A mű eredeti címe: Tokyo. Bantam Press. Copyright Mo Hayder, Fordította: Bobory Dóra

Mo Hayder

Tokió

A mű eredeti címe: Tokyo Bantam Press Copyright © Mo Hayder, 2004 Fordította: Bobory Dóra Hungarian translation © Bobory Dóra, 2006 Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2006

Prológus

Nanking, Kína. 1937. december 21. Azoktól, akik dühödten harcolnak a népi hiedelmek ellen, azt kérdem, miért? Miért engednénk annyira a kevélységnek és hiúságnak, hogy könnyelműen elvessünk sokéves hagyományokat? Ha a paraszt azt mondja, az ősi Kína hatalmas hegyeit haragvó istenek pusztították el, hogy több ezer évvel ezelőtt az ég leszakadt és az ország nyomorúságos állapotba került, miért ne hihetnénk neki? Annyival okosabbak lennénk, mint ő? Okosabbak, mint sok-sok nemzedéke együttvéve? Én hiszek neki. Most már hiszek. Remegő kézzel írom le, de elhiszek mindent, amit a néphit mond. Hogy miért? Mert semmi más nem adhat magyarázatot a világ kiszámíthatatlanságára, nincs más eszköz, mely segítene e sorscsapás értelmezésében. A néphagyományhoz fordulok vigaszért, és hiszek a parasztnak, amikor azt mondja, a föld az istenek haragja folytán csúszott le kelet felé. Igen, elhiszem neki, hogy végül minden, folyó, sár és város a tengerbe csúszik majd. Nanking is. Egy nap Nanking is becsúszik a tengerbe. Az ő útja fog talán a legtovább tartani, mert ő már más, mint a többi város. Ez a néhány nap a felismerhetetlenségig megváltoztatta, és ha végül elindul, lassan fog haladni, hiszen a szárazföldhöz béklyózzák temetetlen lakói, és szellemeik a tengerpartig kísérik majd. Talán kiváltságos vagyok, amiért így is láthatom őt. Apró ablakomból a csukott spaletták résein át láthatom, amit a japánok meghagytak belőle: a megfeketedett épületeket, kihalt utcákat, a csatornákban és folyókban egymásra halmozott holttesteket. Aztán lenézek remegő kezemre, és azt kérdem magamtól, miért éltem túl. Tenyeremről alvadt vér csöppen a papírra, sötétebb, mint a tinta, amivel írok. Elfogyott a tus, és nincs erőm, bátorságom, sem kedvem újat szerezni. Ha leteszem

a tollamat, a hideg falnak dőlök, és orromat az ablaktáblához nyomva kicsavarnám a testemet, láthatnám a hófödte Bíborhegyet, ahogy az összezúzott tetők fölé emelkedik. De nem teszem. Nem akarom a testemet természetellenes helyzetbe kényszeríteni, és soha többe nem akarok felnézni a Bíbor-hegyre. A mai naplóbejegyzés után többé nem akarok emlékezni arra a rongyos, rendezetlen alakra, aki voltam, aki a hegyoldalon kétségbeesetten igyekszik lépést tartani a japán katonával, s befagyott patakokon és hótorlaszokon áthágva farkasként jár a nyomában… Alig két órája. Két órája értem utol egy kis ligetben, a mauzóleum kapuja, közelében. Egy fa mellett állt, háttal nekem, az ágakról olvadó hó a vállára csöpögött. Kicsit előrehajolt, és az erdőt fürkészte, hiszen a hegyoldal veszélyes terület volt. A felvevőgép az oldalán lógott. A hosszú hajsza során összevissza zúztam magam, sántítottam, tüdőmet pedig marta a hideg levegő. Lassan előreléptem. Elképzelni sem tudom, hogyan bírtam erőt venni magamon, hiszen egész testemben remegtem. Amikor felfigyelt rám, hátraperdült, és ösztönösen lekuporodott. Nem vagyok valami daliás férfi, erősnek se tűnök, és egy jó fejjel alacsonyabb is voltam nála, így, amikor mindezt felmérte, láthatóan megkönnyebbült egy kicsit. Lassan kiegyenesedett, és figyelte, ahogy néhány lépéssel közelebb megyek hozzá, míg végül alig egy méter volt közöttünk, és láthatta arcomon a könnyeket. – Valószínűleg nem jelent magának semmit – mondta valami szánalomfélével a hangjában –, de tudnia kell, hogy sajnálom. Nagyon sajnálom. Ért japánul? – Igen, értek. Felsóhajtott, és repedezett disznóbőr kesztyűjével megdörzsölte a homlokát. – Én ezt sohasem akartam. Soha. Kérem, higgyen nekem – karját a Tinggu Szentély irányába emelte. – Igaz, hogy ő élvezte. Ő mindig élvezi. De én nem. Figyelem őket, felveszem, amit csinálnak, de egyáltalán nem élvezem. Kérem, higgye el nekem, egyáltalán nem élvezem. Kabátujjammal letöröltem a könnyeimet. Előreléptem, és reszkető kezemet a vállára tettem. Meg sem rezdült, csak állt és

zavarodottan fürkészte az arcomat. Nem volt félelem a tekintetében: számára csupán egy védtelen civil voltam. Mit sem sejtett az apró gyümölcskésről, melyet a markomba rejtettem. – Adja ide a gépet – mondtam. – Nem lehet. Ne higgye, hogy a katonák szórakoztatására készítem a felvételeket. Sokkal nagyobb terveim vannak velük. – Adja ide a kamerát. Megrázta a fejét, – Szó sem lehet róla. Úgy éreztem, szavai hirtelen lelassították körülöttünk a világot. Valahol a távoli hegyoldalban a japán szampóhei1 mozsárágyúkkal lőtte a renegát nacionalista egységeket, hogy a hegyről visszaűzze őket a yárosba. Én a hegyoldal magasabban fekvő részén nem érzékeltem semmilyen zajt, a szívünk dobbanását és a fákon olvadó jég hangját kivéve. – Azt mondtam, adja ide a kamerát. – És újra azt mondom, nem. Szó sem lehet róla. Akkor kinyitottam a számat, előredőltem egy kicsit, és egyenesen az arcába engedtem azt az üvöltést, ami egyre csak gyűlt bennem, mialatt üldöztem a hóban. Úgy vonyítottam, mint a sebzett állat. Hirtelen előrelendültem, és megforgattam a kést khakiszínű egyenruhájában, átvágva szerencsehozó szennyinbari-övét2 is. Egy hangot sem hallatott. Arca megrándult, és fejét olyan hirtelen kapta fel, hogy katonai sapkája leesett. Meglepetésünkben mindketten hátraléptünk és döbbenten meredtünk művemre. Vércseppek hulltak a hóra, és belei úgy fordultak ki az uniformison ejtett nyílásból, mint az érett gyümölcs húsa. Egy darabig csak meglepetten nézte, aztán elérte a fájdalom. Elengedte a puskáját, és a gyomrára szorította kezét, hogy megpróbálja visszatömni beleit. – Kuszo3! – kiáltotta. – Mit tettél? Hátratántorodtam és elejtettem a kést, miközben vakon egy fa után tapogatóztam, hogy megtámaszkodjak, A katona elfordult, és az erdő felé támolygott. Egyik kezével a hasát 1

hegyi tüzérezred (japán) Ezer öltéssel készült széles, vörös öv, melyet a japán katonák az egyenruha alatt viseltek, és melyről úgy tartották, szerencsét hoz. (japán) 3 A francba! (japán) 2

markolta, a másikkal még mindig a kamerát fogta. Imbolyogva ment, fejét pedig különös méltósággal emelte fel, mintha valami fontos helyre tartana, mintha a fákon túl egy jobb, biztonságosabb világ várta volna. A hóban bukdácsolva követtem, és szaporán kapkodtam a levegőt. Úgy tíz méterrel odébb megbotlott, majdnem elveszítette az egyensúlyát, és kiáltott valamit: egy japán női nevet, az anyjáét talán, vagy a feleségéét. Ahogy felemelte a karját, valamit elszakíthatott odabenn, mert egy sötét és hosszú darab fordult ki a testéből, és a hóra hullott. Megcsúszott rajta, és hiába próbálta visszanyerni egyensúlyát, már túl gyenge volt, és csak tántorgott bizonytalan köröket leírva, miközben egy vörös csíkot húzott maga után. Mintha ez születés és nem halál lett volna. – Adja ide. Adja ide a kamerát. Nem felelt. Már képtelen volt a józan gondolkodásra: már nem érzékelte a körülötte zajló eseményeket. Térdre esett, karját kissé felemelte, és az oldalára fordult. Egy szempillantás alatt mellette termettem. Ajka elkékült, és vér szivárgott a fogai közül. – Nem – suttogta, ahogy lefejtettem kesztyűs ujjait a felvevőgépről. Szeme már üveges volt, de talán még érzékelte, hol vagyok. Az arcom után tapogatózott. – Ne vegye el. Ha elveszi, ki mondja majd el a világnak? Ha elveszi, ki mondja majd el a világnak? Ezek a szavak velem maradtak, és velem maradnak életem végéig. Ki mondja majd el? Sokáig bámulom a ház felett az eget, a hold előtt gomolygó fekete füstöt. Ki mondja majd el? A válasz: senki sem. Senki sem fogja elmondani. Vége van. Ez az utolsó bejegyzés a naplómban. Soha többé nem írok. Történetem többi részét a film őrzi meg a kamerában, és ami ma történt, titok marad.

1

Tokió, 1990 nyara Néha igazán nagy erőfeszítésre van szükség. Akkor is, ha az ember fáradt meg éhes, és valami nagyon furcsa helyen találja magát. Pontosan ez volt a helyzet velem Tokióban azon a nyáron. Si Csungming professzor ajtaja előtt álltam, és reszkettem az izgatottságtól. Lesimítottam a hajamat, úgyhogy a lehetőségekhez képest rendezett volt, és sok időt töltöttem segélycsomagból szerzett öreg szoknyám rendbetételével is, leporoltam, és az utazástól keletkezett ráncokat a tenyeremmel próbáltam kivasalni. Elnyűtt sporttáskámat, melyet a gépre is magammal vittem, a hátam mögé rúgtam, hogy ne az legyen az első dolog, amit megpillant. Nagyon fontos volt, hogy normálisan nézzek ki. Elszámoltam huszonötig és vettem pár mély lélegzetet, hogy egy kis bátorságot gyűjtsék. – Hahó! – mondtam mintegy próbaképpen, közel hajolva az ajtóhoz. – Ott van? Vártam egy pillanatig, és erősen füleltem. Meghatározhatatlan csoszogásfélét hallottam odabentről, de senki sem nyitott ajtót. Vártam még egy keveset, szívem egyre hangosabban dobolt a fülemben, aztán bekopogtam. – Hall engem? Az ajtó kinyílt, és csodálkozásomban hátrahőköltem. Si Csungming állt ott finom eleganciával. Csendben nézett rám, karjai az oldala mellett, mintha csak arra várna, hogy szemügyre vegyék. Hihetetlenül apró ember volt, mint egy baba, és arcának finom háromszögét vállig érő haj keretezte, mely olyan tökéletesen fehér volt, mintha hóból szőtt kendő lett volna átvetve a vállán. Némán, kissé nyitott szájjal álltam ott.

Tenyerét a combjára helyezte, és fejet hajtott. – Jó napot – mondta halkan, szinte akcentus nélküli angolsággal. – Si Csungming professzor vagyok. Maga kicsoda? – Én… én – nyeltem egyet. – Diák vagyok. Vagyis olyasmi. – Feltűrtem a kardigánom ujját, és kezet nyújtottam neki. Reménykedtem, hogy nem veszi észre lerágott körmeimet. – A Londoni Egyetemről. Figyelmesen szemrevételezte fehér arcomat, vékonyszálú hajamat, a kardigánt és a nagy formátlan sporttáskát. Mindenki ezt teszi, amikor először lát, és az igazság az, hogy hiába próbálok úgy tenni, mintha nem zavarna, az ember sosem szokik hozzá, hogy megbámulják. – Életem meghatározó részében nagyon nagy szükségem volt arra, hogy találkozhassak magával – szóltam. – Kilenc éve, hét hónapja és tizennyolc napja várok erre a pillanatra. – Kilenc éve, hét hónapja és tizennyolc napja? – húzta fel meglepetten a szemöldökét. – Olyan régóta? Ez esetben jöjjön be. Nincs nagy tehetségem ahhoz, hogy kitaláljam, mi jár mások fejében, de azt tudom, hogy egy ember tekintetének mélyén meg lehet látni az igazi tragédiát. Ha az ember elég kitartóan néz valakit, szinte mindig ki lehet találni, mi mindenen ment keresztül. Sokáig tartott, mire Si Csungming nyomára akadtam. Hetvenes éveit taposta, és ámulatba ejtett, hogy életkora és a japánokkal szemben táplált érzései ellenére itt bukkantam rá a Tódai Egyetemen, Japán legnagyobb egyetemén, ahol meghívott előadó volt. Irodájának ablaka az egyetem íjásztermére nézett, ahol sötét fák sorakoztak a cseréptetős épületegyüttes körül, és ahol az egyedüli zajt az örökzöld tölgyek között károgva ugráló varjak keltettek. A szoba forró és fülledt volt, a porral teli levegőt három susogó ventilátor kavarta. Lassan léptem be, megilletődve, hogy végre itt lehetek. Si Csungming levett egy halom papírt az egyik székről. – Üljön le, üljön csak le. Készítek teát. Lehuppantam, cipőim szigorúan egymás mellett, táskám az ölemben, erősen a hasamhoz szorítva. Si Csungming fel-alá sántikált, megtöltött egy elektromos vízmelegítőt, mit sem törődve a csapból kifröccsenő vízzel, mely mandarin stílusú

köntösét sötétre festette. A ventilátor gyengéden megzizegtette a plafonig érő polcokon tornyosuló papírhegyeket és a morzsálódó öreg könyveket. Amint beléptem, észrevettem a szoba sarkában álló vetítőgépet. A papírhalmok közül épphogy kilátszott a sarokba tolt poros 16 mm-es vetítő. Kísértést éreztem, hogy odaforduljak, és szemügyre vegyem, de tudtam, hogy ez illetlenség lenne. Az ajkamba haraptam, és Sí Csungmingre fordítottam minden figyelmemet. Éppen egy hosszú monológba kezdett a kutatásáról. – Keveseknek van elképzelése arról, hogy mikor is terjedt el a kínai orvoslás Japánban, pedig már a Tang-korban is találhat bizonyítékot a jelenlétére. Tudta ezt? Teát készített nekem, és némi zörgés után valahonnan előkerített egy zacskó kekszet is. – A pap, Csian Csen terjesztette el a 8. században, éppen itt. Manapság akármerre néz, mindenütt kampó4 boltokat talál. Elég, ha kiteszi a lábát az egyetemi városrészből, máris belebotlik néhányba. Lenyűgöző, nemde? Rápislogtam. – Azt hittem, ön nyelvész! – Nyelvész? Ó, nem. Valaha, talán az voltam, de azóta minden megváltozott. Tudni akarja, mi vagyok? Megmondom. Ha fog egy mikroszkópot, és alaposan megvizsgálja azt a kapcsolódási pontot, ahol a biotechnikus és a szociológus találkozik… – mosolygott, felvillantva hosszú sárga fogait –, ott megtalál engem: Si Csungminget, egy nagyon kicsi embert, aki impozáns címet visel. Az egyetem azt mondja, nagy fogás vagyok nekik. Ami engem érdekel, az az, hogy mindebből – karjával körbemutatott a szobán, a könyveken, mumifikált állatok színes ábráin, és egy Hunan rovartana feliratú táblázaton – mennyi érkezett Csian Csennel, és mennyit hoztak magukkal a japán csapatok 1945 után. Például, lássuk csak… – kezét végigfuttatta az ismerős címeken, előhúzott egy poros régi kötetet, és letette elém. Egy rémisztő ábránál nyitotta ki, egy felboncolt medvét láttam, melynek belső szerveit a festő a rózsaszín és menta 4

Hagyományos kínai orvoslás, mely gyógynövény eredetű gyógyszereken alapszik (japán)

pasztell színárnyalataival töltötte ki. – Itt van például az ázsiai fekete medve. Vajon mikor próbálták meg először a karuizava medve epehólyagját gyomorbántalmakra alkalmazni? A csendesóceáni háború után? – Kezét az asztalra tette, és rám nézett. – Felteszem, itt jön a képbe ön. A fekete medve az egyik érdeklődési területem. Ez a kérdés hozza a legtöbb embert az ajtóm elé. Ön természetvédő? – Nem – mondtam, meglepődve saját hangom határozottságán. – Tulajdonképpen nem. Nem itt jövök a képbe. Még sosem hallottam a… a karuizava medvéről. – Aztán nem bírtam magammal. Megfordultam, és a sarokban álló vetítőgépre meredtem. – Én… – tekintetemet újra Si Csungmingre emeltem. – Én nem a kínai orvoslásról akarok önnel beszélni. – Nem? – levette szemüvegét, és kíváncsian nézett rám. – Nem arról? – Nem – ráztam meg határozottan a fejem. – Egyáltalán nem. – Akkor… – elmerengett. – Akkor azért van itt, hogy…? – Nanking miatt. Leült az asztalhoz, és összeráncolta a homlokát. – Elnézést. Mit mondott, ki maga? – A Londoni Egyetem diákja vagyok. Legalábbis az voltam. De nem a kínai orvoslást tanulmányoztam, hanem a háborús kegyetlenségeket. – Állj – emelte fel a kezét. – Rossz helyen jár. Nem én vagyok a maga embere. Azon volt, hogy felálljon az asztaltól, mire én sietve kinyitottam a táskámat, és előhúztam viharvert jegyzeteimet, melyeket egy gumiszalag tartott össze. Idegességemben el is ejtettem néhányat, majd felszedegettem őket, és összevissza, ahogy voltak, az asztalra raktam őket. – Fél életemet a kínai háború kutatásával töltöttem. – Levettem a gumiszalagot, és kiterítettem a jegyzeteimet. Voltak köztük fordítások saját miniatűr kézírásommal, könyvtári könyvekből kifénymásolt tanúvallomások, és vázlatok, melyeket saját magamnak készítettem, hogy segítsenek elképzelnem a történteket. – Kiváltképp Nankinggal foglalkoztam. Nézze – feltartottam egy gyűrött papírdarabot, melyet apró betűk

borítottak –, ez a megszállásról szól, ez a japán parancsnoki lánc ábrája, mind japánul, látja? Tizenhat éves koromban csináltam. Tudok írni japánul és kínaiul is egy kicsit. Si Csungming csendben végignézte a papírokat, lassan a székébe süllyedt, arcára különös kifejezés ült ki. A vázlataim és ábráim nem valami jók, de már nem zavar, ha az emberek kinevetik őket. Számomra mindegyik fontos, minden darab segít rendet tenni a gondolataimban, mindegyik arra emlékeztet, hogy napról napra közelebb kerülök az igazsághoz, ahhoz, ami 1937ben Nankingban történt. – Ez pedig… – kibontottam az egyik vázlatot és felemeltem. Egy A3-as papír volt, melyen az évek során a hajtogatás mentén áttetsző vonalak alakultak ki. – Ez volna a város az invázió után. Egy egész hónapomba került, mire befejeztem. Ez itt egy halom holttest, látja? – Várakozón néztem rá. – Ha alaposan megnézi, láthatja, hogy jól ábrázoltam. Leellenőrizheti, ha akarja. Pontosan háromszázezer holttest van ezen a képen és… Si Csungming hirtelen talpra szökkent, és kilépett az asztal mögül. Becsukta az ajtót, az íjászteremre néző ablakhoz lépett, leeresztette a rolót. Kissé balra dőlve járt, és a haja olyan gyér volt, hogy feje búbja szinte kopasznak látszott, fejbőre pedig olyan ráncos, mintha nem is lett volna alatta koponya, és kivehetőek lennének agyának redői és hasadékai. – Tudja, mennyire kényes ez az ország Nanking említésére? Az ízületesekre jellemző lassúsággal visszaült az asztalhoz, hozzám hajolt, és halkan suttogva szólalt meg. – Tudja, milyen erős a jobboldal Japánban? Tud arról, hogy volt már, akit megtámadtak, csak, mert beszélt erről? Az amerikaiak – remegő ujjával rám mutatott, mintha én lennék Amerika legközelebbi megtestesítője –, az amerikaiak, Mac Arthur, tettek róla, hogy a jobboldal azzá a rémisztő Intézménnyé váljon, ami. Egyszerű – nem beszélünk róla. Én is suttogtam: – De én csak azért utaztam idáig, hogy magával találkozhassak. – Akkor kénytelen lesz hazamenni – felelte. – A múltamról beszél. Az egész földkerekségen éppen itt, Japánban fogom a legkevésbé megtárgyalni a múlt tévedéseit.

– Nem érti. Segítenie kell. – Kell? – Egy olyan dologról van szó, amit a japánok követtek el. Tudok a legtöbb kegyetlenkedésről, a gyilkolási versenyekről, az erőszakról. De én kifejezetten egy dologról beszélek, amit maga is átélt. Senki sem hiszi el, hogy tényleg megtörtént, mindenki azt hiszi, hogy csak kitaláltam. Si Csungming előrehajolt, és mélyen a szemembe nézett. Amikor elárulom, hogy mit kutatok, az emberek általában egy szomorú, szánakozó pillantást vetnek rám, egy pillantást, mely ezt mondja: „Bizonyára csak kitalálta. De vajon miért? Miért is találna ki valaki egy ilyen borzalmas dolgot?” Ez a tekintet azonban más volt. Kemény volt és mérges. Amikor a professzor megszólalt, hangja mélyebb, keserűbb tónusra váltott. – Mit mondott? – Bizonyíték volt rá. Évekkel ezelőtt olvastam róla, de azóta sem sikerült újra megtalálnom azt a könyvet, és mindenki azt mondja, a könyvet is csak kitaláltam, hogy az sohasem létezett. De nem baj, mert elvileg van egy film is, melyet Nankingban készítettek 1937-ben. Fél éve tudtam meg. És maga is tud róla. – Ostobaság. Nincsen semmiféle film. – De. A neve szerepelt egy egyetemi folyóiratban. Azt írták, hogy maga ott volt Nankingban. Hogy látta a mészárlást, látta a kínzásokat. Azt írták, hogy amikor 1957-ben a Csiang-szu Egyetemet látogatta, az a hír járta, hogy volt egy filmfelvétele róla. Ezért vagyok én itt. Hallanom kell… tudnom kell arról, hogy mit tettek a katonák. Csak egyetlen részletet arról, amit tettek, hogy tudjam, nem csak képzeltem az egészet.Tudnom kell, hogy amikor a nőket elfogták, vajon… – Kérem! – Si Csungming tenyerével az asztalra csapott és felállt. – Nincs magában semmi együttérzés? Ez nem kávéházi beszédtéma! – Széke támlájáról leakasztott egy botot, átsántikált a szobán, kinyitotta az ajtót és levette róla a névtábláját. – Látja? – mondta, és botjával becsukta az ajtót. Feltartotta a névtáblát és megkocogtatta, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Szociológiaprofesszor. Szociológia. Kutatási területem a kínai orvostudomány. Többé már nem Nanking határoz meg engem.

Nincs semmiféle film. Vége van. És most, nagyon elfoglalt vagyok és… – Kérem. – Megmarkoltam az asztal lapját, elvörösödve. – Kérem! Létezik a film. Létezik! Benne volt a folyóiratban, láttam. Magee filmje nem mutatja, a magáé viszont igen. Ez az egyetlen film az egész világon és… – Hallgasson! – mondta, és fenyegetően meglengette felém a botját. – Elég! Fogai hosszúak voltak és fakók, mint a Góbi-sivatag régi kövületei. – Nos, minden tiszteletem az öné. Tisztelem önt és kivételes intézményét. Igen kivételes. De hadd fejezzem ki magam egyszerűen: nincs semmiféle film. Amikor folyamatosan azzal foglalkozik az ember, hogy megpróbálja bebizonyítani, nem őrült, a Si Csungminghez hasonló emberekre nem lehet számítani. Miután feketén-fehéren láttam valamit leírva, majd a következő pillanatban azt mondják, hogy csak a képzeletem játéka volt, nos, ettől valóban annyira meg tudnék őrülni, amennyire őrültnek ők tartanak. Ugyanazt éltem át, amit a szüleimnél és a kórházban, tizenhárom éves koromban. Ott mindenki azt mondta, hogy a kínzásokat én találtam ki – őrültségemből kifolyólag –, és hogy olyan kegyetlenség sohasem történhetett meg. Valamint hogy a japán katonák durvák és irgalmatlanok voltak, de olyasféle dolgot nem tudtak volna elkövetni. Valami olyan elmondhatatlant, hogy még az orvosok és nővérek is, akik úgy vélték, már mindent láttak, suttogóra fogták, amikor erről beszéltek. „Biztos vagyok benne, hogy te elhiszed, hogy olvastad. Biztos, hogy számodra ez valóságos.” – Mert valós is – mondtam a padlót bámulva, és az arcom szégyentől lángolt. – Valóban olvastam róla. Egy könyvben. – A könyv narancssárga borítóján egy fénykép volt a mejtani kikötőben egymásra halmozott holttestekről, és tele volt a nankingi eseményekről szóló történetekkel. Amíg azt a könyvet nem olvastam, nem hallottam Nankingról. – A szüleim házában találtam. Az egyik nővér, aki ki nem állhatott, lámpaoltás után, amikor azt hitte, senki sem figyel, mindig odajött az ágyamhoz.

Mozdulatlanul, nyugodtan feküdtem, úgy tettem, mintha aludnék. Leguggolt az ágyam mellé, és a fülembe suttogott, lehelete forró és élesztőszagú volt. – Mondok neked valamit – suttogta éjszakáról éjszakára, amikor a függönyök virágmintáinak vetülete mozdulatlan volt a mennyezeten. – Neked van a legbetegebb fantáziád, amivel tíz év alatt ebben a rohadt szakmában találkoztam. Te tényleg őrült vagy. És nemcsak őrült, hanem gonosz is… De ez nem az én agyszüleményem … Féltem a szüleimtől, főleg az anyámtól, de amikor a kórházban senki sem akarta elhinni, hogy az a könyv létezett, elkezdtem aggódni, hogy talán igazuk van, és tényleg csak képzelődtem, és valóban őrült vagyok. Akkor összeszedtem a bátorságomat, és levelet írtam a szüleimnek, hogy keressék meg a zsebkönyvek halmai között a narancssárga borítós könyvet, amelynek címe – ebben szinte biztos voltam – A nankingi mészárlás volt. Szinte postafordultával érkezett a válaszlevél: „Biztos vagyok benne, hogy te elhiszed, hogy létezik ez a könyv, de biztosíthatlak, hogy efféle szemetet az én házamban nem olvastál.” Anyám mindig teljesen biztos volt abban, hogy amit tudtam, és amire gondoltam, az az ő ellenőrzése alatt állt. Nem bízott egyetlen iskolában sem, nehogy téves eszmékkel töltsék meg a fejemet, így évekig otthon taníttattak. De ha az ember ilyen felelősséget vállal magára, ha annyira fél (akármilyen titkos, kínzó indíttatása legyen is rá), hogy gyermekei megtudnak valamit az életről, hogy ellenőriz minden könyvet, amely átjut a küszöbön, néha még ki is tép regényekből illetlennek tartott oldalakat, nos, akkor egy dolog bizonyos: alaposnak kell lennie. Legalábbis valamivel alaposabbnak, mint amilyen az anyám volt. Nem vette észre, ahogy a feslettség beszivárgott az otthonába a gyomokkal benőtt ablakokon keresztül, elsomfordálva az olcsókönyvtár dohos halmai mellett. Valahogy elkerülte a figyelmét a Nankingról szóló könyv. „Megnéztük mindenhol, fent és lent, mindenképpen szerettünk volna segíteni neked, egyetlen gyermekünknek, de

sajnos azt kell mondanom, hogy ebben a dologban tévedsz. Ezt megírtuk az orvosodnak is.” Emlékszem, ahogy leejtettem a levelet a kórterem padlójára, és rémülten arra gondoltam: Mi van, ha igazuk van? Mi van, ha a könyv nem létezik? Mi van, ha tényleg az én agyam szüleménye az egész? Akkor úgy éreztem, hogy a gyomromból kiinduló mély fájdalomnál rosszabb dolog sohasem történhet velem. Néha hosszú utat kell megtennünk, hogy bebizonyítsunk valamit. Még akkor is, ha csak magunknak bizonyítunk. Amikor végre kiengedtek a kórházból, pontosan tudtam, mit fogok tenni. A kórházban az oktatóegységen keresztül letettem az összes vizsgámat (a legtöbbre ötöst kaptam, és ez mindenkit meglepett, mintha a tudatlanság egyenlő lenne az ostobasággal), a kinti valós világban pedig a magamfajták számára léteznek szervezetek, melyek segítettek, hogy főiskolára felvételizhessek. Sőt, segítettek mindenben, ami gondot okozott, mint például a telefon használatában és a buszon való utazásban. Autodidakta módon, könyvtári könyvekből tanultam kínaiul és japánul, és hamar bejutottam a Londoni Egyetem Ázsia-tanulmányok szakára. Hirtelen – legalábbis a külvilág felé – szinte normálisnak látszottam: volt egy albérleti szobám, szórólaposztogatói félállásom, diák vasúti bérletem és egy témavezetőm, aki Yoruba-szobrokat és preraftaelita képeslapokat gyűjtött („A sápadt nők az egyik fétisem – mondta egyszer – amennyiben nem őrültek, persze”). Amíg azonban a többi diák a diplomamunkájával volt elfoglalva, és esetleg posztgraduális tanulmányokat fontolgatott, én Nankingra gondoltam. Ha békére akartam lelni, meg kellett tudnom, hogy jól emlékeztem-e a narancssárga könyvben szereplő részletekre. Órákat töltöttem a könyvtárban könyveket és folyóiratokat lapozgatva, megpróbáltam még egy példányt találni a könyvből, illetve egy másik kiadványt, mely ugyanarról az eseményről tanúskodik. Volt egy könyv A nankingi borzalom címmel, mely 1980-ban jelent meg, de már nem volt kapható. Egyetlen könyvtár, még a Kongresszusi Könyvtár sem rendelkezett példánnyal, és egyébként sem voltam biztos abban, hogy ez volt az a könyv. De nem számított, mert találtam valami mást.

Legnagyobb döbbeneternre felfedeztem, hogy létezik egy filmfelvétel a mészárlásról. Összesen két film volt. Az első Magee tiszteletesé. Magee a harmincas években misszionárius volt Kínában, és filmjét az egyik kollégája csempészte ki az országból, akit annyira elborzasztott, amit a filmen látott, hogy Sanghajba menet bevarrta teveszőr kabátjának bélésébe. Onnantól kezdve a film elfeledve feküdt egy forró dél-kaliforniai pince mélyén, szétesett, ragacsossá vált és kitekeredett, mire végre felfedezték és a Kongresszusi Könyvtár filmgyűjteményébe került. Láttam a Londoni Egyetem könyvtárában őrzött másolatot. Újra és újra megnéztem, vizsgálgattam, tanulmányoztam minden egyes filmkockát. Nanking borzalmait mutatta be. Olyasmit, amire fényes nappal sem szeretek gondolni, de azt a kegyetlenséget nem mutatta be, amiről néhány évvel azelőtt olvastam. A másik, vagy legalábbis annak említése, Si Csungminghez kötődött. Abban a pillanatban, amikor erről olvastam, minden egyéb megszűnt létezni. Másodéves voltam az egyetemen. Egy tavaszi reggelen, amikor a Russell Square-en hemzsegtek a turisták, és virítottak a nárciszok, a könyvtárban ültem egy gyéren megvilágított asztalnál, és a történettudományi absztraktok halma mögött egy zavaros folyóirat fölé görnyedtem. A szívem majd kiugrott a helyéről: végre találtam egy utalást a kínzásokra. Homályos utalás volt, elnagyolt, és nélkülözte a pontos részleteket, de egy mondatnál majdnem felugrottam a székemből. „Az 1950-es évek végén Csiangszuban bizonyosan említést tettek egy, a kínzásokat megörökítő 16 mm-es filmről. Magee filmjével ellentétben ez mind ez idáig nem bukkant fel Kínán kívül." Megragadtam az újságot, és az állítható asztali lámpát egészen lehúztam a lapra, mert nem akartam hinni a szememnek. Hihetetlen volt elgondolni, hogy képi anyag maradt fenn róla. Lehet, hogy őrült vagyok, lehet, hogy tudatlan vagyok, de azt senki sem állíthatja, hogy én találtam ki az egészet. Nem, amíg itt volt leírva fehéren-feketén. „A film egy bizonyos Si Csungming, a Csiangszu Egyetem egy fiatal tudományos munkatársának tulajdonát képezi, aki Nankingban tartózkodott a borzalmas 1937-es mészárlás alatt…”

Újra és újra elolvastam a bekezdést. Olyan érzés öntött el, amilyen azelőtt még soha, s melyet összesűrítettek és keményre gyúrtak a hitetlen kórházi alkalmazottakkal töltött évek. Csak amikor a szomszédos asztalnál ülő diák türelmetlenül felsóhajtott, vettem észre, hogy állok, és ökölbe szorítom, majd kinyitom a kezem, és magamban motyogok. Karomon felállt a szőr. Mind ez idáig nem bukkant fel Kínán kívül… El kellett volna lopnom azt az újságot. Ha tényleg megtanultam volna a leckét a kórházban, a folyóiratot a kardigánomba csúsztatom, és egyenesen kisétálok vele a könyvtárból. Akkor lenne valamim, amit megmutathatnék Si Csungmingnek, hogy bebizonyítsam, amit kutatok, nem beteg elmém szüleménye. Akkor nem tagadhatta volna le, és nem kellett volna újra megkérdőjeleznem az épelméjűségemet.

2

Volt egy apró kávézó a hatalmas, vörös zománccal borított Akamon-kapuval átellenben, a Tódai Egyetem bejárata mellett, a Bambi. Amikor Si Csungming felszólított, hogy hagyjam el az irodáját, engedelmesen összeszedtem a jegyzeteimet, és visszagyűrtem őket a táskámba. De nem adtam fel. Még nem. A kávézóban egy ablak melletti asztalhoz ültem, mely éppen a kapura nézett, így mindent jól láthattam. Felettem Tokió csillogó felhőkarcolói törtek az ég felé, s ameddig csak a szem ellátott, milliónyi ablak verte vissza a napsugarakat. Előrehajoltam, és a hihetetlen látványt csodáltam. Sokat tudtam erről a főnixmadár-városról, arról, Tokió hogyan támadt fel háborús hamvaiból, de így élőben valószerűtlen volt. Hová lett a háborús Tokió? Hol az a város, ahonnan a katonák jöttek? Ez alatt a város alatt volna eltemetve? Annyira más volt, mint azok a sötét képek, amiket éveken át magamban hordoztam, a szénfoltos maradványok, lebombázott utcák, szétszórt riksák. Úgy döntöttem, hogy az acél és a vasbeton harsogó városára úgy fogok gondolni, mint Tokió reinkarnációjára, melyet az eredeti városra, Japán valódi ütőerére húztak fel. A pincérnő meredten nézett rám. Felvettem az étlapot, és úgy tettem, mintha tanulmányoznám, miközben egyre jobban elvörösödtem. Nem volt pénz nálam, mert ennyire előre nem gondolkodtam. A repülőjegyre valót egy gyárban kerestem meg, ahol a fagyasztott borsó pakolásától lejött az összes bőr az ujjaimról. Amikor az egyetemmel közöltem, hogy japánba szeretnék menni, hogy Si Csungminggel találkozzak, azt mondták, betelt a pohár: vagy Londonban maradok és leteszem elmaradt vizsgáimat, vagy végleg búcsút mondok az egyetemnek. Úgy vélték, „a megszállottságig foglalkoztatnak bizonyos nankingi események”, szememre vetették teljesítetlen tanegységeimet, azt, hogy a jogi tanszék kötelező kurzusain meg

sem jelentem, és hogy nemegyszer azon kaptak az előadóban, hogy Nankingról készítek vázlatokat ahelyett, hogy az ázsiaicsendes-óceáni régió gazdasági dinamizmusáról jegyzetelnék. Hiába is pályáztam volna kutatói ösztöndíjra. Így hát eladtam a holmimat, néhány CD-t, egy dohányzóasztalt, és az öreg fekete biciklit, melyen évekig jártam Londonban. Miután megvettem a repülőjegyet, nem sok pénzem maradt, csupán egy marék piszkos jen, amit a táskám egyik oldalzsebébe gyömöszöltem. Egyre csak a pincérnőt figyeltem, hogy vajon meddig várathatom még, mikor kell rendelnem. Egyre nyugtalanabbnak látszott, így kiválasztottam a legolcsóbb ételt az étlapról, kristálycukorral megszórt „dán” dinnyés sütit. Ötszáz jenbe került. Amikor kihozta a süteményt, gondosan leszámoltam a pénzt, és az apró tálkára helyeztem, ahogy a többi vendégtől láttam. A táskámban volt egy kis ennivaló. Talán senki sem veszi észre, ha veszek belőle. Nyolc csomag Rich Tea teasüteményt csomagoltam be. Volt még nálam egy gyapjúszoknya, két blúz, két pár harisnya, egy pár fűzős bőrcipő, három japán nyelvkönyv, hét tankönyv a csendes-óceáni háborúról, egy szótár és három ecset. Nem gondoltam végig pontosan, hogy mihez kezdek majd, ha már találkoztam Si Csungminggel, nem gondoltam a gyakorlati dolgokra. Nesze neked, Grey. Mit is mondtak mindig az orvosok? „Meg kell tanulnod előre tervezni. A társadalomban vannak alapvető szabályok, melyeket tiszteletben kell tartanod.” Grey. Ez persze nem az igazi nevem. Még a szüleim, akik egy isten háta mögötti málladozó házikóban élnek, sem különcködtek ennyire. A kórházban kaptam a nevem. Az ágyszomszédom, egy sápadt lány nevezett el így, aki karikát viselt az orrában és egész nap a csapzott haját tekergette, „csak be akarom rasztásítani egy kicsit", mondta. Szája környéke sebes volt a sok sziputól, és egyszer kiegyenesített egy ruhaakasztót, bezárkózott vele a mosdóba, és felnyomta a karjába egészen a könyökhajlatáig. (A kórház előszeretettel tette össze a hozzánk hasonlókat, sosem fogom igazán megérteni, miért. Mi voltunk az „önmagára ártalmas” kórterem.) Én úgy láttam, hogy a rasztahajú lánynak mindig önelégült mosoly ült az arcán, és

sosem gondoltam volna, hogy a sok ember közül éppen velem akar majd beszélgetni. Egy nap, amikor a reggelihez sorakoztunk, észrevette, hogy mögötte állok a sorban. Hátrafordult, egyenesen rám nézett, és hirtelen elkacagta magát. – Jé, most esik le, hogy mire hasonlítasz. Pislogtam egyet: – Mire? – A grey-re emlékeztetsz. – Mire? – Ja. Amikor bekerültél ide, még éltél. De – elvigyorodott és az arcomra mutatott – már nem élsz, ugye? Szellem vagy, Grey, mint mi itt mindannyian. Egy grey. Végül valahonnan előkerített egy képet, hogy megértsem, miről beszél: a grey egy nagy fejű földönkívüli lény volt, melynek üres, sima és magasan ülő rovarszerű szemei, és furcsa, kifehérített bőre volt. Emlékszem, ahogy ültem az ágyamon és csak meredtem az újságra, miközben a kezem egyre hidegebb lett, a vérkeringésem egészen lelassult. Én egy grey vagyok. Vékony, fehér és egy kicsit áttetsző. Semmi élő nem maradt bennem. Szellem vagyok. Tudtam, miért. Azért, mert már nem tudtam, miben higgyek. A szüleim nem álltak ki mellettem, és sok egyéb dolog volt még, ami a szakembereket megerősítette abban, hogy bolond vagyok. Például a szexszel kapcsolatos dolgok, és különc tudatlanságom a világ dolgait illetően. A kórházi alkalmazottak nagy része titkon úgy vélte, történetem enyhén vérlázító: könyvek között nőttem fel, tv és rádió nélkül. Kinevettek, amikor a porszívó vagy az utcán eldübörgő busz hangjára ijedten felugrottam. Fogalmam sem volt, hogyan működik egy walkman vagy egy távirányító, és időnként úgy találtak rám furcsa helyeken elakadva, hogy csak pislogtam, és azt sem tudtam, hogy kerültem oda. Nem hitték el, hogy mindez azért van, mert elszigeteltségben nőttem fel, elzárva a való világtól. Ehelyett a fejükbe vették, hogy mindez az őrültségemből fakad. „Felteszem, azt hiszed, hogy a tudatlanság mentség lehet.” Az ápolónő, aki éjszakánként a fülembe sziszegte véleményét, úgy vélte, a tudatlanság a legnagyobb bűn. „Ez nem mentség, tudod, nem mentség. Sőt, szerintem a tudatlanság semmiben sem

különbözik a tiszta, egyértelmű gonoszságtól. Amit pedig te tettél, az tiszta, egyértelmű gonoszság.” Amikor a pincérnő elment, kinyitottam a táskám, és kivettem belőle a japán szótáramat. A japán nyelvben három ábécé van. Ezek közül kettő fonetikus ábécé, melyeket könnyű megérteni. Azonban van egy harmadik is, egy sokkal összetettebb és sokkal, de sokkal csodálatosabb, amely évszázadokkal korábban a Kínában használatos képírásból alakult ki: a kandzsi. Évekig tanultam, de a kandzsi láttán mind a mai napig előfordul, hogy az jut eszembe, mennyire jelentéktelen is az én életem. Amikor az ember megáll, hogy a történelem és emberi ármány egész folyamát egyetlen aprócska, hangyányi írásjelbe rejtve szemlélje, hogyan is ne érezné önmagát végtelenül esendőnek? A kandzsi számomra különös logikával bír. Megértettem, hogy a szorosan a „kapu” jele mellé illesztett „fül" jele együttesen miért is jelenti azt, hogy „hallgatózni”. Megértettem, hogy a három nő együtt miért jelenti, hogy „zajos”, és hogy néhány fröcskölő vonal miként ad „vizes” jelleget egy szónak. A mező a víz jelével együtt tengert jelent. A szótár állandó társam volt. Kicsi volt és puha, fehér és meghitten ismerős. Borjúbőrnek látszó kötése volt, és úgy illett a kezembe, mintha beleöntötték volna. A rasztahajú lány lopta egy könyvtárból, miután kikerült a kórházból. Postán küldte el ajándékképpen, amikor a betegek között híre kelt, hogy végre kiengednek. Egy lapot is tett a könyvbe, amin. ez állt: „Én hiszek neked. Mutasd meg nekik! Rajta, kislány, BIZONYÍTSD BE!” Titokban még ennyi év után is felkavar az a lap. Az első oldalon nyitottam ki a szótárt, ahol a könyvtár bélyegzője volt. A Si Csungming nevében szereplő jegyek valami olyasmit jelentettek, hogy „ő, aki tisztán látja a múltat és a jövőt”. A táskám mélyéről előhalásztam egy piros filctollat, és felvázoltam a kandzsit, majd megtöltöttem az egész lapot az egymásba gabalyodó, fejjel lefelé lógó és oldalukra dőlő kandzsikkal. A fennmaradó felületekre pedig apró betűkkel Sí Csungming nevét írtam angolul, újra meg újra. Amikor már nem volt üres hely a lapon, megfordítottam, és felrajzoltam a gyönyörű egyetemi városrészt. Csupán pár percig láttam, de

olyan volt, mint egy csodaország a város közepén: árnyas ginkók sora a fehér kavicsos sétányok mentén, díszes tetők, és egy hűvös tó hullámzása az erdő közepén. Berajzoltam az íjásztermet, és néhány kőlámpást is hozzáadtam saját örömömre. Végül megrajzoltam Si Csungming irodáját is, valamint magamat, amint előtte állok. Éppen kezet ráztunk. Másik kezében egy filmdobozt tartott, készen arra, hogy átadja nekem. A képen remegtem. Kilenc év, hét hónap és tizennyolc nap után végre választ kapok a kérdésemre. Este fél hétkor még mindig forrón tűzött a nap, de a Szociológiai Intézet vaskos tölgykapui már zárva voltak, és hiába szorítottam fülemet az ajtóra, semmit sem hallottam odabentről. Megfordultam és szétnéztem azon töprengve, vajon hogyan tovább. Hat órán keresztül vártam Si Csungmingre a Bambiban, és jóllehet, senki sem tett rám megjegyzést, mégis kötelességemnek éreztem, hogy sorra rendeljem a jeges kávékat. Már négyet ittam, és ettem hozzá négy dinnyés süteményt is, ujjaimat megnyálazva csipkedtem fel a cukorszemcséket a tányérról. Amikor a pincérnő nem figyelt, az asztal alatt lopva előhúztam a táskámból egy-egy Rich Tea kekszet. Az asztal alatt lecsippentettem belőle egy darabot, és úgy mellékesen a számhoz emeltem a kezem, mintha ásítanék. A maroknyi jen bankjegy jelentősen megcsappant. Rájöttem, hogy csak az időmet vesztegettem. Si Csungming bizonyára már régen távozott egy másik kijáraton. Talán kitalálta, hogy várni fogom. Kimentem az utcára, és néhány összehajtogatott lapot húztam elő a táskámból. Indulás előtt Londonban még lefénymásoltam egy igen részletes Tokió-térképet, mely több oldalt is megtöltött. Álltam a kései napfényben a hömpölygő tömeg közepén, és a lapokat böngésztem. Szétnéztem mindkét irányba a főútvonalon, ahol álltam. A sűrűn és meredeken emelkedő épületek egy kanyon benyomását keltették. Tömeg volt mindenfelé és rengeteg neonreklám. A boltokban zsivaj, rengeteg vásárló. Most mihez kezdjek? Mindent feladtam, hogy idejöjjek és találkozzak Si Csungminggel, és most nem volt hová mennem, nem tudtam, mit tegyek.

Miután tíz percig nézegettem a térképet, és továbbra sem tudtam, mihez kezdjek, visszatömködtem a táskámba, a táska pántját átvetettem a vállamon, becsuktam a szemem, és elkezdtem körbe-körbe pörögni, hangosan számolva. Amikor huszonöthöz értem, kinyitottam a szernem, és mit sem törődve a járókelők furcsálló pillantásaival, elindultam abba az irányba, ahol megálltam.

3

Órákig jártam Tokió utcáit, és nem győztem csodálni az üvegtoronyszerű felhőkarcolókat, cigaretta- és italreklámokat, a talmi, gépies hangokat, melyek az égből kúsztak le hozzám, akármerre mentem, mintha fent az égben valamiféle menedékhely lett volna. Csak mentem körbe-körbe céltalanul, utasokat, kerékpárosokat, aprócska, magányos, makulátlan matrózruhába öltöztetett iskolás gyerekeket kerülgettem, akiknek bőr iskolatáskájuk olyan fényes volt, mint a bogár szárnya. Fogalmam sincs, milyen messze és merre mentem. Amikor a városra leszállt az éj, és a ruhám vizes volt az izzadságtól, a táska pántja gödröt vájt a vállamba, és éreztem a friss vízhólyagokat a talpamon, megálltam. Egy szentély területén találtam magam. Juharfák és ciprusok vettek körül, melyek árnyékában halovány kaméliák bújtak meg. Hűvös és csendes volt ez a hely, csak néha-néha futott végig a fák levelein a több száz buddhista hívő ajkát elhagyó ima, mint egy remegés. A fák alatt kísérteties csendben, több sorban kőből faragott gyermekszobrok álltak. Több száz volt belőlük, s mindegyik kézzel kötött piros sapkát viselt. Megdöbbenve huppantam le egy padra, s nem tudtam levenni róluk a szemem. Rendezett sorokban álltak, volt, akinek szélmalom vagy mackó volt a kezében, és voltak, akik partedlit viseltek. Üres, szomorú arcok végtelen sora nézett farkasszemet velem. A gyerekek arckifejezése láttán az embernek sírhatnékja támadt, így hát inkább átültem egy másik padra, ahol nem kellett őket néznem. Lehúztam a cipőmet és a harisnyámat. Jólesett a hűvös a lábamnak, kinyújtottam és megtornáztattam a lábujjaimat. A szentély bejáratánál volt egy vizesedény a hívők részére, hogy abban mossák meg kezüket, de a bambusznád merőkanállal én a lábamra locsoltam belőle. Olyan hűs és tiszta

volt a víz, hogy végül a számba is mertem egy kicsit. Ezután hátrafordultam, és olyan érzésem támadt, mintha a kőgyerekek elmozdultak volna. Olyan volt, mintha mindannyian együtt tettek volna egy lépést, mivel megrökönyödtek a szent helyhez méltatlan viselkedésemen. Egy darabig visszabámultam rájuk, majd a padhoz sétáltam, elővettem egy csomag kekszet és rágcsálni kezdtem. Nem volt hová mennem. Az éjszaka langyos, a park pedig csendes volt, a hatalmas kivilágított piros és fehér Tokió Torony magasodott a fejem felett. Miután lement a nap, a fák között egy lámpás fénye jelent meg, és hamarosan hajléktalanok lepték el a környező padokat. Akármilyen nyomorultak is voltak, mindnek volt egy kis vacsorája, és evőpálcika hozzá, sőt, néhányuknak zománcozott bentó5 uzsonnás doboza is volt. Ültem a padomon, majszoltam a kekszet, és néztem őket. Ők pedig ették a rizsüket, és visszabámultak rám. Az egyik hajléktalan férfinél volt egy köteg kartonpapír, amit leteregetett a bejárati kapu kövezett padlójára, és rátelepedett. Egy foltos tréningnadrágot leszámítva meztelen volt, és kerek hasa koszos volt. Sokáig csak lopva pillantott rám és nevetett. Olyan volt, akár egy kicsi flúgos Buddha, akit szénben forgattak meg. Én nem nevettem. Csendben ültem a padon, és néztem őt. A hajléktalan egy fényképre emlékeztetett, melyet az egyik tankönyvben láttam egy a háború utáni Tokióban éhező férfiról. MacArthur parancsnokságának első évében a japánok fűrészporon, makkon, mogyoróhéjon, tealeveleken, tökszáron és magvakon éltek. Emberek haltak éhen az utcákon. A könyvben szereplő férfi előtt egy ruha volt kiterítve, melyen két durván megmunkált kanál hevert. Tinédzser koromban végtelenül felzaklattak ezek a kanalak. Volt bennük valami különleges, nem ezüst vagy míves, csupán egyszerű, hétköznapi kanalak voltak. Valószínűleg ez volt minden, ami megmaradt neki ezen a világon, és megpróbálta eladni annak, akinek e két egyszerű kanálon kívül semmi sem hiányzott ezen a világon, hogy ennivalót vehessen.

5

Tradicionális japán uzsonnásdoboz, melyben sok apró kivehető rekesz található a különféle ételek számára (japán)

Ezt bambuszrügy-életformának, hagymalétnek nevezték, mert minden újabb réteg eltávolítása még jobban megríkatott, és ha az ember talált is ételt, haza nem vihette, nehogy azzal együtt az utca sarában tenyésző vérhast is hazavigye. Gyermekek jelentek meg a kikötőkben, akik a független Mandzsúriából jöttek, a nyakukban fehér akácdobozok, azokban családtagjaik hamvai. Talán ez, volt a tudatlanság ára, merengtem, ahogy a meztelen csavargót néztem. Talán Japánnak meg kellett fizetnie azért, amit Nankingban tudatlanságból elkövetett. Mert a tudatlanság – ezt az unalomig ismételgették nekem – nem mentség a gonoszságra. A hajléktalanok már elmentek, mire reggel felébredtem. A helyükön, a velem szemközti padon egy korombeli nyugati férfi ült szélesre tárt lábakkal, könyökével a térdére támaszkodott és engem bámult. Egy sómarta pólót viselt, rajta a Big Daddy Blake/ Killtime Mix felirat, és egy bőrszíj volt a nyaka körül, melyet egy cápafog tartott össze. Bokája csupasz és napbarnított volt, és úgy mosolygott, mintha én lennék a legviccesebb dolog, amit valaha látott. – Hé – szólított meg, és felemelte a karját. – Úgy aludtál, mint a kisangyal. Gyorsan felültem, táskám a földre esett. Megragadtam a kardigánom és magamra húztam. A hajamat lapogattam, megnyálaztam az ujjam és sietve körbehúztam a szám és a szemem körül. Tudtam, hogy mosolyog rajtam, és azzal a pillantással néz rám, amivel az emberek mindig néznek. – Hé, hallod, amit mondok? – Hozzám lépett, árnyéka a táskámra vetődött. – Azt kérdeztem, hallod-e, amit mondok? Beszélsz angolul? – Furcsa akcentusa volt. Lehetett angol, amerikai, vagy akár ausztrál is. Vagy mind egyszerre. – Be-szélsz an-go-lul? Bólintottam. – Ó, szóval igen. Újra bólintottam. Leült mellém és kinyújtotta a kezét, éppen az orrom elé, hogy biztosan lássam. – Nos, akkor szia. Jason vagyok.

Csak meredtem a kezére. – Azt mondtam, szia. Azt mondtam, a nevem Jason. Gyorsan megráztam a kezét, aztán félrehajoltam, hogy még véletlenül se érjek hozzá, és a pad alatt a táskám után kotorásztam. Az egyetemen is mindig ez volt. A fiúk állandóan ugrattak, és végül mindig legszívesebben elsüllyedtem volna, annyira defenzíven viselkedtem. Megtaláltam a cipőmet, és nekiláttam, hogy felhúzzam. – Ez a te cipőd? – kérdezte. – Tényleg ezt akarod felvenni? Nem feleltem. A cipő tényleg elég régimódi volt: fekete, fűzős, vastag talpú, és valószínűleg keménynek látszott. Nem nagyon illett egy forró tokiói naphoz. – Mindig ilyen mogorva vagy? Belebújtam a cipőmbe, és a fűzőt olyan szorosra húztam, hogy az ujjaim elfehéredtek a nyomástól. A kemény bőr rászorult a sarkamon keletkezett vízhólyagokra. – Nahát! – mondta csodálkozva. – Te aztán tényleg fura vagy. Volt valami abban, ahogy beszélt, úgyhogy abbahagytam a cipőfűzőm babrálását, és felnéztem rá. A nap a háta mögül sütött, úgyhogy csak a sötét, rövidre nyírt haját, illetve a nyakszirtje és a füle pihéit tudtam kivenni. Senki sem gondolná, és én sem ismerném be, de néha csak a szexre tudok gondolni. – Hát, az vagy – mondta, – Nemde? Úgy értem, amolyan csodabogár. Jó értelemben véve. Olyan angolosan. Angliából jöttél? – Én… – Mögötte ott sorakoztak a kísérteties kőgyerekek, a nap sugarai pedig lassan elérték a felettük lógó faágakat, és megcsillantak a gyerekek vállán és a sapkácskáikon ülő harmatcseppeken. A távoli felhőkarcolók egy tiszta és friss Tokió képét tükrözték vissza, amely olyan volt, akár egy barlangi tó. – Én nem… – mondtam tétován. – Nem volt hol aludnom. – Nincs szállásod? – Nincs. – Most érkeztél? – Igen. Nevetett. – Van még hely ott, ahol én lakom. Legalább száz hely van még ott. – Ahol te laksz?

– Persze. A házamban van kiadó szoba. – Nekem nincs pénzem. – Ébresztő! Ez itt Tokió. Ne hallgass a közgazdászokra, még mindig egy rakás pénz van itt, amit megkereshetsz. Csak ki kell nyitnod a szemed. Minden sarkon van egy hosztesz-klub. A lányok az egyetemen gyakran fantáziáltak arról, milyen is lenne hoszteszkedni egy tokiói klubban. Órákig beszéltek arról, mennyit keresnének, milyen ajándékokkal halmoznák el őket. Én csak ültem a sarokban csendesen, és azon töprengtem, milyen jó is lenne ennyire magabiztosnak lenni. – Én pincérkedem az egyikben. Bemutatlak a Maraaszannak, ha akarod. Elvörösödtem. El sem tudta képzelni, hogyan érzek, ha arra gondolok, hogy egy hoszteszklubban kellene dolgoznom. Elfordultam, megkötöttem a cipőfűzőmet, aztán felálltam és megigazítottam a ruhámat. – Most komolyan. Nagyon jó pénz. A recesszió még nem érte el a klubokat, és Mama-szan szereti a csodabogarakat. Nem feleltem. Felhúztam a cipzárt a kardigánomon, átemeltem a pántot a fejem felett és átvetettem a táskát a mellemen. – Bocs – mondtam esetlenül. – Mennem kell. Karba tettem a kezemet, és Jasont magam mögött hagyva elindultam a parkon át. Egy szellő megpörgette a kőgyermekek szélmalmának karjait. Felettem a felhőkarcolókon megcsillant a nap. Jason a park kijáratánál ért utol. – Hé! – szólt utánam. Nem álltam meg, úgyhogy vigyorogva lépdelt mellettem. – Hé, csodabogár, itt a címem. Kinyújtotta a kezét, én pedig megálltam, hogy megnézzem. Egy cigidobozdarab volt, rajta golyóstollal egy cím és egy telefonszám. – Na, vedd már el! Bírnám, ha a házunkban laknál. Rá meredtem. – Na, rajta. Tétováztam egy kicsit, aztán elvettem a papírdarabot, leszegtem a fejem, és továbbmentem. Hallottam, ahogy vidáman nevet a hátam mögött. – Isteni vagy, csodabogár. Tetszel nekem.

Aznap reggel a Bambi kávézóban, miután jegeskávét és dán süteményt rendeltem, a pincérnő kihozott nekem egy nagy tányér rizst, néhány sült halgolyócskát, két kis tál savanyúságot és egy tányér miszo levest. – Én ezt nem rendeltem – mondtam japánul. A pult felé fordult, ahol az üzletvezető éppen a számlákat rendezgette, majd rám nézett, és a mutatóujját a szájára tette. Amikor később kihozta a számlát, láttam, hogy csak a dán süteményt számolta fel. Csak ültem, és nem tudtam, mit mondjak. Néztem, ahogy körbejárja az asztalokat, előhúzza jegyzetfüzetét fodros kötényének zsebéből, és rózsaszín Maruko Chan tollával vakarja a fejét. Ilyen nagylelkűséggel nem mindennap találkozik az ember, legalábbis tapasztalataim szerint. Hirtelen az jutott eszembe, vajon ki lehet az apja, nagyapja. Beszéltek-e neki valaha arról, ami Nankingban történt. Az iskolai tananyagban nagyon sokáig nem is szerepelt a tömegmészárlás. A háborúra való utalásokat egyszerűen kihúzták a tankönyvekből. A legtöbb japán felnőttnek csak egészen ködös elképzelései voltak arról, mi is történt 1937-ben, Kínában. Kíváncsi lettem volna, vajon a pincérnő egyáltalán hallotta-e már a Nanking nevet. Nagyon sokáig kell foglalkozni valamivel ahhoz, hogy az ember végül megértse. Kilenc év, hét hónap és tizenkilenc nap, és mégis, kiderülhet, hogy bizonyos dolgok megértéséhez még ez sem elegendő idő. Hiába olvastam el mindent Kína japán megszállásáról, még mindig nem igazán értem, miért történt meg a mészárlás. A szakértők, szociológusok, pszichológusok és történészek mind úgy vélik, tudják az okokat. Egyesek azt mondják, a félelem miatt történt. Hogy a japán katonák féltek, fáradtak és éhesek voltak, az utolsó csepp erejüket is felemésztette Sanghaj bevétele, továbbá kolera és vérhas tizedelte őket, így, mire fél Kínán keresztülmasírozva végre elérték a fővárost, már pattanásig feszültek az idegeik. Más szakértők azt állítják, hogy a japán katonák egy hataloméhes társadalom produktumai voltak, és teljes agymosáson mentek keresztül, hogy a kínaiakat alsóbbrendű

lényeknek tekintsék. Van, aki azt mondja, hogy amikor ez a hadsereg bevonult Nankingba, és ott több százezer védtelen civilt talált a lebombázott épületek között bujkálva… nos, van, aki szerint egy cseppet sem meglepő, ami ezután történt. A Japán Császári Hadsereg katonáinak nem kellett sok idő. Mindössze néhány hét leforgása alatt közel háromszázezer civilt gyilkoltak le. Egyes beszámolók szerint csónak nélkül is át lehetett kelni a Jangcén, mert a holttesteken át lehetett gyalogolni. Nagyon találékonynak bizonyultak, amikor új gyilkolási módokról volt szó. Fiatal férfiakat nyakig elástak, és tankokkal hajtottak át a fejükön. Idős nőket, gyerekeket és állatokat erőszakoltak meg. Lefejeztek, megcsonkítottak és kínoztak. Csecsemőkön gyakorolták a szuronyozást. El se lehet képzelni, hogy valaki, aki átélte ezt a holokausztot, valaha is újra bízni tudjon a japánokban. Si Csungming irodájában volt egy 16 mm-es vetítőgép. Egész éjjel ezen töprengtem. Minden alkalommal, amikor eszembe jutott, egy újságcím jelent meg előttem, és magamban suttogtam: „Minek vetítőgép egy szociológiaprofesszornak?” Tíz előtt jött be az egyetemre. Messziről láttam, apró volt, mint egy gyermek, és nehezen vonszolta magát a járdán. Tengerészzubbonyát nagyon nem japánosan, oldalt kötötte meg, és botjára támaszkodva bicegett, tele olyan gyorsan, mint a többi járókelő. Fekete halászsapkáját mélyen lehúzta hosszú fehér hajára. Mire a piros zománcozott kapuhoz ért, már ott vártam, és néztem, ahogy közelít felém az úton. – Jó napot… – Előreléptem, mire Si Csungming megállt. Mérgesen nézett rám: – Ne szóljon hozzám! Nem akarok magával beszélni! – Elsántikált az intézet irányába. Követtem. Szorosan lépkedtem mellette. Akár megszokott látvány is lehetett volna, amint az alacsony, komor professzor tovabiceg, mintha nem venné észre a furcsán öltözött, nyurga külföldi diáklányt, aki igyekszik lépést tartani vele. – Nem tetszik, amiről faggat. – De beszélnie kell velem. Ez a legfontosabb dolog a világon. – Nem, nem a megfelelő embernél próbálkozik.

– De igen, nekem maga kell, Si Csungming. Ami azon a felvételen van, éppen az, amit közel tíz éve keresek. Kilenc éve, hét hónapja és… – Tizennyolc napja. Tudom, tudom. Megállt és rám nézett. A düh narancsszínű pöttyöket rajzolt szivárványhártyájára. Sokáig, nagyon sokáig meredt rám, és emlékszem, átfutott az agyamon, hogy bizonyára emlékeztetem valakire, mert arckifejezése annyira kutató és merengő volt. Végül felsóhajtott és megrázta a fejét. – Hol lakik? – Itt, Tokióban. Egyébként már hét hónap és tizenkilenc napja. – Jól van, mondja meg, hol tudom elérni. Talán egy-két hét múlva, ha már nem vagyok annyira elfoglalt, adhatok magának egy interjút nankingi tapasztalataimról. – Egy hét? Nem, annyit nem várhatok. Nincsen… Türelmetlenül horkantott. – Mondja csak, tudja, hogy néhány gazdag pekingi mit meg nem tenne, hogy gyermeke jól megtanuljon angolul? – Tessék? – Van fogalma arról, milyen messzire hajlandók elmenni? Felemelte a nyelvét, és a nyelv alatti tartószövetre mutatott. – Képesek rá, hogy ezt a szövetet itt elvágják fiaik nyelve alatt, amikor még csupán három-négy évesek, hogy majd tökéletesen ki tudják ejteni az angol r hangot. – Bólintott. -- Mondja csak, milyennek találja az angolomat? – Tökéletes. – Jómódú szülők és csonkítás nélkül is? – Igen. – Kemény munkával értem el. Ez minden. Húsz év kemény munkája. És tudja, nem azért tanultam húsz évig angolul, hogy elfecséreljem a szavaimat. Tehát azt mondom, egy hét. De lehet, hogy kettő. És vitának nincs helye. Elbicegett, de utána mentem. – Nézze, elnézést kérek. Rendben, legyen egy hét. – Elébe vágtam, és felemelt kézzel próbáltam megállítani. – Rendben, egy hét. Majd… majd felhívom. Egy hét múlva idejövök és megkeresem.

– Nem fogok a maga órarendjéhez igazodni. Majd én megkeresem magát, ha felkészültem. – Telefonálni fogok. Egy hét múlva. – Nem hinném. – Si Csungming félrehúzódott, hogy elmenjen mellettem. – Várjon – kavarogtak a fejemben a gondolatok. – Rendben, legyen. Kétségbeesve tapogattam a ruhámat, és azon gondolkodtam, mit tegyek. Némi tétovázás után benyúltam a kardigánom zsebébe. Volt benne valami. A cigidoboz darabja, amit Jason adott nekem. Vettem egy mély lélegzetet. – Rendben – mondtam, és kihúztam a zsebemből. – Itt a címem. Egy pillanat, és felírom magának.

4

Felbukkant valaki az életemben. Csak úgy, a semmiből. Ennél kevésbé szívesen aligha fogadhattam volna. Kétszer toppant elém váratlanul, zümmögve, mint egy kitartó lódarázs. Kétszer! Kiabál, követelőzik, hadonászik és íenyegető pillantásokat lövell felém, mintha egyedül én lennek felelős a világ összes bajáért. Azt mondja, a Nankingban történtekről akar velem beszélni. Akar? Valójában az „akar” aligha a megfelelő szó. Sokkal több ez annál, sokkal több, mint akarás. Ez megszállottság. Megszállottan akarja tudni, mi történt Nankingban. Mennyire bánom már azt a meggondolatlan pillanatot Csiangszuban, azokat a távoli, forradalom előtti napokat, amikor annyira biztos voltam egyetemi helyzetemben, hogy elejtettem egy-két meggondolatlan mondatot. Mennyire ostorozom magam most azért a néhány homályos utalásért, melyeket az 1937 telén történtekre tettem. Azt hittem, soha nem szivárognak majd ki. Bíztam benne, hogy senki sem kotyogja ki. Honnan is tudhattam volna, hogy elmotyogott szavaim egy nap majd utat találnak egy nyugati folyóirathoz, ahonnan ez az idegen kikapja, és megszállottan magához édesgeti őket? Egészen el vagyok keseredve. Kétszer is megmondtam neki, hogy hagyjon békén, de nem akarja tudomásul venni, amit mondok. Ma pedig irgalmatlanul sarokba szorított, úgyhogy végül, csak hogy végre megszabaduljak tőle, azon kaptam magam, hogy beleegyezem egy későbbi találkozóba. Ámde (és itt van a gond), ami valójában emészt engem, az jóval több, mint az ő makacssága. Eltökéltsége felkavart bennem valamit. Szokatlan, sötét nyugtalanság szállt meg, és folyton azon rágódom, vajon nem valami rossz előhírnöke-e. Hogy hirtelen felbukkanása, megszállott eltökéltsége, mely arra irányul, hogy feltúrja Nankíng hamvait, nem azt jelenti-e, hogy az utolsó fejezet közelebb van, mint gondoltam.

Ez teljes képtelenség! Mind ez idáig megtartottam ígéretem, hogy sohasem fogok visszatérni ahhoz a télhez, hogy sohasem fogom elolvasni a szavakat, melyeket akkor vetettem papírra. Keményen kitartottam az esküm mellett, mégis, valamilyen számomra megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ma, amikor találkozásunk után visszatértem az irodámba, ösztönösen az íróasztal fiókba nyúltam viharvert régi naplómért, és kitettem az asztalra. Most itt van előttem, de nem nyúlok hozzá. Miért van az, hogy ennyi év után alig bírom megállni, hogy fel ne üssem az első oldalnál, egy ültő helyemben el ne olvassam? Micsoda végzetes vágyódást indított el bennem ez a lány? A megoldás; el fogom ásni a naplót. Igen, elásom valahol, talán itt, a könyvek és jegyzetek halmai alatt. Vagy bezárom az egyik szekrénybe, ahol elfeledkezhetek róla, ahol nem hívja fel többé magára a figyelmemet. Vagy (ezt csak halkan mondom) elolvasom. Kinyitom és elolvasom. Csak egy mondatot. Csak egy bekezdést. Végül is, ha jobban belegondolok, mi értelme van ennek a negyvenezer szónak a mészárlásról, ha sohasem szántam őket elolvasásra? Milyen kárt okozhatnának a szavak? Talán a húsomba vághatnak? És kit érdekel, ha megszegem a fogadalmam, és dagadtra hízom e szavakon? Talán azért vannak a fogadalmak, hogy megszegjük őket… Vajon felismerem majd saját magam? Vajon törődöm majd vele? Nanking, 1937. február 28. (az első hónap 18. napja Sucsin naptára szerint) Mi történt a napkoronggal? Valahol a természetben felborulhatott az egyensúly, hogy a nap így süssön. A megszokott ablakomnál ülök, ez az egy néz a város felett keletre, és nyomasztó szorongás hatalmasodik el rajtam. Remeg a kezem, amikor ezt leírom. A nap vörös. És ami még rosszabb, a domborzat és a légkör valamiféle trükkje, összejátszása folytán a napsugarak szimmetrikusan rendeződnek el, vastag vörös sávokban szelik keresztül az égboltot. Éppen úgy, mint… pontosan úgy…

Te jó ég! Mi van velem? Nem merem leírni e szavakat. Miféle esztelenség ez? Jeleket látok az égen... El kell fordítanom a fejem, nem hagyhatom, hogy gondolataim ilyen utakon kalandozzanak. Még a végén úgy beszélek majd, mint Sucsin, olyan leszek, mint ő, és irgalmatlanul elmerülök a babonákban. Nap mint nap eltöprengek Sucsinon. Ha most ébren lenne, félrehajtaná a fejét, elgondolkodva fürkészné a láthatárt, és rögtön eszébe jutna valami falusi bölcsesség. A néphagyomány szerint összesen tíz napkorong járja útját az égbolton és kel fel felváltva keleten. Egymás után úsznak végig az alvilágon, leírnak egy kört, majd felbukkannak keleten. Erre a napkorongra Sucsin azt mondaná, hogy valami történt vele alvilági útja során, hogy sérülés érte, mely valami borzasztó dolgot vetít előre. Mert ha van valami, amihez ragaszkodik, az éppen ez: a hit, miszerint az idő, mint egy hordó, körbegördül körülöttünk, felgördül a szemünk előtt, hogy aztán körbe visszaguruljon, Fáradhatatlanul ismételgeti: képes látni a jövőt azon egyszerű oknál fogva, hogy múltún k hordozza a jövőnket. Nem vitatkozom falusi hiedelmeivel, tehetetlen vagyok szenvedélyességével szemben. - Sose próbáld megváltoztatni – mondta anyám a halála előtt. – Egy kutya szájából sosem fog elefántagyar nőni. Ezt jól tudod. Jóllehet simulékony lettem, nem vagyok egészen bolond. Miközben igaz, hogy nem kell megváltoztatni őt, arra sincs semmi ok, hogy bátorítsam jellemének e hisztérikus vonását. Szükségtelen lenne, például, felkelteni az ágyból és a dolgozószobámba hívni, ahol a heverőn ülve, rettegve nézem a napot. Most is ott lebeg, mint valami rémisztő vörös óriás, aki a városon tartja a szemét. Sucsin előjelnek tartaná. Valami nevetséges dolgot művelne ennek láttán, talán sikoltozva szaladgálni kezdene körbe-körbe a házban. Tehát inkább megtartom magamnak, amit látok. Senkinek nem mondom el, hogy a kínai napot a Hi No Mara, a Japán Császári Hadsereg zászlaján látható vörös korong alakjában és színében láttam felkelni.

Ennyi! Vége! El kellett volna hajítanom a könyvet és szégyenkezve eltakarni arcomat. Megszegtem a fogadalmam. Milyen furcsa, hogy ennyi év után hirtelen és váratlanul tettem meg, egy jelentéktelen nyári reggelen, mely épp olyan volt, mint az összes többi. Milyen különösen buktam el. Ahogy most végigfuttatom ujjaimat a könyv lapjain, azon merengek, vajon tanultam-e valamit. A papír régi, a tinta kifakult, és kajsu-írásom régiesnek tűnik. Ám, ha mégoly szórakoztató is a felismerés, hogy a fontos dolgok változatlanok maradnak, a félelem ugyanaz. Megismerem. Ugyanazt a félelmet érzem, amit azon az ötven évvel ezelőtti reggelen. Ugyanaz az érzés fog el most is, amikor kinyitom a spalettát, és ablakomból a Tokiót ostromló napot nézem.

5

Olyan véget nem érő hőség volt, hogy a járda ragacsossá vált az ember lába alatt, és sűrített izzadság csepegett a légkondicionálókból a járókelőkre. Tokió mintegy készen állt arra, hogy szárazföldi tányérjáról sisteregve az óceánba csússzon. Találtam egy újságosstandot, és vettem egy doboz zöld teát meg egy kis Lotte kókuszos csokit, mely pillanatok alatt szétolvadt a számban. Ettem, ittam, majd végigsántikáltam az utcán. Hamarosan jobban éreztem magam. Felszálltam a metróra, koszos kardigánom az ingázók ragyogóan tiszta, frissen mosott ingéhez dörzsölődött. Feltűnt, hogy Tokióban az embereknek nem volt szaga. Nem éreztem a szagukat, és alig beszéltek. A vagonok zsúfoltak voltak, de csend volt, mintha egy kirakati bábukkal teli kocsiba préselődtem volna be. Jason háza a Takadanobaba negyedben volt, melynek jelentése „magas lómező”. Nagyon óvatosan léptem a peronra, és érdeklődve néztem végig az automaták és energiaital-plakátok során. Valaki nekem ütközött, és támadt egy pillanatnyi zűrzavar, ahogy a mögöttünk lévők szökdelve, ugrálva próbálták elkerülni, hogy felbukjanak. „Ne feledd: A társadalomban vannak alapvető szabályok, melyeket tiszteletben kell tartanod. ” Az állomáson kívül az utcákat a Vaszeda Egyetem diákjai lepték el. Az utca végén, a Citibank mellett lefordultam a főútról, és hirtelen minden megváltozott. A régi Tokióban találtam magam. A kereskedelem elektromos moraján túl csendes, hűvös kis utcák voltak. A kanyargós utcácskák rendszere a felhőkarcolók mögötti résekbe ékelődött. Egy tenyérnyi sötét, lélegző dzsungel. Visszafojtott lélegzettel, ámulva néztem szét: éppen olyan volt, mint a könyveimben szereplő képeken! Düledező, málladozó és elhagyatott íáházak dőltek fáradtan egymásnak, több évtized földrengéseinek, tűzvészeinek,

bombázásainak kimerült túlélői. A házak közt húzódó sávokat buja, húsevőnek látszó növények lepték el. Jasoné volt a legnagyobb, legrégibb és legrozogább ház, amit Tokióban ez idáig láttam. Két kis utca találkozásánál állt, földszinti ablakait bedeszkázták és lelakatolták. A járdát trópusi kúszónövények törték fel, melyek úgy kapaszkodtak fel az épületre, mint Csipkerózsika meséjében a tövises rózsaindák. A ház oldalához illesztett lépcsőfeljáró vezetett az első emeletre, melyet műanyag hullámtető védett az időjárás viszontagságaitól. Pontosan emlékszem, mi volt Jasonön, amikor az ajtóhoz jött: olajzöld ing, rövidnadrág és kopott surranó. Csuklóján fonott karkötőt viselt, és Asahi márkájú ezüstszínű dobozos sört tartott a kezében. Alkalmam volt egy kicsit szemrevételezni a napfényben: tiszta, sima bőre volt, mintha sok időt töltene a szabadban. „Gyönyörű” – ez a szó villant át az agyamon. – Na helló – mondta meglepetten. – Szia, csodabogár. Meggondoltad magad a szobával kapcsolatban? Felnéztem a házra. – Ki lakik még itt? Megvonta a vállát. – Én és két lány a night clubból. Meg pár szellem. Őszintén szólva nem tudom, hányan. – Szellemek? – Azt beszélik. Egy darabig szótlanul szemléltem a cseréptetőt, a felfelé kunkorodó ereszt, melynek csúcsait csonka sárkányok és delfinek díszítették. A ház nagyobbnak, és sötétebbnek látszott, mint szomszédjai. – Rendben – mondtam és felvettem a táskám. – Nem érdekelnek a szellemek. Szeretnék Itt lakni. Nem ajánlotta fel, hogy viszi a táskámat, és egyébként sem tudtam volna mit válaszolni, ha mégis megteszi. Követtem felfelé a lépcsőn, lépteinket visszhangozta az öntöttvas. – A földszint le van zárva – mondta Jason, és meglóbálta a sörösdobozt a bedcszkázott ablakok irányába. – Nincs bejárata. Mi az emeleten lakunk, és ezen a lépcsőn kell majd közlekedned. A lépcső tetején megálltunk, A ház sarkán voltunk, egy homályos, bespalettázott fedett folyosón, amely jobbra és balra derékszögben nyúlt el. Úgy öt méterre láttam el mindkét oldalon, és úgy látszott, mintha a hosszú, porlepte folyosók

elkeskenyedtek volna, mintha a messzeségben, Tokió elképzelt hűvös, árnyas részeiben értek volna véget. Már elmúlt dél, de a ház csendes volt. – Nagy része le van zárva. A gazdasági buborék kipukkanása után az ingatlanpiacot jól fenékbe billentették, de a tulaj még mindig azon töri magát, hogy megállapodjon egy ingatlanfejlesztővel. Ha összejön neki a dolog, az egész épületet lebontják, és egy újabb égimeszelőt húznak a helyére, ezért most a bérleti díj nuku. Jason lerúgta a bakancsát. – Persze hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy a hely bármikor összeomolhat körülötted – a jobb oldali folyosó felé intett. – A lányok ott alszanak, abban a szárnyban. Egész nap ágyban vannak. Oroszok. Most, hogy valaki nyitva hagyta az ól ajtaját, az oroszok ellepték az egész bolygót. Nem jutott el hozzájuk a hír, hogy Japán éppen recesszióban van. Nesze… – elém tolt egy pár elnyűtt hesszeni papucsot, és figyelte, ahogy belebújok. Levettem kemény fűzős félcipőmet, és felhúztam harisnyás lábamra a papucsot. – Nem nyom? – mutatott a cipőmre. – Eléggé kényelmetlennek látszik. – Az is. Vízhólyagos lett tőle a lábam. – Nincs más, amit felvehetnél? – Nincs. – Mi van a táskádban? Úgy látom, jó nehéz. – Könyvek – feleltem. – Könyvek? – Igen. – Miféle könyvek? – Képeskönyvek. Jason felnevetett. Rágyújtott, és elbűvölve figyelte, ahogy felveszem a papucsot. Kihúztam magamon a kardigánt, lesimítottam. a hajam és felegyenesedtem. Ezen megint nevetnie kellett. – Szóval – mondta – hogy hívnak? – Grey. – Grey? Ez meg miféle név? Haboztam. Különös volt egy olyan helyen lenni, ahol senki sem ismert. Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam

fesztelenül válaszolni: – Ez a vezetéknevem. Mindenki a vezetéknevemen szólít. Jason a jobb oldali folyosó felé vezetett, néha megállt, hogy megmutasson valamit. A ház furcsamód lágy és organikus érzetet keltett. A padlót tatami gyékényszőnyegek borították, és minden lépésnél rovarpeték fojtott szaga szabadult fel. A folyosó egyik feléről szobák nyíltak, a másik felén a falat deréktól fölfelé viharvert redőny takarta. – A fürdő amolyan hagyományos fajta, úgyhogy guggolnod kell. – Tetőtől talpig végigmustrált. – Lavórból kell majd mosakodnod. Tudod, Japánban éppen ez a lényeg, bizonyos dolgokat másképpen csinálsz. Mielőtt felelhettem volna, elfordult és kinyitott egy spalettát. Napfény ömlött be a piszkos ablakon. – A légkondi beszart, úgyhogy nyáron ezeket egész nap zárva kell tartani. Az ablakban állva lenéztünk a belső kertre. Buja volt, akár a dzsungel, a sűrű növényzet egészen benőtte a földszinti ablakokat, a sötét datolyaszilvafák és kemény levelek meg repesztették a falat és felfogták a napfényt. Tenyeremet az üvegtáblára tettem, az orromat pedig az üveghez nyomtam. A kert végében egy fehér felhőkarcoló talapzata látszott. – Az a Só Épület – mondta Jason. – Nem tudom, miért hívják így, csak továbbadtuk a nevet, mint a szobákat, egyik hosztesz a másiknak. Már éppen el akartam fordulni, amikor úgy három méterre a fák fölött egy napfényben sütkérező vörös cseréptetőt pillantottam meg. – Az micsoda? – Az ott? – orrát ő is az üveghez nyomta, – Az a harmadik szárny. Az is le van zárva. – Ehhez a házhoz tartozik? – Ja, egv egész irányítószámot elfoglalunk. A Tiltott Palota. Legalább húsz szobáról tudok ebben a házban, a szóbeszéd pedig még további húszról szól. Most értettem meg, mekkora területet is foglalt el a ház: egy egész háztömbnyi helyen terült el, és a kert köré épült, egy

négyzet három oldalán. A magasból úgy nézhetett ki, mint egy híd, melynek a Só Épület zárja le a negyedik oldalát. A ház az enyészeté lett, a távolabbi szárnyon már málladozott, és Jason azt mondta, nem akarja tudni, mi lehet a lezárt földszinti szobákban. – A baba-jaga6 ikrek szerint – mondta szemeit forgatva – ott tanyáznak a szellemek. Megszámlálhatatlan sódzsi tolóajtó mellett haladtunk el, volt, amelyik nyitva volt, és volt, amelyik zárva. Elkaptam egy-egy szobabelsőt: egymásra halmozott poros bútorok, egy tíkfa bucudan7, egy csupasz ősök oltárával, melyen, csak néhány poros üvegedény árválkodott. Papucsom kaffogott a csendben. Egyszer csak felbukkant előttünk a lezárt szárnyba vezető ajtó. Be volt deszkázva, és egy vasheveder zárta le. Jason megállt a barikád előtt. – Erre nincs tovább. – Szimatolni kezdett. – A nyári hőségben elviselhetetlen ez a szag! – Megtörölte a homlokát, visszafordult, és megkocogtatta a folyosó utolsó szobájának ajtaját. – Ne aggódj, itt jól elleszel. Ez lesz a tiéd. Elhúzta az ajtót. Napfény áradt be a két ablakra akasztott koszos lepedőn át. A falakat valaha halványbarna selyem borította, ennek darabjai lógtak most le hosszú, függőleges sávokban, mintha egy hatalmas karmos vadállatot tartottak volna ide bezárva. A tatami szőnyegek kopottak voltak, döglött legyek hevertek az ablakpárkányon, és pókháló borította a falikart. – Na, mit szólsz? Beléptem, megálltam a szoba közepén, és lassan körbefordultam. A legközelebbi falban egy tokonoma alkóv volt, és a falhoz, amelyre rendszerint az évszakhoz illő tekercset akasztották, egy elnyűtt rattan hintaszéket toltak. – Azt csinálsz vele, amit akarsz. A főbérlő le se szarja. Általában még a bérleti díjat is elfelejti beszedni. Behunytam a szemem, és kinyújtottam a kezem. Éreztem a levegő lágyságát és a poros napsugarat a hátamon. Kétszer akkora volt, mint a londoni szobám, és legalább annyira

6 7

Az orosz népmesék boszorkánya (orosz) háziszentély (japán)

otthonosnak tűnt. A foszladozó selyem és szalma enyhe illata megtöltötte a levegőt. – Na? Kinyitottam a szemem, és ujjaimat végigfuttattam a selyemmel borított falon. – Csodálatos. Jason elhúzta az ablakokról a lepedőket, és beengedett egy kevés forró levegőt a szobába. – Nézd – mondta és kimutatott az ablakon Godzilla járókája. Idefelé jövet a felhőkarcolók mellett eltörpülve észre sem vettem, milyen magasan feküdt Takadanobaba. Az épületek teteje egy vonalban volt az ablakommal, és a magasban mindenfelé kihelyezett videokijelzők villogtak felém. Igaz, a kilátás nagy részét eltakarta egy széles hirdetőtábla, mely mindössze tizenöt méterre emelkedett tőlem, A szépiaszerű fotón egy mozisztár mosolygott felemásan, és magasra emelte poharát, mintha egész Takadanobabával koccintani akarna. A pohárra a Suntory Reserve szavakat metszették. – Mickey Rourke – mondta Jason. – Csibecsalogató, nyilván. – Mickey Rourke – ismételtem. Sosem hallottam róla, de tetszett az arca. Tetszett, ahogy lemosolyog ránk. Az ablakkeretre támaszkodva kihajoltam egy kicsit az ablakon. – Merre van Hongo? – Hongo? Nem tudom… Talán… arra. Lábujjhegyre álltam, és a napfényben aranyló távoli tetők, neonfények és tv-antennák felett szétnéztem mindkét irányba. Mérföldekre lehettünk Si Csungming irodájától. De jó volt tudni, hogy ott van valahol. Visszaereszkedtem a sarkamra. – Mennyibe kerül? – Kétszáz dollár egy hónapra. – Nekem csak egy hétre kell. – Akkor ötven dollár. Igazi rablás. – Nem tudom kifizetni. – Nincs ötven dollárod? Mit gondoltál, mennyibe kerül Tokióban lakni? Ötven dollár az elképzelhetetlenül olcsó! – Egy kanyim sincs. Jason felsóhajtott. Elnyomta a cigarettáját, kipöccintette a csikket az utcára, és a láthatárra mutatott. – Nézz oda – mondta

és előrehajolt. – Arra, délkelet felé. Az a sok magas épület a Kabukicsó. Ott mögötte pedig… látod? A távolban egy színezett üvegű behemót feketéllett az égen, melyet nyolc masszív oszlop emelt az összes többi felhőkarcoló fölé. Négy gigászi méretű fekete márvány vízköpő guggolt a tető négy sarkán, és szájukból gázláng-folyam dőlt. A lángsugarak tizenöt méter magasra csaptak fel, és az égbolt szinte lángolt. – Magánépület. A Mori testvéreké. De látod azt ott, a felső emeleten? Hunyorítottam. A felhőkarcoló csúcsán egy hintán ülő nőalak hatalmas figurája volt látható, amit egy mechanikus kar emelt a magasba. – Tudom, ki az – mondtam. – Megismerem. – Marilyn Monroe. Marilyn Monroe. Legalább tíz méter magas volt fehér tűsarkúitól szőkített hajáig, és előre-hátra hintázott tizenöt méteres ívet írva le. A neonfény úgy villogott rajta, mintha a szél fehér nyári ruháját a dereka fölé fújta volna. – Az a Van Aki Forrón Szereti. A klub, ahol dolgozunk – én és a baba-jagák. Elviszlek oda ma este. Néhány óra alatt megkeresheted az egyheti bérleti díjat. – Ó nem – mondtam, és hátraléptem az ablaktól – már említetted. Az egy hoszteszklub. – Klassz, visszafogott hely. Strawberry kapva kap majd utánad. – Nem – mondtam, és hirtelen megint esetlennek éreztem magam. – Ne mondd ezt, mert nem fog. – Már miért ne? – Mert… – úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem tudtam volna elmagyarázni olyasvalakinek, mint Jason. – Nem. Biztosan nem fog felvenni. – Szerintem tévedsz. És különben is, nekem nagyon úgy tűnik, hogy nincs sok választásod.

6

Az északi szárnyban lakó hoszteszek, a baba-jagák ikrek voltak, és Vlagyivosztokból származtak. Szvetlána és Irina. Jason bevitt hozzájuk alkonyatkor, amikor kicsit alábbhagyott a hőség. Irina szobájában voltak, és éppen munkába készülődtek. Szinte egyformák voltak fekete harisnyájukban és spandex melltartójukban: magasak voltak, jól tápláltak, és erős karjuk, izmos lábuk volt. Úgy néztek ki, mint akik sok időt töltöttek a napon, és mindkettőnek hosszú, dús, dauerolt haja volt. Az egyedüli különbség az volt, hogy Irina haja szőke, Szvetlánáé fekete volt. Láttam a nápolyi fekete hajfestéket a konyhapolcon halvány rózsaszín dobozban. Leültettek egy kis sminkasztal elé, és kérdésekkel bombáztak. – Ismered Jasont? Mielőtt jössz ide? – Nem, ma reggel ismertem meg. – Má reggel? – A parkban. A lányok összenéztek. – Gyorsan dolgozni, mi? Szvetlána csattintott egyet a nyelvével, és rám sandított. – Gyors munká. Megkínáltak egy cigarettával. Szerettem dohányozni. A kórházi ágyszomszédom tanított meg rá, és nagyon felnőttnek éreztem magam tőle, de nemigen volt pénzem rá. A dobozra néztem, amit Irina vörösre lakkozott körmei között tartott. – Nem tudom viszonozni. Irina félig lecsukta szemhéját, és csücsörített az ajkával, mintha a levegőt csókolná. – Semmi gond. – Újra felém nyújtotta a dobozt. – Semmi gond. Veszel. Vettem egy szálat, és egy darabig csak csendben cigiztünk. Ha a hajuk nem lett volna annyira más, Szvetlána és Irina

gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek lettek volna: mindkettejüknek volt valami magabiztos fény a szemében, mint a lányoknak annak idején az egyetemen. Biztosan nagyon furcsa lehettem nekik, ahogy összekuporodtam, mint egy halom szennyes ruha. – Te dolgozni fogsz klub? – Nem – mondtam. – Nem fognak felvenni. Szvetlána csettintett a nyelvével. – Ne lenni hülye! Az könnyű könnyű könnyű! Könnyű, mint enni cukorká. – Szex is van benne? – Nem! – nevettek. – Nem szex! Csinálsz szex, csinálod kint. Mámá nem ákár hálláni róla. – Akkor mit csináltok? – Csinálni? Semmi csinálni. Beszélsz vendéghez. Meggyújtasz cigárettá. Mondod neki, ő nágyszerű. Leszel jég a kibászott gusztustálán kibászott itálábá. – Miről beszéltek velük? Összenéztek és megvonták a vállukat. – Csák tedd ők boldog, csináld hogy szeressen. Csináld, hogy nevessen. Szeretni fog, semmi gond, mert te vágy ángol lány. Lenéztem vastag fekete turkálós szoknyámra. Eredeti viselője talán megélte a koreai háborút is. Fekete, nyakig begombolt blúzom 50 pennybe került a Harrow Road-i segélyszervezetnél, a harisnyám pedig vastag volt és kopottas. – Tessék. Felpillantottam. Szvetlána egy apró aranyszínű sminktáskát tartott elém. – Mi ez? – Készíts ki árcod. Megyünk húsz perc. Az ikrek tudták, hogyan kell egyszerre két különböző dologról beszélgetni. Mindent úgy intéztek el, hogy a telefon közben a fülükre volt tapasztva, és cigaretta lógott a szájukból. A szokásos esti vendcg-körtelefonokat intézték: „Ott leszel má este, há? Olyán szábisi8 leszek nélküled.” Telefonálás közben kihúzták a szemöldöküket, kifestették a szempillájukat, apró fényes fehér 8

magányos

nadrágokba préselték magukat, és hihetetlenül magas sarkú cipőkbe bújtak. Csendben figyeltem őket. Szvetlána, aki sokáig állt melltartóban a tükör előtt feje fölé emelt karral hónalját vizsgálgatva, hogy nincs-e rajta szőr, úgy vélte, valami aranyszínűt kellene felvennem, hogy kicsit élénkítsek a külsőmön. – Kifinomultan kell kinézni. Akárod viselni övem, há? Az övem árány. Szép fekete és irány! – Hülyén néznék ki. – Ákkor ezüst – szólt Irina. Próbáltam nem bámulni rá. Levette a melltartóját és félmeztelenül állt az ablak mellett, miközben hosszú körmeivel egy ragasztószalagot babrált, és fogaival egy-egy darabot tépett le belőle. – Ha viselsz fekete, vágy olyán, mint özvegy. – Mindig feketét viselek. – Igen? Gyászolsz váláki? – Nem – feleltem azonnal. – Ne hülyéskedj. Mégis kit gyászolnék? Egy darabig fürkészően nézett rám. – Oké – mondta – há ez jó neked. De há mész így klub, férfiák biztos sírni fognák. A ragasztószalag egyik végét a szájába tette, összenyomta a mellét, amennyire csak bírta, és a ragasztószalagot végighúzta bal hónaljától egészen a jobbig. Amikor elengedte a mellét, az úgy maradt, bizonytalanul ülve a ragasztószalag-polcon. Felvett egy ejtett vállú blúzt, a tükör előtt állva megigazította magán, és alakját nézegette a ritka szövésű ruhában. Az ujjamat rágtam, és azt kívántam, bárcsak lenne merszem kérni még egy szál cigit. Szvetlána befejezte a sminkelést, száját sötét ceruzával húzta ki. Letérdelt, és az egyik fiókból elővett egy tűzőgépet. – Gyere ide – intett nekem. – Gyere ide. – Nem. – Igen. Gyere ide. – Térden állva odakúszott hozzám a tűzőgépet forgatva. Megfogta a szoknyám szélét, felhajtotta és összetűzte a géppel. – Ne! – kiáltottam, és megpróbáltam eltolni a kezét. – Ne csináld!

– Mi á báj? Neked ván szexi láb, jobb, há mutátod. Márádj nyugton! – Kérlek! – Nem ákársz munká, há? Arcomat a tenyerembe temettem, és mélyeket lélegeztem, miközben Szvetlána körülöttem sürgött-forgott, és feltűzte a szoknyámat. A huzatból éreztem, hogy láthatóvá váltak a térdeim. Folyamatosan azon járt az eszem, hogy vajon hogy nézhet ki a lábam. És azon, hogy vajon mit gondolnak majd az emberek, ha meglátnak. – Ne… – Nyugi – Szvetlána a vállamra tette a kezét. – Hágyjál dolgozni. Behunytam a szemem, és lassan lélegeztem. Irina megpróbálta körberajzolni a számat. Felszökkentem. – Kérlek, ne! Irina meglepetten hátrahőkölt. – Mi áz? Nem ákársz szexi lenni? Fogtam egy zsebkendőt és letöröltem a számról a rúzst. Remegtem. – Furán nézek ki. Egyszerűen furán nézek ki. – Csák öreg japán férfik. Öreg bándzsák. Nem fognák megérinteni téged. – Nem érted… Szvetlána felhúzta a szemöldökét. – Mi nem érteni? Hé, Irina, drágám, mi nem érteni. - Tényleg nem. – feleltem. – Nem érthetitek. Az embernek nem kell értenie a szexet ahhoz, hogy csinálni akarja. A méhek és a madarak is jó példák erre. Én voltam a lehető legrosszabb kombináció: fogalmam sem volt a miértekről és hogyanokról, de úgy ácsingóztam utána, mint maci a méz után. Talán nem csoda, hogy bajba kerültem. Eleinte az orvosok azt próbálták kimondatni velem, hogy erőszak volt. Mi másért engedné meg egy tizenhárom éves lány öt tinédzser fiúnak, hogy olyasmit tegyenek vele, ha nem azért, mert kényszerítették rá? Hacsak nem bolond, persze. Álomittas csodálkozással hallgattam ezt a magyarázatot. Miért éppen azzal foglalkoznak? Megint rosszul csináltam valamit? Később rájöttem, hogy sok időt megspórolhattam volna magamnak, ha

igazat adok nekik, és úgy állítom be az egészet, mintha megerőszakoltak volna. Talán akkor nem ismételgetik folyton, hogy szexuális viselkedésem már önmagában is bizonyítja, hogy velem valami nagyon nincs rendben. De az hazugság lett volna. Hagytam, hogy megtegyék velem. Talán a fiúknál is jobban akartam. Egy ködös nyári estén történt, amikor az éjszakai égbolt nyugaton erőteljes kék színt szokott ölteni. Friss volt a fű, lágy szellő fújdogált, és hallatszott az országút távoli zaja. Amikor leállították a kocsit, lenéztem a völgybe és láttam Stonehenge kísérteties fehér foltjait. A csomagtartóban volt egy fűmag- és motorolajszagú gyapjútakaró. Levettem a ruhám, lefeküdtem a takaróra, és széttártam a lábaim, melyek a nyár dacára hófehérek voltak. Mindenkinek volt egy menete, az autó rozsdás tengelye nyikorgott alattunk. A negyedik, egy homokszín hajú, kedves arcú fiú, akinek már serkent a szakálla, beszélt is hozzám közben. A furgon ajtaját becsukta maga mögött, úgyhogy sötét lett odabent, és a többiek, akik a padkán ülve cigiztek, nem láthattak minket. – Szia – mondta. Kezemet a térdemre helyeztem, és meg jobban széttártam a lábam. Nem jött közelebb. Csak térdelt előttem, és a lábam közé meredt, szokatlan, kényelmetlen arckifejezéssel az arcán. – Tudod, hogy nem muszáj ezt tenned, ugye? Tudod, hogy senki sem kényszerít? Egy darabig hallgattam, meglepetten bámultam rá. – Tudom. – És továbbra is akarod? – Persze – mondtam, és kinyújtottam a karom. – Miért ne? „Senki se említette még neked a védekezést?” Az ápolónő, amelyik nem kedvelt, azt mondta, kitűnő példa vagyok arra, hogyan terjed a kankó és a szifilisz a világon, mert a magamfajta undorító emberek nem képesek uralkodni magukon. „Ne mondd nekem, hogy az öt fiú közül egyik sem javasolta, hogy védekezzetek.” Csendben feküdtem az ágyban, szemem csukva. Nem akartam megmondani az igazat, hogy valójában nem tudtam, mi az a védekezés, hogy az anyám inkább meghalt volna,

semmint ilyesmiről beszélgessen velem,, és hogy nem tudtam, hogy nem szabad ilyet csinálni. Nem akartam, hogy szakadatlanul tudatlanságomat ecsetelgesse. „Ami pedig téged illet, meg sem próbáltad leállítani őket!” Akkor megnyalta a száját, olyan hangot hallatva, mint amikor combok dörgölődnek össze a sötétben. „Ha érdekel a véleményem, te vagy a legbetegebb ember, akivel valaha is találkoztam.” Az orvosok úgy vélték, az egész az önkontrollon múlik. „Mindannyiunknak vannak ösztönei, vágyai. Ez tesz minket emberré. A boldog, kiegyensúlyozott élet kulcsa az, ha megtanulunk uralkodni rajtuk.” De már nem tudtam jóvátenni a történteket. Gyakorlás nélkül pedig nem lehet kijavítani a hibákat. Egy pillantás a kórházi jelentéseimre vagy meztelen testemre elegendő volt ahhoz, hogy az ember tudja, nem sok szex vár rám a jövőben.

7

Végül kompromisszumot kötöttem az oroszokkal. Benne hagyhatják a kapcsokat a szoknyámban, én viszont lelapítom a hajamat, és letörlöm a színjátszó szemfestéket. Helyette óvatos mozdulatokkal fekete vonalat húztam a szempillám fölé, mert amikor sminkelésre került sor, nekem egyedül Audrey Hepburn képe jutott eszembe, amit egy könyvben láttam. Azt hiszem, kedveltem volna Audrey Hepburnt. Mindig kedves volt. Ledörzsöltem a pirosítót, és ajkaimat egyszerű, tompa pirosra festettem ki. Az ikrek hátrébb léptek, hogy szemrevételezzék a végeredményt. – Nem is rossz – ismerte el Irina fanyalogva. – Még mindig özvegy nézel ki, de most már nem gonosz özvegy. Jason nem szólt semmit, amikor meglátott. Alaposan megnézte a lábaimat, és röviden, szárazon felnevetett, mintha ismerne egy jó viccet velem kapcsolatban. -- Gyerünk – mondta, és rágyújtott. – Menjünk. Egy sorban vonultunk, átérve a járdát. A sikátorokban lampionokat lógattak ki, mert a hétvégi O-bon fesztiválra készülődtek. A bódék és zászlók sora egészen a Tojama-parkig ért, a temető mellett elhaladva pedig láttuk, hogy a szellemeknek zöldséget, gyümölcsöt és rizsbort helyeztek ki. Szótlanul nézelődtem, időnként megálltam, hogy ellenőrizzem a cipőmet. Irina adott egy pár fekete magas sarkút, ami túl nagy volt a lábamra, ezért újságpapírt tömtem az orrába, de így is nagyon kellett koncentrálnom járás közben. Nem kellett térkép ahhoz, hogy az ember megtalálja a klubot: a sárkányok köpte vörös tűznyelveknek köszönhetően az épület több kilométerről látszott. Besötétedett, mire odaértünk. Megálltam, és csak bámultam tel felé, amíg a többiek meg nem unták. A karomnál fogva bevezettek egy üvegliftbe, mely a

felhőkarcoló oldalán egészen a Marilyn Monroe-figuráig felfutott. A „kristálylift” – így nevezték – onnan kapta a nevét, hogy egy kristályhoz hasonlóan összegyűjtötte és szétszórta Tokió fényeit. Ahogy az épület oldalán kúszott fel a magasba, orromat az üveghez nyomva csodáltam., milyen gyorsan marad el alattunk a koszos kis utca. – Itt várj – szólt Jason, amikor a lift megállt. Egy márványpadlós hallban voltunk, amit ipari alumíniumajtók választottak el a klubtól. Az egyik sarokban egy vázában óriási, másfél méter magas rózsamakett állt. – Ideküldöm Mama-szant. – Egy bársonykanapéra mutatott, és az oroszokkal együtt eltűnt az ajtó mögött. Egy pillanatra feltárult előttem a klub, amely akkora volt, akár egy jégpálya, az épület teljes felső szintjét elfoglalta, és fényesre csiszolt padlóján felhőkarcolók tükröződtek vissza. Aztán becsukódott az ajtó, és magamra maradtam a kanapén. Keresztbe tettem, majd kinyújtottam a lábam. Halovány tükörképemet néztem az alumíniumajtón, melyre fekete sablonnal a Van Aki Forrón Szereti szavakat írták. A klub Mama-szanja, Strawberry Nakatani Jason szerint régi bútordarab volt. A hetvenes években call-girlként dolgozott, és arról volt híres, hogy időnként fehér szőrmebundája alatt anyaszült meztelenül bukkant fel különböző klubokban. Amikor pedig a férje, egy show-businessben tevékenykedő vállalkozó és kisstílű gengszter meghalt, ráhagyta a klubot. – Ne vágj meglepett arcot, amikor meglátod – figyelmeztetett Jason. – Marilyn Monroe-nak szentelte az életét. Orrát átszabták, és Waikikin egy pár illegálisan működő plasztikai sebész nyugatiassá formálta a szemhéját. Csinálj úgy, mintha elbűvölőnek találnád. Tenyeremet a szoknyámra helyeztem. Ahhoz, hogy az ember végigcsináljon dolgokat, nagyon bátornak vagy nagyon elkeseredettnek kell lennie, és én már éppen azon voltam, hogy feladom, és elindulok a lift felé, amikor kitárult az alumíniumajtó és peckesen kilépkedett rajta egy alacsony, szőkített hajú nő, aki aranylamé Marilyn Monroe-ruhát meg szőrmesálat viselt, és míves cigarettaszipkát tartott a kezében. Szögletes és izmos volt, mint egy kínai csataló, ázsiai haját kiszőkíttette és szigorúan

Marilyn-es bubifrizurába fésülve hordta. Tűsarkain felém tipegett, miközben hátravetette szőrmesálát, benyálazott ujjaival pedig megigazgatta a frizuráját. Pár centire tőlem szó nélkül megállt, és az arcomat vizsgálta. „Na ennyi, itt a vége, most fog kidobni” – gondoltam magamban. – Állj fel. Felálltam. -- Honnan vagy? He? -- Körbejárt, ráncos harisnyámat és Irina papírral kitömött cipőjét nézte. – Honnan jöttél? – Angliából. – Angliából? – Hátralépett, és összehúzott szemekkel egy cigarettát dugott a szipkába. – Igen, úgy nézel ki, mint angol lány. Minek akarsz itt dolgozni? He? – Azért, amiért mindenki más. – És az mi, hm? Szereted japán férfiak? – Nem. Pénzre van szükségem. Szája elkerekedett, mintha megleptem volna. Rágyújtott. – Jól van, Hamvaska – mondta. Fejét félrebillentette, és válla felett kieresztett egy füstgomolyagot. – Ma este megpróbálsz. Kedves vagy vendéggel, és én adok háromezer jen egy óra. Háromezer. Oké? – Szóval azt akarja, hogy dolgozzak magának? – Miért csodálkozol? Más akarsz? Háromezer. Fogadd el vagy menj el, kisasszony. Ennél több nem adhatok. – Én csak azt hittem, hogy… Strawberry Mama felemelte a karját, hogy elhallgattasson. – És ha ma este minden szépen megy, akkor holnap visszajössz szép ruhában. Oké? Ha nem hordasz szép ruha, fizetsz tízezer jen büntetés. Büntetés. Érted, kisasszony? Ez nagyon luxus klub. A klub a legvarázslatosabb hely volt, amit valaha láttam: padlója olyan volt, akár egy csillagfényes medence, mely ötven emelet magasan lebegett a világ felett, és minden oldalon Tokió látképe tárult az ember szeme elé. A szomszédos épületeken a videokijelzók híreket és klipeket sugároztak. Ámulva sétáltam keresztül a klubon, és megcsodáltam az ikebana virágkompozíciókat és a tompított fényeket. Volt már egy-két vendég, alacsony férfiak elegáns öltönyben, mély bőrfotelekben

ültek, és dohányfüstfelhőket eresztgettek. Egy kis emelvényen egy csokornyakkendős sovány zongorista arpeggiókat játszott. A kilátást csak minden tíz másodpercben szakította meg Marilyn hátsó fele, mely nyikorogva-zörögve előre-hátra lengett az éjszakában. Strawberry Mama a Marilyn-hinta előtt ült egy XIV. Lajos korát idéző aranyozott asztalnál, kecses cigarettaszipkájából szívta a füstöt, és egy számológépet nyomogatott. Asztalától nem messze ültek a hoszteszek cigarettázva és cseverészve, és arra vártak, hogy Mama-szan valamelyik vendéghez küldje őket. Húszan voltunk, az ikrek és jómagam kivételével mind japánok. Irina adott egy maréknyi Sobranie Pinks cigarettát, és én csendben, elszántan dohányoztam. Lopva az alumíniumajtót figyeltem, ahol az új vendégek bukkannak majd fel. Aztán egyszer csak megszólalt a lift csengője, és egy nagy társaság öltönyös férfi lépett be a klubba. – Hozzájuk fog küldeni – suttogta Irina tenyerével eltakarva a száját, és közelebb csúszott hozzám. – Ezek mindig hágynák borráváló. Kedvenc lányáiknák. Mámá figyelni fog, kápsz-e borráváló. Ez a próbád, árányom. Mama diszkréten magához hívott az orosz lányokkal és három japán hosztesszel együtt, és a panorámaablak melletti asztalhoz küldött minket, ahol ünnepélyesen megálltunk és kezünket a széktámlán pihentetve vártuk, hogy a férfiak átérjenek a fényes parketten. Izgatottan álltam egyik lábamról a másikra, azt kívánva, bárcsak lejjebb engedhetném a szoknyámat, Egy sor pincér került elő a semmiből, sietve hófehér abroszokat, ezüst gyertyatartót, csillogó poharakat terítettek az asztalra. Épphogy befejezték, mire a férfiak odaértek, leültek, és kigombolták öltönyeiket. – Irassajmasze9 – mondták a japán lányok, miközben meghajoltak, majd helyet foglaltak, és az asztalra helyezett bambusztálból egy-egy forró kendőt vettek maguknak. – Jó estét – motyogtam. Egy üveg pezsgő és némi skót whisky került az asztalra. Behúztam a székem., és a többieket figyeltem, mi következik 9

Üdvözlöm! (japán)

ezután. A lányok kibontották a forró vizes kendőket, és a férfiak várakozó kezére helyezték őket, úgyhogy gyorsan én is azt tettem: egy kendőt a balomon ülő férfi kezébe ejtettem. Nem vett rólam tudomást. Fogta a kendőt, megtörölte vele a kezét, majd nemtörődöm módon ledobta elém az asztalra, és a jobbján ülő hoszteszhez fordult beszélgetni. A szabályok egyértelműek voltak: az én feladatom tüzet adni, whiskyt tölteni, rágcsálnivalókkal kínálni a férfiakat, és szórakoztatni őket. Semmi szex. Csak társalgás és kedveskedés. A szabályokat egy laminált kártyán minden új lány megkapta. – Jobb, ha mondasz valami vicces – suttogta Strawberry Mama a fülembe –, Strawberry vendégek akarnak ellazulni. – Helló – mondta Szvetlána merészen, és helyet foglalt az egyik széken. A férfiak eltörpültek mellette. Felvett egy poharat az asztalról, és az üveghez koccintotta. – Sámpány, drágáim, olyán jó! – kitöltötte az egészet négy pohárba, és feje felett meglóbálva az üres üveget pincérért intett. Úgy tűnt, a férfiaknak tetszenek az ikrek, mindenféle dallamokat dúdoltak nekik, amiket valószínűleg a tv-ből vagy a rádióból ismertek, mert én még nem hallottam őket: „Dupla élvezet, dupla móka… Adj nekem egy FUVART. Gyere és adok neked BELŐLE!” Mindenki tapsolt és nevetett. A társalgás japán és tört angol keverékén folyt. Az ikrek nagyon hamar berúgtak. Szvetlána szemfestéke elkenődött, Irina pedig folyton felugrált, hogy az asztalon áthajolva eldobható Thai Air öngyújtójával tüzet adjon, és eközben felborította a kis tengeri algás és tintahalas tálkákat. – Ne nevettess! – visította, amikor valaki elmondott egy viccet. Kipirult és maszatos volt az arca. – Csák nevettess még és kipukkádok! Csendben ültem, és nem vontam magamra a figyelmet, próbáltam úgy tenni, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, mintha már ezerszer csináltam volna ezt azelőtt, és mintha egyáltalán nem zavarna, hogy senki sem beszélget velem, nem értem a vicceket, és nem ismerem fel a dalokat. Kilenc körül, amikor már azt hittem, egész este észrevétlen maradhatok, és meg is feledkeznek rólam, valaki hirtelen megszólalt: – És maga?

Hirtelen csend lett az asztalnál. Felpillantottam és láttam, hogy elakadt a társalgás, mert mindenki engem figyel kíváncsian. – És maga? – ismételte meg az illető. – Maga mit gondol? Mit gondolok? Fogalmam sem volt. Éppen azon töprengtem, hogy a férfiak apja, nagybátyja, nagyapja vajon járt-e Kínában. Azon merengtem, van-e fogalmuk arról, mire is épül az életük. Megpróbáltam őket elképzelni magas nyakú JCsHegyenruhában, amint Nanking hófödte utcáin járnak, és egyikük felemel egy csillogó katona kardot… – Maga mit gondol? – Hogy én mit gondolok? Zavart pillantásokat váltottak, szokatlan volt nekik az efféle udvariatlanság. Valaki belém rúgott az asztal alatt. Felnéztem, és Irinát láttam, aki vágott egy arcot, és a mellem felé intett a fejével, miközben mindkét kezével feltolta, a kebleit, vállát pedig hátrahúzta, – Húzd ki magad! – olvastam le a szájáról. – Nyomd ki a melled, A mellettem ülő férfihez fordultam, vettem egy mély lélegzetet, és kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott: – Az ön apja harcolt Kínában? Arca megváltozott. Valaki felszisszent, a hoszteszek fintorogtak, Irina pedig döbbent koccanással tette le poharát az asztalra. A mellettem ülő férfi azon gondolkodott, amit mondtam. Egy idő után mély lélegzetet vett, és megszólalt: – Milyen különös kérdés. Miért kérdi? – Mert… – mondtam halkan, és a szívem összeszorult – mert ezzel foglalkozom kilenc éve. Kilenc éve, hét hónapja és tizenkilenc napja. Egy darabig hallgatott, az arcomat fürkészte, mintha megpróbált volna olvasni a gondolataimban. Az asztalnál mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. Előrehajoltak, és várták a választ. A férfi meggyújtott egy cigarettát, szippantott belőle egyet-kettőt, és óvatosan, megfontoltan a hamutartóra helyezte. – Igen, az apám harcolt Kínában – mondta komolyan, majd hátradőlt és összekulcsolta a karját. – Mandzsúriában. Sosem beszélt arról, ami történt. – Cigarettája füstje töretlen oszlopban kúszott a mennyezet felé, akár egy fehér ujj. – A tankönyveinkből minden utalást kisatíroztak. Emlékszem, ahogy ültünk a

teremben és a fény felé tartva próbáltuk elolvasni, mi lehetett a fehér festék alatt. Talán… – mondta mit sem sejtve – talán maga majd mesél nekem róla. Rettegtem attól, mit fog mondani, és bután, nyitott szájjal ültem ott, de lassan eljutott a tudatomig, hogy nem mérges, és a vér visszatért az arcomba. – Persze, elmondok mindent, amit csak tudni akar. Akármit… – Hirtelen a torkomra szaladtak a szavak, és egyszerre akartak kitörni belőlem. Hajamat a fülem mögé tettem, és kezemet az asztalra helyeztem. – Nos, szerintem a legérdekesebb az, ami Nankingban történt. Nem, valójában nem pont Nankingban, hanem… hadd fogalmazzak másképpen. A legérdekesebb az volt, ami a Sanghajból Nankingba való menetelés során történt. Tudja, senki sem érti igazán, hogy mi történt, miért változtak meg… Egész este meséltem. Mandzsúriáról, Sanghajról és a 731-es egységről. A legtöbbet persze Nankingről beszéltem. A hoszteszek unottan ültek, körmeiket nézegették, vagy összedugott fejjel sugdolóztak, miközben egy-egy kíváncsi pillantást vetettek rám. A férfiak viszont mind előrehajolva meredtek rám, és feszült csendben hallgattak. Aznap este már nem sokat beszéltek. Szótlanul távoztak, és amikor záráskor Strawberry Mama savanyú kifejezéssel az arcán hozzánk csattogott a borravalókkal, engem félrehívott. A férfiak nekem adták a legtöbb borravalót. Háromszor annyit, mint bármelyik másik lánynak.

8

Nanking, 1937. március 1. Sokat nyugtalankodom a feleségem miatt, folyton különbözőségünk jár az eszemben. A legtöbb kollégám szemében ez a régimódi, előre elrendezett házasság elveink megcsúfolása volt. Én magam is úgy terveztem, hogy ésszerű szövetséget kötök majd, talán valakivel az egyetemről, egy haladó gondolkodású emberrel, aki elnökünkhöz, Csang Kaj-sekhez hasonlóan igazán tekintettel van Kínára és jövőjére. Figyelmen kívül hagytam azonban anyámat. Milyen dühítő! Még ma is anyámra gondolok. Reszketek a szégyentől, ha őrá és babonás, visszamaradt családomra gondolok. A családra, mely jómódú volt, mégsem érzett késztetést soha, hogy elköltözzön vidékről, és megszabaduljon végre a Pojangot sújtó nyári áradásoktól. Talán én sem fogok igazán elszakadni onnan, és lehet, hogy ez a leghelytállóbb igazság velem kapcsolatban: én, a Csingling Egyetem fiatal és büszke nyelvésze, valójában csupán egy fiú Kínából, aki nem néz előre, és nem változik, csak áll mozdulatlanul és várja a halált. A zöldessárga vidékre gondolok, melyet fehér kecskék és borókák pettyeznek, és a pusztákra, ahol a kacsák szabadon járnak, és disznók szaglásznak a lóbab között, és azon merengek, vajon hogyan menekülhetnék el a múltam elől? Utólagos bölcsességem révén tisztán látom, anyámnak mindig is tervei voltak Sucsinnal. Elmentek együtt a falusi jövendőmondóhoz, egy öreg vak emberhez, akire nem szívesen emlékszem. Fehér szakálla volt, és a falvakon egy szalmaszandálos gyerek vezette körbe, akár egy idomított medvét. A jövendőmondó gondosan lejegyezte Sucsin születésének pontos időpontját és helyét, firkált néhány ábrát egy papírra, bűvészkedett egy kicsit titokzatos elefántcsont

táblácskáival, és röviddel azután, anyám legnagyobb örömére kijelentette, hogy Sucsinban megvan az öt elem, fém, fa, víz, tűz és föld helyes aránya ahhoz, hogy számtalan fiúgyermeket szüljön nekem. Természetesen ellenálltam. És mind a mai napig ellenállnék, ha anyám nem betegedett volna meg. Elkeseredettségem és haragom ellenére a véghez közeledvén sem adta fel vidékies nézeteit, az új technológiával szembeni kétségeit. Ahelyett, hogy elutazott volna Nanking valamelyik modern kórházába, kitartó győzködésem dacára is inkább valamelyik falusi sarlatánra bízta magát, aki hosszasan vizsgálgatta a nyelvét, és betegszobáját a következő kijelentések közepette hagyta el: „Hihetetlen jintúltengés. Rejtély, mi több, botrányos, hogy Jüan doktor nem figyelt fel erre korábban.” Italaik, főzeteik és előrejelzéseik ellenére állapota egyre csak romlott. – Ennyit a babonákról – mondtam neki a betegágyán. – Ugye felfogja, hogy engem tesz tönkre, ha nem jön velem Nankingba? – Figyelj rám – kezét a karomra fektette. Barna keze, melyet a vidéki évek érdesre koptattak, nyugatias öltönyöm ropogós ujján hevert. Emlékszem, hogy néztem és azon gondolkodtam, tényleg ez a test az, mely nekem életet adott? Tényleg ez volna? – Még boldoggá tehetsz. – Boldoggá? – Igen. – Szeme lázasan ragyogott. – Tegyél boldoggá. Vedd feleségül a Vang lányt. És végül, pusztán kimerültségemnek és bűntudatomnak köszönhetően megadtam magam. Micsoda mértéktelen hatalommal bírnak anyáink felettünk! Még a nagyszerű Csang Kaj-sek is behódolt anyjának, még ő is hajlandó volt megtervezett házasságot kötni, hogy anyja kedvére tegyen. Borzasztó aggályaim voltak rémes partimmal kapcsolatban: egy falusi lány zse su-kalendáriumokkal, holdnaptárakkal, és én, a józan gondolkodású ember logikába és idegen nyelvi szótáraimba merülve. Rendkívül féltem kollégáim véleményétől, mert akárcsak a legtöbben közülük, én is odaadó köztársaságpárti voltam, a Kuomintang tiszta, jövőbe néző ideológiájának csodálója, a néphittel és minden, Kínát oly régóta hátráltató dologgal szemben rendkívül szkeptikus Csang Kaj-sek lelkes

támogatója. Amikor sor került az esküvőre a szülővárosomban, nem szóltam, róla senkinek. Nem akartam, hogy jelen legyenek a kollégáim, hogy lássák a zavaros szertartást, lássák a megalázó rituálékat, melyeknek alávetettek: a színlelt vitát a menyasszonnyal a küszöbön, a cipruskalapokat, a gyötrelmes menetet, melynek során el kellett kerülnünk a kutakat, az özvegyasszonyok házát és a petárdákat. A családom viszont elégedett volt, és hősként tekintett rám. Anyám, mintha úgy érezte volna, földi küldetése ezzel a végére ért, nem sokkal később meghalt. „Arcán mosollyal, melyet csodálatos volt látni”, amennyiben hihetünk kedves nővéreimnek. Sucsin tökéletes gyászoló lett, szüleim házának padlóján térdre vetette magát púderrel a kezében, mondván „Láthatjuk majd a lábnyomait, amikor a szelleme visszajön hozzánk”. – Kérlek, ne beszélj így! – mondtam türelmetlenül. – Éppen ezek a népies hiedelmek ölték meg őt. Ha hallgatott volna elnökünk tanításaira… – Ugyan! – szólt Sucsin, majd felkelt a padlóról és leporolta a kezét. – Eleget hallottam a te drágalátos elnöködről, köszönöm szépen. Az a sok hablaty az Új Életről. Mondd csak, mi ez az Új Élet, ha nem pont a mi régi életünk feltámasztva? Most, miközben még mindig az anyámat gyászolom, és névjegykártyáim fehérlenek az asztalon, valaki máris a helyébe lépett, mintha ugyanarról a tőről fakadt volna: az én nyugtalanító, kiborító és lenyűgöző feleségem. Lenyűgöző, igen, mert bármily furcsa, egészen váratlan és valószínűtlen is (és ezt reszketve írom le), a vele szembeni türelmetlenségem, visszamaradottsága és mindenek dacára Sucsin valamit mégis felkavar bennem. Ez pedig végtelenül zavarba ejt. Senkinek nem ismerném el, főleg a kollégáimnak nem, akik nevetséges babonáit minden értelmi szinten megcáfolnák. Még csak gyönyörűnek sem mondhatnám, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Ám időről időre azon kapom magam, hogy percekig elveszek szemének fürkészésében, mely sokkal sápadtabb, mint más nőké, és ez különösen akkor szembeötlő, amikor tanulmányoz valamit, mert olyankor abnormálisan tágra nyílnak, magukba szívják a

fényt, és tigrisszerű sávok gyúlnak bennük. Azt mondják, egy visszataszító teknős is arról álmodik, hogy elfogyaszt egy gyönyörű hattyút, és ez a visszataszító, csont és bőr, csonka és pedáns teknős nappal is Sucsinról álmodik. Ő a gyenge pontom. Nanking, 1937, március 5. (Sucsin holdnaptára szerint az első hónap 23-ik napja A házunk kicsi, de modern. A kétemeletes, fehérre meszelt mészkő-gipsz házak egyike, melyek a Csungsan és Csungjang út kereszteződésétől nyugatra épültek. A bejárati ajtó egy apró, fallal körülvett földre vezetett, onnan pedig egy lebetonozott átjáróba. Hátul, a konyha mögött egy kis darab bozótos húzódik, rajta gránátalma- és tíkfákkal, és egy használaton kívüli kúttal, melyben a víz nyáron megposhad. Egyébként nincs is szükségünk rá, mert van vezetékes vizünk. Ez bámulatos dolog Nankingnak ezen a részén, ahol még mindig látni abroncsból és faládákból összetákolt bódészerű viskókat. És nemcsak vizünk, hanem áramunk is van, egy-egy villanykörte minden szobában, és import virágos tapéta a hálószobában! Ezt a házat az egész szomszédság megirigyelhetné Sucsintól, ő mégis úgy ólálkodik benne, mint a vadász, a repedéseket és réseket kutatja, ahol a rossz szellemek beférkőzhetnek. Már minden szobában van oltár a házi isteneknek, melyeknek tisztításához külön rongyot és kefét használ. Van továbbá egy szellemfal a bejárati ajtó előtt és kék pa-kua tükrök minden beltéri ajtóval szemben. Egy csilinfaragvány10 is felkerült az ágyunk fölé, mely fiúgyermekhez hivatott segíteni bennünket, és kicsiny sárga mantrák lógnak minden ajtóról, ablakról, de még a kinti fák ágairól is. – Igazán nem látod – kérdeztem –, hogy éppen az efféle viselkedés hátráltatta népünket oly sokáig? Neki azonban fogalma sincs nemzetépítésről vagy haladásról. Fél az új és ismeretlen dolgoktól. Még mindig hord nadrágot csipaója alatt, és az a véleménye, hogy a sanghaji lányok, selyemharisnyáikkal és rövid szoknyáikkal egyszerűen vérlázítóak. Attól félt, hogy nem fogom szeretni, mert a lábfeje 10

kínai unikornis (kínai)

nem zsugorított, és valahogyan szert tett egy pár régi, hímzett orrú, leginkább mandzsu stílusra emlékeztető sarura, mely csúcsos külsőt kölcsönöz a lábfejének, mintha gyermekkora óta el lett volna kötve. Néha az ágyban ülve a lábfejét nézegeti, nyomkodja, és ide-oda mozgatja a lábujjait, mintha a természetes, nem eltorzított láb undorító lenne. – Tényleg úgy gondolod, Csungming, hogy csinos a lábam? – Ne beszélj butaságokat! Persze, hogy úgy gondolom. Tegnap este is, amikor beolajoztam a hajam, felvettem a pizsamám, és aludni készültem, a szokásos kérdezgetésbe kezdett: – Tényleg? Egészen biztos? Sóhajtottam, leültem a hokedlire, és elővettem egy pár elefántcsont nyelű ollót a fiókból. – Semmi, de semmi elbűvölő nincs egy megnyomorított lábfejben – mondtam a körmömet vágva. – Jaj! – Sucsin felsikkantott a hátam mögött. – Jaj, ne! Ölembe ejtettem, a kezem és hátrafordultam: – Most meg mi a baj? Ült az ágyban egészen kikelve magából, és vékony vörös csík futott le az arcán. – Mi a baj?? Te vagy a baj! Mégis mi a csudát művelsz? – Csak vágom a körmömet. – De Csungming – kezdte, és rémülten a tenyerébe temette arcát –, már besötétedett. Nem vetted észre? Az anyád semmit sem tanított neked? Akkor eszembe jutott egy babona a gyerekkoromból: a sötétedés utáni körömvágás démonokat vonz a házba. – Most komolyan, Sucsin – mondtam tanárosan –, szerintem egy kicsit túl komolyan veszed… – Ne! – folytatta halálsápadtan. – Ne! Halált és pusztulást akarsz hozni a házra? Sokáig csendben néztem, nem tudtam, nevessek-e. Miután nem tudtam, milyen módon is mondhatnék ellent neki, felhagytam a körömvágással, és visszatettem az ollót a dobozba. – Igazán – motyogtam az orrom alatt –, egy férfinek semmi joga sincs a saját házában. Később, amikor már aludt, és a plafont bámulva töprengtem, a szavai visszhangoztak a fejemben. Halál és pusztulás. Halál és

pusztulás: az embernek ezekre kellene a legkevesebbet gondolnia. Mégis, néha elmerengek ezen a békés időszakon, ezeken a Sucsinnal töltött hosszú napokon, és derűs ellentmondásainkra gondolva fekszem a komor nankingi égbolt alatt. Vajon túl csendesek e napok? Túl álomittasak? Aztán az jut eszembe, vajon gondolataim miért térnek vissza a múlt heti borzasztó napfelkeltéhez, újra meg újra?

9

Fogalmam sem volt, mihez kezdjek a pénzzel. Aznap este valamivel több, mint százötven fontot kerestem a borravalóval együtt. Beraktam a sporttáskámba, és belöktem a szekrénybe. Hátraléptem, és kalapáló szívvel álltam. Százötven font! A táskára meredtem. Százötven font! Megkerestem az albérletre való pénzt, és nem is kellett volna visszamennem a klubba, de valami különös dolog történt. Az engem hallgató vendégek kinyitottak bennem egy apró részt, mint egy virágot. „Én mindig látom, ha egy nő kellemesen töltötte az estét” – mondta Jason gunyorosan. „A vér mindent elárul.” Tenyere fonákját az arcomhoz emelte, és az üvegfalhoz szorított. „Ahogy a vér folyik a bőr alatt. Lenyűgöző.” Kezét leengedte, és hamiskásan rám kacsintott. „Holnap megint eljössz.” És igaza lett. Másnap ösztöneim azt súgták, hogy látogassam meg Si Csungminget, de hogyan is tehettem volna az előző napi mérges jelenet után? Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem, és ki kell várnom az egy hetet. De a könyveim és jegyzeteim közötti várakozás helyett Omoteszandóba mentem, és megvettem az első ruhát, ami a térdem alá ért, és nem volt mély nyakkivágása. Kemény fekete bombazin anyagból volt, háromnegyedes ujjal. Elegáns volt, és nem sugallt mást, mint hogy „én egy ruha vagyok”. Este Strawberry Mama gyors pillantást vetett rá, és bólintott. Megnyálazta az ujját, és megigazította egy hajtincsemet, majd megveregette a karom, és egyenesen az egyik asztalhoz küldött, ahol vendégek ültek, égő cigaretták, kitöltött italok és megszámlálhatatlan jégkocka társaságában. Még most is előttem van az az első hét, ahogy a klubban ülve a várost nézem, és azt találgatom, a fények közül melyik lehet Si Csungming lakásáé. Tokiót egy hőhullám öntötte el, a légkondicionálót a maximumra tekerték, a hoszteszek pedig

hűvös fényfoltokban ültek, csupasz válluk ezüstösen villant ki estélyi ruháikból. Emlékeimben az épületen kívül látom magam, mintha a semmiben lógnék, körvonalaim világosak és elmosódottak az üvegtáblák mögött, kifejezéstelen fehér arcomra rövid időközönként a tovahintázó Marilyn vet árnyékot, és senki sem gyanítja, miféle gondolatok kavarognak őrülten a fejemben. Úgy tűnt, Strawberry kedvel engem, ez pedig egészen meglepett, hiszen elvárásai legendásan magasak voltak. Több ezer dollárt költött havonta virágokra: a ráksárga csodafenyő hűtött dobozokban Dél-Afrikából, az amarillisz, a hatalmas gyömbérliliom és az orchidea Thaiföld hegycsúcsairól érkeztek repülőn. Néha leplezetlenül bámultam, olyan peckesen tartotta magát, és úgy tűnt, nagyon szeret szexis lenni. Szexi volt, és ezt ő is tudta. Én pedig irigyeltem önbizalmát. Egyszerűen imádta a ruháit: minden este valami más volt rajta, rózsaszín szatén, fehér krepdesin, egy bíborszín ruha flitteres vállpánttal a Hogyan fogjunk milliomost?-ból. Leengedte a karját, kitolta a csípőjét, és szögletes válla felett a vendégek felé fordulva lebiggyesztette az ajkát. „Ez charmeuse, tudod”, mintha ezt a kifejezést mindenkinek ismernie kellett volna. „Strawberry nem tud szépen menni, ha nem Marilyn-nek van öltözve.” Gyöngyház cigarettatárcáját meglengette a hallgatósága felé. „Marilyn és Strawberry ugyanaz alkat. Csak Strawberry kicsit törékenyebb.” Indulatos volt, mindig rámordult az emberekre, de nem láttam igazán feldúltnak ottlétem ötödik napja előtt. Akkor történt valami, ami egészen új oldaláról mutatta meg Strawberry Mamát. Forró este volt, annyira forró, hogy úgy látszott, mintha a városból gőz szállna fel, ami az épületek fölé emelkedve elhomályosította a vörös naplementét. Mindenki bágyadtan jártkelt, még Strawberry is lassan sodródott a táncparketten földig érő, flitteres „Boldog születésnapot, elnök úr!’’-ruhájában. Időnként megállt, hogy a zongorista fülébe súgjon valamit, vagy hogy kezét a széktámlán pihentetve hátravetett fejjel kacagjon egy vendég tréfáján. Este tíz körül járt az idő, visszavonult a bárpulthoz, és pezsgőt kortyolgatott, amikor valami miatt egyszer csak lecsapta a poharát. Felült a székén, és mereven a hall bejáratára szegezte a tekintetét, arca halálsápadtra vált.

Hat nagydarab öltönyös, rövid dauerolt hajú11 nehézfiú lépett be az alumíniumajtón. Szemüket körbejáratták a klubon. A banda közepén egy vékony lófarkas férfi volt, fekete garbóban. Egy kerekes széket tolt, melyben egy parányi, rovarszerű ember ült. Törékenynek tűnt, mint egy öregedő leguán. Feje apró volt, bőre pedig olyan száraz és barázdált, akár a dióhéj. Orra csupán egy egyenlő szárú háromszög volt, nem több, mint két sötét folt az orrlyuka helyén, akár egy koponyán. Az öltönyéből kinyúló aszott kar hosszú, barna és élettelen volt, akár egy elszáradt faág. – Dame! Konaide jo! – Strawberry Mama lecsusszant a székéről, kihúzta magát, amennyire csak tudta, a pezsgőt egy hörpintéssel felhajtotta, szeme a csoportra szegeződött. Letette a poharat, egy cigarettát helyezett a szipkába, kiegyengette csípőjén a ruhát, sarkon fordult és elcsattogott a klub túlsó végébe, miközben könyökét az oldalához támasztva tartotta el magától a cigarettát. A zongorista székén hátradőlve próbált rájönni, mi lehet a felfordulás oka. Strawberry a legjobb asztaltól néhány méterre megállt, a keletre néző ablak mellett, ahonnan Tokió legszebb látképe nyílt. Állát magasra szegezte, masszív kis vállát hátrahúzta. Lábait szorosan egymás mellé tette, és merészen a csoport felé fordult. Látni lehetett, ahogy megpróbál uralkodni az érzésein. Egyik kezét a székre helyezte, a másikat mereven felemelte, majd azzal a különleges japán lefelé irányuló kézmozdulattal üdvözölte a vendégeket. Amint észrevették a jelenlévők az újonnan érkezőket, a beszélgetés moraja lassan elhalkult, és minden szem a termen lassan áthaladó társaságra szegeződött. Nekem valami más keltette fel a figyelmemet. A recepciós pult mögötti falba egy kis négyszögletes alkóvot vágtak, melyben asztal és székek álltak. Bár nem volt ajtaja, olyan szögben helyezkedett el, hogy bárkit leültethettek benne úgy, hogy a többi vendég ne lássa. Strawberry Mama tartott ott néha magánösszejöveteleket, vagy a sofőröket ültették le ott, hogy egy tea mellett zavartalanul megvárhassák ügyfeleiket. Ahogy a csoport elhagyta a recepciót, egy alak levált 11

Az egészen rövid, apró hullámokkal dauerolt haj a jakuzákra nagyon jellemző, akárcsak a drága öltönyök, jó autók és az alkalmanként hiányzó ujjhegyek.

róluk, az alkóvhoz ment, és csendben besurrant. A mozdulat olyan gyors, a klub világítása pedig annyira diszkrét volt, hogy épp csak egy pillantást vethettem rá. Viszont amit láttam, attól lenyűgözve és kissé kényelmetlen érzések közepette hajoltam előre a székemen. Az illető elegáns fekete gyapjúdzsekit és csőszoknyát viselt, de nőnek túl magas volt. Egy pillanatra láttam széles, férfias vállát, hosszú karját és izmos lábát, melyet nagy, fekete magas sarkú lakkcipőbe gyömöszölt. De a legérdekesebb a haja volt: hosszú, frufrus bubifrizurát viselt, és annyira fénylett, hogy minden bizonnyal paróka volt, ami úgy lógott alá, hogy eltakarta arca nagy részét. Bár a paróka borzasztóan hosszú volt, csak a válláig ért, mintha a feje és nyaka furcsa mód megnyúlt volna. Miközben tátott szájjal figyeltem ezt az alakot, a csoport elért az asztalhoz. A pincérek szélsebesen szorgoskodtak körülötte, a rokkant férfit pedig az asztalfőre tolták, ahol csak ült, mogorván és feketén, akár egy szkarabeusz bogár, miközben a copfos sürgött-forgott körülötte. A klub sötét szegleteiből vagy húsz hosztesz forgatta idegesen a szemeit Strawberry felé, aki az asztalok között mozogva azok nevét suttogta, akiknek az asztalhoz kellett menniük. Arcán szokatlan, haraghoz hasonló vértelen kifejezés ült. Egy darabig nem tudtam mire vélni arckifejezését, de amikor hátravetette a fejét és felém kopogott a padlón, észrevettem, hogy arcának minden apró izma megfeszült. Strawberry ideges volt. -- Grey-szan – suttogta fojtott hangon. – Az ott Fujuki úr. Odamész és ülsz vele. A táskámért nyúltam, de ajkához emelt ujjával megállított. – Légy óvatos – suttogta. – Légy nagyon óvatos. Ne mondani semmi semmiről. Az emberek jó okkal fél tőle. És… – habozott, és alaposan végigfürkészte arcomat. Szeme összeszűkült, és szivárványhártyájából kilátszódott egy keskeny barna sáv a kék kontaktlencse mögül. – A legfontosabb ő. – Állával az alkóv felé bökött. – Ogawa. Az ápolónője. Sosem szabad beszélni hozzá vagy szemébe nézni. Megértetted? – Igen – feleltem erőtlenül, s szemem a hatalmas árnyékot kereste. – Azt hiszem, igen.

A jakuzákat Tokióban nem lehetett nem észrevenni. Ők voltak azok az alvilági bandák, akik a szamuráj hagyomány örököseinek tartották magukat. Ázsia legfélelmetesebb, legkegyetlenebb emberei közé tartoztak. Néha csupán a bószódzoku motoros bandák hangja emlékeztetett a jelenlétükre, melyek Meidzsi Dóriból indulva krómhullámként söpörtek végig az utcákon az éjszaka közepén, és mindent elsöpörtek, ami az útjukba került. Sisakjukon a kamikazék jelét viselték. Máskor pusztán apró jelek utaltak a bandatagságra. Egy felvillanó Rolex óra, vagy egy keménykötésű fickó apródauerral a hajában, amint éttermi asztalától felemelkedve Crimplene nadrágjába tűri garbónyakú pulóverét. Egy pár fényes kígyóbőr cipő villanása a metrón egy forró nyári napon, vagy egy tetoválás egy ember karján, aki éppen jegyet vesz előttünk a sorban. Korábban nemigen gondoltam rájuk, de aznap este, miközben a klubon végigsétáltam, megütötte a fülemet a suttogva kiejtett „jakuza” szó. Az asztalnál néma csönd volt. Úgy tűnt, a hoszteszek mind magukba merültek, és feszülten próbálták kerülni a többiek tekintetét. Fujuki mellett kaptam helyet, elég közel ahhoz, hogy szemügyre vehessem. Az orra annyira kicsi volt, mintha összeégett volna, és minden lélegzetvételnél zörgő hangot hallatott. Az arca viszont, ha nem is éppen kedves, de legalábbis békés volt, figyelmes, mint egy nagyon öreg levelibékáé. Nem beszélgetett senkivel. Az emberei is csendben ültek, kezük tisztelettudóan az asztalon feküdt, miközben arra vártak, hogy a lófarkas férfi elkészítse Fujuki italát. Egy vastag, fehér vászonkendőbe csavart poharat vett elő, amit csordultig töltött whisky-vel, kétszer megkeverte, a whiskyt a jégtartóba borította, a kendővel gondosan megtörölte a poharat, majd újra megtöltötte. Kezét felemelve tartotta vissza a többieket az ivástól. Ezután átadta Fujukinak a poharat, aki remegő kézzel felemelte és kortyintott belőle. Majd leeresztette a poharat, egyik kezét a hasára szorította, és elégedetten bólintott. – Omaetacsi mo jare – a copfos felfelé bökött az állával jelezve, hogy most már a többiek is ihatnak. – Nonde.

A gorillák megnyugodtak. Felemelték poharukat és ittak. Egyikük felállt és levette a zakóját, másikuk elővett egy szivart, és levágta a végét. Lassan oldódott a hangulat. A lányok újra töltöttek, Van Aki Forrón Szereti feliratú keverőpálcáikkal, apró műanyag Marilyn figurákkal keverték a jeget a poharakban, és nem sokkal később már mindenki egyszerre beszélt, hangosabban, mint bármelyik másik asztalnál a klubban. Egy óra múlva az összes férfi részeg volt, az asztalt üvegek és félbehagyott ételek, savanyú retek, ízletes lila jamgumó és homárollók borították. Irina és Szvetlána elkérte Fujuki meisiét. Ez egyáltalán nem volt szokatlan dolog, a legtöbb vendég néhány perccel azután, hogy helyet foglalt, átadta névjegykártyáját, de Fujuki nem adta könnyen a magáét. Elfintorodott, köhintett egyet, és gyanakvóan végigmustrálta az orosz lányokat. Sokáig kellett hízelegni neki, mire hajlandó volt az öltönyzsebébe nyúlni (ahogy megmozdult, észrevettem, hogy a belső zseb fölé arany betűkkel volt felhímezve a neve), és elővett pár meisit. Barna ujjai harapófogójában, lefelé néző tenyérrel szétosztotta őket az asztalnál. A copfos emberhez hajolt, és száraz, reszelős hangot suttogta neki: – Mondd meg nekik, hogy ne bánjanak velem úgy, mint egy idomított majommal. Nem akarom, hogy a klubba hívogassanak. Majd jövök, ha akarok. A kártyára pillantottam.. Még sosem láttam ilyen gyönyörű darabot. Durva, klórmentes, kézzel merített papír volt, a szélei cakkosak. A legtöbb névjegykártyával ellentétben ezen nem volt cím, és nem volt angol fordítás a hátulján. Csupán egy telefonszám, Fujuki kandzsija, és a második neve állt rajta kézzel, fekete tussal kalligrafikusan megrajzolva. – Mi az? – suttogta Fujuki. – Valami baj van? Megráztam a fejem, és csak néztem az írást. Az apró kandzsik gyönyörűek voltak. Az járt a fejemben, milyen csodálatos is ez a régi ábécé, és mennyire ridegnek és primitívnek tűnik mellette az angol nyelv. – Mi az? – Téli Fa – motyogtam. – Téli Fa.

Az asztal végén ülő férfi nevetni kezdett, de mivel senki sem csatlakozott hozzá, nevetését köhögésre változtatta, kendőjével eltakarta a száját, és egy korty ital után matatott. Zavarodott csend állt be, Irina arca elborult, és szánakozón ingatta a fejét. Fujuki azonban előrehajolt, és suttogva kérdezte japánul: – Honnan tudod, mit jelent a nevem? Beszélsz japánul? Felpillantottam rá, elsápadva: – Igen – feleltem kissé bizonytalanul. – Egy egészen keveset. – És olvasni is tudsz japánul? – Csupán ötszáz kandzsit ismerek. – Ötszázat? Szugoi!12 Az rengeteg. – A többiek úgy néztek rám, mintha csak most vennék észre, hogy emberi lény vagyok, nem pedig a berendezés része. – Mit is mondtál, honnan jöttél? – Angliából… – úgy bukott ki belőlem, mintha egy kérdés lenne. – Angliából? – Közelebb hajolt, és mintha kémlelve nézett volna rám. – Mondd csak, Angliában minden lány ilyen csinos? Bárki szájából azt hallani, hogy csinos vagyok… nos, tulajdonképpen szerencse, hogy nem történt meg túl gyakran, mert kényelmetlen, bizsergető érzés lett úrrá rajtam, és felrémlett bennem mindaz, amiben valószínűleg sosem lesz részem. Még ha „csinos” is lettem volna. Az öreg Fujuki megjegyzésétől elpirultam és visszahúzódtam. Attól kezdve nem beszéltem, csak ültem szótlanul, szívtam a cigiket, egyiket a másik után, és megragadtam minden lehetőséget, hogy elmehessek az asztaltól. Ha szükség volt egy tiszta pohárra a bárból, vagy egy tányér rágcsálnivalóra, felugrottam és szép komótosan elmentem érte. Az Ápolónő szinte egész este nem mozdult. Éreztem, hogy a pincéreket feszélyezi a jelenléte. Általában felváltva surrantak be a fülkébe, hogy felvegyék a rendelést, de ma este csak Jasonnek volt mersze beszélni az Ápolónővel. Amikor a bárpulthoz mentem egy tiszta forró kendőért, lopva bepillantottam. Jason éppen whiskyt vitt az Ápolónőnek, és magabiztosan, nyugodtan tett-vett körülötte, majd úgy mellékesen az asztalnak dőlt és

12

Remek, nagyszerű (japán)

összefont karral nézett le rá. Alkalmam volt pár percig szemügyre venni a nőt. Hihetetlen látványt nyújtott. Bőrének minden négyzetcentiméterét porózus fehér púder fedte, eltömítve nyakán a ráncokat és csuklóján a vonalakat. Az egyetlen pont, ahol a fehérség megtört, az apró, különös és sötét szeme volt. Mandulavágású szemei egészen távol helyezkedtek el az orrától, és olyan mélyen ültek, hogy a szemüreg szinte üresnek látszott. Szemeinek furcsa állása bizonyára rövidlátással járt együtt, mert az étlapot egészen közel tartotta az arcához. Nem mentem vissza egyenesen az asztalhoz, hanem egy darabig a bárnál maradtam, és elmélyülten tanulmányoztam a forró kendőt, mintha valami nem stimmelt volna vele. – Elég szexis – mondta Jason a bárpultosoknak, miután leadta a nő rendelését. Lazán a bárpultra támaszkodott. – Szexi, a maga torz szado-mazó módján. – Válla fölött hátranézett, és egy kis mosoly bujkált a szája szegletében. – Asszem, rosszalkodnék vele, ha muszáj lenne. – Aztán megfordult, és észrevett a bárpultnál, ahogy csendben őt figyelem. Kacsintott és felhúzta szemöldökét, mintha valami remek viccet osztana meg velem. – Jó lába van – magyarázta, és az Ápolónő felé biccentett. – De lehet, hogy csak a magas sarkútól dobom el magam. Nem feleltem. Felkaptam az osiborit13 és elfordultam, buta vörösség áradt szét az arcomon. Jasonnel az volt a helyzet, hogy egy kicsit mindig sírhatnékom támadt tőle. Érdekes, hogy egyesek hogy el tudnak ültetni egy-egy gondolatot az ember fejében. Jóval később aznap este az asztal alatt szorosan összetett lábaimat vizsgálgattam. Eléggé részeg voltam, és emlékszem, bokámnál pedánsan keresztezett lábaimat nézve azon töprengtem, vajon hogy néz ki egy jó láb? Lesimítottam a szoknyám, és kissé szétnyitottam a térdem, hogy combjaimat is szemügyre vehessem. Úgy fordítottam a combom, hogy a lábikrám is láthatóvá váljon. Vajon nekem jó lábam van?

13

nedves kendő (japán)

10

Nanking, 1937. április 4. A Tiszta Fény ünnepe Az anyám most biztosan figyel fentről és kineveti minden fenntartásomat, amit ezzel a házassággal szemben tanúsítottam. Ugyanis Sucsinnak és nekem gyerekünk lesz! Gyerekünk! Hihetetlen! Si Csungming, a rút kiskacsa apa lesz! Most már végre van mit ünnepelni! Egy gyermek, aki rendet hoz a természet és szeretet törvényeibe, egy gyermek, aki felfedi a társadalom szövevényes jelrendszere mögött megbújó értelmet. Egy gyermek, aki segíthet abban, hogy tiszta szívvel gondoljak a jövőre. Sucsinon természetesen elhatalmasodtak babonás félelmei. Bódultan próbálom betartani az előírásokat, és mindent a legnagyobb komolysággal kezelni. Ma reggel egy hosszú listával állt elő, mely a tiltott ételeket tartalmazta: nem enged be többé tintahalat, polipot és ananászt a házba, nekem pedig kötelességem mindennap a piacra kirándulni feketecsontú csirkéért, májért, szilváért, lótuszmagért és fagyasztott kacsavérgolyókért. Mától kezdve az én feladatom a piacról hazahozott rikoltozó csirkék levágása, mert ha Sucsin megöl egy állatot, a babánk állítólag felveszi az állat képét, és feleségem egy csirkének vagy kacsának adna életet. Ami viszont a legfontosabb, hogy soha nem szabad a fiunkra (Sucsin biztos benne, hogy fiunk lesz) úgy utalni, hogy „baba” vagy „gyermek”, mert a rossz szellemek meghallhatnak minket és megpróbálhatják elrabolni tőlünk, amikor megszületik. Ehelyett egy olyan nevet (egy „tejnevet”, ahogy ő nevezi) adott a fiúnak, ami összezavarja a szellemeket. Ettől fogva gyermekünkre „hold”-ként kell utalnunk. „El sem tudod képzelni, milyenek a gonosz szellemek, akik újszülöttekre fenik a fogukat! A mi hold-

lelkünk lenne a legnagyszerűbb zsákmány, amit egy démon csak kívánhat magának! És – ilyenkor felemeli a kezét, hogy jelezze, nem szakíthatom félbe – ne feledd, a mi kis hold-lelkünk nagyon törékeny. Kérlek, ne kiabálj a közelemben, és ne is vitatkozz velem. Nem szabad zavarnunk a lelkét.” „Értem – feleltem, és egy kis mosoly bujkált a szám szegletében, mert igazán lenyűgözőnek találtam az ilyen fokú leleményességet. – Nos, akkor legyen hold-lélek. És ettől a perctől fogva legyen béke e falak között.”

11

Az oroszok egyáltalán nem ütköztek meg azon, hogy Jason az Ápolónővel viccelődött. Azt mondták, hogy Jason fura alak: a szobáját félelmetes fényképekkel tapétázta ki, speciális újságokat járatott Thaiföldről, és néha értéktelen, különös tárgyak tűntek el a házból, mint például Irina harcoló medve-szobrocskája igazi állatbundában, egy farkasszőr kesztyű, és egy fénykép a lányok nagyszüleiről. Arra tippeltek, hogy talán ördögimádó. – Beteg dolgokát néz, ánnyirá beteg, hányni kell tőle. A videók, mindig hálálos videók. A Vaszeda utcai videokölcsönző kirakatában lehetett látni hasonlókat: Eredeti boncolási felvételek! vagy A halál arcai és Hullaházi téboly, a betűk pedig pirosak és vértől csöpögök voltak. A videókat sosem láttam, így nem tudhattam, hogy az oroszok igazat mondanak-e, viszont láttam Jason fotóit. – Négy éve élek Ázsiában – mesélte. – Keresek valamit… Persze, ott van a Tádzs Mahal, meg Angkor Wat… – elhallgatott, összedörzsölte az ujjait, mintha a levegőből próbálná megformálni a szavakat. – Én többet akarok. Valami mást. Egyszer, amikor elmentem a szobája mellett, az ajtó tárvanyitva volt, Jason pedig sehol. Nem bírtam megállni, be kellett mennem. Egyből megértettem, miről beszéltek az oroszok. Mindenhova fényképek voltak kitűzve, és valóban annyira szörnyűségesek voltak, ahogyan ők mondták. Az egyik képen egy szánalomra méltó nyomorék ember ült leverten egy folyó, valószínűleg a Gangesz partján, és egy körömvirág-koszorút leszámítva meztelen volt. A másikon megfeszített filippínó férfiak voltak, aztán keselyűk, amint emberi hús reményében egy párszi temetésre gyűlnek a hihetetlen Csend Tornya köré. Egy másikon felismertem az imazászlókat és a boróka-tömjénezést az égbe temetkezés utolsó színhelyén, Lhászán kívül, ugyanis az

egyetemen elvégeztem egy Tibet-kurzust. Miközben a Halotti máglya Varanasiban feliratú fotót nézegettem, amin vastag füst szállt fel egy emelvényen fekvő amorf formából, úgy éreztem, van valami különös módon gyönyörű mindebben. Amikor végül feltűnés nélkül elhagytam a szobát, úgy véltem, az oroszok tévedtek, Jason nem furcsa vagy morbid, hanem lenyűgöző. Elvileg pincér volt a klubban, de egész héten alig emelte fel a tálcát. Néha megállt az asztalnál és nyájasan elbeszélgetett a vendégekkel, mintha legalábbis ő és nem Strawberry lett volna a tulajdonos. „Ő pincér, mégse csinál semmi se – morogta Irina. – Nem is kell neki dolgozni, mert Strawberry Mámá szereti őt.” Úgy látszik, megfogta a gaidzsin14 pincér különleges vonzereje. Aztán ott voltak a pillantásai. A japán hoszteszek mindig kuncogtak és elpirultak, amikor elment mellettük. Gyakran Strawberry asztalához ült, pezsgőt kortyolgatott, kigombolt pincéröltönye látni engedte a testét, miközben ő csak negédesen mosolygott, megigazította ruhája pántját, és néha hátradőlve végighúzta testén a kezét. Nem sok időt töltött otthon, és szokatlan volt, hogy tárvanyitva hagyta szobája ajtaját. Mindig csukva tartotta az ajtaját, sőt, hálószobája is zárható volt. Általában korán, még mielőtt mi felkeltünk volna, elment otthonról és kulcsra zárta a szobáját. Vagy a klubból taxin távozott, és haza sem jött másnap estig. Talán a parkban kóborolt padon alvó nőket keresve. De a nyomai mindenhol láthatóak voltak: egy pár bakancs a lépcsőházban, gyűrű formában száradó citromillatú borotvahab a fürdőszoba polcán, halvány rózsaszín névjegykártyák a teáskannának támasztva, melyeken női kézírással olyan nevek álltak, mint Juko vagy Moe. Megpróbáltam úgy tenni, mintha mindez nem zavarna, de zavart. Titkon Jason teljesen elkápráztatott. Vettem egy naplót a Kiddylandben, egy omoteszandói boltban, ahol főleg iskolás lányok vásárolnak. Rózsaszínű, sima műanyag fedőlapjában zselé volt, ami ide-oda folydogált, ha mozgattam. Vettem kaparós-szagolós tortaillatú matricákat is, és 14

idegen, külföldi (japán)

mindennap beragasztottam egyet a naplómba. Néha vonatra ültem, elmentem Hongéba, beültem a Bambi étterembe, és figyeltem, miként csillog a napsugár az Akamon-kapun. Si Csungminget azonban nem láttam. Már csak öt nap volt hátra, négy, három, kettő. Egy hetet mondott. Az vasárnapot jelentett. Eljött a vasárnap, de nem hívott. Nem akartam elhinni. Megszegte a szavát. Egész nap vártam a kanapén ülve a nappaliban, az összes árnyékolót behúztam a hőség ellen, és egy rakás könyv hevert körülöttem szétszórva. Le sem vettem a szemem a telefonról. De ahányszor csak megcsörrent, mindig valami japán lány kereste panaszosan sóhajtozva Jasont. Aznap öt üzenetet vettem fel a számára, mind különféle lányoktól. A legtöbben szelídek és szomorúak, néhányan viszont kimondottan durvák voltak. Az egyikük döbbenten kapkodott levegő után, amikor meghallotta a hangomat, és fejhangon sikoltozott velem japánul: „Te meg ki a fasz vagy? Mi a faszért TE veszed fel a telefont? Add át a rohadt telefont Jasonnek, MOST AZONNAL!” Eltartott egy darabig, mire felírtam az összes nevet. Arcokat firkáltam melléjük, megpróbáltam elképzelni, hogyan is nézhettek ki. Aztán, amikor eluntam magam, államat a tenyerembe támasztva ültem és lehangoltam, bámultam a telefont, de hiába.

12

Nanking, 1937. szeptember 1. A baj keletről jön. Pontosan, ahogy gondoltam. A japánok Sanghajnál tartanak, és utcáról utcára veszik be a várost. Tényleg a japánok, nem pedig a kommunisták jelentik a legnagyobb veszélyt országunk stabilitására? Talán a kommunistáknak mégis igazuk volt, amikor rákényszerítették ezt a katonai együttműködést Csiangra? Pu Ji, a japán báb, hat évig ült kölcsöntrónján Mandzsúriában, és öt évvel ezelőtt a japánok Sanghajt bombázták. De a mi biztonságunkról Nankingban senki sem beszélt. Mostanáig. És csak most kezdenek el a polgárok óvintézkedéseket tenni. Figyelmeztettek bennünket, hogy egy nap majd előbukkannak a japán bombázók a Bíbor-hegy mögül, a felkelő nappal együtt, ezért a reggelt azzal töltöttem, hogy kék háztetőnket feketére festettem. Tíz körül, amikor már kész voltam a tető felével, valami megállásra késztetett. Nem tudom, a zaj volt-e vagy a balsejtelem, de a létrán állva valami kelet felé fordította a tekintetemet. A horizonton elszórva vagy húsz férfit láttam, akik hozzám hasonlóan festették csillogó tetőiket. Távolabb, a hátuk mögött a láthatár húzódott. A Bíbor-hegy. A vörös kelet. Sucsin mindig is mondta, hogy valami rosszat érez Nanking jövőjében. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy évvel ezelőtt leszállt a vonatról, tudta, hogy innen többé nem szabadul. Azt mondja, ránehezedett az ég súlya, a levegő megfertőzte tüdejét, a város jövője pedig olyan erővel vágta mellbe, hogy alig bírt megállni a lábán. A nankingi peronon állva felnézett a fekete hegycsoportra, és tudta, hogy komoly veszélyt jelent. Azok a dögletes hegyek anakondaként szorították. Nanking megkaparintja, és ritkás, savas levegőjével lassan magába olvasztja.

Tudom, hogy történt vele valami lényeges aznap, amikor a Pojang-tótól Nankingba kísértem, mert emlékszem egy élénk színfoltra a vonatútról. Egy cseresznyepiros napernyőre. Egy lány megállt a rizsföldön egy pillanatra, hogy kecskéje utolérje őt. Amikor az állat makacsul lecövekelt, a lány lagymatagon meghúzta a kötelet. Mindenki a kecskéjét váró lányt nézte. Végül az állat engedett, és a lány továbbment, és hamarosan csak a rizsföld smaragdja maradt utána. A többi utas elfordult az ablaktól. Sucsin azonban mozdulatlan maradt, és továbbra is azt a darab földet nézte, ahol a lány állt. Odahajoltam hozzá: – Mit nézel? – Hogy mit nézek? – úgy látszott, meglepi a kérdés. – Mit nézek? – Még egy párszor megismételte a mondatot, kezét az ablakpárkányon nyugtatta, és egyre csak a lány után maradt ürességet nézte. – Mit nézek? Csupán most, annyi hónappal később értettem meg pontosan, mit is nézett Sucsin. A cseresznyepiros napernyő alatt álló lányt nézve Sucsin saját magát látta. Elbúcsúzott. A benne élő vidéki lány elment. Amikor Nankingba értünk, a vidéki lány jelen volt még egy-két helyen: a térdhajlatában húzódó finom vonalakban, napbarnított karjában, és az eltökélten ritmustalan csianghszi dialektusban, mely annyira elbűvöli a nankingiakat, de minden másban már a városi nő nyert teret magának. Akaratlan, pislogva és zavarodottan olvadt bele a nagyvárosba. A városba, amelyről úgy hiszi, sohasem fogja elengedni.

13

Figyeltem, ahogy másnap reggel nyolc órakor Si Csungming megérkezik a Tódai Egyetemre. Hat harminc óta vártam rá, először az utcasarkon, aztán a Bambi kávézóban, amikor kinyitott. Kiadós reggelit rendeltem: miszo levest, tonhalas rizst, zöld teát. A pincérnő, mielőtt leadta volna a pultnál a rendelésem, a fülembe suttogta az árát. Értetlenül néztem fel rá, aztán leesett a tantusz: nem akarta, hogy azt higgyem, ismét ingyen kapom az ételt. A számlával a pénztárhoz mentem és kifizettem. Amikor kihozta az ételt, adtam neki három ezerjenes bankót. Csendben meredt a pénzre, majd elpirult és a pénzt fodros kötényébe tömte. Forró nap volt, de Si Csungming kék gyapjú Mao-stílusú inget, fura fekete gumi fürdőpapucsot és halászkalapot viselt. Lassan és óvatosan haladt, szemét a járdára szegezte. Nem vette észre, hogy a kapunál ólálkodok, amíg a fák árnyékából kilépve az orra előtt nem teremtem. Meglátta a lábamat és megállt, botját kinyújtotta, fejét leszegte. – Azt mondta, hívni fog. Si Csungming nagyon lassan felemelte az arcát. Tekintete fénytelen volt, mint a brokátmárvány. – Megint itt van – mondta. – Azt mondta, nem jön ide többet. – Magának kellett volna hívnia engem. Tegnap. Összehúzott szemmel nézett rám: -- Valahogy más lett – mondta. – Miért néz ki máshogy? – Nem telefonált. – Maga nagyon erőszakos – motyogta, és lassan elindult. – Nagyon erőszakos. – De én kivártam az egy hetet – feleltem, miközben utánaeredtem. – Nem telefonáltam magának, nem jöttem ide, én

tartottam magam ahhoz, amit megbeszéltünk, maga viszont elfelejtette. – Nem ígértem meg, hogy felhívom… – De igen, maga… – Nem. Nem! – Megállt, és felemelt sétabotját rám szegezte. – Nem ígértem semmit. Nagyon jó a memóriám, és tudom, hogy nem ígértem magának semmit. – Nem várhatok örökké. Röviden felnevetett. – Szereti a kínai bölcs mondásokat? Akar hallani egy mélyenszántó gondolatot az eperfalevélről? Nos? Mi azt mondjuk, a türelem selyemmé változtatja az eperfalevelet. Selyemmé! Csak türelem kell hozzá. – Nos, ez ostobaság – feleltem. – A hernyók csinálnak selymet belőle. Becsukta a száját és sóhajtott. – Bizony – mondta. – Én nem jósolok nagy jövőt ennek a barátságnak, hát maga? – Valóban nem, ha nem hív fel, amikor megígérte. Meg kell tartania a szavát! – Nekem semmit nem kell tennem. – De… – egyre hangosabb voltam, és néhány arra járó diák kíváncsian pislogott felénk. – Esténként dolgozom. Honnan tudhatnám, hogy nem éppen este fog felhívni? Nincs üzenetrögzítőm. Honnan tudhatnám, nem hív-e majd egy este és soha többé? Akkor lemaradok a hívásáról, és akkor… – Most hagyjon magamra – mondta. – Eleget hallottam. Kérem, hagyjon most békén. – Ezzel elcsoszogott az egyetemi városrészen keresztül, én pedig csak álltam egy ginkofa árnyékában. – Si professzor! – szóltam utána. – Kérem. Nem akartam erőszakos lenni. Nem akartam. Ő csak ment tovább, és lassan eltűnt egy sövény mögött. Lábaim alatt elmozdultak a ginko árnyai. Megfordultam és rúgtam egyet a sétányt szegélyező alacsony kerítésbe, aztán arcomat a tenyerembe rejtve remegni kezdtem. Transzszerű állapotban értem haza. Egyenesen a szobámba mentem, és meg sem álltam beszélgetni az oroszokkal, akik a nappaliban éppen tévét néztek, és gunyorosan huhogtak

visszatértemkor. Becsaptam magam mögött az ajtót, nekitámaszkodtam, és csukott szemmel hallgattam a szívverésemet. Amikor az ember tudja, hogy igaza van, fontos, hogy ne adja fel. Hosszú ideig álltam így, majd kinyitottam a szemem. A festékeimhez léptem, amiket az alkóv falának támasztva tartottam. Festéket, ecsetet és vizet helyeztem a fal mellé, és szélesre tártam az ablakot. Kint már sötétedett, és odaégett étel szaga szállt fel az utcáról. Tokió lassan éjszakai fényekbe öltözött. A város úgy nyúlt a messzi távolba, mint egy apró galaxis. Elképzeltem az űrből nézve: az épületek olyanok voltak, akár a hegyek, az utcák úgy csillogtak, mint Csin Si Huang-ti császár higanyfolyói. Hogyan lehetséges ez? Amikor a légitámadások véget értek, és az amerikai bombázók visszavonultak a kék Csendes-óceán felett, több mint kétszázhatvan négyzetkilométernyi porig rombolt utcát hagytak Tokióban. A város felismerhetetlen volt. Autóval nem lehetett végigmenni rajta, mert senki sem tudta, hol végződik az utca és hol kezdődik az épület. A folyó menti bódévárosokban elégetett tadon faszén, a szénpor és kátrány füstös, kellemetlen szagú egyvelege, felhőként lebegett a város felett. Szobámban a selyemtapéta derékmagasságig le volt szaggatva, de lejjebb érintetlen volt. Kobaltkék színbe mártottam az ecsetet és festeni kezdtem. Bezúzott tetőket és kiégett házakat rajzoltam. Tomboló tüzet és törmelékkel beszórt utcákat festettem. Festés közben a gondolataim szabadon szálltak. Annyira elmerültem benne, hogy hétkor az oroszok bekopogtak, és megkérdezték, akarok-e dolgozni aznap este. – Vágy csák márádsz itt? Mint remete, he? Elhúztam az ajtót és kinéztem, kezemben ecset, arcom festéktől maszatos. – Isteneml így ákársz jönni? Rájuk pislogtam. Akkor még nem tudtam, de szerencsém volt, hogy bekopogtak, egyébként kihagytam volna tokiói tartózkodásom egyik legfontosabb estéjét.

14

Nanking, 1937. november 12. ( a tizedik hónap tizedik napja) Sanghaj a múlt héten elesett. Még mindig nem jutott el a tudatunkig e hír döbbenetes súlya. Elnökünk legjobb csapatai védték a várost, tízszeres túlerőben voltunk a japán tengeralattjárókkal szemben, a város mégis elesett. Azt mondják, az utcák kihaltak, csak a japánok üres hánytató- és mustárgázos palackjai hevernek a csatornákban, és állatkerti dögök rothadnak ketreceik alján. Az a hír járja, hogy a Japán Császári Hadsereg legyező alakban foglalja el a torkolatvidéket, és mostanra a Nanking elleni támadás elkerülhetetlennek látszik. Tíz osztag nyomul felénk: gyalogosan, motorkerékpárokon és páncélozott autókon. Szinte látom, ahogy kincstári kamáslijuk csordulásig telik sárga folyami sárral, és annak tudatában törnek előre, hogy ha Nankingot, népünk nagyszerű fővárosát el tudják foglalni, az óriás szívét tarthatják a kezükben. De ez természetesen nem történhet meg. Elnökünk nem engedi, hogy városát bármi baj érje. Valami mégis megváltozott a városlakókban, hitük megingott. Ahogy sétáltam hazafelé reggeli órámról (ahol mindössze négy diák jelent meg), a város felett lógó köd szertefoszlott, és kisütött a nap, mintha az égbolt megszánta volna Nankingot. Észrevettem viszont, hogy nem jelent meg frissen mosott ruha a póznákon, ahogy általában szokott, amikor előbújik a nap. Aztán feltűnt, hogy elmaradtak az utcaseprők, a szegény, rongyos kulik, akik tisztán tartják a főútvonalakat. Az emberek pedig ajtótól ajtóig szaladtak, és rengeteg csomagot cipeltek magukkal. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, mi történik valójában, és amikor megértettem, összeszorult a szívem. Az emberek menekülnek. A várost lezárják. Szégyellem kimondani, de még az egyetemen is

bevallotta néhány előadó, hogy elhagyja a várost. Még ilyet! Hogy lehetnek ennyire kishitűek! Mit fog gondolni elnökünk, ha látja, hogy elhagyjuk nagyszerű városát! Sucsin szinte ujjong, hogy Sanghaj elesett. Igazolva lát mindent, amit a nacionalistákról mondott. Őt is magával ragadta az őrület, el akarta hagyni a fővárost. Amikor hazaértem, éppen egy ládába rámolta a holminkat. – Már vártalak – mondta. – Légy szíves, hozd ide a kézikocsit az udvarról. – A kézikocsit? – Igen! Elmegyünk. Visszamegyünk Pojangba. – Észrevettem, hogy a ládában a legtöbb helyet anyám teknőcpáncél pénzes ládikója foglalta el, melyben volt néhány Ji Csing-részlet15, vérrel írva és ruhába csomagolva. Anyám minden hitét azokba a szavakba fektette, mégsem tudták megmenteni őt. – Ne nézz már olyan gondterhelten – szólt Sucsin. -Kalendáriumaim szerint a mai tökéletes nap az utazásra. – Várj egy kicsit, semmi szükség erre a nagy sietségre – kezdtem. – Valóban? Szerintem nagyon is van. Gyere! – felállt és az ablakhoz intett. Kinyitotta, és a Bíbor-hegyre mutatott, oda, ahol Szun Jat-szen mauzóleuma található, – Nézz csak oda! – mondta. Esteledett, és a hegy mögött már feljött a hold, alacsonyan és narancsszínben. – Cecsin. – Mi van vele? – Csungming, férjuram, kérlek! – Hangja mély volt és komoly. – Múlt éjszaka azt álmodtam, hogy a Cecsin lángol… – Sucsin – kezdtem –, ez ostobaság… – Nem – felelte elszántan. – Ez nem ostobaság, Ez igaz. Álmomban a Bíbor-hegy lángokban állt. És amikor láttam, megértettem. Tudtam, hogy Nankingot súlyos csapás fogja érni… – Kérlek, Sucsin… – Egy olyan csapás, amilyen még sohasem volt azelőtt, még a keresztény lázadás idején sem.

15

Ji Csing, vagyis a Változások Könyve, ősi bölcsesség-, tanácsadó és jóskönyv, a konfucianizmus több, mint 3000 éves alapkönyve.

– Valóban? Mondd csak, te is annyira bölcs vagy, mint a vak ember a vásárban, aki azzal dicsekszik, hogy szemhéját egy kutya szemfolyadékával kente be? Jósnak képzeled magad? Vessünk véget ennek a sületlenségnek egyszer és mindenkorra! Te nem láthatod, nem jósolhatod meg a jövőt! De nem tudtam megingatni. Mereven állt mellettem, szemét a Bíbor-hegyre szegezte. – De igen – suttogta. – Igenis látható a jövő. A jövő egy nyitott ablak. – Kezét finoman a spalettára tette. – Akárcsak ez. Könnyű előre látni, mert a jövőnk a múltunk. Az életben minden körforgás, és én pontosan látom, mi fog történni. – Felém fordult, és sárga szemét az enyémbe mélyesztette. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a szívembe nézett volna. – Ha Nankingban maradunk, meg fogunk halni. Te is tudod. Látom a szemedben, hogy te is nagyon jól tudod. A drágalátos elnököd túl gyenge ahhoz, hogy megmentsen bennünket. Nankingnak esélye sincs az ő irányítása alatt. – Egy percig sem hallgatom ezt tovább! – mondtam határozottan. – Nem hagyom, hogy így beszélj a Generalissimóról! Megtiltom! Csang Kaj-sek meg fogja menteni ezt a várost. – Külföldiek ölebe – horkant fel megvetően. – Először a saját tábornokainak kell harcra rákényszeríteniük, aztán még a japánokat sem tudja legyőzni, azt a hadsereget, amely kiképezte őt! – Elég! – Remegtem a dühtől. – Eleget hallottam. Csang Kajsek megvédi Nankingot, és mi, igen, te meg én, itt leszünk, hogy lássuk diadalát. – Csuklójánál fogva a ládához vezettem. – A férjed vagyok, és bíznod kell a döntésemben. Pakolj ki. Nem megyünk sehová – Pojangba egészen biztosan nem. Pojang ölte meg anyámat, és most világosan kimondom, ahogy egy férjhez illik: bízni fogsz Csang Kaj-sekben, a legfelsőbb bíróban, aki messze hatalmasabb, messze erősebb, mint az összes babonád együttvéve! Nanking, 1937. november 16. Mennyire bánom most azokat a szavakat. Most, mikor egyedül vagyok a dolgozószobámban, az ajtó zárva és titkon a rádióra

tapasztom a fülemet, mennyire bánom büszke állásfoglalásomat. Nem akarom, hogy Sucsin hallja a rádiót, mert kicsattanna az elégedettségtől, ha hallaná a mai hihetetlen hírt, mely annyira borzalmas, hogy alig merem leírni ide. Apró betűkkel fogom leírni, akkor talán könnyebb elviselnem: Csang Kaj-sek és a Kuomintang-kormány elmenekült, és a várost Tang Sengcse tábornok kezében hagyta. Nos, leírtam a döbbenetes mondatot, mi mást tehetnék, mint hogy meredten nézem és a vér elönti a fejem. Mihez kezdjek? Nem bírok egy helyben ülni, sem állni, sem másra gondolni. Csiang parancsnok elment? És Tang tábornok került a helyére? Bízzak benne? Vagy alázkodjak meg Sucsin előtt és ismerjem be, hogy tévedtem? Hagyjam, hogy elhatározásomban meginogni lásson? Nem lehet. Nem vonulhatok vissza. Saját magam nyomorult hálójába akadtam, de ki kell állnom magamért, még akkor is, ha émelygéssel tölt el. Elbarikádozom a házat, és bevárjuk a császári haderőket. Még ha a lehetetlen megtörténik is, és csapataink vereséget szenvednek, tudom, hogy a japánok rendesen bánnak majd velünk. Diákként jártam Kiotóban, és jól beszélem, a nyelvet is. Ők civilizált emberek. Sucsin meg fog lepődni, hiszen még tanulhatunk is tőlük. Készítünk majd egy táblát, amire japánul felírjuk: „Üdvözlünk benneteket!”, és biztonságban leszünk. Láttam két családot ma a Hangcsung úton, akik ilyen feliraton dolgoztak. Ám amint ezeket írom, a falon túl Nankingra leszáll az éj, és egy tank távoli dübörgését leszámítva, a város tökéletes csendbe burkolózik. Szívem hideg, mint a jég. Csak annyit tehetek, hogy nem megyek le a földszintre, hogy beismerjem tévedésemet Sucsinnak. Keményebb velem, mióta elutasítottam, hogy Pojangba menjünk. Mindennap elismétlem a maradás melletti érveimet, s úgy teszek, mintha nem érezném, mennyire üresen csengenek: vidéken nem lesz orvosi ellátás, sem megfelelő körülmények a gyermekünk születéséhez. Megpróbáltam ecsetelni, micsoda katasztrófa lenne, ha vidéken ragadnánk, ahol csak egy parasztasszony segíthetne a szülésnél, de mindannyiszor szikrázó szemmel néz rám:

– Egy öreg parasztasszony? Jobban ért az ahhoz, mint a te külföldi orvosaid! A keresztények! Talán kimerítettem, mert csendbe burkolózott. A nap nagy részét székében ülve tölti, kezeit a hasán összefonva. Nem bírok nem gondolni a kezére, olyan apró és olyan fehér. Egész nap le sem bírtam venni róla a szemem. Bizonyára öntudatlanul csúsztatta őket a hasára, mert nem vettem észre, hogy egyébként tudatosan simogatná a hasát. Meg van győződve róla, hogy akkor a gyermekünk elkényeztetett és követelőző lenne, éppen ahogy anyám is mondogatta: „Biztos túl gyakran simogattam meg a hasam, hogy ilyen büszke és konok gyerekem lett.” Ha arra gondolok, hogy a mi gyerekünk esetleg konok, arrogáns, önző lenne, vagy valami más kellemetlen tulajdonsággal rendelkezne, sírni tudnék. Büszke és hajthatatlan, vagy elkényeztetett és követelőző, mindez egyetlen dologtól függ: elsősorban attól, hogy egyáltalán lesz-e élete a gyermekünknek. Minden azon múlik, hogy Sucsin túléli-e a Nankingra váró elkerülhetetlen csapást.

15

Az lehet a legrosszabb, ha az ember elveszít valakit, és nem tudja, hol keresse. A japánok úgy hiszik, hogy O-bon éjszakáján a halottak visszatérnek szeretteikhez. Élő leszármazottaik hívása felrázza őket örökkévaló szendergésükből, és váratlanul alászállnak az éterből. Én az O-bon éjszakáját mindig is rémesen zűrzavarosnak képzeltem, amikor szellemek hasítják körülöttünk a levegőt, és olyan gyorsan repülnek, hogy fellökik az embereket. Most, hogy itt voltam Japánban, azon töprengtem, mi lehet azokkal, akik nem tudják, hol nyugszanak halottaik. Mi van, ha külföldön haltak meg? Vajon egy szellem át tud szelni kontinenseket? Ha nem, akkor hogyan találják meg a családjukhoz vezető utat? Éppen a szellemek felé kalandoztak a gondolataim, miközben a félhomályban cigarettázva próbáltam kitalálni, hogyan vehetném rá Si Csungminget, hogy beszéljen velem, amikor kinyílt az ajtó, és Fujuki Dzsunzó és az emberei léptek be a klubba. Strawberry hozzájuk rendelt. A szokásos hosszú asztalnál ültünk mind, az Ápolónő kivételével, aki megint félrevonult a sötét alkóvba. A fény eltorzította alakját, lószerű árnyékot vetett a falon, és olyan magas volt, mintha nem is a földből nőne ki, hanem a mennyezetről lógna lefelé. Fujuki jó hangulatban volt, mellém pedig egy új vendég került, egy hatalmas vörös arcú férfi ezüstszínű öltönyben, akinek olyan rövid haja volt, hogy koponyáján játszódtak a vastag ráncok. Már részeg volt, vicceket mesélt, és minden alkalommal, amikor a poénhoz ért, a földhöz csapta a székét, és mókásan felhúzta a szemöldökét. Oszakai akcentussal beszélt, ahogy az összes jakuza, de ő nem volt tagja a bandának. Fujuki egyik barátja lehetett, és a japán lányok azt állították, hogy híres.

– A nevem Baiszo – mondta az oroszoknak tört angolsággal, miközben vastag, aranygyűrűs ujjaival a többiek felé intett. – A barátaim Bainak hívnak, mert kétszer annyi a pénzem, és kétszer akkora vagyok – szemöldökét sokatmondóan mozgatta –, kétszer akkora férfi! Csendben ültem, és a fejemben a Bai kandzsiját próbáltam megrajzolni. Bai-szan a „dupla” értelemben használta, de más jelentései is voltak: jelenthette, hogy szilva, ha az ember egy fát rajzolt, és a „minden” jelével kapcsolta össze, vagy azt is jelenthette, hogy „kagyló”, de még azt is, hogy „megművelés”. De engem leginkább egy bölényre emlékeztetett, főleg, hogy Baiszan neve angolos kiejtéssel bison16 lenne. – Én munkám énekes. Én námber ván japán énekes fiú. Új barátom pedig – mondta, és szivarjával a kerekes székben ülő fekete fantom felé bökött – Fujuki úr. Ő námber ván férfi Tokióban! – Összeszorította az öklét, hogy látszódjanak megfeszített izmai. – A legöregebb Tokióban, de egészséges és erős, mintha kora lenne harminc év. Erős, nagyon erős. – Részegen Fujuki felé fordult, és hangosan, mintha az öregember süket lenne, így szólt japánul: – Fujuki-szan, TE NAGYON ERŐS VAGY! Te vagy a legnagyobb, legöregebb ember, akit ismerek. Fujuki bólintott. – Bizony, az vagyok – suttogta. – Erősebb vagyok ma, mint húszévesen. Bison megemelte poharát: – Tokió legerősebb emberére! – Tokió legerősebb emberére – ismételte mindenki kórusban. Néha rossz stratégia, ha valaki túl feltűnően viselkedik. Az ember sosem tudhatja biztosan, mikor csinál bolondot magából. Kevesebb mint félórával azután, hogy egészségével dicsekedett, Fujuki kezdett egyre rosszabbul festeni. Észrevettem, hogy nehezen vette a levegőt, motyogott valamit, és a lófarkas férfi karját kereste tapogatózva. A lófarkas előrehajolt és figyelmesen hallgatta, kifejezéstelen tekintettel. Majd bólintott, felállt, lesimította pulóverét, és betolta székét az asztal alá. Diszkréten átsétált a klubon az alkóvhoz, majd némi tétovázás után belépett. Az egyik férfi egy kicsit közelebb húzódott Fujukihoz, és diszkréten figyelte, egyébként érezhető volt, hogy az asztal körül 16

Bölény (angol)

mindenki próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mintha tiszteletlenség lenne felhívni a figyelmet az öregember rosszullétére. Én voltam az egyetlen, aki a lófarkas férfit követte a szemével. Láttam, hogy arcán elmélyülnek az árnyékok, ahogy az Ápolónővel beszél. Egy kis szünet után az Ápolónő a kabátjába nyúlt, és elővett egy apró fiolát. Hosszú fehér ujjait kecsesen tartva a fiola tartalmát egy pohár vízbe szórta, és átadta a férfinak, aki fehér szalvétával letakarta és odahozta az asztalunkhoz. Az öregember ivott belőle egy reszketeg kortyot, majd még egyet. Valami odatapadt a pohár oldalára, mintha dióhéj lett volna. Mellettem Bison rövid, elbűvölt hangot hallatott, előrehajolt és az asztalra könyökölt. Ujjai között a szivaron magasan állt a hamu. Megigézve nézte, ahogy Fujuki felhörpinti az italt, leteszi a poharat az asztalra, hátradől, fejét hátrabillenti és hangosan beszívja a levegőt apró orrán keresztül. Bison nevetni kezdett. Megrázta a fejét, és addig nevetett, míg végül egész testében rázkódott, és arca egyre vörösebb lett. Áthajolt fölöttem Fujukihoz, és izgatott hangon megszólalt: – Hé, onyí-szan17 – szólt és szivarjával az italra bökött. – Számomra nincs valami hasonló gyógyszered? Valami, amitől újra húszévesnek érezhetem magam… – Fujuki nem felelt. Továbbra is a légzésére koncentrált. – Érted, mire gondolok, vén kecske, valamilyen gyógymódra, amitől olyan erős leszek újra, amilyen húszévesen voltam. – Az asztal körül félbeszakadt a beszélgetés, és mindenki Bisont figyelte. Bison megnyalta az ajkát és meglengette a kezét: – Hogy a hölgyeket továbbra is boldoggá tehessem, he? – Durván az oldalamba könyökölt. – Neked tetszene, mi? Tetszene, ugye? Tetszene neked egy húszéves férfi, valaki, aki FEL TUD ÁLLNI. – Felugrott, belebotlott az asztalba, és levert egy tányért, ami csörömpölve tört össze a padlón. – Azt akarom. Úgy akarok felállni, mint Fujuki úr! Mint az én onyí-szanom, örökké akarok élni! Szomszédja megpróbálta megragadni a zakójánál, egy másik a szájára tette az ujját. – Mereven akarok állni, mint azelőtt – énekelte Bison sanzonos hangján, kezével a mellkasán. – Olyan

17

bátyám-uram (japán)

mereven, mint tizennyolc évesen. Ó, mondd, kami szama18, túl sokat kérek? Amikor senki sem nevetett, megtorpant és torkán akadtak a szavak. Senki sem szólt egy szót sem, a lófarkas pedig egy apró, alig észrevehető mozdulatot tett: ajkait tapintatosan mutató- és hüvelykujja közé csípte. Bison mosolya lehervadt. Kezét széttárva kérdezte némán: „Mi van? Mit mondtam?” Addigra viszont a copfos már elvette ujjait a szájáról és úgy tett, mintha körmei vizsgálatában lenne mélyen elmerülve, mintha mi sem történt volna. Valaki zavartan köhintett. Aztán, mintha csak jelet kaptak volna, mindenki beszélni kezdett. Bison körbenézett. – Mi van? – próbált érvényesülni a zajban. – Mi az? – De senki sem figyelt rá. Mindenki elfordult tőle, mással beszélgetett, kavargatta italát, megköszörülte a torkát, meggyújtotta szivarját. Hosszú, zavarodott tétovázás után nagyon, de nagyon lassan leült. Felvett egy forró kendőt, és az arcához szorította. – Istenem – motyogta, majd leengedte a kendőt és aggodalmasan az Ápolónő árnyéka, felé pislantott. – Nem lehet igaz… – Mit mond? – suttogta Irina hozzám hajolva. – Mit mondott? – Nem tudom – suttogtam, és nem néztem rá. – Nem értettem. Ezután a társalgás még jó darabig hangosan, kissé erőltetetten folyt. Fujuki apránként helyrejött. Végül megtörölte a száját, a poharat szalvétába csomagolta, majd betette a zsebébe. Aztán fejét hátrahajtotta, és egy ideig a plafont bámulta. A többiek folytatták a társalgást, a lányok újra teletöltötték a poharakat, és senki sem utalt az incidensre. Csak Bison ült szótlanul és kábán, egyik percben Fujuki zakóját bámulta ott, ahol a pohár volt, a következőben pedig az Ápolónő vészjósló árnyékát nézte a terem másik végében. Az este hátralevő részében ádámcsutkája fájdalmasan ugrált, mintha beteg lenne, még az arca is izzadt.

18

Jó Isten! (japán)

16

Nanking, 1937. december 9. (Sucsin naptára szerint a tizenegyedik hónap hetedik napja) Általános a pánik a városban. A múlt héten a japán erők elfoglalták Szucsuót, Kína Velencéjét, és észak felé, a Taj Wu-tó felé nyomulnak. Valószínűleg gyorsan mozogtak, körívben haladva a Jangce mentén, és északról jöttek, mert négy nappal ezelőtt Csecsiang esett el. Tang tábornok megesküdött, hogy bármi áron megvéd bennünket, de a városlakók nem hisznek neki, mindenki menekül, aki teheti. „Olyan lesz megint, mint a Tajping-megszállás alatt” – suttogják. A púposra megrakott teherautók oldalára szegények és reményvesztettek kapaszkodnak, s a járművek kerek hassal billegnek tova a messzeségbe. Imádkozom, hogy a kis foltok, amik időnként a hsziakuani vasút felé tartó teherautók oldaláról lepotyognak, a sötét tárgyak, melyek leesnek és hátramaradnak a ködös távolban, imádkozom, hogy azok csomagok legyenek: kosarak, vagy csirkék, amik leoldódtak. Imádkozom, hogy ne a szegények gyerekei legyenek. A Vöröskereszt ma egy felhívást tett közzé. Kialakítottak egy menekülttábort az egyetem területén, nem messze a házunktól, a vasútvonaltól délre, és a civileket arra buzdítják, hogy ott húzzák meg magukat. A tanári szobák és tantermek nagy részét most hálótermeknek használják. Ekkor az jutott eszembe, hogy talán ez lesz a megoldás a dilemmámra: ha egy biztonsági övezetbe húzódunk, nem kell elhagynunk Nankinget, szó sincs arról, hogy elvesztettük volna bizalmunkat a Kuomintangban, mégis meg tudnám védeni Sucsint. Gondoltam, megnézem a biztonsági zónát. Óriási embertömeg sorakozott a bejárat előtt, halomba rakott ágyneművel és mindenféle holmival, miközben vijjogott a

légvédelmi sziréna. Páran élő állatot vonszoltak maguk után, csirkét, kacsát, bivalyt, sőt, láttam, amint egy család a hatósággal vitatkozik, hogy bevihesse a disznóját. Végül meggyőzték őket, hogy engedjék el az állatot, az pedig zavarodottan szaladt bele a tömegbe. Sokáig bámultam még a menekültek sokaságát, volt, aki köhögött, volt, aki a csatorna fölé guggolt, hogy elvégezze a dolgát, ahogy az néhány falusi közösségben még mindig szokás lehetett. Végül elfordultam, és lehajtott fejjel hazasétáltam. Ide nem hozhatom Sucsint. Semmivel sem lenne jobb, mint végígvonszolni őt a Jangcén vissza Pojangba. Mi azon kevesek közé tartozunk, akik az utcában maradtak. Csak mi vagyunk és néhány munkás, akik a Guofu úti brokátgyárban dolgoznak. Ők a sikátor végén álló munkásszállón laknak, és nagyon szegények, alig hiszem, hogy volna családjuk, vagy egy hely, ahová elmenekülhetnének. Néha titokban kiállok az utcára, és megpróbálom egy megszálló katona szemével elképzelni a sikátorunkat. Meggyőződésem, hogy biztonságban leszünk, hiszen ez a kis utca nem vezet sehová. Ha a spaletták zárva vannak, olyan, mintha senki sem lakna itt, Az utca felőli részen van egy kis kertünk, ahol Sucsin lapos serpenyőkben zöldséget szárít, én pedig felhalmoztam néhány dzsin19 tüzelőt, mogyoróolajat viasszal lezárt bödönökben, néhány zsák cirokmagot és pár adag szárított húst. Van még egy kosár szőrös rákunk is. Micsoda luxus! Felszerelkeztünk még pár régimódi vizesládikóval is, mert a város víztartalékai megbízhatatlanok, és a földünkön lévő régi kút szóba sem jöhet. Ahogy az asztalomnál ülve írok, és kinézek az utcára, mit látok? Egy nő kézikocsit húz a Sangjüan kapu felé. A kocsi matracokkal, bútorral és szójababos zsákokkal van megrakva. A halom tetejére egy halott, szinte mezítelen ember volt felszíjazva. Talán a nő férje lehet, vagy egy rokon. Micsoda látvány! Elvesztettük a józan eszünket? Annyira igyekszünk elhagyni városunkat, hogy még halottainkat sem tudjuk eltemetni?

19

mértékegység, egy dzsin ꞊ kb. 633 gramm

Nanking, 1937, december 10. A könyökömnél két apró kártya hever. Igazolás menekültstátuszunkról. Egy Sucsinnak, és egy nekem. Amikor a japánok megérkeznek, ezeket kell majd a ruhánkra tűznünk. Ma mentem el értük a Vörös Szvasztika Társasághoz. Amikor előbújt a nap hazafelé menet, levettem a sapkámat. Az egyik egyetemi tanár javasolta, hogy tegyek így. Ő úgy döntött, nem marad Nankingban: a folyó mentén indul el abban a reményben, hogy Hsziakuan után át tud majd kelni valahol, és Csungcsing felé veheti az irányt. Búcsúzáskor alaposan szemügyre vett és így szólt: – Ha kint jár a napon, vegye le a sapkáját. Barnítsa le egy kicsit a homlokát. Úgy hallottam, hogy levetetik a civilekkel a sapkájukat, és ha a homlokuk fehér, katonának vélik őket. – De mi tényleg civilek vagyunk – feleltem. – Igen – mondta, valami szánalomfélével a szemében. – Én tudom. – Mi civilek vagyunk – ismételtem, miközben elsétált. Fel kellett emelnem a hangom. – És a japánok is tudni fogják, és békén hagynak majd! Egy darabig csak álltam ott, szívem haragosan kalapált, miközben kollégám eltűnt a folyosó végén. Sétáltam egy kicsit, aztán a vállam fölött hátrapillantottam. Az egyetemi városrészről már nem láthattak, gyorsan levettem a sapkám, a zsebembe gyűrtem, és a hazaút hátralevő részét hátravetett fejjel, a nap fele fordított arccal tettem meg, és anyám a halálos ágyán mondott szavai jártak a fejemben: „Fordítsd az arcod a nap felé, fiam. Ne feledd, az élet rövid. Ha lehetőséged adódik rá, mindig fordítsd az arcod a nap felé!” Éjszaka havazni kezdett. Egész éjjel a tompa csendet hallgattam, Sucsin csendben aludt mellettem. Most már az oldalán kell feküdnie, mert egyre nagyobb a hasa, és érzem, milyen hidegek a lábujjai, amikor véletlenül hozzám ér. Mostanában annyira szótlan, mintha átlátszó lenne, mintha egy nap egyszerűen csak szertefoszlana majd a levegőben, egy csecsemőt hagyva maga után. Tartózkodó lett, és szinte sosem

említi már a menekülést. Időről időre megkérdezi: „Csungming, mi történik? Mi történik keleten?” Én pedig minden alkalommal hazudok neki: „Semmi. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Tang tábornok ura a helyzetnek.” Mikor ma reggel elhúztuk a függönyt, a pára lecsapódott az ablaküvegen, és odakint vastag hóréteg takarta a talajt. Máskor délre a kézikocsik latyakossá tették a havat, ma azonban Nanking hátborzongatóan csendes volt. Csak a hadsereg járművei járták az utcákat, és amikor a Ming Palota melletti piacra mentem, hogy lakatot vegyek az ajtóra, és szögeket, hogy be tudjuk deszkázni a ház ablakait, meglepetten tapasztaltam, hogy csupán egy tucat kereskedő állította fel a pultját. Az árus a szokásos ár tízszeresét számolta fel nekem a lakatért. Minden bizonnyal lopott áru volt, de ez nem okozott neki lelki problémát. - Si úr! Hátrafordultam, és meglepetésemre Liu Rundét, a Sanghaj Egyetem irodalomprofesszorát pillantottam meg. Azelőtt csak egyszer találkoztunk, és nem értettem, mit keres a nankingi piacon. – Micsoda furcsa véletlen – mondtam, miközben meghajoltam –, hogy épp itt, Nankingban találkozunk. – Valóban, milyen különös, hogy találkozunk, Si úr. – Hagyományos férfi köntöst viselt, amelynek bő ujjábán kézi parázstartót hordott. Kihúzta a parázstartót köntöse ujjából, és letette a földre, hogy viszonozhassa meghajlásomat. – Milyen furcsa bárkivel is összefutni. Azt hittem, a Csingling Egyetem teljes tanári kara elmenekült a városból. – Ó, nem. Én nem. – Szorosabbra húztam a kabátot a nyakam körül, és megpróbáltam oldottnak látszani, mintha mindig is szándékomban állt volna maradni. – A feleségem gyereket vár. A kórház közelében kell maradnunk. – Dobbantottam párszor a lábammal, mintha nem ideges lennék, hanem csak a hideg zavarna. Miután nem reagált, szétnéztem a kihalt utcákon, majd közelebb hajoltam hozzá, és suttogva kérdeztem: – Miért? Talán úgy véli, meggondolatlanság volt? – Meggondolatlanság? – Tűnődve végignézett az utcán, a bádogtetők fölött kelet felé pillantott, és arckifejezése töprengővé, elgyötörtté vált. Egy idő után arca felélénkült, egy

kissé kipirult, és kedves mosollyal fordult ismét felém. – Nem, épp ellenkezőleg. Rápislogtam, szívem felvidult: – Ellenkezőleg? – Igen. Persze, kétségtelen, hogy vannak, akik nem bíznak elnökünkben. Néha egyenesen úgy tűnik, mintha egész Kína elvesztette volna belé vetett bizalmát és az ország belseje felé menekülne. Ami viszont engem illet, én döntöttem. Elmenekültem Sanghajból, beismerem, de a menekülés napjainak vége. – Vannak, akik szerint Tang gyenge, nem elhivatott. Erről mit gondol? Egyeseknek az a véleménye, hogy a japánok egyszerűen átgyalogolnak rajta. Hogy a várost elfoglalják, és házainkban fognak leöldösni minket. – Ugyan! Ha engem kérdez, néhányan egyszerűen túlzottan is félnek a változástól. Az kell, hogy az olyan emberek, mint maga vagy én, Si mester, szilárdan kitartsanak. Hogy bebizonyítsuk városunkba vetett hitünket, és támogassuk elnökünk döntését. Különben mi lesz belőlünk? Egy falka savóarcú gyáva, az. Egyébként pedig a nacionalistáknak minden trükk a kisujjukban van. Nézzen csak oda, a keleti fal irányába: Látja a füstöt? – Igen. – Néhány épület lángokban áll a keleti falon kívül. A mieink gyújtották fel őket. Egyesek szerint Csang Kaj-seknek nincs katonai taktikája. Pedig van: a felperzselt föld. Hadd jöjjenek a japánok! Semmit, de semmit nem fognak itt találni. Semmit, amiből fenntarthatnák magukat előrenyomulás közben. Ez majd pillanatok alatt végez velük. Megkönnyebbülésem leírhatatlan volt. Hirtelen, megannyi szorongás után visszaigazolást kaptam, megnyugodhatok, mert nem vagyok egyedül. Ahogy ott álltam, egyszer csak úgy éreztem, mintha egy régi jó baráttal találkoztam volna. Csak beszéltünk és beszéltünk, hullott a hó a vállunkra, és amikor a beszélgetés során kiderült, hogy ő és családja alig fél li20 távolságra lakik tőlünk, úgy döntöttünk, náluk folytatjuk a társalgást. Békésen, karöltve sétáltunk a házához, egy egyszintes, kaolin-zsúptetős vályogkunyhóhoz. 20

kínai hosszmérték, mely kb. 500 méternek felel meg (kínai)

Liu sok mindent magával hozott Sanghajból, például külföldi luxuscikkeket, ezért aztán úgy néztünk ki, mint két párizsi entellektüel, ahogy beszélgetés közben szívtuk a francia cigarettát. A nyár elején úgy esett, hogy az öreg Liu bezárta a sanghaji rakpart melletti házát, és előreküldte feleségét és fiát Nankingba, miközben ő az egyetemen maradt, az egyik előadóban aludt, és ameddig csak lehetett, megtartotta óráit. Amikor a várost végül lerohanták, úgy úszta meg a fogságot, hogy egy szemeteshordóban rejtőzött el az egyetem konyháján. Nankingba a parasztok egy nagy hullámával együtt érkezett, nem sokkal a Japán Hadsereg előtt. – Amikor Szucsuóba értem, saját szememmel láttam a japán katonákat. Láttam, ahogy átugrálnak a csatornákon. Úgy szökkentek át a víz felett, mint a démonok, és ariszakák21 csörögtek a hátukon. Semmi sem állhatja útjukat. Riben guizi.22 Ennek hallatán kényelmetlen érzés futott át rajtam. Itt, házának visszavonultságában kevésbé tűnt merésznek és rajongónak, mint kint az utcán, időnként megvakarta az orrát, vagy idegesen az ablak irányába pillantott. Átfutott az agyamon, hogy nagy szavai ellenére talán épp olyan feszült, mint én. – Tudja – szólalt meg szemöldökét felhúzva, majd közelebb hajolt és szárazon elmosolyodott –, láttam Sanghajt is, az egész várost a szárazföld belseje felé úszni. – Sanghajt? Az meg hogy lehet? – Igen. Biztosan azt hiszi, megőrültem. Vagy álmodom. Pedig igaz. Egy lejtőn álltam, és láttam Sanghajt a szárazföld belseje felé haladni. Összeráncoltam a homlokomat: – Nem értem. Felnevetett. – Igen! Éppen ez az a tekintet! Én is pont ilyen arcot vágtam, amikor megláttam. Kellett egy kis idő, mire bebizonyítottam magamnak, hogy nem őrültem meg. Tudja, hogy mit is láttam valójában? – Nem.

21

Puskafajta, melyet a japánok használtak a csendes-óceáni és a második világháborúban (japán) 22 japán ördögök (kínai)

– A sanghajiak rémületét. Teljes épületeket bontottak szét. Egész gyárakat. El tudja képzelni? Síneken és gőzhajókon a szárazföld belseje felé, Csungcsingtől délre szállították őket. Láttam turbinákat lebegni a Jangcén, egy teljes üzemet, egy textilmalmot... – Kezét előrenyújtotta, és a hajó vidám ingázását imitálta a láthatáron. – Egész Sanghaj felfelé hajózott Csungcsing felé. Rám mosolygott, válaszra biztatva, de én csendben maradtam. Valami nem volt rendjén. Liu felesége őrölt gesztenyés pitét tett elénk az asztalra. Tojáshéjszínnel a jó szerencse jelét rajzolta rá díszítés gyanánt, és szemem most erre az ismerős jelre tapadt. Kinéztem a folyosóra, ahová Liu felesége visszavonult, majd ismét a pitére pillantottam. Eszembe jutott előbbi viselkedése, különös visszavonulása, és hirtelen világos lett a helyzet előttem. Persze. Most már értem. Felnéztem az öreg Liura, beesett arcára és őszülő hajára, és megértettem. Ugyanazt a csatát vívta a feleségével, amit én Sucsinnal. Semmi kétség, fél a japánoktól, de még jobban fél a babonaságtól és a visszamaradott nézetektől. Mi ugyanabban a csónakban evezünk, Liu és én, és a régi mondással ellentétben, mi ugyanazt az álmot álmodjuk. - Liu bátyám – kissé közelebb hajoltam hozzá, és halkan suttogtam –, bocsásson meg nekem. – Nyeltem egyet, és ujjaimmai az asztalon doboltam. – Bocsásson meg, hogy korábban nem értettem meg. Úgy hiszem, korábban azt mondta, nem kell tartani a japánoktól. Erre Liu arca megváltozott. Egészen elvörösödött és kényszeredetten megdörzsölte az orrát, mintha megpróbálna nem tüsszenteni. Kiegyenesedett székében, és egy pillantást vetett arrafelé, ahol a felesége tartózkodott. – Igen, igen – mondta nyersen. – Igen, pontosan ezt mondtam. – Rovóan felemelte az ujját. – Ezt mindenáron észben kell tartanunk: azok, akik kételkednek a Kuomintangban, ránk figyelnek majd a hitet keresve a szemünkben. Tartsa meg a hitét, Si mester, tartsa meg a hitét. Mi helyesen cselekszünk. Hazafelé menet a hóban megpróbáltam magasan tartani a fejem. Tartsa meg a hitét. Mi helyesen cselekszünk. Emlékeztem

azonban valami másra is a találkozóból, amitől kellemetlen érzésem támadt. Miközben, a piacon beszélgettünk, észrevettem, hogy a nankingi nők rejtőzködnek. Eljöttek a piacra, ahogy mindig szoktak, de kendő volt a fejükön, és arcukat szénnel befeketítették. Annyira görnyedten jártak, mint a vénasszonyok, pedig tudtam, hogy sokan közülük fiatalok. Hirtelen elöntött a harag. Tudtam, hogy mitől félnek, ha a japánok kezei közé kerülnek. Tudtam, hogy rejtőzködnek, befelé fordulnak, mint a téli álmot alvó állatok, eltűnnek önmagukban. Tényleg így kell ennek lennie? Mi, a kínaiak, egy egész nép, egy egész gyáva, visszamaradt nemzet, beleolvadunk saját tájképünkbe? Menekülünk és rejtőzködünk? Álruhát öltünk, hogy mint a kaméleon, ezernyi repedéssé váljunk a Góbi sivatag száraz szikláin és kövein? Inkább eltűnünk és a tájba olvadunk, mint hogy felálljunk és a japánok szemébe nézzünk?

17

Jason azt mondta, hogy a ház alsóbb szintjeit annyira elhanyagolták, hogy végül lakhatatlanná váltak. A szúnyogok felhőkben tanyáztak a lezárt ablakok körül, és Szvetlána szerint szellemek laktak odalenn. Elmondta, hogy a japánok hittek egy furcsa lényben, egy szárnyas lidércben, egy tollas hegyi emberben, akit ők Tengunak neveztek. A Tengu embereket ragadott el, és olyan hangtalanul suhant, mint a molylepke. Szvetlána esküdözött, hogy hallott valami zörgést a kertből, és látott egy hatalmas alakot, amint a datolyaszilvafák között utat vág magának. „Csitt!” – mondta olyankor, és drámaian félbeszakította elbeszélését, ujját az ajkára tette. „Hállottátok? A földszintről jött.” Jason kinevette, Irina hajlott rá, hogy higgyen neki. Én nem szóltam semmit. A szellemek témakörében nem akartam állást foglalni. Szerettem a házat és a kacskaringós folyosóit, hamar hozzászoktam a hámló falakhoz, a dohos szagú lezárt szobákhoz, a használaton kívüli kotacu23 elektromos melegítők egész sorához a tárolóhelyiségekben. Mégis, voltak olyan pillanatok, amikor a szobámban ülve, ily közel az elbarikádozott szárnyhoz, úgy éreztem, én vagyok az utolsó védvonal. Védvonal, de nem tudtam, mi ellen. A patkányok ellen? Az üresség ellen? Nem tudtam biztosan. Olyan sokáig éltem egyedül, hogy hozzá kellett volna szoknom az éjszakánként a hálószobám falának feszülő üres terekhez, de volt olyan a Takadanobabában, hogy felriadtam éjjel, a félelemtől begörcsölt végtagokkal, és meggyőződésem volt, hogy valaki éppen elment a szobám ajtaja előtt. – Valami várakozik itt – mondta Si Csungming, amikor először látta a házat. Fujuki bandájának klubbeli látogatása 23

Elektromos melegítő, melyet többnyire étkezőasztalokba szerelnek be az ételek melegen tartására (japán)

másnapján felhívott. Találkozni akart velem. Tetszett a szóválasztása: ő akart találkozni velem. Izgatottan rohangáltam körbe-körbe, vettem teát, süteményt, és kitakarítottam a szobám. Si Csungming pedig Tokiót átszelve eljött Takadanobabába, és most itt állt a folyosón, a maga szigorú módján, karjait szorosan az oldala mellett tartva, és szemével a folyosó távoli homályát fürkészte. – Valami arra vár, hogy felfedezzék. Éppen zöld teát készítettem a konyhában, és vettem pár gesztenyés mocsi24t, apró, babkrémmel töltött és elegáns, félig áttetsző papírba csomagolt süteményt is. Reméltem, nem veszi észre, mennyire ideges vagyok. – Nagyon régi ház. Bárcsak láthattam volna, amikor még új volt. Túlélte a Kantó földrengést25, és a bombázást is. Sok minden történt itt. Nagyon sok minden. A pasztellszínű mocsikat egy lakkozott tálcán rendeztem el, és mindegyiken meglazítottam a csomagolást, úgyhogy a papír szétnyílt rajtuk, mint egy virág szirmai. Sosem készítettem japán ételt azelőtt, és semmi okom nem volt feltételezni, hogy Si Csungming értékelni fogja fáradozásaimat. Mégis, azt akartam, hogy a találkozó tökéletes legyen, így aztán sokáig próbáltam a teáskannát a megfelelő szögben elhelyezni a tálcán. A japánok azt mondják, a férfi először a szemével eszik. A teáskanna mellé apró japán csészéket helyeztem, valójában inkább agyagedények voltak, mint csészék, felemeltem a tálcát, kiléptem a folyosóra, és láttam, hogy Si Csungming a spaletta mellett áll felemelt kézzel, mintha a beszűrődő nap melegét akarná magába szívni. Különös összpontosítás ült ki az arcára. – Si úr? Megfordult. A folyosó foltos sötétjében sápadtnak láttam. – Mi van e mögött? – A kert. Nyissa csak ki! Egy pillanatig habozott, majd kinyitotta a sötétítőt és kinézett a koszos ablakon. A szikrázó fehér napfényben a kert halott és mozdulatlan volt. A fák és kúszónövények porosak és szinte 24

általában rizslisztból készült hagyományos japán sütemény (japán) Az 1923-as hatalmas földrengés, mely elsősorban a Kantó síkságot érintette, de elpusztított más városokat, köztük Tokiót is. 25

valószerűtlenek voltak. Si Csungming sokáig álldogált mozdulatlanul, és végül már nem voltam biztos benne, hogy lélegzik-e egyáltalán. – Szeretnék lemenni, ha lehet. Vigyük le a teát a kertbe. Még sosem voltam lent azelőtt. Abban sem voltam biztos, van-e egyáltalán lejárata. Az orosz lányok nem voltak otthon, úgyhogy Jasont kellett felébresztenem, hogy megkérdezzem. Gyűrötten és ásítozva jött az ajtóhoz. Magára húzott egy pólót, és rágyújtott egy cigarettára. Szó nélkül méregette Si Csungminget, aztán vállat vont: – Ja. Persze. Van lejárat. – Egy ajtóhoz vezetett bennünket, alig két szobányira az enyémtől, mely egy parányi falépcsőre nyílt. Egészen lenyűgözött. Nem tudtam, hogy lépcsőházak vezettek lefelé, úgy hittem, a földszint hermetikusan le volt zárva. A sötét lépcső alján volt egy szoba, amiben nem voltak bútorok, csak száraz falevelek a kőpadlón. Egy szakadt papírajtó zárta el utunkat, melyet zöldre festett a kertből beszivárgó fény. Egy pillanatra megálltunk előtte. – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz mire leülnünk – szóltam. Si Csungming kezét a sötétítőn nyugtatta. Valami fémes, nukleáris zümmögés visszhangzott odakintről, mint egy kis generátor. Talán a Só Épület egyik légkondicionálója lehetett. Egy pillanatnyi várakozás után elhúzta az ajtót. Rozsdás volt, és egy kicsit ellenállt, majd hirtelen megadta magát, elgördült, és elénk tárult a kesernyés illatú, kusza aljnövényzet, mely olyan volt, akár a dzsungel. Ege lilaakác, mely vastag volt és izmos, mint egy harcos csuklója, oly sokáig nélkülözte a gondozást, hogy virágot már nem is hozott, hanem élő ketrecet alkotva nyújtózott el a kert felé. Szőrmoha és trópusi kúszónövények tekeredtek rá mindenütt, szúnyogok lakták sötét zugait, és burjánzó datolyaszilva meg juhar küzdött a helyért. Si Csungming fürgén kisétált a bozótosba, én pedig követtem, óvatosan lépdelve, miközben a tálcával egyensúlyoztam a kezemben. A levegő sűrű volt a hőségtől, illetve a rovaroktól. Egy óriási szárnyas bogár röppent fel a lábam alól, ízelt, akár egy ember-fabrikálta madár, és az aljnövényzetből egyenesen az

arcom felé berregett. Oldalra léptem, hogy elkerüljem, közben egy kicsit kilöttyintettem a teát a tálcára, és csak néztem, hogyan köröz el az arcom mellett, be az ágak közé. A fejem felett leült egy ágra, fényes gesztenyeszín szárnyait kinyújtotta, és rázendített az elektromos zümmögésre, amelyről azt hittem, hogy egy generátor. Borzongva meredtem rá. A költő Basó26 szemi-nokoéja27, gondoltam. A kabóca hangja. A legrégebbi hang Japánban. Si Csungming közben kiért egy tisztásszerűségre. Én is kiléptem a fényre, miközben próbáltam lerázni a karomról a pókhálókat. A kert nagyobb volt, mint képzeltem: balra egy enyhén mocsaras rész terült el, rajta egy vízililiomos tavacskával, melynek felszínét rothadó levelek takarták. Egy óriási juharfa árnyékában, egy japán sziklakert elhanyagolt és mohás maradványai között Si Csungming megállt. Hátrafelé nézelődött, ide-oda forgatva fejét, mintha keresne valamit. Annyira meredten figyelt, hogy végül én is hátrafordultam. A bambuszkötegek mögött láttam a földszinti ablakokat védő okkerpiros biztonsági rácsokat, és láttam egy düledező díszes hidat is, mely a liliomos tó felett ívelt át, de nem láttam, mi kötötte le annyira Si Csungming figyelmét. Követtem tekintetének vonalát, míg végül pillantásom megállapodott egy kőpadon és egy kőlámpán, a liliomos tavacska közelében. – Si úr? Összehúzta szemöldökét és megrázta a fejét. Aztán összeszedte magát, és mintha akkor vette volna észre, hogy egy tálcát cipelek. – Kérem – elvette tőlem a tálcát –, üljünk le. Igyunk egy kis teát. Találtam pár penészes nyugágyat, és elhelyezkedtünk a sziklakert egyik végében, ahol nem érhettek el bennünket a fehér napsugarak. Akkora volt a hőség, hogy végtelenül lassan mozogtam. Si Csungming gondosan húzott egy csíkot a sütemény közepébe a villájával, amitől az kétfelé nyílt. A mocsi halvány 26 27

Basó Macuó, 17, századi japán költő. a kabóca hangja (japán)

lisztes színű, amíg ki nem nyílik, amikor is meglepő bíborvörös, nyershús-színű krém kerül elő pasztell héjából. Si Csungming arckifejezése egy villanásnyi időre megváltozott, amikor megpillantotta: láttam, hogy habozik, majd udvariasan egy egészen apró falatot emelt a szájához. Óvatosan megrágta és fájdalmasan lenyelte. Mintha félne az evéstől. – Mondja csak – szólalt meg végül –, mitől van, hogy most sokkal boldogabbnak látom, mint amikor először találkoztunk? Boldogabb? Boldog itt, Tokióban? – Boldog? Nem tudom. Még nem gondolkodtam rajta. – Van hol laknia – kezével a házra mutatott, a felső szint tornácára, ahol néhány puha felhő tükröződött a koszos ablakokon –, és van elég pénze is. – Igen. – Szereti a munkáját? A tányéromat néztem. – Mondjuk. – Egy klubban dolgozik? Azt mondta, esténként dolgozik. – Hosztesz vagyok. Nem túl izgalmas. – Biztosan nem. Egy kicsit ismerem, ezeket a klubokat, nem vagyok olyan tudatlan öregember, mint amilyennek látszom. Hol dolgozik? Két fő terület van, Roppongi és Akaszaka. – Jocujában – mutattam az irányt. – Egy nagy fekete épületben Jocujában. – Ó, igen – mondta elgondolkodva. – Igen, ismerem. Voit valami a hangjában, amitől felkaptam a fejem. De ő nem nézett rám, opálos szemét a levegőre szegezte, mintha valami nagyon felkavaró dolog járna a fejében. – Si professzor? Azért jött, hogy a filmről beszéljen velem? De ő még mindig a távolba meredt. Se igent, se nemet nem mondott. Egy ideig úgy tűnt, mintha elfelejtette volna, hogy ott vagyok, aztán hirtelen halk hangon megszólalt: – Tudja, a múlt elrejtése nem olyan ritka fogás. – Tessék? Töprengőn végignézett rajtam, mintha nem Nankingra, hanem inkább rám gondolt volna. Álltam a tekintetét, de az arcom egyre vörösebb lett. – Tessék?

– Nem olyan szokatlan dolog. Ez a módszer csak a csendre támaszkodik. – Nem értem, miről beszél. A zsebébe nyúlt és elővett valamit, ami egy apró, gyufásdoboz méretű origami darunak látszott, s élénkpiros és bíborszínű vasi papírból készült. – Nézze csak ezt a tökéletes madarat! – A tenyeremre helyezte a darvat. Ránéztem. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Kérdőn néztem a professzorra. Bólogatott, szeme a madáron. – Képzelje el, hogy ez a nyugodt kis madár a múlt. Értetlenül néztem a darut. Aztán láttam, hogy történik valami. Remegni kezdett. Éreztem a rezgést a csuklómban, a karomban. A bíbor szárnyak remegtek. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de úgy éreztem, a madár mindjárt szétrobban a tenyeremen. A közepéből valami vörös és rémisztő dolog ugrott elő: egy kínai sárkány undok képe csapott felém. Eldobtam a darut a sárkánnyal, és felszökkentem. Si Csungming a botjára tűzte, megfogta és a zsebébe gyűrte. – Ne féljen, nem vagyok varázsló. Elvörösödve pillantottam fel, a szívem zakatolt. – Ez csupán egy gyermeki trükk. Ne nézzen már annyira rémülten. Kérem, üljön le. Felállítottam a székem és leültem. – Azt szeretném, hogy megértse, hogy a múltnak átalakító ereje van. A szél vagy a tűz ereje. Tisztelnünk kell azt, aminek ekkora pusztító ereje van. Maga pedig azt akarja, hogy belemasírozzunk anélkül, hogy átgondolnánk? Veszélyes terület ez. Biztosnak kell lennie benne, hogy tovább akar menni. – Természetesen az vagyok – mondtam, és közben még mindig rajta tartottam a szemem. – Persze, hogy biztos vagyok benne. – Volt egy professzor, aki mindent meg akart tenni egyeteméért Kínában. – Si Csungming teáscsészéjét pedánsan tartva ült, lábfejei szorosan egymás mellett. Miközben beszélt, sosem nézett a szemembe, hanem szavait a levegőnek címezte. – Remélem, érti, mire gondolok. Ez a professzor megtudta, hogy volt Hongkongban egy gyógyszergyár, mely kínai orvosságot

állított elő, s mely valamelyik egyetemmel együttműködésben szerette volna a hagyományos orvoslást tudományos keretek között kutatni. Tudta, milyen fontos, hogy az ő egyeteme nyerje el ezt az együttműködési lehetőséget, de tudta azt is, hogy kutatócsoportjának találnia kell valamit, ami a gyártó számára különös jelentőséggel bír. – Si Csungming előrehajolt és lehalkította hangját. – Aztán egy nap, szokatlan és meg nem nevezhető forrásokból hallott egy italról, melynek rendkívüli hatása volt. Az a hír járta, hogy gyógyítja többek között a krónikus cukorbajt, az ízületi gyulladást és még a maláriát is. – Felhúzta a szemöldökét, és rám nézett. – El tudja képzelni, milyen elképesztő lenne, ha mindez igaznak bizonyulna? Nem feleltem. Még mindig kényelmetlenül éreztem magam, és még mindig bizalmatlan voltam Si Csungminggel és a zsebében megbújó papírsárkánnyal szemben. Nem tudom, mit vártam ettől a találkozótól, talán a megadását, vagy még több makacsságot. Amire biztosan nem számítottam, az az összpontosító és eltökélt arckifejezés volt, ami beszéd közben ült ki az arcára. – A professzor tudta, hogy ha kitalálják, milyen összetevőkből áll ez az ital, megnyerhetik a gyógyszergyártó együttműködési megállapodását. Sok munkájába és titkos nyomozásába került, míg végül rátalált valakire, akiről azt beszélték, birtokában van az italnak. Volt azonban egy probléma. Az a személy Japánban élt. Letette a csészét, és kissé kihúzta magát a székén, mindkét kezét mereven a combjára helyezve, mint egy gyerek a gyóntatófülkében. – Nem voltam egészen őszinte a Tódai Egyetemmel szemben. Nekik meggyőződésük, hogy engem az érdekel, milyen kínai hagyományokat hozott magával haza a japán hadsereg. És ez nagy vonalakban igaz is. De ennél egy kicsit többről van szó. Egy dologért biztosítottam helyzetemet a Tódai Egyetemen: hogy eljuthassak Japánba és kinyomozhassam, milyen összetevőkből áll ez az ital. – Úgy érti, hazudott nekik, hogy kutatói ösztöndíjat kapjon. Fanyarul elmosolyodott. – Így is lehet mondani. Igen, hazudtam. Az igazság az, hogy azért vagyok Tokióban, hogy biztosítsam saját egyetemem jövőjét. Ha rájöhetnék, mi is ez a

titokzatos anyag, minden megváltozna, nemcsak számomra, hanem több száz ember számára is. – Fáradtan megdörzsölte a szemét. – Sajnos Tokióba érkezésem nem a hajsza vége volt, hanem sokkal inkább a kezdete. A férfi, akivel beszélni szeretnék, nagyon öreg, több mint nyolcvanéves, és egyike japán legbefolyásosabbjainak. Olyan emberekkel van körülvéve, akik nem beszélhetnek, és a legtöbb információt szóbeszédből és mindenféle hiedelmek alapján szerzem. – Si Csungming elmosolyodott. – Röviden szólva, falba ütköztem. – Nem értem, miért mondja ezt el nekem. Ennek semmi köze hozzám. Bólintott, mintha most az egyszer igazam lenne. – Leszámítva azokat az alkalmakat, amikor ez a bizonyos ember jól érzi magát, és meglátogatja Tokió valamelyik hoszteszklubját. Bizony. És az egyik hely, ahol időnként megfordul, éppen az, ahol maga dolgozik. Talán érti, milyen logika szerint jár az agyam. Csészém a szám előtt megállt a levegőben, szemem az övébe fúródott. Kezdtem tisztán látni. Si Csungming Fujuki Dzsunzóról beszélt. – Ugye? – kérdezte huncutul csodálkozó arckifejezésemet látva. – Mi az? Megdöbbentettem? – Tudom, kire gondol. Azt hiszem, találkoztam vele. Fujuki Dzsunzó az. Si Csungming szeme felragyogott, értelmes és éles volt a tekintete. – Találkozott yeíe – mondta, és kissé előrehajolt. – Az ösztöneim nem tévedtek. – Kerekes székben ül. – Igen. – Si professzor – lassan leengedtem a csészét –, Fujuki Dzsunzó egy gengszter. Ezt tudja? – Persze. Erről beszéltem. Ő az ojabun28, a Fujuki gumi29 keresztapja. – Felvette csészéjét, ivott néhány kortyot a teájából, majd letette az asztalra. – Nos, a következőt szeretném kérni magától. Fujuki néha barátságos a klubbeli hoszteszekkel. Néha a lakásán szórakozik, 28 29

főnök (japán) banda (japán)

és biztos vagyok benne, hogy ott tartja az összetevőket. Szeret inni, és biztos, hogy időnként elengedi a testőrét is. Magával talán beszélne. Úgy gondolom, maga esetleg felfedheti az összetevőket övező titkot. – Már láttam. Úgy értem, láttam, hogy bevesz valamit. – Feltartottam a hüvelyk- és mutatóujjam tíz centire nyitva, hogy az Ápolónő fiolájának méretét megmutassam. – Egy folyadékot, amiben valamiféle barnás por van. Si Csungming hosszan nézett rám. Megdörzsölte a száját, mintha kiszáradt volna. Végül megszólalt, szigorúan uralkodva hangján: – Barnás? – Nem erre számított? – De, valójában igen – mondta, és megtörölte homlokát. – Pontosan erre számítottam. Egy por. Egy főzet. – Láttam, hogy nehezére esik határozott hangon beszélni. – Nos, ebben tudna nekem segíteni. Tudnom kell, mi az a por. Nem válaszoltam rögtön. Előrehajoltam, és óvatosan letettem a csészét a tálcára. Kezemet a térdeim közé szorítva, behúzott nyakkal ültem, és a hallottakon töprengtem. Hosszú idő elteltével megköszörültem a torkom, és felpillantottam rá. – Azt mondja, cserébe azért, hogy kiderítem, mit tartalmaz az a por, megengedi, hogy megnézzem a filmet? – Ne vegye ennyire könnyedén. Nem tudja, mennyire veszélyes ez. A legnagyobb diszkrécióval kell eljárnia. Még akkor is, ha hetekbe, hónapokba telik… – Nem ezt kérdeztem. Azt mondtam, ha megteszem, megmutatja a filmet? – Megteszi? – Megmutatja a filmet? Szeme se rebbent. Keményen állta a tekintetemet. – Nos? Megmutatja a… – Igen – mondta hirtelen. – Igen, megmutatom. – Ezek szerint létezik – mondtam. – Valóban létezik. Szóval nem én találtam ki? Sóhajtott, lesütötte a szemét, és fáradtan a homlokára tette a kezét. – Létezik – motyogta. – Nem maga találta ki. Ekkor lehajtottam a fejem, mert egy mosoly terült szét az arcomon, és nem akartam, hogy lássa.

– Tehát megteszi? – kérdezte. – Segíteni fog? Amikor végre abbahagytam a mosolygást, ránéztem. Most valahogy még kisebbnek, még törékenyebbnek látszott a vállára terített viseltes kabátban. Szemei tűhegyesen fúródtak szemembe. – Tehát? Milyen csodálatos dolog. Egyezséget kötni egy idős professzorral, aki, legalábbis felőlem, akár olyan őrült is lehetett volna, mint amilyennek engem tartottak. Hosszú ideig ültünk ott egymást nézve, a rovarok hangja kalapált a fejemben, miközben fejünk felett kondenzcsíkokat húztak a repülőgépek a kék égre. Végül bólintottam. – Igen – mondtam csendesen. – Igen, megteszem. A földszintről is nyíltak kapuk az utcára, alagutat képezve a ház felső szintje alatt. Meglepetésként ért, hogy amikor Si Csungming távozott délután, a rozsdás kulcs még működött, és az öreg kapukat egy kis küzdelem árán, de ki lehetett nyitni, és így egyenesen ki tudtam kísérni az utcára. – Kínában – szólt, ahogy megállt az ajtóban mélyen a szemébe húzott kalappal – mi nem úgy gondolunk az időre, mint maguk nyugaton. Úgy hisszük, hogy a jöyőnk kiolvasható a múltunkból. – Szeme ismét végigsiklott a kerten, mintha valaki a nevét suttogta volna. Megfordultam és erősen néztem a kőlámpást. – Mit lát, Si Csungming? – kérdeztem. – Mi az, amit lát? Nyugodtan és szelíden válaszolt: – Én egy… kertet látok. Egy kertet. És a jövőjét. Ami csak arra vár, hogy felfedjék. Miután elment, bezártam mögötte a kaput, és ahogy ott álltam az árnyékban, tudtam, hogy Si Csungmingnél van a film, ami értelmet ad mindannak, ami velem történt. Ereztem, hogy a válasz, amire vártam, már nagyon közel van.

18

Nanking, 1937. december 12. (a tizenegyedik hónap tizedik napja), késő délután Egy szál gyertya fényénél írok. Nem kockáztathatjuk kerozin vagy elektromos lámpa használatát. Úgy kell tennünk, mintha épületeink lakatlanok volnának. Tegnap egész nap robbanásokat hallottunk az Esővirág Terasz irányából. Mondtam Sucsinnak, hogy ezek bizonyára a mieink, akik lövészárkokat robbantanak a városfalon kívül, vagy a csatornák felett átívelő hidakat rombolják le, az utcán viszont hallottam, hogy valaki azt suttogta: „A japánok azok. A japánok.” Aztán ma délután, nem sokkal ezelőtt, hosszú csend után egy hatalmas robbanást hallottunk, mely megrázta az egész várost. Sucsin és én is abbahagytuk, amivel éppen foglalkoztunk, és halálsápadtan fordultunk egymáshoz. – A kapu! – kiáltotta egy fiú az utcán. – A Csunghua kapu! A japánok! Az ablakhoz mentem és figyeltem, ahogy széttárt karral áll és várja, hogy kinyíljanak a spaletták, hogy beszédbe elegyedjenek vele, ahogy az szokás volt. Most azonban csupán az ajtók bereteszelését és a spaletták becsapódását lehetett hallani az egész környéken. A fiú leengedte a karját és elszaladt. Megfordultam. Sucsin úgy ült, mint egy kőoszlop, kezeit összekulcsolta, hosszú arca pedig mozdulatlan volt, mint a márvány. Házi csipaót és bronzszínű nadrágot viselt. Egy darabig néztem őt, háttal a nyitott spalettáknak, és közben éreztem az utca hidegét. A város különös fehér ténye beáramlott a szobába, és Sucsin bőrén a legapróbb részletek is kivehetőek voltak. Csak bámultam őt. Arca, nyaka és keze mintha libabőrös lett volna, szemhéja pedig szinte áttetszőnek tűnt.

Ahogy néztem őt, valami elementáris érzés kezdett felbugyogni bennem, valami, ami a sáfrány és a pojangi edények vastag füstízét hordozta, valami, amitől fulladozni kezdtem, és könnybe lábadt a szemem. Álldogáltam, izgatottan helyezkedtem egyik lábamról a másikra, miközben a mondandómat fogalmaztam: „Sucsin, tévedtem, neked van igazad. El nem mondhatom, mennyire félek. Meneküljünk el a városból. Gyorsan és azonnal, menj és készíts egy kis kuobát, csomagoljunk és menjünk. Éjfélre a mejtani kikötőben lehetünk.” Vagy több méltósággal: „Sucsin, egy kis változás van a terveinkben…” – Sucsin – szólaltam meg. – Sucsin, lehet, hogy… el kellene… – Igen? – reményteli arccal nézett rám. – Talán el kellene…? Éppen válaszolni akartam, amikor hirtelen őrült rikoltozás támadt a hátam mögött, valami bevágott az ablakon, és a tarkómnak csapódott, amitől elvesztettem az egyensúlyomat. Egy villanás alatt rémisztő hang töltötte meg a szobát. Felkiáltottam a padlón fekve, és a fejemre szorítottam a kezem. A felfordulásban egy edény összetört, víz loccsant szét az asztalon, Sucsin felugrott és székét felborította ijedtében. A fejünk felett valami nagy és sötét pattogott féktelenül egyik faltól a másikig. Óvatosan, kezemmel védve arcomat felnéztem. Egy madár volt, egy nagy, ügyetlen madár, mely elkeseredetten verdesett, nekirepült a falnak, és a padlóhoz verte magát. Toll szállt mindenütt. Sucsin talpon volt, és döbbenten nézte a vijjogó, csattogó madarat, mely sorra vert le mindenfélét a polcokról. Végül teljesen kifulladt, a padlóra zuhant, de egy darabig még leverten szökellt körbe, és egyre csak a falnak ütközött. Sucsin és én előreléptünk és hitetlenkedve meredtünk rá. Egy aranyfácán volt. A madár, mely sokak szerint Kínát jelképezi. Hihetetlen. A mai napig csak festményeken láttam aranyfácánt, akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha maga a feng huang30 repül be az ablakon. Narancsszínű tollai olyan fényesek voltak, mintha tűz gyűlt volna a házunk közepén. Akárhányszor tettem 30

főnix (kínai)

felé egy lépést, elugrott, megpróbált elmenekülni és egy bútorba ütközött. Nem értettem, miért repült be ide. Amikor elkeseredett kísérletet tett arra, hogy felszálljon, és arcomhoz egészen közel repült el, akkor megértettem: megláttam a szemét. – Menj arrébb – szóltam Sucsinnak, és felkaptam brokát csangpaómat a székről, és mint egy hálót, rádobtam a madárra. Pánikszerűen ugrálni kezdett, verdesett a szárnyával, és megpróbált a levegőbe emelkedni. Egy pillanatra úgy látszott, mintha a ruha magától mozogna a szobában, akár egy szellem. Leguggoltam mellé, és két kézzel megragadtam. Felálltam, óvatosan lefejtettem róla a ruhát, hogy Sucsin is láthassa: először a feje szabadult ki, és láthatóvá váltak világtalan szemei. – Vak – motyogtam. – Vak? – Igen. Talán a csunghuai robbanástól… – Jaj ne! – Sucsin a kezébe temette az arcát. – Ez a legnagyobb balszerencse, a lehető legnagyobb! Egy aranyfácán! Kína madara! És a japánok megvakították! – Ujjait a hajába túrta, mint aki megőrült, és őrjöngve nézett körbe a szobán, mintha valami vészkijáratot keresne. – Most már biztos, hogy tényleg megtörténik. A japánok bántani fogják a földet – elpusztítják a sárkányvonalakat a földben és… – Hagyd ezt. Nem létezik semmiféle sárkányvonal… – Elpusztítják a sárkányvonalakat, és akkor semmi sem marad Kínában, csak aszály és éhség. Az összes fácánt megvakítják, nem csak ezt az egyet. Az összeset. És az embereket is mind. Az ágyainkban fognak megölni minket, és… – Kérlek, Sucsin. Kérlek, nyugodj meg. Ez csak egy madár. – Nem! Nem csak egy madár; egy aranyfácán! Mind meg fogunk halni! – Körbe-körbe járt a szobában, miközben lázasan és kétségbeesetten hadonászott. – Az elnök, a te drágalátos elnököd, a te legfelsőbb bíród elmenekült, mint egy kivert kutya! Nankingban csak a szegények és betegek maradtak, és… – Elég! – Jaj nekem! ~ felsikoltott, és a legkínzóbb fájdalommal a szemében meredt rám. – Ó, majd meglátod! Meglátod, hogy igazam van! – És ezzel kirohant a szobából, léptei végigdübörögtek a lépcsőn.

Sokáig álltam mozdulatlanul és csak néztem utána, a vér lüktetett a homlokomban, és döbbenten realizáltam, milyen hirtelen megváltozott minden. Kész voltam engedni neki, kész voltam elmenekülni a városból. A fácán újra elkezdett verdesni. Kimerülten egy kézbe fogtam a lábait, és hirtelen mozdulattal meglengettem magam mellett, mintha vizet akarnék kirázni egy ruhából, ahogy anyámtól tanultam. Másodszorra végül eltört a nyaka, és úgy lógott a kezemből, mint egy ernyedt tollcsomó. Bezártam a spalettákat, és a halott madarat a konyhába vittem. Ritkán megyek Sucsin konyhájába, most viszont megvigasztalt. Kisfiúként szerettem a konyha padlóján ülni és nézni, ahogy anyám a forró vízbe dobja a csirkét, hogy megpuhítsa tollait. Megtöltöttem egy edényt vízzel, meggyújtottam a tüzet, és vártam, amíg feforr a víz. Mintegy kábulatban, leforráztam a madarat, aztán az asztalhoz ültem, megkopasztottam, lekapartam a pihéket a melléről, és hagytam, hogy gondolataim anyám konyhájába kalandozzanak. Felidéztem arcát azokból a napokból, amikor apám üzlete még nem indult be, és még nem engedhettünk meg magunknak egy amahot.31 Csang Kaj-sek azt akarja, hogy Kína előre nézzen. De valóban olyan egyszerű lenne egy nemzetnek a történelmét kitépni a szívéből? Befejeztem a kopasztást, a madár fejét gondosan a szárnya alá dugtam és egy madzaggal átkötöttem, ahogy anyám szokta volt, és ahogy a kínai nők tették generációkon át. Aztán az edénybe tettem és vártam, nedvesen csillogó tollak tapadtak a karomhoz, és figyeltem, ahogy a véres hab a felszínre bugyog. Nanking, december 13. délután Múlt éjszaka bedeszkáztam a házat, minden ajtóra és ablakra léceket szögeltem. (Sucsin nem segített, mert a néphit szerint ha egy várandós anya beüt egy szöget, az torzzá teheti a születendő gyermeket.) Egész este furcsa zajokat hallottunk keletről, ezért 31

konyhalány, bejárónő (kínai)

lefekvés előtt egy vasrudat támasztottam a szellemfalnak. Ki tudja, képes lennék-e használni, ha a szükség úgy hozza… Reggel egy távoli mennydörgésszerű morajra ébredtünk. Fél órával ezelőtt, amikor Sucsin kezet akart mosni, a vízcsap megrázkódott, és csak valami barna lé folyt belőle vékony sugárban. Mit jelentsen ez? Talán azt, hogy a japánok… Miközben írtam, kialudt a villanykörte. Félhomály uralkodik a szobában, és alig látom, mit írok. Odakint a gépek elhaló vinnyogással állnak le. A város a fülünk hallatára kapcsol ki. Sucsin a konyhában kotorászik, olajlámpát keres. A sikátor végében valaki önkívületben üvölt. Nem ülhetek itt tovább. Nem ülhetek egy helyben, miközben ezeket a hangokat hallom. Megyek, és utánanézek.

19

Amikor felmentem a lépcsőn, a ház nagyon sötétnek és hűvösnek tűnt a forró kert után. Megfürödtem a visszhangos, öreg fürdőszobában, ahol zöld penész telepedett a csempék közé, és a csövek mind csupaszon futottak a falon. Megmosakodtam, és töprengve vizsgáltam tükörképemet, ahogy a lecsorduló víz felnagyította fehér bőrömet, az ezüstös szőrszálakat és a pórusokat. Si Csungming azt akarta, hogy beszélgetésre bírjam Fujukit. Biztos voltam benne, hogy azt akarja, flörtöljek vele. A kórházban az unalomig nyaggattak szexuális viselkedésem miatt, úgyhogy hamar rájöttem, nem lenne túl gyümölcsöző, ha elmondanám nekik, hogyan is éreztem valójában a furgonos fiúkkal kapcsolatban. Azt hiszem, valami olyasmit feleltek volna, hogy „Na, látod! Ez egyáltalán nem helyénvaló válasz!” így aztán nem vallottam be az igazat: hogy miután a fiúk mind végigmentek rajtam, és felöltöztünk, és az A 303-on visszafelé haladtunk, boldogabb voltam, mint valaha. Nem mondtam el nekik, mennyire fényesnek tűnt minden, a ragyogó csillagok az égen, és a fehér sáv, amely a furgon alatt futott végig. A hátul ülő négy fiú folyamatosan kiabált előre, hogy ne menjünk olyan gyorsan a hepehupákon, én pedig elöl ültem és egy nyúzott XTC című kazettát hallgattam, ami egyre csak recsegett a furgon rossz hangszóróiban. Könnyűnek éreztem magam, mintha a fiúk segítségével valami sötét és titkos dologtól szabadultam volna meg. Ahhoz a ponthoz értünk az országúton, ahol telvettek engem, és a sofőr lehúzódott az út szélére. Nem állította le a motort, csak áthajolt rajtam és kinyitotta az ajtót az oldalamon. Csak meredtem rá értetlenül. – Nos – mondta –, majd összefutunk. – Tessék? – Majd még látjuk egymást.

– Most ki kell szállnom? – Igen. Egy darabig hallgattam és a profilját néztem. Volt néhány pattanás éppen az ingnyaka fölött. – Én nem mehetek veletek a kocsmába? Azt mondtátok, hogy a kocsmába mentek. Még sosem voltam kocsmában. Elnyomta a cigijét és kípöccintette az ablakon. Volt még egy kis lilás sáv az égbolton a bal válla felett, és a felhők úgy gördültek át rajta, mintha forrásban lennének. – Ne légy ostoba – mondta. – Túl fiatal vagy a kocsmázáshoz. Minket is kidobnának miattad. A furgon hátuljába néztem, de mindenki elfordította a fejét, mintha az ablakon bámulnának kifelé. A vezetőre pillantottam, de ő is figyelmesen bámult kifelé az ablakon, miközben türelmetlenül dobolt ujjaival a kormánykeréken. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de meggondoltam magam. Kiszálltam a kocsiból, a sofőr pedig áthajolt és bevágta mögöttem az ajtót. Az ablakra tettem a kezem, és beszélni kezdtem, de már kiengedte a kéziféket. A váltó nyikorgott, az index villogni kezdett, és a furgon tovagördült. Ott hagytak az út szélén, és néztem, ahogy a kocsi fényei egyre távolodnak, majd egészen eltűntek. Az égen a felhők egyre csak görögtek, míg végül a holdat is beárnyékolták, és Angliának az az apró szeglete, ahol én álltam, sötétségbe borult. Tehát egyet kellett értenem az orvosokkal: a szex közvetlen következménye nem az volt, amire számítottam. És ahogy a testem kinézett, nem sok esélyt láttam arra, hogy kiderítsem, a jövőben vajon másképp lenne-e. Nem mertem elmondani az orvosoknak, nem mertem elmondani, mennyire szeretném, hogy legyen egy barátom, valaki, akivel ágyba bújhatnék. Tudtam, hogy ha bármit is mondanék, azt felelnék, hogy ösztöneim felháborítóak, és hogy egy farkas lakozik bennem. Végighallgattam az egyén méltóságáról, az önkontrollról és az önmagam tiszteletéről szóló előadásokat, és rövidesen megértettem, hogy a szex veszélyes és kiszámíthatatlan, mint Si Csungming bűvös darva. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy jobb, ha úgy teszek, mintha a szex nem is létezne.

Végül a lány a szomszéd ágyról, aki megtanított cigizni, szolgált valamiféle megoldással. Minden este maszturbált. Úgy nevezte, hogy „pöcöktetés”. „Amíg van bagóm és pöcöktethetek egy jót, elvagyok.'’ Lámpaoltás után csinálta a paplan alatt. Egyáltalán nem szégyellte. A mellette lévő ágyon, állig felhúzott lepedő alatt feküdtem, és tágra nyílt szemekkel bámultam, ahogy lepedője fel-le emelkedik. Olyan örömtelinek tüntette fel, mintha egyáltalán nem lenne benne semmi rossz. Amint kikerültem a kórházból, megkezdtem saját bűnös kísérleteimet. Hamar megtanultam, hogyan tudok elélvezni, és bár sosem guggoltam tükör elé (a pöcöktetős lány azt állította, hogy néhány ember így csinálta), meggyőződésem volt, hogy a földön egy lány sem ismeri olyan jól azt a vékony kis sávot a combjai között, mint én. Kiöblítettem a mosdókendőt, és elgondolkodva néztem tükörképemet, a vékony szellemet egy apró gumisámlin. A lányt, aki talán úgy megy a sírba, hogy mindössze öt fiút számolhat össze egy Ford Transit hátuljában mint élete szerelmeit. Megtöltöttem a kis műanyag lavórt, összekevertem benne a meleg és hideg vizet, magamra öntöttem, és hagytam, hogy a víz leszivárogjon a hasamon levő sebhelyekre. Letettem a lavórt, és lassan, álmatagon átkulcsoltam a kezem a hasamon, összefűzve ujjaim, és üresen meredtem a rovátkolt ezüstös barázdákra, melyek úgy verték vissza a fényt, akár a higany. Az orvosokon és egy rendőrségi fényképészen kívül soha senki sem látta a hegeimet. Titokban azt reméltem, lesz majd valaki, aki megérti, aki nem borzad el, ha meglátja őket, aki meghallgatja történetem és ahelyett, hogy tenyerébe temetné arcát, vagy elfordítaná tekintetét, valami kedveset, szomorút és együttérzőt mond. De persze tudtam, hogy ez nem történhet meg, mert sosem jutnék el odáig. Soha. Ha csak elképzeltem, hogy leveszem a ruhám, ha csak belegondoltam, hogy felfedem az igazságot valaki előtt, émelyítő, lüktető érzés áradt szét a bensőmben, a térdeim megroggyantak, és mániákusan elkezdtem a hasamra tekerni, akármit is viseltem éppen, mintha így elrejthetném a sebeimet. Azt hiszem, bizonyos dolgokkal kapcsolatban egyszerűen elég, ha az ember vesz egy mély levegőt és azt mondja: „Ez velem

nem fog megtörténni.” És ha elég gyakran mondogatja, végül már nem is olyan félelmetes érzés. Miközben fürödtem és Fujukira gondoltam, az oroszok felöltöztek és lementek a kertbe. Bizonyára láttak odakint, és elhatározták, hogy ha én kimerészkedtem, ők is képesek rá. Szvetlána mindössze egy almazöld bikinit viselt és szalmakalapot. Miközben öltöztem, az emeleti folyosó ablakából figyeltem, hogyan küzdi át magát az aljnövényzeten. Napbarnított lábai csak úgy villogtak a levelek között. Irina bikinifelsőben, rózsaszín sortban, szív alakú napszemüvegben és élénk rózsaszín baseballsapkában ment utána, melyet hátrafelé fordítva hordott. Egy doboz cigarettát csúsztatott bikinifelsőjének pántja alá. Mindketten nyafogva és civódva vágtak át az udvaron, és úgy emelgették a lábukat magas sarkúikban, mintha fura gázlómadarak lennének. Csendben az ablakhoz nyomtam az orrom és figyeltem, ahogy bekenik magukat napolajjal, kibontanak egy csomag meggyes KissMint rágógumit, és hideg sört isznak. Szvetlána lábujjkörmei tűzpirosra voltak festve. Lenéztem fehér lábaimra, és azon töprengtem, van-e elég merszem kilakkozni a körmeimet. Hirtelen forróság öntötte el a testemet, amitől megremegtem és kirázott a hideg: mennyire szerencsések, hogy ilyen jól érzik magukat a bőrükben. És ekkor elhatároztam magam. Amíg a hasamat ruha takarta, semmi árulkodó jel nem látszott rajtam. Ha valaki nem ismerte a történetemet, márpedig itt, Tokióban senki sem ismert, akkor első pillantásra akár normálisnak is láthatott. Lehetek szexi, mint akárki más.

20

Nem tudtam kiverni Fujukit a fejemből. Akárhányszor megszólalt a lift csengője, és megfordultak a hoszteszek, hogy kórusban kiáltsák: „Irassajmasze! Üdvözöljük!”, én előrecsúsztam a székemen, felgyorsult a pulzusom, és vártam, hogy a kerekes szék begördüljön a klubba. De aznap este nem jött, és másnap sem. Ezekben a napokban sokat nézegettem a névjegykártyáját. Néha szinte önkívületi állapotba kerültem, ahogy forgattam körbe-körbe az ujjaim között. Neve azt jelentette „Téli Fa”, és volt valami a kalligráfia és a jegyek jellegében, ami annyira erőteljessé tette, hogy elég volt rápillantanom, és már láttam is a hófödte erdőt. Most, hogy már tudtam, mitől enyhül meg Si Csungming és adja nekem a filmet, most, hogy már majdnem legyőztem az akadályt, az erotika szorgalmas tanulója lettem. Figyelni kezdtem a japán lányokat az utcán, viktoriánus kiskabátjaikban, csipkés cipőikben, laza harisnyáikban és rövid skót szoknyáikban. A hagyományos japánban az erotika valami illékony dolog volt és sápadt, mint egy virág porzója, erotikusnak az a kis bőrfelület számított, mely egy gésa nyakán kivillant. A mai világban már minden más volt. Sok fizetési borítékot halmoztam már fel a szekrényemben, de csak nyugtalanná tettek. Végül összeszedtem minden bátorságomat, és vásárolgatni kezdtem. Lenyűgöző helyekre mentem Ginzában és Omoteszandóban, barlangokba, melyek flitteres papucsokkal, rózsaszín hálóköntösökkel, lila marabutollal és rózsaszín bársonnyal díszített kalapokkal voltak tele. A loknis, balerinaszoknyás elaclólányoknak fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek velem. Körmüket rágcsálva és oldalra hajtott fejjel figyelték, ahogy sétálok a polcok között a számat tárva.

Elkezdtem mindenfélét vásárolni magamnak: vettem taft- és bársonyruhákat, meg kis belebújós selyemszoknyákat is. És cipőket, rengeteg cipőt: botsarkút, magas sarkút, tornacipőt és fekete szalagos szandált. Egy helyen, aminek Édes Lányok Boltja és Relax Központ volt a neve, vettem egy csomó Stoppy combfixet. Még sosem hordtam effélét azelőtt. Egy rakás szatyorral megpakolva vonszoltam haza magam, akár egy leterhelt hangya. De persze nem volt merszem felvenni egyiket sem. Minden maradt az eredeti csomagolásban, de azért gondoltam rájuk, nem is keveset. Bizonyos estéken egy kis rítusnak adtam át magam, melyet teljes titokban tartottam. Amikor a többiek már lefeküdtek, kinyitottam a szekrényt és kivettem mindent, amit vásároltam. Töltöttem magamnak egy pohár hideg szilvalikőrt, és leakasztottam egy ruhát a fogasról. Borzongató és izgalmas volt egyszerre. Amikor megpillantottam magam a tükörben, és ösztönösen a cipzár után nyúltam, hogy lekapjam magamról a ruhát, a tolószékében ülő Fujukira gondoltam, amint azt mondja: „Angliában minden lány ilyen csinos?” Majd megálltam, vettem egy mély lélegzetet, lassan felhúztam a ruha cipzárját, és szemrevételeztem magam: a fehér mellemet és a selyembe bújtatott lábamat. Nagyon magas sarkú cipőbe bújtam, és számat olyan élénkvörösre festettem, mint a szívben lüktető tiszta vér. Kihúztam a szemöldökömet, és sokáig azt gyakoroltam, hogyan gyújtsam meg és szívjam szexisen a cigarettát. Megpróbáltam elképzelni magam, amint szertartásosan ülök Fujuki lakásában, felé hajolok, és cigarettafüst kúszik ki festett ajkaim közül. Lelki szemeim előtt egyik kezemet egv lelakatolt ládán pihentettem, a másikkal, íelfordított tenyérrel, elegánsan egy nagy kulcsért nyúltam, melyet Fujuki adott át nekem. Egy idő után kinyitottam a szemem, a szekrényhez léptem, és kivettem az összes ruhám. Volt bársonypántos szandálom, narancs- és krémszínű pongyolám, egy bordó pillangó formájú Ravage melltartóm és így tovább. Ruhák és cipők végtelen sora terült szét a sötétben. Csupasz karomat kinyújtva lefeküdtem és végiggurultam rajtuk, beszívtam új illatukat, és élveztem, ahogy bőrömet simogatják. Néha különféle elvek szerint

csoportosítottam őket: például anyaguk vagy színük szerint. Az arcomhoz tartottam őket, és belélegeztem drága illatukat. Ez a szertartás pedig rendszeresen ugyanoda vezetett: kezemet a bugyimba csúsztattam. A takadanobabai ház nagy volt, de a hang úgy terjedt benne, mint a víz a gerendák mentén és a vékony rizspapír ajtókon át. Csendben kellett lennem. Egészen a múlt éjszakáig azt hittem, óvatos voltam, de amikor befejeztem és elhúztam az ajtót, hogy a fürdőbe menjek, Jasont az ajtómtól pár lépésre találtam, ahogy a holdfényes folyosón kihajolt az ablakon és cigarettázott. Amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, felém fordult. Lustán végignézett meztelen lábamon, majd feljebb a rövid jukatámra és kipirult mellkasomra. Hagyta, hogy a füst kigomolyogjon szájából, aztán elmosolyodott, és felhúzta a szemöldökét, mintha valami kellemes meglepetés érte volna. – Helló – mondta. Nem feleltem. Bevágtam magam mögött az ajtót, bezártam, és nekidőltem. Szexisen felöltözni – az egy dolog, de Jason, nos, ő olyan gondolatokat ébresztett bennem, melyek sokkal, de sokkal félelmetesebbek voltak.

21

Nanking, 1937. december 13., alkonyatkor Itt vannak. Tényleg itt vannak. Ez most nem álom. Dél körül hagytam el a házat, és az utcák csendesnek tűntek. Egy teremtett lélekkel sem találkoztam, csak csukott spalettákat és bedeszkázott üzleteket láttam. Jobbra fordultam a Csungjang útra, és elmentem egészen a vasútig. Három embert pillantottam meg, akik eszeveszetten rohantak felém. Parasztruhát viseltek, és egész testük fekete volt, mintha valami felrobbant volna a közelükben. A házak mögött, a távoli Suihszi kerület felett szürke füst gomolygott. A férfiak csendben elfutottak mellettem arrafelé, amerről jöttem, csak szalmacipőjük csattogott a burkolaton. Álltam az utcán, meredten néztem utánuk, és hallgattam a várost. Most, hogy nem mozogtam, hallottam az elhaló emberi sikolyokkal keveredő autódudák hátborzongató zaját. Összeszorult a szívem. Továbbmentem, felkészülve a legrosszabbra is. Miközben szorosan a házak mellett haladva végigosontam az utcákon, készen álltam, hogy bármelyik pillanatban beugorjak valamelyikbe, vagy ledobjam magam a földre és így kiáltsak: „Dongjang Hszianseng! Keleti Mesterek!” A menekülttábor melletti utcákban egy-két boltos elég bátor volt ahhoz, hogy kinyisson, és most feszült arccal álltak az ajtóban a keleti kapu felé kémlelve. Görnyedten szaladtam az ismerős utcákban, miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Hallottam a tömeg halk moraját valahol előrébb, és amikor kiértem a Csungsan útra, láttam, hogy az utca elején hatalmas embertömeg torlódott össze, miközben a Jicsiang, a városból a Jangcéra nyíló nagy „víz” kapu irányába tülekedtek komor tekintettel. Mindenki alaposan megrakott kézikocsikat húzott maga után. Páran kíváncsian meredtek rám, mások viszont tudomást sem vettek rólam, hanem leszegett fejjel

húzták kocsijukat. A bakon ülő gyerekek, akik a hideg ellen paplankabátba voltak bugyolálva és kezükön gyapjúkesztyűt viseltek, csendben néztek rám. – A városban vannak? – kérdeztem egy asszonytól, aki elszakadt a tömegtől és a sikátor irányába sietett, ahol álltam. Kiléptem elé, elálltam az útját, és a vállára tettem a kezem: – A japánok a városfalon belül vannak? – Fusson! – tekintete feldúlt volt. A szén, amivel bekente arcát, elmaszatolódott a könnyektől. – Fusson! Kiküzdötte magát a karomból, és fejhangon kiabálva továbbment. Néztem, ahogy eltűnik szem elől, és eközben a hátam mögött a tömeg egyre hangosabb lett. Rohanó léptek zaja hallatszott a környező utcákban, aztán lassan minden elcsendesedett. Kilestem a főutcára. Bal kéz felé, nyugatra, láttam a tömeg végét, és egy-két leszakadt embert, öregeket és betegeket, akik sietve próbáltak felzárkózni. Jobbra az utca üres volt. Óvatosan kiléptem, és zakatoló szívvel arrafelé fordultam, ahonnan a tömeg jött. Szinte hangtalanul jártam. A lerombolt Ming Palota mellett, ahol tegnap a történelemtanárral beszélgettem, a nacionalisták néhány tankja húzott el, sarat fröcskölve. Végül csend ült a városra, és egyedül maradtam, nesztelenül lépdelve az üres Csungsan utca közepén. Mintha megállt volna az idő. Még a madarak is elhallgattak a póznákon. Az utca két oldalán sorakozó lenyesett lombú fák egyenesen a körülbelül nyolcszáz méternyire lévő Csungsan kapu hármas ívére vezették az ember tekintetét. Álltam az út közepén, vettem egy mély lélegzetet, és lassan az ég felé nyújtottam a kezemet. A szívem olyan hangosan vert, mintha nem is a mellkasomban, hanem a fejemben lenne. Vajon tényleg megrázkódott alattam a föld? Lenéztem a lábamra, és ebben a pillanatban a kapu felől hatalmas robbanás hasított a csendbe, amitől meghajoltak a szikomorfák, mintha erős szél fújna, a madarak pedig pánikszerű gyorsasággal a levegőbe röppentek. Lángok csaptak fel az égre, füstfelhő és por szállt fel a kapu mögött. Lekuporodtam, a fejemre szorítottam a kezem, és ekkor újabb robbanás rázta meg a levegőt. Ezt olyan hang követte, mint a távoli esőé, mely egyre erősödött, míg végül

morajlás lett belőle. Az ég hirtelen elsötétült, és por meg téglatörmelék hullott rám. A homályos láthatáron tíznél is több tankot láttam felbukkanni, mindegyiken hi no maru-zászló lobogott. Felugrottam és futásnak eredtem a házunk irányába. Lihegésem és lépteim zaját elnyomta a tankok robaja és a sípok éles füttye. Csak rohantam és rohantam, egyenesen végig a Csungsan úton, majd jobbra letértem a Csungjang útra, beugrottam egy mellékutcába, elsuhantam Liuék háza mögött egy kis sikátorban, ahol legalább már nem ért el a por- és törmelékeső. A házunk csendes volt. Addig dörömböltem az ajtón, míg Sucsin végül kinyitotta, és úgy nézett rám, mintha szellemet látna. – Itt vannak – mondta, amikor meglátta az arcomat. – Ugye? Nem feleltem. Beléptem, gondosan bezártam az ajtót magam mögött, majd rátettem az összes pántot és reteszt. Amikor végre visszanyertem a lélegzetemet, felmentem a lépcsőn és leültem a kanapéra, a japán nyelvkönyvek közé, és egy takarót húztam a lábamra. Megtörtént. És simán zajlott le. Ezen a csípős délutánon, mely egyébként akár gyönyörű is lehetett volna, olyan simán foglalták el Nankingot, mint ahogy egy gyermek elkap a levegőben egy szitakötőt. Nincs merszem kinézni az ablakon: a japán zászló biztosan ott lobog már szerte az egész városban. Nanking. 1937. december 14. reggele (a holdnaptár alapján a tizenegyedik hónap tizenkettedik napja Éjszaka havazott, de a városfalak mögött emelkedő Bíborhegy, a Nagy Cecsin, most nem fehér volt, hanem tűztől vöröslött. A lángok félelmetes glóriát vetítettek az égre. Sucsin sokáig nézte meredten a nyitott ajtóban állva, és a hideg levegő áramlott be a házba, míg végül már olyan hideg lett, hogy láttam a lélegzetem.

– Látod? – kérdezte. Haját kiengedte, és diadalittas szemét piros fény töltötte meg. – A Cecsin lángol. Nem megmondtam előre? – Sucsin – szóltam –, gyere el az ajtóból. Nem biztonságos. Egy idő után becsukta az ajtót, és csendben leült a sarokba, a hidegtől kipirult arccal, hasához szorítva a két ősök tekercsét, amit Pojangból hozott magával. Az éjjel mindössze néhány percnyi görcsös alváshoz jutottunk, ráadásul felöltözve, cipőben feküdtünk le, arra az esetre, ha menekülni kellene. Időről időre egyikünk felült és a csukott spalettákra meredt. Bár már nappal van, az ablaktáblákat csukva tartjuk, így a szobák továbbra is sötétek, a ház csendes. Nagyjából félóránként bekapcsoljuk a rádiót. A beszámolók zavarosak: a propaganda és félreinformálás hihetetlen keveréke. Ki tudja, mi az igazság? Csak találgathatunk, mi is történik valójában. Időnként felismerem a tankok robaját a Csungsan útról, és elvétve puskalövéseket is hallok, de mindez távolinak tűnik, és akkora szünetek vannak köztük, hogy néha elkalandoznak a gondolataim, és kis időre még azt is elfelejtem, hogy éppen megszállnak minket. Tizenegy körül mozsárágyúéhoz hasonló hangot hallottunk, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Tíz perccel később démoni csattogás verte fel a sikátort. Hátramentem, kikémleltem a spaletta nyílásán, és láttam, hogy egy elszabadult kecske pánikban, céltalanul száguldozott a hátsó telkeken, és közben fákba meg hullámlemez épületekbe ütközött. Patái alatt szétlapultak a rothadt nyári gránátalmák, amitől a hó piros lett, mintha koszos vér borítaná. Senki sem ment ki, hogy megfogja a kecskét, tulajdonosa már biztosan elmenekült a városból, és húsz perc kellett, mire az állat végre megtalálta az utcára vezető utat, és a sikátorra ismét csend telepedett.

22

Az után az este után Jason elkezdett figyelni engem. Szokásává vált, hogy bámul, miközben hazafelé megyünk a klubból, amikor főzök, vagy amikor mind a nappaliban ülünk a tv előtt. Volt, hogy amikor megfordultam, hogy tüzet adjak egy vendégnek, láttam, hogy Jason mögöttem áll, alig egy méterre, és úgy néz rám, mintha titkon minden, amit teszek, remekül szórakoztatná. Borzasztó, ijesztő és izgató volt egyszerre: azelőtt még senki nem nézett így rám, és el sem tudtam képzelni, mit tennék, ha közeledni próbálna. Beköszöntött az ősz. A borszagú hőség, a forró fém-, sült- és csatornaszagú Tokió helyet adott egy hűvösebb, tisztább Japánnak, mely mindvégig a felszín alatt várta, hogy előjöhessen. A zavaros égbolt kitisztult, a juharfák pedig rozsdaszínűre festették a várost. Fujuki még mindig nem jött el a klubba, Si Csungming pedig makacsabb és szűkszavúbb volt, mint valaha. Úgy éreztem, az esélyem, hogy láthassam a filmet, egyre csökken. Egy nap, amikor már nem bírtam elviselni a várakozást, felültem az Akaszakába tartó vonatra, és egy nyilvános fülkéből felhívtam a Fujuki kártyáján szereplő telefonszámot. Az Ápolónő vette fel a kagylót, legalábbis biztos vagyok abban, hogy ő volt: „Mosi mosi”32 Megfagyott bennem a vér, és egy pillanat alatt elillant minden bátorságom. „Mosi mosi” – ismételte, de addigra már meggondoltam magam, és lecsaptam a kagylót. Talán igaza volt Si Csungmingnek, amikor azt mondta, én sosem tudnék selymet csinálni eperfalevélből.

32

telefonos köszönés, kb. halló-halló (japán)

A sindzsukui Kinokunija könyvesboltban beszereztem minden, az alternatív gyógyászattal foglalkozó kiadványt. Vettem néhány kínai-japán szótárt is, és egy jakuzákról szóló tanulmánykötetet. A következő napokban, miközben vártam, hogy Fujuki felbukkanjon, hosszú órákra bezárkóztam a szobámba, és olvastam. Végül már mindent tudtam a Pien Csüeféle moxibucióról és a kőből készített tűvel történő akupunktúráról, valamint Hua To korai sebészeti beavatkozásairól és anesztéziával folytatott kísérleteiről. Hamarosan megértettem a Csikungban „az öt állat ugrása”gyakorlatot, és fel tudtam sorolni a növények taxonómiáját Sen Nung Materia Medicajából. Olvastam tigriscsontokról, teknőskocsonyáról és medveepehólyagról. Felkerestem kampó boltokat, ahol kaptam ingyen mintát angolnaolajból és karuizava medveepéből. Valami olyasmit kerestem, ami a születés és újjászületés összes alapelvét megfordítja. Egy kulcsot a halhatatlansághoz. Ez a keresés valamilyen formában az idők kezdete óta folyt. Si Csungming azonban valami olyasmiről beszélt, amivel még senki sem találkozott azelőtt. Valamiről, amit teljes titok övezett. Egyik nap elővettem a festékeimet, és egy embert festettem a háborús Tokiót ábrázoló falfestményemre. Arca elmosódottra sikerült, mint egy kabuki karakteré, úgyhogy Hawaii-inget rajzoltam rá, a háta mögé pedig egy amerikai autót, olyat, amilyennel a gengszterek járnak. A lábához szétszórt orvosságosüvegeket, egy lombikot és egy desztillálóedényt festettem. Valami olyan értékes – vagy illegális? – dolgot kereshettem, hogy senki sem mert beszélni róla. – Gyönyörű – mondta Si Csungming. – Nem gondolja? Az irodája ablakából a vörösbe és aranyba forduló fákat néztem az egyetemi városrészben. A tornaterem tetején a moha lilászölddé vált, mint egy éretlen szilva, és időről időre egy kendó-maszkos, páncélos szellemalak vonult el a terem ajtaja előtt. Visszhangoztak a dódzsóból felhangzó kiáltások, amitől a varjak suhogva reppentek fel a fák közül. Valóban gyönyörű volt. Nem értettem, miért nem tudok mégsem elvonatkoztatni a város

történeti hátterétől. Miután nem fordultam el az ablaktól, Si Csungming felnevetett. – Talán maga is azok közé tartozik, akik nem tudnak megbocsátani? Megfordultam és a szemébe néztem. – Megbocsátani? – Japánnak. Azért, amit Kínával tett. Egy kínai-amerikai történész szavai jutottak az eszembe: „A japánok elképzelhetetlenül brutálisak voltak. A kegyetlenséget művészi szintre emelték. Egy hivatalos bocsánatkérés vajon elegendő lenne a számunkra, hogy meg tudjunk bocsátani?” – Azt akarja mondani, hogy maga meg tudott? – kérdeztem. Bólintott. – Hogy volt rá képes? Si Csungming behunyta a szemét, és sokáig ült így csendben, már-már azt hittem, hogy elaludt, de a keze úgy rángatózott, mint egy haldokló madár. – Hogyan? – kérdezte végül, és felpillantott. – Tényleg, hogyan is? Lehetetlennek tűnik, nem? Sok-sok évem volt, hogy gondolkozzam ezen, évek sora, amikor nem hagyhattam el hazámat, évek, amikor saját házamból sem mozdulhattam ki. Amíg meg nem dobálták az utcán, végig nem vezették saját városán propagandafeliratok között… – Mutató- és hüvelykujját nyitva a mellkasára szorította, nekem pedig rögtön beugrottak a kulturális forradalomról készített fényképek, ahogy a Vörös Gárda terelget szánalmasan összezsúfolt embereket, akiknek a nyakában táblák lógnak, olyan szlogenekkel, mint például „intellektuális renegát” vagy „pártellenes elem”. – Amíg ezt meg nem tapasztalta, nem ismerheti meg igazán az emberi természetet. Sok idő kellett hozzá, ám végül megértettem egy egyszerű dolgot. Megértettem a tudatlanságot. Minél többet foglalkoztam vele, annál világosabbá vált számomra, hogy az emberek viselkedése pusztán tudatlanságuknak köszönhető. Persze biztos, hogy voltak valóban gonosz katonák is Nankingban, talán egy tucatnyi. Ezt nem vitatom. De a többiek? Legnagyobb bűnük tudatlanságuk volt. Ennyire egyszerű. Tudatlanság. Ez olyasmi volt, amiről úgy véltem, elég sokat tudok. – Arra gondol, amit a filmen csinálnak? Az tudatlanság volt?

Si Csungming nem felelt. Magába zárkózott, és úgy tett, mintha a papírjaival foglalkozna. A film említésére mindig visszahúzódóbban kezdett viselkedni. – Arra gondol, Si professzor? Félretolta a papírjait, és szabaddá tette az asztalát, készen arra, hogy dolgozni kezdjen. – Jöjjön – szólt és magához intett. – Ne beszéljünk most erről. Üljön le ide, és mondja el, miért van itt. – Tudni akarom, hogy mire utalt az előbb. Arra, amit a… – Kérem! Kérem, nem hiába jött ma ide. Konkrét gondolatokkal érkezett, látom az arcán. Üljön le. Kelletlenül az asztalhoz mentem, és leültem vele szemben. – Nos? – kérdezte. Sóhajtottam. – Olvastam a kínai orvoslásról. – Remek. – Létezik egy mítosz egy istenről, egy isteni földművesről, aki a növényeket rendekbe sorolta. Igazam van? – Íz, hőmérséklet és minőség. Igen. Sen Nungról beszél. – Tehát, amit el kell döntenem, az az, hogy vajon Fujuki gyógyszere ebben a rendszerben hol helyezkedik el. Kategorizálnom kell? Si Csungming mélyen a szemembe nézett. – Mi az? – kérdeztem. – Valami rosszat mondtam? Sóhajtott, és hátradőlt a székén. – Itt az ideje, hogy egy kicsit többet elmondjak magamról. Nem akarom vesztegetni az idejét. Tudnia kell, hogy igen kialakult elképzelésem van arról, mit is keresünk valójában. – Akkor nincs rám szüksége, hogy… – Ó – mosolygott. – Dehogynem. – Miért? – Mert nem akarom hallani, amit hallani akarok. Nem akarom, hogy egy papagáj térjen vissza hozzám, pimaszul és alázatosan: „Igen, uram, igen, önnek mindvégig igaza volt, ó, bölcs ember!” Nem. Én az igazságot akarom. – Egy viharvert mappát húzott ki az asztalán tornyosuló könyvhalom alól. – Túl régóta foglalkozom ezzel ahhoz, hogy ezen a ponton hibát kövessek el. Mindent elmondok magának, amit tudnia kell. De nem mondom el, hogy pontosan mit is gyanítok.

A mappából elővett egy maroknyi sárga papírt, amit egy koszos fekete gumi tartott össze. A papírköteggel együtt ceruzaforgács, iratkapcsok és egy összecsomósodott papír zsebkendő is előkerült. – Sok időmbe telt, mire Fujuki nyomára bukkantam, de azóta nagyon sok dolgot megtudtam róla. Tessék – mondta, és elém tolta a papírköteget. Csak néztem a nagy halom papírt, mely bármelyik percben lecsúszhatott az asztalról a íöldre. Kínai és japán nyelvű hivatalos levelek, újságfénymásolatok, sőt, az egyik éppen úgy nézett ki, mint egy kormányzati hivatalból származó emlékeztető feljegyzés. Felismertem a Szárazföldi Védelmi Ügynökség kandzsiját. – Mi ez? – Sok-sok év munkája. Nagy részét még Japánba érkezésem előtt készítettem. Levelek, újságcikkek és – valószínűleg a legkockázatosabb dolog, amit valaha tettem – magánnyomozók jelentései. Tudnia kell, mennyire veszélyes ember Fujuki. – Ezt már mondta. Elgondolkodva mosolygott. – Igen. Megértem szkepticizmusát. Nagyon öregnek látszik. Talán még kedvesnek is. Vagy jóindulatúnak? – Nem mondhat véleményt valakiről, amíg nem próbált meg beszélni vele egy kicsit. – Érdekes, nem? A leghatalmasabb szarakin33 uzsorás Tokióban, a metamfetamin egyik legnagyobb előállítója és importőre… és mégis, milyen ártalmatlannak látszik. De nem olyan könnyű rászedni! – Si Csungming előrehajolt, és átható tekintettel nézett a szemembe. – Fujuki gátlástalan. El sem tudja képzelni, hány embernek kellett meghalnia azért, hogy kialakíthassa amfetamin-útvonalait Tokió és számtalan kis koreai kikötő között. A legfigyelemreméltóbb talán mégis az az elővigyázatosság, amivel embereit választja ki. Egyedülálló a módszere: minden ott van leírva a papírjaim között. Micsoda tehetséges manipulátor! Átnézi az újságokat, a letartóztatásokról szóló híreket keresve, gondosan kiválaszt néhány törvénysértőt, 33

olyan magánhitelező, aki a bankoknál egyszerűbb ügyintézéssel és könnyebben, de nagyon nagy kamatra ad személyi kölcsönt (japán)

és finanszírozza védelmüket a tárgyaláson. Ha megússzák az ítéletet, egy életre Fujuki lekötelezettjeivé válnak. – Tud az ő… – közelebb hajoltam, hangom ösztönösen lehalkult. – Tud az Ápolónőről? Si Csungming bólintott. – Igen, tudok. Az Ápolónő a testőre. Ogava. Akik félnek tőle, joggal teszik. – Ő is lehalkította a hangját, mintha valaki meghallhatott volna minket. – Jobb, ha az eszébe vési, hogy Fujuki a szadistákat részesíti előnyben. Azokat, akik számára a jó és rossz fogalma nem létezik. Az Ápolónőt kriminológiai zsenialitása miatt tartja, de azért is, mert teljes mértékben képtelen együtt érezni áldozataival. – A papírhalomra mutatott. – Ha rászánja az időt és átnézi ezeket, látja majd, hogy a bulvársajtó a Szaitamai Bestia nevet adta neki. Módszerei miatt mára élő legenda lett Japánban. – A módszerei miatt? Bólintott. – Természetesen, a kegyetlenség a jakuzák életének szerves része. Az ő szexuális zavarodottságával nem meglepő, nos… talán mindent egybevéve nem meglepő, hogy kényszerítve érzi magát, hogy… – egy pillanatra a fejem fölé emelte a tekintetét – feldíszítse bűntényei helyszínét. – Feldíszítse? Nem válaszolt. Helyette amolyan csevegős hangon folytatta: – Én magam sosem láttam, de úgy vettem ki, hogy meglehetősen magas, igazam van? – A klubban néhányan úgy vélik, hogy nem is nő, hanem férfi. – Pedig nő. Egy nő, aki… talán valamiféle gerincrendellenességben szenved. De ennyit róla. – Alaposan szemügyre vett. – Tudnom kell. Egészen biztos abban, hogy folytatni akarja? Megmozdítottam a vállam, egy kis remegés futott végig a hátamon. – Nos – mondtam végül és megdörzsöltem a karom –, igen. Tudja, ez a legfontosabb dolog az életemben. Kilenc éve, nyolc hónapja és huszonkilenc napja foglalkozom vele, és egyetlenegyszer sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Néha úgy érzem, idegesítem vele az embereket – rövid

gondolkodás után ránéztem. – Igen. Biztosan így van. Idegesítek egyeseket. Nevetett és összeszedte a papírjait. Mialatt visszatette őket a mappába, észrevett egy fényképet, mely a kupac alján bújt meg. – Ó - mondta mellékesen, és kihúzta a halomból. – Hát igen. Nem tudom, érdekli-e. – Átcsúsztatta az asztalon, hosszú barna keze a kép felét eltakarta. Láttam egy hivatalos pecsétet a jobb felső sarokban, a rendőrség kandzsiját, és egy szemcsés fekete-fehér fotót a keze alatt. Egy rendőrségi szalagnak látszó dolgot láttam, egy autót nyitott csomagtartóval. Valami volt a csomagtartóban, amit nem tudtam kivenni, amíg Si Csungming fel nem emelte a kezét. Aztán megértettem. – Ó – mondtam erőtlenül, és ösztönösen a szám elé emeltem a kezem. Olyan volt, mintha a vér egy csapásra kifutna az agyamból. A képen egy drága órát viselő emberi kar volt látható, mely élettelenül lógott ki egy kocsi csomagtartójából. Az egyetemi könyvtárban láttam hasonló képeket a maffia áldozatairól, de ami az autó kipufogócsöve alatt hevert, arról nem tudtam levenni a szemem. Szinte szertartásosan elrendezve, feltekerve, akár egy óriáskígyó, hevert ott egy kupac. – Ez… – kérdeztem elcsukló hangon – ez az, amire gondolok? Ez emberi? Az áldozaté? – Igen. – Ezt értette „feldíszítés” alatt? – Igen. Ez Ogava egyik bűntettének a helyszíne. – Nyugodtan a képre tette az ujját, és visszahúzta magához az asztalon. – Az egyik bűncselekmény, amit a Szaitamai Bestiának tulajdonítanak. A szóbeszéd úgy tartja, hogy a test első szemrevételezésénél a rendőrség nem talált semmiféle nyomot arra vonatkozólag, hogy a… a belső szervek el lettek volna távolítva. Engem egészen lenyűgöz, tényleg, a zsenialitásnak azon foka, amit egy ember a kegyetlenségben képes elérni. – Visszatolta a fényképet, és felhúzta a mappára a megfeketedett gumiszalagot. – Ja, egyébként én a maga helyében nem vesztegetném az időmet Sen Nong osztályozási rendszerével. Értetlen arccal néztem rá: – Hogy… tessék? – Azt mondtam, ne vesztegesse az idejét Sen Nong csoportosítási rendszerével. Nem növény, amit keres.

23

Nem tudtam aludni. Si Csungming fotója folyton felriasztott, megmérgezte a gondolataimat, és a kép miatt azon kezdtem el töprengeni, vajon milyen messzire vagyok hajlandó elmenni, hogy a kedvében járjak. Amikor pedig nem az Ápolónő „díszítései”, akkor Jason körül jártak a gondolataim. Nem tudtam nyugodni, szikrázott és fájt a bőröm, amikor éjjel a lepedőhöz ért. Néha, amikor olyan helyen jelent meg, ahol a legkevésbé számítottam rá, a szobám előtt a folyosón, a bárpultnál, amikor tiszta pohárért mentem, és csendben, nyugodt szemmel követett a tekintetével, akkor azt mondtam magamnak, hogy biztos csak gúnyolódik velem a saját szórakoztatására. Néha azonban, például amikor a klubból hazafelé tartó sétáink alatt meredten nézett rám, az volt az érzésem, mintha mélyebbre, a ruhám alá akarna látni. Olyankor a jól megszokott rémes érzés lett úrrá rajtam, ezért szorosabbra húztam a kabátom, felhajtottam a gallérom, keresztbe fontam karjaimat a mellemen, és megszaporáztam a lépteimet, hogy lemaradjon mögöttem az ikrekkel. A ház mintha egyre magányosabbá vált volna. Egyik reggel, Si Csungming látogatása után pár nappal, korán felébredtem, és futonágyamon fekve a csendet hallgattam. Tudatában voltam a minden irányba elnyúló szobáknak, a kattogó padlódeszkáknak és a kisöpretlen sarkoknak, telve titkokkal és talán váratlan halállal. A többiek még aludtak, és hirtelen elviselhetetlenné vált a csend. Felkeltem, ettem néhány kínai kacsakörtét, ittam egy erős kávét, aztán magamra húztam egy vászonruhát, összeszedtem a jegyzetfüzeteimet és kandzsi-könyveimet, és mindent levittem a kertbe. Szokatlanul meleg nap volt, szinte nyárias. Azon kora őszi reggelek egyike, amikor az ég annyira tiszta, hogy az ember szinte fél elereszteni a holmiját, nehogy az egyenesen felreppenjen a kék

égbe és eltűnjön örökre. Sosem gondoltam volna, hogy a japán ég ennyire tiszta lehet. Lepakoltam a holmimat az egyik nyugágra, és szétnéztem. Az öreg tavacska mellett egy ösvény maradványait láttam, díszes járólapokat, melyek a lezárt szobák felé kanyarodtak, s eltűntek az aljnövényzetben. Elindultam rajta a tavacska mentén, a lámpás és a kőpad felé, melyet Si Csungming annyira lenyűgözőnek talált. Úgy mentem, hogy a lábamat néztem. Egyszer csak meg kellett torpannom. Az ösvény folytatódott tovább a fák között, de az egyik járdakő közepén egy ökölnyi méretű, bebugyolált fehér kő feküdt, akár egy rothadó bambuszba csomagolt ajándék. Egy japánkertben minden titkos jelentést hordozhat, és a járdára helyezett kő egyértelmű jel volt: eddig és ne tovább. Álltam egy darabig, és csak néztem a követ. A nap elbújt egy felhő mögött, hirtelen hideg lett. Vettem egy mély levegőt, és átléptem a kő fölött. Egy pillanatra megálltam és vártam, hogy történik-e valami. Egy hosszú tollú kis madár reppent fel a földről, egyébként a kert csendes volt. A madár letelepedett az egyik fára, és mintha engem nézett volna. Miközben éreztem magamon a tekintetét, továbbmentem a lezárt szárnyig, míg végül egy fal előtt találtam magam. Átléptem egy letört ágat, és lehajoltam az egyik biztonsági rácshoz. Orromat egészen közel dugtam hozzá, és megéreztem a lezárt szobák por- és penészszagát. A pincét elvileg elárasztotta a víz és veszélyessé vált. Ezt Jason mesélte, aki lement oda egyszer, hónapokkal ezelőtt. A földrengés során vízvezetékek törtek el, amitől a szobák némelyike föld alatti tóvá változott. Visszafordultam a kert felé, miközben Si Csungming szavai jártak a fejemben: „A jövője arra vár, hogy felfedjék.” Nagyon különös érzésem támadt. Olyan érzés, mintha a kert jövője kimondottan arra a területre összpontosult volna, ahol éppen álltam: a kőlámpás környékére.

24

Nanking, 1937. december 14., dél tájban Az igazságra lassan fény derül a rádióból. És amit hallunk, az egyáltalán nem szívderítő. Tegnap, a Csungsan kapu felrobbantása után, a JCsH átszivárgott a városfal nyílásain. Szerencsém volt, hogy még időben el tudtam menekülni. A délután folyamán tankjaikkal, lángszóróikkal és tarackágyúikkal ellepték a várost. Éjfélre a japánok elfoglalták az összes kormányzati épületet Nankingban. Amikor ezt meghallottuk, lehorgasztottuk a fejünket. Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Végül felálltam, kikapcsoltam a rádiót, és a vállára tettem a kezem. – Ne aggódj. Vege lesz, még mielőtt a ba… – haboztam, lenéztem a fejére, sűrű fekete hajára. – Vége lesz, mielőtt a kis hold megérkezik. Több mint két hétre elegendő élelmünk és vizünk van még. Egyébként is… – vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam biztató és nyugodt hangon szólni hozzá – a japánok civilizáltak. – A jövőnk a múltunk és a múltunk a jövőnk – suttogta. – Tudjuk jól, mi fog történni… Tudjuk jól, mi fog történni? Talán igaza van. Talán már születésünkkor magunkban hordozzuk a jövőnket. Talán éveken át nem teszünk mást, mint hogy próbálunk elúszni attól, amit tudunk, és talán csak az öregkor és a halál teszi lehetővé, hogy visszaússzunk valamihez, ami tiszta, és amit nem alakított át túlélés iránti ösztönünk. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha már minden ott van: sorsunk, szerelmeink és leendő gyermekeink? Mi van, ha születésünk napjától fogva magunkban hordozzuk őket? Ha úgy van, akkor már tudom, mi fog Nankinggal történni. Csak a kezemet kell kinyújtanom a válaszért…

Nanking, 1937. december 15., éjfél (a tizenegyedik hónap tizenharmadik napja) Na, tessék! Egy rövid nap telt csak el, és máris elfogyott minden önbizalmam. Sucsin, az én jövendőmondóm ezt nem látta előre. Nincs több ételünk! Ma hajnalban egy óra körül fura hangot hallottunk a külső udvar felől. Amikor kilestem a spalettákon, két rongyos fiút láttam, akik a cirokkal teli zsákot és a húsfüzéreket adogatták át a falon. Felkiáltottam, és a lépcső irányába rohantam. Megragadtam a vasrudat és dühösen meglóbáltam feléjük, de mire kinyitottam a reteszt, és kiszáguldottam az utcára, felborítva pár régi vizeshordót, már eltűntek. – Mi az? – Sucsin jelent meg az ajtóban, hosszú hálóruhájában. Kibontott haja a vállára omlott, és olajlámpát tartott a kezében. – Csungming? Mi történt? – Csitt. Add ide a kabátomat, menj vissza és zárd be utánam az ajtót. Ne nyisd ki, amíg vissza nem jövök. Elfutottam az elhagyatott házak között, át a bozótoson egészen Liuék házáig. Az övék volt az egyetlen lakott ház az utcában, és ahogy a sarkon befordultam, megláttam, hogy mindhárman a ház előtt álldogálnak a vizes holdfényben. Liu felesége sírt, fia pedig az utca végében állt és mereven, földbe gyökerezett lábbal, dühtől remegve bámult maga elé. Egy törött fa szekértengelyt tartott a kezében, mintha készenlétben állna, hogy lesújtson vele valakire. Még mielőtt odaértem volna, megértettem, hogy ugyanazt a csapást szenvedték el, mint mi. Behívtak a házba. Liu és én pipára gyújtottunk. – Már régen el kellett volna hagynunk a várost – mondta Liu felesége keserűen, és elfordult tőlünk. – Mind meg fogunk halni. Néztük, ahogy visszavonul, és hamarosan elfojtott zokogást hallottunk a másik szobából. Zavartan Liura pillantottam, de ő csak ült kifejezéstelen arccal, és az ajtón keresztül az utcára meredt. Csupán a nyakán lüktető ér árulkodott lelkiállapotáról. – Mi a véleménye? – szólalt meg végül, de nem fordult felém. – Két napra elegendő az élelmünk, aztán éhezni fogunk. Maga szerint megpróbáljunk valahonnan élelmet szerezni:'

Megráztam a fejem. – Nem – mondtam csendesen. – A város elesett. Nemsokára újra biztonságos lesz kimenni az utcára. Két nap vagy még annyi se. – És addig várjunk? – Igen. Azt hiszem., várnunk kellene. Már nem tart sokáig. Nanking, 1937. december 17. Két napja nem ettünk. Aggódom, meddig bírja így Sucsin. A béke már csak egy kéznyújtásnyira van. A rádiójelentések szerint kísérletet tesznek egy városi önkormányzati bizottság felállítására, nemsokára szabadon járhatunk majd az utcán, és a Vöröskereszt ingyen rizsadagokat fog osztani a Sanghaj úton. Hivatalos közlemény azonban még nem hangzott el. Összesöpörtük a rizst, amit a tolvajok elszórtak, és összekevertük a savanyúság maradékával, amit Sucsin félrerakott a konyhában. Mindez két étkezésre volt elegendő. Liu felesége aggódott Sucsinért, ezért megosztották velünk azt a keveset, amijük volt. Most viszont már semmink sincs. Ez a csontig lecsupaszított élet. Sucsin ugyan nem panaszkodik, de engem aggaszt a baba. Néha, az éjszaka kellős közepén az a furcsa érzésem támad, hogy Sucsinban egyre növekszik valami megfoghatatlan, testetlen, mint egy szellem, és nem tudok nem arra gondolni, hogy a mi kis hold lelkünk éhségében karját nyújtja ki felénk. A házimunkát sötétedés utánra hagyom: kiviszem éjjeliedényünket, és hozok be tüzelőfát. Borzasztóan hideg van, és még nappal is paplanokba bugyoláljuk magunkat. Lassan elfelejtem, hogy vannak jó dolgok is ezen a világon. Ma reggel találtam hat főtt tojást, amik egy csipadba csavarva egy ládában az ágy végében voltak elrejtve. Pirosra voltak festve. – Ez meg mi? – kérdeztem, amikor levittem őket Sucsinhoz a földszintre. Nem nézett fel. – Tedd vissza őket a helyükre. – Mire valók? – Tudod jól.

– A mi hold lelkünk man jüéjára?34 Nem felelt. Lenéztem a kezemben levő tojásokra. Megdöbbentő, hogy mindössze két étel nélkül eltöltött nap mennyire meg tudja változtatni az embert. Könnyű szívvel gondoltam arra, hogy egyszerűen feltöröm és megeszem a tojásokat. Gyorsan az asztalra helyeztem őket Sucsin elé, és hátraléptem. – Egyél – mondtam és a tojásokra mutattam. – Edd meg őket most rögtön. Csak ült és meredt rájuk, kabátja szorosan köré csavarva, és elmerengő, üres kifejezés ült a szemében. – Azt mondtam, egyél. Most azonnal. – Szerencsétlenséget hozna holdlelkünkre. – Szerencsétlenséget? Ne beszélj nekem szerencsétlenségről. Azt hiszed, én nem tudom, mit jelent ez? – remegni kezdtem. – EGYÉL! De ő csak ült szótlanul és konokul, miközben én fel-alá járkáltam a szobában, és reményvesztettségem szinte kirobbant belőlem. Hogy lehet ilyen ostoba, hogy a kisbabánk életét veszélyezteti? Végül, hihetetlen erőfeszítés árán, hátat fordítottam a tolásoknak, becsaptam az ajtót és a dolgozószobámba mentem. Itt ülök azóta is, és semmire sem tudok koncentrálni. Nanking, 1937. december 17. délután Miközben ezt a bejegyzést írom, egy illat lebegett be a spaletták között. Egyszerre borzasztó és csodálatos. Sülő hús illata! Valaki nem messze húst süt. Az illat a spalettákhoz vonzott, ahol remegve, orromat szorosan a résekhez nyomva, éhesen szívtam be a levegőt. Elképzeltem egy családot, talán valahol a szomszédos utcában, ahogy ülnek az asztal körül, előttük habos rizs halmai, kukoricasütemények, nedvdús disznóhús. Lehet, hogy a tolvajok azok, és éppen azt főzik, amit tőlünk loptak? Elfelejtették volna a koldus csirkéjének 34

a kisbaba születése utáni egy hónap végének ünnepe, amikor a családtagok a kismamát és a babát köszöntik a családban és a világban (kínai)

legendáját? Elfelejtették, amit Csiangszuban minden tolvajnak tudnia kell, hogy a föld alatt, és ne a szabad ég alatt süssék meg a lopott ételt, mert az illat elárulhatja őket? Ha azonban az emberek eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy ilyen nyíltan főzzenek, akkor a béke csak néhány órányira lehet. Biztonságosnak kell lennie odakint. Kimegyek. Kimegyek és szerzek élelmet Sucsinnak.

25

Si Csungming azt mondta, nem növény. Nem növény. Erre gondoltam a tankönyveim fölé görnyedve a nyugágyon. Már vagy egy órája olvastam, amikor valami elterelte a figyelmemet. Alig harminc centire a lábfejemtől egy kabócalárva húzta ki magát a földből, először egy csáp, majd egy újszülött sárkány arcocskája bújt elő. Letettem a könyvet, és figyeltem. Felkúszott egy rothadt fadarabra, és néhány perces pihenő után hozzákezdett a fáradságos munkához: kihúzta szárnyait a gubóból, egyszerre egyet, fájdalmasan lassan. Azt olvastam, hogy a kabóca szárnyát a hagyományos orvoslásban a fülfájás ellen használták. A Fujuki poharának szélén megtapadó barnás porra gondoltam. Nem növény, amit keres. Ha nem növény, akkor…? A bogár kiegyenesedett, frissen és zavarodottan, szárnyait a születés fehér hálói borították, aztán körbenézett. Hogyhogy éppen most bújt elő? A többi kabóca már rég kibújt és el is ment hetekkel ezelőtt. – Miről álmodozol? Felugrottam. Jason egy méterre állt tőlem, kávéscsészét tartva a kezében. Farmer és póló volt rajta, bőre sima volt és napbarnított. Olyan arccal nézte kivillanó lábaim és karjaim, mintha emlékeztettem volna valamire. Ösztönösen összekulcsoltam kezem a térdem körül, és előredőltem egy kicsit, a könyvem fölé görnyedve. – Egy kabócát nézek – mondtam. – Látod? Leguggolt, és tenyerével árnyékolva szemét, megnézte a bogarat. Karjának égett vaj színe volt, és valószínűleg aznap reggel járt fodrásznál, mert a frizurája látni engedett egy apró anyajegyet éppen a füle alatt. – Azt hittem, már mind elpusztultak – mondtam. – Azt hittem, túl hideg van nekik.

– Ma viszont meleg van. És egyébként is, tudod, mindenféle fura szarság folyik ebben a kertben. Kérdezd csak Szvetlánát. A szabályok itt nem érvényesek. Közelebb jött, és lefeküdt a mellettem álló nyugágyra, bögréjét combján egyensúlyozta, lábait keresztbe tette. – A baba-jagák elmentek a Jojogi parkba, hogy megnézzék a rockabilly fiúkat – mondta. – Egyedül vagyunk. Nem feleltem. Az ajkamba haraptam, és az emeleti ablakokra meredtem. – Nos? – kérdezte. – Nos mi? – Mire gondoltál? – Nem gondoltam semmire. Semmin sem… gondolkoztam. Felhúzta a szemöldökét. – Semmin – ismételtem. – Igen, hallottam. – Megitta a kávéját, felfordította a bögrét, aztán oldalvást rám nézett és megszólalt: – Árulj el nekem valamit. – Mit? – Mondd csak, miért bámullak folyton? Lesütöttem a szemem, és a könyv borítóját babráltam, mintha nem is hallottam volna. – Azt kérdeztem, vajon miért bámullak folyton? Szerintem te rejtegetsz valamit, amit én igazán érdekesnek találnék. Hirtelen, a napsütés ellenére, libabőrös lettem. Rápislogtam. – Ne haragudj – mondtam halk és távolról jövő hangon. – Mit mondtál? – Valamit rejtegetsz – felemelte a karját és pólója ujjával megtörölte a homlokát. – Egyszerű. Csak rád nézek és látom is. Nem tudom, hogy pontosan mi az, de az… ösztöneim azt súgják, valami olyasmi lehet, ami tetszeni fog nekem. Tudod, én egy… – két ujjával megkocogtatta a homlokát. – Én egy látnok vagyok, ha nőkről van szó. Érzem a levegőben. A bőrömön. – Megrázkódott és végigsimított a karján. – A bőröm színe egyszerűen megváltozik. – Tévedsz – a hasam köré fontam a karomat. – Semmit sem rejtegetek. – Dehogynem.

– Nem. Csodálkozva meredt rám. Egy percig azt hittem., hogy nevetésbe fog kitörni. Helyette csak sóhajtott. Felállt és lustán nyújtózkodott egyet, dörzsölgette a karját, gyűrögettc a pólóját, úgyhogy megpillanthattam lapos hasát. – Nem – mondta, és elgondolkodva az égre sandított. – Nem. – Leengedte a karját és a lilaakác-alagút felé fordult. – Persze, hogy nem.

26

Egyszer olvastam egy történetet egy japán lányról, aki egy kertben ragadt, amikor a kabócák kibújtak a földből. Mind egyszerre jöttek elő. Felpillantott, és ott voltak mindenhol, gyarmatosították a levegőt meg a fákat, és olyan sokan voltak, hogy az ágak roskadoztak és néhány le is szakadt alattuk. Milliónyi kabóca repült fel az ágakra, a zaj egyre erősödött és visszhangzott a falak között, míg végül fülsüketítővé vált. A lány rémülten keresett menedéket, miközben sok kabócát agyontaposott, eltiporta szárnyaikat, kitörte őket védőburkaikból, úgyhogy visítoztak és tekeregtek, mint törött Katalin-szekerek, körbe-körbe, barnásfekete szárnyak pacáját hagyva a földön. Amikor végre megtalálta a kertből kivezető utat, egy fiú karjaiba szaladt, aki felemelte és biztonságos helyre vitte. A lány még nem tudta, de a kabócák áldást hoztak rá. Ez volt az a fiú, akit a sors neki szánt. Felriadtam. Valami a lábamhoz ért. Gyorsan felültem és bizonytalanul körbenéztem. A kert most más volt – besötétedett. A nap lement. Elmerültem egy álomban. Álmomban Jason volt, aki felkapta a lányt és elvitte magával. Ingnyaka ki volt gombolva, és ahogy felkapta, valami durvát és csábítót suttogott a fülébe, amitől a lány elpirult és eltakarta az arcát. Valami a karomnak vágódott, mire riadtan feltápászkodtam, könyveim pedig mind a földre potyogtak. Mindenhol apró gödröcskék jelentek meg a földön, és a por úgy szállt fel, mintha lövedékek csapódtak volna a talajba. Eső. Csak eső volt, de még mindig a japán lányról szóló történetről ábrándoztam, Csupasz bőrömet úgy marták az esőcseppek, mint a sav. Gyorsan összeszedtem ahány könyvet csak tudtam, és átszaladtam a kerten a lilaakác-alagút irányába. Helyére csúsztattam az ajtót. A lépcsőház hűvös volt, elszáradt falevelek hevertek a lépcsőfokokon. Hátam mögött a rizspapír ablakon dobolt az eső, és szinte láttam, ahogy bogarak

csattogtak, kavarogtak a faágak körül, és tölcsérként emelkedtek a tető fölé, mint egy óriási porördög. A félhomályban lerúgtam a cipőmet és felsiettem a lépcsőn. Jason a lépcső tetején állt, mintha rám várt volna. Fel volt öltözve, mintha menni készülne, de cipőt nem viselt. Megálltam előtte, és könyveimet a földre ejtettem. – Mi az? – Megvágott – mondtam, és megdörzsöltem a karomat. – Azt hiszem, a lílaakác megvágott. – És közben azt képzeltem, hogy bogárszárnyak súrolják a bőrömet. Hozzám hajolt, és megfogta a bokámat. Összerándultam, és ösztönösen elrántottam a lábam. – Mit csinálsz? Ujját a szájához tette, felnézett és felhúzta a szemöldökét. – Mit csinálnék? Bénultan, kissé szétterpesztett lábbal álltam, és csendben meredtem rá, ahogy nyugodtan fel-le húzta kezét a vádlimon, mint egy istállófiú, aki a ló rejtett hibáit keresi. A térdemen megállt a keze, néhány centire szoknyám szélétől, szemét félig behunyta, mintha az ujja egy sztetoszkóp lett volna, és a bajt próbálta volna megtalálni vele. Verejték ült ki a vállamra és a nyakszirtemre. Felegyenesedett, felemelte jobb kezemet, és tenyerével végigsimította a karomat, tölcsért formálva a könyökömön. Az eső dörömbölése visszhangzott a házban, és úgy dübörgött végig a folyosón, mint a jégeső. Jason jobb kezét jobb vállamra helyezte és a hajamat csavargatta a tarkómon. Éreztem szívverésemet a tenyerében lüktetni. – Kérlek… Elmosolyodott, és látni engedte egy csorba fogát. – Tiszta vagy – mondta. – Nagyon tiszta. A szemem elé akartam tenni a kezem, mert apró fényfoltok táncoltak a retinám előtt. – Tudod, minek van most itt az ideje? – kérdezte. – Nem. Minek? – Annak, hogy mi ketten végre megtegyük. – Finoman, megfogta a kezemet. – Gyere. Mindjárt kitaláljuk, mit rejtegetsz. Összeszorítottam a térdeimet, és lecövekeltem. Bőröm elviselhetetlenül feszes volt, mintha minden szőrszál egyenesen felfelé meredt volna, hogy megpróbálja megállítani ezt a fantom-

énemet, mely ki akarta húzni magát, hogy egyenesen Jason karjaiba csússzon. Két különálló izzadságerecske folyt le a lapockámon. – Hé – mondta sunyi mosollyal –, ne aggódj. Leveszem a patáimat, mielőtt elkezdjük. – Engedj – mondtam, elhúztam a karomat, és szinte bukdácsolva léptem hátra. – Kérlek, hagyj békén! Esetlenül összeszedtem a könyveimet, és kissé előredőlve szaladtam vissza a szobámba, miközben a hasamhoz szorítottam a könyveket. Becsaptam az ajtót és nekitámaszkodtam. A szívem sokáig olyan hangosan dobogott a félhomályban, hogy mellette szinte semmi mást nem hallottam. Este hatkor már sötét volt odakint, és a függönyön keresztül Mickey Rourke fényei szűrődtek be a szobába. Már majdnem öt órája ültem a sötétben a tükör előtt, és egyik cigarettát szívtam a másik után, az érzés mégsem múlt el. Bizsergető, eufórikus érzés volt, mintha buborékok pattogtak volna a bőrömön. Amikor enyhülni kezdett az érzés, csak arra kellett gondolnom, ahogy Jason azt mondja „Mindjárt kitaláljuk, mit rejtegetsz”, és máris kezdődött a bizsergés elölről. Ideje volt készülődni a klubba. Remegtem, amikor felálltam. Levetettem a ruhám, kinyitottam a szekrényt és kivettem belőle a csomagjaimat. Találtam egy francia fehérneműt szivárványszínű selyemből, amiről széles szalagok lógtak le, és a közepén volt egy egyszerű bársonybetét, amin több száz középkori bíbor virág tekeredett egymásba, és úgy tört át a selymen, mint egy zsoltár-díszítés. Belebújtam, és felhúztam, a köldökömig. Aztán megfordultam és szemügyre vettem tükörképemet. Az egész hasamat eltakarta, köldökömtől a combom tetejéig. Semmi sem látszott. A ház másik végében az orosz lányok kiabáltak és civakodtak, mint munkába indulás előtt általában. Önkívületben öltöztem fel, és egy vékony fekete bársonyruhát húztam magamra. Ültem a kisszéken, kissé szétnyitott lábakkal, és fejemet a térdeim közé ejtettem, ahogy az orosz lányoktól lestem el, és lakkot fújtam a hajamra.

Odakint az oroszok még mindig kiabáltak. A rúzs feleslegét óvatosan leszedtem, felvettem egy tűsarkút, és kiléptem a szobából. Kissé bizonytalan léptekkel mentem végig a folyosón, majd kihúztam magam, és magasra tartottam a fejem. A konyhában égett a lámpa. Jason volt benn háttal az ajtónak, éppen egy indulás előtti Martinit kevert, és magában énekelt, hogy elnyomja a zsivajt: – Agyatlan ruszkik. Agyatlan, cicomás ruszkik – hangja elakadt, amikor meghallotta, hogy elmegyek az ajtó előtt. Továbbmentem. Már a folyosó végén jártam, amikor utánam kiáltott: – Grey! Lemerevedtem, kezem ökölbe szorult, és lehunytam a szemem. Megvártam, amíg lelassul a légzésem, aztán megfordultam. Úgy nézett rám a folyosón, mintha szellemet látott volna. – Igen? – szóltam. A sminkemre, a hajamra és a fényes fekete magas sarkúmra meredt. – Igen? – ismételtem, miközben éreztem, hogy elvörösödöm. – Ez új – mondta végül. – A ruha. Nem igaz? Nem feleltem. Szememet a mennyezetre szegeztem, a fejem zúgott. – Tudtam – mondta, és valamiféle lenyűgözött önelégültség volt a hangjában. – Mindig is tudtam, hogy legbelül te csakis szex, tiszta szex vagy.

27

Jason ritkán beszélt hozzánk, de aznap este, miközben a klub felé sétáltunk, be nem állt a szája. „Ezt az én kedvemért vetted fel, ugye?” mondogatta, miközben az oldalamon lépdelt. „A kedvemért van az egész. Rajta, ismerd el!” Az oroszok rendkívül jól mulattak ezen, de én nem találtam a válaszhoz megfelelő szavakat. Biztosan tudtam, hogy arcom egyre pirosabb, és ezt Jason is jól láthatta. Ráadásul a francia bugyi csúszkálni kezdett a ruha alatt, mintha önálló életet élne és tudatni akarná Jasonnel: „Igen! Tényleg a te kedvedért vette fel!” Végül feladta, és az út hátralevő részét csendben tette meg, elgondolkodó arckifejezéssel. A tarkóját nézve az járt a fejemben: „Komolyan gondolod? Nem csak ugratsz? Kérlek, ugye nem csak ugratsz? Azt nem bírnám elviselni…” A klubban nagy volt a nyüzsgés, a Hitachi céges bulit tartott, négy asztalt foglaltak, és Mama jó hangulatban volt. Bársonyruhámban mindenki felfigyelt rám, mintha ragyogtam volna, akár egy gésa lámpása a Kiotó utcában. Csupán akkor vettem észre, hogy egész este nem gondoltam Si Csungming gyógyszerére, amikor Fujuki és bandája belépett a klubba. Amikor megpillantottam őket az ajtóban, hihetetlen módon felélénkültem. A társaság a Gamagori motorcsónakverseny-stadionban játszott Aicsiban, és igen jó hangulatban voltak. Az Ápolónő félrevonult, de ezúttal nem az alkóvban várakozott, hanem a hallban ült le a kanapéra, keresztbe tett lábbal. Akárhányszor kinyílt az alumíniumajtó, láttam körömcípős lábát, és minden alkalommal elfelejtettem, miről is beszéltem éppen: mindig a bűnügyi fotó jutott az eszembe. A Szaitamai Bestia. Eszembe jutott Si Csungming fanyar arckifejezése, amikor kiejtette a „feldíszítés” szót. Mennyire kell erősnek lennie, hogy megölhessen egy embert? Mennyire kell jártasnak lennie az

anatómiában ahhoz, hogy kivegye a belsőségeit, és ennek ne legyen kívülről látható nyoma? Fujuki beszédes kedvében volt. Nagyot kaszált, és aznap este bulit szervezett a lakásán. Gyorsan híre ment az asztal körül, hogy hoszteszeket toborozni jött ide. Épp, ahogy Si Csungming mondta. A háza – gondoltam, beletúrtam a hajamba, és kisimítottam a harisnyát a combomon –, talán ott rejtegeti a titkát. Meglepő módon Bison is velük volt. Továbbra is magabiztos volt, és borostás, mint egy csatlós. Könyökeit az asztalon nyugtatta, zakójának ujja fel volt hajtva, és látható volt erős alkarja. Továbbra is sztorikkal szórakoztatta a társaságot: egy akaszakai klubról, egy bűnbandáról, egy nem létező golfklub részvényeiről, amelyeket eladtak neki. Csak mesélt és mesélt, de valami hiányzott a tekintetéből. Leigázták, a nevettető mindig kész mosolya eltűnt, és az a benyomásom támadt, hogy csak kényszerűségből volt ott, mint egy udvari bolond. Úgy tettem, mintha udvariasan hallgatnám, dohányoztam és figyelmesen bólogattam, valójában azonban Fujukit néztem, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám benne tudatosítani a létezésemet. – Szinte az összes részvényt eladták, mire lebuktak – mondta Bison és megrázta a fejét. – Elnézést – mondtam, elnyomtam a cigarettát és hátratoltam a székem. – Bocsássanak meg egy percre. A mosdó a bejárati ajtóval szomszédos tömbben volt. El kellett mennem Fujuki kerekes széke mellett. Lesimítottam a ruhámat, kihúztam magam, lazán leengedtem a karomat és elindultam. Remegtem, de kényszerítettem magam, hogy tovább menjek, lassan, olyan erőltetett szexi módon, amitől éreztem, hogy lángra kap az arcom és kimegy az erő a lábaimból. A zene és a beszélgetés zaja ellenére hallottam harisnyám susogását, ahogy combjaim egymáshoz dörzsölődtek. Fujuki apró feje csak fél méterre volt tőlem, és ahogy közelebb értem, megbillentettem a csípőm éppen annyira, hogy beleütközzem tolószékébe, és felhívjam magamra a figyelmét. – Bocsásson meg. – Kezemet a székre helyeztem, hogy megállítsam. – Sajnálom. – Kissé felemelte a karját, és megpróbálta merev öreg nyakát elfordítani, hogy utánam

fordulhasson. Bizalmasan megszorítottam a vállát, és szándékosan ismét hozzáértem a combommal, hogy a nejlon csábító zizzenése és a hús melege felszálljon hozzá. A csatlósok mind engem bámultak. Aztán észrevettem Jasont a bárnál. Éppen a szájához emelt egy pezsgőspoharat, és közben meredten nézett rám. Megigazítottam a ruhám, és mentem tovább. A mosdóban magamra zártam az ajtót, fékezhetetlenül remegtem, és feldúlt arcomat néztem a tükörben. Hihetetlen. Lassan vámpírrá változom. Ha most látna valaki, nem hinné el, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki két hónappal ezelőtt Tokióba érkezett. – Tanácsolom, ne menj – mondta Strawberry. – Fujuki hív lakásába, de Strawberry gondolja, ez nem jó ötlet. – Amikor a banda megérkezett, előkészíttette az asztalt, majd szeszélyesen visszavonult asztala mögé, és ott maradt egész éjszaka. Vedelte a pezsgőt, és mindnyájunkat folyamatosan fürkészett apró gyanakvó szemeivel. Mire a klub kiürült, és a székek felkerültek az asztalok tetejére, dühöngő részeggé változott. – Nem érted – cigarettaszipkáját felém emelte és a levegőbe szúrt vele. – Te nem vagy, mint japán lányok, japán lányok értik emberek mint Fujuki úr. – És az orosz lányok? Ők is mennek. – Az oroszok! – megvetően felhorkant, és egy szőkésfehér hajtincset húzott el a homlokából – Az oroszok! – Ők sem értik a japán férfiakat jobban, mint én. – Oké – felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. Kiitta a poharát, felült, és megpróbálta összeszedni magát. – Oké – mondta, előrehajolt, és cigarettáját rám szegezte. Néha, amikor ennyire részeg volt, kivillantotta a fogait. Az volt a vicc, hogy számos plasztikai műtétje mellett a fogait sohasem csináltatta meg, elszíneződtek, néhány már szinte fekete volt. – Elmész Fujuki lakásába, és óvatos vagy. Oké? Ha én volna, nem fogok enni semmit az ő házába. – Mit nem? – Nem fognék enni semmi húst. A tarkómon felállt a szőr. – Hogy érti ezt? – kérdeztem elhaló hangon.

– Túl sok történet. – Miféle történet? Strawberry vállat vont. Lassan körbejáratta szemét a klubon. Fujuki autói ötven emelettel lejjebb várakoztak, és a legtöbb lány már a ruhatárban volt. Odakint heves szél fújt. – Hogy érti ezt? – kérdeztem újra. – Miféle történetek? Milyen hús? – Semmi! – visszautasítóan megrázta a fejét, és továbbra sem nézett a szemembe. – Csak viccek – nevetett magas, mesterkélt hangon. – Jobb, ha most befejezünk. Ez a beszélgetés most vége. Vége. Az agyam azonban továbbvágtatott. Ne egyek húst? Azon gondolkodtam, hogyan szedhetnék ki belőle többet. Tudtam, hogy valami fontos talányt hintett el előttem. Hirtelen megjelent Jason, leült mellém, előrehajolt, megragadta a székemet, és maga felé fordította. – Mész Fujukihoz? – kérdezte suttogva. Ő már átöltözött, és indulásra készen állt. – Az ikrek mondták, hogy mész. – Igen. – Akkor én is megyek. – Mi? – Mert az éjszakát együtt töltjük. Te meg én. Megegyeztünk Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de nem jött ki hang a torkomon. – Az Ápolónő – mondta Jason, mintha egy kérdésre felelne. – Őmiatta látnak majd szívesen. – Megnyalta a száját, és Strawberryre pillantott, aki egy újabb cigarettára gyújtott, és mindentudón felhúzta a szemöldökét a beszélgetés hallatán. – Hadd fogalmazzak másképp – suttogta. – Ő olyan izgi számomra. Már ha érted, mire gondolok.

28

Fujuki és kísérete előrement, a vendégeket pedig egy sor fekete Lincoln Continental várta az utcán. Az utolsók közt voltam, akik elhagyták a klubot, és mire leértem az utcára, szinte az összes hosztesz és Jason is elment. Becsúsztam az utolsó kocsi hátsó ülésére három japán hosztesszel. Útközben ügyfeleikről beszélgettek, én azonban szótlanul cigarettáztam. Amint áthaladtunk Nisi Sinbasin, elmentünk a kert mellett, ahol Jasonnel először találkoztam, de nem ismertem fel azonnal: már majdnem elhagytuk, amikor rájöttem, hogy a holdfényben furcsán ragyogó sorok a fák alatt álló néma kőgyerekek voltak. – Mi ez a hely? – kérdeztem a sofőrt japánul. – A Zódzsódzsi templom. – Zódzsódzsi? És az a sok-sok gyerek? A sofőr szigorúan nézett rám a visszapillantó tükörben, mintha megleptem volna a kérdésemmel. – Azok Dzsizók. A halott gyermekek angyalai. A halva született gyermekeké. – Amikor nem feleltem, így szólt: – Érti, amit mondok? Hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem a fák alatt sorakozó kísérteties szobrokat. Egy kis remegés járta át a szívemet. Az ember sosem tudhatja, mi zajlik a tudatalattijában. Talán mindig is tudtam, mit jelentettek azok a szobrok. Talán épp azért aludtam abban a parkban. – Igen – mondtam kimérten. – Igen, értem. Fujuki a Tokió Torony közelében egy magánparkban, biztonsági kapuk mögé rejtett impozáns apartmanépületben lakott. Ahogy a Continental lekanyarodott az útról, az öböl felől fújó szélben susogtak a nagy pálmafák. Az őr egy gyéren megvilágított recepciós pult mögül jött elő, leguggolt, hogy kinyissa a biztonsági üvegajtó alját, és a társaságot egy csendes márványhallon keresztül egy magánlifthez kísérte, ami szintén kulccsal nyílt.

Amikor kinyílt az ajtó a felhőkarcoló tetején, a lófarkas férfi már várt ránk. Nem nézett senkire, hanem fürgén megfordult, és egy hosszú folyosóra vezetett bennünket. A szobákat egy hosszú diófa borítású folyosó kötötte össze, mely mintha a végtelenbe nyúlt volna. A padlóra rejtett világítás vetett fényköröket, az egész olyan volt, akár egy kifutópálya, mely a messzeségbe hívogatott. Alaposan szemügyre vettem mindent, és azon töprengtem, vajon az Ápolónő is itt lakik-e valamelyik ajtó mögött. Egy megvilágított keretben függő foltos, viharvert japán zászló és egy akácfából faragott és fehérre festett szertartásos hamvveder mellett haladtunk el, mely egy üvegvitrinben volt kiállítva. Zárat nem láttam rajtuk. Úgy döntöttem, kicsit lemaradok a csoporttól. Elhaladtunk egy harcokat látott, kitömött katonai egyenruha mellett. Lehajoltam egy kicsit, ujjamat bedugtam a szekrény nyílásába, és megérintettem az uniformis peremét. – Te meg mit csináltál? – kérdezte az egyik hosztesz, amikor utolértem a csoportot. – Semmit – motyogtam, de a szívem szaporábban vert. Nincs riasztó. Nem is mertem remélni, hogy nem lesz riasztó. Elmentünk egy lépcső mellett, mely lefelé vezetett a sötétbe. A lakás tehát kétszintes volt. Miféle szobák lehetnek odalenn? Hirtelen ketreceket képzeltem magam elé. Nem egy növényt keresünk… A csoport megállt. A táskákat és kabátokat letettük a gardróbban. Hamarosan halk zenét és jégkockák csilingelését hallottuk, majd egy füstös, alacsony mennyezetes, gondosan megvilágított alkóvokkal és vitrinekkel teli szobába értünk. A korábbi kocsikkal érkezett hoszteszek már elhelyezkedtek a hatalmas ökörvérszínű Chesterfield-díványokon, poharakat egyensúlyoztak a térdükön, és halk mormogással beszélgettek. Jason egy karosszékben ült, kényelmesen hátradőlt, és cigaretta égett az ujjai között. Épp, mintha csak otthon pihenne egy hosszú fárasztó nap után. Fujuki a szoba másik végében ült tolószékében. Laza jukata35 volt rajta, lábai szabadon voltak, és 35

laza fürdőköpeny vagy köntös, nyárias kimonó (japán)

ide-oda gördült a szobában kerekes székével, hogy körbevezesse Bisont. Egy erotikus fametszetsorozatot néztek a falon, hosszú testű kurtizánokat csontsovány lábakkal, akiknek hímzett kimonója szétnyílt, hogy kivillantsa túlméretezett nemi szervüket. Nem tudtam ellenállni. Azonnal megbabonáztak azok a nyomatok. Éreztem, hogy néhány méterre tőlem Jason elbűvölve figyeli a reakciómat, mégsem tudtam levenni róluk a szemem. Jason felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott, azzal a hosszú és komótos mosollyal, amitől csorba fogának csak a vége látszott ki, azzal a mosollyal, mellyel a takadanobabai folyosón nézett rám. – És ez? – kérdezte Bison japánul, és szivarjával az egyik képre bökött. – Ez a vörös kimonós? – Azt Suncso készítette – felelte Fujuki recsegő suttogással. – 18, század. Négymillió jenre van biztosítva. Gyönyörű, igaz? Egy kis szaitamai csimpira szabadította ki számomra egy Waikikibeli házból. A lófarkas diszkréten köhintett, mire Bison megfordult. Fujuki megfordította elektromos tolószékét, és ránk nézett. – Erre gyertek – suttogta az összegyűlt lányoknak. Erre. Egy boltíves folyosón keresztül egy szobába értünk, ahol két, a mennyezetre láthatatlan zsinórokkal felfüggesztett szamurájkard alatt egy csoport Aloha-inges férfi ült whiskyt iszogatva. Félig felemelkedtek, amikor Fujuki elgördült mellettük, Az elhúzott guruló üvegajtók egy központi udvarra vezettek, melyet teljes egészében fényes fekete márvány borított, visszatükrözve az éjszakai égboltot. A közepében egy szurokfekete, spotlámpákkal megvilágított medence állt, mintha ugyanabból a tömbből faragták volna ki. Jó néhány gázmelegítő állt elszórva, és hat hosszú étkezőasztal volt elhelyezve a medence körül, mindegyiken fekete zománc tányéralátétek, ezüst evőpálcikák és nehéz üvegkelyhek. Sok helyet már elfoglaltak. Néhány nagydarab, rövidre nyírt hajú férfi szivarozva pánt nélküli estélyi ruhába öltözött nőkkel beszélgetett. Rengeteg lány volt. Fujuki jó sok hoszteszklubot ismerhet. – Fujuki úr – szólítottam meg, amikor mögé léptem. Megállította a székét, és csodálkozva nézett rám. Eddig egy lány

sem merte megszólítani. Lábaim reszkettek. – Szeretnék… szeretnék maga mellé ülni. Összehúzta a szemét. Neveletlenségem talán kíváncsivá tette. Közelebb léptem, elég közel ahhoz, hogy szemügyre vehesse a ruhában feszülő csípőmet és mellemet. Hirtelen elhatározásból megfogtam a kezét, és a csípőmre helyeztem: – Maga mellett akarok ülni. Fujuki a kezére nézett, amit ruhám redőjére szorítottam. Talán érezte alatta a francia alsóneműt, a selyem susogását a selymen, a rugalmas feszülést ujjai alatt. Talán egyszerűen azt hitte, bolond vagyok, mert egy pillanat múlva karcosan felnevetett. – Jól van, akkor gyere – suttogta. – Ülj mellém, ha akarsz. Kerekes székét az asztalhoz irányította, én pedig remegve mellé húztam egy széket, és leültem. Bison már helyet foglalt néhány székkel odébb, felvette szalvétáját, kirázta és gallérja mögé gyűrte. Egy fekete pólós pincér keringett körülöttünk jeges vodkakoktélokkal fehér pohárban, melyekből gőzölgő csíkok szálltak fel, mint a szárazjégből. Kortyoltam belőle, és lopva végignéztem az udvaron. Voltak kivilágított és sötétbe burkolózó ablakok, és arra gondoltam, hogy valahol ebben a lakásban van az a valami, ami Si Csungmingnek annyi álmatlan éjszakát okoz. Nem növény. Ha nem növény, akkor mégis mi? Magasan a falon egy piros lámpát pillantottam meg. Riasztó volna? Ételt szolgáltak fel az asztaloknál: dominóformában csalánágyon elhelyezett tonhalszeleteket, tálkákban algával megszórt diótofut, reszelt retket, mely ropogós volt, akár a só. Bison mozdulatlanul ült, és egy tál jakitori csirkére meredt, mintha az valami nagy problémát vetett volna fel. Elsápadt és kiverte a víz, mintha beteg lenne. Csendben figyeltem, és eszembe jutott, hogy múltkor a klubban hogy festett, amikor döbbent arckifejezéssel, megbabonázva figyelte a Fujuki poharán visszamaradt anyagot. Akárcsak Strawberry. Ő sem akar húst enni. Ugyanazokat a sztorikat hallhatta, amiket Strawberry… Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és Fujukihoz hajoltam. -- Találkoztunk már – motyogtam japánul. – Emlékszik? – Valóban? – nem nézett rám. – Igen, nyáron. Reméltem, hogy újra találkozunk.

Egy kis idő után megszólalt: – Valóban? Valóban? – Miközben beszélt, szeme és furcsa kis orra nem mozgott, de amikor felhúzta a száját, különös, macskaszerű szemfogakat láttam a szája szegletében. Meredten néztem azokat a furcsa fogakat. – Szeretném megnézni a lakását – mondtam halkan. – Innen is láthatod – a zsebébe nyúlt és előhúzott egy szivart, amit kicsomagolt, egy diszkrét kis ezüstszerszámmal levágta a végét, figyelmesen vizsgálgatta, és leszedegette róla a dohánylevél-darabkákat. – Szeretnék körbenézni. Szeretném… – haboztam. Arrafelé mutattam, ahol a nyomatok voltak kiállítva, és fojtott hangon mondtam: – Szeretném látni a nyomatokat. Olvastam a sungáról. A maga darabjai nagyon ritkák. Meggyújtotta a szivart, és ásított: – Én hozattam őket Japánba – mondta, és ügyetlen angolra váltott. – Vissza a hazájukba. Az a hobbim, hogy – Eigo deva nanto iu no deszuka? Kaimodoszu kotova – Nihon no bidzsucuhinvo Kaimodoszu no deszujo. – Visszahonosít – mondtam. – Visszahonosítja a japán művészetet. – Úgy van. Vissza-ho-no-sít-ja a japán művészetet. – Megmutatná őket? – Nem – lassan lehunyta a szemét, mint egy öreg hüllő, és lazán rátette kezét a szemére, mintha jelezné, hogy most elég volt neki ennyi beszélgetés. – Köszönöm, de most nem. – Biztosan nem? Egyik szemét kinyitotta, és gyanakodva szemügyre vett. Meg akartam szólalni, de meggondoltam magam. Kezemet az ölembe ejtettem. Si Csungming azt mondta, sosem szabad megtudnia. Sosem, foghat gyanút. Megköszörültem a torkomat, és a szalvétám babráltam. – Persze ez most nem a legjobb alkalom. Nem alkalmas. – Rágyújtottam. Fujuki még egy pár pillanatig nézett rám, aztán, mintha elégedett lett volna az eredménnyel, újra lehunyta a szemét. Azután már nem sokat beszélgettünk. Aludt pár percig, és amikor felébredt, a jobbján ülő japán lány lecsapott rá, és egy

hosszú történetet mesélt egy amerikai lányról, aki melltartó nélkül ment kocogni, amitől Fujuki nevetni kezdett és lelkesen rázta a fejét. Csendben ültem, és elmélyülten szívtam egyik cigarettát a másik után. Hogyan tovább? Volt egy halvány elképzelésem arról, hogy lassan közeleg a cél, hogy már nem vagyok messze. Gyorsan megittam két pohár pezsgőt, elnyomtam a cigit, vettem egy mély lélegzetet, és hozzá hajoltam. – Fujuki-szan? – motyogtam. – Merre találom a mosdót? – Hi-hi – felelte szórakozottan. Jobbján a hosztesz éppen egy gyufásdoboz-trükköt mutatott be. A háta mögötti dupla üvegajtó felé intett. – Arra. Rámeredtem. Nagyobb ellenállásra számítottam. Miközben felálltam, lenéztem kicsi barna koponyájára, és vártam, hogy megmozduljon. De nem tette. Senki még csak fel sem nézett az asztalnál, mind el voltak merülve a beszélgetésben. Átsétáltam a teraszon, kiléptem az üvegajtón, gyorsan becsuktam magam mögött, és megálltam, egy pillanatra. Kezem az üvegre nyomtam és visszanéztem. Senki sem vette észre, hogy eljöttem. A medence távolabbi végében láttam Jasont két hosztesz között, és láttam Fujukit is, éppen ahogy otthagytam, keskeny lapockái mozogtak, ahogy nevetett. Elfordultam az ajtótól. Egy lambériás folyosón találtam magam, mely éppen a tükörképe volt annak, amin korábban bejöttünk. Telis-tele volt megvilágított üvegszekrényekkel: láttam egy no-színész kosztümjét, és egy szamurájpáncél csillogott a fojtott fényben. Végtelen sok ajtó nyílt a messzeségben. Vettem egy nagy levegőt és elindultam. A szőnyeg elnyelte lépteim zaját. A légkondicionáló hangja a repülőgépek zárt kabinjaira emlékeztetett. A levegőbe szimatoltam. Ne egyél húst… Egymás után hagytam el az ajtónyílásokat, de lépcsőházat nem találtam. A folyosó végén hirtelen jobbra fordultam egy másik folyosóra, és felgyorsult a szívverésem. Ott volt, jobb felé: a lépcsőlejáró, melynek tetején egy vaskos szárnyas ajtó volt. Úgy tíz méterre lehettem tőle, amikor jóval feljebb, a következő saroknál egy árnyék jelent meg a fal lábánál. Megdermedtem. Az Ápolónő volt. Csak ő lehetett. A másik folyosó irányából közelített. Valószínűleg gyorsan ment, mert az

árnyék egyre nagyobb lett, és sebesen kúszott felfelé a falon, míg végül szinte a plafont súrolta. Csak álltam bénultan, a szívem vadul zakatolt. Bármelyik pillanatban elérheti a sarkot és észrevehet engem. Már hallottam bőrcipőjének nyikorgását is. Vakon a következő ajtó után tapogatóztam. Nyitva volt. Odabent automatikusan felgyulladt egy lámpa, és épp, amikor az árnyék oldalra siklott a falon oda, ahol én voltam, beléptem, és szolid kattanással behúztam magam mögött az ajtót. Egy ablaktalan fürdőszoba volt vérvörös márványból. Egy fürdőkád állt benne, amit tükrök vettek körül, és egy sor makulátlan, keményített törölköző sorakozott az egyik polcon. Egy darabig csak álltam, és fékezhetetlenül remegtem. Ha észrevett, majd azt mondom, amit Fujukinak is, hogy a mosdót kerestem. Óvatosan szedtem a levegőt, és igyekeztem kivenni valami hangot a folyosó felől. Percek teltek el, és semmit sem hallottam. Ráfordítottam a zárat, és mivel lábaim egészen elgyengültek, lecsúsztam a vécéülőke tetejére. Ez egyszerűen lehetetlen! Lehetetlen. Hogyan is várhatta el Si Csungming, hogy megbirkózzak ezzel a feladattal? Mégis mit hitt, ki vagyok én? Jó néhány perccel később, miután semmi sem történt, elővettem egy cigarettát a táskámból és rágyújtottam. Csendben szívtam a cigit és a körmeimet rágtam, miközben az ajtót bámultam. Ránéztem az órámra, és azon töprengtem, vajon mióta vagyok idebent, és vajon ő kint van-e még. Lassacskán abbamaradt a remegés. Elszívtam a cigarettát, a vécékagylóba dobtam, és rágyújtottam egy másikra. Lassan szívtam be a füstöt. Azután felálltam, és a tükrök pereménél fel-le húztam az ujjamat, hátha valamiféle üreg van mögöttük, ahol el lehet rejteni egy biztonsági kamerát. Átkutattam a fiókokat, de csak szappan volt bennük, és apró egészségügyi csomagok Japanese Airlines és Singapore Airlines lógóval. Amikor már úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el, lehúztam a vécét, vettem egy mély levegőt, kinyitottam az ajtót és kidugtam a fejem. A folyosó üres volt. Az Ápolónő elment, és a lépcsőházba vezető dupla ajtók csukva voltak. Amikor átosontam a folyosón és lenyomtam a kilincset, az ajtót zárva találtam.

Odakint tiszta volt az égbolt, csupán egy felhőfoszlány úszott át csendesen a csillagok felett, amit a város fényei alulról rózsaszínűre festettek, és olyan volt, akár egy óriás lélegzete egy hideg napon. Miközben a mosdóban voltam, a vendégek felálltak az asztaloktól és csíkos nyugágyakon helyezkedtek el. Összecsukható asztalokon madzsong játékot kezdtek játszani. A pincérek összeszedték a tányérokat. Senkinek se tűnt fel, hogy visszajövök és leülök egy székre a medence mellett, még mindig feldúlt állapotban. Fujuki az udvar egy távolabbi sarkában volt az Ápolónővel, aki éppen egy szőrmetakarót terített a lábaira. Szűk szoknyát viselt, magas nyakú dzsekit és a szokásos magas sarkú cipőt. Haját a füle mögé tette, és ez látni engedte fehér, furcsán heges arcát. Ajkait mély vörös rúzs borította, de összeszorított száján szinte kéknek látszott. Körülötte a férfiak szándékosan neki háttal ültek, és úgy tettek, mintha nem vennének tudomást a jelenlétéről. Nem nézett rám. Valószínűleg egyébként is be akarta zárni azt az ajtót. Semmi okom nem volt feltételezni, hogy észrevett. Fujuki suttogott neki valamit, sovány kezével ruhája ujja után tapogatózott. Az Ápolónő közelebb hajtotta fejét a szájához, én pedig lélegzet-visszafojtva vártam, és ovális, gondosan tompa vörösre lakkozott körmeit néztem. Kisujján a köröm, hosszú volt és görbe, a kínai kereskedők szokása szerint, akik így jelezték, hogy nem végeznek kétkezi munkát. Kíváncsi voltam, Fujuki vajon éppen azt meséli-e neki, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá, hogy megmutassa nekem a lakását, de néhány pillanattal később az Ápolónő felemelkedett, hangtalanul elsuhant a medence mellett, és anélkül, hogy rám pillantott volna, kiment a szemközti ajtón. Tekintetemmel követtem, és lelki szemeimmel láttam útjának minden centiméterét a folyosón. Tudtam, mit fog tenni. Ösztönösen tudtam. Az összejövetel moraja elhalt a háttérben, és csak az éjszaka lüktetését hallottam, a víz hangját, amint a medence falához csapódott. Füleim kinyíltak, minden apró hang ezerszeresére erősödött, és úgy éreztem, hallom a lakást mozogni és morogni körülöttem. Hallottam, ahogy valaki mosogat a konyhában. Hallottam az Ápolónő puha lépteit a lépcsőn lefelé.

Szinte biztos voltam benne, hogy hallom, amint lakatok nyílnak és vasajtók tárulnak fel. Azért ment, hogy hozzon Fujuki gyógyszeréből. Aztán egyszer csak történt valami, A medencében, úgy két és fél méter mélyen volt két víz alatti ablak, melyeket francia zsalu fedett. Korábban nem vettem észre őket, mert sötétben voltak. Most viszont fény gyűlt a szobában, és sárga fénysávok jelentek meg a vízben. Gyorsan a retikülömbe nyúltam, rágyújtottam egy cigarettára, és felálltam. Aztán, mintha csak sétálnék, odamentem a medence széléhez. Derekamra tett kézzel álltam és szívtam a cigit, hogy megnyugodjak. Aztán, amikor biztos voltam benne, hogy senki sem figyel, lepillantottam a vízbe. A közelemben egy vendég egy enka-dalra fakadt, az egyik hosztesz pedig hangosan vinnyogott, de nem vettem tudomást róluk. Ösztöneim azt súgták, hogy a zsalu mögött van az a szoba, ahol Fujuki az orvosságát tartja. A roló épp annyira volt nyitva, hogy láthatóvá vált a padló egy darabja és láttam az Ápolónő árnyékát. Időről időre elég közel jött az ablakhoz, hogy láthassam a fényes körömcipőbe szorított lábát. Feszülten figyeltem. Volt valami a szobában. Üvegből. Olyan szögletes formájú, mint egy… – Mit művelsz? Megugrottam. Jason állt mellettem, és itallal a kezében a vizet kémlelte. Hirtelen visszatért az összes zaj a világba. Az éneklő vendég kipréselte magából a dal utolsó strófáit, a pincérek brandysüvegeket bontottak ki, és poharakat osztottak szét a vendégek között. – Mit nézel annyira? – Semmit – visszapillantottam a medencére. A fény kihunyt. A medence ismét sötét volt. – Úgy értem, csak a vizet néztem. Olyan… olyan tiszta. – Légy óvatos – suttogta Jason. – Légy nagyon óvatos. – Igen – feleltem, és elléptem a medence mellől. – Persze. – Neked jó okod van itt lenni, igaz? – Nem. Vagyis… nem, persze, hogy nem, én… Micsoda fura dolgokat mondasz. Röviden, szárazon felnevetett. – Elfelejted, hogy én észreveszem, amikor hazudsz. – Végignézett az arcomon, majd a hajamon és a nyakamon, mintha valami nagyon fogós kérdést

tettem volna fel neki. Könnyedén megérintette a vállamat, az elektromosságtól pár hajszálam felemelkedett, és az ujjai köré tekeredett. Hosszú, komótos mosollyal nézte. – Egész mélyen beléd fogok hatolni – mondta csendesen. – De ne félj, nagyon, nagyon lassan fogom csinálni.

29

Nanking, 1937. december 18., nyolc óra (a tizenegyedik hónap tizenhatodik napja) Végre van alkalmam írni. Végre egy kis nyugalom. Több mint egy napig távol voltam. Amikor késő délután elhatároztam, hogy elmegyek, semmi sem tarthatott volna vissza. Menekültigazolványomat a kabátomra tűztem, és az illatot követve kiosontam a sikátorba. Tizenharmadika óta ez volt az első alkalom, hogy nappal kimerészkedtem az utcára. A levegő nehéz volt és hideg, a hó állott. Kis utcákon siettem végig halkan, és kapukon másztam át, hogy Liu házához jussak. A bejárati ajtó nyitva volt, ő pedig odabent ült, mintha nem is mozdult volna meg, mióta elmentem. Hanyag arckifejezéssel pipázott. – Liu Runde – szólítottam meg, amikor beléptem az előszobába –, érzi ezt az illatot? Érzi a sülő hús illatát? Előrehajolt, orrát kidugta a hideg levegőre, félrebillentette a fejét, és elgondolkodva felnézett az égre. – Lehet az az étel is, amit tőlünk loptak el – mondtam. – Talán volt képük megsütni a közelünkben. – Talán. – Megyek és megpróbálok keresni valamit az utcán. Sucsinnak ételre van szüksége. – Biztos, hogy ki akar menni? És mi van a japánokkal? Nem feleltem. Egy kicsit zavarba jöttem, amikor eszembe jutott, hogyan erősködött korábban, hogy biztonságban leszünk. Hosszú szünet után megpaskoltam menekültigazolványomat. – Magának nincs ilyen, bátyám? Megvonta a vállát, felállt, és letette a pipáját. – Várjon egy percet. Mindjárt idehozom.

Gyorsan, fojtott hangon beszélt a feleségével. Láttam őket a homályos szobában a ház végében. Egymással szemben álltak, és csupán a nő fakó kék selyem ingujja látszott az ajtóban, amikor felemelte a karját, hogy nyomatékosítsa mondanivalóját. Liu gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és szétnézett az utcán minden irányba. Ő is kitűzte az igazolványát a kabátjára, arckifejezése feszült és nyúzott volt. – Sosem gondoltam volna, hogy ide jutunk – suttogta, miközben felhajtotta gallérját a hideg ellen. – Sosem gondoltam volna. Néha az jár a fejemben, vajon ki is a bolond ebben a házasságban… Elosontunk a sikátor végéig, és kikukucskáltunk az utcára. Se egy hang, se egy teremtett lélek. Még egy kutya sem. Csak bezárt spalettás házak hosszú sora, melyeket kátránnyal festettek feketére. A folyó irányában az ég lángoktól vöröslött. A levegőbe szagoltam. Az a szívfájdító illat egyre erősebbnek tűnt. Mintha csak valamelyik házból bármelyik pillanatban meghallhattuk volna a sütés sistergő, pattogó hangját. Az árnyékba húzódva végigosontunk az utcán, mint két éhező macska, és ajtótól ajtóig rohantunk a Csungjang kapu felé, északra tartva, arrafelé, amerre a tolvajok szaladtak. Időnként egy-egy kupac mellett haladtunk el, melyek gazdátlanul hevertek, mi pedig a következő kapualjba vonszoltuk a holmit, és elkeseredetten kutattuk át, hátha találunk benne valami ennivalót. Az éhség görcsösen járta át a testemet, annyira erősen, hogy alig bírtam egyenesen tartani magam. Liu arcáról láttam, hogy ugyanígy érez. Télen Kína keleti részén hamar sötétedik, és a nap már rég lenyugodott, mire hazafelé tartottunk az utcán, és csupán az útszéli tüzek fénye vezetett minket. Egészen kimerültünk. Azt hiszem, jó pár lit gyalogoltunk, úgy éreztem, mintha egészen a Pagoda híd útjáig elmentünk volna, pedig még a városfalig sem jutottunk. Az egyetlen élőlény, amit láttunk, egy vézna, elvadult kutya volt, aminek annyi fekély borította a testét, hogy gerincének egy része is kilátszott. Egy ideig követett minket, és bár rémesen betegnek látszott, megpróbáltuk magunkhoz csalogatni: elég nagy volt ahhoz, hogy mindkét család jóllakjon belőle. A kutya azonban ideges volt, és hangosan ugatni kezdett,

amikor közelebb mentünk hozzá, hangja veszélyesen visszhangzott a csendes utcákon. Végül feladtuk a próbálkozást. – Késő van – mondtam, és valahol a kapu közelében megálltam. A sülő hús illatát valami más váltotta fel, a mocskos csatornák bűze. Egyre kedveszegettebbek lettünk. Végignéztem az utcát szegélyező rozoga épületek során. – Már nem is vagyok olyan éhes, bátyámuram. – Fáradt, csak fáradt. Éppen válaszolni akartam, amikor valamit észrevettem Liu válla felett. – Ne mozduljon – sziszegtem, és megragadtam a karját. – Ne beszéljen. Megpördült. Messze az út túlvégén egy japán katona tűnt fel, arcát alulról egy vizes hordóban tükröződő apró lámpás fénye világította meg, puskája a vállán lógott. Öt perccel korábban mi is éppen ott álltunk, ahol most ő. Gyorsan a legközelebbi házhoz szaladtunk, az ajtóhoz lapultunk és összenéztünk. – Egy perce még nem volt ott – sziszegte Liu. – Látta? – Nem. – Hogy a csudában fogunk így hazajutni? Sokáig álltunk ott, behunyt szemmel, szívünk dübörgött a mellkasunkban, és mindketten abban reménykedtünk, hogy majd a másik eldönti, mi legyen. Tudtam, hogy ez az út egyenesen haladt előre, és jó darabig nem voltak rések a házak között, így sokáig a japán katona szeme láttára kellett volna haladnunk, mielőtt eltűnhettünk volna egy mellékutcában. Vettem egy mély lélegzetet, sapkámat mélyen a szemembe húztam, és megkockáztattam, hogy kidugom a fejemet az utcára, csak egy pillanatra, hogy megnézhessem a katonát. Visszahúzódtam, és erősen zihálva a falhoz lapultam. – Mi az? – szuszogta Liu. – Mit lát? – Vár valamire. – Vár? Mire… Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, megkaptuk a választ: egy ismerős hang görgött felénk fenyegetően a távolból, egy mély, félelmetes dübörgés, amitől megrázkódtak körülöttünk a házak. Mindketten felismertük ezt a hangot. Tankok voltak.

Ösztönösen minden erőnkkel a faajtónak feszültünk. Az ajtó rémisztő reccsenéssel beszakadt, éppen akkor, amikor a tankok befordultak a sarkon. Az ajtó hirtelen bedőlt, és a nyílásból áporodott szagú levegő áramlott felénk. Esetlenül bukdácsoltunk befelé az izzadság, félelem és nehéz ruhák bűzében. Koromsötét volt, csak a hold halovány fénye szűrődött be a tetőn tátongó lyukon keresztül. – Liu? – Hangom gyengének tűnt. – Bátyám, itt van? – Igen, igen. Itt vagyok. Visszanyomtuk belülről az ajtó maradványait, amennyire bírtuk, aztán a falhoz húzódtunk. Megdöbbentő, miféle vidéki szokásokat hoznak magukkal az emberek a városba: élő állat lakott ebben a szobában, talán azért, hogy melegen tartsa a háziakat éjszaka. Liu meg én langyos állati vackokon és trágyán lépkedtünk. A tankok robaja egyre hangosabbá vált, és annyira megremegtették a házat, hogy attól féltünk, összedől. – Erre – suttogta Liu. Láttam, hogy a padlásra vezető létrán mászik felfelé. Követtem a létra aljához és felnéztem. Fejünk felett az éjjeli égbolt világos, a távoli csillagok pedig hidegek és fényesek voltak. Ügyesebben mászott fel a létrán, mint ahogy ezt egy kora beli férfitől vártam volna. A tetején megállt, és felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, és sietve felmásztam én is. A létra tetején felegyenesedtem és szétnéztem. A szabad ég alatt voltunk: az épület egy romhalmaz volt, a tetőt már réges-rég lerombolták, csak szétszóródott mészkővakolat maradt utána. A tető pereméhez lopakodtunk, és óvatosan kinéztünk a lerombolt fal felett. Még éppen időben bújtunk el. Alattunk ugyanis egy tanksor vonult lassan végig az utcán. A zaj fülsüketítő volt. Lámpások himbálóztak a páncéltornyokon, amitől furcsa árnyék vetült a házak falára. Kardot és csillogó karabélyt viselő katonák lépkedtek mereven a tankok mellett kifejezéstelen arccal. Bizonyára különböző negyedekbe irányuló tömeges megmozdulás lehetett, mert a tankok mögött egyéb járművek is jöttek: páncélos felderítő kocsik, egy víztisztító teherautó és két teherautó által vontatott pontonhíd. Miközben őket néztük, észrevettem a kutyát, amit korábban mi próbáltunk elkapni. A semmiből bukkant elő, és

reményvesztetten a katonák közé keveredett. Vinnyogva és nyüszítve hagyta, hogy megrugdossák, majd rövidesen a tankok útjába került. A tank páncéltornyában is felfigyelt rá két katona, és kíváncsian, nevetgélve kihajoltak, hogy jobban lássák. Amikor az elgyötört jószág újra láthatóvá vált, szétzúzva feküdt az úton. Az egyik hátsó lába, az egyetlen, ami nem volt összetörve, oldalra kilógott a nyomvonalból, és még mindig görcsösen rángott. Nem szeretem különösebben a kutyákat, de a katonák nevetéséből kihallatszó öröm jéggé dermesztette a szívemet. - Nézze – suttogtam. – Látja. Liu bátyám? – Lassan beláttam, hogy milyen bolond is voltam, amikor azt hittem, hogy biztonságban leszünk, miután a japánok megszállták a várost. Ezek az emberek nem olyanok, mint mi. A kis mellvéd mögé húzódtam, és a kezembe temettem az arcomat. – Micsoda hibát követtünk el! Micsoda borzasztó hibát! Liu közelebb húzódott hozzám, nagy tenyerét kedvesen a hátamra tette. Örülök, hogy nem szólt semmit. Örülök, mert ha kinyitottam volna a számat, akkor valószínűleg ezeket a szavakat mondtam volna: „Lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem ma este, de a vég hamarosan elér minket. Higgye el nekem, Liu bátyám, feleségeinknek mindvégig igazuk volt. Nemsokára mind meghalunk.”

30

Hazafelé a taxiban Jason és én szótlanul ültünk. Irina és Szvetlána kuncogtak, cigarettáztak és hol oroszul, hol angolul beszélgettek, de én egy árva szót sem hallottam az egészből. Bőröm minden négyzetcentiméterének teljes tudatában voltam, viszkettem, mint egy macska, akinek visszafelé simogatták a szőrét. Izegtem-mozogtam és addig helyezkedtem az ülésen, míg végül Irinának elege lett és rám szólt: – Hágyd ábbá. Ne mozogni már, mint egy kibászott kukác! Megőrülsz? – Az ablak mellett láttam Jason arcélét, ahogy titkos csodálattal ingatja a fejét. Amikor hazaértünk, az orosz lányok egyenesen mentek lefeküdni, én pedig levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra, és szó nélkül elindultam a folyosón a szobám felé. Jason jött utánam. – Tudom, hogy félsz. – Nem – megdörzsöltem a karom. – Nem félek – mondtam idegesen. Biztosan azon gondolkodott, hogy mitől lettem ennyire izgatott: bántalmazás, gyermekkori molesztálás, nemi erőszak? Annyira vacogtam, hogy akárhányszor csak hozzám ért, mély lélegzetet kellett vennem. Megpróbáltam valami békés dolgot képzelni magam elé, de úgy tűnt, Jason nem vesz észre semmit, csak a felhevült combomra meredt és megbabonázva bámulta azt a helyet, ahol ő meg én majd egybefonódunk. – Ezt – mondta, és a fehérneműm gumipántja alá dugta az ujját – vedd le. – Nem – megmarkoltam a fehérneműt. – Kérlek, ne!

– Á! – mondta elbűvölt, mély hangon, és kíváncsian nézett az arcomba. – Ez volna az? Tehát megtaláltam? – Ujjait megint a gumi alá csúsztatta. – Ez az, amit rejtegetni próbálsz? – Ne! – hátrarántottam magam, és közben mindenfélét levertem a pipereasztalról. – Kérlek, ne! Kérlek! – Jézusom! – mondta, és vett egy hirtelen lélegzetet, mintha fájdalmat okoztam volna neki. – Nyugi nyugi. – Néhány meglepett lépést tett oldalra, és kezét a pipereasztalra helyezte, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – A francba már, furapók! Nyugi! Összerogytam és eltakartam a szemem. – Sajnálom – motyogtam. – Sajnálom. Kérlek szépen, ne vedd le. Nem válaszolt azonnal, és hosszú ideig nem történt semmi, csak a szívverésem dübörgését hallottam. Bárcsak elmondhattam volna neki. Bárcsak képes lettem volna rá. Azt kívántam, bárcsak minden másképp lenne. Végül könnyedén rálehelt a nyakamra. Lemerevedtem. Féltem. – Tudod, csodabogár, el sem tudod képzelni, mennyire hasonlóak is vagyunk mi ketten. Pontosan tudom, mi zajlik most le a fejedben. – Kérlek, ne vedd le! – Nem fogom. Most még nem. De hadd mondjam el, mi történik majd egy szép napon. Egy nap, egy nagyon közeli nap el fogod mondani nekem, hogy mi ez. És tudod, mit? Leengedtem a kezem és ránéztem. – Igen? – Nem is lesz olyan nagy ügy. Mert… – felnézett a falakra, a Tokió-freskómra és a Nankingot ábrázoló festményekre, amiket én mázoltam a falra. Szeme csillogott a félhomályban. – Mert te meg én – mi ugyanolyanok vagyunk. Tudtad? Megráztam a fejem, kézfejemmel megtöröltem az arcom, és elhúztam egy hajtincset a szememből. – Sajnálom – mondtam feszült hangon. – Igazán sajnálom. – Nem kell sajnálnod. – Megcsókolta a nyakam, és nyelvének felületével benyalt a fülem mögé, és várt, hogy elernyedjek. – Nem kell. Az egyetlen baj az, hogy… – Hogy? – Ha magadon hagyod a bugyit, hogy foglak megdugni?

Vettem egy mély levegőt. Eltoltam magamtól, felhúztam a szoknyámat, és a bugyit a bélésénél fogva félrehúztam. Aztán az egész dolog annyira tökéletesre sikeredett, hogy úgy éreztem, mintha testem minden kósza atomja és sejtje egyszerre csak kinyújtózott volna, majd a csillagok és bolygók közé repült volna. Utána alig bírtam megszólalni. Jason felhúzta a farmerját, vett tőlem egy cigit, és rágyújtott. Karját keresztbe fonta a mellén, kezét a hóna alá dugta, és oldalra fordított fejjel a virágokat nézte a bugyimon. – Mi az? – kérdeztem idegesen, miközben a hasamra simítottam az alsóneműt. – Mi az? Kivette szájából a cigit, és felnevetett. – Semmi. – Cifrán a levegőbe pöccintette a hamut, aztán szó nélkül kilépett az ajtón. Hallottam, ahogy a folyosó végén felveszi a cipőjét, és lecsattog a lépcsőn. Aztán csend borult a házra. Magamra maradtam a pipereasztalon ülve, és a bugyit leszámítva teljesen meztelen voltam. Lecsúsztam az asztalkáról, és az ablakhoz mentem. A sikátor üres volt, Jasonnek nyomát sem láttam. Tényleg elment. Arcomat Mickey Rourke felé fordítottam, és a szemébe néztem. Úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna. Egészen enyhe, édes szellő fújdogált a Tokió-öböl irányából, és mintha a szellőből kiéreztem volna a délkeleti szigetek és a távolban világító hajókon sülő garnélarák illatát. Csak a forgalom távoli moraját és a szél zizegését lehetett hallani a bambuszok között. Mit jelentsen ez? Itt hagyott, akárcsak a furgonos fiúk? Megint rosszul csináltam valamit? Leültem a földre, és egyre csak a hasamat dörzsölgettem, A szívem majd kiugrott a helyéről. Sosem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Az óvszerre néztem, amit a szemetesben hagyott, és ugyanaz az üresség öntött el, mint amikor a távolodó furgon fényeit néztem. Újra az a hányingerhez hasonló érzés fogott el. Nem tanulsz a hibáidból? Végül felvettem ruhámat a földről és felöltöztem. A szemeteshez léptem, ujjam hegyével kivettem az óvszert, és végigmentem vele a folyosón a sötétben. Bedobtam az öblös vécécsészébe, pár percig bámultam, aztán lehúztam a vécén.

A ház távoli végéből a bejárati ajtó csapódása hallatszott, és léptek közeledtek a lépcsőn. – Grey? Visszajött. Eltoltam magam a faltól, kiléptem a folyosóra. Ott állt ő, bolti zacskókkal felpakolva. Bután hangzik, de hirtelen angyallá vált a szememben. Szakésüvegek és egy nagy csomag száraz tintahal kandikált ki a zacskókból. – Üzemanyagra van szükségünk. – Előhúzott egy doboz szembeit36. – Kell az energia, hogy újra csinálhassuk. Behunytam a szemem. – Mi az? – Semmi – mondtam, és egy buta mosoly terült szét az arcomon. – Semmi.

36

rizses ropogtatnivaló (japán)

31

Nanking, 1937. december 18. A katonák úgy szaladtak át az utcán, mint az ördögök, akiket Liu látott Szucsuóban. Minden alkalommal, amikor az út elcsendesedett, és reménykedni kezdtünk, hogy lassan biztonságban lemehetünk, meghallottuk a szuronypapucsok vészjósló hangját, a disznóbőr csizmák surrogását, és megjelent két-három japán katona célra tartott ariszaka puskával. Az utca elején várakozó őrszem egy rakodóládán ülve dohányzott, és közben továbbintette társait. Kimerülten és átfagyva bújtunk össze a hideg ellen, hátunkat a falnak támasztottuk. Már több mint két órája ott dideregtünk, amikor a hold, mely olyan volt, akár egy kemény ezüstlemez, olyan lélegzetelállítóan tiszta, hogy láthattuk felületén a krátereket, hirtelen egy torz fekete furcsaságot világított meg a horizonton. – Mi lehet az? – suttogta Liu. – A Tigris-hegy? Azt mondják, Nankingnak csupán néhány pontjáról lehet rendesen látni a Tigris-hegy tigrisfejét. Innen nézve egészen más formájú volt és furcsamód kicsi, mintha félelmetesen megdézsmálta volna az invázió. – Csak a Tigris-hegy lehet. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire közel lennénk. – Eszerint közelebb vagyunk a falhoz, mint gondoltuk. Egy felhő takarta el a holdat, egy ezüstös vörös csipkedarab, és a tetőn megremegtek az árnyékok. Behunytam a szemem, és közelebb húzódtam Liuhoz. Az utcáról még mindig hallani lehetett a japán csapatokat. Hirtelen a világ összes fáradtsága a nyakamba szakadt: tudtam, hogy a tetőn kell éjszakáznunk. Liu szorosra húzta magán a kabátot, és nagyon halkan beszélni kezdett. Elmesélte, milyen volt, amikor megszületett a fia Sanghajban egy házban, nem messze a csodálatos Bundtól, és

arról, hogyan jött el az egész család a man jüéra, amikor a fiú egy hónapos lett. Liu nehezen tudta elhinni, hogy most egy egyszintes házban lakik egy sikátorban, és az utcákon beteg kutyákra vadászik élelem gyanánt. Az én gondolataim is elszálltak, el a Tigris-hegy mellett, végig, fel a Jangcén, át a sós folyóvölgyeken, melyek mérföld hosszan terülnek el Sanghajtól keletre. A tömjénhamuval beszórt útszéli oltárokra, a vasút oldalába vájt sírokra, a piacra vezetett kacsák gágogására, a sárga kőbe vésett lakásokra gondoltam, melyek nyáron elviselhetetlenül melegek, télen viszont jól szigeteltek és biztonságosak voltak. A családokra gondoltam szerte Kínában, ahogy türelmesen várnak a tíkfa alatt, a kisbirtokokra, ahol az emberek becsületesek, és semmi sem veszik kárba. Erősen próbáltam nem elképzelni, hogy japán tankok gázolnak át mindezen. Nagyon igyekeztem, hogy ne lássam lelki szemeim előtt, ahogy szétzúzzák az egész vidéket, és felkelő napos zászlóik lobogásába az egész kontinens beleremeg. Szemhéjam végül elnehezedett, és hamarosan Liu is elhallgatott. Könnyű álomba szenderedtem. Nanking, 1937. december 19., (a tizenegyedik hónap tizenhetedik napja) – Keljen fel! Kinyitottam a szemem, és az első dolog, amit megpillantottam, nagyon közel az arcomhoz. Liu Runde arca volt, szempilláin hó ült. – Keljen fel és nézze meg ezt! Kora reggel volt, és elfelejtettem, hol is vagyok. A tetőt hó borította, és a hajnal mindent természetellenes rózsaszínes fénnyel vont be. – Nézzen oda – sürgetett –, nézze! Sietve lesöpörtem magamról a hóréteget, ami az este folyamán hullott rám, és megpróbáltam feltápászkodni. Annyira fáztam, hogy testem nyikorgott és begörcsölt. Liunak kellett felhúznia ülő helyzetbe. Nyugat felé fordított, hogy lássam a hegyet.

– A Tigris-hegy, látja? – Valamiféle kísérteties ámulat rezgett a hangjában. – Mondja, Si Csungming, ez az a Tigris-hegy, amit ismer? Pislogtam, álmos voltam és zavarodott. A horizont tűztől vöröslött, mintha a pokolban lettünk volna, és annak opálos vérrel festett fénye vetült volna a borzasztó hegyre. Aztán megértettem, miről beszélt. Nem, ez egyáltalán nem a Tigrishegy volt. Valami egészen más emelkedett a szemem előtt. Mintha a föld valami mérgezőt köhögött volna fel. Valamit, ami túl félelmetes volt ahhoz, hogy a beleiben tartsa. – Ez nem lehet – suttogtam, és kábultan álltam lábra. – Atyaúristen, ugye csak képzelődöm? Több száz, nem, több ezer holttest volt. Kitekeredett testek megszámlálhatatlan rétege hevert egymás hegyen-hátán. Liu és én úgy aludtunk el az éjszaka, hogy egy hullahegyet néztünk a holdfényben. Nem tudok itt beszámolni mindenről, amit láttam – ha leírom az igazságot, talán átégeti a papírt. Valamiféle mély morgást is hallottunk, amely mintha a hegy irányából jött volna. Most, hogy jobban belegondolok., azt hiszem, már régóta hallani lehetett, még mielőtt felébredtem. Még az álmomban is hallottam. Liu is felállt, és átmászott a tetőn, kesztyűs kezét maga elé tartotta. Átfagyott, béna testemmel ügyetlenül bukdácsoltam mögötte. Egész Nyugat-Nanking láthatóvá vált: jobbra tőlünk a Jangce szaggatott szürke csillogása, a Bakuacou-sziget vékony, sötét kiszögellése, balra pedig Hsziakuan barna gyárkéményei. Középen pedig, úgy fél li távolságra a félelmetes holttest-hegy emelkedett ki a földből. Kezünket a roskadozó falra helyeztük, és egészen lassan, visszafojtott lélegzettel merészkedtünk ki a tető szélére. A ház és a hegy közti nyílt területen nem voltak épületek és utcák, de rengeteg ember nyüzsgött ott. Egyetlen vastag hullámban mozogtak a talajon, néhányan a holmijukat cipelték, gurigába tekert ágymatracot, edényeket, apró rizseszsákokat, mások betegeket és öregeket támogattak. Közöttük elszórva látszódtak a japán tisztek mustárbarna sapkái. Ezek összegyűjtött hadifoglyok voltak. Tarkójukat megvilágította a felkelő nap, és bár arcukat nem láttuk, rájöhettünk, honnan ered a halk morajlás: amikor

meglátták az előttük tornyosuló hegyet, ezer hang suttogta félelmét. Mindannyian férfiak voltak, de nem mind katonák. Ez hamar világossá vált. Ősz fejeket is láttam közöttük. – Civilek – sziszegtem Liunak. – Látja? Kezét a karomra tette. – Drága Si Csungming – suttogta bánatosan – erre nincs szó. Sanghajban semmi ehhez foghatót nem láttam. Miközben néztük őket, a tömeg eleje valószínűleg megértette, hogy a halálba vezetik, mert kitört a pánik. Kiáltások hangzottak, a testek hulláma ellenállt és megpróbált hátrálni a végzete elől. Az emberek elkeseredetten próbáltak visszafordulni, és összegabalyodtak a mögöttük érkező foglyokkal. A káosz láttán a japán tisztek rejtélyes módon egy hang nélkül, mintegy varázsütésre patkó alakba rendeződtek a foglyok köré, és felemelték puskáikat. Ahogy a tömeg szélén álló foglyok megpillantották a puskákat, rémületükben sokan a holmijukat, bármit, ami éppen a kezükben volt, sapkát, bádogpoharat, vagy egy cipőt tartottak maguk elé védekezésképpen. Az első sortűz hangja végigzengett a tömeg feje felett. A hatás döbbenetes volt. Mintha egy összefüggő, élő entitást láttunk volna, talán vizet, vagy valami sűrűbb elemet, mely egy szervezetként mozgott. Elindult egy hullám. A testek ereje fenntartotta a sebesülteket és az állva haldoklókat, miközben a tömeg közepén egy ránc keletkezett, egy kitüremkedés, ahol az összenyomódó testek néhány embert a tömegben egymás nyakába toltak. Még több lövés dördült. A sikolyok ellenére is hallottam az újratöltött puskák fémes kattanását. A tömeg közepén a kitüremkedés egyre csak emelkedett, az emberek egymás hátán felmászva próbáltak elmenekülni, míg végül a szemem előtt kialakult egy borzasztó emberi torony. Liu a tenyerébe temette arcát, és rázkódni kezdett. Nem voltam képes átkarolni, annyira megbabonázott a látvány. Az emberi szellem olyan erős, talán egészen az égig mászik anélkül, hogy bármibe is kapaszkodna. Néhány perccel később azonban, amikor az oszlop már hihetetlenül magas volt, talán megvolt hat méter is, valami szétbomlott az építményben, összeomlott, és mindenkit agyonnyomott maga alatt. A torony azonban

másodperceken belül újra felépült a tömeg egy másik pontján, és minden kezdődött elölről. A mozgás fókusza ekkor egészen közel jött a házhoz, ahol rejtőztünk. Valaki kiszabadult a tömegből és felénk rohant, egy másik alak pedig a nyomába eredt. Megragadtam Liu karját: – Nézze! Liu leengedte a kezét, és rettegő szemekkel kikukucskált egy résen. Ahogy a férfiak közelebb értek, egy fiatal japán katonát pillantottunk meg, aki fedetlen fővel, komor és eltökélt arccal szaladt, a nyomában pedig három idősebb férfi volt, egyenruhájukból ítélve magasabb beosztású tisztek lehettek. Az oldalukon lengő kard ugyan akadályozta őket a haladásban, de gyorsan körbezárták a menekülőt. Az egyik eloreugrott, megragadta a fiatalember zubbonyának ujját, és megpördítette a tengelye körül. A férfiak mindössze néhány méterre voltak tőlünk. Kihajolhattunk volna és leköphettük volna őket, de inkább még jobban meglapultunk a romos tetőn. A szökevény botladozva tett még pár lépést, szélmalomként körözve karjaival, hogy visszanyerje egyensúlyát. Megállt, tenyerét a térdére tette, és kapkodva szedte a levegőt. A tiszt hátrább lépett. – Állj fel! – vakkantotta. – Állj fel, te disznó! A férfi vonakodva felegyenesedett. Kihúzta a vállát, és szakadt egyenruhájában szembefordult a többiekkel. Annyira közel volt hozzánk, hogy láthattam a fehér kopasz sávokat leborotvált fejbőrén. – Mégis mit képzelsz? – kérdezte az egyik tiszt. – Megbontottad a sort! – A katona beszélni akart, de annyira remegett, hogy nem tudott megszólalni. Némán megfordult, és hátranézett a pokoli látványra, az élő toronyra, amelyről az emberek úgy potyogtak le, mint varjak az égből. Amikor újra a tisztek felé fordult, olyan fájdalmas volt az arckifejezése, hogy egy pillanatra megsajnáltam. Könnyes volt az arca, és úgy tűnt, ez teljesen feldühíti a tiszteket. Kőkemény arckifejezéssel köré gyűltek. Az egyiknek mozgott az állkapcsa, mintha a fogait csikorgatná. Egy másik szó nélkül előhúzta a kardját. A fiatal katona hátralépett.

– Térj jobb belátásra – parancsolta a tiszt, és lassan közeledett felé. – Menj vissza. A katona még egy lépést tett hátra. – Térj jobb belátásra és menj vissza! – Mit mondanak? – kérdezte Liu suttogva. – Nem akarja lelőni a foglyokat. – Menj vissza most azonnal! A katona megrázta a fejét, amitől a tiszt még inkább dühbe gurult. Megmarkolta a fiatalember füleit, és megperdítette. – Térj jobb belátásra! – kiáltotta, miközben a földre lökte. Szegekkel kivert katonai bakancsának talpát a katona arcára szorította. A többi tiszt közelebb húzódott. – Disznó! – Még erősebben taposta az ifjonc arcát, és már nem sok kellett hozzá, hogy széthasadjon a bőre. – Utoljára mondom: TÉRJ JOBB BELÁTÁSRA! – Nem – motyogta. – Nem! A tiszt hátralépett, és feje fölé emelte kardját. A katona védekezően felemelte a karját, és megpróbált mondani valamit, de a tiszt kardja lesújtott, az árnyéka átsuhant a földön, a penge csillogva süvített a reggeli napfényben. Betalált, a katona megrázkódott, előregördült, tenyerét az arcára szorította és lehunyta szemeit. – Istenem, ne! Ne! – suttogta Liu, és eltakarta a szemét. – Mondja, mit lát? Meghalt? – Nem. A katona egyre csak vonaglott a földön. A tiszt a kard lapjával ütötte meg, de így is majdnem megölte. Miközben próbált talpra állni, megcsúszott a lába a hóban, és térdre zuhant. Az egyik tiszt megragadta az alkalmat és kesztyűs öklével teljes erőből megütötte, amitől a katona visszaesett a földre, miközben vér spriccelt ki a szájából. Összeszorítottam a fogam. Szívesen átugrottam volna a falon és megragadtam volna azt a tisztet. Végül a katona összeszedte minden erejét, és felállt. Szánalmas állapotban volt. Botladozott, és vér borította az arcát. Motyogott valamit, és visszabotorkált a mészárlás helyszínének irányába. Megállt, hogy felvegye a puskáját, a vállára akasztotta, és ment tovább cikcakkban, mintha részeg lenne. Találomra kieresztett egy sorozatot a tömeg közepe felé. A fiatal katonák egyike a tömeg szélén hátranézett, de amikor észrevette a három

tisztet, ahogy szó nélkül, kőkemény arccal figyelnek, sietve visszafordult a pánikban tülekedő foglyok felé. A tisztek teljesen mozdulatlanul, csendben szemlélődtek. Egy izmuk sem rándult, egyikük sem nézett a másikra. Amikor a katona már semmi jelét nem mutatta annak, hogy szökni akarna, az egyik tiszt köpött egyet a hóba, és durván megtörölte a száját, mintha nem bírná elviselni az ízt. Aztán egyik a másik után megigazította a sapkáját, és egymás között nagy távolságot tartva visszasétáltak a mészárlás helyszínére, karjuk lazán lógott, kardjuk és árnyékuk fáradtan vonszolta magát a földön a nyomukban.

32

– Nagyon megváltozott. – Si Csungming a nyugágyban ülve tanulmányozta az arcomat. – Maga reszket. Lenéztem a kezemre. Igaza volt. Tényleg remegtem. Az étel hiányától lehetett. Tegnap reggel, amikor felkelt a nap, Jason és én a kisbolti rágcsálnivalókból reggeliztünk meg. Ekkor ettem utoljára az utóbbi harminc órában. – Szerintem megváltozott. – Igen – feleltem. Hagytam, hogy elteljen másfél nap, és csak amikor felhívott, akkor meséltem el neki, hogy jártam Fujukinál. Si Csungming azonnal személyesen akart beszélni velem, „megdöbbent”, „csalódott”, hogy nem hívtam előbb. Nem tudtam megmagyarázni. Nem tudtam elmondani, hogy mindössze egy nap alatt valami édes és ősi érzés kerített hatalmába, és valamiképpen azok a dolgok, amik korábban sürgősnek tűntek, nem izgattak már annyira. – Igen – mondtam halkan. – Azt hiszem, megváltoztam. Hallgatott, mintha azt várná, hogy kifejtem. Aztán amikor látta, hogy nem, felsóhajtotí. Kinyitotta tenyerét, és szétnézett a kertben. – Gyönyörű itt – mondta. – Nyiva37, így nevezik a kertet, a tiszta helynek. A japánok számára a kert az, ahol harmónia uralkodik. A tökéletes szépség. Szétnéztem. Megváltozott, mióta legutóbb itt jártam. Az ősz finom fénye vonta be a kertet: a juharfa tejkaramella színt öltött, a ginko pedig lehullatta néhány levelét. A kusza aljnövényzet csupasz volt, mint egy halom szárított madárcsont. De értettem, mire gondol. Mindebben volt valami egészen gyönyörű. – Én is úgy találom. – Ön is úgy találja? Hogy egészen gyönyörű?

37

kert (japán)

Alaposan végignéztem a Jancsi és Juliskát idéző kövek hosszú fehér vonalán, mely elhaladt az „eddig és ne tovább!”- kő mellett, és végül eltűnt az aljnövényzetben. – Igen, úgy értettem. Nagyon szép. Ujjaival a szék karfáján dobolt, és elgondolkodó mosollyal fürkészte a vonásaimat: – Végre-valahára meglátta a szépet abban az országban, ahol él? – Nem ezt kellene tennem? – kérdeztem. – Az embernek alkalmazkodnia kell, nem? Si Csungming csodálkozó hangon megjegyezte: – Látom, egyszerre nagyon-nagyon bölcs lett. Megigazítottam a kabátot a lábamon. Nem fürödtem, és a legkisebb mozdulat is Jason illatát szabadította fel. A kabát alatt fekete kombinét viseltem, amit hetekkel korábban Omoteszandóban vásároltam. Szűk szabása volt, egészen leért a hasamra, szorosan rásimult a csípőmre, és a nyakkivágás mentén apró selyemvirágok díszítették. Még mindig nem volt bátorságom megmutatni Jasonnek a hegeimet, ő pedig nem erőltette. Úgyis biztos volt benne, hogy egy nap majd elmondom neki a titkomat. Azt mondta, hogy a földön minden ember számára létezik egy másik, aki tökéletesen megérti. Olyan ez, mint egy hatalmas metafizikai kirakós játék két darabjának lenni. – Miért nem telefonált? – kérdezte Si Csungming. – Tessék? – Miért nem hívott fel? Előkotortam egy cigarettát és rágyújtottam, a füstöt felfújtam a felhőtlen égre. – Én… nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy miért nem. – Amikor Fujuki lakásában járt, látott valamit? – Lehet. De lehet, hogy nem. Előrehajolt és halkan kérdezte: – Igazán? Látott valamit? – Csak egy röpke pillanatra. – És mi volt az? – Nem vagyok benne egészen biztos, de valamiféle üvegdoboz volt. – Úgy érti, egy tartály? – Nem tudom. Még soha semmi hasonlót nem láttam azelőtt – mondtam, miközben kifújtam egy tüdőnyi füstöt. Észrevettem,

hogy a felhők visszatükröződtek az emeleti folyosó ablakain. Jason a szobámban aludt. Lelki szemeimmel láttam, ahogy karja valószínűleg a mellkasán pihent, és hallottam az orrlyukain ki- és beáramló levegő hangját is. – És állatkertben? Oldalvást ránéztem. – Állatkertben? – Igen. Látott valami hasonlót például egy állatkertben? Úgy értem, egy olyan tartályt, ami talán klimatizált is lehet. – Nem tudom. – Voltak rajta szelepek? Olyasféle, ami ellenőrzi a benti levegőt? Vagy hőmérők, nedvességmérők? – Nem tudom. Olyan… – Igen? – Si Csungming előrehajolva ült a székén, és élénken figyelt. – Milyen? Azt mondta, látott valamit a tartályban. Rápislogtam. Tévedett. Hiszen ilyet nem mondtam. – Talán valami… – kinyújtotta a kezét, hogy egy nagyjából kismacska-méretű valamit mutasson – … ilyen méretű. – Nem tudom. Nem láttam semmit. Si Csungming összeszorított szájjal, tökéletesen rezzenéstelen arccal nézett rám. Láttam, ahogy izzadságcseppek ülnek ki a homlokára. Aztán elővett egy zsebkendőt a kabátjából, és gyorsan megtörölte az arcát. – Látom, meggondolta magát, igaz? Leütöttem a hamut a cigaretta végéről, és összehúztam a szemöldökömet. – Rengeteg időt fektettem magába, és most egyszerre meggondolta magát. Miután távozott, felmentem az emeletre. Amíg én a kertben voltam, Jason elment a One Stop Best Friend bentóbárba, és hozott rizst, halat és savanyú daikont38. Mindent kipakolt az öltözőasztalra egy üveg szilvalikőr és két gyönyörű halványlila pohár társaságában, és amikor beléptem, éppen a futonon feküdt. Bezártam magam mögött az ajtót, és levettem a kabátomat. – Szóval? Ki volt az öreg fickó? – Egyetemi kapcsolat. 38

fehér retek (japán)

– Úgy nézett rád, mintha a világ leghihetetlenebb sztoriját mesélted volna el neki. – A kutatásáról beszélgettünk – motyogtam. – Egyáltalán nem nevezném hihetetlennek. – Akkor jó. Nem szeretném, ha bárki másnak hihetetlen dolgokat mondanál. Túl sok időt töltesz vele. – Túl sok időt? – Igen. – Elém tartotta a tenyerét. – Látod ezt? – Mit? A halovány fény megcsillant letört körmein, ahogy ujjhegyeit lassan behajtotta a tenyerébe. Megbabonázva meredtem az ujjaira: lassan verdestek, mint egy madár szárnyai, lebegtek és ráfeküdtek egy légáramlatra. Si Csungming varázsdarva volt. A múlt darva. – Figyeltél minket – mondtam, és továbbra is meredten néztem a tenyerét. – Legutóbb. Mosolygott, és a madár lassan, kecsesen zuhanni kezdett. Elegánsan megpördült, újra felkapaszkodott, majd alámerült. Hirtelen megfordult és felém tartott, a madár-kéz őrülten verdesett az arcom előtt. Hátrahőköltem. – Ezt ne csináld! – mondtam. – Ne csináld! Nevetett. Felült, megfogta a csuklómat, és visszahúzott. – Tetszett? – Kigúnyolsz. – Kigúnyollak? Nem, nem gúnyollak ki. Sosem gúnyolnálak ki. Tudom, milyen az, amikor keresel valamit. – Elfelejtetted, hogy csak rád kell néznem, és máris tudok mindent, mindent, ami a fejedben lezajlik.

33

Nanking, 1937. december 19., éjszaka (a tizenegyedik hónap tizenhetedik napja) Sok száz évvel ezelőtt, amikor Linfenből a Bíbor-hegyre helyezték át a nagy bronz azimutot, az hirtelen és megmagyarázhatatlan módon teljesen eltájolódott. Amikor néhány perccel ezelőtt kikukucskáltam a spaletta résein a mennyek nagy krónikására, az jutott eszembe, hogy talán amikor letelepedett a hideg hegyoldalon, felnézhetett a hűvös csillagokra és láthatta, amit Sucsin látott: Nanking jövőjét. Meglátta a város jövőjét, és többé már nem törődött semmivel. Elég. Nem szabad szellemekre, jövendőmondókra, látnokokra gondolnom. Tudom, hogy kész őrület, mégis beleremegek a gondolatba, hogy Sucsin mindezt előre látta álmában. A rádió bemondta, hogy múlt éjszaka, amikor Liu és én a tetőn voltunk, a menekülttábor közelében néhány ház kigyulladt. A nankingi városi egészségház volt az egyik, ami leégett. Hova mennek majd a sérültek és betegek? A mi gyermekünk is az egészségházban született volna meg. Most már nincs hová mennünk. Még mindig nem beszéltük meg kétségeinket Liuval, azután sem, amit reggel láttunk. Továbbra sem mondtuk ki: „Talán tévedtünk.” Késő délután, miután a csapatok elmentek, és az utcák elcsendesedtek, elhagytuk a házat, de egyikünk sem szólalt meg. Legörnyedve, rémülten rohantunk ajtótól ajtóig. Gyorsabban futottam, mint valaha, és végig az zakatolt a fejemben, hogy civilek, civilek, civilek. Civileket ölnek le. Minden, amiben hittem, minden, amit ígértem magamnak, minden, amit Sucsinnal el akartam hitetni, tévedés volt. A japánok nem civilizáltak. Civileket mészárolnak le. Igaz, hogy nők nem voltak a tömegben, de az sovány vigasz. Nőket nem

ölnek. Újra és újra megismételtem e szavakat, miközben otthonaink felé menekültünk. Nőket nem ölnek. Amikor eszelős tekintettel, lihegve, verejtékes ruhában berontottam az ajtón, Sucsin rémülten felborította teáscsészéjét az asztalon. – Azt hittem, meghaltál! – mondta sírva, és tett pár lépést felém. Aztán, arckifejezésem láttán megtorpant. Kezét az arcomra helyezte. – Csungming? Mi az? – Semmi – becsuktam az ajtót, álltam egy darabig az ajtónak támaszkodva, és próbáltam lélegzethez jutni. – Tényleg azt hittem, hogy meghaltál. Megráztam a fejem. Sucsin sápadt volt és gyenge. A hasa nagy, de végtagjai vékonyak és törékenyek. Hamarosan ketten lesznek, és kétszer annyi félelem, kétszer annyi veszély és kétszer annyi fájdalom vár ránk. Kétszer annyian szorulnak majd védelemre. – Csungming, mi történt? Ránéztem és megnedvesítettem az ajkamat. – Mi az? Könyörögve kérlek, Csungming, mondd el! – Nincs étel. Egyáltalán nem találtam. – Azért rohantál be ide, mint a szélvész, hogy elmondd, nincs étel? – Sajnálom, nagyon sajnálom. – Nem – szólt, és közelebb lépett hozzám, szemét az arcomra szegezte. – Nem, többről van szó. Láttad. Láttad valóra válni az összes jóslatomat, igaz? Leültem egy székre, és hosszan kifújtam a levegőt. Én voltam a legfáradtabb ember a világon. – Kérlek, edd meg a man jüetojásokat – mondtam kimerülten. – Kérlek, tedd meg a kedvemért. Tedd meg a holdlelkünkért. És megdöbbenésemre hallgatott rám. Mintha megérezte volna elkeseredettségemet. Nem a tojásokat ette meg, de mégis tett valamit, ami nekem szólt. Ahelyett, hogy babonás düh vett volna erőt rajta, megette a babot a párnából, amit kimondottan a babának készített. Lehozta az emeletről, felhasította, a wokba öntötte a tartalmát, és megfőzte. Megkínált engem is, de nem kértem, inkább csak ültem és néztem, ahogy minden érzelem nélkül a szájába teszi az ételt.

A gyomrom elviselhetetlenül fáj: olyan, mintha egy tök méretű élő fekély lenne a bordáim alatt. Tehát ilyen érzés éhezni, pedig még csak három napja vagyok étel nélkül. Később azonban, és ez a legrosszabb az egészben, amikor lefeküdni készültünk, a csukott spalettákon keresztül visszajött az illat. A sülő hús mennyei, őrjítő illata. Egészen megbolondított. Készen álltam, hogy újra kirohanjak az utcára, nem törődve a kint leselkedő veszélyekkel. Csak amikor eszembe jutottak a japán tisztek, amikor felrémlett előttem a tankok dübörgése, a puskák ropogása, akkor feküdtem vissza az ágyba, és tudtam, hogy más megoldást kell találnom. Nanking, 1937. december 20. Görcsösen aludtunk, cipőben, ahogy azelőtt. Hajnal előtt borzasztó sikoltozásra ébredtünk. Úgy hallatszott, mintha csak néhány saroknyira lenne tőlünk, és egyértelműen női hang volt. Sucsinra néztem. Teljesen mereven feküdt, szemét a mennyezetre szegezte, feje a fapárnán pihent. Az elkeseredett és vérfagyasztó sikoltozás még vagy öt percig tartott, míg végül alig kivehető szipogás, majd csend követte. Aztán egy motorbicikli zaja dörgött végig a sikátoron, amitől megrázkódtak a spaletták, és a teáscsésze hintázni kezdett az éjjeliszekrényen. Sem Sucsin, sem én nem mozdultam. A plafonon vibráló vörös fényeket figyeltük. Korábban hallottunk jelentéseket arról, hogy a japánok házakat gyújtottak fel a Hszüanvu-tónál. Hosszú idő elteltével mindketten lementünk a konyhába, és figyeltem, ahogy a tűzhelyből kivett egy maréknyi kormot és bedörzsölte vele az arcát, a karját, a haját, sőt, még a fülét is. A végén már meg se ismertem. Aztán átment a másik szobába, és egy ollóval jött vissza. Leült a szoba sarkába, és elkezdte levágni a haját. Sok idő telt el a sikoltozás óta, és bár a város újra csendes volt, nem tudtam megnyugodni. Itt ülök az asztalomnál, az ablak résnyire nyitva, és nem tudom, mihez kezdjünk. Megpróbálhatnánk elmenekülni, de biztos vagyok benne, hogy már túl késő, a várost teljes egészében elvágták a külvilágtól.

Hajnal van, és odakinn sárga pára telepedett egész Nankingra. Honnan jön ez a köd? Nem a hsziakuani kémények füstje keveredik a folyóról felszálló párával, mert az összes üzemet leállították. Sucsin azt mondaná, ez valami más: egy fátyol, melyben e háború összes rémtette benne van. Azt mondaná, a temetetlen lelkek és a bűnök szállnak fel és keverednek ezen az elátkozott helyen, s az égbolt hemzseg a kósza lelkektől. Azt mondaná, hogy a felhők bizonyosan mérgezővé váltak, és az, hogy ennyi gondterhelt lélek tömörült össze egy földi helyen, kimondhatatlan, végzetes csapás a természetre. És ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki? A történelem megmutatta, hogy annak ellenére, amit oly régóta véltem magamról, sem bátor nem vagyok, sem bölcs.

34

Hirtelen, szinte egyetlen éjszaka alatt elmúlt a Tokióval szembeni összes félelmem. Még szeretni való dolgokat is találtam benne. Szerettem például az ablakomból nyíló kilátást, pusztán az égbolt színéből órákkal előbb meg tudtam mondani, mikor lesz tájfun keleten. Abban az évben a tőkebefektetők sorra vetették le magukat a felhőkarcolók tetejéről, amiket felépítettek, én viszont nem vettem tudomást az országot sújtó válságról. Szerettem, hogy a metrón senki sem bámult meg. Tetszett, ahogy a lányok túlméretezett napszemüvegekben és hímzett csípőfarmerban riszáltak végig az utcán. Tetszett, hogy itt valahogy mindenki egy kicsit fura volt. Én arra számítottam, hogy a japánok sokkal kockafejűbbek lesznek. Mókás, hogy a dolgok mennyire másmilyenek lehetnek egy más nézőpontból nézve. Átrendeztem a szobámat. Mindentől megszabadultam, az összes bútortól, a portól és a falra ragasztott papírlapoktól. Új tatami szőnyegeket vettem, a szoba minden négyzetcentiméterét kipucoltam, és a himbálózó villanykörtét egy szinte észrevehetetlenül sima mennyezeti világítótestre cseréltem. Lefestettem Jasont és magamat a szoba egyik sarkában a selyemtapétára. A képen a kertben ült a kőlámpás mellett. Dohányzott és nézett valakit, aki nem volt a képen. Én mögötte álltam és felfelé bámultam a fákra. Nagyon magasnak rajzoltam magam, és mosoly ült az arcomon. Egy fekete szatén Suzie Wong-ruhát viseltem, és az egyik térdem kissé behajlítva, valamivel előrébb állt. Vettem egy varródobozt és többkilónyi ezüst- és aranyszínű gyöngyöt egy La Drougerie nevű boltban. Egyik szombaton egy sálat kötöttem a fejemre, fekete kínai munkásnadrágot húztam, és órákig azzal bíbelődtem, hogy Tokió sötét épületei fölé csillagképeket varrtam a szakadozott selyembe. Mire befejeztem,

az égbolton nem látszott több szakadás, a selyem szépen rásimult a falra, és keresztbe-kasul volt szőve fényes arany- és ezüstfolyókkal. Olyan volt, mintha egy robbanó csillag közepén élnék. Különös módon boldog voltam, annak ellenére ahogy a dolgok köztem és Si Csungming közt álltak. Valami megváltozott: mintha a száraz, őrjöngő szükség, amit magammal hoztam Tokióba, valahogy kifurakodott volna belőlem és átszállt volna rá. A Fujuki partiját követő hétfőn megpróbáltam rávenni Strawberryt, hogy mesélje el, amiket hallott. Leültem mellé, és azt mondtam: – Ettem valamiféle húst, amikor a partin voltam. Valamit, aminek fura íze volt. – Amikor nem mondott semmit, hozzáhajoltam és fojtott hangon folytattam. – Akkor eszembe jutott, hogy azt mondta, ne egyek ott semmit. Figyelmesen méregetett. Egy rövid ideig úgy tűnt, mondani fog valamit, helyette azonban felpattant és bólintott egyet tükörképének a nagy üvegablakban. – Nézd. Ez a ruha szép ruha Buszmegálló filmben. – Egy zöld kabátruha volt rajta ráilleszthető fekete hálóval és szőrmegallérral, amit kigombolva hordott, hogy látni engedje merészen domborodó mellét. Megigazította a csípőjén. – Ruha áll jó Strawberry alakja, ne? Áll jobb Strawberry mint Marilyn. – Azt mondtam, azt hiszem, ettem valami rosszat. Komoly arccal felém fordult, fejét kicsit bizonytalanul tartotta a sok pezsgő miatt. Kezét a pultra tette, és egészen közel hajolt az arcomhoz. – El kell ezt felejteni – suttogta. – Japán maffia van nagyon bonyolult. Nem tudsz könnyen megérteni. – Semmihez nem hasonlított az íze. És nem én vagyok az egyetlen, aki észrevette. Bai úr is. Ő is úgy gondolta, hogy volt benne valami furcsa. – Bai úr? – Megvetően csettintett a nyelvével. – Te hallgatsz Bai urat? Bai úr Fujuki kiskutyája. Mint kutya nyakörvvel. Volt egyszer híres énekes, de most talán már nem is híres annyira. Most minden volt jó, amíg… – figyelmeztetően felemelte az ujját. – Amíg hibát követett el. – Kezét elhúzta a torka előtt. – Senki nem túl fontos, hogy hibát követni el. Érted? – Nyeltem egyet és

nagyon lassan megszólaltam: – Miért mondta, hogy ne egyek semmit? – Csak pletyka. Csak hírek – megragadta a pezsgősüveget, megtöltötte poharát, és egy húzásra felhajtotta. – És, Grey-szan, te nem ismételni meg soha, amit neked mond. Érted? – láttam, hogy komolyan beszél. – Akarsz boldog élet? Akarsz boldog élet dolgozni elit klub? A Van Aki Forrón Szeretiben? – Hogy érti ezt? – A szádra gondolok. Be kell csukni a szádat. Oké? Ami természetesen azt jelentette, hogy amikor Si Csungming felhívott, semmi újat nem tudtam mondani neki. Nem fogadta túl jól: – A hozzáállását egészen különösnek tartom, igen, különösnek. Azt hittem, maga egészen „elkeseredetten” látni akarja a filmemet. – Úgy is van. – Akkor magyarázza meg egy öregembernek, akinek vajmi kevés érzéke van az ifjúság szeszélyeihez, kérem, tegye meg nekem a szívességet, hogy elmagyarázza, honnan ez a hirtelen beszélni nem akarás. – Nem arról van szó, hogy nem akarok. Csak nem tudom, hogy mit akar tőlem hallani. Nem tudok kitalálni dolgokat. Semmi újat nem tudok mondani. – Igen – hangja remegett a dühtől. – Úgy van, ahogy gyanítottam. Meggondolta magát, vagy talán tévedek? – Igen! Igen, maga… – Ezt elfogadhatatlannak tartom. Emberfeletti erőfeszítést tettem maga miatt – éreztem, hogy megpróbál nem kiabálni –, most pedig ilyen félvállról veszi a dolgot! Ilyen nemtörődöm módon azt mondja, hogy már semmi köze ehhez az egészhez. – Én ezt nem mondtam… – Szerintem pedig igen. Azt hiszem, tudom, mennyire érdekli ez magát, bízom az ösztöneimben. Most pedig elbúcsúzom. – És ezzel letette a kagylót. Ültem a hűvös nappaliban, és a néma kagylóra meredtem a kezemben, az arcom lángolt. Nem. Si Csungming, nincs igaza. Felidéztem az Ápolónő árnyékát, ahogy mászik felfelé a folyosó falán, eszembe jutott, ahogy bent álltam a fürdőszobában,

miközben szívem majd’ kiugrott a helyéről. Ujjamat behunyt szememre tettem és finoman megdörzsöltern. Olyan sokat tettem, olyan messzire mentem, és nem arról volt szó, hogy meggondoltam magam, csupán arról, hogy a kép homályos lett. Leengedtem a kezem, és az ajtóra pillantottam, a hosszú, elnyúló folyosóra, a néhány napsugárra, mely a poros padlóra esett. Jason a szobámban aludt. Valami különös érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. Valami, amit sosem láttam előre. Mi van akkor, töprengtem a hajnali hidegben vacogva, mi van, ha több út is vezet az ember lelki békéjéhez?

35

Végül is mindegy volt, hogy mit mondott Si Csungming, mert Fujuki napokig nem jött el a klubba. Hetekig. Végül azon kaptam magam, hogy már nem ugrom fel minden alkalommal, amikor megszólal a csengő. Valami lassan kisiklott a kezeim közül, csak figyeltem apatikusan, meggyújtottam egy cigarettát, megvontam a vállam és inkább Jasonre gondoltam, az izmokra a karján, ahogy egy kicsit megremeg az erőfeszítéstől, amikor testét az enyém lelett tartja. Nem tudtam a klubbeli munkámra összpontosítani. Gyakran előfordult, hogy a nevem hallatán mintegy transzból ébredtem fel, és azon kaptam magam, hogy egy vendég értetlenül bámul rám, és közben tudtam, hogy egy egész beszélgetés lement, de tőlem legfeljebb egy üres arckifejezést kaphattak, mert valahol Jason körüljárt az agyam. Volt úgy, hogy figyelt, miközben dolgoztam, és ha összeakadt a tekintetünk, nyelvét lassan végighúzta a fogain. Teljesen odavolt, amikor libabőrös lettem tőle. Az oroszok folyton a rémes fotóira emlékeztettek, és a boncolásos videók címeit suttogták. „Egy nő, ákit félbevágott egy kámion! Képzel csák el!” De nem hallgattam rájuk. Éjszaka, ahogy hallottam magam mellett szuszogni, motyogni vagy forgolódni, mindig valami nagyon kellemes érzés kerített hatalmába. Néha megfordult a fejemben, hogy talán szerelmes vagyok, ettől a gondolattól viszont elfogott a pánik, és elakadt a lélegzetem. Lehetséges volna? Az olyan emberek is, mint én, lehetnek szerelmesek? Nem voltam benne biztos. Néha órákig álmatlanul hevertem, és folyton csak ezen járt az eszem. Ahogy a dolgok haladtak, az ember azt gondolta volna, hogy soha de soha nem. fogom megmutatni neki a forradásaimat. Egyre csak kifogásokat kerestem. Már tíz kombiné állt betárazva a szekrényben, és mindig viseltem valamelyiket, még akkor is, amikor aludtam, háttal Jasonnek, összekuporodva, mint egy

embrió. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Melyek lennének a megfelelő szavak? Jason, néhány ember réges-régen azt gondolta rólam, hogy bolond vagyok. Elkövettem egy hibát… Mi van, ha elborzad tőlem? Folyton azt mondta, hogy nem tenné, de hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy a megértés, vagy legalábbis annak illúziója lenne az elképzelhető legcsodálatosabb érzés számomra. Majdnem annyira csodálatos, mint biztosan tudni, hogy nem csak képzeltem a narancssárga könyvet. Ha viszont rosszul sülne el a dolog… nos, akkor olyan lenne, mint meghalni. Mintha újra belezuhannék egy sötét lyukba. Egyre gyakrabban álmodtam a bőrömmel. Álmomban a bőröm fellazult és felemelkedett rólam, elszakadt a testemtől, az illesztések mentén kipatentolódott a gerincemen és a karom alatt. Aztán egy darabban felemelkedett, mint egy szellem a légáramlaton, készen arra, hogy elvitorlázzon. Ám a folyamat mindig megakadt. Valami megremegett, lenéztem, és azt láttam, hogy a gyönyörű csillogó ejtőernyő ki van pányvázva és véres keresztkapcsokkal a hasamhoz van szegezve. Olyankor sírni kezdtem és őrjöngve dörzsöltem a hasamon a bőrt. Rángattam és karmoltam magam, míg kiserkent a vérem, remegtem és… – Grey? Egy éjjel rémülten felriadtam, folyt rólam a verejték, és rémálmom képei úgy foszlottak szerte, mint az árnyak. A Mickey Rourke-ból érkező fényt leszámítva sötét volt. Az oldalamon feküdtem szorosan Jasonhöz simulva, a szívem erősen dobogott. A lábaimat olyan szorosan fontam a combja köré, amennyire csak bírtam, és csodálkozva pillantott le rám. – Mi van? – kérdeztem. – Mit csináltam? – Hozzám dörgölőztél. A kombiném összetekeredett és átnedvesedett az izzadságtól. Lehúztam egészen a csípőmre, arcomat a tenyerembe rejtettem, és megpróbáltam szabályosan lélegezni. – Hé – elhúzta a homlokomra tapadt hajtincset. – Sss, minden rendben. – Kezét a hónom alá csúsztatta, és megpróbált finoman feljebb húzni, hogy egy vonalban legyek vele. – Így ni. – Megcsókolta az arcomat, megsimogatta a hajam, és megnyugtatóan simogatta a bőrömet. Feküdtünk ott egy darabig, míg végül csillapodott a szívverésem. – Jól vagy? – suttogta.

Bólintottam és öklömet a szememhez szorítottam. Sötét volt és hideg. Olyan érzés volt, mintha lebegnék. Jason újra megcsókolt. – Figyelj, csodabogár! – mondta gyengéden, és kezét a nyakamon pihentette. – Van egy ötletem. – Milyen ötleted? – Egy jó ötletem. Tudom, mire van szükséged. Elmondok neked valamit, ami nagyon fog tetszeni. – Igen? Finoman a hátamra fordított, éreztem leheletét a nyakamon. – Figyelj csak – suttogta –, akarod, hogy boldoggá tegyelek? – Igen. – Akkor jó. Most nagyon figyelj. – Csak feküdtem ott és bambán néztem az ajtó alól beszűrődő fénysávot, miközben Jason hangjára összpontosítottam. – Figyelj nagyon jól. – Elhelyezkedett mögöttem, körém fonta a karját, ajkát a nyakamra helyezte. – Sok-sok évvel ezelőtt, jóval azelőtt, hogy ide jöttem, egy dél-amerikai lányt dugtam. Egy kicsit őrült volt, a nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy hogyan szerette, ha dugják. Lenyúlt a combjaim közé és széthúzta őket, tenyerével végigsimított a bal combomon, óvatosan megemelte a térdemet, és behajlítva felhúzta a mellkasomra. Éreztem térdem kemény hideg csomóját, ahogy hozzáért a mellbimbómhoz, amikor megmozdult mögöttem. – Amit igazán szeretett, az volt, amikor így az oldalára fordítottam – suttogta a nyakamba –, ahogy most csinálom. És amikor felemeltem a térdét így, hogy aztán belétehessem a farkamat. Éppen így. Vettem egy hirtelen levegőt, és a nyakamon éreztem, hogy Jason elmosolyodott. – Érted? Érted már, miért szerette annyira? A tél lassan beszivárgott a ház különböző tereibe. A fák lecsupaszodtak, csak elvétve lógott egy-egy papírszerű levél az ágakon, és hideg szűrődött be a padló felől. A házban nem működött a fűtés, és Jason túlzottan el volt foglalva velem ahhoz, hogy megszerelje. A szobákban zörögtek és nyöszörögtek a

mennyezeti ventilátorok és csak a port kavarták, de meleget nem sugároztak. Nem tudtam, normális-e, hogy Jason összes volt barátnője ott volt velünk az ágyban. Nem szerettem, de nagyon sokáig nem szóltam érte. – Figyelj – suttogta a sötétben –, figyelj csak. Most elmesélek neked valamit, ami nagyon fog tetszeni. Évekkel ezelőtt egy holland csajt dugtam. A nevére már nem emlékszem, de arra nagyon is, hogy mit szeretett igazán… – Majd manőverezett a végtagjaimmal. Tetszett neki, hogy mindig készen állok. – Olyan romlott vagy – mondta nekem egyszer, és csodálat bújt meg a hangjában. – Te vagy a legromlottabb nő, akivel valaha találkoztam. – Figyelj – fortyantam fel egy este –, ez fontos. Folyton a régi nőidről mesélsz nekem, és tudom, hogy amit mondasz, igaz, mert minden nő, akivel csak találkozol, le akar feküdni veled. A lábaim között feküdt, feje a combomon, keze a vádlimon pihent. – Tudom, oké? – Strawberry mama és az összes többi hosztesz. – Igen. – Fujuki Ápolónője. Még ő is. – Ő? Ő is nő lenne? Nem győzöm kapkodni a fejem. – Szórakozottan a lábamba vájta a körmeit. – Szeretném kideríteni. Szeretném tudni, hogy néz ki meztelenül. Igen, azt hiszem, főleg erről van szó, szeretném meztelenül látni és… – Jason. Elfordította a fejét. – Hm? Feltámaszkodtam a könyökömre és rámeredtem. – Miért bújsz ágyba velem? – Mi van? – Miért bújsz ágyba velem? Annyi nő van még rajtam kívül. Úgy tűnt, válaszolni fog, helyette azonban megállt, és éreztem, hogy megrándulnak az izmai. Felült, és a kombiném aljánál kotorászott. – Vedd ezt le… – Nem! Nem, most nem, én… – Uramisten! – Elhúzódott tőlem és talpra szökkent. – Ez… – elővett egy cigit a földön heverő farmerja zsebéből, és meggyújtotta. – Nézd – mondta, és mélyet szívott a cigijéből. –

Nézd… – megrázta a fejét és kifújta a füstöt. – Ez lassan túl hosszúra nyúlik. Rámeredtem, szám kissé kinyílt. – Túl hosszúra? – Igen, borzasztóan elhúztad – sóhajtott. – Én türelmes voltam, de te… Már az örökkévalóság óta tart. Már nem vicces. Furcsa érzés fogott el, mintha egy légüres térben pörögnék körbe-körbe. Semmi sem volt a helyén. A háta mögötti galaxisok mintha megmozdultak volna, és lassan átvonultak volna Tokió egén. Jason arca sötét volt és anyagtalan. – De én… – ujjaimat a torkomra nyomtam, féltem, hogy elcsuklik a hangom. – Én meg… meg akartam mutatni, tényleg. Csak… Felálltam és a pipereasztalhoz bukdácsoltam cigiért. Felborítottam egy-két dolgot, mire megtaláltam a dobozt, majd remegő kézzel rágyújtottam egy szálra. Lázasan, gyors egymásutánban szívtam a slukkokat, és kitöröltem szememből a könnyeket. Ez tiszta hülyeség. Tedd már meg végre. Olyan, mint leugrani egy szikláról… Csak egy módon derülhet ki, hogy túléled-e. Elnyomtam a cigit a hamutartóban, és felé fordultam. Gombóc volt a torkomban, mintha a szívem a torkomon keresztül akart volna kiugrani. – Nos – mondta –, mi volna az? Felhúztam a kombinét a fejem fölé, kibújtam belőle, majd ledobtam a földre. Kezemmel eltakartam a hasamat, szemem a feje felett egy pontra szögeztem. Elképzeltem testemet az ő szemével: sápadt és vékony lehetett, erekkel csipkézett. – Kérlek, értsd meg – suttogtam, mintha mantráznék, alig hallhatóan. – Kérlek, értsd meg. Aztán elvettem kezem a hasamról. Nem tudom, hogy én ziháltam-e vagy Jason, de volt valami jól kivehető zihálás a szobában. Csak álltam, ökölbe szorított kezem az oldalam mellett, szemem a plafonon, és úgy éreztem, mindjárt szétrobban a fejem. Jason hallgatott, és amikor végre le mertem nézni rá, láttam, hogy arca nyugodt és fegyelmezett, arckifejezése semmit sem árult el, miközben a hasamon levő hegeket tanulmányozta.

– Uramisten – szólalt meg hosszú idő elteltével –, mi történt veled? – Felállt, és keze kíváncsian nyúlt a hasam irányába, mintha a hegek valamiféle fényt bocsátottak volna ki. Szeme továbbra is nyugodt és tiszta volt. Oldalvást fordulva jobb tenyerét a hegekre helyezte. Megrázkódtam, és inkább behunytam a szemem. – Mi a fene történt itt? – Egy kisbaba – mondtam bizonytalanul. – Itt volt a kisbabám.

36

A kórházban akkor magyarázták el nekem a kondom használatát, amikor már túl késő volt. Ekkoriban a kórházban mindenki az AIDS-ről beszélt. HIV-figyelő csoportok alakultak, és az egyik nővér, Emma, akinek izmos vádlija és orrbavalója volt, egy nap leült közénk, és enyhén vörösre vált arccal felgörgette az óvszert egy banánra. „Tok”-nak nevezte, mert akkoriban úgy hívták az újságban is, és amikor anális szexről beszélt, „végbélszex”-et mondott. Erről úgy beszélt, hogy arcát az ablak felé fordította, mintha a fákhoz címezte volna mondandóját. A többiek ilyenkor mindig nevettek és viccelődtek, én viszont a hátsó sorban ültem, és Emmához hasonlóan vörös arccal meredtem az óvszerre. Most tényleg, valaki, akinek ennyire gőze sincs semmiről, hogyan bírt ilyen sokáig életben maradni? Vegyük például a kilenc hónap jelentőségét. Az évek során elkaptam egy-egy viccet, illetve diszkréten elsuttogott mondatot: „Na igen, most ráment a maci a lépes mézre, de figyeld meg az arcát kilenc hónap múlva!” Hallottam ilyesmiket, de nem értettem a lényegét. Az igazi hülyeség az volt, hogy ha megkérdezték volna, mennyi az elefánt vemhességi ideje, valószínűleg tudtam volna. Az emberrel kapcsolatos dolgokkal azonban bajban voltam. Szüleim alaposan megszűrték az információkat. Ágyszomszédomnak, a pöcöktetős lánynak igen kikerekedett a szeme, amikor elárultam neki, mennyire tudatlan vagyok. – Ezt nem mondod komolyan! Megvontam a vállam. – Hát, ez aztán gáz – mondta halvány ámulattal a hangjában. Végső elkeseredésükben a nővérek szereztek nekem egy könyvet az élet alapjairól. A címe az volt, hogy Anyuci, honnan jön ki a babuci? és halvány rózsaszín borítóján egy copfos kislány rajza volt látható, aki egy virágos ruhába bújtatott nagy terhes

hasra néz fel. A könyv hátoldalán az egyik ajánló azt írta: „Gyengéd és informatív: minden, amit tudnia kell, hogy válaszolhasson gyermeke kérdéseire.” Első betűtől az utolsóig elolvastam és egy barna táskában tartottam, amit szekrényem aljában tároltam. Bárcsak előbb olvashattam volna. Akkor tudtam volna, mi zajlik le bennem. A kórházban senkinek sem mondtam el, milyenek voltak a furgonos nap utáni hetek. Hogyan teltek el hetek és hónapok, mire egy-egy utalásból végül összeraktam a képet. Hogy amikor végre megértettem, hogy odabent egy baba növekszik, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy az anyám vagy engem, vagy a babát, vagy mindkettőnket meg fog ölni. Azt hiszem, ez a tudatlanság igazi ára. A sikátorban odakint becsapódott egy kocsiajtó. Valaki kulcsokkal csörgött, és egy nő magas, vékony hangon kacagott: „Egy kortyot sem iszom, esküszöm!” Nevetése lassan elhalt, ahogy a Vaszeda utca felé távolodott. Mozdulatlanul meredtem Jasonre, arra várva, hogy mondjon végre valamit. Végül hátralépett, és lassan, sunyi módon elmosolyodott. – Jó kislány vagy, tudod? És mostantól minden rendben lesz. – Rendben? – Igen. – Nyelvét a fogai közé dugta, és ujjával gondosan végigsimított a legnagyobb hegen, a középsőn, mely a köldökömtől öt centire jobbra átlósan futott egészen a csípőcsontomig. Ujjával körbejárta azokat a kis lyukakat, ahol a sebész összevarrt. Kíváncsisággal vegyes ámulatot éreztem ki a hangjából, amikor megszólalt. – Mi okozta őket? – Egy… – Megpróbáltam beszélni, de megmerevedett az állkapcsom. Meg kellett ráznom a fejem, hogy kilazuljon. – Egy kés. Konyhakés. – Óóó – mondta fintorogva –, egy kés. – Behunyta a szemét és lassan megnyalta a száját. Ujját középen, a porcogós heges szöveten pihentette. Ott ment be először a kés. Megrándultam, mire kinyitotta a szemét és figyelmesen fürkészett. – Itt mélyen behatolt, he? Olyan érzés, mintha mélyre ment volna.

– Mélyre? – visszhangoztam. Volt valami a hangjában, valami rémisztő, mintha mindez hihetetlen gyönyört okozott volna a számára. A levegő állottabbnak tűnt, mint pár perccel azelőtt. – Én… – Miért akarta tudni, hogy milyen mélyre ment? Miért kérdezett ilyesmiket tőlem? – Szóval? Mélyre ment? – Igen – mondtam halkan, mire finoman megborzongott, mintha valami átszaladt volna a vállán. – Ide nézz! – Végighúzta a tenyerét a karján. – Nézd, még a szőröm is feláll. Az ilyesmitől egészen felizgulok. Emlékszel a csajra, akiről beszéltem? A dél-amerikaira? – Ujját végighúzta a bicepszén, s félig lehunyta a szemét a gyönyörűségtől, amit az emlék keltett benne. – Az egyik karja hiányzott. És ahol levágták neki, ott olyan… – összecsippentette ujjhegyeit, mintha a legfinomabb, legpuhább gyümölcsöt egyensúlyozná rajtuk. – Olyan gyönyörű volt, mint egy szilva. Hú! – rám vigyorgott. – De te ezt mindig is tudtad rólam, nem igaz? – Mindig is tudtam? Nem, én… – Dehogynem. – Letérdelt előttem, kezét a csípőmre tette, és éreztem forró leheletét a hasamon. – Tudtad. Tudtad jól, mitől indulok be. – Nyelve, mely száraz volt és érdes, kinyúlt, hogy elérje a bőrömet. – Tudtad, hogy egyszerűen imádok kattantakat dugni! Egyszer csak megtört a bénultságom. Eltoltam magamtól, és hátrafelé botorkáltam. Úgy tűnt, ezen egy kicsit meglepődött, én pedig közben gyorsan felmarkoltam a kombinémat, és ügyetlenül próbáltam belebújni. Ki akartam rohanni a szobából, mielőtt sírva fakadok, de elállta az utamat, úgyhogy inkább lekuporodtam az egyik sarokban, arccal a falnak. Minden egyszerre tört elő belőlem: a képek a szobája falán, a filmek, amire az orosz lányok esküdtek, hogy megnézett, és az, ahogy az Ápolónőről beszélt. Tehát ennyi voltam: egy a kattantjai közül. Valami torz, amitől beindult, épp, mint a filmeken, amiket nézett. – Mi van? – Öhm… – mondtam halkan, és tenyeremmel letöröltem a könnyeimet. – Öhm… azt hiszem, azt hiszem, hogy talán... – A könnyek a számba folytak. – Semmi.

Egyik kezét a vállamra tette. – Látod? Mondtam, hogy minden oké lesz. Mondtam, hogy meg fogom érteni. Nem feleltem. Megpróbáltam nem zokogni. – Efelé haladtunk mindvégig, nem? Ez hozott össze minket. Abban a percben tudtam, amikor megláttam a festményeidet, azokat a kattant fotókat a könyveidben… tudtam, hogy te meg én… mi ugyanolyanok vagyunk. – Hallottam, ahogy előkotor még egy cigarettát, és előttem volt önelégült, magabiztos arca, ahogy szexet lát a hegekben, amiket olyan sokáig rejtegettem. Elképzeltem, milyen lehetek a szemében, a sarokba kuporodva, ahogy átkarolom magam vékony, hideg karjaimmal. – Csak neked kicsit tovább tartott. Tovább tartott, hogy rájöjj, mi egy pár vagyunk. Egy perverz pár. Egymásnak lettünk teremtve. Felpattantam, felkaptam a ruháimat, és anélkül, hogy ránéztem volna, gyorsan felöltöztem. Lábaim megállíthatatlanul remegtek. Felhúztam a kabátom, és a kulcsaimat kerestem, miközben végig elkeseredetten próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem tett semmit, hogy visszatartson. Csendben nézett, elgondolkodva szívta a cigarettáját, és mosoly ült az arcán. – Elmegyek – mondtam., és kivágtam az ajtót. – Oké – hallottam a hátam mögül. – Hamarosan rendben leszel. Angliában még nem olyan régen, 1980-ban is megengedett dolog volt, hogy egy halva született csecsemőt ne temessenek el. Hogy ne egy sírba temessék, hanem helyette egy sárga szemeteszsákban kidobják a kórházi hulladékkal együtt. Még az is megengedett volt, hogy az anyától, egy tizenéves tapasztalatlan lánytól, elvegyék a babáját. Mindezt egy apró naptári hiba tette lehetővé: a gyermekem nem volt képes 28 hetet élni bennem, egy nappal fiatalabb volt, semmint hogy emberi lény lehessen, egy nappal kevesebbet élt ahhoz, hogy rendes temetést kaphasson, vagy egy rendes nevet, így aztán most már örökre a „magzat” nevet kell viselnie. Egy olyan nevet, ami tele van betegséggel és egyáltalán nem olyan, mint amilyen a kislányom volt, amikor megszületett.

Késő decemberi éjszaka volt, a fákat súlyos hóréteg borította, és telihold ragyogott az égen. Az ügyeleten a nővérek úgy gondolták, nem normális, hogy ennyire sírok. Az orvos nem tudott a szemembe nézni, amikor kiterülve feküdtem a műtőasztalon, és ellátta hasamon a sebeket, jeges némasággal dolgozott, és amikor végül elmondta, mi történt, ezt oldalt állva tette, a falhoz és nem hozzám beszélt. Megpróbáltam felülni, nem értettem, mit mondott. – Micsoda? – Nagyon sajnáljuk. – Nem. Nem lehet halott. Ő… – Nos, meghalt. – De nem szabadna halottnak lennie. Neki… Megpróbáltak leszorítani, megakadályozni, hogy megnézhessem. De megnéztem. És felfedeztem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni: felfedeztem egyéb képtelensége mellett az is lehetséges, hogy az ember egy röpke pillanatban megláthassa, mi minden lehetett volna egy gyermekből. Volt egy kirendelt nővér, aki valószínűleg nem ismerte a történetemet. Ő volt az egyetlen, aki egy zsebkendővel letörölte a könnyeimet, és megsimogatta a kezem. „Szegénykém.” Átnézett a szoba túlsó felében elhelyezett vesetálban púposodó alakra. „Nem szabad aggódnod miatta, édesem. Nem szabad többet aggódnod. Isten majd gondoskodik a lelkéről.” A hold még fent volt, amikor elmentem otthonról, nyakamon összefogtam a kabátot, és végigsiettem a sikátoron, de mire SibaKóenbe értem, már hajnalodott. Az égbolt kellemes fakó rózsaszínbe öltözött, és mesterséges, nukleáris jellegű meleg nyugati szél fújt az utcákon. A Zódzsódzsi templom csupasz faágai tekeregtek és csapkodtak. Megálltam a tiszítóedénynél, a piros sapkás, vak tekintetű gyermekszobrok sora előtt, és a szokás szerint először a bal kezemre, majd a jobbra fröcsköltem a jeges vízből. Dobtam néhány jent az adományperselybe, lehúztam a cipőm, és fel-le sétáltam a kőgyerekek előtt. A fejem fölötti ágakra kötött fehér imaszalagok árnyéka megmozdult. Találtam egy helyet a park sarkában, ahol nem láthattak az útról és leültem a földre. Imádkozás közben elvileg

tapsolni kellett volna. Megvolt a menete, de nem emlékeztem rá pontosan, úgyhogy végül azt tettem, amit az emberek az én keresztény hazámban tenni szoktak. Összekulcsoltam a kezemet, fejemet lehajtottam, és behunytam a szemem. Talán a nővérnek igaza volt. Talán „Isten", vagy az istenek, vagy valami, ami bármelyikünknél hatalmasabb, tudta, hol van a kisbabám lelke. Meglátogatható temető híján megtanultam elképzelni, hogy sehol sincs és mégis mindenütt ott van. Néha, amikor erősen összeszorítottam a szemhéjamat, láttam a fekete, lyukacsos égbolton olyan magasan, hogv a feje súrolta a világ tetejét. Álmaimban oda repülhetett ahová csak akart. Talán még Angliából Tokióba is. Egyenesen keletnek indult, gyorsan szállt, néha-néha lenézett és látta Európa fényeit odalenn. A sötét sávokból, a hold barázdás visszatükröződéséből és az olajszállító hajók apró gyöngycseppjeiből tudta, mikor ért át a tengeren. Aztán az orosz sztyeppék és a feneketlen Bajkál-tó felett repült, melyben furcsa fókák élnek. Majd tovább, rizsmezők, gyárkémények és leanderrel övezett utak felett, Si Csungming szülőföldjén át. Aztán megérkezett Tokióba, a Takadanobaba fölé, és megpillantotta házunk íves tetőpárkányát. Aztán az ablakom fölé repült és végre… De persze nem jött. Még az O-bon alatt is, amikor a holtak meglátogatják az élőket, az ablakomban ültem és néztem a Kanda folyón úszó égő gyertyákat, melyekkel a japánok halottaiknak mutatják a hazavezető utat, mindvégig azt reméltem, talán megtalál. De nem tette. Azt mondtam magamnak, hogy nem szabadott volna ekkora elvárásokat állítanom, és hogy biztos nagyon igyekezett, de olyan hosszú az út Angliából egy ilyen apró léleknek, talán eltévedt, vagy egyszerűen csak elfáradt. Abbahagytam az imádkozást. Körülöttem a gyermekek szélmalmai pörögtek a meleg szélben, a kis emléklapocskák csattogtak és kattogtak. Minden kézzel készített sapka, minden kötényke, minden játék, mely a szobrokat díszítette, egy anya keze műve. Anya. Jason – gondoltam, miközben felálltam és leporoltam a kabátomat –, hidd el nekem, te furcsább és őrültebb vagy, mint

amilyen én valaha is voltam. Igaz, amit én tettem, az tudatlan és rossz volt, de én sosem voltam annyira rossz, mint amilyen te vagy. Szippantottam párat a friss levegőből, és felnéztem az égre. Visszavitt valamihez. Majdnem elfelejtettem, de ő emlékeztetett rá. Csak egyfelé mehettem tovább. Csak egyetlen út létezett.

37

Nanking, 1937. december 20. (a tizenegyedik hónap tizennyolcadik napja) Így tanul az ember. Miközben felkelt a nap, egy darabig a rádiót hallgattam. Még mindig nem hangzott el hivatalos közlemény, miszerint biztonságos lenne kimenni az utcára. Amikor egészen felvirradt, ittam egy kis teát, csendben felöltöztem, összehúztam magamon a paplankabátot és kisurrantam a sikátorba. Elbarikádoztam magam mögött az ajtót, és óvatosan elindultam. Odakint szállingózott a hó, vékony fehér lepel borította a régi koszos havat. Percek alatt elértem Liu házát, a hátsó ajtóhoz mentem, és kódolt kopogással jeleztem megérkeztemet. Liu felesége nyitott ajtót. Szemei vörösek voltak, és megannyi réteg ruhája felett még egy viharvert férfi téli köntöst is viselt. Borzasztóan hideg volt a házban, és azonnal éreztem a feszült légkört. Amikor Liu kijött az előszobába, hogy üdvözöljön, tudtam, hogy történt valami. – Mi az? Nem felelt. Az előszobából egy kis zsúfolt szobába kísért, ahol a fia ült lehorgasztott fejjel. Egy Szun Jat-szen-típusú katonai dzsekit viselt, mely megtépázva és szakadtan lógott törékeny vállairól, amitől még ziláltabbnak tűnt. Előtte az asztalon egy piszkos zsák hevert, és úgy láttam, hajdina ömlött ki belőle. – Egész éjjel kint volt – mondta Liu. – Hozott ételt. Éhesen meredtem az asztalra. – Liu mester, a bátorsága dicséretet érdemel. Ez igazán jó hír. Nagyon-nagyon jó hír. Liu felesége egv hajdinagombócokkal teli bambusznád kosárkát nyújtott át, hogy vigyem el Sucsinnak, egy tányérral pedig letett elém az asztalra. Mindezt egy szó vagy pillantás nélkül tette, aztán kiment a szobából. Olyan gyorsan ettem,

ahogy csak tudtam. Le sem ültem, csak gyömöszöltem őket a számba, és miközben rágtam, üres tekintettel néztem a mennyezetet. Liu és a fia udvariasságból elfordította a fejét. Az étel ellenére sem tudtam nem észrevenni, hogy kettejük között valószínűleg történt valami. – Mi az? – kérdeztem teli szájjal – Mi történt? Liu megérintette a fiú lábát. – Meséld el mit láttál! A fiú rám nézett. Arca sápadt volt és komoly. Mintha egy éjszaka alatt felnőtt volna. – Kint jártam – suttogta. Állával az utca felé bökött. – Odakint. Egész éjjel a városban jártam. Beszéltem emberekkel. – És sértetlenül visszaértél. Tehát biztonságosak az utcák? – Nem. – Hirtelen végigszaladt egy könnycsepp az arcán. Összeszorult a szívem. – Nem. Az utcák nem biztonságosak. A japánok ördögök. Riben guizi. – Fájdalmas pillantást vetett apjára. – Azt mondtad, csak katonákat ölnek. Miért mondtad ezt? – Mert azt hittem, minket békén hagynak. Azt hittem, menekültnek tekintenek majd. – Menekültnek – ruhaujjával letörölte a könnyeit. – Van egy helyük a menekültek számára. – Az egyetemen – mondtam. – Jártál ott? – Nem csak én. Nem én vagyok az egyetlen, aki járt volt. A japánok is voltak ott. Elvitték a menekülteket. Láttam. Összekötözték őket. – Egy ujját a nyakszirtje feletti puha húsba nyomta. – Drótot kötöttek a nyakuk köré. Emberi nyakláncot csináltak belőlük. – Ezt a saját szemeddel láttad? A menekültzónában? Megdörzsölte a szemét, a könnyek csíkokat vájtak arcán a koszba. – Mindent láttam. Mindent. És hallottam is mindent. – Mondd csak – szóltam, és komolyan a szemébe néztem –, hallottad a sikoltozást? Úgy egy órával ezelőtt. Egy nő sikoltozott, hallottad? – Hallottam. – Tudod, hogy mi volt az? – Igen. – Apjára pillantott, aztán megint rám és idegesen harapdálta ajkait. A zsebébe nyúlt és előhúzott valamit, hogy

megmutassa nekünk. Liu és én is előrehajoltunk. Tenyerén egy japán óvszer hevert. Elvettem tőle és megforgattam az ujjaim között. Az óvszeren egy rohamozó katona képe volt, előretartott szuronnyal, s alatta a „Tocugeki!" felirat állt. „Rohamra!” Összenéztünk Liuval. Feszült arca egészen elszürkült. – Erőszak volt – mondta a fiú. – Megerőszakolják a nőket. Liu az ajtőra pillantott. Felesége a ház végében volt, és nem hallhatta mindezt, de azért Liu kinyújtott lábfejével berúgta az ajtót. A szívem összevissza vert. Amikor én voltam tizenhárom éves, fogalmam sem volt a nemi erőszakról, ez a fiú pedig olyan magától értetődően beszélt róla, mintha mindennapos esemény volna. – Lányvadászat – mondta –, a japánok legkedveltebb időtöltése. Szénszállító teherautókat szereznek Hsziakuanból, és átfésülik a falvakat. – Rám nézett. – És tudja még, mi mást csinálnak? – Nem. – feleltem haloványan. – Még mit? – Láttam, hol lakik a janvangje. – A janvangje? – A félelem apró kísértete járta át a szívemet. Ösztönösen Liura pillantottam, aki félelemmel és zavarodottsággal figyelte a fiát. Janvangje. Az ördög. A halál urainak legnagyobbika. A buddhista pokol uralkodója. Általában az olyanok, mint Liu vagy én, csak forgatnák a szemüket ilyen népi babonaság hallatán, de az elmúlt napokban valami megváltozott bennünk. A hideg házban elsuttogott név hallatán mindketten megremegtünk. – Miről beszélsz? – kérdezte Liu, és közelebb hajolt a fiához. – Janvangje? Én nem ilyen ostobaságokra tanítottalak. Ki beszélte tele a fejed? – Pedig itt van – suttogta a fiú apja szemébe nézve. Láttam, hogy libabőrös lett a karja. – A janvangje eljött Nankingba. – Szemét továbbra is apja szemébe mélyesztve lassan felállt. – Ha nem hisztek nekem, gyertek velem. – Az ajtó felé intett. – Megmutatom, hol lakik.

38

Si Csungming meglepődött, hogy lát. Hűvös udvariassággal ajtót nyitott, és betessékelt az irodájába. Bekapcsolta a háromtagos radiátort, és teával kínált. Messziről néztem, és az járt a fejemben, hogy amikor legutóbb beszéltünk, lecsapta a kagylót. – Nos hát – mondta, amikor leültem. Kíváncsian nézett rám, mert egyenesen a templomból jöttem, és a szoknyám még mindig nedves volt a fűtől. – Ez azt jelentené, hogy ismét beszélő viszonyban vagyunk? Nem feleltem. Levettem a kabátomat, a kesztyűmet és a sapkámat, majd mindet a térdemre pakoltam. – Van valami újság? Azért van itt, hogy elmondja, találkozott Fujukival? – Nem. – Akkor talán eszébe jutott valami? Valami az üvegtartályról? – Nem. – Lehetséges, hogy Fujuki tárol benne valamit? Mert úgy hangzott, amikor leírta. – Valóban? – Igen. Akármit is iszik Fujuki úr, hisz abban, hogy az menti meg a haláltól. – Sí Csungming megfordította a teáscsészét. – Nagyon óvatosnak kell lennie, hogy mennyit vesz be belőle. Különösen, ha az valami veszélyes dolog, vagy olyasmi, amihez nehezen lehet hozzájutni. Ha így van, akkor egész biztosan a tartályban őrzi. – Szemét egy pillanatra sem vette le az arcomról, és a reakcióimat figyelte. – Meséljen többet a benyomásairól. Megráztam a fejem. Túl zsibbadt voltam ahhoz, hogy megjátsszam magam. Felemeltem a csészét és szorosan fogtam mindkét kezemmel, lenéztem a gőzölgő vízre és a szürke üledékre a csésze alján. Hosszú, kényelmetlen csend töltötte meg a szobát, míg végül leraktam a csészét.

– Kínában – mondtam, pedig tudtam, hogy nem ezt akarja hallani – mi történik, ha valaki nem kap rendes temetést? Mi történik a lelkével? Már éppen le akart ülni csészéjével a kezében, de szavaim meglepték. Egy pillanatra megtorpant, félúton a szék felé, és a kérdésemen gondolkodott. Amikor végre megszólalt, a hangja megváltozott. – Milyen különös kérdés. Honnan jutott az eszébe? – Mi történik a lelkével? – Mi történik a lelkével? – Leült és beletelt egy kis időbe, mire rendezte a sorait. Megdörzsölte a száját, és felnézett rám. – A temetetlenekkel? Kínában? Lássuk csak. Szerintünk olyankor egy szellem jön létre. Egy rossz szellem indul útjára, hogy gondokat okozzon. Ezért aztán általában gondosan eltemetjük halottainkat. Pénzt is adunk nekik, hogy átjussanak a másvilágra. Ez… – megköszörülte a torkát és szórakozottan dobolt az uijával. – Ez nagyon aggasztott Nankinggal kapcsolatban. Mindig is féltem a több ezer rossz szellemtől, mely Nankingban maradt. Letettem a csészét, és félrehajtott fejjel néztem rá. Még sosem beszélt így Nankingról. – Igen – mondta, és ujját végighuzta a csésze peremén. – Ez régebben nagyon aggasztott. Nem volt elég föld jelölt sírok számára. Sokakat csak hónapok után temettek el. Voltak, akik már felszívódtak a földben vagy… vagy egymásban, mire lehetőség lett volna… – tétovázott, a teájába nézett, és hirtelen nagyon öregnek, tűnt. Láttam a kék ereket megereszkedett bőre alatt, – Láttam egyszer egy kisgyereket – mondta halk hangon. – A japánok kivágtak belőle egy darabot a bordái alatt. Mindenki tudta, hogy meghalt, de senki nem temette el. Napokig feküdt ott, a lakóházak egész sora előtt, de senki sem jött ki, hogy eltemesse. Mai napig nem értem, miért nem. Nankingban azok voltak a szerencsések, akiknek legalább volt mit eltemetniük… – Elhallgatott, és a csésze peremén járó ujjait figyelte. Amikor úgy tűnt, nem folytatja, előrehajoltam, és suttogva kértem: – Si Csungming, mondja el, mi történik a filmen. Megrázta a fejét. – Kérem. – Nem. – Tudnom kell, mindenképpen tudnom kell.

– Sajnálom. Ha annyira tudni akarja, segítsen a kutatásomban. – Felpillantott rám. – Ezért van itt, nem igaz? Sóhajtottam és hátradőltem a székben. – Igen – mondtam –, ezért. Szomorúan elmosolyodott. – Azt hittem elveszett a számomra. Sokáig azt hittem, meggondolta magát. – Olyan pillantást vetett rám, mely egyszerre volt szomorú és kedves, és nagyon nem hasonlított azokra a pillantásokra, melyeket korábban kaptam tőle. Mióta találkoztunk, most volt először az az érzésem, hogy kedvel. Gyanítottam, hogy sohasem fogom megtudni, min ment keresztül a néhány hét alatt, amíg nem beszéltünk. – Miért jött mégis vissza? Amikor felálltam és távozni készültem, egyszerűen csak ki kellett volna nyitnom az ajtót és elmenni. De nem bírtam magammal. Megálltam az ajtóban és visszafordultam az asztal felé, ahol ült. – Si Csungming? – szóltam. – Hmm? – felpillantott, mintha félbeszakítottam volna gondolatait. – Igen? – Azt mondta egyszer, hogy a tudatlanság és a gonoszság nem ugyanaz. Emlékszik? – Igen. Emlékszem. – És ez igaz? Valóban ez a véleménye? Hogy a tudatlanság nem egyenlő a gonoszsággal? – Persze – mondta. – Persze, így van. – És maga tényleg így gondolja? – Természetesen komolyan így gondolom. A tudatlanság megbocsátható. A tudatlanság sohasem azonos a gonoszsággal. De miért kérdezi? – Mert… mert… – Egy különös érzés villant át rajtam, ami a semmiből tört elő, de furcsa módon erőssé és könnyelművé tett. – Mert ez az egyik legfontosabb kérdés a világon.

39

Ahogy múlt az idő, egyre hidegebb lett. Lógott az eső lába, a szél pedig a sarkok körül ólálkodott, aztán egyszer csak kiugrott, felkapott mindenfélét a földről, és leszáguldott zsákmányával a metrólejárókba. Fujuki apartman-épületegyüttesétől néhány megállónyira szálltam le a metróról, összehúztam magamon a kabátot, és sietős léptekkel megindultam, ismeretlen utcákon mentem keresztül, ahol egymást érték a kis éttermek. Elmentem egy Húsözön nevű nagykereskedelmi bolt mellett, lelassítottam, és szemtelenül megbámultam a vevőket, akik a mélygarázsban harminckilós húsdarabokkal töltötték fel hatalmas autóikat. Hús. Japánban és Kínában voltak olyan évek, amikor az egyetlen proteinforrást a selyemhernyógubók, szöcskék, kígyók, békák és patkányok jelentették. Ma pedig vannak olyan helyeik, mint például ez a Húsözön nevű üzlet. Hús – ez járt a fejemben, amikor megérkeztem a Fujuki lakása előtti vaskerítéshez. Hús. Az egyik garázs nyitva volt, és egy overallos férfi éppen Fujuki egyik fekete autóját viaszozta. A kertész slaggal locsolta tisztára az ösvényt. Kezemet átfűztem a kerítésen, és felnéztem oda, ahol a toldaléképület volt. A foncsorozott, fekete ablakok semmit sem engedtek látni, csupán a hideg ég visszatükröződését. Si Csungming úgy vélte, bármi is legyen Fujuki lakásában, arra vigyáznia kellett. Főleg ha veszélyes volt, vagy nehezen beszerezhető… Volt egy telefonfülke az épülettel szemben. A fülke belseje a szabad felületeken tangabugyis japán lányok fotóival volt kitapétázva. Elővettem Fujuki meisijét és rámeredtem. Téli Fa. Beütöttem a számot, vártam és közben rágtam a körmömet. Aztán egy női géphang japánul bemondta: „Sajnáljuk, de a hívott számon előfizető nem kapcsolható. Kérjük, ellenőrizze a számot és tárcsázzon újra.”

Odaát az apartmanházban a kertész feltekerte a slagot. Letettem a kagylót, visszacsúsztattam a meisit a táskámba, és elindultam a klub felé. Ezen az estén érkezett Strawberry mama szokásos italszállítmánya. Ilyenkor általában jó hangulatban volt. Újra meg akartam kérdezni, mit jelentett az, hogy ne egyek Fujuki lakásán. Amikor aznap este találkoztam Jasonnel a klubban, olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Éppen a sminkemet ellenőriztem a kis ruhatár tükrében, amikor a bár felé menet megállt mögöttem, és azt mondta: „Én tudom, mi kell neked. Tudom, hogy mitől fogod jobban érezni magad.” A hasamra mutatott és sunyin kacsintott. „Csak le kell dolgoznod egy kis frusztráltságot, ennyi az egész. Majd kitalálunk valamit, ha hazaértünk.” Miután elment, és megint magamban ültem, csodálkozva tapasztaltam, hogy nem érzek semmit. Egyáltalán semmit. Van abban valami félelmetes, hogy milyen hirtelen újra magamba tudok zárkózni, A gyakorlat teszi, azt hiszem. Különös este volt. Alig beszélgettem a vendégekkel, és néhány hosztesz meg is kérdezte, hogy jól érzem-e magam. Időről időre, a társalgás egy-egy szünetében észrevettem, hogy Jason magabiztosan bámul a bárpult mellől. Egyszer felhúzta a szemöldökét és mondott valamit, de nem tudtam leolvasni a szájáról. Nem válaszoltam. Strawberry mama már jó ideje tequilázott. A szemem, sarkából figyeltem, ahogy időnként rágyújt, majd elfeledkezik róla, és máris több cigarettája füstölgött különböző hamutartókban. Beleült néhány vendég ölébe, és riszálta magát, miközben járt. Amikor két vendég szórakoztatása között akadt egy kis szünet, odamentem az asztalához, és leültem vele szemben. – Strawberry – szólítottam meg –, szeretném tudni. Tudnom kell, milyen történeteket hallott Fujukiról. – Sss! – sziszegte, és kék kontaktlencséi úgy szikráztak, akár a gyémánt. – Minden elfelejtesz, mit Strawberry mond. Oké. Minden. – Nem tudom elfelejteni. Miért mondta, hogy ne egyek semmit?

Felhörpintett még egy kis tequilát, és ügyetlenül beledugott egy cigarettát a szipkájába, három-négyszer is nekifutott, mire sikerült. Rágyújtott, és vizes szemeivel az arcomat fürkészte. – Figyelj – mondta egy idő után, lágy hangon –, elmondok neked valamit. Elmondok neked Strawberry anyájáról. – Nem akarok hallani a maga… – Strawberry anyája – mondta határozottan – nagyon érdekes nő. Amikor volt kislány, ilyen kislány, ni, senkinek volt Tokióban jó étel. – Kinyitottam a számat, hogy félbeszakítsam, de Strawberry mama felemelte a kezét, hogy megállítson. Hangja erőteljes volt és határozott. – Tudod, Grey? Mindenki volt éhes. – Tudom. Éheztek. – Igen, igen. Éhezés. Borzasztó. Aztán történik valami. Valami hihetetlen az anyámnak. Hirtelen a jakuza-piacok kezdődnek. – A feketepiac. – Senki Tokióban nem hívta fekete. Kéknek hívják őket. A Kék Ég piacok. – Kinyitotta a kezét, mintha azt mutatná, ahogy felkel a nap. – Kék Ég, mert az egyetlen hely Tokióban, ahol nincs felhők. Az egyetlen hely Tokióban, ahol van étel. – Kinézett az ablakon, el a Marilyn-hinta mellett. Esős este volt: a Jocuja Szancsome neonfénye kis fénysugarakat vetett a mélyen alatta fekvő nedves utcára. A horizont csillogott, és elmosódott az esőben, mintha valami tündérmese illusztrációja lenne. – Legnagyobb piac volt ott ni – kimutatott az éjszakába. – Sindzsukuban. Ragyogás Sindzsuku felett. Olvastam a maffia által üzemeltetett piacról Sindzsukuban. Mindig úgy képzeltem, hogy hihetetlen látványt nyújthatott a lebombázott Tokióban – állítólag több száz villanykörtéből rakták ki a feliratot, és a piactól több kilométerre is látni lehetett. A standokon konzervbálnát, fókavirslit, cukrot árultak, és igazi utcai fesztivál-hangulat uralkodhatott: a fákról lámpások lógtak alá, a faszéntűzhelyeken lobogott a tűz, a férfiak pedig a standoknak támaszkodva kaszutorit ittak. Akkoriban, a kaszutori volt az egyetlen alkohol Tokióban, és azt beszélik, hogy a harmadik pohártól az ember megvakult. De kit érdekelt a vakság, amikor mindenki haldoklott?

– Strawberry anyája imádta a Kék Ég piacot. Mindig ment más gyerekekkel látni jakuza főnök autója. Az volt egyetlen autó, amit láthatsz Tokióban, akkor és a Kék Ég volt, mint mennyei hely neki. Ő vesz ruhát és kenyeret és zanpan aprólék. – Strawberry elhallgatott egy pillanatra. – Grey-szan tudja, mi a zanpan aprólék? – Nem. – Maradék. Abból marad, amit G. I. Joe nem eszik meg, G. I. Joe konyhájáról. Nincs sok hús a zanpanban. Ha a jakuza tesznek több húst bele, kérhetnek több pénz. Mind a csingcsingről szól – imitálta, hogyan szól a pénztárgép. – Csing-csing. Tehát a jakuza megy vidékre, Gummába és Kanagavába, és lop húst parasztoktól… – rám emelte a szemét. Hirtelen nagyon aprónak és fiatalnak tűnt, ahogy összekulcsolt, bűnbánó kézzel ült az asztalnál. – Mi az? – kérdeztem. – Zanpan. – Hangját suttogóra fogta. Autólakkvörös ajkai reszkettek. – Ezt akarom elmondani, Grey-szan. Strawberry anyája talál valami furcsa dolog a Ragyogás piacon vett zanpanban. – Furcsát? – a szó suttogva jött ki belőlem. – Grey-szan tudja, hogy kié volt Ragyogás Sindzsuku felett? A Fujuki-bandáé. – És mit talált az anyja az aprólékban? – Rossz ízű zsír. Nem normális. És csontok. – A hangja szinte hallhatatlanná vált. Előredőlve ült, és szemei villogtak. – Hosszú csontok, túl hosszú malac, túl vékony tehén. – Azt hiszem, valami szomorúságfélét vettem észre a szemében, mintha olyan emlékképet látna, amelytől elszégyelli magát. Háta mögött, az ablakon túl Marilyn hintázott előre-hátra, és éppen a szemközti épületen csillogó kivetítő előtt suhant el. – Miféle állatnak lehet olyan csontja? – kérdeztem. Összehúzta a szemét, és egy feszes, szarkasztikus mosolyt eresztett meg, – A Kék Ég piacon vehetsz akármi. Vehetsz osaka… Osaka. Ismerős volt a szó valahonnan. Osaka… Strawberry éppen folytatni akarta, amikor a kristálylift ajtaja kinyílt, és mintha csak az ördögöt idéztük volna meg, az Ápolónő

félreismerhetetlen alakját pillantottuk meg, ahogy hajlott háttal, enyhén félredöntött fejjel belebegett a hallba. Őzbarna esőkabátot és hozzáillő kesztyűt viselt, és arra várt, hogy valaki odamenjen hozzá. Mintha valami természetfeletti erő mozgatná, Strawberry talpra szökkent, és láttam, hogy arcszíne megdöbbentően megváltozott a smink alatt. – Tudtad, hogy jönni fog? – Nem – válaszoltam, és közben le sem vettem a szemem az Ápolónőről. – Mit értett osaka alatt? Mi az az osaka? – Ssss! – megrándult, mintha valaki jeget csúsztatott volta a nyakába. – Ne beszél olyan hangosan! Fogd be most. Nem biztonságos. Fujuki az Ápolónőt küldte, hogy lányokat válasszon egy újabb partihoz a lakásán. A hír futótűzként terjedt a klubban. Lüktető halántékkal ültem az aranyozott asztalnál, és figyeltem, ahogy az Ápolónő Strawberry mamával beszél, aki lehajtott fejjel és keserű arccal írta fel a diktált neveket. Egyszer csak az Ápolónő a klub felé mutatott és mondott valamit. Strawberry kis aranytolla megállt a levegőben. Szeme felém fordult, és egy pillanatra úgy tűnt, mondani fog valamit, aztán bizonyára meggondolta magát, mert az ajkába harapott, és felírt még egy nevet a listára. – Kiválasztott vagy – mondta Jason, ahogy az asztalhoz csúszott. Nem volt még záróra, de már kioldotta csokornyakkendőjét, és egy cigaretta meredt égnek az ujjai között. Elmerengve bámulta az Ápolónőt. – Még egy parti. Nem is kell más. – Amikor nem válaszoltam, suttogva hozzátette: – Nézd, micsoda tűsarkút visel. Érted, mire gondolok? – Szemével a lábait pásztázta egészen fel a szűk szoknyáig. – Beindítja a fantáziám, kattantkám. És te is imádni fogod. Elsurrant az asztaltól, és beérte az Ápolónőt, aki a kristálylift előtt várakozott. Egészen közel lépett hozzá, arca szorosan az övé előtt. Szokatlanul mozdulatlan volt, miközben Jasont hallgatta. Hosszú kesztyűs kezét bámultam. – Szerinted benyúl Ogava szoknyája alá? – kérdezte Strawberry mama, miután mellém lopózott, szemét Jasonön tartotta. Éreztem a tequilát a leheletében. – Fogadsz velem, Grey? Fogadj, hogy amikor beteszi kezét Ogava kisasszony

szoknyája, mit fog találni, he? – Megtántorodott, és részegen megmarkolta a karomat, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – He? Ha kérdezed Strawberry, ő csin-csint fog találni a bugyiban. Ha kérdezed Strawberryt – Ogava úgy néz ki, mint férfi. – Strawberry. Milyen hús volt a zanpanban? Erősen megszorította a karomat. – Ne felejtsd el – suttogta –, ez csak pletyka. Ne ismételd!

40

Nanking, 1937. december 20. Először elvittük a gombócokat Sucsinnak, aztán nekivágtunk a városnak. Nanking – futott át az agyamon –, szellemvárossá lettél. Hová lettek a lakóid? Csendben lapulnak elbújva a zárt spalettás házakban? A karámokban és a padló alatt? A hó csendben hullott, beborította a sapkánkat és a kabátunkat. Egy teremtett lelket sem láttunk. – Oda nézzenek! – Tíz percen belül elértünk egy mellékutcára, mely a Csungjang útra vezetett. A fiú kinyújtotta a karját, és egy sor elfeketedett házra mutatott. Nemrég éghettek le, mert még füstölögtek. – Ez az ő műve. A janvangje műve! Ezt teszi, amikor keres. Összenéztünk Liuval: – Keres? – Nőket. Ez a szokása. Meg akartunk szólalni, de a szájához emelt ujjával csendre intett. – Ne most. Végigvezetett minket az utcán, majd megállt egy galvanizált bádogtetős gyár szárnyas kapujánál. Több százszor elmentem e mellett az épület mellett, de sosem törődtem azzal, mi lehet. A fiú ismét a szájára tette az ujját. – Itt lakik – suttogta. Résnyire kinyitotta az ajtót. A hideg épület végében csak egy gépezet szélét, nedves betonfalakat és egy szállítószalagot tudtam kivenni. Egy halom régimódi nádkosár állt feltornyozva a szemközti fal mellett. – Mi ez? – kérdezte suttogva Liu, és éreztem a hangjából, hogy hozzám hasonlóan neki se nagyon akaródzott belépni az ajtón. A gyárból áradó levegő az egyik városszéli mészárszékre emlékeztetett. – Minek hoztál ide minket? – Tudni akartátok, miért sikoltozott az a nő.

Tétovázva meredtünk az ajtóra. – Ne aggódjatok. Biztonságos. Most nincs itt. Kicsit beljebb tolta az ajtót. Félelmetes nyikorgás visszhangzott az üresen tátongó épületben, majd a fiú átsurrant a résen. Szemem nedves lett a félelemtől: ez teljesen irracionális, mondtam magamnak, hiszen az ördög nem létezik. Végül összeszedtem minden bátorságomat, kinyitottam az ajtót és beléptem. Liu jött utánam. Egy pillanatra megálltunk, hogy szemünk hozzászokjon a félhomályhoz. Az épület selyemgyár lehetett: láttam egy kádat, amiben a gubókat főzik ki, négy-öt ipari szövőgépet és tucatnyi hatszögletű selyemorsót. A fiú egy sarokban állt, egy kis ajtó előtt, és integetett. Odamentünk hozzá, lépteink üresen és magányosan kongtak ebben a magas ipari katedrálisban. Kitárta az ajtót, és bevezetett minket egy helyiségbe, ami valószínűleg az igazgató irodája lehetett. Amikor megláttam, mi van odabent, kezemet a szám elé tettem és a fal után tapogatóztam, nehogy összerogyjanak a térdeim. – Te jó ég! – suttogta Liu. – Mi folyik itt?

41

A Fujuki partija felé vezető úton eszembe jutott, mit is jelent az, hogy osaka, és hogy hol olvastam róla. Kihúztam magam és mélyeket lélegeztem, hogy ne remegjek. Meg kellett volna állítanom a kocsit. Ki kellett volna nyitnom az ajtót és leugranom a mozgó járműből, de le voltam bénulva. A borzasztó gondolat lassan ellepte a képzeletemet. Amikor az apartmankomplexumhoz értünk, pár csepp verejték ült a nyakszirtemen és a térdhajlataimban. A mi autónk volt az utolsó a konvojban, és mire felértem, a többiek már leültek vacsorázni. Kint hideg volt, úgyhogy egy alacsony mennyezetes étkezőbe vezettek minket, mely a jeges medencére nézett. A túloldalon a Tokió Torony olyan közel volt, hogy piros-fehér cukorbot-fényei megvilágították a kerek étkezőasztalokat. Egy pillanatra megálltam és tanulmányoztam a látványt. Annyira nem tűnt félelmetesnek. Az apró, csontvázszerű Fujuki a főasztal fejénél foglalt helyet. Egy BUD feliratú piros autóversenyzős dzseki volt rajta, szivarozott, és szívélyesen bólogatott a vendégek felé. Csupán néhány hely maradt egy asztalnál az ablak mellett. Becsusszantam az egyik székre, mereven biccentettem az asztalszomszédjaim, két korosabb férfi felé, megragadtam a szalvétát, és úgy tettem, mintha nagyon lekötne a kibontogatása. A sarokban, a vitrinszekrény mögött egy kis hajókonyha volt, ahol a pincérek tálcákat és poharakat pakoltak. Az ételkészítő terület kellős közepén, hűvösen és a sürgölődéstől magát mit sem zavartatva állt az Ápolónő. Márkajelzés-értékű fekete kosztümszoknyát viselt, és a fényes parókája eltakarta arca egy részét. Egy nagy vágódeszkán húst aprított, fehérre púderezett keze gyakorlottan és villámgyorsan mozgott, a mozdulatai szinte kivehetetlenek voltak. Jason az ajtóból nézte őt, egyik kezével

lazán az ajtókeretnek támaszkodott, az ujjai között cigaretta égett, és csak annyira mozdult meg, hogy egy-egy pincért elengedjen maga mellett. A szalvétát az ölembe terítettem, mozdulataim merevek, gépiesek voltak, és képtelen voltam levenni a szemem az Ápolónő kezéről. Vajon miféle húsok készítéséhez volt szokva? És hogyan távolította el egy ember belső szerveit minden külső nyom nélkül? A konyha közelében ülő hoszteszek kényelmetlen pillantásokat lövelltek felé. Ahogy a kést fogta és amilyen gyorsan mozgott a keze, érthető volt, hogy az emberek nem tudtak fesztelenül viselkedni a közelében. Egy pincér benyúlt az asztalunk közepén kialakított mélyedésbe, néhányszor elfordította a kezét, mire hirtelen kék fény tört fel a levegőbe, amitől pár hosztesz felugrott és kuncogni kezdett. Figyeltem, ahogyan a pincér beállítja a lángot, aztán egy vízzel töltött nagy rozsdamentes acéledényt helyez rá. Sötét, húsos algakötegek mozogtak az alján, és amint forrni kezdett a víz, egy ezüsttányérról egy adag apróra vágott répát, gombát és káposztát söpört a vízbe, majd egy maréknyi tofukockát is rakott bele. Megkavarta a levest, rátett egy fedőt, és átment a következő asztalhoz. Lenéztem a tányéralátétemre. Egy nagy lenvászon előke hevert előttem összehajtogatva, mellette miniatűr bambusz evőpálcikák és egy apró csésze szósz, ami zsírtól csillogott. – Mi ez? Mit fogunk enni? – fordultam a jobb oldalamon ülő férfihoz. – Sabu sabut. Ismeri a sabu sabut? – kérdezte vigyorogva. – Sabu sabu? – A szám körül a bőr alig észrevehetően megrándult. – Igen, persze. Ismerem a sabu sabut. A sabu sabu szeletelt marhahús. Tiszta hús, amit nyersen szolgálnak fel. Strawberry mama nem enne itt sabu sabut. Semmit sem enne ebben a lakásban a szóbeszéd miatt: a furcsa húsról szóló történetek miatt, melyek az osakát kínáló standokkal együtt kerültek tálalásra. Osaka. Ez a szó valami olyasmit jelentett, hogy másodkézből való, vagy kiselejtezett részek, ami a háború utáni Tokióban ritka dolog lehetett, hiszen ami fogyasztható vagy étel gyanánt eladható volt, az semmiképpen sem került kiselejtezésre, A kocsiban azonban eszembe jutott egy sokkal gyászosabb jelentése is: a jakuzák

szójátékot játszottak az osaka és soka szavakkal, mely utóbbi Buddhára utalt, hogy egészen különleges kiselejtezett részeket írjanak le vele. Amikor Strawberrv azt mondta, osaka, a holtak részeire gondolt. A pincér levette a fedőt az edényről. A gőzölgő forró vízben ugráltak, bukfenceztek a tofu kockák. A marhahús egészen vékonyra volt szeletelve, meg a tányér is látszott a hús alatt. A pincér elém helyezte a tányért, de én nem görgettem azonnal a számba a húst, ahogy az asztalszomszédjaim tették. Csak ültem, és nem tudtam levenni a szemem a húsról. A többiek felemelték a nyers marhahúst a fény felé, látszódott vörös és fehér erezete, aztán forró vízbe mártották, végül pedig meghempergették a szószban, A vacsoravendégek szinte egészben dobták a húst a szájukba. Attól féltem, hamarosan észreveszik, hogy én nem eszem. Felcsippentettem egy kis húst, a kavargó vízbe mártottam és a számhoz emeltem, de csak egy egészen kis darabot haraptam le belőle. Nehezemre esett lenyelni, az ízét nem is éreztem. Hirtelen Si Csungming jutott az eszembe, és hogy mennyire fájdalmas volt számára az evés. A hús maradékát a szószostálba tettem, és gyorsan ittam egy korty vörösbort. A Fujuki asztalánál ülő Bison sem evett. Enyhe zavarodottság ült ki az arcára, és az orosz lányokat figyelte, akik lelkesen nyomták a szájukba a marhahúst. Te is tudod, Bison – mondtam magamban. – Tudsz mindent az osakáról, a zanpan pörköltről és arról, hogy Fujuki szerint mi teszi őt halhatatlanná. Nem igaz? Te tudod az igazságot. Jason besurrant a kis hajókonyhába. Egy darabig egészen közel állt az Ápolónőhöz, és halkan suttogott a fülébe. Mintha megpróbálta volna rábeszélni valamire. A nő nem hagyta félbe a munkáját, olyan volt, mintha észre sem venné, hogy Jason ott van. Hirtelen megfordult, benézett az étkezőbe, és összeakadt a tekintetünk. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán az Ápolónő felé intett a fejével, majd egy bensőséges mosolyt küldött felém. Nyelve hegyét az alsó ajkára tette és kitolta, így egy pillanatra láthatóvá vált a szája belseje.

Az evőpálcikámon lassan kihűlő húsra néztem. A megdermedő zsír vékony fehér réteget kezdett képezni rajta. Gyomrom görcsbe rándult, és kellemetlen érzés öntött el. A másik asztalnál Bison és Fujuki egy sovány fiatalemberről beszéltek, akinek ragyás arca é.s szőkített, tupírozott haja volt. Újonc volt, és izgatottnak látszott, hogy az asztalhoz hívták. – Lépj közelebb, csimpira – mondta Fujuki. -- Gyere csak, csimpira, gyere ide. A csimpira szóval még nem találkoztam. Csak hónapokkal később fedeztem fel, hogy a maffia fiatal katonáit nevezték így. Szó szerint azt jelentette, hogy „kis fütyi”. A csimpira odament Fujukihoz, és megállt előtte. Fujuki elfordította kerekes székét az asztaltól, és botjával felemelte a csimpira levendulaszínű bő zakóját, ami alatt egy fekete póló volt. – Ezt nézd meg! – mondta Bisonnak. – Így öltöznek manapság. – Bison erőtlenül elmosolyodott. Fujuki leengedte a botját, és megrázta a fejét. – Ezek a mai fiatalok. Micsoda szégyen. Intett a pincérnek, aki kisietett a konyhába. Valaki hozott egy széket, az asztalszomszédok pedig összébb húzódtak hogy a csimpira leülhessen Fujuki mellé. Az elsápadt csimpira leült, ideges mozdulatokkal összehúzta zakóját a sértő póló fölött, és a többi vendéget vizslatta. Csak akkor lazult el, amikor a pincér lélekszakadva visszatért egy tálcával, amin két kicsi mázatlan csésze volt, egy kancsó szaké, egv nyaláb vastag fehér papír és három kis edény, melyekben rizs és só volt. Egy egész hal feküdt egy tálon, besüppedt szeme a plafonra meredt. A csimpira végignézett a sakazuki-rituáléhoz szükséges eszközökön. Ez jó hír volt a számára. Fujuki befogadta a bandába. Minden vendég a szertartást figyelte: a halpikkelyeket belekaparták a szakéba, a sót piramisformába préselték, és fogadalom hangzott el Fujuki, illetve a csimpira részéről. Senki nem figyelt a konyhára, ahol az Ápolónő éppen a kezét mosta. Letettem a poharam, és csendben néztem, ahogy megtörli a kezét, majd lesimítja a parókáját és kivesz a fiókból egy felhajtható tetejű fémdobozt. Kinyitotta, belemártotta a kezét és körbe-körbe mozgatta. Amikor kihúzta, finom fehér por borította a kézfejét. Megrázta, hagyta, hogy a felesleg vísszahulljon a dobozba, majd felnézett és mondott

valamit Jasonnek. Előrébb csúsztam a székemen, és megpróbáltam leolvasni a szájáról, mit mond, de elfordult, és fehérített kezeit maga előtt tartva, mint egy orvos, aki éppen a műtőbe tart, kiment a konyhából. Jason elnyomta a cigarettáját, rám nézett felhúzott szemöldökkel, és egy mosoly terült szét az arcán. Álltam a tekintetét, bár arcom egyre jobban égett. Fejével arrafelé intett, amerre az Ápolónő távozott, megint megmutatta a nyelvét, a szájával az ötös szót formálta, aztán ő is kiment az ajtón keresztül, engem pedig otthagyott csendben elmerülve gondolataim hideg tavában. Az lett volna a feladatom, hogy kövessem. Várnom kellett volna öt percet, aztán követni őt, hogy megleshessem az Ápolónővel, amint éppen vetkőztetik egymást. Valószínűleg az lett volna a szerepem, hogy nézzem őket egy darabig, aztán be kellett volna szállnom. Erről fantáziált Jason. Hogy nézhet ki az Ápolónő meztelenül? Vajon mire gondol Jason, amikor megérinti? És az Ápolónő mire gondol majd Jason érintésekor? Amikor élő emberi húst tapint, meg tudja különböztetni a halott emberi hústól, amit Fujuki számára darált le? Vajon neki is azt suttogja majd Jason, amit nekem: „Egyszerűen imádok kattantakat dugni…” Rágyújtottam, éles csikorgással hátratoltam a székem, és a medencéhez vezető, félig nyitott üvegajtóhoz mentem. A medence partja nyugodt volt és kísértetiesen csendes – a vízszűrő bugyogását és az 1-es autópálya felől érkező tompa zajt leszámítva. A pupillám összeszűkült, egyébként mozdulatlanul és hangtalanul álltam. A medence körül, apró lámpák voltak elhelyezve szabályos távolságra egymástól. A kis buddhista lámpásokra emlékeztettek, melyeket a halottak mellett szokás égetni. Hová ment Jason és az Ápolónő? Akárhová mentek is, a lakás többi része üres, tehát őrizetlen. Ez volt a helyzet iróniája: Jason nem tudta, hogy segít nekem. Elképzeltem az alattam elterülő szobákat, mintha az előttem álló ablakra alaprajzot festettek volna. Láttam magam – vagy a szellememet –, ahogy az elegáns folyosókon sétálok, és befordulok a medence alatti szobába. Láttam magam, amint az üvegtartály fölé hajolok, és két kézzel kiemelek belőle valamit…

Átpillantottam a vállam fölött. Fujuki és a csimpira sabu sabut ettek, Bison állt és egy székre támaszkodott, és közben egy pánt nélküli ruhás hoszteszhez beszélt. Senki sem figyelt rám. Még egy centivel szélesebbre tártam az üvegajtót, és tettem egy lépést a nyirkos éjszakába. A medence alatti szoba, ahol az üvegtartályt láttam, sötét volt. Vettem egy mély levegőt és beljebb léptem, sarkam fémesen kopogott a hideg márványon. Már azon voltam, hogy ellépek az ajtótól, amikor a hátam mögötti szobában valaki hirtelen hangosan köhögni kezdett. Megfordultam. A csimpira Fujuki hátát ütögette, fejét előredöntötték, drága designercipőbe bújtatott lába mereven nyúlt előre, teste hajtűt formázott. A szobában csend volt, minden szem rá szegeződött, ahogy a torkához kapkodott. A csimpira a hajába túrt és hátrébb lépett, hasztalan lóbálta karjait, és egyik ajtóról a másikra kapkodta a szemét, mintha azt várná hogy valaki jön és segít. Fujuki szája kinyílt, feje hátrahajlott, aztán hirtelen kitöréssel széttárta a karjait, és a mellkasa hátrafeszült, mint egy felajzott íj. A szobában mindenki egyszerre pattant fel. Valaki parancsokat kiabált, másvalaki felborított egy virágos vázát, poharakat ejtettek le, a pincér pedig rácsapott egy vészjelző gombra. Fujuki kegyetlenül dobálta magát jobbra-balra a tolószékben, karjai pánikszerűen hadonásztak. Mellette egy hosztesz fura hangokat hallatott a megilletődöttségtől, és megpróbálta hátba ütegetni. – Kifelé! – a csimpira kitessékelte a lányokat a folyosó irányába. A többi hosztesz is ment utánuk, meglepett pillantások, sikítozás közepette lépkedtek előre csodálkozva, mintha fenékbe billentették volna őket. A csimpira visszanézett a válla fölött, és látta, hogy Fujuki a földre zuhant, és a torkához kapkodott kétségbeesetten. – Kifelé! – kiáltotta a lányoknak. – Most azonnal kifelé! Reszkettem. Ahelyett, hogy követtem volna a tömeget, elléptem az üvegajtótól, és gyorsan a medence felé húzódtam. Valahol mögöttem csörgött a telefon, és valaki utasításokat vakkantott. – Ogava! Ogava! – Most hallottam először, hogy valaki a nevén szólítja az Ápolónőt. – Ogava! Hol a faszban vagy?

Én csak mentem tovább a távoli ajtók felé, ki a csendbe. Épp, amikor elmentem a medence mellett, kitárult előttem az ajtó, és megjelent az Ápolónő. Elképedt arccal lépdelt, helyretolta a parókáját, és megigazította zilált ruházatát. Talán a helyzet súlyossága csak lassan vált világossá a számára, mert szinte transzban volt, miközben a hátam mögött zajló felfordulás felé tartott. Először azt hittem, hogy nem vett észre, de ahogy közeledtünk egymáshoz, automatikusan kinyújtotta a karját, hogy visszatereljen a szoba felé. Tettem pár lépést hátrafelé, és közben kiléptem oldalra, hogy letérjek a kényszerpályájáról valamerre. Aztán, még mielőtt felfoghattam volna, mi történik, a semmiből megjelent a csimpira, és megragadta a kezemet, mintha egy gyerek lennék. – Eresszen – mondtam, de ő csak húzott vissza a szoba felé és követte az Ápolónőt. – Eresszen el! – Kifelé innen! Most azonnal! Visszatolt a zajba és a kavarodásba. A szoba teljes káoszban állt. Számomra teljesen ismeretlen férfiak szaladgáltak a folyosókon. Az Ápolónő átfurakodott a vendégeken és a könyökével tört utat magának. Lehajolt, a derekánál fogva egy mozdulattal felemelte Fujukit, egy kanapéra lendítette, mint egy gyereket és előredöntötte. Átkarolta a mellkasát és hirtelen megszorította. Fujuki apró lábai egy pillanatra felemelkedtek, mint egy marionettbábué, aztán élettelenül visszazuhantak. Megismételte a mozdulatot. Lábai újra eljárták a kis bábutáncot. Harmadszorra viszont valami kiugrott belőle, mert egy pincér diszkréten feltörölt valamit egy szalvétával a földről. – Arigate-e! – sóhajtott fel az egyik testőr, és megkönnyebbülten masszírozta a mellkasát. – Jokatta! Fujuki lélegzett. Az Ápolónő a kerekes székéhez vitte és óvatosan belehelyezte. Karja élettelenül lógott, feje oldalra dőlt. A pincér megpróbált egy pohár vizet beleerőltetni, az Ápolónő pedig mellette térdelt, és a pulzusát ellenőrizte. A folytatásnak már nem lehettem szemtanúja, mert egy westerncsizmás férfi jelent meg az ajtóban, és minket, lányokat visszavezetett a lifthez.

42

A legenda szerint több mint kétezer évvel ezelőtt élt Miaosan, Miao-csuang király legkisebb leánya. Ellenállt apja óhajának, és nem volt hajlandó férjhez menni. Apja haragjában száműzte, és a lány egy Hsziangsan, vagyis Illatos nevű hegyen élt, a fák gyümölcseivel táplálkozott, és az illatos patakok vizét itta. Otthon a palotában azonban a király állapota megromlott. Egy bőrbetegségben szenvedett és már nem tudott felkelni az ágyból. Az Illatos-hegyen Miao-san hírt kapott apja betegségéről, és mint minden kínai lány, ő is ismerte a gyermeki hűség fontosságát, tehát habozás nélkül kinyomta a saját szemét, és elrendelte szolgálóinak, hogy vágják le a kezét. Szemeit és kezeit elküldte a palotába, ahol gyógyszert készítettek belőlük, majd beadták, az apjának, aki a legenda szerint ettől csodával határos módon felépült. Miao-san volt az egyik gyönyörű kapocs, az egyik legtökéletesebb öltés a kárpitban, melyet éppen fel akartam fejteni. Az orosz lányok azt hitték, vagy részeg vagyok, vagy beteg. A zűrzavarban mi hárman pattantunk be az első taxiba, amely az apartmankomplexum elé bekanyarodott, én pedig egész hazáig lehajtott fejjel ültem, kezemmel az arcomat markolva. — Csák ne hányjál — mondta Irina, – Utálom, mikor emberek hánynák. A házban borzasztóan hideg volt. Levettem a cipőm, és a szobámba mentem. Egyenként előhúztam a mappáimat, és a szoba közepén állva kiürítettem őket, úgyhogy az összes jegyzetem és vázlatom hópehelyként szállt szét a szobában. Volt, amelyik a képes felével felfelé esett le, és régi arcok néztek vissza rám.. Levettem az összes könyvem, és a papírlapok

köré falat építettem belőlük, egy kis elkerített területet hozva létre a szoba közepén. Bekapcsoltam az elektromos melegítőt, és a kabátomba bukolózva leültem középre. Emitt volt egy rajz a lángokban álló Bíbor-hegyről. Aztán egy hosszú elbeszélés a Csiangdongmen-csatorna feletti holttest-hídról. Úgy döntöttem, másnap visszamegyek Fujukihoz. Az ember mindig megérzi, ha már közel jár az igazsághoz – mintha bizseregni kezdene a levegő. Elszántam magam. Fel kellett készülnöm. A bejárati ajtó nagy robajjal kinyílt, és valaki felcsattogott a lépcsőn. Jasont az apartmanépületben hagytuk. Láttam egy pillanatra a füstüveges hallban, ahogy a többi hosztesz között csendesen állt, táskája átvetve a mellkasán. A kapus mindenkinek taxit próbált szerezni, miközben négy mentős nyomult be az ellenkező irányba a tömegen keresztül. A zűrzavar közepén Jason mozdulatlannak látszott: arca különös, sokkos szürke színt öltött, és amikor egy pillanatra felemelte a szemét és rám nézett, úgy tűnt, mintha nem ismerne meg. Aztán lassan felemelte a kezét, és elindult felém. Hátat fordítottam neki, és az orosz lányokkal együtt beszálltam a taxiba. – Hé! – hallottam magam mögött, de még mielőtt kiérhetett volna a tömegből, a taxi elindult. Most viszont nehéz léptekkel közeledett a folyosón. Az ajtóhoz léptem, de még mielőtt megérinthettem volna, kivágta, és a félhomályban állt inogva. Arca izzadt volt, ingujja pedig foltos. – Én vagyok – kezét részegen a mellkasára tette. – Én vagyok. – Tudom. Kurtán felnevetett. – Fogalmam sem volt, mennyire tökéletes vagy! Ma estig nem. Tökéletes vagy! - Ügyetlenül megtörölte az arcát, megnyalta a szája szélét, és lenézett a szűk bársonyszoknyára, amit viseltem. Éreztem az alkohol meg az izzadság szagát, illetve még valami másét is. Mintha egy állat nyálának a szaga lett volna. – Kattantkám, leveszem előtted a kalapom. Mi ketten rendesen rosszak vagyunk. Mi aztán igazán betegek vagyunk. A kirakójáték, darabjai – mindkettőnknek megvan, amit a másik keres. És én – kezét a levegőbe emelte — elmondok neked valamit, ami nagyon fog tetszeni. – Megragadta a blúzom szélét. – Vedd ezt le és mutasd meg a…

– Ne – eltoltam a kezét. - Ne érj hozzám. – Na... – Nem! Habozott egy kicsit, – Figyelj – mondtam, és összeszorult a torkom. A vér feltolult az arcomba. – Figyelj most rám. Valami fontosat kell mondanom. Tévedsz, ha azt gondolod, mi egyformák vagyunk. Nem vagyunk. Egyáltalán nem. Nevetni kezdett, és csóválta a fejét. – Ugyan már. Ne próbáld meg bemesélni nekem, hogy nem vagy egy kicsit perverz... – Nem vagyunk egyformák — sziszegtem —, mert a tudatlan ság, Jason, a tudatlanság nem ugyanaz, mint az elmebetegség. És sosem volt az. Rám meredt. Mérges vörös foltok jelentek meg az arcán. – Most megpróbálsz engem kioktatni? – A tudatlanság — ismételtem, és a szívverésem hangosan lüktetett a halántékomban – nem elmebetegség. Nem azonos a perverzióval, a gonoszsággal, vagy bármi mással, amivel megvádolhatnál. Néhány ember őrült, mások meg betegek, és még olyanok is vannak, akik gonoszak vagy kattantak. De ez – vettem egy mély levegőt — nem egyenlő a tudatlansággal. – Értem – mondta, és szaporán vette a levegőt. Arca kivörösödött, és egy pillanatra felsejlett előttem egy korosabb, húsosabb Jason, túlsúlyosan és petyhüdten. Egy kicsit hátra húzta a fejét, megpróbált beállni a megfelelő távolságra, hogy jól rálásson a nyakamon lüktető vénára. – Értem. Hirtelen, a semmiből, egyszer csak elkezdesz szemét lenni. – Közel hajolt az arcomhoz. – Kibaszottul türelmes voltam veled. Nem igaz? Még ha egyik felem azt is mondta: „Jason, te kibaszott seggfej, miért vesztegeted az idődet ezzel a kis flúgossal?" Én mégis mindvégig türelmes voltam. És mit kapok cserébe? Ezt. Ahogy most olyan állatira, de állatira fura vagy velem. – Nos – mondtam keményen –, ez valószínűleg egyenes következménye annak, hogy én... fura vagyok. Kinyitotta a száját, majd becsukta. – Mi ez? Valami vicc? – Nem. Nem vicc – kinyúltam, hogy behúzzam az ajtót. – Jó éjszakát.

– Te kis kurva – mondta csendes döbbenettel. – De rohadt kis… Becsaptam, az ajtót és rázártam. – Bazd meg! – kiáltotta. – Na, ez aztán már sok! – Belerúgott az ajtóba. – Szaros kis retardált! Rugdosni kezdte az ajtót. Meggyújtottam egy cigarettát, leültem a könyveim közé, a homlokomhoz szorítottam az ujjaim, és vártam, amíg fel nem adta. Még egyszer belerúgott az ajtóba: – Nagyon nagy hibát követsz el, szarzsák. Életed legnagyobb hibáját. Bánni fogod halálod napjáig. Aztán hallottam, ahogy visszabotorkál a szobájába, motyog magában, és a spalettákat öklözi, ahogy elhalad mellettük. Miután elment, és elcsendesedett a ház, egy darabig mozdulatlanul ültem, és egymás után szívtam a cigiket. Amikor végre lenyugodtam, felkeltem. Kisimítottam egy darab papírt a padlón, és elővettem az ecsetes korsómat. Egy darabig csak ültem, és próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet megenni egy másik embert. Az egyetemen elvárták, hogy rengeteget olvassak mindenféle jelentéktelen dologról: elfecsérelt évek hevertek a fejemben. Nagyon-nagyon erősen kellett összpontosítanom ahhoz hogy emlékezzek az igazán fontos dolgokra. Egy idő után letettem a cigimet, és összekevertem egy kis okkersárgát, buzérvöröset és cinkfehéret. Gyorsan járt a kezem, hagytam, hogy a festék barázdákat vessen és tócsába gyűljön, ahol akar. Egy oka lehet, hogy az ember megegyen egy másik embert. Ecsetem hegyéből egy arc folyt ki, sovány arc, szárszerű nyakon ülve, alatta a bordák sötét ketrece. Egy kar keskeny csontja hevert a fagyott földön. Egy éhező ember. Valamit megértettem az éhezéssel kapcsolatban. Ez egyike azoknak a hideg árnyaknak, melyek, akárcsak a betegség, egy háború lábnyomában végigkúsznak az egész földgolyón. Két nagy éhínség volt Sztálin idejében: több száz orosznak kellett emberi húst ennie a túlélésért. Az egyetemen voltam egy professzor székfoglaló beszédén, aki bejutott a szentpétervári levéltárba és ott bizonyítékot talált arra, hogy a második világháborúban az

ostrom alatt a leningrádiak megették halottaikat. Egy hosszú, száraz sípcsontot csepegtettem a lapra, a láb vége olyan formára nőtt, mint egy furcsa gyümölcs. Mennyire éhesnek, elkeseredettnek kell lennie az embernek, hogy megegyen egy másik embert. További kényelmetlen nevek jutottak még az eszembe: a Donner Pass, a John Franklin-expedíció, a Nottingham gálya, a Medúza, az Old Christians rögbicsapata az Andokban. És mire gondoltak a kínaiak, amikor azt mondták „Ji ce er si: Elég éhesek vagyunk ahhoz, hogy megegyük egymás gyerekét"? Megrajzoltam a kandzsiját. Éhség. Meggyújtottam még egy cigarettát, és megvakartam a fejem. Az ember el sem tudja képzelni, mit meg nem tenne, ha éheznie kellene. De más is volt még: emberi lények más okból is válhatnak kannibálokká. Felvettem a kalligráfus ecsetemet, és átitattam tintával. Nagyon lassan egy kandzsit rajzoltam: kicsit egy kilencesre hasonlított, de a végén vissza kellett suhintani az ecsettel. Hatalom. Volt egy doktorandusz az egyetemen, aki teljesen odavolt az afrikai háborús szektákért: emlékszem, hogy teleszórta az egyetemet előadása posztereivel, mely a Sierra Leone-béli Emberi Párduc Társaságokról és a libériai Poro gyerekkatonákról szólt. Én nem mentem el, de hallottam, ahogy néhányan megvitatták az előadás után: „Hidd el, amit mondott, az tényleg olyan gáz, mer’ állítólag felszeletelték az ellenségeiket és megették őket. Mer' ha valakit legyőztek, akkor az őket elvileg erősebbé tette.” A nankingi szemtanúk némelyike arról számolt be, hogy az utcán látott holttesteket, amelyeknek hiányzott a szíve és a mája. Azt suttogták, hogy a japán katonák vágták ki belőlük. Hogy attól még bátrabbak legyenek a harcban. Megnéztem a hatalom jelét, aztán újra átitattam az ecsetet, és két másik jelet rajzoltam alá: azt, hogy „kínai” és „módszer”. Kampó. Kínai gyógyítás. Gyógyítás. Mire emlékeztem az olvasmányaimból? Elővettem az összes Kinokunijában beszerzett könyvemet, és leültem, néhány nyitva

hevert a térdemen, másokat a festményekre helyeztem. Egy ujjamat könyvjelzőként használtam, miközben átlapoztam egy másik könyvet. Hihetetlen volt. Minden ott volt benne. Hetekig olvastam újra meg újra, és mégsem vettem észre. Most viszont más szemmel olvastam, és mindenre felügyeltem. Először megtaláltam Miaocsuangot, amint megeszi a lánya szemét és kezét. Miért? Hogy meggyógyuljon. Aztán egy 16. századi orvosi gyűjteményben, a Ben Kao Gang Mu-ban találtam készítményeket, melyeket harmincöt különböző emberi testrészből állítottak össze. Emberi vérbe áztatott kenyér a tüdőgyulladás és impotencia ellen, alkoholba áztatott emberi epe, mint a reuma ellenszere. Kivégzett bűnözők húsa jó volt emésztési zavarokra. Aztán ott voltak Lu Hszün felháborító történetei a Wolf Cub Village-ben elfogyasztott emberi húsról, és az eredeti története barátja, Hszu Hszilin májának és szívének En Ming testőrei által való elfogyasztásáról. Egy, a kulturális forradalomról szóló tankönyvben hosszú leírást találtam a túlahaladott ko ku-hagyományról, a gyermeki alázat csúcspontjáról, amikor valaki egy darab húst főz a levesbe saját magából, hogy megmentse szeretett szülőjét a betegségtől. Felvettem a három kandzsi-lapot –éhség, hatalom, gyógyítás –, a falhoz mentem, feltűztem őket a tokiói horizontra, és elgondolkodva szemléltem őket. Japán történelme teljesen Kína köré fonódott: annyi mindent átvettek, miért pont ezt ne? Ha az emberi hús lehetett orvosság Kínában, miért ne lehetne az itt, Japánban? Visszamentem a könyveimhez. Volt ott valami. Halványan, bizonytalanul emlékeztem valamire. Valamire, amit egy egyetemi kurzus során tanultam. Elővettem egy tanulmányt, mely a háború utáni Japánnal foglalkozott. Valahol benne voltak a tokiói háborús tárgyalások átiratai. Gyorsan meggyújtottam egy cigit, és keresztbe tett lábbal a padlón ülve átlapoztam. A könyv kétharmadánál megtaláltam, amit kerestem; egy fiatal japán nő tanúvallomása, aki a háború alatt a hírhedt 731-es egységnél volt alkalmazott. Félhomályban ültem, és a kezem meg a lábam borzasztóan fázott, miközben

elolvastam a fejezetet: „Feldarabolt tuskók, maruta39, szövetséges katonai foglyokat élveboncolásnak és emberen végzett kísérletezésnek tettek ki.” Volt egy kép az asszisztensről, aki a tanúvallomást tette. Fiatal volt és csinos. Szinte éreztem a bíróság termében beálló fagyos csendet, amikor halk, tiszta hangon elmesélte, hogy egy nap megette egy amerikai katona máját, „Az egészségem érdekében.” Sokáig bámultam ennek a gyönyörű fiatal kannibálnak a fényképét. 1944-ben legalább egyvalaki úgy gondolta Japánban, hogy a kannibalizmus segíthet egészségi állapotán, ideje volt Fujukit sokkal komolyabban vennem, mint ahogy eddig tettem.

39

Tuskók. A kísérleteknek alávetett foglyokra mint fatuskókra utaltak, nem vették őket emberszámba (japán)

43

Sokáig tartott, mire el tudtam aludni, és úgy tekertem magam köré a paplant, mint egy halotti leplet. Amikor végre elaludtam, azt álmodtam, hogy a szobában minden ugyanúgy volt elrendezve, mint a valóságban. A futonon voltam, ahogy a valóságban is, pizsamában, az oldalamon fekve, egyik kezem a párna alatt, a másik fölötte, térdeim felhúzva. Az egyetlen különbség az volt, hogy álmomban nyitva volt a szemem, teljesen éber voltam, és figyeltem. Egy állandó, ritmikus zaj jött a folyosó felől, tompán, mintha valaki suttogva beszélne. Az ablak felőli oldalról pedig olyan hang jött, mintha valami a szúnyoghálót rágcsálná. Álombéli énem először azt gondolta, a rágcsáló hangot egy macska idézi elő, míg egy rántással és az acél csikorgásával a háló kerete megadta magát, és valami nehéz dolog, mint egy bowlinggolyó gördült be a szobámba. Amikor lesandítottam, láttam, hogy egy csecsemő az. A hátán feküdt a földön és sírt, karjai és lábai kalimpáltak a levegőben. Egy káprázatos, felvillanyozó pillanatig azt hittem, hogy talán az én kislányom az, aki végül átszelte a kontinenst, hogy megtaláljon, de amikor érte nyúltam, a baba az oldalára fordult és vakon felém nyújtózkodott. Éreztem forró lélegzetét és apró nyelvét, mely a lábamat nyalogatta. Aztán hirtelen a lábujjamba harapott. Felpattantam az ágyból, megragadtam a fejénél fogva, és megpróbáltam szétfeszítem az állkapcsát, de ő csak vicsorgott, csattogott és mérges szaltókat vetett a levegőben, miközben nyál folyt a szájából. Végül rúgtam egy utolsót, és a baba a falnak repült, visítva, és árnyékká foszlott szét, mely lecsúszott a padlóra és kifolyt az ablakon. Olyan volt, mintha Si Csungming hangja szólna belőle, miközben eltűnt; „Mit meg nem tenne az ember, hogy örökké éljen? Mit meg nem enne?”

Felriadtam, a paplan egészen rám tekeredett, hajam az arcomra tapadt. Hajnali öt óra volt. Odakintről hallatszott, ahogy Tokió kapálózik és hánykolódik egy vihar elhaló pillanatai alatt, és egy percre azt hittem, még mindig hallom a sikoltozást a szél zajában, mintha a baba rakéta módjára száguldana keresztül a földszinti szobákon. Mozdulatlanul ültem, és szorítottam a paplant. A fűtés puffogott, a szélfogók kattogtak, a szobát pedig valami szokatlan szürke fény töltötte meg. És most, hogy jobban odafigyeltem, volt egy másik hang is. Valami furcsa hang, melynek semmi köze nem volt az álmomhoz, és semmi köze a viharhoz. Valahonnan a ház másik feléből jött.

44

Nanking, 1937. december 20. Minden tudásnak ára van. Ma Liu Runde és én megtudtunk dolgokat, melyeket boldogan elfelejtenénk. A gyárépület kis szobájában a falhoz tolva egy alacsony katonai priccs volt, és egy koszos, vérfoltos matrac volt rádobva. Bármiféle ördögi tevékenység folyt is ott, rengeteg vérrel járt. Véres volt a padló és a fal is. A kisasztalon, az igazgató régi abakusza mellett egy sor barna, viaszos papírral leragasztott orvosságos üvegcse állt, japán nyelvű cimkékkel. Volt még ott egy maroknyi fiola, amikben mindenféle durva por volt, valamint egy mozsár, a hozzá való mozsártörővel. Ezek mögött három japán katonai csajka és egy kulacs állt. Előrehajoltam, hogy belenézzek az egyik csajkába, és rongyokat láttam a vér és víz leírhatatlan elvelegében úszkálni. – Te jó isten! Mi a fene történik itt? – Beteg – mondta a fiú, és komoran az orvosságos üvegcsékre mutatott. – Valamiféle láz. – Nem az üvegcsékre gondolok, hanem erre itt! A vérre. Honnan van a vér? – A vér… az… az utcán a fiúk azt mondják, hogy a vér… – Mit? – Liu szigorúan nézett rá. – Mit mondanak? – Hirtelen elsápadt. – Nem, az nem lehet. – Mit mondanak? – kérdeztem én is. – A többi fiú idősebb nálam. Szerintem csak be akarnak etetni mindenféle történettel... – Mit mondanak? Arca kedvetlenül megrándult, és amikor megszólalt, hangja nagyon halk volt, szinte suttogott. – Azt mondják, hogy a nők… – Igen? Mit mondanak a nőkről? – Azt mondják, hogy ő… – Hangja szinte hallhatatlanná vált. – Lefarag belőlük. Legyalulja a bőrüket. Megnyúzza őket.

Gyomromban az étel felkavarodott és felemelkedett. Lekuporodtam, és a tenyerembe temettem az arcomat. Émelyegtem. Liu vett egy mély lélegzetet, megfogta a fiút a kabátjánál fogva, és kivezette a szobából. Szó nélkül kivitte az épületből, és hamarosan én is utánuk támolyogtam. Úgy száz méterrel messzebb értem utol őket. Liu egy kapualjban állt a fiával, és vallatta. – Hol hallottad ezt? – A fiúk az utcán mind erről beszélnek. – És ki az az ő? A janvangje. Ki az? – Nem tudom. – Emberi lény – persze hogy az. És miféle emberi lény, japán? – Igen. Egy főhadnagy. – Rám nézett. – Hallotta a motorkerékpár hangját ma reggel? – Igen. – Az ő. Azt mondják, mindig éhes, mert semmi sem elégíti ki. A többi fiú azt mondja, hogy egy véget nem érő keresést folytat. Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert eszembe jutott egy jelenet, egy igen eleven emlék, egy beszélgetés, amit Liuval az invázió előtt folytattam. A fogadószobájában voltunk, és a holttestekről beszélt, melyeket Sanghajban látott, olyan testekről, amiket meggyaláztak a japánok. Sanghajban úgy látszik, bármi megfelelt trófeának: egy fül, egy fejbőr, egy vese, egy mell. A trófeákat övre tűzve hordták, és az a katona, aki fejbőrt vagy nemi szerveket viselt, nagy hatalommal bírt. Pózoltak is a trófeáikkal, társaik pedig lefényképezték őket. Liu hallott szóbeszédet egy csapat katonáról, akik a kínai skalpokat régimódi mandzsu varkocsba borotválva varrták a sapkájukra, mint az egységük jelét. Volt közöttük egy másik egységből való katona, aki felvevőgépet hordott magánál, valószínűleg egy újságírótól lopta a Nemzetközi Zónában. Az egység katonái nem szégyellték természetellenes viselkedésüket, sőt inkább büszkék voltak, és buzgón mutogatták magukat. Most, ahogy befejezem az írást, csak a szívem dobogását hallom. Miféle kimondhatatlan trófeát szüretelt ma a janvangje? – Ő az egyikük.

Három- vagy négyéves kisfiú lehetett. Liu fia vezetett el hozzá bennünket. Az utcán feküdt, a gyár mellett, arccal a földön. A fiúra néztem. – Ez mikor történt? Megvonta a vállát. – Múlt éjszaka már itt volt. – El kell temetni. – Igen – mondta, de nem mozdult. Egy kicsit közelebb mentem hozzá, hogy megnézzem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kabátja megmozdult. Lélegzett. – Életben van! – mondtam, és visszanéztem Liura. – Él? – Liu kemény pillantást vetett a fiára. – Te tudtad ezt? – Nem – felelte, és védekezőn hátrébb lépett. – Esküszöm, azt hittem, hogy halott. Liu a földre köpött. Elfordult a fiától, és mellém lépett. Megvizsgáltuk a gvereket. Bélelt kabát volt rajta, és nem lehetett több a súlya, mint harminc csin. Lábait egy darab olajszínű anyaggal kötözték össze – ilyen anyagot használt a japán hadsereg a takaróihoz. Mozdulatlan volt, csak egy juharfaág árnyéka mozgott a hátán. Lehajoltam, megfogtam a karjánál, és a hátára fordítottam. Olyan könnyű volt, mint a tollpihe. Karjai lazán szétterültek a hóban. Hátrahőköltem, elakadt a lélegzetem az elém táruló látványtól. Az oldalából egy rizsestál méretű darab hiányzott, a bordái alatt, ahol a májának kellett volna lennie. Láttam a seb széleinél a fekete üszkösödést, a szag miatt pedig ösztönösen a szám és az orrom elé tartottam a kabátujjamat. A legelvetemültebb üszkösödés szaga volt. Gázgangrénáé. Még ha el is tudtam volna juttatni egy kórházba, akkor sem élte volna túl. Csak álltam, néztem a gyerek hasán tátongó lyukat, és próbáltam rájönni, miért tehették ezt vele. Nem baleseti seb és nem szúrt seb volt. Ezt a lyukat valami előre megfontolt szándékkal vájták ki az oldalában, és ettől a gondolattól az ereimben megfagyott a vér. – Mégis mi ez? – motyogtam Liunak. – Valamiféle trófea? – Nem tudtam rájönni, mi más oka lehet egy ilyesféle csonkításnak. – Valamilyen trófeát gyűjt? – Ne tegye fel nekem ezt a kérdést, Si Csungming. Még sosem láttam ehhez foghatót… Ekkor a kisgyerek kinyitotta a szemét, és megpillantott engem. Nem volt időm, hogy leeresszem a karom. Észrevette az

undort az arcomon, látta, hogy kabátujjamat szorosan a szám elé tartom, hogy ne érezzem a szagát. Megértette, hogy rosszul vagyok tőle. Pislogott egyet, szeme tiszta volt és élettel teli. Leengedtem a karom, és megpróbáltam rendesen lélegezni. Nem akartam, hogy az arcomon ülő undor legyen az utolsó dolog, amit magával visz ebből a világból. Izgatottan Liuhoz fordultam. „Mit tegyek? Mit tehetünk?” Fáradtan megrázta a fejét, és a járda felé indult. Amikor láttam, merre megy, megértettem. Egy kilazult, súlyos járdakő felé ment. Amikor befejeztük a dolgot, és a gyermek halott volt, a járdakő pedig maszatos a vérétől, megtisztítottuk a kezünket, és visszagomboltuk a kabátunkat. Liu átölelte a fiát, és egyre csak csókolgatta a fejét. Újra elkezdett szállingózni a hó, és mind csendben mentünk hazafelé. Mennyei Atyám, bocsáss meg nekem. Bocsásd meg, hogy nem volt erőm eltemetni őt. A hóban fekszik mozdulatlanul, a felhők visszatükröződnek halott szemében. Nyomai maradtak a kabátom elején és a körmeim alatt. És biztos vagyok benne, hogy nyomai a szívemhez is hozzátapadnak, de nem érzem őket. Semmit sem érzek. Mert ez Nanking, és ez, ez a halál nem új. Egy halál aligha méltó említésre egy városban, ahol az ördög járja az utcákat.

45

Hajnalodott. Teljesen mozdulatlanul ültem a futonon, a szívem zakatolt, és arra vártam, hogy a kinti zajokat meg tudjam különböztetni egymástól. Ám minden alkalommal, amikor már azt hittem, azonosítani tudom őket,a vihar zúgása kerekedett felül. A félhomályban ülve azt hallucináltam, hogy a ház egy kis tutaj volt a sötétben, hullámokon hánykolódott, az ablakon túl pedig eltűnt a város, megsemmisült egy atomtámadásban. Megint ez a hang. Vajon mi lehet? Az ajtó felé fordultam. Első gondolatom az volt, hogy macskák jártak a kertben. Lehet, hogy egy cica volt valamelyik szobában, és gyík módjára kúszott fel a hálón. Vagy talán... – Jason? - suttogtam mereven ülve, és a bőröm bizsergett. Egy különös, huhogó hang morajlott körbe a házon. Négykézláb az ajtóhoz másztam, résnyire kinyitottam, nagyon halkan, hogy ne csikorduljon meg a sínen. Kikémleltem. Jason szobájával szemben az egyik ablak nyitva volt, mintha a veszekedésünk után megállt volna ott, hogy elszívjon egy cigit. Odakint a kert ágaskodott és hánykolódott a szélben – faágak törtek le, és az ablak mellett egy Lawson’s Station feliratú zacskó, amit biztos felkapott a szél és felakadt az egyik fara, lengett, sziszegett és sercegett. De nem a vihar ébresztett fel. Minél többet néztem az ismerős átjárót, annál biztosabb voltam benne, hogy valami nem stimmel. Általában égve hagytuk a mennyezeti világítást, most viszont Mickey Rourke beszűrődő fénye volt az egyetlen fényforrás, és a villanykörték sora helyett törött üveg csillogását láttam. Lassan tudatosodott bennem, hogy a folyosón az égőket kitörték a foglalatukból. Valaki van a házban. Még mindig furcsán nyugodt voltam, amikor ez átfutott az agyamon. Van valaki más is a házban. Vettem egy mély levegőt, és kiléptem a folyosóra. A háznak ezen

a felén minden ajtó zárva volt, még a konyha ajtaja is. Általában nyitva hagytuk, arra az esetre, ha valaki megéhezne vagy megszomjazna éjszaka. Tettem pár lépést a folyosón az üvegtörmeléken, és megpróbáltam a zajra összpontosítani. A folyosónak arról a részéről jött, ahol az elkanyarodott, pontosabban, ahol Jason szobája volt. Ahogy ott álltam, óvatosan szedve a levegőt, végre felismertem a hangot, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Valaki fájdalmasan szűkölt. Egy másik hang is kivehetővé vált a háznak ugyanabból a feléből: szokatlan, alattomos kotorászás, mintha a ház összes patkánya egy szobára csapott volna le. A fák hajladoztak és csapkodtak, de innen, egy ablakon keresztül egyenesen ráláttam a folyosónak arra a szakaszára. Hirtelen megpillantottam valamit, amitől azonnal összegörnyedtem, és remegő ujjakkal markoltam meg az ablakkeretet. Óvatosan kikémleltem a párkány fölött. Jason szobájának ajtaja nyitva volt. A félhomályban egy árnyat láttam odabent: egy ocsmány, görnyedt, árnyszerű alakot. Mint egy lakomája fölé görnyedő hiéna, mely gondosan szedi ízekre zsákmányát, természetellenesen kígyózott. Egyszerre csupa libabőr lettem. Az Ápolónő. Az Ápolónő a házban van… Aztán egy másik alakot is megpillantottam a szobában, egy kicsit odébb, aki félig lehajolt, mintha nézne valamit a földön. Ő is árnyékban volt, háttal nekem, de a válla formája azt súgta, hogy ez a csimpira. Csak hunyorogtam, szürreális, lázas gondolatok között: „Mi ez? Miért vannak itt?” Kicsit felegyenesedtem és megláttam Jasont: arccal a földön feküdt és a csimpira a tarkójánál fogva leszorította. Az Ápolónő ülő helyzetbe fordult, fekete nejlonharisnyás, nagy, izmos térdei szélesre nyíltak és mindkét karja lefelé nyúlt. Az a vékony, szörnyű hang, amit hallottam, Jason volt, ahogy könyörög és megpróbál szabadulni. Za Ápolónő rá sem hederített. Ijesztő összpontosítással folytatta, amit csinált, válla előregörbült és nyugodtan hintázott előre-hátra. Nem tudom, hogyan jöttem rá, de egy ritka világos pillanatomban megértettem: nemi erőszak. Az Ápolónő éppen megerőszakolta Jasont.

Kábulatom szertefoszlott. Verejtékezett a hátam, amikor felálltam. Mintha megérezte volna a szagomat a szélben, az Ápolónő felnézett. Megállt. Aztán a hatalmas váll felemelkedett, a fényes paróka meglebbent nagy, szögletes feje körül, melyet hátrahajtott egy kissé, mintha egy félbeszakított étkezésből emelte volna fel. Megfagyott bennem a vér: olyan volt, mintha az egész világ egy látcső lenne, melynek én vagyok az egyik végén és az Ápolőnő a másikon. Még most is azon gondolkodom, milyennek láthatott akkor, mennyit láthatott belőlem: egy elmozduló árnyat, egy pár csillogó szemet egy kivilágítatlan ablaknál, a ház elhagyatott, távoli végében. Abban a pillanatban a szél vadul körbeszáguldott a kerten, sivítva, mint egy motor és hangja megtöltötte az egész házat. Az Ápolónő oldalra billentette a fejét és halkan mondott valamit a csimparának, aki azonnal megmerevedett. Lassan felegyenesedett, felém bámult, aztán hátrahúzta a vállát és behajlította a kezeit. Mintegy véletlenszerűen, elkezdett felém bandukolni. Elugrottam az ablaktól és a szobám felé iramodtam. Becsaptam magam mögött az ajtót és bezártam. Úgy lépdeltem hátrafelé, mint egy rák, átbukdácsoltam a könyveimen, és a sötétben vakon beleütköztem mindenbe. A falhoz lapultam és az ajtót bámultam. Jason – a gondolataim lázasan keringtek. – Jason, utánad jött. Miféle játékot játszottál vele? Hosszú percek teltek el, mialatt bármit megtehettek Jasonnel. Arra gondoltam, ki kellene mennem a telefonhoz, és hívnom kellene a rendőrséget. Aztán, amikor már azt hittem, nem is jön a csimpira, a szél ellenére meghallottam léptei nyikorgását a folyosón. Az utca felőli ablakhoz rohantam, és őrült módon kaparni kezdtem a szúnyogháló szélét. Az egyik kapocs végül engedett. Letéptem a hálót, kinyitottam az ablakot, és lenéztem. Valamivel több, mint egy méterrel alattam egy légkondicionáló berendezés szögellt ki a falból. Onnan pedig egy hosszabb eséssel a két épület közötti apró járatba juthattam. Hátrafordultam és az ajtóra néztem. A léptek megálltak, és a borzasztó csöndben hallottam, hogy a csimpira motyog valamit magában. Aztán egy rúgás rázta meg a gyenge ajtót.

Kimásztam az ablakpárkányra. Még volt annyi időm, hogy megpillantsam a karját, ahogy átfurakszik a lyukon, és levendulaszínű öltönyös keze a sötétben a zár után kutat. Kitoltam magam, és zajosan landoltam a súlyom alatt megrázkódó légkondicionálón. Valami felhasította a lábam. Ügyetlenül lekuporodtam, és nagy nehezen a hasamra fordultam. A szél csapkodta rajtam a pizsamát. Ellöktem magam, és tompa dobbanással földet értem. Arcom fájdalmas puffanással nekiütközött a szomszéd ház műanyag viharlécének. Újabb zajt hallottam a szobámból: valami fémesen szétszakadt, egy csavar vagy talán egy sarokvas, és átrepült a szobán. Visszatartottam a lélegzetem, talpra szökkentem, és berohantam a szembenlévő sikátorba. A vér dübörgött az ereimben. Összeszedtem minden bátorságom, kezem a házfalnak támasztottam, és néma rettegéssel kémleltem fel a házunkra. A csimpira a szobámban volt. A háta mögül beszűrődő fény felnagyította az árnyékát, mintha egy nagyító mögött állt volna. A számra húztam pizsamám nyakát, fogaim vacogtak, és olyan árgus, tágra nyílt szemekkel néztem, mintha adrenalint cseppentettem volna beléjük. Vajon rájön, hogyan szöktem meg? Észrevesz? Tétovázott, aztán megjelent a feje az ablakban. Visszahúzódtam a sikátorba. Amikor végre visszahúzta a fejét, árnyéka megingott egy kicsit, aztán, mint egy lassított felvétel, eltűnt szem elől. Az ember néha azt gondolja, hogy sérthetetlen, és meggyőzi magát, hogy nem is olyan komoly a helyzet, hogy kap majd valamiféle figyelmeztetést, mielőtt túl messzire menne a dolog. Nekem azonban úgy tűnt, hogy a tragédiák nem ilyenek. A tragédiák az élet nagy lesből támadói: akkor vetik az emberre magukat, amikor az éppen a legkevésbé számít rá. Az Ápolónő és a csimpira több mint egy órát maradtak a házunkban. Néztem, ahogy végigsöpörnek a folyosón, betörnek a szobákba, és spalettákat szaggatnak le. Bútorokat borítottak fel, és kiszakították a telefonzsinórt a falból. Én mindeközben a falhoz lapulva és átfagyva ültem a két épület között, a pizsamafelsőt a számra húztam, és csak arra tudtam gondolni: Si Csungming, nem szabadott volna hagynod, hogy

belekeveredjek. Nem lett volna szabad hagynod, hogy ennyire veszélyes dologba keveredjek. Mert ez sokkal, de sokkal több volt, mint amiről megállapodtunk.

46

Ahogy az éjszaka többi részére emlékszem, az olyan, mint a gyorsított felvételek, például egy kinyíló virágról, vagy arról, ahogy a nap átmegy az utca felett: zoom, ott van az Ápolónő félelmetes árnyéka, ami egy kettős hátú szörnyetegre emlékeztet, amit egy könyvben láttam, aztán zoom, ott vagyok én a két épület között guggolva, szemem könnybe lábad. Nézem, ahogy az Ápolónő és a csimpira elhagyja a házat, egy kis időre még megállnak az ajtóban, hogy szétnézzenek az utcán, aztán felszívódnak a sötétben. Átfagytam, mindenem zsibbadt, és amikor megérintem az arcomat ott, ahol a falba beütöttem, nem fáj annyira, mint kellett volna. Az orrom csak kicsit vérzett, és vér szivárgott a számból, mert megharaptam a nyelvem. A sikátor már hosszú ideje csendes volt, a bejárati ajtó nyitva állt, úgyhogy visszaosontam a lépcsőházba, és közben őrülten reszkettem, minden lépcsőfoknál tétováztam. A szobámban hitetlenkedve néztem a pusztítást: ruháim szétszórva hevertek a földön, az ajtó beszakadt, és az összes fiókomat feltúrták. A szoba közepén az üres kézitáskára meredtem, és összeszorult a szívem, mert ez volt az a táska, amelyben az összes pénzemet tároltam. Egészen mostanáig nem gondoltam rá, hogy valami biztonságosabb helyre kellett volna tennem, de most már megértettem, hogy az Ápolónő és a csimpira nemcsak azért jöttek, hogy Jasont megkínozzák, hanem azért is, hogy amit csak lehet, elvigyenek ebből a düledező házból. Minden raktárhelyiséget kifosztottak. A legtöbb ajtó nyitva állt. Jasonét kivéve. És volt ebben valami szégyenteljes és rosszat sejtető. Jason szobája helyett azonban Irinához mentem be. Ennyire gyáva vagyok. Amikor elhúztam az ajtót, két test ugrott hátra a sötétben: Szvetlána és Irina félelmükben úgy rohantak hátra, mintha patkányok módjára a falra akarnának felkapaszkodni.

– Csak én vagyok az – suttogtam, és felemeltem a kezem, hogy lecsendesítsem őket. A szoba levegője a félelem szagától volt nehéz. – Én vagyok az. Kellett nekik egy perc, hogy lecsillapodjanak, a földre kuporodtak egymásba kapaszkodva. Melléjük huppantam. Irina rémesen nézett ki: arcát feláztatták a könnyek, és a sminkje egészen elmázolódott. – Házá ákárok menni – mondta hangtalanul, és arca megrándult. – Házá ákárok menni. – Mi történt? Mit csinált veled? Szvetlána megsimogatta Irina hátát. – Áz – sziszegte –, áz nem ember. Áz bejönni ide, a másik meg elveszi pénzünk. Minden. – Bántottak titeket? Hangosan horkantott. Jól megszokott harciasságának nyoma sem volt. – Nem. De ánnák nem kell érinteni minket, hogy mi csitt legyünk. Áz egy szörnyeteg, áz bizony, én mondom neked. Egy igázi d‘javol. – Honnán tudják, nekünk ván pénz, hm? – Szvetlána megpróbált rágyújtani, de annyira remegett a keze, hogy nem tudta a tüzet irányítani. Feladta, aztán rám nézett. – Mondtád te váláki, mennyi pénzt mi keresünk? – Nem a pénz miatt jöttek. – Dehogyis nem. Mindig minden ván a pénz miátt. Nem feleltem. Az ujjamat harapdáltam, és közben az járt a fejemben: Nem. Nem értitek. Jason hozta őket ide. Akármit tett vagy mondott is az Ápolónőnek a parti alatt, annak most mi fizetjük meg az árát. A szobája felől áradó csendtől megfagyott ereimben a vér. Mit fogunk találni, amikor kinyitjuk az ajtaját? Mi van, ha… – és eszembe jutott a fénykép Si Csungming mappájában – mi van, ha elhúzzuk az ajtót, és ott találjuk… – Be kell mennünk Jason szobájába. Szvetlána és Irina hallgatott. Komolyan néztek vissza rám. – Mi az? – Te nem hállottál hangok, amiket csinál? – Egy keveset. Aludtam. – Hát mi… – Szvetlánának sikerült rágyújtania. Sokáig benn tartotta a füstöt, és összeszorított fogai között fújta ki.

– Mi hállunk minden. – Irinára pillantott, mintha megerősítést várna. – Mmm. És nem mi megy be odá megnézni. Irina szippantott és megrázta a fejét. – Nem. Mi nem. Összeszorult a szívem. – Nem – mondtam keményen. – Persze, hogy nem. – Az ajtóhoz mentem, és elnéztem a folyosón Jason szobája felé. – Persze, hogy nekem kell. Szvetlána mellém lépett, és kezét a vállamra tette. Kikukucskált a folyosóra. – Biztos vágy, hogy elmentek? Végignéztem a csendes folyosón. – Igen, biztos. Irina csatlakozott hozzánk, és félszegen néztünk végig egy kupacban az előszobán. Valami szagot éreztem, egy olyan szagot, ami megmagyarázhatatlan módon a hentesüzlet ablakába kitett aprólékokéra emlékeztetett. Nyeltem egyet. – Figyeljetek… lehet, hogy ki kell… – megálltam. – Talán orvost kellene hívnunk. Szvetlána feszengve rágta a száját, és összenéztek Irinával. – Há visszük orvoshoz, Grey, tudni ákárják májd, mi történt, és ákkor a policija itt lesz, nézelődni szimát-szimát, és ákkor… – Bevándorlás – Irina csettintett egyet a nyelvével. – Bevándorlás. – És ki fog fizetni ázt, hm? – Szvetlána megfordította a cigarettáját, és a hegyét nézte, mintha az megszólította volna. – Nem márádt pénz. Nem márádt semmi pénz egész házbán. – Davaj – Irina kezét a nyakszirtemre helyezte, és enyhén előretolt. – Te mész megnézni. Menj, nézd, áztán beszélünk. Lassan haladtam, átléptem egy kiborított bőrönd fölött, és megálltam az ajtaja előtt. A kilincsre meredtem, és a borzasztó csend csengett a fülemben. Mi van, ha nem találom meg a testét? Mi van, ha igazam volt Fujuki orvosságával kapcsolatban? A „vadászat” szó jutott az eszembe. Az Ápolónő vadászni jött ide? Visszanéztem az orosz lányokra, Irinának a fülén volt a keze, mintha éppen egy robbanást hallott volna. – Rendben – morogtam magamnak. Megfordultam, idegesen a kilincsre tettem a kezem, és vettem egy mély levegőt. – Rendben. Nekifeszültem az ajtónak, de az nem engedett. – Mi ván? – sziszegte Szvetlána.

– Nem tudom – megráztam az ajtót. – Zárva van. Vártam és hallgattam a csendet. – Jason, hallasz engem? – ujjammal megkocogtattam az ajtót. – Jason, hallasz? Hogy… – Kopj le. – Hangja fojtott volt. Úgy hangzott, mintha egy paplan alól beszélne. – Tűnj el az ajtómtól és kopj le. Hátrahőköltem, és egyik kezemmel megtámaszkodtam a falon, térdeim remegtek. – Jason, mit… – vettem pár mély lélegzetet. – Szükséged van orvosra? Elviszlek Roppongiba, ha akarod… – Azt mondtam, kopj le. – … majd megmondjuk nekik, hogy jövő héten fizetünk, amikor… – Te süket vagy? – Nem – mondtam, és üres tekintettel meredtem az ajtóra. – Nem, nem vagyok süket. – Jól ván? – suttogta Szvetlána. – Ühm – mondtam, megtöröltem az arcom, és kétkedve néztem az ajtót. – Nos, azt hiszem, igen, jól van. Sokáig tartott, mire elhittük, hogy az Ápolónő nem fog visszajönni. Még több idő kellett ahhoz, hogy összeszedjük a bátorságunkat és szétnézzünk a házban. A rombolás hihetetlen volt. Rendet raktunk és lefürödtünk. Kábultan mosakodtam, és gépiesen mozgattam felduzzadt arcomon a törölközőt. Horzsolások voltak a lábamon, amiket valószínűleg akkor szereztem, amikor kiugrottam az ablakon. Véletlen egybeesés, de pont ott voltak, ahol az álombéli csecsemő megharapott. Lehettek volna a baba fognyomai is. Olyan sokáig nézegettem őket, hogy végül remegni kezdtem, és nem tudtam megállítani a fogaim csattogását. Irina talált egy kis pénzt az egyik kabát zsebében, amit a csimpira nem vett észre, és hajlandó volt kölcsönadni ezer jent. Amikor végeztem a mosdással, gondosan összesöpörtem az üvegcserepet és a törött ajtószilánkokat, a könyveimet bepakoltam a szekrénybe, elrendeztem a jegyzeteket és a festményeket, aztán Irina pénzével a zsebemben felültem a metróra a Maranucsi vonalon Hongo felé.

Az esőáztatta egyetemi városrész nagyon más volt, mint legutóbb. A vastag falevélréteg eltűnt, és egészen a tóig el lehetett látni. Még korán volt, de Si Csungmingnél már volt egy diák, egy magas, pattanásos fiú narancssárga pólóban. Mindketten döbbenten elhallgattak, amikor besétáltam. Arcom tele volt zúzódásokkal, még mindig volt egy kis vér az orrlyukam szélén, kezeim mereven ökölbe szorítva lógtak az oldalam mellett, és megállíthatatlanul remegtem. Megálltam a szoba közepén, és Si Csungmingre mutattam. – Messzire elmentem magáért – mondtam. – Messzire elmentem, de ennél messzebb már nem mehetek. Itt az ideje, hogy megmutassa a filmet. Si Csungming lassan felemelkedett. A botjára támaszkodott, aztán felemelte a kezét, hogy kitessékelje a diákot. - Gyorsan, gyorsan – sziszegte, mert a fiú még mindig dermedten ült a székében és engem bámult. – Rajta, erre, gyorsan. A diák óvatosan felállt, nagy gonddal eloldalazott az ajtó felé, kicsusszant rajta, és alig hallható kattanással becsukta maga mögött. Si Csungming nem fordult meg azonnal. Egy darabig csak állt, háttal nekem, egyik keze az ajtón. Amikor már legalább egy perce magunk voltunk, felém fordult. – Nos, lenyugodott? – Hogy lenyugodtam-e? Igen, nyugodt vagyok. Nagyon nyugodt. – Üljön le, és mondja el, mi történt.

47

Nanking, 1937. december 20. Nincs annál fájdalmasabb, kétségbeesettebb dolog, mint amikor egy büszke férfi belátja, hogy tévedett. Hazafelé a gyárból, miután a halott gyereket otthagytuk az utcán, odaértünk, ahol különválnak útjaink, és Liu a vállamra tette a kezét. – Menjen haza és várjon meg – suttogta. – Azonnal átmegyek én is, amint a kis Liut visszakísértem a házhoz. A dolgok megváltoznak. És valóban, kevesebb mint húsz perccel hazaérkezésem után a kódolt kopogásunk hallatszott az ajtón. Kinyitottam, és ott állt a küszöbön egy durva bambuszháncs mappával a hóna alatt. – Beszélnünk kell – suttogta. – Van egy tervem. Tisztelete jeleként levetette a cipőjét, és bement a földszinti kis szobába, amit formális alkalmakkor használtunk. – Csak teával és a felesége hajdinagombócaival tudom megkínálni, Liu Runde – mondtam. – Semmi mással. Sajnálom. Lehajtotta a fejét. – Nem kell magyarázkodnia. A mappájában volt egy nagyon aprólékosan elkészített Nanking-térkép. Valószínűleg az elmúlt napokban csinálhatta. Kiterítette elém. – Ez itt – mutatott egy pontra Csalukun túl – egy barátom háza. Sókereskedő, nagyon módos, a háza pedig hatalmas, friss kútja, gránátalmafái és jól megrakott éléskamrája van. Nincs annyira messze a Bíbor-hegytől. Ez pedig – és tett egy ikszet néhány li távolságra a várostól –, ez a Tajping kapu. Egyes jelentések szerint a falat ezen a részen erősen szétlőtték, és van rá esély, lévén, hogy a japánok sietnek nyugat felé, hogy nem hagytak elegendő embert a fal őrzésére. Tegyük fel, hogy átjutunk, akkor onnan mellékutakon a csalukui főutat követve eljutunk a folyóhoz, a várostól északra. Csalukunak nincs

stratégiai jelenősége a japánok számára, úgyhogy ha szerencsénk van, találhatunk egy csónakot, és a túlparton eltűnhetünk az Anhuj tartomány belsejében. – Egy darabig mindketten hallgattunk, és az járt a fejünkben, hogyan fogjuk ezen a sok veszélyes helyen keresztülvinni a családjainkat. Egy idő után, mintha hangosan is kifejeztem volna kétségeimet, Liu bólintott. – Igen, tudom. Mindez arra épül, hogy a japánok feljebb, Hsziakuannal és Mejtannal lesznek elfoglalva. – A rádió azt mondja, hogy bármelyik nap bejelenthetik az önkormányzati tanács felállítását. Nagyon komolyan nézett rám. – Drága, drága Si mester. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy itt úgy vagyunk, mint patkányok a csatornában. Csak idő kérdése, mikor találnak ránk a japánok. Ujjamat a halántékomra tettem. – Igen, ez igaz – motyogtam. Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe, könnyek, amiket nem akartam, hogy Liu lásson. De túl öreg és bölcs ehhez. Azonnal tudta, mi a baj. – Si mester, ne hibáztassa magát túlzottan, érti? Én magam sem csináltam semmivel sem jobban. Én is a büszkeség bűnébe estem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. – Mit tettem? – suttogtam. – Mit tettem a feleségemmel? A gyermekemmel? Az öreg Liu előredőlt a székén, és megfogta a kezemet. – Hibáztunk. Semmit nem tettünk, csak hibáztunk. Tudatlanok voltunk, ez minden. Csak egy kicsit tudatlanok, maga meg én.

48

Néha az ember elfelejt együtt érezni, és inkább másokat hibáztat mindenért, még az olyan dolgokért is, amikről nem tudta, hogy rossz, amikor elkövette. Amikor elmagyaráztam, mi történt a házban, Si Csungming csak arra volt kíváncsi, hogy veszélybe sodortam-e a kutatását. Még amikor egy szerkesztett változatot kínáltam fel neki, egy homályos magyarázatot arról, amit Jason tett, hogyan hozta az Ápolónőt a házunkra, Si Csungming még akkor sem volt annyira együttérző, mint reméltem. – Milyen fura ötlet a barátjától. Mégis mi járhatott a fejében? Nem feleltem. Ha meséltem volna neki Jasonről, arról, ami közöttünk folyt, olyan lett volna megint, mint a kórházban: az emberek csóválnák a fejüket a viselkedésemen, rám néznének és sártól szurtos vadembereket látnának, amint az erdőben közösülnek. – Hallotta, amit mondtam? – Nézze – mondtam, és felálltam. – Nagyon alaposan elmagyarázok mindent. – Az ablakhoz léptem. Odakint még mindig esett az eső, víz csepegett a fákról, és eláztatta a nagy céltáblákat az íjászterem mellett. – Amit tőlem kért, az nagyonnagyon veszélyes volt. Egyikünk akár meg is halhatott volna. Nem túlzok. Most elmondok magának valami nagyon fontosat… – remegtem, és kényszeresen dörzsöltem a libabőrös karomat. – Ez sokkal komolyabb, mint gondolta. Találtam dolgokat. Hihetetlen dolgokat. – Si Csungming mozdulatlanul ült az asztalánál, arca feszült és élénk volt. – Vannak mindenféle történetek emberi lényekről – mondtam halkan –, halott emberi testekről, melyeket feldarabolnak és gyógyszerként használnak. Elfogyasztva. Érti, amiről beszélek? – Vettem egy mély levegőt. – Kannibalizmus. – Vártam egy pillanatot, hogy leülepedhessen a szó. Kannibalizmus. Kannibalizmus. – Azt fogja mondani, bolond vagyok, tudom, de ehhez már hozzá vagyok szokva, és nem

érdekel, mert komolyan mondom: amit mind ez idáig keresett, Si professzor, az emberi hús. Si Csungming arcán lassan végtelen kényelmetlenség érzése áradt szét. – Kannibalizmus – mondta élesen, és ujjai kényszeresen mozogtak az asztalon. – Ezt mondta? – Igen. – Rendhagyó elképzelés. – Nem várom el, hogy higgyen nekem, úgy értem… – Van bizonyítéka, gondolom. – Csak ami szájról szájra terjed. Fujuki korábban egy feketepiacot működtetett. Hallott már a zanpanról? Tokióban mindenki azt mondogatta, hogy amit valójában adtak abban a pörköltben a piacon, az… – Mi az, amit ténylegesen látott? Hm? Látta, hogy Fujuki vért iszik? Kellemetlen a szaga? Vörös a bőre? Merthogy erről lehet felismerni egy kannibált, tudta? – Valami keserűség keveredett a hangjába. – Vajon… vajon a lakása hasonlít a Mocsárvidék számkivetettjeinek borzasztó konyháira? Mindenütt végtagok lógnak? Emberi bőr van kifeszítve a falakra? – Maga kigúnyol engem. Izzadságcseppek ültek a homlokán. Nyelőcsöve feszülten dolgozott magas ingnyaka alatt. – Ne gúnyoljon ki. Kérem, ne gúnyoljon ki. Vett egy nagy levegőt, és hátradőlt a székében. – Nem – mondta mereven. – Nem. Persze, nem szabadna. Nem szabadna. – Hátratolta a székét, felállt, a csaphoz ment inni egy pohár vizet, aztán visszajött a székéhez és leült. Arca kisimult egy kicsit. – Elnézést kérek. – Egy kis ideig az asztalon nyugvó törékeny kezeit nézte. Rángatóztak, mintha saját életet éltek volna. – Nos tehát – szólalt meg hosszú idő után – kannibalizmus, ugye? Hozzon nekem bizonyítékot. – Micsoda? Nem akarhat még többet. Mindent megtettem. Mindent, amit kért tőlem. – A házra gondoltam, a betört ablakokra, az összezúzott ajtókra, és mindarra a pénzre, amit elvittek. Az Ápolónő árnyékára gondoltam a Só Épületen, amint… mit is csinál Jasonnel? A dupla hátú szörnyeteg… – Nem tartja magát az ígéretéhez. Megszegte az ígéretét. Megint megszegte az ígéretét!

– Volt egy megállapodásunk. Bizonyítékra van szükségem, nem találgatásokra. – De nem ezt mondta! – A vetítőgéphez mentem, kihúztam a sarokból, leszakítottam a műanyag takarót, és próbáltam megtalálni a film rejtekhelyét. – Nekem kell az a film. – A polcokhoz mentem, könyveket dobáltam a földre, és kezemmel benyúltam a sorok mögé. Több halomnyi papírt szórtam a földre, és félrerántottam a függönyöket is. – Hová tette? Hol van? – Kérem, üljön le, és akkor beszélhetünk. – Nem, maga nem érti. Maga egy hazug! – Ökölbe szorítottam a kezem, és felemeltem a hangom. – Maga egy hazug! – A film el van zárva. Nincs itt a kulcs. Akkor sem férhetnénk hozzá, ha akarnám. – Adja ide! – Elég legyen! – Talpra szökkent, kivörösödve, és rám mutatott a botjával. – Ne sértegessen addig, amíg nem tudja, mivel van dolga. Most pedig üljön le. – Micsoda? – erre nem számítottam. – Üljön le. Üljön le, és jól figyeljen rám. Csendben bámultam. – Nem értem magát – suttogtam, és megtöröltem az arcom a ruhám ujjával. – Nem értem magát. – Persze, hogy nem. Most pedig üljön le. Leültem, és csak meredtem rá. – Na kérem. – Si Csungming erősen zihált, megpróbálta összeszedni magát, és megigazította a zubbonyát, mintha ez a tevékenység lecsendesítené a haragját. – Kérem, néha jól tenné, ha megtanulná, hogy időnként érdemes olyan dolgokat is figyelembe vennie, melyek kívül esnek az ön által közvetlenül felfogható dolgok körén… – Megtörölte a homlokát. – Most pedig engedje meg, hogy egy kis engedményt tegyek magának. Türelmetlenül fújtam ki a levegőt. – Nem akarok kis engedményt, én a… – Figyeljen! – Felemelte remegő kezét. – Az engedményem… az, hogy elmondom, igaza van. Vagyis, majdnem igaza van. Amikor azt veti fel, hogy… Fujuki fogyaszt… – Visszagyűrte kendőjét a zsebébe, letette mindkét kezét az asztalra, és egyikről a másikra pillantott, mintha ez segítene neki az

összpontosításban. – Amikor azt a felvetést teszi – megállt, majd nagyon határozott hangon folytatta –, hogy kannibalizmusról van szó, akkor nagyon közel jár az igazsághoz. – Nemcsak „közel”! Látom az arcán. Igazam van, nem? Felemelte a kezét. – Igaza van néhány dologban. De nem mindenben. Talán még azokkal a rémes mendemondákkal kapcsolatban is igaza van: emberi hús Tokió piacain! Az istenek tudják, a jakuzák borzasztó dolgokat műveltek ezzel az éhező várossal, és holttestet nem volt nehéz találni abban az időben Tokióban. De hogy kannibállá váljon gyógyulás céljából? – Felvett egy gemkapcsot, és szórakozottan forgatta az ujjai között. – Ez valami más. Ha ez létezik a japán alvilágban, akkor a japán társadalom bizonyos rétegeibe már talán évszázadokkal korábban eljutott. – A gemkapcsot egy daruvá formálta, letette az asztalra, alaposan szemügyre vette, majd rám nézett. – És épp ezért fontos, hogy nagyon jól figyeljen. Pontosan el fogom mondani, miért nem adhatom még oda magának a filmet. Elégedetlen hangot hallattam, és karba tett kézzel hátradőltem. – Tudja, irritál engem a hangja – mondtam. – Néha egyszerűen utálom hallgatni. Si Csungming hosszasan nézett rám. Hirtelen felderült az arca, és egy kis mosoly bujkált a szája szegletében. A gemkapocsmadarat a szemetesbe pöckölte, hátratolta a székét, felállt, és előhalászott egy kulcscsomót egy asztali kosárkából. Egy lezárt fiókból előhúzott egy jegyzetfüzetet. Egy madzaggal volt összekötve, és igen réginek látszott. Kibontotta a madzagot, mire sárga papírlapok hullottak az asztalra. Telis-tele voltak apró, olvashatatlan kínai írással. – Az emlékirataim – mondta. – Abból az időből, amikor Nankingban voltam. – Nankingban? – Mit lát? Előrehajoltam és kíváncsian sandítottam az apró kalligrafikus írásra, megpróbáltam kivenni egy szót vagy mondatot. – Azt kérdem, mit lát? Felpillantottam. – Egy emlékiratot. – Kinyújtottam érte a kezem, de visszahúzta.

– Nem. Nem egy emlékiratot lát. Az emlékirat egy fogalom, mint egy történet. Egy történetet nem láthat. – Eres ujjai között megdörzsölte az első lapot. – Mi ez? – Papír. Elolvashatom végre? – Nem. Mi van a papíron? – Megengedi, hogy elvigyem? – Figyeljen rám, segíteni próbálok. Mi van a papíron? – Írás. Tinta. – Pontosan. – Az ablakon beszűrődő furcsa szürke fénytől Si Csungming arca szinte áttetszővé vált. – Papírt és tintát lát. De több lett belőlük, már nem csupán papír és tinta. Átalakultak az eszméimmé és a meggyőződéseimmé. Emlékirat lett belőlük. – Nem tudok semmit emlékiratokról és papírról és tintáról – mondtam, és szememet még mindig a naplóra szegeztem. – De azt tudom, hogy igazam van. Fujuki kannibalizmussal kísérletezik. – Már elfelejtettem, hogy a nyugatiak nem ismerik a hallgatás művészetét. Ha jól figyelt volna, ha kevésbé figyelt volna nyugati módra, akkor tudná, hogy nem mondtam ellent magának. Üres tekintettel néztem rá. Éppen azon voltam, hogy visszakérdezek: Na és?, amikor mondanivalója egyszer csak eljutott a tudatomig, teljes egészében és tökéletesen tisztán. – Ó – mondtam halkan, és leengedtem a kezem. – Ó, én azt hiszem… -- Azt hiszi? – Én… – egy darabig csak ültem, fejem félredöntöttem, ajkaim némán mozogtak. Egymás után jelentek meg a szemem előtt a képek, a libériai Poro fiúkról, ahogy félelmetesen kuporognak ellenségeiken a bokorban, az Emberi Leopárd Társaságról, az összes emberről az egész világon, akik megették ellenségeik húsát, valamit, amit eszméik és meggyőződésük átalakított. Felderengett előttem a hatalom kandzsija, amit előző este festettem. – Azt hiszem – mondtam lassan –, a hús átalakítható, így van? Bizonyos emberi húsnak hatalma lehet… – Pontosan. – Hatalma, és valamiféle… folyamat alakíthatja át? Vagy… – hirtelen megértettem. Élesen néztem rá. – Nem akármilyen emberi lényről van szó. Úgy érti, hogy egy bizonyos valaki az. Valaki különleges – különleges Fujuki számára. Eltaláltam?

Si Csungming összerendezte a naplót, és ráhúzott egy gumiszalagot, ajkait szorosan összezárta. – Ez az – mondta anélkül, hogy rám nézett volna –, amit ki kell derítenie.

49

Csendben ültem és támasztottam a fejem, miközben Tokión keresztül a város felett magasan tekergőző vasúton utaztam visszafelé a neon kivetítők rengetegében, a ragyogó fehér és króm felhőkarcolók, a kék ég és az őrület között. Üresen meredtem a tizedik emeleti irodákban szabvány blúzba és sötét harisnyába bújtatott titkárnőkre, akik visszameredtek rám az ablakon át. Si Csungming keményen megdolgoztatott. Néha az idegeimre ment. Sindzsukuban a vonat egy több száz tévéképernyővel borított felhőkarcoló előtt zötyögött el, és a képernyők mindegyikén egy arany szmokingos férfi volt, aki egy dalt énekelt a kamerába. Egy darabig üres tekintettel néztem. Aztán hirtelen leesett a tantusz. Bison? Felálltam, átmentem a szerelvényen, az ablakhoz nyomtam a tenyeremet, és felnéztem az épületre. Ő volt az, egy fiatalabb és vékonyabb Bison, mint akit megismertem, fejét oldalra hajtotta, kezét a kamera felé nyújtotta. Képét újra meg újra megismételték, százszor és százszor, beborította az egész épületet, ezernyi alteregó mozgott teljes összhangban. A képernyő bal sarkában az NHK Híradó lógója volt látható. Híradó. Bison volt a híradóban. Ahogy a vonat elhaladt a felhőkarcoló mellett, arcát egy rendőrségi autó felvillanó képe váltotta fel, mely egy meghatározhatatlan tokiói ház előtt parkolt. Rendőrség – merengtem, ahogy a szerelvény elhagyta a felhőkarcolót. Leheletemtől bepárásodott az üveg. Bison. Mit keresel a hírekben ? Már esteledett, mire a takadanobabai házhoz értem. Szvetlána kint állt, és valamit nagyon nézett a földön. Go-go csizmát meg egy térdig érő bolyhos rózsaszín kabátot viselt, és egy ruhákkal teli szemeteszsák volt a kezében. – Láttad a híreket? – kérdeztem. – Nézted a tévét?

– Tele ván legyekkel. – Mi? – Nézd. A házat körülvevő leveleket letaposták. Az Ápolónő és a csimpira talán innen figyelték az ablakainkat. Szvetlána rózsaszín csizmájának orrával egy halott kiscicára mutatott. Egy cipő nyoma látszott szétroncsolt fején. – Szuká! Kurvá! Ez csák kicsi cicus. – Ledobta a szemeteszsákot az út szélére, és elindult vissza a házba. – Kurvá. Követtem, és akaratlanul is remegni kezdtem. A szétzúzott villanykörték és az összetört ajtó néhány darabja még mindig ott hevert a földön. Félve néztem végig a csendes folyosón. – Láttad a híreket? – kérdeztem újra, miközben a nappaliba mentünk. -- Működik a tévé? – A készülék az oldalára fordult, de miután felállítottam és bekapcsoltam, működött. – Bai-szan épp most volt a tévében. – Elkezdtem váltogatni a csatornákat. Rajzfilmek, energiaital-reklám, bikinis lányok. Még éneklő amerikai rajzfilmmókusok is voltak. De Bisonról semmi. Végiglapoztam az összes csatornát újra, és kezdtem egyre türelmetlenebbé válni. – Valami történt. Húsz perce láttam a tévében. Nem nézted a… – hátranéztem a vállam fölött. Szvetlána karba tett kézzel állt az ajtóban. Felegyenesedtem. – Mi van? – Mi elmegyünk. – Kezével körbemutatott a szobán. – Nézd. Mindenfelé szürke és fehér Matsuya-kézitáskák hevertek, és különböző holmik lógtak ki belőlük. Láttam egy csomag fogast, WC-papír tekercseket és egy ventilátoros hősugárzót. A kanapén több szemeteszsák tele volt ruhával. Észre sem vettem. – Én és Iriná. Mi találtunk új klubot. Hiróbán. Ekkor Irina is megjelent az ajtóban, és egy egész rakás celofánba csomagolt ruhát cipelt. Őrajta is kabát volt, és egy fanyar szagú orosz cigaretta füstölgött a szabad kezében. Ledobta a ruhákat, Szvetlána mellé állt, állát testvére vállára támasztotta, és gyászos pillantást vetett rám. – Szép klub. Pislogtam. – Elmentek? És hol fogtok lakni? – A lákás, áhol lákni fogunk, hogy is mondják. A klub csúcsán ván? – Összetette az ujjhegyeit, megcsókolta, és így szólt: – Nagyon elegáns. – De hát hogy? – kérdeztem ostobán. – Hogyan tudtatok…

– Egyik ügyfelem segít. Most odávisz minket. – Grey, te nem mondász semmit senkinek, he? Nem mondász meg Strawberry mámának, hová megyünk, és egyik lányoknák sem. Jó? – Jó. Egyikünk sem szólalt meg, végül Szvetlána odahajolt hozzám, kezét a vállamra tette, és mélyen a szemembe nézett, amitől kissé fenyegetve éreztem magam. – Most jól figyelj, Grey. Jobb, há beszélsz vele. – Jason zárt ajtaja felé intett a fejével. – Válámi komoly. Irina bólintott. – Azt mondjá nekünk: „Ne nézzetek rám!”, de mi láttunk őt. – Igen. Mi láttuk, hogy próbál mozogni, megpróbál… ná, hogy is mondják? Kászni? Lenn á kezén? Mint kutyá? Kászni? – Kúszni? – Egy piszok érzés futott végig a bőrömön. – Úgy érted, vonszolja magát? – Igen. Megpróbált kúszni. – Aggodalmas pillantást vetett Irinára. – Grey, figyelj. – Megnedvesítette az ajkát. – Mi ázt gondoljuk, orvos kell neki. Ő ázt mondjá, nem ákár egyet, de… – hangja elcsuklott. – Valami nágyon rossz ván vele. Válámi nágyon-nágyon rossz. A lányok elmentek, egy ideges kinézetű férfi fuvarozta őket egy fehér Nissannal. A ház hidegnek és elhagyatottnak tűnt, mintha télre bezárt volna. Jason ajtaja csukva volt, egy vékony fénysáv látszott alatta, de hangot nem hallottam. Álltam ott, kezem kopogásra készen, és azon járt az agyam, mit is mondjak neki. Sok idő telt el, és mégsem tudtam eldönteni, de azért végül csak bekopogtam. Először nem jött válasz. Amikor megint kopogtam, egy tompa Mi van? volt a válasz. Elhúztam az ajtót. Jéghideg volt a szobában, és csak a kis tévéje villogott kéken az ablak alatt. A félhomályban mindenféle holmik kusza halmazát láttam a földön, üres üvegeket, levetett ruhadarabokat és egy felborított szemeteskukát. A tévében egy japán nő pomponlány-ruhában ugrált át úszó szigetek fölött egy medencében, miniszoknyája minden ugrásnál fellebbent. Ő jelentette az egyetlen életjelet a szobában. A bejáratot elzárta Jason asztala.

– Mássz át rajta – mondta. Hangja mintha a szekrényből jött volna. Bedugtam a fejem a szobába, de nem láttam. – Hol vagy? – Mássz már át rajta, az isten szerelmére! Felültem az asztalra, és átpördültem rajta. – Csukd be az ajtót. Behúztam az ajtót, aztán felkapcsoltam a villanyt. – Ne! Kapcsold le! A padlót papírzsebkendő- és konyhai törlőkendő-csomók borították, és mind véres volt. A szemeteskosár is tele volt vörösen csöpögő kendőkkel. A véres futon alól kikandikált egy szeletelőkés sárga nyele, egy csavarhúzó hegye, és különféle vésők. Egy ad hoc fegyvertár tárult a szemem elé. Jason ostrom alatt állt. – Azt mondtam, kapcsold le a villanyt! Azt akarod, hogy meglásson minket idebent? Azt tettem, amit mondott, aztán hosszú, zord hallgatás következett. Végül megszólaltam: – Jason, hadd hívjak neked egy orvost. Felhívom a Nemzetközi Klinikát. – Mondtam, hogy ne! Nem fog valami japcsi doktor hozzám nyúlni. – Felhívom a követségedet. – Ki van zárva. – Jason. – Tettem egy lépést előre. Éreztem, mennyire ragad a padló, ahogy felemeltem a lábam. – Vérzel. – Na és aztán. – Mid vérzik? – Mim vérzik? Miféle agyatlan szar kérdés ez? – Mondd meg, honnan vérzel. Lehet, hogy komoly. – Mi a francot beszélsz? – Úgy ütötte a szekrény oldalát, hogy beleremegtek a falak. – Nem tudom, mit képzelsz, hogy mi történt, de akármi legyen is az, képzelődsz! – Hirtelen abbahagyta, és nehezen vette a levegőt. – Te és az agyatlan kitalációid. A te kibaszott zakkant fejed. – Semmi baj sincs a fejemmel – mondtam határozottan. – És nem találok ki dolgokat.

– Nos, aranyom, ezt csak képzeled. Nem ért hozzám senki, ha erre akarsz célozni. – Most már láttam őt a szekrényben, a hátsó falnak dőlve. Csak a körvonalait tudtam kivenni, ahogy a paplan alatt kuporog. – Hallani sem akarom, hogy mit gondolsz… MÉGIS MIT GONDOLSZ, MIT CSINÁLSZ? NE GYERE A SZEKRÉNY KÖZELÉBE! Hátrahőköltem. – Maradj ott. És ne merj rám nézni! – Hallottam, ahogy erőltetetten lélegzik, mintha valami lenne a szája előtt. – Na jó, figyelj ide – mondta. – Segítséget kell hoznod. – Elviszlek egy orvoshoz és… – Nem! – Hallani lehetett a hangján, hogy igyekszik uralkodni magán, és megpróbálja összeszedni a gondolatait. – Ne. Figyelj. Van egy… egy telefonszám a falon. A villanykapcsoló mellett, látod? Az az… az anyám száma. Hívd fel. Menj le egy fülkébe, és kérj „R” beszélgetést, majd ő fizeti. Mondd neki, hogy küldjön értem valakit. Mondd, hogy ne Bostonból, hanem a Palm Springs-i házból küldjön valakit. Ők közelebb vannak. Palm Springs? A szekrényre meredtem. Jason egy olyan családból való, amelynek házai vannak Kaliforniában? Alkalmazottakkal? Mindig igazi utazónak képzeltem, amilyeneket a reptéren láttam: viharvert Lonely Planet-útikönyv a hóna alatt, egy tekercs WC-papír a hátizsákra kötve. Úgy képzeltem, aprópénzért mosogat, angolt tanít, és a tengerparton alszik egy ütött-kopott laticelen, és csupán egy gázmelegítője van az éjszakában. Mindig is azt hittem, egyik napról a másikra él, akárcsak mi, többiek. – Mi van? Mit nem értesz? Még itt vagy? A Pocky csokirúd reklámja jelent meg a képernyőn. Egy-két pillanatig néztem, aztán sóhajtottam egyet, és az ajtó felé indultam. – Oké, felhívom. Felhívom. Sosem folytattam még „R” beszélgetést azelőtt, és amikor az automata a nevemet kérdezte, majdnem azt mondtam: „Kattant”. Végül azt mondtam, Jason nevében telefonálok. Amikor az anyja felvette a kagylót, csendben végighallgatott. Mindent elmondtam kétszer: a címet, hogy hogyan lehet idetalálni, hogy sürgősen orvosra van szüksége, és hogy legyen kedves – és itt haboztam

egy kicsit, mert annyira fura volt Jasonről így beszélni – a nyugati partról küldeni valakit, mert úgy gyorsabb. – És maga kicsoda, ha megkérdezhetem? – Angol akcentussal beszélt, jóllehet Bostonban volt. – Volna olyan udvarias és megadná a nevét? – Komolyan beszélek – mondtam, és letettem a kagylót. Besötétedett, és amikor visszamentem a házba, nem kapcsoltam villanyt. Én nem ismertem olyan ügyfelet, akitől pénzt kérhettem volna, ahhoz túl hideg volt, hogy egy parkban aludjak, és abban sem voltam biztos, hogy Strawberry mama adna előleget fizetésnap előtt. Si Csungmingtől nem akartam kérni. A klub után lehet, hogy vissza kell jönnöm ide aludni. A gondolattól is megborzongtam. Találtam egy csomó különféle szerszámot a raktárszobában, amik fegyverként is szolgálhattak, ha az ember úgy érezte, meg kell védenie magát: fakalapács, véső és egy nehéz rizsfőző edény. Mindent a szobámba vittem, aztán pár dolgot összepakoltam a táskámba: egy vastag pulóvert, az összes jegyzetet és rajzot Nankingról, az útlevelemet és Irina pénzének maradékát. Azokra a földrengéscsomagokra emlékeztetett, amiket mindenkinek készenlétben kellett tartania veszély esetére. Az ablakhoz mentem, kilógattam a táskát, és hagytam, hogy egy apró puffanással a légkondicionáló egység mögött landoljon. A sikátor felől senki sem venné észre. Míg az ablakban álltam, egyszer csak hullani kezdett a hó. Felnéztem az égre, nemsokára karácsony. Puha hópelyhek keringtek a levegőben, elhomályosítva Mickey Rourke arcát. Ha közeleg a karácsony, az azt jelenti, hogy nemsokára tíz éve, hogy meghalt a kislányom. Tíz év. Hihetetlen, hogy nyúlik el az idő a semmibe, mint egy harmonika. Hosszú ideig álltam ott, végül becsuktam az ablakot. Nejlonzacskót tekertem a kezemre, és kiléptem a hóesésbe. Felszedtem a halott kiscicát, és a kertben eltemettem az egyik datolyaszilvafa alatt.

50

Nanking, 1937. december 20. Gyertyafénynél írok. A jobb kezem fáj, egy vékony égési csík fut végig a tenyeremen, és az ágyon összekuporodva, lábamat magam alá húzva ülök. A függönyöket szorosan behúztuk, hogy a legkisebb esély se legyen arra, hogy bármi fény is kiszűrődjön a sikátor felé. Sucsin szemközt ül velem, és halálosan retteg. Tudom, hogy azt szeretné, ha egyáltalán nem lenne fény a szobában, de ma este muszáj írnom. Az a nyomasztó meggyőződésem támadt, hogy bármiféle történet, melyet ezekben a napokban leírunk, bármilyen jelentéktelen legyen is, egy nap majd fontos lesz. Minden hang számítani fog, mert nem egy ember fogja megőrizni és hitelesíteni Nanking történetét. Minden hitemet elvesztettem: a szívemben akkora rothadó lyuk tátong, mint a kisfiú testén a gyárépület előtt, és csak arra tudok gondolni, milyen árat kell majd fizetnünk valójában ezért a megszállásért. A végét jelenti annak a Kínának, melyet éveken át nem becsültem eléggé. Ez minden hiedelmek halála – a dialektusok, szentélyek vége, az őszi hold-sütemények, a lótuszos tavacskák felett átívelő kedves hidak halála. Sucsin és én vagyunk az utolsó láncszem. A szikla peremén állunk, és próbáljuk visszatartani Kínát attól, hogy a semmibe vesszen. Néha felriadok, mintha álomból ébrednék, és azt hiszem, zuhanok, és egész Kína, a síkságok, a hegyek, a sivatagok, az ősi sírok, a Tiszta Fény és a Kukorica Eső ünnepe, a pagodák, a fehér delfinek a Jangcéban és a Mennyek Temploma, minden zuhan velem. Kevesebb mint tíz perccel azután, hogy az öreg Liu elhagyta a házat, még mielőtt egyáltalán alkalmam nyílt volna, hogy közöljem Sucsinnal, hogy elmegyünk, motorkerékpárok szörnyű visítása hangzott fel valahol a házunktól jobbra.

Az előszobába mentem, megragadtam a vasrudat, elhelyezkedtem terpeszben a szellemfal mögött, és felemeltem a rudat a fejem fölé. Sucsin is kijött a konyhából, megállt mellettem, és csendesen fürkészte az arcomat. A zaj egyre csak erősödött, míg végül annyira hangos lett, mintha a motor egyenesen a fejünkben dübörögne. Aztán, amikor már azt hittem, mindjárt bekanyarodik a házunkba, a zaj csökkenni kezdett. Sucsin és én összenéztünk, A hang dél felé tartott, fokozatosan távolodott, és végül csend lett. – Mi volt ez? – kérdezte Sucsin hangtalanul. – Sss – mutattam neki. – Maradj itt. Kikerültem a szellemfalat, fülemet az elbarikádozott bejárati ajtóra szorítottam. Valami halovány, de összetéveszthetetlen hangot hallottam: a tűz pattogását és sercegését. A janvangje ördögi tevékenységét űzi – gondoltam magamban. Valahol, az egyik utcában nem messze tőlünk, valami égett. – Itt várj. Ne menj az ajtóhoz. – Felmentem a második emeletre, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, a vasrúd még mindig a kezemben volt. Az utca felőli szobában leszedtem egy meglazult lécet, és kikémleltem a sikátorba. A szemközti házak felett vöröslött az ég: vicsorgó lángok csaptak hat-nyolc méter magasan a levegőbe. A janvangje ezúttal nagyon közel járt a házunkhoz. – Mi az? – kérdezte Sucsin. A hátam mögött állt tágra nyílt szemmel. – Mi folyik odakinn? – Nem tudom – feleltem elmerengve, és a szállingózó havat figyeltem. A hópelyheket zsíros korom szennyezte, és újra megéreztem a fekete füst hátán lovagoló illatot. A sülő hús illatát. Az illatot, mely napok óta kísértett. Korábban megtöltöttük a hasunkat hajdinatésztával, de protein nem volt az ételben, nem volt kai, ami ellensúlyozta volna a tészta fanját, úgyhogy még mindig vágytam a húsra. Bőségesen teleszívtam tüdőmet az illattal, és reménytelenül összefutott a nyál a számban. Most annyival erőteljesebb volt, végigkúszott a házban, mindenhová beitta magát, szinte még az égő deszkák szagát is elnyomta. – Nem értem – motyogtam. – Ez lehetetlen. – Mi lehetetlen?

– Valaki főz. Hogy lehetséges ez? Senki sem maradt a környéken, még Liuéknak sem maradt megfőzhető húsa… – A szavak a torkomon akadtak. A fekete füst éppen a fölött a sikátor fölött lebegett, ahol Liuék háza volt. Megbabonázva meredtem arrafelé, nem szóltam, nem mozdultam, alig mertem levegőt venni, ahogy az iszonyatos, kimondhatatlan gyanú a torkomba kúszott.

51

Amikor aznap este a klubba értem, a kristálylift nem volt az utca szintjén, fent volt az ötvenedik emeleten. Egy idő után észrevettem egy A4-es lapot, mely a falra volt ragasztva, és melyen ez állt: A Van Aki Forrón Szereti nyitva van!!! Nagyon szívesen látjuk!!! Kérem, hívja ezt a számot a belépéshez. A szemközti telefonfülkébe mentem, és feltárcsáztam a számot. – Mosi mosi? – Ki az? – Strawberry mama. Ki az? Grey-szan? – Igen. – Strawberry küldi le a lift most. Az ötvenedik emeleten óvatosan kiléptem a liftből. A ruhatáros lány csinos sárga-fekete ruhájában vidám volt, de amint beléptem az alumíniumajtón, láttam, hogy valami baj van. A fűtés annyira gyenge volt, hogy az asztaloknál elszórtan ülő lányok reszkettek koktélruháikban, a vázákban a virágok elhervadtak és szánalmasan lekonyultak a hidegben, vizüknek pedig kellemetlen szaga volt. A vendégek sótlanul üldögéltek, Strawberry pedig görnyedten ült asztalánál, vékony, lábszárközépig érő bundában. Egy üveg tequila állt az egyik könyöke mellett, és szórakozottan meredt egy, a hoszteszek nevét tartalmazó listára. Az 1950-es éveket imitáló, kis strasszokkal díszített olvasószemüvege alatt a sminkje elkenődött. Úgy nézett ki, mint aki már órák óta iszik. – Mi folyik itt? Felpillantott rám. – Néhány vendeget kitiltottunk klubból. Kitiltottunk. Érted?

– Ki van kitiltva? – Ogava kisasszony. – Az asztalra csapott, amitől felugrott az üveg, mire az összes pincér és hosztesz felénk fordult. – Én mondani neked, nem? Mit mondani meg, he? – Ujjával mérgesen rám mutatott. – Emlékszel, én mondani neked, hogy Ogava kisasszonynak van himbi-limbi a bugyijában, igen? Nos, Greyszan, rossz hírek! Neki van farok is! Leveszed Ogava kisasszony bugyi, és először… – szétvetette a térdeit és ujjával középre bökött. – Először egy himbi-limbit látsz itt. Aztán meg itt… – kitekerve a csípőjét a széken a fenekére csapott – farok fogsz látni. Mert ő egy állat. Egyszerű. Ogava, állat. – Letette a tollát, lehúzta a szemüveget az orra hegyére, és rám pillantott. – Az arcod! Mi történt arcoddal? – Figyeljen, Strawberry, Jason nem jön dolgozni. És az orosz lányok sem. Megkértek, hogy mondjam meg, elmennek. Valahová, nem tudom, hová. – Istenem. – Szemét nem vette le a zűzódásról az arcomon. – Most, mondd meg Strawberry az igazság. – Körbenézett, hogy nem figyel-e valaki, aztán előrehajolt és megkérdezte: – Ogava menni Grey-szanhoz is, igaz? Pislogtam. – Is? Töltött magának még egy pohár tequilát, és egyben felhajtotta. – Oké – mondta, és ajkait megtörölgette egy csipkés kendővel. – Ideje egyenes beszéd. Ülj le. Ülj le. – A szék felé mutatott, és főnökösen intett a kezével. Leültem, összetettem a lábam, és görcsösen a térdemre szorítottam a táskát. – Greyszan, nézz körbe. – Felemelte a kezét, hogy az üres asztalokra mutasson. – Nézd Strawberry klubot. Annyi lány nincs itt! Tudni akarod, miért, kisasszony? Hm? Tudni akarod, miért? Mert vannak otthon! Sírnak. – Felemelte a névlistát, és mérgesen rázta felém, mintha én lennék a felelős a hiányzásukért. – Minden lány, aki megy Fujuki partija tegnap este, ébred éjszaka és mit lát? Ogava kisasszony vagy Fujuki valamelyik gorillája a házban. Te vagy egyetlen lány, aki ment tegnap este parti és ma este dolgozni jön. – De… – elakadtam. Nem tudtam egyszerre mindent felfogni. Gondolataim és emlékképeim összekavarodtak. – El kell magyaráznia nekem – mondtam csendesen. – Magyarázzon el

nekem mindent szépen lassan. Kérem. Szóval nemcsak a mi házunk volt, nemcsak Jason, hanem…? – Mondtam neked! Ogava állat – sziszegte. – Ő elmegy mindenki a tegnapi partiról. Talán hiszi ő Mikulás. – De hát… miért? Mit akart? – Strawberry nem tudja. – Felemelt egy rózsaszín és arany telefont az asztalról, és feltárcsázott egy számot. A beszélőre tette a kezét és odasuttogta nekem: – Egész este próbáltam kitalálni. Aznap este tíz körül a szél a klub ablakának csapott egy sereg varjút. A mai napig eszembe jutnak azok a varjak. A jelenség olyan volt, amire az ember általában csak legyint és azt mondja, túl értelmes ahhoz, hogy higgyen az égi jelekben. Az egyik olyan keményen csapódott az üvegnek, hogy a klubban szinte mindenki felriadt. Én nem: csendben ültem, és csak fél szemmel figyeltem a madarakat, miközben azon töprengtem, ki lehetett az Fujuki múltjában, akinek megvolt az az átalakító ereje, amiről Si Csungming beszélt. Strawberry segített elfedni a zúzódást egy kis arcfestékkel, és kiküldött az asztalokhoz. Szótlanul, kábultan ültem ott, és csak akkor mozdultam meg, amikor ételt hoztak az asztalhoz. Habzsoltam az ételt. Alig maradt pénzem, és huszonnégy óra alatt mindössze egy falat sabu sabut és egy tál olcsó tésztát ettem egy talponálló büfében Sindzsukuban. A klubban feszült volt a légkör. Sok vendég érezte ezt, és nem is maradtak sokáig. Néha akkora volt a csönd, hogy hallani véltem Marilyn fogaskerékrendszerének nyikorgását. Biztos voltam benne, hogy ez nem csak azért van, mert sok hosztesz nem volt itt. Biztosra vettem, hogy az elmúlt éjszaka történéseinek híre lassan körbejárt és mindenkit feszültté tett. Strawberry az este nagy részét telefonálással töltötte, az ismeretségeiből próbált meg híreket kiszedni. Eszembe jutott, hogy néha késő éjszaka zárás környékén megjelent egy-egy csapat rendőrtiszt: mindenki tudta, hogy Strawberrynek jó összeköttetései vannak. De hosszú órákon át úgy tűnt, nem sikerült használható információhoz jutnia arról, hogy mi történt, mi váltotta ki az Ápolónő támadásait. Végül én voltam a klubban az első, aki megtudhatott valami újat.

A szemközti épület kivetítőjén egy felvillanó kandzsira lettem figyelmes. Azonnal felismertem. Szacudzsin-dzsiken. Gyilkossági nyomozás. A jelek mellett egy homályos, mégis ismerős arc volt: Bison mosolygott szélesen az éjjeli égbolton. Olyan hirtelen pattantam fel, hogy fellöktem egy poharat. Az ügyfelem hátraugrott a székével, megpróbálta kikerülni a whiskyt, mely az asztalról a nadrágjára folyt. Nem álltam meg, hogy adjak neki egy szalvétát, hanem kábultan az ablakhoz mentem, ahol egy fiatalos Bison, vékonyabb és dúsabb hajú, énekelt és karját kitárta a kamera felé. A fényképre még több kandzsit vetítettek. Sokáig tartott, mire kibogoztam őket, de végül megértettem: Bai-szan 8 óra 30 perckor elhunyt. Csupán néhány órája. A halál oka? Súlyos belső sérülések. Tenyeremet az ablaküvegre tettem, leheletem gőzölgött a hideg levegőben. A hó halkan hullott, és felvette a képernyő színeit, mely aztán Bison képcsarnokává alakult át: egy kép azt ábrázolta, ahogy távozik a bíróságról, egy másik olyannak mutatta, amilyen karrierje csúcsán volt, arca egy mikrofon fölé hajolt, zsabós inge volt és tökéletes amerikai mosolya. Aztán egy kórházat mutattak, egy orvos az újságírók hadának nyilatkozott, a fényképészek vakui visszaverődtek a füstüveg ajtókon. Nyitott szájjal néztem, és itt-ott sikerült elkapnom egyegy kandzsit. Énekes – szívtipró – negyvenhét éves – turnézott a The Spyders-zel – listavezető az Oricon slágerlistán – Bob Hope golfklub botrány. Félrehajtottam a fejem. Bison? Meggyilkolták? Fujuki emberei pedig meglátogatták a tegnapi partin részt vett összes lányt… A hátam mögött megszólalt a telefon. Megriadtam. Nem vettem észre, milyen csendes lett a klub, és amikor hátranéztem, láttam, hogy minden szem a videókijelzőre szegeződik. Strawberry is felállt, és nem messze tőlem szó nélkül nézett maga elé, a fények visszatükröződtek az arcán. Egy pillanatig nem vette észre a telefon csörgését, hármat csengetett, mire kábulata elszállt, és visszament az asztalához. Felkapta a kagylót és belevakkantott: – Mosi mosi? A klubban mindenki őt figyelte, miközben hallgatott. Sok időbe telt, mire végre megszólalt, és hangja üresen, monotonul csengett. – Biztos ez? – kérdezte. – Biztos vagy benne?

Egy kicsit még hallgatta a telefonálót, aztán ledobta a kagylót és egészen elsápadt. Mindkét kezét az asztalra támasztotta, mintha megpróbálná visszanyerni az egyensúlyát. Aztán fáradtan megdörzsölte a halántékát, kinyitott egy fiókot, elővette a pénzes dobozt, és előhúzott belőle egy köteg papírpénzt, amit belegyömöszölt a zsebébe, Éppen el akartam menni az ablaktól, amikor kihúzta magát, és átcsattogott a termen hozzám, olyan sebesen, hogy bundája harang módjára lengett körülötte. – Erre – anélkül, hogy lassított volna, megragadta a karom, és elhúzott az ablaktól, végig az asztalok és a bámuló arcok mellett. Strawberry a mosdókhoz vezető folyosóra vitt. Elmentünk a férfimosdó mellett, ahol valaki a hányás szagát a hypo egy reményteljes fröccsentésével próbálta elleplezni, és végül a kis ruhatárba értünk, ahol sminkelni szoktunk. Becsukta az ajtót maga mögött, és mélyen a szemembe nézett. Reszketett. – Figyelj rám, kisasszony. – Mi az? – El kell menned. – Micsoda? – Menj el innen. – Megragadta a karomat. – Te és Jason mentek a házatokból. Menjetek el Tokióból. Ne beszéljetek rendőrség. Csak menjetek! Strawberry nem akarja tudni, hova. – Nem – ráztam meg a fejem. – Nem, én nem megyek sehova. – Grey-szan, ez nagyon fontos. Valami rossz történik Tokió. És valami rossz terjed – terjed. – Megállt egy kicsit, és az arcomat fürkészte. – Grey-szan? Érted, mi történik? Tudod a híreket? Úgy érti, Bai-szannal. Úgy érti, hogy mi történt Baiszannal. – A hideg rázta a karomat. A kandzsira gondoltam. Belső sérülések. – Ogava volt, igaz? – Sss! – Gyors, halk monológba kezdett. – Figyeli rám. Baiszannál volt látogatás. Kórházba tették, de beszélt rendőrséggel, mielőtt meghalt. Talán őrült, hogy beszél rendőrség, vagy tudta, hogy úgyis meghal… – Egy látogatás Ogavától? Levette a szemüvegét. – Grey-szan, Fujuki partiján tegnap este volt tolvaj. – Egy tolvaj?

– Ezért Ogava lett őrült. Egy besurranó megy Fujuki házába tegnap este és most nem boldog. Furcsa érzés öntött el. Az a nyugtalanító megérzésem volt, hogy valami borzalmas felfedezés kuporog, épp kívül a látóteremen, a felhőkarcolók mögött, mint a Godzilla. – Mit vittek el? – Mit gondolsz, Grey? – Lehajtotta az állát a mellére, és onnan nézett fel rám mindentudó szemekkel. – Hm? Mit gondolsz? Nem tudsz kitalálni? – Ó – suttogtam, és az összes vér kiszaladt az arcomból. Bólintott. – Igen. Valaki ellopta Fujuki orvossága. Leültem a legközelebbi székre. – Ó, nem… Ez nem… erre nem számítottam. – És figyelj – Strawberry egészen közei hajolt hozzám. Éreztem rajta a tequila szagát. – Ez a tolvaj van valaki tegnapi partiban. Az Ápolónő elment mindenkihez, megnézett mindenhol, de Bai-szan mondja rendőrség, hogy szerinte még nem találja meg szagasimono. A dolog, amit keres. – Megnyálazta az ujját, megigazította a haját, és hátrapillantott a válla felett, mintha valaki bejöhetett volna mögöttünk. – Tudod – mondta nagyon halkan és még közelebb hajolt –, ha én lenni Ogava, és hallani mi jön ki a nagy szádból néha… – valahol ötven emelettel alattunk megszólalt egy sziréna – akkor gondolnám, Grey-szan, gondolnám, te vagy tolvaj… – Senki sem tudja, hogy faggattam magát – sziszegtem. – Csak maga. Felegyenesedett és gúnyosan felhúzta a szemöldökét. – Igazán? Igazán, Grey? Ez igaz? Rámeredtem, és hirtelen megfagyott bennem a vér. Eszembe jutott, mennyire elutasító volt Fujuki, amikor szét akartam nézni a lakásán. Emlékeztem az Ápolónőre is, ahogy közeledett a folyosón. Akkor is rajtakapott, hogy megpróbálok elosonni, amikor Fujukinak a fulladási rohama volt. Néha, amikor az ember visszatekint a korábbi tetteire, sokszor nehezen tudja elhinni, mennyire pimasz és ostoba volt. – Igen – mondtam reszketőn. – Igen. Úgy értem, én… én… – szórakozottan megérintettem a halántékomat. – Senki sem tudja. Biztos… biztos vagyok benne.

– Grey-szan, figyelj. Ogava megőrül. Vissza fog menni minden házba megint, míg megtalál tolvaj. Minden egyes ház. És ezúttal nem lesz annyira kedves. – De én… – üres tekintettel a Strawberry kabátnyakán éktelenkedő rúzsfoltot néztem. Vérre emlékeztetett, és csapdába ejtett állatok, rókák jutottak róla eszembe, akik a vadászidényben nyüszítve jöttek a szüleim házának hátsó bejáratához. Arra gondoltam, milyen hangtalanul jutott be az Ápolónő a házunkba. A kocsi csomagtartójából kilógó karórás kézre gondoltam. Megdörzsöltem a karom, mert libabőrös lettem. – Nem mehetek el Tokióból. Nem tudok. Ezt nem értheti… – Strawberry most mondja neked. Elmész Tokióból. Ki vagy rúgva. Hallasz? Kirúgva. Ne gyere vissza. – A zsebébe nyúlt, előhúzta a pénzköteget és az orrom alá dugta. – Ez viszlát Strawberrytől. Adj valamit Jasonnek is. – Érte nyúltam, de amint az ujjaimmal megérintettem a pénzt, szorosabban fogta. – Greyszan. – A szemébe néztem, és a kék kontaktlencséjében megpillantottam a tükörképemet. Melodikus japánsággal szólalt meg, mely máskülönben gyönyörű lett volna. – Érted, amikor japánul beszélek? – Igen. – Ígérj meg nekem valamit, jó? Ígérd meg, hogy egy nap kapok majd tőled egy levelet. Egy szép levelet, amiben megírod, mennyire boldog vagy. Egy levelet, amit te írsz, biztonságban, egy más országból… Megígéred? Nem feleltem. – Igen – mondta, és figyelmesen fürkészett, mintha olvasna a gondolataimban. – Azt hiszem, megígéred. – Elengedte a pénzt, és kinyitotta az ajtót. – Most menj. Menj el innen. Fogd a kabátod és menj. És, Grey… – Igen? – Ne az üveglifttel menj. Jobb, ha a hátsó liftet használod.

52

Nanking, 1937. december 20. Nemsokára a tűz elhalt, haragos sárkányszerű ragyogása elszállt az égen. Szinte azonnal visszatért a hó, angyalian, megbocsátóan és álmosan hullott, miközben koszosan és erőtlenül álltam Liu Runde házának romjaival szemben. Zsebkendőt tartottam a szám elé, és könnyek ültek a szememben. A tűz mindent felfalt, csak füstölgő terméskövet és az elfeketedett gerendák rémisztő csontvázát hagyta hátra. Már vége volt, a pokol egy nyiffanással elhalt, egy kis állandó lánggá csökkent, mely kimérten égett az épület közepén. A sikátor csendes volt. Én voltam az egyetlen teremtett lélek, aki eljött megnézni az elszenesedett romokat. Talán csak egyedül mi ketten maradtunk Sucsinnal Nankingban. A kerozin szaga még mindig a levegőben lebegett, a janvangje bizonyára lelocsolta a házat, majd felgyújtotta. Érezhető volt azonban egy másik szag is, a szag, amely a mi utcácskánkba is eljutott, és gyötört folyamatosan, a szag, amelyet most összeszoruló szívvel ismertem fel. Letöröltem a könnyeimet, és óvatosan a ház oldalához mentem. Liuék még mindig ott lehetnek bent. Ha sikerült volna elmenekülniük, arról tudnánk, hiszen akkor egyenesen hozzánk jöttek volna. Bizonyára bennrekedtek: a janvangje gondoskodott róla. Füst gomolygott az egész házban, és egy darabig nem láttam semmit. Aztán hirtelen megláttam őket. Két tárgy, két megfeketedett fatuskó egy erdőtűz után. Emberi alakjuk annyira leolvadt, hogy nem volt felismerhető hajlatuk, csak az elszenesedett sziluettjük látszódott. A hátsó ajtóhoz vezető kis előszobában hevert két alak, mintha menekülni próbáltak volna. Egy nagyobb és egy kisebb. Nem kellett közelebbről megnéznem, hogy tudjam, ez Liu és a fia volt. Felismertem a gombokat a

megégett csungsan kabáton. Liu feleségét nem találtam – őt biztosan magával vitte a janvangje. Előrébb léptem, hogy alaposabban szemügyre vehessem a holttesteket. A szag erősebb lett, és elviselhetetlen a vágyakozás, amit keltett bennem. A testek alatt zsírtócsák keletkeztek, amiket vékony fehér réteg borított. Erősen az orrom elé szorítottam a kendőt, és tudtam, hogy most már örökre félni fogok valamitől: tudtam, hogy mindig félni fogok attól, amit megeszem. Most, csupán egy órával a történtek után, itthon ülök és reszketek az ágyon, egyik kezemben a tollat markolom, a másikban pedig Liu Runde egy hajtincsét, mely ropogva maradt a kezemben, amikor lehajoltam, hogy megérintsem a testét. Még mindig annyira forró volt, hogy megégetett a kesztyűn keresztül is. A haja azonban kísérteties módon tökéletesen érintetlen maradt. Remegő kezemet a fejemhez emeltem, egész testemben reszkettem. – Mi az? – suttogja Sucsin, de nem tudok felelni, mert egyre csak Liu és a fia megperzselt szagát érzem az orromban. A semmiből egy kép villan az agyamba, egy japán tiszté, aki elmosódottan vigyorog a táborban a tűznél ülve. A tiszt arca zsíros a kincstárilag kiosztott amfetamintól és valami névtelen hústól. A gyár előtt heverő kisfiúból kivett húsra gondolok. Azt hittem, trófeának kellett, vagy talán van más célja is az emberi hús eltávolításának? A Császári Hadsereg jól táplált, a katonáik erősek és elégedettek. Nincs okuk rá, hogy a Góbi szakállas keselyűit utánozzák. És még más is eszembe jut – az orvosságosüvegekkel kapcsolatban, amiket a gyárban láttunk… De elég a töprengésből. Itt ülök naplómmal a térdemen, miközben Sucsin vádló szemekkel néz rám szótlanul. Eljött az idő. Eljött az idő, hogy elmondjam neki, mi jön ezután. – Sucsin. – Letettem a tollat, félretoltam a tust, és átmásztam az ágyon oda, ahol ő ült. Arca fehéren és kifejezéstelenül villogott a gyertyafényben. Nem kérdezett az öreg Liu felől, de biztosra veszem, hogy tudja – az arcomról és a ruhámból áradó szagról. Pár centire letérdeltem előtte. – Sucsin? – Mintegy próbaképpen a hajára tettem a kezem. Nem húzódott el. Szilárdan állta a tekintetemet. – Mit akarsz mondani nekem, Si Csungming?

Azt akarom mondani, hogy szeretlek, és úgy akarok beszélni veled, ahogy a férfiak beszelnek a feleségeikkel Európában. Azt akarom mondani, hogy sajnálom. Legszívesebben visszatekerném az óra mutatóit. – Kérlek, ne nézz így rám. – Megpróbálta eltolni a kezem. – Mit akarsz mondani? – Én… – Igen? Sóhajtottam, leengedtem a kezem, és lesütöttem a szemem. – Sucsin – Hangom egészen halk volt. – Sucsin, igazad volt. Réges-régen el kellett volna hagynunk Nankingot. Sajnálom. – Értem. – És azt hiszem – haboztam –, hogy most viszont meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. Meg kell próbálnunk elmenekülni. Továbbra is rendületlenül nézett rám. Leleplezve, elkeseredetten álltam, és hagytam, hogy kiolvasson minden gramm félelmet a szememből. Végül behunyta a szemét, és elfújta a gyertyát. – Jó – mondta, és kezét az enyémre tette. – Köszönöm, Csungming, köszönöm – mondta, és felkelt. – Készítek kuobát és tésztát. Eszünk belőle, aztán becsomagolok az útra. Nehéz volt a szívem. Megbocsátott nekem, és mégis félek, halálosan félek, hogy most írok utoljára a naplómba. Félek, hogy én vagyok a gyilkosa. Miben reménykedhetünk? Az istenek óvjanak minket.

53

Odakint borzasztóan hideg volt. Most már sűrűn havazott, és amíg a klubban voltam, a hó lerakódott a járdán és a parkoló autók tetején. Az épület fedezékében álltam a lifthez húzódva, és jobbra-balra kémleltem az utcát. A kavargó hópelyhektől nem láttam húsz méternél messzebbre, de az feltűnt, hogy az utca szokatlanul csendes volt. Sehol egy lélek, csupán egy halott varjú hólepte alakja domborodott a csatornában. Strawberry mama szavai visszhangoztak a fejemben: mintha valami gonosz kúszott volna be Tokióba. Előkotortam a pénzt és megszámoltam. Úgy remegett a kezem, hogy kétszer kellett nekifutnom, de így is azt hittem, hogy tévedek. Egy pillanatra megálltam, és csak néztem markomban a pénzt. Nem egyheti fizetésem volt, ahogy gondoltam. Strawberry háromszázezer jent adott nekem, ötször annyit, mint amivel tartozott. Felnéztem ötven emelet magasra, a kavargó havon keresztül a klubra, ahol Marilyn hintázott. Strawberryn merengtem, replika Monroe-ruháin és különös életén, melyet fiatal pincérek és gengszterek között tölt. Rájöttem, hogy egyáltalán semmit sem tudok róla. Semmit nem tettem, hogy megkedveljen. Talán az ember sosem veszi észre azokat, akik gondoskodnak róla, amíg hirtelen el nem tűnnek az életéből. Egy autó haladt át óvatosan a kereszteződésen, és fényszórója megvilágította a havat, amitől úgy látszott, mintha még sebesebben kavarogna. A falhoz lapultam, vékony kabátom gallérját felhajtottam, szorosan magamra húztam, és közben reszkettem. Miért mondta Strawberry, hogy ne az üveglifttel menjek? Úgy gondolta, hogy Fujuki emberei rám vadásznak az utcán? Az autó eltűnt az épületek között, és az utca újra elcsendesedett. Fontos volt, hogy higgadtan tudjak gondolkodni. Az útlevelem, az összes könyvem és jegyzetem a ház melletti sikátorban voltak. Nem tudtam telefonálni Jasonnek – az

Ápolónő kiszakította a zsinórt a falból. Vissza kell mennem a házba. Csak még egyszer. Utoljára. Sietve két részre osztottam Strawberry pénzét. Kabátom mindkét zsebébe jutott százötvenezer jen. Óvatosságból mellékutcákon indultam el, és rövidesen azon kaptam magam, hogy egy elvarázsolt világban járok – a hó halkan hullott a légkondicionáló berendezésekre, és rárakódott az egymásra halmozott zománcos bentó dobozokra, melyek a hátsó ajtók előtt várták, hogy a házhozszállítók összeszedjék őket. Nem voltam elég jól felöltözve: a kabátom túl vékony volt, és körömcipőm mókás felkiáltójeleket hagyott utánam a hóban. Még sosem sétáltam magas sarkúban a hóban. Halkan átvágtam egy kereszteződésen a Hanazono szentély mellett, majd vissza a kis utcákba. Kivilágított ablakok és gőzölgő fűtőtestek mellett haladtam el, de mindvégig csak egy-két emberrel találkoztam. Úgy látszott, Tokió bezárta minden ajtaját. Valaki ebben a városban, merengtem, valaki birtokában van annak a dolognak, amit keresek. Valaminek, ami nem túl nagy. Elég kicsi ahhoz, hogy egy üvegtartályban elférjen. Hús. De nem egy egész test. Tehát egy testrész? Hol rejtene el valaki egy darab húst? És miért? Miért lopná el valaki egyáltalán? Egy régen olvasott könyv sora, talán Robert Luis Stevenson, jutott az eszembe: „A testrabló egyáltalán nem tántorodott el természetes tiszteletből, hanem éppen a feladat könnyűsége és biztonsága vonzotta…” Egy ívet írtam le Takadanobaba körül, úgyhogy két lakóépület között, egy kis átjárón keresztül érkeztem a ház hátuljához. Megálltam, majd óvatosan kidugtam a fejem a sarkon. A sikátor kihalt volt. A hó csendesen hullott, megvilágították a ramen40 étterem előtti lámpások. A ház a bal oldalamon emelkedett sötéten és ridegen. Ebből a szögből még nem láttam: nagyobbnak tűnt, mint amekkorára emlékeztem, mint egy monolit. Láttam, hogy elhúzva hagytam a függönyt a szobámban, és a Tokió-falfestményeimre gondoltam meg arra a képre, amin Jason és én csendben állunk a gyöngy-galaxis alatt.

40

Tésztaféle, melyet különféle levesekben tálalnak (japán)

A zsebembe nyúltam a kulcsokért. Még egyszer hátrapillantottam a vállam fölött, aztán hangtalanul besurrantam a sikátorba, szorosan a fal mellett lépdelve. Megálltam és felkémleltem a légkondicionálóra. A táskám még mindig ott volt, csak hó rakódott rá. Továbbmentem a ház tövében, az ablakom alatt. Tízméternyire a saroktól hirtelen megtorpantam. Lenéztem a földre. Egy hómentes területen álltam. Pislogtam egyet. Miért álltam meg itt ösztönösen? Aztán persze rájöttem, hogy egy autókerék nyomán állok. Nemrég parkolhatott itt egy autó. Adrenalin söpört végig az ereimen. A lenyomat mindenfelé elnyúlt körülöttem. Az autó sokáig állhatott ott, mert egy rakás cigarettacsikk volt a földön éppen ott, ahol a vezetőülés lehetett, mintha vártak volna valamire. Vagy valakire. Sietve visszahátráltam a ház árnyékába, vérnyomásom az egekig szaladt. A keréknyomok egyenesen a Vaszeda utca felé vezettek, ahol kivehető volt egy-két autó, ahogy csendesen és tompán haladnak a hóban. Az utca többi része egészen kihalt volt. Idegesen néztem fel a düledező régi házak ablakaira, néhányukban sárga fény világított, és alakok mozogtak bennük. Minden olyan volt, mint lenni szokott. Ez nem jelent semmit… mondtam magamnak a kocsinyomra meredve. Nem jelent semmit. Szoktak itt parkolni. Óvatosan továbbmentem, elkerülve a kocsi nyomát, mintha valami trükkös csapóajtó lenne, és szorosan a ház mellett haladtam, vállammal lesöpörve a havat a földszinti biztonsági rácsokról. A sarkon előrehajoltam, és a bejárati ajtót kémleltem. Zárva volt, mintha nem is mozdult volna, mióta elmentem, egy kupac hó rakódott le rá tökéletes hullámokban. Még egyszer végignéztem a sikátoron. Bár kihalt volt, remegtem, amikor előléptem és sietve kotorásztam a zsebemben a kulcsot keresve. Jasonnél ment a tévé. Villogó kék fény szűrődött ki az ajtaja alatt, de a lépcső tetején a villanykörtét az Ápolónő összetörte, ezért a ház szokatlanul sötét volt. Lassan, nyugtalanul másztam fel a lépcsőn, és mindvégig valami villámgyors, árnyékszerű dolgot képzeltem el, ahogy felém veti magát a folyosón. A lépcső tetején megálltam a félhomályban, nehezen szedtem a levegőt. A

múlt éjszaka emlékképei árnyékként száguldottak végig a fal mentén. A ház csendes volt. A padló nem nyikorgott, egy lélegzet sem hallatszott, még a kertben zizegő fák megszokott hangját is eltompította a hó. Vacogó fogakkal Jason szobájához mentem. Hallottam, ahogy a szekrényben veszi a levegőt, egy véres hang, mely felgyorsult, amikor elhúztam az ajtót. – Jason? – suttogtam. Jéghideg volt a szobában, és kellemetlen szerves szag terjengett a levegőben. – Hallasz engem? – Aha. – Hallottam, hogy fájdalmasan megmozdul a szekrényben. – Sikerült beszélned valakivel? – Érted jönnek – suttogtam, de közben megbotlottam az öltözőasztalban és hang nélkül a földre estem. – Nem várhatsz, Jason, most azonnal el kell menned. Az Ápolónő visszajön. – A szekrény mellett álltam, és kezem a kilincsre tettem. – Gyere, segítek lemenni a lépcsőn és… – Mit csinálsz? Mi a sz… Maradj ott! Ne gyere a szekrényhez! – Jason! El kell menned most… – Azt hiszed, nem hallottam? HALLOTTAM. Most pedig menj el a kurva ajtótól! – Nem megyek sehová, ha kiabálsz. Segíteni próbálok. Ingerült hangot adott ki, és hallottam, ahogy szuszogva hátradől a szekrényben. Amikor lenyugodott, a szekrényajtóhoz hajolt. – Figyelj. Figyelj rám jól… – Nincs időnk… – Azt mondtam, figyelj. Azt akarom, hogy menj ki a konyhába. A mosogató alatt vannak rongyok. Hozz ide amennyit csak bírsz, és hozz törölközőket is a fürdőszobából. – Küszködött, hogy felálljon. A szekrényből valami szőrszálakkal teli folyékony dolog szivárgott. Nem tudtam levenni róla a szemem. – Ott van még a bőröndöm az ajtó előtt? – Igen. – Hozz be nekem mindent a bőröndből, aztán kapcsold le az összes lámpát, és menj el innen. A többit majd én elintézem. – Lekapcsoljam a lámpát? – Ez nem valami kibaszott szörnyszülött-show. Nem kell, hogy bámulj.

Istenem – gondoltam, miközben az asztalon átmászva a folyosóra tartottam –, mit művelt veled? Azt, amit Bisonnal? Ő meghalt. Bison belehalt abba, amit csinált vele. A kertben még mindig hullt a hó, kövér szürke pelyhek köröztek, árnyékuk ideoda szaladgált a padlón. A fára akadt nejlonzacskó hosszú, lámpásszerű árnyékot vetett a falra. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen hideg lett volna a ház. Olyan volt, mintha a levegő megfagyott volna. A konyhában megfogtam egy köteg rongyot, aztán összeszedtem még néhány törülközőt a fürdőszobából. Remegve másztam vissza az asztal felett. – Tedd le őket a szekrény mellé. Azt mondtam, ne nézz rám! – Én meg azt mondtam, ne kiabálj. – Visszamásztam a folyosóra, az ajtóhoz húztam a bőröndjét, átemeltem az asztal fölött és leraktam a földre. Aztán a fogasokhoz mentem, hogy elhozzam a táskáját, ami a kabátok alatt lógott. Míg a kabátokat húztam félre, a fülem kihegyezve figyelt a sikátor irányába, mindvégig azt képzelve, hogy az Ápolónő csendben oson az utcán, megáll a ház előtt, felnéz az ablakokra, és azon gondolkodik, hogyan lehetne… Megtorpantam. Jason táskája. Mozdulatlanul álltam, és bámultam a táskát. Különös gondolat kavargott bennem. A ház csendes volt, csupán a hidegben összehúzódó padlólapok kattogása és Jason mocorgása hallatszott a szekrényben. Ez a táska volt nála Fujuki partiján is. Lassan, szinte bűvöletben néztem végig a sötétbe nyúló folyosón, aztán mereven megfordultam, és az ajtójára meredtem. Jason? A gondolattól megfagyott a vér az ereimben. Jason? Elgondolkodtam. „Figyelj” – mondta aznap este, amikor hazajött a partiról. A táskáját a kezében fogta. Tisztán emlékszem mindenre. „Mindkettőnk rendelkezik azzal, amire a másik vágyik. Elmondok neked valamit, ami nagyon fog tetszeni.” Hirtelen az a kép tárult elém, ahogy elszalad a fekete medence mellett, és feje felett egy piros riasztólámpa villog. A múlt éjszaka nem láttam Jasont az Ápolónő mellett, amikor Fujuki fuldoklott. Volt pár perc, amikor a zűrzavarban akármi megtörténhetett… Óvatosan, lassan elhúztam a táska cipzárját és belenyúltam. Zsebkendőket, cigarettásdobozokat és egy pár zoknit találtam.

Mélyebbre nyomtam a kezem. Egy kulcscsomó és egy öngyújtó. A táska sarkában pedig valami szőrös. Megdermedtem. Valami szőrös és hideg dolog, akkora, mint egy patkány. A tarkómon megrándult a bőr. Jason? Mi ez? Végighúztam rajta az ujjamat, és éreztem az öreg állati bőr rostosságát, mire egy emlék elevenedett fel bennem. Vettem egy mély levegőt, előhúztam a tárgyat, és ostoba megdöbbenéssel szemléltem. Egy medveszobrocska volt, úgy tizenkét centi magas. Hosszú piros fonott kötél lógott az orrából, és ahogy megpillantottam, tudtam, hogy Irina elveszettnek hitt medvéje az. „Ő egy furcsa, bizony”, rémlett fel a réges-régen elmotyogott mondat. „Néz rossz videók és ő tolváj is. Tudod ázt? Elloptá medvém, kesztyű, még nágymámám és nágypápám fénykép is…” – Hé! – kiáltott Jason hirtelen. – Mi a fasz folyik odakint? Nem válaszoltam. Ólmos mozdulatokkal levettem a táskát a fogasról, és visszaindultam a szobája felé. Az ajtó előtt megálltam, és a földön heverő nyitott bőröndre meredtem. Tudta, hogy keresek valamit. De – „fogalmam sem volt, mennyire tökéletes vagy, egészen ma estig…” Persze, Jason – gondoltam és elgyengültek a térdeim. Persze. Tolvaj vagy, nemde? Valaki, aki pusztán a borzongás kedvéért lop. – Igen – mondtam csendesen, miután lassan összeállt a kép. – Igen, értem. – Minden kérdés és válasz megtalálta a párját. Zavart még valami aznap reggel óta, valami a többi tárggyal kapcsolatban, melyek a folyosón szétszórva hevertek: egy fényképezőgép, papírok, néhány fénykép, az útlevele. Az útlevele? – Jason – motyogtam –, miért voltak a holmijaid… – Felemeltem a kezem, és a bőröndre mutattam. – Azok ott… csomagoltál múlt éjszaka, igaz? Csomagoltál. De miért csomagoltál, ha nem tudtad, hogy… – Mi a francról beszélsz? – … ha nem tudtad, hogy az Ápolónő… talán idejön? – Csak tegyél le mindent a földre, és menj el. – Erről van szó, igaz? Rájöttél, hogy mit csináltál. Hirtelen rájöttél, hogy mennyire komoly a dolog, hogy valószínűleg ide fog jönni, mert elloptad…

– Azt mondtam, tegyél le mindent… – Mert loptál – felemeltem a hangomat. – Loptál Fujukitől. Loptál! Így van? Szinte hallottam bizonytalanságát, hangtalanul mozgó ajkait, ahogy mérgesen motyog. Egy pillanatig azt hittem, indulatosan rám förmed. De nem tette. Helyette epésen annyit mondott: – Na és? Nehogy kioktass már. Tele van vele a hócipőm. Veled meg az összes kattant ügyeddel és mániáddal. Leejtettem a táskát a földre, és a fejemhez kaptam. – Te… – Gyorsan vettem a levegőt. Egész testemben remegtem. – Te… te… Miért? Miért… ? – Mert!- mondta felbőszülve. – Csak. Mert ott volt. Hirtelen az a baromság, amit… – Visszafojtotta a lélegzetét. – Ott volt. Pont a szemem előtt, és hidd el, fogalmam sem volt, hogy ekkora rohadt tűzeső fog a fejemre hullani, ha elveszem, és most egyáltalán nem alkalmas az időpont, hogy ítélkezz felettem, úgyhogy csak tedd le a cuccot a kurva padlóra és… – Ó, Jason – mondtam kábultan –, mégis mi az? – Hidd el, nem akarod tudni. Most pedig tedd… – Kérlek szépen, mondd meg, mi az és hogy hová rejtetted. – Megfordultam, és végignéztem a sötétségbe nyúló folyosón. – Kérlek. Nagyon fontos nekem. Hol van? – Tedd le a táskát a földre… – Hol van? – És hozd a törülközőket közelebb a szekrényhez. – Jason, hol van? – Azt mondtam, tedd a törülközőket… – Mondd meg azonnal, vagy én… – Kuss! – Dörömbölni kezdett az ajtón, amitől az kiugrott a sínjéből. – Baszd meg, baszd meg, és bassza meg a te kis szarrágó kincsvadászatod is. Ha nem vagy hajlandó segíteni, akkor vagy állj ki velem – mert én megküzdök veled, és nem félek megütni téged – vagy menj és cseszd meg magad. Egy pillanatig csak álltam a szekrényajtóra meredve, a szívem kalapált. Aztán megfordultam, és megint szétnéztem a folyosón. A legtöbb ajtó zárva volt. A padló még mindig tele volt üvegszilánkokkal és a falikárpit darabjaival.

– Jól van – mondtam. – Rendben van. – Vakon kinyújtottam magam elé a karjaimat, és mozgatni kezdtem az ujjaimat, mintha a levegő állagában lenne a válasz. – Meg fogom találni. Nincs szükségem rád. Tegnap este idehoztad, és még itt kell lennie valahol. – Csak fogd be, és kapcsold le a rohadt lámpát! Kábulatom elszállt. Nyakszirtemen megjelent egy verejtékcsepp. Előhúztam a pénzköteget a jobb zsebemből, és bedobtam Jason szobájába. A köteg kinyílt, és bankjegyek szállingóztak lefelé a félhomályban. – Nesze – mondtam. – Strawberry küldött egy kis pénzt. És Jason… – Mi van? – Sok szerencsét.

54

Egyik reggel, néhány nappal azelőtt, hogy az Ápolónő nálunk járt, felébredtem, kinyitottam az ablakot, és az utcán egy földmérőt vagy mérnököt pillantottam meg védősisakban és öltönyben, jegyzettömbbel a kezében, amint éppen felnézett a házra. Szomorú volt arra gondolni, hogy a ház, azok után, hogy túlélt földrengést és éhínséget, ingatlanfejlesztőknek adja meg magát. Amikor eljön az ideje, hogy lebontsák, és vékony kék lepellel vonják be, egy mukkanás nélkül adja majd meg magát a romboló golyónak, és magával viszi összes emlékét a benne ragadt titkokkal. A földmérővel hosszasan néztük egymást, ő a hidegben, én a melegben álltam paplanomba bugyolálva, míg végül fázni kezdett a kezem, kipirult az arcom, és becsuktam az ablakot. Akkor haloványan arra gondoltam, hogy ottléte azt jelentette, hogy a házbeli életünk hamarosan véget ér. Nem gondoltam volna, hogy a vég egészen más, egészen váratlan módon jön majd el. Szereztem egy zseblámpát a konyhából, és halkan végigmentem a folyosón. A legtöbb ablakon nem volt se függöny, se spaletta, az utca felől pedig Mickey Rourke fénye mindent bevilágított. Odakintről látni lehetett mindent, ezért aztán gyorsan, legörnyedve mozogtam. A szobámban az oldalsó ablakhoz kúsztam, kihajoltam, amennyire mertem, és lenéztem a sikátorra. Üres volt, a hó halkan hullott, sehol egy ember vagy autó. A keréknyomok és a lábnyomaim már eltűntek a friss hó alatt. Kivettem kabátom zsebéből a pénzt, és a táska tetejére dobtam. Halk puffanással lesöpört egy kis havat a táskáról. Megfordultam, és a sötétben bukdácsolva gyorsan átöltöztem: ledobtam a klubos ruhámat, és nadrágot, pulóvert, lapos sarkú cipőt húztam fel, meg egy dzsekit, amit állig becipzáraztam. Hová tetted, Jason ? Hová? Hol kezdjem a keresést ?

Az ajtóban guggoltam kezemben a zseblámpával, a fogaim. vacogtak. A szobájából egy sor tompa puffanást hallottam – nem akartam elképzelni a titkos, fájdalmas manővert, amelyen éppen keresztülment. Nem Jason szobájában van – az túl könnyű lenne. Lámpám fénysugara a szótlan ajtókon játszott. Hagytam, hogy megállapodjon a szobám melletti raktárhelyiségen. Valahol el kell kezdeni a keresést. Ügyetlenül előregörnyedve az ajtóhoz lopakodtam, és óvatosan, csendben kinyitottam. Bekukkantottam. A szoba teljesen fel volt túrva. Az Ápolónő és a csimpira mindent felforgattak. A szoba közepére guggoltam, és elkezdtem kutatni. Egy rizsfőzőt, egy doboz megsárgult olcsó könyvet, egy selyem obit41 találtam, ami valaha kék volt, de most barna foltok és molyrágta lyukak borították. Amikor megérintettem, szétmorzsálódott a kezemben, és a szivárványszínben játszó selyempelyhek felhőben, pillangó módjára szálltak felfelé a hideg levegőben. Mindent átkutattam, egyre inkább elfogott a pánik, és a verejtéktől átnedvesedett a ruhám. Szinte az egész szobát átnéztem már, amikor megdermedtem, és felemeltem a tekintetem. Fényszóró fényei vágtak át a mennyezeten. Félelem futott végig a bőrömön. Lekapcsoltam a zseblámpát és a zsebembe süllyesztettem. Minden izmom megfeszült. A fénysugarak végigpásztázták a falat, majd gyorsan egyenes vonalban mozogtak tovább, oldalvást, mint egy űrhajó fényei. A sikátor felől hosszú csend következett. Aztán, amikor már azt hittem, nem lélegzem, hallottam, hogy a kocsi sebességbe kapcsol és elhajt. Féklámpák tükröződtek az ablaküvegen, majd egy narancssárga indexlámpa villogott. A kocsi megállt a hóban, és várt, hogy a Vaszedán balra kanyarodhasson. Behunytam a szemem, és lecsúsztam a fal mellett a fenekemre. – Istenem, Jason – suttogtam. Nem volt értelmetlen ilyen vakon keresni. Az Ápolónő végigment ezeken a szobákon, és semmit sem talált. Nekem miért menne jobban? Én ott fogom megnézni, ahol ő nem. Rajta – gondoltam, és ujjaimat szemhéjamra tettem – próbáld meg más szemével nézni a házat. Megpróbáltam Jason szemével 41

derékszalag (japán)

nézni a házat. Mire gondolhatott? Mi lehetett az első dolog, amit megpillantott tegnap este, amikor hazajött? A ház szerkezete megfordult a fejemben. Átláttam a falon, láttam a gerendákat, a villamos vezetékeket, az ablakokat. Az ablakok. A folyosó ablakai valami fontosat súgtak. Azt hajtogatták, hogy gondolkozzak, emlékezzek Jasonre múlt este. Emlékszel rá, ahogy állt a szobád előtt? Vitatkoztunk. Aztán mi történt? Elment. Részegen őrjöngött, és végigverte az összes spaiettát. Megállt, és kinézett a kertbe – az egyik ablak nyitva volt, amikor kijöttem a szobámból. Elszívott egy cigit az ablakban. Aztán a szobájába ment, hogy összecsomagoljon… Kinyitottam a szemem. A nyitott spalettán át láttam, ahogy a hó záporként zúdult a kertre. Az ágak közt lógó nejlonzacskó láthatóan keménnyé fagyott. Visszamentem egy kicsit a gondolataimban, és újra nekifutottam. Jason az ablaknál állt, a kezében tartotta, amit ellopott, és… Tisztán láttam – kinyitja az ablakot, és kidob egy nejlonzacskót a viharos éjszakába. A zacskó megpördüít a szélben, és ott landolt, ahol most is van, kitekeredve és megfagyva. Ó, Jason – gondoltam. Lábujjhegyre álltam, és a zacskóra néztem. Hát persze! Tudom, hol van. Abban a zacskóban van. Felálltam, az ablakhoz léptem, zsibbadt kezemet az üvegtáblára tettem, és ekkor a lépcsőház felől halk, de jól felismerhető pattanó hangot hallottam. Felfeszítették a bejárati ajtót.

55

Nanking, 1937. december 21., (a tizenegyedik hónap tizenkilencedik napja) Nankingban a hófelhőkön kívül semmi sem mozdul – minden patak, minden hegy, minden fa kimerült ettől a téltől, és ernyedten, értetlenül hever. Még a tekergőző sárkány, a Jangce folyó is elakadt, pangó és mozdulatlan, útját több százezer test torlaszolja el. És mégis, íme itt van a bejegyzés, amit sosem hittem volna, hogy megírok. Mindennek vége. Hihetetlen, hogy megtörténik. Csoda, hogy még mindig ver a szívem. Sucsin ruhát és evőeszközt csomagolt össze, majd mindezt egy apró szantálfa ládikóba tette. Elrakott egy kis fekete babakarkötőt is, melyen Buddha képmása himbálózott. A piros tojásokról le kellett beszélnem. – Sucsin – mondtam, és megpróbáltam finoman fogalmazni – nem lesz cojüece42 vagy man jüe. Nem felelt, de a tojásokat azért kivette a ládából, és bevitte őket a hálószobába, ahol takarókból egy kis fészket csinált nekik. – Jól vagy? – kérdeztem, és aggódva néztem fehér arcát, miközben lejött a lépcsőn. – Jól érzed magad? Csendesen bólintott, és felhúzta a kesztyűjét. Jó néhány réteg ruhát viselt: két hagyományos cseongszam volt rajta, egy az én gyapjúnadrágjaim közül, és a szőrmével bélelt csizma. Arcunkat bekentük korommal, menekültigazolványunkat pedig a kabátunkra tűztük. Az ajtóban megálltunk, és összenéztünk. Végül vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam: 42

A szülés utáni egy hónap. A kínai hagyomány szerint a szülés után az anyának egy hónapot otthon kell töltenie, hogy kipihenje a szülés fáradalmait, és megtisztuljon, (kínai)

– Akkor rajta. Itt az idő. - Igen – felelte. – Itt az idő. Odakint havazott, de a hold átvilágított a hópelyheken, amitől úgy látszott, mintha vidám táncot lejtenének. A Csungjang útnál megálltunk. Liu Runde, az öreg csataló nélkül, aki betéve ismerte a várost, bizonytalan voltam. Úgy száz méterrel előttünk egy felpuffadt kutyát láttam, mely a hátán feküdt a hóban, és négy lábát egészen szélesre tárta. Egy-két ház kiégett, mióta utoljára erre jártam, de a hóban nem látszódtak nyomok, az utca pedig kihalt volt. Fogalmam sem volt, hogyan akart Liu áttörni a Tajping kapun. Hajtincsét a kesztyűmbe dugtam, és összeszorítottam körülötte a tenyerem. – Igen – mondtam eltökélten, és felhajtottam a kabát gallérját, hogy védjem a fülemet az örvénylő hótól. – Igen, erre kell menni. Ez a helyes út. Csendben mentünk, előttünk a Bíbor-hegy félelmetes és egyben gyönyörű látványt nyújtott a csillagos égbolton. Az utcák elhagyatottak voltak, mégis minden saroknál óvatosnak kellett lennünk. Lassan haladtunk, a házak falához lapulva, készen arra, hogy bármikor otthagyjuk a kézikocsit és besurranjunk két épület közé, ha kell. Sucsin teljesen szótlan volt, és hosszú ideig csak lépéseink hangját és a zakatoló szívemet hallottam. Amíg el nem hagytuk a Hszüanvut, nem láttunk emberi lényt. Egy hajlott hátú öregemberrel találkoztunk, aki a hóban küszködve felénk tartott, és két nehéz kosarat cipelt. Mindkét kosárban egy-egy alvó gyerek volt, kezük ernyedten lógott ki a kosárból, és hó borította a fejüket. Úgy látszott, hogy az öreg egyáltalán nem akar tudomást venni rólunk. Amikor egészen közel ért, láttuk, hogy sír. – Jó napot, uram – suttogta Sucsin, ahogy az öreg egy vonalba ért velünk. – Jól érzi magát? Nem válaszolt. Nem lassított le és nem nézett Sucsinra. – Uram? – ismételte. – A gyermekei jól vannak? Olyan volt, mintha nem hallott volna. Az öregember továbbsántikált az utcán, szemét valahová a messzeségbe szegezte. – Jó napot! – próbálta meg még egyszer Sucsin, ezúttal jó hangosan. – Jól vannak a gyerekei?

– Sss! – megérintettem a karját, mert attól féltem, hogy túl hangosan beszélt. – Gyere. Az öregember elcsoszogott a hófúvásban. Álltunk egy kapualjba lapulva, és néztük, amint elbotorkált csomagjával, egy kísértet kopott kabátban. – Csak tudni akartam, hogy a kicsik jól vannak-e – suttogta. – Tudom-tudom, Az éjfél a katonai akadémia melletti kis utcában ért minket. Jól ismertem ezt a környéket, és tudtam, hogy már közel vagyunk a falhoz. Egy elhagyatott házból kikukucskálva megpillantottam a Tajping kaput. Kissé előredőltem, míg végül megpillantottam a fal körülbelül kétszáz méteres darabját. Liunak igaza volt. A falat szétlőtték, és számos helyen át is törték. Ahol a kapu volt, ott most két khaki ruhás őrszem állt mereven. Mögöttük, a falon túl, egy japán tank parkolt a törmelék közepén, zászlója hamutól volt piszkos. – Északra megyünk – mondtam Sucsinnak, és a házak mögé mutattam. – Arra. Keresünk egy hasadékot följebb a falon. Egy mellékutcán osontunk tovább a fallal párhuzamosan. Ez volt utunk legveszélyesebb szakasza. Ha sikerül átjutnunk a falon, a nehezén már túl vagyunk. Ha csak átjuthatnánk valahogy a falon… – Itt vagyunk. Ez az a hely. – Úgy százméternyire a kaputól átkémleltem egy kerítésen, és egy leégett földterület mögött megpillantottam egy völgy alakú hasadékor a falban. Megfogtam Sucsin karját. – Ez az! Körülnéztünk, majd a házak között kisurrantunk a főutcára. Semmi sem mozdult. A távolban láttuk az őrszemek lámpásainak halovány fényét. – A túloldalon lesznek – suttogta Sucsin. – Mi lesz, ha a túloldalon várnak? – Nem – feleltem, és megpróbáltam magabiztosan nézni a szemébe. – Ígérem, nem lesznek ott. Itt kell megpróbálnunk átjutni. Görnyedten átszaladtunk a nyílt földdarabon, közben a kézikocsi többször is kigördült a felkavarodott hó- és földhányásokon, amitől mindketten megcsúsztunk, és jó párszor

majdnem elvesztettük az egyensúlyunkat. Amikor a falhoz értünk, ösztönösen leguggoltunk a kocsi mögött, szaporán kapkodtuk a levegőt, és kikémleltünk. Semmi sem mozdult. Kezemet a karjára tettem, és a törmeléklejtőre mutattam. Felmásztam rajta, majd visszanyúltam a kocsi rúdjáért. Sucsin nagyon igyekezett, hogy megemelje, megpróbálta feltolni a törmeléken, nekem pedig egészen vissza kellett hajolnom, miközben lábam reménytelenül csúszott. A kövek lavinaként gördültek le, és akkora zajt keltettek, hogy biztosra vettem, mindjárt itt terem minden japán katona. Végül sikerült felhúznom a kézikocsit az omladék tetejére, és aztán hagytam, hogy a túloldalon leguruljon. Odalenn a kocsi az oldalára fordult, és minden holmink kidőlt a hóra. Kinyújtottam a kezem Sucsinért, felhúztam, de nehézkes teste nagyon-nagyon lassan jött feljebb, szemét mindvégig az enyémbe fúrta. Félig kúszva, félig csúszva jutottunk le a fal túloldalán, aztán gyorsan összekapkodtuk, amit tudtunk, és vakon egy juharfacsoporthoz száguldottunk. Vadul rángattam magam után a kocsit, Sucsin pedig egy kupac ruhát szorított a mellkasához. – Megcsináltuk – lihegtem. Összebújtunk a fák árnyékában. – Azt hiszem, megcsináltuk. – Kisandítottam a sötétbe. Jobbra csupán néhány nyomorúságos viskót láttam, melyek valószínűleg üresen álltak. Egy út vezetett végig a fal mentén, és az egyik fa alatt egy kecskét láttunk kipányvázva. Azon kívül egy teremtett lelket sem láttam. Visszahúztam a fejemet, a fának támaszkodtam, majd kifújtam a levegőt: – Igen, megcsináltuk. Sucsin nem felelt. Arca szokatlanul feszült volt és elkínzott. Nem csak a félelem miatt volt, Alig szólalt meg az elmúlt néhány órában. – Sucsin, jól vagy? Bólintott, de észrevettem, hogy kerüli a tekintetemet. Kényelmetlen érzésem egyre nőtt. Világos volt, hogy itt nem pihenhetünk, hogy tovább kell mennünk a sókereskedő házához, amilyen gyorsan csak lehet. – Menjünk – mondtam, és kinyújtottam íelé a kezem. – Tovább kell mennünk.

Felpakoltuk a kocsit, kiléptünk a fák közül, és hitetlenkedve néztünk szét, mintha egy elvarázsolt világba léptünk volna be. Az utcák egyre keskenyedtek, a házak egyre elszórtabban álltak, a lábunk alatt az út pedig lassan már csak egy koszos sáv volt. A Bíbor-hegy szótlanul emelkedett a jobb oldalunkon, és eltakarta a csillagokat. A megkönnyebbülés mámorítóan hatott: kiszabadultunk Nankingból! Gyorsan haladtunk előre, időnként megálltunk, és hallgattuk a csendet. A Hszüanvu tavak öt kis szigete mögött tűz égett az erdőben. Japán tábornak véltük, ezért úgy döntöttünk, hogy letérünk az ösvényről, és átvágunk a hegy lába felé, a számtalan vízmosás egyike mentén haladva. Időről időre magára hagytam Sucsint, és lecsúsztam a kis töltésről, hogy ellenőrizzem, párhuzamosan haladunk-e az úttal. Csaluku felé tartottunk. Senkivel sem találkoztunk, sem emberrel, sem állattal. Sucsin állapota azonban egyre jobban aggasztott. Feszültebbnek tűnt, mint valaha, és bizonyos időközönként végigsimított a hasán. – Figyelj – szóltam, és lelassítottam. – Nézz arra, ahol az út elkanyarodik. – Mi az? – Ott. Látod a fákat? Belehunyorgott a hóba. Egy kísérteties, hófödte csörlő állt pók módjára egy kút felett. Mellette egy sor cserje. – Eperfaliget. Ha addig eljutunk, onnan már látni fogjuk Csaluku szélét. Már majdnem ott vagyunk. Csak addig kell kibírnod, csak néhány méter… Megtorpantam. – Csungming? Ujjamat a számhoz emeltem, és lefelé néztem a lejtőn a sötétbe. – Hallottál valamit? Összehúzta a szemöldökét, előrehajolt, és összpontosított. Egy idő után ismét felém fordult. – Mit hallottál? Nem feleltem. Nem mondhattam meg neki, hogy azt hiszem, az ördög hangját hallottam, amint éppen földet ért a közeli sötét vidéken, – Mi az? Balra az ösvényen, a fák között egy fényszóró csóvája tűnt fel, és egy motor hangja hallatszott. Úgy kétszáz méterre egy

motorkerékpár ugratott fel egy földhányás kiugró peremére, és havat spriccelve körbefordult. Hirtelen lefékezett, és úgy tűnt, éppen velünk szemben áll. – Fuss! – megragadtam Sucsin karját meg a kézikocsit, és nekiiramodtam az emelkedőnek. – Fuss! Fuss! Mögöttem felbúgott a motorkerékpár. Nem tudom, hogy meglátott-e bennünket, de úgy tűnt, éppen felénk tart. – Csak menj tovább! Menj! – Merre? – suttogta Sucsin. – Merre? – Fel! Menj fel a hegyre!

56

Amikor a léptek határozottan megindultak felfelé a fémlépcsőn, csöndben maradhattam volna. Nesztelenül a szobámba osonhattam volna, kimászhattam volna az ablakon, és eltűnhettem volna a hóban, anélkül, hogy valaha is megtudtam volna, mit rejt a nejlonzacskó. De nem tettem. Helyette dörömbölni kezdtem Jason ajtaján, és kiabáltam, ahogy a torkomon kifért: „Jason! JASON, MENEKÜLJ!” Ahogy előbukkant az Ápolónő iszonyatos árnyéka a lépcsőház sötétjéből, nekiiramodtam meg-megcsúszva. Továbbra is kiáltoztam, és olyan eszeveszett módon szökelltem végig a folyosón a kertbe vezető lépcsőház irányába, ami inkább kitörő örömnek, mint félelemnek látszódhatott. „JASON!” – félig csúszva, félig esve jutottam le a lépcsőkön, hogy aztán kiszáguldjak a havas éjszakába. Odakint megálltam egy másodpercre, és szaporán kapkodtam a levegőt. A kert csendes volt. A kapu melletti faágakon keresztül kipillantottam az utcára, majd vissza a nejlonzacskóra, mely csupán néhány méterre lógott tőlem balra, éppen az „eddig és ne tovább!”-kő fölött. Visszanéztem a kapura, majd megint a zacskóra, aztán fel a folyosóra. Fény gyűlt a házban. Gyerünk! Oldalra vetettem magam, a zacskó irányába, és berohantam az aljnövényzetbe. Fejem fölött megmozdultak az ágak, és szórták a havat. Amikor az aljnövényzet már túl sűrű volt ahhoz, hogy továbbmehessek, leültem, és halkan ziháltam, a szívem a halántékomban dobolt. A zacskó lustán himbálózott a fejem felett. Néhány másodpercnyi csend után valami fülsüketítő módon szilánkokra tört: valószínűleg egy ajtó, amit kiszakítottak a helyéről. Ezt a robajt szinte azonnal követte egy másik hang, amit soha nem

fogok elfelejteni. Olyasféle volt, amilyet az egerek hallatnak, amikor egy macska elkapja őket. A hang úgy csapott végig a házon, mint egy korbács, Jason sikoltozott, borzasztó, metsző hangon, mely végigszáguldott a kerten, és befészkelte magát a mellkasomba. A fülemre szorítottam a kezem, reszkettem, képtelen voltam hallgatni. Istenem, Istenem. Életemben először úgy éreztem, el fogok ájulni. Egy kisebb szellő megmozdította a zacskót a fa tetején, és egy kis hó pergett alá róla. Felnéztem rá, és a szemem könnybe lábadt a félelemtől. Volt benne valami, papírba csomagolva. Most már tisztán láttam. Jason sikolyai egyre erősödtek és visszhangoztak az éjszakában. Nem volt sok időm, most kellett cselekednem. Koncentrálj… koncentrálj! Önkívületben remegve lábujjhegyre álltam, lehúztam az ágat, és hideg ujjaimmal a zacskóért nyúltam. Leesett róla egy kis darab jég, a műanyag megreccsent a kezemben, és egy pillanatra visszahőköltem, megütközve, hogy végül megérinthettem. A zacskó megbillent egy kicsit. Vettem egy mély levegőt, és erősen megragadtam. Jason ebben a pillanatban elhallgatott, és a házra csend borult. A zacskót nagy nehezen lerángattam az ágról, ami súlyától megszabadulva visszapattant és előre-hátra hajladozott. Jégszilánkok záporoztak rám, miközben visszabukdácsoltam a sötétbe és összehúztam magam az aljnövényzetben. A fagyott zacskót zsibbadt kezemmel magamhoz szorítottam. Vajon meghallottak? Felbámultam az emeletre, és azon töprengtem, vajon hol lehet az Ápolónő, és miért volt ekkora csend a házban. Miért vagy ennyire csendben, Jason? Azért, mert abbahagyta? Mert megmondtad neki, merre keresse? Hirtelen kicsapódott egy ablak, és megjelent az Ápolónő irtózatos lószerű alakja. Elszánt és mozdulatlan testhelyzetéből ki lehetett találni, hogy a kertet vizslatja. Lassan elfordítottam a fejem, és láttam a csapkodó faágak árnyékát, tízszeresen felnagyítva a Só Épület oldalán. Az Ápolónő a levegőbe szimatolt. Még hátrébb kúsztam az aljnövényzetben. Megfordult, lassan elindult a folyosón, és ahogy elhaladt, hosszú körmével végigkocogtatott minden ablakot. A kertbe vezető lépcső felé tartott. Még egy sötét alak jött mögötte – a csimpira. A lábam mellett egy járdakő volt a nedves földbe

süppedve. Eszeveszetten kaptam utána, kicsordult a vér az ujjaimból, kihúztam és megragadtam és a táskával együtt a mellemre szorítottam. Megpróbáltam elképzelni magam körül a kertet. Még ha át is jutnék a kicsavarodott ágak között, a kapu egy tizenöt másodperces rohanásra volt innen, keresztül a mezítelen kerten. Itt nagyobb biztonságban lennék, ha… Elakadt a lélegzetem. Megtalálták a lépcsőházat. Hallottam a lépcsőn visszhangzó lépteiket. Értem jönnek – gondoltam, és testemben minden csont vízzé vált. Én vagyok a következő. Aztán valaki elhúzta az ajtót, és még mielőtt elkúszhattam volna, megláttam az Ápolónő sötét profilját a hófödte ágak fagyos szálmintája mögött. Egy kicsit lehajolt, hogy belépjen a lilaakácalagútba, aztán gyorsan, simán haladt, mintha láthatatlan síneken suhanna, és a végén előbukkant, a hófödte sziklakertben, apró mozdulatokkal tekergetve hatalmas fejét. Lélegzete fehér volt – úgy gőzölgött, mintha megerőltette volna magát valamivel. Nem vettem levegőt. Megérezné, ha igen – megérezné, hogy felállnak testemen a szőrszálak, egy vérér kis tágulását, sőt, talán még gondolataim kattanását is. A csimpira az ajtóban álldogált, és az Ápolónőt leste, aki először felém fordította a fejét, aztán a fákat vette szemügyre, végül az ellenkező irányba, a kapu felé fordult. Egy pillanatnyi habozás után továbbment a kerten át, időnként megállt, hogy alaposan szétnézzen maga körül. Egy pillanatra, amikor bement az alagútba, eltűnt az örvénylő hóban, aztán hallottam, hogy a kaput feszegeti, majd az egy hosszú, mély nyikorgással kitárul. A hóesés alábbhagyott egy kicsit, és láttam, hogy mozdulatlanul áll és gondolkodik, keze a kilincsen. – Mi van? – sziszegte a csimpira, és az volt a benyomásom, mintha ideges lenne a hangja – Látsz valamit? Az Ápolónő nem válaszolt. Megdörzsölte a kilincset, majd az orrához emelte ujjait és megszagolta, a szája kissé kinyílt, mintha hagyná, hogy a szag egy kicsit körbejárjon a szájában. Kidugta a fejét a kapun, és kinézett az utcára. Akkor villámcsapásként sújtott le rám a felismerés: nincsenek nyomok – nincsenek nyomok a hóban. Tudni fogja, hogy nem arra mentem… A csomagot benyomtam a zsebembe, felhúztam rajta a cipzárt, és halkan arrafelé araszoltam, ahol a biztonsági rács el volt törve. Az ablak résnyire nyitva volt. Megkapaszkodtam a

keretben, majd áthúztam magam az üres hófolton fel egy letört faágra, mely a falnak támasztva állt. Egy pillanatra megálltam inogva, forró, rettegő lélegzetem lecsapódott az üveglapra. Amikor letöröltem, megláttam az arcomat az ablakban, és a megdöbbenéstől hátrahőköltem. Lassan, csak lassan, koncentrálj! Megfordultam, és átsandítottam az aljnövényzet felett. Az Ápolónő nem mozdult – még mindig háttal állt nekem, és továbbra is az utcát fürkészte szenvtelen, ráérős arccal. A csimpira őt figyelte, háttal nekem. Apránként egyre nagyobbra nyitottam az ablakot, felemeltem az üveget, hogy ne nyikorogjon, és abban a pillanatban, mintha meghallott volna, elfordult a kaputól és visszanézett arra, ahonnan jött. Nem vártam tovább. Bedugtam a lábam a nyíláson, belöktem magam a házba, és leguggoltam. Ott maradtam az általam keltett zajtól rémülten, kezemmel a padlón támasztottam magam, és vártam, amíg elül a zaj, mely visszhangzott a lezárt szobákban. Valahol a sötétben patkányok kopogó lépteit hallottam. A zsebembe nyúltam, felkapcsoltam a zseblámpát, és a kezemmel takarva egy vékony fénysugarat engedtem belőle a padlóra. A szoba villogó élettel telt meg körülöttem – kicsi volt, kőkockákkal kirakott hideg padlóval és szeméthalmokkal mindenütt. Néhány méterrel előttem megpillantottam az ajtónyílást. Lekapcsoltam a zseblámpát, és úgy kúsztam előre a pókhálókon keresztül a porban, mint egy kutya, először a fejem dugtam be az ajtónyílásba, majd egyre mélyebbre és mélyebbre haladtam a házban. Amikor már olyan messzire jutottam a szobák rengetegében, hogy biztos voltam benne, itt sosem fognak megtalálni, megálltam és visszanéztem arra, amerről jöttem. Az egyetlen dolog, amit hallottam, az a szívem kalapálása volt. Vajon észrevettetek? Csak a csend felelt. Valahonnan a sötétből kitartó kopogó hangot hallottam, amihez egy erőteljes szag társult, az állott víz és a rothadás ásványos szaga. Ott kuporogtam, míg végül, amikor már úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, és nem hallottam semmit, fel mertem kapcsolni a zseblámpát. A fénysugár bútorok halmait világította meg, gerendákat, melyek leszakadtak a mennyezetről, műanyag konfettit és vezetékeket. Itt elrejtőzhettem volna örökre, ha a

szükség úgy hozza. Reszkető kézzel előhúztam a zsebemből a csomagot. Valami nehezebbre számítottam, valami tompa és agyagszerűre, ez viszont túl könnyű volt, mintha balsafából vagy száraz csontból lett volna. Beledugtam az ujjam, és egy szalaggal leragasztott valamit találtam benne. Sima felületű volt, épp, mint a hentes papírja, vastag és fényes. Egy darabig a falnak dőlve kellett állnom, és nehezen vettem a számon keresztül a levegőt, mert annak a gondolata, hogy mit tartok a kezemben, túl sok volt. Épp amikor megpróbáltam lehúzni róla a ragasztószalagot, a hátam mögül, jóval távolabb a sötétben, egy félreismerhetetlen hang ütötte meg a fülemet. Egy fémes hang volt, ahogy fémnek súrlódik. Valaki éppen befeszítette az ablakot, amin bemásztam.

57

A zsebembe mélyesztettem a csomagot, és vakon elindultam, beleütközve mindenbe. Egyik szobán át a másikba, majd a következőbe. Az egyikben egy sor kimonó lógott a sarokban, némán, mint a holttestek, egy másikban vacsorához volt terítve, mintha minden megfagyott volna, vagy megállt volna az idő. Egy idő után rájöttem, hogy nincs tovább. A konyhában álltam, melyben egy mosogató és egy nyugati stílusú tűzhely volt az egyik oldalon. A másik oldalon, az előzőektől eltérő módon egy üres felület volt ott, ahol a továbbvezető ajtónak kellett volna lennie. Zsákutca. Csapdába estem. Félelem szaladt végig a hajam alatt, ahogy gyorsan körbepásztáztam a zseblámpával a szobán. A fénysugár megvilágított egy vékony beépített szekrényt a szoba oldalában. Odarohantam, kinyitottam, bedugtam a zseblámpát, és láttam, hogy nem is egy szekrény az, hanem egy ajtó, mely egy málló lépcsőházba nyílt. Beléptem, gondosan behúztam magam mögött az ajtót, és lementem két lépcsőfokot a rozoga korlátba kapaszkodva. Leguggoltam, és körbevilágítottam a lámpával. Egy kis pince volt, talán élelmiszert tároltak benne, úgy másfél méterszer három méter alapterületű lehetett, falai vastag kőből voltak. Fejmagasságban polcok futottak körbe rozsdás konzolokon, melyeken tucatnyi régi, megbámult befőttesüveg sorakozott. A lépcső egyenesen egy posványos belső tóhoz vezetett. Visszanéztem a csukott ajtóra, és a kivilágítatlan szobák irányába füleltem, amerről jöttem. Csend. Egy faágon álltam, nem hagyhattam nyomokat az ablak alatt, az aljnövényzetben pedig lehetetlen lenne észrevenni a nyomaimat. Talán nem is hallottak. Talán csak rutinból ellenőrizték az ablakokat. Legyen így – gondoltam. – Kérlek.

Megfordultam, és körbevilágítottam a pincén. A jobb oldali falon egy repedésből vékony barna ér folydogált – ez az, amiről Jason beszélt: a földrengés során az utcai vízvezetékek megrepedtek és elárasztották a pincét. Zöld és rézszínű sávok jelezték a különböző vízállásokat az évek során. A fénycsóva egy alacsony, téglával kirakott boltívre esett. Egy alagút volt, melyet a víz elárasztott tíz centire a boltív tetejétől, és valamerre a ház mélyébe vezetett. Lehetetlen lenne… Ereimben megfagyott a vér. A hátam mögül, valamelyik szobából hangos durranás robaja visszhangzott, mintna kitépték volna a biztonsági rácsor a falból. Rettegve zihálni kezdtem, szám nyitva, akár egy kutyáé. A zseblámpát úgy tartottam magam előtt, mint egy fegyvert, és bevetettem magam a vízbe, amitől hullámzani kezdett körülöttem, mintha megpiszkáltam volna valami alvó lény gyomrát, felzavarva dolgokat, melyek éveken át nem mozdultak. Jéghideg volt. Összeszorult tőle az állkapcsom, és fogakra gondoltam, titokzatos uszonyokra, szájakra, és arra, hogy ez talán valaminek az otthona volt. A japán vámpír-lidércre gondoltam, a Kappára, az úszó ragadozóra, aki óvatlan úszókat ránt le a víz alá, kiszívja a vérüket, és az üres, vértelen, kifehéredett burkot a folyóparton hagyja. A félelem könnyei szaladtak a szemembe, miközben továbbgázoltam. A szemközti falnál megálltam, hogy visszanézzek. Körülöttem lassan elült a víz hullámzása, és csend lett. Az egyetlen hangot lélegzetem rettegő szuszogása jelentette, mely ide-oda verődött a falak között. Aztán újabb csattanás törte meg a csendet. Még több bútort borítottak fel. Elkeseredetten pásztáztam a pincét. Nem volt búvóhely, nem volt hová… Az alagút! Berogyasztottam a térdemet, és vállig merültem a vízbe. Bedugtam a kezem az alagút sötét belsejébe, oldalra csúsztattam, és megkarmoltam a nyálkás mennyezetet. Amikor kinyújtottam, a karom, és az arcom erősen a falnak nyomtam, éreztem, hogy a mennyezet emelkedik. Kihúztam a karom, és őrületesen reszketve visszapillantottam a lépcsőre. Valahonnan a közelből, talán épp a konyhából újabb durranást hallottam. Nem volt választásom. Előhúztam a

csomagot, szorosan meghúztam a zacskó füleit, megpróbáltam hermetikusan lezárni, aztán visszatoltam a kabátomba, aminek cipzárját felhúztam a nyakamig. Miközben ezzel foglalatoskodtam, elejtettem a zseblámpát. Utánakaptam elgémberedett ujjaimmal, megfogtam, de megint kiesett a kezemből. Fénycsóvája átvilágított az organizmusok kolóniáinak rothadó rózsaszínén, kavargó hálószerű formájukat felvetítette a falra. A lámpa nesztelenül elsüllyedt, lustán pörögve, míg végül halovány sárga fényéből csupán egy pislákoló pont maradt. Hozzám igen közel valami kicsi lény a vízbe ugrott és elúszott. A rettegés könnyei gyűltek a szemembe. A zseblámpa. A zseblámpa. Nincs szükséged rá. Boldogulsz nélküle. Mi az ott a vízben? Semmi. Egy patkány. Ne gondolj rá. A lépcső tetején vékony fénycsíkok szűrődtek át az ajtó repedésein. Egy férfi hangját hallottam, mély volt és komoly, azon túl pedig az Ápolónő lószerű, forró fújtatása járt körbe a konyhában, mintha próbálná kiszagolni, merre mentem. Ha felhagysz a gondolkodással, meghalsz! Vettem egy mély levegőt, és arccal lefelé a koszos alagútba vetettem magam. A jeges víz megtöltötte a fülemet és az orromat. Kinyújtottam a karomat, tégláknak verődtem, felhorzsoltam a könyökömet, és csak bukdácsoltam a folyékony homályban. Egy földönkívüli hang visszhangzott bennem, a saját félelemmel teli hangom. Merre tovább? Merre? Hol van az alagút vége? Hol? Mintha sosem akart volna véget érni. Épp, amikor azt hittem, elfogy a levegőm, kezem kiért a vízből, én pedig mentem utána, felsértettem a fejem, és elkeseredetten nyomultam előre, a levegő reményében. Öklendezve, köpködve kijutottam a felszínre. Nem tudtam felegyenesedni, de ha behajlítottam a térdemet és félrehajtottam a fejem, akkor elegendő hely volt – egy 10-12 centis rés a víz és a téglaboltozat között –, hogy lélegezhessek. Lélegezz. Lélegezz! Nem tudom, mennyi ideig voltam ott – lehet, hogy elájultam, vagy kikapcsolt az agyam de ahogy remegve álltam, miközben egyetlen társam a szívem kitartó dobogása volt – mely annyira hangos volt, mintha önmaga százszorosa lett volna valami, talán a hideg vagy a félelem, felcsippentette a tudatomat, és lassan elszívta tőlem egy hosszú, csendes alagúton keresztül, míg végül

már nem voltam semmi sem. Semmi, a szívdobogást kivéve, üres szívverés egy földrajz nélküli helyen, ahol nincsenek határok és fizikai törvények. Egy légüres térben lebegtem, nem voltam tudatában időnek és létezésnek, lustán himbálóztam, mint egy űrhajós az örökkévalóságban. A vízen keresztül észrevettem egy halovány rózsaszínű fényt – az Ápolónő világított be a zseblámpájával –, de nem estem kétségbe. Valahonnan máshonnan néztem magam: láttam fagyott arcomat lebegni az algák felett, ajkam kék, szemhéjam félig lehunyva. Még amikor egy örökkévalóság után végül eltűnt a fény, és távolodó léptek visszhangoztak az emeleten, még akkor is teljesen mozdulatlan maradtam, egy modern Aliz, fejem félredöntve. Annyira fáztam, hogy azt hittem, a szívem meg fog fagyni, és ott fogok megkövülni, több méter mélyen a föld alatt.

58

Hajnalban, amikor az első fény megjelent a kert felett, amikor a ház már órák óta csendes volt, elértem a nyitott ablakot. Annyira elgémberedtem a hidegtől, hogy órákba telt, mire vissza tudtam küzdeni magam odáig. Óvatosan kikémleltem, szívem tompán vert. Biztos voltam benne, hogy az Ápolónő le fog csapni rám valahonnan. De a kert csendes volt, kísérteties, annyira nyugodt és halk, mint egy jégben rekedt hajó. Mindent kis fagyos gyémántcseppek borítottak. Egészen kimerültem, mire átmásztam az ablakon. Leestem a hóba, és annyira zsibbadt voltam, hogy sokáig csak üldögéltem. A zacskó a lábamnál hevert, és távolról szemléltem a csendes téli világot. Mi történt itt? Mi történt? Az emeleten az összes ablakot bezúzták, a faágakat letörték, egy spaletta csak lógott a sarokpántjáról, és időnként megnyikordult. A fákon a cseppek annyira gyönyörűek… A hajnali fényben elmém lassan mozgott. Olyan gyönyörű. A kőlámpás körüli fák ágait néztem, azt a részt, mely annyira lenyűgözte Si Csungminget. A felismerés lassú bimbója álmosan hajtott ki bennem. Fagyott vércseppek és bőrcafatok terítették be a faágakat, mintha valami felrobbant volna ott. A kőlámpásra ráterítve, mint egy kopott papírlánc… Egy újságban látott fénykép ködös emléke – egy névtelen japán áldozat, zsigerei felgombolyítva a kocsi alatt. Jason… Csak néztem, ami maradt belőle, döbbenten bámultam a mintákat, fonatokat, fodrokat és kis tekercseket, melyek karácsonyi díszekre emlékeztettek. Hogy lehet ennyire gyönyörű? Feltámadt a szél, és lesodorta a vért az ágakról. Elképzeltem magam odafentről, elképzeltem, hogy lenézek a kertre, a féregszerű járatokra és a bozótosra, elképzeltem, hogyan

festhet a vér, a kőlámpáson heverő glória, és ahogy hátrább húzódtam, láttam a ház tetejét, vörös cserepei csillogtak az olvadó hóban, és láttam a kis sikátort, ahol egy magányos öreg hölgy facipőben csattogott végig, láttam Mickey Rourke plakátját, majd egész Takadanobabát, a „magas lómezőt”, és Tokiót, ahogy ragyog és villog az öböl mellett. Végül pedig láttam Japánt, mely szitakötőként kapaszkodik Kína oldalába. Végül elszédültem, behunytam a szemem, a felhők beterítettek, és hagytam, hogy az ég, vagy a szél vagy a hold felemeljen és elvigyen magával.

59

Nanking. 1937. december 21. Nem tudom, mennyi ideig bukdácsoltunk a fák között eszeveszett menekülésünk során. Csak mentünk tovább és tovább. Az út nagy részében húznom kellett Sucsint, mert hamar kimerült és könyörgött, hogy álljunk meg. Én azonban kérlelhetetlenül vonszoltam magam után, és csak mentünk tovább, egyre beljebb az erdőbe. Néhány perccel később a motorkerékpár hangja elhalt, és a csendes szellemhegyen csak a lélegzetvételünket lehetett hallani. De még nem akartam megállni. Felégetett villák mellett haladtunk el a sötétben, a gyönyörű, széles, sasanaqua kaméliával borított teraszokat lerombolták, és a hamu halvány szaga még mindig a fák között lebegett. Csak mentünk előre, gázoltunk át a havon, és azon merengtünk, vajon a holtak is itt hevernek-e a sötétben. Aztán, hosszú idő elteltével, amikor már úgy éreztük, félúton vagyunk, és a nap vörös hajnali sugarakat küldött a hegy fölé, Sucsin utánam szólt. Hátrafordultam és láttam, hogy egy kámforfának támaszkodik, és kezét a hasán tartja. – Kérlek – suttogta. -- Kérlek. Nem bírom. Lecsúsztam hozzá a lejtőn, és elkaptam a könyökénél, miközben térdei összecsuklottak és a földre rogyott. – Sucsin – suttogtam. – Mi az? Kezdődik? Behunyta a szemét. – Nem tudom. – Kérlek – megráztam a karját. – Most ne legyél szégyenlős. Mondd meg – kezdődik? – Nem tudom – mondta elszántan, kipattantak a szemei és az enyémbe fúródtak. – Nem tudom. Nem te vagy az egyetlen, kedves férjem, akinek még nem volt gyereke azelőtt. – Homloka verejtéktől volt nedves, és lehelete gőzölgött a levegőben. Karjait körbehúzta maga körül a hóban, egy kis furcsa fészket alakítva ki,

és összetekeredett benne. – Le akarok feküdni – mondta. – Kérlek, hagyd, hogy lefeküdjek. Elengedtem a kézikocsit. Annyira magasra másztunk fel, hogy Nanking tüzei csak apró vörös pontoknak tűntek. Egy kis egyenes részre értünk, amit az alatta fekvő domboldaltól sűrű mogyoróbokrok, gesztenyefák és örökzöld tölgyek takartak el. Visszasétáltam néhány métert, és füleltem. Semmit sem hallottam. Sem motorkerékpár zaját, sem puha lépteket a hóban, csak az orrlyukamban sípoló szelet és összecsattanó állkapcsomat hallottam, amikor fogaimat összeszorítottam. Visszamásztam az emelkedőn, és egy nagy kört írtam le meg-megtorpanva, és a mindent elnyelő csendet hallgattam a csupasz faágak között. Lassan virradt, és a fák közt átszűrődő gyenge fénysugarak megvilágítottak valamit úgy hat méterrel lejjebb a lejtőn. Félig a lehullott falevelek takarásában egy mohával benőtt, hatalmas teknősszobor állt ott, orrát és páncélját hó borította. A férfi hosszú életének szimbóluma. A szívem felvidult. Ezek szerint már közel vagyunk a Linggu templomhoz! Még a japánok is tisztelik a szentélyek szentségét – egy bombát sem dobtak le kegyhelyeinkre. Ha gyermekünknek ezen a helyen kell a világra jönnie, akkor ez talán egy biztonságos hely. – Gyere ide a fák mögé. Építek neked egy menedéket. – Az oldalára fordítottam a kézikocsit, elővettem az összes takarót, és szorosan a kocsi alá tömködtem őket. Elhelyeztem Sucsint az ágyon, és jégcsapokkal oltottam a szomját. Aztán átmentem a túloldalra, és rárugdostam a havat a kocsira, hogy ne látszódjon. Amikor elhelyezkedett, egy darabig guggoltam mellette, és a fákon keresztül a másodpercenként világosodó égboltot néztem. A hegyoldal végtelenül csendes volt. – Sucsin? – suttogtam kis idő múltán. – Jól vagy? Nem válaszolt. Közelebb húzódtam a kocsihoz és figyeltem. Szaporán szedte a levegőt, apró sípoló hang kíséretében, melyet erdei ágya elfojtott. Levettem a sapkám, és közelebb kúsztam a kocsihoz. Közben átkoztam magam, amiért ennyire keveset tudok a szülésről. A mátriárkák birodalmában nőttem fel, anyám rideg nővéreivel. Semmit sem mondtak nekem. Semmit sem tudok. A briliáns modern nyelvész, aki semmit sem tud a

születésről. Kezemet a kocsira helyeztem, és suttogtam: – Kérlek, áruld el. Gondolod, hogy a kisbabánk... – Elakadtam. A szavak gondolkodás nélkül jöttek ki a számból. A kisbabánk – mondtam. A kisbabánk. Sucsin azonnal felfogta. Hosszú, vontatott kiáltást hallatott. – Ne! – zokogta. – Kimondtad! – Felhúzta magát a kocsin, és kidugta a fejét: haja kusza volt, könnyek szöktek a szemébe. – Menj el! – kiáltotta lázasan. – Menj el innen! Állj fel és menj innen. Menj el! – De én… – Ne! Micsoda balszerencsét hozol holdlelkünkre! – Sucsin, én nem akartam... – Menj most el! – Kérlek, ne kiabálj! De nem hallgatott rám. – Menj innen a veszélyes szavaiddal! Vidd el tőlem az átkaidat! – De… – Azonnal! Körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, és összeharaptam az ajkamat. Micsoda bolond voltam, milyen felelőtlen, hogy így feldühítettem! És éppen most! Végül sóhajtottam: – Jól van, jól van. – Tettem pár lépést hátrafelé. – Itt fogok állni, ha szükséged lenne rám. – Nem! Messzebb! Menj messzebb. Nem akarlak látni. – Jól van. Vonakodva tettem még pár ügyetlen lépést a hóban, míg a domb emelkedése éppen eltakart a szeme elől. Csüggedten a földre huppantam, és ököllel homlokon vágtam magam. Az erdőben tökéletes csend honolt. Leengedtem a kezem, és szétnéztem. Esetleg próbáljak meg segítséget hozni? Talán van valaki valamelyik házban, aki menedéket nyújthatna. A rádiójelentések viszont azt mondták, hogy ezeket a házakat itt a japánok mind kifosztották, még mielőtt a keleti kaput bezúzták volna. Legfeljebb japán tisztekkel találkozhatnék, akik beköltöztek a villákba, és részegre itták magukat az elkobzott borkészleteken. Felegyenesedtem, előrébb mentem, félrehúztam egy ágat, és ekkor torkomon akadt a lélegzetem. Egy pillanatra

megfeledkeztem Sucsinról. Mennyire magasan voltunk! A nap a hegy mögött kelt fel lila színben tündökölve, és távoli tüzek hamuja pettyezte. A lejtőn lejjebb, a fák között a Szun Jat-szenmauzóleum erőteljes kékje világított a hó fehérjén. Keletre, a hegyek között megpillanthattam a ködös láthatár felé nyúló sárga síkságot. Lent a medencében a város úgy parázslott, mint egy vulkán, fekete füstoszlop lebegett a Jangce felett, és összeszoruló szívvel láttam, hogy minden úgy volt, ahogy sejtettem: a Mejtan folyó tele volt kilőtt hajókkal és a sárban sorakozó szampanokkal. Az öreg Liunak igaza volt, amikor azt mondta, keletre kell menni. Ahogy ott álltam a felkelő nappal a vállam fölött és az alattam elterülő Csiangszuval, hirtelen dac öntött el, egy váratlan heves eltökéltség, hogy annak a Kínának tovább kell élnie, amelyben én felnőttem. A Fehér Harmat és a Kukorica Eső együgyű ünnepének fenn kell maradnia, valakinek alkonyatkor mindig át kell terelnie a kacsákat a réten, és a lótuszlevélnek minden nyáron ki kell hajtania. Nekünk, kínaiaknak tovább kell élnünk, hogy a gyermekem szíve mindörökre kínai maradhasson. Ahogy a hegyen álltam a hajnal első sugaraiban, büszkeséggel és indulattal telve, felemeltem kezem az égre, és kihívtam az összes gonosz szellemet, aki azért jött, hogy elvigye a fiamat. A fiamat, aki úgy fog küzdeni, mint egy tigris, hogy megőrizze országát. A fiamat, aki erősebb lesz, mint amilyen én valaha is voltam. – Kihívlak – suttogtam az égnek. – Igen, kihívlak.

60

Sosem lehet tudni, miből lesz szalagcím. A takadanobabai bűnügyi helyszín körüli bizonyítékok nagy része egy bűnösre mutatott: Ogavára, az úgynevezett Szaitamai Bestiára. És mégis, valamilyen okból (talán megbocsátható az ügyben érintett újságírók idegessége) ezt a részletet sosem hirdették fennhangon az újságokban. Bevitték kihallgatásra, de gyorsan és titokzatos körülmények között el is engedték, és mind a mai napig szabadon él valahol Tokióban, időnként megpillantják egy gyorsan elsuhanó limuzin füstüvege mögött, vagy amint éppen belép egy épületbe az éjszaka kellős közepén. Hiba lenne alábecsülni a jakuzák és a japán rendőrség közti összefonódásokat. Eközben Jason Wainwright meggyilkolása (mint kiderült, ez volt a teljes neve) bekerült a hírekbe, és téma is maradt négy hónapon keresztül. Egyszerűen azért, mert egy jó háttérrel rendelkező, jóképű nyugatiról volt szó. A rendőrséget tehetetlenséggel, korrupcióval és alvilági kapcsolatokkal vádolták, de ez sem vezetett sehova, legkevésbé Fujukihoz. Öltönyös családi ügyvédek csapatai érkeztek Thai Air jumbókon, de mindegy volt, milyen hangot ütöttek meg, mindegy volt, mennyi pénzt kínáltak fel, senki sem volt hajlandó Jason életéről beszélni a meggyilkolását megelőző időszakból. A titokzatos nő sem, aki felhívta az anyját a halála előtti napon. De ami valószínűleg mindennél jobban megragadta az emberek fantáziáját, az a bűnügyi helyszín borzalma volt. Az, amivel az Ápolónő feldíszítette a kőlámpást. A Wainwright család egyik öltönyös embere egyenesen Kaliforniából érkezett, és Samsonite táskáját szorítva a kezében bekopogott az ajtón. Amikor senki sem nyitott ajtót, úgy döntött, tesz pár lépést a sikátorban, ahol két rozsdás kertkaput talált tárva-nyitva. Csupán fél órával korábban hagytam el a házat. Kisurrantam a kapun, kivettem a táskámat a rejtekhelyéről, és bementem a

Vaszeda utca másik oldalán található közfürdőbe. Miközben Wainwrighték embere lassan felfogta, mik azok a tekergőző díszek a kőlámpáson, mialatt a vér kifutott az arcából és zsebkendője után kutatva térdre esett, én csupán száz méterre voltam tőle, egy kis zöld gumisámlin kuporogtam a térdmagasságú tusolók előtt, és annyira reszkettem, hogy összekoccantak a térdeim. Tíz perccel később, mialatt kibotorkált az utcára és leintett egy taxit, én már egy másik taxiban gubbasztva, vizes hajjal úton voltam Hongo felé. A taxi ablakából a mindent ellepő havat bámultam, és hirtelen nyomasztóan átéreztem e város magányosságát – trillió lélek a hálószobájában, magasan fenn az ablakok mögött. Arra gondoltam, ami mindez alatt rejtőzött – az elektromos vezetékekre, a gőzre, a vízre, a tűzre, a földalatti vasútra, a lávára a város beleiben, a vonatok és földrengések föld alatti morajára. A háború bebetonozott holt lelkeire gondoltam. A legmagasabb, leglátogatottabb épület Tokióban, a Napfény Épület azon a helyen állt, ahol Japán miniszterelnökét és összes háborús bűnösét kivégezték. Olyan furcsa érzés volt, hogy senki sem tudta, min mentem keresztül. Senki sem jött oda hozzám, hogy megkérdezze: „Hol voltál egész éjszaka? Mi az a táskádban? Miért nem mész el a rendőrségre?” A taxisofőr szemét néztem a visszapillantó tükörben, és biztos voltam benne, hogy az arcomat tanulmányozza. Éppen kilenc után értem Tódaiba. Újra erőre kapott a hóesés. Az Akamon, a hatalmas vörös zoraáncos kapu Tódai bejáratánál épp csak egy vörös paca volt a hóvihar fehér csillogásában. Egy fekete esőköpenyes őr betessékelt a kapun, és a taxi továbbgördült az úton, míg végül a Társadalomtudományi Intézet emelkedett előttünk kivilágítva és bearanyozva, mint egy mesebeli kastély. Megkértem a sofőrt, hogy álljon meg. Felhajtottam a kabátom gallérját, kiszálltam, aztán csak álltam egy darabig, és bámultam az épületet. Négy hónap telt el, mióta először idejöttem. Négy hónap, és most annyival többet tudtam. Mindent tudtam – ismertem az egész világot. Lassan észrevettem egy sötét alakot nem messze tőlem, apró volt, akár egy gyerek, tökéletesen mozdulatlanul állt a hóban,

olyan anyagtalanul és reszketőn, mint egy szellem. Si Csungming volt az, mintha csak megidézték volna a gondolataim. – Si Csungming – suttogtam, mire ő megfordult, rám nézett, és elmosolyodott. Elindult felém, és lassan testet öltött, mint egy kifejlődő szellem. – Vártám magára – mondta. Bőre ebben a furcsa fényben papírszerűnek és hiányosnak tűnt: érme nagyságú foltok voltak az arcán és a nyakán. – Honnan tudta, hogy jövök? Felemelte a kezét, hogy elcsendesítsen. – Nem tudom. Nos, jöjjön és melegedjen fel. Nem jó sokáig kint állni a hóban. Felmentem utána a lépcsőn. Odabent az intézetben meleg volt, túlzottan is, és olvadó hópelyheket hagytunk magunk után a földön. Becsukta az iroda ajtaját, és bedugott egy vízmelegítőt, hogy készítsen nekem egy csésze teát. – A szeme – mondta, amikor letérdeltem a földre és ösztönösen felvettem a szeiza pozitúrát, mintha úgy könnyebben felmelegedhetnék, és két kézzel fogtam a forró teát. – Rosszul érzi magát? – Én… életben vagyok. – Nem tudtam megállítani vacogó fogaimat. Arcomat az édes gőzbe tartottam. A rizstea pattogatott kukorica-szerű illata számomra japán illata volt. Pár percig csak ültem, míg a reszketés alábbhagyott, aztán felnéztem rá: – Kiderítettem. Si Csungming megállt, kanala a teáscsésze fölé emelve. – Kérem – ismételje ezt meg. -- Kiderítettem. Tudom. Hagyta, hogy a kanál a csészébe hulljon. Levette a szemüvegét, és leült az asztalához. – Igen – mondta kimerülten. – Igen, gondoltam. – Igaza volt. Minden, amit mondott, igaz volt. Bizonyára mindvégig tudta. Én viszont nem. Nem erre számítottam. Egyáltalán nem. -- Nem? – Nem. Ez a valami már nagyon régóta Fujukinál lehetett. Hosszú évek óta. – Hangom egyre halkabb lett. – Egy kisbaba az. Egy rnumifikálódott kisbaba. Si Csungming elhallgatott. Félrefordította a fejét, és a szája fel-le mozgott, mintha mantrázna. Végül köhintett egyet, és

szemüvegét eltette egy kopott kék tokba. – Igen – mondta végül. – Igen, tudom. A lányom az.

61

Nanking, 1937. december 21. Most pedig elviselhetetlen a gondolata: elviselhetetlen arra az egy pillanatra gondolni, a béke és remény pillanatára. Minden mennyire nyugodt volt abban a pár másodpercben, mielőtt Sucsin sikolyai visszhangozni kezdtek volna az erdőben. Bizonytalanul körbenéztem, mintha valaki a nevemen szólított volna, és a levegőbe hunyorogtam, mintha nem tudtam volna, mit hallottam. Aztán újra sikoltott, vagyis inkább röviden felüvöltött, mint egy kutya, amikor verik. – Sucsin? – Kábultan hátrafordultam, félretoltam az ágakat, és a fák között elindultam visszafelé. Lehet, hogy a szülés pillanata közelebb volt, mint gondoltam. – Sucsin? Nem jött válasz. Sietve átszeltem egy emelkedőt, majd bénult futásnak eredtem. – Sucsin? – Csend volt. – Sucsin? – Hangom most erősebb volt, és pánik érződött ki belőle. – Sucsin! Válaszolj! Nem volt válasz, és valódi félelem lett úrrá rajtam. Rohantam felfelé az emelkedőn. – Sucsin! – Lábam megcsúszott, és a fenyők rám szórták puha terhüket. – Sucsin! A fa tövében a kézikocsi fel volt állítva, a holmink pedig szanaszét szórva. Egy sor tompa nyom vezetett a fák közé. Követtem a nyomokat, és a szemem könnybe lábadt, ahogy a csupasz faágak az arcomba csaptak. A nyomok pár méterrel arrébb elkanyarodtak. Felkavartam a havat a lábammal, szaporán szedtem a levegőt, és zakatolt a szívem. A nyomok kiszélesedtek. Egy olyan részhez értem, ahol feltúrták a havat, mintha Sucsin fájdalmában a földre zuhant volna. Vagy mintha dulakodott volna valakivel. Valami félig eltemetve feküdt a lábamnál. Leguggoltam, felszedtem, és megforgattam az ujjaim

között. Egy vékony, foszlott, szakadt szalag volt. Gondolataim lelassultak, és szörnyű félelem szállt meg. A szalagra két dögcédula volt erősítve, a Japán Hadseregé. – Sucsin! – felpattantam. – SUCSIN! Vártam. Semmit se hallottam. Egyedül voltam a fák között zihálásom és szívverésem hangjával. – SUCSIN! Körbepördültem, választ keresve a rejtélyre. A japánok elfogták Sucsint, és most guggolva, szuronyaikat élesítve bemérnek véres szemeikkel, valahol, valamelyik fa mögül… Egészen közel, a hátam mögött valaki szusszantott egyet. Kinyújtott kézzel hátrakaptam, ugrásra készen, de semmit se láttam, csak mohás fákat, melyek ágairól jégcsapok csüngtek alá. Pedig valaki volt ott. Nagyon közel. Hallottam a száraz levél zörrenését, egy zizzenést úgy három méterre tőlem, majd egy ág reccsent, és valami hirtelen gépies hang kíséretében egy japán katona lépett ki az egyik fa mögül. Nem volt harcra öltözve. Hálós acélsisakja az övén lógott a tölténytáska mellett, és nem puskát, hanem egy filmfelvevőt tartott a kezében. Forgott, a kurbli körbe-körbe járt, a lencse pedig pont az arcomba nézett. A sanghaji operatőr. Azonnal felismertem. Az ember, aki felvette a katonák hőstetteit Sanghajban. Most engem filmezett. Néhány másodpercig csendben álltunk, én őt bámultam, a lencse pedig rezzenéstelenül engem figyelt. Aztán előrevetettem magam. Hol van? Tett egy lépést hátra, a kamera biztosan ült a vállán, és abban a pillanatban meghallottam Sucsin hangját, mely olyan édes és törékeny volt, mint a porcelán. – Csungming! Sok-sok évig fogok még emlékezni arra a hangra. Álmodni fogok vele, és hallani fogom jövőbeni álmaim hideg fehér közegében. – Csungming! Otthagytam az operatőrt, és elbukdácsoltam a fák közé, vakon követve Sucsin hangját. SUCSIN! Küzdöttem a könnyeimmel, és készen álltam a lövedékek becsapódására. De a halál semmiség lett volna ahhoz képest, ami következett. Elölről egy szuronypapucs félreismerhetetlen csörgését hallottam a jeges levegőben. Aztán megláttam őket. Az

ösvényen álltak úgy száz méterrel lejjebb, ketten, mustárszín nagykabátban háttal nekem, és valamit néztek a földön. Egy motorkerékpár volt egy öreg feketefenyőnek támasztva. Az egyik férfi hátrafordult, és idegesen rám pillantott. Kapucnija alatt katonai sapkát viselt: ő sem volt harcra öltözve, szuronya mégis a puskára volt illesztve. Egy véres csík szelte ketté az arcát, mintha Sucsin megkarmolta volna. Ahogy rámeredtem, szégyenkezve lesütötte a szemét. Egy pillanatra bevillant, ki ő: csupán egy tinédzser, akit amfetaminokkal tartanak ébren, és aki nem több a csupasz idegek gombolyagánál. Ő nem akart itt lenni. De ott volt a másik férfi. Először meg sem fordult. Mögötte, egy fának dőlve Sucsin feküdt a hóban. Egyik cipője leesett, és meztelen lába kékre fagyott. Egy kis zománcos nyelű kést szorított a kezében. – Hagyják! – kiáltottam. – Lépjenek hátra! Hangom hallatán a másik férfi egészen megmerevedett. Úgy tűnt, háta megnagyobbodik, mintha kiszélesedne. Egészen lassan felém fordította az arcát. Nem volt magas, csak akkora, mint én, de a szeme rémisztő volt. Először csak kocogásra, majd lépésre lassítottam. Sapkáján az arany csillag megvillant a napon, szőrmenyakú nagykabátja nyitva volt, inge megtépve, és most láttam, hogy valószínűleg az ő dögcéduláját találtam meg a hóban. Elég közel volt ahhoz, hogy megérezzcm rajta a múlt éjszaka elfogyasztott szaké szagát a verejtékében. Arca nedves volt, izzadt és betegesen szürke. És abban a pillanatban mindent megtudtam róla. Mindent a selyemgyárban sorakozó foltos üvegcsékről. A mozsártörőről és a mozsárról, a végtelen keresésről… Egy gyógyszer után. Ez volt az a beteg ember, akin nem segített a hadsereg orvossága, a beteg ember, aki elég elkeseredett volt ahhoz, hogy bármit kipróbáljon – még a kannibalizmust is. A nankingi janvangje.

62

A baba nem sokat élhetett, mielőtt meghalt. Még mindig volt egy centiméter a köldökzsinórjából a testén. Kiszáradt és mumifikálódott. Olyan könnyű volt, hogy simán felemeltem a tenyeremre fektetve, mint egy kismadarat. Aprócska volt, szánalmasan kicsi. Karját gyűrött barna újszülöttarca fölé nyújtotta, mintha éppen a kezét kereste volna valakinek abban a pillanatban, amikor a világa megszűnt létezni. Lábai és testének alsó része már nem voltak meg. Ami megmaradt belőle, azt bevagdosta, megmetszette és megkaparászta Fujuki és az ő Ápolónője. Teste legnagyobb részét már elhasználták, mert egy jómódú öregember ragaszkodott az öröklétről szőtt ábrándjához. Nem választhatta meg, hogy ki néz rá, vagy ki fogja a kezébe. Nem tehetett az ellen, hogy egy tartályban tartsák, egy üres fallal szemben, mozgásra képtelen és várakozva… de mire? Hogy valaki eljön érte és a fény felé fordítja az arcát? Ha én nem találtam volna meg, a kert lett volna az a hely, ahol örökre maradnia kell, egyedül a sötétben és fagyban. Eltűnt volna a lerombolt ház alatt, és fa helyett egy felhőkarcoló nőtt volna föléje. Ez lett volna a végső sírhelye. Abban a pillanatban, amikor kinyitottam a csomagot, egyszer és mindenkorra megtanultam, hogy Si Csungmingnek igaza volt: a múlt egy időzített bomba, és ha egyszer a szilánkjai beléd ékelődtek, mindig a felszínre fogják küzdeni magukat. Tátott szájjal ültem az irodájában, és egy pontra bámultam a feje felett. A szobában áporodott, elhasznált volt a levegő. – A lánya?

– Ő vette el tőlem a háborúban. Nankingban. – Megköszörülte a torkát. – Mit gondol, ki van a filmen, ha nem Fujuki Dzsunzó és a feleségem? – A felesége? – Persze. – Fujuki? Ő ott volt? Ott volt Nankingban? Si Csungming kihúzta a fiókot, és az asztalra dobott valamit. Két lapos, vésett fémcédula volt egy régi, elsárgult szabószalagra fűzve. Katonai dögcédulák voltak. Felvettem őket, és hüvelykujjammal megdörzsöltem a felületüket. A kandzsi világosan látszott. Tél és fa. Felnéztem rá. – Fujuki Dzsunzó. Si Csungming nem felelt, csak csendben kinyitotta a falakon végigfutó szekrényeket. Minden polc zsúfolásig volt rakva elsárgult, szakadt, összepréselt papírkötegekkel, melyeket szalag, zsineg vagy gemkapocs tartott egyben. – Életem műve. Egyetlen elfoglaltságom az elmúlt ötven év alatt. Csak a külvilág felé vagyok szociológiaprofesszor. Valójában mindig azon dolgoztam, hogy megtaláljam a lányomat. – Nem felejtette el – motyogtam, és a papírhalmokra meredtem. – Sosem felejtette el Nankingot. – Soha. Mit gondol, miért beszélek ennyire jól angolul, ha nem azért, hogy megtaláljam a lányomat és egy nap mindent elmondjak a világnak? – Előhúzott egy köteg papírt, és egy puffanással az asztalra dobta. – El tudja képzelni, micsoda kerülő utakon kellett járnom, hogy mennyi időbe telt, mire Fujuki nyomára bukkantam? Gondoljon csak a több ezer Fujuki Dzsunzó nevet viselő öregemberre Japánban. Itt vagyok én, egy kis ember, nemzetközileg elismernek a munkámért egy olyan területen, mely egyáltalán nem érdekel. Egyáltalán. Egy területen, aminek egyetlen értelme, hogy megfelelően fedezni tudtam vele valódi célkitűzésemet, és lehetővé tette, hogy hozzáférjek ezekhez az adatokhoz, – Átnyújtotta a legfelső papírlapot. Egy fénymásolat volt, rajta a Szárazföldi Védelmi Ügynökség háborús könyvtárának pecsétjével. – A Császári Hadsereg egységeinek adatai. Másolatok. Az eredetieket – legalábbis azokat, amelyek fennmaradtak – szigorúan őrzik. Nekem szerencsém volt, miután évekig kérvényeztem, végül engedélyt kaptam, hogy hozzáférhessek az adatokhoz. És akkor

megtaláltam, amit kerestem. – Bólintott. – Igen. Csak egyetlen Fujuki Dzsunzó főhadnagy volt 1937-ben Nankingban. Egyetlenegy. A nankingi janvangje. Az ördög – a pokol őrzője. Az ember, aki emberhúsra vadászott, hogy meggyógyítsa magát. – Megdörzsölte a homlokát, amitől összeráncolódott a bőre. – Mint az összes többi katona, mint majdnem minden japán polgár, aki a háború után visszatért Kínából, Fujuki is hozott magával egy dobozt. – Si Csungming kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa a doboz méretét és formáját. – A nyakában lógott. – Igen – mondtam halkan. Emlékeztem rá. Egy fehér díszdoboz volt, mely a Tokió Torony melletti lakása folyosóján volt kiállítva díszkivilágításban. Egy katonatárs hamvait kellett volna visszahoznia benne Japánba, de Fujuki másra használta. – És a kislányom holttestével együtt valami mást is magával hozott. – Si Csungming szomorúan nézett a sok-sok papírra. – Egy szülő gyászát. Magával húzott innen egy kötelet… – kezét a szívére tette – erről a helyről az örökkévalóságba. Egy kötelet, melyet sosem lehet elszakítani vagy lerázni magunkról. Soha. Egy jó darabig mindketten hallgattunk. Csupán a fákat lehetett hallani odakintről, ahogy mozognak a szélben, és időnként lehajolnak, hogy ágaikkal finoman végigsimítsák az ablaküveget. Végül Si Csungming megtöröite a szemét, felállt, és lassan a szoba közepére gurította a filmvetítőt. Bedugta a csatlakozóba, majd esetlenül átsétált az ablakhoz, ahol egy kicsi, összecsukható vetítővászon állt. Lehúzta, és a végét az állványhoz rögzítette. – Tessék – mondta, miközben kinyitott egy alsó fiókot, és kivett belőle egy rozsdásodó filmdobozt. – Ez lesz az első alkalom, hogy megmutatom valakinek. A mai napig biztosra veszem, hogy a férfi, aki felvette ezt a filmet, megbánta tettét. Biztos vagyok benne, hogy Japánba visszatértekor terjesztette volna – még akkor is, ha ez a halálát jelentette volna. Ő mégis halott, a film pedig itt van. Én vigyáztam rá. – Megrázta a fejét, és fanyarul elmosolyodott. – Milyen ironikus. Hozzám lépett, és elém tartotta a dobozt, hogy belenézzek. – Meg fogja mutatni nekem – suttogtam, és a filmre meredtem. Megtörténik: a narancssárga fedelű könyv szavainak beigazolódása, a bizonyíték, melyet annyi éven át kerestem, ami

alátámasztja, hogy nem az én kitalációm volt – egyetlen részletet sem én találtam ki. – Igen. Azt hiszi, tudja, mit fog érezni a filmmel kapcsolatban, igaz? Évekig kutatta Nankingot, és minden beszámolót elolvasott vele kapcsolatban. Százszor lejátszotta ezt a filmet a fejében. Azt gondolja, tudja, mit fog látni, és úgy gondolja, iszonyatos lesz. Nem igaz? Bódultán bólintottam. – Nos, akkor téved. Ennél sokkal többet fog látni. – Feltette a szemüvegét, és a filmet a vetítőgépbe fűzte. – Látni fog mindent és még többet. Akármilyen undorítónak is képzeli, akármilyen undorító legyen is a nankingi janvangje, ezen a filmen van valaki, aki még nála is visszataszítóbb. – Ki? – kérdeztem halkan. – Ki lehet rosszabb? – Én. Én vagyok rosszabb. Látni fog engem, amint sokkal visszataszítóbb vagyok, mint Fujuki. – Megköszörülte a torkát, a falhoz ment, és lekapcsolta a lámpát. A sötétben hallottam, ahogy a vetítő körül babrál. – Ez az egyik ok, amiért eddig senki sem láthatta ezt a filmet. Mert egy öregember, aki ezernyi bölcs szót mondott a múlttal való szembenézésről, nem tudja, nem képes elfogadni a sajátját. A gépezet életre kelt, és a szobát megtöltötte a képnyíláson átzörgő film kattogó hangja. Si Csungming nagy gonddal tárolhatta ezt a filmet: nem mállott szét, nem töredezett meg, és a polimerek sem váltak folyékonnyá. Megjelentek az első filmkockák, a kép kitisztult. Egy ember kelt életre rajta: vékony, ijedt tekintetű férfi, aki egy havas erdő közepén állt. Felig lehajolt, és vad tekintettel nézte a kamerát, mintha rá akarná vetni magát. Felállt a szőr a hátamon. Ez Si Csungming volt. Si Csungming fiatal korában. Egy világnyi távolságra. Tett egy lépést a kamera felé, és közben folyamatosan kiabált hangtalanul a lencsébe. Már szinte úgy tűnt, előrelendül, amikor valami a látóterünkön kívül elvonta a figyelmét. Megfordult, és futni kezdett az ellenkező irányba. A kamera zötykölődve követte lefelé az ösvényen. Si Csungming karjai kalimpáltak a levegőben, ahogy faágakat és vízmosásokat ugrott át. Annyira vékony volt, mint egy pálcikaemberke, nem nagyobb,

mint egy makett lötyögős ruhában. Előtte, az ösvény alján két homályos alak tűnt fel szőrmebéléses nagykabátba burkolózva, háttal a kamerának. Közel álltak egymáshoz, és egy földön fekvő alakot néztek. A vetítőgép hangosan kattogott, és ahogy a kamera közelebb ért az alakhoz, a kép ugrálni kezdett. Aztán az egyik íérfi csodálkozva hátrafordult. Elgyötört, kifejezéstelen szemekkel először az apró kínai férfira nézett, majd a kamerára. Si Csungming lelassított, és az operatőr bizonyára leengedte a felvevőgépet, mert a következő néhány képkockán csak havat, faleveleket és lábakat láttam. A vetítőgép kattogásán túl el tudtam képzelni a hegyoldal zaját, a zihálást, a felszerelés zörgését, a lábak alatt elpattanó faágak reccsenését. A kamerát újra felemelte az operatőr, és ezúttal közelebbről vette az eseményeket. Egy-két méterre állt a másik férfi mögött. Szünet következett, kivehető tétovázás. A kamera kihívóan előretolakodott, közel kúszott hozzá, ő pedig hirtelen megfordult, félelmetesen gyorsan, és egyenesen a lencsébe bámult. Egy csillag a sapkáján elkapta a napfényt és felcsillant egy pillanatra. Visszatartottam a lélegzetem. Milyen könnyű volt felismerni valakit ötven év távlatából. Fiatalos arc volt, mintha fából vésték volna ki, de beteg volt, nagyon beteg. Szürke és verejtékező. A szeme azonban nem változott. A kamera kurbli-mechanikája akkor valószínűleg leállt, mert eltűnt a kép, egy ugráló összeillesztés zörgött végig a vetítőn, mint egy vonat a kisiklás szélén, majd hirtelen egy másik szögből tűnt fel Fujuki, aki izzadtan állt, nehezen vette a levegőt, és kis gőzpamacsokat eresztgetett a szájából. Kicsit előregörnyedt, és amikor a kamera hátrébb ment, láttam, hogy éppen szuronyt helyezett a puskájára. Lábánál egy nő feküdt a hátán, csipaója felhúzva a dereka fölé, elszakított nadrágja látni engedte hasának sötét domborulatát. – A feleségem – mondta Si Csungming csendesen, és szemeit a filmre szegezte, mintha egy álmot nézne. – Ő volt a feleségem. Fujuki valamit kiabált a kamerába, integetett és vicsorgott, kimutatva macskaszerű fogait. A kamera leereszkedett, mintha elbátortalanodott volna a tekintetétől. Lassan hátrált, és a kép

kiszélesedett. A kép sarkában megláttam a motorbiciklit egy fatörzsnek támasztva. A másik katona levette a kabátját, és nagy karjait Si Csungming köré fonta, akinek szája hangtalan, gyötrődő kiáltásra nyílt. Tekergeti és küzdött, de a katona szorosan tartotta. Senkit sem érdekelt az esedezése. Mindenki Fujukit nézte. Ami ezután történt, még évekig élt bennem. A dolog, amiről mindenki azt mondta, csak a képzeletemben létezett, most maga a szemcsés igazság volt, mely a képernyőn fekete-fehér pettyekben kúszott keresztül. Annyira más volt, mint ahogyan én képzeltem: az én változatom szerint a szélek tisztán láthatóak voltak, az alakok nem mosódtak el és nem ugráltak, nem folytak bele a háttérbe. Az én változatomban a művelet maga gyors és kifinomult volt, mint egy szamurájtánc. Ez viszont valami egészen más volt. Otromba és ügyetlen. Fujuki betekerte szuronyát a puskacsőbe, majd két kézre fogta a fegyvert, mint egy kardot, és teljes erejéből belevágta a nő védtelen hasába. Két erőteljes mozdulat volt. Az első szúrásra a nő megrándult, karjait különös módon, amúgy mellékesen felemelte, ahogy időnként a nők teszik, hogy kilazítsanak egy vállizmot, és a kést, amit a kezében tartott, a hóba ejtette. A második csapásra hirtelen felült, karjait pedig maga elé nyújtotta, mint egy bábu. De még mielőtt egészen fel tudott volna emelkedni, elhagyta az ereje, hirtelen visszazuhant, és kissé az oldalára fordult. Többé nem mozdult. Egy egyre terjedő, sötét folt jelent meg körülötte, mintha egy angyal lassan széttárta volna a szárnyát körülötte. Olyan kegyetlenül hirtelen történt minden, hogy még ötvenhárom évvel később is éreztem a döbbenetet, mely az erdőre telepedett. A másik katona arca elernyedt, az operatőr pedig valószínűleg térdre esett, mert a kép ugrott egyet. Amikor visszanyerte önuralmát, és sikerült felegyenesednie, Fujuki főhadnagy benyúlt a testen létrehozott lyukba. Először egy kart húzott elő, majd az egész gőzölgő csecsemőt. A hóba dobta néhány méterrel arrébb, lustán még egyszer az anya üres hasába döfte a szuronyt, és elgondolkodva harapdálta a száját, mintha lenne odabent még valami. A fiatal katona kezét a szájához kapta és odébb bukdácsolt, elengedve Si Csungminget, aki előreszaladt,

és a feketedő hóra vetette magát. Négykézlábra ereszkedett, magához szorította a babát, és ügyetlenül a feleségéhez mászott. Néhány centire volt tőle, az arcába kiabált, élettelen szemeibe. Ekkor az operatőr elmozdult egy kicsit, és látni engedte Fujukit, ahogy Si Csungming fölött áll, és egy kis pisztolyt, egy „bébi nambut” tart egyenesen a fejére célozva. Beletelt egy-két pillanatba, mire Si Csungming megértette, mi történik. Fujuki kibiztosította a fegyvert, és egy egyszerű, világszerte ismert gesztussal kinyújtotta szabad karját. Add ide. Add ide. Sí Csungming térdre küzdötte magát, miközben a kisbabát továbbra is a mellkasához szorította, szemét pedig egy pillanatra sem vette le a kinyújtott karról. Fujuki lassan felhúzta a pisztoly kakasát, és meghúzta a ravaszt. Si Csungming összerándult, de a golyó nem találta el, kétlépésnyire mögötte lyukat fúrt a hóba. Fujuki tett egy lépést előre, és a pisztoly csövét a fejéhez szorította. Si Csungming remegve és sírva nézett fel foglyul ejtője arcába. Minden ott volt a szemében, feleségének és kisbabájuknak hosszú, kanyargós története, és a kérdés: „Miért mi, miért most, miért itt?” Egy történet, mely a múltba vezetett. Valahogy tudtam, mi fog történni ezután. Éreztem, ahogy minden felgyorsul. Hirtelen megértettem, miért tartotta titokban Si Csungming ezt a filmet oly sok éven keresztül. Döntenie kellett a saját és a karjában tartott baba élete között. Olyan sokáig nézett meredten a kinyújtott karra, hogy a kamerából kifogyott a film, és lement egy újabb illesztés. Amikor visszajött a kép, még mindig csak bámulta. Könny gördült le az arcán. Tenyeremet a homlokomhoz szorítottam, és alig mertem levegőt venni. Tudatában voltam annak, hogy az öreg Si Csungming a hátam mögött ül csendben. A fiatal Si Csungming végül felemelte a babát és óvatosan Fujuki karjába helyezte. Lehajtotta a fejét, aztán felküzdötte magát, és kimerülten a fák közé sétált. Senki sem állította meg. Lassan ment, egy kicsit sántított. Mindenki mozdulatlanul állt. A másik katona néhány méterrel messzebb állt a hóban lehajtott fejjel, arcát a tenyerébe temette. Fujuki végül megfordult, mondott valamit a kamerába, a

babát felemelte a lábánál fogva, és úgy nézegette, mint egy nyúzott nyulat. Visszafojtottam a lélegzetemet. Ez volt az. Ez volt a kulcsfontosságú pillanat. Fujuki a babára nézett különös, elmélyült arckifejezéssel, mintha a csecsemő tudta volna a választ egy fontos kérdésre. Aztán szabad kezével kihúzta gumiövét, a lába köré tekerte, és szorosan a derekára csatolta. Hagyta, hogy csak himbálózzon fejjel lefelé, arccal a föld felé. Ott kalimpált pár percig, aztán karjai begörbültek. Előrehajoltam, és megragadtam a szék karfáját. Igen. Mozogtak a karjai. Szája kinyílt egy párszor, mellkasa fel-le járt, és arca összegyűrődött a sírástól. Életben volt. Kitekeredett, és vakon kinyúlt a karjával. Ösztönösen megpróbálta megragadni Fujuki lábát, aki forogni kezdett, amitől a baba úgy lebbent ki, mint egy táncos szoknyája. Fujuki újra és újra megismételte ezt a mutatványt, mutogatta magát a kamerának, és hagyta, hogy a baba teste nekicsapódjon egyenruhás combjának. Közben mosolygott, és magyarázott valamit. Amikor megállt, a baba újra ösztönös markolászásba kezdett. A film végigszaladt a vezetéksíneken, és amikor végre lefutott, úgy éreztem, mintha kipréselték volna belőlem a levegőt. A térdemre hajoltam, mint aki imádkozik. Si Csungming lekapcsolta a vetítőgépet, és csak állt. Engem nézett a földön. Az egyetlen hang az irodában az esetlen régi óra kattogása volt a kandallópárkányon. – Ez az, amire számított? Ruhám ujjával letöröltem az arcomat. – Igen – feleltem. – Még élt. Ezt írták a könyvben is. A babák még éltek, amikor kivették őket. – Ó, igen – mondta Si Csungming egészen halkan. – Életben volt. – Évekig azt hittem, hogy ez csak az én agyszüleményem. Mindenki azt mondta, őrült vagyok, hogy egyetlen csecsemő sem élné túl… azt. – Zsebemben zsebkendő után kotorásztam, és megtöröltem a szemem. – Most már tudom, hogy nem csak képzeltem. Csak ezt akartam tudni. Hallottam, hogy leül. Odakint a hópelyhek hirtelen fényesnek tűntek, mintha alulról világították volna meg őket. Emlékszem,

az jutott eszembe, hogy olyanok, akar a földre zuhanó apró angyalok. – Sosem fogom megtudni, mennyi ideig élt még – mondta. – Mindennap imádkozom, hogy ne túl sokáig. – Üres tekintettel nézett körbe az irodán, mintha keresne valamit, amin megpihentethetné a szemét. – Azt hallottam, hogy Fujuki ezután meggyógyult. Megölte a lányomat, és nem sokkal később megszűntek a panaszai. Placeboeffektus volt, meglehetősen véletlenszerű. A malária amúgy is elmúlt volna… Tekintete összetalálkozott az enyémmel, és hosszasan néztünk egymásra. Akkor és ott, ahogy Si Csungming irodájának padlóján ültem, valami borzasztó és elkerülhetetlen dolog támadt fel bennem: annak tudata, hogy nincs menekülés. Élve vagy holtan, de gyermekeink magukhoz láncolnak minket örökre. Si Csungminghez hasonlóan, én magam is örök kapoccsal fogok kötődni halott kislányomhoz. Örökre velem lesz. Felálltam és felvettem a táskám. – Az én kislányom is meghalt – mondtam halkan, lehajtott fejjel. – Ezért vagyok itt. Tudta? Si Csungming rám emelte a tekintetét. – Sosem értettem igazán, hogy miért jött el hozzám. – Mert én tettem. Én magam. – Kézfejemmel letöröltem a könnyeimet. – Én magam öltem meg a kislányomat. Egy késsel. Si Csungming nem szólalt meg. Szörnyű döbbenet jelent meg a szemében. Bólintottam. – Tudom. Ez borzasztó, és nincs mentségem. Tudom.. De nem akartam… nem akartam megölni. Azt hittem, életben marad. Olvastam a nankingi csecsemőkről a narancsszínű könyvben, és valamiért azt hittem, hogy az én kisbabám is túléli… – a székre huppantam és remegő kezeimet néztem. – Azt hittem, jól lesz, és majd elviszik valahova, ahol a… a szüleim nem találnak rá. Si Csungming a hátamra tette a kezét. Kis idő múlva felsóhajtott és megszólalt: – Tudja, mit? Én olyan embernek tartom magam, aki elég jól ismeri a szomorúságot. De erre – erre nem találok szavakat. Erre nincsenek szavak. – Ne aggódjon. Maga kedves volt, mindig azt mondta, hogy a tudatlanság nem egyenlő a gonoszsággal, bár én tudom… –

megtöröltem a szemem. – Tudom. Soha nem lehet igazán megbocsátani egy olyannak, mint én.

63

Hogyan mérhető az erő, melyet az elme gyakorol a test felett? Fujuki sohasem kételkedhetett benne, hogy Si Csungming babájának apró, mumifikálódott holtteste rejti az örök élet titkát. Sohasem hitte volna el, hogy amit az évek során olyan gondosan őrzött és apránként megevett, csak egy placebo volt, és hogy ami valójában életben tartotta, az saját hitének ereje volt. Azok, akik körülvették, szintén hittek benne. Amikor álmában meghalt, alig két héttel Si Csungming kisbabájának ellopása után, a környezete teljes meggyőződéssel hitte, hogy azért halt meg, mert elvesztette titkos elixírjét. Voltak azonban olyan szkeptikusok, akik titkon azon merengtek, Fujuki halálát vajon nem az a hirtelen érdeklődés okozta megerőltetés idézte-e elő, melyet az USA Igazságügyi Szakosztályának egyik munkacsoportja szentelt neki. Ez egy kicsi, elhivatott csapat volt, mely háborús bűnösök felkutatására specializálódott. A csapat tagjai örömmel kaptak hírt egy bizonyos Si Csungming professzorról, aki korábban a Csiangszu és a Tódai egyetemeken tanított. Most, hogy lánya földi maradványait biztos helyen tudhatta, Si Csungming kinyílt, mint egy kagyló a meleg vízben. Ötvenhárom éven át erre készült, és most, hogy lányát visszaszerezte, minden előtört belőle: jegyzetei, a katonák dögcédulái, egységjelentések 1937-ből és fényképek Fujuki főhadnagyról. Mindent összecsomagoltunk, és küldönccel Washington D. C.-be küldtük, a Pennsylvania Avenue-ra. Kicsivel később egy 16 mm-es film is befutott a Csendes-óceánon keresztül, egy szemcsés fekete-fehér film, melyen a csapatnak sikerült azonosítania Fujukit. Néhányan azt suttogták, hogy valami hiányzott a filmből. Néhány friss vágáshelyre mutattak, és azt állították, nemrég több részt eltávolítottak belőle. Az én ötletem volt, hogy vegyük ki azokat a filmkockákat, melyek Si Csungminget ábrázolják, ahogy

átadja a gyermekét. Én magam csináltam a vágást egy nankingi hotelszobában, durván, ollóval és celluxszal. Én döntöttem helyette, és ráerőltettem az akaratomat, Nem hagyhattam, hogy mártírt csináljon magából. Ilyen egyszerű volt az egész. Buborékos fóliába csomagoltam a filmet, és fekete filctollal gondosan megcímeztem a csomagot. Dr. Michael Burana részére, IWG, Igazságügyi Szakosztály. Elküldhettem volna egy példányt az angliai orvosaimnak is, vagy a nővérnek, aki éjszakánként az ágyam mellett guggolt. De erre nem volt szükség, mert történt valami. Idősebb voltam, és nagyon-nagyon sokat tanultam. Már ösztönösen tudtam, mi származott tudatlanságból, és mi őrületből. Nem kellett már bizonyítanom semmit senkinek. Még magamnak sem. – Most már vége van – mondta Si Csungming. – És tényleg, már látom, hogy a feleségemnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy az idő állandóan körbejár, mert íme, itt vagyunk. Visszatértünk mindennek a kezdetéhez. Fehér decemberi reggel volt, a nap vakítóan verődött vissza a hóról, miközben a fák között álltunk a Bíbor-hegyen. Lábunknál egy friss, sekély gödör, Si Csungming pedig egy apró csomagot tartott a karjában lenvászonba bugyolálva. Nem tartott sokáig, hogy megtalálja azt a helyet, ahol feladta a lányát. Néhány dolog megváltozott a hegyoldalon az elmúlt ötvenhárom évben: most apró villamosok csillantak meg pirosan a fák között, és turistákat szállítottak fel a mauzóleumhoz. Alattunk Nanking egy felnőtt 20. századi várossá nőtte ki magát felhőkarcolóival és fényreklámjaival. Vannak azonban dolgok, amik nem változtak.: a nap, ahogy megcsillan a bronzazimuton, a feketefenyők, ahogy roskadoznak a hó súlya alatt, a hatalmas kőteknős, mely még mindig ott állt az árnyékban, szenvtelenül nézve a fákat, melyek megnőttek, elszórták magvaikat a lejtőn, elpusztultak és újra kihajtottak. A kisbaba maradványait fehérbe öltöztettük, és a kis csomagra egy apró jázmingallyat kötöttem. A Virágeső Teraszon egy boltban vettem egy fehér csipaót, hogy a temetésre a hagyományoknak megfelelően öltözhessek fel. Először viseltem fehéret életemben, és úgy véltem, jól áll nekem. Si Csungming öltönyben volt, karján fekete szalag. Azt mondta, egyetlen

szülőnek sem lenne szabad részt vennie saját gyermeke temetésén. Amikor a gödörbe lépett, azt mondta, hogy nem kellene itt lennie, és semmiképpen se kellene a sírban állnia, és ezt a kis batyut a földbe helyeznie. Az etikettet kellene követnie, és a sír bal oldalán állnia, elfordítva a szemét. – „De” – mondta halkan, miközben földet kapart a kicsiny szemfedélre – „mi olyan, amilyennek lennie kellene manapság?” Hallgattam. Egy szitakötő figyelt bennünket. Különös volt, hogy egy kis állat, melynek nem is szabadna életben lennie a tél közepén, eljött és egy faágon megpihenve nézte, ahogy eltemetünk egy csecsemőt. Addig bámultam, míg végül Si Csungming megérintette a karomat, mondott halkan valamit, és visszafordult a sír felé. Meggyújtott egy kis füstölőt, beleszúrta a földbe, én pedig keresztény módon keresztet vetettem, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Aztán együtt visszasétáltunk a fák között az autóhoz. Mögöttünk a szitakötő felröppent az ágról, a füstölő füstje pedig felszállt az aráliabokrok fölé, és lassan kúszott felfelé a hegy peremén a szikomorfákon keresztül ki a kékségbe. Si Csungming hat héttel később meghalt egy kórházban a Csungsan úton. Ott voltam az ágya mellett. Utolsó napjaiban egyre csak azt kérdezgette: „Mondja csak, mit gondol, mit érezhetett?" Nem tudtam, mit feleljek. Mindig is világos volt számomra, hogy az emberi szív egészen kifordul önmagából, hogy tartozhasson valakihez, az első és legközelebbi melegség után nyúl és áhítozik, miért lenne más egy kisbaba szíve? De ezt nem mondtam el Si Csungmingnek, mert biztos voltam benne, hogy legsötétebb pillanataiban azon töprengett, hogy az egyetlen emberi lény, aki után kislánya kinyújtotta a kezét, az egyetlen, aki iránt szeretetet érzett, Fujuki Dzsunzó volte? És ha nem tudtam felelni Si Csungmingnek, van-e bármi reményem arra, hogy egyszer majd felelhetek neked, névtelen leányom? Most annyit tudok mondani, hogy tudatlanságból cselekedtem, hogy mindennap gondolok rád, bár sosem fogom tudni, hogyan mérjem az életed, a létezésedet. Talán még lélek

sem voltál – talán még olyan messzire sem jutottál. Talán egy szellem voltál, vagy egy fényvillanás. Talán egy kicsi holdlélek. Sosem hagyok fel annak latolgatásával, hogy merre lehetsz – hogy újra feltámadsz-e egy másik világban, vagy már meg is tetted, hogy békében és szeretetben élsz-e valahol egy távoli országban, melyet én sosem keresek fel. De egy dologban biztos vagyok: biztosan tudom, hogy ha visszatértél, az első dolog, amit tettél, hogy arcodat a nap felé fordítottad. Mert ha valamit megtanulhattál, elveszett kisbabám, az az, hogy ezen a világon egyikünknek sem adatott eltékozolható idő.

A szerző megjegyzése

1937-ben, négy évvel azelőtt, hogy az USA belépett volna a második világháborúba a Pearl Harbor elleni támadás miatt, a japán erők bevonultak Kínába, és bevették a fővárost, Nankingot. Az ezt követő események meghaladták minden kínai legszörnyűbb félelmeit, mivel a megszálló hadsereg négy hétig tartó őrjöngésbe kezdett, mely során a civil lakosokat megerőszakolták, megkínozták, megcsonkították, illetve megölték. Mi késztetett egy egyébként fegyelmezett hadsereget arra, hogy így viselkedjen? Nos, ezt hosszú ideje vitatják (a japán katona lelkiállapotának kiváló elemzése Rutil Benedict klasszikus műve, a The Chrysanthemum and the Sword). Mégis, talán a leginkább vitatott kérdés a civil áldozatok száma. Kínában néhányan azt állítják, hogy négyszázezren haltak meg azon a télen; Japánban meg páran azt állítják, a civil áldozatok száma nem volt több, mint egy tucat. A történelmet, ahogy ismételten szembesülünk vele, a győztesek írják, de újraírja sok más fél is: revizionisták, politikusok, hírnévre áhítozó akadémikusok, és bizonyos fokig az amerikaiak, akik megkísérelték megpuhítani Japánt, felismerve a földrajzi helyzetéből fakadó, stratégiailag előnyös pozícióját a kommunizmus elleni harcban. A történelem kaméleon módjára változhat, és a tőle megkívánt választ tükrözi vissza. Amíg minden érintett résztvevő mást állít, addig kevés remény van arra, hogy egy nemzetközileg elismert veszteségmutatót tudjanak felállítani. Egy részben feltárt tömegsírban, a hivatalos Csiangdongmen emlékhelyen Nanking látogatói szemügyre vehetik az 1937-ben megölt, azonosítatlan polgári áldozatok összekeveredett maradványait. Ezeket a csontokat nézve az a gondolat ütött szíven, hogy akármennyi volt is az áldozatok száma, akármilyen nagy vagy kicsi, négyszázezer vagy tíz, ezen elfelejtett polgárok

mindegyike megérdemli tiszteletünket azért, amit képvisel: az apró emberi élet óriási tragédiáját. A mészárlásról töredékekben jutottak el hozzánk a bizonyítékok: szemtanúk beszámolói, fényképek és néhány méternyi homályos 16 mm-es film, melyet John Magee tiszteletes vett fel. Si Csungming filmje fikció, de nem kizárt, hogy több felvétel is létezik még, mely nem került napvilágra a japán holokauszttagadóktól való félelem miatt. Tény viszont, hogy Magee filmjének egy kópiája, melyet egy civil vitt Japánba azzal a céllal, hogy terjessze, gyorsan és titokzatos körülmények között nyomtalanul eltűnt. Mivel csak szórványos, illetve anekdotális bizonyítékokkal rendelkezünk, nem könnyű feladat megtalálni a helyes utat a szenzációhajhászok és a ködösítők között. Végül két ember művére támaszkodtam óriási mértékben, amikor megírtam ezt a fiktív történetet. Iris Chang The Rape of Nanking című könyve volt az első komoly kísérlet arra, hogy felhívja a tömegek figyelmét a mészárlásra. Azonban talán még ennél is többet köszönhetek Honda Katsuichi művének. Honda japán újságíró, aki 1971 óta azon dolgozott, hogy az igazságot tálalja szkeptikus nemzetének. Annak ellenére, hogy a japánok nemrég vízválasztóhoz érkeztek a múltjuk értékelésében – a nankingi inváziót óvatosan újra beillesztették az iskolai tananyagba, és akik átélték az eseményeket, azok soha nem fogják elfelejteni a japán szülők megdöbbent és zavarodott könnyeit, amikor megtudták az igazat a gyermekeiktől –, Honda Katsuichi névtelenségben él a jobboldal támadásaitól való félelmében. 1999-es könyve, mely szemtanúk beszámolóinak a gyűjteménye, a The Nanking Massacre, számos szemtanú leírását tartalmazza egy „hullahegyről”, valahol a Tigris-hegy környékén, az élő emberi toronyról, mely a puszta levegőben próbált biztonságra lelni. Tartalmaz egy szinte elviselhetetlenül első kézből származó beszámolót egy meg nem született csecsemőről, melyet az anyja hasából vágott ki egy japán tiszt. Honda műve mellett a következők munkáit tanulmányoztam: John Blake; Annie Blunt a Bright Futures Mental Health Foundationtől; Jim Breen a Monash University-n (akinek kiváló kandzsi-adatbázisa megtalálható a www.csse.monash.edu.au honlapon); Nick Burton; John Dower (Embracing Defeat);

George Forty (Japanese Army Handbook); Hiro Hitomi; Hiroaki Kobayashi; Alistair Morrison; Chigusa Ogino; Anna Valdinger; és mindenki a tokiói British Councilban. A fennmaradó hibákat sajátomként ismerem el. Köszönet Tokió városának, amiért megengedte, hogy belekontárkodjam kivételes földrajzába, Selina Walkernek és Broo Dohertynek hitükért és energiájukért, valamint a többieknek: Linda és Laura Downingnak, Jane Gregorynek, Patrick Janson-Smithnek, Margaret O. W. O. Murphnek, Lisanne Radice-nek és Gilly Vaulkhardnak. Külön köszönet a nagy Mairinak. És végül, de nem utolsósorban köszönet az állhatatosoknak, a hű barátoknak, akiket egy szív kívánhat magának: Kaith és Lotte Quinn-nek. A fordító megjegyzése A kínai neveket és kifejezéseket nagyrészt a Kínai Népköztársaság hivatalos pidzsin rendszerében írtam át. Kivételt képeznek az olyan nevek vagy kifejezések, melyek nyugaton a Wade-Giles-féle formájukban ismertek. Ide tartozik (zárójelben a pidzsin formával) a Szun Jat-szen (Szun Jihszian), a Kuomintang (Guomindang), a Csiang Kaj-sek (Csang Csicsi), és mindenekelőtt a város, amit az 1930-as években úgy ismertek, mint Nanking, most pedig a pidzsinben Nancsingként szerepel. A kínai és japán szavak magyar átírásához az 1952 óta érvényben levő ún. népszerű magyar átírást használtam.