Douglas Preston Lincoln Child HALÁLOS KÍSÉRLET

VILÁGSIKEREK

Douglas Preston Lincoln Child

HALÁLOS KÍSÉRLET

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Mount Dragon Copyright © 1996 by Douglas Preston and Lincoln Child Hungarian translation © MÁRTHA BENCE © GENERAL PRESS KIADÓ

Fordította MÁRTHA BENCE Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fezt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fa* 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő MIHÁLY KRISZTINA Készült 26,5 nyomdai ív terjedelemben. Kiadói munkaszám 3069-10

Az idősebb Jerome Prestonnak D. P.

Luchie-nak, a szüleimnek és Nina Sollemak L C.

Az univerzumra kiáltó jelképeink Szállnak, mint a vadász nyilai A sötét égbolton. Húst szaggatva találnak célba. Rohannak, mint lángnyelvek a prérin, A bölényeket megriasztják. FRANKLIN BURT A Világvégéből egy pillantás is bőven elég. SUSAN WRIGHT/ROBERT L. SINSHEIMER, Atomtudósok Közlönye

Köszönetnyilvánítás

Először is szeretnénk megköszönni mindent az ügynökeinknek, Harvey Klingernek és a CAA-nél Matthew Snydernek. Uraim, emeljük a legjobb minőségű felvidéki Scotchcsal telt poharunkat az önök egészségére: a munka el sem indult volna az önök segítsége és biztatása nélkül. A Tor/Forge-nál sokaknak tartozunk köszönettel: Tom Doherty-nek nagyra értékeljük meglátásait és fáradhatatlan támogatását, Bob Gleason az elejétől fogva hitt bennünk, Linda Quinton okos marketingtanácsokat adott, Natalia Aponte, Karen Lovell és Stephen de las Heras a szöveg véglegesítésében segédkezett. A technikai részekért köszönettel tartozunk dr. Lee Sucknónak, dr. Brian Benjaminnak, dr. Frank Calabresének és dr. Tom Benjaminnak. Lincoln Child szeretne köszönetet mondani Denis Kellynek, a barátnak, jó tündérnek és rendíthetetlen siratófalnak. Köszönet Juliette-nek, aki a megértés és a türelem megtestesülése. Köszönjük Chris Englandnek, hogy bevezetett minket az utcai szleng használatába. Egy háború előtti Gibson Granadát és számtalan halom csokis teasüteményt köszönünk Tony Trischkának, aki bendzsózott nekünk, meghallgatta a sirámainkat, és mindig volt egy jó szava. Douglas Preston szeretné megköszönni feleségének, Christine-nek, aki nem kevesebbszer, mint négyszer kelt át vele a Jornada del Muerto sivatagon, és Selenenek, aki számtalan egyéb módon segített. Aletheia is nagyszerű társunk volt, amikor a Jornadában kempingeztünk, pedig még csak háromhetes volt. Köszönöm testvéremnek, Dicknek, a The Hot Zone szerzőjének. Köszönet a Smithsonian és a New Mexico magazinoknak, akik anyagilag is támogatták az ókori Spanyol Ösvény felderítését, amit a Királyok Útjának neveznek. Walter Nelson, Roeliff Annon és Silvio Mazzarese lóháton utazta keresztül velünk a Jornadát, kiváló társaság voltak. Szeretnénk megemlíteni azt a néhány embert, aki megengedte nekünk, hogy átlovagoljunk a földjén: Ben és Jane Cain (Bar Cross Ranch), Evelyn Fite (Fite Ranch), Shane Shannon (Armandaris Ranch), Tom Waddell (Armandaris), Ted Tumer és Jane Fonda (az Armandaris tulajdonosai) és ifj. Harry F. Thompson (Thompson Ranches). Gabrielle Palmer a helyi történelem pontos adataival látott el minket. Külön köszönettel tartozunk Jim Ecklesnek a White Sands Rakétabázis 5000 négyzetkilométerén tett lélegzetelállító túráért. Elnézést kérünk, amiért vettük a bátorságot, és leírtuk, hogy milyen a White Sands Rakétabázis, ami meglátásunk szerint a legbiztonságosabban működő katonai kísérleti telep. Természetesen a területén belül nincs Mount Dragon nevű laboratórium. Végül köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon hozzásegített minket a Mount Dragon és a többi regényünk megírásához: Jim Cush, Larry Bern, Mark Gallagher, Chris Yango, David Thomson, Bay és Ann Rabinowitz, Bob Wincott és a CompuServe irodalmi fórumának tagjai, akik túl sokan vannak ahhoz, hogy felsoroljuk őket. A ti lelkesedésetek segített, hogy ez a könyv megszülethessen.

D. PRESTON – L. CHILD

5

HALÁLOS KÍSÉRLET

Bevezetés

A pázsit túloldaláról érkező hangok olyan elmosódottak voltak, hogy az ember azt hihette, egy holló rikácsol a közeli erdőben, vagy egy szamár bőg a barna folyó melletti ranch felől. Alig háborgatták a tavaszi reggel csendjét. Erősen fülelni kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a hangok sikolyok. A Featherwood Park masszív központi épületét félig eltakarták a körülette álló öreg nyárfák. A főbejárat elől éppen egy magánmentő indult el a felhajtón, kavicsokat szórva szerteszét. Valahol egy önműködő ajtó csukódott be sziszegő hangot adva. A személyzet számára egy eldugott, jelöletlen ajtó volt az épület oldalában. Ahogy Lloyd Fossey közeledett felé, a keze szinte magától pötyögte be a kódot az ajtónyitó számlapján. Minden erejével arra koncentrált, hogy Dvořák 9. szimfóniája a fejében maradjon, de hamarosan egy fintor kíséretében feladta a küzdelmet. Az épület árnyékában állva már túl hangosak voltak a sikolyok. A nővérállomáson folyamatosan csöngő telefonok és papírhalmok fogadták. – Jó reggelt, dr. Fossey – köszöntötte egy nővér. – Jó reggelt – válaszolta, miközben örömmel látta, hogy a nő rengeteg dolga ellenére széles mosollyal üdvözölte. – Csúcsforgalom van ma? – Kettő jött be korán reggel, egyik a másik után – mondta a nővér az egyik kezével papírokat rendezgetve, miközben a másikkal egy jelenléti ívet nyújtott felé. – Aztán itt van még ez is. Gondolom, róla már értesült ön is. – Nem kellett hallgatózni hozzá. – Fossey felcsapta a jelenléti ívet, és a mellényzsebében toll után kotorászott. – Zajongó barátunk is hozzám tartozik? – kérdezte habozva. – Dr. Garriot kapta – válaszolta a nővér, majd felnézett. – Ez az első jött magának. Egy ajtó nyílt ki valahol, és a kiabálás hirtelen felerősödött, a sikolyokra feszült hangú szavak válaszoltak. Aztán az ajtó becsukódott, és újra csak a szokásos irodai hangok hallatszottak. – Szeretném látni az adatlapját – mondta Fossey az ívet átadva, és a fém iratrendező felé nyúlt. Gyorsan átfutotta az általános adatokat, az alany nemét, korát, miközben a fejében újra megpróbálta előidézni Dvořák futamait. A szeme megakadt, amikor a Kényszerkezelési Osztály feliratot meglátta. – Látta az elsőt, aki ma bejött? – kérdezte gyorsan. A nővér megrázta a fejét. – Beszéljen Willel. Ő vitte le a beteget körülbelül egy órával ezelőtt.

A Featherwood Park Kényszerkezelési Osztályának csak egyetlen ablaka volt, ami a biztonsági személyzet épületéből nézett rá arra a lépcsőházra, ami a Kettes Szárny pincéjébe vezetett. Ahogy dr. Fossey megnyomta a csengőt, a plexiajtó túl-


6

HALÁLOS KÍSÉRLET

oldalán feltűnt Will Hartung sápadt, bozontos feje. Will eltűnt szem elől, az ajtó pedig pisztolylövésszerű hanggal nyílt ki. – Mizujs, doktorom? – kérdezte Hartung a pultja mögé visszacsúszva, miközben félretette az éppen olvasott Shakespeare-szonetteket. – Minden a legnagyobb rendben, Mr. W. H. – válaszolta Fossey a könyvre pillantva. – Nagyon vicces, dr. Fossey. Micsoda pazarlás az ön tehetségét az orvosi pályára vesztegetni. – Will szívott egyet az orrán, és átadta neki a naplót. A pult másik oldalán az új medikus kórlapokat töltött ki. – Mondjon valamit a reggeli vendégünkről – mondta Fossey, miközben aláírta, és visszaadta a naplót, a fém iratrendezőt pedig a hóna alá csapta. – Nem leszek hosszú – vonta meg a vállát Will. – Nincs nagyon mit mondani róla, ami nem is csoda, ha csak az utóbbi órákban belépumpált Haldol-bőségszarut nézzük. Fossey fintorogva újra felcsapta az iratrendezőt, ezúttal a beteg gyógyszernaplójánál. – Te jó ég! Tizenkét óránként száz milligramm? – Az Albuquerque Központban biztosan szerelmesek a piruláikba – mondta Will, folyamatosan vonogatva a vállát. – Gyorsan megcsinálom az előzetes vizsgálatokat, és átírom a gyógyszerezését – mondta Fossey. – Azonnal álljunk le a Haldollal, mert amíg olyan, mint egy padlizsán, még rendesen megvizsgálni sem tudom. – A hatosban van – mondta Will. – Jöjjön, odakísérem.

A belső ajtó fölött nagy, piros betűkkel az alábbi felirat állt: VIGYÁZAT, SZÖKÉSI KOCKÁZAT! Az új tisztiszolga két lapátfoga között szuszogva beengedte őket. – Tudja, mennyire nem szeretem, ha újonnan érkezetteket előzetes vizsgálat nélkül a Kényszerkezelésibe tesznek – mondta Fossey, miközben elindultak a hűvös, barátságtalan folyosón. – A betegben kialakít egy képet az egész intézményről, és máris mínuszban vagyunk, mielőtt munkához láthatnánk. – Nem én találtam ki, doki – válaszolta Will, és megállt egy lerobbant fekete ajtó előtt. – Az albuquerque-iektől pontos utasítások érkeztek erre nézve. – Kinyitotta az ajtó zárját, és elhúzta a súlyos reteszt. – Akarja, hogy bemenjek magával? – kérdezte habozva. Fossey megrázta a fejét. – Majd hívom, ha esetleg begerjed. A beteg háton feküdt a túlméretezett mobil hordágyon, karjai a teste mellett voltak, lábait egyenesen kinyújtotta. Az ajtóból Fossey nem látta az arckifejezését, csak jelentős méretű orrot és néhány napos borostával borított, dupla dudoros állat látott. A doktor becsukta az ajtót, és közelebb lépett. Egyszerűen képtelen volt megszokni, ahogy a padlózat besüppedt a léptei alatt. Szemét a betegen tartotta. A hordágyon keresztbe végigfutó, vastag vászonkötél alatt az erősen lekötözött férfi mellkasa lassan, ritmikusan emelkedett. Egy másik vászonkötél futott a hordágy végétől, amit szorosan átfűztek a férfi csuklójára erősített bőrbilincsen. Fossey összefonta a karját, köhintett, és várta, hogy a férfi reagáljon valamit. Közelebb ment egy lépéssel, majd még eggyel, miközben fejben kalkulált. Tizennégy órája engedték ki az Albuquerque Központból. Talán még a Haldol dolgozik benne, azért nem válaszol. Újra megköszörülte a torkát. – Jó reggelt, uram… – kezdte az iratrendezőt felütve, a férfi neve után kutatva.


7

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Dr. Franklin Burt – érkezett az alig hallható válasz a hordágyról. – Kérem, bocsássa meg, hogy nem állok fel, hogy kezet fogjak önnel, de láthatja… A mondat befejezetlen maradt. Fossey riadtan lépett közelebb, hogy lássa a férfi arcát. Dr. Franklin Burt. Ismerte ezt a nevet. Újra a férfi kórlapjára nézett, a második oldalra lapozott. Ott is volt: Dr. Franklin Burt, molekuláris biológus, orvosprofesszor, John Hopkins Orvosi Egyetem. Vezető kutatóorvos, GeneDyne Zárt Sivatagi Kutató intézet. A foglalkozásrubrika sarkába valaki kérdőjeleket írt. – Dr. Burt? – kérdezte hitetlenkedve Fossey a férfi arcát kutatva. A szürke szemekben meglepetés tükröződött. – Ismerem magát? Az arc ugyanaz – persze, egy kicsit idősebb és jóval barnább, mint emlékezett rá, de még mindig figyelemreméltóan kevés rajta a korral járó aggodalmak és félelmek gyarapodását jelző homlokredő és szarkaláb. Az egyik oldalon a halántékát géz takarta, a szeme pedig csúnyán bevérzett. Fossey-t megrázta a látvány. Annak idején ott ült ennek a férfinak az előadásain. A karizmatikus, szellemes professzor iránt érzett csodálata nagyban befolyásolta saját karrierje alakulását. Hogy az ördögbe kerülhetett a gumival borított falú helyiségbe, szorosan egy hordágyhoz szíjazva? – Lloyd Fossey vagyok, doktor úr – mondta Fossey. – A Yale orvosi karán hallgattam az előadásait. Az egyetem után is beszéltünk néhányszor. Hormonszintetizálásról, emlékszik…? Fossey azon kapta magát, hogy gondolatban kényszeríteni próbálja a hordágyon fekvő férfit, hogy emlékezzen rá. Eltelt egy perc. Burt felsóhajtott, alig láthatóan biccentett a fejével. – Igen. Bocsásson meg. Már emlékszem. Vitába szállt velem a szintetikus erythropoietin metasztázisával kapcsolatban. Fossey megkönnyebbült. – Megtisztelő, hogy emlékszik rá – mondta. Burt habozott, úgy tűnt, mérlegel. – Örülök, hogy praktizálni látom – bökte ki végül, miközben a szája szélét úgy húzta fel, mintha mulatna az abszurd helyzeten. Fossey alig tudta türtőztetni magát, hogy mohón ne kezdje el olvasni a kezében tartott kórlapot. Újra és újra át kell tanulmányoznia az orvosok és konzulensek szakvéleményét, hogy valamiféle magyarázatra bukkanjon. Közben magán érezte Burt tekintetét, és tudta, hogy a férfi pontosan követi a gondolatmenetét. Szeme szinte önkéntelenül szegeződött a nyomtatott oszlopokra a zárójelentésen. Egyből felnézett, de addigra már kibetűzött néhány szót: heves pszichózis… heveny érzékcsalódások… gyors neuroleptizáció… Dr. Burt szelíden nézett rá. Fossey furcsa zavart érzett, kinyúlt, és a bőrszíjak alatt kitapogatta a férfi pulzusát. Burt pislantott egyet, megnedvesítette kiszáradt ajkait. Teleszívta a tüdejét a pince levegőjével. – Éppen Albuquerque-ből északra hajtottam a kocsimmal – mondta. – Tudja, hogy éppen hol dolgozom. Fossey bólintott. Amikor Burt a privát szektorba szerződött, és nem publikált többet, ment a szokásos szöveg a nagyvállalatok agyelszívásáról. – A csimpánzok viselkedési mintáinak befolyásolásával folytattunk kísérleteket. Apró vállalkozás a miénk, tudja, hogy megy ez, gyakran saját magunknak kell mindenféle felszerelés után szaladgálnunk. A laborhoz kellett néhány dolog, és ha már a GeneDyne-nál jártam Albuquerque-ben, elhoztam néhány szabadalmazott alap-


8

HALÁLOS KÍSÉRLET

vegyületet is. Köztük egy olyan teszthatóanyagot, amit mi fejlesztettünk ki korábban. Egy szintetikus fenciklidinszármazékot, amit gázállapotú közegben tárolnak. Fossey újra bólintott. Gáz-halmazállapotú PCP. Az angyalport úgy lehet belélegezni, akár a nevetőgázt. Furcsa felhasználása a kutatási keretösszegnek, annyi szent… Burt most Fossey szemébe nézett, talán el is mosolyodott, de lehet, hogy csak megrándult az arca, Fossey nem tudta eldönteni. – A felszívódás hatékonyságának különbségeit kutattuk a tüdőszövet és a hajszálerek között. Akárhogy is, éppen hazafelé tartottam. Fáradt voltam, és nem figyeltem eléggé. Los Lunas után lesodródtam az útról, és egy kiszáradt mederben landoltam. Semmi komoly nem történt. Kivéve, hogy a mérőpohár eltört a balesetben. Fossey felmordult. Ez mindent megmagyarázott. Pontosan tudta, mire képes még a sufniban kikevert angyalpor is egy egészséges felnőtt emberrel. Nagy mennyiségben szélsőségesen agresszív viselkedést okoz. Első kézből szerzett tapasztalatai voltak erről. És ez indokolta a bevérzett szemeket is. Csend lett a szobában. Normális pupillareflex, nincs tágulás, állapította meg Fossey. Szem színe rendben. Enyhe szívritmuszavar, de Fossey tudta, hogy ha őt kötöznék egy hordágyhoz egy gumiszobában, valószínűleg az ő szívverése is felgyorsulna egy kicsit. Mániás pszichózisnak vagy hasonlónak semmi jele. – Ezután már nem sok részletet tudok felidézni – mondta Burt, miközben ottléte során először a kimerültség jelei jelentkeztek az arcán. – Nem volt nálam semmilyen papír, amivel igazolni tudtam volna magam, csak a jogosítványom. A feleségem, Amiko Velencében van a nővérével. Más rokonom nincs. Erősen begyógyszerezve tartottak. Azt hiszem, nem nagyon hitték el, amit mondtam. Fossey nem volt meglepve. Ismeretlen férfi, akit egy baleset után hoznak be, zavarodott, talán agresszív is, és közben bizonygatja, hogy ő egy fontos molekuláris biológus szaktekintély. Létezik olyan túlhajtott sürgősségi osztály, ahol hittek volna neki? A legegyszerűbb minél előbb a pszichiátriára szállítani. Fossey összepréselte az ajkát, és megrázta a fejét. Idióták! – Hálás vagyok a sorsnak, hogy magába botlottam, Lloyd – mondta Burt. – El sem tudom mondani, micsoda rémálom volt ez az egész. Hol vagyok egyáltalán? – A Featherwood Parkban, dr. Burt – mondta Fossey. – Erre magam is rájöttem – bólintott Burt. – Remélem, gyorsan elintézi ezt a kellemetlenséget. Hívja fel a GeneDyne-t, ha gondolja. Már régen vissza kellett volna érnem, biztosan aggódnak értem. – Hamarosan megteszem, dr. Burt, megígérem – mondta Fossey. – Köszönöm, Lloyd – mondta Burt megránduló arccal. Ezúttal semmi kétség nem volt, hogy önkéntelen a gesztus. – Valami gond van? – kérdezte Fossey azonnal. – A vállam – mondta Burt –, de semmi komoly. Egy kicsit elzsibbadt, mert már egy ideje a hordágyhoz vagyok szíjazva. Fossey csak egy pillanatig habozott. A PCP már felszívódott, ahogy a Haldol nagy része is. És ami még fontosabb, Burt szeme kitisztult, nyugalmat sugárzott. Nyoma sem volt annak a feszült idegességnek, amit azokon látni, akik csak megjátsszák, hogy tiszta az elméjük. – Máris leszedem a mellpántokat, és segítek, hogy fel tudjon ülni – mondta. Burt megkönnyebbülten mosolygott. – Ezer köszönet, bizonyára megérti, hogy nem akartam én kérni. Tudom, hogy működik a kórházi protokoll.


9

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Sajnálom, hogy nem kezdhettem ezzel, dr. Burt – mondta Fossey a hordágy fölé hajolva, miközben a mellpánt csatjával babrált. Néhány telefonhívással tisztába teszi az egész bohózatot. Aztán lesz néhány szava az albuquerque-i központi kórház baleseti ügyeletes orvosához. A mellpánt szoros volt, és azon gondolkodott, behívja Willt, hogy segítsen levenni, de végül úgy döntött, megoldja egyedül. Will jobban ragaszkodik a szabályokhoz, mint ő. – Máris jobban vagyok – mondta Burt, miközben felülve tornáztatta elgémberedett tagjait, és karkörzésekkel próbált megszabadulni a vállgörcstől. – El tudja képzelni, milyen lehet órákat egy ágyhoz szíjazva tölteni teljes mozdulatlanságban. Néhány évvel ezelőtt már megtapasztaltam, akkor egy angioplasztika miatt tíz órát feküdtem mozdulatlanul. Pokoli volt. – Megmozgatta a lábát a szíjak alatt. – Néhány vizsgálatot le kell folytatnunk, mielőtt kiengedjük, dr. Burt – mondta Fossey. – Azonnal lehívom önhöz az ügyeletes pszichológust, hacsak nem akarja előbb kipihenni magát. – Köszönöm, nem – válaszolta Burt, miközben az egyik kezével hátranyúlt, hogy megmasszírozza a tarkóját. – Jöhet akár most azonnal. Ha majd mindannyian viszszatérünk keletre, el kell jönnie hozzánk vacsorázni, hogy találkozzon Amikóval. – Visszahúzta a kezét, és végigsimította az arcát. A hordágy mellett állva Fossey feljegyzett néhány dolgot a kórlapra, majd felnézett, amikor olyan hangot hallott, mint amikor a gyufa végigfut a dörzspapíron. Burt szisszent fel, miközben a halántékán levő kötést szedte le. – Biztosan megvágta a fejét a baleset közben – mondta Fossey, és gyorsan becsukta az iratrendezőt. – Egy pár perc, és kicseréljük a kötését. – Szegény alfa… – mondta Burt szúrós szemmel a véres gézdarabra bámulva. – Pardon? – szólt közben Fossey, miközben közelebb lépett, hogy megvizsgálja a Burt halántékán levő sebet. Franklin Burt villámgyors mozdulattal pattant fel a hordágyról, fejét egyenesen Fossey állkapcsába öklelte, mielőtt újra a hordágyhoz vágta volna magát. Fossey fogai összecsapódtak, ráharapott a nyelvére, hátratántorodott, s a szájában azonnal folyékony melegséget kezdett érezni. – Szegény alfa! – üvöltötte Burt a lábát tartó szíjakat rángatva. – SZEGÉNY ALFA! Fossey hanyatt esett, közben hívta Willt, de vérével együtt kibuggyanó szavait elnyomta a másik ordítása. Will berontott a szobába, miközben Burt újra előrelendült, amitől a hordággyal együtt a földre zuhant. Tekergőzve, rugdosódva próbált szabadulni az összegabalyodott bokaszíjtól, a fogait csattogtatta. Minden hihetetlen gyorsan történt, Fossey mégis úgy nézte az eseményeket, mintha lassított felvételt látna. Látta, ahogy Will és a medikus Burttel küzd, és megpróbálják a professzort visszafektetni a hordágyra, miközben a férfi úgy mélyesztette saját csuklójába a fogait, ahogy egy kutya kapja el a nyulat. Mintha bagót köpött volna, úgy spriccelt a tisztiszolga szemüvegére a vére. A két férfi a hordágyhoz szorította Burt karjait, teljes súlyukkal a vergődő emberre nehezedtek, hogy meg tudják szorítani a széles mellpántot, miközben Will az övére csatolt pánikgomb után kapkodott. A velőtrázó ordítás egy pillanatra sem maradt abba, ami nem lepte meg Fossey-t.


10

HALÁLOS KÍSÉRLET

ELSŐ RÉSZ

Guy Carson a műszerfalon lévő órára pillantott, miután beragadt egy újabb közlekedési lámpánál. Késésben volt a munkahelyéről, a héten már másodszor. A Newjersey-i Edisonon át vezető 1. főút úgy nézett ki előtte, mint egy rossz álom. A lámpa zöldre váltott, de mire átvánszorgott volna alatta, újra piros lett. – A büdös francba! – sziszegte maga elé, és a tenyere élével odasózott egyet a műszerfalra. Nézte, ahogy az esőcseppek szétfröccsennek a szélvédőn, hallgatta az ablaktörlő cuppogását, amint a lapátok nyekeregve ingáztak keresztben a szeme előtt. Az egymás hegyén-hátán hullámzó féklámpák fénylettek, amint a kocsisor újra lelassult. Tudta, hogy éppen úgy nem fogja tudni megszokni az állandó dugókat, ahogy az átkozott esőhöz sem fog tudni soha hozzászokni. Egy kisebb emelkedőn felküzdve magát Carson egy jó fél kilométeres darabot látott az autópályából, és megpillantotta a GeneDyne szikrázóan fehér épületkomplexumát, amely a posztmodern építészet ékköveként emelkedett a zöld gyepszőnyeg és a műtavak fölé. Valahol az épületben Fred Peck várt rá. Carson bekapcsolta a rádiót, a kocsi belsejét a Gangsta Muthas lüktető ritmusa töltötte be. Ahogy a keresőgombbal babrált, hirtelen Michael Jackson hangját hallotta ki a statikus zörejből. Undorral kapcsolta ki a rádiót. Volt, amihez még Pecknél is kevesebb kedve volt. Mi a francért nincs ezeknek a buckalakóknak egy rendes country-csatornájuk?

A labor csak úgy nyüzsgött, mikor megérkezett, de Pecket sehol sem látta. Carson szikár felsőtestére húzta a köpenyét, és elfoglalta a helyét, tudva, hogy a rendszerbe lépés időpontját rögzítik a személyi adatlapján. Ha például Peck valamilyen csoda folytán beteg lenne, akkor is észrevenné, ő mikor kezdte meg az aznapi munkát. Kivéve persze, ha mondjuk meghalna… Hoppá, milyen érdekes gondolat! A főszer amúgy is úgy nézett ki, mint egy két lábon járó szívinfarktus. – Nocsak, Mr. Carson! – szólalt meg a háta mögött egy gúnyos hang. – Milyen kedves öntől, hogy ezen a reggelen is megörvendeztet minket a társaságával! – Carson lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd megfordult. A főnöke puhány alakja köré mintha dicsfényt vont volna a neoncsövekből áradó fény. Peck barna nyakkendőjén ott virított a bizonyíték, hogy rántottát reggelizett, méretes tokáján márványos sebhelyeket ejtett az elektromos borotva. Carson az orrán keresztül nagyot fújt, miközben eleve vesztésre ítélt csatát vívott a rátámadó Old Spice-felhő ellen. Carson már az első GeneDyne-nál töltött napján furcsának találta, hogy a világ vezető biotechnológiai vállalatánál egy olyan figurába botlik, mint Fred Peck. Az azóta eltelt 18 hónapban Peck mindent megtett, hogy Carson idejének minél nagyobb részét alantas labormunkával töltse ki. Carson szerint ez a miatt a kisebbségi érzés miatt lehetett, amit Pecknek a Syracuse Egyetemen szerzett főiskolai diplomája okozott szemben az ő MIT-s doktori végzettségével. Persze az is lehet, hogy Peck csak simán nem bírja a „délnyugati suttyókat”.


12

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Bocs a késésért – mondta megjátszott sajnálattal a hangjában. – Dugóba kerültem. – Dugóba?! – kérdezte Peck olyan hangon, mintha még soha nem hallotta volna a szót. – Igen – mondta Carson –, volt egy útelterelés… – Útelterelés… – ismételte Peck Carson nyugati tájszólását imitálva. – Úgy értem, elterelték a forgalmat, egészen a jersey-i lehajtó fizetőkapujától… – Vagy úgy, szóval a fizetőkaputól? – mondta Peck. Carson elhallgatott. Peck megköszörülte a torkát. – A reggeli csúcsforgalom New Jersey-ben! Micsoda váratlan meglepetés lehetett ez önnek, Carson. – Összefonta a karját a mellén. – Majdnem lekésett a megbeszéléséről. – Megbeszélésemről…? – kérdezett vissza Carson. – Miféle megbeszélés? Nem is tudtam… – Hát persze, hogy nem is tudott róla. Én is csak az előbb hallottam. Ez például egy a számos ok közül, amiért időben kell bejönnie a munkahelyére, Carson. – Igen, Mr. Peck – mondta Carson a székéből felállva. Követte Pecket az övéhez hasonló asztalok közti labirintuson át. Mr. Fred Pöcsfejű Peck… Mr. Frederick Zsíragyú Peck… Viszketett a tenyere, hogy bevágjon egyet a dagadt rohadéknak, de ezen a munkahelyen nem így mennek a dolgok. Ha Peck egy ranch vezetője lett volna, az emberei már régen elásták volna a mocsárban, seggel felfelé. Peck kinyitott egy ajtót, amire az volt írva, II. VIDEOKONFERENCIA-SZOBA, és intett Carsonnak, hogy kövesse, aki bement, és szemügyre vette a szoba közepén álló nagy, üres asztalt. Ekkor ébredt rá, hogy még mindig a pecsétes laborköpenye van rajta. – Üljön le – mondta Peck. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Carson. – Csak magának kell itt lennie – szólt vissza Peck az ajtó felé vonulva. – Maga sem marad? – kérdezte Carson, miközben egyre növekvő idegességgel azon gondolkodott, vajon milyen fontos e-mailt felejtett el megnézni, amiben erre a megbeszélésre készítették fel. – Mi ez az egész egyáltalán? – Halvány fogalmam sincs – válaszolta Peck. – Carson, ha itt végzett, jöjjön le azonnal az irodámba. Beszélnünk kell a munkahelyi viselkedéséről. Az ajtó halk kattanással csukódott be, ahogy a tölgyfa lapok a fémkerethez értek. Carson óvatosan leült a cseresznyefa asztal mellé, és körbenézett. Gyönyörű szoba volt, kézzel faragott faberakások díszítették körös-körül. A csupa ablak homlokzati fal a GeneDyne-komplexum apró tavaira és füves parkjaira nézett. A háttérben a végtelen városi forgatag látszott. Carson megpróbálta felkészíteni magát, bármilyen megpróbáltatás várjon rá. Peck valószínűleg bőven elegendő kritikával illette a munkáját ahhoz, hogy egy alapos megrovást kapjon a személyzeti osztálytól. Vagy még annál is rosszabbat. Valójában Pecknek van némi igaza, a munkafegyelmén bőven lehetne mit javítani. Talán ideje lenne megszabadulni attól a rosszfiú-imázstól, amit az apjától örökölt. Carson soha nem felejtette el azt a napot, amikor az apja egy jobbhoroggal lepett meg egy bankárt a farmon. Azzal a mozdulattal kezdődött el a ranch felszámolása. Az apja volt saját maga legnagyobb ellensége, és Carson eltökélte, hogy nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint ő. A világ tele van ilyen Peckekkel. Ahogy viszont az elmúlt másfél évét lehúzta a vécén, az az igazi szégyen. Amikor munkát ajánlott neki a GeneDyne, Carson meg volt győződve róla, hogy az élete


13

HALÁLOS KÍSÉRLET

fordulóponthoz érkezett, minden, amiért dolgozott, amiért eljött otthonról, valósággá válik. És valahogy akkor is úgy érezte, a GeneDyne az a hely, ahol valami kimagaslót érhet el. Ahol valami tényleg fontosat tehet. Ám minden egyes nappal, amire a forrón gyűlölt Jersey-ben ébredt – a szűkös, barátságtalan lakásban, a szmogos ég alatt egy Peckkel súlyosbított nap reggelén – egyre kevésbé tűnt lehetségesnek, hogy így lesz. A tárgyaló világítása tompulni kezdett, majd teljesen kialudt. Az ablakredőnyök automatikusan leereszkedtek, s a falból egy panel csúszott elő, amihez egy billentyűzet és egy méretes kivetítő tartozott. A vászon zizegve életre kelt, egy arc jelent meg a közepén. Carsonnak földbe gyökerezett a lába. Csak bámulta az elálló füleket, a homokszínű hajat a büszkén viselt lófarokkal, a vastag keretes szemüveget és a védjegynek számító fekete pólót, valamint a jellegzetesen álmatag, cinikus arckifejezést. És ez az egész együtt maga Brentwood Scopes volt, a GeneDyne alapítója. Carson nappalijában még mindig a kanapén hevert az a Times, aminek a címlapján Scopes feszített. A vállalatát a kibertérből irányító vezérigazgató, akit ünnepelt a Wall Street, imádtak az alkalmazottai, és akitől rettegtek az ellenfelei. Mi az ördög ez, valami motivációs film a nehéz esetek számára? – Hahó – mondta a képernyőn Scopes képe. – Hogy érzi magát, Guy? Egy pillanatra Carsonnak elakadt a hangja. Jézusom, gondolta, hiszen ez nem is felvétel… – Khm… hahó, Mr. Scopes… Uram. Remekül… Sajnálom, hogy nem öltöztem fel… – Szólítson csak Brentnek. És kérem, forduljon a kivetítő felé, ha beszél, mert úgy jobban látom. – Igen, uram. – Nem uram, csak Brent. – Rendben. Köszönöm, Brent. – A GeneDyne legfelső vezetőjét a keresztnevén szólítani komoly erőfeszítésébe került. – Szeretek kollégaként tekinteni a beosztottaimra – mondta Scopes. – Végül is azzal, hogy belépett a céghez, felelőssé is vált érte, ahogy mindenki más. Részvényese lett a vállalatnak, ami azt jelenti, hogy együtt nyerünk, együtt vesztünk. – Így van, Brent. – Carson a háttérben, Scopes alakja mögött homályosan egy méretes trezorra emlékeztető tárgyat vett észre. Scopes úgy mosolygott a saját keresztneve hallatán, mintha hájjal kenegették volna. Carson megállapította, hogy a 39 éves férfi ezzel a mosollyal kifejezetten kamaszosnak tűnt. Egyre növekvő hitetlenkedéssel nézte Scopes képét a kivetítőn. Miért akarna Scopes, az ifjú zseni, aki a semmirevaló limlomok helyén négymilliárd dolláros üzletbirodalmat épített fel, beszélni pont vele? Valamit biztosan még annál is jobban elcsesztem, mint gondoltam… Scopes egy pillanatra maga elé nézett, Carson hallotta, ahogy a klaviatúrán nyomkodja a billentyűket. – Alaposan utánanéztem a dolgainak, Guy – mondta. – Igazán lenyűgöző, mondhatom. Látom már, miért alkalmaztuk. – Tovább pötyögött a billentyűzeten. – Azt viszont nem értem, miért dolgozik… lássuk csak… Hármas számú labortechnikusi beosztásban. Scopes újra felnézett. – Guy, ne haragudjon, de muszáj a tárgyra térnem. Van a vállalaton belül egy nagyon fontos pozíció, ami jelen pillanatban betöltetlen. Azt hiszem, maga rá a megfelelő ember.


14

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Miről van szó? – bukott ki Carsonból, de azonnal megbánta, hogy kimutatta izgatottságát. Scopes újra elmosolyodott. – Szeretném beavatni minden részletbe, de ez egy szigorúan titkos projekt. Remélem, megérti, ha egyelőre csak nagy vonalakban foglalom össze, miről van szó. – Igen, uram. – Úgy nézek ki, mint akit uramozni kell, Guy? Nem is olyan régen még csak egy kockafejű kissrác voltam, akibe a suliban mindenki belekötött a szünetekben. Annyit mondhatok most, hogy a megbízatása a legfontosabb dologhoz kapcsolódik, amit a GeneDyne valaha előállított. Olyasmi, ami az emberiség számára felbecsülhetetlen értékkel bír. Scopes Carson arckifejezése láttán elvigyorodott. – Remek érzés – mondta – segíteni az embereken, és közben még meg is gazdagodni belőle. – Közelebb hajolt a kamerához. – Egy hat hónapos megbízatást ajánlunk a GeneDyne Zárt Sivatagi Kutató Intézetében. A Mount Dragon laboratóriumban. Egy kis létszámú, de igen elhivatott csoporttal fog együtt dolgozni, amely a vállalat legjobb mikrobiológusaiból áll. Carson érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Már maga a Mount Dragon említése úgy hatott rá, mint egy mágnes, a GeneDyne-on belül afféle szakmai non plusz ultrának számított a hely. Valaki a képernyőn kívülről egy pizzásdobozt tett Scopes könyökéhez. Az rápillantott, felnyitotta a tetejét, majd rögtön vissza is csukta. – Ó, articsóka! Tudja, mit mondott Churchill az articsókáról? „Az angol lordok és az olasz kurvák kedvenc ínyencsége.” Rövid időre csend lett. – Szóval akkor Új-Mexikóba kell mennem? – kérdezte Carson. – Így van. Az amúgy is a maga szülőföldje, nem? – A Bootheelben nőttem fel. A várost úgy hívták, Cottonwood Tanks. – Emlékeztem, hogy valami különleges neve van. Szerintem nem fogja olyan kényelmetlennek találni a Mount Dragont, mint egyesek. Az elszigeteltség a sivatagban néha nehézzé teszi ott az életet. De maga talán még élvezni is fogja. Van ott egy lovarda is. Ha jól tippelek, biztosan egész jó lovas lehet, ha már egyszer ranchon nőtt fel. – Tudok egy keveset a lovakról – mondta Carson. Az biztos, hogy pokoli alaposan utánanéztek az életrajzának… – Persze nem lesz valami sok ideje lovagolni. Nincs értelme szépíteni, kitapossák majd a belét, de biztosíthatom, kompenzáljuk mindenért. A hat hónapért egyéves fizetését kapja, ezenfelül siker esetén egy ötvenezer dolláros célprémiumra is számíthat. Személyes hálámon kívül, persze. Carson próbálta megemészteni az elhangzottakat. A prémium magában kitette az éves fizetését. – Biztosan hallotta már, hogy a vállalatvezetési módszereim elég sajátosak – folytatta Scopes. – Őszinte leszek, Guy. Van egy másik oldala is a történetnek: ha nem lesz készen a munka magára eső részével időre, elbocsátjuk. – Széles vigyora láttatni engedte lapátfogait. – De minden bizalmam magába vetem! Nem jelölném ki erre a munkára, ha nem hinnék benne, hogy képes teljesíteni a feladatot. Carson nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg: – Nem hagy nyugodni, hogy mégis miért engem választottak a feladatra, miközben ekkora a választék itt tehetségekből. – Még ezt sem mondhatom most meg. Majd amikor eligazítják a Mount Dragonban, minden világos lesz, ígérem.


15

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Mikor kellene kezdenem? – Ma. A vállalatnak szüksége van erre a termékre, Guy, egyszerűen nincs veszteni való időnk. Ha igent mond, még ebéd előtt a gépen ülhet. Majd küldök valakit, aki elintézi a lakását, a kocsit, meg az összes ilyen idegesítő apróságot. Van barátnője? – Nincs – válaszolta Carson. – Ez eléggé megkönnyíti a dolgot – mondta Scopes, miközben sikertelenül próbálta lesimítani elálló hajtincsét. – Mi lesz a főnökömmel, Fred Peckkel? Be kellene hozzá… – Nincs rá idő. Kapja fel a notebookját, és indulás. A sofőröm hazaviszi, hogy öszszepakolhasson néhány dolgot, és felhívja, akit kell. Majd küldök ennek a… hogy is hívják… Pecknek egy rövid magyarázatot. – Brent, szeretném, ha tudná… Scopes felemelte a kezét. – Kérem…! A hálálkodás kényelmetlenül érint. „Reményt szítani finom, hálát elvárni pórias dolog, mert amilyen hosszú emlékezetű az, olyan feledékeny emez.”* Tíz percig komolyan gondolkodjon el az ajánlatomon, Guy, és ne menjen innen sehova. A képernyő egy villanással elsötétedett abban a pillanatban, amikor Scopes újra felnyitotta a pizzásdobozt. Ahogy a fények felkapcsolódtak, Carsonban felváltotta a hitetlenkedést a hirtelen támadt öröm érzése. Elképzelése sem volt, Scopes miért nyúlt át a GeneDyne-nál dolgozó ötezer szaktekintély feje fölött, hogy kiszakítsa éppen őt a végeláthatatlan térfogatos elemzések és minőségbiztosítási vizsgálatok közül. Ebben a percben ez egyáltalán nem is érdekelte. Inkább azt próbálta elképzelni, amint Peck harmadkézből meghallja, hogy Scopes személyesen küldte őt a Mount Dragonba. Szinte látta maga előtt, ahogy a hájas pofa tokaszalonnája beleremeg a megrökönyödésbe.

A sötétítő halk morajjal elhúzódott az ablakok elől, az eső függönye mögött előbukkant a zavaros, lehangoló tájkép. A szürke háttérben Carson látta a magasfeszültségű kábeleket, a felszálló füstoszlopokat és a levegőbe szivárgó vegyi anyagokat, amelyek együtt alkotják New Jersey látképét. Valahol messze, nyugat felé húzódik a sivatag, fölötte végtelen kék éggel, a látóhatáron kéken derengő hegyekkel, a viaszcserje átható illatával, ahol az ember egész nap lovagolhat úgy, hogy nem találkozik másik emberi lénnyel. Valahol ennek a sivatagnak a közepén rejlik a Mount Dragon, és benne az ő lehetősége, hogy tényleg valami fontosat tegyen. Tíz perccel később, amikor a sötétítő újra az ablakok elé gördült, és a képernyő ismét megelevenedett, Carson készen állt a válasszal.

Carson fellépett a ferde verandára, ledobta a táskáját az ajtó mellé, és a viharvert hintaszékbe ereszkedett. A szék megnyikordult, ahogy az átázott fa tiltakozni kezdett a súlya ellen. Hátradőlt, hogy kinyújtóztassa elmacskásodott tagjait, és merengve nézett a távolban elnyúló hatalmas Jornada del Muerto sivatag felé. A nap úgy kelt fel vele szemben, mintha a kéken derengő San Andres hegység fortyogó kemencéjéből emelkedne ki. Carson érezte az arcán a napsugarak erejét, *

Baltasar GRACIÁN, Az életbölcsesség kézikönyve, GÁSPÁR Endre fordítása.


16

HALÁLOS KÍSÉRLET

ahogy lecsaptak a verandára, és reggeli fénnyel terítették be. Még hűvös volt – tizenöt-tizennyolc fok lehetett –, de Carson tudta, hogy nem egész egy órán belül 38 fokos hőség lesz. A sötétlila égbolt folyamatosan világosodva lassan kékké vált, nemsokára pedig fehéren fog izzani. Végignézett a háza előtt elhaladó földúton. Engle, a tipikus új-mexikói sivatagi városka már túl volt a haldokláson. Kimúlt. Kövekkel megerősített, bádogtetejű vályogházak álltak szétszórtan, köztük egy elhagyatott iskola és egy postahivatal. A valamikori nyárfa leveleit már régen lefújta a sivatagi szél. A ház előtt járművek kereke helyett csak a sivatagi ördögszekér görgött, ahogy a szél hajtotta. Egy másik szempontból azonban Engle egyáltalán nem az a tipikus sivatagi város volt: az egész települést megvásárolta a GeneDyne, és kizárólag a Mount Dragonba tartók tranzitállomásának használta. Carson a távoli horizont felé fordította a tekintetét. Messze északkeleten, a 145 kilométernyi poros, napszítta kőzeten és homokon túl – amit csak egy helyi nevezhet komoly képpel útnak – állt a komplexum, amelyet hivatalosan GeneDyne Zárt Sivatagi Intézetnek hívtak, de mindenki csak a fölé magasodó vulkanikus domb nevén ismert: Mount Dragon. A GeneDyne űrtechnológiával felszerelt genetikai kutatólaboratóriuma volt ez, ahol veszélyes mikrobiológiai vegyületekkel foglalkoztak. Carson mély lélegzetet vett. Hiányzott már neki a por és a mészkövek szaga, a szárazság éles, tiszta illata. New Jersey már akkor nagyon távolinak tűnt, a régmúlt távoli emléke volt csupán. Úgy érezte magát, mint aki börtönből szabadult: egy zöld, túlzsúfolt, szétázott börtönből. Bár a bank időközben lefoglalta apja földjének utolsó darabját is, még mindig úgy érezte, hogy ez az ő igazi otthona. Furcsa hazatérés, annyi szent: nem csordákat terelgetni tér vissza, hanem egy sejtelmes, meghatározatlan projekten dolgozni a tudomány peremterületén. Egy pont jelent meg a homályos horizonton, ahol az ég összeért a földdel. Hatvan másodpercen belül a pontból egy elmosódott porfelhő lett. Carson jó néhány percen át bámulta a közeledő porfelhőt, mielőtt felállt volna. Visszament a háznak nevezett düledező tákolmányba, ledöntötte a maradék hideg kávéját, és kiöblítette a poharát. Ahogy utoljára körbenézett, hogy nem felejtett-e el bepakolni valamit, hallotta, hogy a ház előtt egy autó áll meg. A verandára lépve megpillantotta egy fehér civil Humvee, azaz egy Hummer zömök alakját. Ahogy a kocsi megállt, a felkavart porfelhő betakarta Carsont. A füstüveg ablakok felhúzva maradtak, az erős dízelmotor lustán kerepelt üresben. Egy alak szállt ki a kocsiból: kövérkés, fekete hajú, kopaszodó férfi, pólóinget és fehér sortot viselt. Barátságos arcát csokoládébarnára cserzette a nap, de zömök lábai vakítóan fehérlettek indokolatlanul súlyos bakancsa fölött. A férfi az elfoglalt emberek sietségével, de vidáman felé lépett, és határozottan kezet nyújtott. – Maga a sofőröm? – kérdezte Carson a férfi kezének puhaságától meglepetten. A vállára dobta az utazótáskáját. – Nos, Guy, mondhatjuk így is – válaszolta a férfi. – De szólítson inkább Singernek. – Dr. Singer! – kiáltott fel Carson. – Nem számítottam rá, hogy maga az igazgató jön el értem. – Kérlek, szólíts csak Johnnak – mondta Singer mosolyogva, miközben elvette Carson csomagját, és kinyitotta a Hummer csomagtartóját. – Nálunk a Mount Dragonban mindenki tegeződik. Nye-t kivéve, természetesen. Jól aludtál? – Az utóbbi másfél évben ez volt a legpihentetőbb éjszakám – vigyorgott Carson.


17

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Sajnálom, hogy nem tudtunk korábban kijönni érted – mondta Singer az utazótáskát lóbálva –, de szabályellenes sötétedés után a komplexumon kívül tartózkodnunk. A helikoptereket ilyen rövid távolságra pedig csak vészhelyzetben használjuk. – A Carson lábánál heverő tokra pillantott. – Csak nem egy öthúros? – De bizony, hogy az – emelte meg Carson a tokot. Lement a lépcsőn. – Milyen stílusban nyomod? Háromujjas? Clawhammer? Melodikus? Carson megtorpant, miközben a bendzsót rakta be a csomagtérbe, és Singerre nézett, aki vidáman nevetve nézett rá vissza. – Ez mókásabb lesz, mint gondoltam – mondta. – Pattanj be!

Carsont hideg levegő csapta meg, ahogy bepattant a kocsiba. Meglepte a Hummer belsejének mérete, Singer majdnem egy karnyújtásnyira volt tőle. – Úgy érzem magam, mintha egy tankban ülnék – mondta Carson. – Ez a legjobb közlekedési eszköz sivatagi körülményekhez. Ezt csak egy szakadék állítja meg, semmi más. Látod ezt a kijelzőt itt? Ez a keréknyomás szintjelzője. Van egy beépített keréknyomás-szabályozónk, amit egy kompresszor hajt. Megnyomod a gombot, és megválasztod a megfelelő levegőnyomást az útburkolathoz. A Mount Dragon összes járműve „laposjáró”, minimum 48 kilométert meg tudnak tenni akkor is, ha leeresztenek a kerekeik. Elhúztak a házak közül, majd keresztülhajtottak egy nagykapun. Carson a gerendákból épült kapu vonalában mindkét irányban végeláthatatlan szögesdrótfüzért figyelt meg, amin harmincméterenként jelzőtáblák voltak az alábbi felirattal: „Figyelem! Keleti irányban egy szövetségi katonai objektum található, a belépés szigorúan tilos. WSRB” – Beléptünk a White Sands Rakétabázisra – mondta Singer. – Tudod, a Mount Dragon telkét a Védelmi Minisztériumtól béreljük. Ennyi maradt azokból az időkből, amikor még katonai megrendeléseken dolgoztunk. Singer a horizont felé irányította a kocsit, és felgyorsított a sziklás úton, a hátsó kerekek mögött felvert por úgy terjed szét, mintha egy rakétát indítottak volna útjára. – Megtisztelő, hogy személyesen jöttél el értem – mondta Carson. – Egyáltalán nem az. Egyszerűen csak szeretek kimozdulni, amikor csak lehet. Tudod, én csupán az igazgató vagyok, a munka fontos részét nem én végzem. – Carsonra nézett. – De azért örülök, hogy tudunk beszélni kettesben. Egyike vagyok annak a maximum öt embernek, aki elolvasta, és meg is értette a doktori disszertációdat. „Harmad- és negyedfokú strukturális átalakítások a vírusmagon belül”… Egészen zseniális. – Köszönöm – mondta Carson. Ez jelentős dicséretnek számított a CalTech Egyetem egykori molekulárisbiológia-professzorától. – Persze csak tegnap olvastam el – kacsintott Carsonra Singer. – Scopes küldte el a többi adatoddal együtt. – Hátradőlt, a jobb kezét a kormányra tette. Az út egyre jobban rázta a kocsit, ahogy a Hummer a 100 km/h-s sebességhez közelítve törte át a kisebb homokakadályokat. Carson azon kapta magát, hogy egy képzeletbeli féket tapos tövig a lábával. A pasas úgy vezetett, mint Carson apja. – Mit tudsz az itteni küldetésemről? – kérdezte Carson. – Pontosan mit szeretnél tudni? – kérdezett vissza Singer, miközben levette a szemét az útról, és Carsonra nézett.


18

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Nos, a központban egy órával az indulásom előtt szóltak, hogy hagyjak ott mindent, és pakoljak – mondta Carson. – Mondhatni elég kíváncsi vagyok, miről van szó. Singer elmosolyodott. – Rengeteg időnk lesz ezt megbeszélni a Mount Dragonban. – Előrenézett megint, éppen amikor olyan közel suhantak, el egy jukka mellett, hogy az nekiütődött a vezetőoldali külső visszapillantó tükörnek. Singer korrigált, és visszaterelte az ösvényre a Hummert. – Ez most biztosan olyan, mint egy boldog hazatérés – mondta Singer. Carson bólintott, megértette a célzást. – A családom nagyon régóta itt él. – Régebben, mint bárki más, gondolom. – Így van. Kit Carson az egyik felmenőm. Kamaszként hajcsár volt a Spanyol út mentén. Az ükapámnak állandó földhasználati joga volt Hidalgó megyében. – Eleged lett a ranchéletből? – kérdezte Singer. Carson megrázta a fejét. – Apám borzalmas üzletember volt. Ha csak egyszerűen a gazdasággal foglalkozik, minden rendben lett volna, de neki mindig világmegváltó ötletei voltak. Az egyik az állatok keresztezése volt. Így kezdtem érdeklődni a genetika iránt. Apámnak nem jött össze, ahogy senki másnak sem, és a bank elvette a farmot. Elhallgatott, és csak a körülötte kibontakozó végtelen sivatagot nézte. A nap egyre magasabbra kapaszkodott, a sugarai sárgából fehérré változtak. A messzi távolban két villásszarvú antilop futott a horizont alatt. Alig látszottak, csak elmosódott szürke foltként mozogtak a szürke háttér előtt. – Katonai céllövölde – dörmögte Singer önfeledt vidámsággal. Egy idő múlva a horizonton egy domb sötét sziluettje tűnt fel, egy vulkáni hamuból készült tölcsér, sima kráterrel a közepén. A kráter peremén végig adótornyok és tányérantennák magasodtak. Ahogy közeledtek, Carson néhány szögletes épületet pillantott meg a domb tövében. Makulátlan fehérek voltak, úgy ragyogtak a reggeli napfényben, mint megannyi sókristály. – Hát ott van – mondta Singer büszkén, miközben lelassított. – A Mount Dragon. Az otthonod a következő hat hónapra. Carson hamarosan acélsodrony kerítést pillantott meg, amelynek a tetején végig drótakadályok futottak. Egy őrtorony magasodott a komplexum fölé, a mozdulatlan hőségben úgy tűnt, mintha remegett volna a nap sugarai között. – Most nincs ott fent éppen senki – mondta nevetve Singer. – De azért tényleg van ám biztonsági személyzetünk. Hamarabb találkozol velük, mint szeretnél. És igen hatékonyak, amikor éppen olyanjuk van. De a mi igazi biztonsági őrünk a sivatag. Ahogy közeledtek, az épület lassan formát öltött. Carson betonkockákra és elemekből összetákolt szerelőcsarnokra számított, ehelyett a komplexum majdhogynem szépnek volt mondható. Ragyogó fehérnek, tisztának látszott a vakító napsütésben. Singer tovább lassított, megkerült egy beton védőkorlátot, és leparkolt a komplexum oldalában levő biztonsági szolgálat épülete előtt. Egy férfi – civil ruhában – kilépett az ajtón, és elindult feléjük. Carsonnak feltűnt, hogy a férfi húzza az egyik lábát. Singer leengedte az ablakot, a férfi pedig két izmos karját a peremre téve bedugta katonásra nyírt üstökét a kocsi belsejébe. Elvigyorodott, miközben az állkapcsát dolgoztatta egy rágógumival. Csillogó zöld szempár uralta a csokoládébarnára sült arcot.


19

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Mizujs, John? – kérdezte, miközben körbejáratta a tekintetét a kocsi belsején, végül megállapodva Carsonon. – Kit hozott nekünk? – Az új tudósunkat, Guy Carsont. Guy, ez itt Mike Marr a biztonsági szolgálattól. A férfi biccentett, miközben újra végignézett a kocsi belsején. Visszaadta Singernek az igazolványát. – Iratok? – Carson irányába mondta, de úgy, mint egy alvajáró. Carson átadta az összes iratát, amiről azt mondták, hozza magával: az útlevelét, a születési anyakönyvi kivonatát és a genedyne-os igazolványát. Marr unottan átfutotta őket. – A tárcáját, legyen szíves. – A jogosítványomra kíváncsi? – fintorgott Carson. – Az egész tárcáját kérném, ha nem bánja – mondta Marr egy rövid mosoly kíséretében. Carson észrevette, hogy nem is rágózik, hanem egy nagy darab piros gumiszalagot rágcsál. Kelletlenül átadta a pénztárcáját. – A csomagjaidat is el fogják venni – mondta Singer. – Nyugi, még vacsora előtt visszakapod minden cuccodat. Kivéve az útleveledet, persze. Azt csak a hat hónapos vakáció végén kapod vissza. Marr ellökte magát a kocsiajtótól, és Carson holmijával a kezében visszasétált a légkondicionált őrszobába. Furcsán járt, úgy húzta maga után a jobb lábát, mintha attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban elhagyhatja. Néhány pillanattal később felemelte a sorompót, és intett nekik, hogy menjenek. Carson a vastag, kék üvegen keresztül is látta, ahogy szétpakolja a tárcája tartalmát. – Attól tartok, ezen a helyen csak az maradhat titokban, amit a fejedben őrzöl – mondta Singer mosolyogva, miközben felgyorsított. – És jobban teszed, ha még arra is vigyázol. – Miért van szükség erre? – kérdezte Carson. Singer megvonta a vállát. – Ez az ára, hogy egy szigorúan titkos munkakörnyezetben dolgozhass. Ipari kémkedés, kedvezőtlen publicitás és így tovább. Ezek amúgy ugyanazok a biztonsági előírások, amiket Edisonban is használ a GeneDyne, csak tízszer szigorúbbak. Singer behajtott a parkolóba, és leállította a motort. Ahogy Carson kiszállt, végigsöpört rajta a sivatagi szél. Mély lélegzetet vett. Csodálatos érzés volt. Ahogy felnézett, jó fél kilométernyire látta a masszív Mount Dragont a komplexum fölé magasodni. Egy frissen kialakított murvás feljáró kapaszkodott fel az oldalán egészen a tányérantennákig. – Először is – mondta Singer –, lássuk a kötelező tiszteletkört. Aztán visszamegyünk az irodámba, iszunk valami hideget, és beszélgetünk egy kicsit. – El is indult előre. – Ez a kutatás… – kezdett bele Carson. Singer megtorpant. Megfordult. – Scopes nem csak túlzott? – kérdezte Carson. – Tényleg olyan fontos? Singer rásandított, majd a kietlen sivatag felé fordította tekintetét. – A legvadabb álmaidat is meghaladja – mondta.

A Harvard Egyetem Percival előadóterme csordultig megtelt. Kétszáz diák foglalta el a rézsútosan ereszkedő padsorokat, néhányan a notebookjuk fölé görnyedtek, mások érdeklődve néztek előre. Dr. Charles Levine sietős léptekkel haladt el az osztály előtt. Alacsony, de szikár alkatú férfi volt kevés megmaradt hajjal korán kopaszodó feje búbja körül. Krétaporos volt az ingujja, a nadrágja szárát pedig a télen


20

HALÁLOS KÍSÉRLET

felsózott utcákon foltozta össze. A megjelenése azonban egyáltalán nem csökkentette a mozdulataiból és a testtartásából áradó energiát. Amikor előadást tartott, egy krétadarabbal gesztikulált az összetett biomechanikai formulák és nukleáris vegyületek fölött, amikkel teleírta a táblát. Kibetűzhetetlenek voltak, akár valami rovásírás. A terem hátsó felét egy kis csoport foglalta el, tagjai diktafonokkal, videokamerákkal felfegyverkezve figyeltek. Nem úgy voltak öltözve, mint a diákok, és mindegyikük nyakában vagy az övén sajtókártya lógott. A média jelenléte az előadásokon megszokott volt, a genetika professzora, a Genetikai Szabályozásért Alapítvány elnöke, dr. Levine gyakran tartott vitaindító előadásokat. Az alapítvány lapja, a Genetikai Szabályozás ezt az előadást határozottan ebbe a csoportba sorolta. Levine abbahagyta a mászkálást, és felment a pódiumra. – Ezzel le is zárhatjuk a Tuitt-féle állandóról szóló beszélgetésünket, ami a nyugat-európai betegségi halálozáshoz kapcsolódott – mondta. – Amúgy van még valami más is hátra. – Megköszörülte a torkát. – Kérhetném a vásznat? – A fények kialudtak, és a plafon felől egy háromszög alakú vetítővászon ereszkedett le addig, mígnem eltakarta a táblát. – Hatvan másodpercen belül egy fényképet vetítek a vászonra – mondta Levine. – Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy megmutassam önöknek a képet. Tulajdonképpen azzal, hogy megmutatom, több törvényt is megsértek, köztük a Vállalati Titoktartási Egyezményt. Azzal, hogy itt maradnak, önök is bűnösök lesznek. Én megszoktam már az ilyesmit. Ha valaha olvasták a Genetikai Szabályozást, tudhatják, mire gondolok. Ez olyan információ, amiről tudnia kell a közvéleménynek is, bármi legyen is az ára. Ám messze túlmutat a mai előadás anyagán, ezért nem mondhatom senkinek, hogy maradjon. Bárki, aki ki akar menni, tegye. A lesötétített előadóban suttogás hallatszott, néhányan felnyitották a notebookjukat. Senki sem állt fel. Levine elégedetten nézett körbe. Aztán a kezelő felé biccentett. Egy fekete-fehér kép töltötte ki a vásznat. Levine felnézett a képre, a vetítő fénysugarában úgy csillogott kopasz feje búbja, mint egy rabbi kipája. Aztán visszafordult a hallgatósága felé. – Ezt a képet 1985. július 1-jén készítette a földtől körülbelül 250 kilométerre keringő TB-17-es megfigyelő műhold – kezdte. – Tulajdonképpen még nem is sorolták be semmilyen kategóriába. Pedig megérdemelné, az biztos – mosolygott. Ideges nevetés töltötte be a termet néhány pillanatra. – A nyugat-szibériai Novo Druzsina városképét látják. Ahogy az árnyak hosszából nyilván rájöttek, a kép korán reggel készült, ami a legmegfelelőbb időszak az elemzés céljából készített képekhez. Jegyezzék meg ennek a két parkoló kocsinak a helyzetét itt, és figyeljék az aratás előtt álló búzamezőt. Egy új kép jelent meg a kivetítőn. – Az összehasonlításon alapuló megfigyelési rendszernek köszönhetően ez a kép pontosan ugyanazt a helyet mutatja három hónappal később. Észrevesznek valami különöset? Csend borult az előadóra. – A két autó pontosan ugyanott áll. Látják a búzamezőn a túlérett szemeket, amiket már csak le kellene aratni? Újabb kép jelent meg a kivetítőn. – Íme egy kép ugyanarról a helyről a következő év áprilisából. Láthatják, hogy a két kocsi még mindig ugyanott áll. A föld egyértelműen elugarosodott, senki nem


21

HALÁLOS KÍSÉRLET

aratta le a megérett búzát. Az ehhez hasonló képek miatt lett hihetetlenül fontos a kérdéses terület a CIA elemzői számára. Elhallgatott, szemével az előadótermet pásztázta. – Az Egyesült Államok katonai hírszerzése megfigyelte, hogy az egész Tizennégyes Lezárt Terület – fél tucat település Novo Druzsina 120 négyzetkilométeres körzetében – hasonló módon elnéptelenedett. Mindenféle emberi tevékenység megszűnt. Úgy döntöttek, megnézik közelebbről. Új kép jelent meg a kivetítőn. – Ez az első fénykép digitálisan feljavított, kinagyított változata, ami fényszűrőn és színképellenőrzésen is átment. Ha alaposan megnézik a templom előtt elhaladó földutat, egy elmosódott alakot fognak látni, ami egy fahasábra emlékeztet. A Pentagon bármelyik képellenőrzője azonnal rávágja, hogy az egy ember holtteste. Itt van ugyanaz a helyszín hat hónappal később. A képen minden ugyanolyannak tűnt, kivéve a fahasábot, ami fehérré változott. – A holttest lebomlott, ez már csak egy csontváz. Amikor a hadsereg alaposan megvizsgálta a többi képet, számtalan hasonló holttestre bukkantak, amelyek temetetlenül feküdtek az utcákon és a földeken. Egy ideig fogalmuk sem volt, mi történhetett. Először csoportos öngyilkosságra gondoltak, mint Jonestownban, merthogy… Egy új kép úszott be a vetítővászonra. – …ahogy láthatják is, minden más életben van. Lovak legelésznek a mezőkön, és ez itt a bal felső sarokban egy kutyafalka, amely minden bizonnyal teljesen elvadult. A következő képen egy szarvasmarhacsorda látható. Csak az emberek halottak. Viszont bármi is ölte meg őket, annyira veszélyes és hatékony volt, és olyan gyorsan terjedt, hogy az emberek ott maradtak temetetlenül, ahol a halál érte őket. Szünetet tartott. – A kérdés az, mi ölte meg őket? Az előadóban egy pisszenés sem hallatszott. – Talán a helyi menza lehetett – próbálkozott valaki. Levine csatlakozott az előadón végigfutó nevetéshez. Aztán bólintott, és egy újabb légi felvétel jelent meg a kivetítőn egy nagy, romokban álló épületkomplexumról. – Bárcsak úgy lett volna, barátom! Egy idő múlva a CIA rájött, hogy a halálesetek valamilyen kórokozónak tulajdoníthatók, amit a képen látható laboratóriumban állítottak elő. Az épületen levő kráterekből láthatják, hogy bombatámadás érte. – A pontos részletek nem szivárogtak ki Oroszországból, de a múlt héten egy kiábrándult orosz ezredes egy nagy paksaméta katonai irattal a táskájában Svájcba szökött. Ugyanaz a kapcsolatom, akitől ezeket a felvételeket kaptam, szólt, hogy az illető ezredes Svájcban tartózkodik. Én voltam az első, aki bepillanthatott a dokumentumokba. Az események, amelyekről most beszámolok önöknek, még semmilyen módon nem kerültek nyilvánosságra. – Először is tudniuk kell, hogy ez egy meglehetősen primitív kísérletnek indult. Nem voltak politikai, gazdasági, de még katonai célkitűzései sem. Emlékezzenek vissza, egy évtizeddel ezelőtt az oroszok bőven le voltak maradva a genetikai kutatások terén, hiába próbáltak felzárkózni. A Novo Druzsinában levő titkos laboratóriumban vírustenyésztéssel foglalkoztak. Egy egyszerű vírus, a herpes simplex la+ volt az alany, ami a megfázás gyulladásos tüneteiért felel. Nem egy bonyolult vírus, jól ismert, könnyű vele dolgozni. A genetikai térképét kezdték el manipulálni, méghozzá úgy, hogy emberi géneket adtak a vírus DNS-éhez.


22

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Igazából egyelőre fogalmunk sincs, hogy csinálták, de egyszer csak ott volt a kezükben egy borzalmas kórokozó. Egy olyan istencsapása, aminek a kezeléséhez nem volt meg a felszerelésük. Csak annyit tudtak róla, hogy szokatlanul hosszú életű volt, és a levegőn át fertőzött. – 1985. május 23-án biztonsági baleset történt a szovjet laboratóriumon belül. A fertőző osztályon dolgozó egyik laboránsnak megsérült a vegyvédelmi öltözete. Csernobil óta tudjuk, hogy a szovjetek néha igen tágan értelmezték a biztonsági előírásokat. A laboráns nem szólt senkinek a balesetről, és hazament a családjához, akik a komplexum lakórészlegében éltek vele együtt. – A vírus három hétig lappangott a gazdatestben, ezalatt osztódott, és teljesen szétterjedt. Június 14-én a laboráns magas lázzal ágynak dőlt. Néhány órával később furcsa nyomásra panaszkodott a beleiben. Nagy mennyiségű, kellemetlen szagú bélgáz távozott belőle. A felesége ideges lett, és orvosért küldött. – Mielőtt azonban az orvos kiérhetett volna hozzá, a férfi – bocsássák meg a plasztikus fogalmazásomat – a végbelén keresztül megszabadult belső szerveinek jelentős részétől. Egyszerűen elgennyesedtek a testén belül, krémszerűvé váltak. Szó szerint kiürítette magából a belső részeit. Mondanom sem kell, mire az orvos odaért, a férfi már halott volt. Levine újra elhallgatott, és úgy nézett körbe a teremben, mintha feltartott kezeket keresett volna. Nem volt egy sem. – Mivel a tudományos világ előtt a baleset titokban maradt, a vírusnak nincs hivatalos neve, csak 232-es törzsnek hívják. Annyit már tudunk, hogy a vírustörzzsel érintkezésbe kerülő ember négy nappal később fertőzővé válik, de a tüneteket csak jó néhány héttel később kezdi el produkálni. A 232-es törzs halálozási aránya megközelíti a száz százalékot. Mire a laboráns meghalt, tucatjával, de lehet, hogy százával fertőzött meg másokat. Nevezhetjük őt a kiindulási pontnak. Hetvenkét órával a halála után tucatnyi ember kezdett hasonló bélzavarra panaszkodni, és nem sokkal később ugyanolyan szörnyű halált haltak, mint a laboráns. – Az egyetlen dolog, ami miatt nem tört ki világméretű járvány, a kitörés helyszíne volt. 1985-ben a Tizennégyes Lezárt Terület igen szigorúan ellenőrzött helynek számított. Ennek ellenére, amint a pletykák szárnyra kaptak, általános pánik tört ki. A környékbeliek elkezdték a holmijukat kocsikra, teherautókra, szekerekre pakolni. Voltak, akik kerékpáron próbáltak menekülni, kétségbeesésükben hátrahagytak mindent, csak a bőrüket próbálták menteni. – Az ezredes által kicsempészett dokumentumokból tudtuk meg, mi volt a helyzetre a szovjet hadsereg válaszlépése. Egy vegyvédelmi ruhás különleges egység útblokádokkal zárta le a fertőzött környék forgalmát, ami nem is volt nehéz, hiszen a Tizennégyes Terület egyébként is kerítéssel körbevett, őrzött terület volt. Ahogy a járvány végigsöpört a környező falvakon, egész családok haltak meg az utcán, a földeken, a piactereken. Mire valaki megérezte a betegség tüneteit, a fájdalmas kínhalál már csak háromórányira volt tőle. A pánik olyan méreteket öltött, hogy ki kellett adni a parancsot a blokádokat őrző katonáknak, hogy lőjenek bárkire, aki lőtávolon belülre közelít. Öregek, gyerekek, terhes anyák kaptak golyót. Gyalogsági aknákat dobtak le a levegőből szétszórva az erdőkbe, a földekre. Akiket ezek nem kaptak el, a drótakadályokon vagy a tankcsapdákban lelték halálukat. – Aztán a laboratóriumot egy bombatámadással a földdel tették egyenlővé. Persze nem azért, hogy a vírust eliminálják – a bombák hatástalanok a vírussal szemben. A bombázás oka a nyomok eltüntetése volt, hogy elrejtsék a nyugati szemek elől, mi történt valójában.


23

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Nyolc héten belül a karantén alá vont terület minden emberi lénye halott volt. A falvak elnéptelenedtek, a gazdátlan disznók és kutyák az áldozatok holttesteiből lakmároztak, szarvasmarhák rótták a földeket, az épületek körül éktelen bűz terjengett. Levine ivott egy korty vizet, mielőtt folytatta volna. – Sokkoló történet, a holokauszt biológiai változata. Tartok tőle, hogy az utolsó fejezetet még nem írták meg. Egy atomtámadás után a sugárfertőzött városokat el lehet kerülni, de ami Novo Druzsinában történt, az egészen más. A vírusok általában esélyleső fajták, és nem nagyon szeretnek egy helyben maradni. Annak ellenére, hogy minden emberi gazdatest elpusztult, megvan a lehetősége, hogy a 232-es törzs valahol életben maradt az elpusztított területen belül. Előfordul, hogy a vírusok másodlagos tárhelyet találnak, és türelmesen várnak, míg újra lehetőségük lesz fertőzni. A 232-es törzs talán elpusztult. De az is lehet, hogy életképes mennyiség még mindig létezik belőle valahol. Egy kedves nyuszi talán éppen holnap talál egy lyukat az elzárt terület kerítésén, és átpréseli magát rajta. Egy vadász talán lelövi, és kiviszi a piacra. Ha így lesz, a világ abban a formájában, amit ismerünk, megszűnik létezni. Szünetet tartott. – És ez az – kiáltott fel hirtelen –, amit a génmanipuláció ígér nekünk! Elhallgatott, hagyta, hogy újra csend üljön az előadóra. Végül megtörölte a szemöldökét, és jóval halkabban így szólt: – Már nem lesz szükségünk a kivetítőre. A kivetítőről eltűnt a kép, sötétség borult az előadóra. – Barátaim – folytatta Levine –, a bolygónk feletti gondnokságunk fordulóponthoz érkezett, de mi még ahhoz is túl vakok vagyunk, hogy észrevegyük. Ötezer évszázada rójuk a földet, de csak az elmúlt ötvenen tanultunk róla eleget ahhoz, hogy igazán tudjunk ártani saját magunknak. Először a nukleáris fegyverekkel, most pedig egy még sokkal veszélyesebb játékszerrel, a természet módosításával. Megrázta a fejét. – Egy öreg közmondás szerint a természet ingyen nem adja kincseit. A Novo Druzsina-i baleset ára csaknem az egész emberiség lett. Ennek ellenére vannak vállalatok, amelyek ebben a percben is vírusokkal babrálnak szerteszét a világban. Megváltoztatják a vírusok, baktériumok, növények és más élőlények génállományát úgy, hogy közben nem gondolnak az elkerülhetetlen következményekre. – Természetesen napjaink csúcstechnológiával felszerelt laborjai már köszönő viszonyban sincsenek a 85-ös szibériai állapotokkal. De ettől meg kellene nyugodnunk? Éppen ellenkezőleg. – A Novo Druzsina-i tudósok egy egyszerű vírus alapvető módosítását végezték el. Véletlenül idéztek elő katasztrófát. Manapság – alig egy kőhajításnyira ettől a tanteremtől – ennél sokkal összetettebb műveleteket hajtanak végre lényegesen egzotikusabb, azaz sokkal veszélyesebb vírusokkal. – Egy virológus, Edwin Kilbourne egy olyan kórokozót állított elő, amit Szélsőségesen Rosszindulatú Vírusnak nevezett el. Az SzRV a szándékai szerint rendelkezett volna a polio természetes életképességével, az influenza mutációs képességével, a veszettség vírusgazdáinak fajsemlegességével, és a herpeszéhez hasonlatos lappangási idővel. – Az ötletet annak idején nevetségesnek tartották, de mostanra halálosan komollyá vált. Egy ehhez hasonló kórokozó ma már előállítható, és talán éppen elő is állítják valahol egy eldugott laboratóriumban. És ha megteszik, sokszor veszélyesebb lesz, mint egy nukleáris háború. Hogy miért? Mert egy nukleáris háború önmagát korlátozza, de az SzRV vírus elterjedésével minden egyes fertőzött ember sétáló


24

HALÁLOS KÍSÉRLET

atombombává válik. A fertőzés a nemzetközi turizmus fejlődésével tökéletes csatornát kapna, elég lenne néhány vírusgazda ahhoz, hogy világméretű járványról beszélhessünk. Levine lelépett a pódiumról, és szembenézett a hallgatóságával. – Nagyhatalmak jönnek-mennek. A politikai térkép folyamatosan változik. Birodalmak tűnnek fel, majd buknak el. De ezek a teljes pusztítás hírnökei, akik ha egyszer elszabadulnak, örökké itt maradnak. Azt kérdezem önöktől: engedjük-e tovább, hogy szabályozás és felülvizsgálat nélkül folyjon a génmanipuláció a világ laboratóriumaiban? Ez az a kérdés, amelyet a 232-es törzs feltesz önöknek. Biccentett, mire az előadó lámpái felkapcsolódtak. – A Genetikai Szabályozás következő számában részletes beszámolót olvashatnak a Novo Druzsina-i eseményekről – mondta, miközben megfordult, hogy összeszedje a jegyzeteit. A varázs megtört, a hallgatók felálltak, elkezdték összepakolni a dolgaikat, és tömött sorokban vonultak a kijárat felé. Az előadó hátsó soraiban ülő riporterek már kivonultak, hogy leadják a cikkeiket. Egy fiatalember jelent meg a felső sorokban, a tömegen átverekedve magát megindult lefelé. A középső lépcsősort használva lassan leért a pódiumhoz. Levine felnézett, majd óvatosan jobbra és balra pillantott. – Azt hittem, megmondták magának, hogy soha ne mutatkozzon velem nyilvános helyen – mondta. A fiatalember előrelépett, megfogta Levine könyökét, és sürgetően a fülébe súgott valamit. Levine abbahagyta a papírok rendezgetését. – Carson? – kérdezte. – Az az okos cowboy srác, aki mindig félbeszakította az előadásokat, hogy vitatkozzon? A fiatalember bólintott. Levine elhallgatott, kezét a táskáján nyugtatta, majd hirtelen mozdulattal bezárta. – Édes istenem – mondta egyszerűen.

Carson a parkoló túloldalán levő, sivatagi homokból kinövő épületegyüttes felé nézett: egyenes és íves falak, kupolák törtek az ég felé. A sivatag közepén a semmiből előbukkanó épületek és a tájkép teljes hiánya buddhista egyszerűséggel és ürességgel ruházta fel a laboratóriumot. Az épületek között üvegborítású közlekedőfolyosók alkottak furcsa, rendszertelen mintákat. Singer az egyik ilyen közlekedőbe vezette Carsont. – Brent eltökélten hisz benne, hogy az építészeti bravúrok inspirálják az emberek kreativitását – mondta. – Sosem felejtem el, amikor az az építész… hogy is hívják… Guareschi eljött New Yorkból, hogy szemügyre vegye a telket. Singer halkan felnevetett. – Megjelent itt tornacipőben és öltönyben, meg abban a hülye szalmakalapjában. De kemény srác volt, azt meg kell adni. Négy napig itt táborozott, mire napszúrást kapott, és visszavitette magát Manhattanbe. – Gyönyörű – mondta Carson. – Az bizony. A kellemetlen élmények ellenére szerintem is megérezte a srác, mit is jelent a sivatag egyszerűsége. Ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen semmiféle tereprendezés. Mondjuk víz például egyáltalán nem is volt. Azt akarta, hogy úgy nézzen ki, mintha a komplexum a sivatag része lenne, és ebből nem engedett. A melegről egy pillanatra sem tudott megfeledkezni, szerintem ezért lett fehér minden: a gépház, a raktárépületek, még az erőmű is – bökött a fejével egy hosszan elnyúló épületre, amelynek méltóságteljesen ívelő teteje volt.


25

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Az lenne az erőmű? – kérdezte Carson hitetlenkedve. – Inkább úgy néz ki, mint egy szépművészeti múzeum. Biztosan egy vagyonba került ez a hely. – Több vagyonba, pontosabban – mondta Singer. – De 85-ben, amikor az építkezést megkezdték, a pénz nem igazán számított. – Átvezette Carsont a görbe vonal mentén szétszórt épületekből álló lakónegyedig, amik úgy illeszkedtek egymáshoz, mint a puzzle-darabok. – Akkoriban kilencszázmillió dolláros szerződésünk volt a VÉTEKFl-nek köszönhetően. – Minek köszönhetően? – Védelmi Technológiai Kutató és Fejlesztő Igazgatóság. – Soha nem hallottam még róla – mondta Carson. – A Védelmi Minisztérium egyik titkos alosztálya volt. A Reagen-időszak után feloszlatták. Mindenkinek számtalan titoktartási szerződést meg ehhez hasonlókat kellett aláírnia. Bizalmi engedély, titkos bizalmi engedély, meg amit akarsz. Aztán nyomoztak is utánunk… apám, azt meghiszem, hogy nyomoztak! Húsz évvel azelőtti barátnőim hívtak fel azzal, hogy néhány öltönyös járt náluk, és rengeteg kérdést tettek fel nekik rólam. „Már megint mi az ördögbe keveredtél, Singer?” – nevetett Singer. – Ezek szerint te a kezdetektől fogva itt vagy – mondta Carson. – Így van. Csak a tudósok dolgoznak hat hónapos turnusokban. Biztosan azt gondolják, úgysem dolgozom eleget ahhoz, hogy kiégjek – tette hozzá nevetve. – Én vagyok a legrégebbi motoros. Meg persze Nye. És még néhányan, az öreg Pavel meg a srác, akivel már találkoztál, Mike Marr. Akárhogy is, sokkal kellemesebb az élet, mióta átmentünk civilbe. Ezek a katonák olyanok voltak, mint egy tökön rúgás. – Hogy történt a váltás? – kérdezte Carson. Singer a lakórészleg túlsó oldalán benyitott egy épület füstüveg ajtaján. A légkondicionálók orkánja csapott le rájuk, ahogy az ajtó sziszegve becsukódott mögöttük. Carson egy járólapokkal kirakott, fehér falú, barnásszürke bútorokkal berendezett előcsarnokban találta magát. Singer továbbvezette a túlsó felén levő ajtóhoz. – Először szigorúan hadászati kutatásokkal foglalkoztunk. Így kaptuk meg a telket ezen a rakétabázison. Vakcinákat kutattunk, egy esetleges szovjet biológiai támadás ellenanyagaival és antitoxinjaival foglalkoztunk. A Szovjetunió megszűnésével a mi megbízásunknak is vége lett, 1990-ben megsemmisítették a szerződésünket. Majdnem elbuktuk a laboratóriumot is, de Scopes zárt ajtók mögött gyorsan kilobbizta, hogy maradhassunk. Az ég tudja, hogy csinálta, de harminc évre lízingjogot kaptunk a területre a Honvédelmi Iparág Leszerelési Programjának keretén belül. Singer benyitott egy hosszú laboratóriumi helyiségbe. Odabent fluoreszkáló fénysor világított meg egy sor fekete asztalt. Bunsen-égők, Erlenmeyer-lombikok, üveg kémcsövek, sztereonagyítású mikroszkópok és egyéb idejétmúlt laboratóriumi tárgyak sorakoztak rajtuk katonás rendben. Carson még soha életében nem látott ilyen tiszta laboratóriumot. – Ez lenne az előkészítő kísérleti labor? – kérdezte hitetlenkedve. – Dehogy – mondta Singer. – A munka legnagyobb része a belső laborokban folyik, mindjárt ott leszünk. Ez itt csak egy kis szemcsemege a kíváncsiskodó kongresszusi tagoknak és katonai tanácsadóknak. Arra számítanak, hogy a középiskolai kémialaborjuk feljavított változatát fogják itt találni, mi pedig azt adjuk nekik, amit látni akarnak. Egy másik, jóval kisebb szobába értek. Egy méretes, csillogó szerkezet állt a sarokban. Carson azonnal felismerte.


26

HALÁLOS KÍSÉRLET

– A világ legpontosabb mikrovágója, a Scientific Precision – mondta Singer. – Vagyis az Ultraborotva, ahogy mi hívjuk. Egy számítógép irányítja az egész szerkezetet. A gyémánt vágófej kétezer-ötszáz szeletre bont egy emberi hajszálat. Széltében, természetesen. De ez csak a vagánykodás miatt van itt. A laborban két ugyanilyen masina működik. Kiléptek a rekkenő hőségbe. Singer megnyalta az ujját, és feltartotta. – Délkeletről fúj a szél – mondta. – Mint mindig. Ezért választották ezt a helyet. Itt mindig délkeletről fúj a szél. A legközelebbi szél alatti város az új-mexikói Claunch. Lakossága 22 fő. 210 kilométerre van tőlünk. A Trinity, ahol felrobbantották az első atombombát, csak 45 kilométerre van tőlünk északnyugatra. Kitűnő hely egy gombafelhő elrejtéséhez. A 48. szélességig nem találni ennél eldugottabb helyet. – Gyerekkoromban úgy hívtuk, a Mexikói Fuvallat – mondta Carson. – Kölyökként mindennél jobban utáltam kimenni ebben a szélben. Apám azt mondta, ennél már csak az rosszabb, mikor légyidőben szorosra kötnek egy patkányfarkú lovat. Singer megfordult. – Guy, ezt most nagyon nem értettem…. – A patkányfarkú ló rövidfarkút jelent, amit ha szorosra fogsz be, nem tudja elhajtani a legyeket, és a kínzásuktól megbolondul. Szétrúgja a kerítést, és úgy elhúz, hogy sosem látod többé. – Értem – mondta Singer szórakozottan. Carson válla mögé mutatott. – Ott vannak a szabadidős helyiségek: a tornaterem, teniszpályák, a lovaspálya. Személy szerint komoly ellenérzést táplálok a testmozgás minden formája iránt, úgyhogy ezeket majd felfedezed egyedül – veregette meg gyengéden a pocakját. – Az a legkevésbé sem mutatós épület pedig a Lázgyár krematóriuma. – Lázgyár? – Elnézést – mondta Singer –, szóval az ötös vegybiztonsági szintű laboratórium, ahol a nagy biztonsági kockázatú organizmusokkal dolgozunk. Biztos vagyok benne, hogy hallottál már a vegybiztonsági besorolási skáláról. Az 1-es szint a legkevésbé fertőző, nem különösebben veszélyes mikrobákat jelenti. A 4-es szint a legveszélyesebbekre vonatkozik. Az országban két ilyen létesítmény van: az egyik a CDC birtokában, Atlantában, és a hadseregnek van egy Fort Detrickben. Ezekben a 4-es szintű laboratóriumokban a világ legveszélyesebb vírusaival és baktériumaival foglalkoznak. – De mi ez az 5-ös szint? Soha nem hallottam még róla. Singer elmosolyodott. – Brent büszkesége, a kedvenc játékszere. Mount Dragonban van az egyetlen 5-ös szintű laboratórium a világon. Arra tervezték, hogy olyan veszélyes vírusokat és baktériumokat kutassanak bennük, amik veszélyesebbek, mint bármi, amit a természet alkotott. Genetikailag módosított mikrobákról van szó. Évekkel ezelőtt valaki egyszer Lázgyárnak nevezte, és rajta ragadt. A lényeg, hogy az 5-ös szintű laborokból kiáramló levegő a fűtőházba jut, ahol ezer Celsius-fok hőmérsékletűre melegítik, majd lehűtik, és visszaáramoltatják. Tökéletesen sterilizált állapotban. Az ufoszerű épület volt az egyetlen a Mount Dragon komplexumán belül, amely nem fehér színű volt. – Ezek szerint levegőben terjedő kórokozókkal foglalkoznak? – Okos. Igen, így van, és azok közül is egy különösen veszélyessel. Őszintén szólva sokkal jobban élveztem, amikor a PurBlood fejlesztésén dolgoztunk. Ez saját termék, mesterséges vér. Carson a karámok felé pillantott. Egy istállót látott néhány állással és rengeteg szerelékkel; az objektum kerítésén túl egy futtatót vett észre. – Ki szabad lovagolni a komplexumon kívülre? – kérdezte.


27

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Természetesen. Csak kifelé és befelé is jelentkezned kell. – Singer körbepillantott, majd a kézfejével megtörölte a homlokát. – Jézusom, micsoda hőség! Ehhez soha nem fogok hozzászokni. Menjünk be. A be a belső körletet jelentette, egy kerítéssel körbevett területet a Mount Dragon szívében. Carson megfigyelte, hogy csak egy helyen van bejárat a kerítésen: egy apró őrbódé állt pont velük szemben. Singer bevezette a kapun túl eső területre, a túloldalon levő nagy épülethez. Az ajtó hűvös előcsarnokba nyílt. Egy másik nyitott ajtón keresztül Carson hosszú, fehér asztalon egy sor számítógépes terminált látott. Két dolgozó, nyakukban azonosító kártyával, fehér laborköpenyük alatt kék farmert viselve bőszen pötyögtek a klaviatúrákon. Carson meglepve tapasztalta, hogy az őrökön kívül ez a két laboráns volt az első két dolgozó, akit a komplexumon belül látott. – Ez itt a műveleti központ – mondta Singer körbemutatva a jobbára üres szobában. – Adminisztráció, adatfeldolgozás, ilyesmik folynak itt. Nem dolgozunk túl nagy személyzettel. Soha nincs itt több, mint harminc tudós, és ez már a katonai megrendelések idején is így volt. A mostani létszám a fele ennek, és mindenki egy adott projektre koncentrál. – Ez elég kis létszám – mondta Carson. Singer megvonta a vállát. – A túlfoglalkoztatási hullám nem érintette meg a genetikai kutatás iparágát. Egy fejmozdulattal maga után intette Carsont, az előcsarnokból egy fekete, gránitpadlózatú, színezettüveg-tetejű átriumba jutottak. Az erős sivatagi napfény szórtan esett a helyiség közepén álló pálmafacsoportra. Az átriumból három folyosó nyílt. – Azok a fertőző laborokba és a DNS-kutatókba vezetnek – mondta. – Nem leszel sokat egyikben sem, de ha kíváncsi vagy rá, megkérhetsz valakit, hogy vezessen körbe ott is. A következő célpontunk arra van – mutatott egy ablak felé. Carson kinézett rajta, és a sivatagi homokból rombusz alakban kiemelkedő épületet pillantott meg. – Az 5-ös szint – mondta Singer egykedvűen. – A Lázgyár. – Milyen kicsinek látszik – mondta Carson. – Elhiheted, még kisebbnek fogod érezni. De amit itt látsz, az csak a levegőszűrők épülete, a kutatólaboratórium alatta van, a föld alatt. Extra védelem földrengés, tűz vagy robbantások ellen. – Habozott egy darabig. – Akkor talán be is nézhetnénk. Pár másodperc múlva a szűkös liftből egy hosszú, fehér járólappal kirakott, narancssárga fénnyel megvilágított folyosón találták magukat. A plafonról lelógó biztonsági kamera követte a mozgásukat. A folyosó végén Singer megállt egy szürke vasajtónál, amelynek fekete gumibevonatú élei úgy voltak meghajlítva, hogy a tökéletes szigetelés miatt felfeküdjenek a keretre. Jobbra tőle egy kapcsolódoboz volt. Singer előrehajolt, és bemondta a nevét. Az ajtó fölött egy apró zöld fény gyulladt ki, egy hang hallatszott. – Hangfelismerő – mondta Singer, miközben kinyitotta az ajtót. – Nem olyan jó, mint az ujjlenyomat-olvasó vagy a retinaszkenner, de azok nem működnek a vegyvédelmi ruhán keresztül. És ezt itt legalább nem lehet átverni egy szalagra rögzített szöveggel. A belépési procedúra keretén belül még ma megkapod a kódodat te is. Egy nagy, modern bútorokkal ritkásan berendezett helyiségbe értek. Az egyik fal mentén végig fém öltözőszekrények álltak. A túlsó oldalon egy acélból készült, csillogóra suvickolt ajtó volt, amin egy vörös és sárga figyelmeztető jelzés volt látható. MAGAS FERTŐZÉSI KOCKÁZAT – állt a felirat az ajtókeret fölött. – Ez az előkészítő szoba – mondta Singer. – A szekrényekben vannak a vegyvédelmi ruhák.


28

HALÁLOS KÍSÉRLET

Odament az egyik öltözőszekrényhez, de megtorpant. Hirtelen Carson felé fordult. – Mondok valamit, kerítsünk inkább valaki olyat, aki igazán ismeri a helyet. Majd ő körbevezet idelent. Megnyomott egy gombot a szekrényen. Az ajtó sziszegő hanggal nyílt ki, feltűnt mögötte a bő, kék gumiruha, amit gondosan egy formatervezett, apró koporsóra emlékeztető tartóba helyeztek. – Még soha nem voltál 4-es szintű laboratóriumban, ugye? – kérdezte Singer. – Akkor most figyelj jól. Az 5-ös szint majdnem olyan, mint a 4-es, csak még olyanabb. A legtöbben a kényelem miatt műtősruhát viselnek a kezeslábas alatt, de ez nem követelmény. Ha az utcai ruhádra veszed rá, a zsebeidből ki kell ürítened mindent: ceruzát, tollat, órát, kést. Mindent, ami kilyukaszthatja a ruhát. – Carson gyorsan kifordította a zsebeit. – Nem hosszúak a körmeid? – kérdezte Singer. Carson a kezére nézett. – Nem. – Akkor jó. Nekem nincs ilyen gondom, mert itt mindig tövig lerágom – mondta nevetve. – A bal alsó rekeszben találsz egy pár gumikesztyűt. Nincs gyűrűd, ugye? Remek. Le kell venned a cipődet. Bújj bele az egyik papucsba. A lábujjadon sem lehet hosszú a körmöd. Az öltözőszekrény valamelyik fiókjában találsz körömcsipeszt, ha szükséged lenne rá. Carson kibújt a bakancsából. – Akkor most bújj bele a kezeslábasba. Előbb a jobb lábbal, aztán a bal. Most felhúzhatod, de ne teljesen. A maszkot ne zárd le, hogy tudjunk közben beszélgetni. Carson megszenvedett a méretes kezeslábassal, nehezen rángatta fel az utcai ruhájára. – Hermetikusan zár. Látod a fémszelepet a derekánál? Amikor bent vagy, végig egy csövön kapod az oxigént. Majd megmutatják, hogyan kell menet közben lecsatlakozni a csőről. Maga a ruha is tartalmaz tíz percre elegendő oxigént vészhelyzet esetére. – Odasétált a rádióadóhoz, és megnyomott rajta néhány gombot. – Rosalind? – szólt bele. Rövid szünet után jött a válasz. – Mi van? – kérdezett vissza egy recsegő hang. – Zavarhatnálak annyi ideig, míg az új kutatónknak, Guy Carsonnak megmutatod az 5-ös szintű labort? Ezúttal hosszabb szünet következett. – Nem nagyon érek most rá – válaszolt a hang. – Csak néhány perc az egész. – Jaj, az isten szerelmére… – A hang hirtelen elhallgatott. Singer Carsonhoz fordult. – Ez Rosalind Brandon-Smith. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy kicsit különc. – Közel hajolt Carson maszkjához, és bizalmasan súgta: – Igazából kifejezetten bunkó, de ne is törődj vele. Fontos szerepe volt a művér kifejlesztésében. Most az új megbízás rá eső részével foglalatoskodik. Sokat dolgozott együtt Frank Burttel, elég jóban voltak egymással, úgyhogy talán nem lesz nagyon kedves a helyettesével. Bent fogsz vele találkozni, semmi értelme neki oda-vissza átmenni a fertőtlenítőn. – Ki az a Frank Burt? – kérdezte Carson. – Egy igazi, vérbeli tudós volt. És nagyszerű ember, de az itteni körülményeket túlságosan stresszesnek találta. Volt valamiféle idegösszeroppanása mostanában. Nem példa nélküli, mondanom sem kell. A Mount Dragonba érkezők mintegy negyede nem képes kitölteni a megbízatási idejét. – Nem tudtam, hogy valakinek a helyére jövök – mondta Carson.


29

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Pedig így van. Majd később elmesélem a történetet. Nem akárkit kell ám pótolnod. – Hátrébb lépett. – Oké, most húzd fel teljesen a cipzárt. Győződj meg róla, hogy felhúztad, és nem csúszik vissza egyik sem a háromból. Nálunk bajtársias rendszer működik. Miután felvetted a ruhát, mindig kell lennie valakinek, aki ellenőrzi, minden rendben van-e. Alaposan végignézte Carson kezeslábasát, majd megmutatta neki, hogyan használja a sisakba épített rádiót. – Ha nem közvetlenül a másik mellett állsz, semmit nem hallasz abból, amit mond. Ezt a gombot kell megnyomnod a karodon, hogy hallják, amit a rádióba mondasz. Egy ajtó felé intett, ami fölött ott állt a felirat: MAGAS FERTŐZÉSI KOCKÁZAT. – A kiegyenlítő kamra túloldalán egy vegyi zuhany van. Amint átérsz, automatikusan bekapcsol. Szokj hozzá, kifelé sokkal tovább tart majd. Amint a belső ajtó kinyílik, menj be. Mozogj nagyon óvatosan, míg teljesen meg nem szokod a kezeslábast. Rosalind a túloldalon vár rád. Remélem. – Köszi – mondta Carson felemelve a hangját, hogy Singer biztosan meghallja a vastag gumiruhán keresztül. – Nincs mit – jött a tompa válasz. – Ne haragudj, hogy nem megyek be veled. Csak arról van szó… – újra hezitált. – Tudod, senki nem megy be a Lázgyárba, ha nem muszáj. Majd meglátod, miért. Ahogy az ajtó sziszegve becsukódott mögötte, Carson előresétált az acélajtóig. Hirtelen robaj támadt, és valami sárga vegyi anyag spriccelt rá a plafonra, az oldalfalakra és a padlóba épített zuhanyrózsákból. Carson hallotta, ahogy a ráfröcskölt anyag hangosan veri a ruháját. Egy perc múlva elállt, az előtte levő ajtó kinyílt, és egy apró előszobában találta magát. Egy motor hangja dübörgött fel, és érezte, hogy egy nagy teljesítményű ventilátor minden irányból levegőt fúj rá. A ruhán át a szárító furcsa, távolról érkező szélre emlékeztetett. Carson nem tudta volna megmondani, a ráfújt levegő hideg vagy meleg. A belső ajtó sziszegve kinyílt, és Carson egy alacsony nővel találta szembe magát, aki a sisakja plexiüvege mögül türelmetlenül nézett rá. Rászámolva az előnytelen, méretes kezeslábast is, Carson 90 kg körülire saccolta. – Kövessen! – szólalt meg a sisakján belül egy goromba hang, és a nő máris hátat fordított neki. Elindult lefelé a járólapokkal kirakott folyosón, ami olyan keskeny volt, hogy a vállai mindkét oldalon súrolták a falat. A falak simák és egyenletes felületűek voltak, nem voltak sarkok vagy bármilyen olyan tereptárgy, amivel ki lehet szakítani a vegyvédelmi ruhát. Mindent – a padlót, a falakat borító csempéket, a plafont – ragyogó fehérre festettek. Carson megnyomta az alkarján levő gombot, és bekapcsolta a rádiót. – Guy Carson vagyok – mondta. – Örömmel hallom – jött a válasz. – És most figyeljen rám. Látja ott azokat az oxigéncsöveket? Carson felnézett. Néhány kék színű cső lógott le a plafonról, mindegyik végén fémszelep volt. – Fogjon meg egyet, és illessze a ruhája szelepére. Óvatosan! Balra fordítsa el, hogy rögzüljön. Amikor az egyik munkaállomástól a másikhoz megy, le kell csatlakoznia róla, és egy másikra kell váltania. A ruhája véges mennyiségű levegőt tud tárolni, úgyhogy ne sokat piszmogjon két oxigéncső között. Carson követte az utasításokat, érezte a kattanást, ahogy a szelepre csatlakozott, és már hallotta is a beáramló levegő megnyugtató hangját. A ruhába zárva furcsán kezdte érezni magát, mintha elhagyta volna a földet. A mozdulatai lassúnak, ügyet-


30

HALÁLOS KÍSÉRLET

lennek tűntek. A dupla kesztyűben alig érzékelte az oxigéncsövet, amikor a szelepre csatlakoztatta. – Soha ne felejtse el, hogy ez a hely olyan, mint egy tengeralattjáró – hallotta Brandon-Smith hangját. – Szűkös, kényelmetlen és veszélyes. Mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. – Értettem – mondta Carson. – Valóban? – Igen. – Akkor jó, mert a trehányság egyet jelent a halállal a Lázgyárban. És nem csak a magáéval. Felfogta ezt? – Igen – ismételte Carson. Micsoda egy hárpia…. Továbbhaladtak előre a keskeny folyosón. Miközben Brandon-Smitht követte, Carson megpróbált akklimatizálódni a kezeslábashoz. Mintha valami furcsa hangot hallott volna a háttérben: egy elmosódó dobolást, amit inkább csak érzékelt, mint hallott. Úgy gondolta, biztosan a Lázgyár generátorának a hangja. Brandon-Smith masszív alakja oldalt fordulva áthaladt egy tolóajtón. Az ajtó egy laboratóriumba nyílt, amelyben kezeslábast viselő emberek foglalatoskodtak plexiborítású vizsgálóasztalok fölött. A kezüket egy gumival bélelt nyíláson át dugták a plexiburok alá. Petri-csészéket törölgettek. A fény bántóan erős volt, a labor minden egyes tárgya éles árnyékokat vetett. Minden asztal mellett egy kis tárolótartály állt, rajta a fertőzésveszély piktogrammal, a munkaállomásokhoz egy-egy hamvasztó volt erősítve. A plafon csak úgy hemzsegett a biztonsági kameráktól, amelyek a kutatók minden mozdulatát rögzítették. – Mindenki figyeljen – hallatszott Brandon-Smith hangja a rádióban. – Ez itt Guy Carson. Ő jött Burt helyére. Maszkok fordultak Carson felé, ahogy a kutatók alaposan megnézték maguknak, a köszöntés kórusban recsegett a sisakjában. – Itt folyik a termelés – mondta Brandon-Smith színtelen hangon. Egyszerű közlés volt, nem felhívás kérdések feltevésére. Carson nem is kérdezett. Brandon-Smith egy sor laboron vezette keresztül Carsont, szűk folyosók és zsilipajtók úsztak ugyanabban a vakítóan éles fényben. Teljesen igaza van, gondolta Carson, ez tényleg olyan, mint egy tengeralattjáró. Minden talpalatnyi rakteret csillagászati összegekbe kerülő felszerelés foglalt el: áttétes és szkenneres elektronmikroszkópok, autoklávok, inkubátorok, színképelemzők, még egy kis ciklotron is volt ott. Mindegyiket úgy alakították át, hogy a kutatók a vaskos kezeslábasban is tudják használni őket. A plafon alacsony volt, rengeteg vezeték és cső futott végig rajta, és ahogy minden más a Lázgyáron belül, ez is hófehérre volt festve. Brandon-Smith tízméterenként megállt, hogy lecserélje az oxigéncsövét egy másikra, majd megvárta, míg Carson ugyanígy tesz. Az előrehaladás gyötrelmesen lassú volt. – Te jó ég – mondta Carson. – Itt aztán ügyelnek a biztonságra. Min dolgoznak itt tulajdonképpen? – Nevezze, ahogy akarja – jött a válasz. – Bubópestis, tüdővész, Marburg-vírus, Hanta-vírus, Ebola, lépfene, Dengue-láz… És el ne felejtsük a szovjet tudósok által kifejlesztett törzseket. Természetesen mindegyiket jég alatt tartjuk. A zsúfoltság, az esetlen kezeslábas és a furcsán dús levegő miatt Carson feje kezdett zavarossá válni. Azon kapta magát, hogy nagyokat kortyol az oxigénből, és le keli küzdenie a vágyat, hogy letépje magáról a kezeslábast, és mély lélegzetet vegyen odakint.


31

HALÁLOS KÍSÉRLET

Végre megálltak egy kör alakú kereszteződésben, ahonnan több szűk folyosó indult minden irányba, mintha egy kerék küllői lettek volna. – Az micsoda? – mutatott Carson a fejük fölött levő csőcsonkra. – Felvevőcső a levegőhöz – mondta Brandon-Smith, miközben oxigéncsövet cserélt a ruhája derekán. – A Lázgyár középpontjában vagyunk. Az egész objektumban negatív légáramlási szabályozás működik. Minél beljebb megyünk, annál alacsonyabb a légnyomás. Erre a pontra koncentrálódik a nyomás, innen a fűtőházba szívódik a levegő, ahol megtisztul, és folytatódik a körforgás. – Az egyik folyosó felé intett a fejével. – A maga laboratóriuma arra van. Hamarosan látni fogja úgyis, de nekem most nincs időm mindent végigmutogatni. – És ott lent mi van? – kérdezte Carson a lábuknál levő szűk, henger alakú, függőleges aknára pillantva, amelyben egy csillogó fémlétra vezetett lefelé. – Három szint van még alattunk. A kiegészítő laboratóriumok, a biztonsági alközpont, a CRYLOX hűtőkamrák, a generátor és az irányító központ. A nő néhány lépést tett előre, majd megtorpant az egyik ajtó előtt. – Carson…? – szólította meg. – Igen? – Az utolsó megállónk az állatkert. Nyomatékosan felhívom a figyelmét, hogy ne menjen a ketrecek közelébe. Ne engedje, hogy megfogják. Ha csak egy kicsit is kiszakítják a ruháját, soha többet nem látja a napfényt. Bezárjuk, és itt hal meg. – Állatkert…? – kezdte Carson, de Brandon-Smith már nyitotta is az ajtót. A dobolás hirtelen erősebbé vált, és Carson rájött, hogy nem a generátor hangját hallotta. Tompa visongás és huhogás szűrődött be a kezeslábas belsejébe. Egy kiszögellés mögött Carson meglátta a falat, amely a padlótól a plafonig tele volt tornyozva ketrecekkel. Fekete, gombszerű szemek meredtek rájuk a drótrácsok közül. A szobába lépő idegenek miatt a zajszint drámaian megemelkedett. A ketrecek foglyai közül sokan fel-feldobták magukat a levegőbe a zárka padozatáról.. – Csimpánzok? – kérdezte Carson. – Maga mondta… Egy alacsony, kék kezeslábast viselő alak fordult feléjük a ketrecek túloldaláról. – Carson, ismerje meg Bob Fillsont. Ő gondozza az állatainkat. Fillson kurtán bólintott. Carson bozontos szemöldököt, kiugró orrot és keskeny ajkakat látott a sisak plexijén keresztül. A többi árnyékban maradt. A férfi megfordult, és ment vissza a dolgára. – Miért van ennyi? – kérdezte Carson. A nő megállt, és rábámult. – Mert az egyetlen fajhoz tartoznak, amelynek az immunrendszere ugyanolyan, mint az emberé. Magának tudnia kellene ezt, Carson. – Hát persze, de pontosan miért…? Brandon-Smith feszülten figyelte az egyik ketrecet. – Ah, az ég áldja meg… – mondta. Carson közelebb ment hozzá, miközben vigyázott rá, hogy elég messze legyen a ketrecekből kinyúlkáló számtalan ujjtól. Az egyik csimpánz az oldalán feküdt, reszketett, szemlátomást nem volt eszméleténél. Valami nem volt rendben a majom arcával. Carson hirtelen rájött, hogy a csimpánz szemgolyói abnormálisan nagyok voltak. Ahogy közelebb lépett, látta, hogy szinte kibuggyannak a koponyájából, a vérerek elpattannak, és a szemgolyó belseje bevérzik. Az állat hirtelen megrázkódott, kinyitotta szőrös pofáját, és egy üvöltést hallatott. – Bob – hallotta Brandon-Smith hangját a rádióban Carson –, Burt utolsó csimpánza távozni készül.


32

HALÁLOS KÍSÉRLET

A sietség mindenféle jele nélkül Fillson odabattyogott hozzájuk. Nagyon kicsi ember volt, alig százötven centi magas lehetett, és olyan megfontoltan mozgott, hogy Carsont egy búvár víz alatti mozdulataira emlékeztette. Carsonhoz fordult, és rekedt hangon így szólt: – Mennie kell azonnal. Magának is, Rosalind. Nem nyithatom ki a ketrecet úgy, hogy más is van itt rajtam kívül. Carson iszonyodva látta, hogy a csimpánz egyik szemgolyója hirtelen kicsusszan a szemgödréből, nyomában véres folyadékkal. A majom csendesen rázkódott, a fogait csikorgatta, a karjaival csapkodott. – Mi az ördög…? – kiáltott fel Carson a borzalmas látványtól megrökönyödve. – Viszontlátásra! – mondta Fillson határozottan, miközben a háta mögött levő szekrénybe nyúlt. – Viszlát, Bob – mondta Brandon-Smith. Carson észlelte az apró változást a nő hanghordozásában, amikor az állatgondozóval beszélt. Az utolsó dolog, amit Carson kifelé menet látott, a fájdalomtól szinte lebénult csimpánz volt, amely eltorzult pofáját markolászta, miközben Fillson egy aeroszolos palackból valamit a ketrecbe fújt. Brandon-Smith esetlenül egy másik folyosó felé döcögött, a nő egy szót sem szólt. – Nem akarja elmondani, mi az ördög történt azzal a csimpánzzal? – kérdezte végül Carson. – Azt hittem, ez eléggé nyilvánvaló – csattant fel a nő. – Agyi ödéma. – Mi okozta? A nő megfordult, hogy szembenézhessen vele. Meglepettnek tűnt. – Valóban nem tudja, Carson? – Nem, nem tudom. És mostantól kezdve kérem, szólítson Guynak. Vagy dr. Carsonnak, ha az szimpatikusabb. Nem nagyon szeretem, ha a vezetéknevemen szólítanak. Rövid csend következett. – Rendben, Guy – válaszolt a nő. – Azok a csimpánzok mind X-FLU pozitívak. A példány, amit látott, a betegség harmadik stádiumában volt. A vírus hatására a gerincvelőben jelentős folyadék-túltermelés alakul ki. Idővel a kóros túlnyomás miatt az agy kipréselődik az öreglyukon át. A szerencsések ekkor halnak meg. Néhányan viszont kihúzzák addig, míg a nyomás kilöki a gödrükből a szemgolyóikat. – X-FLU? – kérdezte Carson. Érezte, hogy izzadságcseppek folynak le a halántékán és az oldalán, benedvesítve a kezeslábas belsejét. Ezúttal Brandon-Smith úgy állt meg, mintha szél ütötte volna meg. Statikus zörej hallatszott a rádióból, majd a nő hangja szólalt meg. – Singer, megtenné, hogy felvilágosít, ez a szerencsétlen miért nem tud az X-FLU-ról? Singer hangja válaszolt. – Még nem avattam be a projektünkbe. Ez a következő lépés. – Seggel előre halad uraságod, mint mindig – jegyezte meg a nő, majd Carson felé fordult. – Jöjjön, Guy. A túra véget ért. Otthagyta Carsont a kivezető légzsilipnél. Carson kilépett az első fogadóhelyiségen a következő vegyi zuhanyba, kivárta a kötelező hét percet, miközben a nagy nyomású fecskendők minden irányból mosták a kezeslábasát. Néhány perccel később újra az öltözőben volt. Iszonyú ideges lett, amikor meglátta a frissen, pihenten ücsörgő Singert, amint éppen a helyi újság keresztrejtvényét fejtette. – Élvezte a túrát? – kérdezte az igazgató az újságból felnézve.


33

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Nem – vágta rá Carson, miközben mélyeket lélegezve próbálta magától elűzni a Lázgyár nyomasztó képeit. – Ez a Brandon-Smith rosszabb, mint egy sütkérezés közben megzavart sivatagi vipera. Singer felnevetett, és megrázta kopasz fejét. – Ennél szebben le sem írhattad volna. Ő a legzseniálisabb tudós, aki jelenleg nekünk dolgozik. Ha sikerrel járunk, ahogy biztosan te is tudod, mind gazdagok leszünk. Veled együtt. Ezért azt hiszem, megéri elviselni Rosalind Brandon-Smith egyéniségét, nem gondolod? Tulajdonképpen ő sem más, mint egy bizonytalan, ijedt kislány egy irdatlan méretű zsírszövet mögé rejtőzve. Singer segített Carsonnak kibújni a kezeslábasból, és megmutatta neki, hogyan hajtogassa vissza a védőruhát a szekrényben levő tartójába. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy bővebben halljak erről a roppant titokzatos megbízatásról – mondta Carson, miközben becsukta az öltözőszekrényt. – Egyetértek. Javaslom, menjünk vissza az irodámba egy hideg italra. Carson bólintott. – Tudod, volt ott lent egy csimpánz, aminek kiugrott a… Singer feltartotta a kezét. – Tudom, mit láttál odalent. – Akkor elmondanád, mi az ördög volt az? Singer egy pillanatra elhallgatott. – Influenza. – Micsoda? – kérdezte Carson. – Közönséges influenza? Singer bólintott. – Nem tudok olyan influenzáról, amitől kibuggyan a szemgolyó a koponyából. – Nos – kezdte Singer –, ez egy nagyon különleges influenza. – Megragadta Carson könyökét, és átvezette a szigorúan ellenőrzött laboratórium folyosóin a hihetetlenül boldogító, perzselő napsütésbe.

Pontosan két perccel délután három előtt Charles Levine kinyitotta az irodája ajtaját, és kikísért egy szűk farmerbe és melegítőfelsőbe öltözött fiatal nőt az előtérbe. – Köszönjük, Fields kisasszony – mondta mosolyogva. – Tudatni fogjuk önnel, ha a következő szemeszterre akad valami önnek való. Ahogy a hallgató elindult, Levine az órájára nézett. – Ennyi volt mára, nem, Ray? – kérdezte a titkárához fordulva. Ray erőt vett magán, és Fields kisasszony tovaringó hátsójáról az előtte kinyitva fekvő határidőnaplóra fordította figyelmét. Végighúzta az ujjait hibátlan Buddy Hollyhajkoronáján, és megvakarta kidolgozott mellkasát ujjatlan pólója alá nyúlva. – Ennyi volt, dr. Levine – mondta. – Valami üzenet? Felszólítás a serifftől? Házassági ajánlat? Ray elvigyorodott, de megvárta, míg az ajtó becsukódik, mielőtt válaszolt. – Borucki kétszer is telefonált. Úgy tűnik, a Little Rock-i gyógyszergyárnak nem nagyon tetszett a múlt havi cikk. Rágalmazásért beperelik. – Mennyire? Ray megvonta a vállát. – Egymillióra. – Mondja meg a jogász barátainknak, hogy tegyék meg a szokásos lépéseket – mondta Levine, miközben elfordult. – Most ne zavarjanak, Ray. – Értettem. Levine magára zárta az iroda ajtaját. A Genetikai Szabályozásért Alapítvány szóvivőjeként kivívott egyre növekvő hírneve miatt Levine mind nehezebben tudta tartani magát egy elméleti genetikát tanító


34

HALÁLOS KÍSÉRLET

professzor napi rutinjához. Az alapítvány valóságos mágnesként vonzotta a hallgatók egy típusát – a magányos idealistákat, akik kezüket-lábukat törték egy nemes ügyért. A másik oldalról az üzleti érdekeiket féltő vállalatok támadták az irodáját hasonló ügybuzgalommal. Amikor az előző asszisztense felmondott néhány fenyegető telefonhívás után, Levine két előrelátó döntést hozott. Az első egy új zár felszerelése volt az irodája ajtajára, a második pedig Ray alkalmazása. Ray irodai használhatósága bőven hagyott kívánnivalót maga után, de jelentéktelen szívzöreje miatt leszerelt tengerészgyalogosként sokat tudott tenni azért, hogy nyugalom legyen a környékén. Úgy tűnt, Ray szabadideje nagy részét nők utáni szaladgálással tölti, de a munkaidejében mindenféle megfélemlítési kísérletnek közömbösen ellenállt, amitől Levine számára nélkülözhetetlen munkatárssá változott. Az ajtó súlyos zárja megnyugtató hanggal a helyére kattant. Levine lenyomta az ajtó kilincsét, majd a zárthelyik, tudományos hetilapok és a Genetikai Szabályozás korábbi számainak hegyei között elégedetten visszasétált az asztalához. A barátságos, megértő hangulat, amit a fogadóórájában gyakorolt, gyorsan elpárolgott a szobából. Egy kézmozdulattal lesöpört mindent az asztal közepéről, és kartávolságon belülre húzta a számítógép billentyűzetét. A táskája egyik zsebébe nyúlt, és egy fekete, nagyjából cigarettásdoboz-méretű tárgyat vette elő. Egy hosszú, szürke kábel lógott ki az egyik végéből. A székében előrehajolva Levine kihúzta a telefonvonal csatlakozóját, és a fekete doboz egyik felébe dugta, majd a hosszú, szürke kábelt a laptopja hátsó portjához csatlakoztatta. Még jóval az előtt, hogy Levine elszánt keresztes hadjárata a genetikai szabályozásért szitokszóvá tette volna a nevét a világ számos laboratóriumában, keserű leckét kapott a biztonság elsődleges fontosságáról. A fekete doboz kriptográfiai eszköz volt, amely a számítógépes adatokat a telefonvonalon keresztül dolgozta fel szabadalmaztatott algoritmusok segítségével. Ezek jóval kifinomultabbak voltak, mint amiket a DES rendszerén belül használtak, így állítólag még a kormány szuperszámítógépeivel sem lehetett őket feltörni. Az ehhez hasonló eszközöknek már a birtoklása is jogi kérdéseket vetett fel, de Levine már az előtt a háborúellenes diákok földalatti szervezetének tagja volt, mielőtt 1971-ben lediplomázott a U.C. Irvine-on. Nem volt újdonság számára nem megszokott, gyakran illegális eszközökhöz nyúlni, ha a cél úgy kívánta. Bekapcsolta a számítógépét, ujjaival az asztal lapján dobolt, míg várta, hogy a rendszer felálljon. Gyorsan behozta a kommunikációs programot, amely a telefonvonalon át létesített kapcsolatot más számítógépekkel és felhasználóikkal. Ezúttal egy nagyon különleges felhasználóval. Várt, míg a hívás átváltott egy másik vonalra, aztán megint egy másikra, míg végül a vonalak között teljességgel követhetetlenül eltűnt. Végül a hívást egy sípoló hang kíséretében fogadta egy másik modem. A két számítógép éles, sivító hangon kommunikált egymással, majd Levine képernyőjén ismerős kép jelent meg: egy pantomimművész földgömböt egyensúlyozott az egyik ujján. Egy pillanat múlva a bejelentkező képernyő eltűnt, és szavak jelentek meg Levine monitorán, mintha szellem írta volna őket oda. – Professzor! Mi a helyzet? – Egy privát vonalra van szükségem a GeneDyne-hoz – írta Levine.


35

HALÁLOS KÍSÉRLET

A válasz azonnal megjött. – Elég egyszerű. Ma mit keresünk? Alkalmazottak telefonszámát? Pénzügyi mérlegkimutatást? Az online lövöldöző munkatársak pontszámait? – Egy privát vonalra van szükségem a Mount Dragon komplexumba – írta Levine. Ezúttal kicsit hosszabb idő múlva jött a válasz. – Ejha! Hűha! Ma éppen kinek a tökével kuglizott, monsieur professor? – Nem tud bejuttatni? – döfött oda Levine. – Mondtam olyat, hogy nem tudom? Ne feledje, kivel beszél, jóember! Az én helyesírás-ellenőrzőmben nem talál ilyen kifejezést. Nem magam miatt aggódom. Maga miatt aggódom, ember. Úgy hallom, ez a Scopes egy igazi gonosz varázsló. Imádná elkapni a kezét, miközben éppen a köpönyege alá nyúlkál. Biztos benne, hogy készen áll arra, hogy kihívja a kocsma elé, professzor? – Most tényleg miattam aggódik? – kérdezte Levine. – Nehéz elhinnem. – De miért, professzor? Fáj, hogy ilyen kőszívű velem. – Pénzt akar? Erről van szó? – Pénzt? Meg akar sérteni? Én ezt a magam örömére csinálom. Találkozzunk a Cyberspace Szalon előtt, amikor az óra elüti az éjfélt. – Mime, ez most komoly. – Én mindig komoly vagyok. Természetesen meg tudom oldani a maga kis gondját. Egyébként kaptam egy fülest arról, hogy Scopes valami nagyon rázós dolgon melózik éppen. Valami nagyon durva, nagyon érdekes dolgon. De egy önző srác, valószínűleg nagyon vigyáz a dolgaira, erényövet húz rá. Talán miközben a maga ügyét intézem, teszek egy rövid látogatást a privát szerverén is. Ez az a fajta szentségtörés, amit a legjobban élvezek. – Hogy mit csinál a szabadidejében, az a maga dolga – írta Levine idegesen. – Csak győződjön meg róla, hogy a csatorna teljesen megbízható. És kérem, szóljon azonnal, amint megvan vele. – VEDEL. – Mime, ezt nem értem. VEDEL? – Ó, bocsánat, mindig elfelejtem, hogy új ezekben a dolgokban. Mi itt a kibertérben szeretünk mozaikszavakat, rövidítéseket használni, hogy a beszélgetések tömörek, velősek legyenek. Meg persze aranyosak is. VEDEL: Vedd Elintézettnek. A maguk akadémikus nyelvezete egy virtuális könyvet megtöltene. Itt egy másik, csak önnek MPP. „Most pá-pá!” szóval MPP, herr professor. A képernyő elsötétült.

John Singer irodája, amely az adminisztrációs épület délnyugati sarkában volt, inkább hasonlított nappalira, mint igazgatói irodára. Az egyik sarokban mexikói nyitott tűzrakó állt, körülötte bőr karosszékek és egy kanapé. A falnál egy régi mexikói szekrénykén rozzant Martin gitár, mellette összevissza dobálva lemezek hevertek. Egy indián fonással készített szőnyeg takarta a padlót, a falakat pedig XIX. századi, a vidéki Amerikáról készített fotók díszítették, köztük hat Bodmer-képpel Mandan és Hidatsa indiánokról, akik a felső Mississippi környékén éltek. Íróasztal egyáltalán nem volt, csak egy számítógépasztal és egy telefon. Az ablakok a Jornada sivatagra néztek, arrafelé, ahol a poros út a semmibe veszett. A festett üvegen keresztül beáramló nap fénye világította meg a helyiséget.


36

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson az egyik bőrfotelbe ült, Singer pedig a szoba túlsó oldalán elhelyezett minibárhoz lépett. – Kérsz valamit inni? – kérdezte. – Sör, bor, martini, gyümölcslé? Carson az órájára pillantott. Délelőtt háromnegyed tizenkettő volt. Enyhén émelygett a gyomra. – Egy kis gyümölcslét kérek. Singer egy pohár gyümölcslével és egy martinival jött vissza. Előbbit átnyújtotta, majd ledobta magát a kanapéra, a lábát hanyagul a dohányzóasztalra vetette. – Tudom – kezdett bele –, hogy nem illik délelőtt inni. Rossz dolog. De ez most egy különleges alkalom. – Megemelte a poharát. – Az X-FLU-ra. – X-FLU – mormolta Carson. – Brandon-Smith azt mondta, az végzett a csimpánzzal. – Pontosan. – Singer belekortyolt az italába, majd elégedetten fújta ki a levegőt. – Bocsásd meg, hogy ilyen nyersen fogalmazok – mondta Carson –, de már tényleg tudni szeretném, miről szólna az itteni küldetésem. Nem értem, Mr. Scopes hogy választott ki engem… mennyiből is…? Ötezer tudós közül. És miért kellett hirtelen otthagynom csapot-papot, és öt perc alatt összepakolva idejönnöm. Singer hátradőlt. – Hadd kezdjem akkor az elején. Hallottál már a bonobo nevű állatról? – Nem. – Annak idején pigmeus csimpánzoknak hívtuk őket, míg rá nem jöttünk, hogy két teljesen külön fajhoz tartoznak. A bonobók még jobban hasonlítanak az emberhez, mint az egyszerű csimpánzok, intelligensebbek, monogám kapcsolatot hoznak létre, a DNS-ük pedig 99,2 százalékban megegyezik a miénkkel. És ami még fontosabb: elkapják a betegségeinket. Egyet kivéve. Elhallgatott. Belekortyolt az italába. – Az influenzának ellenállnak. Minden más csimpánzfaj, ahogy a gorillák, az orangutánok is, elkapják az influenzát, de a bonobo nem. Ez a tény körülbelül tíz hónapja szúrt szemet Brentnek. Küldött nekünk egy csomó bonobót, mi pedig elkészítettük a genetikai térképüket. Hadd mutassam meg, mit találtunk. Singer felnyitotta a jegyzetfüzetet, ami az asztalon hevert, és arrébb tolt egy tojásformára csiszolt malachitot, hogy helyet csináljon. A jegyzetlapokon betűk sorakoztak összetett, létraszerű elrendezésben. – A bonobók genetikailag immúnisak az influenzavírusra. Nemcsak egy-két vírustörzsre, hanem mind a hatvan ismert variánsra. Ez az X-FLU gén, ahogy elneveztük. – Hogy működik ez a gén? – kérdezte Carson. Singer elmosolyodott. – Nem igazán tudjuk. Évekbe telne, mire rájönnénk. De Brent úgy véli, ha a gént be tudjuk juttatni az emberi DNS-be, azzal immúnissá tehetnénk magunkat is az influenzára. Az elsődleges in vitro tesztek ezt támasztják alá. – Érdekes – mondta Carson. – Az nem kifejezés. Vedd ki a gént a bonobóból, és ültesd be saját magadba. És hoppá, soha többé nem leszel influenzás. – Singer előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Guy, mondd csak, mennyit tudsz az influenzáról? Carson habozott. Igazság szerint elég sokat tudott róla, de Singer nem annak a fajtának tűnt, aki értékeli a melldöngetést. – Nem annyit, mint kellene. Az biztos, hogy az emberek túlságosan lazán veszik. Singer bólintott. – Pontosan így van. Az emberek hajlamosak úgy tekinteni rá, mint apró kellemetlenségre. És kellemetlen is, de egyáltalán nem apró. A világ egyik legpusztítóbb vírusáról beszélünk. A mai napig emberek milliói halnak meg évente


37

HALÁLOS KÍSÉRLET

influenzában. Az Egyesült Államok tíz legtöbb halálesetet okozó vírusa közt van. Az influenzaszezonban a lakosság egynegyede elkapja a vírust. És ez még egy jobb év. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az 1918-as sertésinfluenza minden ötvenedik embert megölte a világon. Ez volt a világ történelmének legdurvább járványa, még a fekete halálnál is rosszabb. És ez ebben az évszázadban történt. Ha most újra kitörne, közel ugyanolyan védtelenek lennénk, mint akkor voltunk. – A különösen rosszindulatú influenzamutációk órák alatt ölhetnek – mondta Carson –, és ez… – Csak egy pillanat, Guy. A kulcsszó a mutáció. Az igazán komoly járványok mindig akkor törnek ki, amikor egy vírus lényeges mutáción megy át. Ebben az évszázadban már háromszor megtörtént, legutóbb a hongkongi influenzajárvány idején, 1968-ban. Bőven itt van az ideje, hogy ne mondjam, érik már a következő. – És mivel a vírusrészecskék külső burkolata folyamatosan mutálódik – mondta Carson –, nincs permanens immunitást biztosító vakcina. A védőoltás csak egy három-négy törzs ellen hatásos koktél az alapján összeállítva, hogy a járványügyi szakértők éppen melyik törzs felbukkanását látják valószínűnek a következő hat hónapban. Így van? És ha nem trafálnak bele, az emberek ugyanúgy megbetegszenek. Singer elmosolyodott. – Nagyon jó, Guy. Nagyon is tisztában vagyunk vele, milyen munkát végeztél az influenzavírussal az MIT-nél. Többek között ezért is választottunk téged. Egyetlen nagy korttyal ledöntötte az italát. – Amit viszont nem tudsz, hogy a világ gazdasága közel egytrillió dollárt veszít évente az influenza miatt kieső termelésnek köszönhetően. – Ezt tényleg nem tudtam. – És itt van még valamit, amit talán nem tudtál: az influenza hozzávetőlegesen 200 ezer születési rendellenességért felelős évente. Amikor egy terhes nő láza 38 fok fölé megy, a fejlődési rendellenességek egész kis bombája robban fel a méhében. Singer mély lélegzetet vett. – Guy, a XX. század utolsó nagy orvosi áttörésén dolgozunk. És most már te is a része vagy a munkának. Értsd meg, ha az X-FLU gént bejuttatjuk az emberi DNS-be, az emberiség immúnissá válik az összes influenzatörzsre! Örökre. Mi több, a gyermekeink is örökölni fogják az immunitásunkat. Carson lassan letette a poharát, és Singerre nézett. – Atyaisten – bökte ki. – Az öröklődő sejtek génterápiájáról beszélsz? – Pontosan arról. Örökre megváltoztatjuk az emberi génkészlet sejtvonalát. És neked, Guy, igen fontos részed lesz ebben. – De az én munkám csak érintőlegesen kapcsolódott az influenzához – mondta Carson. – A lényegi része egészen mással foglalkozott. – Tudom – válaszolta Singer. – Figyelj tovább, még nem végeztem. A legnagyobb gondunk, hogy bejuttassuk az X-FLU gént az emberi DNS-be. Ezt természetesen csak egy vírussal lehet megoldani. Carson bólintott. Tudta, hogy a vírusok működésének alapja, hogy saját DNSüket bejuttatják a gazdatest sejtjeibe. Ez teszi a vírusokat ideális közvetítővé abban a ténykedésben, hogy egymással távoli rokonságban álló fajok DNS-eit kicseréljék. Ennek köszönhetően a genetikai manipulációkhoz szinte kivétel nélkül vírusokat használnak. – Valahogy úgy képzeljük a működését – mondta Singer –, hogy az X-FLU gént magába az influenzavírusba helyezzük. Úgy használjuk a vírust, mint egy trójai falo-


38

HALÁLOS KÍSÉRLET

vat, ha úgy tetszik. Aztán megfertőzzük a vírussal a célszemélyt. Ahogy minden más vakcina esetében, a célszemély enyhe lefolyású influenzán esik át, de eközben a vírus a bonobo DNS-ét az emberi DNS-be juttatja. Amikor meggyógyul, már hordozza az X-FLU gént. És soha többet nem lesz influenzás. – Génterápia – mondta Carson. – Pontosan – válaszolta Singer. – Mostanában úgyis ez az egyik legmenőbb technológia. A génterápiában rejlik a genetikai alapú betegségek gyógyításának lehetősége. A Tay-Sachs-szindróma, a fenilketonúria, a hemofília, amit csak akarsz. Eljön a nap, amikor a genetikai rendellenességgel született emberek megkaphatják a megfelelő génkezelést, és teljes életet élhetnek. A mi esetünkben a rendellenesség nem más, mint az influenzával szembeni tehetetlenségünk. Amit nem csak kiküszöbölünk, de a védettséget örökletessé is tesszük. Singer megtörölte a szemöldökét. – Mindig nagyon izgatott leszek, ha erről a témáról van szó – tette hozzá vigyorogva. – Amikor a CalTechen tanítottam, soha nem álmodtam róla, hogy egyszer megváltoztathatom a világot. Az X-FLU-nak köszönhetően újra elkezdtem hinni Istenben, szavamra mondom. – Megköszörülte a torkát. – Nagyon közel vagyunk az áttöréshez, Guy! Már csak egy kis problémánk van. Amikor az X-FLU gént hozzáadjuk egy közönséges influenzavírushoz, kiemelkedően rosszindulatúvá teszi a törzset. Az nem is kifejezés, hogy rosszindulatúvá… Ráadásul brutálisan fertőzővé is válik tőle. Ahelyett, hogy ártalmatlan küldönc maradna, hatására a vírus proteinburka egy olyan hormont kezd termelni, ami a gerincvelőfolyadék túltermelését stimulálja. Amit a Lázgyárban láttál, az a vírus hatása volt a csimpánzra. Nem tudjuk, mit tenne az emberrel, de az biztos, hogy nem lenne kellemes. – Felállt, és odalépett a közelebbi ablakhoz. – A te feladatod az lesz, hogy az X-FLU gént tartalmazó vírus proteinburkát megváltoztasd. Ártalmatlanná kell tenned, hogy az emberi szervezetbe juttathassuk a gazdatest elpusztítása nélkül, és így átvihesse az X-FLU gént az emberi DNS-be. Carson szólásra nyitotta volna a száját, de meggondolta magát. Már értette, miért pont őt emelte ki a GeneDyne zsenimasszájából Scopes. Mielőtt Fred Peck alantas munkákra kötelezte volna, a fő szakterülete a vírusokat körbeölelő protein takaróburkának megváltoztatása volt. Tudta, hogy egy vírus proteinburka megváltoztatható, de legalábbis lazítható hőkezeléssel, különböző enzimek felhasználásával, sugárkezeléssel vagy akár új törzsek létrehozásával is. Ezzel foglalkozott, az összes eljárást kipróbálta már. Rengeteg a módja, hogy egy vírust semlegesítsen az ember. – Meglehetősen egyértelmű problémának tűnik – mondta Carson. – Annak kellene lennie, de sajnos nem az. Valamilyen oknál fogva a vírus, bármit teszel vele, egy idő után visszamutálódik a gyilkos formájába. Miközben Burt a problémán dolgozott, egy egész csimpánzkolóniát beoltott az X-FLU biztonságosnak gondolt törzsével. A vírus minden egyes alkalommal visszatranszformálódott, és… nos, láttad a szomorú végeredményt. Hirtelen fellépő agyi ödéma. Burt zseniális tudós volt. Nélküle soha nem tudtuk volna kifejleszteni és stabilizálni a PurBloodot, a művér találmányunkat. De az X-FLU problémára ráment… – Singer elhallgatott. – Nem bírta el a nyomást. – Arra rájöttem, miért nem szeretnek az emberek a Lázgyárban lenni – mondta Carson. – Elég borzasztó. Kifejezetten rosszul érzem magam a csimpánzok felhasználása miatt is. De ha az eredményre gondolsz, amit szegények az emberiség számára jelenthetnek… – Singer elhallgatott, némán bámult ki az ablakon.


39

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Mi ez a nagy titokzatoskodás? – kérdezte végül Carson. – Két oka is van. Először is meggyőződésünk, hogy rajtunk kívül még legalább egy vállalat folytat hasonló vonalon kutatásokat, és ebben a versenyben nem osztanak ezüstérmet. De ennél is fontosabb, hogy sok ember egyszerűen tart az ilyen mértékű technológiai fejlődéstől. Meg is értem őket. A nukleáris fegyverek, a sugárfertőzés Csernobil után… Nem csoda, hogy gyanakvóak. És a génmanipuláció kifejezés hallatán is frászt kapnak. – Carson felé fordult. – Nézzünk szembe a tényekkel, amiről itt beszélünk, az az emberi génállomány végleges megváltoztatása. Mondhatjuk, elég kényes terület. És ha már néhány génkezelt paradicsom miatt ilyen hiszti van, képzelheted, mit rendeznének emiatt. A PurBlooddal ugyanilyen gondjaink voltak. Azt akarjuk, hogy az X-FLU készen álljon, amikor bejelentjük az egész világ előtt. Bizonyos szempontból szinte támadhatatlan lesz. Az emberek sokkal többre fogják tartani az erényeit egy kis csoport által hangoztatott irracionális kockázatnál. – Ennek a kis csoportnak igen nagy hangja tud lenni. – Carson néha munkába menet-jövet elhaladt a GeneDyne bejárata előtt tüntető aktivisták mellett. – Igen. Vannak hangos emberek, mint például Charles Levine. Biztosan hallottál már a Genetikai Szabályozásért Alapítványról. Radikális csoport, az a céljuk, hogy a génmanipuláció minden fajtáját kiirtsák. És persze elsősorban Brent Scopest. Carson bólintott. – Scopes és Levine haverok voltak az egyetemen. Atyavilág, micsoda sztori…! Emlékeztess, hogy egyszer elmeséljem. A lényeg, hogy Levine egy kicsit megkattant, egy igazi Don Quijote lett belőle. A tudományos fejlődés megakadályozása az élete fő céljává vált. Úgy tudom, a felesége halála óta csak még rosszabbá vált a helyzet. Húsz éve vérbosszút forral Scopes ellen. Sajnos a média figyel rá, és sokszor leközlik a szemetet, amit kiont magából. – Ellépett az ablaktól. – Sokkal egyszerűbb valamit lerombolni, mint felépíteni, Guy. A Mount Dragon a világ legbiztonságosabb genetikai létesítménye. Senki, ismétlem, senki a világon nem törődik annyira az alkalmazottai és a termékei biztonságával, mint Brent Scopes. Carson kis híján megemlítette, hogy Charles Levine a tanára volt az egyetemen, de még időben észbe kapott. Talán Singer egyébként is tudja már. – Ezek szerint az X-FLU-t már befejezett, kész eljárásként akarjátok bemutatni. Ezért a nagy sietség? – Félig-meddig ez az oka. – Singer habozott, de végül folytatta. – Az igazság az, hogy az X-FLU roppant fontos a GeneDyne-nak. Mondhatni életbevágóan fontos. Scopes egy szabadalmi jogdíja, ami a GeneDyne elsődleges anyagi támasza, heteken belül lejár. – De hiszen Scopes még csak idén lesz negyvenéves – mondta Carson. – Egy szabadalom nem lehet ennyire régi. Miért nem újítja meg, és kész? Singer megvonta a vállát. – Nem ismerek minden részletet. Csak azt tudom, hogy lejár, és nem lehet megújítani. És ha ez megtörténik, a jogdíjak is elapadnak. A PurBlood még néhány hónapig nem forgalmazható, és egyébként is évekbe telik majd, hogy a kísérletek és a fejlesztés költségei megtérüljenek. A többi új termékünk még az engedélyeztetési fázisban van, és marad is egy darabig. Ha az X-FLU-t nem tudjuk nagyon hamar bevezetni, a GeneDyne-nak el kell kezdenie nyesegetni a nagylelkű osztalékait, aminek katasztrofális következménye lenne a részvények árfolyamára. Rámenne a kis fészkünk az aranytojással együtt. Megfordult, és Carson felé intett. – Gyere ide, Guy – mondta. Carson odasétált, ahol Singer állt. Az ablakból tökéletes kilátás nyílt a Jornada del Muerto sivatagra, amely a tűzvörös horizontig tartott, ahol az ég összeért a földdel.


40

HALÁLOS KÍSÉRLET

Déli irányban Carson nagy nehezen kivett néhány kőhalmot, amelyek úgy néztek ki, mint egy ősi indián emlékhely: omladozó faldarabok meredtek fel ki a sivatag homokjából. Singer Carson vállára tette a kezét. – Ezek a gondok most nem szabad, hogy nyomasszanak! Koncentrálj inkább arra a hihetetlen lehetőségre, ami a kezedbe került! Egy átlagos orvos, ha nagyon szerencsés, megmenthet néhány száz emberéletet. Egy kutatóorvos megmenthet ezreket. De te, én, a GeneDyne milliárdokat menthetünk meg. Milliárdokat! Az északkeleti irányban húzódó alacsony hegylánc felé mutatott, amely úgy emelkedett a szikrázó sivatag fölé, mint egy sötét fogsor. – Ötven évvel ezelőtt az ember azoknak a hegyeknek a lábainál robbantotta fel az első atombombát. A Trinity nevű hely mindössze 45 kilométerre van innen. Ez a tudomány sötét oldala. Most, fél évszázaddal később, ugyanabban a sivatagban megvan a lehetőségünk, hogy helyreállítsuk a tudomány becsületét. És ez tényleg ennyire egyszerű, és enynyire valóságos. Megszorította Carson vállát. – Guy, életed nagy kalandja kezdődik most el. Azt hiszem, ennyit biztosan ígérhetek. Álltak az ablakban, elnéztek a sivatag fölött, és ahogy bámulták, Carson szinte vallásos révületben érezte át a végtelen térség hatalmát. És közben tudta, hogy Singer igazat beszél.

Carson öt óra harminckor kelt. Átlendítette a lábát az ágy szélén, felült, és a nyitott ablakon át a San Andres hegységet nézte. A hűvös éjszakai szellő befújt az ablakon, a kora hajnal frissességét hozva magával. Mély lélegzetet vett. New Jersey-ben csak így tudta magát rávenni, hogy kimásszon az ágyból reggel nyolckor. Most még csak a második napjára ébredt a sivatagban, de máris visszatért a régi, gyerekkori beállítódásához. Nézte, ahogy a csillagok eltűnnek, míg csak a Vénusz maradt a felhőtlenül tiszta keleti égbolton. A sivatagi napfelkelte semmivel össze nem téveszthető zöldes fénye kúszott fel az égbolt aljára, hogy aztán lassan sárgává halványuljon. Lassan kirajzolódtak a növények körvonalai a sötétkék háttér előtt. A sivatagi cserje gubancos ágai a kiégett, ritkás fűcsomók fölé nyújtóztak. Az élet a sivatagban, gondolta Carson, igencsak magányos biznisz… A szobája puritánul, de igényesen volt berendezve: ágy, egymáshoz illő kanapé és fotelek, nagyméretű dolgozóasztal és könyvespolcok. Lezuhanyozott, megborotválkozott, és felvette fehér műtősruháját. Az előtte álló nap kapcsán hol kellemes izgalmat, hol pedig nyugtalanságot érzett. Az előző délutánt a Mount Dragon dolgozói állományába történő belépéssel töltötte: papírokat töltött ki, hangmintákat adott, fotókat készíttetett magáról, és átesett élete legalaposabb orvosi vizsgálatán. A komplexum orvosa, Lyle Grady vékony, alacsony emberke volt fülsértően éles hanggal. Egyetlen mosoly nélkül vitte fel az adatlapjára szánt megjegyzéseit a terminálján pötyögve. Carson aztán gyorsan bekapta vacsoráját Singer társaságában, és korán lefeküdt, hogy kipihenje magát. A GeneDyne munkanapja nyolc órakor kezdődött. Carson nem szokott reggelizni – a szokás még abból az időből maradt meg, amikor az apja hajnalban keltette, hogy a sötétben nyergelje fel a lovakat –, de azért megtalálta, merre van a kantin, és ledöntött egy csésze kávét, mielőtt az új laborja felé vette volna az irányt. A kantinban egy lélek sem volt, és Carsonnak eszébe jutott Singer előző esti megjegyzése:


41

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Itt mindenki jól bevacsorázik… A reggeli és az ebéd kevésbé népszerűek. Azt hiszem, ha a Lázgyárban dolgozol, azt megsínyli az étvágyad. Az emberek gyorsan és csendesen öltözködtek, amikor Carson a Lázgyárba ért. Mindenki az újonnan érkezett felé fordult, néhányan barátságosan, néhányan őszinte kíváncsisággal, mások diplomatikus semlegességgel. Singer jelent meg az öltözőhelyiségben széles mosollyal az arcán. – Hogy aludtál? – kérdezte, miközben barátságosan hátba veregette Carsont. – Nem rosszul – mondta Carson. – Várom már, hogy belekezdhessek. – Helyes. Szeretnélek bemutatni az asszisztensednek. – Körbenézett. – Hol van Susana? – Már bent van – válaszolta az egyik technikus. – Korán be kellett mennie, hogy leellenőrizzen néhány kultúrát. – A C laborban van a helyed – mondta Singer. – Rosalind megmutatta, merre van, ugye? – Többé-kevésbé – mondta Carson, miközben kivette a szekrényből a kezeslábasát. – Remek. Gondolom, kezdetnek szívesen átfutnád Burt laborjegyzeteit. Susana gondoskodik róla, hogy mindened meglegyen, amire szükséged lehet. Miután Singer segítségével magára rángatta a vegyvédelmi kezeslábast, Carson követte a többieket a vegyszeres zuhany alá, majd tovább a szűk folyosók rendszere és az 5-ös biobiztonsági besorolású labor zsilipajtói közé. A kezeslábasban megint nehezen tudott csak mozogni, főleg az oxigéncsövek idegesítő cserélgetése miatt. Néhány téves kanyar után egy vasajtó előtt találta magát, ami fölött a C LABORATÓRIUM felirat állt. Bent egy testes, kezeslábast viselő, egy bioprofilaxis asztal fölé görnyedő alak éppen Petri-csészéket rendezgetett. Carson megnyomta a rádió egyik gombját a ruháján. – Hello. Te vagy Susana? Az alak felegyenesedett. – Guy Carson vagyok – folytatta a férfi. Egy vékony, éles hang szólalt meg a rádióból. – Susana Cabeza De Vaca. Ügyetlenül kezet ráztak. – Ez a kezeslábas egy katasztrófa – mondta De Vaca ideges hangon. – Szóval te jöttél Burt helyére? – Így van – felelte Carson. Belebámult Carson maszkjába. – Hispano? – kérdezte. – Nem, csak simán Anglo – válaszolta Carson egy kicsit gyorsabban, mint szerette volna. Rövid időre csend lett. – Hmm – dörmögte De Vaca, miközben erősen bámult rá. – Pedig igencsak úgy beszélsz, hogy simán el tudnád adni, hogy a környékről való vagy. – A Bootheelben nőttem fel. – Tudtam! Nos, Guy, mi ketten vagyunk itt az egyetlen bennszülöttek. – Te új-mexikói vagy? Mikor jöttél ide? – kérdezte Carson. – Nagyjából két hete, az albuquerque-i központból helyeztek át ide. Eredetileg az orvosihoz voltam beosztva, de ide már dr. Burt asszisztensének a helyére küldtek. Néhány nappal az után lépett le, hogy Burt elment. – Hova valósi vagy? – kérdezte Carson.


42

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Egy kis hegyi városba, Truchas a neve. Negyven kilométerre van Santa Fétől északra. – Úgy értem, eredetileg. Újabb csend. – Truchasban születtem – válaszolta. – Oké – válaszolta Carson a nő hangjának élétől meglepve. – Úgy értetted, mikor úsztuk át a Rio Grandét? – Nem, dehogy, persze, hogy nem. Én mindig nagyon tiszteltem a mexikóiakat… – A mexikóiakat? – Igen. A ranchon a legjobb munkásaink szinte kivétel nélkül mexikóiak voltak, gyerekkoromban rengeteg mexikói barátom volt… – Az én családom – szakította félbe De Vaca fagyos hangon – Don Juan de Onatéval jött Amerikába. Don Alonso Cabeza De Vaca és a felesége kis híján szomjan haltak, miközben ezen a sivatagon próbálták átkelni. Ez 1598-ban volt, feltételezem, jóval korábban, mint ahogy a te bokorugró pereputtyod letelepedett a Bootheelben. De nagyon megható, hogy gyerekkorodban sok mexikói barátod volt. Hátat fordított, és folytatta a Petri-csészék rendezgetését, a rajtuk lévő számokat egy Mac PowerBookba gépelte. Jézusom, gondolta Carson, Singer nem tréfált, amikor azt mondta, hogy itt mindenki stresszes. – De Vaca kisasszony – szólította meg –, remélem, megérti, hogy csak barátságos próbáltam lenni. Carson várt. De Vaca tovább rendezgetett és gépelt. – Nem mintha bármit is számítana, de én sem egy bokorugró családból származom. Kit Carson a felmenőm, az ükapám örökbérleti jogot szerzett a ranchra, amin felnőttem. A Carsonok majdnem kétszáz éve itt élnek Új-Mexikóban. – Christopher Carson ezredes? Mit nem mondasz? – válaszolta a nő fel sem nézve. – Az egyetemen írtam róla témadolgozatot. Mondd csak, te a spanyol vagy az indián feleségétől származol? Carson nem felelt. – Valamelyik ősödnek ilyennek kellett lennie – folytatta –, mert nekem nem tűnsz fehér embernek. – A nő egymásba rakta a Petri-csészéket, és a falon levő rozsdamentes acélnyílásba csúsztatta őket. – Én nem a faji származásom alapján határozom meg magam, De Vaca kisaszszony – válaszolta Carson, miközben próbált figyelni rá, hogy ne remegjen a hangja. – Cabeza De Vaca a nevem, nem De Vaca – válaszolta, miközben egy újabb adag csészét kezdett el szortírozni. Carson haragosan csapott rá a rádió gombjára. – Nem érdekel, hogy Cabeza vagy Kowalski. Nem vagyok hajlandó ezt az alpári szarságot lenyelni sem tőled, sem attól a két lábon járó marhavagon Rosalindtól vagy bárki mástól. Egy pillanatig csend lett. Aztán De Vaca felnevetett. – Carson? Nézz rá a rádióadód kezelőpaneljére! Az egyik gomb a privát beszélgetésekhez használt közvetlen vonalé, a másik pedig a közös csatornáé. Többször ne keverd össze őket, ha nem akarod, hogy a Lázgyárban mindenki hallja, amit mondasz. Sziszegés hallatszott a rádióból. – Carson? – szólalt meg Brandon-Smith hangja. – Szeretném, ha tudnád, hogy hallottam, amit mondtál, te ólábú, lóvakaró szarházi. De Vaca önelégülten vigyorgott. – Cabeza De Vaca kisasszony – mondta Carson a rádió gombjait babrálva. – Csak szeretném elvégezni a munkámat. Ennyi, érted? Nem érdekelnek a gyerekes civódások, sem a származásod kibogozása. Most pedig kezdj el úgy csinálni, mint


43

HALÁLOS KÍSÉRLET

egy asszisztens, és mutasd meg, hogy jutok hozzá dr. Burt laboratóriumi naplójához. Jeges csend telepedett rájuk. – Rendben – szólalt meg végül De Vaca a bejárati zsilipajtó melletti fakkban levő szürke laptopra mutatva. – Az a PowerBook volt Burté. Most pedig már a tiéd. Ha látni akarod a bejegyzéseit, a hálózati kábelek a bal könyöködnél lévő aljzathoz vannak csatlakoztatva. Tisztában vagy a jegyzetekre vonatkozó szabályokkal, ugye? – A „papír és toll” szabályra gondolsz? – New Jersey-ben a GeneDyne nem támogatta, hogy az alkalmazottak bármilyen jegyzetet készítsenek a vállalati számítógépeken kívül bárhova. – Itt egy lépéssel még tovább mennek – mondta De Vaca. – Semmiféle másolatot nem szabad készíteni semmiről. Nincs ceruza, nincs toll, nincs papír. Minden teszteredmény, minden laboratóriumi kísérlet, minden, amit csinálsz és gondolsz a céges PowerBookba megy. Naponta legalább egyszer feltöltesz mindent a szerverre. Már az is elég a kirúgáshoz, ha valakinek az asztalán hagysz egy kézzel írt üzenetet. – Miért fontos ez ennyire? – kérdezte Carson. De Vaca megvonta a vállát a bő kezeslábasban. – Scopes szereti átfutni a jegyzeteinket, hogy lássa, min dolgozunk éppen. Javaslatokat tesz. Egész éjszaka a vállalati szervereken garázdálkodik Bostonban, mindenbe és mindenkibe belemászik. A főszer soha nem alszik. Carson érzett némi tiszteletlenséget a nő hangjában. Bekapcsolta a laptopot, és a falon levő aljzatba dugta a hálózati kábelt. Bejelentkezett, és hagyta, hogy De Vaca megmutassa, hova voltak mentve Burt jegyzetei. Bepötyögött néhány gyors parancsot – idegesítette, hogy nem tud rendesen írni a kesztyűben –, majd kivárta, míg a jegyzetek letöltődnek a laptop merevlemezére. Amikor készen volt, a szövegszerkesztő programból nyitotta meg Burt jegyzeteit. Február 18. Első nap a laborban. Egy másik újonnan érkezettel, R. BrandonSmithszel együtt vettünk részt Singer PurBlooddal kapcsolatos eligazításán. A délutánt a könyvtárban töltöttem, precedenseket kerestem a csupasz hemoglobin betokosodására. Ahogy én látom, a probléma az egyik… – Erre a részre neked nem lesz szükséged – mondta De Vaca. – Az az utolsó projekt, mielőtt én idejöttem. Lapozz tovább, míg az X-FLU-hoz nem érsz. Carson átgörgetett vagy három hónapnyi jegyzetet, míg elért ahhoz a bejegyzéshez, ahol Burt befejezte a GeneDyne művérével kapcsolatos munkát, és hozzálátott az X-FLU alapjainak lefektetéséhez. A munka rövid, irodaszagú bejegyzésekkel kezdődött: egy briliáns tudós jegyzetei voltak, aki éppen egy sikeresen lezárt kutatás után volt, de máris a következőn dolgozott. Burt a PurBlood előállításához a saját filtrációs eljárását használta – ami nevet szerzett neki a GeneDyne-on belül –, lelkesedése és a sikerbe vetett hite minden bejegyzésből tisztán kiolvasható volt. Ezek után az X-FLU vírus semlegessé tétele az emberi tesztek megkezdéséhez kifejezetten egyszerű feladatnak tűnt. Burt napról napra más oldalról közelítette meg a problémát. Készített számítógépes modellt a proteinburokról, különböző enzimekkel kísérletezett, hőkezeléssel, más vegyületek bevonásával próbálkozott a támadási irányait gyorsan váltogatva. A jegyzetek között szétszórva ott álltak Scopes megjegyzései, aki látszólag hetente több alkalommal is ellenőrizte, merre halad éppen Burt. A számítógép sok online beszélgetést rögzített Scopes és Burt között. Ahogy ezeket a naplózott beszélgeté-


44

HALÁLOS KÍSÉRLET

seket olvasta, Carson azon kapta magát, hogy őszintén csodálja Scopes hozzáértését saját vállalata termékeinek technikai hátteréről, és irigyli Burt közeli kapcsolatát a vállalat vezérigazgatójával. Burt kifogyhatatlan energiával elkövetett briliáns támadásai ellenére valahogy semmi nem akart működni. Az influenzavírus proteinburkának ötlete kézenfekvőnek tűnt, és amikor az elméleti tesztelések során stabil maradt, Burt azonnal továbblépett, hogy élő környezetben próbálja ki, és csimpánzokba fecskendezte a manipulált vírust. A majmok egy darabig minden esetben tünetmentesek voltak, aztán hirtelen szörnyűséges kínhalált haltak. Carson oldalról oldalra átfutotta az egyre kimerültebb Burt újabb és újabb kudarcokról szóló jegyzeteit. Egy idő után a bejegyzések elveszítették tárgyilagos hangvételüket, egyre csapongóbbak, személyesebbek lettek. Csípős megjegyzések jelentek meg a munkatársakról – különösen Rosalind Brandon-Smithről, akit Burt kimondottan utált. A versek körülbelül három héttel az előtt jelentek meg, hogy Burt elhagyta a Mount Dragont. Nagyjából tízsoros vagy annál is rövidebb művek voltak, amelyek a tudomány rejtélyes szépségével foglalkoztak: a globulinprotein négyrétegű felépítésével vagy a Cserenkov-effektus ragyogó kékségével. Líraian merengő költemények voltak, de néhol Carson borzongatónak találta őket, ahogy két teszteredmény között hívatlanul feltűntek, akár egy földönkívüli támadó. Szén… – kezdődött az egyik vers. Elemek közt a legszebb Számtalan neved lehet Láncolat, gyűrű, ág, alcsoport, atomgömb, illat Fényed egy nyalábja számtalan gonoszt öl Szén Ott voltál velünk Saigonban, feketén Mindenhol éreztünk, a levegőben úszva Láthatatlanul a verejtékben, s rettegésben Úgy hívtunk, napalm. Semmik vagyunk nélküled Szénből lettünk, és szénné leszünk A bejegyzések egyre ritkábbak és csapongóbbak lettek, ahogy Carson közeledett a végéhez. Egyre nehezebben tudta csak követni Burt logikai csavarjait egyik gondolatról a másikra. Scopes végig ott maradt a háttérben, hozzászólásai egyre szarkasztikusabbak, egyre kritikusabbak lettek. A beszélgetések hasonló sémák alapján zajlottak: Scopes agresszív volt, Burt hárító, már-már bűnbánó. „- Burt, hol voltál tegnap? – Kivettem egy szabadnapot, és sétáltam egyet a kerítésen kívül. – Minden egyes nap, amikor a problémára nincs megoldás, egymillió dollárjába kerül a GeneDyne-nak. Szóval, amikor dr. Burt úgy döntött, hogy kivesz egy szabadnapot, egymillió dolláros sétát tett. Aranyos. Ugye tudod, hogy mindenki rád vár, Frank? Az egész projekt rád vár. – Egyszerűen képtelen vagyok mindennap ezzel foglalkozni, Brent. Szükségem volt egy kis időre, hogy egyedül legyek, és gondolkozzak.


45

HALÁLOS KÍSÉRLET

– És mire jöttél rá? – Az első feleségemen járt az eszem. – Jézus Mária, hát az első feleségére gondolt! Egymillió dolcsit basztál el arra, hogy az első feleségeden elmélkedj. Meg tudnálak ölni! De meg ám! – Képtelen lettem volna dolgozni tegnap. Már mindent megpróbáltam, még a kombinált vírusvektort is. Ez a probléma megoldhatatlan. – Frank, nagyon utálom, amikor ilyeneket mondasz. Nincs megoldhatatlan probléma. Ugyanezt mondtad a vérről is, emlékszel? És aztán megoldottad. Te csináltad meg, Frank, emlékezz erre. És én szeretlek érte, nagyon is! És tudom, hogy képes vagy rá újra. Esküszöm, ha sikerrel jársz, egy Nobel-díj lesz a jutalmad. – A dicsőséggel hitegetés nem sokat segít, Brent. És a pénz sem. Nincs a világon semmi, ami megoldhatóvá tesz egy megoldhatatlan problémát. – Kérlek, hogy ne beszélj így, Frank. Fáj nekem, ha kimondod ezt a szót, mert ez egy hazugság. A »lehetetlen« egy hazugság. Az univerzum hatalmas, és tele van furcsasággal, de semmi sem lehetetlen. Alice-ra emlékeztetsz Csodaországban. Emlékszel még, hogy miről beszélgetett Alice és a királynő? – Nem emlékszem. És nem hiszem, hogy Alice Csodaországból meggyőz arról, hogy a lehetetlen lehetséges. – A kurva anyádat, Frank, ha még egyszer meghallom ezt a szót, odamegyek, és a saját kezemmel öllek meg. Mindent megadtam, amit kértél. Kérlek, Frank, csak feküdj neki, és csináld meg! Hiszek benne, hogy neked sikerülni fog. Figyelj, miért nem kezded el elölről? Próbálj meg egy új gazdasejtet találni, valami olyat, ami lehetetlennek tűnik. Mondjuk fehérvérsejtet. Vagy egy retrovírust. Valami olyat, amivel egy egészen más szemszögből közelítheted meg a problémát. Oké? – Rendben van, Brent.” Napok teltek el bármiféle bejegyzés nélkül. Aztán június 19-én, éppen két héttel később, néhány összedobált sor következett apokaliptikus ábrákkal és baljós csapongással. Burt rengetegszer hivatkozott egy kulcstényezőre, de soha nem magyarázta meg, mire gondol. Carson megrázta a fejét. Elődje érezhetően zavarodottá vált, olyan hihetetlen megoldásokon gondolkodott, amelyek racionális agyból nem pattanhattak volna ki. Carson hátradőlt, érezte, hogy a ruhája alatt gyűlő verejték összefolyik a vállánál és a könyökénél. Ottléte alatt először egy pillanatra félelem öntötte el. Hogyan járhatna sikerrel, ha egy olyan koponya, mint Burt, elbukott? És nem csak elbukott, de eszét is vesztette a munka során. Felnézett, és látta, hogy De Vaca őt bámulja. – Olvastad ezt? – kérdezte a nőtől. Bólintott. – Én… vagyis hogyan gondolják, hogy én képes leszek ezt megoldani? – Ez már a te bajod – válaszolta egykedvűen. – Nem én végeztem a Harvardon meg az MIT-n.

Carson a korai kísérleti fázis bejegyzéseinek olvasgatásával töltötte a nap további részét, igyekezett távol tartani magát Burt későbbi zavarba ejtő agymenéseitől. A nap vége felé kezdte magát egyre jobban érezni. Volt egy újfajta, kétkomponensű DNS-technika, amivel az MIT-nél foglalkozott, és amiről Burtnek nem lehetett tudomása. Carson egy diagramot készített a problémáról, részekre bontotta le a kérdést,


46

HALÁLOS KÍSÉRLET

majd a részeket további apró részletekre szedte szét egészen addig, míg tovább már nem aprózható alkotóelemeire nem bontotta. A nap végéhez közeledve Carson egy saját kísérleti protokollt kezdett felvázolni. Ráébredt, mennyi munka vár elvégzésre. Felállt, kinyújtóztatta a tagjait, és figyelte, ahogy De Vaca a hálózathoz csatlakoztatja a notebookját. – Ne felejtsd el feltölteni a jegyzeteidet – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy a nagyfőnök éjszaka át akarja nézni, mit csináltál ma. – Köszi – mondta Carson magában mulatva a gondolaton, hogy Scopes időt veszteget majd arra, hogy az ő aznapi jegyzeteit olvasgassa. Scopes és Burt barátok voltak, de Carson még mindig csak egy harmadszintű technikus az Edison Központból. Feltöltötte az aznapi jegyzeteit, éjszakára visszatette a laptopját a fakkjába, majd elindult De Vaca után a Lázgyárból kivezető, hosszadalmas gyaloglásra. Az öltözőhelyiségben Carson levette a maszkját, és lehúzta a vegyvédelmi kezeslábas alsó részének a cipzárját, miközben az asszisztensére nézett. A nő már elrakta a saját ruháját, és éppen a haját rázta ki. Carson meglepődött, hogy nem azt a húsos señoritát látja, akit a kezeslábas láttán elképzelt, hanem egy karcsú, gyönyörű nőt hosszú, fekete hajjal, barna bőrrel, fejedelmi vonásokkal és sötétkék szemekkel. A nő megfordult, és elkapta Carson pillantását. – Csomagold vissza a szemeidet, cabrón – mondta –, ha nem akarsz úgy járni velük, mint az egyik szerencsétlen csimpánz. A hátára dobta a táskáját, és kimasírozott a helyiségből, miközben a bent tartózkodókból kitört a röhögés.

Nyolcszögletű szoba volt. Nyolc fal emelkedett ünnepélyesen a bordázott boltozat felé, amely három méter magasan ívelt a padló fölött, és rejtett fények világították meg szolidan. Hét falat óriási síkképernyős, éppen elsötétült számítógépes monitorok borítottak. A nyolcadik falon, azzal tökéletesen egy vonalban volt az ajtó, amely vastagságának köszönhetően biztosította a szoba hangszigetelését. Bár a szoba hatvan emelet magasan volt a bostoni kikötő fölött, nem voltak ablakai, és így kilátás sem. A padló ritka, tanzániai mbanga-járólapokkal volt kirakva. A szoba színei a törtszürkétől a hamuszínűn át a barnásszürkéig terjedtek. Az ajtó belsejét vastag, edzett fémötvözet takarta. Kilincs helyett egy EyeDentify retinaszkenner és egy FingerMatrix ujjlenyomat-ellenőrző volt. Az ajtó mellett, sterilizáló ultraviola fényben szivacspapucsok sorakoztak, a méretét nagy számokkal nyomtatták mindegyik talpára. A plafonról biztonsági kamera lógott le, amely szüntelenül mozogva vette a szoba belsejét, alatta egy felirat: KÉRJÜK, MINDIG BESZÉLJEN HALKAN. A szobán túl egy tompán megvilágított folyosó húzódott, amely a biztonsági helyiséghez és a liftaknához vezetett. A folyosó mindkét oldalán zárt ajtók vezettek a biztonsági őrök szobájába, a konyhába, az orvosi szobába, az elektromos légtisztítóhoz, a személyzeti helyiségekhez, ahol azok tartózkodtak, akik a nyolcszögletű szoba lakójának kényelméről voltak hivatottak gondoskodni. A nyolcszögletű szobához legközelebb eső ajtó nyitva volt. A szoba falát cseresznyefa lambéria borította, egy márványkandalló állt a falnál, a parkettát perzsaszőnyeg fedte, a falon pedig számos Hudson River School-festmény lógott. A szoba közepét egy lélegzetelállító mahagóni íróasztal foglalta el, az egyetlen elektromos készülék egy régi tárcsázós telefon volt rajta. Öltönyös férfi ült az asztal mögött, egy darab papírra jegyzetelt.


47

HALÁLOS KÍSÉRLET

A hatalmas, nyolcszögletű szoba boltozatos plafonjának egy pontjába erős spotlámpa volt süllyesztve, amely éles, fehér fénysugárral világította meg a szoba közepét. A fénysugár közepén egy viseltes, 70-es évek divatjának stílusában készült kanapé állt. A karfák feketék voltak, az állandó használattól bolyhossá foszlottak, csomókban állt ki belőlük a bélés anyaga. Ezüstszínű ragasztószalag tartotta össze az éleit. Bár ronda és lerobbant volt, a kanapénak volt egy fontos tulajdonsága: elképesztően kényelmes volt. Mindkét oldalánál egy-egy antik konzolasztal állt őrt. Az egyiken egy nagy telefon és több fekete fémtartóban elektromos berendezés állt. Egy, a kanapéra irányított videokamera volt az asztal oldalára erősítve. A másik asztalka üres volt, csak számtalan zsíros pizzásdoboz és a lecsöppenő kóla nyomát viselte magán. A kanapéval szemben egy nagy dolgozóasztal állt. A szoba többi berendezési tárgyával ellentétben ez szemet gyönyörködtetően szép volt. A felületét különleges juharfából faragták ki, olajokkal és speciális tisztítószerekkel kezelték, hogy kiemeljék hivalkodó tökéletességét. A juharborítás szegélye súlyos, fekete guayacanból készült, benne diófa berakás összetett geometriai mintákkal, amelyek a naadaa nevű szent kukoricamezőt jelképezték: az ókori anasazi indiánok vallásának központi helyét. Ennek a kukoricaföldnek köszönhette hihetetlen gazdagságát a szoba lakója. Az asztalon egy számítógép klaviatúrája feküdt, az oldalából egy apró antenna állt ki. Az óriási szoba többi része üres volt, és steril, akár egy orvosi szoba. Az egyetlen kivételt egy nagy hangszer jelentette, amely a fénykörön épphogy kívül esett. Egy hatoktávos hangversenyzongora volt, amelyet állítólag magának Beethovennek épített Otto Schachter hamburgi hangszergyártó cége az 1820-as években. A zongora rózsafa burkolatán egy rokokó stílusú faragvány volt nimfákkal és vízi istenségekkel. Egy fekete pólót, kék farmert és sziú papucsot viselő alak ült görnyedten a zongoránál. A fejét lógatta, ujjai élettelenül pihentek a billentyűkön. Jó néhány percen át semmi nem mozdult. A süket csöndet hirtelen egy melankolikus c-mollba átváltó sforzando törte meg: Beethoven utolsó zongoraszonátájának nyitóhangjai: az Opus 111. A maestoso kezdés visszhangja futott végig felfelé a boltozatos plafonig. Az első hangokból lassan az allegro con brio ed appassionato bontakozott ki, a zongora hangja betöltötte a szobát, és elnyomta a videotelefon bejövő hívást jelző pittyegését. A férfi mozgásba lendült, a billentyűk fölé görnyedve rázta a fejét, dobálta kócos haját. A pittyegés újra felhangzott, de ezúttal sem vették észre, míg végül az egyik óriási képernyő megelevenedett a falon, és egy sáros, eső áztatta arc jelent meg rajta. A zene hirtelen abbamaradt, az utolsó leütött hangok gyorsan elhaltak. Az alak káromkodva felegyenesedett, és lecsapta a zongora billentyűinek fedelét. – Brent? – szólalt meg az arc. – Ott van? Scopes a viharvert kanapéhoz sétált, ledobta magát, keresztbe tette a lábait, és az ölébe vette a klaviatúrát. Beírt néhány parancsot, majd felnézett a hatalmas monitoron megjelenő képre. A sárral borított arc egy férfihoz tartozott, aki éppen egy Range Roverben ült. A kocsi eső áztatta ablakain túl egy zöld tisztás látszott, egy friss irtás a kameruni dzsungel közepén. A tisztás sártengerré változott, az autókerekek és a csizmák nyomainak köszönhetően úgy nézett ki, mint egy holdbeli táj. Az irtás szélén feldarabolt farönkök hevertek. Néhány méterre a Range Rovertől többtucatnyi, csövekből és drótokból összeszerelt ketrec állt rogyadozó halmokban. Szőrös karok és lábak lógtak ki a ketrecekből, gyermekek rémült tekintetére emlékeztető pillantások bámulták belőlük a külvilágot.


48

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Hogy vagy, Rod? – kérdezte Scopes ernyedten, az arcát a kanapé végén lévő kamera felé fordítva. – Szar az idő. – Itt is esik – mondta Scopes. – Az lehet, de nem tudod, mi az igazi eső, míg… – Három napja várok rá, hogy jelentkezz, Falfa – szakította félbe Scopes. – Mi a franc történt ott? Az arc behízelgő mosolyra húzódott. – Nem tudtunk benzint szerezni a teherautókhoz. Az elmúlt két hétben egy egész falunyi embert rendeltem ki a dzsungelbe, napi egy dollárért emberenként. Most már mindannyian gazdagok, nekünk pedig van ötvenhat csimpánzkölykünk – vigyorgott, miközben megtörölte az orrát, amivel csak annyit ért el, hogy még több sarat kent szét az arcán. Vagy talán nem is sár volt… Scopes elfordította a fejét. – Hat héten belül legyenek Új-Mexikóban. A halálozási arány semmiképpen nem mehet ötven százalék fölé. – Ötven százalék? Az kemény lesz – mondta Falfa. – Általában… – Figyu, Falfa! – Hogy? – Azt hiszed, az lesz a kemény? Akkor majd nézd meg, mi történik Rodney Falfával, ha több tetem érkezik meg Új-Mexikóba, mint élő példány. Nézz csak rájuk, szerinted jól ülnek ott kint abban a rohadt esőben? Csend lett. Falfa megnyomta a dudát, és egy afrikai arc jelent meg az ablakban. Falfa néhány centire lehúzta az ablakot, és Scopes hallotta az állatok szívszaggató sírását a ketrecek felől. – Vadász férfiak – használt helyi nyelvezetet Falfa. – Fedél kerüljön azok fölé a ketrecek fölé, hallod-e! Minden állatért, ami meghal, a vadász férfiaknak egy shillinggel kevesebb üti a markát. – De miér'? – jött a válasz a kocsin kívülről. – A Masa ígérte, hogy… – Csinálni! – Falfa feltekerte az ablakot, ezzel kizárta a kocsin kívülre a férfi panaszáradatát, és vigyorogva Scopes felé fordult. – Hogy tetszik az azonnali problémakezelés? Scopes hűvösen nézett rá. – Szart sem ér. Nem gondolod, hogy etetni is kellene azokat a csimpánzokat? – Jogos! – Falfa újra megnyomta a dudát. Scopes megnyomott egy gombot, amitől a videoadásnak vége szakadt, és hátradőlt a kanapén. Beírt néhány parancsot, aztán csak ült tovább. Hirtelen egy újabb káromkodást hallatva dühösen keresztülhajította a billentyűzetet a szobán. A billentyűzet recsegve találkozott a fallal. Egy gomb kilazult, és a helyéről kiesve pörgött a padlón. Scopes visszadobta magát a kanapéra, és mozdulatlanul feküdt. Egy pillanattal később az ajtó sziszegve kinyílt, és egy körülbelül hatvanéves, magas férfi lépett be rajta. Fekete öltönyt, keményített nyakú fehér inget, öltönycipőt és kék selyem nyakkendőt viselt. Őszülő halánték, két szép szürke szem fogta közre finoman ívelő orrát. – Minden rendben van, Mr. Scopes? – kérdezte. Scopes a billentyűzet felé intett a fejével. – Eltört a klaviatúrám. A férfi ironikus mosollyal felelt. – Úgy vélem, végre bejelentkezett Mr. Falfa. Scopes felnevetett, majd beletúrt kócos hajába. – Pontosan. Ezek az állatbefogók az emberiség legalját képviselik. Kár, hogy a Mount Dragon csimpánzigénye szinte kielégíthetetlennek tűnik.


49

HALÁLOS KÍSÉRLET

Spencer Fairley meghajtotta a fejét. – Talán jobb lenne, ha ezeket az ügyeket nem személyesen intézné, uram. Mindig felzaklatja magát velük. Scopes megrázta a fejét. – Ez a projekt túl fontos. – Ha ön mondja, uram. Hozhatok esetleg valamit egy új billentyűzeten kívül? Scopes ernyedten intett. Ahogy Fairley megfordult, hogy távozzon, Scopes váratlanul újra megszólalt. – Várjon! Igazából van itt még két dolog. Nézte a Hetes Csatorna híreit tegnap este? – Ahogy ön is tudja, uram, nem vagyok a televízió és a számítógép nagy barátja. – Maga pókhálós vén csont – mondta Scopes szeretettel a hangjában. Fairley volt az egyetlen ember a vállalatnál, akinek Scopes megengedte, hogy uramnak szólítsa. – Mihez is kezdenék, ha nem mutatná meg nekem, hogyan éli az életét az emberek informatikailag analfabéta része. Szóval tegnap a Hetes Csatorna híreiben egy tizenkét éves, leukémiás kislányról volt szó. Disneylandbe akart menni, mielőtt meghal. Ugyanaz a hatásvadász szarság volt, amivel az esti hírekben etetnek. Elfelejtettem a nevüket. Akárhogy is, megtenné, hogy megszervezi neki és a családjának, hogy eljussanak Disneylandbe? Magánrepülő, minden kiadásuk fizetve, a legjobb hotelben szálljanak meg, limuzin, meg ami csak van. És kérem, tartsa teljes titokban a dolgot. Nem akarom, hogy az a rohadék Levine újra valami olyat csavarjon ki ebből az egészből, ami nincs is benne. Adjon nekik egy kis pénzt az orvosi költségeikre is. Mondjuk ötvenezret. Rendes embereknek tűntek. Pokoli lehet, ha a gyerek meghal leukémiában. Belegondolni sem akarok. – Igen, uram. Ez nagyon kedves dolog öntől, uram. – Emlékezzen, mit mondott Samuel Johnson: sokkal jobb gazdagon élni, mint gazdagon halni. Ne feledje: név nélkül megy az egész. Azt sem akarom, hogy ők megtudják, kitől van a pénz. Rendben? – Értettem. – És van itt még valami. Amikor tegnap New Yorkban voltam, egy kibaszott taxi majdnem elgázolt a zebrán. A Park Avenue és az Ötvenedik sarkán. Fairley arckifejezése kifürkészhetetlen volt. – Az bizony kellemetlen lett volna. – Spencer, tudja, mit kedvelek magában? Maga annyira mókás, hogy soha nem tudom, éppen megsért valamivel, vagy bókolni akar. Mindegy is, a taxi száma négyA-öt-hat volt, azonnal vonassa vissza az engedélyét, rendben? Nem akarom, hogy az a rohadék nagymamákat gázoljon halálra. – Igen, uram. – Ahogy a kis ajtó becsukódott, Scopes felállt, és odament a zongorához.

Éles hang hasított a sisakja belsejébe, s a monitorját bámuló Carson meglepetésében felugrott. Aztán megnyugodott. Még csak a hatodik napja volt a Mount Dragonban, remélte, hogy gyorsan hozzá fog szokni a hatórás emlékeztető hangjához. Kinyújtóztatta a tagjait, és körbenézett a laborban. De Vaca a patológián volt, akár ő is szedhetné a sátorfáját. Gondosan kitöltött néhány táblázatot a laptopján, dokumentálta a nap eseményeit. Amikor csatlakoztatta a számítógépet a hálózathoz, hogy feltöltse a fájljait, nem tudta elnyomni magában a hirtelen feltámadó büszkeséget. Két nappal a munkakezdés után már tudta, mi hogy működik a laboratóriumban. Csak a legújabb kutatási eljárásokkal kellett tisztába kerülnie, és máris ment minden a maga útján. Hiszen most, hogy már tisztában volt velük, már csak alkalmaznia kellett őket. Egy pillanatig habozott. Egy üzenetablak villogott a képernyő alján.


50

HALÁLOS KÍSÉRLET

John [email protected] beszélni akar veled. Nyomj Okét a beszélgetés megkezdéséhez. Carson gyorsan megnyitotta a chatprogramot, és rácsipogott Singerre. Egész nap nem csatlakoztatta a gépét a hálózathoz, így fogalma nem volt róla, mikor küldte neki Singer az üzenetet. John [email protected] elfogadta a felkérést a beszélgetésre. A folytatáshoz nyomj Okét. – Hogy vagy, Guy? – jelent meg az üzenet Carson képernyőjén. – Remekül – pötyögte be Carson. – Csak most kaptam meg az üzenetedet. – Hozzá kell szoknod, hogy amikor a laborban vagy, mindig csatlakoztatod a notebookodat a hálózathoz. Ezt talán elmondhatnád Susanának is. Tudnál rám szánni néhány percet vacsora után? Van itt valami, amit meg kellene beszélnünk. – Mondd, hogy hol és mikor – írta Carson. – Mit szólnál kilenc órához a kantinban? Ott találkozunk. Carson azon gondolkodott, mit akarhat Singer, miközben lekapcsolódott a hálózatról. A számítógép egy figyelmeztető üzenettel válaszolt. Van egy olvasatlan üzeneted. El akarod olvasni most? (l/N) Carson átváltott a GeneDyne elektromos levelezőprogramjára, és megnyitotta az üzenetet. Talán egy korábbi üzenet Singertől, mert nem tudta, hol vagyok, gondolta. Hello, Guy! Örülök, hogy megtaláltad a helyedet, és máris dolgozol. Tetszik, amit a protokollal csináltál. Érződik belőle a győztes mentalitás. De vésd jól az eszedbe – Frank Burt a legjobb tudós volt, akit valaha ismertem, és ez a probléma kifogott rajta. Úgyhogy tehetsz bármit, de ne légy beképzelt, oké? Tudom, hogy sikerre viszed a GeneDyne-t, Guy! Brent Néhány perccel kilenc után Carson kiszolgálta magát egy pohár Jim Beammel a kantin bárjában, majd egy tolóajtón keresztül kisétált a kilátóteraszra. Kora esténként a kantin – otthonos kávézóhangulatával, backgammon- és sakktábláival – a laborban dolgozók kedvenc helyének számított. Most éppen teljesen üres volt. A szél teljesen elült, a naptól felforrósodott levegő enyhülni kezdett. A teraszon nem volt senki, Carson kiválasztott magának egy széket, amely messze esett a hófehér épület homlokzatától. Magába szívta a bourbon füstös zamatát – whiskyt mindig jég nélkül ivott, ezt a szokást még akkor vette fel, amikor az esti koktéljait egy kulacsból döntötte magába a tűz mellett, a ranchon –, és nézte, ahogy a nap utolsó sugarai eltűnnek a távoli Fra Cristóbal hegy mögött. Északkeleten és keleten az ég alja nyomokban még mindig a rózsaszín különféle árnyalataiban játszott. Hátravetette a fejét, és egy pillanatra behunyta a szemét, hogy magába szívja a sivatag átható illatát, amelyet a napnyugta kellemesre hűtött. Mielőtt keletre költözött


51

HALÁLOS KÍSÉRLET

volna, mindig csak eső előtt érezte ezt az illatot. Most teljesen újnak hatott. Kinyitotta a szemét, és az éjszakai égboltot bámulta a ragyogó csillagokkal, amelyek közül sok már ott pislákolt a feje fölött. A Skorpió tisztán ragyogott nyugaton, a Hattyú a feje fölött, a Tejút fölöttük. Az éjszakai sivatag lenyűgöző illata és az ismerős csillagképek látványa ezernyi emléket idézett fel. Merengve kortyolgatta az italát. Közeledő léptek űzték el a régi emlékek képeit. A kantin mögötti egyik folyosó felől jöttek, és Carson úgy gondolta, Singer közeledik a lakónegyed felől, de aki kilépett a félhomályból, egyáltalán nem zömök, alacsony volt, hanem bőven 180 cm feletti, és kifogástalan, méretre szabott öltönyt viselt. Egy teljesen oda nem illő szalmakalap takarta a folyosó furcsa fényében fémszürkének tűnő haját. Lófarok lógott a hátára. Ha a férfi látta is Carsont, semmi jelét nem adta, továbbsétált a terasz mentén a mészkőből épült központi épület felé. Egy puffanás a háta mögül, aztán Singer hangját hallotta: – Gyönyörű naplemente, nem igaz? – mondta az igazgató. – Ahogy a nappalok kibírhatatlanok, az éjszakák mindenért kárpótolnak. Majdnem mindenért. – Közelebb lépett, egy csésze kávé gőzölgött a kezében. – Az kicsoda? – kérdezte Carson a távolodó alak felé intve. Singer hunyorogva belebámult az éjszaka sötétjébe. – Az Nye, a biztonsági főnök. – Szóval ő Nye – mondta Carson. – Neki mi a stiklije? Mármint elég furcsán mutat abban az öltönyből és kalapból álló jelmezben. – A furcsa nem a megfelelő szó. Szerintem inkább röhejesen néz ki. De azt javaslom, ne kóstolgasd azt az embert. – Singer közelebb húzott egy széket Carsonhoz, és leült. – Annak idején Angliában dolgozott, a Windermere Nukleáris Komplexumban. Emlékszel arra a balesetre? Azt beszélték, hogy az ottani dolgozók szabotálták a telepet, és valahogy Nye, a biztonsági főnök lett a bűnbak. Senki nem akart vele dolgozni utána, úgyhogy a Közel-Keleten keresett munkát magának. Viszont Brentnek sajátos meglátásai vannak az emberekkel kapcsolatban. Úgy gondolta, hogy az ilyen ember, aki körül mindig gondok vannak, sokkal jobban figyel, és alkalmazta a GeneDyne angliai üzemébe. Olyan drákói szigorral őrködött a biztonsági előírások felett, hogy amikor itt megnyitott a komplexum, idehozta. Azóta itt van. Soha nem hagyta el a központot. Bár ez nem teljesen igaz. A hétvégéken gyakran hosszú időre kilovagol a sivatagba. Néha még kint marad éjszakára is, igazi magának való figura. Scopes tud erről, persze, de úgy tűnik, nem zavarja. – Talán csak a tájat kedveli – mondta Carson. – Őszintén szólva feláll tőle a szőr a hátamon. Hét közben a biztonsági személyzet egy frászban éli az életét miatta. Kivéve Mike Marrt, az asszisztensét. Úgy tűnik, ők ketten barátok. De végül is érthető, hogy egy ilyen kutatóközpont biztonsági személyzetének élére egy Megvagy Hadnagy kell. Egy pillanatra Carsonra pillantott. – Ma sikerült elég jól felbosszantanod Rosalind Brandon-Smitht. Carson Singerre nézett. Az igazgató mosolygott, a szeméből úgy tűnt, igazán értékelte a helyzet humoros voltát. – Rossz gombot nyomtam meg a rádiómon – mondta Carson. – Magam is rájöttem. Írásbeli panaszt emelt ellened. Carson felült. – Írásbeli panaszt? – Ne aggódj – halkította le a hangját Singer. – Ezzel csak csatlakoztál a klubhoz, aminek én és itt mindenki más is a tagja. De a helyi formalitások úgy kívánják, hogy


52

HALÁLOS KÍSÉRLET

megbeszéljük a dolgot. Én így állítom az embereket a sarokba. Kérsz még egy italt? – Kacsintott. – Azt viszont tudnod kell, hogy Brent nagyra tartja a csapatmunka fontosságát. Nem lenne rossz ötlet bocsánatot kérni tőle. – Hogy nekem? – Carson érezte, hogy kezd kijönni a sodrából. – Inkább nekem kellene panaszt emelnem. Singer felnevetett, és feltette a kezét. – Előbb bizonyíts, utána annyi panaszt emelhetsz, amennyit csak akarsz. – Felállt, és a terasz korlátjához sétált. – Bizonyára mostanra átrágtad magad Burt labornaplójának bejegyzésein. – Tegnap reggel végeztem – mondta Carson. – Jó kis olvasmány volt. – Ahogy mondod – mondta Singer. – És micsoda tragikus végkifejlettel. Remélem, legalább arra rájöttél, miféle ember volt Burt. Közel járt már a megoldáshoz. Én is átolvastam a jegyzeteket, miután elment, megpróbáltam rájönni, mi történhetett vele. – Carson őszinte sajnálatot hallott a hangjában. Singer belekortyolt a kávéjába, és kibámult a sötét, végtelen sivatag fölé. – Ez nem egy normális hely, és mi nem vagyunk normális emberek, ez pedig nem egy normális küldetés. A világ legnagyobb génsebész koponyái dolgoznak egy felbecsülhetetlen tudományos értékű projekten. Az ember azt gondolhatja, hogy egy ilyen helyen csak a szárnyalóan magasröptű dolgok mennek. Pedig dehogy. El sem hinnéd, milyen pitiáner hiúsági ügyek voltak itt, amiken Burt képes volt felülemelkedni. Remélem, te is képes leszel. – Mindent megteszek. – Carsonnak eszébe jutott, hogy muszáj lesz kezdenie valamit hirtelen fellángoló haragjával, ha túl akarja élni a Mount Dragont. Anélkül hogy különösebben tett volna bármit is, máris szerzett két ellenséget. – Brent nem keresett? – kérdezte Singer lazán. Carson habozott, nem tudta, Singer látta-e a levelet, amit Scopes neki küldött. – De igen – mondta végül. – Mit mondott? – Néhány biztató szót, és kért, hogy ne legyek nagyképű. – Ez Brentre vall. Ő ilyen fajta vezérigazgató, és az X-FLU különösen fontos projekt számára. Remélem, szeretsz üvegházban dolgozni. – Belekortyolt a kávéjába. – És a proteinburok problémája…? – Azt hiszem, közeledek a megoldáshoz. Singer megfordult, fürkésző pillantást vetett rá. – Ezt hogy érted? Carson felállt, és odalépett az igazgató mellé a korláthoz. – A tegnap délutánomat azzal töltöttem, hogy dr. Burt jegyzetei alapján elkészítettem a saját extrapolációmat. Sokkal könnyebb megérteni, mivel volt sikeres, és mivel nem, ha az ember a jegyzeteit elválasztja a többi irományától. Mikor elveszítette a talajt, és elkezdett érzésekről írni, dr. Burt már nagyon közel járt a megoldáshoz. Megtalálta az aktív receptorokat, amik halálossá teszik az X-FLU vírust, és megtalálta azt a génkombinációs kódot is, ami a gerincvelő-folyadék túltermelődéséért felelős. A nehezén túljutott. Van egy rekombináns DNS-technika, amihez ultraviola fényhullámokat használok. Még a doktorimhoz fejlesztettem ki. Csak annyi dolgunk van, hogy kivegyük a halálos génszekvenciát egy speciális enzimmel, amit az ultraviola fény aktivál, újrakombináljuk a DNS-t, és már készen is vagyunk. Az ezután létrejövő összes géngeneráció teljességgel ártalmatlan lesz. – De még nincs készen – mondta Singer. – Legalább százszor megcsináltam már. Nyilván nem ezen a víruson, de száz másikon igen. Dr. Burt egyszerűen nem tudott erről a technikáról. Egy régebbi gén-


53

HALÁLOS KÍSÉRLET

csatlakoztatási eljárással dolgozott, ami az enyémhez képest igen kezdetlegesnek számít. – Ki tud erről? – kérdezte Singer. – Senki. Egyelőre csak felskicceltem a protokollt, tesztelni még nem tudtam. De nem tudok semmi olyasmiről, ami miatt ne működne a dolog. Az igazgató mereven bámult rá. Aztán hirtelen odalépett hozzá, mindkét kezével megragadta Carson jobbját, és lelkesen rázni kezdte. – Ez fantasztikus – mondta izgatottan. – Gratulálok. Carson egy lépést hátrált, és zavarában nekidőlt a korlátnak. – Ez még egy kicsit korai azért… – mondta. Azon kezdett gondolkodni, nem mondott-e túl korán túl sokat a terveiről Singernek. Singer már meg sem hallotta. – Azonnal írnom kell egy e-mailt Brentnek, el kell újságolnom neki a híreket – mondta. Carson tiltakozásra nyitotta a száját, de egyből be is csukta. Éppen aznap délután szólította fel Brent, hogy ne legyen nagyképű, de érezte, hogy amit kitalált, működni fog. A disszertációs kutatásai számtalanszor bizonyították. És Singer őszinte lelkesedése pozitív változás volt Brandon-Smith szarkazmusa és De Vaca goromba professzionalizmusa után. Carson azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni ezt a kopaszodó, jó humorú kaliforniai professzort. Annyira bürokráciaellenes, olyan nyíltan őszinte. Nagyot kortyolt a bourbonből, körbenézett a teraszon, és megakadt a szeme Singer öreg Martin gitárján. – Játszol? – kérdezte. – Próbálkozom vele – mondta Singer. – Jobbára bluegrass countryt. – Akkor ezért kérdeztél rá a bendzsómra – mondta Carson. – Rákattantam a cambridge-i kávéházakban zenélő bandákra. Elég rosszul csinálom, de kifejezetten élvezem, hogy tönkretehetem Scruggs, Reno, Keith és a többi bendzsóművész szent alkotásait. – Legyek átkozott – vigyorodott el Singer –, ha nem éppen Flatt és Scruggs korai műveit gyakorlom mostanában. Ismered a Shuckin' the cornt, a Foggy Mountain Specialt meg ezeket? Néhányat igazán lezúzhatnánk közülük együtt… Néha kiülök ide naplemente idején, és elpengetek néhányat. Mindenki nagy bánatára, természetesen. Ez az oka, hogy a kantin ilyenkor már általában töküres. A két férfi felállt. Az éjszaka sötétséget és hideg levegőt hozott magával. A korláton túlról Carson hangokat hallott a lakónegyed felől: léptek, elmosódott beszélgetések hangjai, néha egy-egy nevetés. Beléptek a kantinba, ahol világos és meleg volt a kint végleg beköszöntött sivatagi éjszakával ellentétben.

Charles Levine lehúzódott a Ritz Carlton előtt; 1980-as Ford Festivája felköhögött, ahogy a sofőrje visszaváltotta a sebességet a hotel széles lépcsője mellé érve. A hordár sértő lassúsággal közeledett felé, nem csinált titkot belőle, hogy a kocsi – és a vezetője, bárki is legyen az – nem nyerte el a tetszését. Charles Levine tudomást sem véve róla kilépett a kocsiból, megtorpant a vörös szőnyeggel borított lépcsőn, és jelentős mennyiségű kutyaszőrt söpört le a szmokingja zakójáról. A kutya két hónappal korábban meghalt, de a szőre még mindig mindenhol ott volt a kocsiban. Levine felsétált a lépcsőn. Egy másik ajtónálló kinyitotta neki az aranyozott ajtót, belülről egy vonósnégyes lágy futamai szűrődtek az érkező felé. Ahogy belépett, Levine egy pillanatig az előcsarnok éles fényeitől elvakítva állt, és pislogott. Aztán


54

HALÁLOS KÍSÉRLET

hirtelen egy csordányi riporter vette körül, minden oldalról mikrofonbuborékokat dugtak az orra alá. – Mi ez az egész? – kérdezte Levine. Toni Wheeler, Levine alapítványának médiareferense odaverekedte magát hozzá. Könyökkel arrébb taszított egy riportert, és elkapta Levine karját. Wheeler gondosan elkészített frizurájához méretre készített kosztümöt viselt, és minden ízében úgy nézett ki, ahogy az ember egy kommunikációs menedzsert elképzel: jó tartású, elegáns, könyörtelen. – Sajnálom, Charles – mondta gyorsan. – El akartam mondani, de sehol nem találtunk. Iszonyú fontos híreket kaptunk, a GeneDyne… Levine kiszúrt a tömegben egy riportert, akit megismert, és széles mosollyal üdvözölte. – … estét, Archie! – kiáltotta, miközben odébb nyomult Wheeler mellől, és feltartotta a kezét. – Örömmel látom, hogy a Fourth Estate ilyen aktív. Csak egyesével, ha kérhetem. És Toni, kérem, szóljon a zenészeknek, hogy egy percre hallgassanak el. – Charles – mondta Wheeler sürgető hangon –, kérem, figyeljen rám. Most tudtam meg, hogy… Riporterek kérdései fojtották bele a szavakat. – Levine professzor! – kezdte egyikük. – Igaz, hogy…? – Én választom ki a kérdezőket – csattant fel Levine. – Most pedig mindenki maradjon csendben. Maga – mutatott rá az első sorban álló nőre. – Maga kezdi. – Levine professzor! – kiáltotta a riporter. – Beszélne bővebben a GeneDyne ön ellen felhozott vádjairól, amik a Genetikai Szabályozás legutóbbi számában jelentek meg? Azt mondják, hogy önt személyes bosszú vezérli Brentwood Scopes ellen. Wheeler szólalt meg, a hangja olyan élesen hasított bele a levegőbe, mint egy jégcsákány. – Egy pillanat – mondta csípősen. – Ezt a sajtótájékoztatót abból az alkalomból hívtuk össze, hogy Levine professzor holokauszt emlékérmet vesz át, és nem a GeneDyne-nal kapcsolatos viták miatt. – Professzor úr, kérem! – sikoltotta a riporter, mint aki meg sem hallotta. Levine egy másik riporterre mutatott. – Maga, Stephen, egy hibás esztétikai tézis miatt leborotválta azt a gyönyörű bajszát. A tömegen gyors nevetés futott végig. – Az asszony nem szerette, professzor úr. Csiklandozta a… – Eleget hallottam, köszönöm! – Még többen nevettek fel. Levine felemelte a kezét. – A kérdését hallhatnám? – Scopes, hadd idézzem, ezt mondja önre: „közveszélyesen fanatikus, egyszemélyes keresztes hadjáratot folytat a genetikai kísérletek csodákat rejtő gyakorlata ellen.” Hogyan kommentálná ezt? Levine mosolygott. – Igen, Mr. Scopesnak mindig jól forgott a nyelve. De csak ennyit tud. Dühös és hangzatos szavak, de maguk is jól tudják, mennyit ér az efféle szöveg. – Azt is mondta, hogy ön számtalan ember lehetőségét veszi el, hogy élvezzék ennek az új tudományágnak az eredményeit. Mint például a Tay-Sachs-szindróma gyógymódját. Levine újra felemelte a kezét. – Ez már egy sokkal súlyosabb vád. Én nem a génterápia egésze ellen harcolok. Én a csírasejt-terápia ellen küzdök. Mint bizonyára tudják, a testünkben kétféle sejt van: a szomatikus sejtek és a csírasejtek. A szoma-


55

HALÁLOS KÍSÉRLET

tikus sejtek meghalnak a testtel. A csírasejtek, azaz az örökítő, avagy ivarsejtek viszont örökké élnek. – Nem vagyok biztos benne, hogy jól értem. – Hadd fejezzem be. Ha génterápiával megváltoztatják egy ember DNS-ének szomatikus sejtjeit, a módosított sejtek az emberrel együtt meghalnak. De ha a csírasejtjeit manipulálják a DNS-ének – más szóval a petesejtjét vagy a spermáját –, a változás továbböröklődik az alany utódjaira. Ezzel örökre megváltoztatja az emberi DNS-t. Tisztában vannak vele, ez mit jelent? A csírasejt-terápia a jövő generációját is megváltoztatja. Ez nem más, mint a megváltoztatása annak, ami emberré tesz minket. És úgy hallom, hogy a GeneDyne pont valami ilyesmin dolgozik a Mount Dragon laboratóriumában. – Professzor úr, még mindig nem pontosan értem, miért is lenne ez olyan rossz dolog… Levine az ég felé emelte a karját, a csokornyakkendője csálén állt a nyakán. – Ez Hitler eugenetikájának a folytatása. Ma este a holokauszt emlékének életben tartásáért tett erőfeszítéseimért veszek át egy díjat. Én koncentrációs táborban születtem. Az apám Mengele gonosz kísérleteinek következtében halt meg. Első kézből tapasztaltam meg, milyen gonosz tud lenni a tudomány. Azért harcolok, hogy maguknak ne kelljen első kézből megtapasztalniuk ugyanezt. Nézzék, egy dolog gyógymódot találni a Tay-Sachs-szindrómára vagy a vérzékenységre. De a GeneDyne ennél sokkal mélyebbre ás. Ők az emberi lényt akarják fejleszteni. Meg fogják találni a módját, hogy okosabbá, magasabbá vagy éppen szebbé tegyenek minket. Nem látják ebben a gonoszt? Olyan területeket fedeznek fel, amelyeket egyetlen emberi lénynek sem lenne szabad. Ez mélységesen elítélendő. – De professzor…! Levine felnevetett, és egy férfira mutatott. – Fred, úgy látom, jobban teszem, ha szólítom, mielőtt meghúzná a vállát… – Dr. Levine, mindig azt hangoztatja, hogy a génmanipulációs eljárások kormányzati kontrollja nem megfelelő szintű. Akkor mire van a Közegészségügyi Hatóság? Levine haragosan összevonta a szemöldökét, türelmetlenül megrázta a fejét. – A Közegészségügyi Hatóság nem is köti engedélyhez a legtöbb genetikailag módosított terméket. Az élelmiszerboltok polcain ott sorakoznak a génmanipulált termékek: tej, eper és persze X-RUST kukorica. Mégis mit gondolnak, milyen alapos teszteken mentek ezek keresztül? Nem sokkal jobbak az orvosi tesztek sem. A GeneDyne-hoz hasonló cégek tulajdonképpen azt csinálnak, amit csak akarnak. A génmanipulációval foglalkozó vállalatok emberi géneket ültetnek sertésekbe, patkányokba, még baktériumokba is. Állatok és növények DNS-ét keverik össze, mindenféle szörnyszülöttet hozva létre. Bármelyik pillanatban előfordulhat, hogy véletlenül – vagy szándékosan – olyan járványt szabadítanak a világra, ami kitörli az emberi fajt a földről. A génmanipuláció a legveszélyesebb dolog, amivel az ember valaha kísérletezett. Sokkal veszélyesebb, mint a nukleáris fegyverek. Mégsem figyel rá senki. A kiabálás újrakezdődött, Levine rámutatott egy, a tömeg szélén álló férfira. – Még egy utolsó kérdés. Maga, Murray… Úgyis imádtam a NASA-ról szóló cikkét a múlt heti Globe-ban. – Az én kérdésem az, amire bizonyosan mindannyian a legkíváncsibbak vagyunk. Milyen érzés? – Micsoda milyen érzés? – Hogy a GeneDyne kétszázmillióra perli önt és a Harvardot, és az alapítványuk beszüntetését követelik.


56

HALÁLOS KÍSÉRLET

Hirtelen csönd lett. Levine kettőt pislogott, és ekkor esett le mindenkinek, hogy Levine-nek fogalma sem volt erről a fejleményről. – Kétszázmillióra? – kérdezte kissé elgyengülve. Toni Wheeler lépett közelebb. – Dr. Levine – suttogta –, ezt akartam önnek… Levine rápillantott, és odaintett a felé tartó nőnek, hogy álljon meg. – Talán itt az ideje, hogy minden kiderüljön – mondta csendesen. Aztán visszafordult a tömeg felé. – Hadd mondjak el maguknak néhány dolgot Brent Scopesről és a GeneDyneról. Bizonyára mindannyian ismerik a történetét, hogy építette fel a gyógyszeripari birodalmát Mr. Scopes. Mi ketten együtt jártunk főiskolára, a U.C. Irvine-ra. Ő és én… – Szünetet tartott. – Közeli barátok voltunk. Egyszer egy tavaszi szünetben elment egyedül hegyet mászni a Canyonland National Monumentbe. Egy maroknyi kukoricamaggal tért vissza az iskolába, amit az anasazi indián romoknál talált. Sikerült kicsíráztatnia. Felfedezte, hogy ezek a történelem előtti korból származó magok immúnisak a kukoricarozsda néven ismert pusztító fertőzésre. Sikeresen izolálta a gént, ami az immunitásért felel, és azt hagyományos kukoricafajokhoz adva megteremtette az X-RUST-ot. Legendás történet, bizonyára már mindannyian olvasták a Forbes magazinban. – De a történet így még nem teljes. Tudják, Brent Scopes nem egyedül csinálta. Ketten együtt csináltuk. Segítettem neki a gén izolálásában és a hibrid létrehozásában. A siker kettőnk erőfeszítéseinek eredménye volt, és együtt jelentettük be a szabadalmi igényünket is. – Aztán összevesztünk. Brent Scopes ki akarta használni a szabadalmat, meg akart gazdagodni belőle. Ezzel szemben én ingyen akartam a világnak adni. Maradjunk annyiban, hogy Scopes érvényesítette az akaratát. – Hogyan? – kérdezte egy izgatott hang. – Az most nem fontos – mondta Levine gorombán. – A lényeg, hogy Scopes otthagyta az egyetemet, és a jogdíjakból befolyó bevételből alapította meg a GeneDyne-t. Én nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Sem a pénzhez, sem a vállalathoz, sem semmihez. Mindig úgy gondoltam, hogy ennél rosszabbul nem is lehetne kiaknázni a dolgot. – De alig három hónap múlva az X-RUST hibrid szabadalma lejár. Ahhoz, hogy a GeneDyne meg tudja újítani, két ember aláírására lenne szükség: Mr. Scopeséra és az enyémre. Én nem fogom aláírni a szabadalom megújítását. Nincs az a kenőpénz, vagy fenyegetés, ami miatt máshogy döntenék. Ha pedig lejár, a rozsdaálló kukorica ingyen felhasználhatóvá válik bárki számára. A világ tulajdonába kerül. A GeneDyne masszív éves jogdíja elapad. Mr. Scopes tisztában van ezzel, de abban nem vagyok biztos, hogy a pénzügyi piac is tudja-e. Talán itt lenne az ideje, hogy a piacelemzők jobban szemügyre vegyék a GeneDyne-részvények ár-érték arányát. Ezek után azt kell gondolnom, hogy ez a per nem a Genetikai Szabályozás legutóbbi számába írt cikkem miatt került a nyakamba. Brent így próbál meg rávenni, hogy aláírjam a szabadalmam meghosszabbítását. Rövid szünet után egyszerre több hang harsant fel. – De dr. Levine – harsogta túl egy hang a tömeget –, még nem mondott semmit arról, mi lesz a perrel. Egy pillanatig Levine nem szólt egy szót sem. Aztán kinyitotta a száját, és nevetni kezdett: tele szájjal, harsányan, hogy a hangja az előcsarnok túlsó feléig is elhatolt. Végül hitetlenkedve megrázta a fejét, elővette egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. – Válaszolna még erre a kérdésre, professzor úr? – sürgette a riporter.


57

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Éppen most válaszoltam rá – mondta Levine a zsebkendőt lobogtatva. – Most pedig, ha megbocsátanak, egy díj vár rá, hogy átvegyem. – Egy utolsó mosollyal intett egyet a riporterek felé, belekarolt Toni Wheelerbe, és átsétáltak az előcsarnokon a rendezvényterem nyitott ajtaja felé.

Carson egy bioprofilaktikus asztal mellett állt a C laborban. A helyiség szűk és zsúfolt volt, az éles fény épphogy nem bántotta a szemet. Gyorsan tisztába került a kiemelt vegyvédelmi kockázatú labormunka minden kisebb-nagyobb kellemetlenségével: a kiütésekkel, amelyek ott jöttek elő rajta, ahol a kezeslábas a bőrével érintkezett, a kényelmetlenség, hogy nem tudott leülni, és az izomgörcsök az órákon át tartó lassú, óvatos mozgás miatt. A legrosszabb viszont egyre erősödő klausztrofóbiája volt. Egy kicsit mindig megvolt benne – úgy vélte, annak köszönhetően lett rá érzékeny, hogy a nyílt sivatagban nőtt fel –, de ez éppen az a fajta bezártság volt, amit a legnehezebben viselt. Munka közben gyakran eszébe jutott élete első, félelmetes liftezése egy sacramentói kórházban, és a három szörnyű óra, amit egy Boylston utca alatt beragadt metrószerelvényben töltött. A Lázgyár ismétlődő biztonsági procedúrái mindig emlékeztették, milyen veszélyes, amit csinál, ehhez jött még az állandó pusmogás a „halálos vétekről”, azaz a rettegett balesetről, ami majd megfertőzi az egész labort, és mindenkit, aki benne dolgozik. Carson úgy gondolta, már nem kell sokáig a Lázgyár börtönében szenvednie. Ehhez persze arra volna szükség, hogy a génegyesítési eljárás működjön. Olyan tökéletesen, ahogy korábban is. Számtalanszor végezte el az eljárást az MIT-nél, de ez most egészen más volt. Ez nem egy disszertációhoz szükséges vizsgafeladat volt, hanem egy olyan küldetés része, amely számtalan emberélet megmentését célozza. És talán egy Nobel-díjat is hoz a konyhára. Mindehhez olyan felszerelés állt rendelkezésére, amilyen még a legjobb MIT-laborban sincs. Régen ez nagyon könnyen ment. Igazából majdhogynem gyerekjáték volt. Mormolt valamit az orra alatt De Vacának, majd egy tesztcsövet tett a bioprofilaktikus tartályba. A kémcső alján a kristályosított X-FLU vírus fehér réteget képzett. A minden mozdulatát megelőző és követő hihetetlen biztonsági intézkedések ellenére Carsonnak még mindig nehezére esett elhinni, hogy ez a csöppnyi fehér anyag ilyen félelmetesen halálos. Bedugta a kezét a plexi alá a gumírozott szélű lyukon át, felvett egy fogót, és a vírusátvivő anyaggal töltötte fel, majd óvatosan meglötyögtette a csövet. A kristályosított anyag felázott, majd finoman elvegyült, zavaros, élő vírusrészecskéktől hemzsegő oldatot hozva létre. – Ezt nézd meg – szólt oda De Vacának. – Ez fog minket híressé tenni. – Na persze – mondta De Vaca. – Hacsak nem nyír ki minket még az előtt. – Ez nevetséges. Ez a világ legbiztonságosabb laboratóriuma. De Vaca megrázta a fejét. – Rossz érzésem van, amikor valami ennyire halálossal dolgozom. Balesetek mindig előfordulhatnak. – Mint például? – Például mi van, ha Burt öngyilkossági hajlama nem csak a stressztől jött elő? Lehet, hogy ellopott egy főzőpohárnyit ebből a szarból… bár akkor már mi sem lennénk itt, az biztos. Carson a nőre nézett, gondolkodott, hogy válaszoljon-e valamit, de inkább lenyelte. Gyorsan megtanulta, hogy De Vacával vitatkozni elfecsérelt idő. Kihúzta az oxigéncsövet. – Vigyük ezt az állatkertbe.


58

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson a rádión keresztül szólt az orvosasszisztensnek és az állatok gondozójának, Fillsonnak, majd megkezdték lassú menetelésüket a szűk folyosókon keresztül. Fillson a majmok szobája előtt várt rájuk, maszkján keresztül úgy nézett Carsonra, mintha dühös lenne rá, hogy munkát adott neki. Ahogy az ajtó kinyílt, az állatok egyből panaszos sivításba kezdtek, lábukkal dübörögtek, a ketrecek drótfalából szőrös kis ujjak nyúltak ki feléjük. Fillson egy rúddal a kezében ment végig a ketrecek előtt, és a kiálló ujjakra csapkodott. A sikítozás felerősödött, de a bot elérte a kellő hatást, az ujjak visszahúzódtak a ketrecek belsejébe. – Aúú – mondta De Vaca. Fillson megtorpant, és a nőre nézett. – Parancsol? – mondta. – Azt mondtam: aú! Elég nagyokat ütött a majmok ujjaira. A francba, gondolta Carson, ebből mi lesz… Fillson néhány percig némán nézett a nőre, nyálas alsó ajka mozgott a maszkja mögött. Aztán hirtelen elfordult. Benyúlt a falba süllyesztett tartóba, és kivette ugyanazt a szórófejes tartályt, amit Carson már látott nála korábban. Odacsoszogott az egyik ketrechez, és a belsejébe irányította a szórófejet. Várt néhány percet, míg a nyugtató hatott, majd kinyitotta a ketrec ajtaját, és óvatosan kiemelte ernyedt lakóját. Carson közelebb lépett, hogy jobban lássa. Egy fiatal nőstény volt. Halkan cincogva nézett Carsonra, rettegéssel teli szemét alig tudta nyitva tartani, félig bénult volt a nyugtatótól. Fillson egy apró hordágyra szíjazta, és áttolta a szomszédos helyiségbe. Carson bólintott De Vaca felé, aki átadta a tesztanyagot tartalmazó, ütésálló Mylar burkolatba húzott kémcsövet a technikusnak. – A szokásos tíz köbcenti? – kérdezte a technikus. – Igen – válaszolta Carson. Ez volt az első alkalom, hogy oltásra adott utasítást; a reménykedés, sajnálat és bűntudat furcsa keverékét érezte. Átment a másik helyiségbe, és látta, ahogy a technikus egy részen leborotválja az állat alkarját, és erőteljes mozdulatokkal bekeni betadinnal. A csimpánz álmos szemmel követte a műveletet, majd megfordult, és Carsonra emelte a tekintetét. Carson elfordult. Időközben hangtalanul Rosalind Brandon-Smith csatlakozott hozzájuk, Fillsont széles mosollyal üdvözölte, mielőtt fapofával Carson felé fordult volna. Az ő egyik feladata volt a beoltott csimpánzok állapotának megfigyelése és az ödéma miatt elhullott állatok felboncolása. Carson úgy tudta, addig az oltások és az elhalálozások aránya 1:1 volt. A csimpánz meg sem rezzent, mikor a tű belehatolt a karjába. – Ugye tisztában van vele, hogy két csimpánzt is be kell oltani? – hallatszott Brandon-Smith hangja Carson fejhallgatójában. – Egy hímet és egy nőstényt. Carson anélkül bólintott, hogy ránézett volna. A nőstény csimpánzt időközben visszagurították az állatkertbe, Fillson hamarosan egy hímmel tért vissza. Ez a példány még kisebb volt, ovális, kíváncsi arckifejezésével még kölyöknek látszott. – Jézusom – mondta De Vaca –, ez összetöri az ember szívét… Fillson éles pillantást vetett rá. – Ne antropologizáljunk, ha kérhetem. Ezek csak állatok. – Csak állatok – mormolta De Vaca. – Ahogy mi is azok vagyunk, Mr. Fillson. – Ez a kettő életben marad – mondta Carson. – Ebben egészen biztos vagyok. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, Carson – horkant fel Brandon-Smith. – Még ha a maga neutralizált vírusa működik is, megöljük, és felboncoljuk őket. – Öszszefonta a karját a mellén, és Fillsonra nézett, aki válaszul rámosolygott.


59

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson a fiatal nőre, De Vacára pillantott. Mintha a maszk alatt dühös pír öntötte volna el az arcát, és olyan tekintettel nézett, amit már Carson is kezdett egyre jobban megismerni, de nem szólt egy szót sem. A technikus óvatosan a csimpánz karjába szúrta a tűt, és befecskendezett tíz köbcenti X-FLU vírust. Kihúzta a tűt, egy vattadarabot szorított a tűszúrás helyére, majd ragasztószalaggal rögzítette a vattát. – Mikor tudhatunk valamit? – kérdezte Carson. – Akár két hétbe is beletelhet, hogy a csimpánzok tüneteket produkáljanak – mondta Brandon-Smith –, de néha előfordul, hogy ennél gyorsabbak. Tizenkét óránként vért veszünk tőlük, antitestek segítségével már egy hét múlva tudni fogjuk. A fertőzött csimpánzok az állatelkülönítőbe kerülnek, az állatkert mögötti részre. Carson bólintott. – Tudatja velem, ha bármi történik? – Természetesen – mondta Brandon-Smith. – De én a helyében nem várnék ölbe tett kézzel az eredményekre. Inkább arra számítanék, hogy úgyis kudarcot vallok, és folytatnám a munkát. Máskülönben elveszteget egy csomó időt. Kiment a szobából. Carson és De Vaca lecsatlakoztatták az oxigéncsövüket, és visszamentek a saját laborjukba. – Istenem, micsoda seggfej… – mondta De Vaca, amikor beléptek a C laborba. – Melyikük? – kérdezte Carson. Az oltási procedúra és Brandon-Smith maró szarkazmusa miatt kezdett kijönni a béketűrésből. – Nem vagyok benne biztos, hogy jogunk van így bánni az állatokkal – mondta De Vaca. – Vajon azok az apró ketrecek megfelelnek az előírásoknak? – Biztos nem kellemes – mondta Carson –, de emberek milliónyinak menthetik meg az életét. Szükséges rossz. – Az meg egy másik kérdés, hogy vajon Scopest érdekli-e egyáltalán az életek megmentése. Nekem úgy tűnik, neki fontosabb a dinero. Mucho dinero! – Összedörzsölte kesztyűbe bújtatott ujjait. Carson nem is figyelt rá. Ha a nő úgy gondolja, jó ötlet egy lehallgatható csatornán ilyeneket mondani és kirúgatni magát, az ő dolga. Talán majd a következő aszszisztense barátságosabb lesz. Behozta a képernyőre az X-FLU peptid képét, és elforgatta, miközben próbált rájönni további megoldásokra, hogyan lehet neutralizálni. A feladat igen nehéznek bizonyult, hiszen legjobb tudomása szerint már megoldotta a problémát. De Vaca kinyitott egy autoklávot, üveg főzőpoharakat és tesztcsöveket kezdett belőle kirámolni, hogy a labor másik felében felhalmozza. Carson elmélyülten tanulmányozta az aminosavak ezréből álló fehérjemolekulát. Ha azokat a kénatomokat le tudnám választani, gondolta, kifordíthatnánk az aktív csoportot a helyéről, és máris ártalmatlan lenne a vírus. De ha így lenne, arra már Burt régen rájött volna… Eltüntette a képernyőről a képet, helyette a saját proteinburkának diffrakciós röntgeneredményeiből nyert adatokat hozta be. Nem volt már mit tenni. Engedélyezett magának egy kis időt, hogy a jutalomról, az előléptetésről és a Scopes iránti rajongásán gondolkodjon. – Scopes okos – folytatta De Vaca –, hogy mindenkit részvényessé tesz a vállalatánál. Ezzel elfojt minden lehetséges vitát. Az emberek kapzsiságára játszik. Mindenki gazdag akar lenni. Vedd bármelyik hasonló multinacionális céget, és ugyanez… Az álmodozásában durván megzavart Carson a nő felé fordult. – Ha ennyire ellene vagy – csattant fel a rádión keresztül –, mi az ördögnek vagy itt egyáltalán?


60

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Először is gőzöm nem volt, mi vár rám. Úgy volt, hogy az orvosi részleghez kerülök, de átirányítottak ide, amikor Burt asszisztense lelépett. Másrészt az itt keresett pénzemből egy elmegyógyintézetet akarok beindítani Albuquerque-ben. A barrióban. A barrio szót jól megnyomta, az r betűt úgy ropogtatta a nyelvével, ahogy a mexikói spanyolban szokás, ami még jobban idegesítette Carsont, mintha a nő a kettős nyelvtudásával akart volna felvágni. Egészen jól beszélt maga is spanyolul, de esze ágában nem volt a nő kezébe adni a lehetőséget, hogy az ő nyelvtudásán köszörülhesse a nyelvét. – Mit tudsz az elmebetegek gyógyításáról? – kérdezte Carson. – Két évig jártam az orvosira – mondta De Vaca. – Pszichiáternek tanultam. – Mi történt? – Ott kellett hagynom. Anyagilag nem bírtam. Carson egy pillanatig elgondolkodott a hallottakon. Itt az ideje, hogy visszavágjon ennek a ribancnak. – Lószart! – mondta. Vibráló csend ült rájuk. – Lószart, cabrón…? – lépett közelebb a nő. – Lószart bizony. Egy olyan névvel, mint a Cabeza De Vaca, ki van zárva, hogy nem kaptál teljes ösztöndíjat. Hallottál már az egyenlőségi szabályokról? Hosszú csend következett. – Előbb a férjemet írattam be az orvosira – mondta De Vaca ádázul. – És amikor én voltam soron, elvált tőlem a rohadék. Több mint egy szemesztert elbuktam, és ha az orvosira jársz… – Elhallgatott. – Fogalmam sincs, miért fárasztom magam azzal, hogy magyarázkodjak előtted. Carson csendben volt, már bánta, hogy újra olyan helyzetbe keverte magát, ahol nem volt menekülési útvonal. – Igen, kaphattam volna teljes ösztöndíjat, de nem a nevem miatt. Hanem azért, mert az emelt szintű vizsgáimon hibátlan pontszámmal végeztem, seggfejkém. Carson nem hitte el a tökéletes pontszámot, de megállta, és nem szólt. – Te meg azt hitted rólam, hogy csóró bokorugró vagyok, akinek latin vezetéknévre van szüksége ahhoz, hogy bejusson az orvosira? A francba, gondolta Carson. Mi a francnak kellett ebbe egyáltalán belemennie? Visszafordult a munkaasztala felé, és abban reménykedett, hogy ha nem figyel rá, a nő is békén hagyja. Hirtelen azt érezte, hogy marokra fogják a ruháját, az oxigént szállító gumicsövet labdaccsá gyúrta De Vaca. – Válaszolj, cabrón! Carson védekezően felemelte a kezét, ahogy a kezeslábason belül nőni kezdett a nyomás. A zsilipajtó túloldalán Brandon-Smith vaskos alakja jelent meg, a rádióban harsány nevetés hangzott fel. – Bocsánat, hogy megzavarom a szerelmespárt, csak szeretném jelezni, hogy az A22-es és Z9-es csimpánzok visszakerültek a ketreceikbe, magukhoz tértek, és egészségesnek tűnnek. Legalábbis egyelőre. – Hirtelen megfordult, és kicsörtetett a laborból. De Vaca kinyitotta a száját, mintha válaszolni akarna neki. Aztán inkább lazított elengedte Carson ruháját, hátralépett, és elvigyorodott. – Carson, egy pillanatra egész idegesnek látszott. Visszanézett a nőre, miközben megpróbálta észben tartani, hogy a feszültség és az emberek durva stílusa a Lázgyárban a munkájukból adódó stressz következmé-


61

HALÁLOS KÍSÉRLET

nye. Hirtelen megsejtette, mibe őrült bele Burt. Neki csak annyi a dolga, hogy a nagy célt ne tévessze szem elől… Aztán hat hónap múlva így vagy úgy, de vége lesz. Visszafordult a molekulája felé, és 120 fokkal elforgatta, hogy támadható felületet keressen rajta. De Vaca visszatért az autoklávhoz, és tovább pakolta a laborfelszerelést. Újra csend honolt a laborban. Carson fején átfutott, hogy vajon mi történhetett De Vaca férjével.

Carson nem sokkal hajnal előtt ébredt. Álmos szemekkel az ágya melletti falra szerelt elektromos naptárra nézett: szombat, az éves Bombapiknik napja. Ahogy Singer elmagyarázta, a Bombapiknik tradíciója abból az időből származik, amikor a laboratórium katonai jellegű kutatásokat végzett. Évente egyszer túrát szerveztek a régi helyszínre, a Trinityre, ahol az első atombombát felrobbantották 1945-ben. Carson feltápászkodott, és nekilátott, hogy főzzön egy kávét. Szerette a csendes sivatagi hajnalokat, semmire sem vágyott kevésbé, mint erőltetett beszélgetésekre a kantinban. Három nap után úgy döntött, nem kér többet a kantin ízetlen kávéjából. Kinyitotta a konyhaszekrényt, és elővett egy hosszú évek használatától ütöttkopott, zománcos kávéskannát. A régi sarkantyúján kívül a kanna egyike volt annak a kevés dolognak, amit magával vitt Cambridge-be, másuk amúgy sem nagyon maradt, miután a bank lefoglalta és elárverezte a ranchot. Sok reggelen volt egyetlen társa a tábortűz mellett, szinte vallásosán ragaszkodott hozzá. A kezébe vette, és forgatni kezdte. A külseje éjfekete volt, a nyílt tűz olyan koromréteget vont rá, hogy egy kasírozókéssel sem lehetett volna levakarni róla. A belső része szép sötétkék színű volt, csak egy helyen volt rajta egy fehér horpadás, ahol az öreg lova, Weaver patája érte, amikor lerúgta az edényt a tűzről egyik reggel. A fogantyúja is csorba volt, szintén Weaver miatt, és Carsonnak eszébe jutott az a kibírhatatlanul meleg nap, amikor a lova meghempergett a Hueco Wash-ban, miközben mindkét nyeregtáska rajta volt. Megrázta a fejét. Weaver is ment a ranchcsal együtt, pedig csak egy csámpás mexikói igásló volt, ami nem ért többet néhány száz dollárnál. Maximum. Talán nem is húzott már semmit, csak a belét egyenesen a vágóhídra. Carson megtöltötte vízzel a kancsót a fürdőszobai csapból, beleszórt két maréknyi kávéport, és a beépített főzőlapra tette. Rajta tartotta a szemét. Éppen mielőtt forrni kezdett volna, levette a tűzről, ráöntött egy kis hideg vizet, hogy a kávé leülepedjen, majd visszatette, hogy készre főzze. Így készül a legfinomabb kávé – sokkal finomabb, mint azokkal a röhejes filterekkel, búvárdugaszokkal és ötszáz dolláros eszpresszógépekkel, amiket mások Cambridge-ben használnak. És ez a kávé ütött is. Eszébe jutott, hogy az apja mindig azt mondta, a kávé akkor igazán jó, ha a ló sarkantyúja nem süllyed el benne. Mikor kitöltötte a kész kávét, meglátta a saját arcát az asztala fölötti tükörben, és megállt. Elfintorodott, amikor eszébe jutott, milyen hitetlen arcot vágott De Vaca, mikor megtudta, hogy angolszász származású. Cambridge-ben a nők egzotikusnak találták fekete szemét és sasorrát. Néha mesélt nekik az egyik őséről, Kit Carsonról. Azzal soha nem büszkélkedett, hogy az anyai felmenői közt van egy déli ute indián. Őt magát is idegesítette a tudat, hogy az iskolaudvaron rendszeres „félvérezés” után ennyi évvel is inkább titokban tartja a dolgot. Eszébe jutott nagyapja testvére, Charley bácsi, aki bár szintén mesztic volt, úgy nézett ki, mint egy igazi indián, és beszélte is az ute nyelvet. Charley akkor halt meg, amikor Carson még csak kilencéves volt. Csontos, öreg emberként emlékezett rá, aki a hintaszékében ücsörög a tűz mellett, magában kuncog, szivart szív, és vaskos dohánydarabokat sercint a tűzbe a nyelvéről. Rengeteg indián sztorit mesélt, leg-


62

HALÁLOS KÍSÉRLET

többször elkódorgott lovak befogásáról, és arról, hogyan loptak lábasjószágokat a szomszédos navaho törzstől. Carson csak akkor hallgathatta a történeteket, amikor a szülei nem voltak otthon, egyébként az öreget azonnal a szobájába zavarták, és legorombították, amiéit hazugságokkal és marhaságokkal traktálja. Carson apja nem kedvelte Charley bácsit, gyakran tett megjegyzést hosszú hajára, amit az öreg nem volt hajlandó levágatni, mert állítása szerint az elvitte volna az esőt felőlük. Carson egyszer hallotta az apját, amint azt mondja az anyjának, hogy „Isten több ute vért adott a fiunknak, mint nekem”. A kávéját kortyolgatva bámult ki az ablakon, unottan vakargatta a hátát. A szobája a lakónegyed egyik épületének második szintjén volt, ahonnan rálátott az istállóra, a szerszámraktárra és a külső kerítésre. A kerítésen túl a végtelen sivatag kezdődött. Grimaszolt egyet, amikor az ujjával beleütközött abba a pontba a derekánál, ahová a gerincvelő-csapoláskor a tűt szúrták előző este. A hetente kötelezően elvégzett orvosi teszt csak egy újabb kellemetlenség volt, amit az 5-ös szintű laborban végzett munka megkövetelt. Emiatt senkinek a fejéből sem mehetett ki a fertőzésveszély gondolata egy percre sem. Ez kikészítette a Mount Dragon összes dolgozóját. A Bombapiknik volt az első szabadnapja azóta, hogy megérkezett. Rájött, hogy a csimpánzok beoltása a módosított formulával csak a megbízatás első lépése. Bár elmagyarázta, hogy az általa alkalmazott új protokoll az egyetlen lehetséges megoldás, Scopes ragaszkodott két további tesztoltás elvégzéséhez, hogy a véletlenszerűséget kizárják. Hat csimpánzt oltottak be akkorra X-FLU-val. Ha túlélik a befecskendezett vírust, a következő lépésben annak kell kiderülnie, hogy immúnisak letteke az influenzára. Carson az ablakból nézte, ahogy két munkás egy óriási, galvanizált gyűjtőtartályt görget egy Ford 350-es pickup felé, és megpróbálják a platójára emelni. A vízszállító túl korán érkezett, a sofőr türelmetlenül várt a parkolóban. Ahhoz is lusta volt, hogy leállítsa a motort, ami dízelfüstöt eregetve pöfögött. Az ég tiszta volt – a késő nyári esőzésekig még legalább néhány hét –, a távoli hegyek úgy csillogtak a háttérben, mint az ametiszt. Felhajtotta a kávéját, és lement az alsó szintre, ahol Singer már a pickup mellett állva kiabálta utasításait a két melósnak. Strandpapucsot és bermudasortot viselt. Tekintélyes pocakját rikító flaneling takarta. – Látom, indulásra kész vagy – szólította meg Carson. Singer rápillantott régimódi Ray Ban napszemüvege mögül. – Egész évben erre várok – mondta. – Hol van a fürdőgatyád? – A farmerom alatt. – Vedd fel a helyi ritmust, Guy! Úgy nézel ki, mint aki elkódorgott lábasjószágokat indul befogni, nem pedig strandolni megy. – Visszafordult a munkások felé. – Pontosan nyolc órakor elindulunk, úgyhogy kapcsoljunk rá! Hozzátok a Hummereket, és pakoljátok fel őket! Kutatók, technikusok és mások kezdtek a parkoló felé szállingózni, mindenkinél strandtáska, törülköző és napozószék volt. – Honnan jött ez a szép hagyomány? – kérdezte Carson a többiekre nézve. – Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt – mondta Singer. – A kormány évente egyszer megnyitja a Trinityt a látogatók előtt. Egyszer megkérdeztük, nem mehetnénk-e oda megnézni, és ők megengedték. Aztán felmerült, hogy vigyünk magunkkal piknikcuccot, röplabdát meg hideg sört. Erre valaki bemondta, mekkora kár, hogy az óceánt nem tudjuk magunkkal vinni. Innen jött a gyűjtőtartály ötlete. Egy sor zseniális ötlet gyümölcse.


63

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Nem félnek az emberek a sugárzástól? – kérdezte Carson. Singer felnevetett. – Nincs már ott semmilyen sugárzás. De viszünk magunkkal Geiger-mérőket is, hogy megnyugtassuk, aki esetleg idegeskedne. – Felnézett, amikor közelgő autók motorját hallotta. – Gyere, te utazhatsz velem. Hamarosan egy tucat lehajtott tetejű Hummer verte föl a port a semmibe vezető sivatagi földcsapáson a horizont felé. Leghátul a víztartályt szállító teherautó küzdött a többiek által felvert porfelhővel. Egyórányi autózás után Singer megállította a sor élén haladó Hummert. – Célpont bemérve – mondta Carson felé fordulva. – Honnan tudod? – kérdezte Carson körbenézve a végtelen sivatagban. Nyugatra a Sierra Oscura emelkedett kiszáradt, csupasz vonulataival, üledékes kőzetből álló ormaival. Elhagyatott hely volt, de semmivel sem elhagyatottabb, mint a Jornada többi része. Singer egy rozsdás vasbeton gerendára mutatott, ami csak néhány méternyire állt ki a földből. – Ennyi maradt a toronyból, amiben az eredeti bombát tárolták. Ha alaposan körbenézel, láthatod, hogy egy bombatölcsérben vagyunk, amit a robbantás vájt ki a földből. Ha elnézel arra – mutatott Singer egy domb és néhány romos bunker felé –, láthatod, hol állt a külső megfigyelőposzt. – És itt fogunk piknikezni? – kérdezte Carson némi bizonytalansággal a hangjában. – Nem – mondta Singer –, megyünk tovább még körülbelül nyolcszáz métert. Ott sokkal szebb a kilátás. Vagyis egy kicsit szebb. A Hummerek megálltak egy kaktuszoktól és bokroktól mentes, homokos részen. A végeláthatatlan sivatagból egy magányos, jukkával futtatott dűne emelkedett a tisztás fölé. Miközben a munkások kínlódva leemelték a tartályt a platóról, a tudósok szétszóródtak, és jó pozíciót kerestek a napernyőknek, napágyaknak és árnyékolóknak. Az egyik oldalon egy röplabdaháló tűnt fel. A víztartály elé egy falépcsőt tettek, majd a tartálykocsi odamanőverezett a pereméhez, és elkezdte teleengedni édesvízzel. Egy hordozható magnóból a Beach Boys szólt. Carson a tér szélén állva nézte az eseményeket. Mivel ébren töltött ideje legnagyobb részét a C laborban töltötte, alig ismert néhány embert névről. A legtöbb kutató már bőven benne járt a kiküldetési idejében, többen már közel hat hónapja dolgoztak együtt. Körbenézett, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy BrandonSmith inkább a komplexum légkondicionált helyiségeit részesítette előnyben. Előző délután beugrott a nő irodájába, hogy a csimpánzok állapotáról érdeklődjön, és a nő szó szerint a fejét akarta venni, amikor véletlenül hozzáért az asztala szélén mániákus precizitással felhalmozott, apró limlomokhoz. Azt hiszem, így a legjobb mindenkinek, gondolta, miközben lelki szemei előtt felbukkant a fürdőruhás Rosalind elborzasztó képe. Singer észrevette, és odaintette magához. Két idősebb kutató ült a közelben, akiket Carson alig ismert. – Találkoztál már George Harperrel? – kérdezte Singer Carsont. Harper mosolyogva kezet nyújtott. – Egymásba futottunk a Lázgyárban – mondta. – Szó szerint. Csak két elsuhanó vegyvédelmi kezeslábas az éjszakában. És természetesen hallottam a Brandon-Smithről szóló elbűvölő leírásodat. – Harper magas, kopaszodó, barna hajú férfi volt méretes orral. Nehézkesen feljebb ült a napozóágyában. Carson elhúzta a száját. – Csak ki akartam próbálni a rádióvételt a közös csatornán.


64

HALÁLOS KÍSÉRLET

Harper felnevetett. – Öt percre mindenféle munka leállt, és mindenki kikapcsolta a rádióját, hogy… khm. – A férfi Singerre pillantott – Kiköhögje magát… – Ugyan már, George – mondta Singer mosolyogva. A másik kutatóra mutatott. – Ez itt Andrew Vanderwagon. Vanderwagon régi stílusú fürdőnadrágot viselt, homorú mellkasát vakmerően tette ki a nap támadásának. Talpra kínlódta magát, és levette a napszemüvegét – Hogy vagy? – mondta, és megrázta Carson kezét. Alacsony volt, sovány, és fintorgott, ahogy sötétkék szemét bántotta a sivatagi nap ereje. Carson már korábban kiszúrta az öltönyt, nyakkendőt és kopogós cipőt viselő férfit a Mount Dragonban. – Én texasi vagyok – mondta Harper vaskos déli akcentussal –, úgyhogy nekem nem kell felállnom. Mi igazi bunkók vagyunk arrafelé. Andrew ellenben Connecticutból jött. Vanderwagon bólintott válaszul. – Harper csak akkor állna fel, ha egy bivaly a lába elé csinálna. – Még akkor sem! – mondta Harper. – Csak odébb rúgnám a csizmám szélével. Carson ledobta magát egy nyugágyba, amit Singer adott neki. A nap brutálisan tűzött. Kiáltásokat hallott, majd egy csobbanást: emberek másztak fel a létrán, és ugráltak bele a tartályba. Ahogy körbenézett, Nye-t pillantotta meg, a biztonsági főnök féloldalt fekve a New York Timest olvasta egy golfnapernyő alatt. – Fura egy szerzet, azt megmondom – bólintott Harper elkapva Carson pillantását. – Csak rá kell nézni abban az átkozott Savile Row öltönyben, pedig vagy ötven fok hőség van. – Miért jött velünk egyáltalán? – kérdezte Carson. – Hogy rajtunk tartsa a szemét – mondta Vanderwagon. – Mégis mit tudnánk itt csinálni, ami veszélyes lehet? – kérdezte Carson. Harper hangosan felnevetett. – Hát nem tudod, Guy? Bármelyik pillanatban elköthetünk egy Hummert, hogy Radium Springsbe száguldva egy kis X-FLU-t permetezzünk a Rio Grandéba. Csak a buli kedvéért. Singer fintorgott egyet. – Ez nem vicces, George. – Olyan, mint egy KGB-ügynök, mindig nyitva van a szeme – mondta Vanderwagon. – 86 óta nem ment el innen, nem csoda, hogy beleőrült kicsit. Nem lennék meglepve, ha a szobáinkat is bepoloskázta volna. – Nincsenek barátai? – kérdezte Carson. – Barátai? – kérdezett vissza Vanderwagon a szemöldökét felhúzva. – Nem tudok ilyesmiről. Hacsak Mike Marrt nem sorolod ide. Családja sincs egyébként. – Mégis mit csinál egész nap? – Páváskodik abban a rohadt kalapban, a lófarkával – mondta Harper. – Látnod kellene, hogy viselkedik a biztonsági személyzet, amikor Nye ott van: hajlong mindegyik, mint a nád a szélben. Vanderwagon és Singer felnevettek. Carson enyhén megütközött azon, hogy a Mount Dragon igazgatója csatlakozik a biztonsági főnökét gúnyoló alkalmazottakhoz. Harper hátradőlt, a tarkójára tette a kezét, és mélyet sóhajtott. –Te erről a környékről származol, ugye? – bólintott Carson felé félig lehunyt szemmel. – Akkor talán te fogsz minket a Mondragón-kincs nyomára vezetni. Vanderwagon felhorkant. – Az micsoda? – kérdezte Carson. Mindhárman meglepetten fordultak Carson felé.


65

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Te nem ismered a történetet? – kérdezte Singer. – Új-mexikói vagy, és nem ismered? – Szinte fejest ugrott a hűtőbe, és egy maréknyi sörrel bukkant elő. – Ehhez piára van szükség. – Körbeadta a söröket. – Ó, ne! Ugye nem kell újra végighallgatnunk a legendát? – nyögött fel Vanderwagon. – De hiszen Carson még nem hallotta – ellenkezett Harper. – A legenda úgy tartja – kezdett bele Singer pajkosan Vanderwagonra pillantva –, hogy egy tehetős, Mondragón nevű kereskedő élt nem messze Santa Fétől az 1600-as években. Varázslással gyanúsította az inkvizíció, ezért bebörtönözték. Mondragón tisztában volt vele, hogy halálra fogják ítélni, de sikerült megszöknie szolgája, Estevánico segítségével. Mondragónnak bányái voltak a Sangre de Cristo hegyekben, ahol indián rabszolgákat dolgoztatott. Azt mondják, nagy hozamú bányák voltak, talán aranybányák. Szóval, amikor meglépett az inkvizíció elől, visszaosont a haciendájára, kiásta az aranyát, megpakolt egy öszvért, és a Camino Realon át eltűnt a szolgájával együtt. 90 kiló arany, annyi, amennyit rá mert pakolni az öszvérre. Néhány nap múlva a két férfi kifogyóban volt a vízből a Jornada sivatag közepén, úgyhogy Mondragón előreküldte Estevánicót egy flaskával, hogy keressen minél hamarabb vizet. Ő hátramaradt egy lóval és az öszvérrel. A szolga egynapi járófölddel előtte talált egy forrást, és visszaügetett a gazdájához. Mire visszatért oda, ahol hagyta, Mondragónnak nyoma veszett. Harper vette át a történet mesélését. – Amikor az inkvizítorok rájöttek, hogy meglépett, követni kezdték a nyomaikat. Öt héttel később, pont a Mount Dragon lábánál találtak egy karóhoz kötött, döglött lovat. Mondragón lova volt. – A Mount Dragonnál? – kérdezte Carson. Singer bólintott. – A Királyok Útja, vagyis a Spanyol Ösvény pont a labor akkori helyén futott, a Mount Dragon lábánál. – Akárhogy is – folytatta Harper –, mindenhol keresték Mondragónt. Jó harminc méterre a döglött lótól megtalálták Mondragón drága zekéjét a földön. De bárhogy keresték is, a teste soha nem került elő, és az öszvérnyi arany sem. Egy pap meglocsolta szenteltvízzel a Mount Dragon lábát, hogy megtisztítsa Mondragón gonoszságától, és egy keresztet emeltek a hegy tetején. A helyet úgy nevezték el, hogy La Cruz de Mondragón, azaz Mondragón Keresztje. Később, amikor amerikai kereskedők ereszkedtek le a Spanyol Ösvényen, leegyszerűsítették a nevet Mount Dragonra. – Kiitta a söre utolsó kortyát, és elégedetten sóhajtott. – Rengeteg elásott kincses sztorit hallottam gyerekkoromban – mondta Carson. – Többet, mint ahány kék petty van egy kelpie-n. És közös volt bennük, hogy egyik sem volt igaz. Harper felnevetett. – Ahány kék petty van egy kelpie-n… Végre van itt valaki rajtam kívül, akinek humora is van. – Mi az a kelpie? – kérdezte Vanderwagon. Harper még hangosabban nevetett. – Andrew, az ég áldjon meg, te nyomorult, tudatlan jenki! Ez egy pásztorkutya, amivel a marhacsordát őriztetik. A marhák lábszára után kapkodva tereli őket. Tudod, mint amikor az ember lasszóval kapja el a hátsó lábaikat – utánozta a lasszóvetés mozdulatát Harper, majd Carsonra nézett. – Örülök, hogy van itt rajtam kívül valaki, aki nem könyökvédős könyvmoly. Carson elmosolyodott. – Gyerekkoromban eljárkáltunk, hogy megkeressük Adams elveszett aranyát. Ha a mendemondák igazak, ebben az államban több kincs van elásva, mint Fort Knoxban. Persze, csak ha az ember elhiszi a sztorikat.


66

HALÁLOS KÍSÉRLET

Vanderwagon felhorkant. – Ez a kulcsszó: ha elhiszed a sztorikat. Harper Texasból jött, ahol a fő húzóágazat a lószar előállítása és terjesztése. És most, ha megbocsátotok, itt az ideje egy kis úszásnak. – A homokba fúrta a sörösüvegét, és felállt. – Megyek veled – mondta Harper. – Gyere, Guy! – kiáltotta Singer, miközben a másik két kutató mögött megindult a tartály felé, séta közben ledobva a felsőjét. – Egy perc – mondta Carson, és nézte őket, ahogy lökdösődnek, tolakodnak a lépcsőn felfelé, majd a tartályba vetik magukat. Lehúzta a maradék sörét, és félretette az üveget. Szürreálisnak tűnt a Jornada del Muero sivatag közepén, alig másfél kilométernyire a robbantási helyszíntől ücsörögni, és nézni, ahogy a világ vezető kutatóbiológusai egy víztartályba ugrándoznak, mint a gyerekek. De rájött, éppen a hely valószínűtlensége vonzotta leginkább magához az embert. Hasonló érzés lehetett a Manhattan-projekten dolgozni. Levette a farmerját és a pólóját, egy szál fürdőnadrágban hátradőlt, behunyta a szemét, és napok óta először nyugodtnak érezte magát. Néhány perccel később a kegyetlenül perzselő nap kitikkasztotta, a hűtőben kezdett kotorászni egy sör után. Ahogy kinyitotta, De Vaca nevetését hallotta meg a beszélgetésfoszlányokon keresztül. A tartály túlsó felén állt, éppen kisöpörte hosszú haját az arcából, miközben néhány technikussal beszélgetett. Fehér bikinije csak úgy világított barna bőrén. Ha észre is vette Carsont, semmi jelét nem mutatta. Miközben figyelte őket, még valaki csatlakozott a csoporthoz. A furcsa, bicegő járás ismerős volt Carsonnak, rájött, hogy Mike Marrt látja, a biztonsági főnök helyettesét. De Vacához kezdett beszélni, fejét hátradobva vigyorgott, ennél látványosabban nem is csaphatta volna a szelet. Hirtelen közelebb hajolt, és valamit De Vaca fülébe súgott. A nő arca egy szempillantás alatt elborult, durván elhúzódott a férfitól. Marr újra mondott neki valamit, mire De Vaca egy hirtelen mozdulattal keményen pofon vágta. A csattanás egészen Carsonig hatolt. Marr visszatántorodott, fekete cowboykalapja a porba esett. Miközben lehajolt, hogy felvegye, De Vaca gúnyosan elhúzva a száját még beszólt neki. Carson nem tudta, mit mondott Marrnak, de a technikusok hangos röhögésben törtek ki. A Marr arcára kiülő kifejezés viszont nyugtalanító volt. A szeme összeszűkült, a laza, barátságos arckifejezés egy szempillantás alatt eltűnt. Szemét folyamatosan De Vacán tartva, megfontolt mozdulatokkal visszatette a fejére a kalapját. Aztán hirtelen megpördült a sarkán, és odébb bicegett a csoporttól. – Egy igazi kis mézesbödön, mi? – kérdezte a többiekkel együtt visszatérő Singer vihogva, mikor meglátta, merre néz Carson. Rájött, hogy Singer valószínűleg nem látta a pillanatokkal korábban lejátszódott jelenetet. – Eredetileg az orvosi részlegre jött hozzánk néhány héttel előtted. De aztán Myra Resnick, Burt asszisztense is elment, én pedig úgy éreztem, hogy Susana a maga képzettségével tökéletes lenne, mint a te asszisztensed. Remélem, nem nyúltam nagyon mellé. – Egy apró kavicsot dobott Carson ölébe. – Ez micsoda? – A kavics zöld volt, opálosan áttetsző. – Atomüveg – válaszolta Singer. – A Trinity bomba megolvasztotta a homokot a robbantás környékén, egy egész kis halomnyit hozott ebből létre. A legtöbbjét már elhordták, de néha még rá lehet akadni pár darabra. – Nem radioaktív? – kérdezte Carson óvatosan eltartva magától a kavicsot. – Nem igazán.


67

HALÁLOS KÍSÉRLET

Harper hahotázni kezdett. – Nem igazán… – ismételte gúnyosan, miközben a kisujjával a vizet piszkálta ki a füléből. – Ha foglalkoztat a gondolat, hogy egyszer gyerekeid legyenek, ne tartsd közel azt a követ a szerszámodhoz. Vanderwagon megrázta a fejét. – Vulgáris egy seggfej vagy, Harper. Singer Carson felé fordult. – Ők ketten a legjobb barátok, de erre magadtól sosem jönnél rá. – És te hogy kerültél a GeneDyne-hoz egyáltalán? – kérdezte Carson, visszadobva a követ Singernek. – A CalTech vezető biológiaprofesszora voltam. Úgy éreztem, a szakma csúcsán vagyok. Aztán feltűnt Brent Scopes, és tett nekem egy ajánlatot. – Singer megrázta a fejét az emlék hatására. – A Mount Dragon civil intézménnyé vált, és Brent felkért, hogy legyek a vezetője. – Elég éles váltás az akadémiai körök után – mondta Carson. – Beletelt egy kis időbe, mire megszoktam – mondta Singer. – Mindig lenéztem a privát kutatási szektort, de gyorsan megláttam, mekkora a piac hatalma. Kiemelkedő munkát végzünk itt, és nem azért, mert okosabbak vagyunk, hanem mert annyival több pénzünk van. Egyetlen egyetem sem engedhetne meg magának egy Mount Dragonhoz hasonló intézményt. És sokkal nagyobb léptékben tudunk gondolkodni. Amikor a CalTechnél dolgoztam, jelentéktelen baktériumok tenyésztésével foglalkoztam, most pedig csúcstechnológiás labortechnika segítségével milliók életét menthetem meg. – Nagyot húzott a söréből. – Átálltam a másik oldalra. – Engem átállítottak – mondta Harper. – Azzal, hogy megtudtam, mekkora zsugát akaszt egy egyetemi tanársegéd. – Harmincezret – mondta Vanderwagon. – És ezt hat-hét év egyetemi óraadás után. Elhiszed? – Emlékszem, amikor a Berkeley-n tanítottam – mondta Harper –, minden egyes kutatási kérelmemnek keresztül kellett mennie a teljes egyetemi bürokrácián, egészen a tanszékvezetőig. Az az ostoba őskövület meg mindig csak a költségekkel jött nekem. – Brentnek dolgozni – folytatta Vanderwagon – mintha egy egészen más dolog lenne. Tudja, hogy működik a tudományos kutatás. És ismeri a kutatókat is. Semmit nem kell megmagyaráznom vagy indokolnom. Ha valamire szükségem van, írok neki egy e-mailt, és már el is van intézve a dolog. Szerencsénk van, hogy neki dolgozhatunk. Harper bólintott. – Rohadt szerencsénk. Legalább egy dolog van, amiben egyetértenek, gondolta Carson. – Örülünk, hogy csatlakoztál hozzánk, Guy – szólalt meg végül Singer, miközben bólintott, és a sörével szalutált Carson felé. A többiek ugyanígy tettek. – Köszi – mondta Carson széles vigyorral, és a jó szerencséjére gondolt, ami hirtelen a GeneDyne elitjébe repítette.

Levine az irodájában ült, és a nyitott ajtón keresztül lenyűgözve hallgatta az aszszisztense, Ray telefonbeszélgetését, ami az előszobából szűrődött be. – Sajnálom, kicsim – mondta Ray. – Esküszöm, úgy értettem, hogy a Boylston utcai mozit mondod, nem a Brattle-t. Csend következett. – Esküszöm, hogy úgy értettem, Boylston. Hát persze, hogy ott voltam, ott vártam rád a bejáratnál. A Boylston mozi bejáratánál. Várj, ne tedd le, kicsim. Ne…


68

HALÁLOS KÍSÉRLET

Ray káromkodott egyet, és letette a telefont. – Ray! – szólt ki neki Levine. – Igen? – Ray jelent meg az ajtóban, a haját igazgatta. – Nincs is mozi a Boylston utcán. Ray arcán végighullámzott a felismerés. – Akkor biztos ezért csapta le. Levine elmosolyodott, megrázta a fejét. – Emlékszel még a nőre, aki a Sammy Sanchez-show-tól hívott, hogy időpontot kérjen? Hívd fel, és mondd meg nekik, hogy állok rendelkezésükre. Megyek, amikor mondják, minél korábban, annál jobb. – Én? És mi van Toni Wheelerrel? Nem fog tetszeni neki… – Toni nem menne bele a dologba. Nagyon nyakas, ha az ilyen kispolgári tévéműsorokról van szó. – Ahogy gondolja, már intézem is. Van még valami? Levine megrázta a fejét. – Most nincs más. Dolgozz ki jobb kifogásokat. És csukd be az ajtót, légy szíves. Ray kiment az előszobába. Levine az órájára nézett, tizedszer is felvette a telefonját, és belehallgatott. Ezúttal meghallotta, amire várt: a vonalhang megváltozott, az egyenletes bugás helyett rövid, gyorsan ismétlődő pittyegést hallott. Gyorsan letette a telefont, kulcsra zárta az ajtót, és csatlakoztatta a számítógépét a fali kábellel. Harminc másodperccel később a szokásos bejelentkező képernyő jelent meg a monitorján. – Nocsak, kutya legyek, ha ez nem az én jó professzorom – jelentek meg a szavak a képernyőn. – Hogy van az én egyetlen gonosz mostohapapám? – Mime, miről beszél már megint? – írta Levine. – Nem Elmore James-rajongó? – Sosem hallottam róla. Megkaptam a jelet. Mi újság? – Jó és rossz is van. Órákon át kutakodtam a GeneDyne szerverén. Érdekes kis hely. Hatvan munkaállomásuk van, mindegyikre saját kóddal lehet bejelentkezni két helyről: szatelliten keresztül és a helyi kábeles, száloptikás hálózaton át. Ezeket használják a videokonferenciákhoz is. A hely építészetileg is érdekes. Mostanra már úgy ismerem a helyet, mint egy idegenvezető, körbe is tudnám vezetni. – Ez remek. – Na ja. A rossz hír pedig az, hogy a hely olyan, mint egy bank páncélterme. Réteges biztonsági rendszer, a közepén Brent Scopesszal. A profilokba kizárólag ő tud belenézni. Ő az egyetlen, aki mindenhez hozzáfér. Ő a Nagy Testvér, ő uralja az egész rendszert. Hogy Muddy Waterst idézzem, ő a szemétdomb kakasa, de őrködik is felette. – A Mime-nak ez nem okozhat gondot – írta Levine. – Kegyelem! Hát persze, hogy nem! Különösebb gond nélkül be tudok jelentkezni, ketyegtethetem a processzorórát itt-ott. De amit maga kér, az lehetetlen, profeszszorom. Saját csatornát kiépíteni a Mount Dragonba, ez nem mindennapi feladat. Scopes belépőjét kellene lemásolni hozzá. És az bizony veszélyes feladat lenne. – Magyarázatot kérek. – Ha éppen be akarna jelentkezni a Mount Dragonba, miközben ön használja a csatornát, az ő belépését blokkolja a rendszer. És akkor várhatóan egy vérebprogramot szabadít a rendszerre, ami aztán a jó professzort kapja el, nem Mime-t. IFATZAHGA – Mime, mondtam már, hogy nem értem a chates rövidítéseket.


69

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Gondolhattam volna, hogy még az ilyen egyszerűbbek is meghaladják a képességeit. A lényeg, hogy nem állhat meg bent kávézni, professzorom. A bejelentkezései csak rövid ideig tarthatnak. – Mi van a Mount Dragon adatarchívummal? – írta Levine. – Ha oda be tudnék jutni, az felgyorsítaná az eseményeket, és nem is kellene kockáztatni: – Ki van zárva, jobban őrzik, mint egy erényöves feleséget a lovagkorban. Stuart Levine mély lélegzetet vett. Mime nehezen érhető, hajthatatlan, és roppant idegesítő volt. Levine azon gondolkodott, miféle szerzet lehet élőben: semmi kétség, egy szokványos hackerkinézetű srác vastag keretes szemüvegben, aki nem tud focizni, nincs magánélete, magába zárkózó fajta. – Na de Mime, ez nem vall magára – írta Levine. – Tudja, ki vagyok, ugye? A kibertérben egy Fantomas, senki kedvéért nem dugom hurokba a fejem. Scopes túl okos. Emlékszik arra a projektjére, amiről meséltem magának? Egy virtuális világ elkészítésén dolgozott, amit a hálózatok közti navigálásra lehet használni. A Neurokibernetikai Intézetben tartott róla egy előadást három évvel ezelőtt. Természetesen betörtem a szerverére, és elloptam a leírásokat és a képeket. Mondhatom, egészen zseniális dolgokat láttam. Briliáns! A 3D programozás úttörője. Azóta Scopes teljesen leszűkítette a bejutási lehetőségeket, senki nem tudja, hol tart most a programozási fázisa, és mire képesek a legújabb fejlesztései. De már három évvel ezelőtt olyan kemény cuccokkal jött elő, hogy az ember csak a fejét kapkodta. Higgye el nekem, a pasas nem valami komputer-analfabéta vezérigazgató. Megtaláltam a privát szerverét, és erős késztetést éreztem, hogy belepillantsak. De végül a diszkrécióm legyőzte a kíváncsiságomat. És ezzel saját magamat is megleptem. – Mime, életbevágóan fontos, hogy hozzáférjek a Mount Dragon adataihoz. Tudja, min dolgozom. Segíthet, hogy biztonságosabb hellyé tegyük a földet. – Csak semmi csapdázás, professzor. Ha valamit megtanultam, az az, hogy csak Mime számít. A világ többi része annyit sem ér, mint a kutya seggéből kilógó betyárkörte. – Akkor miért segít egyáltalán? Emlékezzen vissza, hogy maga keresett meg engem először. Egy darabig senki nem írt semmit a chatablakba. – Az indokaim nem tartoznak másra – válaszolta Mime. – De a magáét kitalálom. A GeneDyne-per lesz az. És ezúttal nem csak a pénzről van szó, ugye? Scopes megpróbálja végleg kicsinálni. És ha sikerül neki, maga elveszíti az alapítványát, a magazinját, a hitelességét. Egy kicsit túl meggondolatlan volt a vádjaival, és most ki akar ásni valamit róluk, hogy visszatámadhasson, igazam van? Ejnye-bejnye, professzorom. – Csak félig van igaza – írta Levine. – Javasolhatom, hogy akkor ossza meg velem a másik felét is? Levine, ujjaival a klaviatúra fölött, habozott.


70

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Professzor, ugye nem kell emlékeztetnem mély és gyümölcsöző barátságunk két alapvető szabályára. Egy: semmit nem teszek, amivel leleplezném saját magam. Kettő: az én rejtett énem mindig rejtve marad. – Van a Mount Dragonban egy új alkalmazott – írta gyorsan Levine. – Egykor tanítványom volt. Abban bízom, hogy a segítségemre lehet. Újabb szünet következett. – Szükségem van a nevére, hogy létrehozhassam a csatornát – írta végül Mime. – Guy Carson – írta Levine. – Professzorom – jött a válasz –, a maga szentimentális szíve lesz a veszte. Egy harcos nem lehet szentimentális. Kétlem, hogy sikerrel járna, de akárhogy is, élvezettel fogom nézni a küzdelmét. A kudarcot úgyis jobb nézni, mint a sikert. A képernyő elsötétült.

Carson türelmetlenül állt a vegyi zuhany alatt, és nézte, ahogy a sziszegve ráömlő, mérgező anyagok sárga patakként folynak le a maszkján. Megpróbálta emlékeztetni magát, hogy a fullasztó érzést és az oxigénhiányt csak képzeli. A következő helyiségbe lépve szinte hanyatt lökte a vegyi szárító orkánja. Egy újabb zsilipajtó nyílt ki, és Carson besétált a Lázgyár vakítóan megvilágított belsejébe. Megnyomta a rádión a közös csatorna gombját, és bejelentette érkezését. – Carson bent. – Kevesen, vagy talán senki sem hallotta a bejelentést, de a szabályzat ezt írta elő. Minden kezdett rutinszerűvé válni – de olyan rutinná, amiről úgy érezte, soha nem fog hozzászokni. Leült az asztalához, és kesztyűbe bújtatott kezével felnyitotta a PowerBookját. A rádióból nem jöttek hangok, az egész komplexum üresnek tűnt. Szeretett volna néhány dolgot elvégezni, és elolvasni az üzeneteit még De Vaca érkezése előtt. Amikor bejelentkezett, egy figyelmeztető ablak ugrott fel a képernyő alján. JÓ REGGELT, GUY CARSON. 1 OLVASATLAN ÜZENETED VAN. Rákattintott a levél ikonjára, a sorok gyorsan betöltődtek a képernyőjére. Guy, Mik a hírek az oltásokkal kapcsolatban? A rendszerben nem láttam semmilyen új bejegyzést. Csipogjon rám, hogy megbeszélhessük a dolgot. Brent. Carson a GeneDyne saját rendszerét használva rácsipogott Scopes-ra. A vezérigazgató azonnal válaszolt, mintha csak a gépe előtt ülve várta volna, hogy Carson bejelentkezzen. – Ciao, Guy. Mi a helyzet a csimpánzaival? – Egyelőre minden rendben van. Mind a hat egészséges és aktív, John Singer azt javasolta, a körülményekre való tekintettel rövidítsük le a várakozási időt egy hétre. Ma akartam megbeszélni a dolgot Rosalinddal. – Remek. Bármilyen fejlemény van, azonnal tudassa velem, kérem. Szakítsanak félbe, bármit is csinálok éppen. Ha engem nem tud elérni, keresse Spencer Fairley-t.


71

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Így lesz. – Guy, készen van már a protokollról szóló használati leírás? Amint meggyőződtünk róla, hogy sikerrel jártunk, azt akarom, hogy azonnal elérhető legyen a rendszerben mindenki számára. És készítse elő azonnali publikálásra. – Megvárom a végső megerősítéseket, ha készen vagyok, azonnal küldök egy másolatot. Miközben chateltek, egyre több ember érkezett a Lázgyárba, a rádióban csúcsforgalom alakult ki, ahogy az újonnan érkezők bejelentették érkezésüket. – De Vaca bent – hallotta, aztán Vanderwagon neve hangzott el, és a szokásos agresszív, mindent túlharsogó módján Brandon-Smith is bejelentkezett. Szép lassan nevek mormolásával és beszélgetésekkel telt meg az éter. De Vaca jelent meg a zsilipajtóban, csendben odament a gépéhez, és bejelentkezett. Teste kívánatos formáit elrejtette a két kezeslábas, amit Carson egyáltalán nem bánt. Nem volt szüksége semmilyen figyelemelterelésre. – Susana, szeretném egy GEF purifikációnak alávetni azokat a proteineket, amikről tegnap beszéltünk – próbált olyan közönyös hangon beszélni, ahogy csak tudott. – Természetesen – válaszolta érdesen De Vaca. – A centrifugában vannak, az M1-es címkétől az M3-asig kellenek. Egy dolog volt, aminek őszintén örült: De Vaca átkozottul jó technikus asszisztens volt, talán a legjobb az egész laborban. Igazi profi – egészen addig a pillanatig, míg el nem veszítette a béketűrését. Carson hozzáírta az utolsó részleteket a protokoll leírásához. Majdnem két teljes napjába telt, mire végzett vele, de végül elégedett volt az eredménnyel. Bár úgy érezte, Scopes kicsit korán kéri tőle a használati leírást, titokban büszke volt rá. Dél körül De Vaca visszatért az anyagmintákról készített mikrofilmekkel. Carson gyorsan átfutotta őket, és az elégedettség újabb hulláma futott át rajta: az azonnali siker újabb megerősítése. Hirtelen Brandon-Smith tűnt fel az ajtóban. – Carson, meghalt az egyik majma. Fojtogató csend telepedett a szobára. – Azt mondja, az X-FLU ölte meg? – kérdezte Carson hitetlenkedve, amikor viszszanyerte a hangját. – Naná, hogy az – jelentette ki a nő élvezettel, miközben öntudatlanul simította végig jelentős méretű combját kesztyűs kezével. – Nem valami szép látvány, azt megmondom. – Melyik volt az? – kérdezte Carson. – Az egyik hím, a Z9-es. – Még egy hete sincs, hogy beoltottuk – mondta Carson. – Nincs bizony. Elég gyorsan kicsinálta. – Hol van most? – Még a ketrecében. Jöjjön, megmutatom. A gyors elhullás mellett van más szokatlan körülmény is, amit jobb, ha maga is lát. Carson remegő lábakkal felállt, és követte Brandon-Smitht az állatkertbe. Lehetetlennek tűnt, hogy a majmot az X-FLU ölte meg. Valami másnak kellett történnie. A gondolat, hogy jelentenie kell az esetet Scopesnak, egy hirtelen fejfájás formájában jelentkezett.


72

HALÁLOS KÍSÉRLET

Brandon-Smith kinyitotta az állatkertbe vezető zsilipajtót, és intett Carsonnak, hogy kövesse. Beléptek a helyiségbe, az egyre erősödő dörömbölés és sivítozás szokás szerint áthatolt Carson vegyvédelmi ruháján. Fillson az állatkert túlsó felében levő asztalánál ült, valamilyen berendezéssel babrált. Felállt, és végignézett rajtuk. Carson úgy érezte, egy pillanatra mintha örömöt látott volna átsuhanni a technikus bütykös képén. Kinyitotta a karanténzónába vezető hermetikus ajtót, bevezette őket, és felfelé mutatott. A Z9-es a legfelső sorban volt, a ketrecén sárga-piros veszélyjelzés jelezte, hogy már beoltották. Carson nem látta az állat ketrecének belsejét. A másik öt beoltott majom tökéletesen egészségesnek látszott a második és harmadik sorban. – Pontosan mi volt benne furcsa? – kérdezte Carson. Vonakodott megnézni, mi történt az állattal. – Nézze meg a saját szemével – mondta Brandon-Smith, miközben újra a combját dörzsölte kesztyűs kezével lassú, megfontolt mozdulatokkal. Micsoda visszatetsző modorosság, gondolta Carson. Egy agyilag súlyosan visszamaradott ember önkéntelen mozdulataira emlékeztette. Egy fehér gumiszalaggal bevont fémlétra volt a felső ketrecsornak támasztva. Carson vonakodva elkezdett felkapaszkodni rajta, miközben Fillson és BrandonSmith alulról figyelte. Bepillantott a ketrecbe. A csimpánz a hátán feküdt, végtagjai a gyötrelmes kínhaláltól görcsben álltak. Az állat koponyája kinyílt a természetes töréspontoknál, szürke anyag türemkedett ki rajta több helyen is. A ketrec alja tocsogott valami folyadékban, amiről Carson úgy vélte, gerincvelő-folyadék lehet. – Felrobbant az agya – mondta Brandon-Smith teljesen feleslegesen. – Úgy látszik, egy különösen veszélyes alfajt hozott létre ehhez a vírushoz, Carson. Carson megindult lefelé a létrán. Brandon-Smith összefont karral nézett fel rá. A maszkján keresztül Carson látta, hogy egy szarkasztikus félmosoly bujkál a szája szegletében. A létra következő fokán megtorpant. Valami nem volt rendben, bár elsőre fogalma sem volt, micsoda. Aztán meglátta. A második sor egyik ketrecének az ajtaja félig kinyílt, és három szőrös ujj jelent meg a keretén. A nyílást takaró tábla lassan félrehúzódott. – Rosalind! – üvöltötte Carson a rádió gombjaira csapva. – Menjen el a ketrecektől! A nő értetlenül nézett rá. Fillson a nő mellett állva riadtan nézett körbe. Hirtelen felgyorsultak az események: egy szőrös kar vágódott ki a ketrecből, és furcsa hangot adva valami elszakadt. Carson látta, hogy a majom meglepően emberre emlékeztető kezében egy kék gumidarabot lobogtat. Brandon-Smith felé nézve iszonyodva látta, hogy a nő kezeslábasán egy lyuk tátong, mögötte pedig láthatóvá vált a lehorzsolt, hájas kar. A szakadt anyag mögött három, párhuzamos karcolás tűnt fel, amelyből három vörös vércsík indult meg lassan. Rövid, bénult csend telepedett a helyiségre. A majom kirontott a ketrecéből, torka legmélyéről győzedelmes üvöltés tört fel, úgy rázta a kezében tartott kezeslábasfoszlányt, mint valami trófeát. A padlón ugrálva a nyitott zsilipajtón keresztül eltűnt a szűk folyosón. Brandon-Smith felsikoltott. Mivel a rádiója nem volt bekapcsolva, a kezeslábasából csak olyan tompa hangok szűrődtek ki, mintha valakit fojtogattak volna a távolban. Fillson a félelemtől megkövülten, földbe gyökerezett lábbal állt mellette. A nő hirtelen rátalált a rádiója adógombjára, Carson maszkját tébolyult sikoltozás töltötte be olyan hangosan, hogy az adó nem tudta feldolgozni, és statikus sistergéssé változtatta. Carson a létra tetején állva rácsapott a közös csatorna gombjára.


73

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Kettes szintű riadó! – üvöltötte a sikoltozást. – Sérült személyzet, Brandon-Smith, állatkarantén zóna! Kettes szintű riadó. Emberi érintkezés halálos vírussal. Ez volt az, amitől a legjobban félt mindenki. Carson tisztában volt vele, hogy rendelkeznek a szigorú szabályok az ilyenkor követendő procedúráról: teljes lezárás, karantén. Végigcsinálta néhányszor a gyakorlati riadókat. Amikor Brandon-Smith rájött, hogy mi vár rá, lecsatlakozott az oxigéncsőről, és futásnak eredt. Carson leugrott a létráról, és utánafutott, egy pillanat alatt leoldotta magáról az oxigéncsövet, és elviharzott a kővé merevedett Fillson mellett. A kijárati zsilipkapunál érte utol. A nő sikoltozva püfölte az ajtót, de az nem nyílt ki: a lezárás azonnal érvénybe lépett. De Vaca tűnt fel mögötte. – Mi történt? – hallotta a kérdést a rádióban. A kutatók egy szempillantás alatt elözönlötték a folyosókat. – Nyissák ki az ajtót! – üvöltötte Brandon-Smith a közös csatornán. – Ó, istenem, nyissák ki az ajtót! – zokogta térdre esve. Egy sziréna mély, monoton hangja bődült fel. Hirtelen mozgás támadt a külső folyosón, Carson megpördült, és a kutatók sisakjai fölött próbálta megnézni, mit történik. Kezeslábasba öltözött alakok, akikről Carson azonnal látta, hogy biztonsági őrök, közeledtek az alsó szintek összekötő csatornáján át a légzsilip zárt ajtaja által csapdába esett kutatók felé. Négyen voltak, vörös kezeslábasuk még bővebbnek látszott, mint a mindennapi viselet, Carson gyorsan rájött, hogy ennek a több benne tárolt levegő az oka. Bár tudott róla, hogy a Lázgyár legalsó szintjén van egy biztonsági szoba, az őrök reagálásának gyorsasága lenyűgözte. Ketten rövidcsövű puskát tartottak a kezükben, a másik kettőnél pedig furcsa, íves botok voltak guminyéllel. Brandon-Smith villámgyorsan mozgott. Felpattant, és a kutatókat a folyosó falához passzírozva megpróbált elmenekülni. Az egyik őrt a földre lökte, a férfi üvöltve fetrengett a padlón. A másik megpördült, ahogy Brandon-Smith elfutott mellette, a menekülő nő után vetette magát, és a földre teperte. Mindketten a földre zuhantak, Brandon-Smith sikoltozott, és az őr felé kapkodott. Ahogy a földön birkóztak, egy másik őr óvatosan közelebb lépett hozzájuk, és a kezében levő eszköz végét a nő sisakjának fémcsatlakozójához érintette. Kék szikra csapott fel, Brandon-Smith öszszerándult, majd mozdulatlanul elterült, a sikoltozás azonnal abbamaradt. Néhány másodperc múlva a rádióban egyszerre kezdett el beszélni mindenki. A biztonsági őr felállt, kezével a ruhájával babrált, pánikba esve így szólt: – A dagadt kurva kiszakította a ruhámat – hallotta Carson a rádióban. – Nem hiszem el… – Kussolj, Roger – szólt rá egy másik őr a megerőltetéstől lihegve. – Kurvára ki van zárva, hogy én is karanténba menjek. Nem az én hibám… Jézusom, ember, mi a francot csinálsz? Carson látta, ahogy a másik biztonsági őr felemeli a fegyverét. – Mindketten karanténba mentek – mondta. – Most azonnal. – Várjál már, Frank, ugye nem fogsz… A fegyveres őr a závárt meghúzva egy töltényt csúsztatott a csőbe. – A kurva anyját, Frank, ezt nem teheted velem – jajgatott a Roger nevű biztonsági őr. Carson három másik biztonsági őrt látott közeledni, ezúttal az öltözőszoba felől. – Mindkettőt azonnal karanténba – parancsolt a Frank nevű biztonsági őr. Egyszer csak De Vaca hangja hallatszott a rádióban. – Nézzék, elhányta magát a maszkjában. Ha nem akarják, hogy megfulladjon, vegyék le a sisakját.


74

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Addig nem, míg el nem különítjük – válaszolta az őrök rangidőse. – A francba magukkal – üvöltött az őrökre De Vaca. – Ez a nő súlyosan megsérült. Azonnal orvosra van szüksége. Ki kell vinnünk innen azonnal. Az őr körbehordozta a tekintetét az embereken, és kiszúrta a tömeg szélén álló Carsont. – Maga! Dr. Carson – szólította meg. – Emelje fel a seggét, és segítsen. – Guy – hallotta De Vaca hirtelen nyugodtnak tűnő hangját –, te is tudod, hogy Rosalind meghalhat, ha ilyen állapotban itt hagyják. Eddigre a Lázgyár távolabbi végében dolgozó kutatók is odaértek, és a szűk folyosók utolsó centimétereit is elfoglalva bámulták a jelenetet. Carson mozdulatlanul állt, hol a biztonsági őrre, hol De Vacára nézett. Egy hirtelen, gyors mozdulattal De Vaca odébb terelte a biztonsági őrt, lehajolt, megfordította Brandon-Smitht, és belenézett a maszkjába. Hirtelen Vanderwagon szólalt meg. – Én amellett vagyok, hogy vigyük ki innen – mondta. – Nem zárhatjuk karanténba, mint egy majmot. Ez embertelenség. Feszült csend telepedett az emberekre. A biztonsági őr habozott, nem tudta, hogyan kezelje a kutatókkal szembeni konfliktust. Vanderwagon előrelépett, lehajolt, és elkezdte lecsatolni Brandon-Smith sisakját. – Uram, utasítom, hogy álljon vissza a helyére – mondta végül a biztonsági őr. – Baszódj meg – mondta De Vaca, miközben segített Vanderwagonnak megtisztítani Brandon-Smith orrát és száját a hányadéktól. A nő zihálni kezdett, pillája megrebbent, majd felhúzta a szemhéját. – Látja? Megfulladt volna! És akkor jó nagy szarban lenne. – De Vaca Carsonra nézett. – Segítenél végre kivinni innen? – kérdezte. Carson nagyon halkan formálta a szavakat. – Susana, te is tisztában vagy a szabályokkal. Gondolkodj egy pillanatig. Lehet, hogy kapcsolatba került a vírussal. Lehet, hogy máris fertőző. – Nem tudhatjuk, hogy így van-e – csattant fel De Vaca, miközben felállt, és Carson szemébe nézett. – Sosem bizonyosodott be laboratóriumi körülményeken kívül. Egy másik kutató lépett elő. – Bármelyikünk feküdhetne ott. Én segítek. Brandon-Smith kezdett magához térni az elektromos sokkból, hányadék folyt le méretes pofazacskóján, a feje szinte komikusan kicsinek tűnt a hatalmas kezeslábasból kilógva. – Kérem – hallotta a hangját Carson –, könyörgöm, vigyenek ki innen. – A távolban Carson egy közeledő őrt pillantott meg, a kezében puska volt. – Ne félj, Rosalind – válaszolta De Vaca. – Ki fogunk vinni innen. – Carsonra nézett. – Nem vagy jobb, mint egy gyilkos. Itt hagynád, hogy ezeknek a rohadékoknak a keze között haljon meg. Hijo de puta! Singer hangja hallatszott a rádióban. – Mi az ördög történik a Lázgyárban? Miért nem tájékoztat már valaki? Követelem, hogy azonnal… Az igazgató mondatát félbeszakította egy hang, ami mindent elnyomott. Az angolos ízű szavakból Carson azonnal rájött, hogy Nye hangja recsegett bele a közös csatornába. – Kettes szintű riadó esetén a biztonsági főnök saját hatáskörében dönthet úgy, hogy felmenti a döntéshozói pozícióból az igazgatót. Ezennel így teszek. – Mr. Nye, amíg nem vagyok tisztában a helyzettel, sem önnek, sem másnak nem adom át a döntési hatalmat – mondta Singer. – Zárják ki dr. Singer vonalát a közös csatornából – mondta hűvösen Nye. – Nye, az ég áldja meg – hallatszott még Singer hangja, mielőtt megszakadt volna a vonala.


75

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Azonnal karanténba a két fertőzött személlyel – mondta Nye. A parancs azonnal megtörte az őrök habozását. Egyikük előrelépett, és a puskája tusával arrébb taszította De Vacát. A nő megtántorodott egy zaftos káromkodás kíséretében. Hirtelen az újonnan érkezett őr lépett előre, és a puskája tusával keményen lesújtott a nő gyomorszájára. Az a földre zuhant, a levegő kipréselődött a tüdejéből. Az őr felemelte a puskáját, készen arra, hogy újra üssön. Carson lépett elő, ökölbe szorított kézzel megindult felé, mire az őr az ágyéka felé fordította a fegyvere csövét. Carson rábámult, és megdöbbenve látta, hogy a maszkon keresztül Mike Marr néz vissza rá. A férfi arcán röpke mosoly futott végig, szeme kitágult a maszk mögött. Nye hangja szólalt meg a rádióban. – Mindenki ott marad, ahol most van, míg a biztonsági személyzet karantén alá nem helyezi a két személyt. Minden további ellenállást éles lőszerrel torolnak meg. Ez az utolsó figyelmeztetés. Két biztonsági őr talpra segítette Brandon-Smitht, és elindultak vele lefelé a folyosón, egy másik pedig a kiszakadt ruhájú őrt kísérte. A megmaradt őrök, köztük Marr, elfoglalták helyüket a folyosón, és az összezsúfolódott kutatókat tartották szemmel. Néhány perccel később a két fertőzött személy és a kíséretük eltűnt a lefelé vezető létrákon. Carson tudta, hova mennek: a két szinttel lejjebb levő zsúfolt helyiségekbe, az állatkaranténba. A következő 96 órát ott töltik, a vérüket eközben folyamatos X-FLU antitestvizsgálatoknak vetik alá. Ha tisztának bizonyulnak, a kórházba kerülnek egyhetes megfigyelésre, ha viszont nem – és az antitestek elárulják, hogy megfertőződtek –, akkor hátralevő rövid életüket a karanténban töltik, mígnem hivatalosan is az új influenzatörzs első emberi áldozataivá válnak. Nye nyers hangja hallatszott a rádióban. – Mendel, vigyen le a karanténba egy új sisakot, és zárják le újra a szakadt ruhát. Dr. Grady ellenőrizze a két személy állapotát, és intézze el a vérminták levételét. Nem evakuáljuk az 5-ös szintű labort, míg mindenki – ismétlem, mindenki! – nem esett át teljes, légnyomásos ruhaellenőrzésen. – Fasiszta szemétláda – mondta De Vaca a közös csatornán. – Ha valaki szembeszegül a biztonsági személyzettel, fegyelmező elzárással sújtjuk a riadó végéig – jött a higgadt válasz. – Hertz, keresse meg az eltűnt állatot, és azonnal ölje meg. – Igen, uram! A labororvos, dr. Grady jelent meg a folyosó túlsó végén. Már piros vészhelyzeti kezeslábast viselt. Egy perccel később eltűnt a létrán a karantén irányában. – Most pedig mindenkit leellenőrzünk ábécésorrendben – mondta Nye a rádióban. – Amint végeztünk, megkérek mindenkit, hogy azonnal menjen a konferenciaterembe, ahol a további utasításokat megkapják. Barkley, menjen azonnal a kijárati légzsiliphez. A Barkley nevű kutató körbenézett az összezsúfolódott kollégáin, majd gyorsan belépett a zsilipajtón. – Carson a következő – mondta Nye hatvan másodperccel később. – Nem – mondta Carson. – Ez így nem fog menni. A ruháink néhány percen belül kifogynak a levegőből. A nőknek kellene előremenniük. – Carson a következő – ismételte meg a hang higgadtan, de enyhe fenyegető éllel. – Ne legyél már szexista idióta – sziszegte De Vaca, aki időközben a gyomorszáját markolászva felült. – Húzd be a segged a zsilipbe.


76

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson néhány pillanatig még habozott, aztán gyorsan belépett a légzsilipbe. Az átvezető folyosón egy kezeslábast viselő ember várta, aki előbb alaposan átnézte a ruháját, majd egy kis csövet csatlakoztatott a ruhája légcsapjára. – Ellenőrzöm, hogy nem szakadt-e ki a ruhája – mondta a férfi. A levegő sziszegve áramlott a kezeslábas alá, Carson érezte, hogy a nyomás egyre nő, a füle is kipattant. – Tiszta – mondta a férfi, és Carson továbbment a vegyi zuhany alá. Ahogy átért az öltözőszobába, észrevette, hogy Barkley kezeslábasa olyan, mintha földes volna. Hátat fordított neki, miközben a sajátjából kibújt. Miközben a ruháját hajtogatta, De Vaca tűnt fel a légzsilipből. A nő levette a maszkját. – Várj, Guy – mondta. – Csak azt akarom mondani, hogy… Carson bevágta az ajtót maga mögött a mondat vége előtt, és elindult a konferenciaterem felé.

Egy órán belül mindenki a konferenciaterembe gyűlt. Nye egy nagy kivetítő előtt állt Singerrel az oldalán. Mike Marr a falnak támaszkodott keresztbe vetett lábakkal, és a szokásos gumiszalagdarabját rágcsálta, miközben lustán hordozta végig a szemét a csoporton. Félelem és sértődöttség telepedett a teremre, mint egy nagy füstfelhő. Hirtelen kihunytak a fények, és Scopes arca jelent meg a kivetítőn. – Nincs szükségem helyzetjelentésre – mondta. – Mindent láttam a biztonsági kamerákon. Mindent. Mindenki csendben maradt, miközben Scopes szeme úgy pásztázott körbe vastag szemüvege mögül, mintha a csoportot méregetné. – Nagyot csalódtam néhányukban – szólalt meg végül. – Mindenki ismeri a biztonsági előírásokat. Százszor végrehajtották őket a próbariadókon. Singer felé nézett. – John, te mindenkinél jobban ismered a szabályokat. Veled ellentétben Mr. Nye tökéletesen ura maradt a helyzetnek. Nagyon jól tette, hogy az adott helyzetben átvette az irányítást. Biztonsági riadó esetén nincs helye a parancsosztási hierarchia megkérdőjelezésének. – Megértettem – mondta Singer kifejezéstelen arccal. – Azt tudom. És most: Susana Cabeza De Vaca! – Mi van? – kérdezte kihívóan De Vaca. – Miért szegte meg a vészhelyzeti protokollt, és akarta Brandon-Smitht kivinni egy 5-ös szintű laborból? – Azért, hogy orvosi ellátást kaphasson a kórházban – mondta De Vaca – ahelyett, hogy bezárják egy ketrecbe. Hosszú csönd következett, Scopes a nőt bámulta. – És ha véletlenül fertőzött az X-FLU-val? – kérdezte végül. – Akkor mi van? Megmentette volna az életét az orvosi segítségnyújtás? Újabb hosszú csönd. Scopes mély lélegzetet vett. – Susana, maga mikrobiológus. Nem kell önnek járványtani előadást tartanom. Ha sikerült volna szándékai szerint kivinni Brandon-Smitht az 5-ös szintű laborból, és kiderült volna, hogy fertőzött, az emberiség történetében ismeretlen méretű járványt szabadított volna el. A nő konokul hallgatott. – És te, Andrew? – fordította tekintetét Vanderwagon felé. – Egy ilyen járvány gyerekeket, kamaszokat, anyákat, munkásokat, nőket és férfiakat, gazdagokat és szegényeket, orvosokat és nővéreket, földműveseket és papokat is legyilkolt volna.


77

HALÁLOS KÍSÉRLET

Emberek ezrei haltak volna meg, talán millió, talán – szünetet tartott – milliárdok is. – Újabb hosszú szünetet tartott. – Valaki szóljon, ha nincs igazam. Kínzóan süket csönd válaszolt a felhívásra. – Az isten verje meg! – csattant fel. – Megvan az oka, hogy 5-ös biztonsági szintű a labor. Maguk a világ történetének legveszélyesebb kórokozójával dolgoznak. A világ sorsa múlik azon, hogy elbasznak-e valamit. És most majdnem elbaszták. – Sajnálom – tört ki Vanderwagonból. – Előbb cselekedtem, aztán gondolkodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy akár én is fekhetnék ott… – Fillson! – szakította félbe Scopes. Az állatgondozó közelebb lépett a kivetítőhöz, kezeivel idegesen babrált, kiálló alsó ajka nyáltól nedvedzett. – Azzal, hogy nem zárta be rendesen a ketrecet, felmérhetetlen károkat okozott. Ezenkívül határozott utasításom ellenére nem ügyelt rá, hogy az állatok körme rendszeresen vágva legyen. Természetesen ki van rúgva. Ezenkívül utasítottam az ügyvédemet, hogy indítson polgári pert maga ellen. Ha Brandon-Smith meghal, a vére a maga kezén szárad. Hogy rövidre fogjam, megbocsáthatatlan hanyagsága élete végéig üldözni fogja morálisan, anyagilag és jogilag is. Mr. Marr, azonnal intézkedjen, hogy Fillsont Engle-be kísérjék, ahonnan majd saját maga megoldja a hazajutást. Mike Marr ellökte magát a faltól, és mosollyal a szája szegletében odaballagott a férfihoz. – Mr. Scopes… Brent… kérlek – kezdte Fillson, miközben Marr megragadta a karjánál fogva, és durván kitaszigálta az ajtón. – Susana? – mondta Scopes. De Vaca nem szólt egy szót sem. Scopes megrázta a fejét. – Nem akarom kirúgni, de ha nem látja be, mekkora hibát követett el, kénytelen leszek. Túlságosan sok forog kockán. Ott bent nem egy emberéletről kellett döntenie. Felfogja, amit mondok? De Vaca lehorgasztotta a fejét. – Igen, felfogtam – bökte ki végül. Scopes Vanderwagon felé fordult. – Tudom, hogy Susanával együtt nemes emberi gesztus motivált benneteket. De muszáj sokkal fegyelmezettebbnek lennetek, amikor egy ehhez hasonlóan veszélyes vírussal dolgoztok. Emlékezzetek a bibliára: Ha a jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki azt. Nem hagyhatjátok, hogy az érzelmeitek, bármilyen helyesnek gondolt okból is, felülkerekedjenek a józan megfontoláson. Kutatók vagytok. A későbbiekben visszatérünk ennek az ügynek a következményeire, ha lesznek ilyenek, amikor a jutalmakat tárgyaljuk meg. – Igen, uram – mondta Vanderwagon. – És maga is, Susana. A következő hat hétben próbaidőn vannak mindketten. A nő bólintott. – Guy Carson? – Igen – mondta Carson. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy a kísérleted kudarcot vallott. Carson nem szólt egy szót sem. – Büszke vagyok rá, ahogy ma reggel viselkedtél. Megtehetted volna, hogy te is elveszíted a fejed, és azok mellé állsz, akik ki akarták vinni Brandon-Smitht. De te higgadt maradtál, és a fejedet használtad. Carson hallgatott. Azt tette, amit helyesnek gondolt, csakhogy De Vaca sziszegve hozzávágott sértése, hogy gyilkosnak bélyegezte, nagyon betalált. Furcsamód Scopes dicsérete ennyi ember között kifejezetten kellemetlenül érintette.


78

HALÁLOS KÍSÉRLET

Scopes felsóhajtott. Aztán az egész csoporthoz intézte a szavait. – Rosalind Brandon-Smith és Roger Czerny a lehető legjobb orvosi ellátásban részesülnek, a vegyvédelmi ruhájukat kicserélték, most mindketten pihennek. Kilencvenhat óráig tartjuk őket karantén alatt. Mindannyian tisztában vannak vele, miért van erre szükség. Az 5-ös szint zárva marad, csak a biztonsági és az orvosi személyzet mehet be, míg a szükségállapot fennáll. Van kérdés? Csend volt a teremben. – Ha X-FLU-pozitívak lesznek…? – kezdett bele valaki. Fájdalom futott át Scopes arcán. – Nem is akarok belegondolni ebbe a lehetőségbe – mondta, mielőtt a képernyő egy villanással elsötétült volna.

Aludj egyet, Guy. Itt már nem sokat tehetsz. Singer fáradtnak, elgyötörtnek tűnt, ahogy a megfigyelőszoba egyik görgős székében ült, szemével egy sor fekete-fehér biztonsági kamerát figyelt. Az előző harminchat órában Carson időről időre visszatért a megfigyelőbe, és a videokamerák felvételeit nézte, mintha pusztán akarata erejével kiszabadíthatta volna a két tudóst a karanténból. Felvette a laptopját, vonakodva elköszönt Singertől, maga mögött hagyta a tompa kék fényben úszó szobát, és elindult a központi épület kihalt folyosóin. Aludni úgysem tudott, hagyta, hogy a lábai maguktól az egyik föld feletti labor felé vigyék, ami a külső kerítéstől nem messze állt. A kihalt labor egyik hosszú asztalánál ülve fejben újra és újra átvette a kudarcot vallott kísérlet lépéseit. Azt mondták neki, hogy a majom, amelyik elmenekült, XFLU-pozitív volt. Carson nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ha sikerrel járt volna, ez az egész nem történik meg. Csak hogy még rosszabb legyen a helyzet, Scopes atyaian biztató üzenetei is elmaradtak. Carson úgy érezte, mindenkit cserbenhagyott. Pedig az oltásoknak egyszerűen működniük kellett volna! Nem talált hibát a protokollban. Az előzetes eredmények mind azt mutatták, hogy a vírus módosítása pontosan úgy ment végbe, ahogy ő azt előre eltervezte. Bekapcsolta a notebookját, és elkezdte sorba venni a lehetőségeket. 1. lehetőség: egy eddig ismeretlen hibát ejtett. Megoldás: a kísérlet megismétlése. 2. lehetőség: dr. Burt rosszul pozícionálta a gént. Megoldás: a helyes pozíció megtalálása, a kísérlet megismétlése. 3. lehetőség: a csimpánzban már ott lappangott az X-FLU vírus, amikor beoltották. Megoldás: a sikeresen beoltott csimpánzok eredményeinek elemzése. 4. lehetőség: a módosított vírus hővel vagy más módosító tényezővel találkozott Megoldás: a kísérlet megismétlése különös figyelemmel a víruskultúra körülményeire az előállítás és a tényleges kísérleti fázis között. Mindig ugyanoda jutott vissza: az átkozott kísérlet megismétléséhez. De közben tudta, hogy ugyanúgy végződne az új kísérlet is, mert semmi nem volt, amin változtatni tudott volna. Fáradt volt, de lehívta újra Burt jegyzeteit, és átfutotta azokat, amik a vírusgének pozicionálásával foglalkoztak. Burt kiváló munkát végzett, Carson nem is tudta megállapítani, hol rontott el valamit, de még így is megérte újra és újra végigvenni őket. Talán újra el kellene készíteni az egész vírustérképet az elejétől, habár ez legalább két hónapos munka. A Lázgyárban eltöltött további két hónap járt a fejében. Aztán eszébe jutott Brandon-Smith, amint a vírusgyár legmélyén fekszik ka-


79

HALÁLOS KÍSÉRLET

ranténba zárva. Emlékezett a sebéből kiserkenő vér látványára, a nő félelemmel vegyes hitetlenséget tükröző arckifejezésére. Felidézte, ahogy csak állt ott, és nézte, ahogy az őrök elhurcolják. Egy hatalmas megfigyelőablak előtt folytatta a munkát, ahonnan kilátás nyílt az egész sivatagra. Ez volt az egyetlen vigasza. Időről időre kinézett az ablakon, figyelte, ahogy a délutáni napfény aranyszínűre festi a sivatag homokját. – Guy? – hallotta a háta mögül. De Vaca volt az. Megfordult, és látta, hogy a nő farmerben és pólóban áll az ajtóban, a laborköpenye a karjára volt dobva. – Nincs szükséged segítségre? – kérdezte. – Nincs – mondta Carson. – Nézd – mondta a nő –, nagyon sajnálom, amit a Lázgyárban mondtam. Carson csendben elfordult. A végén mindig megbánta, amikor szóba állt ezzel a nővel. Susogást hallott, ahogy a nő közelebb jött hozzá. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta. Carson felsóhajtott. – Elfogadva. – Nem hiszek neked – monda a nő. – Még mindig dühös a hangod. Guy feléje fordult. – Nem csak arról van szó, amit a Lázgyárban mondtál. Minden egyes mondatomba belekötsz. – Azért, mert rengeteg hülyeséget beszélsz – villanyozódott fel De Vaca. – Pont erről beszélek. Most sem bocsánatot kérni jöttél, hanem vitatkozni. Csend ült az üres laboratóriumra. De Vaca felegyenesedett. – Legalább megpróbálhatnánk egy működő munkakapcsolatot kialakítani. Muszáj lenne. Szükségem van arra a jutalomra a klinikámhoz. Ez a kísérlet kudarccal zárult. Próbáljuk meg újra. Carson nézte az ablak előtt, a fényben álló nőt, ahogy ibolyaszín szeme rá mered, hosszú, fekete haja szétszórtan omlik a vállára, a hátára. Azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét, olyan gyönyörű volt a nő. Mindig gőzt kivett a dühéből. – Mi a helyzet veled és Mike Marr-ral? – kérdezte. A nő gyors pillantást vetett rá. – Azzal a rohadék szemétládával? Nyomul rám az első napomtól kezdve. Biztosan azt gondolja, nincs olyan nő, aki ellen tud állni a fekete bakancsnak és a nagy kalapoknak. – A Bombapikniken úgy tűnt, elég jól ellenálltál neki. De Vaca bánatos képet vágott. – Igen, és nem az a fajta pali, akit csak úgy el lehet küldeni. Jön a széles vigyorával és a bókjaival, pedig nagyon nem ilyen igazából. Láttad, hogy vágta bele a gyomromba a puskatusát a Lázgyárban. Van benne valami, amitől azonnal összecsinálom magam, ha tudni akarod az igazat. – Közömbös mozdulattal kisöpörte az arcából a haját. – Na, gyerünk, kezdjünk hozzá. Carson mély lélegzetet vett. – Oké. Nézd meg, mik lehetnek a kudarc okai szerintem, hátha neked eszedbe jut még valami. – A nő felé fordította a PowerBookot, De Vaca leült a mellette levő hokedlire, úgy olvasta el a kijelzőre írt sorokat. – Van is egy újabb ötletem – mondta egy perccel később. – Mi lenne az? A nő írni kezdett. 5. lehetőség: az előállított vírus megfertőződött más X-FLU-törzsekkel vagy plazmikus selejttel. Megoldás: purifikálás és újabb teszt elvégzése.


80

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Miből gondolod, hogy megfertőződött? – kérdezte Carson. – Ez is egy lehetőség. – De a mintákat a GEF-el tisztítottuk meg. Tisztábbak se lehetnének. – Csak azt mondom, hogy ez is egy lehetőség – válaszolta De Vaca. – Nem hihetsz el mindent egy gépnek. Az X-FLU törzsek nagyon hasonlóak egymáshoz. – Oké, oké – sóhajtott fel Carson. – De még előtte újra végig akarom nézni Burt jegyzeteit az X-FLU plazma géntérképéről. Már tudom kívülről az egészet, de még egyszer át akarom futni, hogy biztosra menjek. – Hadd segítsek – mondta De Vaca. – Talán ha ketten csináljuk, találunk is valamit. Csendben olvasni kezdtek.

Roger Czerny az elkülönítőben feküdt az ágyán, és a helyiség túlsó felén a falnak vetett háttal ülő Brandon-Smitht nézte, aki a szokásos mogorvaságával meredt maga elé. Jobban, mélyebben gyűlölte a nő látványát, mint bárki másét a világon. Gyűlölte a dagadtakra szabott vegyvédelmi kezeslábasát, utálta nyafogóan szarkasztikus megjegyzéseit, egyenesen rosszul volt a nő affektált hangjától a rádiójában. Lehet, hogy meg fog halni miatta. Iszonyú idegessé tette, hogy egy helyiségben különítették el őket. A GeneDyne-nak annyi pénze van, mint a pelyva, és képtelen még egy elkülönítőt építeni. Miért rakták össze ezzel a dagadt, ronda nőszeméllyel, aki egész nap csak nyavalyogni és jajveszékelni képes? Végig kellett nézne a nő életének legszemélyesebb részeit: ahogy evett, ahogy aludt, ahogy kiürítette a szarzsákját, mindent. Kibírhatatlan…. És minden olyan nehézkesen ment a steril környezetben, még vacsorázni vagy pisálni sem lehet csak úgy. Ha innen kikerül – hacsak nem tömik be a száját jó alaposan, mondjuk minimum száz lepedővel – a gatyájukat is lepereli róluk. Sokkal erősebb vegyvédelmi ruhát kellett volna adniuk neki már eleve. Most hiába adnak újat, és ez is csak ugyanolyan, és azon sem változtat, hogy összezárták azzal, akinek netán a halálát köszönheti. Az egyszer biztos, hogy perelhetőek, és meg is fizetnek mindenért. Mindennek a tetejébe nem hajlandóak elárulni a rendszeresen levett vérminták teszteredményeit. Csak a kilencvenhat órás karantén végén mondják meg az eredményt. Ha kiengedik, tiszta. Ha nem… A francba, gondolta, kétszázezer sem lesz elég, hogy ezért megfizessenek. Kettőötven inkább. Jó ügyvédet kell szereznie. Tíz órára járt. A tompa fényből tudta, hogy este van, nem reggel. Csak így tudott tájékozódni ebben a börtöncellában. Sokadszor is eszébe jutott az egyetlen kórházi látogatása, tíz évvel korábbról, perforált vakbéllel. Ez is olyan, csak egy fokkal roszszabb. Sokkal rosszabb. Itt feküdni harminc méterrel a föld alatt egy szobába zárva, se ki, se be, egy olyan szobatárssal, aki… Zihálni kezdett a rátörő pániktól… A légzése lassan normálissá lassult. Megfordult az ágyban, a távirányítót a plafonról lelógó tévére irányította. A Beépített embereket ismétlik, állapította meg. Bármi jó volt, ami elterelte a figyelmét. Halk bugás hallatszott, és egy kék fény kezdett villogni a fal tetején. Egy ajtó sziszegve kinyílt, és az orvos, dr. Grady furakodott be a zsilipajtón a vörös biztonsági kezeslábasban, amitől alig tudott mozogni. – Itt az idő megint – mondta vidám hangon a rádió adó-vevőn keresztül. Először Brandon-Smithtől vett vért: a tűt a nő ruhájára erősített, speciális, gumival bélelt furaton át szúrta bele a karjába.


81

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Nem érzem jól magam – vinnyogott Brandon-Smith pontosan ugyanúgy, mint eddig is, ha meglátta az orvost. – Gyengének érzem magam, szédülök. Az orvos megmérte a lázát a nő ruhájába rögzített lázmérővel. – Harmincnyolc fok – mondta az orvos. – Csak a helyzet okozta stressz. Próbáljon pihenni. – De fáj a fejem! – mondta a nő körülbelül huszadszor. – Még nincs itt egy újabb adag Tylenol ideje – válaszolta az orvos. – Két óra múlva kaphat. – De nekem most fáj a fejem. – Talán egy fél adagot adhatok – mondta Grady. A kesztyűbe bújtatott kézzel ügyetlenül kotorászott a tűért, hogy beadja az injekciót. – Kérem, mondja meg, ha megfertőződtem. Könyörgöm – kérlelte a nő. – Huszonnégy órát kell kibírnia – válaszolta az orvos. – Már csak egy nap. Nagyon jól csinálja, Rosalind, mindent tökéletesen csinál. Ahogy mondtam önnek, semmivel nem kapok több információt az állapotáról, mint maga. – Hazudik – csattant fel Brandon-Smith. – Beszélni akarok Brenttel. – Nyugalom. Senki sem hazudik. Csak a stressz beszél magából. Az orvos odament Czernyhez, aki megadóan kínálta fel az oldalát a vér lecsapolásához. – Tehetek valamit önért, Roger? – kérdezte az orvos. – Semmit – válaszolta Czerny. Tudta, hogy ha félre is tudná lökni az orvost, odakint két egykori kollégája karjaiba futna, akik a karanténzónát őrzik. Az orvos levette a vért, és kiment. A kék fény abbahagyta a villogást, amint a zsilipajtó bezárult. Czerny visszatért a Beépített emberekhez, Brandon-Smith pedig lefeküdt, és zaklatott álomba zuhant. Tizenegy órakor Czerny lekapcsolta a lámpát. Kettőkor hirtelen felriadt. Bár vaksötét volt, a félelemtől reszketve megérezte, hogy valaki áll az ágya fölött. – Ki az? – ordította, és felült. A lámpakapcsoló után kotorászott, majd maga elé kapta a karját, amikor rájött, hogy az ágya fölé magasodó árny Brandon-Smithhez tartozik. – Mit akar? – kérdezte. A nő nem válaszolt. Hatalmas alakja enyhén remegett. – Hagyjon békén! – A jobb karom… – mondta Brandon-Smith. – Mi van vele? – Eltűnt… – mondta a nő. – Arra ébredtem, hogy nincs meg. A sötétben Czerny a nővérhívó gombja után kotorászott a karján, és rácsapott, amint megtalálta. Brandon-Smith egy apró lépéssel közelebb jött. Beleütközött az ágy szélébe. – Hagyjon már békén! – üvöltötte Czerny. Azt érezte, hogy az ágya remegni kezd. – Most a bal karom is megy utána… – suttogta a nő furcsán szörcsögő hangon. Egész testében remegni kezdett. – Ez milyen furcsa! Úgy érzem, mintha valami, valami féreg mászkálna a fejemben. – Elhallgatott. A reszketés folytatódott. Czerny a falnak vetette a hátát. – Segítség! – kiabálta a rádiójába. – Valaki jöjjön már ide gyorsan! Két plafonba süllyesztett gömb bukkant elő, szűrt, vörös fénnyel terítették be a szobát.


82

HALÁLOS KÍSÉRLET

Hirtelen Brandon-Smith üvölteni kezdett. – Hol vagy? Nem látlak! Kérlek, ne hagyj itt! A rádión keresztül Czerny egy nedves pukkanást hallott, amit szinte azonnal elnyomott az adóvevő sistergése, az elektromos rövidzárlat hangja. Felnézett, és iszonyodva látta, ahogy szürke agyvelő préselődik Brandon-Smith maszkjának plexilapjához. A nő ennek ellenére talpon maradt, nagyon hosszú ideig rángatózva állt, mire végül lassan előredőlt, és Czerny ágyára omlott.


83

HALÁLOS KÍSÉRLET

MÁSODIK RÉSZ

Az istálló egyszerű fémbarakk, volt hat boksszal a területet körülvevő kerítés mentén. Négy bokszban lovak álltak. Egy óra volt még az éjszakából. A hajnal csillaga, a Vénusz fényesen ragyogott a keleti égbolton. Carson az istállóban nézte, ahogy a lovak lehorgasztott fejjel szunyókálnak. Halkan füttyentett, amire fülüket hegyezve felkapták a fejüket. – Na, melyik vén csataló jön velem egy körre? – suttogta. Erre az egyik felnyerített. Végignézett az állatokon. Meglehetősen szedett-vedett társaság volt. Nyilván a helyi gazdaságok selejtjét vásárolták fel. Egy teltfarú Appaloosa, két öreg quarter ló és egy meghatározhatatlan eredetű félvér állt a bokszokban. Nye csodaszép szürke herélt lova, Muerto nem volt ott. Nyilván az angol kivitte titokzatos lovaglásainak egyikére, még mielőtt Carson az istállóhoz ért volna. Úgy tűnik, neki is elege lett ebből a helyből, gondolta. Azért kissé furcsának találta, hogy a biztonsági főnök ilyen korai órán hagyta el a létesítmény területét. Carsonnak legalább volt egy jó kifogása: az 5-ös szintű labort még mindig nem nyitották meg, és ez a munkavédelmi ellenőr másnapra várt érkezéséig így is marad. Carson ha akart volna, sem tudott volna dolgozni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy aznap már akkor sem dolgozott volna, ha a Lázgyárat megnyitották volna. Elhúzta a száját az istálló bűzös sötétjében. Épp amikor arra jutott, hogy ostobaság magát hibáztatnia Brandon-Smith balesetéért, a nővel végzett az X-FLU. Aztán Czernyt is elvitte a mentő. Ő nem fertőződött meg, de nagyon zavart volt. A Lázgyárat fertőtlenítették, és lezárták. Most a várakozáson kívül nem nagyon tehetett mást, abból pedig elege lett, hogy ezt a lakórészleg fojtogató, gyászos légkörében tegye. Időre van szüksége, hogy átgondolja ezt az egész XFLU-dolgot, rájöjjön, hol rontották el, és ami talán még ennél is fontosabb, hogy viszszanyerje lelki egyensúlyát. Erre pedig egy hosszú lovaglás a legjobb orvosság. Carson szeme a félvéren akadt meg. Sötét pej volt, hatalmas busa fejjel, de fiatalnak és keménynek tűnt. Szemébe lógó sörényén keresztül Carsont méregette. Carson belépett a bokszba, és végigsimította a ló oldalát. A szőre tömött volt, és durva tapintású, a bőre viszont feszes, akár a bélhúr. A ló meg sem rezzent, csak odafordította a fejét, és megszagolta Carson vállát. A férfinak tetszett a nyugodt, éber csillogás a ló szemében. Felemelte az első lábát. A paták jó állapotban voltak, de a patkolókovács csapnivaló munkát végzett. A ló nyugodtan állt, míg Carson a bicskájával megtisztította a patáját. Aztán elengedte a lábát, és megpaskolta a ló nyakát. – Remek kis ló vagy – mondta Carson –, de szépnek azért nem neveznélek. A ló egy nyerítéssel nyugtázta az elismerést. Carson az állat fejére helyezte a kantárt, és az istálló előtti póznához vezette. Két éve nem ült már lovon, de az ösztönei azonnal működésbe léptek. Belépett a nyeregtároló kamrába, hogy felmérje a Mount Dragon készletét. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a létesítmény többi dolgozóját hidegen hagyta a lovaglás. Az egyik nyeregnek törött volt a fája, a másik pedig egy házilag eszkabált darab volt, ami ügetéskor minden bizonnyal azonnal darabjaira hullana. Volt viszont egy régi, indián típusú nyereg, magas hátsó kápával, ami megfelelt a célnak. Carson megragadta, fogott egy pok-


85

HALÁLOS KÍSÉRLET

rócot és egy nyeregpárnát, és kivitte az egészet az istálló elé. Felcsatolta saját régi sarkantyúit. Már évek óta nem használta őket, és csak most vette észre, hogy az egyikben eltört a kerék. – Mi a neved? – duruzsolta halkan, miközben lecsutakolta a lovat. A ló csak állt némán a hajnali derengésben. – Akkor Roscoe-nak foglak hívni. – Összehajtotta a pokrócot, a ló hátára terítette, aztán ráhelyezte a nyeregpárnát és a nyerget. A hevedert átfűzte a fülön és meghúzta. Érezte, hogy a ló teleszívja a tüdejét levegővel, hogy Carson ne tudja nagyon megfeszíteni a hevedert. – Te aztán tényleg egy betyár vagy – mondta Carson. Megragadta a szügyhámot, és lazán rögzítette a hevedert. Aztán amikor a ló nem figyelt oda, hasba bökte a térdével, és hirtelen mozdulattal feszesre húzta a hevedert. A ló hátracsapta a fülét. – Most megfogtalak – mondta Carson. Keleten már kezdett világosodni. A Vénusz elhalványodott, már alig lehetett látni. Carson felkötötte a nyeregtáskát, amiben az ebédje volt, a tábori kulacsát a nyeregszarvra akasztotta, és lóra pattant. A hátsó kapunál nem volt őr. Carson lóháton a számzárhoz lépett, beütötte a kódot, és a kapu kinyílt. Ahogy kilovagolt a sivatagba, teleszívta a tüdejét levegővel. A közel háromhetes laboratóriumi bezártság után most végre szabadnak érezte magát. Maga mögött hagyta a Lázgyár szűk folyosóit és az elmúlt napok borzalmait. Holnap már itt lesz a munkavédelmi ellenőr, és az egész kezdődik elölről. Carson úgy döntött, kihasználja ezt a napot. Roscoe darabosan, de gyorsan ügetett. Carson délnek fordította a lovát, és a látóhatár szélén égnek meredő régi indián romok felé indult. Az egész néhány beomlott fal és némi kőtörmelék csupán, de azóta kíváncsi volt a helyre, hogy Singer ablakából először megpillantotta. Először valamelyes távolságot tartva lovagolt el mellette. A romokat javarészt szélfútta homok borította, de itt-ott ki lehetett venni a beomlott falak körvonalait és a négyzet alakú szobák alaprajzát. Épp olyan volt, mint a szülőföldjének vidékét tarkító régi romok. Az egykori épületek hamar apró pontokká váltak a távolban. Mikor már jó pár kilométerre járt a labortól, Carson lépésre fogta lovát, és körülnézett. A Mount Dragon már csak egy apró fehér folt volt az északi látóhatár szélén. Valamelyest a Jornada sivatag növényzete is megváltozott. Carson kreozotcserjék között lovagolt, amelyek egymástól csaknem tökéletesen egyforma távolságra sorakoztak, ameddig csak a szem ellátott. Carson átadva magát a lovaglás élvezetének, dél felé folytatta az útját. Egy villásszarvú antilop nézett rá egy kisebb domb tetejéről. Aztán csatlakozott hozzá egy másik is. Hirtelen, mintha csak végszóra történt volna, megfordultak, és elfutottak. Megérezték a szagát. Egy furcsa keskenylevelű pálmaliliomokkal borított területen át vitt az útja. A növények kísértetiesen hasonlítottak egy csapat hajlongó emberre, és erről eszébe jutott a családi történet, amelyben Kit Carson és konvoja vagy tizenöt percen keresztül tüzelt az ellenségre, mire rájöttek, hogy egy ehhez hasonló jukkaligetet lőttek szitává. Mire dél lett, Carson úgy gondolta, hogy legalább huszonöt kilométerre lehet a Mount Dragontól. Szabad szemmel épphogy ki tudta venni a vulkanikus salakkúp sötét háromszögét az északi horizonton, de a laboratóriumból már rég nem látszott


86

HALÁLOS KÍSÉRLET

semmi sem. Nyugat felé tekintve egy alacsony hegyláncot látott. A kíváncsiság arrafelé hajtotta, így nyugatnak fordította a lovat. Egy hatalmas lávafolyás pereméhez ért. A sivatagos talajt virágzó kaktuszokkal benőtt, fekete kőtörmelékhalmok csipkézték. Carson tudta, hogy ez az El Malpaís, vagyis a Jornada sivatag több száz négyzetkilométeren elterülő terméketlen vidékének része. Innen már jobban lehetett látni a nyugat felé elterülő hegyeket, így Carson meg tudta állapítani, hogy a Mount Dragonhoz hasonlóan ezek is kihunyt vulkanikus salakkúpok. Carson a lávafolyás mentén lovagolt, a képződmény peremének szabálytalan vonalát követve. A láva amőbaszerűen terült szét a sivatagos talajon, mélyedések, szigetek és lávabarlangok bonyolult labirintusát hagyva maga után. A férfi a lováról látta, hogy a hegyek felől egy nyári zivatar közeledik nagy sebességgel. Egy hatalmas viharfelhő emelkedett a troposzféra felé. Az alja sima volt, és fekete, mint a vas. Carson érezte, hogy a levegő szaga is megváltozott. Enyhe szellő támadt, amely ózonillatot hozott magával. Egy szétterülő felhő eltakarta a napot, és hirtelen olyan csend terült el a tájon, mintha csak templomban lett volna. Néhány perc múlva a felhőből acélkék színű esőfüggöny szakadt le a távolban. Carson a lávafolyás peremét fürkészve ügetésre fogta Roscoe-t, és azt fontolgatta, hogy talán meghúzhatná magát a közeledő eső elől valamelyik lávabarlangban. A feketeség egyre nőtt, ahogy az esőfüggöny közeledett, az erődöső szél homokfelhőket sodort magával. A felhő belsejében villámok cikáztak, és mennydörgés hasított bele a sivatag levegőjébe, mintha csak egy távoli csata zaját hozná a szél. Ahogy a vihar közeledett, halk moraj töltötte be a levegőt, miközben a nedves homok és a légelektromosság szaga egyre erősödött. Carson megkerülte a lávafolyam egyik kiszögellését, és meglátott egy ígéretesnek tűnő barlangot a kusza bazalttömbök között. Leszállt a lóról, levette a nyeregtáskát, és a vezetőszárnál fogva kikötötte Roscoe-t egy sziklához. Felmászott a lávaplatóra a barlang bejáratánál. A barlang szája sötét és hűvös volt. A talajt puha homok borította, amit a szél hordott oda. Carson épp akkor lépett be a barlangba, amikor az első kövér esőcseppek a földre hulltak. Látta Roscoe-t a hosszú vezetőszáron, ahogy a szél felé fordította a hátsóját, és összehúzta magát. A nyereg ronggyá fog ázni. Be kellett volna hoznia magával a barlangba, bár egy ilyen nyeregre felesleges vigyázni. Majd átkeni olajjal, ha visszaér. A sivatagot hirtelen teljesen elborította az eső. A hegyek eltűntek a szeme elől, és a fekete lávafolyást is egészen elhomályosította a zuhatag. Carson hanyatt feküdt a barlang homályában. Gondolatai akarata ellenére is a Mount Dragon körül jártak. Még itt sem tud megszabadulni tőlük… A sivatagba rejtett labor még mindig teljesen valószerűtlennek tűnt. Brandon-Smith halála viszont nagyon is valóságos. Megint csak azzal a gondolattal kínozta magát, hogy ha sikerült volna a gének összeillesztése, a nő most is élne. Bizonyos értelemben az ő túlzott önbizalma okozta BrandonSmith halálát. Énjének egyik része tudta, hogy ez a gondolatmenet irracionális, mégis befészkelte magát a fejébe, és nem hagyta nyugodni. Ő mindent megtett, ennek tudatában volt; Fillson és Brandon-Smith figyelmetlensége okozták a balesetet, de így sem tudott megszabadulni a bűntudat marcangoló érzésétől. Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy az eső dobogására koncentráljon. Végül felült, és kinézett a barlang bejáratán. Roscoe nyugodtan, mindenféle félelem nélkül álldogált. Ezt már sokszor átélte. Bár sajnálta a lovat, tudta jól, hogy az állatok emberemlékezet óta állnak az esőben, míg gazdáik barlangokban keresnek menedéket.


87

HALÁLOS KÍSÉRLET

Hátradőlt, és miközben várta, hogy elüljön a vihar, szórakozottan beletúrt a barlang talaját borító homokba. Valami hűvös és kemény tárgy akadt a kezébe. Kihúzta a homokból. Egy szürke kovakőből készült lándzsahegy volt az, könnyű és szimmetrikus, akár egy levél. Eszébe jutott, hogy egyszer, amikor a tanyán lovagolt, talált egy hasonló nyílhegyet. Amikor hazavitte, Charley, a nagybátyja nagyon lelkesen fogadta. Azt mondta Carsonnak, hogy ez egy valódi amulett, ami megvédi a viselőjét, úgyhogy mindig hordja magánál. A nagybátyja készített a nyílhegynek egy szarvasbőr erszénykét, amilyet az indiánok használtak, aztán mindenféle varázsigéket mormolt, és behintette virágporral. Az apjának felfordult a gyomra ettől a szertartástól. Carson később eldobta a szütyőt, a nagybátyjának pedig azt hazudta, hogy elveszítette. A lándzsahegyet a zsebébe tette, felállt, és a barlang bejáratához lépett. Az apró tárgytól valahogy jobban érezte magát. Végig fogja csinálni. Semlegesíteni fogja az X-FLU-t, ha másért nem, hát azért, hogy Brandon-Smith halála ne legyen értelmetlen. A vihar kissé alábbhagyott, és Carson kilépett a lávabarlang elé. Körülnézett, és egy hatalmas dupla szivárvány ívét pillantotta meg délen, a hegyek felett. A nap áttörte a felhőréteget. Megfogta Roscoe vezetőszárát, bocsánatkérésképpen megpaskolta a ló oldalát, szárazra törölte a nyerget, és felült a lóra. Roscoe patái belesüppedtek a nedves homokba, ahogy Carson újra a hegyek felé irányította a lovat. A hőség perceken belül visszatért, a sivatag gőzölögni kezdett, és Carson megszomjazott. Nem akarta kimeríteni a vízkészletét, ezért zsebébe nyúlt, és elővett egy rágógumit. Felért egy kisebb dombra, és éppen a szájába akarta venni a rágót, amikor hirtelen mozdulatlanná dermedt. Nyomokat vett észre a homokban: egy ló nyomait, amelyet ugyanolyan rosszul patkoltak meg, mint Roscoe-t. A nyomok frissek voltak, kétségtelenül az eső után keletkeztek. A szájába tette a rágót, és követte a nyomokat. A következő domb tetejéről meglátta a lovat és a lovasát két salakkúp között ügetni. Azonnal felismerte az abszurd szafarikalapot és a sötét öltönyt. Abban azonban, ahogy a férfi a lovát kezelte, nem volt semmi abszurditás. Carson lejjebb, takarásba irányította a lovat, leszállt róla, és lehasalva átkukucskált a domb gerince fölött. Nye éppen keresztezte Carson útvonalát. Ügetés közben angol módra együtt hullámzott a lóval a nyeregben. Hirtelen megállította a lovát, és előhalászott egy darab papírt zakója belső zsebéből. Kiegyengette a nyeregkápa gombján, aztán elővett egy tájolót, és a papírra helyezte, és nap segítségével meghatározta a helyzetét. Kilencven fokkal elfordítva újra ügetésre fogta a lovát, és nem sokkal később eltűnt a hegyek mögött. Carson újra felült a lovára. Kíváncsi volt. Bízott nyomkereső képességeiben, így egy kevés egérutat engedett Nye-nak, mielőtt a nyomába indult volna. Nye egészen jellegzetes nyomokat hagyott maga után. Nyolcszáz métert egyenes vonalban haladt, aztán hirtelen egy kilencven-fokos fordulatot tett, amit újabb nyolcszáz méteres egyenes vonalú lovaglás követett. Így haladt előre cikcakkozva a sivatagban, mintha csak egy sakktáblán lépkedne. Carson a patanyomokból látta, hogy minden egyes fordulónál egy pillanatra megállt. Carson a rejtély bűvöletében tovább követte. Mi az ördögöt csinálhat Nye? Ez nem sétalovaglás, az egyszer biztos. Későre járt, és a férfi nyilvánvalóan úgy tervezte, hogy idekint tölti az éjszakát, ezek között az elhagyatott vulkanikus hegyek között, harminc kilométerre a Mount Dragontól.


88

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson újra leszállt a lóról, hogy megvizsgálja a nyomokat. Nye egyre gyorsabban haladt, az ügetésről lassú vágtára váltott. Az ő lova Roscoe-nál jobb fizikai állapotban volt, és Carson rájött, hogy nem fogja tudni akármeddig követni, ha nem akarja saját lovát teljesen kimeríteni. Egy kis edzéssel Roscoe is megállná a helyét Nye lovával szemben, de a félvér túl sokat állt az istállóban, és valahogy még vissza is kellene jutniuk a laboratóriumhoz. Ha Carson azonnal visszafordulna, akkor sem érnének már vissza éjfél előtt. Ideje feladni a hajszát. Épp vissza akart szállni a lovára, amikor egy éles hang szólalt meg mögötte. Megfordult, és Nye-t látta közeledni. – Mi az ördögöt csinál itt? – kérdezte az angol. – Lovagolok, csakúgy, mint maga – felelte Carson, remélve, hogy a hangja nem árulja el megdöbbenését. Nye nyilván észrevette, hogy követik, és egy klasszikus húzással a háta mögé kerülve üldözöttet csinált az üldözőből. – Hazug szarházi! Engem követett. – Csak kíváncsi voltam… – kezdte Carson. Nye közelebb lépett a lovával, és egy szinte észrevehetetlen térdmozdulattal szembefordította Carsonnal, jobbját pedig a puskája agyára helyezte, amely a nyereg melletti fegyvertokban pihent. – Hazudik – sziszegte. – Tudom, miben sántikál, Carson, ne adja nekem itt a hülyét. Ha még egyszer észreveszem, hogy követ, lelövöm, mint egy kutyát, megértette? Idekint fogom eltemetni, és soha senki sem fogja megtudni, hogy mi történt a bűzhödt hullájával. Carson gyorsan nyeregbe pattant. – Senki sem beszélhet velem ilyen hangon – mondta. – Úgy beszélek magával, ahogy akarok. – Nye kezdte előhúzni a puskát a tokjából. Carson megsarkantyúzta a lovát, és megindult előre. Nye-t váratlanul érte a dolog, előrántotta a fegyverét, és megpróbálta a férfi felé lendíteni. Roscoe Muertónak ütközött, és a biztonsági igazgató oldalra csúszott a nyeregben. Ugyanebben a pillanatban Carson elengedte a gyeplőt, és mindkét kezével megragadta a puska csövét. Egyetlen hirtelen mozdulatot tett lefelé, és ezzel kirántotta a fegyvert Nye kezéből. Fél szemét a férfin tartva, Carson kioldotta a zárat, kivette a puskából a tárat, és a homokba dobta. Aztán kivette a szájából a rágógumit, és jó mélyen a töltényűrbe tömte. Visszapattintotta a zárat, és a puskát messzire hajította a dombról, amelyen álltak. – Ne merészeljen még egyszer fegyvert fogni rám – mondta halkan. Nye a lován ült, és rákvörös arccal fújtatott. Elindult a puskáért, de Carson megfordította lovát, és elállta az útját. – Ahhoz képest, hogy angol, elég otromba egy gazember – jegyezte meg Carson. – Az egy háromezer dolláros puska – felelte Nye. – Eggyel több ok, hogy ne hadonásszon vele. – Carson a fejével a domb töve felé intett. – Ha most megpróbálja használni, be fog robbanni, és akkor vége lesz a csini kis copfjának. Mire kitisztítja, én már messze járok majd. Hosszú csend következett. A késő délutáni nap fénye megtört Nye szemén, különös, mély aranyszínt kölcsönözve neki. A szemébe nézve Carson látta, hogy a tüzes árnyalatokat nem pusztán a nap csalóka játéka varázsolta oda. A férfi szemé-


89

HALÁLOS KÍSÉRLET

ben valóban látszott valami vöröses izzás, mintha egy titkos rögeszme belső lángjait pillantotta volna meg. Carson szó nélkül megfordította a lovát, és gyors ügetésben észak felé indult. Néhány perc elmúltával megállt, és visszanézett. Nye még mindig mozdulatlanul ült a nyeregben, és utánabámult. Körvonalai élesen kirajzolódtak a domb oldalán. – Aztán vigyázzon, nehogy valami baja essen, Carson! – hangzott a távolból. Aztán még egy furcsa nevetést is hallatott, amelyet hamar elsodort a sivatagi szél.

A hordozható CD-lejátszó harminc-negyven apró alkatrésze a Wall Street Journal egy nyitott példányán feküdt, az irányítóhelyiség fehér asztalán. Egy férfi hajolt fölé koszos pólóban. Láthatólag erősen koncentrált. A pólón a LÁTOGASS EL A GYÖNYÖRŰ GRÚZIÁBA felirat állt egy nyomasztóan erődszerű, tipikus sztálinista szocreál épület képe előtt. De Vaca a makulátlan terem egyik oldalán állt, és azon tűnődött, hogy a pólót vajon viccnek szánták-e. – Azt mondtad, soha sem javítottál még CD-lejátszót – jegyezte meg idegesen. – Da – motyogta a férfi, anélkül hogy felnézett volna. – Akkor hogyan fogod… – Nem fejezte be a mondatot. A férfi megint motyogott valamit, aztán lepattintott egy chipet a nyáklapról, és műanyag bevonatú csipeszével a magasba emelte. – Hm – mondta, majd oda sem figyelve a szétnyitott újságra dobta az alkatrészt. Aztán a csipesz segítségével egy második chipet is kiszerelt a nyáklapból. – Lehet, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet – mondta De Vaca. A férfi az orrára csúszott olvasószemüvegén keresztül méregette. – De még nem kész – ellenkezett. De Vaca megvonta a vállát. Már megbánta, hogy Pavel Vlagyimirovicsra bízta a CD-t. Azt hallotta, hogy a fickó egy műszaki zseni, de ennek eddig nem sok bizonyítékát látta. És a férfi még be is vallotta, hogy azelőtt sohasem látott CD-lejátszót, nemhogy szerelt volna ilyesmit. Vlagyimirovics felsóhajtott, a második chipet is az asztalra ejtette, és szemüvegét megigazítva a székre huppant. – Tönkre van menve – jelentette ki. – Azt tudom – mondta De Vaca. – Ezért hoztam ide. A férfi bólintott, és intett De Vacának, hogy üljön le. – Meg tudod csinálni, vagy nem? – kérdezte De Vaca még mindig állva. Vlagyimirovics bólintott. – Da, nem kell aggódni. Meg tudom csinálni. A csip a baj, amelyik a lézerdiódát kezeli. De Vaca leült. – Van helyette másik? – kérdezte. Vlagyimirovics bólintott, és megdörzsölte izzadt nyakát. Aztán felállt, odament egy szekrényhez, és egy kis dobozzal tért vissza, amelynek zöld nyáklapok kandikáltak ki a nyitott tetején. – Most jön az összerakás – bólintott. De Vaca figyelte, ahogy villámgyors mozdulatokkal alkatrészeket vadászott a nyáklapokkal teli dobozból. Öt perc sem telt bele, és a CD-lejátszó ott állt az asztalon összeszerelve. Bedugta a konnektorba, beletette a lemezt, amit De Vaca hozott magával, és várt. Kisvártatva a B-52 zenéje harsant fel a hangszórókból. – Jaj! – kiáltott fel Pavel. – Nyekulturnü. Mi ez a zaj? Biztos még mindig tönkre van menve. – Hangosan felnevetett a saját viccén. – Köszönöm – hálálkodott De Vaca valódi örömmel a hangjában. – Ezt minden este hallgatom. Már attól féltem, hogy a hátralévő időmet zene nélkül kell töltenem. Hogy csináltad?


90

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Itt van csomó pótalkatrész a biztonsági berendezésekből – mondta Vlagyimirovics. – Azt használtam. Ez semmiség, egyszerű kis gép. De azok nem – intett büszkén egy sor irányítópult, monitor és konzol felé. – Ezek mire valók? – kérdezte De Vaca. – Sok mindenre – mondta a fickó lelkesen, miközben az elektronikus berendezésekkel borított falhoz battyogott. – Ez vezérli a lamináris levegőáramlást. Ez a légbeszívást, ezek meg a kazánt irányítják. A többi – intett körbe széles mozdulattal – csinálja a hűtést. – A hűtést? – Da. Nem örülnének neki, ha ezerfokos levegő menne vissza. Hűteni kell. A levegőt. – De miért nem friss levegőt szívnak be? – Ha friss levegőt szívunk be, a régit ki kell engedni. Az nem jó. Ez zárt rendszer. Mi vagyunk az egyetlen ilyen laboratórium a világban. Ez katonai időkből maradt. Biztonsági technológia. Vissza kell forgatni a forró levegőt az ötös biztonsági szintű laborba. – Ezt a biztonsági rendszert említetted már korábban is – kérdezett rá De Vaca. – Nem emlékszem, hogy hallottam volna róla azelőtt, másutt. – A nullás szintű riasztás miatt kell. – Nullás szintű riasztás nincs is. Az egyes szintű a legsúlyosabb. – Régen volt nullás szintű riasztás – vonta meg a vállát. – Ha terroristák jutnak a laborba, vagy ha egy baleset miatt fertőzött volna a Lázgyár. Csak ezerfokos levegőt kell fújni az ötös szintű részlegbe, az mindent sterilizál. Nem csak sterilizál. Jól fel is robbantja az egészet. Bumm! Aztán konyec. – Értem – felelte De Vaca kissé bizonytalanul. – És ez a nullás szintű riasztás nem indulhat be véletlenségből, ugye? Pavel felnevetett. – Az lehetetlen. Amikor a civilek átvették az irányítást, a rendszert ki kellett kapcsolni. – Egy számítógépes terminál felé intett. – Csak akkor működik, ha visszakapcsolom. – Akkor jó – mondta De Vaca megkönnyebbülten. – Nem szeretnék élve megsülni odalent, csak mert valaki idefönn véletlenül megbotlik egy kapcsolóban. – Megértem – dörmögte Pavel. – Elég meleg van odakint. Nem kell még melegebb, nyet? Az aztán zsarka lenne! – A fejét csóválva szórakozottan az újságot bámulta. Aztán hirtelen megmerevedett. Kezébe vette a Wall Street Journal utolsó oldalait, és rábökött az ujjával. – Látod ezt? – kérdezte. – Nem – felelte De Vaca. Vetett egy pillantást az apró számoszlopokra, és közben azon gondolkodott, hogy az újságokat Pavel nyilván a Mount Dragon könyvtárából lopta. A könyvtár több tucat napilapra és olyan folyóiratra előfizetett, amelyek nem voltak elérhetők online. Ez volt az egyetlen elérhető nyomtatott anyag a laboratórium területén. – A GeneDyne-részvények megint fél pontot estek. Tudod, ez mit jelent? De Vaca megrázta a fejét. – Mi veszítünk pénzt. – Pénzt veszítünk? – kérdezett vissza De Vaca. – Da. Neked is van részvény, nekem is van, és fél pontot estek. Én vesztek háromszázötven dollárt. Mit csinálhattam volna ennyi pénzzel? A kezébe temette a fejét. – De hát ez várható volt, nem? – kérdezte De Vaca.


91

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Sto? – A részvények ára napról napra változik. Egyszer fent, egyszer lent. – Da, mindennap. Múlt hétfőn hatszáz dollárt kerestem. – Akkor hol itt a baj? – Ettől csak még rosszabb… Múlt hétfőn voltam hatszáz dollárral gazdagabb. Most elvesztettem. Huss! – tárta szét kétségbeesetten a kezét. De Vaca megpróbálta elfojtani a nevetését. A férfi biztosan napról napra követi a részvények ingadozását. Lelkesedik, amikor emelkednek, mert már arra gondol, hogyan fogja elkölteni azt a pénzt, és megrémül, amikor zuhannak. Ez a hátulütője a dolgozói részvénycsomagoknak: olyan embereknek adnak részvényeket, akik azelőtt sohasem fektettek be a tőzsdén. De Vaca ennek ellenére biztos volt benne, hogy sokat keresett a dolgozói részvényein. Mióta megérkezett a Mount Dragonba, nem nézte meg, hogyan állnak, de tudta, hogy a GeneDyne remekül szerepelt az elmúlt hónapokban, és hogy mindnyájan csak nyernek ezen az üzleten. Vlagyimirovics a fejét csóválta. – És az elmúlt néhány napban rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Sok pontot zuhant. – Ezt nem is tudtam – vonta össze a szemöldökét De Vaca. – Nem hallottad az étkezőben? Az a bostoni professzor, az a Levine tehet róla. Ő mindig rosszat mond a GeneDyne-ról és Brad Scopesról. Most meg még rosszabbat mond. Nem tudom, mit, de a részvények mennek le. A KGB tudná, hogy mit kell csinálni az ilyenekkel – motyogta a bajsza alatt. Nagyot sóhajtott, és átadta De Vacának a CD-lejátszót. – Most, hogy hallottam ezt a dekadens, ellenforradalmi zenét, sajnálom, hogy megcsináltam. De Vaca felnevetett, és elbúcsúzott. Úgy döntött, hogy a póló biztosan vicc. Végtére is a fickót a katonai időkben biztosan alaposan átvilágították, mielőtt alkalmazták volna. Úgy döntött, valamelyik nap az étkezőben majd kiszedi belőle a pólós sztorit.

A nyár első hőhulláma nedves takaróként borult a Harvard Egyetem campusára. A levelek petyhüdten csüngtek a hatalmas tölgyeken és gesztenyefákon, az árnyékban kabócák döngicséltek. Levine menet közben kibújt viseltes zakójából, és a vállára vetette. Magába szívta a frissen nyírt fű illatát és a nedves levegőt. Ray az íróasztalánál ült a külső irodában, és tétlenül piszkálta a fogát egy gemkapoccsal. Levine közeledtére felmordult. – Látogatói vannak – mondta. Levine megállt, és összevonta a szemöldökét. – Úgy érted, odabent? – intett a fejével az iroda zárt ajtaja felé. – Idekint nem találták megfelelőnek a társaságot. Ahogy Levine kinyitotta az ajtót, Erwin Landsberg, az egyetem rektora fordult felé mosolyogva. A férfi kezet nyújtott Levine-nek. – Charles, rég találkoztunk – szólalt meg érdes hangján. – Túlságosan is rég. – Egy másik szürke öltönyös férfi felé intett. – Az úr Leonard Stafford, az új dékánunk. Levine megrázta a férfi felé nyújtott ernyedt kezét, miközben lopva körbepillantott az irodában. Azon töprengett, mennyi ideje lehetnek odabent. Szemei az asztal sarkán álló nyitott laptopra tévedtek, amelynek oldalából egy telefonkábel lógott ki. Mekkora marha volt, hogy így hagyta. A hívásnak, amire vár, öt percen belül be kell futnia.


92

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Meleg van itt – szólalt meg a rektor. – Charles, rendelned kellene egy légkondit a karbantartóktól. – A légkondicionálótól mindig megfájdul a fejem. Szeretem a hőséget. – Levine leült az íróasztalához. – Minek köszönhetem a látogatást? A két látogató is helyet foglalt. A dékán viszolygó pillantást vetett a rendezetlen irathalmokra. – Nos, Charles – kezdte a rektor –, a per miatt jöttünk. – Melyik per miatt? A rektor fájdalmas pillantást vetett rá. – Az ilyesmit nagyon komolyan vesszük. – Levine nem szólt egy szót sem. – Természetesen a GeneDyne-per miatt – folytatta. – Az egész csak zaklatás – mondta Levine. – El fogják utasítani. A dékán ültében előrehajolt. – Dr. Levine, attól tartok, mi nem osztjuk a véleményét. Ez nem valami komolytalan fenyegetőzés. A GeneDyne egyebek között ipari kémkedéssel, a számítógépes hálózatuk feltörésével, rágalmazással és becsületsértéssel vádolja. A rektor bólintott. – A GeneDyne komoly vádakat sorakoztatott fel. Nem az állításaidat kifogásolják, hanem a módszereidet. Én emiatt aggódom a legjobban. – Mi a baj a módszereimmel? – Aggodalomra semmi ok – igazította meg a rektor a mandzsettáját. – Korábban is kerültél már ilyen helyzetbe, és mi mindig kiálltunk melletted. Nem volt mindig könnyű, Charles, mert sok igazgatósági tag van, igen befolyásos emberek, akik eddig is jobban örültek volna, ha egyszerűen kizárunk, és ezzel a farkasok elé vetünk. De most, hogy a módszereid etikus voltát kérdőjelezik meg… nos, nekünk meg kell védenünk az egyetemet. Te is tudod, hogy mi jogszerű, és mi nem. Ne lépd át a határokat. Tudom, hogy megértetted. – Mosolya kissé elhalványult. – Éppen ezért nem foglak még egyszer figyelmeztetni. – Dr. Landsberg, azt hiszem, hogy maga nem tudja felmérni a helyzet súlyát. Ez nem valami akadémikus vita. Az emberi faj jövőjéről van szó. – Levine az órájára pillantott. Még két perc. A francba… Landsberg gúnyosan felhúzta a szemöldökét. – Az emberi faj jövőjéről? – Háborúban állunk. A GeneDyne emberek csírasejtjeinek megváltoztatására készül. Az emberi élet szentsége ellen követnek el merényletet. „A szélsőségesség nem bűn, ha a szabadságunk védelme a cél.” Nem emlékszel? Amikor jöttek, hogy kiürítsék a gettókat, senki sem aggódott az erkölcsök vagy a törvények miatt. Ezek az emberi génállományt manipulálják. Bizonyítékom van rá. – Ez a hasonlat bántó – felelte Landsberg. – Nem a náci Németországban vagyunk, a GeneDyne pedig, bármit gondolsz is rólunk, nem az SS. Az ilyen felületes hasonlatokkal aláásod a holokauszt nevében végzett munkádat. – Valóban? Szerinted, mi a különbség Hitler eugenetikája és a között, amit a GeneDyne csinál a Mount Dragonban? Landsberg dühös sóhajjal dőlt hátra a székén. – Charles, ha nem látod a különbséget, akkor igencsak elferdült az erkölcsi érzéked. Gyanítom, hogy ennek a Brent Scopesszal való személyes ellentétedhez több köze van, mint az emberi faj védelmében felhozott fellengzős érveidnek. Fogalmam sincs, hogy mi történt köztetek húsz évvel ezelőtt, de az igazat megvallva, nem is érdekel. Azért jöttünk ide, hogy elmondjuk: szállj le a GeneDyne-ról! – Ennek semmi köze sincs a mi szembenállásunkhoz… A dékán türelmetlenül intett a kezével. – Dr. Levine, tiszteletben kell tartani az egyetem álláspontját. Nem hagyhatjuk, hogy szabadon garázdálkodjon, mint egy el-


93

HALÁLOS KÍSÉRLET

szabadult hajóágyú, és mindenféle ködös üzelmekbe ártsa magát, miközben a háttérben egy kétszázmillió dolláros per folyik. – Ez az alapítvány autonómiájának nyilvánvaló megsértése – felelte Levine. – Scopes nyomást gyakorol, nem igaz? – Egy kétszázmillió dolláros pert minek neveznél, ha nem nyomásgyakorlásnak? – kérdezte Landsberg dühösen. Ekkor megcsörrent a telefon, és sistergés jelezte, hogy egy másik számítógép kapcsolódik Levine laptopjához. A képernyő felvillant, s egy kép jelent meg rajta: egy alak a földgolyót egyensúlyozta az ujján. Levine könnyedén hátradőlt a székén, hogy eltakarja a laptop képernyőjét a látogatói elől. – Dolgom van – mondta. – Charles, valami azt súgja nekem, hogy nem értettél meg – mondta a rektor. – Bármikor visszavonhatjuk az alapítvány működési engedélyét. És, ha kényszerítesz minket, akkor meg is fogjuk tenni, Charles. – Ezt sohasem mernétek meglépni – felelte Levine. – A sajtó azonnal lecsapna rátok. Egyébként pedig végleges kinevezésem van az egyetemen. Landsberg dühtől sápadt arccal hirtelen felpattant, és elindult az ajtó felé. A dékán lassabban állt fel. Kezeivel végigsimítva öltönyének elejét Levine felé hajolt. – Hallotta már valaha az „erkölcsi züllés” kifejezést? A kinevezési szerződésében is szerepel. – Tett egy lépést az ajtó felé, aztán megállt, és töprengő arccal visszanézett. A miniatűr földgömb a képernyőn egyre gyorsabban pörgött, és ezzel párhuzamosan az alak arca, aki az ujján egyensúlyozta, szintén türelmetlenebbé vált. – Élveztem a beszélgetést – mondta Levine a dékánnak. – Kérem, kifelé menet csapja be maga után az ajtót.

Amikor Carson belépett a Mount Dragon konferenciatermébe, a hűvös, fehér helyiség már zsúfolásig megtelt. Feszült, fojtott hangú tanácskozás zaja töltötte be a termet. Ma az elektronikus berendezéseket fedőlap borította, és a telefonos konferenciákhoz használt kijelző is sötét volt. Az egyik fal mentén kávéskancsók és péksütemények sorakoztak. A svédasztal mellett tudósok álltak kisebb csoportokban. Carson kiszúrta Andrew Vanderwagont és George Harpert az egyik sarokban. Harper intett neki, hogy csatlakozzon. – Mindjárt kezdődik a népgyűlés – mondta. – Felkészültél? – Mire? – Bár tudnám! – mondta Harper, és végigsimította ritkuló barna haját. – Talán, hogy elkapják a tökünket. Azt mondják, ha nem tetszik az ipsének, amit itt talál, akár be is zárathatja a helyet. – Ezt soha nem tennék meg egy ilyen ostoba baleset miatt – rázta meg a fejét Carson. – Azt is hallottam – mordult fel Harper –, hogy ennek a fickónak joga van bárkit beidézni, és még vádat is emelhet. – Azt kétlem – felelte Carson. – Honnan hallottad ezeket? – A Mount Dragon pletykaközpontjából: az étkezdéből, honnan máshonnan? Nem láttalak tegnap. Míg meg nem nyitják a laboratóriumot, mást úgysem lehet itt csinálni, hacsak nem akar az ember a könyvtárban ücsörögni vagy teniszezni a gatyarohasztó hőségben. – Lovagolni mentem – mondta Carson.


94

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Úgy érted, hogy az a fiatal bombázó asszisztensed lovagolt rajtad? – vihogott Harper. Carson a szemét forgatta. Harper néha nagyon idegesítő tud lenni. Már korábban elhatározta, hogy senkinek sem említi Nye-jal való találkozását. Az csak további problémákhoz vezetne. Harper Vanderwagonhoz fordult, aki az ajkát harapdálta, és kifejezéstelen arccal bámult a tömegbe. – Most, hogy így belegondolok, téged sem láttalak az étkezdében. Csak nem megint a szobádban töltötted az egész napot, Andrew? Carson összevonta a szemöldökét. Nyilvánvaló volt számára, hogy Scopes szavai és a Lázgyárban történtek felzaklatták a férfit. Véreres szemeiből arra következtetett, hogy nem aludhatott valami sokat. Harperbe annyi tapintat sem szorult, mint egy kézigránátba. Vanderwagon Harperre nézett, de ekkor a terem hirtelen elcsendesedett. Négy ember lépett be az ajtón: Singer, Nye, Mike Marr és egy alacsony, görnyedt hátú férfi barna öltönyben. Az idegen férfi kezében egy túlméretezett aktatáska volt, amely minden lépésnél a lábának ütődött. Vörösesszőke hajába ősz szálak vegyültek a halántékánál. Fekete keretes szemüveget viselt, amely még színtelenebbé tette amúgy is sápadt ábrázatát. Beteges ember benyomását keltette. – Tuti, hogy ez a munkavédelmi ellenőr – suttogta Harper. – Nem tűnik különösebben ijesztőnek. – Engem jobban emlékeztet egy könyvelőre – felelte Carson. –Csúnyán le fog égni ezzel a bőrrel. Singer a pulpitushoz lépett, megkocogtatta a mikrofont, és a magasba emelte a kezét. Kedves, pirospozsgás arca most holtfáradtnak tűnt. – Ahogy azt mindnyájan tudjátok – kezdte –, az olyan tragikus baleseteket, amilyen a múlt heti is volt, jelentenünk kell az illetékes hatóságoknak. Mr. Teece a Munkahelyi Biztonsági és Egészségvédelmi Ügynökség munkatársa. Az elkövetkezőkben velünk tölt majd néhány napot itt, a Mount Dragonban, felderíti a baleset okát, és átvizsgálja a biztonsági előírásainkat. Nye csendben állt Singer oldalán, tekintete végigpásztázta az egybegyűlt tudósokat. Egy izom az állkapcsában meg-megrángott. Hatalmas teste merevnek tűnt jól szabott öltönyében. Marr mellette állva ingatta csaknem kopaszra nyírt fejét, és mosolygott kalapja karimája alatt, amely majdnem eltakarta a szemét. Carson tudta, hogy biztonsági igazgatóként bizonyos értelemben Nye felelős a balesetért. Láthatóan ennek túlságosan is a tudatában volt. A biztonsági főnök tekintete egy pillanatra találkozott Carsonéval, majd továbbsiklott. A jelen helyzet talán magyarázza az odakint a sivatagban tapasztalt paranoiáját, gondolta Carson. De mi a fenét keresett ott? Akármi is volt az, biztosan átkozottul fontos lehetett, különben a fickó nem töltötte volna odakint az éjszakát egy ilyen megbeszélés előtt. – Minthogy a GeneDyne ipari titkait is érinti az ügy, a vizsgálat részletei a nyomozás eredményétől függetlenül titokban maradnak. A sajtó semmiről sem fog tudomást szerezni. – Singer feszengett a pódiumon. – Egy dolgot szeretnék hangsúlyozni: A Mount Dragon minden alkalmazottjától elvárom, hogy mindenben együttműködjön Mr. Teece-szel. Ez Brent Scopes utasítása. Feltételezem, hogy mindnyájan megértettétek. A teremben néma csend volt. Singer bólintott. – Akkor jó. Azt hiszem, Mr. Teece szeretne még pár szót szólni. A sápkóros férfi a mikrofonhoz lépett. Aktatáskáját még mindig a kezében tartotta.


95

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Hello – szólalt meg. Vékony ajkain egy halvány mosoly futott át. – Gilbert Teece vagyok, de kérem, szólítsanak Gilnek. Számításaim szerint ezt a hetet maguknál fogom ölteni. Szaglászok és kutakodok – nevette el magát. Rövid, száraz nevetés volt. – Az ilyen esetekben ez a bevett eljárás. Legtöbbjükkel személyesen is fogok beszélni, és természetesen számítok a segítségükre, hogy megérthessem, mi is történt pontosan. Tudom, hogy mindnyájukat fájdalmasan érintették az elmúlt hét eseményei. Hirtelen csend lett. Úgy tűnt Teece kifogyott a mondanivalóból. – Van esetleg kérdésük? – kérdezte végül. Senki sem akart kérdezni. Teece a helyére csoszogott. Singer visszalépett a szószékre. – Most, hogy Mr. Teece megérkezett, és a fertőtlenítés is megtörtént, úgy döntöttünk, hogy azonnal megnyitjuk a laboratóriumot. Akármilyen nehéz is lesz, szeretném, ha holnap reggel mindenki munkába állna. Sok időt vesztettünk, és be kell hoznunk a lemaradást. – Végigsimította a homlokát. – Ennyit akartam mondani. Köszönöm a figyelmet. Teece ujját a levegőbe emelve hirtelen felállt. – Dr. Singer! Csak még egy szóra… Singer bólintott, és Teece újra a pódiumra lépett. – A laboratórium megnyitása nem az én ötletem volt – kezdte –, de talán előremozdíthatja a nyomozást. Meg kell, hogy mondjam, kissé meglepett, hogy Mr. Scopes nem csatlakozott hozzánk ma reggel. Úgy gondoltam, fontos számára, hogy egy ilyen megbeszélésen legalább elektronikus formában jelen legyen. – Szünetet tartott, de sem Singer, sem Nye nem szólt egy szót sem. – Minthogy így alakult a helyzet – folytatta –, egy kérdést szeretnék előre feltenni mindenkinek. Talán megosztják velem a véleményüket, amikor személyes találkozókra kerül a sor. Teece szünetet tartott. – Kíváncsi lennék, hogy Brandon-Smith boncolását miért kellett titokban elvégezni, és mi indokolta, hogy a holttest hamvasztását ennyire gyorsan lebonyolították. A teremre újból teljes csend telepedett. Teece az aktatáskáját még mindig a kezében szorongatva vékony ajkait mosolyra húzta, és Singer nyomában kilépett az ajtón.

Bár másnap reggel Carson nem sietett, hogy az öltözőbe érjen, mégsem lepte meg különösebben, hogy a kék ruhák javarészt még a polcokon sorakoztak. Senki sem törte magát, hogy visszatérhessen a Lázgyárba. Ahogy öltözködött, érezte, hogy lassan összeszorul a gyomra. Majdnem egy hét telt el a baleset óta. Akármennyire kísértették is a történtek – Brandon-Smith kiszakadt ruhája és a résből szivárgó vörös vér –, a Lázgyárat valahogy sikerült kizárnia az agyából. Most hirtelen minden visszatért: a szűk folyosók, a vegyvédelmi ruha állott levegője, a veszély folyamatosan fenyegető jelenléte. Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy elűzze a félelmet és a pánikot. Amikor éppen bele akarta dugni a fejét a sisakjába, a külső ajtó hangos szisszenéssel kinyílt, és De Vaca lépett be a zsilipkapun. A nő Carsonra nézett. – Nem tűnsz valami jókedvűnek – mondta. Carson megvonta a vállát. – Gondolom, én sem – mondta De Vaca.


96

HALÁLOS KÍSÉRLET

Kényelmetlen csend lett. Nem sokat beszéltek egymással Brandon-Smith halála óta. Carson gyanította, hogy De Vaca megérezte a bűntudatát és a zavarát, és inkább messzire elkerülte. – Legalább az a biztonsági őr túlélte – mondta De Vaca. Carson bólintott. Most semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy megvitassák a baleset részleteit. A rozsdamentes acélajtó a túlméretezett „vegyi veszély” jellel fenyegetően tátongott a helyiség túloldalán. Carson valahogy így képzelte el a gázkamrák ajtaját. De Vaca is hozzáfogott az átöltözéshez. Carson megvárta. Túl akart már lenni az első megpróbáltatáson, de valahogy mégis képtelen volt belépni az ajtón. – Valamelyik nap elmentem lovagolni – mondta. – Ha az ember elég messze kerül Mount Dragontól, rájön, hogy valójában milyen szép ez a vidék. De Vaca bólintott. – Mindig is vonzott a sivatag – felelte. – Egyesek szerint csúnya, de szerintem a sivatag a legszebb hely a világon. Melyik lovat vitted? – A herélt pejkót. Kiderült, hogy elég jó kis ló. Az egyik sarkantyúm eltört, de úgy alakult, hogy végül nem is volt rá szükség. Hogy a fenébe találok itt valakit, aki meg tud javítani egy sarkantyút? De Vaca felnevetett, és hátralibbentette a haját. – Ismered azt az öreg orosz fickót? Pavel Valagyivalami a neve. Ő itt a gépészmérnök. Ő irányítja a sterilizálókazánt és a lamináris szellőztetőrendszert. Bármit meg tud csinálni. Elromlott a CD-lejátszóm, szétszedte, és egy pillanat alatt megcsinálta. Pedig azt állította, hogy azelőtt sohasem látott CD-lejátszót. – Ha meg tud javítani egy CD-lejátszót, akkor egy sarkantyúval csak elboldogul. Lehet, hogy nekem is fel kellene ugranom hozzá. – Nem tudod, hogy ez a nyomozó mikor jut el hozzánk? – kérdezte De Vaca. – Nem – felelte Carson. – Nem valószínű, hogy sokáig kell várnunk, tekintve hogy… – Nem fejezte be a mondatot. – Tekintve, hogy közreműködtem a nő halálában. – Yamasito, a videotechnikus azt mondta, hogy Teece a mai napot a biztonsági kamerák felvételeinek böngészésével tölti – mondta a lány, miközben belebújt a ruhájába. Felhúzták a sisakjukat, ellenőrizték egymás ruháját, aztán átmentek a zsilipkapun. A fertőtlenítőkamrában Carson mély levegőt vett, és megpróbálta leküzdeni hányingerét, ami a sisakja maszkrészén leömlő mérgező, sárga folyadék láttán minden alkalommal elfogta. Carson titokban reménykedett, hogy a balesetet követő gondos fertőtlenítés valamilyen csoda folytán átrendezte a Lázgyár belső tereit, és most talán minden valahogy másképp fog kinézni. Ám a laboratórium pontosan úgy nézett ki, ahogy Carson utoljára látta abban a pillanatban, amikor Brandon-Smith belépett, hogy jelentse a csimpánz halálát. A széke ugyanabban a szögben állt az asztalhoz képest, a laptop használatra készen, a hálózati csatlakozóhoz kapcsolva várta. Gépiesen odalépett hozzá, és bejelentkezett a GeneDyne hálózatára. A bejelentkező szöveg után a szövegszerkesztő jelent meg annak az eljárásnak a leírásával, amin utoljára dolgozott. A kurzor a befejezetlen mondat végén villogott kínzó szenvtelenséggel, mintha várná, hogy Carson folytassa a gondolatot. Carson a székébe roskadt. A képernyő hirtelen elsötétült. Carson várt egy pillanatot, aztán lenyomott néhány billentyűt, de nem történt semmi. Magában káromkodott. Talán az akku adta be a kulcsot. A konnektorra pillantott, és látta, hogy a laptop be van dugva. Különös.


97

HALÁLOS KÍSÉRLET

Valami kezdett megjelenni a képernyőn. Biztosan Scopes az, gondolta Carson. A GeneDyne vezérigazgatója köztudottan szívesen játszadozott mások számítógépével. Talán valami előre gyártott buzdító beszéd, hogy megkönnyítse a visszatérést a Lázgyárba. Egy kis kép jelent meg a képernyőn: egy pantoMime, aki egy földgömböt egyensúlyozott az ujján. A földgömb lassan forgott. Carson összezavarodva megnyomta az Escape gombot, de nem történt semmi. A kis figura hirtelen szertefoszlott, és gépelt szavak jelentek meg a képernyőn. – Guy Carson? – Jelen – írta vissza Carson. – Személyesen Guy Carsonnal beszélek? – Pontosan, kivel mással? – Hát akkor ide figyuzzon, Guy. Már éppen ideje volt, hogy bejelentkezzen. Elég sokat kellett várnom magára, öregem. De először is szeretném, ha azonosítaná magát. Mikor született az anyukája? – 1936. június 2-án. Kivel beszélek? – Köszönöm. Szólítson Mime-nak. Fontos üzenetem van a számára egy régi cimborájától. – Mime? Te vagy az, Harper? – Nem, nem Harper vagyok. Azt javasolnám, intézze úgy, hogy senki ne legyen a közelében, nehogy valaki véletlenül meglássa az üzenetet, amit továbbítani fogok. Szóljon, ha készen áll. Carson De Vaca felé pillantott, aki a labor másik felében tett-vett. – Ki az ördög az? – gépelte be mérgesen. – Nono. Szerintem jobban tenné, ha nem sértegetné Mime-t, mert vissza talál vágni, és az biztosan nem tetszene. Egy kicsit sem. – Ide figyeljen. Utálom, ha… – Akarja az üzenetet, vagy nem? – Nem. – Azt nem hinném. Mielőtt átküldöm, szeretném, ha tudná, hogy ez egy tökéletesen biztonságos csatorna, és hogy én, Mime voltam az, aki feltörte a GeneDyne hálózatát. A GeneDyne-nál senki sem tud erről, és senki sem hallgathatja ki a beszélgetésünket. Ezt pedig azért csináltam, hogy megvédjem, cowboy. Ha bárki arra tévedne, miközben olvas, csak nyomja meg a command billentyűt, és egy genetikai kód fog megjelenni a képernyőn, hogy elrejtse az üzenetet. Valójában nem genetikai kód lesz az, hanem Professor Longhair Ball the Wall című számának a szövege, de a minta stimmelni fog. Ha újra megnyomja a command billentyűt, visszatérhet az üzenethez. Akkor most csapjunk a lovak közé, cowboy. Figyeljen! Carson még egyszer De Vaca felé pillantott. Lehet, hogy megint csak Scopes ökörködik. Elég furcsa humora van, azt meg kell hagyni. Ugyanakkor Scopes a baleset óta egyetlen üzenetet sem küldött Carson laptopjára. Lehetséges, hogy dühös rá, és ezzel a játszadozással akarja tesztelni a lojalitását. Carson szorongva fordította tekintetét a laptop felé. A képernyő egy pillanatra elsötétült, aztán megjelent rajta az üzenet.


98

HALÁLOS KÍSÉRLET

Kedves Guy! Charles Levine vagyok. Az egyetemen tanítottam. Biokémia 162, emlékszik? Rögtön a tárgyra is térek. Most bizonyára kényelmetlenül érzi magát. Jézusom, gondolta Carson. Finoman szólva is kellemetlenül… Dr. Levine feltöri a GeneDyne hálózatát? Ez képtelenség. De ha tényleg Levine az, és Scopes tudomást szerez róla… Carson gyorsan az escape billentyű felé nyúlt, többször egymás után megnyomta, de nem történt semmi. Guy, a felügyelő hatóságnál dolgozó forrásomtól hallottam valamit a Mount Dragonban történt balesetről. Mindent megtesznek, hogy semmi se szivároghasson ki, így csak annyit sikerült megtudnom, hogy valaki véletlenül vírusfertőzés áldozata lett. Úgy tűnik, a vírus életveszélyes, mindenki halálra van rémülve tőle. Guy, hallgasson ide. Meg kell tudnom, mi folyik a Mount Dragonban. Mi ez a vírus? Mit akarnak kezdeni vele? Tényleg olyan veszélyes, mint amilyennek gondolják? Az ország lakosságának joga van hozzá, hogy megtudja. Ha igazak a pletykák, ha odakint a semmi közepén tényleg valami olyasmivel foglalatoskodik, ami még az atombombánál is veszélyesebb, akkor itt senki sincs biztonságban. Emlékszem magára még az egyetemi időkből, Guy. Igazi független gondolkodó volt. Valódi kétkedő. Sohasem vette készpénznek, amit tanítottam, arra volt szüksége, hogy maga találjon bizonyítékot. Ez ritka erény manapság, és csak reménykedni tudok, hogy még nem veszítette el. Könyörgöm, hogy veleszületett szkepticizmusát fordítsa a Mount Dragonban végzett munkája irányába! Ne vegyen mindent készpénznek, amit mondanak magának. Legbelül maga is tisztában van vele, hogy semmi és senki sem csalhatatlan, hogy nem létezik olyan biztonsági rendszer, amely százszázalékos védelmet biztosítana. Ha a pletykák igazak, akkor ezt első kézből tapasztalhatta. Könyörgöm, tegye fel magának a kérdést, hogy ez megéri-e! A későbbiekben még kapcsolatba lépek magával Mime-on keresztül, akinek a hálózati biztonság a szakterülete. Legközelebb talán beszélhetünk is. Mime egyelőre nem akarta megkockáztatni az élő kapcsolatot. Gondolkodjon azon, amit mondtam. Kérem! Üdvözlettel: Charles Levine A képernyő elsötétült. Carson szíve hevesen dobogott, miközben a laptop kapcsolójával babrált. Azonnal ki kellett volna kapcsolnia. Vajon lehetséges, hogy ez tényleg Levine volt? Az ösztönei azt súgták, hogy igen. Biztosan megőrült, ha a karrierjét kockára téve így lép kapcsolatba vele. Ahogy Carson ezen töprengett, megdöbbenését harag váltotta fel. Hogy az ördögbe lehet ennyire biztos benne, hogy biztonságos a kapcsolat?! Carson jól emlékezett Levine-re. Ahogy a katedrán dobogó léptekkel járkált, heves mozdulataitól zakója hajtókája lebegett, miközben szenvedélyesen magyarázott. Emlékezett a kréta csikorgó hangjára is. Egy alkalommal annyira belemerült egy hosszú kémiai képletbe, hogy írás közben leesett a katedráról. Sok szempontból egyedülálló professzor volt: tekintélyromboló és profetikus, ám Carson arra is emlékezett, hogy gyakran látta ingerlékenynek, dühösnek, és hogy hajlamos volt a túlzásokra. Most kétségkívül túl messzire ment. Ez már nyilvánvalóan a fanatizmus határait súrolja.


99

HALÁLOS KÍSÉRLET

Visszakapcsolta a laptopot, és másodszorra is bejelentkezett. Ha Levine újra jelentkezik, nyíltan meg fogja mondani neki, hogy mit gondol a módszereiről. Aztán kikapcsolja a gépet, mielőtt Levine válaszolhatna. Visszafordult a képernyő felé, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Brent Scopes keresi önt. Azonnali üzenet küldéséhez nyomja meg a command billentyűt. Carson leküzdve rettegését, gépelni kezdett. Vajon Scopes valahogy elcsípte az üzenetet? – Ciao, Guy. – Hello, Brent. – Csak üdvözölni akartam a fedélzeten. Tudja, mit mondott T. H. Huxley: „A tudomány legnagyobb tragédiája, hogy a csodálatos hipotéziseket valahogy mindig tönkreteszik a makacs tények”. Most is éppen ez történt. Csodálatos elképzelése volt, Guy. Kár, hogy nem vált be. De most tovább kell lépnie. Minden eredménytelen nap közei egymillió dollárjába kerül a GeneDyne-nak. Mindenki a vírus semlegesítésére vár. Nem tudunk továbblépni, míg ez nem sikerült. Mindenki öntől függ. – Tudom – írta Carson. – Megteszek minden tőlem telhetőt, ígérem. – Ez kezdetnek jó, Guy. Ha megtesz minden öntől telhetőt, az jó kezdet. De nekünk eredmények kellenek. Egyszer kudarcot vallottunk, de a kudarc szerves része a későbbi sikernek, és én tudom, hogy önnek sikerülni fog. Számítok rá, hogy sikerülni fog az áttörés. Majdnem egy hete volt, hogy gondolkozzon. Remélem, van egykét új ötlete. – Megismételjük a teszteket, hogy megtudjuk, nem hagytunk-e valamit figyelmen kívül. Aztán a biztonság kedvéért újra feltérképezzük a gént. – Az jó, csak gyorsan. És szeretném, ha megpróbálna valami mást is. Tanultunk valami nagyon fontosat is ebből a kudarcból. Itt van az asztalomon Brandon-Smith boncolási jegyzőkönyve. Dr. Grady kitűnő munkát végzett. Valami miatt a vírustörzs, amit készített, még a normál X-FLU-nál is virulensebb volt. És ha a patológiai vizsgálatok nem hazudnak, sokkal fertőzőbb is. Annyira gyorsan végzett vele, hogy az antitestek még csak pár órája voltak a vérében, amikor meghalt. Tudni akarom, hogy miért. A hamvasztás előtt sikerült kitenyésztenünk a vírust Brandon-Smith agyállományából. Leküldettem önnek a Mount Dragonba. Ezt az új variánst X-FLU II-nek neveztük el. Azt akarom, hogy elemezze a vírust. Tudni akarom, hogyan működik Miközben megpróbálta semlegesíteni a vírust, véletlenségből sikerült még halálosabbá tennie. – Véletlenségből? Nem vagyok biztos benne, hogy értem… – Jézusom, Guy, ha sikerül rájönnie, mitől vált veszélyesebbé, akkor lehet, hogy arra is rá fog jönni, hogy hogyan lehet kevésbé veszélyessé tenni. Egy kicsit meg vagyok lepve, hogy ez magától nem jutott eszébe. Most lásson munkához. Az ablak a képernyőn bezárult. Carson hátradőlt, és mély levegőt vett. Klinikai szempontból volt ugyan értelme, de a gondolattól, hogy a Brandon-Smith agyából kitenyésztett vírussal dolgozzon, kirázta a hideg. Mintha csak végszóra történt volna, egy laboráns lépett be, kezében átlátszó műanyag dobozokkal megrakott rozsdamentes acéltálcával. Mindegyik dobozon „vegyi veszély” jel, és egy egyszerű címke volt: X-FLU II.


100

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Ajándék Guy Carson részére – szólalt meg a laboráns, majd kísérteties hangon felnevetett.

A nyugatra néző ablakokon beáramló délutáni napfény aranyfénybe öltöztette Singer irodáját. Nye a kanapén ült, és csendesen bámulta a kandallót. Az igazgató háttal állt az íróasztala mögött, és az ablakon át a végtelen sivatagot kémlelte. Egy apró termetű férfi jelent meg az ajtóban, kezében túlméretezett aktatáskával. Udvariasan köhintett. – Jöjjön be – mondta Singer. Gilbert Teece belépett, és fejbiccentéssel üdvözölte a két férfit. Ritkuló, búzaszínű haja alól kilátszott vörösre égett fejbőre. Napégette orráról is hámlott a bőr. Bátortalanul mosolygott, mintha ő maga is tisztában lenne vele, hogy semmi keresnivalója sincs ezen az ellenséges helyen. – Bárhová leülhet – intett Singer az iroda bútorai felé. A két üresen álló karosszék helyett Teece a kanapét választotta, és elégedett sóhajjal foglalt helyet Nye oldalán. A biztonsági igazgató kényszeredetten odébb csúszott a díványon. – Belevághatunk? – kérdezte Singer, miután ő is helyet foglalt. – Utálom lekésni az esti koktélomat. – Teece aktatáskája zárjával vacakolt, felpillantott, és az igazgatóra mosolygott. Aztán kezét a táskába csúsztatva elővett egy diktafont, és óvatosan maga elé tette az asztalra. – Igyekszem rövidre fogni – mondta. Nye is elővette a diktafonját, és Teece-é mellé helyezte. – Nagyon jó – mondta Teece. – Mindig jól jön, ha az ember rögzíti a dolgokat, nem igaz, Mr. Nye? – De, igaz – felelte nyersen Nye. – Ó, maga angol? – mondta Teece olyan meglepett hangon, mintha most hallotta volna először beszélni Nye-t. Nye lassan felé fordult. – Onnan származom. – Én is – mondta Teece. – Az apám Sir Wilberforce Teece baronet. Teecewood Hallból, a Pennine-hegységből való. A bátyám örökölte a címet és a pénzt, én pedig kaptam egy repülőjegyet Amerikába. Tudja, hol van? Mármint Teecewood Hall? – Nem – felelte Nye. – Tényleg nem? – húzta fel Teece a szemöldökét. – Csodálatos vidék. A birtok a Hamsterley erdőben van, nem messze Cumbriától. Gyönyörű hely, különösen ilyenkor. Grasmere, Troutbeck, Windermere Lake. Az irodában hirtelen megfagyott a levegő. Nye Teece felé fordult, és a férfi mosolygó arcára szegezte a tekintetét. – Azt javaslom, Mr. Teece, hogy hagyjuk az udvariaskodást, és foglalkozzunk inkább a vizsgálattal. – De Mr. Nye – kiáltott fel Teece –, ez már maga a vizsgálat! Ha jól tudom, egykor a Windermere Nukleáris Központ biztonsági főnökeként dolgozott. A hetvenes évek végén, ha jól emlékszem. Aztán jött az a szörnyű baleset. – Teece a fejét csóválta, ahogy visszaemlékezett. – Folyton elfelejtem: tizenhat vagy hatvan életet követelt? Akárhogy is, mielőtt a GeneDyne angol leányvállalatához került volna, közel tíz évig nem talált munkát a saját szakterületén. Igaz ez? Ehelyett egy olajtársaság alkalmazásában állt a Közel-Kelet egy távoli vidékén. A munkaköri leírása sajnálatos módon igencsak homályos – vakarta meg hámló orra hegyét. – Ennek az egésznek semmi köze sincs a jelenlegi megbízatásához – felelte Nye lassan.


101

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Köze van viszont a maga Brent Scopes iránti elkötelezettségéhez – felelte Teece –, amelynek ez esetben lehet némi szerepe a vizsgálatban. – Ez nevetséges – csattant fel Nye. – Jelenteni fogom a viselkedését a feletteseinek. – Miféle viselkedésemet? – mondta Teece halvány mosollyal, majd meg sem várva a választ, hozzátette: – És miféle feletteseimnek? Nye közel hajolt hozzá. – Ne puhatolózzon itt nekem – mondta halkan. – Pontosan tudja, hogy mi történt Windermere-ben. Nincs semmi szükség ezekre a kérdésekre, mert tőlem aztán lószart sem fog megtudni ezekről. – Álljunk csak meg egy pillanatra – vágott közbe Singer tettetett szívélyességgel. – Mr. Nye, nem kellene… Teece a magasba emelte mindkét kezét. – Ne haragudjon. Mr. Nye-nak igaza van. Pontosan tudom, mi történt Windermere-ben. Csak igazoltatni akartam a leírtakat. Ezek a jelentések – ütögette meg méretes aktatáskáját – gyakran igen pontatlanok. Kormányzati alkalmazottak írják őket, és sosem lehet tudni, hogy mit állít egy ostoba kormányzati alkalmazott az emberről, nem igaz, Mr. Nye? Gondoltam, értékelni fogja a lehetőséget, hogy elmondja az igazságot, és helyre tegye az esetleges hamis vádakat. Nye mozdulatlan némaságba burkolózva ült. Teece megvonta a vállát, és előhúzott egy sárgásbarna mappát a táskájából. – Nekem így is jó, Mr. Nye. Akkor lépjünk tovább. Elmondaná nekem a saját szavaival, hogy mi történt pontosan a baleset reggelén? Nye megköszörülte a torkát. – Kilenc óra ötven perckor megtudtam, hogy kettes szintű riasztás lépett érvénybe az 5-ös biztonsági szintű laboratóriumban. – Kicsit túl sok ez a szám. Megmagyarázná? – Azt jelenti, hogy a labor belső biztonsága veszélybe került. Egy vegyvédelmi ruha megsérült. – Ki jelentette ezt? – Carson. Dr. Guy Carson. A rádió vészcsatornáján keresztül. – Értem – bólintott Teece. – Folytassa. – Azonnal a biztonsági központba siettem, értékeltem a helyzetet, aztán a kettes szintű riasztás idejére átvettem az irányítást a létesítmény felett. – Valóban? Még mielőtt értesítette volna dr. Singert? – pillantott Teece az igazgató felé. – Ez az előírás – felelte Nye határozottan. – És ön, dr. Singer, amikor meghallotta, hogy Mr. Nye átvette az irányítást, természetesen örömmel beleegyezett. – Természetesen beleegyeztem. – Dr. Singer – mondta Teece egy kissé élesebben –, egész délután a balesetről készült felvételeket néztem. Végighallgattam majd minden beszélgetést. Megtenné, hogy újra válaszol a kérdésemre? A szobában csend volt. – Nos – szólalt meg végül Singer –, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem örültem neki. De végül belementem. – Mr. Nye – folytatta Teece –, ön azt állítja, hogy az irányítás ideiglenes átvétele a cég előírása volt. Az én információim szerint azonban csak akkor köteles így tenni, ha megítélése szerint az igazgató képtelen megfelelően ellátni a feladatát. – Így van – felelte Nye. – Ilyenformán csak arra tudok következtetni, hogy volt oka azt gondolni, az igazgató nem megfelelően látja el a feladatát.


102

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Így igaz – ismételte meg Nye hosszú szünet után. – Ez abszurdum! – kiáltott fel Singer. – Semmi szükség nem volt erre a lépésre. Tökéletesen ura voltam a helyzetnek. Nye mozdulatlanul ült, arca mintha kővé dermedt volna. – Elmondaná – folytatta Teece nyugodtan –, hogyan jutott arra a következtetésre, miszerint dr. Singer képtelen kezelni a vészhelyzetet? Ez alkalommal Nye nem késlekedett a válasszal. – Úgy éreztem, dr. Singer túlságosan közel engedte magához az irányítása alatt álló embereket. Ő tudós ember, de túlságosan érzelmes, és rosszul kezeli a stresszt. Ha a vészhelyzetben az ő kezében lett volna a döntés, meglehet, hogy a végeredmény is egészen máshogy alakult volna. Singer felugrott a székéből. – Mi a baj azzal, ha az ember barátságos próbál lenni? – csattant fel. – Mr. Teece, nyilván ilyen rövid ismeretség után is egyértelmű az ön számára, hogy kivel áll szemben. Ez az ember megalomániás. Senki sem kedveli. Gyakorlatilag minden hétvégéjét a sivatagban tölti. Mindenki számára rejtély, hogy miért alkalmazza őt Scopes. – Ó, már mindent értek. – Teece látható élvezettel pillantott bele az aktáiba. Szándékosan nem törte meg a kényelmetlen csendet. Singer visszament az ablakhoz, és hátat fordított Nye-nak. Teece elővett egy tollat a zsebéből, és feljegyzett magának néhány dolgot. Aztán meglóbálta a tollat Nye szeme előtt. – Tudom, hogy maguknál az ilyesmi szigorúan tilos. Még az a szerencse, hogy rám nem vonatkoznak ezek a szabályok. Utálom a számítógépeket. – A tollat gondosan a zsebébe tette. – Mr. Singer – folytatta –, folytassuk talán a vírussal, amivel kísérleteznek. Az XFLU-val. A dokumentumok, amiket a rendelkezésemre bocsátottak, meglehetősen szűkszavúak. Arra lennék kíváncsi, mi teszi ezt a vírust annyira veszélyessé. – Ha rájönnénk – felelte Singer –, tudnánk mit kezdeni vele. – Tudnának mit kezdeni vele? – Úgy értem, biztonságossá tehetnénk. – Egyáltalán miért dolgoznak egy ennyire rettenetes patogénnel? Singer felé fordult. – Elhiheti, hogy nem ez volt a szándékunk. Az X-FLU ijesztő fertőzőkészsége voltaképpen a génterápiás módszerünk váratlan mellékhatása. A vírus átalakítása folyamatban van. Ha sikerül stabilizálnunk a végterméket, a patogén veszélyessége miatt nem kell aggódnunk. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Tragikus, hogy Rosalind a kísérlet korai stádiumában fertőződött meg. – Rosalind Brandon-Smith – ismételte meg a nevet Teece lassan. – Amint tudja, nem mondhatnám, hogy elégedettek vagyunk a boncolás lefolytatásával. – Minden előírást megfelelően követtünk – vágott közbe Nye. – A boncolást az ötös biztonsági szintű laboratóriumban végeztük, biztonsági öltözetben. A holttestet ezt követően elégettük, és a laboratórium teljes területét fertőtlenítettük. – Engem valójában a patológus jelentésének rövidsége aggaszt, Mr. Nye – mondta Teece. – A tömörsége ellenére azonban több dolog is rejtély számomra. Például, amennyire meg tudom ítélni, Brandon-Smith agya végső soron felrobbant. Halálakor viszont mégis a karanténban volt, távol minden orvosi segítségtől. – Nem tudtuk, hogy elkapta-e a betegséget – felelte Singer. – Hogyan lehetséges ez? Megkarmolta egy fertőzött csimpánz. Biztosan lettek volna antitestek a vérében. – Nem, az antitestek megjelenésétől a halál beálltáig eltelt idő… igen rövid lehet. – Úgy tűnik, aggasztóan rövid – vonta össze a szemöldökét Teece.


103

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Ne feledje, hogy ez az első alkalom, hogy egy emberi lény fertőződött meg az X-FLU vírussal. Remélhetőleg egyúttal az utolsó is. Nem tudtuk, mire számíthatunk. Emellett az X-FLU rendkívül virulensnek bizonyult. Mire megkaptuk a vérmintákat, Rosalind halott volt. – A vér… Ez volt a másik furcsaság a jelentést illetően. Úgy tűnik, jelentős belső vérzés lépett fel a halála előtt. – Teece az dossziéjára pillantott, és ujjával végigsimította a vonatkozó bekezdést. – Ezt nézze. A szerveit jóformán teljesen elborította a vér. A jelentés szerint az erei felmondták a szolgálatot. – Ez kétségtelenül az X-FLU-nak köszönhető – felelte Singer. – Nem ismeretlen a tünet. Az Ebola vírusnak is ugyanez a hatásmechanizmusa. – De a kórbonctani jelentés tanúsága szerint egyik fertőzött csimpánz sem produkált hasonló tüneteket. – A betegség nyilván másként hat az emberekre, mint a csimpánzokra. Nincs ebben semmi különleges. – Meglehet – lapozott egyet Teece. – De vannak még más érdekes dolgok is a jelentésben. Például, hogy az agyában meglehetősen magas koncentrációban találtak bizonyos ingerületátvivő anyagokat. Dopamint és szerotonint, hogy egészen pontos legyek. – Gondolom, ez is az X-FLU tünete – tárta szét a kezét Singer. Teece becsukta a mappáját. – A fertőzött csimpánzoknál azonban nem találtak ilyen magas értékeket. Singer felsóhajtott. – Mr. Teece, mire akar kilyukadni? Mindnyájan nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy a vírus milyen veszélyeket hordoz. Minden erőnket arra fordítjuk, hogy megpróbáljuk semlegesíteni. Az egyik kutatónk, Guy Carson kizárólag ezzel foglalkozik. – Carson. Igen, ő az, aki Franklin Burt helyére került. Miközben szegény dr. Burt a Featherwood Park szanatóriumban van. – Teece előrehajolt, és fojtott hangon folytatta. – Ismét csak egy furcsa dolog, dr. Singer. Beszéltem David Fossey-val, Franklin Burt orvosával. Az ő ereiből is szivárog a vér, és a dopamin-, illetve szerotoninszintje erősen megemelkedett. A szobára döbbent csend telepedett. – Jézusom – mondta dr. Singer. Szemei a távolba révedtek, mintha magában számításokat végzett volna. Teece felemelte mutatóujját. – De dr. Burt vérében nem találtak X-FLU antitesteket, pedig már hetek óta nincs itt, a Mount Dragonban, így ő nem kaphatta el a betegséget. A feszültség érezhetően csökkent. – Akkor ez csupán véletlen egybeesés – mondta Nye, és hátradőlt a kanapén. – Nem valószínű. Dolgoznak még más veszélyes patogénnel a laboratóriumban? Singer megrázta a fejét. – Tartunk lefagyasztva a szokásosból: van Marburgvírus, Zaire-Ebola és Lassa is, de egyik sem okoz őrületet. – Ez igaz – mondta Teece. – Nincs semmi más? – Az égvilágon semmi. Teece a biztonsági igazgató felé fordult. – Mi történt egészen pontosan dr. Burttel? – Dr. Singer javasolta az elmozdítását – felelte egyszerűen Nye. – Dr. Singer? – fordult Teece az igazgató felé. – Kezdett zavarttá és izgatottá válni. – Singer habozott. – Barátok voltunk. Szokatlanul érzékeny ember volt, rendkívül szívélyes és törődő. Bár nem sokat beszélt


104

HALÁLOS KÍSÉRLET

róla, úgy hiszem, nagyon hiányzott neki a felesége. Az itt dolgozók számottevő stressznek vannak kitéve… Szükség van egy bizonyos keménységre, ami belőle hiányzott. Ez tette be neki a kaput. Amikor felfigyeltem nála a kezdeti paranoia jeleire, azt tanácsoltam, hogy szállítsák az Albuquerque General Kórházba megfigyelésre. – A stressz tette be neki a kaput – motyogta magában Teece. – Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de amiről beszámolt, az nem tűnik egyszerű idegösszeomlásnak. – Teece vetett egy pillantást nyitott aktatáskájára. – Ha jól tudom, dr. Burt öt év alatt szerezte meg az orvosi diplomáját és a doktori fokozatot a John Hopkins Egyetemen. Vagyis éppen feleannyi idő alatt, mint amennyibe normál körülmények között ez került volna. – Igen – mondta Singer –, briliáns elme volt… vagyis még mindig az. – Aztán, ami a múltját illeti, dr. Burt kórházi gyakorlatának egy részét a Harlem Meer Kórház sürgősségi osztályán töltötte, ami a Keleti 155. utca 944. alatt található. Járt már arrafelé? – Nem – felelte Singer. – Az ott élőket a rendőrök csak hulladéknak nevezik, ezzel is hangsúlyozva, hogy arrafelé az emberi életnek csak annyi értéke van, mint egy műanyag pohárnak. Amit dr. Burt csinált, azt a gyakornokok egymás között speckó harminchatosnak hívják. Harminchat óra ügyelet a sürgősségin, tizenkettő szabad, aztán egy újabb harminchat órás műszak. És ez így ment minden áldott nap három hónapon keresztül. – Erről nem tudtam – mondta Singer. – Nem beszélt sokat a múltjáról. – A rezidensi idejének első két évében dr. Burtnek sikerült megírnia egy négyszáz oldalas monográfiát, Anyagcsere-folyamatok címmel. Remek szakkönyv lett belőle. Ugyanez idő alatt vált el az első feleségétől, ami nyilván szintén megviselte. Teece szünetet tartott, aztán hangosan folytatta. – És maga azt akarja bemesélni nekem, hogy ez az ember nem bírta a stresszt? – Felnevetett, de az arcáról még az előtt eltűnt a mosoly árnyéka, hogy a nevetés hangja elhalt volna. Senki nem szólt egy szót sem. A nyomozó egy pillanat múlva felállt. – Uraim, nem rablom tovább az idejüket. Mára végeztünk. – A diktafont és a mappát az aktatáskájába tette. – Lesz még miről beszélnünk, ha kikérdeztem a stáb tagjait is. – Félszeg mosollyal vakarta meg hámló orrát. – Van, aki lebarnul, és van, aki leég – mondta. – Azt hiszem, én az utóbbi kategóriába tartozom.

Az éj leple borult Cleveland River Pointe nevű elővárosában, a Church Street és a Sycamore Terrace sarkán álló fehér deszkaburkolatos házra. Enyhe májusi szellő borzolta a fák leveleit. A távolból kutyaugatás és egy vonat kürtje törte meg a környék titokzatos csendjét. A második emeleti tetőablakból kiszűrődő fény nem az a meleg, sárga fény volt, amely az utca többi házának ablakában pislákolt. Ennek tompa kék színe volt. Hasonlított a tévé vibráló fényéhez, de a színe és a fényereje állandó volt. Ha egy járókelő megállt volna az ablak alatt, halk csipogást és a számítógép billentyűzetének tompa kopogását hallhatta volna. De senki sem sétálgatott a csendes járdán. A szobában apró alak ült. A háta mögött csupasz fal látszott, amelyben egyszerű faajtó állt. A többi falat fémállványok borították. Az állványokon egészen a mennyezetig nyáklapok sorakoztak már-már kínos rendben. A nyáklapok között monitorokat, RAID rendszerbe kapcsolt merevlemezeket és mindenféle berendezést lehetett látni, amelyekre kisebb országok kormányai szívesen rátették volna a kezüket: háló-


105

HALÁLOS KÍSÉRLET

zatfigyelőket, faxlehallgató berendezéseket, képlopókat, jelszófeltörő egységeket és mobiltelefon-lehallgatókat. A szobában forró fém és ózon szaga terjengett. A rekeszek között vastag kábelkötegek lógtak, mintha csak óráskígyók lettek volna. Az alak megmoccant, amitől kerekes széke megnyikordult. Sorvadt kar nyúlt a kerekes szék karfájára szerelt, saját készítésű billentyűzet felé. Egyetlen görbe ujj feszült ívbe a kék fényben, majd a billentyűzet puha gombjait kezdte nyomkodni. Aztán a gyorstárcsázás halk csipogó hangja hallatszott. Az egyik állványon bekapcsolt egy monitor. A képernyőn számítógépes kódsor és egy céges logó futott végig. Az ujj egy sor nagyméretű, színekkel jelölt gomb felé mozdult, és megnyomta az egyiket. A másodpercekből csendben percek lettek. A tolószékben ülő alak nem hitt a számítógépes rendszerek nyers erővel vagy algoritmusátfordítással való feltörésében. Ehelyett egy kis programot használt, amely az internet és a cég belső hálózatának csatlakozási pontjához épült be, amely a biztonsági rendszert kijátszva a header packettel hatolt be a szerverbe. A képernyő hirtelen felvillant, és gépi kód egész áradata töltötte be a monitort. A sorvadt kar újra felemelkedett, és gépelni kezdett. Először lassan, majd valamivel gyorsabban ütötte be a hexadecimális gépi kód szegmenseit. Néha állt csak meg, hogy megvárja a gép válaszát. A képernyő pirosra váltott, és a „GeneDyne Online Hálózat – Karbantartás” szavak jelentek meg a szeme előtt néhány menüpont kíséretében. Újra sikerült áthatolnia a GeneDyne tűzfalán. Az elsorvadt kar harmadszor is felemelkedett, és elindított két egymással szoros kapcsolatban működő programot. Az első ideiglenesen blokkolja az operációs rendszer egyik fájlját, így a másik tevékenységét a rendszer egyszerű karbantartási rutinnak véli majd. A második program egy biztonságos csatornát hoz létre a Mount Dragon központi hálózatán. A kerekes székben ülő alak türelmesen várakozott, míg a program utat tört magának a hálózati hidakon és vezetékeken. Végül halk csipogás hallatszott, és az üzenet útját jelző adatok jelentek meg a képernyőn. A kar ismét a billentyűzet felé nyúlt, és a modem csipogása töltötte be a szobát. Egy újabb képernyő kapcsolt be, és gyors, láthatatlan kezek gépelte mondat jelent meg rajta: – Azt mondta, egy órával ezelőtt hív. Nem könnyű tartani az ütemtervet, ha közben arra kell várnom, hogy jelentkezzen. Az aszott ujj bepötyögte a választ a billentyűzeten: – Professzor úr, imádom, amikor így osztja az igazságot. Inkább mutasson valamit! Átküldhetné például azt a spéci képletet! – Már késő. Már biztosan nincs a laborban. Az ujj megint a billentyűzet felé nyúlt. – Ne legyen kishitű! Dr. Carsonnak biztosan van egy másik számítógépe is a szobájában. Ott talán elérhetjük, hogy csak ránk figyeljen. De tartsuk magunkat a szabályokhoz! – Rendben. Csináljuk!


106

HALÁLOS KÍSÉRLET

Az ujj megnyomott egy gombot, és egy újabb készenlétben álló parancssort indított el, amely anonim oldalakat küldött Guy Carsonnak a Mount Dragon hálózatán keresztül. Korábbi beszélgetésük alapján Mime úgy döntött, hogy ezúttal nem használja a szokásos üdvözlő képernyőt. Attól tartott, hogy Carson esetleg kikapcsolja a számítógépét, amint meglátja a pantomimszínészes lógót. Egy pillanat múlva meg is érkezett a válasz az új-mexikói sivatagból. – Itt Guy. Ki van ott? Az ujj megnyomta az egyik színes billentyűt, amely egy előre elkészített üzenetet küldött a hálózaton keresztül. – Ki lenne? Hadd mutatkozzam be újra: Mime vagyok, a hírnök. Levine profeszszort hoztam el magának. – Egy újabb billentyű lenyomásával Levine-t is bekapcsolta a beszélgetésbe. – Felejtse el – válaszolt azonnal Carson. – Takarodjon a hálózatból! – Guy, kérem, Charles Levine vagyok. Várjon egy pillanatot! Hallgasson meg. – Nem. Újraindítom a gépet. Mime megnyomott egy gombot, és egy újabb üzenet villant fel a képernyőn. – Csak egy aprócska pillanat, öregem. Itt most Mime diktál. Mi uraljuk a hálózatot. Egy kicsit megbuheráltam a hálózati csomópontot, így ha megszakítja a kapcsolatot, azzal beindítja a belső riasztórendszert. Akkor pedig magyarázkodhat dr. Scopesnak Attól tartok, az egyetlen módja, hogy megszabaduljon Mime-tól az, ha meghallgatja a mi jó professzorunk mondandóját. Most pedig ide figyeljen, cowboy! A professzor kérésére létrehoztam egy csatornát, amin keresztül hívhatja őt. Ha bármikor el akarná érni, csak küldjön egy chatüzenetet saját magának Úgy bizony, saját magának! Ez el fog indítani egy kommunikációs háttérprogramot, amit a hálózaton rejtettem el. A program segítségével telefonos kapcsolatot létesíthet a mi drága professzorunkkal, feltéve ha a laptopja a hálózathoz van csatlakoztatva. Most pedig átadnám a terepet Levine professzornak. – Levine, ha azt gondolja, hogy így meg tud győzni, akkor nagyon téved. Veszélybe sodorja az egész karrieremet. Semmi közöm sincs magához meg a keresztes hadjáratához, akármi legyen is a célja. – Nincs más választásom. Az a vírus öl. – A mi laboratóriumunk a legbiztonságosabb az egész világon… – Úgy tűnik, mégsem eléggé. – Ez egy ostoba baleset volt – A legtöbb baleset ilyen. – Felbecsülhetetlen értékű orvosi kutatást végzünk, amely évente milliók életét mentheti meg. Ne mondja nekem, hogy amit teszünk, az rossz. – Guy, én hiszek magának. De akkor minek szórakoznak egy ilyen veszélyes vírussal? – Nézze, épp ez az egész probléma lényege: megpróbáljuk semlegesíteni. Megpróbáljuk ártalmatlanná tenni. Most pedig lépjen ki a hálózatból! – Várjon még. Mi ez az orvosi csoda, amit említett? – Nem beszélhetek róla.


107

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Akkor legalább erre válaszoljon: megváltoztatja ez a vírus az emberi csírasejt DNS-ét, vagy csak a szöveti sejtekét manipulálja? – Igen, megváltoztatja a csírasejtet. – Tudtam! Guy, komolyan azt gondolja, hogy joga van megváltoztatni az emberiség génállományát? – Ha ezzel jobbá teszem, miért ne? Ha ezzel az emberi faj örökre megszabadulna egy szörnyű betegségtől, nem látom be, mitől lenne ez erkölcstelen. – Miféle betegségről beszél? – Semmi köze hozzá. – Értem. A vírust használják a genetikai változás előidézéséhez. Ez a vírus végzetes? Ki tudná irtani az egész emberiséget? Válaszoljon erre, és már itt sem vagyok. – Nem tudom. Az emberekre gyakorolt hatása járványtani szempontból nem ismert, de a csimpánzok halálozási aránya 100%. Nagyon óvatosak vagyunk vele. Különösen most… – Cseppfertőzéssel terjed? – Igen. – Mennyi a lappangási ideje? – A vírustörzstől függően egy nap és két hét között van. – És mennyi idő telik el az első tünetek és a halál beállta között? – Ezt lehetetlen pontosan megmondani. Lehet, hogy csak percek, de lehet több óra is. – Percek? Édes istenem! És hogyan öl? – Már elég kérdésre válaszoltam. Hagyjuk abba. – Hogyan öl? – Jelentősen megnövekszik a gerincvelői folyadék mennyisége, ami ödémához és az agyi szövet vérzéséhez vezet. – Ez elég végzetesnek hangzik. Hogy hívják? – Most már elég, dr. Levine. Nem válaszolok több kérdésre. Takarodjon a hálózatból, és ne hívjon többé. A kis házban a Church és a Sycamore sarkán az ujj finoman megnyomott néhány billentyűt. Az egyik képernyő jelezte, hogy a háttérben futó program megszakítja a kommunikációt, és elhagyja a GeneDyne hálózatát. A másik képernyőn Levine dühödt üzenete jelent meg. – A francba! Megszakadt a kapcsolat! Mime, több időre van szükségem. Az ujj válaszolt. – Nyugi, professzor! A lelkesedése lesz a végzete. És most térjünk rá a másik dologra. Helyezze készenlétbe a számítógépét. Küldök egy érdekes kis fájlt. Amint látja, természetesen meg tudtam szerezni az információt, amit kért. Meglehetősen különleges kihívás volt, és meg lenne döbbenve, ha tudná, mennyi telefonálásba került. Attól tartok, egy bizonyos Mrs. Harriet Smythe a minnesotai Northfieldből eléggé fel lesz háborodva, amikor a jövő hónapban megkapja a telefonszámláját.


108

HALÁLOS KÍSÉRLET

Az ujj megnyomott még egypár billentyűt, és megvárta, míg a fájl letöltődik. Aztán mindkét képernyő elsötétült. Egy pillanatra az egyetlen hang a szobában a proceszszorok hűtőventilátorainak zizegése volt. A nyitott ablakon keresztül a kinti meleg éjszakából behallatszott még egy magányos tücsök ciripelése is. Aztán egy öblös nevetés törte meg a csöndet. Egyre hangosabb ziháló nevetés rázta az elsorvadt, öszszeaszott testet a kerekes székben.

A séf a Mount Dragonban – egy Ricollini nevű olasz – mindig maga szolgálta fel a főfogást, csak hogy fürdőzhessen a bókokban. Ennek köszönhetően a vacsora felszolgálása förtelmesen lassú volt. Carson az egyik középső asztalnál ült Harperrel és Vanderwagonnal. Kezdte feladni a küzdelmet makacs fejfájásával. Scopes nyomása ellenére alig jutott valamire aznap; gondolatai egyre csak Levine üzenete körül jártak. Azon töprengett, hogy az ördögbe tudott Levine betörni a GeneDyne rendszerébe, és hogy miért pont vele akart kapcsolatba lépni. Legalább senkinek nem tűnt föl, gondolta. Már amennyire ezt meg lehet állapítani. Az alacsony termetű olasz séf széles mozdulattal Carsonék asztalára helyezte a tányérokat, és várakozó arccal hátralépett. Carson gyanakodva nézett maga elé. Az étlapon az állt: krézli. Ez alapján valami kenyérszerűre számított, de amit elé tettek, az inkább valamilyen állat fura kinézetű belsőségének tűnt. – Nagyszerű! – kiáltott fel Harper, olvasva a séf várakozó tekintetéből. – Igazi mestermű! Az olasz boldogságban úszó arccal enyhén meghajolt. Vanderwagon csendben fényesítgette az evőeszközét a szalvétájával. – Egészen pontosan mi ez? – érdeklődött Carson. – Animella con marsala e funghi! – kiáltott fel a séf. – Borjúfodor borral és gombával. – Borjúfodor? – kérdezett vissza Carson. A férfi arcán zavart kifejezés jelent meg. – Nem érthető? Borjúfodor. – Úgy értettem, pontosan melyik része ez a marhának… Harper hátba vágta. – Vannak dolgok, amikkel kapcsolatban jobb nem kérdezősködni, barátom. Az olasz zavartan elmosolyodott, majd visszatért a konyhába. – Alaposabban is mosogathatnának – motyogta Vanderwagon. Megtörölgette a borospoharat, a fény felé tartotta, majd tovább folytatta a tisztogatást. Harper egy pillantást vetett a terem túlsó oldala felé, ahol Teece ebédelt egymagában. Kifinomult modora már-már a tökéletesség karikatúrájának tűnt. – Veled már beszélt? – suttogta Harper Carsonnak. – Nem. És veled? – Lyukat beszélt a hasamba ma reggel. – Miket kérdezett? – fordult felé Vanderwagon. – Csak egy csomó ravasz kérdést a balesettel kapcsolatban. Ne tévesszen meg a kinézete. A fickó egyáltalán nem hülye. – Ravasz kérdéseket… – tűnődött Vanderwagon, miközben újra a kezébe vette a kését, és alaposan megtörölgette. Aztán az asztalra helyezte, és gondosan a villa mellé igazította. – Miért nem adnak itt soha egy jó kis sztéket? – panaszkodott Carson. – Sohasem tudom, hogy mit eszem.


109

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Örülj neki, hogy felfedezheted a nemzetközi konyha világát – mondta Harper, miközben kettévágta a borjúmirigyet, és a szájába tömött egy falatot. – Kiváló – dicsérte teli szájjal. Carson is tett egy tétova kísérletet. – Hé, ez nem is rossz – mondta. – Nem olyan, amilyennek a neve alapján képzeltem. Bár a reklámok sohasem mondanak igazat. – Hasnyálmirigy – vetette oda Harper. Carson majdnem leejtette a villáját. – Köszönöm szépen. – Milyen ravasz kérdéseket? – kérdezte Vanderwagon. – Nem beszélhetek róla – kacsintott Harper Carsonra. Vanderwagon feléje fordult, és átható tekintettel bámulta. – Rólam, mi? – Nem, Andrew, nem rólad. Persze, szóba kerültél te is… Végtére is, te az események közvetlen közelében voltál. Vanderwagon érintetlenül tolta el maga elől a tányérját. Nem szólt egy szót sem. Carson előrehajolt. – Ez tényleg egy marha hasnyálmirigyéből készült? Harper újabb falatot tömött a szájába. – Kit érdekel? Ez a Riccolini bármit el tud készíteni. De téged miért zavar ez? Felétek bikaherét esznek, nem? – Soha hozzá sem nyúltam – mondta Carson. – Néha a haveroknak feltálaltuk viccből. – Ha a jobb szemed megbotránkoztat… – mondta Vanderwagon. A másik kettő felé fordult. – Te megtértél? – kérdezte Harper. – Igen. … vájd ki azt! – fejezte be a bibliai idézetet Vanderwagon. Kényelmetlen csend lett. – Jól érzed magad, Andrew? – kérdezte Carson. – Ó, igen – felelte Vanderwagon. – Emlékszel a biológia alapozó kurzusra az egyetemen? – kérdezte Harper. – A Langerhans-szigetekre? – Fogd már be… – figyelmeztette Carson. – A Langerhans-szigetek – folytatta Harper – a hasnyálmirigy hormonokat kiválasztó sejtcsoportjai. Szerinted láthatók szabad szemmel is? Vanderwagon a tányérját bámulta, aztán lassan kezébe vette a kést, és gondosan kettévágta a borjúmirigyet. Ujjai közé fogott egy darabkát, és körültekintően tanulmányozta az imént ejtett bemetszést, aztán visszaejtette a falatot a tányérjába. Szószos gombadarabkák fröccsentek a fehér térítőre. Egy kevés vizet öntött a szalvétájára, félbehajtotta, és gondosan megtörölte a kezét. – Nem – mondta. – Mit nem? – Nem lehet látni őket. – Ha Riccolini meglátná, hogy játszunk az étellel, tutira megmérgezne minket – kuncogott Harper. – Mit mondasz? – szólt Vanderwagon emelt hangon. – Nyugi, csak vicceltem. – Nem neked mondtam – mondta Vanderwagon. – Hozzá beszélek! Megint elhallgatott. – Igen, uram, megteszem! – kiáltotta Vanderwagon. Ahogy felálltában hátralökte a székét, hirtelen minden szempár rá szegeződött. Nyújtott karjai szorosan a testéhez simultak, az egyikben villa, a másikban kés. Lassan felemelte a villát, és az arca felé fordította. Minden mozdulat kiszámítottnak, már-már ünnepélyesnek tűnt. Olyan volt, mintha egy falatot készült volna bekapni az üres villáról.


110

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Andrew, most mire készülsz? – nevetett fel Harper idegesen. – Nézzétek már, mit csinál ez az őrült! Vanderwagon néhány centivel feljebb emelte a villát. – Az isten szerelmére, ülj már le! – mondta Harper. A villa fogai meg-megremegtek Vanderwagon kezében, ahogy egyre közelebb került az arcához. Carson egy pillanattal az előtt döbbent rá, hogy mire készül a kutató, mint hogy megtörtént volna. Vanderwagon szeme sem rezzent, ahogy a villa hegyét egyik szemének szaruhártyájához érintette. Aztán lassú, megfontolt mozdulattal a szemébe nyomta a villát. Egy pillanatra Carson ijesztően tisztán látta, ahogy a szaruhártya enged a villa nyomásának, aztán olyan hangot hallott, mint amikor valaki egy szőlőszemre lép, és erős sugárban tiszta folyadék spriccelt az asztalra. Carson a karja után nyúlt, és megpróbálta visszarántani. A villa kicsúszott a szemgödréből, és hangos csörömpöléssel a földre esett. Vanderwagon magas, éles hangon felsikoltott. Harper talpra ugrott, hogy segítsen, de Vanderwagon felé suhintott a késsel, és a kutató visszahanyatlott a székébe. Harper hitetlenkedve bámulta az egyre terjedő vörös csíkot a mellkasán. Vanderwagon újra előrelendült, de Carson közbelépett, és öklével a gyomorszájára célzott. Vanderwagon készült az ütésre, hirtelen oldalra fordult, így Carson ökle célt tévesztve félrecsúszott Vanderwagon csípőcsontjáról. Egy pillanattal később Carson erős ütést érzett a halántékán. Hátratántorodott, megrázta a fejét, és magában káromkodva konstatálta, hogy alábecsülte a férfit. Ahogy kitisztult előtte a világ, és meglátta, hogy Vanderwagon támadásba lendül, feléje lendítette a jobbját, és a kutató halántékát vette célba. Vanderwagon feje oldalra bicsaklott, és a férfi a földre zuhant. Carson megragadta a kezét, amelyben a kést tartotta, és addig verte a földhöz, míg el nem engedte az evőeszközt. Vanderwagon érthetetlen szavakat ordítva előrelendült, sérült szeméből folyadék szivárgott. Carson bevitt még egy rövid, célzott ütést az állára, amitől a férfi oldalra gördült, és zihálva, mozdulatlanná merevedve feküdt. Carson óvatosan engedett a szorításán, és most először meghallotta az óriási hangzavart maga körül. A keze a szívverése ritmusában lüktetett. A többi vacsorázó mind odagyűlt, és körbeállták az asztalt. – Az egészségügyi személyzet már úton van – mondta valaki. Carson felnézett Harperre, aki bólintott. – Jól vagyok – zihálta, miközben egy véres szalvétát szorított a mellkasához. Carson aztán egy érintést érzett a vállán, és Teece keskeny, hámló arca került a látókörébe. Az ellenőr Vanderwagon mellett térdelt. – Andrew? Vanderwagon ép szemével Teece-re fókuszált. – Miért tette ezt? – kérdezte a nyomozó, hangjában együttérzéssel. – Miről beszél? Teece lebiggyesztette az ajkát. – Ne is törődjön vele – mondta halkan. – Folyton beszélnek… – Értem – mondta Teece. – Vájd ki… – Ki mondta, hogy vájja ki? – Vigyenek ki innen! – üvöltötte hirtelen Vanderwagon. – Pontosan ezt fogjuk tenni – szólalt meg Mike Marr, miközben átfurakodott az asztal körül állók között, és félretolta Teece-t. Két egészségügyis egy hordágyra emelte Vanderwagont. Az ellenőr követte a kis csapatot az ajtó felé. A hordágy fölé hajolva duruzsolt a kutató fülébe: – Ki mondta? Mondja meg nekem, kicsoda!


111

HALÁLOS KÍSÉRLET

Az orvos azonban már bele is nyomott egy tűt Vanderwagon karjába, és a kutató ép szeme fennakadt, ahogy az erős nyugtató hatni kezdett.

A stúdió zöld szobájában semmi zöld sem volt. Inkább halványsárgának lehetett volna nevezni. Egy kanapé és több karosszék sorakozott a fal mellett, középen pedig egy összekarcolt Bauhaus stílusú dohányzóasztal állt a People, a Newsweek és az Economist magazinok számaival telepakolva. A távolabbi sarokban álló asztalon egy kancsó túlfőtt kávé volt műanyag poharakkal, kissé állott kinézetű tejszínnel és egy rendezetlen kupac édesítővel. Levine úgy döntött, nem kísérletezik a kávéval. A kanapén fészkelődve újra körülnézett. Rajta és Toni Wheeleren, a cég médiaügyi tanácsadóján kívül csak a sápadt, kockás zakós férfi volt a szobában. A férfi megérezte, hogy Levine őt nézi, felpillantott, aztán selyem zsebkendőjével izzadt homlokát törölgetve félrefordította a tekintetét. Kezében Barrold Leighton Merjünk mások lenni című kötetét szorongatta. Toni Wheeler valamit a fülébe súgott, és Levine megpróbálta kivenni a szavait. – …hiba volt – mondta a nő. – Nem szabadna itt lennünk, és ezt te is tudod. Ez nem az a fajta a hely, ahol tanácsos mutatkoznod. Levine felsóhajtott. – Ezt már ezerszer megbeszéltük – suttogta. – Mr. Sanchez érdeklődik az ügyünk iránt. – Sanchezt a botrányon kívül semmi más nem érdekli. Mi értelme fizetni engem, ha sohasem fogadod meg a tanácsaimat? Most arra lenne szükség, hogy az imázsodat erősítsük. Olyannak kell lenned, mint egy méltóságteljes arisztokratának. Egy államférfinak, aki hadjáratot folytat a veszélyes tudomány ellen. Erre itt most semmi szükséged nincs. – Arra van szükségem, hogy minél többen halljanak – felelte Levine. – Az emberek tudják, hogy igazat mondok. És az elmúlt hetekben nagy lépéseket tettem. Ha ezt meghallják – ütögette meg zakójának belső zsebét –, mindenki tudni fogja, mi is az a veszélyes tudomány. Wheeler a fejét csóválta. – A fókuszcsoportos kutatásunk szerint az emberek kezdik úgy látni, hogy egy különc vagy. A pereskedés, de különösen az a GeneDyne-ügy, kockára teszi a hitelességedet. – A hitelességemet? Lehetetlen! – Ismét összetalálkozott a tekintete az izzadó férfiéval. – Fogadni mernék, hogy ez maga Barrold Leighton – suttogta Levine. – Biztosan azért van itt, hogy az új könyvét reklámozza. Valószínűleg még sohasem szerepelt a tévében. Merjünk mások lenni… Nem biztos, hogy ő a megfelelő ember ennek a gondolatnak a terjesztésére. – Ne tereld el a témát. A hitelességedet kérdőjelezték meg. A katedrád a Harvardon és a munkád a Holokauszt Alapítványnál már nem elegendő. Újra át kellene gondolnunk ezt, mentenünk kell, ami még menthető, és változtatnunk kell a megítéléseden. Charles, utoljára kérlek, ne csináld ezt. Egy nő dugta be a fejét az ajtón. – Levine, kérem! – mondta színtelen hangon. Levine felállt, rámosolygott a tanácsadójára, aztán a nő után indult a sminkszobába. Menteni, ami menthető… – gondolta Levine, ahogy a kozmetikus leültette a székbe, és hozzálátott a sminkeléshez. Toni Wheeler szavai inkább katonai parancsnokra vallottak, semmint médiatanácsadóra. A nő okos volt, és intelligens, de a szíve mélyén mégiscsak egy marketingszakember. Képtelen megérteni, hogy neki nem szokása meghátrálni a harc elől. Emellett pedig eldöntötte, hogy szüksége van egy ilyen eszközre. A sajtó alig reagált a Novo Druzsina-i balesetre. Azt gondolták,


112

HALÁLOS KÍSÉRLET

hogy túlságosan régen és nagyon messze történt. Sammy Sanchez reggeli műsorát Bostonból sugározzák, de egy csomó független adó átvette az egész országban. Nem a legnagyobb ász, de a célnak megfelel. Megtapogatta a zakója zsebében lapuló két borítékot. Magabiztos volt, és derűlátó. A helyzet nagyon jónak ígérkezett.

A C Stúdió tipikus tévéstúdió volt: viktoriánus bútorokat utánzó sötét tapéták és mahagóniszékek, amelyeket mennyezeti lámpák, kamerák és temérdek kábel vett körül. Levine jól ismerte a másik két meghívottat is: Finley Squirest, a gyógyszeripar öltönybe bújtatott pitbullját, és Theresa Court fogyasztóvédelmi aktivistát. Ők már elmondhatták a magukét a műsor első felében, de Levine kifejezetten élvezte ezt a hátrányt. Óvatosan kerülgetve a kábeleket, végigsétált a betonpadlón. Maga Sammy Sanchez egy forgószéken ült a kerek asztal távolabb eső oldalán. Szikár, ragadozószerű arca Levine-t fürkészte. Intett neki, hogy üljön le, épp mikor a visszaszámlálás a műsor második feléhez elkezdődött. Amint elkezdődött az élő felvétel, Sanchez röviden bemutatta Levine-t a másik két vendégnek és a nagyjából kétmillió nézőnek, aztán Squiresnek adta át a szót. A sminkszobában lévő monitoron Levine az imént láthatta, ahogy Squires a génsebészet jótékony hatásairól szónokolt. Levine már alig bírta türtőztetni magát. Olyan volt, mint egy csúcsformában lévő ökölvívó, aki épp a ring felé közelít. – A gyerekének netán Tay-Sachs-szindrómája van? – tette föl most Squires a költői kérdést a nézőknek. – Esetleg sarlósejtes anaemiája? Vagy hemofiliája? – Aggódó arccal bámult a kamerába. Aztán anélkül, hogy ránézett volna, Levine felé intett. – Dr. Levine megtagadná öntől a jogot, hogy meggyógyíthassa a gyerekét. Ha rajta múlna, több millió beteg embernek, akik meggyógyulhatnának genetikai betegségükből, tovább kellene szenvedniük. Leengedte a hangját, és szünetet tartott. – Dr. Levine a szervezetének a Genetikai Szabályozásért Alapítvány nevet adta. De ne dőljenek be neki. Ez valójában nem egy alapítvány, hanem egy olyan szervezet, amely azért lobbizik, hogy megfossza önöket a génsebészet csodálatos vívmányaitól. Megtagadja maguktól a választás jogát. Szenvedést okoz a gyerekeiknek. Sammy Sanchez megfordult a székével, és egyik szemöldökét felvonva Levine-re nézett. – Dr. Levine? Igaz ez? Megtagadná a gyógyulás lehetőségét a gyermekemtől? – Természetesen nem – mondta Levine arcán nyugodt mosollyal. – Képzettségemet tekintve genetikus vagyok. Végtére is, ahogy azt nemrégiben nyilvánosságra hoztam, én voltam az X-RUST kukorica egyik feltalálója, bár mostanáig tartózkodtam attól, hogy profitáljak a találmányból. Dr. Squires durván eltorzítja a tényeket. – Lehetséges, hogy képzettségét tekintve genetikus, de nem gyakorolja a hivatását – folytatta Squires. – A génsebészet útja a remény, dr. Levine-é pedig a kétségbeesés. Amit ő „óvatos konzervatív megközelítésnek” nevez, az valójában nem más, mint a modern tudománnyal szemben táplált gyanakvás. Mintha csak a középkorban lennénk. Theresa Court mondani akart valamit, de aztán elhallgatott. Levine vetett feléje egy pillantást, de a nő miatt nem aggódott különösebben. Tudta, hogy a győztes mellé fog állni, akárhogy alakulnak is a dolgok. – Azt hiszem, dr. Levine a genetikai kutatásokban részt vevő cégek nagyobb felelősségét szorgalmazza – mondta Sanchez. – Igazam van, doktor úr?


113

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Ez is része a megoldásnak – felelte Levine elégedetten amiatt, hogy lám, a sokszor hangoztatott üzenete célba ért. – De határozottabb kormányzati ellenőrzésre is szükség van. Mostanában úgy tűnik, a cégek tetszésük szerint, szinte ellenőrzés nélkül babrálhatnak emberi, állati és növényi génekkel vagy vírusok génállományával. Elképzelhetetlenül fertőző patogéneket állítanak elő laboratóriumi körülmények között. Csak egyetlen kis baleset kell egy világméretű katasztrófához. Squires végre Levine felé fordította megvető tekintetét. – Határozottabb kormányzati ellenőrzés… Több szabályozás, több bürokrácia – ezek mind megfojtják a szabad vállalkozás szellemét. Pontosan ez az, amire nincs szüksége ennek az országnak. Dr. Levine is kutató. Neki tudnia kellene. És ő mégis makacsul ragaszkodik ezekhez a valótlanságokhoz, és a génsebészettel kapcsolatos hazugságaival riogatja az embereket. Levine elérkezettnek látta az időt. – Dr. Squires megpróbál olyan színben feltüntetni, mintha csaló volnék – mondta Levine. Benyúlt a zakója alá, és kitapogatta a belső zsebét. – Hadd mutassak valamit. Előhúzott egy élénkvörös borítékot, és a kamerák felé tartotta. – Mint mikrobiológus professzor, dr. Squires teljességgel elfogulatlan. Kizárólag az igazság érdekli. Levine kissé megrázta a lezárt borítékot, remélve, hogy Toni Wheeler a zöld szobából követi az eseményeket. A vörös boríték zseniális ötlet volt. Tudta, hogy a kamerák a borítékra fókuszálnak, és hogy számtalan néző lélegzet-visszafojtva várja, hogy megtudja, mi van benne. – Mit szólnának, ha azt mondanám önöknek, hogy ebben a borítékban bizonyítékot találnak arra, hogy a GeneDyne – a világ egyik legnagyobb génsebészettel foglalkozó cége – negyedmillió dollárt fizetett dr. Squiresnak? És ha hozzátenném, hogy ezt a tényt még a saját egyeteme előtt is eltitkolta? Ez esetleg megkérdőjelezné az elfogulatlanságát? Squires elé, az asztalra helyezte a borítékot. – Nyissa ki, kérem – mondta –, és mutassa meg a tartalmát a kameráknak. Squires a borítékra meredt. Nem fogta fel, hogy csapdába esett. – Ez abszurdum – szólalt meg végül, és egyetlen mozdulattal lesöpörte a borítékot az asztalról. Levine alig merte elhinni, hogy ekkora szerencséje van. Győzedelmes mosollyal fordult a kamerák felé. – Látják? Pontosan tudja, hogy mi van a borítékban. – Ez merőben szakmaiatlan viselkedés – csattant fel Squires. – Rajta – noszogatta Levine –, nyissa csak fel! A boríték a földön heveit, és Squiresnak le kellett volna hajolnia, hogy felvegye. Akármit tesz is, Finley Squiresnak befellegzett – gondolta Levine. Ha azonnal felnyitotta volna a borítékot, megőrizhette volna a hitelességét. Sanchez az egyik kutatóról a másikra nézett. Squires kezdte felfogni, hogy mi történt vele. – Ez a legaljasabb támadás, amit valaha is láttam – mondta. – Dr. Levine, szégyellhetne magát! Squires már reménytelen helyzetben volt, de még küzdött. Levine előhúzott egy másik borítékot a zsebéből. – Ebben a borítékban pedig, dr. Squires, a GeneDyne Mount Dragon néven ismert titkos génsebészeti laboratóriumának legújabb fejlesztésével kapcsolatos információkat talál. A fejlesztések rendkívül felkavaróak, és minden kutató érdeklődésére számot tartanak, akik az emberiség magasabb szintű szempontjait tartják szem előtt.


114

HALÁLOS KÍSÉRLET

A második borítékot is Squires elé helyezte. – Ha a másikat nem hajlandó felbontani, legalább ezt nyissa ki. Legyen ön az, aki a világ elé tárja a GeneDyne veszélyes tevékenységét. Bizonyítsa be, hogy nincs érdekeltsége a cégben. Squires mereven ült a székén. – Nem hagyom, hogy intellektuális terroristák megfélemlítsenek. Levine szíve hevesen dobogott. Ez már majdnem túl jó ahhoz, hogy igaz legyen: a fickó még ezek után is lépre ment. – Én nem nyithatom ki – mondta Levine. – A GeneDyne közel kétszázmillió dollárra perelte be az alapítványomat, csak hogy elhallgattasson. Valaki másnak kell megtennie. A boríték az asztalon hevert, minden kamera rá fókuszált. Sanchez megpördült a székével, és egyik vendégéről a másikra nézett. Court odanyúlt, és felkapta a borítékot. – Ha senki sem meri kinyitni, majd megteszem én. Szép volt, Theresa, gondolta Levine. Tudta, hogy a nő nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy szerepet kaphat a drámában. A borítékban egyetlen fehér lap volt, amelyen egyszerű, komolyabb kinézetű betűtípussal írt szöveg állt: Vírus neve: Lappangási ideje: Az első tünetek és a halál beállta között eltelt idő: Az elhalálozás módja: Fertőzőképessége: Halálozási aránya: Veszélyességi foka:

Fejlesztője: Célja:

Előtörténete:

Ismeretlen Egy hét Öt perc és két óra között Súlyos agyi ödéma Gyorsabban terjed, mint a nátha 100% – minden áldozat meghal Végzetes vírus: ha véletlenül vagy szándékosan elszabadul, kiirthatja az egész emberiséget. GeneDyne Inc. Ismeretlen. Üzleti titok, amely az Amerikai Egyesült Államok titoktartási törvényeinek védelme alatt áll. A vírus fejlesztése minimális kormányzati felügyelet mellett folytatódik. Az elmúlt két hét során a GeneDyne tesztlaboratóriumában a vírus megfertőzött egy kutatót vagy technikust, akinek személyazonossága egyelőre nem ismeretes. Úgy tűnik, a technikust sikerült izolálni, mielőtt mások is megfertőződtek volna. A technikus három napon belül meghalt. Ha az elkülönítési eljárás nem bizonyult volna hatékonynak, a vírus elszabadulhatott volna. Akár mindnyájan halottak lehetnénk.


115

HALÁLOS KÍSÉRLET

Court fennhangon felolvasta az üzenetet, közben számos alkalommal megállt, és hitetlenkedve Levine-re nézett. Ahogy befejezte, Sanchez megpördült a széken, és Finley Squires felé fordult. – Van valami hozzáfűznivalója? – kérdezte. – Miért akarnék bármit is hozzáfűzni? – kérdezte ingerülten. – Az égvilágon semmi közöm sincs a GeneDyne-hoz. – Akkor talán nyissuk ki az első borítékot – mondta Sanchez kreolsápadt arcán halvány, de gonosz mosollyal. – Szolgálja ki magát – mondta Squires. – Akármit talál is a borítékban, az minden kétséget kizáróan hamisítvány. Sanchez felvette a földről a borítékot. – Theresa, úgy tűnik, maga itt a legbátrabb – mondta, és átadta a nőnek a borítékot. Theresa feltépte a borítékot. Egy nyomtatott bizonylat volt benne, amelynek tanúsága szerint a GeneDyne hongkongi leányvállalata 265 000 dollárt utalt át a Holland Antillákra, a Riegel Bancorp számozott bankszámlájára. – Ehhez a számlához nem tartozik név – mondta Sanchez közelebb hajolva. – Tartsa a második lapot a kamerák felé – mondta Levine. A második lap elmosódott volt, de olvasható. A képernyő tartalmát nyomtatták ki, amelyen egy komputerterminál igen drága és tiltott eszköz segítségével ellopott élő képe látszott. A képernyő Finley Squirestól származó utalási utasításokat tartalmazott, a Holland Antillákon székelő Riegel Bancorp egyik számláját illetően. A számlaszám egyezett. Fagyos csend telepedett a stúdióra, aztán Sanchez lezárta a műsor második részét, megköszönte vendégeinek a részvételt, és megkérte a képernyők előtt ülő közönségét, hogy maradjanak még, mert a szünet után Barrold Leighton következik. Ahogy a kamerák kikapcsoltak, Squires felállt. – Ez a színjáték súlyos jogi következményeket von majd maga után – vetette oda röviden, aztán kiviharzott a díszletek közül. Sanchez Levine felé fordult a székével, és ajkát lebiggyesztve fürkésző tekintettel nézett a férfira. – Szép kis színjáték volt – mondta. – A maga érdekében remélem, hogy alá is tudja támasztani az állításokat. Levine csak mosolygott.

Carson elhozott néhány teszteredményt a patológiáról, és visszafelé tartott a laboratóriumába. Ügyetlenül mozgott a Lázgyár keskeny átjáróiban. Már elmúlt hat óra, és a létesítmény majdnem teljesen üres volt. De Vaca már órákkal azelőtt elment, hogy lefuttasson néhány enzimtesztet a számítógépes laborban. Ideje volt befejezni az aznapi munkát, és lassan, nehézkes léptekkel elindulni a kijárat felé. Bármennyire utálta is a Lázgyár szűk folyosóit, Carson mégsem sietett. Elveszítette a vacsorapartnereit. Vanderwagont természetesen elvitték, Harpernek pedig még egy napot a gyengélkedőben kell töltenie. A labor bejáratánál hirtelen megmerevedett. Egy furcsa alak vegyvédelmi ruhában matatott az asztalán, felforgatva a holmiját. Carson megnyomta a ruhája karján lévő gombot, és megszólalt. – Keres valamit? – kérdezte. A kék ruhás alak felegyenesedett, felé fordult, és a maszk üvege mögül Gilbert Teece csúnyán leégett arca nézett vele szembe. – Dr. Carson! De örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Válthatnék magával néhány szót? – nyújtott neki kezet a férfi.


116

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Miért ne? – mondta Carson. Elég hülyén érezte magát, ahogy a többrétegnyi gumiruhában a nyomozó kezét rázta. – Foglaljon helyet. A férfi körülnézett. – Még nem sikerült rájönnöm, hogyan lehet leülni ebben az átkozott ruhában. – Akkor attól tartok, hogy állnia kell – mondta Carson, elindult a munkaasztalához, és leült. – Ám legyen – bólintott Teece. – Tudja, nagy megtiszteltetés számomra, hogy Kit Carson leszármazottjával beszélhetek. – Erről maga vélekedik így egyedül – jegyezte meg Carson. – Ezt a szerénységének köszönheti – felelte Teece. – Nem hiszem, hogy sokan tudnának róla. A személyi aktájában persze szerepel. Úgy tűnik, Mr. Scopest megérintette a helyzet történelmi iróniája. – Teece egy pillanatra elhallgatott. – Elég lenyűgöző figura ez a maguk nagyfőnöke. – Briliáns elme – próbálta fürkészni Carson a nyomozó arcát. – Miért tette fel azt a kérdést Brandon-Smith boncolásáról a konferenciateremben? Rövid csönd után Carson meghallotta Teece recsegő nevetését a fülhallgatójában. – Maga gyakorlatilag apacsok között nőtt fel, igaz? Biztosan ismeri az egyik ősi mondásukat: „Néhány kérdés hosszabb a többinél”. A kérdés, amit a konferenciateremben feltettem, igen hosszú volt – mosolyodott el. – Maga viszonylag rövid ideje van itt, így a kérdést nem magának szántam. De szeretném, ha most inkább Mr. Vanderwagonról beszélnénk. – Teece észrevette, hogy Carson elhúzza a száját. – Igen, tudom. Szörnyűség. Jól ismerte? – Miután megérkeztem ide, elég jó barátok lettünk. – Milyen ember volt? – Connecticutból származott. Elég arisztokratikus volt, de én kedveltem. A komoly külső mögött gyilkos humora volt. – Nem figyelt fel valami szokatlanra a baleset előtt az étteremben? Nem viselkedett furcsán? Mintha hirtelen megváltozott volna a személyisége? Carson megvonta a vállát. – Az elmúlt héten elég szórakozott volt, olyan magába fordult. Ha az ember szólt hozzá, nem válaszolt. Ennek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, mert mindnyájan a történtek hatása alatt álltunk. Egyébként meg az emberek néha kissé furcsán viselkednek errefelé. Hihetetlen feszültség nehezedik mindenkire. Itt Mount Dragon-láznak hívják. Olyan, mint a klausztrofóbia, vagy még annál is rosszabb. Teece felnevetett. – Engem is egy kissé a hatalmába kerített. – A történtek után Brent nyilvánosan elmarasztalta Andrew-t. Azt hiszem, ezt nehezen viselte. Teece bólintott. – „Ha a jobb szemed megbotránkoztat…” – motyogta. – A felvételeken láttam, hogy Scopes ezt idézte Vanderwagonnak, amikor fejmosást tartott neki a konferenciateremben. De az én olvasatomban, hogy valaki kinyomja a saját szemét, az elég különös reakció a stresszre. Mit is mondott Cornwall a Lear királyban: „Pusztulj silány kocsonya! Hol van most szemed világa?” Valahogy így… Carson nem szólalt meg. – Tud valamit Vanderwagon múltjáról a GeneDyne-nál? – kérdezte Teece. – Csak annyit, hogy zseniális volt, és nagyon nagyra tartották. Ez volt a második alkalom, hogy a Mount Dragonban dolgozott. A Chicagói Egyetemen végzett. De ezeket biztosan maga is tudja. – Beszélt magának arról, hogy problémái lennének? Nem aggasztotta valami?


117

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Nem. Kivéve a szokásos panaszkodást az elszigeteltség miatt. Nagyszerű síelő volt, itt pedig nyilván nem igazán lehet síelni. Ezt mindig nehezményezte. Elég liberális nézeteket vallott, és Harperrel gyakran vitatkoztak politikai kérdésekről. – Volt barátnője? Carson egy pillanatra elgondolkodott. – Mintha említett volna valakit. Azt hiszem, Lucynak hívják. Vermontban él. – Carson fészkelődött a székén. – Egyébként nem tudja, hová vitték? Sikerült kiderítenie valamit? – Mindenféle vizsgálatot végeznek rajta. Egyelőre nagyon keveset tudunk. Itt nem könnyű információt szerezni, főleg hogy nem lehet telefonálni. De már most is van néhány nyugtalanító fejlemény, amiről, ha kérhetem, egyelőre ne beszéljen senkinek. Carson bólintott. – Az előzetes vizsgálatok, azt mutatják, hogy Vanderwagon szokatlan tüneteket produkál: a kapillárisai túlságosan permeábilisek, az agyában pedig megemelkedett a dopamin és a szerotonin szintje. – Szivárgó hajszálerek? – Az érfalak simán átengedik a vért. A vértestek egy része lebomlott, és hemoglobin szabadult fel belőlük. A hemoglobin a hajszálerek falain keresztüljutva szétterjedt a testében. A tiszta hemoglobin, mint azt bizonyára ön is tudja, mérgező az emberi szövetekre. – Ez is hozzájárult az összeomlásához? – Ezt még korai lenne kijelenteni – felelte Teece. – A dopamin szintje azonban jelentősen megemelkedett. Mit tud a dopaminról és a szerotoninról? – Nem túl sokat. Ingerületátvivő anyagok. – Így van. Ha normális mennyiségben vannak jelen, semmilyen problémát nem okoznak. Ha azonban bármelyikből is túl sok van az agyban, az drámai hatással lehet az emberi viselkedésre. A paranoid skizofréneknek túl magas a dopaminszintjük. Az LSD-s hallucinációkat is a neurotranszmitterek szintjének ideiglenes megemelkedése okozza. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Carson. – Andrew dopamin- és szerotoninszintje azért volt magas, mert megőrült? – Lehetséges – felelte Teece. – Vagy éppen fordítva. De nem igazán van értelme ezen spekulálni, amíg nem tudunk többet. Beszéljünk inkább az ittlétem valódi okáról, az X-FLU vírusról, amin dolgozik. Talán elmondhatná, hogyan történt, hogy miközben a vírus semlegesítésén dolgozott, ehelyett még veszélyesebbé tette. – Istenem, ha tudnám a választ erre a kérdésre… – Carson elhallgatott. – Egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy az X-FLU hogyan fejti ki romboló hatását. Ha az ember géneket manipulál, soha nem tudhatja biztosan, hogy mi fog történni. A génszakaszok igen bonyolult kölcsönhatásban vannak egymással. Ha az egyiket eltávolítjuk, és egy újat teszünk a helyébe, az gyakran váratlan hatásokkal jár. Bizonyos értelemben olyan ez, mint egy rendkívül bonyolult számítógépes program, amit senki sem ért teljesen. Nem lehet tudni, hogy mi történik, ha az ember valami furcsa adatot visz be, vagy megváltoztat egy sort a programban. Lehetséges, hogy semmi sem történik. Esetleg jobban fog működni. De az is lehet, hogy az egész program összeomlik. – Halványan felötlött a fejében, hogy talán őszintébb hangot ütött meg az OSHA nyomozójával, mint azt Brent Scopes szeretné. Ám Teece éles eszű ember, semmi értelme sem volna titkolózni. – Miért nem használ egy kevésbé veszélyes vírust az X-FLU gén bejuttatására? – kérdezte Teece.


118

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Ezt bonyolult elmagyarázni. Azt bizonyára tudja, hogy az emberi test kétfajta sejtből áll: szöveti sejtekből és ivarsejtekből. Ahhoz, hogy az X-FLU végleges gyógyulást jelentsen – amelyet tovább lehet adni a leszármazottaknak is –, a DNS-t az ivarsejtekbe kell bejuttatnunk. A szöveti sejtek nem elégségesek. Az X-FLU gazdavírusa képes megtámadni az emberi ivarsejteket. – És az emberi ivarsejtek megváltoztatása etikus dolog? Nem erkölcstelen új géneket juttatni az emberi faj génállományába? Ez nem került szóba itt a Mount Dragonban? Carson eltűnődött rajta, hogy ez a téma miért merül föl folyton. – Nézze – mondta –, a legkisebb elképzelhető változtatást végezzük a géneken: mindössze egy néhány száz bázispár hosszúságú gént illesztünk az ivarsejtekbe. Ettől az emberek immúnisak lesznek az influenzára. Nincs ebben semmi erkölcstelenség. – De hát nem éppen most mondta, hogy egyetlen apró változtatásnak is lehetnek váratlan hatásai? Carson türelmetlenül felpattant. – Ez természetesen így van, de éppen erre való a tesztelési fázis: hogy megtaláljuk a váratlan mellékhatásokat. Ennek a génterápiás eljárásnak át kell még mennie egy halom méregdrága teszten, amely a GeneDynenak több millió dollárjába kerül majd. – Embereken tesztelik majd? – Persze. Az első kísérletek vagy in vitro, vagy állatokon folynak. Az alfa fázisban egy kis csoport önkéntest használunk fel. A béta fázisban még nagyobb mintát vesznek. A teszteket egy külsős cég végzi a GeneDyne felügyelete alatt. Mindent nagy gonddal, a legapróbb részletekre is kínosan ügyelve csinálnak. De hiszen ezt maga is nagyon jól tudja. Teece bólintott. – Kérem, dr. Carson, ne haragudjon, hogy leragadtam ennél a témánál, de ha léteznek „váratlan mellékhatások”, akkor nem gondolja, hogy állandósítanák a mellékhatásokat is az emberi faj génállományában, még ha az X-FLU gént csak néhány ember ivarsejtjeibe ültetik is be? Nem hozhatnak létre ezzel egy újabb genetikai betegséget? Esetleg egy, az emberiség többi részétől eltérő, új emberi fajt? Gondoljon bele, a vérzékenység megjelenéséhez elegendő volt egyetlen mutáció egyetlen egyedben! Most pedig már számtalan hemofiliás él szerte a világon. – A GeneDyne nem költött volna közel félmilliárd dollárt, ha nem dolgozták volna ki a részleteket – csattant fel Carson. Nem tudta biztosan, miért érezte úgy, hogy védekeznie kell. – Nem egy frissen alapított céggel áll szemben. – Megkerülte az asztalt, hogy szembenézhessen a nyomozóval. – Nekem csak annyi a dolgom, hogy semlegesítsem a vírust. És higgye el nekem, hogy ez is több mint elég. Hogy mit csinálnak vele, ha sikerül semlegesítenem, az nem az én dolgom. A szigorú kormányzati szabályozás ennek az ügynek minden apró részletére kiterjed. Ezt magának kellene a legjobban tudnia. A nagy részét biztosan maga alkotta. Három hang szólalt meg a fülhallgatójában. – Mennünk kell – mondta Carson. – Ma korábban csinálják a fertőtlenítést. – Rendben – felelte Teece. – Megtenné, hogy előremegy? Attól tartok, tíz méteren belül eltévednék.

Odakint Carson egy pillanatig csendben állt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a meleg esti szél fújja a testét. Már-már tapintható volt, ahogy a felgyülemlett feszültség és rettegés szertefoszlik a sivatagi szélben. Kinyitotta a szemét, észrevette a


119

HALÁLOS KÍSÉRLET

szokatlan színű naplementét, és összehúzta a szemöldökét. Aztán Teece felé fordult. – Ne haragudjon, ha egy kissé nyersen fogalmaztam odabent – mondta. – Az a hely az idegeimre megy, különösen estére. – Tökéletesen érthető. – A nyomozó kinyújtózott, megvakarta hámló orrát, és tekintetét körbejáratta a fehér épületeken, amelyek drámai látványt nyújtottak a lenyugvó nap fényében. – Nem is olyan rossz ez a hely, ha ez az átkozott nap lemegy. – Az órájára pillantott. – Jobb lesz sietni, ha még el akarjuk érni a vacsorát. – Igaza lehet. – Carson hangja elárulta, hogy nincs igazán kedve hozzá. Teece feléje fordult. – A hangjából ítélve, maga is csak annyira lelkesedik, mint én. Carson megvonta a vállát. – Holnapra jól leszek. Nem igazán vagyok éhes. – Én sem. – A nyomozó elhallgatott. – Menjünk inkább a szaunába. Carson hitetlenkedve fordult felé. – Hová? – A szaunába. Találkozzunk ott tizenöt perc múlva. – Elment az esze? Az lenne az utolsó dolog, amire… – Carson elhallgatott, ahogy elkapta Teece tekintetét. Megértette, hogy ez utasítás volt, nem meghívás, és öszszehúzta a szemét. – Akkor tizenöt perc múlva – mondta Teece, és szó nélkül elindult a szobája felé.

Amikor a Mount Dragon tervei elkészültek, a mérnökök rájöttek, hogy a létesítmény dolgozóit gyakorlatilag teljesen elzárja a külvilágtól a környező végeláthatatlan sivatag, így aztán mindent megtettek, hogy minél több figyelemelterelő kényelmi szolgáltatást építsenek be. A rekreációs központ egy hosszú, alacsony épület volt a lakórészleg mellett. Felszereltsége a legtöbb professzionális wellness-szállodáét kenterbe verte. Volt egy négyszáz méteres futópályája, squash- és raketballpályája, uszodája és konditerme. A mérnökök azonban nem gondoltak arra, hogy a Mount Dragonban dolgozó tudósok javarészt munkájuk megszállottai, akik, ha megtehették, kerülték a fizikai erőfeszítést. Gyakorlatilag az egyetlen, aki hasznát vette a rekreációs központnak, az Carson volt, aki esténként szeretett futni, és Mike Marr, aki naponta órákat dolgozott a súlyzókkal. A rekreációs központ talán legvalószerűtlenebb szolgáltatása mégis a szauna volt. Egy tökéletesen felszerelt svéd modell cédrusfa falakkal és padokkal. A szauna népszerű volt a sivatagi télben, de nyáron mindenki nagy ívben elkerülte. Carson, ahogy a férfiöltözőből a szauna felé indult, a külső hőmérőnél már látta, hogy Teece a szaunában van. Kinyitotta az ajtót, és önkéntelenül elfordította a fejét a kiáramló forró gőz elől. Ahogy égő szemmel belépett, meglátta Teece sápadt alakját a szauna távolabbi sarkában, a kályha mellett. Egy fehér törülközőt tekert vékony teste köré. Tésztaszínű bőre nevetséges kontrasztot alkotott leégett arcával. A homlokáról csorgó izzadság a vörösre égett orra hegyén gyűlt össze. Carson combjait óva a forró fától a lehető legtávolabb foglalt helyet a nyomozótól. Aprókat lélegzett a tűzforró levegőből. – Rendben, Mr. Teece – mondta mérgesen. – Miről akart beszélni? Teece arcán torz vigyorral nézett rá. – Látnia kellene magát, dr. Carson – lihegte. – Majd szétrobban a jogos felháborodástól. De ne idegesítse fel magát. Jó okom volt rá, hogy ide kérettem magát.


120

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Alig várom, hogy megtudjam, mi az. – Carson máris érezte a bőrére tapadó fényes izzadságréteget. Biztos legalább hetven fokra állította a hőmérsékletet, gondolta. – Van még valami, amit meg akarok beszélni magával – mondta Teece. – Nem bánja, ha csinálok még egy kis gőzt? Egyszer valami tréfás kedvű kutató kicserélte a szokásos faméricskét egy desztillált vízzel teli lombikra. Mielőtt Carson ellenkezhetett volna, a nyomozó kezébe vette a lombikot, és egy kis vizet loccsintott belőle az izzó kövekre. Azonnal gőzfelhő csapott fel, ami tűzforró párával töltötte meg a helyiséget. – Mi a fenének kellett idejönnünk? – kérdezte Carson krákogva, kóválygó fejjel. – Mr. Carson, általában nem bánom, ha mások is hallják a megbeszéléseimet – érkezett a testetlen hang a gőzfelhő túloldaláról. – Valójában az esetek túlnyomó többségében ez még kapóra is jön nekem. Így például a laborban folytatott délutáni beszélgetésünkkel kapcsolatban is. Most azonban négyszemközt kell beszélnünk. Carson lassan kezdte felfogni a helyzetet. A Mount Dragonban mindenki úgy gondolta, hogy a vegyvédelmi ruhában folytatott beszélgetéseiket folyamatosan figyelik. Teece nyilvánvalóan nem akarta, hogy bárki is hallja, amit mondani készült. De akkor miért nem az étkezőben vagy a lakórészlegben találkoztak? Carson megválaszolta a saját kérdését: Az éttermi pletykákból arra lehetett következtetni, hogy Nye az egész létesítményt bepoloskázta. Úgy tűnik, Teece hitt a szóbeszédnek. Így a mindent szétmaró forró gőzével a szauna volt az egyetlen hely, ahol nyugodtan beszélhettek. De vajon valóban biztonságos-e? – Miért nem sétáltunk egyet odakint a kerítés mentén? – zihálta Carson. Teece alakja hirtelen feltűnt a gőzben. Fejét csóválva leült Carson mellé. – Rettegek a skorpióktól – mondta. – Figyeljen rám egy percre. Most nyilván azon tűnődik, hogy miért pont magát hívattam ide. Ennek két oka is van. Az első, hogy többször is végignéztem, hogyan reagált Brandon-Smith balesetére. Maga volt az egyetlen kutató, aki részt vett a projektben, személyesen érintette a tragédia, mégis racionálisan viselkedett. Az elkövetkező napokban pontosan erre a fajta pártatlanságra lesz szükségem. Ezért magával beszéltem utoljára. – Már mindenkivel beszélt? – Teece még csak pár napja tartózkodott a Mount Dragonban. – Ez egy kis közösség. Sok mindent megtudtam. És van még néhány dolog, amit gyanítok, de nem tudok biztosan. – Kézfejével kitörölte az izzadságot a szeméből. – A másik, talán még az elsőnél is fontosabb ok az elődjével kapcsolatos. – Franklin Burtre gondol? Mi köze neki ehhez? – A laborban említettem, hogy Andrew Vanderwagon erei szivárogtak, és hogy magas volt a dopamin- és szerotoninszintje. Amit viszont nem mondtam el magának, az az, hogy Franklin Burt ugyanezeket a tüneteket produkálta. És a boncolási jegyzőkönyv tanúsága szerint, kisebb mértékben ugyan, de Rosalind Brandon-Smith is. Mit gondol, mitől lehet ez? Carson egy pillanatra elgondolkodott. Az egésznek semmi értelme sincs. Hacsak… a szauna forró levegője ellenére, a gondolatra végigfutott a hideg a hátán. – Megfertőzhette őket valami? Egy vírus?! – istenem, gondolta, lehetséges, hogy az X-FLU hosszabb lappangási idejű változata. Rettegés szorította össze a torkát. Teece vigyorogva törölte meg a kezét a törülközővel. – Mi történt a biztonsági óvintézkedésekbe vetett megingathatatlan bizalmával? Nyugodjon meg. Nem maga az egyetlen, aki erre a következtetésre jutott. Csakhogy sem Burt, sem Vanderwagon


121

HALÁLOS KÍSÉRLET

vérében nem lehet kimutatni X-FLU antitesteket. Mindketten tiszták. Másrészt viszont Brandon-Smith tele volt antitestekkel, úgyhogy nincs közös pont. – Akkor nem tudom megmagyarázni – fújta ki Carson a tüdejébe szorult levegőt. – Nagyon furcsa. – Azt meghiszem – mormogta Teece. Még egy kevés vizet löttyintett a kövekre. Carson várt. – Feltételezem, hogy részletesen áttanulmányozta dr. Burt munkáját, amikor megérkezett – folytatta Teece. Carson bólintott. – Akkor bizonyára olvasta az elektronikus feljegyzéseit. – Olvastam – felelte Carson. – Úgy képzelem, többször is elolvasta. – Álmomból felébresztve is el tudnám ismételni. – Mit gondol, hol lehet a többi feljegyzés? – kérdezte Teece. Rövid csend következett. – Mire gondol? – kérdezte Carson. – Amikor átolvastam az online fájlokat, furcsa érzésem támadt. Mintha egy dallamot hallgatnék, amiből hiányzik néhány hang. Ezért aztán statisztikailag elemeztem a bejegyzéseket, és azt találtam, hogy az utolsó két hónap során a napi bejegyzések száma kétezer szóról néhány százra csökkent. Ebből arra következtetek, hogy Burt – akár személyes, akár valami paranoiás okból kifolyólag – privát naplót vezetett. Olyat, amit sem Scopes, sem a többiek nem láthattak. – Semmiről sem szabad nyomtatott másolatot készíteni a Mount Dargonban – ismételte meg Carson a mindkettejük számára nyilvánvaló tényt. – Gyanítom, hogy ezen a ponton nem igazán érdekelték a szabályok. Egyébként pedig, úgy tudom, Mr. Scopes az éjjeleit a GeneDyne hálózatán tölti, és mindenbe beleüti az orrát. Egy titkos napló logikus válaszreakció lenne. Biztos vagyok benne, hogy nem Burt az egyetlen, aki ilyet vezet. Valószínűleg több, teljesen normális ember ír privát bejegyzéseket. Carson bólintott. Az agya sebesen járt. – Ez azt jelenti, hogy… – kezdte. – Igen? – sürgette Teece hirtelen támadt buzgalommal. – Nos, Burt az utolsó online bejegyzésében többször is említ egy bizonyos „kulcsfaktort”. Ha ez a titkos napló létezik, abban megtalálhatnánk a kulcsot, akármi legyen is az. Az jutott eszembe, hogy talán ez lehet a hiányzó láncszem, amivel hatástalaníthatnánk az X-FLU-t. – Talán – mondta Teece. Aztán elhallgatott. – Burt dolgozott más projekteken is, mielőtt az X-FLU-val kezdett volna foglalkozni, igaz? – Igen. Ő találta fel a GEF-eljárást, a GeneDyne saját filtrációs módszerét. És a PurBlood tökéletesítésén is dolgozott. – Ó, igen. A PurBlood – csücsörítette Teece az ajkait, mintha undorítaná a gondolat. – Elég visszataszító dolog. – Ezt miért mondja? – kérdezte Carson álmélkodva. – A mesterséges vér számtalan életet megmenthet. Megszünteti a hiányt, nem lesz szükség vércsoportmeghatározásra, és megszünteti a szennyezett vér transzfúziójának veszélyét… – Lehetséges – szakította félbe Teece. – De akkor sem tetszik a gondolat, hogy az én testembe fecskendezzék. Tudom, hogy olyan génsebészeti eljárással manipulált baktériumok állítják elő, amelyekbe az emberi hemoglobin génjét illesztették. És hogy ez ugyanaz a baktérium, amely milliószám fordul elő a… – a hangja elhalkult, és a „koszban” szót már alig hallhatóan ejtette ki.


122

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson felnevetett. – Streptococcusnak hívják. És tényleg ez az a baktérium, ami nagy mennyiségben fordul elő a földben. Az az igazság, hogy mi a GeneDyne-nál többet tudunk a Streptococcusról, mint bármely más élő organizmusról. Ez az egyetlen olyan organizmus az E. colin kívül, amelynek a génállományát sikerült az elejétől a végéig teljesen feltérképeznünk. Ezért a Streptococcus tökéletes gazdaorganizmus, és csak azért, mert a földben is megtalálható, semmi gusztustalan vagy veszélyes nincs benne. – Akkor biztosan én vagyok túlságosan régimódi – mondta Teece. – De kissé elkalandoztunk a témától. Burt kezelőorvosa azt mondja, hogy egy látszólag teljesen értelmetlen kifejezést ismételget: „Szegény alfa”. Van róla elképzelése, hogy ez mit jelenthet? Lehetséges, hogy ez egy hosszabb mondat eleje? Esetleg valakinek a beceneve? Carson elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy közülünk így hívnának bárkit is. Teece összevonta a szemöldökét. – Egy újabb rejtély. Talán a naplójából azt is megtudhatjuk, mit jelent. Akárhogy is, van egy elképzelésem arról, hogy hol keressem. Egy terv, amit meg is fogok valósítani, ahogy visszaérek. – Amikor visszaér? – visszhangozta Carson. Teece bólintott. – Holnap indulok Radium Springsbe, hogy benyújtsam az előzetes jelentésemet. A külvilággal való kommunikáció itt gyakorlatilag nem létezik. Emellett a kollégáimmal is konzultálnom kell. Ezért akartam magával beszélni. Maga áll a legközvetlenebb kapcsolatban Burt munkájával. Az elkövetkező napokban szükségem lesz a maga együttműködésére. Az az érzésem, hogy Burt az eset kulcsa. Hamarosan döntenünk kell. – Miben kell dönteniük? – Hogy engedjük-e, hogy tovább folytassák ezt a projektet. Carson csendben maradt. Képtelenség, hogy Scopes hagyná leállítani a kutatást. Teece felállt, és szorosabbra húzta magán a törülközőjét. – Nem tanácsolnám… – mondta Carson. – Mit nem tanácsolna? – Hogy holnap útra keljen. Hatalmas homokvihar készülődik. – A rádióban erről semmit sem hallottam – ráncolta a homlokát Teece. – Az időjárási előrejelzés nem a Jornada del Muerto sivatagra vonatkozik, Mr. Teece. Nem vette észre azt a jellegzetes, narancsszínű, fátyolszerű képződményt a déli égbolton, amikor kijöttünk a Lázgyárból ma este? Én már láttam ilyet, és nem jelent jót. – Dr. Singer kölcsönad nekem egy Hummert. Azok olyanok, mint egy kamion. Carson most először látott valamiféle bizonytalanságot átsuhanni a férfi arcán. – Én nem fogom visszatartani. De ha a maga helyében lennék, várnék – vonta meg a vállát. Teece megrázta a fejét. – Amit meg kell tennem, az nem várhat.

A zivatargóc a Mexikói-öböltől északnyugat felé húzódott, és Tamaulipas államban csapott le Mexikó partjaira. Ahogy elérte a partot, a Sierra Madre Oriental fölé tolódott, ahol a magassági nedves levegő hatalmas viharfelhőkké sűrűsödött a hegyek fölött. Hatalmas mennyiségű eső zúdult le, miközben nyugat felé mozdult. Mire elérte a Chihuahua sivatagot, minden nedvesség eltávozott belőle. Aztán a front észak


123

HALÁLOS KÍSÉRLET

felé fordult, és oldalirányban mozgott Mexikó északi részének hegyes-völgyes vidékén. Reggel hat órakor elérte a Jornada del Muerto sivatagot. A front addigra csontfehér színben játszott. Sem felhő, sem eső nem jelezte az érkezését. Az öböl fölötti viharból csak a hatalmas energiakülönbség maradt a sivatag feletti harmincnyolc fokos légtömeg és a front tizennyolc fokos légtömege között. A hatalmas energia szél formájában testesült meg. Ahogy elérte a Jornada sivatagot, másfél kilométer magas, narancsszínű homokfalként vált láthatóvá. Egy gyorsvonat sebességével vágtatott keresztül a tájon, a déli partokon összeszedett szétzúzott ördögszekereket, agyagot, száraz iszapot és porított sót sodorva magával. A talajtól egy méterre a szél magával sodort gallyakat, durva homokot, elszáradt kaktuszdarabkákat és fák törzséről letépett kéregdarabokat is. A talajtól tizenöt centire a szélben borotvaéles kavicstörmelék, apró kövek és fadarabok keveregtek. Az ilyen sivatagi viharoknak, bár csak pár évente fordultak elő, elég erejük van ahhoz, hogy egy kocsi szélvédőjét átlátszatlanná karistolják, az ívelt felületekről leszedjék a festéket, letépjék a lakókocsik tetejét, és a lovakat szögesdrótnak ugraszszák. A vihar reggel hét órakor érte el a Jornada sivatag közepét és a Mount Dragont – negyedórával az után, hogy Gilbert Teece munkavédelmi nyomozó tömött aktatáskájával elindult a Hummerrel Radium Springs felé.

Scopes a zongorájánál ült, ujjai mozdulatlanul pihentek a rózsafa billentyűkön, és teljesen a gondolataiba mélyedt. A zongorafedél kézzel faragott kitámasztója mellett egy darabokra szaggatott, gyűrött bulvárlap hevert, mintha valaki mérgében összegyűrte volna, aztán mégis megpróbálta volna kiegyengetni. Az újság ennél a címnél volt nyitva: „A Harvard Egyetem professzora a génsebészeti céget teszi felelőssé a szörnyű balesetért.” Scopes hirtelen felállt, belépett a lámpa fénykörébe, és a kanapéra vetette magát. A klaviatúrát az ölébe vette, és egy sor rövid utasítást gépelt. Élőképes konferenciahívást kezdeményezett. Az előtte álló hatalmas képernyő hirtelen életre kelt. Számítógépes kódsor futott végig a képernyő szegélye mentén, aztán átadta a helyét egy emberi arc szemcsés képének. Vaskos nyaka ráfolyt legalább két számmal kisebb inggallérjára. A kamerába bámult, és fogait elővillantva vicsorgott, mint aki nincs igazán szokva a mosolygáshoz. – Guten Tag – mondta Scopes rossz német kiejtéssel. – Nem lenne kényelmesebb az ön számára, ha angolul beszélnénk, Mr. Scopes? – kérdezte a férfi megnyerőén oldalra döntve a fejét. – Nein – folytatta Scopes németül. – Gyakorolni akarom a nyelvet. Beszéljen lassan és érthetően. Ismételjen meg mindent kétszer. – Nagyon jó – felelte a férfi. – Kétszer. – Sehr gut, sehr gut – mondta a férfi. – Nos, Herr Saltzmann, a közös barátunk azt mondja, maga hozzá tud férni a Lipcsében tárolt Nazi-aktákhoz. – Das ist richtig. Das ist richtig. – Jelenleg ott tárolják a lódzi gettó aktáit, nem igaz? – Ja. ja.


124

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Kitűnő. Van egy kis problémám. Hogy is fogalmazzak? Az archívumot kellene egy kissé megdézsmálnia… Ez a maga szakterülete. Jól megfizetem a munkáját, Herr Salzmann. Százezer márkát adok. A férfinak már fülig ért a szája. Scopes pocsék németséggel körvonalazta a problémát. A férfi feszülten figyelt, a mosoly lassanként lehervadt az arcáról. Később, mikor a képernyő újra elsötétült, alig hallható csengőhang hallatszott a kis asztalkáról. Scopes, még mindig a rozzant díványon ülve, ölében a billentyűzettel az asztalka felé hajolt, és megnyomott egy gombot. – Igen? – Készen van az ebédje. – Remek. Spencer Fairley lépett be az ajtón. Papucsa nevetséges kontrasztot alkotott komor, szürke öltönyével. Egyetlen hang nélkül vágott át a szőnyegen, majd egy pizzát és egy dobozos Coca-Colát tett a távolabb eső dohányzóasztalra. – Kíván még valamit, uram? – kérdezte Fairley. – Olvasta a ma reggeli Heraldot? – Én a Globe-ot járatom – rázta meg a fejét Fairley. – Hát persze – mondta Scopes. – Néha azért belelapozhatna a Heraldba is. Sokkal energikusabb, mint a Globe. – Köszönöm, de azt hiszem, maradok a Globe-nál – mondta Fairley. – Ott van – mondta Scopes a zongora felé bökve. Fairley odament a zongorához, majd visszatért kezében a gyűrött pletykalappal. – Nem valami szívderítő olvasmány – mondta, miközben átfutotta az oldalt. Scopes elvigyorodott. – Nem. Ez így tökéletes. Ez az idióta anyaszomorító a saját torkának szegezte a kést. Nekem csak egy kicsit meg kell löknöm a kezét. Előhúzott egy gyűrött, nyomtatott lapot az ingzsebéből. – Itt a jótékonysági listám a hétre. Elég rövid, csak egy név szerepel rajta: egymillió dollár a Holokauszt Emlékalapítványnak. – Levine szervezetének – nézett fel Fairley. – Természetesen. Azt akarom, hogy az adományozás nyilvános legyen, de csendes és visszafogott. – Megkérdezhetem, hogy… – vonta fel Fairley a szemöldökét. – Hogy miért? – fejezte be Scopes a mondatot. – Azért, Spencer, maga vén kékvérű, mert ez egy nemes cél. És magunk között szólva, hamarosan el fogják veszíteni a leghatékonyabb adománygyűjtőjüket. Fairley bólintott. – Emellett pedig, ha belegondolna, maga is rájönne, milyen stratégiai okai vannak, ha megfosztjuk Levine kedvenc jótékonysági intézményét a tőle való túlzott függőségtől. – Igen, uram. – És nézze meg, Fairley, a zakómnak kilukadt a könyöke. Eljönne velem megint vásárolni? Fairley arcán erős undor futott át. – Köszönöm, uram, de nem élnék a lehetőséggel – mondta határozottan. Scopes megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán félretette a billentyűzetet, és kivett egy szelet pizzát a dobozból. Már majdnem teljesen kihűlt, épp, ahogy


125

HALÁLOS KÍSÉRLET

szerette. Behunyt szemmel adta át magát az élvezetnek, ahogy a fogai a pizza szélének ragacsos belsejébe mélyedtek. – Auf wiedersehen, Charles – mormogta.

Carson öt órakor lépett ki az igazgatóság épületéből, és megdöbbenésében földbe gyökerezett a lába. Körülötte a Mount Dragon épületei a homokvihart követő homályban álltak, mint narancsszínű fátyol mögül fölsejlő sötét formák. Halálos csend honolt a tájon. Carson aprókat lélegezve ízlelgette a levegőt. Száraz volt, mint a téglapor, és furcsán hidegnek, tűnt. Ahogy elindult, csizmája belesüppedt a porba. Aznap nagyon korán ment dolgozni, jóval napfelkelte előtt, mert mindenképpen be akarta fejezni az X-FLU II elemzését. Szorgalmasan dolgozott, majdnem megfeledkezve a Lázgyár föld alatti erődítménye felett dúló szélviharról. De Vaca egy órával később érkezett. Ő is megelőzte a vihart, de csak hajszál híján, legalábbis a fojtott hangú átkozódás és a dühös, koszcsíkozta arc a maszk mögött erre engedett következtetni. Így nézhet ki a hold felszíne, gondolta az igazgatóság épülete előtt álldogálva. Vagy ilyen lehet a világ vége… A ranchon elég sok vihart látott, de ehhez foghatót még soha. Mindent beborított a por, a fehér épületeket és az ablakokat is. Kis homokhalmok rakódtak le hosszú csíkokban minden oszlop és függőleges felület mögött. Kísérteties, tompa fényű és színtelen volt körülötte a világ. Carson elindult a lakórészleg felé. A sűrű levegőben alig tíz méterre látott maga előtt. Aztán, egy pillanatnyi habozás után, megfordult, és az istálló felé vette útját. Roscoe vajon hogy viselte a vihart? Tudta, hogy egy nagyobb viharban a lovak gyakran megbokrosodnak az istállóban, akár még a lábukat is törhetik. A lovak rendben voltak, beborította őket a por, és idegesnek tűntek, de ezenkívül semmi bajuk sem volt. Roscoe üdvözlésképpen felnyerített, Carson megsimogatta a nyakát, és magában sajnálkozott, hogy nem hozott magával egy répát vagy kockacukrot. Gyorsan átvizsgálta a lovat, és megkönnyebbülten lépett hátra. Odakintről tompa, a por által elfojtott hang szűrődött be. Felpillantott, és egy árnyékot látott ólálkodni a porfelhőben. Te jó isten! – gondolta, ez valami hatalmas élőlény lehet! Az árnyék eltűnt, majd újra visszatért. Carson meghallotta a főkapu recsegését. Az élőlény az istálló felé tartott. Az istálló nyitott ajtaján keresztül nézte, ahogy a kísérteties alak lóháton ülve kibontakozott a porfelhőből. A lovas feje oldalra billent, a ló pedig reszketeg lábakon csoszogott. A kimerültségtől majdnem összerogyott. Nye volt az. Carson az istálló sötét sarkába húzódott, és elbújt egy üres bokszban. Semmi szüksége nem volt egy újabb kellemetlen találkozásra. Hallotta, ahogy a kapu becsukódik, aztán a csizmák csoszogását is, ahogy lassan keresztülvágtak az istálló fűrészporral felszórt padlózatán. Carson leguggolt, és a boksz oldalán lévő göblyukon keresztül figyelte az eseményeket. A biztonsági igazgatót tetőtől talpig szürkésbarna por borította. Csak fekete szeme és kicserepesedett szája látszott ki alóla. Nye megállt a nyeregkamra előtt, lassan leoldotta a fegyvertartóját és a nyeregtáskáját, és mindkettőt a jászolrácsra akasztotta. Lecsatolta a nyerget, lerántotta a ló hátáról, és az egyik nyeregtartóra tette, majd rádobta a nyeregtakarókat is. Minden egyes mozdulattól apró szürke porfelhők szálltak fel a ruhájáról.


126

HALÁLOS KÍSÉRLET

Nye lovát a saját boksza felé vezette, így Carson nem láthatta, mit csinál. Hallotta, ahogy Nye lecsutakolja a lovat, és közben nyugtató szavakat duruzsol a fülébe. Majd hallotta a nyisszantást is, ahogy belevágott a bálába, a surranást, ahogy a szénát a bokszba szórta, és a vízcső hangját, amivel az itatóvödröt megtöltötte. Pár pillanat múlva Nye újra megjelent. Carsonnak háttal előhúzott egy nehéz nyeregládát az istálló egyik sarkából, és kinyitotta. Aztán, a nyeregtáskája felé indulva, kicsatolta az egyik oldalát, és elővett belőle két négyzet alakú, átlátszó, merev műanyag lapot, amelyek egy elrongyolódott – és a Mount Dragon területén tiltott tárgynak számító – darab papírt fogtak közre. A nyeregkamra padlójára helyezte, aztán elővett egy zsírkrétaszerű íróeszközt a nyeregtáskából, a papír fölé hajolt, és jegyzeteket készített a műanyag lapra. Carson a lyukhoz préselte a szemét, hogy jobban lásson. A papír réginek és elnyűttnek tűnt, és egy nagybetűs, kézzel írott felirat látszott a felső szegélye mentén: Al despertar le hora el áquila del sol se levanta en una aguja del fuego, „Hajnalban a nap sasa a tűz tűje fölött áll”. Ezenkívül mást nem tudott kivenni. Nye hirtelen felült, és feszülten figyelt. Körülnézett, a fejét forgatta, mintha valami hang forrását próbálta volna megállapítani. Carson összehúzta magát a boksz sötétjében. Csoszogó hangot hallott, aztán egy zár kattanását, majd hangos lábdobogást. Kinézett, és látta, hogy a biztonsági igazgató kilép az istállóból, és szürke alakja eltűnik a porfelhőben. Néhány pillanat múlva Carson felállt, kíváncsian méregette a nyeregládát, aztán odalépett Nye lovának, Muertónak a bokszához. A ló szétvetett lábakkal állt, és barnás színű nyál lógott a szájából. Kinyújtotta a kezét, és megtapogatta az inait. Elég melegek voltak, de nem volt jele komoly gyulladásnak. A párta forró volt, de a paták épek maradtak, és a ló szeme is tiszta volt. Akármit csinált is Nye, a lovát majdnem a végsőkig hajszolta. Lovagolhatott vagy százhatvan kilométert az elmúlt tizenkét órában. Az állat túlélte, nem érte maradandó károsodás, pár napon belül újra a régi formájában lesz. Nye tudta, hogy mikor kell abbahagynia. És Muerto remekbe szabott jószág volt. A jobb pofájára tetovált nulla és a ráfagyasztott bélyeg a nyaka felső részén jelezte, hogy az Amerikai Paint Horse Szövetségnél és az Amerikai Quarter Horse Szövetségnél is regisztrálták. Elismerésül megpaskolta a ló oldalát. – Téged aztán nem akármilyen fából faragtak – mondta. Carson kilépett a bokszból, elindult az istálló kijárata felé, és kikémlelt a porba, amely füstként gomolygott a tikkasztó levegőben. Nye már régen elment. Carson csendben becsukta az istálló ajtaját, és sietve a szobája felé indult. Útközben megpróbálta megérteni, hogy miért kockáztatta Nye az életét a dühöngő homokviharban. Vagy hogy biztonsági igazgatóként miért teszi kockára az állását azzal, hogy egy értelmetlen spanyol felirattal ellátott papírt tart magánál egy olyan helyen, ahol a papír tiltott tárgynak számít. Carson átvágott az étkezőn, és kiment a teraszra. Minden lépésnél egy ütöttkopott bendzsótok ütődött a térdéhez. Sötét éjszaka volt, a holdat eltakarták a felhők, mégis tudta, hogy az erkély korlátjánál mozdulatlanul ülő férfi csak Singer lehet. A teraszon folytatott első beszélgetésük óta Carson többször is észrevette, hogy Singer odakint ücsörög, élvezi az estét, miközben akkordokat és futamokat játszik kopott gitárján. Singer minden alkalommal mosolygott, és integetett neki, vagy vidáman köszöntötte. Ám úgy tűnt, Brandon-Smith halála óta megváltozott. Csendesebb és visszahúzódóbb lett. Teece érkezése és Vanderwagon hirtelen rohama az étkezőben tovább rontotta Singer hangulatát. Még mindig gyakran ücsörgött az étkező


127

HALÁLOS KÍSÉRLET

teraszán, de most beletemetkezett a sivatag csendjébe, a gitárja némán feküdt mellette. Az első pár héten Carson esténként gyakran leült mellé beszélgetni, de ahogy múlt az idő, és egyre nőtt a feszültség, Carson azon vette észre magát, hogy mindig van valami online kutatás, aminek a végére kell járnia, vagy a laborjegyzeteit kell elrendeznie munka után a szobája magányában. Ma este azonban úgy döntött, időt szakít erre. Kedvelte Singert, és nem örült neki, hogy barátja ennyit tépelődik, mert, feleslegesen bár, de valamiként felelősnek érezte magát az elmúlt hetek bonyodalmaiért. Emellett a Teece-szel folytatott beszélgetés következményeképp a munkájával kapcsolatban is kétségek közt hányódott. Tudta, hogy Singer, a tudomány erényeibe vetett megingathatatlan hitével, a segítségére lehet. – Ki van ott? – kérdezte Singer élesen. A hold előbukkant a felhők mögül, és rövid időre sápadt fénybe öltöztette a teraszt. Singer meglátta Carsont. – Ó – mondta megnyugodva. – Hello, Guy. – Jó estét – ült le Carson az igazgató mellé. Bár a teraszról lesöpörték a vastag port, friss porfelhő szállt fel a székből, ahogy Carson elhelyezkedett benne. – Gyönyörű éjszaka – mondta kis hallgatás után. – Láttad a naplementét? – kérdezte Singer csendesen. – Hihetetlen volt. – A sivatagi naplemente aznap este látványos színorgiát vetített a gomolygó homokködre, mintha csak kárpótolni akarta volna őket a dühöngő homokviharért. Carson szó nélkül lehajolt, felpattintotta a tokot, és előhúzta öt-húros Gibson bendzsóját. Singer fáradt szemében a hirtelen támadt érdeklődés szikrája jelent meg, ahogy Carsont figyelte. – Ez egy RB-3-as? – kérdezte. Carson bólintott. – Negyven hanglyuk van a gyűrűn. 1932-es modell. – Gyönyörű darab – hunyorgott elismerően Singer a holdfényben. – Istenem, ez még az eredeti borjúbőr fejrész? – Úgy bizony. – Carson finoman dobolt ujjaival a bendzsó koszos fejrészén. – Nem nagyon bírja a sivatagi klímát, és folyton elhangolódik. Lehet, hogy egyszer beadom a derekamat, és veszek egy műanyagot. Tessék, megnézheted – adta át a hangszert Singernek. Az igazgató érdeklődve forgatta. – Mahagóninyak és rezonátor. Eredeti Presto húrlábak. A káva pedig, úgy látom, fémötvözetből van. – Igen, kicsit már el is görbült. Singer visszaadta a hangszert. – Muzeális darab. Hogy került hozzád? – A nagyapámnál dolgozott egy fickó. Hirtelen kellett távoznia. Ezt otthagyta. Évtizedekig egy könyvespolc tetején hevert, és csak a por lepte. Mígnem egyetemista nem lettem, és rá nem kattantam a bluegrass zenére. Ahogy beszéltek, Singer mintha kezdett volna kiengedni egy kissé. – Halljuk, hogy szól! – mondta, s régi Martinja után nyúlt. Megpendítette, figyelt, behangolt egy-két húrt, aztán belefogott a „Blue Creek” ezer közül is felismerhető basszus szólamába. Carson hallgatta, a fejével a zene ütemére bólogatott, miközben megpróbálta kísérni. Hónapok óta nem volt a kezében a hangszer, és a szóló nem is ment úgy, mint annak idején a Harvardon, de az ujjai lassanként bemelegedtek, és megpróbálkozott egypár akkorddal. Aztán egyszer csak szerepet cseréltek: Singer kísérte, és ő játszotta a szólót. Hallván, hogy pengetése még mindig feszes, és a játéka is tiszta, megkönnyebbülten mosolygott.


128

HALÁLOS KÍSÉRLET

Miután befejezték, Singer rögtön belekezdett a „Clinch Mountain Backstep” című számba. Carson, megdöbbenve az igazgató virtuóz gitárjátékán, a húrok közé csapott. Singer közben teljesen átadta magát a zenének. Olyan önfeledten játszott, mintha hirtelen valami szörnyű tehertől szabadult volna meg. Carson kísérte őt a „Rocky Top”, a „Mountain Dew” és a „Little Maggie” nehéz, ősi váltásain, egyre otthonosabban érezte magát, és végül megkockáztatott egy rövid, gyors futamot, amit az igazgató mosolyogva elismerő fejbiccentéssel nyugtázott. Singer belekezdett egy bonyolult záró akkordba, és a dalt végül egy eget rengető Gvel zárták. Ahogy a visszhangok elhaltak, Carson esküdni mert volna, hogy a lakóövezet felől rövid, halk tapsot hallott. – Köszönöm, Guy – mondta Singer félretéve a gitárját, és elégedetten összedörzsölte a kezét. – Ezt már régen meg kellett volna tennünk. Remek zenész vagy. – Nem vagyunk egy súlycsoportban – mondta Carson –, de azért köszönöm. A hirtelen támadt csendben a két férfi a sivatagi éjszakát bámulta. Singer felállt, és elindult az étkező felé, hogy szerezzen magának egy italt. Egy zilált kinézetű férfi haladt el a terasz előtt. Ujjain számolgatott valamit, és közben – feltehetőleg oroszul – hangos, fájdalmas hangon motyogott. Ez biztosan Pavel, gondolta Carson, akiről De Vaca mesélt neki. A férfi a sarkon befordulva eltűnt az éjszakában. Egy pillanat múlva Singer is visszatért odabentről. Most lassabban lépkedett, és Carson érezte, hogy a felelősség röpke pillanatra fellibbent terhe kezd újra a vállára nehezedni. – Hogy mennek a dolgok, Guy? – kérdezte, miközben visszaült a székébe. – Egy jó ideje nem tudtunk normálisan beszélni. – Gondolom, Teece látogatása eléggé lefoglalt – jegyezte meg Carson. A hold újra eltűnt az egyre vastagodó felhőréteg mögött, és Carson inkább érezte, mint látta, hogy az igazgató feszültté válik a nyomozó nevének említésére. – Idegesítő egy alak, az egyszer biztos – mondta Singer. Ivott egyet az italából. Carson közben várakozott. – Nem mondhatnám, hogy valami sokra tartom Mr. Teece-t. Az a fajta ember, aki úgy tesz, mintha mindent tudna, de semmit sem árul el az embernek. Nekem úgy tűnik, az információi java részét úgy szerzi, hogy egymás ellen fordítja az embereket. Érted, mire gondolok? – Nem sokat beszéltem vele. Úgy tűnt, nem nagyon tetszik neki, amit itt csinálunk – mondta Carson óvatosan válogatva a szavait. Singer felsóhajtott. – Guy, nem lehet elvárni az emberektől, hogy mindenki megértse, azt meg végképp nem, hogy értékelje is a munkánkat. Ez különösen igaz a bürokratákra és mindazokra, akik a szabályokat hozzák. Találkoztam már olyanokkal, mint ez a Teece. Az esetek túlnyomó többségében sikertelen kutatók. Az ő esetükben számolni kell a féltékenységükkel is. – Singer ivott egy kortyot. – Akárhogy is, előbb-utóbb be kell nyújtania a jelentését. – Valószínűleg inkább előbb – felelte Carson, de azonnal meg is bánta, hogy megszólalt. Magán érezte Singer tekintetét a sötétben. – Úgy lehet. Nagyon sietve távozott. Ragaszkodott hozzá, hogy elvihesse az egyik Hummert, és maga vezessen Radium Springsbe. – Singer újra belekortyolt az italába. – Úgy tűnik, veled beszélt utoljára. – Azt mondta, azokat akarta a végére hagyni, akik a legközelebbi kapcsolatban állnak az X-FLU-val. – Hm. – Singer felhörpintette az italát, és a földre helyezte a poharat. Újra Carson felé fordult. – Nos, mostanra bizonyára tud Levine-ről is. Ami nem könnyíti meg a dolgunkat. Fogadni mernék, hogy újabb kérdésekkel fog előállni.


129

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. – Levine-ről? – kérdezte olyan könnyedén, ahogy csak bírta. Singer még mindig őt nézte. – Csodálkozom, hogy még nem hallottál róla; mindenki erről beszél. Charles Levine a Genetikai Szabályozásért Alapítvány feje. Pár nappal ezelőtt mondott néhány ránk nézve igen káros dolgot a tévében. A GeneDyne részvényei sokat estek. – Tényleg? – Ma újabb öt és fél pontot. A cég közel félmilliárd dollárt vesztett a részvényeken. Nem kell ecsetelnem, hogy ez milyen hatással van a saját részvényeinkre. Carson hirtelen megdermedt. Nem a néhány GeneDyne-részvénye miatt aggódott.. Egészen más dolgok jártak a fejében. – És mi mást mondott Levine? – Úgysem számít – vonta meg a vállát Singer. – Az egész szaros kis hazugság. A baj csak az, hogy az emberek beveszik az ilyesmit. Egyfolytában azt keresik, hogy mit fordíthatnának ellenünk. Hogyan tarthatnának be nekünk. Carson megnyalta az ajkát. Sohasem hallotta még Singert így beszélni. Nem állt jól neki. – És akkor most mi lesz? – Singer arcán egy pillanatra elégedett kifejezés futott át. – Brent majd megoldja – mondta. – Az ilyesmi az ő szakterülete.

A helikopter kelet felől közelítette meg a Mount Dragont. A White Sands Rakétatámaszpont felett repült, amely nem állt a polgári légi irányítás fennhatósága alatt. Elmúlt már éjfél, a hold nem látszott, a sivatag végtelen fekete szőnyegként terült el alattuk. A helikopter rotorja hangtompított katonai szerkezet volt, a motort pedig pinknoise generátorral szerelték fel, hogy minimalizálják a zajt. A reflektorok és a jelzőfény a helikopter farkán ki volt kapcsolva, a pilóta egy lefelé irányított radar segítségével próbálta megtalálni célpontját. A célpont egy kis jeladó volt, amelyet egy kövekkel rögzített fényvisszaverő Mylar fólia közepére helyeztek. A jeladó mellett egy Hummer állt, kikapcsolt motorral és reflektorokkal. A helikopter leereszkedett a Hummer közelében, a rotorok keltette légörvény konfetti méretű darabokra tépte a fóliát. Ahogy a futómű megállapodott a sivatag talaján, egy sötét alak szállt ki a Hummerből, és rohanni kezdett a helikopter ajtaja felé. A kezében egy furcsa alakú fém aktatáska volt a GeneDyne lógójával az oldalán. Az ajtó kinyílt, és két kéz nyúlt ki rajta az aktatáskáért. Ahogy az ajtó újra bezárult, a helikopter felemelkedett, megfordult, és eltűnt a sötétségben. A Hummer is elindult visszafelé, leárnyékolt reflektorai segítségével saját keréknyomait követve. A Mylar fólia egy apró cafata, amelyet a légörvény felkapott, összepöndörödve sodródott az éjszakában. A sivatagra pillanatokon belül újra mérhetetlen csend telepedett.

Azon a vasárnapon a nap a felhőtlen égre kúszott fel. A Mount Dragonban a Lázgyár zárva volt a szokásos fertőtlenítés miatt, és a kötelező esti riadógyakorlatig a kutatók azt csináltak, amit akartak. Carson, míg várta, hogy kifolyjon a kávéja, az ablakán át a Mount Dragon fekete csúcsát nézte, ahogy éppen láthatóvá vált a hajnali derengésben. Általában ugyanúgy töltötte a vasárnapjait, mint a többi kutató: a szobájába zárkózva, a laptopja társaságában, mindenféle háttérmunkálatokat folytatva. Ma azonban meg fogja mászni a Mount Dragont. Már érkezése óta ígérgeti ezt magának. A közös zenélés Singerrel a teraszon pedig meghozta a kedvét a játékhoz, de itt nem zenélhet, mert


130

HALÁLOS KÍSÉRLET

a bendzsónak a csendes folyosókon visszhangzó éles hangja minden bizonnyal ingerült e-maileket szabadítana rá a belső hálózatban. A kávét és a zaccot a termoszba öntötte, vállára vetette a bendzsót, és az étkező felé vette az útját, hogy magához vegyen néhány szendvicset. A máskor már-már elviselhetetlenül zajos éttermi személyzet most morózus és csöndes volt. Az nem lehet, hogy még mindig nem tették túl magukat a Vanderwagonnal történteken. Nyilván korán van még, gondolta Carson. Úgy tűnik, mostanában mindenkinek rossz kedve van. Miután kijelentkezett a külső kapunál álló őrnél, elindult az északkelet felé kanyargó földúton a Mount Dragon irányába. Elérte a kis hegy lábát, és elkezdett a teteje felé kapaszkodni. Az útról egy keskeny, meredek ösvényre tért. Érezte a hangszer súlyát a vállán, és felfelé haladtában a salakos talaj ki-kicsúszott a lába alól. Fél óra kemény menetelés után felért a csúcsra. A hegy klasszikus vulkanikus salakkúp volt, a közepén az egykori kitörés nyomán maradt, kráterszerű bemélyedéssel. A pereme körül néhány mesquitocserje nőtt. A túloldalon Carson egy csoport mikrohullámú és rádió-adótornyot, valamint egy lánccal körülvett, apró, fehér kalyibát látott. Lihegve megfordult, hogy kiélvezze a látványt, amiért ilyen keményen megdolgozott. A nap éppen abban a pillanatban kelt fel. A sivatag olyan volt, mint egy fénnyel teli tó, amely a lábainál csillámlott és örvénylett, mintha a felszíne csak a fények és a színek játéka lett volna. Ahogy a nap teljesen a látóhatár fölé ért, és aranyszínbe borította a vidéket, minden egyes magányos mesquito- és kreozotcserje egyetlen, a látóhatár felé futó végtelen árnyékká kapcsolódott össze. Carson látta, ahogy a nap sugarai keletről nyugatra fokozatosan beborítják a sivatagot, fényben fürösztve a hegyeket, sötétben hagyva a vízmosásokat, míg el nem érték a nyugati horizontot. Több kilométerrel távolabb látta az anasazi puebló romjainak körvonalait, amelyek hosszú, keskeny árnyékot vetettek a sivatagos síkságra – most már azt is tudta, hogy Kin Klizhininek hívják. Még távolabb a sivatag foltos-feketévé vált: ott kezdődött a Malpaís lávafolyás. Kiválasztott egy kényelmes helyet egy nagyobb vulkáni tufa mögött. Maga mellé tette a bendzsóját, kinyújtózott, lehunyta a szemét, és átadta magát az édes magánynak. – A francba! – szólalt meg mellette egy ismerős hang néhány perccel később. Carson döbbenten felnézett, és meglátta De Vacát, aki csípőre tett kézzel tornyosult fölé. – Te mit keresel itt? – kérdezte számonkérően. Carson megragadta a bendzsó tokját. Ennyit erről a vasárnapról… – Mit gondolsz, mit? – kérdezett vissza. – Az én helyemen ülsz – mondta a lány. – Én minden vasárnap feljövök ide. Carson szó nélkül talpra ugrott, és elindult az ellenkező irányba. Legalább ezen az egy napon el akarta kerülni a vitát az asszisztensével. Inkább kilovagol Roscoeval jó tizenöt kilométerre, és majd ott játszik. Ahogy meglátta a nő arckifejezését, megtorpant. – Jól vagy? – kérdezte. – Miért ne lennék jól? Carson ránézett. Az ösztönei azt súgták, ne kezdjen beszélgetni, ne kérdezzen semmit, csak húzzon el onnan a fenébe. – Kissé feldúltnak tűnsz – mondta. – Miért bízzak meg benned? – kérdezte De Vaca minden átmenet nélkül.


131

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Milyen ügyben kellene megbíznod bennem? – Te is közéjük tartozol – felelte De Vaca. – A cég embere vagy. – A vádaskodó hang mögött Carson valódi félelmet érzett. – Mi történt? – kérdezte. De Vaca hosszú ideig nem szólt egy szót sem. – Teece eltűnt – bökte ki végül. Carson megnyugodott. – Persze hogy eltűnt. Tegnapelőtt éjjel beszéltem vele. Egy Hummerrel ment Radium Springsbe. Holnapra visszaér. – Nem érted, amit mondok – rázta meg a fejét a nő mérgesen. – A vihar után megtalálták a Hummert a sivatagban. Üresen. A francba. Ez nem lehet igaz… – Biztosan eltévedt a homokviharban. – Ők is ezt mondják. Hirtelen a nő felé fordult. – Ez meg mit akar jelenteni? De Vaca kerülte a férfi tekintetét. – Úgy adódott, hogy kihallgattam Nye-t. Azt mondta Singernek, hogy Teece-t még mindig nem találják. Vitatkoztak. Carson nem szólt egy szót sem. Nye… Egy kép jelent meg a lelki szemei előtt. Egy ember képe, ahogy előlép a homokviharból, mindene tiszta por, a lova félholt a kimerültségtől. – És te azt gondolod, hogy megölték, vagy mi? – kérdezte a férfi. De Vaca nem felelt. – Milyen messze volt a Hummer a Mount Dragontól? – Nem tudom. Miért? – Mert láttam Nye-t visszatérni a lovával a homokvihar után. Valószínűleg Teece-t kereste odakint. – Azzal elmondta a nőnek, hogy mit látott az istállóban két nappal azelőtt. De Vaca feszülten figyelt. – Te tényleg azt gondolod, hogy odakint a homokviharban kereste őt? Valószínűbb, hogy inkább eltemette valahol. Ő és az a seggfej Mike Marr. – Ez nevetséges – élcelődött Carson. – Az lehet, hogy Nye egy szemétláda, de nem gyilkos. – Marr viszont az. – Marr? Ő kettőig sem tud elszámolni. Ahhoz nincs elég agya, hogy gyilkosságot kövessen el. – Nincs? Mike Marr hírszerző tiszt volt Vietnamban. A vasháromszögben szolgált, és a több száz kilométernyi titkos alagútrendszer felderítése volt a feladata. A vietkongokat és a fegyverraktáraikat kellett felkutatnia, és mindenkit meg kellett ölnie, akit odalent talált. Ott sérült meg a lába is. Egy mesterlövészt üldözött az egyik alagútban. Felrobbantott egy álcázott aknát, és az alagút a lábára omlott. – Honnan tudod? – Ő mondta. Carson felnevetett. – Szóval ilyen jóban vagytok? Ez az előtt, vagy az után történt, hogy neked szegezte a fegyverét? De Vaca a homlokát ráncolta. – Már meséltem, hogy ez a szemétláda megpróbált felszedni, amikor idekerültem. Odajött hozzám az edzőteremben, és elmesélte az életét. Azzal próbált meg levenni a lábamról, hogy elmondta, milyen rossz fiú. Amikor ez nem jött be, megmarkolta a seggemet. Azt hitte, valami kis könnyűvérű latina ribanc vagyok. – Tényleg? És mi történt aztán? – Kilátásba helyeztem, hogy szétrúgom a tökét.


132

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson újra felnevetett. – Gondolom az a pofon a pikniken kellett neki, hogy lehűtse az indulatait. De miért akarna ő vagy bárki más meggyilkolni egy munkavédelmi nyomozót? Ez őrültség. A Mount Dragont azonnal bezárnák. – Kivéve, ha az egészet balesetnek álcáznák – felelte De Vaca. – A vihar tökéletes alkalmat nyújtott. Szerinted miért indult el Nye lóháton a vihar kellős közepén? És minket vajon miért nem avattak be Teece eltűnésébe? Talán rájött valamire, amit nem lett volna szabad megtudnia. – Például mire? Az is lehet, hogy félreértetted, amit hallottál. Végül is… – Nagyon is jól hallottam mindent. Te most jöttél a falvédőről, ember? Itt milliárdok forognak kockán. Te azt hiszed, hogy emberi életek megmentéséről van szó, pedig dehogy. Csak a pénz számít. És ha ez a pénz veszélybe kerül… – izzó szemekkel nézett Carsonra. – De mi értelme meggyilkolni Teece-t? Történt ez a szörnyű baleset a Lázgyárban, de a vírus nem szabadult el. Csak egyvalaki halt meg. Nem próbálták meg eltusolni az ügyet. Épp ellenkezőleg. – Csak egyvalaki halt meg… – ismételte De Vaca. – Hallanod kellene magad. Nézd, valami más is folyik itt a háttérben. Nem tudom, mi lehet az, de egyesek furcsán viselkednek. Te nem vetted észre? Azt hiszem, a stressz túlpörgeti az embereket. Ha Scopes annyira életeket akar menteni, akkor miért diktál ilyen lehetetlen tempót? A valaha ismert legveszélyesebb vírussal dolgozunk. Egyetlen baklövés, és adiós muchachos… Ez a projekt már több ember életét tönkretette. Burt, Vanderwagon, Fillson, aki az állatokat felügyelte, és Czerny, a biztonsági őr. Hogy Brandon-Smithről ne is beszéljünk. Hány életet fog még követelni? – Susana, te nyilvánvalóan nem vagy elkötelezett – felelte Carson fáradtan. – Az emberiség történelme során minden nagy lépés fájdalommal és szenvedéssel járt. Ne feledd, hogy több millió ember életét fogjuk megmenteni. – Ám ahogy kimondta ezt, neki is üres közhelynek tűnt. – Hát ez igazán magasztosan hangzik. De tényleg akkora előrelépés ez? Mi jogosít fel minket arra, hogy megváltoztassuk az emberiség génállományát? Minél hosszabb ideje vagyok itt, annál jobban belelátok mindenbe, és annál erősebben hiszem, hogy amit csinálunk, az alapjaiban rossz. Senkinek sincs joga hozzá, hogy újraalkossa az emberi fajt. – Úgy beszélsz, mintha nem is kutató volnál. Nem az emberi fajt alkotjuk újjá, hanem kiküszöböljük az influenzát. De Vaca egy kisebb árkot ásott már a salakos talajba, ahogy a sarkával ingerülten kapirgálta a földet. – Megváltoztatjuk az ivarsejteket. Átléptünk egy határt. – Megszabadulunk egy apró hibától a genetikai kódunkban. – Hiba, hiba… Mi a csuda az, hogy hiba, Carson? A kopaszodásért felelős gén hibás? És ha valaki alacsony? Vagy „rossz” a bőrszíne? Ha göndör? És mi a helyzet azzal, ha egy kissé túl szégyenlős? Ha sikerül kiküszöbölnünk az influenzát, mi jön azután? Te komolyan azt hiszed, hogy a tudomány tartózkodni fog attól, hogy az embereket okosabbá, hosszabb életűvé, magasabbá, jóképűbbé vagy kedvesebbé tegye? Ráadásul úgy, hogy a dolog közben több milliárd dolláros profitot hoz?! – Ez nyilvánvalóan egy rendkívül erőteljesen szabályozott terület lesz – mondta Carson. – Méghogy szabályozott… És mégis ki fogja megmondani, hogy mi a jobb? Te? Én? A kormány? Brent Scopes? Szabaduljunk csak meg a nem vonzó génektől, nem nagy ügy, ezek úgysem kellenek senkinek. A kövérségért, a csúnyaságért, az utálatosságért felelős génektől. Azoktól, amelyek a kellemetlen személyiségjegyeket


133

HALÁLOS KÍSÉRLET

kódolják. Vedd már le a szemellenződet egy pillanatra, és mondd meg nekem, hogy hova vezet ez! Mondjuk az emberi faj védelme, sértetlensége szempontjából! – Még messze járunk attól, hogy erre képesek legyünk – motyogta Carson. – A francokat. Éppen ezt tesszük az X-FLU-val. Az emberi génállomány feltérképezése majdnem elkészült. Lehet, hogy a változtatások apró dolgokkal kezdődnek, de ezek aztán egyre csak nőni fognak. Az emberi DNS és a csimpánz DNS-e között kevesebb mint kétszázaléknyi eltérés van, és nézd meg mégis mekkora a különbség! Nem kell nagy változtatásokat eszközölni a génállományban, ha olyanná akarjuk tenni az emberiséget, hogy azután alig lehessen ráismerni. Carson hallgatott. Ezt az érvet már vagy ezerszer hallotta. Csakhogy most – minden erőfeszítése ellenére – kezdett számára is értelmet nyerni. Lehetséges, hogy csak fáradt, és nincs elég energiája szóváltásba keveredni De Vacával. Vagy az is lehet, hogy Teece arca jutott eszébe, amikor azt mondta: „Amit meg kell tennem, az nem várhat”. Csendben ültek a vulkanikus szikla árnyékában, és bámulták a Mount Dragon kutatóközpont gyönyörű fehér épületegyüttesét, amely reszketett az egyre erősödő hőségben, mintha csupán délibáb lett volna. Carson, akárhogy küzdött ellene, érezte, hogy valami szertefoszlik benne. Akkor érzett hasonlót, amikor tinédzserkorában egy teherautó platójáról nézte, ahogy darabonként elárverezik a ranchot. Mindig is hitt benne, jobban, mint bármi másban, hogy az emberiség jövője a tudomány kezében van. És most valahogy ez a hite látszott szertefoszlani a sivatagból áradó hőhullámokban. Megköszörülte a torkát, és megrázta a fejét, mintha ki akarta volna űzni belőle ezt a gondolatot. – Ha biztos vagy benne, hogy ez így van, mit tervezel tenni ellene? – Elhúzok innen, és világgá kürtölöm, hogy mi folyik itt. Carson a fejét csóválta. – Ami itt folyik, az száz százalékig legális, a közegészségügyi szolgálat által szabályozott genetikai kutatás. Ezt nem tudod leállítani. – Ha valakit megöltek, akkor le tudom. Valami nincs rendben itt. És Teece rájött, hogy mi az. Carson a nőt nézte, ahogy a hátát a sziklának vetve ült, karjait a térde köré fonta, és a szél kifújta hollófekete tincseit a homlokából. Bassza meg, gondolta. Most már úgyis mindegy… – Nem tudom pontosan, mit tudott meg Teece – kezdte lassan –, de azt tudom, hogy mit keresett. De Vaca összehúzta a szemét. – Miről beszélsz? – Teece azt feltételezi, hogy Franklin Burtnek volt egy privát naplója. Legalábbis ezt mondta aznap éjszaka, amikor elment. És még azt is, hogy Vanderwagonnak és Burtnek magas volt a dopamin- és szerotoninszintje. És kisebb mértékben ugyan, de Brandon-Smithnek is. De Vaca nem szólt egy szót sem. – Azt gondolta, hogy Burt naplójából kiderülhet, hogy mi okozza ezeket a tüneteket – tette hozzá Carson. – Feltett szándéka volt, hogy miután visszatér, megkeresi a naplót. De Vaca felállt. – Akkor segítesz nekem? – Miben? – Megtalálni Burt jegyzeteit. Hogy megismerjük a Mount Dragon titkát.


134

HALÁLOS KÍSÉRLET

Charles Levine nagyon korán indult a Greenough Hallba, és mielőtt bezárta volna az irodáját, meghagyta Raynek, hogy aznap nem fogad hívásokat, és látogatókat sem. A tanítási feladatait átmenetileg két fiatalabb oktatóra bízta, és a következő hónapra ütemezett előadásait is törölte. Ezek voltak Toni Wheeler utolsó tanácsai, mielőtt lemondott volna az alapítvány PR-tanácsadói tisztségéről. A belső nyomás az egyetem igazgatósági tagjai részéről egyre erősödött, és a kar dékánja is egyre élesebb hangvételű telefonüzeneteket hagyott neki. Levine érezte a veszélyt, és – bár ez ellenkezett természetével – úgy döntött, hogy egy ideig meghúzza magát. Ezért aztán eléggé meglepődött, amikor reggel hét órakor egy türelmesen várakozó férfival találkozott a bezárt irodaajtó előtt. Levine ösztönösen kezet nyújtott, de a férfi csak bámult vissza rá. – Mit tehetek önért? – kérdezte Levine, miközben kinyitotta az iroda ajtaját, és beinvitálta a férfit. Az ember mereven leült, aktatáskáját az ölében szorongatta. Bozontos ősz haja és kiálló arccsontja volt. Úgy hetven körül lehetett. – A nevem Jacob Perlstein – mondta. – A Holokauszt Kutató Központ történésze vagyok Washingtonban. – Ó, igen. Jól ismerem a munkáját. Páratlan hírnévre tett szert. – Perlstein a keleteurópai náci haláltáborok és zsidó gettók feltárásában való fáradhatatlan buzgalmáról volt híres világszerte. Levine elhelyezkedett a székében. Volt valami zavaróan ellenséges a férfi viselkedésében. – Rögtön a tárgyra is térnék – kezdte a férfi, résnyire szűkült fekete szemeit Levine-re szögezve. Levine bólintott. – Maga azt állította, hogy zsidó származású édesapja zsidókat mentett Lengyelországban. A nácik fogságába esett, és doktor Mengele gyilkolta meg Auschwitzban. Levine-nek nem tetszett, ahogy a kérdést megfogalmazta, de nem szólt egy szót sem. – Mengele orvosi kísérletei végeztek vele. Így történt? – Igen – felelte Levine. – És mindezt honnan tudja? – kérdezte a férfi. – Bocsásson meg, Mr. Perlstein, de nem nagyon tudok mit kezdeni kérdésének bántó hangnemével. Perlstein továbbra is merőn bámulta. – Csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Szeretném, ha elmondaná nekem, honnan tudja mindezt. Levine igyekezett elrejteni ingerültségét. Számos interjúban és adománygyűjtő rendezvényen beszámolt már a történetről. Perlstein minden bizonnyal hallotta már. – Magam nyomoztam az eset után. Csak annyit tudtam, hogy az apám Auschwitzban halt meg. Az anyámat kisgyermekkoromban vesztettem el. Meg kellett tudnom, mi történt az apámmal, ezért közel négy hónapot töltöttem Kelet-Németországban és Lengyelországban náci akták olvasásával. Veszélyes idők voltak, és a munka sem volt éppen veszélytelen. Amikor megtudtam, mi történt – gondolhatja, hogyan éreztem magam. A tudományhoz, az orvosláshoz fűződő kapcsolatom gyökeresen megváltozott. A génsebészettel kapcsolatos érzéseim is megkérdőjeleződtek, ami végül… – Hol talált rá az apja aktáira? – szakította félbe nyersen a férfi. – Lipcsében, ahol ezeket az iratokat őrzik. Ezt nyilván maga is tudja.


135

HALÁLOS KÍSÉRLET

– És az anyja, terhesen, megmenekült, és magát Amerikába hozta. Maga pedig felvette a nevét, és elhagyta az apjáét. Bergnek hívták, igaz? – Így igaz. – Megindító történet – mondta Perlstein. – Furcsa, hogy a Berg nem szokványos zsidó név. Levine felült. – Ezt a hangnemet visszautasítom, Mr. Perlstein. Arra kell kérnem, hogy mondja el jövetele célját, és távozzon. A férfi kinyitotta a táskáját, és elővett belőle egy dossziét, majd undorodva Levine íróasztalának szélére helyezte. – Kérem, vizsgálja meg ezeket a dokumentumokat. – Csak ujjbegyével érintve az iratokat, Levine felé tolta a dossziét. A dossziét kinyitva Levine egy vékony köteg fénymásolt iratot talált. Azonnal felismerte az elhalványult gót betűket, a horogkeresztes pecséteket, és eszébe jutottak a vasfüggöny mögött töltött szörnyű hetek. Dohos levéltárakban többdoboznyi iraton rágta át magát, és csak a mindent elhomályosító vágy tartotta életben, hogy megtudja az igazságot. Az első dokumentum egy náci igazolvány színes másolata volt. Heinrich Berg, a Schutzstaffel – a náci SS – Obersturmführere nevére állították ki, aki a ravensbrücki koncentrációs táborban állomásozott. A fénykép kitűnő állapotban volt, és a hasonlóságot le sem tagadhatta volna. Egyre növekvő hitetlenkedéssel gyorsan átfutotta a többi iratot is. Tábori dokumentumok, a börtön szolgálati beosztásai, a ravensbrücki tábort felszabadító katonai egység jelentése, egy túlélő izraeli bélyeggel ellátott levele és egy esküvel megerősített tanúvallomás. A dokumentumok, tanúsága szerint egy Miyama Levine nevű lengyel nőt Ravensbrückbe küldtek „vizsgálat” céljából. Az ott-tartózkodása alatt kapcsolatba került Berggel, a szeretője lett, és később átszállították Auschwitzba. Úgy élte túl a háborút, hogy jelentéseket tett a táborban kibontakozó ellenállási mozgalmakról. Levine Perlsteinre nézett. A férfi száraz, vádló tekintettel nézett rá. – Hogy veszi magának a bátorságot, hogy ilyen hazugságokat terjesszen? Perlstein mély levegőt vett. – Szóval továbbra is tagadja. Nem vártam mást. Maga hogyan veszi a bátorságot, hogy hazugságokat terjesszen? Az apja SS-tiszt volt, az anyja pedig áruló, aki több száz embert küldött a halálba. Maga személyesen nem felelős a szülei bűneiért, de a hazugság, amelyben él, csak tetézi a gonoszságaikat, és gúnyt űz a munkájából. Azt állítja, hogy az igazságot kutatja, csakhogy az igazság magára nem vonatkozik. Maga… maga hagyta, hogy az apja nevét az igazak közé véssék a Yad Vashemben! Heinrich Bergét, az SS-tisztét! Meggyalázta a valódi mártírok emlékét. És erről mindenkinek tudnia kell. – A férfi remegő kézzel csukta be az aktatáskáját. Levine minden idegszálával próbált nyugodt maradni. – Ezek az iratok hamisítványok. A keletnémet kommunisták híresek voltak arról, hogy… – Minthogy az iratok jó néhány nappal ezelőtt kerültek a kezeim közé, az eredeti példányokat a náci akták három szakértője is megvizsgálta. Az iratok eredetiek. Ebben egészen biztos lehet. Levine hirtelen felpattant. – Takarodjon innen! – ordította. – Maga a revizionisták játékszere. Takarodjon, és vigye magával ezt a szemetet! – tett egy lépést előre, és fenyegetően a feje fölé emelte a kezét. Az idős férfi a dossziéért nyúlt, ijedten lehúzta a fejét, és az iratok szétszóródtak a földön. Nem törődve velük, a külső irodába menekült, onnan pedig ki a folyosóra. Levine becsapta az iroda ajtaját, és nekidőlt. Agya szívének ritmusára lüktetett. Ez


136

HALÁLOS KÍSÉRLET

aljas, felháborító hazugság, amit gyorsan meg kell cáfolnia… hála istennek megvannak az eredeti dokumentumok hiteles másolatai… csak fel kell bérelnie egy szakértőt, hogy leleplezze a hamisítást. A meggyilkolt apját ért rágalom olyan volt, mintha kést döftek volna a szívébe, de nem ez volt az első ilyen aljas támadás, és az utolsó sem, ebben biztos volt… A szeme a dossziéra tévedt, az iratok a mocskos hazugságokkal szanaszét hevertek a padlón. Hirtelen rettenetes gondolat fészkelte be magát a fejébe. Odarohant a bezárt irattartóhoz, bedugta a kulcsot, és elővette a Berg feliratú dossziét. Üres volt. – Scopes… – suttogta. Másnap a Boston Globe sajnálkozó hangvételű cikkben tárgyalta az esetet a címoldalon.

Muriel Page, az Üdvhadsereg Pearl Street-i boltjának önkéntese figyelte, ahogy egy elfeküdt hajú fiatalember a sportdzsekik között turkál. Azon a héten már másodszorra járt a boltban, és Muriel sajnálkozva nézte. Nem tűnt drogosnak – tiszta volt, és éber. Csak egy szerencsétlen helyzetbe került fiatalember volt. Kisfiús, kissé félszeg arca saját felnőtt fiára emlékeztette, aki Kaliforniában élt a feleségével. Kivéve, hogy ez a férfi rendkívül sovány volt. Biztosan nem táplálkozik rendesen. A fiatalember gyorsan átpörgette az állványt, aztán kifelé menet végignézte a zakókat. Hirtelen megállt, előhúzott egyet, és miközben a közeli tükör felé indult, felhúzta fekete pólójára. Muriel a szeme sarkából figyelte, és magában bámulta a férfi ízlését. Nagyon szép zakó volt, keskeny hajtókával, és fekete alapon egymást fedő piros és sárga három- és négyszögekkel. Valószínűleg az ötvenes évek elejéről való. Nagyon ízléses darab, de nem olyasmi, gondolta sajnálkozva, ami a mai fiataloknak tetszene. A ruhák mennyivel jobbak voltak az ő fiatalkorában… A fiatalember megfordult, minden oldalról megnézte magát a tükörben, és elmosolyodott. Elindult a kassza felé, és Muriel rögtön tudta, hogy meg fogja venni. Előhúzta az árcédulát. – Öt dollár – mondta vidám mosollyal. A fiatalember mosolya hirtelen elhalványult fekete szemüvege mögött. – Ó – mondta a férfi. – Azt reméltem… Muriel habozott egy pillanatig. Az öt dollár valószínűleg több étkezését fedezhette, és éhesnek tűnt. Előrehajolt, és cinkos hangon odasúgta: – Odaadom háromért, ha nem mondja el senkinek. – Megérintette a zakó ujját. – Tiszta gyapjú. A férfi arca felderült, rakoncátlan tincsét öntudatosan lesimította. – Nagyon kedves öntől – mondta, miközben előhalászott a zsebéből három gyűrött bankjegyet. – Nagyon szép zakó – mondta Muriel. – Fiatalkoromban, ha egy férfi ilyen zakót viselt… hát az valami volt! – kacsintott. A fiatalember rábámult, és ettől hirtelen ostobának érezte magát. Gyorsan megírta a számlát, és átadta a férfinak. – Viselje egészséggel – mondta. – Úgy lesz. A nő újra előrehajolt. – Tudja, hogy az utca túloldalán van egy remek kis helyünk, ahol ehet valami meleget? Ingyen van, és nem várnak érte semmit. A férfi gyanakodva nézett. – Semmi vallásos szónoklat?


137

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Semmi ilyesmi. Nem hiszünk abban, hogy a vallást rá lehet kényszeríteni az emberekre. Csak egy forró, tápláló ebéd. Csak annyit várunk el mindenkitől, hogy józan legyen, és tiszta. – Tényleg? – kérdezte a fiatalember. – Úgy tudtam, hogy az Üdvhadsereg valami vallásos szervezet. – Az is. De egy éhes ember valószínűleg nem a spirituális megváltáson gondolkodik, hanem a következő ebédjén. Tápláld a testet, és a lélek felszabadul. A férfi megköszönte, és kiment a boltból. Muriel titokban kinézett az ablakon, és örömmel konstatálta, hogy a fiatalember a kifőzde felé tart, elvesz egy tálcát az ajtónál, beáll a sorba, és szóba elegyedik az előtte álló férfival. Az asszony érezte, hogy könny szökik a szemébe. A szórakozott, kissé elveszett tekintet annyira hasonlított a fiáéhoz. Remélte, hogy akármi történt is vele, nemsokára egyenesbe kerül az élete. Másnap reggel az Üdvhadsereg Pearl Street-i boltja és kifőzdéje egy negyedmillió dolláros adományt kapott, és Muriel Page volt a legjobban meglepve, amikor elmondták neki, hogy valaki az ő munkáját akarta honorálni ezzel.

Carson és De Vaca csendben gyalogoltak vissza az ösvényen a Mount Dragon épületei felé. A lakóépülethez vezető járda előtt megálltak. – Szóval? – törte meg De Vaca a csendet. – Szóval mi? – Még mindig nem mondtad meg, hogy segítesz-e megtalálni a naplót – suttogta indulatosan. – Susana, nekem nagyon sok dolgom van. És ami azt illeti, neked is. A napló, ha egyáltalán létezik, meg fog várni minket. Hadd gondolkodjak ezen egy kicsit, jó? De Vaca egy pillanatig a férfit nézte, aztán egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és bement a lakórészlegbe. Carson nézte, ahogy elvonul. Aztán nagyot sóhajtott, felment a lépcsőn a második emeletre, és belépett a hűvös, sötét folyosóra nyíló ajtón. Teece-nek talán igaza volt Burt naplóját illetően. De Vacának pedig igaza lehet Nye-jal kapcsolatban. Ez esetben azonban már nem igazán számít, hogy Teece mit gondolt. Carsont jobban aggasztotta az a szörnyű pillanat a Mount Dragon tetején, amikor hirtelen azt érezte, hogy az addig oly erős meggyőződése megingott. Mióta az apja meghalt, és az utolsó ranch is csődöt mondott, Carsonnak a tudomány iránti rajongása – a hite mindabban a jóban, amit általa elérhet – volt mindene. Ha most… De aznap már nem akart ezzel foglalkozni. Holnap talán lesz ereje újra szembenézni ezzel. A szobájába érve Carson egy percig a fehér falakat bámulta, erőt gyűjtve ahhoz, hogy bekapcsolja a laptopját, és átnézze az X-FLU II teszteredményeit. Tekintete az ütött-kopott bendzsótokra tévedt. A pokolba az egésszel, gondolta. Játszik egy kicsit. Pengető nélkül, hogy ne legyen olyan hangos. Csak öt percet, esetleg tízet. Hogy elterelje a figyelmét. Aztán majd munkához lát. Ahogy kiemelte az öthúros hangszert a tokjából, a szeme megakadt egy összehajtott papírlapon, ami a bendzsó alatt, a megsárgult filcen feküdt. Homlokát ráncolva a kezébe vette, széthajtogatta, és a térdére fektette.


138

HALÁLOS KÍSÉRLET

Kedves Guy! Mindig is gyűlöltem ezt a pokoli hangszert, de ez egyszer remélem, hogy rendszeresen gyakorol. Úgy tűnik, már elindult a laborba, én pedig nem halogathatom tovább az indulást. Úgy látszik, ez a legjobb – voltaképpen az egyetlen – módja, hogy kapcsolatba tudjak lépni magával. Amint azt nyilván tudja, néhány napra elmegyek. A beszélgetésünk óta megpróbáltam kideríteni, hogy hová rejthette Burt a naplóját, de nem jártam sikerrel. Maga ismeri a Mount Dragont, ismeri a környéket, és ami a legfontosabb, ismeri Burt munkáját. Lehetséges, hogy akár akaratlanul is, Burt hagyott valami jelzést a napló hollétét illetően. Megtenné, hogy átnézi az elektronikus feljegyzéseit, hátha valami nyomra bukkan? Ne próbálja egyedül megkeresni a naplót. Várja meg, míg visszaérek és hagyja, hogy én csináljam. És megkérem, hogy erről ne beszéljen senkivel. Ha úgy éreztem volna, hogy elég időm van, nem terheltem volna ezzel. Úgy érzem, magában megbízhatok. Remélem, nem kell csalódnom. Üdvözlettel: Gil Teece Carson újra elolvasta a sietve papírra vetett üzenetet. Teece biztosan kereste őt a homokvihar reggelén, és miután nem találta, hagyott neki egy üzenetet azon a helyen, ahol biztos volt benne, hogy ő megtalálja. Amikor kinyitotta a tokot a múltkor az étkező teraszán, sötét éjszaka volt, ezért nem vette észre az üzenetet. Egy pillanatra szorongató érzés kerítette hatalmába, ahogy belegondolt, milyen könnyen kieshetett volna az üzenet a tokból anélkül, hogy észrevette volna, hogy aztán Singer találjon rá. Esetleg Nye… Mérgesen kiverte a fejéből a gondolatot. Még néhány nap, és én is olyan paranoiás leszek, mint De Vaca. Vagy mint Burt. A farzsebébe tuszkolta az üzenetet, és De Vaca számát tárcsázta a belső telefonon.

Szóval itt laksz, Carson? Várható volt, hogy a te szobádból jobb a kilátás. Én az enyémből csak a hamvasztó hátulját látom. De Vaca ellépett az ablaktól. – Azt mondják, jól tükrözi az ember személyiségét, hogy hogyan dekorálja a szobáját – folytatta végignézve a csupasz falakon. – Ez igaz lehet. Áthajolt a férfi válla fölött, míg az bekapcsolta a laptopját. – Nagyjából egy hónappal az előtt, hogy elhagyta a Mount Dragont, Burt feljegyzései egyre rövidebbek lettek – mondta Carson, miközben bejelentkezett. – Ha Teece-nek igaza van, Burt ekkor kezdett illegális naplót vezetni. Ha van bármilyen utalás a napló hollétét illetően Burt online feljegyzései között, akkor azt hiszem, abban az időpontban kell kezdenünk a keresést. Elkezdte átlapozni a bejegyzéseket. Ahogy a képletek, listák és adatok peregtek a szeme előtt, Carsonnak akaratlanul is az jutott eszébe, amikor először olvasta a naplót, szinte egy évszázaddal ezelőtt, az első munkanapján a Lázgyárban. A szíve összeszorult, ahogy most újra átfutotta a sikertelen kísérleteket, a reménykeltő feljegyzéseket, amelyek végül mind füstbe mentek. Burt helyzetét kínosan ismerősnek érezte.


139

HALÁLOS KÍSÉRLET

Ahogy tovább görgetett, a tudományos bejegyzéseket egyre több helyen szakították meg a Scopesszal folytatott beszélgetések, személyes megjegyzések, sőt, itt-ott még álmok is. Május 20. Az elmúlt éjjel azt álmodtam, hogy eltévedve bolyongok a sivatagban. A hegyek felé mentem, és egyre sötétebb és sötétebb lett. Aztán hirtelen erős fényt láttam, mintha egy második hajnal lett volna, és egy hatalmas gomba alakú felhő tört az ég felé a hegyek mögül. Tudtam, hogy az atomrobbantás szemtanúja vagyok Láttam, ahogy a túlnyomás hullámai elborítanak, aztán felébredtem. – A fenébe – fakadt ki Carson. – Ha ilyen dolgokat leír az online naplójába, akkor miért van szüksége titkos naplóra? – Olvasd tovább – sürgette De Vaca. Carson tovább olvasott. Június 2. Amikor ma reggel kiráztam a cipőmet, egy kis skorpió esett ki belőle, a földre pottyant, és idegesen kapálózott. Megsajnáltam, és kivittem a szabadba… – Olvasd! Olvasd tovább! – ismételgette De Vaca türelmetlenül. Carson tovább görgette a szöveget. Itt-ott versek tűntek fel az adattáblák és a technikai részletek között. Végül, ahogy Burt őrülete kezdett elhatalmasodni, a napló képek, rémálmok és értelmetlen kifejezések kaotikus összevisszaságává vált. Aztán jött az utolsó ijesztő beszélgetés Scopesszal, egy mániákus tiráda a világ végéről, és végül elérték a fájl végét. Hátradőltek, és egymásra néztek. – Itt nincs semmi – mondta Carson. – Nem úgy gondolkodunk, ahogy Burt – mondta De Vaca. – Ha te lettél volna Burt helyében, és el akartál volna rejteni egy utalást a feljegyzések között, hogyan csináltad volna? – Valószínűleg sehogy – vonta meg a vállát Carson. – Dehogynem. Teece-nek igaza van. Tudat alatt vagy tudatosan, de ilyen az emberi természet. Először is feltételezned kell, hogy Scopes mindent elolvas, igaz? – Igaz. – Mi az ezek közül, amit a legkevésbé valószínű, hogy elolvasna? Egyikük sem szólalt meg. – A versek – mondták ki egyszerre. Visszalapoztak oda, ahol a versek először jelentek meg, aztán lassan haladtak előre. A legtöbb, bár nem az összes, tudományos témáról szólt: a DNS szerkezetéről, kvarkokról és gluonokról, az ősrobbanásról és a húrelméletről. – Megfigyelted, hogy a versek feltűnése nagyjából egybeesik a bejegyzések lerövidülésével? – kérdezte Carson. – Senki sem írt ezekhez fogható verseket – felelte De Vaca. – A maguk módján gyönyörűek. – Hangosan felolvasott egyet. Árnyék az üvegtálkán. Ha hosszú a lét az alfa hidrogén


140

HALÁLOS KÍSÉRLET

Emissziós mezején, Örülhetünk, mert jó az eredmény. Az M82 egykor tízmilliárd csillagból állt. Most újra a teremtés lusta, lassú porává vált. Ugyanaz az Isten végzi e hatalmas munkát, Ki a nap kemencéjét begyújtja? – Nem értem – mondta De Vaca. – A Messier 82 nagyon különös galaxis a Szűz csillagképben – vagy a Nagy Medvében… Az egész galaxis felrobbant, és megsemmisített tízmilliárd csillagot. – Érdekes – mondta De Vaca –, de nem hiszem, hogy ezt kerestük volna. Tovább olvastak. Fekete ház a szűrt napfényben. A hollók felrebbennek, ahogy közelítesz Lebegve köröznek, és kárognak a betolakodóra, Várják, hogy visszatérjen az üresség. A Nagy Kiva Félig tele homokkal, De a sipapu Nyitva áll. Csendes kiáltását a negyedik világba üríti. Ahogy elmész, A hollók Elégedetten kárálva visszatérnek. – Gyönyörű – mondta De Vaca –, és valahonnan ismerősnek is tűnik. Kíváncsi lennék, mi az a fekete ház. Carson hirtelen felült. – Kin Klizhini – mondta. – Apacs nyelven Fekete Házat jelent. A romról ír, a Mount Dragontól délre. – Te tudsz apacs nyelven? – kérdezte De Vaca kíváncsi szemekkel. – A munkások többsége a ranchunkon apacs volt – felelte Carson. – Ragadt rám valami gyerekkoromban. Csendben voltak, míg újra elolvasták a verset. – Az ördögbe is – mondta Carson. – Én ebben semmit sem látok. – Várj! – emelte fel De Vaca a kezét. – A Nagy Kiva volt az anasazi indiánok föld alatti vallási szertartásainak a helyszíne. A kiva közepén volt egy lyuk, azt hívták sipapunak. Ez kötötte össze a mi világunkat a szellemvilággal. A szellemvilágot nevezték negyedik világnak. Mi az ötödik világban élünk. – Ezt tudom – mondta Carson –, de így sem találok ebben semmilyen utalást. – Olvasd el még egyszer a verset. Ha a kivát belepte a homok, hogyan lehet nyitva a sipapu? Carson rámeredt. – Mondasz valamit. A nő Carsonra nézett, és széles vigyorra húzta a száját. – Na végre, hogy az igazság is elhagyta a szádat, cabrón.


141

HALÁLOS KÍSÉRLET

Úgy döntöttek, hogy lóháton vágnak neki, hogy visszaérjenek az esti riadógyakorlatra. A nap már túl volt a zenitjén; ezek voltak a legmelegebb órák. Carson figyelte, ahogy De Vaca egy nyerget dob a patkányfarkú Appaloosa hátára. – Gondolom lovagoltál már – mondta. – Viccelsz? – felelte De Vaca, miközben becsatolta a hevedert a ló oldalán, és egy kulacsot erősített a nyeregszarvra. – Azt hiszed, csak a jenkik lovagolnak? Gyerekkoromban volt egy Barbár nevű lovam. Egy Spanyol Berber. Az első telepesek hozták be. – Olyat még sohasem láttam – mondta Carson. – Az a legjobb sivatagi ló. Alacsony, zömök és szívós. Az apám vett néhányat egy régi spanyol ménesből Romeróék rancháról. Azokat a lovakat sohasem keresztezték az angol fajtákkal. Az öreg Romero azt mondta, hogy ő és az elődei lelőtték a nyavalyás gringo csődöröket, ha a kancáik körül szaglásztak. – Felnevetett, és nyeregbe pattant. Carsonnak tetszett, ahogy a nő könnyeden és kiegyensúlyozottan ülte meg a lovat. Ő is nyeregbe pattant, a főkapuhoz lovagoltak, Carson beütötte a kódot, és Kin Klizhini felé vették az irányt. Az ősi romok úgy három kilométerre előttük látszottak a horizonton: két égnek meredő fal, körülötte romhalmaz. De Vaca hátrafordította a fejét, és kirázta arcából a haját. – A történtek ellenére, nem tudok betelni ezzel a gyönyörű hellyel – mondta lovaglás közben. Carson bólintott. – Tizenhat éves koromban – mondta – egy Diamond Bar nevű telepen töltöttem a nyarat a Jornada sivatag északi határán. – Tényleg? Ott is olyan a sivatag, mint errefelé? – Hasonló. Ahogy észak felé tart az ember, a Fra Cristóbal hegység vonulataiba ütközik. Az esőárnyék pont az ellenkező oldalra esik, ezért ott egy kicsit zöldebb a vidék. – A telepen dolgoztál? – Igen, miután az apám elveszítette a sajátját, az egyetem előtti nyáron beálltam cowboynak. A Diamond Bar egy nagyobb ranch volt, vagy százezer hektár a San Pascual hegység és a Sierra Oscura között. A valódi sivatag a ranch déli határánál, egy Lava Gate nevű helyen kezdődik. Van egy hatalmas lávafolyás, ami egészen a Fra Cristóbal hegység lábaiig húzódik. A lávafolyás és a hegység közötti keskeny hasadék talán száz méter széles lehet. Arra vezetett a régi spanyol ösvény. – Carson felnevetett. – A Lava Gate olyan volt, mintha a pokol kapuja lett volna. Attól délre nem nagyon járt senki, mert félt, hogy talán sohasem tér vissza. És most tessék, itt vagyok a rettegett vidék kellős közepén. – Az én elődeim a Spanyol Ösvényen jöttek Oñatéval 1598-ban – mondta De Vaca. – A Spanyol Ösvényen? – kérdezte Carson. – Átvágtak a Jornadán? De Vaca a szemébe tűző naptól hunyorogva bólintott. – Hogyan találtak vizet? – Már megint ez a szkeptikus arckifejezés, cabrón. A nagyapám azt mesélte, hogy alkonyatig vártak az utolsó vízlelőhelynél, egész éjszaka hajtották az állataikat, csak hajnali négy tájban álltak meg legeltetni. Ahogy továbbindultak, az apacs vezetőjük egy Ojo del Áquila nevű forráshoz vezette őket. Eagle Spring az angol neve, de ma már senki sem tudja, hogy hol van. Legalábbis a nagyapám így mesélte. Volt egy dolog, amire Carson már régóta kíváncsi volt, de eddig félt megkérdezni. – Pontosan honnan származik a Cabeza De Vaca név?


142

HALÁLOS KÍSÉRLET

De Vaca vad pillantást vetett rá. – Miért, a Carson név honnan származik? – Valljuk be, a „tehénfej” névnek kissé furcsa. A cabeza De Vaca ezt jelenti, nem? – A „Car fia” sem sokkal jobb. – Ne haragudj, hogy megkérdeztem – mondta Carson. Dühös volt magára, hogy nem látta előre a nő haragját. – Ha ismernéd a spanyol történelmet – mondta De Vaca –, tudnád, honnan származik a név. 1212-ben egy spanyol katona egy tehén koponyájával jelölt meg egy stratégiailag fontos szorost, és ezzel győzelemre vitte a spanyol hadsereget a mórokkal szemben. A katona nemesi címet kapott, és jogot, hogy a Cabeza De Vaca nevet viselje. – Lenyűgöző történet – ásított Carson. És valószínűleg mese, gondolta. – Alonso Cabeza De Vaca volt az egyik első európai telepes Amerikában 1598ban. Az egyik legősibb és legfontosabb európai családból származunk. Nem mintha nagy jelentőséget tulajdonítanék ennek. Carson látta a nő arcán a büszkeséget, és tudta, hogy nagyon is nagy jelentőséget tulajdonít ennek. Egy darabig csendben lovagoltak, élvezték a nap melegét, és a lovaglás ringatózó ütemét. De Vaca lovagolt elöl, teste lazán, és nyugodtan, a lóéval összhangban mozgott, bal keze a kantáron, jobbját pedig nadrágja övtartójába akasztotta. Ahogy közeledtek a romokhoz, megállt, és bevárta Carsont. Mellé húzódott, és kék szemét cinkosan rávillantotta. – Aki utoljára ér oda, az egy pendejo – mondta hirtelen, majd előredőlt, és megsarkantyúzta a lovát. Mire Carson észbe kapott, és vágtára fogta Roscoe-t, a nőnek már három lóhossznyi előnye volt. De Vaca lova leszegett fejjel, hátracsapott fülekkel, teljes sebességgel vágtatott, patái apró kavicsokat vertek Carson arcába. Gyors, finom sarokmozdulatokkal ösztökélte Roscoe-t. Carson beérte, és fej fej mellett lovagoltak, átugratva a mesquito-cserjéket. A szél fütyült a fülükben. Egyre közelebb értek a romokhoz, a nagy kőfalak előttük magasodtak a kék égen. Carson tudta, hogy az ő lova gyorsabb, mégis hitetlenkedve figyelte, ahogy De Vaca a ló füléhez hajol, és halkan sürgeti a lovát. Carson hiába kiabált, és böködte sarkával Roscoe oldalát. Átszáguldottak a két romos fal között, De Vaca fél lóhosszal Carson előtt, a haja fekete lobogóként lobogott a szélben. Carson meglátta a barna talajból kiemelkedő alacsony falat. Egy csapat holló rebbent föl rekedt rikácsolással, ahogy mindketten átugrattak a falon, és hirtelen maguk mögött hagyták a romokat. Előbb gyors, majd lassú ügetésre fogták a lovakat, majd visszafordították őket, és hagyták, hogy kifújják magukat. Carson De Vacára nézett. A nő arca kipirult, a haja összekócolódott. Egy kevés hab a tajtékos ló szájából a combjára fröccsent. – Nem rossz – vigyorgott. – Majdnem utolértél. Carson félredobta a kantárt. – Csaltál – mondta, és maga is hallotta a sértettséget a hangjából. – Előbb indultál. – Neked viszont jobb a lovad – felelte a nő. – Te meg könnyebb vagy. – Nézz szembe a tényekkel, cabrón – vigyorgott a lány önelégülten. – Vesztettél. – Legközelebb majd utolérlek – vetett felé Carson egy zord mosolyt. – Engem senki sem ér utol.


143

HALÁLOS KÍSÉRLET

Elérték a romokat, leszálltak a nyeregből, és a lovakat egy szikIához kötötték. – A Nagy Kiva általában a puebló kellős közepén szokott állni, vagy ha nem, akkor messze a határain kívül – mondta De Vaca. – Reméljük, nem dőlt össze teljesen. A hollók magasan a fejük fölött köröztek, távoli károgásuk betöltötte a száraz levegőt. Carson kíváncsian körülnézett. A falakat lávából metszett kövekből rakták, amelyeket vályoggal tapasztottak egymáshoz. Az U alakú rom három oldalán falak és a szobák maradványai látszottak, a negyedik oldal nyitott volt, és a főtérre nézett. Agyagszilánkok és kovakődarabok hevertek szanaszét a lábuk alatt. A romokat javarészt belepte a homok. Beléptek a térre, amelyet már réges-rég benőtt a jukka és a mesquitocserje. De Vaca letérdelt egy hatalmas csípőshangya-boly mellé. A hangyák a bolyba menekültek a déli nap heve elől. De Vaca óvatosan elsimította a kavicsos homokot az ujjaival, és alaposan megvizsgálta. – Mit csinálsz? – kérdezte Carson. Válasz helyett De Vaca kivett valamit a bolyból, majd hüvelykés mutatóujja közé fogta – Ezt nézd meg – mondta. A tenyerébe helyezte, és hunyorogva vizsgálgatta: egy tökéletes kis türkiz volt az, amelynek közepére egy hajszálvékony lyukat fúrtak. – A türkizt fűszálakkal fényesítették – mondta. – Senki sem tudja pontosan, hogyan tudtak ilyen apró és tökéletes lyukat fúrni anélkül, hogy fémeszközöket használtak volna. Talán egy kis csontszilánkot forgattak benne órákon keresztül. – De Vaca felállt. – Gyere, keressük meg a kivát. A tér közepére mentek. – Itt nincs semmi – mondta Carson. – Kettéválunk, és a puebló határain kívül keressük – felelte De Vaca. – Enyém az északi félkör, a tiéd pedig a déli. Carson a szélesedő ívet követve kilépett a romok közül, közben a sivatagot vizsgálgatta. A hatalmas vihar és a szél eltüntetett minden lábnyomot; lehetetlen volt megállapítani, hogy Burt itt járt-e. Évszázadokkal ezelőtt a kivának lett volna egy homokkal borított teteje, csak egy füstnyílás árulta volna el, hogy hol van. Bár valószínűbb volt, hogy a tető régen beomlott, volt némi esély rá, hogy érintetlen maradt, és mostanra teljesen belepte a folytonos mozgásban lévő homok. Carson úgy száz méterre délnyugati irányban találta meg a kivát. A teteje beomlott, és a kiva mostanra csak egy kilenc méter átmérőjű, úgy két méter mély, kör alakú mélyedés volt a sivatagban. A falait formára csiszolt kövekből építették, és néhány ősrégi tetőgerenda maradványa állt ki belőlük. De Vaca futva közeledett a hívására, és együtt megálltak a mélyedés pereménél. Az alja közelében Carson még látott olyan részeket, ahol a falakat vályog és piros festék borította. A kiva alapjánál a szél sarló alakban hordta össze a homokot, amely teljesen beborította a talajt. – Hol lehet a sipapu? – kérdezte Carson. – Mindig pontosan a kiva középpontjában állt – mondta De Vaca. – Gyere, segíts le! – Lekászálódott a mélyedés falán, a rom közepéhez ment, letérdelt, és ásni kezdett az ujjaival. Carson is leugrott, hogy segítsen. Tizenöt centi mélyen a homok alatt a kezük egy sima kőbe ütközött. De Vaca izgatottan söpörte félre a homokot, és tolta odébb a követ. A sipapu nyílásában egy nagy műanyag laboratóriumi mintatartó edényt találtak, a GeneDyne felirat még jól látszott rajta. Az edényben egy szamárfüles kis könyv volt, foltos, olajzöld vászonba kötve.


144

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Madre de Dios – suttogta De Vaca. Kiemelte az edényt a sipapuból, lecsavarta a tetejét, előhúzta belőle a naplót, és kinyitotta. Carson figyelte, mit csinál. Az első oldal tetején az állt: május 18. A dátum alatt az egész oldalt sűrű, precíz kézírás borította. Olyan apró betűkkel írt szöveg, hogy két sor is elfért két vonal között. Carson figyelte, ahogy De Vaca hitetlenkedve átpörgeti a lapokat. – Ezt nem vihetjük vissza a Mount Dragonba – mondta a férfi. – Tudom. Úgyhogy kezdjünk is hozzá. A napló elejére lapozott. „Május 18. Drága Amiko! Az anasazik szent kivájának a romjain ülve írok neked. Nincs messze a laboratóriumtól. Amikor a holmimat pakoltuk aznap reggel, mielőtt Albuquerque-be repültem volna, hirtelen ötlettől vezérelve a zakóm zsebébe tettem ezt a régi naplót. Mindig azt terveztem, hogy a madárleseim alkalmával fogom majd használni. De úgy tűnik, itt jobb hasznát veszem. Rettentően hiányzol. Az emberek itt jobbára kedvesek. Néhányukhoz, például az igazgatóhoz, John Singerhez, még baráti szálak is fűznek De itt mind elsősorban munkatársak vagyunk, akik egy közös cél eléréséért küzdünk Nyomás alatt állunk; hatalmas a stressz, előre kell lépnünk, sikert kell elérnünk Úgy érzem, ilyen erős nyomás hatása alatt én mindinkább magamba fordulok Ennek a szörnyű sivatagnak a végtelen kietlensége csak felnagyítja a magányomat. Olyan, mintha leléptünk volna a világ pereméről. A papír és a ceruza tiltott dolgok. Brent mindent nyomon akar követni, ami itt történik. Néha úgy érzem, még azt is tudni akarja, hogy mit gondolunk Ez a kis napló lesz a mentőövem, ezen keresztül juthatok el hozzád. Vannak dolgok, amiket el akarok mondani neked, míg még lehetséges. Olyan dolgokat, amik sohasem fognak megjelenni a GeneDyne online bejegyzései között. Brent sok szempontból még mindig egy kisfiú, gyerekes elképzelésekkel. Az egyik ilyen elképzelése, hogy képes kontrollálni, amit mások tesznek, és gondolnak. Remélem, hogy nem fogsz aggódni, ha beszámolok neked ezekről a dolgokról. Hiszen, most jut eszembe, amikor ezt olvasni fogod, én és a napló ott leszünk melletted. És mindez emlék lesz csupán. Talán az idő segít majd, hogy nevetni tudjak magamon és a piti panaszkodásomon. Vagy büszke leszek arra, amit véghezvittünk. Elég messze van ez a kiva, és te is tudod, milyen rossz lovas vagyok. De azt hiszem, jót tesz nekem, ha ezt a kis időt veled tölthetem. A napló biztonságban lesz itt a homok alatt. Senki sem hagyja el a létesítményt, csak a biztonsági igazgató, és úgy tűnik, neki valami más, furcsa dolga van a sivatagban. Hamarosan visszajövök hozzád. Május 25. Drága feleségem! Óriási itt a forróság. Mindig elfelejtem, milyen sok vízre van szüksége az embernek ebben a szörnyű sivatagban. Legközelebb két kulacsot kell magammal hoznom.


145

HALÁLOS KÍSÉRLET

Nem csoda, hogy ezen a száraz vidéken az anasazik egész vallása a természet felett való uralkodás körül forog, innen a kivából hívta az esőpap a Viharmadarat, hogy esőt hozzon. Ó, férfi istenség! Te, kinek mokaszinjai a fekete felhők, jöjj el hozzánk! Te, ki cikázó villámokat vetsz az égbe, szállj le közénk! E szavakkal kívánom, hogy a patakzó víz tetején lebegő hab táplálja a nagy kukorica gyökereit. Fekete felhők boldog bőségét vágyom'. Sötét ködök boldog bőségét vágyom! A gyönyörű kék kukorica, boldogan a világ végéig kísér. Így imádkoztak. Micsoda ősi vágy, szomjúhozás a tudásra és a hatalomra, epekedés az uralomra a természet titkai felett, hogy eljöjjön az eső. De az eső csak nem jött. Ahogyan ma sem. Mit gondolnának, ha látnának most minket. Nap mint nap ugyanezen dolgozunk föld alatti vackunkban. Nem egyszerűen uralmunk alá akarjuk hajtani a természetet, hanem kedvünkre akarjuk formálni azt. Ma már nem tudok többet írni. A probléma, amit meg kell oldanom, felemészti az összes időmet és energiámat. Még itt sem tudom kiverni a fejemből. De nemsokára visszatérek, szerelmem. Június 4. Drága Amiko! Kérlek, bocsásd meg hosszú hallgatásomat A laborban a munkatempó igen kegyetlen mostanában. Ha nem lenne a kötelező fertőtlenítés, Brent éjjel-nappal dolgoztatna minket. Brent. Nem tudom mennyit meséltem neked róla. Furcsa. Sohasem gondoltam volna, hogy képes vagyok egyszerre mély tiszteletet és ellenszenvet érezni egy ember iránt. Talán azt is meg merném kockáztatni, hogy gyűlölöm. Még akkor is, amikor éppen nem hajt, hogy dolgozzak gyorsabban, látom magam előtt az arcát, ahogy ráncolja a homlokát, mert az eredmények nem a várakozásai szerint alakulnak. Hallom, ahogy a fülembe suttog: Csak még öt percet maradj. Csak még egy sor tesztet csinálj meg. Valószínűleg Brent a legbonyolultabb ember, akivel valaha is találkoztam. Briliáns, kelekótya, éretlen, nyugodt és kegyetlen. Hihetetlen mennyiségű szellemes aforizmát raktározott el a fejében-, minden alkalomra tartogat egyet, és nagy örömmel idézgeti őket. Milliókat költ adakozásra, és közben képes késhegyig menő vitát folytatni pár száz dolláron. Az egyik emberrel már-már fojtogatóan kedves, a másikkal pedig elviselhetetlenül kegyetlen. Zenei képességei egészen különlegesek. A birtokában van Beethoven utolsó és egyben legjobb zongorája, az, amely állítólag az utolsó három szonátájának megírására késztette. Az árát meg sem merném tippelni. Sohasem fogom elfelejteni, mikor először beszéltem vele. Akkoriban még a manchesteri GeneDyne-nál dolgoztam. Nem sokkal az után történt, hogy áttörést értünk el a GEF filtrációs rendszerrel. Az előzetes eredményeink kiválóak voltak, és mindenki nagyon izgatott volt. A rendszer elméletileg felére csökkentette az előállítási


146

HALÁLOS KÍSÉRLET

időt. A genetikai labor csapata teljesen magánkívül volt. Azt mondták, elnöknek jelöltetnek. Ekkor telefonált Brent Scopes. Feltételeztem, hogy gratulálni akar, esetleg felajánl egy nagyobb összeget. Ehelyett arra kért, hogy a következő géppel repüljek Bostonba. Mindent ott kellett hagynom, mert azt mondta, át kell vennem egy kritikus fontosságú GeneDyne-projekt vezetését. Még azt sem hagyta, hogy befejezzem a GEF végső tesztjét. A manchesteri csapatomra kellett bíznom. Biztosan emlékszel a bostoni utamra. Nyilván úgy tűnt, hogy miután hazaértem, nem nagyon akartam beszélni róla, amiért most bocsánatot kérek. Brentnek kiváló tehetsége van hozzá, hogy maga mellé állítsa az embert. Mindenkit képes felvillanyozni a saját lelkesedésével. Most viszont már nem látom okát, hogy miért ne beszélhetnék róla. Hónapokon belül amúgy is megjelenik majd az összes újságban. A feladatom, hogy egyszerűen fogalmazzak, az volt, hogy mestérséges vért hozzak létre. Hogy a GeneDyne hatalmas erőforrásait felhasználva genetikailag manipuláljam az emberi vért. Brent azt mondta, az előkészítő munkát már elvégezték. De akart valakit az én hátteremmel és szakmai tapasztalatommal, hogy sikerre vigye a kísérletet. A GEF filtrációs rendszerrel végzett munkám miatt esett rám a választása. Nagyon nemes gondolat volt, ezt be kell vallanom, és Brent remekül tálalta dolgot. A kórházakban soha többé nem lesz vérhiány, mondta. Az embereknek nem kell tartaniuk attól, hogy fertőzött vért kapnak a vérátömlesztés során. Azok, akiknek ritka vércsoportjuk van, nem fognak meghalni, csak mert nem találnak számukra megfelelő vért. A GeneDyne gyártotta művér fertőzésmentes, minden vércsoport megkaphatja, és korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll. Ezért hagytam el Manchestert, téged, az otthonunkat, mindent, ami fontos volt számomra, és ezért jöttem erre a kietlen helyre. Hogy Brent Scopes álmát megvalósítsam, és, egy kis szerencsével, jobbá tegyem a világot. Az álom még megvan. De túl magas árat kell érte fizetni. Június 12. Drága Amiko! Úgy döntöttem, hogy a napló oldalain folytatom a történetet, amit az elmúlt alkalommal elkezdtem. Lehetséges, hogy végig ez volt a célom vele. Annyit mondhatok, hogy amikor a múltkor elhagytam ezt a kivát, hihetetlenül megkönnyebbültem. Így, ha nem az utókor számára, akkor a magam kedvéért folytatom. Emlékszem az egyik reggelre, úgy négy hónappal ezelőtt. Egy lombik vért tartottam a kezemben. Emberi vér volt, de egy olyan élő organizmus hozta létre, ami a lehető legtávolabb áll az embertől: a Streptococcus. Ez a baktérium például a földben található. Az emberi hemoglobin génjét házasítottam össze a Streptococcusszal, és kényszerítettem, hogy emberi hemoglobint képezzen. Óriási mennyiségben. Hogy miért Streptococcust használtam? Mert többet tudunk róla, mint bármely más élő organizmusról az egész világon. Feltérképeztük a teljes génállományát. Tudjuk, hogy hogyan lehet kettéválasztani a DNS-ét, beleilleszteni egy újabb gént, és újra összevarrni az egészet. Ha megbocsátasz, most nem részletezném a teljes eljárást. A lényeg, hogy emberi arc szövetéből (az én arcomat használtuk) kivettem egy gént a negyedik kromoszómából, a 16s rDNS, locus D3401 jelűt. Milliószorosára szaporítottam, és a klánokat Streptococcus baktériumokba ültettem, és fehérjeoldattal teli kádakban kitenyésztettem őket. Tudom, drágám, hogy ez első hallásra bonyolultnak tűnhet, de a


147

HALÁLOS KÍSÉRLET

munkának ez a része egyszerű volt. Ilyesmit más génekkel – például az emberi inzulinéval – már sokszor csináltunk. Kitenyésztettük ezt a baktériumot, ezt a hihetetlenül primitív létformát, aminek vajmi kevés köze van az emberi testhez. Minden egyes baktérium egy apró, láthatatlan emberi életet hordozott magában. Ez az emberi darabka lényegében átvette a baktérium életfunkcióit, és egyetlen dolog megtételére kényszerítette: emberi hemoglobin előállítására. Ezt nevezem én varázslatnak: a genetika megmagyarázhatatlan igazságának, a tudomány elévülhetetlen ígéretének. És ugyanakkor ezzel vette kezdetét a munka nehezebb része. Ez talán magyarázatra szorul. A hemoglobinmolekula egy fehérjecsoportból áll, amelyet globuláris fehérjéknek neveznek. Ezekhez szorosan kapcsolódik egy nem fehérjealapú hem-csoport. A hemoglobin felveszi az oxigént a tüdőben, széndioxidra cseréli a szövetekben, amit aztán visszaszállít a tüdőhöz, hogy az ember kilélegezhesse. A hemoglobin nagyon okos és rendkívül összetett molekula. Sajnos azonban a hemoglobin önmagában halálos méreg. Ha tiszta hemoglobint fecskendeznénk az emberi testbe, az minden bizonnyal végzetes következményekkel járna. Szükség van egy hordozóra is. Ez normális körülmények között a vörösvértest. Ezért aztán ki kellett találnunk valamit, ami elszigeteli, és ekként biztonságossá teszi a hemoglobint. Ha úgy tetszik, egy mikroszkopikus zsákocskát. A hordozónak azonban légáteresztő képességgel kell rendelkeznie, vagyis át kell engednie az oxigént és a szén-dioxidot. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a »zsákocskákat« megrepesztett sejtek membránjából készítettük el. Egy liáz nevű speciális enzimet használtam. De megoldásra várt még a végső probléma: a hemoglobin megtisztítása. Úgy tűnhet, hogy ez a legegyszerűbb dolog. De nem ez volt a helyzet. A baktériumokat hatalmas kádakban tenyésztettük ki. Ahogy a baktériumok által termelt hemoglobin mennyisége nőtt, ez megfertőzte a kádakat. Minden elpusztult. Az egészből használhatatlan katyvasz maradt csupán: halott vagy haldokló baktériumokkal keveredő hemoglobinmolekulák; DNS és RNS szegmensek, kromoszómatöredékek és módosult baktériumok. Ezt a kotyvaszt kellett megtisztítanunk – el kellett választanunk az egészséges hemoglobint a többi szeméttől, hogy végül tiszta emberi hemoglobint kapjunk. A hemoglobinnak ráadásul tökéletesen tisztának kellett lennie. A vérátömlesztés komplikáltabb dolog, mintha bevennénk egy apró tablettát. Ebből akár több liter is belekerülhet az emberi szervezetbe. Ilyen mennyiségnél akár a legapróbb szennyeződés is megjósolhatatlan mellékhatásokkal járhat. Nagyjából ez idő tájt kaptunk hírt arról, hogy mi történik Bostonban. A marketingszakemberek – teljes titoktartás mellett – már azt vizsgálták, hogyan lehetne piacra dobni a génsebészeti eljárással készült vérünket. Hétköznapi állampolgárokból álló fókuszcsoportokat szerveztek. Azt találták, hogy a legtöbb ember a fertőzések lehetősége miatt retteg a vérátömlesztéstől. A hepatitistől, az AIDS-től és más betegségektől tartanak. Biztosak akartak lenni benne, hogy a vér, amit kapnak, tiszta és biztonságos. És a még félkész termékünknek a PurBlood nevet adták. Rögtön megjött a parancs is a cég vezetésétől: ettől fogva a terméket minden újságban, naplóban, feljegyzésben és beszélgetésben PurBloodnak kell nevezni. A Hemocyl márkanév


148

HALÁLOS KÍSÉRLET

használata büntetést von maga után. A marketingesek különösen tiltották a »génsebészet« és a »mesterséges« szavak használatát. A közvélemény ugyanis ódzkodik mindentől, aminek köze van a génsebészethez, idegenkednek a genetikailag módosított paradicsomtól, a génmanipulált tejtől, de leginkább a »génsebészeti eljárással készült mesterséges emberi vér« gondolatától. Azt hiszem, ezért nem lehet őket hibáztatni. A gondolat, hogy egy ilyen anyagot juttatnak az ember egy annyira belső szervébe, mint amilyenek az erei, meglehetősen felkavaró lehet egy laikus számára. Szerelmem, a nap már lemenőben van, nekem pedig indulnom kell. De holnap visszajövök. Szólok Brentnek, hogy szükségem van egy szabadnapra. Ez nem is lesz hazugság. Ha tudnád, hogy mekkora terhet vesz le a vállamról, hogy itt kiönthetem neked a szívem! Június 13. Drága Amiko! Elérkeztem a történet legnehezebb szakaszához. Egészen mostanáig nem voltam benne teljesen biztos, hogy el tudom-e mondani neked. Még így is lehetséges, hogy el fogom égetni ezeket az oldalakat, ha az elhatározásom meggyengülne. De olyan titok ez, amelyet képtelen vagyok tovább magamban tartani. Ott tartottam, hogy belekezdtem a tisztítási eljárásba. Fermentáltuk az oldatot, hogy megszabadítsuk a hemoglobint a baktériumoktól. Centrifuga segítségével próbáltuk megtisztítani a szennyeződésektől, kerámia mikroszűrőkön préseltük keresztül, lepároltuk de egyik módszer sem vezetett eredményre. Tudod, a hemoglobin rendkívül sérülékeny molekula. Nem lehet felmelegíteni, nem lehet erős vegyszereknek kitenni, de nem lehet sterilizálni, ahogy desztillálni sem. Akármilyen módszerrel próbáltam megtisztítani, minden alkalommal elpusztítottam. A molekula elveszítette törékeny szerkezetét »denaturálódott«, haszontalanná vált. Egy rendkívül finom tisztítási eljárásra volt szükség, ezért Brent azt tanácsolta, hogy használjam a saját GEF filtrációs eljárásomat. Azonnal rájöttem, hogy igaza van. Semmiféle indok nem szólt ellene. Csak a helytelenül értelmezett szerénységem lehetett az oka, hogy ez eddig nem jutott eszembe. Az eljárás, amin Manchesterben dolgoztam, egyfajta módosított gélelektroforézis volt, egy olyan elektromos tér, amely kizárólag a megfelelő molekulasúlyú molekulákat engedte át egy gélszűrőn. Az eljárás előkészítése azonban időbe került, Brent pedig egyre türelmetlenebb lett. Végül a géleljárás segítségévei sikerült megtisztítanom három liter PurBloodot. A GEF eljárás minden várakozásomat felülmúló siker volt. Két liter minta felhasználásával bebizonyítottam, hogy a keverék tizenhatmilliomod rész szennyeződést tartalmazott. Ez azt jelenti, hogy egymillió hemoglobinmolekulából nem tartalmazott tizenhatnál több idegen testet. Valószínűbb, hogy még annyit sem. Ez tisztának mondható, és a legtöbb gyógyszer esetében elégséges is lenne. De ebben az esetben nem ez volt a helyzet. A Közegészségügyi Hatóság a rá jellemző szeszélyességgel úgy határozott, hogy a 0,1 milliomodrész tisztaság fogadható csak el. A tizenhatmilliomod nem volt elég. A tizenhatos szám örökké kísérteni fog. Tudományos nyelven az oldat tisztasága 1,6 107 . Kérlek, ne érts félre. Hittem – és még most is hiszek – benne, hogy a PurBlood ennél sokkal tisztább volt. Csak éppen bizonyítani nem tudtam. A két érték között je-


149

HALÁLOS KÍSÉRLET

lentős a különbség. De számomra ez az előírás mégis igazságtalannak és mesterkéltnek tűnt. Volt még egy – végső – kísérlet a tisztaság tesztelésére, amit nem végeztem el, mert a Közegészségügyi Hatóság rendelete ellenezte. Én titokban elvégeztem azt a kísérletet is. Kérlek, drágám, bocsáss meg nekem, de egyik éjjel az alacsony biztonsági szintű laborban fél liternyi vért vettem magamtól, és a PurBlooddal helyettesítettem. Ez talán elhamarkodott lépés volt, de a PurBlood kitűnő eredménnyel vizsgázott. Semmi bajom nem lett, és minden orvosi vizsgálat azt igazolta, hogy az anyag biztonságos. Természetesen nem tehettem közzé a teszt eredményeit, de nekem elég volt, hogy tudtam: a PurBlood tényleg tiszta. Ezért aztán mást találtam ki. A lehető legcsekélyebb mértékben – kétszáz az egyhez arányban – desztillált vízzel felhígítottam az utolsó félliternyi PurBloodot, és lefuttattam egy sor tesztet, amelyek automatikusan mérték és rögzítették az oldat tisztaságát. Az eredmény természetesen 0,08 milliomodrész lett, ami bőven belül van a Közegészségügyi Hatóság által elvárt tisztasági mutatón. Mindössze ennyit kellett tennem. Nem tettem jelentést, nem változtattam meg a számokat, hogy meghamisítsam az adatokat. Amikor Scopes aznap este letöltötte a teszteredményeket, tudta, hogy ez mit jelent. Másnap gratulált nekem. Teljesen magánkívül volt. Most azt kérdem magamtól – és talán te is ezt kérdeznéd –, hogy miért tettem ezt. A pénzhez ennek nem volt köze. Az sohasem érdekelt igazán. Ezt te is nagyon jól tudod, drága Amiko. A pénz több bajjal jár, mint amennyit ér. A hírnév sem érdekelt, számomra az csak idegesítő körülmény. Nem is életeket akartam menteni, bár utólag így próbáltam racionalizálni a döntésemet. Talán egyszerűen a puszta vágyakozás vezetett. A vágy, hogy megoldjam ezt az utolsó problémát, hogy ezzel az utolsó lépéssel feltegyem a pontot az i-re. Ugyanez a vágy vezette Einsteint, hogy levelében felhívja Roosevelt figyelmét az atom szörnyű hatalmára, és ugyanez a vágy késztette Oppenheimert, hogy megépítse és alig ötven kilométerre innen, tesztelje az atombombát, és az anasazi papok ugyanettől a vágytól hajtva gyűltek össze ebben a kőből épült kamrában, hogy rávegyék a Viharmadarat: hozza el az esőt. A vágy, hogy legyőzzem a természetet. De – és ez az, ami azóta is kísért, és ez vezetett oda, hogy mindezt papírra vessem – a PurBlood sikere semmit sem változtat azon a tényen, hogy csaltam. Ezzel túlságosan is tisztában vagyok. Különösen most, hogy megkezdték a PurBlood széles körű gyártását, én pedig egy másik, még ennél is nagyobb problémába vágtam a fejszémet. Akárhogy is van, drágaságom, remélem, hogy a szíved mélyén megértesz engem. Ha egyszer megszabadulok ettől a helytől, az lesz számomra a legfontosabb az életben, hogy soha többé ne szakadjunk el egymástól. És ez talán hamarabb bekövetkezik, mint gondolnád. Bizonyos emberek kezdenek gyanúsak lenni nekem, de erről majd egy másik alkalommal írok. Jobb lesz, ha mára befejezem. Talán sosem fogod megérteni, mennyit jelent számomra, hogy ezeket elmondhattam neked.


150

HALÁLOS KÍSÉRLET

Június 30. Ma hosszú időbe telt, míg ideértem. Egy másik, titkos útvonalat kellett választanom. A nő, aki a szobámat takarítja, furcsán néz rám mostanában, és nem akarom, hogy kövessen. Beszélni fog rólam Brenttel, ahogy az asszisztensem és a rendszergazda is tették. Azért történik ez, mert megtaláltam a kulcsot, és most szüntelenül ébernek kell lennem. Egyébként megmondhatod nekik, hogy mindenfélét elöl hagynak az íróasztalukon. A rendetlenségük árulja el őket. És tele vannak bacilusokkal. Baktériumok és vírusok milliárdjai rejtőznek a testük minden zugában. Bár beszélhetnék erről Brenttel, de úgy kell tennem, mintha semmi sem történt volna, mintha minden rendben lenne. Azt hiszem, ide sem tanácsos eljönnöm többé.”

Carson nem szólalt meg. A nap már a látóhatár felé tartott, korongja akár egy léggömb lebegett a levegőben. A rom régi kőfalainak forró porszagába a romlás enyhe bűze vegyült. Az egyik ló türelmetlenül felnyerített, majd a másik is válaszolt neki. A lovak hangjára De Vaca összerezzent. Gyorsan beletömte a naplót a műanyag edénybe, a sipapuba helyezte, a lyukat befedte a kőlappal, és meleg homokot egyengetett a tetejére, hogy elrejtse a helyét. Aztán felegyenesedett, és leporolta a farmerját. – Jobb lesz elindulni – mondta. – Ha lekéssük a riadógyakorlatot, válaszolnunk kell a kérdéseikre. Kimásztak a kiva romjaiból, nyeregbe ültek, és lassan a Mount Dragon felé indultak. – Pont Burt tett ilyet… – motyogta De Vaca lovaglás közben. – Meghamisítani az eredményeket… Carson nem felelt. A gondolataiba mélyedt. – És aztán magát használta kísérleti tengerimalacnak – folytatta De Vaca. Carson kihúzta magát, és összerezzent a hirtelen felismeréstől. – Azt hiszem, ezért mondta, hogy „szegény alfa” – jegyezte meg. – Teece elmondta – folytatta kis szünet után –, hogy Burt ezt ismételgette: „szegény alfa, szegény alfa”. Azt hiszem, magára gondolt. Ő volt az alfa-teszter. – Carson megvonta a vállát. – Tengerimalacnak azért talán nem nevezném. Hogy magán végezte el a kísérletet, az összhangban van a személyiségével. Egy olyan ember, mint Burt, soha sem kockáztatná szántszándékkal ezrek életét a kipróbálatlan vérminta miatt. Hihetetlenül kevés ideje volt bizonyítani, hogy a termék biztonságos, ezért aztán saját magán tesztelte. Ez nem példátlan, és még csak illegálisnak sem nevezném. – Carson De Vacára nézett. – Azért felnézhetnél a fickóra, hogy a saját életét kockáztatta. És az nevet, aki utoljára nevet. Bebizonyította, hogy a vér biztonságos. Carson elhallgatott. Valami motoszkált a fejében; valami, ami a napló olvasása közben futott át az agyán, de most képtelen volt felidézni. Olyan volt, mint egy elfelejtett álom. – Úgy tűnik, ő még mindig nevet… – szólalt meg a nő –, egy diliházban valahol. Carson a homlokát ráncolta. – Ez elég érzéketlen megjegyzés volt, még tőled is. – Meglehet – felelte De Vaca. Aztán szünetet tartott. – Azt hiszem, az a bajom, hogy mindenki úgy beszél Burtről, mintha valami szuperhős lenne. Ő az a fickó, aki


151

HALÁLOS KÍSÉRLET

feltalálta a GeneDyne filtrációs eljárását. Ő szintetizálta a PurBloodot. Most meg megtudtuk, hogy meghamisította az adatokat. Megvan! Carsonnak hirtelen eszébe jutott, hogy mi volt az, ami a napló olvasása közben megragadt a fejében. – Susana, mit tudsz a GEF-ről? A nő tanácstalanul nézett rá. – Egy filtrációs eljárás, amit Burt még Manchersterben talált fel – folytatta Carson. – Épp most említetted. Mindig is azt feltételeztük, hogy az eljárás alkalmazható az XFLU-ra is. De mi van, ha nem ez a helyzet? De Vaca tétova arckifejezését rosszallás váltotta fel. – Az X-FLU-t többször is teszteltük, mert biztosak akartunk lenni benne, hogy a szűrés után tökéletesen tiszta-e. – Tisztának tiszta, de vajon ugyanaz-e, mint ami a szűrés előtt volt? – Hogyan változtathatná meg a filtrációs eljárás a vírustörzset? Ennek semmi értelme. – Gondold csak végig, hogyan működik a GEF – felelte Carson. – Létrehozol egy elektromos mezőt, amely a nehezebb fehérjemolekulákat áthúzza egy gélszűrőn, igaz? A mezőt pontosan a kívánt molekulasúlyra állítod be. Az összes többi molekulát kiszűri a gél, csak az jön ki a túloldalon, amit akartál. – És? – Mi van, ha a gyenge elektromos mező, vagy maga a gél kissé megváltoztatja a fehérje szerkezetét? Ha a kimenő anyag különbözik attól, amit beletettél? A molekuláris súly ugyanaz marad, de mondjuk a szerkezet kismértékben módosul. Egy nem célzott kémiai teszt nem szúrná ki a változást. Elég a legkisebb változás a vírusrészecske felületi fehérjéjében, hogy egy új vírustörzs jöjjön létre. – Ez lehetetlen – mondta De Vaca. – A GEF szabadalmaztatott és kipróbált eljárás. Már más termékek szintetizálására is használták. Ha valami baj lenne vele, az már rég kiderült volna. Carson meghúzta Roscoe kantárját, és megállt. – Amikor az X-FLU tisztaságát teszteltük, számításba vette bármelyik kísérlet is ezt az eshetőséget? Erre a konkrét eshetőségre gondolok. De Vaca nem felelt. – Susana, ez az egyetlen dolog, amit nem próbáltunk ki. A nő egy hosszú pillanatig Carsont nézte. – Rendben – mondta végül. – Próbáljuk ki.

A Dark Harbor Intézet egy nagy, zegzugos, Viktória korabeli ház volt egy távoli hegyfokon az Atlanti-óceán felett. A Maine államban székelő intézet százhúsz tiszteletbeli tagot számlált, bár egyszerre csak egytucatnyian tartózkodtak a házban. Az intézetbe látogató embereknek mindössze egyetlen feladatuk volt: gondolkodni. A tagság feltétele ugyanilyen egyszerű: a zsenialitás. Az intézet tagjai rajongtak a zegzugos, régi házért, amelyen az elmúlt százhúsz év tengeri viharai egyetlen derékszöget sem hagytak. A hely nyújtotta anonimitást különösen kedvelték, ugyanis még az intézet közvetlen szomszédainak – akik többnyire nyáron látogatták a helyet – sem volt halvány fogalmuk arról, hogy kik azok a szemüveges férfiak és nők, akik annyira kiszámíthatatlanul jönnek-mennek. Edwin Bannister, a Boston Globe társfőszerkesztője kijelentkezett a fogadóból, és éppen a csomagjainak Range Roverjébe való bepakolását irányította. A feje még mindig lüktetett az előző esti vacsorához felszolgált olcsó bordói utóhatásaként. Bor-


152

HALÁLOS KÍSÉRLET

ravalót adott a hordárnak, megkerülte a Rovert, közben a Dark Harbor nevű kisvárost fürkészte halászhajóival, templomtornyával és sós levegőjével. Nagyon régimódi. Túlságosan is az. Jobban szerette Bostont és a Black Key Tavern füstös atmoszféráját. Beült a volán mögé, megnézte a kézzel rajzolt térképet, amit faxon kapott az újságnál. Az intézet nyolc kilométerre volt. A biztosítékok ellenére, valahogy még mindig kételkedett benne, hogy vendéglátója ott lesz-e egyáltalán. Bannister áthajtott egy sárga jelzésen, és ráfordult a 24-es útra. Az autó egyik kátyúból a másikba zökkent, ahogy maga mögött hagyta a kisvárost. A keskeny út keletnek, a tenger felé tartott, aztán meredek kaptatókon keresztül az óceán fölé kanyargott. Letekerte az ablakot. Odalentről hallotta a hullámverés távoli robaját, a sirályok sivítását és egy vészjelző bója csilingelését. Az út egy fenyvesen, majd egy áfonyabokrokkal benőtt mezőn át vezetett. Rusztikus rönkkerítés futott keresztül rajta, amelyet fából készült kapu és egy zsindelyes őrkunyhó szakított meg. Bannister megállt a kapunál, és leállította a motort. – Bannister vagyok, a Globe-tól – szólt oda, pillantásra sem méltatva az őrt. – Igen, uram. – Az ajtó kinyílt, és Bannister elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a rusztikus rönköket fekete acéllal erősítették meg. Pokolgépes merénylők legalább nem fogják megzavarni a bulit, gondolta. A ház tölgyfa borítású előcsarnoka üresnek tűnt, így Bannister továbbment a fogadóhelyiségbe. A hatalmas kandallóban tűz pattogott, és szárnyas ablakok hosszú sora nyílt a reggeli napfényben szikrázó tengerre. A háttérből halk zene hallatszott. Bannister először azt hitte, egyedül van. Aztán a távolabbi sarokban meglátott egy férfit, aki egy karosszékben ült, kávét iszogatott, és közben újságot olvasott. A férfi fehér kesztyűt viselt. Az újság lapjai zörögtek, ahogy lapozott. A férfi fölnézett. – Edwin! – mondta mosolyogva. – Köszönöm, hogy eljöttél. Bannister azonnal felismerte a kócos hajat, a szeplőket, a kisfiús tekintetet, a retró zakót a fekete póló felett. Tehát végül mégiscsak eljött. – Örülök, hogy találkozhatunk, Brent – ült le Bannister a felkínált karosszékbe. Automatikusan körbepillantott, és a pincért kereste. – Kávé? – kérdezte Scopes. Nem nyújtott kezet a férfinak. – Igen, kérek. – Itt ki szoktuk szolgálni magunkat – mondta Scopes. – Ott találod a könyvespolc mellett. Bannister újra feltápászkodott, és egy csészével tért vissza, melynek tartalma nem tűnt túl ígéretesnek. Egy pillanatig csendben ültek, és Bannister végre felfogta, hogy Scopes a zenét hallgatja. Belekortyolt a kávéjába, és meglepően jónak találta. A darab véget ért. Scopes elégedetten felsóhajtott, gondosan összehajtogatta az újságot, és a szék mellett álló nyitott aktatáska mellé helyezte. Levette tintafoltos olvasókesztyűjét, és az újságra tette. – Bach Zenei áldozata – mondta. – Ismered? – Valamelyest – mondta Bannister, remélve, hogy Scopes nem tesz fel további kérdéseket, amelyekből kiderülne, hogy hazudott. Bannister szinte semennyit sem konyított a zenéhez. – A Zenei áldozat egyik kánonjának az a címe: „Quaerendo inventis”. „Aki keres, az talál”. Ez Bach rejtvénye. Azt kérdi a hallgatótól, hogy vajon meg tudja-e állapítani, milyen komplikált kánonkódot használt zenéje létrehozásához. Bannister bólintott.


153

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Gyakran úgy gondolok erre, mint a genetika metaforájára. Az ember látja a kész organizmust – mondjuk például az embert –, és azon töpreng, vajon milyen bonyolult genetikai kód alapján teremtetett ez a csoda. És aztán persze azon is, hogy ha ezt a kódot egy egész kicsit megváltoztatjuk, hogyan mutatkozik ez meg az élő testben. Ugyanúgy, mintha egy hangot megváltoztatunk a kánonban, és az átalakítja az egész dallamot. Bannister a zakója zsebébe nyúlt, előhúzott egy diktafont, és kérdőn Scopes felé nyújtotta, aki rábólintott. Bannister bekapcsolta a diktafont, visszaült a székébe, és karba tette a kezét. – Edwin, a cégem kissé kellemetlen helyzetbe került. – Hogyhogy? – Bannister már ekkor tudta, hogy ez jó lesz. Minden jónak ígérkezett, ami kirángatta Scopest a sasfészkéből. – Te is tudsz a támadásokról, amiket Charles Levine intézett a GeneDyne ellen. Reméltem, hogy az emberek rájönnek, hogy milyen ember is valójában, de ez egy kicsit túl lassan megy. Nem gondoltam volna, hogy a Harvard Egyetem szoknyája mögé bújva, ilyen hitelre tud szert tenni – csóválta a fejét Scopes. – Több mint húsz éve ismerem dr. Levine-t. Valaha közeli barátok voltunk. Nagy fájdalmat okoz látnom, hogy mi történik vele. Arra gondolok, amit korábban az apjáról állított, most pedig kiderült róla, hogy SS-tiszt volt. Én nem ítélem el azért, mert az apja emlékét próbálja megvédeni, de miért kellett ilyen mesével a figyelem középpontjába állítania? Ez is csak azt mutatja, hogy fontosabbnak tartja saját céljai elérését, mint az igazságot. Meg azt is, hogy az embernek minden szavát górcső alá kell vennie. A sajtó ezzel eddig nem igazán foglalkozott. A Globe kivételével, hála neked. – Mi sohasem közlünk le semmit, amit nem tudunk bizonyítani. – Tudom, és ezt nagyra is értékelem. És biztos vagyok benne, hogy a bostoniak is méltányolják, tekintve, hogy a GeneDyne az állam nagyobb munkáltatói közé tartozik. Bannister bólintott. – Akárhogy is van, Edwin, én nem nézhetem tétlenül ezeket az otromba rágalmakat, és ehhez szükségem van a segítségedre. – Brent, tudod jól, hogy nem segíthetek – mondta Bannister. – Persze, persze – intette le Brent. – A helyzet a következő. Mint az nyilvánvaló, a Mount Dragonban egy titkos projekten dolgozunk. Nem azért tartjuk titokban, mert különösebben veszélyes lenne, hanem mert hatalmas konkurenciával kell szembenéznünk. Ez egy olyan verseny, ahol a győztes mindent visz. Tudod, hogy működnek a dolgok. Az első cég, amelyik szabadalmaztat egy gyógyszert, milliókat nyer, a többiek pedig bukták a fejlesztésre fordított összegeket. Bannister újra bólintott. – Edwin, szeretnélek biztosítani róla – mint olyasvalakit, akinek megbízom az ítéletében –, hogy semmi különösen veszélyes dolog nem történik a Mount Dragonban. Erre a szavamat adom. A miénk az egyetlen ötös szintű létesítmény, és a biztonsági szempontok tekintetében mi vagyunk a legjobb gyógyszergyár a világon. Ezek tények. Te is utánanézhetsz. Kivett egy dossziét az aktatáskából, és Bannister elé tette. – Ebben a dossziéban megtalálod a GeneDyne komplett biztonsági nyilvántartását. Normál körülmények között ez titkos információ. Azt akarom, hogy használd fel a cikkedhez. De ne feledd: nem tőlem származik.


154

HALÁLOS KÍSÉRLET

Bannister a dossziéra nézett, de nem nyúlt hozzá. – Köszönöm, Brent. Ugyanakkor nyilván tudod, hogy nem elég azt állítanod: nem dolgoztok veszélyes vírusokkal. Dr. Levine vádjai… Scopes felnevetett. – Tudom. A végzetes vírus… – Előrehajolt. – Ez a legfőbb oka, hogy idekérettelek. Szeretnéd tudni, hogy mi ez a szörnyű, elképzelhetetlenül veszélyes vírus? Amiről dr. Levine azt állítja, hogy ha elszabadul, itt a világvége? Bannister bólintott. Sokéves tapasztalatával a háta mögött sikerült lepleznie a kíváncsiságát. Scopes a férfira nézett, huncut mosollyal az arcán. – Edwin, mondanom sem kell, hogy ezt négyszemközt, csak neked mondom. – Jobban szeretném… – kezdte Bannister. Scopes odanyúlt, és kikapcsolta a diktafont. – Van egy japán cég, ami a miénkhez nagyon hasonló témában kutat. Ebben az ivarsejtes típusú kísérletben voltaképpen előttünk járnak. Ha előbb jönnek rá a megoldásra, mint mi, akkor nekünk lőttek. A győztes mindent visz, Edwin. És itt most egy évi tizenötmilliárd dolláros piacról van szó. Nem szeretném végignézni, hogy a japánok rajtunk keresztül növelik az exporttöbletüket, és azt se, hogy be kell zárni a GeneDyne bostoni leányvállalatát, csak mert Edwin Bannister a Globe-tól elárulta, hogy melyik vírust használjuk. – Értem, amit mondasz – mondta Bannister, és nagyot nyelt. Néha muszáj titokban dolgoznia. – Akkor jó. Influenza a neve. – Minek? – mondta Bannister. Scopes egyre szélesebben vigyorgott. – Influenzavírussal dolgozunk. Ezenkívül semmilyen más vírussal nem foglalkozik a Mount Dragon laboratórium. Ez Levine úgynevezett világvégevírusa. Scopes diadalittas arckifejezéssel dőlt hátra. Bannister hirtelen kétségbeesett ürességet érzett, hogy a vezércikk témája kicsúszott az ujjai közül. – Ennyi az egész. Influenzavírus…? – Úgy bizony. Erre ünnepélyesen megesküszöm. Azt akarom, hogy nyugodt lelkiismerettel leírhasd, a GeneDyne nem dolgozik veszélyes vírusokkal. – De miért pont az influenzavírus? Scopes meglepett képet vágott. – Hát nem nyilvánvaló? A termelékenység szempontjából évente számtalan dollár megy veszendőbe az influenza miatt. Az influenza gyógymódját kutatjuk. Nem olyasmit, mint azok a védőoltások, amiket évente be kell adni, és az esetek többségében nem is hatékonyak. Egy örökre szóló, egyszeri gyógymódról beszélek. – Szent isten – mondta Bannister. – Gondolj bele, mennyit fognak érni a részvényeink, ha sikerrel járunk! A GeneDyne részvényesei gazdag emberek lesznek. Különösen, ha azt vesszük, hogy – hála Levine barátunknak – mennyire alacsony áron jegyzik a részvényeinket mostanában. Ez nem holnap fog bekövetkezni, hanem néhány hónap múlva, amikor bejelentjük a felfedezést, és elkezdődik a Közegészségügyi Hatóság tesztelési eljárása. – Scopes elmosolyodott, és suttogóra fogta. – És sikerrel járunk, ezt biztosra veheted. – Aztán a diktafon felé nyúlt, és visszakapcsolta a készüléket. Bannister nem szólalt meg. Megpróbálta elképzelni, mekkora szám is az a tizenötmilliárd. – Nyomatékos lépéseket teszünk dr. Levine rágalmai ellen – folytatta Scopes. – Eddig nagyszerű munkát végeztél a dr. Levine és a Harvard elleni perről való tudósításoddal. Ezzel kapcsolatosan is vannak híreim. A Harvard Egyetem visszavonta


155

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine alapítványának működési engedélyét. A visszavonást egyelőre titokban tartják, de nemsokára a nyilvánosság elé kerül. Gondoltam, talán téged is érdekel. A Harvard elleni keresetet természetesen ejteni fogjuk. – Értem – mondta Bannister. Az agya gyorsan járt. Lehet, hogy végül mégiscsak van egy megoldás, hogy legyen cikk. – A kinevezésekért felelős kari tanács felülvizsgálja dr. Levine szerződését. Minden egyetemi szerződésben van egy passzus, amely „morális gaztett” esetében megengedi a szerződés visszavonását. – Scopes halkan felnevetett. – Úgy hangzik, mintha még mindig a viktoriánus korban lennénk, de ez majd elintézi Levine-t, annyit mondhatok. – Értem. – Egyelőre nem tudjuk, hogyan kémkedett, de állításainak csekély igazságtartalma arra enged következtetni, hogy illegális és persze etikátlan módszerekkel jutott a GeneDyne bizalmas információihoz. – Scopes egy újabb dossziét csúsztatott Bannister elé. – A részleteket ebben találod. Biztos vagyok benne, hogy a saját módszereiddel többet is megtudhatsz. Az én nevem természetesen nem jelenhet meg egyik dologgal kapcsolatban sem. Csak azért mondom el ezeket, mert te vagy az a riporter, akinek az etikusságát igen nagyra értékelem, és segíteni akarok, hogy a cikked kiegyensúlyozott és méltányos legyen. Hagyjuk, hogy a többi újság összeírjon mindent, amit Levine mond, anélkül hogy utánajárnának a tényeknek. Tudom, hogy a Globe ennél körültekintőbb. – Mi mindig utánajárunk a tényeknek. Scopes bólintott. – Számítok rád, hogy helyreállítod a hírnevüket. Bannister kissé merevebbé vált. – Brent, csak annyit ígérhetek, hogy a cikkben a tények szigorúan objektív és pontos leírását kapod. – Pontosan erre van szükségem – mondta Scopes. – És ezért leszek teljesen őszinte hozzád. Levine egyik vádja részben igaz. – És melyik volna az? – Történt a közelmúltban egy haláleset a Mount Dragonban. Igyekeztünk titokban tartani a dolgot, míg a családot nem értesítettük, de Levine valahogy tudomást szerzett a dologról. – Scopes szünetet tartott, az arca elkomorult, ahogy felidézte az emléket. – Az egyik legjobb kutatónk egy üzemi baleset során életét vesztette. Ahogy látni fogod az első dossziéban, bizonyos biztonsági előírásokat nem tartottak be. Azonnal értesítettük a megfelelő hatóságokat, akik egy nyomozót rendeltek a Mount Dragonba. Ez természetesen puszta formalitás, a labor tovább folytatja a munkáját. Scopes egy pillanatnyi szünet után folytatta. – Jól ismertem őt. Ő – hogy is mondjam csak – rendkívüli elme volt. A munkájának élt. Bizonyos szempontból nem volt könnyű vele, de tagadhatatlanul briliáns ember volt. Tudod, még ma sem könnyű briliáns nőnek lenni a tudomány területén. Meg is szenvedett érte, míg a GeneDynehoz nem került. Egyszerre veszítettem el egy barátot és egy kutatómat. – Bannisterre pillantott, aztán lesütötte a szemét. – A vezérigazgató mindenért felelősséggel tartozik. Ezzel most már egész életemben együtt kell élnem. Bannister őszinte meghatottsággal figyelte. – Hogyan történt? – Egy fejsérülésbe halt bele – mondta Scopes, aztán az órájára pillantott. – Az ördögbe is! Késésben vagyok… Van még valami, amit tudni szeretnél, Edwin? Bannister magához vette a diktafonját. – Egyelőre nincs. – Rendben. Remélem, megbocsátasz. Hívj, ha van még kérdésed.


156

HALÁLOS KÍSÉRLET

Bannister figyelte, ahogy a vékony, alacsony Scopes kacsázó járásával, és a kelleténél legalább három számmal nagyobb aktatáskáját szorongatva elhagyja a szobát. Elképesztő egy fickó. És elképesztően sok pénzt ér. Ahogy Bannister visszafelé kanyargott az Atlanti-óceán felett magasodó hegyfokról, gondolatai újra meg újra visszatértek a tizenötmilliárd dolláros összegre, és hogy egy ilyen bejelentés milyen hatással lehet a GeneDyne részvényeire. Azon töprengett, hogy a GeneDyne-t most mennyiért jegyezhetik. Ennek feltétlenül utána kell néznie, ha így belegondol. Nem fog ártani, ha felhívja a brókerét, és az adómentes államkötvényeknél ez egyszer valami izgalmasabb dologba fekteti a pénzét.

Carson felpillantott, és a védősisakon át a túlméretezett órára pillantott a labor falán. A borostyánszínű LED-kijelző este 10 óra 45-öt mutatott. Egy órával azelőtt a Lázgyár tele volt kapkodó hangokkal, ahogy a vészjelző sziréna üvöltése elindította a riadógyakorlatot, és vegyvédelmi ruhás alakok dübörögtek végig a szűk folyosókon. A labor most újra üres volt, majdnem természetfelettien üres. Más nem hallatszott, csak a levegő áramlása Carson vegyvédelmi ruhájában és a szellőztetőrendszer halk bugása. A csimpánzok, akiket felzaklatott a riadógyakorlat, végül abbahagyták a lármázást, és nyugtalan álomba merültek. Saját, fényárban úszó laboratóriumán kívül a folyosó tompa vörös fényben izzott, és a Lázgyár szűkös tereit árnyékok töltötték be. Minthogy a Lázgyárat minden hétköznap éjjel, illetve a hétvégén is fertőtlenítették, Carson ritkán tartózkodott odabenn ilyen késői órán. Bár a kísérteties, vörös éjszakai fények zavarták, most mégis sokkal jobb volt, mint az imént. Az egyes szintű riadógyakorlat, amely Brandon-Smith halála óta átvette a kevésbé komoly kettes és hármas szintű helyét, nem volt valami szívderítő. Nye személyesen ellenőrizte a gyakorlatot, a Lázgyár legalsó emeletén található biztonsági állomásról irányítva az eseményeket. Nyers hangja idegesítően recsegett Carson fülhallgatójában. A gyakori riadógyakorlatok egyetlen előnye az volt, hogy Carson egyre ügyesebben mozgott vegyvédelmi ruhájában a Lázgyár folyosóin. Megfigyelte, hogy gyorsabban tud haladni a folyosókon és a laborokban, ügyesen ki tudja kerülni a kiálló tárgyakat, a légcsövet pedig olyan ösztönösen tudja fel-, illetve lecsatolni, mintha csak lélegezne. Az óráról De Vaca felé fordította a tekintetét, aki szkeptikus arccal bámult vissza rá. – Hogy akarod tesztelni az elméletedet? – hallotta Carson a hangját a privát csatornán. Válasz helyett Carson a kis laborhűtőhöz fordult, beütötte a számkódot, és elővett két kicsi, X-FLU mintákat tartalmazó kémcsövet. A kémcsövek tetejét vastag gumikupak zárta le. A vírus apró, fehér, kristályos hártya formájában feküdt a kémcső alján. Akár ezerszer is a kezembe vehetem, gondolta, akkor sem fogok hozzászokni a tényhez, hogy ez a vírus potenciálisan nagyobb veszélyt jelent az emberiségre nézve, mint a legnagyobb hidrogénbomba. Mindkét kémcsövet a bioprofilaktikus asztal burája alá helyezte, gondosan bezárta, és megvárta, míg a minták elérik a szobahőmérsékletet. – Először is – kezdte – felnyitjuk a vírust, és kivesszük a genetikai állományát. Egy kis ezüstszekrénykéhez lépett a labor távolabbi falánál, elővett néhány vegyszert és két lezárt üveget, címkéjükön DEZOXIRIBÁZ felirattal. – Légy szíves, adj egy négyes solowayt – mondta De Vacának.


157

HALÁLOS KÍSÉRLET

Minthogy injekciós tűt az állatok beoltásán kívül a Lázgyárban nem használhattak, más módszert kellett alkalmazniuk az anyagok kezelésére, ki- és bejuttatására. A soloway szívóeszköz a felfedezőjéről kapta a nevét. Tompa végű, műanyag vákuumtűivel átszivattyúzhatták a folyadékokat az egyik tartályból a másikba. Carson megvárta, míg De Vaca behelyezte az eszközt a bioprofilaktikus asztal burája alá. Aztán kesztyűs kezét bedugta az asztal elején kialakított guminyílásokon, a soloway egyik szívófejét a vegyszerbe, a másikat pedig a gumikupakon keresztül az egyik kémcsőbe vezette. Zavaros folyadék fröccsent a kémcsőbe. Carson kesztyűs kezével óvatosan felrázta a kémcsövet. A folyadék kitisztult. – Épp most öltünk meg egybillió vírust – mondta Carson. – Most pedig levetkőztetjük őket. Levesszük a fehérjeburkukat. Az eszköz segítségével Carson néhány csepp kék folyadékot cseppentett a kémcsőbe a gumikupakon keresztül, aztán elvett fél köbcentit az oldatból, és a dezoxiribáztartályba fecskendezte. Megvárta, míg az enzim felbontotta a vírus RNSét, először bázispárokra, aztán nukleinsavakra. – Most pedig megszabadulunk a nukleinsavaktól. – Ellenőrizte az oldat savasságát, aztán egy magas pH-értékű vegyszer segítségével kititrálta. Majd leülepítette az oldatot, kicentrifugálta belőle az üledéket, és a fennmaradó tiszta, szűretlen X-FLU molekulákat egy üvegcsébe töltötte. – Lássuk, hogyan néz ki ez a mi kis molekulánk – mondta. – Röntgendiffrakció? – Eltaláltad. Carson az X-FLU-s üvegcsét óvatosan egy sárga vegyvédelmi dobozba helyezte, és lezárta. Aztán a dobozt óvatosan maga előtt tartva, lecsatolta a légcsövét, és követte De Vacát a folyosón a Lázgyár központi helyisége felé. Amikor végre odaért, fejét lehúzva bemászott az üres laboratóriumba. Egyetlen vörös fény világított a mennyezetről. Az amúgy is kicsi fülkébe egy két méter negyven centis, rozsdamentes acéloszlopot építettek be, amely elfoglalta a helyiség közepét. Az oszlop mellett egy kis falfülkében egy számítógép állt. Az oszlopon egyetlen gomb, kapcsoló vagy számlap sem volt. A diffrakciós berendezést teljes egészében számítógép vezérelte. – Melegítsd be a gépet – mondta Carson. – Én előkészítem a mintát. De Vaca leült a számítógéphez, és gépelni kezdett. Egy kattanás, aztán mély, halk, búgó hang hallatszott, ami egyre magasabbá vált, míg emberi füllel már nem lehetett hallani. Ezután sziszegő hang jelezte, hogy a levegő távozott az oszlop belsejéből. De Vaca beírt még néhány parancsot, amellyel a diffrakciós sugarat a megfelelő hullámhosszra állította. Pár pillanat múlva a gép csipogva jelezte, hogy készen áll. – Légy szíves, nyisd fel a tárgylemezt – kérte Carson. De Vaca begépelt egy parancsot, és egy titánötvözetű tárgylemez jelent meg az oszlop lábánál. Egy kis homorulat látszott a közepén. Egy mikropipetta segítségével Carson kivett egy cseppet az oldatból, és az üregbe csöppentette. A tárgylemez egyetlen szisszenéssel behúzódott a nyílásba. – Hűtés. Hangos dübörgés hallatszott, ahogy a gép lefagyasztotta a cseppnyi oldatot az abszolút nulla fok közelébe. – Vákuum. Carson türelmetlenül várt, míg a gép kiszippantotta a levegőt a mintakamrából. A fellépő vákuum következtében az összes vízmolekula távozik az oldatból. Ezután egy gyenge elektromágneses tér lehetővé teszi, hogy a fehérjemolekulák a legala-


158

HALÁLOS KÍSÉRLET

csonyabb energiájú állapotba kerüljenek. Ami ez után marad, az egy vékony, tiszta fehérjemolekulákból álló hártya, amelyben a molekulák szabályos mintázatot alkotva helyezkednek el a titánlemezen, és a berendezés az abszolút nulla felett két fokkal tartja a hőmérsékletet. – Készen van – mondta De Vaca. – Akkor gyerünk. Ami ezután történt, az Carson számára mindig olyan volt, mint egy varázslat. A hatalmas berendezés röntgensugarakat generált, és lefelé lövellte őket az oszlop belsejében lévő vákuumon keresztül. Amikor a nagy energiájú röntgensugarak elérték a fehérjemolekulákat, a kristályrácsszerkezet szétszórta a sugarakat. A szétszóródott sugarakat egy sor CCD chip digitálisan rögzítette, és kép formájában a számítógép kijelzőjére küldte. Carson figyelte, ahogy az elmosódott kép világos és sötét sávok formájában megjelenik a monitoron. – Állítsd be az élességet, kérlek – kérte De Vacát. Egy optikai egér segítségével De Vaca átállított néhány diffrakciós rácsot az oszlop belsejében, amelyek a röntgensugarakat a tárgylemezen fekvő mintára irányították. Az elmosódott kép lassanként kitisztult, és sötét és világos körök bonyolult sorozata jelent meg, amely Carsont egy esőcseppek pettyezte tó felszínére emlékeztette. – Nagyszerű – mondta halkan. – Csak óvatosan. Carson is tudta, hogy a röntgendiffrakciós berendezéshez finom kezek kellenek, és De Vacának nagyszerű érzéke volt hozzá. – Ennél nem tudom élesebbre állítani – mondta a nő. – Jöhet a képsorozat, és elküldhetjük az adatokat. – Tizenhat szögből kérem – mondta Carson. De Vaca bepötyögte az utasítást, és a CCD chip tizenhat különböző szögből rögzítette a diffrakciós mintákat. – Elkészült a sorozat – mondta. – Töltsük fel a központi számítógépre. A berendezéshez kapcsolt számítógép elkezdte feltölteni a diffrakció adatait a GeneDyne hálózatára, ahonnan egy erre a célra fenntartott telefonvonalon 110 000 bit per szekundumos sebességgel a GeneDyne bostoni szuperszámítógépére kerültek. A Mount Dragonból érkező adatok prioritást élveztek, így a szuperszámítógép a diffrakciós mintákból azonnal elkezdte létrehozni az X-FLU molekula háromdimenziós modelljét. A GeneDyne központi irodájának túlórázó munkatársai tapasztalhatták, hogy a rendszer több mint egy percen át észrevehetően lelassult, miközben a számítógép több billió lebegőpontos műveletet végzett, és az eredményeket visszaküldte a Mount Dragonba, ahol a képet a röntgendiffrakciós berendezés számítógépe újra összeállította. A kép megjelent a monitoron: egy lélegzetelállítóan komplex, vibráló színekben pompázó gömbsorozat képe. Az élénk bíbor, vörös, narancs és sárga színekben ragyogó gömbök az X-FLU burkát alkotó fehérjemolekulák voltak. – Meg is vagyunk – mondta Carson De Vaca válla fölött a monitorra pillantva. – A szörnyű szenvedés és halál okozója – hallotta De Vaca válaszát a fülhallgatóban. – És mégis milyen gyönyörű! Carson egy pillanatig megbabonázva meredt a képre, aztán felegyenesedett. – Most tisztítsuk meg a második kémcsövet a GEF filtrációs eljárással. Nemsokára kezdődik a fertőtlenítés, egy-két óra múlva úgyis el kell hagynunk a Lázgyárat. Aztán visszajövünk, és megnézzük, hogy a molekula megváltozott-e.


159

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Sok szerencsét – morgolódott De Vaca. – Én már a tiltakozáshoz is túl fáradt vagyok. Gyerünk. Mire a második kémcsőben lévő X-FLU molekula is megjelent a számítógép képernyőjén, a tizenöt méterrel a fejük fölött elterülő sivatag már a hajnal fényeiben fürdött. Carson újra megcsodálta a molekula szépségét: milyen szürreális, és mennyire halálos… – Tegyük egymás mellé a két molekulát, és hasonlítsuk össze őket – mondta.

De Vaca két részre osztotta a képernyőt, előhívta az eredeti X-FLU molekulát a számítógép memóriájából, és mellé tette a szűrt molekulát. – Én nem látok különbséget – mondta De Vaca. – Forgasd el mindkettőt kilencven fokban az X tengely mentén. – Ugyanolyanok – mondta De Vaca. – Most kilencven fokkal az Y tengely mentén. Nézték, ahogy a kép elfordul a számítógép kijelzőjén. A csend hirtelen feszültté vált. – Madre de Dios – suttogta De Vaca. – Látod – a megszűrt molekula tercier szerkezetének egy része teljesen letekeredett – mondta Carson izgatottan. – A könnyű kénkötések az egész oldala mentén mind leszakadtak. – Ugyanaz a molekula, ugyanaz a kémiai összetétel, de másmilyen forma – mondta De Vaca. – Igazad volt. – Hogy mondod? – kérdezte Carson vigyorogva. – Oké, cabrón. Ezt most megnyerted. – Ezek szerint a proteinmolekula alakja az, ami előidézi a változást – lépett el Carson a diffrakciós berendezéstől. – Most már tudjuk, hogy az X-FLU miért veszi vissza folyton a halálos formáját. Az utolsó dolog, amit az élő kísérletek előtt elvégzünk, az az oldat megtisztítása a GEF eljárással. A mutációt pedig maga a GEF okozza. – Burt eredeti filtrációs eljárása az oka mindennek – felelte De Vaca. – Az ő munkája már eleve kudarcra volt ítélve. Carson bólintott. – És mégsem gondolt senki – a legkevésbé Burt – arra, hogy maga az eljárás lehet a hibás. Azelőtt is használták már, és semmilyen problémát nem észleltek. Mi pedig egész idő alatt gumicsonton rágódtunk. A gének összeillesztése meg minden más teljesen rendben volt. Olyan ez, mint egy repülőgép roncsait átvizsgálni, hogy megállapíthassuk, mi okozta a balesetet, amikor a valóságban az irányítótorony adta meg rosszul a koordinátákat. Kimerülten a faliszekrénynek dőlt. A felfedezés jelentőségét csak most kezdte felfogni, mintha tűz gyulladt volna a zsigereiben. – A fenébe is, Susana – suttogta. – Ennyi idő után végül sikerült megoldanunk! Nem kell mást tennünk, mint megváltoztatni a filtrációs eljárást. Beletelhet egy kis időbe, míg sikerül kijavítanunk, de most már tudjuk, hogy hol a hiba. Az X-FLU jószerivel készen van. – Lelki szemei előtt már látta Scopes arcát. De Vaca hallgatott. – Szerinted is így van, nem? – próbálta lelkesíteni. – Igen – felelte De Vaca. – Akkor mi a baj? Miért vágsz ilyen savanyú képet?


160

HALÁLOS KÍSÉRLET

A nő egy hosszú pillanatig csak nézte. – Tudjuk, hogy a filtrációs eljárás hibája mutációt okoz az X-FLU fehérjeburkában. Most már csak azt szeretném megtudni, hogy mi volt a helyzet a PurBlood esetében. Carson értetlenül bámult vissza rá. – Susana, kit érdekel ez? – Hogy érted, hogy kit érdekel? – csattant fel De Vaca. – Lehetséges, hogy a PurBlood pokoli veszélyeket hordoz. – De hát ez nem is ugyanaz a helyzet – felelte Carson. – Nem tudjuk, hogy a filtrációs hiba hatással van-e bármi másra az X-FLU molekulán kívül. Emellett pedig az a tisztaság, ami az X-FLU esetében szükséges, nem vonatkozik feltétlenül a hemoglobinra is. – Te könnyen beszélsz, cabrón. Nem te fogod beadni magadnak. Carson igyekezett uralkodni magán. A nő azon mesterkedik, hogy tönkretegye élete legnagyobb diadalát. – Susana, egy pillanatra használd a fejed! Burt tesztelte magán a művért, és túlélte. A közegészségügyi hatóság hónapok óta teszteli. Ha bárki is megbetegedett volna, arról már mi is tudnánk. Teece biztosan tudta volna. És hidd el, hogy a közegészségügyiek azonnal lefújták volna az egészet. – Senki sem lett beteg? Akkor hol van most Burt? Egy kibaszott kórházban, ott van! – Az idegösszeomlás hónapokkal az után jelentkezett, hogy tesztelte volna magán a PurBloodot. – Azért még lehet, hogy a kettő kapcsolatban áll egymással. Lehet, hogy a testben bomlik le, vagy ilyesmi – nézett Susana Carsonra kihívó arccal. – Tudni akarom, hogy milyen hatással van a GEF a PurBloodra. Carson mélyet sóhajtott. – Nézd, most reggel hét óra harminc van. Épp most értük el az egyik legnagyobb áttörést a GeneDyne történetében. Én hullafáradt vagyok. Megyek és beszámolok Singernek, aztán lezuhanyzok, és lefekszem aludni. Azt hiszem, megérdemlem. – Menj csak, és arasd le a babérokat – csattant fel De Vaca. – Én itt maradok, és befejezem, amit elkezdtünk. Kikapcsolta a gépet, egyetlen dühös rántással kihúzta a légcsövet a ruhájából, aztán megfordult, és kimasírozott a fülkéből. Carson, miközben a nő után nézett, más hangokat is hallott a fülhallgatójában. Többen is jelentették, hogy munkához láttak a laborban. A nap elkezdődött. Elcsigázottan indult az ajtó felé. Mennyire fáradt…! De Vaca annyit vacakol a PurBlooddal, amennyit csak akar. Ő megy, és szétkürtöli a jó hírt.

Carson kilépett, és élvezettel szívta be a hűvös reggeli levegőt. Fáradtsága ellenére, teljesen fel volt ajzva. Meglehet, hogy lesznek még buktatók, de most végre már a célegyenesben van. Belépett az igazgatóság épületébe, felszaladt a lépcsőn, és Singer sarki irodája felé vette az útját. A főfolyosó távolabbi végén látta, hogy az igazgató irodájának ajtaja nyitva áll, a fények ragyogva verődnek vissza a fehér falakról. Ahogy belépett az irodába, Carson meglátta Singert, aki a kiva kandalló közelében ült. Carsonnak háttal egy másik férfi állt Singer előtt; lófarkat és szafarikalapot viselt. Singer felnézett. – Ó, Guy. Mr. Nye és én épp egy négyszemközt készültünk megbeszélni valamit. Carson tett egy lépést előre. – John, van valami, amit…


161

HALÁLOS KÍSÉRLET

Nye feléje fordult, és egy türelmetlen kézmozdulattal félbeszakította. Singer a dohányzóasztal fölé hajolt, és megigazított egy magazint. – Guy, kérlek, gyere vissza később. – Dr. Singer, ez rendkívül fontos. Singer újra felnézett, és tanácstalan arccal bámult rá. Carson megdöbbenve látta véreres szemeit és szeme fehérjének halványan sárgás árnyalatát. Úgy tűnt, mintha Singer meg sem hallotta volna, amit mondott. Carson nézte, ahogy az igazgató kezébe vesz egy malachittojást a dohányzóasztalról, és forgatni kezdi. Nye karba tett kézzel, fenyegetően nézett Carsonra. – Nos? – mondta. – Mi olyan átkozottul fontos? Carson figyelte, ahogy az igazgató visszateszi a tojást a dohányzóasztalra, és gondosan a helyére igazítja. Az igazgató kezei ezután lassanként sorra elhaladtak az asztalon lévő összes tárgy fölött, mintegy tudat alatt megigazítva és elrendezve mindegyiket. – Carson? – szólalt meg Nye élesebben. Az igazgató felnézett Carsonra, mintha elfelejtette volna, hogy ott áll. A szemei könnyeztek. Abban a pillanatban újabb képek tolultak Carson agyába. Ahogy Brandon-Smith újra meg újra combjához dörzsölte a kezeit. A kínos rendben tartott apró tárgyak az íróasztalán. Ahogy Vanderwagon gondosan megtisztította és elrendezte az evőeszközeit aznap a vacsoránál, mielőtt kiszúrta volna a szemét. A szemek… Még ez is: mindnyájuknak véreres volt a szeme. Hirtelen mindent tökéletesen, és rémisztően tisztán látott. – Tulajdonképpen ráér a dolog – mondta, és kihátrált az ajtón. Nye feszülten figyelte a távozását. Aztán egyetlen szó nélkül tett egy lépést, és becsukta az ajtót.

Intézeti szobájának sötétjében Scopes aprólékosan megmosta a kezét. Aztán izgatottan fel-alá járkálva várta a helikoptert, amely visszaviszi Bostonba. Szobájából remek kilátás nyílt a viharos óceánra, de a súlyos függönyök el voltak húzva. Scopes hirtelen megállt. Aztán a PowerBookjához sietett, és a vékony hálózati kábelt bedugta a falba. Tudta, hogy az intézetnek közvetlen kapcsolata van a Flashnettel, onnan pedig a saját jelszavával beléphet a GeneDyne hálózatába. Valami napok óta nem hagyta nyugodni; valami, ami a Globe riporterével való megbeszélés során végül világossá vált. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt számára, hogy – tekintettel Levine Brandon-Smithszel és az X-FLU-val kapcsolatos adatainak minőségére – az információk a GeneDyne-on belülről származtak, nem pedig a Közegészségügyi vagy a Munkavédelmi Hatóságtól. Ami azonban elkerülte Scopes figyelmét, az Levine információinak időzítése volt. Levine olyan adatokat tudott az X-FLU-ról, amiket az a kotnyeles szemétláda nyomozó, Teece sem tudhatott, míg a Mount Dragonba nem ért. Levine már akkor megszellőztette vádjait a Sammy Sanchez-show-ban, amikor Teece még ÚjMexikóban szaglászott. A Mount Dragonból pedig nincs normál telefonvonal. Scopes tudta, hogy a Mount Dragonból egyedül a GeneDyne hálózatán keresztül lehet kommunikációt kezdeményezni. Onnan tudta, hogy személyesen gondoskodott róla, hogy így legyen.


162

HALÁLOS KÍSÉRLET

Ez azt jelentette, hogy Levine nemcsak hogy egy GeneDyne-on belüli forrásból szerezte az információit, hanem minden bizonnyal valakitől a Mount Dragonból. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy példátlan módon betört a GeneDyne hálózatába. Ahogy csatlakozott a GeneDyne hálózatához, Scopes csendben és célratörően dolgozott. Perceken belül olyan területre lépett be, amihez egyedül csak neki volt hozzáférése. Itt ujjait rajta tarthatta az egész szervezet érverésén: a több terabytenyi adat minden egyes projekt minden szavát tartalmazta: e-maileket, alkalmazásokat, a GeneDyne-alkalmazottak online beszélgetéseit az elmúlt huszonnégy órában. Még néhány billentyű lenyomása után Scopes átlépett privát hálózati területéről egy fenntartott szerverre, amelyen egyetlen hatalmas alkalmazás futott. Ezt viccesen csak Rejtnetnek nevezte. Lassanként furcsa táj jelent meg a számítógépe képernyőjén. Nem hasonlított semmilyen földi tájra, és túl komplex és szimmetrikus volt ahhoz, hogy egyetlenegy emberi elme műve legyen. Ez volt a GeneDyne hálózatának virtuális tájképe. A rejtnetes alkalmazás közvetlen csatornákon keresztül kapcsolódott a GeneDyne operációs rendszeréhez, hogy az adatfolyamot, a memóriák tartalmát és minden aktív folyamatot formákká, felületekké, árnyalatokká és hangokká alakítson. Egy furcsa sóhajszerűség, akár egy kitartott zenei hang, hallatszott a laptop hangszóróiból. Egy laikusnak egy ilyen tájkép szürreálisnak, bizarrnak tűnt volna, de Scopes számára, aki éjszakánként szeretett ebben a dzsungelben kalandozni, olyan volt, mintha itt töltötte volna a gyerekkorát. Scopes végigbarangolt a tájon, nézett, hallgatott, és figyelt. Egy pillanatig kísértést érzett, hogy a táj egy különleges pontjára – a tikok titkába – látogasson, de aztán rájött, hogy erre most nincsen idő. Scopes hirtelen felkapta a fejét, és kifújta a levegőt. Talált valamit, ami nem volt rendben. Egy önmagában láthatatlan szálat talált, amely csak azáltal vált láthatóvá, amit megpróbált elrejteni. Ahogy Scopes keresztezte a láthatatlan szál útját, a furcsa zene elhallgatott. A szál üres volt, az adatok teljes hiánya jellemezte, egy fekete lyuk volt a hálózatban. Scopes tudta, hogy ez csak egy dolog lehet: egy rejtett csatorna, amely csak azért látható, mert egy kissé túl jól rejtették el. Akárki programozta is ezt a csatornát, páratlan elme volt. Levine nem lehetett az. Levine briliáns ember ugyan, de Scopes tudta, hogy a számítástechnika sohasem tartozott az erősségei közé. Valaki segített neki. Digitális fortélyaihoz folyamodva Scopes egy láthatatlan jelfogót választott, és felkészült, hogy a csatornára csatlakoztassa. Aztán lassan, végtelenül óvatosan, elkezdte követni a szálat, ide-oda kanyarogva a labirintusban, néha elveszítve, aztán újra megtalálva, de módszeresen haladt a csatorna titkos célpontja felé.

Carson munka közben találta De Vacát a C jelzésű laboratóriumban. Egy kis üvegcse PurBlood volt a bioprofilaktikus asztal burája alatt. Még mindig füstölt a fagyasztás következtében. – Nyolc órát voltál távol – hallotta Carson a privát csatornán. – Mi történt, elrepítettek Bostonba a díjátadóra? Carson a székéhez lépett, és zsibbadtan leült. – A könyvtár archívumában voltam – felelte. De Vaca Carson felé fordította számítógépe monitorát. – Ezt nézd meg! Carson egy hosszú pillanatig mozdulatlanul ült. Végül a monitor felé fordult. Egyáltalán nem akarta tudni, mit fedezett fel De Vaca.


163

HALÁLOS KÍSÉRLET

A képernyőn két foszfolipidtok volt egymás mellett. Az egyik felülete sima volt, és tökéletes. A másik szakadozott volt, tele ronda lyukakkal és szakadásokkal, ahol a molekulák normális rendjét nyilvánvalóan megbolygatták. – Az első képen a szűretlen PurBlood „sejt” látható. A második azt mutatja, hogy mi történik a PurBlooddal, miután keresztülmegy a GEF eljáráson. – Az izgalom De Vaca hangjában még Carson fülhallgatóján keresztül is jól hallatszott. A férfi hallgatását hitetlenkedésnek vélve folytatta. – Figyelj. Emlékszel, hogyan készül a PurBlood, ugye? Miután a hemoglobint tokba zárják, meg kell tisztítani a gyártás során keletkező melléktermékektől, és a baktériumok által termelt toxinoktól. Ezért Burt GEF filtrációs eljárását használták, hogy a hemoglobin… De Vaca elhallgatott, és Carsonra nézett. A férfi a nő és a labor videokamerája közé állt, hogy a kamera ne lássa, amire készül. Kesztyűs kezével intve megpróbálta elhallgattatni Susanát. A maszkon keresztül De Vaca látta, hogy Carson a fejét rázza, közben azt tátogja: „állj le”. De Vaca a homlokát ráncolta. – Mi van, cabrón, be vagy drogozva? Carson türelmetlenül intett, hogy várjon. Aztán körülnézett a laborban, mintha keresne valamit. Hirtelen mozdulattal benyúlt az egyik szekrénybe, előhúzott egy nagy üveg fertőtlenítőport, és a bioprofilaktikus asztal üveglapjára szórt belőle egy keveset. Még mindig a kamera előtt állva, kesztyűs kezével betűket kezdett írni a porba: – Ne használd a rádiót. De Vaca egy pillanatig a szavakat bámulta. Aztán kesztyűs ujjával egy nagy kérdőjelet írt a porba. – IDE írj – írta Carson. De Vaca habozott, összevont szemmel nézett Carsonra. Aztán írni kezdett. A GEF eljárással fertőtlenített PurBlood. Burt maga volt az alfa-teszter. Ettől betegedett meg. Carson gyorsan letörölte az üzenetet, és még egy kevés fertőtlenítőport szórt az asztalra. Gyorsan írni kezdett: GONDOLKODJ! Ha Burt volt az alfa-teszter, kik lehettek a béták? Látta, ahogy félelem költözik a nő szemébe. Tátogott, de Carson nem értette, hogy mit akar. – Könyvtár – írta. – Fél óra múlva. – Megvárta, míg a nő rábólint, aztán egyetlen kézmozdulattal eltüntette a nyomokat.

A Mount Dragon könyvtára egy rusztikus kis sziget volt az ultramodern sivatagban: sárga apró kockás függönyeit, durvára gyalult tetőgerendáit, nyers padlódeszkáit egy túlméretezett nyugati stílusú ház mintájára tervezték. Az építészek szándéka szerint ez a hely nyújtott volna felüdülést a létesítmény steril, fehér falai után. Miután azonban a papír tiltott dolog volt a Mount Dragonban, a könyvtárban többnyire elektronikus források voltak, és a Mount Dragon túlhajszolt stábja egyébként sem nagyon tudott időt szakítani a könyvtár magányának élvezetére. Carson maga is csak kétszer járt a könyvtárban: egyszer, amikor megérkezése után felfedezte a termet, aztán pedig néhány órával ezelőtt, rögtön miután magára hagyta Nye-t és Singert. Ahogy becsukta maga mögött a súlyos ajtót, örömmel nyugtázta, hogy De Vaca egyedül van a könyvtárban. Egy fehér kültéri széken ült. Akaratlanul is elbóbiskolt, hosszú fekete tincsei az arcába hulltak. Carson közeledtére felpillantott.


164

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Hosszú volt a nap – mondta. – Meg az éjszaka is. – Töprengő arccal nézte a férfit. – Tudni akarják majd, hogy miért hagytuk el korábban a Lázgyárat – tette hozzá halkabban. – Még sok egyebet is tudni akarnának, ha hagyom, hogy tovább jártasd a szádat – mondta Carson suttogva. – És még azt gondoltam, én vagyok paranoiás. Te tényleg azt hiszed, hogy valaki végignézi azokat a szalagokat, cabrón? – Nem kockáztathatunk – rázta meg a fejét Carson. De Vaca kissé megmerevedett. – Ne add nekem itt a Vanderwagonos figurát, Carson. Mit akartál a mondani a PurBlood béta kísérleti alanyaival kapcsolatban? – Megmutatom. – A könyvtár távolabbi sarkában álló terminálhoz kísérte a nőt. Odahúzott két széket, az ölébe vette a billentyűzetet, beírta az azonosítóját, és várt a parancssorra. – Milyen kutatásokat végeztél a PurBlooddal kapcsolatban, mióta itt vagy? – kérdezte a nő felé fordulva. De Vaca megvonta a vállát. – Nem sok mindent. Burt későbbi laborjelentéseit olvastam át. Miért? Carson bólintott. – Pontosan ez az. Ugyanezeket néztem át én is: próbakísérleteket, Burt laborjegyzeteit, amikor már az X-FLU-ra kezdett koncentrálni. A PurBlood minket csak azért érdekelt, mert Burt ezen dolgozott, mielőtt a mi X-FLU projektünkbe kezdett volna. Carson megnyomott néhány billentyűt. – Elmentem Singerhez ma reggel, de nem beszéltem vele. Inkább idejöttem. Eszembe jutott, amit a PurBloodról mondtál, és utánanéztem egy kicsit a fejlesztésének. Nézd meg, hogy mit találtam. A monitor felé intett. mol_desc_on e

v cf

mol_desc_tw o

v cf

bipol_symme tr

transfecJocu s_h

21,442,5

v v id

02/5/ 96

6,100,82

02/6/

4

96

940,213, 727

02/27 /96

18,921,6

03/10 /96

v cf

01/3/ 96

21

cf pr

7,713,65

v

diffrac_series

12/14 /95

3

cf

_b

41,234,9

v

diffrac_series

11/1/ 95

13

cf

_a

12,320,3

v

hemocyl_grp

11/1/ 95

02

cf

_r

10,240,3 42

63

– Ezek a videofájlok szerepelnek a PurBlood kutatási archívumában – folytatta suttogva. – A többsége csak a szokásos: molekulaanimációk meg ilyesmit. De nézd meg alulról a másodikat, a pr címűt.


165

HALÁLOS KÍSÉRLET

Nézd a kiterjesztését: ez egy valódi videofelvétel, nem a számítógépes animációk tömörített formátumában van. És nézd meg a méretét: majdnem egy giga. – Mi az? – kérdezte De Vaca. – Ez egy hevenyészve összevágott videó. Nem tették közzé, de valószínűleg marketingcélból készítették. – Lenyomott néhány billentyűt, és elindított egy lejátszót, hogy megnézhessék a felvételt. Egy kép jelent meg az ablakban, kissé szemcsés, de jól kivehető. – Nagyon kell figyelned – mondta. – Nincs hozzá hangfájl. A filmen egy Hummer karaván közeledett a sivatagon keresztül. A kamera röviden a Mount Dragon komplexumra fókuszált, a fehér épületeket és a kék új-mexikói eget mutatta. Aztán visszatért a karavánra, amely már a Mount Dragon parkolójában állt. Az elöl haladó Hummer jobb első ajtaja kinyílt, és egy férfi szállt ki belőle. Megállt az aszfalton, integetett, mosolygott, és mindenkivel kezet rázott. – Scopes – motyogta Carson, és tovább nézték, ahogy Scopest a Mount Dragon egész stábja kijött üdvözölni. Scopes folyton mosolygott, és lapogatta a kutatók hátát. – Olyan, mint egy szabadtéri nagygyűlés – mondta De Vaca. – Ki az a nagy orrú fickó Singer mellett? – Burt – felelte Carson. – Franklin Burt az. Burt a képen most Singer mellett állt a parkoló aszfaltján, és a tömeghez beszélt. Scopes a vállára tette a kezét, és kezével V betűt formálva ünnepelte a győzelmet. A kamera a tömeget mutatta. A helyszín ezután már a Mount Dragon edzőterme volt. Minden berendezést kivittek, középen két sorban, gondosan elrendezve álltak a székek. A székeken, úgy tűnt, ott ült a Mount Dragon teljes személyzete. A kamera a futópálya emelvényén állt, és az edzőterem másik végében emelt ideiglenes pódiumra fókuszált. Scopes beszédet tartott a lelkes közönségnek. Miközben Scopes beszélt, a kamera újra a tömeget mutatta. Több arc komorrá, bizonytalanná vált. Fehér ruhás nővér lépett be a kulisszák mögül, egy infúziós állvánnyal felszerelt hordágyat tolt. Az állványon tasaknyi vér lógott. Scopes a hordágy szélére ült, a nővér felhajtotta a bal ingujját. Ekkor Franklin Burt lépett a színpadra, szenvedélyesen beszélni kezdett, s közben fel-alá járkált a színpadon. A kamera most Scopesra közelített. A nővér fertőtlenítette a karját, és beleszúrta az infúzió tűjét. Aztán bekötötte neki az infúziót, elfordította a műanyag kallantyút, és a vér csöpögni kezdett az ereibe. Míg Scopes megkapta a vért, Burt beszélt hozzá, nyilván az életjeleit figyelte. – Jézus Mária – mondta De Vaca. – PurBloodot kap, ugye? Pár perc elteltével és néhány filmes snitt után az összes vér lefolyt. A nővér kivette az infúziót, és egy darab gézt szorított Scopes karjára, aztán behajlította, hogy elzárja a vénát. Scopes felállt, szélesen mosolygott, és másik karjával a győzelem jelét mutatta. A kamera azután a közönség felé fordult. Mindenki tapsolt; néhányan lelkesen, mások kissé visszafogottabban. Egy kutató felállt. Aztán egy másik is követte. Nemsokára az egész stáb állva tapsolt. Egy újabb nővér lépett a színpadra két nagy infúziós állványt tolva maga előtt. Mindkettőn vagy egy tucat egységnyi vér lógott. Először Nye lépett a színpadra. Kezet fogott Scopesszal, és feltűrte az ingujját. A nővér neki is a karjába szúrta a tűt, és elindította a vért.


166

HALÁLOS KÍSÉRLET

Egy újabb tudós lépett elő, majd pedig egy karbantartó. Azután maga Singer indult el a színpad felé, és a közönség újra tapsviharban tört ki. A kamera Singer kövérkés arcára közelített. Sápadt volt, és izzadság gyöngyözött a szemöldökén. Ennek ellenére ő is leült a hordágyra, feltűrte az ingujját, és nemsokára a művér az ő ereibe is csöpögött. Azután a közönség egy emberként felállt. Pillanatokon belül egy sor kígyózott a színpadtól egészen a széksorok végéig. – Nézd – suttogta De Vaca. – Ott van Brandon-Smith, Vanderwagon és Pavel hogyishívják is. Ott meg… te jóisten! Carson hirtelen megállította a videót, kijelentkezett, és kihúzta a számítógépet a konnektorból. – Sétáljunk egyet – mondta.

Ők voltak a béta kísérleti személyek – mondta De Vaca, miközben lassan sétálgattak a belső kerítés mentén. – Mindnyájan megkapták, igaz? – Mindenki – mondta Carson. – A gondnokoktól egészen Singerig. Mindenki, kivéve minket. Mi vagyunk csak újak február 27-e óta. Akkor készült a felvétel. – Hogyan jöttél rá erre? – De Vaca menet közben szorosan maga köré fonta a karjait, mintha a késő délutáni hőség ellenére fázna. – Amikor elmentem Singerhez ma reggel, láttam, hogyan igazgatja a holmikat a dohányzóasztalon. Volt valami kényszeres a mozdulataiban, ami szokatlannak tűnt, valahogy nem vallott rá. Eszembe jutott, hogy viselkedett Vanderwagon, mielőtt kiszúrta volna a saját szemét, aztán Brandon-Smith kényszeres viselkedése is az utolsó napokban. Utána felfigyeltem Singer véreres szemeire is, meg a fehérjébe vegyülő sárga árnyalatra. Vanderwagon szeme is éppen így festett. Meg aztán ott van Nye. Gondolj csak bele, sokaknak véreres a szeme mostanában. Azt gondoltam, hogy a stressz miatt van. – Carson megvonta a vállát. – Ezért aztán a könyvtárban töltöttem a napot, és átnéztem a kutatási aktákat. – És ráakadtál a felvételre – mondta De Vaca. – Igen. Valószínűleg Scopes ötlete lehetett. Ő vehette rá a Mount Dragon stábját, hogy vegyenek részt a béta-tesztekben. Viszonylag általános dolog bizonyos gyógyszergyártó cégeknél, hogy az önkénteseket a cégen belülről toborozzák. Felvételt is készítettek róla, gondolván, imponálni fog a sajtónak. – Csakhogy néhány önkéntesnek nem nagyon tetszett a dolog – mondta De Vaca fintorogva. Carson bólintott. – Scopes nagyszerű szónok. Ott volt ő, Burt és a többiek nyomása… Nem nehéz megérteni, hogy miért állt be mindenki a sorba. – De mi az ördög történik velük most? – De Vacának küzdenie kellett, hogy a pánik ne érződjön a hangján. – A PurBlood nyilván lebomlik a szervezetükben, és megmutatkozik a toxikus hatása. Lehet, hogy a szennyeződések bekerültek a foszfolipidtokba, és DNS-mutációt okoztak. Nincs időnk, hogy pontosan kiderítsük. Ahogy a tok lebomlik, mind a vérükbe kerül. – Hogy lehetsz ennyire biztos benne, hogy ez a PurBlood hatása? – Mi más lehetne? Mindnyájan megkapták az infúziót. És mindnyájukon ugyanezek a tünetek kezdenek jelentkezni. – Dopamin – motyogta De Vaca magában. – Mit is mondott neked Teece a dopaminnal kapcsolatban?


167

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Azt mondta, hogy Burt és Vanderwagon mindketten dopamin- és szerotonintúltengéstől szenvedtek. És kisebb mértékben Brandon-Smith is. – Carson a nő felé fordult. – Azt mondta, hogy ezeknek az ingerületátvivő anyagoknak a túlzott mennyisége az agyban paranoiát, téveszméket és pszichotikus viselkedést okoz. Te jártál két évet az orvosira, ugye? Igaza van? De Vaca megállt. – Menj tovább. Igaza van? – Igen – válaszolt a nő végül. – Az emberi test által termelt vegyi anyagok egyensúlya igen kényes. Ha a PurBlood mutálódott DNS-e arra készteti a testet, hogy nagy mennyiséget állítson elő belőlük… – Habozott egy pillanatig, gondolkodott, aztán folytatta. – Szorongás és dezorientáltság alakul ki, esetenként kényszeres tünetekkel kombinálva. Ha a túltengés elég súlyos, az eredmény extrém paranoia és heves pszichózis. – És nyilván a szivárgó erek is, amikről Teece beszélt, ennek lehetnek a tünetei. – Az erek falain áthatoló tiszta hemoglobin tovább súlyosbítja a helyzetet. Megmérgezi az egész testet. A véreres szem a legkisebb probléma. Hosszú ideig csendben gyalogoltak. – Burt volt az alfa-teszter – mondta Carson végül. – Nyilvánvaló, hogy rajta mutatkoztak először a tünetek. Aztán a múlt héten Vanderwagon következett. Nem vettél észre még valakin valami furcsaságot? De Vaca gondolkodott, aztán bólintott. – Tegnap reggelinél az egyik technikus a szekvenálólaborból rám ordított, mert a helyén ültem. Felálltam, és odébb mentem, de nem hagyta abba. A nő normál körülmények között inkább olyan visszahúzódó típus. Azt gondoltam, hogy a nyomás kezdi kikezdeni az idegeit. – Az emberek nyilván különböző mértékben produkálnak tüneteket. De csak idő kérdése, míg… Elhallgatott. Nem kellett befejezni a mondatot. Míg az egész laboratórium – ez a világtól elzárt létesítmény a sivatag közepén, ahol egy olyan vírust őriznek, ami az egész emberiséget elpusztíthatja – teljesen megőrül. Hirtelen még valami eszébe jutott. De Vacához fordult. – Susana, nem tudod, hogy mikor dobják piacra a PurBloodot? A nő megrázta a fejét. – Több feljegyzést is olvastam erről a könyvtárban ma reggel. A GeneDyne marketingesei gigantikus médiaeseményt szerveznek. Óriási hűhót fognak csapni, hatalmas hírveréssel. Országszerte négy kórházi osztályt választottak ki. Száz hemofíliás és frissen operált gyerek kaphat először a PurBloodbóI. – És mikorra tervezik? – Augusztus harmadikára. De Vaca a szája elé kapta a kezét. – De hát az most pénteken lesz. Carson bólintott. – Figyelmeztetnünk kell a hatóságokat. Le kell állíttatnuk a bemutatót, és segítséget kell szereznünk a Mount Dragon stábjának. – És hogy az ördögbe fogjuk ezt kivitelezni? Az egyetlen távolsági vonal innen a hálózat bérelt vonala Bostonba. És még ha el is tudjuk érni őket, ki hinne nekünk? Carson elgondolkodott. – Lehetséges, hogy már Scopes is szenved a szer hatásaitól. – Még ha így is van, senki sem gondolná, hogy köze lehet ahhoz, ami itt történik – jegyezte meg dühösen De Vaca. Carson felé fordult. – Lehetséges, hogy feleslegesen aggódunk. Ha paranoia kezd kialakulni a Mount Dragonban, ez nem inkább egymás ellen fordítaná őket? Akkor megszűnne a veszély.


168

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Ebben a légkörben? – rázta meg De Vaca a fejét. – Nem valószínű. Különösen, ha egy olyan karizmatikus ember kezében van a dolgok irányítása, mint Scopes. Ideális helyzet a folie à deux-höz. – Mihez? – Az indukált paranoid pszichózishoz. Amikor mindenki ugyanazon téveszme alapján cselekszik. Vagy ahogy az orvosin neveztük, tömegdili. – Nagyszerű – fintorgott Carson. – Akkor csak egy lehetőségünk maradt. Húzzunk el innen! – Hogyan? – Fogalmam sincs. De Vaca önelégülten elvigyorodott, belekezdett valamibe, de hirtelen elhallgatott, és meglökte Carson könyökét. – Odanézz! Carson odanézett. Éppen előttük terült el a parkoló, amelyben fél tucat fehér Hummer sorakozott, mintha őrszemek lettek volna. Hosszú árnyékuk a parkoló kavicsos aszfaltjára vetült. Tettetett közönnyel közelebb sétáltak a járművekhez. – Először – suttogta Carson – meg kell találnunk a kulcsokat. Aztán pedig ki kell hajtanunk a létesítmény területéről anélkül, hogy bárki is észrevenné. De Vaca hirtelen letérdelt a porba. – Mit csinálsz? – Bekötöm a cipőmet. – Nincs is cipőfűződ. De Vaca felállt. – Tudom, te idióta. – Leporolta a térdét, kirázta a haját az arcából, és ránézett. – Nem létezik olyan autó, amit ne tudnék elindítani kulcs nélkül. Carson rámeredt. – Korábban loptam kocsit. – Azt el is hiszem rólad. – Csak mókából – tette hozzá a nő védekezésképpen. – Aha. De ezt a fajtát korábban a hadsereg használta, a Mount Dragon pedig valaha szigorúan titkos katonai létesítmény volt. Ez nem olyasmi, mint feltörni egy Honda Civicet. De Vaca a homlokát ráncolta, miközben cipője sarkával a saját lábára rugdosta a port. Carson újra megszólalt. – Az első napomon Singer célzott rá, hogy a biztonság itt nagyobb, mint amilyennek látszik. Még ha sikerülne is áttörnünk a kerítésen, egy másodpercen belül a nyomunkban lennének, és kikergetnének minket a világból. Hosszú csend következett. – Két lehetőség van – mondta De Vaca. – Lóval megyünk, vagy gyalog. Carson a hatalmas, végtelen sivatagra emelte a szemét. – Ezzel csak őrültek próbálkoznának – mondta csendesen. Mindketten csendben álltak, és a sivatagot bámulták. Carson megdöbbenve tapasztalta, hogy abban a pillanatban nem érzett félelmet, csak valami nyomasztó súlyt a vállán, mintha hatalmas terhet kellene tartania. Nem tudta, hogy ez bátorságe, vagy csak ennyire ki van merülve. – Teece nem lelkesedett a művérért – szólalt meg végül. – Ennyit elárult a szaunában. Fogadni mernék, hogy a sietős távozásának is köze volt a PurBloodhoz. Valószínűleg kétségei merültek fel az X-FLU-val kapcsolatban, és le akarta állítani a


169

HALÁLOS KÍSÉRLET

többi termékünket is, legalábbis, míg meg nem győződik róla, hogy nincs hiba az eljárásban. Vagy amíg nem tud meg többet Burtről. Ahogy beszélt, észrevette, hogy De Vaca megmerevedik. – Valaki jön – suttogta. Léptek zaja hallatszott, aztán Harper alakja jelent meg a lakórészleghez vezető járdán. Carson észrevette a kidudorodást a kutató inge alatt, ahová a nagy kötést rögzítették. Harper megállt. – Vacsorázni mentek? – kérdezte. – Persze – felelte Carson rövid habozás után. – Akkor menjünk együtt. Az étkező tele volt, csak néhány asztal maradt üresen. Ahogy leültek, Carson körülnézett. Vanderwagon távozása óta Carson többnyire egyedül evett, jóval a vacsoraidő után. Most hirtelen nyugtalanság fogta el, hogy együtt látta a Mount Dragon ennyi alkalmazottját. Lehetséges, hogy tényleg… Aztán kiverte a gondolatot a fejéből. Egy pincér közelített az asztalukhoz. Amíg megkapták az italokat, Carson figyelte, ahogy a pincér minduntalan lesimítja nem létező bajuszát, először a bal, majd a jobb, aztán megint a bal, és végül újra a jobb oldalon. A férfi felső ajka sebesre volt rágva. – Nos? – mondta Harper, ahogy a pincér elment. – Mit csináltok mostanában? Carson alig hallotta meg a kérdést. Hirtelen rádöbbent, hogy mi a másik dolog, ami hozzájárult a nyugtalanságához. Az étkezőben fojtott csend volt, majdnem mintha valami titkos dolog zajlott volna. Az asztalok tele voltak, az emberek ettek, de csak nagyon kevesen szóltak egymáshoz. Mintha csak gépiesen belapátolták volna a vacsorájukat, inkább megszokásból, semmint az éhségük miatt. Harper kérdésének elhaló visszhangja mintha három tucat vizespohárból verődött volna vissza. Jézusom, hol voltam mostanáig? – kérdezte magától. Hogy lehet, hogy ezt nem vettem észre? Harper sört rendelt, Carson és De Vaca pedig szódát ivott. – Antialkoholisták vagytok? – kérdezte Harper, nagyot kortyolva a söréből. Carson megrázta a fejét. – Még nem válaszoltatok a kérdésemre – kérdezte ritkuló barna haját simogatva nyugtalanul. – Azt kérdeztem, hogy mit csináltok mostanában. – Egyikükről a másikukra nézett, vörös szemei gyorsan pislogtak. – Ó, nem valami sok mindent – mondta De Vaca mereven ülve, és az üres tányérját bámulva. – Nem sok mindent? – ismételte meg Harper, mintha nem ismerné a szavakat. – Nem sok mindent. Ez azért furcsa. A GeneDyne történetének legnagyobb projektjén dolgozunk, és ti nem csináltok semmit. Carson bólintott, és azt kívánta, bár ne beszélne ilyen hangosan. Még ha sikerülne is ellopniuk egy Hummert, mit mondanának, amikor elérik a civilizációt? Ki hinne két vad tekintetű embernek, akik a sivatagból jönnek? Bizonyítékot kell letölteniük, és magukkal kell vinniük. De vajon itt merik hagyni az X-FLU-t olyan emberek kezei között, akik fokozatosan megőrülnek? Nem mintha sokat segítene, ha maradnának. Hacsak nem tudnák eljuttatni valahogy a bizonyítékot Levine-hez. Persze lehetetlen többgigányi adatot továbbítani a hálózaton keresztül. Azonnal lebuknának, de… Hirtelen megérezte, hogy egy kéz megcsavarja az inge elejét. Harper keze volt az. – Hozzád beszélek, seggfej – mondta Carsont előrerántva a székén. Carson felállt, hogy tiltakozzon, amikor hirtelen nyomást érzett a karján.


170

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Bocsánat – motyogta. De Vaca szorítása enyhült az alkarján. – Mért nem válaszoltok? – kérdezte Harper hangosan. – Mit nem akartok elmondani nekem? – George, tényleg sajnálom. Valahol máshol járt az eszem. – Annyira elfoglaltak vagyunk mostanában – mondta De Vaca. Kétségbeesetten próbált némi vidámságot erőltetni a hangjába. – Sok gondolkodnivalónk van. Carson érezte, hogy a nő szorítása tovább enyhül. – Épp most mondtad, hogy nem csináltok semmit. Te mondtad, tudom, hogy te mondtad. Szóval, mit csináltok? – Carson körülnézett. A közeli asztaloknál ülők most őket nézték, és bár a tekintetük tompa volt, és üres, mégis volt bennük valami petyhüdt várakozás, amit nem látott azóta a kocsmai verekedés óta, amit egyszer régen végigélt. – George – mondta De Vaca. – Hallottam a fontos áttörésről, amit elértél. – Mit hallottál? – Dr. Singer mesélte. Azt mondta, rendkívül jól haladsz. Harper hirtelen megfeledkezve Carsonról, leengedte a kezét. – John mesélte. Nem vagyok meglepve. De Vaca elmosolyodott, és Harper karjára tette a kezét. – És nagyon lenyűgözött, ahogy Vanderwagonnal bántál. Harper hátradőlt, és a nőre nézett. – Köszönöm – mondta végül. – Már korábban mondanom kellett volna. Ne haragudj, hogy ilyen figyelmetlen voltam. Nagyon sajnálom. Carson figyelte, ahogy De Vaca együttérző, megértő arccal néz Harper szemébe. Aztán jelentőségteljesen Harper kezére pillantott. Harper lenézett, és a körmeit kezdte vizsgálgatni. Nem tudta, hogy De Vaca épp ezt akarta. – Nahát – mondta. – Koszos… Egy olyan helyen, ahol ennyi baktérium van, muszáj elővigyázatosnak lennünk. Aztán szó nélkül hátratolta a székét, és elindult a férfimosdó felé. Carson fellélegzett. – Jézusom – suttogta. A kutatók a többi asztalnál folytatták az étkezést, de valami furcsa érzés maradt a levegőben: egyfajta figyelmes hallgatás. – Azt hiszem, nem volt valami jó ötlet idejönnünk – motyogta De Vaca. – Amúgy sem vagyok éhes. Carson megpróbálta szabályozni a légzését, és egy pillanatra behunyta a szemét. Úgy érezte, mintha kiszaladt volna a talaj a lábai alól. Istenem, mennyire fáradt… – Képtelen vagyok gondolkodni – mondta. – Találkozzunk a röntgenlaborban éjfélkor. Addig próbálj meg aludni egy keveset. – Megőrültél? – horkant fel De Vaca. – Hogyan tudnék aludni? Carson rápillantott. – Később már nem lesz rá lehetőséged – mondta.

Charles Levine a kezében lévő elegáns pecséttel ellátott, dombornyomott kék dossziéra nézett. A pecséten nagyméretű aláírás futott keresztül. Elkezdte felbontani, de aztán megállt. Már tudta, hogy mi lesz benne. Megfordult, hogy a szemétbe dobja, de aztán rádöbbent, hogy az is teljesen felesleges. Ha megsemmisíti a dokumentumot, attól a tartalma még érvényben marad. Kinézett a nyitott ajtón, a dobozokon és ládákon túl a külső irodára. Egy héttel azelőtt még Ray ült ott, nyugodtan fogadta a hívásokat, és elküldte a fanatikusokat. Ray végig kitartott mellette, nem úgy, mint sok másik kollégája és alapítványi tagja.


171

HALÁLOS KÍSÉRLET

Hogyan tehették teljesen tönkre egy élet munkáját, hogyan homályosíthatták el enynyire rövid idő alatt? Leült a székébe, és üres tekintettel bámult az egyetlen tárgyra az íróasztalán, ami még nem volt becsomagolva: a laptopjára. A számítógép még be volt kapcsolva, és az egyetemi hálózathoz csatlakoztatta. Pár nappal azelőtt még ő vetette ki a hálóját a hálózat mély, hideg tengerében, hogy segítséget szerezzen hadjáratához. Ehelyett azonban egy tengeri szörny akadt a hálójába: egy gyilkos leviatán, aki mindent elpusztított, ami őneki értékes. A legnagyobb hibát azzal követte el, hogy alábecsülte Brent Scopest. Vagy talán inkább túlbecsülte. Az a Scopes, akit ő ismert, nem harcolt volna ellene ilyen eszközökkel. Talán ő maga a bűnös, gondolta Levine: a túlzó kijelentéseivel, elhamarkodott következtetéseivel, talán még etikátlan viselkedésével is, hiszen betört a GeneDyne hálózatába. Ő provokálta Scopest. De hogy Scopes számításból bemocskolta meggyilkolt apja emlékét, az megbocsáthatatlan, szociopatára valló cselekedet. Valahol az agyának tekervényeiben Levine még őrizte barátságuk emlékét. Egy olyan mély intellektuális intenzitásét, amelyet azóta sem tudott pótolni az életében. Sohasem tette túl magát a veszteségen, és mindig is úgy hitte, hogy Scopes is ugyanígy érzett. Most kiderült, hogy nyilvánvalóan tévedett. Levine szeme végigpásztázta az üres polcokat, a nyitott iratszekrényt, a felvert por szürke felhőit, amelyek lassan ülepedtek le a mozdulatlan levegőben. Az alapítványának, a hírnevének és az egyetemi kinevezésének elvesztése megváltoztatott mindent. Nem maradt sok választása. Valójában csak egyetlenegy. Amiből egy terv körvonalai kezdtek kibontakozni lassan.

Sötétedés után a Mount Dragon az árnyak birodalmává vált Az aszfaltborítású járdák és a multifunkcionális épületek hidegen ragyogtak a lenyugvó újhold halványkék fényében. A léptek ritka zaja és a kavics csikorgása csak felnagyította a csendet, a tökéletes magányt. A külső kerítést megvilágító fények vékony láncán túl a végtelen sötétség birodalma kezdődött. Több száz kilométerre minden irányban a sötétség volt az úr, nem háborgatta sem fény, sem tábortűz. Carson az árnyékok között a röntgenlabor felé tartott. Senki sem járt odakint, a lakórészleg csendes volt, de ez a csend csak fokozta a férfi idegességét. Azért választotta a röntgenlabort, mert ennek a helyét új létesítmények vették át a Lázgyáron belül, és ezért szinte sohasem használták, és mert ez volt az egyetlen alacsony biztonsági szintű labor, amelyet teljes hálózati hozzáféréssel szereltek fel. Most azonban nem volt benne olyan biztos, hogy jó döntést hozott. A labor kívül esett a normál útvonalon, a gépjavító műhely mögött volt, így ha véletlenül összefutna valakivel, nehezen tudná megmagyarázni, mit keres itt. Résnyire nyitotta a labor ajtaját, és várt. Halvány fény szűrődött ki a szobából, és mozgás zaja hallatszott. – Jézusom, Carson, halálra ijesztettél. – De Vaca volt a sápadt fantom, a monitor fénye körülrajzolta alakját. Intett a férfinak, hogy jöjjön be. – Mit csinálsz? – kérdezte Carson, miközben leült a mellette lévő székre. – Korábban értem ide. Figyelj, eszembe jutott, hogyan járhatnánk a végére ennek a dolognak. Hogy biztosan nem tévedünk-e a PurBlooddal kapcsolatban. – Gyorsan, suttogva beszélt, miközben gépelt. – Hetente megvizsgálnak minket, igaz? – Ne is emlékeztess rá.


172

HALÁLOS KÍSÉRLET

De Vaca ránézett. – Hát nem érted? Megnézhetjük a gerinccsapolás eredményeit. Carsonnak hirtelen leesett, hogy mire gondol. A felülvizsgálat során végeztek gerinccsapolást is. Ellenőrizhetik, hogy a gerincfolyadék mutat-e emelkedett dopaminés szerotoninszintet. – Nem tudunk hozzáférni azokhoz az adatokhoz – vetette ellen. – Le vagy maradva, cabrón. Már be is jelentkeztem. Az első héten, amikor idejöttem, az egészségügyi részlegen dolgoztam, emlékszel? Azóta nem tiltották le a hozzáférésem az egészségügyi részleg adatszerveréhez. – A monitor visszaverődő fényében az arccsontja két kék, hegyes, kiálló szirtnek tűnt a feketeségben. – Elkezdtem végignézni néhány feljegyzést, de ahhoz túl sok adat van itt, hogy az egészet átböngésszem. Ezért lefuttattam egy keresést az egészségügyi adatbázisban. – És mire kerestél rá? Hogy listázza ki minden dolgozó dopamin- és szerotoninszintjét? De Vaca megrázta a fejét. – Az ingerületátvivő anyagok nem jelennek meg a gerincfolyadékban. A bomlási termékeik – a fontosabb metabolitjaik – viszont igen. A homovanillinsav a dopamin bomlásterméke, az 5-hydroxyindolecetsav pedig a szerotoniné. Ezekre kerestem rá. És csak hogy ellenőrizhessük az adatokat, lekértem az MHPG- és VMA-értéket is, amelyek egy másik neurotranszmitter, a norepinefrin bomlástermékei. Így legalább tudjuk mihez mérni az eredményeket. – És? – sürgette Carson. – Nem tudom még. itt jönnek az adatok. A képernyő hirtelen megtelt.

Aaron Alberts Bowman Bunoz Carson Cristoferi Davidoff De Vaca Donergan Ducely Engles

MHPG 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1

HVA 6 9 12 7 1 8 8 1 10 7 7

VMA 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1

5-HIAA 5 10 9 6 1 5 8 1 8 9 6

KÖVETKEZŐ KÉPERNYŐ – Szent isten – mormolta Carson. De Vaca gyászos arccal bólintott. – Nézd meg a HVA és az 5-HIAA mutatóit. A szerotonin és a dopamin szintje az agyban mindenkinél a normál érték felett van. Carson végigfutotta a teljes listát. – Nézd meg Nye-t – mondta hirtelen a képernyőre bökve. – Dopamin metabolitok: a normál érték tizennégyszerese. Szerotonin metabolitok: a normál érték tizenkétszerese. – Ezekkel az értékekkel súlyos paranoia léphet fel, amely akár skizofréniaként is megmutatkozhat – mondta De Vaca. – Fogadni mernék, hogy úgy érezte, Teece fenyegetést jelent a Mount Dragonra – vagy az is lehet, hogy az ő személyére – nézve, és csapdát állított neki a sivatagban. Kíváncsi lennék, hogy az a szemétláda


173

HALÁLOS KÍSÉRLET

Marr is benne volt-e. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy Teece meggyilkolása őrültség. Carson a nőre pillantott. – Hogy lehet, hogy ezek az abnormális értékek nem tűntek fel senkinek? – Mert egy olyan helyen, amilyen a Mount Dragon, nem a neurotranszmitterek szintjét ellenőrzik, hanem antitesteket, vírusfertőzés nyomait meg ilyesmiket keresnek. Emellett itt nanogramm per milliliteres arányokról beszélünk. Hacsak nem speciálisan ezeket a metabolitokat keresed, soha nem fogsz rájuk bukkanni. Carson hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem tehetnénk valamit, hogy semlegesítsük a káros hatásokat? – Nehéz volna megmondani. Lehetne próbálkozni egy dopamin-receptorantagonistával, mint amilyen például a klórpromazin. Vagy imipraminnal, ami a szerotonin átvitelét gátolja. De ilyen magas értékek mellett kétlem, hogy nagy javulást lehetne elérni. Még azt sem tudjuk, hogy visszafordítható-e egyáltalán a folyamat. És persze ez csak akkor működik, ha mindkét gyógyszerből megfelelő mennyiség áll rendelkezésre, és kitaláljuk, hogy hogyan lehet mindenkinek beadni a Mount Dragonban. Carson elborzadva bámulta tovább a monitort. Aztán kezei hirtelen mozogni kezdtek a billentyűzeten. A fájlt lemásolta a számítógép helyi lemezére, majd kiürítette a képernyőt, és bezárta a programot. De Vaca megfordult. – Mi az ördögöt csinálsz? – sziszegte. – Eleget láttunk már – felelte Carson. – Scopes is béta-teszter volt, nem emlékszel? Talán már ő is paranoiás… Ha meglátja, hogy mit csinálunk, akkor nekünk annyi. – Kijelentkezett De Vaca profiljából, és beírta a saját jelszavát a GeneDyne biztonsági rendszerébe. Míg a bejelentkező üzenetre várt, előhalászott két írható CD-t a zsebéből. – Visszamentem a könyvtárba, és letöltöttem a legfontosabb adatokat ezekre a CD-kre. A videót, a filtrációs adatokat, az én X-FLU-val kapcsolatos online feljegyzéseimet, Burt jegyzeteit. Most még hozzácsatolom a gerincfolyadék-vizsgálat eredményeit a… Hirtelen elhallgatott, és a képernyőre meredt. JÓ ESTÉT, GUY CARSON. 1 ÚJ ÜZENETE VAN. Carson gyorsan rákattintott a várakozó e-mailre. Ciao, Guy! Nem tudtam nem észrevenni a hatalmas adatforgalmat, amit a modellezőprogram futtatásával generált ma hajnalban. Szívet melengető érzés, hogy még éjszaka is dolgozik, de az online bejegyzésekből nem derül ki, hogy pontosan mit is csinált. Biztos vagyok benne, hogy nem pazarolná sem a saját idejét, sem az enyémet, ha nem lenne jó oka rá. Ez azt jelenti, hogy sikerült az áttörés? Mindkettőnk érdekében nagyon remélem, hogy ez a helyzet. Nincs szükségem kecsegtető kilátásokra, eredmények kellenek. Rettentően kevés időnk maradt. Ó, igen. Már majdnem elfelejtettem. Miért érdekli hirtelen annyira a PurBlood? Várom válaszát. Brent.


174

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Jézusom… – mondta De Vaca. – Már azt érzem, hogy itt liheg a nyakunkban. – Tényleg rettentően kevés időnk maradt – motyogta Carson. – Ha tudná, menynyire kevés. – Betette az egyik CD-t a számítógép meghajtójába, és rámásolta a gerincfolyadék-vizsgálat eredményeit. Aztán rákattintott a hálózati chatalkalmazásra. – Megőrültél? – sziszegte De Vaca. – Kivel akarsz csevegni? – Fogd be, és figyelj – mondta Carson, miközben tovább gépelt. A hívott fél: [email protected] – Most már biztos vagyok benne, hogy elment az eszed – jelentette ki De Vaca. – Magaddal akarsz chatelni? – Levine azt mondta, ha bármikor el akarnám érni, küldjek egy chathívót a hálózaton keresztül, és a saját nevemet írjam a feladó és a címzett helyére is – mondta Carson. – Ez elindít egy előre telepített kommunikációs alkalmazást, amely összekapcsolja a gépeinket. – El fogod küldeni neki a PurBlooddal kapcsolatos adatokat? – mondta De Vaca. – Igen. Ő az egyetlen, aki segíthet rajtunk. Carson várakozott, próbált nyugodt maradni. Elképzelte a kis kommunikációs alkalmazást, ahogy titokban átfúrja magát a GeneDyne rendszerén, kilép a világhálóba, majd Levine számítógépéhez kapcsolódik. Levine laptopján valahol villog az üzenetjelző. Feltéve, ha kapcsolódik a hálózathoz, Levine pedig épp a közelében tartózkodik, és meghallja. Gyerünk, gyerünk…! A képernyő hirtelen elsötétült. – Hello. Már vártam a hívását. Carson őrült tempóban gépelni kezdett. – Dr. Levine, kérem, nagyon figyeljen. Válságos a helyzet a Mount Dragonban. Igaza volt a vírussal kapcsolatban. De itt ennél többről van szó, sokkal többről. Innen nem tudunk semmit sem tenni, és a segítségére van szükségünk. A legfontosabb, hogy gyorsan kell cselekednie. Átküldők egy dokumentumot, amelyben elmagyarázom a helyzetet. A fájlok, amiket csatoltam, alátámasztják az állításaimat. És van még egy dolog: Kérem, tegyen meg mindent, hogy kijuttasson minket, amilyen hamar csak lehetséges. Azt hiszem, valódi veszélyben vagyunk És tegyen meg mindent, amit szükségesnek lát, hogy az X-FLU-készletet biztonságosan kivegye a Mount Dragon stábjának a kezéből. Ahogy meg fogja tudni az adatokból, amiket átküldők, mindnyájuknak azonnali orvosi segítségre van szükségük. Elkezdem feltölteni az adatokat a standard hálózati protokollon keresztül. Néhány billentyű lenyomásával elkezdte feltölteni az adatokat. A számítógép előlapján kigyulladt az adatátvitelt jelző fény. Carson óvatosan hátradőlt, és az adatfolyamot figyelte. Még maximális tömörítés és a hálózat által engedélyezett legnagyobb sávszélesség mellett is majdnem negyven percig tartott volna az adatok továbbítása. Minden valószínűség szerint, amikor Scopes legközelebb erre szaglászik, észre fogja venni a jelentős adatforgalmat. Vagy az egyik hálózati adminisztrátora felhívja rá a figyelmét. És mellesleg hogy az ördögbe fog válaszolni Scopes mailjére? Az adatfolyam hirtelen megszakadt.


175

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Guy? Ott van? – Itt vagyunk. Mi történt? – Ki az a mi? Van ott valaki magával? – A laborasszisztensem is tisztában van a helyzettel. – Nagyon jó. Most figyeljen ide. Van ott valaki, aki segíthetne maguknak? – Nincs. Csak magunkra számíthatunk. Dr. Levine, hadd folytassam a feltöltést. – Erre nincs idő. Ahhoz elég adat átjött, hogy lássam, mi a probléma, és amit nem kaptam meg, azt meg tudom szerezni a GeneDyne hálózatáról. Köszönöm, hogy megbízott bennem. Gondoskodom róla, hogy a megfelelő hatóságok azonnal értesüljenek a helyzetről, és megtegyék a szükséges lépéseket. – Dr. Levine, figyeljen rám! Ki kell jutnunk innen. Úgy gondoljuk, hogy a munkavédelmi nyomozót, akit iderendeltek, megölték. – Természetesen a maguk kimentése a legfontosabb. Maga és De Vaca csak tartsanak ki, ahogy eddig is tették, és ne próbáljanak elmenekülni. Nyugodjanak meg! Rendben? – Rendben. – Guy, nagyszerű munkát végzett. Mondja el, hogyan bukkant rá erre. Carson éppen válaszolni akart, amikor hirtelen végigfutott a hátán a hideg. Maga és De Vaca nyugodjanak meg…? Ő sohasem beszélt Levine-nek De Vacáról, a nevét se mondta… – Ki maga? – írta. A pixelek a képernyőn hirtelen fekete és fehér pontok kavargó halmazává váltak. A számítógép mellett álló hangszóró bekapcsolt, és sisteregni kezdett. De Vacának elakadt a lélegzete meglepetésében. Carson a székéhez szegezve, hitetlenkedve bámulta a képernyőt. A kétségbeeséstől teljesen elnehezedtek a végtagjai. Vajon a sistergéssel pokoli fúgává olvadt rekedt nevetés hangját hallotta? Egy arc volt az, ami a képernyőt betöltő pontok káoszából kialakulni látszott? Egy arc, elálló fülekkel, vastag szemüveggel és egy rakoncátlan hajtinccsel? A képernyő hirtelen elsötétült, és a sistergést is mintha elvágták volna. A szoba csendes sötétségbe zuhant. Aztán Carson meghallotta a Mount Dragon szirénájának magányos üvöltését, ahogy egyre hangosabban visszhangzott a sivatagban.


176

HALÁLOS KÍSÉRLET

HARMADIK RÉSZ

Carson tekintete találkozott De Vacáéval. – Gyerünk – sziszegte, miközben egyetlen ujjmozdulattal kikapcsolta a számítógépet. Kisurrantak a röntgenlaborból, majd csendben becsukták maguk mögött az ajtót. Carson gyorsan szétnézett a folyosón. Kvarc vészfények világítottak a kerítésen. Carson a kerítés felé nézett, és vakító fényű jupiterlámpákat látott felvillanni először a hátsó, majd az első őrtoronyban. A két fénysugár végigpásztázta a területet. Nem volt fenn a hold, így a létesítmény egyes részei áthatolhatatlan sötétségbe süllyedtek. Carson gyorsabb mozgásra ösztökélte De Vacát a gépjavító műhely sötétjében. Az épület alapja mentén lopakodtak, befordultak egy sarkon, és átrohantak a járdán a fűtőház épülete mögötti sötétségbe. Egy kiáltást hallottak, majd futó léptek távoli zaját. – Kell nekik néhány perc, hogy rendezzék a soraikat – mondta Carson. – Ez az egyetlen esélyünk, hogy elhúzzunk innen. – Megtapogatta a zsebeit, ellenőrizte, hogy a CD-k a bizonyítékokkal biztonságban vannak-e. – Úgy tűnik, itt a lehetőség, hogy próbára tegyük az autólopási képességeidet. Vigyünk el egy Hummert, míg még lehet. De Vaca habozott. – Gyerünk! – sürgette Carson. – Nem mehetünk – suttogta vadul a férfi fülébe. – Először meg kell semmisítenünk az X-FLU-készleteket. – Megőrültél? – csattant fel Carson. – Ha itt hagyjuk az X-FLU-t ezeknek az őrülteknek a kezében, még ha sikerül is elmenekülnünk, nem fogjuk túlélni. Te is láttad, mi történt Vanderwagonnal, és mi történik Harperrel. Csak annyi kell, hogy egyvalaki kihozzon onnan egy kémcsőnyi X-FLU-t, és akkor mindenkinek annyi. – Az biztos, hogy magunkkal nem vihetjük. – Nem, de figyelj. Tudom, hogyan semmisíthetjük meg az X-FLU-t úgy, hogy lehetőségünk legyen el is menekülni. Carson sötét alakokat látott átfutni az épület előtt. Őrök voltak, randa nagy fegyverekkel. Hátrább húzta Da Vacát az épület árnyékába. – Be kell mennünk a Lázgyárba, hogy megcsináljuk – folytatta De Vaca. – A francba az egésszel. Csapdába esünk, mint a patkányok. – Figyelj rám, Carson. Az az utolsó hely, ahol keresnének. Carson egy pillanatra elgondolkodott. – igazad lehet – mondta. – Még egy őrült sem menne vissza oda most. – Bízz bennem! – De Vaca megragadta a kezét, és húzni kezdte a fűtőház túlsó oldala felé. – Várj, Susana… – Vonszold már a segged, cabrón! Carson követte a nőt a sötét udvaron keresztül az épületek felé. Az igazgatósági épület árnyékában lihegve meglapultak.


178

HALÁLOS KÍSÉRLET

Hirtelen egy lövés zaja hasított bele a sivatagi éjszakába. Majd gyors egymásutánban újabbak követték. – Az árnyékokra lövöldöznek – mondta Carson. – Vagy egymásra – érkezett a válasz. – Ki tudja, milyen állapotban lehetnek néhányan. A jupiterlámpa lassú ívben feléjük tartott, ők pedig gyorsan behúzódtak a sötét igazgatósági épületbe. Gyorsan körülnéztek, aztán végigrohantak a kihalt előtéren, és bevágódtak a liftbe, ami a Lázgyár bejáratához vitte őket. – Azt hiszem, jobb lesz, ha beavatsz a tervedbe – mondta Carson, miközben lefelé haladtak. A nő ráemelte vad tekintetű, ibolyakék szemeit. – Nagyon figyelj! Emlékszel az öreg Pavelre, aki megjavította a CD-lejátszómat? Többször társasjátékoztam vele az étkezőben. Szeret beszélni, valószínűleg a kelleténél többet jártatja a száját. Elmondta, hogy régen, amikor a hadsereg megépítette ezt a helyet, ragaszkodtak hozzá, hogy beszereljenek egy központi leállítóegységet. Valamit, ami egy katasztrófa esetén megakadályozza, hogy a fertőző anyag kikerüljön a Lázgyárból. Amikor a Mount Dragon magánkézbe került, deaktiválták az eszközt, de sohasem szerelték le. Pavel még azt is elmondta, milyen könnyen vissza lehet kapcsolni. – Susana, hogy a… – Fogd be, és figyelj! Fel fogjuk robbantani ezt az egész kócerájt. A központi leállítóegységet nullás szintű riasztás esetén használják. Megfordítja a kazán lamináris levegőáramlását, és ezerfokos levegővel árasztja el a Lázgyárat, és mindent sterilizál. Csak néhány régi motoros tud róla, mint Singer és Nye. – Önelégült vigyor jelent meg az arcán a lift tompa fényében. – Ahogy a túlhevített levegő valami robbanékony anyaggal találkozik, az egész kóceráj a levegőbe repül. – Ja. Velünk együtt. – Nem. Több időbe telik, míg a levegőáramlás megfordul. Csak annyit kell tennünk, hogy beindítjuk a riasztást, kijutunk, és megvárjuk a robbanást. Aztán a robbanást követő káoszban elkötünk egy Hummert. A lift ajtaja egy sötét folyosóra nyílt. A Lázgyárba vezető szürke fémajtóhoz siettek. Carson kimondta a nevét a hangfelismerő rendszer előtt, és az ajtó kinyílt. – Azt ugye tudod, hogy figyelhetnek minket? – mondta, miközben a vegyvédelmi ruhával küzdött. – Lehetséges – felelte De Vaca. – De tekintve a fenti őrületet, szerintem más kamerákra koncentrálnak. Ellenőrizték egymás ruháját, aztán beléptek a fertőtlenítőbe. Ahogy Carson a mérgező folyadék alatt állt, és De Vaca homályos, idegenszerű alakját nézte, az egész helyzetet valószerűtlennek érezte. Emberek vannak a nyomunkban. Lőnek ránk. Mi pedig a Lázgyárba megyünk, gondolta. Újra hatalmába kerítette a mellkasát satuként összeszorító klausztrofóbia érzése: meg fognak találni minket. Csapdába esünk, mint a patkányok, és… A légcsőre tapasztotta a száját, és a páni félelmében lihegve szívta tele a tüdejét levegővel. – Jól vagy, Carson? – De Vaca megszégyenítően nyugodt hangja a privát csatornán kijózanította. Bólintott, majd belépett a kamrába, ahol a szárítóberendezés volt. Két perccel később beléptek a Lázgyárba. A riasztó hangjának csendes bugása betöltötte az üres folyosókat. A csimpánzok távoli dörömbölése olyan volt, mintha egy lázadás fojtott zaját hallanák. Carson felnézett az üres falakra. Az órát kereste. Majdnem fél egy volt. A folyosó fényei tompára voltak állítva, és hajnali kettő óráig, a


179

HALÁLOS KÍSÉRLET

fertőtlenítő csapat megérkezéséig így is maradnak. Csakhogy addigra – egy kis szerencsével – nem lesz mit fertőtleníteniük. – El kell érnünk a biztonsági helyiséget – mondta De Vaca. – Tudod, hogy hol van, igaz? – Igen. – Carson nagyon is jól tudta. Az ötös szintű biztonsági helyiség a Lázgyár legalsó szintjén volt. Pontosan a karanténszoba alatt. Gyorsan mozogtak a folyosókon a labor központi helyisége felé. Carson előreengedte De Vacát, aztán megragadta a korlátot, és ő is leereszkedett a csőbe. A feje fölött látta a hatalmas szellőzőt, amely talán perceken belül túlhevített levegővel fogja elárasztani a létesítményt. A biztonsági helyiség zsúfolt, kör alakú szoba volt több forgatható székkel és alacsony mennyezettel. Ötcolos képernyők sorakoztak az íves falakon, száz nézetből mutatva a Lázgyárat. Az alattuk lévő irányítópult foglalta el a helyiség nagy részét. De Vaca leült az irányítópult elé, és gépelni kezdett. Először lassan, majd egyre gyorsabban. – És most mi a fenét csinálunk? – kérdezte Carson, miközben egy újabb légcsövet erősített ruhája szelepéhez. – Türelem, cabrón – mondta De Vaca, miután kesztyűs kezével megnyomta a kommunikációs gombot. – Minden pontosan úgy van, ahogy Pavel mondta. Az öszszes biztonsági berendezés azért van itt, hogy megakadályozza a szivárgást. Az ellen semmiféle óvintézkedést nem tettek, ha valaki akarattal indítaná el a téves riasztást. Miért is tettek volna? Visszaállítom a nullás szintű riasztás paramétereit, aztán elindítom. – És utána mennyi időnk lesz kijutni innen? – Sok időnk lesz, higgy nekem! – Pontosan mennyi az a sok? – Ne cseszegess már, Carson. Nem látod, hogy dolgozom? Csak még néhány utasítás, és megleszek vele. Carson figyelte, ahogy gépel. Aztán újra megszólalt, ezúttal halkabban. – Susana, gondolkodjunk el ezen egy pillanatra! Tényleg ezt akarjuk? Lerombolni az egész laboratóriumot? A csimpánzokkal együtt? Mindent, amiért eddig dolgoztunk? De Vaca abbahagyta a gépelést, és feléje fordult. – Van más választásunk? A csimpánzoknak már úgy is lőttek, mindet megfertőztük az X-FLU-val. Valójában szívességet teszünk nekik. – Tudom, de egy csomó jó dolog is kikerült ezek közül a falak közül. Évekbe telhet, míg újra előállítanak mindent, amin itt dolgoztak. Már tudjuk, mi a gond az XFLU-val. Kijavíthatnánk az eljárást. – Ha mi szétlövetjük a seggünket, ki fogja kijavítani az X-FLU-t? – hallotta De Vaca dühös válaszát a fülhallgatójában. – És ha valamelyik őrült ráteszi a kezét a vírusra, senkit sem fog érdekelni, hogy mekkora kárt okoztunk a GeneDyne-nak. El fogom… – Carson! – szakította félbe Nye kemény hangja. – De Vaca! Jól figyeljenek rám. Azonnali hatállyal felfüggesztem magukat. Mostantól fogva illetéktelenül tartózkodnak a GeneDyne területén, így a jelenlétüket az ötös szintű laborban ellenséges cselekménynek kell tekintenem. Ha megadják magukat, garantálom a biztonságukat. Ha nem, bekerítjük magukat, és véget vetünk ennek. A menekülésre semmi esélyük sincs. – Ennyit a videokamerákról – motyogta De Vaca. – Lehet, hogy figyeli a privát csatornát is – felelte Carson. – Keveset beszélj.


180

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Már úgysem számít. Kész vagyok. – A gépelés sebessége lassult. Aztán kesztyűs kezével felhajtott egy biztonsági rácsot, amely mögött egy fekete gombsor húzódott. Elfordította a legfelső kapcsolót. Abban a pillanatban egy erős hang nyomta el a vészjelző szirénák bugását, és a plafonon egy sor figyelmeztető fény kezdett villogni. – Figyelem! – A fülhallgatójában egy nyugodt női hang szólalt meg, amelyet Carson még sohasem hallott azelőtt. – A nullás szintű riasztás hatvan másodpercen belül életbe lép. De Vaca elfordított egy második kapcsolót, aztán hátralépett, és a biztonság kedvéért egyetlen rúgással feldöntötte az irányítópultot. Szikrák csaptak a ruhája felé. – Riasztás aktiválva – mondta a női hang. – A végrehajtás megkezdődött. – Ezzel megvolnánk – mondta Carson. De Vaca megnyomta a vészjelző gombot vegyvédelmi ruhájának kommunikációs paneljén, így hangját a Mount Dragon egész PA rendszerében lehetett hallani. – Nye? Jól figyeljen rám. – Nincs más választásuk: csak az a kérdés, igent vagy nemet mondanak-e – felelte Nye hűvösen. – Figyeljen, maga senkiházi! A biztonsági helyiségben vagyunk. Elindítottuk a nullás szintű riasztást. Totális, mindenre kiterjedő sterilizáció. – De Vaca, ha… – Nem tudja visszafordítani, már kiadtam a végrehajtási utasítást. Néhány percen belül az ötös szintű laboratóriumot ezerfokos levegő fogja elárasztani. Ez az elátkozott kóceráj a levegőbe repül. Mint egy viking temetés. Aki háromszáz méteres körzeten belül tartózkodik, az sült húsként végzi. Mintha végszóra történt volna, a nyugodt női hang szólalt meg a közös csatornán. – Nullás szintű riasztás lépett életbe. Tíz percük van, hogy elhagyják a területet. – Tíz perc? – mondta Carson. – Jézusom! – De Vaca, maga őrültebb, mint gondoltam – hallották Nye hangját. – Ez nem sikerülhet. Hall engem? De Vaca dühösen felnevetett. – Maga mondja nekem, hogy őrült vagyok? – mondta. – Nem én szoktam nap mint nap fel-alá lovagolni trópusi sisakban, lófarokkal a sivatagban… – Susana, fogd be! – mordult rá Carson. A vonal túloldalán néma csend volt. De Vaca dühösen összevont szemöldökkel Carson felé fordult. Azután hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Guy, odanézz! – mondta a privát csatornán, és Carson háta mögé mutatott. Carson a falat borító képernyők felé fordult. Szemével átfutotta a számtalan apró fekete-fehér képet. Először nem értette, hogy mi ragadta meg De Vaca figyelmét. A laboratóriumok, az átjárók, a tárolóhelyiségek mind üresek voltak. Egy kivételével. A főfolyosón, éppen a bejárat mögött egy mozgó alakot látott. Lopva közeledett, és a mozdulataiban volt valami kimért megfontoltság, amitől Carson ereiben megfagyott a vér. Közelebb lépett a monitorhoz, és feszülten figyelt. Az alak az extra oxigéntartállyal ellátott, formátlan vegyvédelmi ruhában volt, amelyet kizárólag a biztonságiak használtak. Az egyik kezében egy gumibotra emlékeztető hosszú fekete tárgy volt. Ahogy a formátlan vegyvédelmi ruha közelebb ért, és éppen egy kamera alatt haladt el, Carson látta, hogy a tárgy egy duplacsövű, pisztolymarkolatú puska. Aztán megfigyelte a fickó testtartását. A járása néha furcsán megbicsaklott, mintha a térdízülete egy pillanatra belesajdult volna.


181

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Mike Marr – morogta De Vaca. Carson kesztyűs kezével a kommunikációs panel felé nyúlt, aztán megmerevedett. Az ösztönei azt súgták, hogy más baj is van. Nagyon nagy baj. Mozdulatlanul állva megpróbált rájönni, mi kongatta meg a vészharangot a tudatalattijában. Villámcsapásként érte a felismerés. A Lázgyárban töltött számtalan óra során – a fülhallgatójában hallott temérdek csipogás, hang és beszéd közepette – volt egy folyamatosan jelen lévő hang: a ruhájához csatlakoztatott légcső megnyugtató sziszegése. A sziszegés most megszűnt. Carson gyorsan lenyúlt, lecsatolta a légcsövet a ruhája szelepéről, fogott egy másikat, és felcsatolta. Semmi. De Vacához fordult, aki a mozdulatait figyelte. A szemén látszott, hogy megértette. – Az a rohadék kikapcsolta a levegőt – hallotta a nő hangját. Kilenc percük van, hogy elhagyják a területet. Carson kesztyűs ujját a sisakja elé tartva csendre intette. – Mennyi időre elég? – tátogta némán. De Vaca felemelte az egyik kezét, és széttárt ujjakkal feléje tartotta. Tehát öt percre elegendő tartalék levegő van a vegyvédelmi ruhájukban. Öt perc. Jézusom, annyi ideig tart csak a fertőtlenítés… Carson próbálta visszafojtani egyre növekvő félelmét. A képernyőkre pillantva Marrt kereste. Meg is találta. Éppen a gyártási részlegen vágott keresztül. Ekkor rádöbbent, hogy csak egy esélyük van. Miután lecsatolta a használhatatlan légcsövet a ruhájáról, intett De Vacának, hogy kövesse. Elhagyták a biztonsági helyiséget, és visszatértek a labor központi termébe. Carson megragadta a létra egyik fémfokát, és felfelé fordította a fejét. Látta a hatalmas szellőzőnyílást öt szinttel felettük, amely fenyegető ígéretként lebegett a fejük felett a Lázgyár kellős közepén. Marr még nem ért oda. Carson a létra fokait markolva olyan gyorsan mászott felfelé, ahogy csak tudott. Elhaladt a generátorok és a tartalék laboratóriumok mellett a második szintig, ahol a raktárhelyiségek voltak. De Vaca a nyomában lépkedett. Carson beguggolt egy túlméretezett hűtőpult mögé. De Vaca felé fordult, és intett neki, hogy maradjon nyugton, majd megpróbálta lelassítani a légzését, hogy takarékoskodjon apadó oxigénkészletével. Kikémlelt a tárolóhelyiség sötétjéből, a központi terem létrája felé. Carson tisztában volt vele, hogy nincs más kivezető út a Lázgyárból, mint a fertőtlenítő. Ezt Marr is nagyon jól tudja. A kijáratnál fogja várni őket. Ha ott nem bukkannak fel, azt feltételezi majd, hogy még mindig a biztonsági helyiségben vannak. Marr tudja, hogy senki sem olyan őrült, hogy a Lázgyár bármely más pontján vesztegesse az idejét, főleg ha fogytán vannak az oxigénkészletei, és tudja, hogy a laboratórium bármelyik pillanatban felrobbanhat. Carson legalábbis reménykedett benne, hogy mindezzel Marr is tisztában van. Nyolc percük van, hogy elhagyják a területet. A sötétben várakoztak, a létrára szegezve a tekintetüket. Carson érezte, hogy De Vaca hátulról sürgetni próbálja, de intett neki, hogy maradjon nyugton. Kissé szórakozottan azon tűnődött, hogy vajon melyik szörnyű patogént tárolják a tőle néhány centire lévő fagyasztóban. Teltek a másodpercek. Aprókat lélegzett, és azon gondolkodott, hogy vajon ez a terve lesz-e mindkettejük végzete. Hirtelen egy piros vegyvédelmi ruhába bújtatott láb jelent meg a létrán. Carson hátrább húzta De Vacát a sötétbe. Most már az egész alakot látták. Egy pillanatra


182

HALÁLOS KÍSÉRLET

megállt a második szinten, és körülnézett. Azután továbbment lefelé, a biztonsági helyiség irányába. Carson addig várakozott, ameddig csak mert. Aztán elindult előre a tompa vörös fényben; De Vaca a nyomában, óvatosan kikukucskált a központi helyiség pereme fölött: nem látott senkit. Marr már biztosan az egyik alsóbb szinten jár, és a biztonsági helyiség felé tart. Lassan fog haladni, mert nem tudja, hogy Carsonnál nincs-e fegyver. Ezzel még néhány másodpercet nyertek. Carson hátulról hajtotta De Vacát felfelé a létrán a Lázgyár központi szintjéig. Intett neki, hogy várja meg a kijárati zsilipkapunál. Ő pedig gyorsan végigsietett az állattartó részleg felé vezető folyosón. A csimpánzok őrjöngtek, teljesen megvadította őket a sziréna folyamatos bugása. Dühödt, vörös szemekkel néztek rá, közben ijesztő erővel döngették ketreceiket. Több üres ketrec tanúskodott a vírus legújabb áldozatairól. Carson közelebb lépett a ketrecekhez. Aztán óvatosan, hogy elkerülje a felé kapkodó karmokat, kihúzogatta a kilincsszeget az ajtókból, és egyesével meglazította a fedőlapokat. A közelségétől feldühödött csimpánzok újult erővel kezdtek csapkodni, sivalkodni. Carson ruhája csak úgy vibrált a hangzavartól. Hét percük van, hogy kiürítsék a területet. Carson sietve távozott az állattartó részlegből, végigment a folyosón a bejárati zsilipkapuig. De Vaca meglátta őt közeledni, azonnal nyitotta a zsilipkaput, és mindketten beléptek a fertőtlenítőkamrába. Ahogy a fertőtlenítőanyag ömleni kezdett rájuk, közelebb lépett a bejárathoz, és a kémlelőnyíláson keresztül benézett a Lázgyárba. Tudta, hogy a csimpánzok vad dörömbölésétől a ketrecek előlapjai már kiestek, az ajtókat pedig kinyitották. Elképzelte, ahogy a beteg és dühödt állatok fékevesztetten rohangálnak a laboratórium sötét folyosóin, felugrálnak az asztalokra… lemásznak a létrán… Öt percük van, hogy elhagyják a területet. Carson hirtelen rádöbbent, hogy a tüdejébe nem jut levegő. De Vaca felé fordult, és a torkára bökve jelezte, hogy elfogyott az oxigén. Ha továbbra is lélegezni próbálnak, azzal csak a szén-dioxid mennyiségét növelnék. A sárgás színű folyadékfürdő leállt, és a szemben lévő ajtó kinyílt. Carson belépett a következő zsilipkamrába. Kétségbeesetten próbálta leküzdeni a vágyat, hogy levegőt vegyen. Ahogy a hatalmas szárítóberendezés beindult, az oxigénhiánytól mintha lángra gyulladt volna a tüdeje. De Vacára nézett, aki a falnak támaszkodva megcsóválta a fejét. Ez vajon egy puskalövés volt? Carson a szárító bugása miatt nem volt benne biztos. Hirtelen az utolsó zsilipkapu is kinyílt, és ők az öltözőbe zuhantak. Carson segített De Vacának levenni a sisakot, aztán kétségbeesetten a sajátjáért nyúlt, és a földre rogyva nyelte a friss levegőt. Három percük van, hogy elhagyják a területet. Leküzdötték magukról a vegyvédelmi ruhát, aztán kirohantak az öltözőből, végigmentek a folyosón, és beléptek a liftbe, amely az igazgatóság épületébe vitte őket. – Lehet, hogy odakint várnak minket – mondta Carson. – Nem hiszem – mondta De Vaca lihegve, miközben próbálta teleszívni a tüdejét levegővel. – Mindenki fejvesztve menekül a terület túloldala felé. Az igazgatósági épület folyosói még mindig sötéten és üresen tátongtak. Végigrohantak a folyosón, keresztül az előcsarnokon. A főbejáratnál egy pillanatra megtorpantak. Ahogy Carson résnyire nyitotta a kaput, a szirénák fülsiketítő bugása szin-


183

HALÁLOS KÍSÉRLET

te mellbe vágta őket. Körülnézett, aztán gyorsan kilépett a sötétbe. Intett De Vacának, hogy kövesse. A Mount Dragonban eluralkodott a káosz. Carson csoportokba verődött embereket látott, akik beszéltek, ordítoztak egymással. A lakórészleg előtt egy fénycsóvában több kutató álldogált, néhányan még pizsamában voltak, és izgatottan hadartak. Carson meglátta közöttük Harpert, aki ökölbe szorított kezét rázta a levegőben. Emberek masíroztak vagy rohantak a reflektorok kutatóan ide-oda villanó fénycsóvái között. Gyorsan kimentek a belső kapun, és a fűtőház takarásában kerestek menedéket. Ahogy Carson a terület túlsó részét fürkészte, tekintete a parkolóra tévedt. A ragyogó reflektorok fényében vagy fél tucat fegyveres őr állta körül a Hummereket. A csoport közepén Nye állt. Carson látta, hogy a biztonsági igazgató a Lázgyár felé mutogat. – Az istállókhoz! – kiabálta Carson De Vaca fülébe. A lovakat a bokszukban találták, nyugtalanok, feszültek voltak. De Vaca a nyergelőkamra felé vezette a lovakat, míg Carson előrerohant, hogy előkészítse a pokrócokat és a nyergeket. Ahogy Carson kezében két nyereggel Roscoe felé fordult, a föld hirtelen megremegett a lába alatt. Aztán hirtelen éles villanás ragyogta be az istállót. A robbanás egy fojtott puffanással kezdődött, amelyet szüntelenül erősödő robaj követett. Carson érezte, ahogy a túlnyomás hulláma megrázza az istállót, a túlsó fal ablakai berobbantak, fa- és üvegszilánkokat szórva szerteszét az istálló padlóján. De Vaca Appaloosája rémülten felágaskodott. – Nyugi, öreg harcos – paskolta meg De Vaca a ló nyakát, másik kezével megragadva a kötőféket. Carson gyorsan körülnézett az istállóban, meglátta Nye nyeregtáskáját, megfogta, és odadobta De Vacának. – Találsz benne kulacsokat. Töltsd meg őket a lovak vályújából! – ordította, miközben a lovak hátára dobta a pokrócokat, és a nyergekért nyúlt. Amikor De Vaca visszaért, éppen Roscoe nyergét csatolta fel. Carson a nyeregszárnyra dobta, és odakötözte Nye táskáját, miközben De Vaca a nyeregbe pattant. – Várj egy pillanatot – mondta Carson. Visszarohant, és lekapott két lovaglósapkát a szögről. Aztán visszaérve Roscoe hátára ült, és kilovagolt a nyitott kapun. A tűz heve az arcukba csapott, ahogy a robbanás okozta pusztulással szembesültek. A légszűrő rendszer kilógó csöve, amely a Lázgyár tetejének helyét jelezte, egy beomlott kráter volt csupán, amelyből füst gomolygott az ég felé. Az igazgatósági épület betonteteje meggörbült, és odabentről vöröses izzás látszott. A lakóépület függönyei vadul lobogtak a kitört ablakokon keresztül. A fűtőházból vad tűz tört elő, élénk narancsszínűre festve a körülötte lévő homokot. A robbanás ereje hatalmas pusztítást végzett az egész területen, leszakította az étkező tetejét, kidöntötte a külső kerítés egy részét is. – Gyere utánam! – kiáltotta Carson, megsarkantyúzva a lovát. A füstön és a tűzön keresztül a bedőlt kerítéshez vágtattak, átugrattak a romokon, és a sivatag biztonságot nyújtó sötétje felé lovagoltak gyors iramban. Amikor úgy egy kilométerre lehettek a Mount Dragontól, maguk mögött hagyva a tűz fényét, Carson ügetésre fogta vissza a lovát. – Nagy út áll még előttünk – mondta, amikor De Vaca mellé ért. – Jobb lesz, ha kíméljük a lovakat.


184

HALÁLOS KÍSÉRLET

Miközben beszélt, újabb robbanás rázta meg az igazgatóság épületét, és hatalmas tűzcsóva szállt fel az ég felé a föld alól, ahol valaha a Lázgyár állt. Több kisebb robbanás rázta meg a sötétséget, mintha utórengések lettek volna: a genetikai laboratórium megsemmisült, és a lakórészleg falai megroggyantak, aztán összeomlottak. A Mount Dragon fényei kihunytak, csak az égő épületek pislákoló fénye jelezte a komplexum helyét. – Ennyit az antik Gibson bendzsómról – motyogta Carson. Ahogy visszafordította Roscoe-t az előttük elterülő sötétség felé, apró fények hasítottak a sivatagi éjszakába. A fénycsóvák a hepehupás talajon haladva eleltünedeztek, de mintha feléjük tartottak volna. Hirtelen erős reflektorok hatoltak a sötétségbe, hosszú sárga csíkokban világítva meg a sivatagot. – A kurva életbe – mondta De Vaca. – A Hummerek túlélték a robbanást. Ezek elől a szarháziak elől képtelenség lesz meglógni a sivatagban. Carson nem felelt. Egy kis szerencsével el tudják kerülni a Hummereket. Ő inkább azon aggódott, hogy alig volt valamicske vizük.

Scopes egyedül ült a nyolcszögletű szobában, és saját lelkébe mélyedt. Carsont és De Vacát elintézték, kizárt dolog, hogy el tudtak menekülni. Az adatfolyamot elcsípte, és szinte azonnal leállította a feltöltést. Igaz, hogy a transzparens jelfogó, amit riasztóként használt, nem állította meg az adatáramlást. Volt némi kockázata, hogy Levine – vagy akit ő felbérelt, hogy betörjön a GeneDyne rendszerébe – megkapott valamit az adatokból. Ám Scopes már korábban megtette a szükséges lépéseket, hogy ilyen illetéktelen behatolás ne történhessen meg többé. Drasztikus lépés volt talán, de mindenképpen szükséges. Különösen ezekben az időkben. Az adatoknak egyébként is csak igen kis részét tudta a fickó feltölteni, és amit Carson végül is átküldött, annak nem volt sok értelme. Csak a PurBlooddal kapcsolatos fájlok voltak. Még ha Levine meg is kapta őket, semmi hasznosat nem tudhat meg belőlük az X-FLU-val kapcsolatban. Mostanra pedig teljesen hiteltelenné vált, így akármit mond is, senkit sem figyel majd rá. Minden oldalról védve van tehát. A tervek szerint haladhat tovább. Nincs miért aggódnia. Miért bujkál akkor mégis benne ezt a különös, megfoghatatlan szorongás? Kényelmesre koptatott kanapéján üldögélve, megpróbált a tompa, baljós érzés végére járni. Érdeklődve tanulmányozta a tőle olyannyira idegen érzést. Talán az okozta, hogy ennyire rosszul ítélte meg Carsont. De Vaca árulását – különösen az ötös szintű laborban történt baleset fényében – megértette. Carson azonban olyan volt, hogy őt aztán ipari kémkedéssel soha nem gyanúsította volna. Mást talán lesújtott volna ez a fordulat, talán féktelen haragra gerjedt volna az árulás miatt. Scopes azonban csak fájdalmat érzett. Okos fickó volt Carson. Most Nye kezei közé kerül. Nye-ról jutott eszébe, hogy egy bizonyos Mr. Bragg a Munkavédelmi Hatóságtól két üzenetet is hagyott neki aznap. Annak a Teece nevű nyomozónak a holléte felől érdeklődött. Meg kell kérnie Nye-t, hogy intézkedjen. Aztán megint a fájlok jutottak eszébe, amiket Carson megpróbált átküldeni. Nem volt valami sok, és még nem is tanulmányozta át őket alaposan. Csak néhány PurBlooddal kapcsolatos dokumentum… Scopes emlékezett rá, hogy Carson és De Vaca valamelyik nap a PurBlood fájljai között kutakodtak. Honnan ez a hirtelen tá-


185

HALÁLOS KÍSÉRLET

madt érdeklődés? Szabotálni akarták a PurBloodot és az X-FLU-t is? És miért mondta Carson, hogy mindenkinek azonnali orvosi segítségre van szüksége? Erre oda kell figyelnie. Valójában talán az lenne a legokosabb, ha alaposabban megvizsgálná a feltöltött fájlokat Carson e heti online feljegyzéseivel egyetemben. Talán erre is időt tud szakítani a mai este legfontosabb eseménye után. Erre a gondolatra Scopes a szoba túlsó falának síkjába süllyesztett széf ajtajának sima fekete felületére pillantott. A saját mindenre kiterjedő előírásai szerint készítették. Az épületet tartó acélszerkezethez rögzítették, amikor a GeneDyne központja épült. Ő volt az egyetlen, aki ki tudta nyitni, és ha az ő szíve megszűnik dobogni, lehetetlenné válik a bejutás, kivéve ha dinamittal felrobbantanak minden egyes rögzítési pontot. Ahogy maga elé idézte, mi lapul a széfben, szorongása hirtelen elpárolgott. Egy vegyvédelmi doboz volt ott – amit nemrégiben egy katonai helikopter hozott Mount Dragonból –, benne egy lezárt üvegampulla semleges nitrogéngázzal és egy speciális vírushordozó közeggel. Tudta, hogy ha közelről megnézné az ampullát, szabad szemmel is ki tudná venni a folyadék felszínén lebegő zavaros anyagot. Lenyűgözte a gondolat, hogy egy ilyen jelentéktelen kinézetű anyag ennyire értékes lehet. Az órájára pillantott. Két óra harminc perc volt a keleti parti idő szerint. Halk csipogás hallatszott a kanapé mellett álló monitor felől, és a hatalmas képernyő életre kelt. Egy csomó adat jelent meg, ahogy a szatellitlink kódolta az adatokat, majd egy tizenöt pontos betűkkel szedett rövid üzenet következett. A TELINT-2 adatkapcsolat létrejött, lossy-bit kódolás bekapcsolva. Folytatja a letöltést? Az üzenet eltűnt, és újabb szavak jelentek meg a képernyőn: – Mr. Scopes, készek vagyunk hárommilliárd dollárt felajánlani. Az összeg nem képezi alku tárgyát. Scopes maga elé húzta a billentyűzetet, és gépelni kezdett. Az ellenséges vállalatokhoz képest a hadsereg törékeny virágszál. – Kedves Harrington tábornokom, minden ajánlat alku tárgyát képezi. Kész vagyok elfogadni négymilliárd dollárt a megbeszélt áruért. Tizenkét órájuk van, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket. Scopes elmosolyodott. Az alkudozást majd egy másik helyről folytatja. Egy titkos helyről, ahol mostanra már kényelmesebben mozgott, mint a mindennapok világában. Folytatta a gépelést, beírt egy sor parancsot, és a szavak az óriási monitoron furcsa, de csodálatos tájjá olvadtak. Gépelés közben alig hallhatóan a kedvenc sorait szavalta A viharból: Nem is él, de meg se hal, lesz a tenger közepén holmi színes, furcsa lény.* *

William SHAKESPEARE, A vihar, FÁBRI Péter fordítása.


186

HALÁLOS KÍSÉRLET

Charles Levine a kopott ágytakaró szélén ült, és a párnának támasztott telefont bámulta. A készüléknek mély burgundi vörös színe volt, a kagyló hátulján, egy fehér cédulán ez állt: A BOSTONI HOLIDAY INN TULAJDONA. Órákon át beszélt abba kagylóba, ordítozott, hízelgett és könyörgött. Mostanra már nem maradt mondanivalója. Lassan felállt, kinyújtóztatta fájós lábait, és elindult az üveg tolóajtó felé. Enyhe szellő játszott a függönnyel. Az erkély korlátjához lépett, és mélyet szippantott az éjszakai levegőből. A Jamaica Plain fényei ragyogtak a meleg sötétségben, mintha valaki egy gyémántokkal kirakott köpenyt dobott volna lezserül a tájra. Egy autó húzott el alatta az utcán, lámpái megvilágították a munkásnegyedbe illően lerobbant boltokat és üres benzinkutakat. A telefon megcsördült. Annyi kifogás és kurta visszautasítás után Levine-t annyira megdöbbentette a telefon csörgése, hogy egy pillanatig mozdulatlanul állva meredt a készülékre. Aztán belépett, és felvette a kagylót. – Halló – mondta a sok beszédtől rekedt hangon. Egy modem összetéveszthetetlen hangja visszhangzott az apró hangszóróból. Levine gyorsan letette a kagylót, átdugta a csatlakozót a telefonból a számítógépébe, és bekapcsolta a laptopját. A telefon újra csörgött, aztán sistergő hangot hallott, ahogy a két számítógép összekapcsolódott. – Hogy ityeg, professzorom? – A szavak rögtön megjelentek a képernyőn, ezúttal hiányzott a szokásos bevezető logó. – Feltételezem, még mindig ez a helyes megszólítás, nem igaz? – Hogy talált meg? – írta Levine. – Nem volt nehéz – jött a válasz. – Órákon át telefonáltam, mindenkivel beszéltem, aki csak az eszembe jutott – írta Levine. – Kollégákkal, barátokkal a szabályozó testületeknél, újságírókkal, még egykori diákokkal is. Senki sem hisz nekem. – Én hiszek magának – Túlságosan alapos munkát végeztek. Ha nem tudom bebizonyítani az ártatlanságomat, a hitelemnek örökre vége. – Ne eméssze magát, professzor. Amíg engem ismer, biztosítva a hitele. – Csak egy emberrel nem beszéltem még, és az Brent Scopes. Ő lesz a következő. – Várjon egy pillanatot, professzorom! – jött Mime válasza. – Még ha el is tudná érni, kétlem, hogy érdekelné, amit mondani akar neki. – Nem biztos, hogy így van. Most mennem kell, Mime. – Csak még egy perc, professzor. Nem csak azért kerestem meg, hogy részvétet nyilvánítsak. Néhány órával ezelőtt a maga vadnyugati cimborája, Carson megpróbált átküldeni magának valamit. Bajban lehet. Majdnem azonnal megszakították a feltöltést, és csak a fájlok első részét sikerült helyreállítanom. Azt hiszem, ezt el kellene olvasnia. Küldhetem most? Levine válaszolt, hogy készen áll. – Rendben – jött a válasz. – Már megy is. Levine az órájára pillantott. Két óra ötven perc volt.


187

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson és De Vaca a Jornada del Muerto bársonyos sötétjében lovagoltak, csillagok armadájával a fejük fölött. A terep egy kissé lejtett a Mount Dragon felől, és nemsokára egy kiszáradt vízmosásban találták magukat. A lovak csüdig merültek a puha homokba. A csillagok fényének csak annyi ereje volt, hogy a lábuk alatt lévő területet megvilágítsa. Carson tudta, hogy ha a hold feljönne, végük volna. Miközben a vízmosásban lovagoltak, Carson a gondolataiba merült. – Azt várják, hogy délnek tartunk, Radium Springs és Las Cruces felé – szólalt meg végül. – Ez a két legközelebbi város, Engle mellett, ami amúgy is a GeneDyneé. Az úgy százharminc kilométerre lehet. Időbe telik megtalálni az ember nyomát a sivatagban, különösen ha a lávafolyáson halad. Szóval, ha Nye helyében lennék, én követném a nyomokat, míg meg nem győződnék róla, hogy valóban dél felé tartanak. Aztán szétküldeném a Hummereket, míg el nem fogják a zsákmányt. – Ennek lenne értelme – felelte De Vaca a félhomályban. – Ezért aztán teszünk neki egy szívességet. Délnek indulunk, mintha Radium Springsbe tartanánk. Ahogy elérjük a Malpaíst, a láván lovagolunk tovább, ahol nehéz követni a nyomainkat. Aztán kilencven fokkal keletnek fordulunk, megyünk néhány kilométert, és megfordulunk. Onnan pedig észak felé megyünk tovább. – De észak felé a következő város legalább kétszázharminc kilométerre van. – Pontosan ezért mehetünk csakis arra. Arra biztosan nem keresnének minket. De nem kell elmennünk a következő városig. Emlékszel a Diamond Bar ranchra, amiről meséltem? Ismerem a vezetőjét. Van egy táborhely a ranch déli csücskénél, ahová mehetünk. Lava Camp a neve. Azt mondanám, úgy száznyolcvan kilométerre lehet, negyven-ötven kilométerre északra a Lava Gate-től. – A Hummerek nem tudnak utánunk jönni a láván? – A láva kövei élesek, szétszaggatnának bármilyen hagyományos gumit – mondta Carson. – A Hummerekben persze van központi nyomásstabilizátor, ami képes menet közben növelni vagy csökkenteni a kerekekben a nyomást. A gumikat kifejezetten arra gyártották, hogy egy defekt után még több kilométert meg tudjanak tenni. Még így is kétlem, hogy sokáig tudnának a láván közlekedni. Ha megbizonyosodnak róla, hogy melyik irányba mentünk, letérnek a láváról, megkerülik, hogy a túloldalon állják el az utunkat. Csendben lovagoltak. – Egy próbát megér – mondta végül De Vaca. Carson délnek fordította a lovát, és De Vaca követte. Amikor az emelkedőn felkapaszkodva átjutottak a vízmosás túloldalára, észak felé, a távolban még mindig látták az égő komplexum sárgás, pislákoló fényeit. Félúton a sötét homokban a gépkocsik fénycsóvái érzékelhetően közelebb kerültek hozzájuk. – Azt hiszem, jobb lesz, ha nyomokat hagyunk – mondta Carson. – Ha sikerül leráznunk őket, pihentethetjük egy kicsit az állatokat. Rövid vágtára fogták a lovakat. Öt percen belül felsejlett előttük a lávafolyás csipkézett körvonala. Leszálltak a nyeregből, és felvezették a lovakat a lávafolyásra. – Ha jól emlékszem, a láva kelet felé kanyarodik – mondta Carson. – Jobb lesz, ha még pár kilométeren át követjük az ívét, mielőtt északnak fordulnánk. Lovaikat a lávafolyáson vezették kantárszáron. Lassan haladtak, elég időt engedve az állatoknak, hogy megtalálják a legjobb utat az éles kövek között. – Nagy szerencse, gondolta Carson, hogy a lovak sokkal jobban látnak éjszaka, mint az emberek. Ő még a láva alakját sem tudta kivenni Roscoe patái alatt; olyan sötét volt, mint maga az éjszaka. Csak az elszórt jukkákból, a zuzmótelepekből, a szélfútta homok-


188

HALÁLOS KÍSÉRLET

ból és a sziklarepedésekből ritkásan kiálló fűcsomókból tudott következtetni a talajra. Nem volt könnyű mozogni, de mégis valamivel könnyebb volt itt, a lávafolyás szélénél. Beljebb Carson nagy lávaköveket látott, amelyek bazalt őrszemekként meredtek az éjszakai égbolt felé, és néhol eltakarták a csillagokat. Hátrapillantva Carson látta, hogy a Hummerek fényei gyorsan közelednek. A fénycsóvák időről időre megálltak, valószínűleg, hogy Nye kiszállhasson, és megvizsgálhassa a nyomokat. A láva lelassítja őket, de megállítani nem tudja. – És mi lesz a vízzel? – hallatszott De Vaca hangja hirtelen a végtelen sötétségben. – Elég lesz az útra? – Nem – mondta Carson. – Találnunk kell valahol. – De hol? Carson nem felelt.

Nye egyedül állt az üres parkolóban, és a sötétségbe bámult. Árnyéka tüzes táncot járt a sivatag homokján. A Mount Dragon romjai lángokban álltak mögötte, de ő nem törődött vele. Egy biztonsági tiszt rohant felé, levegő után kapkodva, kormos arccal. – Uram, a nyomás a vízcsövekben öt percen belül megszűnik. Kapcsoljunk a vésztartalékra? – Miért ne? – felelte szórakozottan, a férfira sem pillantva. Kudarcot vallott, és ezzel ő is tisztában volt. Carson kicsúszott a kezei közül, és sikerült lerombolni a létesítményt, melynek védelme az ő feladata volt. Egy pillanatra az eszébe jutott, hogy mit fog mondani Brent Scopesnak, aztán kiverte a gondolatot a fejéből. Olyan bukás ez, amilyet még nem élt át soha. Rosszabb még az előzőnél is, amelyen már túllépett. Ezt már nem lehet helyrehozni. Bosszút állni viszont még tud. Carson tehet az egészről, és ezért megfizet. És az a spanyol kurva is. Nem hagyja, hogy elmeneküljenek. Figyelte a Hummerek távolodó fényeit a sivatagban, és megvetően lebiggyesztette az ajkát. Singer ostoba. Egy Hummerből lehetetlen követni a nyomaikat. Folyton meg kell állniuk, hogy megvizsgálják a nyomokat; ennél talán még gyalogszerrel is gyorsabbak lennének. Emellett Carson ismeri a sivatagot, és ismeri a lovakat is. Valószínűleg ért valamicskét a nyomolvasáshoz is. Vannak olyan labirintusszerű lávafolyások a sivatagban, amelyeknek minden egyes szigetét, minden mélyedését egy év is kevés lenne átvizsgálni. A sík, homokos területeken pedig a lovak nyomait órák alatt eltünteti a szél. Nye tisztában volt mindezzel, de azt is tudta, hogy gyakorlatilag lehetetlen tökéletesen eltüntetni a nyomokat a sivatagban. Mindig maradnak apró nyomok még a köveken vagy a homokban is. Tíz éven át egy arab biztonsági különítménynél dolgozott a Rub' al-Khali sivatagban. Ezalatt mindent megtanult a sivatagról, amit ember csak tudhat. Nye immár hasznavehetetlen rádióját a homokba dobta, és az istálló felé fordult. Mentében ügyet sem vetett a kétségbeesett kiáltozásra, a tűz ropogására és az öszszeomló fémszerkezet csikorgására. Valami más jutott az eszébe. Ha Carsonnak sikerült elmenekülnie, lehet, hogy okosabb, mint gondolta. Lehetséges, hogy ahhoz is volt elég esze, hogy ellopja vagy akár mozgásképtelenné tegye a lovát, Muertót. A biztonsági igazgató felgyorsította a lépteit. Belépett a darabokra tört istállókapun, és automatikusan a lezárt nyeregláda felé pillantott, amelyben a puskáját tartotta. A láda ott állt, ahol hagyta, érintetlenül.


189

HALÁLOS KÍSÉRLET

Nye-nak hirtelen földbe gyökerezett a lába. A szög, amin a régi McClellan nyeregtáskáját tartotta, üres volt. Pedig a nyeregtáska tegnap még ott volt. Agyát vörös köd borította el. Carson elvitte a nyerget, benne a két négyliteres kulaccsal. Szánalmasan kevés víz ez a Jornada de Muertóhoz, a Halál útjához képest. Carsonnak már ez a tény megpecsételte a sorsát. Nye-t azonban nem a kulacsok elvesztése izgatta. Valami más is eltűnt, valami sokkal fontosabb. Mindig azt gondolta, hogy a nyeregtáskák feltűnésmentes rejtekhelyül szolgálnak titka számára. És most Carson ellopta őket. Carson tönkretette a karrierjét, most pedig elvette tőle az utolsó dolgot, ami még megmaradt neki. Izzó haragjában szinte kővé vált. Aztán meghallotta az ismerős nyerítést, és minden haragja ellenére, Nye szája félmosolyra húzódott. Most már tudta, hogy a bosszú nem lehetőség, hanem elkerülhetetlen bizonyosság.

Ahogy kelet felé haladtak, Carson látta, hogy a Hummerek fényei tőlük balra sodródnak. A járművek a Malpaís felé közeledtek. Egy kis szerencsével ott elveszítik a nyomaikat. Ahhoz szakképzett gyalogos nyomolvasónak kellene lenniük, hogy követni tudják őket a lávafolyáson. Nye jó, de ahhoz nem eléggé, hogy a lávafolyáson kövesse őket. Ha elveszíti a nyomukat, azt feltételezi majd, hogy átvágtak a lávafolyáson, és még mindig dél felé tartanak. Emellett pedig a mérgezett PurBlood is dolgozik az ereiben. Így egyre inkább csak saját magára nézve jelent majd veszélyt. Akárhogy is, Carson azt gondolta, ő és De Vaca szabadok. Szabadon visszatérhetnek a civilizációba, és figyelmeztethetik a világot a veszélyre a PurBlood tervezett piacra dobása előtt. Vagy szabadon szomjan halhatnak. Érezte a súlyos, hideg kulacsot a nyeregszarvon. Négy liter víz van benne – aligha elegendő egy embernek, ha át akar kelni a Jornada del Muerto sivatagon. Aztán rádöbbent, hogy ez a probléma csak másodlagos. Carson megállította a lovát. A Hummerek a lávafolyás pereménél álltak, talán másfél kilométerre tőlük. – Keressünk egy alacsonyan fekvő helyet, és rejtsük el a lovakat – mondta. – Biztos akarok lenni benne, hogy a Hummerek dél felé mennek tovább. A lovakat egy sziklás hasadékba vezették. De Vaca tartotta a kötőfékeket, míg Carson felmászott egy magaslatra, hogy onnan figyelje a járműveket. Azon tűnődött, hogy üldözői miért nem kapcsolják le a reflektorokat, így akár tizenöt kilométerről is látszanak, mint egy kivilágított óceánjáró a sötét tengeren. Furcsa, hogy Nye nem gondol erre. A fények egy-két percig nem mozdultak. Aztán felhajtottak a lávafolyásra, ahol újra megálltak. Carson egy pillanatig aggódott, hogy talán mégis észrevették a nyomait, és feléje tartanak, de ehelyett kissé gyorsabb tempóban, dél felé folytatták a keresést. A fényeik fel-le bucskázva pásztázták a lávafolyást. Carson lemászott a magaslatról. – Dél felé indultak – mondta. – Hála istennek… Carson habozott. – Gondolkodtam valamin – bökte ki végül. – Attól tartok, ezt a vizet félre kell tennünk a lovak számára. – És velünk mi lesz?


190

HALÁLOS KÍSÉRLET

– A lovaknak sivatagi körülmények között napi ötven liter vízre van szükségük. Harmincötre, ha csak éjszaka megyünk. Ha kidőlnek, végünk. Mindegy, mennyi vizünk van, nyolc kilométert sem tudunk megtenni a láván vagy a mély homokban. De ha félretesszük a vizet a lovaknak, ez a kevés is használhat valamit. Talán húszharminc kilométerrel többet tudnak menni. Több esélyünk lesz, hogy vizet találjunk valahol. De Vaca nem szólalt meg a sötétben. – Nagyon nehéz lesz megállni, hogy ne igyunk, amikor szomjasak leszünk – mondta Carson. – De félre kell tennünk a vizet a lovaknak. – Ha akarod, elveszem a kulacsodat, amikor odajutunk. – Hogy megihasd? – érkezett rögtön De Vaca szarkasztikus megjegyzése. – Hatalmas önuralomra lesz szükség, amikor romlani kezd a helyzet. És hidd el nekem, romlani fog. Szóval mielőtt továbbmegyünk, van még egy szabály a szomjúsággal kapcsolatban, amit tudnod kell. Soha, semmilyen körülmények között ne beszélj róla. Akármilyen rossz is, ne beszélj a vízről. Ne is gondolj rá. – Ez azt jelenti, hogy a saját húgyunkat kell meginnunk? – kérdezte De Vaca. Carson a sötétben nem tudta megállapítani, hogy komolyan beszél-e, vagy megint csak élcelődik. – Ilyen csak a könyvekben van. A következőt kell tenned: ha vizelned kell, tartsd vissza. Ahogy a tested rájön, hogy kiszáradt, automatikusan újra elnyeli a vizet. Ezzel a vizelési inger is megszűnik. Végül persze muszáj lesz majd, de addigra annyi só lesz a vizeletben, hogy amúgy is ihatatlanná válik. – Ezeket honnan tudod? – Ilyen sivatagban nőttem fel. – Ja – mondta De Vaca –, meg gondolom, az is számít, hogy ute indián vér folyik az ereidben. Carson kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de aztán úgy gondolta, későbbre halasztja a vitát. Továbbmentek a lávafolyáson kelet felé. Lassan haladtak, a lovakat kötőféken vezették, és hagyták, hogy megtalálják a nekik megfelelő utat. Néha valamelyik ló megbotlott a láván, és patái apró szikrát vetettek. Carson időről időre megállt, felmászott egy kiszögellésre, és dél felé nézett. A Hummerek minden alkalommal egyre távolabb kerültek. Végül a fények teljesen eltűntek a szeme elől. Amikor utoljára mászott fel, azon töprengett, hogy közölje-e De Vacával a legrosszabb hírt. A lovak, még ha mind a nyolc liter vizet megisszák is, a táv felét sem tudják megtenni. Útközben legalább egyszer vizet kell találniuk valahol.

Nye meghúzta Muerto hevederét, és ellenőrizte a nyereg szerelékeit. Mindent rendben talált. A puska a tokjában a jobb lába alatt lógott, ahonnan egyetlen mozdulattal elő tudta húzni. Az USGS 1:24 000 arányú topográfiai térképet fémtokjában a nyereghez erősítette. Az extra nyeregtáskákat a hátsó nyeregkápa mögé kötözte, és elkezdte telepakolni őket lőszerrel. Aztán megtöltött két húszliteres, len alapanyagú, sivatagi vizestömlőt, összekötötte őket, majd átvetette őket a nyeregkápán, hogy kétfelől lógjanak. Ez húsz kiló többletsúlyt jelent, de elengedhetetlen. Fennáll az esélye, hogy nem is sokáig kell Carson nyomait követnie. A tény, hogy a fickónak mindössze nyolc liter vize van, elintézi a dolgot helyette. Nye azonban biztosra akart menni.


191

HALÁLOS KÍSÉRLET

Látni akarta összeaszott hullájukat, hogy biztos lehessen benne: a titok újra egyedül az övé. A nyeregszarvra egy kis zsákot kötött, amelyben egy vekni kenyér és kétkilós, viaszborítású cheddar sajt volt. Kipróbálta halogén zseblámpáját, majd egy maréknyi tartalék elemmel együtt a nyeregtáskába tette. Nye módszeresen dolgozott. Nem kellett sietnie. Muertót távlovaglásra trenírozták, és sokkal jobb formában volt, mint a két állat, amiket Carson elvitt. Carson valószínűleg az elején hajtotta a lovakat, vágtattak vagy ügettek, hogy elmeneküljenek a Hummerek elől. Ez rossz kezdet – csak az ostobák és a hollywoodi színészek vágtatnak a lovaikkal. Ha Carson és a nő át akarnak vágni a sivatagon, lassan kell haladniuk. És még így is, amikor a lovaik elkezdenek szenvedni a szomjúságtól, lassítaniuk kell majd. Nye úgy számolta, hogy víz nélkül, ha csak éjszaka haladnak, úgy hetven kilométert tudnak megtenni, mielőtt összeesnének. Ha megpróbálnak nappal is lovagolni, akkor körülbelül a felét. A sivatagban bármilyen mozdulatlanul fekvő állat – de még a lassan, bizonytalanul haladó is – azonnal odavonz egy csapat keselyűt. Már csak emiatt is könnyen megtalálja őket. Persze nincs szüksége keselyűkre, hogy megtudja, merre vannak. A nyomolvasás egyszerre művészet és tudomány, mint a zene vagy az atomfizika. Nagy adag szaktudást és briliáns intuíciót kíván. Sokat tanult erről, amikor a Rub' al-Khali sivatagban szolgált. És a Jornada sivatag bejárásával töltött évek tovább csiszolták ezt a tudást. Még egyszer, utoljára ellenőrizte a felszerelését. Tökéletes. Nyeregbe pattant, és kilovagolt az istállóból. Carson és De Vaca patanyomait követte a tűz ragyogó fényében. Ahogy a sivatagba ért, és maga mögött hagyta az égő komplexumot, a vöröses ragyogás fénye gyengült. Időről időre felkapcsolta a zseblámpáját, ahogy követte a nyomaikat dél felé. Vágtában haladtak, épp ahogy gondolta. Kitűnő… Minden perc vágta az elején elveszített kilométereket jelent a végén. Olyan nyomot hagytak, amit még egy idióta is követni tudna. Egy idióta már követte is a nyomokat, gondolta Nye magában mosolyogva, ahogy látta a temérdek, összevissza kanyargó keréknyomot, amelyek a patanyomokat követték dél felé. Egy pillanatra megállt a sötétségben. Hirtelen mintha egy hang mormolta volna a nevét. Megfordult a nyeregben, és a végtelen sivatagot fürkészve kutatott a hang forrása után. Aztán újra lassú ügetésre fogta a lovát. Az idő, a víz és a sivatag – mind az ő oldalán állnak.

Carson megállt a lávafolyás túlsó pereménél, és észak felé nézett. A Tejút hatalmas, széttárt karja az égbolton végül lassan lebukott a távoli horizonton. A sötétség tengerében hányódtak. Észak felé igen halvány, vöröses ragyogás jelezte a Mount Dragon romjainak helyét. A villódzó fények a mikrohullámú torony tetején már rég nem látszottak. Kialudtak, amikor a generátor felmondta a szolgálatot. Teleszívta tüdejét a környező illatokkal: a száraz fű és a nyúlkefe a sivatagi éjszaka hűvösével keveredett. – El kell tüntetnünk a nyomainkat, ahol elhagytuk a lávafolyást – mondta. De Vaca fogta a két ló kötőfékét, és továbbhaladva, levezette őket a láváról a sötétségbe. Carson követte őt a lávafolyás pereméig, aztán megfordult, levette az ingét, négykézlábra ereszkedett, és hátrafelé kezdett kúszni a homokban. Minden egyes lépéssel elsöpörte a homokot az ingével, eltávolítva a patanyomokat és a sa-


192

HALÁLOS KÍSÉRLET

ját nyomait is. Lassan és körültekintően dolgozott. Tudta, hogy a homokban lehetetlen tökéletesen eltüntetni a nyomokat. De azért elég jó munkát végzett. Egy Hummer simán keresztülhajtana rajta anélkül, hogy bármit is észrevenne. A biztonság kedvéért több mint száz métert haladt így hátrafelé kúszva. Aztán felállt, kirázta az ingét, és újra felvette. Az egész tíz percig tartott. – Ezzel megvolnánk – mondta, ahogy utolérte De Vacát, és visszaült a lovára. – Innen észak felé tartunk. Így öt kilométeres körben kerüljük el a Mount Dragont. Az égre nézett, és megkereste a Sarkcsillagot. Lassú ügetésre fogta a lovát, mert ez volt a lovak leghatékonyabb járásmódja. De Vaca az oldalán ugyanígy tett. Csendben lovagoltak a bársonyos sötétségben. Carson az órájára pillantott. Hajnali egy volt. Még négy óra hajnalig, ami nagyjából 64 kilométert jelent, ha tudják tartani a tempót, így hajnalra harminc-egynéhány kilométerre lesznek a Mount Dragontól északra, és közel százhatvan áll majd még előttük. Újra beleszagolt a levegőbe, de ezúttal figyelmesebben. Volt valami csípős benne, amiből arra következtetett, hogy hajnal előtt harmatra számíthatnak. A nappali haladás teljesen kizárt, vagyis találniuk kell egy alacsonyan fekvő rejtekhelyet a lovaknak, ahol tudnak mozogni, és legelni is. – Azt mondtad, hogy az őseid itt vágtak keresztül 1598-ban – szólalt meg Carson a sötétségben. – Így van. Huszonkét évvel az előtt, hogy az első bevándorlók kikötöttek volna Plymouth Rocknál. Carson figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – És beszéltél valami forrásról is, nem? – kérdezte. – Az Ojo del Aguiláról. Elindultak a Jornadán át, és elfogyott a vizük. Egy apacs mutatta meg nekik a rejtett forrást. – És hol volt? – Nem tudom. A pontos helye később feledésbe merült. Azt hiszem, egy barlangban volt a Fra Cristóbal hegység lábánál. – Jézusom, a Fra Cristóbal közel száz kilométer hosszú. – Amikor a történetet hallottam, nem terveztem, hogy efféle terepszemlét tartok, oké? Egy barlangban volt. Emlékszem, a nagyapám azt mesélte, hogy a víz visszafelé folyt a barlangban, és aztán eltűnt. Carson a fejét csóválta. A lávafolyás és a hegyek teli vannak barlangokkal. Sohasem fognak megtalálni egy forrást, amely nem tör a felszínre, és nem jelzi a helyét valamiféle zöld növényzet. Tovább ügettek. Az egyetlen hang a nyeregcsatok zörgése és a bőr halk nyikorgása volt. Carson még egyszer a csillagok felé fordította a fejét. Gyönyörű holdtalan éjszaka volt. Más körülmények között élvezte volna a lovaglást. Újra teleszívta a tüdejét levegővel. Igen, biztosan számíthatnak harmatra. Ez jót jelent. Magában hozzáadott még tizenöt kilométert a távhoz, amelyet víz nélkül meg tudnak tenni. Levine átfutotta az utolsó, félbeszakadt oldalt, amit Carson feltöltött, és gyorsan elmentette az adatokat. – Mime, biztos vagy ebben? – írta. – Aha – érkezett a válasz. – Scopes nagyon okos. Már-már megszégyenítően okos. Felfedezte a hozzáférésemet, és egy transzparens jelfogó szoftvert kapcsolt hozzá. A jelfogó riasztotta őt, amikor Carson megpróbált elérni minket. – Mime, beszélj érthetően.


193

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Ez az agyafúrt gazember drótakadályt szerelt a titkos ösvényemre, Carson pedig megbotlott benne, és a virtuális pofájára esett. A félbeszakított feltöltés azonban a hálózaton maradt. Le tudtam menteni. – Elképzelhető, hogy felfedeztek? – írta Levine. – Felfedezni? Engem? – Nem értem. – „A földön fetrengek a nevetéstől.” Ahhoz túlságosan jól elrejtőztem. Minden kísérlet elakad a kapcsolások labirintusában. De úgy tűnik, Scopes nem is akar megtalálni. Épp ellenkezőleg. Árkot ásott a GeneDyne köré. – Hogy érted, hogy árkot ásott? – kérdezte Levine. – Fizikailag elvágott minden, a GeneDyne központjából kimenő hálózati forgalmat. Lehetetlenség elérni az épületet telefonon, faxon vagy számítógéppel. Minden GeneDyne-on kívüli webhelyét elvágtak. – Ha ezek az adatok valósak, akkor a PurBlood rettenetes módon fertőzött, és Scopes is az áldozatok között van. Szerinted tisztában van vele? Ezért tiltott le minden hozzáférést? – Nem valószínű – felelte Mime. – Ugyanis amikor rájöttem, hogy Carson megpróbált elérni minket, beléptem a GeneDyne hálózatába. Néhány pillanattal később megtudtam, hogy mi történt. Rájöttem, hogy a hozzáférésemet felfedezték. Nem tudtam volna kijelentkezni anélkül, hogy fel ne fedtem volna a jelenlétemet így inkább hallgatóztam egy kicsit. Belehallgattam az összes kódolatlan beszélgetésbe a hálózaton. Megtudtam egy-két érdekes dolgot, mielőtt Scopes elvágta volna az öszszes csatornát. – Például mit? – Például úgy tűnik, Carson nevetett utoljára, és nem Scopes. Legalábbis azt hiszem. Tizenöt perccel az után, hogy Scopes megszakított minden adatáramlást, a hálózat teljesen összeomlott, és minden kommunikáció megszűnt a Mount Dragonnal. Tökéletes összeomlás. – Scopes lezárt minden kommunikációs csatornát a Mount Dragonnal? – Au contraire, ellenkezőleg, professzorom. A központ kétségbeesetten próbálta visszaállítani a kapcsolatot. Egy olyan létesítményben, amilyen a Mount Dragon, biztosan bőven akad tartalék erőforrás. Akármi történt is, az olyan nagyságrendű volt, hogy az egész rendszert hazavágta. Óriási pech. Amikor Scopes rájött, hogy nem tud kapcsolatot létesíteni a Mount Dragonnal, lezárta a GeneDyne hálózatát. – De nekem muszáj beszélnem Scopesszal – írta Levine. – Életbevágó, hogy leállítsa a PurBlood piacra dobását. Senki sem hinne nekem, ezért muszáj meggyőznöm őt. – Nem figyelt eléggé, professzorom. Scopes fizikailag szakította meg a kapcsolatot. Míg úgy nem dönt, hogy vége a vészhelyzetnek, lehetetlen elérni az épületet. A levegőt nem lehet feltörni, professzor. Kivéve… – Kivéve mit? – Kivéve, hogy van még talán egyetlen csatorna a bostoni Gene-Dyne-ból. Felfedeztem az adatszignálját, ahogy az árok széle körül ólálkodtam. Ez egy szatellitlink Scopes személyes szervere és a TELINT-2 kommunikációs műhold között. – Van rá esély, hogy a szatellit segítségévei kapcsolatba tudsz léptetni Scopesszal? – Nincs. Ez egy személyes, kétirányú vonal. Emellett pedig, akárkivel chatel is Scopes, rendkívül szokatlan kódolási eljárást használ. Egy olyan módszert, ami az egész vonalat védi. Én a hadseregre gyanakszom. Akármi is az, nem mennék a kö-


194

HALÁLOS KÍSÉRLET

zelébe semmivel a Cray-2-n kívül. És ha ez egy prím faktoriális kód, akkor a világ összes számítógépének a processzora is kevés lenne, hogy feltörjem. – Van adatforgalom a vonalon? – Itt-ott egy kevéske. Pár ezer byte szabálytalan időközönként. Levine kíváncsian nézte a szavakat a képernyőn. A pökhendiség így is érezhető volt, de az általában pimasz, kérkedő Mime most szokatlanul visszafogottnak tűnt. Hátradőlt egy percre, és elgondolkodott. Lehetséges, hogy Scopes a PurBlood miatt vágta el magát? Nem, ennek nincs értelme. Mi történhetett a Mount Dragonban? Mi lehet azzal a másik veszélyes vírussal, amin Carson dolgozott? Ezt nem tudja kikerülni: beszélnie kell Scopesszal, és figyelmeztetnie kell a PurBlooddal kapcsolatban. Akármiben utazik is, soha nem járulna hozzá, hogy szándékosan piacra dobjanak egy veszélyes egészségügyi terméket. Ez tönkretenné a cégét. És persze, ha ő maga is béta-teszter, akkor azonnali orvosi kezelésre van szüksége. – Feltétlenül beszélnem kell Scopesszal – írta Levine a laptopba. – Hogyan tudom ezt megtenni? – Csak egy esélye van. Be kell jutnia az épületbe. Személyesen. – De ez lehetetlen. Biztosan nagyon jól őrzik. – Az kétségtelen, de minden biztonsági rendszer leggyengébb pontja az ember. Feltételeztem, hogy ezt fogja kérni, ezért tettem bizonyos előkészületeket. Hónapokkal ezelőtt, amikor a maga kérésére elkezdtem feltörni a GeneDyne hálózatát, letöltöttem a hálózati és biztonsági tervrajzaikat. Ha be tud jutni az épületbe, lehetséges, hogy el tudja érni Scopest De előbb még el kell intéznem egy apróságot – Én nem vagyok hacker, Mime. Velem kell jönnie. – Nem tudok. – Biztosan Észak-Amerikában van. Akárhol is van, öt órán belül repülővel Bostonban lehet. Fizetem a jegyét. – Nem. – Miért nem? – Egyszerűen nem lehet. – Mime, ez már nem játék. Több ezer ember élete függ ettől. – Figyeljen ide, professzor. Segítek bejutni az épületbe. Megmutatom, hogy hogyan tud kapcsolatba lépni velem, ha már bent van. Több biztonsági rendszert is ki kell játszania, ha Scopes közelébe akar jutni. De nem ám a való világban, a hálózaton keresztül kell megtennie az utat, professzorom. Küldök magának egy sor támadóprogramot, amit kizárólag a GeneDyne rendszerére írtam. Ezekkel fel tud jutni a hálózatra. – Szükségem van rá, hogy maga is ott legyen, ne csak mint távsegítség. Mime, nem gondoltam, hogy maga az a gyáva fajta. El kell… A képernyő elsötétült. Levine türelmetlenül várakozott, közben azon tűnődött, hogy ezúttal milyen hackerjátékot űz vele Mime. Hirtelen egy ábra jelent meg a képernyőn:


195

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine üres tekintettel bámult a monitorra. Az ábra annyira váratlanul érte, hogy másodpercekbe került, míg rájött, hogy egy kémiai vegyület szerkezeti képletét nézi. Lényegesen kevesebb időbe telt, míg rájött, hogy melyik vegyület az. – Édes istenem! – suttogta. – Thalidomid. Ezek szerint születési rendellenesség… Hirtelen világossá vált számára, hogy Mime miért nem tud Bostonba jönni, és most először az is, hogy miért töri fel ilyen dühödten a gyógyszergyárak hálózatát, és hogy miért segít neki egyáltalán. Kopogtak a szállodai szoba ajtaján. Kinyitotta, és egy zilált kinézetű inast látott több számmal kisebb, vörös ruhában. Az inas felemelt egy fogast, amelyen a műanyag ruhavédő alatt egy kétrészes barna ruha lógott. – Az egyenruhája – mondta a férfi. – De én nem… – kezdte Levine, aztán elhallgatott. Megköszönte az inasnak, és becsukta az ajtót. Ő nem rendelt tisztíttatást. Mime viszont igen…

A nyomok kaotikus összevisszaságából a lávafolyás pereménél Nye látta, hogy Singer és a Hummerek megálltak, és körbejártak. Úgy tűnt, meglehetősen hosszú ideig. Szerencsétlenkedésük közben sikerült elfedniük Carson és De Vaca nyomait. Aztán a járművek felhajtottak a lávára, és a köveket karcolva haladtak tovább. Ennek az átkozott bugrisnak fogalma sincs a nyomolvasás első szabályáról: sohasem zavarjuk össze a menekülők nyomait. Nye megállt, és várt. Aztán újra hallotta a hangot, ezúttal tisztábban szólt a jótékony sötétségből. Carson nem egyenesen délnek ment. A lávára érve keletnek vagy nyugatnak fordult, remélve, hogy lerázhatja az üldözőit. Aztán később vagy visszafordul, és észak felé indul, vagy újra dél felé veszi az irányt. Nye Muerto fülébe suttogva megállította a lovat. Leszállt, és zseblámpával a kezében felmászott a lávafolyásra. Száz métert ment nyugat felé a Hummerek után maradt keréknyomokban, aztán megfordult, és zseblámpájának fényét a láván járatva kutatott. A patkó kövekkel való érintkezésének árulkodó nyomait kereste. Nem talált nyomot. Megpróbálta a másik oldalon is. Ott meg is látta az egyik lávakő bezúzott fehér sarkát, amelyet egy patkó tört le a közelmúltban. Hogy biztosra menjen, folytatta a keresést, míg nem talált egy újabb fehér karcolást a fekete láván, majd még egyet, egy felfordult kő közelében. A lovak


196

HALÁLOS KÍSÉRLET

vaspatkóikkal a kövekbe rúgva itt-ott megbotlottak, eltéveszthetetlen jeleket hagyva maguk után. Carson és a nő derékszögben lefordultak, és kelet felé mentek. De vajon meddig? Később délnek fordulnak majd, vagy vissza észak felé? Vizet egyik irányban sem találnak. Nye csak a heves viharok után kialakult apró, ideiglenes tavacskákban látott vizet a Jornada sivatagban. A szörnyű viharon kívül, aznap, amikor gyanakodni kezdett, hogy Carson a titka után szaglászik, hónapok óta nem esett. És valószínűleg nem is fog egészen augusztus végéig, az esős évszak kezdetéig. A déli irány tűnt nyilvánvalónak, észak felé ugyanis sokkal hosszabb az út, és több lávamezőn is át kellene kelniük. Carson minden bizonnyal azt gondolta, hogy az üldözői ezt feltételezik majd. Észak – mondta a hang. Nye megállt, és hallgatózott. Ismerős hang volt, magas és cinikus, erős cockney akcentussal, amin nem fogott a magániskolákban töltött idő. Valahogy teljesen természetesnek tűnt, hogy beszél hozzá. Azon tűnődött, mintegy mellékesen, hogy kinek a hangja lehet. Visszatért Muertóhoz, és nyeregbe szállt. Jobb lesz, ha tökéletesen meggyőződik Carson szándékáról. Valahol le kellett jönniük a lávafolyásról. És Nye tudta, hogy ott meg fogja találni a nyomaikat. Úgy döntött, hogy először a lávafolyás északi pereme mentén lovagol. Ha nem találja meg a nyomokat, átvág a láván, és a déli peremét is átvizsgálja. Fél órán belül megtalálta Carson szánalmas kísérletének nyomait a homokban, ahol megpróbálta eltüntetni a nyomaikat. Vagyis a hangnak igaza volt. Végül észak felé indultak. Carson söprő mozdulatainak rendszerességre figyelt fel, amely elütött a szélfútta homok rendszertelen mintázatától. Nye körültekintően követte az elsöpört homoksávot, egészen addig, míg a homokban megtalálta a nyomaikat. Világosan látszottak a mély homokban, mintha csak egy autópálya útjelzői lettek volna, amely egyenesen a Sarkcsillag felé tartott. Könnyebben fog menni, mint gondolta. Mire felkel a nap, utoléri Carsont. Holland & Holland puskájával háromszáz méterről leszedi Carsont. A férfi meghal, még mielőtt a lövést meghallaná. Nem lesz végső harc vagy kétségbeesett könyörgés. Csak egyetlen tiszta lövés háromszáz méterről, aztán még egy a nőnek. És végre szabadon megtalálhatja az egyetlen dolgot, ami megmaradt neki: a Mount Dragon aranyát. Számításokat végzett. Már számtalan alkalommal megtette, és ettől ismerős, kellemes érzés kerítette hatalmába. Egy málhás öszvér úgy nyolcvan-száztíz kiló aranyat bír elvinni, az állat teherbírásától függően. A legrosszabb esetben is több mint egymilliót ér, már csak az arany piaci értékét tekintve. Viszont valószínűleg a felkelés előtti bélyegzett aranyrudakban és újspanyol aranypénzben lesz. Ez legalább tízszeresére emeli az értékét. Most megszabadult a Mount Dragontól és Scopestól. Egyedül Carson – Carson, a sötétben bujkáló áruló, Carson, a tolvaj – áll az útjában. És egy golyó ezt a gondot is el fogja intézni.

Hajnali háromra a levegő kifejezetten csípőssé vált. Carson és De Vaca egy domb tetejére értek, és úgy tűnt, egy széles, füves völgyteknő felé lovagolnak. Majdnem két óra telt el, mióta észak felé lovagolva maguk mögött hagyták a Mount Dragon


197

HALÁLOS KÍSÉRLET

vöröses izzását a horizonton. Maguk mögött nem láttak fényeket. A Hummerek végleg eltűntek. Carson megállt. Leszállt a nyeregből, és lehajolva végigsimította a fűszálakat. Magas fehérjetartalmú moszkitófű volt, a lovak számára kitűnő táplálék. – Itt megállunk egypár órára – mondta Carson. – Hadd legeljenek a lovak. – Nem kellene továbbmennünk, míg sötét van? – kérdezte De Vaca. – Az is lehet, hogy helikoptereket küldenek utánunk. – A rakétabiztonsági területen belül semmiképpen sem – felelte Carson. – Napközben egyébként sem jutunk messzire, ha nem találunk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. És amennyire lehet, most ki kell használnunk ezt a harmatot. Megdöbbennél, ha tudnád, mennyi vízhez jutnak a lovak a harmatos fűből. Ezt nem hagyhatjuk ki. Ha itt eltöltünk egy órát, az legalább tíz kilométer pluszt jelent, ha nem többet. – Ó – mondta De Vaca. – Ez nyilván egy újabb indián trükk… Carson feléje fordult a sötétben. – Ez már elsőre sem volt vicces. Attól még nem leszek, indián, hogy van egy ute ősöm. – Úgy érted, amerikai őslakos – évődött De Vaca. – Az isten szerelmére, Susana, eredetileg még az indiánok is Ázsiából származtak! Senki sem amerikai őslakos. – Csak nem védekezést érzek a hangodból, cabrón? Carson elengedte a megjegyzést a füle mellett, és kivette a vezetőszárat a hámból. A pamutvászon kötelet Roscoe mellső patájára hurkolta, csomót kötött rá, kétszer jó erősen meghúzta, aztán a másik patája köré hurkolta, és arra is kötött egy csomót. Megismételte ugyanezt a másik lóval is. Aztán lecsatolta a hevedereket, és átfűzte őket a hám O gyűrűjén, hogy a csatos részei lazán lógjanak. – Ez okos megoldás a lovak megbéklyózására – mondta De Vaca. – Ez a legjobb megoldás. – És minek rögzítetted a hevedereket? – Figyelj. Egy pillanatig csendben maradtak. Ahogy a lovak legelni kezdtek, hallották, ahogy a csatok összekoccantak. – Általában egy kolompot hozok magammal – mondta Carson –, de ez is van olyan jó. Az éjszaka csendjében ezt a csilingelést háromszáz méterről meghallani. Máskülönben ezek a lovak eltűnnének a sötétben, és sohasem találnánk meg őket. Hátradőlt a homokban, és várta a nő újabb megjegyzését az ute indiánokkal kapcsolatban. – Tudod, cabrón – hallatszott De Vaca testetlen hangja a sötétségből – egy kicsit megleptél. – Hogyhogy? – Hát, először is, nagyszerű veled átkelni a Jornada del Muerto sivatagon. Carson meglepetten pislogott a bók hallatán, és egy pillanatig azon tűnődött, hogy vajon szarkasztikus megjegyzésnek szánta-e. – Még nagy út áll előttünk. Alig tettük meg az egyötödét. – Igen, de ezt már most is meg tudom állapítani. Ha nem lennél velem, semmi esélyem sem lenne. Carson nem felelt. Még mindig úgy érezte, hogy kevesebb mint ötven százalék esélyük van vizet találni. És ez azt is jelentette, hogy kevesebb mint ötven százalék esélyük van a túlélésre. – Szóval errefelé dolgoztál egy ranchon? – szólalt meg De Vaca újra.


198

HALÁLOS KÍSÉRLET

– A Diamond Bar ranchon – felelte Carson. – Az után, hogy az apám rancha tönkrement. – Nagy volt? – Nagy. Az apám mindig is nagy ügyeskedőnek képzelte magát, folyton ranchokat vásárolt, eladta őket, majd újra visszavásárolta. Általában veszteséggel. A bank lefoglalt egy háromezer-ötszáz hektáros földet, ami száz éve a családom birtokában volt. Emellett legeltetési joguk volt egy ötvenkétezer hektáros állami földön. Hatalmas terület volt, de a legnagyobb része teljesen kiégett. Az apám pompás marhái és lovai nem élték túl. Carson hátradőlt. – Emlékszem, amikor kölyökkoromban a kerítést javítottuk. Csak a külső kerítés száz kilométer hosszú volt. És emellett volt még vagy háromszázhúsz kilométer belső kerítés is. Egy egész nyárba telt, míg a bátyámmal körbelovagoltuk, és menet közben kijavítottuk a hibákat. Állati jó móka volt. Mindkettőnknek volt egy lova, és volt velünk egy öszvér is, arra pakoltuk az összetekert dróthálót, az U szögeket és a feszítőszerkezetet. Meg a hálózsákokat és a kaját. Az az öszvér csökönyös egy jószág volt. Bobbnak hívták, így, két b-vel. De Vaca felnevetett. – Odakint aludtunk a szabad ég alatt. Esténként megbéklyóztuk a lovakat, és kerestünk egy alacsonyan fekvő helyet, leterítettük a hálózsákokat, és tüzet raktunk. Az első nap mindig egy hatalmas steaket ettünk, amit lefagyasztva hoztunk magunkkal a nyeregtáskában. Ha elég nagy volt, csak vacsoraidőre olvadt ki. Onnantól csak bab volt meg rizs. Vacsora után csak heverésztünk, az eget bámultuk, és kávét ittunk, míg a tűz ki nem aludt. Carson elhallgatott. Az emlékei mintha egy több száz évvel ezelőtti ködös álomból maradtak volna itt. És mégis: ugyanazok a csillagok, amiket kölyökkorában látott, most is itt ragyognak a feje fölött. – Nagyon nehéz lehetett neked, amikor elveszítettétek azt a ranchot – mondta De Vaca halkan. – Ez volt a legrosszabb, ami valaha is történt velem. Az egész testem és a lelkem ahhoz a földhöz tartozik. Carson hirtelen szomjúságot érzett. Beletúrt a homokba, és talált egy apró kavicsot. A farmerjához dörzsölte, aztán a szájába vette. – Tetszett, ahogy leráztad Nye-t és a többi idiótát a Hummerekben – mondta De Vaca. – Azok csak idióták – felelte Carson. – A valódi ellenségünk a sivatag. Saját spontán megjegyzése elgondolkodtatta. Elég könnyen lerázták a Hummereket. Meglepően könnyen. Azok le sem kapcsolták a reflektoraikat, miközben követték őket. Szét sem váltak, hogy a nyomaikat keressék, amikor a lávafolyás pereméhez értek. Egyszerűen elindultak délnek, mint a birkák. Meglepte őt, hogy Nye ennyire ostoba. Nem, Nye nem lenne ennyire ostoba. Carson most először elgondolkodott rajta, hogy Nye egyáltalán ott volt-e a Hummerekben. Minél tovább gondolkodott rajta, annál valószínűtlenebbnek tűnt. Ha azonban nem ő vezette a Hummereket, akkor hol az ördögben lehet? Ott maradt a Mount Dragonban, hogy a válságot kezelje? Tompa, hideg félelem hasított belé, ahogy rádöbbent: Nye a nyomukban van. Nem egy hangos, otromba Hummerrel, hanem a nagy foltos lován. A francba… Neki kellett volna elvinnie azt a lovat, vagy legalább egy szöget kellett volna a patájába nyomnia.


199

HALÁLOS KÍSÉRLET

Átkozva magát, amiért ezt nem látta előre, az órájára pillantott. Három óra negyvenöt volt.

Nye megállt, leszállt a nyeregből, és megvizsgálta az észak felé tartó nyomokat. Zseblámpájának erős, sárga fényében a nyomok szélén felhalmozódott minden egyes mikroszkopikus homokszemet látott. Frissek voltak, finoman feltorlódva, még egyetlen fuvallat sem kezdte kiegyengetni a homoktaréjokat. A nyom nem lehetett egy óránál régebbi. Carson lassú ügetésben haladt előre, semmiféle erőfeszítést nem tett, hogy eltüntesse vagy összezavarja a nyomait. Nye úgy számolta, hogy úgy kilenc kilométerrel járhatnak előtte. Napfelkeltekor megállnak, és elrejtőznek valahol, ahol a nap melegében pihentethetik a lovaikat. Akkor fog rajtuk ütni. Újra felült Muertóra, és gyors ügetésre fogta. A legmegfelelőbb időpont, hogy elkapja őket, pontban hajnalban lenne, mielőtt rádöbbennének, hogy követik őket. Lemarad kissé, és megvárja, míg elég világos lesz egy tiszta lövéshez. Az ő lova jól volt, egy kissé izzadt az erőfeszítéstől, de semmi több. Még nyolcvan kilométert bírna ebben a tempóban. És volt még negyven liter vize. Hirtelen hallott valamit. Gyorsan kikapcsolta a lámpáját, és megállt. Enyhe szellő fújdogált dél felől, ami elvitte a hangot. Lenyugtatta a lovát, és várt. Eltelt öt perc. Aztán tíz. A szél megfordult egy kissé, és emelt, vitatkozó hangokat, majd halk, összekoccanó fémet idéző csilingelést hallott. Már meg is álltak. Ezek az ostobák azt hiszik, hogy lerázták az üldözőiket, és nyugodtan pihenhetnek. A hang – a másik hang – mondott valamit. Nye leszállt a nyeregből, és a lovat egy enyhe domb mögé vezette, ahol nem láthatták meg, és zavartalanul legelészhetett. Aztán a völgyteknő széléhez kúszott. Hallotta a mormogó hangokat a sötétségből. Hasra feküdt. Úgy saccolta, hogy háromszáz méterre lehet tőlük. A hangok most tisztábbak voltak; ha néhány méterrel közelebb kúszna, azt is ki tudná venni, hogy miről beszélnek. Lehet, hogy azt tárgyalják meg éppen, hogy hogyan fognak túladni az aranyon. Az ő aranyán. Nem hagyhatja, hogy a kíváncsisága mindent elrontson… Még ha meglátnák is, hová tudnának menekülni? Nem is olyan rég, még kifejezetten élvezte volna, hogy felhívja figyelmüket a jelenlétére. Azonnal menekülniük kéne, de természetesen esélyük sem lenne összeszedni a lovaikat. A hajsza jó kis sport lenne, még ha rövid is. Sehol sem olyan jó lőni, mint a tágas sivatagban. Nem sokban különbözne a dolog kőszálikecske-vadászattól az araboknál. Talán csak annyiban, hogy a vadkecske hetven, az ember pedig húsz kilométer per órás sebességgel tud futni. Lelőni azt a rohadék Teece-t szintén remek sport volt, sokkal jobb, mint amilyennek ígérkezett. A homokvihar érdekes komplikációt jelentett, és – miután Muertót otthagyta egyedül a közeledő Hummer útjában – megkönnyítette számára az elrejtőzést, mikor a lovat látva a nyomozó kiszállt a járművéből. És maga Teece is váratlan meglepetéssel szolgált. A cingár kinézetű férfi sokkal mozgékonyabbnak bizonyult, mint Nye várta volna. Elbújt a viharban, rohant, és a legvégsőkig ellenállt. Lehetséges, hogy számított a rajtaütésre. Akárhogy is, ott a legvégén, nem volt halálfélelem a szemében, amit ő kiélvezhetett volna, se nem könyörgött megalázkodva kegyelemért. Most a kis buzi biztonságban van, jó néhány méter homok alatt fekszik, mélyebben, semhogy egy keselyű csőre vagy egy préri-farkas karma elérhetné. És a mocskos kis titkai is sírba szálltak vele együtt. Sosem kerülnek oda, ahová szánta.


200

HALÁLOS KÍSÉRLET

Mindez mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna. Mielőtt Carson elmenekült volna a tiltott tudás birtokában. Nye különleges hűsége a GeneDyne-hoz, vak elkötelezettsége Scopesszal szemben, elhamvadt a robbanás tüzében. Most már semmi sem tereli el a figyelmét. Az órájára pillantott. Három óra negyvenöt. Még egy óra a virradatig.

A bostoni GeneDyne, a vállalat nemzetközi központjának posztmodern szörnyetege a vízparton tornyosult. Bár a Bostoni Akvárium folyton panaszkodott, hogy a nappal nagy részében teljesen leárnyékolta, a hatvanemeletes, fekete gránit és olasz márvány tornyot a tervezés szempontjából a város egyik legimpozánsabb épületének tartották. Oszlopcsarnoka a nyári hónapokban hemzsegett a turistáktól, akik Calder Mezzofortéja, a világ legnagyobb szabadon függő szoborkompozíciója alatt fényképezkedtek. A leghidegebb napok kivételével, szinte mindig emberek sorakoztak az épület homlokzata előtt kamerával, fényképezőgéppel a kezükben, hogy lássák, ahogy az öt szökőkút magasba szökő vízsugarai bonyolult, számítógép irányította táncukat járják. De mind közül a legnagyobb vonzerőt az óriási kivetítők jelentették, amelyek a nagyközönség számára is nyitott előcsarnok falain sorakoztak. A négy méter magasban függő, nagy felbontású képernyőkön megjelentek a világ különböző GeneDyne telephelyei: a londoni, a brüsszeli, a nairobi, a budapesti. A képernyők egymással kombinálva egyetlen hatalmas, lélegzetelállítóan realisztikus tájképet alkottak. Minthogy a rendszert számítógép vezérelte, nem állóképek voltak: a fák lombjai hajladoztak a szélben a brüsszeli kutatóközpont mellett, a londoni iroda előtt pedig piros emeletes buszok zúgtak el. Felhők úsztak az égen, amely a napszaknak megfelelően világosodott vagy sötétedett. Ezek a képernyők voltak a legnyilvánosabb példái Scopes új technológiákat felvonultató elképzeléseinek. Amikor a tájak minden hónap tizenötödikén megváltoztak, a helyi hírcsatorna sohasem mulasztott el közzétenni egy riportot az új helyszínekről. Levine a torony háta mögött futó bekötőút mellett parkolt. Az autóból fejét felfelé fordítva azt a pontot bámulta, ahol az addig sima homlokzat az épület csúcsa közelében hirtelen visszaugrott, és kockák labirintusává vált. Az épület legfelső emeletei Scopes saját fennhatósága alá tartoztak. Egyetlen fotós sem járt ott, mióta öt évvel azelőtt megjelent róla egy kép a Vanity Fairben. Valahol a hatvanadik emeleten, a biztonsági állomások és számítógép vezérelte zárak mögött volt Scopes híres nyolcszögletű szobája. Levine továbbra is az épület tetejét fürkészte. Aztán hirtelen visszahúzta a fejét a kisbuszba, és tovább olvasta a súlyos papírkötésű kézikönyvet, amelynek címe Digitális telekommunikáció volt. Mime betartotta, amit ígért, és az elmúlt két órát Levine felkészítésével töltötte. Megkereste a kapcsolatait a korrupt hackerközösségnél, távoli információs adatbázisokban kutatott, titokzatos adatfolyamokat követett. Egyesével, mintha csak a Baker Street-i vagányok modern változata lett volna, idegenek jelentek meg Levine hotelszobájának ajtajában. Többnyire fiúk voltak, a hackervilág árvái, utcagyerekei. Az egyikük egy igazolványt hozott neki, amely Joseph O'Roarke, a New England Telekommunikációs Vállalat nevére szólt. Levine ráismert az „igazolványképre”. Ugyanaz volt, ami két évvel azelőtt megjelent róla a Business Week című hetilapban. A kártyát fel lehetett csíptetni a telefontársaság egyenruhájának a mellső zsebére, amit az inas hozott korábban.


201

HALÁLOS KÍSÉRLET

Egy pimasz képű kölyök egy apró elektromos berendezéssel jelent meg, ami valamelyest hasonlított egy garázskapu nyitójához. A másik több technikai kézikönyvet hozott – a telefonbanditák tiltott bibliáit. Végül, egy valamivel idősebb fiatalember kulcsokat adott át neki a telefontársaság kisbuszához, amely a Holiday Inn parkolójában várakozott. Levine-nek a kulcsokat a műszerfal alatt kellett hagynia. A fickó azt mondta, hogy reggel hétkor szüksége lesz majd az autóra, de hogy mi célból, azt nem közölte. Mime-mal sűrű számítógépes kapcsolatban maradtak: letöltötte az épület tervrajzait Levine számítógépére, beszámolt neki azokról a biztonsági előkészületekről, amelyeket sikerült kiderítenie, és ellátta mindenféle háttérinformációval Levine álcájával kapcsolatban, amit az épületbe való bejutáshoz használ majd. Végül átküldött egy hosszú programot Levine számítógépére, használati utasítással együtt. Most azonban Levine laptopja már a mellette lévő ülésen feküdt kikapcsolva, Mime pedig távoli, titokzatos helyén rejtőzött némán. Nem volt ott más, csak Levine, egyedül. Becsukta a kézikönyvet, egy pillanatra behunyta a szemét, és egy rövid imát mormolt a közeli és néma sötétségbe. Aztán felkapta a laptopját, kilépett a kisbuszból, hangosan bevágta az ajtaját, és elsétált anélkül, hogy visszanézett volna. A kikötő friss levegőjében halványan érződött az üzemanyagbűz. Megpróbálta felvenni a technikusokra mindenütt jellemző lassú, kényelmes járást. A narancsszínű vonalellenőrző telefon idétlenül ugrált a csípőjénél. Fejben még egyszer végigvette, hogy az előtte álló beszélgetések milyen fordulatokat vehetnek. Aztán nagyot nyelt. Annyira sok lehetőség volt, és ő annyira kevésre volt felkészülve… Egy jelöletlen ajtóhoz lépett az épület hátsó frontján, és megnyomta a csengőt. Hosszú csend volt, miközben Levine megpróbálta leküzdeni menekülhetnékjét. Aztán sistergés hallatszott, majd egy hang szólalt meg: – Igen? – Telefontársaság – mondta Levine reményei szerint színtelen hangon. – Mi a gond? – A hang nem tűnt lelkesnek. – A számítógépeink szerint a T-1-es vonalak nem működnek maguknál – mondta Levine. – Azért jöttem, hogy ellenőrizzem. – Egyik külső vonalunk sem működik – felelte a hang. – Ez csak átmeneti állapot. Levine egy pillanatig habozott. – A bérelt vonalakat tilos kikapcsolni. Ez ellenkezik a szabályzattal. – Ez már tény, megtörtént, és kész. A francba… – Mi a neve, fiam? Hosszú csend következett. – Weiskamp. – Rendben, Weiskamp. A szabályzat értelmében a bérelt helyközi vonalaknak működniük kell, ha egyszer létrehozták őket. Figyeljen rám. Megmondom, mit fogunk csinálni. Nem akarok visszamenni, és kitölteni egy csomó papírt maguk ellen. És tudom, hogy a maga főnöke sem akar hosszan magyarázkodni a Távközlési Hatóságnak. Ezért egy ideiglenes zárat rakok a vonalakra. Amikor visszaállítják a rendszert, a hálózati helyek automatikusan megnyílnak, és nem lesz gond. – Levine remélte, hogy szavait a hang tulajdonosa meggyőzőbbnek találta, mint ő maga. A férfi nem válaszolt. – Máskülönben manuálisan kell megszakítanunk a vonalakat, egy külső csomóponton. És ha visszaállítják a hálózatot, a vonalak nem fognak élni. Egy sóhajszerű hang hallatszott az apró hangszóróból a csengő mellett. – Hadd lássam az igazolványát. – Levine körülnézett, megtalálta az alig észrevehető kamerát az ajtókeret egyik széle felett, és az ingzsebén lógó igazolványt arrafelé fordítot-


202

HALÁLOS KÍSÉRLET

ta. Míg várakozott, azon töprengett, vajon miért az O'Roarke nevet találták ki számára. Remélte, hogy egy brooklyni zsidó professzor utánozni tudja majd a bostoni ír akcentust. Hangos kattanás hallatszott, majd mintha valami nehéz tárgyat visszahúztak volna. Az ajtó kinyílt, és egy magas férfi nézett ki rajta. Hosszú szőke tincsei kék-szürke GeneDyne-egyenruhájának gallérjára hulltak. – Erre tessék – mondta a férfi, fejével intve Levine-nek. Laptopját gondosan magához szorítva, Levine követte az őrt egy hosszú, bordáslemezből készült lépcsőn. A lábai alól a hatalmas generátor mély zúgása hallatszott. A betonfalak gyöngyöztek a légnedvességtől. Az őr kinyitott egy BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL feliratú ajtót, aztán félreállt, és előreengedte Levine-t. Levine belépett a szobába, amely a padlótól a mennyezetig tele volt zsúfolva digitális switchek-kel és hálózati kapcsolókkal. Levine legalábbis annak vélte őket. Hálózati adapterek álltak hosszú sorokban a fémállványokon. Levine, bár tudta, hogy a GeneDyne valódi agya – egy, a rendszerrel párhuzamosan működő szuperkomputer, amely kiszolgálja a hatalmas globális hálózatot – máshol van, mégis ez a helyiség volt a rendszer központja. Itt futottak össze a belső hálózat kábelei, amelyek lehetővé tették, hogy az épület dolgozói rákapcsolódjanak a maszszív elektronikus rendszerre. Az ajtóval szemben megpillantotta a központi irányítópult körvonalait. Egy másik őr ült a pult végén, és egy beépített monitort bámult. Ahogy Levine belépett, megfordult. – Ki ez? – kérdezte homlokát ráncolva, majd Levine-ről Weiskampra nézett. – Mit gondolsz, ki? A Télapó? – kérdezte Weiskamp. – A bérelt vonal miatt jött. – Ideiglenesen le kell zárnom őket – mondta Levine, és laptopját a terminálra helyezve körülnézett a bonyolult irányítópulton. A csatlakozót kereste, amiről Mime azt állította, hogy ott kell lennie. – Ilyesmiről még sohasem hallottam – mondta az őr. – Mert eddig még sohasem vágták el a vonalakat – vágott vissza Levine. Az őr fenyegetően mormogott valamit azzal kapcsolatban, hogy mit kellene „elvágni”, de nem tett semmit, hogy megállítsa. Levine tovább fürkészte az irányítópultot, közben a fejében megszólalt a vészjelző. Ez a második őr veszélyes lehet. Aztán megtalálta a hálózati csatlakozót. Mime elmondta neki, hogy a GeneDyne központjában olyan alaposan kiépített hálózat van, hogy talán még a vécékben is van csatlakozó, az elfoglalt alkalmazottak számára. Levine gyorsan bekapcsolta a számítógépet, és rácsatlakozott a hálózatra. – Mit csinál? – kérdezte gyanakodva a terminálnál ülő őr. Felállt, és elindult a laptop felé. – Elindítom a lezáróprogramot – felelte Levine. – Még sohasem láttam, hogy a maguk emberei számítógépet használtak volna – mondta az őr. Levine megvonta a vállát. – Haladni kell a korral. Most már nem lehet egyszerűen leküldeni a lezárójelet az irányítóegységnek. Az egész automatikusan működik. A telefontársaság lógója jelent meg a laptop képernyőjén, aztán adatok töltötték be a monitort. Idegessége ellenére, Levine-nek ügyelnie kellett, nehogy elmosolyodjon. Mime mindenre gondolt. Míg a képernyőn az őröket szórakoztatandó mindenféle bonyolult zagyvaság futott végig, Mime saját tervezésű programja beépült a GeneDyne hálózatába. – Azt hiszem, szólnunk kellene Endicottnak – mondta a gyanakvó őr.


203

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Befognád, ha megkérnélek rá? – mondta Weiskamp epésen. – Elegem van már a folyamatos hablatyolásodból. – Ismered a protokollt, pajtás. Endicottnak kell rábólintania minden külső karbantartási munkára. A laptop sípolt, és a telefontársaság lógója újra megjelent a képernyőn. Levine gyorsan kihúzta a hálózati kábelt a csatlakozóból. – Látod? – mondta Weiskamp. – Már végzett is. – Kitalálok egyedül is – mondta Levine, ahogy a másik őr a belső telefon után nyúlt. – A gazdasági osztály majd küld egy kitöltött megrendelőt, ha újra megnyitják a vonalat. Levine visszatért a folyosóra. Weiskamp nem jött utána. Ez jó volt, így később eggyel kevesebb szerepet kell majd eljátszania. A másik fickó, a gyanakvó, valószínűleg felhívja Endicottot, gondolta, ami viszont rossz. Ha az a bizonyos Endicott úgy dönt, hogy felhívja a telefontársaságot, hogy utánanézzen egy O'Roarke nevű alkalmazottnak… A lépcső tetején Levine jobbra fordult, és végigment a rövid folyosón. A személyliftek épp előtte sorakoztak, épp ahogy Mime mondta. Belépett a legközelebbi liftbe, és a második emeletig ment. Az ajtó sziszegve kinyílt, és egy egészen más világ tárult a szeme elé. Eltűntek a szürke betonfalak és a mennyezetről lógó, méteres fluoreszkáló csövek Ehelyett indigókék plüss-szőnyeg futott a lift ajtajától végig az elegáns folyosón. A mennyezeten sorakozó, apró, ibolyaszínű lámpák színes fényköröket vetettek a szőnyeg vastag szövetére. Levine felfigyelt a fal mentén egymástól szabályos távolságra lévő, nagy, fekete négyzetekre. Értetlenül nézte őket, míg rá nem jött, hogy a négyzetek valójában kikapcsolt síkképernyős monitorok. A képernyőkön napközben kétségtelenül digitalizált képek, eligazító jelzések és tőzsdei információk tűnnek föl, vagy bármi efféle. Kilépett a liftből, végigment a kihalt folyosón, befordult a sarkon, és a nyilvános liftekhez ért. Megnyomta a felfelé mutató nyilat, és a lift ajtaja halk csengetéssel kinyílt. Még egyszer, utoljára körülnézett, és belépett. A lift padlóját ugyanaz a csillogó szőnyeg borította, mint a folyosót. Az oldalfalait világos faburkolat fedte – Levine tíkfának gondolta. A hátsó fal üvegből volt, és pompás látványt nyújtott a bostoni kikötő hajnal előtti derengésére. Számtalan apró fény ragyogott a lábai alatt. Kérem, adja meg az emeletet – mondta egy géphang. Gyorsan kellett dolgoznia. Megtalálta a hálózati csatlakozót a vészhívó mögött, és laptopját az aljzathoz kapcsolta. Gyorsan bekapcsolta a számítógépet, és begépelt egy rövid utasítást: függöny. Megvárta, míg Mime programja kikapcsolja a lift biztonsági kameráját, rögzít tíz másodpercet a szomszédos felvonó kamerájával, és ezt játssza be végtelenítve Levine liftjének képe helyett. Kérem, adja meg az emeletet – mondta a lift újra. Levine újabb parancsot gépelt be: megbénít. A lift fényei elhalványultak, majd újra felerősödtek. Az ajtó sziszegve becsukódott. Levine figyelte, ahogy az emeletek száma felvillan az ajtó felett. Ahogy elhagyta a hetedik emeletet, a lift hirtelen megállt. Figyelem! – jelentette be a géphang. – A lift nem működik. Levine lecsatolta a hordozható telefont az övéről, hátát a lift ajtajának támasztva leült. A laptopot a térdére helyezte. A zsebébe nyúlt, és elővette a furcsa kinézetű tárgyat, amit a hackertől kapott az előző este, és a számítógéphez csatlakoztatta. Az


204

HALÁLOS KÍSÉRLET

eszköz tetejéből kihúzott egy rövid antennát, majd egy újabb parancsot írt be: szimat. A képernyő kiürült, és majdnem azonnal megérkezett a válasz. – Professzorom! Feltételezem, hogy minden remekül ment, és most biztonságban van a liftben a hetedik és a nyolcadik emelet között. – A hetedik és a nyolcadik emelet között vagyok – gépelte Levine –, de nem biztos, hogy minden rendben ment. Egy Endicott nevű férfi esetleg tudhat a jelenlétemről. – Találkoztam már ezzel a névvel valahol – érkezett a válasz. – Azt hiszem, ő a biztonsági szolgálat vezetője. Egy pillanat. – A képernyő újra elsötétült. – Vetettem egy pillantást a hálózat forgalmára a GeneDyne épületén belül – folytatta Mime néhány perc múlva. – Az ellenséges táborban minden csendesnek tűnik. Készen áll a folytatásra? Minden ellenérzése ellenére, Levine azt válaszolta: Igen. – Nagyon jó. Emlékszik, mit mondtam, professzorom? Scopes, és csakis ő tartja kezében az épület felső szintjeinek számítógépes biztonságát. Ez azt jelenti, hogy a személyes virtuális terébe kell belopóznia. Már említettem, hogy tudok a létezéséről. A dolog nem hasonlít semmire, amit el tudna képzelni. Senki sem tud sokat Scopes személyes virtuális világáról, azon a néhány vázlaton kívül, amit évekkel ezelőtt bemutatott a Magas Szintű Neurokibernetikai Központban. Akkoriban egy új fejlesztés alatt álló technológiáról beszélt, aminek a „Rejtnet” nevet adta. Ez valami háromdimenziós felület, az ő privát területe, ahonnan úgy közlekedik a hálózatában, ahogy csak akar. Azóta semmi hír. Azt hiszem, a dolog annyira zseniális, hogy teljesen ki akarja sajátítani. Annyit meg tudtam állapítani a program naplófájljából, hogy tizenötmillió parancssorból áll. Ez már a programozás legmagasabb szintű varázslata, professzorom. Tudom, hogy hol van a Rejtnet szervere, és tudok adni egy navigációs programot, amellyel elérheti. Mást nem tudok tenni. Fizikailag az épületben kell tartózkodnia a kapcsolódáshoz. – Ennek az eszköznek a segítségévei se tud velem jönni? – Az teljesen ki van zárva – jött a válasz. – A körsugárzású infravörös egység, ami a laptophoz van csatlakoztatva, csak a standard hálózaton képes kommunikálni, és csak egy roamingra is alkalmas hozzáférési pontról. A GeneDyne belső adó-vevő berendezése a hetedik emeleten van, egy köpésre a lifttől. Ezért ott állítottam meg. – Van még valami, amit tudnom kell? – Például azt, hogy Scopes programja annyi számítógépes erőforrást használ, hogy a légvédelem rakétaröppálya számítási rutinja szaros kis könyvelőprogramnak tűnik mellette. Sok-sok terabyte-nyi adatot tárol. Csak hatalmas videoarchívumoknak van szüksége ekkora tárhelyre. Valószínű, hogy sokkal valóságosabbnak fog tűnni, mint ahogy képzelné. – Egy kilenccolos laptopképernyőn nem fenyeget a veszély, hogy lépre megyek. – Átaludta az előadásaimat, professzorom? Scopes sokkal nagyobb felületeket használ a saját központjában. Nem tűnt föl? Levine üres tekintettel bámulta Mime szavait. Aztán hirtelen megértette, mire gondol, mert ahogy felnézett a laptopjából, a látvány az üvegfalú liftből lenyűgöző volt ugyan, de volt valami furcsa benne, amit eddig nem volt ideje észrevenni. A ke-


205

HALÁLOS KÍSÉRLET

leti égbolton csillagok ragyogtak a csendes táj felett. Látta a lábai alatt elterülő kikötőt, a millió apró fényponttal a meleg massachusetts-i estében. Pedig csak a hetedik emeleten volt. Az elé táruló látványhoz sokkal magasabban kellett volna lennie. Nem üvegfal volt az, amire bámult, hanem az egész falat beborító síkképernyős kijelző, amely a GeneDyne épületéből látható táj virtuális képét mutatta. – Értem már – írta. – Akkor jó. A lift a nyilvántartás szerint nem üzemel, és javítás alatt áll. Ez elméletileg távol tartja a kíváncsiskodókat. Ennek ellenére én nem maradnék tovább, mint feltétlenül szükséges. Ameddig csak lehet, vonalban maradok, és időről időre frissítem a javítási státuszt, hogy senki se gyanakodjon. Azt hiszem, mindössze ennyit tehetek, hogy megvédjem. – Köszönöm, Mime. – Csak még egy szóra, professzor! Mondott valamit arról, hogy ez nem játék. Arra kérem, hogy jusson eszébe a saját tanácsa. A GeneDyne elég szemellenzősen kezeli a betolakodókat, akár a virtuális térben, akár azon kívül. Rendkívül veszélyes utazásra vállalkozott, és nekem nem áll szándékomban másodszor is mártírrá válni. Ha rám találnak, elveszik a számítógépeimet. Ha ez megtörténik, akkor akár meg is ölhetnének. – Megértettem – írta Levine. Rövid szünet következett, majd Mime újra jelentkezett: Lehetséges, hogy nem beszélünk többet egymással, professzor. Szeretném, ha tudná, mennyire nagyra értékelem az ismeretségünket. – Csakúgy, mint én. – MTRRUTMY; MTWABAYB; AMYBIHHAHBTDKYAD. – Ez meg mi? – Csak egy ősi és szentimentális ír mondás. Ég önnel, Levine professzor. A képernyő elsötétült. Most nem volt idő megfejteni Mime búcsúzó betűsorát. Levine mély levegőt vett, és egy újabb rövid parancsot gépelt be: Gerely.

Mi az? – kérdezte De Vaca, ahogy Carson hirtelen felült. – Mi ez a szag? – suttogta. – Azt hiszem, egy lóé. – Megnyalta az ujját, és a levegőbe emelte. – A miénk? – Nem. A másik irányból fúj a szél. Esküszöm egy tajtékos ló szagát éreztem. A hátunk mögül. Csend volt. Carson hirtelen hidegséget érzett a gyomrában. Nye az. Nincs más magyarázat. Ráadásul nagyon közel van. – Biztos vagy… Carson gyorsan befogta a nő száját fél kézzel, a másikkal pedig közelebb húzta De Vaca fejét, hogy a nő füle az ő szája elé kerüljön. – Figyelj rám – suttogta. – Nye itt várakozik a közelben. Nem ment a Hummerekkel. Ahogy feljönnek a nap első sugarai, nekünk végünk. El kell tűnnünk innen, mégpedig teljes csöndben. Érted?


206

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Igen – válaszolta De Vaca feszülten. – A lovak hangja felé megyünk. De tapogatóznunk kell. Nem teheted csak úgy az egyik lábadat a másik elé: mielőtt letennéd, tartsd egy pillanatig a levegőben, míg biztos nem vagy benne, hogy homokra lépsz. Ha száraz fűre vagy gallyra lépsz, meg fog hallani minket. Hang nélkül kell leszednünk a béklyót a lovakról. Aztán ne ülj fel rögtön a lóra: vezesd távolabb. Legjobb lesz, ha keletnek fordulunk, a lávafolyás felé. Ez az egyetlen esélyünk, hogy lerázzuk. Fordulj kilencven fokban jobbra a Sarkcsillagtól. Inkább érezte, semmint látta, hogy De Vaca hevesen bólogat. – Én is ugyanarra megyek, de ne próbálj követni. Ahhoz túl sötét van. Csak próbálj egyenesen menni, amennyire lehetséges. Próbálj mélyedésben haladni, nehogy meglásson a csillagok fényében. Ha feljön a nap, látni fogjuk egymást. – De mi lesz, ha meghall… – Ha követ minket, rohanj a láva felé. Amikor odaérsz, szállj le a lóról, csapj a farára, és rejtőzz el, ahogy csak tudsz. Valószínűleg a lovadat fogja követni. – Elhallgatott. – Ennél jobbat nem tudok. Sajnálom. Rövid csönd következett. Carson észrevette, hogy De Vaca enyhén megremeg. Elengedte a nő fejét, és kezével Susana keze után kutatott. Ahogy megtalálta, megszorította. Lassan a lovak csilingelése felé indultak. Carson tudta, hogy az addig sem fényes túlélési esélyük most szinte a nullával egyenlő. Nye nélkül is nehéz volt a helyzet, de a biztonsági igazgató megtalálta őket. Mégpedig nagyon gyorsan – egy pillanatra sem dőlt be a láván tett kitérőjüknek. Jobb lova volt, és nála volt az átkozott puskája is. Carson rádöbbent, hogy durván alábecsülte Nye-t. Ahogy a homokban lopakodott, félvér ute indián nagybátyjának, Charley-nak az arca jelent meg előtte. Azon tűnődött, az agyának milyen játéka jutatta őt eszébe éppen most. Az öregember történetei többnyire egy Gato nevű ute indián őséről szóltak, aki számos alkalommal lopott lovakat és marhákat a navahóktól és az amerikai lovasságtól. Charley imádta felidézni ezeket a kalandokat. Voltak más történetek is, amelyek Gato nyomolvasási és lovasképességeiről szóltak, no meg a különböző trükkökről, amelyekkel sikerült leráznia – többnyire a hivatalos szervek közül kikerülő – üldözőit. Charley nagy kedvvel idézte fel ezeket a történeteket, hintaszékében ülve a tűz mellett. Carson megtalálta Roscoe-t a sötétben, és elkezdte leoldani a lábáról a béklyót. Közben nyugtató szavakat suttogott, hogy megelőzze az esetleges nyerítést. A ló abbahagyta a legelést, és hegyezte a füleit. Carson finoman megsimogatta a ló nyakát, lecsúsztatta a vezetőszárat, és óvatosan kihúzta a hevedert a hámból. Aztán, végtelenül finoman, felcsatolta a karabinert a hámra, és a vezetőszárat a nyeregszarvra hurkolta. Megállt, és hallgatózott. Tökéletes csend volt. A lovat a kantár szíjánál vezetve, Carson nyugat felé indult.

Nye egyik lába elzsibbadt, ezért óvatosan változtatott testtartásán. Puskáját közben a karjaiban tartotta. Halvány derengést látott keleten, a Fra Cristóbal hegység felett. Még tíz perc, talán kevesebb. Körülpillantott a sötétben, megnyugtatva magát, hogy jó rejtekhelyet talált. Hátranézett, és a domb mögött látta a lova halvány körvonalait. Az állat feszülten figyelve várta a következő utasítást. Magában elmosolyodott. Csak


207

HALÁLOS KÍSÉRLET

az angolok tudják, hogyan kell betanítani egy lovat. A felfújt amerikai cowboyok történeteiből egy szó sem igaz. Semmit sem tudnak a lovakról. Visszafordult a széles, alacsony völgyteknő felé. Néhány perc múlva a derengő fényben meglátja, amit látnia kell. Finoman és lassan hátrahúzta a biztosítószeget a puskáján. Egy mozdulatlan, talán még alvó célpont háromszáz méterről… Elmosolyodott a gondolatra. A fény egyre erősödött a Fra Cristóbal hegység mögött, és Nye a völgyet fürkészve sötét foltok, árnyak után kutatott, amelyek lovakat vagy embereket jeleznek. Elszórtan volt néhány keskenylevelű jukka, amely a félhomályban átkozottul hasonlított egy emberre. Ám nem látott semmit, ami elég nagy lett volna ahhoz, hogy ló lehessen. Várakozott, és közben halk, lassú szívverését hallgatta. Örömmel tapasztalta, hogy légzése egyenletes, és a tenyere száraz a puska tusán. Lassanként rádöbbent, hogy a völgyben nincs senki. Aztán újra hallotta a hangot. Egy mély, cinikus vihogást. Megfordult, és egy árnyékot látott a félhomályban. – Ki az ördög vagy? – motyogta Nye. A nevetés egyre erősödött, míg végül már visszhangzott a tájon. Nye rádöbbent, hogy a hang nagyon hasonlít a sajátjához.

Boston abban a pillanatban sötétbe borult. A lélegzetelállító kilátás a liftből eltűnt. A látkép annyira valóságosnak tűnt, hogy Levine egy szörnyű pillanatig azt hitte, megvakult. Aztán meglátta, hogy a lift tompa fényei még égnek, és csak a falméretű kijelző sötétült el a szeme előtt. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a felületet. Kemény volt, és átlátszatlan, hasonló azokhoz, amiket a GeneDyne folyosóján látott, csak sokkal nagyobb. Aztán hirtelen a lift eredeti méretének kétszeresére tágult. Öltönyös üzletemberek, kezükben aktatáskával bámultak le rá. Levine majdnem leejtette a laptopot, ahogy talpra ugrott, s csak azután jött rá, hogy ez megint csak egy kép, ami megjelent a kijelzőn: egy kép, amitől a lift mélyebbnek tűnt, és benépesült a GeneDyne képzeletbeli alkalmazottaival. Levine elámult a képfelbontás minőségén, ami egy ilyen élethű kép létrehozásához kellett. Aztán a kép újra megváltozott, és az űr feketesége nézett vissza rá. Alul a Hold szürke felszíne forgott lustán a tiszta égbolton, szégyenkezés nélkül felfedve himlőhelyes felszínét. Mögötte Levine látta a Föld elmosódott ívét. Kék márványként lebegett a távoli feketeségben. A határtalan tér érzése megdöbbentő volt. Levine-nek egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, hogy elmúljon a szédülése. Aztán rájött, hogy mi történik. Ahogy Mime gerely nevű programja belefúrta magát Scopes privát szerverébe, a folyamat valószínűleg megszakította a lift képeit irányító szoftver normál rutinját. Az ideiglenesen irányítás nélkül maradt rendszer az összes elérhető képet egyenként kivetítette. Mintha egy szuperdrága, szuperluxus diavetítést nézett volna. Levine elgondolkodott, hogy Scopes vajon még milyen látványelemeket programozott a kijelzőbe a lift utasainak szórakoztatására vagy megdöbbentésére. A kép újra váltott, és Levine egy bizarr tájkép előtt találta magát: épületek és járdák háromdimenziós szerkezete emelkedett ki a hatalmas és látszólag feneketlen térből. Úgy tűnt, mintha egy matt barna, piros és sárga színekből kirakott, mozaikborítású teraszról nézné a tájat. A terasz széléről hidak és járdák vezettek mindenfelé:


208

HALÁLOS KÍSÉRLET

néhány felfelé, néhány lefelé, néhány pedig egyenesen előre. A hidak és járdák minden irányban belevesztek a felfoghatatlan méretű térbe. A járdák között több tucat hatalmas épület emelkedett sötéten, számtalan apró, kivilágított ablakkal. Az épületek között hatalmas színes fényfolyam áramlott, amely itt-ott elágazott, és ellobbant a messzeségben, akár egy villám. A tájkép gyönyörű volt, összetettsége megindítóan fenséges, de néhány perc múltán Levine kezdett türelmetlen lenni. Azon töprengett, hogy vajon miért tart ennyi ideig Mime programjának elérni a GeneDyne virtuális terét. A lift padlóján ülve megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. A tájkép megmozdult. Levine lenézett. Rájött, hogy véletlenül megmozdította a laptop billentyűzetébe épített, golyóforma trackballt. Rátette a kezét, és előregörgette. Hirtelen az előtte lévő mozaikfelület hátracsúszott, és az űr szélén egyensúlyozva találta magát. Előtte egy vékony járda lebegett ökörnyálként a fekete üresség felett. A videó a hatalmas kijelzőn annyira simán reagált a mozdulataira, hogy a mozgás érzete majdnem elviselhetetlenül valóságosnak tűnt. Levine mély lélegzetet vett. Ez alkalommal nem egyszerűen egy képet nézett: Scopes virtuális terében volt. Levine egy pillanatra elvette a kezét a laptopról, és összeszedte magát. Aztán egyik kezét óvatosan az irányító golyóra, a másikat pedig a kurzort mozgató nyilakra tette. Apránként próbált beletanulni, hogyan irányíthatja mozgását ebben a bizarr világban. A lift kijelzőjének hatalmas mérete és a kép hihetetlen életszerűsége megnehezítette a dolgát. Folyton küzdenie kellett a szédüléssel. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele: csak virtuális térben mozog, a félelem, hogy a mozaikról a mélybe zuhan, mérhetetlenül lassúvá és megfontolttá tette a mozdulatait. Végül félretette a laptopot, és megmasszírozta a vállát. Szórakozottan az órájára pillantott, és megdöbbenve tapasztalta, hogy már egy órája a liftben ül. Egy óra eltelt, és még el sem mozdult a teraszról. A virtuális valóság varázsa egyszerre volt lenyűgöző és riasztó, de most már ideje megtalálnia Scopest. Ahogy újra a kezébe vette a laptopot, felfigyelt egy mély, sóhajszerű hangra, amely már-már valamiféle éneklésre hasonlított. A lift hangszórójából jött, amelyen keresztül a hang az emeleteket jelezte. Levine nem tudta volna megmondani, mikor kezdődött; az is lehet, hogy egész végig hallotta. A célját illetően még találgatni sem tudott. Levine azon vette észre magát, hogy egyre jobban izgul. Meg kell találnia Scopest a GeneDyne virtuális terének háromdimenziós másában, meg kell győznie, és rá kell döbbenteni a helyzet kétségbeejtő mivoltára. De hogyan? Ez a virtuális tér nyilvánvalóan túl nagy ahhoz, hogy csak úgy kóboroljon benne. És ha meg is találja Scopest, hogyan fogja felismerni? Végig kellett gondolnia a problémát. Ennek a hatalmas és bonyolult térnek biztosan van valami célja és értelme. Muszáj, hogy legyen benne valami tervszerű. Az elmúlt években Scopes rendkívül titkosan kezelte saját virtuális terét. Nem sokat lehetett tudni róla azonkívül, hogy azért hozta létre, mert meg akarta könnyíteni saját kalandozásait a GeneDyne hálózatába kapcsolt számítógépei között. És mégis nyilvánvalónak tűnt, hogy minden – a felületek, a formák és talán még a hangok is – valamiként megjelenítették a GeneDyne hálózatának hardverét, szoftverét, adatait. Levine találomra kiválasztott egy járdát, elindult rajta, és megpróbált hozzászokni a bizarr mozgásérzethez, amelyet az előtte álló hatalmas képernyő nyújtott. Egy kor-


209

HALÁLOS KÍSÉRLET

lát nélküli hídon állt, amely saját komplikált mintázatának megfelelően lejtett. A mintázat biztosan jelent valamit, de hogy mit, arról fogalma sem volt: talán különböző byte konfigurációk vagy bináris kódsorok… A járda különböző méretű és alakú épületek között kanyargott, és végül egy hatalmas, ezüstszínű ajtónál ért véget. Az ajtóhoz ment, és megpróbált belépni. A kísérteties, lebegő zene hangosabbá vált, de nem történt semmi. Visszatért egy kereszteződéshez, és egy másik járdával próbálkozott, amely keresztülvitt az épületek között kanyargó egyik színes fényfolyamon. Belelépett a folyamba, ami hirtelen hexadecimális kódrengeteggé változott, amely szédítő sebességgel áramlott tova. Gyorsan kilépett belőle. Egy dologra rájött: a fényfolyamok az adatforgalmat jelezték. Eddig csak a trackball golyóját és a nyilakat használta. A Rejtnet-program nyilván valamilyen módon értelmezi a billentyűk leütését is: mnemonika, utasítások vagy billentyűkombinációk formájában. Beírta a mondatot, amit a programozók szerte a világon használnak, amikor egy új programnyelvet próbálnak ki: Hello, világ! Ahogy lenyomta az enter billentyűt, a „hello, világ” szavakat dallamos suttogás formájában hallotta vissza a hangszóróból. A szavak újra meg újra visszhangoztak a hatalmas térben, míg végül belevesztek a különös, sóhajszerű zenébe. Semmi válasz. Scopes! – gépelte be Levine. A szó felharsant, majd elhalt, mint egy kiáltás. Válasz most sem érkezett. Levine azt kívánta, bár Mime ott lenne vele, hogy segítsen. Megint az órájára pillantott. Újabb óra telt el, és ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint az elején. Elfordította tekintetét a kijelzőről, és körülnézett az apró liftben. Nincs korlátlan ideje felfedezni ezt a világot. Már eleget kóborolt. Most gyorsan kell gondolkodnia. Mit csinál az ember, amikor megakad egy program használatában? Vagy egy játékban? Segítséget kér. Segítség! – gépelte be. A szeme előtt a táj enyhén megváltozott. Valami kezdett alakot ölteni a semmiből, a járda túlsó végénél. Körözött, majd megállt, mintha észrevette volna Levine-t. Aztán nagy sebességgel elindult feléje.

Amikor úgy érezte, hogy megfelelő távolságra került a völgyteknőtől, Carson elengedte lova hámját, és felült rá. Azon kapta magát, hogy újra és újra végiggondolja Nye-jal való első találkozását a sivatagban. Emlékezett a felé áradó kegyetlen nevetésére a sivatag homokjában. Szinte már várta, hogy újra hallja a nevetést – ezúttal sokkal közelebbről – és az éles kattanást, ahogy a puska golyója a töltényűrbe ugrik. Hogy elterelje a figyelmét, megint nagybátyjára és Gatóról szóló történeteire gondolt. Emlékezett egy Gatóról és a távíróról szóló történetre. Amikor Gato végre rájött a távíró működésére, elvágta a vezetékeket, és apró bőrdarabkákkal kötötte össze őket, hogy elrejtse a vágást. Nagybátyja elmondása szerint a lovasságot majd’ megőrjítette. Gatónak sok trükkje volt az üldözői lerázására. Patakokban lovagolt, majd hátrafelé jött ki a vízből. Álcából patkónyomokat hagyott csúszós sziklákon és veszélyes kanyonok bejáratánál. Vagy sziklaszirteken egy patkó és egy kő segítségével. Carson törte a fejét. Mi volt még…?


210

HALÁLOS KÍSÉRLET

A keleti égbolt egyre világosabbá vált. Nye bármelyik pillanatban felfedezheti, hogy eltűntek. Legfeljebb egy fél óra előnyük lehet. Hacsak Nye nem jött rá máris a csalásra. Átkozottul közel van; muszáj időt nyerniük. Ahogy világosodni kezdett, a horizontot fürkészte. Hatalmas megkönnyebbüléssel vette észre De Vaca apró alakját szürkéllni a fekete homályban. Úgy négyszáz méterrel előtte ügetett. Feléje fordította, és könnyű ügetésre fogta Roscoe-t. Az igazi problémájuk az volt, hogy lovak patkói még a láván is tisztán kivehető nyomokat hagytak. Egy ló fél tonnát nyom, és négy vékony vaspatkón áll, amelyek éles, fehér karcolásokat ejtettek a kövön. Ha az ember tudja, mit keressen, nem kell hozzá különleges tehetség, hogy a sziklákon keresztül is kövesse a lovakat. Sokkal könnyebb, mint mondjuk füves prérin olvasni a nyomokból. Nye pedig már bebizonyította, hogy nincs híján a tehetségnek. Bár a láva legalább valamelyest lelassítja majd. Carson a nő közelébe érve visszafogta a lovat, és felvette De Vaca tempóját. Megint nagybátyja képe ötlött fel benne: az öreg Charley arcát látta, ahogy hintaszékében ülve nevet a tűz fényében. Gatón nevetett. Gatón, a szélhámoson. Gatón, aki borsot tört a sápadtarcúak orra alá. – Istenem, mennyire örülök, hogy látlak – mondta De Vaca. Egy pillanatra megszorította a kezét, miközben ügettek. Kezének melege, egy másik ember érintése a hosszú lopakodás után a sötétségben, új reménnyel töltötte el Carson lelkét. Az előttük fekete, csipkézett vonalként a horizonton elterülő lávafolyást fürkészte. – Vegyük be magunkat a lávafolyásba – mondta. – Azt hiszem, van egy ötletem. A közeledő valami az orra előtt állt meg. Levine hitetlenkedve látta, hogy egy kiskutya áll előtte. Miniatűr skót juhásznak látszott. Levine megbűvölten bámulta. Csodálkozott, hogy a számítógép által generált állat milyen életszerűen figyel, és csóválja a farkát. – Ki vagy te? – gépelte Levine. – Phido – mondta a hang. A kutya felemelte a fejét, és megmutatta a nyakörvet, amelyen kis névtábla lógott. Közelebbről nézve Levine meglátta a belegravírozott szavakat: PHIDO. BRENTWOOD SCOPES TULAJDONA. Levine akaratlanul is elmosolyodott. Scopes ízlése sok hasonlóságot mutat a hackerekével és a telefonbetyárokéval. – Brent Scopest keresem – írta be Levine. – Értem – mondta a hang. – El tudsz vezetni hozzá? – Nem. – Miért nem? – Nem tudom, hol van. – Mi vagy te? – Egy kutya vagyok. Levine a fogait csikorgatta. – Miféle számítógépes program vagy? – kérdezte. – Egy mesterséges intelligenciaalapú súgó felhasználói felülete vagyok. Bár a súgót sohasem engedélyezték, így attól tartok, nem igazán tudok segíteni.


211

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Akkor mi célból vagy? – A funkcióm érdekli? Egy program vagyok Brent Scopes írt a C++ programnyelv saját továbbfejlesztett verziójában, amelyet C3-nak nevezett el. Ez egy objektumorientált programnyelv vizuális kiterjesztésekkel. Elsősorban háromdimenziós modellezésre használható, beépített poligonárnyékoló, fényforrás-meghatározó és különböző rendezőeszközökkel rendelkezik. Közvetlenül támogatja a nagy kiterjedésű hálózatokkal való kommunikációt, a TCP/IP protokoll egy verziójának segítségével. Ezzel Levine nem volt beljebb. – Miért nem tudsz segíteni? – pötyögte be. – Ahogy már említettem, a súgó alrendszert nem aktiválták. Objektumorientált programként ragaszkodnom kell az adatbeágyazás és -átadás megkötéseihez. Hozzáférek bizonyos alapvető objektumokhoz, mint például a mesterséges intelligencia szubrutinhoz vagy az adattárolási algoritmushoz. De nem rendelkezem hozzáféréssel a más objektumok belső működéséhez, mint ahogy azok sem férnek hozzá az enyémhez az ehhez szükséges kód nélkül. Levine bólintott. Nem volt meglepve, hogy a súgót nem fejezték be; végtére is Brentnek nincs szüksége súgóra, más meg amúgy sem kószálhat a Rejtneten. Valószínűleg Phido volt az egyik első elem, amit Scopes összerakott, még mielőtt úgy döntött volna, hogy titokban tartja a találmányát. Mielőtt eldöntötte, hogy ezt a hihetetlen világot megtartja magának. Akkor mire lehet téged használni? – írta Levine. – Időnként társaságot biztosítok Mr. Scopes számára. Tisztában vagyok vele, hogy maga nem Mr. Scopes. Honnan tudod? – Onnan, hogy eltévedt. Ha Mr. Scopes volna, akkor… Hagyjuk. – Levine úgy gondolta, nem ez lesz a megfelelő irány. Még mindig nem tudta, miféle biztonsági mechanizmusokat – ha voltak egyáltalán ilyenek – épített be Scopes a Rejtnetjébe. Egy pillanatig elgondolkozott. Lám, itt egy objektumorientált társ mesterséges intelligenciával. Mint az az ELIZA nevű régi álterápiás program, a végletekig kidolgozva. Phido… így képzelte el Scopes a virtuális kutyát. – Semmit sem tehetsz? – gépelte be. – Ajánlhatok esetleg őrülten cinikus idézeteket a szórakoztatására. Ezt Levine rögtön értette. Scopes mindig is rögeszmésen ragaszkodott az aforizmákhoz. – Például: „Ha befogadsz egy éhező kutyát, és gondoskodsz róla, nem fog megharapni. Ez az alapvető különbség az emberek és a kutyák között.” Mark Twain. Vagy: „Nem elég sikeresnek lenni; másoknak kudarcot kell vallani.” Gore… – Fogd be, kérlek.


212

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine érezte, hogy fogytán a türelme. Azért van itt, hogy megtalálja Scopest, nem pedig hogy egy programmal civakodjon ebben a végtelen virtuális labirintusban. Az órájára pillantott. Újabb fél órát elvesztegetett. Követte az út vonalát egy újabb kereszteződésig, aztán elindult egy másik ösvényen. Hatalmas épületek között bolyongott. A kutya csendben követte. Aztán Levine szeme megakadt egy különös dolgon: egy furán nagy épületet látott, amely jól elkülönült a többitől. Hatalmas mérete és központi elhelyezkedése ellenére egyetlen színes fényfolyam sem áradt a tetejéből a többi épület felé. – Mi ez az épület? – kérdezte. – Nem tudom – felelte Phido. Levine közelebbről megvizsgálta az építményt. Bár körvonalai túlságosan is tökéletesek voltak – számítógép rajzolta őket egy virtuális világban –, nem okozott nehézséget, hogy ráismerjen a híres épület sziluettjére. A GeneDyne bostoni központja volt az. Az épület képmása a számítógépben. Mit jelenthet ez? A válasz gyorsan eszébe jutott: ez a GeneDyne központi számítógépes rendszerének mása a virtuális világban. A hálózat, az irodai terminálok, még a központ biztonsági rendszere is odabent van. A körülötte álló épületek jelenítették meg a GeneDyne különböző helyszíneit szerte a világon. Azért nem áradt színes fényfolyam a központ tetejéből, mert minden kommunikációs csatornát elvágtak a GeneDyne külső helyszínei felé. Ha Mimenak többet sikerült volna megtudnia Scopes programjának működéséről, talán egyenesen ide juttathatta volna be Levine-t, értékes órákat takarítva meg ezzel. Levine kíváncsian indult a központ irányába. Az épület alapja felé tartó utat választotta, és a főbejáratot vette célba. Ahogy igyekezett az ajtó felé irányítania magát, a furcsa zene bántó bugássá változott. Az ajtó zárva volt. Levine az üvegen keresztül belesett az előtérbe. Odabent meglátta a Calder-lengőszobor és a biztonsági pult lélegzetelállítóan részletes képét. Embereket nem látott, de meghökkenve vette észre, hogy a CRT-monitorok a biztonsági pult mögött biztonsági kamerák képét mutatják. És a képek kétségtelenül élőnek tűntek. – Hogy jutok be oda? – kérdezte Phidót. – Ez a kérdés kifog rajtam – felelte Phido hangja. Levine egy pillanatra elgondolkodott. Igyekezett összekaparni hiányos számítástechnikai ismereteit. – Phido, te egy súgóobjektum vagy. – Így van. – Azt mondtad, hogy te vagy más objektumok és szubrutinok felhasználói felülete. – Így van. – És ez pontosan mit jelent? – Én vagyok az interface a felhasználó és a program között. – Vagyis utasításokat kapsz, amelyeket továbbadsz más programoknak, hogy azok végrehajtsák. – Igen. – Billentyűparancsok formájában.


213

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Így van. – És az egyetlen ember, aki valaha is használt, az Brent Scopes. – Igen. – Tárolod a billentyűparancsokat? Hozzájuk tudsz férni? – Igen. – Voltál már ezen a helyen korábban? – Igen. – Kérlek, reprodukáld a billentyűparancsot, amit itt kaptál. – „Az őrület tökéletesen racionális reakció egy őrült világban.” Laing. A hangszóróból csilingelés hallatszott, és az ajtó kinyílt. Levine elmosolyodott, ahogy rájött, hogy maguk az aforizmák a biztonsági jelszavak. Megint csak hasznára vált a játék, amit annak idején játszottak Scopesszal. Emellett arra is rádöbbent, hogy az idézetek remekül megfelelnek jelszónak: hoszszúak és bonyolultak, így lehetetlen őket kitalálni véletlenségből vagy egy szótárprogram segítségével. Scopes kívülről fújta őket, így sohasem kellett leírnia egyiket sem. Tökéletes megoldás… Phido sokkal többet tud segíteni, mint azt gondolná. Levine a golyó mozgatásával gyorsan bemanőverezett az ajtón, és elhaladt a biztonsági pult előtt. Megállt egy pillanatra, és megpróbálta felidézni a központ tervrajzát, amit Mime töltött le neki nemrég. Aztán elhaladt a liftek előtt, és a biztonsági alállomás felé tartott. Tudta, hogy a valódi épületben az őrhelyen sok ember tartózkodik. Az őrhely mögött egy kisebb sor lift állt. A legközelebbihez lépett, és megnyomta a hívógombot. Ahogy kinyílt az ajtó, Levine bemanőverezett. A laptop számbillentyűit használva begépelte a hatvanas számot, a GeneDyne központjának legfelső emeletét, Scopes nyolcszögletű szobájának helyét. – Köszönöm – mondta ugyanaz a semleges hang, ami az ő liftjét is irányította. – Kérem, most írja be a biztonsági jelszót. – Phido, futtasd le az ehhez a helyhez tartozó billentyűparancsot. – „Az embernek meg kell bocsátania az ellenségeinek, de csak miután felakasztották őket.” Heine. Ahogy a virtuális lift a hatvanadik emeletre ért, Levine megpróbált nem belegondolni paradox helyzetébe. Törökülésben ül a liftben két emelet között, és egy hálózathoz csatlakozik, amelyen belül éppen egy ugyanolyan, virtuális liftben utazik a valóság virtuális másában. A virtuális lift lassított, és megállt. A golyó révén Levine kilépett a folyosóra. A hosszú folyosó végén egy újabb őrhelyet látott a hatalmas mennyiségű zárt láncú képernyők figyelő tekintete alatt. A hatvanadik emelet minden helyisége és a közvetlenül alatta lévő emeletek kétségtelenül aktív megfigyelés alatt álltak. Közelebb lépett a monitorokhoz, és mindegyiket alaposan megvizsgálta. Szobákat, folyosókat, hosszú sorokban álló számítógépeket látott, meg egy őrhelyet a saját figurája mellett, de semmi olyat, ami Scopest idézné. Mime biztonsági tervrajzaiból tudta, hogy a nyolcszögletű szoba az épület közepén van. Ablaka nincs, amin tulajdonosa kinézhetne, de más látvány, mint amit a számítógépe monitorán láthat, úgysem érdekli Scopest.


214

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine elhaladt az őrhely előtt, balra fordult, és végigment egy rosszul megvilágított folyosón. A folyosó végén újabb őrhely volt. Elhaladva mellette, egy rövid átjáróban találta magát, amelynek mindkét oldalán ajtók nyíltak. A túlsó végén egy maszszív, zárt ajtó állt. Levine tudta, hogy az az ajtó magába a nyolcszögletű szobába vezet. A virtuális Levine végigment a virtuális folyosón, egészen az ajtóig. Zárva volt. – Phido – írta. – Futtasd le a billentyűparancsot, amit itt kaptál. – Most itt fog hagyni? – kérdezte a virtuális kutya hangja. Levine mintha panaszt érzett volna a kérdésben. – Miért kérdezed? – gépelte be. – Azon az ajtón nem mehetek be magával. Levine habozott. – Ne haragudj, Phido, de nekem tovább kell mennem. Kérlek, játszd vissza az itt kapott billentyűparancsot. – Rendben van. „Egyáltalán nem csodálkoznék, ha minden lányt, aki részt vett a Harvard-Yale-meccsen, lefektetnének” Dorothy Parker. A hatalmas fekete ajtó egyetlen határozott kattanással feltárult. Levine habozott, mély levegőt vett, és megtámasztotta a kezét a trackballon. Aztán nagyon lassan előrelépett, be a helyiségbe, amelyről biztosan tudta, hogy Scopes titokzatos Rejtnetje lakozik benne.

Nye a völgy közepén állt Muerto kantárszárával a kezében. Megaláztatásának története feketén-fehéren látszott a homokban. Carson és a nő valahogy megérezhették a jelenlétét. Odalopóztak a lovaikhoz, és távolabb vezették őket – anélkül, hogy ebből ő bármit is hallott volna. Alig tudta felfogni, hogy hogyan tudták ezt véghezvinni, de hát a nyomok nem hazudnak. Megfordult. Az árnyék még mindig mellette haladt, de amikor egyenesen ránézett, mintha köddé vált volna. A völgyteknő széléhez ment. Keletnek, a lávafolyás felé mentek, hogy reményeik szerint lerázzák őt. Bár lóháton átkelni a láván lassú és fáradságos feladat, neki nem lesz nehéz követnie őket. Nyolc liter vízzel a kulacsaikban csak idő kérdése, hogy a lovaik mikor kezdenek gyengülni. Nem kell sietnie. A Jornada sivatag széle még mindig közel százhatvan kilométerre van. Nye a nyeregbe pattant, és követni kezdte a nyomokat. Egy darabig vezették a lovakat, aztán nyeregbe ültek. A nyomok fokozatosan szétváltak. Vajon ez is valami trükk? Nye a mélyebb nyomokat követte, tudván, hogy azok Carsonéi. A nap előtört a hegyek mögül, hatalmas árnyékokat vetve a horizont felé. Ahogy egyre magasabbra kúszott az égen, az árnyékok zsugorodni kezdtek. A nedves homok és a kreozotcserjék illata szállt a levegőben. Meleg napnak néztek elébe. Nagyon meleg napnak. És sehol sem lesz melegebb, mint az El Malpaís fekete lávakövein. Elegendő vize és lőszere volt. Carsonék egyórás előnye távolságban mérve nem lehet több hét-nyolc kilométernél. És ez a távolság jelentősen csökkenni fog, ahogy a láva lelassítja őket. A teljes meglepetés előnyét ugyan elveszítette, de a tudat, hogy a nyomukban van, arra kényszeríti őket, hogy nappal is haladjanak. Nyolcszáz méterre a lávától a két nyom ismét találkozott. Nye a lávafolyás pereméig követte őket. Anélkül hogy leszállt volna a nyeregből, látta a fehér karcolásokat


215

HALÁLOS KÍSÉRLET

a bazalton, ahol a vaspatkók a szikláknak ütköztek. Most, hogy a nap fent van, nem lesz nehéz követni a nyomokat. Még korán reggel volt, a hőmérséklet a még kellemes huszonhét fok körül lehetett. Egy órán belül harmincnyolc fok lesz, egy újabb óra elteltével pedig negyven. Ezerkétszáz méteres tengerszint feletti magasságon, tiszta égbolt mellett a nap heve rendkívül intenzív. Az egyetlen árnyékos pont a lovak hasa alatt van. Ha nem éri utol őket estére, akkor a sivatag végez velük. A lávafolyás hatalmas, ujjszerű nyúlványai a távolba vesztek. Néhány helyen lávagödrök voltak; ahol a föld alatti járatok beomlottak, szabálytalanul összetöredezett és besüppedt a megszilárdult magmafolyam. Más helyeken összetorlódott az ősi láva; itt méretes kőhalmok meredeztek az ég felé, mint miniatűr hegyláncok. A talajnál már most vibrált a levegő, ahogy a fekete bazalt magába szívta a napfényt, és hő formájában bocsátotta ki magából. Muerto óvatosan lépkedett a láván. A ló patái csattogtak, dobogtak a sziklákon. Egy gyík tűnt el egy repedésben. Ahogy Carsonra és De Vacára, illetve csekély vízkészletükre gondolt ebben a hőségben, Nye megszomjazott. Annyit ivott az egyik vizestömlőből, amennyi jólesett. A víz még hideg volt, és halványan érezni lehetett benne a len kellemes ízét. Az árny még mindig ott volt, fáradhatatlanul gyalogolt a ló mellett. Csak akkor látta, ha nem nézett rá. Azóta nem beszélt. Nye azon vette észre magát, hogy vigasztalónak találja a jelenlétét. Néhány kilométer után leszállt a nyeregből, hogy könnyebben követhesse a nyomokat. Carson és De Vaca keletnek, egy alacsony salakkúp felé tartottak. A kúp nyugati oldalában, majdnem egy síkban a lávafolyással nyiladék tátongott. A „kapu” két fala hegyesen meredt a kék ég felé. A nyomok egyenesen a nyiladék felé vezettek. Nye-t kezdte eltölteni a diadal érzése. Carson és a nő csak egyetlen okból menne a salakkúp felé: hogy menedéket találjon. Azt gondolták, lerázták Nye-t azzal, hogy visszatértek a lávafolyáshoz. Rájöttek, hogy fényes nappal öngyilkosság lenne átkelni a sivatagon, ezért a salakkúp árnyékában várják meg, míg lemegy a nap, és az éjszaka sötétjében folytatják az útjukat. Aztán egy füstfoszlányt látott felszállni a salakkúp kráteréből. Nye megállt, és hitetlenkedve bámult. Carson biztosan fogott valamit, valószínűleg egy nyulat, amit most belakmároznak. Nagyon alaposan megvizsgálta a nyomokat, aztán másfelé is körülnézett, hátha valami trükk nyomára bukkan. Carson már bizonyította találékonyságát. Lehetséges, hogy már van egy kifelé vezető nyom a túloldalon. Muertót biztonságos távolságban hagyva Nye óvatosan, végtelen türelemmel haladt, végig takarásban maradva kerülte meg a salakkúpot. A füst és a nyomok lehetnek akár egy csapda elemei is. Csapdának azonban semmi jele sem volt, és kifelé vezető nyomoknak sem. Ezek ketten belovagoltak a salakkúpba, és még nem jöttek ki onnan. Nye azonnal tudta, mit kell tennie. Fel kell másznia a salakkúpra a túloldalról, ahol a csipkézett lávafalak az ég felé meredeznek. Abból a magasságból a kúp bármelyik részét célba tudja venni. Sehol sem találnak majd fedezéket. Miután visszatért Muertóért, lassan, ívben haladt, a lovat a kúp délkeleti oldalára vezetve. Utasította Muertót, hogy maradjon ott, a szűk és csendes, árnyékos területen. Nye nagyon óvatosan kúszni kezdett felfelé a salakkúp oldalán. Puskáját a hátára vetette, és egy extra doboz lőszert tett a zsebébe. Az apró, forró salakszemcsék


216

HALÁLOS KÍSÉRLET

halkan roppantak a keze-lába alatt, ahogy Nye felfelé mászott az emelkedőn. Tudta, hogy a zajt nem hallhatják a kúp belsejében. Percek alatt elérte a kúp száját. Kibiztosította a puskáját, és a peremhez kúszott. Harminc méterre tőle, odalent látta a parázsló tüzet. Egy kendőt látott a nyúlkefecserjére terítve, amit nyilvánvalóan kimostak, és kitettek száradni. Mellette egy póló lógott. Kétségtelenül ez a táborhelyük. De hol az ördögben lehetnek? Körülnézett. Volt egy lyuk a salakkúp oldalában, az árnyékban. Biztosan ott hűsölnek. És a lovaik? Carson megbéklyózhatta őket, hogy valamivel távolabb legelhessenek. Nye leült, és arcát a puska tusára támasztva várt. Amikor előjönnek az árnyékból, leszedi őket. Negyven perc telt el így. Aztán Nye meglátta, hogy az immár folyamatosan mellette lévő árny türelmetlenül mocorog. – Mi az? – suttogta. – Ostoba vagy – suttogta a hang. – Ostoba vagy, ostoba… – Mi van? – suttogta Nye. – Egy férfi és egy nő a szomjhalál küszöbén az utolsó vizét egy kendő kimosására pazarolná? – gúnyolódott a hang. – Negyvenfokos hőségben tüzet gyújtana? Te ostoba, ostoba, ostoba… Hirtelen valami bizsergető érzés kúszott felfelé Nye tarkóján. A hangnak igaza van. A szarháziak… a rohadék tolvaj szarháziaknak sikerült másodszorra is meglógniuk! Nye káromkodva talpra ugrott, és lecsúszott a salakkúp belsejébe. Már nem próbálta meg eltitkolni jelenlétét. Az árnyékos lyuk a salakkúp belsejében üres volt. Nye körbejárta a tábort, saját szemével tapasztalva az átverést. A kendő és a póló két nélkülözhető tárgy, amelyeket azért hagytak ott, hogy ő azt higgye, ott táboroznak. Semmi nyoma nem volt, hogy Carson és De Vaca egyáltalán megpihentek volna, bár jelét látta, hogy a lovak egy rövid ideig ott voltak. A tüzet hevenyészve rakták viaszcserjéből, ami garantáltan füstöl. Így most egy óra negyven perc előnyük van. Talán egy kicsit kevesebb, ha hozzászámoljuk azt az időt is, amibe ennek a bosszantó kis élőképnek az elrendezése került. Visszatért a salakkúp nyílásához, és megpróbált rájönni, hogy merre mehettek. Igyekezett leküzdeni a dühöt és a pánikot, nehogy valami elkerülje a figyelmét. Hogyan lehet, hogy nem vette észre a kifelé vezető nyomaikat?! Körbejárta a kúpot, míg vissza nem ért a befelé vezető nyomokhoz. Gondosan átvizsgálta a bejárat környékét. Követte a nyomokat befelé, majd visszafelé, a salakkúptól távolodva is. Aztán még egyszer, majd harmadszor is. Aztán más nyomokat keresett. A salakkúptól száz méterre megkerülte az egész alakzatot, reménykedve, hogy rábukkan a kifelé vezető nyomra, aminek – tudta jól – ott kell lennie. Nem voltak kifelé vezető nyomok. Belovagoltak a salakkúpba, aztán eltűntek. Carson felültette. De hogyan?! – Mondd meg, hogyan! – mondta hangosan az árny felé fordulva. Az árny ellépett előle. A sötét jelenés látómezejének szélén megvető csenddel tüntetett. Visszament a díszlettáborba, és még egyszer, ez alkalommal még gondosabban, megvizsgálta a közeli nyiladékot. Semmi. Hátralépett, és megvizsgálta a talajt is. A salakkúp talaján néhány szélfútta homokkal borított folt, és salakkal borított terület volt. Az egyik oldalon volt egy kis összejárkált rész, amit korábban nem vizsgált meg. Nye óvatosan négykézlábra ereszkedett, és egészen közel hajolt a talajhoz. Néhány


217

HALÁLOS KÍSÉRLET

helyen csúszás és csavarodás nyomait vélte felfedezni. Carson csinált valamit a lovakkal ezen a helyen. És a nyomok itt értek véget. Vagyis mégsem. Talált még egy halvány, részleges patanyomot a homokban pár méterrel odébb. Az tisztán megmutatta, miért nem talált egyetlen nyomot sem a sziklákon. Az a szemétláda levette a lovak lábáról a vaspatkókat.

Carson úgy számolta, hogy néhány kilométer múlva elérik a lávafolyás szélét. Tudta jól, mennyire fontos, hogy a lovakat újra homokos területre vezesse, amilyen gyorsan csak lehetséges. Bár inkább vezették a lovakat ahelyett, hogy nyeregbe ültek volna, a patájuk így is hamarosan fájni kezd. Ha sokáig mennek a láván patkó nélkül, lesántulnak. És akkor még ott volt a katasztrófa nagyon is valós lehetősége, hogy valamelyik lónak bereped a patája, vagy lehorzsolja a békát, a pata középső, puha részét. Tudta, hogy patkó nélkül is hagynak nyomokat a kövön: a patáról lehulló, apró keratinlemezkéket és forgácsokat, a felfordított köveket és kósza nyomokat a homokfoltokban, amelyeket a szél a lávára fújt. Ezek a nyomok azonban rendkívül aprók. Annyi biztos, hogy legalább lelassítják Nye-t. Mégpedig jelentősen. Carson így is maximum még néhány kilométert mert csak a láván haladni. Aztán visszateszik a patkókat, és a homokon mennek tovább. Úgy döntött, hogy újra észak felé indulnak. Ha ki akarnak jutni a Jornada sivatagból, valójában nincs nagyon más választásuk. Ezúttal azonban nem egyenesen észak felé mentek, hanem északkeletnek indultak, és éles fordulókkal, cikcakkban haladtak. Egyszer vissza is fordultak, így próbálva összezavarni Nye-t. Egy darabig szétválva gyalogosan vezették a lovaikat, mert így az egy nyilvánvaló nyomsor helyett két halványabbat hagytak a homokban. Carson belecsípett a ló nyakába. – Ezt miért csináltad? – kérdezte De Vaca. – Ellenőriztem, hogy nem kezd-e kiszáradni a ló – felelte Carson. – Hogyan? – Belecsípsz a ló nyakába, és figyeled, hogy a ráncok mennyi idő alatt simulnak ki. A ló bőre veszít a rugalmasságából, ahogy megszomjazik. – Ezt a trükköt is az ute ősödtől tanultad, akiről meséltél? – kérdezte De Vaca. – Igen – felelte Carson morózusan. – Úgy tűnik, sokkal többet tanultál tőle, mint azt szívesen bevallanád. Carson kezdett egyre ingerültebb lenni a témától. – Ha feltétlenül azt akarod gondolni, hogy indián vagyok, akkor csak rajta – felelte. – Én pontosan tudom, ki vagyok. – Kezdem azt hinni, hogy éppen ez az, amivel nem vagy tisztában. – Akkor most az én önazonosságommal kapcsolatos problémáimat fogjuk kianalizálni? Ha neked ez az elképzelésed a pszichoterápiáról, akkor már értem, miért vallottál kudarcot pszichológusként. De Vaca arcáról azonnal eltűnt az incselkedő kifejezés. – Nem vallottam kudarcot, cabrón. Elfogyott a pénzem, nem emlékszel? Csendben lovagoltak tovább. – Inkább büszkének kellene lenned az amerikai őslakos vérvonaladra – törte meg a csendet végül De Vaca. – Mint ahogy én is büszke vagyok az enyémre. – Te nem vagy indián.


218

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Fuss neki még egyszer, cabrón. A hódítók házasodtak a meghódítottakkal. Mind fivérek és nővérek vagyunk, cabrón. A legtöbb ősi új-mexikói spanyol családban van némi azték, nahuatl, navaho vagy puebló vér. – Engem nyugodtan kihagyhatsz a multikulti utópiádból – mondta Carson. – És ne hívj cabrónnak. De Vaca felnevetett. – Gondolj csak bele: a te szégyellt, whiskyvedelő nagybátyád épp most mentette meg az életünket! Aztán gondold át még egyszer, hogy tényleg mire kellene büszkének lenned. Tíz óra volt. A nap magasra hágott az égen. Ez a beszélgetés csak felemésztette az értékes energiájukat. Carson próbálta felbecsülni a szomjúságát. Folyamatos tompa fájdalmat érzett. Egyelőre pusztán idegesítő érzés volt, de ahogy telik az idő, folyamatosan egyre rosszabb lesz. El kell hagyniuk a lávafolyást, és vizet kell találniuk valahol. Érezte a kövekről vibráló hullámokban felszálló hőt. Áthatolt még a cipője talpán is. Fekete, töredezett lávafolyás vette körül őket minden oldalról, mélyedések és magaslatok tarkították, aztán végül eltűnt az élesen, tisztán kirajzolódó horizonton. Carson itt-ott délibábokat látott a láva csillogó felszínén. Néhány közülük mintha kék víztükör lett volna, amelynek játékos szellő borzolta a tükrét. Mások egy sor függőleges vonalra hasonlítottak, mintha távoli hegyvonulatok lettek volna. Megint mások a horizont felett lebegtek, az alattuk lévő sziklák lencse alakú tükröződéseiként. Szürreális tájon lovagoltak keresztül. Ahogy dél felé közeledett az idő, már minden fehér volt a hőségtől – kivéve a körülöttük elterülő lávát, ami egyre feketébb lett, mintha elnyelte volna a fényt. Akármerre fordult is Carson, folyamatosan érezte a nap pontos szögét és helyét az égbolton, mert a sugarak szinte szúrtak. A forróságtól sűrűvé és súlyossá vált levegő, a bezártság érzését keltve bennük. Az ég felé pillantott. Északkeletre nagy magasságban több madár keringett lustán egy légáramlatot meglovagolva. Keselyűk voltak, valószínűleg egy döglött antilop fölött keringtek. Nem sok ennivaló akadt ebben a sivatagban. Még a keselyűk számára sem. Alaposabban megfigyelte az áramlattal sodródó fekete foltokat. Megvolt az oka, hogy miért keringtek, és miért nem szálltak le. Lehetséges, hogy egy másik dögevő lakmározott a holttestből. Talán egy prérifarkas. Ez nagyon fontos megfigyelés volt. – Menjünk északnyugat felé – mondta. Éles forduló után a távoli madarak felé indultak. Egymástól különválva haladtak, hogy Nye-t megzavarják. Eszébe jutott, hogy egyszer volt már iszonyúan szomjas. A ranch egy távoli részén dolgozott, amit Coal Canyonnak hívtak. A kanyonba lovagolt egy elszabadult bika után – apja egyik díjnyertes Brahmanja volt az. Arra számított, hogy a kanyonban éjszakázik, és az Ojo del Perillo forrásban talál vizet. A forrás azonban váratlanul kiszáradt, és víz nélkül kellett töltenie az éjszakát. Reggeltájban a lova belegabalyodott a béklyójába, pánikba esett, és az egyik ínszalagja meghúzódott. Carsonnak ötven kilométert kellett gyalogolnia víz nélkül, közel ekkora hőségben. Emlékezett rá, hogy a Witch Wellhez érve addig ivott, amíg nem hányt. Aztán újra ivott, és megint hányt, egyszerűen képtelen volt csillapítani iszonyatos szomjúságát. Amikor végül hazaért, az öreg Charley volt az, aki a segítségére sietett valami undorító folyadékkal, amely vízből, a ranch közelében lévő sóteknőből származó sóból és szódából, hamvasztott lószőrből meg különböző égetett gyógynövényekből készült. Csak miután megitta, akkor múlt el elviselhetetlen szomjúsága.


219

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson csak most jött rá, hogy akkor a kiszáradás miatt teljesen felborulhatott az elektrolit-háztartása, amit Charley rettenetes keveréke billentett helyre. Sóteknő akadt éppenséggel a Jornada sivatagban is. Gondolni kell rá, hogy öszszeszedjen egy kevés keserűsót, amikorra vizet találnak. A gondolatait egy csörgő hang zavarta meg közvetlen közelből. Egy pillanatig azon tűnődött, hogy vajon máris hallucinálni kezdett-e a szomjúságtól. Aztán Roscoe felrántotta a fejét, és kizökkenve letargiájából izgatottan felágaskodott. – Nyugi – mondta Carson. – Nyugi, öregfiú. Csörgőkígyó az úton – figyelmeztette De Vacát egy kissé hangosabban. De Vaca megállt. A csörgés egyre erőteljesebben folytatódott. – Jézusom! – mondta hátrálva. Carson figyelmes tekintete a földet kémlelte maguk előtt. A kígyó az árnyékban lesz, a napon még egy csörgőkígyó számára is túl meleg volt. Aztán megpillantotta. Egy kövér, gyémántmintás, csíkos farkú kígyó S alakba tekeredve hátrált egy jukka alá, úgy hat méterre előttük. A feje jó harminc centire volt a föld fölött. Közepes méretű csörgőkígyó volt, úgy nyolcvan centi hosszú lehetett. A kígyó lassan tekergett, fejét mozdulatlanul, támadó pozícióban tartotta. A csörgés átmenetileg abbamaradt. – Van egy ötletem – mondta Carson. – Ezúttal a sajátom. A vezetőszárat De Vaca kezébe nyomva eltávolodott a kígyótól, míg nem talált egy megfelelő mesquitocserjét. Letört két villás ágat, letépte róluk a tüskéket és a gallyakat, majd elindult De Vaca felé. – Jézusom, cabrón, csak azt ne mondd, hogy meg akarod fogni ezt a dögöt. – Mindjárt szükségem lesz a segítségedre. – Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. – Gyakran fogtunk ilyen kígyókat a ranchon. Az ember csak levágja a fejüket, kibelezi, és összetekerve a tűzbe rakja őket. Az íze a csirkéhez hasonlít. – Ja, és bikaherével körítve megettétek. Már hallottam ezeket a történeteket. Carson felnevetett. – Az igazság az, hogy egyszer kipróbáltuk, de az átkozott kígyó csupa csont volt. Szénné égettük a tűzben, de az sem segített. Carson megközelítette a kígyót. Az újra csörögni kezdett, összetekeredett, és alig láthatóan mozgatta a fejét. Carson látta, ahogy fenyegetően nyújtogatja villás nyelvét. Tudta, hogy a kígyó támadásának maximális hossza megegyezik a teste méretével, vagyis ez esetben nyolcvan centivel. Ennél jóval távolabb maradt, és a bot villás végét a kígyó felé tartotta. Nem valószínű, hogy a kígyó a botra támad. Csak akkor támadnak, ha megérzik az ember testmelegét. A bot villás végét használva gyors mozdulattal a földhöz szegezte a kígyót nagyjából a teste közepénél. A kígyó azonnal kiegyenesedett, és ide-oda csapkodott. Carson a másik bottal a fejéhez valamivel közelebb célzott. Aztán felemelte az első botot, és óvatosan még közelebb szúrta a kígyó fejéhez, így haladva végig a testén, míg végül az utolsó szúrással egészen az állat nyakáig nem ért. A kígyó dühödten kitátotta a száját, a rózsaszín üregben a méregfogak végén egy csepp folyadék csillant meg. A farkával összevissza csapkodott. A kígyót a földhöz szögezve, Carson óvatosan kinyújtotta a kezét, és megragadta a kígyót a nyaka mögött. Vigyázott, hogy hüvelykujját a kígyó nyaka alatt tartsa, míg mutató- és a középső ujját szorosan a második csigolyája köré fonta. Aztán a botokat eldobva De Vaca felé tartotta az állatot.


220

HALÁLOS KÍSÉRLET

A nő biztonságos távolságból, kezét karba téve nézett vissza rá. – Wow – mondta minden lelkesedés nélkül. Carson feléje lendítette a kígyót, és elvigyorodott, ahogy a nő hátrahúzódott. Aztán a vergődő kígyóval a kezében félreállt. Az állat a fejét rázva próbálta belemélyeszteni fogait Carson hüvelykujjába, sikertelenül. – Vezesd el a lovakat mellettem – mondta. – Menet közben verd fel a port, és fordíts fel néhány követ. De Vaca elvezette a lovakat. Az állatok felágaskodtak, és aggódó szemmel nézték a kígyót. Ahogy mindkét ló biztonságos távolságba került, Carson szabad kezével megragadta a kígyó farkát. – Találsz egy nyílhegyet a nadrágom bal első zsebében – mondta. – Vedd ki, és vágd le a kígyó csörgőjét a farkáról. – Szerintem csak arra akarsz rávenni, hogy a zsebedbe tegyem a kezem – mondta De Vaca vigyorogva. – De azt hiszem, kezdem érteni, mire készülsz. – Bedugta a kezét a férfi zsebébe, és elővette a nyílhegyet. Aztán, ahogy Carson a kígyó farkát egy sima felületű lávakőre fektette, De Vaca gyorsan végighúzta az éles nyílhegyet az állat farkán, és levágta a csörgőt. A kígyó dühödten vergődött. – Állj hátrébb – mondta Carson. – Szabadon engedni veszélyesebb, mint elkapni. Előrehajolt, és fél kézzel mindvégig tartva az állatot, visszahelyezte a lávakövek árnyékába. A másik kezével felvette az egyik villás botot, és a nyaka mögé szúrva újra a földhöz szögezte a kígyót, majd némi felkészülés után, elengedte. Ugyanazzal a mozdulattal hátraugrott. A kígyó azonnal összetekeredett, és a fogaival a férfi felé mart. Elterült a kövek között, majd visszaugrott, akár egy rugó, és tekeregve ágaskodott. Dühödten rázta a farkát, de hangot nem adott. De Vaca zsebre tette a csörgőt. – Oké, cabrón, bevallom, hogy állatira le vagyok nyűgözve. Nye is el lesz ragadtatva. De mitől fog itt maradni ez a jószág? Még órákba telhet, mire Nye ideér. – A kígyók hüllők. Nem tudnak mozogni ebben a hőségben – felelte Carson. – Napnyugtáig nem megy sehová. De Vaca halkan kuncogott. – Remélem, leharapja Nye tökét. – Fogadni mernék, hogy ha más nem, de innentől még lassabban fog haladni. De Vaca megint felnevetett, aztán előrehajolt, és valamit Carson kezébe nyomott. – Szép kis nyílhegy – gúnyolódott. – Kíváncsi lennék, hogy egy amerikai miért hord ilyesmit magával. Magad pattintottad? Carson elengedte a megjegyzést a füle mellett. A nap közvetlenül felettük járt. Tovább taposták az utat, a lovak lógó fejjel, félig behunyt szemmel baktattak. A hőség vibráló függönyt vont köréjük. Elhaladtak egy csoport virágzó bokorkaktusz mellett, lila virágai a nap sugarainak perzselő hevében mintha festett üveggé váltak volna. Carson De Vacára pillantott. Hozzá hasonlóan ő is lehajtott fejjel, kalapját a szemébe húzva vezette a lovát. Az jutott eszébe, mekkora szerencse, hogy kifelé menet az istállóból visszaszaladt értük. Az ilyen apróságok néha milyen sokat számítanak. Bár keresett volna még kulacsokat, hogy több vizet hozhassanak magukkal, vagy felsértette volna Muerto patáit! Két évvel korábban még nem követte volna el azt a hibát, még a Mount Dragon felrobbanásához fogható pánikban és felfordulásban sem. Víz… Carson tekintete újra a Nye nyeregtáskájában megbúvó kulacsokra tévedt. Rádöbbent, hogy pár percenként lopva a nyeregtáskára pillantgat. Ahogy figyelte, De Vaca is vissza-visszapillant a kulacsok felé. Ez nem valami jó jel.


221

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Mit ártana, ha csak egy kortyot innánk? – kérdezte végül a nő. – Az olyan lenne, mint whiskyt adni egy alkoholistának – mondta Carson. – Az első kortyot követné a második, és hamarosan elfogyna az egész. A lovaknak kell a víz. – Ki nem szarja le, hogy a lovak túlélik-e, ha mi beledöglünk? – Próbáltál már kavicsot szopogatni? De Vaca sötét pillantást vetett rá, és valami apró, csillogó tárgyat köpött ki a szájából. – Egész délelőtt ezt szopogattam, inni akarok. Különben is, mi a fene hasznunk van ezekből a lovakból? Órák óta nem ültünk rájuk. A forróságtól és a szomjúságtól kezdett ésszerűtlenül viselkedni. – Lesántulnának, ha ezen a talajon lovagolnánk rajtuk – mondta Carson olyan nyugodtan, ahogy csak bírta. – Ahogy elhagyjuk a lávát… – Bassza meg – mondta De Vaca. – Én iszom egy kortyot. – Hátranyúlt a nyeregtáskáért. – Várj – mondta Carson. – Várj egy pillanatot. Amikor az őseid átkeltek a sivatagon, ők is így meginogtak? Néma csend. – Don Alonso és a felesége együtt keltek át ezen a sivatagon. És majdnem szomjan haltak. Te magad mesélted. De Vaca félrefordította a fejét, és nem felelt. – Ha elveszítették volna az önfegyelmüket, te most nem lennél itt. – Ne próbálj manipulálni, cabrón! – Komolyan mondom, Susana. Azon múlik az életünk, hogy életben tudjuk-e tartani ezeket a lovakat. Amikor már túl gyengék leszünk gyalogolni, akkor is haladhatunk, ha megőrizzük a lovak egészségét. – Oké, oké, lebeszéltél az ivásról – csattant fel De Vaca. – Inkább szomjan halok, mint hogy a prédikációdat hallgassam. – Durván megrántotta a ló kötőfékét. – Vonszold már a segged! – motyogta. Carson lemaradt egy pillanatra, hogy ellenőrizze Roscoe patáját. A széleinél egy kissé lepattogzott, de ettől eltekintve nem volt bajuk. Semmi veszélyes jelet nem látott rajtuk: nem horzsolódtak le, és nem repedtek be a pártáig. Talán még másfél kilométert mehetnek a láván. De Vaca megvárta, míg utolérte. Közben a keselyűkre pillantott a fejük felett. – Dögkeselyűk. A temetésünkre jöttek. – Nem – mondta Carson –, valami mást keresnek. Mi még nem vagyunk annyira rossz állapotban. De Vaca egy pillanatig hallgatott. – Ne haragudj, hogy az idegeidre megyek, cabrón – szólalt meg végül. – Én amolyan nehezen kezelhető típus vagyok, ha eddig nem tűnt volna fel. – Már az első nap feltűnt, amikor találkoztunk. – A Mount Dragonban még azt gondoltam, sok minden van, ami miatt dühös lehetek. Az életemben, a munkámban. Ha egyszer kijutunk ebből a kemencéből élve, esküszöm, egy kicsit jobban fogom értékelni, amim van. – Még ne kezdjünk el a haldoklásról beszélni. Ne feledd, hogy nem csak magunk miatt kell életben maradnunk! – Szerinted el tudnám felejteni? – mondta De Vaca. – Folyamatosan az a több ezer ártatlan ember jár az eszembe, akik várják, hogy megkapják a PurBloodot pénteken. Azt hiszem, inkább itt rohadnék meg, ebben a hőségben, mint hogy egy kórházi ágyon fekve hagyjam, hogy az a cucc befolyjon az ereimbe.


222

HALÁLOS KÍSÉRLET

Egy pillanatra elhallgatott. – Truchasban – folytatta – sohasem volt olyan meleg, mint itt. És mindenütt volt víz. Pisztrángokkal teli patakok ömlöttek a Truchas csúcsáról. Csak négykézlábra álltál, és ittál, amennyit csak akartál. A víz mindig jéghideg volt, még nyáron is. És az íze… Meztelenül fürödtünk a vízesésekben. Istenem, ha csak rágondolok… – De Vaca hangja elhalt. – Mondtam, hogy ne gondolj rá – felelte Carson. Hallgattak. – Lehet, hogy a kis barátunk éppen most mélyeszti bele a fogait abba senkiháziba – tette hozzá De Vaca reménykedve.

A virtuális ajtón belül Levine megállt. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Egy meredek sziklafal szélén állt. A lábai alatt az óceán dühöngve ostromolta a gránitsziklákat, a hullámok a szikláknak csapódtak, és fehér permet tört fel belőlük, mielőtt szétporlott tajtékká csendesedtek volna. Levine megfordult. Mögötte a szélfútta, sivár sziklafal volt. Előtte egy keskeny, kitaposott ösvény kanyargott keresztül a fű borította mezőn, majd eltűnt a sűrű fenyőerdőben. A folyosóra vezető ajtó nyomtalanul eltűnt. Egy teljesen új világba csöppent. Levine keze egy pillanatra lecsúszott a laptopról, és behunyta a szemét a látvány előtt. Nem pusztán a táj különös volta, a nyolcszögletű iroda helyén a tengerpart hatalmas, hihetetlenül életszerű mása gyengítette el. Volt még valami más is. Felismerte a helyet. Ez nem egy képzeletbeli táj volt. Járt már ott, sok évvel azelőtt, Scopesszal. Még az egyetem alatt, amikor elválaszthatatlan barátok voltak. Ezen a szigeten állt Scopes szüleinek nyaralója. Monhegan-sziget, Main államban. A sziget tenger felőli végén állt egy sziklafal tetején. Ha az emlékezete nem csalt, Burnt Head volt a neve. Kezét újra a laptopra helyezve, lassú, határozott mozdulattal körbefordult. Közben a változó tájképet figyelte. Minden újabb vonás, minden egyes látkép láttán egy újabb déjà vu rohanta meg. Elképesztő, majdnem hihetetlen teljesítmény volt. Ez volt Scopes személyes helye, a Rejtnet szíve: titkos világ gyermekkora szigetén. Levine felidézte a nyarat, amit a szigeten töltött. Egy bostoni munkásnegyedből származó kölyök számára a hely olyan volt, akár egy látomás. A hosszú, meleg napokat a napsütötte mezők és az apály vájta mélyedések felfedezésével töltötték. Brent szüleinek egy zegzugos viktoriánus házuk volt, amely magányosan állt egy sziklaszirten a falu szélén, a sziget szélárnyékos oldalán. Levine hirtelen rádöbbent, hogy ott fogja megtalálni Scopest. Elindult az ösvényen a sötét fenyvesbe. Levine észrevette, hogy a virtuális világ különös zenéje eltűnt, helyét a sziget emlékezetébe vésődött hangjai vették át: az óceán távoli morajlása és néha egy-egy sirály vijjogása. Ahogy egyre mélyebbre jutott az erdőben, az óceán moraja eltűnt, és csak a szél sóhaja és susogása maradt a fenyves göcsörtös ágai között. Levine továbbhaladt. Könnyű köd lepte el a tájat. Meglepődve tapasztalta, hogy milyen könnyedén hozzászokott a mozgáshoz ebben a virtuális világban. A hatalmas kép az orra előtt, a lift falán; a hangok és a sóhajtozás; hogy a program mennyire gyorsan válaszolt számítógépének utasításaira, mindez együttvéve tökéletesen valóságossá tette ezt a világot. Az ösvény elágazott. Levine koncentrált, megpróbálta felidézni a faluba vezető utat. Végül találomra elindult az egyik úton.


223

HALÁLOS KÍSÉRLET

Az ösvény lebukott egy völgybe, aztán egy keskeny patak keresztezte az útját. A kék eret kancsókák és kontyvirágok szegélyezték. Átkelt a patakon, és egy szűk vízmosáson felkaptatva követte az utat az erdő mélyére. Az ösvény fokozatosan eltűnt. Levine megfordult, és visszaindult, ugyanazon az úton, amelyen jött, de időközben a köd besűrűsödött, és a ködbe vesző fekete, zuzmó borította fatörzseken kívül nem látott semmit. Eltévedt. Levine egy pillanatra elgondolkodott. Tudta, hogy a falu a sziget nyugati oldalán van. De merre lehet nyugat? Hirtelen felfigyelt egy árnyékra, ami tőle balra mozgott a ködben. Az árnyékból pillanatokon belül egy ember alakja bontakozott ki, aki egy lámpást tartott a kezében. Ahogy az ember gyalogolt, a lámpás fénygyűrűje ide-oda ingott, és pislákolt a ködben. A férfi hirtelen megállt. Lassan megfordult, és Levine felé nézett a sötét fatörzsek erdején keresztül. Levine visszanézett rá, azon töprengve, hogy írjon-e valamit üdvözlésképpen. Hirtelen villanást látott, aztán egy pukkanás hallatszott. Levine ráeszmélt, hogy lőnek rá. Az alak a ködben nyilván valamiféle biztonsági program a Rejtneten belül. De hogy mennyit látott, és miért lövöldözött rá, ki tudja? Hirtelen hangos zúgás hallatszott a szél susogását elnyomva. Levine gyorsan megfordult, és a lift hangszóróira bámult. Brent Scopes hangját hallotta. – Figyelem, minden biztonsági őrnek! Egy betolakodót fedeztünk fel a GeneDyne számítógépében. A hálózat jelenlegi állapotát tekintve a betolakodónak az épületben kell lennie. Keressék meg, és vegyék őrizetbe! Azzal, hogy a szigetre lépett, riasztotta a GeneDyne szuperszámítógépének biztonsági programját. Mi történne, ha eltalálná egy lövedék? Lehet, hogy bezárná a Rejtnet programot, ő pedig olyan messzire kerülne Scopestól, mint amikor először belépett az épületbe. A sötét alak újra tüzelt. Levine visszafelé menekült az erdőben. Ahogy a gomolygó ködben próbált előrehaladni, még több sötét alakot és fénycsóvát látott a fák között. A fák ritkulni kezdtek, és végül kijutott a földútra. Egy pillanatra megállt, és körülnézett. Úgy tűnt, hogy az alakoknak nyomuk veszett. Azonnal elindult a földúton, olyan gyorsan haladt, ahogy csak a trackball és a nyilak engedték. Közben minden apró jelre figyelt, hogy nem közeledik-e valaki. Hirtelen zajt hallott, és az erdőbe húzódott. Pillanatokon belül egy csapat sötét figura suhant el mellette, kezükben fegyverekkel és lámpásokkal kelet felé haladtak, mintha szellemek lettek volna. Megvárta, míg eltűntek, aztán visszatért az útra. Nemsokára az ösvény köves úttá változott, és a tenger felé fordult. Levine a távolban megpillantotta a falu elszórt házainak tetejét, amelyek a templom fehér tornya köré csoportosultak. Mögöttük emelkedett az Island fogadó nagy manzárdteteje. Óvatosan leereszkedett a dombon, és belépett a faluba. A hely kihaltnak tűnt. A köd sűrűbb volt, mint a viharvert házak között. Gyorsan elhaladt a régi, sötét katedrálüveg ablakok előtt. Itt-ott néhány házból fénysugár ragyogott át a ködön. Egyszer hangokat hallott, de sikerült egy sikátorba manővereznie, míg egy csapat sötét alak elhaladt mellette a ködben. A templom után az út újra elágazott. Levine már tudta, hol jár. A bal oldali utat választotta, és azon haladt felfelé a sziklafal irányába. Aztán megállt, és a trackball segítségével körbenézett a hegy tetejéről. Ott, a sziklaszirt tetején, egy kovácsoltvas kerítéssel körülvéve emelkedtek a Scopes család komor udvarházának körvonalai.


224

HALÁLOS KÍSÉRLET

A nyomok után való kutatással, görnyedezve töltött hosszú órák megviselték Nye hátát. A lovak alig hagytak valami nyomot maguk után, követésük lassú és unalmas munka volt. Három óra alatt mindössze három kilométernyi utat tudott megtenni Carson és De Vaca nyomában. A hátát masszírozva felegyenesedett, és ivott egy keveset a tömlőből. Öntött pár litert a kalapjába, és megitatta Muertót is. Előbb-utóbb utol fogja érni őket, még ha csak a prérifarkasok által széttépett holttestüket találja is meg. Tovább fogja bírni, mint ők. Egy pillanatra lehunyta a szemét a nap fehéren izzó fényében. Aztán mélyet sóhajtott, és megint munkához látott. Fél méterrel maga előtt meglátott egy letaposott fűcsomót. Előrelépett, hogy megnézze, mit talál mögötte. Úgy egy méterre egy felfordított követ vett észre, amelynek homokszemcsék tapadtak az aljára. Körbejáratta a tekintetét. Megtalálta egy pata szélének a lenyomatát egy apró homokfolton. Az igazat megvallva, a nyomkövetés végtelenül unalmas munka volt. Azzal a gondolattal próbálta elfoglalni magát, hogy Carson és De Vaca addigra már biztosan megitták az összes vizüket. A lovaik valószínűleg majd’ eszüket vesztették a szomjúságtól. Aztán végre, egy öt-hat méteres területen tiszta nyomokat fedezett fel. Nye felegyenesedett, és hálásan a rövid pihenőért, elhaladt a nyomok mellett. Lehetséges, hogy belefáradtak a nyomaik elrejtésébe. Neki mindenesetre meglehetősen elege volt már belőle. A szeme sarkából hirtelen mozdulatot vett észre, és ezzel egy időben Muerto felágaskodott, kapálódzó patái felé rántva Nye-t, aki erős ütést érzett a fején, majd különös hangot hallott, amely gyorsan elhalt. Aztán mintha egy örökkévalóság telt volna el. A végtelen kékség látványára tért magához. Felült, és hirtelen hányingert érzett. Muerto öt méterre tőle békésen legelészett. Automatikus mozdulattal a fejéhez nyúlt. Vérzett. Az órájára pillantott, és látta, hogy mindössze egy-két percig volt eszméletlen. Hirtelen megfordult. Egy fiú ült egy félreeső sziklán. Térdeit felhúzva vigyorgott. Rövidnadrágot, térdzoknit és egy kopott kék blézert viselt, zsebén a St. Pancras Fiúiskola emblémájával, amely már alig látszott a kosztól. Hosszú, oldalt elálló haja öszszetapadt, mintha már hosszú ideje vizes lett volna. – Te… – lihegte Nye. – Csörgőkígyó – felelte a fiú a jukkák felé intve a fejével. Ez volt az a hang… A cockney akcentus, amit Nye olyan jól ismert, és amit a sokévnyi surrey-i és kenti magániskolái nevelés sem tudott teljesen kiölni belőle. Most, hogy meghallotta ennek a kisfiúnak a szájából, az amerikai sivatag tüzes kopárságából hirtelen Haling szűk, macskaköves utcáin találta magát. A járdák síkosak voltak az esőtől, és a kőszén súlyos szaga töltötte be a levegőt. Nagy nehezen visszaküzdötte magát a jelenbe. Arrafelé nézett, amerre a fiú mutatott. Ott volt a kígyó, még mindig támadó pozícióba tekeredve, talán három méterre tőle. – Miért nem szóltál? – kérdezte Nye. A fiú nevetett. – Nem láttam, öregem. De nem is hallottam. A kígyó nem adott semmilyen hangot. A farok a tekergő test végén folyamatosan rezgett, de hangot mégsem adott. A csörgőkígyók néha valóban elveszítették a csörgőjüket, de ilyesmi nagyon ritkán fordult elő. Utólag hirtelen félelem kerítette hatalmába Nye-t. Óvatosabbnak kell lennie.


225

HALÁLOS KÍSÉRLET

Felállt, megpróbálta leküzdeni a hányingert, ami elborította a testét, ahogy felállt. Odament a lovához, és előhúzta a puskáját a tokjából. – Várj egy percet – mondta a fiú még mindig vigyorogva. – A helyedben én ezt nem tenném. Nye visszadugta a puskáját. Igaza van, Carson meghallhatja a lövést. És olyan információhoz jutna, amit nem kell megtudnia. Hirtelen ötlettől vezérelve Nye a kígyó környezetét fürkészte. Meg is találta, amit keresett: egy frissen faragott, villás végű, zöld mesquitoágat. És mellette egy másik hozzá hasonlót. A fiú felállt, kinyújtózott, és lesimította elálló haját. – Úgy tűnik, felültettek. Lefüleltek. Elég jól csinálták. Ez itt majdnem a vesztedet okozta. Nye elmorzsolt egy káromkodást a bajsza alatt. Megint alábecsülte Carsont. A kígyó izgatott volt, és túl korán támadott. Ha nem így történt volna… Hirtelen megszédült a gondolattól. Újra a fiúra nézett. Amikor utoljára látta, Nye sokkal fiatalabb volt, annyira, mint ez a szurtos kis alak, aki most itt áll előtte. – Mi történt valójában aznap, Littlehamptonban? – kérdezte. – Anya nem volt hajlandó elmondani nekem. A fiú játékos túlzással lebiggyesztette az ajkát. – Az a szemét hullám elkapott. Magával rántott a mélybe. – És hogyan tudtál kiúszni? – Sehogy – mondta még mindig az ajkát biggyesztve. – Akkor hogy kerülsz ide? – kérdezte Nye. A fiú felvett egy kavicsot, és elhajította. – Ezt a kérdést neked is feltehetném, nem? Nye bólintott. Igaz. Furcsának kellene találnia a helyzetet. És mégis, minél többször gondol bele, annál inkább normálisnak tűnik. Tudta, hogy nemsokára nem is fog gondolkodni rajta. Megfogta a ló vezetőszárát, nagy ívben elkerülte a kígyót, és egy újabb nyomot keresett úgy harminc méterre észak felé. – Olyan meleg van itt, mintha egy izzó serpenyőben lennénk – mondta a fiú. Nye nem figyelt rá. Egy karcolást talált az egyik kövön. Carson a kígyó után bizonyára egy újabb éles fordulót iktatott be. A feje lüktetett a fájdalomtól. – Van egy ötletem – szólalt meg a fiú. – Vágjunk eléjük a szorosnál. A fájdalom ködén át Nye-nak eszébe jutott a térkép. A Jornada sivatag északi részét nem ismerte olyan jól, mint a délit. Nem tűnt valószínűnek, de úgy gondolta, talán mégis van rá esély, hogy valahogy eléjük vághat. Az előnye még mindig megvolt. Harminckét liter vize maradt, és a lova is jó erőben volt. Itt az ideje, hogy ne csak Carson trükkjeire reagáljon, hanem átvegye az irányítást. Keresett egy sík területet a láván, kiteregette a térképét, és köveket helyezett a sarkaira nehezék gyanánt. Lehetséges, hogy Carson nem pusztán azért tart észak felé, hogy lerázza üldözőit. A személyi aktájában az állt, hogy korábban új-mexikói gazdaságokban dolgozott. Talán olyan vidék felé tart, amelyet jól ismer. A térképen a Jornada sivatag északi részének nagy, bonyolult lávafolyása látszott. Minthogy a topográfusok nem foglalkoztak a lávafolyások részletes feltérképezésével, a térképen nagyjából egyforma pontok jelölték a lávafolyást. Kiterjedési és metszeti ábrák nem szerepeltek a térképen. A térképek minden bizonnyal meglehetősen pontatlanok, az adatokat légifelvételek alapján rögzítették, a hely bejárása nélkül.


226

HALÁLOS KÍSÉRLET

A Jornada északi részén Nye észrevett egy sor salakkúpot, amelyek szabálytalan vonalban terültek el a sivatagban. A térképen „kráterláncként” jelölték. A Mesa del Contadero nevű lávaplató az egyik oldalával a lávafolyáshoz tapadt, a másik szélénél pedig a Fra Cristóbal hegység lábai állták el a láva útját. A szó klasszikus értelmében nem lehetett szorosnak nevezni, de valóban volt egy szűk rés a Malpaísnak a Fra Cristóbal hegység északi vége felé eső oldalánál. A térképet nézve úgy tűnt, csak ezen keresztül lehet átkelni a Jornada sivatagon anélkül, hogy a Malpaís végtelen lávarengetegén kelljen az embernek átverekednie magát. A fiú Nye válla fölé hajolva nézte a térképet. – Istenem! Nem megmondtam, öregem. Vágj elébük a szorosnál. Harminc kilométerrel a szoroson túl egy szélmalom jele – háromszög, fölötte kereszttel – látszott a térképen, és egy fekete pont jelezte, hogy a malomnál állatitató is van. Mellettük egy apró, fekete négyzetben a Lava Camp szavak álltak. Nye látta, hogy a tábor egy ranch része, amely további harminc kilométerre északra feküdt a Lava Camptől, és a térkép Diamond Bar néven említette. Carson oda akar eljutni. Az a kurafi valószínűleg ott dolgozott gyerekkorában. A távolság a Mount Dragon és a Lava Camp között így is megvolt vagy százhatvan kilométer, és a szorosig is legalább százharmincat kell megtenniük. Ez azt jelentette, hogy Carson előtt még legalább száz kilométer áll, míg eléri a szélmalmot, és vízhez jut. Egyetlen ló sem tud megtenni ekkora távolságot anélkül, hogy legalább egyszer vízhez jutna. Még így is halálra vannak ítélve. Mégis, minél tovább nézte a térképet, annál biztosabb volt benne, hogy Carson a szoros felé tart. Csak addig akar a láván haladni, míg le nem rázza őt, aztán egyenesen a szoros és azon túl a Lava Camp felé veszi majd az irányt, ahol víz, élelem, emberek és talán még egy mobiltelefon is várja. Nye visszatette a térképeket a tokba, és körülnézett. A lávafolyás horizonttól horizontig betöltötte a vidéket, de most már tudta, hogy a láva nyugati pereme alig több mint egy kilométerre van tőle. Egy egészen egyszerű terv kezdett körvonalazódni a fejében. Azonnal elhagyja a lávát, és egyenesen a szoroshoz lovagol. Amikor odaér, várakozni fog. Carson nem tudhat a térképeiről. Amilyen alattomos, arra valószínűleg rájött, hogy Nye nem ismeri olyan jól a Jornada sivatag északi vidékét. Nem számít rá, hogy ő elébe vág. És egyébként is túlságosan szomjas lesz ahhoz, hogy a vízen kívül bármivel is foglalkozni tudjon. Nye-nak nagyot kell majd kerülnie, hogy Carson biztosan ne vegye észre a nyomait, de sok vize és erős lova miatt meg volt róla győződve, hogy sokkal előbb ér a szoroshoz, mint Carson. A szoros lesz az a hely, ahol Carsonnak és annak a kurvának az útja véget ér az ő Holland & Holland Express puskájának célkeresztjében.

A keselyűk már talán másfél kilométerre lehettek, még mindig lassan köröztek az emelkedő légáramlattal. Carson és De Vaca csendben gyalogolva vezették lovaikat keresztül a lávafolyáson. Délután két óra volt. A láva szinte ragyogni látszott a végtelen kék vizű délibábos tavak tajtékos hullámaitól. Carson képtelen volt úgy kinyitni a szemét, hogy ne vizet lásson. Carson mérlegelte a szomjúságát. Kínzó érzés volt. Korábban nemhogy érezni, de elképzelni sem tudott volna ennél kétségbeejtőbb érzést. Érzéketlenné vált nyelve mintha egy nagy darab kréta volna a szájában. Az ajka kicserepesedett, és valami folyadék szivárgott belőle. A szomjúság már az agyát is kikezdte: menet közben


227

HALÁLOS KÍSÉRLET

úgy tűnt előtte, mintha az egész sivatag egyetlen hatalmas lángtengerré változott volna, és szálló pernyeként repítené őt a szédítő, kérlelhetetlen égbolt felé. A lovakon a kiszáradás egyre súlyosabb tünetei mutatkoztak. Hihetetlen, mekkora változáson mentek keresztül a néhány déli napon töltött óra következtében. Az itatással meg akarta várni a naplementét, de most már tisztán látta, hogy az túl késő lenne. Hirtelen megállt. Susana továbbcsoszogott, aztán, egyetlen szó nélkül, ő is megállt. – Itassuk meg a lovakat – mondta Carson. A hirtelen beszédtől éles fájdalom mart kiszáradt torkába. A nő hallgatott. – Susana? Jól vagy? De Vaca nem felelt. Lerogyott a ló árnyékába, és lehajtotta a fejét. Carson De Vaca lova felé lépett. Leoldotta róla Nye nyeregtáskáját, és odébb tolta a lovakat. Elővette a kulacsot, levette a kalapját, és peremig töltötte vízzel. A kulacs száján kiömlő víz látványától görcsbe rándult a torka. Roscoe, aki félholtan álldogált mellette, hirtelen felkapta a fejét, és előrerontott. Egy pillanat alatt felszippantotta a vizet, aztán fogaival elkapta a kalapot. Carson ingerülten az orrára koppintott, és kitépte a szájából a fejfedőt. A ló megugrott, és fújt egyet. Carson újra megtöltötte a kalapot, és De Vaca lovához vitte. A ló mohón megitta a vizet. Kicserélte az üres kulacsot a telire, és mindkét lónak adott még egy félkalapnyit, aztán visszatette a kulacsot a nyeregtáskába. A lovak hirtelen izgatottak lettek, vad tekintettel fújtattak, és forgolódtak. Carson nem is számított másra. Ahogy visszatette a második kulacsot a nyeregtáskába, valami megzizzent. Belenyúlt a nyeregtáskába, és a zseb külső hajtókájának bélése mentén egy felbontott varrásra bukkant. Egy megsárgult papírdarab lógott ki belőle: ugyanaz a papír, mint amit Nye a homokvihar utáni éjszaka az istállóban vizsgálgatott. Carson előhúzta, és kíváncsian szemügyre vette. Cafatokban lógott, és valójában nem is papír volt, hanem inkább valami ősrégi, koszos bőrdarabnak látszott. Egy hegyvonulat elnagyolt vázlata volt rajta, egy különös alakú fekete folttal, mindenféle jelekkel és spanyol feliratokkal egyetemben. A bőrdarab tetején nagy, régimódi betűkkel ezek a zavarba ejtő szavak álltak: Al despertar le hora el áquila del sol se levanta en una aguja del fuego. „Hajnalban a nap sasa a tűz tűje fölött áll”. Alul pedig, sok egyéb spanyol nyelvű felirat mellett, egy név állt: Diego de Mondragón. Hirtelen minden világos lett. Ha nem fájtak volna annyira kicserepesedett ajkai, hangosan felnevetett volna. – Susana! – kiáltott fel. – Nye a Mount Dragon kincsét keresi. Mondragón aranyát. Találtam egy elrejtett térképet itt, a nyeregtáskájában. Ez az őrült gazember tudta, hogy papírt nem hozhat be a Mount Dragon falai közé, ezért ide dugta… De Vaca minden érdeklődés nélkül lova árnyékából pillantott az elé tartott térképre. Carson a fejét csóválta. Nevetséges, hogy menynyire nem vallott rá. Akármi volt is Nye, bolondnak biztosan nem nevezte volna. A térképet mégis nyilván valami ószeres dohos hátsó helyiségében vette Santa Fében, és valószínűleg egy vagyont fizetett érte. Carson sok ilyen eladásra kínált térképet látott már: kincskereső térképek hamisítása és turistáknak való árusítása jövedelmező üzlet volt Új-Mexikóban. Így utólag most már nem csodálkozott rajta, miért gyanakodott Nye, hogy Carson követi őt. Azt gondolta, azért volt odakint, mert el akarta lopni az ő képzeletbeli kincsét.


228

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson jókedve hirtelen elszállt. Nye láthatólag már hosszabb ideje kutatott a kincs után. Lehet, hogy kezdetben csak a kíváncsiság vezette. De most, a PurBlood hatása alatt az, ami annak idején enyhe rögeszmének tűnt, most lényegesen nagyobb horderejűvé változott. És Nye-nak, tudván, hogy Carson magával vitte a nyeregtáskákat, így még eggyel több oka van, hogy könyörtelenül üldözze őket. Alaposabban megszemlélte a térképet. Hegyeket látott rajta, a fekete massza pedig a lávafolyást jelenthette. A kincs bárhol lehetett a sivatagban. De Nye nyilván tudta, hogy Mondragón zekéjét állítólag a Mount Dragon lábánál találták meg. Valószínűleg ott fogott a kereséshez. Még az örömteli tény is, hogy sikerült megoldania Nye hétvégi eltűnéseinek rejtélyét, gyorsan elhalványult a torkát mardosó szomjúság ködében. Carson elcsigázva visszatette a pergamendarabot a nyeregtáskába, és vetett egy pillantást a patkókra. Nincs idejük, hogy visszategyék őket. Vállalniuk kell a kockázatot, hogy így haladnak tovább a homokban. Felkötötte a nyeregtáskát, aztán megfordult. – Susana, tovább kell mennünk. De Vaca szó nélkül felállt, és elindult észak felé. Carson követte, lelki szemei előtt újra a lángoló sivatag komor látomásával. Hirtelen elérték a lávafolyás peremét. Előttük, ameddig a szem ellátott, homoksivatag terült el. Carson lehajolt a láva pereme mentén kialakult sóteknőben, és öszszegyűjtött néhány darab alkálisót. Sosem árt, ha az ember időben felkészül… – Most már lovagolhatunk – mondta, miközben a zsebébe süllyesztette a sót. Figyelte, ahogy De Vaca gépies mozdulattal az egyik lábát a kengyelbe teszi, és csak a másodjára sikerül felhúznia magát a nyeregbe. Elnézve csendes kínlódását, Carson hirtelen nem bírta tovább. Megállt, átnyúlt a nyeregtáskáért, és előhúzta a kulacsot. – Susana, igyunk! A nő egy pillanatig csendben ült a lován. Végül, anélkül hogy felnézett volna, megszólalt: – Te megőrültél. Még száz kilométer áll előttünk. Tedd félre a lovaknak. – Csak egy kis kortyot, Susana. Egy kortyot… De Vaca hangja elcsuklott az elfojtott zokogástól. – Én nem kérek. De ha te akarsz, igyál. Carson anélkül, hogy ivott volna, visszacsavarta a kulacs tetejét, és eltette. Épp a nyeregbe készült felmászni, amikor megérezte, hogy valami végigfolyik az arcán. Ahogy az ajkaihoz ért, az ujjai piroslottak a vértől. Ilyesmi nem történt a Coal Canyonban. Most sokkal rosszabb a helyzet. És még száz kilométert kell megtenniük. Szomorú véglegességgel vette tudomásul, hogy semmiképp sem tudják végigcsinálni. Hacsak nem találnak prérifarkasokat a tetemnél… Lábát a kengyelbe tette, és leküzdve hirtelen támadt szédülését, felhúzódzkodott a nyeregbe. Az erőfeszítés kifárasztotta. Összegörnyedve kuporgott a nyeregben. A keselyűk még mindig köröztek, úgy négyszáz méterre tőlük. Közelebb húzódtak egymáshoz, és Carson a hátát a nyeregkápának támasztotta. A távolban egy sötét alak feküdt a homokban. A húsát prérifarkasok marcangolták. Roscoe, minthogy ez volt az egyetlen látnivaló a jellegtelen sivatagi tájban, automatikusan arrafelé vette az irányt. Carson pislogva próbált fókuszálni. A szeme kezdett kiszáradni. Újra pislogott. A prérifarkasok sietve otthagyták a tetemet. Úgy száz méterre megálltak, és viszszanéztek. Ezekre még sohasem lőttek, gondolta Carson.


229

HALÁLOS KÍSÉRLET

A lovak közelebb mentek a döghöz. Carson lenézett, igyekezett az állat tetemére fókuszálni. A szemére mintha vastagon rászáradt volna a homok. Egy döglött villásszarvú antilop volt. A dögöt alig lehetett felismerni: a koponya jellegzetesen egyenes szarvakkal meredt elő a kiszáradt húsból. Carson De Vacára pillantott. – Prérifarkasok… – mondta. A torka annyira fájt, mintha megnyúzták volna. – Mi van? – Prérifarkasok… Ez vizet jelent. Sohasem mennek messzire a víztől. – Milyen messzire? – Tizenöt kilométernél messzebb soha. Megpróbálva leküzdeni a torkát szorító görcsöt, áthajolt a nyeregkápa fölött. – Hogyan…? – krákogta De Vaca. – A nyomaik után – mondta Carson. A forróság a bolondját járatta velük. Egyetlen felhő úszott át az égen, mint egy laza gőzpamacs. A Fra Cristóbal hegység, amely felé egész nap tartottak, most olyan volt, mintha teljesen kiszívta volna a nap. Mögötte a horizont eltűnt, és mintha maga a táj is elpárolgott, feloldódott volna a perzselő fényárban, és a fehéren izzó ég felé szállna. A prérifarkasok egy domb tetején ülve várták, hogy a betolakodók eltűnjenek. – Arról jöttek, ahonnan a szél fúj – mondta Carson. Nagy ívben megkerülték a döglött antilopot, míg meg nem találták a pontot, ahol a prérifarkasok nyomai megjelentek. Ahogy Carson az antiloptól távolodva a nyomokat követte, De Vaca melléje húzódott. Több kilométeren át így lovagoltak. Carson ment elöl, követve a halvány nyomokat a sivatag puha homokjában. A nyomok aztán a lávára kanyarodtak, és eltűntek. Carson megállította Roscoe-t, épp mikor De Vaca is mellé ért. Hallgattak. Egy prérifarkas nyomait senki sem tudná követni a láván. – Azt hiszem – krákogta végül Carson –, a lovaknak meg kell osztaniuk velünk a maradék vizet. Már nem bírjuk sokáig. Ezúttal De Vaca bólintott. Leszálltak a nyeregből, és a homokba roskadtak. Carson remegő kézzel előhúzta a kulacsot. – Lassan igyál – mondta –, és ne légy csalódott, ha még szomjasabb leszel tőle. De Vaca remegő kézzel ivott a kulacsból. Carson a sót elő sem vette a zsebéből; úgysem tudnak annyit inni, hogy számítson. Finoman elvette a kulacsot De Vacától, és az ajkához emelte. Elviselhetetlenül jó érzés volt, de még annál is elviselhetetlenebb volt, amikor véget ért. A maradékot odaadta a lovaknak, aztán az üres kulacsot visszakötözte a nyeregkápára. A két csüggedten álldogáló állat vetette árnyékban feküdtek a délutáni napfényben. – Mire várunk? – kérdezte De Vaca. – A napnyugtára – felelte Carson. Az ivás mintha egy csodálatos, kibírhatatlan álom lett volna csupán. De legalább a beszéd nem fájt olyan elviselhetetlenül, mint előtte. – A prérifarkasok napnyugtakor isznak, és olyankor általában hívójeleket adnak. Reménykedjünk, hogy a forrás másfél kilométeren belül van, és meghalljuk őket. Máskülönben… – És mi lesz Nye-jal? – Még mindig utánunk kutat, abban biztos vagyok – felelte Carson. – De azt hiszem, sikerült leráznunk.


230

HALÁLOS KÍSÉRLET

De Vaca hallgatott. – Vajon Don Alonso és a felesége is így szenvedtek? – motyogta végül. – Valószínűleg igen. De megtalálták a forrást. Mindketten hallgattak a sivatag halálos csendjében. – Van még valami, amire emlékszel a forrással kapcsolatban? – kérdezte végül Carson. De Vaca a homlokát ráncolta. – Nincs. Hajnalban indultak, hogy átvágjanak a sivatagon, és addig hajtották a jószágaikat, míg már majdnem összeestek. Egy apacs mutatta meg nekik a forrást. – Szóval valószínűleg félúton lehettek. – Több hordó vízzel indultak el a kocsijaikon, úgyhogy valószínűleg sokkal tovább jutottak. – És észak felé mentek – mondta Carson. – Észak felé. – Nem emlékszel valamire, akármire a forrás helyével kapcsolatban? – Ezt már elmondtam. Egy meleg vizes barlangban volt a Fra Cristóbal hegység lábainál. Másra nem emlékszem. Carson gyors számításokat végzett. Körülbelül hetven kilométerre lehetnek a Mount Dragontól. A hegyek tizenöt kilométerre húzódnak tőlük. Éppen a prérifarkasok területének a határán. Carson feltápászkodott. – A szél a Fra Cristóbal felé fúj. Tehát a prérifarkasok valószínűleg nyugat felől jöttek. Vagyis lehetséges – mondom, lehetséges –, hogy az Ojo del Águila a nyugat felé fekvő hegyek lábánál van. – Ez már nagyon régen történt – mondta De Vaca. – Honnan tudod, hogy ha megtaláljuk is az egykori forrást, nem száradt-e azóta ki? – Sehonnan. – Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudok tenni még tizenöt kilométert. – Elindulunk, vagy meghalunk. – Ezzel a szöveggel a halottakat is feltámasztanád – ült fel De Vaca. – Induljunk.

Nye egy darabig a láva mentén lovagolt, aztán kelet felé fordult, és a hegyektől tisztes távolban haladt, nehogy Carsonék véletlenül keresztezzék a nyomait. Annak ellenére, hogy Carson méltó ellenfélnek bizonyult, ha nagyon nyeregben erezi magát, hibázik. Nye azt akarta elérni, hogy Carson a lehető leginkább nyeregben érezze magát. El kell hitetnie vele, hogy sikerült leráznia Nye-t. Muerto még mindig jó erőben volt, és Nye kitűnően érezte magát. A fájdalom a fejében tompa nyomássá szelídült. A délutáni hőség fullasztó volt, de láthatatlan gyilkosként az ő oldalán állt. Négy óra tájban újra észak felé fordult, visszatérve a lávafolyás pereméhez. Délen meglátott egy csapat keselyűt. Már jó ideje odafent köröztek az égen. Valami állat lehet ott. Az még korai lenne, hogy Carson és De Vaca ennyi dögevőt vonzzon. Hirtelen megállt. A fiú eltűnt. Nye pánikba esett. – Hé, fiú! – szólította. – Fiú! A hangja visszhang nélkül halt el a végtelen, kihalt tájon; mintha magába szívta volna a sivatag száraz homokja. A kengyelbe akasztva a lábát Nye felállt a nyeregben, és tölcsért formált a kezéből. – Fiú!


231

HALÁLOS KÍSÉRLET

A szurtos alak sliccét gombolgatva lépett elő egy alacsony szikla mögül. – Húzzál már bőrt a fogadra! Csak dobtam egy sárgát. Nye megnyugodva irányba fordította a lovát, és gyorsan ügetésre fogta. Ötven kilométer van még hátra a szorosig. Éjfél előtt odaér.

A hatalmas kijelzőn egy neogótikus jellegű, zegzugos viktoriánus ház látszott. Az épületet már-már hivalkodó, súlyos manzárdtető és egy körbefutó függőerkély díszítette. A ház homlokzatát és mindkét oldalát fehér oszlopsor keretezte. Felfelé tekintve Levine-nek feltűnt, hogy az egész épület sötétbe burkolózott – egy apró, nyolcszögletű manzárdszoba kivételével a központi torony tetején. A kerek ablakaiból áradó fény áthatolt a ködön. Virtuális mását irányítva végigment az úton, egészen egy vasból készült, törött sarokvasain lógó, nyitott kapuig. Közben azon töprengett, vajon magát a házat miért nem őrzik, és hogy a kert Scopes által megálmodott virtuális mását miért nőtte be a vadcseresznye és a bojtorján. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy több ablak is be van törve, és a festék helyenként lepattogzott a viharvert deszkaburkolatról. A házat és a kertet még gondos kezek ápolták azon a nyáron, amit fiatalkorában ott töltött. Újra felnézett a nyolcszögletű manzárdszobára. Ha Scopes valahol odabent van, akkor biztosan ott találja. Levine figyelte, ahogy egy színes fényfolyam lángnyelvként tör elő a manzárdszoba tetejéből, majd eltűnik a ködben az épület felett lebegő sötét lyukban. Hasonló adatfolyamokat látott felvillanni a hatalmas épületek között, amikor először belépett a GeneDyne virtuális világába. Ez bizonyára a kódolt TELINT műholdcsatorna, amit Mime kiszúrt. Levine azon töprengett, hogy az üzeneteket vajon az előtt vagy az után kódolják-e, hogy elhagyják Scopes Rejtnetjének legbensőbb szentélyét. A bejárati ajtó résnyire nyitva volt. A ház belseje félhomályba burkolózott, és Levine azt kívánta, bár valahogyan megvilágíthatná a látványt. Az ég lassanként elsötétedett, ólomszürkére festve a ködöt, és Levine megértette, hogy – legalábbis Scopes mesterséges világában – esteledett. Az órájára pillantott. Öt óra huszonkettő volt. Azon tűnődött, hogy vajon hajnal vagy délután lehet-e. Teljesen elveszítette az időérzékét. Elhelyezkedett a lift padlóján, kinyújtotta zsibbadt lábát, és megmasszírozta fáradt csuklóját, közben pedig azon gondolkodott, vajon Mime még mindig a GeneDyne hálózatában van-e, hogy elterelje róla a figyelmet. Aztán mély lélegzetet vett, ujjait a laptop billentyűzete fölé helyezte, és belépett a házba. Itt egy tágas szalon várta, ahogy fiatalkorából emlékezett rá. A padlón kopott perzsaszőnyeg, a bal oldali fal mellett masszív kőkandalló. Felette egy kitömött jávorszarvasfej lógott, az agancsait vastagon beborította a pókháló. A falakon régi képek lógtak, amelyek szkúnereket, háromárbocos hajókat és bálnavadász-, illetve horgászjeleneteket ábrázoltak. Pontosan előtte egy ívelt lépcső vezetett az emeletre. Felmanőverezett a lépcsőn, és végigment az emeleti balusztrád mentén. A közlekedőfolyosóról nyíló szobák sötétek voltak, és üresek. Találomra kiválasztott egyet, és keresztülvágott rajta egy ütött-kopott keretű ablakig. Kinézett rajta, és megdöbbenve látta, hogy a ködbe vesző, kanyargós út helyett szürke és narancsszínű digitális zajfelhő bizarr elegyét látja. Vajon ez egy programhiba a Rejtnetben? – tűnődött Levine, miközben a félhomályban visszafelé tartott a lépcsőkorláthoz. Egy másik folyosóra fordult, mert kíváncsi volt a szobára, amelyben azon a sok évvel azelőtti nyáron aludt, de hirtelen számítógépes kódözön borította el a kijelzőt, amely azzal fenyegetett, hogy elnyeli az egész ház hatalmas képét. Zavartan kihátrált a folyosóról. Úgy tűnt, a sziget ösz-


232

HALÁLOS KÍSÉRLET

szes többi területét Scopes rendkívüli műgonddal szerkesztette meg. Saját gyermekkori otthona pedig mégis zilált volt, és üres. Szakadások voltak a számítógépes világ szövetén. A balusztrád távolabb eső oldalán volt az ajtó, amely a manzárdszoba lépcsőjéhez vezetett. Levine éppen fel akart menni rajta, amikor eszébe jutott a hátsó lépcső, amely a szoba előtt húzódó függőerkélyre vezetett. Talán jobb lesz, ha benéz a manzárdszoba ablakán, mielőtt ajtóstul rontana be… Köd burkolta be, ahogy a keskeny függőerkélyen haladt. Megforgatta a laptop trackball golyóját, és alaposan körülnézett. A manzárdszoba szögletes falai tőle három méterre emelkedtek ki a függőerkély síkjából. Levine előrelépett, és bekukucskált a kerek ablakon. Egy hajlott hátú alak ült a szobában Levine-nek háttal. Hosszú ősz haja túllógott háziköntösnek tűnő öltözéke magas gallérján. Az alak egy számítógép előtt gubbasztott. Hirtelen újabb lángnyelv hasított a ködbe, a manzárdszoba oldalának csapódva. Levine habozás nélkül belelépett az adatfolyamba, és abban a pillanatban szavak villantak fel a hatalmas kijelzőn: …megtárgyaltuk az ajánlatát. Felháborító. A hárommilliárd dolláros ajánlatunk továbbra is áll. További alkudozásnak nincs helye. Az adatfolyam alábbhagyott. Levine mozdulatlanul várakozott. Perceken belül újabb színes fényfolyam tört elő a toronyból: Harrington tábornok, az arcátlansága újabb egymilliárd dollárjába került, így az ár most már ötmilliárd. Ez a színjáték üzletemberi mivoltomban sért. Nem gondolja, hogy sokkal előnyösebb lenne, ha úriemberek módjára intéznénk ezt az ügyet? Még csak nem is maga pénzéről van szó. A vírus azonban az enyém. Az én birtokomban van, nem a magáéban. Ötmilliárd dollár változtatna csak ezen a helyzeten. Az adatfolyam eltűnt. Levine földbe gyökerezett lábakkal állt az erkélyen. Sokkal rosszabb a helyzet, mint azt valaha is képzelte. Scopes nem pusztán őrült, de még egy vírus is van a birtokában – egy vírus, amit épp a hadseregnek készül eladni. Még az is lehet, hogy a hadsereg diverzáns elemei akarják megvenni. Az ár alapján úgy tűnik, ez az a vírustörzs, amiről Carson beszélt – amely képes kipusztítani az emberiséget. Levine a lift falának dőlve összegörnyedt. Teljesen letaglózta az előtte álló feladat mérete. Ötmilliárd dollár… Elképesztő összeg. Egy vírus nem olyan, mint egy atomfegyver, amelyet nehéz szállítani, nehéz elrejteni, és bonyolult célba juttatni. Egyetlen kémcső az ember zsebében akár trilliónyit is tartalmazhat belőle… Levine felegyenesedett, és virtuális mását visszavitte a lépcsőhöz, ahogy jött, és a folyosón keresztül a manzárdszoba lépcsőjét rejtő ajtóhoz sietett. Mint minden nem védett ajtó Scopes világában, ez is azonnal kinyílt, ahogy nekiment. A lépcső tetején egy újabb ajtó várta. Ahogy közeledett, fényt látott kiszűrődni a küszöbnél. Ez az ajtó zárva volt. Levine egyre növekvő haraggal és kétségbeeséssel újra meg újra nekiment. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Phidóval működött a dolog, semmi oka nincs azt gondolni, hogy ezúttal nem fog. SCOPES! – gépelte csupa nagybetűvel.


233

HALÁLOS KÍSÉRLET

A név azonnal felharsant a hangszórókból, és visszhangzott a lift szűk, zárt terében. Eltelt egy perc, aztán még egy. A manzárdszoba ajtaja hirtelen kivágódott. Egy ráncos öregember nézett szembe Levine-nel. Amit háziköntösnek nézett, az valójában egy asztrológiai jelekkel teleszórt, hosszú köpönyeg volt. Ezüstösen fehér hajtincsek hullottak az elálló füleire, a homlokára és beesett, töméntelen ránc borította arcára, de Levine úgy ismerte ezt az arcot, mint talán semmilyen másikat. Végre megtalálta Brent Scopest.

A nap úgy tűzött, mintha üvegcserepek záporoznának az égből. A kevéske víz ugyan benedvesítette a torkukat, de a szomjúság csak még gyötrőbbé vált. És a lovak is kezdtek megbokrosodni. Carson érezte, hogy Roscoe könnyen pánikba eshet, és bármelyik pillanatban vad vágtában törhet ki. Ha ez megtörténik, addig fut majd, amíg bele nem pusztul. – Tartsd a lovat szorosan – szólalt meg. A Fra Cristóbal hegység egyre hatalmasabban magasodott előttük. A fény változását követve narancsszínűből szürkévé, majd vörössé változott. Ahogy lovagoltak, Carson érezte, hogy szájába és torkába visszatér a szárazság. A szeme begyulladt, és egyre jobban fájt néhány pillanatnál tovább nyitva tartani. Csukott szemmel lovagolt. Érezte, hogy a ló meg-megroggyan alatta. Egy barlang a hegyek lábánál… Meleg víz… Ami vulkanikus tevékenységre utal. Vagyis az a bizonyos forrás a lávafolyás közelében van, a barlang pedig valószínűleg egy lávabarlang. Egy pillanatra kinyitotta a szemét. Még tizenhárom kilométer, talán valamivel kevesebb, míg elérik a csendbe burkolózó, élettelen hegységet. A gondolkodás is kimerítette. Hirtelen kiejtette kezéből a gyeplőt, és, mint aki nem tudja, hol van, mindkét kezével kétségbeesetten megmarkolta a nyeregkápát. Ha leesik a lóról, tudta, hogy sohasem lesz képes újra visszamászni. Erősebben szorította a nyeregkápát, és előredőlt, míg meg nem érezte a ló durva sörényének érintését az arcán. Ha Roscoe úgy dönt, hogy vágtatni kezd, ám legyen. Ő megpihen, átadja magát a lehunyt szemhéja mögött izzó, vöröses fénynek.

A nap már lenyugvóban volt, mire elérték a hegység lábát. A zord csúcsok hosszú árnyéka feléjük kúszott, míg végre beborította őket a vágyva vágyott árnyék. A hőmérséklet negyven fok alá csökkent. Carson kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. Roscoe már csak tántorgott. A lóból kiveszett a sürgető vágy, hogy vágtába törjön ki, már életkedve sem volt. Carson De Vaca felé fordult, aki előregörnyedt és lehajtotta a fejét. Az egész teste elveszítette a tartását, mintha összetört volna. A lovak, akik eddig saját tempójukban vánszorogtak előre, elérték a hegység lábát, és megálltak. – Susana? – krákogta Carson. A nő kissé felemelte a fejét. – Itt várjunk. Várjuk meg a prérifarkasok hívójelét. De Vaca bólintott, és lecsúszott a nyeregből. Megpróbált megállni a lábán, de megtántorodott, és térdre esett. – A francba – motyogta, és megragadta a kengyelt, hogy felhúzza magát, de félútról visszazuhant a homokba. A lova reszketeg lábakon, lehajtott fejjel állt.


234

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Várj, segítek – mondta Carson. Ahogy leszállt a nyeregből, ő is elveszítette az egyensúlyát. Kissé meglepetten nézett fel a puha homokból a körülötte forgó világra: a hegyekre, a lovakra és az esti égboltra. Újra lehunyta a szemét. Hirtelen valami hűvöset érzett. Megpróbálta kinyitni a szemét, de képtelen volt megmozdítani összeragadt szemhéját. Kézzel kellett szétnyitnia. Egyetlen csillag ragyogott fölötte az ibolyaszínű égen. Aztán hirtelen halk hangra lett figyelmes. Éles hangú csaholást hallott, amire a távolból válasz is érkezett. Három vagy négy hasonló hang követte az elsőt, majd egy végső ordítás, amely hirtelen hosszú, kitartott üvöltéssé változott. Aztán válaszként újabb hívójel következett, aztán még egy. Úgy tűnt, hogy a hangok közelednek egymás felé. A prérifarkasok a víz felé tartanak. A hegy lábánál. Carson felemelte a fejét. De Vaca mozdulatlanul feküdt mellette a homokban. Épp annyi fény volt, hogy ki tudta venni alakjának körvonalait. – Susana? Semmi válasz. Odakúszott hozzá, és megérintette a vállát. – Susana? – Kérlek, válaszolj! Könyörgöm, ne halj meg… – fohászkodott magában a férfi. Újra megrázta a nőt, ezúttal kissé erősebben, aki erre megmozdította a fejét, fekete tincsei az arcába hulltak. – Segíts… – krákogta. Susana hangjára mintha kissé visszatért volna Carson ereje. Vizet kell találnia. Valahogy meg kell mentenie. A lovak még mindig csendben álldogáltak, remegtek, mintha lázasak volnának. A vezetőszárak a homokban hevertek. Megkapaszkodott az egyik kengyelben, és ülő helyzetbe húzta magát. Roscoe oldala forrónak tűnt, ahogy megérintette. Carson felállt, hirtelen szédülés kerítette a hatalmába, és minden erő kiszállt a lábaiból. Újra a homokban találta magát. Képtelen volt járni. Ha el akar jutni a vízhez, lovon kell mennie. Újra megragadta a kengyelt, felhúzta magát, és kétségbeesetten megkapaszkodott a nyeregkápában. Használható fél szemével körülnézett. Néhány méterre észrevett egy nagy követ. Karját a kengyelbe akasztva Carson a sziklához terelte a lovat, aztán felkapaszkodott rá. A tetejéről fel tudott mászni a nyeregbe. Aztán ült, és hallgatózott. A prérifarkasok még mindig hívogatták egymást. A hang felé vette az irányt, és sarkával megböködte Roscoe oldalát. Az állat megindult, tett egy reszketeg lépést, aztán szétvetett lábakkal megállt. Carson a ló fülébe suttogva, nyakát simogatva próbálta nyugtatni, és újra megindítani. Gyerünk, gyerünk már…! A ló tett még egy tétova lépést előre. Megbotlott, felhorkanva visszanyerte egyensúlyát, és tett egy harmadik lépést is. – Igyekezz már – sürgette Carson suttogva. A hívójelek már nem hallatszanak sokáig. A ló támolyogva megindult a hangok irányába. Egy percen belül egy újabb lávafal magasodott tőlük balra. Továbbhajtotta Roscoe-t, miközben a hangok hirtelen még élesebbé váltak. A prérifarkasok megérezték a jelenlétüket. Továbblovagolt a hely felé, ahonnan utoljára hallotta a hívójeleket. A lávafolyás peremén haladtak. Egyre kevesebb fény szűrődött be a sziklák közé. Perceken belül semmit sem fognak látni.


235

HALÁLOS KÍSÉRLET

Aztán hirtelen megérezte a hűvös, nedves illatot. A ló is felkapta a fejét. Ő is szagot fogott. Egy pillanat múlva egy enyhe fuvallat már el is vitte az illatot, és újra a sivatag forró téglára emlékeztető szaga töltötte be orrlyukaikat. A lávafolyás a bal oldalon a végtelenbe veszett, míg jobbra a kietlen sivatag tátongott üresen. Az éj beálltával egyre több csillag jelent meg az égen. Feszült csend volt. Víznek semmi jelét nem észlelte. Közel voltak, de nem eléggé. Carson úgy érezte, elveszíti az eszméletét. A ló mélyet sóhajtott, és még egy lépést tett előre. Carson megragadta a nyeregkápát. A gyeplő megint kihullott a kezéből, de már nem törődött vele. Hagyta, hogy a ló menjen a saját feje után. Aztán megint érezte: egy újabb szívfájdító fuvallat nedves homok illatát sodorta feléjük. A ló az illat felé fordult, egyenesen a lávafolyás felé tartott. Carson az égnek meredő fekete sziklák körvonalain kívül semmit sem látott. Végül semmit sem talál, csak egy újabb kegyetlen délibábot kerget… Újra lehunyta a szemét. A ló megtántorodott, lépett még néhányat, aztán megállt. Carson nagyon messziről mintha egy ló hangját hallotta volna, aki zablával a szájában szürcsöli a vizet. Elengedte a nyeregkápát, és érezte, hogy zuhan, és zuhan, és amikor már azt hitte, hogy sohasem ér földet, egy sekély tócsában landolt. Csak feküdt ott a pár centi mély vízben. Ez természetesen csak egy újabb hallucináció lehet: az emberek a szomjhalál előtt gyakran úgy érzik, mintha vízbe merülnének. Ahogy megfordult, víz ömlött a szájába. Köhögött, majd nyelt egyet. Meleg volt. Meleg és tiszta. Újra nyelt. Aztán rádöbbent, hogy ez a valóság. Belehempergett a vízbe, ivott, nevetett, majd megint hempergett, aztán újra ivott. Ahogy a simogató meleg folyadék végigfolyt a torkán, érezte, hogy az erő kezd viszszatérni a lábaiba. Erőszakkal kellett rávennie magát, hogy abbahagyja az ivást, és felálljon. A lónak támaszkodott, és pislogva megszabadította mindkét szemét a ragacsos folyadéktól. Leoldotta a kulacsot, és remegő kézzel megtöltötte meleg vízzel. A kulacsot visszaakasztotta a nyeregkápára, és megpróbálta elhúzni Roscoe-t a víztől. A ló ellenállt a rángatásnak. Carson tudta, hogy ha magára hagyja a lovat, az talán halálra issza magát, de legalábbis beteg lesz. Képen vágta Roscoe-t, és felrántotta a gyeplőt. A ló riadtan megpördült. – A saját érdekedben teszem – mondta Carson, miközben elvezette a víztől a csalódottan, berzenkedve táncoló lovat. De Vacát a földön találta, éppen úgy, ahogy otthagyta. Carson melléje térdelve kinyitotta a kulacsot, és egy kevés vizet loccsintott az arcára és a hajára. A nő öszszerezzent, és félrefordította a fejét. Carson a karjaiba vette De Vaca fejét, és óvatosan pár csepp vizet öntött félig nyitott szájába. – Susana? A nő nyelt, és köhögött. Carson újabb cseppeket öntött a szájába, és egy kevés vizet locsolt beduzzadt szemére, feldagadt ajkára. – Te vagy az, Guy? – suttogta. – Találtam vizet. A nő ajkához illesztette a kulacsot. De Vaca ivott néhány kortyot, majd köhögött. – Még – krákogta. A következő tizenöt perc folyamán apró kortyonként megitta mind a négy liter vizet. Carson elővett egy darab alkálisót a zsebéből, egy pillanatig szopogatta, majd átadta De Vacának. – Nyalogasd egy kicsit – mondta. – Segít elvenni a szomjadat.


236

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Meghaltam? – suttogta végül. – Nem. Megtaláltam a forrást. Tulajdonképpen Roscoe találta meg. Az Ojo del Águilát. Susana egy darabig a sót szopogatta, aztán felült. Még mindig gyengének érezte magát. – Hú. Szomjan halok. – Egyelőre elég víz van a hasadban. Most ásványi sókra van szükséged. A nő tovább szopogatta a sót, aztán hirtelen zokogás kezdte rázni a vállait. Carson ösztönösen köré fonta a karját. – Hé, idesüss, cabrón – szólalt meg. – A szemem újra működik. Ahogy a karjaiban tartotta a nőt, Carson érezte, hogy könnyek csorognak végig a saját arcán. Együtt sírtak a csoda felett érzett örömükben, hogy megmenekültek. Egy óra elteltével De Vaca elég erős volt, hogy mozogni tudjon. Visszavezették a lovakat a barlanghoz, és hagyták, hogy lassan igyanak. Miután megitatták az állatokat, Carson először megbéklyózta őket, nehogy elcsatangoljanak a sötétben, aztán kivitte őket legelni. A béklyó túlzott óvintézkedés volt, valószínűleg amúgy sem kószáltak volna messze a víztől. Ahogy visszatért a barlang sötétjébe, Carson a forrás mellett húzódó homoksáv szélén találta De Vacát. A nő már aludt. Leült, és hirtelen mintha ólmos fáradtság nehezedett volna a vállaira. Ahhoz is túl fáradt volt, hogy körülnézzen. A körülötte lévő világ eltűnt a semmiben, ahogy a homokba hanyatlott.

Lava Gate… Nye végigjáratta zseblámpája fényét a mellette magasodó hatalmas fekete falon. A szoros talán száz méter széles lehet. Az egyik oldalán a Fra Cristóbal hegység meredt az ég felé. A töredezett sziklákból és bazaltból képződött törmelékkúp természetes akadályként állta a lovak útját. A másik oldalon hatalmas lávafal magasodott több kilométeren keresztül, ahol egy évmilliókkal ezelőtt kihunyt vulkán lávája hirtelen megszilárdult. A helyzet még jobb volt, mint képzelte: a szoros tökéletes helynek bizonyult a rajtaütéshez. Ha Carson a Lava Camp felé tart, csak erre tud jönni. Megbéklyózta Muertót egy eldugott vízmosásban a szoroson túl, ő pedig puskájával, zseblámpájával, vízzel és némi élelemmel felszerelkezve, felmászott a lávafalra. Hamarosan talált egy helyet, ami a sötétben megfelelő lesállásnak tűnt. Egy apró bemélyedés volt a lávában, amelyet csipkézett szélű szakadék vett körül. A láva természetes lőrések formájában szilárdult meg, egyenetlen, lyukacsos felülete pedig remek támasztékot biztosított a puskának. Leült, és várakozott, ivott egy kortyot a vizestömlőből, és vágott magának egy darab sajtot. Szörnyű ízű amerikai cheddar volt, és a negyvenöt fokos hőség sem tett neki jót. De legalább volt mit ennie. Nye majdnem biztos volt benne, hogy Carson és a nő vagy harminc órája nem jutottak táplálékhoz. Persze víz nélkül az élelmiszer hiánya a legkisebb gondjuk. Csendben ült a sötétben, és hallgatózott. Hajnaltájban az újhold ragyogó ezüstös fénye jelent meg az égen. Ahhoz elég erős volt a fénye, hogy a tiszta időben Nye egy kicsit lazíthasson, és körülnézhessen. Ideális leshelyet talált magának, valódi mesterlövészodút harminc méterrel a szoros felett. Nappal Carsont és a nőt dél felől három vagy talán négy kilométerről is kiszúrná. Kitűnő lövés kínálkozott vízszintesen, függőlegesen, sőt, még a szoros túloldala felé is. Maga sem tudott volna jobb búvóhelyet készíteni. Itt a célzásra annyi


237

HALÁLOS KÍSÉRLET

ideje lesz, amennyit csak akar. A .357-es Nitro Express lövedékek az emberi húsba csapódva olyan rombolást végeznek, hogy még a keselyűknek is nehéz lesz egy ebédre való húst összekaparniuk. Persze annak is megvan az esélye, hogy Carson és a nő már rég halott. Neki ebben az esetben megmarad a vigasz, hogy az ő jelenléte kényszerítette őket a nap kegyetlen hevében való utazásra. Akárhogy is lesz, a rejtekhelye tökéletesen megfelel a várakozásra. Most, hogy a nappali órákat sem kell a hőségben töltenie, a víz sem jelent akkora problémát. Itt marad még egy napot, esetleg kettőt a biztonság kedvéért, mielőtt dél felé indulna, hogy megkeresse a holttesteket. Ha Carson talál vizet – márpedig csak így juthatnak el a szorosig – akkor túlságosan is magabiztos lesz. Derűlátó. Azt gondolja majd, hogy végképp lerázta Nye-t. Kivette a tárat a puskából, ellenőrizte, majd a helyére kattintotta. Vidoran jött a sötétben, balról az éles kattanás. Halvány kékség kezdett derengeni a keleti horizonton.

Ki az? – hallotta meg Levine Scopes éles hangját a lift hangszóróiban. A varázslószerű alak ajkai nem mozogtak a képen, és az arca sem változott, Levine mégis kihallotta az enyhe meglepetést régi barátja hangjából. Nem válaszolt a kérdésre. – Tehát mégsem téves riasztás volt. – A virtuális varázsló ellépett az ajtótól. – Fáradjon be, kérem! Bocsássa meg, hogy nem kínálom hellyel. Talán majd a következő verzióban – nevetett fel. – Egy diverzáns alkalmazotthoz van szerencsém? Vagy egy versenytársamnak dolgozik? Akárhogy is, hálás lennék ha lenne olyan kedves, és megmagyarázná, hogy mit keres az épületemben és a programomban. Levine habozott. Aztán kezét a trackballra és a nyilakra helyezte. – Charles Levine vagyok – írta. A varázsló másodpercekig csak bámult előre. – Nem hiszek magának – érkezett Scopes hangos válasza. – Levine sohasem lenne képes feltörni ezt a rendszert, és eljutni egészen eddig. – Pedig megtettem, és itt vagyok a programodban, a Rejtnetben. – Szóval nem elégített ki az ipari kémkedés a távolból, Charles – mondta Scopes gúnyosan. – Még egy kis betöréssel is tetézni akartad az egyre növekvő bűnlajstromodat? Levine habozott. Még nem volt benne biztos, hogy megfelelő szellemi állapotban van Scopes, de úgy érezte, nem tehet mást, mint nyíltan beszél vele. – Beszélnem kell veled – gépelte be. – A terveidről. – És mik volnának a terveim? – Hogy eladod a vírust az Egyesült Államok hadseregének ötmilliárd dollárért. Hosszú csend következett. – Charles, alábecsültelek téged. Szóval tudsz az X-FLU ll-ről. Remek. Tehát így hívják, gondolta Levine. – Mit akarsz elérni azzal, hogy eladod a vírust? – Azt gondoltam, hogy ez elég nyilvánvaló. Ötmilliárd dollárt. – Az ötmilliárd dollárral nem mész sokra, ha azok az őrültek akiknek a kezébe kerül a fejlesztésed, elpusztítják vele az egész világot. – Ugyan, Charles! Ezeknek már rég a kezükben van az eszköz, amivel elpusztíthatják a világot. Ezek ugyanazok a fenegyerekek, akik harminc évvel ezelőtt összevertek minket a játszótéren. Én tulajdonképpen csak hozzásegítem őket, hogy megszerezzék a legnagyobb és legújabb fegyvert. Sohasem fogják ténylegesen bevetni a vírust. Mint ahogy az atomfegyvereknek sincs valódi katonai értékük, csak straté-


238

HALÁLOS KÍSÉRLET

giai szempontból, a hatalmi harcot kiegyensúlyozandó érnek valamit. Ezt a vírust egy, a Pentagonnal kötött, legális szerződés melléktermékeként fejlesztette ki a GeneDyne. A vírus kifejlesztésével és eladásával semmi illegális vagy etikátlan dolgot nem tettem. – Lenyűgöző, ahogy megpróbálod racionalizálni a mohóságodat – írta Levine. – Még nem fejeztem be. Megvan a jó és ésszerű oka, hogy miért az amerikai hadseregnek kell megkapnia a vírust. Kétségtelen, hogy az atomfegyverek akadályozták meg a harmadik világháború kitörését az egykori Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Végül sikerült elérnünk, amit Nobel a dinamittól remélt: a totális háború lehetetlenné vált. De most elérkeztünk a fegyverek egy újabb generációjához: a biológiailag aktív anyagokéhoz. Minden ezzel ellentétes megállapodás ellenére, az ellenséges kormányok pontosan ugyanilyen biológiai hatóanyagokkal dolgoznak. Ha fenn akarjuk tartani a hatalmi egyensúlyt, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyen saját fegyverünk. Ha azon kapnak minket, hogy nem rendelkezünk egy olyan vírussal, amilyen például az X-FLU II is, bármelyik ellenséges ország zsarolhat, fenyegethet minket és az egész világot. Sajnálatos módon olyan elnökünk van, akinek valóban szándékában áll betartani a biológiai fegyverkezésről szóló egyezményt. Valószínűleg mi vagyunk az egyetlen olyan nagyobb ország, amely még betartja. De ez csak időpocsékolás. Annak idején nem tudtalak rávenni, hogy együtt alapítsuk meg a GeneDyne-t, és ugyanígy most sem foglak tudni meggyőzni. Nagy kár. Hatalmas dolgokat vihettünk volna végbe mi, ketten. De te úgy döntöttél sértettségből, hogy az én tönkretételemnek szenteled az életedet. Soha nem tudtad megbocsátani, hogy megnyertem a nagy játszmát. – Azt mondod, hatalmas dolgokat vihettünk volna véghez? Mint például kifejleszteni egy vírust, ami akár az egész emberiséget kiirthatja? – Lehetséges, hogy te tudsz valamit, csak nem mondod. Ez a te vírusod a csírasejt-terápiás kísérleteink mellékterméke. Arról a kísérletről beszélek, ami megszabadítja az emberiséget az influenzától. Egyszer és mindenkorra. Egy olyan immunizációs eljárás ez, ami tartós védelmet nyújt az influenza ellen. – Te a halált immunitásnak nevezed? – Még számodra is nyilvánvalónak kellene lennie, hogy az X-FLU II csak egy átmeneti lépés. Elhibázott lépés, az igaz. De én kitaláltam, hogyan profitálhatnánk az elkövetett hibákból. Az alak egy szekrénykéhez lépett, és levett egy apró tárgyat az egyik polcról. Ahogy megfordult, Levine látta, hogy fegyvert tart a kezében. Hasonlított ahhoz, amit az üldözőinél látott az erdőben. – Mit fogsz tenni? – kérdezte Levine. – Nem lőhetsz le. Csak virtuálisan vagyok itt. Scopes felnevetett. – Majd meglátjuk. De egyelőre nem teszek ilyesmit. Először szeretném, ha elmondanád, hogy mi hozott ide az én privát világomba, amiért mindezeket a kellemetlenségeket bevállaltad. Ha az X-FLU-ról akartál volna beszélni velem, arra nyilván egyszerűbb megoldást is találhattál volna. – Azért jöttem, hogy elmondjam, a PurBlood mérgező. A varázsló leengedte a fegyvert. – Ez érdekes! Hogyhogy mérgező? – Egyelőre nem ismerem a részleteket. Lebomlik a testben, és megmérgezi az elmét. Ettől őrült meg Franklin Burt, és ettől veszítette eszét a kutatód, Vanderwagon is. És ugyanez a sors vár az összes béta-teszterre a Mount Dragonban. Rád is. Nyugtalanító érzés volt Scopes digitális másával beszélgetni. Nem mosolygott, nem ráncolta a homlokát, így míg nem hallotta Scopes hangját a hangszóróból,


239

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine nem tudhatta, mit gondol a GeneDyne vezérigazgatója, és azt sem, hogy milyen hatással lehetnek rá a szavai. Azon tűnődött, hogy vajon Scopes már tudja-e mindezt, hogy elolvasta-e, és ha igen, elhitte-e Carson bizonyítékait, amelyeket nem tudott teljesen feltölteni a rendszerre. – Nagyon jó, Charles – érkezett az unott, ironikus válasz. – Tudom, hogy mostanában abban utazol, hogy felháborító vádakat sorakoztass fel a GeneDyne ellen, de ennél többet eddig nem sikerült elérned. – Ezek nem vádak, hanem az igazság. – És még sincs sem bizonyítékod, sem tudományos magyarázatod rá. Ez is olyan, mint a többi vádad. A PurBloodot a világ legragyogóbb genetikusai fejlesztették ki. Alaposan tesztelték. És amikor piacra dobjuk, most pénteken, számtalan életet fog megmenteni. – Valószínűleg inkább tönkretenni. És te egy cseppet sem aggódsz, mikor te is beadattad magadnak a PurBloodot? – Úgy tűnik, sok mindent tudsz a dolgaimról. PurBlood azonban nincs a véremben. Az én infúziómban színezett vérplazma volt. Levine egy pillanatra elnémult. – És mégis hagytad, hogy a Mount Dragon teljes személyzete a valódi PurBloodból kapjon… Nohát, szép kis bátorság… – Valójában azt terveztem, hogy magamnak is PurBloodot adatok be, de rendíthetetlen asszisztensem, Mr. Fairley akarata győzedelmeskedett az elhatározásom fölött. Emellett pedig a Mount Dragon stábja fejlesztette ki az anyagot. Ki más tesztelte volna? Levine tehetetlenül hátradőlt. Nagy igyekezetében, hogy szembeszálljon vele, hogyan felejthette el, hogy milyen ember ez valójában? Az egyetemi vitáik során sem sikerült soha, egyetlenegyszer sem hatnia Scopesra, akármiről volt is szó. Hogyan is járhatna sikerrel most, amikor ennyivel nagyobb a tét? Hosszú csend állt be. Levine körülnézett a manzárdszobában, és észrevette, hogy felszállt a köd. Az ablakhoz ment. Már sötét volt, és a telihold fénye úgy ragyogott az óceán felszínén, mint egy selyemgombolyag. Egy halászhajó felhúzott hálókkal pöfögött a kikötő felé. Most, a beszélgetés közben beállt csendben, Levine arra gondolt, mintha még a szikláknak csapódó hullámok zaját is ki lehetne venni. A Pemaquid Point-i világítótorony fénye villogott a sötétben. – Lenyűgöző, ugye? – szólalt meg Scopes. – A tenger illata kivételével minden valószerű. Levine érezte, hogy mély szomorúság szorítja össze a szívét. Ez az egész tökéletesen illusztrálta a Scopes személyiségében rejlő ellentmondást. Csak egy hihetetlenül kreatív zseni képes ennyire csodálatos és finom programot létrehozni. És ugyanez az ember azt tervezi, hogy áruba bocsátja az X-FLU II-t. Levine figyelte, ahogy a hajó beúszik a kikötőbe, fényei táncot lejtenek a víz felszínén. Egy sötét alak lépett ki a hajóból, elkapta a fedélzetről dobott kikötőköteleket, és a kikötőbakra hurkolta. – Eredetileg az egész különféle kihívásokkal kezdődött – mondta Scopes. – A hálózatom napról napra nőtt, és úgy éreztem, kezdem elveszíteni felette az uralmat. Azt akartam elérni, hogy könnyen és titokban át tudjam tekinteni az egészet. Eltöltöttem egy csomó időt mesterséges intelligenciaalapú programnyelvek, mint a LISP, és objektumalapú programnyelvek, mint a Smalltalk, tanulmányozásával. Úgy éreztem, szükség van egy újfajta nyelvre, ami ötvözi a kettő előnyeit, és még hozzá is tesz valamit. Amikor azokat a nyelveket kifejlesztették, a számítógépek teljesítménye elenyésző volt. Rájöttem, hogy nekem rendelkezésemre áll a megfelelő számítógépes


240

HALÁLOS KÍSÉRLET

háttér ahhoz, hogy szavakat és képeket is felhasználhassak. Így én vizuális alakzatok köré építettem fel a nyelvemet. A Rejtnet kódolóprogram világokat hoz létre, nem egyszerűen programokat. Kezdetben elég egyszerű volt a dolog, de nemsokára felfedeztem az új médiumom kínálta lehetőségeket. Úgy éreztem, létrehozhatok egy teljesen új, csak számítógéppel művelhető művészeti ágat, amely kizárólag a saját eszközeivel megtapasztalható. Több évembe telt, míg létrehoztam ezt a világot, és még mindig dolgozom rajta. Természetesen ez a munka sohasem ér véget. De a legtöbb időt a fejlesztéssel, a programnyelv és az eszközök megbízhatóvá tételével töltöttem. Most már sokkal gyorsabban haladnék vele, ha most kezdeném. – Charles, akár hetekig is állhatnál abban az ablakban – folytatta Scopes – anélkül, hogy kétszer ugyanazt látnád. Ha akarnál, lemehetnél a kikötőbe, és beszélhetnél azokkal az emberekkel. Az apály és a dagály a hold változásának megfelelően követik egymást. Évszakok is vannak. Emberek laknak a házakban: halászok, nyaralók, művészek. Valódi emberek, akikre gyerekkoromból emlékszem. Ott van Marvin Clark, a helyi boltból. Néhány évvel ezelőtt meghalt, de a programomban tovább él. Holnap lemehetnél hozzá, és meghallgathatnád a történeteit, ihatnál egy csésze teát, és backgammonozhat-nál Hank Hitchinsszel. Minden ember egy önálló objektum, a nagy programon belül. Egymástól függetlenül léteznek, és kapcsolatba lépnek egymással anélkül, hogy ezt külön leprogramoztam, vagy előre láttam volna. Itt olyan vagyok, mint Isten: teremtettem egy világot, és most, hogy elkészült, már az én közreműködésem nélkül működik tovább. – De önző isten vagy – írta Levine. – Ezt a világot megtartottad magadnak. – Ez igaz. Egyszerűen nincs kedvem megosztani. Túlságosan személyessé vált. Levine visszafordult a varázslófigurához. – Tökéletes részletességgel reprodukáltad a szigetet, a saját házad kivételével. Az egész romokban áll. Miért? Az alak egy pillanatra megmerevedett, nem jött hang a lift hangszórójából. Levine azon tűnődött, mivel tapintott így az elevenére. Aztán az alak újra felemelte a fegyverét. – Azt hiszem, eleget beszélgettünk, Charles – mondta Scopes. – Nem ijedek meg a fegyveredtől. – Pedig nem ártana. Te egyszerűen csak egy folyamat vagy a programomban. Ha lövök, a folyamat megszakad. Nem fogsz tudni kommunikálni velem, de senki mással sem. De ez javarész akadémikus kérdés. Míg a találmányomról csevegtünk, elindítottam egy kémprogramot, amely a hálózaton keresztül követte a nyomaidat, míg meg nem találta a számítógépedet. Nem lehet valami kényelmes a negyvenkilences liftben beragadva lenni a hetedik és a nyolcadik emelet között. Az üdvözlőkülönítmény már útban van, úgyhogy akár el is kezdhetsz készülődni. – Mit fogsz tenni? – kérdezte Levine. – Én? Semmit. Te viszont meg fogsz halni. Ha az arrogáns betörésedhez hozzávesszük, hogy megint beleütötted az orrodat a dolgomba, nem igazán marad más lehetőségem. És a megölésed, minthogy illetéktelenül hatoltál be az épületbe, igazolható emberölés lesz. Sajnálom, Charles, tényleg sajnálom. Nem kellett volna így végződnie. Levine felemelte a kezét, hogy válaszoljon, aztán megállt. Nem tudott mit mondani. – Most pedig megszakítom a programot. Viszlát, Charles. Az alak célzásra emelte a puskát. Most először, mióta a GeneDyne épületébe lépett, Levine félni kezdett.


241

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson felriadt. Még sötét volt, de a hajnal már közeledett. Ahogy kinézett, látta, hogy az ég kezd elválni a barlang száját övező sötétségtől. Néhány méterrel odébb, Susana még mindig aludt a homokos talajon. Hallotta halk, egyenletes légzését. A könyökére támaszkodott. Szüntelen, tompa szomjúságot érzett. Négykézláb a forráshoz mászott, kezét a vízbe merítette, és mohón inni kezdett. Ahogy a szomjúságát eloltotta, mardosó éhség vette át a helyét a gyomra mélyén. Felállt, a barlang szájához lépett, és belélegezte a hűvös hajnali levegőt. A lovak pár száz méterrel odébb csendben legelésztek. Füttyentett egy halkat, amire a lovak felkapták a fejüket, és válaszul hegyezni kezdték a fülüket. Óvatosan lépkedve a sötétben, elindult feléjük. Kissé soványak voltak, de ettől eltekintve, úgy tűnt, elég jól viselték az őket ért megpróbáltatásokat. Megsimogatta Roscoe nyakát. A ló szemei csillogtak, és tiszták voltak, amit jó jelnek vett. Lehajolt, és megtapogatta a pártát a pata felett. Meleg volt, de nem forró, semmi jele nem volt, hogy lesántult volna. Körülnézett a derengésben. A környező hegyek meredek mészkőből voltak, üledékes rétegeik ferde vonalakban futottak végig a lekoptatott dombok és kanyonok falaiban. Épp ahogy nézte, a hegyek csúcsa a felkelő nap skarlátvörös fényében kezdett játszani. Volt valami már-már vallásos nyugalom a levegőben, mint egy katedrális csendjében, mielőtt megszólalna az orgona. Ahol a hegyek masszív oldala a sivatag homokjába süllyedt, a lávafolyás fekete, csipkézett tömege borította a hegylábat. A barlangjuk a sivatag szintje alatt volt, így odaátról nem lehetett látni. Carson, ha nem keres, száz méternyire a barlangtól nem is álmodta volna, hogy a fekete láván kívül bármit is találna a környéken. Nye-nak nyoma sem volt. Carson újra megitatta a lovakat a barlangban, aztán megbéklyózta őket frissen tépett tobosafűvel. Aztán keresett egy mesquitocserjét, és nyílhegyével levágott egy hosszú, hajlékony hajtást, amelynek tüskék és ágak voltak végén. Elhagyva a lávát, a sivatagba ment. Útközben a homokot vizsgálgatta. Nemsokára megtalálta, amit keresett: egy még fiatal, viszonylag kicsi nyúl nyomait. Száz méteren keresztül követte a nyomokat, míg eltűntek egy lyukban, egy mormon teacserje tövében. Leguggolt, a bot tüskés végét bedugta a lyukba, követte a járat kanyarulatait, majd amikor elérte magát az odút, és megérezte, hogy a bot vége valami puhához ért, döfködni kezdett vele, és többször megforgatta. Egyre nagyobb lendülettel forgatva az eszközt, lassan kihúzta a lyukból. Egy fiatal nyúl vergődött sivalkodva a bot végén. Túlságosan bő bundája belegabalyodott a tüskés ágakba. Carson a lábával lefogta az állatot, levágta a fejét, és a sivatag homokjába folyatta a vérét. Aztán a méretes, csiszolt élű nyílheggyel kibelezte, megnyúzta, majd nyársra húzta. A belsőségeket a homokba temette, hogy távol tartsa a keselyűket, és visszatért a barlangba. De Vaca még aludt. Carson a barlang szájánál kis tüzet rakott, bedörzsölte a nyulat a sódarabbal, amelyből még volt a zsebében, és sütni kezdte. A hús sercegett, sistergett, és a tűzből kék füst szállt fel a tiszta levegőbe. Végül a nap is megjelent a látóhatár fölött, és ragyogó, aranyos fényárban fürösztötte a sivatagot, beragyogta a barlang belsejét is, megvilágítva a sötét felületeket. Carson zajt hallott, megfordult, és látta, hogy De Vaca végre álmosan dörzsölgetve a szemét, felül. – Auú – szólalt meg, ahogy az aranyló fénysugarak az arcába tűztek, és fekete haját bronzszínűvé varázsolták. Carson a koránkelők felsőbbrendűen elégedett mosolyával nézte a nőt. Tekintete De Vacáról a barlang belsejére tévedt. A nő, látván, hogy Carson arckifejezése megváltozott, követte a pillantását. A felkelő nap sugarai áttűztek egy repedésen a barlang nyílásánál, amely egy hosszú, vékony, narancsszínű fénysávot vetett a barlang talajára, egészen a hátsó


242

HALÁLOS KÍSÉRLET

fal közepéig. A fénytű felett kissé cikcakkos, mégis rögtön felismerhető kép derengett fel a barlang durva kőfalán: egy sas volt az, széttárt szárnyakkal, felemelt fejjel, mintha éppen szárnyat bontani készülne. Csendben figyelték, ahogy a kép egyre fényesebbé válik, mintha örökre beleégne a barlang hátsó falába. Aztán, olyan hirtelen, ahogy felvillant, el is tűnt. A nap a barlang szája fölé kúszott az égen, a sas pedig már nem látszott az egyre növekvő fényárban. – El Ojo del Águila – mondta De Vaca. – A Sas Forrása. Most már legalább tudjuk, hogy azt találtuk meg. Hihetetlen belegondolni, hogy ugyanez a forrás mentette meg az őseim életét négyszáz évvel ezelőtt. – És most megmenti a miénket is – motyogta Carson. Egy pillanatig még a barlang sötét falát bámulta, ahol az előbb felvillant a sas képe, mintha megpróbálná felidézni a tétova gondolatot, ami az imént a tudata határán táncolt. Aztán a sült hús csodálatos illata elterelte a figyelmét, és inkább a nyúlra koncentrált. – Éhes vagy? – kérdezte. – Meghiszem azt. Mi ez? – Nyúl. – Carson megfordította, aztán kihúzta a nyársat a tűzből, majd a homokba tűzte. A nyílheggyel levágott róla egy combot, és De Vacának adta. – Vigyázz, forró! A nő óvatosan beleharapott. – Isteni. Még főzni is tudsz. Azt hittem, ti cowboyok, csak szalonnazsírban sült babot tudtok csinálni. Fogait a nyúlcombba mélyesztve, újabb falatot harapott le belőle. – És még csak nem is rágós, mint amilyen a nagyapám nyula volt. – Kiköpött egy apró csontot. Carson egy szakács titkolt büszkeségével nézte, ahogy eszik. Tíz perc múlva a nyúl elfogyott, lerágott csontjai a tűzben égtek. De Vaca ujjait nyalogatva hátradőlt. – Hogy kaptad el a nyulat? – kérdezte. Carson megvonta a vállát. – Egy trükkel, amit kölyökkoromban tanultam. De Vaca bólintott, és gonosz mosoly jelent meg az arcán. –Tényleg, már majdnem el is felejtettem. Minden indián tud vadászni. Ez ösztönös, ugye? Carson a homlokát ráncolta, elégedettsége egy csapásra elillant az indokolatlan szurkálódás miatt. – Állj már le ezzel – morogta. – Már az első alkalommal sem volt vicces, most meg már nagyon elegem van belőle. A nő még mindig mosolygott. – Látnod kellene magad. Ez a nap a sivatagban jót tett neked. Még néhány hasonló, és úgy fogsz kinézni, mintha egy rezervátumból jöttél volna. Carsonban akaratlanul is kezdett felforrni a harag. De Vaca csalhatatlan ösztönnel találta meg az érzékeny pontját, és kegyetlenül vissza is élt vele. Valahogy azt hitte, hogy a szörnyű megpróbáltatás, amin együtt mentek keresztül, megváltoztatja őt. Már azt sem tudta, hogy De Vacára dühösebb-e javíthatatlan szarkazmusáért, vagy önmagára, az önámításáért. – Tú eres una desagradecida hija de puta – mondta Carson haragjában elég élesen és tisztán. De Vaca arcára kíváncsi kifejezés költözött, tágra nyitotta a szemét, és mozdulatlanná dermedt. – Lám csak, a cabrón jobban ismeri az anyanyelvet, mint azt elárulta – mondta halkan. – Szóval hálátlan vagyok, mi? Ez jellemző… – Te jellemzőzöl itt nekem? – vágott vissza Carson. – Tegnap megmentettem az életedet. Ma pedig megint ezzel a szarsággal jössz nekem.


243

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Te mentettél meg engem? – csattant fel De Vaca. – Te megőrültél, cabrón! Az ute ősöd volt az, aki megmentett minket. És a nagybátyád, aki elmesélte neked azokat a történeteket. Azok a nagyszerű emberek, akiket úgy kezelsz, mintha szégyenfoltok lennének a pedigréden. Hatalmas örökséget hagytak rád, amire büszke lehetnél. És te mit csinálsz? Lenyeled, rejtegeted. Úgy csinálsz, mintha nem is létezne. A szőnyeg alá söpröd. Mintha anélkül jobb ember volnál. – Egyre hangosabban beszélt, ingerült hangja visszhangzott a barlangban. – És tudod mit, Carson? E nélkül semmi sem vagy. Nem vagy cowboy. Nem vagy a Harvardon végzett fehér, angolszász protestáns. Csak egy üres, rézbőrű váz, aki még arra sem képes, hogy megbékéljen a múltjával. Ahogy hallgatta, Carson haragja lecsillapodott. – Mit játszod itt meg magad, te elfuserált pszichológus? – mondta. – Ha majd készen állok rá, hogy szembenézzek a bennem élő gyerekkel, akkor majd olyanhoz fordulok, akinek van diplomája, nem egy sarlatán sámánhoz, aki jobban érzi magát ponchóban, mint fehér köpenyben. Todavía tienes la mierda del barrio en tus zapatos.* De Vaca sziszegve szívta be a levegőt. Orrlyukai kitágultak. Hirtelen meglendítette a kezét, és teljes erőből arcon ütötte Carsont. A férfi arca égett a pofon nyomán, és a füle is zúgni kezdett. Meglepetten csóválta a fejét, aztán észrevette, hogy a nő lendületet vesz, és újra meg akarja ütni, de másodszorra elkapta a felé lendülő kart. De Vaca a másik kezét ökölbe szorítva megpróbálta megütni, de Carson elhajolt előle, miközben eltaszította magától a nőt a kezénél fogva. De Vaca elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt a vízbe esett. Carsont ez készületlenül érte, úgyhogy De Vacára dőlve ő is hasra esett a vízbe. Az ütés és a hirtelen esés hatására Carson haragja elpárolgott. Ahogy De Vacán feküdt, és érezte a nő karcsú testét megvonaglani maga alatt, egészen más szenvedély kerítette hatalmába. Mielőtt vissza tudta volna fogni magát, előrehajolt, és szájon csókolta. – Pendejo – lihegte De Vaca levegő után kapkodva. – Engem nem lehet csak úgy megcsókolni. – Egyetlen erős rántással kiszabadította a karjait, és ökölbe szorította víztől csöpögő kezeit. Carson gyanakodva figyelte. Egy pillanatig mozdulatlanul nézték egymást. Víz csöpögött De Vaca ökleiről a tócsa sötét, meleg felszínére. A visszhangok elhaltak, míg végül csak a víz csepegését lehetett hallani zihálásuk közepette. De Vaca hirtelen mindkét kezével megragadta Carson haját, és maga felé húzta a férfi fejét. Egy pillanat múlva a nő kezei ott voltak mindenütt: az inge alá csúsztak, simogatták a mellkasát, a mellbimbójával játszadoztak, az övével babráltak, lehúzták a sliccét, levették a nadrágját, és szenvedélyesen sürgető mozdulatokkal simogatták a férfit. Susana felült, és a levegőbe emelte karjait, hogy a férfi lehúzza róla a topot. Aztán Carson mohón a farmerja cipzárjához nyúlt – a nadrág már teljesen átázott a forrás vizében. Egy kar fonódott a nyaka köré, és előbb a nő ajkát, majd rózsaszín cicanyelvét érezte kivörösödött fülén. Susana suttogó szavaitól tüzes borzongást érzett a tarkóján. Ahogy De Vaca visszahanyatlott a vízbe, Carson lerántotta a bugyiját. Nem tudta, hogy De Vaca zihál, vagy sír-e. Melle és hasának enyhe íve fénylőn emelkedett ki a forrás vizéből. Aztán a férfi belehatolt, a nő a dereka köré fonta lábait. A víz körülöttük mozdulataik ritmusára emelkedett-süllyedt, és a hullámok úgy nyaldosták a homokot, mint az ős-tenger hullámai a világ hajnalán. Később De Vaca Carsonra nézett, aki meztelenül hevert a homokban. – Tűnődöm, hogy most vajon leszúrjalak-e, vagy inkább te döfsz meg engem…? *

A környék mocska még mindig ott van a cipődön.


244

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson felpillantott, aztán feléje gördült, és kisimított a lány arcából egy fekete hajtincset. – Próbáljuk meg még egyszer az utóbbit – javasolta. – Aztán majd megbeszéljük. A hajnalból dél lett, ők pedig elaludtak.

Carson repült, a sivatag fölött szárnyalt, alatta a láva rögös folyama mákszemek sorának tűnt csupán. Egyre feljebb küzdötte magát, emelkedett a forró nap felé. Előtte egy hatalmas, keskeny sziklaoszlop emelkedett ki a sivatag homokjából. Az oszlop hegyes pontban végződött, kilométerekkel a sivatag felett. Próbálta megmászni, de ahogy egyre feljebb jutott, mintha a szikla is nőtt volna, egyre magasabb és magasabb lett, már-már elérte a napot. Hirtelen felriadt, szíve hevesen vert. Felült a hűvös sötétségben, kinézett a barlang száján, aztán a barlang félhomálya felé fordult. A gondolat, ami korábban sehogyan sem jutott eszébe, most zsarátnokként égette belülről. Felállt, magára kapta a ruháit, és kilépett a barlangból. Két óra felé járt az idő, ilyenkor volt a legmelegebb. A lovak egészen jól felépültek, de még egyszer azért meg kell itatni őket. Egy óra múlva el kell indulniuk, ha napnyugtára a Lava Gate-nél akarnak lenni. Így éjfélre a Lava Campig juthatnak. Talán egy kicsit később. Még mindig marad harminchat órájuk, hogy az információikat eljuttassák a Közegészségügyi Hatóságnak, még a PurBlood piacra dobása előtt. De nem indulhattak el. Még nem. A lovak felé fordult, letépett két bőrdarabot a nyereg szerelékéből. Aztán összegyűjtött egy nyaláb mesquito- és elhullott kreozotágat, és szoros kötegbe rendezte őket. A két nyalábot egymáshoz kötözte a bőrdarabokkal, aztán megfordult, és elindult a barlang felé. De Vaca ébren volt, és már felöltözött. – Hello, cowboy – üdvözölte, ahogy Carson belépett. A férfi vigyorogva lépett oda hozzá. – Még egyszer már nem megy – mondta Susana pajkosan hasba bökve Carsont. A férfi a füléhez hajolt, és belesuttogott: – Al despertar le hora el áquila del sol se levonta en una aguja del fuego. – „Hajnalban a nap sasa a tűz tűje fölött áll” – fordította le De Vaca a mondatot tanácstalan arccal. – Ez a felirat volt Nye kincses térképén. Akkor sem értettem, és most sem tudom, mit akar jelenteni. Egy pillanatig a férfit nézte. Zavartan ráncolta a homlokát. Aztán tágra nyitotta a szemeit. – Ma reggel láttunk egy sast – mondta. – A sziluettjét a hajnali nap a barlang hátsó falára vetítette. Carson bólintott. – Vagyis megtaláltuk a helyet… – …amit Nye évek óta keres – szakította félbe Carson. – Mondragón aranyának rejtekhelyét. – Csak ő több mint száz kilométerrel arrébb kereste. – De Vaca a barlang sötétjébe nézett, aztán Carson felé fordult. – Mire várunk? Carson meggyújtotta az egyik köteg végét, és együtt a barlang hátsó, eldugott sarkához mentek. A nagy tócsából, ahol a forrás felszínre tört, egy kis ér folyt visszafelé a barlang enyhén lejtős talaján. Carson és De Vaca követte az ér útját, szemeiket meresztgetve a fáklyák fényének vöröses derengésében. Ahogy a barlang hátsó falához értek,


245

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson rádöbbent, hogy az valójában nem is fal, csak a barlang mennyezete ott hirtelen alacsonyabbá vált. A barlang talaja is mélyebben volt, így a kettő között egy szűk alagúton kellett meggörnyedve keresztülmászniuk. Előttük a sötétben Carson vízcsobogást hallott. Az alagút egy magas, szűk üregbe nyílt, talán három méter magas és tíz méter széles lehetett. Carson a magasba emelte a fáklyát, megvilágítva a szikla pettyezett, sárga felületét. Elindult előre, aztán hirtelen megállt. A lábainál a patak, egy sziklán keresztülbukva hullott alá az alattuk tátongó fekete sötétségbe. A fáklyát maga elé tartva Carson lenézett a mélybe. – Látsz valamit? – kérdezte De Vaca. – Alig látom az alját – mondta. – Legalább öt méter mély lehet. Carson olyan hangot hallott, mintha valami megcsúszott volna, és ösztönösen visszahúzódott. Egy marék kő hullott le pattogva a szirt pereméről. Estükben tompa visszhangot keltettek. Carson ellenőrizte a talajt a lába előtt. – Ezek a kövek mind lazák, és porladoznak – mondta óvatosan haladva a szirt peremén. Talált egy stabilabb pontot, letérdelt, és újra áthajolt a szirt peremén. – Van odalent valami – mondta De Vaca a szirt másik széléről. – Látom. – Ha tartod a fáklyát – mondta De Vaca –, lemászom. Innen egyszerűbbnek tűnik. – Hadd menjek én – mondta Carson. De Vaca vetett feléje egy sötét pillantást. – Jól van, rendben – sóhajtotta Carson. De Vaca elindult a hely felé, ahol a szirt fala az imént beomlott, és félig mászva, félig csúszva megindult a meredek, kavicsos lejtőn. Carson alig látta őt a félhomályban. – Dobd le a másik fáklyát – szólt fel végül. Carson egy doboz gyufát tűzött az ágak közé, és ledobta a másik köteget. Egy pillanatnyi motoszkálás után meghallotta a gyufa sercegését, aztán a hasadékot hirtelen pislákoló, vöröses fény világította meg. Carson kijjebb kúszva a szirt szélén, tisztán látta egy összeaszott öszvér maradványainak körvonalait. Az állat málhája az eséstől kinyílt, szövet és bőrdarabok heveitek szanaszét. Több nagy, fehér hasáb dudorodott ki az összezúzott málnából. A közelben egy férfi mumifikálódott teste feküdt. A parázs pislákoló fényében látta, ahogy De Vaca először megvizsgálja a férfit, majd az öszvért, végül pedig a málhát. Összeszedett egy csomó szétszórt tárgyat, és ingének bő szegélyébe csomózta. Aztán négykézláb felmászott a meredek, törmelékes támfalon. – Mit találtál? – mormolta Carson, ahogy a nő a közelébe ért. – Nem tudom. Menjünk ki a fényre. A barlang bejáratánál kibontotta az inge szegélyét. Egy apró bőrerszény, egy hüvelyébe rejtett tőr és egy csomó fehér hasáb hullott a földre. Carson felvette a tőrt, és óvatosan kihúzta a hüvelyéből. A fém fénytelen volt és rozsdás, de a markolata érintetlen maradt a tőrt beborító porréteg alatt. Megtörölte az inge ujjában, és a nap felé tartotta. A vasmarkolaton díszes ezüstbetűkkel egy vésett monogram állt: D. M. – Diego de Mondragón – suttogta Carson.


246

HALÁLOS KÍSÉRLET

Ahogy De Vaca megpróbálta kinyitni a merev bőrerszényt, az félbetört, és egy kis arany- és három nagyobb ezüstérme hullott belőle a földre. Felvette, megforgatta őket a tenyerében, és gyönyörködött bennük, ahogy csillogtak a nap fényében. – Nézd meg, mintha teljesen újak lennének – mondta De Vaca. – És mi a helyzet a málhával? – kérdezte Carson. – Félig van ilyen fehér kövekkel – mondta De Vaca a fehér hasábokra bökve. – Több tucat van belőlük. A nyeregtáskák is tömve velük. Carson felemelte az egyik hasábot, és kíváncsian megvizsgálta. A felülete finoman szemcsés volt, és hűvös. Színe az elefántcsontra hasonlított. – Mi az ördög ez? – motyogta magában. De Vaca felvette a földről a másik darabot, és kíváncsian méricskélte. – Van súlya – mondta. Carson elővette a nyílhegyét, és megkarcolta a hasábot. – De elég puha. Akármi legyen is, nem kőzet. De Vaca tenyerével megdörzsölte a felületét. – Miért kockáztatta Mondragón az életét ezzel a szállítmánnyal, amikor hozhatott volna magával több vizet… – hirtelen elhallgatott. – Tudom, mi ez – jelentette ki. – Habkő. – Habkő? – hitetlenkedett Carson. – Az. Pipákhoz, faragáshoz, műalkotásokhoz használták. A XVII. században nagyon értékes volt. Új-Mexikó nagy mennyiségben exportálta Új-Spanyolországba. Azt hiszem, Mondragón „bányája” egy habkőlerakat volt. – Carsonra nézett, és elvigyorodott. Carson egy pillanatig lesújtott arcot vágott, aztán a nevetéstől térdre esett a homokba. – Nye pedig egész eddig Mondragón elveszett aranyát kereste. Az meg sem fordult a fejében – mint ahogy senki másnak sem –, hogy Mondragón egészen másfajta vagyont vitt magával. Valamit, ami manapság már gyakorlatilag teljesen értéktelen. De Vaca bólintott. – De könnyen lehet, hogy akkoriban a habkő ugyanannyit ért, mintha az öszvér arannyal lett volna megpakolva. Nézd, milyen finomak ezek a szemcsék. Ma az egész talán négy-ötszáz dollárt érhet. – És mi a helyzet az érmékkel? – Az Mondragón költőpénze lehetett. Valószínűleg a tőr az egyetlen tárgy, ami valódi értéket képvisel. Carson a fejét csóválva nézett vissza a barlangba. – Gondolom, az öszvér valamiért a barlang hátsó részébe tévedt, ő pedig utánament. Kettejük súlya alatt pedig beomlott a szirt pereme. De Vaca a fejét rázta. – Amikor odalent voltam, találtam még valami mást is. Egy nyílvessző állt ki Mondragón mellcsontjából. Carson döbbenten nézett rá. – Biztosan a szolgálója tette. Vagyis az egész legenda téves. Nem vizet kerestek. Azt már megtalálták, de a szolgáló úgy döntött, magának akarja a kincset. De Vaca bólintott. – Lehet, hogy Mondragón egy hegyet keresett, ahol elrejtheti a kincset, de nem vette észre a szirt szélét a sötétben. Lehullott lávadarabok hevertek a testén, és körülötte is. Az öszvér belepusztult az esésbe, és a szolgáló úgy döntött, nincs értelme tovább várakoznia. – Azt mondtad, hogy a nyeregtáskák félig voltak, igaz? A szolga valószínűleg megszabadította Mondragónt a szenvedéseitől, magával vitt annyi követ, amennyit csak elbírt, és visszafelé indult, délnek. Magával vitte a zekét, hogy megvédje a nap melege ellen. Csakhogy ez nem volt elég. Csak a Mount Dragonig jutott el.


247

HALÁLOS KÍSÉRLET

Carson továbbra is a barlang száját bámulta, mintha azt várná tőle, hogy megszólaljon, és elmondja nekik, hogy is történt valójában mindez. – Ez hát a vége a Mount Dragon legendájának – mondta végül. – Talán – felelte De Vaca. – De a legendák nem halnak ki egykönnyen. Csendben álltak a délutáni napfényben, és az érméket bámulták De Vaca kinyújtott tenyerében, aki végül óvatosan a farmerja zsebébe tette őket. – Azt hiszem, ideje felnyergelni a lovakat – mondta Carson, miközben felvette a tőrt a földről, és az övébe dugta. – A Lava Gate-hez kell érnünk, még mielőtt lemegy a nap.

Nye odafent ült a rejtekhelyén, magasan a sziklák között. A késő délutáni nap hevét a kalapján keresztül is érezte, és a környező láváról hullámokban visszaverődő nap sugarai szinte fojtogatták. Felemelte a puskáját, és az irányzék segítségével alaposan megvizsgálta a déli látóhatárt. Carsonnak és a nőnek nem látta semmi nyomát. Majd kezébe vette a látcsövet, hogy még valamit megnézzen. Köröző keselyűket sem látott. – Valószínűleg beásták magukat valahol, és smárolnak. – A fiú ledobott egy követ a lejtőn, ami pattogva, zajosan gördült lefelé. – Az a lány tökre közönséges. Nye elhúzta a száját. Vagy találtak egy forrást, vagy mindketten halottak. Valószínűbb, hogy az utóbbi. Lehetséges, hogy beletelik egy időbe, míg valóban beáll a rothadás, ami odavonzza a keselyűket. Végül is ez egy hatalmas sivatag. Lehet, hogy nagyon messziről kell követniük a szagot. De vajon mennyi időbe telik, míg ebben a hőségben a test szagot kezd árasztani? Négy, talán öt órába. – Egy parti snóbli? – kérdezte a fiú, és egy marék lávakövet tartott Nye felé. – Pénz helyett használhatjuk ezeket. Nye odafordult. A fiú rettentően koszos volt, és az egyik orrlyukára teljesen rászáradt a takony. – Most nem – mondta gyengéden. Szeméhez emelte a látcsövét, és újra a látóhatárt fürkészte. Aztán meglátta őket. Két alak lovagolt a szoros felé, úgy öt kilométerre lehettek.

Ahogy a fegyver elsült, Levine gyorsan oldalra lépett. A trackballt görgetve megfordult, és meglátott egy szabályos, kerek lyukat a mögötte lévő ablakon. Scopes újra célzásra emelte a fegyvert. – Brent! – gépelte, amilyen gyorsan csak tudta. – Ne csináld ezt! Meg kell hallgatnod. Scopes felsóhajtott. – Húsz éven át csak bosszúságot okoztál. Én mindent megtettem érted, amit csak tudtam. A kezdet kezdetén egyenlő részesedést kínáltam a cégben. A GeneDyne részvényeinek a felét. Tartózkodtam attól, hogy válaszoljak a gonosz támadásaidra, mialatt te azzal növelted az egódat és a hírnevedet, hogy negatív reklámot csináltál a GeneDyne-nak. A hallgatásomat kihasználva, újra meg újra rám támadtál. Mohósággal és önzéssel vádoltál. – Csak azért hallgattál, mert azt remélted, hogy így majd aláírom a kukorica szabadalmának megújítását – írta Levine. – Ez övön aluli ütés volt, Charles. Azért csináltam, mert valahogy még mindig a barátomnak tartottalak. Be kell, hogy valljam, először nem vettem komolyan a bíráló megjegyzéseidet. Az egyetem alatt annyira közel voltunk egymáshoz. Te voltál az egyetlen ember az életemben, akit intellektuális társamnak mondhattam. Nem látod,


248

HALÁLOS KÍSÉRLET

mit értünk el együtt? Mi adtuk az X-RUST-ot a világnak. – Keserű nevetés hallatszott a lift hangszórójából. – A történetnek ezt a részét nem szívesen meséled a sajtónak, nem igaz? A nagy Levine – a nemes Levine –, aki sohasem süllyedne Brent Scopes szintjére, mégis együtt találták fel az X-RUST-ot, a kapitalizmus történetének egyik legnagyobb fejőstehenét. Lehet, hogy én találtam meg az anasazi kukorica vetőmagot, de a te briliáns tudományod segített izolálni az X-RUST gént, és létrehozni a rezisztens törzset. – Nem az én ötletem volt, hogy milliókat keressünk a harmadik világ szegény országain. – A profit, amihez így jutottam, eltörpül a termelés növekedése mellett – felelte Scopes. – Már elfelejtetted, hogy a rozsdarezisztens törzsnek köszönhetően a világ kukoricatermelése tizenöt százalékkal megnőtt, a kukorica ára pedig leesett? Charles, emberek, akik egyébként éhen haltak volna, csak a találmányunk miatt maradtak életben. A mi találmányunk miatt. – A mi találmányunk volt, igen. De én nem akartam a találmányunkat a mohóság szolgálatába állítani. Köztulajdonná akartam tenni. Scopes felnevetett. – Nem felejtettem el a naiv elképzeléseidet. És nyilván te sem felejtetted el a körülményeket, amelyek folytán profitálhattam a találmányunkból. Nyertem. Becsületes játszmában győztelek le. Levine nem felejtette el. Az emlék hatására újra fellángolt benne a bűntudat tüze. Amikor világossá vált, hogy az X-RUST-tal kapcsolatos terveiket lehetetlen összeegyeztetni, megegyeztek, hogy megküzdenek érte. Játszmában mérik össze erejüket. A nagy játszmában, amit még az egyetemen találtak ki. De ez alkalommal igen nagy volt a tét. – És én vesztettem – felelte Levine. – Igen, de mégis te nevetsz utoljára, nem igaz, Charles? A kukorica szabadalma két hónap múlva lejár. Minthogy te nem voltál hajlandó megújítani a te részedet, a szabadalom elévül. És a GeneDyne történetének legjövedelmezőbb találmányát a világ szabadon és díjmentesen felhasználhatja. Levine Scopes hangján túl hirtelen beszélgetés hangjaira lett figyelmes: a hangos, izgatott kiáltások visszhangoztak a liftaknában. Itt voltak érte a valós térben is. Hirtelen rántás préselte Levine-t a lift falának. Felette a motor zúgni kezdett, és a kimért hang újra megszólalt: A hibát elhárítottuk. Elnézést kérünk a kellemetlenségért. A lift búgott, döccent egyet, és elindult felfelé. A hatalmas képernyőn Levine látta, hogy Scopes elfordul tőle, és kinéz a manzárdszoba ablakán. – Már úgysem számít, hogy lelőlek-e itt és most, vagy sem – mondta. – Amikor a lift megérkezik a hatvanadik emeletre, a valódi testednek mindenképp vége lesz. A virtuális alakod csak díszlet lesz a rendszerben. Az alak feléje fordult, Levine-re nézett, és várt. Levine felpillantott a kijelzőre. A 20. emeletnél járt. – Sajnálom, hogy így kell véget érnie, Charles – hallotta Scopes hangját. – De azt hiszem, a sajnálatomat is csak a nosztalgia szülte. Talán, ha már nem leszel, képes leszek adózni egy ember emléke előtt, akit valaha a barátomnak mondhattam. Egy barát emléke előtt, aki teljesen más lett. A számok a kijelzőn gyorsan változtak: 55, 56, 57. A lift motorjának mély zúgása egyre halkult, ahogy a felvonó lelassult. – Még mindig aláírhatom a kukorica szabadalmának megújítását – írta Levine.


249

HALÁLOS KÍSÉRLET

Hatvanadik emelet – szólalt meg a hang a lift hangszórójából. Levine kirántotta a hálózati kábeleket a csatlakozóból. A ködbe burkolózó manzárdszoba képe hirtelen kialudt, és a képernyő a lift hátsó falán újra sötétbe borult. Levine gyorsan kikapcsolta a laptopját. Ha Mime még mindig a GeneDyne hálózatában lenne, azonnal kidobják. De legalább nem lehet lenyomozni. Ahogy a lift megállt, hirtelen csend lett. Aztán kinyíltak az ajtók. Levine, aki keresztbe tett lábbal az ajtónak támaszkodva ült, felnézett, és három őrt látott, kékfekete GeneDyne-egyenruhában. Mindhármuk kezében pisztoly volt. Vezetőjük felemelte a fegyverét, és Levine fejére célzott. – Én nem fogom feltakarítani – mondta a másik. Levine behunyta a szemét.

Megtöltötték mind a két kulacsot, és addig ittak a forrásból, míg a testük már nem bírt befogadni többet. Most ahogy a hegyek lába mentén lovagoltak, Carson érezte, hogy a levegő lassan hűlni kezd. A késő délutáni nap a kietlen csúcsok fölött járt. Még huszonöt kilométer a Lava Gate-ig, és talán harminc a Lava Campig. Minthogy az út legnagyobb részét az éj leple alatt fogják megtenni, nem kell tartaniuk tőle, hogy elfogy a vizük. A lovak fejenként vagy húsz kiló vizet cipeltek a gyomrukban. Az átélt hatalmas szomjúság a legjobb módszer, amivel rá lehet venni a lovakat, hogy teleigyák magukat, amikor végre van víz. Carson kissé lemaradt, és De Vacát nézte. Egyenes háttal ült a nyeregben, hoszszú lábait lazán tartotta a kengyelben, a haja fekete szélként lobogott mögötte. Carson felfigyelt éles, határozott profiljára a finom vonalú hegyes orral. Furcsa, hogy ezt korábban nem vette észre… Bár a vegyvédelmi ruha nem éppen a legcsinosabb öltözet. A nő megfordult. – Mit bámulsz, cabrón? – kérdezte. A délutáni nap aranyfénye megcsillant a szemében. – Téged – felelte a férfi. – És mit látsz? – Valakit, aki… – Carson elhallgatott. – Érjünk inkább vissza a civilizációba, mielőtt valami elhamarkodott kijelentést tennél – mondta De Vaca visszafordulva. Carson elvigyorodott. – Csak azt akartam mondani, hogy valakit, akivel szívesen ágyba bújnék. Igazi ágyba, nem homokágyba. És aztán lehetőleg eksztázisban vonaglanék vele. – Azért ez a homokágy sem volt olyan rossz. A férfi eltúlzott grimasszal dőlt hátra a nyeregben. – Azt hiszem, a hátamról lejött bőr fele a körmeid alatt lehet. Carson aztán a látóhatár felé bökött. – Látod azt a szorost ott a távolban, ahol mintha a hegyek és a láva találkoznának? Az a Lava Gate, a Jornada sivatag északi vége. Onnan csak a Sarkcsillag felé kell haladnunk, és alig harminc kilométer múlva elérjük a Lava Campet. Ott találunk meleg ételt és telefont. És talán egy valódi ágyat is. – Ó, tényleg? – kérdezte De Vaca. – Jaj, szegény hátsómnak…

Nye végignézett a Holland & Holland csövén, ellenőrizte a távcsövet, és megigazította a tárat. Minden készen állt. A puska tusát a lábai közé támasztva, ellenőrizte a


250

HALÁLOS KÍSÉRLET

cső végét, hogy nem akadályozza-e valami a golyó útját. Legalább százszor kitisztította már, mióta az a nagypofájú Carson eltömítette, de nem árt biztosra menni. A két alak úgy másfél kilométerre lehet. Szűk tíz perc múlva lőtávolban lesznek. Két gyors, tiszta lövés négyszáz méterről. Aztán még kettő a biztonság kedvéért, és még néhány a lovaknak. Azok ketten még csak nem is látják meg Nye-t. Eljött az idő. A puskát beállította, aztán lefeküdt a lávára, és arcát a fegyver agyára támasztotta. Lassan, mélyeket lélegzett, a levegőt az orrán engedte ki, hogy lelassítsa szívverését. A nagyobb pontosság kedvéért, két szívdobbanás között fog lőni. Egy hajszálnyival feljebb emelte a fejét, és körülnézett. A fiú eltűnt. Nye aztán észrevette őt. Távol az akciótól, a túloldali lejtőn táncolt a láván. Újra lőállásba helyezkedett, beállította az irányzékot, és a puska csövével végigpásztázta a sivatagot, míg a két alak fel nem tűnt a célkeresztben.

Ne lőj! – hallatszott az őrök háta mögül. – Mr. Scopes van a vonalban. – Rövid szóváltás után leengedték fegyvereiket, és az egyik őr durván talpra rántotta Levine-t. Végigvezették a félhomályos folyosón, elhaladtak a nagy őrhely mellett, majd egy kisebb következett. A csoport aztán egy szűk folyosóra fordult, amelynek minkét oldalán ajtók nyíltak. Levine rájött, hogy ezt az utat egyszer már megtette: órákkal ezelőtt, amikor Phidóval az oldalán a GeneDyne virtuális terében járkált. Menet közben hallotta a gépek zúgását, a ventilátorok és szellőztetők mély, duruzsoló hangját. Megálltak a masszív, fekete ajtó előtt. Levine-t utasították, hogy vegye le a cipőjét, és kapott egy pár gumipapucsot. Az őr beleszólt a rádióba, és elektronikus zárak kattanása hallatszott az ajtó felől. Az ajtó sziszegő hang kíséretében résnyire nyílt. Az őrök kitárták az ajtót, és odabentről Levine arcába csapott a huzat. Belépett. A nyolcszögletű iroda semmiben sem hasonlított Scopes virtuális manzárdszobájához. Óriási volt, sötét, és furcsamód steril. A csupasz falak nehézkesen törtek a magas mennyezet felé. Levine pillantása a plafonról a híres zongorára, majd a csillogó intarziás asztalra és végül Scopesra esett. A GeneDyne vezérigazgatója viharvert kanapéján ült, ölében billentyűzetével, és arcán keserű gúnnyal nézett fel Levine-re. Mocskos fekete pólóján pizzaszósz foltjai éktelenkedtek. Előtte a hatalmas képernyőn még mindig a romos ház manzárdszobája előtti lépcsőkorlát látszott. A távolban a Permaquid Point világítótornyának fénye villogott a sötét vízen túlról. Scopes megnyomott egy billentyűt, és a képernyő hirtelen elsötétült. – Motozzátok meg, hogy nincs-e nála fegyver vagy bármilyen elektronikus eszköz – szólt Scopes az őröknek. Megvárta, míg az őrök visszavonultak. Aztán ujjait tűnődve egymásnak támasztotta és Levine-re nézett. – Megnéztem a karbantartási naplót. Úgy tűnik, jó sok időt töltöttél abban a liftben. Hozzávetőleg vagy tizenöt órát. Nem akarod felfrissíteni magad? Levine megrázta a fejét. – Akkor foglalj helyet – intett Scopes a kanapé távolabbi oldala felé. – Mi a helyzet a barátoddal? Ő nem akar csatlakozni hozzánk? Arra gondolok, aki ezt a bonyolult feladatot megoldotta helyetted. Mindenhol otthagyta a nyomait a hálózatban, és nagyon szeretnék találkozni vele, hogy kifejthessen a nézeteimet a tevékenységéről. Levine hallgatott. Scopes mosolyogva ránézett, közben rakoncátlan hajtincsét igazgatta. – Jó régen találkoztunk, nem igaz, Charles? Be kell vallanom, kissé meglep, hogy itt látlak. De ez feleannyira sem meglepő, mint az ajánlatod, hogy ennyi évnyi merev visszautasítás után mégis aláírod a szabadalom megújítását. Milyen


251

HALÁLOS KÍSÉRLET

gyorsan feladjuk az elveinket, amikor a végső próbára kerül a sor, ugye? „Könnyebb küzdeni az elveinkért, mint azok szerint élni.” Vagy meghalni értük. Igazam van? Levine leült. – „A bölcs ember képes kétségbe vonni a saját alapelveit” – idézte. – A civilizált ember, Charles. Nem megy már úgy a játék, mint régen. Emlékszel, mikor játszottunk utoljára? Levine-nek egy pillanatra eltorzult az arca. – Ha nyertem volna, nem ülnénk ma itt. – Valószínűleg nem. Tudod, gyakran eltűnődtem rajta az elmúlt évek során, hogy az őrült genetikaellenes kampányod vajon nem az önutálatodból táplálkozik-e? Te is legalább annyira szeretted a kis játékunkat, mint én. Abban az utolsó játszmában mindent kockára tettél, amiben hittél, és veszítettél. – Scopes ültében felegyenesedett, és a billentyűzetre helyezte az ujjait. – Azonnal kinyomtatom neked a papírokat, hogy aláírhasd őket. – Még nem mondtam el a feltételeimet – mondta Levine nyugodtan. Scopes felé fordult. – A feltételeidet? Nekem úgy tűnik, nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabhatsz. Vagy aláírod, vagy meghalsz. – Azért nem lennél képes hidegvérrel meggyilkolni, ugye? – Meggyilkolni… – ismételte Scopes lassan. – Hidegvérrel… Úgy tűnik, mostanában csak szenzációhajhász kifejezésekben utazol. De a válaszom, igen, attól tartok, megtenném – nem szépítem a dolgot, ahogy Mr. Micawber mondaná. Hacsak nem írod alá a szabadalom megújítását. Mindketten hallgattak. – Az a feltételem, hogy játsszunk még egyet – mondta Levine. Scopes hitetlenkedve nézett rá. Aztán felnevetett. – Nocsak, Charles. Egy – hogy is nevezted? – bosszúmeccset akarsz? És mi volna a tét? – Ha nyerek, elpusztítod a vírust, és életben hagysz. Ha vesztek, aláírom a kukorica szabadalmának megújítását, és megölhetsz. Tehát, hogyha te nyersz, újabb tizennyolc évig kizárólag te részesülsz az X-RUST szabadalmi díjából, és eladhatod a vírust a Pentagonnak. Ha vesztesz, elveszíted a vírust és a kukorica szabadalmát is. – Egyszerűbb lenne, ha megölnélek. – De sokkal kevésbé jövedelmező. Ha megölsz, a kukorica szabadalmát nem lehet majd megújítani. A tizennyolc éves szabadalmi díj önmagában érhet vagy tízmilliárd dollárt a GeneDyne-nak. Scopes hagyta, hogy a billentyűzet lecsússzon az öléből, és egy pillanatra elgondolkodott. – Hadd módosítsak ezen az utolsó ajánlaton: ha veszítesz, ahelyett, hogy megölnélek, megteszlek a GeneDyne alelnökének és vezető kutatójának. Újra áll az eredeti ajánlatom, kiegészítve a méltányos fizetéssel és részvényvásárlási lehetőséggel. Visszaforgatjuk az időt, és mindent újrakezdünk az elejéről. Te természetesen mindenben együttműködsz velem, és befejezed ezt az értelmetlen hadjáratot, amit a GeneDyne és általában a technikai fejlődése ellen folytatsz. – Úgy érted, a halál helyett paktáljak le az ördöggel? Miért tennéd meg ezt értem? Nem bízom benned. Scopes elvigyorodott. – Miből gondolod, hogy érted tenném? Megölni téged zűrös és kényelmetlen ügy lenne. És amúgy sem vagyok gyilkos, vagyis fennáll a lehetősége, hogy furdalni fog a lelkiismeret. Charles, voltaképpen egyáltalán nem leltem élvezetemet abban, hogy tönkretettem a karrieredet. Kizárólag önvédelemből tettem. – Legyintett. – Ugyanakkor az sem járható út, hogy csak úgy visszaengedlek a társadalomba, hogy akár egy orvlövész, amikor csak kedved szottyan, rám támadhass. A saját érdekem, hogy rávegyelek: csatlakozz a céghez, működj együtt mindenben,


252

HALÁLOS KÍSÉRLET

és írd alá a szokásos titoktartási szerződéseket. Ha akarod, ülhetsz egész nap az irodádban, és semmit sem kell csinálnod. De azt hiszem, a kutatás-fejlesztési részlegen sokkal hasznosabban is eltöltheted az idődet: közvetlenül hozzájárulhatsz a beteg emberek gyógyulásához. Nem kell feltétlenül a génsebészet területén tevékenykedned. Végezhetnél gyógyszerészeti vagy orvosi kutatásokat is, gyakorlatilag azt csinálsz, amit csak akarsz: szabadon eldöntheted. A rombolás helyett az építésnek szentelheted az életed. Levine felállt, s szembefordult a hatalmas képernyővel, amely most üres volt, és jellegtelen. A csend egyre feszültebbé vált. Végül Scopeshoz fordult. – Elfogadom – szólalt meg végül. – De szükségem van valami garanciára, hogy ha veszítesz, valóban elpusztítod a vírust. Azt akarom, hogy vedd ki a széfből, és tedd ide közénk az asztalra. Ha nyerek, egyszerűen kiveszem onnan a kémcsövet, és majd én megszabadulok tőle. Feltéve, ha tényleg ez az egyetlen kémcső létezik. Scopes a homlokát ráncolta. – Ezt neked kellene a legjobban tudnod. A barátodnak, Carsonnak köszönhetően. Levine kérdően felvonta a szemöldökét. – Szóval ez újdonság számodra? A jelentések alapján, úgy tűnik, az a szemétláda felrobbantotta a Mount Dragont. Iskarióti Carson Júdás. – Erről fogalmam sem volt. Scopes töprengő arccal nézte. – És én még azt hittem, hogy te állsz a dolog hátterében. Hogy ez valamiféle bosszú akart lenni, mert meggyaláztam az apád emlékét – csóválta a fejét Scopes. – De mi az a kilencszázmillió a tízmilliárdhoz képest? Elfogadom a feltételeidet. Azt akarom, hogy most azonnal, közjegyző jelenlétében írd alá a papírokat. A szerződést a kémcsövekkel együtt magunk elé tesszük az asztalra. Ha veszítek, viheted mindkettőt, ha én nyerek, mindkettő az enyém. Levine bólintott. Scopes az ölébe vette a billentyűzetet, és sebesen gépelni kezdett. Aztán felvette a telefont, és röviden beszélt valakivel. Egy pillanattal később csengetés hallatszott, és egy nő lépett be az ajtón papírlapokkal, két tollal és egy közjegyzői pecséttel a kezében. – Itt vannak az iratok – mondta. – Írd alá őket, míg én idehozom a vírust. A túlsó fal felé indult, végighúzta az ujját a felületén, míg megtalálta, amit keresett, és megnyomta. Egy pattanás hallatszott, és egy apró kezelőpanel ugrott elő a falból. Scopes gyorsan megnyomott néhány gombot. Sípszó és egy kattanás hallatszott, aztán Scopes előhúzott egy kis vegyvédelmi dobozt a széfből. Az intarziás asztalhoz vitte, kinyitotta, elővett belőle egy lezárt üvegampullát, és óvatosan a Levine által aláírt iratokra helyezte, aztán megvárta, míg a közjegyző elhagyja a nyolcszögletű helyiséget. – A régi szabályaink szerint fogunk játszani – mondta. – A győzelemhez két kört kell megnyerni. A GeneDyne számítógépe választja ki a témát találomra az adatbázisából. Ha bármelyikünk megkérdőjelezi a másik aforizmáját, egyetértesz vele, hogy a számítógép döntsön? – Igen – felelte Levine. Scopes feldobott egy pénzérmét, és a kézfejére csapta. – Fej vagy írás? – Fej. Scopes felemelte a kezét. – Írás. Én kezdem az első témát.


253

HALÁLOS KÍSÉRLET

De Vaca befejezte a régi spanyol dalt, amelyet kilométereken át dúdolgatott, és egy kissé lemaradt, hogy mélyeket lélegezve a sivatag levegőjéből lerója tiszteletét a hatalmas homoktenger előtt. A lenyugvó nap aranyfénybe öltöztette a sivatagot. Csodálatos érzés volt, hogy életben maradt, hogy lovon ülhet, hogy kifelé tart a Jornada sivatagból, és előtte áll egy új élet. Egyelőre nem számít, milyen lesz ez az új élet. Annyi minden van, amit addig természetesnek vett, és megesküdött rá, hogy ezt a hibát sohasem követi el többé. Carsonra nézett, aki előtte lovagolt a Lava Gate magas, keskeny hasadéka felé. Arra gondolt futólag, hogy miképp illik bele Carson ebbe az új életbe. Azonnal ki is verte a gondolatot a fejéből, mert túlságosan komplikáltnak találta. Ezen még lesz ideje gondolkodni később. Carson megfordult, észrevette, hogy De Vaca nincs mellette, és lelassította a lovát. A nő közeledtére mosolyogva hátrafordult, aztán hirtelen ötlettől vezérelve feléje hajolt, hogy megsimítsa az arcát a kézfejével. De Vaca hirtelen érezte, hogy valami az arcába spriccelt. A nedvesség a sivatagban annyira idegen érzés volt, hogy automatikusan behunyta a szemét, elfordította az arcát, és az egyik kezét védekező mozdulattal az arca elé kapta. Ahogy letörölte az arcát, látta, hogy a keze véres, és egy apró, egyenetlen, csontszerű szilánk ragadt az ujja végére. Ugyanebben a pillanatban hangos dörrenés visszhangzott a tájon. Hirtelen, mintha minden egyszerre történt volna. Előrenézett, és látta, hogy Carson előrebukik a nyeregben, miközben az ő lova az éles zajra megbokrosodott. Kétségbeesetten megragadta a nyeregkápát, amikor valami elsüvített a füle mellett. Újabb torkolattűz hangja dörgött végig a tájon. Lőttek rájuk. Roscoe őrült vágtában a hegyláb felé tartott. De Vaca utánaugrasztotta a saját lovát; a sarkait az oldalába vágta, és behúzta a nyakát, hogy minél kisebb találati felületet nyújtson. Felnézett, és megpróbálta fókuszálni a tekintetét a vad vágta közepette. Maga előtt látta Carsont a nyereg fölé görnyedve. Vér patakzott Roscoe oldalán, és nagy cseppekben hullott a homokba. Újabb lövés hallatszott, aztán még egy. A lovak a lávafolyás egy zsákutcája felé vágtattak, majd hirtelen megtorpantak. Gyors egymásutánban több lövés dördült, Roscoe megpördült, és vad tekintettel, Carsont a homokba dobva, menekülni kezdett. De Vaca leugrott a lováról, és Carson mellett ért földet, miközben mindkét ló vakon visszafelé kezdett rohanni a sivatagba. Újabb lövés hallatszott, amit egy ló szörnyű, fájdalmas nyerítése követett. De Vaca megfordult. Roscoe oldalán egy lyuk tátongott, és a belsőségei lógtak a lábai között, mintha szürke szerpentinszalagok volnának. A ló futott még egy darabig, aztán reszkető lábakkal megállt. Újabb dörrenés robaja hangzott, és De Vaca lova is a földre bukott, kapálózva. Még egy lövedék, és az állat fejéből vékony sugárban spriccelni kezdett a vér. A ló hátsó lábai kétszer görcsösen megrándultak, azután nem mozdult többé. De Vaca Carson felé kúszott. A férfi a homokban feküdt, magzati pózban, térdeit a mellkasához húzva. A vértől vörös és iszamós volt körülötte a homok. Finoman megfordította a férfit, és felkiáltott. Tekintetével azonnal a seb után kutatott. Carson bal keze úszott a vérben. De Vaca óvatosan félrehúzta szakadt ingét. A golyó egy hatalmas darabot kiszakított az alkarjából, összezúzva az orsócsontot is. A hiányzó izmok és a hús alatt láthatóvá vált a singcsont. Egy pillanatra a látványt újra vér homályosította el, amely szabadon ömlött a sérült alkari artériákból. Carson oldalra gördült, a teste megfeszült fájdalmában.


254

HALÁLOS KÍSÉRLET

De Vaca megpördült, és keresett valamit, amivel leszoríthatná az eret. Nem mert elindulni a lovak felé, mert ahhoz át kellett volna vágnia a tűzvonalon. Kétségbeesésében letépte a saját ingét, szorosan összetekerte, megkötötte Carson könyöke alatt, és addig szorította, míg a vérzés alább nem hagyott. – Tudsz járni? – suttogta. Carson motyogva beszélt. A nő közelebb hajolt, hogy hallja. – Jézusom – nyöszörögte Carson. – Ó, istenem. – Nehogy feladd nekem! – mondta vadul, még szorosabbra húzva a kötést, és megragadva Carsont a hóna alatt. – Fedezékbe kell vonulnunk oda, a sziklák mögé. – Carson hatalmas erőfeszítéssel, reszkető lábakkal felállt, a sziklás zsákutca felé támolygott, aztán lépett még néhányat a láván, és egy nagy szikla mögött összerogyott. De Vaca is bekúszott utána, és megvizsgálta a sebet. A gyomra felfordult a látványtól. De legalább most már nem fog elvérezni. Hátradőlt, és gyorsan végignézett a férfi testén. Az ajkai furcsa kék színben játszottak. Úgy tűnt, más seb nincs rajta, de a sok vértől ezt nehéz volt megállapítani. Megpróbált nem belegondolni, hogy mi történt volna, ha Nye még egyszer eltalálja azzal a rettenetes puskával. Gondolkodnia kellett, mégpedig gyorsan. Nye nyilván rájött, hogy pusztán a nyomaikat követve, nem tudja utolérni őket. Így valahogy ráhibázott, hogy a Lava Gate felé tartanak, és előrement, hogy elébük vágjon. Végzett a lovaikkal, és nemsokára értük jön. Kihúzta Mondragón tőrét Carson övéből, aztán csalódottan a földre dobta. Mire megy vele a férfi gyorstüzelő puskájával szemben? Kinézett a szikla fölött, és meglátta Nye-t, aki már a nyílt sivatagban térdelt, és célzásra emelte a puskáját. Abban a pillanatban egy lövedék süvített el néhány centire az arcától, és a háta mögött álló sziklába csapódott. A golyó nyomán kőpor vágott élesen a tarkójába. A puska sziklák között visszhangzó dörrenése egy pillanattal a becsapódás után hallatszott. Lehúzta a fejét, aztán a szikla mögött mozogva más szögben próbált kinézni. Nye már felállt, és feléjük tartott. Az arcát a kalap karimájának árnyéka rejtette, így De Vaca az arckifejezését nem tudta kivenni. Már csak száz méterre volt. Egyszerűen idejön, és lelövi mindkettejüket. És ez ellen az égvilágon semmit sem tehet. Carson nyöszörgött, és De Vacába kapaszkodott, mint aki mondani akar valamit. A nő ismét lehúzódott a szikla mögé, és Nye-nak hátat fordítva várt. Várta a golyó becsapódását jelző robbanást a tarkóján. Hallotta a feléjük tartó csizmák csikorgását, és mindkét kezével eltakarva a fejét, szorosan behunyta a szemét, és amennyire csak tudott, felkészült a halálra.

Egyetlen szó jelent meg előttük a hatalmas képernyőn hiúság Scopes egy pillanatig csendben gondolkodott, aztán megköszörülte a torkát: – „Nincs a világon olyan hely, amely meggyőzőbb bizonyítékul szolgálhat az emberiség hiú reményeire, mint egy közkönyvtár.” Dr. Johnson. – Nagyon jó – mondta Levine. – „Aki nem bolond, minden ostobaságától meg tud szabadulni, kivéve a hiúságot.” Rousseau. – „Valaha hiú voltam, de most már tökéletes vagyok” W. C. Fields.


255

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Várj csak – jegyezte meg Levine. – Ezt még soha sem hallottam. – Megkérdőjelezed? Levine egy pillanatig gondolkodott. – Nem. – Akkor most te jössz. Levine habozott. – „A hiúság képes csúnyán megtréfálni az emlékezetet.” Conrad. Scopes azonnal válaszolt. – „A hiúság az evolúció legutálatosabb ajándéka.” Darwin. – „Egy hiú ember sohasem lehet tökéletesen kegyetlen. Azt akarja, hogy megtapsolják.” Goethe. Scopes hallgatott. – Kifogytál az idézetekből? – kérdezte Levine. Scopes elmosolyodott. – Nem, csak azon töprengtem, melyiket is válasszam. „Bizony, merő hiúság minden ember, akárhogyan áll is!” 39. zsoltár. – Nem is tudtam, hogy vallásos vagy. „Bizony hiú árnyékként jár az ember.” Ugyanaz a zsoltár. Újabb hosszú szünet következett. – „Szerelmünk csak hiú ábránd, Ég áldjon! Ég áldjon, drágám”. Byron – mondta Scopes. – Úgy tűnik, a végét járod – morogta Levine. – Te jössz. Hosszú csend után Levine megszólalt: – „Az újságírók svindlerek, akik áldozatuk bizalmába férkőzve kikémlelik annak hiúságát, tudatlanságát vagy magányát, és mindenféle bűntudat nélkül elárulják.” Janet Malcolm. – Ezt megkérdőjelezem – mondta Scopes azonnal. – Viccelsz? – kérdezte Levine. – Nem is ismerheted ezt az idézetet. Én is csak azért emlékszem rá, mert nemrégiben beleszőttem az egyik beszédembe. – Valóban nem ismerem, azt azonban tudom, hogy Janet Malcolm a The New Yorker újságírója. Kétlem, hogy az olvasószerkesztőik a svindler szót benne hagyták volna a szövegben. – Elég nyögvenyelős elmélet – mondta Levine –, de ha ez alapján megkérdőjelezed, hát csak rajta. – Nézzük meg, mit mond a számítógép? Levine bólintott. Scopes a billentyűzeten bepötyögte a mondatot a keresőbe. Rövid szünet következett, míg a gép átfutotta a hatalmas adatbázisokat. Végül nagy betűkkel egy idézet jelent meg a hiúság szó alatt. – Úgy van, ahogy gondoltam – mondta Scopes diadalmasan. Nem „svindlerek”, hanem „beépített emberek”. Az első kör az enyém. Levine hallgatott. Scopes utasítást adott a számítógépnek, hogy válasszon ki találomra egy újabb témát. A hatalmas képernyő kiürült, majd egy újabb szó jelent meg rajta. halál – Ez elég tág – mondta Levine. Gondolkodott egy pillanatig. – „Nem mintha félnék a haláltól. Csak nem akarok ott lenni, amikor megtörténik.” Woody Allén. Scopes felnevetett. – Az egyik személyes kedvencem. „Azok, akik várják a halált, eddig csak nyaktól felfelé tapasztalták meg.” Mizner.


256

HALÁLOS KÍSÉRLET

– „Még azelőtt nevetnünk kell, hogy boldogok lennénk, nehogy úgy halljunk meg, hogy sohasem nevettük.” La Bruyére – mondta Levine. Scopes folytatta: – „A legtöbb ember inkább meghalna, mintsem gondolkodna. És sokukkal ez is történik.” Russell. Majd Levine: – „A zsugori emberek voltaképpen nagyon nagylelkűek: vagyont halmoznak fel azok számára, akik a halálukat kívánják.” Sztaniszlasz király. Scopes: – „Amikor valaki meghal, nemcsak egy betegségbe hal bele, hanem az egész addigi életébe.” Péguy. Levine: – „Mindnyájan királynak születünk, és legtöbben száműzetésben halunk meg.” Wilde. Scopes: – „A halál az, ami után már semmi érdekes sem történik.” Rozinov. – Rozinov? Ki az ördög az a Rozinov? Scopes elmosolyodott. – Megkérdőjelezed? – Nem. – Akkor folytasd. – „A halál összetöri az embert, de a halál gondolata megmenti.” Forster. – Milyen szép! Milyen keresztényi! – Ez nem csak keresztény gondolat. A zsidóság elképzelése szerint a halál gondolata a tisztességesebb életre kell, hogy ösztönözze az embert. – Ha te mondod – felelte Scopes. – De engem ez nem igazán érdekel. Nem emlékszel? – Azért húzod az időt, mert kifogytál az idézetekből? – kérdezte Levine. – „Magam lettem a halál: világok elpusztítója.” A Bhagavad-Gita. – Nagyon találó, Brent, a szakmádba vág. Oppenheimer is ezt mondta, amikor meglátta az első atomrobbanást. – Nekem úgy tűnik, te fogytál ki az idézetekből. – Távolról sem. „És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál.” Jelenések könyve. – És a ki rajta üle? Ez valahogy nem stimmel. – Megkérdőjelezed? – kérdezte Levine. Scopes egy pillanatig hallgatott. Aztán megrázta a fejét. – „A filozófia meghal még a filozófus előtt.” Russell. Levine habozott. – Bertrand Russell? – Ki más? – Ő sohasem mondott ilyet. Már megint idézeteket kreálsz? – Valóban? – nézett rá Scopes közömbös arccal. – Ez volt a kedvenc trükköd az egyetemen. Nem emlékszel? Csakhogy azt hiszem, most már könnyebben kiszúrom az ilyesmit. Ha valamit, hát ezt biztosan te találtad ki. Rövid csend következett. Végül Scopes elmosolyodott. – Nagyon jó, Charles. Egy neked, egy nekem. Lássuk a döntőt. A képernyő elsötétült, és egy újabb szó jelent meg rajta. univerzum Scopes egy pillanatra behunyta a szemét. – „A tény, hogy az univerzum felfogható, felfoghatatlan.” Einstein.


257

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine habozott. – Ugye, nem vagy olyan bolond, hogy rögtön egy saját idézettel kezdj? – Kérdőjelezd meg, ha akarod. – Azt hiszem, ezt most kihagyom. – „Vagy mi vagyunk az egyedüli értelmes lények az univerzumban, vagy nem. Mindkét lehetőség elképesztő.” Carl Sagan. – Ezt Carl Sagan mondta? Nem hiszem el. – Akkor kérdőjelezd meg. Scopes elmosolyodott, és megrázta a fejét. – „Elképzelhetetlen, hogy az egész univerzum pusztán a mi számunkra teremtetett, akik ennek a harmadosztályú napnak a harmadosztályú bolygóján élünk.” Byron. – „Isten nem kockázik az univerzummal.” Einstein. Scopes a homlokát ráncolta. – Szabályos ugyanazt a forrást kétszer használni? Ezt most már másodszorra csinálod. Levine megvonta a vállát. – Miért ne volna szabályos? – Ó, akkor ezt figyeld. – „Isten nem csak kockázik az univerzummal, de néha úgy dob, hogy nem lehet látni a kockákat.” Hawking. – „Minél felfoghatóbbnak tűnik az univerzum, egyúttal annál értelmetlenebbnek is.” Weinberg. – Nagyon jó – mondta Scopes. – Ez tetszik. – Gondolkodott egy kicsit. – „Az univerzumot valójában csak bedrogozott tinédzserek és szenilis kozmológusok képesek felfogni.” Leary. Csend lett. – Timothy Leary? – Természetesen. A csend kezdett hosszúra nyúlni. – Nem hiszem, hogy Leary ennyire gyerekes dolgokat mondott volna – mondta Levine. Scopes elmosolyodott. – Ha kételkedsz benne, kérdőjelezd meg. Levine várt, és gondolkodott. Scopes egyik kedvenc stratégiája volt, hogy a játszma elején előrukkolt egy-két kitalált idézettel, és a valódiakat a végére tartogatta, amikor Levine forrásai már kezdtek kiapadni. Levine még a Harvardról ismerte Leary-t, és az ösztönei azt súgták, hogy ez az idézet nem stimmel. Scopes másik trükkje viszont az volt, hogy az illetőre egyáltalán nem jellemző idézetekkel operált, ezzel próbálva meg rávenni Levine-t, hogy megkérdőjelezze. Scopesra pillantott, aki kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. Ha megkérdőjelezi, és tényleg Leary mondta, akkor… Kiverte a gondolatot a fejéből. A másodpercek egyre csak teltek. – Megkérdőjelezem – mondta Levine végül. Scopes láthatóan meghökkent. Levine nézte, ahogy a GeneDyne vezérigazgatójának kifut az arcából a vér. Azt mérlegelte – éppúgy, ahogy Levine tette évekkel azelőtt –, hogy milyen, amikor az ember ilyen hatalmas tétben játszik, és veszít. – Fájdalmas, nem igaz? – kérdezte Levine. Scopes nem szólt egy szót sem. – Nem is annyira a veszteség fáj – folytatta Levine –, hanem az, ahogyan veszítesz. Mindig eszedbe fog jutni ez a pillanat. Azon fogsz töprengeni, hogyan dobhattál el magadtól mindent egy ilyen ostoba hiba miatt. Soha sem leszel képes kiverni a fejedből. Tudom, hogy így van, mert én sem tudtam. Scopes továbbra is hallgatott. Félig a megkönnyebbülés mindent elsöprő érzésébe merülve, Levine észrevette Scopes kezének rezdülését, és – egy tizedmásodperccel az előtt, hogy megtörtént volna – rádöbbent, hogy a GeneDyne vezérigazga-


258

HALÁLOS KÍSÉRLET

tója nem fogja veszni hagyni a halálos vírust. Húsz évvel azelőtt, amikor Levine elveszítette a végső játszmát, tartotta magát a szavához. Aláírta a kukorica szabadalmát, és hagyta, hogy Scopes meggazdagodjon a találmányon, ahelyett hogy a csodálatos titkot a világ rendelkezésére bocsátották volna. Most Scopest még ennél is nagyobb veszteség érte… Levine megragadta az üvegcsét, épp amikor Scopes is érte nyúlt. Egyszerre két kéz fonódott az ampulla köré. Rövid harcot folytattak érte, mindketten úgy érezték, joguk van hozzá. – Brent! – kiáltotta Levine. – A szavadat adtad… Hirtelen tompa pukkanás hallatszott. Levine éles szúrást érzett, aztán nedvesség kezdett szétterjedni a tenyerén. Kényszerítette magát, hogy lenézzen. A vírus hordozóanyaga, vele együtt a halálos X-FLU II apró tócsában gyűlt össze az aláirt szerződésen, és az asztalról lassan a padlóra folyt, nyomot hagyva a fekete szőnyegen. Levine szétnyitotta a markát. Tenyerébe üvegszilánkok fúródtak, és a vér a halálos vírussal keveredve folyt végig a csuklóján. A tenyere fájt, ahogy szétnyitotta. Felnézett, és figyelte, ahogy Scopes is szétnyitja a markát. Az övén is vérző sebek voltak. A tekintetük találkozott.

Carson a nő karjába kapaszkodva próbált mondani valamit. – Mondragón aranya – lihegte végül. – Mi van vele? – suttogta De Vaca. – Használd ki. – A fájdalomtól megvonaglott az arca, visszaesett a homokba, és nem mozdult többet. Ahogy Nye léptei közeledtek, hirtelen megértette, mire gondolt Carson. A zsebébe nyúlt, és előhúzta a négy érmét, amit a barlangból hozott magával. – Nye! – kiáltotta. – Van itt valami, ami érdekelni fogja. Átdobta az érméket a szikla fölött. A lépések zaja abbamaradt. Aztán hirtelen szisszenést, majd fojtott káromkodást hallott. A léptek újra közeledtek, aztán már a férfi ziháló légzését is hallotta, ahogy megjelent a sziklák között. De Vaca fejét lehajtva leguggolt, és várt. Aztán valami kemény tárgy nyomódott erőteljesen a nyakszirtjének. Tudta, hogy ez csak Nye puskájának a csöve lehet. – Mire háromig számolok – hallotta Nye hangját –, elmondja, honnan szerezte ezeket. A nő várt, nem szólt egy szót sem. – Egy. De Vaca kivárt. – Kettő. Beszívta a levegőt, és összeszorította a szemét. – Három. Semmi sem történt. – Nézzen rám – mondta Nye végül. Lassan kinyitotta a szemét, és megfordult. Nye felette állt, az egyik csizmás lábával egy sziklának támaszkodott, magas alakjának – körvonalai élesen kirajzolódtak a lenyugvó nap fényében. A szafari-kalap és a hosszú angol kabát, ami mindig olyan nevetségesnek tűnt, most kifejezetten félelmetes volt, mint a halál furcsa kísértete a


259

HALÁLOS KÍSÉRLET

világvégi sivatagban. Az aranyérmét a kezében tartotta. Véreres szeme pillantása a nő csupasz mellére esett, majd kifejezéstelen arccal újra felnézett. A puska csövét a nő homlokának szegezte. A másodpercek egyre csak teltek. Nye hirtelen sarkon fordult, és visszament a sivatagba. De Vaca várt egy pillanatot, aztán hirtelen görcsbe rándult az újabb lövés robajától. Súlyos, mély, sóhajszerű hangot hallott. Megölte Roscoe-t, gondolta. Most átkutatja a nyeregtáskákat az aranyért. Nye egy pillanat múlva visszatért. Gyors mozdulattal megragadta De Vaca haját, és durván talpra rángatta. A nő érezte, ahogy a hajhagymái kiszakadnak, amikor a férfi egyetlen rántással félrefordította a fejét. Aztán brutális erővel, a zsákutca hátsó falánál emelkedő sziklának taszította. A puskáját megfordította, és mélyen a nő gyomrába nyomta. De Vaca előregörnyedt, felkiáltott, a férfi pedig a hajánál fogva újra felrántotta. – Most jól figyeljen rám! Tudni akarom, honnan szerezte ezeket az érméket. A nő lesütötte a szemét, és állával a homok felé bökött. A férfi lenézett, meglátta a tőrt, és érte nyúlt. Alaposan megvizsgálta a markolatát. – Diego de Mondragón… – suttogta. Aztán közelebb lépett. De Vaca soha azelőtt nem látott még ennyire véreres szemeket. A szemfehérje bíbor – majdnem fekete – színben játszott. – Megtalálták a kincset – sziszegte. A nő bólintott. A puska csövét Nye újra De Vaca arca felé fordította. – Hol? A nő a szemébe nézett. – Ha megmondom, megöl. Ha nem mondom meg, akkor is. Mindenképpen halott vagyok. – Kurva… Nem megöllek. Halálra kínozlak. – Csak rajta. Nye ökölbe szorította a kezét, és a nő arcába csapott. De Vaca érezte a becsapódás erejét, aztán szörnyű zúgás töltötte be a fülét, és valami különös forróság áradt szét a fejében. Előrebillent, úgy érezte, elájul, de a férfi újra a hegyes sziklához nyomta. – Hol? – kérdezte újra. De Vaca szorosan behunyta a szemét, és hallgatott. Felkészült a következő ütésre. A férfi lépéseinek zaja távolodott, és De Vaca meghallotta, hogy valakivel fojtott hangon beszél. Ki tudta venni a szüneteket, míg Nye beszélgetőpartnere válaszára várt. Vajon kivel beszél? Valószínűleg Singerrel, vagy valamelyik biztonsági őrrel a Mount Dragonból. Érezte, ahogy egy halvány reménysugár feldereng. Végig annyira biztosak voltak benne, hogy Nye egyedül van. A léptek visszatértek, és ő résnyire nyitotta a szemét. Nye Carson fejére irányította a puska csövét. – Mondja el, vagy meghal a fickó. De Vaca mély lélegzetet vett, és összeszedte magát. Tudta, hogy ez lesz a legnehezebb. – Rajta, lője csak le a cabrónt – mondta olyan közömbös hangon, ahogy csak tudta. – Ki nem állhatom ezt a mocskos tehénpásztort. Ha megteszi, az arany csak az enyém lesz. Sohasem fogom elmondani, hol van. Kivéve… Nye a nő felé irányította a fegyvert. – Kivéve, ha? – Alkut ajánlok – nyögte ki De Vaca rekedten. Nem érezte az ütést, ahogy a puska tusa a feje felé lendült, de hirtelen minden sötétségbe borult. Amikor magához tért, koponyája egyik oldalát azonnal elborította


260

HALÁLOS KÍSÉRLET

a szaggató fájdalom. Szemeit csukva tartotta. Megint hangokat hallott: Nye még mindig beszélt valakivel. De Vaca megpróbálta kivenni a válaszoló hangot, de nem hallott semmit. Végül óvatosan résnyire nyitotta a szemét. A nap már lenyugodott, és sokkal sötétebb volt, ő mégis meglehetősen biztos volt benne, hogy a férfi magában beszél. Minden fájdalma ellenére megkönnyebbülés töltötte el. A PurBlood, lám, megtette szörnyű hatását. Nye feléje fordult, és észrevette, hogy magához tért. – Miféle alkut? – kérdezte. A nő elfordította a fejét, és behunyta a szemét. Felkészült az újabb ütésre. – Miféle alkut? – ismételte meg Nye. – Az életemet kérem a kincsért – mondta. A férfi hallgatott. – Az életét kéri – ismételte meg. – Ezt a feltételt elfogadom. – De az életem szart sem ér ló, víz és a nélkül a fegyver nélkül. Rövid csend után újabb rettenetes ütés következett. Ezúttal lassabban nyerte vissza az eszméletét. A teste súlyosnak, ernyedtnek tűnt. Nehezen kapott levegőt, és tudta, hogy az orra eltört. Megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, hogy visszacsúszik az eszméletlenség hívogató feketeségébe. Amikor magához tért, puha homokon feküdt. Megpróbált felemelkedni, de éles fájdalom hasított a fejébe, és száguldott végig a gerince mentén. Nye állt fölötte zseblámpával a kezében. Gondterheltnek tűnt. – Még egy ilyen ütés – suttogta De Vaca –, és megöl, maga szemétláda. És akkor sohasem fogja megtudni, hol van az arany. – Mély lélegzetet vett, és behunyta a szemét. Pár perc múlva újra megszólalt. – Százötven kilométerre van onnan, ahol kereste. – Hol? – kiáltotta. – Az életemet kérem az aranyért. – Rendben. Megígérem, hogy nem ölöm meg. Csak mondja el, hol van az arany. – Hirtelen megfordult, mintha hallott volna valamit. – Igen, igen. Nem felejtem el – mondta valakinek. Aztán visszafordult. – Csak úgy maradhatok életben – mondta De Vaca –, ha van lovam, fegyverem és vizem. Ezek nélkül meghalok, és sosem fogja megtudni… – A nő elhallgatott. Nye csak bámult rá, és közben olyan erővel szorította az érméket, hogy az egész karja beleremegett. Egy leginkább nyüszítésre emlékeztető hang szakadt ki a torkából. A férfi pillantásából tudta, hogy szörnyen nézhet ki az arca. – Hozza ide a lovát – mondta De Vaca. Nye szája görcsösen megremegett. – Mondja el most, kérem… – A lovat. A szemei maguktól becsukódtak. Amikor újra ki tudta nyitni őket, Nye már nem volt ott. Leküzdve a fejébe nyilalló fájdalmat, felült. Az orra és a torka tele volt vérrel, és köhögnie kellett, hogy levegőhöz jusson. Meglátta Nye-t a nyílásban a sziklák között. Pompás lova csendes árnyékként követte a holdfényben. – Mondja el, hol van a kincs – mondta. – A lovat – felelte De Vaca, miközben feltápászkodott, és bal kezét a férfi felé nyújtotta. Nye egy pillanatig habozott, aztán átadta neki a gyeplőt. A nő megragadta a nyeregkápát, és megpróbált felmászni a lóra, de megszédült, és majdnem leesett. – Segítsen. – Nye bakot tartott neki, és a nyeregbe emelte.


261

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Most adja oda a fegyvert. – Nem – felelte Nye. – Meg fog ölni. – Akkor vegye ki belőle a tárat. – Át akar verni. Előrelovagol, és elveszi a kincsemet. – Nézzen rám. Nézzen a szemembe. Nye vonakodva ráemelte véreres szemeit. Csak most, a szemébe nézve látta meg igazán a nő, hogy a fickónak milyen mélyen a lelkébe égett a vágy Mondragón kincse után. A PurBlood a férfi egyszerű különcségét pusztító rögeszmévé változtatta. Minden, még Carson iránt érzett gyűlölete is másodlagossá vált a kincshez képest. Félelemmel vegyes sajnálattal tudatosult benne, hogy egy megtört ember áll előtte. – Ígérem, hogy nem veszem el a kincsét – mondta már-már gyengéden. – Mind a magáé lehet. Én csak ki akarok jutni innen élve. Nem látja rajtam? Kivette a puskából a tárat, és átadta a fegyvert. – Hol van? – sürgette Nye. – Mondja el! Két vizestömlő volt a kapához rögzítve. Mindkettő félig volt vízzel. Az egyiket leoldotta, és odaadta Nye-nak, aztán távolabb vezette Muertót a férfitól. Rögeszme ide vagy oda, nem akarta, hogy a férfi visszaszerezze tőle a fegyvert, miután elmondta neki, hol találja a kincset. – Várjon! Ne menjen el! Mondja el, kérem… – Figyeljen jól. Követnie kell a nyomainkat a láva mentén úgy tizenöt kilométeren keresztül. Keresse meg a helyet, ahol megbéklyóztuk a lovainkat. A hegyek lábánál a lávafolyásban találni fog egy eldugott barlangot. A barlangban van egy forrás. Hajnalban a nap sugarai a barlang száját elérve egy sas alakú képet vetítenek a barlang hátsó falára, egy tű alakú tüzes fénycsík fölé. Éppen ahogy a térkénén van. De a fal nem ér egészen a barlang talajához, a lábánál talál egy rejtett átjárót. Azt kövesse. Mondragón holtteste, az öszvére és a kincse a barlang mélyén várja. Nye mohón bólogatott. – Igen, igen. Értem. – Képzeletbeli útitársa felé fordult. – Hallottad ezt? Egész eddig a sivatag rossz oldalán kerestem. Azt feltételeztem, hogy a hegyek a térképen a Cerritos Escondidost jelölik. Hogyan lehettem ekkora… – Újra De Vaca felé fordult. – Azt mondta, ebben az irányban visszafelé tizenöt kilométer? A nő bólintott. – Induljunk – mondta képzeletbeli barátjának, miközben a vállára csapta a vizestömlőt. – Fele-fele arányban osztozunk. Anya is ragaszkodott volna hozzá. Kilépett a sziklák közül a sivatagba. – Nye – szólt utána De Vaca. A férfi megfordult. – Ki a barátja? – Csak egy fiú, akit valaha jól ismertem – felelte. – Hogy hívják? – Jonathan. – Milyen Jonathan? – Jonathan Nye. – Azzal megfordult, és elsietett. De Vaca figyelte, ahogy izgatottan beszélve elcsoszogott. Nemsokára eltűnt a szeme elől a láva egy kiszögellése mögött az éjszakában. De Vaca várt néhány percet, míg biztosra nem vehette, hogy Nye elment. Aztán leszállt a nyeregből, és lassan Carson felé indult.


262

HALÁLOS KÍSÉRLET

A férfi még mindig eszméletlen volt. Érezte a pulzusát, gyenge volt, gyors, nyilvánvalóan sokkos állapotba került. Óvatosan megvizsgálta a sérült alkart. Szivárgott belőle a vér, de már csak enyhén. Meglazította a szorítókötést, és megkönnyebbülten látta, hogy a sérült artéria már nem vérzik. Most már csak ki kell juttatnia ebből a pokolból, mielőtt a seb elfertőződne. Carson bizonytalanul kinyitotta a szemét. – Guy! – szólította Susana izgatottan. A férfi tekintete feléje fordult, és lassan ráfókuszált. – Fel tudsz állni? De Vaca nem volt biztos benne, hogy vajon hallotta-e. Megragadta Carsont a hóna alatt, és megpróbálta felhúzni. A férfi gyenge erőfeszítést tett, aztán visszaesett a homokba. De Vaca egy kevés vizet öntött a kezébe, és finoman a férfi arcára locsolta. – Állj fel! – parancsolta. Carson térdre küzdötte magát, aztán visszaesett az ép könyökére, majd újra feltápászkodott, megragadta Muerto kengyelét, és lassan álló helyzetbe húzta magát. De Vaca segített neki felmászni a nyeregbe, óvatosan, nehogy beüsse sérült karját. Carson megszédült, ép kezébe vette sebesült karját, és néhányat pislogott. Aztán előrebukott. De Vaca a mellkasa alá nyúlt, és megtartotta. Valahogy rögzíteni kell, hogy a nyeregben maradjon. Nye-nak volt egy pamut vezetőszára a nyereg oldalához rögzítve. De Vaca Carson mellkasa köré hurkolta a vezetőszárat, aztán előre döntötte a férfit, és bal kezét a nyeregkápa mögé simítva rögzítette. Miközben ezen dolgozott, majdnem teljes közönnyel vette tudomásul, hogy nincs rajta ing. Sötét volt, és amúgy sem volt nála semmi, amivel eltakarhatta volna felsőtestét. Valahogy tökéletesen jelentéktelennek érezte ezt a körülményt. Megfogta a gyeplőt, és elindult egyenesen a Sarkcsillag felé.

Hajnal volt, mire a táborhelyre értek. Egy bádogtetős vályogkunyhó állt egy csoport nyárfa között. Mellette istálló, szélmalom, állatitató és egy viharvert karám volt. Friss fuvallat forgatta a szélmalom kerekét. Egy ló a karámban felnyerített, aztán egy kutya ugatni kezdett a közeledtükre. Nemsokára egy fiatalember állt meg az ajtóban, jégeralsóban és cowboykalapban. A szája tátva maradt, ahogy a félmeztelen, csuromvér nőre nézett, aki egy pompás lovat vezetett, a hátán egy nyereghez kötözött férfival.

Scopes Levine-re bámult, arcán rémülettel vegyes hitetlenkedés tükröződött. Végül ellépett az asztaltól, egy keskeny fedőlaphoz ment, és megnyomott egy gombot. A fedőlap hang nélkül felcsúszott, és egy minibár jelent meg mögötte egy mosogatóval. – Ne mosd le a kezed – figyelmeztette Levine halkan. – A vírus a csatornába kerül. Scopes habozott. – Igazad van – felelte. Egy benedvesített kéztörlővel megtörölgette a tenyerét, kiszedett belőle néhány üvegszilánkot, és alaposan megszárította a kezét. A bártól visszatért a kanapéhoz, és leült. Mozdulatai furcsán tétovának tűntek, mintha a járás hirtelen valami szokatlan tevékenység lett volna számára.


263

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine rápillantott a kanapé másik oldaláról. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmondod nekem, mit tudsz az X-FLU-ról – mondta halkan. Scopes egy automatikus mozdulattal hátrasimította elálló hajtincsét. – Tulajdonképpen nem sokat tudunk róla. Azt hiszem, eddig egyetlen embert fertőzött meg. Az inkubációs idő talán huszonnégy és hatvan óra között van. Ezt követően agyi ödéma következtében majdnem azonnal beáll a halál. – Van rá gyógymód? – Nincs. – Oltóanyag? – Nincs. – Mennyire fertőző? – Mint a nátha. Talán még annál is jobban. Levine újra összevagdalt kezére pillantott. A vér kezdett megalvadni az ampulla törött szilánkjai körül. Nem fért hozzá kétség, hogy mindketten megfertőződtek. – Van remény? – kérdezte végül. – Nincs – felelte Scopes. Hosszú csend telepedett a szobára. – Sajnálom – mondta Scopes végül, már-már suttogva. – Annyira sajnálom, Charles. Volt olyan idő, amikor eszembe sem jutott volna, hogy ilyesmit tegyek. Én… – Elhallgatott. – Azt hiszem, túlságosan hozzászoktam, hogy nyerek. Levine felállt, és megtörölte a kezét a kéztörlővel. – Nincs idő a vádaskodásra. Most az a kérdés, hogyan tudjuk megakadályozni, hogy ez a vírus itt, a szobában, kipusztítsa az egész emberiséget. Scopes hallgatott. – Brent? Scopes nem felelt. Levine feléje hajolt. – Brent? – kérdezte halkan. – Mi a baj? – Nem tudom – felelte Scopes végül. – Azt hiszem, csak félek a haláltól. Levine ránézett. – Én is – felelte. – De a félelem most olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Értékes perceket vesztegetünk. Ki kell találnunk… hogyan sterilizálhatnánk a helyszínt. Tökéletesen. Érted, amit mondok? Scopes fejét félrefordítva bólintott. Levine megragadta a vállát, és finoman megrázta. – Ezt most együtt kell csinálnunk, Brent, különben nem fog sikerülni. Ez a te épületed. Mindent meg kell tenned, hogy ez a vírus velünk együtt elpusztuljon. Egy pillanatig Scopes arca a távolba révedt. Aztán Levine felé fordult. – Ez a helyiség hermetikusan elzárható a külvilágtól, és saját zárt szellőztetőrendszere van – mondta Scopes összeszedve magát. – A falakat terrorista támadás esetére tűz-, robbanás- és gázbiztossá tették. Ez némileg megkönnyíti a dolgunkat. Egy hang hallatszott, aztán Spencer Fairley arca jelent meg előttük a hatalmas képernyőn. – Sir Jenkins a marketingosztályról ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen önnel – mondta az arc. – Úgy tűnik, a kórházlánc hirtelen törölte a PurBlood holnap reggelre tervezett első beadását. Tudni akarja, hogy milyen módon kíván nyomást gyakorolni a kórházak vezetésére. Scopes szemöldökét felvonva Levine-re nézett. – Te is fiam, Brutus…? Úgy tűnik, Carson barátunknak végül sikerült célba juttatni az üzenetet. – Visszafordult a képernyő felé. – Semmiféle nyomást nem fogok gyakorolni. Mondja meg Jenkinsnek, hogy a PurBlood piacra dobását felfüggesztjük, visszaküldjük további tesztelésre. Lehetséges, hogy van egy hosszú távú káros hatása, amiről eddig nem volt tudo-


264

HALÁLOS KÍSÉRLET

másunk. – Egy sor utasítást gépelt. – Átküldök a manchesteri GeneDyne-nak egy Mount Dragonból származó adatfájlt. Nem teljes, de esetleg bizonyítékul szolgálhat a PurBlood gyártása során fellépett szennyeződésre. Kérem, kövesse figyelemmel, és gondoskodjon róla, hogy alaposan megvizsgálják. – Scopes mélyet sóhajtott. – Spencer, szeretném, ha lefuttatna egy diagnosztikai tesztet az iroda szigetelőrendszerén. Győződjön meg róla, hogy a légzáró rendszer készenlétben áll, és hibátlanul működik. Fairley bólintott, aztán eltűnt a képernyőről. Pár pillanat múlva visszatért. – A rendszer tökéletesen működik – mondta. – A nyomásszabályzók és az ellenőrző berendezések normál értékeket mutatnak. – Rendben – mondta Scopes. – Most pedig jól figyeljen. Utasítsa Endicottot, hogy oldja fel a zárlatot az épület körül, és állítsa vissza a kommunikációt a GeneDyne többi intézményével. Egy üzenetet szeretnék küldeni a központok dolgozóinak. Küldjön egy üzenetet Roger Harrington tábornoknak a Pentagonba. E épület, harmadik szint, tizenhetes részleg… Egy biztonságos csatornán. Mondja meg neki, hogy viszszavonom az ajánlatomat, és nem lesznek további tárgyalások. – Értettem – mondta Fairley. Rövid szünetet tartott, és fürkésző tekintettel bámult a monitorról. – Minden rendben van, uram? – kérdezte. – Nem – mondta Scopes. – Valami szörnyűség történt. Szükségem van a feltétlen együttműködésére. Fairley bólintott. – Baleset történt az irodában – mondta Scopes. – Az X-FLU II néven ismert vírus belekerült a helyiség szellőztetőrendszerébe. Dr. Levine és én is fertőzöttek vagyunk. Ez a vírus száz százalékban végzetes. Nincs esély a gyógyulásra. Fairley arca nem árult el semmiféle érzelmet. – Nem engedhetjük, hogy a vírus elszabaduljon. Ezért az irodát sterilizálni kell. Fairley bólintott. – Értettem, uram – mondta. – Ezt kétlem. Dr. Levine és én vírushordozók vagyunk. A vírus osztódik a szervezetünkben, most is, ahogy beszélünk. Ezért magának közvetlenül kell gondoskodnia a halálunkról. – Uram! Hogyan tudnék én… – Fogja be, és figyeljen. Ha nem követi az utasításaimat, embermilliárdok fognak elpusztulni. Közöttük maga is. Fairley elhallgatott. – Azt akarom, hogy szerezzen két helikoptert – mondta Scopes. – Az egyiket küldje a GeneDyne manchesteri központjába, ahol majd felvesz tíz kétliteres tartály VXV-12-est. – Gyors számítást végzett. – A helyiség űrtartalma körülbelül kilencszáz köbméter. Vagyis szükségünk lesz legalább tizenhatezer köbcenti folyékony 1,2 cianofoszfatol-6,6,6-trimetiloxilát merkuro-hexakloridra. A másik helikopter beszerezheti a szükséges mennyiséget a norfolki központból. Lezárt csőrös poharakban kell szállítani. Fairley felnézett az oldalt álló monitorból. – Cianofoszfatol? – Ez egy biológiai méreg. Egy nagyon-nagyon hatékony biológiai méreg. Mindent élő szervezetet el fog pusztítani ebben a helyiségben. Bár folyékony formában tárolják, szobahőmérsékleten is gáz halmazállapotúvá válik, és gyorsan párologva sterilizáló hatású gázzal tölti meg a szobát. – És nem fogja megölni… – Spencer, mi már halottak leszünk. Ezért kell a VXV.


265

HALÁLOS KÍSÉRLET

Fairley megnyalta az ajkát. – Mr. Scopes – nyelt egyet. – Nem kérheti tőlem, hogy… – A hangja elakadt. Scopes Fairley képére nézett a hatalmas képernyőn. Izzadság-cseppek jelentek meg a szája körül, és az egyébként mindig gondosan lesimított ősz haja most ziláltnak tűnt. – Spencer, még sohasem volt akkora szükségem a lojalitására, mint most – folytatta Scopes halkan. – Meg kell értenie, hogy már halott ember vagyok. A legnagyobb szívesség, amit értem tehet, az, hogy nem hagyja, hogy az X-FLU ll végezzen velem. Nincs vesztegetni való időnk. – Igen, uram – mondta Fairley félrefordítva tekintetét. – Szervezze meg, hogy két órán belül minden itt legyen. Értesítsen, ha mind a két helikopter visszaért. – Scopes megnyomott egy billentyűt, és a képernyő elsötétült. Súlyos csend telepedett a szobára. Aztán Scopes Levine-hez fordult. – Te hiszel a halál utáni életben? – kérdezte. Levine megrázta a fejét. – Mi, zsidók abban hiszünk, hogy az számít, amit ebben az életben teszünk. Azáltal érjük el a halhatatlanságot, hogy tisztességes életet élünk, és imádjuk istent. A gyerekek a mi halhatatlanságunk, akiket magunk mögött hagyunk. – De neked nincsenek gyerekeid, Charles. – Mindig reméltem, hogy lesznek. Máshogy próbáltam meg jót tenni, de nem mindig jártam sikerrel. Scopes hallgatott. – Valaha megvetettem azokat, akiknek szükségük volt rá, hogy higgyenek a túlvilágban – folytatta végül. – Azt gondoltam, ez gyengeség. Most, hogy eljött a számvetés ideje, azt gondolom, bár több időt szántam volna rá, hogy meggyőzzem magam. – Maga elé bámult. – Jó lenne, ha nem veszne el minden remény. Levine egy pillanatra lehunyta a szemét, és gondolkodott. Aztán – hirtelen kinyitotta. – Rejtnet – mondta egyszerűen. – Ezt hogy érted? – Embereket programoztál a múltadból a Rejtnetbe. Miért nem írod bele saját magad? Így te – vagy egy részed – tovább élhet, még az is lehet, hogy továbbadhatod a szellemességed és a bölcsességed azoknak, akik hajlandók beszélgetni veled. Scopes élesen felnevetett. – Attól tartok, hogy ehhez én nem vagyok elég vonzó személyiség. Ahogy ezt te is jól tudod. – Talán igazad van. De az biztos, hogy te vagy mind közül a legérdekesebb.

Scopes bólintott. – Köszönöm. – Majd rövid szünet után folytatta. – Érdekes gondolat. – Van rá két üres óránk. Scopes halványan elmosolyodott. – Rendben, Charles. Miért is ne? De van egy feltételem. Neked is velem kell jönnöd a programba. Nem megyek vissza egyedül a Monhegan Islandre. Levine megrázta a fejét. – Én nem értek a programozáshoz, főleg nem valamihez, ami ennyire összetett. – Ez nem jelent gondot. Írtam egy karaktergeneráló algoritmust. Különböző mesterséges intelligenciaalapú szubrutinokat használ, beszédbe elegyedik a felhasználóval, csinál néhány pszichológiai tesztet. Aztán létrehozza a karaktert, és beilleszti a


266

HALÁLOS KÍSÉRLET

Rejtnet világába. Azért írtam, hogy segítsen hatékonyabban benépesíteni a szigetet, de számunkra is hasznos lehet. Kérdő pillantást vetett Levine-re. – És akkor talán elmondod, hogy miért romhalmazként jelenítetted meg a házatokat? – Talán – mondta Scopes. – Lássunk munkához.

Levine végül úgy döntött, megtartja a saját külsejét: rosszul szabott sötét öltönyét, kopasz fejét és egyenetlen fogait. Lassan forgolódott az iroda kamerája előtt, melynek felvételeiből több száz nagy felbontású kép készül, és ezek együtt alkotják majd azt a Levine-t, aki beköltözik Scopes virtuális szigetére. Az elmúlt másfél órában a mesterséges intelligenciaalapú szubrutin számtalan kérdést tett fel neki, amelyek a gyerekkori emlékeitől kezdve emlékezetes tanárain, életfilozófiáján és vallásán át, egészen morális nézeteiig terjedtek A szubrutin megkérte, hogy sorolja fel a könyveket, amiket olvasott, az újságokat, amiket életének különböző periódusaiban járatott. Matematikai problémákat állított elé, kérdezett az utazásairól, a zenei ízléséről, a feleségéről való emlékeiről. A szubrutin Rorschach-teszteket adott neki, és – talán hogy felmérje az érzelmi reakcióit – vitatkozott vele, sőt, még sértegette is. Levine tudta, hogy az így összegyűlt adatokból fog összeállni a tudás, az érzelmek és az emlékek együttese, amelyekkel virtuális karaktere rendelkezni fog. – És most mi legyen? – kérdezte Levine újra helyet foglalva. – Most várunk – mondta Scopes erőltetett mosollyal. Ő is végigcsinálta ugyanezt a folyamatot. Begépelt egy csomó parancsot, aztán hátradőlt a kanapén, míg a számítógép elkezdte létrehozni a két új karaktert a Monhegan Island virtuális verziójához. Csend telepedett a szobára. Levine rádöbbent, hogy ha másra nem is volt jó, a kérdések legalább lefoglalták, és így nem gondolt arra, hogy valójában ezek az életének utolsó percei. Most hirtelen érzések különös kavalkádja rohanta meg: emlékek, félelmek, félbehagyott dolgok. Scopes felé fordult. – Brent… – kezdte. Halk hang hallatszott, Scopes kinyújtotta a kezét, és megnyomott egy gombot a kanapé mellett álló telefonon. Spencer Fairley előkelő hangja szólalt meg a telefon külső hangszórójából. – A helikopterek megérkeztek, uram – mondta. Scopes az ölébe vette a billentyűzetet, és gépelni kezdett. – Leküldöm ezt a hangfelvételt a biztonsági központnak és az archívumnak is, hogy elkerüljük az esetleges kellemetlen kérdéseket. Jól figyeljen, Spencer. Néhány perc múlva utasítást adok az épület kiürítésére és lezárására. Csak maga, egy biztonsági különítmény és egy vegyvédelmi csapat maradhat idebent. Miután megtörtént az evakuálás, le kell zárnia az irodám szellőztetőrendszerét. Aztán mind a tíz tartály VXV-t be kell juttatnia a légtárolóba, és újra kell indítania a rendszert. Nem tudom pontosan, mennyi ideig fog tartani, míg… – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Talán várjon tizenöt percet. Aztán küldje a vegyvédelmi csapatot a légzsiliphez az iroda tetején. Endicott nyissa ki a zsilipet a biztonsági irányító központból, és utasítsa a csapatot, hogy a csőröspoharakban leszállított cianofoszfatolt dobják be a nyíláson, aztán zárják be, és helyezzék újra nyomás alá a külső zsilipet. Amikor a csapat végzett, a biztonsági irányító központból nyittassa ki a belső zsilipet. A csőrös poharak így beesnek az irodába, és összetörnek, szétterjesztve a cianofoszfatolt.


267

HALÁLOS KÍSÉRLET

A képernyőre nézett. – Megjegyezte, amit mondtam, Spencer? – Igen, uram – érkezett a válasz hosszú szünet után. – Még az után is lesznek vírusok a helyiségben, hogy a cianofoszfatol elvégezte pusztító munkáját. A holttesteinkben tanyáznak. Vagyis végső lépésként el kell égetniük a testeket. A hő denaturálja a cianofoszfatolt is. Az iroda tűzálló burkolata benn tartja a tüzet, és megakadályozza, hogy átterjedjen az épület többi részére. De nagyon óvatosnak kell lennie, nehogy egy idő előtti robbanás vagy tűzvész miatt elszabaduljon a vírus. Először egy gyors, magas hőmérsékleten égő anyagot használjon, amilyen a foszfor is. Amikor a testek teljesen elégtek, a szoba többi részét egy alacsonyabb égéshőjű anyaggal kell megtisztítani. Egy napalmszármazék megteszi. Mindkettő beszerezhető a korlátozott hozzáférésű laboratóriumi készletből. Levine-nek, ahogy hallgatta, feltűnt a módszeres objektivitás, amellyel Scopes az eljárást leírta: a holttestek, a testek. Azok a mi holttesteink, gondolta. – A vegyvédelmi csapatnak aztán el kell végezni egy teljes fertőtlenítést az épület többi részében. Amikor ezzel végeztek… – Scopes hirtelen elhallgatott. – Akkor, azt hiszem, Spencer, a többi az igazgatótanács dolga. Mindnyájan hallgattak. – Most pedig, kérem, adja a végrendeletem végrehajtóját – mondta Scopes csendben. Egy pillanattal később egy érdes hang szólalt meg a kanapé mellett álló telefon hangszórójából. – Itt Alan Lipscomb. – Alan, itt Brent. Figyeljen, változtatni szeretnék a végrendeletemen. Spencer, maga is a vonalban van még? – Igen. – Rendben. Spencer lesz a tanúm. Szeretnék elkülöníteni ötvenmillió dollárt, és létrehozni egy alapítványt a Neurokibernetikai Intézet számára. Spencerrel közlöm a részleteket, ő meg majd továbbadja magának. – Rendben van. Scopes néhány pillanatig sebesen gépelt, majd Levine felé fordult. – Utasításokat küldök Spencernek, hogy az egész Rejtnet adatbankot a fordítóval és a C3 programnyelvvel kapcsolatos feljegyzéseimmel küldjék át a Neurokibernetikai Intézetbe. Az alapítványi letétért cserébe azt kérem tőlük, hogy a Monhegan Island virtuális mását örökké futtassák, és engedjék, hogy minden komoly diák hozzáférjen. Levine bólintott. – Legyen állandóan kiállítva. Ez a megfelelő környezet egy ilyen hatalmas műalkotás számára. – Ne csak kiállítva legyen, Charles. Azt akarom, hogy tegyenek hozzá, fejlesszék tovább a technológiát, javítsák a programnyelvet, az eszközöket. Azt hiszem, ez olyasmi, amit túl sokáig tartottam meg magamnak. – Szórakozottan lesimította elálló hajtincsét. – Van még valami utolsó kérésed, Charles? A végrehajtóm mindent el tud intézni. – Csak egy – mondta Levine érzelemmentes hangon. – Éspedig? – Azt hiszem, erre magadtól is rá fogsz jönni. Scopes egy pillanatig Levine-t nézte. – Persze, természetesen – mondta végül. Visszafordult a telefonhoz. – Spencer, ott van még? – Igen, uram. – Kérem, tépje szét az X-RUST szabadalmának megújítását. – A szabadalom megújítását, uram?


268

HALÁLOS KÍSÉRLET

– Csak csinálja, amit mondtam. És maradjon vonalban. – Scopes visszafordult Levine-hez, és kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. – Köszönöm – mondta Levine. Scopes csendben bólintott. Aztán a telefonért nyúlt, és megnyomott egy sor billentyűt. – Figyelem, a központ minden dolgozójának – szólt bele a mikrofonba. Levine egy rejtett hangszóróból is hallotta a hangot, és rájött, hogy az üzenetet az egész épületben lehet hallani. – Itt Brent Scopes beszél – folytatta Scopes. – Egy vészhelyzet állt elő, melynek következtében mindenkinek el kell hagynia az épületet. Ez csak egy ideiglenes rendelkezés, és mindenkit biztosíthatok, hogy senki sincs veszélyben. – Szünetet tartott. – Mielőtt azonban elhagyják az épületet, tudatnom kell önökkel, hogy változás állt be a GeneDyne vezetésében. Nemsokára értesülnek a részletekről. Most elég annyi, hogy mindnyájukkal nagyon élveztem a közös munkát, maguknak személyesen és a GeneDyne-nak is sok szerencsét kívánok a jövőre nézve! Ne feledjék, hogy a tudomány céljai egyúttal a mi céljaink is: a tudás növelése és az emberiség jobbá tétele. Ezeket sohase tévesszék szem elől. Most pedig kérem, fáradjanak a legközelebbi kijárathoz. Ujját a telefon kagylója alatti gombra helyezve Levine felé fordult. – Készen állsz? – kérdezte. Levine bólintott. Scopes felengedte a gombot. – Spencer, az eseményről készült minden felvételt az igazgatótanács elé kell tárnia jövő hétfőn. Nekik pedig a GeneDyne alapító okiratának értelmében kell eljárniuk. Most kérem, kezdje el adagolni a VXV gázt. Igen, igen, tudom, Spencer. Köszönöm. Sok szerencsét magának! Scopes lassan letette a kagylót, majd a kezei visszatértek a billentyűzetre. – Gyerünk – mondta. Zúgó hangot hallottak, és a lámpák fénye elhalványult. Hirtelen a hatalmas, nyolcszögletű iroda átalakult a Monhegan Island romos házának manzárdszobájává. Levine körülnézett, és megrökönyödve látta, hogy a szobának nemcsak egy, hanem mind a nyolc fala egy-egy hatalmas képernyő. – Most már tudod, hogy miért a manzárdszobát választottam – mondta Scopes újra félretéve a billentyűzetet. Levine teljesen elvarázsolva ült a kanapén. A manzárdszoba ablakain keresztül tisztán látta a körbefutó függőerkélyt. A nap éppen az óceán fölé kúszott, és a tenger magába szívta az ég színeit. Sirályok keringtek a kikötőben horgonyzó hajók körül, és izgatottan vijjogtak, ahogy a rákász egy hordó márnacsalit görgetett végig a stégen, hogy aztán a hajóba rakodja. A manzárdszoba egyik székében ülő alak megmozdult, felállt, és kinyújtózkodott. Alacsony volt, és sovány, hosszú lábakkal, és vastag szemüveggel. Egy megátalkodott hajtincs állt ki megfésülhetetlen hajából, akár egy madártoll. – Nos, Charles – mondta –, isten hozott Monhegan Islanden. Levine látta, hogy egy másik alak a manzárdszoba túlsó oldalán – egy kopasz férfi, rosszul szabott sötét öltönyben – válaszképpen bólintott. – Köszönöm – mondta kísértetiesen ismerős hangon. – Lemenjünk a városba? – kérdezte Scopes mása. – Még ne – felelte a virtuális Levine. – Jobb szeretnék itt ücsörögni, és nézni, ahogy a halászok kihajóznak. – Rendben. Játsszunk egy kört közben? – Miért is ne? – mondta Levine mása. – Temérdek időnk van.


269

HALÁLOS KÍSÉRLET

Levine az elsötétített irodában ült, és szomorkás mosollyal nézte újszülött virtuális mását. – Temérdek időnk van – mondta Scopes az iroda sötétjében. – Egy egész örökkévalóság. Nekik milyen sok van, nekünk pedig milyen kevés… – Legyen a kulcsszó az idő – mondta a virtuális Levine. Scopes mása leült a billegő székre, feltette a lábát, és megszólalt: „Lesz rá idő, lesz rá idő, Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék; Alkotnod és pusztítanod lehet még…” Levine – a valódi Levine – valami furcsa szagot érzett az iroda levegőjében: szúrós, édeskés szag volt, amilyen a hervadófélben lévő rózsáé. Csípni kezdte a szemét, így becsukta. Közben Scopes másának T. S. Eliottól kölcsönzött szavait hallgatta. „Bőven marad idejük a kezeknek, Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék, Lesz időm s időd tehát…”* Aztán csend lett, és az utolsó dolog, amit Levine hallott, miközben teleszívta tüdejét a fanyar gázzal, a saját hangja volt: – „Az idő vihar, amelyben mindnyájan elveszünk…”

*

T. S. ELIOT, ]. Alfred Prufrock szerelmes éneke, KÁLNOKY László fordítása.


270

HALÁLOS KÍSÉRLET

Epilógus

A sivatag furcsa látványt nyújtott a vékony pehelyfelhő réteg alatt Már nem a fények tengerének tűnt, hanem egy egyre sötétedő kék pusztaságnak, amely egészen a távoli hegyek masszív csúcsaiig nyúlt. Carson és De Vaca a Mount Dragon tetejéről nézett le a GeneDyne sivatagi kutatóközpontjának elszenesedett romjaira. A Lázgyár hatalmas föld alatti bunkeréből csak egy csipkézett szélű, elfeketedett betonkráter és a sivatag homokjából az égnek meredő néhány elgörbült betonvas maradt. Körülötte a tűz sötét narancsszínűre égette a homokot. A genetikai laborból a hőtől meggörbült I gerendavázon kívül semmi sem maradt. A hálószobák bezúzott, sötét ablakkeretei kihunyt szemekkel meredtek a sivatagi tájba. Már hetekkel azelőtt elvittek mindent, ami értékes volt, csak az épületek üres váza állt ott mementóként. Nem tervezték, hogy újraépítik. A pletykák szerint felmerült, hogy rakétasilóként hasznosítják rakétatámadás szimulálására. Életjelet egyedül a lerombolt étkezőt fosztogató hollók jelentettek, akik az épület felett körözve le-lecsaptak valamire. A Mount Dragon romjain túl egy másik eltűnt város romjai magasodtak a tájból. A Kin Klizhini, a Fekete Ház, amelyet lerombolt az idő, a szárazság és az elemek. A salakkúp túloldalán egy csomó mikrohullámú adótorony várta csöndben, hogy szétszereljék. Messze alattuk, ahol annak idején a külső kerítés magasodott, egy kisteherautó állt, amellyel ők ketten jöttek. Ez volt az egyetlen színfolt a hatalmas sárgásbarna pusztaságban. Carson megbabonázva nézett végig a tájon. – Nem elképesztő, hogy a két rom között ezer év van… – jegyezte meg halkan. – Azt hiszem, hosszú utat jártunk be, és a vége mégis ugyanaz. A sivatag nem törődik az idővel. Mindketten hallgattak. – Furcsa, hogy nem találták meg Nye-t – szólalt meg végül De Vaca. Carson a fejét csóválta. – Szegény ördög. Biztosan ott halt meg a sivatagban, és prérifarkasok meg keselyűk falták fel a testét. Egyszer valaki majd megtalálja, ahogy mi is megtaláltuk Mondragónt. Egy napszítta csontvázat egy zacskó kővel. – Carson bal alkarját masszírozva felidézte az emléket. A karjában jó sok fém volt, és ha nedvesre fordult az idő, még mindig fájt egy kissé. De itt, a sivatagban nem. – Lehetséges, hogy egy újabb aranyról szóló legenda kap szárnyra az eset nyomán, és ötszáz év múlva már Nye aranyát fogják keresni – mondta De Vaca nevetve. Aztán hirtelen elkomorult. – Egyáltalán nem sajnálom őt. Már az előtt is egy szemétláda volt, hogy a PurBlood az agyára ment volna. – Singert viszont sajnálom – mondta Carson. – Ő rendes ember volt. És Harper. Meg Vanderwagon. Egyikük sem ezt érdemelte. – Úgy beszélsz rólunk, mintha halottak lennének. – Nincs sok különbség. De Vaca megvonta a vállát. – Ki tudja? Talán az utóbbi idők rossz sajtójának hatására, a GeneDyne mozgósítja az erőforrásait, és megpróbálja megtalálni a PurBlood hatásának ellenszerét. Emellett pedig, bizonyos értelemben ők is bűnösök.


271

HALÁLOS KÍSÉRLET

Magukévá tettek egy hatalmas, félelmetes víziót anélkül, hogy számoltak volna a következményekkel. Carson megrázta a fejét. – Ha ez igaz, ebben én is legalább annyira bűnös vagyok, mint ők. – Nem egészen – mondta De Vaca. – Azt hiszem, végig motoszkált valami szkepticizmus a fejedben. – Mindennap felteszem magamnak ezt a kérdést, mióta a PurBloodot leállították. Nem vagyok benne annyira biztos. Én is beadattam volna magamnak a PurBloodot, ahogy ők. De Vaca ránézett. – Tényleg – erősködött Carson. – Volt olyan idő, amikor a világ végére is követtem volna Scopest, ha arra kért volna. Olyan hatással volt az emberre. De Vaca továbbra is kíváncsian nézte a férfit. – Hát rám nem – mondta végül. Carson hallgatott. – Az a tűz nagyon furcsa volt, nem? – kérdezte De Vaca. Carson a fejét csóválta. – De igen. És Scopes vallomása is. Ha lehet egyáltalán annak nevezni. Biztos vagyok benne, hogy sohasem fogjuk megtudni, mi történt valójában. Valami elintézetlen ügy volt Levine és Scopes között. De Vaca felhúzta a szemöldökét. – Hát, szerintem mostanra elintéződött – mondta. Carson elgondolkodott. – Azon töprengek, hogy vajon sikerül-e most létrehozniuk az X-FLU-t – mondta végül. – Úgy értem, most, hogy megoldottuk a problémát. – Soha – mondta De Vaca határozottan. – Senki sem fog ebbe bele. Túlságosan veszélyes. Emellett pedig nem tudjuk, hogy az összes problémát megoldottuk-e. És akkor a következő generációk – az egész emberiség – megváltoztatásának problémájáról még nem is beszéltünk. Látni fogunk még néhány szörnyű dolgot az életünkben, Guy. Te is tudod, hogy nem ez a vége. A felhők sűrűsödni kezdtek, és a sivatag fölött elsötétült az ég. Mozdulatlanul álltak. – Jobb, ha indulunk – szólalt meg végül De Vaca. – Hosszú az út a Sleeping Ute hegységig. Carson nem mozdult, szemeit a Mount Dragon összezúzott maradványaira szegezte. – A rokonaid alig várják, hogy találkozhassanak veled. Lesz birkapörkölt és kenyérlángos. Éneklés és táncolás. És tisztelgés az öreg Charley emléke előtt, aki megmentette az életünket a sivatagban. Carson szórakozottan bólintott. – Ugye nem tojod össze magad, félvérkém? – Susana átölelte a férfi derekát, és elmosolyodott. Carson nagy erőfeszítéssel elfordította a tekintetét a lerombolt komplexumról. Aztán a nő felé fordult, és elmosolyodott. – Jó rég nem ettem már birkapörköltet – mondta.

________________


272

HALÁLOS KÍSÉRLET

Douglas Preston Lincoln Child HALÁLOS KÍSÉRLET

Recommend Documents