szívéről pedig hatalmas kő gurul le, amikor meglátja Scott hamiskás mosolyát, mintha azt mondaná: Bébi, király vagyok. Most, hogy sikerült teljesen elkeseríteni őket, a gyors gyógyulás reményében Scott megpróbál majd eladni nekik egy rakás gyanús gyógyszert. Ezzel tömi tele őket, mielőtt - reményei szerint - hazamennek. Lisey tudja, hiába a forró augusztusi délután, az emberek beveszik a dolog. Amikor Scott csúcsformában van, mint most, egy eszkimóra is simán rátukmál egy mélyhűtőt... És áldja meg az Isten a nyelv tavát, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, ahogyan Scott mondta volna. - Ha a könyvek jelentik a fényt a sötétségben - közhely ugyan, de ki higgyen benne, kinek kötelessége hinni benne, ha nem annak, aki ezeket a regénynek nevezett átkozott dolgokat írja -, akkor minden könyvtár egy-egy hatalmas, örökké égő máglya, amely körül tízezrek melegednek minden nap és minden éjjel. És ez a tűz nem négyszázötvenegy Fahrenheiten lobog. Ez a tűz négyezer Fahrenheiten lángol. Nem egy egyszerű sütőről van szó, hanem az agy hatalmas olvasztótégelyéről, az emberi szellem vörösen izzó kohóiról. Ma délután egy ilyen máglya alatt gyújtunk be, egy ilyen kohó alapjait rakjuk le. Megtiszteltetés számomra, hogy részese lehetek ennek az eseménynek. Itt a lehetőség, hogy szembeköpjük a feledést, és szétrúgjuk a tudatlanság fonnyadt tökeit. Stefan Queensland mosolyogva kattintgatni kezd fényképezőgépével. Scott is elmosolyodik, majd így folytatja: - Ezt is fényképezd le! A vezetőség biztosan nem lesz elragadtatva, viszont lefogadom, hogy jól mutat majd a portfoliódban. Scott maga elé tartja a díszes ásót, mintha megint meg akarná pörgetni. A tömeg lélegzet visszafojtva várja a mutatványt, ám Scott ezúttal csak incselkedik velük. Bal kézzel megmarkolja az ásó nyelét, és mélyen belenyomja a szerszámot a földbe, eltüntetve a napfényben ezüstösen csillogó lapátot. Scott kiemel és oldalra szór egy lapátnyi földet, majd így kiált: - Ezennel kezdetét veszi a Shipman Könyvtár építése! A bejelentést követő ováció mellett az addigi tapsviharok és bekiabálások leginkább a bentlakásos elit középiskolák tenisztornáin hallható visszafogott tapsikoláshoz hasonlítanak. Lisey nem tudja megállapítani, hogy az ifjú Queensland lencsevégre kapta-e, ahogy Scott ünnepélyes mozdulattal kifordítja az első földkupacot, a pillanatot azonban, amikor a férfi olimpiai bajnok kardvívó módjára magasba emeli a giccses kis ezüstásót, a fotós hangosan nevetve örökíti meg. Scott egy másodpercre megdermed ebben a pózban (Lisey épp akkor pillant Dashmielre, amikor az úriember a szemét forgatva Mr. Eddingtonra, azaz Tonyra néz). Scott aztán leereszti az ásót, és mint egy puskát pihenj állásban, vigyorogva a karjára fekteti. Az arcán és a homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Az ováció fokozatosan elhalkul. Az emberek azt hiszik, véget ért a Scott Landon-show. Lisey viszont tudja, Scott még csak most készül rákapcsolni. Amikor úgy ítéli meg, hallják, amit mond, Scott mintegy ráadásként még egyszer a földbe szúrja az ásót. - Ezt a lapát földet Yeats prófétának ajánljuk! - kiáltja. - A kerge kosnak! Ezt pedig Poe-nak, akit Baltimore Eddie-ként is ismernek! Ezt pedig Alfie
Besternek, és szégyellje magát, aki még nem olvasott tőle semmit! - Scott kezd kifulladni, és Lisey egyre jobban aggódik. Iszonyatos a hőség. Lisey megpróbál visszaemlékezni, mit ebédelt Scott. Könnyű vagy nehéz kaját? - Ezt pedig... - Scott az egyre mélyebb gödörbe szúrja az ásót, és kiemeli az utolsó lapát földet. Az ingén sötét izzadságfoltok ütnek át. - Tudják, mit? Gondoljanak arra, aki életük első jó könyvét írta. Olyan könyvre gondoljanak, ami varázsszőnyegként repítette önöket messzire ebből a világból. Ugye értik, mire célzok? Értik, hogy Scott mire céloz, az arcukra van írva. - Arra a könyvre gondoljanak, amit egy tökéletes világban elsőként keresnének meg, miután a Shipman Könyvtár megnyitotta kapuit. Ezt a lapát földet ajánljuk a könyv szerzőjének. - Scott még egyszer utoljára megrázza az ásót, majd Dashmielhez fordul, akinek elméletileg elégedettnek kellene lennie a Scott Landon-show-val - azt kérték, hogy rögtönözzön, és Scott zseniálisan teljesítette a feladatot. Dashmiel ennek ellenére mégis baromi idegesnek tűnik. - Azt hiszem, végeztünk - mondja Scott, és Dashmiel felé nyújtja az ásót. - Nem, nem, ez az öné - tiltakozik a férfi. - Tartsa meg. Szeretnénk önnek ajándékozni, hálánk jeléül. A csekkel együtt, természetesen - teszi hozzá, majd zavartan, görcsösen vigyorogva így folytatja: - Most pedig, ha nem bánja, fújjunk visszavonulót, és pihenjünk egy kicsit valamelyik lég kondis helyiségben. - Remek ötlet - jegyzi meg Scott, majd zavartan Lisey kezébe nyomja a díszes kis ásót, ahogyan azt az elmúlt tizenkét év során az evezőlapátoktól kezdve a plexifalú dobozokba zárt Boston Red Sox-sapkákon át, a színházi álarcokig számtalan felesleges emléktárggyal tette. A rengeteg tollkészletről nem is beszélve... Nem tudná megmondani, hány tollkészletet kapott ajándékba. Waterman, Scripto, Schaeffer, Mont Blanc, a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Lisey az ásó ezüstösen csillogó lapátjára pillant, legalább olyan zavartan, mint kedvese (Scott még mindig a kedvese). A gravírozott felirat mélyedéseibe - „SHIPMAN KÖNYVTÁR, ALAPKŐLETÉTEL” - apró földdarabok ragadnak, Lisey lefújja őket. Vajon ez a furcsa csecsebecse hol végzi majd? 1988 nyara van, és egyelőre még nem készült el a dolgozószoba, bár a cím már él, és Scott elkezdte bepakolni a cuccait a pajta földszinti karámjaiba. A kartondobozok oldalára Scott a következő feliratot firkantotta vastag hegyű, Magic Marker márkájú fekete filctollal: SCOTT! KORAI ÉVEK! Az ásó jó eséllyel pályázik egy helyre valamelyik félhomályos sarokban, hogy aztán soha többé ne csillanjon meg ezüstözött lapátján a napfény. Lehet, hogy Lisey fogja bevágni a kartondobozok közé, aztán poénból ráakaszt egy cédulát a következő felirattal: SCOTT! KÉSŐBBI ÉVEK! De lehetne valami díj... az a fajta képtelen és váratlan meglepetés, amit Scott úgy hív... Dashmiel azonban már elindult. Szótlanul végigtrappol a téglalap alakú, friss földdel leszórt területen - szemmel láthatóan nagyon nincs ínyére a felhajtás, és elhatározta, amilyen gyorsan csak lehet, lefújja a programot -, megkerüli a lyukat, amit Scott az utolsó lapát föld kiemelésével kisebb gödörré mélyített. Dashmiel fényes fekete cipőjének sarka - a lábbeli a törtető egyetemi tanár imidzsének elengedhetetlen kelléke - minden egyes lépésnél a puha földbe süpped. A férfi majdnem hanyatt vágódik, és Lisey sejti, hogy ettől szemernyit sem derül jobb kedvre. Tony Eddington elgondolkodva zárkózik fel Dashmiel mellé. Scott egy pillanatra megtorpan, mintha nem lenne biztos benne, hogy akkor most mi van, aztán vendéglátója mögött és ideiglenes életrajzírója előtt ő is elindul. Lisey, ahogy az már lenni szokott, követi őket. Boldog, mert Scott egy időre feledtette vele a baljós előjeleket, (törött üveg reggel) de csak egy kis időre. A baljós érzés ugyanis újra rátör (törött szív este) ezúttal erősebben. Lisey arra gondol, hogy minden bizonnyal a hőség és a rakoncátlankodó ruhadarab miatt tűnnek ilyen hatalmasnak ezek az amúgy elhanyagolható részletek. Biztos
benne, hogy amint bejut valamelyik légkondicionált helyiségbe, és sikerül megigazítani azt a rohadt bugyit, újra normálisan lát majd mindent. Most már mindjárt vége, próbálja nyugtatgatni magát Lisey, és pont ebben a pillanatban az életnek azért van humorérzéke - az események váratlan fordulatot vesznek. S. Heffernan parancsnok, az egyik, társainál idősebb biztonsági őr - akit Lisey tizennyolc évvel később felismer Queensland egyik fényképén - felemeli az ünnepségnek helyt adó négyszögletű parcella távolabbi végét lezáró bársonykötelet. Liseynek egyedül az tűnik fel, hogy a férfi - ahogyan azt Scott minden bizonnyal mondta volna - hattallmass alásszolgálati lefejelvényt hord khakiszínű ingén. Scott és kísérete úgy bújik át a korlát alatt, mintha előre begyakorolt koreográfia szerint mozognának. A tömeg a vezérkarral együtt a parkoló felé indul. Egyvalaki azonban nem tart velük. A Szőke srác nem tart a többiekkel. A Szőke srác továbbra is a négyszögletű parcella, parkoló felőli szélén áll. Néhányan nekimennek, úgyhogy kénytelen a napégette, meddő föld irányába hátrálni, ahol 1991-ben a Shipman Könyvtár fog állni (mármint ha a kivitelező ígéreteinek hinni lehet). Aztán elindul az emberáradattal szemben, karját széttárva félrelök egy lányt meg egy srácot. A szája még mindig mozog. Liseynek megint az jut eszébe róla, hogy biztosan némán imádkozik, aztán egyszer csak meghallja az izgatott, akadozó halandzsát - a szöveget mintha egy ügyetlen James Joyce-epigon írta volna -, és a nap folyamán most először kezd komolyan aggódni. A Szőke srác, ijesztő kék szemét mereven Scottra szegezi, egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét, de Lisey ekkor már tudja, hogy a fiú nem a maradványokról vagy Scott regényeinek rejtett, vallásos üzenetéről akar tárgyalni. A Szőke srác nem egy szimpla Űrcowboy. - A harangok az Angyalok utcájára hullottak - mondja a Szőke srác, az a bizonyos Gerd Allen Cole, aki, mint később kiderül, élete tizenhetedik évének nagy részét egy méregdrága virginiai magán elmegyógyintézetben töltötte, ahol a kezelést követően egészségesnek nyilvánították, és ahonnan végül kiengedték. Lisey a fiú minden egyes szavát érti. A hangja úgy hasít a tömeg egyre hangosabb morajába, mint egy éles kés az édes, puha piskótába. Csengő-bongó hangjuk, mint a bádogtetőn kopogó esőcseppek! Mint a mocskos virágok, mocskos és édes virágok, olyannak hallom a harangzúgást az alagsorban, mintha nem tudnád! A Szőke srác hátratűri fehér igének szárát - a keze mintha kizárólag hosszú, fehér ujjakból állna -, és Lisey ekkor döbben rá, hogy mi történik valójában. Egy régi tévéhíradó képei villannak fel (George Wallace Arthur Bremmer) gyermekkorából. Lisey Scott felé fordul, de Scott nem veszi észre, Dashmiellel beszélget. Dashmiel bosszúsan Stefan Queenslandre pillant, az arcáról le lehet olvasni: Köszönöm, mára már elég volt a fotózásból! Queensland eközben a fényképezőgépét állítja be, Anthony „Tony” Eddington pedig szorgalmasan jegyzetel. Lisey az idősebb biztonsági őrt figyeli, a khakiszínű egyenruhában, a hattallmass alásszolgálati lefejelvénnyel; a férfi a tömeget fürkészi, de kimaszottul rossz helyen keres. Lisey nem érti, hogyan lehetséges, de egyszerre lát mindenkit, a Szőke srácot is beleértve, egyszerre látja a történet összes szereplőjét, sőt még azt is le tudja olvasni Scott szájáról, hogy asszem, ez egész jól sikerült. Scott gyakran ezzel a megjegyzéssel próbálja kipuhatolni a többiek véleményét, és ekkor - Atyaúristen, Szűz Mária, és Jézus Krisztus, az ácsok ácsa - Lisey megpróbálja figyelmeztetni Scot-tot, amikor azonban a nevét kiáltaná, összeszorul a torka, a szája mintha szivaccsal lenne kibélelve. Képtelen megszólalni, miközben a Szőke srác hosszú, bő, fehér ingét felrántva elővillantja nadrágjának üresen fityegő övtartóit, csupasz, lapos hasát, és fehér bőréhez simuló pisztolyának agyát, amelyre most rácsúsztatja a kezét, és Lisey hallja, hogy a Szőke srác Scott mellé felzárkózva a következőt mondja: „Ha bezárja a harangok száját, megtette a dolgát. Bocs, papa.”
Lisey rohan, vagy legalábbis megpróbál rohanni, de mintha egy hattallmass, ragasztóval teli medencében lépkedne, aztán egy karcsú, magas egyetemista lány elzárja előtte az utat, a haját NASHVILLE feliratú selyemszalaggal kötötte fel. A szalagon a betűk kék színűek, a körvonalukat pirossal húzták ki (minden apró részletre emlékszik), Lisey azzal a kezével löki félre a lányt, amelyikben az ezüstásót tartja, mire a lány méltatlankodva felkiált, de a szavak lassan buggyannak elő a szájából, mintha a kiáltását 45-ös fordulaton vennék fel, és 33-as vagy 16-os fordulaton játszanák le. Az egész világ, forró aszfalttá válik, és egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig a karcsú, magas diáklány a NASHVILLE feliratú szalaggal a hajában eltakarja Lisey elől Scottot; Lisey csak Dashmiel vállát látja. Meg a jegyzetfüzetében lapozgató istenverte Tony Eddingtont. Végre-valahára eltűnik az útból a lány, és Lisey újra megpillantja a férjét és Dashmielt, észreveszi, hogy az angol tanszék docense felkapja a fejét, és a teste megfeszül a rémülettől. Mindez egy pillanat alatt történik. Lisey látja, amit Dashmiel lát. Lisey látja, hogy a Szőke srác a pisztollyal (a nyomozás során kiderül, hogy egy koreai gyártmányú, 22-es Ladysmith típusú fegyverről van szó, amit az elkövető Dél-Nashville-ben vásárolt, harminchét dollárért) Scottra céloz, aki ekkor észreveszi, hogy veszélyben van, és megtorpan. Lisey úgy érzi, mindez nagyon-nagyon lassan történik. Azt ugyan nem látja, ahogyan a lövedék kirepül a torkolatból, azt viszont hallja, ahogyan Scott nagyon halk, vontatott hangon így szól: „Beszéljük meg ezt a dolgot, fiam!” Mintha ezt a néhány szót tíz-tizenöt másodperc alatt tudná csak kimondani. Aztán Lisey meglátja a pisztoly nikkelezett torkolatában nyíló sárgásfehér tűzvirágot. Pukkanást hall - jelentéktelen pukkanást, mintha valaki egy papírzacskót durrantott volna ki. Látja, hogy Dashmiel, ez a betoji déli szar-csimbók, menekülőre fogja, és villámgyorsan hasra vetődik. Látja, hogy Scott hátratántorodik, de ugyanakkor az állát előretolja. A furcsa, de elegáns mozdulat úgy fest, mintha Scott táncolna. Könnyű, nyári kabátja jobb oldalán fekete lyuk nyílik. - Az isten szerelmére, fiam, ez nagyon rossz ötlet! - hallja Lisey Scott öblös, vontatott dörmögését, de még ebben a lelassult időben is - ahogyan most Lisey a külvilágot érzékeli - minden egyes szónál egyre magasabb és vékonyabb a férfi hangja, míg végül úgy beszél, mint egy tesztpilóta a magassági szimulációs kamrában. Lisey viszont még mindig úgy látja, Scott nem fogta fel, mi történik. Ahogyan Scott a kezét felemelve megpróbálja megállítani támadóját, sportkabátja, mint egy kapu, szétnyílik, Lisey pedig egyszerre két dologra lesz figyelmes: időközben valahogy mégis sikerült nekiiramodnia, és Scott ingén egyre nagyobb lesz a vörös folt. - Véget kell vetni ennek a ramazúrinak - hallatszik Gerd Allen Cole hátborzongatóan tiszta hangja. - A fréziák miatt véget kell vetni ennek a ramazúrinak. - Lisey ekkor rádöbben, hogy amint Scott holtan a földre rogy, amint a pusztítás bevégeztetett, a Szőke srác magával is végezni fog, vagy legalábbis úgy tesz, mintha megpróbálná. Addig azonban be kell fejeznie, amit elkezdett. El kell intéznie az írót. A Szőke srác könnyedén elfordítja a csuklóját, úgyhogy a Ladysmith füstölgő csöve most már Scott mellkasának bal oldalára szegeződik. Lisey szertartásosnak, de mégis könnyednek látja a mozdulatot. A Szőke srác szétlőtte Scott tüdejét, most pedig arra készül, hogy golyót röpítsen a férfi szívébe. Lisey tudja, meg kell akadályoznia, hogy ez megtörténjen. Scottnak egyetlen esélye van: mindenáron meg kell akadályozni, hogy ez az elmebeteg még egyszer rálőjön. Gerd Allen Cole úgy tesz, mintha semmibe venné Liseyt, és így szól: - Ez az egész csak akkor ér véget, ha megdöglesz! Öregfiú, miattad nem változik semmi. Te vagy a pokol. Egy átkozott majom vagy. Most majd úgy ugrálsz, ahogy én akarom! Ennél értelmesebb mondatok nem hagyják el Gerd Allen Cole száját, amíg azonban beszél, Liseynek elég ideje van, hogy magasba emelje az ezüstásót, és lesújtson vele. A teste ösztönösen tudja, mit kell tennie, mindkét kezét az ásó nyelére kulcsolja. Még így is csak egy hajszálon múlott. Ha ez most egy lóversenyfutam, az eredményjelző táblán egész biztos, hogy az ilyenkor szokásos felirat villog: NE DOBJA EL A SZELVÉNYT, VÁRJA MEG A
CÉLFOTÓ EREDMÉNYÉT! De amikor a verseny nem lovak, hanem egy fegyveres férfi és egy ásóval felszerelkezett nő között zajlik, nincs szükség célfotóra. Az általa érzékelt, lelassult időben Lisey látja, ahogyan az ásó ezüstlapátja lesújt a pisztolyra és a levegőbe röpíti, pont abban a pillanatban, amikor a torkolatából kibukkan az újabb tűzvirág (Lisey ezúttal csak egy részét látja a torkolattűznek, a pisztolycsövet teljesen eltakarja az ásó lapátja). Az ünnepi ásó másik vége továbbrepül előre és felfelé, miközben a második lövedék a forró augusztusi égboltba fúródik. Lisey a levegőben pörgő fegyvert nézi, és arra gondol: A kimaszott mindenségit, ebbe aztán apait-anyait beleadtam!, majd az ásó lapátja találkozik a Szőke srác arcával. Gerd Allen Cole-nak még nem volt ideje elkapni a kezét (minek következtében három ujja eltörik), és az ezüstlapát kőkeményen csapódik az arcába, eltörik az orra, összezúzódik a jobb arccsontja és az ámulattól elkerekedett jobb szemének üregét védő csont, valamint kitörik kilenc foga. A maffia bronzbokszerrel felszerelkezett verőlegénye sem csinálhatta volna jobban. Most pedig - továbbra is a Lisey által érzékelt időben - Stefan Queensland díjnyertes fotójának szereplői lassan a helyükre kerülnek. S. Heffernan parancsnok pár másodperccel Lisey után vette észre, hogy mi történik, neki azonban még meg kell küzdenie a bámészkodókkal - jelen esetben egy buggyos bermudagatyában és Scott Landon vigyorgó képével díszített pólóban ácsorgó fazonnal. Heffernan parancsnoknak egyetlen erősebb vállmozdulattal sikerül félrelökni az útból a kövér, pattanásos fiút. Eközben a Szőke srác már a föld felé zuhan (ezért nem szerepel majd Stefan Queensland díjnyertes fotóján), egyik szemében döbbenet ül, a másikból vér csorog. Abból a lyukból is vér ömlik, ami egyszer, a jövőben, majd újra szájként funkcionál. Heffernan teljesen lemarad arról a pillanatról, amikor az ütés betalál. Roger Dashmiel - aki időközben minden bizonnyal rájött, hogy ő mégiscsak a rendezvény házigazdája volna, nem pedig egy beszari ugrifüles - a védence, Eddington és kellemetlen vendége, Landon felé fordul, épp időben ahhoz, hogy döbbenten bámuló, ám kissé elmosódott arcként elfoglalja helyét a készülő fénykép hátterében. Scott Landon eközben sokkos állapotban kisétál a díjnyertes fotóból. Úgy lépked a parkoló és az angol tanszéknek helyt adó, légkondicionált Nelson Hall felé, mint aki fittyet hány a hőségre. Meglepően fürgén szedi a lábait, legalábbis eleinte, és a tömeg jókora része vele tart, bár látszik, legtöbbjüknek halvány fogalma sincs, mi történt. Lisey dühös rájuk, de nem éri váratlanul a tömeg reakciója. Vajon hányan vették észre a Szőke srác kezében azt a szaros kis stukkert? Hányan ismerték fel a lövések hangját, ami leginkább kipukkanó papírzacskó hangjához hasonlít? A folt Scott kabátján akár az előbbi ásós mutatvány során rákerült föld is lehet, és a külvilág számára még nem vált láthatóvá az ingét átitató vér. Scott minden egyes lélegzetvételnél furcsa sípoló hangot hallat, de vajon a körülötte állók közül ez hány embernek tűnt fel? Senkinek, mivel mindenki Liseyt bámulja - vagy legalábbis jó páran -, ezt az őrült tyúkot, aki megmagyarázhatatlan módon egyszer csak meglóbálja az ünnepi ezüstásót, és csúnyán, pofán törli vele azt a szerencsétlen srácot. Sokan vigyorogva figyelik a fejleményeket, mintha mindez az ő szórakoztatásukra megrendezett show, a Scott Landon Roadshow része lenne. Nos, hát mindenki bekaphatja, Dashmiel is bekaphatja, meg ez az alamuszi, teszetosza biztonsági őr, a hattallmass alásszolgálati lefejelvényével, akire fél évet kell várni, mire észreveszi, mi történik körülötte. Liseyt most egyedül Scott érdekli. Félrehajítja az ásót, a jobbján álló Eddington - ez a bérelhető rajongó - pedig elkapja. A srácnak nincs más választása, ha nem kapja el, az ásó orrba vágja. Aztán - továbbra is ebben a nyomasztó lassított felvételben mozogva - Lisey a férje után rohan, akinek fürgesége nem tart sokáig, és amint a kemenceforró parkoló aszfaltjára lép, megáll. A Lisey mögött álló Tony Eddington úgy bámul az ezüstásóra, mintha valaki egy kibiztosított gyalogsági gránátot, egy hangosan recsegő sugárzásmérőt vagy egy kipusztultnak hitt állatfaj utolsó példányát nyomta
volna a kezébe, és ekkor lép oda hozzá S. Heffernan parancsnok, aki a helyzetet félreértve megállapítja: Tony Eddington a nap hőse. Liseynek minderről nem volt tudomása, egészen addig, míg tizennyolc évvel később a kezébe nem kerül Queensland díjnyertes fotója, bár akkor sem törődött volna ezzel az egésszel, ha már akkor megtudja az igazságot. Minden idegszálával a férjére koncentrál, aki épp most rogyott négykézlábra a parkoló forró aszfaltján. Lisey megpróbál kitörni ebből a lassított felvételből, megpróbál gyorsabban futni. És ebben a pillanatban kattan Queensland fényképezőgépe, és így kerül a fénykép jobb szélére egy női cipő fele, amit a fotós sem akkor, sem később nem vesz észre. 6. A Pulitzer-díjas enfant terrible, akinek zsenge korában, mindössze huszonkét évesen jelenik meg első regénye, összeesik. Scott Landon, bizonyos értelemben, padlót fog. Lisey minden erejét összeszedve megpróbál kimászni ebből az őrjítő, ragacsos időcsapdából, amely, úgy tűnik, foglyul ejtette. Ki kell szabadulnia, mert ha nem ér oda időben, a tömeg összezárul Scott körül, és ő kívül reked, miközben azok a törődésükkel és aggodalmukkal megölik a férjét. Az anyaggodalmukkal. - Mmmeeegggsssééérrrüüülllt - ordítja valaki a tömegből. Lisey némán üvöltve figyelmezteti magát (kapd össze magad, MOST AZONNAL KAPD ÖSZ-SZE MAGAD) és ez végre megteszi a hatását. A ragacsos idő, ami körbefogja, eltűnik. Mintha íjból lőtték volna ki, úgy szeli a levegőt. A külvilág zajokból, hőségből, izzadságból és tolongó testek sűrűjéből áll. Lisey örül, hogy végre felgyorsult a valóság, és közben a bal kezével megmarkolja a fenekét, s kirántja, kikotorja azt az istenverte alsóneműt a fenekéből, így legalább egyvalamit már sikerült helyre tenni ezen az elátkozott napon. Egy újabb egyetemista lány készül elzárni a Scott-hoz vezető egyre keskenyebb ösvényt, ujjatlan felsőjének pántja ernyedten simul a vállára, Lisey azonban előreveti magát, átbújik a lány karja alatt, és a forró aszfalton végigcsúszva sikerül Scott mellé kerülnie. Csak jóval később veszi észre a horzsolásokat felhólyagosodott térdén, tulajdonképpen csak a kórházban, ahol az egyik figyelmes ápoló meglátja a sebeket, és bekeni valami krémmel, ami annyira hűs és olyan jól enyhíti a fájdalmait, hogy Lisey azonnal elsírja magát a megkönnyebbüléstől. Ez a pillanat azonban még messze van. Most mintha csak ő és Scott létezne, a férfi a parkoló tűzforró aszfaltján fekszik, Lisey ott térdel mellette, a borzalmas, fekete és sárga színű katlan peremén, ahol a hőmérő legalább negyven, de lehet, hogy akár negyvenöt fokot mutatna. Liseynek ebben a pillanatban a Jó Mami hosszú nyelű, fekete, vasserpenyőjében sistergő tükörtojás képe villan be. Scott Liseyre pillant. Felnéz rá, az arca - leszámítva a mogyoróbarna szeme alatt pillanatok alatt kialakuló fekete karikákat és a szája jobb sarkából vastag csíkban az állára csorgó vért - viaszos és sápadt. Lisey! - kezdi vékony, sípoló hangon, mint a tesztpilóta a magassági kamrában. - Az a fickó tényleg lelőtt engem? - Most maradj csendben! - Lisey Scott mellkasára teszi a kezét. A férfi inge, ó, édes Istenem, csurom vér, és Lisey érzi, ahogy a tenyere alatt vadul ver a szíve; mintha nem is emberi lény, hanem egy madár szívverését tapintaná. Pacsirtapulzus, gondolja Lisey, és ebben a pillanatban rázuhan az ujjatlan felsőt viselő diáklány. Pont Scottra esne, ha Lisey nem védené meg ösztönösen, testével tompítva az ütközés erejét (- Hé! A picsába! Bassza meg! kiált fel döbbenten a lány). A súly mindössze egyetlen másodpercig nehezedik Liseyre, aztán vége. Lisey látja, ahogyan a lány a kezét kinyújtva próbálja tompítani az ütközést - ó, a fiatalok kiválóan működő reflexei, gondolja Lisey, mintha nem harmincegy éves lenne, hanem vén banya -, és sikerrel jár, de aztán felvisít, amikor az aszfalt megégeti a bőrét.
- Lisey - suttogja Scott, ó, édes Istenem, hogy sípol a tüdeje, amikor levegőt vesz, mint a kéményben süvítő szél. - Ki lökött meg? - keresi a tettest az ujjatlan felsős diáklány. Négykézláb a földön, lófarokba fogott haja az arcába hullik, a sokk, a fájdalom és a szégyen könnyei csillognak a szemében. Lisey közelebb hajol Scotthoz. A férfi testéből áradó hő megrémiszti, sosem gondolta volna, hogy bármi képes ilyen fokú sajnálatot ébreszteni a lelkében. Scottot az iszonyatos hőség ellenére rázza a hideg. Lisey ügyetlenül, fél kézzel lehámozza magáról a kabátját. Igen, meglőttek. Úgyhogy maradj csendben, és ne próbálj... - Olyan melegem van - suttogja Scott, és egyre jobban rázza a hideg. Mi jöhet még ezután? Talán vonaglani fog? Scott barna szeme Lisey kék szemét keresi. A szája sarkából vér csorog. Lisey érzi a vér szagát. Már a gallérja is csurom vér. A teakúra semmit sem érne most, gondolja Lisey, de már azt sem tudja, min gondolkozik egyáltalán. Túl sok itt a vér. Kimaszottul sok... - Nagyon melegem van, Lisey. Kérlek, hozz jeget! - Hozok - feleli Lisey, és a férfi feje alá gyűri a kabátját. - Hozok jeget, Scott. - Hála Istennek, hogy ez a kabát van rajta, gondolja Lisey, aztán eszébe jut valami. Megragadja a mellette kuporgó, sírdogáló lány karját. - Hogy hívják? A lány úgy bámul Liseyre, mintha egy őrült szólította volna meg, végül azonban válaszol a kérdésre: - Lisa Lemke. Még egy Lisa, milyen kicsi a világ, gondolja Lisey, de amikor megszólal, nem ezt mondja. - A férjemet meglőtték, Lisa. Be tudna menni az... - Liseynek nem ugrik be az épület neve, csak az, hogy mi található benne. - ...az angol tanszékre, és értesítené a mentőket? Hívja a 911-et... - Asszonyom? Mrs. Landon? - A biztonsági őrnek ebben a pillanatban sikerül átverekednie magát a tömegen, a könyökével tör magának utat. Leguggol Lisey mellé, a térde hangosat reccsen. Hangosabban ropog a térde, mint ahogyan a Szőke srác pisztolya durrant, gondolja Lisey. A biztonsági őr egyik kezében adó-vevőt tart. Lassan és erőteljesen artikulálva beszél, mintha egy elcsigázott kisgyerekhez szólna. - Értesítettem a campus orvosát, Mrs. Landon. A mentőautó már úton van. A férjét a Nashville Memóriái Kórházba szállítják. Megértette, amit mondok? Lisey felfogta a biztonsági őr szavainak jelentését; a hálája legalább olyan mély, mint a sajnálat, amit az úttesten heverő, szopornyicás kutya módjára remegő férje iránt érez (Lisey úgy érzi, ezzel a lépéssel a biztonsági őr behozta a lemaradását, és még némi előnyre is szert tett). Lisey a férfi felé bólint, és egy könnycsepp gurul végig az arcán, ez az első könnycsepp, amit még számtalan további követ majd, mire sikerül visszatérniük Scott-tal Maine-be. Hazafelé nem a Delta járatával, hanem magánrepülőn, egy ápolónő társaságában repülnek Portlandbe, majd a portlandi repülőtér termináljától egy másik ápolónő kíséretében, mentőautóval mennek a házukig. Lisey a mellette térdelő Lisa Lemke felé fordul, s így szól: Mindjárt lángra kap, nem tudna valahonnan jeget szerezni? Nincs valami ötlete, hol találunk itt jeget? Lisey nem sok reményt fűz a dologhoz, éppen ezért nagyon meglepődik, amikor Lisa Lemke így válaszol: - Van itt a közelben egy csoki- és italautomata. - A Nelson Hall felé mutat, Lisey azonban nem látja az épületet. Csak a fedetlen, szőrös és sima, barnára sült vagy pirosra égett lábak sűrűjét. Most veszi észre, hogy a tömeg időközben teljesen körülzárta őket, zsebkendőnyi területet hagyva számukra, melynek alakja leginkább egy óriási vitamintablettára vagy megfázás elleni kapszulára emlékeztet. Lisey úgy érzi, bármelyik pillanatban kitörhet rajta a tömegiszony. Vajon ezt hívják agorafóbiának? Scott biztosan tudná. - Kérem, ha tud, szerezzen nekem egy kis jeget - könyörög Lisey a lánynak. - És, kérem, nagyon siessen. - Aztán a biztonsági őr felé fordul, aki éppen Scott pulzusát próbálja
kitapintani. Lisey mindezt teljesen feleslegesnek tartja. Itt most arról van szó, hogy Scott életben marad-e, vagy meghal. - Hátrébb küldené őket? - kéri Lisey a biztonsági őrt szinte esdekelve. - Olyan iszonyú forróság van, és... Lisey be sem tudja fejezni a mondatot, a biztonsági őr máris talpra ugrik, mint egy megkergült keljfeljancsi, és így kiált: - Lépjenek hátrébb! Engedjék át a hölgyet! Lépjenek hátrébb, és engedjék át a hölgyet! Srácok, nem látjátok, hogy Mr. Landon nem kap levegőt! A tömeg vonakodva ugyan, de hátrébb lép, Liseynek úgy tűnik, kelletlenül tesznek eleget a felszólításnak. Nem akarnak lemaradni a véres részletekről, Lisey legalábbis így látja. A járda ontja magából a forróságot. Lisey bízott benne, hogy hozzászokik majd - mint ahogy az ember bőre hozzászokik a forró vízhez zuhanyozás közben -, de nem így történt. A közeledő mentőautó szirénájának visítását várja, de nem hall semmit. Aztán egyszer csak meghallja, hogy Scott a nevét suttogja. Vagy inkább hörögve a nevén szólítja. Majd ugyanabban a pillanatban görcsösen megragadja Lisey átizzadt ujjatlan felsőjét (a melltartójának körvonala olyan élesen rajzolódik ki a megfeszült selyem felsőn, mint egy friss és bedagadt tetoválás). Ahogy Lisey lepillant, valami olyasmit lát, amit nagyon nem szeretne: Scott mosolygós arcát. A vér élénkpirosra festette a száját, körbe-körbe minden oldalon, mintha Scott nyalókát szopogatott volna, ez a mosoly leginkább egy vigyorgó bohóchoz illene. Éjjel senki sem szereti a bohócokat, gondolja Lisey, aztán azon kezd tűnődni, hol hallotta ezt a mondatot. Csak az előtte álló hosszú és nagyrészt álmatlan éjszaka közepén jön majd rá, miközben úgy tűnik, Nashville összes kutyája az augusztusi holdat ugatja, hogy ez volt Scott harmadik regényének mottója, annak a regénynek, amit ő és a kritikusok is gyűlöltek, annak a regénynek, ami gazdaggá tette őket. Az Elkárhozottak-nak. Scott nem engedi el Lisey kék selyem felsőjét, a szeme lázasan csillog, a szeme körül egyre sötétebbek a karikák. Mondani akar valamit, és Lisey vonakodva ugyan, de közelebb hajol hozzá, hogy hallja. Scott félig nyitott száján, zihálva veszi a levegőt. Hangos és ijesztő, ahogyan a férfi lélegzik. A vér szaga egyre erősebb. Émelyítő. Fémes szag. A halál. Ez a halál szaga. Mintha csak ezt akarná megerősíteni, Scott így szól: - Nagyon közel van, drágám. Nem látom, de... - Újabb sípoló lélegzetvétel következik. - Hallom, hogy éppen ebédel. Röfögve zabál - hörög Scott, de közben egy pillanatra sem tűnik el az arcáról a véres bohócmosoly. - Scott, nem értem, miről beszélsz... Mintha még mindig maradt volna erő a kézben, ami addig a felsőjét markolta. Scott kegyetlen erővel csíp bele az oldalába, Lisey jóval később, a motelszobában leveti majd a felsőjét, és meglátja a csípés nyomát, az igaz szerelem jelét. - Dehogy... - sípoló zihálás - nem... Érted... - Újabb sípoló zihálás, ezúttal mélyebb. De Scott még mindig vigyorog, mintha ők ketten valami borzalmas titkot őriznének. Egy lila titkot, amilyen a zúzódások színe. Egy bizonyos virág színe, ami egy meghatározott helyen nő (pszt, Lisey, hűha) igen, csak néhány domboldalon nő. - Dehogy... nem... Érted... Ne sérts... Meg azzal... hogy hülyének nézel... - megint a sípoló zihálás hallatszik. - Mindkettőnket... Lisey úgy érzi, talán mégis tudja, miről beszél Scott. A hosszú srácról, ahogyan elnevezte. Arról az izéről, amelynek végtelen hosszú, tarkán foltos oldala van. Lisey egyszer elhatározta, kikeresi a szótárból, mit jelent pontosan, hogy tarkán foltos, de aztán kiment a fejéből - a Scott-tal töltött évek során Lisey kénytelen volt kifejleszteni magában a felejtés képességét illetően. Igen, most már pontosan tudja, miről beszél Scott. Scott elengedi Liseyt, vagy egyszerűen csak fogytán az ereje. Az asszony egy kicsit hátrébb húzódik. Scott Liseyre mereszti egyre karikásabb, egyre beesettebb szemét. Bár Scott szeme még most is ugyanúgy sugárzik, Lisey látja a rettegést, és - ami a legjobban megijeszti - úgy tűnik, mintha Scott valami nyomorúságos és megfoghatatlan módon élvezné ezt az egész borzalmat. Halk, mély hangon - talán azért, hogy csak Lisey hallja, vagy, mert nem
képes ennél hangosabban beszélni - Scott így folytatja: - Figyelj rám, kicsi Lisey. Megmutatom, milyen hangot ad ki, amikor körbekémlel. - Scott, ne... Kérlek, hallgass el... De Scott nem figyel rá. A tüdeje sípol, ahogyan levegőt vesz. Vértől csillogó, piros ajkaiból O-t formál, és elképesztően undorító, mély hangot hallatva kifújja a levegőt. Összeszorult torkából finom vérpermet spriccel a fullasztóan forró levegőbe. Egy lány a vér láttán felsikolt. Ezúttal nincs szükség a biztonsági őr erélyes fellépésére, hogy a tömeg hátrébb húzódjon. Szó nélkül megcsinálják maguktól, és közel másfél méteres terület marad szabadon Lisey, Scott és Heffernan parancsnok körül. A Scott torkából feltörő hang - ó, édes Istenem, ez tényleg olyan, mintha röfögne valaki azonban szerencsére gyorsan elhalkul. Scott felköhög, a mellkasa hullámzani kezd, a sebből a szívverés ritmusát követve egyre több vér bugyog, aztán Scott az ujjával int Liseynek, hogy jöjjön közelebb. Lisey a tenyerére támaszkodva lehajol hozzá. Scott karikás szemével és ádáz vigyorával kényszeríti erre Liseyt. Scott fejét oldalra fordítva félig alvadt vért köp a forró aszfaltra, aztán újra Liseyre néz. így is... szólhattam volna neki... - suttogja. - Eljött volna. Neked meg... nem kellett volna... örökké... a hápogásomat... hallgatni. Lisey megérti, hogy Scott komolyan gondolja, amit mond, és egy pillanatra (biztosan a szeméből sugárzó erő miatt) azt is elhiszi, hogy igaz. Scott torkából újra feltör az a furcsa hörgés, csak ezúttal valamivel hangosabban, és valahol, egy másik világban a hosszú srác, az álmatlan éjszakák ura, elfordítja szörnyű, mohó fejét. Egy pillanattal később, ebben a világban, az aszfalton heverő Scott Landon teste egyszer csak megremeg, és a férfi meghal. A halotti bizonyítványt kiállító orvos megpróbál majd valami értelmes dolgot kitalálni, Lisey azonban tudja: az a gonosz lény végül meglátta Scottot, eljött érte, és elevenen felfalta. Ezután következnek azok a dolgok, amikről sem egymás közt, sem másokkal soha nem beszélnek majd. Túl sok volt a borzalomból. Minden házasságnak két szíve van, egy világos és egy sötét. Ez az ő házasságuk sötét szíve, az ő közös, borzalmas és egyetlen titkuk. Lisey közelebb hajol a forró aszfalton fekvő Scotthoz, biztos benne* hogy a férfi haldoklik, de elhatározta, hogy amíg képes rá, nem engedi el. Ha ez azzal jár, hogy meg kell küzdenie a hosszú sráccal, akkor meg fog küzdeni vele - kikaparja a szemét, ha arra kerül sor. - Nos... Lisey? - suttogja Scott, arcán a beavatottak visszataszító, borzalmas mosolyával. Mit... Szólsz... hozzá? Lisey még közelebb hajol. Az orrát megcsapja Scott izzadságának és vérének szaga. Olyan közel hajol a férfihoz, hogy megérzi a bőréről párolgó Prell sampon és a Foamy borotvahab illatának halvány lenyomatát. Olyan közel hajol hozzá, hogy a szájával megérinti a fülét. Maradj csendben, Scott. Egyszer az életben hallgass már végre el! - suttogja Lisey. Mikor Lisey újra Scott a szemébe néz, már nem csillog benne az a kegyetlen indulat. Egyre sápadtabb ugyan, de talán így van ez rendjén, mert így legalább újra épelméjűnek tűnik. Lisey...? Tovább suttog. Mélyen a férfi szemébe néz. „Hagyd a fenébe azt a kimaszott izét, és akkor az is békén hagy,” Aztán majdnem hozzáteszi: Ne törődj semmivel, később mindent elintézel, de ennek most semmi értelme. Scott egyelőre csak annyit tehet magáért, hogy életben marad. Ezért Lisey csak ennyit mond: - Nehogy még egyszer megpróbáld utánozni a hangját. Scott megnyalja a száját. Lisey meglátja Scott véres nyelvét, és felkavarodik a gyomra, de mégis mellette marad. Addig kell mellette maradnia, amíg elszállítja a mentő, vagy megszűnik lélegezni ott, az orra előtt, a tűzforró aszfalton, alig száz méterre legutóbbi sikere helyszínétől. Lisey úgy gondolja, ha ezt végigcsinálja, bármit kibír. - Nagyon melegem van - suttogja Scott. - Bárcsak lenne itt egy darab jég, amit elszopogathatnék...
- Mindjárt hoznak jeget - feleli Lisey, anélkül, hogy tudná, elhamarkodottan és meggondolatlanul ígéri-e, amit ígér. - Mindjárt szerzek neked jeget. - És ekkor végre meghallja a közeledő mentőautó szirénájának visítását. Ez is több a semminél. Aztán valamiféle csoda történik. Az ujjatlan felsős lány, akinek a tenyerét frissen szerzett horzsolások borítják, átverekszi magát a tömegen. Úgy zihál, mint aki most futott le egy maratont, az arcán és a nyakán izzadságcseppek csorognak, a kezében két hatalmas, viaszos papírpoharat tart. - Visszafelé jövet a felét kilötyögtettem - mondja, és a válla fölött dühösen hátrapillant a tömegre. - De sikerült jeget szereznem. A jég... - Ekkor fennakad a szeme, hátratántorodik, és elernyed a teste. A biztonsági őr - ezerszer legyen áldott, az alásszolgálati lefejelvényével együtt - elkapja és talpra állítja a lányt, kiveszi a kezéből az egyik poharat, és odanyújtja Liseynek, aztán ráveszi Lisát, hogy igyon a másik pohárból. Lisey Landon nem figyel rá. Később, amikor visszagondol erre a pillanatra, ijesztőnek találja, hogy ennyire képes volt megfeledkezni a külvilágról. Egyetlen dolog jár az eszében, így kérleli némán a barátságos biztonsági őrt: Kérem, fogja meg a lányt, nehogy megint rám zuhanjon, aztán újra Scott felé fordul. Scott egyre jobban reszket, elhomályosul a szeme, már nem bírja a tekintetével sakkban tartani Liseyt. Mégis megpróbálja. - Lisey... olyan forró... jég... - Itt van, Scott. Egyszer az életben befognád végre a szádat? - Az egyik északra, a másik délre szállt - suttogja Scott rekedt hangon, aztán megteszi, amire Lisey kéri. Talán nincs több mondanivalója, ami most fordulna elő vele először az életben. Ahogy Lisey belenyúl a Coke-kal teli pohárba, az ital túlcsordul a peremen, és kifröccsen. Döbbenetes és csodálatos érzés, ahogy a jéghideg folyadék a bőréhez ér. Egy jó marék jeget emel ki a pohárból, miközben arra gondol, milyen ironikus is ez az egész: ha az országúti pihenőhelyeken, ahol utazásaik során megálltak, az italautomata pohárban és nem dobozban vagy üvegben adta ki a kólát, Lisey sosem felejtett el jókorát sózni a JÉG NÉLKÜL feliratú gombra. És úgy érezte, jogos a haragja - mások talán hagyják, hogy a gonosz üdítőital-gyártó vállalatok becsapják őket, és a pohár felét jéggel töltsék fel ital helyett, Dave Debusher lányát, a kis Lisát azonban nem lehet ilyen könnyen átvágni. Hogy is mondta mindig az öreg Dandy? Én sem tegnap pottyantam ám le a falvédőről! Most pedig itt térdel Scott mellett, és azt kívánja, bárcsak még több jég és még kevesebb kóla lenne ebben az átkozott pohárban... Bár nem úgy tűnik, mintha ez bármit számítana. Lisey nem is sejti, mekkora meglepetésben lesz része. - Scott, tessék. Jég. Scott már alig bírja nyitva tartani a szemét, aztán lassan kinyitja a száját. Amikor Lisey hozzáérinti a jeget a férfi véres nyelvéhez, hirtelen abbamarad a remegés. Ó, Istenem, csoda történt! Lisey fagyos, olvadt jégtől csöpögő kezével végigsimítja Scott arcát, aztán a homlokát, és a kólaszínű víz a férfi szemöldökére csöpög, majd végigcsorog az orrán. - Ó, Lisey, a mennyországban érzem magam - suttogja Scott, és bár a hangja még mindig rekedt, a lázas önkívület talán már múlóban van... Scott újra ott van vele. A mentőautó leparkol a tömeg mellett, a sziréna még egyszer felsír, aztán elhallgat, néhány másodperccel ezután Lisey egy férfi türelmetlen hangját hallja. - Utat! Engedjenek át! Gyerünk emberek, engedjenek át, szeretnénk a munkánkat végezni! Na, nyomás! Dashmiel, a betoji kis déli szarcsimbók ezt a pillanatot választja, hogy Liseyhez hajolva megkérdezze: - Hogy van a férje? - Figyelembe véve, hogy Dashmiel milyen tempóban próbált kereket oldani, amikor a Szőke srác lövöldözni kezdett, a hangjából áradó féltő gondoskodás hallatán Lisey legszívesebben lekeverne neki egy pofont. Aztán anélkül, hogy felnézne, így válaszol: - Életben akar maradni.
7. - Életben akar maradni - suttogta Lisey, ahogy tenyerével végigsimította a U-Tenn Nashville Review fényes lapját, a fényképet, amin Scott, lábát az idióta ezüstásóra téve pózol. Becsukta a könyvet, aztán a fal mellett tekergőző poros könyvkígyó tetejére hajította. Ami a fényképeket - az emlékeket - illeti, erre a napra bőven kielégítette az éhségét. Megfájdult a feje, a jobb szeme csúnyán nyilallni kezdett. Be akart venni valamit, de nem Tylenolt, hanem valami erősebbet, amit megboldogult férje egyszerűen csak agyzsibbasztónak hívott. Néhány szem Excedrin Scott készletéből tökéletesen megfelelne erre a célra, viszont a gyógyszer szavatossága valószínűleg réges-rég lejárt. Aztán ledől egy kicsit a hálószobájukban, amíg ez a hasogató fejfájás elmúlik. Talán még aludna is. Még mindig úgy mondom: a hálószobánk, tűnődött Lisey miközben elindult a földszintre vezető lépcső felé, habár a pajta rég nem volt már pajta, csak egy sor, tároló helyiség. Még mindig érezni ugyan a széna, a kötelek, a traktorolaj makacs, édeskés szagát. Mintha még mindig a mi hálószobánk lenne, pedig Scott már két éve nincs itt. És akkor mi van? Lisey megvonta a vállát. - Gondolom, semmi. Megijedt, ahogy meghallotta a saját motyogását, mert olyan volt, mintha felöntött volna a garatra. Biztos az emlékezés merítette ki ennyire. A stressz, amit sikerült levezetnie. Egyetlen dolog miatt azonban tényleg hálás kellett, hogy legyen: a fal mellett tekergőző poros könyvkígyó gyomra biztosan nem rejt több olyan fényképet, ami ilyen durva emlékeket idéz fel benne. Scottot életében egyszer lőtték le, és az biztos, hogy egyetlen egyetem sem küldött fotókat az ap... (kuss, legyen, erről nem beszélhetsz) - Rendben van - nyugtázta a dolgot Lisey, ahogyan a lépcső aljára ért, de hiába próbált rájönni, (Scoot, jó öreg Scoot) hogy min gondolkozott az imént. Lehorgasztott fejjel állt, kiverte a víz, mintha az imént úszott volna meg egy súlyos balesetet. - Kussowsky legyen, egy szót se többet! És mintha csak a hangjára felelt volna, a tőle jobbra levő, csukott faajtó mögött megszólalt a telefon. Lisey megtorpant a pajta földszinti folyosóján. Régebben az ajtó egy hatalmas kamrára nyílt, amelyben három ló is kényelmesen elfért. Most azonban egy VIGYÁZAT, NAGYFESZÜLTSÉG! feliratú tábla függött az ajtón. A poént Lisey eszelte ki. A bokszból kis irodát akart kialakítani, hogy onnan intézze a család pénzügyeit, a befizetéseket, a számlákat (akkoriban, sőt ami azt illeti, mind a mai napig, egy főállású pénzügyi szakember intézte ezeket a dolgokat, mivel azonban a fickó New Yorkban élt, nem igazán lehetett arra számítani, hogy olyan apróságokkal is hajlandó pepecselni, mint az élelmiszerszámlák havi összesítése). Csak az íróasztalt, a telefont, a faxot, meg néhány irattartó szekrényt sikerült bepakoltatnia Scott halála előtt. Lehet, hogy be sem tette a lábát ebbe a helyiségbe Scott halála óta? De igen, egyetlenegyszer. Idén, kora tavasszal. Március vége felé járt, a földeket olvadozó hófoltok tarkították, Lisey azért indult, hogy letörölje az üzeneteket a rögzítőről. A kijelzőn a 21 - es szám villogott. Az első tizenhét üzenetet olyan ügynökök hagyták, akiket Scott egyszerűen csak telefontetűknek hívott, ugyanez volt a helyzet tizenkilenctől a huszonegyig. A tizennyolcadik üzenetet Amanda hagyta (Lisey ezen egy csöppet sem lepődött meg). - Csak ki akartam deríteni, hogy sikerült-e beüzemelned ezt az átkozott masinát - érdeklődött Amanda. - Még azelőtt adtad meg a számot nekem, Dadának és Cantynek, hogy Scott meghalt. - Szünet. - Asszem, sikerült. - Szünet. - Mármint beüzemelned. - Szünet. Aztán hadarva hozzáteszi: - Megjegyezném, hogy nagyon-nagyon sokáig kellett várni a sípszóra, úgyhogy biztosan rengeteg üzenetet kaptál már, kicsi Lisey. Jó lenne, ha néha meghallgatnád, hátha valaki szeretne megajándékozni egy Spode porcelán étkészlettel vagy ilyesmivel. - Szünet. - Hát, akkor... szia.
A telefon hármat, aztán négyet csörgött, Lisey az iroda bezárt ajtaja előtt állt, és úgy érezte, a jobb szemgödrébe ütemesen belehasító fájdalom szinkronba került szívének lüktetésével. Az ötödik csörgést kattanás szakította félbe, aztán Lisey a saját hangját hallotta, amint felvilágosítja a telefonálót, hogy a 727-5932-es számot tárcsázta. Lisey nem ígérte meg, hogy visszahívja - bárki legyen is a telefonáló -, és azt sem ajánlotta fel a telefonálónak, hogy hagyjon üzenetet a sípszó után. Mégis, mi értelme lett volna? Elképzelése sem volt, ki hívhatná őt ezen a számon. Mióta Scott meghalt, kiveszett az élet erről a helyről. Egyedül a Lisbon Falls-i Lisey Debusher, Scott Landon özvegye maradt még itt. A kis Lisey egyedül lakott ebben a hatalmas házban, de ő regények helyett bevásárló cédulákat írt. Az üdvözlő üzenet és a sípszó között olyan hosszú volt szünet, hogy Lisey először azt hitte, betelt a kazetta. De ha mégsem, a telefonáló előbb-utóbb megunja a várakozást, és lecsapja a kagylót, hogy aztán az ajtó túloldaláról Lisey meghallja a legbosszantóbb üzenetet, amit egy női hangon magyarázó (felháborodott) automata mondani képes: - Amennyiben hívást akar kezdeményezni... kérjük, tegye le a kagylót, és tárcsázza a központot! Az automata sosem teszi hozzá, hogy faszfej vagy húgyagyú barom, Lisey azonban igazat adott Scottnak, hogy ezekben az automata telefonüzenetekben, ha áttételesen is, valami ilyesmit akarnak éreztetni az előfizetőkkel. Az automata helyett azonban egy férfi jelentkezett be, és mindössze annyit mondott: „Később visszahívom.” Semmi oka nem volt, hogy az üzenetet hallgatva megborzongjon, Liseyt mégis kirázta a hideg. Kattanás hallatszott. Aztán csend lett. 8. Ez a jelen sokkal kellemesebb, gondolja Lisey, de közben tudja, hogy ahol van, az se nem a jelen, se nem a múlt; csak egy álom. A széles franciaágyon feküdt a hálószobában (a mi hálószobánk, a mi hálószobánk) a lassan forgó ventilátor alatt; a 130 milligramm koffeinnel és a két szem Excedrin tablettával (lejárat dátuma: október 7.), amit Scott fürdőszobaszekrényben tárolt és egyre fogyatkozó gyógyszerkészletéből vételezett, Liseynek mégis sikerült álomba merülnie. De elég, ha körbepillant, és semmi kétsége nem marad afelől, álmodik-e: újra azzal a különleges közlekedési eszközzel utazik - a PILLSBURY NINŐSÉGI LISZT feliratú, hatalmas vászondarabon repül - a Nashville Memóriái Kórház harmadik emeletén, az intenzív osztályon. Lisey királynőhöz méltón fonja össze karját keblei alatt, és közben örömmel nyugtázza, hogy csúnyácska kis repülőszőnyegének sarkaira valaki, mint egy zsebkendőre, csomókat kötött. Olyan közel repül a plafonhoz, hogy amikor a PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT feliratú vászondarabon elúszik az egyik lassan forgó ventilátor alatt (ami mellesleg ugyanúgy néz ki, mint a hálószobájukban lévő ventilátor), Liseynek le kell hasalni, nehogy a lapátok lekaszálják. A lakkozott falapátok surrogó hangot adnak, ahogyan lassan, méltóságteljesen róják a köröket. Odalent, a folyosón ápolónők sürögnek-forognak nyikorgó talpú klumpáikban. Habár csak később válik divatossá a szakmában, de néhányuk már most színes köpenyt hord, legtöbbjük azonban még fehér ingben és fehér nadrágban van, fejükön pedig olyan főkötő, amiben Lisey szerint úgy néznek ki, mint a töltött galambok. Az ivókút mellett két orvos beszélget - Lisey úgy sejti, orvosok, habár az egyikük ahhoz sem tűnik elég idősnek, hogy borotválkozzon. A falakat hideg, zöld csempe borítja. Hűvös van, a kinti forróság nem tud átjutni a falakon. Lisey fogadni merne, hogy az épületben lég kondi üzemel, és nem csak a ventilátorok hűtik le a levegőt, bár a hangjukat nem hallja. Még szép, hogy nem, hiszen álmodom, mondja magában, és ez ésszerű magyarázatnak tűnik. A 319-es szoba ajtaja már nincs messze, ebben a helyiségben gyógyult fel Scott, miután
kioperálták belőle a golyót. Lisey simán eljut a kórteremig, de ahogy megérkezik, kiderül, hogy túl magasan repül, és nem fér át az ajtófélfa alatt. Pedig muszáj bejutnia. Nem volt ideje elmondani Scottnak: Ne törődj semmivel, később mindent elintézel, de talán nincs is szükség erre. Végtére is Scott Landon sem tegnap pottyant le a falvédőről. Lisey szerint jelen pillanatban az a legfontosabb kérdés, hogy milyen varázsszóval tudná elérni, hogy a PILLS-BURY MINŐSÉGI LISZT feliratú szőnyeg lejjebb ereszkedjen. Aztán hirtelen beugrik. Nem örül annak, hogy pont ez a szó hagyja el az ajkát (ezt a szót ugyanis legutóbb a Szőke srác szájából hallotta), de a szükség néha törvényt bont - ahogyan azt Dandy mondani szokta -, így hát... - Fréziák - szólal meg Lisey, mire a plafon közelében lebegő, kifakult szövetdarab, melynek a sarkaira valaki csomót kötött, engedelmesen lejjebb ereszkedik egy méterrel. Lisey bekukkant a nyitott ajtón, és megpillantja Scottot keskeny, ám meglepően takaros, a fej- és lábrésznél kényelmesen ívelt kórházi ágyában. A műtét nagyjából öt órája ért véget, az életfunkciókat figyelő gépek úgy pittyegnek és kattognak, mint egy üzenetrögzítő. A fal és az ágy között, egy fogasszerű valamin két zacskó áttetsző folyadék lóg. Úgy tűnik, Scott alszik. Az ágy mellett, egy támlás széken a tizennyolc évvel ezelőtti Lisey ül, és egyik kezével a férje kezét fogja. A másik kezében egy puha borítós regényt tart, otthonról hozta magával Tennessee-be, de nem gondolta, hogy ilyen sokat elolvas majd belőle. Scott Borgest, Pynchont, Tylert és Atwoodot olvas. Lisey Maeve Binchy, Colleen McCullough, Jean Auel (habár néha egy kicsit idegesítik Ms. Auel közönséges és kéjsóvár ösztönemberei), Joyce Carol Oates és újabban Shirley Conran regényeit. Most is ez utóbbi szerző legújabb, Barbárok című regényét tartja kezében, és meg kell hagyni, nagyon tetszik neki. Épp annál a résznél tart, amikor a dzsungelben ragadt nők meg tanulják csúzliként használni a melltartójukat. Ó, az a rengeteg feszülő fürdőruhás nő. Habár nem tudja eldönteni, hogy a romantikus kalandregények rajongói elég érettek-e Conran legutóbbi művéhez, Lisey mindenesetre eredeti, bátor és gyönyörű darabnak tartja. A bátorság alapvetően gyönyörű dolog, nem igaz? A lemenő nap fénye vörös és aranyszínű áradatként ömlik be a kórterem ablakán. Egyszerre nyugtalanító és lenyűgöző érzés. A tizennyolc évvel ezelőtti Lisey rettenetesen fáradt: mind érzelmi, mind fizikai értelemben, és tovább rontja a helyzetet, hogy délre kellett utaznia. Úgy érzi, ha még valaki azt mondja neki, magácska, ordítani fog. Egyetlen dolog tartja benne a lelket: tudja, hogy előbb fog innen lelépni, mint ahogy ők hiszik, mivel... nos... Elég annyi, hogy jó oka van feltételezni, Scott gyorsabban felépül, mint azt bárki sejtené. Hamarosan visszamegy a motelbe, és megpróbálja kivenni azt a szobát, amit érkezésük után Scott-tal lefoglaltak (Scott szinte kivétel nélkül mindig bérel valahol maguknak rejtekhelyet, még akkor is, ha - ahogyan mondani szokta - „egynapos villámlátogatásra” megy). Lisey egy kicsit tart tőle, hogy nem tudja megszerezni ugyanazt a szobát - ezeken a helyeken másként bánnak a férjes asszonyokkal, mintha egy nő egyedül állít be, és ez teljesen független attól, hogy a férj híres vagy sem -, mivel azonban a motel a kórházhoz és a campushoz is közel van, Lisey úgy dönt, ha akad üres szoba, nagy ívben tesz rá, hogyan viselkednek vele. Scott kezelőorvosa, dr. Sattherwaite elintézte, hogy a főkapunál várakozó riporterhadat elkerülendő, Lisey esténként a hátsó bejáraton surranhasson ki az épületből. Sattherwaite megígérte, hogy amint Lisey „megadja a jelet”, a betegirányítóban üldögélő Mrs. McKinney azonnal hív neki taxit - ami az épület háta mögött, a kávézó rakodórámpájánál várakozik majd. Lisey már rég lelépett volna, de aztán mégis bent maradt, mert az utolsó órában Scott nyugtalanul hánykolódott. Sattherwaite szerint Scott még legalább éjfélig nem fog magához térni, Lisey azonban sokkal jobban ismeri Scottot, mint az orvos, éppen ezért nem is lepődik meg, amikor a férje már napnyugta előtt ébredezni kezd. Scott már kétszer felismerte Liseyt,
kétszer megkérdezte tőle, mi történt, Lisey pedig kétszer elmondta neki, hogy egy pszichopata fickó lelőtte. Amikor másodszor magához tért, így szólt: „A kimaszott ezüstásóját!”, aztán újra lecsukódott a szeme. Az első dolga az volt, hogy megnevettesse Liseyt, aki most azt szeretné, ha Scott még egyszer magához térne, és akkor elmondaná neki, nem utazik haza Maine-be, itt marad a közeli motelben, és reggel visszajön hozzá. Ezzel most, 2006-ban Lisey pontosan tisztában van. Emlékszik rá. Megérzi. A PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT feliratú repülőszőnyegen ülve szuggerálni kezdi Scottot: Nyisd ki a szemed! Nézz rám! Mondd azt, hogy „Eltévedtem a sötétben, de te megtaláltál engem. Lázas voltam, borzalmas láz gyötört, és te jeget hoztál nekem.” De vajon Scott tényleg ezt mondta? Ez tényleg akkor történt? Vagy később? És miért van szükség arra, hogy önmaga elől titkoljon el dolgokat? Az ágyban fekve, vörös fényben fürödve, Scott kinyitja szemét. Feleségére pillant, aki éppen lapoz egyet a könyvében. A hangja most már nem sípol, de még elég furcsán kapkodja a levegőt, aztán félig suttogva, félig hörögve a nevén szólítja Liseyt. A tizennyolc évvel ezelőtti Lisey leteszi a könyvet, és Scottra pillant. - Hé, hát megint felébredtél - mondja. - Emlékszel, mi történt? - Lelőttek - suttogja Scott. - Srác. A pisztoly. A hátam. Fáj. - Talán nemsokára kaphatsz valami fájdalomcsillapítót - nyugtatgatja Lisey. - Nem szeretnél... Scott megszorítja Lisey kezét, így adja tudtára, hogy nyugodjon meg. Most majd azt mondod, hogy elvesztél a sötétben, és én jeget adtam neked, gondolja Lisey, 2006-ban a franciaágyon fekve. Scott azonban csak ennyit mond a feleségének - aki néhány órával korábban megmentette az életét, amikor egy ezüstásóval szétverte egy pszichopata fickó fejét -, „Kicsit meleg van itt, nem?” A hangja közömbös. A tekintete teljesen normális, mintha csak az időjárásról csevegnének, miközben a lemenő nap fénye sötétvörösre festi a kórterem falait, miközben a gépek ütemesen pittyegnek és kattognak, miközben a 2006-os Lisey az ajtóban lebegve figyeli, ahogyan fiatalabb énje, az 1988-as Lisey, alig észrevehetően megborzong; az idősebb Lisey látja, ahogyan a fiatalabb Lisey bal kezének mutatóujja megáll, miközben a Barbárok puha fedeles kiadásában lapoz. Az jár a fejemben, hogy talán tényleg nem emlékszik rá, mit mondott, amikor kiakadt, de lehet, hogy csak úgy tesz, mintha nem emlékezne. A hosszú srácról beszélt, arról, hogy bármikor szólhat neki, ha úgy tartja kedve, és arra, amit én válaszoltam, hogy jobb lenne, ha befogná végre a száját, és elfelejtené ezt az egészet... Mert ha végre befogná a pofáját, az a valami eltűnne. Vajon tényleg feledésbe merülnek-e ezek a dolgok - ahogyan például Scott elfelejtette, hogy lelőtték -, vagy ezúttal inkább arról a fajta felejtésről van szó, amikor a nyomasztó emlékeket belapátoljuk egy dobozba, amit aztán gondosan lezárunk? Ugyan mit számít ez, amíg Scott tudja, hogyan gyógyuljon meg. Az ágyon fekve (miközben az álmok örökké tartó jelenében a varázsszőnyegen repül), Lisey mocorogni kezdett, aztán megpróbált szólni fiatalabb énjének, megpróbált odakiáltani neki, hogy igenis számít, hogy mit felejtenek el. Ne hagyd, hogy Scott kitörölje a fejéből az emlékeket! Próbálta figyelmeztetni idősebb Lisey a fiatalabbat. Nem lehet örökké a felejtésbe menekülni! És máris egy újabb régi mondás ugrott be neki. Akkor mondogatták ezt, amikor nyaranta, a Sabbath Day-tónál végtelen whistpartikat játszottak, és valaki a talonba dobott kártyákkal akart ravaszkodni: Hagyd békén! A holtakat nem lehet feltámasztani! A holtakat nem lehet feltámasztani. Lisey mégis megpróbálja. Akaraterejének utolsó morzsáit összeszedve, a 2006-os Lisey előrehajol varázsszőnyegén, és a következő üzenetet küldi az 1988-as Liseynek: Scott szimulál! MINDENRE EMLÉKSZIK!
És egyetlen őrjítő pillanatig Lisey érzi... tudja, hogy sikerül eljuttatni az üzenetet a címzetthez. A fiatal Lisey arca megrándul, kiesik a kezéből a könyv, és tompa puffanással a padlóra esik. Mielőtt azonban a fiatal Lisey felfogná, mi történik, Scott az ajtó fölött lebegő nőre mered, az idősebb Liseyre, aki egy nap az özvegye lesz, és újra csücsöríteni kezd, ám ezúttal nem az az undorító hang tör fel a torkából, hanem fúj egyet, ami Liseyt leginkább egy halk szuszogásra emlékezeti, de hogyan várhatna mást azok után, amin Scott aznap keresztülment? Ahhoz azért mégis elég erő van a Scott tüdejéből kipréselt levegőben, hogy a PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT feliratú repülőszőnyeget messzire sodorja, és úgy dobálja Liseyt, mint egy forgószélbe került kis madarat. Lisey kétségbeesetten kapaszkodik, miközben a kórház falai elsuhannak mellette, de aztán az az átkozott varázsszőnyeg oldalra billen, és ő zuhanni kezd... 9. Lisey verejtékező homlokkal riadt fel álmából, úgy ült a széles franciaágyon, mint aki karót nyelt, a teste izzadságban úszott. A mennyezetre szerelt ventilátornak köszönhetően a hálószoba levegője viszonylag hűvös maradt, Liseynek mégis rettenetesen melege volt... Mintha egy vákuumos sütőben üldögélne. - Bármi legyen is az - motyogta Lisey, miközben nevetés rázta a testét. Az álom gyorsan szertefoszlott - az egyetlen dolog, amire még tisztán emlékezett, a lemenő nap szokatlan, vörös fénye -, és Lisey arra eszmélt, hogy a fejében egy őrült gondolat fogant meg. Hirtelen erős kényszert érzett, hogy megkeresse azt a kimaszott ásót. Az ezüstásót. - Mégis miért? - mondta, és a kérdés visszaverődött az üres szoba falairól. Felkapta az éjjeliszekrényen álló ébresztőórát, és - azzal a meggyőződéssel, hogy legalább egy, de lehet, hogy két óra hosszat aludt - megnézte, mennyit mutat. Megdöbbent, amikor látta, hogy pontosan tizenkét perce hunyta le a szemét. Az órát visszatette az éjjeliszekrényre, aztán a kezét a blúzába törölte, mintha valami kórokozóktól hemzsegő, mocskos dolgot szorongatott volna. - Miért pont az ásót? Ezzel most ne törődj! Scott hangját hallotta, nem a sajátját. Az utóbbi időben Lisey már nagyon ritkán hallotta ilyen tisztán Scott hangját, ha egyáltalán hallotta. Most azonban Scott jól érthetően és hangosan a következőt mondta: Semmi közöd hozzá. Csak keresd meg, és tedd olyan helyre, ahol... úgyis tudod, miről beszélek. Még szép, hogy tudta. - Ahol kéznél lesz - suttogta Lisey, és arcát a kezébe temetve felnevetett. Úgy van, kislány, helyeselt a férje. Ahol kéznél lesz, amikor szükséged van rá. III. Lisey És Az Ezüstásó (Várj, Amíg Megfordul A Szél) 1. Az álom, bár igen valószerű volt, mégsem segített Liseynek elszakadni a nashville-i emlékektől, főleg az események egy konkrét mozzanatától: Gerd Allen Cole, miután tüdőn lőtte Scottot - ami nagy valószínűséggel nem okozott halálos sérülést -, a szívére célzott - ez viszont kizárt, hogy ne okozzon halálos sérülést. Addigra az idő lelassult Lisey körül, a fejében ugyanazt a pillanatot játssza le újra meg újra - ahogyan az ember a nyelvével minduntalan végigsimítja kicsorbult foga felszínét -, és képtelen felfogni, hogyan lehet egy mozdulat ennyire könnyed, mintha a pisztolyt egy marionett bábu tartotta volna.
Lisey kiporszívózta a nappalit, pedig erre semmi szükség nem volt, aztán beindította a szinte üres mosógépet; a szennyes tartó olyan lassan telt meg, mióta csak a saját ruháit gyűjtötte benne. Két év telt el azóta, de még mindig képtelen volt megszokni. Végül felkapta egyik régi fürdőruháját, és úszott néhány hosszt a kerti medencében: öt hossz, tíz, aztán tizenöt, végül tizenhétnél állt meg. A medence sekélyebbik végén megkapaszkodott, a lábát kinyújtotta maga mögött, úgy taposta a vizet, hosszú, fekete haja az arcára, a homlokára és a tarkójára tapadt, és ekkor újra meglátta a lassan elmozduló fehér kézfejet, a Ladysmith agyára és ravaszára kulcsolódó hosszú ujjakat. (ha az ember tudja a pisztoly valószerűtlenül nőies nevét, képtelenség fegyverként gondolni a tárgyra), látta a Scott szívére szegeződő csövet, a kis, sötét üreget, amelyben Scott halála várakozott, és úgy érezte, alig bírja el a súlyos ezüstásót. Lehetetlennek tűnt, hogy időben oda tud érni, hogy képes lesz megelőzni a tébolyult Cole-t. Lisey lassan rugdalva fröcskölte a vizet. Scott imádta ezt a medencét, de csak nagyon ritkán úszott benne. Ő inkább a sört, a könyveket és az autókat szerette. Már amikor éppen nem volt úton. Vagy nem a dolgozószobájában írt, üvöltő zene mellett. Vagy nem a vendégszobai hintaszékben virrasztott egy végtelenül szomorú téli éjszakán, nyakig betakarózva Jó Mami egyik gyapjúkendőjével, miközben odakint a Yellowknife felől érkező rettenetes szél süvített. Ez is Scott volt, a másik Scott. Az egyik északra, a másik délre szállt, és Lisey mindkettőt ugyanúgy szerette, mindkettőt ugyanúgy. - Elég legyen már! - csattant fel Lisey. - Időben odaértem, időben, úgyhogy el kéne már felejteni az egészet. Az a pszichopata csak egyetlen lövést tudott leadni. - Lelki szeme előtt azonban (ahol a múlt mindig jelen idejű), Lisey megint a Ladysmith lassan balra mozduló csövét látta, aztán kimaszott a medencéből, hátha sikerül végre kitörölnie a fejéből ezt az emlékképet. A módszer bevált, nemsokára azonban - miután gyorsan lezuhanyozott és megtörülközött - újra megjelent előtte a Szőke srác képe. Gerd Allen Cole visszatért, újra ott van vele, és így szól: a fréziák miatt véget kell vetni ennek a ramazúrinak. Az 1988-as Lisey a feje fölé emeli az ezüstásót, de az a kimaszott levegő a lelassult idő miatt túl sűrűnek bizonyul, és egy pillanattal később ér oda, úgyhogy végig kell néznie, ahogyan a második tűzvirág kibontja szirmait, és egy újabb fekete lyuk nyílik Scott kabátjának bal oldalán, és a sportzakó halotti lepellé változik... - Hagyd már abba! - mordul fel Lisey, és a szennyes tartóba vágja a törülközőjét. - Felejtsd már el végre! Lisey ruháit a hóna alá szorítva, meztelenül sétált vissza a házhoz. Ezért építették azt a magas deszkakerítést a hátsó kert köré. 2. Mivel az úszás után megéhezett - sőt valójában majd' meghalt az éhségtől -, annak ellenére, hogy még öt óra sem volt, úgy döntött, kiadós vacsorát készít magának. Darla, a második legidősebb Debusher lány, az ilyesmit úgy hívta: komfort kaja; Scott pedig - a nyálát csorgatva - csak annyit mondott: mocskos nagy zabálás lesz. Lisey a hűtőben talált fél kiló darált marhahúst, a spájz egyik hátsó polcán pedig egy adag ínycsiklandóan undorító Hamburger Helper márkájú Cheesburger Pie rejtőzött, amit Lisey gyorsan összekevert a marhahússal. Miközben a kaja készült, kevert magának egy kancsó Kool-Aid limonádét, dupla adag cukorral. Öt óra húsz perckor már a Cheesburger Pie illata töltötte be a konyhát, és Liseyt - egyelőre legalábbis - nem kísértette tovább Gerd Allen Cole emléke. Egyedül a kajára tudott gondolni. Kétszer is szedett a tányérjára, és két hatalmas pohár Kool-Aid limonádét lehajtott. Miután befalta a második adagot, és megitta a második pohár limonádét (a pohár aljára leülepedett cukrot meghagyta), hatalmasat böffentett, majd így szólt: - Durva jól esne most egy kimaszott cigaretta!
Ritkán kívánta ennyire a cigit. Egy szál Salem Lightsot. Amikor a maine-i egyetemen megismerkedtek, Scott - aki akkoriban már lediplomázott, és, ahogyan ő fogalmazott, a Világ legfiatalabb meghívott író-előadója volt - sokat dohányzott. Lisey amellett, hogy időnként bejárt az egyetemre {ez nem tartott valami sokáig), főállású pincérnőként dolgozott egy belvárosi étteremben, Pat Pizzériájában, ahol a pizzán kívül hamburgert is felszolgáltak. Scott mellett szokott rá a cigire, aki szigorúan csak Herbert Tareytont szívott. Később, 1987-ben, egy évvel azelőtt, hogy Gerd Allen Cole sikeresen bebizonyította volna, nem a dohányfüst az egyetlen káros dolog, ami kikészítheti az ember tüdejét, együtt próbáltak leszokni a dohányzásról. Azóta gyakran előfordult, hogy Liseynek napokig eszébe sem jutott, hogy rágyújtson, néha viszont ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy dohányfüsttel töltse meg a tüdejét. Bizonyos értelemben azonban jót tett neki, hogy a cigarettára gondolt. Addig ugyanis sikerült kiűzni a fejéből (a fréziák miatt véget kell vetni ennek a ramazúrinak, hallatszik Gerd Allen Cole hátborzongatóan tiszta hangjai és könnyedén elfordítja a) a Szőke srácot (csuklóját) és Nashville-t, (úgyhogy a Ladysmith füstölgő csöve most már Scott mellkasának bal oldalára szegeződik) a durva életbe, már megint nem bírta tovább. Már megint ezen jár az agya. Valami bolti vajas sütemény volt desszertnek, meg Cool Whip tejszínhab - a mocskos nagy zabolás elengedhetetlen kelléke -, de Lisey úgy bekajált, hogy egyelőre gondolni sem bírt az édességre. Elszomorította, hogy ezek a nyomorült, régi emlékek annak ellenére tovább kísértik, hogy belapátolt egy jókora adag, magas kalóriatartalmú ételt. Úgy érezte, sejti már, milyen az, amikor a háborús veteránok képtelenek feldolgozni az emlékeiket. Lisey csak egyetlen csatában vett részt, de (nem, Lisey) - Csend legyen - suttogta a tányérját durván (nem, kicsim) félrelökve. Istenem, milyen jó lenne most (ennél te jobban tudod) rágyújtani. Az viszont még a ciginél is jobban esett volna, ha végre nem gyötrik tovább ezek a régi emlékek... Lisey! Scott volt az, a változatosság kedvéért ezúttal is a fejében szólalt meg a hang, de most olyan tisztán, hogy Lisey a konyhaasztalra támaszkodva, önkéntelenül és hangosan válaszolt rá: - Tessék, drágám! Keresd meg az ezüstásót, és ez az egész borzalom egy csapásra véget ér... eltűnik, mint a papírmalomból áradó szag, amikor feltámadt a déli szél. Emlékszel? Hát persze hogy emlékezett. Oronótól keletre, egy Cleaves Mills nevű kisvárosban bérelt lakást. Akkoriban, mikor Lisey Cleavesbe költözött, már egyetlen papírmalom se működött a környéken, az Óvárosban viszont több is, és amikor északról fújt a szél, főleg ha párás és borult idő volt, förtelmes bűz árasztotta el a várost. Aztán, ha megfordult a szél... Istenem! Az óceán sós illatát is érezni lehetett, és az ember úgy érezte, mintha újjászületne. Egy ideig kettejük titkos nyelvének is része volt a várj, amíg megfordul a szél - csakúgy, mint a kapd össze magad, a KÖMAK, vagy az, hogy a kibaszott helyett azt mondták, kimaszott -, aztán idővel kikopott a szótárukból, és Liseynek évekig eszébe sem jutott. A várj, amíg megfordul a szél, valami olyasmit jelentett, hogy tarts ki. Még ne add föl! Talán az ilyen mondatokat a friss házasokra jellemző, derűlátó hozzáállás szüli. Lisey nem tudta megmondani, de Scottnak
ezzel kapcsolatban is biztosan kiforrott véleménye volt. Már házasságuk korai időszakában naplót vezetett, (KORAI ÉVEK!) akkoriban, amikor megvívták egymással az első kötelező csatákat. Minden este tizenöt percig körmölt a naplójába, miközben Lisey valamelyik esti show-műsort nézte, vagy a számlákat rendezgette. Néha azonban csekkírás vagy tévézés helyett Scottot figyelte. Szerette, ahogyan a lámpa fénye megvilágítja a férfi haját, és sötét, háromszög alakú árnyékokat vetett az arcára, miközben Scott kapcsos jegyzetfüzete fölé hajolva lázasan körmölt. A haja akkoriban hosszabb és sötétebb volt, az élete vége felé oly gyorsan elszaporodó ősz hajszálak még sehol sem látszottak. Lisey szerette Scott történeteit, de legalább annyira szerette, ahogyan a férfi haján megcsillant a lámpafény. Lámpafényben fürdő haja külön történet volt, csak nem tudott róla. Szerette a bőre tapintását. Minden négyzetcentiméterét. Semmit sem cserélt volna el. Neki az egész kellett. Lisey! Keresd meg az ásót! Lisey leszedte az asztalt, aztán a maradék Cheesburger Pie-t egy Tupperware edénybe rakta. Tudta, miután elmúlt a zabálhatnékja, soha nem fogja megenni, de már így is túl sok mindent kell ledarálnia a konyhamalaccal. Jó Mami, aki Lisey képzeletében még mindig a háztartást vezette, csúnyán kikelt volna ilyen pazarlás láttán. Akkor már inkább a hűtőbe rakja a maradékot, hogy aztán a spárga és a joghurt mögött szép csendben megromoljon. És miközben az edényt berakta a hűtőbe, azon tűnődött, vajon tényleg megnyugodna-e, ha megtalálná azt a gagyi ezüstásót. Talán az ezüst varázsereje segít? Liseynek eszébe jutott egy film, amit egy éjjel Darlával és Cantatával néztek. A farkasemberről szóló és állítólag rettenetesen ijesztő horror nem igazán hatotta meg Liseyt. A szörnyeteget inkább sajnálatra méltónak, mintsem félelmetesnek tartotta. A trükkök pedig elég átlátszóak voltak: időnként megállították a kamerát, szóltak a sminkmesternek, hogy igazítson valamit a szörnyeteg arcán, aztán forgott tovább a film. Lisey ugyan díjazta az igyekezetüket, a végeredmény azonban mégsem lett túl hihető. Ennek ellenére a sztori elég érdekesnek tűnt. Az első rész egy angol pubban játszódott, ahol az egyik öreg főszer arról magyarázott, hogy a farkasembereket csak ezüst pisztolygolyóval lehet megölni. És Gerd Allen Cole talán nem farkasember volt? - Legyen már eszed, kislány - szólalt meg Lisey, miközben leöblítette és a szinte teljesen üres mosogatógépbe tette a tányérját -, Scott talán meg tudta volna ezt írni valamelyik könyvében, de ezek a képtelen történetek sosem tartoztak a te asztalodra. Ugye? - A mosogatógép ajtaja hangos puffanással becsukódott. Ha ilyen ütemben haladunk, gondolta Lisey, akkor július 4-ére talán megtelik. - Ha meg akarod keresni az ásót, ne fogd vissza magad, keresd meg! De tényleg ezt akarod csinálni? Mielőtt válaszolni tudott volna erre a költői kérdésre, megint hangosan és jól érthetően hallotta Scott hangját a fejében. Üzenetet hagytam neked, kicsim. Lisey épp a konyharuha után nyúlt, hogy megtörölje a kezét, de hirtelen kővé dermedt. Ismerte ezt a hangot. Hetente háromszor-négyszer is előfordult vele, hogy Scott hangját utánozta. Olyan egyedül érezte magát ebben a nagy, üres házban. Az viszont még őt is meglepte, hogy ilyen rövid időn belül ismét megszólalt, azután, hogy az ásóról magyarázott... Miféle üzenetről van szó? Miféle üzenetről? Lisey megtörölte a kezét, és visszatette a helyére a konyharuhát. Aztán a mosogatónak háttal állva a konyha felé fordult. Varázslatos nyári napfény ömlött be az ablakokon (a levegőt a mocskos nagy zabolás után már kevésbé ínycsiklandozó Hamburger Helper illata töltötte be). Becsukta a szemét, elszámolt tízig, aztán újra körülnézett. A késő délutáni, nyári napfény szinte dübörgött körülötte. És benne.
- Scott? - szólalt meg, és az a képtelen érzés kerítette hatalmába, hogy Amanda után most már ő is bekattant. - Ugye nem akarsz szellemesdit játszani velem? Nem számított rá, hogy Scott válaszolni fog. A kis Lisey Debusher - aki vidáman mosolygott, ha villámok csapkodtak körülötte és mennydörgött az ég, gúnyosan vigyorgott, ha a farkasember felbukkant az éjszakai horrorfilmben, és egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot, mert tudta, hogy trükk felvételt lát - nem számított arra, hogy választ kap a kérdésre. A mosogató fölötti ablakon beáramló fuvallatot azonban - amely meglobogtatta a függönyöket, belekapott Lisey még mindig nedves hajába, s virágok szomorú illatát hozta magával - mintha mégiscsak válasznak lehetett volna tekinteni. Lisey újra becsukta a szemét, és halk zenét hallott, nem a szférák zenéjét, hanem egy régi Hank Williams-számot: Szervusz, Joe, indulnom kell, ó... A karja libabőrös lett. Aztán a fuvallat elhalt, ő pedig visszaváltozott Lisey-vé. Már nem Mandy, Canty vagy Darla volt, és semmiképp sem (az egyik délre szállt) Jodi, aki lelécelt Miamiba. Újra a modern Lisey lett, a 2006-os Lisey, Scott Landon özvegye. Nem jártak szellemek a házban. Lisey egyedül állt a konyhában. Most azonban már mindenképpen meg akarta keresni az ezüstásót, az ásót, ami lehetővé tette, hogy a férje még tizenhat évig éljen, és megírjon további hét regényt. Nem beszélve a Newsweek egyik 1992-es számának címlapjáról, amelyen Scott pszichedelikus hangulatú fényképe mellett a következő, Péter Max betűkből álló cím állt: MÁGIKUS REALIZMUS ÉS A LANDON-KULTUSZ. Lisey azon töprengett, vajon Roger „Gyávanyúl” Dashmielnek tetszett-e a cikk. Lisey úgy döntött, most azonnal nekilát és megkeresi az ásót, amíg még fenn van a nap. Kísértetek ide, kísértetek oda, nem akart kint lenni a pajtában - vagy, ami azt illeti, az emeleti dolgozószobában -, amikor leszáll az éj. 3. A Lisey félkész irodájával szemközti sötét és homályos bokszokban egykor különböző szerszámokat, köteleket és mezőgazdasági gépek pótalkatrészeit tárolták, de akkoriban ezt a helyet még Sugár Top Farmnak hívták. A gazdák baromfit tartottak a legnagyobb bokszban, és bár egy profi takarítócég az egészet kipucolta, Scott pedig kimeszelt (miközben egyfolytában a Tom Sawyer-ből idézgetett), halványan ugyan, de továbbra is érezni lehetett a csirkék orrfacsaró bűzét. Lisey még gyerekkorából emlékezett erre a bűzre, s nagyon utálta... Valószínűleg mert Debusher nagyi épp a tyúkokat etette, amikor hanyatt vágódott, és meghalt. A következő két bokszban kartondoboz tornyok álltak, és Lisey egyetlen ásásra alkalmas eszközt sem talált, nemhogy az ezüstásót. Az egykori tyúkketrecben most egy lepedővel letakart franciaágy pihent, rövid, kilenc hónapos németországi tartózkodásuk egyetlen emléke. Az ágyat Brémában vették, és szemérmetlenül sok pénzért szállíttatták haza, mivel Scott ragaszkodott hozzá. Liseynek egészen eddig a pillanatig eszébe sem jutott a brémai ágy. Beszéljünk arról, ami a kutya seggéből pottyant ki! Gondolta Lisey valamiféle diadalittas szomorúsággal, aztán így szólt: - Scott, ha azt képzeled, hogy valaha az életben még egyszer belefekszem abba az ágyba, ami több mint húsz évig állt egy istenverte tyúkketrecben... ... Akkor nem vagy normális! Ezekkel a szavakkal akarta befejezni mondandóját, de valahogy mégsem ment. Helyette inkább hangos nevetésben tört ki. Ó, Istenem, az az átkozott pénz! A kimaszott, átkozott pénz! Mennyibe került az ágy? Ezer dolcsiba? Legyen ezer dolcsi. És mennyiért szállították haza? Egy újabb ezresért? Kábé. És a végén itt kötött ki, pont itt, ahogyan Scott mondta volna - ebben a tyúkszaros, sötét lyukban. És ha Liseyn múlik, pont itt maradna az idők végezetéig. A németországi kiruccanás totális kudarc volt, Scott nem
tudta megírni a következő regényét, viszont csúnyán összeveszett a főbérlőjükkel, és csak egy hajszálon múlott, hogy ölre nem mentek egymással, ráadásul Scott előadásai sem sikerültek valami fényesen, a hallgatóságnak vagy nem volt humorérzéke, vagy egyszerűen nem volt vevő Scott humorára, és mindezek tetejébe... És ekkor a Liseyvel szemközti ajtó mögött, amelyiken a VIGYÁZAT, NAGYFESZÜLTSÉG! feliratú tábla lógott, újra megszólalt a telefon. Lisey megtorpant, és megborzongott. Közben mégis úgy érezte, ez az egész helyzet elkerülhetetlen, úgy érezte, mintha nem is az ezüstásó, hanem a telefonhívás miatt jött volna ide. A második csörgésre megfordult, és átvágott a folyosón. A harmadik csörgésre elérte az ajtót. Lenyomta a régi kilincset, az ajtó könnyedén kitárult, a forgópántok kicsit nyikorogtak, Isten hozott a kriptában, mondták, Isten hozott, kicsi Lisey, majd' meghaltunk, hogy végre találkozzunk veled, hahaha... Huzat támadt, és a blúza a hátára tapadt. Tapogatva megkereste és felkattintotta a villanykapcsolót, nem volt biztos benne, hogy így lesz, de szerencsére a lámpa kigyulladt. Még szép. A helyi áramszolgáltató, a Central Maine Power szempontjából ez is csak egy volt a számtalan működő lámpa közül: Dolgozószoba, Sugár Top Hill Road, Castle Rock, Maine. Hogy a lámpa a földszinten vagy az emeleten világít, a CMP-t teljesen hidegen hagyta. A telefon az asztalon negyedszer csörrent meg. Mielőtt azonban az ötödik csörrenés felébreszthette volna az üzenetrögzítőt, Lisey falkapta a kagylót. - Tessék? Egy pillanatig néma csend volt. Lisey éppen újra beleszólt volna, amikor a hang a vonal másik végén megelőzte. Bár a telefonáló először zavartan nyökögött, Lisey azonnal rájött, ki beszél. Egyetlen szó elég volt, és tudta, kivel beszél. - Darla? - Lisey? Te vagy az? - Naná. - Hol vagy? - Scott régi dolgozószobájában. - Nem, az nem lehet. Azon a számon már hívtalak. Liseynek nem tartott sokáig, hogy rájöjjön, miről van szó. Scott hangosan szeretett zenét hallgatni - sőt ami azt illeti, olyan hangerővel bömböltette a hifijét, amit mások nemigen bírtak elviselni -, az emeleti telefon pedig abban a hangszigetelt szobában volt, amit Scott egyszerűen csak Gumizárkának nevezett. Nem csoda, hogy Lisey a földszinten nem hallotta a telefoncsörgést. De nem érte volna meg a fáradságot, hogy mindezt elmagyarázza a nővérének. - Darla, honnan szerezted meg ezt a számot, és miért hívsz? Darla egy pillanatra elhallgatott, aztán így válaszolt: - Amandánál vagyok. Az ő noteszében találtam ezt a számot. Négy telefonszám is szerepel a neved mellett. Mindegyiket megpróbáltam. Ez volt az utolsó. Liseynek elakadt a lélegzete, és összerándult a gyomra. Gyerekkorukban Amanda és Darla esküdt ellenségek voltak. Mindenen összevesztek, babákon, ruhákon, könyvtári könyveken. Az utolsó és egyben legdurvább vitájuk egy Richie Stanchfield nevű srác miatt robbant ki, és annyira elfajult, hogy a végén Darla a Central Maine Kórház baleseti sebészetén kötött ki, ahol hat öltéssel kellett összevarrni a szeme fölötti mély sebet. A forradás, egy vékony, fehér vonal, mind a mai napig látszott. Felnőtt korukra valamelyest sikerült rendezni a viszonyukat, ami abban nyilvánult meg, hogy bár rengeteget veszekedtek, nem ölték meg egymást. Amennyire csak lehetett, kerülték a másik társaságát. A havi egy-két vasárnapi ebéd, ahová a férjeik is mindig hivatalosak voltak, vagy az Olive Gardenben meg az Outbackben elköltött ebédek, ahová kizárólag Debusher lányok voltak hivatalosak, azonban még akkor is komoly erőpróbát jelentettek, ha Mandát és Darlát a lehető legtávolabb ültették egymástól, és Lisey meg Canty folyamatosan közvetített a harcban álló felek között. Mindezt figyelembe véve Lisey nem tartotta jó jelnek, hogy Darla Amandától hívta fel.
- Mi történt, Darl, valami baj van? - Hülye kérdés. Az igazi kérdés az, hogy mekkora a baj. - Mrs. Jones hallotta, hogy Amanda üvöltözik, dühöng, és tör-zúz. Megint előadta a Nagy H-t. A Nagy Hisztit. - Mrs. Jones először Cantyt hívta, de Canty meg Rich Bostonba utazott, úgyhogy miután meghallgatta az üzenetet a rögzítőjükön, engem tárcsázott. Végül is ez érthető. Canty és Rich a 19-es út mellett, Amandától úgy másfél kilométerre, északra laktak. Darla meg majdnem három kilométerre, délre. Mint abban a versikében, amit az apjuk mondogatott: Az egyik északra, a másik délre szállt, a harmadik lepcses szája soha be nem állt. Liseyék nagyjából nyolc kilométerre laktak Amandától. Mrs. Jones, a szemközti szomszéd, jól tudta, hogy Cantyt kell hívnia, ha baj van, és nem csak azért, mert ő közelebb lakik. Üvöltözik, dühöng, és tör-zúz. - Nagyon rossz a helyzet? - kérdezte Lisey tompa, hivatalos hangon. - Átmenjek? - tette hozzá, de persze úgy értette, igyekezzen-e. - Azt hiszem... úgy tűnik, egyelőre megnyugodott - válaszolta Darla. - De megint azt csinálta... A karját, meg néhány helyen a combját... tudod. Lisey pontosan tudta, Darla mire céloz. Amanda eddig három alkalommal esett abba a pszichológusa, Jane Whitlow által „passzív félkatatóniának” nevezett állapotba. Ez a betegség sokban különbözött attól, ami (pszt, erről ne beszélj) (rendben, nem fogok) 1996-ban Scott-tal történt, de legalább olyan ijesztő volt. Mielőtt Amanda ebbe a fél katatón állapotba süppedt, minden egyes alkalommal hasonló tünetek jelentkeztek, először ideges és ingerlékeny lett - mint ma, amikor fent voltak Scott dolgozószobájában, állapította meg magában Lisey -, aztán kitört rajta a hisztériás roham, és a végén összevagdosta magát. Az egyik ilyen roham során Manda megpróbálta kivágni a köldökét. A heg halvány körvonala azóta is látszott. Lisey - anélkül hogy előre megérdeklődte volna, rendbe lehet-e egyáltalán hozni a heget, viszont azzal a szilárd elhatározással, hogy tudtára adja nővérének, hajlandó kifizetni a vizsgálatot, ha akarja - felvetette Amandának, mi lenne, ha megmutatná a köldökét egy plasztikai sebésznek. Amanda vidáman károgva utasította vissza az ajánlatot: - Nekem tetszik ez a heg. Amikor legközelebb elfog a vágy, hogy összevagdossam magam, talán elég lesz rápillantanom, és elmegy a kedvem a dologtól. Figyelembe véve a jelenlegi helyzetet, úgy tűnt, a talán a kulcsszó. - Mennyire súlyos a helyzet, Darla? De komolyan. - Lisey... drágám... Lisey rémülten döbbent rá (és még jobban összerándult a gyomra), hogy nővére a könnyeivel küszködik. - Darla! Vegyél egy mély levegőt, és mondd el, mi történt pontosan. - Oké, már jól vagyok... csak hosszú napom volt. - Mikor érkezik vissza Matt Montrealból? - Két hét múlva. Eszedbe se jusson megkérni, hogy hívjam fel. Most keresi meg azt a pénzt, amiből jövő télen St. Barton fogunk nyaralni, és nem akarom megzavarni. Nélküle is el tudjuk intézni a dolgot. - Gondolod? - Naná. - Akkor meséld el már végre, hogy pontosan mit is kell elintéznünk. - Oké, rendben van. - Lisey hallotta, hogy Darla nagyot sóhajt. - A felkarján nem voltak túl mélyek a vágások. Be is kötöztem őket. A combjába mélyebben belevágott, biztosan jó nagy hegek maradnak, de hál' istennek, már egyik sem vérzik. Szerencsére nem ért artériát. Te, Lisey? - Igen, mi van? Kapd... Ki vele!
Lisey majdnem azt mondta Darlának, „kapd össze magad”, de a nővére nem értette volna, hogy miről beszél. Egy dologban azonban biztos volt: Darla valami kellemetlen dolgot készül közölni vele. Érezte a hangján, amelynek minden rezdülését ismerte, hiszen rövidebbhosszabb megszakításokkal születésétől fogva hallgatta. Megpróbálta hát összeszedni magát, mert tudta, semmi jóra nem számíthat. Az asztalnak támaszkodva végigpásztázta szemével a helyiséget... És akkor, szent isten, a sarokban, egy SCOTT KORAI ÉVEK! feliratú kartondoboznak hanyagul nekitámasztva megpillantotta a nashville-i ásót. Az északi és a keleti fal találkozásánál pihent. Majd' kiszúrta a szemét. Kész csoda, hogy nem vette észre, amikor belépett, na, persze, ha nem rohant volna annyira, hogy időben felkapja a kagylót, mielőtt az üzenetrögzítő bekapcsol... Onnan, ahol állt, könnyedén el tudta olvasni a feliratot az ásó lapátján: SHIPMAN KÖNYVTÁR, ALAPKŐLETÉTEL. Szinte már hallotta is, ahogyan a betoji déli kis szarcsimbók azt mondja a férjének: „a mi Tonynk ügyesen megírja az egészet az évkönyvben”, és hogy szeretne-e egy példányt. És ahogyan Scott válaszol... - Lisey? - Darla hangján most először érezni, hogy tényleg nagyon nyugtalan, ezért Lisey összekapja magát, és visszatér a jelenbe. Nem csoda, hogy Darla nyugtalan. Canty több mint egy hétre Bostonba utazott vásárolgatni, míg autókereskedő férje üzleti tárgyalásokon vesz részt, vagy használt flotta- meg bérautókat vásárol, és árverésekre jár Maldenbe, meg a bűn városába, Lynnbe. Matt, Darla férje, Kanadában tart előadást néhány észak-amerikai indián törzs vándorlási útvonaláról. Darla egyszer elárulta Liseynek, hogy ezzel meglepően sok pénzt lehet keresni. Na, nem mintha a pénz ebben a helyzetben sokat segítene. Ezt most nekik kettőjüknek kell megoldani. A két Debusher nővérnek össze kell fognia. - Halló!? Lise, itt vagy? Ugye nem... - Nyugi, Darla, nem tettem le - szakította félbe Lisey. - Csak egy pillanatig nem hallottalak. Bocs. Biztosan a telefon szórakozik velem. Már jó régóta nem használta senki. Itt porosodott a pajtában, a földszinten. Emlékszel, hol akartam berendezni az irodámat, mielőtt Scott meghalt. - Hát persze hogy emlékszem. - Darla egyre zavartabbnak tűnt. Halványlila fingja sincs, miről beszélek, gondolta Lisey. - Most hallasz? - Tiszta az adás - felelte Lisey az ezüstásóra pillantva. Gerd Allen Cole-ra gondolt. A fréziák miatt véget kell vetni ennek a ramazúrinak. Lisey hallotta, ahogy Darla mély lélegzetet vesz. Mintha a szél fújt volna. - Szerintem nem fogja bevallani, de azt hiszem... szóval... ivott a saját véréből, Lise. Az ajka és az álla tiszta vér volt, amikor megérkeztem, de a száját nem vágta meg. Úgy nézett ki, mint amikor kicsi korunkban Jó Mami rúzsával kikentük magunkat. Liseynek erről nem azok az emlékek ugrottak be, nem az, amikor a Debusher lányok beöltöztek, kisminkelték magukat, és az anyjuk magas sarkú cipőjében grasszáltak fel-alá, hanem az a forró nashville-i délután, amikor Scott az úttesten fekve remegett, és az ajka olyan piros volt a vértől, mintha nyalókát szopogatott volna. Éjjel senki sem szereti a bohócokat. Figyelj rám, kicsi Lisey. Megmutatom, milyen hangot ad ki, amikor körbekémlel. A sarokban megcsillant az ezüstásó... csak nem behorpadt? Liseynek úgy tűnt, igen. Ha valaha kétsége támadt a felől, hogy időben ért oda... ha csuromvizesen riadt fel a sötétben, hogy egy pillanattal elkésett, és ennek következtében elvesztek a házasságukból hátralévő évek... - Lisey, átjössz? Ha magához tér, rögtön téged fog keresni. Lisey fejében megkondult a vészharang. - Hogy érted azt, hogy amikor magához tér? Mintha az előbb azt mondtad volna, jól van. - Igen... Azt hiszem, jól van. - Szünet. - Téged keresett, aztán kért egy csésze teát. Főztem neki egy adagot, meg is itta. Jól tettem, ugye? - Igen - felelte Lisey. - Darl, nem tudod véletlenül, hogy mi váltotta ki ezt az egészet?
- Dehogynem. Habár nekem csak most mondta Mrs. Jones, amikor telefonált, de a városban már napok óta mindenki azt beszéli, hogy... - Mit? - vágott közbe Lisey, holott már sejtette, mit fog hallani. - Hogy Charlie Corriveau visszajött - fejezte be a mondatot Darla. Aztán jóval halkabban hozzátette: - A Nagy Lyukasztó. A város kedvenc bankárja. Ráadásul nem egyedül érkezett. Magával hozta a szexi kis barátnőjét St. John Valleyből. - Darla dallamosan hadarva ejtette a szavakat, ahogyan az Maine-ben szokás. Lisey mozdulatlanul bámulta az ezüstásót, és közben várta, hogy Darla folytassa a beszámolót. Mert abban biztos volt, hogy a nővére még nem mondott el mindent. - Összeházasodtak, Lisey - suttogta Darla, azután Lisey a vonal másik végéről fuldokló gurgulázást hallott, s először azt hitte, a nővére zokog. Aztán persze rájött, hogy Darla nevet, de igyekszik visszafojtani a nevetését, nehogy Amanda meghallja. Bárhol bújt is el abban az istenverte házban. - Mindjárt indulok - mondta végül Lisey. - Darl? Nem érkezett válasz, csak az elfojtott gurgulázás hallatszott. - Darla, ha Manda meghallja, hogy kineveted, te leszel a következő, akit összevagdos, erre mérget vehetsz. A nevetés hirtelen abbamaradt. Lisey hallotta, hogy Darla mély lélegzetet véve próbálja fékezni magát. - A pszichológusa sincs kéznél, tudod - nyögte ki végül Darla. - Whitlow, vagy, hogy hívják? Az a nő, aki mindig gyöngy nyakláncot hordott, emlékszel? Asszem, Alaszkába költözött. Lisey úgy emlékezett, Whitlow Montanába költözött, de ennek igazából semmi jelentősége nem volt. - Szóval, először kiderítjük, mennyire van kiborulva. Fent, a Twin Citiesnél van egy Greenlawn nevű intézet... ahová Scott is bevonult egy időre. - De, Lisey! - Mintha Jó Mamit hallotta volna. - Mi van? - csattant fel Lisey. - De most komolyan? Te talán odaköltöznél hozzá, s éjjelnappal figyelnéd, nehogy megint bekattanjon, és belekarcolja Charlie Corriveau monogramját a mellébe? Vagy esetleg Cantyt akarod megfűzni, hogy vigyázzon rá? - Lisey, nem úgy értettem... - De esetleg megkérhetnénk Billyt, hagyja ott a Tuftsot. Kit érdekel, hogy állami ösztöndíjat kapott, mi? - Lisey... - Nos, akkor mit javasolsz? - Lisey utálta magát, amikor ilyen parancsoló hangnemben beszélt a nővérével. A pénz, tíz-húszévnyi jólét, különös dolgokat tesz az emberrel, elhiszi ugyanis, hogy nincs olyan szorult helyzet, amiből ne lenne joga kiverekedni magát. Eszébe jutott, amit egyszer Scott mondott: nem lenne szabad megengedni az embereknek, hogy korlátok nélkül kiéljék nagyzási hóbortjaikat, meg kellene tiltani, hogy olyan házban lakjanak, ahol kettőnél több vécé van, mert ettől teljesen elszáll az agyuk. Lisey újra az ásóra pillantott. Az ásó lapátján megcsillant a lámpa fénye, és Lisey ettől megnyugodott. Te mentetted meg, mondta az ásó. Pedig nem is őrködtél. Vajon ez igaz volt? Lisey nem tudta megmondani. Talán ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amit szándékosan felejtett el? Ezt sem tudta megmondani. Milyen kár. - Lisey, sajnálom... én csak... - Nyugi, tudom. - De Lisey csak annyit tudott, hogy fáradt, össze van zavarodva, és nagyon szégyelli magát az előbbi kirohanása miatt. - Kitalálunk valamit. Mindjárt átmegyek. Oké? - Igen. - Darla hangján hallatszott, hogy megkönnyebbült. - Oké. - Mekkora faszfej ez a francia - tette hozzá Lisey. - Kibírtam volna, ha csak akkor látom, amikor a hátam közepét. - Nagyon siess, Lisey! - Nyugi, sietek. Szia.
Lerakta a kagylót. A helyiség északi és keleti falának találkozáshoz ment, és megmarkolta az ásó nyelét. Úgy érezte, most először fogja a kezébe, ami alapjában véve érthető volt, hiszen amikor Scott odaadta neki, Lisey csak az ásó csillogó ezüstlapátjára vésett feliratot vette szemügyre, és amikor a magasba emelte ezt az istenverte szerszámot, már nem tudatosan cselekedett... Legalábbis utólag így tűnt. Akkor már agyának valamelyik túlélésért felelős, primitív zuga irányította a karját. A tenyerével végigsimította az ásó simára csiszolt nyelét, és ahogy lehajolt, pillantása újra a három egymásra pakolt kartondobozra esett. Scott mindhárom doboz oldalára Magic Marker márkájú, vastag hegyű, fekete filctollal ráfirkantotta: SCOTT! KORAI ÉVEK! A legfelül lévő dobozban valamikor régen Gilbey's Gin volt, a tetejét pedig nem ragasztották le, hanem csak behajtották. Lisey leporolta a doboz tetejét, és csodálkozva vette észre, hogy a karton milyen vastag; aztán az jutott eszébe, hogy az utolsó kéz, ami ezt a dobozt megérintette - ami bepakolta a dobozt, ami behajtogatta a tetejét, és ami a többi doboz tetejére rakta -, most összekulcsolva pihen a föld alatt. A doboz tele volt papírral. Valószínűleg kéziratok, gondolta Lisey. A legfelső, kissé megsárgult lapon nyomtatott nagybetűkkel, aláhúzva, középre zárva a cím állt. Alatta Scott neve, szintén középen. Amióta Lisey megismerte, Scott összes kézirata így nézett ki, ezen sosem változtatott. Ugyanúgy hozzátartozott a személyiségéhez, mint a mosolya. A kézirat címéről azonban még sosem hallott: IKE HAZATÉR Scott Landon Talán egy regény, gondolta Lisey. Vagy novellák? Ennyiből még nem derült ki semmi. De abban biztos volt, hogy a dobozban, a kissé megsárgult címoldal alatt feltornyozva, és az oszlop két oldalán, legalább ezer vagy még több papírlap pihent. Ha ez itt egy regény, gondolta Lisey, és ebben a dobozban van a teljes kézirat, akkor hosszabb, mint az Elfújta a szél. Lehetséges ez? Lisey elképzelhetőnek tartotta. Scott mindig megmutatta neki a befejezett munkáit, sőt, ha Lisey megkérte, még készülő regényeibe is belepillanthatott (ebben a kiváltságban senki más nem részesülhetett, még Carson Foray, Scott szerkesztője sem), magától azonban sosem nyomta Lisey orra alá készülő műveinek kéziratát. Scott a halála pillanatáig termékeny írónak bizonyult. Akár utazott, akár otthon volt, Scott Landon szüntelenül írt. Na, de egy ezeroldalas regény? Erről biztosan említést tett volna. Lefogadom, hogy csak egy novella, egy olyan, ami nem igazán tetszett neki. De akkor mi van ezen a rengeteg papíron, amit a dobozba pakolt? Talán az első néhány regényének másolata. Vagy vázlatok és piszkozatok. Amit Scott egyszerűen csak a „szennyesnek” hívott. Ezek szerint nem szállíttatta át az összes „szennyest” Pittsburghbe, miután átnézte, és felajánlotta a könyvtár Scott Landon-gyűjteményének? Hogy a sok inkunk megint téphesse a száját... De ha ezekben a dobozokban tényleg Scott korai kéziratainak másolatai voltak (indigómásolatok a kőkorból), akkor hogyan lehet az, hogy a RAKTÁR feliratú emeleti szekrényekben is kéziratmásolatok sorakoznak? És most, hogy Lisey jobban belegondolt, az sem volt világos, mit pakolt Scott az egykor tyúkólnak használt boksz két oldalán lévő állásokba? Lisey felnézett a plafonra, mintha röntgenszemével, mint Supergirl, képes lett volna átnézni a falakon. És akkor újra megszólalt a telefon. 4. Odalépett az asztalhoz, és félelemmel vegyes ingerültséggel felkapta a kagylót... Bár az igazat megvallva inkább ingerült volt, mint rémült. Noha Lisey kételkedett benne, azért el tudta képzelni, hogy Amanda magához tért, s úgy döntött, nem bíbelődik tovább a combjával
vagy a karjával, hanem - a la Van Gogh - lenyisszantja a fülét, vagy esetleg átvágja a torkát... A nővérei közül Darlának volt az a szokása, hogy, miután leteszik a kagylót, pár percen belül visszahívja. Ilyenkor mindig úgy kezdte a mondandóját, hogy most jutott eszembe, vagy azt elfelejtettem mondani. - Tessék, Darl, mondjad! Lisey legnagyobb döbbenetére, néhány pillanatnyi zavart csönd után, egy férfi szólt bele a telefonba. Liseynek ismerős volt a hangja. - Mrs. Landon? Most Liseyn volt a sor, hogy megkukuljon, és végigfussa azoknak a férfiaknak a listáját, akikkel az utóbbi időben, kapcsolatban állt. Meg kell hagyni, a névsor nem volt valami hosszú. Döbbenetes, hogy a férje halála után milyen villámgyorsan zsugorodott Lisey ismeretségi köre. Jacob Montano, a család portlandi ügyvédje; Arthur Williams, a New York-i könyvelő, aki egyetlen centet sem hagyott veszendőbe menni a Landon család vagyonából; Deke Williams - nem Arthur rokona - a bridgtoni építési vállalkozó, aki az üresen kongó szénapadlásból kialakította Scott dolgozószobáját. És aki úgy alakította át az emeletet a házban, hogy az addig félhomályos szobák most fényárban úsztak; Smiley Flanders, a mottoni vízvezeték szerelő, aki elképesztő mennyiségű disznó viccet ismert; Charlie Haddonfield, Scott ügynöke, aki időnként üzleti ügyekben kereste Liseyt (többnyire Scott regényeinek külföldi kiadási jogával meg különböző novellaválogatásokkal kapcsolatos ügyekben); és végül néhányan Scott barátai közül, akik nem szívódtak fel a halála után. Ezen a számon azonban biztos, hogy egyikük sem hívná, még ha a telefonkönyvben szerepel is. Tényleg, benne van egyáltalán ez a szám a telefonkönyvben? Lisey nem emlékezett rá. Mindenesetre valami nem stimmelt. De, a fenébe is... - Mrs. Landon? - Kivel beszélek? - kérdezte Lisey. - A nevem nem számít, asszonyom - felelte a hang. Lisey előtt hirtelen megjelent Gerd Allen Cole képe, amint Scottot bámulja, és közben szüntelenül mozog az ajka, mintha némán imádkozna. Hosszú ujjai azonban nem imára, hanem a pisztoly agyára kulcsolódtak. Édes Istenem, ugye nem egy pszichopata akar rám szállni, rimánkodott magában Lisey. Kérlek, ne hagyd, hogy egy újabb Szőke srác zaklatni kezdjen! És ekkor Lisey észrevette, hogy oly sok idő után megint az ezüstásót szorongatja - amikor felkapta a kagylót, öntudatlanul megmarkolta a fanyelet, de ezt csak most vette észre -, ami, figyelembe véve a jelenlegi helyzetet, nem sok jóval kecsegtetett. - De nekem számít - vágott vissza Lisey olyan komoly hangon, amin még ő maga is meglepődött. Vajon hogyan tudott ilyen gyorsan és keményen visszavágni, annak ellenére, hogy teljesen készületlenül érte a támadás? Aztán egyszer csak beugrott, honnan olyan ismerős a hang: aznap délután hallotta, pont ennek a telefonnak az üzenetrögzítőjén. Nem csoda, hogy nem jött rá azonnal, hiszen a férfi akkor mindössze annyit mondott: „Később visszahívom.” - Azonnal mondja meg, kivel beszélek, különben leteszem a kagylót. A férfi fáradtan, de türelmesen sóhajtott. - Ne nehezítse meg a dolgomat, asszonyom. Segíteni próbálok magának. De komolyan. Liseynek Az utolsó mozielőadás rekedt hangú szereplői ugrottak be. Scottnak ez volt a kedvenc filmje. Újra eszébe jutott a „Jambalayá”-t éneklő Hank Williams. Csípd ki magad, és pörögj fel, ó, bébi. Lisey így szólt: - Most leteszem. A soha viszont nem hallásra. - Azonban még nem emelte el a fülétől a kagylót. Még nem. - Akkor szólítson Zacknek, asszonyom. Ez is ugyanúgy megteszi, mint bármelyik másik név. Rendicsek? - Mi a vezetékneve, Zack? - Zack McCool. - Na, persze, én pedig Liz Taylor vagyok.
- Maga ragaszkodott hozzá, hogy bemutatkozzak. Hát bemutatkoztam. Ebben tényleg igaza volt. - És honnan szerezte meg a számomat, Zack? - A telefonkönyvből. - Ezek szerint tényleg benne van ez a szám, ami első körben elég is magyarázatnak. Talán. - Most pedig figyeljen rám egy percre! - Hallgatom - mondta Lisey, és egyre erősebben szorította az ezüstásót... Arra várt, hogy megforduljon a szél. Leginkább talán erre várt. Mert érezte, hogy valami történni fog. Minden idegszála pattanásig feszült. - Asszonyom, nem is olyan régen járt magáná egy fickó, bele akart kukkantani a feje papírjaiba. Errő jut eszembe, ha megengedni, szeretném kifejezni őszinte részvétem. Lisey elengedte a füle mellett a megjegyzést. - Sokan hívták már ezzel, mióta Scott meghalt. Nagyon remélte, hogy a fickó nem jön rá, nem érzi meg, milyen hevesen ver a szíve. - Mindenkinek ugyanazt mondtam: előbb-utóbb talán lehetőségük nyílik, hogy belenézzenek Scott hátra maradt... - A csóka azon az egyetemen tanít, ahová a maga feje járt, asszonyom. Aszondja, logikus, hogy maga őt válassza, hisz a kéziratok a végén úgyis nála kötnek ki. Lisey nem válaszolt azonnal. Azon tűnődött, hogy a fickó a vonal másik végén a „férje” helyett, azt mondja, feje, de néha már úgy hangzott, fejje, mintha Scott valami egzotikus ínyencség lett volna. Őt pedig úgy szólítja: asszonyom. Nem maine-i a fickó, nem északkeletről való, minden bizonnyal nem tanult ember, legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan Scott használta a „tanult” szót. Lisey úgy gondolta, „Zack McCool” soha nem járt egyetemre. Aztán arra gondolt, hogy tényleg megfordult a szél. Lisey nem félt többé Zack McCooltól. Viszont egyre dühösebb lett. Kezdett bepöccenni. Halk, visszafojtott hangon így szólt: - Woodbody? Róla beszél, nem igaz? Joseph Woodbody. Az a rohadt, szemétláda inkunk. Egy pillanatig mindketten hallgattak, aztán Lisey újdonsült barátja így szólt: - Attól tartok, elvesztettem a fonalat, asszonyom. Lisey nem bírta tovább türtőztetni magát, de egyáltalán nem bánta a dolgot. - Szerintem meg nem veszítette el a fonalat. Joseph Woodbody professzorról beszélek, az inkunkok királyáról, felbérelte, hogy megpróbáljon rám ijeszteni... de pontosan miért is? Talán azért, hogy megkaparinthassa a férjem dolgozószobájának kulcsát, megnézze Scott kéziratait, és lenyúlja, amire szüksége van? Ezért... szóval tényleg azt hiszi, hogy... - Lisey megpróbált lecsillapodni. A harag íze egyszerre keserű volt és édes, és Liseynek be kellett látnia: a lelke mélyén élvezi a dolgot. Ki akarta használni, hogy haragszik. - Árulja el, Zack. Ha kérhetném, igennel vagy nemmel válaszoljon? Joseph Woodbody professzornak dolgozik? - Ehhő aztá semmi köze, asszonyom. Liseyt annyira megdöbbentette a pofátlan felelet, hogy hirtelen nem is tudott mit mondani. Scott ezt hattallmass (ehhő semmi köze) nagy bunkóságnak nevezte volna. - Senki se bérelt fő, hogy megpróbáljak magára ijeszteni... - Szünet. - Most pedig, asszonyom, fogja be a pofáját, és jól figyeljen rám. Hajjá, amit mondok? Lisey a kagylót a fülére szorítva az utolsó mondaton tűnődött (Hajjá, amit mondok?), de nem válaszolt. - Hallom, hogy szuszog, úgyhogy tudom, hogy ott van. Remek. Ha engemet valaki felbérel, akkor nem próbálkozom, hanem megcsinálom, amit kérnek tőlem. Tudom, hogy nem ismer engem, de ez magának kellemetlen, nem nekem. Ez nem... Én nem hencegek. Én nem próbálkozni szoktam, hanem megcsinálom, amit kell. Maga pedig oda fogja adni a csókának, amit akar, világos? Amikor a csóka legközelebb felhív telefonon, vagy e-mailt küld, csak annyit fog mondani: „Minden rendben, megvan, amit akartam.” Ha ez nem... Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretné, és elfogy a türelme, megkeresem magát, és meg
fogom kínozni. Ott fog majd fájni, ahol nem hagyta a srácoknak, hogy a gimis bulikon megtapizzák. Lisey Zack McCool hosszú monológja közepén becsukta a szemét, úgy tűnt, mintha a fickó előre betanulta volna a szöveget. Forró könnyek csorogtak az arcán, nem tudta eldönteni, hogy a haragtól vagy a... Szégyentől? Lehet, hogy tényleg szégyenében hullatja ezeket a könnyeket? Igen, volt valami szégyenteljes abban, hogy egy vadidegen férfi így beszél vele. Olyan érzés volt, mintha új suliba menne, ahol az egyik tanár rögtön az első napon, csúnyán lehordaná az osztálytársai előtt. Hagyd a francba, kicsim, vigasztalta Scott. Tudod, mit kell tenned. Hát persze hogy tudta. Az ilyen helyzetekben vagy összekapja magát az ember, vagy nem. Habár Lisey még soha az életben nem került ilyen helyzetbe, mégis teljesen egyértelmű volt, mit kell tennie. - Asszonyom? Főfogta, amit az előbb montam? Lisey már tudta, mit akar válaszolni, de azt is tudta, a fickó nem biztos, hogy megérti majd. Ezért inkább az egyszerűbb megfogalmazás mellett döntött. - Zack? - kezdte nagyon halkan. - Igen, asszonyom? - A fickó ugyanolyan halkan kérdezett vissza. Lehet, hogy azt hitte, sikerült meggyőznie, és most barátkozni fognak. - Jól hall? - Talán egy kicsit halkan beszél, de... igen, asszonyom. Lisey mély lélegzetet vett. Egy pillanatig visszatartotta a levegőt, maga elé képzelte a fickót, aki olyanokat mond, hogy asszonyom, feje meg ehhő. Elképzelte, ahogyan a telefonkagylót a fülére szorítva feszült figyelemmel várja, mit fog mondani. Amikor Lisey lelki szemei előtt tisztán megjelent Zack McCool képe, teli torokból a kagylóba üvöltött: AKKOR DÖGÖLJ MEG, TE ROHADÉK! Aztán olyan erővel csapta le a telefont, hogy a kagylóból por szállt fel. 5. A telefon szinte abban a pillanatban újra csörögni kezdett, Liseynek azonban semmi kedve nem volt „Zack McCool”- lal társalogni. Semmi esélyét nem látta annak, hogy kialakuljon az, amit a politikai szakértők a tévében értelmes párbeszédnek neveznek. Na, nem mintha Liseynek ez annyira hiányzott volna. Arra sem volt kíváncsi, vajon a fickó kizökkent-e a nyugodt, barátkozó hangnemből, és amikor bekapcsol az üzenetrögzítő, elmondja-e majd mindenféle büdös kurvának. Megkereste a telefoncsatlakozót - nem messze volt a kartondobozoktól -, és kitépte a vezetéket a falból. A telefon a harmadik csengetés közepén elhallgatott. Ezzel egyelőre kiiktatta az életéből „Zack McCool”-t. Lisey sejtette, hogy később még lesz dolga vele, de jelen pillanatban Mandával kell valamit csinálni. Arról nem is beszélve, hogy Darla nagyon számít rá, és tűkön ülve várja. Visszament a konyhába a slusszkulcsért, és... két perc alatt bezárta az ajtókat. Napközben csak a legritkább esetben volt ilyen gondos. Úgy döntött, bezárja a ház és a pajta, sőt még a dolgozószoba ajtaját is. Igen, a dolgozószobát mindenképpen be fogja zárni, de csak azért sem kerít akkora feneket a dolognak, mint Scott. Mintha valami extra különös dologról lenne szó. Na, persze ha az extra különös dolgoknál tartunk... Azon kapta magát, hogy megint belekukkant a legfelső kartondobozba. Miután nem tette vissza a tetejét, könnyen belepillanthatott. IKE HAZATÉR Scott Landon
Lisey nem bírt ellenállni a kísértésnek, kíváncsi volt - végül is csak egy pillanat -, az ezüstásót a falnak támasztotta, és felemelte a címlapot. A második oldalon a következő állt: Ike nagy lármát csapva hazatért, és minden a legnagyobb rendben volt. DINCS! VÉGE! Semmi más. Lisey csaknem egy teljes percen át bámulta ezt a néhány szót, pedig már rég indulnia kellett volna. Megborzongott, a bőre megint libabőrös lett, de ezúttal az érzés szinte már kellemes volt... sőt, ha őszinte akart lenni, az a „szinte”, nem is szinte volt. Halvány, álmodozó mosoly játszott az ajkain. Mióta nekilátott, hogy rendbe rakja a dolgozószobákat pontosabban, mióta nekifogott, hogy kitakarítsa azt a lyukat, amit a férje egyszerűen csak úgy nevezett, „emlékzug” -, folyamatosan érezte Scott jelenlétét... De ilyen erősen még egyszer sem. Ilyen valóságosan. Már akkor tudta, mit fog találni, amikor belenyúlt a dobozba, amikor az egymáson pihenő papírlapok közé túrt. És nem tévedett. Az összes lap üres volt. Kivett még néhányat a kupac mellé, állítva berakott lapok közül is, de azok is mind üresek voltak. Scott gyerekkorában mindig azt mondta, hogy dincs, ha... Nos, ez azért nem olyan egyszerű, de ebben az összefüggésben szinte biztos, hogy ez a szó valami csínyre vagy ártatlan tréfára utalt. Scott Landon szenzációs poénnak gondolta a kéziratnak álcázott üres lapokat, ezt a kartondobozba gyömöszölt ál-nagyregényt. Vajon a másik két doboz is hasonló dincseket rejt? És a dobozok a folyosóról nyíló, raktárnak átalakított bokszokban? Vajon Scott tényleg ilyen alaposan előkészítette a poént? És ha igen, kit akart megtréfálni? Liseyt? A Woodbody-féle inkunkokat? Ennek már valamivel több értelme volt, Scott ugyanis szerette ugratni az általa csak „szövegeszelős”- nek nevezett arcokat, ez a feltételezés azonban egy igen borzalmas eshetőségre utalt: Scott megérezte, hogy (idő előtt) hamarosan össze fog omlani, (fiatalon elhunyt) de Liseynek egy szót sem szólt róla. Ez viszont egy újabb kérdést vetett fel: vajon ha Scott előre szól, Lisey elhitte volna neki, mi fog történni? Kapásból nemmel válaszolt a kérdésre. Én voltam a gyakorlatiasabb. Ha elutazott, én néztem meg, hogy elég alsógatyát pakolt-e magának, és a repülőteret is mindig én hívtam fel, hogy nem késik-e a járata. Aztán bevillant, hogyan csorgott Scott szájából a vér, bohócvigyorrá torzítva mosolyát. Eszébe jutott, ahogyan Scott egyszer - szinte már transz közeli állapotban - azt magyarázta, hogy naplemente után veszélyes dolog friss gyümölcsöt enni, éjfél és hajnali hat között pedig mindenféle étel fogyasztásától tartózkodni kell. Scott úgy vélte, az ilyen „éjszakaják” ártalmasak, és teljesen logikusnak tűnő magyarázatot fűzött hozzá. Mert hiszen... (pszt) - Hinnem kellett volna neki - suttogta Lisey, lehajtotta a fejét, és a szemét lehunyva próbálta visszatartani a könnyeit. A szeme, mely Zack McCool monológja közben ontotta a könnyeket, most száraz volt, mint a kő... Az asztalfiókokban meg az emeleti irattartó szekrényben porosodó papírhalmok nem dincsek, hanem nagyrészt korábban kiadott novellák kéziratai és azok különböző változatai voltak. Lisey erre mérget vett volna. Scott által Böhömnagy Jumbónak hívott íróasztala fiókjában Lisey legalább három befejezetlen regényt, és egy befejezettnek tűnő kisregényt talált, amire nem csak Woodbodynak fájhatott a foga. Ezenkívül legalább fél tucat novella is lapult a fiókokban, de Scott még azt a fáradságot sem vette, hogy elküldje őket a kiadójához, pedig a betűtípus alapján legtöbbjüket jó pár évvel a halála előtt írta. Lisey nem tudta megítélni, hogy az írások szemétbe vagy a szerkesztő asztalára valók, abban viszont biztos volt, hogy a Landon-kutatókat érdekelné a dolog. Ez azonban... ez a - Scott szavajárásával dincs...
Lisey erősen megragadta az ezüstásó nyelét. Az ásó legalább valóságosnak tűnt, most, hogy minden más olyan zavarossá vált. Lisey kinyitotta a szemét, és így szólt: - Scott, ez most valami hülye vicc, vagy tényleg mondani akarsz valamit? Nem kapott választ. Természetesen. Közben pedig a nővérei a segítségére várnak. Scott biztosan megértené, hogy egy időre kénytelen hanyagolni a dolgot. Mindenesetre úgy döntött, az ásót magával viszi. Tetszett neki, ahogyan a nyele a kezébe simul. 6. Lisey bedugta a telefonvezetéket a csatlakozóba, és mielőtt az az átkozott szerkezet újra megszólalt volna, kirohant a házból. Közeledett a napnyugta, erős nyugati szél támadt, ami megmagyarázta, miért emelkedett fel a függöny, amikor benyitott az irodába, hogy felvegye a telefont: nem szellemek jártak a házban, kislány. Lisey úgy érezte, mintha ez a nap már legalább egy hónapja tartana, de a kellemes és simogató szél - mint a szél múlt éjjel, álmában - megnyugtatta és felfrissítette. A pajtából a konyhába ment, és nem félt, hogy „Zack McCool” valahol lesben állva vár rá. Tudta, hogy ha valaki a közelből hívja mobilról, mindig csúnyán recseg, és visszhangos a vonal. Scott szerint ez a villamos vezetékek miatt van (amiket egyébként előszeretettel nevezett „UFÓ- újratöltő állomásoknak”). Lisey viszont tisztán és jól érthetően hallotta „Zack” hangját. Az Űrcowboy vonalas telefonról hívta, és Lisey gyanította, hogy nem a szomszédok invitálták be magukhoz „Zack”- et, hogy az ő telefonjukról fenyegesse meg Scott Landon özvegyét. Lisey felkapta és a farmerja zsebébe csúsztatta a slusszkulcsot (nem vette észre, hogy a farzsebében még mindig ott lapul a notesz, amibe Amanda feljegyezte a kényszerképzeteit habár amikor eljön az ideje, észreveszi majd); nála volt a nagyobbik kulcscsomó, amin ott fityegett a Landon-rezidencia összes kulcsa. Lisey becsukta a bejárati ajtót, aztán visszament, hogy rákattintsa a lakatot a pajta ajtajára, majd a külső lépcsőn felmásszon az emeletre, és bezárja Scott dolgozószobáját. Miután mindezzel végzett, a vállán az ásóval, a vörösen izzó kora nyári nap utolsó sugaraiban fürödve Lisey az autójához sétált. Hosszú árnyéka elterült a földdel borított udvaron. IV. Lisey És A Vérdincs (Minden Gonoszotty) 1. Lisey a nemrég kiszélesített és újraaszfaltozott 17-es úton tizenöt perc alatt Amandánál volt, csak a Harlow-ba vezető Deep Cut Road-i elágazásnál kellett lassítania. Útközben, bár megpróbálta elterelni a gondolatait, mégis egyfolytában a dincseken, főleg egy bizonyos dincsen, az elsőn, járt az esze. Tuti, hogy Scott azt a dincset nem viccnek szánta. - De a Lisbon Falls-i bolond lány mégis hozzáment - nevetett Lisey, és levette a lábát a gázpedálról. Ekkor balra feltűntek a Mr. Patel boltjának fényei - a Texaco önkiszolgáló benzinszivattyúi kiemelkedtek a sima, fekete aszfaltból, és a vakító fehér neonfényben fürödtek -, és Lisey maga is megdöbbent, milyen erős vágyat érzett, hogy lekanyarodjon az útról, és vegyen egy doboz cigarettát. Egy doboz Salem Lightsot. És ha már úgyis beugrik cigiért, vehetne Mandának néhányat a kedvenc Nissen fánkjából, meg egy zacskó Hohost, magának. - Te bolond lány - mondta Lisey, és mosolyogva a gázra lépett. Egyre gyorsabban távolodott Patel boltjától. Tompított fényszóróval repesztett tovább, habár még nem ment le
teljesen a nap. Belenézett a visszapillantó tükörbe. A hátsó ülésen ott hevert a gagyi ezüstásó. - Te bolond lány - mondta még egyszer, de ezúttal már hangosan nevetett. És mi van, ha tényleg az? Mi van, ha tényleg bolond? 2. Lisey Darla Priusa mögött parkolt le. Még csak félúton járt a bejárati ajtó és a kocsi között, mikor Darla lépett ki Amanda takaros kis házikójából. Lisey azonnal látta, hogy nővére a könnyeivel küszködik. - Hál' isten, hogy végre itt vagy - mondta. Lisey ekkor vette észre, hogy Darla keze csurom vér, és megint a dincsek jutottak eszébe, a férjét látta maga előtt, amint előbukkan a sötétből, és a kezét Lisey felé nyújtja. De a keze akkor már nem hasonlított egy ember kezére. - Darla, mi... - Manda megint... Az az eszelős kurva megint megvagdosta magát. Csak kiugrottam a vécére... a konyhában teáztunk... „Jól vagy, Manda?”, kérdeztem, és ő azt mondta... - Nyugodj meg! - mondta Lisey, és nagyon igyekezett, hogy legalább a hangján ne érződjön, mennyire megijedt. A Debusher lányok közül mindig ő volt a nyugodt. Vagy legalábbis neki sikerült eljátszania, hogy nyugodt. Mindig ő mondta a többieknek: „Nyugodjatok meg”, vagy azt, hogy „Talán nem is olyan rossz a helyzet”. Pedig normális helyeken ez a legidősebb gyerek feladata, nem igaz? Viszont ha a legidősebb gyerek egy kimaszott pszichopata, akkor ez a szereposztás nem működik. - Nem fog meghalni, de micsoda rumlit csinált - folytatta Darla szipogva. Mondhatom, szép, gondolta Lisey, most, hogy megérkeztem, végre elengedheted magad. Az sosem jut eszetekbe, hogy a kicsi Liseynek sem mindig fenékig tejfel az élete? Darla először az egyik, majd a másik orrlyukát befogva két, nem túl nőies trombitálás kíséretében Amanda pázsitjára fújta a taknyát. - Micsoda borzalmas rumli, lehet, hogy mégis neked lesz igazad, Lisey, és a Greenlawn Klinika a megoldás... ha tényleg olyan eldugott helyen van... és tapintatosan kezelik az ilyen eseteket... Nem is tudom... te talán tudnál érte tenni valamit... Talán te... Rád mindig jobban hallgatott... fogalmam sincs, mitévő legyek... - Ugyan, Darl, miket beszélsz! - nyugtatgatta Lisey a nővérét, és ekkor beléhasított a felismerés: igazából egyáltalán nincs szüksége cigarettára. A cigaretta csak egy régi, rossz szokás. A cigizésnek egyszer s mindenkorra vége, mint néhai férjének, aki két évvel ezelőtt egy felolvasóesten összeesett, majd röviddel azután egy kentuckyi kórházban meghalt. Dincs, és vége. Lisey nem egy Salem Lightsot, hanem az ezüstásó nyelét akarta a kezébe venni. Vannak olyan dolgok, amelyek anélkül is megvigasztalják az embert, hogy rágyújtana. 3. Ez egy dincs, Lisey!, szólalt meg a hang, ahogy Lisey felkapcsolta a villanyt Amanda konyhájában. És abban a pillanatban újra látta maga előtt Scottot, ahogyan a Cleaves Mills-i lakás mögött, az árnyas pázsiton közeledik felé. Scott néha megőrült, néha bátor volt, néha pedig - a megfelelő körülmények között - a kettő egyszerre. És nem akármilyen dincs, hanem egy valódi vérdincs! Abban a Cleaves Mills-i lakásban tanította meg Lisey Scottnak, hogyan kell kefélni, abban a lakásban tanította meg Scott Liseynek, hogy kibaszott helyett azt mondja, kimaszott, ott tanították egymást várni, várni, várni, hogy megforduljon a szél. Scott átgázolt a kerti virágok súlyos, fullasztó illatán, és nemsokára beköszöntött a nyár, és a Parks Greenhouse ott volt a szomszédban, és nyitva hagyták a zsalukat, hogy beengedjék az éjszaka hűvös levegőjét. Scott ebből a sűrű, párás illatfelhőből bukkant elő, a tavasz végi éjszakából, és megállt Lisey előtt a hátsó bejáraton kiszűrődő fényben. Lisey dühös volt, de azért nem annyira; sőt igazából ki
akart békülni Scott-tal. Végül is nem ez volt az első alkalom, hogy átverték (habár Scott addig mindig állta a szavát), és nem ez volt az első alkalom, hogy valamelyik fiúja (Scottot is beleértve) részegen állított be. De amikor meglátta, hogy Scott mit művelt magával... Ez volt az első vérdincs. Most pedig itt a következő. Amanda összemázolta, - kente, - fröcskölte a konyhát. Gyakran előfordult, hogy Scott - Howard Cosellt ügyetlenül utánozva -”bordóinak” nevezte a vért. Vörös vércseppek borították a világos cseresznye konyhabútort, a mikró átlátszó ajtaját. A linóleumon vérfoltok és - pacák csillogtak. Amanda jobb lábának véres nyomai vezettek ki a konyhából. Lisey egy véres konyharuhát talált a mosogatóban. Lisey szíve egyre gyorsabban vert. Ez természetes, a vér látványa ilyen hatással van az emberre, gondolta. Ráadásul nagyon hosszú és baromi fárasztó napja volt. Azt egy pillanatra se felejtsd el, hogy szinte biztosan rosszabbnak tűnik a helyzet, mint amilyen valójában. Mérget vehetsz rá, hogy Manda direkt fröcskölte össze a vérével a konyhát, világéletében szerette az ilyen hatásvadász, teátrális eszközöket. De hát láttál már ennél csúnyább dolgokat is, Lisey. Például, mikor Amanda kivágta a köldökét. Vagy amikor Scott megjelent a Cleaves Mills-i ház hátsó bejáratánál. Nem igaz? - Mi van? - szólalt meg Darla. - Egy szót sem szóltam - felelte Lisey. Az ajtóból nézték a cseresznyefa konyhaasztalnál, előrebicsaklott fejjel ülő nővérüket. - Dehogynem. Azt mondtad, rendben van. - Rendben van, akkor azt mondtam, hogy rendben van - morgott vissza Lisey. - Jó Mami mindig azt mondta, akik magukban beszélnek, azoknak sok pénzük van a bankszámlájukon. És Lisey esetében ez igaz is volt. Scottnak hála - a kötvényárfolyamoktól és a tőzsdei helyzettől függően -, hol valamivel húszmillió dollár alatt, hol meg valamivel húszmillió dollár fölött volt a vagyona. A pénz azonban nem sokat számít, ha az ember a nővére vértől mocskos konyhájában álldogál. Lisey azon tűnődött, milyen isteni szerencse, hogy Mandy-nek sosem jutott eszébe, hogy vér helyett szarral kenje össze a lakását. - Eldugtad a késeket? - kérdezte Lisey Dadától sotto voce. - Hát persze hogy eldugtam - felelte Darla dühösen, de ugyanolyan halkan. - A teáscsésze darabjaival csinálta, Lisey. Mikor kimentem pisilni. Lisey erre már magától is rájött, és meg is jegyezte magában, hogy amint lesz egy kis ideje, el kell ugrania a Wal-Martba új csészékért. Elhatározta, hogy megpróbál majd Fun Yellow teáskészletet venni, hogy passzoljon Manda étkészletéhez, a legfontosabb szempont azonban az volt, hogy a csészék műanyagból legyenek, oldalukon „TÖRÉSÁLLÓ” feliratú matricával. Letérdelt Amanda mellé, és már éppen nyúlt volna a keze felé, mikor Darla így szólt: - A kezét vagdosta össze, Lise. Mindkét tenyerét. Lisey nagyon óvatosan felemelte Amanda kezeit. Aztán tenyérrel felfelé fordította. Megborzongott a látványtól. Bár a sebeken már alvadni kezdett a vér, Lisey gyomra mégis felkavarodott. És persze azonnal Scott jutott eszébe, aki véres kezét engesztelő áldozatként felmutatva előbukkant a tavasz végi éjszakából, így akarván vezekelni azért a borzalmas bűnért, hogy berúgott, és elfelejtette a randijukat. És te még azt hitted, hogy Cole pszichopata? Amanda a hüvelykujja tövétől rózsaszínű ujjai tövéig felvágta a tenyerét, átmetszette az élet- és a szerelemvonalat, meg az összes többi vonalat, ami útba esett. Az még világos volt, hogy a jobb tenyerét hogyan vágta meg, na de a másikat? Ez aztán nem volt piskóta (ahogy mondani szokás). De Mandának sikerült, aztán még körbesétált a konyhában, mintha főzőcskézni támadt volna kedve. Hé, ide süss! Halihó! Nem te vagy a legbolondabb lány, hanem én. Manda a legbolondabb bolond lány, erre mérget vehetsz! Miközben Darla a vécén
ült, csurgatta a limonádét, aztán megtörölte a muffját, Amanda szabad utat kapott. Nem semmi, amit a konyhában művelt, ezért megérdemelte volna a legvillámgyorsabb bolond lány címet. - Darla, túl mélyek a sebek, ezeket nem tudjuk rendesen fertőtleníteni és bekötözni. Be kell vinnünk a sebészetre. - A picsába - nyafogott Darla, és megint elsírta magát. Lisey Amandára pillantott, akinek arcába hulló hajtincsei miatt továbbra sem látszott a szeme, majd szólongatni kezdte. - Amanda. Semmi válasz. Amanda meg sem mozdult. - Manda. Semmi. Amanda feje előrebillent, mint egy babáé. Átkozott Charlie Corriveau!, gondolta Lisey. Rohadt, szemét csigazabáló! De persze ha nem a „Nagy Lyukasztó”, akkor majd valaki vagy valami más borítja ki. Mert hát a világ Amandáit már csak ilyen fából faragták. Az ember minden pillanatban azt várja, mikor buknak el, mikor omlanak össze, és nem győz csodálkozni, hogy mi mindent megúsznak. Aztán a szerencse egy szép napon úgy dönt, nem bírja tovább, elpártol tőlük, és akkor végük. - Mandanyuszi. Ez a gyerekkori becenév végre eljutott Amanda tudatáig. Ahogy lassan felemelte a fejét, Lisey döbbenten vette észre, hogy az arca nem véres, és a tekintete nem a semmibe réved, bár a szája tuti, hogy nem a Max Factor rúzs miatt volt olyan vörös. A szeme élénken csillogott, mint egy kisgyereké, aki éppen rossz fát tett a tűzre. így üzente meg nekik, hogy nagyon bánatos, és ezért még valaki meg fog lakolni. - Dincs - suttogta, és Lisey úgy érezte, meghűl az ereiben a vér. 4. Lisey és Darla két oldalról belekaroltak Amandába, bekísérték a nappaliba, és leültették a kanapéra. Aztán megálltak a konyhaajtóban, mert onnan szemmel tudták tartani a nővérüket, anélkül hogy az kihallgathatta volna, miről beszélgetnek. - Mit mondott neked, Lisey? Olyan sápadt lettél, mint aki kísértetet lát. Lisey örült volna, ha Darla másként fejezi ki magát. Nem örült, amikor meghallotta a kísértet szót, főleg most, hogy már a nap is lement. Hülyeség, de mit lehet tenni. - Semmit - nyögte ki végül. - Vagyis... valami olyasmit, hogy huhú. „Huhu, Lisey, csurom vér vagyok, hogy tetszik?” Figyelj ide, Darl, nem csak te vagy kiborulva. - Ha bevisszük a kórházba, mi lesz vele? Benn tartják az öngyilkos-megfigyelőben, nehogy megint megpróbálja kicsinálni magát? - Az előfordulhat - ismerte be Lisey. Egyre józanabbul tudott gondolkodni. Az a szó, a dincs, különös hatással volt rá, mintha pofon vágták volna, vagy beleszippantott volna egy repülő sóval teli fiolába. És persze halálra rémült, de aztán arra gondolt, ha Amandának valami mondanivalója van, mindenképpen kiszedi belőle. Lisey ekkor hirtelen úgy érezte, minden, ami mostanában történik vele, összefügg valahogy. Talán még „Zack McCool” telefonhívása is... De mi lehet a kapocs a dolgok között? Scott kísértete? Nevetséges ötlet. A vérdincs? Talán az a megoldás? Vagy a hosszú srác? Az a dolog a tarkán foltos, végtelen oldalával? Az az izé csak Scott képzeletében létezik, Lisey... Scott képzelete viszont olyan élénk, olyan végtelen. Nem csoda, hogy olyan könnyedén lenyűgözte a környezetében élő embereket. Képes volt olyan élénken lefesteni, milyen borzalmak várnak az emberre, ha sötétedés után gyümölcsöt eszik, hogy elment a kedved a dologtól, holott tudtad, csak egy
gyerekkori babonáról van szó, amit Scottnak nem sikerült kinőnie. A hosszú srác is egy volt ezek közül a babonák közül. Ugye tudod, Lisey? De ha tudta, vajon miért érezte úgy, hogy ahányszor csak megpróbálja elképzelni a dolgot, valami furcsa köd ereszkedik az elméjére, és megzavarja a gondolatait? Miért szólal meg minduntalan az a belső hang, hogy maradjon csendben? Darla furcsán bámult rá. Lisey gyorsan összeszedte magát, és visszatért a jelenbe, vissza a megoldásra váró problémához. Csak most szúrt neki szemet, hogy Darla milyen fáradt. A mély ráncok a szája és a sötét karikák a szeme körül. Lisey belekarolt a nővérébe. Nagyon nem tetszett neki, hogy ilyen csontos a karja. A melltartó lötyögött rajta, simán be tudta dugni a hüvelykujját a pánt és Darla vállgödre közé. Liseynek eszébe jutott, milyen irigy volt, amikor a nővérei már a Lisbon High középiskolába, a Greyhounds otthonába, jártak. Amanda lassan betöltötte a hatvanat, és Darla sem volt sokkal lemaradva. Időközben mindketten öreg tyúkok lettek. - Figyelj, Darla, nem öngyilkos-megfigyelőnek hívják, az szemétség lenne. Manapság már őrzőnek nevezik. - Liseynek fogalma sem volt, honnan tudja, de meg, mert volna esküdni rá. Asszem, csak huszonnégy órára tartják bent őket. Vagy max negyvennyolcra. - És ezt engedély nélkül is megtehetik? - Ha az illető nem követett el valami bűncselekményt, és nem a zsaruk hozták be, nem hiszem. - Lehet, hogy fel kéne hívnod az ügyvédedet, és meg kellene kérdezned, hogy van ez pontosan. Azt a Montana nevű fickót. - Montanónak hívják, és ilyenkor már biztosan nincs bent az irodájában. Az otthoni száma pedig titkos. Otthon fel van írva, de ezért most nem mennék haza. Szerintem abból nem lesz semmi baj, ha bevisszük a Stephens Memóriáiba, No Soapába. A környékbeliek egyszerűen csak „No Soapá”-nak hívták a szomszédos Oxford Countyban található Norway-South Parist, ezt a két kisvárost, amely olyan egzotikus hangzású porfészkektől volt egynapi járásra, mint Mexico, Madrid, Gilead, China és Corinth. A portlandi és a lewistoni városi kórházaktól eltérően, a Stephens Memóriái álmos kis hely volt. - Szerintem ott ellátják a sebeit, és hazaengedik, anélkül hogy túl sokat akadékoskodnának - kezdte Lisey, aztán hirtelen elhallgatott. - Ha. - Ha? - Ha egyáltalán haza akarjuk hozni. És ha egyáltalán Amanda haza akar jönni. Csak arra akarok kilyukadni, hogy szerintem ne kamuzzunk, ne találjunk ki semmi baromságot, oké? Ha megkérdezik, és tuti, hogy meg fogják, elmondjuk az igazat. Igen, amikor depressziós, már korábban is csinált hasonló dolgokat, de már régóta nem fordult elő ilyesmi. - Öt év nem olyan hosszú idő... - Minden relatív - szakította félbe Lisey Darlát. - Amanda majd elmeséli, hogy a régi fiúja vadiúj hitvese oldalán - hosszú évek után újra felbukkant a városban, és ettől most egy egész picit kiakadt. - És mi van, ha nem fog beszélni? - Ha nem beszél, Darl, akkor, azt hiszem, legalább huszonnégy órára berakják az őrzőbe, mindkettőnk hozzájárulásával. Te talán szeretnéd, ha hazaengednék, miközben még mindig ennyire ki van borulva? Darla elgondolkodott a dolgon, aztán a fejét csóválva nagyot sóhajtott. - Szerintem sok minden Amandán múlik - folytatta Lisey. - Első körben jó lenne egy kicsit rendbe rakni. Ha kell, akár a zuhanyozóba is hajlandó vagyok beállni mellé. - Jó. - Darla beletúrt rövidre nyírt hajába. - Igazad van, nem tudunk mást tenni. - Hirtelen hatalmasat ásított. Elképesztően nagyra tátotta a száját, kis híján látszott a reggelije, ahogy mondani szokás. Lisey újra szemügyre vette a sötét karikákat Darla szeme körül, és ekkor
rádöbbent valamire, amire jóval hamarabb rájött volna, ha nem zavarja meg „Zack McCool” hívása. Könnyedén, de azért határozottan megragadta Darla karját. - Mrs. Jones nem ma hívott, ugye? Darla meglepetten hunyorogni kezdett, mint egy bagoly a reflektorfényben. - Nem, drágám - felelte aztán. - Mrs. Jones tegnap hívott. Késő délután. Átjöttem, bekötöztem Amanda kezét, és majdnem egész éjjel virrasztottam mellette. Miért, talán nem mondtam? - Nem. Én meg azt hittem, mindez ma történt. - Olyan kis butuska vagy, Lise - mosolygott fáradtan Darla. - Miért nem hívtál előbb? - Nem akartalak zavarni. Lisey, te mindig annyit segítesz nekünk. - Ez nem igaz - vágta rá Lisey. Mindig fájt neki, ha Darla vagy Canty (sőt néha Jodotha is, telefonon) ilyen baromságokat magyarázott. Tudta, hogy őrültség, ám akár az, akár nem, ezen nem lehetett változtatni. - Scottnak sok pénze volt. - Nem, Lisey. Ez rajtad múlik. - Darla egy pillanatra elhallgatott, aztán a fejét csóválva hozzátette: - Ne törődj vele! A lényeg, hogy úgy gondoltam, egyedül is meg tudom oldani a dolgot. De mint kiderült, tévedtem. Lisey arcon csókolta a nővérét, megölelte, majd leült Amanda mellé a kanapéra. 5. - Manda? Nincs válasz. - Mandanyuszi? - Mi a franc, ez eddig mindig bevált. És igen, Amanda felemelte a fejét. - Mit. Akarsz. - Be kell vinnünk téged a kórházba, Mandanyuszi. - Nem. Akarok. Bemenni. Ahogy Amanda nagy gyötrelmek árán kipréselte magából ezt a néhány szót, Lisey bólintott egyet, majd elkezdte kigombolni nővére vérfoltos blúzát. - Tudom, de a szegény kis kezecskéidet itthon nem tudjuk ellátni. A kérdés az, hogy haza szeretnél-e jönni, vagy inkább a kórházban akarod tölteni az éjszakát. Ha haza szeretnél jönni, el kell viselned engem, én leszek ugyanis az új szobatársad. - És akkor elbeszélgetünk majd egy kicsit a dincsekről... úgy általában, legfőképpen pedig a vérdincsekről. - Na, mit gondolsz, Manda? Haza akarsz jönni, vagy inkább bent maradsz egy kis időre a St. Steve-ben? - Haza. Akarok. Jönni. - Amikor Lisey unszolni kezdte Amandát, hogy álljon fel, mert le akarja venni róla a nadrágját, a nővére engedelmesen felkelt a kanapéról, és úgy tűnt, a csillárt tanulmányozza. Ez az állapot kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Amanda pszichológusa „félkatatóniának” nevezett, úgyhogy Lisey hihetetlenül megkönnyebbült, amikor a nővére újra megszólalt, és végre nem úgy beszélt, mint egy robot, hanem mint egy emberi lény: - Ha a kórházba megyünk... miért... vetkőztetsz le? - Mert le kell zuhanyoznod - felelte Lisey a fürdőszoba irányába terelve nővérét. - És tiszta ruhát kell venned. Ez egy kicsit... Koszos lett. - Lisey hátrapillantott, és látta, hogy Darla felszedi a padlóról a véres blúzt meg a nadrágot. Amanda eközben viszonylag engedelmesen csoszogott a fürdőszoba felé. Liseynek összeszorult a szíve, ahogyan lassan araszoló nővérére pillantott. Nem Amanda összevagdosott keze és vértől mocskos lába, hanem fehér bokszeralsója hátsó fele miatt esett meg rajta a szíve. Amanda évek óta fiúknak való bokszeralsókat hordott; a bokszeralsó illett Amanda csontos, szikár testéhez, sőt néha egész csinosan állt neki. Ezúttal azonban hatalmas barna folt éktelenkedett a bokszeralsó jobb oldalán. Ó, drága Amanda, gondolta Lisey.
Aztán Amanda, mint egy melltartóba, alsógatyába és térdzokniba öltöztetett mogorva csontváz, belépett a fürdőszobába. Lisey ekkor hátrafordult, Darla állt mögötte, és egy pillanatig úgy érezte, nem csak a nővére van ott, hanem az egész lármás Debusher család. Aztán elindult Amanda után, akit régen nagytesa Mandanyuszinak hívott, és aki most lehajtott fejjel, lógó karokkal állt a fürdőszoba közepén, arra várva, hogy levetkőztessék. Lisey éppen kikapcsolta Amanda melltartóját, amikor a nővére hirtelen odafordult felé. Jéghideg kezével megragadta Lisey a karját. Lisey egy pillanatig szentül meg volt győződve róla, hogy nagytesa Mandanyuszi ott helyben kitálal mindent erről a vérdincs dologról. Lisey megdöbbenéssel vette észre, hogy Amanda tekintete tökéletesen tiszta, hogy a nővére ott van. - Az én Charlie-m mást vett el - mondta, aztán viaszos-hideg homlokát Lisey vallanak támasztva zokogni kezdett. 6. Az est hátralévő része Liseyt arra emlékeztette, amit Scott a „Landon-féle rossz idő szabály”-nak nevezett: ha az ember a házában húzza meg magát, mert arra számít, hogy a szélvihar a nyílt tengeren fog tombolni, mérget vehet rá, hogy az orkán a szárazföldre csap le, és letépi a háztetőt. Ha az ember korán felkel, hogy legyen ideje bedeszkázni az ablakokat a közelgő hóvihar miatt, biztos lehet benne, hogy csak szállingózni fog a hó. Akkor mit lehet tenni?, kérdezte Lisey. Szeretkezéstől kimerülten, összebújva hevertek valamelyik - azóta rég elfeledett - ágyukban, Scott rágyújtott egy Herbert Tareytonra, a hamutartót a mellére tette, miközben odakint hatalmas vihar tombolt. Lisey nem emlékezett rá, hogy mindez melyik ágyban, melyik viharban vagy melyik évben történt. A lényeg, hogy KÖMAK, felelte Scott - erre Lisey világosan emlékezett, és arra is, hogy nem tudta eldönteni, rosszul hallotta-e vagy félreértette, amit Scott mondott. Kőmakk? Mi a fene az a kőmakk? Scott beleszippantott a cigijébe, aztán az ágy mellett álló éjjeliszekrényre tette a hamutartót. A kezét Lisey arcára tette, befogta a fülét, a tenyerével egy percre az egész világot kizárta. Aztán szájon csókolta, és elhúzta a kezét, hogy Lisey hallja, amit mond. Scott Landon azt akarta, hogy mindig, mindenki hallja, amikor beszél. A KÖMAK, kicsim, annyit tesz: Kapd össze magad, amikor kell. Lisey egy darabig gondolkozott - nem forgott olyan gyorsan az agya, mint Scottnak, de előbb-utóbb mindenre rájött -, aztán beugrott neki, hogy az ilyen szavakat, mint a KÖMAK, Scott agronimnak nevezte. Kapd össze magad, amikor kell. Bejött neki ez az agronim. Bugyuta volt, de ettől még jobban bejött neki. Aztán hangosan felnevetett. Scott is nevetni kezdett, és nemsokára újra a testébe hatolt, miközben odakint tovább tombolt a vihar. Scott-tal sokat nevettek. 7. A baleseti osztályon tett kiruccanás során, mielőtt végre visszamehettek Amanda Castle View és Harlow Deep Cut között álló házába, Liseynek sokszor eszébe jutott Scott mondása, miszerint ha bedeszkázod az ablakokat a közelgő vihar miatt, úgyis csak szállingózni fog a hó. Mivel Amandának egy idő után jobb kedve lett, könnyen el tudták intézni a dolgokat. Lisey fejében eközben végig az a morbid gondolat járt, hogy néha az egyre sápadtabb fényű villanykörte is összekapja magát, hogy néhány óra ragyogás utána végleg kialudjon. Mindenesetre Amanda a zuhany alatt kicsit magához tért. Lisey levetkőztette, és beállt vele a zuhanyozóba. Amanda eleinte görnyedt vállal, kezét ernyedten lógatva Liseyre támaszkodott. Aztán, annak ellenére, hogy fél kézzel folyamatosan kapaszkodnia kellett, Liseynek valahogy mégis sikerült langyos vízzel lelocsolni Manda összevagdosott tenyerét.
- Aáá! - kiáltott Manda, és elrántotta a kezét. - Ez fáj, Lisey! Figyelj már oda, hová fröcskölsz azzal az izével, oké? Lisey hasonló stílusban vágott vissza - normális esetben Amanda ezt el is várta volna tőle, még úgy is, hogy mindketten anyaszült meztelenek -, és igazából nagyon örült, hogy sikerült felhúznia a nővérét. - Már megbocsáss,- egy komám, de nem én dekoráltam ki a tenyeredet a teáscsésze darabjaival. - Talán jobb lett volna, ha azt a szemétládát dekorálom ki? - kérdezte Amanda, aztán elképesztő szitoközönt zúdított Charlie Corriveau-ra és újdonsült hitvesére, a trágár szavakkal kevert gyerekes halandzsa csodálattal, vegyes rémülettel töltötte el Liseyt. Amikor egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen, Lisey gyorsan közbevágott: Szarfaszú seggfej, mi? Az anyját. Aztán Amanda sértődötten: - Te is bekaphatod, Lisey. - A helyedben nem beszélnék ilyen csúnyán a dokival. Már persze, ha egyáltalán haza akarsz jönni. - Teljesen hülyének nézel? - Nem. Egyáltalán nem nézlek hülyének. Én csak... szóval, szerintem elég, ha annyit mondasz, nagyon megharagudtál rá. - Megint vérzik a kezem. - Nagyon? - Csak egy kicsit. Jó lenne, ha tennél rá egy kis vazelint. - Ne hülyéskedj már? Nem fog fájni? - A szerelem, az fáj - jegyezte meg Amanda komolyan, aztán horkantva felnevetett, Lisey pedig végre egy kicsit megkönnyebbült. Mire sikerült betuszkolniuk Lisey BMW-jébe, és elindultak Norway felé, Manda - mintha csak egy átlagos nap végén lennének - arról kezdte kérdezgetni a nővérét, hogyan halad a rendrakással Scott dolgozószobájában. Lisey egy szóval sem említette „Zack McCooP-t, viszont mesélt az „Ike hazatér” című kéziratról, és idézte a mű első és egyetlen sorát: Ike nagy lármát csapva hazatért, és minden a legnagyobb rendben volt. DINCS! ÉS VÉGE! Lisey úgy akarta kimondani a dincs szót, hogy Mandy is jól hallja. Kíváncsi volt, mit szól hozzá. Először azonban Darla szólalt meg: - Nagyon furi fickó volt a férjed, Lisa. - Találj ki valami újat, drágám. Ezt én is tudom. - Lisey a visszapillantóból figyelte Amandát, aki egyedül ült a hátsó ülésen. Jó Mami erre azt mondta volna: pompás magányban. - Neked mi a véleményed, Manda? Amanda megvonta a vállát. Lisey azt hitte, a nővére ennyivel elintézte a dolgot. Aztán egyszer csak átszakadt a gát. - Ő már csak ilyen volt. Egyszer bementünk a városba, mert be kellett ugrania az írószerboltba, én meg új csukát akartam venni, tudod, olyat, amiben lehet túrázni az erdőben, meg ilyenek. Véletlenül elhajtottunk az Auburn Novelty Shop előtt. Addig még nem vette észre a boltot, úgyhogy azon nyomban leparkolt, és már indult is befelé. Egy percet sem tudott várni. Úgy viselkedett, mint egy tízéves kölyök! Én egy Eddie Bauer csukát akartam, hogy amikor az erdőben túrázom, ne csipkedjen össze szömörce, ő meg azonnal meg akart venni mindent, amit abban az idióta boltban árultak. Viszketőport, fingópárnát, műanyag, hányást, röntgenszemüveget... Amit csak akarsz. Mindet odapakolta a pultra a nyalókák mellé, amiknek meztelen nő volt a pálcikájukon, ha elszopogatta őket az ember. Vagy száz dolcsit elköltött azokra a taiwani szőrségekre, Lisey! Emlékszel? Lisey sosem felejtette el. Leginkább az maradt meg az emlékezetében, ahogy Scott, kezében a papír álarcokkal meg mindenféle kacattal teli zacskókkal, ragyogó arccal belépett az ajtón. És úgy mondta, szőrség, nem szarság, hanem szőrség, ezt, bár elsőre hihetetlennek hangzik, ő tanulta Liseytől. Hát, a szerepcsere nem rossz dolog, mondogatta Jó Mami, habár
az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szőrség az apjuk szavajárása volt, mint ahogyan azt is Dandy Dave mondta, ha valami nem tetszett neki, hogy kilódítom a fenébe. Scottnak nagyon bejött, sokkal találóbbnak érezte, mint azt, hogy kivágom vagy kihajítom. Scott imádott a szavak tavában, a történetek tavában, a mítoszok tavában halászni. Néha előfordult, hogy Liseynek egész nap nem jutott eszébe Scott. Valahol ez érthető volt. Lisey most sem ült otthon ölbe tett kézzel, és meg kell hagyni, Scott tényleg nehéz esetnek számított. Nem volt könnyű vele élni. Embert próbáló feladat, mondták volna erre az öreg jenkik, köztük az apja is. De aztán a következő borongós (vagy éppen napsütéses) napon olyan iszonyatos erővel hasított a lelkébe Scott hiánya, hogy nem érzett mást, csak ürességet, többé nem érezte magát nőnek, mintha egy halott fa lett volna, amelynek az ágai között keresztülfúj a metsző novemberi szél. Liseyt most is ez az érzés gyötörte, Scott nevét akarta kiáltani, haza akarta hívni őt, majd' megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, milyen évek várnak rá, és azon tűnődött, mire jó a szerelem, ha ez a vége, ha csak tíz másodpercig is így érez az ember. 8. Az első jó dolog az volt, hogy Amanda felélénkült és jobb kedvre derült. A második, hogy Munsinger volt ügyeletben, nem pedig valamelyik ősz hajú lódoktor. Munsinger nem nézett ki olyan fiatalnak, mint Jantzen - a doki, aki az utolsó betegsége idején kezelte Scottot -, de Lisey nagyon meglepődött volna, ha kiderül róla, közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz. A harmadik jó dolog - bár ha valaki előre mondja, Lisey nem hitte volna el, hogy ennek örülni fog - az volt, hogy a Swedenbe vezető úton baleset történt, és most érkezett meg a mentő a sérültekkel. Akkor még nem voltak ott, amikor Lisey és Darla bekísérték Amandát a Stephens Memóriái baleseti osztályára. Akkor a váróban még csak egy tízéves forma kissrác és az anyukája üldögélt. A srácnak kiütései voltak, és az anyja félpercenként ráripakodott, hogy ne vakarózzon. Még akkor is veszekedtek, amikor behívták őket az egyik vizsgálóba. Öt perccel később a kissrác bekötözött karral, savanyú ábrázattal bukkant elő a szobából. Az anyukája, kezében az újonnan szerzett kenőcsös tubussal, még mindig rikácsolt. Az ápolónő Amandát szólította. - Jöjjön, drágám, dr. Munsinger megvizsgálja. Amanda először Liseyre, aztán Dadára pillantott, dölyfös, kipirosodott arccal, mint egy királynő. - Egyedül akarok beszélni a doktorral - mondta. - Természetesen, Ő főtitokzatossága - felelte Lisey, és kidugta a nyelvét Amandára. Abban a pillanatban Liseyt nem érdekelte, ha egy éjszakára, egy hétre, vagy egy évre bent tartják ezt a rakoncátlan, vézna ribancot. Kit érdekel, hogy Amanda mit suttogott a konyhaasztalnál, amikor Lisey letérdelt mellé? Talán tényleg azt suttogta, amit utána Lisey Dadának mondott. De ha mégis tévedett, akkor sem biztos, hogy vissza akar menni Amandához, hogy egy szobában aludjon vele, és belélegezze a testéből kipárolgó őrültséget, miközben odahaza már várja a kényelmes kis ágyikója. Az ügy ezennel le van zárva, kicsim, mondta volna Scott. - Csak emlékezz, miben állapodtunk meg - súgta oda Darla. - Azért kattantál be és vagdostad össze a tenyered, mert ő nem volt melletted. Most már jobban érzed magad. Túl vagy rajta. Amanda olyan pillantást vetett Dadára, amiből Lisey nem tudta kiolvasni, mi jár a fejében. - így igaz - szólalt meg aztán. - Túl vagyok rajta. 9. A swedeni autóbaleset sérültjei nem sokkal ezután érkeztek meg. Lisey persze nem örült volna, ha megtudja, valamelyikük súlyosan megsérült, de nagyon úgy festett, hogy a srácok
megúszták a dolgot. Mindannyian sétálgattak, a fiúk közül ketten szemmel láthatóan jól szórakoztak valamin. Csak az egyikük, egy tizenhét év körüli lány sírdogált. A haja ragacsos volt a vértől, a felső ajka pedig takonytól csillogott. Összesen hatan voltak, minden valószínűség szerint két különböző jármű utasai, a két nevetgélő fickó felől erős sörszag áradt, és úgy tűnt, az egyiküknek kificamodott a karja. A társaságot két, East Stonham Rescue feliratú mellényt viselő mentős és két rendőr - egy állami meg egy helybeli zsaru - terelte be a váróba. A helyiség egy pillanat alatt megtelt. Ekkor a vizsgálóból kidugta a fejét az ápolónő, aki Amandát kedvesemnek szólította, majd nem sokkal utána dr. Munsinger is kilesett. Valamivel később a tini lány hisztériás rohamot kapott, és világgá kürtölte, hogy a mostohaanyja ezért biztosan kitekeri a nyakát. Pár pillanat múlva ott termett mellette az ápolónő (Liseynek feltűnt, hogy a lányt nem szólította kedvesemnek), majd Amanda lépett ki 2. vizsgálóból, kezében ügyetlenül tartva a mintaként kapott kenőcs tubusát. Buggyos farmernadrágja bal zsebéből néhány összehajtogatott recept csücske kandikált ki. - Azt hiszem, indulhatunk - közölte Amanda, és továbbra sem zökkent ki a gőgös királynő szerepéből. Lisey úgy gondolta, hogy a vizsgálat - az orvos kora és a váróba betóduló betegek ellenére - túl gyorsan véget ért, és igaza lett. Az ápolónő úgy hajolt ki az 1. vizsgálóból, mint egy mozdonyvezető a gépészfülkéből, és így szólt: - Önök a Debusher nővérek? Lisey és Darla egyszerre bólintottak. Beismerjük a bűnösségünket, bírónő. - A doktor úr szeretne néhány szót váltani magukkal, mielőtt hazamennek - tette hozzá az ápolónő, azzal eltűnt az ajtó mögött, hogy a még mindig szipogó lánnyal foglalkozzon. A váróterem túlsó végében a két sörszagot árasztó fickó hangos röhögésben tört ki. Nem normálisak, az fix, de tuti, hogy nem ők a felelősek a baleset miatt, gondolta Lisey. És tényleg, a két zsaru az egyik sápadt - nagyjából a vértől ragacsos hajú lánnyal egykorú - fiút tartotta szemmel. Egy másik srác a nyilvános telefonnál állt. Az arcán csúnya vágás húzódott, és Lisey sejtette, hogy nem fogja megúszni anélkül, hogy összevarrják. A háta mögött egy harmadik fiú állt, arra várva, hogy felszabaduljon a telefon. Rajta nem látszott, hogy sérült volna. Amanda tenyerét fehér krémmel kenték be. - A doki azt mondta, a varratok maguktól kiesnek majd - jelentette Amanda büszkén a nővéreinek. - És szerintem a kötés is le fog esni előbb-utóbb. A következő három nap, napi háromszor kell beáztatni a kötszert ebbe a cuccba. Elég büdi, mi? A doki felírt valami krémet, meg egy másik lötyit, amibe a gézt kell beáztatni. Azt mondta, ha lehet, ne nagyon hajlítsam be a kezem. És így semmiképpen ne fogjak meg semmit - tette hozzá, azzal az ujjai közé szorítva felemelte, majd visszaejtette a székre a People magazin egy ősrégi számát. Az ápolónő újra kidugta a fejét az ajtón, és így szólt: - Dr. Munsinger várja önöket. Ha akarnak, mindketten bejöhetnek. - Az ápolónő hangján érződött, nincs sok idejük. Lisey és Darla Amanda háta mögött egymásra pillantottak. A nővérük ebből nem vett észre semmit. Őszinte érdeklődéssel figyelte a váróterem túlsó végében álldogáló két fickót. - Menj be te, Lisey - szólalt meg végül Darla. - Majd én kint maradok vele. 10. Az ápolónő bekísérte Liseyt a 2. vizsgálóba, aztán visszament a szipogó lányhoz, aki annyira összeszorította az ajkát, hogy már csak egy hajszálvékony csík látszott belőle. Lisey leült a vizsgálóban lévő egyetlen székre, és szemügyre vette a falra akasztott egyetlen képet: a sárga nárciszokkal teli réten bájos kis spániel ücsörgött. Néhány pillanattal később dr. Munsinger rontott be a vizsgálóba (Lisey fogadni, mert volna, hogy ennél azért többet kell várnia, még akkor is, ha ő nem egy idegesítő beteg, akitől az orvos minél előbb meg akar
szabadulni). Dr. Munsinger becsukta maga mögött az ajtót, és Liseynek nem kellett tovább hallgatnia a vizsgálóasztalon fél fenékkel ülő, csupa csont lány hangos szipogását. - Hal Munsinger vagyok. - Lisa Landon - nyújtotta a kezét Lisey az orvos felé. Dr. Hal Munsinger kezet rázott vele. - Szeretnék minél több információt megtudni a nővére állapotáról, de gondolom, ön is látja^ milyen sűrű a programom. Már hívtam segítséget, úgy látszik, ma is zűrös éjszakánk lesz. - Nagyra értékelem, hogy ennek ellenére szakított ránk időt - mondta Lisey, de annak még dr. Munsinger igyekezeténél is jobban örült, hogy mindezt nyugodtan sikerült előadnia. A hangján érződött, hogy minden a legnagyobb rendben van. - Ha az aggasztja, hogy a nővérem esetleg kárt tehet magában, hajlandó vagyok kezességet vállalni érte. - Nos, az igazat megvallva többek között ez is nyugtalanít egy kicsit, de megbízom magában. És benne is. A nővére nem kiskorú, és ami történt, nem minősül öngyilkossági kísérletnek. - Dr. Munsinger a kezében lévő csiptetős irattartó táblára pillantott. Aztán Liseyre nézett, a tekintete kellemetlenül átható volt. - Vagy tévedek? - Nem. - Jó, szerintem sem. Másrészt viszont nem kell Sherlock Holmesnak lenni, hogy az ember rájöjjön, a nővére nem először vagdosta össze magát. Lisey felsóhajtott. - Elmesélte nekem, hogy járt kezelésre, de a terapeutája Idahóba költözött. Idaho? Alaszka? A Mars? Kit érdekel, hová ment az a gyöngy nyakláncos ribanc, gondolta Lisey, de aztán így szólt: - Igen, azt hiszem, így történt. - Szükség lenne rá, hogy a nővére folytassa a terápiát, Mrs. Landon. És minél előbb el kéne kezdeni. Az öncsonkítás bizonyos értelemben ugyanúgy az öngyilkosság egyik formája, mint az anorexia, ha érti, mire célzok. - Fehér köpenye zsebéből elővett egy írótömböt, és lefirkantott valamit. - Szeretnék ajánlani önnek és a nővérének egy könyvet. Öncsonkító magatartás a címe, és egy bizonyos... - Péter Mark Stein írta - fejezte be a mondatot Lisey. Dr. Munsinger meglepetten felnézett. - A férjem akadt rá, mikor Manda legutóbb... azután, amit Mr. Stein úgy nevez... (Manda dincse, Manda utolsó vérdincse) Dr. Munsinger várta, hogy Lisey végre befejezze a mondatot. (gyerünk Lisey, mond ki: vérdincs) Liseynek össze kellett szednie magát, hogy megfékezze vadul cikázó gondolatait. - Amire Mr. Stein azt mondaná, levezetés. Ezt a szót használja, ugye? Levezetés. - Lisey hangja ugyan továbbra is nyugodt maradt, a halántékán azonban apró verejtékcseppek csillantak meg. Mert az a belső hang igazat mondott. Nevezzük akár levezetésnek, akár vérdincsnek, ugyanoda lyukadunk ki. Tök mindegy. - Igen, azt hiszem, ezt a szót használja - mondta Munsinger -, de már jó pár éve, hogy utoljára a kezemben volt a könyv. - Amint említettem, a férjem találta a könyvet, elolvasta, aztán a kezembe nyomta, hogy olvassam el én is. Megpróbálom előkeresni, és odaadom a nővéremnek, Dadának. Még egy nővérünk lakik a környéken. Jelenleg éppen Bostonba utazott, de ha visszajön, vele is elolvastatom a könyvet. És szemmel tartjuk Amandát. Néha nem könnyű vele, de nagyon szeretjük. - Rendben, engem meggyőzött. - Ahogy dr. Munsinger leszállt a vizsgálóasztalról, amin addig fél fenékkel ült, megzörrent a papír védőhuzat. - Landon. Ismerős ez a név, az ön férje volt az az író? - Igen. - Fogadja őszinte részvétem.
Ez is azok közé a furcsa dolgok közé tartozott, amik azzal jártak, hogy egy híres ember felesége volt. Két évvel Scott halála után vadidegen emberek biztosítják őszinte részvétükről, és ez nagy valószínűséggel további két, sőt talán még tíz év múlva is így lesz. Ez a gondolat nyomasztóan hatott Liseyre. - Köszönöm, doktor Munsinger. Munsinger bólintott, aztán folytatta a munkáját, úgyhogy Lisey végre fellélegezhetett. Ami a felnőtt nők öncsonkítási kísérleteit illeti, igen kevés használható esetleírással rendelkezünk. A legtöbb esetben az öncsonkítás... Lisey már várta, hogy Munsinger úgy fejezze be a mondatot: az olyan kölykökre jellemző, mint a szomszéd vizsgálóban pityergő kislány, ám ekkor a váróteremből hangos csattanás, majd kiabálás hallatszott. Aztán kivágódott a 2. vizsgáló ajtaja, és az ápolónő rontott ki. Valahogy nagyobbnak látszott, mintha a felfordulás miatt egyszer csak megnőtt volna. Doktor úr, kérem, jöjjön! Munsinger elnézést sem kérve kitáncolt a vizsgálóból. Lisey méltányolta, hogy a doki ilyen gyorsan akcióba lépett. KÖMAK. Lisey még épp időben ért az ajtóhoz, hogy lássa, amint dr. Munsinger kis híján felökleli a tini lányt, aki épp akkor jött ki az 1. vizsgálóból, hogy megnézze, mi ez a felfordulás a váróteremben, és aki aztán az ütközés erejétől megtántorodva a döbbenten bámuló Amandát húga karjai közé lökte, aminek az lett az eredménye, hogy a két Debusher nővér majdnem hanyatt vágódott a vizsgáló előtt. Az állami meg a helyi zsaru körülállták a fiatal srácot, aki korábban a telefonra várt. A fiú most öntudatlanul hevert a padlón, valószínűleg elájult. A másik srác, akinek az arcán mély vágás húzódott, egyáltalán nem zavartatta magát, úgy magyarázott a telefonba, mintha semmi sem történt volna. Liseynek erről egy vers jutott eszébe, amit egyszer Scott olvasott fel neki, egy gyönyörű, de iszonyatos vers, ami arról szólt, milyen nagy ívben tesz (szarik) a világ arra, hogy mennyit szenvedsz. Ki írta ezt a verset? Eliot? Auden? Vagy az a fickó, aki a toronylövész haláláról szóló verset írta? Scott megmondta volna. Abban a pillanatban Lisey úgy érezte, bármit odaadna, ha odafordulhat Scotthoz, hogy megkérdezze, melyik költő írta azt a verset a szenvedésről. 11. - Biztos, hogy minden rendben lesz? - kérdezte Darla nagyjából egy óra múlva, Amanda házának ajtajában állva, miközben a kellemes június esti szellő a bokájukat csiklandozta, és belelapozott az előszobaasztalon heverő magazinba. Lisey elfintorodott. - Ha még egyszer megkérdezed, úgy kiváglak, hogy a lábad sem éri a földet. Nyugi, remekül fogunk szórakozni. Iszunk egy csésze kakaót, amit én csinálok majd meg neki, hiszen ebben az állapotában úgysem tudná megfogni a csészét... - Jól van - szakította félbe Darla. - Talán nem is baj, ha figyelembe vesszük, mit művelt a legutóbb, amikor csésze került a kezébe. - Aztán, uzsgyi, ágyba bújunk. A jó öreg Debusher nővérek egy ágyban, műbroki nélkül. - Nagyon vicces. - Holnap pedig együtt kelünk a nappal! Kávét vedelünk! Kukoricapelyhet zabálunk! Kiváltjuk a recepteket! Visszajövünk, és leápoljuk a kezét! Aztán, drága Darla, te leszel szolgálatban! - De csak ha tényleg komolyan gondolod. - Nyugi, komolyan gondolom. Menj haza, és etesd meg a macskádat. Darla egy utolsó, bizonytalan pillantást vetett a húgára, aztán megcsípte az arcát, és az ő sajátos módján, oldalról ölelte meg Liseyt. Végül elindult kis autója felé a lapos, összevissza kövekből kirakott járdán. Lisey becsukta és kulcsra zárta az ajtót, aztán Amandára pillantott,
aki pamut hálóingben ücsörgött a kanapén, és szemmel láthatóan derűs és nyugodt volt. Liseynek ekkor egy régi rémregény címe ugrott be... talán még tini korában olvasta. Hölgyem, megszólalna végre? - Manda? - kérdezte halkan. Amanda bizakodva meresztette rá óriási kék Debusher-szemét, úgyhogy Lisey le is mondott róla, hogy még aznap este sikerül a nővérét rávenni, hogy arról beszéljenek, amiről Lisey akar: Scottról és a dincsekről, Scottról és a vérdincsekről. Talán ha Amanda magától elkezdi mondani, ott, a sötétben, amikor egymás mellett fekszenek, akkor oké. De hogy egy ilyen nap után megpróbáljon erővel kiszedni valamit szerencsétlen nővéréből? Neked is elég durva napod volt, kicsi Lisey. Ez igaz, de Lisey mégsem érezte feljogosítva magát, hogy megzavarja Amanda nyugalmát. - Mi a baj, Kiscsaj? - Kérsz egy kakaót lefekvés előtt? Amanda elmosolyodott. Ettől évekkel fiatalabbnak nézett ki. - Lefekvés előtt egy kakaó? Isteni ötlet. Így hát kakaót csináltak, és amikor Amandának meggyűlt a baja a csészével, keresett magának egy szívószálat az egyik konyhaszekrényben. A darab tökéletesen illet volna az Auburn Novelty Shop kütyü-kínálatába. Mielőtt a szívószál egyik végét beledugta a kakaóba, megmutatta Liseynek (a két ujja közé fogva felemelte, pontosan úgy, ahogyan dr. Munsinger mutatta), és így szólt: - Nézd, Lisey, ilyen az agyam. Lisey néhány pillanatig szóhoz sem jutott a csodálkozástól, alig hitt a fülének, hogy tényleg viccelődni hallja Amandát. Aztán elröhögte magát. És Amanda azonnal csatlakozott hozzá. 12. Megitták a kakaójukat, megmosták a fogukat, aztán lefeküdtek aludni, mint régen a farmon, ahol felnőttek. Lekapcsolták az éjjeli lámpát, és a szobában koromsötét lett. Amanda a húga nevét suttogta. Ajjaj, kezdődik, gondolta Lisey szorongva. Megint a jó öreg Charlie-t fogja szapulni? Vagy... lehet, hogy a dincsről beszél majd? Talán végre rászánja magát? És ha igen, tényleg hallani akarom? - Tessék, Manda? - Köszönöm, hogy segítesz nekem - mondta Amanda. - Az a cucc, amit a doki a tenyeremre kent, nagyon jót tett, már nem fájnak annyira a sebeim. - Amanda az oldalára fordult. Lisey ismét csak döbbenten hallgatott. Ez minden? Nagyon úgy tűnt, mivel pár perc múlva Amanda légzése lelassult, egyenletessé vált, mintha elaludt volna. Lehet, hogy az éjszaka közepén felébred majd, és Tylenolt kér, de egyelőre úgy néz ki, megnyugodott. Lisey nem számított rá, hogy ekkora szerencséje lesz. Azóta nem aludt egy ágyban senkivel, mióta Scott elutazott, hogy megtartsa élete utolsó előadását. Valahogy kijött a gyakorlatból. Aztán eszébe jutott, fogalma sincs, mit kezdjen „Zack McCooF-lal, hogy a munkaadóját, azt a mocskos szemét inkunk Woodbodyt ne is említsük. Nem fog sokáig várni, felhívja azt a szemétládát. Holnap ez lesz az első dolga. Addig meg maximum virraszt pár órát, vagy legrosszabb esetben egész éjszaka fenn marad, majd lemegy a nappaliba, és elüldögél Amanda hintaszékében... Keres valami olvasnivalót a könyvespolcon... Hölgyem, megszólalna végre? Jutott eszébe a cím. Talán Helen Maclnnes a szerző. De biztos, hogy nem az a fickó, aki a toronylövészről szóló verset írta... És azzal mély álomba zuhant. Ezúttal nem álmodott a PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT feliratú varázsszőnyegről. És másról sem.
13. Az éjszaka kellős közepén riadt fel, mikor a hold már lement, de a nap még messze járt. Alig fogta fel, hogy ébren van, és azt sem, hogy ugyanúgy bújt oda Amanda meleg hátához, mint ahogyan régen Scott meleg hátához bújt, vagy, hogy a térdkalácsát ugyanúgy illesztette Manda térdhajlatába, ahogyan régen Scott térdhajlatába, amikor egymás mellett feküdtek az ágyukban, meg a motelek és szállodák százaiban, ahol megszálltak. Volt az vagy ötszáz. De lehet, hogy hétszáz, sőt talán ezer is (Jól hallom, valaki ezret mondott? Ki ad többet?). Liseynek a dincseken meg a vérdincseken járt az esze. A KÖMAK-ra gondolt, meg arra, hogy néha nem tehet mást az ember, csak lehatja a fejét, és megvárja, míg megfordul a szél. Lisey arra gondolt, ha a sötétség szerette Scottot, akkor ez igazi szerelem volt, mert Scott is szerette a sötétséget. A sötétség keresztültáncolt vele az évek báltermén, aztán végül magával ragadta. Lisey ezt gondolta: Még egyszer elmegyek oda. És az emlékezetében élő Scott (legalábbis Lisey úgy gondolta, hogy ez az a Scott, de hát ki tudja biztosan?) Így szólt: Hová mégy, Lisey? Hová készülsz, kicsim? Lisey ezt gondolta: Vissza a jelenbe. És Scott így szólt: Annak a filmnek Vissza a jövőbe a címe. Együtt láttuk. Lisey ezt gondolta: Én nem egy filmről beszélek, hanem az életünkről. És Scott így szólt: Kicsim, készen állsz? Lisey ezt gondolta: Hogy a fenébe szerethettem bele egy ilyen... 14. Micsoda bolond fickó, gondolja Lisey. Bolond fickó, de én sem vagyok különb. Senki sem vesződne vele ennyit... Lisey még mindig ott áll az ajtóban a pázsittal borított hátsó udvart fürkészve, nem akar Scott után kiáltani, de egyre idegesebb, mert lassan tíz perc telt el azóta, hogy a férfi kisétált a konyhaajtón, lement a lépcsőn, és elnyelték az esti árnyak, és fogalma sincs, mit művelhet ennyi ideig. Nincs odalent semmi, csak sövény meg... Valahonnan, nem túl távolról, csikorgó kerekek, üvegcsörömpölés, kutyaugatás és részeg kiáltozás hallatszik. Egy átlagos péntek este tipikus zajai az egyetemi városban. Lisey alig bírja megállni, hogy Scott után kiáltson, de ezzel - még akkor is, ha csak a nevét kiáltaná elárulná magát, és Scott azonnal tudná, hogy Lisey már nem haragszik rá. Vagy legalábbis nem annyira haragszik. És ez igaz is. De a helyzet az, hogy Scott nagyon rosszul választotta meg az időpontot, ez a péntek este a hatodik vagy hetedik alkalom volt, hogy részegen állított be, de először fordult elő, hogy csúnyán elkésett. Moziba készültek, egy svéd rendező filmjét akarlak megnézni, akiért Scott teljesen odavolt, és Lisey remélte, hogy a film szinkronizált lesz, nem feliratos. Lisey bedobott egy salátát, mikor hazaért a melóból, inert abban bízott, hogy az előadás után Scott elviszi hamburgerezni a Medvebarlangba. (Ha Scott mégsem hívja meg őt, akkor majd ő hívja meg Scottot.) Aztán megszólalt a telefon, Lisey azt hitte, Scott keresi, és remélte, hogy azért hívja, mert meggondolta magát, és mégis inkább az új Róbert Redford-filmre szeremé elvinni a bangori plázába (kérlek, édes Istenem, add, hogy ne kelljen elmenni, táncolni a Remetelakba, miután nyolc órát rohangáltam a kávézóban, mint pók a falon). Nem Scott hívta, hanem Darla, „dumcsizni” akart, de aztán gyorsan a tárgyra tért, és megint kiosztotta, amiért lelécelt SohaSohaországba (Darla kifejezésével élve). És most neki, Amandának, meg Cantatának kell otthon állni a sarat (amin Darla többek között azt értette, hogy nekik kell vigyázni Jó Mamira, aki 1979-re már nemcsak jó, hanem kövér, világtalan, és - ami a legrosszabb - szenilis mami lett), miközben Lisey „az egyetemista srácokkal hetyeg”. Mintha a napi nyolc óra pincérnősködés sétagalopp lenne. Lisey számára a pizzéria volt Sohaország,
öt kilométerre a maine-i egyetem campusától, az Elveszett Fiúk pedig Delta Tauk, akik egyfolytában a szoknyája alá nyúlkáltak. Ködös álma, hogy elvégez néhány kurzust - talán estin -, rég szertefoszlott. Az esze meglett volna hozzá, a felesleges ideje és energiája volt kevés. Egy darabig türelmesen hallgatta Darlát, és próbálta megőrizni a nyugalmát, a végén persze elvesztette a fejét, és szokás szerint csúnyán összevesztek, kétszázhúsz kilométernyi telefonkábel és számtalan sérelem választotta el őket. A barátja az ilyen helyzeteket totálisan elmaszott szituk-nak nevezte. Végül Darla a szokásos mondatokkal zárta a beszélgetést: - Azt csinálsz, amit akarsz... világéletedben így tettél, ezután sem lesz másként. Liseynek elment az étvágya, úgyhogy nem ette meg a túrós pitét, amit az étteremből hozott desszertnek, az Ingmar Bergman-filmhez meg pláne nem volt hangulata... Egyedül Scotthoz volt kedve. Igen. Mert az utóbbi néhány hónapban, de különösen a legutóbbi négy-öt hétben furcsa függőség alakult ki benne Scott iránt. Lehet, hogy érzelgősnek hat, de még életében senki mellett nem érezte ennyire biztonságban magát. Ha Scott átkarolta és magához ölelte, nem a korábbi pasijaira jellemző türelmetlenség, túlzott óvatosság vagy gyorsan múló testi vágy érződött rajta. Scott végtelenül kedves hozzá, és Lisey - bár alig hitte el, hogy ez igaz lehet - már az első pillanattól kezdve úgy érezte, őszinte érdeklődéssel fordul felé, holott annyival okosabb nála, ráadásul eszméletlenül tehetséges. (Lisey sokkal többre értékeli a kedvességet az észnél vagy a tehetségnél.) De mégis kénytelen elhinni, hogy tényleg érdekli Scottot. Ráadásul olyan nyelvet beszél, ami Liseyt az első pillanatban rabul ejtette. Ez nem a Debusher család nyelve, de mégis valami hasonló, amit Lisey jól ismer... Úgy érzi, mintha álmában beszélne ezen a nyelven. De ha nincs kihez szólni, semmi értelme, hogy ismeri ezt a különleges nyelvet. Ha nincs kinek elsírni a bánatát. Pedig ma este Lisey nagyon vágyott rá, hogy kiönthesse a lelkét. Még sosem beszélt Scottnak az elbaszott, idióta családjáról - ó, bocsánat, ahogy Scott mondaná, elmaszott, idióta családjáról -, de ma este erre készült. Úgy érezte, muszáj beszélnie valakivel, vagy megőrül a fájdalomtól. Erre Scott nem pont ezt az estét választja, hogy elkéssen? Miközben várt, azzal nyugtatta magát, hogy Scottnak halvány fogalma sincs, milyen csúnyán összeveszett azzal a hülye kurva nővérével, de amikor elmúlt hat óra, aztán hét, nyolc, és végül kilenc lett (Jól hallom, valaki kilencet mondott? Ki ad többet?), evett egy falatot a pitéből, aztán kivágta a kukába, mert már ahhoz is kimaszott... nem, ahhoz is kibaszott türelmetlen volt, hogy egyen, szóval kilenc is elmúlt, meg tíz (Jól hallom, valaki tízet mondott? Ki ad többet?), és még mindig nem bukkant fel Scott kocsijának hunyorgó lényszórója, és a '73-as Ford nem parkolt le a North Main Street-i lakás előtt, Lisey még jobban felhúzta magát. Lisey a tévé előtt ült, mellette az asztalon egy pohár bor, amibe alig kortyolt bele - valami természetfilm ment, de nem nézte -, eleinte csak mérges volt, mostanra azonban már őrjöngeni tudott volna a dühtől, mégis egyre biztosabban hitte, hogy Scott mégsem fogja totálisan pofára ejteni. Előbb-utóbb betoppan majd, bevágódik, mint a fél tégla, ahogy mondani szokás. Abban a reményben, hogy esetleg belógathatja a pecabotot. Ez is Scott egy újabb fogása a szavak tavából, amelynek partjára mindannyian lemegyünk kivetni a hálónkat. Ez nagyon tetszett Liseynek, mint ahogyan az összes többi is: bemártja a piskótát, becserkészi a lompost, tunkol egyet, kilövi a patront, lecövekel, kétfejű szörnyetegest játszik, és lezavar egy numerát. Ezek a bolondságok mind SohaSohaország nyelvéhez tartoztak, és ahogy ott, a lakásban ülve fülelt, mikor hallja meg végre, hogy az ő Elveszett Fiúja bekanyarodik az utcába, mikor hallja meg '73-as Ford semmivel össze nem téveszthető öblös morgását valószínűleg a kipufogódob lyukadhatott ki, vagy valami ilyesmi -, eszébe jutott, mit mondott Darla a telefonban: Azt csinálsz, amit akarsz. Világéletedben így tettél, ezután sem lesz másként. Így igaz, és íme, a kicsi Lisey, a világ úrnője, valóban azt csinál, amit akar, most például itt rohad ebben a lepukkant albérletben, a fiújára vár, aki csacsi részegen és késve állít be, és persze azonnal le akar majd zavarni egy numerát. Amivel ráadásul nincs is egyedül,
erre a helyzetre is megvolt a poénjuk: Elnézést, hölgyem, valami különlegességre vágyom, hozna egy spermacchiatót meg egy szelet kúrós pitét? Ő meg itt ül ebben az ormótlan, ezeréves székben, a lábfeje sajog, a feje lüktet, miközben a tévében - habár azzal az elmaszott beltéri antennával, amit a K-martban vett, csak nagyon rossz minőségben lehet fogni az adást - egy hiéna éppen valami dögöt csócsál. Lisey Debusher, a világ úrnője így éli az életét. És ahogy az óra lassan vánszorogó mutatói tízet mutatnak, Lisey lelkét valami keserű boldogság szállja meg. Legalábbis most, ahogy aggódva lepillant a hátsó udvar árnyas gyepére, Lisey így érzi. Fáj a feje, kezében egy pohár fanyar vörösbor, a tévében egy hiéna dögöt csócsál, miközben a narrátor dallamos hangon a következőket mondja: „A hiéna tudja, semmi garancia nincs rá, hogy az elkövetkező napokban lehetősége nyílik hasonlóan bőséges lakomára”, Lisey most már egészen biztos volt benne, hogy szereti Scottot, és olyan dolgokat tud róla, amivel, ha úgy tartja kedve, fájdalmat okozhat neki. Hogy Scott szerette őt? Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amivel Lisey fájdalmat tudott okozni? Igen, abban a pillanatban azonban Scott Lisey iránt érzett szerelme másodlagos volt. Akkor egyedül az számított, hogy Lisey tisztában volt vele, milyen az igazi Scott. A haverjai sejtették ugyan, hogy Scott milyen tehetséges, ő pedig újra meg újra elkápráztatta őket. Lisey viszont pontosan tudta, hogy Scottnak olykor hatalmas erőfeszítésekbe kerül, hogy valakinek a szemébe nézzen. Lisey tudta, hogy szédületes (és néha zseniális) szövegei, két kiadott regénye és minden sikere ellenére, ha akarna, iszonyatos fájdalmat tudna okozni Scottnak. Scott - ahogyan azt Lisey apja mondta volna - egyszer csúnyán megégeti majd magát. Az a kimaszott mázlista... Nem is... az a kibaszott mázlista egész életében megúszta. De ma este megtörik a varázslat. És kinek köszönheti majd? A kicsi Liseynek. Lisey kikapcsolta a tévét, kiment a konyhába, és a mosogatóba öntötte a bort. Már nem kívánta. Fanyar, karcos ízét még mindig ott érezte a szájában. Te magad vagy az oka, hogy fanyarnak érzed, gondolta. Hagytad, hogy ennyire felhúzzon. Ehhez semmi kétség nem fért. A mosogató fölött, a belső ablakpárkányon egy öreg rádió állt, egy törött dobozú, régi Philco. Dandyé volt, odakint tartotta a pajtában, és mikor melózott, mindig ezt hallgatta. Ez az egyetlen dolog, amit Lisey megtartott az apja holmijából, és azért rakta az ablakba, mert egyedül ott jött rajta néhány helyi rádióállomás. Jodothától kapta karácsonyra, használtan, de amikor az apjuk kibontotta a csomagból, és meglátta, úgy vigyorgott, mint a fakutya, már azt hitték, sosem hagyja abba a hálálkodást. Mindig is Jodi volt a kedvence, ugyanaz a Jodi, aki egy vasárnap az ebédnél bejelentette a szüleinek - a fenéket, az egész családnak -, hogy terhes, és a fiú, aki felcsinálta, lelépett, hogy beálljon a haditengerészethez. Jodi arra volt kíváncsi, meghúzhatná-e magát Cynthia néninél Wolfeboróban, New Hampshire-ben, amíg sikerül keríteni valakit, aki hajlandó örökbe fogadni a babát. Jodi szó szerint így mondta, mint aki a használt autójától akar megszabadulni. A bejelentést - tőlük teljességgel szokatlan módon - néma csendben fogadták. Azon kevés alkalmak egyike volt ez - talán az egyetlen alkalom -, amikor Lisey emlékezete szerint a Debusher család ebédlőasztalánál hirtelen megszűnt a kések, villák és tányérok szüntelen csevegése, és a hét éhes Debusher nem tüntette el pillanatok alatt a sült húst a tálról. A végén aztán az anyjuk törte meg a csendet, és megkérdezte: Megbeszélted már Istennel ezt a dolgot, Jodotha? Mire Jodi gondolkodás nélkül rávágta: Don Cloutier csinált fel, nem Isten. Ez volt az a pillanat, amikor az apjuk felállt az asztaltól, és szó nélkül ott hagyta kedvenc kislányát. Még csak rá sem nézett. Néhány pillanattal később Lisey fülét megütötte a rádió halk hangja. Az apja a pajtába ment. Három héttel később az apjuk átesett az első agyvérzésén. Most, hogy Jodi lelépett otthonról (habár egyelőre még nem Miamiba, arra még várniuk kellett néhány évet), Daria Liseyre zúdította felgyülemlett haragját. A kis Liseyre. De mégis miért neki kell mindezt elviselnie? Mert Canty Daria oldalán állt, az viszont egyiküknek sem használt semmit, ha Jodit hívogatták. Jodi nem hasonlított a testvéreire, nem volt az a tipikus Debusher lány. Daria ridegnek
tartotta, Canty önzőnek, abban azonban mindketten egyetértettek, hogy felelőtlen. Lisey viszont úgy gondolta, valami másról lehet szó, valami sokkal jobb és finomabb dologról. Az öt Debusher lány közül Jodi volt az egyetlen igazi túlélő, teljességgel immúnis a családi fészekben terjengő lelkiismeret-furdalás fullasztó párájára. Régebben a nagyi gerjesztette ezeket a nyomasztó érzéseket, aztán az anyjuk látta el ezt a feladatot, majd pedig Daria és Canty állt készen, hogy átvegye a stafétát, és jól tudták, ha ezt a mérgező és függőséget okozó párát „kötelességnek” nevezik, senki sem fogja azt mondani nekik, hogy szellőztessenek ki. Lisey a maga részéről inkább Jodira szeretett volna hasonlítani, hogy amikor Daria felhívja, nevetni tudjon. Egyszer szeretné majd a fejéhez vágni, hogy Nyald ki a seggem, drága Daria, te ástad a vermet magadnak, ne csodálkozz, hogy beleestél. 15. A konyhaajtóban áll. A hosszú, lejtős hátsó udvart fürkészi. Azt akarja, hogy Scott végre előkerüljön, előbukkanjon a sötétségből. Legszívesebben torkaszakadtából üvöltene, hogy jöjjön már vissza hozzá - még soha nem vágyott erre ennyire -, de megmakacsolja magát, és nem mondja ki Scott nevét. Egész este várta. Egy kicsit bírja még. De csak egy kicsit. Lisey egyre jobban fél. 16. Dandy rádióján kizárólag AM sávot lehet fogni. A WGUY-on már régen nincs adás, a WDER azonban még akkor is a régi slágereket játszotta - egy ötvenes évekbeli sztár a változatosság kedvéért szerelemről énekelt -, amikor Lisey, miután kiöblítette a borospoharat, visszament a nappaliba, és meglátta Scottot, aki dobozos sörrel a kezében, vigyorogva állt a bejáratban. Lehet, hogy Lisey a zene miatt nem hallotta meg a Ford motorjának öblös morgását. Vagy a lüktető fejfájás miatt. Vagy mindkettő miatt. - Hé, Lisey - köszönt Scott. - Bocs, hogy elkéstem. Nagyon sajnálom. Páran ott ragadtunk a szeminárium után, és elkezdtünk vitatkozni Thomas Hardyról, és... Lisey szó nélkül hátat fordított neki, és kiment a konyhába, vissza a Philco rádió megnyugtató hangjához. Épp egy fiúbanda zenélt. Scott követte Liseyt. Lisey tudta, hogy utána fog menni, ezek a dolgok így működnek. Érezte a torkában felgyülemlő indulatot, csúnya dolgokat akart Scott fejéhez vágni, szemét dolgokat, de egy magányos, ijedt hang azt súgta neki, ne tegye, Scott-tal ne csinálja ezt. Lisey végül nem hallgatott erre a figyelmeztetésre, nem tudta elfojtani a dühét. Scott a rádióra bökött, és nagy büszkén így szólt: - The Chords. Az eredeti felállásban. Ekkor Lisey odafordult felé, és kifakadt: - Nagy ívben teszek rá, hogy ki a franc énekel a rádióban. Nyolc órát güriztem, aztán öt órát vártam rád. És a végén sörrel a kezedben, vigyorogva beállítasz, és közlöd velem, hogy egy halott költő fontosabb neked, mint én? A vigyor fokozatosan lehervadt Scott arcáról, míg végül csak egy halovány mosoly, egy gödröcske maradt belőle. A szeme könnybe lábadt. Az ijedt hang újra figyelmeztetni akarta Liseyt, ő azonban nem törődött vele. Most már beindult a vagdalózás. Scott hervadó mosolya és a szemében egyre növekvő fájdalom mind azt bizonyították, mennyire szereti őt, és ettől Lisey még erősebbnek érezte magát, úgy érezte, hogy még több fájdalmat tud okozni neki. Nem állt le, mert úgy érezte, megteheti. Később, amikor a konyhaajtóban állva várta, hogy Scott visszajöjjön, már nem emlékezett pontosan, miket vágott a fejéhez, csak arra emlékezett, hogy egyre kegyetlenebb, egyre durvább dolgokat mondott. Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy úgy beszél, mint amikor Darla igazán formába lendül - lehet, hogy ő is csak egy az öt Debusher hárpia közül -, és
észrevette, hogy Scott arcáról lehervadt a mosoly. Komoran, de ünnepélyesen nézett rá, és Lisey megijedt, amikor meglátta, hogy a szemét milyen hatalmasra nagyítja a benne csillogó nedvesség. Mintha az arca szinte teljesen eltűnt volna. Lisey egyszer csak elhallgatott, éppen ott tartott, hogy Scott körmei mindig mocskosak, s olvasás közben egyfolytában rágja őket, mint akár egy patkány. Elhallgatott, és abban a pillanatban nem hallatszott motorzúgás a belvárosi buli helyek, a Shamrock meg a Mill felől, nem csikorogtak a kerekek, még a Rockban aznap este fellépő banda halk zenéje sem ért el hozzájuk. A csend nyomasztó volt, és Lisey rádöbbent, hogy szeretné visszacsinálni a dolgokat, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. A legegyszerűbb megoldás - Szeretlek, Scott, bújjunk ágyba... -, csak később jutott eszébe. Csak miután Scott megmutatta a dincset. - Scott... én... Fogalma sem volt, hogyan folytassa, és úgy tűnt, semmit sem kell mondania. Scott ugyanis felemelte a bal mutatóujját, mint egy tanár, aki valami rendkívül fontos dologra szeretné felhívni a tanulók figyelmét, és elmosolyodott. Legalábbis valami mosolyféle játszott az ajkán. - Ne mozdulj! - mondta. - Tessék? Scott elégedettnek tűnt, mintha valami bonyolult dolgot sikerült volna megértetni Liseyvel. - Ne mozdulj! És mielőtt Lisey meg tudott volna szólalni, Scott lógta magát és kiment az ajtón, vissza a sötétségbe. Kihúzta magát, nem dülöngélt, mintha egy pillanat alatt kijózanodott volna. Keskeny csípőjén lötyögött a farmer. Lisey még egyszer utána szólt - „Scott?” -, de a férfi nem válaszolt, csak újra magasba tartotta u mutatóujját: ne mozdulj. Végül elnyelték az árnyak. 17. Lisey idegesen bámulja a hátsó udvar pázsitját. A konyhában lekapcsolta a lámpát, hátha úgy könnyebben észreveszi Scottot, de a szomszéd kertjében világító lámpa fénye ellenére a lejtős udvar fele így is árnyékba borul. A szomszéd udvaron kutya ugat rekedten. Plútónak hívják. Lisey ezt azért tudja, mert a szomszédok egyfolytában kiabálnak a szerencsétlen állattal. Liseynek eszébe jut, hogy egy perce üvegcsörömpölést hallott. Csakúgy, mint a kutyaugatás, az üvegcsörömpölés is közelről hallatszott. Közelebbről, mint a mozgalmas és szomorú éjszakát benépesítő többi hang. Miért esett így neki Scottnak? Igazából nem is akarta megnézni azt a hülye svéd filmet! És miért okozott neki ilyen örömet, hogy bánthatja? Ilyen mocskos és kicsinyes örömet? Erre nem tudott válaszolni. A tavasz végi éjszaka lágyan megölelte. Pontosan mennyi ideje van odalent a sötétben? Két perce? Vagy öt? Mindenesetre nagyon hosszú időnek tűnik. És az üvegcsörömpölés, vajon ahhoz van valami köze Scottnak? Az üvegház nincs messze. Parks Greenhouse. Nem érti, miért ver ilyen gyorsan a szíve, mikor semmi oka rá. És ahogy a pulzusa felgyorsul, észreveszi, hogy odalent a sötétben, ahol már nem tudja kivenni a dolgokat, valami megmozdul. Lisey egy kicsit megkönnyebbül, de nem nyugszik meg teljesen. Újra eszébe jut az üvegcsörömpölés. És valami nem stimmel azzal, ahogyan Scott mozog. Már nem egyenes halad, már nem olyan könnyedén lépked, mint amikor eltűnt Lisey szeme elől. Ezúttal Lisey nem fogja vissza magát, a nevén szólítja Scottot, de nem tud kiáltani, csak suttog. A kapcsoló után matat, fel akarja kattintani a lámpát a verandán. Lisey hangja halk, de a pázsiton vánszorgó alak - igen, ez így pontos, Scott nem sétál, vánszorog - abban a pillanatban emeli fel a fejét, amikor Lisey elgémberedett ujjai megtalálják és felkattintják a kapcsolót. - Ez egy dincs, Lisey!, kiáltja Scott, ahogy az udvart
elönti a fény. Lisey úgy érzi, ha Scott előre megtervezi, akkor sem sikerülhetett volna jobban a belépője. Scott hangján eszelős, boldog megkönnyebbülés érződik, mint akinek mindent sikerült helyrehoznia. - És nem ám akármilyen dincs, igazi vérdincs! Lisey még sosem hallotta ezt a szót, de nem érti félre, tudja, hogy Scott nem azt mondta, kincs vagy azt, hogy tincs, vagy valami mást. A dincs egy újabb szó Scott szótárából. Ráadásul nem is akármilyen dincsről beszél, hanem egy igazi vérdincsről. A konyha ablakából kiáradó fény Scott elé szalad, hogy még a gyepen köszöntse. Aztán Scott Lisey felé nyújtja a bal kezét, mintha ajándékot hozott volna. Lisey biztos benne, hogy Scott ajándékot hozott, mint ahogyan abban is biztos, hogy az ajándék alatt, valahol ott van még a férfi keze. Fohászkodjunk Szűz Máriához, kérjük Urunkat, Jézus Krisztust, az ácsok ácsát, aki örökké szeret, hogy meg legyen valahol Scott másik keze, mert különben fél kézzel lesz kénytelen begépelni a regényt, amin dolgozik, és az összes többi regényt is, amit majd ezután akar megírni. Mert a jobb kézfeje helyén most egy vértől csöpögő húscafat látszik. Scott tengeri csillagra emlékeztető ujjaiból dől a vér, és ahogy Lisey remegő lábbal lerohan a hátsó veranda lépcsőjén, megpróbálja megszámolni azokat a hosszúkás, vörös pálcikákat, egy kettő, három, négy, ó, hála Istennek, az ötödik is megvan, a hüvelykujja. Úgy tűnik, hiánytalan a kollekció, a farmerja szára viszont vörös színű lett. Scott még mindig Lisey felé nyújtja szétvagdalt, véres kezét, amivel átnyúlt az üvegház vastag üvegtábláján, és közben megpróbál utat törni a pázsit mentén húzódó sövényben. És Lisey orra alá nyomja az ajándékot, amivel szeretné kiengesztelni, mert elkésett. Scott átnyújtja Liseynek a vérdincset. - Neked hoztam - szólal meg Scott, miközben Lisey letépi magáról a blúzát, és becsavarja vele a vértől csöpögő, vörös húscafatot. Az anyag azonnal átázik, és Lisey érzi a vér, tébolyító melegét, és tudja hát persze! -, hogy miért próbálta az a hang olyan rémülten figyelmeztetni, hogy ne veszekedjen Scott-tal, és ekkor bizonyossá válik, amit mindvégig sejtett: ez a férfi nemcsak belé, hanem a halálba is szerelmes, és szíves-örömest egyetért minden kegyetlen és fájdalmas kijelentéssel, amit a fejéhez vágnak. Nem, azért ez így nem teljesen igaz. Ilyen könnyen azért még őt sem lehet megsebezni. Csak az bántja, ha olyan ember esik neki, akit szeret. Lisey ekkor döbben rá, hogy nem ő az egyetlen, aki szinte semmit sem mesélt a múltjáról. - Neked hoztam. Nagyon sajnálom, hogy elfelejtettem a randit, többé nem fog előfordulni. Ez itt egy dincs. Mi... - Pszt, Scott. Minden rendben van. Én nem... - Vérdincsnek nevezzük. Ez egy nagyon különleges dolog. Papa azt mondta, hogy Paul... - Scott, nem haragszom rád. Egy percig sem haragudtam. Scott a száját tátva megáll a hátsó lépcső aljában. Ezzel a kifejezéssel az arcán olyan, mint egy tízéves kisfiú. Liseynek elég ügyetlen sikerült rátekernie a blúzt Scott kezére, ezért most úgy fest, mintha lovagi páncélkesztyűt húzott volna. A sárga blúz már vöröslik a vértől. Lisey a pázsiton áll Maiden-form melltartójában, fűszálak csiklandozzák csupasz bokáját. A konyhából kiáradó sápadt sárga fényben fürdenek, Lisey melle sötét félköríves árnyékot vet a mellkasára. - Elfogadod? - kérdezi Scott. Scott könyörgő, gyermeki szemeket mereszt Lisey-re. Mostanra minden férfiúi büszkeség kiveszett belőle. Fájdalom csillog vágyakozó tekintetében, és Lisey pontosan tudja, hogy a fájdalom forrása nem a széttrancsírozott kézfej, de fogalma sincs, mit mondjon. Ez neki túl magas. Egész ügyes nyomókötést tett Scott csuklójára. Most azonban kővé dermedten hallgat. Nem tudja, mit feleljen, nem tudja, hogy létezik-e jó válasz. És ami még fontosabb, létezik-e rossz válasz. Amitől Scott esetleg újra bekattan. Scott azonban kisegíti. - Ha elfogadod a dincset, különösen, ha vérdincsről van szó, azzal elfogadod a bocsánatkérést is. Papa eszt mondta. Papa mindig eszt monta Paulnak meg nekem. - Nem mondta, hanem monta. Scott úgy beszél, mint egy kisfiú. Jesszusmária!
Lisey így szól: - Rendben van, elfogadom a dincset. Egyébként sem akartam elmenni arra a hülye svéd filmre. Ed nem állhatom a feliratos filmeket. Fáj a lábam. Csak ágyba akartam bújni veled. De úgy látom, most az ágy helyett a kimaszott baleseti sebészet felé kell vennünk az irányt, méghozzá baromi gyorsan. Scott lassan, de határozottan csóválni kezdi a fejét. - Scott... - Ha nem haragudtál rám, miért kiabáltál velem, és miért mondtál el minden gonoszottynak? Minden gonoszottynak. Egy újabb üzenet Scott gyerekkorából. Lisey ezt is megjegyzi, hogy később alaposan megvizsgálja. - Azért kiabáltam veled, mert nem volt kéznél a nővérem - feleli Lisey. Ezt nagyon viccesnek találja, és nevetni kezd. Egyre hangosabban nevet, és ez annyira megdöbbenti, hogy végül elsírja magát. Szédülni kezd. Leül a veranda lépcsőjére, nehogy elájuljon. Scott leül mellé. Huszonnégy éves, a haja majdnem a válláig ér, az arcán kétnapos borosta, és olyan vékony, mint egy vonalzó. Lisey blúzának egyik ujja valahogy letekeredett, és most lelóg a földre. Scott megcsókolja Lisey lüktető halántékát, és gyöngéden, megértően a szemébe néz. Amikor újra megszólal, mintha megint önmaga lenne. - Értem - mondja. - A család nagy szívás. - Hát, igen, az - suttogja Lisey. Scott bal kézzel átkarolja Liseyt. Azzal a kezével, amit Lisey mostantól kezdve úgy nevez magában, a „vérdincs kéz”, az ajándék, a kimaszott péntek esti ajándék. - De nem kell törődni velük - folytatja Scott. A hangja hátborzongatóan derűs. Mintha nem néhány perce csinált volna darált húst a bal kézfejéből. - Tudod, Lisey, szerintem az ember bármit képes elfelejteni. - Tényleg? - kérdez vissza kétkedve Lisey. - Igen. Eljött a mi időnk. A tiéd meg az enyém. Semmi más nem számít. A tiéd meg az enyém. De vajon Lisey tényleg ezt akarja? Most, hogy a saját szemével látta, milyen iszonyatosan labilis Scott? Most, hogy ízelítőt kapott, milyen lenne vele az élet? Aztán eszébe jut, milyen érzés volt, amikor Scott megcsókolta a halántékát, amikor az ajkával megérintette azt a különleges, titkos helyet, és arra gondol, mi van, ha mégis ezt akarom. Hiszen minden hurrikánnak van szeme, nem igaz? - Tényleg? - kérdezi. Scott egy darabig nem szól semmit. Átkarolja Liseyt. Cleaves Mills lepukkant központja felől motorzúgás, kiabálás és hangos nevetés hallatszik. Péntek este van, és az Elveszett Fiúk jól szórakoznak. Itt azonban, ahol ők ülnek, más a helyzet. Lágy fuvallat kapja fel a lejtős hátsó udvar pázsitjának illatát, a szomszéd kertben, a lámpa alatt Plútó ugat, és Lisey még jobban odabújik Scotthoz. Még sérült kezének langyos, nedves érintése is megnyugtatóan hat rá, mintha billogot nyomnának csupasz bőréhez. - Kicsim - szólal meg végül Scott. Csend. Aztán: - Kicsikém. A huszonkét éves Lisey Debusher, akinek baromira elege van a családjából, és azt is legalább annyira unja, hogy egyedül van, nem is kell több. Scott hazahívta őt, és ő ott, a sötétben beadja a derekát. Attól kezdve, egészen az utolsó pillanatig, nem fog visszanézni. 18. Miután visszamennek a konyhába, Lisey letekeri a blúzát Scott szétroncsolt kézfejéről. Ahogy megpillantja a sebeket, újra szédülni kezd, úgy érzi, mintha felemelkedne a vakítóan világító lámpa felé, és visszazuhanna a sötétségbe; igyekeznie kell, nehogy elájuljon, végül
rájön, mivel spannolja fel magát, elég, hogy eszébe jut: Scottnak szüksége van rá. Be kell vinnem a Derry Home-i baleseti sebészetre. Scott valami csoda folytán egyetlen csuklójában futó eret sem vágott át, a tenyerét azonban legalább négy különböző helyen sikerült szétszabdalni, bőrdarabok fityegnek leázott tapétaként, és - ahogy Lisey apja nevezte - a „kövér ujjai” közül is belevágott háromba. Apiéce de résistance azonban egy borzalmas, hosszú és mély vágás az alkarján, amelynek közepéből egy háromszög alakú vastag üvegszilánk áll ki, mint egy cápauszony a vízből. Lisey önkéntelenül felkiált, amikor Scott hanyag mozdulattal kihúzza, és a kukába hajítja az üvegdarabot. Miközben a szilánkkal babrál, Scott előzékenyen a karja alá teszi Lisey véres blúzát, nehogy összevérezze a konyha padlóját. Ennek ellenére néhány csepp vér összepöttyözi a linóleumot, de még így is alig lesz mit feltakarítani. Scott a lábával közelebb húzza a magas bárszéket, amin Lisey szokott ülni, ha zöldséget pucol vagy mosogat (ha az ember nyolc órát álldogál naponta, akkor minden másodpercet kihasznál, amit ülve tölthet), és leül rá, hogy a karját a mosogató fölé tudja tartani. Aztán szól Liseynek, hogy figyeljen, mert elmondja, mit kell csinálnia. - Be kell menned a balesetire - mondja Lisey. - Scott, legyen eszed! A kezed tele van inakkal meg mindennel. Azt akarod, hogy soha többé ne tudd használni? Ez könnyen fog menni. Úgy bizony. Ha azon aggódsz, mit szólnak majd hozzá a kórházban, találj ki valami sztorit, végül is ebből élsz, én majd sűrűn bólogatok... - Ha holnap még mindig azt akarod, hogy bemenjek a kórházba, be fogok menni - szakítja félbe Scott. Lisey úgy érzi, mostanra visszakapta Scottot, az értelmes, elbűvölő és megnyerő modorú Scottot. - Ma éjjel biztosan nem fogok belehalni, a vérzés már majdnem elállt, és... szóval tudod, hogy néznek ki a baleseti osztályok egy átlagos péntek este? Még a plafonról is részegek lógnak. Szombat reggel sokkal nyugisabb a helyzet, az első dolgom lesz, hogy bemegyek. - Scott Liseyre villantja elragadó Bébi, király vagyok! mosolyát, és ilyenkor egyszerűen képtelenség nem visszamosolyogni, Lisey már érzi, ezt a csatát elvesztette. Ráadásul mi, Landonok gyorsan gyógyulunk. Nem volt más választásunk. Most pedig szeretném, ha segítenél nekem. Megmutatom, mit csinálj. - Úgy viselkedsz, mintha már egy tucat üvegtáblán dugtad volna át a kezed. - Nem - feleli Scott, és az ajka egy pillanatra lebiggyed -, eddig még sosem lyukasztottam ki egyetlen üvegtáblát sem. De megtanultam egy-két dolgot arról, milyen, ha az ember megsérül. Paul meg én sokat tudunk erről a témáról. - Ő a bátyád? - Igen, de már meghalt. Hozz egy lavór meleg vizet, rendben? Meleg legyen, de azért ne túl, forró. Lisey csomó mindent akar kérdezni tőle, a bátyjáról, (papa mindig eszt monta Paulnak meg nekem) akiről eddig még sosem hallott, de tudja, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat. És arra sem fogja rábeszélni, hogy menjenek be a balesetire, most legalábbis biztosan nem. Legfőképpen azért, mert ha Scott beleegyezne, Liseynek kellene vezetni, és per pillanat elég cefetül érzi magát ahhoz, hogy autóba üljön. Meg különben is, Scottnak igaza van, a vérzés már majdnem elállt. Adjunk hálát Istennek ezekért az apró szívességekért. Lisey kihalássza a fehér műanyag lavórt (Mammoth Mart, hetvenkilenc cent) a mosogató alól, és meleg vizet ereszt bele. Scott belemeríti szétroncsolt kezét a vízbe. Lisey ezt a részt még egész jól bírja - nem zavarja, ahogyan a vér vékony, vörös fonálként a felszínre kacskaringózik -, de amikor Scott a másik kezével óvatosan dörzsölni kezdi a sebeket, és a víz rózsaszínűvé válik, kénytelen elfordulni, és megkérdezi, mi az istenért kell felnyitni a sebeket, amikor már majdnem elállt a vérzés?
- Alaposan ki kell őket tisztítani - feleli Scott. - A sebeknek tökéletesen' tisztának kell lenni, amikor elmegyek... - Scott ekkor hirtelen elharapja a mondatot, majd így folytatja: lefeküdni. Itt maradhatok ma éjjel, ugye? Na, hadd maradjak! - Nyugi - mondja Lisey -, még szép, hogy itt maradsz. - És közben arra gondol: Nem pontosan ezt akartam mondani. Miután Scott kitisztította a sebeket, maga önti ki a véres vizet, hogy ne Liseynek kelljen, aztán megmulatja nedvesen csillogó tenyerét. A vágások már nem tűnnek olyan vészesnek, de valahogy mégis ijesztőbbek, mintha folyamatosan bezáruló és kinyíló kopoltyúk lennének, melyeknek rózsaszín a pereme és vörös a belseje. - Van itthon egy doboz teád, Lisey? Holnap veszek helyette másikat, megígérem. Bármelyik pillanatban megérkezhet a tiszteletdíjam. Több mint öt rongy. Az ügynököm az anyja tisztességére megesküdött. Mondtam neki, hogy nem gondoltam volna, hogy van anyja. Mellesleg ez csak egy poén. - Tudom, hogy ez egy poén, annyira azért nem vagyok hülye... - Lisey, te egyáltalán nem vagy hülye. - Scott, miért van szükséged egy egész doboz teára? - Csak hozd ide, majd meglátod. Lisey odaviszi neki a teát. Scott még mindig a bárszéken ül, és fél kézzel, nagyon óvatosan „nem túl, forró vízzel” tölti fel a lavórt. Aztán kinyitja a Lipton teásdobozt. - Ezt a módszert Paul találta ki - mondja izgatottan. Most megint olyan, mint egy kisgyerek, gondolja Lisey. Nézd, milyen szuper repülőgép-modellt raktam össze. Nézd, milyen szuper láthatatlan tintát kevertem. Scott mind a tizennyolc filtert a vízbe dobja. Miközben a lavór aljára süllyednek, azon nyomban sárgás színűre festik a vizet. - Kicsit csíp, de csodát tesz. Figyeld csak! Csodát tesz, ismétli Lisey magában. Scott belemártja a kézfejét a teába, és egy pillanatra felhúzza az ajkát, felfedve így görbe és kissé elszíneződött fogait. - Kicsit fáj - sziszegi -, de működik. Tényleg csodát tesz, Lisey. - Értem - szólal meg végül Lisey. Kissé ugyan bizarrnak találja a dolgot, de végül is elképzelhető, hogy a tea megakadályozza a sebek elfertőződését, és elősegíti a sebgyógyulást, vagy mindkettőt egyszerre. Chuckie Gendron, az egyik szakács az étteremből, nagy rajongója a Bennfentesnek. Lisey néha bele szokott lapozni a magazinba. Alig néhány hete olvasott egy cikket arról, milyen sok mindenre jó a tea. A cikk azon az oldalon szerepelt, ahol a Minnesotában talált Bigfoot csontokról írtak. - Igen, jó ötletnek tűnik. - Nem én találtam ki, hanem Paul. - Scott egyre izgatottabb, már nem olyan sápadt. Mintha nem is vágta volna szét a kezét, gondolja Lisey. Scott az állával a mellényzsebe felé bök. - Adj egy cigit, kicsim. - Szerintem nem a legjobb ötlet pont most rágyújtani... - Meglehet, de akkor is szeretnék rágyújtani. Lisey kiveszi a cigarettásdobozt Scott mellényzsebéből, a szájába tesz egy szálat, és tüzet ad neki. Kellemes illatú, kék füst száll a konyha megereszkedett, vízfoltos plafonja felé (mindig is imádni fogja ezt az illatot). Lisey mindent meg akar tudni a dincsekről, főleg a vérdincsekről. Lassan kezd összeállni a kép. - Scott, az apukád és az anyukád nevelt fel téged meg a testvéredet? - Á, dehogy. - A cigaretta a szája sarkában lóg, az egyik szemét becsukja, hogy ne csípje a füst. - Mamesz meghótt, mikor én születtem. Papa mindig aszt monta, én nyiffantottam ki, mer hétalvó vagyok, és túl nagyra nőttem. - Scott felnevet, mintha most mesélte volna el a világ legjobb viccét. Idegesen, zavartan nevet, mint egy kisgyerek, aki nem egészen érti a disznó vicc poénját. Lisey nem szól semmit. Nem mer szólni. Scott most arra a pontra szegezi a tekintetét, ahol a keze eltűnik a véres teával teli lavórban. Némán szívja a Herbert Tareytont, a hamu egyre hosszabb. A fél szemét továbbra
sem nyitja ki, és ettől valahogy másként néz ki. Nem egészen úgy, mint egy idegen, hanem egyszerűen csak másként. Mint... Mint egy fivér. Egy halott fivér. - Papa azt is monta, hogy nem az én hibám volt, hogy nem keltem föl, amikor ki kellett volna másznom. Aszonta, mamesznak kellett volna felpofozni engem, hogy keljek már fel, de mivel nem pofozott fel, túl nagyra nőltem, és ezér hótt meg, dincs, és vége. - Scott megint felnevet. A hamu a konyhapultra hullik. De mintha észre sem venné. A zavaros teában ázó kezére pillant, de nem szól semmit. Lisey érzi, hogy igen kényes helyzetbe került. Kérdezzen tovább, vagy inkább hallgasson? Attól tart, Scott nem fog válaszolni, attól tart, Scott ráförmed majd (tudja, milyen az, amikor Scott ráförmed valakire; Lisey beült néhányszor Scott „Modernizmus” szemináriumára). De attól is fél, hogy esetleg válaszolni fog. Mert lehet, hogy válaszolni fog. - Scott? - Nagyon halkan, szinte suttogva mondja ki a nevét. - Hmm? - A Herbert Tareyton cigaretta háromnegyede már leégett, már alig van vissza a füstszűrőnek látszó szipkáig. - Az apukád is csinált ilyen dincseket? - Persze, vérdincseket. Főleg mikor nem mertük kiereszteni a gonoszottyot. Paul jó dincseket csinált. Vicces dincseket. Olyan volt, mint a kincsvadászat. Kövesd a nyomokat! „Dincs! És vége!”, máris tied volt a jutalom. Mondjuk egy nyalóka, vagy valami ilyesmi. Újabb hamudarab esik le a cigarettáról. Scott a lavórban lötyögő véres teára szegezi a tekintetét. - Papa meg puszit adott. - Scott Liseyre pillant. Lisey pedig hirtelen megérti, hogy a férfi tudja a választ azokra a kérdésekre, amiket fél feltenni, és a maga módján megpróbál válaszolni. A félelmével küszködve mesél neki. - Papától ezt a díjat kaptuk. Egy puszit, amikor megszűnt a fájdalom. 19. Mivel hiába kutat a gyógyszeres szekrényben megfelelő kötszer után, Lisey egy lepedőt tép hosszú csíkokra. A lepedő régi, Lisey mégis megsiratja. A pincérnői fizetés mellett - amit az Elveszett Fiúk szűkmarkú és az egyetemi tanárok alig valamivel, bőkezűbb borravalójával pótol ki - nem igazán engedheti meg magának, hogy kötszert csináljon a ruháiból vagy az ágyneműjéből. Amikor azonban a Scott tenyerén lévő cikcakkos vágásokra - és az alkarján tátongó mély és hosszú sebre - gondol, egy pillanatig sem habozik. Scott már azelőtt elalszik, hogy a párnára hajtaná a fejét Lisey nevetségesen keskeny ágyában. Lisey viszont egy darabig még ébren marad, egyfolytában a Mm pörög, amit Scott mondott. De végül ő is egy szempillantás alatt álomba merül. Lisey kétszer ébred fel az éjszaka, először pisilnie kell. Az ágy üres. Álmosan kitámolyog a fürdőszobába, csípőig felhúzza pizsamának használt „University Of Maine” feliratú pólóját, és így szól: - Scott, jó lenne, ha igyekeznél, mindjárt bepi... - Benyit a fürdőszobába, az éjszakára égve hagyott lámpa fénye halvány sárgára festi az üres helyiséget. Scott nincs odabent. A vécéülőke sincs felhajtva, holott Scott mindig úgy hagyja, miután pislantott. Hirtelen elmúlik Lisey kínzó vizelési ingere. Megijed, hogy Scott felébredt a fájdalomtól, hogy a dolgok, amikről beszélt, kikészítik, hogy a - minek is nevezték ezt Chuckie magazinjában, a Bennfentesben? - felszabadított emlékek súlya alatt teljesen összeroppan. Vajon ezek a dolgok valóban felszabadított emlékek, vagy eddig egész egyszerűen nem volt kedve beszélni róluk? Lisey nem tudja eldönteni, viszont a gyermeki gügyögés, az a furcsa nyelv, amin mindezt előadta, baromi ijesztő volt... és mi van, ha visszament a Parks Greenhouse-ba, hogy befejezze, amit elkezdett? Mi van, ha ezúttal nem a tenyerét szabdalja össze, hanem a torkát vágja át?
Lisey visszafordul a félhomályos hálószoba felé, és az ágyban megpillantja az édesdeden alvó Scottot. A férfi a tőle megszokott fél magzati pózban fekszik: térdét a mellkasáig felhúzza, a homlokát a falhoz szorítja (amikor ősszel elköltöznek, halvány, de jól kivehető folt emlékeztet majd rá, milyen testhelyzetben aludt Scott). Lisey sokszor mondta már neki, hogy kívül kényelmesebben elférne, Scott azonban ragaszkodik a helyéhez a fal mellett. Most mocorogni kezd, az ágyrugók nyikorognak, az ablakon bevilágító utcai lámpa fényében Lisey látja, hogy a férfi haja sötét szárnyként borul az arcára. Az előbb nem volt az ágyban. Most mégis ott fekszik a fal mellett. Ha Lisey nem hisz a szemének, félresöpörheti a tenyerét csiklandozó hajtincseket. Talán csak álmodtam, hogy nincs mellettem? Ez ésszerű magyarázatnak tűnik, de ahogy visszamegy a fürdőszobába, és leül a vécére, újra kétségei támadnak: Scott nem feküdt mellettem. Amikor felkeltem, az a kimaszott ágy tök üres volt. Miután végez, Lisey felhajtja az ülőkét, mert tudja, ha Scott az éjszaka felébred, nem lesz magánál, és nem fog vacakolni ezzel. Félálomban visszabotorkál az ágyhoz. Scott mellette fekszik, csak ez számít. Semmi más. 20. Másodszor nem magától ébred fel. - Lisey. Scott rázza. - Lisey, kicsi Lisey. Lisey megpróbál ellenkezni, nehéz napja - a francokat, nehéz hete - volt, Scott azonban nem adja fel. - Lisey, kelj fel! Lisey arra számít, hogy a hajnali napfény a szemébe szúr, odakint azonban koromsötét van. - Scott. Mitrtént? Lisey azt akarja megkérdezni, újra vérzik-e a sebe, vagy lecsúszott-e a kötés, de a feladat túl nehéznek és bonyolultnak tűnik, ehhez nincs még eléggé képben. Scottnak egyelőre be kell érnie a mitrtént-tel. Lisey az álom ködén át megpillantja Scott arcát. Scott ébren van. Izgatottnak tűnik, nem gyötri félelem vagy fájdalom. így szól: - Lisey, ez így nem mehet tovább. Lisey ijedten magához tér. Mit beszél ez? Szakítani akar? - Scott? - nyögi ki végül, miközben a padlón matatva keresi az óráját. Hunyorogva a számlapra pillant. - Hajnali negyed öt van! - A hangja ideges, feszült, és úgy is érzi magát. De közben meg van ijedve. - Lisey, vegyünk egy rendes házat - mondja Scott a lejét csóválva. - Vagy nem is, először inkább házasodjunk össze. Lisey megkönnyebbülve zuhan vissza a párnára. Az óra kiesik ernyedt ujjai közül, és hangos csattanással a padlóra pottyan. Semmi gáz, a Timex jól bírja a strapát, reccsen egyet, és ketyeg tovább. Azzal a lendülettel, ahogy megkönnyebbül, el is képed, ugyanis leesik neki, hogy megkérték a kezét. Mintha csak egy romantikus regény hősnője lenne. De aztán a megkönnyebbülést valamiféle megfoghatatlan rémület váltja fel. A fickó, aki épp az imént kérte meg a kezét (mellesleg hajnali negyed ötkor), ugyanaz a fickó, aki előző este pofára ejtette, aztán - mikor Lisey a nemtetszését fejezte ki, és a fejéhez vágott néhány nem túl kedves dolgot - úgy nyújtotta felé széttrancsírozott kezét ott, a sötét pázsiton állva, mint valami elcseszett karácsonyi ajándékot. Ugyanarról a fickóról van szó, aki ma este mesélte el,
hogy van egy halott bátyja, és hogy valószínűleg a születésekor elveszítette az anyját, mert hogyan is mondta? - „túl nagyra nőit”. - Lisey? - Fogd már be a szád, Scott, gondolkodom. - Nem könnyű ilyenkor tiszta fejjel végiggondolni a dolgokat, ilyenkor, amikor a hold már lement, de a nap még nem kelt fel. Tök mindegy, mit mutat az a rendkívül megbízható Timex óra. - Szeretlek - suttogja kedvesen Scott. - Tudom. Én is szeretlek. Nem ez a lényeg. - De talán mégis az - feleli Scott. - Mármint az a lényeg, hogy szeretsz. Talán pont ez a lényeg. Paul volt az utolsó ember, aki szeretett engem - mondja, aztán hosszan hallgat. - Meg, asszem, papa. Lisey felkönyököl. - Scott, téged rengetegen szeretnek. A múltkor azon az író-olvasó találkozón, amikor a legutóbbi és a készülő, új regényedből olvastál fel... - Lisey a homlokát ráncolva elhallgat. Nem tetszett neki az a részlet, amit Scott az új regényből, az Elkárhozottak-ból felolvasott. - Ötszáz ember jött el a felolvasóestre. Az eredeti helyszínen nem is fértek el, át kellett terelni őket a Hauck Auditóriumba. Amikor végeztél, felállva tapsoltak. - Ez nem szeretet - szólal meg Scott -, hanem kíváncsiság. Maradjon köztünk, amit most mondok, de nagy baromságnak tartom ezt a felhajtást. Huszonegy évesen kiadod az első regényed, és rájössz, miről szól valójában ez az egész. Még akkor is, ha az átkozott könyvet csak a könyvtárak veszik meg, és sosem kerül a boltokba a puha kötésű változat. Á, mindegy, gondolom, úgysem érdekel ez a csodagyerek téma... - Tévedsz, nagyon is érdekel. - Mostanra Lisey már majdnem teljesen magához tér. - Igen, de... gyújts meg nekem még egy cigit, kicsim. - A cigarettásdoboz a padlón, a teknőspáncél hamutartó mellett, amit Scott Liseytől kapott ajándékba. Lisey odaadja Scottnak a hamutartót, a szájába tesz egy cigarettát, és tüzet ad neki. Scott így folytatja: - De az is érdekel, hogy mostam-e fogat... - Hát, igen... - Meg az is, hogy a sampon, amit használok eltünteti-e a korpát, vagy csak korpásabb lesz tőle a hajam... Erről Liseynek eszébe jut valami. - Vettem neked egy flakonnal abból a Tegrin cuccból, amiről már meséltem. A fürdőszobába tettem. Szeretném, ha kipróbálnád. Scott hangosan felnevet. - Látod? Látod? A tökéletes példa. Te holisztikus módszerrel közelítesz a dolgokhoz és az emberekhez. - Nem ismerem ezt a szót - ráncolja haragosan a homlokát Lisey. Scott elnyomja félig szívott cigarettáját. - Azt jelenti, hogy amikor rám nézel, tetőtől talpig látsz, és minden egyes porcikám ugyanolyan fontos neked. Lisey elgondolkodik egy pillanatra, aztán biccent. Igen, azt hiszem, ebben igazad van. - Neked fogalmad sincs, milyen érzés ez. Gyerekkoromban én csak egy... szóval csak valami izé voltam. Az utóbbi hat évben minden megváltozott, mintha nem ugyanaz az ember lennék. Sokkal jobban érzem magam, de a legtöbb ember számára, itt meg otthon Pittsburghben, Scott Landon még mindig csak egy... szent wurlitzer. Beledobálsz egy kis aprót, és eljátszik egy történetet. - Bár Scott nem tűnik dühösnek, Lisey tudja, bármelyik pillanatban felhúzhatja magát. Ha nem tud elvonulni, ha nem talál megfelelő helyet, ahol biztonságban érezheti magát. Lisey lehetne az az ember, aki megteremti ezt a helyet, a biztonságot. Ebben Scott is segítene. Ha úgy vesszük, az első lépéseket már megtették. - Te más vagy, Lisey. Ezt már akkor tudtam, amikor először megláttalak, azon a blues esten a Maine Lounge-ban. Emlékszel?
Szűz Mária és Jézus Krisztus, az ácsok ácsa, még szép, hogy emlékszik. Lisey aznap este beugrott az egyetemre, hogy megnézze a Hartgen képzőművészeti kiállítást a Hauck Auditórium előcsarnokában, amikor meghallotta a kocsmából kiszűrődő blues-zenét, úgy döntött, benéz. Scott néhány perccel később érkezett, végigpillantott helyiségen - majdnem telt ház volt -, és megkérdezte Liseyt leülhet-e mellé, a kanapé másik végébe. Lisey kis híján kihagyta a bulit. Ha nem néz be a kocsmába, a fél kilences busszal vissza tudott volna menni Cleaves Millsbe. Mindössze ennyin múlt, hogy az estét ne egyedül töltse az ágyában. A gondolattól megszédül, mintha egy toronyház tetejéről pillantana le a mélybe. Mindebből azonban semmit sem árul el, csak biccent. - Olyan vagy nekem, mint... - Scott megáll, elmosolyodik. Mosolya, a csorba fogaival együtt, fenséges. - Olyan vagy, mint a tó, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk. Meséltem már neked erről a tóról? Lisey bólint, aztán ő is elmosolyodik. Scott eddig még nem mesélt neki a tóról - konkrétan legalábbis nem -, de a felolvasóestjein, meg az előadásain, amelyekre Lisey - Scott lelkes meghívásának eleget téve - gyakran ellátogatott, és amelyeket mindig a leghátsó sorból hallgatott végig - már hallotta beszélni róla. Amikor a tóról beszél, mindig kinyújtja a kezét, mintha bele akarná mártani a vízbe, vagy ki akarna húzni belőle valamit, leginkább talán csak szó-halakat. Lisey mindezt bájos, gyerekes gesztusnak tartja. Scott néha a mítoszok tavának nevezi, néha meg a szavak tavának. Scott szerint, valahányszor az ember valakit például „rendes krapek”-nak, vagy „csirke-fogó”-nak nevez, ennek a tónak a vizéből kortyol, ebből a tóból fog ebihalat. Valahányszor háborúba vagy halálos veszedelembe küldenek egy gyermeket, mert az ország érdeke ezt kívánja, és mert ez a gyermek megtanulta, hogy az ország zászlajához hűnek kell lennie, ebben a tóban úszunk... a mély vízben, ahol a nagy halak úsznak, a vérszomjas ragadozó halak. - Azért jöttem hozzád, mert te teljesen megértesz engem - folytatja Scott. - Te önmagam miatt szeretsz, és nem azért, mert történeteket írok. Ha becsukod az ajtót, megszűnik a külvilág. Ilyenkor elég, ha odalépek eléd, és a szemedbe nézek. - Sokkal magasabb vagy nálam, Scott, le kell hajolnod. - Tudod, miről beszélek. Lisey úgy érzi, tényleg tudja, miről beszél Scott. De túl meghatott, hogy az éjszaka közepén beleegyezzen valamibe, amit reggelre talán megbánna. - Majd holnap megbeszéljük mondja végül. Aztán megfogja, és visszateszi a padlóra a hamutartót. - Reggel kérdezd meg még egyszer, ha addig nem gondolod meg maflád. Ne aggódj! Nem fogom. Majd meglátjuk. Most aludjunk. Scott az oldalára fordul. Most már szinte teljesen h nyújtózva fekszik, de ahogy lassan álomba merül, egyre jobban összekuporodik. A térdét felhúzza a mellkasáig, a homlokát pedig - amely mögött azok az egzotikus mesehalak úszkálnak - a falhoz szorítja. Ismerem őt. Vagy legalábbis kezdem megismerni, gondolja Lisey. Ebben a pillanatban újra elönti a lelkét a Scott iránt érzett szerelem, és össze kell szorítania az ajkát, nehogy kimondja azokat a veszélyes szavakat. Azokat a szavakat ugyanis nem könnyű visszaszívni, ha egyszer kimondja őket az ember. Talán nem is lehet. Lisey a mellét Scott hátához, a hasát pedig meztelen fenekéhez szorítja. Az ablak alatt néhány virgonc kabóca ciripel, Plútó pedig egy újabb éjszakai műszakot készü1 végigugatni. Lisey lassan álomba merül. Lisey? - Scott hangja mintha egy másik világból szólna. - Hmmm? - Tudom, hogy nem tetszik az Elkárhozottak... - Utlom - jelenlegi állapotában Lisey mindössze ennyit bír kinyögni. A messzeség felé sodródik, sodródik, sodródik...
- Tudom, és ezzel nem leszel egyedül. De a szerkesztőm imádja. Azt mondja, a srácok a Sayler House-nál arra jutottak, hogy ez egy horror regény. Nekem ugyan tök mindegy. Nem emlékszel arra a régi mondásra? „Úgy hívsz, ahogy akarsz, csak vacsorára időben hívj.” Sodródás. Scott szavai mintha egy hosszú, sötét folyosón visszhangoznának. - Carson Foray és az ügynököm nélkül is nagyon jól tudom) hogy az Elkárhozottak sok pénzt hoz majd a konyhára. Elegem van a szarakodásból, Lisey. Tudom, hogy jó úton járok, de nem akarok egyedül végigmenni rajta. Szeretném, ha velem tartanál. - Kss, Sco. Alugymá. Lisey nem tudja, hogy Scott ezek után elalszik-e vagy sem, de az biztos, hogy valami csoda folytán a férfi végre elhallgat. 21. Szombat reggel Lisey Debusher kilencig lustálkodik, és az orrát sült szalonna illata csiklandozza. A napfény végigterül a padlón, és vakító csíkot fest az ágyra. Lisey kimegy a konyhába, és meglátja, hogy Scott alsógatyában áll a tűzhely előtt. Elborzadva veszi észre, hogy a férfi leszedte a kezéről a kötést, amivel Lisey annyit vesződött. Amikor szóvá teszi a dolgot, Scott csak annyit válaszol, hogy nagyon viszketett a seb. - Ráadásul - folytatja, a kezét Lisey felé nyújtva (a mozdulat kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan Scott előző éjjel, az árnyak közül előbukkanva feltartotta a kezét, és Lisey önkéntelenül megborzong) -, így nappali fényben nem is tűnik olyan vészesnek a helyzet, nem igaz? Lisey a kezébe veszi Scott kezét, fölé hajol, és hosszasan vizsgálja, mintha a tenyeréből akarna jósolni. Végül Scott elhúzza a kezét, és azt mondja, muszáj megfordítania a szalonnát, különben odaég. Lisey lelkét nem döbbenet vagy megrökönyödés járja át, ilyesmit sötét éjszakákon vagy félhomályos szobákban érez az ember, nem pedig napfényben fürdő konyhákban, szombat reggel, miközben az ablakpárkányon álló régi Philco rádióból halkan szól egy rapszám, ami nagyon tetszett Liseynek, bár sosem értette a szövegét. Nem döbbenet vagy megrökönyödés járja át a lelkét... Mégsem tud megszólalni. Egyetlen magyarázatot tud csak elképzelni: éjszaka sokkal rosszabbnak látta a helyzetet, mint amilyen valójában volt. Biztosan bepánikolt. Mert a sebek - habár talán túlzás lenne karcolásnak nevezni őket messze nem olyan súlyosak, mint amilyennek eredetileg tűntek. Nemcsak egyszerűen megalvadt rajtuk a vér, hanem kezdtek hegesedni. Ha tegnap éjjel bemennek Scott-tal a Derry Home-i baleseti osztályra, biztosan elhajtják őket a fenébe. Mi, Landonok gyorsan gyógyulunk. Nem volt más választásunk. Mindeközben Scott egy villával egy összehajtogatott szalvétára kotorja a ropogósra sült szalonnát a serpenyőből. Lisey nem tudja eldönteni, hogy Scott jó író-e, azt viszont tudja, hogy fantasztikus szakács. Legalábbis, ha nem kalandoznak el a gondolatai. Új alsógatyát kell vennem neki, gondolja Lisey. Ez lötyög a fenekén, és a gumi sem bírja már sokáig. Majd meglátja, mit tehet az ügy érdekében, ha megérkezik a csekk a tiszteletdíjjal, amit ígértek neki, és az igazat megvallva, per pillanat nem az alsógatya a legégetőbb kérdés. Lisey megpróbálja összehasonlítani az éjszaka látott sebeket - a mély és hosszú vágásokat, amiktől felkavarodott a gyomra, a rózsaszínű és sötétvörös mélyedéseket - a mostani állapottal. Egyszerűen képtelen felfogni, hogyan tud egy szétroncsolt kézfej ilyen gyorsan meggyógyulni. Ilyesmivel csak a Bibliában találkozik az ember. Hová tűntek azok a mély vágások? Végtére is Scott nem egy sima ablaküvegen nyúlt át, hanem egy üvegház vastag táblaüvegén. Erről pedig az jut eszébe, hogy valamit tenni kell majd, Scottnak mindenképpen... - Lisey.
Scott hangja felriasztja a merengésből. A konyhaasztalnál ül, idegesen gyűrögetve pólóját. - Tessék? - Egy vagy két tojásból kéred? Lisey egy pillanatra elgondolkodik. - Kettőből. - Taknyos legyen vagy ropogós? - Taknyos - feleli Lisey. - Egybekelünk? - kérdezi Scott ugyanazon a hangon, miközben a két tojást épen maradt jobb kezével beleüti a serpenyőbe. Lisey elmosolyodik. Nem Scott komoly és hivatalos hangján, hanem a kissé régies megfogalmazáson mosolyog, és azon kapja magát, hogy a kérdés egyáltalán nem lepte meg. Erre számított... erre a folytatásra. Lehet, hogy álmában már fontolóra vette Scott házassági ajánlatát. - Biztos vagy benne? - kérdezi Lisey. - Naná - feleli Scott. - Te mit szólsz hozzá, kicsim? - A kicsid szerint nem rossz ötlet. - Szuper - mondja Scott. - Nagyon szuper. - Aztán egy pillanatra elhallgat, majd hozzáteszi: - Köszönöm. Pár percig egyikük sem szól semmit. Az ablakpárkányon álló törött Philco rádióból olyan zene szól, amilyet Lisey apja sosem hallgatott volna. A serpenyőben a tojások sercegnek. Lisey nagyon éhes. És boldog. - Ősszel - mondja Lisey. Scott biccent egyet, és a tányérokért nyúl. - Szuper. Október? - Az talán túl korai lenne. Legyen hálaadáskor. Neked nem maradt tojás? - Egy még van. Pont annyi kell. Lisey így szól: - Nem megyek hozzád, ha nem veszel magadnak új alsógatyát. Scott nem nevet. - Ez lesz az első dolgom. Lisey elé teszi a tányért. Szalonnás tojás gőzölög rajta. Lisey már nagyon éhes. Ahogy nekilát, Scott beleüti a serpenyőbe az utolsó tojást. - Lisa Landon - mondja. - Hogy tetszik? - Hogy hívják azt, amikor minden szó ugyanazzal a betűvel kezdődik? - Alliteráció. - Igen, az. - Most Lisey mondja ki: - Lisa Landon. - Jólesik, mint a rántotta. - Lisa Landon - ismétli Scott, aztán a levegőbe dobja a serpenyőben sülő tojást. A tojás kétszer átfordul a levegőben, és zutty, a szalonnából kisült zsírba pottyan. - Scott Landon, megígéred, hogy összekapod, és sosem ereszted el többé magad? - kérdezi Lisey. - Betegségben, egészségben - helyesel Scott, aztán, mint két eszelős röhögni kezdenek, miközben a háttérben szól a rádió, és az ablakon betűz a napfény. 22. Scott-tal mindig sokat nevettek. Egy héttel később a tenyerén és az alkarján lévő vágások gyakorlatilag teljesen begyógyultak. Még hegek is alig maradtak utánuk. 23. Lisey újból felébredt, és hirtelen nem tudta eldönteni, hol van, a múltban vagy a jelenben. Dereng a hajnal, a szobába bekúszó napfény épphogy csak megfesti a rideg, kék tapétát és a falon lógó tengeri tájképet. Akkor tehát Amanda hálószobájában van. Minden okénak tűnik, ugyanakkor valami mégsem stimmel. Mintha a jövőjét álmodná meg. A Cleaves Mills-i
lakásban vannak, a keskeny ágyban fekszik Scott mellett, ahol a novemberi esküvőig még sok éjszakát töltenek majd el. Miért ébredt fel? Amanda háttal fekszik neki, Lisey azonban még mindig szorosan hozzátapad. Mellét Manda hátához nyomja, a hasát pedig csontos fenekéhez. Mi ébresztette fel? Nem kell pisilnie... Legalábbis nem nagyon. Szóval akkor mi lehet az oka...? Amanda, mondtál valamit? Szükséged van valamire? Talán egy pohár vizet kérsz? Vagy egy üvegszilánkot, hogy felvághasd az ereidet? Ilyen gondolatok cikáztak a fejében, de Lisey igazából nem akart mondani semmit, mert valami egészen furcsa érzése támadt. Habár látta nővére ősz tincseit és a fodrot a hálóinge nyakánál, mégis úgy érezte, mintha Scott feküdne mellette. Igen! Scott az éjszaka... Lisey emlékein keresztül valahogy beköltözött Amanda testébe? Valami ilyesmi történt. Bizarr ötlet, annyi szent, és Lisey nem mert megszólalni, mert attól félt, hogy Amanda talán Scott hangján válaszol neki. És akkor mit fog csinálni? Torkaszakadtából üvöltene? Úgy üvöltene, hogy még a halottak is feltámadnának? Ez az egész ötlet teljesen abszurd, de... De nézz csak a nővéredre. Nézd, milyen mélyen alszik, felhúzott lábbal, lehajtott fejjel. Ha lenne itt egy fal, biztosan hozzá nyomná a homlokát. Nem csoda, hogy arra gondolsz... És ekkor, a hajnali félhomályban, az arcát úgy fordítva, hogy Lisey ne lássa, Amanda megszólalt. - Kicsim - suttogta. Csend lett. Aztán: - Kicsikém. Lisey ereiben meghűlt a vér, amikor Amanda előző este azt a szót suttogta a fülébe, de az semmi sem volt ahhoz képest, amit most érez. Bár kétség sem fér hozzá, hogy Amanda női hangon beszélt, Lisey biztos benne, hogy Scott szólt hozzá. Több mint húsz évig éltek együtt. Bármikor felismeri Scott hangját. Álmodom... próbálja nyugtatni magát Lisey. Ezért nem tudom eldönteni, hogy a múltban vagy a jelenben vagyok. Ha körülnézek, megpillantom a PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT feliratú varázsszőnyeget, ahogy a szoba sarkában lebeg. De Lisey képtelen körülnézni. Hosszú ideig moccanni sem bír. Végül az erősödő napfény ösztönzi arra, hogy megszólaljon. Az éjszaka hamarosan véget ér. Lehet, hogy tényleg ébren van, lehet, hogy tényleg nem álmodik. Nyomós oka lehetett Scottnak, hogy visszatért hozzá. Nem azért jött, hogy bántsa. Sosem bántotta. Szándékosan legalábbis... Lisey most mégis úgy érzi, nem tud megszólalni, sem Scott, sem Amanda nevét nem képes kimondani. Valahogy egyik sem tűnik helyénvalónak. Mindkét név hamisan cseng. Lisey azon kapja magát, hogy a vállánál fogva megragadja, és a hátára fordítja a nővérét. Vajon kinek az arcát pillantja meg Manda ősz frufruja alatt? Talán Scottét? Ó, édes Istenem, bárcsak... A felkelő nap első sugarai besütnek a szobába. Lisey hirtelen rádöbben, ha nem szólal meg, mielőtt felkel a nap, a múltat a jelentől elválasztó ajtó bezárul, és ő elszalasztja az utolsó esélyt, hogy választ kapjon a kérdéseire. Ne törődj a nevekkel. Ne törődj azzal, hogy ki fekszik melletted a hálóingben. - Miért mondta Amanda azt, hogy dincs? - szólal meg végül Lisey. Rekedt, érdes hangja megtöri az egyelőre még félhomályos, de egyre világosabb, egyre fényesebb hálószoba csendjét. - Elrejtettem neked valahol egy dincset - feleli az ágyban fekvő másik ember, akihez Lisey szorosan hozzábújik. Ó, Istenem, ó, Istenem, ó, Istenem, ez a gonoszotty lesz, ha létezett valaha, ez biztosan a gonoszotty lesz... Szedd össze magad, Lisey! Kurvára kapd össze magad! Ne szarakodj tovább! - És ez a dincs... - A hangja most kimértebb, üresebb, mint eddig. A szobában túl gyorsan lesz világos. A nap bármelyik pillanatban felbukkanhat a látóhatáron. - Ez egy vérdincs? - Egy vérdincs - szólal meg újra, és Lisey úgy érzi, mintha némi sajnálat vegyülne a hangjába. Ó, ez tényleg olyan, mintha Scott beszélne, gondolja Lisey, miközben a hang egyre jobban Amandára emlékezteti, és ettől nagyon megrémül.
Aztán a hang, most már derűsebben, így folytatja: - Most egy jó dincs után nyomozol, Lisey. Ott találod, a lilaságon túl. Az első három állomáson már túljutottál. Még néhány lépés, és megkapod a jutalmad. - Mi lesz a jutalmam? - kérdezi Lisey. - Egy ital - érkezett azonnal a válasz. - Coke? Vagy egy üveg RC? - Maradj csendben! A mályvarózsákat akarjuk nézni. A hangja különös, végtelen vágyódással szólt. Vajon miért cseng olyan ismerősen? Vajon miért tűnik úgy Liseynek, hogy ez nem egyszerűen csak valami növény neve, hanem több annál? Talán ez is onnan, a lila függöny mögül való, a lila függöny mögül, ami néha megóvja őt a saját emlékeitől? Nem maradt idő ezen tűnődni, vagy erről kérdezni, mert ebben a pillanatban egy ferde, piros fénycsík szúrta át a szoba ablakát. Lisey úgy érezte, az idő hirtelen visszazökken, és - bár még mindig meg volt ijedve - végtelen szomorúság öntötte el a szívét. - Mikor jön el a vérdincs? - kérdezte. - Kérlek, mondd meg! Nem kapott választ. Lisey tudta, hogy nem fog választ kapni, mégis nagyon csalódott volt. Csalódottság vette át a rettegés és a döbbenet helyét, ahogy a nap felbukkant a látóhatáron, és sugaraival teleszórta a világot. - Mikor jön el? Az isten verjen meg, mikor? - Lisey most már kiabált, és közben olyan erővel rázta a mellette fekvő, fehér hálóingbe bújt testet, hogy az őszülő tincsek hátrahullottak... azonban továbbra sem kapott választ. Lisey ekkor kifakadt. - Ne szórakozz velem, Scott, mikor? - kiáltotta. Most már nemcsak rázta, hanem hatalmasat rántott R mellette fekvő testen, ami ettől ernyedten a hátára fordult. Amanda volt az. A szeme elkerekedett, az arca sápadt volt, még mindig zihált. Ahogy meglátta nagytesa Mandanyuszi távolba meredő tekintetét, Lisey azonnal rájött, hogy a nővére megint elszakadt a valóságtól. És nem csak ő. Liseynek most már halvány fogalma sem volt, hogy Scott tényleg eljött-e hozzá, vagy a saját elméje szórakozik vele, ahogy félálomban fekszik Amanda mellett. Egy dologban azonban biztos volt: valamikor az éjszaka folyamán Amanda újra lement a térképről. És lehet, hogy soha többé nem talál vissza. Második Rész Kömak „A lány megfordult; a hegy fölül rátekintett a hold óriási fehér tányérja. Melle feléje tárult, a fény átjárta egész valóját, mint egy áttetsző drágakövet. Eltelt a holddal, áldozatul kínálta magát. Melle, egész teste repesve bontakozott ki, mint a nyíló kökörcsin virága, a holdsugár lágyan gyengéd érintésére.” D. H. Lawrence: Szivárvány V. Lisey És A Végtelen Csütörtök (A Dincs Állomásai) 1. Lisey hamar rájött, hogy Amanda ezúttal sokkal súlyosabb állapotban van, mint a korábbi három esetben, amikor elszakadt a valóságtól, vagy ahogyan a pszichológusa megfogalmazta, „passzív fél katatón” állapotba került. Mintha az általában nagyon idegesítő és rendkívül
problémás Amanda hatalmas szuszogó babává változott volna. Liseynek - nem kevés erőfeszítéssel - sikerült valahogy felültetni és az ágy szélére húzni Amandát, de a fehér hálóinges nő - aki alig néhány perce, a derengő hajnali fényben elhunyt férje hangján szólalt meg -, semmire sem reagált, Idába beszélt hozzá, hiába kiáltotta a nevét, hiába üvöltözött vele egyre kétségbeesettebben. Amanda ölbe tett kézzel, szemét húgára meresztve, mozdulatlanul ült. Lisey oldalra lépett, Amanda maga elé meredve bámult a semmibe. Lisey a fürdőszobába ment, benedvesített egy rongyot, aztán mire visszament a szobába, Amanda már megint hason feküdt, úgy, hogy a felsőteste az ágyon, a lába pedig a padlón volt. Lisey megpróbálta feljebb húzni a nővérét, de aztán felhagyott a kísérletezéssel, inert Amanda feneke kezdett lecsúszni az ágyról. Tudta, ha tovább rángatja, Amanda előbb-utóbb a padlón köt ki. - Mandanyuszi! Már a becenevére sem reagált. Lisey mégis úgy döntött, tovább próbálkozik. - Nagytesa Mandanyuszi! Semmi reakció. Lisey mégsem ijedt meg. Viszont kezdett nagyon bepöccenni. Amanda akkor sem tudta felidegesíteni ennyire, amikor szándékosan próbálta bosszantani. - Hagyd abba! Elég legyen, és vonszold már föl a ványadt seggedet az ágyra, hogy fel tudj ülni! Semmi reakció. Lisey lehajolt, és a nedves ronggyal megtörölte Amanda kifejezéstelen arcát, de a nővére erre sem reagált. Még akkor sem pislogott, amikor Lisey elhúzta a szeme előtt a rongyot. Lisey kezdett megijedni. Az éjjeliszekrényen álló digitális óra kijelzőjére pillantott, hat óra múlt pár perccel. Felhívhatná Darlát, nem kell attól tartania, hogy felébreszti Mattét, aki az igazak álmát alussza Montrealban, de úgy döntött, még vár egy kicsit. Ha ugyanis felhívja a nővérét, azzal beismeri, hogy kudarcot vallott. Eddig viszont még nem jutott el. Megkerülte az ágyat, benyúlt Amanda hóna alá, és hátrébb húzta nővére ernyedt testét. Nem gondolta, hogy a csont sovány Amanda, ilyen nehéz. Azért ilyen nehéz, mert elengedte magát, kicsim. Azért ilyen nehéz. - Kuss, legyen! - kiáltotta Lisey, és hirtelen fogalma sem volt, kihez beszél. - Fogd már be a szádat! Felmászott az ágyra, lovagló ülésben Amandára ült, és a fejét a kezébe fogta. Ebben a testhelyzetben egyenesen bele tudott nézni nővére plafonra meredő, üres arcába. Manda előző összeomlásai során szófogadóvá és szelíddé vált... Lisey akkor olyannak látta, mintha hipnózisban lenne. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Csak remélte, hogy téved, mert vészesen közeledett a reggel, amikor is bizonyos dolgokat muszáj elvégeznie az embernek. Feltéve persze, ha az illető továbbra is szeretne nyugodtan éldegélni saját kis házikójában. - Amanda! - üvöltött nővére arcába Lisey. Majd így folytatta (csak kicsit érezte hülyén magát, végül is kettesben voltak): - Nagy... tesa... Mandanyuszi! Kelj FEL! És nyomás a budira... használd a KLOTYESZT! Használd a KLOTYESZT, Mandanyuszi! Háromra! UGY... és KETTŐ... HÁ-ROM! Lisey nagyot rántott Amandán, és sikerült újra felültetni, de aztán nem merte elengedni, mert azonnal visszazuhant volna. Egyszer, negyed hét után öt perccel, Liseynek sikerült valahogy lehúzni az ágyról Amandát, aki valami féloldalas guggolásban állt meg a padlón. Lisey így érezte magát, amikor megkapta első autóját, egy 1974-es Pintót, és két végtelennek tűnő percig gyilkolta az indítót, mire a motor végül beindult, épp mielőtt az aksi végleg felmondta volna a szolgálatot. Ahelyett azonban, hogy felállt, és hagyta volna, hogy Lisey kikísérje a fürdőszobába, Amanda összegörnyedve visszazuhant az ágyra. Liseynek előre kellett vetnie magát, és a karja alá nyúlva, hangosan káromkodva elkapta Amandát, nehogy a padlóra essen.
- Tudom, hogy szimulálsz, te kis kurva! - üvöltötte Lisey, miközben tökéletesen tisztában volt vele, hogy Amanda nem szimulál. - Akkor folytasd csak! Ne hagyd abba... - Lisey most vette észre, milyen hangosan kiabál. Attól tartott, ha nem vigyáz, felébreszti az út túloldalán lakó Mrs. Jonest, ezért halkabbra fogta. - Ne hagyd abba, heveréssz csak az ágyadon! De ha azt hiszed, hogy egész álló nap itt fogok ugrálni körülötted, csúnyán el vagy tévedve, drágám. Lemegyek a konyhába, főzök magamnak egy kávét, és megreggelizem. Ha esetleg őfelsége szintén reggelizni óhajtana, csak kiáltson, vagy küldje le a kimaszott lakáját. Liseynek fogalma sem volt, nagytesa Mandanyuszi érzi-e, hogy elkészült a reggeli kávé, neki azonban nagyon jólesett beszippantania ezt a kellemes illatot. Mielőtt bekanalazta volna a müzlijét, megivott gyorsan egy bögrével, feketén. Aztán mikor az utolsó zabpelyhet is kikotorta a tálkából, legurított még egy bögre kávét, ezúttal azonban dupla adag tejszínt és Cukrot is tett bele. Miközben a kávét kortyolgatta, eszébe jutott, hogy ha még rá is gyújtana, egész nap olyan virgonc lenne, hogy csak, na. Egy szál kimaszott Salem Lights. Az éjszaka álmai és emlékei nem hagyták nyugodni (SCOTT ÉS LISEY, A KORAI ÉVEK, jutott az eszébe), de megpróbálta kiűzni őket az agyából... Nem mert belegondolni abba, ami azután történt, hogy felébredt. Talán majd később számba veszi a dolgokat, de egyelőre biztosan nem. Most a nagytesa Mandanyuszival kell foglalkoznia. Mert mi van akkor, ha Manda a gyógyszeres szekrény tetején matat, és véletlenül egy helyes kis borotva kerül a kezébe, és esetleg úgy dönt, elnyisszantja a csuklóját? Vagy a torkát? Lisey villámgyorsan felpattant az asztaltól, és közben azon gondolkozott, vajon Darlának volt-e annyi esze, hogy az emeleti fürdőszobából eltüntesse a borotvákat... vagy, ha már itt tartunk, átkutatta-e az emeleti helyiségeket. Felrohant a lépcsőn. Előre rettegett, milyen látvány fogadja a hálószobában. Attól félt, hogy az ágyban nem talál mást, csak két, középen benyomódott párnát. Amanda a plafont bámulva feküdt a takarón. Úgy tűnt, fél millimétert sem mozdult el onnan, ahol Lisey hagyta. A megkönnyebbülés nem tartott sokáig, Liseynek rossz érzése támadt. Leült a nővére mellé, és megfogta a kezét. Meleg volt, de ettől eltekintve teljesen élettelen. Lisey a kezét ökölbe szorítva behajlította Manda ujjait, de azok továbbra is ernyedtek maradtak. Mintha gyurmából lettek volna. - Amanda, mihez kezdjünk veled? Liseynek senki nem válaszolt. Aztán, mivel a tükörképükön kívül senki nem volt a szobában, így folytatta: - Nem Scott tette ezt veled, ugye, Manda? Kérlek, mondd, hogy nem... Hogy is mondjam... Nem Scott költözött beléd. Amanda semmi jelét nem adta, hogy felfogta, amit a húga mondott. Egy kis idő múlva Lisey kiment a fürdőszobába, hogy összeszedje az éles és hegyes tárgyakat. Valószínűleg Darla már intézkedett, mert Lisey nem talált mást, csak egy körömvágó ollót Manda öltözőasztalának alsó fiókjában. Természetesen, ha szekértő kezekbe kerül, egy ilyen olló is komoly sérüléseket tud okozni. Miért, hiszen Scott apja (pszt, Lisey, erről ne beszélj) - Rendben. - Lisey megrémült, ahogy a szájában szétáradt a rettegés rezes íze, a szeme mögött lila fény ragyogott fel, az ujjai pedig szorosan rákulcsolódtak az apró körömollóra. Nyugi, ne aggódj! Hagyjuk a dolgot! Az ollót a törülközőtartó szekrény tetején porosodó samponos flakonok mögé rejtette, aztán - mert semmi jobb nem jutott az eszébe - lezuhanyozott. Amikor kilépett a fürdőszobából, meglátta az Amanda csípője körül elterülő hatalmas, nedves foltot. Ekkor megértette, a helyzet sokkal súlyosabb annál, hogy a Debusher nővérek maguk oldják meg. Begyűrt egy törülközőt Amanda feneke alá. Aztán az éjjeliszekrényen álló órára pillantott, sóhajtott egyet, felemelte a telefonkagylót, és Darla számát tárcsázta.
2. Lisey előző nap hangosan és jól érthetően hallotta Scott hangját a fejében: Üzenetet hagytam neked, kicsim. Akkor azzal intézte el a dolgot, hogy biztosan a saját gondolatait hallja, és csak ő utánozza Scott hangját. Talán nem tévedett, de ennek ellenére elég valószínűnek tűnt a dolog. Viszont azon a végtelennek tűnő, dög meleg csütörtök délutánon, amikor három óra tájban beültek Darlával a lewinstoni Pop's Café-ba, egy dologban halálbiztos volt: Scott pokoli posztumusz ajándékkal lepte meg. Vagy ahogyan Scott mondta volna: pokoli dinccsel. Elcseszett egy nap volt, azt meg kellett hagyni. De Scott Landon nélkül még ennél is durvább lett volna. Hiába volt halott már két éve. Darla olyan fáradtnak tűnt, amilyen fáradtnak Lisey érezte magát, és annak ellenére, hogy időközben kisminkelte az arcát, annyi ideje már nem maradt, hogy eltűntesse a karikákat a szeme alól. Nyoma sem volt annak a dühös, harmincas nőnek, aki a hetvenes években kötelességének érezte, hogy hetente legalább egyszer felhívja Liseyt, és kiselőadást tartson neki a családjával szembeni kötelezettségekről. - Hol jár az eszed, kicsi Lisey? - szólalt meg Darla. Lisey éppen az édesítőszerért nyúlt, de ahogy meghallotta Darla hangját, meggondolta magát, megfogta a régi típusú cukortartót, és jókora adag cukrot zúdított a kávéjába. - Azon gondolkodtam, hogy ma biztosan „kávécsütörtök” van. Vagy pontosabban, „kávé valódi cukorral csütörtök”. Szerintem már legalább a tízedik csészénél tartok. - Én is - mondta Darla. - Már vagy fél tucatszor voltam klotyón, de mielőtt lelépünk erről az elragadó helyről, megint ki fogok menni. Istennek hála, hogy feltalálták a savlekötőket. Lisey megkeverte a kávéját, aztán fintorogva beleszürcsölt. - Biztos, hogy te akarod bepakolni a bőröndjét? - Hát, valakinek meg kell csinálni, te meg úgy nézel ki, mint aki dögrováson van. - Kösz, ez kedves tőled. - Ha a nővéred nem mondja meg az igazat, senkire sem számíthatsz. Lisey már számtalanszor hallotta ezt a bölcsességet, a Darla-féle közhelygyűjtemény népszerűbb darabjaival együtt, mint például: „Az embernek szó nélkül teljesíteni kell a kötelességét”, vagy: „Az élet nem fenékig tejfel”. Ma valahogy nem talált be. Sőt, Lisey in ég halványan el is mosolyodott. - Ha te akarod bepakolni a bőröndöt, Darl, te fogod bepakolni. Ezen aztán biztosan nem veszünk össze. Nem azt mondtam, hogy be akarom pakolni Manda bőröndjét, csak azt mondtam, bepakolom. Te Vigyáztál rá az éjszaka, és reggel is te keltél fel vele. - Szerintem megtetted a magadét. Most pedig, ha megbocsátasz, megyek és pislantok egyet. Lisey a nővérét nézte, és közben arra gondolt, már megint egy. A Debusher család tagjai mindenre kitalállak valami viccesnek vélt szófordulatot. Például, ha valaki vizelni akart, azt mondta, megyek és pislantok egyet, amikor pedig valaki kakilni ment, azt mondta, de tényleg -, lefektetem a kábelt, vagy elások egy kvékert. Ez utóbbi különösen tetszett Scottnak, azt mondta, biztosan valami skót mondás lehet, mert Skóciában élt a kvékerekről az a sztereotípia, hogy kemények és barna ruhában járnak. A Debusherek nagyrészt ugyan Írországból települtek át, az Andersonok pedig Angliából, Jó Mami legalábbis ezt állította, de hát minden családban akadnak kóbor kutyák, nem igaz? Liseyt egyedül az érdekelte, hogy a pislantok egyet, a lefektetem a kábelt és az elások egy kvékert, mind abból a tóból származnak, Scott lávából, és tegnap óta olyan kimaszott közel érezte magához ezt a... Reggel csak álmodtál, Lisey... ezzel ugye tisztában vagy? Lisey nem tudta volna megmondani, mi történt aznap reggel Amanda hálószobájában - úgy tűnt, mintha álmodott volna, még az is teljesen álomszerű volt, amikor megpróbálta felültetni és kivinni a fürdőszobába a nővérét -, egy dologban azonban biztos volt: Mandanyuszit most legalább egy hétre sikerült berakni a Greenlawn Rehabilitációs Központba. A dolog
könnyebben ment, mint gondolták vagy remélték volna, és mindezt Scottnak köszönhették. És jelen pillanatban ez is elég volt. 3. Darla reggel hét előtt ért oda Amandához. Mindig nagyon ügyelt rá, hogy a haja rendben legyen, de ezúttal még fésülködni se maradt ideje, a blúzán az egyik gomb kinyílt, rózsaszín melltartója pimaszul kikandikált. Addigra Lisey már belátta, Amanda nem fog enni egy falatot sem. Miután sikerült felültetni és az ágy támlájának dönteni Amandát, Darla megengedte Liseynek, hogy megpróbáljon egy kanál rántottát beletuszkolni a nővére szájába. Lisey eleinte még bízott benne, hogy Amanda le fogja nyelni a falatot, de a reményei hamar szertefoszlottak. Miután vagy harminc másodpercig ült mozdulatlanul (a nővére szájából kikandikáló sárga tojásdarab láttán az a nem túl kellemes gondolata támadt, hogy a nővére bekapott egy kanárit), Amanda egyszerűen kilökte a nyelvével a szájába tuszkolt rántottát. Néhány darabka az állára ragadt, a maradék, végiggurult a hálóingén, és az ölében kötött ki. Amanda továbbra is üres tekintettel bámult a semmibe. Vagy - a Van Morrison-rajongók kedvéért - a titkok világába. Scott régebben nagy Van Morrison-rajongó volt, de a kilencvenes évek elején alábbhagyott a lelkesedése... Akkoriban visszatért Hank Williamshez és Loretta Lynnhez. Darla egészen a kudarccal végződő rántottás kísérletig nem volt hajlandó elhinni, hogy Amanda nem eszik. A kísérlethez új adag rántottát kellett sütni, Lisey ugyanis a szemetesbe kotorta, ami az előző próbálkozás után megmaradt. Amanda végtelenbe meredő tekintetétől valahogy elment az étvágya, egyszerűen nem volt gusztusa belapátolni, amit Manda-nyuszi meghagyott. Mire Darla belépett a szobába, Amanda már visszacsúszott az ágyra - visszaereszkedett -, és Darla csak Liseyvel együtt tudta újra felültetni. Lisey hálás volt a segítségért. Már fájt a dereka. Most már kezdte sejteni, milyen lehet nap, mint nap egy ilyen állapotban lévő beteg gondját viselni. - Amanda, szeretném, ha ezt most megennéd - fenyegetőzött Darla azon az ellentmondást nem tűrő hangon, amire Lisey olyan jól emlékezett a régebben lefolytatott számtalan telefonbeszélgetésükből. A hangszín, Darla előreugró álla, a testtartása, mind arra utalt, a nővére szentül meg van győződve, hogy Amanda szimulál. Szimulál, mint a szamuráj, mondta volna erre az apjuk. Ez is egyike volt a sok száz vidám, színes és zagyva mondásnak, amit annyira szeretett. Darla mindig erre a következtetése jutott, ha valaki nem azt csinálta, amit ő akart, tűnődött Lisey. Olyankor azzal intézte el a dolgot, hogy az illető Szimulál, mint a szamuráj. Szeretném, ha megennéd a rántottát, Amanda, most azonnal! Lisey mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Előbb jutnak el oda, ahová készülnek, ha Darla a saját szemével győződik meg róla, milyen súlyos a helyzet. És mégis, hová mennek? Nagy valószínűséggel a Greenlawn Rehab Központba. Arra a helyre, amit még Scott-tal néztek ki Amanda legutóbbi rohama után, 2001 tavaszán. Hamar kiderült, hogy Scott már jóval régebben kapcsolatban áll a Greenlawnnal, mint Lisey sejtette. Mikor Dadának végre sikerült belegyömöszölni a rántottát Amanda szájába, diadalmas mosollyal arcán Lisey felé fordult. - Tessék! Látod, mondtam, hogy erélyesebben kell... Ebben a pillanatban Amanda nyelve előbukkant lecsüngő ajkai között, és pötty, már ki is lökte a kanáriszínű rántottát. A hálóingén még meg sem száradt az előző adag. - Ha te mondod - sóhajtott Lisey. Darla hosszan nézte a nővérét. Amikor újra Lisey felé fordult, már egyáltalán nem tűnt olyan elszántnak. Annak nézett ki, ami volt: egy középkorú nőnek, akit túl korán ugrasztottak ki az ágyból. Még nem sírt, de már könnyek csillogtak világoskék szemében.
- Ez most nem olyan, mint korábban, ugye? - kérdezte. - Nem. - Történt valami az éjszaka? - Nem - vágta rá Lisey gondolkodás nélkül. - Nem volt dührohama, nem hisztizett? - Nem. - Ó, Lisey, mihez kezdünk most? Liseyt nem érte váratlanul a kérdés. Darla biztosan nem értett volna egyet vele, de Lisey úgy gondolta, gyakorlati érzéke csak neki és Jodinak van. - Először is visszafektetjük az ágyba, megvárjuk, amíg kinyitnak a hivatalok, aztán felhívjuk a Greenlawnt - mondta Lisey. Közben pedig imádkozunk, hogy ne pisilje össze újra az ágyat. 4. Amíg vártak, kávét iszogattak, és lejátszottak néhány cribbage-partit. Ezt a kártyajátékot a Debusher lányok már jóval azelőtt megtanulták Dandytől, hogy először felszálltak volna a Lisbon Falls-i nagy, sárga iskolabuszra. Minden harmadik-negyedik osztás után valamelyikük megnézte Amandát. Kivétel nélkül mindig ugyanabban a testhelyzetben találták: a hátán fekve, plafonra meredő tekintettel. Az első osztásnál Darla tönkreverte a húgát, és Liseynek a második körben sem volt nagyobb szerencséje: mivel még harmincegy pontot sem ért el, Darla megduplázta a nyereményét. Az, hogy a nővére ettől jókedvre derül miközben Amanda üveges tekintettel fekszik az emeleten -, elgondolkodtatta Liseyt... de nem merte nyíltan kimondani, ami az eszébe jutott. Hosszú nap állt előttük, és ha Darla mosolyogva vágott neki, hát semmi baj. A második vereség után, Darla unszolása ellenére Lisey nem akart többet játszani, úgyhogy megnézték a Today show fináléját, amiben éppen egy countryénekes próbálta elkápráztatni a közönséget. Lisey tudta, mit mondott volna Scott: Hát, ez a krapek se fogja kiütni a nyeregből a jó öreg Hanket. Hank természetesen Hank Williams volt. Ha countryzenéről esett szó, Scott mindig elmondta, hogy senki sem érhet az öreg Hank nyomába... senki. Kilenc óra múlt öt perccel. Lisey kikereste a telefonkönyvből a Greenlawn számát. Halvány mosollyal, idegesen Darlára pillantott, majd így szólt: - Kívánj nekem szerencsét, Darl. - A világért sem mulasztanám el. Lisey tárcsázott. A telefon pontosan egyszer csengett, aztán egy kellemes női hang így szólt: - Ön a Fedders Egészségügyi Társaság, Greenlawn Rehabilitációs Központját hívta. - Halló, itt Lisa L... - Lisey eddig jutott, amikor a kellemes női hang sorolni kezdte a billentyűzet segítségével elérhető menüpontokat... mármint, ha a készülék tone üzemmódba állítható. A kellemes női hang, felvételről szólt. Lisey bedőlt a trükknek, vagy ahogyan Scott mondta volna, bedincselt. De ha egyszer ilyen élethű és jó minőségű a felvétel, gondolta Lisey, miközben megnyomta az ötös gombot, a „Betegfelvételi információ”-t. - Kérjük, tartsa a vonalat! - hallotta újra a kellemes női hangot, majd a Prozac Orchestra előadásában felcsendült egy dal, ami távolról ugyan, de Paul Simon „Hazaúton” című számára emlékeztetett. Lisey hátrafordult, hogy elmondja Darlának, a Betegfelvételi információt kapcsolják, de a nővére közben felment az emeletre, hogy megnézze Amandát. A francba, gondolta Lisey, nem bírja a fesz... - Halló, itt Cassandra beszél, miben lehetek a segítségére? Micsoda baljóslatú név, kicsim, szólalt meg Scott, aki egyszerűen nem akart eltűnni Lisey fejéből.
- A nevem Lisa Landon... Mrs. Scott Landon. Házasságuk húsz éve alatt, mindössze ha fél tucatszor mutatkozott be Mrs. Scott Landonként, a Scott halála óta eltelt huszonhat hónapban pedig egyetlenegyszer sem. Fogalma sem volt, miért tett most mégis így. Scott ezt úgy mondta, „kijátssza a jolly jokert”, vagyis arra épít, hogy egy híres ember felesége volt. Nagy ritkán, ha a szükség úgy kívánta, Scott is kijátszotta a híres ember kártyát, de azért csínján bánt vele, mert ilyenkor egyrészt felfuvalkodott hólyagnak érezte magát. Másrészt pedig mindig benne volt a pakliban, hogy a trükk esetleg nem jön be, hogy amikor odasúgja a főpincérnek: „Nem tudja, ki vagyok?”, a főpincér így válaszol: „Non, monsieur, foghálmám sincs khi a fhász mágá.” Miközben Lisey beszámolt Amanda korábbi rohamairól, öncsonkítási kísérleteiről és katatóniájáról, illetve az aznap reggeli fejleményekről, Cassandra szorgalmasan pötyögött a számítógép billentyűzetén. Amikor Lisey befejezte a mondókáját, Cassandra így szólt: Megértem az aggodalmát, Mrs. Landon, de pillanatnyilag egyetlen szabad ágyunk sincs. Lisey hirtelen kétségbeesett. Lelki szemei előtt már látta is, amint Amandát bekísérik a Stephens Memóriái Kórház egyik beépített szekrény méretű szobájába, a nővére kajafoltos kórházi pizsamában áll, és kifelé bámul a 117-es meg a 19-es főút kereszteződésére néző rácsos ablakon. - Igen, értem. És ez... ööö, egészen biztos? Nem a biztosító fizetne, hanem én, készpénzben... - Az utolsó szalmaszál, amibe mindig bele lehet kapaszkodni. Ne törődj vele, hogy hülyén veszi ki magát. Ha minden kötél szakad, hozd Szóba a pénzt. - Már amennyiben ez számít - tette hozzá ügyetlenül. - Sajnálom, de így sem tudok segíteni, Mrs. Landon. - Lisey mintha némi fagyosságot vélt volna felfedezni Cassandra hangjában, és ettől még jobban elkeseredett. - Egész egyszerűen nincs több helyünk. Tudja, mindössze... Lisey ekkor halk kattanást hallott a vonal másik végéről, mint amikor a pirító kilöki a kenyeret. - Mrs. Landon, tartaná egy pillanatig a vonalat? Hát persze. Egy újabb halk kattanást követően, a Prozac Orchestra ezúttal a Shaft főcímzenéjét játszotta. Lisey finoman szólva döbbenten hallgatta a számot, és közben arra gondolt, ha Isaac Hayes ezt hallaná, nejlonszatyrot húzna a fejére, és befeküdne egy kád, forró vízbe. Egy idő után Lisey gyanakodni kezdett, hogy Cassandra megfeledkezett róla. Ami azt illeti, nem ez lett volna az első alkalom, általában akkor szokott így járni, amikor repülőjegyet foglalt vagy autót bérelt. Darla lejött az emeletről, és a kezét széttárva jelezte, hogy kíváncsi a fejleményekre. Lisey a fejét ingatva adta tudtára, hogy egyelőre nem történt előrelépés az ügyben. Abban a pillanatban elhallgatott az idegőrlő zene, és Cassandra jelentkezett. A hangjából eltűnt az iménti fagyosság, és, a telefonbeszélgetés kezdete óta először, Lisey úgy érezte, nem egy automatával, hanem egy emberi lénnyel társalog. Ami azt illeti, Cassandra hangja szinte már bizalmasnak tűnt. - Mrs. Landon? - Tessék? - Sajnálom, hogy ennyit várattam, de csak most jelezte a számítógépem, hogy azonnal szóljak dr. Albernessnek, ha ön vagy a férje jelentkezne. Dr. Alberness az irodájában van. Kapcsolhatom? - Köszönöm, igen - mondta Lisey. Most már tudta, mi fog történni, pontosan tudta. Tudta, hogy mielőtt bármit mondana, dr. Alberness részvétét fogja kifejezni, mintha Scott a múlt hónapban vagy a múlt héten halt volna meg. Ő pedig hálásan megköszöni majd. Ami azt illeti, ha dr. Alberness annak ellenére felveszi Amandát a Greenlawnba, hogy - amint azt Cassandra említette - egyetlen szabad ágyuk sincs, Lisey még arra is hajlandó lenne, hogy letérdel a doki elé, és bő nyállal lecumizza. Ahogy ebbe belegondolt, kis híján elröhögte magát, és néhány másodpercig összeszorított szájjal próbálta visszafojtani a nevetést. Most már tudta, miért lett Cassandra hirtelen olyan bizalmas: mindenki bizalmas hangnemre váltott, amikor rájöttek,
hogy Scott-tal van dolguk, azzal a fickóval, aki a kimaszott Newsweek címlapján is szerepelt. És ha egy híresség valakit átkarolt, akkor ezáltal ő is híres lett, ha másért nem, hát az érintkezés - vagy, ahogyan egyszer Scott mondta, a befecskendezés - miatt. - Tessék - hallotta Lisey Alberness kellemesen rekedtes hangját. - Itt Hugh Alberness beszél. Mrs. Landon, ön az? - Igen - felelte Lisey, és intett Dadának, hogy ne járkáljon már körbe-körbe, hanem üljön le a fenekére. - Lisa Landon vagyok. - Mrs. Landon, engedje meg, hogy részvétem fejezzem ki. Öt könyvét dedikálta nekem a férje, és meg kell mondanom, ezek a legféltettebb kincseim. - Köszönöm, dr. Alberness - mondta Lisey, aztán a hüvelyk- és mutatóujjából kört formálva jelezte Dadának, hogy a dolog sínen van. - Nagyon kedves öntől. 5. Miután Darla visszatért a Pop's Café női mosdójából, Lisey úgy döntött, inkább ő is pisil még egyet, Castle View ugyanis harminc kilométerre volt, délutánonként pedig gyakran előfordult, hogy csak lassan lehetett haladni a nagy forgalom miatt. Ráadásul Dadának ez még csak az első kör lesz. Miután hazamegy, BB bepakolja Amanda bőröndjét - erről az apróságról végül mindketten megfeledkeztek a reggeli rohanásban -, visszavezet Greenlawnba. És miután leszállította a csomagot, megint visszamegy Castle View-ba. Ila szerencséje van, és a forgalom sem olyan nagy, Úgy fél kilenc körül fog hazaérni. A helyedben vennék egy nagy levegőt, és befognám az orrom, amíg bent vagyok javasolta Darla. Nagyon gázos a helyzet? Darla megvonta a vállát, és ásított egyet. - Jártam már gázosabb helyen. Csakúgy, mint Lisey, amikor Scott-tal utazgatott a nagyvilágban. A combját megfeszítve az ülőke fölé guggolt - a jól ismert „fenéklebegtetős” módszer, amit a nyilvános illemhelyeken alkalmazott -, miután végzett, lehúzta ti vécét, kezet mosott, vizet fröcskölt az arcába, megfésülködött, majd a tükörben szemügyre vette magát. Újjászületett nő - mondta a tükörképének. - Amerikai szépség. - Méregdrága fogsorát elővillantva elmosolyodott, a szemei azonban elárulták, mennyire bizonytalan. Mr. Landon azt mondta, ha egyszer találkozom magával, mindenképpen kérdezzem meg... Erről ne beszélj, ejtsd a témát! Kérdezzem meg, hogyan cselezte ki az egyik ápolónői... Scott nem azt mondta, hogy kicselezte - mondta Lisey a tükörképének. Fogd be a szádat, kicsi Lisey! - ...szóval, hogy hogyan cselezte ki azt az ápolónőt a nashville-i kórházban. - Ha jól emlékszem, Scott azt mondta, dincselezte. Lisey megint érezte a szájában a réz, a pennyk és a pánik ízét. Igen, Scott azt mondta, dincselezte az ápolónőt. Scott dr. Alberness lelkére kötötte, hogy ha egyszer az életben véletlenül találkoznak, mindenképpen kérdezze meg, pontosan hogyan történt a nashville-i ápolónő dincselezése. Scott tökéletesen tisztában volt vele, hogy Lisey megkapja az üzenetet. Feltéve, ha Scott valóban üzenni akart neki. Vajon tényleg üzenni akart? - Hagyd már abba végre! - suttogta Lisey a tükörképének, és kiment a női mosdóból. Örült volna, ha abban a pillanatban, amikor kilép az ajtón, sikerül megszabadulnia ettől a belső hangtól, ami mostanra már mindenhová elkísérte. Hosszú ideig csendben volt, vagy aludt, vagy egyszerűen csak egyetértett Liseyvel abban, hogy vannak bizonyos dolgok, amikről az ember még a különböző énjeivel sem beszél. Arról például, amit az ápolónő mondott a Scott elleni merénylet másnapján. Vagy (pszt, hallgass már) arról, ami
(Csitt!) 1996 telén történt. (MOST MÁR AZTÁN CSEND LEGYEN!) És akkor, csodák csodája, a hang egyszer csak... de Lisey érezte, hogy az a valami még mindig figyeli, még mindig hallgatózik. Lisey nagyon félt. 6. Épp időben lépett ki a női mosdóból, hogy lássa, amint Darla leteszi a nyilvános telefon kagylóját. - Felhívtam a motelt, tudod, amelyik ott van a Greenlawnnal szemben, az út túloldalán mondta. Elég rendes helynek tűnt, úgyhogy ma éjszakára foglaltam szobát. Semmi kedvem este visszavezetni Castle View-ba, és holnap reggel egyből be tudok ugrani Mandához. Csak átmegyek az úton, mint a csirke abban a viccben. - Liseyt, miután évekig hallgatta, ahogy Darla eltökélten és határozott hangon osztja az észt, nagyon meglepte, milyen aggodalmasan pislog a nővére. - Szerinted butaság volt szobát foglalni? - Szerintem remek ötlet. - Lisey megszorította nővére kezét. Darla megkönnyebbülten elmosolyodott. Lisey szívét szomorúság járta át. Ez is a pénz miatt van, gondolta. Ha sok pénzed van, te oszthatod az észt. Te leszel a főnök. - Gyere, Darl, mit szólnál, ha hazavinnélek? Részemről oké - mosolygott Darla, és kiléptek a kora esti szürkületbe. 7. Lisey félelmei a visszaúttal kapcsolatban beigazolódlak. A Castle View-ba vezető úton beragadtak egy hulladékpapírral túlterhelt, vánszorgó teherautó mögé, amit a kacskaringós hegyi úton sehol sem lehetett megelőzni. Lisey végül belátta, semmit sem tehet, úgyhogy inkább lemaradt, hogy ne kelljen letüdőzniük a teherautó fekete kipufogógázát. Lisey az elmúlt nap történésein töprengett. Mást úgysem tudott Csinálni. Dr. Alberness-szel olyan volt beszélgetni, mintha az ember a negyedik körben érkezne meg egy baseballmeccsre. De hát ezt már megszokta. Scott imádta, ha vesztes helyzetből kellett visszaküzdenie magát. Eszébe jutott az a nap, amikor beállított hozzájuk egy bútorszállító kisteherautó Portlandből, egy kétezer dolláros kanapéval. Scott a dolgozószobájában írt, a magnót a szokásos dobhártyarepesztő hangerőn bömböltette - Lisey a hangszigetelés ellenére is felismerte Steve Earle „Guitar Town” című számának dallamát -, és Lisey úgy döntött, inkább nem kopog be hozzá, mert lehet, hogy akkor egy életre megsüketül. A bútorszállító fickók azt mondták, „az úr” azt üzente, hogy a felesége majd megmondja, hová tegyék a kanapét. Lisey gyorsan kivitette velük a régi - egyébként tökéletesen jó állapotban lévő kanapét a pajtába, az új bútort pedig a helyére tetette. Az új bútor legalább színben passzolt a szobához, és ennek Lisey nagyon örült. Biztos volt benne, hogy soha nem került szóba új kanapé vásárlása, mint ahogyan arra is mérget, mert volna venni, hogy Scott váltig az ellenkezőjét állítja majd. Lisey már előre tudta, Scott úgy emlékszik majd, hogy megbeszélték a dolgot. Ami részben igaz volt. Scott fejében ugyanis tényleg megbeszélték, hogy lecserélik a kanapét. Scott viszont legtöbbször elfelejtett beszámolni ezekről a beszélgetésekről. Ami a felejtés tudományát illeti, Scottnak rendkívüli gyakorlata volt. Jó példa erre az az eset, amikor Scott Hugh Alberness-szel ebédelt. Lehet, hogy tényleg el akarta mesélni Liseynek, hogy találkozott a dokival, és ha Lisey hat hónap vagy egy év múlva rákérdez, Scott gondolkodás nélkül rávágja, hogy beszámolt az ebédről. Miközben aznap este
nem beszéltek egy szót sem, mert miután Scott hazajött, felment a dolgozószobájába, berakta a lejátszóba az új Dylan-CD-t, és egy novellán dolgozott. Azonban könnyen előfordulhatott, hogy ezúttal valami másról volt szó - Scott nemcsak szimplán elfelejtett közölni vele valamit (mint ahogyan egyszer például a randijukat is elfelejtette, vagy elfelejtett beszámolni brutálisan elmaszott gyerekkoráról), hanem nyomokat hagyott Liseynek, mert megérezte, hogy meg fog halni. Scott előre megtervezte a „dincs állomásai”-t. Akár elfelejtett valamiről beszámolni, akár Liseynek sikerült megtalálni a következő nyomot, az Alberness-szel folytatott telefonbeszélgetés végére összeállt a kép. Csak a megfelelő helyeken kellett közbeszúrnia, hogy Aha, vagy Ó, tényleg, esetleg azt, hogy Tudja, erre már nem is emlékeztem. Amikor 2001 tavaszán Amanda megpróbálta kivágni a köldökét, aztán egy hétig abba a pszichológusa által félkatatónnak nevezett állapotba került, a családi kupaktanács felvetette azt a lehetőséget is, hogy megpróbálnak szerezni egy helyet a Greenlawn Rehabilitációs Központban (vagy valamelyik másik mentálhigiénés intézményben). Lisey sosem felejtette a végtelennek tűnő és szenvedélyes vitába torkolló családi ebédet. És arra is jól emlékezett, hogy Scott egész idő alatt szokatlanul csendes volt, és csak turkálta az ételt. Amikor a vita heve kissé alábbhagyott, közölte, ha senkinek nincs kifogása ellene, mutatna néhány prospektust meg brosúrát. - Úgy beszélsz erről az egészről, mintha a nyaralásunkat tervezgetnénk - jegyezte meg, Lisey szerint igencsak epésen, Cantata. Scott megvonta a vállát. Ez a kép villant be Liseynek, ahogy a teherautó mögött vánszorogva egyszer csak megpillantotta a golyó lyuggatta táblát: ISTEN HOZTA CASTLE MEGYÉBEN. - Amanda egy időre kivonta magát a forgalomból - szólalt meg végül Scott. - De azért fontos lenne megmutatni neki a hazafelé vezető utat, amíg még van remény rá, hogy visszatér. Canty férje Scott szavai hallatán bosszúsan felhorkant. Annak ellenére, hogy Scott milliókat kaszált a regényeivel, Richárd továbbra is csak egy csillogó szemű álmodozónak tartotta, és ha Rich hangot adott a véleményének, Canty Lawlor egy pillanatig sem késlekedett, hogy egyetértéséről biztosítsa férjét. Liseynek sosem jutott eszébe, hogy elmondja nekik, Scott nem beszélt félre. Most, ahogy visszagondolt arra a napra, rájött, hogy ő is csak turkálta az ételt. Mindenesetre Scott egy rakás brosúrát meg prospektust hozott Greenlawnról. Lisey arra is emlékezett, hogy Scott szétterítette őket a konyhapulton. Az egyik - Mentális betegségek, ön és a családja című - prospektus elején egy hatalmas épület fotója látszott. Kissé mintha a Tarára hasonlított volna az Elfújta a szél-ből. Lisey nem emlékezett rá, hogy Greenlawn valaha még egyszer szóba került. De miért is kellett volna beszélni róla? Amanda állapota hamarosan javulni kezdett. Scott egész biztosan nem említette, hogy 2001 októberében hónapokkal Amanda felépülése után - dr. Alberness-szel ebédelt. Dr. Alberness szerint (Liseynek - miközben folyamatosan azt ismételgette, hogy Aha, meg nahát, tényleg - legalábbis ezt sikerült kihámoznia az orvos mondandójából) Scott annál a bizonyos ebédnél említette, hogy meggyőződése, Amanda Debusher egy minden eddiginél súlyosabb, talán végleges összeomlás előtt áll. És miután elolvasta a prospektusokat, és a doktor körbevezette az intézményben, arra a meggyőződésre jutott, hogy a Greenlawn ideális hely lenne Amandának, ha ne adj' isten rosszabbra fordul a helyzet. Liseyt egyáltalán nem lepte meg, hogy Scottnak egy ebéd és öt dedikált regény fejében sikerült kicsikarnia dr. Albernessből az ígéretet, miszerint ha Scott sógornőjének állapota rosszabbra fordul, mindig akad számára egy szabad ágy a Greenlawn Rehabilitációs Központban. Lisey éveken keresztül figyelte közvetlen közelről, milyen hódítóan hat az emberekre a hírnév.
Lisey az autórádió keresője felé nyúlt, szívesen meghallgatott volna valami jó kis countryszámot, ha leltet, minél hangosabban (ez is egyike volt azoknak a rossz szokásoknak, amiket Scott élete utolsó néhány évében vett fel, és amitől Liseynek egyelőre nem sikerült megszabadulnia), de ahogy oldalra pillantott, látta, hogy nővére, fejét az ablaknak támasztva, szundikál. Nem ez a megfelelő pillanat, hogy a Shooter Jennings vagy a Big & Rich valamelyik számát bömböltesse. Lisey nagyot sóhajtva visszahúzta a kezét az állomáskeresőről. 8. Dr. Alberness szívesen - és hosszasan - idézte fel a nagy Scott Landonnal elköltött ebéd részleteit, Lisey pedig - annak ellenére, hogy Darla egy idő után folyamatosan integetett neki, sürgesse már meg egy kicsit - hajlandó volt végighallgatni őt. Lisey ki tudott volna találni valamit, hogy dr. Alberness előbb befejezze a mondandóját, de úgy gondolta, ez nem tenne jót az ügyüknek. Ráadásul kíváncsi is volt. Sőt az igazat megvallva majd' meghalt a kíváncsiságtól. A legapróbb Scott-tal kapcsolatos információ is érdekelte. Bizonyos tekintetben dr. Albernesst hallgatni ugyanolyan volt, mint a dolgozószoba fala mentén tekergő poros könyvkígyóban megbújó emlékek után kutatni. Lisey egyelőre nem tudta eldönteni, hogy Alberness beszámolója arról a sok évvel azelőtti ebédről vajon Scott dincs vadászatának állomása volt-e, mégis, ahogy az orvost hallgatta, letaglózó fájdalmat érzett. Két év után még mindig ennyi bánat feszítené a lelkét? Ez maradt a gyászból, ez a rideg és hamuszürke szomorúság? Először Scott kereste telefonon dr. Albernesst. Vajon Scott megérezte, hogy a doki óriási nagy rajongója, vagy ez véletlen volt? Lisey hajlott rá, hogy nem, úgy gondolta, véletlen egybeesésnek ez egy kicsit erős. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés, vajon Scott honnan a fenéből tudta, hogy Alberness a rajongója? Egyetlen épkézláb ötlete sem volt, hogyan tudná anélkül kiszedni a dokiból a választ, hogy megakasztaná a beszámolóját, de talán ez így volt rendjén, talán nem is számított igazán. Mindenesetre Albernessnek nagyon hízelgett, hogy Scott Landon felkereste {teljesen odavolt, ahogy mondani szokás), figyelmesen végighallgatta beszámolóját a sógornője betegségéről, és igencsak megörült, amikor kedvenc írója felajánlotta, ebédeljenek együtt. Alberness azt is megkérdezte, nem lenne-e gond, ha az ebédre magával vinné kedvenc Scott Landon-regényeit, hogy dedikálja őket? Scott azt felelte, számára lenne megtiszteltetés, ha dedikálhatná a könyveket. Alberness kedvenc Landon-regényeivel, Scott pedig Amanda kórtörténetével jelent meg az ebéden. Ez az aprócska részlet - most, amikor alig két kilométerre jártak Amanda házától újabb kérdést vetett fel: hogyan szerezte meg Scott Amanda kórházi papírjait? Talán valahogy elbűvölte Amandát, és rávette, hogy adja oda neki? Vagy Jane Whitlow-t, a gyöngy nyakláncos pszicho mókust? Esetleg mindkettőjüket? Lisey tisztában volt vele, hogy mindez egyáltalán nem kizárt. Scott persze nem mindenkit tudott elbűvölni - Dashmiellel, a déli kis szarcsimbókkal például nem boldogult -, de azért sok esetben kiválóan működött a varázsereje. Például Amandánál. Habár Lisey mindig sejtette, hogy a nővére nem igazán bízott meg Scottban (Manda tényleg elolvasta Scott összes regényét, még az Elkárhozottak-at is... ami után, saját bevallása szerint, egy hétig csak úgy tudott elaludni, ha égett a lámpa). De hogy Jane Whitlow-val hányadán is álltak, arról Liseynek halványlila gőze sem volt... Hogy hogyan jutott Scott Amanda kórtörténetének birtokába, valószínűleg csak tovább szaporítja a rejtélyek sorát, amelyekre Lisey sosem fog választ kapni. Meg kell elégednie azzal, hogy dr. Alberness szíves örömest áttanulmányozta a papírokat, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint Scott: Amanda Debushernek a közeljövőben minden valószínűség szerint újabb és minden addiginál súlyosabb mentális problémákkal kell megküzdenie. Alberness (feltehetően még jóval azelőtt, hogy megrendelték a desszertet) Ígéretet tett
kedvenc írójának, hogy amennyiben a rettegett idegösszeomlás bekövetkezne, Ms. Debushernek biztosan találnak majd helyet a Greenlawn Rehabilitációs Központban. - Olyan hálás vagyok ezért neked - sóhajtott Lisey, mikor, aznap már másodszor, ráfordult az Amanda házához vezető kocsi behajtóra, aztán azon kezdett gondolkodni, vajon a doki mikor kérdezte meg Scott-tól, hogy honnan szedi az ötleteit. Rögtön rákérdezett, vagy türelmesen kivárt? Akkor hozta fel a témát, amikor az előételt rendelték, vagy amikor már a kávénál tartottak? Ébresztő, drága Darla - szólalt meg Lisey, és leállította a motort. - Megérkeztünk. Darla felült, Amanda házára pillantott, és így szólt: - Ó, a francba. Liseyből kitört a nevetés. Nem tudott mit tenni. 9. Manda bőröndjének bepakolása igazi sikertörténet volt. A bőröndöket a második emeleti padlásszobában találták meg, amit Amanda kamrának használt. Nagy nehezen sikerült előbányászniuk két ütött-kopott Samsonite táskát, MIA feliratú cédulákkal, amiket még egy Jodothánál tett floridai kiruccanáskor a reptéren ragasztottak a bőröndök fogantyújára. Mikor jártak legutóbb Jodothánál? Hét éve... Nem, gondolta Lisey, már tíz éve. Szomorúan nézte a két bőröndöt, aztán megfogta a nagyobbikat, és kihúzta a folyosóra. - Lehet, hogy mind a kettőre szükségünk lesz - jegyezte meg bizonytalanul Darla, aztán megtörölte az arcát. - A francba, de meleg van itt fent! - Szerintem a nagyobbik elég lesz - mondta Lisey. Majdnem hozzátette, hogy nincs szükség annyi cuccra, Amanda idén úgysem vesz részt a Katatóniások Bálján, de inkább visszafogta magát. Elég volt egyetlen pillantást vetni Darla elgyötört, izzadságtól csillogó arcára, és máris elment a kedve attól, hogy szellemes megjegyzésekkel próbálja feldobni a hangulatot. - Ebbe legalább egy hétre elegendő cuccot be tudunk pakolni. Úgysem fog sokat mászkálni. Emlékszel, mit mondott a doki? Darla bólintott, és újra megtörölte az arcát. - Többnyire a szobájában marad, legalábbis eleinte. Normális körülmények között első körben kiküldtek volna egy orvost a Greenlawnból, hogy in situ vizsgálja meg Amandát, de Scottnak hála, Alberness nem szórakozott sokat, egyből a dolog közepébe vágtak. Miután tisztázták, hogy dr. Whitlow valóban lelépett, és Amanda nem tud járni (illetve, hogy inkontinenciája van), közölte Liseyvel, hogy kiküldi hozzájuk a Greenlawn Központ egyik - ezt többször is kihangsúlyozta - jelzés nélküli mentőautóját. A kocsin semmi sem utal arra, hogy honnan és mi célból jött, hiszen kívülről leginkább egy bútorszállító kisteherautóra emlékezet. A két Debusher nővér Lisey BMWjével követte a mentőt Greenlawnba, és mindketten nagyon hálásak voltak: Darla dr. Albernessnek, Lisey pedig Scottnak. Aztán Amandát bevitték Albernesshez. A vizsgálat sokkal hosszabbnak tűnt negyven percnél, és az eredmény egyáltalán nem volt megnyugtató. Az egyetlen részlet, ami Liseyt nem hagyta nyugodni, az volt, amit Darla az imént említett: Amandát az első héten állandó megfigyelés alatt tartják, ideje nagy részét a szobájában vagy a szobájából nyíló kis erkélyen kell töltenie, feltéve persze, ha egyáltalán sikerül kitámogatni odáig. Még a folyosó végén lévő közösségi szobát sem látogathatja, hacsak az állapota nem kezd gyorsan és jelentős mértékben javulni. - Amire nem sok esélyt látok - tette hozzá dr. Alberness. - Előfordul ugyan, de csak nagyon ritkán. Hiszek abban, hogy nem szabad elhallgatni az igazságot, és az igazság jelen esetben az, hogy Ms. Debusher jó ideig nem lesz még képben a világ folyását illetően.
- Szerintem veszek neki néhány új táskát - mondta Lisey, miután alaposan szemügyre vette a nagyobbik bőröndöt. - Ezek már teljesen tropára mentek. - Engedd, hogy én csináljam! - szólalt meg Darla mély, remegő hangon. - Drága, kicsi Lisey, te úgyis annyit segítesz. - Azzal felemelte és megpuszilta Lisey kezét. Lisey nagyon meglepődött, pontosabban teljesen elképedt. Ő és Darla elég régen elásták már a csatabárdot, de az ilyen megnyilvánulások azért nem voltak mindennaposak a nővére részéről. - Tényleg ezt akarod, Darl? Darla határozottan bólintott, mondani akart valamit, de végül nem szólt semmit, csak megtörölte a homlokát. - Jól vagy? Darla megint bólintani akart, de aztán a fejét csóválva így szólt: - Új bőrönd! Ez valami vicc? Szerinted szüksége lesz az életben valaha új bőröndökre? Hallottad, mit mondott az orvos: Amanda nem reagál a csettintésre, a tapsolásra, de még a tűszúrásra sem. Tudom, hogy hívják az ilyen eseteket az ápolónők: lütyőnek hívják őket, és leszarom, hogy mit magyarázott a doki a kezelésről meg a csodagyógyszerekről, befonom a szemöldököm, ha Amanda az életben még egyszer magához tér. Ahogy mondani szokás, gondolta Lisey, és elmosolyodott... de csak belül, ahol nyugodtan mosolyoghatott. Lekísérte könnybe lábadt szemű, fáradt nővérét a rövid, meredek padláslépcsőn, és ahogy lejjebb értek, a forróság is enyhült valamelyest. Aztán ahelyett, hogy olyan baromságokkal traktálta volna, hogy „a remény hal meg utoljára”, hogy „mosolyogjon, és akkor a világ visszamosolyog rá”, hogy „a legsötétebb éjszaka is véget ér egyszer”, Lisey egyszerűen csak megölelte a nővérét. Mert néha ez a legjobb, amit tehetsz. Ezt annak az embernek is megtanította, akinek több mint húsz évvel ezelőtt felvette a vezetéknevét. Néha az a legjobb, ha hallgatsz. Néha az a legjobb, ha befogod a lepcses szádat, és állód a sarat. 10. Lisey újra megkérdezte a nővérét, hogy szeretné-e, ha visszakísérné Greenlawnba, de Darla nemet intett a fejével. Azt mondta, sikerült megszereznie egy régi Michael Noonanregényt hangos könyvben, és útközben végre meg tudná hallgatni. Addigra megmosta az arcát Amanda fürdőszobájában, újra kisminkelte magát, és megfésülködött. Jól nézett ki, és Lisey tapasztalata azt mondatta vele, ha egy nő jól néz ki, akkor jól is érzi magát. Ezért hát finoman megszorította Darla kezét, és a lelkére kötötte, hogy vezessen óvatosan. Addig nézte a lassan távolodó autót, amíg az el nem tűnt a távolban. Aztán fogta magát és ráérősen körbejárta Amanda házát, majd belül is körülnézett. Ellenőrizte, hogy az összes ajtó és ablak, meg a pincelejáró és a garázs is rendesen be van-e zárva. Két garázsablakot résnyire nyitva hagyott, hogy az épület megfelelően szellőzzön, és ne melegedjen fel a levegő. Ezt a trükköt Scott-tól tanulta, Scott pedig az apjától, a félelmetes Sparky Landontól leste el. Olvasni is az öreg Sparky tanította meg (Scott elképesztően fiatalon, kétéves korában meg tanult olvasni), és számolni (azon a kis fekete táblán gyakoroltak, amit a konyhában, a tűzhely mellett tartottak), sőt azt is ő mutatta meg Scottnak, hogyan ugorjon le a ház előtt álló padról Geronimo! kiáltással... na meg persze a vérdincsről is tőle hallott először. - A dincs állomásai olyasmik, mint a keresztút stációi, asszem. Miután ezt elmondta, idegesen felnevetett. Mint amikor a gyerekek disznó vicceken röhögnek. - Ja, pontosan olyan - motyogta Lisey, és a késő délutáni hőség ellenére megborzongott. Lisey egyre zavaróbbnak érezte, ahogyan ezek az emlékek folyamatosan a felszínre törtek. Mintha a múlt sosem ért volna véget, mintha az idő végtelenbe nyúló tornyának valamelyik emeletén továbbra is minden újra meg újra megtörténne.
Ez nem jó hozzáállás, ha így gondolkodsz, előbb-utóbb a gonoszottyban kötsz ki. - Ehhez nem fér semmi kétség - szólalt meg Lisey, és idegesen felnevetett. A kocsija felé tartott, jobb kezében Amanda meglepően nehéz kulcscsomóját szorongatta. Érdekesnek találta, hogy Amanda kulcsai ennyivel nehezebbek, mikor neki sokkal nagyobb a háza, sokkal több ajtót kell zárva tartania. Úgy érezte, máris a gonoszottyba került. Amanda a diliházban kötött ki, de a megpróbáltatások ezzel még korántsem értek véget. Felbukkant a színen a rejtélyes „Zack McCool”, meg az a rohadék inkunk, Wood-body professzor, és annak ellenére, hogy ezek az emberek egész nap nem jutottak eszébe, még nem szűntek meg létezni. Túl, fáradt és csüggedt volt ahhoz, hogy még aznap este letámadja Woodbodyt, de még ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy kiderítse, hol rejtőzködik az a szemétláda... természetesen nem tett le róla, hogy támadást indít a professzor ellen. Már csak azért sem, mert újdonsült haverja, „Zack” eléggé eszelősnek, sőt kifejezetten veszélyesnek tűnt, éppen ezért Lisey úgy gondolta, nem árt komolyan venni a fenyegetéseit. Beült az autójába, nagytesa Mandanyuszi súlyos kulcscsomóját a kesztyűtartóba dobta, és visszatolatott a kocsi behajtón. Ahogy a válla fölött hátranézett, a lemenő nap fénye megcsillant valamin. Valami volt a hátsó ülésen. Lisey beletaposott a fékbe. Az ezüstásójáról a plafonra verődtek a napsugarak. SHIPMAN KÖNYVTÁR, ALAPKŐLETÉTEL. Lisey hátranyúlt, és ahogy megérintette az ásó nyelét, úgy érezte, egy kicsit megnyugszik. Miután látta, hogy semmi nem közeledik, kikanyarodott az útra, és elindult hazafelé. Mrs. Jones kint ült a verandán, odaintett Liseynek. Lisey visszaintett, azután benyúlt a BMW két ülése közé, és újra megmarkolta az ásó nyelét. 11. Ahogy kikanyarodott az útra, eszébe jutott, hogy ha őszinte akar lenni magával, el kell ismernie, ezek a visszatérő emlékek - amik olyan érzést keltettek benne, mintha minden újra megtörténne, minden újra lejátszódna a jelenben - sokkal jobban megijesztik, mint az, ami hajnalban az ágyban történt - már ha az a beszélgetés egyáltalán megtörtént. Azt ugyanis betudhatja (na, jó... ez azért talán túlzás) félálomban lévő nyugtalan elméje játékának. Az viszont tény és való, hogy már nagyon rég nem gondolt Gerd Allen Cole-ra, és ha valaki megkérdezi, hogy hívták Scott apját, és hogy az öreg hol dolgozott, csak széttárta volna a kezét. - A U.S. Gypsumban - szólalt meg. - De Sparky úgy mondta, U.S. Gyppum. - Aztán dühösen morogva így folytatta: - Hagyd abba! Elég legyen már! Vajon ha összeszedi magát, abba tudja hagyni? Ez volt a legfontosabb, a legégetőbb kérdés, mert nem csak néhai férje söpörte a szőnyeg alá fájdalmas és ijesztő emlékeit. Lisey is vastag függönnyel választotta el a MOSTAM LISEY és a FIATAL LISEY emlékeit, és erről a függönyről mindig azt hitte, elég erős anyagból készült. Ma este azonban elbizonytalanodott. A függöny több helyen kiszakadt, és ha az ember keresztülnézett ezeken a lyukakon, fennállt a veszélye annak, hogy a túloldalon kavargó lilaságban olyan dolgokat pillant meg, amiket nem kellene. Ezért nem tanácsos bekukucskálni a lyukakon, mint ahogyan nem tanácsos sötétedés után tükörbe nézni, csak ha a helyiségben minden lámpa ég, és nem tanácsos naplemente után narancsot, vagy epret (éjszakaját) enni. Vannak ártalmatlan, és vannak veszélyes emlékek. A legjobb, amit az ember tehet, hogy megpróbál a jelenben élni. Mert ha egyszer egy rossz emlék a hatalmába keríti... - Akkor mi van? - kérdezte Lisey dühös, remegő hangon, majd azonnal hozzátette: - Nem érdekel. Ekkor egy PT Cruiser bukkant elő a lemenő nap lényéből, a kormány mögött ülő fickó odaintett Liseynek. Lisey gondolkodás nélkül visszaintett, habár fogalma sem volt, hogy az
ismerősei közül kinek van PT Cruisere. Úgy emlékezett, senkinek. Igazából mindegy is volt, hiszen errefelé mindig mindenki visszainteget a másiknak. A vidéki emberek már csak ilyen udvariasak. Különben meg máshol járt az esze. Egész egyszerűen nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy minden emléket elfojtson, csak azért, mert akadt egy-két dolog, (Scott a hintaszékben, csak a szeme csillog a sötétben, miközben odakint üvölt a szél, a Yellowknife felől érkező, gyilkos erejű szél) amivel, úgy érezte, képtelen szembenézni. Nem minden emlék tűnt el a kavargó lilaságban. Volt közöttük olyan, amit Lisey az elméjében tekergő könyvkígyóban rejtett el, mert ott bármikor - sőt talán túl könnyen - hozzáférhetett. Vegyük például a dincseket. Scott egyszer alaposan beavatta a témába, nem igaz? - De igen - mondta Lisey, és lehajtotta a napellenzőt, hogy ne vakítsa el a lemenő nap fénye. - New Hampshire-ben. Egy hónappal az esküvőnk előtt. De már nem emlékszem, hogy pontosan hol. A helyet úgy hívták, Trófea. Rendben van, nagy ügy. Trófea. És Scott korai nászúinak vagy valami ilyesminek nevezte az utazást... Bevállalós nászút. Igen, Scott így mondta, bevállalós nászút. Azt mondta: Gyerünk, kicsim, pakold be a cuccod, és húzzunk innen. - És amikor kicsim megkérdezte, hogy „hová megyünk” - suttogta Lisey. És amikor Lisey megkérdezi, hová mennek, Scott azt feleli;”Megtudjuk, ha odaérünk”. És tényleg ez történik. Addigra az ég hófehérré változik, és a rádióban havazást jósolnak, bármennyire valószínűtlennek tűnik is, hiszen még a levelek sem hullottak le a fákról, még csak most kezdenek... Azért mentek oda, hogy megünnepeljék az Elkárhozottak puhafedelű kiadásának megjelenését, annak a borzalmas és rémisztő könyvnek, amellyel Scott Landon először került fel a bestseller listákra, és ami gazdaggá tette őket. Ők voltak a szálló egyedüli vendégei. Különös, őszi hóvihar söpört végig a környéken. Szombaton hótaposót húztak, végigsétáltak az egyik erdei ösvényen, és leültek egy fa (a nyamnyamfa) alá, egy különleges fa alá, és Scott rágyújtott, és azt mondta, el akar mesélni neki valamit, valami nagyon durva dolgot, és ha emiatt Lisey esetleg meggondolja magát, és mégsem akar hozzámenni feleségül, akkor unnak ellenére, hogy nagyon szomorú lesz... Durvára kikészül... meg fogja érteni... Lisey lehajtott a 17-es útról, és hatalmas porfelhőt kavarva megállt a padkán. Még mindig világos volt, de a fény jellege valahogy megváltozott, a szikrázó napsütést fokozatosan felváltotta az a selymes, különös, álomszerű ragyogás, ami a New England-i júniusesték sajátja, az a nyáresti izzás, amire minden észak-massachusettsi tisztán emlékszik gyermekkorából. Nem akarok emlékezni a Trófeára és arra a hétvégére. Nem akarok emlékezni a hóesésre, amit mindketten olyan csodálatosnak tartottunk; nem akarok emlékezni arra, ahogy a nyamnyamfa alatt ülve szendvicset eszünk és bort kortyolgatunk; nem akarok emlékezni az ágyra, amiben aznap éjjel aludtunk, és a történetekre, amiket aznap éjjel mesélt, padokról, dincsekről és eszelős apákról. Nagyon félek, és bármerre próbálok menekülni az emlékek elől, a végén ott lyukadok ki, ahol a legkevésbé sem szeretném. Kérlek, ne csináld! Lisey arra eszmélt, hogy újra meg újra ezt ismételned: Ne csináld. Ne csináld. Ne csináld. De hát a dincsvadászat már csak ilyen, túl késő volt ahhoz, hogy le tudja állítani. Az az izé hajnalban, ami mellett feküdt, azt mondta, az első három állomást már megtalálta. Már nem kell sok, hogy megkapja a jutalmat. Talán egy nyalókát vagy egy üdítőt, egy üveg kólát. Meg egy kártyát „DINCS! ÉS VÉGE!” felirattal.
Elrejtettem neked valahol egy dincset, mondta az a valami Amanda hálóingében... És most, ahogy a nap lassan alábukik a horizonton, Lisey úgy érzi, mérget venne rá, hogy az a micsoda az ágyban nem Amanda volt. Vagy nem csak Amanda. Egy vérdincs közeleg. De előbb még egy jó dincs következik - suttogta Lisey. - Még néhány állomás, és megkapom a jutalmam. Egy italt. Dupla whiskeyt kérnék, ha lehet. - Lisey vadul felnevetett. De ha az állomások a lila függöny mögé vezetnek, akkor hogy a pokolba lehet a dincs jó? Nem akarok a lilaságba menni. Talán az emlékek a dincs állomásai? Ha ez igaz, akkor az elmúlt huszonnégy órában három emlék tört elő ijesztően élénken a tudattalanjából: az a nap, amikor elintézte az eszelős Szőke srácot. Az a nap, amikor Scott mellett térdelt a tűzforró aszfalton; az a nap, amikor Scott rongyosra szabdalta a kezét, és, mint valami engesztelő áldozatot, Lisey felé nyújtva előbukkant a sötétségből... semmi kétség nem fért hozzá, Scott engesztelő áldozatnak szánta összeszabdalt kezét. Ez egy dincs, Lisey! És nem ám akármilyen dincs, hanem egy igazi vérdincs! Ahogy ott feküdt az aszfalton, azt mondta, a hosszú srác - az az izé a végtelen hosszú, tarkán foltos oldalával - már nagyon közel jár. Nem látom, de hallom, ahogy zabál, suttogta Scott. - Nem akarok többet erre gondolni! - üvöltötte Lisey, s úgy érezte, a hangja rettenetes távolságból, egy szörnyű szakadék mélyéről szól. A valóság hirtelen nagyon vékonynak tűnt, mint egy jéghártya egy tócsa felszínén. Vagy egy tükör, amibe az ember néhány másodpercnél hosszabb ideig nem mer belenézni. Akárhogy nevezzük, az biztos, hogy el fog jönni. A BMW kormánya mögött ülve Liseynek eszébe jutott, hogyan könyörgött a férje jégért hogyan sikerült végül, a csodával határos módon jeget szerezni -, és az arcát a kezébe temette. Scott sokkal ügyesebben tudott rögtönözni, mint Lisey. A történetek kiagya-lása Scott asztala volt, de amikor dr. Alberness a nashville-i ápolónőről kérdezősködött, Lisey valahogy mégis kivágta magát, és összezagyvált mindenfélét arról, hogyan tartotta vissza Scott a lélegzetét, hogyan meredt nyitott szemmel a plafonra - más szóval, hogyan játszotta el, hogy meghalt -, dr. Alberness pedig úgy nevetett, mintha életében nem hallott volna ennél viccesebb történetet. Lisey nem irigyelte a doki beosztottait, neki azonban sikerült kikeveredni Greenlawnból, és aztán az út szélére húzódva várta, mikor hagyják végre békén a veszett kutyaként rátámadó emlékek, az emlékek, amelyek kiszaggatták a lila függönyt... Azt az utálatos, drága, lila függönyt. - Baszki, teljesen kész vagyok - sóhajtott Lisey, kezét az ölébe ejtve. Aztán halkan, erőtlenül felnevetett. - Kimaszottul eltévedtem a legsűrűbb, legsötétebb erdőben. Tévedés, még nem érkeztél meg a legsűrűbb, legsötétebb erdő mélyére, oda, ahol áfák törzse vastag, az illatuk pétiig édes, és a múlt folytatódik a jelenben. Emlékszel, hogyan követted őt aznap? Hogyan követted őt áfák közé, miközben a talpad alatt csikorgott a különös, októberi hó? Még szép, hogy emlékezett. Scott ment elöl, Scott törte az utat. Lisey szorosan a sarkában lépkedett, és megpróbálta a hótaposóját beleilleszteni a férfi lábnyomaiba. A helyzet kísértetiesen emlékeztette arra, amit most csinált. A különbség mindössze annyi, hogy ha ezúttal a végére akar járni a dolgoknak, szüksége lesz még valamire. Még egy darabra a múltból. Lisey sebességbe kapcsolta a váltót, belenézett a visszapillantó tükörbe, aztán gázt adott, megfordult, es - abba az irányba, amerről jött - kilőtt a BMW-vel.
12. Naresh Patel, a Patel bolt tulajdonosa személyesen szolgálta ki a vevőket, amikor Lisey azon a végtelen csütörtökön, pontban öt órakor belépett az ajtón. Mr. Patel a pénztárgép mögött üldögélve épp valami currys kaját lapátolt a szájába, miközben a Country Music Televisionben Shania Twain pörgött... A tányérját letéve azonnal felállt, amint meglátta Liseyt. I LOVE DARK SCORE LAKE feliratú pólót viselt. - Egy doboz Salem Lightsot kérek - mondta Lisey. - Vagy legyen inkább kettő. Mr. Patel közel negyven éve volt a szakmában - először alkalmazottként dolgozott apja New Jersey-i boltjában, majd a saját üzletét vezette -, és több esze volt annál, mintsem hogy megjegyzéseket tegyen azokra a - szemmel láthatóan absztinens - vevőkre, akik piáért kezdenek bejárni a boltjába, vagy azokra a - nyilvánvalóan régóta nem dohányzó - vásárlókra, akik cigiért ugranak be hozzá. Mr. Patel szó nélkül levette a polcról a koporsószeget, a pultra rakta, miközben valami ártatlan megjegyzést tett azzal kapcsolatban, hogy milyen szép az idő. Mr. Patel úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy Lisey mennyire meglepődött, amikor megmondta neki, mennyibe kerül a cigi. Az arckifejezéséből azonban pontosan ki tudta olvasni, milyen régen leszokott már. Ennek a hölgynek legalább telik rá, hogy mérgezze magát. Mr. Patelnek nem egy olyan állandó vevője volt, aki inkább nem adott enni a gyerekeinek, csak hogy meg tudja venni magának a mindennapi koporsószegeket. - Köszönöm - mondta Lisey. - Nagyon szívesen, kérem, jöjjön be hozzánk máskor is - felelte Mr. Patel, és visszaült a tévé elé, hogy megnézze Darryl Worley „Szörnyű, gyönyörű élet” című számát. Ez volt az egyik kedvenc slágere. 13. Lisey a bolt előtt parkolt, hogy ne zavarja azokat, akik tunkolni akartak a hét patyolat tisztára söpört betonszigetből kiemelkedő tizennégy töltőkút valamelyikénél, és miután visszaült a kocsijába, azonnal beindította a motort, hogy le tudja tekerni az elektromos ablakot. A műszerfal alatt lévő XM rádió (Scott menynyire imádta volna ezt a rengeteg zeneadót) azonnal bekapcsolt, ahogy elindította a motort. Az 5-ösön épp az ötvenes évek slágereiből válogattak. Lisey egyáltalán nem lepődött meg, amikor meghallotta a „Sh-Boom” című számot. Persze nem a The Chords-féle feldolgozást, hanem a Scott által csak „Négy Fehér Srác”-nak nevezett formáció jegyezte eredeti verziót. Amikor bepiált, a „Négy TippTopp Hófehérké”- re keresztelte át a bandát. Lisey kibontotta az egyik dobozt, és a szájába tett egy szál Salem Lightsot. Ez volt az első cigije... mióta nem gyújtott rá? Öt éve? Vagy hét? Miután a szivargyújtó hangos kattanással kiugrott, Lisey a cigaretta gégéhez érintette az izzó fémet, majd óvatosan leszívni a mentolos füstöt. Azonnal fel is köhögte, a szeme Könnybe lábadt. Újra beleszívott a cigibe. Ez már jobban esett, de szinte azonnal forogni kezdett vele a világ. A harmadik slukk. Már nem köhögött, de úgy nézte, mindjárt elájul. Ha fejjel előre a kormányra zuhan, lenyomja a dudát, és Mr. Patel kirohan a boltjából, hogy megnézze, mi történt. Talán időben érkezik, hogy Lisey ne gyújtsa fel magát. Vajon az ilyen halál immolációnak vagy defenesztrációnak számít? Scott biztosan tudná, mint ahogyan azt is meg tudná mondani, melyik fekete együttes dolgozta fel a „Sh-Boom”-ot - a The Chords -, és ki volt Az utolsó mozielőadás című filmben a biliárdszalon tulajdonosa - Sam, az Oroszlán. De Scott, a The Chords és Sam, az Oroszlán már mind a múlté. Lisey elnyomta a cigit az addig tökéletesen tiszta hamutartóban. A nashville-i motel neve sem jutott eszébe, ahová aznap este - miután a kórházban végzett - visszament. („Igen, visszatérsz, mint az iszákos a boros flaskához, meg a kutya a hányadékához”, hallotta Scott
hangját a fejében.) A recepciós az egyik legmocskosabb szobába rakta, ahonnan remek kilátás nyílt a hátsó deszkakerítésre. És mintha a magas kerítés mögött Nashville összes kutyája egyszerre ugatott volna. Ezekhez a kutyákhoz képest az azóta megboldogult Plútó kispályás kezdő volt. Lisey ledőlt az ágyra, bár tudta, hogy egy percet sem fog aludni, mert ahányszor csak lecsukódott a szeme, minduntalan a Szőke srác jelent meg előtte, amint pisztolya csövét Scott szívére irányítva így szól: A fréziák miatt véget kell vetni ennek a ramazúrinak. És Lisey ilyenkor azonnal felriadt. Végül azonban mégis sikerült elaludnia, és eleget pihent ahhoz, hogy végig tudja csinálni a következő napot - összesen talán három vagy négy órát aludt. Hogyan sikerült ezt a hőstettet végrehajtania? Hát az ezüstásó segítségével. Letette az ágy mellé a padlóra, úgy, hogy kéznyújtásnyira legyen tőle, és minden egyes alkalommal megérintette, amikor úgy érezte, nem ér oda időben, hogy leterítse vele a Szőke srácot, vagy úgy érezte, Scott állapota rosszabbra fordul. Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amelyekre már évek óta nem gondolt. Lisey hátranyúlt, és megérintette az ásót. Aztán a másik kezével meggyújtott egy újabb szál Salem Lightsot, és felidézte magában, ahogyan másnap reggel bement a kórházba, és a rekkenő hőségben gyalog kellett felmásznia a harmadik emeletre, ahol az intenzív osztály volt, a földszinten ugyanis jókora NEM ÜZEMEL feliratú tábla jelezte, hogy az épületszárny mindkét liftje bedöglött. Scott szobája felé menet a történteken járt az esze. Butaság volt, ez is csak egy olyan... 14. Ez is csak egy olyan apró butaság, amikor - bár nem szándékosan - sikerül halálra ijesztened valakit. Lisey lefelé tart az előcsarnokba vezető lépcsőn, ami az épületszárny végén van, amikor az ápolónő, kezében tálcával, kilép a 319-es szobából, a válla fölött hátrapillantva, a homlokát ráncolva még egyszer beles a szobába. Lisey odaköszön az ápolónőnek (aki legfeljebb huszonhárom évesnek néz ki, de lehet, hogy még annyi sincs), hogy tudjon róla, ő is ott van. Barátságos és halk kicsi-Lisey-köszöntés ez, az ápolónő mégis felsikolt, és eldobja a tálcát. A tányér és a kávéscsésze túléli a zuhanást - mindkettő kipróbált önkiszolgáló éttermi darab -, a pohár azonban darabokra törik, és narancslé teríti be a linóleumot, illetve az ápolónő addig makulátlanul tiszta, hófehér cipőjét. Kikerekedett szemmel bámul Liseyre, mint egy reflektorfénybe tévedt őzike, aztán összeszedi magát, és az ilyenkor szokásos szöveggel jön: „Ó, elnézést, de annyira megijesztett.” Ahogy leguggol, hogy visszategye a tálcára a csészét meg a tányért, felcsúszik a ruhája szegélye, és elővillan a térde meg a fehér harisnyája. Aztán kényeskedve, gyors, de azért óvatos mozdulatokkal szedegetni kezdi a földről a szilánkokat. Lisey is leguggol, hogy segítsen neki. - Ó, asszonyom, kérem, ne fáradjon - mondja a lány. Erős déli akcentusa van. - Az én hibám. Nem arra néztem, amerre léptem. - Szívesen segítek - nyugtatja meg Lisey. A végén sikerül néhány szilánkkal többet összeszednie és a tálcára raknia, mint a fiatal ápolónőnek. Aztán nekilát, hogy a szalvétával felitassa a linóleumra ömlött narancslét. - Különben is, a férjem reggelije volt a tálcán. Lelkiismeret-furdalásom lesz, ha nem segítek. Az ápolónő furcsán néz rá, a tekintete hasonlít ahhoz a tipikus, „Maga tényleg az ő felesége?” arckifejezéshez, amit Liseynek többé-kevésbé már sikerült megszoknia, de mégsem egészen olyan. Aztán a padlóra szegezi a tekintetét, és vadul keresgélni kezd, hátha talál még valahol egy kósza üvegszilánkot. - Reggelizett valamit? - kérdezi mosolyogva Lisey. - Igen, asszonyom. Elég jól evett, figyelembe véve, hogy min ment keresztül. Fél csésze kávét - egyelőre ennyit engedélyeztek neki -, rántottát, egy kis almaszószt, meg egy pohár rostos narancslét. Habár nem itta meg az egészet. Amint látja. - Az ápolónő kezében a tálcával feláll. - Szerzek egy kéztörlőt a nővérszobából, és feltörlöm a maradékot.
A fiatal ápolónő habozik egy kicsit, aztán idegesen felnevet. - A férje igazi varázsló, ugye? Bár nincs különösebb oka, Lisey mégis azt gondolja: KÖMAK: Kapd Össze Magad, Amikor Kell. Aztán mosolyogva így szól: - Hát, van egy-két trükk a tarsolyában, amit betegen és egészségesen is egyformán jól tud. Melyiket mutatta be magának? - És ekkor valahonnan a mélyből felbukkan annak az éjszakának az emléke, amikor Scott megmutatta neki az első dincset. Lisey félálomban a Cleaves Mills-i lakás fürdőszobája felé támolygott, és közben így szólt, Scott, igyekezz már. Akkor azért szólt, mert biztos volt benne, hogy Scott a fürdőszobában van, ugyanis senki sem feküdt mellette az ágyban. - Bementem megnézni, hogy van - kezdi az ápolónő -, és meg mertem volna esküdni, hogy üres az ágya. Az infúziós állvány ott volt, és az infúziós tasakok is ott lógtak, de... gondoltam, biztos kihúzta a tűt, és kiment a mosdóba. Tudja, furcsa dolgokat csinálnak a betegek, ha telenyomják őket gyógyszerekkel. Lisey bólint, és reméli, hogy még nem hervadt le az arcáról az a halvány félmosoly, ami azt sugallja: Hallottam már ezt a történetet, de még mindig nem unom. - Úgyhogy fogtam magam és bementem a mosdóba, de ott sem találtam. Aztán ahogy megfordultam... - Ott feküdt az ágyban - fejezi be a mondatot Lisey. Halkan beszél, aztán kedvesen mosolyogva így folytatja: - Presto átváltozó, hókuszpókusz, abrakadabra. - Dincs! És vége! Teszi hozzá magában. - Honnan tudta, hogy mi történt? - Hát - kezdi Lisey még mindig mosolyogva -, Scottnak van egy módszere, amivel valahogy képes teljesen beleolvadni a környezetébe. Lehet, hogy ez elképesztő nagy hülyeségnek hangzik - egy fantázia nélküli ember ügyetlen hazugságának -, pedig valójában nem az. Amit ugyanis Lisey mond, nem hazugság. A szuperés hipermarketekben (ahol valami csoda folytán soha senki nem szokta felismerni őt) Scott mindig eltűnik a szeme elől, egyszer pedig Lisey csaknem fél óráig rohangált fel-alá a maine-i egyetem könyvtárában, mielőtt megpillantotta volna a folyóirat-olvasóban, ahová korábban már kétszer benézett. Amikor leszúrta, hogy miért váratja meg, és miért kell olyan helyen hajkurásznia őt, ahol még a nevét sem mondhatja ki hangosan, nehogy megzavarja a buzgó könyvmolyokat, Scott csak megvonta a vállát, és közölte, hogy egész idő alatt ki sem lette a lábát a helyiségből, ahol a kedvenc irodalmi újságainak legújabb számait böngészte. És az az igazság, hogy Lisey tudta, Scott biztosan nem füllent, arról nem is beszélve, hogy esetleg a szemébe hazudik. Lehet, hogy egyszerűen tényleg nem vette észre. A fiatal ápolónő arca felderül, és így szól: - Scott is pontosan ezt mondta... hogy bele tud olvadni a környezetébe... - Ekkor észbe kap, és elpirul. - Ő mondta, hogy szólítsuk Scottnak. Sőt jóformán követelte. Remélem, nem zavarja, Mrs. Landon. - A lánynak erős déli akcentusa van, de Liseyt mégsem idegesíti annyira, mint Dashmiel. - Részemről teljesen rendben van a dolog. Minden lánnyal összetegeződik, különösen a csinosakkal. Az ápolónő elmosolyodik, és még jobban elpirul. - Azt mondta, látta, hogy elmegyek mellette, és ránézek. Valami olyasmit mondott: „Lefogadom, hogy életében nem sok nálam fehérebb fehér fickóval találkozott. A vérveszteség miatt tuti, hogy bekerülök az első tízbe.” Lisey udvariasan felnevet, de közben összerándul a gyomra. - És persze a fehér lepedők, meg a fehér kórházi pizsama, ami rajta van... - Az ápolónő egyre lassabban beszél. El akarja hinni, amit mond, és Liseynek semmi kétsége afelől, hogy amikor Scott csillogó, mogyoróbarna szemmel a kiscsajt bámulta, és elmagyarázta neki, mi történt, a lány hitt neki. Most azonban már érzi, milyen abszurd, amit mond. Lisey gyorsan a segítségére siet. - És olyan csendben tud maradni - mondja, pedig kevés Scottnál izgágább embert ismer. Még amikor könyvet olvas, akkor is folyamatosan mocorog a
székében, a körmét rágja (egy időre sikerült ugyan leszoknia, miután Lisey egyszer a lelkére beszélt, de azóta persze rég visszaszokott), úgy vakargatja a karját, mint egy drogos, akit elvonási tünetek gyötörnek, néha meg a két és fél kilós kézi súlyzóját emelgeti, amit a kedvenc karosszéke alatt tart. Lisey csak akkor látja nyugodtnak, ha nagyon mélyen alszik, vagy amikor ír, és különösen jól megy neki a munka. Az ápolónőn azonban látszik, nem sikerült eloszlatni a kétségeit, ezért Lisey még jobban rákapcsol, és olyan negédes hangon kezd magyarázni, ami már az ő fülének is borzalmasan hamisan cseng. - Néha olyan lesz, mint egy bútor. Én magam is számtalanszor mentem már el mellette úgy, hogy észre sem vettem. - Lisey megérinti az ápolónő kezét. - biztosan most is ezt történt, kedvesem. Habár egyáltalán nem biztos benne, hogy valóban az történt, a lány hálásan rámosolyog, és nem beszélnek többet Scott különös eltűnéséről. Ejtik a témát. Pontosabban nem mélyedünk bele a részletekbe, gondolja Lisey. Mint amikor az orvosok egy kézlegyintéssel elintéznek egy aprócska vesekövet. - Már sokkal-sokkal jobban van - mondja az ápolónő. - Dr. Wendlestadt a reggeli viziten teljesen ledöbbent. Na, erre Lisey akár fogadást is kötött volna. És most ugyanazt mondja a lánynak, amit sok évvel azelőtt Scott mondott neki a Cleaves Mills-i lakásban. Akkor azt gondolta, Scott ezt is csak úgy mondja, most azonban már tisztában van vele, hogy a férfi nem viccelt. Most már egyáltalán nem kételkedik Scott szavaiban. - Ezek a Landonok gyorsan gyógyulnak - mondja, aztán belép a szobába, hogy végre megnézze a férjét. 15. Scott csukott szemmel, a fejét oldalra fordítva fekszik az ágyon. Lisey először csak egy hullasápadt férfit lát a hófehér lepedőn, ám Scott vállig érő fekete üstökét semmivel sem téveszti össze. A szék, amiben előző este ült, ugyanott van, ahol hagyta. Miután kényelmesen elhelyezkedik, előveszi a táskájából a könyvét, a Barbárok-at, Shirley Conrantől. Ahogy kiveszi a könyvjelzőnek használt gyufásdoboztetőt a lapok közül, úgy érzi, Scott őt nézi, és felpillant. - Hogy érzed magad, drágám? - kérdezi. Scott sokáig semmit sem szól. Zihálva veszi a levegőt, de már nem hörög úgy, mint amikor a parkoló aszfaltján kiterülve jégért könyörgött. Tényleg jobban van, gondolja Lisey. Aztán Scott erőlködve felemeli a karját, majd megfogja és megszorítja Lisey kezét. Az ajka borzalmasan száraznak tűnik - Lisey később kerít majd egy Chap Sticket vagy Carmexet, hogy bekenje -, de azért elmosolyodik. - Lisey - suttogja. - Kicsi Lisey. Scott, kezét Lisey kezén felejtve, szinte azonnal visszaalszik. Liseyt ez egyáltalán nem zavarja. Majd a másik kezével lapoz. 16. Lisey megmoccant, mintha kómából ébredne, lassan elfordította a fejét. Kinézett a BMW ablakán, és csodálkozva állapította meg, hogy a kocsi milyen hosszú árnyékot vet a tiszta, fekete aszfaltra. A hamutartóban nem egy vagy kettő, hanem már három csikk volt. Ahogy kinézett a szélvédőn, észrevette, hogy a bolt hátuljában lévő egyik kisebb ablakból valószínűleg a raktár ablakából - valaki figyeli. Az arc eltűnt, mielőtt Lisey ki tudta volna találni, hogy Mr. Patel feleségét látta, vagy két tizenéves lánya közül valamelyiket, a leskelődő arckifejezését viszont sikerült megfigyelnie: az illető kíváncsian, vagy inkább aggódva kukucskált ki az ablakon. Mindenesetre Lisey úgy döntött, ideje indulni. Kitolatott a
parkolóhelyről, és közben hálát adott az égnek, hogy a hamutartóban nyomta el a csikkeket, és nem dobálta ki az ablakon a szokatlanul tiszta aszfaltra. Aztán, immár másodszor, hazafelé vette az irányt. Annak a napnak az emléke, és az, amit az ápolónő mondott, szintén a dincsvadászat egyik állomása volt. Igen? Igen. Ma hajnalban valami feküdt mellette az ágyban, és Lisey egyre inkább hajlott arra, hogy elhiggye, Scott volt az. Scott valamiért úgy döntött, dincsvadászatra küldi Liseyt, olyan dincsvadászatra, amilyenre kissrác korukban - amikor a Landon fivérek szomorú, pennsylvaniai gyerkőcök voltak - a bátyja, Paul küldte őt. Egyetlen apró különbség volt csak, ezúttal nem találós kérdéseket kellett megfejteni, hogy Lisey eljusson a dincs következő állomására, hanem... - A múltba vezetsz - szólalt meg Lisey mély hangon. - De miért van erre szükség? Miért, mikor ott a gonoszotty lakik? Lisey, te most egy jó dincs után nyomozol. Az út a lilaságon túlra vezet. - Scott, én nem akarok oda menni. - Lisey a ház felé közeledik. - Hülye lennék, ha a lilaságba akarnék mennie. De azt hiszem, nincs választásom. Ha mindez igaz, és a dincs következő állomása a Trófeában töltött hétvége, a „bevállalós nászút” újbóli átélése lesz, akkor Liseynek mindenképpen szüksége van Jó Mami cédrusfa ládikójára. Ez az egyetlen emléke maradt az anyjától, most, hogy a gyapjúsála tönkrement. Lisey Scott emlékzugának szerényebb kivitelű változataként gondolt erre a dobozra. Ebben gyűjtögette házasságuk első évtizedének apró emléktárgyait: (SCOTT ÉS LISEY! A KORAI ÉVEK!) fényképeket, képeslapokat, szalvétákat, gyufásdobozokat, étlapokat, poháralátéteket, meg hasonló hülyeségeket. Mennyi ideig gyűjtögetett? Tíz évig? Nem, olyan sokáig azért nem. Legfeljebb hat évig. De lehet, hogy még rövidebb ideig. Az Elkárhozottak után gyorsan és gyökeresen megváltoztak a dolgok. És itt nemcsak a németországi kitérőre gondolt, hanem mindenre. A házaséletük olyan lett, mint az elszabadult ringlispíl (ez akár szójáték is lehetne, gondolta: ringlispíl, szinglispíl) Alfréd Hitchcock Idegenek a vonaton című filmjének végén. Azért nem gyűjtögette tovább az asztalkendőket meg a reklám gyufásdobozokat, mert túl sok bárban, túl sok étteremben és túl sok szállodában fordultak meg. Nemsokára aztán már semmit sem gyűjtött. Jó Mami cédrusfa ládikója olyan édes illatot árasztott, ha az ember felnyitotta. De vajon hol lehet? Valahol itt kellett lennie a házban, erre Lisey a fejét tette volna, és eltökélte, hogy megtalálja. Lehet, hogy a végén kiderül, a cédrusfa ládikó a dincsvadászat következő állomása, és ekkor megpillantotta a postaládáját. Az ajtaja le volt nyitva, a leveleket pedig valaki gumiszalaggal az ajtóhoz erősítette. Különös, gondolta Lisey, ahogy megállt pózna mellett. Amikor Scott még élt, gyakran előfordult, hogy megtelt a postaládájuk, de amióta meghalt, Lisey csak nagy ritkán kapott levelet, és a legtöbbet a Tisztelt Bérlőknek vagy Tulajdonosoknak címezték. Valójában ez a köteg is elég soványkának tűnt: négy boríték, meg egy képeslap. Biztosan Mr. Simmons, az RFD 3 postása gyömöszölte a ládába a leveleket, habár amikor szép idő van, általában egy vagy két gumiszalaggal a doboz tetején lévő robusztus fémzászlóra erősíti a borítékokat. Lisey megnézte, mit kapott - számlákat, reklámleveleket, meg egy képeslapot Cantatától -, aztán belenyúlt a postaládába. Valami puha, szőrös és nedves dolgot tapintott ki. Döbbenten felsikoltott, visszarántotta a kezét, az ujjain vér csillant, mire újra felsikoltott, ezúttal azonban már nem a meglepetéstől, hanem a rémülettől. Abban a pillanatban megesküdött volna rá, hogy valami megharapta: valami állat felmászott a cédrusfa oszlopon, és befészkelte magát a postaládába. Talán egy patkány, egy veszett mormota vagy egy mosómedvekölyök.
A kezét a blúzába törölte, zihálva levegő után kapkodott, aztán lassan felemelte a karját, hogy megnézze, hány és milyen mély sebet ejtett rajta a vadállat. Egy darabig olyan erősen ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy valami rágcsáló támadta meg, hogy még a harapásnyomokat is látni vélte. Aztán pislogott párat, és a valóság visszazökkent a helyére. Lisey kezét vér borította, de a bőre sértetlen volt, vágás- vagy harapásnyomok sehol sem látszottak. Valami volt a postaládában, valami hátborzongató, szőrös meglepetés, de az biztos, hogy nem harapott. Lisey kinyitotta a kesztyűtartót, és a bontatlan dóhoz cigaretta a padlóra hullott. Addig kotorászott, míg végre sikerült előkerítenie azt a kis eldobható elemlámpát, amit még a másik kocsija, a Lexus kesztyűtartójából mentett át. Négy évig használta, remek kis autó volt, és csak azért passzolta el, mert Scottra emlékeztette, aki mindig Lisey Szexi Lexusának nevezte. Lisey sosem gondolta, hogy mennyi apróság okozhat fájdalmat, ha az ember olyasvalakit veszít el, aki közel áll hozzá. Bízott benne, hogy nem merült le az elem a zseblámpában. Szerencséje volt. A lámpa erősen, egyenletesen világított. Lisey oldalra lépett, aztán mély lélegzetet véve belevilágított a postaládába. Csak most vette észre, hogy olyan erősen szorította össze az ajkát, hogy kis híján kiserkent a vére. Először egy sötét alakot meg valami zöldes csillogást látott, ami leginkább a márványról visszaverődő fényre emlékeztette. A fém postaláda alja nedvesen csillogott, feltehetően a vértől, ami összekente Lisey kezét. Még egyet lépett balra, és a kocsi ajtajának támaszkodva óvatosan beljebb tolta a lámpát a postaládába. A sötét valaminek egyszer csak szőre, fülei meg orra nőtt. A szemeket azonban már semmivel nem lehetett összetéveszteni. Az üveges, halott tekintet, a szemek formája Lisey minden kétségét eloszlatta: a postaládában egy halott macska feküdt. Lisey felnevetett. Ez a nevetés nem volt egészen normális, de nem volt teljesen hisztérikus sem. Őszinte derültségről árulkodott. Nem volt szükség Scottra, hogy megállapítsa, a postaládába gyömöszölt döglött macska túlságosan Végzetes vonzerő volt. Na, ez tényleg nem valami zagyva, feliratos svéd művészfilm volt. Lisey kétszer is látta. De az egészben mégis az volt a legviccesebb, hogy Liseynek nem volt macskája. Miután abbahagyta a nevetést, rágyújtott egy Salem Lightsra, és elindult a ház felé. VI. Lisey És A Professzor (Ezt Aztán Jól Megcsinálta Magának) 1. Lisey már nem félt, a rövid örömhullámot kegyetlen és letisztult düh váltotta fel. Miután leparkolt a pajta lelakatolt ajtaja előtt, hosszú léptekkel a ház felé indult, és közben azon tűnődött, vajon új haverja a bejáratnál vagy a hátsó ajtónál hagyta a levelét. Egy percig sem kételkedett abban, hogy levelet fog kapni Zack McCooltól, és nem kellett csalódnia a megérzéseiben. A fehér borítékot a hátsó ajtónál találta meg. A boríték sarka a szúnyoghálós ajtó és az ajtófélfa közül kandikált ki. Lisey füstölgő cigarettával szájában feltépte a borítékot, és kihajtogatta a lapot. Olvasni kezdte az írógéppel írt üzenetet: Asszonyom: nagyon sajnálom, hogy ezt kellett tennem, mer én is nagyon szeretem az állatokat, mégizs job ha a Macskájával, mintha Magával történik ilyesmi. Nem akarom bántani Magát. Ha Maga is aszt akarja, hogy ne báncsam, akkor fel kell hívnia a 412-2988188-as számot, és meg kell ígérnije „az Embernek”, hogy az izskola könyvtárának adonányozza azokat az irományokat, amikről beszéltünk. Nagyon nem szeretném, ha sokáig tegetórijázna, úgyhogy ma este nyolcig hívja fel, és ő maj értesít engemet a fejleményekről. Nagyon örülnék, ha anélkü le tudnánk zárni az ügyet, hogy a szegény Kismacskán kívül bárkinek baja esne.
Baráti üdvözlettel: Zack Ui.: Egyáltalán nem haragzom, hogy áztat monta, mennyek a P.-be. Tudom, hogy idegezs volt. Z Lisey a Z betűt nézte, „Zack McCool” üzenetének utolsó darabkáját, és Zorro jutott eszébe, ahogy háta mögött lobogó köpennyel, őrült iramban vágtázik az éjszakában. A szeme könnybe lábadt. Először azt hitte, sír, de aztán rájött, hogy a cigarettafüst miatt csordult ki a könnye. A szája sarkában fityegő cigaretta füstszűrőig leégett. Lisey a kövezett járdára köpte, majd dühösen eltaposta a csikket. A hátsó udvar körül körbefutó, magas deszkakerítést nézte... kizárólag a szimmetria kedvéért építették meg a kerítést a kert teljes hosszában, mivel egyetlen szomszédjuk háza déli irányban, Liseynek bal kézre állt. Lisey még mindig „Zack McCool” borzalmas helyesírással legépelt levelét - ezt a kimaszott ultimátumot - szorongatta. A kerítés túloldalán a Galloway család lakott, legalább fél tucat macskával, akiket errefelé csak úgy neveztek: „pajtamacskák”. Ezek a szemtelen kis állatok gyakran átjártak Landonékhoz fosztogatni, főként mikor üresen állt a ház. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a postaládájában az egyik pajtamacska tetemét találta meg, mint ahogyan afelől sem volt kétsége, hogy a PT Cruisert - ami mellett nem sokkal azután hajtott el, hogy bezárta Amanda házának ajtaját - „Zack McCool” vezette. Mr. PT Cruiser kelet felé tartott, és mivel a lemenő nap fénye pont Lisey szemébe világított, nem látta jól, hogy ki vezeti a vele szembe jövő autót. A pofátlan szemétláda még ahhoz is vette a bátorságot, hogy odaintsen neki. Mizújs, asszonyom, hagytam egy meglepit a postaládában! És Lisey visszaintett, mert itt, ebben az isten háta mögötti porfészekben mindig mindenkinek visszaint az ember. - Te szemétláda - suttogta Lisey, és olyan ideges lett, hogy hirtelen nem is tudta megmondani, melyik szemétládát szidja. Zacket, vagy azt az eszelős inkunkot, aki ráuszította. Mivel azonban Zack készségesen megadta Woodbody pittsburghi telefonszámát (Lisey azonnal felismerte a körzetszámot), Lisey nem töprengett sokat azon, hogy kit vegyen elő először, már alig várja, hogy akcióba lendüljön. Mielőtt azonban hozzáfogott volna, még egy igen kellemetlen feladat várt rá. Ahogy Lisey a farzsebébe gyömöszölte „Zack McCool” levelét, a keze - anélkül hogy észrevette volna - hozzáért Amanda noteszéhez. Elővette a kulcsát. Túlságosan dühös volt ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkozzon, ezért fel sem merült benne, hogy épp most tünteti el a levél feladójának ujjlenyomatát. És az sem jutott eszébe, hogy értesítse a rendőrséget, pedig korábban elhatározta, hogy ez lesz az első dolga, amint telefonközeibe kerül. Annyira felhúzta magát, hogy képtelen volt logikusan végiggondolni a dolgokat. A gondolkodása leginkább a zseblámpa fényére emlékeztetett, amivel bevilágított a postaládába: csak néhány dologra tudott koncentrálni. Először eltakarítja a macskát, aztán felhívja Woodbodyt, és megmondja neki, hogy azonnal állítsa le „Zack McCool”-t. Különben... 2. A mosogató alatti szekrényből Lisey kihalászott két vödröt, néhány tiszta felmosórongyot, egy pár régi Playtex gumikesztyűt, még egy szemeteszsákot, amit a nadrágja farzsebébe gyömöszölt. Az egyik vödörbe Top Job mosogatószert löttyintett, aztán forró vizet eresztett rá. Jól kiengedte a csapot, hogy a vödör minél gyorsabban megteljen. Aztán kifelé menet egy pillanatra megállt a Scott által csak Limlomos Fióknak nevezett szekrény előtt, és kivett egy húsfogót - a nagyobbikat, amelyik kizárólag azon ritka alkalmakkor került elő, amikor Liseynek sütögetni támadt kedve. Közben azon kapta magát, hogy képtelen kiverni a fejéből a „Jambalaya” kezdő sorát; a nyomasztó feladatra készülve újra meg újra eldúdolta, hogy „Apuskám, ma este hatalmasat bulizunk a holtágnál”.
Hatalmas buli lesz. Semmi kétség. Lisey az udvaron hideg vizet töltött a másik vödörbe, aztán a rongyokat a vállára vetve, kezében a két vödörrel a postaládához sétált. Az egyik farzsebéből a hosszú húscsipesz, a másikból a Hefty szemeteszsák kandikált ki. Amikor odaért, lerakta a vödröket, és a homlokát ráncolva szemügyre vette a postaládát. Tényleg vérszagot érez, vagy képzelődik? Belekukkantott a ládába. Nem sokat látott, pont rossz irányból sütött a nap. Ki kellett volna hozni a zseblámpát is, gondolta, de fix, hogy most már nem megyek vissza érte. (Most, amikor végre összeszedte magát annyira, hogy nekilásson ennek az undorító feladatnak.) Lisey addig tolta befelé a húscsipeszt a postaládába, amíg nekiütközött annak a se nem puha, se nem kemény testnek. Olyan szélesre nyitotta a csipeszt, amennyire csak tudta, aztán összezárta, majd elkezdte húzni kifelé a tetemet. Először semmi sem történt. Aztán a dög aminek egyelőre csak a súlyát érezte - vonakodva elindult kifelé. A húscsipesz ekkor lecsúszott a tetemről, és hangos csattanással összezárult. Lisey kihúzta a csipeszt, amelynek lapát alakú végét - amit Scott előszeretettel csak „markolónak” hívott vér és szőrcsomók borították. Liseynek eszébe jutott, amikor azt mondta Scottnak, hogy a „markoló” csak egy döglött hal a nagy becsben tartott tó felszínén. Ezen Scott remekül szórakozott. Lisey lehajolt, és belekukkantott a ládába. A macska kábé félúton lehetett, és most már sokkal jobban látszott. A szerencsétlenül járt, füstszürke bundájú jószág egészen biztos, hogy Gallowayjék egyik pajtamacskája volt. Kétszer összecsattintotta a csipesz vérét - babonából, hogy szerencséje legyen -, és már épp nyúlt volna be a postaládába, hogy kihúzza a dögöt, amikor kelet felől egy közeledő autó hangját hallotta. A gyomra összerándult. A hang irányába fordult. Nem csak sejtette, hanem biztos volt benne, hogy,,Zack McCool” tért vissza PT Cruiserével. Leparkol mellette, és az ablakon kihajolva megkérdezi, seggíthet-e valamit. Így fogja mondani, seggíthet-e. Asszonyom, szólítja majd meg, nincs szüksége egy kis seggícségre? De végül egy SUV bukkant fel... A kormány mögött egy nő ült. Kezdesz teljesen becsavarodni, kicsi Lisey. Újra benyúlt a húscsipesszel a postaládába, ezúttal lobban koncentrált. Ahogy szétnyitotta a fogó karjait, és megfogta a szerencsétlenül járt pajtamacska megmerevedett tappancsát, Dick Powell jutott eszébe, amint valamelyik fekete-fehér filmben felszeli a hálaadásnapi pulykát, és megkérdezi az asztalnál ülőket, hogy „Ki kéri a combját?” Megérezte a vér szagát. Felkavarodott a gyomra. A fejét lehajtva a földre, a cipője közé köpött. Szedd már össze magad. Lisey összecsukta a markolót (végül is nem olyan idegesítő ez a szó, ha egyszer megszokja az ember), és húzni kezdte kifelé a tetemet. A másik kezével szétnyitotta a szemeteszsákot, és a macska fejjel előre belepottyant. Gyorsan megpörgette és összecsomózta a zsákot, mivel a nagy kapkodásban elfelejtett madzagot hozni, amivel be tudta volna kötözni a száját. Végül nekilátott, hogy kitakarítsa a vért és a szőrcsomókat a postaládából. 3. Miután végzett, kezében a két vödörrel visszavánszorgott a házba. Az árnyéka hosszan elnyúlt a kocsi behajtó aszfaltján. Reggelire mindössze kávét ivott és egy kis zabpelyhet evett, ebédre meg egy kanál tonhalpástétomot, majonézzel meg salátával. Hiába ráncigált ki percekkel korábban egy döglött macskát a postaládából, majd' meghalt az éhségtől. Úgy döntött, csak akkor hívja fel Woodbodyt, ha már bekapott valamit. Az viszont továbbra sem jutott eszébe, hogy értesítse a megyei rendőrséget, vagy, ami azt illeti, bárkit, akinek kék egyenruhája van. Három percig mosta a kezét - az összes meleg vizet elhasználta -, és csak akkor hagyta abba, amikor megbizonyosodott róla, hogy az utolsó csepp vért is sikerült eltüntetnie a körme
alól. Ahogy a hűtőben kutatott, megtalálta a Tupperware edényt, amibe a maradék Cheesburger Pie-t tette. Az edény tartalmát egy tányérra kotorta, és berakta a mikroba. Miközben arra várt, hogy a csengő megszólaljon, kihalászott egy üveg Pepsit a hűtőből. Eszébe jutott, hogy amikor elpakolta a kaját, arra gondolt, sosem fogja megenni ezt a Hamburger Helper cuccot. Még egy dolog, amit felírhat arra az egyre hosszabb listára, aminek azt a nevet adta: „Dolgok, amikben Lisey tévedett.” Na és akkor mi van? Nagy túrós, ahogy Cantata előszeretettel mondogatta tini korában. - Sosem tartottam magam valami nagy észkombájnnak - mondta Lisey az üres konyhának, és a mikró, mintha csak helyeselni akart volna, épp abban a pillanatban csöngetett egyet. A felmelegített moslék túl, forró volt, Lisey mégis mohón falni kezdte, időként kortyolt egyet a hideg Pepsiből, hogy lehűtse a száját. Miután az utolsó falat is lecsúszott a torkán, eszébe jutott, milyen halk, surrogó hangot adott ki a macska bundája, ahogyan a postaláda bádogjához dörzsölődött, és eszébe jutott, milyen furcsa érzés volt, amikor a postaládába szorult tetem nagy nehezen elindult kifelé. Jó erősen begyömöszölhette, gondolta Lisey, és újra eszébe jutott Dick Powell, a fekete-fehér Dick Powell, aki ezúttal így szólt: Kóstoljátok meg a tölteléket. Lisey a székét felborítva felpattant, és rohant a mosogatóhoz, azt hitte, az egész vacsoráját ki fogja hányni, kiteszi a taccsot, eldobja a rókabőrt, telepakolja a fajanszot, kirakja a prémet. Csukott szemmel, a száját kinyitva hajolt a mosogató fölé, a hasa megfeszült. Egy öt másodperces hatásszünet után végre sikerült böffentenie egy hatalmasat, a konyha csak úgy zengett. Egy darabig még a mosogató fölé hajolva várt, nem akarta a véletlenre bízni a dolgot. Amikor úgy érezte, elmúlt a veszély, kiöblítette a száját, köpött egyet, és kihúzta „Zack McCool” levelét a farzsebéből. Ideje volt felhívni Joseph Woodbody professzort. 4. Lisey azt hitte, Woodbody pittsburghi irodája fog jelentkezni - elvégre ki lenne olyan őrült, hogy egy olyan fickónak, mint Zack McCool, megadja az otthoni számát? -, és már készült, hogy egy Scott által csak „isszonyatossan durvá”-nak nevezett üzenetet hagy a rögzítőn. Ehelyett azonban a második csöngetés után egy hölgy vette fel a telefont, és kellemes valószínűleg a vacsora előtti aperitiftől könnyed - hangon közölte Liseyvel, hogy a Woodbody-lakást hívta, majd megkérdezte, kivel beszél. Lisey, aznap már másodszor, Mrs. Scott Landonként mutatkozott be. - Woodbody professzorral szeretnék beszélni - mondta Lisey kedves és megnyerő hangon. - Megtudhatnám, milyen ügyben keresi? - A néhai férjem kéziratairól szeretnék beszélni vele - felelte Lisey, és az ujjával megpörgette a dohányzóasztalon heverő, felbontott doboz Salem Lightsot. Rájött, hogy megint nincs tüze. Talán az élet így próbálja, figyelmezteti, hogy ne szokjon vissza a dohányzásra, hogy hagyja abba, mielőtt a nikotin beakasztja apró, sárga horgait az agysejtjeibe. Lisey hozzá akarta tenni: A férje beszélni akar velem, de aztán inkább meggondolta magát. Woodbody felesége úgyis tudja. - Tartsa egy pillanatig, kérem. Lisey várt. Nem találta ki előre, mit fog mondani. Ez összhangban volt egy másik Landonféle szabállyal: csak akkor tervezd meg, mit mondasz, ha nézeteltérésed támad valakivel. Ha igazán dühös vagy - ha le akarod harapni valakinek a fejét, ahogy mondani szokás -, általában az a legjobb taktika, ha visszakapcsolsz kettesbe, aztán tövig nyomod a gázt, hadd szóljon. Lisey tiszta fejjel, az asztalon lévő cigarettásdobozt pörgetve várta, hogy Woodbody beleszóljon a telefonba. A doboz körbe-körbe forgott. - Üdvözlöm, Mrs. Landon, micsoda kellemes meglepetés. KÖMAK, gondolta Lisey, KÖMAK, kislány.
- Téved - felelte Lisey. - Ez a meglepetés egyáltalán nem lesz kellemes. Woodbody hallgatott, aztán óvatosan így folytatta: - Elnézést, nem értem? Lisa Landonnal beszélek? Mrs. Scott L... - Na, ide figyeljen, maga szemétláda. Néhány napja egy fickó zaklat. Jó okom van feltételezni, hogy komoly veszélyben vagyok. Tegnap megfenyegetett, hogy bántani fog. - Mrs. Landon... - Valami olyasmit mondott, hogy ott fog fájni, ahol a gimis bulikon nem engedtem a fiúknak, hogy megérintsenek. Ma este pedig... - Mrs. Landon, én nem... - Ma este pedig egy döglött macskát gyömöszölt a postaládámba, és egy levelet hagyott a házam ajtajánál. A levélben megadott egy telefonszámot, ezt a telefonszámot, úgyhogy ne süketeljen nekem arról, hogy nem érti, miről beszélek, mert tudom, hogy hazudik! - Az utolsó szónál Lisey leverte az asztalról u cigarettásdobozt. Az átrepült a szobán, és közben az összes cigi kiszóródott belőle. Lisey a száját kitátva levegő után kapkodott. Nem akarta, hogy Woodbody meghallja, ahogyan zihál, mert akkor a haragját esetleg félelemnek véli. Woodbody nem válaszolt. Lisey hagyott neki egy kis időt. De aztán megunta, és így szólt: - Ott van még? Ajánlom, hogy ne tegye le. Lisey tudta, hogy továbbra is Woodbodyval beszél, de a professzor nyugodt, előadótermi modora már a múlté volt. Egyszerre fiatalabbnak, és valahogy mégis idősebbnek tűnt. - Tartsa egy pillanatig, Mrs. Landon, bemegyek a dolgozószobámban. - Gondolom, ott nem hallja a felesége. - Kérem, tartsa. - Igyekezzen, Woodsmucky, különben... Kattanás hallatszott, aztán csend lett. Lisey már sajnálta, hogy nem a vezeték nélküli telefonról hívta a professzort. Szívesen sétált volna felalá a szobában, talán még rá is gyújtott volna a gázgyújtóval. De lehet, hogy így jobb volt. így legalább nem tudta levezetni a haragját. Úgy felhúzta magát, hogy már szinte fájt. Eltelt tíz másodperc. Húsz. Harminc. Lisey már épp letette volna a kagylót, amikor újabb kattanást hallott, és az inkunkok királya azon a furcsa, egyszerre fiatalos és öreges hangon beleszólt a telefonba. Időközben különös, szaggatott remegés vegyült a hangjába. A szívverése az, gondolta Lisey. Bár ez most Lisey meglátása volt, lehetett volna Scotté is. Olyan vadul ver a szíve, hogy hallani lehet a hangján. Rá akartam ijeszteni? Hát sikerült. De miért ijedtem meg én is? Lisey úgy érezte, inába száll a bátorsága. Mintha haragja élénkvörös szövetébe egy szál sárga fonalat szőtt volna valaki. - Mrs. Landon, a fickót nem Dooleynak hívják véletlenül? James vagy Jim Dooleynak? Magas, vékony pasas, déli akcentusa van. Mintha Nyugat-Virgi... - Nem tudom a nevét. Nekem Zack McCoolként mutatkozott be a telefonban, és a levelet is így írta alá... - Bassza meg! - kiáltott fel Woodbody jól elnyújtva a szót - basszameg -, mintha valami varázsige lenne. Aztán nyöszörgésre emlékeztető hangot hallatott. Lisey haragjának élénkvörös szövetében megjelent egy újabb szál sárga fonal. - Mi van? - csattant fel Lisey. - Ő lesz az - mondta Woodbody. - Biztosan ő az. Az e-mailcíme Zack911 volt. - Maga utasította, hogy ijesszen rám, hátha akkor átadom Scott kéziratban maradt munkáit. Így szól a megállapodás. - Mrs. Landon, nem érti... - De, nagyon is értem. Scott halála óta jó néhány eszelős megtalált, de az egyetemi tanárok még a fanatikus rajongókat is kenterbe verik. Magához képest, Woodsmucky, még a többi professzor is teljesen normálisnak tűnik. Talán ezért sikerült ennyi ideig eltitkolnia. Az igazán
eszelős alakoknak muszáj eltitkolniuk, mennyire be vannak kattanva. Különben nem tudnak életben maradni. - Mrs. Landon, kérem, engedje meg, hogy megmagyará... - Megfenyegettek, és ezért maga a felelős, semmi szükség rá, hogy bármit megmagyarázzon. Most pedig jól figyeljen ide! Azonnal állítsa le a fickót! Egyelőre még nem értesítettem a rendőrséget, de a maga helyében ezen aggódnék a legkevésbé. Ha ez az eszelős Űrcowboy még egyszer felhív, még egy levelet küld, vagy még egy döglött állatot gyömöszöl a postaládámba, a sajtóhoz fordulok. - Lisey ihletet kapott. - A pittsburghi újságokkal kezdem. Imádni fogják a témát: BEKATTANT EGYETEMI TANÁR MEGFENYEGETTE A HÍRES ÍRÓ ÖZVEGYÉT. Amikor ez megjelenik a címlapon, kisebb baja is nagyobb lesz annál, hogy a maine-i zsaruk kellemetlen kérdéseire válaszoljon. Búcsút inthet a katedrának, professzor. Lisey úgy gondolta, jól sikerült a kis monológja, és haragja élénkvörös szövetéből egyelőre nem látszottak ki a félelem sárga fonalai. Woodbody azonban valami olyasmit válaszolt, amitől a sárga fonalak minden eddiginél rikítóbbá váltak. - Nem érti a helyzetet, Mrs. Landon. Nem tudom megállítani a fickót. 5. Lisey annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott. Aztán így szólt: Mit jelent az, hogy nem tudja leállítani? - Már megpróbáltam. - De hát megvan az e-mailcíme, nem? Zack999, vagy mit tudom én, mit mondott... - Zack911 kukac Sail pont com, egész pontosan. De lehetne akár három nulla is, mert az emailcím nem működik. Az első néhány alkalommal még tudtam levelet küldeni, de azóta a rendszer folyamatosan NEM LEHET KÉZBESÍTENI üzenettel dobja vissza az e-mailjeimet. Woodbody ezután, arról kezdett magyarázni, hogy megpróbál még egy e-mailt küldeni Dooleynak, de Lisey gondolatai már máshol jártak. Felidézte a „Zack McCool”- lal, vagy Jim Dooleyval - bár ki tudja, mi az igazi neve? - folytatott beszélgetést. A férfi azt mondta, Woodbody telefonon fogja keresni, vagy... - Woodbody, nincsen magának véletlenül egy másik e-mailcíme? - kérdezte Lisey a professzor szavába vágva. - A haverja azt mondta, ha maga megkapja, amit akart, e-mailben értesíti a fejleményekről. Szóval, hogy is van ez? Az egyetemről, az irodájából ír neki? Vagy egy internetkávézóból? - Még mit nem!- kiáltott fel panaszos hangon Woodbody. - Természetesen van emailcímem az egyetemen, de sosem adtam meg Dooleynak. Nagy hülyeség lett volna. Két diákomnak van hozzáférése ahhoz a géphez, a tanszék titkárnőjéről nem is beszélve. - És otthon? - Az itthoni e-mailcímemet megadtam Dooleynak, de erre eddig egyszer sem írt. - És mi a helyzet a telefonszámmal, amit megadott magának? Néhány másodpercig mindketten hallgattak, aztán Woodbody szólalt meg elsőnek, a hangjában őszinte döbbenet bujkált, ami még jobban megrémítette Liseyt. A nappali széles ablakán kinézve a levendulakék színű északkeleti égboltot bámulta. Nemsokára lemegy a nap. Lisey sejtette, hogy hosszú éjszakája lesz. - Telefonszám? - hökkent meg Woodbody. - Sosem adta meg a telefonszámát. Csak azt az e-mailcímet, de arra is csak kétszer tudtam írni. Dooley képzelődött, vagy hazudott. - Maga mit gondol? - Fogalmam sincs - suttogta Woodbody. Liseynek ekkor esett le, hogy Woodbody - a maga beszari módján - így akarja megúszni, hogy el kelljen ismernie az igazságot: Jim Dooley egy dühöngő őrült.
- Tartsa egy pillanatig! - mondta Lisey, aztán mielőtt letette volna a kagylót, hozzátette: Nem szeretném, ha letenné, mire visszajövök. Lisey a piszkavas melletti réz köpőcsészében tartotta azokat a hosszú, díszes gyufákat, amikkel a kandallót szokta begyújtani. Felvett a padlóról egy szál Salem Lightsot, majd az egyik hosszú gyufát végighúzta a kandalló márványlapján. Egy kerámiavázából kivette a virágokat, hogy legyen hová hamuzni, és ismét megállapította magában, hogy a dohányzás az egyik legundorítóbb szokás a világon. Aztán visszament az ágyhoz, leült, és felemelte a kagylót. - Most pedig mesélje el, hogyan történt ez az egész. - Mrs. Landon, a feleségemmel úgy terveztük, hogy ma este... - Ember tervez, Isten végez - szakította félbe Lisey. - Az elején kezdje. 6. Szóval kezdetben voltak az inkunkok, az eredeti és kiadatlan kéziratok pogány imádói, és Joseph Woodbody professzor, a királyuk. De Liseyt ez nem igazán érdekelte. Isten tudja, hogy a professzor hány, Scott Landon műveiről szóló cikket publikált, és hány tudományos munkája porosodott a pajta emeletén tekergő könyvkígyóban. Liseyt az is hidegen hagyta, hogy Woodbody mennyire kikészül, ha eszébe jut, hogy Scott Landon kiadatlan munkái esetleg az emeleti dolgozószobában porosodnak. A lényeg a következő: Woodbody professzornak szokása volt, hogy az egyetemről hazafelé menet, hetente két-három este, bedobjon az egyik bárban néhány sört. Mindig ugyanoda, a The Place nevű bárba ült be. A Pittsburghi Egyetem környékén bőven akadt olyan műintézmény, ahol a megfáradt egyetemi hallgatók a szomjukat olthatták, voltak köztük lepukkant lebujok, ahol kancsóban szolgálták fel a sört, és trendi bárok, ahová a tanárok és az osztályöntudatos hallgatók jártak iszogatni, és ahol kúszónövényeket tartanak az ablakban, a wurlitzerben pedig Bright Eyes-lemez pörög a My Chemical Románcé helyett. A The Place igazi melóskocsma volt, úgy másfél kilométerre a campustól, és a wurlitzerben a Travis Tritt-John Mellencamp duettnél nem talált húzósabb számot az ember. Woodbody azt mondta, azért szeret oda járni, mert hétköznap délután meg kora este általában mindig nagy nyugi van, és a hely hangulata valahogy az apjára emlékezteti, aki egy U.S. Steel hengerműben dolgozott. (Liseyt egyébként baromira nem érdekelte Woodbody apja.) Ebben a kocsmában találkozott Jim Dooleyval. Dooley is késő délutánonként meg kora este ült be sörözni, halk szavú fickó volt, általában kék farmeringet viselt, amilyet a melósok szoktak, meg olyan plasztront, amilyet Woodbody apja is hordott. A professzor elmondása szerint Dooley úgy száznyolcvan-száznyolcvanöt centi magas, hórihorgas, kissé görnyedt hátú fickó volt, ritkuló, sötét haja gyakran a szemébe hullott. Woodbody úgy emlékezett, Dooley kék szemű, de erre azért nem esküdött volna meg, annak ellenére, hogy másfél hónapig rendszeresen együtt iszogattak, és úgymond „haverok” lettek. Nem untatták egymást az élettörténetükkel, inkább csak sztorizgattak, ahogyan a férfiak szokták füstös kocsmákban. Woodbody azt állította, hogy a maga részéről mindig igazat mondott. Arra viszont nem esküdne meg, hogy Dooley is így tett. Habár elképzelhető, hogy Dooley tényleg tizenkét vagy tizennégy éve érkezett Pittsburghbe Nyugat-Virginiából, és azóta rosszul fizetett kétkezi munkákból tartotta fenn magát. Elképzelhető, hogy tényleg lesittelték egy időre. Volt valami a tekintetében, ami miatt hitt neki az ember. Mindig belepillantott a bárpult mögötti tükörbe, amikor a sörért nyúlt, és amikor kiment a mosdóba, mindig hátrapillantott a válla felett. És az is elképzelhető, hogy a jobb csuklója feletti forradás egy a börtön mosodájában lezajlott rövid, ám annál durvább bunyó emléke. De az is lehet, hogy mindez hazugság, és gyerekkorában taknyok egyet a triciklijével. Woodbody csak annyit tudott biztosan, hogy Dooley Scott Landon összes regényét elolvasta, és értelmesen meg tudta fogalmazni a véleményét. Figyelmesen hallgatta végig Woodbody szomorú meséjét a makacs özvegyről, aki rátelepedett Scott Landon felbecsülhetetlen szellemi értéket
képviselő és mindmáig kiadatlan kézirataira, és melyek között, úgy hírlik, akár egy befejezett regény is lehet. Az, hogy Dooley átérezte Woodbody szomorúságát, enyhe kifejezés. A fickó ugyanis egyre dühösebben, egyre felháborodottabban hallgatta Woodbody meséjét. A professzor úgy emlékezett, Dooley nevezte Liseyt először Yokonak. Woodbody szerint „alkalmanként, mondhatni rendszeresen” találkoztak Dooleyval a Placeben. Lisey, miután gyorsan dekódolta ezt az intellektuális hanta-bandát, arra a következtetésre jutott, hogy a Woodbody-Dooley páros hetente akár négyszer-ötször is összeülhetett, hogy Yoko Landont szapulja, és amikor Woodbody azt állította, „megittak egy-két sört”, Lisey gyanította, hogy a mértékegység nem pohár, hanem korsó volt. Szóval így állunk, gondolta Lisey, ez az értelmiségi Oscar és Felix gyakorlatilag minden hétköznap este csúnyán elázott, eleinte Scott regényeit magasztalták, aztán természetesen áttértek másik kedvenc témájukra, Landon özvegyére, a szemét, önző kis kurvára. Woodbody szerint Dooley terelte ebbe az irányba a beszélgetéseiket. Lisey - aki tudta, hogyan viselkedik a professzor, ha nem kapja meg, amit akar - úgy gondolta, Dooleynak nem kellett nagyon strapálnia magát, hogy szóba hozza a témát. Dooley egyik este azzal állt elő, hogy meg tudja győzni az özvegyet, gondolja meg magát, és adja oda nekik Scott Landon kéziratait. Nem lehet olyan nagy ügy a lelkére beszélni, ha a kéziratok előbb-utóbb amúgy is a Pittsburghi Egyetemi Könyvtárba, a Scott Landon Gyűjteménybe kerülnek. Dooley azt állította, kiválóan ért hozzá, hogyan bírjon rá valakit, hogy meggondolja magát. Úgy mondta, „értem a csíziót”. Az inkunkok királya ekkor megkérdezte (Lisey lelki szemei előtt megjelent, ahogyan Woodbody alkoholtól ködös aggyal Dooleyra emeli vizenyős tekintetét), mennyiért vállalná a dolgot. Dooley azt felelte, őt nem érdekli a pénz. Ha megteszi, amiről beszélnek, azzal az emberiség javát szolgálja, nem igaz? Felbecsülhetetlen értékű kincset kell megszerezni egy olyan nőtől, aki túl ostoba ahhoz, hogy felfogja, miről van szó, és úgy ül Scott Landon kéziratain, mint kotlós-tyúk egy fészekalja tojáson. Nos, ez így igaz, felelte Woodbody, de ettől függetlenül, ha valaki elvégez egy munkát, azért fizetséget érdemel. Dooley egy pillanatra elgondolkodott, majd közölte, összeírja a költségeit. Aztán amikor átadja a kéziratokat, rendezik a számlát. Ezután Dooley úgy nyújtott kezet a barátjának, mintha nem egy teljesen értelmetlen megállapodást pecsételtek volna meg kézfogásukkal. Woodbody belecsapott Dooley bárpult fölött átnyújtott kezébe. Boldogság járta át a lelkét, de közben megvetést érzett a vele szemben ülő fickó iránt. Woodbody ezután arról magyarázott, hogy ismeretségük öt - vagy hét? - hete alatt sosem tudott igazából mit kezdeni Dooleyval, nem tudott kiigazodni rajta. Voltak pillanatok, mikor elhitte, hogy tényleg egy igazi nehézfiúval van dolga, egy börtöntöltelékkel, aki önerejéből képezte magát irodalomtudóssá, és akinek vérfagyasztó sztorijai - a fegyveres rablások, a balhék, a késelések - az utolsó szóig igazak. De voltak olyan napok (például amikor megállapodtak, hogy Dooley megszerzi a kéziratokat), amikor a professzor mérget vett volna rá, hogy Jim Dooleynak csak a szája jár, és a legsúlyosabb bűncselekmény, amit életében elkövetett, az volt, amikor a monroeville-i Wall-Martból ahol 2004-ben hat hónapig melózott - lenyúlt két üveg festékhígítót. Éppen ezért a félrészeg Woodbody az egész megállapodást poénnak vette, főleg amikor Dooley előadta, hogy a nagybetűs Művészet érdekében fogja meggyőzni Scott Landon özvegyét, hogy adja át neki a kéziratokat. Így szólt hát az inkunkok királyának verziója, Liseynek azonban nem voltak illúziói Woodbodyval kapcsolatban, hiszen a fickó egy lepukkant bárban iszogatva, egy saját magát „igazi sittes csávónak” tituláló, vadidegen fazonnal heteken át beszélgetett arról, hogy Yoko - ahogyan egymás közt Liseyt hívták - csak és kizárólag arra az egy dologra kellett Scottnak. Woodbody váltig állította, hogy a maga részéről ezt az egészet csak egy idióta tréfának gondolta, két részeg fazon értelmetlen képzelgésének. Igaz, hogy a két fent említett fickó e-mailcímet cserélt, de manapság már mindenkinek van e-mailje, nem igaz? Az inkunkok királya a kézfogást követően csak egyszer - két nappal később - találkozott hűséges alattvalójával. Dooley csak
egy sört ivott, mert, ahogyan azt Woodbodynak mondta, „formába kell lendülnie”. Miután legurította a sört, lepattant a bárszékről, és közölte, hogy indulnia kell, mert „találkozója van valakivel”. Aztán hozzátette, hogy másnap, de legkésőbb jövő héten beugrik a kocsmába. Woodbody azóta a színét sem látta Jim Dooleynak. Aztán már nem is kereste. Az e-mailcím, amit Dooley megadott, néhány hét múlva már nem működött, és az igazat megvallva, Woodbody professzor nem bánta, hogy Dooleynak nyoma veszett. Amióta megismerkedtek, egyre többet ivott, és különben is, volt a fickóban valami nyugtalanító. (Ezzel a felismeréssel kicsit elkésett, professzor úr, gondolta Lisey keserűen.) Woodbody hamarosan visszatért a szokásos alkoholmennyiséghez, azaz mindössze egy-két sört ivott hetente, és egy néhány sarokkal arrébb lévő kocsmába kezdett járni. Később jött rá (ahogyan ő fogalmazott: később esett le a tantusz), hogy ezzel, ha nem is tudatosan, de tovább csökkentette az esélyét, hogy újra összefussanak Dooleyval. És arra is csak később jött rá, hogy mennyire szégyelli ezt az egész históriát. Almában sem gondolta volna, hogy nemcsak légvárról van szó, amit Joe Woodbody segített felépíteni Jim Dooleynak, miközben egy kocsmában iszogatva várták, hogy véget érjen a szomorú pittsburghi tél. Ő tényleg azt hitte, hogy ez az egész csak részeges fantáziálás. A professzor, mondókája vége felé közeledve, olyan nagy gonddal foglalta össze a történteket, mint egy ügyvéd, akinek semmit sem szabad elszúrni, mert védence villamosszékbe kerül. Woodbody arra a következtetésre jutott, hogy Jim Dooley történeteiből egy szó sem igaz, az általa elkövetett bűntények meg a Brushy Mountainben lehúzott évek ugyanúgy a mese részei voltak, mint ahogyan az is, hogy rábeszéli Mrs. Landont, adja oda neki megboldogult férje kéziratait. A megállapodás, amit aznap kötöttek, egyike volt gyerekes képzelgéseiknek. - Áruljon el nekem valamit, Woodbody - vette át a szót Lisey. - Ha Dooley egy szép napon beállított volna magához Scott kézirataival, visszautasítja? - Nem tudom. Végre egy őszinte válasz, gondolta Lisey, aztán így folytatta: - Felfogta, mit csinált? Hogy milyen szellemet eresztett ki a palackból? Woodbody nem szólt semmit, és Lisey ezt is az őszinteség jelének tartotta. Talán a professzor tényleg őszinte próbál lenni? Annyira őszinte, amennyire csak telik tőle. 7. Lisey egy pillanatra elgondolkodott, aztán így folytatta: - Maga adta meg Dooleynak a telefonszámomat? Ezt is magának köszönhetem? - Nem! Dooley nem tőlem tudja az ön számát. Erre megesküszöm. Lisey elhitte. - Meg kell tennie nekem valamit, professzor - mondta. - Ha Dooley újra kapcsolatba lép magával - talán csak azért, hogy elmesélje, minden sínen van, remekül állnak a dolgok -, mondja meg neki, hogy az akció le van fújva. - Rendben van. - Woodbody szolgálatkészsége a szánalmasság határát súrolta. - Higgyen nekem, én... Kezdte, aztán hirtelen elhallgatott. A háttérből női hang hallatszott. A felesége az, gondolta Lisey, és hallotta, ahogy Woodbody kezét a kagylóra teszi. Lisey kihasználta ezt a kis szünetet. Végiggondolta a helyzetet, és úgy látta, nem állnak valami fényesen a dolgok. Dooley azt mondta, ha Lisey átadja Wood-bodynak Scott feljegyzéseit és kiadatlan kéziratait, nem esik bántódása. Akkor a professzor felhívja majd és megnyugtatja, hogy minden rendben, és ezzel az ügy le van zárva. A gond ott kezdődött, hogy az inkunkok királya - állítása szerint -, nem tudott kapcsolatba lépni Dooleyval. Lehet, hogy Dooley figyelmetlenül járt el? Talán hiba csúszott a tervbe? Liseynek ezzel kapcsolatban komoly kétségei támadtak. Gyanította, hogy Dooley titokban arra készül, hogy személyesen
szállítja le Woodbody irodájába (vagy vidéki kastélyába) Scott kéziratait... Mielőtt azonban erre sor kerül, megpróbálja rettegésben tartani Liseyt. Azt viszont még mindig nem értette, hogy ha így áll a helyzet, és Dooley tényleg bántani akarja, akkor miért bizonygatta a professzornak és Liseynek olyan vehemensen, hogy bármikor le lehet fújni az akciót, ha Lisey hajlandó együttműködni. Talán mert Dooleynak önmagától kell engedélyt kapnia. Ez igaznak tűnt. Később - miután a fickó olyan borzalmasan megcsonkította a testét, hogy Lisey azt kívánta, bárcsak meghalt volna - Jim Dooley azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy minderről egyes-egyedül Lisey tehet. Én minden esélyt megadtam neki, töpreng majd a történteken újdonsült barátja, „Zack”. Egyedül az ö hibája, hogy így alakultak a dolgok. Nem tudott kilépni Yoko szerepéből. Oké, rendben van. Ha Dooley felbukkan, Lisey odaadja neki a pajta és a dolgozószobák kulcsait, vigye csak el, amit akar. Megmondom neki, hogy érezze otthon magát, lazítson kicsit. Lisey arcára ekkor az - a Scott által csak - Tornádó Tekintetnek nevezett kifejezés ült ki, amit a nővérein és néhai férjén kívül senki sem ismert fel: összeszorított ajka komor félmosolyba görbült. - A nagy büdös francot fogom odaadni neki! - suttogta Lisey, és körülnézett, hogy hová tette az ezüstásót. Nem látta sehol. Biztosan az autóban felejtette. Tudta, ha szüksége van rá, jobban jár, ha azonnal kimegy érte, mielőtt teljesen besöté... - Mrs. Landon? - a professzor hangja még nyugtalanabb volt. Lisey közben teljesen megfeledkezett a telefonbeszélgetésről. - Mrs. Landon? - Ezt aztán jól megcsinálta magának - szólalt meg végül Lisey. - Elnézést, nem értem. - Tudja, hogy miről beszélek. A kéziratokról, amiket annyira meg akart szerezni, a feljegyzésekről, amikért bármit képes lett volna megtenni. Ezt aztán jól megcsinálta magának. Most mit érez? Marad néhány kérdés, amire magától kell megtalálnia a választ, miután letettem a telefont. - Mrs. Landon, kérem, ne... - Lehet, hogy a rendőrség is keresni fogja. Szeretném, ha nekik is ugyanolyan részletesen beszámolna a történtekről, mint nekem. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenekelőtt a feleségét illene felvilágosítania arról, hogy mibe keveredett. Nem így látja? - Mrs. Landon, kérem! - Woodbodyn lassan úrrá lett a pánik. - Maga kereste a bajt. Maga, meg a haverja, Dooley. - Az a fickó nem a haverom! Lisey tekintete még elszántabbá vált, még jobban összeszorította az ajkát, a szemei pedig úgy elkeskenyedtek, hogy a végén nem maradt más belőlük, csak két kék szikra. Lisey ádáz tekintettel meredt maga elé. - De igen, a haverja! - kiabálta. - Maga iszogatott vele a kocsmában, maga kesergett neki a kéziratok miatt, maga röhögött, amikor az a szemétláda Yoko Landonnak nevezett. Maga állította rám azt az eszelős vadbarmot, még ha kerek perec nem közölte is vele a kívánságait. Erre most azzal jön, hogy a fickó totál bekattant, és nem tudja leállítani. Értesíteni fogom a rendőrséget, és a maga nevét is megemlítem nekik, mindent elmondok majd, ami segíthet, hogy megtalálják a haverját, mert Dooley még nem fejezte be, amit elkezdett, ezt maga is nagyon jól tudja, és azért nem fejezte be, mert nem akarja befejezni, mert kimaszottul jól szórakozik. Látja, ezért mondom, hogy ezt jól megcsinálta magának. Most aztán megeheti, amit főzött. Felfogta vége, hogy miről beszélek? Felfogta? Woodbody nem válaszolt. Lisey hallotta, hogy zihál, és tudta, hogy az inkunkok királya a könnyeivel küszködik. Lisey lerakta a telefont, felkapott egy újabb szál cigit a padlóról, és rágyújtott. Aztán a fejét csóválva visszament a telefonhoz. Később felhívja a rendőrséget, de
most inkább kiveszi az ezüstásót a BMW-ből. Igyekeznie kellett. Tudta, hogy hamarosan vaksötét lesz odakint, a világnak ezen a felén mindjárt beköszönt az éjszaka. 8. Habár a Vénusz, az Esthajnalcsillag még nem bukkant fel az égen, a ház melletti udvarra Lisey amíg él, hátsó udvarnak fogja nevezni - nyugtalanító sötétség borult. Ahol a pajta és a szerszámoskamra összeért, különösen sötét volt. Lisey BMW-je alig tizenöt méterre parkolt onnan. Dooley természetesen nem állt lesben a sötét beugróban, de ha egyszer tényleg benéz Liseyhez látogatóba, számtalan kiváló rejtekhelyet találhat magának: elbújhat a medence melletti öltözőfülke oldalához lapulva, leskelődhet a ház konyha felőli sarkánál, de akár a pincegádor mögött is leguggolhat... Amikor ez eszébe jutott, Lisey villámgyorsan hátrafordult. Még épp elég világos volt, hogy lássa, a pincegádor mellett nem guggol senki. Mivel a lejáró ajtaját lelakatolták, nem kellett azon aggódnia, hogy Dooley esetleg a pincében hűsöl. Kivéve persze, ha már azelőtt betört a házba, és elrejtőzött odalent, hogy Lisey megérkezett volna. Elég legyen, Lisey, ne parázz... Lisey a BMW hátsó ajtajának kilincsére tette a kezét, és nem mozdult. Úgy öt másodpercig állhatott így, aztán a földre dobta és eltaposta a cigijét. Valaki állt a pajta és a szerszámoskamra közötti beszögellésben. Egy magas, mozdulatlan árny. Lisey kinyitotta a BMW ajtaját, és kikapta az ásót a hátsó ülésről. A belső világítás nem kapcsolt ki azonnal, miután becsukta az ajtót. Lisey megfeledkezett róla, hogy manapság minden autóba szerelnek ilyen lámpákat, hogy megkönnyítsék a ki és a beszállást. Lisey dolgát azonban nem könnyítette meg a lámpa. Dooley ugyanis remekül szemmel tudta tartani őt, miközben Liseyt elvakította a fény. Keresztbefektette az ásót a mellkasán, és hátralépett a kocsitól. Ekkor elaludt a belső világítás, amitől pár másodpercig még rosszabb lett a helyzet. Elmosódott körvonalú, lila lóitoknak látta a levendulaszínű égbolt alatt elterülő világot, és már várta, mikor veti rá magát Dooley, mikor kiállt fel, hogy asszonyom, mikor szegezi neki a kérdést, hogy miért nem követte az utasításait, és közben az ujjai Lisey torkára kulcsolódnak, és a levegő sípolva próbál kipréselődni Lisey tüdejéből. De aztán nem történt semmi, és három másodperc múlva a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Újra megpillantotta a magas, mozdulatlan alakot a pajta és a szerszámoskamra közötti beszögellésben. Valami hevert előtte a földön. Mintha egy négyszögletes csomag lett volna. Talán egy bőrönd. Te jó Isten, remélem, ez a marha nem gondolja', hogy ebbe a kofferbe belefér Scott összes kézirata?, gondolta Lisey, és még egy óvatos lépést tett balra, miközben olyan erősen szorította az ezüstásót, hogy érezte, a kézfejében lüktet a vér. - Zack, maga az? - Még egy lépés. Kettő. Három. Ekkor közeledő autó hangját hallotta, és tudta, hogy a reflektor fénye végigsöpör az udvaron, s megvilágítja majd a beszögellésben rejtőzködő alakot. Lisey azt is tudta, hogy abban a pillanatban, amikor a fényszórók megvilágítják, Dooley rá fogja vetni magát. Ezért az ezüstásót a vállára lendítette - mint 1988 augusztusában -, és amikor a közeledő autó elkezdett felfelé kapaszkodni a Sugár Top Hill-i emelkedőn, és néhány másodpercre bevilágította az udvart, Lisey megpillantotta a motoros fűnyírót, amit még ő állított a pajta és a szerszámoskamra közötti beszögellésbe. A fűnyíró árnyéka végigszaladt a pajta oldalán, aztán a reflektorfénnyel együtt eltűnt. Liseynek most megint úgy tűnt, a fűnyíró helyén egy fickó ácsorog a bőröndjével... Egy horrorfilmben, ebben a pillanatban rontana elő a szörny egy sötét zugból, hogy végezzen velem, gondolta Lisey. Most, amikor kezdek megnyugodni.
Habár semmi nem rontott elő a sötétből, hogy végezzen vele, Lisey ennek ellenére úgy gondolta, nem árt, ha nála van az ásót. Ha másért nem, hogy szerencsét hozzon. Megragadta a giccses szerszámot, és elindult, hogy felhívja a Castle megyei rendőrfőnököt, Norris Ridgewicket. VII. Lisey És A Törvény (Megszállottság És Kimerült Elme) 1. A Lisey hívását fogadó nő Soames kommunikációs lisztként mutatkozott be, és azt mondta, nem tudja kapcsolni Ridgewick rendőrfőnököt, mert Ridgewick rendőrfőnöknek a múlt héten volt az esküvője, és jelenleg nászúton van, a következő tíz napot Maui szigetén tölti. - Akkor kivel beszélhetek? - érdeklődött Lisey. Nem tetszett neki, hogy a hangja ilyen hisztérikus, annak ellenére, hogy ez valahol érthető volt: istenverte hosszú és borzalmasan fárasztó nap állt a háta mögött. - Kérem, tartsa a vonalat, asszonyom - felelte Soames kommunikációs tiszt, aztán a vonalban McGruff, a Házőrző Kutya hangját hallotta, aki a polgárőrség fontosságáról magyarázott. Lisey ezt hatalmas előrelépésnek gondolta a Világ Legálmosítóbb Vonósnégyesének unalmas előadásához képest. Talán egy perce mehetett McGruff kiselőadása, amikor egy zsaru jelentkezett be a vonalba. Bemutatkozott, és Liseynek az jutott az eszébe, hogy Scott biztosan nagyon csípné a fickó nevét. - Itt Andy Clutterbuck seriff helyettes beszél, miben lehetek a segítségére, asszonyom? Lisey aznap már harmadszor mutatkozott be Mrs. Scott Landon néven. Jó Mami erre azt mondta volna: háromszor kell próbálkozni, harmadszorra minden összejön. Aztán előadta a Zack McCool-sztori finoman cenzúrázott változatát, az előző esti telefonhívástól kezdve egészen az aznap esti telefonhívásig, amikor is kiderült, hogy „Zack McCool” Jim Dooley néven is ismert. Míg Lisey beszélt, Clutterbuck sűrűn „ahá”- zott, aztán megkérdezte, kitől tudja „Zack McCool” másik nevét. Lisey lelkiismeret-furdalást érzett (árulkodó júdás, nem kap piros tojást!) és valami keserű gyönyörűséget, amikor feladta az inkunkok királyát. Még a nevét sem tévesztette el, nem azt mondta, hogy Woodsmucky. - Beszél majd vele, Clutterbuck seriff helyettes? - Igen, azt hiszem, nem ártana. Önnek mi a véleménye? - Hát, szerintem sem ártana kikérdezni - felelte Lisey, és közben azon tűnődött, vajon egy Castle megyei seriff helyettes ki tud-e szedni bármit Wood-bodyból, ami Liseynek nem sikerült. Őszintén remélte, hogy igen. Amikor a professzorral beszélt, elveszítette a fejét. Ebben a pillanatban leesett neki, hogy mi zavarja igazából. - Letartóztatják? - kérdezte. - Annak alapján, amit ön mondott? Nem hinném. Polgári peres eljárást talán lehet indítani, ezt kérdezze meg az ügyvédjétől. A bíróságon viszont váltig azt állítaná, amennyire ő tudta, Dooley nem akart semmi rosszat, csak kicsit rámenősebben próbálta megszerezni a kéziratokat. Mint egy erőszakosabb házaló ügynök. Azt állítaná, hogy sem a postaládába gyömöszölt döglött macskáról, sem a fenyegetőzésről nem tudott semmit... És ha abból indulok ki, amit ön elmondott, még csak nem is hazudna. Nem igaz? Lisey csüggedten belátta, hogy Clutterbucknak igaza van. - Szeretném megnézni a levelet, amit ez az eszelős írt - folytatta Clutterbuck seriff helyettes. - És szükség lesz a macskára is. Mit csinált a tetemmel?
- Van egy olyan faizé a házunk oldalában - felelte Lisey. Kivett egy szál cigarettát a dobozból, az ujjai között megforgatta, aztán letette az asztalra. - A férjem el is nevezte valahogy - a férjemnek majdnem mindenre volt saját szava -, de most az istennek sem ugrik be. De mindegy, azért szerelte fel ezt az izét, hogy a mosómedvék ne túrják szét a szemetet. A dögöt egy szemeteszsákba, a zsákot meg az alsó fedélzetre raktam. - Most, hogy nem törte rajta olyan veszettül a fejét, azonnal beugrott az a szó. - Mrs. Landon, van mélyhűtője? - Igen... - Lisey sejtette, hogy mire fogja megkérni Clutterbuck, és egyáltalán nem örült a dolognak. - Szeretném, ha a macskát betenné a fagyasztóba, Mrs. Landon. Tökéletesen megfelel, ha bent hagyja a zsákban. Holnap majd beugrik érte valamelyik kollégám, és elviszi a Kendall & Jepperson állatklinikára. Ilyen esetekben őket szoktuk megbízni, hogy állapítsák meg a halál okát... - Az nem lesz nehéz - vágott közbe Lisey. - A postaládám csurom vér volt. - Ejha, nagy kár, hogy nem csinált néhány polaroid képet, mielőtt kitakarította. - Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy fényképezgessek - csattant fel Lisey. - Kérem, Mrs. Landon, nyugodjon meg - próbálta csitítani Clutterbuck. - Megértem, hogy a történtek felzaklatták. Ez bárkit felzaklatott volna. Csak magát nem, gondolta Lisey sértődötten, maga olyan nyugodt maradt volna, mint... Mint egy döglött macska a mélyhűtőben. Lisey így szólt: - Woodbody professzor és a döglött macska ügye egyelőre megoldódott. De mi lesz velem? Clutterbuck azt felelte, azonnal kiküld valakit Liseyhez - Boeckman vagy Alston járőrt, amelyikük éppen közelebb van -, hogy átvegye „Zack McCool” levelét. - Most, hogy jobban belegondolok - folytatta Clutterbuck -, ha már úgyis kiszállnak önhöz, csinálnak néhány képet a döglött macskáról. - Minden járőr kocsit felszereltek polaroid fényképezőgéppel. Aztán a járőr leparkol a 19-es út mellett, és szemmel tartja Lisey házát. Ha az éjszaka folyamán nem történik baleset vagy ilyesmi, reggelig figyelik majd a házat. Ha Dooley arra jár - fogalmazta meg különös tapintattal Clutterbuck a dolgot -, és észreveszi a rendőrségi terepjárót, tovább fog hajtani. Lisey nagyon remélte, hogy Clutterbuck nem téved. Az ilyen alakoknak, mint ez a Dooley, folytatta Clutterbuck, többnyire csak a szájuk jár. Ha ijesztgetéssel nem sikerül elérni a céljukat, a legtöbb esetben felhagynak a próbálkozással. - Fogadni mernék, hogy soha többé nem látja ezt a Dooleyt. Lisey nagyon remélte, hogy Clutterbuck ebben sem téved. Mindenesetre komoly kétségei voltak. Újra meg újra ugyanoda lyukadt ki: „Zack McCool” mindent nagyon alaposan kitervelt. Még azt is, hogy az akciót ne lehessen lefújni, vagy legalábbis a fickó, aki felbérelte, ne tudja megállítani. 2. Alig húsz perccel azután, hogy Lisey letette a telefont (a beszélgetés vége felé egyébként már annyira kimerült, hogy Clutterbuck seriff helyettest egyfolytában Butterhugnak meg Shutterbugnak hívta), egy khakiszínű ruhába öltözött, vékony férfi állított be, a csípőjén lévő pisztolytokban hatalmas fegyver lógott. Dan Boeckman seriff helyettesként mutatkozott be, aztán közölte, hogy utasítást kapott, helyezzen biztonságba egy „bizonyos levelet”, illetve fényképezzen le egy „bizonyos elhunyt állatot”. Lisey pókerarccal hallgatta a férfit, habár néha az ajkába kellett harapnia, hogy ne röhögje el magát. Boeckman a címzés nélküli, fehér borítékkal együtt egy szatyorba tette a levelet, aztán megkérdezte Liseyt, hogy az „elhunyt
állatot” berakta-e már a fagyasztóba. Miután elk8szönt Clutterbugtól, Lisey azonnal berakta a zöld szemeteszsákot a hatalmas Trawlsen mélyhűtőbe, a fagyasztott szarvashúst tartalmazó, dérrel borított nejlonzacskók mellé, amiket még Smiley Flanderstől, a vízvezeték-szerelőtől kaptak ajándékba valamikor réges-régen. Smiley 2001-ben vagy 2002-ben - Lisey nem emlékezett pontosan - kilövési engedélyt nyert a jávorszarvas tombolán, és leterített egy „böszme nagy jószágot” odafent, a St. John-völgyben. Charlie Corriveau is ott fogott magának feleséget, gondolta Lisey. Mivel Gallowayjék döglött pajtamacskájának a vadhús mellett jutott hely, Lisey biztos volt benne, hogy soha az életben nem lesz gusztusa elkészíteni Smiley ajándékát (kivéve persze, ha kitör a harmadik világháború), s megkérte Boeckman seriff helyettest, hogy még véletlenül se tegye máshová a zöld szemeteszsákot, miután lefényképezte a tetemet. Erre Boeckman halál komolyan azt felelte, „eleget fogok tenni a kérésnek”, úgyhogy Lisey ismét az ajkába harapott, nehogy elröhögje magát. De amikor Boeckman súlyos, döngő léptekkel elindult lefelé a pincébe vezető lépcsőn, Lisey elfordult, fejét a falnak támasztotta, mint aki rossz fát tett a tűzre, és kezét a szája elé téve halk, vinnyogásszerű nevetésben tört ki. Miután elmúlt a roham, és kissé lecsillapodott, újra eszébe jutott Jó Mami cédrusfa ládikója (habár a ládikó harmincöt éve az övé volt, sosem úgy gondolt rá, mint a saját tulajdonára). Elég volt a ládikóra és a benne elrejtett apró emlékekre gondolnia, hogy elmúljon a bensőjéből felbugyogó hisztériaroham. De az még ennél is többet segített, hogy egyre biztosabb volt benne, a ladikot a padlásszobába rakta. Ez alapjában véve tökéletesen érthető volt: Scott munkával eltöltött éveinek hordaléka a pajtában és a dolgozószobában maradt. Lisey viszont - miközben Scott a másik épületben dolgozott - ideje nagy részét itt, a házban töltötte, logikus tehát, hogy Lisey életének hordaléka a házban gyűlt össze, a házban, amit ő választott, és amit mindketten nagyon megszerettek. A padlásszobában többek között négy méregdrága perzsaszőnyeget tárolt, régebben rajongott értük, egy ideje azonban - érthetetlen okból - futkározott a hátán a hideg, ha rájuk gondolt... Aztán volt a szobában legalább három garnitúra nyugállományba helyezett utazótáska, amely kisebb-nagyobb sérülésekkel mindent átvészelt, amit a közel két tucat különböző légitársaság - legtöbbjük belföldi járatokat üzemeltető kisebb cég - a csomagokkal művelt. A bőröndök, ezek a harcedzett veteránok, kitüntetést érdemeltek volna, de be kellett érniük azzal, hogy emelt fővel vonulhattak nyugállományba (a fenébe, srácok, jobb itt nekünk a padlásszobában, mint valamelyik környékbeli szemétdombon)... Lisey a padlásszobában tárolta modern - és Scott szerint túl, hivalkodó - skandináv szobabútorukat. Eszébe jutott, hogy mennyire felbosszantotta ez a beszólás, aztán eszébe jutott, hogy elsősorban azért lett ideges Scottra, mert tudta, hogy igaza van... A redőnyös íróasztal is padlásszobában pihent. Scott szerint az asztal „alkalmi vétel” volt, de persze kiderült, hogy az egyik lába rövidebb, ezért ki kell támasztani, a támaszték viszont állandóan kicsúszott, és amikor egy alkalommal a redőnyös fiók rácsukódott az ujjára, Liseynek elege lett a kimaszott asztalból, és felvitette padlásra... Hamutartók azokból az időkből, amikor még dohányoztak. .. Scott régi IBM Selectric írógépe, amin Lisey egy darabig a leveleit írta, mígnem egyre nehezebb lett szalagorsót meg Correc Tapes hibajavítót szerezni... Mindenféle cucc, kacat és limlom. Egy másik világ hevert Lisey orra előtt. Pontosabban odafent, a padláson. És valahol - talán az újsághalmok mögött, vagy a törött hátú hintaszék ölében - ott pihen a cédrusfa ládikó. Olyan érzés volt a ládikóra gondolni, mint amikor egy forró nyári napon szomjúság gyötri az embert, és azon töpreng, milyen jólesne egy pohár jéghideg víz. Lisey ugyan nem értette az okát, de ez a különös érzés mégsem hagyta nyugodni.
Mikor Boeckman a polaroid fényképekkel a kezében felbukkant a pincelépcső tetején, Lisey már türelmetlenül várta, hogy a zsaru végre eltűnjön. Természetesen Boeckman az istennek sem akart lelépni (makacs, mint a fogfájás, mondta volna az apja), először elmesélte, hogy úgy tűnik, a macskát valami szerszámmal szúrták le (valószínűleg egy csavarhúzóval), aztán biztosította róla, hogy nem kell aggódnia, itt fog parkolni a közelben. Igaz ugyan, hogy a gépjárműveikre (így mondta, gépjárműveink) nincs felírva, hogy SZOLGÁLUNK ÉS VÉDÜNK, de ettől függetlenül minden másodpercben ehhez tartják magukat, és szeretné, ha Mrs. Landon tökéletesen biztonságban érezné magát. Lisey megnyugtatta Boeckman seriff helyettest, hogy olyannyira biztonságban érzi magát, hogy azon gondolkodik, lefekszik aludni, hosszú napja volt, az egyik családtagját sürgősen kórházba kellett szállítani, ráadásul megfenyegette ez az elmebeteg, úgyhogy mostanra teljesen kipurcant. Boeckman seriff helyettes végre kapcsolt, mielőtt azonban távozott, még egyszer biztosította róla Liseyt, hogy semmi oka az aggodalomra, nyugodtan feküdjön csak le, és pihenje ki magát. Aztán komótosan lebattyogott a veranda lépcsőjén, és közben - mivel még elég világos volt - újra végigpörgette az „elhunyt macskáról” készült képeket. Néhány perccel később Lisey hallotta, hogy Boeckman begyújtja a járőrautó isszonyatossan erős motorját. A reflektorok fénye végigsöpört a pázsiton és a ház falán. Lisey elképzelte, ahogy Dániel Boeckman seriff helyettes leparkol az út túloldalán, és a járőr kocsiban ücsörögve figyeli a házat. Lisey elmosolyodott. Aztán elindult felfelé a padlásszobába. Nem sejtette, hogy alig két óra múlva ruhástul és hullafáradtan terül el az ágyán, és közben halkan sírdogál. 3. A kimerült elme könnyen áldozatul eshet a megszállottságnak. Lisey fél órán át keresgélt eredménytelenül a félhomályos padlásszobában, a levegő, forró és mozdulatlan volt, az árnyékok pedig mintha direkt eltakarták volna azokat a zugokat, amelyeket mindenképpen át akart kutatni. Lisey besétált a megszállottság csapdájába, és észre sem vette. Igazából fogalma sem volt, miért akarja mindenképpen előkeríteni a ladikot, de egyre határozottabban érezte, hogy a padlásszoba rejtekén vár rá a dincsvadászat következő állomása, egy emlék házasságuk korai időszakából. Kis idő múlva azonban már maga a ládikó lett a cél, nem érdekelte, mi lapul benne. Lisey mindenáron meg akarta találni Jó Mami cédrusfa ládikóját. A dincsek le vannak ejtve, de ha nem kaparintja meg azt a harminc centi hosszú, húsz centi széles és nagyjából tíz centi mély cédrusfa ladikot, soha többé nem tud nyugodtan aludni. Csak fekszik az ágyában, és nyomasztó gondolatok gyötrik, halott macskákon, halott férjeken, üres ágyakon, meg inkunk harcosokon jár az esze, és a nővérére gondol, aki összevagdosta magát, és azokra az apákra, aki összevagdosták a... (pszt, Lisey, csend legyen) Egyórányi keresgélés után végül belátta, hogy a cédrusfa ládikó nincs odafent a padlásszobában. Viszont megesküdött volna rá, hogy a vendégszobában van. Teljesen logikus, hogy visszakerült oda, hiszen... Végül újabb negyvenpercnyi keresgélés után (többek között végigsöpörte a szekrény legfelső polcát a kis állólétra tetején egyensúlyozva) be kellett látnia, hogy a vendégszobával is melléfogott. Ezek szerint a ládikó a pincében lesz. Ott kell lennie. Valószínűleg a lépcső alatt van, a kacatokkal teli kartondobozok, függönyök, rongyszőnyeg-maradványok, egy régi rádiósmagnó alkatrészei és különböző sportfelszerelések - korcsolyák, krokett ütők és- labdák, valamint egy lyukas tollaslabdaháló társaságában. Ahogy lerohant a pincébe (eszébe sem jutott a kőkeményre fagyott jávorszarvas hús mellett fekvő mélyhűtött macskatetem), Lisey elhitette magával, hogy régebben látta odalent a ladikot. Teljesen kifáradt, de észre sem vette. Húsz percbe telt, mire az összes kartondobozt kirángatta lépcső alatti pihenőhelyéről. Mivel a dobozok átnedvesedtek a nyirkos pincében, amikor Lisey megmozdította őket, sorra kiszakadtak. Mire sikerült az összes dobozt átkutatnia, a combja remegett a fáradtságtól, a
ruhája a bőrére tapadt, és a feje is megfájdult. Az épen maradt dobozokat visszadobálta a lépcső alá, a többit ott hagyta, ahol voltak. Jó Mami cédrusfa ládikója ezek szerint mégiscsak a padlásszobában van. Ott kell lennie. Amíg idelent vesztegette az idejét a rozsdás korcsolyák és rég elfeledett kirakós játékok között, a cédrusfa ládikó türelmesen várta odafent, a padláson. Talán fél tucat helyet nem kutatott át. Például a kúszóteret. Valószínű, hogy a ládikó valahol ott lesz. Talán ő tette oda, csak már elfelejtette... Ebben a pillanatban hirtelen úgy érezte, valaki áll a háta mögött. A szeme sarkából megpillantotta a férfit. Jim Dooley, vagy Zack McCool, mindegy, hogyan hívjuk, a következő pillanatban Lisey izzadt vállára teszi a kezét, és azt mondja, asszonyom. Akkor lesz csak igazán oka aggódni. Az érzés olyan valóságosnak tűnt, hogy Lisey már Dooley cipőjének csoszogását is hallani vélte. A kezét az arca elé tartva hirtelen hátrafordult, és abban a pillanatban meglátta a porszívót, amit még ő húzott ki a lépcső alól. Aztán megbotlott egy penészes kartondobozban, amibe valamikor régen egy szakadt tollaslabdahálót gyömöszöltek. A karjával hadonászva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, kevésen múlt, hogy nem sikerült, és mielőtt a földre huppant, átvillant az agyán, hogy a kimaszott életbe. A feje búbja néhány milliméterrel kerülte el a lépcső alját, ami óriási mázli volt, hiszen ha beüti a fejét, könnyen elveszítheti az eszméletét. Sőt ha fejjel érkezik a cementpadlóra, akár meg is halhat. Lisey a karját kinyújtva valamelyest tompítani tudta az ütközés erejét, az egyik térde sértetlenül megúszta, mert a dobozba gyűrt, puha tollaslabdahálóra érkezett, a másik térde viszont teljes erőből a pince padlójába csapódott. Szerencsére még nem vetette le a farmernadrágját. Amikor tizenöt perc múlva, a sírógörcs elmúltával, felöltözve feküdt az ágyon, arra gondolt, hogy az esést több szempontból is szerencsésen megúszta. Időnként még szipogott egyet-egyet, szomorú, könnyes szemmel kapkodva a levegőt. Az érzelmi megrázkódtatást ilyen utórezgések kísérték. Az eséstől - és feltehetően az ijedségtől - kitisztult a feje. Ha mindez nem történik, lehet, hogy órákon át kutat tovább a ládikó után. Vissza a padlásszobába, vissza a vendégszobába, vissza a pincébe. Vissza a jövőbe, tette volna hozzá Scott minden bizonnyal. Mindig a lehető legrosszabb pillanatban sütötte el a hülye poénjait. Vagy, amint az később kiderült, a legmegfelelőbb pillanatokban. Mindenesetre, ha nem botlik meg a dobozban, Lisey hajnalig keresgél, anélkül hogy bármit találna. Meg volt győződve róla, hogy a ládikó vagy olyan helyen van, amit már ezerszer megnézett, vagy egyszerűen eltűnt, talán valamelyik takarítónőjük lopta el, vagy egy szerelő, akinek megtetszett a helyes kis doboz, és úgy gondolta, meglepi vele a feleségét, mer' hát Mr. Landon asszonykájának uccse fog hiányozni. Lárifári, kicsi Lisey, szólalt meg Scott, akinek hangját újra meg újra hallotta a fejében. Majd holnap gondolkodsz rajta. Holnap új nap virrad ránk. - Hogyne - mondta Lisey, aztán felült, és hirtelen rádöbbent, milyen kellemetlen izzadságszagot áraszt a teste, milyen izzadt és mocskos a ruhája. Villámgyorsan levetkőzött, és az ágy végébe szórta a ruháit, aztán elment zuhanyozni. Amikor a pincében elesett, mindkét tenyerét csúnyán lehorzsolta, de nem törődött vele, hogy mennyire csípi a sampon, kétszer megmosta a haját, és hagyta, hogy a hab az arcára csorogjon. Aztán amikor már öt perce folyatta magára a forró vizet, és kis híján elszundikált, határozott mozdulattal elfordította a csapot, és jéghideg vízpermettel mosta le a testét, majd levegő után kapkodva kilépett a zuhanyfülkéből. Miután megtörölközött, és a törülközőjét a szennyes tartóba dobta, úgy érezte, végre magához tér, és véget ér a nap. Lefeküdt, de mielőtt elaludt, Boeckman rendőr jutott az eszébe, aki most is ott ül az út szélén a járőr kocsiban, és vigyáz rá. A gondolat megnyugtatta, különösen azután, hogy úgy megijedt a pincében. Lisey mély, álomtalan álomba zuhant. A telefon fülsiketítő csörgésére ébredt.
4. Cantata hívta Bostonból. Darla beszélt vele. Darla mindig felhívta Cantyt, ha baj volt, és legtöbbször nem sokat várt. Canty szerette volna megtudni, hogy szükség van-e rá otthon. Lisey megnyugtatta a nővérét, hogy az égvilágon semmi szükség rá, hogy hamarabb visszajöjjön Bostonból, függetlenül attól, hogy Darla mennyire van kiborulva. Amanda jó kezekben van, és egyelőre Canty tényleg semmit sem tehet érte. - Persze meglátogathatod, de ha nem javul az állapota, amit dr. Alberness nem tart valószínűnek, akkor még az sem biztos, hogy egyáltalán felfogja, hogy ott vagy. - Ó, Istenem! - sóhajtott Canty. - Lisa, ez borzasztó. - Tudom, de legalább olyan emberek veszik körül, akik tisztában vannak az állapotával, vagy legalábbis tudják, mit kell tenni, ha valaki ilyen állapotban van. Darla meg én majd folyamatosan... Lisey a vezeték nélküli telefonnal a kezében fel-alá sétált a hálószobában. Most megtorpant, és a padlóra dobott farmernadrág jobb farzsebéből kikandikáló jegyzetfüzetre meredt. Amanda kis füzete volt az, amelyikbe azokat a számokat írta. Lisey úgy érezte, muszáj belelapoznia. - Lisa? - egyedül Canty szólította Lisának. Lisey ilyenkor mindig úgy érezte magát, mint egy tévés kvízműsor háziasszonya, aki megmutatja a résztvevőknek a nyereményeket. Lisa, mutasd meg Hanknek és Marikának, hogy mit nyertek! - Lisa, ott vagy még? - Igen, drágám - felelte Lisey, de a szemét nem tudta levenni a jegyzetfüzetről. A napfény megcsillant a füzet lapjait összefogó kis acélgyűrűkön. - Azt mondtam, hogy Darla meg én folyamatosan tájékoztatunk a fejleményekről. - Mivel több órán át volt a nadrág farzsebében, a notesz felvette Lisey fenekének alakját, és nem akart kiegyenesedni. Ahogy Lisey a füzetet bámulta, egyre távolabbról hallotta Canty hangját. Aztán megnyugtatta a nővérét, hogy tudja, ha ő lenne itt, mindent megtenne Amandáért. Közben lehajolt és kihúzta a noteszt a farmer zsebéből. Azt mondta Cantatának, este felhívja, meg hogy szereti, aztán elbúcsúzott tőle, és anélkül, hogy odapillantott volna, az ágyra hajította a vezeték nélküli telefont. Le sem tudta venni a szemét a gyűrött kis jegyzetfüzetről. A Walgreenben meg a Rexallban hetvenkilenc centért vesztegetik ezeket a noteszeket. Mégis miért nyűgözte le ennyire a füzet? Hiszen kipihente magát, véget ért a lidércnyomásos éjszaka. Tiszta volt a feje. Az ablakon ragyogó napfény áradt a szobába, az előző éjszakai kényszeres keresgélés - a Cédrusfa ládikó előkerítésére tett erőfeszítés - teljességgel értelmetlennek tűnt. Így sikerült levezetnie egy fárasztó nap minden nyűgét és szorongását. A notesz viszont felkeltette az érdeklődését. És hogy még nagyobb legyen az öröm, Scott hangját hallotta. Tisztábban, mint eddig bármikor. Istenem, milyen tiszta és erős hangja volt Scottnak. Üzenetet hagytam neked, kicsim. Keresd meg a dincset! Lisey Scottra gondolt, ahogyan a nyamnyamfa alatt ücsörög a furcsa októberi hóesésben, és azt meséli, hogy Paul néha durva dincsekkel szívatta... de azért sosem túl durvákkal. Évek óta nem jutott eszébe ez a beszélgetés. Ezt is eltemette magában, a többi dologgal együtt, amire nem akart emlékezni. Ezt is a lila függöny mögé száműzte. - Sosem gonoszkodott velem. - mesélte Scott. Könnyek csillogtak a szemében, de a hangja nem remegett. A hangja tiszta és határozott volt. Sosem szeretett közönség nélkül történeteket mesélni, és ez ezúttal sem volt másként. - Kiskoromban Paul sosem gonoszkodott velem, és én sem gonoszkodtam vele Noha. Összetartottunk. Muszáj volt. Nagyon szerettem őt, Lisey. Nagyon szerettem. Lisey a számokkal sűrűn teleírt lapokon kívül csak üres oldalakat talált. Egyre gyorsabban és gyorsabban lapozott, egyre kevésbé bízott benne, hogy megtalálta, amit keres, aztán egyszer csak, az utolsó lapok egyikén ezt az egyetlen szóból álló feliratot találta: MÁLYVARÓZSA
Nem ugrott be azonnal, miért olyan ismerős ez a szó, de végül leesett neki. Mi lesz a jutalmam?, kérdezte Lisey Amandától - illetve attól a valamitől, ami a nővére hálóingébe bújt -, mire Amanda elfordult, és így válaszolt: Egy ital Lisey nem hagyta annyiban a dolgot: Egy Coke? Vagy egy RC?, kérdezte, mire az a valami azt felelte... - Azt felelte... Az az izé, azt felelte... „Maradj csendben, meg akarjuk, nézi a mályvarózsát” - suttogta Lisey. Igen, valami ilyesmit mondott. Liseynek fogalma sem volt, mit jelenthet. Végiglapozta a noteszt. Az összes oldal üres volt. Már éppen félre akarta dobni a füzetet, amikor észrevette, hogy az utolsó lapon halvány felirat üt át. A notesz behajtott hátsó borítójára valaki a következőket írta: 4-ik állomás: nézz be az ágy alá Mielőtt azonban lehajolt volna, hogy benézzen az ágy alá, Lisey visszalapozott a notesz elején lévő számokhoz, aztán a MÁLYVARÓZSA felirathoz, ami hátulról a hatodik lapon szerepelt. Beigazolódott a sejtése. Amanda úgy írta a négyes számot, ahogyan az iskolában tanították: egy rövidebb és egy hosszabb függőleges vonal fogta közre a vízszintes szárat, a számjegy kicsit jobbra dőlt, és a teteje nyitott maradt. Scott viszont olyan négyeseket írt, amik leginkább az & jelre hasonlítottak. Scott „Z” betűi kis villámokra hasonlítottak, és előszeretettel húzta alá a feljegyzéseit és az emlékeztetőket, amiket lefirkantott. Amanda viszont legtöbbször nagybetűkkel írt... és szerette lekerekíteni a C-t, a G-t, az Y-t meg az S-t. Lisey oda-vissza lapozgatva próbálta összehasonlítani a két feljegyzést: „MÁLYVARÓZSA” és „4-ik állomás: nézz be az ágy alá!”. Biztos volt benne, ha megmutatná a jegyzetfüzetet Darlának vagy Cantynek, mindketten gondolkodás nélkül rávágnák, hogy az előbbi Amanda, az utóbbi pedig Scott írása. És az a valami Amanda ágyában előző reggel... - Mintha egyszerre mindketten beszéltek volna - suttogta Lisey, és megborzongott a gondolattól. Sosem gondolta, hogy az ember teste valóban megremeg, amikor összeborzad valamitől. - Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de tényleg olyan volt, mintha Scott és Amanda egyszerre beszéltek volna. Nézz be az ágy alá! Lehajolt, és benézett az ágy alá, de nem talált mást, csak egy pár régi papucsot. 5. Lisey Landon keresztbe tett lábbal, kezét a térdkalácsán pihentetve fürdőzött az ablakon beömlő reggeli fényárban. Meztelenül aludt, és még nem öltözött fel. A keleti ablakot féligmeddig eltakaró függöny árnyéka úgy vetült vékony lábaira, mintha sötét harisnyát húzott volna. Még egyszer elolvasta az utasítást, amely elvezeti a dincs negyedik állomásához. Ezt a dincset könnyen meg lehet fejteni, már csak néhány állomás, és megkapja a jutalmát. Paul néha durva dincsekkel szívatott... de azért sosem túl durvákkal. Sosem túl durvákkal. Ezzel a gondolattal becsukta a jegyzetfüzetet, és a hátsó borítóra pillantott. A Dennison márkanév alatt apró, sötét betűkkel a következő állt: mein gott Lisey felpattant, és villámgyorsan öltözködni kezdett. 6. A fa elzárja őket a külvilágtól. Az ágakon túl mindent hó borít. És a nyamnyamfa alatt Scott beszélni kezd, megkérdezi Liseytől, hogy az Elkárhozottak-at tényleg horror regénynek tartja-e. Mert akkor mesél neki egy igazi horror történetet, és a szemében ugyan könnyek csillognak, de a hangja nem remeg, amikor elmondja, mennyire összetartottak Paullal, és
hogyan vészelték át a rengeteg vagdosást, hogy mennyire rettegtek, és hogy a padlót vér borította. - Ha papa otthon volt, sosem rendeztünk dincs vadászatot - mesélte Scott. - Csak amikor elment dolgozni. - Scottnak sikerült ugyan megszabadulnia nyugat-pennsylvaniai akcentusától, de most mintha újra előjönne. Sokkal mélyebben beleivódott, mint Liseybe a New England-i akcentus, és valahogy olyan gyerekes lett tőle a beszéde: az otthon helyett azt mondja, otthol, a dolgozni-ból meg valami olyasmi lesz, hogy dógozni. - Az elsőt Paul mindig közel rejtette el, és rajta volt, mongyuk, hogy „a dincs 5 állomása”, és ebből az ember már tutta, hogy mennyi nyomot kell keresni, aztán valami olyasmit írt, hogy „Nézz be a szekrénybe”. Az elsőnek ritkán adott fel találós kérdéseket, de a többi szinte mindig valami rejtvény volt. Az egyikre jól emmékszem: „Menj oda, ahol papa belerúgott a macskába”, és akko má tuttam, hogy a régi kúthoz kell mennem. Aztán volt egy olyan nyom, amin az állt: „Menj oda, ahol a trak egész nap tor.” Egy kis idő után rájöttem, hogy Paul a régi Farmall traktorhoz akar küldeni, ami a keleti réten, a kőfal mellett állt, és akkor ott, a traktor ülésén, egy kő alatt meg is találtam a dincsvadászat következő állomását. Mer, tudod a dincsvadászat legtöbb állomása papír fecni volt, amire Paul ráírt egy-egy találós kérdést, aztán összehajtogatva elrejtette valahol. Majdnem mindig valami rejtvényt kellett megfejtenem, de ha megakadtam, Paul segített. A végén pedig megkaptam a díjat, egy üveg Coke-ot, RC Colát vagy egy nyalókát. Scott Liseyre pillant. A háta mögött csak a fehérség van - egy fehér fal. A nyamnyamfa ágai - ami valójában egy fűzfa - rájuk borulnak, varázskört vonnak köréjük, kizárják a külvilágot. Scott így szól: - Néha, mikor papára rátört a gonoszotty, hiába vagdosta össze magát, nem sikerült kiengednie, nem tudott megszabadulni tőle. Egy nap, amikor megint úgy volt, papa feltett a 7. padra az előszobában, Scott ezt mondta. Lisey most világosan emlékezett rá (akár akarta, akár nem), mielőtt azonban mélyebbre hatolhatott volna a lila függöny mögé, ahol az emlék egészen eddig rejtőzött, észrevette, hogy egy férfi áll a hátsó verandán. Ezúttal biztos volt benne, hogy nem a fűnyírót vagy a porszívót látja, hanem egy hús-vér embert. Szerencsére azonban még időben leesett neki, hogy - bár nem Boeckman seriff helyettes áll a tornácon - a férfi a Castle megyei rendőrség khakiszínű egyenruháját viseli. Liseynek nem kellett szégyenkeznie, hogy úgy sikoltozik, mint Jamie Lee Curtis a Halloween-ben. A látogató Alston seriff helyettesként mutatkozott be. Azért jött, hogy a döglött macskát elvigye Lisey mélyhűtőjéből, és hogy megnyugtatásul közölje, többször be fog ugrani hozzá napközben, és megnézi, minden rendben van-e. Megkérdezte Liseyt, hogy van-e mobiltelefonja, mire Lisey azt felelte, hogy igen, a BMW-ben hagyta, és elképzelhető, hogy még működik is. Alston seriff helyettes azt javasolta, ha lehet, egész nap tartsa magánál a telefont, és valamelyik gyorshívó gombhoz rendelje hozzá a rendőrkapitányság számát. Amikor Alston észrevette, milyen képet vág Lisey, felajánlotta neki, hogy beállítja a telefont, amennyiben „esetleg nem tudja pontosan, hogyan kell”. Lisey csak elvétve használta a mobilját. A BMW-hez kísérte Alston seriff helyettest. A telefon lemerült, de szerencsére a töltő zsinórját megtalálták a két ülés között. Alston seriff helyettes ki akarta húzni a szivargyújtót, de amikor meglátta a szétszóródott finom hamut, megállt a keze. - Folytassa csak! - mondta Lisey. - Egy ideig viaskodtam a gondolattal, hogy újra rászokom a dohányzásra, de aztán meggondoltam magam.
- Bölcs döntés, asszonyom - jegyezte meg Alston seriff helyettes komoly képpel. Kihúzta a szivargyújtót, aztán bedugta a telefontöltőt. Liseynek fogalma sem volt, hogy így is lehet használni. Ha nagy ritkán eszébe jutott, mindig a konyhába tette töltőre a kis Motorola mobilját. Két éve élt egyedül, de még mindig nem szokta meg, hogy nincs a háznál férfi, aki elolvassa helyette a használati utasítást, és kisilabizálja, hogy mi van az 1. és a 2. ábrán. Megkérdezte Alstont, hogy mennyi idő alatt töltődik fel a telefon. - Teljesen? Talán egy óra alatt, de lehet, hogy még annyi sem kell. Addig is telefonközelben tud maradni? - El kell intéznem néhány dolgot a pajtában, de ott is van telefon. - Remek. Ha feltöltődik a mobilja, csíptesse a nadrágjára vagy az övére. Ha bármi gyanúsat észlel, csak nyomja le hosszan az egyes gombot, és máris a rendőrséggel beszél. - Köszönöm. - Szóra sem érdemes. És, ahogy már említettem, napközben még benézek. Este megint Dan Boeckman veszi át a műszakot, csak akkor nem lesz a közelben, ha sürgős esethez hívják. Ma este valamivel nagyobb az esély erre, tudja, ezek a kisvárosi péntek esték elég mozgalmasak tudnak lenni, de a mobilt úgyis magánál tartja, és bármikor betelefonálhat a kapitányságra, és Dan is gyakran be fog nézni magához. - Nagyszerű. Egyébként hallottak valamit a fickóról? - Az égvilágon semmit, asszonyom - felelte Alston seriff helyettes nyugodt hangon... persze ő megengedheti magának, hogy nyugodt legyen, őt senki sem fenyegette meg, és valószínűleg nem is fogja. Úgy százkilencvenöt magas lehetett, és százhúsz kiló. Nagy ember, nagy bottal jár, tette volna hozzá az apja. Lisbon Fallsban Dandy Debusher ezekről a szellemes megjegyzésekről volt híres. - Ha Andy bármit hall... Már úgy értem, Clutterbuck seriff helyettes... Ő helyettesíti Ridgewick rendőrfőnököt, amíg hazatér a nászútjáról. Szóval Clutterbuck seriff helyettes biztosan értesíti, ha történik valami. Addig is arra kérném, hogy elővigyázatosságból figyeljen oda néhány apróságra: akkor is zárja be BZ ajtókat, ha itthon van. Főleg este. Rendben? - Rendben. - És mindig tartsa magánál a mobilját. - Rendben. Alston a hüvelykujjával jelezte, hogy nem lesz semmi gáz, és amikor Lisey ugyanígy tett, a férfi elmosolyodott. - Most pedig gyorsan begyűjtöm azt a szerencsétlen macsekot. Gondolom, nem bánja, hogy megszabadul tőle. - Hát, nem igazán - felelte Lisey, de leginkább Alston seriff helyettestől szeretett volna megszabadulni, legalábbis egyelőre. Alig várta, hogy végre kimehessen a pajtába, és bekukkanthasson az ágy alá. Az ágy alá, amelyik közel húsz éve pihent a tyúkólban. Az ágy, amelyiket még (mein gott) Németországban vettek. Németországban, ahol 8. igazolást nyert a tétel, miszerint ami elromolhat, az el is romlik. Lisey nem emlékszik, hol hallotta ezt, de igazából ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs, mégis a Brémában töltött kilenc hónap alatt egyre gyakrabban eszébe jut, hogy ami elromolhat, az el is romlik. És valóban, minden, ami elromolhat, el is romlik. A ház a Bergenstrasse Ringen ősszel huzatos, télen hideg, amikor pedig beköszönt a fülledt, esős tavasz, mindenhol befolyik a víz. Mindkét zuhany rakoncátlankodik. A földszinti vécé pedig gyakran eldugul. A ház tulajdonosa többször is megígéri, hogy mindent
megjavíttat, aztán egy idő után nem veszi fel a telefont, ha Scott hívja. Végül Scott, hajmeresztő összegért, felbérel egy német ügyvédi irodát, mert, ahogyan azt Liseynek kifejti, megőrül, ha ez a mocskos szemétláda megússza a dolgot. A mocskos szemétláda háziúr, aki egyébként sokatmondóan kacsingat Liseyre, ha Scott éppen nem néz oda (Lisey ezt sosem meri elmondani Scottnak, mert Scott nincs humoránál, ha a mocskos szemétláda háziúr kerül szóba), végül nem ússza meg a dolgot. Amikor Scott jogi lépésekkel fenyegeti meg, hajlandó megjavítani néhány apróságot: a tető nem ázik be, a földszinti vécét pedig újra le lehet húzni. Csodák csodája, a fickó kicseréli a kazánt. Aztán egy éjszaka részegen állít be, és valami német-angol keveréknyelven szidni kezdi Scottot, komcsi jenki tintanyalónak nevezi, amit Scott élete végéig gondosan megőriz az emlékezetében. Scott szintén nem színjózan (Németországban Scott és a józanság nincsenek köszönő viszonyban), megkínálja cigarettával a mocskos szemétláda háziurat, és biztatja, hogy folytassa csak bátran, mein Führer! Bitté, bitté! Abban az évben Scott piál, poénkodik, és ügyvédeket uszít mocskos szemétláda háziurakra, viszont egy sort sem ír. Vajon azért nem ír, mert mindig részeg, vagy azért iszik annyit, mert nem tud írni? Lisey nem tudja a választ. A végeredmény ugyanaz. Májusra, mikor Scott végez a tanítással, Liseyt már nem érdekli más, csak hogy eltűnjenek erről a helyről, ahol az áruházakban meg az utcán úgy beszélnek az emberek, mint azok a furcsa lények a Dr. Moreau szigeté-ben. Lisey tudja, hogy ez nem szép tőle, de azért különösnek tartja, hogy a Brémában töltött kilenc hónap alatt senkivel sem sikerült összebarátkoznia, még az angol tanszék oktatóinak feleségeivel sem, pedig ők beszélnek angolul. Ráadásul Scott állandóan az egyetemen lóg. Lisey meg túl sok időt tölt a huzatos házban, és hiába öltözik fel melegen, sokszor mégis fázik, szinte mindig egyedül van, szinte mindig szomorú, a tévét bámulja, de nem érti a német nyelvű műsorokat, és a közeli körforgalomban keringő teherautókat hallgatja. Ha egy-egy nagyobb teherautó kapaszkodik fel a dombra, mondjuk, egy Peugeot, megremeg a padló. Az sem sokat dob Lisey hangulatán, hogy Scott, hozzá hasonlóan, állandóan levert, hogy az óráit nem látogatják, és az előadásai legtöbbször katasztrofálisan sikerülnek. De miért is dobná fel mindez? Akárki mondta is, hogy a nyomor társat keres, baromságokat beszélt. Ami elromolhat, az el is romlik... na, ez a fickó viszont sejtett valamit. Amikor viszont Scott otthon van, Lisey nem tud mit kezdeni vele, mert olyankor nem bújik el abban a sötét kis szobában, ahol eredetileg dolgozni akart, ahol a történeteit írta volna. Eleinte még próbálkozott, decemberben azonban már csak elvétve, februárban pedig egyszer sem ül le az íróasztalhoz. Pedig Scott a Motel 6-ban is bármikor tudott dolgozni, hiába dübörgött a forgalom nyolc sávon, hiába tartottak az emeleten legénybúcsút, most azonban teljesen és totálisan szétcsúszik. Scott mégsem panaszkodik soha, legalábbis Lisey előtt sosem engedi el magát. Nem tud írni, ezért hát hosszú, vidám és végtelenül kimerítő hétvégéket töltenek együtt. Gyakran együtt piálnak, ilyenkor Lisey is berúg. És úgy érzi, azon kívül, hogy kefélnek meg leisszák magukat, semmit sem tud tenni Scottért. Hétfőnként, másnaposan, Lisey örül, hogy Scott elmegy hazulról, viszont amikor este tízkor még mindig nincs otthon, a nappali ablaka előtt ülve idegesen figyeli, mikor bukkan fel végre az utcán Scott kölcsönzött Audija, és közben azon tűnődik, merre jár, és kivel iszik. És hogy menynyit iszik. Szombatonként Scott ráveszi Liseyt, hogy a nagy és huzatos házban bújócskázzanak; azzal érvel, akkor legalább nem fáznak, és teljesen igaza van. Lederhosen-ben hajkurásszák egymást, összevissza rohangálnak a szobákban, és úgy röhögnek, mint két beszívott (és totál begerjedt) tini, miközben németül kiabálnak: Achtung! Meg Jawohl! Meg Ich habe Kopfschmerzen!- ám legtöbbször mégis talán az hangzik el, hogy mein gott! Ezek az ökörködések a végén mindig keféléssel végződnek. Scott részegen és józanon, egész télen és tavasszal egyfolytában kanos, és mielőtt kiköltöznek a huzatos házból, az összes helyiséget végigkefélik, a szobákat, a fürdőszobákat (beleértve a földszinti mosdót, ahol az állandóan elduguló vécé van), de még a szekrényeket is kipróbálják. Annak ellenére, hogy Scott nem
sokat van otthon, hogy keményen piál, hogy nem azzal foglalkozik, amire teremtetett - azaz nem a történeteit írja -, Lisey soha nem aggódik (na, jó, szinte soha), hogy a férjének viszonya van valakivel, különben nem kefélnének ennyit. De persze Lisey sem azzal foglalkozik, amivel kellene, és ez néha nagyon nyomasztja. Scott sosem hazudott neki, sosem vezette félre, mindössze egyszer beszéltek erről, de akkor kerek perec megmondta: sosem lehet gyerekük. Ha Lisey gyerekeket szeretne - és mivel a Debusher család igen népes, Scott ezt valószínűnek tartja-, nem házasodhatnak össze. Megőrülne a fájdalomtól, de megérti, ha Lisey szakítani akar vele. Scott mindezt a nyamnyamfa alatt mondta el, ahová a különös októberi hóvihar elől menekültek. Lisey csak azokon a végtelennek tűnő brémai hétköznapokon hagyja, hogy eszébe jusson ez a beszélgetés, azokon az unalmas napokon, amikor az égboltot hófehérnek látja az ember, amikor az órák vánszorognak, és teherautók végtelen áradata dübörög az úton, az ágy pedig megremeg alatta. Az ágy, amit még Scott vett, és amit később hazaszállíttatott Amerikába. Lisey karját a szemére téve arra gondol, hogy a lázasan végigkefélt hétvégék ellenére tényleg iszonyatosan rossz ötlet volt idejönni. Olyan dolgokat művelnek az ágyban, amiket néhány hónappal korábban elképzelni sem tudott volna; és közben Lisey tisztában van vele, hogy ennek nem sok köze van a szerelemhez; hogy mindez sokkal inkább az unalom, a honvágy, a pia és a rosszkedv számlájára írható. Scott egyre durvábban piál, és ez egy idő után Liseyt is kezdi megijeszteni. Lisey már tudja, hogy ha Scott nem fogja vissza magát, elkerülhetetlenül össze fog omlani. És közben méhe gyümölcstelensége miatt egyre jobban elkeseredik. Nem felejtette el, hogy miben állapodtak meg, de ott, a nyamnyamfa alatt Lisey nem fogta fel, milyen gyorsan elrohannak majd az évek, és az idő milyen nyomasztóan hat az emberre. Scott talán újra írni kezd, ha visszatérnek Amerikába, de ö mit fog csinálni...? Sosem hazudott nekem, gondolja Lisey a huzatos brémai házban az ágyon fekve, karját a szeme elé téve. Már látja a - nem túl távoli jövőt -, amikor ez a tény nem vigasztalja többé, és ez a gondolat nagyon megrémíti. Néha azt kívánja, bárcsak sosem ült volna Scott Landonnal az alatt a kimaszott fűzfa alatt. Néha azt kívánja, bárcsak sosem találkozott volna vele. 9. - Ez nem igaz - suttogta Lisey a félhomályos pajtában állva, de közben Scott emeleti dolgozószobája - a rengeteg könyv, a rengeteg történet, az élet hiányának nyomasztó súlya eleven cáfolata volt ennek a kijelentésnek. Nem bánta meg, hogy hozzáment Scotthoz, de az igaz, hogy néha tényleg azt kívánta, bárcsak sosem találkozott volna ezzel a zűrös és nyughatatlan fickóval. Inkább valaki mással sodorta volna össze az élet. Mondjuk, egy kedves és nyugis programozóval, aki hetvenezret keres évente, és akinek három gyereket szülhetett volna. Két fiút, meg egy lányt. A nagyobbik mostanra már felnőtt volna, a másik kettő még mindig suliba járna. De nem ilyen életet mért ki rá a sors. Lisey nem ezt az életet választotta. Lisey nem az ágyhoz ment (ezt most nem bírta volna ki), hanem a fellengzősen csak irodának nevezett kis lyuk ajtajához lépett, benyitott, és körülnézett. Mit akart itt csinálni, miközben Scott az emeleten írta a történeteit? Nem tudta, most viszont azért jött ide, hogy lehallgassa az üzenetrögzítőt. Az ÚJ ÜZENETEK feliratú kis ablakban az l-es szám világított, és Lisey arra gondolt, nem kellene-e felhívnia Alston seriff helyettest, mielőtt lejátssza az üzenetet, de végül úgy döntött, nem szól neki. Ha az üzenetet Dooley hagyta, akkor később majd megmutatja Alstonnak. Hát persze hogy Dooley hagyta az üzenetet... Mégis ki lett volna? Lisey összeszedte magát, felkészült, hogy Dooley nyugodt és elsőre értelmesnek tűnő hangon tovább fenyegetőzik, aztán lenyomta a LEJÁTSZÁS gombot. Pár pillanat múlva egy Emma nevű ifjú hölgy kezdte ismertetni azokat az egészen rendkívüli megtakarításokat,
amelyeket Lisey akkor élvezhet, ha tarifacsomagot vált. Lisey meg sem várta, míg a túlbuzgó hölgy befejezi a mondókáját. Miközben letörölte az üzenetet, arra gondolt: Na, ennyit a női intuícióról. Nevetve lépett ki az irodából. 10. Lisey nosztalgia és szomorúság nélkül pillantott a letakart ágyra, miközben arra gondolt, mennyit szeretkeztek - vagy inkább keféltek - ezen az ágyon. Nem tudta pontosan megmondani, hányszor keféltek, amíg Németországban voltak. Több százszor? Elképzelhető, hogy mindössze kilenc hónap alatt több százszor keféltek, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy néha napokig, sőt egy egész hétig nem találkoztak, csak amikor Scott reggel hétkor, félálomban, aktatáskával a kezében kiosont az ajtón, meg amikor este tíz után, többnyire részegen beállított. Lisey mégis elképzelhetőnek tartotta a dolgot, mert a hétvégéken szinte mindig - Scott szavajárásával élve -”szexmaratonokat” rendeztek. De csak azért, mert ilyen sokszor hancúroztak az ágyon, nem muszáj ezt a lepellel letakart, néma bútorszörnyeteget szeretnie, nem igaz? Inkább gyűlölnie kellene, hiszen Lisey tisztában volt vele - nem a megérzései súgták meg, hanem valami tudat alatti logika mentén jött rá (Liseynek vág az esze, mint a borotva, csak nem szabad túl sokat gondolkodnia, hallgatta ki egyszer teljesen véletlenül Scottot egy bulin, és nem tudta eldönteni, hogy ez most ciki vagy hízelgő rá nézve) -, hogy abban az ágyban majdnem tönkrement a házasságuk. Függetlenül attól, hogy milyen mocskosan jó volt Scott-tal kefélni, vagy ha Scott dugta, bármikor el tudott élvezni, és amikor hátulról vágta be neki, Lisey majd' megőrült az élvezettők függetlenül attól a helytől, amit ő talált, s amit mindig megérintett, mielőtt Scott elélvezett. És a férfi néha csak megborzongott, máskor viszont felüvöltött, amitől Lisey libabőrös lett, még akkor is, amikor Scott forró farka a testébe mélyedt. Lisey semmi kifogásolnivalót nem látott abban, hogy letakarta ezt az istenverte bútort - amely a fehér lepellel úgy nézett ki, mint egy hatalmas holttest -, mert az emlékeiben minden, ami azon az ágyon történt, rossz és erőszakos volt, minden aktus egy újabb kéz, ami házasságuk torkára kulcsolódott, és fojtogatta őket. Szerették egymást? Talán. Hányszor szeretkeztek? Legfeljebb néhány alkalommal. Lisey inkább úgy érezte, hogy egyik mocskos baszás követi a másikat. Megfojt... és elereszt. Megfojt... és elereszt. Scott-és-Lisey minden egyes alkalommal egyre idegesebben kapkodott levegő után. Végül elutaztak Németországból. Southamptonban felszálltak a New Yorkba tartó Queen Elizabeth 2-re. Lisey a második napon, miután sétált egyet a fedélzeten, kulccsal a kezében megállt luxuskabinjuk ajtaja előtt, és félrebillentett fejjel hallgatózni kezdett. Odabentről lassú, de egyenletes ritmusban Scott írógépének kopogása hallatszott, és ekkor Lisey elmosolyodott. Persze tudta, hogy ezzel még koránt sincs minden rendben, de ahogy ott állt az ajtó előtt, és hallgatta az írógép kopogását, úgy érezte, van még esély rá, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. És igaza lett. Amikor Scott elmesélte, hogy visszaszállíttatja az államokba az általa csak „mein gott bett”- nek nevezett bútort, Lisey nem mondott semmit, de abban biztos volt, hogy soha többé nem alszanak vagy kefélnek abban az ágyban. Ha Scott mégis rá akarta volna beszélni - Csak eccer, kicsi Lisey, a régi idők emlékére -, Lisey gondolkodás nélkül visszautasította volna. Vagy simán elküldi a jó büdös francba. Ha létezett olyan bútor, amihez rossz emlékek fűződtek, hát ez az volt. Közelebb lépett, letérdelt, felhajtotta a lepedőt, és bekukkantott az ágy alá. És akkor a dohos, szűk helyen, ahol még mindig érezni lehetett a tyúkszar bűzét (visszatér, mint kutya a hányadékához, gondolta Lisey), megtalálta, amit keresett. Ott, az ágy alatt a félhomályban meglátta Jó Mami cédrusfa ládikóját.
VIII. Lisey És Scott (A Nyamnyamfa Alatt) 1. Abban a pillanatban, amikor Lisey kezében a cédrus-fa ladikéval belépett a napsütötte konyhába, megszólalt a telefon. A ladikot az asztalra tette, gondolkodás nélkül felvette a kagylót, és szórakozottan beleszólt, többé már nem félt, hogy Jim Dooley válaszol. Ha mégis az az eszelős jelentkezik, közli vele, hogy értesítette a rendőrséget, és leteszi a telefont. Pillanatnyilag nem ért rá megijedni. Darla kereste, nem Dooley. A Greenlawn intézet váróterméből hívta. Lisey nem lepődött meg különösebben, hogy nővérének lelkiismeret-furdalása van, amiért felhívta Cantyt Bostonban. És mi van, ha másként alakul a helyzet, és Darla repül Bostonba, Canty meg itthon marad Maine-ben? Lisey úgy gondolta, teljesen mindegy lett volna. Nem tudta megállapítani, mennyire szereti egymást Canty és Darla, de azt tudta, hogy úgy vannak egymással, mint az alkeszek a piával. Gyerekkorukban Jó Mami mindig azt mondta, ha Canty megfázott, Darlanna lázasodott be. Lisey - csakúgy, mint korábban, amikor Cantyvel beszélt - ezúttal is megpróbált megfelelően reagálni a dolgokra, ráadásul most is pontosan ugyanaz volt az oka: minél előbb le akarta rázni a nővérét, hogy aztán a saját dolgával törődhessen. Úgy tervezte, hogy később majd kezelésbe veszi a nővéreit, de e pillanatban egyáltalán nem érdekelte Darla lelkiismeretfurdalása, vagy az, hogy mennyire kattant be Amanda. Sőt, ami azt illeti, Jim Dooley holléte sem foglalkoztatta. Amíg a fickó nincs ott a szobában, és nem hadonászik az orra előtt egy késsel, nem érdekli, mit csinál. Nem, nem baj, hogy felhívta Cantyt, nyugtatta meg Lisey Darlát. Igen, jól tette, hogy azt mondta neki, maradjon Bostonban. Igen, később mindenképpen, beugrik Amandához a kórházba. Ez borzalmas - sóhajtott Darla, és Lisey annak ellenére, hogy máshol jártak a gondolatai, érezte a hangján, mennyire kétségbe van esve. - Borzalmasan néz ki. - Majd hadarva hozzátette: - Nem úgy értettem... Igazából nem is, hát persze hogy nem, csak egyszerűen borzalmas így látni. Csak ül ott az ágyán, Lisey. Amikor bent voltam nála, az arcára tűzött a nap, és a bőre szürke volt, és ráncos... Nyugi, Darl - szakította félbe Lisey, és közben végigsimította Jó Mami cédrusfa ládikójának lakkozott tetejét. Még így becsukva is érezni lehetett a fa édes illatát. Amikor majd kinyitja, közel hajol, és beleszagol, olyan érzés lesz, mintha a múltat szívná be. Egy csövön keresztül etetik - folytatta Darla. - Berakták a csövet, megetették Amandát, aztán kivették a csövet. Attól tartok, ha Manda nem kezd el rendesen enni, egy idő után nem fogják majd kivenni a csövet. - Darla hangosan szipogott. - Egy csövön keresztül etetik, és már most olyan vékony, és nem akar beszélni, és amikor megkérdeztem az egyik ápolónőt, azt mondta, hogy van úgy, hogy évekig ilyen állapotban maradnak, és néha az is előfordul, hogy sosem térnek vissza, Lisey, azt hiszem, ezt nem fogom kibírni! Lisey elmosolyodott, és közben végighúzta az ujját a ládikó hátulján lévő forgópántokon. A megkönnyebbülés halvány mosolya játszott az ajkán. Végre megérkezett Darla, a Dráma Dáma, Darla, a Díva, ami azt jelenti, hogy biztos talajon állnak, két nővér a szokásos szerepben. A vonal egyik végén Érzékeny Darla beszél, hölgyeim és uraim, kérem, tapsolják meg. A vonal másik végén Kicsi-a-bors-de-erős Lisey. Hadd halljuk a tapsot! - Délután bemegyek, Darla, és beszélek dr. Alberness-szel. Addigra már többet tudnak mondani Amanda állapotáról... Darla kétkedve: - Gondolod?
Lisey, bár fingja nincs, rávágja: - Naná! Te pedig okosan tennéd, ha fognád magad és hazamennél. Pihenned kéne. Menj haza, és dőlj le! Most Darla drámai kinyilatkoztatása következik: - Ó, Lisey, úgysem tudnám lehunyni a szemem! Liseyt rohadtul nem érdekelte, hogy Darla mit csinál: eszik, teker egy jointot, vagy a begóniák közé szarik. Csak azt akarta, hogy tegye le végre a telefont. - Mindenesetre jobban tennéd, ha hazaugranál, drágám, és pihennél kicsit. Most le kell tennem, meg kell néznem valamit a sütőben. Darla boldogan felkiáltott: - Ó, Lisey! Te? - Liseynek ez nagyon nem esett jól, mintha a Hamburger Helper termékeken kívül soha életében nem sütött volna semmit. - Banánkenyeret csinálsz? - Langyos. Áfonyásat. Meg kell néznem, hogy nem égett-e oda. - De azért délután bejössz Mandához, ugye? Lisey úgy érezte, mindjárt felüvölt. De aztán összeszedte magát, és így szólt: - Persze. Délután megyek. - Hát akkor... - Lisey már tudja, hogy nem sikerült maradéktalanul eloszlatni Darla kétségeit. Ne tedd még le, győzz meg, érződött a hangján. Beszéljünk még tizenöt percig, és győzz meg róla, hogy minden rendben van. - Azt hiszem, hazamegyek. - Jó ötlet! Szia, Darl. - De ugye tényleg nem baj, hogy felhívtam Cantyt? Nem! Tőlem akár Bruce Springsteent is felhívhatod! Vagy Hal Holbrookot! Vagy a kimaszott Condi Rice-t! Csak HAGYJ MÁR BÉKÉN VÉGRE! - Egyáltalán nem. Sőt szerintem nagyon jól tetted, hogy rácsörögtél. Megbeszéltem vele, hogy... - Liseynek ekkor eszébe jutott Amanda kis notesze. - Megígértem, hogy folyamatosan tájékoztatjuk a fejleményekről. - Akkor... Rendben van. Szia, Lisey. Később találkozunk. - Szia, Darl. Katt. Végre. Lisey lehunyta a szemét, kinyitotta a ladikot, és beszippantotta a cédrus erős illatát. Egy pillanatig újra ötévesnek érezte magát, Darla kinőtt rövidnadrágja és saját kopott Li'l Rider cowboy csizmája volt rajta, amit annyira szeretett, és amelyiknek kifakult rózsaszín bőrszíjak díszítették a szárát. Aztán belepillantott a ládikóba, mert kíváncsi volt, mit talál benne, és az merre vezeti őt tovább. 2. Legfelül egy tizenöt-húsz centi hosszú, nagyjából tíz centi széles és öt centi vastag, fóliával betekert csomagot talált, ami két helyen felpúposodott. Lisey nem jött rá azonnal, hogy mi az, és amikor kivette a ládikóból, enyhe borsmentaillat csapta meg az orrát lehet, hogy a borsmenta illata elkeveredett a cédrusfa szagával? -, és akkor hirtelen minden eszébe jutott, pedig még ki sem bontotta a fóliát, még meg sem pillantotta a keményre száradt tortaszeletet a két műanyag figurával: a fiú babán zsakett és cilinder, a lány babán fehér esküvői ruha volt. Lisey úgy tervezte, hogy egy évig megőrzi a tortaszeletet, és az első házassági évfordulójukon majd megeszik. Vajon babonából tette el? Ha igen, akkor be kellett volna tennie a mélyhűtőbe. Ehelyett azonban a torta itt kötött ki a ládikóban. Lisey a körmével lekapart egy darabkát a cukormázból, és bekapta. Valami halvány édesség keveredett a borsmenta alig kivehető ízével. A Maine-i Egyetemen, a Newmankápolnában esküdtek meg, polgári szertatás keretében. Lisey összes nővére eljött, még Jodi is. Lincoln, Debusher apus Sabbatusban élő bátyja kísérte az oltárhoz a menyasszonyt. Scott meghívta a haverjait Pittsburghből meg az UMO-ról, az ügynöke pedig elvállalta, hogy a
tanúja lesz. A Landon család természetesen nem képviseltette magát. Scottnak akkoriban már egyetlen élő rokona sem volt. A megkövesedett tortaszelet alatt néhány esküvői meghívót talált. Kézzel írták meg a meghívókat, a felét Scott, a felét Lisey, és Lisey mindkét fajtából eltett egyet-egyet emlékbe. A meghívók alatt egy ajándék levélgyufa pihent. Szóba került, hogy a meghívókat inkább ki kellene nyomtatni, a szükséges összeget annak ellenére meg tudták volna szerezni, hogy akkoriban még egy fillért sem láttak az Elkárhozottak puha borítós kiadása után járó honoráriumból, a végén azonban mégis úgy döntöttek, kézzel írják meg a meghívókat, mert úgy sokkal személyesebb a dolog (arról nem is beszélve, hogy mennyivel menőbb). Lisey egy ötvenes csomag sima levélgyufát vett a Cleaves Mills-i IGA-ben, s mindegyikre saját kezűleg írta rá szöveget, egy vékony hegyű, pirosan fogó golyóstollal. A levélgyufa, amit most a kezében tartott, talán az utolsó darab volt. Lisey egy régész kíváncsiságával és egy szerelmes sóvárgásával vette szemügyre. Scott és Lisa Landon 1979. november 19. „Most már kettek vagyunk” Könnyek szöktek a szemébe. Most már kettek vagyunk, a felirat Scott ötlete volt, azt mondta, egy Micimackós mese címére utal. Lisey azonnal tudta, melyik mese az - hányszor nyaggatta Lisey Jodothát meg Amandát, hogy olvassanak fel neki egy-egy epizódot a Százholdas pagony életéből? -, és zseniálisnak tartotta az ötletet. Most már kettek vagyunk. Tökéletes. Megcsókolta Scottot, amikor először hallotta tőle ezt a mondatot. Most viszont alig bírt ránézni a levélgyufára és a bolondosán merész mottóra. Ez volt a szivárvány másik vége, most, hogy Lisey egyedül maradt, arra gondolt, milyen hülye szám az egy. A levélgyufát blúzának zsebébe dugta, aztán letörölte a könnyet az arcáról. Néhány csepp azért kicsordult. Úgy látszik, ha az ember a múltba réved, nem ússza meg szárazon. Mi történik velem? Odaadta volna a méregdrága BMW-t, ha valaki megsúgja neki a választ. Olyan jól érezte magát! Meggyászolta Scottot, aztán továbblépett, eldobta az özvegyi fátylat. A régi nóta igaznak csengett: nélküled is egész jól megvagyok. Aztán nekiállt, hogy kitakarítsa a dolgozószobát, és felébresztette Scott szellemét. És ti szellem nem az éteri szellemvilágban, hanem a saját bensőjében kelt életre. Azt is meg tudta mondani, hol es mikor kezdődött az egész: az első nap végén, abban a sarokban, amit Scott egyszerűen csak emlékzugnak nevezett. A falon irodalmi díjak lógtak, kitüntetések: a Nemzeti Könyv Díj, a szépirodalmi Pulitzer-díj, és az Elkárhozottak-ért kapott World Fantasy Award. Mégis mi történt? - Összeomlottam - szólalt meg Lisey félénken, remegő hangon, aztán visszahajtogatta a fóliát a megkövült tortaszeletre. Erre nincs pontosabb kifejezés. Lisey összeomlott. Nem tudta kristálytisztán felidézni az eseményeket, csak arra emlékezett, hogy szomjúság gyötörte. Egy pohár vizet akart engedni magának abban a beugróban, ahol - egyébként teljesen fölöslegesen - kialakítottak egy bárpultot. Scott ugyan már nem piált, de régebben évekig kalandozott az alkohol birodalmában, a nikotinnal folytatott viszonya jóval rövidebb ideig tartott. A csapból nem jött egy csepp víz sem, a csövek őrjítő hangokat adva böfögték fel a levegőt. Ha Lisey vár még egy darabig, a végén megérkezik a víz, de inkább elzárta a csapot, és visszament a bárpult és az úgynevezett emlékzug közötti folyosóra, ahol halványan világított a mennyezeti lámpa. Lisey direkt így állította be a szabályozóval. Ebben a fényben minden normálisnak tűnt, minden okénak. Lisey már várta, hogy Scott melyik pillanatban nyomja le a kilincset, és lép be a helyiségbe, hogy aztán feltekerje a hangerőt a hifin, és leüljön az íróasztalához dolgozni. Mintha nem is léceit volna le örökre. És mégis mit kellett volna éreznie? Szomorúságot? Sóvárgást? Valami kínos és a kedves idős hölgyekre jellemző nosztalgiát? Ha tényleg így állunk, beszarok a röhögéstől, gondolta. Ekkor azonban elöntötte a testét valami perzselően forró, ám ugyanakkor dermesztően hideg...
3. Elönti a testét valami, s elborul az agya - pedig kicsi Lisey mindig megőrzi a hidegvérét (kivéve, amikor az ezüstásót lóbálva péppé zúzta egy eszelős fickó fejét, de még akkor is abba a hitbe ringatta magát, hogy nem pöccent be különösebben). Kicsi Lisey akkor sem veszti el a fejét, amikor körülötte mindenki másnak eldurran az agya -, úrrá lesz rajta valami letaglózó erejű és kirobbanó düh, valami fenséges harag, ami félreállítja az elméjét, és átveszi az irányítást a teste fölött. A düh - bár egyelőre nem tudja eldönteni, hogyan lehetséges ez letisztítja a gondolatait, le kell, hogy tisztítsa a gondolatait, mert végül mindent megért. Két év nagyon hosszú idő, de végül leesik neki. Összeáll a kép. Derengeni kezd a dolog. Scott elpatkolt, ahogyan mondani szokás. (Na, hogy tetszik?) Scott kipurcant. (És ez bejön?) Scott fűbe harapott. (Ezt a nagy halat a szavak tavából fogtam ki, a szavak tavából, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, és ahol kivetjük a hálónkat.) És a végén mi marad? Miért hagyta cserben Scott? Miért lépett olajra? Pattant meg, léceit le, húzott el? Miért lépett a távozás hímes mezejére? Miért hagyta faképnél a nőt, aki testének minden porcikájával, nem-túl-okos kobakjának minden agysejtjével őt imádta? Nem hagyott mást hátra, csak ezt a szaros... kimaszott... koporsót. Lisey összeomlik. Elszakad a cérna. Nekiront a kimaszott, ostoba kis emlékzugnak, mintha Scott hangját hallaná: KÖMAK, kicsim - Kapd Össze Magad, Amikor Kell, aztán Lisey sorban letépi a falról díjakat, a képeket, a bekeretezett okleveleket. Lisey felkapja Lovecraft mellszobrát, amit Scott a World Fantasy Award kuratóriumától kapott az Elkárhozottak-ért, azért a gyűlöletes könyvért, és a dolgozószoba másik végébe hajítja, miközben azt ordítja, hogy „Scott, te kimaszott szemétláda! Baszd meg!”... Az óta az éjszaka óta, a vérdincs éjszakája óta, mikor Scott átnyúlt az üvegház vastag üvegtábláján, Lisey csak elvétve használta ezt a szót eredeti alakjában. Scott sokszor felhúzta, de még soha az életében nem volt ennyire dühös rá. Ha ott van, biztosan kitekeri a nyakát. Lisey most már eszét vesztve tombol, letépi a falról az összes szaros kitüntetést és bekeretezett oklevelet, mígnem a végén csupasz fallal néz szembe (mivel a padlót vastag szőnyeg borítja, csak néhány cucc törik össze; Lisey csak akkor fogja megérteni, mekkora mázlija volt, amikor - jóval később - végre lecsillapodik). Csak forog körbe-körbe, mint egy tornádó, és közben teli torokból Scott nevét üvölti, bánatában üvölt, üvölt, mert elveszítette Scottot, dühében üvölt; üvölt, mert azt akarja, hogy Scott megmagyarázza neki, hogy miért hagyta el; azért üvölt, hogy Scott visszatérjen hozzá, hogy végre visszatérjen hozzá. Sebaj, minden ugyanaz, pedig nélküle semmi sem ugyanaz, utálja Scottot, és hiányzik neki, egy lyuk van a testében, és a Yellowknife felől fújó jeges északi szél keresztülsüvít rajta, a világ teljesen üres, nincs benne szerelem, ha nincs, aki a nevedet kiáltsa, ha nincs, aki hazahívjon. Végül Lisey megragadja az emlékzugban porosodó számítógép monitorját, és a dereka figyelmeztetésképpen roppan egyet, de azért csak felemeli azt a kimaszott monitort, mert kit érdekel most a dereka, a csupasz falak, mintha rajta nevetnének, és Lisey, mint egy dühöngő örült, megpördül, és ügyetlenül a falhoz vágja a monitort. Tompa puffanással becsapódik, PUMMI - aztán újra csend lesz. Vagy mégsem. Az ablak alatt tücskök ciripelnek. Lisey halkan zokogva a díjakkal teleszórt szőnyegre roskad. És mégis hogyan tudná visszahívni? Mégis hogyan tudná pusztán elkésett és dühös szomorúságának erejével visszahívni őt az életbe? Talán úgy tér vissza, mint a hosszú és üres csövekből a víz? Tudja, hogy a válasz...
4. - Nem - suttogja Lisey. Mert - bármekkora őrültségnek tűnik is - nagyon úgy néz ki, hogy Scott már jóval a halála előtt kitalálta, hol legyenek a dincsvadászat állomásai. Vegyük például a találkozást Alberness-szel: a dokiról egészen véletlenül kiderül, hogy isszonyatoss naggy rajongója Scottnak. Scott valahogy megkaparintotta Amanda orvosi papírjait, és együtt ebédelt Alberness-szel. Aztán jött a csali: Mr. Landon a lelkemre kötötte, ha valaha az életben találkozom magával, mindenképpen kérdezzem meg, hogyan cselezte ki az ápolónőt a nashville-i kórházban. És... vajon mikor tette a brémai ágy alá Jó Mami cédrusfa ládikóját? Mert az fix, hogy Scott volt az. 1996-ban? (pszt) 1996 telén, amikor Scott bekattant, és Lisey (MOSTMÁR AZTÁN CSEND LEGYEN, LISEY!) Rendben van... rendben van, akkor - egyelőre - nem beszél arról a télről, de ezek szerint jó irányban tapogatózik. És... Dincsvadászat. De mi a célja vele? Hogy fokozatosan szembenézzen valamivel, amivel amúgy képtelen megbirkózni? Talán... Meglehet... Scott megértené, és minden bizonnyal együtt érezne vele, megértené, hogy a legborzalmasabb emlékeit függöny mögé rejti, és egy cédrusfa ládikóba száműzi. Egy jó dincs. Ó, Scott, mégis mi jó van ebben? Mégis mi jó van ebben a rengeteg szomorúságban és fájdalomban? Egy rövid dincs. Ebben az esetben a cédrusfa ládikó minden bizonnyal az egyik utolsó állomás, és Lisey sejtette, ha továbbmegy, már nem fordulhat vissza. Kicsim, sóhajtott Scott... de csak Lisey fejében. Nincsenek szellemek. Csak emlékek. Csak halott férje hangja. Lisey elhitte; sőt tudta. Becsukhatta volna a ladikot. Behúzhatta volna a függönyt. A múltba száműzhette volna a múltat. Kicsim. Mindig Scotté volt az utolsó szó. Még most, a halála után is elmondja, amit akar. Lisey felsóhajtott - ezt a sóhajt még ő is boldogtalannak és magányosnak érezte -, aztán úgy döntött, nem fordul vissza. Eljátssza Pandora szerepét. 5. A tortaszeleten, a meghívókon és a levélgyufán kívül Lisey csak egyetlen dolgot rejtett el a ládikóban: egy fényképet, amely potom pénzért rendezett, nem vallásos - de ami azt illeti, igen jól sikerült - esküvőjük napján, a fogadáson készült, a Rockban, Cleaves Mills leglepukkantabb, leghangosabb, legmocskosabb és legszakadtabb rock and roll kocsmájában. A képen Lisey és Scott épp a nyitótánchoz készülődtek. Lisey fehér csipkeruhában, Scott egyszerű fekete öltönyben volt - A temetkezési vállalkozói munkaruhám, mondta -, amit külön erre az alkalomra vett (hogy aztán az Elkárhozottak összes könyvbemutatóján és felolvasóestjén ezt vegye fel). A háttérben Jodotha és Amanda látszott, mindketten fiatalok és csinosak voltak, lelkesen tapsoltak. Lisey Scottra nézett, Scott pedig mosolyogva fonta kezét Lisey derekára, te jó ég, milyen hosszú volt a haja, kis híján a válláig ért, már nem is emlékezett erre. Az ujja hegyével végigsimította a fényképet, az embereket, akik életük ezen fejezetének szereplői voltak. SCOTT ÉS LISEY, A KEZDET! Még a bostoni együttes nevére (The Swinging Johnsons), és a dal címére is emlékezett, amit a nyitótánchoz választottak (az
együttes Cornelius Brothers & Sister Rose „Túl késő visszafordulni” című számának feldolgozását játszotta). - Ó, Scott - sóhajtott Lisey, és újabb könnycsepp gurult le az arcán. Szórakozottan letörölte, aztán a napsütötte konyhapultra tette a fényképet, és tovább keresgélt a ládikóban. Középnyugati motelekből lenyúlt étlapokat, asztalkendőket és levélgyufákat talált, valamint egy szórólapot, ami Scott Linden, az Elkárhozottak szerzőjének a bloomingtoni Indiana Egyetemen tartott felolvasóestjét hirdette. Lisey a nyomdahiba miatt tette el, és azt mondta Scottnak, hogy egy szép napon ez a fecni egy vagyont fog érni, mire Scott azt felelte, Ne tartsd vissza a levegőt, kicsim. A szórólapon a következő dátum állt: 1980. március 19. Vajon hol lehetnek a Trófeából elcsaklizott emléktárgyak? Talán pont onnan nem hozott el semmit? Akkoriban mindenhol begyűjtött valamit, ezt amolyan hobbiként űzte, és megesküdött volna, hogy... Kivette a „Scott Linden” feliratú szórólapot, és alatta megtalálta a bíborvörös színű étlapot, amelyre arany betűkkel a következő feliratokat nyomtatták: Trófea, Rome, New Hampshire. Lisey olyan tisztán hallotta Scott hangját, mintha a férfi a fülébe suttogott volna: ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak. Ezt aznap este mondta, a szálloda éttermében (amely őket és az egy szál, látványosan unatkozó pincért leszámítva tök üres volt), miután mindketten a konyhafőnök ajánlatát rendelték, aztán később, az ágyban, mikor meztelen testével betakarta Lisey meztelen testét, megismételte a mondatot. - Felajánlottam, hogy kifizetem nekik - suttogta Lisey, felmutatva a napsütötte, üres konyhának az étlapot. - De a pincér azt mondta, nyugodtan vigyem el. Mert aznap este rajtunk kívül senki nem vacsorázott náluk. Mert aznap este hóvihar tombolt. Az a furcsa októberi hóvihar. Bár eredetileg csak egy éjszakára maradtak volna, végül mégis kettő lett belőle, és a második éjjel Lisey sokáig fennmaradt miután Scott elaludt. A szokatlan havazást hozó hidegfront már elvonulóban volt, a hó olvadni kezdett, Lisey az ereszekről csöpögő víz hangját hallgatta. Csak feküdt ott, abban a különös ágyban (ez volt az első azoknak a különös ágyaknak a hosszú sorában, amelyeken Scott-tal osztozott), és Andrew „Sparky” Landonra, Paul Landonra és Scott Landonra, a túlélőre gondolt. Meg a dincsekre. A jó dincsekre és a vérdincsekre. És a lila ködre. Ahogy ott feküdt, egyszer csak a felhők szétnyíltak az égbolton, és a szobát holdfény öntötte el. Végül Lisey álomba merült. A következő nap, vasárnap, hazaindultak, a hirtelen jött, szokatlan tél visszaváltozott ősszé, és alig egy hónap múlva a The Swinging Johnsons zenéjére ropták az esküvőjükön. Lisey ki akarta deríteni, hogy azon a régmúlt estén mi volt a konyhafőnök ajánlata, és ahogy kinyitotta az étlapot, egy fénykép hullott ki belőle. Lisey azonnal tudta, hol készült a kép. A fogadó tulajdonosa fényképezte le őket, Scott kis Nikon gépével. A fickó előkotort valahonnan két pár hótalpat (a sífutó lécei még fent vannak North Conwayben, magyarázta, a motoros szánokkal együtt), és azt ajánlotta nekik, hogy mindenképpen kiránduljanak egyet a fogadó háta mögött induló gyalogösvényen. Az erdő egyszerűen varázslatos, mindent hó borít, idézte fel magában Lisey a fogadós szavait, és egy teremtett lélek sem jár ilyenkor arrafelé, nem fognak találkozni egyetlen sífutóval sem, azt garantálhatom. Ne hagyják ki, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben. Még egy kis ebédet meg egy üveg vörösbort is csomagoltatott nekik. A képen hótalpakban, síruhában, vízhatlan kapucnis kabátban (Liseyn röhejesen állt a jó pár számmal nagyobb kabát) és a tulaj feleségétől kapott fülvédővel a fejükön pózolnak a vidéki fogadó előtt a hóviharban - ami leginkább egy hollywoodi film trükkre emlékeztet -, és közben vigyorognak, mint két vidám idióta. A hátizsákot, amiben a kaja és az üveg vino volt, szintén kölcsönbe kapták. Scott és Lisey nekivágott a nyamnyamfához vezető útnak, habár akkor ezt még nem
sejtették. Elindultak az Emlékezet útján. Csakhogy Scott Landon számára az Emlékezet útja egyben a Szörnyek sikátora is volt. Nem csoda, hogy olyan ritkán járt arrafelé. De neked tudnod kellett, gondolta Lisey, miközben az esküvői képhez hasonlóan ezt a fényképet is végigsimította az ujjával, hogy legalább egyszer el kell látogatnod arra a helyre, mielőtt összeházasodunk, ha tetszik, ha nem. Ki akartad önteni a szíved, ugye? El akartad mesélni a történetet, ami magyarázatot ad arra, miért viselkedtél úgy azon az éjszakán. Biztosan hetekig kerested a megfelelő helyszínt. És amikor megláttad áfát, tudtad, hogy megtaláltad, és hogy nem halogathatod tovább a dolgot. Nagyon ideges voltál. Nagyon féltél, hogy ha egyszer elmeséled nekem azt a történetet, meggondolom magam, és inkább mégsem akarok hozzád menni feleségül. Ugye így volt? Lisey nem tévedett, Scott tényleg ideges volt. Az autóban egy szót sem szólt. Vajon azon tűnődött, mi járhat a fejében? Biztosan, mert Scottnak szinte sosem állt be a szája. - De addigra már ismerned kellett volna engem annyira, hogy... - kezdte Lisey, aztán elhallgatott. Ha az ember magában beszél, nem kell befejezni a mondatokat. 1979 októberében Scottnak már illett volna annyira ismernie Liseyt, hogy tudja, nem fogja otthagyni. Talán nem elég, hogy amikor átnyúlt a Parks Greenhouse üvegtábláján, és cafatokra vagdosta a karját, Lisey nem küldte el a francba? Talán félt felidézni azokat a régi emlékeket? Lisey sejtette, hogy Scott nem csak egyszerűen ideges. Scott kimaszottul be volt szarva. Ennek ellenére megfogta Lisey kezét, és a fa felé bökve így szólt: - Mi lenne, ha itt kajálnák? Gyere, bújjunk be a... 6. - Bújjunk be a fűzfa alá, és ebédeljünk meg ott - javasolja Scott, és Lisey szíves örömest beleegyezik a dologba. Egyrészt, mert már majd' meghal az éhségtől. Másrészt, mert a lába főleg a bokája - rettenetesen sajog a nehéz hótalpak miatt, Lisey nincs hozzászokva az efféle testmozgáshoz: felemel, elfordít, leráz... felemel, elfordít, leráz... Leginkább azonban a szüntelenül hulló hó látványából van elege. A séta egyébként tényleg olyan csodás, ahogyan a fogadós ígérte, olyan csend borul a tájra, amit élete végéig nem fog elfelejteni, semmi más nem hallatszik, csak a hótalpak reccsenése, Scott és az ő zihálása, meg egy nyugtalan harkály kopácsolása a távolból. Am a szüntelenül szakadó (tényleg nincs rá jobb szó) hatalmas hópelyhek valamiért mégis megrémisztik Liseyt. Olyan sűrű a hóesés, hogy egy idő után minden összemosódik a szeme előtt, és ettől teljesen összezavarodik, és szédülni kezd. A fűzfa egy tisztás szélén áll, ágait lehúzza a keskeny, zöld levelekre vastagon lerakódó hó. Hogyan hívják ezeket a leveleket? Tűnődik Lisey, és úgy dönt, majd ebéd közben megkérdezi Scott-tól. Scott biztosan tudja. Lisey azonban sosem fogja megkérdezni. Közbejön valami. Scott elindul a fűzfa felé, Lisey felemeli a lábát, és a lábfejét elfordítva lerázza a havat hótalpról, aztán vőlegénye nyomaiban lépkedve ő is a fűzfa felé indul. Amikor Scott odaér a fához, széthajtja a hóval borított leveleket, ágakat, mintha egy függönyt húzna szét, és bekukkant a lombsátor alá. Lisey teljesen beindul, amikor Scott feneke hívogatóan kivillan az ágak közül. - Lisey! Tök jó ez a hely. Várj egy kicsit, amíg... Ekkor Lisey felkapja az A-val jelzett hótalpat, és rásóz egyet a B-vel jelzett, farmerba bujtatott fenékre. A C-vel jelzett vőlegény eltűnik a hóval borított, D-vel jelzett fűzfa sűrűjében (és közben meglepetten felkiált). Lisey nagyon viccesnek találja a dolgot, remekül szórakozik, és a sűrű hóesésben állva hangosan vihogni kezd. A ruháját, de még a szempilláját is hópelyhek borítják. - Lisey? - hallatszik Scott hangja odabentről, a lecsüngő fehér esernyő alól.
- Tessék, Scott? - Látsz engem? - Nem - feleli Lisey. - Akkor gyere egy kicsit közelebb. Közelebb lép, tudja, mire számítson, de amikor Scott hirtelen kidugja a karját a hóval borított függöny mögül, és elkapja Lisey csuklóját, mégis meglepődik, és idegesen felsikolt, mert jobban megijedt, mint gondolta volna. Az igazat megvallva egy kicsit megrémült. Scott berántja maga mellé, és Liseyt egy pillanatra elvakítja a leveleket borító jéghideg fehérség. A kapucni leesik a fejéről, és a hó a nyakába hullik, és meleg bőréhez tapad. A fülvédő lecsúszik a fejéről. Tompa puffanást hall, ahogy a háta mögött az összefagyott hó jókora adagokban lezúdul az ágakról. - Scott! - kapkod levegő után Lisey. - Scott, halálra ijesztesz... - De aztán elhallgat. Scott letérdel előtte, hátrahajtott kapucnija alól kiömlik sűrű, fekete és a Liseyénél alig valamivel rövidebb haja. A fülvédője úgy lóg a nyakában, mintha fejhallgató lenne. A hátizsákot a fa törzsének támasztja. Aztán Liseyre pillant, és elmosolyodik. Kíváncsi a véleményére. Liseynek nagyon bejön a hely. Ez mindenkinek bejönne, gondolja. Olyan az egész, mint amikor Manda és a barátai kalózosat játszottak, és Liseynek is megengedték, hogy beálljon... De mégsem. Sokkal jobb annál, mert nem érezni a korhadt fa, az elrohadt újságok meg a penészes egérszar bűzét. Mintha Scott egy másik világba kalauzolta volna, mintha egy titkos körbe húzta volna be, egy fehér kupolájú impozáns épületbe, ami csak és kizárólag az övék. A titkos rejtekhely, hat méter átmérőjű. A fűzfa törzse pontosan középen helyezkedik el. A fű idebent a nyári pázsit tökéletes zöldjét idézi. - Ó, Scott - szólal meg Lisey. Nem látszik a lehelete. Idebent meleg van, döbben rá. A lehajló ágakra tapadó hó szigetelte a kuckót. Lisey lehúzza a kabátja cipzárját. - Jó kis hely, mi? Hallgasd meg, milyen csend van idebent. Scott elhallgat. Lisey először úgy érzi, egyáltalán nincsenek hangok, de ez nem teljesen igaz. Mert valami azért hallatszik. Mintha valaki bársonnyal bevont dobokat ütne. A szíve az. Scott lehúzza Lisey kesztyűjét, és megfogja a kezét. Aztán mindkét tenyerét megcsókolja, Lisey keze szinte elveszik Scott hatalmas mancsai között. Egy darabig egyikük sem szól. Végül Lisey töri meg a csendet: korogni kezd a gyomra. Scottból kitör a nevetés, a hátát a fa törzsének támasztja, és ujjával Liseyre bök. - Én is - mondja. - Le akartam hámozni rólad a ruhát, hogy megkeféljelek, elég meleg van idebent, de útközben nagyon megéheztem. - Talán később - feleli Lisey, pedig már sejti, hogy kaja után túlságosan tele lesz a hasa a keféléshez. De ha a hó ilyen kitartóan zuhog, akkor szinte biztos, hogy még egy éjszakára a Trófeában maradnak, ami ellen amúgy semmi kifogása nem lenne. Kinyitja a hátizsákot, és kiveszi az ebédet. A fogadós két majonézben tocsogó csirkehúsos szendvicset, salátát és két jókora szelet mazsolás pitét csomagoltatott nekik. - Fincsi - mondja Scott, ahogy Lisey a kezébe nyom egy papírtányért. - Naná, hogy az - vágja rá Lisey. - Ha egyszer itt ülünk a nyamnyamfa alatt. - A nyamnyamfa alatt - nevet fel Scott. - Ez tetszik. - Aztán eltűnik az arcáról a mosoly, és komoly ábrázattal Liseyre pillant. - Tetszik neked ez a hely? - Igen, Scott. Nagyon. Scott áthajol a földre kipakolt kaják fölött. Lisey Scott felé hajol. Félúton találkoznak, és megcsókolják egymást. - Szeretlek, kicsi Lisey. - Én is szeretlek. - Ekkor, titkos zöld rejtekük néma ölén, Lisey úgy érzi, sosem szerette még ennyire Scottot. Ez a jelen.
7. Hiába hangoztatta Scott, hogy mennyire éhes, csak a felét eszi meg a szendvicsnek, a salátába pedig épphogy beletúr. A mazsolás pitéhez hozzá sem nyúl, viszont a borból többet megiszik, mint amennyi a része. Lisey étvágyával nincs ugyan gond, de azért ő sem falja be egy lendülettel az ebédet. Valami különös szorongás gyötri. Akármi jár Scott fejében, nehezen fogja kiönteni a lelkét, és Liseynek talán még nála is nehezebb dolga lesz. A legjobban az nyugtalanítja, hogy ötlete sincs, miről akar beszélni vele Scott. Talán valami őrültséget csinált abban az isten háta mögötti pennsylvaniai városkában, ahol felnőtt? Lehet, hogy két hónapig tartó házasságról akar mesélni, amit még tini korában kötött egy helybeli lánnyal, és ami válással végződött? Esetleg halott bátyjáról, Paulról akar valamit mesélni? Akármi kínozza, most már biztosan el fogja mondani. Olyan biztos, mint hogy a mennydörgés után leszakad az ég, mondogatta Jó Mami. Scott a pitét nézi, mintha azon gondolkodna, megkóstolja-e, de aztán kivesz egy szál cigit a dobozból, és rágyújt. Liseynek eszébe jut, amikor Scott azt mondta: A család nagy szívás, aztán arra gondol, A dincsekről van szó. Azért hozott ide, hogy a dincsekről meséljen. Liseyt kirázza a hideg. - Lisey - szólal meg Scott. - Valamit el kell mondanom neked. És ha emiatt meggondolod magad, és nem akarsz majd hozzám jönni feleségül... - Scott - vág közbe Lisey -, nem tudom, hogy akarom-e hallani... Scott ijedten és fáradtan elmosolyodik. - Te nem akarod hallani. Én pedig nem akarom elmesélni neked. De olyan ez, mint amikor az orvos bead egy injekciót... Nem, rosszabb annál, inkább olyan, mint amikor felvágnak egy cisztát. Vannak az életben elkerülhetetlen dolgok. - Csillogó barna szemét Liseyre szegezi. - Nem akarok kertelni, Lisey, nekünk sosem lehet gyerekünk. Nem tudom, egyelőre hányadán állsz ezzel a kérdéssel, de mivel sokan vagytok testvérek, azt hiszem, természetes, hogy te is azt akarod majd, hogy egy napon gyerekek szaladgáljanak körülötted. Tudnod kell, ha velem maradsz, ez sosem lesz így. Nem akarom, hogy öt vagy tíz év múlva a fejemhez vágd, miért nem szóltam előre. Scott beleszív a cigarettába, az orrán ereszti ki a kékesszürke füstöt. Újra Liseyre pillant. Az arca sápadt, a szeme tágra nyitva. Mint két drágakő, gondolja Lisey megigézve. Életében először - és egyben utoljára - nem egyszerűen jóképűnek, hanem gyönyörűnek látja Scottot (pedig Scott valójában még csak nem is jóképű, bár bizonyos megvilágításban igen karakteres az arca). Ez a fajta szépség inkább csak a nőket jellemzi. Lisey teljesen megdöbben, és ugyanakkor elborzad. - Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hazudjak neked, Lisey. Teljes szívemből szeretlek. Azt hiszem, az ilyen intenzitású szerelem egy idő után minden nő számára terhet jelent, de én csak így tudok szeretni. Nagyon úgy néz ki, hogy sosem lesznek anyagi gondjaink, viszont szinte biztos, hogy életem végéig érzelmi koldus maradok. Bőven lesz pénzünk, és nem fogsz hiányt szenvedni semmiben. Sosem fogom hazugságokkal bemocskolni vagy tönkretenni, ami köztünk van. Sem azzal, amit elmondok, sem azzal, amit elhallgatok. - Scott hangosan felsóhajt, és kezét, amelyben a cigaretta füstölög, úgy nyomja a homlokához, mintha fájna a feje. Aztán újra Liseyre pillant. - Nem lehet gyerekünk. Nem lehet gyerekem. - Scott... jártál már orvosnál... megvizsgáltak már? Scott a fejét csóválja. - Nem vagyok beteg. Figyelj rám, kicsim. A baj itt van - mondja Scott, és megütögeti a homlokát. - A Landon család igen bensőséges viszonyt ápol az őrülettel, elválaszthatatlanok, mint a nappal meg az éjszaka. Ne Edgár Allan Poe meséire gondolj, vagy valami viktoriánus rémregényre, amiben egy őrült nő bolyong a padláson. Én az őrület valós és veszélyes fajtájáról beszélek, ami az ember vérében van. - De hát te nem vagy őrült! - csattan fel Lisey, de aztán eszébe jut, ahogyan Scott szétvagdosott, véres kezét előrenyújtva kilép a sötétségből. Érződött a hangján, hogy milyen boldog és mennyire megkönnyebbült. Őrülten boldog és megkönnyebbült volt. És eszébe jut
az is, hogy mire gondolt, miközben a blúzával bekötözte a véres húscafatot: lehet, hogy ő Scott nagy szerelme, de a férfi a halálba is szerelmes. - De az vagyok - feleli Scott gyengéden. - Örült vagyok. Látomások és hallucinációk gyötörnek. Csak én papírra vetem őket, és az emberek hajlandók fizetni azért, hogy elolvassák, ilyen egyszerű az egész. Lisey egy darabig döbbenten hallgat (vagy lehet, hogy a szétvagdalt kéz emléke némítja el, az emlék, amelyet gondosan eltemetett magában), egyszerűen képtelen bármit válaszolni. Scott a mesterségéről beszél - az előadásaiban mindig így utal rá, a mesterség, sosem úgy, a művészet -, és hallucinációnak nevezi azt. Ha valami, hát ez tényleg őrültség. - Scott - szólal meg végre -, neked az írás a munkád. - Azt hiszed, értesz engem - feleli Scott -, de közben nem érted a múltat. Remélem, nem hagy el a szerencséd, kicsi Lisey, és ez így marad. Nem fogom előadni neked a Landon család történetét, mert én sem tudok sokat. Csak a dédszülőkig jutottam a kutatásban, de annyira megijesztett a rengeteg vér, amit a falakra kenve találtam, hogy abbahagytam a nyomozást. Elég vért láttam gyerekkoromban - a saját véremet is beleértve. A többit meg elhittem a papának. Amikor kicsi voltam, papa elmesélte, hogy a Landonoknak - meg előttük a Landreau-knak - két fajtája volt: a kattantak meg a gonoszottyok. A gonoszotty jobb volt, mert azt ki lehetett engedni, ha az ember megvágta magát. Pontosabban, ha az ember nem akarta az egész életét diliházban vagy börtönben leélni, meg kellett vágnia magát. Papa azt mondta, másként nem lehet megúszni. - Scott, te most az öncsonkításról beszélsz? Scott megvonja a vállát, mint aki nem biztos a dolgában. Lisey is elbizonytalanodik. Látta már meztelenül Scottot, de csak néhány heg volt a testén. - Vérdincsek? - kérdezi. - Igen, vérdincsek - feleli Scott, most már sokkal határozottabb an. - Aznap éjjel, amikor keresztüldugtad a kezed az üvegház ablakán, a gonoszottytól akartál megszabadulni? - Azt hiszem, igen. - Scott elnyomja a fűben a cigarettát. Sokáig vacakol vele, és közben egyszer sem néz Liseyre. - Nem olyan egyszerű dolog ez. Ugye emlékszel, milyen borzalmas lelkiállapotban voltam aznap éjjel, csomó minden összejött... - Nem kellett volna... - Ne - szakítja félbe Scott -, hadd fejezzem be. Ezt csak egyszer leszek képes elmesélni. Lisey elhallgat. - Csúnyán berúgtam, rémes állapotban voltam, és már régóta nem engedtem ki... azt. Jó ideje nem volt rá szükség. És ezt neked köszönhettem, Lisey. Amandára a húszas évei elején ijesztő öncsonkítási rohamok törtek rá, de mostanra - hál' istennek - már teljesen rendbe jött. A hegek azonban megmaradtak, a mai napig látszanak a karja és a combja belső felén. Scott, ha összevagdostad magad, akkor annak nyoma kellett maradjon... Scott csak mondja tovább, mintha nem hallaná Liseyt. - Múlt tavasszal, amikor már azt hittem, örökre elhallgatott, hát nem elkezdett megint magyarázni nekem. „A véredben van, Scoot. Az ereidben csorog, mint egy kurvanya. Nem igaz?”, mondogatta. - Kicsoda, Scott? Ki kezdett magyarázni neked? - kérdezi Lisey, de közben sejti, hogy vagy Paul, vagy az apjuk. - Papa. Aszongya: „Scooter, ha jót akarsz magadnak, jobban teszed, ha kiengeded a gonoszottyot. Láss neki, most azonnal, ne szarakodj annyit!” Úgyhogy nekiláttam. Egy kis vágás itt... egy kis vágás ott... - mondja Scott, és közben apró mozdulatokkal mutatja, hogyan vagdosta össze az arcát, a karját. - És akkor éjjel, amikor megharagudtál... - vonja meg a vállát. - Kiengedtem a maradékot. Egyszer s mindenkorra végeztem vele. Mindet kiengedtem. És akkó minden rendbe vót. Mi is rendbe vótunk. Elárulok egy titkot, inkább leszúrom
magam, inkább elvérezek, mint egy disznó, mintsem hogy egy ujjal hozzád nyúljak. Soha egy ujjal sem fogok hozzád nyúlni. - Scott maga elé mered. Lisey még sosem látta ilyennek. - Én sose voltam olyan, mint ő. Mint papa. - Aztán szinte köpködve hozzáteszi: - Mint a kimaszott Mr. Sparky. Lisey nem szól semmit. Nem mer megszólalni. Sőt abban sem biztos, hogy képes lenne bármit mondani. Hónapok óta először megint azon tűnődik, hogyan úszta meg azt az estét Scott ilyen kevés heggel. Hiszen ez egész egyszerűen lehetetlen. Nem csupán megvágta, szabályosan széttrancsírozta a kezét, gondolja Lisey. Scott közben remegő kézzel meggyújtja következő Herbert Tareyton cigarettáját. Elmesélek neked egy történetet a férfiról - szólal meg. - Ez az egy történet bőven elég, hogy megismerd a gyerekkorát. Én is történeteket találok ki - mondja a lomhán kígyózó cigarettafüstöt nézve. - A tóból halászom ki őket. Meséltem már neked a tóról, ugye? - Igen, Scott. Mindannyian ennek a tónak a vizéből kortyolunk. - Úgy van. És ott vetjük ki a hálónkat. Az igazán bátor halászok - az Austenek, a Dosztojevszkijek, a Faulknerek - néha kihajóznak oda, ahol a nagy halak úsznak. A tó azonban nagyon trükkös hely. Nagyobb, mint amekkorának kinéz, nincs olyan ember, aki meg tudja mondani, hogy milyen mély, állandóan változik az alakja, sötétedés után mindig másik arcát mutatja. Lisey nem szól semmit. Scott Lisey nyakára kulcsolja a kezét. Aztán egyszer csak benyúl a kabátja alá, és megfogja a mellét. Nem azért, mert begerjedt, Lisey erre meg merne esküdni; hanem mert megnyugtatja. - Rendben van - mondja. - Kezdődik a mesedélután. Csukd be a szemed, kicsi Lisey. És Lisey becsukja a szemét. Egy percig sötétség és csend veszi körül, ott a nyamnyamfa mélyén, de nem fél; érzi Scott illatát, érzi maga mellett a férfi testét; érzi a kezét, most épp a kulcscsontján pihenteti; könnyedén meg tudná fojtani, de Liseynek nincs szüksége arra, hogy Scott megígérje, sosem fogja bántani; Lisey ezt magától is tudja. Scott fájdalmat fog okozni neki, ehhez kétség sem fér, de többnyire csak a szavaival. A lepcses szájával, ami soha be nem áll. - Rendben van - szólal meg a férfi, akivel Lisey kevesebb, mint egy hónap múlva összeköti az életét. - Ennek a történetnek négy része van. Az első rész címe: „Scooter a padon.” - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, egy sovány, kicsi és rémült kisfiú, akit Scottnak hívtak. Amikor a papájára rájött a gonoszotty, és nem volt elég, hogy összevagdosta magát, Scooternek hívta ezt a kisfiút. Egy napon - egy rossz napon, egy őrült napon -, ez a kisfiú felállt egy magas padra, és végignézett a mélyben elterülő, fényesen csillogó fa-síkságon, és figyelte, ahogyan a bátyja vére... 8. Lassan végigcsorog a padlódeszkák közötti résben. - Ugorj, kiáltja az apja, már nem először parancsol rá. - Ugorj, te kis szarházi, te beszari kurvanya, ugorj le, most azonnal! - De papa, én félek! Ez túl magas! - Magas egy fenét, és leszarom, hogy félsz-e vagy sem, kimaszott gyorsan ugorj le, vagy nagyon megkeserülöd, a haverod meg még jobban. Most pedig ugrás! Papa egy pillanatra elhallgat, körülnéz, a szemgolyója úgy izeg-mozog, úgy kattog ide-oda, hogy biztosan lehet tudni, kitört rajta a gonoszotty, aztán a hároméves srácra néz, aki remegő lábbal áll a hosszú pad tetején, a hatalmas, roskadozó és huzatos ház előszobájában. Hátát a levélmintás, rózsaszínű falnak támasztja. Ez az isten háta mögötti ház olyan vidéken áll, ahol az emberek csak a saját dolgukkal törődnek.
- Ha akarod, mondhatod közben, hogy Geronimo, Scoot. Azt mondják, az néha segít. De csak akkor segít, ha elég hangosan kiáltod. Scott elkiáltja magát, teli torokból üvölti, hogy GEROMINO!, de közben érzi, hogy valami nincs rendben, hogy ez a csatakiáltás nem segít, és még mindig ott áll a padon, és képtelen elrugaszkodni a mélyben csillogó, kifényesített padló felé. - Ajjajjaj, azt a büdös kimaszott nyápic úristenit! Papa hatalmas erővel magához rántja Pault. Paul hatéves, hamarosan betölti a hetet, nyúlánk fiú, sötétszőke haja elöl és oldalt már nagyon lenőtt, ideje lenne levágatni, ideje lenne beugrani Mr. Baumerhez, a martensburgi borbélyhoz, akinél egy jávorszarvas trófea lóg a falon, és akinél egy kifakult, amerikai zászlós matrica van az ablakra ragasztva, SZOLGÁLTAM felirattal, de Scott tudja, hogy ez a látogatás Martensburgba nem mostanában lesz. Nem szoktak a városba menni, amikor papán kitör a gonoszotty, különben meg papa még munkába se jár egy darabig, mert szabadságot kapott a US Gyppumtól. Paulnak kék a szeme, és Scott jobban szereti őt, mint bárkit a világon, még önmagánál is jobban. Reggel Paul karja csurom vér volt, és összevissza volt szabdalva, s most papa újra előveszi a zsebkését, azt a gyűlöletes bicskát, amellyel már annyiszor megvagdosta őket, amelyhez annyi vérük tapad, és ahogy a magasba emeli, a pengén megcsillan a reggeli nap fénye. Papa üvöltözve jött lefelé az emeletről, azt üvöltötte, Dincs! Dincs! Gyertek ide azonnal! Ha a dincs Paulon van, akkor Scottot vágja meg, ha a dincs Scotton van, akkor meg Pault. Ebből is látszik, hogy papa még akkor is tudja, mi a szeretet, amikor kitör rajta a gonoszotty. - Márpedig le fogsz ugrani, te gyáva kis szarházi, vagy azt akarod, hogy megint megvágjam? - Ne, papa, kérlek ne! - visítja Scott. - Kérlek, ne vagdosd meg, inkább leugrok. - Akkor rajta, hadd lássam! - Papa felső ajka felkunkorodik, és kivillan a foga. És közben a szemét forgatja, csak forgatja, forgatja, forgatja, mintha várna valakit, mintha keresne valakit a sarokban. Papa tökre meg van zuttyanva, mert néha olyan fickókkal társalog, akik nincsenek ott. Scott és a bátyja Gonoszotty Népségnek vagy Dilidincs Embereknek hívja őket. - Na, gyerünk, Scooter! Rajta, kisöreg! Kiáltsd azt, hogy Geronimo, és vesd le magad a mélybe! A mi családunkba nincsenek gyáva kóbik! Na, ugorj már! - GEROMINO! - kiáltja Scott, remeg a lába, de képtelen rászánni magát az ugrásra. Gyáva virgácsaid vannak, beszari kis kóbi virgácsaid, mondja papa, és nem ad neki több esélyt. Papa mélyen belevág Paul kezébe, vér serken a sebből. Egy része Paul ingére csorog, de jut a tornacipőjére is, nagy része azonban a padlóra folyik. Paul arca eltorzul a fájdalomtól, de nem kiált fel. A szemével könyörög Scottnak, hogy állítsa le a papát, de meg se mukkan. Sosem fog könyörögni. A US Gypsumban (amit a fiúk csak US Gyppum-nak hívnak, mert a papa is így hívja) a kollégái Sparkynak, vagy néha Sparksnak szólítják Andrew Landont. A férfi kikukucskál Paul válla fölött, bozontos ősz haja égnek áll, mintha a rengeteg elektromosság, amivel dolgozik, mind belement volna a testébe, és úgy vigyorog, mint egy Halloween-bábu, és kivillantja csorba fogait. A szeme meg üveges, mert papa már nincs jelen, elpályázott, nincs semmi a bőrében, csak a gonoszotty, többé nem ember, nem apuka, csak egy vérben forgó szemű vérdincs. - Ha nem ugrassz le, levágom a fülét - mondja ez az ijesztő lény, égnek álló papa-hajjal, papa cipőjében. - Ha azután se ugrassz le, elvágom a torkát, nekem kurvára mindegy. Rajtad múlik, Scooter, rajtad múlik kisöreg. Aszondod, szereted, de azér' annyira mégse szereted, hogy ne vagdossam össze, mi? Mindössze annyit kell tenned, hogy leugrassz egy kilencven centi magas kurvanya padról! Mit szólsz ehhez, Paul? Nem akarsz mondani valamit a beszari csirke kóbi kistesódnak?
De Paul meg se mukkan, csak ránéz az öccsére, sötétkék szeme találkozik Scott mogyoróbarna szemével, aztán folytatódik a pokoljárás, még kétezer-ötszáz napig, hét végtelennek tűnő évig. Tedd meg, ami tőled telik, semmi mással ne törődj, üzeni a szemével Paul, és Scottnak majd' megszakad a szíve. Végül nem azért ugrik le a padról (azzal a biztos tudattal, hogy nem éli túl a zuhanást), mert fél, hogy az apja beváltja a fenyegetéseit, hanem azért, mert a bátyja tekintete azt üzeni neki, nyugodtan maradjon, ahol van, nem baj, ha nem mer leugrani. Akkor se ugorjon le, ha ezzel meghozza Paul Landon halálos ítéletét. Scott a térdére esik, bele a vértócsába, és kiabálni kezd, döbbenten veszi észre, hogy életben maradt, az apja átkarolja, felemeli a padlóról, nem dühösen rántja fel, inkább gyengéden felsegíti. Aztán arcon csókolja, aztán szájon. - Látod, Scooter, Scoot, kisöreg? Tudtam, hogy meg tudod csinálni. Aztán papa azt mondja, vége a vérdincsnek, és hogy Scott segítsen a bátyjának. Azt mondja neki: „bátor kis ördögfajzat vagy”, azt mondja neki: „szeretlek”, és abban a győzedelmes pillanatban Scottot még a padlóra fröccsent vér sem érdekli, mert ő is szereti az apját, szereti az őrült vérdincs papát, szereti, mert megengedte, hogy vége legyen, szereti, pedig tudja - hároméves, de nagyon jól tudja -, hogy nem ez volt az utolsó alkalom. A vérdincs nem ért véget. 9. Scott elhallgat, körbepillant, a bort keresi. Nem vacakol a pohárral, üvegből iszik. Igazából nem volt valami nagy ugrás - mondja, aztán megvonja a vállát. - De hároméves fejjel másként látja az ember. - Uram Isten, Scott! - szólal meg Lisey. - És milyen gyakran csinálta ezt veletek? - Elég gyakran. Sokszor fel sem fogtam, mi történik. Erre az esetre viszont kristálytisztán emlékszem. Máskor is ugyanígy zajlott a dolog. - És az apád... ivott? - Nem. Szinte sosem ivott. Folytathatom? Még hátravan a második felvonás. Készen állsz, Lisey? - Ha olyan lesz, mint az első rész, nem vagyok benne biztos. - Ne aggódj! A második rész azt a címet kapta, hogy „Paul és a jó dincs”. Nem, helyesbítek, a történet címe: „Paul és a legjobb dincs”. Néhány nappal azután játszódik, hogy az öregem rádumált, ugorjak le a padról. Behívták melózni a gyárba, és amint a teherautója eltűnt a távolban, Paul azt mondta, viselkedjek rendesen, amíg ő lemegy Mulie boltjába. Scott elhallgat, aztán nevetve a fejét csóválja, mint amikor valaki azon kapja magát, hogy butaságokat hord össze. - Mueller. Igazából így hívták a tulajt. Arról már meséltem, hogy miután a bank elárverezte a házat, visszaköltöztünk Martensburgba, ugye? Ez azelőtt történt, hogy találkoztunk volna. - Nem, Scott, erről még nem meséltél. Scott ezen nagyon meglepődik, egy pillanatig ijesztően bizonytalannak tűnik. - Nem? - Nem. - Lisey érzi, nem ez a legmegfelelőbb pillanat elmondani Scottnak, hogy úgyszólván semmit sem mesélt a gyerekkoráról. Úgyszólván semmit? Pontosabban: egy árva szót sem. Egészen mostanáig, egészen addig, míg megtalálták a nyamnyamfát. - Nos - folytatja Scott (kissé kételkedve) -, kaptam egy levelet papa bankjától, az Első Pennsylvaniai Agrárbanktól... mintha lett volna második... Amiben megírták, hogy ennyi év után végre peren kívüli egyezséggel lezárták az ügyet, és hogy megkapom az eladásból befolyt összeg rám eső részét. Na, mondom, ezt meg kell néznem, és visszamentem. Hét év
után. Tizenhat éves voltam, amikor leérettségiztem a Martensburgi Középiskolában- Csomó mindenből levizsgáztam, elnyertem a bűnök bocsánatát. De erről biztosan meséltem már. - Nem, Scott. Scott kényszeredetten felnevet. - Pedig szerintem meséltem. Repülj, te Holló, csípd meg őket. - Károgva felnevet, talán még kényszeredettebben, mint az előbb, aztán nagyot kortyol a borból. Már nem sok maradt az üvegben. - A ház végül hetvenezer dolcsiért kelt el, vagy valami ilyesmi, amiből én háromezer kétszázat kaptam. Óriási üzlet, mi? Mindenesetre, ha már ott voltam, körülnéztem az aukció előtt, és a bolt még mindig megvolt, másfél kilométerre a házunktól az út mellett, és ha gyerekkoromban valaki azt mondja, hogy a bolt mindössze másfél kilométerre van, biztos visszavágtam volna, hogy etessen mást a szar dumájával. Az épület üresen állt, az ablakok bedeszkázva, az ELADÓ feliratú tábla az udvaron annyira kifakult, hogy alig lehetett elolvasni. A tetőn lévő tábla valamivel jobb állapotban volt, a következő állt rajta: MUELLER VEGYESBOLT. Mi egyszerűen csak Mulie-nak hívtuk, mer' tudod, papa is így hívta. Az acélgyárról meg mindig azt mondta, hogy ott kizárólag a lopás volt a cél, úgyhogy át kéne keresztelni Acélnyújtó-művekről, Acélnyúlóművekre... A belvárosra meg azt mondta, hogy bél sáros... és... a fenébe is, Lisey, én most sírok? - Igen, Scott - válaszol Lisey, és nagyon távolinak érzi a hangját. Scott megtörli a szemét egy szalvétával, aztán elmosolyodik. - Paul a lelkemre kötötte, hogy viselkedjek rendesen, amíg elmegy Mulie-hoz, és én úgy tettem, ahogy mondta. Mindig szót fogadtam neki. Lisey bólint. Jó vagy azokhoz, akiket szeretsz. Jó akarsz lenni azokhoz, akiket szeretsz, mert tudod, hogy akármilyen sok időt töltesz is valakivel, a végén úgy érzed majd, hogy nem voltál eleget vele. - Szóval, amikor visszajött, két üveg RC Cola volt a kezében, és tudtam, hogy most egy jó dincset csinál majd, és nagyon jó kedvem lett. Azt mondta, menjek a szobámba, és olvasgassam a könyveimet, amíg ő megcsinálja a dincset. Sokára végzett, és akkor már sejtettem, hogy ez egy hosszú jó dincs lesz, és nagyon megörültem. Végül felkiabált, hogy menjek le a konyhába, és nézzem meg, mi van az asztalon. - Ő sosem hívott Scooternek? - kérdezi Lisey. - Nem. Soha. Mire leértem a konyhába, Paul már eltűnt. Elbújt. De tuttam, hogy figyel. Az asztalon egy papír fecni várt, rajta a felirat: DINCS! Elolvastam... - Várj egy percet! - szakítja félbe Lisey. Scott a szemöldökét felvonva Liseyre pillant. - Te három éves voltál... ő meg hat... Vagyis majdnem hét... - Pontosan... - Paul kitalálta és leírta, te pedig elolvastad ezeket a rejtvényeket? Sőt meg is fejtetted őket. - Igen. Na és? - Scott felvont szemöldöke jelzi, nem érti, mi ebben a nagy szám. - Scott... szerinted az elmebeteg papátok felfogta, hogy két kimaszott csodagyereket kínoz nap, mint nap? Scott, Lisey nem kis döbbenetére, hátravetett fejjel felnevet. - Na, ezt aztán tényleg nagy ívben leszarta. Ez volt gyerekkorom legszebb napja, talán azért, mert olyan hosszú nap volt. Talán valaki elcseszett valamit a gyárban, és az öregnek bent kellett maradni túlórázni, fogalmam sincs, a lényeg, hogy reggel nyolctól egészen sötétedésig miénk volt a ház... - Na és a bébiszitter? Scott nem felel, úgy néz Liseyre, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. - A szomszéd néni nem ugrott be hozzátok? - A legközelebbi szomszéd hat kilométerre lakott. Mulie boltja közelebb volt. Papának ez tökéletesen megfelelt, és hidd el, hogy a környékbelieknek is így volt a legjobb. - Rendben van, akkor meséld el a második részt. „Scott és a jó dincs.”
- „Paul és a jó dincs.” A Nagy Dincs. A Legjobb Dincs. - Ahogyan eszébe jutnak annak a napnak a történései, fokozatosan kisimul a homloka. Ez talán ellensúlyozza valamennyire a fájdalmat, amit a pad tetején töltött percek emléke okozott. - Paulnak volt egy vonalas notesze, egy Dennison notesz. Amikor a dincs állomásait kitalálta, kitépett egy lapot a füzetből, összehajtogatta, és csíkokra tépte. Azért csinálta így, mert akkor a notesz lassabban fogyott el. Érted már? - Igen. - Aznap viszont nem egy, hanem legalább kettő, sőt lehet, hogy három lapot is kitépett. Olyan hosszú volt a dincs! - Ahogy Scott arca felderül az emlékektől, Lisey úgy érzi, hogy tudja, milyen lehetett a férfi gyerekkorában. - Az asztalon lévő papír fecnin az állt: DINCS! Az első és az utolsó papírdarabra mindig ezt írta, de az alatta lévőn... 10. A DINCS feliratú fecni alatt egy másik papírcsík várta. Paul nyomtatott gyöngybetűkkel ezt írta rá: 1 KERESS KÖZEL VALAMI ÉDESBEN! 16 Mielőtt elkezdi törni a fejét a megfejtésen, Scottnak megakad a szeme az utolsó számjegyen: 16. Tizenhat állomás! Bizsergető izgalom lesz úrrá rajta. Az a legjobb az egészben, hogy Paul sosem ugratja. Ha azt mondja, tizenhat állomás lesz, akkor tizenöt rejtvény várja őt. És ha Scott esetleg nem tudja megfejteni valamelyiket, Paul majd segít. Paul vérfagyasztó kísértethangon kiszól a búvóhelyéről (ez a kísértethang igazából papahang, de erre Scott csak évekkel később döbben rá, amikor egy vérfagyasztó rémtörténetet ír Elkárhozottak címmel), és segít neki, hogy meg tudja, fejti a találós kérdést. Scott gyorsan fejlődik, egyre könnyebben fejti meg a rejtvényeket, Paul pedig egyre nehezebbeket eszel ki. Közel keress valami édesben. Scott körbepillant, és szinte azonnal megakad a szeme a konyhaasztalon álló hatalmas, fehér cukortartón, amit megvilágít a porszemcséket táncoltató délelőtti napsugár. Fel kell állnia egy székre, hogy elérje, és kuncogni kezd, amikor meghallja, hogy Paul ijesztő papahangon így szól: Nehogy kiborítsd, te nyanya! Scott felemeli a tartó tetejét, és a cukorszemcsék között újabb papír fecnit talál. Paul nyomtatott nagybetűkkel ezt írta rá: 2 OTT VAGYOK, AHOL CLIDE SZOKOTT JÁTSZANI A GOMBOJAGGAL A NAPON Clyde-nak, a macskájuknak egy tavaszi napon veszett nyoma. Mindkét fiú imádta, papa viszont nem, mert Clyde egyfolytában vernyákolt, hogy engedjék be, meg engedjék ki, és bár egyikük sem beszél róla nyíltan (papát pedig soha nem merik megkérdezni), jó okuk van feltételezni, hogy nem róka vagy fekete menyét, hanem valami sokkal nagyobb és sokkal aljasabb jószág csinálta ki Clyde-ot. Mindenesetre Scott pontosan tudja, hol szokott sütkérezni meg játszani Clyde, és most azonnal odasiet, végigrohan a nappalin, kiszalad a hátsó verandára, anélkül hogy akár csak egy pillantást vetne a padlót borító vérfoltokra vagy a borzalmas padra (na, jó, lehet, hogy azért odapillant). A hátsó verandán álló ormótlan díványból furcsa szagok szállnak fel, ha lehuppan rá az ember. Büdös, mint a sült fing, jegyezte meg egyszer Paul, és Scott annyira nevetett ezen, hogy bepisilt. (Ha papa otthon van, NAGY BAJBAN lett volna, de papa szerencsére éppen dolgozott.) Scott most leül a díványra, amelyiken Clyde szokott háton fekve sütkérezni és a gombolyaggal játszani, amit Paul és Scott rángatott a feje fölött. Clyde a mellső mancsával a fonalgombolyag után kapott, a falon pedig hatalmas, bokszoló macskaárnyék jelent meg. Scott térdre veti magát, és egyesével bekukkant az ormótlan vánkosok alá, míg végül megtalálja a harmadik papír fecnit, a dincs harmadik állomását, és már indul is a...
De igazából nem számít, hová kell mennie. Egyedül az a hosszú, boldog nap számít. A két fiú egész délelőtt a roskadozó, lepusztult, isten háta mögötti ház körül kószál, miközben a nap lassan felkúszik az égboltra, a végtelen és árnyatlan dél felé. Az ujjongás és a nevetés egyszerű meséje ez; az udvar pora, a mocskos zoknik és a koszos lábak meséje; olyan srácok meséje, akik túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy bemenjenek a házba pisilni, ezért megöntözik a ház déli fala mentén sorakozó vadrózsabokrokat. Egy kisfiú meséje, aki nemrég még pelenkát hordott, és aki most papír fecnik után kutat a szénapadlásra vezető létra tövében, a tornáclépcső alatt, a hátsó udvaron a leselejtezett Maytag mosógép mögött, és a régi, kiszáradt kút mellett. (- Nehogy leess, te kis mumus! - hallatszik a vérfagyasztó papahang a parlagon hagyott föld mentén burjánzó magas gyom közül.) És végül Scott megtalálja az utolsó előtti üzenetet is: 15 MINDEN ÁLMOD ALJÁN OTT VAGYOK Minden álmom alján, töpreng a kis Scott. Minden álmom alján... vajon az merre lehet? - Segítség kéne, kicsi mumus? - hallatszik a vérfagyasztó hang. - Korog a gyomrom, lassan ehetnénk valamit. Scott is éhes. Már délután van, órák óta játszanak, de most mégis időt kér. A vérfagyasztó papahang harminc másodpercet ad neki. Scott idegesen töri a fejét. Minden álmom alján... minden álmom alján... Scottnak, hál' istennek, még fogalma sincs a tudatalattiról és az időről, viszont már metaforákban gondolkodik. Aztán egyszer csak elérkezik az az isteni, boldog pillanat, amikor rájön a válaszra. És rohan felfelé a lépcsőn, ahogy rövid lábai csak bírják, napbarnított, mocskos homlokából hátrafújja a haját a szél. A szobájukba, az ágyához szalad, és bekukkant B párnája alá, és biztos benne, hogy ott várja egy üveg RC Cola - egy nagy üveg! -, és az utolsó papír fecni, u szokásos üzenettel: 16 DINCS! ÉS VÉGE! Scott úgy emeli fel az üveget, ahogyan sok évvel később egy bizonyos ezüstásót emel majd fel a magasba (hősnek érzi magát), és megfordul. Paul az ajtóban ácsorog, kezében egy üveg RC Cola és a konyhai Limlomos Fiók kulcsa. - Nem rossz, Scott. Eltartott egy darabig, de azért a végén összejött. Paul először a saját, aztán Scott üvegét nyitja ki. Összekoccintják az üvegek hosszú nyakát. Paul azt mondja, ez olyan, mint amikor az ember „ostyát kap”, és ilyenkor kívánni kell valamit. - Te mit kívánsz, Scott? - Én azt kívánom, hogy idén nyáron is jöjjön el a Könyvesautó. És te mit kívánsz, Paul? Paul nyugodtan Scottra pillant. Nemsokára lemennek majd a konyhába, és mogyoróvajaslekváros kenyeret esznek, majd behozzák a kis létrát a hátsó verandáról - ahol régen az elviselhetetlen hangerővel vernyákoló cica sütkérezett és játszadozott -, hogy le tudják venni a bontatlan üveg Shedd'set felső polcról a spájzban. És akkor Paul azt mondja... 11. De Scott hirtelen elhallgat. Az üres borosüveget nézi. Mindketten levették és a földre fektették a kapucnis dzsekijüket. Időközben igencsak meleg lett a nyamnyamfa lombsátra alatt. Nem is meleg, hanem szinte már fojtogató hőség van. Hamarosan indulnunk kell, gondolja Lisey. Ha nem indulunk el, a levelekre fagyott hó megolvad, a nyakunkba zúdul, és maga alá temet minket.
12. Lisey a konyhában ül, kezében a Trófea étlapjával. Nagyon gyorsan ki kell vernem a fejemből ezeket az emlékeket, mert ha nem, valami a hónál sokkal rosszabb dolog temet majd maga alá. De hát Scott nem ezt akarta? Vajon hogyan tervezte? És ez a dincsvadászat nem arra jó, hogy kicsit összekapja magát? Nagyon félek. Félek, mert olyan közel járok már. Közel? Mihez? - Csitt! - suttogta, és úgy megborzongott, mintha jeges szél fújt volna. A Yellowknife felől fújó metsző szél. Ám akkor - mivel két szíve és két lelke volt - így szólt: - Csak még egy kis időt adj. Veszélyes dolog ez, kicsi Lisey, nagyon veszélyes. Lisey tisztában volt ezzel. Már látta az igazság darabjait a lyukas lila függöny túloldalán. Olyanok, mint a szikrázó szemek. Hangokat hallott, és a hangok azt suttogták, nem véletlen, hogy az ember nem nézhet tükörbe, csak ha nagyon muszáj (főleg naplemente után nem tanácsos, hajnalban pedig kifejezetten tilos), és az sem véletlen, hogy nem szabad friss gyümölcsöt enni napnyugta után, éjfél és hajnali hat óra között pedig koplalni kell. Nem véletlen, hogy nem szabad kihantolni a holtakat. Lisey azonban nem akart kimászni a nyamnyamfa alól. Egyelőre még nem. Nem akarta otthagyni Scottot. Scott azt kívánta, bárcsak eljönne a Könyvesautó. Tipikus Scott... pedig még csak hároméves. És Paul? Paul vajon mit... 13. - Mit kért, Scott? - kérdezi Lisey. - Mi volt Paul kívánsága? - Azt mondta, „Bárcsak papa meghalna meló közben. Bárcsak megrázná a záram, és meghalna.” Lisey borzadva Scottra pillant, és olyan szánalom ébred benne, hogy képtelen megszólalni. Scott hirtelen elkezdi visszapakolni a holmikat a hátizsákba. - Menjünk innen, mielőtt megsülünk - mondja. - Azt hittem, sokkal több dolgot el tudok mesélni neked, Lisey, de nem megy. Nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem hasonlítok az öregemre, de nem is ez a lényeg, rendben? A lényeg az, hogy a családomban mindenkinek jutott belőle. - Paulnak is? - Azt hiszem, igen, de most képtelen vagyok Paulról beszélni. - Rendben van - mondja Lisey. - Menjünk vissza. Pihenünk egy kicsit, aztán hóembert építünk, vagy kitalálunk valami hülyeséget. Scott szemén látszik, mennyire hálás, és Lisey ettől nagyon elszégyelli magát, mert igazából már alig várta, hogy a férfi befejezze a mondandóját - ennél többet egyelőre nem bír felfogni. Egyszóval, kiakadt. De valahogy mégsem tud szabadulni a dologtól, mert sejti, hogyan végződik a történet. Úgy érzi, be tudná fejezni Scott helyett. De előbb kérdezni akar valamit. - Scott, amikor a bátyád aznap délelőtt elment a boltba RC Coláért... a jutalomért, amit a jó dincs végén kaptál... Scott elmosolyodik, és bólint. - A legjobb dincs végén... - Aha. Szóval, mikor elment a kisboltba... Muliéhoz... senki nem kérdezte meg tőle, hogy hol szerezte azt a rengeteg vágást? Még akkor is szemet kellett volna szúrni nekik, ha esetleg leragasztottátok a sebeket.
Scott épp a táskát csatolja be, de ekkor megáll, és nagyon komolyan Liseyre pillant. Még mindig mosolyog, de az arca már nem piros, egészen elsápadt. A bőre is fehér, viaszos. - Mi, Landonok gyorsan gyógyulunk - szólal meg végül. - Talán ezt sem említettem még? - De igen - bólint rá Lisey. - Mondtad. - Aztán, hiába van nagyon kiakadva, tovább üti a vasat. - Még hét év. - Igen, hét év. - Scott a lányra pillant, a hátizsákot a térdei közé szorítja. A szemével kérdezi, mire kíváncsi még. Meddig mer elmenni? - Paul tizenhárom éves volt, amikor meghalt? - Igen. Tizenhárom. - Scott hangja viszonylag nyugodt, de most már halottsápadt az arca, a halántékán izzadságcseppek csillognak, a haja teljesen lelapul a párától. - Majdnem tizennégy. - Az apád volt? Az apád ölte meg a késével? - Nem - feleli Scott ugyanazon a nyugodt hangon. - A puskájával. A pincében. Rosszul látod a dolgokat, Lisey. Nem arról van szó, amire gondolsz. Az apjuknak nem dührohama volt, amikor lelőtte Pault, Scott ezt akarja megértetni velem, gondolja Lisey. Az apjuk nem hirtelen felindulásból, hanem hidegvérrel gyilkolta meg Pault. Liseynek hirtelen beugrik a történet harmadik részének címe: „A szent fivér meggyilkolása.” 14. Csitt, Lisey, csitt, kicsi Lisey, a hangját elnyeli az üres konyha - mostanra már kezd úrrá lenni rajta a rémület, és nemcsak azért, mert teljes tévhitben élt Paul Landon halálát illetően. Hanem azért is, mert rádöbbent - milyen későn, ó, milyen későn -, hogy ami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni, és amire egyszer az ember visszaemlékszik, azzal örökké együtt kell élnie. Még akkor is, ha az emlék színtiszta őrültség. - Nem kell emlékeznem - mondta Lisey, és összegyűri az étlapot. - Nem kell emlékeznem, nem kell emlékeznem, nem kell kihantolnom a holtakat, ilyen szörnyűségek nem történnek, nem arról... 15. - Nem arról van szó, amire gondolsz. Lisey ennek ellenére arra gondol, amire akar. Lehet, hogy szereti Scott Landont, de ez nem azt jelenti, hogy hozzáláncolja magát a férfi borzalmas múltjához. Arra gondol, amire akar. Tudja, amit tud. - Tízéves voltál, amikor ez történt? Amikor az apád... - Igen.. Tízéves volt, amikor az apjuk megölte a bátyját, akit Scott annyira szeretett. Amikor az apjuk meggyilkolta a bátyját, akit Scott mindenkinél jobban szeretett. A történet negyedik része az elkerülhetetlen és komor végkifejlet felé tart. Liseynek szemernyi kétsége sincs efelől. Tudja, amit tud. Az a tény, hogy akkoriban Scott mindössze tízéves volt, semmit sem változtat a dolgokon. Végtére is egy csodagyerekről beszélünk. - Te pedig végeztél vele, Scott? Megölted az apádat? Scott lehajtja a fejét. A haja előrehullik, és eltakarja az arcát. Aztán a sötét hajfüggöny mögül egy pillanatig hangos, száraz zokogás hallatszik, majd csend lesz. De Lisey látja, ahogy Scott mellkasa hullámzik, a borzalmas emlékek megpróbálnak felszínre törni. Aztán: - Beleállítottam a fejébe egy csákányt, mikor alutt, és beledobtam a kiszáratt kútba. Március volt, havas esső hullott, vihar tombolt. A lábánál fogva kirángattam az udvarra. Megpróbáltam elásni oda, ahová Pault temettük, de nem tuttam. Hiába erőköttem, eccerűen nem bírtam kiásni a gödröt. Fagyott volt a föld. Ezért dobtam bele a kúdba. Ha minden igaz,
még most is ott van, de amikor elárverezték a házat, én... én... Lisey... én... én... én annyira féltem... Scott vakon tapogatózva keresi Liseyt, és ha Lisey nincs ott, a kezébe temeti az arcát, de Lisey ott van mellette, mindketten ott vannak. Ott vannak Valahogy... 16. - Nem! - mordul fel Lisey. Az összegyűrt étlapot visszadobta a cédrusfa ládikóba, és lecsapta a tetejét. De már elkésett. Túl messzire merészkedett. Elkésett, mert... 17. Valahogy kikecmeregnek a lombsátor alól a kavargó hópelyhek sűrűjébe. Lisey átkarolta Scottot a nyamnyamfa alatt, aztán (lincs! dincs!) már kint is vannak a hóban. 18. Lisey a szemét lehunyva ült a konyhában, előtte az asztalon a cédrusfa ládikó. A keleti ablakon beömlő napfény átsüt a szemhéján, a szeme előtt sötétvörös színű céklaleves kavarog szívdobogása ritmusát követve, egyre gyorsabban és gyorsabban, olyan őrült tempóban, hogy a végén már alig bírta elviselni. Ez járt Lisey fejében: Rendben van, ezt az egyet végigcsináltam. Azt hiszem, egy ilyet még képes vagyok feldolgozni. Egy ilyen talán még nem készít ki teljesen. Próbákoztam és próbákoztam. Kinyitotta a szemét, és az asztalon lévő cédrusfa ládikóra pillantott. A ládikóra, amit olyan alaposan átkutatott. És akkor eszébe jutott valami, amit még az apja mondott Scottnak: A Landonoknak - meg előttük a Landreau-knak - két fajtája volt: a kattantak meg a gonoszottyok. A gonoszotty - többek között - egyfajta gyilkolási mániát jelent. És a kattantak? Scott aznap este ebbe is beavatta Liseyt. A kattantak leginkább az olyan mezei katatóniás betegekre hasonlítottak, mint például Lisey nővére, aki jelenleg Greenlawnban tölti kényszerpihenőjét. - Scott, ha mindezt azért csinálod, hogy megmentsd Amandát - suttogta Lisey -, akkor inkább felejtsük el az egészet. Manda a nővérem, és nagyon szeretem, de azért ennyire talán mégsem. Ha miattad kell visszamennem abba a... Pokolba... akkor megteszem, de senki másért nem lennék képes rá, még Amandáért sem. Ekkor a nappaliban megszólalt a telefon. Lisey sikítva pattant fel a székből, mintha kést szúrtak volna belé.
IX. Lisey És Az Inkunkok Fekete Hercege (A Szerelem Kötelessége) 1. Lisey magánkívül volt, de Darlának ez nem tűnt fel. Egyrészt rettenetesen gyötörte a lelkiismeret-furdalás, másrészt viszont túlságosan boldog és megkönnyebbült volt. Canty hazafelé tartott Bostonból, hogy „segítsen Mandynek”. Mintha Canty bármit tudna tenni a nővéréért. Mintha bárki, beleértve Hugh Albernesst és a Greenlawn teljes személyzetét, bármit tudna segíteni, gondolta Lisey, miközben a vonal másik végén Darla megállás nélkül csacsogott. Te segíthetsz rajta, suttogta Scott - Scott sosem rejtette véka alá a véleményét, mindig az övé volt az utolsó szó. Úgy tűnt, ebben még a halál sem tudja megakadályozni. Te segíthetsz rajta, kicsim. - ...ez egyedül az ő ötlete volt - magyarázta Darla. - Aha - felelte Lisey szórakozottan. Felhomályosíthatta volna ugyan a nővérét, hogy Canty még most is Bostonban pihenne a férjével, és halványlila gőze sem lenne róla, hogy mi történt Mandával, ha Darla nem érzi szükségét, hogy felhívja (vagy, ahogy mondani szokás, nem ütné bele mindenbe az orrát), de úgy érezte, nem ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy összevesszen a nővérével. Lisey most leginkább a cédrusfa ladikot akarta visszatenni a mein gott bett alá. És örökre el akarta felejteni, hogy egyáltalán megtalálta. Miközben Darlával beszélgetett, eszébe jutott Scott egyik mondása: minél nehezebb kibontani egy csomagot, annál kevésbé érdekli az embert, hogy mit talál benne. Lisey úgy érezte, ez a megállapítás tökéletesen illik a cédrusfa ládikóra. - A gépe délben érkezik a portlandi reptérre - hadarta Darla. - Azt mondta, autót bérel majd, de felajánlottam neki, hogy elugrom érte. - Darla egy pillanatra elhallgatott, és miután összeszedte magát, így folytatta: - Te is jöhetnél, Lisey. Ha van kedved. Megebédelnénk a Snow Squallban, hármasban, mint a régi szép időkben. Aztán beugranánk Amandához. Régi szép idők... Mégis miről beszél? - gondolta Lisey. Talán arról, amikor a hajamat ráncigálta, vagy amikor Canty egész nap azzal szekált, hogy deszka vagyok, és úgy csúfolt, hogy „Pisis Lisey, hol a cici!”? De végül így válaszolt: - Menj le Portlandbe, és majd utánatok megyek, ha tudok. El kell intéznem néhány dolgot... - Talán megint sütögetsz? - Most, hogy sikerült lelkiismeret-furdalást ébresztenie Cantatában, és sikerült rávennie, hogy jöjjön fel északra, Darla mindjárt sokkal csintalanabb hangnemet ütött meg. - Nem, nem sütögetek, Scott kéziratairól van csak szó - mondta, ami nem állt távol a teljes igazságtól. A Dooley/McCool-ügy fejleményeitől függetlenül, Lisey mindenképpen rendet akart végre rakni Scott dolgozószobájában. Nem volt kedve tovább tökölni. Kerüljenek csak a kéziratok a pittsburghi egyetem könyvtárába, minden bizonnyal ott lesz a legjobb helyük. Ám csak azzal a kikötéssel adja oda az egyetemnek a kéziratokat, ha kedvenc professzora egy ujjal sem nyúlhat hozzájuk. Woodsmucky elmehet a búsba. - Ó - sóhajtott Darla megfelelő mennyiségű szomorúsággal hangjában. - Nos, ebben az esetben... - Utánatok megyek, ha tudok - ismételte Lisey. - Ha nem jön össze, délután találkozunk a Greenlawn-ban. Darlának így is tökéletesen megfelelt. Megmondta Liseynek, hogy mikor száll le Canty gépe. Lisey mindent kötelességtudóan felírt. A fenébe, gondolta, még a végén lehet, hogy lemegyek Portlandbe. Legalább egy időre kiszabadul a házból - távol lesz a telefontól, a
cédrusfa ladikétól, és az emlékektől, amelyek úgy csüngtek a feje fölött, mint a cukorkák meg a játékok azokban a hatalmas, színes papírdobozokban, a mexikói piñatá-kban. És abban a pillanatban, mielőtt Lisey bármit tehetett volna, egy újabb emlék hullott alá. Nem csak úgy szimplán kisétáltál a nyamnyamfa lombsátra alól a hóba. Valami más is történt. Scott megfogta a kezed, és... - NEM! - kiáltott fel Lisey, és az asztalra csapott. Megijedt a saját hangjától, de legalább sikerült elszakadnia ettől az őrjítő gondolattól. Ennek ellenére fennállt a veszély, hogy visszatér... Lisey a cédrusfa ládikóra pillantott. Valahogy így nézhet egy nő szeretett kutyuskájára, miután a hálátlan kis dög minden különösebb ok nélkül a bokájába harapott. Mars vissza az ágy alá, gondolta Lisey. Vissza a mein gott bett alá, és aztán? - Dincs, és vége! - mondta Lisey, majd kirohant a házból, és az udvaron átvágva a pajtába ment. A cédrusfa ladikot úgy tartotta maga előtt, mintha robbanószer lenne benne, vagy valami törékeny holmi. 2. Az irodája ajtaját nyitva találta. A helyiségből kiömlő sárga fény négyszög alakban terült szét a pajta padlóján. Amikor Lisey legutóbb itt járt, nevetve lépett ki a szobából, arra viszont nem emlékezett, hogy becsukta-e maga mögött az ajtót vagy nyitva felejtette, abban viszont szinte teljesen biztos volt, hogy a lámpát leoltotta, sőt, egész pontosan, nem is gyújtotta fel. De hát az is igaz, hogy előző nap szentül meg volt győződve róla, hogy Jó Mami cédrusfa ládikója a padláson van. Talán valamelyik seriff helyettes bekukkantott a pajtába, és égve felejtette a villanyt? Ez is elképzelhető. Lisey már semmin sem lepődött volna meg. A cédrusfa ladikot a derekához szorítva az iroda nyitott ajtajához lépett, és benézett. A szoba üres volt... vagy legalábbis úgy tűnt, hogy üres... de... Aztán bármiféle tudatosság nélkül az ajtófélfa és az ajtó közötti résre tapasztotta a szemét. „Zack McCool” nem az ajtó mögött lapult. Senki sem bújt az ajtó mögé. Amikor újra benézett az irodába, észrevette, hogy az üzenetrögzítő kijelzőjén megint az l-es szám villog. Valaki üzenetet hagyott neki. A ladikot a hóna alá szorítva belépett a szobába, odament az üzenetrögzítőhöz, és lenyomta a PLAY gombot. Jim Dooley nyugodt hangját hallotta. - Asszonyom, mintha tegnap este nyócba állapottunk vóna meg - kezdte. - Látom, hogy tele a környék zsarukkal. Ezek szerint még mindig nem jutott el az agyáig, hogy milyen komoly ügyrő van itten szó. Remetém, hogy nem hiába gyömöszöltem bele azt a döglött macskát a postaládába, és felfogja a lényeget. - Csend. Lisey lehajtott fejjel, bénultan meredt az üzenetrögzítőre. Hallom, ahogy lélegzik, gondolta Lisey. - Még találkozunk, asszonyom tette hozzá Dooley. - Szakadj meg! - suttogta Lisey. - Hát, asszonyom, ez nem vót... volt valami kedves - szólalt meg Jim Dooley, és Lisey egy pillanatig azt hitte, hogy az üzenetrögzítő válaszolt. Aztán ráeszmélt, hogy Dooley hangja ezúttal nem felvételről, hanem élőben szól, a háta mögül. Lisey megint úgy érezte, mintha valamelyik álma foglya lenne, aztán megfordult, hogy szembenézzen „Zack McCool”- lal. 3. Dooley kiábrándítóan hétköznapi fickó volt. Pisztollyal a kezében állt a kis iroda ajtajában (a másik kezében mintha egy uzsonnás zacskót tartott volna), és Lisey meg, mert volna esküdni rá, hogy képtelen lenne kiszúrni egy szembesítés során, ha a többi gyanúsított is vékony, és könnyű khaki munkásruhát, meg Portland Seadogs baseballsapkát visel. Az arca keskeny és ránctalan volt, a szeme világoskék - azaz teljesen
átlagos jenki fizimiskája volt, arról nem is beszélve, hogy lent délen lépten-nyomon ilyen tahókkal találkozik az ember. Úgy száznyolcvan centi magas lehetett, vagy talán néhány centivel alacsonyabb. A baseballsapka alól szőkésbarna hajtincs lógott ki. Lisey nem tudta levenni a szemét a pisztoly fekete csövéről, és érezte, ahogy elszáll az erő a lábából. Dooley nem egy ócska 22-est fogott rá, amit a zaciban szerzett, hanem egy jókora automata fegyvert (Lisey legalábbis úgy gondolta, a pisztoly automata), ami óriási lyukat tud ütni az ember testében. Lisey leült az asztal szélére. Ha az asztal nincs ott, simán elterül a padlón. Néhány pillanatig úgy érezte, mindjárt bepisil ijedtében, aztán valahogy sikerült visszatartania. Legalábbis egyelőre. - Vigyen el mindent, amit akar - suttogta, és úgy érezte, mintha Novocain injekciót kapott volna a szájába. - Vigyen el mindent. - Jöjjön fel az emeletre, asszonyom - mondta Dooley. - Odafent megbeszéljük a dolgot. Liseyt rettegéssel és undorral töltötte el a gondolat, hogy ezzel a fickóval bezárkózzon Scott dolgozószobájába. - Nem. Fogja a kéziratokat, és tűnjön el! Dooley türelmesen nézte. Lisey első pillantásra harmincöt év körülinek tippelte, aztán észrevette a szeme meg a szája sarkában az apró szarkalábakat, és hozzáadott öt évet. Induljon felfelé, asszonyom, különben golyóval a lábfejébe kell majd felvonszolnia magát az emeletre. Higgye el, nem valami nagy móka úgy tárgyalni, ha közbe erős fájdalmak kínozzák. Rengeteg csont meg ín van ám az ember lábfejébe. - Úgysem... nem meri megtenni... a lövés hangja... - Lisey úgy érezte, minden egyes szó egyre távolabbról hallatszik. A hangja vonatra szállt. És ahogy a szerelvény kifutott az állomásról, a hangja az ablakon kihajolva búcsút intett neki. Pá-pá, kicsi Lisey, a hangodnak most el kell utaznia, nemsokára megnémulsz. - Ó, az engemet, cseppet se zavar - mosolygott elégedetten Dooley. - A szomszédok nincsenek otthon... Asszem, munkába mentek. A kedvenc kis fakabátjának meg sürgősen el kellett húznia valahová. - Dooley már nem mosolygott, de azért továbbra is derűsnek tűnt. Nézzenek csak oda, hogy elsápadt. Gondolom, alaposan megrázták a fejlemények, mi? Aszittem, egybő ki fog fekünni, asszonyom. Sokat segített vóna vele, nem mondom. - Ne szólítson többé... - Lisey azt akarta mondani, hogy asszonyomnak, de abban a pillanatban úgy érezte, szürke szárnyak csapkodnak körülötte, egyre sötétebb és sötétebb szárnyak. Mielőtt azonban végleg beborították volna, Lisey még látta, amint Dooley a nadrágja övébe dugja a pisztolyát (Lődd szét a töködet, gondolta, tedd meg a világnak ezt a szívességet!), és előrelendül. Nem tudta megállapítani, hogy Dooleynak sikerült-e elkapnia, mert - mielőtt végig tudta volna gondolni - elájult. 4. Amikor magához tért, úgy érezte, mintha egy kutya nyalogatná az arcát, talán Louise. Ezzel azonban az volt a bökkenő, hogy Lou, a skót juhász még a Lisbon Falls-i ház körül rohangált, és hát Lisbon Fallsból nem tegnap költöztek el. Scott-tal pedig sosem tartottak kutyát, talán ugyanazért, amiért gyerekük sem volt, ez a két dolog viszont olyan szorosan összetart ózott, mint a mogyoróvaj és a lekvár, vagy az őszibarack és a tejsz... Induljon felfelé, asszonyom... különben golyóval a lábfejébe kell majd felvonszolnia magát az emeletre. Lisey egy szempillantás alatt visszanyerte az eszméletét, és ahogy kinyitotta a szemét, Dooleyt pillantotta meg. A fickó, kezében nedves mosogató ronggyal, arcán különös mosollyal guggolt előtte. Világoskék szemét Liseyre szegezte. Amikor Lisey észrevette, hogyan bámulja őt Dooley, megpróbált félrehúzódni. Am ekkor fémes csörrenést hallott, és tompa fájdalmat érzett, valami beleakadt a vállába, és visszarántotta. - Aúú!
- Ne rángatózzon, akkor nem fog fájni - közölte Dooley egykedvűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És hát egy ilyen eszelősnek, mint Dooley, biztosan az is volt. Scott hifijéből zene szólt, isten tudja, mikor volt bekapcsolva utoljára, talán 2004 áprilisában vagy májusában, amikor Scott utoljára dolgozott idefent, amikor utoljára írt. A „Waymore's Blues” című szám ment. Nem a jó öreg Hank előadásában, hanem - talán a The Crickets - feldolgozásában. Nem szuper-hangosan, nem úgy, ahogyan Scott bömböltette volna, de azért így sem volt túl halk. Lisey sejtette, hogy (Meg fogom kínozni. Ott érez majd fájdalmat) Mr. Jim „Zack McCool” Dooley miért kapcsolta be a hifit. Lisey nem (ahol nem hagyta a srácoknak, hogy a gimis bulikon megtapizzák) akart erre gondolni - igazából annak örült volna a legjobban, ha újra elájul -, mégsem volt képes elterelni a gondolatait. „Az ész csak egy majom, mondogatta Scott, és Lisey még most, a padlón ülve, a mosogató alatt futó vízvezetékhez bilincselve is meg tudta mondani, hogy Scott Róbert Stone Korcs katonák című könyvéből idézett. Mehetsz az osztályfőnöködhöz panaszkodni, kicsi Lisey! Feltéve, ha valaha az életben képes leszel még egyszer megmozdulni. - Hát nem gyönyörű ez a nóta? - mosolygott Dooley, aztán leült a félkörív alakú alkóv elé. Keresztbe tette a lábát. A barna papírzacskót, amiben az ebédje volt, a lába közötti rombusz alakú lyukba tette. A pisztolya a padlón hevert, a jobb keze mellett. Dooley őszinte részvéttel nézett Liseyre. - Sok igazság van abban, amit mond. Tudja, oltári nagy szívességet tett magának azzal, hogy elájult. Egyet mondok, kettő lesz belőle. - Lisey most tisztán ki tudta venni a fickó amúgy nem túl feltűnő déli akcentusát. Dooley pontosan úgy beszélt, mint az a betoji nashville-i szarcsimbók: Otári nagy... eggyet monnok... Egy jókora üveget vett elő a zacskóból. Az oldalán még mindig látszott a Hellmann's majonézes címke. Az üvegben lötyögő áttetsző folyadékban egy összegyűrt, fehér rongy úszkált. - Kloroform - mondta Dooley olyan büszkén, mint amikor Smiley Flanders beállított a jávorszarvas hússal. - Egy olyan fickó magyarázta el, hogyan kell használni, aki azt állította magáró, hogy tudja, de azt is hozzátette, hogy nagyon könnyen el lehet ám baltázni a dogokat. Minimum csúnya fejfájással ébredt vóna, asszonyom. De én tuttam, hogy nem akar majd fel-, gyönni ide. No és hát megencsak nem kellett csalatkoznom az intujíciómba. Ujjából pisztolyt formálva Liseyre bökött, és elmosolyodott. Közben a hifiből Dwight Yoakam „Háromezer mérföldre a semmitől” című száma szólt. Dooley biztosan megtalálta Scott valamelyik válogatás CD-jét. - Kaphatnék egy pohár vizet, Mr. Dooley? - Tessék? Ó, hát persze. Tán csak nem kiszáradt a szája? Mindig ez van, ha az ember nagyon megijed - tette hozzá Dooley, aztán felállt. A pisztolyát a padlón hagyta. Hiába enged valamennyit a bilincs lánca, nem valószínű, hogy Lisey eléri a fegyvert... Akkor viszont nagyon rosszul jár, ha megpróbálja, és nem jön össze a dolog. Dooley megnyitotta a csapot. A csövekben hangosan kotyogott és bugyogott a víz, aztán pár pillanat múlva Lisey meghallotta, hogy a csap köpködni kezd. A pisztolyt ugyan nem érte el, viszont Dooley ágyéka pontosan a feje fölött volt, alig harminc centire tőle. Ráadásul az egyik keze szabad. Dooley, mintha csak a gondolatiban olvasna, így szólt: - Asszem, ha nagyon akarná, rendesen megkongathatná a harangokat. De ne felejtse el, hogy nekem acélbetétes Martens bakancs van a lábamon, magának meg tök üres a keze. - Dooley szájából a tök üres úgy hangzott, mintha azt mondta volna, tögürezs. - Térjen má észre, asszonyom, és inkább igyon egy pohár hideg vizet. Jó ideje nem használták már ezt a csapot, de azér elég gyorsan kitisztult.
- Kérem, öblítse el a poharat, mielőtt megtölti - kérte Lisey. A hangja rekedt volt, érezni lehetett rajta, hogy teljesen ki van borulva. - Ezeket is nagyon régen használtuk. - Igenis, értettem! - Ennél kedvesebb aligha lehetett volna. Liseyt az ismerőseire emlékeztette. És, ami azt illeti, az apjára. Ugyanakkor azonban a félcédulás Gerd Allen Cole is eszébe jutott. Néhány pillanatig erős kísértést érzett, hogy megmarkolja és letépje Dooley tökeit, amit már csak azért megérdemelne a szemétláda, amit eddig művelt vele. Lisey alig bírta türtőztetni magát. Aztán Dooley lehajolt, és odanyújtotta Liseynek a nehéz Waterford poharat. Háromnegyedig volt megtöltve, és bár a víz nem volt teljesen tiszta, ahhoz azért elég tisztának tűnt, hogy igyon belőle. Sőt Lisey igazából gyönyörűnek látta az áttetsző folyadékot. - Csak lassan, nyugodtan, nem kell kapkodni - mondta Dooley féltő gondoskodással. - Megengedem, hogy maga tartsa a poharat, de ha megpróbálja hozzám vágni, kénytelen leszek elreccsenteni a bokáját. És ha megpróbál megütni vele, mindkét bokáját elreccsentem, még akkor is, ha egyetlen aprócska karcolás sem lesz rajtam. Komolyan beszélek, megértette? Lisey bólintott, aztán belekortyolt a vízbe. Ekkor már nem Dwight Yoakam énekelt, hanem a jó öreg Hank, aki éppen az élet egyik nagy kérdését tette fel: Miért nem szeretsz úgy, mint régen? Mint egy kitaposott cipővel, úgy bánsz vélem. Dooley leguggolt, a feneke majdnem hozzáért bakancsa sarkához, és fél kézzel átkarolta a térdét. Olyan volt, akár egy farmer, aki a folyónál szomjukat oltó teheneket figyeli. Liseynek úgy tűnt, Dooley ugyan résen van, de azért nincsen teljes riadókészültségben. Nem tartotta valószínűnek, hogy Lisey hozzávágja a vizespoharat, és ebben nem tévedett. Lisey nem akarta, hogy eltörjön a bokája. Kár lenne, hiszen még görkorizni sem tanultam meg, töprengett Lisey. Pedig minden kedden szingli estet tartanak az Oxford Koriközpontban. Miután valamelyest sikerült a szomjúságát csillapítania, Lisey odanyújtotta a poharat Dooleynak. A férfi elvette tőle, és érdeklődve forgatta a kezében. - Biztos, hogy nem akarja meginni az utolsó két kortyot? - Dooley déli akcentusa szinte már túl tökéletes volt, és Liseynek ekkor különös sejtése támadt: Dooley túljátssza a jó fiú szerepét. Talán szándékosan, de az is lehet, hogy öntudatlanul. Délies akcentusát is azért hangsúlyozza ennyire, mert mesterkéltnek tűnne, ha megpróbálná elpalástolni. De vajon mit számít ez? Talán semmit. - Eleget ittam. Dooley felhajtotta a pohár alján lötyögő vizet, az ádámcsutkája le-föl ugrált a torkában. Aztán megkérdezte Liseytől, jobban érzi-e magát. - Akkor fogom jól érezni magam, ha eltűnik a házamból. - Ezen nem csodálkozom. Megígérem, nem rabolom sokáig az idejét - mondta Dooley, majd pisztolyát az övébe dugva felállt. A térde hangosat reccsent, és Liseynek erről megint az jutott az eszébe (és ami azt illeti, teljesen elképedt a gondolattól), hogy: Ezt nem álmodom. Ez tényleg velem történik. Dooley szórakozottan félrerúgta a poharat, ami rágurult az iroda padlóját borító fehér szőnyegre. Feljebb húzta a nadrágját. - Semmi szín alatt nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sokat piszmogjak, asszonyom. Az a fakabát vagy valamelyik haverja bármelyik pillanatba betoppanhat, és, ha jól tudom, a Debusher lányok is valami kis összeröffenést terveznek délutánra, vagy tévedek? Lisey nem szólt semmit. Dooley megvonta a vállát, mintha azt mondta volna, Nekem aztán tökmindegy, legyen, ahogy akarja, aztán kidugta a fejét a félköríves alkóvban kialakított bárból. Szürreális pillanat volt ez, mivel Lisey számtalan alkalommal volt szemtanúja, ahogyan Scott pontosan ugyanazt csinálja, amit Dooley: fél kézzel az ajtó nélküli ajtófélfába kapaszkodva, az alkóv sima fapadlóján állva hátradől, és a fejét meg a felsőtestét kidugja a dolgozószobába. Scott azonban semmi pénzért nem vett volna fel khakiszínű ruhát. Élete végéig farmert hordott. És
Dooleyval ellentétben, Scott nem kopaszodott. Scott hatalmas hajkoronával a fején halt meg, gondolta Lisey. - Borzasztó jól néz ki ez a hely - szólalt meg Dooley. - Mi volt itt régen? Biztos szénapadlás, mi? Lisey nem válaszolt. Dooley továbbra is az alkóvból kihajolva magyarázott, közben előre-hátradülöngélt, aztán előbb jobbra, majd balra pillantott. - Tényleg nagyon jól néz ki - folytatta. - Pont valami ilyesmire számítottam. Három szoba van, ha jól számolok, három tetőablakkal, úgyhogy a helyiségek egész nap természetes fényben fürdenek. Mifelénk, lenn délen is akadnak ilyen kacsalábon forgó házak. Lisey nem válaszolt. Dooley komoly ábrázattal felé fordult. - Nem mintha irigyelném a férjétől, vagy ha már itt tartunk, magától, asszonyom, hisz már úgyse tudja élvezni, mióta meghótt. Lehúztam egy kis időt a Brushy Mountain állami börtönben, a prof biztos említette magának. A fejje segített át a nehezén. Az összes könyvét elolvastam, és tuggya, melyik teccett a legjobban? Hát persze hogy tudom, gondolta Lisey. Lefogadom, hogy az Elkárhozottak. Legalább kilencszer elolvastad. Dooley azonban igen meglepte, amikor így folytatta: - A csavargó lánya. Az nem kifejezés, hogy tetszett, asszonyom, imádtam azt a könyvet. Mióta a börtönkönyvtárban megtaláltam, két-háromévente elolvasom, egész hosszú részeket tudok idézni belőle. Tuggya, melyik rész teccik a legjobban? Amikor Gene végre visszapofázik az apjának, és megmondja neki, ha tetszik, ha nem, ő akkor is elhúz otthonról. Tudja, mit mond a lány annak a kimaszott, vén trottyosnak? Sosem értette, mi a szerelem kötelessége, gondolta Lisey, de nem szólt semmit. Dooleyt szemmel láthatóan ez nem zavarta. Teljesen felpörgött, szinte már eksztázisba jött. - Gene a képébe vágja az öregnek, hogy sosem értette, mi a szerelem kötelessége. A szerelem kötelessége! Hát nem csodálatos? Vajon hányan éreztünk már ugyanígy, mégsem találtuk meg a megfelelő szavakat, hogy megfogalmazzuk, amit érzünk. A maga fejje viszont megtalálta ezeket a szavakat. És nekünk atta őket, hogy ne kelljen szótlanul állnunk. Ezt a prof mondta. A Jóisten biztos nagyon szerette a féjjét, asszonyom, hogy ilyen szavakat adott a szájába. Dooley a plafonra pillantott. Megfeszültek a nyakán az inak. - A SZERELEM KÖTELESSÉGE! Akiket a legjobban szeret az Úr, azokat szólítja magához a leghamarabb, ámen. - Dooley ekkor egy pillanatra lehajtotta a fejét. A farzsebéből kilógott a pénztárcája. A pénztárcát lánccal az övére kötötte. Hát persze, nincs ebben semmi meglepő. Az ilyen Jim Dooley-féle fickók mindig hozzáláncolják a pénztárcájukat az övükhöz. Aztán felnézett, és így folytatta: - Megérdemelte, hogy ilyen szép helyen lakhasson. Remélem, elégedett volt vele, ha épp nem a képzelete teremtményeivel harcolt. Lisey látta, ahogy Scott az íróasztalánál ül, amit Böhömnagy Jumbónak hívott, a Macintosh számítógép óriási monitorja megvilágítja az arcát, és közben hangosan röhög valamin, amit épp az imént írt le. A szájában lógó műanyag szívószálat vagy a körmét rágja. Néha együtt énekel a hifivel. Nyáron, kánikula idején félmeztelenre vetkőzött, tenyerét a hónaljára szorította, és a karját összezárva a fingás hangját utánozta. így harcolt a kimaszott teremtményeivel. Lisey azonban még mindig nem szólt semmit. A jó öreg Hank átadta a helyet fiának. Hank Junior a „Whiskeyért a pokolra is alászállok” című számot énekli. Dooley így szólt: - Csendkirályosat játszunk? Biztosan erősebbnek érzi magát, de ezzel nem könnyíti meg a helyzetét, asszonyom. Orvosolni kell ezt a dogot. Nem akarom traktálni a régi mesével, miszerint az, hogy bántanom kell, jobban fáj nekem, mint magának. Azt azé mindenképpen el akarom mondani, hogy nem ismerjük ugyan régóta egymást, de teccik, hogy ilyen talpraesett, és amit most csinállok - fogok csinálni -, az mindkettőnknek nagyon
fájdalmas lesz. Annyit még hozzátennék, hogy megpróbálom a lehető legóvatosabban elvégezni itten a dogot, nem áll szándékomba megtörni a lelkét. Viszont volt ugye egy megállapodásunk, amihez nem tartotta magát. Megállapodás? Lisey egész testében megborzongott. Most először sikerült betekintést nyernie Dooley őrületének valódi mélységeibe. A szürke szárnyak újra csapkodni kezdtek körülötte, ezúttal azonban minden erejét összeszedve küzdött ellenük. Dooley meghallotta a bilincs csörrenését (biztosan a bilincs is abban a zacskóban volt, ahonnan a majonézes üveget elővette), és Lisey felé fordult. Csak nyugi, kicsim, nyugi, suttogta Scott. Beszélj hozzá, tartsd szóval, jártasd a lepcses szádat! Erre a jó tanácsra semmi szüksége nem volt, Lisey magától is tudta, hogy amíg szóval tudja tartani Dooleyt, elodázhatja azt a bizonyos orvoslást. - Hallgasson ide, Mr. Dooley. Itt valami tévedés lesz, mi az égvilágon semmiben nem állapodtunk meg... - Dooley ráncolni kezdte a homlokát, és elkomorult a tekintete. Lisey így folytatta: - Vannak dolgok, amiket nehéz telefonon megbeszélni, de hajlandó vagyok együttműködni magával. - Lisey nagyot nyelt, kiszáradt a torka. Szívesen lehajtott volna még egy pohár hideg vizet, de úgy érezte, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérje Dooleyt, hozzon neki inni. Lisey előrehajolt, kék szemével mélyen a fickó kék szemébe nézett, majd a lehető legkomolyabban és legőszintébben így folytatta: - Csak azt akarom mondani, hogy ami engem illet, azt hiszem, végre sikerült megértenem, miről van szó. És tudja, mit? Épp az imént pillantott a kéziratokra, amit a... ööö... kollégája annyira szeretne megszerezni. Észrevette azt a fekete irattartó szekrényt a középső szobában? Dooley felvont szemöldökkel, ajkán halovány, kétkedő mosollyal Liseyre nézett. Lehet, hogy ez a mosoly azt jelenti, meg tudnak állapodni? Lisey előtt felcsillant a remény. - Lent a földszinten láttam egy rakás dobozt - szólalt meg Dooley. - Nem azokban van véletlenül a többi kézirat? - Azokban a dobozokban... - Most mi a francot mondjon? Azokban a dobozokban dincsek vannak, nem könyvek? A dobozok nagy részében valószínűleg tényleg dincsek voltak, de Lisey tisztában volt vele, hogy ezt úgysem tudná megértetni Dooleyval. Mindenféle vicces holmik. Scott ezekkel szórakozott a viszketőpor meg a műhányás helyett? Ezt talán könnyebben felfogná, viszont biztosan nem hinné el. Dooley továbbra is kétkedve mosolygott Liseyre. Nem, ez a mosoly mégsem azt jelenti, hogy meg tudnak állapodni. Dooley tekintete azt üzente: Ha már ilyen jól belejött, próbálkozhatna a másik trükkel is, asszonyom. - Azokban a dobozokban a földszinten nincs semmi, csak indigómásolatok, fénymásolatok meg üres lapok - folytatta Lisey, és érezte, hogy ezt a hazugságot Dooley nem fogja bevenni. De akkor mégis mit kellene mondania? Ne haragudjon, Mr. Dooley, de maga túlságosan kattant ahhoz, hogy megértse az igazságot? Ehelyett azonban így folytatta: - Az összes cucc, ami Woodsmuckynak kell, itt van fent. Ezek az értékesebb darabok: kiadatlan novellák... Scott levelezése... Különböző íróktól kapott levelek... A saját leveleinek másolatai... Dooley hátravetett fejjel felnevetett: - Woodsmucky! Hát, asszonyom, magát se kell félteni, úgy bűvészkedik a szavakkal, mint a férje... - Aztán elhallgatott, és bár még mindig mosolygott, a szeme már nem csillogott valami vidáman, inkább olyan volt, mint a jég. - És mégis mit gondol, mit kéne csinánom? Húzzak át Oxfordba vagy Mechanic Fallsba, és béreljek ki egy teherautót, aztán rámoljam ki a cuccokat a szekrényből? Nem tudná esetleg rádumálni valamelyik fakabátot, hogy segítsen nekem? - Én... - Kuss, legyen! - vakkantotta, és ujjával Liseyre bökött. Most már nyoma sem volt az arcán az előbbi mosolynak. - Persze, aztán mikor visszajövök, egy rakás zsaru tolong majd a
házban, tárt karokkal várnak. Bekaszliznának, és őszintén megmondom, asszonyom, már azé megérdemelnék tíz évet, mer felültem egy ekkora baromságnak. - De... - Ráadásul nem is ebbe állapottunk meg egymással. Abba állapottunk meg, hogy maga felhívja a profot, a jó öreg Woodsmuckyt - hú, ez nagyon teccik nekem -, ő meg küld nekem egy e-mailt, arra a titkos címre, amit csak ő ismer, aztán majd megállapodik magával az irományok sorsáról. Vagy talán tévedek? Dooleyn látszott, hogy ő maga is elhiszi ezt a baromságot. El kellett hinnie, különben miért ragaszkodott volna ennyire a történethez? Hiszen csak ő meg Lisey hallották, amit mond. - Hölgyem? - Dooley hangjában megint az az irritáló és a helyzethez egyáltalán nem illő gondoskodás bujkált. - Asszonyom? Mivel Dooley akkor is tovább hazudozott, mikor kettesben voltak, Lisey gyanítani kezdte, hogy ez csakis azért lehet, mert a fickó a lelke mélyén arra vágyott, hogy hazudjanak neki. Ebben az esetben Liseynek ahhoz a Jim Dooleyhoz kellett közel férkőznie, akinek ennyire szüksége volt a hazugságokra. Talán ezzel a Jim Dooleyval még szót lehet érteni. - Mr. Dooley, kérem, hallgasson meg! - Lisey halkan és lassan beszélt. Scott-tal is így beszélt, amikor úgy érezte, hogy Scott kezd bepöccenni egy rossz kritika vagy egy csöpögő csap miatt. - Woodbody professzor nem tudja felvenni magával a kapcsolatot, és ha igazán őszinte akar lenni, ezt maga is nagyon jól tudja. Én viszont kapcsolatba tudok lépni vele. Már beszéltünk is, tegnap este felhívtam. - Ne hazuggyon - mondta Dooley. Pedig Lisey nem hazudott, és ezt Dooley is nagyon jól tudta. Lisey megjegyzése mégis kihozta a sodrából. A reakciója pont az ellenkezője volt annak, amit Lisey el akart érni - hiszen ő nem felidegesíteni, hanem lecsillapítani akarta Dooleyt -, ennek ellenére úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot. Nem adta fel a reményt, hogy Jim Dooley mégsem kattant be teljesen, bízott benne, hogy talán sikerül megértetni vele, amit mondani akar. - Nem hazudok - vágott vissza Lisey. - Maga adta meg a professzor telefonszámát, én pedig felhívtam. - Mélyen Dooley szemébe nézett. Lisey, mivel egyenesen a Kitalációk Földje felé vette az irányt, megpróbált minél őszintébb arckifejezést ölteni. - Megígértem, hogy megkapja a kéziratokat, és megkértem, szóljon magának, hogy az ügy elrendeződött. Erre ő azt mondta, nem tudja értesíteni, mert sehogy sem tud érintkezésbe lépni magával, azt mondta, az első két e-mailje még elment, de utána a rendszer mindig visszadobta az üzeneteit... - Az egyik hazudik, a másik megesküszik rá - vágott a szavába Dooley, aztán hirtelen felgyorsultak az események, és pillanatokon belül úgy eldurvult a helyzet, hogy Lisey alig tudta felfogni, mi történik. A férfi kegyetlenül megverte és megcsonkította. Olyan verést kapott, hogy élete végéig képtelen volt szabadulni a borzalmas emléktől. Minden apró részlet örökre beleégett az elméjébe: Dooley száraz, kapkodó zihálása, ahogy khakiszínű inge a mellkasára feszült, és a gombok közötti lyukakon kivillant fehér pólója, miközben folyamatosan pofozta, tenyérrel és visszakézből, tenyérrel és visszakézből, és újra tenyérrel és újra visszakézből. Összesen nyolcszor ütötte meg, nyolc, nyolc, nyolc, leszakadt a polc, énekelték gyerekkorukban, amikor a hátsó udvar porában ugróköteleztek. S ahogy Dooley bőre az övéhez ért, olyan hangot hallott, mint amikor az ember a térdén töri ketté a száraz gyújtóst. És bár a fickó ujjain nem volt gyűrűt - Lisey ezért hálát adott az égnek -, a negyedik és az ötödik ütéstől Lisey ajka felszakadt, a hatodik és a hetedik pofonnál szerteszét fröccsent a vére, az utolsó ütés valamivel magasabbra ment, Lisey orra reccsent egyet, és ömleni kezdett belőle a vér. Akkor már hangosan zokogott a félelemtől és a fájdalomtól. A feje többször nekicsapódott a mosogató aljának, és iszonyatosan csengett a füle. Hallotta a saját hangját, kétségbeesetten üvöltött, hogy hagyja abba, hogy mindent elvihet, amit akar, csak hagyja végre abba. És aztán Dooley végre abbahagyta, és akkor Lisey így szólt: - Adok
magának egy kéziratot, Scott új regényének kéziratát, ez Scott utolsó regénye, egy hónappal a halála előtt fejezte be, nem volt már ideje még egyszer átnézi, az a kézirat valódi kincs, Woodsmucky imádni fogja. - Nagyon ügyes, de mihez kezdesz, ha ez az állat tényleg bekapja a horgot, jutott ekkor eszébe, Jim Dooley azonban nem ment lépre. Hangosan zihálva térdelt Lisey előtt - valóban fullasztó volt a hőség az emeleten, ha Lisey előre tudja, hogy ekkora verést kap Scott dolgozószobájában, reggel az lett volna az első dolga, hogy bekapcsolja a lég kondit és megint az uzsonnás zacskóban kotorászott. A hónalja körül óriási izzadságfoltok virítottak. - Asszonyom, rettenetesen sajnálom, hogy ezt kell tennem magával, de gondoljon arra, hogy legalább a pinája nem sérül meg - közölte Dooley, és mielőtt feltépte Lisey blúzát, és a melltartóját lerántva kiszabadította aprócska melleit, Liseynek két dolgot sikerült megállapítania: először is azt, hogy a fickó egyáltalán nem sajnálja, hogy ezt kell tennie vele; másodszor pedig, hogy a jobb kezében lévő tárgyat Lisey Limlomos Fiókjából szerezte. Scott csak úgy nevezte, Lisey kincstári yuppie sörnyitója. Az Oxo kombinált konzerv- és sörnyitó, a strapabíró gumiborítású markolattal. X. Lisey És Az Őrület Ellenérvei (A Jó Fivér) 1. Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. Lisey képtelen volt kiverni a fejéből ezt a mondatot, miközben kivonszolta magát az emlékzugból, majd undorító nyomokat hagyva maga után, lassan végigkúszott halott férje hosszú és zegzugos irodájának középső szobáján. Az orrából, a szájából és megcsonkított melléből csöpögött a vér. Soha többé nem lehet majd kiszedni a foltokat ebből a szőnyegből, gondolta, majd mintegy válaszként újra eszébe jutott az a mondat: Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. Mi tagadás, ez a történet valóban elég őrült volt, mégis az egyetlen hang, amire Lisey emlékezett, nem suhogásra, zizegésre vagy susogásra hasonlított: amikor ugyanis Jim Dooley a konzervnyitót, mint valami fémpiócát, Lisey bal melléhez szorította, ő torkaszakadtából üvölteni kezdett. Egy darabig üvöltött, aztán elvesztette az eszméletét, végül Dooley felpofozta, mert még egy dolgot el akart mondani neki. Utána hagyta, hogy Lisey újra elájuljon, és a blúzára tűzött egy üzenetet - miután előzékenyen levette a tönkrement melltartót, és begombolta a blúzt -, nehogy Lisey elfelejtse, miben állapodtak meg. Liseynek nem volt szüksége az emlékeztetőre. Mindent az eszébe vésett, amit Dooley mondott. - Ajánlom, hogy a prof ma este nyolcig jelentkezzen, mert legközelebb nem bánok majd ilyen kesztyűs kézzel magával. És ha egy mód van rá, asszonyom, ne hívjon segítséget, lássa el magát egyedül. Megértette? Ha bárkinek elmondja, hogy itt jártam, megölöm. - Ezt mondta Dooley. A blúzára tűzött üzenetben még hozzá tette: Zárjuk le az ügyet miné előbb, minketten jobban járunk. Jó barátja: „Zack”! Liseynek fogalma sem volt, hogy másodszor menynyi ideig feküdt a padlón eszméletlenül. Annyit viszont tudott, hogy amikor magához tért, a szemétkosárban találta meg a bal mellét. Dooley a blúza jobb oldalára tűzte az üzenetet. A blúz bal oldala csurom vér volt. Sikerült annyira kigombolnia, hogy megnézze, mit művelt vele Dooley, és amint meglátta szétroncsolt mellét, felnyögött, és borzadva fordította el a tekintetét. Ilyen csúnyán még Amanda sem intézte el magát soha, ez még annál is rondábban nézett, ki mint amikor Mandanyuszi kivágta
a köldökét. Ami pedig a fájdalmat illeti... Csak valami iszonyatos és pusztító érzésre emlékezett. Dooley levette róla a bilincset, és még egy pohár vizet is odakészített neki. Lisey mohón felhajtotta. Amikor viszont fel akart állni, a lába egész egyszerűen nem tartotta meg. Ezért vonszolta magát végig négykézláb az alkóvon, útközben vérrel és véres izzadságcseppekkel pöttyözte tele Scott szőnyegét (sosem szerette igazán ezt a fehér padlószőnyeget, minden kis porszem meglátszott rajta), a haja a homlokára tapadt, az arcán könnycseppek csillogtak, az orrát, az ajkát és az állát pedig alvadt vér festette pirosra. Először azonnal a telefonhoz akart menni, hogy Dooley figyelmeztetése - és a Castle megyei rendőrség eddigi csapnivaló teljesítménye - ellenére felhívja Buttercluck seriff helyettest. De aztán beugrott neki ez a verssor, (az őrület ellenérvei) és sehogy sem bírta kiverni a fejéből, majd meglátta, hogy Jó Mami cédrusfa ládikója felborítva fekszik a szőnyegen, a földszintre vezető lépcső és Scott Böhömnagy Jumbónak nevezett íróasztala között. A cédrusfa ládikó tartalma szanaszét szóródott. Lisey ekkor megértette, hogy végig a ladikot és annak tartalmát kellett megtalálnia. Különösen azt a sárga valamit akarta megkaparintani, ami jelenleg a Trófea összegyűrt étlapját borította. Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. Idézet Scott egyik verséből. Nem írt sok verset, és szinte sosem adta ki őket, egyiket sem tartotta ugyanis elég jónak, és leginkább csak a maga szórakoztatására írogatta őket. Lisey azonban ezt az egyet különösen jónak találta, pedig nem igazán értette, miről szól. Főleg a vers első sora tetszett neki, mert néha az ember tényleg hallja, ahogyan a dolgok eltűnnek, nem igaz? Van, amelyik lehullik, szintről szintre egyre lejjebb zuhan, és csak egy lyuk marad utána, amin keresztül az ember lenézhet a mélybe. Vagy, ha nem vigyáz, maga is belepottyanhat. KÖMAK, kicsim. A nyúl üregének mélye felé tartasz, úgyhogy kapd össze magad. Biztosan Dooley hozta fel Jó Mami cédrusfa ládikóját a dolgozószobába, mert azt hitte, abban megtalálja, amit keres. Az ilyen Dooley meg Gerd Allen Cole-féle fickók szerint mindennek köze van a céljaikhoz, ahhoz, amit meg akarnak kaparintani. A rémálmaiknak, a fóbiáiknak, a belső sugallataiknak. Vajon Dooley mit keresett a cédrusfa ládikóban? Scott kéziratainak - titkosírással elkészített - listáját? Isten tudja. Mindenesetre kiborította a ladikot, és miután néhány értéktelen (legalábbis számára értéktelen) kacaton kívül nem talált semmit, Landon özvegyét bevonszolta a dolgozószoba mélyére, és keresett egy helyet, ahol megbilincselheti. Igyekezett, hogy végezzen, mielőtt Lisey visszanyeri az eszméletét. A bárpult mosogatója alatt futó csövek tökéletesen megfeleltek a célra. Lisey kitartóan mászott a ládikó felé, a szemét egy pillanatra sem vette le a négyzet alakú, sárga rongyról. Azon gondolkozott, vajon egyedül is megtalálta volna-e, és végül arra jutott, hogy nem valószínű. Torkig volt már az emlékekkel. Most azonban... Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. Ez a sor most nagyon igaznak tűnt. Amikor a lila függöny végül lehullik, vajon ugyanilyen lágy, szomorú hangot fog kiadni? Egyáltalán nem lepődne meg. Ami azt illeti, alaposan sikerült belegabalyodnia ebbe a pókhálóba. Elég, ha megnézzük, hogy már eddig mennyi emlék éledt újra benne. Most már elég, Lisey, nehogy megpróbáld, csitt! - Csend legyen! - károgta Lisey. Szétroncsolt melle lüktetett, és iszonyatosan égett a fájdalomtól. Scott mellkasát széttrancsírozta a golyó, és most Lisey is megkapta a magáét. Eszébe jutott, ahogy Scott aznap éjjel kilépett az árnyékból, és végigsétált a pázsiton, miközben a szomszédban Plútó megállás nélkül ugatott, ugatott, ugatott. Scott felemelte cafatokra szabdalt kézfejét, azt a véres csonkot, ami egykor a keze volt, és amiből azok az emberi ujjakra csak távolról emlékeztető pálcikák álltak ki. Scott azt mondta neki, hogy ez
egy vérdincs, és neki hozta. Később aztán vizet engedett a mosdókagylóba, beleszórt egy csomó tea filtert, majd az így elkészített híg teába áztatta szétszabdalt kézfejét, és elmondta Liseynek, hogy ezt (ezt a módszert Paul talált ki) a bátyja mutatta neki. Elmondta, hogy a Landonok gyorsan gyógyulnak, mert nem volt más választásuk. Ez az emlék is aláhullik, és eltűnik az alatt a másik emlék alatt, mikor ő meg Scott három vagy négy hónappal később a nyamnyamfa alatt ültek. Vér serkent a sebből, mesélte Scott, és Lisey megkérdezte, hogy Paul is teával áztatta-e ki a sebeit, mire Scott azt felelte, nem... Csitt, Lisey, Scott sosem mondott ilyet. Sosem kérdezted tőle, ő pedig sosem mesélte el. De igenis megkérdezte. Csomó mindent kérdezett tőle, és Scott mindenre válaszolt. Nem akkor, nem a nyamnyamfa alatt, hanem később. Aznap éjjel az ágyban. A második este a Trófeában, miután szeretkeztek. Hogyan is felejthette el? Lisey egy darabig a fehér szőnyegen feküdt, pihent. - Sosem felejtettem el - mondta. - Csak a lilaságban volt. A függöny mögött. Nagy különbség. - Szemét a négyzet alakú, sárga szövetdarabra szegezte, és újra mászni kezdett. Biztos vagyok benne, hogy a teás gyógymódot később ismerted meg, Lisey. Igen, mérget vennék rá. Scott mellette fekszik, cigarettájából a füst lassan a plafon felé kígyózik, hogy aztán nyomtalanul eltűnjön. Mint ahogyan a borbélyüzlet körbeforgó cégérének kék, fehér és piros csíkjai is eltűnnek. Mint ahogyan néha Scott is eltűnt. Tudom, mert akkor már a törteket gyakoroltuk. Az iskolában? Nem, Lisey, mondta Scott sokat sejtetően, azt éreztetve vele, hogy ennél azért több esze lehetne. Sparky Landon nem az a fajta apuka volt. Én meg Paul otthol tanultunk. Papa csak Szamárképzőnek hívta a sulit. De aznap - aznap, mikor leugrottal a padról - Paul csúnyán össze volt vagdosva, nem? Nem karcolások voltak a kezén, ugye? Scott némán figyelte, ahogyan a füst felszáll, összegyűlik a plafonon, majd szertefoszlik, és csak valami édeskés-keserű illat marad utána. Majd fáradt, monoton hangon így folytatta: Papa mélyen belevágott Paul karjába. Erre a nyers bizonyosságra Lisey nem tudott mit mondani. Aztán Scott újra megszólalt: Mindegy, hiszen nem erre voltál kíváncsi. Kérdezd meg, amit akartál, Lisey. Rajta, mindent elmesélek. De kérdezned kell. Lisey vagy nem tudott visszaemlékezni arra, ami ezután történt, vagy még nem készült fel rá, hogy visszaemlékezzen, most azonban eszébe jutott, hogyan hagyták el a nyamnyamfa alatti búvóhelyüket. Scott felkapta Liseyt a hólepte levelek fehér ernyője alatt, és egy pillanattal később már kint álltak a hóesésben. Most, ahogy négykézláb kúszott a fehér szőnyegen a cédrusfa ládikó felé, az emlékezet (az őrület) függönye fellebbent (lágy, susogó hanggal) és Lisey elméje végül már felfogta és elhitte azt, amit ha a szívére hallgat - a másik, titkos és rejtett szívére -, kezdettől fogva tudhatott volna. Egy pillanatig nem a nyamnyamfa alatt voltak, de nem is álltak még kint a kavargó hópelyhek sűrűjében. Egy pillanatra valahová máshová kerültek. Meleg volt és félhomály, mindenre vörös fény borult. Távolról madárcsicsergés hallatszott, és a levegőt trópusi növények illata töltötte be. Egyiket-másikat ismerte - plumeria, jázmin, bougainvillea, mimóza, a föld pedig, amin úgy térdeltek, mint egy szerelmespár, nyirkos szagot lehelt ki magából -, de a legédesebb illatú növényekkel még
sosem találkozott, és Lisey égett a vágytól, hogy megtudja a nevüket. Lisey akkor mondani akart valamit, de Scott a szájára (csitt) tapasztotta a kezét. Lisey azon tűnődött, minek öltöztek fel ilyen melegen, ebben a trópusi forróságban, és látta, hogy Scott aggódik valamiért. Aztán már kint álltak a hóesésben. Az őrült, októberi hóviharban. Mennyi ideig lehettek azon a másik helyen? Három másodpercig? Vagy talán még annyit sem. Most azonban, ahogy négykézláb vonszolta magát előre - a sokk és a kimerültség miatt nem bírt felállni -, Lisey végre hajlandó volt elismerni, hogy nem a képzelete játszott vele. Mire aznap sikerült visszavergődniük a Trófeába, Lisey mindent megtett, hogy meggyőzze magát, hogy amikor kiléptek a nyamnyamfa alól, nem történt semmi. Most már tudta, hogy tévedett. - És még egyszer megtörtént - mondta. - Aznap éjjel újra megtörtént. Kimaszottul szomjas volt. Iszonyatosan vágyott rá, hogy még egy pohár vizet lehajthasson, de messzire járt már az alkóvtól, rossz irányba haladt, egyre távolabb került a csaptól, és akkor eszébe jutott, hogy Scott azon a vasárnapon, hazafelé menet a jó öreg Hank egyik számát énekelte a kocsiban: A meddő pusztával kellett szembenéznem, és egy korty vizet sem ittam. Majd kapsz inni, kicsim. - Tényleg? - kérdezte Lisey, a hangja még mindig olyan volt, mint a varjúkárogás. - Egy korty víz most nagyon jólesne. Annyira fáj. Erre nem kapott választ, és talán nem is volt rá szükség. Végre elérte a felfordított cédrusfa ladikot és a szétszórt holmikat. Kinyújtotta a kezét, megragadta a négyzet alakú, sárga szövetdarabot, lerántotta a bordó étlapról, és a markába szorította. Azon az oldalán feküdt, amelyik nem sajgott a fájdalomtól, és alaposan szemügyre vette a kötés apró hurkait, azokat az aprócska fürtöket. Az ujjai véresek voltak, és összevérezte a gyapjúfonalat, de észre sem vette. Jó Mami rengeteg ilyen gyapjúkendőt varrt ezekből a négyzet alakú szövetdarabokból, szürke és rózsaszínű kendőket, kék és aranyszínű kendőket, zöld és narancsszínű kendőket. Ez volt Jó Mami specialitása, és csak úgy ontotta őket, egyiket a másik után, esténként a halkan duruzsoló tévé előtt ült, és folyamatosan járt a kezében a kötőtű. Lisey gyerekkorában mindig azt hitte, hogy ezek a kendők gyapotból vannak. Az unokanővéreik és - húgaik (az Angletonok, a Darbyk, a Wiggensek, a Washburnok, nem is beszélve a számtalan Debusher lányról) mind ilyen „gyapotkendőt” kaptak nászajándékba. A Debusher lányoknak fejenként legalább három ilyen kendője volt. És minden egyes darabhoz kaptak egy a kendővel megegyező mintájú, négyzet alakú „tartalék foltot.” Ezeket az extra foltokat Jó Mami „kincsnek” nevezte. Asztaldísznek használták, vagy bekereteztették, és a falra akasztották őket. A sárga „gyapotkendő” Jó Mami nászajándéka volt, és mivel Scott nagyon szerette, Lisey a cédrusfa dobozba tette a hozzá tartozó foltot. Összevérezte a szőnyeget, amin feküdt, kezében a sárga „foltot” szorongatta, és többé már nem próbálta feledni a történteket. Dincs! És vége!, gondolta, aztán sírva fakadt. A gondolatok összefüggéstelenül kavarogtak a fejében, de tudta, ha szükség lesz rá, az elméje rendet teremt. Feltéve persze, ha lesz még folytatás. Kattantak és gonoszottyok. A Landonok, és előttük a Landreau-k, vagy egyik, vagy másik csoportba tartoztak. És hogy melyikbe, az előbb-utóbb mindig kiderült. Semmi meglepő nem volt abban, hogy Scott azonnal rájött, mi baja van Amandának. Első kézből szerzett információkat az öncsonkításról. Vajon hányszor vagdoshatta össze magát? Lisey nem tudta megtippelni. Az Amanda testén látható forradásokkal ellentétben Scott hegei nem árultak el semmit, mert... Az egyetlen eset, mikor Lisey a saját szemével látta, hogy Scott szándékosan vagdosta össze magát - amikor átnyúlt az üvegház vastag ablakán -, tényleg
ijesztő volt. És aztán Scott elmesélte, hogy az apjuk hogyan vagdosta össze a fiait, amikor a saját testén ejtett vágások nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy kiengedje magából a gonoszottyot. Kattantak és gonoszottyok. Vagy az egyik, vagy a másik. Előbb-utóbb mindig kiderül. És ha Scott kimaradt a gonoszotty legrosszabb részéből, akkor vajon mi jutott neki? 1995 decemberében az idő borzalmasan hidegre fordult. Lisey érezte, hogy valami nagyon nincs rendben Scott-tal. Úgy volt, hogy év elején tart majd néhány előadást és felolvasóesetet Texasban, Oklahomában, Új-Mexikóban és Arizonában (csak úgy beszélt róla, hogy Scott '96-os Vadnyugati Jehu Turnéja), de aztán felhívta az ügynökét, és az egész műsort lemondta. Az ügynökség óriási patáliát csapott (nem csoda, hiszen Scott ezzel a kis akcióval háromszázezer dollárt szórt ki az ablakon), Scott azonban végig kitartott elhatározása mellett. Azt mondta, lehetetlen megtartani a körutat, azt mondta, beteg. És tényleg beteg volt. A tél egyre mélyebbre vájta karmait a világba, Scott Landon állapota pedig egyre rosszabbra fordult. Lisey már novemberben sejtette, hogy valami... 2. Lisey sejti, hogy valami nincs rendben Scott-tal, és most nem a tüdőgyulladásról van szó, amire a férfi hivatkozik. Nem köhög, a bőre pedig hideg, és bár Scott nem engedi, hogy megmérje a lázát - sőt még egy olyan lázmérő-tapaszt sem tehet a homlokára -, Lisey fogadni merne, hogy a férfi nem lázas. A probléma lelki, nem testi eredetű, és ez halálra rémíti Liseyt. Amikor végre sikerül összeszednie a bátorságát, és megpróbálja rábeszélni Scottot, hogy menjen el dr. Bjornhoz, Scott kis híján leszedi a fejét, és a szemére hányja, hogy ő is doki függő, mint a „flúgos nővérei”. Liseynek fogalma sincs, mitévő legyen. Azt sem tudja, hogy egyáltalán mik a betegség pontos tünetei. Vajon hol találnak olyan orvost - még a kedves és segítőkész Rick Bjornt is beleszámítva -, aki komolyan venné ezeket a tüneteket? Például, hogy Scott nem hallgat zenét, miközben ír. És ami még ennél is súlyosabb, hogy szinte alig ír. Az új regény írása ami egyébként Lisey Landonnak, aki, bevallása szerint, nem egy született könyvkritikus, történetesen nagyon tetszik - a szokásos őrült vágtából fokozatosan kínkeserves vánszorgássá lassul. De még ennél is komolyabb gond, hogy... az isten szerelmére, hát hol hagyta Scott a humorérzékét? Scott féktelen jókedve néha igen fárasztó tud lenni, a jókedv hiánya viszont hátborzongató. Közben a hűvös ősz hideg télbe fordul. A változás egyik pillanatról a másikra áll be, mint amikor azokban a régi kalandfilmekben hirtelen elhallgatnak a bennszülöttek harci dobjai. Ráadásul Scott egyre többet piál, és sokszor csak éjszaka jön haza. Lisey mindig korábban feküdt le - általában sokkal korábban -, de azt általában pontosan tudja, hogy Scott mikor bújik be mellé az ágyba, a leheletén pedig érzi, hogy aznap este mit ivott. Lisey azt is tudja, hogy mit találna a dolgozószoba szemetesében. Mivel Scott állapota egyre jobban aggasztja, két-háromnaponta belekukkant a szemetesbe. Régebben többnyire sörös dobozokat talált, néha elég nagy mennyiségben - Scott világéletében szerette a sört -, 1995 decemberében és 1996 januárjában azonban feltűnnek az első Jim Beam-es üvegek. Scott egyre többször ébred másnaposan. Liseyt valamiért ez zavarja a legjobban. Előfordul, hogy Scott egész délelőtt fel-alá járkál a házban - sápadtan, szótlanul, betegen -, aztán délután valamelyest magához tér, és felélénkül. Hiába zárkózik be a fürdőszobába Scott, Lisey sokszor meghallja, ahogyan a férfi kínkeservesen öklendezik, az aszpirinkészlet drasztikus megcsappanása pedig jól jelzi, milyen gyakran kínozza a fejfájás. Nincs ebben semmi különös, mondhatnánk. Ha valaki kilenc és éjfél között lenyom egy rekesz sört vagy egy üveg Jim Beamet, meg kell fizetnie az árát. Ilyen az élet, mondhatnánk. Scott mindig nagyivó volt azóta vedelt ennyit, hogy megismerkedtek az egyetemi klubban, amikor kabátja zsebében csempészte be a piát a buliba (amit később együtt ittak meg) -, viszont sosem fájt a feje
másnap. Most az üres üvegekkel teli szemétkosár és a nagy íróasztalon heverő új regény, A számkivetett nászútja napi néhány oldallal - sőt néha napokig egyetlen betűvel sem gyarapodó kéziratát látva, Lisey azon tűnődik, vajon mennyit iszik Scott azon kívül, amiről ő tud. A véget nem érő év végi vendégségek és a karácsonyi vásár forgatagában Lisey egy időre elfeledkezik a gondokról. Scott soha életében nem szeretett vásárolgatni, még akkor sem, amikor a boltok üresek, és az utcákon nem hömpölyög a tömeg, de idén lázas izgalommal veti bele magát a karácsonyi forgatagba. Minden kimaszott nap elmennek otthonról, hogy az Auburn Maliban meg Castle Rock főutcájának boltjaiban ajándékokért verekedjenek. Bár gyakran felismerik, Scott kedélyesen visszautasítja az autogramkérőket, akik ki akarják használni a „soha vissza nem térő alkalmat”, hogy igazán eredeti ajándékkal lepjenek meg valakit, mindenkinek azt mondja, ha most szem elől veszíti a feleségét a tömegben, akkor húsvétig nem találja meg. Lehet, hogy elveszítette a humorérzékét, viszont soha nem jön ki a sodrából, még akkor sem, amikor egyik-másik rajongója erőszakosabban próbálkozik, éppen ezért Lisey egy darabig úgy ítéli meg, Scott viszonylag jól van, és annak ellenére, hogy piál, hogy lemondta a körutat, és hogy csak kínkeservesen halad az új regényével, azért még nem fordult ki teljesen önmagából. Karácsony napja önmagában véve is örömteli nap, odaadják egymásnak a rengeteg ajándékot, délben pedig óriásit kefélnek. A család Cantyéknél vacsorázik, és már a desszertnél tartanak, amikor Canty férje, Rich megkérdezi Scott-tól, hogy amikor legközelebb megfilmesítik valamelyik novelláját, nem akar-e producerként közreműködni. „Abban van a nagy lóvé”, vigyorog Rich, és szemmel láthatóan halványlila gőze sincs arról, hogy Scott eddigi négy megfilmesített munkájából három hatalmas bukta volt... Egyedül az Elkárhozottak filmváltozata (ezt Lisey nem nézte meg) hozott némi pénzt a konyhára. Hazafelé úton, mint egy hatalmas, öreg B-l-es bombázó, visszatér Scott humorérzéke, és kegyetlenül kifigurázza Canty férjét, Lisey majd' bepisil a röhögéstől. És amikor hazaérnek Sugár Top Hillbe, felrohannak az emeletre, és megint hatalmasat kefélnek. Ahogy a lemenő nap utolsó sugarai bevilágítanak a szobába, Lisey azon tűnődik, hogy ha Scott tényleg beteg, talán az lenne a legjobb, ha minél többen elkapnák tőle ezt a titokzatos kórt, és akkor a világ sokkal jobb hely lenne. Amikor karácsony másnapján Lisey hajnali kettőkor felébred, és kimegy a fürdőszobába már megint ez a déjà vu -, Scott nincs mellette az ágyban. Ezúttal azonban nem tűnt el. Lisey megértette a különbséget, pedig nem merte igazán végiggondolni, hogy mit csinál Scott, amikor eltűnik, és hol van az a hely, ahová ilyenkor megy. Lisey csukott szemmel pisil. A szélfúvást hallgatja. Hideg van odakint, metsző szél fúj, de Lisey még nem tudja, milyen az, amikor igazán hideg van. Még nem. Néhány hét, és megtudja. Néhány hét, és sok mindenre fény derül. Miután végez, kikukkant a fürdőszoba ablakán. Az ablak a pajtára és Scott dolgozószobájára néz. Ha Scott odafent lenne, az emeleten - ha éjszakánként nyugtalan, és nem tud aludni, általában oda szokott menni -, felgyújtotta volna a villanyt, sőt nagyon halkan talán még a rock and roll vidám hangorgiáját is hallaná. Ma este azonban sötét van a pajtában, és a szél sípolásán kívül Lisey semmi mást nem hall. Ettől egy kicsit nyugtalan lesz. De aztán elhessegeti a nyomasztó gondolatokat. (infarktus agyvérzés) Nem valami kellemes ebbe belegondolni, és Lisey nehezen tudja elűzni ezeket a gondolatokat... Főleg, ha azt is figyelembe veszi, hogy az utóbbi időben milyen... Furcsán viselkedett Scott. Ezért ahelyett, hogy visszatámolyogna a hálószobába, Lisey a fürdőszoba másik ajtaja felé indul, ahhoz az ajtóhoz, amelyik az emeleti előszobára nyílik. A nevét kiáltja, de Scott nem válaszol. Az előszoba túlsó végében nyíló ajtó zárva, a küszöb és az ajtó közötti résen vékony aranyszínű fénycsík ragyog. És aztán Lisey meghallja a szobából
kiszűrődő halk zenét. Nem rock and roll szól, hanem country. Hank Williams. Az öreg Hank a „Kaw-Ligá”-t énekli. - Scott? - kiáltja újra, és miután Scott megint nem válaszol, Lisey félresöpöri szemébe hulló haját, és elindul lefelé a lépcsőn, csupasz talpát simogatja a szőnyeg - ami egy szép napon majd a padlásszobában köt ki. Nem tudja az okát, de nagyon meg van rémülve, csak annyit tud, hogy olyan dolgokhoz van köze, (eltűnt) amelyek véget értek, vagy legalábbis be kellett volna fejeződniük. Ezt pikk-pakk lezavartuk, mondta volna az apjuk. A jó öreg Dandy ezt a mondást is abból a tóból fogta, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, és ahol kivetjük a hálónkat. - Scott? Lisey egy pillanatra megáll a vendégszoba ajtaja előtt, és ekkor borzalmas érzése támad. Scott élettelen testét látja a tévé előtt a hintaszékben. Öngyilkos lett. Miért nem sejtette, hogy ez lesz a vége, mikor több mint egy hónapja teljesen nyilvánvaló volt, hogy a férfi súlyos beteg? Karácsonyig még állta a sarat, Lisey miatt nem omlott össze, most azonban... - Scott? Lisey elfordítja a kilincsgombot, és benyit a szobába. Scott tényleg a hintaszékben ül, ahogyan Lisey elképzelte, viszont él és virul, magára tekerte a Jó Mamitól kapott kedvenc, sárga „gyapotkendőjét”. A le-halkított tévében kedvenc filmje megy, Az utolsó mozielőadás. A szemét egy pillanatra sem veszi le a képernyőről. - Scott? Jól vagy? Továbbra is mereven a képernyőre szegezi a tekintetét, még csak nem is pislog. Lisey most már kezd komolyan megijedni, és ekkor egy furcsa szó ugrik be neki, (kattant) egy szó, amit Scott-tól hallott, és amit azzal a lendülettel, halkan káromkodva (A kimaszott életbe!) visszasöpör a tudatalattijába. Belép a szobába, és újra a nevén szólítja Scottot, aki most hál' istennek - pislog egyet, majd mosolyogva Lisey felé fordul. Ez az igazi Scott Landon-mosoly, amelyikbe azonnal beleszeretett, amint meglátta. Ilyenkor úgy tűnik, mintha még a szeme sarka is mosolyra görbülne. - Hé, Lisey - szólal meg Scott. - Hogyhogy fent vagy? - Ezt én is megkérdezhetném tőled - feleli Lisey, majd körülnéz. Kíváncsi, hogy Scott hová tette a sörös dobozokat vagy a félig üres Jim Beam-es üveget, de sehol sem látja őket. Végre valami jó is történik. - Későre jár, Scott. Nagyon késő van már, tudod? Scott hosszasan hallgat, mintha alaposan végig akarná gondolni Lisey szavait. Végül így szól: - Arra ébredtem, hogy a szél rázza az egyik ereszt, aztán már nem tudtam visszaaludni. Lisey mondani akar valamit, de végül meggondolja magát. Ha egy házasság elég hosszú ideig tart, valamiféle telepátia alakul ki a házastársak között - hogy ez a telepátia mennyi idő alatt alakul ki, az házasságról házasságra változik, nekik nagyjából tizenöt évre volt szükségük. Liseynek azt súgják az ösztönei, hogy Scott még nem fejezte be a mondandóját. Ezért inkább csendben marad, és megvárja, hogy kiderüljön, igaza van-e. Eleinte úgy tűnik, megint nem hagyták cserben a megérzései. Scott kinyitja a száját. Ám ekkor a szél belekap a házba, és megzördül az eresz, mintha fémfogak vacognának. Scott a hang irányába fordul... halványan elmosolyodik... a mosolya most már nem valami kedves... Úgy mosolyog, mintha valamit titkolna... aztán becsukja a száját. Ahelyett, hogy elmondaná, amit akar, visszafordul a tévé felé. Jeff Bridges - a nagyon fiatal Jeff Bridges - és a legjobb barátja Mexikó felé tartanak. Mikor visszatérnek, Sam, az Oroszlán már halott lesz.
- Nem tudsz visszaaludni? - kérdezi Lisey, és amikor Scott nem felel, újra rátör a félelem. Scott! - Lisey nem akart így rámordulni, úgyhogy amikor Scott kelletlenül odafordul felé (már vagy két tucatszor látta a filmet, gondolja Lisey), újra felteszi a kérdést, de ezúttal már jóval nyugodtabban: - Nem tudsz visszaaludni? - Nem tudom, talán - feleli Scott, és Lisey ekkor valami ijesztő és szomorú dolgot pillant meg a szemében: félelmet. - Ha úgy fekszünk egymás mellett, mint két kanál. - Amikor ilyen hideg van, mint ma éjjel? Ne hülyéskedj már! Gyere, kapcsold ki a tévét, és feküdjünk vissza. Scott feláll, és kikapcsolja a tévét. Visszafekszenek az ágyba. Lisey a szél zúgását hallgatja, és közben élvezi a Scott testéből áradó meleget. És ekkor megjelennek a pillangói. Szinte mindig ez történik, mielőtt álomba merül. Vörös és fekete pillangók tárják szét hatalmas szárnyukat a sötétben. Egyszer eszébe jutott, hogy talán abban a pillanatban is ezeket a pillangókat látja majd, amikor eljön érte a halál. Ez a gondolat egy kicsit megijeszti. - Lisey? - Scott szól hozzá a messzeségből. Lisey érzi, hogy Scott is az álmok világa felé sodródik. - Hmmm? - Nem szereti, ha beszélek? - Ki nem szereti? - Nem is tudom. - Scott hangja nagyon halkan, nagyon távolról szól. - Lehet, hogy a szél. A hideg, északi szél. Ami valahonnan... Talán úgy fejezte volna be a mondatot: Kanada felől fúj, ez azonban sosem derül ki pontosan, mert Lisey már az álmok világában kóborol, ahogyan Scott is, de az álmok világába sosem együtt mennek, és Lisey attól fél, hogy a halál is ilyen lesz. A halál, ahol álmok ugyan még vannak, viszont a szerelem - az otthon, a kéz, ami a kezedre kulcsolódik, mikor a nap végén madárrajok szelik át az égboltot a Nap égett-narancssárga korongja előtt - hiányozni fog. 3. A következő két hétben Lisey egyre jobban beleéli magát abba, hogy a dolgok a végén úgyis jóra fordulnak majd. Később nemegyszer felteszi magának a kérdést: hogyan lehetett ennyire ostoba, ennyire vak, hogyan gondolhatta, hogy Scott kétségbeesett küzdelme, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a világgal (és vele!), a javulás jele. Ám ha az ember bajban van, minden szalmaszálba belekapaszkodik. Szalmaszálakból persze ezúttal sincs hiány: 1996 első napjaiban Scott teljesen felhagy a piálással - csak nagy ritkán iszik egy-egy pohárka bort a vacsorához -, és mindennap átmegy a dolgozószobájába. Lisey nem akarja zavarni Scottot - maradj távol, perkolátor, énekelték a lányok, amikor először építettek homokvárat a szavak tavának partján -, ezért csak jóval később jön rá, hogy ez alatt az idő alatt az új regény kézirata egyetlen oldallal sem gyarapodik, és hogy Scott azon kívül, hogy titokban whiskeyt vedel, Certsöt zabál, és értelmetlen feljegyzéseket írogat, az égvilágon semmit sem csinál. Egy napon a Macintosh számítógép billentyűzete alatt Lisey talál majd egy papír fecnit - valójában egy levélpapírt, a fejlécen „SCOTT LANDON ÍRÓASZTALÁRÓL” felirattal -, amire Scott a következőt kaparta: Vontatólánc mongya elkésté Scoot kisöreg má megen elkésté. Csak mikor a hideg szél, a Yellowknife felől fújó hideg szél, a ház körül tombol, Lisey akkor veszi észre a félhold alakú, mély vágásokat Scott tenyerén. A körmét mélyesztette a tenyerébe, amikor minden erejével azon volt, hogy kikapaszkodjon az őrület torkából, minden erejével az életébe kapaszkodott, mint a hóviharba került hegymászó, mikor megfogódzkodik egy kiugró
sziklapárkányon. Lisey csak később találja meg az üres Jim Beam-es üvegeket, több mint egy tucatot, de ezért kivételesen nem magát hibáztatja: Scott gondosan elrejtette őket. 4. 1996 első napjaiban az évszakhoz képest meleg az idő. Korai ez az enyhülés, mondogatják az idősebbek. Aztán január harmadikán az időjárás-jelentésben már a közelgő változásokra figyelmeztetik az embereket. Északról, Kanada középső területeinek végtelen hó-mezőiről hidegfront zúdul az országra. A maine-ieket figyelmeztetik, hogy tankolják tele az autóikat, ellenőrizzék a vízvezetékek szigetelését, és tartsák „meleg helyen” az állataikat. A hőmérséklet mínusz huszonöt fok alá eshet, de ez még csak a kisebb gond lesz, mivel a lehűlést olyan erős szél kíséri, hogy a mínusz huszonöt fokot mínusz hatvan-hetven foknak lehet majd érezni. Lisey annyira megijed, hogy - miután Scottot szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekli, a dolog felhívja az építési vállalkozót, aki a házukat felújította. Gary megnyugtatja, hogy Castle View környékén nem talál az övékénél jobban megépített házat, aztán azt tanácsolja, vigyázzon a rokonaira (mondani sem kell, hogy elsősorban Amandára gondol), és még azt is hozzáteszi, hogy ha az ember Maine-ben él, meg kell szoknia, hogy néha ilyen cudar az idő. Még néhány éjszaka, és tavaszodni kezd, teszi hozzá búcsúzóul. A farkasordító hideg és a metsző, északi szelek január ötödikén lecsapnak Maine-re, Lisey életében nem látott még ilyen borzalmas ítéletidőt, és egyből a gyerekkorára gondol, amikor minden derűsen átvészelt aprócska zivatar hatalmas viharnak, minden hózápor óriási hóförgetegnek tűnt. Az összes hőszabályzót huszonnégy fokra állítja, az új kazán pedig éjjelnappal teljes gőzzel üzemel, ennek ellenére hatodika és kilencedike között nem sikerül tizenhét foknál melegebbre befűteni a házban. A szél nem egyszerűen csak üvölt, hanem úgy ordít, mint egy nő, akit egy őrült egy életlen késsel kibelez. A hetven kilométeres szél felkapja (a néhol száz kilométeres széllökések elég erősek ahhoz, hogy Maine középső részén és New Hampshire-ben vagy fél tucat rádiótornyot ledöntsenek) és úgy hordja a havat, mintha a kietlen táj fölött kísértetek táncolnának. A külső ablakoknak csapódó hó szemcsék úgy kopognak, mintha jégeső zuhogna. A féktelen kanadai tél második éjszakáján Lisey hajnali kettőkor felébred. Scott megint nincs mellette az ágyban. A vendégszobában találja meg, ezúttal is magára tekerte Jó Mami sárga „gyapotkendőjét”, és megint Az utolsó mozielőadás-t nézi. Hank Williams a „KawLigá”-t énekli. Sam, az Oroszlán halott. Miután Lisey nagy nehezen felébreszti Scottot, megkérdezi tőle, hogy jól van-e, és az a választ kapja, hogy igen. Aztán Scott azt mondja Liseynek, nézzen ki az ablakon, nézze meg, milyen gyönyörű a hóvihar, de figyelmezteti, hogy ne vigye túlzásba a dolgot. - Papa azt mondta, amikor ilyen fényes a hó, könnyen megégetheti az ember szemét, ezért nagyon óvatosnak kell lenni. Liseynek a lélegzete is elakad a gyönyörű látványtól. Az égen hatalmas színházi függönyök lobognak, és. folyamatosan változtatják a színüket: a zöldből bíborszínű lesz, a bíborszínű cinóbervörösre változik, a cinóbervörös valami furcsa vérszínű árnyalatba megy át, amit Lisey nem tud megnevezni. Talán a vörösesbarnához áll a legközelebb, de nem egészen olyan. Arra gondol, hogy ezt az árnyalatot még soha senki nem nevezte el. Ekkor Scott megrángatja Lisey hálóingét, és azt mondja neki, hogy elég lesz, abba kell hagynia. Lisey kábán leolvassa a videomagnó kijelzőjéről az időt, és alig hisz a szemének: több mint tíz percig állt a jégvirágos szélű ablak előtt a sarki fényt bámulva. - Nem nézheted tovább - figyelmezteti Scott álmos hangon. - Gyere, feküdjünk vissza, kicsi Lisey. Lisey nem bánja, sőt kifejezetten örül, hogy kilőheti a videót, és Scott végre nem ezt a hátborzongató filmet nézi, hanem kikászálódik a hintaszékből, és felmegy vele a hűvös hátsó
szobából. Ahogy kézen fogva felkíséri a hálószobába, Scott mond valamit, amitől Liseynek borsódzik a háta. - A szélnek olyan hangja van, mint a vontatóláncnak, a vontatóláncnak pedig olyan a hangja, mint papának. Mi van, ha papa mégsem halt meg? - Scott, ez baromság - vágja rá Lisey, pedig ott, az éjszaka közepén nem is tűnik olyan nagy baromságnak. Főleg mikor így üvölt a szél, a színpompás égbolt pedig megpróbál feleselni vele Amikor a következő éjjel Lisey felébred, a szél még mindig üvölt. Scottot megint a vendégszobában találja, de ezúttal a tévé nincs bekapcsolva. Ennek ellenére Scott a képernyőre mered. A hintaszékben ül, magára terítette Jó Mami sárga „gyapotkendőjét”, és nem válaszol, amikor Lisey szól hozzá, még csak rá sem néz. Scott teste ott van, de ő mégis valahol máshol jár. Eltűnt. Bekattant és lepattant. 5. Lisey a hátán fekve kibámult Scott dolgozószobájának tetőablakán. A melle lüktetett a fájdalomtól. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, sajgó mellére szorította a sárga szövetdarabot. A fájdalom először felerősödött... de aztán mintha egy kicsit enyhülni kezdett volna. Zihálva bámult kifelé a tetőablakon. Bőre az izzadság, a könny és a vér keverékében pácolódott, az orrát fanyar illat csapta meg. Felnyögött. Mi, Landonok gyorsan gyógyulunk, nem volt más választásunk. Ha ez tényleg igaz - és Liseynek minden oka megvolt rá, hogy elhiggye -, soha életében nem akart még ennyire Landon lenni. Elég volt a Lisbon Falls-i Lisa Debusher, mama és papa szerelmi életének kései és váratlan gyümölcse lenni, egyszer és mindenkorra Landonná akart változni. Te az vagy, aki vagy, hallotta Scott türelmes hangját. Te Lisey Landon vagy, az én kicsi Liseym. Nagyon meleg volt, és annyira sajgott a melle, most neki lett volna szüksége jégre, és hiába hallotta Scott hangját, a férfi még sosem tűnt ennyire kimaszottul halottnak. KÖMAK, kicsim, biztatta Scott, de most már távolról szólt hozzá. Távolról. Telefonon hívhatott volna segítséget, de a Böhömnagy Jumbó tetején lévő készülék borzalmasan messze volt. De akkor mi volt közel? Egy kérdés. Egy igen egyszerű kérdés. Hogyan fordulhatott elő, hogy amikor megtalálta Amandát, eszébe sem jutott, hogy az 1996os hideghullám idején ugyanilyen állapotban találta Scottot. De eszembe jutott, suttogta egy belső hang, és ahogy a padlón fekve bámult kifelé a tetőablakon, a mellére szorított sárga kendődarab lassan vörösre színeződött. Eszembe jutott. De ha a hintaszékben ücsörgő Scott az eszébe jutott, akkor a Trófea is eszébe jutott; a Trófeáról viszont beugrott neki, hogy mi történt, miután kiléptek a nyamnyamfa alól a kavargó hóesésbe. És ha erre emlékezett, szembe kellett néznie az igazsággal, szembe kellett néznie azzal, ami Scott bátyjával, Paullal történt; a Paullal történtek emlékével szembesülve, kénytelen volt újra felidézni azt az éjszakát a hideg vendégszobában, mikor az égen a sarki fény játszott, és a Kanada, Manitoba meg Yellowknife felől betörő szél üvöltve tépázta a házukat. Hát nem érted, Lisey? Minden mindennel összefügg, ez mindig is így volt, és ha egyszer az ember felfedezi az első kapcsolatot az emlékek között, az olyan mintha ledöntené az első dominót... - Én is begolyóztam volna - nyögdécselt könnyekkel küszködve Lisey. - Mint ők. Mint a Landonok meg a Landreau-k, vagy kik. Nem csoda, hogy megbuggyantak, azzal a tudattal élni, hogy van egy másik világ itt, a szomszédban... És a két világ között ilyen papírvékony a fal... De nem is ez volt az egészben a legrosszabb. A legrosszabb az az izé volt, ami Scottot üldözte, az a pettyes dolog a tarkán foltos, végtelen oldalával...
- Ne! - sikított fel Lisey az üres dolgozószobában. Sikított, és közben majd' megőrült a fájdalomtól. - Ó, ne! Elég legyen! Állítsa meg valaki! ÁLLÍTSA LE valaki ezeket! De már késő volt. Már nem lehetett tovább letagadni az igazságot, bármilyen közel állt ahhoz, hogy teljesen becsavarodjon. Tényleg létezett egy hely, ahol sötétedés után az ételek megromlottak és méreggé váltak, és ahol az a tarkán foltos valami, a hosszú srác (megmutatom milyen hangot ad ki, amikor körbekémlel) tényleg létezik. - Jól van, nyugodj meg - suttogta Lisey. - Már látom. A halott ember kísértetjárta, üres dolgozószobájában Lisey zokogni kezdett. Még mindig nem volt biztos benne, hogy tényleg látta azt a valamit, és ha látta, pontosan mikor látta... ennek ellenére igaznak érezte. Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfin pumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És az a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk. Lisey már tudja, hogy Scott ettől akart megszabadulni, ezt próbálta kiírni (kiinni és kinevetni) magából, de mégsem sikerült neki. Lisey ezt a valamit látta Scott üres szemében, amikor a férfi a néma és sötét tévé képernyőjére meredve ült a hideg vendégszobában. A hintaszékben ült... 6. Scott a hintaszékben ül, nyakig betakarózva Jó Mami pokolian derűs, sárga színű gyapotkendőjével. Liseyre bámul, de keresztülnéz rajta. Lisey egyre kétségbeesettebben, egyre tanácstalanabbul hajtogatja a nevét, Scott azonban nem reagál semmire. Fel kellene valakit hívni, gondolja, igen, felhívok valakit, azzal visszarohan a hálószobába. Canty és Rich egészen február közepéig Floridában nyaralnak, Darla és Matt viszont itt laknak a közelben. Lisey Darla számát készül tárcsázni, már egyáltalán nem izgatja, hogy esetleg felébreszti őket, muszáj beszélnie valakivel, segítségre van szüksége. De Lisey nem kap segítséget senkitől. A zord szél miatt olyan hideg van, hogy Lisey még vastag flanel hálóingben és pulóverben is fázik, a zord szél miatt egész nap mennie kell a pincében a kazánnak, a zord szél miatt a ház vészjóslóan recseg-ropog. A viharos, metsző kanadai szél leszakította a vezetékeket, úgyhogy mikor Lisey felveszi és a fülére tapasztja a kagylót, csak valami idegesítő zümmögést hall. Lisey vacakol még egy kicsit a telefonnal, párszor megszakítja a vonalat, mert ilyenkor mindenki ezzel próbálkozik, de már sejti, hogy hiába, és a félelmei beigazolódnak. Egyedül van ebben a hatalmas, régi viktoriánus házban, Sugár Top Hillen, miközben az égen a sarki fény őrült színorgiát rendez, odakint pedig ijesztően lehűl a levegő. Lisey tudja, ha megpróbál átmenni Gallowayjékhez a szomszédba, könnyen lehet, hogy néhány ujjperce meg a fülcimpája bánná. Sőt az is lehet, hogy Gallowayjék tornácán halálra fagyna, mielőtt fel tudná ébreszteni őket. Ilyen időben nem tanácsos ilyesmivel szórakozni. Lisey lerakja a használhatatlanná vált telefont, és lerohan a földszintre. A papucsa surrog a szőnyegen. Scott ugyanúgy ül, mint amikor otthagyta. Az utolsó mozielőadás filmzenéjének vinnyogó countryja borzalmasan idegesítő az éjszaka közepén, a csend azonban még ennél is sokkal, de sokkal rosszabb. És mielőtt egy hatalmas széllökés belekap a házba, és azzal fenyeget, hogy elsöpri a föld színéről az egész épületet (Lisey alig hiszi el, hogy még mindig van áram, és biztos benne, hogy a vezetékek már nem sokáig bírják), Lisey rádöbben, hogy az üvöltő szél még jól is jön: a hangzavarban nem hallja Scott lélegzését. Nem úgy tűnik, mintha Scott halott lenne - az arcának van egy kis színe -, de hát honnan tudhatná Lisey, hogy nem téved?
- Drágám? - suttogja, ahogy közelebb lép. - Drágám, szólalj már meg! Kérlek, nézz rám! Scott azonban nem szólal meg, nem is néz rá, de amikor jéghideg ujjaival megérinti a férfi nyakát, a bőrét melegnek érzi, és a pulzusát is ki tudja tapintani a bőre alatt lüktető vastag artériában. És van még valami. Lisey érzi, hogy Scottnak szüksége van rá. Lisey arra gondol, hogy nappal, világosban - még akkor is, ha a fények ridegek lennének, és hangosan süvítene a szél (mint Az utolsó mozielőadás külső felvételein) - biztosan tenne valami epés megjegyzést Scott közeledésére, most azonban egyáltalán nincs kedve gúnyolódni. Lisey tisztában van a helyzettel. Scottnak segítségre van szüksége, csakúgy, mint azon a nashville-i napon, amikor az az elmebeteg lelőtte, és a forró aszfalton feküdt, rázta a hideg, és jégért könyörgött. - Hogyan segítsek? - suttogja Lisey. - Hogyan tudok segíteni neked? Scott helyett Darla válaszol, a tizenéves Darla, akiről egyszer Jó Mami - rá egyáltalán nem jellemző közönségességgel - megállapította: „még a seggén tojáshéj, de már kever, mint a mérgezett egér”. Nagyon felbosszanthatta valamivel. Nem tudsz neki segíteni, minek téped a szádat?, kérdezi Darla, és a hangja egészen valóságosnak tűnik. Lisey szinte érzi a Corty púder illatát, amit a nővére használt (a májfoltok miatt engedték meg neki a szülei), és hallja, ahogy szétpukkan a szájában a Dubble Bubble rágó. Darla lent járt a tónál, a szavak tavánál, és kivetette a hálóját, és micsoda, fogással tért vissza: Scott totál megbuggyant, Lisey, elmentek neki hazulról, tisztára becsavarodott, megpimpósodott az agya, csak úgy tudsz neki segíteni, ha kihívod a fehér ruhás fickókat, amikor újra lesz vonal. És ekkor Lisey a hintaszékben ülő, tágra nyílt szemű férjére pillant, és az elméje mélyén meghallja Darla nevetését - egy tizenéves lány tökéletesen megvető nevetése ez. Segítesz neki! - horkan fel Darla. SEGÍTESZ neki, mi? Édes jóistenem. És Lisey ennek ellenére úgy dönt, csak azért is segít Scottnak. Úgy gondolja, van még remény. A gond csak annyi, hogy a módszer, ami segíthet veszélyes, és nincs semmi garancia arra, hogy beválik. Lisey elég őszinte ahhoz, hogy belássa, a problémák egy részét ő maga okozta. Bizonyos emlékeket - például azt a döbbenetes pillanatot, mikor kiléptek a nyamnyamfa - túl mélyen eltemetett magában, és nem mert szembenézi Scott gyerekkorának borzalmas titkaival - például Paul, a Szent Fivér halálának igaz történetével -, hanem függönnyel takarta el őket az elméjében. A függöny mögül egy bizonyos hang (a röfögés, ó, édes istenem, az a mély és undorító röfögés) hallatszik, és bizonyos képek (a keresztek a temető a keresztek a véres fényben) látszanak. Lisey néha azon tűnődik, vajon mások elméjében is van-e ilyen függöny, amely mögött a ne-gondolkodj! övezet kezdődik. Kell, hogy legyen. Hasznos dolog. Sok álmatlan éjszakától kíméli meg az embert. Az ő függönye mögött rengeteg régi, poros kacat gyűlt össze: csomó limlom, egy rakás szemét vacak, így együtt tisztességes kis labirintust alkotnak. Ó, kiccsi Lízi, tejjesen ellájulok tőled, mein gott... hogyan mondják a gyerekek? - Nemennyoda - motyogja Lisey, de közben arra gondol, hogy mégis oda fog menni. Ha van még valami halvány remény, hogy megmentse Scottot, hogy visszahozza, akkor muszáj odamennije... akárhol van is ez a hely. De hiszen itt van a szomszédban. Pont ez a legijesztőbb az egészben. - Hisz tudod, nem? - szólal meg Lisey, és sírva fakad. De nem Scottot kérdezi, Scott már a kattantak földjén bolyong. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyamnyamfa, Lisey és Scott a nyamnyamfa lombsátra alatt ült, a különös októberi hó beborította a fa leveleit, és megvédte őket a világtól. Scott akkor a munkáját, a történetek írását az őrülethez hasonlította. Lisey ellenkezett - a gyakorlatias Lisey -, mire Scott azt mondta, Nem érted azt a részt, amikor eltűnök. Remélem, sosem hagy el a szerencséd, kicsi Lisey.
De ma este, mikor a Yellowknife felől érkező fagyos szél végigsöpör a tájon, és az égen a sarki fény vad színei váltakoznak, Lisey úgy érzi, elhagyta a szerencséje. 7. Halott férje dolgozószobájának padlóján fekve, a véres szövetdarabot a mellére szorítva Lisey így szólt: - Leültem mellé, kihúztam a kezét a gyapotkendő alól, és a kezembe fogtam. Ahogy nyelt, a torka szárazon kattant egyet. Inni akart, de, még nem mert felállni. - A keze meleg volt, de a padlót... 8. A padlót a flanel hálóing, a hosszúnadrág és a pamut bugyi ellenére is hidegnek érzi. Ebben a szobában, és az összes emeleti helységben, padlófűtés van. Az állandóan dolgozó kazán felküldi a meleg vizet, a padló alatt futó csövek meg visszaküldik, de mire eléri a szobát, már alig lehet érezni a meleget. Eltűnik, mint a borbélyüzlet körbeforgó cégérnek kék, fehér és piros csíkjai, mint a plafon felé szálló cigarettafüst. Vagy mint néha a férjek. Ne törődj a hideg padlóval. Ne törődj vele, hogy befagy a segged! Ha valahogy tudsz segíteni Scottnak, ne törődj semmivel. De mégis, mit tud segíteni neki? És hogyan kezdjen hozzá? A válasz mintha a következő széllökéssel érkezne. Először csináld meg vele a teakúrát. - Sosem-mesélte-el-hogyan-kell-csinálni-mert-so-sem-kérdeztem-róla. - Lisey úgy hadarja el a mondatot, mintha az egyetlen egzotikus szó lenne. Ez egy egyszavas hazugság. Scott aznap este a Trófeában válaszolt Lisey teakúrával kapcsolatos kérdésére. Az ágyban feküdtek, szerelemtől izzadtan. Lisey még két-három dolgot kérdezett, de végül az első, a legegyszerűbb kérdés lett a legfontosabb. A kulcskérdés. Scott igennel vagy nemmel is felelhetett volna, de Lisey egyetlen alkalomra sem emlékezett, amikor Scott Landon beérte ennyivel. Ez a kérdés volt a dugó a palackban. Miért? Mert visszavezette őket Paulhoz. És Paul története lényegében a halálának története volt. Paul halála pedig elvezette őket a... - Ne, kérlek, ne! - suttogja Lisey, és észreveszi, hogy túl erősen szorongatja Scott kezét. Scott persze nem ellenkezik. A Landon család szóhasználatával élve: Scott bekattant és lepattant. Alapvetően baromi viccesen hangzott. Mint egy vicc a Hee-Haw-show-ban. Te, Buck, nem láttad Royt? Hát, Minnie, az az igazság, hogy Roy bekattant, aztán lepattant. (a közönség hangosan felnevet) Lisey azonban még csak el sem mosolyodik, nincs szüksége a belső hangokra, hogy tudja, Scott tényleg lepattant, és a Kattantföldén kötött ki. Ha vissza akarja hozni, először neki is el kell jutnia oda. - Ó, Istenem, kérlek, ne! - nyöszörög Lisey, mert egy ideje már sejti, hogy ez mit jelent valójában. - Ó, Istenem, ó, Istenem, tényleg meg kell tennem? Isten nem válaszol. Liseynek nincs is szüksége rá. Tudja, amit tudnia kell. Legalábbis azzal tisztában van, hogyan fogjon hozzá a dologhoz: fel kell idéznie a Trófeában töltött második éjszakát, amikor szeretkezés után az ágyon feküdtek. Mindketten félálomban voltak, és Lisey arra gondolt: Mi baj lehet? A Szent Fivérre vagy kíváncsi, nem Scott sátáni és eszelős apjára. Rajta, kérdezd meg, amit akarsz! A padlón ülve, kezében Scott (egyre hidegebb) kezével - miközben odakint tombol a szél, és a sarki fény őrült színorgiát rendez -, Lisey széthúzza a függönyt, ami mögé a legnyugtalanítóbb és legborzalmasabb emlékeit rejtette, és látja magát, amint a teakúráról kérdezgeti Scottot. Azt kérdezi...
9. - A pados eset után Paul teába áztatta a kezét, ugyanúgy, ahogyan te is beáztattad a tenyered aznap éjjel a Cleaves Mills-i lakásban? Egymás mellett fekszenek az ágyon, Scott csak a csípőjéig húzta fel a takarót, ezért Lisey jól látja a férfi göndör fanszőrét. Scott „mindig mesés, szeretkezés utáni cigi”-]ét szívja, egyedül az ő éjjeliszekrényén ég a lámpa, amelynek poros-rózsaszín fényében a füst lassan a plafon felé kígyózik, hogy aztán eltűnjön a sötétben. Lisey megint valami olyasmin tűnődik, (egy hang hallatszott, a nyamnyamfa alatt összeomló levegő csattanása, ahogy kiléptünk a lombok alól) amit már egyszer megpróbált kiverni a fejéből. Egyre nyomasztóbbnak érzi a csendet. Már lemondott róla, hogy Scott valaha az életben válaszolni fog, aztán a férfi egyszer csak mégis megszólal. A hangszínéből ítélve nem azért hallgatott ilyen hosszan, mert nem volt kedve válaszolni, hanem mert végig akarta gondolni, mit mondjon. - Meg mernék rá esküdni, hogy a teakúrát később találta ki. - Tovább töpreng, aztán biccent egyet. - Igen, most már biztos vagyok benne, mert akkoriban, mikor Paul kitalálta a teakúrát, én már törtekkel számoltam: egyharmad meg egynegyed, az hét tizenketted, meg ilyesmik. - Scott elvigyorodik... de Lisey jól ismeri Scott arckifejezéseinek repertoárját, és pontosan tudja, hogy a férfi ideges. - Az iskolában? - kérdezi Lisey. - Á, dehogy - feleli Scott, de Lisey érzi a hangján, hogy valami nem stimmel, hogy nem kellett volna ilyen hülyeséget kérdeznie, és amikor a férfi újra megszólal, a hangja megint olyan hátborzongatóan gyerekes (csak próbákoztam és próbákoztam) - Én meg Paul otthol tanultunk. Papa csak Szamárképzőnek hívta a sulit. - Az éjjeliszekrényen, a lámpa mellett, az Ötös számú vágóhíd egy példányán hamutartó pihen (Scottnál mindig van egy könyv). Belepöcköli a cigarettacsikket a hamutartóba. A tomboló szélvihar belekap az épületbe, a faszerkezet recseg-ropog. Liseynek hirtelen mégsem tűnik olyan jó ötletnek, hogy faggatni kezdte Scottot, lehet, hogy jobban jártak volna, ha inkább az oldalára fordul, és elalszik. Liseyt azonban továbbra sem hagyja nyugodni a dolog. - És aznap, mikor te leugrottal a padról, az apád csúnyán megvagdosta Pault? Nem csak karcolásai voltak, ugye? Úgy értem, tudod, hogy mennyire másként látják a gyerekek a dolgokat... néha egy aprócska csőtörést is áradásnak vélnek... Lisey hirtelen elhallgat. Scott sokáig nem szól semmit, csak a cigarettafüstöt bámulja, ahogy a lámpa fénykörét elhagyva eltűnik a sötétben. Amikor újra megszólal, a hangja száraz és fakó, de határozott. - Papa mindig mélyen belevágott a késsel. Lisey mondani akar valamit, valami banális hülyeséget, amivel lezárhatja végre a beszélgetést (a riasztók vadul lármázni kezdenek a fejében, villognak a veszélyt jelző piros fények), mielőtt azonban megszólalna, Scott már folytatja is. - De ez nem lényeges, úgysem erre voltál kíváncsi. Kérdezd meg, amit akartál, Lisey. Rajta, kérdezd meg bátran. Válaszolni fogok. Előtted nincsenek titkaim... Főleg azok után, ami délután történt... De csak akkor mesélek, ha kérdezel. Mégis mit történt ma délután? A kérdés logikusnak tűnik, Lisey azonban tudja, hogy ez nem egy logikus beszélgetés, hiszen az őrület a témája, az őrület, amibe most már ő is belekóstolt. Mert Scott elvitte őt valahová, biztos benne, hogy nem a képzelete játszott vele. Ha megkérdezi, Scott el fogja mondani, hogy mi történt... Hiszen épp most ígérte meg... de talán mégsem kellene ezt csinálnia. Liseynek mostanra teljesen kiment az álom a szeméből, soha életében nem érezte ennyire ébernek magát. - Miután leugrottal a padról, Scott... - Papa megpuszilt, papa puszija volt a jutalom. így mutatta meg, hogy véget ért a vérdincs.
- Igen, tudom, ezt már elmesélted. Miután leugrottal a padról, és az apád nem vagdosta tovább Pault... Mit csinált a bátyád? Elbújt valahová, hogy begyógyítsa a sebeit? Ezért tudott elmenni a boltba üdítőért, ezért tudott egész nap rohangálni a ház körül a dincsvadászaton röviddel azután, hogy apád összevagdosta? - Nem. - Scott elnyomja a cigarettát a könyv tetején lévő hamutartóban. A rövidke tagadószó Liseyben ellentétes érzéseket vált ki: egyszerre érez megkönnyebbülést és csalódottságot. Mintha egy viharfelhő feszítené a mellkasát. Fogalma sincs, mit gondoljon, de ez a nem azt jelenti, hogy nem kell erőlködnie tov... - Nem tudott. - Scott ugyanazon a száraz és fakó hangon folytatja. És ugyanazzal a határozottsággal. - Paul nem tudott. Nem tudott elmenni. - Az utolsó szót gyengén, de azért jól hallhatóan megnyomja. - Nekem kellett elvinnem őt. Scott Lisey felé fordul, és átkarolja. Elfojtott érzelmektől felhevült arcát a lány nyakához nyomja. - Van egy hely. Mi úgy neveztük, Paragony, de már elfelejtettem, hogy miért, hiszen ez a hely többnyire nagyon szép. Mikor megsérült, elvittem oda Pault, és akkor is oda vittem, amikor meghalt, de amikor gonoszotty volt, nem tudtam elvinni. Mikor papa megőte Pault, elvittem a Paragonyba, és ott temettem el. - Ekkor átszakad a gát, és Scott zokogni kezd. Az ajkát összeszorítva megpróbálja visszafojtani a sírást, de aztán olyan erővel tör fel belőle, hogy rázkódni kezd az ágy. Lisey egy darabig nem tud mást tenni, mint hogy átkarolja. Aztán Scott megkéri, hogy oltsa le a lámpát, és amikor Lisey megkérdezi, miért, csak annyit felel: - Mert még nem értem a történet végére, Lisey. Azt hiszem, ha átkarolsz, képes leszek elmondani neked, képes leszek befejezni a történetet. Viszont ehhez le kell kapcsolni a lámpát. Lisey még soha életében nem félt ennyire - még azon az éjjelen sem, mikor Scott szétroncsolt kézzel bukkant elő az árnyak közül -, kiszabadítja az egyik karját, és Scott feje fölött átnyúlva lekapcsolja az éjjeli lámpát, melle végigsimítja a férfi arcát, a melle, amit évekkel később az őrjöngő Jim Dooley olyan csúnyán elintéz majd. A szoba eleinte koromsötét, aztán ahogy a szeme hozzászokik a sötétséghez, újra megjelennek a bútorok elmosódott körvonalai. A hallucinációszerű, halvány ragyogás a felhők mögött bujkáló hold közeledtét jelzi. - Te aszt hiszed, hogy papa őte meg Pault, ugye? Aszt hiszed, így ér véget a történet? - Scott, te magad mondtad, hogy egy puskával le... - De az nem gyilkosság volt ám. Persze ha egyszer bíróság elé kerül az ügy, biztosan aszonták volna, de én ott voltam, és tudom, hogy nem gyilkosság történt. - Egy pillanatra elhallgat. Lisey először azt hiszi, Scott megint rá fog gyújtani, de téved. A viharos széllökések tovább tépázzák az öreg épületet. A bútorok egy pillanatra mintha egy kicsit kifényesednének, de aztán újra sötét lesz. - Papa bármikor meggyilkolhatta volna, ha akarja. Tudom, csomószor majdnem meg is gyilkolta. Az is előfordult, hogy csak azért nem gyilkolta meg, mer én is ott lógtam. De a végén mégse ezér gyilkolta meg. Tudod, mit jelent az a szó, hogy eutanázia, Lisey? - A kegyes halál. - Igen. Na, azt csinálta papa Paullal. Egy pillanatra újra kifényesednek a szobában a bútorok, de aztán szinte ugyanabban a pillanatban megint sötét lesz. - A gonoszotty volt az, hát nem érted? Paul is elkapta, mint papa. Csakhogy Paulban annyira sok gonoszotty volt, hogy papa nem tudta kiengedni mindet, amikor összevagdosta. Lisey kezdi kapiskálni, hogy miről van szó. Mikor Landon a gyerekeket - és, ha minden igaz, néha önmagát is - összevagdosta, valamiféle beteges módszerrel nem kínozni akarta
őket, hanem épp ellenkezőleg, segíteni szeretett volna rajtuk. Az öreg Sparky meg akarta gyógyítani a fiait. - Papa aszonta, általába két generácijó kimarad, asztán kéccer olyan erősen támad fel újra. Lisey a fejét csóválja. Nem érti, hogy Scott miről beszél. És ha őszinte akar lenni, nem igazán bírja már tovább hallgatni. - December volt - folytatja Scott. - Azon a télen decemberben érkezett meg az első hideghullám. Egy vidéki farmon éltünk, messze a várostól, végtelen mezőktől meg szántóföldektől körülvéve. A házhoz egyetlen út vezetett. Ha az ember elindult Martensburgba, el kellett mennie Mulie Vegyesboltja mellett. Egy szó, mint száz, rendesen el voltunk vágva a világtól. Arrafelé a szomszédok sem nagyon zavarták az embert, vili? Liseynek minden világos. Mindent ért. Csak a postás zötykölődik végig az úton nagy ritkán, meg persze „Sparky” Landon melóba (US Gyppum) menet, de ezenkívül sosincs forgalom. Nem jártak arra iskolabuszok, mert Paul meg Scott otthol tanult. Az iskolabuszok amúgy is a Szamárképzőbe szállították a gyerkőcöket. - A hó meg a hideg miatt még rosszabb volt a helyzet, olyan hidegben ugyanis nem mentünk ki a házból. Ennek ellenére az az év nem indult olyan rosszul. Karácsonyfát állítottunk, például. Nemegyszer előfordult, hogy papán kitört a gonoszotty, vagy egyszerűen csak rosszkedve lett... és olyankor nem volt karácsonyfa, és nem kaptunk ajándékot sem. Scott szomorúan felnevet. - Egyik karácsonyeste hajnali háromig fenn kellett maradnunk, mert papának muszáj volt felolvasni a Jelenések könyvéből. Feltört pecsétekről, harsonákról, dögvészről és csapásokról, meg mindenféle színű lovasokról olvasott nekünk, aztán a végén a sarokba vágta a Bibliát, és felüvöltött: „Ki ír ilyen iszonyatos baromságokat? És ki az a marha, aki ezt beveszi?” Amikor tombolt, Lisey, úgy tudott üvölteni, mint Ahab kapitány a Pequod utolsó napjaiban. De ez a karácsony viszonylag nyugodtan indult. Tudod, mit csináltunk? Együtt elmentünk Pittsburghbe vásárolni, és papa még moziba is elvitt minket. Clint Eastwood játszotta a zsarut, aki fenekestül felforgatta az egész várost. A végére megfájdult a fejem, a pattogatott kukoricától meg a hasam, de mégis úgy éreztem, hogy ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit életemben láttam. Hazamentem, és az egészet leírtam, úgy, ahogy történt, aztán még az éjjel felolvastam Paulnak. Persze biztos, hogy nem volt valami nagy durranás, de Paul azt mondta, hogy jól sikerült. - Nagyon jó lehetett, hogy ő volt a testvéred - jegyzi meg óvatosan Lisey. De feleslegesen óvatoskodik, Scott meg sem hallja, hogy beszél hozzá. - Szóval csak azt akarom mondani, hogy akkoriban jól megvoltunk egymással, sőt hónapokig úgy éltünk, mintha normális család lettünk volna. Persze ha létezik egyáltalán ilyesmi... mármint a „normális család”... Ezt amúgy erősen kétlem. De... De. Megint elhallgat, gondolkodik. Végül így folytatja: - Aztán egy nap, nem sokkal karácsony előtt, odafent voltam a szobámban. Hideg volt majd' befagyott a popsink -, és úgy nézett ki, hogy nemsokára havazni fog. Az ágyamon feküdtem, és éppen a töri könyvet lapozgattam, amikor az ablakon kinézve megláttam, hogy papa egy rakás fával a kezében átvág az udvaron. Lementem, hogy segítsek bepakolni a fahasábokat a ládába. Papa mindig kikészült, ha a fa-kéreg a padlóra hullott. És Paul... 10. Paul a konyhaasztalnál ül, amikor tízéves kisöccse - akire mellesleg ráférne egy kiadós hajvágás - megjelenik a lépcső tetején, és elindul lefelé, cipőjének fűzőjét szokás szerint nem kötötte be. Scott meg akarja kérdezni Pault, nincs-e kedve kimenni, szánkózni a pajta mögötti dombra, ha már elpakolták a tűzifát. És persze ha nem kell segíteni papának.
Paul Landon vékony és magas, még csak tizenhárom éves, de már most nagyon jóképű. A Bevezetés az algebrába című könyv hever előtte az asztalon, és Scott - amíg Paul felé nem fordul - nem is gyanakszik, hogy a bátyja esetleg nem valamelyik példa megoldásán töri a fejét. Még három lépcsőfok van hátra, mikor Paul valami egészen váratlan dolgot művel. Egy pillanat múlva ráveti magát kisöccsére - a kisöccsére, akire soha az életben nem emelt kezet -, de ez a pillanat elég hosszú ahhoz, hogy Scott rádöbbenjen az igazságra: nem, a bátyja nem csak úgy üldögélt az asztalnál, Paul nem csak úgy olvasgatott. Paul nem az algebrát tanulta. Paul lesben állt. Scott nem ürességet lát a bátyja szemében, mikor Paul hatalmas lendülettel ráront - a széke hangos csattanással a falnak csapódik -, hanem a valódi gonoszottyot. Többé már nem kék a szeme. Valami szétrepedt mögöttük az agyban, és vérrel töltötte meg őket. A szeme sarkában sötétvörös a csipa. Egy másik gyereknek talán földbe gyökerezik a lába az ijedségtől, és ott helyben végez vele a szörnyeteg, aki egy órával korábban még a bátyja volt, és akit csak és kizárólag az foglalkoztatott, hogyan oldja meg a házi feladatát, vagy esetleg mit kap karácsonyra a papájától, ha az öccsével összeadják a zsebpénzüket. Scott azonban, a bátyjához hasonlóan, nem átlagos gyerek volt. Egy átlagos gyerek nem élte volna túl Sparky Landont, és szinte biztos, hogy most is az menti meg az életét, hogy elmebeteg apja mellett edződött. Pontosan tudja, hogy néz ki valaki, ha kitör rajta a gonoszotty, és ilyenkor nem fecsérli az idejét. Azonnal sarkon fordul, és már rohan felfelé a lépcsőn. Csak három lépést tud megtenni, mikor Paul elkapja a lábát. Paul vicsorog, mint egy kutya, akinek betolakodtak a területére, és karját Scott sípcsontja köré fonva kirántja alóla a lábát. Scott belekapaszkodik a lépcsőkorlátba, és felkiált - Papa, segíts! -, aztán inkább elhallgat, mert tudja, hogy a kiabálás kifárasztja. Most pedig minden erejére szüksége van, hogy meg tudjon kapaszkodni. Persze így sem bírja sokáig. Paul három évvel idősebb, húsz kilóval nehezebb, és jóval erősebb nála. Ráadásul megőrült. Ha Paulnak sikerül lerángatnia őt a korlátról - annak ellenére, hogy ilyen gyorsan menekülőre fogta -, csúnyán megsérülhet, sőt akár meg is halhat. Paulnak azonban nem sikerült elkapni Scottot, csak a kordnadrágot meg a cipőt sikerül lerángatnia róla, amit elfelejtett bekötni, mikor felpattant az ágyról, és elindult lefelé, a konyhába. (- Ha bekötöttem volna a cipőmet - meséli majd a feleségének évekkel később, a New Hampshire-i Trófea Szálló egyik második emeleti szobájában, az ágyon fekve -, valószínű, hogy ma este nem fekszünk itt egymás mellett. Néha úgy érzem, ez magába sűríti az egész életemet, Lisey: egy pár hetes Keds cipő, lógó cipőfűzővel.) Az a valami, ami korábban Paul volt, felüvölt, és kezében Scott nadrágját szorongatva hátratántorodik, keresztülesik a széken, amin egy órával korábban még egy jóképű fiatal srác üldögélt, és a Descartes-féle koordináta-rendszert rajzolta a füzetébe. Az egyik cipő a felpúposodott, hepehupás linóleumra pottyan. Scott eközben megpróbál újra nekilódulni, fel akar jutni az emeletre, amíg még nem késő, de amikor el akar rugaszkodni, a zoknija megcsúszik a lépcsőfok sima felületén, ő pedig fél térdre zuhan. Az a valami, ami régebben Paul volt, félig lehúzta róla rongyos alsógatyáját, és Scott most a fenekén érzi, milyen hideg van a házban, és közben így imádkozik: Kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy így haljak meg, hogy kilóg a popsim a gatyámból. Aztán az az izé felpattan, és bömbölve félrehajítja Scott nadrágját. A nadrág végigcsúszik a konyhaasztalon, az algebrakönyv a helyén marad, a cukortartó viszont feldől, és a földre gurul - mintha egy viharba került hajó konyhájában lennénk, mondogatta ilyenkor az apjuk. Az izé, ami korábban Paul volt, megint ráveti magát Scottra. Scott megpróbálja félrerántani a karját, de már érzi is a bőrébe mélyedő körmöket, ám ekkor iszonyatos puffanást, majd közvetlenül utána rekedt, dühös üvöltést hall. - Hagyd békén, te kibaszott állat! Te kurva gonoszotty!
Scott teljesen megfeledkezett papáról. Érezte ugyan a hideg huzatot a fenekén, mikor papa, kezében a tűzifával, bejött az ajtón. Aztán Paul megragadja a lábát, belevájja a körmét a bőrébe. Ekkor az apjuk elkezdi visszafelé húzni Pault, Scott keze lecsúszik a lépcsőkorlátról. Tudja, hogy egy pillanattal később Paul belemélyeszti majd a fogát a testébe. Meg fogja harapni. Kitört rajta az igazi gonoszotty, a durva gonoszotty, ez nem olyan, mint amikor papa agya elborul, és olyan emberekkel beszélget, akik nincsenek ott, vagy vérdincset csinál magán meg a fiain (bár érdekes módon, ahogy Scott egyre nagyobb lesz, egyre kevesebbszer csinál vele ilyesmit). Ez sokkal durvább annál, hát ezért nem csoda, hogy papa csak a fejét csóválta és nevetett, amikor megkérdezték tőle, miért vándoroltak ki a Landreau-k Franciaországból, otthagyva minden tulajdonukat és hatalmas földjeiket, mikor pedig olyan gazdagok voltak, a Landreau-k tényleg nagyon gazdagok voltak, és most Paul bele fog harapni, mindjárt belém harap, ITT ÉS MOST... Scott azonban sosem tudja meg, milyen érzés, ha Paul megharapja. Érzi bátyja forró leheletét a csípője bal oldalánál, de aztán újabb hatalmas puffanást hall, ahogy papa egy jókora fahasábbal fejbe veri Pault. Két kézzel markolja a tuskót, és minden erejét beleadva sújt le a fiára. A puffanást követően Paul teste halkan, lassan a konyha padlóját borító linóleumra csúszik. Scott megfordul. Kicsavarodott testtel fekszik az alsó lépcsőfokokon, nincs rajta más, csak egy elnyűtt flaneling, a rongyos alsógatyája, meg egy fehér, lyukas sarkú sport zokni. Az egyik lába majdnem leér a padlóig. Túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy sírjon. Úgy érzi, mintha a szája helyén rézérmékkel teli malacpersely lenne. A második és egyben utolsó puffanás borzalmasan hangzott, és élénk képzelete egy pillanat alatt Paul vérével festi ki az egész konyhát. Megpróbál kiáltani, de a sokk miatt csak annyi levegőt tud kipréselni a tüdejéből, ami még egy panaszos vinnyogáshoz sem igazán elég. Pislant egyet, és teljesen elképed, amikor észreveszi, hogy semmi nem lett véres. Paul arccal a cukorba borulva hever a padlón, a kipurcant cukortartó négy nagyobb darabba tört. Ez már biztos, hogy nem fog tangózni, szokta mondogatni papa, amikor egy tányér vagy egy pohár eltörik, most azonban nem mond semmit, sárga melóskabátjában áll a padlón eszméletlenül heverő fia felett. A vállán és bozontos, őszülő hajában hópelyhek csillognak. Egyik kezében a fahasábot szorongatja. A háta mögött, az ajtóban, a többi fahasáb hever szétszórva. A nyitott ajtón még mindig befúj a hideg szél. És ekkor Scott észreveszi, hogy Paul mégis vérzik. Bal füléből vékony kis erecskében csordogál le a vér az arcára. - Papa, meghalt? Papa a tűzifatartó ládába dobja a hasábot, a homlokából félresöpri hosszú, fekete haját. Borostás arcán megcsillan az olvadó hó. Dehogy hótt meg, az túl eccerű lenne, feleli az apjuk, aztán döngő léptekkel a hátsó ajtóhoz sétál, és bevágja. Hirtelen megszűnik a huzat. Minden mozdulata arról árulkodik, mennyire undorodik ettől az egésztől, de Scott nem először látja ezt a tettetett viszolygást - főleg mikor Hivatalos Leveleket kap az adóhivataltól, vagy a gyermekei iskoláztatásával kapcsolatban -, és sejti, hogy apjuk a lelke mélyén valójában retteg. Papa visszajön, és megáll a padlón heverő fiú mellett. Egyik lábáról a másikra áll. Aztán Scottra pillant. - Segíts, Scoot, levisszük a pincébe. Papával nem tanácsos ellenkezni, amikor megkéri valamire az embert, de Scott ezúttal túlságosan meg van rémülve. Ráadásul gyakorlatilag tök pucér. Bemegy a konyhába, és felhúzza a nadrágját. - Miért, papa? Mit fogsz csinálni vele? És ekkor csodák csodája, papa nem üti meg Scot-tot. Még csak nem is kiabál vele. - Halványlila fingom sincs. Egyelőre levisszük, és megkötözöm, aztán majd kitalálom, mihez kezdünk vele. Igyekezz már! Nemsokára magához tér. - Tényleg ez a gonoszotty? Ami a Landreau-kat is gyötörte? Meg Theo bácsikádat?
- Te mit gondolsz, Scoot? Fogd meg a fejét, ha nem akarod, hogy végigkopogtassuk vele az egész házat. Mondtam, hogy nemsokára magához fog térni, és ha megint rád támad, lehet, hogy nem lesz ekkora mázlid. Meg nekem sem. A gonoszotty nagyon erős. Scott követi az apja utasításait. A hatvanas években járunk, Amerikában, nemsokára a Holdra lép az első ember. Nekik viszont egy fiúval kell valamit csinálniuk, aki egy pillanat alatt teljesen megvadult. Az apjuk tudja, hogy nem tehet mást, elfogadja a tényeket. A történtek ugyan sokkolják Scottot, de hamarosan belátja, hogy nem tehet mást, és beletörődik a helyzetbe. Alig érik el a pincelépcső alját, mikor Paul kezd magához térni, és a torkából mély hörgés tör fel. Sparky Landon ekkor idősebbik fia torkára kulcsolja a kezét, és fojtogatni kezdi. Scott rémülten felsikolt, és próbálja lefejteni apja kezét a bátyja torkáról. - Papa, ne! Sparky Landon a másik kezével, mintegy mellékesen, hatalmas pofont kever le kisebbik fiának. Scott hátratántorodik, és nekiütközik a döngölt padlójú helyiség közepén álló asztalnak. Az asztalon egy réges-régi, kézi hajtású nyomdagép áll, amit Paulnak sikerült valahogy megbütykölnie. Paul ezen a gépen nyomtatta ki Scott néhány történetét. Ezek Scott első, nyomtatásban megjelent művei. A negyedtonnás monstrum kurblija beléáll Scott hátába, és a fiú összegörnyed a fájdalomtól, eltorzult arccal nézi, ahogy az apja Pault fojtogatja. - Papa, kérlek, ne gyilkold meg! KÉRLEK, NE GYILKOLD MEG! - Nem fogom megölni -, feleli Sparky anélkül, hogy felnézne -, pedig az lenne a legjobb, de nem fogom. Legalábbis egyelőre még nem. Nagy marhaság, de hát mégiscsak a saját fiamról van szó, a kibaszott elsőszülött fiamról, és csak akkor fogom megölni, ha nagyon muszáj. Attól tartok előbb-utóbb eljön ez a pillanat, nem fogjuk megúszni. De még nem. Maszóggyak meg, ha túl korán megteszem! Most viszont kimaszottul nem kellene megvárni, míg magához tér. Te még nem láttál ilyet, én viszont igen. Azért úsztuk meg odafent, mert a háta mögött voltam. Idelent elkergetőzhetnék vele két órán keresztül, akkor sem tudnám elkapni. A falakra is felmászna, fel a kimaszott plafonra. Aztán, ha már eléggé kifárasztott... Papa elereszti Paul torkát, és mereven bámulja a fiú élettelen, fehér arcát. Úgy tűnik, a füléből már nem csorog a vér. - Na, tessék. Ez hogy tetszik, te kis... Te kibaszott szarházi? Most megint elájult. De nem sokáig marad így. Hozd ide gyorsan azt a kötelet a lépcső alól. Az megteszi, amíg szerzünk egy láncot a fészerből. De hogy utána mihez kezdünk, az attól függ. - Mitől függ, papa? Scott meg van rémülve. Félt már valaha életében ennyire? Nem. Az apja úgy néz rá, hogy attól még jobban megijed. Úgy néz rá, mint aki tud valamit, mint a beavatottak. - Hát, Scott, az a helyzet, hogy tőled függ. Sokszor segítettél neki, hogy meggyógyuljon... és közben végig ártatlan boci szemeket meresztettél. Azt hiszed, hogy én nem tudtam róla? Istenem, ahhoz képest, hogy milyen okosnak tartod magad, elég buta tudsz lenni. - Az apjuk elfordul, és a padlóra köp, aztán így folytatja: - Sokszor meggyógyítottad már. Talán ebből a betegségből is ki tudod gyógyítani. Olyat még sose hallottam, hogy valaki a gonoszottyból felépül... mármint az igazi gonoszottyból... viszont olyan kölyökkel sem találkoztam még, mint te, ezért gondolom, hogy talán neked menni fog. Ne add fel, míg le nem szakad a pofád, mondogatta mindig az öregem. Hozd ide nekem azt a kötelet a lépcső alól. És csipkedd magad, te ragacslábú kis szarházi, mert mindjárt... 11. - Mindjárt magához tér - suttogta Lisey halott férje dolgozószobájában, a fehér szőnyegen fekve. - Mindjárt
12. - Magához tér - suttogja Lisey a vendégszoba hideg padlóján ülve, férje meleg, de ijesztően puha és ernyedt kezét szorongatva. - Scott azt mondta... 13. Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe; halott szavak szólnak az emlékezet feneketlen aknája felé sodródó élettelen felvételeken. Amikor feléd fordulok, hogy megkérdezzem, emlékszel-e, Amikor feléd fordulok az ágyunkban 14. Lisey az ágyban, Scott mellett fekve hallgatja végig ezeket a dolgokat. A szobájukban, a Trófea második emeletén, egy nappal azután, hogy valami olyasmi történt, amire Lisey képtelen magyarázatot találni. Scott mindent elmesél neki, miközben a felhők elvékonyodnak, a Hold egyre közelebb kerül a Földhöz, és már csak a bútorok elmosódott körvonala látszik. Lisey a sötétben átkarolja Scottot, és nem akar hinni a fülének (de mégsem tud mit tenni ellene), mikor a mellette fekvő férfi, aki nemsokára a férje lesz, így szól: - Papa aszonta, vigyem neki oda a kötelet a lépcső alól. „És csipkedd magad, te ragacslábú kis szarházi”, mongya papa, „mert mindjárt magához tér. És ha egyszer magához tér...” 15. - És ha egyszer magához tér, randabogár lesz belőle. Randabogár. Csakúgy, mint a gonoszotty, a randabogár is olyan kifejezés, amit Scott otthon hallott, és ami túlságosan rövid, de termékeny élete végéig kísérti majd álmában (és üldözi, mikor ébren van). Scott előszedi a lépcső alatti tárolóból a kötelet, és odaviszi papának, aki gyors, de szinte már könnyed mozdulatokkal kötözi meg Pault, miközben a pincét bevilágító három, hetvenöt wattos izzó fényében hatalmas és fenyegető árnyéka a kőfalakon táncol. Olyan erősen kötözi hátra Paul karját, hogy jól látszik, ahogyan az ing alatt kidudorodik a fiú vállízülete. Scott megint mondani akar valamit, de nagyon fél a papától. - Papa, ez túl szoros! Papa szeme villámokat szór, ahogy a fiára néz. Csak egy rövid pillantást vet rá, Scott mégis meglátja a félelmet a szemében, és ettől nagyon megijed. Vagyis inkább félelemmel, vegyes bámulattal tölti el, amit lát. Egészen eddig a napig Scott azt hitte, hogy az iskolaszéken meg azokon az istenverte ajánlott leveleken kívül, amiket állandóan küldözgetnek, az égvilágon semmi sem ijeszti meg papát. - Semmit se tudsz, úgyhogy kussolj! Ezt aztán nem fogja kilazítani. Talán nem tudna megölni minket, ha kiszabadulna, viszont akkor mindenképpen ki kellene nyírnom. Tudom, mit csinálok! Szerintem nem tudod, gondolja Scott, miközben az apja összekötözi Paul lábát, először a térdénél, aztán a bokájánál. Paul kezd magához térni, mély hörgés szakad fel a torkából. Te is csak találgatsz. De rájön az igazságra, rájön, hogy papa mégiscsak szereti Pault. Talán ijesztőnek tűnik, de a szeretet, amit a fia iránt érez, erős és őszinte. Ha nem az lenne, papa most nem próbálkozna, hanem addig ütötte volna Pault a fahasábbal, amíg lélegzik. Scott egy pillanatig eltűnődik, hogy papa vajon érte is vállalná-e azt a kockázatot, amit Paulért, érte, a jó öreg Scootért, aki még ahhoz is gyáva, hogy leugorjon egy padról, miközben a bátyja
összevagdosott testtel áll előtte, de aztán megpróbálja a sötétségbe visszaszorítani a nyomasztó gondolatot. Végül is nem rajta tört ki a gonoszotty. Egyelőre. Papa a pincefödémet tartó festett acéloszlopok egyikéhez kötözi Pault. - Na, tessék mondja, és zihálva hátrább lép, mint egy cowboy, aki épp most kötözött meg egy borjút a rodeó pályán. - Ebből nem fog kiszabadulni egy darabig. Most pedig, Scott, kimész a fészerbe, és megkeresed azt a vékony láncot, ami az ajtó mellé van ledobva, meg a vastag, nehéz vontatóláncot, ami a kocsiszínben van, balra, a teherautó-alkatrészek között. Ugye tudod, melyikről beszélek? Paul felsőteste teljesen elernyedt, a kötél a derekánál tartja. Aztán egyszer csak hirtelen felegyenesedik, és a feje olyan hangos koppanással csapódik az acéloszlopnak, hogy Scott arca megrándul ijedtében. Paul Scottra mereszti - egy órával azelőtt még - kék szemét. Elvigyorodik, és úgy tűnik, mintha a szája sarkát a fülcimpájáig felhúzná. - Scott - szólal meg az apja. Scott azonban, életében először, nem figyel az apjára. Teljesen megbabonázza a Halloween-maszk, ami korábban a bátyja arca volt. Paul kidugja és idegesen forgatja a pince nyirkos levegőjében a nyelvét. Közben az ágyéka magasságában sötét folt jelenik meg a nadrágján. Paul feje tetején Scott egy másik foltot pillant meg, és ahogy hátratántorodik, még egyszer nekiütközik a nyomdagépnek. - Ne nézz rá, engem nézz, te mamlasz! Ez a randabogár megbabonáz, ha nem vigyázol. Mint a kígyó a madarat. Jobban teszed, ha összekapod magad, Scoot. Ez itt már nem a bátyád többé! Scott tátott szájjal mered az apjára. A hátuk mögött, mintha csak papa mondandóját akarná alátámasztani, az oszlophoz kötözött lény torkából olyan üvöltés tör elő, amit ember nem képes kiadni. Semmiféle emberi hangra nem hasonlít. - Na, nyomás, hozd ide azokat a láncokat, Scotty. Mindkettőt. És igyekezz. Ez a kötél nem sokáig bírja. Addig én felmegyek a puskámért. Mert ha esetleg kiszabadul, mielőtt visszaérsz a láncokkal... - Papa, kérlek, ne lődd le! Ne lődd le Pault! - Hozd a láncokat. Majd meglátjuk, mit tehetünk. - De az a vontatólánc túl hosszú, és nagyon nehéz. Nem bírom el. - Akkor használd a talicskát, te mamlasz. A nagyobbikat. Na, nyomás, lódulj má! Scott még egyszer hátrapillant a válla fölött, és látja, ahogy az apja lassan a lépcső felé hátrál, mint az oroszlánszelídítő, mikor kilép a ketrecből a műsorszám végén. Az egyik izzó pont Paulra világít, mintha rivaldafényben fürödne. Paul az acéloszlopba veri a fejét, a tarkója úgy csattog a fémen, hogy Scottnak a légkalapács hangja jut eszébe. Közben összevissza rángatózik. Scott egyszerűen nem hisz a szemének, nem érti, hogy Paul hogyhogy nem vérzik, és hogyhogy nem ájult még el. És ekkor rádöbben, hogy az apjának igaza van. Ezek a kötelek nem bírják sokáig. Főleg, ha Paul továbbra is ilyen erővel és intenzitással próbál szabadulni. Nem fogja kibírni - gondolja Scott, miközben az apja a fegyverért indul, ő pedig bakancsot húz. Megöli magát, ha nem hagyja abba. Aztán eszébe jut, milyen üvöltés tört elő a bátyja torkából - az elképesztő macskagyilkos üvöltés -, és alig képes felfogni, hogy valóban Pault hallotta. Kabátot sem vesz, úgy szalad ki az udvarra, és közben eszébe jut, hogy mi történhetett Paullal. Van egy hely, ahol el tud bújni, ha papa bántja. Pault is sokszor elvitte oda, amikor papa bántotta. Igen, nagyon sokszor jártak már ott. Ezen a titkos helyen vannak jó dolgok, például csodálatos fák, és gyógyító víz, de vannak rossz dolgok is. Éjszakánként Scott megpróbál távol maradni ettől a helytől, de ha mégis el kell mennie, megpróbál szép csendben bejutni, és amilyen gyorsan csak lehet, vissza is tér, mert gyermeki intuíciója azt súgja, hogy a
rossz dolgok az éjszaka leple alatt kúsznak elő az erdő mélyéről. A rossz dolgok éjszaka szedik áldozataikat. Ha oda, arra a titkos helyre el lehet jutni, talán azt sem nehéz elképzelni, hogy valami például egy ilyen gonoszotty izé - képes beleköltözni Paulba, hogy aztán vele együtt átjöjjön ide? De lehet, hogy valami meglátta, és megjelölte Pault, vagy egy ostoba baktérium felmászott az orrán, és befészkelte magát az agyába? Ha így áll a dolog, ki a hibás? Ki vitte oda először Pault? A fészerben Scott felpakolja a könnyebbik láncot a talicskára. Nem kell erőlködnie, pillanatok alatt végez. A vontatólánccal már nem lesz ilyen könnyű dolga. A vontatólánc isszonyatossan hattallmass, és egyfolytában azon a csörgő-zörgő, fém magánhangzókból álló nyelven magyaráz. A súlyos lánc kétszer is kicsúszik fáradtságtól remegő karjából, a második alkalommal összecsípi és felszakítja a bőrét. A vér fényes, csillogó rozettákban terül szét a karján. Már végez a rakodással, mikor egy tizenöt kilós darab ahelyett, hogy a kezéből egyenesen a talicskába kerülne, fennakad a peremén, és felborítja, a súlyos láncköteg pedig Scott lábára zúdul. Ahogy az acél betemeti a lábfejét, Scott élesen felkiált a fájdalomtól. - Scooter, ideérsz még ebbe az évezredbe? - üvölt ki papa a házból. - Kimaszottul jó lenne, ha összekapnád magad, és idehoznád végre azt a kimaszott láncot! Scott tágra nyílt szemmel, rettegve pillant a ház felé, aztán felállítja a talicskát, és kezdi bepakolni a hatalmas kupac, olajos láncot. A lábfeje még egy hónap múlva is tarka horzsolásokkal lesz tele, és a fájdalom élete végéig elkíséri majd (ezt azon a másik helyen sem lesz képes soha meggyógyítani), de a kezdeti fájdalomhullám elmúltával, egyelőre még semmit sem érez. Nekilát, hogy visszapakolja a talicskába a láncokat, az orrát megcsapja a hátán meg az oldalán lecsorgó forró izzadság szaga, azzal a tudattal rakodik, hogy bármelyik pillanatban puskalövés dördülhet, ami azt jelentené, hogy az ő hibája miatt Paul agyveleje szétkenődött a pincefalon és a döngölt padlón. Az idő fizikai valósággá válik, súlya lesz, mint a sárnak. Mint a fémláncoknak. Scott már várja, hogy papa mikor üvölt ki a házból újra, de amikor elkezdi tolni a talicskát a konyhából kiszűrődő sárgás fény irányába, és az apja még mindig nem kiabál ki, úrrá lesz rajta a rettegés: Paulnak talán mégis sikerült kiszabadulni valahogy. A savanyú szagú földet nem Paul agya, hanem papa belei borítják, és élt még, mikor a lény - aki délután még a bátyja volt - kitépte a zsigereit. Paul felmászott a pincéből, és elrejtőzött a házban, és amint Scott belép az ajtón, kezdetét veszi a dincsvadászat. Ezúttal azonban ő maga lesz a jutalom. De persze csak a képzelete játszik vele, a képzelete, ami úgy nyargal az éjszaka sötétjében, mint egy megbokrosodott ló, és amikor az apja kilép a tornácra, Scott már annyira össze van zavarodva, hogy egy pillanatig úgy látja, nem Andrew Landon, hanem Paul vigyorog rá, mint valami gonosz lidérc. És akkor Scott felsikolt. Mikor az arca elé kapja a kezét, hogy megvédje magát, a talicska majdnem megint felborul. Talán fel is borul, ha papa el nem kapja időben. Aztán papa felemeli a kezét, hogy lekeverjen egyet a fiának, de szinte ugyanabban a pillanatban le is ereszti a karját. Lehet, hogy Scott később megkapja a jussát, de egyelőre megúszta a verést. Most ugyanis papának segítségre van szüksége. Ezért ahelyett, hogy megütné, papa a jobb tenyerébe köp, aztán összedörzsöli a kezét - egy szál ingben áll a hátsó tornácon, de mintha észre sem venné, milyen hideg van -, és lehajol, hogy megragadja a talicska elejét. - Most felemelem a talicskát, Scooter. Te meg kapaszkodj bele a rúdba, és vigyázz, nehogy kiboruljon ez a szar. Megint fejbe csaptam Pault, muszáj volt, de most is hamar magához fog térni. Ha most elcsesszük, és kiborítjuk ezeket a kimaszott láncokat, nem hiszem, hogy Paul megéri a hajnalt. Muszáj lesz végeznem vele. Megértetted? Scott azonnal megérti, hogy a bátyja élete egy nehéz, nála legalább háromszor nehezebb, láncköteggel megpakolt talicska sorsától függ. Egy pillanatig komolyan úgy érzi, az lenne a legjobb, ha fogná magát, és ahogy csak a lába bírja, elrohanna a sötétségbe. Aztán megfogja a
talicska rúdját. Észre sem veszi, hogy záporoznak a könnyei. Scott odabiccent az apjának, s papa visszabiccent. Mindketten tudják, ami most történik, élet-halál kérdése. - Háromra. Egy... kettő... tartsd már egyenesen, te kurvafattya... három! Sparky Landon ordítva emeli fel a talicskát a földről. Az inge szétreped, és a hóna alól kiszabadul egy vörösesszőke szőrpamacs. A túlpakolt talicska először balra, aztán jobbra billen a levegőben, és Scott így rimánkodik magában: nehogy megint kiborulj, te rohadék, te kimaszott kurvafattya. Minden billenésnél sikerül egyenesbe hoznia a talicskát, és közben hangosan szidja magát, hogy ne told a talicskát túl erősen, nehogy átbillentsd, te hülye kis genyó, te kurvafattya gonoszotty szarfej. És végül sikerül megcsinálnia, de persze Sparky Landon nem fecsérli az időt, hogy megdicsérje. Sparky Landon a talicskával betolat a házba. Scott feldagadt lábbal sántikál utána. A konyhában papa megfordítja, és egyenesen a bezárt és elreteszelt pinceajtó felé tolja a talicskát. A keréknyomot hagy a padlóra ömlött cukorban. Scott sosem fogja elfelejteni a látványt. - Nyisd ki az ajtót, Scott. - Papa, mi van, ha az... Itt van? - Akkor nekitolom ezt az szart. Ha meg akarod menteni a bátyád, nyisd ki azt a kimaszott ajtót! Scott elhúzza a reteszt, kinyitja az ajtót. Paul nem áll lesben az ajtó mögött, hatalmas árnyéka a falra vetül, még mindig az oszlophoz van kötözve. Scott most egy kicsit megnyugszik, észre sem vette, hogy mennyi feszültség volt benne. - Állj félre! Scott engedelmeskedik. Az apja a lépcső tetejéhez állítja a talicskát. Aztán hatalmas nyögéssel felbillenti, és amikor a talicska fel akar borulni, a lábát a kerék alá téve megállítja. A lánc fülsiketítő csörgéssel a lépcsőre zuhan, két lépcsőfokot összetör, aztán az egyik vége egészen a lépcső aljáig legurul. Papa a talicskát félrelökve elindul lefelé, és lerugdossa a láncot. Scott követi, és abban a pillanatban, mikor átlépi az első törött lépcsőfokot, meglátja, hogy Paul az oszlop tövében fekszik, arcának bal oldala csurom vér. A szája sarka rángatózik. Az egyik foga pedig a vállán csillog. - Mi csináltál vele? - visítja Scott. - Leütöttem egy deszkával, muszáj volt - feleli az apja - Scott legnagyobb döbbenetére mentegetőzve. - Kezdett magához térni, te meg kinn vacakolta a fészerbe. Nem lesz semmi baja. Amikor valakibe benne van a gonoszotty, nem sokat tudsz ártani neki. Scott azonban nem igazán figyel az apjára. Amikor meglátta Paul véres arcát, egy csapásra elfelejtett mindent, ami a konyhában történt. Az apját megkerülve rohanni kezd a bátyja felé, de papa még időben elkapja. - Csak ha meguntad az életed - szólal meg Sparky Landon, és Scottot nem csak a vállára nehezedő kéz, hanem - legalább annyira - az apja hangjából áradó borzalmas gyengédség állítja meg. - Mert kiszimatol, ha közel mész hozzá. Még akkor is, ha most nincs magánál. Kiszimatol, és azonnal magához tér. Scott felnéz az apjára, és biccent. - Hát, igen. Most olyan, mint egy vadállat. Egy emberevő vadállat. És ha nem sikerül fogságban tartanunk, meg kell ölnünk. Világos? Scott bólint, aztán hangosan szipog egy nagyot, ami leginkább szamárbőgésre emlékeztet. Papa ugyanazzal a borzalmas gyengédséggel letörli Scott orráról a taknyot, és a padlóra pöcköli. - Akkor hagyd abba a nyafogást, és segíts ezekkel a láncokkal. A középső támoszlopot meg az asztalt használjuk majd, amin a nyomdagép van. Az az istenverte nyomdagép lehet vagy kétszáz kiló.
- Mi van, ha nem lesz elég nehéz, hogy megtartsa? Sparky Landon lassan csóválni kezdi a fejét. - Foggalmam sincs. 16. Scott Lisey mellett fekszik az ágyban. A Trófea épületét folyamatosan ostromolja a viharos szél. Scott így szól: - Elegünk lett belőle. Három hétig tartott, de a végén nem bírtuk tovább. Paul, a bátyám abban a bűzös pincében töltötte élete utolsó karácsonyát, élete utolsó szilveszterét, élete utolsó három hetét. - Scott a fejét csóválja, nedves haja Lisey bőrét cirógatja. Az arca is csurom víz, izzadság és könnyek keverednek. Lisey nem tudja megkülönböztetni őket. - Fogalmad sincs, milyen volt az a három hét, Lisey, főleg mikor papa munkába ment, és nem maradt otthon más, csak mi ketten... az az izé meg én... - Az apád akkor is dolgozott? - Kaja nélkül nem bírja sokáig az ember. És a rezsit is ki kellett fizetni. Nem tudtuk az egész házat fával felfűteni, pedig Isten látja lelkem, megpróbáltuk. És ami a legfontosabb, nem kelthettünk gyanút. Papa mindent elmagyarázott. Na, azt meghiszem, gondolja Lisey mogorván, de nem mond semmit. - Montam papának, hogy vágja meg, és eressze ki belőle a mérget, ahogyan korábban is szokta, de papa aszonta, most az nem segítene, azzal nem lehet megoldani, ha megvágja, mer a gonoszotty beleköltözött Paul agyába. És én tuttam, hogy igazat beszél. De annak az izének azért még nem ment el teljesen az esze. Mikor papa elment hazulról, az az izé a nevemet kiáltotta. Aszonta, csinált nekem egy dincset, egy jó dincset, aminek a végén kapok majd nyalókát és RC Colát. Néha tök úgy beszélt, mint Paul, olyankor odamentem a pincelejárathoz, és a fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam, pedig tuttam, hogy ez veszélyes. Papa megmonta, hogy veszélyes, megmonta, hogy ne hallgatózzak, és tartsam távol magam a pincétől, amikor egyedül vagyok otthol, és dugjam bele az ujjamat a fülembe, és jó hangosan imádkozzak, vagy üvöltsem teli torokból, hogy Maszd meg, te kimaszott faszfej, maszódj meg a lovaddal együtt! Merthogy ez a kiabálás meg az imák ugyanannyit érnek, és legalább addig se hallom, hogy mit mond, és semmiképp se szabad odafigyelni, mer Paul bekattant, és a pincébe nincs semmi, csak egy dincsdémon a Vérdincsek Földjéről, és papa még azt is monta, hogy a sátán könnyen megtéveszti az embert, Scoot, és ezt egy Landonnál senki se tudja jobban. Kivéve persze a Landreau-kat. Az ördög először az elmét téveszti meg, aztán felfalja a szívet. Többnyire tartottam magam a megállapodáshoz, de néha odalopóztam a pinceajtóhoz és hallgatóztam... És úgy tettem, mintha Paul lenne odalent... mert szerettem, és azt akartam, hogy visszajöjjön, de nem igazán bíztam már benne... És a reteszt sosem húztam el... Ezután sokáig hallgatnak. Scott haja egyfolytában csiklandozza Lisey nyakát és mellét. Végül Scott szólal meg, halk gyerekhangon: - És aztán egyszer mégis... de nem nyitottam ki az ajtót... Sose nyitottam ki a pinceajtót, ha papa nem volt otthol, és mikor papa otthol volt, Paul egyfolytában üvöltözött, és rázta a láncokat, néha meg kiabált és huhogott... olyan volt, mint valami vicc, tudod, ahogyan ott huhogtak egymásnak... Papa a konyhából... ő meg... tudod... megkötözve a pincéből... nagyon meg voltam ijedve, pedig tuttam, hogy csak viccelnek, mer olyan volt, mintha minketten megőrültek volna... két hóbagolynyelven beszélgető elmebeteg... én meg azt gondoltam, „Már csak én maradtam. Már csak rajtam nem tört ki a gonoszotty, és még csak tizenegy éves leszek, és mit szólnának, ha elmennék Muliehoz, és elmesélném, mi történt?”. De semmi értelme nem volt azon gondolkodni, mit szólna Mulie, mer ha otthol van, csak elkapott volna, és sose enged vissza... És ha hisznek nekem, és feljönnek a házhoz, biztos megölik a bátyám... ha addig nem szökik meg... és engem
elvisznek... és beraknak a szegényházba. Ha nincs papa, hogy gondoskodjon rólam meg Paulról, minketten a szegényházba kerülünk, ahol az embernek összevarrják a fütyije végét, ha éjszaka az ágyba pisil... A nagyobb srácok meg... minden éjjel le kell cumizni az idősebb srácokat... Scott hirtelen elhallgat. Szenved, mert valahol a múlt és a jelen között rekedt. Odakint tovább tombol a vihar. Az épület fájdalmasan nyöszörög. Lisey szeretné, ha Scott hazudna ha ez az egész csak valami ijesztő gyerekkori képzelgés lenne -, de a lelke mélyén tudja, az utolsó szóig minden igaz. Amikor Scott újra megszólal, hallatszik rajta, hogy vissza akarja szerezni felnőttkori hangját, felnőttkori énjét. - Az elmegyógyintézetekben sok olyan ember él, aki - többnyire a homloklebeny súlyos sérülése miatt - visszaesik az állati lét szintjére. Olvastam ilyen esetekről. Ez a leépülési folyamat évekig eltarthat. A bátyám viszont egyik pillanatról a másikra változott meg. És miután átlépte a határt... Scott nyel egyet. A gégéje olyan hangot ad, mint amikor felkattintanak egy villanykapcsolót. - Ahogy lépkedtem lefelé a pincelépcsőn - húst és zöldséget vittem neki, olyan tányéron, amiből egy nagy testű kutyát, mondjuk, egy dán dogot vagy egy német juhászt etetne az ember -, Paul nekem rontott, de a lánc megállította. A nyakánál meg a törzsénél volt az oszlophoz kötözve, a szája sarkából fröcsögött a nyál, és amikor a lánc hirtelen megrántotta, felrepült a levegőbe, de még akkor is üvöltött meg ugatott, mint egy dincsdémon, és majd' megfulladt, mire sikerült visszanyernie a lélegzetét. Érted? - Igen, értem - suttogja Lisey. - A tányért letettem a földre - még most is emlékszem, ahogy lehajolok, és a föld savanyú szaga megcsapja az orrom, amíg élek, nem fogom elfelejteni -, aztán közelebb löktem, hogy elérje. Egy gereblyét használtunk erre a célra. Nem volt tanácsos közel menni. Egy pillanat alatt elkapja, magához rántja, és elevenen felfalja az embert, és akkor már hiába rúgkapálsz, meg ordítasz, ahogy a torkodon kifér. Ezt magamtól is tudtam, nem volt szükség rá, hogy papa figyelmeztessen. És ez ugyanaz az ember volt, aki régebben a jó dincseket csinálta nekem. Aki teljes szívéből szeretett. Nélküle még az ötödik születésnapomat se értem volna meg, mert papa biztosan megöl, persze nem szándékosan, csak hát az ő eszét is elvette a gonoszotty. Paul meg én együtt csináltuk végig. Érted már? Lisey bólint. Már mindent ért. - Csakhogy akkor januárban a tesómat levittük a pincébe, és odakötöztük egy oszlophoz meg az asztalhoz, amin a nyomdagép állt. Jól látszott, hol húzódnak a birodalma határai... Egy körív mentén kupacokban állt a szar... Paul addig ment, ameddig a lánc engedte... aztán leguggolt... És odaszart. Scott a szeméhez nyomja a tenyerét. Kidudorodnak a nyakán az inak. Valami különös, rekedt és remegő hang kíséretében mély lélegzetet vesz. Lisey teljesen feleslegesnek érzi, hogy megkérdezze, hol tanulta meg elfojtani a bánat hangjait. Most már ezt is tudja. Amikor Scott elcsendesedik, Lisey megkérdezi: - Nem emlékszel, hogyan tette rá az apád a láncot Paulra? - Mindenre emlékszem, Lisey, de ez nem azt jelenti, hogy mindent tudok. Abban például biztos vagyok, hogy papa csomószor belekevert valamit Paul kajájába. Valami nyugtató lehetett, állatoknak, de arról fogalmam sincs, hogyan. Paul a zöldségek kivételével mindent felfalt, amit elé raktunk, és a kajától mindig felpörgött. Olyankor nyüszítve meg ugatva ugrándozott, fel-alá rohangált, így próbálta elszakítani a láncot, vagy felugrált a levegőbe, és addig püfölte a plafont, amíg vérezni nem kezdett az ökle. Talán át akarta törni a mennyezetet, de az is lehet, hogy szórakozásból csinálta. Időnként meg lefeküdt a földre, és kiverte a farkát.
Néha viszont csak tíz-tizenöt percig tombolt, aztán hirtelen leállt. Szerintem ilyenkor adott neki papa abból a nyugtatóból. Paul leguggolt, motyogott, aztán az oldalára dőlt, kezét a lába közé tette, és elaludt. Az első alkalommal papa rátette Paulra a két bőrövet. Az egyik övet azt hiszem, talán inkább fojtónak kellene nevezni - a nyakára erősítette. Az öveken jókora fémcsatok voltak, amiken át lehetett bujtatni a láncokat, a vontatóláncot a derekán lévő övön bujtatta át, a másik, vékonyabb láncot meg a tarkójánál. Aztán papa összehegesztette a csatokat. Szóval így kötöztük meg Pault. Amikor felébredt, és rájött, mi történt, őrült tombolásba kezdett. Azt hittük, szétdönti a házat. - Scott megint erős pennsylvaniai akcentussal beszél. - A lépcső tetejérő néztük, émmeg könyörögtem papának, hogy engeggye el, mielőtt eltörik a nyaka, vagy megfullad, de papa aszonta, Paul nem fog megfulladni, és papának igaza lett. Három hét múlva már eltutta húzni az asztalt a kétszáz kilós nyomdagéppel, sőt még a tartóoszlopot is megmozdította - az acél tartóoszlopot, amire az egész konyha súly nehezedett -, de sose törte ki a nyakát, és sose fojtotta meg magát. - Egyszer papa azért ütötte ki altatóval Pault, hogy megnézzük, el tudom-e vinni magammal a Paragonyba. Montam már, hogy Paul meg én így neveztük azt a másik helyet? - Igen, Scott. - Most már Lisey is elsírja magát. Könny csorog az arcán, nem akarja, hogy Scott észrevegye, amikor megtörli a szemét, nem akarja, hogy lássa, mennyire sajnálja azt a kisfiút abban a vidéki házban. - Papa tűnni akarta, hogy el tom-e vinni Pault a Paragonyba, és meg tom-e gyógyítni, mint mikor papa régebben összevagdozsta, vagy mikor papa kiszúrta, és egy egész kicsit kijjebb húzta Paul szemét egy harapófogóval, miközbe Paul egyfolytában üvöltött és üvöltött, mer alig látott valamit. Vagy mikor egyszer papa rám kiabált, mer sáros lábbal bejöttem az udvarról, és aszonta: „Scoot, te kis kurvafattya, te kis szarházi faszszopó!”, és meglökött, és elestem, és eltört a farcsontom, úgyhogy nem tuttam valami könnyen járni. Csakhogy én utána dincset kaptam... Tudod... jutalmat... És a farcsontom is meggyógyult. - Scott Lisey felé biccent, aztán így folyatja: - És papa meglátott, és megpuszilt, és aszonta: „Scott, te vagy a szemem fénye, szeretlek, te kis szarházi!” És akkor én is adtam neki egy puszit, és aszontam: „Papa, te meg az én szemem fénye vagy, szeretlek, te nagy szarházi!” És akkor papa felnevetett. Ahogy Scott elhúzódik kicsit tőle, Lisey a félhomályban meglátja, hogy az arca szinte teljesen olyan, mint egy kisgyereké. - Olyan hangosan nevetett, hogy majd' leesett a székéről. Sikerült megnevettetnem az apámat! Lisey fejében kérdések ezrei fogalmazódnak meg, de egyetlenegyet sem mer feltenni Scottnak. Scott a tenyerébe temeti az arcát, megdörzsöli a szemét, aztán újra Liseyre néz. És újra ott van vele. - Istenem, Lisey. Ezt még soha senkinek nem mondtam el. Nem haragszol? - Nem, Scott. - Nem semmi, hogy milyen bátor csaj vagy. Megpróbáltad meggyőzni magad, hogy mindez csak baromság? - kérdezi, és bizonytalanul ugyan, de őszintén elmosolyodik. Lisey megcsókolja a száját, először a jobb sarkát, aztán a balt. - Igen, megpróbáltam - sóhajt fel Lisey -, de nem működött. - Biztos azért, mert olyan gyorsan sprincseztünk ki a nyamnyamfa alól? - Kisprincsezni? Ezt meg ki találta ki? - Paul így nevezte az ilyen rövid utakat. Egy rövid utazás, egyik helyről a másikra. Az egy sprincs. - Majdnem, mint a dincs. - Pontosan - feleli Scott. - Vagy mint a kincs.
17. Szerintem rajtad múlik, Scoot. Az apja hangját hallja. A szavai nem hagyják nyugodni. Szerintem rajtad múlik, Scoot. Scott még csak tízéves, és a tudat, hogy rajta múlik, sikerül-e megmenteni a bátyja életét, szellemi épségét - sőt talán a lelkét -, olyan nyomasztóan hat rá, hogy hetekig nem tud aludni rendesen, és közben elmúlik karácsony, elmúlik az újév napja, és beköszönt a havas január. Sokszor meggyógyítottad már, sok mindenből kigyógyítottad már. Ez igaz, de ilyesmi még sosem fordult elő, és Scott enni is csak akkor tud, ha papa ott áll mellette, és minden egyes falatnál ráförmed. A pincéből felszűrődő leghalkabb hörgés, a legkisebb szortyogás is felébreszti, de Scott ezt többnyire nem bánja, mert többnyire valami vörösre festett, véres rémálomból riad fel. Ezekben a rémálmokban sokszor egyedül marad Paragonyban, sötétedés után, néha egy temetőben, egy bizonyos tó közelében, és sírkövek meg keresztfák erdejében hallgatja, a vihogók fecsegését, és a levegőbe szimatol, miközben az egykor édes illatú, mostanra azonban förtelmes bűzt árasztó szellő végigfésüli a sűrű bozótost. Paragonyba sötétedés után is el lehet jutni, de nem tanácsos, és ha egyszer az ember ott találja magát, és közben feljön a hold, jobb, ha meg se mukkan. Hallgat, mint egy kurvanya. A rémálmaiban azonban Scott mindig megfeledkezik erről, teli torokból üvölti a „Jambalayá”-t, amin aztán ő maga is nagyon meglepődik. Talán ebből a betegségből is ki tudod gyógyítani. Scott már az első próbálkozás után tudja, hogy ez valószínűleg lehetetlen. Abban a pillanatban tudja, amint óvatosan átkarolja az acél tartóoszlop tövében összekuporodva heverő, bűzlő, szartól maszatos, hortyogó lényt. Ennyiből akár egy zongorát is a hátára köthet, és táncra perdülhet. Azelőtt ő meg Paul könnyedén átjutottak abba a másik világba (ami valójában ugyanolyan, mint ez a világ, csak teljesen kifordítva, mint egy zseb, ahogyan azt később elmagyarázza Liseynek). De a pincében hortyogó lény olyan, mint egy üllő, egy páncélszekrény... egy hangversenyzongora, amit egy tízéves kisfiú hátára kötöznek. Scott visszahátrál papához, annak biztos tudatában, hogy papa csúnyán elfenekeli. Scott azonban nem bánja. Úgy érzi, megérdemli, hogy papa elfenekelje. Sőt úgy érzi, ennél durvább büntetést érdemelne. De papa, aki kezében egy fahasábbal a lépcső alján ülve nézte végig az egészet, nem fenekeli el, de még egy nyaklevest sem kever le neki. Csak félresöpri Scott mocskos, csomókba összetapadt haját a tarkójáról, aztán olyan szeretetteljesen és gyengéden puszilja meg, hogy attól a srác tetőtől talpig megborzong. - Egyáltalán nem vagyok meglepődve, hogy nem jött össze, Scott. A gonoszotty jól érzi magát ott, ahol van. - Papa, Paul még ott van egyáltalán? - Nemtőm. - Most Scott az apja kinyújtott lába között áll. Papa lazán összekulcsolja a kezét Scott mellkasán, az állát a fiú vállára támasztja. Mindketten a tartóoszlop tövében összekucorodó, alvó lényt nézik. A láncokat nézik. A szabályos körben sorakozó szarkupacokat nézik, amelyek a lény földalatti birodalmának határát jelzik. - Te mit gondolsz, Scott? Mit érzel? Scott néhány pillanatig azon morfondírozik, hazudjon-e az apjának. Nem teheti pont most, amikor az apja átkarolja, nem tehet ilyet, amikor ilyen tisztán érzi a feléje áradó szeretetet. Papa szeretetének minden cseppje valódi - mint a belőle áradó harag és őrület -, még ha kevesebb jut is belőle, és csak nagyon ritkán mutatja ki. Scott semmit sem érez, ezért vonakodva így felel: - Kishaver, ez így nem mehet tovább. - És miért nem? Legalább eszik...
- Előbb-utóbb valaki eljön hozzánk, és meghallja. Egy nap majd becsönget egy kimaszott bibliaügynök, vagy valami nyavalyás a Fuller Brushtól, és kész. - Csendben lesz. A gonoszotty majd eléri, hogy csendben maradjon. - Talán igen, talán nem. Nem lehet megmondani, mit csinál a gonoszotty. Aztán meg ott van a szag. Annyi meszet hordhatok a pincébe, amennyit csak akarok, de a szarszagot akkor is érezni majd a konyhában. Legfőképp azonban... Scooter, hát nem láttad, mit művelt azzal a kimaszott asztallal meg a nyomdagéppel? Meg az oszloppal? Azzal az istenverte tartóoszloppal? Scott körülnéz. Először alig hisz a szemének (na meg persze nem is akar hinni a szemének). A nagy asztalt, a kétszáz kilós kézi hajtású Stratton nyomdagéppel a tetején, Paul legalább egy méterrel arrébb húzta. Az asztallábak négyszögletes nyomai jól látszanak a keményre döngölt földben. De az acél tartóoszlop, amelynek felső vége egy lapos fémlemeznek nyomódik, még ennél is ijesztőbb állapotban van. A fehérre festett fémlemez a konyhaasztal alatt futó gerendának préselődik. Scott egy sötét, szögletes foltot vesz észre a fehér lemezen, és máris tudja, hol volt eredetileg a tartóoszlop. Az oszlopot is alaposan szemügyre veszi. Megpróbálja kiszúrni, hogy hol hajlott meg. De egyelőre semmilyen nyomot sem talál. Viszont ha ez a lény továbbra is ilyen iszonyatos erővel rángatja... látástól vakulásig, nap nap után... - Papa, megpróbálhatom még egyszer? Papa sóhajt egyet. Scott megfordul, és gyűlölt, rettegett, imádott apja arcába néz. - Papa? - Csak rajta, csináld, amíg bírod szusszal - mondja papa. - Sok szerencsét! 18. Csend borul az emeleti dolgozószobára, ahol fülledt az idő, ahol Liseyt megkínozták, és ahol a legelviselhetetlenebb Scott hiánya. Csend borul a vendégszobára, ahol hideg van, és ahonnan a férje eltűnt. Csend borul a hotelszobára a Trófeában, ahol egymás mellett fekszenek, Scott és Lisey. Most már kettek vagyunk. Aztán a hús-vér Scott szólal meg, a helyett a Scott helyett, aki 2006-ban már meghalt, 1996-ben pedig egy időre eltűnt. És az őrület ellenérvei nem egyszerűen a semmibe zuhannak, hanem végleg és teljesen megsemmisülnek. Minden ugyanaz. 19. Odakint tovább tombol a vihar, a szél szüntelenül ostromolja a Trófea épületét, a felhők pedig egyre vékonyabbak. Scott elhallgat, és megfogja a vízzel teli poharat, amit az éjjeliszekrényen tart. Iszik egy kortyot. Ez a rövid szünet megszakítja a regressziós hipnózist, amiben kis híján ismét benne ragadt. Amikor folytatja, úgy tűnik, már nem átéli, hanem elmeséli a múltat. Lisey nagyon megkönnyebbül. - Még kétszer próbálkoztam - mondja. Nem próbákoztam, hanem próbálkoztam. Régebben mindig úgy gondoltam, hogy az utolsó próbálkozás lett Paul veszte. Egészen ma estig így gondoltam, de ez, hogy beszélek róla - hogy hallom, ahogy beszélek róla -, sokkal többet segít rajtam, mint valaha gondoltam volna. Azért a pszichológusok nem lőttek nagyon mellé az „akar róla beszélni” dumával, mi? - Nem tudom - feleli Lisey, és tényleg nem érdekli a téma. - Az apád téged okolt? kérdezi, és közben arra gondol: hát persze hogy őt okolta.
De úgy tűnik, Lisey ismét durván alulbecsülte e három ember viszonyának bonyolultságát, akik egy ideig együtt éltek egy isten háta mögötti farmon, a pennsylvaniai Martensburgben. Scott egy pillanatig tétovázik, aztán csóválni kezdi a fejét. - Nem. Jólesett volna, ha a karjába vesz - mint az első próbálkozás után -, és azt mondja, nem az én hibám volt, senki hibája sem volt, a gonoszotty már csak ilyen, nem lehet mit tenni ellene. Olyan, mint a rák vagy a gutaütés, de papa nem szólt semmit, hanem megfogta a kezem, és félrerántott... úgy lógtam a kezei között, mint egy bábu, aminek elvágták a zsinórjait... Aztán nekiláttunk... - A félhomály fokozatosan feloszlik, és Scott egyetlen borzalmas mozdulattal magyarázatot ad arra, miért hallgat a múltjáról. Egy pillanatra a szájára teszi az ujját - az ujja, mint egy fakó felkiáltójel tágra nyílt szeme alatt -, és csak annyit mond: psszt! Liseynek eszébe jut, milyen volt, amikor Jodi teherbe esett és lelépett, aztán bólint egyet. Megértette, miről van szó. Scott hálásan néz rá. - Összesen háromszor próbálkoztam - folytatja aztán. - Másodszor mindössze három-négy nappal az első kísérlet után. Minden erőmet összeszedtem, de ugyanúgy jártam, mint először. Csakhogy addigra már elhajlott a tartóoszlop, amihez Pault láncoltuk, és a szarkupacok is távolabb voltak, mert az asztal elmozdult egy kicsit, és a lánc meglazult. Papa attól félt, hogy esetleg eltörik valamelyik asztalláb. Pedig azok fémből voltak. A második próbálkozás után, megmondtam papának, hogy sejtem már, mivel van baj. Azért nem tudtam meggyógyítani Pault - azért nem tudtam elvinni oda -, mert csak akkor mehettem a közelébe, ha ki volt ütve. És papa erre azt mondta: „Nos, akkor mit javasolsz, Scooter? Talán le akarod fogni, amikor ébren van és tombol? Azért ne lepődj meg nagyon, ha véletlenül letépi a kimaszott hülye fejedet.” Tudtam, hogy igaza van. Sőt azt is tudtam, ha a pincében nem tépi le a fejem, akkor majd megteszi odaát, a Paragonyban. Szóval mekkérdeztem papát, nem tudná csak egy kicsit kiütni a nyugtatókkal, tudod, hogy úgy beszédüljön. Annyira, hogy a közelébe tuggyak menni, és úgy tuggyam tartani, ahogyan téged tartottalak a karomban ma délután a nyamnyamfa alatt. - Ó, Scott! - sóhajt fel Lisey. Bár tisztában van vele, hogy a végén Scott valahogy megúszta a dolgot - hiszen most is ott fekszik mellette -, mégis nagyon félti azt a tízéves kisfiút. - Papa aszt monta, hogy veszélyes. „A tűzzel jáccol, Scoot”, monta. És tuttam, hogy igaza van, de nem lehetett mást tenni. Nem tuttuk már sokáig a pincében tartani. Ezzel is tisztába voltam. Aztán papa összeborzolta a hajam, és aszonta: „Nocsak, nocsak, látom, az a pisis anyámasszony katonája most már nem fél leugrani a padról.” Nagyon meglepőttem, hogy emlékszik arra az esetre, mer akkor nagyon elvette az eszét a gonoszotty, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Lisey arra gondol, milyen szörnyű élete lehetett Scottnak, ha egy ilyen ember dicsérete ekkora büszkeséggel töltötte el, de eszébe jut, hogy Scott akkor még csak tízéves volt. Tízéves, és ideje nagy részében egyedül volt, összezárva azzal a szörnyeteggel a pincében. Az apjuk is szörnyeteg volt, de ő legalább valamennyire kiszámítható maradt. Olyan szörnyeteg, amelyik szűkmarkúan ugyan, de azért néha jutalmat is osztott, például egy-egy puszit. - Aztán... - Scott felnéz a félhomályba vesző mennyezetre. A hold egy pillanatra előbukkant a felhők mögül, és mielőtt visszabújna, sápadt fehér kezével játékosan végigsimítja Scott arcát. Scott tovább mesél, és Lisey hallja a hangján, hogy gyermeki énje megint átveszi elméje felett az irányítást. - Tudod, papa sose kérdeszte, hogy mit láttam, vagy hova mentem, vagy micsináltam, mikor átmentem oda, és asszem, Pault se kérdeszte soha, és nemtőm, hogy Paul emlékezett-e egyáltalán valamire. De akkor mégis megkérdezte, hogy „Mi lesz, ha így viszed magaddal, Scoot? Mi van, ha közbe felébred? Egyből jobban lesz, vagy mi? Mer, ha nem, én nem leszek ott, hogy segítsek.”
Én meg törtem a fejem. A végén majd' szétdurrant az agyam. - Scott felkönyököl, Liseyt nézi. - Tuttam, hogy egyszer véget kell érnie, talán még papánál is jobban tuttam. Az oszlop miatt. Meg az asztal miatt. És főleg mer Paul egyre gyorsabban fogyott, az arca meg tele lett fekélyekkel, mer nem evett rendesen. Attunk neki zőccséget, de a krumpli meg a hamma kivételével mindent a falhoz vágott, az eggyik szeme meg - az, amelyiket eccer papa majdnem kinyomta - először vörös, asztán meg tiszta tejfehér lett. Csomó foga kipotyogott, az eggyik könyöke meg kiugrott. Kezdett teljesen kikészülni, Lisey, és ami nem ment tönkre rajta az állandó sötétségtől meg a vacak kajától, aszt ő maga verte széjjel. Érted már? Lisey bólint. - Ezér asztán elmontam a kis ötletemet papának. Papa meg aszonta: „Asszed, baromi okos vagy a korodhoz képest, mi?” Én meg aszontam neki, hogy nem, egyátalán nem vagyok okos, és ha tud valami bisztonságosabb meg jobb móccert, akkor nekem mindegy. De persze nem tudott kitalálni semmit. Aszonta: „Szerintem pedig akkor is baromi okos vagy a korodhoz képest. És lehet, hogy azér van egy kis vér a pucádba. Hacsak nem táncolsz vissza.” - Aszontam neki: „Dehogy táncolok vissza.” - Mire ő: „Nem kell félned, Scooter, merhogy ott fogok állni a lépcső aljába a kimaszott vadászpuskámmal.” 20. Papa vadászpuskával kezében áll a lépcső aljában. Scott mellette áll, és a tartóoszlophoz meg az asztalhoz láncolt lényt figyeli, és nagyon igyekszik, hogy ne remegjen a félelemtől. Jobb nadrágzsebében van az a vékony szerszám, amit papa nyomott a kezébe: egy fecskendő injekciós tűvel, rajta műanyag védőkupak. Nincs szükség, hogy papa elmondja, milyen könnyen eltörhet a tű, ha esetleg összeverekednek. Papa felajánlotta, hogy a fecskendőt tegyék bele abba a kis fehér kartondobozba, amiben régebben egy töltőtollat tartott, de akkor további értékes másodperceket veszítene azzal, hogy előszedje a fecskendőt, az pedig élethalál kérdése lehet, ha már sikerült az oszlophoz láncolt valamivel átjutni a Paragonyba. A Paragonyban pedig nem lesz ott papa a vadászpuskával. A Paragonyban csak ő meg ez az izé lesznek, ami úgy csusszant bele Paulba, mint kéz egy lopott kesztyűbe. Odaát kettesben lesznek, fent ülnek majd a Cimbi-domb tetején. A lény, ami nemrég még a bátyja volt, most a hátát a tartóoszlopnak támasztva, szétterpesztett lábbal hever a földön. Paul, atlétatrikóját leszámítva teljesen meztelen. A lába és a lábfeje tiszta mocsok. A lágyékára vastagon rászáradt a szar. A csillogóan tisztára nyalt tányér a lény mocskos keze mellett hever. Az extra méretű hamburger, ami a tányéron volt, néhány pillanat alatt eltűnt a Paul-izé pofájában, Andrew Landon viszont legalább fél óráig szenvedett, mire sikerült elkészíteni a húspogácsát. Az első adagot ugyanis kivágta az ablakon, mert úgy találta, hogy túl sokat kevert bele a „cuccból”. A „cucc” fehér pirulákat jelent, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek azokra a Tunis & Rolaids nevű bogyókra, amiket papa néha be szokott venni. Scott egyszer megkérdezte az apjától, hogy honnan szerezte azokat a bogyókat, mire papa azt mondta, Fogd be a szádat, te minden lében kanál kis mitugrász, mielőtt én fogom be neked! - és ha papa ilyeneket mond, jobb, ha az ember ért a szóból. Papa egy pohárban összetörte a tablettákat. Munka közben egyfolytában magyarázott, talán magának, talán Scottnak, ezalatt az a tartóoszlophoz láncolt izé a pincében megállás nélkül a kajájáért bömbölt. Nem nehéz eltalálni, hagy mikor kell kiütni, mondta papa, és a fehér porkupacról a darált húsra pillantott. Könnyebb lenne, ha egyszerűen kinyiffantanám ezt a kibaszott szarházit, mi? De nem, ezt nem akarom, inkább lehetőséget adok neki, hogy kinyírja a másik fiamat. Mekkora barom vagyok! Na, mindegy, massza meg! Isten utálja a gyávákat. Papa könnyedén félrehúz a kisujjával egy csík fehér port a kupacból, aztán felcsippent egy keveset, és - mintha só lenne, rászórja a darált húsra, majd az egészet alaposan
összegyúrja. Aztán felcsippent még egy keveset, és azt is belegyúrja a masszába. Nem sokat fáradozott meleg ételek készítésével, ha a pincében kikötözött izét kellett etetni, azt mondta, az az izé akkor is örül, ha nyersen kapja meg a vacsoráját. Ami azt illeti, a hús elég friss volt: még ki sem hűlt, még remegett a csonton. Scott, zsebében a fecskendővel, papa mellett áll, és azt a veszélyes izét nézi, ami az oszlop mellett elterülve, a felső ajkát felhúzva horkol. A szája sarkában habos nyál csorog. A szeme félig nyitva, de a pupilláját nem látni. Scott nem tudja levenni a szemét a lény fényesen csillogó szeme fehérjéről... Csakhogy ez a fehér már nem fehér többé, gondolja. - Lódulj már, az isten verjen meg - mondja papa, és hátba veri. - Ha meg akarod csinálni, kezdj hozzá, mielőtt elveszítem a türelem, vagy kimaszott agyvérzést kapok... vagy azt hiszed, hogy ez az izé csak tetteti magát? Csak úgy csinál, mintha ki lenne ütve? Scott megrázza a fejét. Az izé nem szórakozik velük, azt éreznék. Scott kérdőn pillant az apjára. - Mi van? - csattan fel idegesen papa. - Mi jár abban az üres fejedben? - Papa, te tényleg...? - Hogy tényleg félek-e? Ezt akarod tudni? Scott bólint egyet, de hirtelen inába száll a bátorsága. - Kurvára be vagyok szarva. Aszitted, egyedül te fosol? Most pedig csukd be a bagólesőd, és állj neki, ha nem gondoltad meg magad. Vessünk véget ennek az egésznek. Scott nem érti, hogyan tud bátorságot meríteni abból, hogy az apja bevallotta, mennyire fél, de a dolog mégis működik. A tartóoszlophoz megy. Menet közben még egyszer megérinti a zsebében lapuló fecskendőt. Már az oszloptól távolabb húzódó, szabályos körív mentén lepottyantott ürülékkupacoknál jár. A következő lépéssel eléri a belső körívet, és már bent is van a lény odújában. Itt már kezd elviselhetetlenné válni a bűz: nem a szar, a haj vagy a bőr, hanem sokkal inkább a prém és az irha szaga. A lénynek nagyobb hímvesszője van, mint Paulnak volt. Paul egykor pelyhedző ágyékát most durva és sűrű fanszőr borítja. Mostanra, a lábát kivéve, minden megváltozott. A lábfeje furcsán befelé fordul, mintha a bokacsontjai deformálódtak volna. Mint az esővíztől megvetemedett deszkák, gondolja Scott. Aztán megint a lény arcát figyeli, a szemét. A szemhéja továbbra is félig csukva van, a pupillája még mindig nem látszik, csak véres szeme fehérje. Légzésének ritmusa nem változott semmit. Mocskos kezei tenyérrel felfelé, élettelenül lógnak ernyedt teste mellett, mintha megadta volna magát. Scott azonban nem felejti el, hogy a veszélyzónában jár. Most már nincs idő tétovázni. A lény nemsokára megérzi a szagát, és akkor azonnal magához tér. Hiába tett papa „cuccot” a hamburgerébe. De ha sikerül megcsinálnia, ha sikerül elkapnia ezt az izét, ami elrabolta a bátyját... Scott továbbmegy, már alig érzi a lábait. Azzal a tudattal lépked előre, hogy a halálba gyalogol. Ha ez a Paul-izé elkapja, esélye sincs, hogy lelépjen. Scott most már olyan közel jár, hogy a lény könnyedén el tudná kapni, az orrfacsaró bűz elviselhetetlenné válik. Scott ráteszi a kezét a lény csupasz, nyirkos oldalára. Erre gondol (Paul gyere velem) és (Dincs, dincs, dincs, édes a víz és édes a kincs) és egyetlen szívet tépő pillanatig úgy érzi, talán mégis sikerül megmenteni Pault. A tárgyak a megszokott módon, őrült iramban távolodni kezdenek. Rovarrajok bukkannak fel, és megcsapja az orrát a Cimbi-domb fáiból napközben felszálló édeskés illat. Aztán egyszer csak a lény Scott nyaka köré fonja a karját. A száját kitátva felüvölt, és rothadás bűzétől terhes lehelete elűzi a Paragony zajait és szagait. Scott úgy érzi, mintha valaki egy hatalmas lángoló követ hajított volna... de hová is? (az elméjébe? Hiszen nem az elméje viszi át ebbe a másik világba, ez így nem egészen pontos...), az elméjében formálódó, finom rácsozat közepébe. De nincs idő ezen töprengeni, mert ez a
valami elkapta, a lény, ami korábban Paul volt, elkapta. Papa összes félelme beigazolódott. A lény ijesztően hatalmasra tátja a száját, az állkapcsa kiakad, és mintha egészen a mellcsontjáig leesne, közben pedig úgy eltorzul az arca, hogy Paul vonásainak nyoma sem marad, sőt ebből a torz arcból minden emberi vonás eltűnik. Így fest a gonoszotty álarc nélkül. Úgy leharapja a fejemet, gondolja Scott, mini egy nyalókát. A lény kitátja szörnyű száját, vörös szeme szikrát szór a villanykörték rideg fényében, és Scott úgy érzi, elérkezett a halál pillanata. A lény hátrahajtja a fejét, a koponyája a tartóoszlopnak ütődik, aztán előrelendül. Scott azonban újra megfeledkezett róla, hogy papa ott áll mögötte. Papa keze kinyúl a félhomályból, a hajánál fogva elkapja a Paul-izét, és valahogy sikerül hátrarántani a fejét. Aztán megjelenik papa másik keze is, a hüvelykujja a puskatusra kulcsolódik, a mutatóujja a ravaszra. Papa benyomja a puska csövét a lény felemelt álla alá - Papa, ne! - üvölt fel Scott. Papa azonban nem figyel rá, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy odafigyeljen. Habár sikerül jól belemarkolnia a hajába, a lény mégis kitépi magát Andrew Landon kezéből. És ekkor elbődül, és mintha egyetlen szót üvöltene. Mintha azt üvöltené, papa. - Most a pokolra jutsz, te kibaszott gonoszotty - kiáltja papa, és meghúzza a ravaszt. A szűk pince iszonyatosan felerősíti a lövés hangját. Scott füle még két óra múlva is csöngeni fog. A lény bozontos haja a levegőbe repül, mintha belekapna a szél, és a kifröccsenő vérvörösre festi az elhajlott tartóoszlopot. A lény rúg egyet, aztán a lába, mint egy rajzfilmfiguráé, elernyed. A karja megfeszül, és egy pillanatig erősebben szorítja Scott nyakát, aztán a keze tompa puffanással, tenyérrel felfelé a mocsokba hullik. Papa átkarolja és felemeli Scottot. - Jól vagy, Scoot? Kapsz levegőt? - Jól vagyok, papa. Muszáj volt megölnöd? - Neked teljesen elment az eszed? Scott ernyedten lóg az apja karjában, képtelen felfogni, hogy mindez megtörtént, pedig sejtette, hogy ez lesz a vége. Azt kívánja, bárcsak el tudna ájulni. Azt kívánja, bárcsak ő is meghalna. Papa megrázza. - Meg akart ölni, hát nem érted? - I-i-igen. - Kurvára biztos lehetsz benne. Istenem, Scott, azt se vette észre, hogy csomókban szakad ki a haja a fejbőréből. El akart kapni. At akarta harapni a torkodat! Scott tudja, hogy az apja igazat mond, de valami mást is tud. - Odass, papa, odass, hogy néz ki. Néhány pillanatig úgy lóg az apja karjában, mint egy bábu, aminek elvágták a zsinórjait, aztán papa lassan leteszi, és Scott már tudja, hogy mindketten ugyanazt látják: egy fiút. Egy ártatlan kisfiút, akit elmebeteg apja, az öccse segítségével a pince tartóoszlopához láncolt, aztán csont soványra éhezetett. A testét sebek borítják. A fiú olyan kétségbeesetten próbált kiszabadulni, hogy elmozdította a pincefödémet tartó acéloszlopot és a kegyetlenül nehéz asztalt, amihez hozzáláncolták. A fiú három lidérces hétig szenvedett fogolyként a pincében, mielőtt az apja fejbe lőtte egy vadászpuskával. - Látom - mondja papa, és a hangjánál csak az arca komorabb. - Miért változott így meg, papa? Miért... - Mert kiment belőle a gonoszotty, te gyagyás. - És ekkor a lelkileg teljesen összetört Scott rádöbben, hogy milyen ironikus a helyzet: papa épp most tűnik a legnormálisabbnak, mikor Paul az oszlophoz láncolva, kiloccsantott agyvelővel fekszik a pince padlóján. - És ha bárki megtuggya, mit csináltunk Paullal, akkor vagy a waynesburgi állami börtönben, vagy a kimaszott reedville-i diliházban végzem. Persze ha addig nem lincselnek meg. El kell temetnünk, kurva nagy szívás, mer olyan kemény most a föld, mint a mélyhűtött kutyaszar, de nincs más választásunk.
Scott megszólal: - Majd én elviszem, papa. - Mégis hogy akarod elvinni? Mikor még élt, akkor se bírtad el! Scott képtelen elmagyarázni, hogy elég lesz Paul ruhájában odamenni, és kész. Nem tudja megfogalmazni, hogy az oszlophoz láncolt test már elvesztette üllő-, páncélszekrény-, hangversenyzongora-súlyát. Mert az oszlophoz láncolt lény nem több már, mint a zöld csuhé, amit az ember a kukoricáról lefoszt. Ezért végül csak annyit mond: - Most meg tudom csinálni. - Olyan vékony vagy, hogy zörögnek a csontjaid, ha kicsit feltámad a szél - feleli papa, aztán az asztalnak támasztja a vadászpuskát. A hajába túr, és felsóhajt. Scott életében először látja rajta, hogy be van gyulladva. - Rajta, Scott, egy próbát megér. Abból baj nem lehet. Most, hogy elmúlt a veszély, Scott elbátortalanodik. - Állj háttal, papa! - Mi a FASZT pofázol? Scott a hangjából tudja, hogy ebből verés lehet, de most az egyszer nem hátrál meg. Nem az zavarja, hogy papa meglátja, amikor átmegy. Scott nem akarja, hogy az apja végignézze, amikor a karjába veszi a bátyja holttestét. Mert tudja, hogy sírni fog. Nemsokára kibuggyannak a szeméből a könnycseppek, úgy érkezik meg a sírás, mint az eső azokon a tavaszi délutánokon, mikor a világ ízelítőt kap a nyári forróságból. - Kérlek, - könyörög Scott behízelgő hangon. - Kérlek, papa! Scott biztos benne, hogy az apja, a három villanykörte sápadt fényében, a pince kőfalán végigfutó árnyékok társaságában, odarohan - most már - egyetlen fiához, és visszakézből lekever neki egy hatalmas pofont, vagy fellöki, hogy Scott a halott bátyja ölébe zuhanjon. Papa már csomószor felpofozta, és máskor a pofon gondolatától is összerezzent volna, ezúttal azonban egyenesen áll Paul szétterpesztett lába között, és az apja szemébe néz. Nincs ugyan könnyű dolga, de mégis állja a tekintetét. Mert ezen a borzalmas átjárón együtt mentek át, és a történtekről örökre hallgatniuk kell: psssszt! Ezért Scott úgy érzi, megérdemli, hogy az apja válaszra méltassa. Végül papa nem rohan oda hozzá-, hanem hatalmasat sóhajtva megfordul. - Legközelebb meg már te mondod meg nekem, mikor moshatom meg súrulhatom fő a padlót, mi? zsörtölődik papa, aztán így folytatja: - Harmincig számolok, Scoot... 21. - Harmincig számolok, aztán visszafordulok - mondja Scott Liseynek. - Igen, azt hiszem, valami ilyesmit mondott, de nem vagyok biztos benne, mert mire befejezte, én már eltűntem a föld színéről. És Paul megszabadult a láncaitól. Miután meghalt, könnyedén fel tudtam emelni. Tuti, hogy papa sosem számolt el harmincig. A francba, fogadni merek, hogy még el se kezdett számolni, mikor meghallotta a lánccsörgést, vagy a helyünkre beáramló levegő hangját, és azonnal megfordult, és látta, hogy rajta kívül senki nincs a pincében. - Scott kezd megnyugodni, az arcán, a karján és a testén felszáradt az izzadság. A nehezén már túl van, a legborzalmasabb dolgokat sikerült kiokádnia magából. - A hang - szólal meg Lisey. - Azon gondolkodom, hogy hallottam-e valami hangot a fűzfa alatt, amikor... tudod... kijöttünk. - Amikor kisprincseztünk? - Igen... Akkor. - Amikor kisprincseztünk, Lisey. Mondd ki te is! - Amikor kisprincseztünk. - Lisey azon tűnődik, hogy ő maga megőrült-e. És azon tűnődik, vajon Scott megőrült-e, és ha igen, fertőző-e az őrület.
Most Scott gyújt rá, és a gyufa fényében őszinte kíváncsiság tükröződik az arcán. - Mit láttál, Lisey? Emlékszel? Lisey bizonytalanul így felel: - Rengeteg lila micsoda ereszkedett le egy domboldalon... és mintha valami beárnyékolt volna, mintha a hátunk mögött fák lettek volna, de minden olyan gyorsan történt... Talán egy-két másodpercig tartott... Scott felnevet, és fél kézzel megöleli Liseyt. - A Cimbidombra gondolsz. - Cimbi...? - Paul nevezte így. A fák körül porhanyós és mély a föld, szerintem arrafelé sosincs tél. Ott temettem el. Ott temettem el a bátyámat. - Aztán komolyan Liseyre pillant. - Meg akarod nézni, kicsim? 22. Lisey a fájdalom ellenére elaludt a dolgozószoba padlóján... Nem. Nem aludt, mert ilyen fájdalmak közepette, orvosi segítség nélkül képtelen volt elaludni. De ha nem aludt el, akkor merre járt? Hipnózisban volt. Egy darabig ízlelgette a szót, és végül megfelelőnek találta. Belecsúszott valamiféle dupla (sőt talán tripla) emlékfolyamba. Egy totális emlékfolyamba. De ezen a ponton túl az emlékek a hideg vendégszobából - ahol katatón állapotban talált rá Scottra -, meg a Trófeából - ahol egymás mellett feküdtek a második emeleti szobában a nyikorgó ágyon (ezek a tizenhét évvel későbbi emlékek valahogy sokkal tisztábbak voltak) - egyszerűen nem folytatódtak. - Meg akarod nézni, kicsim? - kérdezte Scott - Igen, igen -, de akármi következett is ezután, valami különös, lila fényben úszott, és függöny takarta el előle. És amikor Lisey megpróbálta félrehúzni ezt a függönyt, Jó Mami, Dandy, meg persze a nővérei, szigorú hangon rászóltak: Ne, Lisey! Ebből elég volt, Lisey! Nehogy megpróbáld, Lisey! Elakadt a lélegzete. (Vajon ez akkor történt, amikor a szerelme mellett feküdt?) Kinyílt a szeme. (Akkor is tágra nyílt a szeme, mikor Scott átkarolta, ebben Lisey biztos volt.) Szikrázó, június reggeli, huszonegyedik századi fény váltotta fel a csillagfürt milliárdok rikító lilaságát. Szétroncsolt mellébe, a fénnyel együtt, visszakúszott a fájdalom. Mielőtt azonban Lisey reagálni tudott volna a fényre vagy a rémült hangokra, melyek ráparancsoltak, hogy ne húzza el a függönyt, valaki a földszinten a nevét kiáltotta, amitől annyira megijedt, hogy kis híján felsikoltott. Ha az a valaki odalent úgy fejezi be a mondatot, hogy asszonyom, Lisey biztosan üvölteni kezd. - Mrs. Landon? - szólalt meg az ismeretlen férfi, majd rövid szünet után így folytatta: Odafönn van? A hangjában nyoma sem volt a déli akcentusnak. A férfi az északkeleti partvidéken élőkre jellemző vontatott hanghordozással beszélt. Lisey rájött, hogy ki az: Alston seriff helyettes szólongatta odalentről. Megígérte, hogy be fog ugrani hozzá, hogy megnézze, minden rendben van-e, és úgy látszik, Alston seriff helyettes tartotta a szavát. Lisey esélyt kapott, hogy elmondja, igen, a fenébe is, ott van fenn az emeleten, a padlón fekszik egy egyre terebélyesedő vértócsában, mert az inkunkok fekete hercege megkínozta, és Alstonnak be kéne vinni őt a kórházba, szirénázva és kék-piros lámpával villogtatva, mert sürgősen össze kell varrni a mellét, és védelemre van szüksége, éjjelnappal, huszonnégy órás védelemre... Nem, Lisey! Az elméje küldte a figyelmeztetést, ebben szinte teljesen biztos volt. A gondolat úgy hasított belé, mint ahogyan egy világítórakéta hasítja ketté a koromsötét égboltot. Az igazat megvallva Lisey nem mert volna megesküdni rá, hogy a saját elméje figyelmezteti. Az üzenet
ugyanis Scott hangján érkezett. Mintha az elméje így akarna tekintélyre szert tenni, így akarná hitelesíteni a figyelmeztetést. És a dolog működött, mert Lisey mindössze annyit kiáltott vissza: „Igen, itt vagyok az emeleten.” - Minden rendicsek? Úgy értem, minden rendben van? - Igen, vettem az adást, minden rendicsek - kiáltott vissza Lisey, és maga is meglepődött, hogy a hangja teljesen normálisnak tűnik. Ahhoz képest, hogy a blúza csurom vér volt, a bal melle pedig úgy lüktetett, mint... Nos, erre nincs megfelelő hasonlat. Egyszerűen csak lüktetett. Odalent, a lépcső aljában Alston seriff helyettes kedvesen felnevetett. - Gondoltam, beugrom magához, és megnézem, mi a helyzet. Épp Cash Corners felé tartok, kigyulladt egy ház. Valószínűleg gyújtogatás történt. Meglesz nélkülem néhány óráig, ugye? - Hát persze. - A mobilja magánál van? Liseynél ott volt a mobil, és azt kívánta, bárcsak inkább azon tárgyalnának egymással, mert úgy érezte, ha még sokáig kell így kiabálni, el fog ájulni. - Hát hogyne. - Hát akkor... - A hangja mintha elbizonytalanodott volna. Istenem, mi lesz, ha feljön, és meglátja, milyen állapotban van? Na, akkor lepődne csak meg igazán. De amikor a seriff helyettes újra megszólalt, a hangja már távolabbról hallatszott. Lisey alig hitte el, de tényleg örült annak, hogy Alston végre lelép. Egyedül akart a végére járni ennek az őrületnek. Nyugodtan hívjon, ha szüksége van valamire. Később még benézek. Ha elmegy hazulról, írja ki, mikor jön vissza, mert akkor nem fogok aggódni, hogy merre lehet. Rendben van? Ekkor Lisey előtt határozatlanul ugyan, de körvonalazódni kezdett, hogy mit kell csinálnia, és visszakiáltott Alstonnak, hogy „Naná!” Először vissza kell jutnia a házba. Mielőtt azonban bármit csinálna, inni fog egy pohár vizet. Ha nem tud vizet szerezni, lehet, hogy az ő torka is kigyullad, mint az a Cash Corners-i ház. - Visszafelé beugrom Patelhez, hozzak magának valamit, Mrs. Landon? Igen! Egy rekesz jéghideg Coke-ot, meg egy karton Salem Lightsot! - Nem, köszönöm, semmit. - Lisey attól félt, hogy ha még sokáig kell a seriff helyettessel csevegnie, elmegy a hangja. De ha esetleg mégsem menne el a hangja, Alston előbb-utóbb biztosan észreveszi, hogy valami nincs rendben. - Esetleg egy fánkot? Nagyon finom fánkjaik vannak. - Még a hangja is mosolyog. - Fogyózom! - Ennél, többet nem mert mondani. - Oké-oké, értem már - mondta Alston. - Legyen szép napja, Mrs. Landon! Könyörgöm, hallgass már el! - rimánkodott Lisey, aztán valahogy sikerült kinyögnie, hogy „Magának is!”. Lisey Alston egyre távolodó lépéseit figyelte. Aztán egy kis idő múlva - nagyon távolról és nagyon halkan - hallotta, ahogy felzúg a járőr kocsi motorja. Alston biztosan a postaládánál parkolt, és onnan sétált fel a házig. Lisey egy darabig mozdulatlanul feküdt, aztán minden erejét összeszedve felült. Dooley átlósan vágta szét Lisey mellét, a mély vágás egészen a hónaljáig húzódott. A rojtos szélű, tátongó seb egy hajszálnyit már összébb zárult, de ahogy Lisey megmozdult, a mély vágás újból szétnyílt. A fájdalom iszonyatos volt. Lisey önkéntelenül felüvöltött, ami csak rontotta a helyzetet. Erezte, hogy az oldalán megint csorogni kezd a vér. A sötét szárnyak ismét elsuhantak a szeme előtt, de Liseynek ezúttal sikerült összeszednie magát, addig ismételgette új mantráját (Be kell fejeznem, be kell jutnom a lilaság mögé. Be kell fejeznem, be kell jutnom a lilaság mögé. Be kell fejeznem, be kell jutnom a lilaság mögé), míg kitisztult a látása, és világ megszilárdult körülötte.
Igen, a lilaság mögé. A domboldalon a csillagfürt jelentette a lilaságot, az elméjében a súlyos függöny, amit saját maga húzott össze, talán Scott segítségével, vagy ami egészen biztos, hallgatólagos beleegyezésével. Korábban már sikerült bejutnom mögé. Tényleg? Igen. És újra meg tudom csinálni. Bejutok a lilaság mögé, vagy ha kell, letépem azt az istenverte függönyt. Beszéltek ők a Paragonyról az után a Trófeában töltött éjszaka után? Lisey úgy emlékezett, nem. Persze voltak titkos szavak, amelyek néha előkúsztak a lilaságból, mikor Scottnak egyszer csak nyoma veszett egy áruházban... arról az alkalomról nem is beszélve, amikor Scott eltűnt a kimaszott kórházi ágyból... és a hosszú srác, akiről az aszfalton fekve motyogott, miután Gerd Allen Cole lelőtte... És Kentucky... a Bowling Green, ahol haldoklott... Elég legyen, Lisey! - hangzott fel a kórus. Nem kéne, kicsi Lisey! - kiáltották. Mein gott, nehotty mekkrópált! Lisey megpróbálta lezárni magában ezt a Paragony dolgot, még '96 tele után, amikor... - Amikor újra elmentem oda. - A hangja rekedt volt, de tiszta. A szavait elnyelte Scott dolgozószobája. - 1996 telén újra elmentem oda. Elmentem, hogy visszahozzam őt. Kimondta, és mégsem dőlt össze a világ. Nem bukkantak fel a semmiből fehér köpenyes férfiak, hogy elvigyék. Sőt, ami azt illeti, kicsit jobban érezte magát, ami talán nem meglepő. Lehet, hogy le kell ásni a dolgok gyökeréig, és kiderül, hogy az igazság egy dincs, ami mindenáron napvilágra akar kerülni. - Rendben van, ezek szerint az igazság - legalábbis a Paullal kapcsolatos része - már kiderült, nem kaphatnék most egy kimaszott pohár vizet? Senki nem ellenezte a dolgot, és Lisey a Böhömnagy Jumbón megtámaszkodva feltápászkodott a földről. A sötét szárnyak újra csapkodni kezdtek, de Lisey lehajtotta a fejét, hogy több vér jusson az agyába. Ezúttal a szédülés hamarabb elmúlt. Vércsíkot húzva maga után elindult az alkóv felé, lassan lépkedett, széles terpeszben, és közben arra gondolt, biztosan úgy néz ki, mint egy öreg néni, akinek ellopták a járókeretét. Sikerült eljutnia a csaphoz. A szőnyegen heverő pohárra pillantott. Soha többé nem akart hozzányúlni. Jobb kézzel kivett egy másikat a szekrényből - a bal kezében még mindig azt a véres és eredetileg sárga szövetdarabot szorongatta -, és hideg vizet engedett. Ezúttal egyáltalán nem kotyogtak a csövek. Kinyitotta a mosdó feletti tükrös szekrényt, és az egyik polcon megtalálta, amit keresett: az utolsó fiolát Scott Excedrin-készletéből. Szerencsére nem kellett vacakolnia a biztonsági kupakkal. Ahogy kinyitotta az üvegcsét, fanyar illat csapta meg az orrát. Fintorogva megnézte a lejárat dátumát: 2005. július. Nincs mese, egy lánynak mindig teljesítenie kell a kötelességét, gondolta. - Mintha ezt Shakespeare mondta volna - krákogott Lisey, majd lenyelt három Excedrint. Nem tudta, hogy a gyógyszer mennyit segít, de a víz mennyei volt, és annyit ivott, hogy a végén görcsölni kezdett a gyomra. Belekapaszkodott a mosdókagylóba, és megvárta, amíg enyhül a görcs. Miután elmúlt, már csak összevert arca és szétvagdosott melle lüktetett a fájdalomtól. A házban biztosan talál majd valami erősebb gyógyszert, mint Scott agyzsibbasztója (bár valószínűleg annak is régen lejárt a szavatossága), mondjuk, Vicodint, amit azután vettek, hogy Amanda legutóbb öncsonkítósdit játszott. Ebből Darla is mindig tartott otthon, Canty pedig egyszer elkobozta Mandanyuszi Percocet-készletét. Hallgatólagosan mindannyian egyetértettek abban, hogy Amanda semmiképp nem férhet hozzá a keményebb gyógyszerekhez: hátha egyszer rosszkedve lesz, és úgy dönt, hogy az egész készletet befalja. A koktél neve: Tequila Sunset. Lisey hamarosan indul majd a házhoz - a Vicodinhoz -, de egyelőre még nem vágott neki az útnak. Nagyon óvatosan, szétterpesztett lábbal lépkedett, egyik kezében egy félig töltött vizespohár, a másikban pedig a gyapotkendő véres darabja. Sikerült eljutnia a fal mellett
tekergő poros könyvkígyóhoz, ahol leült, hogy megvárja, milyen hatással van a fájdalomra három lejárt szavatosságú Excedrin tabletta. És ahogy ott várakozott, a gondolatai egyszer csak megint annál az éjszakánál kötöttek ki, amikor Scottot a hideg vendégszobában találta. Scott a vendégszobában volt, és mégsem volt ott. Egyfolytában azon járt az eszem, mennyire egyedül vagyunk. Az a szél, az a kimaszott szél... 23. Lisey a gyilkos erejű szél üvöltését hallgatja, az ablakoknak csapódó hódara kopogását, és tudja, hogy egyedül vannak... hogy egyedül van. A gondolatai megint annál a New Hampshire-i éjszakánál kötnek ki, amikor a hold szeszélyes fénye az árnyakkal incselkedett. Liseynek eszébe jut, hogy meg akarta kérdezni, Scott tényleg meg tudja-e tenni, tényleg el tudja őt is vinni magával, de aztán inkább mégis hallgatott, mert ilyesmit csak akkor kérdez az ember, ha az időt akarja húzni... és az időt csak akkor szoktuk húzni, ha nem ugyanazon az oldalon állunk, nem igaz? Ugyanazon az oldalon állunk, gondolta akkor Lisey. Ami nem árt, ha össze akarunk házasodni. Lisey még egy dolgot mindenképpen meg akart kérdezni, talán mert akkor éjjel, a Trófeában, nem Scott-nak, hanem neki kellett leugrani a padról. - Mit csinálunk, ha odaát éjszaka van? Azt mondtad, éjszaka gonosz lények veszik át az uralmat odaát. Scott mosolyogva válaszolt: - Nyugi, most nappal van. - Honnan tudod? Scott a fejét csóválva tovább mosolygott. - Egyszerűen csak tudom. Mint ahogyan a kiskutyus tudja, mikor kell a postaláda mellé leülnie, mert mindjárt megjön az iskolabusz, rajta a gazdival. Odaát mindjárt napnyugta lesz. Ez egyébként gyakran előfordul. Lisey nem pontosan értette, mire gondol Scott, de nem kérdezett rá, mert minden kérdés csak újabb kérdéseket szült, legalábbis így tapasztalta. A kérdések ideje mostanra lejárt. Lisey nagy levegőt vett, és így szólt: - Rendben van. Ez a mi bevállalós nász-utunk. Vigyél el innen New Hampshire-ből. De ezúttal rendesen körül akarok nézni. Scott elnyomta a hamutartóban félig szívott cigarettáját, és gyengéden megfogta Lisey karját, a szeme csillogott az izgatottságtól és a jókedvtől. Lisey úgy érezte, Scott keze érintésének emléke semmit sem fakult az évek során. - Neked aztán van vér a pucádban, kicsi Lisey. Ezt az egész világ meg fogja tudni. Kapaszkodj, és meglátjuk, mi történik. És akkor elvitt magával, gondolja Lisey a vendégszoba padlóján, a hintaszék mellett ülve, az egyenletesen lélegző ember-bábu jéghideg kezét szorongatva. De közben elmosolyodik kicsi Lisey, nagy mosoly -, és azon tűnődik, vajon mióta vigyoroghat így. Elvitt magával. Tudom, hogy elvitt. De ez tizenhét évvel ezelőtt történt, amikor mindketten fiatalok és bátrak voltunk, és Scott mindvégig ott volt mellettem, és mindent elmagyarázott. Most viszont nincs itt. Csakhogy a teste még mindig itt van. Vajon ez azt jelenti, hogy Scott többé nem kerülhet át oda? Úgy, mint gyerekkorában? Vagy ahogyan az többször előfordult megismerkedésük óta? Például a nashville-i kórházban, amikor az ápolónő nem találta az ágyban Scottot. Ekkor Scott finoman, szinte alig érezhetően megszorítja Lisey kezét. Lisey is csak azért érzi meg, mert Scott a szerelme. A sárga gyapotkendő behajtott széle fölött Scott még mindig az üres tévéképernyőre mered, de Lisey mégis megérzi, hogy a férfi megszorítja a kezét. Amolyan távszorítás ez. Scott nagyon messze jár, még ha a teste ott van is a szobában. Lehet, hogy ott, azon a másik helyen, Scott teljes erőből szorítja Lisey kezét. Liseynek ekkor zseniális megérzése támad: Scott egy csatornát, valamiféle átjárót nyitott ki neki. Isten tudja, milyen árat kell fizetnie ezért, vagy mennyi ideig lesz képes nyitva tartani az
átjárót. Lisey elengedi Scott kezét, és a lábában szétáramló zsibbadással mit sem törődve feltérdel. Már nem figyel a házat tépázó jeges szélrohamokra. Széthajtogatja a sárga gyapotkendőt, és becsúsztatja a kezét Scott karja és az oldala közé, majd a háta mögött összekulcsolja az ujját, és átöleli a férfit. Mélyen belenéz Scott távolba meredő, üres szemébe. - Húzz magadhoz! - suttogja, és megrázza a férfi ernyedt testét. - Húzz magadhoz, Scott! Húzz oda, ahol te vagy! De nem történik semmi, és Lisey ekkor kiabálni kezd. - Húzz magaddal, az isten verjen meg! Húzz oda, ahol te vagy, és akkor haza tudlak hozni! Rajta, Scott, gyerünk már! HA HAZA AKARSZ JÖNNI, VIGYÉL EL ODA, AHOL VAGY! 24. - És megtetted - motyogja Lisey. - Ezt együtt csináltuk. Maszódjak meg, ha értem, mi a franc folyik itt, most, hogy meghaltál, és nem egyszerűen csak bekattantál és eltűntél, mint aznap éjjel, a vendégszobában. De ez az egész arról szól, hogy hogyan tudok átjutni egyedül, nem igaz? És ekkor Liseynek eszébe jutott, hogyan működik a dolog. Egyelőre még csak halványan körvonalazódott az elképzelés, csak egy elmosódott folt volt elméje függönye mögött, de Lisey tudta, hogy ott van. Közben beütött az Excedrin. Nem sokat segített, de arra azért jó volt, hogy le tudjon ülni a dolgozószoba padlójára, és közben ne ájuljon el, és ne törje ki a nyakát. Ha el tud jutni oda, ha el tud jutni a házig, ahol az igazán jó fájdalomcsillapítókat tartja... feltéve persze, ha nem járt le a szavatosságuk. Persze jobb lenne, ha a gyógyszerek segítenének, mert csomó mindent el kell intéznie, és el kell látogatnia néhány helyre. Ráadásul egyik-másik hely nincs túl közel. - Az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik, Lisey-szan - mondta, és feltápászkodott a könyvkígyó mellől. Lassan, csoszogva indult a lépcső felé. Csaknem három percig tartott, mire sikerült legyűrnie a lépcsőfokokat, a korlátba kapaszkodva araszolt lefelé, útközben kétszer megállt, mert úgy érezte, mindjárt elájul, de végül lejutott anélkül, hogy elesett volna, aztán egy kis időre leült a takaróval borított mein gott ágyra, kicsit kifújta magát, és nekivágott a ház hátsó ajtajához vezető expedíciónak. XI. Lisey És A Tó (Psszt! Most Csendben Kell Maradnod) 1. Lisey leginkább attól félt, hogy teljesen kikészül majd a délelőtti hőségben, és elájul, félúton a pajta meg a ház között. Félelme azonban alaptalannak bizonyult. A nap szerencsére megtette neki azt a szívességet, hogy elbújt egy felhő mögé, ráadásul friss szellő támadt, ami valamelyest lehűtötte túlhevült bőrét és feldagadt arcát. Mire a hátsó verandához ért, a mellén ejtett mély vágás újra lüktetni kezdett, ezúttal azonban nem kezdtek csapkodni az arca előtt a sötét szárnyak. Az ajtónál egy pillanatra meghűlt benne a vér. Nem találta a kulcsát. Aztán addig matatott a zsebében, míg a zsebkendők alatt megtalálta azt a mütyürkét - egy kis ezüst manófigurát -, amit kulcstartónak használt. A házban kellemes hűvös és csend fogadta. Egyedül volt, és bízott benne, hogy egyedül is marad, amíg ellátja magát. Sem telefonhívások, sem újabb látogatók nem zavarják. A hátsó ajtón nem rontanak be döngő léptekkel két méter magas seriff-helyettesek, hogy megnézzék, jól van-e. És - könyörgöm, Istenem, add, hogy így legyen - nem jön vissza az inkunkok fekete hercege sem.
Lisey a konyhába ment, és a mosogató alól kivette a fehér műanyag lavórt. Fájdalom hasított a mellébe, ahogy lehajolt, iszonyúan fájt a vágás, és újra megérezte a sebekből csorgó vér melegét a bőrén, érezte, hogy a vér eláztatja rongyos blúza foszlányait. Elélvezett, amikor csinálta... Ugye tudod? Hát persze hogy tudta. És vissza fog jönni. Nem számít, hogy mit ígért... nem számít, hogy odaadod neki, amit kért... Akkor is vissza fog jönni. Ezt is tudod, ugye? Igen, Lisey ezt is tudta. Mert Jim Dooleynak ez az egész hajcihő Woodbodyval meg Scott kézirataival csak egy kis ramazúri a fréziák miatt. Nem véletlen, hogy pont a melledet és nem a füledet vagy az ujjadat vágta le. - Az biztos - szólalt meg Lisey az üres konyhában. Sötét volt odabent, de aztán hirtelen világos lett, ahogy a nap előbukkant a felhők mögül. - Jim Dooley sajátos elképzelése a szexről. Legközelebb a puncimnak fog nekiesni, ha a zsaruk nem kapják el időben. Neked kell megállítani őt, Lisey. Neked. - Ne légy hülye - mondta Lisey Gábor Zsa Zsa hangját utánozva, aztán jobb kézzel kinyitotta a kenyérpirító fölötti konyhaszekrényt, és kivett egy doboz filteres Lipton teát, és a dobozt a fehér műanyag lavórba tette. A véres szövetdarabot is beledobta, amit Jó Mami cédrusfa ládikójából bányászott elő (egyébként fogalma sem volt, miért hurcolja még mindig magával). Aztán a lépcső felé vonszolta magát. Már miért lenne hülyeség? A Szőke srácot is megállítottad, nem? Lehet, hogy más aratta le a babérokat, de akkor is te állítottad meg. - Az más volt. - Lisey megállt a lépcső aljában, a fehér műanyag lavórt a csípőjének támasztva jobb kézzel tartotta. Vigyázott, hogy a doboz és a véres rongy ne essen ki a lavórból. A lépcső mintha egészen az égig nyúlt volna. Lisey fogadni, mert volna, hogy a teteje körül felhők kavarognak. Ha az más volt, akkor minek mászol fel az emeletre? - Mert a Vicodin odafent van! - kiáltotta Lisey, és a kiáltása sokáig visszahangzott az üres házban. - Azok az átkozott bogyók odafent vannak! A hang még valamit mondott, aztán elhallgatott. - KÖMAK, a kicsid jól van. Elhiheted neki - felelte Lisey. Aztán lassan elindult felfelé az égbe nyúló lépcsőn. 2. Félúton járt, mikor újra csapkodni kezdtek körülötte a szárnyak, de ezúttal sötétebbek voltak, mint addig bármikor. Lisey úgy érezte, mindjárt elájul. Épp azt próbálta sulykolni magának, hogy előre zuhanjon, rá a lépcsőfokokra, és ne hátrafelé, a mélybe, mikor egyszer csak kitisztult a látása. Leült, a lavórt a lábára tette, és nem mozdult. A fejét lógatva elszámolt százig, úgy, hogy minden számolás között azt mondta: Mississippi. Aztán felállt, és folytatta az utat. Az emeleten huzat volt, ezért a levegőt még hűvösebbnek érezte, mint odalent a konyhában. Mégis, mire Lisey felért a lépcső tetejére, csak úgy szakadt róla a víz. A sós izzadság becsorgott a mellén tátongó sebbe, és a kínzó lüktetéshez nemsokára égető fájdalom társult. És persze újra megszomjazott. Úgy érezte, mintha nemcsak a torka, hanem a gyomra is kiszáradt volna. Ezen szerencsére lehetett segíteni, de Lisey még így is azt érezte, nem bírja sokáig. Útközben bekukkantott a vendégszobába. 1996 óta kétszer átépítették, de nem kellett megerőltetnie magát, hogy megint azt a fekete hintaszéket lássa, a Maine-i Egyetem címerével a háttámláján, amiben aznap éjjel Scott ült... és a tévé üres képernyőjét... meg a jégvirágos ablakokat, amelyeket a sarki fény állandóan átszínezett...
Felejtsd el, Lisey, ez már a múlt. - Igen, ez már a múlt, de a múlt még nem zárult le! - csattant fel Lisey. - És ez kimaszott nagy gáz! Erre nem lehetett mit mondani. Végre-valahára sikerült átvánszorognia a hálószobába és az abból nyíló fürdőszobába. Scott, aki nem épp könnyed modoráról volt híres, egyszerűen csak II Grande Szaratóriumnak nevezte az emeleti fürdőszobát. Lisey nekitámaszkodott a mosdókagylónak, kiborította a fogmosó pohár tartalmát (még mindig két fogkefét tartott benne, de most mindkettő az öve volt), és megtöltötte hideg vízzel. Mohón felhajtotta, aztán a tükörbe pillantott. Szemügyre vette az arcát. A látvány nem volt valami szívderítő. Kéken csillogó szemei két sötét üregből lestek kifelé. A szeme alatt a bőr sötét, barnás fekete színűre változott. Az orra balra hajlott. Nem tudta eldönteni, hogy eltört-e vagy sem. Mindenesetre a levegőt még be tudta szívni az orrán keresztül. Az orra alatt húzódó alvadt vércsík a szája két oldalán folytatódott, és úgy nézett ki, mint valami groteszk Fu Manchu bajusz. Nézd, mami, hogy kifestettem magam, akarta mondani, de egy szót sem tudott kinyögni. Különben meg úgyis gyenge poén volt. A szája csúnyán feldagadt, mintha kifordították volna, az arca pedig groteszk fintorba torzult, mintha azt üzente volna: „Vigyázz, adok egy puszit!” Hogy gondoltam, hogy ilyen állapotban át tudok menni Greenlawnba, a híres-nevezetes Hugh Albernesshez? Tényleg azt hittem? Nagyon vicces... Elég, ha valaki meglát, máris kórházba küldenek, egy rendes baleseti osztályra. Te nem ezen töprengtél. Neked azon járt az eszed, hogy... De ekkor Lisey leállította magát, mert eszébe jutott valami, amit Scott szokott mondogatni: Az emberek idejük kilencvennyolc százalékában kimaszott fölösleges dolgokon agyainak. Talán igaz volt, talán nem, pillanatnyilag azonban mégis ugyanolyan óvatosan kellett bánni a gondolataival, mint ahogyan a lépcsőn haladt felfelé: leszegett fővel, óvatosan, egyesével szedve a fokokat. Amikor nem találta a Vicodint, nagyon elkeseredett. Kis híján feladta. Azt hitte, sosem kerül elő a fájdalomcsillapító, mert azok a lányok nyúlták le, akik a tavaszi nagytakarításnál segítettek neki. Végül Scott multi vitaminja mögött mégis megtalálta a gyógyszert. És, csodák csodája, a fájdalomcsillapító pont ebben a hónapban járt le. - Nem szeretném, ha kárba veszne - jegyezte meg Lisey, és azonnal bekapott három tablettát. Aztán langyos vízzel teletöltötte a fehér műanyag lavórt, és beleszórt egy marék tea filtert. A teafű pillanatok alatt sárgára színezte a vizet, ekkor Lisey megvonta a vállát, és beleszórta a maradék filtert is. A zacskók lassan süllyedtek az egyre sötétebb vízben, és Liseynek eszébe jutott, mit mondott neki az a fiatal srác: Kicsit csíp, de csodákat tesz. Egy másik világban már bevált a módszer. Eljött az idő, hogy Lisey önmagán is kipróbálja. A mosdókagyló melletti törülközőtartóról levett egy tiszta kéztörlőt, és beledobta a lavórba, majd óvatosan kicsavarta. Mit művelsz?, tette fel magának a kérdést... De a válasz teljesen nyilvánvaló volt. Tovább követte a férje által hagyott nyomokat. A múltba vezető nyomokat. Cafatokban lógó blúza a fürdőszoba padlójára hullott, aztán már előre fintorogva a mellére tette a teába áztatott kéztörlőt. Tényleg fájt, de a sós izzadsághoz képest már-már kellemes érzés volt, mint amikor az ember szájvízzel öblögeti a szájpadlásán lévő sebet. Tényleg működik, Lisey. Látod, mondtam, hogy csodákat tesz. Régen egyszer már elhitte ezt - úgy ahogy -, de akkoriban még csak huszonkét éves volt, és csomó mindent hajlandó volt elhinni. Most Scottban hitt. És a Paragony? Igen, úgy érezte, abban is hisz. Ez a másik világ ott várt rá a szomszédban, az elméjében lévő lila függöny mögött. A kérdés csak az volt, hogy az imádott író csaja, most, hogy férje elhunyt, és ő egyedül maradt, átjuthat-e ebbe a másik világba.
Lisey kicsavarta a teát és a vért a kéztörlőből, aztán újra beáztatta, és visszatette szétszabdalt mellére. Ezúttal már nem csípett annyira. De ez nem gyógyír, gondolta, csak egy újabb állomás a múltba vezető úton. - Még egy dincs - kiáltott fel Lisey. A kéztörlőt óvatosan a sebre helyezte, majd a sárga gyapotkendő összevérzett darabját - Jó Mami kincsét - a keze alá szorítva Lisey lassan átsétált a hálószobába, leült az ágyra, és az ezüstásót nézte, meg a lapátjára gravírozott SHIPMAN KÖNYVTÁR, ALAPKŐLETÉTEL feliratot. Igen, az ásó lapátja két helyen is benyomódott kissé: egyszer, ahol a Szőke srác pisztolyával, egyszer meg, ahol a Szőke srác arcával találkozott. Lisey megtalálta az ásót, aminek azért is örült, mert a sárga gyapotkendő, amibe Scott '96 hideg telének éjszakáin beburkolózott, már rég nem volt meg. Dincs, és vége! - Bárcsak vége lenne! - sóhajtott Lisey, és a kéztörlőt a mellén hagyva hátradőlt az ágyon. A fájdalom kissé enyhült ugyan, de Lisey tudta, hogy ennek semmi köze a Paul-féle teakúrához, vagy Scott lejárt szavatosságú aszpirinjéhez, ez csak és kizárólag annak volt köszönhető, hogy Amanda Vicodin tablettái végre hatni kezdtek. Ha a gyógyszer hatása elmúlik, a fájdalom visszatér. És vele együtt a fájdalom teremtője, Jim Dooley is. A kérdés csak az, hogy Lisey mit csinál addig. Egyetlen dolgot semmi szín alatt nem engedhetsz meg magadnak, nem aludhatsz el. Igen, az nagyon rossz lenne. Ajánlom, hogy a prof ma este nyolcig jelentkezzen, mert legközelebb nem bánok majd ilyen kesztyűs kézzel magával. Dooley ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle. Ráadásul úgy rendezte a dolgokat, hogy Lisey semmiképp se kerülhessen ki győztesen a buliból. Dooley azt ajánlotta neki, hogy ne forduljon orvoshoz, és ne mondja el senkinek, hogy ott járt nála. Eddig Lisey betartotta a megállapodásukat, de nem azért, mert attól félt, hogy Dooley megöli. Bizonyos szempontból még segített is neki az a tudat, hogy a fickó végezni akar vele. Legalább nem kell többé aggódnia, hogy hogyan fog a lelkére beszélni. De ha értesítené a rendőrkapitányságot... nos... - Nem vehetsz részt dincsvadászaton, ha a házad tele van nagydarab, hangosan trappoló seriff helyettesekkel - szólalt meg Lisey. - Ráadásul... Ráadásul, azt hiszem, Scott is szeretné elmondani a mondókáját. - Drágám - mondta Lisey az üres hálószobának. - Bárcsak tudnám, mit akarsz mondani. 3. Lisey az éjjeliszekrényen lévő órára pillantva meglepetten állapította meg, hogy még csak fél tizenegy múlt tíz perccel. Végtelen hosszúnak érezte ezt a napot, de sejtette, hogy mindez azért van, mert olyan intenzíven élte át a múltat. Az emlékek eltorzítják az ember valóságérzékelését, a legélénkebb emlékek pedig szabályosan megsemmisítik az időt, s közben uralmuk alatt tartják az elmét. De most már elég a múltból. Mi történik most? Mi történik a jelenben? Nos, gondolta Lisey, lássuk csak. Az inkunkok Pittsburghben trónoló királyán mostanra egész biztosan úrrá lett az a fajta, rettegés, amit Scott egyszerűen csak „Bűzlő heregolyó szindrómának” nevez. Alston seriff helyettes elment Cash Cornersbe kivizsgálni azt a kis tűzesetet. Valószínűleg gyújtogatás történt. Na és Jim Dooley? Talán itt lapul valahol a közelben áfák között, egy fahusángot farigcsál, a zsebében ott az Oxo konzervnyitó, és már alig várja, hogy mikor száll le végre az este. A PT Cruisert elrejti a környéken álló tucatnyi elhagyatott pajta vagy csűr valamelyikében. Darla meg valószínűleg éppen a portlandi repülőtér felé tart, hogy felvegye Cantyt. Jó Mami úgy mondta volna: a lányok „furikáznak” egyet. És Amanda? Ó, Amanda is lelépett, kicsim. Scott régóta sejtette már, hogy ez a pillanat előbb-utóbb elérkezik. Talán nem ezért
bulizta ki Amandának azt a kimaszott ágyat a Greenlawnban? Mert hát a rablóból lesz a legjobb pandúr, ahogyan mondani szokás. Lisey jó hangosan így szólt: - Szóval át kellene mennem Paragonyba? Ez lenne a dincsvadászat következő állomása? Ugye, Scott, eltaláltam? De elárulnád, hogyan jutok el oda, most, hogy te már meghaltál? Már megint előreszaladtál egy kicsit, nem gondolod? Naná... az itt a gond, hogy nem tud átjutni egy helyre, amire eddig még visszaemlékezni sem mert. Az még messze nem elég, ha széthúzod a függönyt, és bekukkantasz mögé. - Szét kell szaggatnom, ugye? - mondta Lisey komoran. - Szét kell szaggatnom a függönyt? A kérdésre nem érkezett válasz. Hallgatás, beleegyezés, gondolta Lisey. Az oldalára fordult, és felkapta az ezüstásót. Az ásó lapátja megcsillant a délelőtti fényben. Lisey a nyelére tekerte a véres kendődarabot, és újra megmarkolta a szerszámot. - Rendben van - mondta. - Akkor szétszaggatom. Ő kérdezte, hogy vele akarok-e tartani, és én azt feleltem, igen. Azt mondtam: Geronimo. Lisey egy pillanatra elgondolkodott. - Nem, nem így mondtam. Úgy mondtam, ahogyan ő szokta: Geromino. És mi történt? És azután mi történt? Lisey becsukta a szemét, és csak a csillogó lilaságot látta, és sírni tudott volna idegességében. De nem sírt. KÖMAK, kicsim, kapd össze magad, amikor kell, gondolta, és még jobban megszorította az ásó nyelét. Látta magát, ahogyan a szerszámot a magasba lendíti. Látta, ahogy az ezüstlapát megcsillan a piszkos augusztusi fényben. És ekkor a lilaság szétnyílt előtte, mint a széthasadó bőr, de nem vér, hanem fény ömlött ki belőle: a lenyűgöző, narancssárga fény öröm, rettegés és bánat borzalmas keverékével töltötte el Lisey lelkét és elméjét. Nem csoda, hogy ilyen hosszú időn át elfojtotta ezt az emléket. Túl sok volt. Túlságosan sok. A fény valamiféle selymességet adott a fakuló esti levegőnek, és egy madár vijjogása hasított a csendbe, olyan volt, mint egy üvegkavics csattanása. A lágy szellő ezernyi egzotikus illattal töltötte meg Lisey orrát: plumeria, bougainvillea, rózsa és éjjel nyíló kaktuszok illatával. A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy a bőrén érezte Scott érintését, szívének lüktetése ellenpontozta a másik szívének lüktetését, mert meztelenül feküdtek egymás mellett a Trófeában az ágyon, és meztelenül térdeltek a lila csillagfürttenger közepén a dombtető közelében, meztelenül térdeltek a cimbifák egyre sűrűbb árnyékában. És a horizonton megjelent a hold puffadt és hidegen izzó, narancsszínű háza, miközben a látóhatár másik végén a karmazsinvörös lángtenger közepén alábukott a nap. Lisey úgy érezte, hogy ez a vadul kavargó fényáradat megöli a szépségével. Egy jóval idősebb Lisey, kezében az ezüstásót szorongatva feküdt özvegyi ágyán, és egyszer csak felkiáltott. Örömében kiáltott fel, hogy végre visszatértek az emlékei, de ugyanakkor bánatában is, mert tudta, hogy ami elmúlt, már sosem tér vissza. Egy pillanatra meggyógyult a szíve, még ha utána újra összetört is. Az inak megfeszültek a nyakán. Feldagadt szája szétnyílt, és a sebekből friss vér csorgott a fogaira és a fogínyére. A könnycseppek a szeme sarkából legördültek a füléig, és egzotikus ékszerként csillogtak a fülcimpáján. És a fejében már csak egyetlen világos gondolat visszhangzik: Scott, ennyi szépséget nem vagyunk képesek befogadni, ennyit szépséget nem vagyunk képesek befogadni, meg kellett volna halnunk, meztelenül, egymás karjában, mint a szeretőknek. - De mégsem haltunk meg - motyogta Lisey az ágyon fekve. - A karjában tartott, és azt mondta, nem maradhatunk sokáig, mert sötétedik, és naplemente után nem biztonságos itt maradni, mert sötétben még a cimbifák is gonosszá válnak. De aztán azt mondta, valamit még...
4. - Valamit még szeretnék megmutatni neked, mielőtt visszamegyünk-mondja Scott, és felsegíti Liseyt a földről. - Ó, Scott - hallja saját erőtlen hangját Lisey. - Ó, Scott. - Úgy érzi, ez az egyetlen dolog, amit képes kimondani. Eszébe jut élete első orgazmusa, és úgy érzi, egyre hosszabbra és hosszabbra és hosszabbra nyúlik a dolog, mint egy utazás, megérkezés nélkül. Scott kézen fogva vezeti valahová. Lisey combját magas fűszálak simogatják. Aztán hirtelen egy kitaposott ösvényen vágnak át a csillagfürttenger közepén. Az ösvény a cimbifák - Scott nevezi őket így - felé vezet, és Lisey azon tűnődik, vajon lesznek-e ott emberek. És ha igen, vajon mit szólnak majd ahhoz, hogy ők csak így beállítanak? Lisey szeretne újra a vörösessárga hold felé fordulni, de nem mer. - A fák alatt maradj csendben! - szólal meg Scott. - Nem lesz baj, ha egy kicsit tovább maradunk, de azért a „jobb félni, mint megijedni” olyan szabály, amit még a Bűbájerdő szélén is érdemes követni. Lisey csak suttogni képes, és akkor sem tudna hangosan megszólalni, ha Scott azt akarná. Egyelőre csak azt ismételgeti, hogy „Ó, Scott”. Scott most az egyik cimbifa alatt áll. A fa olyan, mint egy pálma, de a törzsét zöldes szőr borítja, ami inkább valamilyen prémre, nem pedig mohára emlékezetet. - Istenem, remélem, még nem döntötték ki - szólal meg Scott. - Amikor utoljára itt jártam, még rendben volt, tudod, aznap éjjel, mikor úgy megharagudtál rám, én meg szétvágtam a kezem annál az idióta üvegháznál... megvan, erre lesz. - Azzal Scott, Liseyt magával húzva, jobbra letér az ösvényről. Kissé távolabb két fa áll, mintha az erdő sűrűjébe vesző ösvényt őriznék, és az egyik mellett Lisey megpillant egy egyszerű, deszkából összetákolt keresztet. A kereszt, mintha faládák léceiből készült volna. Sírhant se látszik, sőt a föld mintha még be is lenne kissé süppedve, a kereszt azonban azonnal elárulja, hogy ez itt egy sír. A vízszintes lécen egyetlen szó látszik: PAUL. - Először ceruzával írtam fel a nevét - mondja Scott. A hangja tiszta, de mintha távolról szólna. - Aztán megpróbáltam tollal átírni, de persze nem jött össze, erre a fára nem lehet tollal írni. A filctoll már jobb volt, de az meg kifakult. Végül fekete festékkel írtam rá a nevét a lécre. Lisey a lemenő nap és a felkelő hold különös fényében fürdő keresztet nézi, és arra gondol (már amennyire gondolkodni képes), hogy Ez mind igaz. Mikor kimásztunk a nyamnyamfa alól, úgy éreztem, mintha egy másik világban jártam volna, most már biztos, hogy nem képzelődtem. Most megint ott vagyok, csak tovább maradhatok, és alaposabban körül tudok nézni. - Lisey! - Scott lázas izgalomba jött, és a fenébe is, minden oka megvan rá. Paul halála óta senkinek nem mutatta meg ezt a helyet. Azóta néhányszor járt csak itt, és mindig egyedül jött. Egyedül gyászolt. - Van még valami, amit meg akarok mutatni neked. Valahol, nagyon halkan, megcsendül egy harang. Ismerős a hangja. - Scott? - Tessék? - Scott a fűben térdel. - Tessék, kicsim? - Hallottad...? - De akkor már nem hallatszik a harangcsengés. Biztosan csak a képzelete játszik vele. - Á, mindegy. Mit akartál mutatni? - mondja Lisey, de közben úgy érzi, már eddig is eleget látott. Scott végigsimítja a kereszt tövében növő magas füvet, de úgy tűnik, nincs ott semmi, és lassan az az idióta vigyor is lehervad az arcáról. - Talán valami el... - kezdi, de aztán hirtelen elhallgat. Az arca megrándul, aztán kisimulnak a vonásai, és hisztérikus nevetésben tör ki. Na, megvan, kutya legyek, ha nem úgy emlékeztem, hogy megszúrtam magam vele, de nézd csak, Lisey, még mindig rajta van a kupak!
Lisey úgy érzi, semmi sem vonhatja el a figyelmét a vérnarancsszínű keleti és a zöldeskék, hátborzongató nyugati égboltról, a különös illatokról, és egy távoli, elveszett harang csengéséről, mégis, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai megvilágítják Scott magasba tartott kezét, hirtelen magához tér. Scott az apjától kapott injekciós tűt tartja a kezében, azt, amelyikkel Pault kellett volna megszúrnia, miután átjöttek ide. A tű tövén apró rozsdapikkelyeket látni, de amúgy mintha új lenne. - Csak ezt tudtam itt hagyni emlékbe - töri meg a csendet Scott. - Még egy nyamvadt fényképem se volt. Bezzeg azoknak a srácoknak, akik a Szamárképzőbe jártak, mindig volt fényképük. - Te ástad a sírt... Scott? Puszta kézzel ástad ki a sírt? - Megpróbáltam. Sikerült ásnom egy kisebb mélyedést, errefelé nagyon puha a föld... De a fű... a füvet ki kellett tépkedni... nagyon lassan ment... jó erős itt a gaz... aztán lassan sötétedni kezdett, és akkor meghallottam a vihogásukat... - A vihogásukat? - Olyasmik, mint a hiénák. És gonoszak. A Bűbáj-erdőben élnek. - A Bűbájerdőt Paul nevezte el? - Nem, én. - Scott a fák felé mutat. - Paul meg én sosem láttuk közelről a vihogókat, legtöbbször csak a hangjukat hallottuk. Viszont láttunk más lényeket... Én láttam más lényeket... Ott van például a... - Scott először a cimbifák egyre fenyegetőbb, egyre sötétebb tömegére, majd az erdőben eltűnő ösvényre pillant, aztán halkabban folytatja: - Hamarosan vissza kell mennünk. - De te bármikor vissza tudsz vinni mindkettőnket, nem? - Ha segítesz, akkor biztosan. - Akkor meséld el, hogyan temetted el Pault. - Majd elmesélem, ha visszamentünk, de csak akkor, ha... - mondja Scott, de aztán meglátja, hogy Lisey lassan csóválja a fejét, és hirtelen elhallgat. - Most már értem, miért nem akarsz gyereket. Ez most már világos. Ha egyszer odajössz hozzám, és azt mondod, „Lisey, meggondoltam magam, mégis szeretném megpróbálni”, tőlem beszélhetünk a dologról, mert ott volt Paul... és aztán ott voltál te. - Lisey... - Majd akkor beszélünk róla. Különben sosem fogunk beszélni a kattantakról, a gonoszottyról meg erről a helyről, ugye? - Lisey Scottra pillant, majd szelídebb hangon folytatja: - Most nem rólad van szó, Scott. Nem mindig rólad van szó, tudod. Most kivételesen rólam van szó. Csodaszép ez a hely... - Lisey körbepillant, és megborzong. - Túlságosan szép. Ha túl sok időt töltenék itt, vagy egyszerűen csak túl sokat gondolnék erre a helyre, azt hiszem, teljesen becsavarodnék a szépségétől. Szóval, ha tényleg nincs sok időnk, akkor egyszer ebben a kimaszott életben próbálj meg rövid lenni, és mondd el, hogyan temetted el Pault. Scott elfordítja a fejét. A lemenő nap narancsszínű fénye megfesti teste körvonalát: lapockája csúcsát, a csípője szélét, a feneke és hosszú combja ívét. Scott megérinti a kereszt egyik szárát. Alig látszik ugyan a magas fűben, de a fecskendő üvege úgy csillog, mint valami elfeledett, tetszetős, ám értéktelen csecsebecse. - Fűvel borítottam be a testét, aztán hazamentem. Utána egy hétig nem voltam képes visszajönni ide. Megbetegedtem. Lázas lettem. Papa reggelire rándottát csinál nekem, amikor meg hazajön a munkából, levest főz. Féltem Paul kísértetető, de sohasem nem láttam. Aszta jobban lettem, és megpróbátam papa ásójával eljönni ide, de nem ment. Csak nekem sikerült átjutnom. Aszittem, hogy az állatok megcsócsálják Paul holtestét - a vihogók meg az ilyesmik -, de szerencsére még nem álltak neki lakmározni, ezér aztán visszamentem, és megint megpróbáltam átjönni, és ezúttal találtam egy játék ásót a régi játékos ládánkba a padláson.
Aszt át lehetett vinni, azzal ástam sírt Paulnak, egy piros műanyag ásóval, amivel kicsi korunkba a homokot lapátoltuk a homokozóban csücsülve. A lemenő nap lassan rózsaszínűvé változik. Lisey átkarolja, megöleli Scottot. Scott Lisey köré fonja a karját, és néhány pillanatig a nő hajába temeti az arcát. - Kimondhatatlanul szeretted, ugye? - kérdezi Lisey, mintha nem tudná a választ. - A bátyám volt - feleli Scott, és válasznak most ez is elég. Az egyre sűrűbb félhomályban állva Lisey még valamit megpillant. Talán egy másik lécdarab? Innen úgy néz ki, mintha egy másik léc heverne a földön, ott, ahol az ösvény elhagyja a csillagfürttel borított dombot, ahol a lila levendulák egyre sötétebbek lesznek. Nem, nem egy lécdarabot lát, hanem kettőt. Talán még egy kereszt, gondolja Lisey, csak ez szétesett. - Scott? Nincs itt még valaki eltemetve? - Tessék? - Scott meglepettnek tűnik. - Nem! Van valahol egy temető, de az biztos, hogy ez nem az... - Scott is megpillantja, amit Lisey néz, és kuncogni kezd. - Ja, az? Az nem kereszt, hanem egy útjelző tábla! Paul csinálta, még az első dincsvadászat idején, még akkoriban, amikor egyedül is át tudott jönni ide. Jó ég, teljesen megfeledkeztem már erről a tábláról. - Scott kibontakozik Lisey öleléséből, és sietve a földön fekvő tábla felé indul. Továbbszalad az ösvényen. El a fák alatt. Lisey nem igazán örül ennek. - Scott, kezd sötétedni. Nem kellene visszamennünk? - Fél perc, kicsim, csak fél percet kérek - mondja Scott, azzal felkapja az egyik falécet, és odaviszi Liseynek. Bár a felirat már eléggé kifakult, Lisey mégis ki tudja silabizálni. Közel tartja a szeméhez a lécet, úgy olvassa el, mit írt rá Paul: A TÓHOZ. - A tóhoz? - kérdezi Lisey. - Igen, a tóhoz - bólint Scott. - Tudod, a tó rímel a „szó”- val - nevet fel Scott. És ebben a pillanatban valahol a Bűbájerdő mélyén, ahol már biztosan beköszöntött az éjszaka, megszólalnak, az első vihogók. Mindössze két-három vihogás hallatszik, de Lisey úgy érzi, életében nem hallott még ennél félelmetesebb hangot. A lények hangja nem hiénákra emlékezteti, hanem emberekre, egy tizenkilencedik századi tébolyda sötét celláiban tomboló elmebetegekre. Olyan erősen szorítja Scott karját, hogy körme a férfi bőrébe váj, és amikor megszólal, alig ismeri meg a saját hangját. Azt mondja, vissza akar menni, és hogy Scott most azonnal vigye vissza. Valahonnan a távolból harang halk bongása hallatszik. - Rendben - mondja Scott, és az útjelző táblát a magas fűbe hajítja. A fejük felett átfújó sötét léghuzat összeborzolja a cimbifák koronáját, mire a fák sóhajtva lövellik a levegőbe a csillagfürt permeténél is erősebb, émelyítő és undorító szagukat. - Sötétedés után ez a hely nem valami biztonságos. A tó viszont az, és a tópart is... a padok... meg talán még a temető, de a... Egyre több lény kapcsolódik be a Bűbájerdő mélyéről felhangzó lármába. Néhány perc, és több tucat új taggal bővül, a vihogók kórusa. Egyik-másik hang valami hamis skálát követve emelkedni kezd, hogy aztán velőtrázó sikolyba forduljon át, Lisey úgy érzi, mindjárt sikítozni kezd. Aztán ez az éles visítás öblös röhögéssé mélyül, mintha a hang iszapréteg alól szólna. - Scott, mik ezek a lények? - suttogja Lisey. Scott válla felett a hold, mint egy gázzal töltött lufi. - Nekem nem úgy tűnik, mintha állatok lennének. - Nem tudom, mik ezek. Négykézláb szaladgálnak, de néha... mindegy, hagyjuk. Még sosem láttam őket közelről. Sőt egyikünk sem látta őket közelről. - Mit csinálnak néha, Scott? - Két lábra állnak. Mint az ember. Körülkémlelnek. Nem számít. Most egyedül az számít, hogy visszajussunk. Vissza akarsz menni, ugye? - Igen! - vágja rá Lisey.
- Akkor hunyd le a szemed, és képzeld el a szobát a Trófeában. Próbáld meg minél részletesebben felidézni, hogyan nézett ki. így tudsz segítni nekem. így fel tudjuk gyorsítani a dolgokat. Lisey becsukja a szemét, de borzalmasan hosszúnak tűnő másodpercekig nem jelenik meg előtte semmi. Aztán meglátja, ahogyan az ágy melletti tükrös- fiókos szekrény meg az asztalok lassan előúsznak a félhomályból, amikor a hold előbukkan a felhők mögül, és erről eszébe jut a tapéta (futórózsa mintás), meg az ágykeret, és az ágyrugók operettbe illő nyikorgása, amely a legapróbb moccanásaikat kísérte. Hirtelen mintha halkulni kezdene az erdő (erdő, erdő, Bűbájerdő) mélyén vihogó lények rémisztő lármája. A szagok is tompábbak, és Lisey - bár egy kicsit szomorú, hogy el kell hagynia ezt a helyet - megkönnyebbül. A teste miatt (ez természetes), az elméje miatt, de mindenekelőtt a lelke, a halhatatlan, kimaszott lelke miatt érez megkönnyebbülést, mert az olyan emberek, mint Scott Landon talán át tudnak ruccanni a Paragonyba, de ez a hátborzongató szépség nem az olyan átlagembereknek való, mint Lisey, hacsak nem egy könyv lapjain olvas róla, vagy egy mozi sötét és biztonságos vetítőtermének mélyéről nézi. Pedig még alig láttam belőle valamit, gondolja Lisey. - Jól van! - szólal meg Scott, és Lisey hallja, hogy a hangjában megkönnyebbülés, döbbenet és öröm bujkál. - Lisey, csúcs vagy... - folytatja, de nem fejezi be a mondatot, mert Lisey már azelőtt tudja, hogy Scott elereszti őt, már azelőtt tudja, hogy kinyitná a szemét, tudja... 5. - Tudtam, hogy újra otthon vagyunk - fejezte be a mondatot Lisey, és kinyitotta a szemét. Az emlék olyan erővel tört fel, hogy egy pillanatig azt hitte, abban a holdfényes New Hampshire-i hálószobában ébred majd, ahol huszonhét évvel ezelőtt két éjszakát töltött Scotttal. Olyan erősen szorította az ezüstásó nyelét, hogy egyesével kellett az ujjait rábírni, engedjék el. A mellére tette a sárga, négyzet alakú, véres kendődarabot. És most mi legyen? Csak nem azt akarod mondani, hogy a történtek után mindketten lefeküdtetek és elaludtatok? Pedig pontosan ez történt. Lisey megpróbált minél előbb megfeledkezni az egészről, és ezzel Scott sem volt másként. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy felidézze a múltját. De aznap éjjel Lisey kérdezett még valamit Scott-tól, és másnap, miután elindultak hazafelé, Maine-be, majdnem feltett még egy kérdést, szerencsére azonban időben rájött, hogy erre nincs szükség. A kérdés azzal a megjegyzéssel volt kapcsolatos, amit Scott közvetlenül azelőtt tett, hogy a vihogók megszólaltak, és rémisztő hangjukkal Lisey minden kíváncsiságát elűzték. Lisey tudni akarta, mit értett Scott azon, hogy akkoriban, amikor Paul egyedül is át tudott jönni ide. Scott meglepetten nézett rá. - Régóta nem gondoltam erre - mondta aztán. - De igen, eleinte meg tudta csinálni. Csak nagyon nehezen ment neki, mint nekem a baseball. Ezért legtöbbször hagyta, hogy én csináljam, és egy idő után már nem próbálkozott többet. A kérdés, amit Lisey másnap az autóban ülve fel akart tenni Scottnak, a tóval volt kapcsolatos. Vajon ez az a tó, amiről az előadásain annyit beszélt? Lisey végül azért nem kérdezett rá, mert a válasz teljesen egyértelmű volt. A hallgatók valószínűleg azt hitték, hogy a mítosz-tó, a nyelv tava (amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, amelynek vizében megfürdünk, és amelynek vizéből néha kifogunk egy-egy kisebb halat) csak egy metafora. Lisey azonban jobban ismerte ennél Scottot. Tudta, hogy valahol létezik ez a tó. Akkoriban azért volt annyira biztos a dologban, mert ismerte Scottot. Később pedig azért, mert már járt
ott. A Cimbidomb tetejéről a Bűbájerdőbe vezető ösvényen kellett elindulni. A tó a Harangfán és a temetőn túl volt. - Átmentem, hogy visszahozzam őt - suttogta Lisey az ásóval a kezében. Aztán hirtelen így folytatta: - Ó, Istenem, emlékszem, milyen volt a hold. - Ahogy ezt kimondta, megborzongott, és egész testében vonaglani kezdett a fájdalomtól. A hold. Igen, a hold. A vérnarancs színű hagymázas hold annyira más volt, mint a sarki fény, és a gyilkos hideg, amit Lisey maga mögött hagyott. A hold érzéki és izgató, titokzatos és gyönyörű volt, és a fénye erősebben megvilágította a völgyhasadék tó felé eső végét, mint Lisey szerette volna. A táj most szinte ugyanolyan élesen jelent meg előtte, mint akkor, régen, mert végre sikerült letépnie a lila függönyt, az emlékek viszont mégiscsak emlékek maradnak, és Lisey már sejtette, hogy ennél messzebbre nem juthat velük. Talán még egy egész kicsit hátha talál néhány fényképet a könyvkígyó gyomrában -, de aztán nincs mese, újra át kell mennie Paragonyba. A kérdés az, hogy meg tudja-e csinálni. Aztán eszébe jutott még valami: Mi van, ha Scott is a lepellel letakart holtak közé tartozik? Liseynek ekkor hirtelen egy kép villant be. Rengeteg néma alakot látott, halotti lepelbe burkolt holtakat. Csakhogy ezek az alakok ültek. És mintha lélegeztek volna. Egész testében remegni kezdett, és hiába vette be a Vicodin tablettákat, megint megfájdult szétroncsolt melle, ennek ellenére mégsem tudott mit tenni, meg kellett várnia, míg a remegés magától elmúlik. Mikor a remegés végre megszűnt, Lisey újra képes volt tiszta fejjel gondolkodni. Mindenekelőtt azt kellett kiderítenie, hogy képes-e egyedül átjutni abba a másik világba... mert muszáj átmennie, akár ott vannak a holtak, akár nem. Scott át tudott menni egyedül, sőt a bátyját, Pault is át tudta vinni magával. Felnőttként pedig Liseyt vitte át, azon a Trófeában töltött éjszakán. A lényeg mégis az volt, ami tizenhét évvel később, 1996-ban, azon a hideg januári éjszakán történt. - Még nem tűnt el teljesen - motyogta Lisey. - Megszorította a kezem. - Ekkor Liseynek leesett, hogy Scott valószínűleg egész idő alatt teljes erőből szorította a kezét. De vajon ez azt jelenti, hogy átvitte őt? - Ráüvöltöttem - mosolygott Lisey. - Megmondtam neki, ha haza akar jönni, el kell vinnie oda, ahol ő van... és én mindvégig azt hittem, hogy megtette... A nagy fenét, kicsi Lisey, soha nem gondoltál erre a helyre. Vagy tévedek? Egészen a mai napig egyszer sem jutott eszedbe, ma is csak azért, mert muszáj volt, miután olyan csúnyán ledarálták a melledet. Úgyhogy szedd össze magad, és ha el akarod képzelni azt a helyet, akkor ne csak tessék-lássék csináld. Scott odahúzott magához aznap éjjel? Odahúzott magához? Lisey kezdett arra a következtetésre jutni, hogy ez is egy olyan kérdés, mint amelyik a „tyúk vagy a tojás volt előbb” dilemmát feszegeti, azaz lehetetlen helyesen válaszolni rá, ám ekkor beugrott neki, Scott egyik beszólása: Lisey, te csúcs vagy ebben! Tegyük fel, hogy 1996 telén Liseynek egyszer mái-sikerült egyedül eljutnia a Paragonyba. Tegyük fel, hogy Scott életben volt, és kezének erőtlen szorításával adta Lisey tudtára, hogy ott van a túlsó oldalon, és kinyitotta neki az átjárót... - Még nem zárult be - mondta Lisey, és újra megmarkolta az ásó nyelét. - Az átjáró még mindig nyitva van, muszáj, hogy nyitva legyen, mert Scott mindem, előkészített, tudta, hogy megtalálom ezt az állomást. Csinált nekem egy kimaszott dincsvadászatot. És tegnap hajnalban, ahogy Amanda mellett feküdtem az ágyban... te szóltál hozzám, Scott, tudom, hogy te voltál az. Azt mondtad, készüljek fel, kezdődik a dincsvadászat... és a végén a jutalom... egy ital... és kicsimnek szólítottál. Merre jársz most, Scott? Hol vagy, amikor segítened kellene, hogy átjussak oda? De nem kapott választ, a csendet csak a falióra egyenletes tiktakolása törte meg.
Hunyd be a szemed, mondta azon az éjjelen Scott, képzeld el. Képzeld el olyan részletesen, ahogy csak tudod. Az majd segít. Lisey, te csúcs vagy ebben! - Remélem, igazad van, drágám - mondta Lisey a napfényben fürdő, üres, Scott-talan hálószobának. - Nagyon remélem. Scott Landon legnagyobb hibája talán az volt, hogy túl sokat agyalt. Liseyt azonban egészen más fából faragták. Ha azon a forró nashville-i napon Lisey túl sokat töpreng, Scott biztosan meghal. Lisey azonban nem sokat teketóriázott, azonnal akcióba lendült, és az ásóval - amit most is a kezében szorongatott - megmentette férje életét. Megpróbátam elhozni papa ásóját, de sehogy se akart összejönni. Vajon a nashville-i ezüstásót át lehet vinni a Paragonyba? Lisey szerint igen. Magánál akarta tartani az ásót. - Sírig hű barátok - suttogta, és azzal behunyta a szemét. Megpróbálta összeszedni egyre élénkebb emlékeit a Paragonyból, ám ekkor egy idegesítő kérdés zavarta meg az összpontosításban, egy újabb nyugtalanító gondolat, ami elterelte a figyelmét. Mennyi lehet most odaát az idő, Lisey? Nem az óra és a perc fontos, hanem hogy nappal van vagy éjszaka? Scott ezt mindig tudta - vagy legalábbis azt állította, hogy tudja -, de hát te nem Scott vagy. Ez igaz, de ekkor Liseynek beugrott Scott egyik kedvenc rock and roll- számának a szövege, amiben arról énekelnek, hogy éjszaka jön el a megfelelő pillanat. A Paragonyban azonban másként mennek a dolgok, a Paragonyban éjszaka a legrosszabb pillanatok jönnek el. Rothadás bűze terjeng, az ételek méreggé válnak. A vihogók is éjszaka bújnak elő (azok a négykézláb közlekedő lények, amelyek néha felegyenesednek, hogy körülkémleljenek). De ez még nem minden, élnek ott ennél sokkal rémisztőbb lények. Például a hosszú srác. Már nagyon közel jár, kicsim, mondta Scott, miközben ott feküdt a tűző nashville-i napsütésben, és Lisey biztos volt benne, hogy meg fog halni. Hallom, ahogy zabál. Lisey megpróbálta az értésére adni, hogy fogalma sincs, miről magyaráz neki. Scott megcsípte, és azt mondta, hogy ne sérts meg azzal, hogy hülyének nézel. Mindkettőnket. Mert jártam már ott. Mert hallottam a vihogók hang ját, és elhittem Scottnak, hogy még ennél is szörnyűbb dolgok várnak ránk odaát. És igaza volt. Egyszer meg pillantottam a lényt, amiről beszélt. 1996 telén láttam, amikor átmentem a Paragonyba, hogy hazahozzam őt. Csak az oldalát láttam, de az is elég volt. - Az oldala végtelen volt - motyogta Lisey, és rémülten eszmélt rá, hogy tényleg azt hitte, ez az igazság. 1996-ban éjszaka történt, éjjel ment át abba a másik világba a hideg vendégszobából. Végigment az ösvényen, be a Bűbájerdő fái közé, és... Valahol a közelben beindult egy motor. Liseynek felpattant a szeme. Kis híján felüvöltött ijedtében, de aztán fokozatosan megnyugodott. Csak a szomszédja, Herb Galloway volt az, vagy a Luttrell kölyök, akivel Herb néha le szokta vágatni a füvet. Ez a nap semmi ben sem emlékeztetett 1996 januárjának arra a jég hideg éjszakára, amikor Lisey a vendégszobában ráakadt a még lélegző, de már halott Scottra. Lehet, hogy képes vagyok megcsinálni, de így akkor sem fog menni... túl hangos, gondolta Lisey. Elfoglal a világ - gondolta Lisey. Ki írta ezt?, kérdezte. És ahogy az gyakran előfordult, az elméje a szomorú igazsággal válaszolt: Scott tudná. Igen, Scott biztosan tudná. Lisey elképzelte, ahogy Scott valamelyik motelszobában az írógépe fölé görnyedve pötyög a billentyűkön (SCOTT ÉS LISEY, A. KORAI ÉVEK!), vagy ahogyan később megvilágította az arcát a laptop monitorjának fénye. Néha cigaretta füstölt mellette a hamutartóban, néha egy pohár ital volt a keze ügyében, a haja viszont mindig a
homlokába hullott, de ez sosem zavarta. Lisey elképzelte, ahogy Scott ugyanebben az ágyban ráfekszik, vagy végigkergeti azon a borzalmas brémai házon (SCOTT ÉS LISEY NÉMETORSZÁGBAN!), mindketten meztelenek, és nevetnek, be vannak gerjedve, de egyáltalán nem boldogok, miközben az utca végén, a körforgalomban egyfolytában dübörögnek a kamionok és az autók. Lisey elképzelte, ahogyan Scott átkarolja - Scott mindig átkarolta -, elképzelte testének illatát, meg, ahogyan borostás álla az állához ért, és úgy érezte, a lelkét is eladná - igen, azt a halhatatlan, kimaszott lelkét -, csak hogy még egyszer meghallja, amint Scott becsapja maga mögött a bejárati ajtót, és felkiabál neki: Hé, Lisey, megjöttem, minden ugyanaz? Csitt és csukd be a szemed. Ezt ő mondta, de mégis, mintha Scott szólt volna. Mindenesetre ügyesen utánozta a hangját. Lisey becsukta a szemét, a szempillája alól előbuggyanó és az arcán lecsorogó forró könnyek megnyugtatták. Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról, gondolta Lisey, többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz. Ezt a titkot nem szabad elárulni senkinek, mert hát ki akar közel kerülni egy másik emberhez, ha tudja, milyen nehéz feldolgozni az elvesztését? A szíved mélyén fokozatosan hal meg a másik. Mint a növény, ha elutazol, és elfelejted megkérni a szomszédodat, hogy időnként locsolja meg. Ez olyan szomorú... Lisey nem akart a szomorúságra gondolni, mint ahogyan szétroncsolt mellére sem, amibe lassan visszakúszott a fájdalom. Megint megpróbálta a Paragony felé terelni a gondolatait. Eszébe jutott, milyen hátborzongatóan lenyűgöző és csodálatos volt elhagyni a fagyos és zord maine-i éjszakát, hogy egy szempillantás alatt a Paragony trópusi tájain kószáljanak. Eszébe jutott a levegő szomorúsága, a plumeriák és a bougainvilleák selymes illata. Eszébe jutott a lemenő nap és a felkelő hold döbbenetes fényorgiája, meg a távoli harang csilingelése. Elcsodálkozott, hogy milyen távolról hallja a Gallowayjék pázsitján guruló fűnyíró hangját. De egy, az országúton tovaszáguldó motor hangját is nagyon távolinak hallotta. Valami történt, ebben most mái egészen biztos volt. Egy rugó megfeszült, egy kút megtelt vízzel, egy kerék elfordult. Talán a világ mégsem foglal el minket annyira. De mi van, ha sikerül átjutnod, és éjszaka lesz? Tegyük fel, hogy amit érzel, nem kizárólag a gyógyszerek és a vágyálmaid együttes hatásának köszönhető. Mi lesz, ha átjutsz, odaát éjszaka van, és előbújnak azok a gonosz lények? Mint például a hosszú srác? Akkor majd visszajövök. Feltéve, ha elég időd lesz. Igen, feltéve, ha elég időm lesz, feltéve, ha... A szemhéján átvilágító fény ekkor hirtelen vörösről sötétlilára, már-már feketére változott. Mintha valaki összehúzta volna a függönyt. Ez azonban nem adott magyarázatot sem az orrát csiklandozó illatorgiára - az egzotikus növények illat kavalkádjára -, sem arra, miért csiklandozzák a bokáját és meztelen hátát fűszálak. Megcsinálta. Sikerült átjutnia. - Nem - mondta Lisey halkan, de még nem nyitotta ki a szemét. Több eszed van ennél, Lisey, suttogta Scott. Kevés az idő, igyekezni kell. KÖMAK, kicsi Lisey. És mert Lisey tudta, hogy a hangnak teljesen igaza van, kinyitotta a szemét, és felült férje gyerekkori menedékében. Lisey megérkezett a Paragonyba. 6. Nem volt sem éjszaka, sem nappal, de Lisey egyáltalán nem csodálkozott ezen. Az előző két alkalommal szürkület előtt érkezett, úgyhogy nem lepődött meg azon, hogy ezúttal is pont ugyanakkor sikerült átjutnia.
A narancssárgán izzó nap a végtelennek tűnő csillagfürtmező fölött lebegett. A másik irányba pillantva Liseynek megakadt a szeme a kelő hold peremének ívén. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint a legnagyobb telihold, amit életében látott. Ez nem a mi holdunk, ugye? Már hogy is lenne? Szellő borzolta össze izzadságtól nedves haját, valahol nem túl távol ismét megszólalt az a harang. Ismerte ezt a hangot. Nagyon ismerős volt a csilingelése. Igyekezned kéne, nem gondolod? Dehogynem. A tónál biztonságos, Scott valami ilyesmit mondott, de a tóhoz vezető út a Bűbájerdőn visz keresztül. A Bűbájerdő pedig egyáltalán nem biztonságos. A tó közel volt ugyan, de Liseynek csipkednie kellett magát, hogy minél előbb odaérjen. Felszaladt a fákhoz vezető emelkedőn, hogy megkeresse Paul sírját. Először nem vette észre, aztán kicsit távolabb meglátta a ledőlt keresztet. Nem volt ideje arra, hogy felállítsa... Ennek ellenére mégis nekilátott, mert tudta, hogy a helyében Scott is így tett volna. Egy pillanatra letette az ezüstásót (sikerült áthozni a Paragonyba, a sárga szövetdarabbal együtt), hogy mindkét kezét használni tudja. Itt is biztosan van időjárás, hiszen a keresztre nagy gonddal felírt egyetlen szó - PAUL - már annyira kifakult, hogy szinte alig lehetett kivenni. Úgy emlékszem, legutóbb, mikor itt jártam, felállítottam a keresztet, gondolta Lisey. 1996ban. És meg akartam keresni a fecskendőt, de arra már nem jutott idő. Lisey harmadszor járt a Paragonyban. Először nem volt olyan borzalmas, mert Scott-tal együtt jöttek át, és nem is mentek messzebb, csak a törött útjelző tábláig - amin az állt: A TÓHOZ aztán azonnal visszatértek a Trófea emeletén lévő szobájukba. Másodszor, 1996-ban már egyedül kellett végigmennie a Bűbájerdőben kanyargó ösvényen. Nem emlékezett, akkor mennyire kellett összeszedni a bátorságát, nem tudván milyen messze van a tó, és hogy mit talál majd ott, ha odaér. Na, nem mintha a jelenlegi utazás zökkenőmentesen zajlott volna. Lisey meztelen felsőtesttel lépett át a Paragonyba, széttrancsírozott bal melle lüktetni kezdett. Ráadásul nem lehetett tudni, miféle lényeket csalogat oda vérének szaga. Most azonban már késő volt emiatt aggódni. És ha valami megtámad, gondolta Lisey. Aztán felkapta az ásót a földről, és megragadta a rövid fanyelet. Mondjuk, egy vihogó. Mindegy, majd jól hókon nyomom a Kicsi Lisey-féle Dilinyósdöngölővel (Copyright 1988, minden jog fenntartva). Valahol előtte újra megszólalt a harang. Lisey elindult a hang irányába. Mezítláb, fedetlen mellel, csurom véresen, egy szál kopott, rövid farmernadrág ban, kezében az ezüstásót szorongatva nekivágott az ösvénynek. Gyorsan sötétedett, de a tó már alig egy kilométerre volt. Lisey tudta, hogy ott éjszaka is biztonságban lesz. Minden ruháját leveti majd, és meg mosdik a tó vizében. 7. Lisey a Bűbájerdő fáinak lombsátra alatt járt. Egyre sűrűbb volt a félhomály. Úgy érezte, nagyon kell igyekeznie, amikor azonban a szél újra megkongatta a harangot - ami most már nagyon közel volt, és Lisey azt is tudta, hogy egy faágra kötötték fel, erős kötéllel -, megtorpant, mert attól félt, maguk alá temetik az emlékek. Emlékezett rá, hogy a harang egy faágra akasztva lóg, mert tíz évvel korábban, mikor utoljára járt itt, a saját szemével látta. Scott jóval korábban nyúlta le azt a kis harangot, még azelőtt, hogy összeházasodtak. Lisey ezt is tudta, mert 1979-ben hallotta a hangját, ami már akkor ismerős volt neki, zavaróan ismerős. Azért zavarta, mert már azelőtt meggyűlölte ezt a bongást, hogy Scott áthozta volna a harangot ide, a Paragonyba. - Pedig én megmondtam Scottnak - suttogta Lisey, majd átvette a másik kezébe az ásót, és hátrasimította a haját. A sárga kendődarabot a bal vállára terítette. A cimbifák úgy susogtak
körülötte, mintha valaki a fülébe suttogott volna. - Nem szólt semmit, de azt hiszem, nagyon a szívére vehette a dolgot. Lisey újra nekivágott az ösvénynek, ami először ereszkedni kezdett, aztán egy dombtetőre vitt fel, ahol a fák valamivel ritkásabban álltak, és vörösen izzó fény világított mögülük. Ezek szerint még nem ment le a nap, gondolta. Remek. A harang olyan lágyan himbálózott az ágon, hogy alig lehetett hallani a csengését. Egyszer régen ez a harang Pat Pizzériájában lógott, a pénztárgép mellett, Cleaves Millsben. Pat Pizzériájában nem az ilyen éttermekben szokásos szállodai csengővel jeleztek a szakácsnak - amelyikre csak rácsap egyet a tenyerével az ember, a csengő megcsendül, és kész -, hanem egy miniatűr ezüstharanggal, amelyik addig csilingelt, amíg az embernek el nem ment a kedve attól, hogy tovább rázza. Chuckie G., a szakács - aki abban az évben, mikor Lisey Patnél dolgozott, szinte mindig éjszakás volt imádta a harangot. Lisey viszont néha arról panaszkodott Scottnak, hogy még álmában is az ezüstharang bimbamolását hallja, meg Chuckie hangját, ahogy elbődül: Kész a kaja, Lisey! Gyerünk, kapkodd magad! A vendégek éheznek! Lisey egy este az ágyban fekve elmesélte Scottnak, mennyire gyűlöli Chuckie G. kis ezüstharangjának idegesítő csilingelését. Egészen biztos, hogy 1979 tavaszán történt, mert nem sokkal később az idegesítő harangocska egyszerűen eltűnt. Liseynek sosem jutott eszébe, hogy Scottnak bármi köze lehet a harangocska titokzatos eltűnéséhez, még akkor sem, amikor először hallotta a jól ismert csilingelést, ideát, a Paragonyban. Túl sok minden történt, rengeteg különös benyomás érte, Scott pedig egy szót sem szólt a dologról. Aztán 1996-ban, mikor Scottot kereste, újra meghallotta Chuckie G. rég elveszett harangjának csilingelését, és akkor már pontosan tudta, (kész a kaja, Lisey! Gyerünk, kapkodd magad! A vendégek éheznek!) miért olyan ismerős a hangja. Hirtelen összeállt a kép. Elvégre Scott Landon szerint az Auburn Novelty Shop volt a világegyetem középpontja. Ezek után nem csoda, hogy jó poénnak tartotta lenyúlni és áthozni a Paragonyba azt a fránya harangocskát, ami annyira idegesítette a barátnőjét. Aztán felkötötte ide, az ösvény melletti a fára, hogy a szél kedvére csilingelhessen vele. Legutóbb véres volt a harang, suttogta az emlékezés mély hangja. 1996-ban a harang véres volt. Igen, és Liseyt ez nagyon megrémítette, ennek ellenére mégis továbbment... most azonban már sem mi nyoma nem volt a vérnek. A nap és az eső eltüntette a harangról, csakúgy, mint Paul nevét a keresztről. A kötél, amivel Scott huszonhét évvel azelőtt (mintha az idő itt ugyanúgy járna) felakasztotta a harangot, lassan szétfoszlik, a harang a földre hull, és nem csilingel többé. Az ösztönei megsúgták Liseynek, mit kell tennie, de a megérzései ezúttal képekben beszéltek hozzá: önmagát látta, amint az ezüstásóval a kezében fekszik a Harangfa tövében. Gondolkodás nélkül lefeküdt a földre. A miértre sem volt kíváncsi, mert egyszerűen tökéletesnek tűnt az ötlet, hogy lefeküdjön az öreg, göcsörtös fa tövében. A feje fölött az ezüstharang lógott, az ezüstásó pedig mellette hevert. De hogy ez miért tűnt tökéletesnek... ennyiből akár azt a kérdést is feltehette volna, hogy miért létezik a Paragony. Eleinte úgy gondolta, hogy az ásóval ezúttal magát kell majd megvédenie. De úgy tűnt, tévedett. Még egyszer ránézett az ásóra (több időt már nem vesztegethetett), aztán továbbindult. 8. Az ösvény egy újabb erdősávon vezetett keresztül. A vörösen izzó esti fény piszkos narancsszínűvé halványodott, és Lisey előtt, valahol a fák sötét sűrűjében megszólalt az első vihogó. Hátborzongató hangjuktól libabőrös lett. Igyekezz, kicsim. - Nyugi, igyekszem!
Most egy másik vihogó csatlakozott az elsőhöz, és Lisey érezte, hogy feláll a hátán a szőr, ennek ellenére úgy gondolta, nincs miért aggódnia. Nem messze előtte az ösvény megkerült egy hatalmas szürke sziklát. Lisey jól emlékezett erre a sziklára, és azt is tudta, hogy mögötte egy sziklateknő van - ó, igen, egy mély és hattallmass sziklateknő -, és a tó. A tónál már biztonságban lesz. Ijesztőnek ugyan ijesztő, de legalább biztonságos. Lisey ekkor vette észre, hogy valami lopózik mögötte. Tudta, az a valami arra vár, hogy a nap utolsó sugara is eltűnjön, és akkor ráveti majd magát. A szíve olyan erősen lüktetett, hogy még szétroncsolt melle is belesajdult. Ahogy megkerülte a hatalmas, kiugró, szürke sziklatömböt, meglátta a tavat, amely úgy nézett ki, mint egy valóra vált álom. Ahogy lepillantott a kísértetiesen csillogó víztükörre, az utolsó emlékek is a helyükre kerültek, és úgy érezte, hazatért. 9. Megkerüli a szürke sziklát, és teljesen elfeledkezik a harangra száradt vérről, ami korábban annyira zavarta. Elfeledkezik a sikolyokról, a hideg szélről és a sarki fényről, amit maga mögött hagyott. Egy pillanatra még Scottról is megfeledkezik, pedig azért van itt, hogy megkeresse és hazavigye... mintha olyan biztos lenne, hogy Scott haza akar jönni. Lisey lepillant a tó kísértetiesen csillogó tükrére, és minden másról megfeledkezik. Mert a tó csodálatos. Ugyan még soha életében nem járt itt, mégis úgy érzi, mintha hazatért volna. Akkor sem ijed meg, amikor a lények megint vihogni kezdenek, mert tudja, hogy itt, a tónál biztonságban van. Nincs szükség rá, hogy ezt elmondják neki. Egyszerűen tisztában van vele, mint ahogyan azzal is, hogy Scott erről a helyről beszélt az előadásaiban, és erről a helyről írt a könyveiben. Lisey azt is tudja, hogy ez a hely szomorúsággal teli. Ez az a tó, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, amelynek vizében mindannyian megmerítkezünk, és amelyből kisebb halakat fogunk. Ez ugyanaz a tó, ahol néhány vakmerő lélek törékeny csónakokkal kievez, hogy elkapja a nagyobb halakat. Ez a tó az élei tava, a képzelet kelyhe, és Lisey sejti, hogy minden ember másmilyennek látja, két dolog azonban mindenkinél ugyanaz: a tó a Bűbájerdő mélyén található, és mindig szomorúság árad belőle. Mert ez a hely nem csak a képzeletről szól. Ez a hely (szabad a gazda) a várakozásról is szól. Csak üldögél az ember... és nézi az álomszerű vizet... És vár. Eljön, hamarosan eljön, tudom, hogy el fog jönni. De nem lehet tudni, hogy pontosan mikor, és így múlnak el az évek. Honnan tudod, Lisey? A hold súgta meg, ha minden igaz; a sarki fény, amely jéghideg ragyogásával kiégeti az ember szemét; a Cimbidomb rózsáinak és plumeriáinak édes illata; de legfőképpen Scott szeme mesélte róla, miközben megpróbált életben maradni, megpróbálta elkerülni az ösvényt, ami erre a helyre vezetett. Az erdő mélyéről vihogás hallatszik, aztán valami felüvölt, és egy pillanatra minden elcsendesedik. Lisey háta mögött megcsendül a kis ezüstharang, de szinte azonnal el is hallgat. Igyekeznem kell. Igen, még akkor is igyekeznie kell, ha a sietség sehogy sem illik ehhez a helyhez. Vissza kell térniük a Sugár Top Hill-i házba, amilyen gyorsan csak lehet, és nem azért, mert veszélyes lények leselkednek rájuk, vadállatok, ogrék, trollok, (vurtok és látikák) különös teremtmények a Bűbájerdőből, ahol mindig sötétség uralkodik, mint egy földalatti tömlöc mélyén, ahová sosem süt be a nap. Minél tovább marad itt Scott, annál kisebb az esélye, hogy Lisey képes lesz visszavinni.
Lisey azon tűnődik, milyen érzés lesz a tó csendes felszínén hideg kőként lángoló holdat nézni. Talán megigéz a hold, gondolja. A lejtő oldalában korhadt falépcsők vezetnek a tó partjára. A lépcsőfokok mellett kőoszlop állnak, s mindegyikre egy-egy szót véstek. Itt, a Paragonyban Lisey el tudja olvasni ezeket a szavakat, de tudja, hogy otthon már semmit sem jelentenének. De miután hazatér a legegyszerűbb szó kivételével nem emlékszik majd semmire. Ez a szó a XT, és azt jelenti, kenyér. A lépcsősor egy balra kanyarodó, lejtős rámpában végződik. A finom, fehér homokkal borított föveny világít a szürkületben. A partoldalban, a sziklafalba vájt üregekben, mintegy kétszáz, széles, ívelt, a tóra néző kőpad látszik. Ha elég szorosan ülnek egymás mellett, úgy ezer - sőt talán kétezer - ember kényelmesen elfér a padokon. Lisey úgy számolja, hogy összesen maximum ötvenen vagy hatvanan lehetnek, legtöbbjük halotti leplekre emlékeztető, fátyolszerű szövetbe csomagolva üldögél. De ha egyszer halottak, akkor hogyan tudnak ülni? Lisey nem tudja eldönteni, kíváncsi-e egyáltalán a válaszra. A tóparton további két tucat, elszórva álldogáló alakot lát. Néhány - úgy hat-nyolc - ember pedig a tóban van. Némán gázolnak a vízben. Lisey eléri a lépcsősor alját, és elindul a part felé. Könnyedén lépked a besüppedt ösvényen, amelyen annyian jártak már előtte. Ekkor egy nőt pillant meg, amint a tó tükre fölé hajolva az arcát mossa. Mintha álombeli alak lenne, mozdulatai olyan lassúak, és Liseynek eszébe jut az a nashville-i nap, mikor úgy érezte, egy lassított felvételt lát, és rájött, hogy a Szőke srác le akarja lőni Scottot. Az a jelenet is olyan álomszerűnek tűnt, pedig akkor biztosan ébren volt. Aztán meglátja Scottot. Az egyik kőpadon ül, a kilencedik vagy tízedik sorban. Még mindig nála van Jó Mami gyapotkendője, de nem bugyolálja be magát - nagyon meleg van -, hanem a térdére teríti. Lisey nem érti, hogyan lehet a gyapotkendő egyszerre itt és a házban is, és ezt gondolja: Talán léteznek ilyen különleges dolgok. Mint például Scott. És ő? Talán Lisey Landon hasonmása most is ott van a Sugár Top Hill-i házban? Nem valószínű. Lisey nem hiszi, hogy ő is ilyen különleges lenne. Nem, kicsi Lisey nem olyan különleges, hogy egyszerre legyen mindkét világban. Lisey úgy gondolja, ő egészen ideát van. Vagy teljesen eltűnt, attól függően, hogy melyik világból nézzük. Lisey mély lélegzetet vesz, Scott nevét akarja kiáltani, aztán meggondolja magát. Az ösztönei figyelmeztetik, hogy ne tegye. Pszt, gondolja, pszt, kicsi Lisey, most... 10. Most csendben kell maradnod, gondolta Lisey, ugyanúgy, mint ahogyan 1996 januárjában. Minden olyan volt, mint akkor, csak most jobban körül tudott nézni, mert valamivel korábban sikerült átjutnia. A kővölgyben még csak most kezdtek szaporodni a tó körül az árnyak. A tó alakja leginkább egy női csípőre emlékeztetett. A parton, ahol a csípőnek derékban kellett volna folytatódnia, finom szemcséjű, fehér homokkal borított, nyílhegy formájú strand látszott. A fövenyen, egymástól távol, négy ember ácsorgott, két férfi és két nő, mindannyian elragadtatottan bámulták a tavat. Úgy fél tucat ember a vízben álldogált. Egyikük sem úszott. Legtöbbjük bokáig érő vízben állt, egyikük pedig derékig merült a tóba. Lisey szerette volna leolvasni a férfi arckifejezését, de ehhez még túl messzire volt. A vízben gázoló és a fövenyen ácsorgó emberek mögött - ez utóbbiakról Lisey úgy gondolta, még nem szedték össze a bátorságukat ahhoz, hogy összevizezzék magukat - kezdődött az az emelkedő földnyelv, amelybe tucatnyi, sőt talán több száz kőpadot véstek. A padokon elszórtan, nagyjából kétszáz ember üldögélt. Lisey csak ötven-hatvan emberre emlékezett, de ma este egészen biztos, hogy többen voltak. Az alakok egy része borzalmas (halotti leplekbe)
gyolcsokba volt burkolva. Van itt valahol egy temető is. Nem emlékszel? - De igen - suttogta Lisey. Ismét iszonyatos fájdalom nyilallt a mellébe, ahogy a tó felé fordult. Ekkor eszébe jutott Scott szétvagdalt keze. És az is eszébe jutott, milyen gyorsan felépült Scott a tüdőlövésből - ó, attól még az orvosok is kifeküdtek. Akad a Vicodinnál hatékonyabb gyógyszer a mellére, és nem is kell már messzire mennie, hogy megszerezze. - De igen - ismételte Lisey, azzal elindult lefelé az ösvényen, ezúttal mindössze egyetlen sajnálatos különbség volt: Scott Landont sehol sem látta. Mielőtt az ösvény véget ért a fövénynél, kettévált. Az egyik ága balra vezetett tovább, egyre távolodva a tóparttól. Lisey ekkor meglátta a holdat, és újból megrohanták az emlékek 11. Lisey a tavat körülölelő gránittömb hasadékán keresztül pillantja meg a kelő holdat, amely ezúttal is gigantikus méretűre duzzadt, ugyanúgy, mint amikor leendő férje először hozta el a Paragonyba a Trófea ból. A kiszélesedő, vöröses-narancs színűre festeti tisztást, amelyre a hasadék nyílik, csipkézett szélű szeletekre darabolják a fák és a keresztek sziluettjei. A rengeteg kereszt valóságos erdőt alkot. A hely leginkább talán egy rusztikus falusi sírkertre emlékezetet. A Paul sírján lévő kereszthez hasonlóan ezek is mintha fából készültek volna. Némelyik igen nagy, és csak elvétve akad köztük faragott díszítésű, valószínűleg mindet kézzel csinálták, és a legtöbbjük igencsak megviselt állapotban van. Akadnak kör alakú síremlékek is, ezek egy részét feltehetően kőből faragták, de az egyre sűrűbb félhomályban Lisey nem tudja pontosan megállapítani. A kelő hold fénye inkább elfátyolozza a tájat, mintsem felfedné azt, mert hátulról világítja meg a sírkertet. Ha ez itt tényleg egy sírkert, akkor miért temette Scott máshová Pault? Talán mert a gonoszotty miatt halt meg? Lisey nem tudja a választ, de már nem törődik vele. Most csak és kizárólag Scott érdekli. A férfi az egyik kőpadon ül. Ha Lisey akar érte tenni valamit, kapkodnia kell magát. - Húzd meg rendesen azt a kötelet - kiáltana most Jó Mami, aki ezt a mondást, természetesen, a tóból fogta. Lisey otthagyja a sírkeretet a keresztekkel. A kőpadok felé sétál a fövenyen, oda, ahol a férje üldögél. A tömör homok serceg a talpa alatt. Most, hogy a homokszemek a talpát és a sarkát csiklandozzák, Lisey rádöbben, hogy mezítláb van. Még mindig hálóinget visel, és több réteg alsóneműt, ám a papucsa nem élte túl az utazást. Egyszerre ijesztő és kellemes érzés, ahogy a homok a talpa alatt serceg. És ez a különös érzés valahogy ismerősnek tűnik. Ahogy eléri az első kőpadot, hirtelen rájön, miért. Gyerekkorában volt egy visszatérő álma: varázsszőnyegen repült körbe, körbe a házuk körül, és mindenki számára láthatatlanná vált. Minden egyes alkalommal felvillanyozva, ijedten, és izzadságban fürödve ébredt. A föveny homokja ugyanolyan tapintású volt, mint a repülő szőnyeg... talán elég lenne felugrania, és már repülne is. Úgy szállnék a tó fölött, mint egy szitakötő, a lábaimmal megérinteném a víz tükrét... Aztán elrepülnék oda, ahol a tó kiárad, és egy patak ered... a patak, amely aztán folyóvá szélesedik... Lassan repülnék... Beleszagolnék a víz felől felszálló párába, áttörnék a víz felett fátyolként lebegő ködfoltokon, míg végül elérkeznék a tengerhez... hogy aztán... folytassam az utat... a végtelen felé... Liseynek minden erejét össze kell szednie, hogy el tudjon szakadni ettől a látomástól. Még sosem volt ilyen nehéz dolga. Mintha több nap kemény robotolás után néhány órára lepihent volna, és most ebből a mély és tökéletesen nyugodt álomból kellene felébrednie. Ekkor észreveszi, hogy már nem a homokot tapossa, hanem a kis föveny fölötti harmadik sorban ül
egy padon, és a víztükröt bámulja. A holdfény lassan elveszti narancsos ragyogását, most már olajosan csillog, és hamarosan ezüstszínűvé változik. Vajon mikor ültem le ide? - teszi fel magának a kérdési Lisey rémülten. Sejti ugyan, hogy valószínűleg nem régóta - úgy húsz-harminc perce -, de amikor min den másodperc számít, ez is túl sok idő... viszont legalább már érti, hogyan működik ez a hely. Lisey egyszerűen képtelen levenni a szemét a tóról - ahogy lassan leszáll az éj, már csak két-három ember gázol a nyugodt vízben, az egyikük egy nő, kezében nagy batyuval vagy kisgyerekkel -, és minden erejét össze kell szednie, hogy el tudja fordítani a fejét, a tavat horizontként körülölelő sziklákat nézi, meg a gránittömbök fölött, a sötétkék égbolton felbukkanó csillagokat és a sziklaperemen álló fákat. Miután magához tér, Lisey feláll, majd a víztükörnek hátat fordítva újból Scottot kezdi keresni. Nincs nehéz dolga. A sárga gyapotkendő még az esti szürkület ben is azonnal elárulja, hol ül a férfi. Sorról sorra egyre magasabbra lép, mintha egy stadion lelátóján menne felfelé. Megpróbálja nagy ívben elkerülni az egyik lepelbe burkolt teremtményt... De még így is sikerül kivennie a lény emberi vonásait, az üreges szemgödröt és a fátyolszerű lepel alól kikandikáló kézfejet. Egy nő kezét látja. A körmeiről lepattogzott a piros lakk. Ahogy odaér Scotthoz, a szíve vadul lüktetni kezd, és annak ellenére, hogy nem kellett magasra másznia, Lisey levegő után kapkod. A távolban a vihogók, elkezdenek skálázni, mintha újra meg újra ugyanazt a viccet mesélnék egymásnak. Abból az irányból, ahonnan jött, Lisey meghallja Chuckie G. harangocskájának rendszertelen csilingelését, és arra gondol, Kész a kaja, Lisey! Gyerünk, kapkodd magad! A vendégek éheznek! - Scott? - zihálja Lisey, de Scott még csak rá sem néz. Scott elmélyülten figyeli a tavat, melynek tükre fölött most gyenge ködfátyol lengedez, amit a hold sugarai átszúrnak. Lisey rövid pillantást vet a tóra, aztán tekintetét újra a férjére szegezi. Megtanulta a leckét, tudja, mivel jár, ha valaki túl sokáig bámulja a tó vizét. Legalábbis reméli, hogy tudja. - Scott, haza kell mennünk! Semmi. Nincs válasz. Liseynek eszébe jut, hogyan tiltakozott az ellen, hogy Scott őrült, hiszen attól még senki sem számít őrültnek, hogy történeteket ír. Mire Scott így válaszolt: Remélem, kitart a szerencséd, kicsi Lisey. De mintha a szerencse elpártolt volna tőle, nem? Most már sokkal többet tud. Paul Landont a gonoszotty vitte el, egy elhagyatott farmon, egy magányosan álló ház pincéjében, egy tartóoszlophoz láncolva fejezte be nyomorúságos életét. Az öccse viszont megházasodott, és kétségkívül csodálatos karriert csinált, most azonban eljött az idő, hogy rendezzék a számlát. A mezei katatóniások, gondolja Lisey, és megborzong. - Scott? - suttogja Lisey a férfi kezét a kezébe véve. Scott mindkét kézfeje hideg és sima, viaszos és ernyedt. - Scott, ha ott vagy, és haza akarsz jönni, szorítsd meg a kezemet. Néhány végtelen hosszúnak tűnő pillanatig az erdő mélyén lármázó vihogókon és egy közelben repkedő, szüntelenül vijjogó madáron kívül semmit sem hallani. Azután Lisey úgy érzi, mintha Scott ujja megmozdulna, de nem tudja eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy csak a képzelete játszik vele. Megpróbálja elképzelni mi, lesz a következő lépés, de csak azt tudja, hogy mit nem szabad csinálnia: nem szabad megvárni, amíg az éjszaka körbefonja, s ezüstös holdfénnyel kápráztatja el őket, miközben belefulladnak a földből kikelő árnyakba. Ez a hely csapda. Lisey biztos benne, hogy bárki, aki túl hosszan időzik a tó partján, képtelen lesz elszakadni onnan. Lisey rájön, ha az ember elég ideig nézi a tavat, bármit megláthat a tükrében, amit akar. Elveszett szerelmeket, halott gyerekeket, kihagyott lehetőségeket, bármit. A legdöbbenetesebb mégis az, hogy mindezek ellenére nem lepik el a kőpadokat az emberek, mint a kimaszott focivébén a szurkolók a lelátókat.
Lisey a szeme sarkából mozgást észlel, és a föveny ről a lépcsőkhöz vezető ösvényt fürkészi. Egy fehér nadrágot és elöl egészen a derekéig kigombolt, bő, fehér inget viselő tömzsi úriembert pillant meg. A bal arcán hosszú, mély vágás látszik. Acélszürke haja furcsán feláll ellaposodó koponyája hátulján. Körbepillant, aztán az ösvényről a homokra lép. Ekkor Scott megszólal. Erőlködve préseli ki magából a szavakat: - Autóbaleset. Lisey szíve hirtelen nagyot dobban. Tudja, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Nem szabad hirtelen a férfi felé fordulnia, nem szabad erősen megszorítania Scott kezét. Az ellen viszont semmit sem tud tenni, hogy a keze alig érezhetően ugyan, de megrándul. Nem kevés erőfeszítés árán sikerül nyugodt hangon feltennie a következő kérdést: - Honnan tudod? Scott azonban nem felel. A tömzsi úriember a bő fehér ingben még egyszer, megvetően végigpillant a kőpadon, némán üldögélő embereken, aztán hátat fordít nekik, és a tóba gázol. Ezüstszínű holdfüstindák tekeregnek körülötte, és Liseynek újra erőt kell vennie magán, hogy elfordítsa a tekintetét a víztükör ről. - Scott, honnan tudod? Scott úgy von vállat, mintha mázsás súly nehezedne rá - legalábbis Liseynek így tűnik -, aztán így szól: - Telepátia, azt hiszem. - Meggyógyul? Scott hosszan hallgat, majd amikor Lisey már lemond róla, hogy válaszolni fog, így felel: Talán. Itt... elég mély... - Scott megérinti a saját fejét, jelezve, hogy minden valószínűség szerint a férfi csúnya agysérülést szenvedett. - Néha a dolgok... túlságosan eldurvulnak. - Ezért ülnek annyian a kőpadokon, halotti lepelbe csavarva? Scott nem válaszol. Lisey attól tart, hogy azt a keveset is elveszíti, amit megtalált. Nincs szüksége, hogy elmondják neki, mindez milyen könnyen megtörténhet. Egyszerűen megérzi. Az ösztönei súgják. - Scott, szerintem te vissza akarsz menni. Ezért viselkedtél úgy decemberben. Ezért hoztad magaddal a gyapotkendőt. Még ebben az ezüstös ragyogásban is nehéz lett volna nem észrevenni. Scott lepillant az ölébe, és olyan képet vág, mintha csak most venné észre a kendőt, aztán halványan elmosolyodik. - Lisey, te mindig... Megmentesz engem. - Fogalmam sincs, miről... - Nashville. Nashville-ben majdnem megdöglöttem. - Scott minden egyes szóval egyre élénkebb lesz. Lisey ekkor úgy érzi, van még remény. - Eltévedtem a sötétben, de te megtaláltál. Lázas voltam - borzalmas láz gyötört -, és te jeget hoztál nekem. Emlékszel? Liseynek eszébe jut az a lány, Lisa, (visszafelé jövet a felét kilötyögtettem a kibaszott kólának) és hogy Scott hidegrázása egy pillanat alatt megszűnt, mikor az első jégszilánk hozzáért véres nyelvéhez. Lisey arra is emlékszik, ahogyan a kólától elszíneződött víz végigcsorgott Scott szemöldökén. Mindenre pontosan emlékszik. - Hát persze hogy emlékszem. Most pedig tűnjünk el innen. Scott lassan, de határozottan csóválja a fejét. - Hz túl nehéz, Lisey. Tovább kell menned. - Nélküled menjek vissza? - Lisey idegesen pislog, szúr a szeme, és ekkor rájön, hogy elsírta magát. - Nem lesz nehéz... mindent ugyanúgy kell csinálnod, mint New Hampshire-ben. - Scott türelmesen, nyugodt hangon, de továbbra is nagyon lassan magyaráz, mintha minden egyes szónak hatalmas súlya lenne, és szándékosan értené félre a feleségét. Lisey fogadni merne, hogy Scott direkt értetlenkedik. Csak hunyd le a szemed... Összpontosíts arra a hely re, ahonnan elindultál... képzeld el azt a helyed... És akkor oda fogsz visszatérni. - Nélküled? - ismétli Lisey dühösen, és ekkor az egyik alattuk lévő padon egy piros flanelinges fickó lassan, mintha víz alatt mozogna, feléjük fordul. Scott így szól: - Pszt, Lisey! Itt csendben kell maradnod.
- És mi van, ha nincs kedvem csendben maradni? Ez itt nem egy kimaszott könyvtár, Scott! A Bűbájerdő mélyén a vihogók, felnyerítenek, mintha ez lenne a legviccesebb dolog, amit életükben hallottak, mint azok a cuccok az Auburn Novelty Shopban, amiktől az ember a térdét csapkodva röhög. Ekkor a tó felől éles csobbanás hallatszik. Lisey odakapja a fejét, és meglátja, hogy a tömzsi úriember eltűnt a... Nos, szóval valahová máshová ment. Liseyt hidegen hagyja, hogy a fickó lebukott-e a víz alá, vagy egyenesen az N-edik dimenzióba távozott. Neki a férjével kell törődnie. Scottnak igaza van, Lisey mindi); megmenti őt. És Lisey azzal is tisztában van, Scott sosem volt az a kimondottan gyakorlatias típus. Ennek ellenére Lisey úgy érzi, jogosan várhatná el a férjétől, hogy legalább egy kicsit könnyítse meg a dolgát. Scott megint a víztükörre szegezi a tekintetét. Liseybe belehasít a felismerés, hogy ha leszáll az éj, és a hold úgy világít majd, mint egy víz alatti lámpa, örökre elveszíti Scottot. Ez a gondolat halálra rémíti, ugyanakkor iszonyatosan feldühíti. Feláll, és felkapja Jó Mami gyapotkendőjét. A kendőt mégiscsak az ő rokonától kapták, és ha elválnak, akkor joga van visszavenni az egészet, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz Scottnak. Főleg akkor. Scott álmos szemében döbbenet ül, ahogy lassan Liseyre emeli a tekintetét, és ettől az asszony még dühösebb lesz. - Rendben van - mondja megjátszott könnyedséggel. Ez a hang valahogy nem illik hozzá, sem ehhez a helyhez. Egyre többen fordulnak feléjük, szemmel láthatóan idegesen és egyre ingerültebben. Ki nem szarja le őket, és a lovakat, a halottaskocsikat, meg a mentőautókat, amikkel érkeznek? - Szóval itt akarsz maradni, hogy egész nap tömhesd a pofádba a lótuszt, és ne emlékezz többé semmire? Jól van. Akkor én elindulok visszafelé az ösvényen... Lisey észreveszi, hogy amióta megérkezett, Scott arca, most először, félelmet tükröz. - Ne, Lisey! Innen sprincsezz vissza! Nem mehetsz vissza az ösvényen! Későre jár, mindjárt leszáll az éj! - Csend legyen már! - szól rájuk valaki a padon üldögélők közül. Jól van, akkor csendben maradok, gondolja Lisey, és kezében az összehajtogatott gyapotkendővel elindul lefelé a lépcsőn. Két padsorral a domb aljától hátrapillant. A lelke mélyén bízik benne, hogy Scott követi, hiszen mégiscsak róla van szó. Nem számít, milyen furcsa ez a hely, Scott még mindig a férje, a szerelme. Az imént átvillant az agyán a válás gondolata, de most már érzi, mennyire abszurd az ötlet. Ezt másoknak találták ki, nem Scottnak és Liseynek. Scott nem fogja engedni, hogy Lisey egyedül hagyja el ezt a helyet. De Lisey a válla fölött hátrapillantva meglátja, hogy Scott továbbra is mozdulatlanul ül a kőpadon, fehér pólóban és hosszú, zöld alsógatyában, a térdét összeszorítva, kezét szorosan összekulcsolva, mintha még itt is fázna, ezen a trópusi klímán. Amikor Lisey meglátja, hogy Scott nem tart vele, az első gondolata az, hogy talán nem tud megmozdulni. Ha így áll a helyzet, akkor kétesélyes a játszma: vagy itt marad vele, vagy nélküle kell visszamennie. Van egy harmadik lehetőség is. Kockára teszem az életemet, ahogyan mondani szokás. Vállalom a rizikót. Gyerünk, Scott, ha tényleg olyan veszélyes az út, akkor emeld, fel végre a nyamvadt seggedet arról a kimaszott padról, és ne engedd, hogy elinduljak az ösvényen. Amikor már a fövenyen jár, Lisey megint hátra akar fordulni, de tudja, ha így tesz, elárulja magát. A vihogók egyre közelebb járnak, ami azt jelenti, hogy a Cimbidombhoz vezető ösvény mentén rejtőzködő lények is közelebb vannak. A fák között teljes a sötétség, de Lisey úgy érzi, nem fog eljutni odáig, mert az a lény előbb becserkészi. Érzi, hogy valami egyre közelebb lopózik hozzá. Közel van már, drágám, mond ta Scott aznap Nashville-ben, a forró aszfalton heverve, vérző tüdővel, a halál küszöbén. És amikor Lisey megpróbálta elmondani neki, hogy fogalma sincs, miről beszél, Scott azt mondta, ne sértse meg azzal, hogy hülyének nézi. Mindkettőjüket.
Sebaj. Majd ha kell, elbánok azzal a valamivel, bármi lapuljon is áfák sűrűjében. Most egyedül az számít, hogy Dandy Debusher kicsi lánya végre összekapta magát. Most már tudja, mi az a titokzatos „valami”, amiről Scott azt mondta, sosem lehet meghatározni, pontosan micsoda, mert állandóan változik. Ennyi az egész, kicsim, KÖMAK! És tudod, mit? Nagyon jó érzés. Lisey elindul felfelé a lépcsősorhoz vezető meredek ösvényen, és ekkor a háta mögött... 12. - Utánam kiáltott - suttogta Lisey. Két nő állt a tó peremén. Az egyikük a térdig érő vízben, és álmodozva bámulta a látóhatárt. A társa rosszalló tekintettel, szemöldökét ráncolva Lisey felé fordult. Először nem értette, miért méregeti így a nő, aztán leesett neki. Errefelé nem szeretik, ha az ember hangosan beszél. Lisey úgy vette észre, a Paragonyban nem nagyon változnak a dolgok. Biccentett, majd mintha magyarázattal tartozna a homlokát ráncoló nőnek, így szólt: - A férjem szólított, megpróbált megállítani. Isten tudja, mibe került ez neki, de mégis megtette. A fövenyen álló szőke nő - a hajának töve sötét színű volt, Lisey nem értette, miért volt szükség rá, hogy befesse - így felelt: - Maradjon... csendben... Kérem. Gondolkodni... szeretnék. Lisey biccentett, neki aztán tökmindegy, de azt azért nem hitte, hogy a szőke nő tényleg olyan elmélyülten gondolkodik, ahogy mutatja. Aztán a vízbe gázolt. Azt hitte, hideg lesz, valójában azonban szinte forró volt. A forróság felkúszott a lábain, a puncija bizseregni kezdett. Rég nem érzett ehhez hasonló bizsergést. Tovább gázolt a mélyülő vízben, ami lassan derékig ért. Még hat lépést tett, aztán megállt. Körülnézve észrevette, hogy már tíz méterrel beljebb jár, mint azok, akik a legmesszebb merészkedtek a parttól. Eszébe jutott, hogy a Paragonyban sötétedés után az ételek méreggé változnak. Vajon a víz is méreggé változik? De ha nem változik méreggé, attól még itt is élhetnek veszélyes lények, nem csak az erdő sűrűjében. Tó-cápák, példának okáért. És amennyiben ez a helyzet, mi van, ha ne adj' isten túlságosan eltávolodik a parttól, és nem tud időben visszatérni... Valamelyik lény pedig félreérti a helyzetet, és arra a következtetésre jut, hogy a vacsora tálalva. A tónál biztonságban vagy. Az egyetlen gond csak az, hogy most nem a tónál volt, hanem a tóban. Páni félelem kerítette hatalmába, és ki akart menekülni a vízből - a föveny biztonságára vágyott -, mielőtt egy éles fogú, víz alatti gyilkos leharapja a lábát. Aztán valahogy mégis sikerüli leküzdenie a félelmeit. Hosszú utat kellett megtennie, ráadásul nem először, hanem másodszor, a melle iszonyatosan lüktetett a fájdalomtól. Nem fog visszafordulni anélkül, hogy megtenné, amiért jött. Mély levegőt vett, aztán anélkül, hogy tudta volna, mire számíthat, lassan letérdelt a tó homokos aljára, hagyta, hogy a víz ellepje szétroncsolt mellét. Egy pillanatra minden addiginál élesebb fájdalom hasított a bal mellébe, úgy érezte leszakad a feje a fájdalomtól. De aztán... 13. Scott megint a nevén szólítja, hangosan, rémülten kiált utána: - Lisey! Hangja úgy hasít a hely álomszerű csendjébe, mini egy lángoló végű nyílvessző. Lisey kis híján hátrapillant, mert úgy érzi, Scott kiáltásába a páni félelem mellett aggodalom vegyül. De valami a lelke mélyén mégis azt súgja neki, nem szabad megfordulnia. Ha maradt még esély arra, hogy meg tudja menteni Scottot, nem fordulhat vissza. Lisey megtette a téteket. Elmegy a sírkert és a kelő hold fényében fürdő keresztek mellett, de egy pillantást sem vet rájuk, az
tán egyenes háttal, felszegett fejjel elindul felfelé a lépcsőn, Jó Mami gyapotkendőjét a karjára tekeri, nehogy véletlenül rálépjen. És ekkor valami tébolyult jókedv szállja meg, olyasmi, amit csak akkor érezhet az ember, ha mindenét - a házát, a kocsiját, a bankszámláját, a kedvenc kutyáját - egy lapra teszi fel. Fölötte (nem túl messze) a gránitszikla hatalmas szürke tömbje tornyosul, megjelölve a Cimbidombra vezető ösvény elejét. Az égbolton különös csillagok látszanak, és ismeretlen csillagképek rajzolódnak ki. Valahol a távolban a sarki fény hosszú, színes függönyei lobognak. Lehet, hogy Lisey már nem látja őket többé, de úgy érzi, meg tud békélni ezzel a gondolattal. Amikor eléri a lépcső tetejét, gondolkodás nélkül megkerüli a sziklatömböt, ebben a pillanatban Scott a karjánál fogva visszarántja. A férfi testének oly jól ismert illatát még sosem érezte ilyen kellemesnek. Ugyanebben a pillanatban Lisey észreveszi, hogy balra tőle valami megmozdul, sebesen szalad, de nem a csillagfürtmezőhöz vezető ösvényen, hanem mellette. - Pszt, Lisey! - suttogja Scott, olyan közel hajolva, hogy az ajka Lisey fülét csiklandozza. Ha nem akarod, hogy mindketten meghaljunk, most csendben kell maradnod. A hosszú srác az. Scottnak ezt nem is kell mondania. Lisey évek óta érzi a jelenlétét, mindig ott volt élete hátterében, időnként a tükörbe pillantva, a szeme sarkából látta. A hosszú srác olyan volt, mint egy pince mélyén rejlő szörnyű titok. És most fény derült erre a titokra. Lisey kipillant a balra lévő fák ágai között. A lény egy gyorsvonat sebességével csúszik, hatalmas húsfolyóként száguld, felületének nagy része sima, de néhol sötét foltok vagy kráterek látszanak, amelyek talán májfoltok, vagy akár, gondolja Lisey (nem akar erre gondolni, de képtelen tenni ellene) bőrrák nyomai lehetnek. Lelki szemei előtt máris megjelenik egy gigantikus féreg képe. Ám ez a lény a fák túloldalán biztosan nem féreg. Bármi legyen is, biztosan érző lény. Lisey hallja, ahogy gondolkodik. A gondolatai nem emberi gondolatok, Lisey nem is érti őket, mégis van valami hátborzongatóan lenyűgöző az idegenszerűségükben... Szóval ilyen a gonoszotty, gondolja Lisey, és csontig hatoló hideg járja át a testét. A lény gondolata a gonoszotty, csak és kizárólag a gonoszotty. Lisey torkából különös - visítás és nyögés keverékére emlékeztető - hang szakad fel. Maga a kiáltás nem túl hangos ugyan, Lisey azonban látja, vagy inkább érzi, hogy a fák túloldalán gyorsvonatként robogó lény mozgása lassulni kezd. Talán meghallotta őt. Ezt Scott is tudja. Átöleli Liseyt, és kicsit közelebb vonja magához. Ahogy Scott a fülébe suttog, az ajkai megint csiklandozni kezdik Lisey fülkagylóját. - Ha haza akarunk jutni, most azonnal indulnunk kell. - Scott megint jelen van, ott van Liseyvel. Lisey nem tudja eldönteni, hogy ennek az az oka, hogy a férfi már nem bámulja a tó víztükrét, vagy az, hogy megijedt. Habár az is lehet, hogy a kettő együtt. - Világos? Lisey bólint, de közben teljesen megbénítja a félelem, és az öröm, amit azért érez, mert Scott visszatért, egy szempillantás alatt elillan. Vajon Scottnak egész életében együtt kellett élnie ezzel? És ha igen, hogyan bírta ki? De még most is, mikor Liseyt a legborzalmasabb rettegés keríti hatalmába, úgy érzi, tudja a választ. Két dolog tartotta életben Scottot, és tartotta távol tőle a hosszú srácot. Az egyik az írás. A másiknak pedig ebben a pillanatban is átkarolja a derekát, és a fülébe suttog. - Összpontosíts, Lisey! Meg kell csinálnod! Használd a fejed! Lisey lehunyja a szemét, és megjelenik előtte a Sugár Top Hill-i házuk vendégszobája. Látja a hintaszékben gubbasztó Scottot. Látja saját magát, amint ott ül Scott mellett a jéghideg padlón, és a kezét szorongatja. Scott olyan erősen szorítja Lisey kezét, amilyen erősen Lisey szorítja Scott kezét. A hátuk mögött, a jégvirágos ablaküvegen lenyűgöző fények vibrálnak. A tévé be van kapcsolva, Az utolsó mozielőadás képei peregnek. A srácok Sam, az Oroszlán fekete-fehér biliárdtermében ténferegnek, miközben a wurlitzerből Hank Williams „Jambalaya” című száma szól.
Lisey egy pillanatig úgy érzi, mintha a Paragony vibrálni kezdene, aztán a fejében szóló zene - amit olyan tisztának és boldognak érzett - elhalkul. Kinyitja a szemét. Alig várja, hogy megpillantsa a szobát, de a hatalmas, szürke szikla és a cimbifák sűrűjén keresztülvezető ösvény még nem tűnik el. Azok a különös csillagok tovább ragyognak, a vihogók hangját viszont már nem hallani, és a bokrok éles susogása is elcsendesedik, sőt Chuckie G. kis harangja sem csilingel összevissza. A hosszú srác megállt, hallgatózik, és ilyenkor az egész világ lélegzetvisszafojtva várja, mi fog történni. Úgy ötven méterre van tőlük. Lisey érzi a szagát. Olyan büdös, mint azok a lepukkant fazonok, akik az autópályák vécéjében csöveznek, vagy a whisky és a cigarettafüst szaga, ami az olcsó motelszobákba belépve megcsapja az ember orrát, vagy Jó Mami pelenkája, amit öreg korában kellett hordania. A hosszú srác a hozzájuk legközelebb lévő cimbifa sor mögött állt meg. Ők viszont egyszerűen képtelenek eltűnni innen, képtelenek hazamenni. Valahogy itt ragadtak. Scott halkan suttog, a szája is alig mozog. Ha Lisey nem érezné a fülkagylója érzékeny bőrét csiklandozó ajkak érintését, azt hihetné, mindez telepátia. - A gyapotkendő miatt van. Néha előfordul, hogy amit áthozol, nem lehet visszavinni. Ez általában olyan dolgokra érvényes, amelyek megkettőződnek. Nem tudom, miért, de így van. Olyan, mint egy horgony. Dobd el a kendőt, Lisey! Lisey széttárja a karját, és a szövetdarab szinte hangtalan sóhajjal hullik a földre (mint ahogyan az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe), a hosszú srác mégis meghallja. Lisey megérzi, hogy valami megváltozik a hosszú srác kiismerhetetlen gondolataiban. Eszelős figyelméből förtelmes feszültség árad. Ahogy a lény lassan megfordul, egy fa, hangos reccsenéssel kettétörik. Lisey ismét becsukja a szemét, s a rettegés nagyítólencséjén keresztül olyan tisztán jelenik meg előtte a vendégszoba, mint még soha, semmi az életben. - Most - suttogja Scott, és ekkor valami egészen döbbenetes dolog történik: Lisey úgy érzi, mintha a szél kifordulna. Hirtelen Hank Williams hangját hallja. A „Jambalayá”-t énekli... 14. Hank Williams a „Jambalayá”-t énekelte, a tévé be volt kapcsolva. Lisey most már olyan tisztán emlékezett erre a pillanatra, mintha az imént történt volna, és azon tűnődött, hogyan felejthette el egyáltalán. Itt az idő, Lisey, hogy lekanyarodj az Emlékek útjáról. Itt az idő, hogy elindulj hazafelé. Mély víz, csak úszóknak, ahogyan mondani szokás. Lisey megszerezte, amit akart, pont, amikor rátört a hosszú srác borzalmas emléke. A melle még mindig fájt, de az éles nyilallás tompa sajgássá szelídült. Tini korában érzett ilyesmit, amikor egy-egy forró nyári napon túl kicsi melltartót vett fel. Onnan, ahol a tóban térdelt, jól látta, hogy a hold - amely addigra kisebb lett, és ezüstszínben ragyogott az égbolton - nem emelkedik magasabbra, mint a sírkert legmagasabb fái. Valami új rettegés költözött a szívébe: mi van, ha a hosszú srác visszajön? Mi van, ha meghallja, hogy Lisey azon töpreng, hogy visszajön, és aztán visszajön? Ez a hely elméletileg biztonságosnak számított, és Lisey úgy gondolta, minden bizonnyal az is legalábbis a vihogóktól és a Bűbájerdőben lakó többi ocsmány teremtménytől biztonságban érezhette magát -, de könnyen elképzelhető, hogy a hosszú srácra nem vonatkoznak azok a szabályok, amelyek a többi lényt távol tartják innen. Lisey úgy gondolta, hogy a hosszú srác... más. Egy régi horror történet címe ugrott be neki, amit aztán képtelen volt kiverni a fejéből: „Csak füttyents, és én azonnal ott termek, drága barátom.” Aztán eszébe jutott az Elkárhozottak is. Ez volt az egyetlen Scott Landon regény, amelyet szívből gyűlölt. Mielőtt elindult vissza, a föveny felé, mielőtt feltápászkodott, Liseyt egy újabb emlék taglózta le, egy nem túl távoli emlék. Arra a hajnalra emlékezett, amikor Amanda mellett ébredt, és úgy érezte, a múlt és a jelen teljesen összekuszálódott. De ami még rosszabb, Lisey
meg volt róla győződve, hogy akkor hajnalban nem a nővére feküdt mellette, hanem a halott férje. És bizonyos értelemben nem járt messze az igazságtól. Mert az a lény ott az ágyban Manda hálóingét viselte, és Manda hangján beszélt, viszont olyan szavakat és kifejezéseket használt, amelyeket Scotton és Liseyn kívül senki nem ismert. Egy vérdincs közeleg, mondta az a valami, és nem sokkal később megérkezett az inkunkok fekete hercege, és magával hozta kedvenc Oxo konzervnyitóját. Ott találod, a lilaságon túl. Az első három állomáson már túljutottál. Már csak néhány állomás van vissza, és megkapod a jutalmad. És mégis miféle jutalmat ígért neki a lény, aki mellett felébredt? Egy italt. Lisey arra tippelt, hogy egy üveg Coke-ot, vagy RC Colát kap, mert Paul is mindig valami ilyesmit adott jutalmul a dincsvadászat végén. Most viszont már több esze volt ennél. Lisey a fejét lehajtva a tóba mártotta szétvert, feldagadt arcát, aztán anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, gyorsan ivott két kortyot a vízből. Ahol állt, forrónak érezte a vizet, amikor viszont belekortyolt, hideg, édes és frissítő volt. Szívesen ivott volna még belőle, de az ösztönei azt súgták, két kortynál többet ne nyeljen le. Két korty pont elegendő lesz. Lisey végigtapogatta az ajkát, és érezte, hogy a duzzanat szinte nyom nélkül eltűnt. Egyáltalán nem lepődött meg. Ahogy kifelé evickélt a vízből, nem próbált csend ben maradni (és nem törődött vele, hogy hogyan fejezze ki a háláját. Legalábbis egyelőre nem). Örökké valóságnak tűnt, mire kiért a fövényre. Most mái-senki sem gázolt a part közeli vízben, a föveny teljesen kihalt volt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egyik kőpadon, barátnője társaságában, azt a nőt látná, akivel szóváltásba keveredett, de mivel a hold még nem járt elég magasan, nem volt biztos a dologban. Kicsit magasabbra pillantott, és a tekintete végül az egyik halotti lepelbe burkolózó alakon állapodott meg, aki a parttól számítva a tízedik padsorban ült. A holdfény vékony ezüsthártyával vonta be a teremtmény áttetsző fejének oldalát, és ekkor Liseyre valami furcsa bizonyosság tört rá: az az alak ott fenn, a padon, Scott, és őt nézi. Őrültség ugyan, de akkor és ott mégis teljesen normálisnak tűnt ez a következtetés. Mi más lett volna, ha egyszer Scottnak sikerült annyit megőrizni a tudatából és az akaraterejéből, hogy egy hajnalon képes volt visszatérni hozzá, miközben ő katatón nővére mellett feküdt az ágyban. Mi más lett volna, ha egyszer Scott eltökélte magát, hogy még egyszer utoljára elmondja a magáét. Lisey ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy odakiáltson neki, pedig tudta, hogy ez őrülten veszélyes lépés. Ahogy kinyitotta a száját, nedves hajából vízcseppek csorogtak le a homlokán, és csípni kezdték a szemét. Valahol a távolban a szél megrázta Chuckie G. harangocskáját. Ekkor szólt hozzá Scott utoljára. - Lisey. A hangja végtelenül kedves volt. A nevén szólította, hazahívta őt. - Kicsi... 15. - Lisey - suttogja Scott. - Kicsim. Scott a hintaszékben ül, Lisey a hideg padlón, de mégis Scott testét rázza a hideg. Lisey előtt ekkor hirtelen megjelenik Debusher nagyi, amint azt mondja: Reszked a félelemtű a setétbe, majd beléhasít a felismerés, hogy Scott azért fázik, mert a gyapotkendő a Paragonyban maradt. De ez nem minden, az átkozott vendégszoba istentelenül hideg. Korábban hűvös volt, mostanra azonban kifejezetten hideg lett, és a villany sem ég már. A kazán állandó sutyorgása megszűnt, és amikor Lisey kinéz a jégvirágos ablakon, csak a sarki fény különös színeit látja. Gallowayjék udvari lámpáját is leoltották. Áramszünet van, gondolja Lisey, de akkor miért működik még mindig az az átkozott tévé, és miért megy még mindig az az istenverte film. Az anarene-i srácok a biliárdteremben lógnak, hamarosan
elindulnak Mexikóba, és mikor nemsokára visszatérnek, Sam, az Oroszlán már halott lesz, lepelbe csavarva üldögél majd a tóra néző kőpadok egyikén... - Ez nem igaz - szólal meg Scott. A foga halkan ugyan, de vacog, Lisey kihallja a hangjából a zavarodottságot. - Nem én kapcsoltam be azt az átkozott tévét, nem én indítottam el a filmet, mert tudtam, hogy felébresztenélek vele. Különben is... Lisey tudja, hogy mindez igaz, amikor belépett a szobába, és meglátta Scottot, a tévé ki volt kapcsolva, most azonban valami sokkal fontosabb dolog jár a fejében: - Utánunk tud jönni? - Nem, kicsim - feleli Scott. - Azt nem tudja megcsinálni, hacsak nem kapaszkodik bele a... - Scott nem fejezi be a mondatot, a gondolatai elkalandoznak. Még mindig a film köti le a figyelmét, legalábbis Liseynek úgy tűnik. - Különben is, ebben a jelenetben nem a „Jambalaya” szól. Az utolsó mozielőadás-^ vagy ötvenszer láttam, és az Aranypolgár-t leszámítva, ez minden idők legjobb filmje. A biliárdteremben nem a „Jambalaya” szól. Hank Williams énekel, az tuti, de a „Kaw-Ligá”-t, tudod, azt a számot, arról az indián törzsfőnökről. Várjunk csak, ha a tévé meg a videó működik, mi a francért nem világítanak a lámpák? Scott feltápászkodik a hintaszékből, a falhoz sétál, és felkattintja az egyik kapcsolót. Semmi sem történik. A Yellowknife felől fújó erős, hideg szél végül tönkrevágta az áramellátást, de nemcsak náluk, hanem mindenfelé a környéken: Castle Rock, Castle View, Harlow, Mottón, Tashmore Pond és Nyugat - Maine legnagyobb része áram nélkül maradt. Ugyan abban a pillanatban, amikor Scott felkattintja a villanyt, a tévé kikapcsol. A képből nem marad más, csak egy vibráló fehér pont, de aztán néhány másodperc múlva az is eltűnik. A következő alkalommal, amikor meg akarja nézni az utolsó mozielőadást, döbbenten veszi észre, hogy nagyjából tíz perc hiányzik a filmből, mintha valami erős mágneses mező egész egyszerűen letörölte volna a szalagnak azt a részét. Egyikük sem fog beszélni soha a történtekről, Scott és Lisey azonban tudja, hogy, bár mindketten felidézték maguk előtt a vendégszoba képét, mégis Lisey volt az, aki hazavitte őket, méghozzá olyan erővel... és biztosan Lisey képzelte el rosszul, hogy a jó öreg Hank a „Jambalayá”-t énekli, s nem a „Kaw-Ligá”-t. Mint ahogyan Lisey képzelte el a bekapcsolt tévét és videót is, így történhetett, hogy annak ellenére, hogy Castle megye széltében-hosszában sehol nem volt áram, a két készülék mégis közel másfél percig működött, miután Scott és Lisey visszatértek a Paragonyból. Scott tölgyfahasábokat rak a konyhai kályhába, és a linóleummal borított padlón felfújható matracból meg néhány takaróból fekhelyet dob össze maguknak. Amikor lefekszenek, Scott átkarolja Liseyt. - Nem merek elaludni - vallja be Lisey. - Félek, hogy amikor reggel felébredek, a kályhában nem lobog már a tűz, és te újra el fogsz tűnni. Scott a fejét rázva így felel: - Jól vagyok, Lisey. Egy időre megszabadultam tőle. Lisey, szemében reménykedéssel és kétséggel, Scottra pillant. - Biztos vagy ebben, vagy csak azért mondod, hogy megnyugtasd a kicsi feleséged? - Szerinted? Lisey érzi, hogy már nem az a kísértet-Scott van mellette, akivel november óta élt, mégis nehéz elhinni, hogy efféle csodás változások megtörténhetnek. - Jobban nézel ki, de lehet, hogy csak a vágyálmaimat vetítem ki - suttogja Lisey. A kályhában nagyot pattan az egyik hasáb. Lisey ijedten összerándul. Scott még jobban magához öleli. Lisey szorosan odasimul hozzá. A takaró alatt meleg van. Scott karjai közt meleg van. Scott testesíti meg mindazt, amire Lisey valaha vágyott. Scott így szól: - Ez... Ez a valami, ami a családomat zaklatta... néha felbukkan, aztán továbbáll. Amikor eltűnik, mintha valami görcs szűnne meg. - Vissza fog térni?
- Talán nem. - Liseyt annyira meglepi a Scott hangjából áradó erő és bizonyosság, hogy a fejét felkapva a férfi arcát kezdi fürkészni, de a hamisságnak, a tettetésnek a leghalványabb nyomát sem látja. - És ha esetleg visszajön is, ilyen erősen, mint most, már biztosan nem fog visszatérni. - Ezt az apád mondta? - Az apám nem sokat tudott arról, milyen az, amikor az ember eltűnik. Eddig kétszer éreztem ilyen erős kényszert, hogy... elmenjek arra a helyre, ahol rám találtál. Először egy évvel azelőtt, hogy megismertelek. Akkor a pia és a rockzene segített. Másodszor... - Németországban - vág közbe Lisey fakó hangon. - Igen, Németországban - mondja Scott. - Akkor te segítettél nekem, Lisey. - Milyen közel járt, Scott? Milyen közel járt Brémában? - Elég közel - feleli Scott olyan hangon, hogy Liseyt kirázza a hideg. Ha Németországban nem sikerüli volna megmentenie, örökre elveszíti Scottot. Mein Gott. - De az csak egy kis szellő volt ehhez képest. Most igazi szélviharba kerültem. Lisey kíváncsi még néhány dologra, de most sokkal fontosabbnak érzi, hogy átkarolja Scottot. Szeretné, ha hihetne neki, ha Scott igazat mondana, amikor azt állítja, rendbe jönnek a dolgok. Olyan ez, gondolja Lisey, mint amikor az ember szeretne hinni az orvosának, hogy a rákos daganat valóban eltűnt a testéből, és már sosem jön vissza újra. - Ezek szerint rendbe jöttél. - Lisey még egyszer szeretné hallani Scott szájából. Szüksége van rá, hogy Scott még egyszer kimondja. - Igen. Minden tök tuti, ahogyan mondani szokták. - És... az? - Nincs szükség rá, hogy ennél pontosabban fogalmazzon. Scott tudja, hogy Lisey miről beszél. - Régóta ismeri már az illatomat, és tudja, milyen formája van a gondolataimnak. Ennyi év után szinte már haveroknak számítunk. Ha nagyon akarna, el tudna ragadni, de ez túlságosan megerőltető lenne a számára, és meg kell hagyni, a srác elég lusta. Különben pedig... valami vigyáz rám. Valami az egyenlet derűs oldalán. Mert tudod, az egyenlet egyik oldala derűs. Tudnod kell, hiszen te is része vagy ennek az oldalnak. - Egyszer azt mondtad, fel tudod ébreszteni, ha akarod - suttogja Lisey. - Igen. - És néha tényleg fel akarod ébreszteni, ugye? Scott nem tagadja. Odakint a szél hosszú, fagyos dallamot üvölt. Odabent a takarók alatt, a kályha előtt, Scott mellett meleg van. - Maradj velem, Scott - suttogja Lisey. - Veled maradok - feleli Scott. - Veled maradok, amíg... 16. - Veled maradok, amíg tudok - mondta Lisey, és abban a pillanatban több dologra is rádöbbent. Először is, hogy újra a hálószobájában, az ágyában van. Másodszor, hogy le kell majd cserélnie az ágyneműt, mert csuromvizesen tért vissza, a lábfejére pedig másik világból származó homok tapad. Harmadszor, hogy annak ellenére, hogy a szobában nincs kifejezetten hideg, ő mégis vacog. Negyedszer, hogy nincs nála az ezüstásó. És végül, de nem utolsósorban, hogy ha a kőpadon üldögélő magányos alak valóban Scott volt, akkor most látta őt utoljára. A férje egyike lett a halotti lepelbe csavart temetetlen holtaknak. Vizes ruhában feküdt az ágyon, és sírva fakadt. Tudta, hogy sok dolga lesz, de letisztult a fejében, mit kell tennie, és erről eszébe jutott, hogy talán ez is része a díjnak, amit Scott az utolsó dincsvadászat végén neki akar adni. Most viszont nem szomorkodhat tovább Scott miatt. Arcát a kezébe temetve öt percig feküdt az ágyon, és zokogott. A végén még a szeme is beduzzadt, a torka pedig megfájdult. Sosem gondolta, hogy ennyire hiányzik majd neki Scott, hogy ennyire fáj majd, amikor a férfi nem lesz mellette. Ez a felismerés iszonyatos
megrázkódtatás volt. Ugyanakkor - annak ellenére, hogy a melle még mindig fájt -, Lisey régóta nem érezte ilyen jól magát, és sosem örült még ennyire az életnek. Készen állt, hogy szétrúgja annak a mocskos szemétládának a seggét. Ahogyan mondani szokták. XII. Lisey Greenlawnban (A Mályvarózsa) 1. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott, majd lehámozta magáról átizzadt ruháját, és elmosolyodott. Na, nem mintha valami vicces lett volna abban, hogy háromnegyed tizenkettő múlt öt perccel, és hamarosan véget ér egy újabb júniusi délelőtt. Lisey azért mosolygott, mert eszébe jutott egy mondat a Karácsonyi ének-ből, mikor Scrooge így szól: „A szellemek mindent elvégeztek egyetlen éjszakán.” Lisey úgy érezte, nagyon rövid idő alatt valami nagyon fontos dolog történt vele, és az utolsó néhány órában gyökeresen megváltozott az élete. Nem szabad elfelejteni, hogy a múltban éltem, ami meglepően sok időt emészt fel az ember életéből, gondolta Lisey... aztán töprengett néhány pillanatig, és végül hangosan felnevetett. Ha valaki lent a hallban ezt meghallotta volna, biztosan azt hiszi, elment az esze. Jól van, nevess csak, kicsim, hisz magunk vagyunk, gondolta a fürdőszoba felé tartva. Megint rátört az előbbi hangos, öblös nevetés, aztán hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Dooley talán ott van a házban. Talán a borospincében lapul, vagy a hatalmas ház valamelyik szekrényében; de az is lehet, hogy a padláson húzta meg magát, és most izzadságban fürödve várakozik, pont Lisey feje fölött. Nem igazán ismerte a fickót, és ezt nem is tagadta, viszont az, hogy esetleg itt bújt el a házba, tökéletesen illet a Dooleyról kialakult képbe. A fickó már bebizonyította mekkora faszfej. Ne törődj vele. Most Dadával és Cantyvel foglalkozz. Jó ötlet. Lehet, hogy még a nővérei előtt odaér Greenlawnba. Nem kell összetörnie magát, de túl sok időt már nem vesztegethet. Na, akkor most akcióba lendülünk, gondolta. Egy percre azért megállt a hálószobaajtón lévő nagy, tükör előtt, és a kezét maga mellett lógatva, közömbösen végigmérte vékony, átlagos, középkorú testét, és az arcát, amit Scott egyszer úgy jellemzett, „mini egy rókáé, nyáron”. Kicsit még fel volt dagadva, de már alig látszottak a sebek. Mint aki túl hosszan, vagy túl mélyen aludt (és lefekvés előtt felhajtott néhány italt). Lebiggyedő ajka különösen érzéki volt, és Lisey ettől nagyon kényelmetlenül érezte magát, ugyanakkor azonban valami furcsa boldogság töltötte el a lelkét. Habozott, nem tudta, mit csináljon a szájával, de aztán talált a fiókjában egy Revlon Hothouse Pink ajakrúzst. Halványan berúzsozta a száját, aztán kétkedve a tükörbe biccentett. Ha valaki az ajkát nézi ennek most megnőtt az esélye -, inkább azon gondolkodjon, milyen szexi, és ne azon, hogy miért próbál elrejteni valamit, amit nem lehet. A bal melle helyén, amit Dooley olyan eszelős élvezettel trancsírozott szét, csúnya, rózsaszín lyuk tátongott, amely a hónaljától indult, és a bordáknál éri véget. Úgy nézett ki, mint egy nagyon csúnya, két-három hetes, de gyorsan gyógyuló vágás. A két kisebb sérülés leginkább arra hasonlított, mint amikor a túl szoros műszálas melltartó kidörzsöli a bőrt. Vagy-ha valakinek elég élénk a fantáziája - akár a kötélmászás közben szerzett égési sérülések is eszébe juthattak. Döbbenetes különbség volt a sebek mostani állapota és a cakkos szélű húscafat között, amit Lisey akkor pillantott meg, amikor a támadás után magához tért. - A Landonok gyorsan gyógyulnak, te faszfej mondta, és belépett a zuhany alá.
2. Csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan leöblítse magát. A melle még mindig eléggé sajgott, ezért fel sem merült, hogy melltartót vegyen. Végül bő pólót húzott és mellényt, hogy ne bámulhassák meg a mellbimbóját - feltéve persze, ha a srácokat érdekeli egyáltalán egy ötvenes nő mellbimbója. Scott azon a véleményen volt, hogy igen. Egyszer kifejtette erről a nézeteit - ó, azok a régi szép idők. Elmagyarázta Liseynek, hogy a heteroszexuális férfiak a női nem bármely tagját megbámulják, ha az elmúlt már nagyjából tizennégy, és még nem töltötte be a nyolcvannégyet. Scott szerint ennek a szem és a pénisz közötti idegi kapcsolat az oka, és az agynak semmi köze az egészhez. Dél volt. Lisey lement a földszintre, bekukkantott a nappaliba, és a dohányzóasztalon meglátta a cigarettát. Aztán inkább előkapott egy üveg Skippy mogyoróvajat a spájzból (ehhez egyébként minden bátorságát össze kellett szednie, mert nem tudhatta, hogy Jim Dooley nem a spájz ajtaja mögött rejtőzködik-e), meg egy üveg eperlekvárt a hűtőből. Megkent egy mogyoróvajas-lekváros kenyeret, és két jókorát harapott belőle, mielőtt Woodbody professzor számát tárcsázta. A Castle megyei rendőrkapitányság ugyan bizonyítékként lefoglalta „Zack McCool” fenyegető levelét, amin a prof telefonszáma volt, de Lisey világéletében könnyen megjegyzett bármilyen telefonszámot, ezt a számot pedig gyerekjáték volt memorizálni: az elején a pittsburghi körzetszám, a végén meg nyolcvanegynyolcvannyolc. Az inkunkok királynőjével ugyanolyan szívesen beszélt volna, mint az inkunkok királyával. Az üzenetrögzítővel viszont nem volt kedve társalogni. Persze, ha minden kötél szakad, ez is megteszi, csakhogy ebben az esetben semmi garancia nincs rá, hogy az érintettek időben megkapják az üzentet, és megteszik a megfelelő lépéseket. Kár volt aggódnia, Woodbody vette fel a kagylót, és finoman szólva, nem igazán királyhoz illően beszélt. Letörtnek és gyanakvónak tűnt. - Igen? Tessék? - Jó napot, Woodbody professzor! Itt Lisa Landon beszél. - Nem akarok beszélni magával. Beszéltem az ügyvédemmel, aki azt tanácsolta, ha nem akarok... - Nyugalom - szakította félbe Lisey, miközben vágyakozó pillantást vetett a mogyoróvajaslekváros kenyérre. Ez sem lesz egy hosszú beszélgetés, gondolta. - Nem akarok kiszúrni magával. Nem akarom bajba keverni, nem lesz szükség a zsarukra, sem az ügyvédekre, sem senki másra. És mindössze egyetlen aprócska szívességet kérek cserébe. - Kifejtené bővebben? - kérdezte Woodbody gyanakvón. Lisey nem tudott neheztelni rá. - Csekély ugyan a valószínűsége, de előfordulhat, hogy a barátja, Jim Dooley még ma felhívja magát... - Az a fickó nem a barátom! - makogta idegesen a professzor. Na persze, gondolta Lisey, aztán szép lassan meggyőzöd magad, hogy soha nem is voltatok barátok. - Rendben, akkor nem a barátja, hanem az ivócimborája, egy futó ismeretség, akármi. A lényeg a következő: ha felhívja magát, mondja azt, hogy meggondoltam magam. Megteszi? Mondja azt, hogy visszanyertem a józan ítélőképességemet. Mondja meg neki, hogy ma este nyolckor várom a férjem dolgozószobájában. - Nekem ez úgy hangzik, Mrs. Landon, mintha valami kivételesen nagy őrültségre készülne. - Hé, ezt miből gondolja? - A szendvics egyre íny-csiklandozóbb lett. Lisey gyomra korogni kezdett. Professzor, lehet, hogy Dooley nem is fogja hívni magát. Ebben az esetben ennyivel megúszta a dolgot. Ha azonban Dooley mégis felhívná, adja át az üzenetet, és ezzel minden tartozását letudta. Viszont, ha Dooley felhívja, és maga, ne adj' isten, elfelejti átadni az üzenetet - csak annyit
mondjon: „A nő meggondolta magát, este nyolckor várja Scott dolgozószobájában” -, és én rájövök... nos, akkor, nagyon csúnyán ki fogok szúrni magával. - Nem teheti. Az ügyvédem azt mondta... - Ne törődjön vele, az ügyvédek egyfolytában baromságokat magyaráznak. Legyen esze... Hallgassa végig, amit mondok. A férjem húszmillió dollárt hagyott rám. Ennyi pénzzel a zsebemben úgy meg tudom fingatni magát, hogy a következő három évben még akkor is rotyogni fog a nadrágja, ha leguggol. Megértette? Mielőtt a professzor bármit mondhatott volna, Lisey lecsapta a kagylót, beleharapott a szendvicsbe, aztán kivette a Kool-Aid limonádét a hűtőből, egy pillanatra elgondolkozott, hogy kitöltse-e pohárba az üdítőt, de végül a szájához emelte a kancsót, és abból ivott. Nyam-nyam! 3. Ha Dooley a következő néhány órában hívja, nem találja otthon Liseyt. Szerencsére tudta, hogy melyik készüléken fogja keresni Dooley. Átment a pajtába, a befejezetlenül maradt irodába, amelynek ajtaja a lepellel letakart brémai ággyal szemben nyílt. Leült az asztal mellett álló - hokedlire emlékeztető - székre (oly sok minden más mellett az is elmaradt, hogy egy rendes ülőalkalmatosságot szerezzen az irodájába), és lenyomta a rögzítőn az ÜZENET FELVÉTELE feliratú gombot, majd anélkül, hogy túl sokat töprengett volna, beszélni kezdett. A Paragonyból olyan tervvel a tarsolyában érkezett vissza, amelynek egymásra épülő lépéseit követve remélhetőleg sikerül csapdába csalni Jim Dooleyt. Úgy táncolsz majd, ahogyan én fütyülök, gondolta Lisey. - Zack, vagyis Mr. Dooley, itt Lisey beszél. Elmentem a nővéremhez, akit jelenleg egy auburni kórházban ápolnak. Beszéltem a professzorral, és annyira örülök, hogy végül sikerült megoldanunk ezt a kis problémát. Ma este nyolckor megtalál a férjem dolgozószobájában, vagy ha az időpont nem felel meg, vagy esetleg a rendőrség miatt aggódna, hívjon fel ezen a számon hétkor, és átszervezzük a találkozót. Előfordulhat, hogy valamelyik seriff helyettes ma este is a ház előtt vagy az út túloldalán a bokrok között parkol majd, úgyhogy legyen óvatos. Ha visszajöttem, megnézem, hagyott-e nekem üzenetet. Lisey egy kicsit aggódott, hogy nem fog a teljes szöveg ráférni a szalagra, de végül mindent el tudott mondani. Vajon mit szól majd az üzenethez Jim Dooley, ha felhívja ezt a számot? Figyelembe véve, hogy a fickó mennyire be van kattanva, Lisey nem mert jóslatokba bocsátkozni. Vajon felhívja egyáltalán a professzort Pittsburghben? Talán. De arra sem volt semmi garancia, hogy ha Dooley tényleg telefonál Woodbodynak, a professzor átadja Lisey üzenetét. Liseyt nem érdekelte, hogy Dooley mit gondol. Nem érdekelte, hogy a fickó azt hiszi, tényleg meg akar állapodni vele a kéziratokról, vagy megsejti, hogy valami másra készül. Lisey mindössze egyetlen dolgot akart elérni, mégpedig azt, hogy Dooley izgatott és kíváncsi legyen, mint egy hal, amikor megpillantja a tó felszínén ide-oda cikázó villantót. Lisey nem mert üzenetet hagyni az ajtón - túlságosan nagy volt a valószínűsége, hogy Boeckman vagy Alston seriff helyettes még azelőtt megtalálná, hogy Dooley elolvasta -, és erre talán nem is volt szükség. Lisey úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett. Tényleg arra számítasz, hogy este nyolckor Dooley betoppan majd Scott dolgozószobájába, Lisey? Egyszerűen felbattyog a lépcsőn, és bizalomtól sugárzó arccal megáll az ajtóban? Lisey egyáltalán nem számított rá, hogy Dooley felbattyog a lépcsőn, és hogy az őrületen kívül bármi másnak jut hely a lelkében. Csak és kizárólag arra számított, hogy a fickó el fog jönni. Mint a gyanakvó vadállatok, Dooley is csapdát szimatol majd, s rendkívül óvatos lesz, lehet, hogy már kora délután beoson a házba az erdő felől, Lisey azonban bízott benne, hogy a lelke mélyén Dooley úgy érzi majd, nem valami trükkről vagy csapdáról van szó, amit a
rendőrkapitányság emberei eszeltek ki. A Lisey hangjából kiérződő igyekezet remélhetően megteszi majd a hatását, mert hát azok után, amit művelt vele, mi másra számíthatna, mint hogy Landon özvegyéből igazi kezes bárány váljék. Lisey kétszer visszajátszotta az üzenetet, aztán bólintott. Igen. Első hallásra mintha tényleg csak arról lett volna szó, hogy Lisey szeretne pontot tenni a kellemetlen ügy végére, de közben nagyon bízott benne, hogy Dooley kihallja majd a hangjában bujkáló félelmet és fájdalmat. Lisey tudta, hogy Dooley azért fogja hallani a hangjában a félelmet és a fájdalmat, mert hallani akarja, mert akárhogy nézzük is, Dooley tényleg elmebeteg volt. Lisey úgy érezte, mindemellett valami más is beindult. Megkapta az italt. Megkapta a dincset, és ettől valamiféle ősi erő szabadult fel benne. Lehet, hogy nem tart ki sokáig, de ez nem számít, mert ebből az erőből - ebből az ősi, hátborzongató rejtelemből - valamennyi átsugárzott az imént felvett üzenetbe. Lisey biztos volt benne, ha Dooley telefonál, meghallgatja és meghallja az üzenetet, és akkor nem fogja hidegen hagyni a dolog. 4. A mobilja még mindig a BMW-ben volt, és mostanra feltöltődött. Eszébe jutott, hogy visszamegy az irodába, és újra felveszi az üzentet, csak hozzáteszi a mobil számát is, aztán rájött, hogy nem tudja. Olyan ritkán hívod magad, drágám, gondolta, és felnevetett. Lassan végiggurult a kocsi behajtón, remélve, hogy Alston seriff helyettes esetleg még mindig ott parkol. Szerencsére bejött a számítása, Alston ott várakozott a behajtó végén, ráadásul nagyobbnak és eresebbnek tűnt, mint valaha. Lisey kiszállt a kocsiból, és tisztelgett egyet. A seriff helyettes nem hívott erősítést, és nem menekült el a helyszínről fejvesztve, amikor meglátta Lisey arcát, egyszerűen csak elvigyorodott, és a sapkájához emelte a kezét. Lisey korábban eljátszott a gondolattal, hogy kitalál valami mesét, és megpróbálja beadni a szolgálatot teljesítő seriff helyettesnek, hogy „Zack McCool” felhívta, és közölte vele, hogy inkább elhúzza a belét, és visszatér az ő kis nyugat-virginiai odújába, és egy életre kitörli emlékezetéből az író özvegyét, mert álmában sem gondolta, hogy annyi jenki zsernyák fog nyüzsögni a környéken. Természetesen a Gyilkos túrá-ból ismert akcentus nélkül akarta előadni a történetet, és úgy érezte, elég meggyőző tudna lenni, különösen a jelenlegi állapotában, de végül meggondolta magát. Egy ilyen történet lehet, hogy pont a kívánt hatás ellenkezőjét váltaná ki, és Clusterfuck rendőrfőnök meg a helyettesei még jobban résen lennének, mivel arra gyanakodnának, hogy Jim Dooley így akarja elaltatni a figyelmüket. Nem jó ötlet, inkább minden maradjon a régiben, gondolta meg magát végül Lisey, és az eredeti terv szerint haladt tovább. Dooleynak egyszer már sikerült eljutnia hozzá, valószínűleg másodszor is ki tudja játszani a zsarukat. Viszont ha a rendőrség esetleg elkapja, egy csapásra megoldódik minden... persze ha választhat, akkor van a történetnek olyan befejezése, ami még ennél is jobban tetszene. Mindenesetre sem Alstonnak, sem Boeckmannek nem akart többet hazudni annál, amennyi feltétlenül szükséges. Ezek a zsaruk minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megvédjék, ráadásul a maguk módján még szimpik is voltak Liseynek. - Hogy s mint, Mrs. Landon? - Remekül. Csak azért álltam meg, mert szólni akartam, hogy átugrom Auburnbe. A nővérem kórházban van. - Nagyon sajnálom. A CMG-ben vagy a Kingdom-ban van? - A Greenlawnban. Lisey nem volt biztos benne, hogy Alston ismeri a helyet, ám arcának apró rándulásából arra következtetett, hogy már hallott róla. - Hát, az elég nagy baj... de legalább ma szép időnk van. Ilyenkor jó vezetni. Azért ha tud, próbáljon meg hazaérni sötétedés előtt. Az időjárás jelentés szerint estére nagy vihar várható, különösen errefelé, nyugaton.
Lisey mosolyogva körbepillantott, először a napra, ami valóban hét ágra sütött, aztán Alston seriff helyettesre. - Igyekezni fogok. Köszönöm a biztatást. - Nagyon szívesen. Várjon egy pillanatot. Mintha az orra egy kicsit be lenne dagadva. Talán megcsípte valami? - Kicsit allergiás vagyok a szúnyogcsípésre, néha csúnyán be szokott durranni - felelte Lisey. - Nézze, itt egy másik is, a szám mellett. Látja? Alston szemügyre vette Lisey száját, amit Dooley nem is olyan rég alaposan átalakított. Nem igazán - felelte Alston. - Nem mondhatnám. - Remek, akkor hatott a Benadryl. Remélem, nem fog elálmosítani. - Ha mégis, húzódjon majd le az út mellé, rendben? Ne szúrjon ki saját magával. - Igen, apu - mosolygott Lisey, mire Alston felnevetett, és egy kicsit mintha el is pirult volna. - Erről jut eszembe, Mrs. Landon... - Lisey. - Igen, asszonyom. Lisey. Andy hívott. Szeretné, ha beugrana valamikor a rendőrkapitányságra, és hivatalosan is feljelentést tenne. Tudja, alá kell írni a vallomását. Be tudna ugrani valamikor? - Hát persze. Majd Auburnből hazafelé megpróbálok benézni a kapitányságra. - Engedje meg, hogy eláruljak magának egy titkot, Mrs. Lan... Lisey. Mindkét titkárnő korábban szokott lelépni az irodából, ha estére vihart jósolnak. A mottoni út mentén laknak, és ott még nem csinálták meg az új csatornát, úgyhogy ha kiadósabb zuhé jön, meg áll rajta a víz. Lisey megvonta a vállát, és így válaszolt: - Rendben, akkor majd meglátom. - Feltűnő mozdulattal az órájára pillantott. - Hoppá, már ennyi az idő? Ne haragudjon, de tényleg rohannom kell. Nyugodtan használja a vécét, Alston seriff helyettes. Talál... - Joe, ha szabadna. Ha én Liseynek szólítom, akkor maga szólítson Joe-nak. - Rendben van, Joe - bökött az égre Lisey a hüvelykujjával. - A veranda lépcsője alatt megtalálja a hátsó ajtó kulcsát. Csak tapogatózzon, meg fogja találni. - Képzett nyomozó vagyok, Lisey - jegyezte meg Alston seriff helyettes pókerarccal. Lisey hangosan felnevetett, és a kezét magasba tartotta. Joe Alston seriff helyettes vigyorogva Lisey tenyerébe csapott. A napfényben álltak, a postaláda mellett, amelyben nem olyan rég Lisey megtalálta Gallowayjék döglött macskáját. 5. Auburn felé menet Lisey azon merengett, hogyan nézett rá Joe Alston seriff helyettes, amikor a kocsi behajtón állva beszélgettek. Lisey megszokta már, hogy nem bámulják meg a férfiak, ezért is esett jól, hogy a fiatal zsaru olyan „drágám, nagyon jól nézel ki” arckifejezéssel pillantott rá. Ma viszont, annak ellenére, hogy kissé feldagadt az orra, megtört a jég. Elképesztő. Elképesztő. - Jim Dooley szépségápolási tanácsai, avagy egy kiadós verés néha megszépíti az arcot nevetett fel Lisey. - El kéne adni a jogokat valamelyik tévétársaságnak. Az ajkait csodálatosan édesnek érezte. Úgy érezte, soha az életben nem akarna többé rágyújtani. Talán ezt a módszert is el lehetne adni valamelyik tévének. 6. Lisey húsz perccel egy után érkezett meg Greenlawn-ba. Sejtette, hogy Darla kocsija még nem lesz ott, de azért megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végigpillantott a látogatók részére fenntartott parkolóban szétszórva álló tucatnyi kocsin, és nem látta közöttük nővére
autóját. Örült, hogy Darla és Canty még valahol délen járnak, messze Jim Dooleytól. Liseynek eszébe jutott, hogyan segített kislánykorában (úgy tizenkét-tizenhárom éves lehetett, már nem is olyan kicsi) Mr. Silvernek burgonyát válogatni. Amikor Lisey a burgonyaosztályozónál dolgozott, Mr. Silver mindig figyelmeztette, hogy a hátsó raktárban, a gép közelében csak nadrágban és feltűrt ingujjal sürgölődhet. Ha elkap az a fránya gép, egyből levetkőztet, mondogatta, és Lisey megfogadta a jó tanácsot, mert megértette, Max Silver nem arról beszél, hogy a gép milyen kárt tehet a ruhájában, hanem hogy milyen kárt tehet a testében. Amanda nyakig belekeveredett a dologba - azzal, hogy pont akkor állított be, mikor Lisey tessék-lássék nekilátott rendet rakni Scott dolgozószobájában. Darla és Canty viszont csak feleslegesen bonyolítaná a helyzetet. Ha Isten jót akar nekik, ott tartja őket a Snow Squallban, és a két Debusher lány jó sokáig, ha lehet, legalább éjfélig, tömi magába a ház specialitását, a Henyélő Homárt, és gurítja le torkán a finom fehérborból készült fröccsöt. Mielőtt kiszállt az autóból, Lisey jobb kézzel óvatosan megérintette a bal mellét, és már előre elfintorodott, mert arra számított, hogy fájdalom nyilall belé. Ám mindössze valami tompa lüktetést érzett. Elképesztő, gondolta. Mintha egy egyhetes horzsolás lenne. Ha valaha kételkedni kezdesz a Paragony létezésében, Lisey, jusson eszedbe, mit csinált Jim Dooley a melleddel alig öt órával ezelőtt, és hogy most milyen állapotban van. Kiszállt a kocsiból, bezárta az ajtót, aztán egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen, és megjegyezze, hol parkol. Nem tudta megmondani, mindezt miért csinálja, nem volt határozott oka, hogy ilyen alaposan szemügyre vette a parkolót. Ez is a tervhez tartozott, egy lépés a sok közül, mintha egy recept utasításait követve életében először sütne kenyeret. És úgy érezte, ez így teljesen rendben van. Greenlawn frissen aszfaltozott és felfestett parkolója arra a parkolóra emlékeztette, ahol tizennyolc évvel korábban lelőtték a férjét. Mintha Roger Dashmiel - a betoji, déli szarcsimbók - fátyolos hangját hallotta volna, amint közli vele, hogy Ezután majd a Nelson Hallba megyünk, ami a parkoló túloldalán található, és hál' istennek légkondicionált. Itt azonban nincsen Nelson Hall névre keresztelt épület. A Nelson Hall már a múlté, mint ahogyan az a férfi is, aki azért ment oda azon a forró napon, hogy egy ezüstásóval kiforgasson egy kupac földet, és megkezdje a Shipman Könyvtár építését. A gondosan nyírt sövénykerítés fölé azonban nem az angol tanszék épülete tornyosult, hanem egy huszonegyedik századi elmegyógyintézet csiszolt tégla-és csillogó üveghomlokzata. Az a fajta tiszta és világos hely, ahol Scott is végezhette volna, ha valami titokzatos vírus, amit a Bowling Green-i orvosok végül tüdőgyulladásnak neveztek (nem merték megkockáztatni, hogy olyasvalakinek, akinek a halálról a New York Times címlapon számol be, azt írják a halotti bizonyítványára, „a halál oka ismeretlen”), nem végez vele. A sövénynek ezen az oldalán egy tölgyfa állt. Lisey a fa árnyékában parkolta le a BMW-t, annak ellenére, hogy nyugaton sötét felhők gyülekeztek. Még a végén Joe Alston seriff helyettesnek lesz igaza a délutáni viharral kapcsolatban. A tölgyfa tökéletes tájékozódási pont lett volna, ha nincs több fa a parkolóban, ám a sövény mellett szép sorban álltak a Lisey számára gyakorlatilag teljesen egyformának tűnő tölgyek... Különben meg leszarom az egészet! Elindult a főépülethez vezető járdán, de valami - egy belső hang, ami nem hasonlított belső hangjának különböző változataihoz - arra késztette, hogy visszaforduljon, és még egyszer szemügyre vegye az autót és a parkolót. Azon töprengett, ne álljon-e át a kocsival, de végül úgy döntött, a belső hang nem ezt akarja tőle. Ezért inkább körbejárta a kocsit. Még az apja tanácsolta neki, hogy mielőtt hosszabb útra indul, mindig tegyen így. Csakhogy ilyen esetekben az ember lapos gumikat, tönkrement hátsó lámpát, kilyukadt kipufogót meg efféle dolgokat keres. Most viszont Liseynek fogalma sem volt, hogy mire figyeljen. Lehet, hogy csak az időt húzom, mert nincs kedvem bemenni Amandához. Talán csak erről van szó.
Sokkal többről volt azonban szó. Valami nagyon fontos dologról. Lisey szemügyre vette a rendszámtáblát - 576ÍRD, az idióta búbos vöcsökkel -, és a teljesen kifakult matricát a lökhárítón, amit még Joditól kapott ajándékba, és amin a következő felirat állt: TUDOM JÓL, HOGY JÉZUS SZERET ENGEM, EZÉRT SOSEM KELL LASSAN MENNEM. Ez így nem elég jó, nyaggatta tovább a hang, és ekkor észrevett valamit a parkoló távolabbi sarkában. A sövény alatt, egy üres, zöld üveg hevert a földön. Egy sörösüveg, Lisey ezt szinte biztosra vette. Talán elkerülte a takarítószemélyzet figyelmét, de az is lehet, hogy ma még nem jártak erre. Lisey odasietett, és felkapta az üveget. Jellegzetes, savanykás szag csapta meg az orrát. A kissé kifakult címke egy vicsorgó kutyafélét ábrázolt, és a felirat tanúsága szerint az üveg egykor Nordic Wolf Premium Beért tartalmazott. Lisey, kezében az üveggel visszament az autóhoz, majd az üveget közvetlenül a rendszámtáblán látható búbos vöcsök alá tette a járdára. Egy krémszínű BMW. Nem elég jó. Egy tölgyfa árnyékában parkoló krémszínű BMW. Még mindig nem elég jó. Egy tölgyfa árnyékában parkoló krémszínű BMW, amelynek búbos vöcsköt ábrázoló 5761RD-es rendszámtáblája alatt, a lökhárítóra ragasztott vicces matricától kissé balra egy üres Nordic Wolf sörösüveg áll... elég jó. De még mindig csak éppen hogy. És hogy minek ez a felhajtás? Liseynek halvány segédfogalma sem volt, de baromira nem is érdekelte a dolog. Sietve elindult a főépület irányába. 7. Lisey könnyen bejutott Amandához, annak ellenére, hogy már fél kettőkor a kórháznál volt, és a látogatási idő hivatalosan csak kettőkor kezdődött. Dr. Hugh Albernessnek - és persze Scottnak - hála, Liseyvel úgy viselkedtek Greenlawnban, mint egy igazi hírességgel. Alig tíz perccel azután, hogy bejelentkezett a recepción (a recepciós pult fölé egy gigantikus New Age falfestmény tornyosult, amelyen kisgyerekek, kéz a kézben, tündöklő arccal bámulták a csillagos égboltot), Lisey kint ült Amandával a szobához tartozó zárt teraszon, egy dixie-s pohárból színtelen puncsot kortyolgatott, és közben a hátsó kert pázsitján zajló krokett játszmát figyelte. Valahol a közelben fűnyíró zúgott. Pár perccel korábban az ügyeletes ápolónő megkérdezte Amandát, nem kér-e egy pohárral az italból. Mivel az ápolónő Amanda hallgatását igenlő válasznak vette, a punccsal teli pohár most ott állt az ágy melletti asztalon. Amanda menta zöld pizsamában volt, frissen mosott hajában a pizsamához illő szalaggal, és üres tekintettel bámult a távolba, Lisey sejtette, hogy nem a krokett játékosokat nézi. A keze összekulcsolva pihent az ölében, de Lisey még így is látta a bal csuklóján lévő csúnya vágást, és a csillogó kenőcsöt, amivel a sebet kezelték. Lisey háromszor szólította meg Amandát, de a nővére meg se nyikkant. Az ápolónő szerint a betegség velejárója, hogy Amanda nem hajlandó kommunikálni, nem veszi az adást, máshol jár az esze, elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Amanda világéletében nehéz eset volt, de ezúttal minden eddigi teljesítményét sikerült felülmúlnia. Liseynek viszont nem volt vesztegetni való ideje, hiszen alig hat óra múlva már Scott dolgozószobájában kellett várnia a vendégét. Belekortyolt az íztelen löttybe - szívesen elcserélte volna egy kólára, amit viszont koffeintartalma miatt verboten volt behozni a kórház területére -, és a poharat az asztalra tette. Körülnézett, hogy meggyőződjön róla, egyedül vannak, aztán előrehajolt, és megfogta Amanda kezét, megpróbált nem összerándulni a kenőcs csúszós-ragacsos érintésétől és a nővére kézfejét borító, kidudorodó hegek
tapintásától. Amanda semmi jelét nem mutatta, hogy fájna neki, ahogy Lisey megszorítja a kezét. Az arca továbbra is kifejezéstelen maradt, mintha nyitott szemmel aludna. - Amanda - szólította meg Lisey, és megpróbálta felvenni vele a szemkontaktust, ez azonban lehetetlennek tűnt. - Amanda, figyelj rám! Felajánlottad, hogy segítesz rendet rakni Scott dolgozószobájában. Most nagy szükség lenne a segítségedre. Segítened kell nekem. Semmi válasz. - Megismertem egy gonosz embert. Egy őrültet. Kicsit hasonlít arra a nashville-i faszszopóra, Cole-ra, sőt igazából baromira hasonlít rá, de egyedül nem bírok vele. Vissza kell jönnöd, bárhol jársz is, és segítened kell nekem. Semmi válasz. Amanda továbbra is a krokett játékosok irányába bámul, keresztül rajtuk. A fűnyíró tovább zúg. A randa löttyel teli papírpoharak azokon a speciális, lekerekített sarkú asztalon állnak, a teraszon. Ezen a helyen az éles sarkok ugyanúgy verboten, mint a koffein. - Tudod, mit gondolok, Mandanyuszi? Szerintem te most a kőpadok egyikén ücsörögsz, és a tavat bámulod a többi bekattant hullával. Szerintem Scott meglátott téged, amikor egyszer ott járt, és megjegyezte magában: „A, egy vagdosó, könnyen kiszúrom a vagdosókat, mert az apám is ehhez a bagázshoz tartozott. És hát, a fenébe, én is ennek a bagázsnak a tagja volnék.” Ezt gondolta: „Ez a hölgy túl korán ki fog szállni a buliból, hacsak valaki nem húzza keresztül a számításait, hogy úgy mondjam.” Nos, jól gondolom, Manda? Semmi válasz. - Nem tudom, hogy Scott előre látta-e Jim Dooley színre lépését, azt viszont tudta, hogy te a Greenlawnban fogod végezni, ez tuti, mint ahogy a szar a lepedőre szárad. Emlékszel, Manda, hogy az öreg Dandy hányszor elmondta ezt? Tuti, mint ahogy a szar a lepedőre szárad. És amikor Jó Mami rászólt, azt mondta, a „szar” nem számít káromkodásnak. Emlékszel? Amanda továbbra sem szólt egyetlen kukkot sem. Egyre idegesítőbben révedt a semmibe. Liseynek eszébe jutott az a hideg éjszaka, mikor Scott a vendégszobában ült a hintaszékben, miközben odakint tombolt a vihar és lángolt az égbolt, aztán Amanda füléhez hajolt. - Ha hallasz, szorítsd meg a kezemet - suttogta. - Olyan erősen, ahogyan csak bírod. Lisey másodpercekig lélegzetvisszafojtva várt. Már majdnem feladta a reményt, amikor Amanda keze alig érezhetően megmozdult. Lehetett volna akaratlan izomrángás, vagy akár a képzelet játéka, Lisey azonban úgy gondolta, valahol távol a nővére meghallotta, hogy szólítja, hogy hazahívja. - Rendben van - mondta Lisey. A szíve a torkában dobogott, úgy érezte, mindjárt megfullad. - Nem rossz. Kezdetnek megteszi. Elkaplak és visszahozlak, Mandanyuszi. Hazahozlak, te pedig segíteni fogsz nekem. Hallasz? Segítened kell! Lisey becsukta a szemét, és még egyszer megszorította Amanda kezét. Tudta, hogy ezzel talán fájdalmat okoz a nővérének, de nem törődött vele. Majd később kipanaszkodja magát, ha újra meg tud szólalni. Az egész világ arra épül, hogy „mi lenne ha”, ahogyan egyszer Scott megjegyezte. Lisey minden akaraterejét összeszedve a lehető legtisztábban és legrészletesebben maga elé képzelte a sziklák körülölelte kis tavat, látta maga előtt a tiszta, fehér homokkal borított, nyílhegy alakú fövenyt, az ívelt kőpadokat, látta a sziklahasadékot és a sírkerthez vezető ösvényt. A vizet csillogó kéknek képzelte el, a víztükrön napfény szikrázott, úgy képzelte el a helyet, hogy dél körül járjon, mert már elege volt az alkonyi Paragonyból. Most, gondolta Lisey, és várta, hogy megforduljon a szél, és elhalkuljanak Greenlawn zajai. Néhány pillanatig mintha tényleg tompábbá váltak volna a hangok, de Lisey a képzelete játékának vélte a dolgot. Kinyitotta a szemét, és még mindig a kis zárt teraszon ült, a papírpohár a löttyel még mindig az asztalon állt. Amanda továbbra is mély, békés katatóniába süllyedve lélegzett menta zöld pizsamájában - melyet nem gombbal, hanem patenttal kellett összefogni, mert a gombokat le lehet nyelni, ami igen veszélyes -, a mellkasa alig láthatóan
emelkedett és süllyedt a pizsama alatt. A hajában a pizsamához illő szalag, szemében a végtelen tengerek kékje. Liseynek ekkor borzalmas kétségei támadtak. Lehet, hogy Jim Dooleyt leszámítva minden csak egy, az ő képzelete szülte őrült lázálom része? V. C. Andrews regényein kívül nem létezik az elcseszett Landon család, és ez a Paragony nevű hely csak néhány élénk fantáziájú gyerek képzeletében létezik. Lisey hozzáment egy íróhoz, aki aztán meghalt, és ezzel vége a történetnek. Lisey egyszer megmentette az életét, de amikor a férfi nyolc évvel később, Kentuckyban megbetegedett, már semmit nem tehetett érte, mert a mikrobákat nem lehet leütni ásóval. Egy pillanatra eleresztette Amanda kezét, aztán újra megszorította. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy feladja. Nem! Minden megtörtént. A Paragony létezik. 1979-ben is létezett, mielőtt összeházasodtunk Scott-tal, aztán 1996-ban újra ellátogattam oda, hogy megkeressem őt, amikor arra volt szükség, hogy valaki megtalálja és hazahozza, amikor egyedül nem tudott hazatérni. Legutóbb pedig ma reggel jártam ott. Ha kétségem támad, elég összehasonlítanom, milyen állapotban volt a mellem, miután Jim Dooley végzett velem, és milyen állapotban van most. Azért nem tudok átjutni a Paragonyba, mert... - A gyapotkendő - suttogta Lisey. - Scott azt mondta, a gyapotkendő visszatart minket, mint a hajót a horgony, de nem tudta megmagyarázni, miért. Te tartasz itt minket, Manda? A lelked valamelyik makacs része miatt nem tudunk, elmenni inneni Ezért nem tudom itt hagyni ezt a helyet? Amanda nem válaszolt, de Lisey pontosan tudta, miről van szó. Amanda egyrészt szerette volna, ha Lisey elmegy érte, és visszahozza, másrészt viszont nem akarta, hogy bárki megmentse, ugyanis egyszer s mindenkorra le akart számolni ezzel a mocskos világgal, és ennek a mocskos világnak minden nyomorával. Szívesen megmaradt volna ebben az állapotban: csövön táplálják, pelenkába kakil, délutánonként pedig patentos pizsamában üldögél a kis teraszon a simogató napsütésben, és a zöld pázsitot bámulja, meg a krokett játékosokat. De tényleg, igazából mit nézett Manda? A tavat. Reggel, délben és napnyugtakor, vagy amikor a csillagok meg a hold fénye táncol a víztükrön, és a Vékony kis ködcsíkok úgy kígyóznak a víz fölött, mint az álmok foszlányai. Lisey édes ízt érzett a szájában, mint ahogyan reggel, ébredés után szokott lenni, és arra gondolt: Ez a tó miatt van. Ez a jutalom. Az ital, amit kaptam. Két korty. Egy nekem, egy... - Egy neked - mondta. És ekkor beléhasított a felismerés, hogy mit kell tennie, és hirtelen nem értette, miért vesztegetett el ennyi időt. Amanda kezét fogva Lisey előrehajolt, az arca szinte hozzáért nővére arcához. A szeme, frufrujának őszülő tincse alól, a semmibe meredt, mintha keresztülnézett volna Liseyn. Mikor azonban Lisey a könyökét megragadva lefogta a nővérét, majd a száját a szájára tapasztotta, Amanda szeme elkerekedett, de végül is megértette, hogy mi történik. (Amanda megpróbált kiszabadulni húga szorításából, de akkor már késő volt.) Lisey szájából édesség ömlött, ahogy a tó vize visszaáramlott a testéből. A nyelvével szétfeszítette Amanda ajkát, és ahogy a második korty víz, amit a tóból ivott, átfolyt a nővére szájába, tisztán és élesen jelent meg előtte a tó képe, minden addigi próbálkozását felülmúlva. Soha ilyen tökéletesen nem sikerült még elképzelnie a tavat. Az orrát megcsapta a plumeriák és a bougainvilleák illata, amely valami titokzatos és bús olívaillattal - a cimbifák nappali illatával - keveredett. Csupasz talpa alatt forró, tömör homok sercegett. A cipői nem kaptak beutazási engedélyt, ő viszont igen, megcsinálta, átjutott, visszatért...
8. Visszatért a Paragonyba, a föveny tömör homokján állt, és úgy tűnt, az égboltról letűző nap ezúttal nem ezernyi, hanem milliónyi szikrázó fénypontot vetett a tó víztükrén. Mert ez a tó szélesebb volt. Lisey egy darabig lenyűgözve nézte a tavat és a vízen ringatózó hatalmas, régi vitorlást. És miközben a hajót és a tavat nézte, hirtelen megértett valamit abból, amit az Amanda testébe költözött kísértet mondott neki. Mi lesz a jutalmam?, kérdezte Lisey, és a lény - aki mintha egyszerre lett volna Scott és Amanda - azt felelte, a jutalma egy ital lesz. De amikor Lisey rákérdezett, hogy Coke-ot vagy RC Colát kap, a lény csak annyit felelt, Maradj csendben! Szeretnénk megnézni a mályvarózsát. Lisey úgy gondolta, hogy a lény biztosan valami növényről beszél. Lisey elfelejtette, hogy a szónak, valamikor réges-régen, volt egy ettől teljesen eltérő jelentése is. Egy mágikus jelentése. Amanda a ragyogó kék víztükrön ringatózó hajóra gondolt... Egészen biztos, hogy ezt Amanda mondta. Scott ugyanis nem tudhatott erről a csodálatos gyerekkori álomhajóról. Lisey ekkor már nem a tavat nézte, hanem egy kikötőt, ahol mindössze egyetlen hajó horgonyzott, a merész kalózlányok vitorlása, akik kincsekre (és fiúkra) vadásztak. És ki volt a hajó kapitánya? Talán nem ez a távoli vitorlás hajó volt egykor a bátor Amanda Debusher képzeletének legvidámabb látomása? Mielőtt meggyűlölte a világot, mielőtt a lelkébe befészkelte magát a félelem? Maradj csendben! Szeretnénk megnézni a Mályvarózsát. Ó, Amanda, gondolta Lisey a könnyeivel küszködve. Ez volt az a tó, amelynek vizéhez mindannyian lejártunk inni, a képzelet kelyhe, és éppen ezért mindenki egy kicsit másmilyennek látja. Ez a gyermekkori búvóhely Amanda képzeletének szülötte volt. A padok viszont ugyanolyanok maradtak, amiből Lisey arra következtetett, hogy a kőpadok a valósághoz tartoznak. Ezúttal úgy húsz-harminc ember üldögélt a padokon, és álmodozva bámulták a víztükröt. Rajtuk kívül nagyjából ugyanennyi, halotti lepelbe csavart alak látszott, akik a nappali fényben kísértetiesen emlékeztettek a pókfonállal beborított rovarokra. Azonnal kiszúrta Amandát, aki úgy tíz paddal feljebb ült. Lisey megkerült két némán bámészkodó embert és egy halotti lepelbe burkolt alakot, hogy a nővéréhez jusson. Leült mellé, és újra megfogta a kezét, amelyről nyomtalanul eltűntek a sebek, sőt a hegek is. És ahogy ott ültek, Amanda ujjai egyszer csak megmoccantak, és nagyon lassan, de azért határozottan rákulcsolódtak Lisey kezére. Lisey lelkét ekkor különös bizonyosság járta át: Amandának nincs szüksége a másik korty vízre, sőt arra sincs szüksége, hogy Lisey lekísérje a partra, és megmártózzon a tóban. Amanda egész egyszerűen haza akart menni. Úgy várta megmentőjét, mint Csipkerózsika a herceget... Vagy a sötétzárkába vetett bátor kalózlány a szabadítóját. Vajon hányan lehetnek ugyanebben a helyzetben azok közül, akik itt ülnek a kőpadokon? Az arcuk nyugodt volt, a tekintetük a távolba meredt, de ez nem azt jelenti, hogy belül nem üvöltenek, hogy valaki segítsen nekik megtalálni a hazavezető utat. Lisey ekkor rájött, hogy ő csak a nővérén tud segíteni - ha minden jól megy -, és összeborzadt a gondolattól. - Amanda - mondta -, most hazamegyünk, de szükségem van a segítségedre. Először nem történt semmi, aztán nagyon halkan, nagyon lassan, mintha álmában beszélne, Amanda megszólalt: - Lisey? Megittad... Azt a borzalmas... Puncsot? Lisey nem bírta visszatartani a nevetését. - Csak belekortyoltam. Udvariasságból. Nézz rám! - Nem tudok. A Mályvarózsá-t nézem. Felcsapok kalóznak... és elvitorlázom... - A hangja egyre halkabb. -... A hét tengeren... Kincseket... A Kannibálok szigetén... - Ez az egész csak kitaláció - mondta Lisey, és utálta a hangjából érződő ridegséget. Úgy érezte, mintha karddal kaszabolna le egy csecsemőt, aki békésen fekszik a fűben. Mert hát
nem ilyenek a gyerekkori álmok? - Most azt látod, ahogyan ez a hely rabul akar ejteni. Ez az egész csak egy... dincs. Manda válasza meglepte - meglepte és megbántotta. - Scott azt mondta, megpróbálsz majd eljönni ide. Azt mondta, ha valaha szükségem lesz rád, te megpróbálsz eljönni. - Mikor, Manda? Mikor mondta? - Scott imádta ezt a helyet - folytatta Amanda hatalmasat sóhajtva. - Paparagonynak hívta, vagy valami ilyesminek. Azt mondta, ez a hely könnyen rabul ejti az embert. Túl könnyen. - Mikor, Manda, mikor mondta ezt neked? - Liseynek kedve lett volna megrázni a nővérét. Végül Amanda, szemmel láthatóan nagy erőfeszítések árán, elmosolyodott. - Amikor legutóbb megvagdostam magam. Scott vitt haza. Azt mondta... szükségetek van rám. Legalább ez tisztázódott. Na, nem mintha így utólag bármit számítana, de azért jobb, hogy tud róla. Vajon Scott miért nem beszélt erről soha a feleségének? Talán mert tudta, Lisey mennyire retteg a Paragonytól és a lényektől - különösen az egyiküktől, amelyek ott élnek? Pontosan. Talán azért, mert Scott megérezte, hogy Lisey egyedül is rájön a titokra? Pontosan. Amanda újra a kikötőben ringatózó vitorlás felé fordult. Lisey a vállánál fogva megrázta. Segítened kell nekem, Manda. Egy elmebeteg fickó rám szállt, és ki akar csinálni. Meg akarom ebben akadályozni, és szeretném, ha segítenél. Szükségem van a segítségedre, Manda! Amanda Lisey felé fordult, az arcára kiülő döbbent csodálkozás szinte már komikusan hatott. Alattuk egy kaftános nő, kezében egy mosolygó, foghíjas kisgyereket ábrázoló fényképpel, felháborodva feléjük fordult, majd lassan így szólt: - Maradjanak... csendben... Amíg... kitalálom... miért... csináltam. - Törődj a magad dolgával, Betty - csattant fel Lisey, aztán visszafordult Amandához. Nagyon megkönnyebbült, hogy a nővére még mindig őt nézi. - Lisey, ki akar téged... - Egy elmebeteg. Először Scott kéziratait akarta megszerezni. De aztán megváltozott a helyzet, és most már én érdeklem. Ma reggel megkínzott, és újra meg fogja próbálni, ha nem teszek... teszünk valamit... - Amanda megint a kikötőben horgonyzó vitorlás felé fordult. Lisey ekkor határozottan megszorította nővére kezét, mire ő újra felé fordította a fejét. Figyelj rám, Nyakigláb! - Ne szólíts Nyakiglábnak! - Ha figyelsz, nem szólítalak Nyakiglábnak. Tudod, milyen autóm van, ugye? Emlékszel a BMW-re? - Igen, Lisey, de... A víztükör még mindig odavonzotta Amanda tekintetét. Lisey kis híján megfogta és maga felé fordította a nővére fejét, de az ösztönei azt súgták, ez csak ideiglenesen oldaná meg a problémát. Ha tényleg ki akarja innen hozni Amandát, a hangját kell használnia, az akaraterejét. Legfőképpen azonban Amandának kell úgy dönteni, hogy vele tart. - Manda, ez a fickó... szóval, azt hiszem, ha nem segítesz, legközelebb nemcsak megkínoz majd, hanem valószínűleg végez velem. Most Amanda nézett Liseyre elképedve. - Végez... - Igen. Igen. Megígérem, mindent megmagyarázok neked, de nem itt. Ha túl sokáig maradunk, a végén én sem csinálok majd mást, csak ülök melletted, és a Mályvarózsá-t bámulom. - És ezt teljesen őszintén mondta. Érezte annak a valaminek a vonzását, kényszerítette, hogy felé fordítsa a fejét, hogy odanézzen. Ha enged a kísértésnek, húsz év úgy elröppen majd, mint húsz perc, és a végén itt ücsörögnek nagytesa Mandanyuszival, arra várva, hogy felszállhassanak egy kalózhajóra, amely sosem fut ki a kikötőből. - Nekem is kell majd innom abból a borzalmas löttyből? - Amanda a homlokát ráncolva próbálta emlékezetébe idézni az ital nevét. - Abból a... puncsbóóól?
Amikor meghallotta Amanda gügyögését, Lisey meglepetésében hangos nevetésben tört ki, mire a kaftános nő a fényképpel a kezében megint hátrafordult. Amanda erre morcosan a nőre pillantott... aztán beintett neki. Lisey nagyon megörült, hogy a testvére ilyen jó formában van. - Kell innom belőle, kicsi Lisey? - Nyugi, nem kell a puncsból innod, megígérem. Most ne gondolj semmi másra, csak próbáld elképzelni az autómat. Emlékszel a színére? Biztos vagy benne, hogy jól emlékszel? - Krémszínű a kocsid - felelte Amanda, és a száját kissé összehúzta, az arcáról, pedig valami ilyesmit lehetett leolvasni: Meglepődtél, mi, pedig ez az igazság, akár tetszik, akár nem. Lisey repesett az örömtől, hogy a nővére ilyen harcias hangulatban van. - Emlékszem, mielőtt megvetted, figyelmeztettelek, hogy nincs még egy szín, amin gyorsabban meglátszik a kosz, de te nem hallgattál rám. - És a lökhárítón lévő matricára emlékszel? Tudod, milyen felirat van rajta? - Valami jézusos vicc, asszem. Előbb-utóbb valami bepöccent keresztény majd jól összekarcolja a kocsidat a slusszkulcsával. És a rend kedvéért lehet, hogy a képedet is kidekorálja. Felettük, valamelyik padról, rosszalló hangon leszólt egy férfi: - Ha beszélgetni akarnak. Keressenek. Valami más helyet. De Lisey még csak oda sem fordult. - A matricán a felirat így hangzik: TUDOM JÓL, HOGY JÉZUS SZERET ENGEM, EZÉRT SOSEM KELL LASSAN MENNEM. Szeretném, ha most becsuknád a szemed, Amanda, és magad elé képzelnéd a kocsimat. Hátulról nézd, hogy jól látszódjon a lökhárítón a matrica. Egy fa árnyékában parkol. A fa árnyéka mozog, mert az idő szeles. Meg tudod csinálni? El tudod képzelni a kocsit? - Igeeen... azt hiszem... - felelte Amanda, és még egy utolsó pillantást vetett a kikötőben horgonyzó hajóra. - Szerintem menni fog, főleg ha ezzel meg tudom akadályozni, hogy valaki bántson téged... de azt még mindig nem értem, mi köze ennek az egésznek Scotthoz. Már több mint két éve halott... habár... mintha mondott volna valamit Jó Mami sárga gyapotkendőjéről, és ha jól emlékszem, azt akarta, hogy mondjam el neked. De erre sohasem került sor. Kevés emléket őrzök azokról az időkről... persze ez nem véletlen, szándékosan felejtettem el mindent, asszem. - Milyen időkről, Manda? Milyen időkről beszélsz? Amanda úgy nézett Liseyre, mintha nem találkozott volna még nála hülyébb emberrel. Hát azokról az időkről, amikor összevagdostam magam. A legutóbbi eset után, amikor kivágtam a köldökömet, eljöttünk ide. - Amanda az ujját az arcához nyomva kis gödröcskét csinált a pofijára. - Mintha valami történetről magyarázott volna. Talán a te történetedről. Lisey történetéről. Meg a gyapjúkendőről. Csak ő gyapotkendőt mondott. Azt mondta, a kendő egy kincs? Vagy sprincs. Vagy valami ilyesmi. De az is lehet, hogy az egészet csak álmodtam. Ez a megjegyzés váratlanul érte és nagyon megdöbbentette Liseyt, de nem zökkentette ki. Ha el akarja vinni Amandát - és saját magát -, akkor most kell lépnie. - Egyelőre ne törődj ezzel, Manda, csak hunyd le a szemedet, és próbáld magad elé képzelni a kocsimat. Minden apró részletet, amit csak tudsz. A többit bízd rám. Remélem, menni fog, tette hozzá Lisey magában, és amikor látta, hogy Amanda becsukja a szemét, ő is úgy tett, aztán erősen megszorította nővére kezét. Lisey most már tudta, hogy azért kellett még egyszer visszafordulnia, azért kellett még egyszer körbejárnia a BMW-t, hogy Amanda zárt osztályon lévő szobája helyett a látogatók részére fenntartott parkolóba tudjanak visszatérni a Paragonyból. Lisey meglátta a krémszínű BMW-t (Amandának igaza volt, ez a szín katasztrofális), azután a nővérére hagyta a dolgot. Lisey arra összpontosított, hogy a rendszámon megjelenjen az 5761RD felirat, és a Nordic Wolf sörösüveg - a pièce de résistance - az aszfalton, kicsit balra a TUDOM JÓL, HOGY JÉZUS SZERET ENGEM matricától. Lisey tökéletesnek találta
az összképet, azonban továbbra is ugyanolyan erősen érezte a Paragony levegőjében szálló különleges illatokat, hallotta a szélben csapkodó vitorlavászon hangját, érezte, ahogy a pad hideg köve a fenekéhez ér, és kezdte elveszíteni a fejét. Mi van, ha ezúttal nem tudunk visszatérni? Aztán valahonnan messziről meghallotta Amanda bosszús hangját: - Ó, a kimaszott életbe, hát nem lemaradt az a köcsög vöcsök a rendszámról? Egy pillanattal később a vitorlák csapkodó hangja egy fűnyíró zúgásával keveredett, aztán teljesen megszűnt. De a fűnyíró hangja halkan, távolról hallatszott, mert... Lisey kinyitotta a szemét. A BMW mögött állt a parkolóban, Amandával az oldalán, aki továbbra sem engedte el a kezet, és még mindig szorosan lehunyta a szemét, a homloka pedig összeráncolódott, olyan erősen koncentrált. Még mindig a patentos menta zöld pizsamában, de most már mezítláb volt, és Lisey tudta, hogy amikor az ügyeletes ápolónő legközelebb kinéz a szobához tartozó kis teraszra, ahol legutóbb Amanda Debusher húga, Lisa Landon társaságában ücsörgött, csak két üres széket, két punccsal teli papírpoharat, egy pár papucsot, meg egy edzőcipőt és egy pár zoknit talál majd. És utána - ez az utána mindössze néhány másodpercet jelent - az ápolónő bekapcsolja a riasztót. A távolban, túl Castle Rockon és New Hampshire-en, sűrűn villámlott. A nyári vihar hamarosan megérkezik. - Amanda! - kiáltott fel Lisey, és újra elfogta a rettegés: mi van, ha Amanda kinyitja a szemét, és minden marad a régiben, ugyanaz a semmibe révedő tekintet mered majd rá? Amanda tekintetével azonban az égvilágon semmi baj nem volt, kissé talán vadnak tűnt, de látszott, hogy tökéletesen képben van. A parkoló BMW-re pillantott, aztán a húgára, végül lehajtotta a fejét. - Ne szorítsd már olyan erősen a kezemet, az isten szerelmére! - szólalt meg végül. - Tökre fáj! Jobb lenne, ha inkább szereznél valahonnan valami normális göncöt. Ez a hülye pizsama teljesen átlátszik, rajtam meg nincs bugyi, a melltartóról nem is beszélve. - Nyugi, mindjárt szerzek neked ruhát - csitítgatta Lisey, aztán egyszer csak, minden átmenet nélkül, ijedtségtől halálra vált fejjel hatalmasat csapott nadrágja zsebére. Amikor rájött, hogy a tárcája megmaradt, megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez a megkönnyebbülés azonban csak néhány pillanatig tartott. A slusszkulcs, amit a bal első zsebébe tett - biztos volt benne, hogy oda tette, mert a slusszkulcsot mindig ebbe a zsebébe rakta el - eltűnt. A kulcsot nem sikerült visszahozni. Vagy ott hevert a kis terasz padlóján az edzőcipő és a zoknik társaságában, vagy... - Lisey! - kiáltott fel Amanda, és megragadta húga karját. - Mi van? Mi van? - Lisey megpördült, nem értette, miért kiabál Amanda, de úgy látta, a parkolóban még mindig nincs rajtuk kívül senki. - Tényleg ébren vagyok! - kiáltott fel Amanda rekedt hangon. A szemében könnyek csillogtak. - Tudom - mondta Lisey, és nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el, már az elveszett slusszkulcs sem zavarta annyira. - Kimaszottul csodálatos érzés, nem igaz? - Megyek a ruháimért - közölte Amanda, és elindult az épület felé. Lisey megragadta a karját, de alig bírta visszatartani. Ahhoz képest, hogy nagytesa Mandanyuszi néhány perce még katatón állapotban meredt a semmibe, eléggé felélénkült, úgy fickándozott, mint egy pisztráng íváskor. - Ne foglalkozz most a ruháiddal - mondta Lisey. - Ha most visszamész, tuti, hogy elcsípnek, és akkor egész éjszaka bent maradhatsz. Ugye nem ezt akarod? - De nem ám! - Jó, mert nekem szükségem van rá, hogy ma éjjel mellettem legyél. Sajnos úgy néz ki, hogy kénytelenek leszünk busszal visszamenni.
Amanda kis híján felsikoltott. - Csak nem azt akarod, hogy ebben a szerkóban buszra szálljak? - Amanda, nincsen meg a slusszkulcsom. Vagy a teraszon maradt, vagy azokon a kőpadokon... emlékszel azokra a kőpadokra? Amanda kelletlenül bólintott, aztán így szólt: - Ha nem tévedek, régebben a Lexus hátsó lökhárítója alá raktad a tartalék slusszkulcsot valami mágneses miafenébe. Mellesleg annak a kocsinak legalább illett a színe ehhez a szürke, északi tájhoz. Lisey fel sem fogta, hogy Amanda megint gúnyolódik vele. A „mágneses miafenét” még Scott-tól kapta a születésnapjára, öt vagy hat évvel azelőtt. Amikor a Lexust lecserélte a BMW-re, gondolkodás nélkül belerakta a pótslusszkulcsot abba a kis fémdobozba. Ha minden igaz, még mindig ott kell lennie a hátsó lökhárító alatt. Hacsak nem pottyant le valahol útközben. Lisey fél térdre ereszkedve tapogatózni kezdett, és amikor már kezdett kétségbeesni, az ujjai rátaláltak az ismerős tapintású és formájú kis dobozra. - Amanda, imádlak. Zseni vagy! - Ugyan-ugyan, szót sem érdemel - mosolygott Amanda olyan méltósággal, ahogyan egy vékony, zöld pizsamát viselő, mezítlábas nőtől csak tellett. - Hisz tudod, hogy a nővéredre mindig számíthatsz. Nos, akkor beülhetnék végre a kocsiba? Kicsit meleg az aszfalt, még itt, az árnyékban is. - Naná - mondta Lisey, és kinyitotta a kocsi ajtaját. - Villámgyorsan le kell lécelnünk innen, de annyira utálok... - Lisey elharapta a mondat végét, és a fejét csóválva felnevetett. - Mi van? - kérdezte Amanda, de a hangján érződött, hogy inkább arra kíváncsi, mit fognak most csinálni. - Semmi. Csak... eszembe jutott, mit mondott papa, miután megkaptam a jogsimat. Egy nap épp a haverjaimat fuvaroztam haza White's Beachről, és... emlékszel a White's Beachre, ugye? - Már bent ültek az autóban, és Lisey kitolatott az árnyékból. A világnak ez a kis csücske csendes és nyugodt maradt, és Lisey szerette volna, ha ez egyelőre nem változik meg. Amanda a kezén lévő sebek miatt nagyon óvatosan kapcsolta be a biztonsági övét, majd mogorván megjegyezte. - Még hogy a White's Beach! Na persze! Az csak egy ócska kavicsbánya volt, aminek az alján merő véletlenségből hideg vizű forrás fakadt. - A megvető kifejezés ekkor eltűnt az arcáról, és sóvárgó tekintettel bámult maga elé. - A Déliszél homokjával semmi sem veszi fel a versenyt. - Te így hívod? - csúszott ki Lisey száján a kérdés. Megállt a parkoló bejáratánál, várni kellett, hogy rés nyíljon a kocsisorban, és ki tudjon kanyarodni balra, a Minőt sugárútra, hogy aztán Castle Rock felé vegyék az irányt. A forgalom sűrű volt, egyfolytában jöttek a kocsik, és Lisey erős kísértést érzett, hogy mégis inkább jobbra kanyarodjon, és végre eltűnjenek a Greenlawn parkolójából. - Még szép - csattant fel Amanda, mintha ezzel a kérdéssel Lisey kihozta volna a sodrából. - A Déliszél az a hely, ahol a Mályvarózsá-t megrakodták. De a kalózlányok is itt találkoztak a fiúikkal. Hát nem emlékszel? - De, valami rémlik - felelte Lisey, és közben azon töprengett, vajon meghallaná-e a riasztó hangját, ha az ápolónő bekapcsolná, miután észrevette, hogy Amanda eltűnt. Valószínűleg nem. A betegeket nem szabad ilyesmivel ijesztgetni. Amint a kocsik folyamatosan hömpölygő sora egy pillanatra megszakadt, Lisey azonnal kikanyarodott, mire persze rögtön dudálni kezdtek mögötte. A sofőr nehezen viselte, hogy egy kicsit le kellett lassítani, és be kellett engednie maga elé azt a pofátlan BMW-st. Amanda mindkét kezét magasba tartva bemutatott neki. A vezető minden bizonnyal hímnemű volt, nagy valószínűséggel baseballsapkát viselt, és ráfért volna egy kiadós borotválkozás. - Remek módszer - jegyezte meg Lisey. - Ha eleget gyakorolod, egyszer majd frankón megerőszakolnak és kinyírnak.
Amanda a szemét forgatva a húgára pillantott. - Nagy a szád, pedig nyakig ülsz a szószban. - Aztán levegőt sem véve így folytatta: - Mit mondott Dandy, mikor visszajöttél White's Beachről? Lefogadom, hogy megint valami bolondságot magyarázott. - Amikor kiszálltam a Pontiacból, és Dandy meglátta, hogy nincs semmi a lábamon, azt mondta, hogy Maine állam törvényei tiltják, hogy mezítláb vezessen az ember. - Ahogy befejezte a mondatot, Lisey szégyenlősen a gázpedálon lévő lábára pillantott. Amanda valami furcsa, rekedt hangot hallatott. Lisey először azt hitte, zokog, aztán rájött, hogy a nővére halkan kuncog. Lisey elmosolyodott, egyrészt, mert jó volt Amandát nevetni, látni, másrészt pedig azért, mert a távolban végre megpillantotta a 202-es elkerülő út tábláját. Tudta, ha arra mennek, biztosan megússzák a belvárosi dugókat. - Milyen lökött fickó volt! - jegyezte meg Amanda, és egyre hangosabban vihogott. Tündéri egy lökött fickó! Dandy Dave Debusher! Tudod, mit mondott nekem egyszer? - Nem, mit? - Köpj egyet, ha tudni akarod. Lisey leeresztette az ablakot, kiköpött, aztán a kezével megtörölte kissé még mindig feldagadt alsó ajkát. - Mit mondott, Manda? - Azt mondta, ha kinyitom a számat, amikor egy fiúval csókolózom, teherbe fogok esni. - Ne szórakozz, ilyet biztosan nem mondott soha! - De még mennyire! És mondok én neked valamit. - Igen? - Lemerem fogadni, hogy az öreg elhitte ezt a sok baromságot. Mindketten hangosan felnevettek. XIII. Lisey És Amanda (Tesókodás) 1. Most, hogy sikerült visszaszereznie Amandát, Liseynek fogalma sem volt, mit kezdjen vele. Greenlawnig minden lépés teljesen egyértelműnek tűnt, de ahogy a Castle Rock és New Hampshire fölött tornyosuló viharfelhők felé vették az irányt, már semmi sem volt világos. Az isten szerelmére, hisz épp most rabolta el a nővérét Maine egyik legmenőbb diliházából. Amanda, aki állítólag katatón állapotban volt, makkegészségesnek látszott. Lisey minden félelme pillanatok alatt eloszlott. Nem úgy tűnt, hogy Manda vissza fog esni. Amanda Debusher évek óta nem volt ilyen jó formában. Miután figyelmesen végighallgatta a Jim „Zack” Dooley-sztorit, és megtudta, mi történt Liseyvel az elmúlt napokban, így szólt: Értem. Szóval először Scott kézirataira hajtott, de aztán meggondolta magát, és most rád hajt, mert imádja, ha nőket kínozhat. Mint az az eszelős Rader, Wichitá-ban. Lisey bólintott. Dooley ugyan nem erőszakolta meg, de csúnyán elbánt vele. Az viszont teljesen megdöbbentette, hogy Amanda milyen velősen foglalta össze a helyzetet, sőt még a Rader-ügy is eszébe jutott. Erre a párhuzamra Lisey soha nem gondolt volna. Mondjuk, Manda viszonylag objektíven tudta szemlélni a történteket, ennek ellenére Lisey mégis megdöbbentőnek találta, milyen világosan látja a helyzetet. Elhajtottak a CASTLE ROCK 15 feliratú tábla mellett. Az egyre sűrűbb felhőtömeg fölött egy pillanatra kibukkant a nap. Amikor Amanda újra megszólalt, a hangja sokkal nyugodtabb volt. - Meg akarod előzni a fickót, ugye? Meg akarod ölni, mielőtt ő ölne meg téged, aztán a hullát elrejted ott, abban a másik világban. - Egyre közelebb kerültek a tomboló viharhoz. Lisey kivárt. Akkor most megint tesókodunk? - gondolta. Erről lenne szó? - De miért, Lisey? Szerintem másként is meg lehet oldani a dolgot, nem gondolod?
- Az az elmebeteg megkínzott. Szarakodott velem. Lisey úgy érezte, mintha nem is saját magát hallaná, de ha a tesókodás valóban létezett - és erről meg volt győződve -, akkor ezúttal tényleg tesókodtak. - És hadd mondjak még valamit: ha legközelebb szarakodik velem az a szemétláda, az lesz az utolsó alkalom, hogy az életben valakivel szarakodott. Amanda, tekintetét előreszegezve, kezét a melle alatt összefonva az utat nézte. Végül, mintha csak magában beszélne, így szólt: - Miattad volt olyan kemény. Lisey csodálkozva, sőt döbbenten pillantott Amandára. - Mi van? - Scottról beszélek. És ezzel ő is tisztában volt. Amanda felemelte a kezét, és a piros heget nézte. Aztán Lisey felé fordult, és hátborzongató közömbösséggel ennyit mondott: - Én benne vagyok. Kapjuk el a szemétládát. Nyírjuk ki! 2. Lisey nagyot nyelt. - Figyelj, Manda, megmondom őszintén, halványlila gőzöm sincs, hogy mit csinálok. Nem árt, ha ezzel tisztában vagy. Tippem sincs, mi lesz a következő lépés. - Egy nagy túróst, ezt nem hiszem el - jegyezte meg Amanda vidáman. - Üzenetet hagytál a rögzítődön a fickónak, hogy este nyolckor várod Scott dolgozószobájában, sőt még a pittsburghi professzorral is megüzented neki. Végezni akarsz vele, és szerintem ez teljesen rendben van. Hé, hiába adtál esélyt a zsaruknak, hogy elkapják, nem igaz? - Mielőtt Lisey válaszolni tudott volna, Amanda folytatta: - Nem csoda, hogy értesítetted őket. Ennek ellenére a fickó mégis beslisszolt mellettük a házba, és a saját konzervnyitóddal levágta a melledet. Ahogy Lisey bevette a következő kanyart, megint egy papírpépet szállító, lépésben haladó teherautó mögött találták magukat. Mint aznap, mikor Darlával hazafelé tartottak, miután Amandát bedugták a kórházba. Lisey beletaposott a fékbe, és megint lelkiismeret-furdalást érzett, hogy mezítláb vezet. Az ilyen gondolatok néha nem hagyják nyugodni az embert. - Scott magától is elég kemény volt - tért vissza Amanda korábbi megjegyzéséhez Lisey. - Igen. De szinte minden keménységét felemésztette, hogy túlélje a gyerekkorát. - Mit mesélt neked erről? - kérdezte Lisey. - Semmit. Soha egyetlen szóval nem beszélt nekem a gyerekkoráról. Gondolod, hogy ez nem tűnt fel? Darlának meg Cantynek talán nem szúrt szemet a dolog, nekem viszont igen, és Scott ezt nagyon jól tudta. Ismertük egymást, Lisey, mint a két absztinens a kocsmában, ahol mindenki tökrészegre issza magát. Szerintem ezért törődött velem annyira. És valami mást is tudok. - Mit? - Előzd meg ezt a teherautót, mielőtt megfulladok a kipufogógáztól, oké? - Nem látom be az utat. - Szerintem meg elég jól belátod az utat. Különben is, Isten nem bírja a gyávákat - húzta tovább Lisey agyát Amanda, aztán rövid szünet után hozzátette: - Ez megint egy olyan dolog, amit a Scott és a hozzám hasonló emberek nagyon jól tudnak. - Manda... - Előzd meg! Megfulladok ebben a bűzben! - Manda, komolyan beszélek, nem látom, hogy... - Liseynek van fiúja! Lisey és Zeke felmásztak a fára, CS-Ó-K-O-L-Ó... - Nyakigláb, olyan szemét vagy! De Amanda csak nevetett: - Kicsi Lisey, csiki-csoki csókolózik fenn a fán! - Nem látom, hogy jönnek-e a szembe sávban. - Először jön a szerelem, aztán jön házasság, aztán meg Lisey, kezében egy... Anélkül hogy végiggondolta volna, mit csinál, Lisey padlóig nyomta a gázt, és kivágott a teherautó mögül. Már a teherautó vezetőfülkéjével egy vonalban repesztett, amikor a
szemközti sávban, a következő bukkanó mögött, feltűnt egy másik, szintén papírpépet szállító teherautó teteje. - A picsába! Csinálj már valamit, különben csúnyán rámaszunk! - kiáltotta Amanda. Most már nemcsak úgy halkan kuncogott, hanem egész testét rázta a nevetés. Lisey is nevetett. Taposs a gázba, Lisey! És Lisey így tett. A BMW lendületet vett, és egy pillanat múlva már megint a saját sávjukban haladtak. Darla, állapította meg Lisey, halálra rémült volna, és valószínűleg rekedtre üvölti magát. - Na, tessék - fordult Amanda felé -, most boldog vagy? - Igen - felelte Amanda, és a bal kezével megsimogatta Lisey jobb kezét, ami már tisztára elfehéredett, annyira szorította a kormányt. - Olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek, olyan jó, hogy eljöttél értem. Nem mondom, hogy minden porcikám arra vágyott, hogy visszajöjjek, de mégis olyan... Nem is tudom... szomorú voltam, hogy távol vagyok. És nagyon féltem, hogy nemsokára már nem fog érdekelni az egész. Köszönöm, Lisey. - Scottnak köszönd. Scott tudta, hogy segítségre lesz szükséged. - Igen, és tudta, hogy egy szép napon téged is ki kell majd húzni a slamasztikából - mondta Amanda kedvesen. - Lefogadom, hogy azzal is tisztában volt, hogy az összes nővéred közül egyedül én leszek olyan őrült, hogy segíteni tudjak. Lisey egy pillanatra levette a szemét az útról, és Amanda felé fordult. - Sokat beszéltetek rólam, te meg Scott, Amanda? Beszéltetek rólam odaát? - Igen, beszéltünk rólad. De hogy itt vagy ott, arra már nem emlékszem, és nem hiszem, hogy számít. Megbeszéltük, hogy mennyire szeretünk téged. Lisey a meghatottságtól képtelen volt megszólalni. Sírni akart, de rájött, hogy akkor a könnyektől nem látná rendesen az utat. Különben pedig lehet, hogy elég könnyet hullatott már. Ami persze nem jelenti azt, hogy kifogytak a készletei. 3. Egy darabig csendben ültek egymás mellett. Miután elhagyták a Pigwockit táborhelyet, már forgalom sem volt. Felettük az ég még mindig kéken ragyogott, a napot azonban eltakarták a közeledő viharfelhők, amitől aztán minden fényessé és árnyéktalanná vált. Amanda törte meg a csendet, és rá nem jellemző módon érződött a hangján, hogy kíváncsi a válaszra. - Akkor is eljöttél volna értem, ha nincs szükséged bűntársra? Lisey egy pillanatig elgondolkodott, aztán így szólt: - Igen. Legalábbis szeretném ezt hinni. Amanda közelebb húzta magához Lisey kezét, és megpuszilta - lágyan, mint a pillangó szárnyának érintése -, aztán visszatette a kormányra. - Én is szeretném ezt hinni - mondta. Vicces hely ez a Déliszél. Amikor ott vagy, minden tökéletesen valóságosnak tűnik, mintha ebben a világban lenne az ember, csak odaát minden sokkal jobb. De amikor ott vagy... Megvonta a vállát. Egy kicsit azért visszavágyik, gondolta Lisey. - Szóval mikor ott vagy, olyan, mintha minden holdfényből lenne. Liseynek eszébe jutott, ahogy Scott mellett feküdt a Trófeában, és figyelte, ahogy a hold megpróbál előmászni a felhők mögül. És közben Scott történetét hallgatta, majd együtt eltűntek. Eltűntek. - Hogyan nevezte azt a helyet Scott? - kérdezte Amanda. - Paragony. Amanda bólintott. - Legalább közel jártam, nem igaz? - Igen, közel jártál.
- Szerintem a legtöbb gyereknek van valami hasonló búvóhelye, ahová elrejtőzhet, ha fél, ha magányos, vagy egyszerűen csak unatkozik. Sohaországnak hívják, esetleg Megyének. Vagy Paragonynak, ha különösen élénk a fantáziájuk, és maguk találják ki maguknak a titkos búvóhelyet. Felnőttkorukra aztán a legtöbbjük mindent elfelejt. Csak a különleges képességekkel megáldott kevesek - mint Scott - képesek megszelídíteni álmaik vadlovait. - Te is közéjük tartoztál, Amanda. A Déliszél például a te fejedből pattant ki, nem igaz? A csajok évekig játszottak ott. Nem lepődnék meg, ha a Sabbatus Roadon még mindig találnánk olyan kislányokat, akik a Déliszélben keresnek menedéket. Amanda a fejét csóválva felnevetett. - Ezt az átkelősdit nem a hozzám hasonló embereknek találták ki. Az én képzeletem csak ahhoz volt elég élénk, hogy bajba keverjen. - Manda, ez nem igaz... - Dehogynem - vágott a szavába Amanda. - Nagyon is igaz. A gyogyóházak tele vannak hozzám hasonló emberekkel. A mi álmaink egyedül minket fognak be, minket szerszámoznak fel, és lágy ostorral ostoroznak - igen, csodálatos ostorokkal -, mi pedig csak vágtázunk és vágtázunk, de mindig ugyanott maradunk... Mert a hajó... Lisey, a hajó sosem bont vitorlát, és sosem húzza fel a horgonyt... Lisey a nővérére pillantott. Amanda arcán könnyek csorogtak. Odaát lehet, hogy nem hullottak könnyek a kőpadokra, itt viszont kimaszottul könnyen elsírta magát az ember. - Tudtam, hogy előbb-utóbb mennem kell - folytatta Amanda. - Mindvégig tudtam, mikor Scott dolgozószobájában lógtunk... mindvégig tudtam, miközben teleírtam azokkal az értelmetlen számokkal a jegyzetfüzetet... Mindvégig tudtam... - Az a kis notesz volt a kulcs mindenhez - jegyezte meg Lisey, és eszébe jutott, hogy a füzetben mindent megtalált, benne volt a mályvarózsa és benne volt a mein gott... mint valami palackposta. Vagy DINCS. Lisey, itt vagyok, kérlek, gyere, és keress meg! - Komolyan mondod? - kérdezte Amanda. - Naná. - Ez nagyon vicces, ugyanis Scott-tól kaptam azokat a jegyzetfüzeteket. A születésnapomra. Kis híján az életem végig kitartott a készlet. - Tőle kaptad? - Igen, a halála előtti évben. Azt mondta, lehet, hogy egyszer még jól jönnek. - Amanda halvány mosolyt erőltetett az arcára. - Hát ezek szerint az egyik tényleg jól jött. - Igen - mondta Lisey, és közben azon tűnődött, vajon mindegyik füzet hátuljára ráírta-e Scott apró betűkkel, fekete tollal a márkanév alá, hogy mein gott. Egyszer talán megnézi majd. Feltéve persze, ha túlélik ezt az őrületet, amiben jelenleg nyakig ülnek. 4. Amikor Castle Rockba érve Lisey lelassított, hogy bekanyarodjon a rendőrségre, Amanda megragadta a kezét, és megkérdezte tőle, hogy mégis mi a fenét művel. Lisey ámulattal hallgatta nővére szavait. - És én mi a francot fogok csinálni, amíg te vallomást teszel, meg kitöltögeted a papírokat? - kérdezte Amanda metsző hangon. - Talán kint ücsörgök a padon az Állat-nyilvántartási Iroda előtt, miközben a cicim kiböki a pizsama felsőt, lenn délen meg kidugja a fejét a barlangból a kis szőrmók? Vagy maradjak a kocsiban, és hallgassak rádiót? Különben is, mit mesélsz majd a zsaruknak, ha rákérdeznek, miért vagy mezítláb? Arra nem gondoltál, hogy Greenlawnból esetleg átszóltak a seriffnek, hogy tartsa rajta a szemét az író özvegyén, mert mióta beugrott a nővéréhez látogatóba, mindkettőjüknek nyoma veszett? Lisey, ahogyan azt nem épp zseniális apjuk mondta volna, durván meghökkent. Egyfolytában azon járt az agya, hogyan hozza vissza Mandát Seholországból, és hogyan intézze el Jim Dooleyt, és közben teljesen megfeledkezett arról, hogy - finoman szólva - igen
lengén vannak öltözve, az pedig fel sem merült benne, hogy Greenlawnban esetleg nem díjazzák majd a Nagy Szökést. A rendőrkapitányság téglaépülete előtti lejtős parkolóban álltak, balra mellettük az állami rendőrség járőr kocsija, jobbra pedig a Castle megyei rendőrség Fordja parkolt. Nem csoda, hogy Lisey úgy érezte, mindjárt kitör rajta a klausztrofóbiás roham. Egy countryszám címe ugrott be neki: „Hogyan képzeltem ezt?” Kész röhej, hiszen ő nem szökevény, Greenlawn nem börtön, Amanda pedig nem rab, de így mezítláb... mégis mit gondolt, hogyan magyarázza meg, hogy nincs a lábán cipő? És... Eddig nem gondolkodtam, csak követtem a lépéseket. A receptet. Ez most olyan, mintha lapoztam volna egyet a szakácskönyvben, és a következő oldal teljesen üres lenne. - Ráadásul - ezek szerint Amanda még nem fejezte be - Darlára meg Cantyre is gondolnod kell. Ma délelőtt nagyon ügyes voltál, Lisey, nem kritizálni akarlak, de... - Dehogynem - szakította félbe Lisey. - És jól teszed, így is elég zűrös a helyzet, és nem kell sokat várni, hogy még nagyobb legyen a felfordulás. Nem akartam túl korán a házadhoz hajtani, vagy túl sokáig ott maradni, hátha Dooley azt is szemmel tartja... - Ezek szerint tud rólam? Ha jól tudom, a Debusher lányok valami kis összeröffenést terveznek délutánra, vagy tévedek? - Azt hiszem... - kezdte Lisey, aztán elhallgatott, mert rájött, hogy semmi értelme köntörfalazni. - Biztos vagyok benne, hogy tud rólad, Manda. - Jó, de azért nem a Nagy Karnakkal van dolgunk, ugye? Ő sem tud két helyen felbukkanni egyszerre. - Nem, de azt sem szeretném, ha a zsaruk beugranának hozzám. Szeretném, ha ebből a buliból kimaradna a rendőrség. - Menjünk fel a View-hoz, Lisey. Tudod, a Pretty View-hoz. A helyiek Pretty View-nak hívták a környék egyik legszebb, a Castle-tóra és a Little Kintóra néző piknikező helyét. A Castle Rock Nemzeti Park bejárata is ott volt, úgyhogy akadt elég parkolóhely, meg nyilvános vécé. Ráadásul a vihar miatt valószínűleg az égvilágon senki sem járt arrafelé ilyenkor a délután közepén. Tökéletes hely, hogy megpihenjenek, átgondolják a helyzetet, és nyugiban kifújják egy kicsit magukat. Lehet, hogy Manda tényleg zseni. - Na, gyerünk, húzzunk innen gyorsan! - mondta Amanda, és közben pizsama felsőjének nyakával babrált. - Úgy érzem magam, mint egy sztriptíztáncosnő a templomban. Lisey óvatosan kitolatott a parkolóból, majd nyugatnak fordult. Most, hogy semmi szín alatt nem akart összefutni a helyi zsarukkal, biztos volt benne, hogy nem ússza meg koccanás nélkül. Tíz perccel később befordult a táblánál, amelyen a következő felirat állt: CASTLE ROCK NEMZETI PARK A PIHENŐHELY ÉS NYILVÁNOS VÉCÉ NYITVA MÁJUS ÉS OKTÓBER KÖZÖTT A PARK NAPNYUGTAKOR BEZÁR A SZEMETELÉST A TÖRVÉNY BÜNTETI 5. Lisey autóján kívül a parkoló üres volt, a pihenőhelyen senki sem piknikezett, még egy árva hátizsákos turista sem gyönyörködött a tájban (Montpelier Golddal a kezében). Amanda elindult az egyik asztal felé. A talpa rózsaszín volt, és még így is, hogy a nap a felhők mögé bújt, jól látszott, hogy a pizsama alatt nincs rajta semmit. - Amanda, szerinted jó ötlet... - Ha valaki erre jár, majd gyorsan beugrom a kocsiba - mondta Manda, és a válla fölött hátrapillantva húgára vigyorgott. - Próbáld csak ki, a fű nagyon kellemesen simogatja az ember talpát.
Lisey a sarkán tipegve az aszfaltozott parkoló szélére sétált, aztán rálépett a fűre. Amandának igaza volt, a fű tényleg kellemesen simogatta a talpát. Nyugat felé pedig csodaszép látkép tárult a szemük - és a szívük - elé. Sötét fellegek száguldottak feléjük a White-hegység csipkézett ormát megmászva, és Lisey nem kevesebb, mint hét fekete foltot számolt meg, ahol a magas hegyoldalakat özönvízszerű eső mosta. A viharfelhők belsejében vakító villámok cikáztak, a fekete förgetegből különösen két felhő tűnt ki, amelyeket mesebeli hídként kötött össze egy a Cranmore-hegy fölött átívelő szivárvány. A hegytető fölött rojtos szélű, kéken tündöklő rés nyílt, majd zárult össze lassan, hogy aztán egy másik hegy fölött, amelynek nevét Lisey nem tudta megmondani, ismét kinyíljon a sötét felhőtömeg, és a szivárvány újra megjelenjen. Alattuk a Castle-tó mocskos, sötétszürke vize hullámzott, a valamivel messzebb lévő Little Kin pedig olyan volt, mint egy koromfekete libaszem. A szél egyre erősebben fújt, ám Lisey még mindig valószínűtlenül melegnek érezte. Amikor aztán egy széllökés kisöpörte a haját homlokából, Lisey széttárta a karját, mintha fel akarna szállni (ezúttal nem varázsszőnyegen, hanem a nyári vihar szárnyán). - Manda! - kiáltotta. - Olyan boldog vagyok, hogy éleid - Én is, Lisey - felelte Amanda komolyan, majd kitárta a karját. A szél belekapott őszülő hajába, és úgy összeborzolta, mint egy kisgyerekét. Lisey óvatosan összekulcsolta az ujjait a nővére ujjaival, megpróbált vigyázni az Amanda kezén lévő sebekre, miközben különös szertelenség támadt a lelkében. Fejük felett dörgött az ég, a meleg szél egyre erősebben fújt, alig százötven kilométerre, nyugatra viharfelhők özönlöttek át az ősi hágókon. Amanda táncolni kezdett, és Lisey vele táncolt, mezítláb a fűben, összekulcsolt kezüket a magasba tartva. - Igen! - Mennydörgött az ég, és Lisey úgy érezte, muszáj kikiabálnia magából, ami a lelkét nyomja. - Igen? Micsoda? - üvöltött vissza Manda. Már megint nevetett. - Igen, meg akarom ölni! - Na, ugye megmondtam! Majd én segítek neked! - kiabált Amanda, és ekkor lezúdult az eső, és ők kezüket a fejük fölé tartva, nevetve rohantak vissza a kocsihoz. 6. Sikerült fedezékbe jutniuk, mielőtt leszakadt az ég - aznap délután egymást érték a hasonló záporok így hajszál híján ugyan, de nem áztak bőrig. Harminc másodperccel később már úgy zuhogott az eső, hogy a legközelebbi padot sem lehetett látni, pedig az mindössze tizenöt méterre volt tőlük. Az eső hideg volt, a kocsiban viszont kellemes meleg fogadta őket, az ablakok egy pillanat alatt bepárásodtak. Lisey begyújtotta a motort, és bekapcsolta a páramentesítőt. Amanda észrevette Lisey mobilját. - Lassan fel kéne hívni Miss. Dömper Didit - mondta. Darla egyik gyerekkori csúfnevét használta, amit Lisey már évek óta nem hallott. Lisey az órájára pillantott. Már elmúlt három. Csekély az esélye, hogy Darla (akit régen Miss. Dömper Didinek csúfoltak. Ó, szegényke, mennyire gyűlölte!) és Canty még mindig ebédelnek. - Most már valószínűleg Portland és Auburn között járhatnak, valahol félúton mondta. - Igen, valószínűleg arrafelé lehetnek - mondta Amanda olyan hangon, mintha egy kisgyerekkel beszélne. - Ezért akarok rácsörögni Miss. Dömper Didire. Scott tehet róla, hogy ilyen sok gondot okoz ezeknek a kütyüknek a használata, kezdte volna Lisey. Ráadásul mióta meghalt, egyre jobban lemaradok. Még egy francos DVDlejátszót sem vettem, pedig az mindenkinek van. Végül azonban így szólt: - Ha felhívod Miss. Dömper Didit, és felismeri a hangod, tuti, hogy kiesik a telefon a kezéből.
- Sosem tennék ilyet - mondta Amanda a zuhogó esőbe bámulva, amely üvegfolyóvá változtatta a BMW szélvédőjét. - Tudod, hogy Canty meg én miért hívtuk Darlát Miss. Dömper Didinek? - Nem. - Darla úgy három-négy éves lehetett, mikor kapott ajándékba egy kicsi, piros gumibabát. Az a baba volt az eredeti Miss. Dömper Didi. Darl imádta. Egy hideg éjjelen rajtafelejtette a radiátoron Miss. Dömper Didit, aki aztán szépen elolvadt. Hű, a kopasz fejű Úr istenit neki, az volt ám a bűz! Lisey megpróbálta visszatartani a nevetést, de végül nem bírta tovább. Mivel összeszorította a torkát, a száját pedig becsukta, a levegő az orrán keresztül tört fel, tisztességes mennyiségű takony kíséretében, amitől persze tiszta szutyok lett az ujja. - Hoppá, ez csodás! A vacsora tálalva, asszonyom! - A kesztyűtartóban találsz zsebkendőt - mondta Lisey, és a feje búbjáig elvörösödött. Adnál egyet? - Eszébe jutott a radiátoron olvadozó Miss. Dömper Didi, és Dandy Dave Debusher egyik legszaftosabb káromkodása - a „kopasz fejű Úristenit” -, és hangosan felnevetett, annak ellenére, hogy tudott a vidámság mélyén igazgyöngyként megbújó szomorúságról, amelynek az összeszedett, határozott, önfejű Darla és a lelkében megbújó, lekvártól maszatos képű, dühös gyermek az oka, aki sosem volt elégedett semmivel. - Ne problémázz annyit, töröld csak a kormányba - nevetett Amanda a hasát fogva. Asszem, mindjárt bepisilek. - Ha bepisilsz, megolvad a pizsamád. Na, adj már egy pézsét. Amanda, még mindig hangosan nevetve, kinyitotta a kesztyűtartót, és odanyújtotta Liseynek a papír zsebkendőt. - Azt hiszed, fel tudod hívni ebben az időben? - kérdezte Lisey. - Mikor így zuhog? - Ha be van kapcsolva a mobilja, akkor igen. És csak akkor szokta kikapcsolni, ha moziba vagy ilyen helyekre megy. Szinte mindennap beszélünk, néha kétszer is, főleg mikor Matt éppen bacchanálián... bocsánat, konferencián vesz részt valahol. Mer, tudod, Metzie néha felhívja őt. Aztán Darla felhív engem, és elmeséli, mit mesélt neki Metzie. Metzie mostanában már senki mással nem hajlandó beszélni, csak Darlával. Lisey döbbenten hallgatja Amandát. Fogalma sem volt róla, hogy Amanda Darlával beszéli meg, hogy mit történt Metzie-vel. Metzie Amanda lánya volt, és a viszonyuk, finoman szólva, nem volt zökkenőmentes. Darla azonban soha, egyetlen szóval sem említette Liseynek, hogy tartja a kapcsolatot Metzie-vel. Lisey szerette volna kikérdezni Amandát, de úgy érezte, nem ez a legmegfelelőbb pillanat. - Mit mondasz neki, ha felveszi a telefont? - Csak figyelj! Már kitaláltam valamit, de attól tartok, ha elmondom, nem lesz olyan... Nem is tudom, hogy mondjam... Ütős. Hihető. Azt akarom, hogy minél távolabb maradjanak, el akarom kerülni, hogy véletlenül errefelé császkáljanak, és... - És elkapja őket Max Silver burgonyaosztályozó gépe? - kérdezte Lisey. Az évek során az összes Debusher lány megfordult Mr. Silver üzemében: minden láda leválogatott burgonyáért huszonöt centet kaptak, aztán februárig bíbelődtek, mire sikerüli kitisztítani a piszkot a körmük alól. Amanda szigorúan Liseyre pillantott, aztán mosolyogva így szólt: - Igen, valami ilyesmiről van szó. Baromi idegesítőek tudnak lenni, de szeretem őket, és nem szeretném, ha bármi bajuk esne, csak azért mert rossz időben, rossz helyen voltak. - Hát, ezt én sem szeretném - jegyezte meg Lisey halkan. Ekkor jégeső zúdult a kocsi tetejére és a szélvédőre. Aztán az esőcseppek kopogtak tovább. Amanda megsimogatta Lisey kezét. - Tudom, Kicsi. Kicsi. Nem Kicsi Lisey, hanem egyszerűen csak Kicsi. Milyen rég hívta így utoljára Amanda. Ő volt az egyetlen, aki valaha az életben így nevezte.
7. Amanda, a kezén lévő vágások miatt csak nagy nehezen, második próbálkozásra tudta bepötyögni a telefonba a számokat. Végül lenyomta a zöld színű HÍVÁS billentyűt, és a füléhez tartotta a készüléket. Az eső mintha egy kicsit alábbhagyott volna. Lisey most már ki tudta venni a legközelebbi piknikasztalt. Vajon hány másodperce nyomta le Amanda a zöld gombot? A homlokát ráncolva a nővére felé fordult. Amanda a fejét csóválta, aztán mintha egy elegáns étteremben a pincért hívná, kihúzta magát az ülésben, és feltartotta a mutatóujját. - Darla?... Hallasz engem?... Na, kitalálod, kivel beszél?... Igen!... Igen, komolyan! Amanda, Darla reakcióját utánozva, kidugta a nyelvét, és kidüllesztette a szemét. Úgy nézett ki, mint egy kvízműsor győztese, miután elvitte a főnyereményt. - Igen, itt ül me... Darla, nyugi. Eddig beszélni nem tudtam, most meg nem tudok szóhoz jutni tőled. Mindjárt adom Liseyt, várj egy pilla... Amanda ezúttal hosszasan hallgatott, egy darabig némán bólogatott, aztán a hüvelyk- meg a mutatóujját többször összeérintve tátogó kacsacsőrt formált a jobb kezéből, így jelezve, hogy Dadának be nem áll a szája. - Aha... Igen... Megmondom neki, Darl. - Anélkül, hogy a kezével eltakarta volna a telefon beszélőjét - talán pont azért, hogy Darla hallja, ahogy átadja az üzenetet -, Amanda Liseyhez fordult, és így szólt: - Canty meg Darla még mindig a repülőtéren vannak. Canty gépe a vihar miatt nem tudott időben felszállni Bostonból. Szégyen és gyalázat, nem? Amanda hüvelykujját felfelé tartva jelezte Liseynek, hogy minden rendben, aztán tovább hallgatta Darlát. - Örülök, hogy sikerült időben elcsípnem titeket, mert az a helyzet, hogy eljöttem Greenlawnból. Liseyvel már az Acadia Mentálhigiénés Központban vagyunk, Derryben... igen, Derryben. Amanda némán bólogatott. - Igen, szerintem is kész csoda. Én sem értem, egyszer csak meghallottam, hogy Lisey szólítgat, és magamhoz tértem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy bevittetek a Stephens Memóriáiba. Aztán a következő emlékem, hogy... meghallottam Lisey hangját, mintha nagyon mélyen aludnál, és valaki ébresztgetne... az a greenlawni doki küldött át Derrybe, mert el kell végezni néhány agyvizsgálatot, ami náluk egy vagyonba kerülne... Amanda csendben figyelt. - Igen, drágám, szeretnék köszönni Cantynek, és biztos vagyok benne, hogy Lisey is, de most szóltak, hogy be kell mennünk, és a telefon nem fog működni a szobában, ahol a vizsgálatokat végzik. Eljöttök, ugye? Szerintem hétre, de legkésőbb nyolcra át tudtok érni Derrybe... Ebben a pillanatban újra zuhogni kezdett az eső, mintha dézsából ömlött volna. A roham, ha lehet, még ádázabb volt, mint az előző, és a kocsit egy pillanat alatt betöltötte az esőcseppek kopogásának hangja. Amanda, a beszélgetés kezdete óta először, teljesen tanácstalannak tűnt. Elkerekedett szemmel, rémülten Liseyre pillantott. Mutatóujjával a kocsi tetejére bökött, amelyen egyre hangosabban dobolt az eső. Tudni akarja, hogy mi ez a hang, tátogta. Lisey egy pillanatot sem habozott. Kikapta a telefont Amanda kezéből. A vihar ellenére (vagy éppenséggel pont azért, Lisey ezt nem tudta eldönteni) a vonal tökéletesen tiszta volt. Nemcsak Darla, hanem Canty hangját is hallotta, a tőlük megszokott ideges, izgatott, de ujjongó hangon magyaráztak egymásnak. A háttérben hangosbemondó szólt, kellemes női hang közölte az utasokkal, hogy a rossz idő miatt számos járatot töröltek.
- Szia, Darla, Lisey vagyok! Visszakaptuk Amandát! Teljesen jól van! Hát nem csodálatos? - Lisey, egyszerűen el sem tudom hinni. - Majd hiszed, ha látod - vágta rá Lisey. - Toljátok fel Derrybe a nyamvadt seggeteket, és győződjetek meg róla a saját szemetekkel! - Lisey, mi ez a zaj? Mintha zuhany alatt álmátok. - A váróterem másik végében nyílik a hidroterápia - kamuzta Lisey, és közben arra gondolt, hogy Na, ezt az életben nem fogjuk kimagyarázni. - Nyitva hagyták az ajtót. Iszonyatosan hangosak a gépek. Egy pillanatig nem hallatszott más, csak az esőcseppek kopogása. Aztán Darla szólalt meg: - Ha Amanda tényleg olyan jól van, ahogy mondjátok, akkor lehet, hogy inkább Snow Squallba mennénk. Derry nagyon messze van, és már kopog a szemünk az éhségtől. Lisey nagyon megharagudott Darlára, de aztán rájött, hogy minél később érkeznek meg, annál jobb. Ennek ellenére nagyon nem tetszett neki a Darla hangjából kiérződő, színlelt nyűgösködés. Pedig hát ez is a tesókodás része, gondolta. - Sima ügy! - felelte, aztán jelezett Amandának, hogy minden tuti, mire a nővére elmosolyodott, és biccentett. - Mi itt maradunk, Darl. Kivéve, ha esetleg átruccanunk a Paragonyba, hogy megszabaduljunk annak az elmebetegnek a hullájától. Mármint ha mázlink van, és minden a tervek szerint alakul. - Tudnád adni még egy kicsit Mandát? - Darla továbbra is idegesnek tűnt, mintha még sosem látta volna a nővérét abban a borzalmas katatón állapotban, és arra gyanakodna, hogy Amanda az egészei színlelte. - Canty szeretne beszélni vele. - Hát persze - felelte Lisey, és ahogy átadta a telefont Amandának, odasúgta neki, hogy Cantata. Amanda megnyugtatta Cantyt, hogy minden rendben van. Tényleg csoda történt. Nem, nem bánja, hogy Dadával az eredeti tervnél maradnak, és beugranak kajálni a Snow Squallba, és nem, semmiképp ne menjenek Castle View felé, mert nincs szüksége semmire a házból. Lisey mindent szerzett már, ami kellett. A beszélgetés vége felé, egyik pillanatról a másikra, elállt az eső. Mintha a Jóisten elzárta volna az égi csapokat. Lisey ekkor rádöbbent, hogy a Paragonyban ugyanilyen volt az eső: rövid, dühödt rohamokban zuhogott, mintha valaki egy zuhany csapját nyitná meg. Elhagytam a Paragonyt, de még nem távolodtam el túl messzire, gondolta, s észrevette, hogy a szájában még mindig érzi azt a tiszta, édes ízt. Amanda még egyszer elmondta Cantatának, hogy mennyire szereti, aztán megszakította a vonalat. Ekkor a felhők mögül valószínűtlen fényözön tört elő és zúdult a párás júniusi levegőbe, az égbolton újabb szivárvány jelent meg, ám ezúttal jóval közelebb, a Castle-tó fölött ívelt át. Mint egy ígéret, gondolta Lisey, amiben hinni akarsz, de a lelked mélyén remélni sem mered, hogy megtartják. 8. Liseyt Amanda hangja riasztotta fel, annyira magával ragadta a szivárvány látványa, hogy egyszerűen megszűnt számára a külvilág. Manda épp a tudakozót hívta, a Greenlawn Klinika telefonszámát próbálta kideríteni. A BMW bepárásodott szélvédőjére írta fel a számot az ujjával. - Ez akkor is megmarad, ha már teljesen párátlanítottad az ablakokat - jegyezte meg Lisey, miután Amanda letette a telefont. - Csak tisztítószerrel tudom majd eltüntetni. Miért nem kértél tollat? Történetesen találtál volna egyet a kesztyűtartóban. - Azért, mert katatóniás vagyok - felelte Amanda, és odanyújtotta Liseynek a mobilt.
- Kit hívjak fel? - kérdezte Lisey, de nem vette ki a telefont Amanda kezéből. - Mintha nem tudnád. - Amanda... - Neked kell felhívnod, Lisey. Nekem fogalmam sincs, kit keressek, és azt sem tudom, hogyan vettek fel a klinikára. - Egy pillanatra elhallgatott, és a pizsamája szárával babrált. A felhők összezárultak, újra sötét lett, mintha a szivárvány csak álom lett volna. - Dehogynem tudom - szólalt meg újra. - Nem te intézted el, hanem Scott. Valahogy megszervezte, hogy fenntartsanak nekem egy helyet. Lisey bólintott. Nem mert megszólalni. - Mikor? Talán amikor legutóbb kidekoráltam magam? Vagy amikor utoljára láttam Déliszélnél? Amit Scott Paparagonynak hívott? Lisey nem vesződött azzal, hogy kijavítsa a nővérét. - Összebratyizott egy Hugh Alberness nevű dokival. Miután megnézte a leleteidet, Alberness egyetértett vele, hogy előbb-utóbb valami baj lesz, úgyhogy amikor néhány napja kiakadtál, megvizsgált, és felvett a klinikára. Semmire nem emlékszel? Semmire? - Nem. Lisey elvette Amandától a telefont, és leolvasta a számot a bepárásodott szélvédőről. Fogalmam sincs, mit mondjak neki, Manda. - Scott mit mondana a helyedben, Kicsi? Kicsi. Már megint így hívta. Ekkor újra leszakadt az ég, de csak egy rövidebb, mindössze húsz másodperces, dühödt roham következett. Miközben esőcseppek kopogtak a kocsi tetején, Lisey azon kapta magát, hogy az előadások jutnak eszébe, ahová mindig elkísérte a férjét, a fellépések, vagy bulik, ahogyan Scott nevezte őket. A híres-nevezetes 1988-as, nashville-i esetet leszámítva, Lisey mindig jó szívvel emlékezeti vissza ezekre a „bulikra”. Scott azt mondta az embereknek, amit hallani akartak, Liseynek pedig nem volt más dolga, mint hogy a megfelelő pillanatokban mosolyogjon és tapsoljon. Amikor néhanapján őt is bemutatták, eltátogott egy-egy néma „köszönömöt”. Előfordult, hogy Scott kapott ajándékba valami apróságot, amit aztán továbbpasszolt Liseynek, hogy fogja meg. Voltak, akik le akartak fényképezkedni vele, néha írni akartak róla, mint például Tony Eddington, néha megemlítették a nevét ezekben a cikkekben, néha nem, néha jól írták a nevét, néha nem, egyszer az is előfordult, hogy egyszerűen csak úgy mutatták be, mint Scott Landon csaja. De Liseyt ez egyáltalán nem zavarta, Liseyt igazából semmi sem zavarta, sosem rendezett cirkuszt, nem esett nehezére a háttérbe húzódva csendben figyelni, az viszont nem tartozott a specialitásai közé, hogy történeteket rögtönözzön, vagy... - Figyelj rám, Amanda, ha arra célzói, hogy próbáljam meg Scott gondolatait közvetíteni, előre szólok, nem fog működni. Fogalmam sincs, mit csináljak. Mi lenne, ha egyszerűen felhívnád dr. Albernesst, és közölnéd vele, hogy jól vagy... - biztatta Lisey a nővérét, és megpróbálta visszaadni neki a telefont. Amanda szétszabdalt kezét maga elé tartva utasította vissza az ajánlatot. - Teljesen mindegy, mit mondok, úgysem hinne nekem. Hiszen megőrültem. Te viszont nemcsak normális vagy, hanem a híres író özvegye is. Ezért az lenne a legjobb, ha te hívnád fel a dokit, Lisey. Takarítsuk el dr. Albernesst az útból. És ne késlekedjünk tovább. 9. Lisey tárcsázott, aztán lépésről lépésre végigcsinálta ugyanazt, amit az előző csütörtökön aznap, mikor a dincs állomásait kezdte követni. Megint Cassandra vette fel a telefont, és amikor megkérte Liseyt, hogy tartsa a vonalat, az automata ugyanazt az altatót játszotta. Ezúttal azonban Cassandra hangja izgatottnak tűnt, és érződött rajta, megkönnyebbült, hogy
Lisey végre jelentkezett. Cassandra azt mondta, azonnal kapcsolja dr. Alberness otthoni számát. - Ne tegye le! - kérte Liseyt, mielőtt felcsendült volna az a régi Donna Summer-sláger valószínűleg a „Szeretlek szeretni, bébi” -, és Lisey elszenvedett egy újabb zenei lobotómiát. A „Ne tegye le!” felszólítás vészjóslóan hangzott, de az a tény, hogy Hugh Alberness nem volt bent a klinikán... azért mégiscsak bizakodásra ad okot, nem igaz? Otthonról ugyanolyan simán fel tudja hívni a zsarukat, mint az irodájából. Nem biztos, hogy Alberness értesítette a rendőrséget, hiszen ezt bármelyik ügyeletes orvos megteheti helyette. De mit mondasz neki, Lisey? Mi a fenét fogsz mondani Albernessnek, ha bejelentkezik? Vajon Scott mit mondana neki? Scott azt mondaná, Ralph a valóság. Ez a megállapítás minden kétséget kizáróan igaz volt. Lisey halványan elmosolyodott a gondolatra, és megjelent előtte Scott, amint fel-alá járkál a hotelszobában... Lincolnban? A nebraskai Lincolnban? Vagy Omahában? Igen, valószínűleg inkább Omahában lehettek, mert a szálloda igen takaros volt, és lakosztályt kaptak. Scott éppen az újságot olvasta, mikor az ajtó alatt becsúsztattak egy faxot. Carson Foray, Scott szerkesztője írt. További változtatásokat akart Scott új regényének harmadik vázlatában. Lisey nem emlékezett rá, melyik regény volt az, csak annyit tudott, hogy valamelyik kései műről lehetett szó -, ezekre a férje csak úgy utalt: „Scott Landon szívszorító szerelmi történetei.” Mindenesetre Carson - akivel Scott a kezdetek óta együtt dolgozott - úgy érezte, nincs eléggé kidolgozva az a szál, amelyben a regény két szereplője húsz év után, teljesen véletlenül egymásba botlik. „Megbicsaklik a cselekmény, öregfiú”, írta a faxban Carson. - A faszod bicsaklik meg, öregfiú - morgott Scott, és fél kézzel megmarkolta a tökeit (és a rakoncátlan, kedves kis hajtincs természetesen a homlokába hullott). Mielőtt Lisey csitítgatni kezdte volna, Scott felkapta az újságot, és az orra alá nyomta, hogy olvassa el az utolsó oldalon a Különös Hétköznapok című rovat egyik cikkét. A szalagcím így szólt: A KÓBOR KUTYA HAZATALÁLT - HÁROM ÉV UTÁN. A cikk egy Ralph névre hallgató skót juhászról szólt, akinek egy családi nyaralás során veszett nyoma a floridai Port Charlotte-ban. Három évvel eltűnése után, egy szép napon Ralph beállított a család Oregon állambeli, eugene-i otthonába. Lefogyott, elvesztette a nyakörvet, és kicsit húzta az egyik lábát, ezt leszámítva azonban az égvilágon semmi baja nem volt. Miután megérkezett, végigkocogott a kocsi behajtón, leült a verandára, és ugatni kezdett, hogy engedjék be. - Vajon Monsieur Carson Foray mit szólna hozzá, ha mindezt valamelyik regényemben olvasná? - kérdezte Scott, és a homlokából félresöpörte a haját (ami természetesen abban a pillanatban visszahullott). - Szerinted az öregfiú akkor is olyan faxokat küldözgetne, hogy megbicsaklik a cselekmény? Liseyt megdöbbentette, hogy Scott mennyire a szívére veszi a kritikát - mint ahogyan az is, hogy Ralph, a skót juhászkutya annyi év (és Isten tudja, miféle megpróbáltatások) után hazatért -, viszont úgy gondolta, Carson valószínűleg akkor is hasonló faxszal lepte volna meg Scottot, ha a kutyás történettel találkozik valamelyik kéziratában. Scott kikapta Lisey kezéből az újságot. Homlokát vészjóslóan ráncolva még egyszer megnézte az új nyakörvében feszítő, fényes bundájú Ralph fényképét, aztán félrehajította a lapot. - Mondok neked valamit, Lisey, a regényírók hatalmas hátrányban vannak. Ralph a valóság, a skót juhász, aki három év után egyszer csak beállít a gazdáihoz. Egy regényíró nem mesélheti el ezt a történetet, mert ebben a történetben megbicsaklik a cselekmény! Miután Scott lecsillapodott, leült az íróasztalához, és átírta a Carson által kifogásolt részeket. Akkor hirtelen elhallgatott a zene, és Lisey Cassandra hangját hallotta: - Mrs. Landon, a vonalban van még?
- Igen - felelte Lisey most már sokkal nyugodtabban. Scottnak igaza volt. A valóság olyan, mint a sorsjegyet vásároló alkoholista, aki a kedvenc pultos nőjével osztozik a hetvenmillió dolláros főnyereményen. Olyan, mint a kislány, aki hat nap után élve kerül elő egy texasi kút mélyéről. Vagy az egyetemista srác, aki Cancúnban kiesik az ötödik emeleti erkélyről, és csuklótöréssel megússza. Ralph a valóság. - Kapcsolom dr. Albernesst - mondta Cassandra. Két kattanás hallatszott, aztán Hugh Alberness - egy aggódó, de alapvetően nyugodt Hugh Alberness - szólt bele a telefonba: - Mrs. Landon, maga az? Honnan hív? - Épp úton vagyok a nővérem házához. Húsz perc múlva ott leszek. - Amanda magával van? - Igen. - Lisey előre eldöntötte, hogy megpróbál készségesen válaszolni dr. Alberness kérdéseire. Nagyon kíváncsi volt, miket kérdez majd a doki. - Mrs. Landon... - Lisey, ha kérhetném. - Lisey, a délutáni események Greenlawn minden dolgozóját aggodalommal töltötték el, különösen az ügyeletes orvos, dr. Stein, az Ackley szárny irányítását végző ápolónő, Ms. Burrell, valamint a klinika kis létszámú, ám igen hatékonyan működő biztonsági szolgálatának vezetője, Josh Phelan nem tudnak napirendre térni a történtek fölött. Lisey úgy érezte, Alberness megjegyzése egyszerre kérdés - Mi a francot csináltak? - és szemrehányás is - Csomó embert sikerült halálra rémiszteniük, ugye tudja! -, ezért úgy döntött, illene válaszolnia. De csak röviden. Minél többet beszél, annál könnyebben keveredik ellentmondásba. Nagyon kellemetlen lenne, ha magát buktatná le. - Nos, igen. Sajnálom a történteket. Nagyon. Amanda el akart jönni a klinikáról, ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem, és ahhoz is ragaszkodott, hogy ne szóljunk senkinek, csak ha már messzire járunk. Mindezt figyelembe véve úgy láttam jónak, ha azonnal lelépünk. Semmit sem terveztünk meg előre. Amanda a hüvelykujját felfelé tartva jelezte, hogy tetszik neki a műsor, Liseynek azonban nagyon észnél kellett lennie, nem engedhette meg, hogy bármi elterelje a figyelmét. Nem fért hozzá kétség, hogy dr. Alberness remekül ért ahhoz, hogyan szedjen ki másokból olyan dolgokat, amiket nem állt szándékukban elmondani. A doki hangja mindenesetre izgatottnak tűnt. - Mrs. Landon... Lisey... ezek szerint a nővére reagál a külső ingerekre? - Győződjön meg róla a saját fülével - mondta Lisey, és átnyújtotta a telefont Amandának. Amanda ijedten pislogott, aztán mégis átvette a mobilt. Csak óvatosan! - olvasta le Lisey szájáról Amanda. 10. - Haló? Dr. Alberness? - szólt bele a telefonba Amanda. Lassan, megfontoltan, de jól érthetően beszélt. - Igen, én vagyok az. - Most csendben figyelt. - Pontosan, Amanda Debusher. - Csend. - A középső nevem Georgette. - Csend. - 1946 júliusában, ami azt jelenti, hogy hamarosan betöltöm a hatvanat. - Csend. - Van egy Intermezzo nevű kislányom. Metzienek becézzük. - Csend. - George W. Bush, sajnos. Szerintem egyébként a fickónak messiáskomplexusa van, legalább olyan súlyos, mint azoknak, akik ellen harcol. - Csend. Amanda a fejét csóválta. - Ebbe... most nem mennék bele, ha nem muszáj, dr. Alberness. Adom Liseyt - mondta, azzal Lisey kezébe nyomta a telefont. Kérdőn rápillantott, kíváncsi volt, hogyan értékeli a húga az előadást. Bízott benne, hogy tetszett neki a műsor... vagy legalább elfogadhatónak találta. Lisey lelkesen biccentett. Amanda úgy omlott vissza az ülésbe, mint aki most futotta le a maratont.
- ...ott van még? - hallatszott Alberness hangja a telefonból. Lisey a fülére szorította a készüléket. - Itt Lisey beszél, dr. Alberness. - Lisey, árulja el végre, hogy mi történt! - Most csak a rövidített változatra van időnk, dr. Alberness... - Hugh, ha kérhetném. Hugh. Lisey egészen eddig úgy ült, mint aki karót nyeli, most úgy érezte, kiengedhet egy kicsit, és hátradőlt a kényelmes bőrülésben. A doki megkérte, hogy szólít sa Hugh-nak. Megint haverok lettek. Azért persze továbbra sem árt, ha óvatos marad, de úgy néz ki, most már minden rendben lesz. - Épp bent voltam Amandánál, kint ültünk a teraszon, amikor egyszer csak magához tért. Kicsit húzta a lábát, és elvesztette a nyakörvet, de amúgy kutya baja sem volt, gondolta Lisey, és kis híján elröhögte magát. A tó túlpartján vakítóan villámlott. - Ilyet még az életben nem hallottam - sóhajtott Hugh Alberness. Mivel a doki nem kérdezett semmit, Lisey nem szólalt meg. - És mégis hogyan... ööö... jutottak ki? - Nem értem a kérdést. - Hogyan sikerült kijutniuk az Ackley szárnyból? Ki engedte ki magukat? Ralph a valóság, emlékeztette magát Lisey. Aztán - vigyázva, hogy azért egy kicsit meglepettnek tűnjön a hangja - így felelt: - Senki sem kérdezett tőlünk semmit. Mindenki nagyon elfoglaltnak tűnt. Egyszerűen csak kisétáltunk. - És a biztonsági ajtó? - Ja, az nyitva volt - vágta rá Lisey. - Ez egyszerűen... - kezdte Alberness, de aztán még időben kapcsolt, és elharapta a mondatot. Lisey nem szólt semmit, csak várt. Sejtette, hogy ezzel még nem ért véget a kérdezzfelelek. - Az ápolónők egy kulcskarikát, egy kulcstartót és egy pár papucsot találtak a teraszon. Meg egy pár edzőcipőt, zoknival. Lisey a kulcskarikára pillantott. Eddig észre sem vette, hogy a többi kulcsa eltűnt, de úgy látta jobbnak, ha ezt az apró tényt nem említi meg Albernessnek. - A kocsim lökhárítója alatt, egy mágneses dobozban tartom a tartalék kulcsokat. Ami a karikán lévő kulcsokat illeti... Lisey megpróbált kipréselni magából valami nevetésfélét. Nem tudta megállapítani, hogy sikerrel járt-e, mindenesetre Amanda nem sápadt el feltűnően. - Szomorú lennék, ha elvesznének! Megkérné valamelyik ápolónőt vagy biztonsági őrt, hogy tegye el őket? - Természetesen, de ettől függetlenül mindenképpen meg kell vizsgálnom Miss. Debushert. Bizonyos előírásokat be kell tartanunk, ha szeretné, hogy hazaengedjük a nővérét. - Dr. Alberness hangján érződött, hogy borzalmasnak tartja az ötletet. Mivel azonban nem kérdezett semmit, Lisey - bár alig bírta megállni - nem szólalt meg. A Castle-tó túlpartján az ég megint csúnyán beborult. Újabb zápor közeledett feléjük iszonyatos sebességgel. Lisey szerette volna lezárni a beszélgetést, mielőtt a vihar eléri őket, ennek ellenére mégis inkább kivárt. Úgy érezte, most érkeztek el Alberness-szel a beszélgetés kritikus pontjához. - Lisey - szólalt meg végül a doki -, elárulja nekem, hogy miért mezítláb távoztak? - Igazából fogalmam sincs. Amanda ragaszkodott hozzá, hogy azonnal induljunk, hogy mezítláb menjünk, és hogy hagyjam ott a kulcsaimat... - Az érthető, hogy a fémdetektor miatt nem akarta, hogy magánál legyenek a kulcsok mondta Alberness. - Habár figyelembe véve, hogy milyen állapotban volt az elmúlt napokban, megdöbbentő, hogy egyáltalán... de mindegy, folytassa. Lisey oldalra pillantott, a közeledő viharfelhőkre, amelyek most már eltakarták a tó túlpartján lévő dombokat. - Nem emlékszel, miért ragaszkodtál annyira ahhoz, hogy mezítláb menjünk, Amanda? - kérdezte Lisey, és a nővére felé tartotta a telefont.
- Nem - felelte Amanda hangosan, aztán hozzátette: - Érezni akartam, ahogy a fű csiklandozza a talpamat. - Hallotta, amit Amanda mondott? - kérdezte Lisey Albernesstől. - A talpát simogató fűről beszélt, nem? - Pontosan, de szerintem volt valami más is a dolog mögött, mert csak mezítláb volt hajlandó elindulni. - Maga pedig úgy tett, ahogyan a nővére kérte? - Amanda a legidősebb nővérem, Hugh. Ráadásul eléggé felzaklatott, hogy megint visszatért a földre, úgyhogy nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. - De nekem... nekünk mindenképpen ki kell vizsgálnunk Miss. Debushert, hogy meg tudjuk állapítani, valóban felépült-e. - Mit szólna hozzá, ha holnap visszamennénk, és elvégeznék a vizsgálatokat? Amanda olyan hevesen rázta a fejét, hogy lobogni kezdett a haja, a szeme pedig elkerekedett a rémület tői. Lisey ellentmondást nem tűrően ingatni kezdte a fejét. - Tökéletes lenne - felelte Alberness. Lisey hallotta a hangján, hogy megkönnyebbül, és ettől lelkiismeret-furdalása támadt, amiért hazudott. Viszont vannak olyan dolgok, amiket muszáj végigcsinálni, ha egyszer már összekapta magát az ember. - Holnap délután kettő körül átmegyek a klinikára. Mindkettőjükkel személyesen szeretnék beszélni. Ez megfelel önöknek? - Tökéletesen. - Feltéve, ha holnap délután kettőkor még életben leszünk, gondolta Lisey. - Akkor ezt megbeszéltük. Lisey, az jutott eszembe, hogy... - kezdte a doki, ám abban a pillanatban vakítóan fényes villám cikázott végig a sötét felhők alatt, és csapott be a főút túloldalán. Lisey hallotta a csattanást. A levegőben elektromosság és megperzselt fák szaga terjengett. Lisey még soha nem látott ilyen közelről villámot. Amanda felsikoltott, de a hangját szinte teljesen elnyomta a villámlást követő fülsiketítő mennydörgés. - Mi történik ott, Lisey? - üvöltött a telefonba Alberness. A vonal továbbra sem szakadt meg, de a doki - akinek Scott öt évvel ezelőtt a lelkére kötötte, hogy szükség esetén mindent tegyen meg Amandáért - most távolinak és jelentéktelennek tűnt. - Dörög és villámlik - felelte Lisey nyugodt hangon. - Csúnya vihar tombol errefelé, Hugh. - Jobban tenné, ha lehúzódna az út szélére. - Nyugodjon meg, már megálltunk, de most inkább letenném a telefont, mielőtt még megráz az áram. Holnap találkozunk. - Az Ackley szárnyban várom... - Igen. Kettőkor. Amandával. Köszönöm, hogy... - Megint villámlott egyet a fejük felett. Lisey összerezzent. Ezúttal azonban mintha nem lett volna olyan ereje a villámnak, és a mennydörgés sem volt olyan hangos, hogy attól kelljen tartani, beszakad a dobhártyájuk. ...ilyen megértő - fejezte be a mondatot Lisey, és anélkül hogy elköszönt volna, letette a telefont. Abban a pillanatban leszakadt az ég, mintha az eső csak arra várt volna, hogy Lisey befejezze a beszélgetést. A vízcseppek minden eddiginél dühödtebben ostromolták a kocsi tetejét. Nemhogy a padig, de még a kocsi motorháztetejének végéig sem lehetett ellátni. Amanda megszorította húga vállát, mire Liseynek eszébe jutott egy másik countryszám is, az, amelyikben csontos ujjak szorításáról énekelnek. - Nem megyek vissza oda, Lisey, nem megyek vissza! - Hé, Manda, ez fáj! Amanda lazított a szorításon, de továbbra sem engedte el Lisey vállát. A szeme dühödten csillogott. - Nem megyek vissza Greenlawnba! - Csak annyi időre kell visszamennünk, hogy beszéljünk dr. Alberness-szel. - Nem... - Fogd már be végre a szád, és figyelj rám egy pillanatra!
Amanda döbbenten pislogva hátradőlt az ülésben. Nagyon megszeppent, hogy Lisey így ráförmedt. - Muszáj volt felvetetnünk téged a klinikára. Nem volt más választásunk. Csak egy lélegző húsdarab voltál, amelyiknek az egyik végén nyál, a másikon meg húgy csorog. A férjem - aki pontosan tudta, hogy mi fog történni veled - nemcsak ebben a világban gondoskodott rólad, hanem a másikban is. Jössz nekem eggyel, nagytesa Mandanyuszi. Ezért ma éjjel nekem, holnap pedig magadon segítesz, és ettől kezdve csak azt akarom hallani, hogy „Igen, Lisey”. Megértetted? - Igen, Lisey - motyogta Amanda. Aztán a fejét lehajtva szétvagdosott kezére pillantott, és zokogva folytatta: - De mi van, ha visszavisznek abba a szobába? Mi van, ha bezárnak, és megint lemosnak szivaccsal, és megitatnak azzal a borzalmas löttyel? - Senki nem fog veled ilyet csinálni. Nem tehetik. Önként jelentkeztél, pontosabban Darla meg én önként jelentkeztünk helyetted, mivel te egy kicsit hors-d'dilis voltál. Amanda szomorúan felvihogott. - Scott mondogatta ezt. Akit meg beképzeltnek tartott, arra azt mondta, hors-d'dölyfös. - Igen, emlékszem - mondta Lisey féltékenyen. Most viszont csak és kizárólag az számít, hogy jól vagy. - Óvatosan lefejtette magáról Amanda egyik kezét, és emlékeztette magát, hogy kedvesen kell bánnia a nővérével. - Holnap visszamegyünk, te pedig elkápráztatod a dokit. - Rendben van, megpróbálom - egyezett bele Amanda, aztán hozzátette: - De nem azért, mert tartozom neked. - Hanem? - Hanem azért, mert szeretlek - mondta Amanda keresetlen méltósággal. Aztán nagyon halkan folytatta: - Elkísérsz, ugye? - Naná, hogy elkísérlek. - De az is lehet, hogy a pasid elintéz minket, és akkor nem kell paráznom Greenlawn miatt. - Amanda, mondtam már, hogy ne hívd a pasimnak. Amanda halványan elmosolyodott. - Azt hiszem, menni fog, de cserébe ne szólíts többet Mandanyuszinak, oké? Lisey hangos nevetésben tört ki. - Miért nem indulunk már? Lassan eláll az eső. És légyszi kapcsold be a fűtést. Kezd hideg lenni idebent. Lisey begyújtotta a motort, kitolatott a BMW-vel a parkolóból, és az út felé fordult. Először hozzád megyünk - mondta. - Ha arrafelé is így esik, mint itt, akkor Dooley valószínűleg nem tartja szemmel a házat. Legalábbis remélem, hogy elment tőle a kedve. Ha tévedek, és mégis ott ólálkodik, akkor sem fog túl sok mindent látni. Először elmegyünk hozzád, aztán átmegyünk hozzám. Két középkorú nő egészen biztos, hogy nem fogja ráhozni a frászt. - Nem valószínű - helyeselt Amanda. - De annak azért örülök, hogy Cantyt meg Miss. Dömper Didit sikerült távol tartani a környéktől. Ennek Lisey is szívből örült, habár tudta, hogy előbb-utóbb elő kell állnia majd valami hihető magyarázattal. Kikanyarodott a teljesen kihalt főútra. Bízott benne, hogy egyetlen fa sem dőlt az útra, bár sejtette, hogy erre nem sok esély van. A vihar a fejük felett morgott, úgy tűnt, nincs túl jó hangulatban. - Legalább felvehetek majd végre valami rendes ruhát - mondta Amanda. - A mélyhűtőben meg van egy kiló darált hús. Gyorsan kiolvasztjuk a mikrobán, és összedobunk valami vacsit. Kopog a szemem az éhségtől. - Majd nálam kiolvasztjuk - tette hozzá Lisey. A szemét egy pillanatra sem vette le az útról. Elállt az eső, de előttük újabb sötét viharfelhők gyülekeztek. Sötét, mint az ügyeletes gonosz kalapja a színpadon, mondta volna Scott. És Liseyre megint rátört az a jól ismert és
elviselhetetlen érzés: villámként hasított belé, hogy mennyire hiányzik neki Scott, és rádöbbent, hogy azt az üres helyet a lelkében már soha többé nem tudja betölteni semmi. - Hallod mit mondok, Lisey? - kérdezte Amanda. Lisey csak ekkor eszmélt rá, hogy a nővére beszélt hozzá. Huszonnégy órával azelőtt Lisey még attól rettegett, hogy soha többé nem fogja hallani Manda hangját, erre most oda sem figyel rá. - Nem figyeltem - ismerte be Lisey. - Sajnálom... - Világéletedben ilyen voltál. Bezárkóztál a magad kis... - Amanda hangja elhalkult, ahogy az ablak felé fordulva tovább magyarázott. - Bezárkózom a magam kis világába? - kérdezte Lisey mosolyogva. - Sajnálom. - Nincs mit sajnálnod. - A következő kanyar után Liseynek félre kellett rántani a kormányt, hogy kikerüljön egy az út közepén keresztben fekvő, jókora fenyőágat. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy lehúzza-e az ágat az útról, de aztán úgy döntött, megteszi majd helyette valamelyik utána jövő autós, akit talán nem üldöz éppen egy pszichopata, és jobban ráér. - Ha a Paragonyra célzói, az különben sem az én világom. Azt hiszem, aki átjut oda, mind a saját változatát látja. Nincs két egyforma a Paragony. De miről beszéltél? - Épp azt ecseteltem, hogy van egy kis meglepetésem, ami talán segít, hogy gyorsan össze tudd kapni magad. Lisey nagyon megdöbbent. Levette a szemét az útról, és a nővére felé fordult. - Mi van? Mit mondtál? - Csak azt akarom mondani - felelte Amanda -, hogy van egy pisztolyom. 11. Megérkeztek Amandához, és a bejárati ajtó alá csúsztatva egy hosszúkás, fehér borítékot találtak. A veranda kiugró teteje megóvta a levelet az elázástól. Liseynek rögtön az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy Dooley már járt itt. A borítéknak, amit Lisey azután talált, hogy a postaládájában felfedezte a döglött macskát, mindkét oldala üres volt. Erre a borítékra viszont rányomtatták Amanda nevét. Lisey odaadta a levelet a nővérének, aki, miután elolvasta a címzést, megfordította a borítékot, és elolvasta a hátoldalon lévő dombornyomásos feliratot is - Hallmark -, aztán megvetően annyit mondott: „Charles”. Lisey hirtelen nem tudott mit kezdeni a levéllel. Aztán eszébe jutott, hogy egyszer régesrégen, mielőtt még ez az őrület elkezdődött volna, Amandának volt egy fiúja. A Nagy Lyukasztó, ugrott be Liseynek a fickó beceneve, és kénytelen volt visszafojtani a nevetést. - Lisey? - hökkent meg Amanda, és a homlokát ráncolva húgára pillantott. - Csak eszembe jutott Canty és Miss. Dömper Didi, amint Derry felé igyekeznek füllentette Lisey. - Tudom, hogy nem vicces, de... - Azért még röhöghet rajta az ember - vágott a szavába Amanda. - És talán ezen is - azzal kinyitotta a borítékot, és egy üdvözlőlapot húzott ki belőle. Végigfutott rajta, aztán így szólt: Te. Jó. Szagú. Atya. Úr. Isten. Már megint mi pottyant ki a kutya seggéből. - Megnézhetem? Amanda odaadta Liseynek a lapot. Az elején egy foghíjas kisfiú látszott - a Hallmark tervezői biztosan ilyennek képzelik a vásott, ám kedves gyerekeket (a pulcsi lóg rajta, a farmerja foltozott) -, amint egy szál kókadt virágot nyújt a kamera felé. A kis gézengúz képe alatt a következő szöveg állt: Bakker, nagyon sajnálom! Lisey kinyitotta a lapot, és a következő üzenetet olvasta: Tudom, megbántottalak, nem csoda hát, hogy szomorú vagy. De tudnod kell, hogy békét a bánat nekem sem hagy! Azért küldtem ezt a lapot, hogy bocsánatot kérjek. Mer' a gondolattól, hogy magad alatt vagy, a szívem majd' elvérzett.
Szaladj ki a rétre, és szívd be a rózsák illatát. Szökdécselj a fűben, és érjen fülig a szád! Lehet, hogy ma icipicit megbántottalak. De legyünk újra jóban, mikor holnap felkel a nap. A versike alatt ez állt: Őszinte és örök barátsággal, Charles „Charlie” Corriveau. (Sose feledd az együtt töltött gyönyörű pillanatokat!) Lisey megpróbált komoly arcot vágni a dologhoz, de nem ment neki. Kitört belőle a nevetés. Amanda azonnal csatlakozott hozzá. Csak álltak a verandán, és majd' megszakadtak a röhögéstől. Amikor kissé megnyugodtak, Amanda kihúzta magát, és az üdvözlőlapot maga elé tartva, a következő szónoklatot intézte az esőáztatta udvarhoz. - Drága, egyetlen Charlesom, könyörgöm neked, gyere vissza hozzám azonnal, és nyald ki a kimaszott seggemet! Lisey visított a röhögéstől, és a térdét csapkodva olyan erővel esett neki a ház oldalának, hogy az egyik ablak hangosan megzörrent. Amanda gőgösen húgára emelte tekintetét, majd előreszegett állal lesétált a tornác lépcsőjén. Két-három lépést tett az udvaron, a talpa cuppogott a sárban, fejtetőre állította a rózsabokor mellett strázsáló kerti törpét, kihalászta alóla a tartalék lakáskulcsot. Ahogy lehajolt a kulcsért, úgy csinált, mintha Charlie Corriveau üdvözlőlapjával kitörölné a fenekét. Nem törődve azzal, hogy Jim Dooley esetleg a fák mögül szemmel tartja őket - sőt, ami azt illeti, teljesen megfeledkezve Jim Dooleyról -, Lisey a nevetéstől fuldokolva fenékre huppant a tornácon. Scott-tal csak egyszer vagy kétszer nevetett ennyire, de az is lehet, hogy még az életben nem nevetette meg senki úgy, mint a nővére. 12. Amanda rögzítőjén mindössze egyetlen üzenet volt, az is Darlától, nem Jim Dooleytól. Lisey! - hallották Darla túláradóan vidám hangját. - Nem tudom, hogy csináltátok, de ez nem semmi. Derry felé robogunk! Lisey, imádlak! Csúcs vagy! Liseynek megint Scott jutott eszébe, mikor azt mondta: Lisey, te csúcs vagy ebben! - és a jókedve kezdett elpárologni. Mint kiderült, Amandának egy 22-es Pathfindere volt. Amikor Lisey megfogta a pisztolyt, úgy érezte, tökéletesen illik a kezébe, mintha csak neki tervezték volna. Amanda egy cipődobozban tartotta a gardrób felső polcán. Liseynek elsőre sikerült kibiztosítani a pisztolyt. - Krisztus a kereszten, Manda, ez a stukker töltve van! Mintha odafent valakinek nem tetszett volna Lisey istenkáromló beszéde, megnyílt az égbolt, és megint zuhogni kezdett az eső. Egy pillanat múlva a jégeső már hangosan kopogott az ablakokon és az ereszeken. - Mégis mit tehet egy egyedülálló nő, ha ne adj' isten, betéved a házába egy kéjgyilkos? tette fel a jogos kérdést Amanda. - Fogjon rá egy üres pisztolyt, húzza meg a ravaszt, és közben kiáltsa azt, hogy bumm-bumm} - Amanda farmernadrágot húzott, majd csontos hátát Lisey felé fordítva így szólt: - Bekapcsolnád a melltartómat? Rettenetesen fáj a kezem. Elvihettél volna a tóhoz pancsolni egyet. - Már az is kész csoda, hogy anélkül sikerült elrángatnom téged a partról, hogy megkeresztelkedtél volna. Hálás lehetsz nekem - mondta Lisey, és bekapcsolta Amanda melltartóját. - Nem akarod a kedvemért felvenni a piros blúzod, tudod, amelyiken a sárga virágok vannak? Annyira szeretem azt a blúzt. - De abban látszik a hasam. - Amanda, neked nincs hasad! - De... Atyaúristen, Szűz Mária és Jézus Krisztus, az ácsok ácsa, mit művelsz, Lisey? Csak nem akarod kivenni a töltényeket? - Véletlenül sem akarom ellőni a saját térdkalácsomat - felelte Lisey, és zsebre vágta a töltényeket. - Majd később mindet visszarakom - tette hozzá, de abban egyáltalán nem volt
biztos, hogy ha Jim Dooley ott állna előtte, képes lenne meghúzni a ravaszt. Talán ha felidézi közös emlékeiket. De meg akarsz szabadulni tőle, nem igaz? Ehhez semmi kétség nem fért. Dooley megkínozta őt. Ez volt az első ok. A fickó egy veszélyes őrült. Ez volt a második ok. És végül, de nem utolsósorban, senki másra nem bízhatta a dolgot. Továbbra is megigézve bámulta a Pathfindert. Scott egyik regényéhez a lőtt sebekről gyűjtött anyagot - egészen biztos, hogy az Ereklyék volt az -, és Lisey elkövette azt a hibát, hogy megnyitott egy mappát, amiben nagyon csúnya fényképeket talált. Akkor értette meg, mekkora mázlija volt Scottnak aznap, Nashville-ben. Ha Cole véletlenül egy bordát talál el, ami szilánkokra törik... - Miért nem a cipődobozban visszük magunkkal? - kérdezte Amanda, miközben a piros blúz helyett egy nagyon ronda pólót vett fel (CSÓKOLD MEG A SEGGEM TALÁLKOZZUNK MOTTONBAN). - A dobozban van még néhány tartalék tár is. Ha akarod, leragaszthatod a dobozt, amíg én kiveszem a husit a mélyhűtőből. - Hol szerezted? - Charlestól kaptam - felelte Amanda, aztán megfordult, felkapott egy hajkefét a pipereasztalról, belenézett a tükörbe, és fésülködni kezdett. - Tavaly. Lisey visszatette a pisztolyt a dobozba - a fegyver egyébként kísértetiesen emlékeztetett arra a pisztolyra, amellyel Gerd Allen Cole rálőtt Scottra -, és a tükörből nézte Amandát. - Négy évig minden héten kétszer-háromszor lefeküdtünk - szólalt meg Amanda. - Ez elég intim viszonynak mondható. Vagy szerinted nem? - De igen. - Négy évig hetente kimostam a gatyáit, és minden héten egyszer megmostam a haját, mert nagyon zavarta, ha a sötét zakójának vállára hullott a korpa. Szerintem ezek a dolgok még a kefélésnél is intimebbek. Mit gondolsz? - Azt hiszem, igazad van. - Na, igen - sóhajtott Amanda. - Erre van pofája egy Hallmark üdvözlőlappal kiszúrni a szemem. Az a nő, aki feleségül ment hozzá, megérdemli, amit kap. Liseynek kezdett visszatérni a jókedve. Úgy látta, Amandának semmi szüksége, hogy a tóban pancsoljon. - Megyek, kiveszem a husit a mélyhűtőből, aztán menjünk át hozzád - mondta Amanda. Kopog a szemem az éhségtől. 13. Mr. Patel boltjánál jártak, amikor újra kisütött a nap, és az út fölött, mint egy mesebeli híd, szivárvány ívelt át. - Tudod, mit szeretnék vacsorázni? - kérdezte Amanda. - Nem, mit? - Egy rohadt nagy adag Hamburger Helpert. Jól sejtem, hogy ilyesmit nem tartasz otthon, ugye? - De igen - somolygott Lisey. - Csak mindet megettem. - Akkor ugorjunk be Patelhez - javasolta Amanda. - Veszek egy dobozzal. Lisey lehajtott az útról. Amanda ragaszkodott hozzá, hogy elhozza magával az aprót, amit a konyhában, egy kék korsóban gyűjtött. - Te milyet kérsz, Kicsi? - Mindegy, csak ne Cheesburger Pie legyen - felelte Lisey.
XIV. Lisey És Scott (Kicsikém) 1. Aznap este, negyed nyolckor különös megérzés kerítette hatalmába Liseyt. Nem ez volt az első alkalom az életében, ezen kívül már kétszer történt vele hasonló. Egyszer Bowling Greenben, mikor belépett a kórházba, ahová Scottot vitték, miután összeesett azon az angol tanszéki fogadáson. Aztán azon a reggelen is megérezte, hogy történni fog valami, amikor Nashville-be készültek, azon a reggelen, mikor eltörött a fogmosó pohár. Harmadszor pedig akkor tört rá ilyen borzalmas előérzet, amikor aznap este a vihar elvonultával tisztulni kezdett az égbolt, és a felszakadozó felhők mögül aranyszínű napfény zúdult a világra. Scott dolgozószobájában ültek, a pajta emeletén. Lisey éppen Scott Böhömnagy Jumbó névre keresztelt íróasztalában kutatott. A legérdekesebb dolog, amit eddig talált, egy köteg pikáns francia képeslap volt, amire Scott egy kis fecnit ragasztott a következő felirattal: Ki küldte nekem EZEKET? Lisey Scott számítógépe mellé tette a cipődobozt a pisztollyal. A doboz tetejét nem vette le, de a ragasztószalagot már letépte. Amanda a szoba túlsó végében lévő alkóvban ücsörgött, ahol Scott tévéje és a hozzá tartozó hangrendszer volt. Amanda hallotta, hogy Lisey azon morgolódik, hogyan tudott Scott ekkora kupit csinálni. Lisey pedig hallotta, hogy Amanda felsóhajt, mert nem értette, hogyan volt képes Scott ebben a disznóólban bármit megtalálni. Liseyre ekkor tört rá az a nyugtalanító megérzés. Betolta a fiókot, amiben addig kutatott, és leült a magas támlájú irodai fotelre. A szemét becsukva várt. Valami különös gondolat vagy érzés áradt felé. Végül egy dal ugrott be neki. A wurlitzer a fejében egyszer csak bekapcsolt, és Hank Williams vidám orrhangon a következő dalt énekelte: „Szervusz, Joe, indulnom kell, ó, kedves Joe; indulnom kell, hozd a rudat, lökjük előre a csónakot, a delta mocsarában... - Lisey! - kiabált ki Amanda az alkóvból. Scott szeretett abban a kis beugróban üldögélni, zenét hallgatni és videózni. Mármint ha nem a vendégszobában támadt kedve tévézni az éjszaka kellős közepén. Lisey Meade professzornak, a Pratt College angol tanszéke tanárának hangját hallotta. A Pratt College egyébként Bowling Greenben van, alig száz kilométerre Nashville-től. Egy köpésre van innen, asszonyom. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha minél előbb idejönne, javasolta Meade professzor a telefonban. A férje rosszul lett. Attól tartok, elég súlyos az állapota. „Ó, Yvonne, te drága, ó...” - Lisey! - Amanda hangja úgy csilingelt, mint egy vadonatúj pénzérme. Vajon elhitte volna bárki is, hogy alig nyolc órája még olyan volt, mint egy zombi? Kizárt dolog, hölgyeim és uraim. A szellemek mindent elvégeztek egyetlen éjszakán, gondolta Lisey. A szellemek, ajjaj. Dr. Jantzen szerint műtéti beavatkozásra van szükség. Thoracotomiát vagy mit kell végrehajtani. Lisey fejében ez járt: A srácok visszajöttek Mexikóból. Visszajöttek Anarene-be. Mert Anarene az otthonuk. Mégis milyen srácokról van szó? Áruld már el, könyörgöm! A fekete-fehér srácokról. Jeff Bridgesről meg Timothy Bottomsról. Az utolsó mozielőadás két főszereplőjéről. Abban a filmben megállt az idő, a srácok sosem öregszenek meg, gondolta Lisey. A srácok sosem öregszenek meg, Sam, az Oroszlán pedig örökre meghalt. - Lisey?
Lisey kinyitotta a szemét. Nagytesa Mandanyuszi csillogó szemmel állt az alkóv ajtajában, a kezében természetesen azt a dobozt tartotta, amelyben Az utolsó mozielőadás porosodott, Lisey pedig úgy érezte, mintha... szóval, mintha hazatért volna. De vajon mi lehetett ennek az oka? Talán az, hogy ivott a tó vizéből, ilyen apró kiváltságokkal járt? Talán néha át lehet hozni ebbe a világba bizonyos dolgokat, amiket az ember abban a világban szed össze? Összeszed, vagy lenyel? Igen, igen, igen. - Lisey, drágám, jól vagy? Ez a fajta melegség és törődés, ez a kimaszott anyáskodás annyira nem illett Amanda igazi természetéhez, hogy Lisey azt hitte, képzelődik. - Minden rendben - felelte. - Csak pihentettem a szememet. - Nem bánod, ha megnézem ezt a filmet? Scott kazettái között találtam. A többi elég vacaknak tűnt, de ezt már régóta meg akartam nézni, csak valahogy mindig elmaradt. Talán segít egy kicsit elterelni a gondolataimat. - Persze, nyugodtan nézd csak meg - mondta Lisey. - Csak az a baj, hogy a közepéből hiányzik egy rész. Nagyon régi már ez a kazetta. Amanda a borítót nézegette. - Hihetetlen, hogy milyen kölyökképe van Jeff Bridgesnek. - Ja, hihetetlen - mondta Lisey halkan. - Ben Johnson pedig már meghalt... - Amanda elhallgatott. - Talán inkább mégsem kéne megnéznem. Lehet, hogy nem halljuk meg, ha jön a fiúd... Mármint Dooley. Lisey felhajtotta cipődoboz tetejét, kivette a Pathfindert, és megcélozta a földszintre vezető lépcső tetejét. - Bezártam a külső lépcsőre nyíló ajtót, úgyhogy Dooley csak itt tud feljutni az emeletre. Én pedig szemmel tartom a bejáratot. - És mi van, ha felgyújtja az épületet? - kérdezte Amanda idegesen. - Nem akar megsütni engem. Abban nem lenne semmi élvezet. - Ráadásul, gondolta Lisey, van egy hely, ahová el tudok bújni. Amíg a számban érzem ezt az édes ízt, az a hely nyitva áll előttem, és azt hiszem, téged is magammal tudnálak vinni, Manda. Megevett kél adag Hamburger Helpert, és megivott két nagy pohár cseresznyés Kool-Aidet, de még mindig ugyanolyan erősen érezte azt a pompás, édes ízt a szájában. - Hát, ha ennyire biztos vagy benne, hogy nem zavar a tévé... - Úgy festek, mint aki az év végi vizsgáira készül? Nyugodtan nézd meg a filmet. - Remélem, a videó még működik - jegyezte meg Amanda olyan hangon, mintha egy ősrégi felhúzható gramofonról meg egy rakás bakelitlemezről beszélne, aztán eltűnt az alkóvban. Lisey a Böhömnagy Jumbó fiókrengetegét nézte, de nem sok kedvet érzett hozzá, hogy mindet végigkutassa. És, ami azt illeti, valószínűleg nem lett volna túl sok értelme. Az volt a gyanúja, hogy idefent már semmi fontos holmi nem maradt. Felesleges lenne keresgélni a fiókokban, az irattartó szekrényekben vagy a számítógép merevlemezén, mert úgysem találna semmi érdekeset. Legfeljebb néhány apróságot, ami kizárólag a legelvakultabb inkunkok, gyűjtők és akadémikusok érdeklődésére tarthat számot, azokéra, akik nagyrészt egymás tanulmányainak obskúrus irodalmi folyóiratokban történő szétcincálásával próbálják megtartani az állásukat. Ezek a nagyra törő, túlképzett és felfuvalkodott hólyagok teljesen elvesztették a kapcsolatot a valósággal, fogalmuk sincs, hogy valójában mi az olvasás és a könyvek lényege, és végtelenül elégedettek azzal, hogy évtizedeken keresztül írogathatják lábjegyzetektől hemzsegő baromságaikat. De a lovak már kiszabadultak a pajtából. Scott Landon írásainak nagy részét - amelyek rabul ejtették az embereket a Los Angelesből Sydneybe tartó repülőúton és a kórházi várószobákban, vagy segítettek elűzni a hosszú, esős nyári vakáció unalmát - már kiadták. Utolsóként, egy hónappal a halála után, A titkos gyöngy jelent meg.
Nem, Lisey, suttogta egy hang, és Lisey először azt hitte, Scott szólt hozzá, majd - micsoda hülye ötlet - arra gondolt, hogy a jó öreg Hank az. De aztán rájött, hogy nem férfi szólt hozzá. Talán Jó Mami suttogott-sutyorgott-motyorgott a fejében? Scott azt akarta, hogy elmeséljek neked valamit. Valamit egy történetről. Ez nem Jó Mami hangja - pedig mintha a sárga gyapjúkendőt is megpillantotta volna -, hanem Amandáé. Egymás mellett ültek a kőpadon, és a kikötőben horgonyzó Mályvarózsá-t nézték, a gyönyörű hajót, amely sosem bont vitorlát. Liseynek most tűnt fel először, hogy mennyire hasonlít az anyukája és a legidősebb nővére hangja. És... Valamit egy történetről. A te történetedről. Lisey történetéről. Vajon Amanda tényleg kimondta ezeket a szavakat? Lisey úgy érezte, mintha álmodna, bizonytalan volt, de a végén mégis hajlott arra, hogy elfogadja, Amanda tényleg megszólalt. És a gyapjúkendő, amit ő csak... - Amit ő csak gyapotkendőnek nevezett - szólalt meg Lisey halkan. - Scott gyapotkendőnek nevezte, azt mondta, ez egy dincs. Nem egy kincs vagy egy tincs, hanem egy dincs. - Lisey? - szólt ki Amanda a másik szobából. - Mondtál valamit? - Csak magamban beszélek, Manda. - Az azt jelenti, hogy a bőröd alatt is pénz van - mondta Amanda, aztán néhány pillanatig a film egyik betétdala hallatszott a szobából. Lisey minden egyes sorra emlékezett, a legutolsó rövid kis dallamra is. Ha hátrahagytál nekem egy történetet, Scott, áruld el, hol van? Fogadni mernék, hogy nem idefent, a dolgozóban rejtetted el. Sőt még csak nem is a pajtában, itt ugyanis csak hamis dincsek vannak, mint például az „Ike hazatér”. Ez azért mégsem volt teljesen igaz. A pajtában már legalább két jutalmat talált: az ezüstásót és Jó Mami cédrusfa ládikóját a brémai ágy alatt. A ládikóban pedig a gyapjúkendő darabkáját. Talán erről beszéli Amanda? Lisey csodálkozott volna. Abban a ládikóban az ő közös történetük volt - Scott & Lisey: Most már kettek vagyunk. Akkor hát mi lehet az ő saját története? És vajon hol lehet? És ha már itt tartunk, vajon hol lehet az inkunkok fekete hercege? Amanda üzenetrögzítője és a Scott dolgozószobában lévő rögzítő is üres volt. Csak a házban lévő rögzítőre érkezett üzenet. Alston seriff helyettestől. - Mrs. Landon, a vihar óriási felfordulást okozott a városban, főleg a déli városrészben. Amint tudunk, benézünk magához - remélem, Dan Boeckman vagy én hamarosan el tudunk szabadulni innen -, addig is ne felejtse el bezárni az ajtókat, és ne engedjen be senkit a házba, amíg nem sikerült azonosítania az illetőt. Ennek a legegyszerűbb módja, ha mindenkit megkér, hogy vegye le a sapkáját, vagy ha esőkabátban van, hajtsa hátra a kapucniját, ne törődjön vele, ha esetleg bőrig ázik az illető, rendben? A mobiltelefon pedig legyen magánál. Ha baj van, csak tartsa lenyomva az egyes billentyűt, a hívást közvetlenül a kapitányság fogadja. - Ez nagyszerű - jegyezte meg Amanda. - Olyan gyorsan kiérnek majd, hogy a vérünk még nem alvad meg a padlón. Lehet, hogy akkor könnyebb elvégezni a DNS-tesztet. Lisey nem vesződött azzal, hogy újra meghallgassa az üzenetet. Nem tervezte, hogy bevonja a buliba a Castle megyei seriffet és a helyetteseit. Egyedül akarta elintézni Jim Dooleyt. De az sem érdekelte volna, ha Dooley a saját torkát vágja át az Oxo konzervnyitóval. A dolgozószobában lévő üzenetrögzítőn, az ÚJ ÜZENETEK ablakban az egyes szám villogott, de amikor Lisey lenyomta a PLAY gombot, három másodperc csend és egy halk levegővétel után megszakadt a felvétel. Lehetett volna téves hívás is - az emberek gyakran félretárcsáznak, aztán szó nélkül leteszik a kagylót -, de Lisey tudta, hogy ezúttal nem erről van szó. Dooley volt az.
Lisey az irodaszékben hátradőlve megérintette a pisztoly gumiborítású agyát, aztán felkapta a fegyvert, és egyetlen gyors mozdulattal felpattintotta a henger alakú tölténytárat. Ha az ember egy kicsit gyakorol, nincs ebben semmi ördöngösség. Megtöltötte, és visszacsukta a tárat, ami halk, de éles kattanással zárult be. A másik szobában Amanda jót nevetett valamin. Lisey halványan elmosolyodott. Még mindig nem hitte el, hogy Scott ilyen részletesen eltervezett mindent. Hiszen a könyveit sem tervezte meg, annak ellenére, hogy a végeredmény többnyire igen összetett lett. Scott azt mondta, ha előre megtervezné a cselekményt, a regény megírása többé már nem lenne akkora élvezet. Azt állította, hogy számára a regényírás folyamata olyan, mint amikor az ember talál egy gyönyörű, színes szalagot a fűben, és elindul, hogy megkeresse a végét. Néha a szalag elszakad, és az ember üres kézzel áll a semmi közepén. Néha viszont - ha az embernek szerencséje van, vagy elég bátor és kitartó - a szalag egy kincshez vezet. A kincs nem az a pénz, amit az író a regényért kap. A kincs maga a regény. Lisey szerint a világ Roger Dashmieljei nem hittek ebben. A Joseph Woodbody-félék pedig azt hitték, a kincs valami magasztosabb - valami fennköltebb - dolog, Lisey azonban együtt élt Scott-tal, és hitt neki. A regényírás olyan, mint a dincsvadászat. Azt viszont Scott elfelejtette elárulni - habár a lelke mélyén Lisey sejtette, hogy ez a helyzet -, hogy az összes szalag, ami nem szakad el, visszavezet arra a fövényre. Visszavisz a tóhoz, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, ahol kivetjük a hálónkat, amelyben megfürdünk, és amelybe néha belefulladunk. Vajon Scott tudta? Vajon a végén sejtette, hogy minden véget ér? Lisey kihúzta magát a székben, és megpróbált visszaemlékezni, vajon Scott beszélte-e le arról, hogy vele tartson Prattbe, ebbe az aprócska, ám igen jó hírű művészeti iskolába, ahol életében először és utoljára olvasott fel A titkos gyöngy-bői. A felolvasás után tartott fogadáson Scott rosszul lett, és összeesett. Kilencven perccel később Lisey már a repülőn ült, miközben a felolvasóest egyik vendége - egy szívsebész, akit a felesége rángatott el a fogadásra -, a műtőben küzdött Scott életéért. Vajon Scott tudta? Szándékosan akart távol tartani, mert tudta, hogy mi fog történni? Lisey ebben nem volt teljesen biztos, de amikor Meade professzor felhívta, mégis egyből arra gondolt, Scott azért nem akarta, hogy elkísérje, meri megérezte, hogy történni fog valami. Ha nem a hosszú srác bukkan fel, akkor valami más. Lehet, hogy a pénzügyeit is ezért rendezte? Talán ezért gondoskodott Amandáról, ezért intézte el, hogy ha a jövőben bármi gond lesz, a Greenlawn Klinikán mindig legyen számára hely? Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha rögtön útra kelne, miután hozzájárult a műtét végrehajtásához, javasolta Meade professzor. És Lisey így is tett, miután felhívta a Bowling Green Kórház központi irodáját, azonnal tárcsázta a charterjáratokkal foglalkozó irodát, ahol repülőgépet szoktak bérelni. Amikor a kórházat hívta, Scott Landon feleségeként mutatkozott be, és hozzájárulását adta, hogy dr. Jantzen végrehajtsa a thoracotomiát (alig bírta kiejteni a szót), és minden egyéb „szükséges beavatkozást”. A repülőgépet sokkal határozottabban foglalta le. A leggyorsabb rendelkezésre álló gépre volt szüksége. Szóval a Gulfstream gyorsabb, mint a Lear? Rendben van. Akkor legyen a Gulfstream. Scott alkóvját és Az utolsó mozielőadás fekete-fehér tájait - a poros Anarene-t, ahol Jeff Bridges meg Timothy Bottoms örökké fiatalok maradnak - a jó öreg Hank hangja töltötte be, aki Kaw-Ligáról, a bátor indián törzsfőnökről énekelt. Odakint az égbolt vörös színben tündökölt - mint napnyugtakor azon a bizonyos mesebeli tájon, amit egyszer régen két ijedt pennsylvaniai kisfiú fedezett fel. Minden olyan hirtelen történt, Mrs. Landon. Bárcsak válaszolni tudnék a kérdéseire. Talán majd dr. Jantzen. Dr. Jantzen sem tudott segíteni. Végrehajtotta a thoracotomiát, de a rejtélyre továbbra sem derült fény.
Fogalmam sincs, mi volt ez, gondolta Lisey, miközben a nap, vöröslő korongja egyre közelebb kúszott a nyugati hegyek ormához. Fogalmam sem volt, mi az a thoracotomia. Nem értettem, mi történik... De elrejtőztem a lilaság mögött. A pilóta még leszállás előtt megrendelte Liseynek a limuzint. A Gulfstream tizenegy után landolt, és Lisey éjfélre már megérkezett a kórház zsaluzótéglákra emlékeztető épületegyütteséhez. Mivel napközben nagy volt a forróság, a levegő éjszakára sem hűlt le. Amikor a sofőr kinyitotta az ajtót, Lisey úgy érezte, hogy ha kinyújtja a kezét, és a levegőbe markol, vizet tud fakasztani. Kutyaugatás töltötte be az éjszaka párás levegőjét - mintha Bowling Green összes kutyája egyszerre ugatta volna a holdat. Lisey, mesélj a déjà vu-ről. Az előtér padlóját egy öreg fickó mosta fel, a várószobában két idős hölgy ült, ránézésre egypetéjű ikrek, legalább nyolcvanévesek, és Lisey előtt... 2. Lisey két kékes szürkére festett liftet lát. Előttük egy festőállvány, rajta tábla: NEM ÜZEMEL. Lisey becsukja a szemét, a kezét kinyújtva megtámaszkodik a falnál, pár pillanatig úgy érzi, el fog ájulni. És ebben nincs is semmi különös. Úgy tűnik, nemcsak térben utazott, hanem időben is. Nem a Bowling Greenben van, 2004-ben, hanem Nashville-ben, 1988-ban. A férje tüdőbeteg, a betegséget egy 22-es pisztolyból kilőtt golyó okozta. Egy elmebeteg rálőtt Scottra, és ha Lisey nem avatkozik közbe villámgyorsan az ezüstásóval, a fickó több golyót is beleeresztett volna. Lisey arra számít, hogy mindjárt odalép hozzá valaki, és megkérdezi, jól érzi-e magát, talán meg is fogja, nehogy elessen, mert már alig áll remegő lábain, de csak a takarítógép zúgását hallja. Valahol a távolban egy harang csendül, amiről Liseynek egy másik harang jut eszébe, egy harang, ami néha-néha megszólal a gondosan behúzott lila függöny mögött. Lisey mindent megtett, hogy a függöny eltakarja múltjának egyes részleteit. Amikor Lisey kinyitja a szemét, meglátja, hogy a recepciós pult üres. Az INFORMÁCIÓ feliratú tábla ugyan világít, tehát valaki biztosan szolgálatban van, ám az illető férfi vagy nő elhagyta a helyét, talán vécére ment. A várószobában üldögélő idősebb egypetéjű ikrek ránézésre mintha ugyanazt a magazint olvasnák. A limuzin, amivel Lisey érkezett, úgy pihen a bejárati ajtó előtt, mint valami egzotikus mélytengeri hal. Az álmos kisvárosi kórház átszundikálja az új nap első néhány óráját, és Lisey rádöbben, hogy egyedül kell elindulnia, mert különben ítéletnapig várhat, mire felbukkan valaki a folyosón. Ettől a gondolattól nem félelem, bosszúság vagy tanácstalanság, hanem mélységes szomorúság lesz úrrá rajta. Később, amikor - férjének koporsóba helyezett földi maradványaival a repülőgép rakterében hazafelé repül Mainebe, Lisey ezt gondolja: Abban a pillanatban megéreztem, hogy nem fogja élve elhagyni a kórházat. Megérkezett a végállomásra. Megéreztem, hogy így lesz. És tudod, mit? Azt hiszem, az a tábla a lift előtt, az volt a jel. Az a kimaszott NEM ÜZEMEL tábla. Igen. Lisey azon töpreng, mit csináljon. Megkeresheti a betegek névsorát, vagy megkérdezheti a váróteremben takarító fickót, hogy merre van az intenzív osztály, végül azonban másként dönt. Lisey úgy érzi, hogy egyedül is megtalálja Scottot. Lehet, hogy már kitolták a műtőből. Az intenzív osztály a harmadik emeleten van. Ez a megérzés olyan erős, hogy Lisey már várja, mikor tűnik fel az a bizonyos liszteszsák-varázsszőnyeg - a poros, téglalap alakú pamutvászon, a PILLSBURY MINŐSÉGI LISZT felirattal - a lépcső alján. Természetesen a zsák nem jelenik meg, mikor Lisey eléri a lépcsőt, és mire felmászik a harmadik emeletre, csorog róla az izzadság, a bőre ragad, a szíve pedig vadul kalapál. De az ajtón tényleg a BOWLING GREEN KÓRHÁZ INTENZÍV OSZTÁLY felirat olvasható, és az érzés, hogy
valami álomból ébred, amelyben a múlt és a jelen valamiféle végtelen hurokban kapcsolódik össze, még erősebbé válik. A 319-es kórteremben van, gondolja Lisey, és tudja, hogy nem téved. Szemmel láthatóan rengeteget változott a világ, mióta legutoljára kórházban járt, hogy meglátogassa a férjét. Talán a legszembetűnőbb változás, hogy a kórtermek bejáratánál képernyők fogadják a látogatókat, melyeken mindenféle zöld meg piros fények villannak fel. Lisey kizárólag a pulzus- és a vérnyomásmérő adatait tudja leolvasni. És persze a neveket: COLVETTE-JOHN, DUMBARTON-ADRIAN, TOWSON-RICHARD, VANDERVEAUX-ELIZABETH (akit természetesen Lizzie Vanderveaux-nek becéznek, gondolja Lisey), DRAYTON-FRANKLIN. Ahogy a 319-es kórterem felé közeledik, ez jár a fejében: A nővér Scott tálcájával a kezében, háttal nekem lép ki a kórterem ajtaján. Nem akarok ráijeszteni, de természetesen mégis sikerül. El fogja dobni a tálcát. A tányér és a kávéscsésze túléli a zuhanást - mindkettő kipróbált önkiszolgáló éttermi darab -, a pohár azonban ezer darabra törik a padlón. Most viszont nem reggel van, hanem éjszaka. A plafonon mozdulatlanul pihennek a ventilátor lapátjai, és a 319-es kórterem ajtaja fölött a képernyőn a következő név áll: YANEZ-THOMAS. Lisey megint úgy érzi, déjà vu-je van, és ez elég, hogy bekukkantson a kórterembe, ahol az ágyban egy nagydarab fickó, Thomas Yanez fekszik mozdulatlanul, mint egy partra sodródott bálnatetem. Aztán olyan érzése támad, mintha valami álomból ébredne, ilyesmit érezhetnek az alvajárók. Lisey egyre rémültebben és zavartabban pillant körbe, és felötlik benne a kérdés: Mit keresek én itt? Csúnyán megjárhatom, ha elkapnak idefent egyedül. THORACOTOMIA, gondolja Lisey, MIUTÁN HOZZÁJÁRULT A MŰTÉT VÉGREHAJTÁSÁHOZ, és már látja maga előtt a MŰTÉT szót villogni vértől csöpögő, piros betűkkel kiírva, és ahelyett, hogy megpróbálna eltűnni, a folyosó vége felé veszi az irányt, ahol a nővérpultnak kell lennie. Borzalmas gondolat fogalmazódik meg az elméjében, (mi van, ha Scott már) és hiába próbálja, képtelen elhessegetni. A nyomasztó gondolat nem hagyja nyugodni. A központi nővérpultnál Lisey egy ápolónőt pillant meg, aki az asztalon szétterített kórlapokra jegyzetel. A ruháját eszelősen viháncoló Warner Bros rajzfilmfigurák díszítik. Egy másik ápolónő a kolléganőjénél jóval visszafogottabb, műselyem egyenruhát visel, amelynek hajtókájára apró mikrofont csíptetett. Most is a mikrofonba beszél, sotto voce, miközben adatokat olvas le egy monitorról. Mögöttük, összecsukható székben hórihorgas, vörös hajú, fehér inges fickó ül, állát a mellkasára támasztva. Székének támláján a nadrágjához tökéletesen illő sötét zakó lóg. Cipő nincs rajta, és levette a nyakkendőjét is, aminek a vége most kabátja egyik zsebéből kandikál ki. Kezét lazán összekulcsolva az ölébe ejtette. Lisey megérezte, hogy Scott nem fogja élve elhagyni a Bowling Green Kórházat, arról viszont sejtelme sincs, hogy a férfi, akit néz, nemrég még Scottot műtötte, és sikerült annyival meghosszabbítania az életét, hogy huszonöt többé-kevésbé jó - a francba, többé-kevésbé szép - együtt töltött év után elbúcsúzhassanak egymástól. Lisey maximum tizenhét évesnek nézi a széken szundikáló fickót, és arra tippel, hogy valamelyik éjszakás nővér fia lehet. - Elnézést - szólal meg Lisey, mire mindkét ápolónő felpattan. Ezúttal két ápolónőre sikerült ráhoznia a frászt egy helyett. Az ápolónő a kis mikrofonnal ruhája hajtókáján azt is felvette magnóra, ahogy ijedtében felkiáltott. Liseyt azonban ez egyáltalán nem érdekli. - A nevem Lisa Landon, és ha jól tudom, a férjem, Scott... - Mrs. Landon, hát persze. - Ezt már az a nővér mondja, akinek egyik mellén Tapsi Hapsi vigyorog, a másikon Elmer Fudd áll, sörétes puskájával a nyuszira célozva, miközben két melle között, a völgyben Dodó kacsa nézelődik. - Dr. Jantzen már várja. Ő végezte el az életmentő műtétet a férjén. Lisey nem ért semmit, részben talán, mert nem volt ideje, hogy utánanézzen, mi is az a thoracotomia. - Scott... mit történt vele, elájult? Elvesztette az eszméletét?
- Dr. Jantzen majd mindent elmond önnek. Értesítették róla, hogy a thoracotomián kívül szükség volt a pleura parietalis pleurectomiájára is? Pleuro-micsoda? Lisey úgy érezte, jobban jár, ha csak helyesel. Eközben az ápolónő, aki a mikrofonba diktálta az adatokat, megrázza a széken szundikáló vörös hajú fickót. Mikor a férfi kinyitja a szemét, Lisey azonnal rájön, hogy tévedett a korával kapcsolatban, hiszen lehet, hogy már elég idős ahhoz, hogy kiszolgálják egy kocsmában, de azt álmában sem gondolná, hogy ez a fickó vágta fel szikével Scott mellkasát. - A műtét - kezdi Lisey, anélkül hogy tudná, hármójuk közül kihez beszél. A hangján érződik, menynyire kétségbe van esve, és ennek nagyon nem örül, mégsem tud tenni ellene. Sikerült? A nővér a rajzfilmfigurás szerelésben egy pillanatig habozik, és ez a néhány pillanat elég, hogy Lisey kiolvassa a szeméből a rettenetes igazságot. A nő tekintete félresiklik, de aztán újra Lisey szemébe néz, és így szól: - Hadd, mutassam be dr. Jantzent. Ő majd mindent elmond önnek. 3. Jantzen egy darabig hunyorog, aztán villámgyorsan magához tér. Lisey megállapítja magában, hogy erre csak az orvosok képesek. Meg talán a rendőrök és a tűzoltók. Az írók egész biztos nem. Scott-tal reggelente még beszélni sem lehetett, amíg meg nem itta a második bögre kávéját. Lisey ekkor észreveszi, hogy múlt időben gondol a férjére, és egész testében megborzong, a karja pedig libabőrös lesz. Aztán nagyon könnyűnek érzi magát, valami különös, egyszerre csodás és borzalmas érzés járja át a lelkét. Úgy érzi, bármelyik pillanatban elszállhat, mint valami léggömb, aminek elszakadt a madzagja. Elrepülhet (pszt, Lisey, maradj csendben, erről nem beszélhetsz) egy másik helyre. Például a Holdra. Hogy ne essen össze, Lisey a tenyerébe mélyeszti a körmét. Közben dr. Jantzen a rajzfilmes ápolónőnek magyaráz. Az ápolónő figyelmesen hallgatja, és közben egyfolytában bólogat. - Ugye nem felejti el mindezt írásban is rögzíteni? - kérdezi a nővér. - Mielőtt kettőt üt az óra - nyugtatja meg Jantzen. - És biztos benne, hogy így akarja csinálni? - akadékoskodik tovább az ápolónő. Nem győzködi a dokit, gondolja Lisey, egyszerűen tisztázni akarja, hogy mi a helyzet. - Biztos vagyok benne - feleli dr. Jantzen, aztán Liseyhez fordul, és megkérdezi, készen áll-e, mert akkor felmehetnek a férje kórteremébe. Lisey bólint, és azt feleli, hogy indulhatnak. - Nos, remélem, hozott magával túrabakancsot, az ötödikre megyünk - mosolyog fáradtan és nem túl meggyőzően Jantzen. Ahogy elindulnak visszafelé, a lépcsőház irányába - elmennek YANEZ-THOMAS és VANDERVEAUX-ELIZABETH szobája előtt -, a rajzfilmfigurás egyenruhát viselő ápolónő felemeli a telefont. Liseynek később leesik majd, hogy Jantzen azt mondta az ápolónőnek, szóljon fel telefonon a másik osztályra, és kérje meg őket, hogy szedjék le Scottot a lélegezető készülékről. Hátha magához tér annyira, hogy felismerje a feleségét, és talán felfogja, hogy búcsúzni jött hozzá. Sőt valami csoda folytán még ahhoz is marad elég ereje, hogy a hangszálait még egyszer, utoljára megmozgassa a tüdejéből kiáramló levegővel, és suttogva ő is elbúcsúzzon tőle. Lisey később megérti majd, hogy ezzel a lépéssel néhány óráról néhány percre csökkent a Scott életéből hátralévő idő, Jantzen azonban úgy gondolta, tisztességes kompromisszumról van szó, mert hiába élt volna tovább Scott Landon néhány órával, a felépülésére akkor már semmi esélye nem volt. Liseynek később az is leesik, hogy aznap éjjel Scottot a kis vidéki kórház elfekvőjében helyezték el.
4. Lassan, egyenletes tempóban másztak felfelé a lépcsőn az ötödik emeletre. Jantzen szinte alig tudott mondani valamit arról, mi is történt valójában Scott-tal. Igen thoracotomiát hajtottak végre, de a műtét nem segített, mindössze a tüdők vizesedését sikerült megszüntetni. Az ezzel összefüggő beavatkozás lényege pedig az volt, hogy eltávolítsák a Scott mellüregébe szorult levegőt. - Melyik tüdőről van szó, dr. Jantzen? - kérdezi Lisey, mire az orvos a legborzalmasabb választ adja: - Mindkettőről. 5. Dr. Jantzen megkérdezi Liseyt, mióta betegeskedett Scott, és hogy volt-e orvosnál, „mielőtt az állapota romlani kezdett”. Lisey elmondja, hogy Scott nem érezte rosszul magát az utóbbi időben. Nem betegeskedett. Az elmúlt tíz napban ugyan folyt kicsit az orra, és néha köhögött meg tüsszögött, más tünete azonban nem volt. Még az allergiagyógyszerét, az Allerestet sem szedte be, habár arra gyanakodott, hogy mindez az allergiája miatt van. Tavasszal és kora nyáron mindkettőjüknek hasonló tünetei szoktak lenni. - A köhögés nem erősödött? - kérdezi dr. Jantzen, ahogy felérnek az ötödik emeletre. Nem volt esetleg száraz vagy váladékos köhögése? Tudja, mint a dohányosoknak reggelente. - Aztán rövid szünet után hozzáteszi: - Elnézést a lift miatt. - Semmi gond - feleli Lisey, és próbál minél halkabban zihálni. - Igazából Scott nem nagyon köhögött. Régebben dohányzott, de már évekkel ezelőtt leszokott. - Lisey egy pillanatig elgondolkodik. - Az utóbbi néhány napban mintha kicsit felerősödött volna a köhögés, és az egyik éjszaka arra ébredtem... - Tegnap éjjel? - Igen, de miután ivott egy pohár vizet, elmúlt a roham. - Ahogy dr. Jantzen kinyitja a következő, csendes és üres folyosóra nyíló ajtót, Lisey a karját megfogva megállítja, és így szól: - Scott régebben fél tucat a tegnapihoz hasonló író-olvasó találkozót ledarált egyhuzamban, akár negyvenfokos kánikulában is. Mindig megtalálta a módját, hogyan vegye le a közönségét a lábáról, és hogyan nyűgözzön le mindenkit. De ez az időszak úgy öt - vagy talán már hét - éve véget ért. Ha Scott tényleg beteg lett volna, biztosan felhívja Meade professzort - az angol tanszék vezetőjét -, és lemondja ezt a kimasz... istenverte felolvasóestet. - Mrs. Landon, mire a férjét felvettük az osztályra, negyvenegy fokos láza volt. Lisey néma rettegéssel és valamiféle döbbent hitetlenséggel bámul a kölyökképű orvos, dr. Jantzen szemébe. Idővel azonban összeáll majd a kép. Elég bizonyíték és el nem temetett emlék gyűlik össze, amiből Lisey mindent ki tud következtetni. Scott charterjárattal repült Portlandből Bostonba, aztán a United Airlines járatával tovább Kentuckyba. Az egyik stewardess, aki autogramot kért Scott-tól, később azt nyilatkozta egy újságnak, hogy Mr. Landon „szinte egyfolytában” köhögött, és az arca kipirult. - Amikor megkérdeztem, minden rendben van-e, annyit mondott, hogy semmi gond, csak egy kis nyári megfázás, már bevett néhány aszpirint, és mindjárt jobban lesz - mesélte a nő az újságírónak. Frederic Borent, az egyetem, végzős hallgatója, aki a repülőtéren várta Scottot, szintén beszámolt a köhögésről, és elmesélte, hogy Scott megkérte, ugorjanak be a Nite Owlba egy üveg Nyquilért. - Azt hiszem, kicsit megfáztam - mondta Scott Borentnek. Borent - bár erősen kételkedett benne, hogy Scott képes lesz fellépni - úgy látta, Scott nagyon lelkesen várja a felolvasóestet. Mikor Borent hangot adott kétségeinek, Scott a következőt mondta: - Meg fog lepődni.
És Borent valóban meglepődött. Vagy még inkább, le volt nyűgözve. Mint ahogyan a közönség nagy része. A Bowling Green-i Daily News beszámolója szerint Scott Landon felolvasóestje „finoman szólva lenyűgöző” volt. Scottnak néhányszor meg kellett állnia, hogy udvariasan köhintsen egyet, és igyon egy kortyot a pódiumra odakészített ásványvízből, és ezzel sikerült megszüntetnie az újra meg újra rátörő köhögést. Órákkal később dr. Jantzen Liseyvel beszélget, és szemmel láthatóan még mindig nem tudja túltenni magát azon, hogy milyen erős szervezete van Scottnak. Dr. Jantzen elképedésének ténye, valamint az üzenet, amit Scott az angol tanszék vezetőjével juttatott el Liseyhez, megteszik hatásukat, és rövid időre, résnyire nyílik a Lisey által gondosan összehúzott függöny, amely mögött az elfojtott érzések gyűlnek. Mikor véget ért a felolvasóest, de még nem kezdődött el a fogadás, Scott mondott valamit Meade-nek. Ezek voltak az utolsó szavai: - Felhívná a feleségemet, kérem? Mondja meg neki, hogy szeretném, ha iderepülne, és hogy valószínűleg nem kellett volna napnyugta után bekajálnom. Ne aggódjon, ő érteni fogja. 6. Lisey gondolkodás nélkül fogalmazza meg legborzalmasabb félelmét, és szegezi neki a következő kérdést dr. Jantzennek: - Meg fog halni, ugye? Jantzen egy pillanatig habozik, és ekkor Liseybe be-léhasít a felismerés, hogy a doki lehet, hogy nem egy öreg róka, viszont már nem is zöldfülű kezdő. - Szeretném, ha maga is látná szólal meg Jantzen egy végtelennek tűnő másodperc elteltével. - És szeretném, hogy ő is lássa magát. Eszméleténél van, de nem biztos, hogy ez sokáig így marad. Kérem, kövessen. Jantzen nagyon gyorsan megy. Egy pillanatra megáll a nővérpultnál, az ügyeletes ápoló felnéz az újságjából - a Modern geriatria című folyóiratot lapozgatja. Jantzen megszólítja. Halkan beszélnek, de mivel a folyosón néma csend van, Lisey minden szavukat pontosan érti. Megrémül attól, amit hall. - Mr. Landon már várja őt - suttogja a fickó. A folyosó túlsó végén nyíló ajtókon a következő figyelmeztetés olvasható: ALTON KÓRHÁZ FERTŐZŐ BETEGEK OSZTÁLYA KÉRJÜK, JELENTKEZZEN AZ ÁPOLÓSZEMÉLYZETNÉL, MIELŐTT BELÉPNE AZ OSZTÁLYRA AZ ÖN ÉS A BETEGEK ÉPSÉGE ÉRDEKÉBEN MINDEN ELŐÍRÁST TARTSON BE VÉDŐMASZK ÉS KESZTYŰ HASZNÁLATA KÖTELEZŐ Az ajtótól balra mosdókagyló található. Jantzen kezet mos, és szól Liseynek, hogy ő is tegyen így. Jobbra, egy gurulós kocsin steril maszkok, lezárt zacskókban gumikesztyűk, egy MINDEN MÉRETRE feliratú dobozban sárga színű, nyúlékony anyagból készült, cipőre való védőhuzat, valamint egy halom szépen összehajtogatott zöld orvosi köpeny található. - Fertőző betegek - szólal meg Lisey. - Ó, Istenem, lehet, hogy a férjemet megtámadta az Androméda törzs? - Úgy gondolom, a férje minden bizonnyal valami különleges tüdőgyulladást kapott el próbál kibújni a kérdés alól Jantzen. - Talán madár influenzát, de hogy pontosan mit, azt sajnos nem tudjuk megmondani, a betegség viszont... A doktor elharapja a mondatot, látszólag nem tudja, hogyan fejezze be. Végül Lisey segít neki. - Csúnyán kikészíti. Ahogy mondani szokták. - A maszk elég védelmet nyújt, Mrs. Landon, hacsak nincs valahol vágás vagy seb a testén. Úgy láttam, hogy... - A sebek miatt nem kell aggódnom, és a maszkra sem lesz szükségem. - Mielőtt Jantzen ellenvetéssel élhetne, Lisey belöki a tőle bal kézre eső ajtót. - Ha a betegség fertőző, már rég elkaptam.
Jantzen a szája elé kap egy zöld maszkot, és Lisey mögött belép a fertőző betegek osztályára. 7. Az ötödik emeleti folyosó végén mindössze négy kórterem található, és az ajtók előtt elhelyezett négy monitor közül csak az egyik van bekapcsolva. Csak ebből a kórteremből hallatszik ki a különböző gépek pittyegése és a beömlő oxigén halk, egyenletes zúgása. Az ijesztően magas pulzusszámot - 178 - és az ijesztően alacsony vérnyomást - 79/44 jelző készülék képernyője alatt Scott neve olvasható. Az ajtó félig nyitva. Rajta újabb tábla látható: áthúzott narancssárga lángnyelv, alatta piros betűkkel a figyelmeztetés: NYÍLT LÁNG HASZNÁLATA TILOS. Lisey nem író, és különösen a költészet áll távol tőle, de mikor ezeket a szavakat olvassa, már tudja, hogyan végződik a történet. Ez a néhány szó a házasságuk végét jelenti, mint egy vonal, amit a számoszlop alatt húz az ember, mielőtt összeadja a számokat. Nyílt láng használata tilos. Scott, aki a tőle megszokott pimasz felkiáltással - Jót ne halljak felőled! - búcsúzott tőle, miközben az öreg Ford hangfalaiból a Flamin' Groovies retrorock-ja üvöltött, most halottsápadt, viaszos arccal fekszik a kórházi ágyon. Csak a szeme élénk, de az is lázasan csillog. Lángolnak a szemei, mint a kémény kürtőjében rekedt bagolynak. Scott az oldalán fekszik. Az oxigénbefújót félrehúzták az ágy mellől, de Lisey észreveszi a csövekben megtapadt nyálkás váladékot, és tudja, hogy (pszt, kicsi Lisey) abban a zöld vacakban olyan baktériumok és mikrobák nyüzsögnek, amiket soha senki sem tud majd azonosítani, a világ legmodernebb elektronmikroszkópjának és a világ összes adatbázisának segítségével sem. - Hé, Lisey... Szinte alig hallatszik Scott suttogása - annyi erő sincs benne, mint a küszöb alatt a huzatban, mondaná most a jó öreg Dandy -, de Lisey mégis meghallja, és odalép az ágyhoz. Scott nyakában az oxigénbefújó maszkja lóg. Folyamatosan sziszeg a levegő. Scott mellkasából két műanyag cső áll ki. A mellkasán néhány frissen összevarrt vágás látszik, amik leginkább egy gyerekrajzra, egy szárnyával csapkodó madárra emlékeztetnek. A Scott hátából kiálló csövek hatalmasnak tűnnek a mellkasából kiállókhoz képest. Lisey döbbenten és rémülten bámulja ezeket a vastag csöveket. Olyan vastagok, mint a fűtéscsövek, de áttetszők, és zavaros folyadék meg véres szövetdarabkák csorognak bennük, egyenesen bele egy bőröndszerű tárgyba, amit Scott mögött helyeztek el az ágyon. Nem Nashville-ben vannak, és nem egy 22-es pisztolyból kilőtt golyó okozta a sérülést. Bár a szíve hevesen tiltakozik ellene, a lelke mélyén Lisey tisztában van vele, hogy Scott nem fogja megélni a hajnalt. - Scott - szólal meg, és az ágya mellé térdelve hideg kezével megszorítja a férfi, forró kezét. - Már megint mi a maszt csináltál magaddal? - Lisey. - Scottnak sikerül kicsit megszorítani Lisey kezét. A férfi légzése arra a szaggatott sípolásra emlékezteti Liseyt, ami egy életre az emlékezetébe vésődött, mikor Scott a nashville-i parkoló aszfaltján hevert. Lisey pontosan tudja, mit fog mondani Scott, és Scott nem okoz neki csalódást: - Olyan melegem van, Lisey. Jég... Kérlek... Lisey az ágy melletti asztalra pillant, de az teljesen üres. Aztán a válla fölött hátrapillant a Vörös Hajú Maszkos Bosszúállónak öltözött dokira, aki felkísérte az ötödikre. - Doktor... kezdi Lisey, de ekkor rájön, hogy nem jegyezte meg a nevét. - Ne haragudjon, de elfelejtettem a nevét. - Jantzen, Mrs. Landon. Nincs semmi gond. - Kaphatna a férjem egy kis jeget? Azt mondja...
- Hát persze. Majd én hozok. - Azzal eltűnik az ajtóban. Lisey rájön, hogy a doki csak a megfelelő alkalmat kereste, hogy leléphessen. Scott megint megszorítja a kezét. - Mennem kell - suttogja alig hallhatóan. - Ne haragudj. Szeretlek. - Scott, ne! - kiáltja Lisey, aztán a józanésznek ellentmondva hozzáteszi: - A jég! Mindjárt itt van! Borzalmas erőfeszítések árán - a tüdejéből minden eddiginél hangosabb sípolással préselődik ki a levegő 1 - felemeli a kezét, és forró ujjával megsimogatja Lisey homlokát. Lisey elsírja magát. Tudja, mit kell megkérdeznie Scott-tól. A rémült hang - ami sosem egyszerűen csak Liseynek, hanem mindig kicsi Liseynek szólítja -, a szívében lakozó titkok őrzője, most hangosan ellenkezni kezd, megpróbálja lebeszélni Liseyt, aki ezúttal nem hallgat rá. Minden házasságnak két szíve van, egy világos meg egy sötét. Ez most az ő házasságuk sötét szíve. Lisey közelebb hajol Scotthoz, érzi a férfi testéből áradó, haldokló forróságot. Az orrát Foamy borotvahab és Tea Tree sampon illata csapja meg, előző reggel ilyet használt Scott. Olyan közel hajol hozzá, hogy az ajka megérinti a férfi tűzforró fülkagylóját, és a fülébe suttog: - Menj, Scott. Vonszold el magad ahhoz a kimaszott tóhoz, ha erre van szükséged. Ha az orvos visszajön, és üresen találja az ágyat, majd kieszelek valamit, ne törődj vele, csak juss el valahogy a tóhoz, és gyógyítsd meg magad, rajta, tedd meg értem, az isten verjen meg! - Nem megy - suttogja Scott, és köhint egyet, mire Lisey kicsit hátrébb húzódik. Lisey érzi, hogy Scott ezt nem fogja túlélni, ez a valami ízekre szedi. Egy időre mégis sikerül úrrá lennie rajta. Mert mindig az övé az utolsó szó. Még itt, a halálos ágyán, ezen a fertőző betegeknek fenntartott üres kórházi osztályon, hajnali egy órakor, ebben az isten háta mögötti kentuckyi kisvárosban is az övé kell, hogy legyen az utolsó szó. - Nem... Fog... működni. - Akkor majd én átmegyek! Csak segíts! De Scott a fejét csóválja. - A tóhoz... vezető ösvényen keresztben fekszik. Az. Lisey azonnal megérti, hogy Scott miről beszél. Kétségbeesetten az egyik vizespohárra pillant, amelyben néha meg lehet látni azt a tarkán foltos valamit. Vagy az üvegben, vagy egy tükörben, vagy a szemed sarkában. Csak és kizárólag késő éjszaka. Csak ami kor elvesztél, fájdalmak gyötörnek. Scott öreg haverja. A hosszú srác. - Al... szik. - Scott rothadó tüdejéből furcsa hang tör fel. Lisey először azt hiszi, a férfi fuldoklik. Már nyúlna a hívócsengő felé, mikor Scott láztól csillogó szemében észreveszi a semmivel össze nem téveszthető gúnyos fényt, és rájön, hogy a férfi vagy nevet, vagy legalábbis nevetni próbál. - Alszik... az ösvényen keresztben fekve... az oldala... Magas... Az égbe... - Scott ekkor a mennyezetre emeli a szemét, és azt akarja mondani, hogy annak a tarkán foltos valaminek az égig ér az oldala. Scott megragadja a nyakában lógó oxigénmaszkot, de képtelen felemelni. Lisey segít neki, ráteszi a szájára és az orrára. Scott vesz néhány mély lélegzetet, aztán int Liseynek, hogy vegye le róla a maszkot. Miután Lisey leveszi, egy darabig - talán egy percig - Scott hangja mintha erősebb lenne. - Amíg a repülőn utaztam, átmentem a Paragonyba - mondja Scott különös csodálkozással hangjában. - Ezt addig még sosem próbáltam meg. Attól féltem, hogy esetleg lezuhanok, de végül a Cimbidombon kötöttem ki, mint rendesen. Aztán leszállás után, a repülőtérről... a mosdóból megint átmentem. Legutóbb... az előadás előtt... a társalgóból. De még mindig ott van. Az öreg Freddy tapodtat, se mozdul. Még mindig pontosan ugyanott fekszik. Istenem, ezek szerint nevet is adott annak a kimaszott szörnyetegnek? - Nem tudtam eljutni a tóhoz, úgyhogy megettem néhány bogyósgyümölcsöt... Legtöbbször semmi gond velük, de... Scott nem tudja befejezni a mondatot. Lisey újra ráteszi az oxigénmaszkot.
- Már túl késő volt - mondja Lisey, miközben Scott tüdejébe friss oxigén áramlik. - Túl késő volt. Napnyugta után ettél, ugye? Scott bólint. - Nem volt más lehetőség. Scott megint bólint. Aztán int Liseynek, hogy vegye le róla a maszkot. - De hát a felolvasóesten jól voltál - mondja Lisey. - Meade professzor szerint az előadás kimaszottul zseniális volt! Scott elmosolyodik. Ez a legszomorúbb mosoly, amit Lisey valaha az életben látott. Harmat - suttogja Scott. - Lenyaltam a levelekről. Mikor utoljára mentem át... a társalgóból... Azt hittem, talán... - Azt hitted, a harmat talán meggyógyít. Mint a tó vize. Scott a szemével mondja, hogy igen. Ezek a szemek örökre Liseyvel maradnak, ezek a szemek soha nem hagyják el. - És jobban lettél. Egy darabig jobban érezted magad? - Igen. Egy darabig. Most... - Scott bánatosan megvonja a vállát, aztán oldalra fordítja a fejét. Ezúttal a köhögés sokkal erősebb, és Lisey rémülten látja, hogy a csövekben a váladék sűrűbb és vörösebb lett. Scott tapogatózva keresi Lisey kezét, és mikor megtalálja, megszorítja. - Eltévedtem a sötétben - suttogja -, de te megtaláltál engem. - Scott, ne... Scott bólint. De igen. - Te megértesz engem. Minden... - Scott szabadon maradt kezével kört rajzol a levegőbe: Minden ugyanaz. Scott halványan mosolyogva Liseyre pillant. - Tarts ki, Scott! Várj még egy kicsit! Scott biccent egyet. Mintha Lisey végre mindent megértene. - Várj még... amíg megfordul a szél. - Ne, Scott, a jég! - Liseynek semmi más nem jut az eszébe. - Várd meg, amíg meghozzák a jeget! Scott azt mondja, kicsim. Kicsikémnek hívja. Aztán már nem hallatszik más, csak a nyakában lógó oxigénmaszk sziszegése. Lisey a kezébe temeti arcát... 8. És amikor elvette onnan, a tenyere száraz. Csodálkozott is a dolgon, meg nem is. Az biztos, hogy megkönnyebbülést érzett. Úgy tűnt, ezzel véget ért a gyász. Persze idefent, Scott dolgozószobájában még rengeteg munka vár rá - alig kezdtek még hozzá a dologhoz Amandával -, de úgy érezte, az elmúlt két-három napban nem várt előrelépést tett a saját dolgainak eltakarításában. Megérintette szétroncsolt mellét, és szinte semmi fájdalmat nem érzett. Ez a módszer új dimenziókat nyit az öngyógyítás terén, gondolta mosolyogva. A másik szobában Amanda felháborodottan veszekedett a tévével. - Ó, te szemétláda! Mért nem hagyod már a francba azt a kurvát, hát nem látod, hogy egy szemét kis ribanc? - Lisey egy darabig hallgatózott, és hamar rájött, hogy Jacy épp azon mesterkedik, hogyan vetesse el magát Sonnyval. A filmnek mindjárt vége. Biztos előretekerte, gondolta Lisey, de ahogy a tetőablakon kitekintve megpillantotta a sötét égboltot, azonnal megértette, hogy nem ez a helyzet. Scott íróasztalánál, a Böhömnagy Jumbónál ült, és közel másfél órán keresztül újra átélte a múltat. Dolgozott egy kicsit magán, ahogyan azt a New Age-esek mondani szokták. És milyen következtetéseket vont le? Például azt, hogy a férje halott. Elpályázott ebből a világból. Nem várja már a Paragonyban kanyargó ösvény mellett, nem várja azokon a kőpadokon üldögélve, ahol Lisey egyszer rátalált. A testét nem burkolja be többé abba a halottilepel-szerű fátyolba. Scott elhagyta a Paragonyt. Mint Huckleberry Finn, ő is szedte a sátorfáját, és az ismeretlen felé vette az irányt.
És hogy hol kapta el azt a halálos betegséget? A halotti bizonyítványán tüdőgyulladás szerepelt a halál okaként, és Lisey úgy gondolta, ez rendben is van így. Teljesen mindegy, mert ha például azt írják rá: Halálra csipkedték a kacsák, Scott akkor is pontosan ugyanilyen halott lenne. Lisey sokat töprengett a dolgon. Talán egy virág ölte meg, amit Scott letépett és megszagolt, vagy egy bogár, ami a bőrébe mélyesztette a fullánkját, miközben a lemenő nap vérvörös fénnyel borította be a tájat? Vajon egy a Paragonyban tett rövid látogatás során szedte össze a fertőzést egy héttel, vagy egy hónappal a kentuckyi felolvasóest előtt? Vagy már évtizedek óta a testében hordozta a kórokozót, mint egy időzített bombát? Lehet, hogy a körme alá szorult mocsok okozta a halálát, ami akkor került oda, mikor az öccse sírját ásta? Egy mérges rovar, amely évekig szunnyadt a számítógépében, hogy aztán egy napon magához térjen - pont, amikor Scottnak kínkeservesen beugrott egy nagyon fontos szó, és elégedetten csettintett az ujjával. És az is lehet - bár ebbe még belegondolni is szörnyű -, Lisey fertőzte meg Scottot. Lisey valamelyik Paragonyban tett látogatása után Scott megpuszilta az orrát, amire egy pollen ragadt, a pollenben pedig egy mikroorganizmus utazott. A francba, hát a végén csak elsírta magát. Az íróasztal bal felső fiókjában Lisey talált egy bontatlan csomag papír zsebkendőt. Kivette, kinyitotta, kivett párat, és megtörölte a szemét. A másik szobában Timothy Bottoms így kiáltott: „Csak sepregetett, ti szemétládák!”, és egyből tudta, hogy az idő megint ugrott egyet előre, otrombán, mint egy varjú. Már csak egyetlen jelenet volt hátra. Sonny visszamegy középkorú szeretőjéhez, az edző feleségéhez. Aztán a stáblista fut. Az asztalon lévő telefon ekkor röviden megcsörrent. Lisey tudta, hogy ez mit jelent, mint ahogyan azzal is tisztában volt, mit akart mondani Scott a halála előtt azzal a levegőbe rajzolt jellel, ami azt jelentette: minden ugyanaz. A telefon süket volt, a vezetéket elvágták vagy kitépték a falból. Dooley megérkezett. Az inkunkok fekete hercege eljött érte. XV. Lisey És A Hosszú Srác (Pafko A Falnál) 1. - Amanda, gyere ide! - Egy pillanat, Lisey, mindjárt vége a filmnek... - Amanda, most azonnal gyere ide! . Lisey felemelte a kagylót, meggyőződött róla, hogy tényleg nincs vonal, aztán visszatette a helyére. Pontosan tudta, mi történik. Úgy érezte, mindvégig tudta, mi fog történni. Ismerős volt a helyzet, akár csak az az édes íz a szájában. Ezután a világítás következik, és ha Amanda nem kapkodja magát, és nem jön oda hozzá, mielőtt Dooley lekapcsolja... De Amanda előbújt az alkóvból, és megállt a téglalap alakú szoba szélén. Lisey hirtelen nagyon rémültnek és öregnek látta a nővérét. A filmben hamarosan az a rész következett, mikor az edző felesége dühödten falhoz vágja a kávéskannát, mert annyira remeg a keze, hogy képtelen kitölteni egy csésze kávét. Lisey nem lepődött meg, mikor azon kapta magát, hogy az ő keze is remeg. Felkapta a pisztolyt. Amikor Amanda ezt meglátta, még jobban megrémült. Mintha mindent összevetve sokkal szívesebben lett volna inkább Philadelphiában. Vagy katatóniás állapotban. Ez a busz már elrobogott, Mandanyuszi, gondolta Lisey. - Lisey, itt van? - Igen. Ekkor a távolban, mintha egyetértene Liseyvel, dörögni kezdett az ég. - Lisey, honnan tud...
- Elvágta a telefonvonalat. - A mobilod... - A kocsiban maradt. Most a villany következik. - Lisey elérte a hatalmas vörösfenyő asztal végét - Böhömnagy Jumbó tényleg akkora, gondolta, hogy akár egy kimaszott sugárhajtású vadászgéppel is le lehet szállni rá -, most már csak nyolc lépés választotta el attól a ponttól, ahol a nővére állt, nyolc lépés a rozsdabarna vérfoltokkal tarkított szőnyegen. Amikor Lisey odaért Amandához, a lámpák még világítottak, és ettől egy pillanatra elbizonytalanodott. Előfordulhat, hogy egy faág szakadt le a viharban, és az szakította el a telefonvezetéket? Simán, de most egészen biztos, hogy nem erről van szó. Lisey megpróbálta Amanda kezébe nyomni a pisztolyt. Amanda azonban nem akarta elvenni. Ezért aztán a fegyver a szőnyegre esett. Lisey feszülten várta a dörrenést, amit minden bizonnyal Amanda vagy az ő fájdalmas sikolya követ majd, miután a lövedék belefúródik valamelyikük bokájába. A fegyver azonban nem sült el, csak fél szemmel, ostobán bámult a messzeségbe. Ahogy Lisey lehajolt, hogy felvegye a pisztolyt, tompa puffanás hallatszott az alsó szintről, mintha valaki nekiment volna valaminek a sötétben. Mondjuk, a kupacokban álló, üres lapokkal telepakolt kartondobozok valamelyikének. Amikor Lisey felnézett, látta, hogy a nővére a melle alatt összekulcsolt kézzel és a félelemtől földbe gyökerezett lábbal áll. Az arca sápadt volt, a szeme pedig a rémület sötét tava. - Nem tudom megfogni ezt a pisztolyt - suttogta. - A kezem... Látod? - Amanda a tenyerét Lisey felé fordítva megmutatta a vágásokat. - Fogd már meg végre ezt a kimaszott pisztolyt - mordult rá Lisey. - Nyugi, nem kell lelőnöd Dooleyt. Amanda vonakodva rákulcsolta az ujjait a Pathfinder gumiborítású agyára. - Megígéred? - Nem tudom megígérni - felelte Lisey. - De valószínűleg nem lesz rá szükség. Lisey lepillantott a pajta alsó szintjére vezető lépcsőn. A dolgozószobának ez a része sötétebb és sokkal vészjóslóbb hangulatú volt, különösen most, hogy a pisztoly Amandánál maradt. A megbízhatatlan Amandánál, akinél sosem lehet tudni, hogy mit fog csinálni. Nagyjából az esetek felében hajlandó megtenni, amire kérik. - Mi a terved? - suttogta Amanda. A másik szobában megint a jó öreg Hank énekelt, és Lisey tudta, most fut Az utolsó mozielőadás stáblistája. Lisey az ujját az ajkára téve jelezte nővérének, hogy hallgasson, (most csendben kell maradnod) majd hátrálni kezdett Amandától. Egy lépés, kettő, három, négy. Most a szoba közepén állt, félúton a Böhömnagy Jumbó és az alkóv ajtaja között, ahol Amanda állt, és a 22-es pisztollyal ügyetlenül a vérfoltos szőnyegre célzott. Az ég mennydörgött. Az alkóvból countryzene szólt. Az alsó szinten néma csend honolt. - Szerintem nincs odalent senki - suttogta Amanda. Lisey még egyet lépett hátrafelé, a hatalmas vörösfenyő asztal irányába. Még mindig nagyon félt, úgy érezte, vibrál a feszültségtől, de el kellett ismernie, hogy Amandának talán mégis igaza van. A telefon ugyan nem működött, de idefent a Castle View-a havonta minimum kétszer nincs vonal, főleg nagyobb viharok idején. A puffanás, amit akkor hallott, mikor lehajolt a pisztolyért... De jól hallotta egyáltalán?Vagy csak a képzelet játszott vele? - Szerintem nincs odalent sen... - kezdte Amanda, ám abban a pillanatban a ház sötétségbe borult.
2. Néhány másodpercig - néhány végtelennek tűnő másodpercig - Lisey semmit sem látott, és nagyon haragudott magára, hogy hülye fejjel nem vette ki a zseblámpát a kocsiból. Nem tehetett mást, megállt egy helyben, és megpróbálta rávenni Amandát, hogy ő se mozduljon meg. - Manda, maradj ott, ahol vagy! Nem mozdulj, amíg nem szólok! - Hol van, Lisey? - Amanda hangján hallatszott, hogy mindjárt elsírja magát. - Hol van Dooley? - Itt vagyok, ragyogok - szólt Dooley könnyed hangon a koromsötét lépcsőfeljáró irányából. - És ezzel a szuper kis infra szemüveggel remekül látom mindkettőjüket. Kicsit ugyan bezöldültek, de attól még kiválóan látszanak. - Ne higgy neki, Amanda, hazudik - kiáltotta Lisey, de közben a gyomra összerándult az ijedségtől. Fel sem merült benne, hogy Dooley esetleg valami éjjellátó ketyerével szerelkezik fel. - Drága asszonyom, dögöljek meg, ha egyetlen hazug szó elhagyja a számat. - Dooley hangja továbbra is a lépcsőfeljáró felől hallatszott. Lisey ekkor elmosódott alakot pillantott meg. Egyelőre még nem tudta kivenni a borzalmas cuccokkal telepakolt papírzacskót, de a zörgését már hallotta. - Csuda jól látok mindent, például azt, hogy a vékony, magas hölgy egy játék pisztolyt tart remegő kezében. Hálás lennék, ha Colos kisasszony a padlóra dobná a pisztolykáját. Most azonnal. - Dooley hangja egyre élesebb lett, úgy csattant, mint egy ostor. Nem hallotta? Azonnal dobja el! Közben teljesen besötétedett, és a hold vagy még nem kelt fel, vagy felhők takarták, a tetőablakokon keresztül mégis elég fényt kaptak, hogy Lisey lássa, amint Amanda leereszti pisztolyt tartó kezét. Egyelőre még nem dobta el a fegyvert, csak leeresztette a kezét. Lisey mindent megadott volna, ha nála van a fegyver, de... De mindkét kezemre szükség lesz, hogy amikor elérkezik a pillanat, meg tudjalak ragadni, te mocskos szemétláda. - Ne, Amanda, ne dobd el! Nem kell lelőnöd vele, nem ez a terv. - Dobja le, kisasszonyka! A terv megváltozott. Lisey vette át a szót: - Bepofátlankodik ide ez a görény, pedig semmi keresnivalója itt, aztán gorombáskodik veled, kigúnyol, és még van pofája rád parancsolni, hogy dobd el a pisztolyt? A saját pisztolyodat? Lisey nővére, ez az alig látható árnyalak, újra felemelte a Pathfindert. Nem a lépcső tetején álldogáló fekete sziluettre szegezte, hanem a mennyezetre. Egyelőre azonban az volt a legfontosabb, hogy Amanda nem dobta le a padlóra a fegyvert. Sőt még ki is húzta magát. - Montam, hogy dobja el! - förmedt rá az elmosódott alak Amandára, és Lisey úgy érezte, Dooley már sejti, ezt a csatát elvesztette. A kezében megzörrent a barna papírzacskó. - Nem! - kiáltotta Amanda. - Nem dobom el! Maga meg... maga meg húzzon innen a francba! Tűnjön el, és hagyja békén a húgomat! - Nem fog leállni - szólalt meg Lisey, mielőtt a lépcső tetején ácsorgó alak válaszolni tudott volna. - Nem fog leállni, mert elmebeteg. - Vigyázzon a szájára - csattant fel Dooley. - Ne felejtse el, hogy minden mozdulatát látom, mintha színpadon állna. - Maga akkor is őrült. Ugyanolyan elmebeteg, mint az a kis rohadék, aki lelőtte a férjemet Nashville-ben. Gerd Allen Cole. Ismeri? Biztosan ismeri, hiszen maga mindent tud Scottról. Tudja, mennyit röhögtünk Scott-tal a magafajta szerencsétleneken, Jimmy? - Elég legyen, asszonyom! - Az ilyeneket, mint maga meg Cole, Űrcowboynak neveztük. Maga valamivel alattomosabb és aljasabb, mint ő volt, valószínűleg, mert idősebb, de ennek ellenére sok közös
van magukban. Az Űrcowboy már csak Űrcowboy marad. Miközben beutazza a kimaszott Tejutat. - Most már elég, fogja be a száját! - mordult rá ismét Dooley, és Lisey úgy érezte, most már nem csak ijesztgetni akarja őket. - Nekem itten fontos dogom van. - Megint megzörrent a papírzacskó, és Lisey látta, hogy az árny megmozdul a sötétben. Az íróasztal nagyjából tizenöt méterre volt a lépcső tetejétől, a helyiség legsötétebb részétől. Dooley egyenesen felé indult, mintha Lisey szavai horgászzsinórként húzták volna. A szeme mostanra teljesen hozzászokott a sötétséghez. Még néhány lépés, és Dooley semmivel sem fog jobban látni ultramenő - és minden bizonnyal valamelyik csomagküldő szolgálattól megrendelt - infra szemüvegében. Az esélyek kiegyenlítődnek. Legalábbis, ami a látótávolságot illeti. - Miért kellene befognom a számat? Nem igaz? - Lisey ebben a pillanatban mindent megértett, úgy érezte, mindent tud Jim Dooleyról - más néven Zack McCoolról, vagyis az inkunkok fekete hercegéről -, amit tudnia kell. Az igazság ott volt a nyelve hegyén, mint az édes íz. Az édes íz volt az igazság. - Ne idegesítsd fel, Lisey! - kiáltott fel Amanda rémülten. - Nekem semmit sem kell csinálnom, felidegesíti ő saját magát. A fejében duruzsoló túlmelegedett hajtómű mindenről gondoskodik. Ugyanúgy, mint Colénál. - Semmibe se hasonlítok ahhó a szarházihoz! - üvöltötte Dooley. Lisey úgy érezte, ragyogó tudás szikrázik minden idegvégződésén. Szinte szétveti az idegszálait, kisüti a szinapszisait. Dooley találkozhatott Cole nevével, miközben példaképéről, Scottról olvasott, Lisey azonban rájött, hogy a helyzet egészen másként fest. Ekkor hirtelen minden tökéletes és ragyogó értelmet nyert. - Maga sosem járt a Brushy Mountainben. Ezzel a mesével Woodbodyt etette, miközben a bárszéken ülve iszogattak. De annyi azért igaz volt, hogy lecsukták. Nem börtönbe, hanem elmegyógyintézetbe dugták. Együtt csorgatta a nyálát Cole-lal. - Kuss, legyen! Most azonnal bekussol, és meghallgattya, amit mondok! - Lisey, hallgass már el végre! - kiáltotta Amanda. Lisey azonban egyikükre sem figyelt, hanem folytatta: - Megbeszélték Cole-lal, hogy kinek melyik a kedvenc Scott Landon-könyve? Már úgy értem, amikor Cole-t eléggé begyógyszerezték ahhoz, hogy ki tudjon nyögni egy-két értelmes szót. Lefogadom, hogy megbeszélték. Ő az Elkárhozottak-at szerette a legjobban, ugye? Fogadni mernék. Maga meg A csavargó lányá-t. Két Űrcowboy Scott Landon regényeiről diskurál, miközben egy kicsit helyrekalapálják a kimaszott távvezérlő rendszerüket... - Elég legyen ebből! - Dooley úgy bukkant elő a sötétségből, mint egy búvár, aki a tenger mélyéről felemelkedik a sekélyebb, zöldes vizekbe. Persze a búvárok nem szorítanak papírzacskót a mellkasuk elé, nekik nem kell védeni a szívüket könyörtelen özvegyek kegyetlen beszólásaitól. - Nem mondom még eccer... Lisey rá se hederített. Fogalma se volt, hogy Amanda vajon még mindig a kezében tartja-e a pisztolyt, de már nem is érdekelte. Önkívületbe került. - A csoportterápiákon is Scott regényeiről beszélgettek Cole-lal? Fogadni mernék. Az apa-fiú dolgot biztosan alaposan kielemezték. Aztán mikor kiengedték, ott volt Woodsmucky, és úgy érezte, mintha egy igazi apuci lépett volna elő valamelyik Scott Landon-regényből. Egy jó apuci. Miután kiengedték a diliházból. Miután kiszabadult a vigyorgok akadémiájáról. Miután kijöhetett a nyálcsorgatók tanyájáról. Dooley eldobta a papírzacskót (ami csörömpölve a padlóra esett), és visítva vetett rá magát Liseyre. Liseynek annyi ideje maradt, hogy bevillanjon a gondolat: Igen, ezért kellett, hogy mindkét kezem szabadon maradjon. Némi késéssel Amanda is felsikított. Hármójuk közül egyedül Lisey maradt nyugodt, mert egyedül ő tudta, mit fog lépni... még ha azzal nem is volt pontosan tisztában, miért tesz így.
Nem próbált elszaladni. A karját széttárva Jim Dooley felé fordult, és várta, hogy a férfi nekirontson. 3. Dooley minden bizonnyal a padlóra akarta lökni, és rá akarta vetni magát, ehhez semmi kétség nem fért, az íróasztal azonban megakadályozta ebben. Lisey hagyta, hogy Dooley magával sodorja, érezte hajának és bőrének izzadságszagát. Érezte, ahogy az infra szemüveg a halántékába mélyed, és a bal füle alól sebes kattogást hallott. Ez a foga lesz, gondolta Lisey. Bele akar harapni a nyakamba. Lisey feneke nekiütődött a Böhömnagy Jumbó hosszabbik oldalának. Amanda újra felsikoltott. Hangos dörrenés hallatszott, majd éles fény villant. - Hagyd békén, te kibaszott rohadék! A szöveg jó, de semmit sem ér, ha közben a plafonba lő, gondolta Lisey, és egyre szorosabban kulcsolta össze a karját Dooley nyakán, miközben a férfi ránehezedett és hátradöntötte, mint egy táncos egy különösen szenvedélyes tangó végén. Lisey orrát lőporfüst szaga csapta meg, a füle veszettül csengett, és érezte, hogy Dooley hatalmas, merev farka a testéhez nyomódik. - Jim - suttogta. - Megadom, amit akar. Engedje meg, hogy megadjam magának, amire vágyik. Dooley szorítása mintha kicsit lazult volna. Lisey érezte, hogy a fickó kezd összezavarodni. Am ekkor Amanda éles, nyávogó hangot hallatva rávetette magát a férfira, amitől Liseynek még jobban hátra kellett dőlnie, és végül szétterpeszkedve feküdt az íróasztal tetején. A gerince hátrahajlott, és figyelmeztetésképpen hangosat roppant, de Lisey még így is meg tudta nézni Dooley arcának elmosódott, ovális foltját, és látta a fickón, hogy mennyire meg van ijedve. Vajon végig ennyire félt tőlem? - tűnődött Lisey. Most vagy soha, kicsi Lisey. Lisey megpróbálta elkapni Dooley tekintetét, de az infra szemüveg lencséje miatt ez nehezen ment, végül mégis sikerült mélyen a fickó szemébe néznie. Amanda még mindig úgy nyivákolt, mint egy macska, akit beledobtak egy forró serpenyőbe, és Lisey látta, ahogyan az öklével Dooley vállát csépeli. Amanda két kézzel ütötte a férfit. Ezek szerint, miután belelőtt a plafonba, eldobta a pisztolyt. Mindegy, talán így lesz a legjobb. - Jim! - Dooley teljes súlyával Liseyre nehezedett. Lisey úgy érezte, mindjárt összenyomja. - Jim! Ekkor Dooley feje előrebillent, mintha a Lisey szeméből áradó erő húzta volna magához. Lisey úgy érezte, hogy még így sem lesz képes elérni a férfit. Aztán egy végső, elkeseredett rohammal - Pafko áfáinál, mondta volna Scott, Isten tudja, kitől idézve - sikerült előrelendülnie. Érezte a hús és a hagyma szagát Dooley leheletén, érezte a vacsorája ízét, ahogyan a száját a férfi szájára préselte. Lisey a nyelvével szétfeszítette Dooley ajkát, és átcsorgatta a második korty vizet a tóból. Érezte, ahogy az édes íz eltűnik a szájából. Az őt körülvevő világ megremegett, és hirtelen halványodni kezdett. Minden nagyon gyorsan történt. A falak átlátszóvá váltak, és a másik világ pompás illata töltötte be Lisey orrát. Plumeriák, bougainvilleák, rózsák és éjjel virágzó kaktuszok illata. - Geromino - mondta Lisey Dooley szájába, és mintha csak erre a szóra várt volna, az íróasztal, amin feküdt, esővé változott, majd egy pillanattal később teljesen eltűnt. Lisey a földre esett. Jim Dooley rázuhant. Amanda pedig sikoltozva rájuk pottyant. Dincs, gondolta Lisey. Dincs, és vége.
4. Lisey háttal zuhant a vastag fűszőnyegre. Ismerős érzés volt, mintha egész életében ezen a pázsiton hempergett volna. Megpillantotta a cimbifákat, aztán ahogy földet ért, a levegő hangos szusszanással préselődött ki a tüdejéből. A látása egy pillanatra elhomályosult, sötét foltok táncoltak a szeme előtt az alkonyi fényben. Valószínűleg elájult volna, ha Dooley nem gördül le róla. A férfi úgy rázta le magáról Amandát, mintha egy engedetlen kismacska lett volna, aztán talpra ugrott, és először végignézett a lila csillagfürtszőnyeggel borított domboldalon, majd a másik irányba fordult, hogy szemügyre vegye a Paul és Scott Landon által Bűbájerdőnek nevezett rengeteg szélén álló cimbifákat. Lisey döbbenten nézett Dooleyra. A fickó úgy festett, mint egy hús- és szőrcsomókkal kidekorált koponya. Aztán pár pillanat múlva rájött, hogy mindez a férfi keskeny arcának és a kora esti félhomálynak köszönhető, és annak, ami az infra szemüveggel történt. A szemüveg lencséi ugyanis nem bírták ki az utat a Paragonyba. Dooley a lencsék helyén lévő lyukakon bámult kifelé. A szája tátva maradt. A felső és az alsó ajka között ezüstszínű nyálcsíkok csillogtak. - Nagyon... szerette... Scott könyveit... - szólalt meg Lisey. A hangja olyan volt, mint egy maraton-futónak célba érkezés után, de lassan visszanyerte a lélegzetét, és a szeme előtt cikázó sötét foltok kezdtek eltűnni. - Hogy tetszik ez a világ, Mr. Dooley? - Hol... - Dooley szája mozgott ugyan, de képtelen volt befejezni a mondatot. - A Paragonyban, a Bűbájerdő szélén, nem messze Scott bátyjának, Paulnak a sírjától. Lisey tisztában volt vele, hogy Dooley - amint felocsúdik első ámulatából - itt is ugyanolyan veszélyt jelent rá (és Amandára), mint Scott dolgozószobájában, ennek ellenére mégsem kapkodott, néhány másodpercig ő is a lila virágtengerben és az alkonyi égboltban gyönyörködött. A lemenő nap narancsszínű tűztengerben úszott, miközben az égbolt túlsó felén felkelt a telihold. Lisey, mint a korábbi alkalmakkor, ezúttal is arra gondolt, hogy a hőség és a hideg ezüstszín keveréke meg tudná ölni lázas szépségével. Na, nem mintha ez a szépség jelentette volna a legnagyobb veszélyt. Ebben a pillanatban ugyanis egy napbarnított kéz nehezedett a vállára. - Micsinát velem, asszonyom? - kérdezte Dooley. A szeme kiguvadt a lencse nélküli szemüvegben. - El akar hipnotizálni, mi? Na, az nem fog menni. - Dehogy, Mr. Dooley, eszem ágában sincs - felelte Lisey. - Hozzá akart férni Scott dolgaihoz, nem igaz? Szerintem ez a hely sokkal érdekesebb, mint bármelyik kiadatlan története, és szórakoztatóbb, mint női melleket vagdosni konzervnyitóval, nem gondolja? Nézzen oda! Ez itt egy másik világ! Egy hely, amit a képzelet ereje hívott életre! A valósággá szőtt álmok világa! Az erdő ugyan számos veszélyt rejt - valójában éjszaka mindenhol veszélyes, és mindjárt lemegy a nap -, de én bízom benne, hogy egy olyan bátor és keménykötésű elmebeteg, mint maga... Lisey látta Dooley szemében, hogy mire készül, tisztán látta a saját halálát azokban a hátborzongató, táskás szemekben, és a nővére nevét kiáltotta... Nagyon megijedt, az igaz, de annak ellenére, hogy milyen helyzetben volt, mégis felnevetett. Kiröhögte Dooleyt. Egyrészt, mert rettenetesen idiótán festett törött lencséjű infra szemüvegében, másrészt azért, mert ebben a végzetes pillanatban beugrott neki egy ősrégi bordélyházi vicc poénja: Hé, skacok, leesett a cégér! Az az aprócska tény, hogy a viccre magára nem emlékezett, csak még mulatságosabbá tette a dolgot. Aztán elakadt a lélegzete, és Lisey képtelen volt tovább nevetni. Már csak hörögni tudott.
5. Lisey rövid körmével belekarmolt Dooley arcába, amelyen három véres csík jelent meg, ám a fickó ujjainak szorítása szemernyit sem lazult a torkán, sőt ha lehet, még erősebb lett. Az asszony torkából feltörő hörgés egyre hangosabbá vált, és leginkább valami gépezet hangjára emlékeztetett, amelynek fogaskerekei közé homok került. Mondjuk, mint Mr. Silver burgonyaosztályozó gépe. Amanda, hol a fenében vagy? - gondolta Lisey, és Amanda abban a pillanatban előkerült. Hiába csépelte Dooley hátát és vállát, a fickó mintha meg sem érezte volna. Aztán térdre vetette magát, és belemarkolt Dooley ágyékába... a farmeren keresztül megmarkolta a férfi heréit, és csavart egyet rajtuk. Dooley üvöltve lökte félre Liseyt, aki a hátára esett a magas fűbe, majd levegő után kapkodva feltápászkodott. Dooley a fejét lehajtva, kezét az ágyékára szorítva összegörnyedt a fájdalomtól. A testhelyzet egy súlyos libikóka-baleset emlékét idézte fel Liseyben, amit egyszer az iskolaudvaron látott. Darla, aki szintén jelen volt, mikor a baleset történt, mindössze ennyit állapított meg tárgyilagos hangon: - Ez az egyik ok, amiért örülök, hogy nem fiúnak születtem. Amanda ekkor rárontott Dooleyra. - Manda, ne! - kiáltotta Lisey, de már elkésett. Dooley még így lesérülve is hihetetlenül gyors volt. Könnyedén kitért az útjából, és csontos öklével lendületből behúzott egy hatalmasat Amandának. Eközben a másik kezével letépte magáról a használhatatlanná vált infra szemüveget, és a fűbe hajította. Kék szemében az értelem utolsó szikrája is kihunyt. Lehetett volna akár a halott lény az Elkárhozottak-ból, amint megállíthatatlanul mászik ki a kútból, hogy bosszút álljon ellenségein. - Nemtőm, hun vagyunk, de eggyet monhatok magának, asszonyom, innét nem megy haza. - Ha nem kap el, maga lesz az, aki örökre itt marad - feleselt Lisey. Aztán megint felröhögött. Megijedt - vagyis inkább halálra rémült -, de mégis jólesett nevetni. Talán ekkor értette meg, hogy a nevetés olyan, mint egy kés. A fájdalomtól égő torkából feltörő hangok egyre mélyebbre és mélyebbre nyomták a kés pengéjét Dooley húsába. - Ne röhöggyé mán rajtam, te rohatt ribanc! Ne merészejjé rögöni rajtam, a kurva életbe! ordította Dooley, és Liseyre rontott. Lisey megfordult, menekülni próbált. Alig tett meg két lépést az erdőbe vezető ösvény felé, mikor Dooley újra felüvöltött a fájdalomtól. Lisey hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy a fickó térdre rogy. Valami kiállt a karjából, körülötte gyorsan terebélyesedő sötét folt látszott az ingén. Feltápászkodott, majd hangosan káromkodva rángatni kezdte azt a valamit. A hegyes végű tárgy megmozdult ugyan, de Dooley nem tudta kitépni a karjából. Ekkor sárga villanás látszott, mire Dooley újra felüvöltött, aztán a másik kezével megint megragadta a húsát átdöfő tárgyat. Lisey ekkor hirtelen mindent megértett. Egyszer csak bevillant a megoldás, a megoldás, amely túlságosan tökéletes volt ahhoz, hogy ne legyen igaz. Dooley üldözőbe vette Liseyt, Amanda azonban elgáncsolta, és a férfi rázuhant Paul Landon fejfájára. A fakereszt úgy állt ki a bicepszéből, mint egy túlméretezett gombostű. Dooleynak végül sikerült kitépnie a karót a vállából, és félrehajította. A nyílt sebből ömlő vér a könyökéig élénkvörösre festette az ingujját. Lisey nem akarta, hogy Dooley Amandára zúdítsa a dühét, mert a nővére tehetetlenül feküdt a fűben a férfi lábánál. - Úgysem tudsz elkapni, úgysem tudsz elkapni! - énekelte Lisey, mintha csak a játszótéren lennének. Aztán nyelvet öltött Dooleyra, és a biztonság kedvéért szamárfület mutatott neki. - Te rohadt kurva! Te hülye picsa! - üvöltött Dooley, és támadásba lendült. Lisey megint menekülőre fogta. Már nem röhögött. Most már túlságosan rémült volt ahhoz, hogy nevessen, ennek ellenére, ahogy a Bűbájerdő felé vezető ösvényre lépett, az
ajkán még mindig ott játszott valami furcsa, rémült mosoly. Aztán berohant a fák közé, ahol akkorra már leszállt az éjszaka. 6. Az útjelző tábláról lekopott a felirat - A TÓHOZ -, de ahogy Lisey az első leágazásnál lekanyarodott - az ösvény elmosódott fehér csíkként lebegett a környező fák sötét tömegében -, valahonnan a sötétségből szaggatott nevetés hallatszott. Vihogok, gondolta, és a válla fölött hátrapillantott. Abban reménykedett, hogy Dooley is meghallotta ezeket a furcsa hangokat, és talán meggondolja magát... Dooley azonban még mindig a sarkában loholt. Most valamivel jobban ki lehetett venni az alakját a félhomályban, mert sikerült megközelítenie Liseyt. Szinte repült felé, annak ellenére, hogy mostanra már a vállától a csuklójáig fekete vér áztatta az ingét. Lisey megbotlott egy kiálló gyökérben, kis híján elesett, de valahogy mégis sikerült megtartania az egyensúlyát; ebben az is segített neki, hogy emlékeztette magát, ha elesik, Dooley öt másodpercen belül a nyakát marcangolja. Életében utoljára Dooley forró leheletét érzi majd az arcán, az utolsó szag, ami megcsapja az orrát, a környező fák alvadt illata lesz, ahogy átváltoznak, és előtör veszélyes éjszakai énjük, és az utolsó hang, amit hall, az erdő mélyén élő, hiénaszerű lények eszelős vihogása lesz. Hallom a zihálását. Azért hallom, mert egyre közelebb van. Ha olyan gyorsan futok, ahogy csak bírok, ö akkor is gyorsabb lesz nálam. Ezt az iramot nem fogom sokáig bírni. Miért nem lassítja le az ágyékába nyilalló fájdalom? Miért nem fárad el gyorsabban a vérveszteség miatt? Erre a kérdésre nagyon egyszerű és logikus a válasz: valójában Dooley egyre lassabban fut a vérveszteség és a fájdalom miatt. Ha nem így lenne, már rég elkapta volna Liseyt, aki harmadik sebességben rohan, és sehogy sem sikerül felkapcsolnia negyedikbe. Ügy tűnt, nincs is negyedik sebesség, ahová felkapcsolhatott volna. Egyre közelebbről hallja Jim Dooley zihálását. Talán már csak egy perc, és a férfi elkapja a blúza hátulját. Vagy a haját. 7. Az ösvény elkanyarodott, és enyhén emelkedni kezdett. A sötétség egyre sűrűbb lett. Lisey úgy érezte, mintha valamelyest sikerült volna eltávolodni Dooleytól, de nem mert hátranézni, hogy meggyőződjön róla. Azért imádkozott, nehogy Amanda meg próbálja követni őket. A Cimbidombon vagy a tónál még úgy-ahogy biztonságban van, az erdőben viszont nem. Jim Dooley sem tudta, mi vár rá. Lisey ekkor meghallotta Chuckie G. harangjának halk és álmos csilingelését, a harangét, amit Scott még egy másik életben csent el, és amit a következő emelkedő tetején álló fára akasztott. Lisey valami fényt látott maga előtt, nem a lenyugvó nap vöröses narancs izzását, hanem a rózsaszínű haldokló alkonypírt. A fény az erdő egyik ritkásabb részén utat tört magának. Az ösvény valamivel világosabb lett. Lisey látta, hogy az út enyhén emelkedni kezd, és arra is emlékezett, hogy a következő dombtető után megint lejteni fog, és még sűrűbb erdőben kanyarog tovább, míg végül eléri azt a hatalmas sziklát és a mögötte lévő tavat. Nem tudom megcsinálni, gondolta Lisey. A torkában ki-be áramlott a forró levegő, és érezte, hogy az oldala szúrni kezd. El fog kapni, mielőtt felérek a dombtetőre. Ekkor Scott hangját hallotta. A férfi megjátszott vidámsággal próbálta palástolni, hogy valójában menynyire dühös. Nem ezért jöttél el idáig. Gyerünk, kicsim... KÖMAK. Igen, KÖMAK. Kapd össze magad, amikor kell. Sosem volt nagyobb szükség rá, hogy összekapja magát, mint most. Lisey felrohant a domb tetejére, a haja izzadt tincsekben tapadt
a homlokára, a karjában lüktetett a vér. Hangosan zihálva kapkodta a levegőt. Azt az édes ízt akarta érezni, de az utolsó kortyot a tó vizéből annak a kimaszott elmebetegnek a szájába pumpálta, aki most a sarkában liheg, ő pedig nem érez mást, csak valami keserű, rezes ízt és halálos kimerültséget. Lisey hallotta, hogy Dooley megint kezd felzárkózni hozzá, de ezúttal nem üvöltözött. Spórolt az erejével. Lisey oldala egyre jobban szúrt és görcsölt. Magas, lágy sípolást hallott a jobb fülében, aztán mindkettőben. A vihogók egyre közelebb merészkedtek, mintha ki akarták volna venni a részüket a mészárlásból. Lisey érezte, ahogyan a fák illata megváltozik, az édeskés szag fokozatosan egyre orrfacsaróbb lett, mint annak az öreg hennagyökérnek a szaga, amit Debusher nagyi fürdőszobájában találtak, miután a nagyi meghalt. Mérgező illat volt, és... Ez nem a fák illata. A vihogók ekkor, mintegy varázsütésre, mind elhallgattak. Csak Dooley sípoló zihálását hallotta, ahogy minden erejét megfeszítve megpróbálja legyűrni az utolsó néhány métert, ami még elválasztotta Liseytől. Lisey ekkor Scottra gondol]:, ahogy átkarolja, ahogy magához öleli, ahogy a fülébe suttog. Pszt, Lisey. Ha nem akarod, hogy mindketten meghaljunk, most csendben kell maradnod. Lisey ezt gondolta: Az a valami ezúttal nem fekszik keresztbe az ösvényen, mint 2004-ben, amikor Scott megpróbált eljutni a tóhoz. És nem rohan az ösvény mellett sem, mint egyszer télen, mikor a Yellowknife felől fújó borzalmas szél süvített, és én eljöttem Scottért. Abban a pillanatban, mikor Lisey megpillantotta a foszladozó kötélen himbálózó harangot, amelyen megcsillant a lemenő nap utolsó sugara, Jim Dooley minden erejét összeszedve végső, kétségbeesett rohamot indított, és Lisey most tényleg érezte, ahogyan a fickó ujjai fogást keresve - a melltartó csatja is megtette volna - végigsimítják ruháját. Valahogy sikerült elfojtania egy kiáltást, de nem sok hiányzott, hogy teli torokból üvölteni kezdjen. Lisey előrevetette magát, úgy érezte, kicsit sikerül felgyorsítania, de mindez semmit sem ért volna, ha Dooley nem botlik meg és hangos kiáltással - Te büdös KURVA! - nem terül el a földön. Ezt még nagyon meg fogod bánni, gondolta Lisey. Hamarosan elérkezik a bosszú pillanata. 8. Félénk csilingelés hallatszott a fa felől, amelyet egykor (Kész a kaja, Lisey! Gyerünk, kapkodd magad!) harangfának, most pedig Harang-és-Ásó Fának hívtak. És ekkor megpillantotta Scott ezüstásóját. Amikor Lisey valami különös előérzettől hajtva - amelynek jelentését most értette meg - lerakta ide az ásót, a vihogók hisztérikus makogásba kezdtek. Most azonban a Bűbájerdő csendjét csak az ő elgyötört zihálása és a földön lihegve heverő, vadul köpködő Dooley káromkodása zavarta. A hosszú srác aludt - vagy inkább szundikált -, Dooley kiabálása azonban felverte álmából. Talán elkerülhetetlen volt, hogy megtörténjen, ettől azonban még nem lett könnyebb a helyzet. Borzalmas gondolatok ébredtek suttogva elméje mélyén. A gondolatok meglazult padlódeszkákat tapogató vagy kutak fedőlapját felnyitni próbáló ideges kezekre emlékeztettek. Lisey azon kapta magát, hogy túl sok borzalmas dolog jut eszébe, olyan dolgok, amelyek valamikor a múltban kiborították: egypár véres fog, amit egy mozi mosdójának padlóján talált; két kis gyerek, akik egymást átkarolva zokogtak egy bútorbolt előtt; férjének illata, aki a halálos ágyán fekve, lázasan csillogó szemmel nézett rá; Debusher nagyi, aki a baromfiudvar mocskában elterülve haldokolt, miközben a lába egyfolytában rángatózott. Borzalmas gondolatok. Borzalmas képek, amelyek az éjszaka közepén törnek rá az emberre, amikor a hold már eltűnt az égről, a gyógyszerek nem hatnak, de még nem pirkad. Más szóval, amikor minden gonoszotty. A fák mögött. És most...
A most mindig tökéletes, örökkévaló pillanatában... 9. Lisey levegő után kapkodva, vinnyogva, vadul lüktető szívvel, zúgó füllel lehajol az ezüstásóért. A keze, amely tizennyolc évvel ezelőtt kiválóan tette a dolgát, most ugyanúgy tudja, mit kell tennie, annak ellenére, hogy fejében a gyász, a fájdalom és a kétségbeesés képei cikáznak. Dooley közeledik. Lisey hallja. A káromkodást ugyan abbahagyta, ám még mindig hangosan zihálva veszi a levegőt. Ez közel lesz, közelebb, mint a Szőke srác, de legalább ennek az elmebetegnek nincs pisztolya. Viszont, ha Dooleynak sikerül megragadnia a lábát, mielőtt Lisey megfordul... Mégsem jön össze neki. Nem egészen. Lisey megpördül, mint az ütőjátékos egy derekasabb dobás után, s minden erejét összeszedve meglendíti az ásót. A lapátján megcsillan a lemenő nap utolsó sugara. Az éle nekiütődik a faágon lógó harangnak. A harang megcsendül, majd foszladozó kötelét maga után húzva berepül a félhomályba. Lisey látja, ahogy az ásó tovább száguld, előre, és még egyszer átfut az agyán, hogy a Kimaszott életbe! Ebbe aztán sikerült beleadni minden erőmet! Majd az ásó éle összetalálkozik a felé rohanó Jim Dooley arcával, de ezúttal nem reccsenés - a hang, amelyre Lisey olyan jól emlékszik Nashville-ből -, hanem valami furcsa, tompa csattanás hallatszik. Dooley a meglepetéstől és a fájdalomtól felüvölt. Az ütés ereje letéríti az ösvényről, és hadonászva próbálja megtartani az egyensúlyát, de végül eltűnik a fák között. Az orra gyakorlatilag az arcába gyűrődik, csakúgy, mint akkor Cole-nak. A szájából felbugyogó vér lassan az állára csorog. Ekkor Liseytől jobbra - nem messze attól a helytől, ahol Dooley, vadul dobálva magát, megpróbál feltápászkodni, megmozdul valami. Valami hatalmas lény. Ekkor a fejében járó komor és ijesztő gondolatok egy pillanatra még komorabbá és ijesztőbbé válnak, és Lisey úgy érzi, vagy megölik, vagy az őrületbe kergetik. Ekkor a nyomasztó gondolatok engednek szorításukból, és ezzel egy időben az a hatalmas lény a fák mögött másfelé mozdul. Egy ideig csak az avar zörgése, a száraz faágak reccsenése és az aljnövényzet ropogása hallatszik. Aztán egyszer csak ott áll előtte. A hosszú srác. És ekkor Lisey megérti, ha valaki egyszer meglátja a hosszú srácot, a múlt és a jövő álommá változik. Ha egyszer az ember találkozik a hosszú sráccal, a jelen egyetlen elnyújtott pillanattá válik, egyetlen gyötrő hanggá, amely soha nem ér véget. 10. Mielőtt Lisey felfogta, mi történik, és jóval azelőtt, hogy felkészülhetett volna - mondjuk, a felkészülés, mint olyan, jelen esetben elég viccesen hangzik -, az a valami már ott termett mellette. Az a tarkán foltos lény. A hús-vér megtestesülése mindannak, amit Scott úgy emlegetett, a gonoszotty. Lisey a lény hatalmas, bőrlemezekkel borított oldalát bámulta, ami leginkább a repedezett kígyóbőrre hasonlított. A lény átpréselte magát a fák között, néhányat meghajlított, de akadt olyan, amelyik hangos reccsenéssel kettétört. Mintha a legnagyobb fákon egyszerűen átkúszott volna, és közben bőrének mintázata semmit sem kopott. Lisey tudta, hogy ez képtelenség. A lénynek nem volt szaga, viszont annál kellemetlenebb hangokat adott ki gyomorból jövő hörgésre emlékeztető hangot -, aztán egyszer csak előbukkant a fák közül egy foltos fej, amely magasabb volt, mint a fák, és eltakarta az égboltot. Lisey meglátta a lény élettelen, mégis éber szemét, amely olyan fekete volt, mint a kútvíz, és olyan hatalmas, mint egy víznyelő akna. A lény keresztülnézett a lombsátron. Lisey észrevett egy nyílást a lény hatalmas fején, és az jutott eszébe, hogy azok az élőlények, amelyek ezen a nyíláson keresztül
eltűnnek a lény testében, sosem halnak meg igazán, hanem tovább élnek és üvöltenek... élnek és üvöltenek... élnek és üvöltenek... Lisey nem bírt kiáltani. A torkán egyetlen hang sem jött ki. Két lépést tett hátrafelé, és hátborzongató nyugalom szállta meg. Kiesett a kezéből az ásó, melynek ezüstlapátjáról Nashville után immár másodszor - egy elmebeteg férfi vére csöpögött a földre. Meglátott... és az életem soha többé nem lesz már az enyém. Nem engedi, hogy az enyém legyen, gondolta Lisey. Ez az alaktalan, végtelen hosszú lény - melynek nyirkos bőrrel fedett, hullámzó húsán ittott elszórva szőrcsomók nőttek - egy pillanatra felemelkedett, és Liseyre emelte hatalmas, fakó, sóvárgó szemét. A halványodó napfény és a hold egyre erősebb, viaszos, ezüstszínű ragyogása megvilágította a kígyószerűen feltekert test többi részét, amelyet addig eltakart a sűrű bozót. Aztán a lény az üvöltözve hánykolódó teremtmény felé fordította a szemét. Jim Dooley megpróbált kivergődni a sűrű bozótból, amelybe csúnyán belegabalyodott. Szétroncsolt szájából, összetört orrából és feldagadt szeméből még mindig dőlt a vér. Jim Dooleynak a haja is csurom vér volt. Amikor Dooley észrevette, hogy mi figyeli, abbahagyta a kiabálást. Lisey látta, hogy a férfi megpróbálja eltakarni ép szemét, látta, hogy a karja ernyedten csüng az oldalán, és tudta, hogy minden erő elszállt belőle. Különös módon, a történtek ellenére megsajnálta, az együttérzés hátborzongató erejű és elviselhetetlenül emberi pillanata volt ez. Lisey úgy érezte, nem bírja tovább, és ha csak a saját haláláról lett volna szó, biztosan feladja, aztán eszébe jutott Amanda, és megpróbálta megkeményíteni rémülettel telt elméjét és szívét. A fák között tekergő hatalmas lény könnyedén lendült előre, és felkapta Dooleyt. A gömbölyű pofáján lévő nyílás körül a hús egy pillanatra összeráncosodott, szinte felgyűrődött, és Liseynek megint Scott jutott eszébe, ahogyan azon a nashville-i napon a forró aszfalton feküdt. Abban a pillanatban, hogy Lisey meghallotta a horkanásokat és a csámcsogást, Dooley torkaszakadtából üvölteni kezdett. Úgy tűnt, sosem fogja abbahagyni, és ekkor Liseynek eszébe jutott, mit suttogott a fülébe Scott, Hallom, ahogy zabál, eszébe jutott, hogyan csücsörített Scott, és megjelent előtte, hogyan buggyant elő a férfi szájából a vér, amikor megpróbálta utánozni ezt a borzalmas csámcsogást. A finom, rubinvörös cseppek mintha megdermedtek volna a fullasztó hőségben. Lisey rohanni kezdett, de fogalma sem volt, honnan maradt ennyi ereje. Visszafelé rohant az ösvényen, a csillagfürttel borított domb irányába. Minél messzebb akart kerülni a Harangés-Ásó Fától, amelynek tövében a hosszú srác élve felfalta Jim Dooleyt. Lisey tudta, hogy ezzel a hosszú srác óriási szívességet tesz neki és Amandának, de azt is sejtette, hogy a szívesség kétes értékű, mert ha az éjszakát Lisey esetleg túléli is, a hosszú sráctól soha többé nem szabadul majd, mint ahogyan Scott sem tudott szabadulni tőle, soha egyetlen percre sem, gyerekkora óta. Most már Liseyben is nyomot hagyott, ő is részévé vált a hosszú srác örökkévaló pillanatának, a hosszú srác egész világot behálózó, borzalmas pillantásának. Ettől kezdve óvatosnak kell lennie, különösen, ha az éjszaka közepén felriad... Lisey a lelke mélyén érezte, hogy ettől a naptól kezdve nem lesz több nyugodt éjszakája. Ha leszáll az éj, nem nézhet tükörbe vagy ablaküvegbe, és - Isten tudja, miért - a tekintetét el kell fordítania a vizespoharak ívelt felületéről. Meg kell védenie magát. Minden lehetséges módon. Ha túléli ezt az éjszakát. Közel van már, drágám, suttogta Scott a forró aszfalton fekve, és egész testében remegett. Nagyon közel. Dooley még mindig úgy üvöltött, mint aki sosem fogja abbahagyni. Lisey úgy érezte, ez a hang hamarosan az őrületbe kergeti. Vagy lehet, hogy már meg is őrült?
11. Mielőtt Lisey kibukkant a fák közül, Dooley hirtelen elhallgatott. Lisey nem látta Amandát, és ettől megint rettegés járta át a lelkét. Mi van, ha a nővére elrohant? Vajon merre indult, és hogyan fogja megtalálni? Vagy tegyük fel, hogy Amanda valahol a közelben van, de magzati pózba gömbölyödve, katatóniás állapotban fekszik az árnyak rejtekén? - Amanda? Amanda? Néhány végtelennek tűnő pillanat telt el. Az erdőre néma csend borult. Aztán egyszer csak, tőle balra, végre valahára megzörrent a magas fű, és Amanda feltápászkodott a földről. Az arca sápadt volt, és a felkelő hold fényében még sápadtabbnak tűnt. Úgy festett, mint egy kísértet. Vagy egy hárpia. Ahogy kezét előrenyújtva kibotorkált a fűből, Lisey magához vonta. Amanda egész testében reszketett. Jéghideg kezét Lisey tarkójára kulcsolta. - Ó, Lisey! Azt hittem, már sosem fogja abbahagyni. - Ezzel én is így voltam. - És milyen magas volt a... Nem tudtam kitalálni... olyan magas volt a hangja... reméltem, hogy ő az, és nem te, de közben az járt a fejemben, hogy mi van, ha mégis Lisey kiabál? Mi van, ha Liseyt falta föl? - Amanda, arcát húga nyakába temetve, sírva fakadt. - Jól vagyok, Amanda. Itt vagyok, és minden rendben van. Amanda Lisey szemébe nézett. - Meghalt? - Igen. - Lisey nem mondta el Amandának, hogy úgy sejti, Dooley halhatatlanná vált a testét felzabáló borzalmas lény testében, és valamiféle örökös pokoljárásra ítéltetett. - Igen, meghalt. - Akkor menjünk vissza! Vissza tudunk menni? - Igen. - Annyira zaklatott vagyok... Lehet, hogy nem tudom elképzelni magam előtt Scott dolgozószobáját... - Amanda ijedten körbepillantott. - Ez a hely egyáltalán nem hasonlít a Déliszélre. - Ez igaz - mondta Lisey, és újra átölelte nővérét. - Tudom, hogy félsz. Tegyél meg minden tőled telhetőt. Lisey nem aggódott különösebben amiatt, hogyan jutnak vissza a másik világba, Castle View-ra, Scott dolgozószobájába. Sokkal jobban nyugtalanította, hogyan tud itt maradni. Eszébe jutott, mire figyelmeztette őt egyszer egy orvos, miután korcsolyázás közben csúnyán kificamította a bokáját: Mert ha egyszer a szalagok megnyúlnak, magyarázta a doki, legközelebb sokkal könnyebben kimegy a bokája. Így igaz, legközelebb sokkal könnyebben megy majd a dolog. A lény megpillantotta őt, hatalmas szeme örökre rászegeződött, és ez most már örökre így marad, akár él, akár meghal. - Lisey, te olyan bátor vagy - jegyezte meg halkan Amanda. Egy utolsó pillantást vetett a csillagfürttel borított meredek domboldalra, amely az egyre erősebb holdfényben különös aranyszínben ragyogott, aztán arcát újra Lisey nyakába fúrta. - Ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy holnap reggel visszavitetlek Greenlawnba. Most pedig csukd be a szemed! - Már becsuktam. Lisey behunyta a szemét. Egy pillanatra a lény hatalmas, kerek feje jelent meg előtte, ami igazából nem is fej volt, csak egy torok, egy cső, egy tölcsér, amely a végtelenül örvénylő gonoszottyal teli sötétségbe vezetett. A mélyből még mindig hallatszott Jim Dooley üvöltése, de most már jóval halkabban, és mások kiáltásával keveredve. Óriási erőfeszítés árán Liseynek sikerült kisöpörnie elméjéből ezeket a képeket és hangokat. A helyükre egy terebélyes vörösfenyő íróasztalt képzelt el, és a jó öreg Hanket - mégis ki mást? -, amint a „Jambalayá”-t énekli. Maradt még egy kis idejük. Liseynek eszébe jutott az, mikor Scott-tal nem tudtak elsőre visszatérni, miközben a hosszú srác egyre közeledett feléjük, eszébe jutott,
(olyan érzés, mintha lehorgonyoznál. Dobd el kendőt) mit mondott akkor Scott, aztán eszébe jutott, milyen vágyakozva nézte Amanda (búcsúpillantás volt, ha létezik ilyen) a Mályvarózsá-t. De végül letelt az idő. Lisey érezte, hogy a levegő fordul egyet, és a holdfény kialszik. Ezt csukott szemmel is meg tudta állapítani. Aztán úgy érezte, zuhanni kezd, de mindez csak egy pillanatig tartott. És újra ott voltak Scott dolgozószobájában, a sötétben, mert Dooley elvágta a villanyvezetéket. Hank Williams viszont még mindig énekelt - Yvonne, te drága, ó, szerelemem -, mert a jó öreg Hank akkor is elmondta a magáét, ha nem volt áram. 12. - Lisey? Lisey? - Manda, szétlapítasz, mássz már le rólam... - Lisey, sikerült visszatérnünk? A sötétben két nő beszélget. Összegabalyodva fekszenek a szőnyegen. - Rokonok jöttek megcsodálni Yvonne-t... - száll Hank hangja az alkóv felől. - Lemásznál végre rólam, a kimaszott életbe, nem kapok levegőt! - Bocs... Lisey, a karomon fekszel... - Mind itt vagyunk, nagy murit csapunk... lent a folyónál! Liseynek sikerült a jobb oldalára fordulnia. Amanda kihúzta alóla a karját, aztán legurult a húgáról. Lisey kihasználva, hogy megint rendesen kap levegőt, mély lélegzetet vett. Abban a pillanatban, mikor kifújta a levegőt, Hank Williams hirtelen elhallgatott. - Lisey, miért van itt ilyen sötét? - Mert Dooley elvágta a vezetéket, nem emlékszel? - Igen, a lámpák tényleg kialudtak - folytatta Amanda -, de ha a villanyvezetéket vágta el, akkor a tévének sem kellene működni. Lisey megkérdezhette volna, hogy akkor mégis miért kapcsolt ki a tévé, de inkább annyiban hagyta. Akadtak fontosabb dolgok, amiket mindenképpen meg kellett beszélniük. Nem babra megy a játék, ahogyan azt mondani szokták. - Gyere, menjünk át a házba! - Oké, én szívesen átmegyek - vágta rá Amanda. Megérintette Lisey könyökét, aztán végigtapogatta az alkarját, majd megszorította a kezét. A két testvér együtt tápászkodott fel a padlóról. Aztán Amanda bizalmas hangon hozzátette: - Ne sértődj meg, Lisey, de azt hiszem, soha többé nem teszem be ide a lábam. Lisey megértette ugyan Amandát, az ő érzései azonban megváltoztak. Scott dolgozószobája egészen eddig félelmet keltett benne, ehhez semmi kétség sem fért. Éppen ezért két hosszú évig a közelébe sem merészkedett az épületnek. Most azonban úgy érezte, a rendrakás nagy részét - amit semmiképpen sem úszhatott meg - az utóbbi néhány napban letudta. Amanda segítségével sikerült gyengéden és - nagyon bízott benne, hogy - véglegesen eltüntetni Scott kísértetét. - Gyere - ismételte Lisey -, menjünk át a házba! Csinálok neked egy forró csokit. - Bedobhatnánk előtte egy brandyt, mit szólsz hozzá? - kérdezte Amanda reménykedve. Vagy őrült nőknek ilyesmit nem szolgálnak fel? - Őrült nőknek semmiképpen. Neked viszont igen. Egymás kezét fogva, a sötétben tapogatózva, óvatosan elindultak a lépcsőfeljáró felé. Lisey csak egyszer állt meg, rálépett valamire. Lehajolt, és egy vastag, kerek üveglencsét emelt fel a padlóról. Dooley éjjellátó infra szemüvegének lencséje volt az. Undorodva félrehajította. - Mi volt az? - kérdezte Amanda. - Semmi. Az orrom hegyéig sem látok. - Hát én se nagyon. Kérlek, ne engedd el a kezem! - Nyugi, Manda, nem engedlek el.
Egymás mellett lépkedve lebotorkáltak a lépcsőn, így tovább tartott ugyan, de legalább biztonságban érezték magukat. 13. Lisey az asztalra tett kettőt a legkisebb üdítős pohárból, és mindkettőjüknek töltött a brandyből, amit az étkezőben lévő italszekrény legfelső polcán tartott. A konyhapult mellett állva koccintottak. A helyiségben minden lámpa égett, még a sarokban lévő iskolapad tetején álló asztali lámpa is, amelynek fényénél Lisey a csekkeket szokta kitölteni. - Fenékig - mondta Lisey. - Tarkóra - vágta rá Amanda. - Hajtsuk fel húzóra - mondták kórusban, és bedobták a brandyt. Amanda összegörnyedve préselte ki a tüdejéből a levegőt. Amikor kiegyenesedett, az arca már nem sápadt volt, hanem vörösen lángolt, a homlokán piros csík, az orrnyergén pedig vékony skarlátvörös vonal jelent meg. A szeme könnybe lábadt. - Azt a kurva életbe! Mi a franc volt ez? Lisey, akinek a torka legalább úgy égett, mint Man-da lángba borult arca, megragadta az üveget, és elolvasta a címkét: STAR BRANDY, A PRODUCT OF ROMANIA. - Te román brandyt tartasz itthon? - nézett rá Amanda elképedve. - Ilyen a világon nem létezik! Hogy a fenébe szerezted? - Scott kapta ajándékba. Már nem tudom, mikor vagy hol, de ha jól emlékszem, a brandy mellé egy tollkészletet is adtak neki. - Lehet, hogy az üvegben méreg van. Öntsd ki a klotyóba, és imádkozzunk, hogy ne dobjuk fel a talpunkat. - Öntsd ki te. Én addig megcsinálom a forró csokit. Az svájci gyártmány. Nem romániai. Lisey már épp megfordult volna, mikor Amanda a vállára tette a kezét. - Mi lenne, ha hagynánk a forró csokit, és minél előbb eltűnnénk innen, mielőtt még valamelyik seriff helyettes beugrik, hogy megnézze, mi van veled. - Biztos vagy benne? - kérdezett vissza Lisey, pedig abban a pillanatban tudta, hogy Amandának igaza van. - Igen. Nem félsz? Nem félsz, hogy újra fel kell menni Scott dolgozószobájába? - Nem félek. - Akkor hozd a pisztolyomat. Zseblámpa is kéne, odaát még mindig nem működik a világítás. Lisey kinyitotta a sarokban álló asztalka tetejét, és a fiókból kivette az zseblámpáját. Bekapcsolta. A lámpa megnyugtató, erős fénnyel világított. Amanda kiöblítette a poharakat. - Ha valaki rájön, hogy itt jártunk, még nem dől össze a világ, de ha a zsaruk rájönnek, hogy fegyver volt nálunk... ráadásul egy fickó pont ez idő tájt tűnt el nyomtalanul a föld színéről... Lisey - aki csak addig jutott a tervezésben, hogy elcsalja Dooleyt a Harang-és-Ásó Fához (a hosszú srác nem szerepelt a tervben, ilyesmire még gondolni sem mert) - most rádöbbent, hogy ezzel az ügy még korántsem zárult le, és jobban teszi, ha nem késlekedik sokat. Woodbody professzor ugyan soha nem fog jelentkezni a rendőrségen, hogy eltűnt az ivócimborája, az viszont könnyen elképzelhető, hogy Dooleynak valahol élnek rokonai, ráadásul, ha valakinek, hát Lisey Landonnak elég indítéka akadt, hogy megszabaduljon az inkunkok fekete hercegétől. A nyomozók természetesen nem találnak majd holttestet (amit Scott corpus delikátnak szokott nevezni), de Lisey és a nővére felettébb gyanús körülmények között töltötte a délutánt és az estét. Mindennek tetejébe a megyei rendőrkapitányságon már tudták, hogy Dooley zaklatta Lisa Landont. Ő maga mesélte el nekik. - Eltakarítjuk a nyomokat - mondta Lisey.
- Rendben - vágta rá Amanda komoly képpel. 14. A zseblámpa fénye széles sávot hasított ki a dolgozószoba sötétjéből, és a helyiség már nem tűnt olyan ijesztőnek. Mivel sok tennivaló volt, nem maradt ideje hülyeségeken agyalni. A Pathfindert visszarakta a dobozba, aztán az elemlámpával kezében alaposan végigkutatta a padlót. Az infra szemüveg mindkét lencséje előkerült, és talált fél tucat elemet, amelyek valószínűleg a szemüveg tápegységéből estek ki. Maga a tápegység átjutott a Paragonyba bár Lisey nem emlékezett rá, hogy látta volna -, az elemek viszont itt maradtak. Aztán felvette a földről Dooley barna papírzacskóját. Amanda valószínűleg megfeledkezett a zacskóról vagy észre sem vette, hogy Dooleynál volt -, az viszont igen kínosan érintette volna őket, ha a rendőrség találja meg, idefent, a dolgozószobában. És ha ráadásnak még a pisztoly is előkerül... Lisey tudta, hogy könnyen ki lehet deríteni, mikor használták utoljára a fegyvert. Lisey nem volt buta (ráadásul, ha tehette, mindig megnézte A helyszínelők-sí). Azzal is tisztában volt, hogy a vizsgálat kiderítené, a fegyvert csak egyszer sütötték el, és a lövedék a plafonba fúródott. Lisey megpróbálta úgy megfogni a papírzacskót, hogy ne zörögjön, de ez természetesen nem sikerült. Körülnézett, mi utalhat még arra, hogy Dooley itt járt, de nem talált több árulkodó nyomot. A szőnyeget vérfoltok borították, de Lisey ezzel nem törődött. A laborvizsgálat - ha egyáltalán sor kerül rá - maximum annyit állapíthat meg, hogy a szőnyegen talált minták a vércsoport és a DNS tekintetében megegyeznek Liseyével. A véres szőnyeg, a papírzacskó és a benne található holmik azonban gyanút kelthetnek. Ha sikerül megszabadulni a zacskótól, semmi gáz nem lehet. Vajon hol parkolta le Dooley az autóját? A PT Cruisert? Mert a kocsi, amelyik aznap délután szembejött velem az úton, biztosan az övé, gondolta Lisey, de azután rájött, hogy egyelőre feleslegesen izgatja magát az autó miatt. Odakint sötét volt. Először azoktól a holmiktól kell megszabadulni, amelyeket a dolgozószobában talált. És nem ártana lerázni a nővéreit sem. Darla és Canty épp Derrybe tartanak, az isten háta mögötti Acadia Elmegyógyintézetbe. Ők biztosan nem akadnak fenn Mr. Silver burgonyaosztályozó gépének Jim Dooley-féle változatán. De vajon érdemes aggódni miattuk? Rohadtul ki lesznek akadva, az igaz... És rohadtul kíváncsiak lesznek... de ha Amanda és Lisey megmondják nekik, hogy nincs mese, tartani kell a szájukat, akkor hallgatni fognak. Nem fognak beszélni, mert a tesókodásnak, többek között, ez is a lényegéhez tartozik. Ezzel együtt persze óvatosnak kell lenni majd Darlával és Cantyvel, mindenképpen ki kell találni valami történetet (hogy miről szól majd a sztori, arról Liseynek egyelőre még halvány fogalma sem volt, és arra gondolt, Scott fejéből biztosan kipattanna valami hihető mese). Muszáj kitalálni valamit, mert Amandával és Liseyvel ellentétben Darla és Cantata férjes asszonyok voltak. És a férjek szép csendben kiszivárogtatják a titkokat a nagyvilágba. Ahogy Lisey megfordult, a szeme megakadt a fal mellett szundikáló könyvkígyón. Az a rengeteg negyedévente megjelenő irodalomkritikai és tudományos folyóirat, évkönyv és beszámoló, meg Scott regényeit elemző szakdolgozat. És mennyi fénykép Scott-tal közös életükről. Talán így nevezhetnénk: SCOTT ÉS LISEY! HÁZAS ÉVEK! Lisey könnyedén el tudta képzelni, ahogy néhány egyetemista srác ízekre szedi és kartondobozokba pakolja a könyvkígyót, aztán a dobozokat - melyek oldalán különböző italmárkák védjegyei láthatók - teherautóra pakolják, és elviszik innen. Talán Pittsburghbe? A nagy frászkarikát, gondolta Lisey. Nem tartotta magát irigynek, de azok után, amin Jim Dooley jóvoltából keresztülment, biztos volt benne, hogy sosem fogja olyan helynek adományozni Scott hagyatékát, ahol Woodsmucky anélkül megnézhetné, hogy repülőre kelljen szállnia. A Fogler Könyvtár, a Cleaves Millstől nem messze lévő Maine-i Egyetemen
tökéletesen megfelel. Lisey már látta is magát, amint a háttérből figyeli, hogyan pakolják be az utolsó dobozokat, aztán megkínálja a srácokat jeges teával, miután befejezik a munkát, és miután ittak, poharukat letéve megköszönik Liseynek az italt. Az egyik talán elmeséli, mennyire szereti Scott regényeit, a másik meg részvétét fejezi ki. Mintha Scott két hete távozott volna az élők sorából. Lisey megköszöni nekik. Aztán végignézi, ahogy elhajtanak a teherautóval és a rengeteg dobozzal, amelyek tele vannak a róluk készült fényképekkel, Scotttal közös életének örökkévalóságba dermedt pillanataival. Tényleg képes lennél mindent odaadni nekik? Igen, Lisey úgy érezte, képes lenne megtenni. Mégis, a fal mellett szunyókáló könyvkígyó magára vonta Lisey tekintetét. Mennyi mély álomba merült, csukott könyv. Magukra vonják az ember tekintetét. Ahogy Lisey a könyveket nézte, arra gondolt, milyen messze a fiatalsága, mikor a mellei még kemények és hegyesek voltak. Magányosnak érezte magát? Igen, akkoriban magányos volt. Félt? Kicsit biztosan, de ez a korral jár, huszonkét évesen mindenkit megijeszt egy kicsit az élet. És akkor betoppant az életébe egy fiatalember, akinek a haja mindig a homlokába hullott. Egy férfi, akinek rengeteg mondanivalója volt. - Mindig szerettelek, Scott - mondta Lisey az üres szobának. De az is lehet, hogy az alvó könyvekhez beszélt. - Szerettelek, és szerettem a lepcses szádat. A csajod voltam. Aztán a zseblámpával maga elé világítva, egyik kezében a cipődobozzal, másikban Dooley papírzacskójával, elindult lefelé a lépcsőn. 15. Amanda a konyhaajtóban állt, mikor Lisey visszaért. - De jó, hogy megjöttél - mondta Amanda. - Már kezdtem aggódni. Mi van a zacskóban? - Ne is kérdezd. - Oké... - hökkent meg Amanda. - Dooley... eltűnt odafentről? - Igen, úgy néz ki. - Hát, remélem - borzongott meg Amanda. - Ijesztő fickó volt. Fogalmad sincs, mennyire, gondolta Lisey. - Nos - folytatta Amanda. - Mi lenne, ha lelépnénk? - Mégis hová menjünk? - Lisbon Fallsba - vágta rá Amanda. - A régi házunkhoz. - Micsoda? - nyögte ki Lisey, aztán elhallgatott. Maga is meglepődött, hogy jónak találja az ötletet. - Greenlawnban tértem magamhoz, pontosan úgy, ahogyan dr. Albernessnek beszámoltál róla, aztán hazavittél, hogy átöltözzek. Otthon teljesen kiborultam, és a régi házunkról kezdtem zagyválni. Gyerünk már, Lisey, menjünk, tűnjünk innen, mielőtt itt talál minket valaki. - Amanda kézen fogta Liseyt, és elindult kifelé a sötétbe. Lisey kábán hagyta, hogy Amanda vezesse. Debusherék egykori családi fészke mind a mai napig azon a négyhektáros birtokon állt, a Sabbatus Road végén, a Castle View-tól mintegy száz kilométerre fekvő Lisbonban. Apjuk úgy végrendelkezett, hogy az épület és a hozzá tartozó telek az öt lánytestvér közös tulajdonába kerüljön, és minden bizonnyal évekig áll majd így, elhagyatottan a gaztenger és a parlagon hagyott földek közepén, hacsak az ingatlanárak nem emelkednek jelentős mértékben, és az örökösök közös nevezőre nem jutnak, és eldöntik végre, mihez kezdjenek a házzal. Scott Landon, még a nyolcvanas évek végén, igen jelentős összeget különített el, amelynek kamataiból az ingatlanadót fizették. - És miért akartál visszamenni a régi házhoz? - kérdezte Lisey, miután beült a BMW kormánya mögé. - Ez nem egészen világos.
- Mert még nem voltam ott - felelte Amanda, miközben Lisey megfordult, és elindult kifelé a kocsi behajtón. - Egyfolytában azt hajtogattam, hogy vissza kell mennem oda, és meg kell néznem a régi házat, mielőtt megint eltűnök a homályzónában. Így hát nem volt más választásod, el kellett vinned a házhoz. - Még szép, hogy elvittelek - vágta rá Lisey. Mindkét irányban körülnézett, és miután meggyőződött, hogy nem jön senki - főként nem a megyei rendőrkapitányság valamelyik járőre -, kikanyarodott balra, és elindultak Mechanic Falls, Poland Springs és a valamivel távolabb fekvő Gray és Lisbon irányába. - És miért küldtük el Darlát és Cantyt Derrybe? - Ehhez is én ragaszkodtam - felelte Amanda. - Attól féltem, hogy esetleg betoppannak, és megpróbálnak hazavinni, vagy esetleg hozzád, vagy ne adj' isten vissza, Greenlawnba, mielőtt hazamehetnék, és egy kis időt együtt tölthetnék az anyukámmal és az apukámmal. - Lisey egy pillanatig nem értette, miről beszél Amanda, egy kis időt együtt tölthetnék az anyukámmal és az apukámmal? De aztán leesett neki. Debusherék családi sírboltja a közelben, a Sabbatusvölgyben lévő temetőben volt. Ott temették el Jó Mamit és Dandyt, nappapával és nammamával és még ki tudja, hány felmenőjükkel együtt. - De attól nem féltél, hogy esetleg megpróbállak visszavinni a klinikára? - kérdezte Lisey. Amanda elnézően Liseyre pillantott. - Már miért kellett volna ettől tartanom? Hiszen te vittél ki onnan! - Ki tudja? Meggondoltam magam, mert furán kezdtél viselkedni, és olyanokat kértél tőlem, hogy vigyelek el a házunkhoz, ahol harminc éve nem járt senki. Amanda lemondóan legyintett. - Mindig könnyen befolyásolható voltál, Lisey. Ezt Canty és Darla is jól tudja. - Nagy túróst! Amanda erre idegesítően vigyorogni kezdett - az arcának különös, zöld színt kölcsönzött a műszerfal világítás -, de nem szólt semmit. Lisey kinyitotta a száját, hogy folytassa a vitát, de végül nem szólalt meg. Rájött, hogy ezt a mesét azért tudják majd könnyen beadni a többieknek, mert néhány hihető alaphelyzetre épült: Amanda furcsán kezdett viselkedni (ebben igazából semmi különös nincs), Lisey pedig megpróbálta felvidítani (a körülményeket figyelembe véve ez érthető). Ezzel megúszhatják a dolgot. Ami a cipődobozt és a pisztolyt illeti... Meg Dooley papírzacskóját... - Megállunk Mechanic Fallsban - szólalt meg Lisey. - Az Andriscogginon átívelő hídon. Meg kell szabadulnom néhány cucctól. - Hát persze - mondta Amanda. Aztán összekulcsolta és az ölébe ejtette a kezét, és fejét a támlának támasztva becsukta a szemét. Lisey bekapcsolta a rádiót, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor meghallotta a jó öreg Hank hangját, amint a „Honky Tonkin” című számot énekli. Lisey halkan együtt énekelt vele. Kívülről fújta a szöveget, amin szintén nem lepődött meg. Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény, vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel. És ez jó. Nagyon jó.
Harmadik Rész Lisey Története Te vagy a hívás és én a válasz, Te a vágy, én a beteljesülés, Te az éjszaka, én a nappal, Mi más még, így tökéletes, Tökéletesen teljes, Te meg én, Mi még -? Furcsa, mégis hogy szenvedünk. D. H. Lawrence: Bei Hennef (Várady Szabolcs fordítása) XVI. Lisey És A Mesefa (Scott Elmondja A Magáét) 1. Mikor Lisey végre nekilátott, hogy kipakolja Scott dolgozószobáját, álmában sem remélte, hogy ilyen gyorsan halad majd. És arra sem számított, hogy a végén, Amanda mellett, Darla és Canty beáll segíteni. Canty a következő hetekben csak nagy ritkán jelentkezett, és utána is gyanakvóan viselkedett. Lisey úgy gondolta, Canty hosszú időre ki fogja vonni magát a forgalomból, Amanda azonban megnyugtatta: - Csak megjátssza magát. Nemsokára megunja, és akkor megint idetolja a képét. Türelmesnek kell lenned, Lisey. Tudod, milyen erős a kötelék Debusher lányok között. Végül Cantata tényleg előkerült. Lisey úgy érezte, Canty sosem tudott teljesen szabadulni a gondolattól, hogy Amanda ezt az egész betegségdolgot megjátszotta, mert így akarta felhívni magára a figyelmet, illetve hogy Lisey mindvégig mesterkedett valamiben. Mindketten nagyon gyanúsak voltak. Darla sem tudta, mit gondoljon Amanda csodával határos felépüléséről és Lisey meg Manda Lisbon Fallsban tett látogatásáról, de ő legalább sosem gyanúsította meg a nővérét azzal, hogy szimulált. Ő ugyanis a saját szemével látta, milyen állapotban volt Amanda. Mindenesetre a négy nővér a július 4-ét követő héten kipakolta és kitakarította a pajta fölötti hosszú, zegzugos szobasort. A nehezebb bútorokat néhány tagbaszakadt középiskolás sráccal vitették le a földszintre. A legtöbb gond persze a Böhömnagy Jumbóval volt, amit végül darabokra kellett szedni (az asztal darabjairól Liseynek a középiskolai biológia órákon használt bábu jutott eszébe, amelyiknek ki lehetett venni a szerveit), és csak egy bérelt csörlő segítségével tudták levinni az emeletről. A srácok hangosan buzdították egymást, ahogy az egyes darabokat szép lassan leeresztették. Lisey és nővérei a közelből figyelték a srácokat, és csendben imádkoztak, nehogy valakinek letépje az ujját az egyik kötélhurok vagy csiga. Szerencsére mindenki megúszta az akciót, és a hétvégére gyakorlatilag minden eltűnt Scott dolgozószobájából. Lisey a holmik egy részét eladományozta, a többit pedig - addig is, amíg kitalálja, mi a francot kezdjen velük - egy raktárba szállíttatta. Igazság szerint Lisey nem mindent szállíttatott el. A könyvkígyó maradt. Ott szunyókált az üres dolgozószoba déli fala mentén. Mivel a klímaberendezéseket leszerelték, a szobában iszonyatos hőség volt. Hiába hagyta nyitva Lisey éjszakára a tetőablakokat, és hiába tett be a szobába néhány ventilátort, a forróság nem szűnt.
A szőnyegen ott éktelenkedtek azok a csúnya rozsdabarna foltok - a fehér szőnyeget ugyanis addig nem lehetett felszedni, amíg a könyvkígyót el nem tüntették. Mikor Canty rákérdezett, mik ezek foltok, Lisey csak annyit mondott, hogy lecsöppent a fapác, amivel az ablakokat kenték, Amanda viszont sejtette, hogy mi lehet az igazság, és még Darla is érezte, hogy valami nem stimmel. A szőnyeget ki kellett dobni, előtte azonban ki kellett válogatni a könyveket. Lisey azonban nem érzett túl nagy kedvet a dologhoz. Habár nem tudta volna megmagyarázni, miért. Talán azért vonakodott nekilátni, mert Scott holmijából már csak ezek a könyvek maradtak meg. Ezek a könyvek voltak Scott létezésének utolsó nyomai. Így hát Lisey várt. 2. Három nappal azután, hogy a Debusher nővérek nekiláttak a takarításnak, Boeckman seriff helyettes kereste Liseyt telefonon. A Stackpole Church Road melletti kavicsbányában, úgy öt kilométerre Lisey házától, egy delaware-i rendszámtáblájú PT Cruisert találtak. Boeckman megkérte Liseyt, hogy fáradjon át a rendőrkapitányságra, és nézze meg a járművet. A Cruisert bevontatták a kapitányság zárt parkolójába, ahol többek között az ittas meg drogos vezetőktől lefoglalt járműveket is tárolták. Amanda elkísérte húgát. Darlát és Cantyt nem igazán érdekelte a dolog. Mindössze annyit tudtak, hogy valami eszelős fickó zaklatta Liseyt, hogy megszerezze Scott kéziratait. Ebben semmi újdonság nem volt, hiszen Lisey életében időről időre felbukkant egy-egy ilyen eszelős. Azokban az években, amikor Scott hírneve az egekben szárnyalt, úgy nyüzsögtek körülötte az ehhez hasonló dilinyósok, mint a villanykörte körül a lepkék. Mindközül a leghíresebb természetesen Cole volt. Lisey és Amanda azonban nem kötötte Darla és Canty orrára, hogy Dooley ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a Szőke srác. A postaládába gyömöszölt döglött macskáról pedig végképp nem ejtettek szót, és Liseynek nem kis fáradságába került, hogy megértesse a seriff helyettesekkel, ha egy mód van rá, kezeljék a lehető legdiszkrétebben az ügyet. A hetes számmal jelzett parkolóhelyen valóban egy bézs színű PT Cruiser állt. Miután az ember túltette magát a kissé hivalkodó karosszérián, nehéz volt bármi különösebb ismertetőjelet felfedezni a kocsin. Elképzelhető, hogy Lisey ezt a kocsit látta Greenlawn-ból hazafelé jövet, azon a hosszú csütörtöki napon. De ugyanúgy lehetett ezer másik is. Lisey Boeckman seriff helyettesnek is ezt mondta, emlékeztetve rá, hogy amikor aznap késő délután találkozott a Cruiserrel, a szemébe sütött a nap. Boeckman szomorúan bólintott. Lisey a lelke mélyén tudta, hogy ez volt az az autó. Érezte rajta Dooley szagát. Ekkor eszébe jutott, mit mondott Dooley: Ott fog majd fájni, ahol nem hagyta a srácoknak, hogy a gimis bulikon megtapizzák, és megborzongott. - Lopott autó? - érdeklődött Amanda. - Úgy bizony - felelte Boeckman. Egy másik seriff helyettes is csatlakozott hozzájuk. Lisey nem ismerte. Magas volt, majdnem két méter. Biztosan volt valami előírás, hogy a kapitányságon csak ilyen nagydarab, magas, széles vállú fickók dolgozhatnak. Andy Clutterbuck seriff helyettesként mutatkozott be, és kezet fogott Liseyvel. - Aha - mondta Lisey -, szóval maga irányítja itt a dolgokat, amíg a seriff kipiheni magát. Clutterbuck rávillantotta ragyogó mosolyát. - Az az igazság, hogy Norris időközben megérkezett. Csak ma délután át kellett ugrania a bíróságra, amúgy a héten munkába állt. Én pedig visszavedlettem a régi Clutterbuck seriff helyettessé. - Gratulálok. Hadd mutassam be a nővéremet, Amanda Debushert. Clutterbuck Amandával is kezet fogott. - Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Debusher mosolygott a seriff helyettes, aztán folytatta: - A járművet egy marylandi bevásárlóközpont parkolójából lopták el, Laurelben. - Clutterbuck hüvelykujját az övébe dugva a kocsira
pillantott. - Tudta, hogy Franciaországban az ilyen PT Cruisereket le car Jimmy Cagney-nek nevezik? Amandát nem nyűgözte le különösebben az információ. - Találtak ujjlenyomatokat? - Egyet sem - felelte Clutterbuck. - Alaposan kitakarították a kocsi belsejét. Nem tudjuk, ki vezette a kocsit, de leszedte a mennyezetlámpáról a burát, és összetörte az izzót. Na, ehhez mit szólnak? - Hát, egy egész picit gyanús a dolog - szólalt meg Amanda. Clutterbuck felnevetett. - Úgy bizony. Viszont az a delaware-i ács, akitől a kocsit ellopták, nagyon boldog lesz, amikor visszakapja a PT Cruiserét, még akkor is, ha a mennyezetlámpa összetört. Lisey vette át a szót: - Sikerült kideríteniük valamit Jim Dooleyról? - A fickót John Doolinnak hívják, Mrs. Landon. A Tennessee állambeli Shooter's Knobban született. Ötévesen a családjával Nashville-be költözött. Később, miután 1974 telén a szülei és a nővére bennégtek a házukban, Doolin a nagynénjénél és a nagybátyjánál lakott Moundsville-ben, Nyugat-Virginiában. Ekkor kilencéves volt. A hivatalos jelentés szerint egy zárlatos karácsonyfaizzó okozta a tűzesetet, de beszéltem egy nyugalmazott nyomozóval, aki dolgozott az ügyön. Azt mondta, a fiú gyanúba keveredett a nyomozás során, de mivel nem találtak bizonyítékot ellene, végül lezárták az ügyet. Lisey ezután már csak fél füllel hallgatta Clutterbuck beszámolóját. Akárhogy hívták a fickót, sosem fog visszatérni onnan, ahová Lisey vitte. Clutterbuck még elmesélte, hogy Doolin hosszú éveket töltött egy tennessee-i elmegyógyintézetben. Lisey biztos volt benne, hogy ott találkozott Gerd Allen Cole-lal, és ott fertőzte meg Cole a megszállottságával, (a fréziák miatt véget kell vetni ennek a ramazúrinak) mint valami vírussal. Scottnak volt egy különös mondása, amit Lisey a McCool/Dooley/Doolin-ügy végén értett meg. Bizonyos dolgoknak feltétlenül igaznak kell lenniük, mert egész egyszerűen nincs más választásuk. - Mindenesetre tartsák nyitva szemüket. Lehet, hogy a fickó még itt ólálkodik a környéken - figyelmeztette őket Clutterbuck. - De az is lehet, hogy egy időre eltűnik, aztán később megint felbukkan - tette hozzá Boeckman. Clutterbuck bólintott. - Úgy van, ez is előfordulhat. Ha újra felbukkan a fickó, muszáj lesz beavatni a nővéreit, Mrs. Landon. Nem tehetünk mást, ezt meg kell értenie. - Ha Doolin felbukkan, mindenképpen beavatjuk őket - egyezett bele Lisey, szinte már ünnepélyes komolysággal. A hazafelé úton viszont mindketten hisztérikus röhögésben törtek ki, ha arra gondoltak, hogy Jim Dooley még egyszer az életben felbukkan valahol. 3. Másnap hajnalban, pirkadat előtt néhány órával, Lisey a szemét résnyire nyitva kibotorkált a fürdőszobába. Pisilnie kellett, aztán gyorsan vissza akart feküdni, de egyszer csak mintha egy árny suhant volna el a háta mögött a hálószobában. Lisey egy pillanat alatt magához tért, és megfordult. Levett egy törülközőt a mosdókagyló melletti tartóról, és letakarta a tükröt a gyógyszeres szekrényen. Abban a tükörben pillantotta meg a félhomályban surranó alakot. Egy darabig még igazgatta a törülközőt, hogy a tükör teljes felületét eltakarja. Csak ezután ült le pisilni. Tudta, hogy Scott megértené, miért csinálta ezt. 4. Rohamosan közeledett az ősz, és Lisey egy szép napon arra lett figyelmes, hogy Castle Rock főutcáján, a boltok kirakatában megjelentek az ISKOLAFELSZERELÉS feliratú táblák. Nem volt ebben semmi különös, hiszen már augusztus közepén jártak. Scott dolgozószobája -
a könyvkígyót és a fehér szőnyeget leszámítva - továbbra is üresen állt. Lisey egy ideje már fontolgatta, hogy mit kezdjen vele. Az utóbbi időben az is megfordult a fejében, hogy az egészet eladja. Canty és Rich augusztus 14-én megtartották a szokásos „Szentivánéji álom” bulijukat. Lisey elhatározta, hogy ezúttal rendesen leissza magát, ami Scott halála óta nem fordult elő. Tudta, hogy ebben segítségére lesz majd Rich Lawlor híres-nevezetes Long Island jeges teája. Első körben mindjárt dupla koktélt rendelt, aztán anélkül, hogy belekortyolt volna, letette az egyik asztalra. Úgy látta, mintha valami megmozdult volna a pohár felszínén - talán egy alak tükröződött vissza -, vagy a sárgás folyadék mélyén - talán úszkált valami a pohárban. Persze tudta, hogy ez az egész csak ostoba képzelődés, de ezután már nem érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy leigya magát. Valójában nem mert berúgni (de még csak becsípni sem). Nem merte megkockáztatni, hogy ilyen módon kiszolgáltassa magát. Mert ha egyszer magára vonja a hosszú srác figyelmét, ha a hosszú srác időről időre megnézi, hogy mit csinál... vagy egész egyszerűen csak eszébe jut Lisey Landon... nos, akkor... Néha úgy érezte, baromság az egész. Néha viszont biztos volt benne, hogy nem az. Ahogy elmúlt az augusztus, New Englandben kitört a kánikula, alaposan próbára téve az emberek tűrőképességét, és - a rengeteg klímaberendezés miatt - az északkeleti területek villamosenergia-hálózatának teljesítményét, Lisey úgy érezte, valami sokkal nyugtalanítóbb, sokkal ijesztőbb dolog történik vele... de ezúttal - az üvegpoharak felszínén és a tükrökben látni vélt dolgokkal ellentétben - már abban sem volt biztos, hogy megtörténnek-e vele ezek a dolgok egyáltalán. Hajnalonként, a szokásosnál órákkal korábban, zavartan ébredt, hiába kapcsolta be a légkondicionálót, izzadságban fürödve, levegő után kapkodva tért magához, mint a rémálmából felriadó kisgyerek. Úgy érezte, nem sikerül elmenekülnie annak a valaminek a szorításából, ami álmában üldözőbe vette, és bármi loholt a sarkában, még mindig ott lapul az ágya alatt, bármelyik pillanatban megragadhatja a bokáját torz kezével, vagy egyszerűen átnyúlhat a párnáján, hogy jéghideg ujjait a nyakára fonja. Minden alkalommal, amikor rettegve riadt fel, végigtapogatta a takaróját meg a párnáját, és csak azután nyitotta ki a szemét, hogy meggyőződött róla, nincs... szóval, hogy nincs valahol máshol. Mert ha egyszer a szalagok megnyúlnak, jutott eszébe ilyenkor néha, ahogy kinyitotta a szemét, és kimondhatatlanul megkönnyebbülve végignézett a hálószobáján, legközelebb sokkal könnyebben kimegy a bokája. Liseynek be kellett látnia, hogy alaposan megnyújtotta azokat a szalagokat. Először amikor Amandát, másodszor pedig amikor Dooleyt vitte át magával. Egy szó, mint száz, rendesen megnyúltak a szalagok. Lisey - miután fél tucatszor riadt fel így álmából, és minden egyes alkalommal ott feküdt a hálószobában, az ágyon, amin egykor Scott-tal osztozott, és ami most már kizárólag az övé volt - úgy érezte, mintha valamelyest javult volna a helyzet. Sajnos kiderült, hogy tévedett. A helyzet egyre rosszabbodott. Lisey úgy érezte magát, mint egy meglazult fog a gyulladt fogínyben. Aztán a hőhullám első napján, amely ellentéte és egyben méltó párja volt a tíz évvel korábbi hideghullámnak - talán mindez csak véletlen egybeesés, ám Lisey figyelmét nem kerülte el a helyzet morbid fonáksága -, megtörtént, amitől a leginkább rettegett. 5. A nappaliban feküdt a kanapén, ledőlt néhány percre, hogy a szemét pihentesse. A kétségkívül gyenge-elméjű, ám olykor mégis szórakoztató Jerry Springer magyarázott a dili dobozban. Épp „az anyám lenyúlta a fiúmat”, vagy „a fiúm lenyúlta az anyámat”, vagy valami hasonló témát ragoztak a vendégek. Lisey a távirányítóért nyúlt, ki akarta kapcsolni a tévét. De az is lehet, hogy az egészet álmodta, mert amikor kinyitotta a szemét, hogy megnézze, hová tette a távirányítót, nem a kanapén, hanem a csillagfürttel borított domboldalon feküdt, a
Paragonyban. Fényes nappal volt, nem érezte magát veszélyben, legalábbis nem érezte, hogy a hosszú srác a közelben leskelődik. Mindig úgy gondolt a hosszú srácra, mint Scott képzeletének szülöttére, a lelke mélyén azonban érezte, hogy a hosszú srác az övé lett. Ennek ellenére Lisey mégis nagyon megrémült, majdnem felsikoltott. Végül ahelyett, hogy felsikoltott volna, becsukta a szemét, és megpróbálta elképzelni a nappalit, és meghallotta, ahogy a Jerry Springer Show „vendégei” üvöltöznek egymással, a bal kezében pedig a téglalap alakú távirányítót tartja. Egy másodperccel később Lisey rémülettől elkerekedett szemmel, libabőrösen pattant fel a kanapéról. Majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy csak a képzelete játszik vele (a magyarázat logikusnak tűnt, figyelembe véve, hogy akkoriban mennyire nyugtalanította ez a kérdés), de bármilyen megnyugtató volt ez a gondolat, a Paragonyban töltött másodpercek döbbenetes életszerűsége kizárta ezt a lehetőséget. Csakúgy, mint az elmosódott lila folt távirányítót tartó keze hátán. 6. Másnap felhívta a Fogler Könyvtárat. Mr. Bertram Partridge-dzsal, a könyvtár különleges gyűjteményekkel foglalkozó részlegének vezetőjével akart beszélni. Az úriember egyre izgatottabban hallgatta Liseyt, aki elmesélte, milyen könyveket hagyott hátra Scott a halála után a dolgozószobájában. Mr. Partridge „rendkívül értékes kiadványoknak” nevezte őket, mivel azok Scott Landon tulajdonát képezték, és közölte, hogy a Fogler Könyvtár különleges gyűjteménye boldogan elfogadná ezeket a könyveket és folyóiratokat, majd hozzátette, hogy „az adókedvezmény kérdésében is szívesen állnak Lisey rendelkezésére”. Lisey ezt úgy köszönte meg Mr. Partridge-nak, mintha évek óta az adókedvezmény kérdésén törte volna a fejét. Mr. Partridge ezután közölte, hogy akkor másnap küldi a költöztetőket, akik bedobozolják és elszállítják a könyveket a kétszáz kilométerre lévő Maine-i Egyetem Orono nevű campusára. Lisey felhívta Partridge figyelmét arra, hogy a következő napokban borzalmas kánikula várható, és Scott dolgozószobája - ahonnan kiszerelték a légkondicionálót -, visszanyerte korábbi, szénapadlásszerű jellegét. Talán célszerű lenne megvárni, amíg kissé lehűl az idő. - Dehogy várunk, Mrs. Landon - felelte Partridge hosszasan kuncogva. Liseynek ekkor leesett, mire föl ez a nagy sietség. Mr. Partridge attól tartott, hogy Lisey meggondolja magát, ha túl sok időt hagy neki. - Akad mifelénk néhány fiatal, jó erőben lévő krapek, aki tökéletesen el tudja végezni a munkát. Majd meglátja, milyen ügyesek. 7. Egy órával azután, hogy Bertram Partridge-dzsal beszélt, Lisey a konyhában állt, és tonhalkrémes szendvicset csinált magának rozskenyérből - könnyű, de finom vacsorára vágyott -, amikor megszólalt a telefon. A hőség úgy terült szét a tájon, mint egy vastag takaró. Az égbolt teljesen kifehéredett, ameddig a szem ellátott, vakítóan fehér kupola borult a világ fölé. Miközben összekeverte a tonhalat a majonézzel és a kockára vágott hagymával, Liseynek eszébe jutott, hogyan talált rá Amandára, aki a kőpadon ülve bámulta a lehorgonyzott Mályvarózsá-t. Lisey furcsának találta, hogy mindez egyáltalán az eszébe jutott, hiszen az utóbbi időben szinte soha nem gondolt már a Paragonyban történtekre. Mintha az egészet csak álmodta volna. Eszébe jutott, hogy Amanda megkérdezte, ha visszamennek, meg kell-e majd innia azt a (borzalmas löttyöt) puncsot - Amanda így próbálta kipuhatolni, hogy ha visszatérnek, továbbra is Greenlawnban kell-e majd raboskodnia -, mire Lisey megígérte neki, hogy nem kell többé innia a puncsból, örökre elfelejtheti a borzalmas löttyöt. Ezek után Amanda beleegyezett, hogy visszamegy Liseyvel, de közben teljesen
nyilvánvaló volt, hogy szívesebben maradna a kőpadon, és addig nézné a vízen ringatózó Mályvarózsá-t, amíg - Jó Mami szavajárásával - „az örökkévalóság a félidejéhez nem ér”. Csak üldögélne a lepelbe bugyolált, félelmetes alakok és a néma bámészkodók között, néhány paddal a kaftános nő fölött, aki meggyilkolta a saját gyerekét. Lisey a konyhapultra tette a szendvicset. Egész testében megborzongott. Hiszen ezt nem tudhatja. Erről egyszerűen nem lehet tudomása. És mégis tudta. Maradj csendben, mondta a nő. Maradj csendben, amíg rájövök, miért tettem. Aztán Amanda valami egészen váratlan dologgal állt elő. Mondott valamit Scottról. Bármit mondott akkor Amanda, annak most, hogy Scott - és (remélhetőleg) Jim Dooley is - meghalt, már semmi jelentősége nem volt, Lisey mégis szerette volna, ha eszébe jutnak nővére szavai. - Azt mondta, visszajön - motyogta Lisey. - Azt mondta, visszajön, ha azzal meg tudja akadályozni, hogy Dooley kárt tegyen bennem. És Amanda, áldja meg az Isten, megtartotta a szavát. Lisey valami másra akart visszaemlékezni, valamire, amit a nővére azután mondott. Fogalmam sincs, mi köze lehet ennek Scotthoz, mondta jellegzetes, enyhén remegő hangján. Olyan régen meghalt már... de... mintha, mondott volna valamit arról, hogy... Ekkor megszólalt a telefon, és szilánkokra törte Lisey emlékeinek vékony üvegét. Ahogy felkapta a kagylót, egy pillanatra az a képtelen bizonyosság kerítette hatalmába, hogy Dooley keresi. Hahó, asszonyom, szól majd bele a telefonba az inkunkok fekete hercege. A szörnyeteg pocakjából hívom. Hogy ityeg, a fityeg mostanság? - Tessék? - szólt bele Lisey a telefonba. Túl erősen szorította a kagylót, de képtelen volt tenni ellene. - Itt Danny Boeckman beszél, Mrs. Landon - felelte a hang a vonal másik végéről. Megnyugtató, északi kiejtése volt. Boeckman hangja - rá nem jellemző módon - rendkívül izgatottnak, már-már túláradónak és éppen ezért kisfiúsnak tűnt. - Képzelje, mi történt! - Inkább nem találgatnék - felelte Lisey, és közben megint valami ökörség jutott az eszébe: a kapitányságon a seriff helyettesek kisorsolták, ki vigye el randira, és Boeckman most azért keresi, hogy elújságolja a nagy hírt, miszerint ő a nyertes. Lisey csak azt nem értette, hogy miért lenne ettől ilyen izgatott Boeckman? - Megtaláltuk a mennyezetlámpa buráját! Liseynek hirtelen fogalma sem volt, miről beszél a seriff helyettes. - Elnézést, de nem értem, miről beszél. - Doolin, akit Zack McCool, majd Jim Dooley néven ismertünk, ellopott egy PT Cruisert, és azzal furikázott, mikor magát követte, Mrs. Landon. Ezt már korábban kiderítettük. Mint ahogyan azt is, hogy amikor nem használta a kocsit, a régi kavicsbányában parkolt. Egyedül az volt a gond, hogy nem tudtuk bizonyítani a dolgot, mert... - Mert Dooley minden ujjlenyomatot eltüntetett. - Úgy bizony, és a fickó alapos munkát végzett. Hébe-hóba azért kijártunk Gürivel a helyszínre... - Gürivel? - Elnézést, Joe-val. Alston seriff helyettessel. Szóval Güri a beceneve, gondolta Lisey. Most először gondolt bele, hogy ezek a srácok hús-vér emberek, valódi életük van. Meg gúnyneveik. Güri, ismételte magában Lisey. Joe Alston seriff helyettes, alias, Güri. - Mrs. Landon? A vonalban van még? - Igen, Dan. Megengedi, hogy Dannek szólítsam? - Hát persze. Szóval ott tartottam, hogy hébe-hóba körbeszaglásztuk a terepet, hátha találunk valamit, mert rengeteg jel utalt arra, hogy a fickó sok időt töltött ott: cukor kapapírok, jó néhány RC-s üveg, ilyesmi.
- RC? - ismételte Lisey halkan, és közben azt gondolta: Dincs, Dan. Dincs, Güri. Dincs, és vége. - Pontosan. Úgy tűnik, ez volt a kedvenc üdítője. Viszont a dobozokon, az oxfordi QuickE-Mart áruház egyik eladójának ujjlenyomatán kívül, nem találtunk használható ujjlenyomatokat. A fickó még valamikor a hetvenes években lopott el egy kocsit. A többi dobozon talált elmosódott ujjlenyomat, feltételezésünk szerint, ugyanettől a pasastól való. Tegnap délután, Mrs. Landon... - Lisey. Boeckman egy pillanatra elhallgatott, fontolóra vette a dolgot, aztán így folytatta: - Tegnap délután, Lisey, egy a kavicsbányából induló keskeny ösvényen megtaláltam, amit kerestünk: a mennyezetlámpa buráját. Dooley, miután leszedte, egyszerűen behajította a dzsuvába. Boeckman hangja egyre izgatottabb, egyre diadalittasabb lett. Már nem egy hivatalos ügyben telefonáló seriff helyettes, hanem egy ujjongó kisgyerek beszélt a vonal másik végén. - És csodák csodája, ez alkalommal nem volt rajta kesztyű, és elfelejtette letörölni a burát. Az egyik oldalán a hüvelykujja, a másikon pedig a mutatóujja teljesen ép lenyomatát sikerült rögzítenünk. Ma reggel kaptuk meg faxon a jelentést. - John Doolin? - Úgy van. Az ujjlenyomat tökéletesen egyezett. Tökéletesen. - Boeckman egy pillanatra elhallgatott, aztán mikor újra megszólalt, már kicsit lecsillapodott. - Most már csak meg kéne találni a szemétládát. - Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb felbukkan - mondta Lisey, és mohón a tonhalas szendvicsre pillantott. Arra ugyan nem emlékezett, hogy mit mondott Amanda Scott-tal kapcsolatban, viszont közben megjött az étvágya. Lisey méltányosnak találta a cserét, főleg egy ilyen borzalmasan forró napon. - Ha esetleg mégsem kerül elő, annyit legalább elmondhatunk, hogy végre leszállt rólam. - Eltűnt Castle megyéből, ebben hót biztos vagyok. - Boeckman hangjába cseppnyi büszkeség vegyült. - Biztosan túl, forró lett a talaj a talpa alatt, úgyhogy fogta a sátorfáját és lelépett. Güri is erre a következtetésre jutott. Jim Dooley és Elvis eltűntek a képernyőről. - Honnan jön ez a becenév? Mármint a Güri? - Hát, asszonyom, az az igazság, hogy még a középiskolában ragadt rá. Egy támadósorban játszottunk a Castle Hills Knights csapatában, megnyertük az A ligában az állami bajnokságot. A Bangor Rams csapata három ponttal ment, de aztán lezúztuk őket. A mi környékünk nem a bajnokcsapatairól híres, utoljára az ötvenes években nyertünk bajnokságot. Joeyt az egész idényben senki sem tudta megállítani. Hiába lógott a nyakán négy tagbaszakadt védő, ő csak ment tovább, a belét is kigürizte a pályán. Ezért ragadt rajta ez a becenév. - Mit gondol, agyoncsapna, ha így szólítanám? Dan Boeckman hahotázni kezdett - Á, dehogy! Biztosan nagyon örülne. - Rendben van, tehát én vagyok Lisey, maga Dan, ő pedig Güri. - Sima ügy. - Köszönöm, hogy felhívott. Csodálatos munkát végeztek. - Köszönjük, asszonyom, ez nagyon jólesett. - Boeckman hangján hallatszott, hogy repes az örömtől, és ez jó érzéssel töltötte el Liseyt. - Azért egyelőre még ne törölje ki a kapitányság számát, és nyugodtan hívjon, ha bármit tehetünk önért. Vagy esetleg megint előkerül a fickó. - Rendben van. Miután letette a telefont, Lisey majszolni kezdte a szendvicset, és egész nap eszébe sem jutott Amanda, a Mályvarózsa és a Paragony. Éjszaka azonban távoli mennydörgés hangjára ébredt, és úgy érezte, egy hatalmas lény rá gondol. Nem üldözi (az nem zavarta volna), hanem egyszerűen rá gondol. Az, hogy egy ilyen lény kiismerhetetlen elméjének rabja, teljesen kiborította, és úgy érezte, mindjárt elsírja magát, és üvölteni kezd. Meg akart nézni néhány
filmet a TCM-en, rá akart gyújtani, és meg akart inni néhány csésze méregerős feketét. Vagy sört. Igen, a sör még jobb lett volna. A sörtől talán elálmosodik, és vissza tud aludni. Végül azonban nem kelt fel, leoltotta az olvasólámpát, és mozdulatlanul feküdt az ágyban. Soha többé nem fogok aludni, gondolta. Megvárom, amíg felkel a nap. Majd akkor felteszek egy kávét. Három perccel később már szunyókált. Tíz perc múlva pedig mély álomba zuhant. Aztán, amikor felkelt a hold, és Lisey épp azt álmodta, hogy egy hófehér homokkal borított, egzotikus tengerparti föveny fölött suhan PILLSBURY feliratú repülőszőnyegén, az ágya néhány pillanatra üres lett, a hálószobát pedig plumeria, jázmin- és éjjel nyíló kaktuszok illata töltötte be, illatok, amelyek egyszerre vágyódást és rettegést ébresztettek. Reggel azonban alig emlékezett az álmára, nem emlékezett rá, hogy a hófehér homokkal borított tóparti föveny fölött suhant, a Paragonyban. 8. A könyvkígyó szétszedése mindössze két részletben tért el attól, ahogyan Lisey elképzelte. Egyrészt a Mr. Partridge által küldött kéttagú költöztető brigád egy nagydarab, húszas éveiben járó, barna hajú, lófarkas, Red Sox baseballsapkát viselő lányból és egy hasonló korú srácból állt. Másrészt Lisey álmában sem gondolta, hogy ilyen gyorsan végeznek. Annak ellenére, hogy a tetőtérben iszonyatos hőség volt (hiába kapcsolták legnagyobb fokozatra a három ventilátort), a könyveket és folyóiratokat egy óra alatt bepakolták egy sötétkék UMO kisteherautóba. Amikor Lisey megkérdezte a különleges gyűjtemény két könyvtárosát (akik félig-meddig viccelődve Partridge kis kedvenceinek nevezték magukat), megkínálhatja-e őket jeges teával, lelkesen bólogattak, majd mindketten legurítottak két pohárral. A lányt Corynak hívták. Ő beszélt arról, mennyire szerette Scott könyveit, különösen az Ereklyék-et, amit állítása szerint - háromszor olvasott. A fiút Mike-nak hívták, és részvétét fejezte ki Scott halála miatt. Lisey megköszönte a kedvességüket, és ez egyszer komolyan gondolta. - Biztosan nagyon szomorú lehet így (üresen látni - mondta Cory, és kezében a pohárral a pajta felé mutatott. Az üveghez koccanó jégkockák csilingelni kezdtek. Lisey nagyon vigyázott, hogy még véletlenül se nézzen a pohárra. Félt, hogy a jégkockákon kívül esetleg valami mást is megpillant az üvegben. - Igen, kicsit szomorú vagyok, de valahogy mégis felszabadító érzés - felelte Lisey. - Túl régóta halogattam már a dolgot. A nővéreim segítettek. Boldog vagyok, hogy végre túl vagyunk rajta. Még egy kis teát, Cory? - Köszönöm, nem. Viszont szeretnék kimenni a mosdóba. Megengedi? - Természetesen. A nappali túloldalán találja, az első ajtó jobbra. Ahogy Cory felállt és elindult a fürdőszobába, Lisey a lány poharát a barna műanyag kancsó mögé tolta. - Tölthetek még egy pohárral, Mike? - Köszönöm, nem - felelte a srác. - Gondolom, a szőnyeget is felszedi majd, ugye? Lisey kényszeredetten felnevetett. - Igen. Elég ramaty állapotban van, ugye? Scott egyszer megpróbálta lekenni az ablakokat. Mint látja, katasztrofális eredménnyel - mondta Lisey, s közben arra gondolt: Bocs, drágám. - Mintha megszáradt vér lenne - mondta Mike, és felhajtotta a jeges teát. Napfény csillant az üvegen, és Lisey egy pillanatig úgy érezte, egy szem bámul rá a pohárból. Amikor Mike letette a poharat, Lisey alig bírta megállni, hogy ne tolja be azt is a műanyag kancsó mögé. - Mindenkinek ez jut róla az eszébe - mondta Lisey. - A világ legvéresebb borotválkozása - nevetett Mike. Lisey csatlakozott hozzá. Úgy érezte, az ő nevetése legalább olyan természetesnek tűnik, mint a fiúé. Lisey nem nézett Mike poharára. Nem gondolt a hosszú srácra, a hosszú srácra, aki most már hozzá tartozott. Aztán már nem tudott másra gondolni, csak a hosszú srácra.
- Biztosan ne töltsek még egy pohárral? - kérdezte Lisey. - Köszönöm, nem, ha vezetek, kevesebbet iszom - mondta Mike, mire megint felnevettek. Cory visszajött a mosdóból, és Lisey fogadni, mert volna, hogy most Mike következik, a fiú azonban nem szólt semmit - a férfiaknak nagyobb veséjük és nagyobb húgyhólyagjuk van, ahogyan azt Scott egyszer megállapította -, és ennek Lisey szívből örült, mert így csak a lány nézett rá azzal a furcsa arckifejezéssel, mikor elindultak könyvkígyó darabjaival telepakolt kisteherautóval. Semmi kétség, Cory részletesen beszámol majd Mike-nak arról, amit a nappaliban és a fürdőszobában látott. Hosszú az út Oronóba, az egyetemre. De Lisey legalább nem lesz ott, hogy hallja, miket mondanak. Ami azt illeti, a lány arckifejezését Lisey valószínűleg azért nem találta annyira furcsának, mert nem tudta mire vélni. Lisey a biztonság kedvéért hátrasimította a haját, mert arra gondolt, talán egy kiálló hajtincsen akadt meg a lány szeme. Később, miután a poharakat - anélkül hogy rájuk nézett volna - belezuttyantotta a mosogatóba, Lisey kiment a fürdőszobába, és meglátta a tükör elé lógatott törülközőt. Arra tökéletesen tisztán emlékezett, hogy az emeleten lévő gyógyszeres szekrény tükrét letakarta, arról viszont fogalma sem volt, hogy ezt mikor csinálta. Egyszerűen nem emlékezett rá. Ahogy visszament a nappaliba, meglátta, hogy a kandallópárkány fölötti tükröt lepedővel takarta le. Ezt azért illett volna észrevennie - mint ahogyan Cory biztosan észrevette -, mikor kiment a fürdőszobába, de igazság szerint Lisey Landon az utóbbi időben egyáltalán nem nézegette magát tükrökben. Lisey körbejárta a házat. A földszinten kettő kivételével az összes tükröt letakarta lepedővel, törülközővel, az egyiket pedig levette, és a fal felé fordította. A két túlélőt - aki a-t mond, mondjon b-t is alapon - szintén letakarta. Miközben ezzel foglalatoskodott, azon tűnődött, vajon mi járt a menő, rózsaszín Red Sox baseballsapkát viselő könyvtáros lány fejében, amikor meglátta a letakart tükröket. Talán, hogy a híres író özvegye zsidó, esetleg a zsidó vallási előírások szerint gyászol, és a gyászidőszak még nem ért véget. Vagy úgy találta, hogy Kurt Vonnegut igazat mondott, mikor azt állította, a tükrök nem tükröző felületek, hanem rések, átjárók más dimenziókba. De hát ő maga nem pontosan ugyanezt gondolta? Nem átjárók, ablakok. Különben meg érdekel bárkit is, hogy a Maine-i Egyetem egyik könyvtárosa mit gondol? Valószínűleg nem. Annyiféle tükröző felület létezik, nem igaz? Nem csak a tükrök. Vegyük például a poharakat, reggel arra a pohárra nem szabad nézni, amelyikben narancslé lötyög, este pedig a borospoharakra. Hányszor előfordul, hogy az ember beül a kocsijába, és a műszerfal üvegében megpillantja a saját arcát? A hosszú éjszakákon, mikor valami... valaki... feléd fordítja figyelmét, te pedig képtelen vagy ellenállni, és figyelni kezded őt. De hát hogyan is lehetne ezt megakadályozni? Hogyan tudsz nem gondolni valamire? A megboldogult Scott Landont idézve, az elme egy megzabolázhatatlan, skót szoknyás lázadó. Annyira, hogyismondják, annyira... minek kerteljünk tovább? Az elme annyira gonoszotty tud lenni. De volt még valami más is. Valami félelmetesebb. Ha az a valami nem keres meg téged, nem biztos, hogy képes leszel ellenállni a kísértésnek, hogy odamenj hozzá. Mert ha egyszer azok a kimaszott ínszalagok túlságosan meglazulnak... Ha egyszer a valódi életed a való világban olyan lesz, mint egy kilazult fog a gyulladt ínyben. Lisey egy nap lemegy a lépcsőn, beül a kocsijába, megnyitja a zuhany csapját, könyvet olvas, kinyit egy rejtvényújságot, és akkor hirtelen úgy érzi, mindjárt tüsszenteni fog vagy (Mein Gott, kicsim, Mein Gott, Kitschi Lisey!!!) elélvez, és arra gondol majd, hogy a kimaszott életbe, nem elmegyek, hanem átmegyek, átmegyek a másik világba. A világ mintha megremegne, olyan érzés, mintha egy egész világ várna arra, hogy megszülethessen, egy világ, ahol sötétedés után minden, ami édes, megkocsonyásodik és méreggé válik. Ez a másik világ egyetlen lépésre van, egyetlen csettintés, és már meg is érkezett az ember. Lisey egyik pillanatról a másikra úgy érzi majd,
hogy Castle View a semmibe vész körülötte, és ő kötélen táncol, borotvaélen sétál. Aztán a következő másodpercben visszatér ugyanabba a szilárd világba, és ugyanaz a középkorú (és talán kissé sovány) hölgy lesz, aki volt. És lemegy a lépcsőn, becsapja a kocsi ajtaját, beállítja a meleg vizet, lapoz egyet a könyvében, vagy beír egy szót a keresztrejtvénybe: nagy érték, öt betű, az első betű K, az utolsó S. 9. Két nappal azután, hogy az ízekre szedett könyvkígyó északra utazott - amikor a Nemzeti Időjárás-előrejelző Központ portlandi részlege Maine-ben és New Hampshire-ben a legmagasabb hőmérsékletet mérte -, Lisey egy CD-s magnóval meg Hank Williams Greatest Hits lemezével a kezében felment az üres dolgozószobába. A CDlejátszót könnyen be tudta üzemelni, mint ahogyan a három ventilátor is simán működött aznap, amikor Partridge kis kedvencei lepakolták a könyveket. Mint kiderült, Dooley nem csinált mást, csak kinyitotta a biztosítékszekrényt, és lecsapta a dolgozószoba biztosítékait. Lisey álmában sem gondolta, hogy ilyen hőség van odafent. A blúza a bőréhez tapad, és alig ér fel a lépcső tetejére, az arcán máris izzadságcseppek csorognak. Valahol olvasta egyszer, hogy a nők nem izzadnak, hanem csillognak, és arra gondolt, mekkora baromság ez. Ha sokáig marad odafent, talán infarktust kap, ő azonban másként tervezte a délutánját. A rádióban néha hallott egy countryszámot, amelynek „Nem élhetek sokáig így” volt a címe. Lisey nem tudta, ki a szerzője, és ki énekli (biztosan nem a jó öreg Hank), de úgy érezte, a szám neki szól. Nem élhet élete hátralévő részében úgy, hogy egyfolytában attól retteg, mikor pillantja meg a saját tükörképét - vagy mikor kandikál ki az a lény a tükörképe mögül -, nem élhet örökös rettegésben, hogy a következő pillanatban eltűnik a valóságból, és a Paragonyban bukkan fel. Ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni. Bedugta a magnót, aztán törökülésben leült elé a padlóra, és berakta a CD-t. Egy izzadságcsepp a szemébe csorgott. Lisey az öklével megdörzsölte a szemét. Scott gyakran hallgatott zenét idefent, iszonyatos hangerőn bömböltetve a tizenkétezer dolláros hifi rendszert, amelynek hangszóróit a hangszigetelt alkóvban helyezte el. Amikor először lejátszotta neki a „Rockaway Beach”- et, Lisey azt hitte, a ház teteje fel fog szállni. Ehhez képest a magnó hangereje egér-cincogás volt, de Lisey úgy gondolta, ez is elég lesz. Nagy érték, öt betű, az első betű K, az utolsó S. Amanda az egyik kőpadon ülve nézi Déliszél kikötőjét, alatta egy sorral a gyerekgyilkos nő ül. Amanda így szól: Valami történetről beszéltünk. A te történetedről, Lisey történetéről. Meg a gyapjúkendőről. Amit Scott gyapotkendőnek nevezett. Valami olyasmit mondott, hogy az egy tincs? Vagy kincs? Nem, Manda, nem kincs. Habár a kincs ötbetűs, K-val kezdődik, és S-re végződik, a jelentése „nagy érték”. Viszont Scott valami mást mondott... Scott természetesen azt mondta, dincs. Lisey arcán úgy csorogtak az izzadságcseppek, mint a könnyek. És ekkor Lisey megszólalt: - Dincs, és vége! A végén jutalmat kapsz. Néha nyalókát. Néha RC-t Mulie boltjából. Néha puszit. Néha pedig... egy történetet. Ugye, drágám? Liseynek jólesett, hogy Scotthoz beszélhet. Mert Scott még mindig ott volt. Hiába pakolták el a számítógépeket, a bútorokat, a menő, svéd hifi cuccot, a kéziratokkal teli szekrényeket, a halmokban álló korrektúrázott kéziratokat (a sajátjait, meg azokat, amelyeket a barátai és a rajongói küldtek neki), meg a könyvkígyót... Lisey még mindig érezte Scott jelenlétét. Nincs ebben semmi különös, hiszen Scott még nem fejezte be a mondandóját. Még el akart mesélni egy történetet. Lisey történetét.
Lisey azt hitte, tudja, melyiket, mert csak egy történet volt, amit Scott sosem fejezett be. Végighúzta az ujját a szőnyegen éktelenkedő, megszáradt vérfoltokon, és arra gondolt, hogy az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. Arra gondolt, ami a nyamnyamfa alatt történt: amikor egy másik világban jártak, ami csak az övék volt. A Gonoszotty Népségre, meg a Dilidincs Emberekre gondolt. Eszébe jutott, hogy amikor Jim Dooley meglátta a hosszú srácot, egy hang sem jött ki a torkán, a karjai pedig ernyedten lógtak az oldalán. Minden erő kiment testéből. Ez történik, ha valaki ránéz egy gonoszottyra, és a gonoszotty visszanéz rá. - Scott - törte meg a szoba csendjét Lisey. - Drágám, mondj el mindent! Hallgatlak. De nem érkezett felelet... Lisey önmagának válaszolt. A várost Anarene-nek hívták. A biliárdterem tulajdonosa Sam, az Oroszlán. A mozit is ő üzemelteti. Az éttermi wurlitzerben pedig mintha kizárólag Hank Williams-számok közül lehetne választani. Mintha az üres dolgozószoba sóhajtással fejezte volna ki egyetértését. Talán megint csak a képzelete játszott Liseyvel. Mindenesetre eljött a nagy pillanat. Liseynek egyelőre még fogalma sem volt róla, mit keres pontosan, de a lelke mélyén érezte, ha meglátja, tudni fogja. Biztos volt benne, ha Scott tényleg hagyott neki valamit a dolgozószobában, akkor meg fogja találni. Elérkezett az idő, neki kellett állni a keresésnek. Mert nem sokáig képes így élni. Nem sokáig bírja már. Lenyomta a PLAY gombot, és Hank Williams fáradt, vidám hangon énekelni kezdett. Szervusz, Joe, indulnom kell, ó, Kedves Joe, Indulnom kell, hozd a rudat, Lökjük előre a csónakot, a delta mocsarában... KÖMAK, kicsim, gondolta Lisey, és becsukta a szemét. Néhány másodpercig még hallatszott a zene, de mintha egyre távolabbról szólt volna, mintha egy hosszú folyosó végéről vagy egy barlang mélyéről szállt volna felé a dallam. A vörösen izzó napfény átütött Lisey szemhéján, és a hőmérséklet egyik pillanatról a másikra húsz, sőt talán huszonöt fokot süllyedt. Édes virágillattól terhes, hűs fuvallat támadt, végigsimította Lisey nyirkos bőrét, a halántékáról pedig hátrasöpörte az izzadságtól összetapadt hajtincseket. Lisey kinyitotta a szemét. A Paragonyban volt. 10. Még mindig törökülésben ült, de most már a lila csillagfürttel borított domb oldalában kanyargó ösvény szélén, a cimbifák alatt. Nem először jár itt. Scott pontosan ugyanerre a helyre hozta el, mielőtt összeházasodtak, és azt mondta, mutatni akar neki valamit. Lisey felállt, félresöpörte izzadságtól nedves haját az arcából, és a szellőt ízlelgette. Az édes illatokat hozó, hűs szellőt. Délután volt, huszonnégy fok. Madarak csicseregtek, a hangjuk alapján közönséges énekesmadarak - feketefejű cinkék, rigók, néhány pintyőke, egy pacsirta -, az erdő mélyéről ezúttal nem hallatszott a furcsa lények borzalmas vihogása. Korán van még, gondolta Lisey. Legjobban mégis annak örült, hogy a hosszú srácnak nyomát sem látja. Lisey szemben állt a fákkal, aztán lassan megfordult. Nem a keresztet kereste, mert az Dooley karjába fúródott. És miután kitépte a karjából, a bokrok közé hajította a véres fadarabot. Lisey azt a fát kereste, amelyik valamivel távolabb áll, az ösvény bal oldalán magasodó másik kettőtől... - Nem, ez így nem lesz jó - motyogta. - Az a két fa az ösvény két oldalán állt. Mint két strázsáló katona, akik az erdő bejáratát őrzik. És akkor meglátta őket. A harmadik kicsit előrébb, a bal oldali fa előtt állt. Ez volt mindközül a legnagyobb, a törzsét olyan sűrűn borította a moha, mintha prémbundája volna. A tövénél a föld kicsit besüppedt. Ide temette Scott a bátyját, akinek mindenáron meg akarta
menteni az életét. A besüppedt rész mellett, a magas fűben Lisey meglátott valamit. A lény hatalmas, beesett szemét Liseyre meresztette. Lisey először azt hitte, Dooley az - azt hitte, Dooley hullája valahogy életre kelt, és most megpróbálja becserkészni -, aztán eszébe jutott, hogy miután a fickó félrelökte Amandát, letépte magáról és a fűbe hajította a hasznavehetetlenné vált, lencse nélküli infra szemüveget, amely most Scott bátyjának sírja mellett hevert a földön. Egy újabb dincsvadászat, gondolta Lisey, ahogy elindult, hogy felvegye a szemüveget. Az ösvénytől a fáig. Áfától a sírig. A sírtól a szemüvegig. Mi lesz a következő állomás? Merre menjek tovább? A következő állomás a fejfa volt, amelynek vízszintes szára elferdült, és úgy nézett ki, mint egy óra, melynek mutatói hét óra öt perckor megálltak. A fejfa függőleges szárának tetejét majd' tíz centi hosszúságban Dooley megszáradt vére festette vörösesbarnára, ez az árnyalat kísértetiesen emlékeztetett a dolgozószoba szőnyegén éktelenkedő vérfoltokra. A fejfán még mindig ki lehetett venni a PAUL feliratot, és ahogy kiemelte a fűből, hogy közelebbről megnézze, még valamit észrevett: a kereszt függőleges és vízszintes szárát többször körbetekerték és jó erősen összekötötték sárga fonallal. Lisey meg, mert volna esküdni rá, hogy a sárga fonalra ugyanolyan csomót kötöttek, mint amilyennel Chuckie G. kis harangját felerősítették a faágra. A sárga fonalat - amelyből egykor Jó Mami a lisboni farmon a tévé előtt üldögélve kötögetett - a kereszt függőleges szárára tekerték. És ahogy Lisey a fejfát nézte, beugrott neki, hogy - mielőtt Dooley kirántotta a karjából és messzire hajította a keresztet - egyszer már látta ezt a sárga fonalat. A gyapotkendő az, amit elveszítettünk a tó fölött magasodó sziklánál. Scott később visszajött, megkereste, és elhozta ide. Egy részét lefejtette, és a fonalat a keresztre tekerte. Arra számított, hogy a végén megtalálom a foszlányokat. Lisey a földre dobta a keresztet, és vadul kalapáló szívvel követni kezdte az ösvénytől egyre távolodó sárga fonalat. A Bűbájerdő mentén haladt, miközben a fű a combját simogatva susogott, szöcskék ugráltak, és a csillagfürt édes illatot ontott magából. Valahol sáska ciripelt, nyári repertoárjának egyik végtelen számát játszotta, az erdőben egy varjú rekedt károgással köszöntötte (vajon tényleg varjú volt? A hangja alapján mindenesetre közönséges varjúnak tűnt). Autók, repülőgépek motorjának zúgása vagy emberi beszéd sem közelről, sem a távolból nem hallatszott. Lisey a fűben sétált, követte a gyapjúkendő lefejtett fonalát, a gyapjúkendőét, amelybe álmatlanságban szenvedő, rémült, betegeskedő férje azokon a tíz évvel ezelőtti hideg, téli éjszakákon beburkolta magát. Lisey meglátta a cimbifát, amely kissé távolabb állt társaitól, és szétterjesztett ágaival hívogató árnyat vetett maga körül. A fa alatt meglátott egy fém szemétkosarat és egy jókora sárga foltot. A gyapjú kifakult, összefilcesedett, és elvesztette a formáját. Leginkább egy hatalmas, ázott, szőke parókára vagy egy nagy, öreg kandúr tetemére emlékeztetett. Lisey amint meglátta, azonnal tudta, hogy mi az. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ekkor a fejében megszólalt a The Swinging Johnsons „Túl késő visszafordulni” című száma, és érezte, ahogy Scott megfogja a kezét, és a táncparkettre kíséri. Lisey követte a gyapjúkendőből lefejtett sárga fonalat, be a cimbifa alá, ahol letérdelt a hajdani nászajándék foszlányai mellé, amit anyja legkisebb lányának és legkisebb lánya férjének kötött. Felvette a földről a kendőt, és ami benne volt. Az arcához szorította a nyirkos, földszagú szövetet, ezt a régi, elfeledett holmit, ami most szomorú temetések, nem pedig vidám esküvők illatát árasztotta. De ez így volt rendjén. Ennek így kellett történnie. Lisey érezte az évek illatát, amellyel a kendő Paul keresztjéhez kötözve átitatódott, miközben arra várt, hogy egy nap Lisey eljön érte.
11. Valamivel később, amikor már nem csorogtak a könnyei, Lisey visszatette a csomagot a helyére, alaposan szemügyre vette, aztán megtapogatta azt a pontot, ahol sárga fonál legömbölyödött az összezsugorodott gyapotkendőről. Furcsának találta, hogy a fonál nem szakadt el - sem akkor, amikor Dooley ráesett a keresztre, sem akkor, amikor kitépte a karjából és elhajította, vagy ahogyan Dandy mondta volna, kilódította a fenébe. Persze sokat számított, hogy Scott hozzákötözte a fonalat a kereszt alsó részéhez, de még így is elképesztő volt, hogy a vékony szál nem szakadt el, főleg ha belegondolunk, mióta hevert a fa alatt, kitéve az elemek kénye-kedvének. Kész csoda, ahogyan mondani szokták. De néha a kóbor kutyák hazatalálnak, néha a fonalak nem szakadnak el, hanem elvezetnek a dincsvadászat jutalmához. Lisey lassan széthajtogatta a kifakult, összefilcesedett gyapjúkendőt, aztán mégis inkább a szemétkosárba pillantott. Amikor meglátta, mi van benne, bánatosan felnevetett. A szemetes ugyanis üres üvegekkel volt telepakolva. Egyik-másik viszonylag újnak tűnt, de a legfelül lévő üveg egészen biztos, hogy nem tíz éve került a szemétbe, akkoriban ugyanis még nem létezett Mike's Hard Lemonade. A legtöbb üveg azonban régi volt. 1996-ban Scott ide járt piálni, de még hullarészegen is érzett annyi tiszteletet a Paragony iránt, hogy ne szemetelje tele üres piás-üvegekkel. Vajon Lisey találna még hasonló le rakatokat, ha rászánná az időt? Talán. Neki azonban most csak ez az egy hely számít. Scott itt írta meg élete utolsó művét. Lisey úgy érezte, mindenre választ kapott, csak éppen a legfontosabb kérdésre nem, pont arra, ami miatt idejött. Még mindig nem tudta, hogyan lesz képes távol tartani magától a hosszú srácot, és hogyan akadályozza meg, hogy ne csússzon át időről időre a Paragonyba, a hosszú srác lakhelyére. Scott talán megüzente neki valahogy a választ. De ha mégsem, valamit akkor is hagyott itt neki... amúgy pedig olyan csodás érzés a fa alatt üldögélni. Lisey újra felkapta a gyapotkendőt, és úgy tapogatta végig, ahogyan kislánykorában a karácsonyi ajándékokat. A kendőben egy doboz volt. Tapintásra egyáltalán nem hasonlított Jó Mami cédrusfa ládikójára, sokkal puhább volt annál, szinte már pépes, mintha a nedvesség annak ellenére, hogy a dobozt gyapotkendőbe csavarták, és elrejtették itt, a fa tövében valahogy mégis beleszivárgott volna az évek során... Lisey most először gondolkodott el azon, hány éve lehet itt ez a kendő. A Hard Lemonade-es üveg tanúsága szerint, azért nem olyan régóta. A kendő tapintása alapján úgy tűnt... - Ez egy kézirattartó doboz - suttogta Lisey. - Scott egyik kartondoboza. - Igen, most már biztos volt benne. A kemény kartondoboz két... három... vagy négy év alatt puha kartondobozzá változott a fa alatt. Lisey széthajtogatatta a kendőt. Nem kellett sokat vacakolnia, mert már csak két réteg maradt épen a szövetből. Tényleg egy kézirattartó dobozt talált. Az eredetileg világosszürke doboz mostanra palaszürkévé sötétedett a sok nedvességtől. Scott minden ilyen doboz tetejére címkét ragasztott, a címkére pedig ráírta a kézirat címét. Ezen a dobozon a címke mindkét oldala felpöndörödött. Ahogy Lisey kisimította, egyetlen szót látott. Scott sötét tollal ennyit írt rá: LISEY. Kinyitotta a dobozt. Jegyzetfüzetből kitépett, vonalas lapokat pillantott meg. Scott az egyik sötét filctollat használta, apró betűkkel írta tele a nagyjából harminc lapot. Liseyt nem lepte meg, hogy Scott jelen időben írt, és hogy a szöveg néhol már-már egy kisgyerek gügyögésére emlékeztet, és hogy a történet nem időrendben halad, hanem valószínűleg a közepén kezdődik. Bár ez utóbbi csak akkor igaz, állapította meg Lisey magában, ha az ember nem tud róla, hogy a két fivér hogyan élte túl őrült apjuk kegyetlenkedését, és mi történt az egyikükkel, és hogy a másik miért nem tudta megmenteni az életét. A történet csak akkor kezdődött a közepén, ha az olvasó nincs tisztában azzal, hogy kik azok a kattantak, és mi az a gonoszotty. A történet csak akkor kezdődött a közepén, ha nem tudtad, hogy...
12. Februárban furcsán méregetni kezd a szeme sarkából. Minden pillanatban attól rettegek, hogy rám kiabál, vagy előrántja a bicskáját, és összevagdos. Már régóta nem csinált ilyesmit, de néha úgy érzem, megkönnyebbülés lenne túlesni rajta. A gonoszotty ettől még nem távozna a testemből, mivel nincs bennem egy csepp sem - én már láttam az igazi gonoszottyot, mikor Pault megkötöztük a pincében... És nem papa agyszüleményeire gondolok - bennem nincs semmi ilyesmi. Őbenne viszont van valami gonosz, amit vagdosással nem lehet kiereszteni. Ezúttal biztosan nem fog összejönni neki, pedig már sokszor próbálkozott. Tudom. Láttam a véres pólókat meg gatyákat a mosógépben. Meg a szemetesben. Ha segíthetnék rajta azzal, hogy engem vagdos össze, akkor hagynám magam, mert még mindig nagyon szeretem. Jobban szeretem, mint valaha, mert most már csak ketten maradtunk. Azok után, amin keresztülmentünk Paullal, már csak ő maradt. Az ilyen szeretet átok, olyan, mint a gonoszotty. - A gonoszotty erős - mondta papa. Ezúttal nem fog megvagdosni. Egyik nap hazajövök a pajtából, ahová azért vonultam el, hogy kicsit magam legyek, és nyugodtan tudjak Paulra gondolni - azokra a boldog napokra, amiket együtt töltöttünk az öreg farmon -, és mikor belépek az ajtón, papa elkapja grabancomat, és durván megráz: - Átmentél, ugye! - üvölti az arcomba. Már látom, bármilyen betegnek hittem is, valójában sokkal rosszabb a helyzet. Még sosem volt ilyen rosszul. - Minek járkálsz át? Mit akarsz te odaát? Kivel beszélgetsz? Miben sántikálsz! Egyfolytában rángat és rángat, a világ összevissza billeg a szemem előtt. Aztán a fejem nekicsapódik az ajtófélfának, csillagokat látok, és összeesem az ajtóban, elölről a konyha melegét érzem, a hátamat megcsapja az udvar hidege. - Ne, papa - kiáltom. - Nem mentem sehová, én csak... Kezét a térdére téve fölém hajol, az arcomba néz, a bőre két kisebb piros folttól eltekintve sápadt, a szemei ugrálnak, ide-oda, kitt-katt. És ekkor megértem, hogy a szemei már köszönő viszonyban sincsenek egymással. Eszembe jut, amit Paul mondott: Scott, sosse mongy ellent papának, ha bekattan! Ne merészelj hazudni nekem, ne merészeld azt állítani, hogy nem mentél sehova, te rohadt hazug kis faszszopó, ÁTKUTATTAM UTÁNAD AZ EGÉSZ KIBASZOTT KURVA HÁZAT! Eszembe jut, hogy el kéne mondanom, hogy a pajtában voltam, de tudom, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Eszembe jut Paul figyelmeztetése, sosse mongy ellent papának, ha bekattan, és mivel tudom, hogy mire gondolt papa, hogy hol jártam, azt mondom neki, igen, papa, igen, átmentem a Paragonyba, de csak azért, hogy virágot vigyek Paul sírjára. És úgy tűnik, a dolog beválik. Egy időre legalábbis. Papa megnyugszik. Megszorítja a kezem, felhúz a földről, és leporolja a ruhámat, mintha koszos vagy havas lenne. Pedig nem az, de attól még lehet, hogy ő úgy látja. Ki tudja. Azt mondja: - Rendben van, Scoot? Rendben találtad a sírját; Nem járt ott semmi, nem kaparták ki? - Minden rendben van, papa - mondom. Papa azt mondja: - A nácik mindig settenkednek valamiben, Scooter. Meséltem már neked erről? Egész biztos, hogy meséltem már. Az alagsorban bálványozzák Hitlert. Van egy kis porcelánszobruk arról a köcsögről. Azt hiszik, nem tudok róla. Még csak tízéves vagyok, de annyit tudok, hogy Hitler a második világháború végén kifingott. És azt is tudom, hogy a US Gyppumban senki sem tiszteli. A szobrát se. És még egy harmadik dolgot is tudok: sose szabad ellentmondani papának, ha kitör rajta a gonoszotty, ezért azt mondom neki: - Mit fogsz csinálni velük?
Papa közelebb hajol, és már várom, hogy megüt, vagy megint elkezd ráncigálni. Helyette azonban mélyen a szemembe néz (még sosem láttam ilyen hatalmasnak, ilyen sötétnek a szemét), és megmarkolja a saját fülét. - Mi ez, Scooter? Mit gondolsz, mi ez itt a kezemben, Scoot haver? - A füled, papa - felelem. Papa bólint, de nem engedi el a fülét, és a tekintetét sem veszi le rólam. Most, évekkel később, még mindig kísértenek álmomban azok a szemek. - A földre szorítom a fülem mondja. - És amikor közeledik... - Pisztolyt formál az ujjaiból, és úgy tesz, mintha lőne. - Az összes kimaszottat lepuffantom, Scooter. Minden kimaszott kurvanya náci köcsögöt a környéken. - Talán meg is tenné. Papa, ha bekattan csúnya dolgokra képes. Talán még az újságok címlapjára is felkerülne - VILÁGTÓL ELVONULTAN ÉLŐ PENNSYLVANIAI FÉRFI MEGÖLTE KILENC MUKATÁRSÁT, MAJD ÖNMAGÁVAL IS VÉGZETT, AZ INDÍTÉK, EGYELŐRE NEM TISZTÁZOTT -, de mielőtt sort kerítene erre, a gonoszotty egészen másfelé irányítja. A februári hideg és tiszta az idő márciusban megváltozik, és vele együtt papa is. A hőmérséklet emelkedni kezd, az égbolton felhők jelennek meg, és megérkeznek az első ólmos esők. Papa egyre morózusabb és csendesebb. Nem borotválkozik, nem fürdik, végül enni sem nagyon eszik. Egy nap, talán a hónap harmadik hetében, rájövök, hogy a háromnapos munkaszünet, ami néha a műszakváltások miatt jár papának, most már négy... aztán öt... sőt már hatodik napja tart. Végül megkérdezem, mikor megy vissza dolgozni. Félek megkérdezni tőle, mert az utóbbi időben vagy egész nap le sem jön az emeleti hálószobájából, ha meg lejön, egész álló nap a nappaliban fekszik a kanapén, és countryt hallgat a WWVA-n. Akárhol van is, alig szól hozzám, a szeme ide-oda ugrál, kitt-kan, mert egyfolytában őket keresi, Gonoszotty Népséget, a Dilidincs Embereket. Ezért aztán... nem, nem akarom megkérdezni, de muszáj, mert ha nem megy vissza dolgozni, mi lesz velünk? Tízévesen már tudja az ember, ha nincs pénzed, megváltozik körülötted a világ. - Kíváncsi vagy, mikor megyek vissza dolgozni - mondja papa elgondolkozva. Borostásan fekszik a kanapén. Kikopott, vastag, hosszú ujjú gyapjúpulóver meg egy Dickies gatya van rajta. A lábán nincs semmi. Csak fekszik a kanapén, miközben a rádióban Red Sovine a „Giddyup-Go”-t énekli. - Igen, papa. Felkönyököl, rám néz, és akkor látom a szemén, hogy máshol Jár. Sőt még rosszabb a helyzet, valami elrejtőzött benne, egyre növekszik, erősödik, várja, hogy elérkezzen az ideje. Szóval tudni akarod. Mikor. Megyek. Vissza. Dolgozni. - Tudom, hogy semmi közöm hozzá - mondom. - Csak azért kérdeztem, hogy főzzek-e neked kávét. Papa megragadja a karomat, estére sötétlila foltok lesznek ott, ahol az ujjai a karomra kulcsolódtak. Négy sötétlila, hosszúkás folt. - Tudni akarod. Mikor. Megyek. Vissza. Oda. Elengedi a karomat, és felül. A szemei nagyobbak, mint valaha, és egy pillanatra sem állnak meg. Idegesen rángatóznak a szemgödörben. - Soha többé nem megyek vissza, Scott. Bezárták a munkahelyemet. Az egész hóbelevancot levegőbe röpítették. Hát még ennyit se tudsz, te ostoba kis szarházi? - Papa a nappali mocskos szőnyegére pillant. A rádióban Red Sovine-t Feriin Husky váltja. Papa felemeli a fejét, és megint az igazi papa néz rám, és valami olyasmit mond, amitől majd' meghasad a szívem. - Lehet, hogy nem vagy nagy észlény, Scooter, de legalább van vér a pucádban. Bátor kis fickó vagy. Nem engedem, hogy bántson téged. Azzal visszafekszik a kanapéra, elfordul tőlem, és azt mondja, hagyjam békén, mert pihenni akar. Aznap éjjel arra ébredek, hogy az eső kopog az ablakomon, papa pedig az ágyam szélén ül, és mosolyogva néz engem. A gond csak annyi, hogy valójában nem ő mosolyog rám. A
szemében nem látni mást, csak a gonoszottyot. - Papa? - szólok hozzá, de nem válaszol. Ez jár a fejemben: Meg fog ölni. A nyakamra kulcsolja az ujjait, és megfojt, és akkor fölöslegesen mentünk keresztül Raullal annyi borzalmon. Ehelyett azonban fojtott hangon így szól: - Feküdj vissza - azzal felkel az ágyamról, és rángatózó léptekkel, előreszegett állal, a fenekét billegetve kimegy a szobából, mintha egy katonai parádén ügyetlenkedő kiképzőtisztet utánozna. Néhány másodperccel később hatalmas puffanást hallok, és tudom, hogy papa lezúgott a lépcsőn, vagy az is lehet, hogy direkt ugrott le, és mozdulatlanul fekszem, képtelen vagyok kikászálódni az ágyamból, és néha azért imádkozom, hogy meghaljon, néha pedig azért, hogy ne, aztán meg azon gondolkodom, mihez kezdek majd, ha tényleg meghal. És ki fogja akkor a gondomat viselni, és a végén már magam sem tudom, mit akarok inkább. Még az is eszembe jut, hogy az lenne a legjobb, ha végre-valahára véget vetne ennek az egésznek, és megölne, és akkor nem kéne tovább a borzalmak házában élnem. Végül kikiáltok a szobából: - Papa? Jól vagy? Sokáig nem érkezik válasz. Mozdulatlanul fekszem, az ablakomon kopogó eső hangját hallgatom, és közben ez jár a fejemben: Meghalt, biztosan meghalt, az apukám halott, egyedül maradtam, aztán egyszer csak elbődül odalent a sötétben: - Ja, kutya bajom- Fogd be a pofád, te kis szarházi! Fogd be a pofád, mert különben meghallja a hangod az a valami a falban, és előbújik, és mindkettőnket elevenen felfal! Vagy azt akarod, hogy ugyanúgy beléd költözzön, mint Paulba? Nem mondok semmit. Remegve fekszem az ágyamban. - Válaszolj, ha kérdezlek! - üvölti papa. - Válaszolj, te anyámasszony katonája, ne várd meg, hogy felmenjek, mert azt nagyon megkeserülöd! Képtelen vagyok megszólalni, túlságosan meg vagyok rémülve, hogy válaszoljak, a nyelvem, mint egy darab száraz hús, zsibbadtan fekszik a számban. Viszont sírni sem tudok. Ahhoz is túlságosan meg vagyok rémülve. Várom, hogy visszajöjjön, és megtegye, amivel fenyegetőzik. Vagy megöljön végre. Majd, néhány végtelennek tűnő másodperc után - legalább egy órának érzem, miközben nem telhetett el több egy-két percnél -, hallom, hogy papa morogni kezd odalent, valami olyasmit, hogy Vérzik a kimaszott fejem, meg Sosem fog elállni ez a kurva, eső. De bármit mond, a hangja távolodik a lépcsőtől, papa a nappali felé megy, és ekkor már tudom, hogy mindjárt lefekszik a kanapéra, és hamarosan elalszik. Reggel talán felébred, de az is lehet, hogy nem, akárhogy lesz, ma este már nem kell tartanom tőle. Ettől persze még nem nyugszom meg. Még mindig félek. Félek, mert az a valami itt van. Nem hiszem, hogy a falban rejtőzködik, de ettől függetlenül létezik. Pault elkapta, és most papa van soron, aztán én következem. Sokat gondolkodtam ezen, Lisey... 13. A fa alatt ülve, hátát a fa törzsének támasztva, Lisey felemelte a fejét, és akkor sem nézhetett volna döbbentebben, ha Scott kísértete köszön oda neki. Habár, ha úgy vesszük, valami ilyesmi történt. Akkor pedig nincs oka, hogy különösebben meglepődjön, nem igaz? Scott megszólította, csak és kizárólag hozzá beszélt. Ez az ő története, Lisey története, és annak ellenére, hogy Lisey általában lassan olvasott, most rövid idő alatt átrágta magát a kézzel írott jegyzetfüzetlapok harmadán. Úgy számította, még sötétedés előtt végezni fog, és ez igazán jó hír. A Paragony ugyan kellemes hely, de csak nappal. Lisey a kezében lévő kéziratra pillantott, az utolsó kéziratra, amit a férje hátrahagyott, és nem győzött csodálkozni, hogy Scott túlélte a gyerekkorát. Észrevette, hogy Scott csak akkor használ múlt időt, amikor őt szólítja meg, itt a jelenben. Mosolyogva olvasott tovább, és közben arra gondolt, ha lehetne egy kívánsága, akkor felülne arra a képzeletbeli liszteszsák-
varázsszőnyegre, és elrepülne ahhoz a magányos kisfiúhoz, hogy megvigasztalja, és a fülébe súgná, hogy idővel véget ér a rémálom. Vagy legalábbis a legrosszabb részén túl lesz. 14. Sokat töprengtem ezen, Lisey, és két következtetésre jutottam. Először is, akármi támadta meg Pault, nem képzeletbeli lény volt, hanem olyan parazita, ami egy e világi élőlényből fejlődött ki, talán valami vírusból vagy baktériumból. Másodszor pedig, biztos vagyok benne, hogy nem a hosszú srác volt az. Mert az a lény nem hasonlít semmihez, amit képesek vagyunk megérteni. Az a lény önmagában van, és jobb, ha az ember nem gondol rá. Soha. Mindenesetre a mi hősünk, a kis Scott Landon végül elalszik, és az isten háta mögötti pennsylvaniai farmon néhány napig az élet a régi kerékvágásban megy tovább: papa, mint egy túlérett és büdös sajt. Egész nap a kanapén fekszik, Scott főz és mosogat (csak ő úgy mondja, „mozsogat”), az ablakon kopog az eső, a rádióból countryzene szól - Donna Fargo, Waylon Jennings, Johnny Cash, Conway Twitty, „Country” Charlie Pirde, és természetesen a jó öreg Hank. Aztán egy nap, úgy délután három körül barna Chevrolet szedán kacsázik végig a hosszú kocsi behajtón. Az oldalán US GYPSUM felirat, a kerekei messzire szórják a latyakos, sáros havat. Andrew Landon szinte egész nap a kanapén hever, éjjel azon alszik, és napközben is csak ritkán kel fel, ezért Scott nagyon meglepődik, még mindig milyen fürge az apja, aki, amikor meghallja a közeledő jármű hangját - és rájön, hogy nem a postás Fordja vagy a villanyóra-leolvasó furgonja -, azonnal talpra szökken. Egy szempillantás alatt az elülső verandára néző ablaknál terem. A mocskos, fehér függönyt kicsit félrehúzva kikukucskál. A haja feláll a tarkóján, és Scott, aki a konyhaajtóban áll - egyik kezében egy tányér, a másikban konyharuha -, észreveszi azt a hatalmas lila dudort papa arcán, amit akkor szerzett, mikor leesett a lépcsőn, és most veszi észre azt is, hogy papa Dickies nadrágjának egyik szára egészen térdig fel van húzva. A rádióban Dick Curless énekli „Mérföldenként sírkövek” című számát, papa szeme vérben forog, az ajka lebiggyed, kilátszik a fogsora. Papa elfordul az ablaktól, és hosszú léptekkel, mint egy megbolondult olló, elindul a szekrény felé, nadrágjának feltűrt szára visszacsúszik a helyére. Pont akkor nyitja ki a szekrényt, amikor a Chevrolet motorja leáll, kinyílik az ajtaja, és a sofőr, akinek halvány fogalma sincs, mi vár rá, elindul az ajtó felé, amely mögött a halál leselkedik. Papa kiveszi a szekrényből a vadászpuskáját, azt, amelyikkel kiloccsantotta Paul agyát, és végzett a lénnyel, ami beleköltözött a fiába. Lépések koppannak a veranda lépcsőjén. A három lépcsőfok közül a középső, mint mindig, ezúttal is megnyikordul. - Papa, ne! - könyörgök suttogva, ahogy Andrew „Sparky” Landon ezzel az új, igen furcsa, ollószerű járással, a puskát maga előtt tartva elindul az ajtó felé. Én még mindig a tányért szorongatom, az ujjaim teljesen elzsibbadnak, és arra gondolok. El fogom ejteni. Ez a kurva tányér mindjárt leesik a padlóra, és darabokra törik, ez a csörömpölés és a hainesville-i erdőről éneklő Dick Curless hangja lesz az utolsó, amit az ajtó előtt álldogáló fickó az életében hallani fog, mert itt döglik meg, ennek az isten háta mögötti, rothadó háznak a verandáján, ez most már biztos. - Papa, ne! - könyörögök, és mindent megteszek, hogy a szememen is látsszon, mennyire fontos ez nekem. Sparky Landon egy pillanatra mintha elbizonytalanodna, aztán a falhoz lapul, úgy, hogy ha az ajtó kinyílik, elrejtse őt a belépő férfi elől. Alighogy megáll a fal mellett, a férfi bekopog. Könnyen le tudom olvasni apám körszakállal keretezett szájáról, hogy: Akkor rázd le, Scoot! Odamegyek az ajtóhoz. Jobb kezemből a bal kezembe veszem át a még mindig vizes tányért, és kinyitom az ajtót. Meglátom az ajtóban álló férfit. A US Gypsumtól jön, elég alacsony - százhatvanöt centi körül lehet, alig valamivel magasabb nálam -, de fekete, ellenzős sapkájában, borotvaélesre vasalt khakiszínű nadrágjában és vastag, fekete, félig lehúzott cipzárú kabátja alól elővillanó khakiszínű ingjében úgy fest, mint maga a
megtestesült tekintély. Fekete nyakkendőt visel, a kezében kisebb táska, ami nem igazán hasonlít azokra az aktatáskákra, amiket eddig láttam (a dosszié szó jelentését csak jó pár év múlva ismerem meg). A fickó kövérkés, frissen borotvált arca rózsaszínű és fényes. A lábán kalucsni van, cipzáras, nem kapcsos. Ahogy szemügyre veszem, az jut eszembe, ha él a világon olyan ember, aki a kinézete alapján megérdemelné, hogy egy vidéki ház verandáján lelőjék, mint egy veszett kutyát, hát ez a fickó lenne az. Az orrából kilógó göndör szőrszál csak megerősít ebben a hitemben. Igen, ez a fickó azért jött ma ide, hogy az ollólábú férfi megölje őt a vadászpuskájával. Még a neve is olyan, hogy jól mutasson az újságok címlapján a MEGGYILKOLTÁK szó mellett. - Szervusz, öcskös - köszön -, te biztosan Sparky kisebbik fia vagy, ugye? Frank Halseynak hívnak, a gyárból jöttem. A személyzeti osztály vezetője vagyok. - Azzal kinyújtja a kezét. Úgy érzem, nem tudok kezet rázni vele, de aztán valahogy mégis sikerül. Úgy érzem, megnémulok, de végül mégis sikerül megszólalnom. És a hangom sem remeg. Egyedül én tudom megakadályozni, hogy a fickó golyót kapjon a szívébe vagy a fejébe. Nagy mázlija van, hogy nem blokkolok le. - Igen, uram, Scott vagyok. - Örülök, hogy megismertelek, Scott - mondja a férfi, és a vállam fölött bekukkant a nappaliba, én pedig megpróbálom elképzelni, mit láthat. Tegnap igyekeztem rendet rakni, de fogalmam sincs, hogyan sikerült. Elvégre csak egy kimaszott gyerek volnék, nem igaz? - Az utóbbi napokban hiányoltuk apádat a gyárban. Hát, Mr. Halsey, jegyzem meg magamban, ha nem vigyáz, nemsokára az égvilágon semmit sem fog többé hiányolni. Sem a munkáját, sem a feleségét, sem a gyerekeit, már ha vannak. - Nem hívta fel magukat Philadelphiából? - kérdezem. Halványlila fogalmam sincs, hogyan jutott ez eszembe, és hogy mi lesz ebből, de egy cseppet sem izgulok. A dolognak ezzel a részével nem lesz gond. Ha kell, egész álló nap képes vagyok ilyen baromságokat kiagyalni. Egyedül attól félek, hogy papa elveszti a fejét, és elkezd lövöldözni az ajtó mögül. Kinyírja Halseyt, vagy akár mindkettőnket. - Nem, fiam, biztosan nem telefonált. - Az eső csak kopog a veranda tetején, de mivel a fickó nem ázik kint az esőben, nem ciki, hogy nem hívom be a házba. Mi van, ha anélkül akar bejönni, hogy behívnám? Hogyan tudom megállítani? Csak egy kisgyerek vagyok, aki papucsban áll az ajtóban, egyik kezében egy tányér, és egy konyharuha lóg a vállára vetve. - Hát, az a helyzet, hogy nagyon aggódott a nővére miatt - folytatom, és arra a baseballévkönyvre gondolok, amit az utóbbi időben olvasgattam. Odafent van az ágyamon. Aztán eszembe jut, hogy papa autója a ház mögött parkol, a pajta kinyúló teteje alatt. Ha Mr. Halsey átsétál a veranda másik végébe, meg fogja látni. - Ugyanaz volt a betegsége, mint annak a híres baseball-játékosnak a Yankeesből. - Sparky nővére elkapta azt a betegséget, amit Lou Gehrig? A francba. Én még azt sem tudtam, hogy Sparkynak van nővére. Eddig még én sem. - Fiacskám, Scott, hát ez szörnyű. Ki vigyáz rátok, amíg apátok távol van? - Mrs. Cole, ott lakik az út végén. - Jackson Cole-nak hívják azt a fickót, aki a Yankee Vasemberei című könyvet írta. - Mindennap átjön. Különben meg Paul négyféle fasírozottat tud csinálni. Mr. Halsey kuncogni kezd. - Négy különböző félét, mi? Na, és mikor jön vissza a jó öreg Sparky? - Hát az a helyzet, hogy a nővére már nem tud járni, és így veszi a levegőt - mondom, és hangosan hörögni kezdek. Könnyen megy, mert a szívem most már vadul lüktet. Amíg biztos voltam benne, hogy papa kinyírja Mr. Halseyt, egyáltalán nem idegeskedtem, most viszont, amikor látom, hogy van némi esély rá, hogy megússza, hirtelen nagyon ideges leszek.
- Ó, szegény - mondja Mr. Halsey. Úgy tesz, mintha mindent értene. - Hát, ez a legszörnyűbb dolog, amit valaha hallottam. - Azzal benyúl a kabátjába, és előveszi a tárcáját. Kinyitja, és kivesz egy egydolláros bankjegyet. Aztán valószínűleg eszébe jut, hogy ketten vagyunk testvérek, és kivesz még egy dolcsit. És ekkor hirtelen valami nagyon furcsa dolog történik. Hirtelen úgy érzem, mégis az lenne a legjobb, ha papa lelőné ezt a fickót. - Tessék, fiacskám - mondja, és ekkor arra is rájövök, hogy Halsey elfelejtette a nevemet, és ettől még jobban meggyűlölöm. - Tessék, vedd el! Az egyik a tiéd, a másik a bátyádé. Vegyetek magatoknak valamit a kisboltban. Nincs szükségem a kimaszott alamizsnájára (Paulnak pedig mégannyira sincs), mégis elfogadom a pénzt, és megköszönöm, mire ő azt mondja, nincs mit, fiam, aztán összeborzolja a hajamat, én meg közben oldalra pillantok, és meglátom papa egyik szemét, ahogyan az ajtó egyik repedésén keresztül kukucskál. És meglátom a puska csövét. Aztán Mr. Halsey végre megfordul, és lesétál a lépcsőn. Becsukom az ajtót, és papával végignézzük, ahogyan a fickó beül a US Gypsum feliratú autóba, és tolatni kezd a hosszú kocsi behajtón. Ekkor eszembe jut, hogy ha véletlenül beleragad a sárba, akkor vissza fog jönni, és megkér majd, hogy hadd telefonáljon egyet, és akkor papa tényleg kinyírja. De szerencsére a kocsi kereke nem ragad bele a sárba, és Mr. Halsey aznap este, amikor hazaér, megcsókolja a feleségét, és elmeséli neki, hogy találkozott az egyik munkatársa kisfiával, és adott neki meg a bátyjának pár dolcsit, hogy vegyenek maguknak valamit. Ahogy lenézek, látom, hogy a két egydolláros még mindig a kezemben van. Odaadom a pénzt papának. Papa anélkül gyűri a zsebébe a két bankjegyet, hogy akár csak egy pillantást vetne rájuk. - Vissza fog jönni - szólal meg azután. - Ő, vagy valaki más. Ügyes voltál, Scott, de az igazság előbb-utóbb ki fog derülni. Ahogy felé fordulok, látom, hogy most megint az igazi apukám néz vissza rám. Miközben én Mr. Halseyt próbáltam lerázni, papa visszatért. Azt most még nem tudom, hogy ez az utolsó alkalom, hogy találkozom vele. Észreveszi, hogy őt figyelem, és biccent egyet. Aztán a puskára pillant. - Meg kell szabadulnom ettől - mondja. - Nekem már végem, ezen már nem lehet segíteni... - Ne, papa... - ...ezen már nem lehet segíteni, de hülye lennék magammal vinni egy rakás ilyen Halseyféle barmot, hogy aztán az esti hírekben én legyek a fő attrakció, és sok majom egyfolytában rólam pofázzon. Téged meg Pault is betennének a műsorba. Erre a fejemet teszem. Mindegy, hogy életben vagyok vagy meghaltam, akkor is ti lennétek annak az eszelős pennsylvaniai fickónak a gyerekei. - Papa, rendbe fogsz jönni - mondom, és megpróbálom megölelni. - Hiszen már most sokkal jobban vagy! Furcsán felnevet, és ellök magától. - Ja, és vannak olyan maláriások, akik Shakespeareidézetekkel kápráztatják el ápolóikat - mondja. - Te most itt maradsz, Scotty. El kell intéznem valamit. Nem tart sokáig. - Elindul az előszoba felé, elmegy a pad mellett, amiről azon a sok évvel ezelőtti estén végül leugrottam, aztán eltűnik a konyhában. A fejét lehajtva lépked, kezében a vadászpuska. Miután kilép a konyhaajtón, én is elindulok. Az ablakhoz megyek, kinézek, és látom, hogy papa egy szál ingben átvág az udvaron, a fejét még mindig nem emeli fel, kezében ott himbálózik a puska. És közben megállás nélkül zuhog a jeges eső. Papa a fagyott földre teszi a puskát, de csak annyi időre, hogy le tudja emelni a kiszáradt kút fedelét. Ehhez mindkét kezére szüksége van, mert a jeges eső miatt a fedő ráfagyott a kútkávára. Aztán felkapja a puskát, vet rá még egy utolsó pillantást - mintha így akarna búcsút venni tőle -, és becsúsztatja a fedő és a kút pereme közötti résen. Miután végez, lehajtott fejjel visszajön a házba, vállán apró jégdarabok csillognak. Csak most veszem észre, hogy nincs rajta cipő. Szerintem neki fel sem tűnt, hogy végig mezítláb mászkált.
Egyáltalán nem lepődik meg, hogy a konyhában talál. Kiveszi a zsebéből a két egydollárost, amit Mr. Halseytól kaptam, aztán rám néz, és így szól: - Biztos, hogy nem kellenek? Megrázom a fejem. - Akkor sem fogadnám el, ha éhen döglenek. Látom rajta, hogy tetszik neki a válasz. - Jó - mondja. - Akkor most mondok neked valamit, Scott. Tudod, hogy melyik a nagyi üvegszekrénye az ebédlőben. - Naná. - Ha a felső polcon lévő kék korsóba belekukkantasz, találsz benne egy guriga pénzt. Az én pénzemet, nem Halseyét. Ugye érted, mi a különbség? - Igen - felelem. - Na, erre fogadni mertem volna. Nagy csibész vagy te, Scotty, de hogy nem vagy hülye gyerek, az egyszer biztos. Na, szóval a helyedben, Scotty, fognám ezt a guriga pénzt - úgy hétszáz dollár lehet -, és nekivágnék a nagyvilágnak. Öt dolcsit zsebre vágnék, a többit a cipőmben rejteném el. Egy tízéves kölyök túl fiatal ahhoz, hogy egyedül császkáljon az úton, és borítékolni lehet, hogy előbb-utóbb valaki megpróbál megszabadítani a pénzedtől, mielőtt még elérnéd a pittsburghi hidat, viszont ha itt maradsz, valami csúnya dolog történik veled. Ugye tudod, miről beszélek? - Igen, papa, de akkor sem tudok elmenni innen - felelem. - Csomó dolog van, amiről az emberek azt hiszik, nem képesek megtenni, de amikor muszáj, rájönnek, hogy mégis megy nekik - magyarázza papa. Lenéz a lábára, az ujjai vörösek, és felhorzsolódtak. - Pittsburghig kell eljutnod, azt hiszem, egy ilyen okos srácnak, aki simán le tudta rázni Mr. Halseyt azzal a mesével a nem létező, halálos beteg nővéremről, meg a Lou Gehriget gyötrő kórságról, talán ahhoz is van elég esze, hogy felcsapjon egy telefonkönyvet a GY betűnél, és kikeresse valamelyik gyermekvédelmi intézet címét meg telefonszámát. De lehet, hogy ha kicsit keresgélsz, még ennél is jobb helyet találsz, csak arra az egyre kell nagyon vigyáznod, hogy ne szabadítson meg senki a pénzkötegtől. Ha beosztod, hétszáz dolcsi sokáig kitarthat, persze ehhez óvatosnak és szerencsésnek kell lenned. Nem szabad, hogy elcsípjenek a zsaruk, vagy a zsebedben lévő néhány dolcsinál többet lenyúljanak tőled. Erre azt felelem: - Nem tudok elmenni. - Mégis miért nem? Ezt nem tudom megmagyarázni. Biztosan benne van az is, hogy szinte az egész életemet ezen a farmon töltöttem, és papán meg Paulon kívül alig találkoztam másokkal. Amit a világ többi részéről tudok, három forrásból szedtem össze: a tévéből, a rádióból és a képzeletemből. Igen, egyszer moziban is voltam, és úgy öt-hatszor jártam Pittsburghben, de mindig az apukámmal meg a bátyámmal. Teljesen lebénít a gondolat, hogy egyedül kell járnom-kelnem abban a kavargó, idegen világban. De van még egy ennél is nyomósabb okom a maradásra: szeretem az apukámat. Nem azzal az egyszerű és őszinte szeretettel, ahogyan Pault (a halála előtti utolsó hetekig), de igen, szeretem őt, szeretem papát. Megvagdosott és megütött, szaros kis faszszopónak meg tetű kis köcsögnek hívott, végig rettegésben töltöttem miatta a gyerekkoromat, sokszor úgy küldött el lefeküdni, hogy jelentéktelen kis senkinek, ostoba és értéktelen nullának éreztem magam, furcsa módon azonban ezeknek a borzalmaknak megvolt a maguk haszna. Minden puszitól, amit a fejemre nyomott, és a legkisebb dicsérettől is a mennyországban éreztem magam. Már tízévesen megértettem - talán mert az Ő fia, az ő vére vagyok -, hogy ezek a puszik és dicséretek mindig őszinték. Mindig igazak. Lehet, hogy tényleg szörnyeteg, de mégis képes szeretni. Ez volt a legborzalmasabb felismerés apámmal kapcsolatban, kicsi Lisey: szerette a fiait. - Egyszerűen nem megy - mondom.
Ezen kicsit elgondolkodik - valószínűleg azon töpreng, mennyire legyen erőszakos -, aztán megint bólint. - Rendben van. De hallgass ide, Scott. Egyet tudnod kell: amit a bátyáddal tettem, azért tettem, hogy megmentsem az életedet. Ugye tudod? - Igen, papa. - Viszont ha veled teszek valamit, az más lesz. Lehet, hogy valami olyan borzalmas dolgot művelek majd veled, amiért a pokolra jutok, még akkor is, ha az a valami kényszerít rá, ami belém költözött. - Hirtelen elkapja rólam a tekintetét, és akkor már tudom, hogy megint azokat figyeli, azokat, és nemsokára már nem vele beszélgetek majd. Újra rám néz, akkor látom utoljára tisztának a tekintetét. - Ugye nem hagyod, hogy a pokolra jussak? - kérdezi. Ugye nem hagyod, hogy a papa örökké a pokol tüzén égjen, még akkor is, ha néha nagyon csúnyán viselkedett veled? - Nem, papa, nem hagyom - alig bírom kinyögni ezeket a szavakat. - Megígéred? Esküdj meg a bátyád nevére. - Paul nevére esküszöm. Papa megint a sarok felé pillant. - Most lefekszem - mondja. - Csinálj magadnak kaját, ha éhes vagy. És ha lehet, tüntesd el magad után a szemétdombot a konyhában. Aznap éjjel felriadok - valami felriaszt -, a jeges eső minden eddiginél durvábban ostromolja a házat. Hangos reccsenést hallok, valahonnan a ház mögül, és tudom, hogy az egyik fa dőlt ki, mert nem bírta tovább a ráfagyott jég súlyát. Talán egy másik fa is kidőlt, talán az ébresztett fel, bár ennek azért nincs nagy valószínűsége. Mintha papa lépkedne felfelé a lépcsőn, megpróbál csendben felosonni. Nincs idő másra, kiugróm az ágyból, és bebújok alá, nincs jobb ötletem, pedig tudom, hogy ezzel teljesen reménytelen helyzetbe hozom magam, de hát a gyerekek mindig az ágy alá bújnak, pedig tudom, hogy papa ott keres majd legelőször. Ahogy belép az ajtón, meglátom a lábát. Még mindig mezítláb van. Nem szól egy szót sem, csak odasétál az ágyhoz, és megáll mellette. Először azt hiszem, úgy áll majd ott, mint legutóbb, mikor bejött hozzám, aztán leül az ágy szélére, de tévedek. Ehelyett csak áll, és úgy nyög, mintha valami nehéz dolgot cipelne, egy ládát vagy valami ilyesmit, aztán lábujjhegyre áll, és süvítő hangot hallok, amit hatalmas reccsenés követ, és az ágybetét közepe besüpped, a padlóról por száll fel, és egy csákány hegye döfi át az ágyat. Néhány centire áll meg az arcomtól. Minden rozsdapikkelyt alaposan szemügyre tudok venni, és azt a fényes karcolást is, ahol az egyik ágyrugó lekaparta a rozsdát a csákányról. A szerszám néhány másodpercig nem mozdul, aztán papa megint nyögni kezd, aztán borzalmas visítást hallatva megpróbálja kirángatni az ágyrugók közé beszorult csákányt. A szerszám hegye ide-oda mozog az orrom előtt, aztán papa megunja a dolgot. Látom, hogy az ujjai kikandikálnak az ágy széle mögül, és tudom, hogy tenyerét a térdére támasztva le akar hajolni, hogy megnézze, tényleg ott lapuloke az ágy alatt, és érdemes-e tovább vesződnie a csákánnyal. Ami engem illet, úgy érzem, az lenne a legjobb, ha nem vesződne tovább. Becsukom a szemem, és eltűnök. Paul halála óta most először megyek át, az emeletről pedig még sosem próbáltam. Az utolsó pillanatban még bevillan, hogy le fogok esni, de nem törődöm vele, mert annál nincsen rosszabb, mint hogy az ágy alól kilesve annak az idegennek a szemébe nézzek, aki beleköltözött papa testébe, és lássa rajtam, hogy tudja, most sikerült sarokba szorítania. Nem akarok azzal a gonoszottyal találkozni, aki átvette az irányítást papa elméje felett. Persze leesek, de nem túl magasról, mindössze néhány métert zuhanok, valószínűleg azért, mert hittem benne, hogy csak ennyit fogok zuhanni. A Paragonyban a legtöbb dolog attól függ, hiszel-e benne. Ott tényleg igaz, hogy amit látsz, azt elhiheted. Legalábbis az esetek egy részében... És persze ha nem csatangolsz el túlságosan, és nem tévedsz el az erdő mélyén. Éjszaka volt, Lisey, erre azért emlékszem ilyen jól, mert ez volt az egyetlen alkalom, hogy direkt éjszaka mentem át.
15. - Ó, Scott! - sóhajtott fel Lisey, és megtörölte a szemét. Minden egyes alkalommal, mikor Scott megszakította a jelen idejű elbeszélést, és egyenesen hozzá beszélt, Lisey úgy érezte, mintha az arcába csaptak volna. Az érzés egyszerre fájdalmas és mégis kellemes volt. - Ó, Scott, annyira sajnálom! - Megnézte hány oldal van még vissza. Hát, nem sok. Talán nyolc, vagy nem, még tíz. Lisey előrehajolt, és tovább olvasott. A lapokat, amikkel végzett, megfordította, és az ölében lévő halom tetejére rakta. 16. Eltűnök a hűvös szobából, ahol egy lény, ami az apám bőrébe bújt, megpróbál megölni, és a bátyám sírhantja mellett ülök fel egy bársonynál is lágyabb nyári éjszakán. A hold úgy világít az égen, mint egy kifakult ezüstpénz, a Bűbájerdő mélyén vihogók mulatoznak. Időről időre egy másik lény is felüvölt - valahol az erdő sűrűjében. Ilyenkor a vihogók egy pillanatra elhallgatnak, aztán hamarosan újra kezdik a ramazúrit, mert - bár fogalmam sincs, minek örülnek ennyire -, egyszerűen nem viselik el a csendet. Először csak az egyikük szólal meg, de hamarosan csatlakozik hozzá egy másik, aztán egyre többen és többen lesznek, míg végül az egész istenverte Vihogó Bagázs együtt kacag. Egy lény - ami sólyomnak és bagolynak is túlságosan nagy, valami különleges, éjszakai ragadozó madár, ami csak ezen a helyen, csak itt, a Paragonyban található meg - hangtalanul átvitorlázik a hold tányérja előtt. Az orromat megcsapják az illatok, amiket annyira szerettünk Paullal, de most valahogy fanyarnak, kocsonyásnak és ágyba pisi szagúnak érzem őket. Mintha szétnyitnák a karmaikat, és belekapaszkodnának az orrjáratodba, ha túl mélyen lélegzed be őket. A Liladomb alján medúzalámpások úsznak a sötétben. Nem tudom, mik ezek, de nem tetszenek. Ha hozzám érnek, rám tapadnak, vagy szétpukkadnak, és viszketős sebet hagynak maguk után, ami szétterjed, mint a szömörce, ha megérinti az ember. Elég félelmetes itt ücsörögni, Paul sírja mellett. Nem akarok félni tőle, és igazából nem félek, de egyfolytában azon a valamin jár az eszem, ami beleköltözött, és azon gondolkodom, nem maradt-e még mindig benne. Ha abból indulunk ki, hogy ideát azok a dolgok, amik napközben ízletesek, éjszaka mérgezővé válnak, akkor az a valami, ami Paul rothadó húsában szunnyad, életre kelhet. Mi van, ha Paul hirtelen kidugja a karját a föld alól? Mi van, ha azok a mocskos, halott kezek elkapnak? Mi van, ha vicsorgó arca kibukkan a sírhantból, és a sárdarabok könnycseppekként görögnek le a szeme sarkából? Nem akarok sírni, tízéves vagyok, túl idős már ehhez (főleg, ha azt nézzük, min mentem keresztül), de mégis felzokogok. Nem tehetek róla. És ekkor megpillantok egy cimbifát, ami valamivel távolabb áll a többitől, és az ágait úgy terjeszti szét, mintha egy alacsonyan szálló felhő volna. Lisey, az a fa akkor nekem egész egyszerűen... jóságosnak tűnt. Akkor nem tudtam, miért, most azonban úgy érzem, rájöttem. Ahogy ezt írom, visszatérnek az emlékeim. Azok az éjszakai fények, azok az ijesztő, hideg gömbök, amik a föld fölött lebegtek, nem mertek a fa közelébe menni. És ahogy közelebb értem, rájöttem, hogy ez a fa - ez az egyetlenegy fa -, még ilyenkor, az éjszaka közepén is ugyanolyan édesen - vagy legalábbis majdnem ugyanolyan édesen - illatozik, mint nappal. Ha ezt az utolsó történetet olvasod, kicsi Lisey, akkor ez alatt a fa alatt kell ülnöd. Én már nagyon elfáradtam. Nem hiszem, hogy maradéktalanul eleget tudok tenni a kötelességemnek, habár tisztában vagyok vele, hogy mindent meg kell tennem. Mert hiszen valószínűleg nem lesz már több lehetőségem, hogy beszéljek veled.
Tegyük fel, hogy van egy kisfiú, aki ennek a fának a lombjai alatt keres menedéket egész... nos, ki tudja pontosan, hogy meddig? Na, jó, egész éjszaka talán nem, de amíg a hold (mellesleg észrevetted, hogy ideát mindig telihold van?) le nem megy, és a fiú el-elszundikál a fa alatt, és fél tucat furcsa, olykor kellemes álma közül az egyikből később majd egy regény születik. Mindenesetre elég hosszú ideig marad. A fát elnevezi Mesefának. Elég ideig marad, hogy rájöjjön, valami borzalmas - még annál a hitvány gonoszottynál is sokkal szörnyűbb - lény felé fordította a figyelmét... És megjelölte, hogy ne felejtsen el később visszatérni hozzá... aztán a lény utálatos és kiismerhetetlen elméje már mással foglalkozik. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen erősen érzékeltem a lény jelenlétét, a lényét, amely egész életemben ott ólálkodott körülöttem, a lényét, amely sötétségével kis híján kioltotta a fényedet, és amely úgy gondolja - ezzel te is mindig így voltál -, hogy minden ugyanaz marad. Csodálatos gondolat, de van egy sötét oldala. Vajon tudod, mire gondolok? Vajon rá fogsz jönni valaha? 17. - Tudom - szólalt meg Lisey. - Hát persze hogy tudom. Lisey megint megszámolta a lapokat. Hat maradt. Az utolsó hat. Úgy érezte, ez így van rendjén. A Paragonyban hosszúak voltak a délutánok, de lassan már sötétedett. Itt volt az ideje, hogy visszatérjen. Vissza a házába. A nővéreihez. Vissza az életébe. Aztán rájött, mit kell tennie. 18. Hallom, ahogy a vihogók egyre kijjebb merészkednek a Bűbájerdőből, egyre közelebb jönnek az erdő széléhez, és úgy érzem, mintha eddigi felszabadult kacagásukba némi keserű gúny, sőt talán némi óvatosság vegyülne. Ahogy kikukkantok a fa törzse mögül, fekete árnyakat látok mozogni az erdőszéli fák sötét tömege mögött. Talán csak kissé élénk képzeletem játszik velem, de aztán rájövök, hogy igazából nem ez a helyzet. A képzeletem, bármilyen lázas is, e hosszú és rengeteg megrázkódtatással járó nap - és a még hosszabb éjszaka - végére teljesen kimerült, éppen ezért pontosan azt látom, ami előttem van. Ekkor mintha ezt a gondolatmenetet akarná alátámasztani - a magas fűből, alig több mint tizenöt méterre attól a helytől, ahol kuporgok, szörcsögő kuncogás hallatszik. Anélkül, hogy végiggondolnám, mit csinálok, becsukom a szemem, és máris érzem, hogy megcsap, majd körbefon hálószobám hűvös levegője. Egy pillanattal később prüszkölni kezdek az ágyam alatt felkavarodott portól. Hátamra fordulok, az arcom grimaszba torzul, ahogy tüsszenteni próbálok, a homlokomat beverem az ágy aljából kiálló törött rugóba. Ha a csákány hegyébe ütöm be a fejemet, csúnyán megvágott volna, sőt talán a szememet is kinyomja. A csákány azonban már eltűnt. A könyökömön és a térdemen csúszva kivonszolom magam az ágy alól. Az ablakon sápadt hajnali fény szűrődik be. A hangokból ítélve a jeges eső minden eddiginél hevesebben zuhog, ennek ellenére alig veszem észre. A fejemet forgatva körbepillantok hálószobám romjain. A szekrényajtó felső forgópántja leszakadt, és az ajtó ferdén lóg az alsó pánton. A ruháim szanaszét hevernek a padlón - úgy tűnik, a nagy részük szétszaggatva, mintha a lény a ruhákon állt volna bosszút azért, mert egyikben sem találta a fiút, akit keresett. De a legszörnyűbb az, hogy kincsként őrzött puha borítós könyveimet - többnyire híres sportolók életrajzai és sci-fi regények - szintén fecnikre tépte. Vékony borítóik darabkái szétszórva hevernek mindenfelé. Az íróasztalom felborítva, a fiókok a szoba sarkába hajítva. A lyuk, ahol a csákány hegye átütötte az ágyamat, akkorának tűnik, mint egy holdkráter. Ez jár a fejemben: pont oda sújtott le, ahol a hasam lett volna, ha az ágyban fekszem. Alig érezhető,
fanyar illat lengi be a szobát. Arra az illatra emlékeztet, amit aznap éjszaka éreztem a Paragonyban, de közben mintha máshonnan ismerném. Megpróbálom megnevezni, de nem megy. Egyedül az jut eszembe, hogy romlott gyümölcs, és, bár a meghatározás nem egészen pontos, mint hamarosan kiderül, közel járok az igazsághoz. Nem akarok kimenni a szobából, de tudom, hogy nem maradhatok itt, mert biztos, hogy előbb-utóbb visszajön. Találok egy épen maradt farmernadrágot, és felhúzom. A cipőim eltűntek, nem tudom, hová, de talán a bakancsomat megtalálom majd az előszobában. Meg a kabátomat. Bele fogok bújni a bakancsba, fel fogom venni a kabátot, aztán kirohanok a jeges esőbe. Mr. Halsey Chevrolet-jának félig megfagyott, félig latyakos keréknyomait követve leszaladok a kocsi behajtón. Aztán tovább, Mulie boltjáig, az életemért fogok futni, egy olyan jövő felé, amit nem tudok elképzelni. Hacsak nem kap el, és nem végez velem, mielőtt kilépek az ajtón. Mivel az íróasztal eltorlaszolja az ajtót, át kell másznom rajta, hogy le tudjak menni az előszobába. Miután sikerül kijutnom, meglátom, micsoda, pusztítást végzett a lény a házban: az összes képet leverte, a falat csomó helyen kilyukasztotta, ezek a nyomok is azt bizonyítják, mennyire felbőszítene, hogy nem tudón elkapni. Idekint a fanyar gyümölcsillat erősebb, és rájövök, honnan ismerem. A US Gyppumban tavaly karácsonykor bulit rendeztek. Papa elment, mert, ahogy mondta, „hülyén venné ki magát”, ha nem jelenne meg. A fickótól, aki a nevét húzta, egy üvegházi szederbort kapón ajándékba. A helyzet az, hogy Andrew Landonnak igen sok problémája van (amit őszinte pillanataiban készséggel elismer), de a piálás nem tartozik közéjük. Egyik este töltőn magának a borból - valamikor karácsony és újév között, mikor Pault már hozzákötöztük a pince tartóoszlopához ~, belekortyolt, elfintorodott, aztán a mosogatóhoz lépett, hogy kiöntse, de amikor észrevette, hogy figyelem, felém nyújtotta a poharat, és így szólt: - Kérsz belőle, Scott! Kíváncsi vagy, miért ez a nagy felhajtás a piálás körül? Hé, ha ízlik, tőlem megtarthatod az egész kimaszott üveggel. Kíváncsi vagyok. A pia minden gyerek fantáziáját izgatja. A bornak azonban avas gyümölcs szaga van. Lehet, hogy jókedve lesz tőle az embernek, ahogyan a tévében láttam, de úgy érzem, soha nem tudnék belekortyolni ebbe a rothadásszagú löttybe. Megrázom a fejem. - Okos srác vagy, Scooter, jól van - mondja papa, aztán az egész pohár bort a mosogatóba önti. A többit, ami az üvegben volt, biztosan megtartotta (vagy egyszerűen elfelejtkezett róla), mert most megint ugyanazt a szagot érzem, ráadásul sokkal erősebben. Mire a lépcső tetejére érek, a bűz kezd elviselhetetlenné válni. Ekkor a tetőn és az ablakon kopogó esőn kívül valami mást is hallok: George Jones hangját. Papa bekapcsolta a rádiót, és mint mindig, ezúttal is a WWVA-ra állította. A zene nagyon halkan szól. És mintha horkolást hallanék. Ettől annyira megkönnyebbülök, hogy könnyek gördülnek le az arcomon. Attól tartottam a legjobban, hogy a lény lesben állva várja, mikor bukkanok fel. Most - ezt a hangos, recsegő horkolást hallgatva - rájövök, hogy tévedtem. Ennek ellenére nagyon óvatos maradok. Az ebédlő felé kerülök, hogy a kanapé mögül lépjek a nappaliba. Az ebédlő ugyanúgy romokban áll, mint a szobám. Papa felborította nagyi találószekrényét, és szemmel láthatóan komoly erőfeszítéseket tett, hogy aprófát csináljon belőle. Az összes tányér ripityára tört. És a kék korsó is. A bankjegyeket fecnikre tépte. A zöld papírdarabkák mindent beborítanak. Még a csillárra is jutott belőlük, mintha valaki konfettivel szórta volna tele a lakást. Úgy tűnik, a lény, ami beleköltözött papába, sem a pénznek, sem a könyveknek nem valami nagy rajongója. Annak ellenére, hogy papa horkol, annak ellenére, hogy a kanapé háta mögött állok, úgy kukucskálok be a nappaliba, mint egy katona, mikor kiles a lövészárok pereme fölött, miután zárótűz alá vették. Ez a túlzott elővigyázatosság azonban feleslegesnek bizonyul. Papa feje lelóg a kanapé végén, a haja, amit utoljára azelőtt vágott le, hogy Paul bekattant, olyan hosszú, hogy kis híján leér a szőnyegig. Akkor sem moccanna meg, ha összecsapnék egy
cintányért a füle mellett. Papa ugyanis nem egyszerűen elaludt a romhalmazzá változtatott szoba közepén. Papa öntudatlanul hever a kanapén. Még egyet lépek felé. Az arcán egy vágás látszik, csukott szeme körül hatalmas karikák, a szemhéja lilás színű. Felhúzott ajkai alól elővillan a fogsora, úgy néz ki, mint egy öreg kutya, amelyik vicsorogva aludt el. Egy régi navahó takarót terített a kanapéra, hogy ne kenje össze zsírral, és ne kajálja le. A takaró egy részét magára húzta. Bizonyára nagyon elfáradt a törészúzásban. A biztonság kedvéért betörte a tévé képernyőjét is, csakúgy, mint halott felesége bekeretezett portréjának üvegét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, eltette magát holnapra. A rádió viszont a kisasztalon maradt, mellette ott áll a borosüveg. Ahogy az üvegre pillantok, nem hiszek a szememnek: alig lötyög az alján valami. Nem akarom elhinni, hogy papa ennyit megívott abból a löttyből - ő, aki soha, egy kortyot sem iszik -, de a szobában terjengő émelyítő bűz olyan erős, hogy szinte már látni, mégis meggyőz arról, hogy ezúttal szakított a szokásaival, és csúnyán berúgott. A csákány a kanapé fejéhez támasztva pihen, a hegyére egy papír fecni van tűzve. Tudom, hogy nekem hagyta ezt az üzenetet, és nem akarom elolvasni, de végül nem bírok ellenállni. A nyolcszavas üzenetet három sorba írta. Ezt a nyolc szót sosem fogom elfelejteni. ÖLJ, MEG AZTÁN TEMESS, EL PAUL MELLÉ KÉRLEK 19. Lisey zokogva megfordítja a lapot, és az ölében összegyűlt kéziratkupac tetejére rakja. Már csak két oldal van vissza. Scott kézírása egyre kuszább, itt-ott már a vonalat sem követi, amikor ezt írta, már biztosan nagyon fáradt volt. Lisey tudta, mi következik ezután Beleállítottam a fejébe egy csákányt, mikor alutt -, ezt már elmesélte neki a nyamnyamfa alatt. Lisey azon gondolkodott, hogy tényleg kíváncsi-e a részletekre. Vajon a házassági fogadalomban van-e olyan kitétel, ami arra kötelezi a feleséget, hogy meghallgassa (vagy elolvassa) férje vallomását, amelyben beismeri, hogy megölte az apját? Lisey úgy érezte, a jegyzetfüzet utolsó két lapja szinte könyörög hozzá, mint egy magányos lény, ami a hangján kívül már mindenét elvesztette. Lisey az utolsó oldalakat nézte, és elhatározta, ha már egyszer muszáj, akkor olyan gyorsan fogja elolvasni a történet végét, amilyen gyorsan csak tudja. 20. Nem akarom megtenni, mégis megragadom a csákányt, aztán kezemben a szerszámmal megállok a kanapé mellett, és papát nézem, életem urát, gyerekkorom zsarnokát. Sokszor a pokolra kívántam, ő viszont sosem adott rá okot, hogy igazán szeressem. Néhány alkalommal azonban mégis éreztem, hogy szeret, főleg azokban a rémálomszerű hetekben, mikor Paul rosszul lett. És most, miközben a nappaliba bekúsznak a hajnal első, szürke fényei, és az ablakon meg a tetőn szüntelenül kopogó jeges eső hangja betölti a házat, most, ahogy papa horkolva hever előttem a kanapén, és a rádióban egy wheelingi bútoráruház hirdetése megy, ahová, tudom, soha nem fogok ellátogatni, rádöbbenek, hogy ez az egész nem szól másról, csak arról, hogy gyűlölöm vagy szeretem-e. Most ki fog derülni, melyik érzés erősebb. Vagy életben hagyom, és eltűnök innen, elindulok az ismeretlenbe, új életet kezdek, és akkor papa pokolra jut, amitől a legjobban retteg, de amire sok tekintetben rászolgált. Amire csúnyán rászolgált. Először valamelyik földi pokolba kerül, egy diliház zárt osztályára, aztán majd a valódi pokol következik, a pokol, ahol örök szenvedés vár rá, a pokol, amitől papa a legjobban rettegett. Vagy megölöm, és ezzel szabaddá teszem. Ezt a döntést nekem kell meghozni, és nincs olyan isten, aki ebben segítségemre lenne, mert egyikükben sem hiszek.
Helyette inkább a bátyámhoz imádkozom, aki nagyon szeretett engem, amíg a gonoszotty el nem pusztította a lelkét és az elméjét. És választ kapok a kérdésre - habár azt nem tudom eldönteni, hogy a válasz valóban Paultól érkezik-e, vagy a képzeletem játszik velem. Tudom, hogy ez sosem fog kiderülni, de nem is érdekel igazán. Segítségre van szükségem, és megkapom a választ. Paul, olyan tisztán és jól érthetően, mintha még mindig élne, a fülembe suttog: - Papa egy puszival jutalmazott meg. Ekkor Jó erősen megmarkolom a csákány nyelét. A rádióban véget ér a bútorbolt hirdetése, és már Hank Williams énekel: „Miért nem szeretsz úgy, mint régen? Mint egy kitaposott cipővel, úgy bánsz vélem.” És... 21. Itt három sor üresen maradt, aztán a szöveg múlt időben folytatódott. Scott közvetlenül Liseyhez szólt. Az utolsó, sűrűn teleírt lapokon a szöveg már teljesen elszakadt a jegyzetfüzet vonalazásától, és Lisey biztos volt benne, hogy az utolsó részt Scott egyetlen lendülettel vetette papírra. Lisey is egyetlen lendülettel olvasta el. Az utolsó oldalra lapozott, közben egyfolytában csorgott a könnye, és a szemét törölgette, hogy el tudja olvasni a kézírást, és megértse, mit akart mondani Scott. A lelki szemei előtt azonban kristálytisztán megjelent minden apró részlet. A kisfiú mezítláb, utolsó épen maradt farmerében áll a szobában, amelyet szürkére fest a sápadt hajnali fény, az orrát egy pillanatra megcsapja az avas szederbor bűze, aztán a kanapén horkoló apja feje fölött magasba emeli a csákányt, miközben a rádióban halk zene szól, és mintha megállna az idő. És akkor... 22. Lesújtottam. Lisey, esküszöm, szeretetből tettem. Megöltem az apámat. Attól féltem, hogy egyetlen csapás nem lesz elég, de tévedtem, és azóta életem minden másodpercében kísért ez a gondolat, attól a naptól fogva minden reggel azzal a gondolattal kelek, és minden este azzal a gondolattal fekszem, hogy megöltem az apámat. Minden regényem, minden történetem minden sora mögött kísértetként rejtőzködik ez a gondolat: Megöltem az apámat. Aznap a nyamnyamfa alatt elmeséltem neked, és annyira megkönnyebbültem, hogy a következő öt, tíz, tizenöt évben ezért nem kattantam be teljesen. De azzal, hogy az ember elmesél valamit, még nem biztos, hogy képes kiadni magából a dolgot. Lisey, amikor ezeket a sorokat olvasod, én már továbbadtam. Tudom, hogy nincs sok időm hátra. Gyönyörű életem volt, és ezt neked köszönhetem. Annyit adtál nekem. Már csak egyetlen dolgot kérek: olvasd el a történet végét, amelynél semmit sem volt nehezebb papírra vetnem. Nem lehet szavakba önteni, milyen ocsmány az ilyen halál, még ha csak egy pillanatig tart is. Istennek hála, hogy nem csúszott le a csákány hegye, és elég volt egyszer lesújtanom. Istennek hála, hogy nem nyöszörgött és vonaglott. Egyetlen ütéssel végeztem vele, pontosan ott találtam el, ahová céloztam. De hiába könyörületes hozzád az ég, a halál akkor is förtelmes nyomot hagy az emlékezetben. Ezt a leckét már tízévesen megtanultam. Szétrobbant a koponyája. Haj, vér és agydarabok freccsentek szerteszét, beterítve a kanapé támlájára terített takarót. Az orrából takony csorgott, a nyelve kilógott a szájából. Oldalra billent fejéből lassan csöpögni kezdett a vér és az agyvelő. Langyos vér fröccsent a lábamra. Hank Williams tovább énekelt a rádióban. Papa egyik keze ökölbe szorult, aztán elernyedt. Szarszagot éreztem, és tudtam, hogy összecsinálta magát. És azt is tudtam, hogy ezzel vége. A csákány még mindig a fejében állt. A szoba sarkába másztam, összegömbölyödtem és sírni kesztem. Csak sírtam és sírtam. Talán aluttam egy keveset, nemtőm, de eccer csak arra lettem figyelmes, hogy már világosabb
van a nap már felkelt dél felé járhatott. Ha télleg dél volt, akkor már 7 órája kuporogtam a sarokba. Akkor próbátam meg először elvinni papát a Paragonyba de nem bírtam. Aszittem ha eszek valamit, akkor menni fog, úgyhogy ettem, de az sem segített. Asztán aszittem hogy a vér mijatt van ezér lemostam magamról a vérét meg kicsit összetakarítottam ott is ahol ő fekütt de még mindig nem bírtam átvinni. Tovább próbákoztam. Két napig asszem. Néha néztem, ahogy a takaróba csavarva fekszik és elképzeltem mintha csak egy történetben lettünk volna, hogy aszt mongya Gyerünk Scoot, te kis szarházi meg tudod csinálni... Megpróbátam aztán letisztítottam még egy kis vért és újra megpróbáltam és ettem valamit aztán tovább próbákoztam. Az egész házat kitakarítottam. A pincétől a padlásig. Egyszer átmentem a Paragonyba csak hogy bebizonyíccsam meg tudom csináni de papát utána se tuttam magammal vinni. Pedig mindent beleattam Lisey. 23. Jó néhány üres sor következett. Az utolsó lap aljára Scott a következőt írta: Vannak dolgok, amik úgy működnek, mint egy HORGONY, emlékszel, Lisey? - Igen, emlékszem, Scott - suttogta Lisey. - Emlékszem. Az apád is ilyen volt, ugye? - És közben Lisey azon gondolkodott, vajon hány éjszakát és nappalt töltött el így Scott. Hány éjszakán és nappalon keresztül volt összezárva Andrew „Sparky” Landon holttestével, míg végül felhagyott a kísérletezéssel. Lisey azon gondolkodott, hogyan bírta ki mindezt Scott ép ésszel? A lap másik oldalán még folytatódott a szöveg. Lisey megfordította a papírt. Az egyik kérdést Scott megválaszolta. Öt napig próbákoztam. Végül felattam és becsavartam a holtestet abba a pokrócba és beledobtam a kiszáradt kútba. Amikor legközelebb elállt az eső átmentem Mulie boltjába, és azt mondtam, „A papám meg a bátyám leléptek itthonról. Azt hiszem, itt hagytak.” Elvittek a megyei seriffhez, egy kövér, öreg, Gosling nevű fickóhoz, aki aztán továbbpasszolt a gyermekvédelmi intézetnek, és ahogy mondani szokták, „a megye a gondomat viselte”. Amennyire tudom, Gosling volt az egyetlen zsaru, aki felment a házunkhoz. Nem csináltak nagy ügyet a dologból. Papa eccer aszonta róla „Gosling seriff olyan béna hogy a saját segge lukat se találja meg szarás után”. A bejegyzés után megint három üres sor következett, aztán amikor a szöveg folytatódott Scott üzenetének utolsó négy sora -, Lisey megértette, mekkora erőfeszítésbe telt a férjének, hogy még egyszer utoljára összeszedje magát, és visszataláljon felnőttkori énjéhez. Értem tette, miattam szedte össze magát, gondolta Lisey. Biztos volt benne. Kicsim: Ha szükséged van valamire, amivel le tudod horgonyozni magad abban a világban - nem a Paragonyra gondolok, hanem a másik helyre -, használd a gyapotkendőt. Tudod, hogyan szerezd vissza. Minimum millió puszi, Scott Ui.: Minden ugyanaz. Szeretlek. 24. Lisey még sokáig elüldögélt volna ott, a fa alatt, a füzetlapokkal a kezében, de az alkonyat gyorsan közeledett. A nap egyelőre még sárgán ragyogott, ám egyre közelebb araszolt a horizonthoz. Lisey tudta, hogy a napkorong hamarosan narancsszínűre változik, arra az elképesztő árnyalatra, amire oly jól em-7 lékezett. Naplemente előtt nem szívesen mászkált az ösvényen, ezért itt volt az ideje, hogy elinduljon hazafelé. Úgy döntött, hogy itt, a Paragonyban hagyja Scott utolsó kéziratát, de nem a Mesefa tövében, hanem a Paul végső nyughelyét jelző kis mélyedésnél ássa el.
Lisey, kezében a sárga gyapjúkendő foszlányaival és az átnedvesedett, dohos kartondobozzal, visszament a bozontos törzsű, pálmafára emlékeztető cimbifához. Lerakta a dobozt és a kendőt, aztán felemelte a fejfát, amelynek vízszintes szárára Paul neve volt felírva. A fa elrepedt, elgörbült, és jókora vérfolt éktelenkedett rajta, de nem tört el. Liseynek sikerült kiegyenesíteni és visszatennie a helyére. Mikor végzett, észrevett valamit a magas fűben. Már azelőtt rájött, mi az, hogy felvette volna. Az injekciós tű, amit Scott végül sosem használt, még jobban berozsdásodott, a védőkupak viszont rajta volt. A tűzzel jáccol, Scoot, mondta az apja, amikor Scott azt javasolta, hogy nyugtatózzák be Pault... És milyen igaza volt. Kutya legyek, ha nem úgy emlékeztem, hogy megszúrtam magam vele, mondta Scott Liseynek, amikor először mentek együtt a Paragonyba a Trófeából. De nézd csak, még mindig rajta van a kupak! És a kupak még most is rajta volt a tűn. És az aludj el szépen cucc még mindig a fecskendőben lötyögött, mintha nem telt volna el azóta annyi év. Lisey megpuszilta a fecskendő üvegét - nem tudta volna megmondani, miért tett így -, és belerakta a dobozba Scott utolsó története mellé. Aztán Jó Mami gyapjúkendőjének maradék foszlányát összehajtogatva, Lisey nekivágott az ösvénynek. Egy utolsó pillantást vetett a magas fűben fekvő táblára. Elolvasta a halványra fakult feliratot: A TÓHOZ, és elindult a fák alatt. Eleinte nagyon óvatosan lopózott. A félelem, hogy az a valami megpróbálja becserkészni, hogy ijesztő és iszonyú elméje megérzi Lisey jelenlétét, szinte megbénította. Aztán lassan megnyugodott. A hosszú srác másfelé járt. Még az is megfordult Lisey fejében, hogy talán nem a Paragonyban van. De ha mégis ott volt valahol, biztosan behúzódott az erdő sűrűjébe. Különben meg úgysem nagyon törődött Lisey Landonnal, és ha Liseynek sikerül összehoznia, amit akar, még kevésbé fogja érdekelni a hosszú srácot. Lisey a legutóbbi néhány alkalommal ugyanis véletlenül jött át ebbe az egzotikus, de félelmetes világba, és nem állt szándékában többé megjelenni itt. Miután Dooley hulláját sikerült eltüntetni, el sem tudta képzelni, minek jönne át a Paragonyba többé. Vannak dolgok, amik úgy működnek, mint egy horgony, emlékszel, Lisey? Lisey meggyorsította lépteit, és amikor elérte az ösvényen keresztben fekvő ezüstásót melynek lapátján Jim Dooley megszáradt vére feketéllett -, anélkül lépett át rajta, hogy akár csak egy pillantást vetett volna rá. Akkor már szinte futott. 25. Amikor visszatért az üres dolgozószobába, a pajta emeletére, a levegő forróbb volt, mint valaha, Liseynek azonban mégsem volt melege, mert a második visszatérésekor csuromvizesen érkezett meg. A sárga gyapjúkendőből - amelynek utolsó foszlányát, mint valami furcsa övet, a dereka köré tekerte - szintén csöpögött a víz. Használd a gyapotkendőt, írta Scott, és azt is hozzátette, hogy Lisey tudja, hogyan hozza vissza ebbe a világba. És persze nem tévedett, Lisey tényleg tudta, mit kell tennie. Miután a dereka köré tekerte a kendőt, megmerítkezett a tóban. Aztán a tömör, fehér homokkal borított fövenyen - nagy valószínűséggel, az utolsó alkalommal - állva hátat fordított a kőpadokon szomorúan üldögélő néma szemlélőknek, és a vizet fürkészte, melynek tükre fölött hamarosan felragyog majd a telihold, aztán lehunyta a szemét, és egyszerűen... Mit csinált pontosan? Visszakívánta magát a másik világba? Nem, ennél azért többre volt szükség, élénkebb fantázia és kevesebb vágyakozás szükségeltetett. .. és némi szomorúság. - Hazahívtam magam - mondta Lisey a hosszú, üres szobának, amelyből eltűntek Scott íróasztalai, a számítógépei, eltűntek a könyvei és a lemezei, amelyből eltűnt az élete. - Ez történt, nem igaz? Ugye ez történt, Scott?
Választ azonban nem kapott. Úgy tűnt, végre sikerült elmondani a magáét. És talán ez így volt rendben. Talán neki is ez volt a legjobb. Amíg a gyapjúkendőből csöpögött a tó vize, Lisey - ha úgy dönt - vissza tudott volna menni a Paragonyba. Sőt ezzel a csuromvizes varázsövvel a derekán még tovább eljuthatott volna, a Paragonyon túli világokba... mert ahhoz semmi kétség sem fért, hogy ezek a világok léteznek, és hogy azok az emberek, akik a kőpadokon pihennek, előbb-utóbb megunják majd az ücsörgést, felkerekednek, és megkeresik ezeket a világokat. A vizes gyapotkendővel a derekán talán még repülni is tud, mint álmában annyiszor. Lisey azonban egyelőre nem kel útra. Scott ébren álmodott, néha csodálatos dolgokat... neki ehhez volt tehetsége, ez volt a munkája. Lisey Landonnak viszont ez az egy világ tökéletesen elegendő volt, habár a szíve legmélyén azért majd biztosan fenntart egy kis, magányos helyet annak a másik világnak, ahol a lenyugvó nap vörösen izzó korongja együtt úszott az égbolton a néma hold ezüstszínű tányérjával. A francba, van hol laknia, és van egy jó kocsija. Van néhány gönce, amit felvehet, és akad néhány pár cipő, amit a lábára húzhat. És van négy nővére, akik közül az egyiknek rengeteg segítségre és megértésre lesz szüksége az elkövetkezendő években, hogy rendbe tudja tenni az életét. Az lenne a legjobb, ha hagyná, hogy megszáradjon a gyapotkendő, és elpárologjon belőle az a rengeteg csodás, de halálos álom és varázslat, hogy újra horgony lehessen, ami ehhez a világhoz láncolja. Majd felszabdalja, és egy darabot mindig magánál tart, egy foknyi ellenvarázslatot, valamit, ami segít a földön maradni, ami megakadályozza, hogy elszakadjon ettől a világtól. Lisey meg akarta szárítani a haját, és szerette volna levetni végre átázott ruháit. A lépcsőhöz sétált, fekete vízcseppek csöppentek azokra a helyekre, amiket összevérezett. A gyapotkendő lecsúszott a derekáról, olyan volt, mint egy szexi szoknya. A válla fölött hátranézett, és még egyszer szemügyre vette a hosszú, üres dolgozószobát, amely mintha az igazak álmát aludta volna a poros késő augusztusi fényben. Liseyt aranyszínűre festette a nap, megint fiatalnak látszott, bár neki erről abban a pillanatban fogalma sem volt. - Azt hiszem, nincs több dolgom idefent - mondta, és hirtelen elbizonytalanodott. - Most már tényleg megyek. Várt. Hogy mire, nem tudta. Nem történt semmi. De úgy érezte, mintha valami lett volna ott rajta kívül. Felemelte a karját, talán integetni akart, végül azonban mégis leeresztette. Mintha zavarba jött volna. Halványan elmosolyodott, és ekkor egy könnycsepp gördült le az arcán. Szeretlek, drágám. Minden ugyanaz. Lisey elindult lefelé a lépcsőn. Az árnyéka várt egy pillanatot, aztán követte. A szoba sóhajtott egyet. És csend lett. Center Lovell, Maine 2005. augusztus 4. A Szerző Megjegyzései A tó, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk, és ahol kivetjük, a hálónkat tényleg létezik (a mindannyian szó jelen esetben az írók és olvasók népes táborára vonatkozik). Ezt a gondolatot alátámasztandó, a Lisey történetében számtalan utalás található különböző regényekre, versekre és dalokra. Mindezt nem azért írom le, hogy lenyűgözzem az olvasóimat, milyen okos fickó vagyok - ezt a regényt sokkal inkább a szívemmel, mintsem az eszemmel írtam -, de azért felsorolok néhányat ezek közül az aranyos kis halacskák közül, hogy ezúton rójam le tiszteletemet a horgászok előtt, akik kifogták őket. I'm so hot, please give me ice (Lázas vagyok, kérlek, adj egy kis jeget): Trunk Music; szerző: Michael Connelly. Suck-oven (Vákuumos sütő): Cold Dog Soup; szerző: Stephen Dobyns. Sweetmother (Kurvanya): The Stones of Summer; szerző: Dow Mossman
Pafko at the wall (Pafko a falnál): Underworld; szerző: Don DeLillo Worse things waiting (Szörnyűbb dolgok várnak); Manly Wade Wellman novelláskötetének címe. No one loves a clown at midnight (Éjjel senki sem szereti a bohócokat); Lon Chaney He was sweepin, ya sonsabitches (Csak sepregetett, ti szemétládák!): Larry McMurtry: Az utolsó mozielőadás. Empty Devils (Kiégett ördögök): Vihar; szerző: William Shakespeare „Hell is empty, and all the devils are here.” „Mit nekem pokol, Hisz itt a kárhozat!” (Mészöly Dezső fordítása) I Ain't Livin' Long Like This (Nem élhetek sokáig így); szerző: Rodney Crowell. A Crowell-féle feldolgozáson kívül a számot felvette még Emmylou Harris, Jerry Jeff Walker, Webb Wilder és Ole Waylon is. És természetesen a jó öreg Hank összes számát felsorolhatnám. Ha Scott Landon szellemén kívül valaki kísért ezeken az oldalakon, akkor a jó öreg Hank Williams lesz az. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem hálámat feleségemnek. Ő természetesen nem Lisey Landon, és a nővérei sem Lisey nővérei, de az utóbbi harminc évben számtalan alkalommal lehetett részem abban a szerencsében, hogy megfigyeljem, hogyan „tesókodik” egymással Tabitha, Margaret, Anne, Catherine, Stephanie és Marcella. A tesókodás egyébként mindennap mást jelent, és mindennap új meglepetésekkel szolgál. Amit ebből sikerült jól visszaadnom, azt nekik köszönhetem, amit nem, azt írják a hanyagságom számlájára, rendben? Nekem egy remek fivér jutott, viszont lánytestvérem nem volt. A regényt Nan Graham szerkesztette. A regényekről megjelenő kritikákban - főleg ha olyan szerzőkről van szó, akiknek a regényei nagy példányszámban kelnek el - sokszor írnak olyasmiket, hogy „Nem ártott volna, ha XY könyvét valaki megszerkeszti, mielőtt megjelenik”. Azoknak, akik valami ilyesmit akarnak írni a Lisey történetéről, szívesen megmutatom a kézirat első változatának néhány oldalát, Nan javításaival. Elsőben írtam olyan esszéket, amikben kevesebb javítást találtam, mikor kiosztották őket. Nan csodálatos munkát végzett, és ezúton is szeretném megköszönni neki, hogy betűrte az ingemet, és megfésülte a hajamat, mielőtt megengedte, hogy a nagyközönség elé lépjek. Arról a néhány esetről, amikor a szerző mégis megvétózta Nan javításait, csak annyit mondhatok: „Ralph a valóság.” Köszönöm még L.-nek és R. D.-nek, akik szintén elolvasták a könyv kéziratának első változatát. Végül, de nem utolsósorban szeretném köszönetem kifejezni Burton Hatlennek, a Maine-i Egyetem tanárának. Burt volt a legjobb irodalomtanár, akivel életemben találkoztam. Ő mutatta meg először a tóhoz vezető utat, amit úgy nevezett, a „szavak tava, a mítoszok tava, amelynek vizéből mindannyian kortyolunk”. Mindez 1968-ban történt. Azóta számtalanszor végigmentem ezen az ösvényen, és nem találtam olyan helyet, ahol jobban érezném magam. A víz édes, és még mindig tele van lubickoló halakkal. S. K. Hazahívlak
