Douglas Preston ÉGI JELEK

Douglas Preston

ÉGI JELEK

VILÁGSIKEREK Douglas Preston

ÉGI JELEK

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Blasphemy Copyright © 2007 by Splendide Mendax, Inc. Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI © GENERAL PRESS KIADÓ Fordította GIELER GYÖNGYI Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 116 7 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BES2E BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő STIBINGER ÁGNES Készült 23,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1823-09 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt. – ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Priscillának, Pennynek, Ellennek, Jimnek és Timnek

Köszönetnyilvánítás

Többeknek szeretnék köszönetet mondani nagylelkű segítségükért, mindenekelőtt Selene Prestonnak, Eric Simonoffnak, Susan Hazenammondnak, Bobby Rotenbergnek, Hywel White-nak, valamint Roland Ottewellnek. Hálával tartozom John Javnának, amiért rendelkezésemre bocsátotta a keresztény jobboldalról szóló könyvgyűjteményét. Köszönet Claudia Rülkének, aki megalkotta új honlapunkat, és Tobias Dániel Wabbelnek, aki arra bátorított, hogy fejtsem ki a gondolataimat egy esszében az Im Anfang war (k)eing Gott: Naturwissenschaftliche und theologische Perspektiven számára. Szeretném köszönetemet kifejezni írótársamnak, Lincoln Childnak, aki elolvasta a kéziratot, és szokás szerint kitűnő tanácsokkal látott el. Szeretnék továbbá köszönetet mondani a szerkesztőmnek, Bob Gleasonnak értékes és kreatív irányításáért, valamint Eric Raabnak a sok segítségért. Nagy hálával tartozom navahó indián barátaimnak, akiktől az évek során sokat tanultam a navahó vallásról és a rezervátumban zajló életről, különösen Norman Tulleytől, Edsel Browntól, Frank Fatt-től, Ed Blacktől, Victor Begaytől, Neswood Begaytől, Nada Currier-től és Cheppie Natantól. A navahó teremtéstörténet kezdősorait némiképp módosítva közlöm; az eredetit Bernard Haile, atya gyűjtötte egy gyógyítótól a navahó rezervátumban a huszadik század elején. Mint mindig, szeretném hálámat kifejezni Christine-nek, Aletheiának és Isaacnak szeretetükért és támogatásukért, és amiért türelemmel elviselnek egy hóbortos írót a családban. A regényben kifejtett filozófiai, evolúciós és matematikai elgondolások némelyikét Gregory Chaitin, Rudy Rucker, Brian Greene, Stephen Wolfram, Edward Fredkin, Sam Harris, Richard Dawkins és Frank J. Tipler írásai ihlették. Az Isten-szám a Knuth-féle felfelé mutató nyilakat alkalmazó matematikai jeleivel van kifejezve.

4

1. fejezet JÚLIUS

Ken Dolby megállt a munkaállomás előtt, és finom, manikűrözött ujjaival végigsimogatta az Isabella irányítópaneljét. Egy kicsit várt, kiélvezte a pillanatot, aztán kinyitotta a panelt védő drótketrecet, és meghúzott egy kis piros kart. Semmiféle zümmögés vagy egyéb zaj nem hallatszott, semmi sem jelezte, hogy beindult a világ legdrágább tudományos gépezete. Mindössze annyi történt, hogy háromszáz kilométerrel távolabb egy leheletnyit elhalványodtak Las Vegas fényei. Ahogy az Isabella bemelegedett, Dolby már kezdte érezni, hogy finoman vibrál a talpa alatt a padló. Mindig is nőnek tartotta a gépet, és fantáziadúsabb pillanataiban még azt is elképzelte, hogy nézne ki – magas és karcsú, a háta izmos, a bőre fekete, mint a sivatagi éjszaka, és izzadságcseppek gyöngyöznek rajta. Isabella… Senkivel nem osztotta meg ezeket a gondolatokat – nem lenne értelme, csak nevetségessé tenné magát. A projekten dolgozó többi tudós számára az Isabella csak egy tárgy, egy tudományos célokra épített, halott gépezet. Dolby azonban mindig is mély érzelmeket táplált az általa alkotott gépek iránt, pontosan tízéves kora óta, amikor megépítette az első amatőr rádiókészülékét, amelyet Frednek nevezett. Ha Fredre gondolt, akkor egy vöröses hajú, fehér bőrű férfi jelent meg lelki szemei előtt. Az első számítógépet, amelyet épített, Bettynek hívta, őt fürge és hatékony titkárnőnek képzelte el. Nem tudta megmagyarázni, miért öltenek magukra emberarcot a gépei – csak úgy megtörtént. És most itt van ez, a világ leghatalmasabb részecskegyorsítója – Isabella. – Na, hogy áll a helyzet? – Hazelius, a tudóscsoport vezetője odalépett Dolby háta mögé, és gyengéden a vállára tette a kezét. – Úgy dorombol, mint egy kiscica – felelte Dolby. – Helyes. – Hazelius kihúzta magát, és a tudóscsapat többi tagjához fordult: – Gyertek közelebb, bejelentenivalóm van. Csönd lett. A csapat tagjai mind felálltak a számítógépeik elől, és vártak. Hazelius átsétált a kis helyiségen, és megállt a legnagyobb plazmaképernyő előtt. Alacsony volt és vékony, olyan karcsú és nyughatatlan, mint egy ketrecbe zárt menyét. Egy percig fel-alá járkált a monitor előtt, aztán ragyogó mosollyal tudóstársai felé fordult. Dolbyt mindig elbűvölte, milyen karizmatikus jelenlét árad belőle. – Drága barátaim – kezdte Hazelius, és türkizkék szemével végignézett a csapat tagjain. – Képzeljük el, ahogy 1492-ben a matrózok ott álltak a Santa Maria orrában, és a horizontot kémlelték, néhány pillanattal azelőtt, hogy feltűnt az Újvilág partvonala. A mai napon mi is áthajózunk az ismeretlen horizonton, és partot érünk a mi saját Újvilágunkban. Belenyúlt a nagy válltáskába, amelyet mindig magánál hordott, és egy üveg Veuve Clicquot pezsgőt húzott elő. Csillogó szemmel felemelte, mint egy győzelmi trófeát, az-

5

tán lecsapta az asztalra. – Ezt később megisszuk, ha partra szálltunk. Ma este százszázalékos teljesítményre kapcsoljuk az Isabellát. A bejelentést néma csönd fogadta. Végül Kate Mercer, a projekt helyettes vezetője megszólalt- – Nem azt terveztük, hogy előbb elvégzünk három tesztelést kilencvenöt százalékon? Hazelius mosolyogva nézett, rá. – Türelmetlen vagyok. Te talán nem? Kate Mercer hátrasöpörte az arcából fényes fekete haját. – És mi lesz, ha valami előre nem látható rezonancia keletkezik, vagy egy miniatűr fekete lyuk jön létre? – A te számításaid is azt mutatják, hogy egy a kvadrillióhoz az esélye annak, hogy ez a gikszer megtörténjen. – Lehet, hogy tévesek a számításaim. – A te számításaid soha nem tévesek. – Hazelius ismét elmosolyodott, és Dolbyra nézett: – Te mit gondolsz? Készen áll a gépezet? – De még mennyire, hogy készen áll! Hazelius széttárta a kezeit. – Hát akkor? A többiek összenéztek. Megkockáztassák a dolgot? Volkonsky, az orosz szoftvertervező mérnök hirtelen megtörte a csendet: – Igen, gyerünk, csináljuk! – Odatartotta a tenyerét a kissé meglepett Hazeliusnak, aki belecsapott, aztán a többiek is lelkesen elkezdték egymás hátát veregetni és kezét szorongatni, mint egy kosárlabdacsapat tagjai a meccs előtt.

Öt órával és ugyanennyi rossz kávéval később Dolby ott állt a hatalmas sík monitor előtt, amely még mindig sötét volt. Az anyag-antianyag protonnyalábok még nem kerültek érintkezésbe egymással. Egy örökkévalóságba telik, amíg beindítják és bemelegítik a gépezetet, aztán lehűtik a szupravezető mágneseket, hogy közvetíteni tudják a gép működéséhez szükséges rendkívül erős áramot. Ezután öt százalékonként növelni kell a nyalábok luminozitását, fókuszálni és párhuzamosítani őket, ellenőrizni a szupravezető mágneseket, és lefuttatni több ellenőrzőprogramot, mielőtt újabb öt százalékkal feljebb kapcsolják a gépet. – A teljesítmény kilencvenszázalékos – jelentette Dolby. – A szentségit – morogta Volkonsky valahol a háta mögött, és hatalmasat csapott az öklével a kávéfőzőre, amitől az úgy csörömpölt, mint a Bádogember. – Máris kiürült. Dolby elfojtott egy mosolyt. A két hét alatt, mióta itt voltak az arizonai Red Mesa sziklafennsíkon, Volkonskyról kiderült, hogy egy okoskodó, lusta, piszkos alak, a legroszszabb fajta európai. Hosszú haja mindig zsírosan lógott, állandóan szakadt pólókban járt, és az álláról kis szőrcsomó fityegett. Inkább úgy festett, mint egy drogos, és nem mint egy briliáns szoftvertervező, de hát, sokan ilyenek a számítógépzsenik közül. Az óra kimérten ketyegett. – A nyalábok párhuzamosak és fókuszáltak – szólalt meg Rae Chen. – A luminozitás 14 TeV. – Az Isabella jól működik – állapította meg Volkonsky. – Minden rendszer zöldet jelez – jelentette Cecchini, a részecskefizikus. – A biztonsági helyzet, Mr. Wardlaw? – Nincs egy lélek sem a környéken, csak kaktuszok és prérifar-kasok – felelte Wardlaw, a biztonsági főnök a monitorok mellől. 6

– Helyes – bólintott Hazelius. – Akkor itt az idő. – Drámai hatásszünetet tartott. – Ken, ütköztesd a nyalábokat. Dolby érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Hosszú, vékony ujjaival a tárcsákhoz nyúlt, és olyan könnyedén állított rajtuk, mint ahogy egy virtuóz zongorista ujjai futnak végig a billentyűkön. Aztán begépelt egy sor parancsot a billentyűzeten. – Az ütközés létrejött. A hatalmas plazmaképernyők hirtelen mind életre keltek, és éneklő hang csendült fel, amely mintha egyszerre jött volna mindenhonnan és sehonnan. – Ez meg mi? – kérdezte ijedten Mercer. – Billiónyi részecske halad át a detektorokon – mondta Dolby. – Ettől nagyfokú vibráció keletkezik. – Jézusom, ez pont olyan hangot ad, mint a monolit az Űrodüsszeia 2001-ben. Volkonsky rikkantott egyet, mint egy majom. A többiek nem vettek róla tudomást. Egy kép jelent meg a Visualizer elnevezésű központi monitoron. Dolby megbűvölten meredt rá. Olyan volt, mintha egy hatalmas virág nyílna rajta – remegő, színes sugarak áradtak ki egy középpontból, ide-oda csavarodtak és tekergőztek, mintha ki akarnának törni a képernyőről. Dolby áhítatosan bámulta, olyan elragadóan szép volt. – Az ütköztetés sikeres volt – mondta Rae Chen. – A sugarak fókuszáltak és párhuzamosak. Te jó ég, ez tökéletes! Éljenzés tört ki, itt-ott elszórtan taps is csattant. – Hölgyeim és uraim – szólalt meg Hazelius –, Isten hozott mindenkit az Újvilág partjain. – A monitor felé intett. – Olyan energiasűrűséget láthatunk itt, amilyen még nem volt az Univerzumban az ősrobbanás óta. – Dolbyhoz fordult. – Ken, kérlek növeld a teljesítményt egytizedenként, egészen kilencvenkilenc százalékig. Az éteri, éneklő hang kissé felerősödött, ahogy Dolby a billentyűzetet kopogtatta. – Kilencvenhat százalék… – A luminozitás 14,4 TeV – mondta Chen. – Kilencvenhét százalék… kilencvennyolc… A helyiségre feszült csend telepedett, nem hallatszott más, csak a zümmögés, amely betöltötte a föld alatti irányítótermet, mintha az egész hely énekelne körülöttük. – A sugarak még mindig fókuszáltak – jelentette Chen. – Luminozitás 22,5 TeV. – Kilencvenkilenc százalék – szólalt meg Dolby. Az Isabella által kiadott hang még magasabb és tisztábban csengő lett. – Egy pillanat – mondta Volkonsky, és szuperkomputere fölé hajolt. – Az Isabella lelassult. Dolby felkapta a fejét, és odafordult. – A hardvernek semmi baja, csak megint valami szoftverhiba lehet. – A szoftverrel minden rendben – jelentette ki Volkonsky. – Talán itt abba kéne hagyni – szólt közbe Mercer. – Nincs semmi jele, hogy miniatűr fekete lyukak keletkeztek volna? – Nincs – felelte Chen. – Semmi nyoma Hawking-sugárzásnak. – Kilencvenkilenc egész öttized százalékon vagyunk – mondta Dolby. – Töltéssel rendelkező részecskéket észlelek 22,7 TeV erősségű luminozitással – mondta Chen. – Milyen részecskék? – kérdezte Hazelius.

7

– Ismeretlen rezonancia. Nézd meg. A központi monitoron a virág mindkét oldalán két vibráló piros nyúlvány jelent meg, mintha egy bohóc fülei lennének. – Talán gluonok – vélekedett Hazelius. – Lehetséges, hogy Kaluza-Klein féle gravitáció jele. – Nem, az semmiképp – ellenkezett Chen. – Ilyen luminozitási foknál nem lehet. – Kilencvenkilenc egész hattized – szólt közbe Dolby. – Gregory, szerintem itt kellene tartanunk a teljesítményt – mondta Mercer. – Túl sok minden történik egyszerre. – Természetes, hogy ismeretlen rezonanciákat tapasztalunk – mondta Hazelius. Nem emelte meg jobban a hangját, mint a többiek, mégis tekintélyesnek hatott. – Ismeretlen területen járunk. – Kilencvenkilenc egész héttized – szólt közbe Dolby. Ő teljes mértékben megbízott a gépezetében. Felpörgetheti száz százalékra, vagy azon is túl, ha szükséges. Izgalom borzongott végig rajta arra a gondolatra, hogy a Hoover vízerőmű által termelt energiának majdnem az egynegyedét felhasználják. Ezért kellett az éjszaka közepén végezni a kísérletet, amikor a legalacsonyabb szinten van az áramfogyasztás. – Kilencvenkilenc egész nyolc tized… – Valami nagy és ismeretlen interakció zajlik – mondta Mercer. – Mi bajod van, te rohadék? – üvöltött rá Volkonsky a számítógépre. – Mondom, hogy a Kaluza-Klein térbe piszkáltunk bele – szólt közbe Chen. – Ez hihetetlen. A plazmaképernyőn a virág képét mintha hópelyhek kezdték volna elborítani. – Az Isabella nagyon furcsán viselkedik – mondta Volkonsky. – Amennyiben? – kérdezte Hazelius, aki az irányítóterem közepén állt. – Mintha le akarna fagyni. Dolby égnek emelte a tekintetét. Ez a Volkonsky egy rémes seggfej. – Az én műszereim szerint minden rendszer jól működik. Volkonsky vad tempóban gépelt valamit a billentyűzeten, aztán oroszul elkáromkodta magát, és a tenyerével nagyot csapott a monitorra. – Gregory, nem gondolod, hogy vissza kéne vennünk a teljesítményből? – Adjunk neki még egy percet – mondta Hazelius. – Kilencvenkilenc egész kilenc tized százalék – jelentette Dolby. Az elmúlt öt percben a helyiségben már nem volt olyan álmos a hangulat, mint korábban, mindenki éber lett és feszült. Egyedül Dolby nem zökkent ki a nyugalmából. – Én Kate-tel értek egyet – szólt közbe Volkonsky. – Nem tetszik nekem, ahogy az Isabella viselkedik. Kezdjük el csökkenteni a teljesítményt. – Folytatjuk, én teljes felelősséget vállalok mindenért – mondta Hazelius. – Még mindig bőven az elfogadható határokon belül vagyunk. A másodpercenként tíz terabit adatáramlás kezdi kicsit megterhelni, ennyi az egész. – A teljesítmény százszázalékos – jelentette be Dolby, a hangjában visszafogott elégedettséggel. – A nyaláb luminozitása 27,1828 TeV – mondta Chen. A monitorokat továbbra is hópelyhek pettyezték. Az éneklő hang úgy töltötte be a helyiséget, mintha a másvilágról szólna. A Visualizeren látható virág egyre csak nőtt és

8

folyamatosan vibrált. A képernyő közepén egyszer csak egy fekete pont jelent meg, mintha egy lyuk tátongana rajta. – Hé! – kiáltott fel Chen. – Minden adat eltűnt a Zéró koordinátában! A virág megremegett, és sötét csíkok futottak át a képen. – Ez őrület – mondta Chen. – Nem viccelek, minden adat eltűnik! – Az nem lehetséges – tiltakozott Volkonsky. – Az adatok nem tűnhetnek el. A részecskék tűnnek el. – Ne viccelj, részecskék nem tűnhetnek el. – Ez nem vicc, eltűntek. – Valami szoftverhiba? – kérdezte Hazelius. – Nem, nem szoftverhiba – közölte Volkonsky. – Hardverhiba. – Elmehetsz a francba – motyogta Dolby. – Gregory, lehet, hogy az Isabella lenullázza magát – szólt közbe Mercer. – Én tényleg azt hiszem, hogy most már vissza kéne vennünk a teljesítményt. A képernyő közepén a fekete folt egyre nőtt, és lassan elnyelte az egész képet. A monitor legszélén vadul vibráltak az élénk színek. – Ezek a számadatok teljesen őrültek – mondta Chen. – Extrém téridőgörbületet mutatnak közvetlenül a KZérónál. Olyan, mint egy szingularitás. Lehetséges, hogy fekete lyuk keletkezik. – Az lehetetlen – szólalt meg Alan Edelstein, a csapat matematikusa, és felnézett a számítógépéről, amely előtt eddig csendben görnyedt a sarokban. – Nincs semmi jele Hawking-sugárzásnak. – Esküszöm, hogy lyukat ütöttünk a téridőben! – kiáltott fel Chen. A monitoron, ahol valós időben futott a program kódja, olyan sebességgel száguldottak a szimbólumok és a számok, mint egy expresszvonat. A fejük fölött lévő hatalmas képernyőről eltűnt a tekergőző virágforma, és csak feketeség maradt a helyén. Aztán az ürességben megmozdult valami – egy kísérteties, denevérszerű forma. Dolby döbbenten rámeredt, – A fenébe is, Gregory, vedd lejjebb az áramerősséget – kiáltotta Kate Mercer. – Az Isabella nem reagál az utasításokra – ordította Volkonsky. – Nem működnek az alapvető rutinok! – Tartsd ezen a szinten egy pillanatig, amíg kiderítjük, mi folyik itt – mondta Hazelius. – Leállt! Az Isabella leállt! – kiáltotta az orosz, és mindkét kezével a levegőbe csapott. Csontos arcán kétségbeesett kifejezéssel hátradőlt a széken. – Nálam még mindig minden lámpa zöld – mondta Dolby. – Nyilván egy masszív szoftverkatasztrófával állunk szemben. – Felnézett a Visualizerre. A feketeségben egy újabb kép jelent meg, annyira furcsa és gyönyörű, hogy először szinte fel sem tudta fogni. Körbepillantott, de a többiek épp nem néztek oda, mindenki a saját műszerfalát bámulta. – Hé, elnézést, tudja valaki, hogy mi ez a monitoron? Senki sem válaszolt, fel sem néztek, mindenki megszállottan munkájába merült. A gépezet furcsán énekelt. – Én csak egy egyszerű mérnök vagyok – mondta Dolby –, de valamelyik elméleti zseninek nincs valami ötlete, hogy mi lehet ez? Alan… ez normális? Alan Edelstein szórakozottan felpillantott. – Csak véletlenszerű adatok – mondta. – Hogy érted azt, hogy véletlenszerű? Határozott formája van! 9

– A számítógép tönkrement. Nem lehet más, mint véletlenszerű adathalmaz. – Hát nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha véletlenszerű lenne – meredt Dolby a monitorra. – Mozog. Esküszöm, hogy van ott valami… majdnem olyan, mintha élne, és próbálna kitörni onnan. Gregory, látod ezt? Hazelius is felnézett a monitorra, és megtorpant. Az arcára meglepetés ült ki. – Rae, mi történik a Visualizerrel? – Fogalmam sincs. Folyamatosan áradnak a koherens adatok a detektorokból. Nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha az Isabella lerobbant volna. – Hogy értelmezed ezt a valamit a képernyőn? Chen felnézett, és a szeme nagyra kerekedett. – Jézusom… Sejtelmem sincs. – Mozog – mondta Dolby. – Mintha fejlődne… A detektorok énekelve zúgtak, egyre élesebben. – Rae, ezek csak véletlenszerű adatok – mondta Edelstein. – A számítógép lerobbant. Mi más történhetett volna? – Én nem vagyok biztos benne, hogy véletlenszerű – mondta Hazelius. – Michael, neked mi a véleményed? A részecskefizikus megbabonázva bámulta a képernyőt. – Nincs semmi értelme. Egyik szín vagy forma sem felel meg semmilyen részecskeenergiának, töltésnek vagy osztálynak. Még csak nem is a KZéró a középpontja. Olyan, mint valami fura, mágneses plazmafelhő. – Mondom, hogy mozog – szólt közbe Dolby. – Mozog, és ki akar törni. Olyan, mint… Jézusom, mi a fene ez? – Lehunyta és összeszorította a szemét, mert már fájt a kimerültségtől. Lehet, hogy káprázik a szeme? Újból kinyitotta, de a kép még mindig ott volt, és egyre nőtt a monitoron. – Állítsuk le az Isabellát! – kiáltotta Kate Mercer. A képernyő hirtelen kásás lett, aztán elsötétedett. – Ez meg mi a fene? – kiáltott fel Chen, és közben az ujjai táncoltak a billentyűzeten. – Egyáltalán nem reagál semmilyen utasításra! A képernyő közepén egyszer csak lassan kirajzolódott egy szó. A csoport elnémult, és csak bámult. Még Volkonsky izgatott hangja is úgy elhallgatott, mintha elvágták volna. Senki sem mozdult. Aztán Volkonsky nevetni kezdett, feszült, vékony, hisztérikus és kétségbeesett hangon. Dolbyt hirtelen elöntötte a düh. – Te disznó, ez a te műved! Volkonsky csak a fejét rázta. – Szerinted ez vicces? – kérdezte Dolby, és ökölbe szorított kézzel felpattant. – Tönkreteszel egy negyvenmilliárd dolláros kísérletet, és neked ez vicces? – Én nem tettem tönkre semmit – tiltakozott Volkonsky, és megtörölte a száját. – Befoghatod. Dolby szembefordult a többi tudóssal. – Ki csinálta ezt? Ki piszkálta meg az Isabellát? – Visszafordult a Visualizer felé, és hangosan felolvasta a rajta álló feliratot, szinte kiköpve a szót dühében. – Üdv! Aztán megint a többiekre nézett. – Megölöm a rohadékot, aki ezt tette!

10

2. fejezet SZEPTEMBER

Wyman Ford körbenézett dr. Stanton Lockwood 17. utcai irodájában. Lockwood az Egyesült Államok elnökének tudományos tanácsadója volt. A Washingtonban eltöltött hosszú idő alatt szerzett tapasztalataiból Ford tudta, hogy a berendezésnek mindig az a célja, hogy az iroda tulajdonosának külső, nyilvános énjét tükrözze, de valami apróság mindig elárulja a rejtőző embert is. Kíváncsian körbepillantott, és kereste ezt a kis titkot. Az irodát abban a stílusban rendezték be, amiről Fordnak az volt a véleménye, hogy leginkább a hatalomfitogtatást szolgálja. Az antik tárgyak mind eredetiek voltak, és a legjobb minőségűek. A második köztársaság korából származó empire íróasztal olyan hatalmas és ocsmány volt, mint egy tank, a kandallópárkányon aranyozott francia óra állt, a padlót visszafogott mintájú perzsaszőnyeg borította. Minden egy kisebb vagyonba kerülhetett. És természetesen ott volt a kötelező „dicsőségfal” a bekeretezett diplomákkal, oklevelekkel és fényképekkel, amelyek az iroda tulajdonosát ábrázolták elnökök, nagykövetek és miniszterek társaságában. Stanton Lockwood azt akarta, hogy a világ fontos embernek lássa, gazdagnak, nagy hatalmúnak és diszkrétnek. Ford azonban inkább csak az erőfeszítést érzékelte. Egy elszánt ember, aki nagyon szeretné másnak mutatni magát, mint aki valójában. Lockwood megvárta, amíg a vendége helyet foglal, aztán ő is letelepedett a dohányzóasztalka másik oldalán álló fotelbe. Keresztbe tette a lábát, és hosszú fehér ujjaival lesimítgatta elegáns szövetnadrágját. – Hagyjuk a szokásos washingtoni formalitásokat – kezdte. – Szólítson csak Stannek. – Én pedig Wyman vagyok. – Ford hátradőlt, és szemügyre vette Lockwoodot: jóképű volt, ötvenes éveinek vége felé járt, a hajvágása legalább száz dollárba kerülhetett, és a fitneszklubban edzett alakjára szépen simult a galambszürke öltöny. Valószínűleg fallabdázni szokott. Az íróasztalon álló fénykép, amely három lenszőke hajú gyereket és csinos mamájukat ábrázolta, annyira volt csak egyéni, mint egy pénzügyi szolgáltatásait hirdető bank reklámja. – Nos, Wyman – kezdte Lockwood hivatalosabb hangon, jelezve, hogy elkezdődött a megbeszélés –, kitűnő dolgokat hallottam magáról a volt kollégáitól a CIA langleyi központjából. Nagyon sajnálják, hogy távozott. Ford bólintott. – Borzasztó, ami a feleségével történt. Rettenetesen sajnálom. Ford igyekezett fesztelennek látszani. Soha nem tudta, hogy reagáljon, ha az emberek halott feleségét említették. – Azt hallottam, pár évet egy kolostorban töltött. Ford csak hallgatott, és várt. – Nem felelt meg magának a szerzetesi élet? – Nagyon különleges személyiség kell ahhoz, hogy valakiből szerzetes váljék. – Szóval otthagyta a kolostort, és saját vállalkozásba kezdett. – Valamiből meg kell élni.

11

– Voltak érdekes esetei? – Egyáltalán nem voltak még eseteim. Épp most nyitottam meg az irodát. Ön az első ügyfelem – már ha arról van szó, hogy valami megbízást akar adni. – Igen, arról. Egy nagyon különleges megbízásom lenne az ön számára, és azonnal kellene kezdenie. Úgy tíz napot vesz igénybe, talán két hetet. Ford bólintott. – Van egy apróság, amit szeretnék előrebocsátani. Miután elmondtam, mi lenne a megbízás, már nem áll módjában visszautasítani. Az Egyesült Államok területén lenne a munka, nem jár semmiféle kockázattal, és nem lesz nehéz – legalábbis szerintem. Akár sikerrel jár, akár kudarcot vall, soha nem beszélhet az ügyről, úgyhogy attól tartok, nem veheti be a szakmai önéletrajzába.. – És a honorárium? – Százezer dollár készpénzben, zsebbe, ezenfelül a hivatalos honorárium. – Lockwood kérdőn felvonta a szemöldökét. – Akarja hallani a részleteket is?' Ford habozás nélkül rávágta:. – Folytassa. – Nagyszerű. – Lockwood elővett egy dossziét. – Látom, antropológiát tanult a Harvardon. Nekünk épp egy antropológusra lenne szükségünk. – Akkor attól tartok, nem én vagyok a maguk embere. Ezzel csak pár évig foglalkoztam, aztán a massachussetsi műszaki egyetemen tanultam tovább, ahol kibernetikából szereztem diplomát. A CIA-nál főleg kódfejtéssel és számítógépekkel kapcsolatos volt a munkám. Az antropológia már rég a múlté. Lockwood könnyedén legyintett. Az ujján megcsillant a Princeton egyetem pecsétgyűrűje. – Ez nem fontos. Hallott már az Isabella-projektről? – Nehéz lett volna nem hallani róla. – Bocsásson meg, ha olyasmit mondok, amit már tud. Az Isabella egy második generációs szupravezető nyalábütköztető részecskegyorsító, több mint két hónappal ezelőtt készült el, negyvenmilliárd dolláros költséggel. A cél az, hogy olyan energiaszintet próbáljanak meg létrehozni, amilyen a Nagy Bumm pillanatában létezett, és kísérleteket végezzenek néhány különleges, újfajta energiaforrással. Ez az elnök kedvenc projektje. Az európaiak épp most fejezték be a nagy hadronütköztetőt a CERN-nél, és az elnök azt szeretné, hogy Amerika őrizze meg vezető szerepét a részecskefizika területén. – Ez természetes. – Az Isabella finanszírozását nem volt gyerekjáték elintézni. A baloldal azzal érvelt, hogy a pénzt inkább a hátrányos helyzetűekre kellett volna költeni. A jobboldaliak azért panaszkodtak, hogy ez megint csak egy újabb pénznyelő kormányprogram. Az elnöknek Szkülla és Kharübdisz között kellett hajóznia, de sikerült átverekednie az Isabellaprojektet a Kongresszuson. Úgy tekint rá, mint elnökségének legfőbb örökségére, és nagyon fontos a számára, hogy minden simán menjen a kísérlettel. – Ez érthető. – Az Isabella alapjában véve egy száz méter mélységben húzódó, hetvenöt kilométer kerületű, kör alakú alagút, amelyben protonok és antiprotonok keringenek ellentétes irányban, majdnem fénysebességgel. Amikor a részecskék ütköznek egymással, olyan energiaszintet hoznak létre, amilyet nem láttunk azóta, hogy az Univerzum kora egymilliomod másodperc volt. – Nagyon érdekes.

12

– Megtaláltuk a tökéletes helyszínt a Red Mesán. Ez egy ezerkétszázkilencvenöt négyzetkilométeres sziklafennsík a navahó indián rezervátumban, amelyet több mint hatszáz méter magas sziklafalak védenek, és tele van elhagyott szénbányákkal, amelyeket föld alatti bunkerekké és alagutakká alakítottak át. Az amerikai kormány évente hatmillió dollárt fizet bérleti díjként az arizonai Window Rockban székelő navahó törzsi önkormányzatnak. A szerződés mindkét fél nagy megelégedésére szolgált. – A Red Mesa lakatlan, és csak egyetlen út vezet fel rá. A sziklafennsík tövében van néhány kisebb navahó falu. Itt hagyományos életmódot folytatnak az emberek, a legtöbben még mindig beszélnek navahó nyelven, és birkatenyésztéssel foglalkoznak, szőnyegeket szőnek, ékszereket készítenek. Ford bólintott. – És mi a probléma? – Az elmúlt pár hétben egy magát gyógyítónak nevező indián lázítani kezdte a népét az Isabella ellen, és mindenféle rémhíreket és téves információkat terjeszt. Egyre nagyobb a befolyása. A maga feladata az lenne, hogy rendezze el ezt a kis problémát. – És mit csinál a navahó önkormányzat? – Semmit. A törzsi önkormányzat nagyon gyenge lábakon áll. A volt elnöküket sikkasztás miatt vád alá helyezték, az új elnök pedig csak most vette át a hivatalát. Egyedül kellene megküzdenie ezzel az állítólagos gyógyítóval. – Meséljen róla. – A neve Begay, Nelson Begay. Nem tudjuk pontosan, hány éves, nem sikerült előkeríteni a születési anyakönyvi kivonatát. Azt állítja, hogy az Isabella-projekt megszentségtelenít egy ősi temetkezési helyet, hogy még mindig birkalegeltetésre használnák a Red Mesát és a többi, és a többi. Egy lovas tüntetést szervez tiltakozásul. Itt az egyik hirdetménye. Lockwood odanyújtott egy papírlapot. Az elmosódott fotón egy férfi ült lóháton, és egy tiltakozótáblát emelt a magasba. LOVAS FELVONULÁS A RED MESÁHOZ! ÁLLÍTSUK LE AZ ISABELLÁT! Szeptember 14. és 15. Védelmezzük meg Diné Bikéyah-t, a népünk földjét! A Red Mesát Dzilth Chíí, a szent Pollen Szellem lakja, aki életre kelti a virágokat és a magvakat. Az Isabella olyan, mintha egy halálos sebet ütöttek volna a hegy oldalába, ahonnan káros sugárzás árad szét, amely megmérgezi az anyaföldet. Csatlakozzatok a Red Mesára induló lovas felvonuláshoz! Találkozunk a Blue Gap-i falugyűlésteremnél szeptember 14-én reggel 9-kor, és a Dugway úton fellovagolunk az egykori Nakai Rock kereskedelmi állomáshoz. Letáborozunk a Nakai-sziklánál, ahol felállítunk egy izzasztókunyhót, és éjszaka bemutatjuk „az áldás útja” szertartást. Az ima erejével visszafoglaljuk a földünket!

Az ön feladta az lenne, hogy antropológusként csatlakozzon a tudóscsapathoz, és vegye fel a kapcsolatot a helyi indián közösséggel – folytatta Lockwood, – Beszéljen velük az aggodalmaikról. Barátkozzon össze velük, nyugtassa meg az embereket. – És ha nem sikerül?

13

– Semlegesítse Begay befolyását. – Hogyan? – Ásson elő valamit a múltjából, itassa le, fotózza el egy ágyban egy öszvérrel, nem érdekel, hogyan. – Ez elég rossz vicc. – Igen, igen, persze. Maga az antropológus, magának kell tudnia, hogy kell bánni ezekkel az emberekkel – mondta Lockwood széles, semmitmondó mosollyal. Csönd lett. Ford végül megkérdezte: – Szóval, mi a valódi feladat? Lockwood összekulcsolta a kezét, és előbbre hajolt. A mosolya még szélesebb lett. – Tudja meg, hogy mi a fene folyik odafent. Ford várt. – Az, hogy antropológusként megy oda, csak a fedősztori. A valódi megbízatása teljes mértékben titkos kell hogy maradjon. – Értem. – Az lsabellának már nyolc hete teljes üzemmódra kapcsolva kellene működnie, de még mindig csak vacakolnak. Azt mondják, nem tudják beindítani. A világon minden kifogással előálltak már – vírusok a szoftverben, rosszak a mágneses tekercsek, beázik a tető, elszakadt egy kábel, meghibásodott a számítógép, amit csak akar. Először elhittem a kifogásaikat, de most már egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem mondanak igazat. Valami nagy baj van, és szerintem nem vallják be nekünk. – Meséljen a tudósokról. Lockwood hátradőlt, és nagyot sóhajtott. – Amint azt bizonyára tudja, az Isabella a híres fizikus, Gregory Hazelius szellemi gyermeke, és ő válogatta össze nagyon gondosan a csapatot. A legjobbak a szakterületükön, és a legnagyobb koponyák, akiket csak Amerikában találni lehetett. Az FBI nagyon alaposan átvilágította őket, úgyhogy semmi kétség sincs a lojalitásuk felől. Ráadásul a hírszerzés egy tisztje is ott van velük az energiaügyi minisztériumtól, aki a biztonságra felügyel, valamint egy pszichológus is. – Az energiaügyi minisztériumnak mi köze az egészhez? – A kutatás egyik fő célja az, hogy újfajta energiaforrásokat találjanak – magfúzió, miniatűr fekete lyukak, anyag-antianyag… Névlegesen az energiaügyi minisztérium felügyeli a kísérletet, de az igazság az, hogy jelenleg az én kezemben van az irányítás. – És a pszichológus? Neki mi a dolga? – Olyan ez, mint a Manhattan-projekt – elszigetelt, magas biztonsági fokozatú hely, hosszú munkaórák… Családtagokkal sem léphetnek kapcsolatba, senki nem látogathatja meg őket. Nagy stresszes munkakörnyezet. Gondoskodni akartunk arról, hogy senki ne kattanjon be. – Értem. – A csapat tíz héttel ezelőtt ment oda, hogy beindítsák az Isabellát. Úgy volt, hogy maximum két hétbe fog telni, de még mindig semmi eredmény. Ford bólintott. – Eközben pokoli mennyiségű elektromos áramot használnak fel, a legnagyobb fogyasztásnál az Isabella annyi áramot zabál fel, mint egy közepes méretű város. Újra meg újra megpróbálják beindítani azt az átkozott gépezetet százszázalékos teljesítménnyel, de azt állítják, nem működik. Ha részleteket próbálok kiszedni Hazeliusból, mindenre van valami válasza. Lyukat beszél az ember hasába, a végén még arról is meggyőz, hogy a fekete fehér. Valami nem stimmel, és ők eltitkolják. Lehet, hogy a géppel van valami

14

hiba, vagy a szoftverrel, vagy a jó ég tudja, valami emberi tényező. Csakhogy mindez a legrosszabbkor jött. Máris szeptember van, két hónap múlva itt a választás. Pokolian rosszul jönne az elnöknek, ha épp most törne ki egy botrány. – Miért épp Isabellának hívják? – A főmérnök, Dolby nevezte el így, aki a tervezőcsapatot vezette, aztán rajta ragadt. Sokkal jobban hangzik, mint a hivatalos neve, az SSCII. Lehet, hogy Isabella a barátnője vagy ilyesmi. – Említett egy hírszerző tisztet. Róla mit kell tudni? – A neve Tony Wardlaw. Régebben a különleges alakulatoknál volt, és kitüntette magát Afganisztánban, aztán később csatlakozott az Energiaügyi Minisztérium biztonsági és hírszerző osztályához. Elsőrangú ember. Ford egy pillanatig elgondolkozott. – Még mindig nem vagyok biztos benne, Stan, miből gondolja, hogy nem mondanak igazat. Lehet, hogy tényleg azok a problémák merültek fel, amelyeket említett. – Wyman, én rögtön kiszagolom, ha halandzsáznak nekem, és ez az arizonai ügy messziről bűzlik. – Lockwood közelebb hajolt. – A kongresszusi képviselők a Ház mindkét oldalán már élesítgetik a hosszú késeiket. Az első menetben veszítettek az elnökkel szemben, de most érzik, hogy itt a második lehetőség. – Ez jellemző Washingtonra: építenek egy gépezetet negyvenmilliárd dollárért, aztán leállítják a finanszírozását, amiből működtetni lehetne. – Jól látja a helyzetet, Wyman. Ebben a városban állandóan ilyen idióta dolgok történnek. Magának tehát az lenne a dolga, hogy kiderítse, valójában mi folyik, és nekem személyesen jelentést tegyen róla. Ne kezdjen semmiféle magánakcióba, majd mi innen intézkedünk. Lockwood odament az íróasztalához, elővett egy halom dossziét egy fiókból, és lecsapta őket a telefonja mellé. – Minden tudósról van egy aktánk. Minden szerepel bennük, orvosi feljegyzések, pszichológiai jellemzés, a vallási nézeteik ismertetése, még a házasságon kívüli viszonyaik is. – Elmosolyodott, és hozzátette: – Ezeket a Nemzetbiztonsági Hivataltól szereztük, tudja, ott milyen alaposak. Ford megnézte a legfelső dossziét, és kinyitotta. A borítójához egy fényképet tűztek Gregory North Hazeliusról. Ragyogó kék szeme rejtélyesen, kissé gunyorosan csillogott. – Ismeri személyesen Hazeliust? – Igen. – Lockwood lehalkította a hangját. – És szeretném figyelmeztetni vele kapcsolatban. – Miért? – Nagyon ért hozzá, hogy elkápráztassa és elkábítsa az embereket, hogy mindenkivel elhitesse, hogy különleges. Olyan hihetetlen intenzitással pörög az agya, hogy szinte megbabonázza az embereket. Még a legkönnyedebb megjegyzése is mintha tele lenne rejtett jelentéssel. Egyszer tanúja voltam, ahogy egy zuzmós sziklát mutogatott, és úgy beszélt róla, mintha a világ legcsodálatosabb dolga lenne. Elárasztja az embert a figyelmével, úgy kezeli, mintha ő lenne a legfontosabb személy széles e világon. Ennek ellenállhatatlan hatása van – ilyesmit nem lehet leírni egy dossziéban. Lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de… majdnem olyan, mintha beleszeretne az ember, úgy magához vonz, és kiemel a hétköznapokból. Meg kell tapasztalnia, hogy megértse, de előre figyelmeztetem, hogy legyen vele óvatos. Tartson kellő távolságot tőle.

15

Lockwood elhallgatott, és Fordra nézett. A hirtelen támadt csendben autógumik csikorgása, dudák tülkölése és emberi hangok szűrődtek fel az utcáról. Ford összekulcsolta a háta mögött a kezét, és Lockwoodra nézett. – Egy ilyen nyomozás általában az FBI vagy az energiaügyi minisztérium hírszerzésének dolga lenne. Miért engem bíz meg vele? – Hát nem nyilvánvaló? Két hónap múlva itt az elnökválasztás. Az elnök azt akarja, hogy intézzük el ezt az ügyet gyorsan, csendben, hivatalos papírok nélkül. A legfontosabb a gyorsaság, és az, hogy ha kell, letagadhassa, hogy tudott a dologról. Ha elszúr valamit, mi nem is ismerjük magát, ha sikerrel jár, akkor sem. – Igen, de miért éppen engem választottak ki? Csak mert antropológiát tanultam? – Magának megvan a kellő háttere – ért az antropológiához, a számítógépekhez, és volt CIA-ügynök. – Lockwood kihúzott egy dossziét a kupacból. – És van még egy előnye. Fordnak nem tetszett a hirtelen hangváltás. – Mire gondol? Lockwood odatolta az asztalon a dossziét Fordnak, aki kinyitotta, és rámeredt a fedőlap belső oldalára erősített fényképre – egy mosolygó nőt ábrázolt, fényes fekete hajjal és mahagónibarna szemekkel. Becsapta a dossziét, visszatolta Lockwoodnak, és felállt. – Idehív vasárnap reggel, és egy ilyen trükkel akar bepalizni? Elnézést, de én nem szoktam összekeverni a magánéletet és a munkát. – Már túl késő, nem szállhat ki. Ford hidegen elmosolyodott. – Meg akarja akadályozni, hogy elmenjek? – A CIA-nál volt, Wyman. Ismeri az eszközeinket. Ford közelebb lépett, és Lockwood fölé tornyosulva megállt. – Remegek a félelemtől. Lockwood összekulcsolt kezét az íróasztalon nyugtatta, úgy nézett fel rá, és halványan elmosolyodott. – Ne haragudjon, Wyman. Ostobaság volt, nem kellett volna ezt mondanom. De maga tudja a legjobban, mennyire fontos az Isabella-projekt. Ajtót nyithat az Univerzum jobb megértése felé, a teremtés pillanatára. Korlátlan, nem szénalapú energiaforrások felfedezéséhez vezethet. Óriási tragédia lenne az amerikai tudományra nézve, ha csak úgy lehúznánk a vécén ezt a hatalmas befektetést. Kérem, vállalja el – ha nem az elnök kedvéért vagy az én kedvemért, akkor a hazájáért. Őszintén szólva az Isabella a legjobb dolog, amit ez a kormányzat fel tud mutatni. Ezt hagyjuk hátra örökségül az utódainkra. Ha lecsendesedett a politikai cirkusz, ez az egyetlen dolog fog maradni utánunk, ami tényleg lényeges. – Visszatolta a dossziét Fordnak. – A hölgy a projekt helyettes vezetője. Most harmincöt éves, a Stanford egyetemen doktorált, a húrelmélet vezető szakértője. Ami maguk közt történt, az már nagyon régen volt. Én találkoztam vele – briliáns elme, nagyon profi, még mindig egyedülálló, de gondolom, ez nem érdekli. Segítheti a beilleszkedésben mint egy régi barát, valaki, akivel beszélgethet – ennyi az egész. – Úgy érti, valaki, akiből információkat szedhetek ki. – Az emberiség történetének legfontosabb tudományos kísérlete forog kockán. – Lockwood megkocogtatta a dosszié tetejét, aztán Fordra pillantott. – Nos? Amikor Ford viszonozta a pillantását, észrevette, hogy Lockwood a bal kezével idegesen megsimogat egy, az íróasztalon heverő követ. Lockwood követte a tekintetét, és szégyenlősen elmosolyodott, mintha rajtakapták volna valamin. – Ezt nézi?

16

Ford látta, hogy Lockwood tekintete hirtelen nagyon óvatos lesz. – Mi ez? – kérdezte. – A szerencsekövem. – Megnézhetem? Lockwood vonakodva odaadta a követ. Ford megforgatta a kezében. Egy kis megkövesedett trilobita volt beágyazódva az egyik oldalába. . – Érdekes. Van valami különleges jelentősége? Lockwood habozott. – Az ikertestvérem találta egy nyáron, kilencéves korunkban, és nekem adta. Ez a kövület indított el a tudományos érdeklődés útján. A testvérem… pár héttel később vízbe fulladt. Ford forgatta az ujjai között a követ, amely már kifényesedett a sok fogdosástól. Végre megtalálta a titkot – és váratlanul rokonszenvesnek találta Lockwoodot. – Nagyon fontos lenne nekem, hogy elvállalja ezt a megbízatást, Wyman. És nekem is – tette hozzá gondolatban Ford. Finoman lerakta a követ az íróasztalra. – Hát jó. Elvállalom, de a saját módszeremmel fogok dolgozni. – Megegyeztünk. Ne feledje: semmi magánakció. Lockwood felállt, elővett egy aktatáskát az íróasztala alól, belerakta az összes dossziét, és lecsukta a fedelét. – A táskában talál műholdas telefont, laptopot, térképeket, tárcában pénzt és a hivatalos megbízópapírjait. Egy helikopter már várja, a biztonsági őr majd odakíséri. A ruháit és egyéb holmiját majd maga után küldjük. – Bezárta az aktatáskát, és elfordította a számtárcsát. – A kombináció a pí tizedesjegyei a hetediktől a tizedikig. – Elmosolyodott a saját szellemességén. – És mi van, ha nem egyformán értelmezzük azt, hogy mi számít magánakciónak? Lockwood odatolta az aktatáskát az asztalon. – Ne felejtse el: mi nem is ismerjük magát.

3. fejezet

Brooker Crawley hátradőlt az elegáns bőrkarosszékben, és szemügyre vette az öt látogatót, akik épp letelepedtek a tárgyalóasztal köré. Lobbizással töltött hosszú és gyümölcsöző karrierje során Crawley megtanulta, hogy a külsőségek alapján nagyon is meg lehet ítélni az embereket, legalábbis többnyire. Megszemlélte a vele szemben helyet foglaló férfit, akinek meglehetősen nevetséges neve volt: Delbert Yazzie. Felmérte vizenyős szemeit, szomorkás arcát, a konfekcióöltönyt, a legalább félkilós ezüst és türkiz övcsatot, a cowboycsizmát, amelyen látszott, hogy már jó párszor sarkalták. Egyszóval Yazzie könnyen kezelhetőnek tűnt. Egy bugris indián, aki cowboyt játszik, és akinek valahogy sikerült megválasztatnia magát a navahó törzsi önkormányzat elnökének. Korábban az iskolában volt gondnok. Crawley kénytelen lesz majd elmagyarázni neki, hogy Washingtonban az a szokás, hogy előre időpontot kell kérni a találkozókra. Nem lehet egyszerűen csak úgy beállítani, főleg nem vasárnap reggel. A Yazzie jobbján és balján helyet foglaló társai alkották a törzsi tanácsot. Egyikük úgy festett, mint egy igazi indián: gyöngyös fejpántot viselt, hosszú haját kis kontyba fogta, velúrbőr inget viselt ezüstgombokkal és türkiz nyakékkel. Kettőjükön egyszerű, olcsó

17

áruházi öltöny volt. Az ötödik viszont, aki gyanúsan fehér bőrűnek tűnt, jól szabott Armani-öltönyt viselt. Ő lesz az, akivel vigyázni kell. – Nos, uraim – kezdte Crawley –, nagy örömömre szolgál, hogy találkozhatok a navahó önkormányzat újonnan megválasztott vezetőjével. Nem is tudtam, hogy itt vannak a városban. Gratulálok a megválasztásához, és üdvözlöm a törzsi tanács minden tagját. Isten hozta önöket! – Mi is örülünk, hogy itt lehetünk, Mr. Crawley – felelte Yazzie halk, kifejezéstelen hangon. – Szólítson csak Bookernek, kérem. Yazzie meghajtotta a fejét, de nem ajánlotta fel, hogy ő is szólítsa a keresztnevén. Hát nem is csoda, gondolta Crawley. Egy ilyen névvel, mint a Delbert… – Megkínálhatom önöket valamivel? Kávé, tea, ásványvíz? Mindenki kávét kért. Crawley lenyomott egy gombot, leadta a megrendelést, és pár perc múlva be is jött az asszisztense, aki egy ezüst kávéskannával, tejszíntartóval, cukortartóval és csészékkel megrakott zsúrkocsit tolt. Crawley kissé borzongva nézte, ahogy Yazzie öt kanál cukrot lapátol a kávéjába. – Nekem személy szerint is nagy megtiszteltetés, hogy együttműködhetek a navahó önkormányzattal – folytatta Crawley. – Az Isabella már majdnem beindult, ez mindnyájunknak okot ad az ünneplésre. Nagyra értékeljük a navahó néppel ápolt jó viszonyunkat, és nagyon várjuk, hogy még hosszú időn át együttműködhessünk önökkel. Barátságos mosollyal hátradőlt, és várt. – A navahó nép köszönetet mond önnek, Mr. Crawley. Bólintgatásokkal kísért helyeslő mormolás hangzott fel az asztal körül. – Hálásak vagyunk mindazért, amit tett – folytatta Yazzie. – A navahók nagy megelégedettségére szolgál, hogy hozzájárulhattak az amerikai tudomány fejlődéséhez. Lassan, megfontoltan beszélt, mintha előre elpróbálta volna a mondandóját, és Crawley érezte, hogy kellemetlen kis görcs kezd a gyomrába markolni. Lehet, hogy le akarnak faragni a megbeszélt honoráriumából. Hát csak próbálkozzanak – fogalmuk sincs, kivel állnak szemben. Micsoda pojácák! – Kitűnő munkát végzett azzal, hogy elintézte, hogy az Isabellát a mi földünkön építsék meg, és segített, hogy tisztességes egyezségre jussunk az amerikai kormánnyal – mondta Yazzie. Álmos szemével Crawley-ra nézett, de valahogy mégsem rá. – Számunkra új tapasztalat, hogy Washingtonnal kell tárgyalnunk. Ön betartotta minden ígéretét. Mi a csudát akarnak ezek? – tűnődött Crawley. – Köszönöm, elnök úr, ez nagyon kedves. Örömmel hallom, hogy elégedettek velem. Mi mindig megtartjuk, amit ígérünk. Meg kell mondanom, hogy nagyon sok munkát fektettünk ebbe. Remélem, elnézik nekem, hogy magamat dicsérem, de ez volt az egyik legnagyobb kihívást jelentő lobbiprojekt, amelyen valaha is dolgoztam. De végül siker koronázta az erőfeszítéseinket, nem igaz? – villantott Crawley egy ragyogó mosolyt a vendégeire. – Úgy van. Reméljük, a fizetség, amit kapott, megfelelő viszonzás volt a munkájáért. – Ami azt illeti, a projekt sokkal nagyobb költséggel járt a részünkről, mint amennyire számítottunk. A könyvelőm meglehetősen morcos hangulatban volt a múlt héten. De nem mindennap fordul elő, hogy az amerikai tudomány fejlődését szolgálhatjuk, miközben a navahóknak is munkát és lehetőségeket teremtünk. – Akkor rá is térnénk a látogatásunk céljára.

18

Crawley belekortyolt a kávéjába. – Persze, csak tessék, kíváncsian várom. – Mivel a munkát befejeztük, és az Isabella beindult, nem látjuk értelmét, hogy továbbra is igénybe vegyük a szolgálatait. Miután lejár a szerződésünk a Crawley és Stratham irodával október végén, nem szeretnénk megújítani. Yazzie mindezt olyan nyíltan és minden finomkodás nélkül közölte, hogy Crawley-nak kellett egypár pillanat, hogy felfogja, amit hall, de azért a mosoly nem tűnt el az arcáról. – Nos, ezt sajnálattal hallom – mondta. – Talán valamit rosszul csináltunk, vagy nem tettünk meg valamit, amit kellett volna? – Nem erről van szó, csak amint már mondtam, a projekt befejeződött. Miért kellene még lobbizni? Crawley vett egy jó nagy levegőt, és lerakta a kávésbögrét. – Nem hibáztatom önöket, amiért ezt gondolják, végül is Window Rock nagyon messze van Washingtontól. – Előbbre hajolt, és szinte suttogássá halkította a hangját: – Hadd áruljak el valamit, elnök úr. Ebben a városban soha semmi nincs befejezve. Az Isabella valójában még nem működik, és van egy régi mondás a K Streeten, mely szerint „az Isten malmai lassan őrölnek”. Az ellenségeink – az önök ellenségei – soha nem adják fel. A Kongresszusban nagyon sokan még mindig szeretnék leállítani a projektet. Washingtonban ez már csak így megy – soha nem felejtenek, és soha nem bocsátanak meg. Lehet, hogy holnap beterjesztenek egy törvényjavaslatot, amellyel meg akarják szüntetni az Isabella finanszírozását. Lehet, hogy megpróbálják újratárgyalni a bérleti szerződést. Szükségük van egy barátra itt, Washingtonban, Mr. Yazzie. És ez a jó barát én vagyok. Én eddig is megtartottam az ígéreteimet. Ha megvárják, amíg a rossz hírek odaérnek Window Rockba, addigra már túl késő lesz. Figyelte az arcukat, de nem tudott leolvasni róluk semmiféle reakciót. – Én határozottan azt javasolnám, hogy újítsák meg a szerződést még legalább fél évre, a biztonság kedvéért. Ez a Yazzie olyan kifürkészhetetlen, mint egy kínai, gondolta Crawley. Azt kívánta, bárcsak még mindig az előző önkormányzati elnökkel lenne dolga, aki imádta a véres steaket, a száraz martinit és a jó nőket. Kár, hogy rajtakapták, hogy kissé túl mélyre nyúlt az önkormányzat kasszájába. Yazzie végre megszólalt: – Mr. Crawley, nekünk sok mindenre van nagy szükségünk – iskolára, állásokra, orvosi rendelőkre, sportközpontokra a fiataloknak. Az utainknak csak hat százaléka van aszfaltozva. Crawley továbbra is olyan lelkesen mosolygott, mintha épp egy fényképezőgép előtt állna. Micsoda hálátlan disznók! A jövő évtől kezdve az idők végezetéig bezsebelhetik az évi hatmillió dolláros bérleti díjat a kormánytól, ő meg semmit sem kap belőle. Pedig nem hazudott – ez a lobbifeladat igencsak kemény munka volt elejétől a végéig. – Ha tényleg valami baj történik itt, Washingtonban – folytatta Yazzie lassú, álmos hangján –, akkor majd újból igényt tartunk a szolgálataikra. – Mr. Yazzie, a miénk nagyon kis lobbizó cég, csak ketten vagyunk a partneremmel. Mindössze néhány klienst tudunk vállalni, és hosszú várólistánk van. Ha most kiszállnak, azonnal a helyükre lép valaki. És akkor ha valami történik, és újból szükségük lenne a szolgálatainkra… – Vállaljuk a kockázatot – felelte Yazzie szárazon.

19

– Azt javasolnám, méghozzá nagyon határozottan, hogy hosszabbítsák meg a szerződést fél évre. Akár arról is tárgyalhatunk, hogy fél honoráriummal. Akkor legalább fenntartanák a helyüket. A törzsi tanács vezetője határozottan nézett rá. – Nagyon jól megfizettük a munkáját. Tizenötmillió dollár rengeteg pénz. Miután átnéztük az elszámolást a munkaórákról és a költségekről, felmerült néhány kérdés, de pillanatnyilag ezzel nem szeretnénk foglalkozni – sikerrel járt, és mi hálásak vagyunk érte. Maradjunk ennyiben. Yazzie felállt, majd a többiek is követték a példáját. – Ebédre csak itt maradnak, Mr. Yazzie, ugye? Természetesen a vendégeim. Van egy remek új francia étterem nem messze a K Streettől, a Le Zinc, amit egy régi egyetemi társam vezet. Fantasztikus a steak au poivre combójuk és a száraz martinijük. – Soha nem látott még olyat, hogy egy indián visszautasítson egy ingyenitalt. – Köszönjük, de még rengeteg dolgunk van itt, Washingtonban, és nincs időnk. – Yazzie kezet nyújtott. Crawley alig akart hinni a fülének. Ezek tényleg elmennek, csak így! Felállt, rosszkedvűen kezet fogott a látogatóival, majd kikísérte őket. Miután távoztak, nekitámaszkodott az iroda rózsafa ajtajának. Csak úgy tombolt benne a düh. Semmi figyelmeztetés, se egy levél, se egy telefonhívás, még időpontot se kértek. Csak így besétálnak, kirúgják, aztán távoznak. És még arra is célozgattak, hogy becsapta őket! Négy év és tizenötmillió dollárnyi munka után megszerezte nekik az aranytojást tojó tyúkot, és erre ők mit csinálnak? Megskalpolják, és otthagyják a keselyűknek. Hát a K Streeten nem így szokás intézni a dolgokat. Itt az ember törődik a barátaival. Kihúzta magát. Brooker Hamlin Crawley soha nem kerül a földre az első ütéstől. Harcolni fog – és már kezdett is formálódni egy ötlet a fejében, hogy hogyan üthetne viszsza. Bement a belső irodahelyiségbe, bezárta az ajtót, és kivette az íróasztal legalsó fiókjába rejtett telefonkészüléket. A vezetékes vonal egy idős hölgy nevén volt, aki a sarkon lévő idősek otthonában lakott, és az ő nevére szóló hitelkártyával fizették, amiről a hölgy nem is tudott. Crawley csak legritkább esetben használta ezt a telefont. Lenyomta az első számot, aztán megtorpant a keze. Egy emlék villant fel benne, épp csak egy pillanatra arról, amikor fiatalemberként először Washingtonba jött, és csak úgy fűtötték a magasröptű eszmék és nagy remények. Émelyegni kezdett a gyomra, de aztán megint elárasztotta a düh. Nem fogja megadni magát, az a gyengeség jele – Washingtonban ez az egyetlen halálos főbűn. Benyomogatta a többi számot is. – Beszélhetnék Don T. Spates tiszteletessel? A telefonbeszélgetés rövid volt és tömör, az időzítés tökéletes. Crawley letette a kagylót, és érezte, hogy diadal árasztja el, amiért ilyen ragyogó ötlete támadt. Egy hónapon belül azok a rézbőrű vademberek újból itt lesznek az irodájában, és könyörögni fognak, hogy újból megbízhassák, az eddigi honorárium kétszereséért.

20

4. fejezet

Wyman Ford kinézett a Cessna Citation ablakán, miközben a kisgép megdőlve kanyarodott egyet a Lukachukai-hegység fölött, és célba vette a Red Mesa sziklafennsíkot. A sárga, vörös és csokoládébarna homokkő rétegekből álló, a sivatagból szigetként kiemelkedő sziklaformációt minden oldalról meredek kőfalak határolták. Ahogy Ford figyelte, a napfény előtört egy résen a felhők közül, épp a sziklafennsíkra vetült, és szinte lángra lobbantotta a színeket. Olyan volt, mint egy titokzatos, elveszett világ. Ahogy közelebb értek, a részletek is kezdtek kirajzolódni. Ford már ki tudta venni a leszállópályákat, amelyek úgy húzódtak a fennsíkon, mintha két fekete ragtapasz lenne ráragasztva, mellettük egy sor hangár állt, és volt egy helikopter-leszállóhely is. Északnyugat felől három hatalmas nagyfeszültségű vezeték indult, amelyeket harminc emelet magasságú acélvázak tartottak. A vezetékek a sziklafennsík szélénél találkoztak össze, egy kettős kerítéssel védett területen. Másfél kilométerrel távolabb egy csoport ház bújt meg egy kis völgyben a nyárfák között. Kicsit messzebb, egy zöld mezőn túl nagy faépület állt – ez volt az egykori régi Nakai Rock kereskedelmi állomás. Egy vadonatúj, kelet-nyugati irányú aszfaltút szelte át a sziklafennsíkot. Ford tekintete végigsiklott a sziklákon. Úgy száz méterrel lejjebb egy óriási, négyszögletes nyílást vágtak a sziklafal oldalába, amelyben egy fémajtó bújt meg. Ahogy a gép tovább kanyarodott, Ford megpillantotta az egyetlen utat, amely a sziklafennsíkra vezetett. – úgy kanyargott az oldalán, mint egy fatörzsre feltekergő kígyó. Ez volt a Dugway nevű út. A Cessna lassan ereszkedni kezdett. Közelebbről már látszott, hogy a Red Mesa felszínét kiszáradt vízmosások és kis völgyek szabdalják, köztük nagy kövekkel teleszórt sík részek terültek el. Itt-ott ritkásan nőtt borókafenyők váltakoztak kiszáradt, csontvázszerű fenyőkkel. Helyenként foltokban fű és zsályacserje nőtt, majd kavicsos területek és homokdűnék következtek. A Cessna földet ért a leszállópályán, és odagördült a terminálhoz. Mögötte több hangár is állt a ragyogó napfényben. A pilóta kinyitotta a gép ajtaját, Ford pedig, akinél nem volt más poggyász, csak a Lockwoodtól kapott aktatáska, kiszállt a meleg betonra. Senki sem várta. A pilóta búcsút intett, visszaszállt a gépbe, és egy perc múlva a Cessna már ismét a levegőben volt, alumíniumteste megcsillant a türkizkék égen. Ford nézte, amíg el nem tűnt, aztán odaballagott a terminálhoz. Az ajtón egy fatábla lógott, kézzel festett, a vadnyugat korát idéző felirattal:

BELÉPNI TILOS! Az illetéktelen behatolókat lelőjük! Ez rád is vonatkozik, cimbora!

G. HAZELIUS, SERIFF Ford egy ujjal megbökte a táblát, és hallgatta, ahogy nyikorogva ide-oda himbálózik. Az ajtó mellett, a betonba ágyazott fémoszlopokon egy világoskék tábla állt, amely szá-

21

raz, bürokratikus kormánynyelvezeten nagyjából ugyanezt közölte. Szélroham söpört végig a leszállópályán, örvénylő portölcséreket sodorva az aszfalton. Ford megpróbált benyitni a terminálba, de az ajtó zárva volt. Hátrább lépett és körbenézett. Úgy érezte magát, mintha A Jó, a Rossz meg a Csúf nyitójelenetébe csöppent volna. A tábla nyikorgása és a szél süvítése egy emlékképet idézett fel benne – azt a pillanatot, amikor hazaért az iskolából, a nyakában lógó kulccsal kinyitotta washingtoni házuk ajtaját, aztán megállt egyedül a tágas, kongóan visszhangzó hallban. Az édesanyja soha nem volt otthon, mindig épp valami fogadáson vagy adománygyűjtő rendezvényen vett részt, az apja pedig többnyire üzleti úton járt. Egy közeledő jármű dübörgése zökkentette vissza a jelenbe. Egy Wrangler dzsip bukkant ki egy emelkedő tetején a terminál mögött, és átszáguldott a betonon. A terepjáró nagy csikorgással bevette a kanyart, aztán lefékezett Ford előtt. Egy férfi ugrott ki a volán mögül, és ragyogó mosollyal kezet nyújtott üdvözlésül. Ő volt Gregory North Hazelius. Pontosan úgy festett, mint a dossziéjához mellékelt fotón, és csak úgy áradt belőle az energia. – Yá'át'ééh shi éi, Gregory – mondta Hazelius, és megszorongatta Ford kezét. – Yá'át'ééh – felelte Ford. – Csak nem azt akarja mondani, hogy maga beszél navahóul? – Csak néhány szót, amit egy volt diákomtól tanultam. Isten hozta. Ford futólag áttanulmányozta Hazelius személyi anyagát, amelyből kiderült, hogy a fizikus tizenkét nyelven beszél, melyek között szerepelt a farszi, két kínai dialektus és a szuahéli is. A navahót nem említették. Ford, aki 192 centi magas volt, általában megszokta, hogy le kell hajolnia, ha mások szemébe akar nézni, de most a szokásosnál is jobban lefelé kellett irányítania a tekintetét. Hazelius alig lehetett magasabb 170 centinél, sportosan elegáns volt a szépen vasalt khaki nadrágban és krémszínű selyemingben, és mindehhez indián mokaszint viselt. A szeme olyan kék volt, mint két színes üvegcserép egy festett üvegablakból, amelyen hátulról átvilágít a napfény. Hosszú orra volt, magas, sima homloka és hullámos, szépen fésült barna haja. Kis termete ellenére túlfűtött energia áradt belőle. – Nem számítottam rá, hogy maga a nagy tudós fogad majd. Hazelius elnevette magát. – Itt mindenki legalább két munkakört lát el. Én vagyok a sofőr is. Kérem, szálljon be. Ford bepréselődött az utasülésre, miközben Hazelius becsusszant a volán mögé olyan kecsesen, mint egy kismadár, – Nem akartuk, hogy mindenféle kisegítő személyzet lábatlankodjon itt, amíg az Isabella beindításán dolgozunk. Különben is, szerettem volna személyesen fogadni magát – fordult ragyogó mosollyal Ford felé. – Maga a mi Jónásunk. – Jónás? – Tizenketten voltunk, maga a tizenharmadik. Magának köszönhetően lehet hogy valakit ki kell dobnunk a hajóból – kuncogott Hazelius. – Maguk ilyen babonásak? Hazelius felnevetett. – El sem tudja képzelni! Soha nem megyek sehová a nyúllábam nélkül. – Előhúzott egy ronda, ősrégi, szinte szőrtelenre kopott nyúllábat a zsebéből. – Az apámtól kaptam hatéves koromban. – Nagyon szép.

22

Hazelius rátaposott a gázpedálra, és a terepjáró úgy meglódult, hogy Ford egész az ülésnek lapult. A Wrangler átszáguldott a betonon, aztán csikorogva ráfordult a borókafenyők között kanyargó, frissen aszfaltozott útra. – Tudja, Wyman, olyan ez, mint egy nyári táborozás. Minden tennivalót magunk végzünk el, főzést, takarítást, autóvezetést, amit csak akar. Van egy húrelmélettel foglalkozó elméleti fizikusunk, aki csodás vesepecsenyét készít grillen, a pszichológusunk segített összeállítani a borospincénket, és a többiek is többféle tehetséggel dicsekedhetnek. Ford megkapaszkodott, miközben a dzsip csikorgó gumikkal bevett egy újabb kanyart. – Ideges? – kérdezte Hazelius. – Ébresszen fel, ha megérkeztünk. Hazelius nevetett. – Nem tudok ellenállni ezeknek az üres utaknak. Itt nincsenek rendőrök, csak kilométereken át a nagy semmi. Na és maga, Wyman? Magának milyen különleges adottságai vannak? – Szenzációsan mosogatok. – Nagyszerű! – Tudok fát vágni. – Remek! Hazelius úgy vezetett, mint egy eszelős, hihetetlen sebességgel repesztett, és nem vett tudomást a sávokról. – Elnézést, hogy nem voltam ott, amikor leszállt a gépe. Épp most végeztünk egy teszteléssel az Isabellán. Lenne kedve egy kicsit körülnézni a környéken? – Az remek lenne. A dzsip nagy sebességgel felkapaszkodott egy emelkedőn. Ford egy pillanatra szinte súlytalannak érezte a testét. – Ez a Nakai-szikla – mutatott Hazelius egy kőoszlopra, amelyet Ford a gépről is látott. – A régi kereskedelmi állomás erről a szikláról kapta a nevét. A falut is Nakai Rocknak hívják. Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon mit jelenthet a Nakai? – Navahóul „mexikóit” jelent. – Á, köszönöm. Borzasztóan örülök, hogy ilyen hamar ide tudott jönni. Sajnálatos módon nem a legjobban alakul a kapcsolatunk a helybéliekkel. Lockwood nagyon dicsérte magát. Az út nagy kanyarral egy nyárfákkal sűrűn benőtt, védett völgybe érkezett, amelyet vöröses, meredek homokkő sziklafalak határoltak. A kanyar külső oldalán úgy egy tucat vályogutánzatú ház állt elszórva a nyárfák között, előttük fehér léckerítéssel körbevett kis pázsit. Középen smaragdzöld füvű sportpálya terült el, amely élénk kontrasztot alkotott a homokkő sziklafalak vöröses színével. A völgy túlsó végében egy magas, különös formájú szikla emelkedett. – Előbb-utóbb közel kétszáz család számára akarunk majd itt házakat építeni. Egész kis várost telepítünk az idelátogató tudósok, a családtagjaik és a kisegítő személyzet számára. A dzsip elszáguldott a házak mellett, aztán nagy ívben bekanyarodott. – A teniszpálya – intett balra Hazelius. – Az ott egy istálló három lóval. Egy festői faházhoz értek, amely hatalmas nyárfák árnyékában bújt meg. – Ez volt a régi kereskedelmi állomás, amit átalakítottunk ebédlővé, konyhává és pihenőszobává. Van biliárd, pingpongasztal, asztali foci, lehet videózni, van könyvtár és kávézó. – Mit keresett idefent egy kereskedelmi állomás?

23

– Mielőtt a szénbányászati vállalat elűzte őket innen, a navahók birkát legeltettek a Red Mesán. Itt cserélték élelmiszerre és egyéb árura a szőnyegeket, amelyeket a gyapjúból szőttek. A Nakai Rock stílusú szőnyegek kevésbé ismertek, mint a Two Grey Hills környékéről származóak, de ugyanolyan szépek, sőt talán még szebbek. – Hazelius Fordra pillantott. – Hol végezte a terepgyakorlatát? – Az új-mexikói Ramahban – Ford azt már nem tette hozzá, hogy egyetlen nyarat töltött ott még egyetemista korában. – Ramah? Nem ott végezte kutatásait a híres antropológus, Clyde Kluckhohn a Navahó varázslás című könyvéhez? Fordot meglepte Hazelius tájékozottsága. – De igen. – Folyékonyan beszél navahóul? – kérdezte Hazelius. – Épp csak annyit, amivel bajba tudom keverni magam. A navahó talán a világ legnehezebb nyelve. – Igen, engem is ezért érdekelt mindig. És segített nekünk megnyerni a második világháborút. A dzsip csikorogva megállt egy takaros kis házikó előtt, amelynek kerítéssel körbevett kertjében szinte természetellenesen zöldellt a fű. Kövezett kis hátsó udvar is tartozott hozzá piknikezőasztallal és kerti grillsütővel. – Íme, a Ford-rezidencia – mutatott körbe Hazelius. – Elbűvölő. – Ami azt illeti, a ház minden volt, csak nem elbűvölő. Inkább nyomasztóan jellegtelenül kertvárosias volt, a pueblo indián építkezést utánzó giccses stílusban. A környező táj azonban gyönyörű volt. – A kormány által épített házak mindenhol egyformák – jegyezte meg Hazelius. – De kényelmesnek fogja találni. – Hol vannak a többiek? – Odalent a Bunkerban. Így nevezzük a föld alatti komplexumot, ahol az Isabella található. Egyébként hol van a poggyásza? – Holnap küldik utánam. – Úgy látom, tényleg nagyon sürgős volt, hogy ideküldjék magát. – Arra sem adtak időt, hogy a fogkefémet becsomagoljam. Hazelius indított, és nyaktörő sebességgel bevette az utolsó kanyart is. Aztán lefékezett, átkapcsolt négykerék-meghajtásra, és lehajtott a dzsippel az útról a bozótoson átvezető barázdált ösvényre, amelyben két mély nyomvonal húzódott. – Hová megyünk? – Majd meglátja. A kerekek vízmosásokba zökkentek és köveken ugrottak meg, miközben a dzsip felfelé kapaszkodott a furcsa, megcsavarodott törzsű borókákból és halott fenyőkből álló erdőn keresztül. Így zötykölődtek pár kilométeren át, míg egy meredek, vöröses homokkő lejtő nem bukkant fel előttük. A dzsip megállt, és Hazelius kipattant. – Itt felmegyünk. Ford kíváncsisága egyre fokozódott. Követte a fizikust az emelkedőn egy különös homokkőszikla csúcsára. A szikla tetején óriási meglepetés fogadta: teljesen váratlanul a Red Mesa legszélén találta magát. A sziklafal több mint hatszáz méter mélységbe zuhant. A világon semmilyen figyelmeztető tábla nem volt kitéve, amely jelezte volna, hogy az út végében egy meredek szakadék következik. – Szép, nem? 24

– Félelmetes. Aki nem tudja, bele is hajthat a szakadékba. – Ami azt illeti, van is egy legenda egy navahó indiánról, aki lóháton üldözött egy csalót, aki erre lovagolt. Azt mondják, sötét, viharos éjszakákon látni lehet a szellemét, ahogy lezuhan a szikláról. A kilátás lélegzetelállító volt. Érintetlen, ősi táj terült el alattuk, vérvörös sziklaoszlopokkal és dombokkal, amelyeket a szél csiszolt fura formájúra. Távolabb sziklafennsíkok emelkedtek, és hegyek hegyek hátán. Akár a világ vége is lehetett volna, ahol az Isten végül feladta a kétségbeesett próbálkozást, hogy rendet teremtsen a rakoncátlan tájon. – Az a hatalmas, szigetszerű fennsík ott a távolban a No Man's Mesa. Tizenöt kilométer hosszú és másfél kilométer széles. Azt mondják, egyetlen titkos ösvény vezet fel a tetejére, amit fehér embernek még sohasem sikerült megtalálnia. Az ott balra a Piute Mesa. A legközelebbi a Shonto Mesa. Ott távolabb látszik a San Jüan folyó, a Goosenecks, a Cedar Mesa, aztán a Bears Ears, amögött pedig a Mani-La Sal-hegység. Két holló lebegett egy felfelé szálló légáramlat hátán, aztán lecsaptak, és eltűntek a homályos mélységben. Éles károgásuk visszhangzott a kanyonok között. – A Red Mesa csak kétfelől közelíthető meg, az egyik a Dugway nevű út, amely a hátunk mögött, pár kilométerre innen indul ki. A navahók Éjféli Ösvénynek nevezik. Blackhorse-nál ér véget, ott annál a kis falunál… Ahogy megfordultak, hogy visszainduljanak, Ford észrevett egy sor nyomot egy hatalmas, jól elkülöníthető rétegekből álló kövön. Hazelius követte a tekintetét. – Lát valami érdekeset? Ford odasétált a kőhöz, és végigsimított érdes felszínén, – Ezek esőcseppek megkövesedett nyomai. És egy bogár mászott erre, annak a nyomai is megmaradtak a kőben. – Ejha! Mindenki, aki idefent jár, a kilátással van elfoglalva. Maga az első, aki ezt észrevette – persze rajtam kívül. Esőcseppek nyomai egy olyan záporból, amely a dinoszauruszok korában hullott Aztán az eső után egy bogár mászott át a nedves homokon. Különleges ritkaság, hogy ez a pillanat a történelemből így megkövesedett. – Hazelius áhítatos tisztelettel folytatta: – Abból, amit mi, emberek alkotunk itt a Földön, egyetlen nagy építményünk, mondjuk a chartres-i székesegyház, sőt az egyiptomi piramisok sem fognak ennyi ideig megmaradni, mint ennek a bogárnak a nyomai a homokban. Ford furcsán megindítónak találta ezt a gondolatot. Hazelius végighúzta az ujját a kacskaringós nyomokon, aztán felegyenesedett, és barátságosan megszorította Ford vállát. – Nos, úgy látom, mi ketten barátok leszünk. Fordnak eszébe jutott, mire figyelmeztette Lockwood. Hazelius délnek fordult, és visszaintett a sziklafennsík széle felé. – A paleozoikum idején ez mind egy hatalmas mocsár volt. Itt vannak Amerika leggazdagabb szénmezői. Az ötvenes években mind kimerítették. A régi járatok tökéletesen megfeleltek az Isabella elhelyezésére. Ahogy Hazelius megfordult és Fordra mosolygott, a napfény ráesett szinte ránctalan arcára. – Ennél jobb helyet nem is találhattunk volna – elszigetelt, nyugodt, lakatlan. De legfontosabb a táj szépsége, mert a szépség és a titokzatosság központi szerepet játszanak az elméleti fizikában. Ahogy Einstein mondta: „A leggyönyörűbb, amit el tudunk képzelni, az a titokzatos. Ez minden valódi tudomány forrása.” Ford elnézte, ahogy a nap lassan lehanyatlik nyugaton a mély kanyonokban, aranyló fénye mintha rézzé olvadt volna. Hazelius megszólalt: – Akkor készen áll rá, hogy leszálljunk a mélybe?

25

5. fejezet

A dzsip visszazötykölődött az útra. Ford a tetőre szerelt fogantyúba kapaszkodott, és igyekezett nyugodtnak látszani, miközben Hazelius még mindig gyorsított. Elszáguldottak a leszállópálya mellett, aztán százhússzal repesztettek tovább a nyílegyenes úton. – Szóljon, ha lát valahol zsarukat – mondta vigyorogva Hazelius. Másfél kilométer után az utat két kapu zárta el. Szögesdrót húzódott a kettős drótkerítés tetején, amely elkerített egy részt a sziklafennsík szélénél. Hazelius épp az utolsó pillanatban fékezett le, és csikorgó gumikkal megállt. – Odabent kezdődik a biztonsági zóna – mondta. A kapufélfán lévő dobozkán benyomogatott egy számkódot. Egy duda harsant fel, és a kapu széttárult. Hazelius behajtott, és leparkolt egy sor autó mellett. – A lift… – mondta, és a fejével egy magas torony felé intett, amely a sziklafal legszélén állt, mintha egyensúlyozna. A tetején antennák és műholdvevő tányérok sorakoztak. Odasétáltak, Hazelius végighúzott egy mágneskártyát a fémajtó melletti nyíláson, aztán ráfektette a kezét a tenyérleolvasóra. Egy pillanat múlva egy rekedtes női hang szólalt meg: – Hello, drága. Ki ez a szépfiú veled? – Ő Wyman Ford. – Csapj bele, Wyman. Hazelius elmosolyodott. – Úgy érti, fektesse oda a tenyerét a leolvasóra. Ford a meleg üveglapra helyezte a kezét, és egy fénycsík siklott végig rajta. – Várjon, amíg ellenőrzöm. Hazelius kuncogott. – Tetszik a kis biztonsági interface-ünk? – Kissé eltér a megszokottól. – Az Isabella már csak ilyen. A legtöbb számítógépes hang a Hal variációja, túlságosan jellegtelenek az én ízlésemnek. – Hazelius egy színpadias hangot utánzott: – „Kérem, válasszon az alábbi menüpontok közül”. Isabellának viszont valódi hangja van. A mérnökünk, Ken Dolby programozta. Azt hiszem, egy rap-énekesnőtől kölcsönözte a hangot. – És ki az igazi Isabella? – Azt nem tudom. Ken meglehetősen titokzatos, ha erről kérdezzük. A sima hang ismét felcsendült: – Minden rendben. Most már benne van a rendszerben, úgyhogy ne keveredjen semmi zűrbe! A fémajtó feltárult, és egy lift ketrece bukkant elő. A liftakna lefelé vezetett a hegy gyomrába. Egy kerek kis ablakon lehetett leereszkedés közben kinézni. Amikor a lift megállt, Isabella hangja figyelmeztette őket, hogy óvatosan szálljanak ki. Megálltak a sziklába vájt, nagy kőteraszon a hegy oldalában nyíló hatalmas titánajtó előtt, amelyet Ford a levegőből is látott. Úgy hat méter széles lehetett, és legalább tizenkét méter magas. – Innen nyílik a bejárat. Szép a kilátás, mi? – Luxuslakásokat kellene építeni ide. – Ez volt itt a nagy Wepo szénmező bejárata. Ötvenmillió tonna szenet bányásztak ki csak innen, és hatalmas barlangok maradtak utána. Tökéletes helyszín nekünk. Létfontosságú volt, hogy az Isabellát mélyen a föld alatt helyezzük el, hogy megvédjük az embereket a sugárzástól, amely akkor keletkezik, ha az Isabella magas fokozaton működik.

26

Hazelius a sziklafalban nyíló fémajtóhoz lépett. – Ezt a föld alatti erődítményt hívjuk Bunkernak. – Szükségem lesz a számkódodra, drágám – mondta Isabella. Hazelius benyomott egy számsort egy kis billentyűzeten. Egy pillanat múlva a hang azt mondta: – Gyertek be, fiúk! – és az ajtó elkezdett felemelkedni. – Miért ilyen szigorúak a biztonsági intézkedések? – kérdezte Ford. – Egy negyvenmilliárd dolláros berendezést kell védelmeznünk. És sok hardver és szoftver, amelyet használunk, titkos. Az ajtó mögött egy tágas, visszhangzó barlang tátongott a sziklába vájva. Por- és füstszag terjengett, és enyhe dohosság érződött a levegőben, ami a nagymamája pincéjére emlékeztette Fordot. Kellemes volt a hűvösség a sivatagi hőség után. Az ajtó zörögve leereszkedett mögöttük, és Fordnak hunyorognia kellett, hogy a szeme hozzászokjon a lámpák fényéhez. A barlang hatalmas volt, talán kétszáz méter hosszú és tizenöt méter magas. Szemben, a barlang túlsó végében Ford ovális ajtót pillantott meg, amely rozsdamentes acélcsövekkel és vastag kábelkötegekkel teli alagútba vezetett. Az ajtón pára szállt ki, kis patakokban lecsapódott a földön, majd lassan eltűnt. Balra egy betonozott fal zárt le egy nyílást a sziklafalban, itt is egy ajtó állt, PARANCSNOKI HÍD felirattal. A barlang másik oldalánál acélládák sorakoztak, mellettük fémgerendák és más építési anyagok hevertek. A fal mellett néhány munkagép és fél tucat golfkocsi állt. Hazelius megfogta Ford karját. – Ott szemben az az ovális ajtó egyenesen az Isabellához vezet. A pára a szupravezető mágnesekből csapódik le. Folyékony héliummal kell hűteni őket abszolút nulla fok közeli hőmérsékletre, hogy megtartsák szupravezető képességüket. Az alagút a sziklafennsík alatt húzódik, egy huszonnégy kilométer átmérőjű gyűrűt alkot, ebben halad körbe-körbe a két részecskenyaláb. Az elektromos golfkocsikkal lehet közlekedni az alagútban. Akkor most menjünk, ismerkedjen meg a csapattal. Ahogy átsétáltak a barlangon, a lépteik hangosan visszhangoztak a katedrális belsejére emlékeztető tágas térben. Ford könnyedén megkérdezte: – És hogy haladnak? – Nehézségeink adódtak – mondta Hazelius. – Egyik átkozott probléma a másik után. – Mint például? – Ez alkalommal egy szoftverhiba. Odaértek a PARANCSNOKI HÍD feliratú ajtóhoz, Hazelius kinyitotta Ford előtt. Betonozott, zöldre festett falú folyosó tárult fel, amelynek mennyezetén neoncsövek világítottak. – A második ajtó jobbra. Várjon, majd én kinyitom. Ford a folyosóról egy fényesen megvilágított, kör alakú helyiségbe lépett. Hatalmas, síkképernyős monitorok sorakoztak a falak mentén, amitől úgy festett a helyiség, mintha egy űrhajó parancsnoki hídja lenne, az űrbe néző ablakokkal. A monitorok épp nem működtek, mindegyiken egy monitorpihentető látszott egy űrhajó képével, amitől csak még inkább olyan lett a hangulat, mintha a csillagközi térben száguldanának. A monitorok alatt vezérlőpultok, konzolok és számítógépes munkaállomások sorakoztak. A helyiség középpontja mélyebbre volt süllyesztve, középen egy egyszerre retro és futurisztikus stílusú forgószék állt. A legtöbb tudós abbahagyta a munkát, és kíváncsian Fordra pillantottak. Fordot megdöbbentette, milyen fáradtnak látszanak sápadt, barlanglakóra valló arcukkal és

27

gyűrött ruhájukban. Nyúzottabbnak néztek ki, mint az utolsó nehéz vizsgájuk előtt álló egyetemisták. Ford ösztönösen azonnal Kate Mercert kereste a tekintetével, de aztán rögtön meg is rótta magát ezért. – Ismerős? – kérdezte Hazelius tréfás csillogással a szemében. Ford csodálkozva körbenézett. Tényleg ismerősnek tűnt a hely – aztán hirtelen rá is jött, miért. – „Ahol még nem járt ember” – idézte. Hazelius elégedetten felkacagott. – Pontosan! Ez a Star Trekben szereplő Enterprise űrhajó parancsnoki hídjának pontos mása. Kiderült, hogy a design tökéletesen megfelel egy részecskegyorsító irányítótermének. Az illúziót, hogy az Enterprise fedélzetén vannak, némiképp elrontotta az, hogy egy üdítős- és fagyasztott pizzás dobozokkal teletömött szemeteskosár állt a sarokban. Csokipapírok és egyéb papírfecnik hevertek szétszórva a padlón, és egy felbontatlan palack Veuve Clicquot pezsgő hevert az oldalán az ívelt fal tövében. – Elnézést a rendetlenségért, épp most végzünk egy teszteléssel. Most csak a csapat fele van itt, a többiekkel majd a vacsoránál találkozhat. – Hazelius a tudósokhoz fordult. – Hölgyeim és uraim, hadd mutassam be csapatunk legújabb tagját, Wyman Fordot. Ő az antropológus szakértő, akit azért kértem, hogy kapcsolatba lépjen a helybéliekkel. Bólintgatás, üdvözlő mormolás és egy-két futó mosoly fogadta a vendéget – lényegében nem vettek tudomást róla, de Fordot ez cseppet sem zavarta. – Gyorsan körbesétálunk, és külön-külön is bemutatom mindenkinek. Majd a vacsoránál jobban is megismerkedhet velük. A csoport fáradtan várt. – Ő itt Tony Wardlaw, a hírszerző tisztünk és biztonsági főnökünk. Ő gondoskodik rólunk, hogy ne kerüljünk semmiféle bajba. Egy tagbaszakadt férfi lépett Ford felé. – Örülök, hogy megismerhetem. – A haját majdnem kopaszra nyíratta, ahogy a haditengerészetnél szokás, az arcán tárgyilagos kifejezés ült, és sápadt volt a kimerültségtől. Ahogy Ford számított is rá, a kézfogásától majdnem összeroppantak a csontjai. Ő is alaposan megszorította a férfi kezét. – Ő George Innes, a pszichológusunk. Hetente tart nekünk csoportos beszélgetést, és segít, hogy ne veszítsük el a józan eszünket. Nem is tudom, mi lenne velünk az ő megnyugtató jelenléte nélkül. A többiek sokatmondó pillantásokat váltottak, volt, aki égnek emelte a tekintetét, amiből Ford rögtön tudhatta, mit gondolnak, mi lenne velük lnnes nélkül. A pszichológus kézfogása hűvös volt és professzionális, épp a kellő erősségű és hosszúságú. Sportosan volt öltözve, mint egy kiránduláson: khaki nadrág, kockás ing. Fitt volt, jól ápolt, az a típus, aki úgy gondolja, hogy rajta kívül mindenki másnak problémái vannak. – Örülök, hogy megismerhetem, Wyman – mondta szarukeretes szemüvege fölött rápillantva. – Gondolom, kicsit úgy érezheti magát, mint egy diák, aki a tanév közepén érkezik az új iskolába. – Valahogy úgy. – Ha beszélgetni akar valakivel, én mindig itt vagyok. – Nagyon köszönöm. Hazelius továbbcipelte Fordot egy elég megviselt állapotú fiatalemberhez, aki a harmincas éveiben járhatott. Vékony volt, mint egy piszkafa, hosszú, zsíros haja a vállára lógott. – Ő Peter Volkonsky, a szoftvertervezőnk. Peter Oroszországból jött, Jekatyerinburgból.

28

Volkonsky kelletlenül elszakította magát a műszerfaltól, amely fölé görnyedt. Nyugtalan, űzött tekintete végigsiklott Fordon. Nem nyújtott kezet, csak szórakozottan bólintott, és kurtán annyit mondott: – Hello. – Örvendek, Peter. Volkonsky visszatért a billentyűzethez, és folytatta a gépelést. A kopott póló alatt olyan vékonyka volt a válla, mint egy gyereké. – Ez itt Ken Dolby, a főmérnökünk és az Isabella tervezője. Egy nap szobrot fognak állítani neki a Smithsonian múzeumban. Dolby odalépett hozzájuk. Nagydarab, magas, barátságos, fekete bőrű férfi volt, talán harminckilenc éves lehetett. Olyan vidám hangulat áradt belőle, mint egy kaliforniai szörfösből. Ford azonnal rokonszenvesnek találta. Ő is kimerültnek látszott, a szeme véreres volt. Kezet nyújtott. – Isten hozta – mondta. – Remélem, megbocsátja, hogy nem vagyunk a legjobb formában. Van, aki harminchat órája talpon van. Továbbmentek. – Az úr Alan Edelstein – folytatta Hazelius a bemutatást. – A matematikusunk. Fordnak korábban nem tűnt fel a férfi, aki kicsit távolabb ült a többiektől. Most felnézett a könyvből, amelybe nyakig belemerült – Joyce-tól a Finnegans Wake. Épp csak intett üdvözlésül, és átható tekintetét Fordra szegezte. Gúnyos tekintete azt sugallta, hogy fölényes humorral szemléli a világot. – Milyen a könyv? – kérdezte Ford. – Letehetetlen. – Alan nem szeret sokat beszélni – mondta Hazelius. – De a matematika nyelvén nagyon is ékesszóló. Arról ne is beszéljünk, hogy ért a kígyóbűvöléshez. Edelstein kis biccentéssel nyugtázta a bókot. – Kígyóbűvöléshez? – Alannek elég furcsa hobbija van. – Csörgőkígyókat tart házi kedvencnek – szólt közbe Innes. – Jól kijön velük. – Tréfálkozva mondta, de Ford érezte az élt a hangjában. Edelstein a könyvéből fel sem nézve megjegyezte: – A kígyók érdekesek és hasznosak. Megeszik a patkányokat. Itt is van belőlük jó pár. – És beszédes pillantást vetett Innesre. – Alan is két feladatkört lát el – mondta Hazelius. – Ő helyezte el a csapdákat, amiket a Bunkerben különböző helyeken láthat. Távol tartják a rágcsálókat és a hantavirust, Alan pedig megeteti őket a kígyóival. – Hogy kell megfogni egy csörgőkígyót? – érdeklődött Ford. – Óvatosan – felelt Innes Edelstein helyett feszült nevetéssel, és feljebb tolta az orrán lecsúszott szemüvegét. Edelstein sötét szemével ismét Fordra pillantott. – Ha lát egyet, csak szóljon, és majd megmutatom. – Alig várom. – Remek – szólt közbe gyorsan Hazelius. – Akkor hadd mutassam be Rae Chent, a számítógépes mérnökünket. Egy ázsiai nő, aki szinte gimnazistának látszott, felugrott a székéről, és kezet nyújtott. Derékig érő fekete haja hullámzott a hátán. Úgy volt öltözve, mint egy tipikus egyetemista a Berkeleyről – kopottas pólót viselt a béke emblémájával, és kis brit zászlókkal megfoltozott farmert. 29

– Hello, Wyman, örülök, hogy megismertem. – Feltűnő intelligencia csillogott a fekete szemekben, és némi óvatosság is. Vagy talán ő is csak kimerült volt, mint a többiek. – Én is nagyon örülök. – Elnézést, vár a munka – mondta mesterkélt élénkséggel a nő a számítógép felé intve. – Hát akkor ezzel meg is volnánk – mondta Hazelius. – De hol van Kate? Azt hittem, a Hawking-sugárzással kapcsolatos számításokat végzi. – Korán elment – mondta Innes. – Azt mondta, nekilát a vacsorakészítésnek. Hazelius visszasétált a székéhez, és szeretetteljesen megpaskolgatta. – Amikor az Isabella működik, a teremtés pillanatába leshetünk bele. Imádok itt ülni a Kirk kapitányszékemben, és belekémlelni abba, ahol még nem járt ember előttünk. Ford nézte, ahogy a fizikus hátradől a bőrszékben, és mosolyogva kinyújtóztatja a lábát. Arra gondolt, hogy ő az egyetlen ember ebben a helyiségben, aki nem látszik halálosan kimerültnek és gondterheltnek.

6. fejezet

Vasárnap este Don T. Spates tiszteletes belepréselte nagydarab testét a sminkes székbe, óvatosan, hogy ne gyűrje össze a nadrágját és méretre készült olasz ingét. A bőrszék hangosan nyikorgott, ahogy elfészkelődött, majd hátrahajtotta a fejét a fejtámlára. Wanda, a sminkes oldalt állva várt, egy fésülködőköpennyel a kezében. – Legyen ma nagyon ügyes, Wanda – mondta a tiszteletes, és lehunyta a szemét. – Ez nagyon fontos vásárnap. Egy igazán fontos nap. – Remekül fog festeni, tiszteletes – nyugtatta meg Wanda, a nyaka köré terítette a köpenyt és jól begyűrte. Aztán az üvegek, fésűk, kefék kellemes csilingelésétől kísérve munkához látott. Különös figyelmet szentelt a tiszteletes májfoltjainak és a vékony hajszálereknek az orcáján és az orra körül. Nagyon értette a dolgát, és ezzel tisztában is volt. Akármit mondanak is mások, ő nagyon jóképű férfinak tartotta a tiszteletest. Hosszú, fehér ujjai gazdaságos mozdulatokkal, gyorsan és pontosan dolgoztak. A tiszteletes fülei mindig nagy kihívást jelentettek. Egy kicsit túlságosan is elálltak, és pirosabbak voltak, mint az arcbőre. Ahogy fel-alá járkált a színpadon, néha előfordult, hogy egy reflektor hátulról átvilágított rajta, és olyan lett a füle, mint egy rózsaszín üvegablak. Hogy megfelelő színt adjon neki, jó vastag alapozót kent rá, aztán egy púderréteget vitt fel, amitől a, fül opálos lett. Miközben simítgatta az ecsettel és a púderpamaccsal, ellenőrizte a munkáját a színes videomonitoron, amely a tiszteletesre irányított kamera képét közvetítette. Fontos volt, hogy úgy lássa, ahogy majd a tévéképernyőn megjelenik – ami szabad szemmel nézve tökéletesnek tűnik, lehet, hogy rémesen fest a képernyőn. Hetente kétszer dolgozott a tiszteletessel, vasárnaponként, amikor a prédikációját közvetítette a televízió, és péntekenként, amikor egy talk show-t vezetett egy keresztény kábeltévé-csatornán. Don T. Spates elkényeztetettnek érezte magát, miközben a sminkes szakértően sürgölődött körülötte. Nem volt túl jó a számára az elmúlt egy év. Az ellenségei ellene törtek, kicsavarták minden szavát, és könyörtelenül támadták. Minden prédikációja tilta-

30

kozást váltott ki az ateista baloldal részéről. Szomorú időket élünk, amikor az Isten emberét megtámadják azért, amiért kimondja az egyszerű igazságot. Persze, ott volt az a szerencsétlen incidens is, amikor rajtakapták egy motelben két prostituálttal. De hát a test erőtlen, a Bibliában is benne áll. Jézus szemében mindnyájan reménytelen, visszaeső bűnösök vagyunk. Spates kérte és meg is kapta az Isten bocsánatát, de a képmutató, gonosz világ lassan bocsát meg, vagy az is lehet, hogy soha. – Nézzük a fogait, tiszteletes. Spates kinyitotta a száját, és a szakértő kezek felkenték az elefántcsontszínű fogfehérítő folyadékot. A kamerák előtt, a vakítóan éles fényben hófehéren fognak tőle csillogni a fogai. Ezután Wanda megigazította a tiszteletes haját, gondosan megfésülte a göndör, vöröses fürtöket, míg minden szál a helyére nem került. Egy kis lakkot fújt rá, és kevés púderrel is beszórta, hogy kissé tiszteletreméltóbbra tompítsa a vörös színt. – A kezét, tiszteletes. Spates kinyújtotta szeplős kezeit a köpeny alól, és odafektette a manikűrasztalkára. Wanda szorgoskodni kezdett, alapozóval ezt is bekente, hogy eltüntesse a ráncokat és a foltokat. A kéznek ugyanolyan színűnek kell lennie, mint az arcnak. Spates nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a keze tökéletes legyen. Úgy tartotta, a hangjának meghoszszabbítása. Ronthat üzenetének hatásosságán, ha a közeli képeken látszik, hogy a kezeit foltok éktelenítik. Wandának negyedóra munkába került a kezek rendbetétele. Kipiszkálgatta a piszkot a körmök alól, átlátszó lakkal kente be, lenyisszantotta a felesleges bőrdarabkákat, végül bekente megfelelő árnyalatú alapozóval. Vetett egy utolsó pillantást a monitorra, tett még-egy két utolsó ecsetvonást, és hátralépett. – Készen is vagyunk, tiszteletes. – Spates felé fordította a monitort, hogy ő is megcsodálhassa a végeredményt. A tiszteletes szemügyre vette magát – az arcát, a szemét, a füleit, az ajkát, a fogait, a kezeit. – Van itt ez a folt a nyakamon, Wanda, már megint kifelejtette. Egy gyors érintés a sminkszivaccsal, egy mozdulat a púderecsettel, és a folt el is tűnt. Spates elégedetten mordult egyet. Wanda levette a fésülködőköpenyt, és hátralépett. Spates asszisztense, Charles, aki oldalt állva várakozott, odasietett a tiszteletes zakójával. Spates kinyújtotta a két karját, Charles pedig rásegítette a zakót. Megigazgatta, egy kefével gyorsan lesöpörte a szöszöket, megigazította a válltömést, lesimítgatta a hajtókát, és kiegyenesítette a tiszteletes nyakkendőjét. – Milyen a cipőm, Charles? Charles párszor áttörölgette a cipőt egy fényesítő szivaccsal. – Mennyi az idő? – Hat perc múlva nyolc, tiszteletes. Évekkel ezelőtt Spatesnek az az ötlete támadt, hogy a vasárnapi szentbeszédét az esti főműsoridőre időzíti, hogy elkerülje a reggeli torlódást, amikor az összes csatornán vallási műsorokat adnak. Az Istenről főműsoridőben címet adta neki. Mindenki azt jósolta, nagy bukás lesz, hiszen a hét legerősebb műsoraival kellett versenyeznie. Ám az ötlet zseniálisnak bizonyult.

31

Spates kisétált a sminkszobából a színpadra, Charles pedig követte. Ahogy közelebb ért a színpadhoz, már hallotta a hívek zsongását. Ezer néző foglalt helyet az Ezüstkatedrálisban, ahonnan minden vasárnap sugározták a kétórás műsort. – Még három perc – súgta Charles a tiszteletes fülébe. Spates megállt az oldalkulisszák árnyékában, és nagyot szippantott a levegőből. A tömeg elcsendesedett, miközben a képernyőkön megjelentek a közönségnek szóló első utasítások. Közeledett a műsor kezdésének ideje. Spates úgy érezte, az Isten dicsősége egész testét a Szentlélek erejével árasztja el. Imádta ezt a kezdés előtti pillanatot – a világon semmi nem hasonlított ehhez a diadalérzethez és izgatott várakozáshoz. – Milyen a közönség? – kérdezte suttogva Charlestól. – Úgy hatvanszázalékos. Mintha egy hideg kést döftek volna Spates szívébe. Hatvan százalék – a múlt héten hetven volt. Alig hat hónappal ezelőtt az emberek még minden vasárnap sorban álltak a jegyekért, úgy kellett elküldeni őket. A motelben történt kínos eset óta a műsor alatt beérkező telefonos adományok a felükre csökkentek, és a nézettség is visszaesett negyven százalékkal. Azok a szemetek a keresztény kábeltévénél meg akarták szüntetni a Kerekasztal Amerikáról című talk show-ját. Az istenről főműsoridőben a legsötétebb időket éli át, mióta harminc évvel ezelőtt belekezdett. Ha nem jut hamarosan némi tőkeinjekcióhoz, akkor kénytelen lesz megszüntetni a „Birtokolj egy darabot Jézusból” elnevezésű kötvények, kibocsátását, amelyeket a tévén keresztül árult több százezer hívének, hogy ezzel finanszírozzák az Ezüstkatedrális megépítését. Eszébe jutott a találkozó, amelyet aznap folytatott le Booker Crawley-val. Az Isten kegyelmének csodálatos jele, hogy Crawley épp most kereste meg az ajánlatával. Ha jól intézi a dolgot, lehet, hogy épp ez az ügy, amire szüksége van, hogy felfrissítse a műsorát, és újból meginduljon a pénzügyi támogatás. Az evolúcióelmélet szemben a teremtéselmélettel – ez elég elcsépelt téma, és egyre nehezebb ezzel felkelteni a figyelmet, főleg így, hogy ilyen nagy a verseny a többi tévés evangelizációs műsorral. A Crawley által felvetett téma azonban friss volt, újszerű, és épp aktuális. Bolond lenne, ha nem szakítaná le az érett gyümölcsöt. – Itt az idő, tiszteletes – szólalt meg halkan Charles a háta mögül. A reflektorok kigyulladtak, és a tömeg felzúgott, ahogy Spates tiszteletes a színpadra lépett. Lehajtotta a fejét, és összekulcsolt kezét a magasba emelve üdvözölte a hallgatóságot. – Istenről főműsoridőben! – zendült fel szép basszushangja. – Istenről főműsoridőben! Közel az Isten országa! – A színpad közepén hirtelen megállt, felemelte a fejét, és a közönség felé tárta a karját, mintha könyörögne. – Szeretettel köszöntök mindenkit urunk és megváltónk, Jézus Krisztus nevében! A közönség ismét felzúgott. Spates a tenyerét felfelé fordítva magasba emelte a kezét, és a zúgás még hangosabb lett, ahogy arra a súgógépek feliratai utasították a nézőket. Spates leeresztette a karját, és ismét csönd lett, mintha a mennydörgés maradt volna abba. Lehajtotta a fejét, és halk, alázatos hangon imádkozni kezdett: – „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük.” Lassan felemelte a fejét, a profilját fordítva a közönség felé, és legzengőbb hangján folytatta. Egyik karját lassan felemelte, és minden egyes szót külön hangsúlyozott.

32

– „Kezdetben teremte Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén.” Megállt, és nagy levegőt vett. – „És az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” A hangja hirtelen úgy dördült át a termen, mintha egy orgona zendülne fel: – „És monda Isten. – Legyen világosság.” Drámai hatásszünet után alig hallható suttogással folytatta: – „És lőn világosság.” A színpad legszéléhez sétált, és barátságosan rámosolygott a hívekre. – Mindnyájan jól ismerjük, a Genezis kezdő mondatait. A legerőteljesebb szavak, amelyeket valaha is leírtak. Nincs bennük semmi kétértelműség. Ezek az Isten szavai, barátaim. Isten elmondja nekünk, hogyan teremtette a világot! Könnyedén sétálgatni kezdett a színpad szélénél. – Barátaim, meglepne-e titeket, ha azt mondanám, hogy a kormányunk az adófizetők fáradságosan megkeresett pénzét arra költi, hogy bebizonyítsák, az Isten tévedett? Megfordult, és végighordozta tekintetét a közönség sorain. – Nem hisztek nekem? Mormolás hallatszott a sorokból. Spates előhúzott a zakója zsebéből egy papírt, és meglobogtatta a levegőben. A hangja hirtelen mennydörgőre váltott: – Itt van. Az internetről töltöttem le alig egy órával ezelőtt. Megtudtam, hogy a kormány negyvenmilliárd dollárt költött arra, hogy megcáfolják a Genezis szavait – negyvenmilliárd dollárt a ti pénzetekből, hogy megtámadják az Ótestamentum legszentebb könyvét. Igen, barátaim, ez mind a kormány által szponzorált materialista háború része, amelyet a kereszténység ellen folytatnak. Ez felháborító! Spates fel-alá járkált a színpadon. Újból meglobogtatta a papírt, aztán összegyűrte, és a markába szorította. – Arról írnak itt, hogy építettek egy gépezetet az arizonai sivatagban, Isabella a neve. Talán sokan hallottatok is róla. A közönség zsongott. – Én is hallottam róla. Azt hittem, ez is csak egy újabb ostobaság a kormány részéről. De csak nemrégiben döbbentem rá, hogy mi is a valódi céljuk. A tiszteletes hirtelen megtorpant, és lassan szembefordult a hallgatósággal. – A céljuk az, barátaim, hogy az úgynevezett ősrobbanás-elméletet vizsgálják. Igen, jól hallottátok, ez egy elmélet. A hangjából csöpögött a megvetés és a maró gúny. – Az ősrobbanás-elmélet valahogy így szól: tizenhárommilliárd évvel ezelőtt egy aprócska pont az űrben egyszer csak felrobbant, és megteremtődött az egész világegyetem, az Isten segítő keze nélkül. Jól hallottátok: teremtés Isten nélkül. Egy ateista teremtés. Spates várt, hadd fokozódjon a hitetlenkedő csönd, aztán megint megrázta az összegyűrt papírt. – Ez áll itt, barátaim! Egy egész honlapot, több száz oldalt szentelnek annak, hogy elmagyarázzák az univerzum teremtését, és egyetlenegyszer sem említik az Istent! A közönség újból felmorajlott a teremben. – A „Nagy Bumm” elmélete nem sokban különbözik attól az elmélettől, amely azt állítja, hogy az őseink majmok voltak, vagy attól az elmélettől, mely szerint az élet végtelen komplexitású élő molekulákból, véletlenszerűen alakult ki egy sáros pocsolyában.

33

Az ősrobbanás-elmélet is csak egy újabb materialista, keresztényellenes, hitetlen elgondolás, ami semmiben sem különbözik az evolúciós elmélettől, sőt még rosszabb annál. Sokkal, de sokkal rosszabb! Spates megfordult, és újból járkálni kezdett a színpadon. – Mert ez az elmélet magát azt a gondolatot támadja, hogy a világegyetemet az Isten teremtette. Mondjuk ki nyíltan: az Isabella közvetlen támadás a keresztény hit ellen. A Nagy Bumm elmélete szerint ezt a gyönyörűséges, csodálatos, Isten által teremtett univerzumot a puszta véletlen hozta létre tizenhárommilliárd évvel ezelőtt. És ha ez a kereszténygyűlölő elmélet nem lenne elég, még rá is akarnak pazarolni negyvenmilliárdot a mi pénzünkből, hogy bebizonyítsák! Lángoló tekintetét végighordozta a közönségen. – Mi lenne, ha megkérnénk a washingtoni nagyokosokat, hogy költsenek negyvenmillió dollárt arra, hogy bebizonyítsák a Genezis igazát? Akkor mi lenne? A Jézust gyűlölő liberálisok Washingtonban a fogukat csikorgatnák, és jönnének a régi szöveggel az állam és az egyház szétválasztásáról. Ezek azok, akik kitiltották Jézust az osztálytermekből, akik kizárták a tízparancsolatot a bíróságokról, akik kinevetik a karácsonyfát és a betlehemet, akik kigúnyolják és leköpdösik a hitünket – és ezek a materialisták minden további nélkül elszórják a mi pénzünket arra, hogy megcáfolják a Bibliát, hogy hazugnak bélyegezzék a keresztény hitet! A közönség soraiban kitört a kavarodás. Egy-két ember felállt, aztán egyre többen, végül már az egész gyülekezet talpon volt. A tömeg úgy támadt fel, mint egy szökőár hulláma, és a hangok méltatlankodó kórusba olvadtak össze. A súgógépek monitorjai sötétek maradtak, már nem volt rájuk szükség. – Ez háború a kereszténység ellen, barátaim! Háború, amely az utolsó csepp vérig folyik, és amelyet az én adómból és a ti adótokból pénzelnek! És mi hagyjuk, hogy leköpdössék Krisztust, és még velünk is fizettetik meg az árát! Don T. Spates tiszteletes zihálva megállt a színpad közepén, és végignézett a katedrális forrongó közönségén. Maga is megdöbbent rajta, hogy milyen hatást váltottak ki a szavai. Hallotta, látta és érezte a tömeg hullámzását, a jogos düh áradását, szinte a levegő is elektromosan vibrált az emberek felháborodásától. Alig tudta elhinni. Egész életében köveket dobált, de most mintha gránátot hajított volna el. Ezért imádkozott, ebben reménykedett, hogy egyszer rábukkan egy ilyen ügyre, amellyel lázba hozhatja az embereket. – Az Úr neve legyen áldott! – kiáltott fel, égnek lendítve a karját, és a mennyezet felé emelve a tekintetét. Aztán térdre roskadt, és remegő hangon imádkozni kezdett – Krisztus urunk, a te segítségeddel meg fogjuk állítani ezt a támadást, amelyet a te Atyád ellen indítottak. El fogjuk pusztítani ezt a pokoli gépezetet odakint a sivatagban. Véget vetünk az istenkáromlásnak, amelyet az Isabella léte jelent!

34

7. fejezet

Háromnegyed nyolckor Wyman Ford kilépett a két hálószobás kis ház ajtaján, megállt a kocsifelhajtó végében, és nagyot szippantott az illatos esti levegőből. Az ebédlő ablakai sárga négyszögként világítottak a sötétségben. A sportpályát locsoló öntözőberendezés sziszegése mellett egy zongora futamai ütötték meg a fülét. Valaki egy boogiewoogie számot játszott, és beszélgetés zsongása is hallatszott az ebédlőből. Kate járt a fejében. Nem tudta másnak elképzelni, mint amilyennek annak idején ismerte – tiszteletlen, füves cigit szívó, folyton vitatkozó egyetemistának. De bizonyára nagyon is sokat változott, ha a fizika történetében az egyik legfontosabb kísérletnek lett a helyettes vezetője. Szinte maguktól ötlöttek fel a róla és az együtt töltött időkről szóló emlékek. Sietősen visszasöpörte őket a tudata szőnyege alá, ahonnan előjöttek. Úgy gondolta, nem lenne felelősségteljes dolog, ha úgy kezdene neki a nyomozásnak, hogy közben saját magával van elfoglalva. Kikerülte az öntözőberendezés rózsáit, odaballagott a régi faházhoz, amely egykor a kereskedelmi állomásnak adott helyet, és belépett. Világosság és zeneszó áradt ki a jobbra nyíló pihenőszobából. Az emberek kártyáztak vagy sakkoztak, olvasgattak, a laptopjukon dolgoztak. A vezérlőteremtől távol sokkal nyugodtabbnak látszottak. Hazelius a zongoránál ült. Vékony ujjai még néhány ütem erejéig táncoltak a billentyűkön, aztán abbahagyta a játékot, és felállt. – Isten hozta a körünkben, Wyman! Épp elkészült a vacsora. – Ford elé sietett a szoba közepére, megfogta a karját, és az ebédlő felé kísérte. A többiek is felálltak, és követték őket. A súlyos fenyőfa asztal szépen meg volt terítve, gyertyák égtek rajta, és friss vadvirágokból kötött csokor díszítette. A kőből rakott kandallóban lobogott a tűz. Navahó szőttesek lógtak a falakon. A geometrikus minta alapján Ford úgy sejtette, Nakai Rock stílusúak lehetnek. Több üveg felbontott bor állt az asztalon, és a konyhából sült hús illata szivárgott be. Hazelius a szívélyes házigazda szerepét játszotta, leültette az embereket, nevetgélt és viccelődött. Fordot egy középen lévő helyhez irányította, és leültette egy karcsú szőke nő mellé. – Melissa, bemutatom Wyman Fordot, az új antropológus szakértőnket. Melissa Corcoran, a kozmológusunk. Kezet ráztak. A nő hullámos szőke haja a vállára hullott. Tengervízre emlékeztető, halványzöld szeme kíváncsian pillantott Fordra. Pisze orrát halvány szeplők tarkították. Gyöngyökkel hímzett indián mellényt viselt, amely egyszerre volt egyszerű és elegáns, és jól ment a sima blúzhoz és nadrághoz. Az ő szeme is kissé véreres és kivörösödött volt a fáradtságtól. Ford másik oldalán egyelőre nem ült senki. – Mielőtt szóba elegyednél Wymannel, előbb szeretném bemutatni azoknak, akikkel még nem találkozott – mondta Hazelius. – Csak tessék. – A hölgy Julie Thibodeaux, kvantum-elektrodinamikával foglalkozik. Az asztal túloldalán, Forddal szemben ülő nő egy kurta hellóval üdvözölte, aztán folytatta a monológját a mellette ülő ősz hajú, koboldra emlékeztető férfinak. Thibodeaux

35

pontosan olyan volt, amilyennek általában a női tudósokat elképzelik: túlsúlyos, lompos, gyűrött fehér köpenyben, csapzott, zsíros, rövidre vágott hajjal. A köpenye zsebéből egy csomó toll kandikált ki, mint egy karikatúrán. A dossziéja szerint „enyhe személyiségzavarokkal” küszködött. Ford kíváncsi lett volna, hogy ez vajon miben nyilvánul meg. – Az úriember, akivel Julie beszélget, Harlan St. Vincent, az elektromérnökünk. Amikor az Isabella teljes fokozaton működik, Harlan felügyeli a kilencszáz megawattos elektromos áramot, amely úgy árad, mint a Niagara-vízesés. St. Vincent felállt, és az asztal fölött átnyúlva kezet nyújtott. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Wyman – mondta, aztán visszaült, Thibodeaux pedig folytatta a BoseEinstein-féle sűrűsödésről szóló kiselőadását. – Michael Cecchini, a részecskefizikusunk, a túlvégen. Az alacsony, fekete hajú férfi felállt, és kezet nyújtott. Ford megszorította. Meglepte a furcsán színtelen, opálosan szürke szempár. Cecchini úgy festett, mintha legbelül halott lenne, a kézfogása is nyirkos és élettelen volt. Mintha azonban dacolni akarna a lelke mélyén lakozó nihillel, feltűnően nagy gondot fordított a ruházatára: az inge olyan fehér volt, hogy szinte vakított, a nadrágja élre vasalva, a haja katonás rendben, tökéletesen megfésülve. Még a keze is makulátlan volt, puha, mint a gyúrt tészta, a körmei ápoltak. Fordot egy jobb fajta aftershave illata is megcsapta. De hiába, semmi sem leplezhette a Cecchiniből áradó kétségbeesettséget. Hazelius végzett a bemutatásokkal, és eltűnt a konyhában. A beszélgetés zaja egyre hangosabb lett. Ford még mindig nem látta sehol sem Kate-et. Eltűnődött, vajon ez véletlen-e. – Azt hiszem, még soha nem találkoztam antropológussal – szólalt meg Melissa Corcoran. Ford ránézett. – Én sem kozmológussal – felelte. – Meglepné, hogy hányan kevernek össze a kozmetikussal – mosolygott rá barátságosan a nő. – És pontosan mi lesz a dolga? – Meg kell ismerkednem a helybéliekkel, és elmagyarázni nekik, mi is folyik itt. – Á, de maga érti-e, hogy mi folyik itt? – kérdezte évődő hangon a nő. – Talán maga majd tud segíteni. Melissa elmosolyodott, és átnyúlt az asztalon egy üveg borért. – Tölthetek? – Köszönöm. A nő megszemlélte az üveg címkéjét. – Villa di Capezzana, Carmingnano, 2001. Én nem értek hozzá, de biztosan jó. George Innes a borszakértőnk. George, mondj valamit erről a borról. Az asztal túlsó végében ülő Innes megszakította a beszélgetést, és lelkes mosoly áradt el az arcán. Feljebb tolta az orrán a szemüveget. – Szerencsém volt, hogy tudtam szerezni egy rekesszel. Ma este valami különlegeset akartam felszolgálni. A Capezzana az egyik kedvencem. Egy régi birtokról származik, a Firenzétől nyugatra fekvő dombokról. Nagyon szép a színe, és finom gyümölcsös az íze, a vörös és fekete ribizli aromája keveredik a cseresznyéével. Corcoran gúnyos mosollyal Fordhoz fordult. – George hihetetlenül sznob, ha borokról van szó – mondta, és bőségesen töltött Ford poharába, aztán a sajátjába is. – Isten hozta a Red Mesán. Borzalmas hely. – Miért?

36

– Elhoztam magammal a macskámat, nem tudtam megválni tőle. Két nappal az érkezésünk után egyszer csak nagy vonyítást hallok, aztán láttam, hogy egy prérifarkas elrohan, a szájában a macskámmal. – Ez rémes. – Mindenhol ott vannak, ocsmány rühös dögök. Aztán vannak tarantulák, skorpiók, medvék, pumák, tarajos sünök, bűzös borzok, csörgőkígyók és feketeözvegyek. – Úgy hangzott, mintha a nő örömét lelné a fenevadak felsorolásában. – Gyűlölöm ezt a helyet – tette hozzá élvezettel. Ford zavart mosolyt erőltetett az arcára, és feltette a legbutább kérdést, ami csak eszébe jutott. Nem akarta, hogy túl okosnak gondolják. – Szóval, mit is csinál az Isabella? Én csak egyszerű antropológus vagyok. – Elméletben nagyon egyszerű az egész. Az Isabella szubatomi részecskéket ütköztet egymással, a fénysebességet megközelítő gyorsasággal, hogy újrateremtsük az ősrobbanás pillanatában fennállt energiaszintet. Olyan ez, mint egy roncsderbi. Két különálló részecskenyaláb felgyorsul egymással szemben egy hatalmas, kör alakú csőrendszerben, amelynek hetvenöt kilométer az átmérője. A részecskék egyre gyorsabban és gyorsabban száguldanak körbe-körbe a gyűrűben, amíg elérik a fénysebesség 99,99 százalékát. Az igazi móka akkor kezdődik, amikor összeütköztetjük őket. Így létrehozzuk a Nagy Bumm pillanatát. – Milyen részecskéket ütköztetnek? – Anyagot és antianyagot, protonokat és antiprotonokat. Amikor összeérnek – bumm! E egyenlő mc a négyzeten. A hirtelen energiarobbanás aztán mindenféle újabb részecskét szór szét. Ezeket felfogjuk a detektorokkal, és így megvizsgálhatjuk, milyen részecskékről van szó, és hogyan keletkeztek. – És honnan szereznek antianyagot? – Postán rendeljük Washingtonból. Ford elmosolyodott. – Azt hittem, így csak fekete lyukakat lehet beszerezni. – Komolyra fordítva a szót: mi hozzuk létre az antianyagot azáltal, hogy aranylemezeket alfa részecskékkel bombázunk. Egy másik gyűrűben összegyűjtjük az antiprotonokat, aztán onnan átvisszük a fő ütköztetőbe. – És hol jön be a képbe a kozmológia? – kérdezte Ford. – Azért vagyok itt, hogy a sötét dolgokat tanulmányozzam – felelte Melissa drámai pillantással. – A sötét anyagot és sötét energiát. – Belekortyolt a borba. – Ez elég ijesztőnek hangzik. Melissa felnevetett. Ford figyelte, ahogy a nő zöld szemével végigméri, őszintén, fürkészően, leplezetlenül. Eltűnődött, vajon hány éves lehet. Harminchárom, harmincnégy? – Úgy harminc évvel ezelőtt a csillagászok kezdtek rájönni, hogy az univerzum anyagának nagy része nem a szokásos látható és kézzel fogható anyag. Elnevezték sötét anyagnak. Úgy tűnik, ez mindenütt megtalálható körülöttünk, láthatatlan és érzékelhetetlen, mint egy árnyék-univerzum. A galaxisok olyanok, mintha a sötét anyagban úszó szigetek lennének. Nem tudjuk mi ez, miért létezik, vagy honnan származik. Mivel a sötét anyagnak a normális anyaggal együtt kellett keletkeznie az ősrobbanás pillanatában, abban reménykedem, hogy az lsabellával előállíthatunk belőle valamennyit. – És a sötét energia?

37

– Imádnivalóan hátborzongató dolog. A kozmológusok. 1999-ben rájöttek arra, hogy az univerzum tágulása valami ismeretlen energiamezőnek köszönhető, és ez a tágulás egyre gyorsabb, mintha egy hatalmas léggömböt fújnánk fel. Elnevezték sötét energiának. Senki nem is sejti, hogy mi ez, vagy honnan ered. Elég rosszindulatú erőnek tűnik. Az asztal túloldalán ülő Volkonsky felhorkant, és éles hangon közbeszólt: – Rosszindulatú? Az univerzum közömbös. Magasról leszar minket. – Tény az – folytatta Corcoran –, hogy a sötét energia végül majd széttépi az univerzumot, ez lesz a Nagy Szakadás. – Nagy Szakadás…? – Ford mostanáig csak tettette a tudatlanságot, de ez már tényleg új volt neki. – Ez a legújabb elmélet arról, hogy mi lesz a világegyetem sorsa. Nemsokára olyanynyira felgyorsul az univerzum tágulása, hogy a galaxisok elszakadnak egymástól, aztán darabokra hullanak a csillagok, a bolygók, maga és én – minden atomokra esik szét. Mindennek vége, huss! A létezés véget ér. Írtam erről egy tanulmányt a Wikipedia enciklopédiában, nézzen utána. A nő megint kortyolt egyet. Ford észrevette, hogy nem ő az egyetlen, aki nagy élvezettel hörpintgeti a finom bort. A beszélgetés körülöttük egyre hangosabb lett, és már fél tucat üveg üresen állt. – Azt mondja, nemsokára? – Nem több, mint húsz-huszonöt milliárd év múlva. – A „nemsokára” elég relatív fogalom – jegyezte meg Volkonsky gúnyos nevetéssel. – Mi, kozmológusok szeretünk hosszú távon gondolkodni. – Mi, szoftvertervezők pedig rövid távon. Mondjuk milliszekundumokban számolunk. – Milliszekundum? – szólt közbe megvetően Thibodeaux. – A kvantumelektrodinamikában femtoszekundumokkal dolgozunk. Hazelius kijött a konyhából egy nagy tállal a kezében, amely meg volt rakva grillen sült bélszínszeletekkel. Nagy üdvrivalgás fogadta, amikor letette az asztal közepére. A háta mögött megjelent Kate Mercer, a kezében újabb nagy tál hússzelettel. Anélkül, hogy Ford felé nézett volna, letette, aztán megint eltűnt a konyhában. Akárhányszor is elképzelte, Ford nem volt felkészülve rá, milyen lesz először megpillantani őt annyi évvel a szakításuk után. Harmincöt évesen Kate még gyönyörűbb volt, mint huszonhárom éves korában – csak annyi változott rajta, hogy hosszú, fekete haját divatosan rövidre vágatta. A kissé rendetlen egyetemista, aki mindig farmerben és túl nagy férfiingekben járt, felnőtt. Tizenkét év telt el, mióta utoljára látta, de Fordnak csak pár napnak tűnt. Hirtelen valaki oldalba bökte, és amikor odafordult, Melissa Corcoran állt ott egy tányérral. – Remélem, nem vegetáriánus, Wyman. – Nem, egyáltalán. – Ford kiválasztott egy jó véres szeletet, aztán továbbadta a tálat, és igyekezett fesztelennek látszani. Kate megjelenése nagyon felzaklatta. – Nehogy azt higgye, hogy minden este ilyet vacsorázunk – jegyezte meg Melissa. – A maga tiszteletére ma különleges lakoma van. Hazelius felállt, megkocogtatta egy kanállal a boros poharát, aztán a magasba emelte. Az asztal körül elhallgatott a beszélgetés. – Készültem egy kis üdvözlőbeszéddel – nézett körbe Hazelius. – Hol van a helyettes vezetőnk?

38

Nyílt a konyha ajtaja, és kisietett Kate. Gyorsan leült Ford mellé, tekintetét az asztalra szegezte. – Tehát, ahogy már mondtam, szeretném egy kis beszéddel üdvözölni a csapatunk legújabb tagját, Wyman Fordot. Ford Hazeliusra szegezte a tekintetét, de közben állandóan tudatában volt a mellette ülő Kate-ből áradó melegségnek és illatnak. – Ahogy a legtöbben tudják, Wyman antropológus, és az emberi természetet tanulmányozza, ami sokkal bonyolultabb tárgy, mint bármi, amin mi dolgozunk. – Felemelte a poharát. – Már nagyon várom, hogy jobban is megismerhessem, Wyman. Szeretettel köszöntjük a körünkben. Kitört a taps. – És most, mielőtt leülnék, hadd szóljak még néhány szót a tegnap esti csalódásról… – Kis szünetet tartott. – Olyan küzdelmet folytatunk, ami azóta zajlik, hogy az ember először felnézett a csillagokra, és eltűnődött, mik is lehetnek azok. Az igazság keresése a legnagyobb emberi vállalkozás. A tűz felfedezésétől a kvark felfedezéséig ez a lényege annak, hogy mit is jelent embernek lenni. Mi itt tizenhárman Prométheusz igazi örökösei vagyunk, aki ellopta a tüzet az istenektől, hogy az emberiségnek adja. Drámai hatásszünetet tartott. – Tudjuk, mi történt Prométheusszal – büntetésül az istenek örökre egy sziklához láncolták, ahová mindennap leszáll egy sas, és a máját tépi. De mivel nem halandó, nem halhat meg, és örökké el kell viselnie a kínokat. A teremben olyan csönd lett, hogy Ford a kandallóban lobogó tűz pattogását is hallotta. – Az igazság keresése nagyon nehéz dolog, ahogy arra mi is rájöttünk. – Hazelius magasba emelte a poharát. – Igyunk Prométheusz örököseire! A tudósok ünnepélyesen megemelték a poharukat, és ittak. – A következő tesztelés szerdán délben fog kezdődni. Szeretném, ha addig mindenki minden idegszálával a feladatra koncentrálna. Leült. Az emberek fogták a kést meg a villát, és lassan újból megindult a beszélgetés. Amikor elég hangos lett a zsongás, Ford halkan megszólalt: – Hello, Kate. – Hello, Wyman. – A nő tekintete tartózkodó volt. – Nagyon meglepett, hogy itt vagy, és akkor finoman fogalmaztam. – Jól nézel ki. – Köszönöm. – Helyettes vezető… ez elég nagy eredmény. – Ford kissé úgy érezte magát, mint egy kukkoló, azok után, hogy elolvasta Kate dossziéját. Nem tehetett róla, nem tudta legyűrni a kíváncsiságát. Kate-nek meglehetősen viharos élete volt, mióta elváltak egymástól. – És te? Mi történt a ClA-karriereddel? – Otthagytam. – És most antropológus vagy? – Igen. Egyikük sem mondott többet. Kate muzsikáló hangja és enyhe selypítése még nagyobb hatással volt Fordra, mint a látványa. Igyekezett gyorsan elfojtani magában a feltörő emlékeket. Abszurd, hogy így reagál, hiszen réges-régen szakítottak. Azóta volt egy

39

tucatnyi kapcsolata és egy házassága. És Kate-tel nem volt szép a szakításuk, semmi „legyünk barátok”. Megbocsáthatatlan dolgokat mondtak egymásnak. Kate elfordult, és valaki mással kezdett beszélgetni. Ford kortyolt egyet a borból, és a gondolataiba merült. Arra a pillanatra gondolt, amikor először meglátta a lányt az egyetemen. Kora délután a műszaki könyvtár olvasótermében keresett magának egy csendes sarkot, ahol olvasgathat, amikor észrevette, hogy az egyik könyvtári asztal alatt egy lány alszik. Jobb orcáját a jobb kezére hajtotta, a másik karja a mellkasán keresztben feküdt. Hosszú, fényes fekete haja elterült a szőnyegen. Karcsú volt, csinos, olyan finom vonásokkal, amelyek gyakoriak a félig ázsiai, félig fehér nőknél. Olyan volt, mint egy alvó gazella. A kulcscsont bemélyedése ívelt nyaka alatt a legerotikusabb dolog volt, amit Ford valaha is látott. Nem tudta levenni róla a szemét, szégyentelenül itta az alvó test minden részletét. Képtelen volt mozdulni, csak bámult. Aztán egy légy szállt a szép arcra, a lány megrándult, felpattant a szemhéja, és rászegezte mahagónibarna szemét. Ford úgy érezte magát, mintha rajtakapták volna valamin. A lány elpirult, és esetlenül kimászott az asztal alól. – Mi az, mit bámulsz? Ford motyogott valamit, hogy csak azt nézte, jól van-e. A lány kicsit megenyhült, és zavarba jött. – Elég furán festhettem a földön. Többnyire senki nincs itt ilyenkor. Alszom tíz percet, és utána felfrissülten ébredek. Ford megint megnyugtatta, hogy csak amiatt aggódott, nincs-e rosszul. A lány tett valami könnyed megjegyzést arról, hogy most ráférne egy jó erős kávé, mielőtt nekilát a tanulásnak. Ford azt mondta, neki is jólesne – és ez volt az első randevújuk. Nagyon különböztek egymástól, részben ezen alapult a vonzalom. Kate egy kisvárosban született, egyszerű munkásosztálybeli szülők gyermeke volt, Ford a nagyvárosi elithez tartozott. Kate a Blondie-t szerette, Ford Bachot. Kate néha füves cigit szívott, amit Ford némileg botrányosnak talált. Ford katolikus volt, Kate szigorú ateista. Ford mindig kordában tartotta az érzelmeit, Kate spontán volt, kiszámíthatatlan és sokszor vad. A második randevújukon ő kezdeményezett. Ráadásul mindennek a tetejébe ragyogóan tehetséges és okos volt, talán zseni is. Az okossága megijesztette Fordot, ugyanakkor izgatta is. A fizikán kívül is sok minden érdekelte, megszállottan próbálta megérteni az emberi természetet. Felháborították a világ igazságtalanságai, lelkes petíció-aláíró, tüntető és levélíró volt. Ford jól emlékezett a sokszor hajnalba nyúló politikai és vallási vitáikra, és hogy mennyire meglepte, Kate milyen sokat tud az emberi pszichológiáról annak ellenére, hogy a meggyőződései az érzelmein alapultak. Amikor Ford úgy döntött, hogy a CIA-nál fog dolgozni, véget ért a kapcsolatuk. Kate szemében valaki vagy a jó oldalon állt, vagy nem. A CIA határozottan a „nem jó” kategóriába tartozott. – És mondd csak, Wyman, miért hagytad ott? – kérdezte Kate. – Tessék? – zökkent ki Ford a merengésből. – A CIA-s karriered. Mi történt? Ford szerette volna azt felelni: A feleségem egy autóba rejtett bomba áldozata lett, miközben egy titkos akción dolgoztunk együtt. – Nem jött össze – mondta esetlenül. – Értem. Remélhetem, hogy… megváltoztattad a nézeteidet?

40

És én remélhetem, hogy te megváltoztattad a nézeteidet? – gondolta Ford, de nem mondta ki. Mennyire jellemző Kate-re, hogy azonnal a lényegre tér, bármilyen fájdalmas is. Egyszerre szerette és gyűlölte ezt a tulajdonságát. – Remek a vacsora – mondta Ford témát váltva. – Ha jól emlékszem, annak idején legfeljebb a mikrosütőt tudtad bekapcsolni. – A gyorséttermi kajáktól hízni kezdtem. Ismét csönd lett köztük. Fordot a másik irányból oldalba bökte valaki. Melissa Corcoran egy borosüveget tartott a kezében, és újra akarta tölteni a poharát. Az arca kipirult. – Tökéletes a steak – mondta. – Ügyes voltál, Kate. – Kösz. – Véres, éppen ahogy szeretem. Hé, maga még hozzá sem nyúlt – mutatott Ford tányérjára. Ford bekapott egy falatot, bár már elment az étvágya. – Fogadni mernék, hogy Kate a húrelmélettel traktálta. Nagyon izgalmas téma, még akkor is, ha puszta spekuláción alapul az egész. – Nem úgy, mint a sötét energia – jegyezte meg csípősen Kate. Ford érezte, hogy a két nőnek nem felhőtlen a viszonya. – A sötét energiát kísérleti úton fedezték fel – mondta hidegen Corcoran. – Megfigyelés által. A húrelmélettel viszont az a baj, hogy csak egy csomó egyenlet formájában létezik, és nincsenek olyan állításai, amelyeket kísérletekkel bizonyítani lehetne. Tehát nem igazán tudományos. Volkonsky feléjük hajolt az asztal fölött, és Fordot megcsapta az áporodott cigarettafüstszag. – Sötét energia, húrok, ugyan már! Kit érdekelnek? Én inkább arra lennék kíváncsi, mivel foglalkozik egy antropológus. Ford megkönnyebbült, hogy végre másra terelődött a szó. – Felkeresünk távoli primitív törzseket, velük élünk, és égy csomó buta kérdést teszünk fel nekik. – Haha! Talán hallott róla, hogy a rézbőrűek idejönnek a Red Mesára? Remélem, senkit nem fognak megskalpolni! – Indián csatakiáltást hallatott, és körbenézett, hogy learassa a tetszést. – Ez nem vicces! – mondta csípősen Corcoran. – Ugyan, ne legyél már ilyen komoly, Melissa – mondta Volkonsky. Hirtelen dühösen felszegte az állát, amitől megremegett kis kecskeszakálla. – Ne akarj nekem kiselőadást tartani a politikai korrektségről. Corcoran Fordhoz fordult. – Nem tehet róla szegény, hülyeségből van doktorátusa. Ezek sem jönnek ki túl jól egymással, gondolta Ford. Óvatosnak kell lennie, hogy ne kerüljön kereszttűzbe, amíg rá nem jön, ki milyen kapcsolatban áll a többiekkel. – Szerintem Melissa kicsit több bort vedelt a kelleténél, szokás szerint – jegyezte meg Volkonsky. – Igen, persze – szólalt meg Melissa lesújtó gúnnyal utánozva Volkonsky orosz akcentusát. – Még mindig jobb, mint vodkát vedelni késő éjszakáig, ahogy te szoktad. – Felemelte a poharát. – Za vasz! – és felhajtotta az utolsó korty bort. – Ha szabadna közbeszólnom – vágott közbe Innes önelégülten, a „profi” módján. – Jó dolog kimondani a sérelmeinket, de azért én azt javasolnám…

41

Hazelius egy intéssel elhallgattatta, és szigorúan Volkonskyra és Melissára nézett. A tekintetére mindenki elcsöndesedett. Volkonsky hátradőlt, a szája sarka idegesen rángatózott. Melissa összefonta a karját. Hazelius hagyta, hogy fokozódjon a kínos csönd, aztán megszólalt – Mindnyájan kicsit kimerültek és csüggedtek vagyunk – mondta halkan és szelíden. A csöndben hallani lehetetett a tűz ropogását. – Jól mondom, Peter? Volkonsky nem felelt. – Melissa? A nő kivörösödött arccal, kurtán bólintott. – Csillapodjatok le. Csak nyugalom. Béke és megbocsátás… A munkánk kedvéért. Hazelius hangja higgadt volt és megnyugtató, szinte hipnotikus, mint amikor egy tréner lecsillapít egy megrémült lovat. Innestől eltérően a modora nem volt leereszkedő. – Jól van – vágott közbe Innes, és hangja rögtön szét is zúzta a különleges nyugalmat, amelyet Hazelius teremtett. – Teljesen igaza van. Ez egy egészséges kis szóváltás volt. A következő csoportterápiás ülésen majd megbeszéljük ezeket a problémákat. Mindig jó kimondani, ami a lelkünket nyomja. Volkonsky olyan hirtelen pattant fel, hogy a széket is fellökte. Összegyűrte a szalvétáját, és odavágta az asztalra. – A francba a csoportterápiával! Nekem dolgom van. Kirohant, és becsapta maga után az ajtót. Mindenki hallgatott. Nem hallatszott más, csak a halk papírzizegés, ahogy Edelstein, aki közben végzett a vacsorájával, lapozott egyet a könyvében.

8. fejezet

Russ Eddy lelkipásztor kilépett a lakókocsijából a csontos vállára terített törülközővel, és megállt az udvaron. Ragyogó hétfőre virradtak. A felkelő nap aranyszínű fényben fürdette a homokos völgyet, még a lakókocsi mellett álló kiszáradt nyárfa ágait is bearanyozta. A Red Mesa gigantikus sziklatömbje tűzoszlopként tornyosult a horizonton a reggeli napfényben. Eddy felnézett az égre, összetette a tenyerét, meghajtotta a fejét, és tiszta, erős hangon azt mondta: – Hála neked, uram, ezért a szép napért. Egy pillanatnyi csend után odacsoszogott a szivattyús kúthoz, és egy régi lókikötő korlátra dobta a törülközőt. Egy tucatszor jó erősen megrángatta a kút karját. Hideg vízsugár áradt a galvanizált fém mosdókagylóba. Eddy az arcára fröcskölt egy maréknyit, szappanhabbal megborotválkozott, és megmosta a fogát.. Leöblítette az arcát, a karját, még egy kis vizet fröcskölt az arcába és beesett mellkasára, fogta a törülközőt, és alaposan megszárítgatta magát. Aztán szemügyre vette magát a kerítés egyik rozsdás oszlopára akasztott tükörben. Az arca kicsi volt, a fején felfelé meredeztek a ritkás hajcsomók. Gyűlölte a testét, úgy nézett ki, mint egy törékeny kismadár. Valamikor régen az orvos azt mondta az anyjának, hogy visszamaradt a növekedésben. Ez még mindig fájt, mert úgy érezte, mintha testi gyengesége az ő hibája lenne. Gondosan ráfésülte pár szál haját a kopaszodó foltokra, vágott egy grimaszt, és megvizsgálta a tükörben ferdén nőtt fogait, amelyeknek a rendbehozatalára soha nem volt

42

pénze. Valamiről a fia, Luke jutott az eszébe, aki most tizenegy éves, és még rosszabb lett a kedve. Hat éve nem látta Luke-ot, és ennyi ideje elmaradt a gyerektartással is. Nincs rá semmi reménye, hogy valaha is ki tudja fizetni a tartozását. Hirtelen felvillant előtte a kisfiú képe, ahogy ott szaladgál egy nyári napon az öntözőrózsák körül. Az emlék olyan volt, mintha egy késsel vágnák el a torkát. Egyszer látta, ahogy egy navahó asszony elvágta egy kapálózó és bégető bárány nyakát… Remegés fogta el, amikor arra gondolt, mennyi igazságtalanság érte életében – az anyagi gondok, a felesége hűtlensége, a válás. Újra meg újra ő lett az áldozat, pedig nem követett el semmit. Úgy jött ide, a rezervátumba, hogy nem volt semmije, csak a hite és kétdoboznyi könyve. Az Isten próbára tette a hitét a nyomorgassál és pénztelenséggel. Eddy gyűlölte, hogy mindenfelé tartozik, főleg, hogy indiánoknak. De az Úr bizonyára tudja, mit csinál. Eddy gyülekezete lassan gyarapodott, és úgy tűnt, jobban érdekli őket az ingyen ruhaosztás, mint a szentbeszédek. Egyikük sem tett soha pár dollárnál többet a perselybe, voltak hetek, amikor mindössze húsz dollár gyűlt össze. Sok indián inkább a katolikus misére járt, ahol ingyen szemüveget és orvosságot kaphattak, vagy a Rough Rock-i templomba, ahol élelmet osztottak. Az a baj a navahókkal, hogy nem tudják megkülönböztetni a Mammon hangját az Isten hangjától. Eddy egy pillanatra megállt, és körbenézett, nem látja-e valahol Lorenzót, az indián fiút, aki kisegített nála, de még nem jött meg. Amikor eszébe jutott Lorenzo, elvörösödött. Már harmadszor fordult elő, hogy lába kelt a perselyben összegyűlt pénznek, és semmi kétsége sem volt, hogy Lorenzo a bűnös. Csak ötven-egynéhány dollárról volt szó, de a missziónak nagy szüksége volt erre a pénzre – ráadásul Lorenzo nem is csak a missziótól, hanem magától az Úrtól lopott. Veszélybe sodorta a lelke üdvösségét nyavalyás ötven dollárért. Eddy torkig volt vele. Múlt héten elhatározta, hogy kirúgja, de ehhez előbb bizonyítékra volt szüksége, hogy tényleg ő követte el a lopásokat. És nemsokára a kezében is lesz a bizonyíték. Tegnap, miután az istentiszteleten összegyűlt a pénz, megjelölte a bankjegyeket egy sárga filctollal, aztán megkérte a Blue Gap-i boltost, hogy tartsa nyitva a szemét, és figyeljen, nem fizet-e valaki ezekkel a bankjegyekkel. Eddy felvette a pólóját, kinyújtóztatta vékony karját, és a szeretet és undor keverékével vetett egy pillantást a misszió szerény épületére. A lakókocsi, amelyben meghúzta magát, kezdett szétesni. Mellette állt az előregyártott panelekből felhúzott fészer. Shiprock-ban vette egy ranch-tulajdonostól, aztán szétszedte, ideszállította, és újból összerakta, hogy itt tartsa az istentiszteleteket. Kemény munka volt, majd beleszakadt. Különféle méretű, színű és formájú műanyag székek szolgáltak ülőalkalmatosságul. A „templom” fala három oldalról nyitott volt; tegnap a szentbeszéde közben épp feltámadt a szél, és besodorta a homokot. Egyetlen értéktárgya a lakókocsiban volt – egy iMac Intel Core Duo számítógép, 55 centis monitorral, amit egy keresztény turista küldött neki ajándékba, aki egyszer erre járt a navahók földjén, és akire nagy hatást tett a missziója. A számítógép Isten ajándéka volt, ez volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Naponta több órát töltött előtte, keresztény híroldalakat és chat-szobákat látogatott, emailezett, szervezte a ruhaadományozást. Eddy besétált a templomba, elkezdte kiegyenesítgetni a széksorokat, és egy kis kefével lesöprögette a homokot az ülésekről. Miközben szorgoskodott, Lorenzón jártak a gondolatai, és ettől egyre dühösebb lett. Ingerülten lökdöste a helyükre a székeket. Ez is Lorenzo dolga lenne.

43

Amikor végzett a székek elrendezésével, felment a seprűvel a fából ácsolt emelvényre, és ott is söprögetni kezdett. Végre megpillantotta Lorenzót kint az udvarban. Az indián mindig gyalog tette meg a három kilométeres utat Blue Gapből idáig, és mindig váratlanul és némán állított be, mint egy kísértet. Eddy felegyenesedett, és rátámaszkodott a seprű nyelére, miközben a fiatal navahó besétált a templom falának árnyékába. – Jó reggelt, Lorenzo – mondta Eddy tettetett nyugalommal. – Áldjon meg és vezéreljen az Úr a mai napon. Lorenzo hátradobta hosszú fekete hajfonatát. – Hello. Eddy szemügyre vette a fiú komor arcát, hogy nem drogozott vagy ivott-e. Lorenzo elfordította a tekintetét, némán kivette a lelkipásztor kezéből a seprűt, és söprögetni kezdett. A navahók arcáról nehéz olvasni, de Lorenzo még kifürkészhetetlenebb volt, mint a legtöbb indián. Magányos farkas volt, hallgatag, mindig megtartotta magának a gondolatait. Nehéz volt megállapítani, mi jár a fejében a drogokon és az alkoholon kívül. Eddy nem emlékezett egyetlen olyan alkalomra sem, amikor egy teljes mondatot hallott volna Lorenzo szájából. Hihetetlen, hogy a Columbia egyetemre járt, ha nem fejezte is be a tanulmányait. Eddy hátrább lépett, és figyelte, ahogy Lorenzo komótos és nem túl hatékony mozdulatokkal söpröget. Csíkokban otthagyta a homokot. Elfojtotta a késztetést, hogy mondjon neki valamit az eltűnt pénzről, noha Eddynek ennivalóra is alig futotta, és benzinre is megint kölcsön kellett kérnie. És erre Lorenzo ellopja az Isten pénzét, nyilván azért, hogy kábítószert és italt vegyen rajta. Egyre idegesebb lett a gondolatra, hogy előbb-utóbb felelősségre kell vonnia a fiút. De előbb mindenképp meg kell várnia, hogy üzenjen a boltos, mert bizonyítékra van szüksége. Ha csak úgy megvádolja Lorenzót, ő pedig tagad – és nyilván tagadni fog, amilyen megrögzött hazudozó –, akkor mit tehet bizonyíték híján? – Ha itt végeztél, Lorenzo, szétválogatnád a ruhákat, amik most jöttek? – Rámutatott a kartondobozokra, amelyek pénteken érkeztek egy arkansasi gyülekezet adományaként. Lorenzo csak mordult egyet, hogy jelezze, hallotta. Eddy még egy percig figyelte, ahogy ügyetlenül piszmog a seprűvel. Semmi kétség, hogy drogozott, csak arra kellhetett neki a pénzt. Eddy most kénytelen lesz megint hitelbe vásárolni benzint és ennivalót. Remegett a visszafojtott dühtől, de nem mondott semmit, csak sarkon fordult, és merev léptekkel visszasétált a lakókocsihoz, hogy elkészítse szerény reggelijét.

9. fejezet

Ford megállt az istálló ajtajában. A reggeli nap sugarai ferdén estek be, és porszemek táncoltak a fénypászmában. Hallotta, ahogy a lovak mozgolódnak a bokszokban, és a takarmányt rágcsálják. Beljebb óvakodott, elindult középen, aztán megállt, hogy szemügyre vegye az első bokszban álldogáló tarka foltos lovat. Épp tele volt a szája zabbal, és kíváncsian visszabámult rá. – Hogy hívnak, öregfiú?

44

A ló felnyerített, és lehajtotta a fejét az újabb adag zabért. Az istálló másik vége felől egy vödör csörgése hallatszott. Ford odafordult, és egy fejet pillantott meg kikandikálni a legtávolabbi bokszból. Kate Mercer volt az. Egymásra meredtek. – Jó reggelt – szólalt meg Ford, és felvillantott egy mosolyt, amiről remélte, hogy elég könnyedre sikeredett. – Jó reggelt. – A projekt helyettes vezetője vagy, a húrelmélet szakértője, szakácsnő… és lovász is? Nagyon sok mindenhez értesz. – Ford igyekezett könnyed hangot megütni, és nem gondolni arra, hogy milyen egyéb adottságokkal rendelkezik még Kate. – Így is mondhatnánk. Kate kesztyűs kezével végigsimított a homlokán, aztán odasétált egy vödör zabbal. Fényes fekete hajába pár szál széna tapadt. Szűk farmert viselt és egy kopott farmerdzsekit, alatta fehér férfiinget. A felső gombok nem voltak begombolva, és az ing kissé szétnyílt, sejtetve a lágy domborulatokat. Ford nyelt egyet, és csak annyit bírt kinyögni: – Levágattad a hajadat? – Igen, mivel a haj hajlamos megnőni. – Jól áll – mondta Ford bután. – Ez az én verzióm az umano-o nevű hagyományos japán frizurára. Kate mindig kényes volt a hajára. Az édesanyja japán volt, de nem akarta, hogy a lánya bármiben is a japán szokásokat kövesse. Nem engedte, hogy otthon japánul beszéljenek, és ragaszkodott hozzá, hogy Kate hosszú, kibontott hajat hordjon, mint a tősgyökeres amerikai lányok. Kate engedett neki a frizura-kérdésben, de aztán amikor az anyja arra kezdett célozgatni, hogy Fordból milyen nagyszerű amerikai férj lehetne, csak annál szigorúbban kezdte keresgélni benne a hibákat. Ford hirtelen megértette, mit jelenthet az új frizura. – Az édesanyád…? – Négy évvel ezelőtt meghalt. – Sajnálom. Kis szünet után Kate megkérdezte: – Lovagolni akarsz? – Fontolgatom. – Nem is tudtam, hogy tudsz lovagolni. – Egy nyarat egy ranchen töltöttem tízéves koromban. – Ez esetben azt tanácsolnám, Snortot vidd el – biccentett Kate a tarka ló felé. – Merre akarsz menni? Ford előhúzott a zsebéből egy térképet, és széthajtogatta. – Szeretnék lemenni Blackhorse-ba, és felkeresni a gyógyító embert. Úgy látom, kocsival harminckét kilométert kéne megtennem nagyon rossz utakon. Lóháton viszont csak kilenc és fél kilométert, ha a sziklafennsík hátsó részén levezető ösvényen megyek. Kate elvette a térképet, és megnézte. – Ez az Éjféli Ösvény. Nem kezdő lovasoknak való. – Órákat spórolhatnék. – Én akkor is a dzsippel mennék a helyedben. – Nem szeretnék egy kormányhivatal-emblémákkal telerakott kocsival érkezni a faluba.

45

– Á, értem. Csönd lett. – Hát jó – mondta aztán Kate. – Akkor inkább Ballew a neked való ló. – Egy kampóról leakasztott egy kötőféket, bement az egyik bokszba, és kivezetett egy homokszínű lovat. Vékony nyaka volt, nyeszlett farka és jó nagy hasa az elfogyasztott szénától. – Nekem úgy tűnik, ez egy kutyaeledel-gyárban sem kellene. – Soha ne ítélj meg egy lovat a külseje alapján. A jó öreg Ballew nagyon megbízható. És elég okos, hogy ne féljen, ha az Éjféli Ösvényen kell lemennie. Hozz egy nyerget meg egy nyeregpárnát arról az állványról. Lekefélték és felnyergelték a lovat, majd kivezették az istállóból. Ford a nőre nézett. – Akkor csak bedugom a lábam a kengyelbe, és felhúzódzkodom, igaz? Kate odanyújtotta a kantárt. Ford kicsit ügyetlenkedett vele, áthúzta a ló nyakán, aztán megkapaszkodott, és bedugta a lábát a kengyelbe. – Várj, előbb még… De Ford már fel is húzódzkodott. A nyereg oldalra csúszott, és Ford a földre esett, a fenekével puffanva a porba. Ballew csak állt ott közönyösen, az oldalán lelógó nyereggel. – Azt akartam mondani, hogy előbb még ellenőrizni kell a nyereghevedert – mondta Kate, aki láthatóan alig tudta visszafojtani a nevetést. Ford feltápászkodott, és leporolgatta magát. – Így szokás betörni az újoncokat? – Én próbáltalak figyelmeztetni. – Hát akkor, jobb lesz, ha indulok is. Kate megrázta a fejét. – El sem tudom hinni, hogy a világ minden lehetséges helye közül éppen itt találkoztunk. – Nem úgy hangzik, mintha örülnél. – Nem is. Ford visszanyelte a választ. Dolga volt. – Én már rég túltettem magam az egészen. Remélem, te is képes vagy rá. – Ó, miattam ne aggódj, nagyon is túl vagyok rajta. Csak arról van szó, hogy semmi szükségem ilyen komplikációkra, éppen most. – Milyen komplikációra? – Mindegy, felejtsd el. Ford hallgatott. Nem akart semmiféle személyes vitába bonyolódni Kate-tel. Csak a munkájára akart gondolni. – Visszamész a Bunkerbe? – kérdezte könnyedén egy pillanatnyi hallgatás után. – Sajnos, igen. – Újabb problémák adódtak? Kate szeme mintha óvatosan összeszűkült volna. – Talán. – Mifélék? Kate felnézett rá, aztán elfordult. – Hardverproblémák. – Hazelius nekem azt mondta, hogy a szoftverrel vannak bajok. – Azzal is. – Kate megint elfordította a tekintetét. – Segíthetek valamiben?

46

Kate Ford felé fordult, barna szeme titkolózó volt és gondterhelt. – Nem. – Valami komoly baj van? Kate habozott, aztán azt felelte: – Wyman, te csak végezd a dolgodat, és hagyd, hogy mi is végezzük a miénket, rendben? Hirtelen sarkon fordult, és visszasétált az istállóba. Ford utánanézett, amíg el nem tűnt az épület félhomályos belsejében.

10. fejezet

Ballew hátán ülve Ford fokozatosan megnyugodott, és próbált nem gondolni Kate-re, aki túlságosan is sokat járt az eszében. Szikrázóan ragyogó, gyönyörű nyári nap volt, de a szépségét enyhe melankólia színezte, érződött a levegőben, hogy nemsokára beköszönt az ősz. Az elszáradt fűben kígyógyökér sárgállott, a kaktuszokat fehér szőr borította, és az apacstoll nevű bokor virágai már átalakultak piros-fehér tollszerű terméssé, ami az ősz közeledtét jelzi. Az ösvény egy idő után véget ért, és Fordnak a vad vidéken kellett átvágnia. Iránytű segítségével tájékozódott. Az ősöreg, megcsavarodott törzsű borókák és az erózió alkotta, különös formájú sziklák olyan hangulatot keltettek, mintha a történelem előtti időkben járna az ember. Egy helyen egy medve nyomait keresztezte a homokban, a mancsának lenyomatai szinte emberi lábnyomoknak tűntek. Shush – villant az agyába a rég elfelejtett navahó szó a medvére. Negyven perccel később elért a sziklafennsík szélére. A sziklafal száz métert zuhant meredeken, aztán homokkő lépcsők vezettek le a több mint hatszáz méter mélységben fekvő Blackhorse falucska felé. A település olyan látványt nyújtott, mintha a sziklafennsík aljától fél kilométerre geometrikus mintákat rajzoltak volna a sivatag homokjába. Ford lepattant a lóról, elballagott a sziklafal széléig, és megkereste azt a helyet, ahol az Éjféli Ösvény ereszkedni kezdett lefelé. A térképen is jelölték, régen uránium után kutattak errefelé, és akkoriban használták az utat, de a földcsuszamlások során lezuhant hatalmas kövek és az özönvízszerű esők miatt már csak szakaszok maradtak meg belőle. Az ösvény meredeken haladt a szikla legszélén, aztán egy hajtűkanyarral visszafordult, átvágott egy gerincen, majd cikcakkban haladt lefelé egészen a sziklafennsík aljáig. Ford szinte már szédelgett a kanyargós ösvényen, amely helyenként alig volt egy méter széles. Lehet, hogy mégiscsak jobban tette volna, ha a dzsippel megy. Mindegy, most már nem fog visszafordulni. A lovat kantáron vezetve indult lefelé. Ballew nem zavartatta magát, lehajtott fejjel fújtatott, és nyugodtan követte Fordot, aki némi csodálatot, sőt szeretetet kezdett érezni a vén gebe iránt. Fél órával később kibukkantak a sziklafennsík legaljánál. Ford itt felült a lóra, és így tette meg az ösvény utolsó szakaszát, amely egy sekély, tamariszkuszok árnyékolta kanyonban vezetett egészen Blackhorse-ig. A falu határában karámok álltak a teheneknek és a lovaknak. Egy szélmalom, egy víztartály és egy tucat ütött-kopott lakókocsi tartozott a kis településhez. Az egyik lakókocsi mögött néhány nyolcszögletű, cédrusfából és sárból tapasztott indián kunyhó állt. A falu közepén fél tucat óvodáskorú gyerek játszott

47

egy ócska hintánál. Kiabálásuk élesen szállt a nagy sivatagi csöndben. A lakókocsik mellett furgonok parkoltak. Ford megbökte a sarkával a ló oldalát. Ballew lassan odaballagott a falu széléhez. Erős szél fújt. A gyerekek abbahagyták a játékot, és megálltak, mintha kis szobrok lennének, és figyelték az idegent. Aztán mintha jelet adtak volna nekik, visongva elszaladtak. Ford leállította a lovat tizenöt méterre a legközelebbi lakókocsitól, és várt. Tudta ramahi tapasztalataiból, hogy a navahók jobban szeretik, ha nem közelítik meg túlságosan a házaikat. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, és egy cowboykalapos, ólábú, hórihorgas férfi lépett ki a lakókocsiból. Intett Fordnak. – Kösse ki oda a lovát – kiáltotta oda a zúgó szélben. Ford leszállt, kikötötte a lovat, és meglazította a nyereghevedert. A férfi közelebb ment, és a kezével árnyékolta el a szemét a tűző napban. – Maga meg kicsoda? Ford kezet nyújtott. – Yá'át′ééh' shi éí Wyman Ford yinishyé. – Jaj, ne, már megint egy Bilagaana, aki próbál navahóul beszélni! – mondta vidáman a férfi, aztán hozzátette: – De legalább az akcentusa jobb az átlagnál. – Köszönöm. – Mi járatban van? – Nelson Begayt keresem. – Megtalálta. – Lenne rám egy perce? Begay hunyorgott, és alaposabban szemügyre vette az idegent. – A sziklafennsíkról jött? – Igen. – Á. Csönd lett. – Az pokoli egy út. – Ha kantáron vezeti a lovat, nem annyira. – Nagyon okos. – Ismét kínos kis csönd lett. – Akkor maga… a kormány embere? – Igen. Begay ismét hunyorogva nézett rá, aztán felhorkant, elfordult, és visszaballagott a lakókocsihoz. Egy pillanattal később csapódott az ajtó. Csönd lett a falucskában, csak a szél süvített. A felkavart sárga porfelhő úgy beborította Fordot, mint egy takaró. És most mi legyen? Ford csak ácsorgott a porfelhőben, és úgy érezte magát, mint egy idióta. Ha bekopog az ajtón, Begay nem fogja kinyitni, és azt fogja hinni róla, ő sem más, csak egy tolakodó fehér ember, Bilagaana. Másrészt azért jött ide, hogy beszéljen vele, és ha törik, ha szakad, beszélni is fog. A fenébe is, csak nem marad a fickó örökké a lakókocsijában! Ford leült a földre. Teltek-múltak a percek, a szél süvített, a por kavargott. Eltelt tíz perc. Egy nagy fekete bogár vonult át céltudatosan a porban titokzatos dolga után, egyre kisebb fekete pont lett belőle, aztán eltűnt. Ford gondolatai elkalandoztak: Kate járt a fejében, a kapcsolatuk, a hosszú út, amelyet azóta megtett az életben. Elkerülhetetlenül eszébe jutott a felesége is. A halála lerombolta a biztonságérzetet, amelyet addig érzett az életben. Régebben nem tudta, mennyire hajszálon függ minden. Régen mindig azt hitte, hogy tragédiák csak másokkal történnek. Hát, megtanulta a leckét – vele is megtörténhet. Tovább kell lépni.

48

A lakókocsi ablakában mintha meglibbent volna a függöny, ami arra utalt, hogy Begay figyeli. Ford eltűnődött, meddig tarthat, amíg rájön, hogy nem fog elmenni. Remélte, nem túl soká – a homok már a nadrágjába is kezdett beszivárogni, beleette magát a bakancsába, a zoknijába. Az ajtó ismét csapódott, Begay hangosan trappolva kijött a lakókocsi elé tákolt fatornácra, összefont karokkal megállt, és nagyon bosszús arcot vágott. Fordra pislogott, aztán lecsoszogott a rozoga falépcsőn, és odasétált hozzá. Odanyújtotta a kezét, és segített neki felállni. – Maga a legtürelmesebb fehér ember, akivel valaha is találkoztam. Jobb lesz, ha bejön. Söpörje le magáról a homokot, mielőtt tönkretenné az új kanapémat. Ford leporolgatta magát, és követte Begayt a nappaliba. – Kávét? – Köszönöm, kérek. Begay visszajött két bögre kávéval, amely olyan híg volt, mint a tea. Ford erre is emlékezett – a navahók többször is lefőzik ugyanazt a kávét, hogy spóroljanak vele. – Cukrot, tejet? – Nem, köszönöm. Begay rengeteg cukrot tett a kávéjába, aztán jó adag tejet öntött hozzá. Ford körbenézett a szobácskában. A barna plüsshuzatú kanapé enyhén szólva nem látszott újnak. Begay egy törött karfájú fotelbe telepedett le. Az egyik sarokban egy drága nagyképernyős tévé terpeszkedett, az egyetlen értékes holmi a szobában. A hátsó fal családi fotókkal volt kitapétázva, sok közülük egyenruhás fiatalembereket ábrázolt. Ford kíváncsian pillantott Begayre. A gyógyító egyáltalán nem olyan volt, mint amire számított – nem fiatal, lánglelkű indián aktivista, és nem is bölcs, ráncos arcú vén. Negyvenes éveinek elején járhatott, vékony volt, a haja rendesen levágva. A cowboy csizma helyett, amit Ramahban a legtöbb navahó férfi hordott, Begay magas szárú bakancsban járt, amely meglehetősen ütött-kopott volt, az orra lerúgva. Indián mivoltának egyetlen jele egy hatalmas türkizzel díszített nyakék volt. – Hát jó, mit akar tőlem? – kérdezte a szél susogására emlékeztető, halk hangján. Azzal a különös navahó akcentussal beszélt, amely mintha minden egyes szónak külön nyomatékot adott volna. Ford a fal felé biccentett. – A családja? – Az unokaöcséim. – A hadseregben szolgálnak? – A gyalogságnál. Egyikük Dél-Koreában állomásozik. A másik, Lorenzo most fejezte be a szolgálatot Irakban, és most… – Begay kicsit habozott, mielőtt befejezte volna a mondatot – …hazatért. – Bizonyára nagyon büszke rájuk. – Az vagyok. Megint csönd lett. – Úgy hallom, egy tiltakozó lovas felvonulást tervez az Isabella projekt ellen. Begay nem válaszolt. – Nos, én azért vagyok itt, hogy meghallgassam az aggodalmaikat. Begay összefonta a karját. – Már túl késő, hogy meghallgasson. – Próbáljuk meg. 49

Begay előbbre hajolt. – Senki nem kérdezte meg az itteni embereket, hogy akarják-e az Isabellát. Az egész üzletet Window Rockban kötötték meg. Ők kapják a rengeteg pénzt, mi meg semmit. Azt mondták, munkahelyeket teremtenek – aztán a saját építőmunkásaikat hozták ide. Azt mondták, fellendíti majd a gazdaságot – de maguk teherautóval szállítják ide az élelmiszert és minden egyebet Flagstaffból. Egyetlenegyszer sem vásároltak a helyi boltjainkban Blue Gapben vagy Rough Rockban. Egy olyan völgyben építették fel a házaikat, ahol régen anaszázi indiánok éltek, megszentségtelenítették a régi sírokat, és elvették a legelőket, amiket még mindig használunk, és semmiféle kompenzációt nem kaptunk értük. És most mindenfélét hallani atomok ütköztetéséről meg sugárzásról… Nagy kezével a térdére tenyerelt, és rámeredt Fordra. Ford bólintott. – Értem. – Ennek örülök. Maguk olyannyira nem tudnak rólunk semmit, hogy fogadni mernék, azt sem tudja, mennyi az idő. – Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Tessék, mondja csak meg, maga szerint mennyi az idő. Ford tudta, hogy ez valami beugratós kérdés, de azért belement. – Kilenc óra. – Tévedés! – mondta diadalmasan Begay. – Tíz óra van. – Tíz? – Annyi. Itt a rezervátumban az év felében más időzóna van érvényben, mint Arizona többi részén, egy órával később járunk. Az órák és a percek persze amúgy is a Bilagaana találmányai, de a lényeg az, hogy maguk, zsenik odafent olyan keveset tudnak rólunk, itteni emberekről, hogy még az órájuk is rosszul jár. Ford higgadtan nézett rá. – Mr. Begay, ha hajlandó lenne együttműködni velem, hogy valódi változások történjenek, megígérem, hogy mindent megteszek, ami csak tőlem telik. Önöknek valóban vannak jogos sérelmeik. – Maga tudós? – Antropológus vagyok. Hirtelen csönd lett, aztán Begay hátradőlt a fotelben, és rázni kezdte a kacagás. – Antropológus! Mintha mi valami primitív törzs lennénk! Hát ez nagyon vicces. – Abbahagyta a nevetést. – Én amerikai vagyok, akárcsak maga. A rokonaim a hazáért harcolnak. Nem tetszik nekem, hogy idejönnek az én sziklafennsíkomra, és építenek egy gépet, ami halálra rémiszt mindenkit, tesznek egy csomó ígéretet, amit aztán nem tartanak be, és most még ideküldenek egy antropológust, mintha vadak lennénk, csontokkal az orrunkban. – Csak azért küldtek ide engem, mert régebben töltöttem egy kis időt Ramahban. Szerettem volna meghívni, hogy jöjjön el és nézzen körül az Isabella projekt helyszínén, találkozzon Gregory Hazeliusszal. Nézze meg, mivel foglalkoznak, ismerkedjen meg a csapattal. Begay megrázta a fejét. – Az ilyen látogatásokkal már elkéstünk. – Elhallgatott, aztán majdnem vonakodva megkérdezte: – És tulajdonképpen milyen kutatást végeznek? Nagyon fura történetek keringenek. – Az ősrobbanást vizsgálják. – Az meg mi? – Ez egy elmélet, mely szerint a világegyetem tizenhárommilliárd évvel ezelőtt egy hatalmas robbanással keletkezett, és azóta is tágul. – Más szavakkal beleütik az orrukat a Teremtő dolgába.

50

– A Teremtő nem véletlenül adott nekünk agyat. – Szóval maguk nem hisznek benne, hogy a Teremtő alkotta a világot. – Én katolikus vagyok, Mr. Begay. Úgy vélem, az ősrobbanás volt az a mód, ahogyan megalkotta. Begay felsóhajtott. – Megmondtam: elég volt a beszédből. Pénteken felvonulunk lóháton a sziklafennsíkra. Mondja meg a kollégáinak, hogy ezt üzenem. Akkor ha megbocsát, most dolgom van.

Ford visszalovagolt addig a pontig, ahol az ösvény elkezdett felkanyarogni a sziklafalon. Felnézett a hatalmas kövekre, szirtekre és hasadékokra. Most, hogy már tudta, Ballew milyen ügyesen megbirkózik a kanyarokkal és a nehezen járható helyekkel, nem volt rá oka, hogy gyalog menjen, inkább felült az öreg ló hátára. Miután egy órával később áthaladtak a sziklafennsík tetejére vezető sziklahasadékon, Ballew szélsebesen vágtázni kezdett. Alig várta, hogy visszaérjen az istállóba. Ford rémülten kapaszkodott a nyeregkápába, és csak annak örült, hogy nem látja senki, hogy milyen nevetségesen fest. Egy óra körül megpillantotta a Nakai-sziklát és a völgyet körbevevő alacsony homokkő sziklafalakat. Ahogy a nyárfák felé lovagolt, hirtelen éles nevetés ütötte meg a fülét, és meglátta, hogy a Bunkertől a házak felé vezető úton szapora léptekkel halad valaki. Volkonsky volt az, a programozó. Hosszú, zsíros haja csapzottan lógott. Kimerültnek látszott és dühösnek, de közben vigyorgott, mint egy eszelős. Ford megállította a lovát, gyorsan leszállt, és elállta a lóval az utat. – Hello. – Elnézést – mondta Volkonsky, és megpróbálta kikerülni. – Szép napunk van, nem gondolja? Volkonsky megtorpant és rámeredt, az arcát dühös vigyor torzította el. – Hogy szép napunk van-e? Hát én azt mondom, soha nem volt szebb! – Valóban? – kérdezte Ford. – És miért érdekli ez magát, antropológuskám? – Volkonsky félrehajtotta a fejét, és megsárgult fogai kivillantak a hamis mosolytól. Ford olyan közel lépett hozzá, hogy akár meg is érinthette volna – Abból, ahogy kinéz, az az érzésem, magának minden ez a mai nap, csak nem szép. Volkonsky eltúlzott, gúnyos baráti gesztussal Ford vállára tette a kezét, és közelebb hajolt. Alkohol és cigarettabűz csapta meg a leheletétől. – Régebben még aggódtam, de most már jól vagyok. – Hátrahajtotta a fejét, és kacagásban tört ki, borostás nyakán csak úgy ugrált az ádámcsutkája. Hirtelen léptek koppantak a hátuk mögül. Volkonsky kihúzta magát. – Á, Peter – szólalt meg Wardlaw, aki az úton közeledett. – És Wyman Ford. Üdvözletem. – Egyszerre barátságos és furcsán ironikus hangon megnyomta az utolsó szót. Volkonsky csak bámult rá. – A Bunkerből jön, Peter? – Wardlaw hangja fenyegetően csengett. Volkonsky továbbra is idiótán vigyorgott, de Ford látta a szemében, hogy zavarban van – vagy fél valamitől? – A biztonsági napló szerint egész éjszaka ott volt – folytatta Wardlaw. – Aggódom maga miatt. Remélem, eleget alszik, Peter. 51

Volkonsky szó nélkül ellépett a biztonsági főnök mellett, és merev léptekkel elindult az úton. Wardlaw úgy fordult Fordhoz, mintha mi sem történt volna. – Szép nap a lovagláshoz. – Igen, mi is épp erről beszélgettünk – felelte szárazon Ford. – Merre járt? – Lementem Blackhorse-ba, hogy beszéljek a gyógyítóval. – És? – Találkoztunk. Wardlaw megcsóválta a fejét. – Ez a Volkonsky… valamin mindig felhúzza magát. – Tett egy lépést, aztán megtorpant. – Ugye nem mondott semmi… furcsát? – Mint például? Wardlaw megvonta a vállát. – Ki tudja? Nem valami stabil az idegállapota. Ford nézte, ahogy Wardlaw húsos kezét zsebre vágva elballag. Az volt az érzése, hogy akárcsak a többiek, ő is közel áll az idegösszeomláshoz, csak épp jobban leplezi.

11. fejezet

Eddy a lakókocsija előtt állt, a kezében egy pohár hideg vízzel, és nézte, ahogy a nap lenyugszik a távoli horizonton. Lorenzónak se híre, se hamva – valamikor déltájban tűnt el, olyan némán, mint ahogy jött, és anélkül, hogy elvégezte volna a feladatait. Egy nagy halom szét nem válogatott ruha hevert az asztalon, a templom körül nem volt elgereblyézve a homok. Eddy a horizontot bámulta, és csak úgy tombolt benne a düh. Nem lett volna szabad beleegyeznie, hogy maga mellé veszi Lorenzót. A fiatalember börtönben ült, gondatlanságból elkövetett vétlen emberölésért. Vádalkuval sikerült elérni, hogy ezért ítéljék el, és ne szándékos emberölésért. Megkéselt valakit egy részeg vita során Gallupban. Csak tizennyolc hónapot ült. Egy helybéli család kérésére Eddy beleegyezett, hogy felveszi kisegítőnek, mert a szabadon bocsátásának az is feltétele volt, hogy munkája legyen. Ez bizony nagy hiba volt. Eddy kortyolt egyet a hideg vízből, és próbálta elfojtani a belsejében forrongó dühöt; Még nem hallott semmit a Blue Gap-i boltostól, de nem volt kétsége, hogy hamarosan fog. És ha ez megtörténik, meglesz a bizonyíték, amire szüksége van, hogy végleg megszabaduljon Lorenzótól. Visszaküldi a börtönbe, ahová való. Tizennyolc hónap gyilkosságért – nem csoda, hogy a rezervátumban olyan magas a bűnözési arány. Megint kortyolt egyet. Meglepetten vette észre a távolban, hogy a lenyugvó nap fényében kirajzolódik egy alak sziluettje, aki az úton közeledett a misszió felé. Eddy hunyorogva bámult. Lorenzo volt az. Ahogy közeledett, már látta tántorgó lépteiből, hogy részeg. Eddy összefonta a karját, és várt. A szívverése felgyorsult a gondolatra, hogy vitába kell keverednie vele. Nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, most már betelt a pohár. Lorenzo odaért a kapuhoz, egy pillanatra nekitámaszkodott a kapufélfának, aztán belépett. 52

– Lorenzo? Az indián fiú lassan odafordította a fejét. A szeme véreres volt, a hajfonatai félig kibomlottak, a fejpánt félrecsúszott a homlokán. Rémesen nézett ki, és úgy meghajlott a válla, mintha az egész világ terhét cipelné. – Kérlek, gyere ide. Szeretnék beszélni veled – mondta Eddy. Lorenzo csak bámult rá. – Lorenzo, nem hallod, amit mondtam? Az indián megfordult, és a ruhakupac felé csoszogott. Eddy gyorsan odalépett, és elállta az útját. Lorenzo megállt, felemelte a fejét, és ránézett. Körbelengte a whisky savanykás szaga. – Lorenzo, nagyon jól tudod, hogy ha alkoholt fogyasztasz, azzal megszeged a szabadon bocsátásod feltételeit. Lorenzo csak bámult. – Ráadásul úgy mentél el, hogy nem végezted el a munkád. Nekem kell majd igazolnom a felügyelő tisztnek, hogy rendesen dolgozol, és én nem fogok hazudni a kedvedért. Nem fogom hagyni, hogy ezt megúszd. Lorenzo lehajtotta a fejét. Egy pillanatig Eddy azt hitte, ez a megbánásjele, de aztán harákolást hallott, Lorenzo krákogott és akkorát köpött Eddy lába elé, mint egy osztriga. Eddy érezte, hogy vadul kalapál a szíve. – Ne köpködj, ha veled beszélek, fiam – szólt rá a fiúra, megemelve a hangját. Lorenzo próbálta megkerülni Eddyt, de a lelkipásztor gyorsan megint elállta az útját. – Hallod egyáltalán, amit mondok, vagy túlságosan részeg vagy? Az indián csak állt. – Honnan volt pénzed italra? Lorenzo felemelte a kezét, aztán nehézkesen leejtette. – Kérdeztem valamit. – Egy fickó tartozott nekem – motyogta rekedtesen Lorenzo. – Tényleg? Milyen fickó? – Nem tudom a nevét. – Nem tudod a nevét – ismételte meg Eddy. Lorenzo újabb ügyetlen kísérletet tett, hogy kikerülje, de Eddy megakadályozta. Érezte, hogy remeg a keze az idegességtől. – Véletlenül tudom, honnan szerezted azt a pénzt. Elloptad a perselyből. – Dehogy! – Dehogynem. Elloptál több mint ötven dollárt. – Baromság. – Ne beszélj csúnyán, Lorenzo. Láttam, hogy elvetted. – A hazugság kicsúszott a száján, mielőtt meggondolta volna. De ez nem számított, akár láthatta is volna – a bűntudat az arcára volt írva, hogy bűnös. Lorenzo nem felelt semmit. – Ötven dollár abból a pénzből, amire a missziónak olyan nagy szüksége van. De te nem csak a missziótól loptál és nem csak tőlem. Hanem az Úrtól. Semmi válasz. – Mit gondolsz, az Úr mit fog szólni ehhez? Gondoltál erre, amikor elvetted azt a pénzt, Lorenzo? „És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt, és vesd el

53

magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” Lorenzo hirtelen sarkon fordult, és elindult a másik irányba, vissza a város felé. Eddy utánavetette magát, és megragadta a vállán az ingét. Lorenzo lerázta magáról, és továbbment. Hirtelen bekanyarodott, és a lakókocsi felé indult. – Most meg hová mész? – kiáltotta Eddy. – Ne menj be oda! Lorenzo eltűnt a lakókocsi belsejében. Eddy utánarohant, és megállt az ajtóban. – Gyere ki onnan! – Eddy habozott bemenni utána, félt, hogy megtámadja. – Tolvaj vagy! – kiabált utána. – Egy közönséges tolvaj! Azonnal gyere ki a házamból, vagy hívom a rendőrséget! A konyhából csörömpölés hallatszott, az evőeszközökkel teli fiók átrepült a helyiség túlsó végébe. – Meg fogod fizetni a kárt, az utolsó centig! Újabb csörömpölés hallatszott. Eddy kétségbeesetten szeretett volna bemenni, de félt. Mindenesetre a részeg indián legalább a konyhában tör-zúz, és nem a hálószobában, ahol a számítógépét tartja. – Gyere ki, te részeg disznó! Te söpredék! Porszem vagy Jézus szemében! Jelenteni fogom a felügyelő tisztednek, és visszakerülsz a börtönbe, ezt garantálom! Lorenzo hirtelen megjelent a lakókocsi ajtajában, a kezében egy nagy kenyérvágó késsel. Eddy hátrálni kezdett a tornácról. – Lorenzo, ne… Lorenzo megállt a tornácon, bizonytalanul hadonászott a késsel, és hunyorgott a lemenő nap fényében. Nem lépett közelebb. – Dobd el a kést, Lorenzo. Dobd el szépen. Az indián leengedte a kezét. – Most azonnal dobd el! – Eddy látta, hogy Lorenzo már nem szorítja olyan erővel a kés nyelét. – Dobd el, vagy Jézus megbüntet. Lorenzo torkából hirtelen dühödt üvöltés tört fel. – Feldughatod a seggedbe a nyavalyás Jézusoddal együtt! – és nagyot vágott a levegőbe a késsel, amitől majdnem elvesztette az egyensúlyát. Eddy hátrább botorkált. – Hogy… hogy merészeled megszentségteleníteni a Megváltó nevét? Te elvetemült, gonosz lélek! A pokol tüzén fogsz égni, te Sátán! – Eddy hangja hisztérikusan elcsuklott. Lorenzo rekedten felnevetett. Ide-oda hadonászott a késsel, és vigyorgott, mintha élvezné, hogy Eddy fél tőle. – A seggedbe! – A pokol tüzén fogsz égni – kiáltotta Eddy összeszedve minden bátorságát. – Könyörögni fogsz Jézusnak, hogy nedvesítse meg kiszáradt ajakaid, de ő nem fog meghallgatni, mert aljas söpredék vagy. Lorenzo megint köpött egyet. – Hát persze. – Az Isten keze lesújt, én mondom neked! Elátkoz és porrá zúz, te istenkáromló! Loptál tőle, te mocskos indián tolvaj! Lorenzo Eddyre vetette magát, de a prédikátor alacsony volt és fürge, és ahogy a kés bizonytalanul, széles ívben felé sújtott, Eddy félreugrott, és két kézzel elkapta Lorenzo alkarját. Az indián küzdött, próbálta visszafordítani a kést Eddy felé, de ő két kézzel kapaszkodott belé, mint egy terrier, rángatta Lorenzo karját, és próbálta kirázni a kezéből a kést.

54

Lorenzo felnyögött, kihúzta magát, de a részegségtől nem volt elég ereje. A karja hirtelen elernyedt, és Eddy tovább szorította. – Dobd el a kést! Lorenzo csak állt tétován. Eddy meglátta a kínálkozó lehetőséget. A vállával megtaszította Lorenzót, oldalra lökte, és megragadta a kést. Eddy kibillent az egyensúlyából, és hátrazuhant, Lorenzót is magára rántva. Ahogy Lorenzo lezuhant, Eddynek sikerült kirántani a kezéből a kést a nyelénél fogva. Lorenzo ráesett, és a kés kicsit balról épp a szívébe fúródott. Eddy érezte, hogy forró vér ömlik a kezére. Felordított, és elengedte a kést, és kimászott az indián alól A kés Lorenzo mellkasából állt ki, épp a szívénél. – Ne! Eddy alig hitt a szemének, amikor látta, hogy Lorenzo feltápászkodik a melléből kiálló késsel. Hátratántorodott, és egy utolsó erőfeszítéssel mindkét kezével megragadta a kés nyelét. Egy pillanatig csak állt, és próbálta kirántani, de gyorsan fogyott az ereje. Az arca üres volt és értetlen, a szeme üveges. Előrebukott, és súlyosan puffant a homokban. Ahogy ráesett a késre, a hátán kibukkant a hegye. Eddy csak bámult, és az ajka némán mozgott. Az elterült test alatt hatalmas vértócsa kezdett terjengeni a homokban, amelyet a szomjas föld azonnal felszívott, és csak megkocsonyásodott vérrögök maradtak a felszínen. Nem leszek még egyszer áldozat – ez volt az első gondolat, ami átfutott Eddy fején.

A nap már rég lement, és a levegő jól lehűlt, mire Eddy végzett a gödör ásásával. A homok nagyon puha és száraz volt, és nagyon mélyre kellett ásnia. Mire végzett, egyszerre úszott a verejtékben és rázta a hideg. Kimászott a mély gödörből, felhúzta a létrát, és a lábával a gödörbe lökte a holttestet. Nedves puffanással landolt. Nagy gonddal belelapátolta a gödörbe az összes véráztatta homokot, vigyázva, hogy egy szem se maradjon ki. Aztán levetkőzött, és a ruháit is bedobálta. Végül kiöntötte a véres vizet, amiben a kezeit megmosta, és még a vödröt meg a törülközőt is utána dobta. Állt borzongva a sötét gödör szélén, anyaszült meztelenül. Imádkozzon? Az az istenkáromló nem érdemelt imát – és mit használna az ima valakinek, aki már amúgy is a pokol tüzén ég? Ő megmondta, hogy az Isten keze le fog sújtani rá, és lám, tizenöt másodperccel később meg is történt. Az Isten önmaga ellen vezérelte az istenkáromló kezét. Eddy tanúja volt a csodának. Meztelenül betemette a gödröt, egyik lapát homok a másik után. Keményen dolgozott, hogy átmelegedjen. Éjfélre végzett is, elgereblyézte a munka nyomait, elrakta a szerszámokat, és bement a lakókocsiba. Amikor ezen az éjjelen az ágyában feküdt, a lelkipásztor úgy imádkozott, mint soha életében. Hallotta, ahogy feltámad az éjszakai szél, ahogy sokszor máskor is. Nyögött és süvített, rázta az ócska lakókocsit, a homok sziszegve az ablakoknak csapódott. Reggelre az udvart tisztára söpri a szél – gondolta Eddy. – A történtek minden nyomát eltörli, és nem marad más, csak a szűz homok. Az Úr megtisztítja a földet, ugyanúgy, ahogy megbocsát, és megtisztítja a bűntől a lelkemet. Eddy csak feküdt a sötétben, remegve és győzedelmesen.

55

12. fejezet

Ugyanezen az estén Booker Crawley épp a főpincért követte a virginiai McLeanben található étterem félhomályosán megvilágított hátsó részébe, ahol Don T. Spates tiszteletes már várta egy asztalnál. Épp a súlyos, bőrbe kötött étlapot tanulmányozta. – Spates tiszteletes, mennyire örülök, hogy újra láthatom! – szorította meg Crawley Spates kezét. – Én is örülök, Mr. Crawley. Crawley leült az asztalhoz, szétrázta a művészi formába hajtogatott damasztszalvétát, és az ölébe terítette. Odalépett a koktélpincér. – Hozhatok valamit inni az uraknak? – Vodka és seven-up – mondta a tiszteletes. Crawley összerezzent. Örült, hogy olyan éttermet választott, ahol senki sem fogja felismerni. A tiszteletest Old Spice arcvíz illata lengte körül, és a barkója egy centivel hoszszabb volt a kelleténél. Élőben húsz évvel öregebbnek festett, mint a tévében, az arcát májfoltok csúfították el és az alkoholistákra jellemző vöröses hajszálerek hálózták be. Vöröses haja csillogott a közvetlen világításban. Hogy tűrheti el egy tévés közszereplő, aki olyan jól kezeli a médiát, hogy ilyen rémes legyen a frizurája? – És önnek, uram? – Bombay Sapphire martini, nagyon szárazon, rázva. – Azonnal, uraim. Crawley széles mosolyt erőltetett az arcára. – Nos, tiszteletes, láttam a tegnap esti műsorát. Fantasztikus volt. Spates bólintott, és puha, párnás, szépen manikűrözött kezével idegesen dobolt az asztalon. – Az Úr velem volt. – Kíváncsi lennék, kapott-e visszajelzéseket. – De még mennyire. Több mint nyolcvanezer e-mail futott be az utóbbi huszonnégy órában. Rövid csönd lett. – Nyolcezret mondott? – Nem, nyolcvanezret. Crawley szóhoz sem jutott. – De kiktől? – kérdezte végül. – Természetesen a nézőktől. – Jól gondolom, hogy ez meglehetősen szokatlan reakció? – Nagyon jól gondolja. A beszédem nagyon elevenükre tapintott. Ha a kormány arra költi az adófizetők pénzét, hogy meghazudtolják Isten igéjét, akkor a keresztények fel fogják emelni a szavukat. – Persze, hogyne. – Crawley-nak sikerült kierőltetnie egy egyetértő mosolyt. Nyolcvanezer? Hát ez ráijesztene bármely kongresszusi képviselőre. Crawley hallgatott, amíg a pincér kihozta az italaikat. Spates kövérkés kezével megfogta a párás poharat, nagyot kortyolt belőle, aztán lerakta. – Nos, egy adományról volt szó, amellyel ön az Istenről főműsoridőben műsorát szeretné támogatni.

56

– Igen, hogyne. – Crawley megérintette a zakóját a belső zsebe fölött. – De mindent a maga idejében. És hogyan reagáltak Washingtonban? Crawley a forrásaiból értesült róla, hogy több kongresszusi képviselő is jelentős számú e-mailt kapott, és a telefonvonalak is égtek. De nem akarta még jobban feltornázni Spates várakozásait. – Egy ilyen ügyet egy darabig erőltetni kell, amíg áthatol a washingtoni törvényhozás kemény falán. – Én nem ezt hallottam a nézőktől. Sokan elküldték ugyanazt az e-mailt Washingtonba is. – Persze, persze, efelől semmi kétség – mondta gyorsan Crawley. Közben odalépett hozzájuk a pincér, hogy felvegye a rendelést. – Akkor, ha nem bánja, szeretném megkapni az adományt, még mielőtt kihoznák az ételt. Nem szeretném összezsírozni. – Ó, hogyne, hogyne. – Crawley elővette a zsebéből a borítékot, és könnyedén, minden feltűnést kerülve az asztalra fektette. Összerezzent, amikor Spates odanyúlt, és minden teketória nélkül felemelte. A zakójának ujja felcsúszott, és előbukkant vaskos, vöröses szőrrel borított csuklója. Szóval valódi vörös a haja. Hogy lehet, hogy,épp arról derül ki, hogy valódi, ami a leghamisabbnak látszik rajta? Vajon van még valami más is, valami fontosabb, amit nem vesz észre ezen az emberen? Crawley próbálta elfojtani magában az ingerült bosszúságot. Spates megfordította a borítékot, és lakkozott körmével feltépte. Kivett belőle egy csekket, a fény felé tartotta, és alaposan megszemlélte. – Tízezer dollár – olvasta fel hangosan. Crawley körbepillantott, de megkönnyebbülten látta, hogy teljesen egyedül vannak az étterem hátsó részében. Rémes ez az alak, nincs benne semmi elegancia. Spates tovább tanulmányozta a csekket. – Tízezer dollár – ismételte el újból. – Remélem, minden rendben van vele? A tiszteletes visszacsúsztatta a csekket a borítékba, amit aztán a zakója zsebébe dugott. – Tudja, mennyibe kerül ez a műsor? Ötezer dollár naponta. Harmincötezer egy héten, majdnem kétmillió egy évben. – Elég nagy vállalkozás lehet – mondta nyugodtan Crawley. – A prédikációmból egy teljes órát az ön problémájának szenteltem, és úgy tervezem, hogy pénteken a Kerekasztal Amerikáról adásában is szó lesz róla. Szokta nézni? – Soha nem hagynám ki. – Crawley tudta, hogy a keresztény kábelcsatornán adják Spates heti talk show-ját, de még soha nem látott egyetlen műsort sem. – Úgy tervezem, állandóan napirenden tartom ezt a témát, hogy hangot adjunk a jogos haragnak, amit a keresztények éreznek országszerte. – Nagyon hálás vagyok, tiszteletes. – Tízezer dollár cserébe – ez csepp a tengerben. Nyavalyás szentfazék, gondolta Crawley. Gyűlölte, ha ilyen emberekkel volt dolga. – Bocsásson meg, tiszteletes, de nekem az volt a benyomásom, hogy egy adományért cserébe hajlandó beszélni a témáról. – Meg is tettem: egy adomány, egy prédikáció. Most egy hosszabb kapcsolatról beszélek. – Spates nedves ajkához érintette a poharat, és felhajtotta az utolsó korty italt a jégkockákról, aztán lerakta a poharat az asztalra, és megtörölte a száját. – Én egy kitűnő témát szállítottam önnek. A reakciókból ítélve úgy tűnik, érdemes foglalkoznia vele, és nemcsak az ügy anyagi aspektusai miatt.

57

– Barátom, itt háború folyik a hitünk ellen. Több fronton is harcolunk a materialistákkal. A frontvonalakat bármikor megváltoztathatom. Ha azt akarja, hogy a maga oldalán harcoljak, nos, akkor hozzá kell járulnia a költségekhez. A pincér kihozta a steaket. Spates jól átsütve kérte, és a harminckilenc dolláros hússzelet így olyan formájú és színű lett, mint egy jégkorong. Spates összekulcsolta a kezét és a tányér fölé hajolt. Crawley-nak beletelt egy pillanatba, amíg rájött, hogy nem szaglássza az ételt, hanem megáldja. – Hozhatok még valamit? – kérdezte a pincér. A tiszteletes felnézett, és felemelte a poharát. – Ebből még egyet. – Összeszűkült, gyanakvó szemmel a pincér után nézett. – Szerintem homoszexuális. Crawley vett egy jó mély levegőt. – Szóval, milyen hosszabb távú kapcsolatra gondolt, tiszteletes? – Quid pro qou. Kéz kezet mos. Crawley várt. – Mondjuk ötezer dollárért hetente garantálom, hogy minden egyes prédikációmban megemlítem az Isabellát, és legalább egyszer a talk show-ban is. Szóval ezt akarja, gondolta Crawley. – Tízezer havonta – mondta hidegen. – És garantálja, hogy minden prédikációban legalább tíz percet szentel a témának. Ami a talk show-t illeti, elvárom, hogy a következő adást teljesen az Isabellának szentelje, és a későbbiekben is essen szó a témáról. Az adományom mindig a hónap végén fog megérkezni, az adások után. A kifizetéseket jótékonysági adományként számoljuk el, amit egy kísérőlevél igazol. Ez az első és utolsó ajánlatom. Don T. Spates tiszteletes elgondolkozva Crawley-ra nézett, aztán széles mosoly öntötte el az arcát, és májfoltos kezét átnyújtotta az asztal fölött, amitől megint elővillant meztelen csuklója a vörös szőrszálakkal. – Az Úr bőségesen meg fogja jutalmazni a pénzéért, barátom!

13. fejezet

Kedden korán reggel, még reggeli előtt Ford a házában ült, és az előtte heverő doszsziékupacot bámulta. Nem mintha a magas IQ megvédene bárkit is az élet viszontagságaitól, de úgy tűnt, ezeknek az embereknek bőven kijutott a nehézségekből: problémás gyerekkor, gondatlan szülők, szexuális identitászavarok, személyes válságok, még néhány anyagi csőd is. Thibodeaux húszéves kora óta állandóan pszichiáterhez járt amiatt a bizonyos személyiségzavar miatt, amelyről Ford korábban már olvasott az anyagában. Cecchini tinédzser korában egy vallásos szekta tagja volt. Edelstein visszatérő depreszszióban szenvedett. St. Vincent régebben alkoholista volt. Wardlaw poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, miután a szeme láttára lőtték szét a szakaszvezetője fejét a Tora Bora hegységben. A harmincnégy éves Corcoran kétszer ment férjhez és vált el. Innes ellen fegyelmi eljárás folyt, mert viszonya volt több betegével. Egyedül Rae Chennek nem volt semmi sötét folt a múltjában – első generációs kínai amerikai családból származott, egy éttermük volt. Dolby is aránylag normálisnak tűnt, attól eltekintve, hogy Watts egyik legrosszabb hírű negyedében nőtt fel, és a bátyja

58

megbénult, mert véletlenül eltalálta egy golyó egy bandaháború közben folyó lövöldözés során. Kate dossziéja árulta el a legtöbbet. Ford bűntudatos érdeklődéssel olvasta végig. Az apja öngyilkos lett nem sokkal azután, hogy szakítottak – fejbe lőtte magát egy üzleti csőd után. Az édesanyja ezután hanyatlani kezdett, végül egy otthonban kötött ki hetvenévesen, és már saját lányát sem ismerte meg. Az édesanyja halála után kétéves szünet következett a feljegyzésekben. Kate előre kifizette texasi lakása bérleti díját, aztán eltűnt, és csak két év múlva tért vissza. Fordra pokolian nagy hatást tett, hogy sem a CIA, sem az FBI nem tudta kideríteni, hol járt és mit csinált. Kate nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseikre, még akkor sem, ha ezzel azt kockáztatta, hogy nem kapja meg az engedélyt, ami ahhoz kellett, hogy az Isabella projekt helyettes vezetője lehessen. Hazelius azonban közbelépett, és nem volt nehéz belátni, miért – nyilván viszonyuk volt. Inkább baráti jellegű, mint szenvedélyes kapcsolat lehetett, és barátságban is váltak el egymástól. Ford elrakta a dossziékat. Kissé visszataszítónak érezte a mások magánéletében való vájkálást, és azt, ahogy a kormány mélységesen beavatkozik az emberek életébe. Eltűnődött, hogy bírta ezt elviselni annyi éven át a CIA-nál. A kolostorban töltött idő jobban megváltoztatta, mint gondolta. Elővette Hazelius dossziéját, és kinyitotta. Egyszer már felületesen átfutotta, de most alaposabban nekilátott. Az anyag kronologikusan volt elrendezve, és miközben Ford sorban mindent végigolvasott, próbálta maga elé képzelni az élettörténetének ívét. Hazelius meglepően egyszerű származású volt: egy skandináv gyökerekkel rendelkező, Minnesotában élő átlagos középosztálybeli család egyetlen gyermeke, az apja boltos, az édesanyja háztartásbeli. Józan, unalmas, templomba járó emberek. Nem túl valószínű környezet egy ilyen kivételes zseninek. Hazeliusról hamar bebizonyosodott, hogy igazi csodagyerek: tizenhét évesen summa cum laude végzett a Johns Hopkins egyetemen, a Caltechen doktorált húszéves korában, egyetemi professzor lett a Columbián huszonhat évesen, harmincéves korában pedig megkapta a Nobel-díjat. A zsenialitásától eltekintve nehéz volt bármit is megragadni a személyiségében. Nem az a tipikus, beszűkült látókörű tudós volt. A Columbián a diákjai rajongtak érte fanyar humora, játékos egyénisége és meglepő misztikus hajlamai miatt. Boogie-woogie zenét játszott, egy Quarksters nevű zenekarban zongorázott egy kis lebujban a 110. utcában, amely állandóan megtelt a rajongó egyetemistákkal. Még sztriptízbárba is elvitte a diákjait. Kidolgozott egy elméletet a tőzsde működéséről, aminek köszönhetően milliókat keresett, mielőtt eladta a szisztémáját egy brókercégnek. Miután elnyerte a Nobel-díjat a kvantummechanika terén végzett munkájáért, Hazelius könnyedén átvette a szupersztár fizikus, Richard Feynman szerepkörét. Nem kevesebb, mint harminc elméleti tanulmányt publikált a kvantumelmélet hiányosságairól, amivel alapjaiban rengette meg az egész tudományágat. Elnyerte a Fields Medal matematikai díjat, mert bebizonyította Laplace harmadik sejtését. Ő volt az egyetlen tudós, aki a Nobel- és a Fields-díjat is megkapta. A kitüntetéseinek listáját egy Pulitzerdíj is gyarapította, amelyet a verseskötetéért kapott – különös szépségű verseket írt, amelyekben a kifejező nyelvezet matematikai egyenletekkel és tudományos teorémákkal keveredett. Mentőprogramot indított Indiában, hogy orvosi segítséget nyújtsanak lányoknak olyan vidékeken, ahol szokás volt hagyni, hogy a beteg kislányok meghaljanak. Oktatási programot is indított, hogy megváltoztassák a lányokról alkotott társadalmi felfogást. Milliókat adományozott egy kampánynak, hogy megszüntessék Af-

59

rikában lányok körülmetélését. Ezenkívül – Ford ezt kissé komikusnak találta – feltalált és szabadalmaztatott egy humánusabb egérfogót. Hazelius sűrűn szerepelt a Post hatodik oldalán, a társasági rovatban, sokat forgott gazdagok és hírességek társaságában, jellegzetes, hetvenes évekbeli stílusú, széles hajtókájú zakókban és széles nyakkendőben. Azzal dicsekedett, hogy az Üdvhadseregnél szerzi be őket, és soha nem fizet öt dollárnál többet egy öltönyért. Állandó vendége volt a Letterman show-nak. Mindig számítani lehetett rá, hogy nagy felzúdulást keltő, nem épp politikailag korrekt kijelentéseket tesz – amiket ő „kellemetlen igazságoknak” nevezett –, és ékesszólóan beszélt utópisztikus társadalmi terveiről. Mindenkit megdöbbentett, amikor harminckét éves korában feleségül vette Astrid Gundot, egy szupermodellt és volt Playboy-nyuszit, aki tíz évvel fiatalabb volt nála, köztudottan életvidám és üresfejű lány. Mindenhová elkísérte, még a tévés előadókörútjára is, Hazelius pedig imádattal bámulta, míg a lány boldogan fecsegett homályos politikai nézeteiről. Az egyik híres kijelentése a szeptember 11-i merénylet kapcsán hangzott el: „A fenébe is, nem értem, miért nem tudnak megférni egymással az emberek?” Már ez is épp elég kínos volt, de ebben az időben Hazelius ráadásul mondott valamit egy interjúban, ami annyira felháborított mindenkit, hogy azóta sem felejtette el a közvélemény, mint ahogy a Beatles kijelentését arról, hogy híresebbek, mint Jézus. Egy riporter megkérdezte a nagy fizikust, hogy miért vett el egy olyan nőt, aki ennyivel alatta áll az intellektuális színvonalának. Hazelius ezen nagyon megsértődött. „Miért, maga szerint kit kellett volna elvennem? Mindenki alattam áll intellektuálisan. Astrid legalább tud szeretni, ami nemigen mondható el a többi idiótáról.” A világ legokosabb embere mindenki mást idiótának bélyegzett. Hatalmas volt a felháborodás. A Post nagybetűs címe később legendássá Vált: HAZELIUS ÜZENETE A VILÁGNAK: MIND IDIÓTÁK VAGYTOK! Hazeliust elítélte minden rádióműsor, minden pap a szószékekről és minden önjelölt szónok az országban. Amerika-ellenesnek, vallásellenesnek, hazafiatlannak, embergyűlölőnek és sherrykortyolgató, elefántcsonttoronyba zárkózó elitistának bélyegezték. Ford félretette a papírokat, és töltött magának még egy kávét. Amit a dossziéban eddig olvasott, az egyáltalán nem illett arra a Hazeliusra, akit személyesen megismert – aki mindig megfontolja minden szavát, aki mindig békéltetőként lép fel, jó diplomata és vezető. Eddig még egyszer sem hallotta, hogy bármiféle politikai kérdést szóba hozott volna. Néhány évvel ezelőtt Hazeliust nagy tragédia érte. Talán ez változtatta meg. Ford előbbre lapozott a dossziéban, és megkereste az erről szóló részt. Tíz évvel ezelőtt, amikor Hazelius harminchat éves volt, Astrid egyszer csak összeesett és meghalt, agyvérzésben. A halála teljesen lesújtotta. Éveken át elvonult a világtól, és szinte remeteként élt, mint Howard Hughes. Aztán váratlanul újból színre lépett az Isabella terveivel. Mintha teljesen kicserélték volna: nem szerepelt több talk showban, nem tett sértő kijelentéseket, nem hangoztatott utópisztikus, nagyratörő terveket, és nem pártolt elveszett ügyeket. Megszabadult gazdag és híres barátaitól, és eldobta a rémes öltönyöket. Gregory North Hazelius felnőtt. Különleges ügyességgel, türelemmel és taktikával sikeresen egyengette az Isabellaprojekt útját, szövetségeseket szerzett a tudóstársadalomból, körbeudvarolta támogatásért a nagy alapítványokat, és megnyerte magának a hatalmasokat. Soha nem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy emlékeztesse az amerikaiakat, hogy az Egyesült Államok nagyon komolyan lemaradt az európaiak mögött az atomfizikai kutatások terüle60

tén. Azt állította, hogy az Isabellának köszönhetően olcsó energiaforrásokat lehetne találni, amelyek kielégíthetnék a világ egyre növekvő szükségleteit, és ennek a szabadalmi jogai Amerika kezében lehetnének. Ezzel elérte a lehetetlent negyvenmilliárd dollárt csikart ki a Kongresszustól egy olyan időszakban, amikor amúgy is deficites a költségvetés. Úgy tűnt, Hazelius valóban mestere a meggyőzésnek, szép csendben működött, a színfalak mögött óvatos látnok, aki mégis hajlandó vállalni a merész kockázatot. Ez volt az a Hazelius, akit Ford is kezdett kicsit kiismerni. Az Isabella Hazelius szellemi gyermeke volt Az egész országot beutazta, hogy személyesen válogassa ki a projektben részt vevő csapat tagjait a legkiválóbb fizikusok, mérnökök és programozók közül. Minden úgy ment, mint a karikacsapás – egészen mostanáig. Ford becsukta a dossziét, és eltöprengett az olvasottakon. Még mindig úgy érezte, nem sikerült belelátnia Hazelius lelkébe. Zseni, showman, muzsikus, utópisztikus gondolkodó, álmodozó, odaadó férj, arrogáns elitista, ragyogó fizikus, türelmes lobbizó. De hol a valódi ember? Létezik-e egy árnyékba burkolózó figura a háttérben, a maszkok mögött? Hazelius életének egyes mozzanatai meglehetősen hasonlítottak Fordéra. Mindketten tragikus körülmények között veszítették el a feleségüket Amikor Ford felesége meghalt, mintha az egész világ vele együtt felrobbant volna, és ő csak bolyongott a romok között. Hazelius azonban épp ellentétesen reagált: a felesége halála után mintha összeszedettebbé vált volna. Ford elvesztette az élete értelmét, Hazelius megtalálta. Eltűnődött, vajon mi állhat a róla szóló dossziéban. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy létezik ilyen, és Lockwood nyilván olvasta, ahogy most ő olvassa ezeket. Miről írnak vajon benne? Kiváltságos gyermekkor, Choate, Harvard, MIT, CIA, házasságkötés. Aztán: autóbomba. És ezután? Kolostor. És végül: Saját biztonsági és hírszerző cég. Hirtelen olyan beképzeltnek tűnt a dolog. Kit akar becsapni? Négy hónappal ezelőtt kezdett a vállalkozásába, és eddig ez az egy megbízása volt. Az is igaz, hogy jól fizető és könnyű munka, ha a szakmai önéletrajzába nem is veheti be. Vetett egy pillantást az órára: máris elkésett a reggeliről, és most csak pocsékolja az időt az önsajnálattal. Begyömöszölte a dossziékat az aktatáskájába, bezárta, és elindult az ebédlőbe. A nap épp felkelt a vörös homokkő sziklafal fölött, a fény átszüremlett a nyárfák lombján, és szinte lángra lobbantotta őket. A levelek mintha zöldes és sárgás üvegszilánkok lettek volna. Az ebédlőben fahéjas sütemény és sült szalonna illata szállt. Hazelius a szokott helyén ült, az asztalfőn, és elmélyült beszélgetésbe merült Innesszel. Kate az asztal másik végében ült, Wardlaw mellett, és épp kávét öntött magának. Amikor meglátta, Ford érezte, hogy görcs markol a gyomrába. Leült a Hazelius melletti üres helyre, és szedett a rántottából meg a sült szalonnából. – Jó reggelt – üdvözölte Hazelius. – Jól aludt? – Soha jobban. Mindenki ott volt az asztal körül, kivéve Volkonskyt. – Mondja csak, hol van Peter? – kérdezte Ford. – Nem láttam a kocsiját a háza előtti behajtón.

61

Az asztal körül elnémult a beszélgetés. – Úgy néz ki, dr. Volkonsky itthagyott minket – mondta Wardlaw. – Itthagyott? De hát miért? Először senki sem válaszolt. Aztán természetellenesen hangosan megszólalt Innes: – A csapat pszichológusaként talán én megvilágíthatom ezt a kérdést. Nem szeretnék szakmai titkokat kifecsegni, de azt hiszem, annyit nyugodtan elmondhatok, hogy Peter soha nem érezte itt jól magát. Nehezére esett megszokni az elszigeteltséget és a streszszes munkatempót. Nagyon hiányzott neki a felesége és a gyermeke, akik Brookhavenben laknak. Nem meglepő, hogy végül úgy döntött, elmegy. – Azt mondják, úgy tűnik, hogy elment? Hazelius könnyedén válaszolt: – A kocsija eltűnt, a bőröndje és a legtöbb ruhája sincs itt, ezért azt feltételezzük, elment. – És nem szólt senkinek? – Úgy látom, aggódik, Wyman – mondta Hazelius, és nyomatékos pillantást vetett rá. Ford hallgatott. Túlságosan hamar jutott elhamarkodott következtetésekre, és egy ilyen jó megfigyelőnek, mint Hazelius ez nyilván feltűnt. – Nem aggódom, csak meglepett a dolog – mondta Ford. – Attól tartok, egy ideje már számítottam erre – mondta Hazelius. – Peternek nem való ez az életforma. Biztos vagyok benne, hogy amint hazaérkezett, értesít bennünket. Nos, Wyman, meséljen, hogy sikerült a tegnapi találkozója Begayjel? Mindenki kíváncsian feléjük fordult. – Begay dühös. Egész listája van az Isabella-projekt elleni panaszaikról. – Mint például? – Mondjuk úgy, hogy sok ígéretüket nem tartották be. – Mi nem ígértünk senkinek semmit – mondta Hazelius. – Úgy tűnik, az energiaügyi minisztérium nagyon is ígért mindenfélét, munkahelyeket és anyagi előnyöket. Hazelius undorral megrázta a fejét. – A minisztériumot nem én irányítom. Legalább sikerült lebeszélnie erről a tiltakozó felvonulásról? – Nem. Hazelius összevonta a szemöldökét. – Remélem, tud tenni valamit, hogy leállítsuk őket. – Lehet, hogy jobb lenne, ha hagynánk megtörténni. – Wyman, a legkisebb botrányból is hír lesz – mondta Hazelius. – Nem engedhetjük meg magunknak ezt a fajta negatív publicitást. Ford mereven Hazeliusra nézett. – Beásták magukat ezen a sziklafennsíkon, egy titkos kormányprojekten dolgoznak, minden kapcsolatot kerülnek a helybéliekkel – természetes, hogy az emberek gyanakodni fognak, és terjengeni kezdenek a mendemondák. Mégis mire számított? – Kicsit élesebben hangzott, mint ahogy szánta. Mindenki úgy meredt rá, mintha épp káromkodott volna egy pap jelenlétében, de amikor látták, hogy Hazelius nyugodt marad, a többiek is megnyugodtak. – Rendben, mondjuk, hogy megérdemeltem ezt a visszavágást – felelte Hazelius. – Igaza van. Talán nem kezeltük olyan jól a helyzetet, mint kellett volna. Szóval, mi lesz a következő lépés? – Barátságos látogatást teszek a navahó falugyűlés elnökénél Blue Gapben, és megpróbálok egy találkozót szervezni a helyi lakosokkal, amelyen maga is részt vesz. – Ha lesz rá időm. 62

– Attól tartok, kénytelen lesz időt szakítani rá. Hazelius legyintett. – Majd meglátjuk, ha arra kerül a sor. – Szeretnék még magammal vinni egy tudóst is a csapatból. – Kire gondolt? – Kate Mercerre. Hazelius körbenézett. – Kate, ugye nincs ma semmi dolgod? Kate elvörösödött. – Elég elfoglalt vagyok. – Ha Kate nem ér rá, majd megyek én – ajánlkozott azonnal Melissa Corcoran, és mosolyogva hátradobta a haját. – Nem bánnám, ha pár órára kiszabadulnék erről a pokoli helyről. Ford Kate-re pillantott, aztán Corcoranra. Nem szívesen mondta volna azt, hogy nem lenne jó, ha egy száznyolcvan centis, kék szemű, szőke angolszász bombázóval jelenne meg az indiánok között. Kate legalább a fekete hajával és félig ázsiai vonásaival szinte indiánnak is elmenne. – Tényleg olyan sok dolgod van, Kate? – kérdezte Hazelius. – Azt mondtad, majdnem készen vagy a fekete lyukakkal kapcsolatos számításokkal. Ez most nagyon fontos lenne – és végül is te vagy a helyettes vezetőnk. Kate kifürkészhetetlen arccal Melissára nézett. Corcoran hidegen viszonozta a pillantását. – Gondolom, később is befejezhetem a számításokat – mondta végül Kate. – Remek – mondta Ford. – Akkor egy óra múlva érted megyek a dzsippel. – Elindult az ajtó felé, és furcsán lelkesnek és felajzottnak érezte magát. Amikor elhaladt Corcoran mellett, a nő gúnyosan rámosolygott. – Majd legközelebb – mondta.

A házba érve Ford bezárta maga után az ajtót, bevitte az aktatáskát a hálószobába, elővette belőle a műholdas telefont, és felhívta Lockwoodot. – Hello, Wyman, van valami híre? – Ismeri Peter Volkonskyt, a programozót? – Igen. – Tegnap este eltávozott. A kocsija eltűnt, és azt mondják, összepakolta a holmiját. Utána tudna nézni, hogy otthon van-e, vagy kapcsolatba lépett-e bárkivel? – Megpróbáljuk. – Tudnom kell, amilyen hamar csak lehet. – Rögtön visszahívom, ha megtudtam valamit. – Van még egy-két dolog. – Halljuk. – Michael Cecchini a dossziéja szerint egy vallási szekta tagja volt tinédzser korában. Szeretnék erről többet megtudni. – Meglesz. Még valami? – Rae Chen. Nekem valahogy… hogy is mondjam, túlságosan normálisnak tűnik. – Ez így nem túl konkrét. Pontosan mi érdekelné? – Nézzen utána a múltjának, hátha rejtőzik benne valami furcsaság.

63

Tíz perccel később villogni kezdett a bejövő hívást jelző lámpácska. Ford lenyomta a gombot. Lockwood hangja szólalt meg, sokkal feszültebben, mint az imént. – Ami Volkonskyt illeti, felhívtuk a feleségét és a kollégáit Brookhavenben, de senki nem hallott tőle. Azt mondja, tegnap este ment el? Pontosan mikor? – Úgy sejtem, valamikor kilenc körül. – Köröztetjük a kocsija rendszáma alapján. Negyvenórás autóút hazáig, New York államba. Ha arrafelé tart, megtaláljuk. Történt valami? – Tegnap összefutottam vele. Az egész éjszakát a Bunkerben töltötte az lsabellával, és ivott is. Nagyon furcsán, erőltetetten vidám volt. Azt mondta, hogy „Régebben aggódtam, de már jól vagyok”. De egyáltalán nem úgy festett, mint aki jól van. – Van valami ötlete, hogy mit akart mondani ezzel? – Semmi. – Szeretném, ha átkutatná a szállását. Ford kicsit habozott. – Ma este megcsinálom. Lerakta a kagylót, és kinézett az ablak előtt álló nyárfákra. Hazugságok, kémkedés, csalás, és most még be is kell törnie valakinek a házába… Igazán nagyszerűen kezdi a kolostoron kívül töltött első évet.

14. fejezet

Ford egyetlen pillantással fel tudta mérni a Blue Gap nevű városkát egyik végétől a másikig. Egy poros medencében bújt meg, amelyet meredek sziklafalak és szürke csontvázzá aszott fenyők vettek körül. A városka két egymást keresztező földútból állt, amelyeket a találkozási pontjuktól száz méteren át, mindkét irányba leaszfaltoztak. Volt egy benzinkút vályogszínű salakbetonból és égy kis vegyesbolt betört ablakkal. A benzinkút mögött húzódó szögesdrót kerítésről nejlonszatyrok lobogtak, mintha zászlók lennének. A vegyesbolt mellett egy kis iskolaépület állt, drótkerítéssel körbevéve. Északkelet felé négyzethálósan elrendezett házak sorakoztak a vörös porban, merev szimmetriában. Nem túl messze kirajzolódott a város fölé magasló Red Mesa lilás sziluettje. – Szóval, mi a terved? – kérdezte Kate, amikor a dzsip odaért az aszfaltozott útra. – Tankolok. – Tankolsz? Félig tele van, és a telepünkön van egy csomó benzin, ingyen. – Csak figyeld, hogy mit csinálok, rendben? Ford megállt a benzinkútnál, kiszállt, és megtöltötte a tankot. Aztán bekopogott Kate-nek az ablakon. – Van nálad pénz? Kate ijedten nézett rá: – Nem hoztam el a táskámat. – Remek. Bementek a benzinkútra. Egy nagydarab navahó nő üldögélt a pult mögött. Még néhány vevő nézelődött az üzletben, mind indián. Ford kiválasztott egy csomag rágógumit, egy kólát, egy zacskó chipset és a Navajo Times egy példányát. Odaballagott a pulthoz, és lerakta az árut. A nő összeszámolta a benzinnel együtt. 64

Ford a zsebébe nyúlt, aztán hirtelen elkomorodott az arca. Tüntetőleg végigkutatta az összes zsebét. – A fenébe is, otthon hagytam a tárcámat. – Kate-re pillantott. – Nálad van pénz? Kate szúrósan rámeredt – Tudod, hogy nincs. Ford széttárta a kezét, és szégyenkezve rámosolyogott a pult mögött ülő nőre. – Otthon felejtettem a tárcámat. A nőt nem hatotta meg a dolog, csak nézett rá. – Fizetnie kell, legalább a benzinért. – Mennyi is az? – Tizennyolc ötven. Ford megint tüntetőleg kiforgatta az összes zsebét. A többi vevő megállt és figyelt. – Hát ezt el sem hiszem. Egy fillér sincs nálam. Tényleg nagyon sajnálom. Súlyos csönd lett. – Meg kell kapnom a pénzt – mondta a nő. – Sajnálom, tényleg. Tudja, mit, most hazamegyek, elhozom a tárcámat, és rögtön visszajövök. Megígérem. A fenébe is, rémesen érzem magam. – Nem engedhetem el, amíg nem fizetett – mondta a nő. – Ez a dolgom. Egy alacsony, sovány, vállig érő fekete hajú, nyughatatlan kinézetű férfi, aki világosbarna cowboykalapot és motoroscsizmát viselt, odalépett, és elővette kopott tárcáját a farmerje zsebéből. – Hagyd csak, Doris, majd én kifizetem – mondta nagylelkűen, és átadott egy húszdollárost. Ford a férfihoz fordult. – Ez nagyon kedves magától. Vissza fogom fizetni. – Hát persze, emiatt ne aggódjon. Ha legközelebb erre jár, csak adja be a pénzt Dorisnak. Egyszer majd viszonozza a szívességet, rendben? – Intett, rákacsintott, és Fordra bökött a mutatóujjával. – Biztos lehet benne – Ford kezet nyújtott. – Wyman Ford. – Willy Becenti. – A férfi megrázta Ford kezét. – Maga rendes ember, Willy. – De még mennyire! Nem igaz, Doris? Én vagyok a legjobb ember egész Blue Gapben. Doris csak égnek emelte a tekintetét. – A hölgy Kate Mercer – mutatta be Ford a társnőjét. – Hello, Kate, hogy van? – Becenti megragadta Kate kezét, lehajolt, és úriemberhez illően megcsókolta. – A gyűléstermet keressük – mondta Ford. – Az elnökkel szeretnénk beszélni. Itt van valahol? – Egy nő az illető, Maria Atcitty. Igen, de még mennyire. A gyűlésterem ennek az útnak a végében van. Mielőtt elfogy az aszfaltozás, az utolsó kereszteződésnél forduljanak jobbra. Egy régi, bádogtetős faépület az, közvetlenül a víztorony mellett. Mondják meg neki, hogy üdvözlöm. Ahogy elhajtottak a benzinkúttól, Ford megjegyezte: – Ez a trükk mindig beválik a rezervátumokban. A navahók a legnagylelkűbb emberek a világon. – Cinikus manipulációból csillagos ötöst érdemelnél. – Jó ügy érdekében teszem. – Hát nekem kissé szélhámosnak tűnt a fickó. Mit gondolsz, mennyit fog felszámolni kamatnak?

65

Lehúzódtak a gyűlésterem előtti parkolóba, és megálltak egy sor poros furgon mellett. Az épület ajtajára valaki kiragasztotta Begay felhívását a tiltakozó lovas menetre. Egy másikat a közeli telefonoszlopon lobogtatott a szél. Szóltak, hogy a falugyűlés elnökét keresik. Egy nő jelent meg, türkizkék blúzban és barna szövetnadrágban. Kezet fogtak, és bemutatkoztak. – Willy Becenti üdvözletét küldi. – Ismerik Willyt? – A nő meglepettnek látszott, és úgy tűnt, kedvére van a dolog. – Valamennyire. – Ford szégyenkezve elnevette magát. – Kölcsönadott nekem húsz dollárt. Atcitty megcsóválta a fejét. – A jó öreg Willy. Az utolsó húszasát is odaadná egy csavargónak, aztán kirabol egy boltot, hogy kárpótolja magát. Jöjjenek be, igyanak egy kávét. A pulton egy kanna kávé állt, töltöttek maguknak a bögrébe a gyenge navahó kávéból, aztán követték Atcittyt egy papírhalmokkal telezsúfolt kis irodába. – Tehát, mit tehetek önökért? – kérdezte a nő széles mosollyal. – Nos, nem szívesen vallom be, de az Isabella-projekt képviseletében jöttünk. A nő mosolya elhalványodott. – Értem. – Kate a projekt helyettes igazgatója, én pedig nemrégiben érkeztem, az a dolgom, hogy kapcsolatot létesítsek a helybeliekkel. A nő hallgatott. – Gondolom, az emberek nagyon szeretnék tudni, hogy mi a csuda folyik odafent a Red Mesán. – Hát ezt jól gondolja. – Szükségem lenne az ön segítségére. Ha össze tudná hívni az embereket ide, a gyűlésterembe, mondjuk ezen a héten valamelyik este, akkor elhoznám Gregory North Hazeliust, hogy személyesen válaszoljon a kérdéseikre, és elmagyarázza, hogy mivel is foglalkozunk. Hosszú csönd után a nő azt mondta: – Ezen a héten túl hamar lenne. Legyen inkább a jövő szerda. – Nagyszerű. A dolgok meg fognak változni. Mostantól kezdve részben itt és Rough Rockban fogjuk beszerezni mindazt, amire szükségünk van. Itt fogunk tankolni, és itt vásárolunk élelmiszert és egyéb árut. – Wyman, én nem hiszem, hogy… – szólt közbe Kate, de Ford gyengéden megérintette a vállát, és elhallgattatta. Felálltak, és búcsúzóul kezet ráztak a nővel. Ahogy a dzsip nagy porfelhőben maga mögött hagyta Blue Gapet, Kate Fordra nézett. – A jövő szerda már túl késő, hogy megakadályozzuk a tiltakozó felvonulást. – Nem áll szándékomban megakadályozni. – Ha azt hiszed, hogy ebben a boltban fogunk vásárolni, és ezentúl ürühús és babkonzerv lesz az ebéd, akkor te megőrültél. És a benzin itt egy vagyonba kerül. – Ez itt nem New York vagy Washington – mondta Ford. – Ez a vidék Arizona, és ezek az emberek a szomszédaitok. El kell vegyülni velük, és megmutatni, hogy nem egy csapat félbolond tudós vagytok, akik épp el akarják pusztítani a világot. És nekik is jól jönne egy kis üzleti fellendülés. Kate a fejét csóválta.

66

– Kate, mi lett a haladó nézeteiddel? Az együttérzéssel a szegények és elesettek iránt? – Ne leckéztess. – Elnézést, de rád fér. Tagja lettél a nagy, gyűlöletes establishmentnek, és észre sem veszed. – Ford egy kis nevetéssel próbálta elvenni a dolog élét, de túl későn jött rá, hogy nagyon is Kate elevenébe talált. A nő rámeredt, az ajka egész elfehéredett, aztán elfordult, és kinézett az ablakon. Némán kanyarogtak fel a Dugwayen, aztán végighajtottak az Isabella felé vezető hosszú aszfaltúton. A sziklafennsík közepe táján jártak, amikor Ford lassított a dzsippel, és hunyorogva kinézett a szélvédőn. – Mi az? – kérdezte Kate. – Egy szép nagy csapat keselyű. – Na és? Ford megállította a kocsit, és odamutatott. – Nézd csak, friss keréknyomok vezetnek le az útról nyugat felé, pontosan a keselyűk irányába. Kate nem nézett oda. – Megyek, megnézem, mi ez. – Pompás. Már így is a fél éjszakám rá fog menni, hogy befejezzem a számításaimat. Ford leparkolt egy borókafenyő árnyékában, és követte a keréknyomokat. A lába alatt csikorgott a kemény homok, Még mindig perzselő forróság volt, a föld csak úgy ontotta a napközben magába szívott hőséget. Kicsit távolabb egy prérifarkas kullogott el, és valamit vitt a szájában. Tíz perc múlva Ford egy mély, keskeny szakadék széléhez ért, és lenézett. Egy felborult autó hevert az aljában. A keselyűk egy fenyőfán kuporogtak, és vártak. Egy másik prérifarkas épp bedugta a fejét a betört szélvédőn, valamit cibált és tépkedett. Amikor észrevette Fordot, elengedte a zsákmányt, és eliszkolt, véres nyelve kilógott a szájából. Ford lemászott a homokköveken a kocsihoz. Az orra elé húzta az ingét, hogy ne érezze a benzin szagával keveredő rémes hullabűzt. A keselyűk esetlenül csapkodva felrebbentek. Ford leguggolt, és belesett a szétzúzódott autó belsejébe. Egy holttest hevert féloldalasan az ülésen. A szeme és a szája nem volt meg. Egyik karja a törött ablakon kilógott, letépték róla a húst, és a keze hiányzott. Ennek ellenére felismerhető volt: Volkonsky. Ford mozdulatlan maradt, és minden részletet alaposan felmért. Aztán óvatosan elhátrált, hogy ne törölje el a nyomokat, megfordult, és felmászott az árok falán. Amikor már elég friss volt a levegő, vett jó pár mély lélegzetet, aztán visszakocogott az aszfaltúthoz. A távolban egy emelkedőn meglátott két prérifarkast, egy húsdarabon civakodtak. Odaért a kocsihoz, és behajolt a nyitott ablakon. Kate bosszúsan nézett rá. – Volkonsky az – mondta Ford. – Sajnálom, Kate… Meghalt. Kate csak pislogott, és levegő után kapott. – Te jóságos ég… Biztos vagy benne? Ford bólintott. Kate ajka megrándult. Aztán rekedten megkérdezte: – Baleset? – Nem. Ford kavargó gyomorral elővette a mobilját, és hívta a rendőrséget.

67

15. fejezet

Lockwood benyitott az Ovális Irodába, és nesztelen léptekkel végigsétált a puha szőnyegen. Mint mindig, kellemes borzongás fogta el arra a gondolatra, hogy ilyen közel lehet a világ hatalmi központjához. Az elnök kinyújtott kézzel kilépett az íróasztala mögül, és igazi politikushoz illő üdvözléssel fogadta. – Stanton! Örülök, hogy látom. Hogy van Betsy és a gyerekek? – Remekül, köszönöm, elnök úr. Az elnök továbbra is Lockwood kezét szorongatva a karját is megragadta és egy, az íróasztalhoz legközelebbi székhez irányította. Lockwood leült, és a térdére fektette a magával hozott dossziékat. A keletre néző ablakon keresztül kilátott a rózsakertbe, amelyre épp leszállt a késő nyári alkonyat. Az elnök stábfőnöke, Roger Morton is belépett, és letelepedett egy másik székre, míg az elnök titkárnője, Jean, a harmadikon foglalt helyet, az ölében régimódi gyorsíró jegyzettömbbel, munkára készen. Egy testes, sötétkék öltönyt viselő férfi is belépett, és meg sem várva, hogy hellyel kínálják, leült a legközelebbi székre. Ő volt Gordon Galdone, az elnök újraválasztási kampányát intéző csapat elnöke. Lockwood ki nem állhatta. Mostanság mindenhol találkozni lehetett vele, minden találkozón elengedhetetlen volt a jelenléte. Semmit nem döntöttek el és semmi nem történhetett, amíg ő áldását nem adta rá. Az elnök visszaült az íróasztala mögé. – Jól van, Stan, akkor kezdje maga. – Igen, elnök úr. – Lockwood elővett egy dossziét. – Hallott már egy Don T. Spates nevű tévés prédikátorról? Virginia Beachen van a székhelye, és egy Istenről főműsoridőben című tévéműsort vezet. – Arra a pasasra gondol, akit rajtakaptak, hogy két prostituálttal kamatyolt egy motelben? Elegáns nevetés futott végig a szobában. Az elnök, aki régebben ügyvéd volt, és Délről származott, közismert volt ízes szókincséről. – Igen, elnök úr, ő az. A keresztény kábeltévén futó műsorában, a vasárnapi prédikációjában szóba hozta az Isabellát. Jó alaposan leszedte róla a keresztvizet. A mondandójának az volt a lényege, hogy a kormány negyvenmilliárdot költött az adófizetők pénzéből arra, hogy megpróbálják megcáfolni a Genezist. – Az lsabella-projektnek semmi köze a Genezishez. – Természetesen nincs, de a probléma az, hogy a téma érzékeny pontot érintett. Úgy hallom, több szenátort és kongresszusi képviselőt e-mailekkel és telefonhívásokkal bombáznak, és most már a mi irodánkat is. Elég nagy ügy lett belőle, valamit reagálnunk kell. Az elnök a stábfőnökhöz fordult. – Mi érzékeltünk ebből valamit, Roger? – Majdnem húszezer e-mail érkezett eddig, melyeknek kilencvenhat százaléka ellenzi a projektet. – Húszezer! – Igen, elnök úr. Lockwood vetett egy pillantást Galdone-ra. Széles, húsos arca nem árult el semmit sem. Galdone taktikája az volt, hogy mindig kivárt, és csak utolsónak nyilvánított véleményt. Lockwood utálta az ilyen embereket.

68

– Érdemes lenne rámutatni – mondta Lockwood –, hogy az amerikaiak ötvenkét százaléka nem hisz az evolúcióban, és a magukat republikánusnak vallók körében ez az arány hatvannyolc százalék. Ez a támadás az Isabella ellen ennek az általános nézetnek a megnyilvánulása. Ez akár elég kellemetlen partizánakciókhoz is vezethet. – Honnan veszi ezeket a számadatokat? – Egy Gallup felmérésből. Az elnök megcsóválta a fejét. – Továbbra is kitartunk az álláspontunk mellett. Az Isabella-projekt rendkívül fontos szerepet játszik abban, hogy az amerikai tudomány és technológia versenyképes maradjon a nagyvilágban. Miután éveken át leghátul kullogtunk, most végre megelőztük az európaiakat és a japánokat. Az Isabella-projekt jót tesz a gazdaságnak, jó a kutatásnak és fejlesztésnek, jót tesz az üzleti életnek. Lehet, hogy megoldja az energiaszükségletünket, megszabadít attól, hogy a közel-keleti olajtól függjünk. Stan, adjon ki erről egy sajtóközleményt, és szervezzen sajtótájékoztatót. Hallassuk egy kicsit a hangunkat. – Igenis, elnök úr. Végre eljött Galdone ideje. Fészkelődött nagy testével a széken, aztán megszólalt:– Ha végre jó híreket kapnánk az Isabella-projektről, akkor nem lenne ilyen sebezhető a pozíciónk. – Lockwoodhoz fordult. – Meg tudná mondani, dr. Lockwood, hogy mikorra várható, hogy rendeződnek a problémák? – Egy hét vagy még kevesebb – mondta Lockwood. – Jó kezekben van az ügy. – Egy hét hosszú idő – mondta Galdone –, ha közben egy ilyen ember veri a tamtamot és olajozza a fegyverét, mint ez a Spates. Lockwood összerezzent a kissé zavaros metaforára. – Mr. Galdone, hadd biztosítsam róla, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk az ügy érdekében. Galdone zsíros arca kifürkészhetetlen maradt. – Egy hét… – mondta rosszalló hangon. Lockwood fülét hangok ütötték meg az Ovális Iroda ajtajában, és majdnem elállt a szívverése, amikor meglátta, hogy a saját asszisztensét kísérik be. Valami nagyon nagy dolog történhetett, ha emiatt félbeszakítanak egy találkozót az elnökkel. Az asszisztense szinte komikusan szolgai alázattal osont be, átadott Lockwoodnak egy feljegyzést, aztán sietősen távozott. Lockwood ijedten hajtogatta szét a levélkét. Próbált nyelni egyet, de ki volt száradva a szája. Egy pillanatig fontolgatta, hogy nem mond semmit, de aztán úgy döntött, jobb minél előbb túlesni rajta. – Elnök úr, épp most kaptam egy üzenetet, mely szerint az Isabella-projekten dolgozó egyik tudóst holtan találták egy szakadékban a Red Mesán. Úgy félórával ezelőtt értesítették az FBI-t, az ügynökök már útban vannak a helyszínre. – Meghalt? De hát mi történt? – Fejbe lőtték. Az elnök szó nélkül a tanácsadójára meredt. Lockwood soha nem látta így elvörösödni az arcát, amit meglehetősen ijesztőnek talált.

69

16. fejezet

Mire a helybéli navahó rendőrök kiérkeztek, Ford végignézte, ahogy a nap lenyugszik a kavargó, barnás színű felhők mögött. Négy járőrkocsi és egy furgon érkezett dübörögve a csillogó aszfaltúton, villogó kék lámpákkal, és nagy csikorgással egyszerre lefékeztek. Egy hatvan év körüli, széles mellkasú navahó nyomozó szállt ki a legelső kocsiból, szikár volt, a haja őszes, rövidre nyírt. Egy csapat indián rendőr követte. A nyomozó poros cowboycsizmát viselt. Ólábain végigsétált a földes úton a szakadék széléhez, nyomában az embereivel, és elkezdték kordonnal körbekeríteni a bűncselekmény helyszínét. Hazelius és Wardlaw egy dzsippel érkeztek, leálltak az út szélén, és kiszálltak. Némán figyelték, ahogy a rendőrök dolgoznak, aztán Wardlaw Fordhoz fordult: – Azt mondja, fejbe lőtték? – Közvetlen közelről, a jobb halántékán. – Honnan tudja? – Látszanak a lőpornyomok a bőrén. Wardlaw kemény, gyanakvó tekintettel nézett rá. – Túl sokat nézi a CSI – A helyszínelőket a tévében, Mr. Ford, vagy kedvenc hobbija a helyszínelés? Miután biztonságosan lezárták a helyszínt, a navahó nyomozó feléjük ballagott a kezében egy kis magnóval. Határozott léptekkel járt, mintha minden lépés fájdalmat okozna. A kitűzőjén BlA név állt, a rangja hadnagy volt. Napszemüveget viselt, amitől kissé bután festett, de Fordnak az volt az érzése, minden, csak nem ostoba. – Ki fedezte fel az áldozatot? – kérdezte Bia. – Én. A napszemüveg feléje fordult. – A neve? – Wyman Ford. – Hallotta a gyanakvást a férfi hangjában, mintha attól tartana, hogy máris hazudozni kezd. – Hogy talált rá? Ford elmondta, mi történt. – Szóval meglátták a keselyűket, aztán a keréknyomokat, és úgy döntött, elgyalogol fél kilométert a sivatagban a több mint harmincfokos hőségben, hogy megnézze, mi az. Így volt? Ford bólintott. – Hm. – Bia összeszorított szájjal lefirkantott egy-két dolgot. Aztán Hazeliusra nézett. – Ön pedig…? – Gregory North Hazelius, az Isabella-projekt vezetője, ő pedig Wardlaw, a biztonsági főnökünk. Ön fogja vezetni a nyomozást? – Csak a helyi részét. Az FBI nyomoz az ügyben. – Az FBI? És mikor fognak ideérni? Bia az ég felé biccentett. – Máris. Délnyugat felől egy helikopter bukkant fel. A forgólapátok zúgása fokozatosan erősödött. Pár száz méterrel odébb a gép egy helyben lebegni kezdett, hatalmas porfelhőt kavarva fel, aztán leereszkedett az útra. Ketten szálltak ki belőle, mindketten napszemüveget viseltek, kigombolt nyakú, rövid ujjú inget és baseballsapkát, az elején FBI felirattal. Eltérő bőrszínüktől és magasságuktól eltekintve akár ikrek is lehettek volna.

70

Odasétáltak, és a magasabbik felmutatta a jelvényét. – Dan Greer különleges ügynök – mutatkozott be. – A flagstaffi FBI-irodából jöttünk. A társam Franklin Alvarez különleges ügynök. – Visszadugta a jelvényt a zsebébe, és biccentett Biának. – Hadnagy… Bia csak odabólintott válaszul. Hazelius odalépett. – Én Gregory North Hazelius vagyok, az Isabella-projekt vezetője. – Megrázta Greer kezét. – Az áldozat a csapatomban dolgozó tudós volt. Szeretném megtudni, mi történt itt, amilyen hamar csak lehet. – Meg fogja tudni, amint végeztünk a nyomozással. – Greer a hadnagyhoz fordult. – Biztosították a helyszínt? – Igen. – Helyes. Mindenkit megkérek az Isabella-projekt résztvevői közül, hogy térjenek vissza a szállásukra. Dr. Hazelius, szeretném, ha mindenkit összehívna egy központi helyen… – az égre pillantott, majd az órájára – mondjuk hét órára. Én is odamegyek, és felveszem mindenkinek a vallomását. – Sajnálom, de ez nem lehetséges – mondta Hazelius. – Nem tudunk egyszerre mindenkit szabaddá tenni. Csak két csoportban hallgathatja ki az embereket. Greer levette a napszemüveget, és Hazeliusra meredt. – Elvárom, hogy mindenki ott legyen hét órakor. Megértette? – Precízen ejtett ki minden egyes szót. Hazelius viszonozta a pillantását, szelíden és minden fenyegetés nélkül. – Mr. Greer, nekem egy negyvenmilliárdot érő gépet kell felügyelnem a Red Mesa belsejében, és épp egy kritikus fontosságú tudományos kísérlet kellős közepén tartunk. Bizonyára nem akarja, hogy valami rosszul süljön el, és azt kelljen mondanom az energiaügyi minisztérium nyomozóinak, hogy az ön utasítására felügyelet nélkül hagytuk a gépet. A csapat legalább három tagjának ott kell maradnia mellette ma este. Majd holnap reggel kihallgatja őket. Hosszú szünet után Greer kurtán bólintott. – Rendben. – Hétkor ott leszünk a kereskedelmi állomáson – mondta Hazelius. – Egy régi faépület, nem lehet nem észrevenni. Ford visszaindult a dzsiphez, a nyomában Kate-tel. Beszálltak, elfordította a slusszkulcsot, és visszakanyarodott az útra. – Nem tudom elhinni… – mondta Kate remegő hangon, sápadtan. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy zsebkendőt és megtörölte a szemét. – Ez szörnyű. Egyszerűen nem tudom elhinni… Miközben a dzsip végigberregett az úton, Ford megint megpillantotta a két prérifarkast. Épp végeztek az evéssel, és kicsit távolabb húzódva lézengtek, remélve, hogy lesz második fogás is. Ford csak arra tudott gondolni, hogy a Red Mesa minden szépsége ellenére borzalmas hely.

Pontban este hétkor Joseph Bia hadnagy követte Greert és Alvarezt a volt Nakai Rock kereskedelmi állomásra. Emlékezett erre a helyre még gyerekkorából, amikor egy Weindrofer nevű öregember volt itt a kereskedő. Enyhe nosztalgia fogta el. Lelki szemei előtt még mindig látta a régi boltot, a kötőfékeket és lasszókat, a cukorkákat a nagy üvegekben. Hátul halomban álltak a szőnyegek, amelyeket Weindorfer az indiánokkal cserélt. Az 1954-55-ös nagy aszályban aztán a fennsíkon legeltetett birkák fele elpusztult, de addigra már mindent lelegeltek. Akkoriban még a Peabody szénbányában na-

71

ponta húszezer tonna szenet termeltek ki. A törzsi tanács a szénvállalattól kapott pénzből mindenkinek végkielégítést adott, akik a fennsíkon éltek, és áttelepítette őket Blue Gapbe, Pinonba és Rough Rockba. Az ő szülei is azok között voltak, akiknek le kellett költözniük. Bia ötven év óta most először tért vissza ide. Az egész hely teljesen megváltozott, de az orrában még érezte a régi illatokat, az égő fa füstjét, a por és a gyapjú szagát. A kilenc tudós mind összegyűlt, és feszülten várakoztak. Pokolian festettek, és Biának az volt az érzése, hogy valami más is aggasztja őket, nemcsak Volkonsky halála. Egy ideje már lehetett valami baj. Azt kívánta, bárcsak, ne Greer kapta volna meg az ügyet. Greer valamikor jó ügynök volt, egészen addig, amíg meg nem történt vele az, ami a legtöbb jó ügynökkel történni szokott: előléptették vezető különleges ügynökké, és tönkretette az, hogy ideje nagy részében aktákat kellett tologatnia. – Jó estét, emberek – kezdte Greer, levette a napszemüvegét, és egy pillantással figyelmeztette Biát, hogy ő is kövesse a példáját. Bia magán hagyta a sötét szemüveget. Nem szerette, ha megmondták neki, hogy mit csináljon. Mindig is ilyen volt, ez náluk családi vonás. A nevét, a Biát is úgy kapta, hogy a nagyapja annak idején nem volt hajlandó megmondani a vezetéknevét, amikor erőszakkal elrángatták egy bentlakásos iskolába. Úgyhogy azt írták be helyette, hogy BIA, ami a Bureau of Indian Affairs (Indián Ügyek Hivatala) rövidítése. Sok más navahó is ugyanígy tett, ennek köszönhetően a BIA elég gyakori vezetéknév lett a rezervátumban. A hadnagy büszke volt a nevére. A Bia nevet viselőkben, ha nem is voltak vérrokonok, volt valami közös – nem szerették, ha parancsolgatnak nekik. – Igyekszünk végezni, amilyen hamar csak lehet – mondta Greer. – Sorra veszünk mindenkit, ábécérendben. – Történt valami előrehaladás a nyomozással? – kérdezte Hazelius. – Egy kevés – felelte Greer. – Dr. Volkonsky gyilkosság áldozata lett? Bia várta, mit válaszol Greer, de ő csak hallgatott. Ez a kérdés még eldöntésre vár, egyelőre még elemezték a nyomokat. Még meg kell várni a halottkém jelentését is. Mindent Flagstaffban intéznek. Kételkedett benne, hogy neki is átadják majd a jelentéseket, legfeljebb egy rövid összefoglalást. Csak azért vonták bele a nyomozásba, mert valami, FBl-bürokratának kellett egy név, amelyet beírhat egy nyomtatványba, amivel bizonyíthatják, hogy felvették a kapcsolatot a helyi rendőrséggel is. Bia azt mondta magában, hogy amúgy sem érdekli ez az ügy. Semmi köze ezekhez az emberekhez. – Melissa Corcoran – szólította az első nevet Greer. Egy kisportolt külsejű, magas szőke nő állt fel, aki inkább úgy festett, mint egy profi teniszező, nem pedig mint egy tudós: Bia követte őket a könyvtárba, ahol Alvarez odahúzott egy asztalt és pár széket, és előkészítette a digitális magnót. Greer és Alvarez folytatták le a kihallgatást, Bia csak hallgatott és jegyzetelt. A kérdések gyorsan peregtek, egyik a másik után. Nem kellett sok, hogy kirajzolódjon, hogy áll a helyzet: a tudósok mind nagy nyomás alatt álltak az utóbbi időben, a dolgok nem haladtak túl jól a kísérlettel. Volkonsky ingatag típus volt, és különösen rosszul viselte a dolgokat, inni kezdett, és azt gyanították, kemény drogokat is használ. Corcoran azt mondta, egyik éjszaka részegen dörömbölt az ajtaján, az ágyába akart bújni. Innes, a csapat pszichológusa arról beszélt, milyen nehéz elviselni az

72

itteni elszigeteltséget, és Volkonsky depressziós volt, de ezt nem volt hajlandó belátni. Wardlaw azt mondta, az orosz kiszámíthatatlanul viselkedett, és nem tartotta be a biztonsági előírásokat. Az elhangzottakat megerősítette a Volkonsky szállásán tartott házkutatás is: a rendetlen kis házban rengeteg üres vodkásüveget találtak, amfetaminpor maradványait egy mozsártörőben, csikkekkel teli hamutartókat és pornó DVD-ket. A vallomások hihetően hangzottak és összhangban álltak egymással, illetve épp csak annyi apró ellentmondás volt bennük, ami jelezte, hogy nem beszéltek össze. Bia a rezervátumban sok öngyilkosságot látott már, és ez is elég egyszerű esetnek tűnt, néhány furcsa apróságtól eltekintve. Nem lehetett könnyű, hogy valaki egyszerre fejbe lője magát, és közben egy szakadékba hajtson a kocsijával. Másrészt viszont ha gyilkosság történt, a gyilkos valószínűleg felgyújtotta volna a kocsit, már ha van egy kis esze. Bia megcsóválta a fejét. Már megint a fejét töri ahelyett, hogy csak hallgatna. Rossz szokás. Greer fél kilencre mindennel végzett is. Hazelius kikísérte őket az ajtóig, ahol Bia, aki eddig egy szót sem szólt, megtorpant. Levette a napszemüvegét, és szórakozottan kocogtatta a körmével. – Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést, dr. Hazelius? – Igen? – Azt mondta, Volkonsky és a többiek is nagy nyomás alatt álltak mostanában. Pontosan mi ennek az oka? Hazelius nyugodtan válaszolt: – Építettünk egy gépezetet, ami negyvenmilliárd dollárba került, és nem tudjuk beindítani azt az átkozott masinát. – Elmosolyodott. – Ezzel megválaszoltam a kérdését, hadnagy? – Köszönöm. Ó, és lenne még valami. – Hadnagy úr, nem gondolja, hogy már eleget kérdezősködtünk? – szólt közbe Greer. Bia folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Fel fognak venni egy új embert Mr. Volkonsky helyére? Hazelius egy pillanatnyi szünet után válaszolt: – Nem. Rae Chen és jómagam átveszszük a feladatait. Bia visszabiggyesztette az orrára napszemüvegét, és sarkon fordult, hogy induljon. Volt valami ebben az egész ügyben, ami nem tetszett neki, de sehogy sem tudta megmondani, mi.

17. fejezet

Hajnali háromkor Ford halkan kinyitotta a házának hátsó ajtaját, és a hátán egy hátizsákkal kisurrant a sötétbe. Az égen ragyogtak csillagok. A távolban kórusban felüvöltött néhány prérifarkas, majd elhallgattak. Majdnem telihold volt, és a sivatagi levegő annyira kristálytiszta volt, hogy a táj minden részlete kirajzolódott a holdfényben. Gyönyörű éjszaka, gondolta Ford. Nagy kár, hogy nincs ideje gyönyörködni benne. Körbenézett a kis településen. A többi ház mind sötét volt, kivéve az út kanyarulatánál álló legutolsót: ez Hazelius szállása volt. A hátsó hálószoba ablakának függönyein sárgás fény szűrődött ki.

73

Volkonsky háza úgy fél kilométerrel odébb, a másik irányban állt. Ford átsietett a holdfényben úszó udvaron, és megállt a nyárfák árnyékában. Lassan osont tovább, elkerülve a holdfény foltjait, míg oda nem ért Volkonsky házához. Körbenézett a környéken, de nem látott és nem hallott semmit. A ház mögé lopakodott, és meglapult az árnyékban, a ház hátsó ajtaja mellett. A rendőrség lepecsételte. Ford belekotort a hátizsákjába, és elővett egy kesztyűt meg egy kést. Megpróbálkozott a kilinccsel, de az ajtó persze zárva volt. Röviden fontolgatta, hogy mi lenne, ha feltörné a rendőrségi pecsétet, és úgy döntött megéri vállalni a kockázatot. Elvágta az ajtóra keresztbe ragasztott rendőrségi szalagot, elővett a hátizsákjából egy rongyot, belebugyolált egy követ, és jó erősen odanyomta az ablakhoz, amíg az üveg megrepedt. Kiszedegette a szilánkokat, benyúlt, belülről kinyitotta az ajtót, és besurrant. Azonnal megcsapta az orrát a kétségbeesés bűze: áporodott cigarettafüst, marihuána, olcsó alkohol, főtt hagyma és állott zsír szaga keveredett a levegőben. Elővett a hátizsákjából egy kis LED zseblámpát, és jó alacsonyan tartva körbevilágított. A konyhában óriási volt a rendetlenség. Egy papírtányéron szürkészöld penésszel borított káposzta és kolbász napok óta ott állhatott. A szelektív hulladékgyűjtő tele volt sörösüvegekkel és mini vodkáspalackokkal. Némelyik ki is esett, és széttört a kőpadlón, a cserepeket csak a sarokba söpörték. Ford átment a nappalinak és étkezőnek használt helyiségbe. A szőnyeg koszos volt, a kanapé foltos. A falakat nem díszítette semmi, csak az egyik ajtóra volt kiragasztva néhány gyerekrajz. Az egyiken egy űrhajó, a másikon egy atombomba gombafelhője. Fényképek nem voltak Volkonsky feleségéről vagy a gyerekekről, semmiféle szentimentális apróság. Miért nem vitte magával Volkonsky a rajzokat? – tűnődött Ford. Valószínűleg nem volt túl jó apa. Nehezen tudta egyáltalán apának elképzelni. A hallból nyíló hálószoba ajtaja tárva-nyitva állt, áporodott szaga áradt ki rajta. Az ágyon látszott, hogy Volkonsky soha nem vetette be, és nem cserélte az ágyneműt. Egy fedeles kosárban nagy halom szennyes állt. A szekrény félig tele volt ruhákkal. Ford egy öltönyt is talált. Megtapintotta az anyagát – finom gyapjúszövet –, és átnézte a polcokat. Volkonsky elég sok ruhát hozott magával, némelyik egész elegáns volt, amolyan olcsó európai módon. Úgy látszik, nem sejtette, milyen helyre fog itt kerülni. De miért nem vitte magával a holmiját, ha el akart menni? Ford átsétált a hallon keresztül a másik hálószobába, amelyet irodának rendezett be. A számítógépe nem volt itt, de a kábelek ottmaradtak, egy printer, egy speciális nagy sebességű modem és egy wi-fi állomás is. CD-k hevertek szerteszét, mintha Volkonsky sietősen átválogatta volna őket, és ami nem kellett, azt csak úgy ledobta. Ford kihúzta az íróasztal legfelső fiókját, ahol szintén rendetlenség fogadta: töltőtollak, amelyekből folyt a tinta, megrágott végű ceruzák és egy halom kinyomtatott papír, valamilyen program kódja, olyasféle anyagok, amiket évekbe telne kielemezni. A következő fiókban egy halom dosszié hevert. Ford átlapozta őket – újabb kinyomtatott kódok, jegyzetek oroszul, szoftvertáblázatok. Felemelte a dossziéhalmot. Egy félbetépett boríték lapult meg alatta, leragasztva és bélyeggel ellátva, de címzés nélkül. Ford kivette a két darabot, és kihámozta a bennük lapuló papírlapot. De nem egy levelet talált a borítékban, hanem egy oldalnyi hexadecimális számítógépes programot, kézzel írva. A lap tetején a hétfői dátum állt, az a nap, amikor Volkonsky eltűnt.

74

Ford fejében kavarogtak a kérdések. Miért írta meg ezt Volkonsky, hogy azután kettétépje? Miért tett rá bélyeget, de miért nem címezte meg? Miért hagyta itt? Mit jelenthet ez a kód? És főleg miért kézzel írta? Senki sem ír kézzel számítógépprogramot. Nagyon hosszú ideig tartana, és könnyű lenne hibákat elkövetni benne. Aztán arra gondolt, hogy egy ilyen szigorú biztonsági intézkedésekkel védett környezetben nyilván nem lehetne a számítógépből kimásolni, kinyomtatni vagy mondjuk emailen elküldeni valamit úgy, hogy annak ne maradjon nyoma. Viszont ha az ember kézzel másol le valamit, azt a számítógépek nem veszik észre. Ford a zsebébe dugta a papírdarabokat. Bármi is ez, fontos lehet. Hirtelen valami zajt hallott a hátsó tornác felől. Mintha kavicsok csikordultak volna meg valakinek a lába alatt. Ford kikapcsolta a zseblámpát, és mozdulatlanná dermedt. Csönd lett, aztán alig hallhatóan egy cipőtalp nyikordult meg a konyha kövén. Ford egyik ajtón sem tudott volna úgy kisurranni, hogyne vegye észre az illető, se a konyhán keresztül, se a főbejáraton. Megint egy lépés csikordult, most még közelebb. Fordnak az volt az érzése, a betolakodó tudja, hogy ő ott van, és felé közeledik, nagyon lassan. Nyilván meg akarja támadni. Ford némán odalopakodott a puha szőnyegen a hátsó ablakhoz. Elfordította a kilincset, megragadta a feltolható ablak szélét, és óvatosan felfelé tolta. Nem mozdult, be volt ragadva. Jó nagyot taszított az ablakon, mire az végre engedett. Egy másodperccel később a betolakodó berontott a szobába. Ford kivetette magát az ablakon, épp abban a pillanatban, amikor két lövés dörrent egy kis kaliberű kézifegyverből. A golyók a feje fölött az ablak szélébe csapódtak. Ford áthemperedett a földön, miközben záporoztak körülötte az üvegszilánkok. Egy pillanat alatt fel is pattant, és cikcakkban rohanni kezdett, a nyárfák árnyékába húzódva. A fasor végében egy nyílt részen kellett átvágnia. A hold olyan fényesen ragyogott, hogy látta maga mögött az árnyékát, amely vele együtt rohant. A golyók süvítettek el a füle mellett. Csak Wardlaw lehetett az – senki másnak nem lehet hangtompítós fegyvere, és nem tudhat ilyen jól lőni. Ford a Nakai-szikla sötét tömbje felé szaladt, aztán balra kanyarodva bemenekült a szikla mögé, majd felfelé rohant, tovább a völgyet határoló homokkő sziklafal tetejére vezető ösvényen. Bal felől újabb golyók húztak el a füle mellett. Gyorsan végigkocogott az ösvényen, és átbukdácsolt néhány nagy kövön, jól lehúzva a fejét. Pár perc múlva felért a sziklafal tetejére. A lába sajgott az erőfeszítéstől. Megállt, és visszanézett. Kétszáz méterrel lejjebb egy sötét figurát látott felfelé kapaszkodni a sziklafalon. Ford továbbrohant egy sziklás gerincen, itt már nem nőtt semmiféle növényzet, nem volt hol megbújni, de a köves talajon, legalább a lábnyomai sem maradnak meg. Kicsit távolabb ki tudott venni több kis vízmosást, amelyek a sziklafennsík távolabbi széle felé vezettek. Oda is ért az elsőhöz. Beugrott, és a kiszáradt vízmosás aljában futott tovább, míg az élesen el nem kanyarodott a fennsík széle felé. Meglapult egy kiugró szikla mögött, és hátranézett. Az üldözője megállt a vízmosás pereménél, és épp a homokos talajt vizsgálgatta a zseblámpája fényében. Ford felismerte: Wardlaw volt az. A biztonsági főnök felállt, és körbevilágított a vízmosás aljában, aztán lemászott, és lövésre készen tartott pisztollyal Ford felé közeledett.

75

Ford a szikla mögé bújva, Wardlaw szeme elől rejtve felkapaszkodott a túlsó oldalon. Amikor felért a vízmosás szélére, egy pillanatra előbukkant a fedezékből, és Wardlaw észre is vette. Két újabb golyót eresztett utána gyors egymásutánban, az egyik apró kőszilánkokat szórt rá egy közeli szikláról. Ford átrohant a nyílt terepen, és remélte, sikerül átérnie a túlsó felére még mielőtt Wardlaw is kimászik a vízmosásból. Lélekszakadva rohant a homokos síkságon, úgy érezte, mintha késeket döfnének a tüdejébe. Egy kopár homokos részre ért, ahol végképp nem volt semmiféle rejtekhely, de kicsit távolabb különös, erózió koptatta sziklák csoportja állt, amely már jó fedezéket nyújtott. Arrafelé talán elmenekülhet. Leugrott az utolsó homokbuckáról, és egy mélyedésben futott tovább, ahol megint eltűnt egy időre Wardlaw szeme elől. Ford hirtelen meglátott egy még jobb helyet, és irányt változtatott. A homokos rész közepe táján volt egy még nagyobb bemélyedés, ahová nem esett a hold fénye. Épp akkora volt, hogy egy ember meglapulhatott benne. Gyorsan arra kanyarodott, belevetette magát a bemélyedésbe, és jól meglapult. Nem volt túl jó búvóhely, elég, ha Wardlaw errefelé világít a zseblámpájával, és máris rátalál. Csakhogy ő nyilván azt fogja feltételezni, hogy továbbrohant a kitűnő védelmet nyújtó távolabbi sziklacsoport felé. Eltelt pár perc, aztán Ford meghallotta Wardlaw futó lépteinek koppanását a köveken, és ziháló lélegzetét, ahogy elrohant mellette. Ford hatvanig számolt magában, aztán óvatosan kilesett a bemélyedésből. A sziklák között látta táncolni Wardlaw zseblámpájának fényét, ahogy a labirintust alkotó sziklák között keresgélt. Ford felpattant, és elrohant az ellenkező irányba, vissza a Nakai-völgy felé.

Miután egy kacskaringós útvonalat követve hazaért, Ford hátulról a házhoz lopakodott. Megkerülte a házat, és megbizonyosodott róla, hogy Wardlaw nem leselkedik rá, aztán besurrant a hátsó ajtón. A hold már lenyugvóban volt, és csak a keleti égboltra vetett egy kis fényt. Egy puma vonyítása hangzott fel valahonnan a távolból. Ford a hálószobába ment, hátha sikerül legalább egy keveset aludnia még a reggeliig. Hirtelen megtorpant, és az ágyra bámult. Egy boríték hevert a párnáján. Felkapta, és kivett belőle egy levélkét. Sajnálom, hogy elkerültük egymást – ennyi állt rajta lendületes kézírással. Az aláírás: Melissa. Ford visszaejtette a cédulát a párnára. Kezd bonyolódni a helyzet. Csak most kezdte meglátni, valójában mennyire kockázatos is ez a megbízatás.

18. fejezet

Egy óra múlva Ford belépett az ebédlőbe, ahol kávé, sült szalonna és palacsinta ínycsiklandó illata fogadta. Megállt az ajtóban. Kevesen voltak csak odabent, a csapat tagjai közül többen lent voltak a Bunkerben, másokat pedig épp kihallgatott az FBI a pihenőszobában.

76

Ford vett egy jó nagy levegőt, és beljebb lépett. A tudósok eddig is kimerültnek látszottak, de most úgy festettek, mint a zombik. Némán ettek, a szemük vörös és fáradt volt, és csak bámultak a semmibe. Hazelius különösen megviseltnek látszott. Ford töltött magának egy bögre kávét. Amikor pár perccel később megérkezett Wardlaw, Ford a szeme sarkából figyelte. A többiekkel ellentétben a biztonsági főnök kipihentnek és nyugodtnak látszott, és szokatlanul barátságos hangulatban volt, ideoda bólintgatva köszöntötte a többieket, miközben a helyéhez sétált. Kate tányérokkal a kezében ki-be járkált az ebédlő és konyha között. Ford igyekezett nem őt bámulni. Akadozva folyt a beszélgetés az asztal körül, jelentéktelen dolgokról. Senki sem akart Volkonskyról beszélni – bármiről, csak róla ne. Corcoran letelepedett Ford mellé. Érezte, hogy a nő nézi, és amikor odafordult hozzá, látta, hogy Melissa arcán sokat tudó mosoly ül. – Hol járt tegnap éjjel? – kérdezte. – Sétáltam egyet. – Á, persze. – Melissa gúnyosan elmosolyodott, és Kate-re siklott a tekintete. Azt hiszi, Kate-nél voltam – villant át Ford agyán. Corcoran a többiek felé fordulva megkérdezte: – Ma reggel mindenhol rólunk van szó a hírekben, hallottátok? Erre mindenki abbahagyta az evést. – Senki sem hallotta? – Corcoran diadalmasan nézett körbe. – De nem arról, amire gondoltok. Peter Volkonskyról egyáltalán nem esett szó a hírekben, legalábbis egyelőre. Melissa újból körbenézett a többieken, élvezte, hogy ráirányul a figyelem. – Egészen másról van szó. Nagyon fura az egész. Ismeritek azt a Spates nevű tévés prédikátort, akinek valami óriási gyülekezete van Virginiában? Róla és rólunk van egy cikk, a Times internetes kiadásában olvastam. – Spates? – hajolt közelebb Innes az asztal túloldaláról – Az a prédikátor, akit rajtakaptak a prostikkal? Ugyan mi köze van neki hozzánk? Melissa mosolya még szélesebb lett. – A legutóbbi vasárnapi prédikációja csak rólunk szólt. – El sem tudom képzelni, miért – csodálkozott Innes. – Azt mondta, istentelen tudós népség vagyunk, akik meg akarják hazudtolni a Genezist. Az egész prédikáció olvasható a weboldalán. – Üdvözöllek benneteket urunk és megváltónk Jézus Krisztus nevében – Melissa megint megcsillogtatta utánzóképességét, szinte tökéletesen imitálta a tiszteletes elnyújtott, délies beszédmódját. – Most viccel? – kérdezte Innes. Melissa az asztal alatt megbökte Fordot a lábával. – Maga sem hallott róla? – Nem. – Kinek van itt ideje a híreket böngészni? – szólt közbe Thibodeaux éles és bosszús hangon. – Így is alig tudom elvégezni a munkámat. – Nem értem – mondta Dolby. – Hogy hazudtolnánk meg a Genezist? – Az ősrobbanást kutatjuk – ez egy materialista elmélet, amely azt állítja, hogy az univerzum az Isten keze nélkül született. Spates szerint háborút folytatunk a keresztény hit ellen, és gyűlöljük Krisztust. Dolby undorral megrázta a fejét. – A Times azt írja, hogy a prédikáció nagy port vert fel – folytatta Melissa. – Több kongresszusi képviselő a déli államokból vizsgálatot követel, és azzal fenyegetőznek, hogy leállíttatják a kísérlet finanszírozását. 77

Innes Hazeliusra nézett. – Te tudtál erről, Gregory? Hazelius fáradtan bólintott. – És most mit fogunk csinálni? Hazelius lerakta a kávésbögréjét, és megdörzsölte a szemét. – A Stanford-Binet féle görbe azt mutatja, hogy az emberek hetven százaléka átlagos vagy átlag alatti intelligenciával rendelkezik. Más szavakkal, az emberiség több mint kétharmada átlagos, vagyis épp elég ostoba, illetve klinikai szempontból idióta. – Nem egészen értem, mit akarsz ezzel mondani. – Azt, hogy a világ már csak ilyen, George. Együtt kell élnünk vele. – De csak ki kellene adnunk valami nyilatkozatot, amivel visszautasítjuk a vádakat – mondta Innes. – Szerintem a ősrobbanás-elmélet tökéletesen összeegyeztethető az Istenbe vetett hittel. Az egyik nem zárja ki a másikat. Edelstein felemelte a tekintetét a könyvéből, és hirtelen vidáman megcsillant a szeme. – Ha tényleg ezt gondolod, George, akkor nem érted sem az ősrobbanás-elméletet, sem az Istent. – Egy pillanat, Alan – szólt közbe Dolby. – Miért ne lehetne alkotni egy tökéletesen kielégítő fizikai elméletet mint az ősrobbanás, de ugyanakkor hinni benne, hogy az Isten áll mögötte? Edelstein felé fordította sötét szemét. – Ha az elmélet mindent megmagyaráz – ahogy az egy jó elmélettől elvárható –, akkor az Istenre semmi szükség. Pusztán csak szemlélő lenne. Miféle hasznavehetetlen Isten lenne az ilyen? – Alan, miért nem mondod el, hogy valójában mit gondolsz? – mondta szarkasztikusan Dolby. Innes hangosan közbeszólt, felöltve profi pszichológus modorát-. – A világ bizonyára elég nagy ahhoz, hogy megférjen benne az Isten és a tudomány egymás mellett. Corcoran égnek emelte a tekintetét. – Én ellenzem, hogy bármiféle közleményt adjunk ki az Isabella-projekt nevében, amiben szerepel az Isten – mondta Edelstein. – Elég volt a vitából – vágott közbe Hazelius. – Nem lesz semmiféle sajtóközlemény. Intézzék ezt el a politikusok. Nyílt a pihenőszoba ajtaja, és a három tudós lépett ki rajta, majd Greer, Alvarez és Bia hadnagy. Az ebédlőben csönd lett. – Szeretném megköszönni az együttműködésüket – mondta mereven Greer. – A névjegyem maguknál van, ha szükségük van valamire, vagy eszükbe jutna valami, aminek hasznát vehetjük, csak hívjanak. – Mikor fognak tudni valamit? – kérdezte Hazelius. – Két-három nap múlva. Csönd lett. Aztán Hazelius megszólalt: – Kérdezhetnék most egy-két dolgot? Greer csak hallgatott. – A fegyvert megtalálták a kocsiban? Greer kicsit habozott. – Igen. – Hol? – A sofőrülés alatt a padlón. – Úgy tudom, dr. Volkonskyt halántékon lőtték, közvetlen közelről, miközben a kormány mögött ült, így van? – Igen. 78

– A kocsi valamelyik ablaka nyitva volt? – Mind csukva volt. – És a légkondicionáló be volt kapcsolva? – Igen. – Az ajtók bezárva? – Igen. – A slusszkulcs a helyén? – Igen. – Dr. Volkonsky jobb kezén találtak lőpornyomokat? Csönd. – Az eredmények még nem érkeztek meg – mondta Greer. – Köszönöm. Ford megértette, miért fontosak ezek a kérdések, és nyilván Greer is. Miközben az ügynökök kivonultak a teremből, feszült csöndben folytatták a reggelit. A ki nem mondott szó – öngyilkosság – ott lebegett a fejük fölött. Miután végeztek a reggelivel, Hazelius felállt. – Szeretnék szólni néhány szót. – Fáradt tekintetét körbehordozta a termen. – Tudom, hogy mindenkit mélyen megráztak a történtek, ahogy engem is. Az emberek kényelmetlenül fészkelődtek a székeken. Ford Kate-re pillantott. Nem is úgy festett, mint akit megrázott a dolog, hanem porig sújtottnak. – Az Isabellával kapcsolatos problémák Petert viselték meg a legjobban, olyan okokból, amelyekkel mindnyájan tisztában vagyunk. Emberfeletti erőfeszítést tett, hogy rendbe hozza a szoftverproblémákat. Azt hiszem, végül feladta. Szeretnék most néhány sort elmondani az emlékére Keats egyik verséből, amely a felfedezés transzcendentális pillanatáról szól. Fejből idézni kezdte a szonettet: „S akkor úgy voltam, mint a csillagász, kinek új bolygót gyújt az éjszaka, vagy mint sas Cortez, mikor a csodás Új Óceánt bámulta, míg hada összenézett – iszonyú ámulás – szótlanul egy szirteden, Dária.”* Hazelius elhallgatott, és felnézett. – Ahogy a múltkor is mondtam: nincs az a fontos felfedezés, amelyért ne kellene megdolgozni. Ha valaki az ismeretlen felfedezésének vág neki, az mindig nagy veszélyeket rejt, fizikailag és pszichikailag egyaránt. Ott van Magellán, aki megkerülte a földet, vagy Cook kapitány, aki felfedezte az Antarktiszt. Ott van az Apollo űrprogram vagy az űrsiklók. Tegnap elveszítettünk egy embert a felfedezés viszontagságai közben. Bármi is lesz a nyomozás eredménye – és azt hiszem, nagyjából sejtjük, mi fog kiderülni –, mindig is hősnek fogom tartani Petert. Hazelius elhallgatott, mintha fojtogatnák az érzelmek. Egy pillanatnyi szünet után megköszörülte a torkát. – Az Isabella következő tesztelése holnap délben kezdődik. Itt fogunk összegyűlni a pihenőszobában fél tizenkettőkor, és együtt megyünk a Bunkerbe.

*

Szabó Lőrinc fordítása

79

Az ajtók háromnegyed tizenkettőkor bezárulnak. Esküszöm, hölgyeim és uraim, hogy ez alkalommal úgy fogunk bámulni, mint a „sas Cortez”. Volt valami a hangjában, ami meglepte Fordot – egy igaz hívő lángoló hevülete szólt belőle.

19. fejezet

Ugyanezen a reggelen Don T. Spates tiszteletes letelepedett az irodájában a székére, és egy karral állított a háttámlán, hogy jobban megtámassza a derekát, és kényelmesebb legyen. Jól érezte magát. Az Isabella-projekt valóban forró témának bizonyult. A pénz csak úgy ömlött, az adománygyűjtő telefonvonalak állandón foglaltak voltak. A kérdés csak az, hogyan folytassa tovább a téma kifejtését a péntek esti talk show, a Kerekasztal Amerikáról adásában. Egy prédikációban lehet az érzelmekre hatni és mennydörögni, a Kerekasztal Amerikáról azonban inkább az észhez szól. A műsor nagy köztiszteletnek örvendett. Mindehhez a szigorú tényekre kell alapoznia, amelyekből sajnos kevés állt a rendelkezésére, azon kívül, amit az Isabella-projekt hivatalos honlapjáról szerzett be. A hetekkel korábban meghívott vendégeket már lemondta, és talált egy újat, egy fizikust, aki beszélni tud az lsabella-projektről. De ennél többre is szükség lesz – kellene valami nagy meglepetés. Az asszisztense, Charles lépett be a reggeli dossziékkal. – Az e-mailek, amiket kért, tiszteletes, az üzenetek és a mai programja. – Lefektette a dossziékat egymás mellé az asztalra. – Hol a kávém? Belépett a titkárnő. – Jó reggelt, tiszteletes – köszöntötte vidáman. Őszülő, feltupírozott haja csillogott a reggeli napfényben. Letett egy tálcát a tiszteletes elé, egy ezüst kávéskannával, csészével, cukortartóval, tejszínes kancsóval, és egy kistányéron a makadámdiós süteménnyel. Mellettük a Virginia Daily Beach Press vasalóval kisimított példánya feküdt. – Csukja be az ajtót, ha kimegy. Az ezt követő békés csöndben Spates töltött, magának egy csésze kávét, hátradőlt a székében, az ajkához emelte a csészét, és belekortyolt a kellemesen keserű kávéba. Megforgatta a szájában, lenyelte, aztán sóhajtott egyet és letette a csészét. Fogta a dossziét, amelyben az e-mailek voltak. Charles és három kisegítője mindennap átnézte a beérkező több ezer e-mailt, és kiválogatta azoknak az üzeneteit, akik nagyobb összegeket adományoztak vagy készültek adományozni, valamint a politikusoktól és üzletemberektől érkező üzeneteket, akikkel ápolni kellett a kapcsolatot. Ezekre személyesen kellett válaszolnia, általában annyit, hogy megköszönte a pénzadományt vagy újabbat kért. Spates kivette az első e-mailt, átfutotta, odafirkantotta a választ, aztán félretette, majd fogta a másodikat, és így végigrágta magát az egész papírhalmon. Már negyedórája dolgozott, amikor egy olyan papírlap következett, amelyet Charles megjelölt egy sárga Post-it cédulával, amelyre annyit firkantott: Érdekesnek tűnik. Spates rágcsálni kezdte a süteményt, és elolvasta az e-mailt:

80

Kedves Spates tiszteletes! Üdvözlet az Úr nevében! A nevem Russ Eddy lelkipásztor, az arizonai Blue Gap-i „Krisztus nevében gyűltünk egybe” elnevezésű misszióból írok. 1999 óta terjesztem a jó hírt a navahó rezervátumban, ekkor alapítottam a missziót. Kis gyülekezet a miénk, ami azt illeti, egyedül működtetem. Az Isabella-projektről szóló prédikációja nagy hatással volt az itteniekre. Meg is mondom, miért: az Isabella a közvetlen szomszédságunkban található, a Red Mesa sziklafennsíkon, ahová az ablakomból is kilátok, miközben ezt írom. A gyülekezetem tagjaitól meglehetősen sokat hallottam már róla. Sok csúnya mendemonda kering. Az emberek aggódnak, félnek attól, hogy mi folyik odafent. Nem akarom tovább rabolni az idejét – csak köszönetet szerettem volna mondani azért, hogy harcba száll az Isten ügyéért, és felhívja a keresztények figyelmét erre az istentelen gépezetre a sivatagban. Folytassa így tovább! Üdvözlettel Krisztus nevében: Russ Eddy „A te nevedben gyűltünk egybe” misszió Blue Gap, Arizona Miután végzett az e-maillel, Spates még egyszer átolvasta. Felhajtotta a kávéját, lerakta a csészét a tálcára, lenyalogatta az ujjairól az utolsó finom morzsákat, aztán hátradőlt, és elgondolkozott. Arizonában most negyed nyolc van, de a vidéki lelkipásztorok bizonyára korán kelnek. Felemelte a kagylót, és benyomogatta az e-mail alján megadott telefonszámot. Többször is kicsöngött, aztán felvették, és megszólalt egy magas, vékony hang: – Russ lelkipásztor. – Á, Russ lelkipásztor! Don T. Spates tiszteletes vagyok, Virginiai Beachről, az Istenről főműsoridőben prédikátora. Hogy van ma? – Remekül, köszönöm. – A hang kételkedőnek, sőt gyanakvónak tűnt. – Mit is mondott, mi a neve? – Don T. Spates tiszteletes, az Istenről főműsoridőben prédikátora. – Ó, Spates tiszteletes! Micsoda meglepetés! Ezek szerint megkapta az e-mailemet. – Igen, megkaptam, és rendkívül érdekesnek találtam. – Köszönöm, tiszteletes. – Kérem, szólítson csak Donnak. Úgy látom, az Isten ajándéka lehet az, hogy ön ilyen közel van ehhez a géphez, és a kísérlet közelébe férkőzhet. – Mire gondol? – Szükségem lenne egy belső információforrásra arról, hogy mi folyik ott a sivatagban, valakire, aki ott van a helyszínen. Talán az Istennek az a szándéka, hogy ön legyen ez a forrás. Nem véletlenül indította arra, hogy megírja ezt az e-mailt, Russ. Igazam van? – Igen, illetve úgy értem, nem. Nem véletlen. Minden vasárnap meg szoktam hallgatni a prédikációját. Itt nem lehet kábeltévét fogni, de van műholdas széles sávú internetem, és az online közvetítést nézem. – Ezt örömmel hallom, Russ. Jó tudni, hogy az új internetes közvetítés elér az emberekhez. Az e-mailben említette, hogy mindenféle mendemondák keringenek. Miket hallott?

81

– Mindenfélét káros sugárzásról, kísérletekről, robbanásokról, gyerekek elrablásáról… Azt mondják szörnyeket teremtenek, vagy hogy a kormány egy új fegyvert tesztel, amivel el akarják pusztítani a világot. Spates egy kis csalódást érzett. Ez az állítólagos lelkipásztor hihetetlen ostobaságokat hordott össze. Nem csoda, ott él a sivatagban egy csomó indiánnal… – Nem lenne valami… kicsit konkrétabb? – Tegnap gyilkosság történt odafent a sziklafennsíkon. Az egyik tudóst holtan találták, golyóval a fejében. – Valóban? – Ez már kicsit jobb, hála istennek. – És honnan tudja? – Itt vidéken gyorsan terjednek a hírek. Az egész sziklafennsíkot megszállta az FBI. – Látta is őket? – Hogyne. Az FBI csak akkor jön ide, a rezervátumba, ha gyilkosság történik. Minden más ügyet a helyi törzsi rendőrség kezel. Spates gerincén izgatott kis borzongás futott végig. – A gyülekezetem egyik tagjának a bátyja a rendőrségnél dolgozik. Az a legfrissebb hír, hogy a tudós tulajdonképpen öngyilkos lett, de mindent igyekeznek elhallgatni. – Hogy hívják a halott tudóst? – Nem tudom a nevét. – De biztos benne, hogy az egyik tudós volt az áldozat, és nem valaki más? – Higgyen nekem, ha egy indián lett volna, arról tudnék. Ez egy nagyon összetartó közösség. – Találkozott bárkivel a tudóscsapat tagjai közül? – Nem, meglehetősen zárkózott életmódot folytatnak. – Nem tudna valahogy kapcsolatba lépni velük? – De, persze. Gondolom, benézhetnék és bemutatkozhatnék mint a helyi lelkipásztor, amolyan baráti látogatásként. – Látja, Russ, ez kitűnő ötlet! Szeretnék többet megtudni arról az emberről, aki az Isabella-projektet irányítja, Hazeliusról. Hallott róla? – Ismerős a neve. – Azt állítja magáról, hogy ő a legokosabb ember a földön. Szerinte mindenki más alatta áll intellektuálisan, és az emberiség csupa idióta. Emlékszik? – Igen, valami dereng. – Elég merész kijelentés, nemdebár? Főleg egy olyan valakitől, aki nem hisz az Istenben. – Ez engem nem lep meg, tiszteletes. Egy olyan világban élünk, ahol a Gonoszt imádják. – Úgy bizony, fiam. Akkor számíthatok magára? – Hogyne, tiszteletes, de még mennyire. – Lenne még egy fontos dolog: két napon belül szükségem lenne erre az információra, hogy felhasználhassam a Kerekasztal Amerikáról pénteki adásában. Szokta nézni a műsort? – Mióta az interneten is közvetítik, soha nem hagyom ki. – Ezen a pénteken egy keresztény világnézetű fizikus lesz a vendégem, aki az Isabella-projektről fog beszélni. Feltétlenül szükségem lesz több információra, nem csak

82

a szokásos PR-anyagra. És lehetőleg szaftos dolgokra, mint ez a haláleset. Jó lenne tudni, mi történt. Beszéljen azzal az indián rendőr ismerősével, akit említett. Érti, Russ? – Hát hogyne, teljes mértékben. Spates lerakta a kagylót, és eltűnődve kibámult az ablakon. Minden kezd összeállni. Az Isten hatalma nem ismer korlátokat.

20. fejezet

Reggeli után Ford visszatért a házába, és épp be akart lépni az ajtón, amikor Wardlaw hirtelen előlépett a ház sarka mögül, és elállta az útját. Ford számított is valami ilyesmire. – Mi lenne, ha elbeszélgetnénk egy kicsit? – kérdezte Wardlaw megjátszottan barátságos hangon. Rágógumit rágott, amitől a füle tövénél is ritmikusan mozogtak az izmok. Ford várt. Ez nem épp a megfelelő pillanat egy leszámolásra, de ha Wardlaw ezt akarja, megkaphatja. – Nem tudom, miben mesterkedik, Ford, vagy hogy ki maga valójában. Feltételezem, hogy valamilyen félhivatalos minőségben van itt. Attól a naptól kezdve hogy megérkezett, ez volt az érzésem. Ford hallgatott. Wardlaw olyan közel lépett, hogy az arcvizének illata is megcsapta Ford orrát. – Az én dolgom az, hogy megvédelmezzem az Isabellát – ha kell, magától is. Gondolom, titkos megbízatással van itt, mert valami bürokrata Washingtonban nem akar lebukni. Vagyis magát nem nagyon védi senki, ha bajba kerül, nem igaz? Ford továbbra is csak hallgatott. Hadd mondja a magáét Wardlaw. – Nem fogom senkinek megemlíteni a tegnap éjszakai kis kalandját. Persze maga nyilván jelenteni fogja a főnökeinek. Nagyon jól tudja, hogy én mivel fogok védekezni. Betolakodó volt, és nekem az az utasításom, hogy minden ilyet lőjek agyon. És ha azt hiszi, hogy a betört ablak fel fog tűnni Greernek, ne aggódjon, már megjavíttattam. Kettőnkön kívül senki nem fog tudni az egészről. Fordra nagy hatást tett a dolog. Wardlaw tényleg mindenre gondolt. Örült neki, hogy nem ostoba. Mindig is könnyebbnek találta, ha intelligens ellenféllel volt dolga. Az ostoba emberek kiszámíthatatlanok. – Végzett a kiselőadással? – kérdezte. Wardlaw vastag nyakán lüktetett egy ér. – Vigyázzon magára. – Odébb lépett, de épp csak annyira, hogy Ford elférjen mellette. Ford előbbre lépett, aztán megtorpant. Olyan közel állt Wardlawhoz, hogy akár az ágyékába is térdelhetett volna. Az arcába nézett, amely alig pár centire volt az övétől, és barátságosan megszólalt: – Az a vicces az egészben, hogy a leghalványabb fogalmam sincs, miről beszélt. Wardlaw arcán mintha a kétely árnyéka suhant volna át, miközben Ford belépett a házba, és becsapta maga után az ajtót. Szóval Wardlaw nem száz százalékig biztos benne, hogy ő volt az az ember, akit üldözött. Ez a bizonytalanság óvatosságra fogja kényszeríteni. Ford helyzete megingott, de még nem bukott le.

83

Amikor már biztos volt benne, hogy Wardlaw távozott, bosszúsan a kanapéra vetette magát. Majdnem négy napja volt itt, de alig tudott többet, mint amikor még Lockwood irodájában ült. Ugyan miből gondolta, hogy ez egy könnyű megbízatás lesz? Itt az idő, hogy megtegye a következő lépést – a lépést, amelyet szeretett volna elkerülni, mióta csak Lockwood megmutatta neki Kate dossziéját.

Egy órával később az istállóban találta meg Kate-et, épp a lovakat etette és itatta. Ford megállt az ajtóban, és követte a nőt a tekintetével, miközben megtöltötte a vödröket zabbal, felbontott egy köteg lucernát, és minden bokszba bedobott néhány marékkal. Figyelte a mozgását, karcsú és ruganyos testét, ahogy magabiztos és kecses mozdulatokkal végzi a feladatokat, annak ellenére, hogy meglátszott rajta a fáradtság. Fordot ugyanolyan érzés fogta el, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor figyelte Kate-et, ahogy az asztal alatt aludt. Az istálló belsejéből halk rockzene szűrődött ki. Kate bedobta az utolsó adag lucernát is, aztán megfordult. Csak most vette észre Fordot. – Megint lovagolni mész? – kérdezte halkan. Ford belépett az árnyas hűvösségbe. – Hogy vagy, Kate? Kate csípőre tette kesztyűs kezét. – Nem valami jól. – Borzasztóan sajnálom Petert. – Igen, persze. – Segíthetek valamit? – Már mindennel végeztem. A zene halkan szólt a háttérben. Ford most már felismerte. – Blondie? – Sokszor hallgatok zenét, miközben az istállóban dolgozom. A lovak szeretik. – Emlékszel, amikor… – kezdte Ford. Kate közbevágott. – Igen. Némán egymásra néztek. Annak idején az egyetemen Kate mindig az elektronikai laborban kezdte a napot, és dübörgő hangerővel hallgatta az Atmoicot. Amikor Ford megérkezett, a lány többnyire épp körbetáncolta a szobát, fején a fülhallgatóval, a kezében a kávésbögrével. Szép látvány volt. Kate szerette a látványosságokat. Egyszer például beleöntött egy fél liter benzint az egyetem udvarán álló szökőkútba, és meggyújtotta. Fordba kis fájdalom hasított, ahogy ezekre az emlékekre gondolt. Mennyire tele volt Kate naiv reményekkel, milyen biztos volt benne, hogy az élete egy diadalmenet lesz… Elhessegette az emlékeket, és próbált inkább a feladatára koncentrálni. Kate-nél mindig a közvetlen megközelítés vált be a legjobban. Utálta az olyan embereket, akik kerülgetik a forró kását. Ford nyelt egy nagyot. Meg tudja-e bocsátani magának valaha is, amit most tesz? Minden teketória nélkül nekiszegezte a kérdést: – Oké, akkor elmondanád, mit titkoltok mindnyájan? Kate mereven nézett rá. Nem tettetett meglepetést, nem tiltakozott, nem tett úgy, mintha nem tudná, miről van szó. – Semmi közöd hozzá – felelte. – De igenis van hozzá közöm, én is része vagyok a csapatnak. – Akkor kérdezd meg Gregorytól. 84

– Tudom, hogy te őszinte leszel hozzám. Hazeliusról nem tudom, mit gondoljak. Kate arca meglágyult. – Wyman, hidd el nekem, jobb ha nem tudod. – Tudni akarom. Tudnom kell. Ez a dolgom. Kate, ez nem jellemző rád, hogy titkolózz. – Miből gondolod, hogy bármit is titkolunk? – Mióta csak megérkeztem, az az érzésem, hogy rejtegettek valamit. Volkonsky is célzott rá, te is. Valami komoly baj van az Isabellával, ugye? Kate megrázta a fejét. – Te jó ég, Wyman, te soha nem változol meg. Mindig az az átkozott kíváncsiság. – Lenézett az ingére, és összevont szemöldökkel lesöpört a válláról egy szál szénát. Ismét hosszú csönd lett. Aztán Kate intelligens barna szemével ránézett, és Ford látta rajta, hogy döntésre jutott. – Igen, valami baj van az Isabellával. De nem az, amire gondolsz. Nem érdekes, butaság. Semmi köze hozzád vagy az itt végzendő munkádhoz. Nem akarom, hogy tudd, mert… mert bajba keveredhetsz miatta. Ford csak hallgatott és várt. Kate keserűen felnevetett. – Hát jó, te akartad. De ne számíts valami nagy leleplezésre. Ford rémes bűntudatot érzett, de elfojtotta az érzelmeit – ezzel ráér majd később foglalkozni. – Ha meghallod, miről van szó, meg fogod érteni, miért tartottuk titokban – mondta Kate mereven Fordra nézve. – Valaki szabotázsakciót követett el az Isabella ellen. Egy hacker bolondot csinál belőlünk. – Hogyan? – Valaki egy vírusos programot telepített a szuperkomputerünkbe. Úgy tűnik, valamiféle logikai bomba, amely azonnal robban, ahogy az Isabella épp elérné a százszázalékos teljesítményt. Először egy bizarr kép jelenik meg a Visualizeren, aztán valami bugyuta kis üzenet kíséretében leáll a szuperkomputer. Hihetetlenül bosszantó az egész, és nagyon veszélyes is. Ilyen magas energiaszintnél ha a sugarak szétcsúsznak vagy letérnek a pályájukról, mind felrobbanhatunk. Vagy ami még rosszabb, egy hirtelen energiafluktuáció veszélyes részecskéket hozhat létre, vagy akár miniatűr fekete lyukakat is. Ez a hackerek Mona Lisája, igazi mestermű, egy hihetetlenül kifinomult technikájú programozó műve lehet. És sehol nem találjuk a hibát. – Mi az üzenet? – Olyasmi hogy ÜDV, vagy HALLÓ, vagy VAN OTT VALAKI? – Mint ahogy a régi AI program kezdődött, HELLO, VILÁG! – Pontosan. Valami bennfentes vicc. – És azután? – Ennyi. – Több üzenet nincs? – Nincs idő többet üzenni. Miután a komputer leáll, kénytelenek vagyunk azonnal leállítani az egész rendszert. – Nem elegyedtetek vele beszélgetésbe? Rávenni, hogy mondjon valamit? – Viccelsz? Miközben egy negyvenmilliárdos gép épp készül felrobbanni? Különben sem lenne értelme, úgyis csak újabb ostobaságokat üzenne. És ha a szuperkomputer elromlott, olyan az Isabellát működtetni, mintha éjszaka vezetnénk egy nedves úton óránként százhússzal, reflektorok nélkül. Őrültség lenne ott ülni, és cseverészni vele. – És a kép a monitoron? 85

– Nagyon különös, nehéz lenne leírni. Igazán látványos, ragyog és villózik, mint egy kísértet. Akárki csinálta is, művész a maga módján. – Nem találjátok a hibás programot? – Nem. Pokolian okos. Mintha állandón ide-oda költözne a rendszeren belül, és közben eltörli a saját nyomait. – Miért nem szóltok Washingtonban valakinek, hogy küldjenek ide specialistákat, akik rendbe tudják hozni? Kate egy pillanatig hallgatott. – Ehhez már túl késő. Ha kiderülne, hogy egy hacker bolonddá tett minket, abból óriási botrány kerekedne. Az Isabella-projektet így is épp csak megszavazta a Kongresszus. Ezzel vége lenne mindennek. , – De miért nem jelentettétek már a legelején? Miért kellett eltitkolni? – Akartuk, de aztán úgy döntöttünk, jobb lenne, ha előbb megsemmisítenénk a vírusos programot, hogy azt mondhassuk, már megoldottuk a problémát. Eltelt egy nap, aztán még egy és még egy, de nem találtuk a hibát. Eltelt egy hét, tíz nap – és aztán rájöttünk, hogy most már túl sokáig vártunk vele. Ha jelentjük, felelősségre vonnának, hogy eddig miért titkoltuk el. – Ez nagy hiba volt. – Persze, tudom. Nem is tudom, hogy történhetett meg… Egyszerűen teljesen őrültek voltunk a sok stressztől és a kimerültségtől. Legalább negyvennyolc órába telik egy teljes tesztelési ciklust végigcsinálni… – Kate megrázta a fejét. – Van valami ötletetek, hogy ki állhat a dolog mögött? – Gregory szerint egy nagyon ügyes hackercsoport, akik szándékos szabotázsakciót terveztek. De azért kimondatlanul attól is félünk egy kicsit… hogy valaki közülünk tette. – Kate elhallgatott: – Látod, milyen nehéz helyzetben vagyunk, Wyman. Egy ló halkan felnyerített az egyik boksz mélyén. – Ezért gondolja azt Hazelius, hogy Volkonsky öngyilkos lett – mondta Ford. – Hát persze, hogy öngyilkos lett. Szoftvertervezőként szörnyen megalázó lehetett a számára, hogy egy hacker áldozata lett. Szegény Peter. Lelkileg nagyon törékeny volt, egy tizenkét éves gyerek szintjén állt érzelmileg. Egy hiperaktív, bizonytalan gyerek, a túl nagy pólóiban… – Kate megcsóválta a fejét. – Nem bírta elviselni a nyomást. Soha nem aludt, egész álló nap és éjszaka ott ült a számítógépeknél, de nem találta a vírust a forráskódban. Teljesen összeomlott miatta, inni kezdett, és az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy keményebb drogokhoz is nyúlt. – Na és Innes? A csapat pszichológusaként nem az ő dolga lett volna kezelni? – Innes… – Kate összevonta a szemöldökét. – Innes jót akar, de intellektuálisan reménytelenül alattunk áll. Úgy értem, ez a heti egyszeri csoportterápia, ez a „beszéljünk meg mindent” marhaság lehet, hogy az átlagembereknél beválik, de nálunk nem. Olyan könnyű átlátni a trükkjein, a rávezető kérdésein, a kis stratégiáin. Peter gyűlölte. – Kate kesztyűs kezével kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – Mind nagyon kedveltük Petert. – Kivéve Wardlaw-t – tette hozzá Ford. – És Corcorant. – Wardlaw… Hát ő nem igazán kedveli egyikünket sem, kivéve Hazeliust. De tudnod kell, hogy ő még nagyobb nyomás alatt áll. Ő a csapat hírszerzője, és neki kell gondoskodnia a biztonságunkról. Ha ez az egész kiderülne, akár börtönbe is kerülhetne. Nem csoda, hogy egy kissé ideges, gondolta magában Ford.

86

– Ami pedig Melissát illeti, ő a csapat több tagjával is összerúgta a port, nem csak Volkonskyval. A helyedben… vigyáznék vele. Ford a levélkére gondolt, de nem mondott semmit. Kate lehúzta a kesztyűt, és a fal mellett álló kosárba dobta. – Kielégítettem a kíváncsiságodat? Most elégedett vagy? – kérdezte némi éllel a hangjában. Miközben Ford visszasétált a házához, elismételte magában kérdést: – Most elégedett vagy?

21. fejezet

Russ Eddy beült Ford furgonjába, megnézte a benzintartály mutatóját, és épp azt számítgatta, elég lesz-e a benzin, hogy felmenjen a sziklafennsíkra és vissza is tudjon jönni, amikor egy árulkodó, spirál alakú porfelhőt vett észre a horizonton, amely közelgő járművet jelzett. Kiszállt a furgonból, nekidőlt az oldalának, és várt. Pár perccel később a helyi rendőrség autója állt meg a lakókocsija előtt. A felkavart porfelhőt rögtön elsodorta a szél. Nyílt a kocsi ajtaja, és egy poros cowboycsizma bukkant elő. Egy magas férfi kászálódott ki a kocsiból. – Jó reggelt – bökte meg a kalapját. – Jó reggelt, Bia hadnagy – felelte Eddy a legkönnyedebb hangján. – Épp indul valahová? – Nem, csak azt néztem, mennyi benzin van még. Ami azt illeti, készülök majd felmenni a sziklafennsíkra, hogy bemutatkozzak a tudósoknak. Aggódom amiatt, hogy mi folyik odafent. Bia körbepillantott. Napszemüvegének sötét lencséjében visszatükröződött a minden irányba elterülő végtelen síkság. – Nem látta mostanában Lorenzót? – Nem – felelte Eddy. – Hétfő reggel óta nem láttam. Bia feljebb rángatta a nadrágját. A derékszíján lógó bilincs és egyéb felszerelések egymáshoz ütődtek, mint egy karkötőn csüngő kabalák. – Az a furcsa, hogy stoppal jött Blue Gapbe úgy hétfőn négy körül, azt mondta, a munkáját megy elvégezni. Látták is, ahogy elindult a misszió felé vezető úton. Aztán mintha elnyelte volna a föld, azóta se híre, se hamva. Eddy egy pillanatig hallgatott. – Hát én nem láttam. Úgy értem, reggel láttam, de úgy déltájban elment, és azóta nem találkoztam vele. Itt kellett volna dolgoznia, de… – Jó nagy a hőség, igaz? – Bia rávigyorgott Eddyre, és a lakókocsi felé pillantott. – Bemehetnék egy kávéra? – kérdezte. – Hát persze. Bia követte Eddyt a konyhába, és letelepedett az asztalhoz. Eddy vizet töltött a régimódi kávéfőzőbe, és meggyújtotta a gázt. Friss kávét nem tett bele. Tudta, hogy a navahók többször is fel szokták használni a kávét, úgy gondolta, Bia nem fogja bánni. A hadnagy lerakta a kalapját az asztalra. A haja izzadtan lelapult a kalap karimája helyén. – Nos, tulajdonképpen nem is Lorenzo miatt jöttem. Szerintem megint csak elcsavargott valamerre. Blue Gapben azt mondták, eléggé be volt rúgva, amikor hétfőn ott járt. 87

Eddy bólintott. – Én is észrevettem, hogy megint inni kezdett. Bia megcsóválta a fejét. – Nagy kár. Minden olyan jól alakult volna annak a kölyöknek. Ha nem bukkan fel hamarosan, a végén még mehet vissza a börtönbe. Eddy megint bólintott. – Nagy kár érte. A kávé csöpögni kezdett. Eddy kihasználta az alkalmat, hogy elfoglalja magát valamivel, elővette a bögréket, a cukortartót, a tejport, és mindent kirakosgatott az asztalra. Töltött két bögrébe, aztán leült. – Tulajdonképpen egészen más ügyben jöttem – folytatta Bia. – Tegnap beszélgettem Blue Gapben a boltossal, és ő mesélt arról a kis problémáról, hogy eltűnt a perselybe gyűjtött pénz. – Úgy van. – Eddy nagyot kortyolt a kávéból. Olyan forró volt, hogy megégette a száját. – Azt mondta, maga megjelölt néhány bankjegyet, és megkérte, hogy figyeljen, nem bukkan-e fel nála a boltban. Eddy csak hallgatott. – Nos, tegnap fizettek nála azokkal a bankjegyekkel. – Értem. – Eddy nyelt egy nagyot. Tegnap? Ez meg hogy lehetséges? – Elég kínos a helyzet – folytatta Bia. – Ezért szólt nekem a boltos ahelyett, hogy magát hívta volna. Remélem, megértően fogadja majd, amit mondani fogok. Nem szeretnék nagy ügyet csinálni belőle. – Hogyne. – Ismer egy Elizabeth Benally nevű idős hölgyet? – Igen, persze, szokott járni az istentiszteletekre. – Régebben nyaranta a sziklafennsíkon legeltette a birkáit, és volt egy kis kunyhója errefelé, a Piute forrás közelében. Nem az övé volt a föld, tulajdonképpen nem volt joga hozzá, hogy használja, de azért élete nagy részében itt legeltetett. Amikor a törzsi önkormányzat kisajátította a sziklafennsíkot az Isabella-projekt miatt, ő elveszítette a legelőit, és el kellett adnia a birkákat. – Ezt sajnálattal hallom. – Neki nem volt olyan nagy kára belőle. Hetven is elmúlt, és beköltöztették egy szép új házba Blue Gapben. A baj csak az, hogy ha az embernek van egy háza, akkor egyszer csak fizetni kell a villanyszámlát meg a vízdíjat, tudja, hogy van ez. Neki meg soha életében nem kellett fizetnie semmiért. És most nincs más jövedelme, csak a kormánytól kapott segély, mert már nincsenek meg a birkái. Eddy megértően bólogatott. – Nos, ezen a héten van az unokája tizedik születésnapja, és tegnap vett neki egy Gameboyt a boltban ajándékba, még díszcsomagolást is kért hozzá. – Bia elhallgatott, és mereven a lelkipásztorra nézett. – A maga által megjelölt bankjegyekkel fizetett érte. Eddy csak ült, és rámeredt a hadnagyra. – Igen, tudom, ez elég meglepő – Bia kivette a hátsó zsebéből a tárcáját. Nagy, poros kezével kihúzott egy ötvendollárost, és odatolta az asztalon. – Nem lenne értelme nagy ügyet csinálni belőle. Eddy mozdulni sem bírt. Bia felállt, és elrakta a tárcáját. – Ha újból megtörténne, csak szóljon, és én majd megfizetem a kárt. Ahogy mondtam, nem lenne értelme ebből rendőrségi ügyet csinálni. Az a szegény öregasszony amúgy sem teljesen beszámítható. – Bia fogta a kalapját, 88

és visszaillesztette ősz szálakkal kevert fekete hajára. – Köszönöm, hogy ilyen megértő volt. Sarkon fordult, hogy induljon, de aztán megtorpant. – És ha látná Lorenzót, értesítsen, rendben? Russ Eddy nézte, ahogy a hadnagy kisétál a lakókocsi ajtaján, és eltűnik. Egy pillanatra ismét feltűnt az ablakban, ahogy átballagott a lakókocsi előtti udvaron, pontosan ott, ahol Eddy eltemette a holttestet. Cowboycsizmája felverte a port. Eddy az ötvendollárosra pillantott, és émelyegni kezdett a gyomra. Aztán iszonyú düh fogta el.

22. fejezet

Ford bement a nappaliba, megállt az ablaknál, és kibámult a nyárfák csúcsa fölé tornyosuló Nakai-sziklára. Elvégezte a feladatát, és most döntenie kellett: jelentse-e Lockwoodnak? Leroskadt egy székre, és a kezébe temette az arcát. Kate-nek igaza volt: ha ez a hír kiszivárog, az súlyosan ártani fog a projektnek. Tönkreteheti a rajta dolgozó tudósok karrierjét, köztük Kate-ét is. Ha egy tudósra a hazugság gyanújának leghalványabb árnyéka is vetül, az végleg lerombolhatja a hitelességét. Most elégedett vagy? – tette fel magában újra a kérdést. Felállt, és dühösen járkálni kezdett a szobában. Lockwood nagyon jól tudta, hogy ha beszél Kate-tel, előbb-utóbb kiszedi belőle a titkot. Egyáltalán nem azért öt bízták meg, mert olyan kitűnő ex-ClA ügynök és nyomozó lenne, hanem mert tizenkét évvel ezelőtt együtt járt egy bizonyos nővel. Faképnél kellett volna hagynia Lockwoodot, amikor még megtehette. De őt kíváncsivá tette a feladat, és hízelgett neki, hogy rá gondoltak. És az az igazság, hogy nagyon is csábítónak találta a lehetőséget, hogy újból találkozhat Katetel. Egy pillanatra feltámadt benne a vágy a kolostori élet iránt. Abban a két és fél évben olyan egyszerűnek és világosnak tűnt az élet. Amíg ott élt, majdnem elfeledkezett arról, hogy a világ milyen szörnyen szürke, nem pedig fekete-fehér, és milyen lehetetlen erkölcsi döntésekre kényszeríti az embert. De soha nem lett volna belőle jó szerzetes. Abban a reményben vonult a kolostorba, hogy visszakapja a bizonyosságait és a hitét, de épp az ellenkezője történt. Lehajtotta a fejét, és próbált imádkozni, de csak üres szavak jöttek az ajkára a néma csöndben. Talán már nem is létezik olyan, hogy jó és rossz – az emberek csak teszik, amit tesznek. Ford meghozta a döntést. Szóba sem jöhet, hogy bármi olyat tegyen, ami árthat Kate karrierjének. Épp elég csapás érte már az életben. Ad két napot a tudósoknak, hogy megpróbáljanak a hibás program nyomára jutni, és segít is nekik ebben. Erősen gyanította, hogy a szabotőr a csapat egyik tagja lehet. Senki más nem férhetett volna a géphez, és nem rendelkezhetett a kellő tudással. Ford kisétált a bejárati ajtón, és körbejárta a házat, mintha csak levegőzni akarna egy kicsit, és eközben megbizonyosodott róla, hogy Wardlaw nem lézeng-e a közelben. Az-

89

tán bement a hálószobába, kinyitotta a zárható irattartó szekrényt, és elővette az aktatáskájából a műholdas telefont. Lockwood olyan gyorsan vette fel, hogy Fordnak az volt az érzése, ott várakozott a készülék mellett. – Van valami hír? – kérdezte Lockwood izgatottan. – Nem sok. Lockwood bosszúsan felsóhajtott. – Négy napja volt, Wyman! – Egyszerűen nem tudják beindítani az Isabellát. Kezdem azt gondolni, hogy maga tévedett, Stan. Nem titkolnak semmit. Valóban úgy áll a helyzet, ahogy állítják: egyszerűen csak nem működik rendesen a gép. – A fenébe is Ford, én ezt nem veszem be! Hallotta, hogy Lockwood szaggatottan lélegzik a vonal túlsó végén. Ez az ügy az ő karrierjének is sokat árthat. Az igazság azonban az volt, hogy Fordot szemernyit sem érdekelte ez az ember. Hadd bukjon bele. Csak Kate számít. Ha tud nyerni még pár nap haladékot, hogy megtalálják a hibát, Lockwoodnak soha nem kell megtudnia, mi történt. Lockwood folytatta: – Hallott erről a Spates nevű prédikátorról? – Igen. – Miatta még rövidebb lett az időnk. Két vagy maximum három napja van, és utána robban a botrány. Wyman, meg kell tudnia, mit titkolnak, megértette? Derítse ki! – Értem. – Átkutatta Volkonsky szállását? – Igen. – És talált valamit? – Semmi különöset. Lockwood egy kicsit hallgatott, majd azt mondta: – Épp most kaptam meg a halottkém előzetes jelentését. Egyre inkább úgy fest, hogy öngyilkosság volt. – Értem. Ford papírzörgést hallott a telefonban. – Utánanéztem azoknak a dolgoknak, amiket kért. Ami Cecchinit illeti… azt a szektát „A Menny Kapujának” hívták. Talán még emlékszik, 1997-ben a szekta tagjai csoportos öngyilkosságot követtek el. Úgy gondolták, hogy a lelkük idegen űrhajókra fog szállni, amelyek a Hale-Bopp üstökös nyomában közelednek a Föld felé. Cecchini még 1995ben csatlakozott a szektához, de alig egy évig maradt ott. – Van valami nyoma annak, hogy még mindig hisz valami ilyesmiben? Egy kicsit úgy viselkedik, mintha egy robot lenne. – A szekta már nem létezik, és nincs semmi nyoma, hogy még mindig hinne benne. Azóta normális életet élt, bár egy kicsit magányosat. Nem iszik, nem dohányzik, nincsenek barátnői, talán egy-két barátja akad. Csak a karrierjére összpontosít. Kiváló fizikus, és teljes mértékben a munkájának szenteli az életét. – Na és Chen? – A dossziéja szerint az apja írástudatlan munkásember volt, aki még azelőtt meghalt, hogy az anyja kivándorolt volna Kínából. Csakhogy ez nem igaz. Az apja valójában fizikus volt, Lop Norban dolgozott, a kínaiak nukleáris fegyvereket tesztelő kísérleti telepén, és még mindig él Kínában. – És hogy kerültek hamis adatok a dossziéjába? 90

– Ezek a bevándorlási hivatal adatai, amelyeket a Chennel folytatott beszélgetésből szereztek. – Szóval hazudott. – Nem biztos. Az anyja kétéves korában hozta el Kínából. Lehet, hogy az anyja hazudott neki. De lehetséges egy ártatlan magyarázat is: az anyja nem kapott volna vízumot Amerikába, ha elmondja az igazat. Lehet, hogy Chen nem is tud róla, hogy az apja még életben van. Nincs semmi jele, hogy esetleg kémkedne a kínaiaknak. – Hm… – Lassan kifutunk az időből, Wyman. Kutasson tovább. Tudom, hogy valami nagy dolgot titkolnak – egyszerűen tudom. Azzal Lockwood lerakta a kagylót. Ford visszasétált az ablakhoz, és megint a Nakai-sziklára bámult. Most már ő is közéjük tartozott – tudta a titkot, sőt neki még eggyel több titka is volt.

23. fejezet

Tizenegy óra húsz perckor Eddy épp a Red Mesa tetején átvágó vadonatúj aszfaltúton száguldott rozoga furgonjával. A nyitott ablakon besüvítő szél meglobogtatta a mellette lévő ülésen heverő Biblia lapjait. A szíve csak úgy zakatolt, tombolt benne a düh, a zavarodottság és a félelem. Szóval mégsem Lorenzo volt a tolvaj… Akkor is részeg volt és arcátlan, a legocsmányabb módon megszentségtelenítette az Úr nevét. Eddynek semmi köze a halálához – ő ölte meg saját magát. Végső soron minden az Isten terve szerint történt. És az Isten tudja, mit csinál. Az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ezt újra meg újra elmondta magában. Egész életében várta, hogy kapjon valami hívást, hogy az Isten felfedje előtte, mi a szándéka vele. Hosszú, rögös úton jutott el idáig. Az Isten keményen próbára tette, mint Jóbot, elvette tőle a feleségét és a gyermekét a váláskor, elvette a karrierjét, a pénzét, az önbecsülését. És most itt az ügy Lorenzóval. Lorenzo meggyalázta az Istent és Jézust, a legszörnyűbb szavakkal, és az Isten a szeme láttára sújtott le rá. De nem volt tolvaj, ezzel igazságtalanul vádolta. Mit jelent mindez? Mi az Isten akarata? Mi az Isten terve a számára? Az Isten útjai kifürkészhetetlenek. A furgon motorja köhögni kezdett. Berregve száguldott a hőségtől csillogó aszfalton, aztán egy széles ívű kanyar után magas homokkő sziklafalak között haladt tovább. Lejjebb, a völgyben néhány vályogház bújt meg a nyárfák között. Jobbra úgy egy kilométernyire két új leszállópálya húzódott, mellettük néhány hangár állt. Mögöttük, a sziklafennsík szélénél volt maga az Isabella-komplexum, amelyet kétszeres drótkerítés vett körbe. Tudta, hogy az Isabella nagy része a föld alatt helyezkedik el. A lejárat valahol az elkerített részen lehet. Mennyei atyám, kérlek vezéreld a lépteimet!

91

Eddy lehajtott a zöldellő kis völgybe. A távolabbi végében egy faépület állt, ez lehet a régi Nakai Rock kereskedelmi állomás. Két férfi meg egy nő sétált épp arrafelé, mások a bejárat előtt lézengtek. Eddy Vett egy mély levegőt, lassított a furgonnal, aztán megállt a faépület előtt Az ajtó fölött egy kézzel festett tábla lógott NAKAI KERESKEDELMI ÁLLOMÁS 1888 felirattal. A szúnyoghálós ajtón keresztül belátott nyolc embert számolt meg odabent Bekopogott az ajtófélfán, de nem kapott választ. Hangosabban kopogott. Az ajtó közelében álló férfi odafordult. Eddyt megdöbbentette a szeme. Hihetetlenül kék volt, és a pillantása szinte rázott, mint az elektromos áram. Ő csak Hazelius lehet. Eddy elsuttogott magában egy gyors imát, és belépett, – Miben segíthetek? – kérdezte a férfi. – A nevem Russ Eddy. Én vagyok a „Te nevedben gyűltünk egybe” misszió lelkipásztora Blue Gapben – hadarta Eddy. Kissé ostobán érezte magát és zavarban volt. A férfi, aki egy széktámlára támaszkodott, barátságos mosollyal felegyenesedett, és odalépett. – Gregory North Hazelius – mutatkozott be, és melegen megrázta Eddy kezét. – Örülök, hogy találkoztunk, Russ. – Köszönöm. – És miben állhatok a szolgálatára? Russ érezte, hogy elfogja a pánik. Nem jöttek a nyelvére a szavak, amelyeket olyan jól begyakorolt útközben. Aztán csak megtalálta a hangját: – Hallottam az Isabellaprojektről, és úgy döntöttem, ellátogatok ide, hogy beszéljek a missziómról, és felajánljam spirituális segítségemet. A gyülekezet minden vasárnap tíz órakor jön össze Blue Gapben, úgy három kilométerrel nyugatra a víztoronytól. – Nagyon köszönjük, Russ – felelte Hazelius meleg és őszinte hangon. – Hamarosan meg fogjuk látogatni. Esetleg lenne kedve egyszer körbenézni az Isabellánál? Sajnos, most épp egy nagyon fontos megbeszélést tartunk. Vissza tudna jönni esetleg a jövő héten? Russ arca elvörösödött. – Nos, uram, azt nem hinném. – Nyelt egyet. – Tudja, a nyájam és én is nagyon aggódunk amiatt, hogy mi folyik idefent. Azért jöttem, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre. – Megértem az aggodalmait, Russ, komolyan. – Hazelius a mellette álló magas, szögletes, nem túl jóképű férfira pillantott – Hadd mutassam be Wyman Fordot. Ő az összekötőnk a helyi közösséggel. A férfi odalépett, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhetem. Hazelius közben már el is indult, hogy otthagyja őket. – Azért jöttem, hogy magával beszéljek, nem vele – szólt utána Eddy, és magas, vékony hangja, amelyet mindig úgy gyűlölt, megcsuklott. Hazelius visszafordult. – Elnézést, nem akartunk tiszteletlenek lenni, de pillanatnyilag nagyon elfoglaltak vagyunk. El tudna jönni esetleg holnap ugyanebben az időben? – Nem. – Megkérdezhetem, mi olyan fontos, hogy most azonnal kell beszélnünk róla? – Úgy tudom… történt egy hirtelen haláleset, és szerintem erről beszélni kellene. Hazelius rámeredt. – Peter Volkonsky halálára gondol? – kérdezte halkan. – Ha ő az, aki öngyilkosságot követett el, akkor igen. 92

Ford közelebb lépett. – Mr. Eddy, én szívesen beszélek önnel erről a kérdésről. A baj az, hogy Mr. Hazelius épp egy újabb tesztelést készül elindítani az Isabellán, és most nincs ideje önnel foglalkozni, de én ráérek. Eddy nem hagyta lerázni magát. – Amint már mondtam, én vele akarok beszélni, nem magával. Nem ő állította azt, hogy a legokosabb ember a földön? Nem ő az, aki szerint mindenki más idióta? Aki megépítette ezt a gépet, hogy kihívást intézzen Isten igéje ellen? Rövid csönd lett. – Az Isabella-projektnek semmi köze a valláshoz – mondta Ford. – Ez egy szigorúan tudományos kísérlet. Eddy érezte, hogy forr benne a düh – a jogos harag Lorenzo miatt, az exfelesége, a válást kimondó bíróság és a világ minden igazságtalansága ellen. Így érezhette magát Jézus a templomban, amikor kiűzte a kufárokat. Remegő kézzel Hazeliusra mutatott. – Az Isten újra meg fogja büntetni. – Ebből elég volt, kérem, most… – szólt közbe éles hangon Ford, de Hazelius megállította. – Mit ért azon, hogy újra? – Olvastam magáról. Hallottam a feleségéről, aki szemérmetlen módon mutogatta a testét a Playboy magazinban, dicsekedett és fényűzésben élt, mint a babiloni szajha. Az Isten megbüntette azzal, hogy elvette őt. De maga ezután sem bánta meg a bűneit. A teremben halálos csönd lett. Ford egy pillanat után megszólalt: – Mr. Wardlaw, kérem, kísérje ki Mr. Eddyt. – Ne – mondta Hazelius. – Még ne. – Eddyhez fordult, az arcán olyan szörnyű mosollyal, amitől megfagyott a vér a lelkipásztor ereiben. – Mondja csak, Russ, szóval maga egy közeli missziónál lelkipásztor? – Úgy van. – Milyen felekezethez tartozik? – Nem tartozunk sehová, csak evangelizációs munkát végzünk – De mégis micsoda? Protestáns, katolikus, mormon? – Egyik sem. Újjászületett, fundamentalista keresztények vagyunk. – Ez mit jelent? – Befogadtuk a szívünkbe Jézust mint megváltónkat, és újjászülettünk a víz és a Lélek által, amely a megváltás egyetlen igaz útja. Hiszünk abban, hogy a Szentírás minden szava az Isten tévedhetetlen igéje. – Szóval maga szerint a protestánsok és katolikusok nem igazi keresztények, és az Isten pokolra küldi őket. Jól gondolom? Eddy kissé kényelmetlenül érezte magát, amiért a beszélgetés ilyen irányt vett. De ha a világ legokosabb embere erről akar beszélni, hát tessék. – Ha nem születtek újjá, akkor igen. – És a zsidók? A muzulmánok, a buddhisták, a hinduk? A bizonytalanok, a keresők, az elveszett lelkek? Mind elkárhoznak? – Igen. – Szóval a legtöbb ember ezen a kis sárgolyón, amely egy galaxis egyik külső spirálkarjának szélén helyezkedik el, kárhozatra van ítélve, kivéve magát és néhány hasonlóan gondolkodó egyént? – Meg kell értenie, hogy… 93

– Azért teszem fel ezeket a kérdéseket, Russ, hogy megértsem. Megismétlem: azt hiszi, hogy az Isten a legtöbb embert a pokolra fogja küldeni? – Igen. – És ezt biztosan tudja? – Igen. A Szentírás többször is megerősíti. „Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” Hazelius a többiekhez fordult. – Hölgyeim és uraim, íme, egy apró bogár – nem is bogár, egy baktérium –, aki azt hiszi, hogy ismeri az Isten gondolatait. Eddy elvörösödött. Az agya forrt az erőfeszítéstől, hogy választ találjon, amivel viszszavághat. A Ford nevű férfi Hazeliushoz fordult. – Gregory, kérem, ne keresse a bajt. – Én csak kérdéseket teszek fel, Wyman. – Ezzel csak újabb problémákat kreál. – Ford ismét a biztonsági főnökhöz fordult. – Mr. Wardlaw, megkérem, hogy kísérje ki Mr. Eddyt a helyszínről. A biztonsági főnök nyugodtan azt felelte: – Mr. Hazelius a főnök, csak ő adhat utasításokat. – Hazeliushoz fordult. – Uram? Hazelius nem mondott semmit. Eddy még nem végzett a szónoklattal, amit útközben előkészített magában. Végre erőt vett a dühén, és hideg bizonyossággal megszólalt, mereven belenézve Hazelius kék szemébe-. – Azt hiszi, maga a legokosabb ember a földön? De valójában mennyire okos? Olyan okos, hogy azt hiszi, a világ egy véletlenszerű robbanással kezdődött. A Nagy Bumm után az atomok csak úgy összeálltak és létrehozták az életet, az Isten segítsége nélkül. Mennyire okos elmélet ez? Megmondom, mennyire: annyira, hogy egyenesen a pokolra fog jutni miatta. Maga is a hit ellen folytatott háború részese az istentelen elméleteivel. Maga és társai meg akarják szüntetni a keresztény nemzetet, amelyet atyáink megalkottak, és a materializmus templomává alakítani az országot, ahol minden elfogadható – homoszexualitás, abortusz, drogok, házasság előtti szex, pornográfia. De ki mint vet, úgy arat. Egy öngyilkosság máris történt a soraikban. Ide vezet a blaszfémia és az Isten gyűlölete, öngyilkossághoz. És az Isten újra le fog sújtani magára haragjával, Hazelius. Enyém a bosszúállás, és én megfizetek! Eddy zihálva elhallgatott. Hazelius furcsán nézett rá, a szeme úgy csillogott, mint két jéghideg acélgolyó. Aztán furcsán fojtott hangon megszólalt: – Ideje, hogy távozzon. Eddy nem válaszolt. A testes biztonsági őr odalépett hozzá. – Jöjjön szépen velem. – Erre nincs szükség, Tony. Russ már előadta a kis beszédét. Ő is tudja, hogy ideje mennie. A biztonsági őr azért tett még egy lépést a lelkipásztor felé. – Ne aggódjon – mondta gyorsan Eddy. – Alig várom, hogy itt hagyhassam ezt az istentelen helyet. Miközben becsukta maga után az ajtót, Eddy még hallotta, hogy egy nyugodt hang megszólal: – Nézzétek csak, a baktérium távozik a kis csillószőrein. Eddy visszafordult, és a szúnyoghálón át visszakiabált: – „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket!” János evangéliuma, 8:32! Azzal sarkon fordult, merev léptekkel a furgonjához sietett, miközben az arca égett a megaláztatástól, és csak úgy fuldokolt a dühtől.

94

24. fejezet

Ford a lelkipásztor szikár alakja után nézett, aki egy régi, ütött-kopott furgon felé igyekezett. Egy ilyen ember, ha követői is akadnak, sok kárt okozhat az Isabella-projektnek. Sajnálatosnak tartotta, hogy Hazelius provokálta, és az volt az érzése, ennek a történetnek még távolról sincs vége. Amikor Ford visszafordult, Hazelius épp az órájára pillantott, mintha mi sem történt volna. – Késésben vagyunk – mondta élesen, és lekapta a fogasról fehér köpenyét. Körbenézett a többieken. – Gyerünk. – Fordra esett a tekintete. – Attól tartok, az elkövetkező tizenkét órában magára marad. – Ami azt illeti, szívesen megnéznék egy tesztelést – mondta Ford. Hazelius felvette a fehér köpenyt, és fogta az aktatáskáját. – Nagyon sajnálom, Wyman, de ez lehetetlen. Fontos munkát végzünk a Bunkerben, mindenkinek megvan a maga feladata, és nagyon szoros a beosztásunk. Nem engedhetjük meg, hogy felesleges emberek lábatlankodjanak ott. Remélem, megérti. – Én is sajnálom, Gregory, de úgy érzem, ahhoz, hogy el tudjam végezni a feladatomat, jelen kell lennem egy tesztelésnél. – Hát jó, de attól tartok, ez nem lehet a mostani alkalom. Sok problémánk van, mind nagy nyomás alatt állunk, és amíg meg nem oldjuk ezeket a technikai problémákat, addig nem léphetnek be külső személyek a parancsnoki hídra. – Én pedig attól tartok, hogy ragaszkodnom kell hozzá – mondta halkan Ford. Hazelius hallgatott. Kínos csönd támadt. – Miért kell végignéznie egy tesztelést ahhoz, hogy el tudja végezni a feladatát? – Azzal bíztak meg, hogy nyugtassam meg a helybéli embereket afelől, hogy az Isabella biztonságos, és nem jelent veszélyt rájuk nézve. Nem biztosíthatom őket semmiről, amíg magam is még nem győződtem róla. – Miért, maga kételkedik benne, hogy az Isabella biztonságos? – Nem fogom csak úgy elfogadni, amit mások mondanak. Hazelius megcsóválta a fejét. – Az indiánoknak tudniuk kell, hogy én is részt veszek a projekt minden lépésében, és hogy előttem nincsenek titkok. – Mint biztonsági főnök szeretném tájékoztatni Mr. Fordot, hogy biztonsági szempontok miatt nem engedélyezhetjük, hogy belépjen a Bunkerbe – szólt közbe Wardlaw. – A vitát ezzel lezárhatjuk. Ford Wardlaw-hoz fordult. – Nem hiszem, hogy szeretné, ha most részletesen belemennénk ebbe a vitába, Mr. Wardlaw. Hazelius megrázta a fejét. – Wyman, én megértem, amit mond. A baj csak az… Kate Mercer közbevágott: – Ha attól félnek, hogy megtudja, hogy vírusos program van a rendszerben, akkor ne aggódjanak. Már tud róla. Mindenki Kate-re meredt, és döbbent csönd telepedett a helyiségre. – Mindent elmondtam neki – folytatta Kate. – Úgy éreztem, tudnia kell. – Ó, hát ez remek – szólalt meg Corcoran, égnek emelve a tekintetét, Kate hozzá fordult. – Ő is tagja a csapatnak. Joga van tudni. Én garantálom, hogy száz százalékig megbízhatunk benne. Nem fogja kikotyogni a titkunkat. 95

Corcoran elvörösödött. – Azt hiszem, mindenki tudja, mi rejlik emögött a kis védőbeszéd mögött. – Nem arról van szó, amire gondolsz – felelte Kate hidegen. Corcoran gúnyosan mosolygott. – Miért, mire gondolok? Hazelius megköszörülte a torkát. – Kérem, kérem! – Fordhoz fordult, és aránylag barátságos gesztussal a vállára tette a kezét. – Szóval Kate mindent elmondott. – Igen. Hazelius bólintott. – Jól van. – Úgy tűnt, gondolkozik egy kicsit, aztán megfordult, és Kate-re mosolygott. – Megbízom az ítélőképességedben. – Fordra nézett. – Tudom, hogy maga becsületes ember, Isten hozta a csapatban – most már ténylegesen. Maga is tudja a kis titkunkat. – Kék szemével zavarbaejtően átható pillantást vetett Fordra. Ford igyekezett nem elpirulni. Kate-re pillantott, és meglepte az arckifejezése: mintha reménykedés vagy várakozás tükröződött volna rajta. Egyáltalán nem tűnt dühösnek, amiért ő ragaszkodott ehhez a dologhoz. – Később majd beszélünk erről, Wyman – Hazelius elengedte Ford vállát, és Wardlaw-hoz fordult: – Tony, úgy néz ki, Mr. Ford mégis részt vesz a következő tesztelésen. A biztonsági főnök nem felelt. Az arca rezzenéstelen és kifejezéstelen maradt, és mereven előrebámult. – Tony? – Igenis, megértettem – mondta Wardlaw feszült hangon. Ford nyomatékos pillantást vetett a biztonsági főnökre, amikor elment mellette. Wardlaw hideg, üres tekintettel viszonozta.

25. fejezet

Ken Dolby figyelte, ahogy a Bunker hatalmas titánajtaja leereszkedik, majd tompa döngessél bezárul. Dohos léghuzat csapta meg az arcát a barlangból, nyirkos kövek, átmelegedett elektronikus műszerek, gépolaj és szénpor szaga keveredett benne. Jó mélyet szippantott belőle. Mámorító illat volt – az Isabella illata. A tudósok libasorban elhaladtak mellette a parancsnoki híd felé. Dolby elkapta Hazeliust. – Ég a 140-es számú mágnes figyelmeztető piros lámpája – mondta. – Semmi komoly, de azért megnézem. – Mit gondolsz, mennyi időbe fog telni? – kérdezte Hazelius. – Legfeljebb egy órába. Hazelius szeretetteljesen megveregette Dolby hátát. – Csináld csak, Ken, aztán kérek jelentést. Nem indítjuk be az Isabellát, amíg nem végeztél az ellenőrzéssel. Dolby bólintott. Megállt a tágas barlangban, amíg a többiek eltűntek a híd ajtaján. Az ajtó becsukódott, a dördülés visszhangzott a hangár nagyságú barlangban. Aztán visszatért a csönd. Dolby megint mélyet szippantott az illatos levegőből. Ő vezette az Isabellát tervező csapatot, tucatnyi Ph. D. fokozattal rendelkező mérnök és vagy száz szerződéses tervező dolgozott a keze alatt, akik a szuperkomputer egyes alrendsze96

reit tervezték meg. Annak ellenére, hogy ennyien vettek részt a munkában, Dolby szilárdan kézben tartotta az irányítást. Ismerte az Isabella minden négyzetcentiméterét, minden csínját-bínját, minden egyes zeg-zugát. Isabella az ő teremtménye volt – az ő gépe. Az Isabella alagútjába vezető ovális bejárat, amely egy félbevágott, középen lyukas fánkra emlékeztetett, halvány, kékes fényben ragyogott. A lecsapódott pára kanyargós patakocskában folyt ki az alagútból, ide-oda kanyargott, majd elpárolgott. A bejáraton túl, az alagút belsejében Dolby látta a masszív, kékesszürke használt uránium védőburkolatot, amely mögött a KZéró rejtőzött, az Isabella dobogó szíve. KZéro, a Zéró Koordináta. Ez az az aprócska, tű hegyénél nem nagyobb hely, ahol; az anyag- és antianyagnyalábok fénysebességgel összeütköznek, majd egy tiszta energiarobbanásban megsemmisülnek. Ha az Isabella százszázalékos teljesítménnyel működik, ez a legforróbb és legragyogóbb pont az egész Univerzumban – egybillió fokos. Hacsak – gondolta Dolby egy kis mosollyal – nincs egy értelmes faj valahol a világegyetemben rajtunk kívül, akik ennél is nagyobb részecskegyorsítót építettek. Az anyag-antianyag ütközésekor a KZéróban keletkező energia nagy része azonnal visszaalakul tömeggé, Einstein híres egyenlete szerint – E = mc2 –, és félelmetes, egzotikus szubatomi részecskéket szór szerteszét. Némelyik közülük olyan, amilyet nem láthattunk a világegyetem 13,7 milliárd évvel ezelőtti keletkezése óta. Dolby lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy ő egy proton, amely ott kering körbekörbe a gyorsító alagútjában, miközben a szupermágnesek egyre jobban felgyorsítják, a fénysebesség 99,999 százalékára. Másodpercenként négyezerszer tette meg a hetvenöt kilométeres kört, újra meg újra. Látta magát, ahogy felfoghatatlan sebességgel végigszáguld a körkörös alagúton, minden mágnes egyre jobban felgyorsítja, másodpercenként hárommilliószor… Hátborzongató volt mindezt elképzelni. És eközben tőle alig egykét centire, vele szemben ott kering a csőben az antiprotonok nyalábja, ugyanazzal az elképzelhetetlen sebességgel… Aztán elképzelte az ütközés pillanatát. A részecskenyaláb nekirohan a szembejövő nyalábnak, és egymásnak ütköznek a KZéró pontnál. Az anyag fénysebességgel az antianyaghoz csapódik. Szinte érezte az ütközést, a tiszta, abszolút, borzongató megsemmisülést. Aztán érezte, ahogy újjászületik a minden irányba szétlövellő új részecskékben, és belecsapódik a többrétegű detektorokba, amelyek érzékelnek, megvizsgálnak és megszámolnak minden egyes új részecskét. Tízbillió részecske másodpercenként…

Dolby kizökkent az álmodozásból, és kinyitotta a szemét. Kicsit bután érezte magát. Ellenőrizte a zsebét, nincs-e benne aprópénz, vagy egyéb fémtárgy, amely megzavarhatja a mágneseket, és odasétált a sorban várakozó elektromos golfkocsikhoz. Az Isabella szupravezető mágnesei ezerszer erősebbek, mint azok, amelyeket az orvosi MRI gépekben használnak. Akár olyan erővel vonzhatnák a pénzdarabokat, hogy azok áthatolnának a testén, vagy átránthatnák a derékszíjának csatját a belein. Isabella veszélyes, és tisztelettel kell közeledni hozzá. Bemászott a golfkocsiba, megnyomott egy gombot, állított a kuplungon, és, egyesbe tette a kocsit. Ezt a remek kis járművet is saját maga tervezte. Habár óránként csak negyven kilométeres sebességre képes, majdnem annyiba került, mint egy Ferrari Testarossa, legin-

97

kább azért, mert teljes egészében nem mágneses anyagokból kellett megépíteni – műanyagból, kerámiából, és alacsony diamágneses szintű anyagokból. Ellátták kommunikációs berendezésekkel, fedélzeti számítógéppel, radarérzékelőkkel elöl, hátul és oldalt, sugárzásérzékelőkkel, mágneses riasztóval, és egy speciális, rezgéstompítóval ellátott kis csomagtér is volt, ahol az érzékeny tudományos műszereket szállíthatták. Átgördült a kocsival a betonon, és behajtott az Isabella alagútjába vezető ovális ajtónyíláson. Egy éles kanyar után megállt. – Hello, Isabella. Beleillesztette a kocsi kerekeit a betonvályúba, amely az alagút aljában vezetett a kanyargós csövek mentén. Felgyorsított, de a kerekek a barázdákban maradtak. A feje fölött két sorban elhelyezkedő neoncsövek mindent zöldes-kékes fényben fürdettek. Ahogy végighaladt az alagútban, vetett egy pillantást a legnagyobb csőre: alumíniumötvözetből készült, és kétméterenként csavarokkal erősítették a falhoz. A belsejében uralkodó vákuum erősebb, mint amelyet a Hold felszínén lehet találni. Erősnek is kell lennie, mert ha egyetlen elszabadult atom is el kószálna a KZéróba, az olyan lenne, mintha egy véletlenül odatévedt ló téblábolna a daytonai lóversenypályán a verseny közben. Dolby maximális sebességre gyorsított a golfkocsival. A gumiborítású kerekek halkan surrogtak. Úgy harmincméterenként elhaladt egy-egy mágnes mellett, amelyek a cső köré tekeredtek. Minden mágnes abszolút nulla alatt négy és fél fokra volt lehűtve, és sűrű párakicsapódás borította őket. Dolby átsuhant a fehér párafelhőkön, örvénylő kavargást keltve bennük. Időnként elhaladt egy-egy acélajtó mellett az alagút bal oldalán, amelyek a régi szénbánya tárnáiba vezettek. Ezek vészkijáratként szolgáltak arra az esetre, ha valami baj történne. De nem fog történni semmi – hiszen ez az Isabella. A 140-es mágnes tizenhárom kilométernyire volt, ez húszperces út. Nem valószínű, hogy bármiféle komoly probléma lenne. Dolby szinte örült is, hogy adódott ez a kis hiba – szerette, ha egyedül tölthetett egy kis időt kedvenc gépével. – Nem semmi egy egyszerű autószerelő fiától Wattsból, nem igaz, Isabella? – szólalt meg hangosan. Az apja jutott eszébe, aki a világon bármilyen autó motorját rendbe tudta hozni. Soha nem keresett többet, mint amennyi a legalapvetőbb megélhetésre elég volt. Szomorú, hogy egy ilyen tehetséges szerelőnek soha nem volt esélye magasabbra jutni, Dolby elhatározta, hogy mindent be fog pótolni, amit az apja elmulasztott – és meg is tette. Hétéves volt, amikor az apjától kapott egy kis amatőr rádiós készletet. Szinte csodának tűnt a számára, hogy összecsavaroz és összeforraszt egy csomó műanyag és fémdarabkát, és egyszer csak megszólal belőle egy hang. Mire tíz éves lett, Dolby megépítette az első számítógépét. Aztán egy teleszkópot készített, beleszerelt néhány CCD chipet, öszszekötötte a számítógéppel, és aszteroidákat kezdett keresgélni vele. Aztán épített egy kisméretű gyorsítót, egy tévéből kiszerelt régi elektronágyú felhasználásával. Ezzel elérte az alkimisták álmát, olyan valamit, ami még Newtonnak sem sikerült: egy darabka ólomfóliát szétzúzott elektronokkal, és pár száz atomot sikerült arannyá alakítani. Szegény apja – Isten nyugosztalja – szerény béréből minden felesleges dollárját arra költötte, hogy neki különféle felszereléseket és alkatrészeket vegyen. Ken Dolby álma az volt, hogy megépítse a legnagyobb, legcsillogóbb és legdrágább gépet, amely valaha is létezett. És most sikerült… 98

A gépe tökéletes, még ha valami szemét hacker bele is piszkált a számítógépes szoftverbe. Megpillantotta a 140-es mágnest. Lefékezett, és megállt előtte. Elővett a műszerek közül egy speciális laptopot, és bedugta a mágnes oldalán lévő panelbe. A sarkára kuporodva leült a földre, és gépelni kezdett a laptopon, közben magában motyogott. Lecsavarozott a mágnes tokjának oldaláról egy fémlapot, és rákapcsolt a mágnes termináljaira egy műszert, amelyből két drót vezetett ki, egy piros meg egy fekete. Megnézte, mit mutat a laptop, és az arca elsötétedett. – A fene vinne el, te kis nyavalyás – motyogta. A hűtőfolyadék szivattyúja, amely a szigetelőrendszer része volt, nem működött rendesen. – Még szerencse, hogy idejében elcsíptelek. Gyorsan elrakta a műszereit, visszadugta a laptopot a vízhatlan tokba, és visszaült a golfkocsiba. Felvette a rádió mikrofonját a műszerfalról, és benyomott egy gombot. – Dolby a parancsnoki hídnak. – Itt Wardlaw – szólalt meg egy fémesen recsegő hang. – Hadd beszéljek Gregoryval. Pár másodperc múlva odament Hazelius. – Elindíthatjátok az Isabellát – mondta Dolby. – A túlmelegedést jelző riasztó lámpája még mindig piros. – Tudod, hogy soha nem tenném kockára a gépemet, Gregory – felelte Dolby. – Hát jó, akkor beindítom. – Be kell majd szerelnünk egy új hűtőfolyadék-szivattyút, de ezzel még bőven ráérünk. Még legalább két tesztelést kibír ez a régi. Dolby kikapcsolta a rádiót, aztán a tarkója mögött összekulcsolt kézzel hátradőlt, és felrakta a lábát a műszerfalra. Eleinte tökéletesnek tűnt körülötte a csönd, de aztán kezdte érzékelni a különféle halk neszeket – a szellőztetőrendszer susogását, a szivatytyúk halk zúgását, a folyékony nitrogén sziszegését, a golfkocsi motorjának kis reccsenéseit hűlés közben, sőt a hegy szikláinak halk roppanásait is. Dolby lehunyta a szemét, és várt. Aztán egy újabb zaj ütötte meg a fülét: nagyon halk, éneklő zümmögés, mély, zengő hangon. Az Isabellát bekapcsolták. Érezte, ahogy végigborzong rajta a megmagyarázhatatlan áhítat, a csodálkozás, hogy egy olyan gépet tervezett, amely a teremtés pillanatába képes belelesni – sőt, újrateremti a teremtés pillanatát. Egy Isten-gépezet. Isabella…

26. fejezet

Ford felhajtotta a bögréje aljáról az utolsó korty keserű kávét, és az órájára pillantott: majdnem éjfél volt. A tesztelés hosszú volt és unalmas, órákon keresztül piszmogtak a géppel. Miközben figyelte a tudósokat munka közben, azon tűnődött, vajon közülük valaki-e a szabotőr.

99

Hazelius odasétált hozzá. – Most ütköztetjük a két nyalábot. Figyelje a Visualizert, azt a nagy képernyőt ott középen. A fizikus elmormolt egy utasítást, és egy pillanat múlva ragyogó fénypont jelent meg a képernyő közepén, majd a pontból tarka színfoltok sugároztak ki. Ford a monitor felé biccentett. – Mit jelképeznek azok a színek? – A számítógép képpé alakítja a KZéróban történő részecskeütközésekét. Minden szín egy bizonyos részecskefajtát jelképez, a sávok az energiaszintet mutatják, a sugáralakban húzódó vonalak pedig a részecskék pályáját, ahogy kilépnek a KZéróból. Így egyetlen szempillantással áttekinthetjük, mi is történik, anélkül, hogy át kéne rágnunk magunkat egy csomó számadaton. – Okos. – Volkonsky ötlete volt. – Hazelius szomorúan megcsóválta a fejét,: – Kilencvenszázalékos teljesítményen vagyunk – szólalt meg Ken Dolby. Hazelius felemelte üres kávésbögréjét. – Hozzak magának is még egyet? Ford összerezzent. – Miért nincs itt egy rendes kávéfőző? Hazelius halkan nevetett, aztán kiment. A helyiségben mindenki némán a feladatára koncentrált, kivéve Innest, aki fel-alá járkált, és Edelsteint, aki egy sarokban ülve olvasgatott. A vacsorára elfogyasztott fagyasztott pizzák dobozai az ajtó melletti szemetes mellé szórva hevertek. Az asztalokon mindenhol kávésbögrék kör alakú lenyomatai éktelenkedtek. Az üveg pezsgő még mindig ott hevert a fal mellett a földön. Hosszú volt az elmúlt tizenkét óra, az állandó unalmat csak néha váltotta fel egy kis időre izgatott tevékenység, aztán újból az unalom következett. – A nyaláb szilárd és fókuszált, a luminozitás 14,9 TeV – jelentette Rae Chen egy billentyűzet fölé hajolva. Fényes fekete haja függönyként hullott az arca elé. Ford végigsétált a parancsnoki híd megemelt részén. Amikor elhaladt Wardlaw mellett, aki a saját munkaállomásánál ült, észrevette, hogy a biztonsági főnök enyhén ellenséges pillantást vet rá, mire Ford hidegen rámosolygott. Wardlaw csak várt, és figyelt. Ford meghallotta, hogy Hazelius halkan megszólal: – Vigyük fel kilencvenöt százalékra, Rae. A billentyűzet halkan kopogott a néma helyiségben. – A nyaláb szilárd – jelentette Chen. – Harlan, hogy állunk az árammal? St. Vincent felnézett a monitorról koboldszerű arcával. – Úgy jön, mint egy árhullám, egyenletes és erős. – Michael? – Eddig minden rendben. Semmilyen anomália nem tapasztalható. Az elmormolt párbeszéd folytatódott, mintha egy katekizmust mondanának fel. Hazelius sorra mindenkitől jelentést kért, aztán kezdték elölről az egészet. Ez órák óta így ment, de Ford most érezte, hogy kezd izgatott várakozás vibrálni a levegőben. – Kilencvenöt százalékos a teljesítmény – közölte Dolby. – A nyaláb szilárd és fókuszált. – Luminozitás 17 TeV. – Jól van, emberek, akkor mostantól ismeretlen területre lépünk – mondta Chen, és egy irányítókarra tette a kezét.

100

– „Itt a szörnyek laknak” – idézte Hazelius a mondást, amelyet régen a térképek szélére írtak. A monitort elárasztották a színek, mintha egy virág bomlana szét rajta. Ford megbabonázónak találta a látványt. Vetett egy pillantást Kate-re, aki némán dolgozott egy hálózatra kötött laptopon. Ford felismerte a programot, amelyet használt: Wolfram Mathematica. A monitoron egy bonyolult, többdimenziós tárgy képe látszott. Ford odament, és odalesett Kate válla fölött. – Nem zavarlak? Kate felsóhajtott, és megfordult. – Nem különösebben. Épp ki akartam kapcsolni, és inkább figyelni a végső tesztet. – Mi ez? – intett a monitorra Ford. – A Kaluza-Klein féle tizenegy dimenziós tér. A miniatűr fekete lyukakkal kapcsolatos számításokat végeztem. – Úgy hallom, az Isabellával azt is kutatjátok, hogy lehetséges-e energiát nyerni a mini fekete lyukak felhasználásával. – Igen, ez az egyik célunk. Már ha sikerül valaha is beindítani az Isabellát. – És hogy működne ez a dolog? Ford észrevette, hogy Kate ideges pillantást vet Hazelius irányába, és összetalálkozik a tekintetük. – Úgy néz ki, hogy az Isabella elég erős ahhoz, hogy miniatűr fekete lyukakat hozzon létre. Stephen Hawking kimutatta, hogy a mini fekete lyukak a másodperc néhány billiomodrésze alatt elpárolognak, és ezáltal energia szabadul fel. – Úgy érted, felrobbannak? – Igen. Az elképzelés lényege az, hogy ezt az energiát fel is használhatnánk. – Szóval előfordulhat, hogy az Isabella létrehoz egy fekete lyukat, amely felrobban? Kate legyintett. – Ez nem túl valószínű. A fekete lyukak, amelyeket az Isabella esetleg létrehozhat, olyan aprók, hogy egybilliomod másodperc alatt felrobbannak. Ez kevesebb energiát termel, mint mondjuk egy szétpukkanó szappanbuborék. – De nagyobb robbanás is történhet? – Ez roppant valószínűtlen. Gondolom, megtörténhet, ha a fekete lyukak mondjuk pár másodpercig megmaradnak. Akkor elég idejük van, hogy nagyobb tömeget nyerjenek, és felrobbannak. – Mekkora lehet a robbanás? – Nehéz lenne megmondani. Talán mint egy kisebb atombomba. Corcoran némán odalépett, és megállt Ford mellett. – De nem ez a legrémisztőbb forgatókönyv – mondta. – Melissa – szólt rá Kate. Corcoran felvonta a szemöldökét, és ártatlan arccal nézett Kate-re. – Azt hittem, semmit sem akarunk eltitkolni Wyman elől. – Fordhoz fordulva folytatta: – Az igazán rémisztő lehetőség az, hogy az Isabella egy olyan mini fekete lyukat hoz létre, amely teljesen stabil. Ebben az esetben lesüllyed a Föld középpontjába, és ott marad. Egyre több és több anyagot fal fel, amíg… puff! Búcsút mondhatunk a Földnek. – Van rá esély, hogy ez megtörténhet? – kérdezte Ford. – Nincs – vágta rá ingerülten Kate. – Melissa csak ugrat. – A teljesítmény kilencvenhét százalékos – szólalt meg Dolby. – Luminozitás 17,92 TeV. 101

Ford lehalkította a hangját: – Kate… Nem gondolod, hogy ez esetben a legkisebb valószínűség is túl sok? Elpusztulhat az egész Föld. – Nem állíthatjuk meg a tudomány fejlődését ilyen teljesen elhanyagolható valószínűségek miatt. – Téged ez nem aggaszt? Kate felcsattant: – A fenébe is, Wyman, persze, hogy aggaszt! Én is ezen a bolygón élek. Gondolod, hogy vállalnék ekkora kockázatot? – Ha a valószínűsége nem nulla, akkor igenis vállalod a kockázatot. – A valószínűsége nulla. – Kate megfordult a székével, és udvariatlanul hátat fordított. Ford felegyenesedett, és észrevette, hogy Hazelius még mindig feléjük bámul. A fizikus felállt, és az arcán könnyed mosollyal odasétált. – Wyman, hadd nyugtassam meg egy ténnyel: ha a miniatűr fekete lyukak stabilak lennének, akkor mindenfelé látnánk a világegyetemben azokat, amelyek itt maradtak a Nagy Bumm után. Sőt, annyi lenne belőlük, hogy mostanra már minden anyagot elnyeltek volna. Tehát már önmagában az, hogy mi létezünk, bizonyíték arra, hogy a miniatűr fekete lyukak nem stabilak. Corcoran gúnyos kis mosollyal hallgatta. Örült, hogy ekkora hatást váltott ki a szavaival. – Valahogy mégsem vagyok teljesen nyugodt – mondta Ford. Hazelius megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Lehetetlen, hogy az Isabella olyan fekete lyukat hozzon létre, amely elpusztítja a Földet. Egyszerűen nem történhet meg. – Az áramellátás folyamatos – jelentette St. Vincent. – A nyaláb fókuszált, luminozitás 18,2 TeV. A helyiségben egyre hangosabb lett az izgatott zsongás. Ford egy újabb hangot is meghallott – egy távoli, halk, éneklő zümmögést. – Hallja ezt? – kérdezte Hazelius. – Ezt a hangot az kelti, ahogy a billiónyi részecske körbeszáguld az Isabellában. Nem tudjuk biztosan, hogy pontosan mitől keletkezik ez a hang, mert a nyalábok vákuumban keringenek. Valamilyen rezgést keltenek, amelyet az intenzív erejű mágneses mező továbbít. A parancsnoki híd levegőjében szinte tapintható volt a feszültség. – Ken, emeld kilencvenkilenc százalékra a teljesítményt, és tartsd ott – adta ki az utasítást Hazelius. – Máris. – Rae? – A luminozitás most lépte túl a 19-et, és tovább emelkedik. – Harlan? – Minden rendben. – Michael? – Nincs semmilyen anomália. Wardlaw hirtelen hangosan megszólalt a helyiség túlsó végében lévő biztonsági állomásról: – Egy behatolót jeleznek a műszerek. – Micsoda? – Hazelius döbbenten felegyenesedett. – Hol? – A kerítésnél, odafönt a lift közelében. Most állítom rá a kamerát.

102

Hazelius odasietett, és Ford is gyorsan csatlakozott hozzá. A Wardlaw előtt sorakozó monitorok egyikén zöldesen derengett a kerítés, a lift melletti oszlopra magasra szerelt kamera látószögéből nézve. Egy férfi járkált nyugtalanul fel-alá a kerítés mentén. – Rá tud közelíteni? Wardlaw állított egy kapcsolón, és egy közelibb kép jelent meg a kerítésről. – Ez az a lelkipásztor! – állapította meg Hazelius. Russ Eddy madárijesztő vékonyságú alakja jelent meg a monitoron. Megállt, az ujjait a drótkerítésbe akasztotta, és gyanakvó arccal beleskelődött. A háta mögött zöldes fényben fürdette a Hold a kopár sziklafennsíkot. – Majd én gondoskodom róla – mondta Wardlaw, és felállt a helyéről. – Ne csináljon semmit – mondta Hazelius. – De illetéktelenül behatolt a területünkre. – Hagyja csak békén, ártalmatlan. Ha megpróbálna átmászni a kerítésen, akkor figyelmeztesse a hangosbeszélőn, és küldje el. – Értettem. Hazelius megfordult. – Ken? – Tartom kilencvenkilenc százalékon. – Mi a helyzet a szuperkomputerrel, Rae? – Eddig minden rendben. Követi a részecskék áramlását. – Ken, állítsd feljebb egy tizeddel. A virágszerű kép a monitoron megremegett és szétterjedt, a szivárvány minden színében pompázva. Ford nem tudta levenni a szemét a monitorról, teljesen megbabonázta a látvány. – Kezdem látni a rezonancia legalsó határát – mondta Michael Cecchini. – Nagyon erős. – Fokozzuk a teljesítményt még egytizeddel – mondta Hazelius. A monitoron vibráló virág még ragyogóbb lett, és két halvány, fénylő nyúlvány jelent meg a két oldalán, újra meg újra kilövelltek. – Az összes áramrendszer működik – mondta St. Vincent. – Még egytizeddel feljebb – adta ki az utasítást Hazelius. Chen a billentyűzetet kopogtatta. – Extrém téridő-görbületet látok a KZérónál. – Még egytizeddel. – Hazelius hangja higgadt és határozott volt. – Itt van! – kiáltott fel Chen. – Látod azt a fekete pontot a KZéróban? – kérdezte Kate Fordtól. – Ez olyan, mintha a szétszóródó részecskék nagyon rövid időre elhagynák az univerzumunkat, aztán visszatérnének. – 22,5 TeV. – Chen hangja feszülten csengett. – Még egytizeddel feljebb. A virág képe a monitoron rángatózott és tekergett, színes foltok és sávok szóródtak szét belőle. A sötét foltocska a közepén egyre nőtt, cikcakkos széle folyamatosan vibrált. A rezonanciahullámok kifelé áradtak, egészen a monitor legszéléig. Ford látta, hogy Hazelius arcán kis izzadságpatak csordogál. – Ez a töltéssel rendelkező részecskék forrása, a luminozitás 22,7 – állapította meg Kate. – Még egytizeddel feljebb!

103

A sötét folt egyre nőtt, és furcsán pulzált, mint egy lüktető szív. A közepe fekete volt, mint a sötét éjszaka. Ford megbabonázva bámulta. – Végtelen görbület a KZérónál – szólalt meg Chen. A folt már akkora lett, hogy majdnem az egész monitort elfoglalta. Ford hirtelen villanásokat látott benne, mintha egy halraj cikázna ide-oda a tenger mélyén. – Mi a helyzet a komputerrel? – kérdezte Hazelius. – Bizonytalankodik – felelte Chen. – Még egytizeddel feljebb – mondta halkan Hazelius. A villanások egyre élesebbek lettek a monitoron. A zümmögő hang erősödött, majd egy sziszegő felhang is hozzáadódott. – A komputer egyre furábban viselkedik – mondta feszülten Chen. – Amennyiben? – Nézd meg. Most már mindenki ott állt a központi monitor előtt, kivéve Edelsteint, aki tovább olvasott a sarokban. Valami megjelent a monitor közepén sötétlő lyukban: ragyogó kis színfoltok villantak fel, mintha a mélységből törnének elő, és lassan alakot öltöttek. Annyira furcsa volt az egész, hogy Ford nem is volt biztos benne, az agya valóban felfogja-e, amit lát. Hazelius maga elé húzott egy billentyűzetet, és begépelt egy parancsot. – Az Isabellának problémái vannak az adatáramlással. Rae, állítsd le az ellenőrzést, az felszabadítja a processzort, megnöveli a teljesítményét. – Várj, az az első figyelmeztető rendszerünk. – Ez csak a backup egy backuphoz. Rae, kérlek, csináld, amit mondtam. Chen beírt egy parancsot. – A számítógép még mindig furán viselkedik, Gregory. – Én Kennel értek egyet, szerintem is vissza kellene kapcsolni az ellenőrzéseket – szólt közbe Kate. – Még nem. Fokozd a teljesítményt egytizeddel, Ken. Dolby habozott. – Feljebb egytizeddel! – Hát jó – mondta Dolby bizonytalan hangon. – Harlan? – Az áramellátás folyamatos és erős. – Rae? Chen éles hangon válaszolt: – Újból megtörténik. A számítógép kezd lerobbanni, mint a múltkor Volkonskynál. A ragyogó vibrálás erősödött a monitoron. Cecchini megszólalt: – A sugarak még mindig fókuszáltak. Luminozitás 24,9. – 99,8 százalék – mondta Chen. – Még egytizeddel feljebb! Dolby többnyire lakonikus hangja most szokatlanul feszülten csengett: – Gregory, biztos vagy benne, hogy… – Egytizeddel feljebb! – Elveszítjük a számítógépet – mondta Chen. – Megint ugyanaz történik, mint a múltkor!

104

– Nem történhet meg, fokozd még egytizeddel! – Közeledünk a 99,9 százalékhoz – mondta Chen enyhén remegő hangon. Az éneklő zümmögés felerősödött. – Vidd feljebb 99,95 százalékra. – Nem működik! Nem reagál semmilyen utasításra! – kiáltotta Chen. Ford ott állt a többiekkel Hazelius, Cecchini, Chen és St. Vincent háta mögött, akiket mintha odaszögeztek volna a billentyűzet elé. A Visualizer közepén látható kép közben megszilárdult, és egyre gyorsabban vibrálva ragyogott. Lila és mélyvörös foltok lövelltek ki belőle, és örvénylőn kavarogtak a színek a háromdimenziós képen, amely szinte elevennek tűnt. – Te jóságos ég! – kiáltott fel önkéntelenül Ford. – Ez meg mi? – Vírus – mondta Edelstein szárazon, fel sem nézve a könyvéből. A Visualizer hirtelen elsötétedett. – Jaj, istenem, ne! – nyögött fel Hazelius. A képernyő közepén egyszer csak megjelent egy szó: – Üdv. Hazelius dühösen rácsapott a billentyűzetre. – Rohadék! – A számítógép lefagyott – mondta Chen. Dolby odaszólt neki: – Állítsd le a gépet, Rae, azonnal. – Ne! – fordult oda Hazelius. – Vidd fel száz százalékra! – Megőrültél? – ordította Dolby. Hazelius hirtelen teljesen nyugodt lett. – Ken, meg kell találnom a hibás programot. Úgy tűnik, egy robotprogram lehet, amely ide-oda vándorol. Nem a központi számítógépben van. De akkor hol lehet? A detektorokban beépített mikroprocesszorok vannak, és ez a valami a detektorokban kering. Ez az jelenti, hogy meg tudjuk találni. Elszigeteljük minden egyes detektor outputját, és akkor sarokba tudjuk szorítani. Igazam van, Rae? – Teljes mértékben. Kitűnő ötlet. – Az ég szerelmére, ez olyan, mint egy vakrepülés – mondta Dolby verejtékező arccal. – Ha a nyalábok szétcsúsznak és nem fókuszáltak, áthatolhatnak a cső falán, és szétrobbantanak mindnyájunkat – arról nem is beszélve, hogy tönkretehetjük a kétszázötvenmillió dollárt érő detektorokat. – Kate? – kérdezte Hazelius. – Én mindenben támogatlak, Gregory. – Vigyük fel a teljesítményt száz százalékra, Rae – mondta hűvös nyugalommal Hazelius. – Rendben. Dolby odaugrott a billentyűzethez, de Hazelius elállta az útját. – Ken, hallgass ide – mondta gyorsan. – Ha ez tönkretenné a számítógépet, már a múltkor megtörtént volna. Az irányító szoftver rendesen működik a háttérben, csak nem látjuk. Adj nekem tíz percet, hogy megtaláljam a hibát. – Szó sem lehet róla! – Akkor öt percet. Kérlek. Ez nem egy meggondolatlan döntés. A helyettes vezetőnk is egyetért vele. Mi vagyunk a főnökök.

105

– Az én gépem fölött nem rendelkezik senki, csak én. – Dolby zihálva Hazeliusra meredt, aztán Kate-re, majd ökölbe szorított kézzel visszafordult a fizikushoz. – Kate, akkor megpróbáljuk azt, amiről korábban beszéltem. Gépelj be egy kérdést, bármit. Lássuk, szóra tudjuk-e bírni. – Mi értelme van kérdéseket feltenni? – csattant fel Dolby. – Ez csak egy egyszerű robotprogram. – Talán követni tudjuk az outputot a forrásáig, vissza a logikai bombáig. Dolby rámeredt. – Rae, ha megjelenik valami, akkor ellenőrizd az összes detektort, hogy nem fogsz-e valahonnan jelzést. – Meglesz. – Chen felugrott, és átült egy másik munkaállomásra, ahol gépelni kezdett valamit. A többiek szinte bénultan álltak, mintha kővé dermedtek volna. Ford látta, hogy végre Edelstein is letette a könyvét, és az arcán enyhe érdeklődéssel ő is figyel. Hazelius továbbra is elállta a központi irányítópulthoz vezető utat, és nem engedte oda Dolbyt. – Mi is üdvözlünk – gépelte be Kate. A monitor pislákolni kezdett, aztán elsötétedett. Egyszer csak megjelent a válasz: – Örülök, hogy beszélhetünk. – Válaszolt! – kiáltott fel Kate. – El tudtál csípni valamit, Rae? – kiáltotta Hazelius. – Igen – felelte izgatottan Rae. – Igazad volt, tényleg az egyik detektorból jön! Ez az, megvan! Folytassátok! – Én is örülök – gépelte be Kate. – Jézusom, mit mondjak még? – Kérdezd meg tőle, hogy kicsoda – mondta Hazelius. – Ki vagy? – gépelte be Kate. – Jobb elnevezés híján mondjuk úgy, hogy az Isten. Hazelius gúnyosan felhorkant. – Idióta hackerek. – Ha tényleg te vagy az Isten, bizonyítsd be – gépelte Kate. – Most nincs időnk bizonyítékokra. – Gondolok egy számra egy és tíz között. Mi az? – Az e transzcendens számra gondolsz. Kate levette a kezét a billentyűzetről, és hátradőlt. – Hogy megy, Rae? – kiáltott oda Hazelius Chennek. – Mindjárt meglesz, csak gépeljetek tovább! Kate a billentyűzet fölé hajolt, és újból gépelni kezdett. – Most egy nulla és egy közötti számra gondolok. – A Chaitin-féle szám, Omega. Kate erre hirtelen felpattant, hátrább lépett a billentyűzettől, és a szája elé szorította a kezét, – Mi az? – kérdezte Ford. – Gépelj tovább! – kiáltott oda Rae a billentyűzete fölé hajolva. Kate megrázta a fejét. Falfehér arccal a szája elé szorította a kezét, és tovább hátrált a számítógéptől. – Mi a fenéért hagytátok abba? – kiáltotta Chen.

106

Hazelius Fordhoz fordult. – Wyman, vegye át Kate-től. Ford odalépett a billentyűzethez. – Ha te vagy az Isten, akkor… – Mit is kérdezhetne? Gyorsan tovább gépelt. – … mondd meg, mi a létezés célja? – Nem tudom, mi a végső cél. – Mindjárt megvan! – kiáltotta Chen. – Ez az, gépelj tovább! – Hát ez remek, egy Isten, aki nem tudja, mi a létezés célja. – Ha tudnám, a létezésnek nem lenne értelme. – Hogyhogy? – Ha az univerzum vége már jelen lenne a kezdetében, ha pusztán csak a kiinduló feltételek eleve elrendelt kibomlása lenne, akkor értelmetlen ujjgyakorlat lenne az egész. – Jól van – szólalt meg Dolby halk, fenyegető hangon. – Letelt az időtök. Vissza akarom kapni Isabellát. – Ken, szükségünk van még egy kis időre – mondta Hazelius. Dolby megpróbált elfurakodni mellette, de Hazelius elállta az útját. – Még ne! – Már majdnem megvan! – kiáltotta Chen. – Még egy percet adjatok, az ég szerelmére! – Nem! – mondta Dolby. – Most azonnal leállítom. – Egy frászt állítod le – förmedt rá Hazelius. – A fenébe, Wyman, gépeljen már valamit! – Ezt fejtsd ki részletesebben – írta be gyorsan Ford. – Ha már ott vagyunk a célnál, miért vágnánk neki az utazásnak? Ha tudod a választ, miért tennél fel kérdéseket? Ezért van a jövő mélységesen elrejtve, ezért kell rejtve maradnia, még az Isten előtt is. Másképp a létezésnek nem lenne semmi értelme. – Ez metafizikai érv, nem fizikai – írta be Ford. – A fizikai érv az, hogy az univerzum egyetlen része sem tudja gyorsabban kikalkulálni a dolgokat, mint az univerzum maga. Az univerzum „előre jelzi” a jövőt, amilyen gyorsan csak képes rá. Dolby megpróbálta kikerülni Hazeliust, de a fizikus továbbra is megakadályozta, hogy a géphez férjen. – Folytassátok, már majdnem ott vagyok! – kiáltotta Chen, és őrült tempóban kopogtatta a billentyűket. – Mi az, hogy „az univerzum”? Kik vagyunk mi? És mit keresünk itt? – írta be Ford találomra az eszébe ötlő kérdéseket. Dolby rávetette magát a billentyűzetre, és félrelökte Hazeliust. A fizikus hátratántorodott, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Rávetette magét Dolby hátára, és meglepő erővel elrángatta a konzoltól. – Megőrültél? – ordította Dolby, és próbálta lerázni magáról. – Tönkre fogod tenni a gépemet! A két férfi birkózni kezdett, a kistermetű fizikus úgy csüngött Dolby széles hátán, mint egy majom, aztán mindketten a padlóra puffantak, és nagy csattanással feldöntöttek egy széket. A többiek teljesen döbbenten bámulták a verekedést. Senki sem tudta, mit csináljon. – Te őrült vadbarom! – üvöltötte Dolby, és próbált ide-oda hengeredve kiszabadulni Hazelius markából, aki elszántan csimpaszkodott belé. A logikai bomba tovább jelzett a Visualizeren.

107

– Az univerzum egyetlen hatalmas, állandóan folyamatban lévő számítás, amely egy olyan állapot felé halad, amelyet nem ismerek, és nem is ismerhetek. A létezés célja az, hogy elérjük ezt a végső állapotot. De a végső állapot előttem is rejtély – az is kell hogy legyen, mert ha tudnám a választ, akkor mi értelme lenne az egésznek? – Engedj el! – ordította Dolby. – Valaki segítsen már! – kiáltotta Hazelius. – Ne engedjétek, hogy a billentyűzethez nyúljon! – Mi értesz azon, hogy „számítás”? – gépelte Ford. – Mindnyájan egy komputer belsejében vagyunk? – A számításon gondolkodást értek. A teljes létezés, minden, ami történik – ha lehullik egy falevél, ha egy hullám megtörik a tengerparton, vagy szétrobban egy csillag –, ez mind én vagyok, amint gondolkodom. – Megvan! – kiáltott fel diadalmasan Chen. – Itt van a… várjunk csak, ez meg mi a fene? – És min gondolkodsz? – gépelte be Ford. Dolby egy utolsó erőfeszítéssel kitépte magát Hazelius kezéből, és rávetette magát a számítógépre. – Ne! – ordította Hazelius. – Ne kapcsold ki! Várj! Dolby hátradőlt a széken, és zihálva kapkodta a levegőt. – A kikapcsolási szekvencia beindult. A helyiséget betöltő zümmögő hang lassan halkulni kezdett, aztán a Ford előtt lévő monitor pislákolt néhányat, és a szavak eltűntek róla. Épp csak egy futó pillanatra mintha meglátott volna egy különös formát, amely eltűnt a monitor középpontjában, aztán minden elsötétedett. Hazelius megvonta a vállát, megigazította szétzilálódott öltözékét, leporolgatta a vállát, aztán Chenhez fordult, és nyugodtan megszólalt: – Rae, megtaláltad? Chen üres arccal meredt rá. – Rae? – Igen, megvan. – És? Melyik processzorból jött? – Egyikből sem. Néma csönd lett a helyiségben. – Hogy érted, hogy egyikből sem? – Magából a KZéróból jött. – Miről beszélsz? – Ahogy mondtam, az output közvetlenül a KZérónál található téridő-lyukból jön. Ford körbenézett a döbbent csendben, Kate-et keresve. Egyedül álldogált, mozdulatlanul a híd hátsó részén. Ford gyorsan odament hozzá, és halkan megszólította: – Kate, jól vagy? – Tudta… – suttogta Kate sápadtan. – Tudta, mire gondoltam. – Megkereste Ford kezét, és remegő ujjakkal megszorította.

108

27. fejezet

Eddy a vállára terített törülközővel, kezében a borotválkozószereivel kilépett a lakókocsiból, és rábámult a dobozokban álló, szét nem válogatott ruhákra, amelyek a hét során érkeztek adományként. A sziklafennsíkon tett látogatás után képtelen volt elaludni, és az éjszaka nagy részét az internet böngészésével töltötte, főleg a késő éjszakai, keresztény témájú chatszobákat kereste fel. Párszor lenyomta a szivattyú karját, aztán a vízsugár alá tartotta a tenyerét, és az arcára fröcskölte a hideg vizet, hátha attól felébred. A feje zúgott a kialvatlanságtól. Beszappanozta az arcát és megborotválkozott, aztán leöblítette a pengét a mosdótálban, és kiloccsantotta a vizet a homokba. Nézte, ahogy szomjasan felissza, csak a hab maradt a föld felszínén. Lorenzo vérét juttatta az eszébe. Pánik fogta el, és gyorsan eltaposta a nedves foltot. Az Isten keze sújtott le Lorenzóra, nem az ő hibája, ami történt, az Isten akarata volt. Az Isten soha nem tesz semmit cél nélkül, és a nagy tervben valahogy az Isabella-projekt és Hazelius is szerepel. Hazelius… Újból lejátszódott előtte az előző napi találkozó. A kellemetlen emléktől elvörösödött, és remegni kezdett a keze. Újra meg újra megfogalmazta magában, hogy mit kellett volna mondania, minden egyes alkalommal hosszabbra és hosszabbra nyúlt és egyre ékesszólóbb lett a beszéd, tele jogos dühvel. Hazelius mindenki előtt rovarnak nevezte, sőt baktériumnak, csak mert keresztény. Ez az ember megtestesíti a mai Amerika minden problémáját – a materializmus főpapja. Eddy tekintete végigvándorolt az előző nap érkezett dobozokon. Most, hogy már nem volt Lorenzo, több munka hárult rá. A csütörtök volt a ruhaosztás napja, amikor az indiánok ingyenruhát kaphattak. Russ az interneten keresztül kapcsolatban állt több arkansasi és texasi templommal, ahol a használt ruhákat összegyűjtötték, és elküldték ide a rászorulóknak. Eddy a tollkésével felvágta az első kartondoboz tetejét, és válogatni kezdte a szánalmas ruhadarabokat. Hol egy dzsekit húzott ki a kupacból, hol egy farmert, és állványokra akasztotta őket vagy kiterítette a csűr mellett felállított műanyag asztalokra. Szorgosan dolgozott a hűvös reggelben, szortírozott, rakosgatott, hajtogatott. A Red Mesa hatalmas tömbje ott magasodott a távolban, lilás árnyalatokban játszott a kora reggeli napfényben, Eddy gondolatai állandóan Hazelius körül keringtek, és újra meg újra lejátszotta maga előtt a jelenetet. Az Isten megmutatta, mit tesz az olyan istenkáromlókkal, mint Lorenzo. Mi fog tenni vajon Hazeliusszal? Eddy felnézett a sziklafennsíkra, amely szinte fenyegetően tornyosult fölé. Eszébe jutott a múlt éjszakai sötétség és kétségbeesés, az üresség, amit érzett, a magasfeszültségű vezetékek zúgása, az ózon illata. Szinte érezte odafent a Sátán jelenlétét. A horizonton megjelent egy árulkodó porfelhő: egy jármű közeledett. Eddy hunyorgott az egyre magasabbra emelkedő nap fényében. Nemsokára egy furgon bukkant elő a porfelhőből, nagyokat zökkenve közeledett a kátyús úton, aztán lefékezett. Egy nagydarab indián nő kászálódott ki belőle, majd két kisfiú. AZ egyiknél egy, a Csillagok háborúja kellékeit utánzó játék fegyver volt, a másiknál egy műanyag Uzi gépfegyver. Berohantak a bozótosba, és úgy tettek, mintha egymásra lövöldöznének. Eddy követte őket a tekintetével, és arra gondolt, hogy a fia nélküle nő fel. Ettől csak még jobban feltámadt benne a düh. – Jó reggelt, tiszteletes, hogy van? – üdvözölte vidáman a nő. 109

– Köszöntelek az Úr nevében, Muriel – felelte Eddy. – Van ma valami a számomra? – Szolgáld ki magad. – Eddy tekintete megint a fiúkra fordult, akik a bokrok mögött megbújva lövöldöztek egymásra. A lakókocsi külsejére kivezetett csengő jelezte, hogy odabent megszólalt a telefon. Eddy berohant, és előkotorta a készüléket egy nagy halom könyv alól. – Halló – szólt bele kifulladva a kagylóba. Szinte soha senki nem hívta. – Russ Eddy tiszteletes? – szólalt meg Don Spates hangja. – Jó reggelt, Spates tiszteletes. Az Úr legyen… – Azon tűnődtem, hogy sikerült-e már egy kicsit körbenéznie, ahogy kértem. – Igen, sikerült. Tegnap éjszaka felmentem a sziklafennsíkra. A falu teljesen kihalt volt. Mind a három magasfeszültségű vezeték csak úgy égett, annyi áram ment keresztül rajtuk. Szinte a hajam is égnek állt az elektromosságtól. – Valóban? – Aztán úgy éjfél körül valami vibrálást vagy éneklő hangot hallottam, a föld alól jött. Úgy tíz percig tartott. – Sikerült behatolnia a kerítésen? – Nem… nem mertem. Spates felhorkant, aztán hosszú csönd következett. Eddy hallotta, hogy odakint egy újabb furgon fékez le, és valaki a nevét kiabálja, de nem vett róla tudomást. – Megmondom, mi a problémám – folytatta Spates. – Holnap este hatkor van a tévéműsorom, tudja, a Kerekasztal Amerikáról, és egy fizikus lesz a vendégem a Liberty egyetemről. Mindenképp kellene addigra valami új hír az lsabella-projektről. – Igen, értem. – Tehát, ahogy a minap is mondtam, elő kellene ásnia valami tényleg érdekeset. Maga az én képviselőm a helyszínen. Ez a múltkori öngyilkosság kezdetnek jó, de nem elég. Szükségünk van valamire, amivel ráijeszthetünk az emberekre. Mit csinálnak ezek ott valójában? Van-e sugárzásveszély, amiről a múltkor beszélt? Fel fogják-e robbantani a Földet? – Én nem igazán tudom… – Hát ez az, Russ! Jusson be oda, és tudja meg! Ne törődjön vele, ha illetéktelenül kell behatolnia, legfeljebb egy kicsit áthágja az emberi törvényeket az isteni törvények érdekében. Nagyon számítok magára. – Köszönöm, tiszteletes. Köszönöm. Majd megpróbálom. Miután letette a kagylót, Eddy ismét kilépett a lakókocsiból a vakító napfényre, és odasétált az asztalokhoz, ahol már fél tucat ember válogatott a ruhák között. Többnyire egyedülálló anyák jöttek a gyerekeikkel. Eddy felemelte a kezét. – Emberek, sajnálom, de mára végeztünk. Közbejött valami, sajnos most el kell mennem. Csalódott hangok hallatszottak, és Eddy nagyon rosszul érezte magát. Tudta, hogy némelyik anya hosszú utat tett meg autóval csak ezért, annak ellenére, hogy a benzin milyen drága. Miután mind elmentek, Eddy kiakasztott egy cédulát, hogy a ruhaosztás ma elmarad, és beült a furgonjába. Megnézte a tankot, a nyolcadáig volt tele, ami nem elég ahhoz, hogy felmenjen a sziklafennsíkra és vissza is jöjjön. Előhalászta a tárcáját. Három dollár lapult benne. Már így is tartozott pár száz dollárral a Blue Gap-i benzinkútnál, és majdnem ugyanennyivel Rough Rockban. Imádkozott, hogy legalább Piñonig eljusson, és 110

elég legyen ott tankolni. Talán ott még hiteleznek neki. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog – a navahók mindig szívesen adnak kölcsön. Nem lett volna értelme napközben odamenni az Isabella körül szaglászni, úgyis észrevennék. Inkább majd napnyugta után megy oda, elrejti a furgonját a Nakai-szikla mögött, és a sötétben odalopakodik. Addig is talán sikerül némi információt gyűjtenie Piñonban arról a bizonyos öngyilkosságról. Vett egy jóleső, mély lélegzetet. Az Isten végre szólította, és feladatot adott neki. Meg kell állítania Gregory North Hazeliust, azt az epét köpködő, kereszténygyűlölő fenevadat.

28. fejezet

Ford a pihenőszoba sarkából, egy régi bőrfotelben elnyúlva figyelte, ahogy a csapat többi tagja is fáradtan és csüggedten megérkezik a Bunkerből. A nap első sugarai beragyogtak a keletre néző ablakokon, és aranyló fénnyel töltötték meg a szobát. Az emberek némán leültek, és üveges szemmel bámultak maguk elé. Hazelius érkezett utoljára. A kandallóhoz ment, és meggyújtotta a bekészített fát, aztán ő is letelepedett egy fotelbe. Egy darabig némán üldögéltek, és nem hallatszott más, csak a tűz ropogása. Végül Hazelius lassan felállt. Minden tekintet felé fordult, ő sorra végignézett mindenkin. Kék szeme kivörösödött a fáradtságtól, és az ajka elfehéredett a feszültségtől. – Van egy tervem – szólalt meg. A bejelentést csönd fogadta. Egy farönk nagyot roppant a lángok között, amitől mindenki ijedten összerezzent. – Holnap délben belekezdünk egy újabb tesztelésbe – folytatta Hazelius. – Százszázalékos teljesítményen. A lényeg az, hogy addig semmiképp nem állunk le vele, amíg meg nem találtuk a vírus forrását. Ken Dolby elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. – Nézd Gregory, már így is majdnem tönkretetted a gépemet. Nem engedhetem meg, hogy ez megismétlődjön. Hazelius meghajtotta a fejét. – Ken, bocsánatkéréssel tartozom. Tudom, hogy néha túl erőszakos vagyok. Dühös voltam és frusztrált. Úgy viselkedtem, mint egy őrült. Bocsáss meg. – Odanyújtotta a kezét Dolbynak, aki egy pillanatnyi habozás után megszorította. – Barátok vagyunk? – Hát persze – mondta Dolby. – De ez nem változtat azon, hogy nem fogom engedni, hogy száz százalékon teszteljük a gépet, amíg nem rendeztük a hackerproblémát. – És mégis mit javasolsz, hogy tudnánk megoldani a problémát anélkül, hogy száz százalékra kapcsolnánk a gépet? – Talán itt az ideje, hogy beismerjük a kudarcot, és jelentsük a dolgot Washingtonnak. Oldják meg ők. Hosszú csönd lett, végül Hazelius azt mondta: – Van valakinek valami hozzáfűznivalója?

111

Melissa Corcoran Dolbyhoz fordult. – Ken, ha most beismerjük, hogy kudarcot vallottunk, akkor lehúzhatjuk a karrierünket a vécén. Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de nekem ez volt életem legnagyobb esélye. Szó sem lehet róla, hogy csak úgy lemondjak róla. – Még valaki? – kérdezte Hazelius. Rae Chen felállt. Apró termetével így is alig volt magasabb a többieknél, akik ültek, de olyan méltóságteljes gesztussal állt fel, hogy az tiszteletet parancsolt. – Nekem lenne mondanivalóm. Fekete szemével körbenézett az asztal körül ülőkön. . – Én Culver Cityben nőttem fel, leginkább egy kínai étterem konyhájában. Az anyám halálra dolgozta magát, hogy engem egyetemre járasson. Büszke rám, mert karriert csináltam ebben az országban. És most itt vagyok, és az egész világ ránk figyel. – A hangja elcsuklott. – Inkább meghalnék, mint hogy feladjam. Csak ezt akartam mondani. Inkább meghalnék. Hirtelen leült. A kínos csöndet Wardlaw törte meg: – Én tudom, hogy mennek a dolgok az energiaügyi minisztériumban. Ha most jelentjük ezt a dolgot, akkor fel fogják róni nekünk, hogy eddig miért hallgattunk. Ez akár büntetőjogi felelősségre vonással is járhat. – Büntetőjogi felelősségre vonás? – szólalt meg Innes a terem hátsó részéből. – Az ég szerelmére, Tony, ne beszéljen ilyen abszurd dolgokat! – Nagyon is komolyan mondom. – Ez csak felesleges ijesztgetés. – Innes sápadt arca meghazudtolta könnyed hangját. – És még ha igaz lenne is, én csak a csapat pszichológusa vagyok. Semmi közöm ahhoz a döntésükhöz, hogy visszatartották az információkat. – Igen, de maga sem jelentette, amit tudott – mondta Wardlaw, és összeszűkült szemmel nézett a pszichológusra. – Ne ámítsa magát, maga is ott lesz mellettünk a vádlottak padján. A csöndben behallatszott odakintről a madárcsicsergés. – Van valaki, aki Kennel ért egyet? – kérdezte végül Hazelius. – Dobjuk be a törülközőt, és jelentsük a problémát Washingtonnak? Senki sem jelentkezett. Dolby körbenézett. – Gondoljatok a kockázatra! – kiáltott fel. – Tönkretehetjük Isabellát! Nem tehetjük meg, hogy csak úgy beindítjuk száz százalékon, és vakon működtetjük! – Igazad van, Ken – mondta Hazelius. – De a tervem ezt is figyelembe veszi. Szeretnéd hallani, mi az? – Ha meghallgatom, az azt jelentené, mintha egyetértenék vele. – Jó, persze. Amint te is tudod, az lsabella-projekt számítógépeit három, legmodernebb IBM p5 595-ös szerver működteti. Te magad választottad ki őket. Ezek irányítják a telekommunikációt, az e-mailt, a LAN-t és egy sor más dolgot. Kissé túlzás is ide egy ilyen, hiszen ezek a szerverek elég erősek ahhoz, hogy akár az egész Pentagont elirányítsák. Az ötletem az lenne, hogy konfiguráljuk újra őket, hogy backup rendszerként szolgáljanak az Isabellához. – Rae Chenhez fordulva megkérdezte: – Lehetséges lenne megcsinálni? – Igen, azt hiszem. – Chen Edelsteinre pillantott. – Alan, te mit gondolsz? A matematikus megfontoltan bólintott.

112

– És hogy akarod ezt megcsinálni? – kérdezte Dolby. – A legnagyobb problémát a tűzfal jelenti – mondta Chen. – Minden kifelé vezető kapcsolatot működésképtelenné kell tenni, beleértve a telekommunikációs vonalakat is. A vezetékes és a mobilvonalak sem működnének. Aztán összekapcsoljuk és közvetlenül az lsabellára kötjük a szervereket. Meg lehet csinálni. – És nem lenne semmiféle kommunikációs lehetőségünk a külvilággal? – Semmi, amíg az Isabella működik. A tűzfalat nem lehet áttörni. Ha az Isabellát működtető szoftver érzékeli, hogy bármiféle kapcsolat van a külvilággal, akkor biztonsági okokból automatikusan leáll. Ezért kell elvágni a kommunikációs vonalakat. – Ken? Dolby idegesen dobolt az ujjaival az asztalon, és összevonta a szemöldökét. Hazelius körbenézett. – Még valaki? – A tekintete Kate Mercerre esett, aki hátul ült, és nem szólt bele a vitába. – Kate, te mit gondolsz? Csönd. – Kate, jól vagy? Kate alig hallhatóan válaszolt: – Tudta, mire gondolok. Megint csönd lett, aztán Corcoran éles hangon megszólalt: – Lehet, hogy ez nem is olyan meglepő, mint amilyennek látszik. Nyilvánvaló, hogy egy Eliza-szerű programmal van dolgunk. Emlékeztek az Elizára? – Az a régi FORTRAN program még a nyolcvanas évekből, amelyikkel úgy lehetett beszélgetni, mint egy pszichiáterrel? – kérdezte Cecchini. – Igen, az – felelte Corcoran. – A program alapelve nagyon egyszerű volt: mindent, amit mondtál, egy újabb kérdéssé alakította. Mondjuk az ember begépelte, hogy Az anyám gyűlől engem, mire az Eliza azt felelte: Miért gondolja, hogy az anyja gyűlöli? Egy egyszerű kis programozással sok mindent el lehet érni. – Ez nem az Eliza volt – mondta Kate. – Tudta, hogy mire gondolok. – Tulajdonképpen nagyon egyszerű az egész – mondta Melissa fensőbbséges pillantással. – A hacker, aki megalkotta ezt a logikai bombát, tudja, hogy egy csapat nagyokos tudóssal van dolga, igaz? Tudja, hogy nem úgy gondolkodunk, mint az átlagemberek. Tehát, amikor azt mondtad, hogy egy számra gondolsz egy és tíz között, számított rá, hogy nem feltétlenül egy egyszerű egész számra vagy akár egy racionális számra fogsz gondolni. És melyik a legérdekesebb szám egy és tíz között? Vagy a pí, vagy az e. De a kettő közül az e a rejtélyesebb. – Melissa ragyogó arccal nézett körbe. – Na és a következő, amit szintén eltalált? – Erre is ugyanaz a szabály érvényes. Mi a lehető legfurább szám nulla és egy között? Könnyű megválaszolni, persze, hogy a Chaitin-féle szám, az Omega. Igazam van, Alan? Alan Edelstein csak bólintott. Melissa ragyogó mosollyal Kate-hez fordult. – Látod? – Marhaság. – Á, szóval te azt gondolod, hogy az Istennel társalogtunk? – Ne beszélj szamárságokat – felelte bosszúsan Kate. – Csak annyit mondok, hogy tudta, mire gondolok. Rae Chen közbeszólt – Nézzétek, nem akarok ilyen rejtélyes dolgokba belemenni, de az output közvetlenül a KZéró középpontjából jött. Nem a detektorokból és nem a hardver bármely részéből. Abból a fura adatfelhőből jött, amely a KZéróban található tér-idő hasadék belsejében található. 113

– Rae, tudod, hogy ez lehetetlen – mondta Hazelius. – Én csak azt mondom, amit láttam. Az adatfelhő egy bináris kódot sugárzott, közvetlenül a detektorokba. Ráadásul energiatöbblet is jelentkezett – több energia jött ki a KZéróból, mint amennyit belepumpáltunk. Itt vannak a számítások. – Odatolt Hazelius elé egy papírokkal teli dossziét. – Ez képtelenség. – Hát akkor végezd el te a számításokat – tárta szét a kezét Chen. – Ezért is kell megismételnünk a tesztet – mondta Hazelius. – És nem ilyen nagy nyomás alatt, miközben sürget az idő. Kell egy újabb tesztelés, ami alatt Rae-nek bőven van ideje, hogy tényleg megtalálja azt a logikai bombát. Edelstein közbeszólt: – Nekem dolgom volt a hármas konzolnál, amíg a beszélgetés zajlott. Ki van nyomtatva a szöveg? Szeretném elolvasni, hogy tulajdonképpen mi hangzott el. – Miért érdekes ez? – kérdezte Hazelius. Edelstein megvonta a vállát. – Csak kíváncsi vagyok. Hazelius körbenézett. – Van valakinél szöveg? – Itt van valahol, kinyomtattam – mondta Chen. Átlapozgatta a papírokat, és kivett közülük egy lapot. Hazelius átvette tőle. – Olvasd fel hangosan – kérte St. Vincent. – Én sem hallottam a nagy részét. – Én sem – tette hozzá Julie Thibodeaux, és a többiek is helyeseltek. Hazelius megköszörülte a torkát, és tárgyilagos hangon olvasni kezdett: – Üdv. – Mi is üdvözlünk. – Örülök, hogy beszélhetünk. – Ki vagy? – Jobb elnevezés híján mondjuk úgy, hogy az Isten. – Ha tényleg te vagy az Isten, bizonyítsd be. – Most nincs időnk bizonyítékokra. – Gondolok egy számra egy és tíz között. Mi az? – Az e transzcendens számra gondolsz. – Most egy nulla és egy közötti számra gondolok. – A Chaitin-féle szám, Omega. – Ha te vagy az Isten, akkor mondd meg, mi a létezés célja? – Nem tudom, mi a végső cél. – Hát ez remek, egy Isten, aki nem tudja, mi a létezés célja. – Ha tudnám, a létezésnek nem lenne értelme. – Hogyhogy? – Ha az univerzum vége már jelen lenne a kezdetében, ha pusztán csak a kiinduló feltételek eleve elrendelt kibomlása lenne, akkor értelmetlen ujjgyakorlat lenne az egész. – Ezt fejtsd ki részletesebben. – Ha már ott vagyunk a célnál, miért vágnánk neki az utazásnak? Ha tudod a válaszokat, miért tennél fel kérdéseket? Ezért van a jövő mélységesen elrejtve, ezért kell rejtve maradnia, még az Isten előtt is. Másképp a létezésnek nem lenne semmi értelme. – Ez metafizikai érv, nem fizikai.

114

– A fizikai érv az, hogy az univerzum egyetlen része sem tudja gyorsabban kikalkulálni a dolgokat, mint az univerzum maga. Az univerzum „előre jelzi” a jövőt, amilyen gyorsan csak képes rá. – Mi az, hogy univerzum? Kik vagyunk mi? És mit keresünk itt? – Az univerzum egyetlen hatalmas, állandóan folyamatban lévő számítás, amely egy olyan állapot felé halad, amelyet nem ismerek, és nem is ismerhetek. A létezés célja az, hogy elérjük ezt a végső állapotot. De a végső állapot előttem is rejtély – az is kell hogy legyen, mert ha tudnám a választ, akkor mi értelme lenne az egésznek? – Mit értesz azon, hogy „számítás”? Mindnyájan egy komputer belsejében vagyunk? – A számításon gondolkodást értek. A teljes létezés, minden, ami történik – ha lehullik egy falevél, ha egy hullám megtörik a parton vagy szétrobban egy csillag – ez mind én vagyok, amint gondolkodom. – És min gondolkodsz? Hazelius leengedte a papírlapot. – Ennyi. – Hát ez igazán figyelemre méltó – mormolta Edelstein. – Szerintem csak egy csomó New Age halandzsa – mondta Innes. – „Minden én vagyok, ahogy gondolkodom…” Gyermeteg gondolatok, ahogy azt várni lehet egy szociálisan fejletlen szinten álló hackertől. – Gondolja? – kérdezte Edelstein. – De még mennyire. – Megjegyezhetném, hogy az a hibás program – legalábbis eddig – átment a Turingteszten? – Turing-teszt? Edelstein hunyorogva nézett rá. – Bizonyára hallott róla. – Elnézést kérek, amiért csak egy egyszerű pszichológus vagyok. – A Turing-tesztről szóló gondolatébresztő tanulmány a Mind című pszichológiai szakfolyóiratban jelent meg. Innes profihoz illően kifejezéstelen arcot vágott. – Talán el kellene gondolkodnia azon, Alan, hogy miért érzi olyan nagy szükségét az állandó önigazolásnak. – Turing a huszadik század egyik nagy zsenije volt – folytatta Edelstein. – Ő találta ki a számítógép alapelvét még a harmincas években. A második világháború alatt ő fejtette meg a németek titkos Enigma kódját. A háború után szörnyen bántak vele, meghurcolták a homoszexualitása miatt, és végül öngyilkos lett, egy mérgezett almával. Innes összevonta a szemöldökét. – Nem valami stabil egyéniség. – Azt akarja mondani, hogy a homoszexuálisok nem stabilak? – Nem, dehogy, persze hogy nem – felelte gyorsan Innes. – Az öngyilkosság módjára utaltam. – Turing mentette meg Angliát a náciktól, nélküle elvesztették volna a háborút, és Anglia ezt azzal hálálta meg, hogy könyörtelenül üldözték. Az adott körülmények között szerintem az öngyilkosság nem volt logikátlan dolog. Ami a módszert illeti, tiszta, hatásos, és sokatmondóan szimbolikus. Innes elvörösödött. – Biztos vagyok benne, hogy mindenki nagyra értékelné, ha a tárgyra térne, Alan. Edelstein könnyedén folytatta: – A Turing-teszt azt a kérdést próbálta megválaszolni, hogy tud-e gondolkodni egy gép? Turing a következőt javasolta: egy ember írásban beszélgetésbe elegyedik két partnerrel, akiket nem lát, az egyik ember, a másik egy gép. 115

Ha hosszas beszélgetés után nem tudja megállapítani, melyik melyik, akkor a gépet „intelligensnek” nevezhetjük. A Turing-teszt lett a mesterséges intelligencia sztandard mércéje. – Ez mind nagyon érdekes – mondta Innes –, de mi köze van ennek a mi problémánkhoz? – Mivel ez idáig még csak meg sem tudtuk közelíteni a mesterséges intelligenciát, a leghatalmasabb szuperkomputerekkel sem, én megdöbbentőnek találom, hogy egy egyszerű hibás program – feltehetően egy pár ezer soros vírus – át tudott menni a Turing-teszten. Ráadásul egy ilyen absztrakt témában, mint az Isten és az élet értelme. – Rámutatott a szövegre. – Ezért nem gyermeteg. Egyáltalán nem az. – Összefonta a karját, és körbenézett. – És ezért kell egy újabb tesztet csinálnunk – fűzte hozzá Hazelius. – Tovább kell beszéltetnünk, hogy Rae megtalálja a forrást. Mindenki hallgatott. – Nos? – szólalt meg újból Hazelius. – Én tettem egy javaslatot, és megvitattuk. Akkor most szavazzunk: próbálkozzunk holnap újabb teszteléssel vagy ne? Nem túl lelkes bólogatás és egyetértő mormolás volt a válasz. – Holnap lesz a tiltakozó lovas felvonulás – jegyezte meg Ford. – Ezt semmiképp nem halogathatjuk tovább – mondta Hazelius, és nyomatékosan végighordozta a tekintetét a társaságon. – Akkor ki van mellette? Kezeket a magasba. Egyenként sorra mindenki felemelte a kezét. Némi habozás után Ford is csatlakozott a többiekhez. Csak Dolby nem emelte fel a kezét. – Nélküled nem tudjuk megcsinálni, Ken – mondta halkan Hazelius. – Az Isabella a te gyermeked. Kis szünet után Dolby elkáromkodta magát. – A francba, jól van, benne vagyok. – Akkor megállapítom, hogy a döntés egyhangú – jelentette be Hazelius. – Holnap délben elkezdjük a tesztelést. Ha minden jól megy, estére sikerül száz százalékra felpörgetnünk a gépet, és utána ott az egész éjszaka, hogy megtaláljuk a hibás program nyomát, és megsemmisítsük. Akkor most próbáljunk meg aludni egy kicsit. Miközben Ford átsétált a mezőn a háza felé, egyre csak Kate szavai visszhangzottak a fülében: – Tudta, hogy mire gondolok. Tudta, hogy mire gondolok.

29. fejezet

Miközben Ford a háza felé ballagott, meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja, és megfordult. Hazelius alacsony, vékony alakját pillantotta meg, a mezőn át sietett feléje. – A tegnap éjszakai események elég megdöbbentőek lehettek az ön számára – mondta, amikor beérte. – Azok voltak. – És, mit gondol? – Hazelius kissé félrehajtotta a fejét, és oldalról pillantott Fordra, aki úgy érezte magát átható tekintetétől, mintha egy mikroszkóp alatt vizsgálgatnák. – Azt hiszem, azzal, hogy nem jelentették azonnal a dolgot, sarokba szorították saját magukat. 116

– Ami megtörtént, megtörtént. Megkönnyebbültem, hogy Kate elmondta magának. Nem szívesen csaptam be. Remélem, megérti, miért nem voltunk teljesen őszinték magával korábban. Ford bólintott. – Tudom, hogy megígérte Kate-nek, hogy nem adja tovább, amit megtudott. – Hazelius jelentőségteljes szünetet tartott. Ford inkább nem felelt semmit. Nem bízott benne, hogy jól tudna hazudni. – Lenne most egy perce? – kérdezte Hazelius. – Szeretném megmutatni az indián romokat a völgyben, ami miatt vitánk van a navahókkal. Legalább lenne alkalmunk egy kicsit elbeszélgetni. Átvágtak az úton, és egy kisebb ösvényen indultak el a nyárfák között, amely egy kiszáradt vízmosásban haladt felfelé. Ford érezte, hogy egész teste és minden érzéke túlajzott és feszült a fárasztó éjszaka után. A vízmosás két oldalán emelkedő homokkő falak között egyre szűkebb lett a hely, végül a puha kőzetbe az ősi árvizek által vésett kanyonok falai már olyan közel voltak egymáshoz, hogy kinyújtott karral meg lehetett érinteni őket. Egy sas lebegett a vízmosás széle fölött, a szárnyainak fesztávolsága akkora lehetett, mint Ford magassága. Megálltak, és nézték. Miután a sas odébblebegett a légáramlatokkal, és eltűnt a szemük elől, Hazelius megérintette Ford vállát, és felmutatott a kanyon falára. Egy tizenöt méterrel feljebb egy kis anaszázi indián rom bújt meg egy bemélyedésben. A sziklafalba vésett ősi ösvény vezetett fel hozzá. – Fiatalabb koromban – szólalt meg halkan Hazelius – arrogáns tökfej voltam. Azt gondoltam, mindenki másnál okosabb vagyok. Azt hittem, ettől jobb ember vagyok, értékesebb, mint azok, akik átlagos intelligenciával születtek. Nem tudtam, valójában miben hiszek, és nem is érdekelt. Hagytam, hogy sodorjon magával az élet, gyűjtöttem a díjakat – Nobel, Fields, díszdoktori címek, dicséretek. Zsákszámra dőlt a pénz. A többi embert csak statisztának láttam a filmben, amelynek én vagyok a sztárja. Aztán találkoztam Astriddal. Elhallgatott, miközben a sziklafalon felkanyargó ősi ösvény aljába értek. – Astrid volt az egyetlen ember a földön, akit igazán szerettem, akinek köszönhetően kiléptem önmagamból. Aztán meghalt, fiatalon, élete virágjában, a karjaim között. Miután itthagyott, azt hittem, vége van a világnak. Megállt. – Nehéz ezt elmagyarázni valakinek, aki nem élte át. – Én átéltem – mondta Ford. Szinte akarata ellenére csúszott ki a száján. A hideg veszteségérzet marokra szorította a szívét. Hazelius a homokkő falnak dőlt. – Elveszítette a feleségét? Ford bólintott. Azon tűnődött, miért beszél erről Hazeliusszal, amikor még a pszichiáterének sem szokott. – És hogy birkózott meg vele? – Sehogy. Elmenekültem egy kolostorba. Hazelius közelebb lépett. – Maga vallásos? – Én… nem is tudom. A halála megrendítette a hitemet. Meg kellett tudnom, hogy hol is állok valójában. Hogy miben hiszek. – És? – Minél inkább próbáltam megtudni, annál bizonytalanabb lettem. Jó volt rájönni, hogy soha nem leszek biztos semmiben, hogy nem születtem igazi hívőnek.

117

– Talán egyetlen racionális, intelligens ember sem lehet soha teljesen biztos a hitében – mondta Hazelius. – Vagy az én esetemben a hitének hiányában. Ki tudja, talán Eddy istene tényleg odafent trónol valahol, egy bosszúálló, szadista tömeggyilkos, aki képes lenne a pokol tüzére vetni mindenkit, aki nem hisz benne. – Amikor a felesége meghalt, hogyan tette túl magát rajta? – kérdezte Ford. – Úgy döntöttem, visszaadok valamit a világnak. És mivel fizikus vagyok, kitaláltam az Isabellát. A feleségem mindig azt mondta: Ha a világ legokosabb embere sem tudja, hogy kerültünk ide, akkor kicsoda? Az Isabella az én próbálkozásom, hogy megválaszoljam ezt a kérdést – és sok mást. Ez az én hitem. Ford észrevett egy napfényfoltban sütkérező kis gyíkot a homokkő falon. A sas még mindig ott körözött a fejük fölött, éles rikoltásai visszaverődtek a sziklákról. – Wyman, ha ez a hackerügy kiderül, az véget vetne az Isabella-projektnek, tönkretenné a karrierünket, és egy emberöltővel visszavetné az amerikai tudomány fejlődését. Ugye, ezt maga is tudja? Ford nem felelt. – Arra szeretném kérni a szívem mélyéből, hogy ne szivárogtassa ki ezt a dolgot, amíg nincs alkalmunk rendbe hozni. Ez mindnyájunkat tönkretenne, Kate-et is beleértve. Ford éles pillantást vetett a fizikusra. – Igen, látom, hogy van valami maguk között – folytatta Hazelius. – Valami szép és szent, ha használhatom ezt a szót. Bár úgy lenne, gondolta Ford. – Adjon nekünk még negyvennyolc órát, hogy megoldjuk a problémát és megmentsük az lsabella-projektet. Kérem. Ford eltűnődött, hogy ez az éles eszű ember tudja-e vagy sejti-e, mi a valódi küldetése. Nagyon úgy tűnt, hogy igen. – Csak negyvennyolc órát – ismételte meg Hazelius. – Hát jó – bólintott Ford. – Köszönöm – mondta Hazelius rekedtes hangon. – Akkor most másszunk fel. Ford óvatosan követte Hazeliust a nyaktörő kis ösvényen. Az időjárás viszontagságai lekoptatták és megpuhították a lépcsőfokokat, nehéz volt a lábával megkapaszkodni rajtuk. Amikor odaértek a kis romhoz, amely egykor a sziklába faragott lakóház lehetett, megálltak a barlang szélén, a bejárat előtt, és megpihentek, hogy egy kis levegőhöz jussanak. – Nézze – mutatott Hazelius a homokkő falra, ahol a sziklába vájt ház egykori lakója sárral tapasztotta be a csupasz sziklafalat. A legtöbb helyen már lepotyogott a vakolat, de a fából készült szemöldökfa fölött jól látszottak a kéznyomok és a tenyérlenyomatok a megszáradt sárban. – Ha jól megnézi, még az ujjlenyomatok barázdái is látszanak – mondta Hazelius. – Ezerévesek. Ennyi maradt ebből az emberből. A kékellő horizont felé fordult. – Ilyen a halál. Egy nap puff, vége. Minden oda. Az emlékek, a remények, az álmok, a szerelmek, a tulajdon, a pénz. A családunk és a barátaink ejtenek pár könnycseppet, tartanak egy búcsúceremóniát, aztán élik tovább az életüket. Belőlünk pedig nem marad más, csak néhány megfakult fénykép egy albumban. Aztán akik szerettek minket, azok is meghalnak, és akik őket szerették, azok is, és nemsokára az emlékünk is elenyészik. Biztosan látott már régi fotóalbumokat régiség-

118

boltokban, tizenkilencedik századi ruhákat viselő emberekkel – nők, férfiak, gyerekek, akikről senki sem tudja már, hogy kik voltak. Mint az az ember, aki ezeket a tenyérlenyomatokat hagyta. Eltűnt, és elfelejtettük. Mi értelme ennek az egésznek? – Bár tudnám – felelte Ford. Annak ellenére, hogy egyre melegebben sütött a nap, Ford megborzongott, ahogy lefelé ereszkedtek az ösvényen. A lelke legmélyéig megérintette a saját halandóságának gondolata.

30. fejezet

Amikor Ford visszaért a házához, bezárta az ajtót, összehúzta a függönyöket, elővette az aktatáskáját az irattartó szekrényből, és kinyitotta a számkódos zárat. Aludj, te bolond, aludj! A teste ezt parancsolta, de ő inkább elővette a táskából a laptopot és Volkonsky feljegyzését. Most először volt egy kis szabadideje, hogy megpróbálja megfejteni. Letelepedett törökülésben az ágyra, a hátát az ágytámlának támasztva, az ölébe vette a laptopot, és elkezdte begépelni a papírlapon talált számokat és betűket. Be kellett táplálnia a gépbe a titokzatos jegyzet hexadecimális kódját, mielőtt elkezdhetett dolgozni vele. Ez a kód a világon bármi lehet: egy rövid komputerprogram, egy adatfájl, szöveges fájl, kisebb fotó, vagy akár Beethoven V. szimfóniájának első taktusai. Ford egyszer csak elbóbiskolt, a feje előrebillent, és lelökte az öléből a laptopot. Megrázta magát, és kiment a konyhába kávét főzni. Majdnem negyvennyolc órája nem aludt. Épp az utolsó kanál kávét tette a főzőbe, amikor hirtelen szúrás nyilallt a gyomrába. Arra gondolt, az utóbbi napokban mennyi kávét vedelt. Inkább félretolta a kávéfőzőt, és keresgélni kezdett a konyhaszekrényben. Leghátul talált is egy doboz zöld teát. Két filtert tíz percig áztatott, aztán visszament a bögrével a hálószobába. Miközben tovább gépelte a kódot, a forró, keserű teát kortyolgatta. Szeretett volna gyorsan végezni, hogy legyen még ideje szunyókálni egyet, mielőtt lelovagol Blackhorse-ba, hogy még egyszer beszéljen Begayjel a tiltakozó felvonulás előtt, de a szeme előtt állandóan összefutott a kép, ahogy hol a papírra, hol a monitorra nézett, és egyre gyakrabban hibázott. Kényszerítette magát, hogy lassabban és figyelmesebben dolgozzon. Fél tizenegyre végzett is. Hátradőlt, és összevetette a begépelt adatokat a papíron lévőkkel. Úgy tűnt, stimmel. Elmentette a fájlt, és beindította a hexadecimális-bináris konvertáló modult. A hexadecimális kód bináris fájllá átalakítva jelent meg, egy sor egyes és nulla formájában. Ford egy hirtelen ötlettől vezérelve aktiválta a bináris ASCII konvertáló modult, és nagy meglepetésére egy szöveg jelent meg a monitoron. Bárki is vagy, gratulálok. Haha! Az IQ-d egy kicsivel magasabb, mint az átlagos idiótáké.

119

Szóval, én most elhúzom a csíkot ebből a bolondok házából, és hazamegyek, és szépen letelepszem a tévé elé egy üveg jéghideg vodkával. Az is lehet, hogy írok egy szép hosszú levelet Natasa nénikémnek. Én tudom, mi az igazság, te bolond. Keresztülláttam ezen az őrültségen. Hogy bebizonyítsam, csak egy nevet mondok: Joe Blitz. Haha! P. Volkonsky Ford kétszer is elolvasta az üzenetet, aztán hátradőlt. Zavaros és eszelős volt a hangja, mintha olyan valaki írta volna, aki az őrület határán áll. De mi ez az őrültség, amire gondolt? A hibás program? Az Isabella? Maguk a tudósok? Miért rejtette egy titkos kód mögé az üzenetet ahelyett, hogy egyszerűen egy levelet hagyott volna hátra? És ki az a Joe Blitz? Ford beírta a nevet a Google keresőjébe, és vagy egymillió visszajelzést kapott. Átfutott néhányat, de nem tűnt fel neki semmi, ami szemet szúrt volna. Kivette az aktatáskából a műholdas telefont, és rábámult. Félrevezette Lockwoodot. Sőt, hazudott neki. És most megígérte Hazeliusnak, hogy nem árulja el, mi folyik itt. A pokolba az egésszel! Miért is gondolta, hogy miután két évet töltött a kolostorban, egyszerűen vissza tud térni a régi hazudozáshoz és az állandó csaláshoz, ami oly megszokott volt a ClA-nál töltött évek alatt? Legalább ezt az üzenetet elmondhatná Lockwoodnak. Esetleg neki lenne valami ötlete, hogy ki lehet ez a titokzatos Joe Blitz. Benyomogatta Lockwood telefonszámát. – Több mint huszonnégy óra telt el – mondta Lockwood ingerülten. Nem vette magának a fáradságot, hogy üdvözlésekre pazarolja az időt – Mit csinált ennyi ideig? – Találtam egy üzenetet a múltkor Volkonsky házában, és gondoltam, szeretne tudni róla. – Miért nem említette tegnap? – Csak egy kettétépett papírlap volt valami számítógépes kóddal. Akkor még nem tudtam, hogy fontos lehet. Azóta sikerült megfejteni. – És mi áll benne? Ford beolvasta az üzenetet a telefonba. – Ki a nyavalya az a Joe Blitz? – kérdezte Lockwood. – Azt reméltem, maga talán tudja. – Majd ráállítom az embereimet. És erre a Natasa nénire is. Ford lassan letette a kagylót. Egyvalami mindenesetre feltűnt neki a levélben: egyáltalán nem úgy hangzott, mintha olyan valaki írta volna, aki épp öngyilkosságot készül elkövetni.

31. fejezet

Egy gyors szunyókálás és a késői ebéd után Ford elsétált az istállókhoz. Fontos megbeszélnivalója lett volna Kate-tel. A nő őszinte volt hozzá, és most rajta volt a sor, hogy elmondja az igazat.

120

Kate épp az itatóvályúkat töltötte fel egy slaggal. Vetett egy pillantást Fordra. Az arca még mindig nagyon sápadt volt, szinte áttetszően fehér. – Köszönöm, hogy kiálltál mellettem – mondta Ford. – Sajnálom, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztalak. Kate megrázta a fejét. – Nem érdekes. Megkönnyebbültem, hogy nem kell többé titkolóznom előtted. Ford megállt az ajtóban, és próbált erőt gyűjteni, hogy mindent elmondjon Kate-nek. Nem valószínű, hogy jól fogadja majd. Fordnak inába szállt a bátorsága. Úgy döntött, inkább majd később mondja el, lovaglás közben. – Hála Melissának, mindenki azt hiszi, hogy viszonyunk van – mondta Kate. – Lehetetlen nőszemély. Először Innest üldözte, aztán Dolbyt, most meg rád vetett szemet. Ráférne, hogy valaki elkapja egy fordulóra. – Kate-nek sikerült kierőltetnie egy halvány mosolyt. – Esetleg húzhatnátok sorsot. – Köszönöm, inkább nem. – Ford leült egy szénabálára. Hűvös volt az istállóban, a levegőben porszemek táncoltak. A magnóból megint a Blondie szólt. – Wyman, sajnálom, hogy nem voltam túl barátságos veled, amikor megérkeztél. Szeretném, ha tudnád, hogy örülök, hogy itt vagy. Soha nem tetszett, ahogy szakítottunk. – Elég csúnyára sikeredett. – Fiatalok voltunk és ostobák. Én azóta felnőttem – nagyon is. Ford azt kívánta, bárcsak ne olvasta volna Kate aktáját. Tudta, mennyi fájdalmon mehetett keresztül az elmúlt évek során. – Igen, én is. Kate széttárta a karját. – Hát akkor, megint itt vagyunk együtt. Az arca reménykedőnek látszott, és lélegzetelállítóan szép volt, ahogy ott állt a poros istállóban, a hajába tapadt szénával. – Nincs kedved lovagolni egyet? – kérdezte Ford. – Megyek, megint meglátogatom Begayt. – Nagyon sok dolgom van. – A legutóbb is elég jó csapatot alkottunk. Kate kisöpörte az arcából a haját, és fürkészően, hosszan Fordra nézett. Végül azt felelte: – Hát jó. Felnyergelték a lovakat, és elindultak délnyugati irányba, a völgyet szegélyező homokkő sziklafalak felé. Kate lovagolt elől, karcsú alakjával magabiztosan ült a lovon. Szinte erotikus látvány volt, ahogy ritmikusan ügetett. Viharvert ausztrál cowboykalap volt a fején, fekete haja lobogott a szélben. Te jóságos ég, hogy fogom elmondani neki? – tűnődött Ford. Amikor a sziklafennsík széléhez értek, ahol az Éjféli Ösvény indult egy sziklahasadékon át, Ford odaléptetett a lovával Kate mellé. Úgy öt-hat méterre a szikla szélétől megálltak. Kate a horizont felé bámult, az arcán aggodalmas kifejezéssel. A szél rohamokban támadt fel, és alig látható porfelhőt sodort magával. Ford köpött egyet, és fészkelődött a nyeregben. – Még mindig arra gondolsz, ami tegnap éjszaka történt? – kérdezte. – Nem tudok nem arra gondolni. Wyman, honnan tudhatta, milyen számokra gondolok? – Fogalmam sincs.

121

Kate elbámult a távolban a kéklő hegyekre és a végtelen sivatag fölött tornyosuló felhőkre. – Ha ezt elnézem, nem nehéz hinni az Istenben – mormolta. – Úgy értem, ki tudja…? Talán tényleg vele beszéltünk. Hátrasöpörte a haját, és talányosan Fordra mosolygott. Ford meg volt döbbenve. Ez egyáltalán nem az a szigorú ateista Kate volt, akit egyetemista korukban ismert. Megint eltöprengett azon, mi történhetett vele abban a két évben, amikor eltűnt.

32. fejezet

Booker Crawley a szájába dugott egy Churchill szivart, miközben elhelyezkedett a dákóval a biliárdasztal mellett. Amikor megtalálta a legjobb pozíciót, egy határozott kis csattanással ellökte a labdát és figyelte, ahogy a többi golyó szétlövell. – Remek lökés – jegyezte meg a társa, miközben nézte, ahogy három golyó is belegurul a lyukakba. Az ablakokon keresztül beragyogott a folyó víztükréről visszaverődő napfény. Csütörtök reggel volt, a Potomac klub legtöbb tagja ilyenkor dolgozott. A maga módján Crawley is dolgozott, ő legalábbis ezt is munkának tartotta: épp egy ügyfelét szórakoztatta, akinek egy kis szigete volt Cape Hatteras közelében, és azt szerette volna elérni, hogy a kormány építsen egy odavezető hidat húszmillió dollárért. Egy ilyen híd megkétszerezné vagy megháromszorozná a terület árát. Crawley számára ez gyerekjáték volt. North Carolina szenátora tartozott neki egy szívességgel, és rá mindig számítani lehetett. Egy telefonhívással elintézheti, hogy elkülönítsék azt a húszmilliós összeget valamilyen más projektre félretett pénzből, és Crawley ezzel milliomossá teheti ingatlanfejlesztő ügyfelét, miközben maga is zsebre vághatja a hét számjegyű honoráriumot. Figyelte az ügyfelét, aki a következő lökéshez készülődött. A délieknek abba a különleges csoportjába tartozott az illető, akiknek három keresztnevük van, és a vezetéknevük mellett római szám jelzi, hogy az apját és a nagyapját is ugyanúgy hívták. Safford volt a neve, Safford Montague McGrath III. McGrath régi, skót-ír családból származott, nagydarab volt, szőke, és előkelő. Más szavakkal olyan ostoba, mint egy ökör. McGrath szerette megjátszani, hogy jól kiismeri magát Washingtonban, de bárki láthatta rajta, hogy tapasztalatlan vidéki bugris. Crawley-nak az volt az érzése, nehéz csata lesz kicsikarni belőle a megfelelő honoráriumot. Az a fajta, aki csak akkor érzi győztesnek magát, ha jól elpáholta az ellenfelét, különben nem érzi igazi férfinak magát. – És hogy van mostanában a jó öreg Stratham szenátor? – kérdezte McGrath, mintha legalábbis régi jó ismerőséről lenne szó. – Jól, nagyon jól – felelte Crawley. Az öregúr valószínűleg pépes ételeket eszik, és szalmaszállal iszik. Az igazság az volt, hogy Crawley soha nem dolgozott közvetlenül Stratham szenátorral. Megvásárolta Stratham & Co nevű cégét, amikor Stratham nyugdíjba vonult, és ezzel megszerezte a tiszteletreméltóság és a szép régi hagyományok auráját, ami megkülönböztette a K Streeten található többi lobbizó cégtől, amelyek a legutóbbi választás után szaporodtak el, mint a gombák eső után.

122

McGrath következő lökése épp csak súrolta az asztal sarkát, és végiggurult a bal szélén. McGrath felegyenesedett, és nem mondott semmit, csak összeszorította a száját. Crawley csukott szemmel is le tudta volna győzni, de ez nem lenne helyénvaló. Legjobb lesz, ha megtartja a vezetést a játszma legvégéig, és akkor majd hagyja, hogy nyerjen. Ha diadalittas hangulatban van, könnyebb lesz megkötni az üzletet is. A következő golyót melléütötte, épp csak annyival, hogy ne látszódjon, hogy szándékos volt. – Jó próbálkozás volt – mondta McGrath. Nagyot szívott a szivarjából, lerakta egy márvány hamutartóra, lehajolt és célzott, aztán ellökte a golyót. Nyilván szenzációs biliárdjátékosnak tartotta magát, de a snookerhez nem volt elég kifinomult a technikája. Ez most egy könnyű lökés volt, és simán betalált a golyóval. – Ejha! – kiáltott fel Crawley. – Maga aztán nem könnyű ellenfél, Safford. Belépett egy pincér a kezében egy ezüsttálcával, amelyen egy levélke hevert. – Mr. Crawley, ez önnek szól. Crawley elvette a levelet a tálcáról. Tetszett neki hogy a klub vezetősége megtartotta az ilyen régi, a háború előtti időket idéző hagyományokat. Levelet kapni ezüsttálcán, ez valahogy sokkal elegánsabb, mint ha az ember a mobilja után kotorászik a zsebében. – Bocsásson meg, Safford – mondta, és széthajtogatta a levelet. Delbert Yazzie kereste a navahó önkormányzattól, 11.35-kor. Kérem, hívja vissza, amilyen hamar lehet – ennyi állt rajta, és egy telefonszám. Ha egy leendő ügyfelét udvarolta körbe, Crawley mindig szerette bevetni azt a trükköt, hogy gondosan felhívta az illető figyelmét arra, hogy van egy nála fontosabb ügyfele is. Az emberek nem veszik elég komolyan, ha azt hiszik, hogy ők a legfontosabb kliensük – Borzasztóan sajnálom, Safford, de mindenképp telefonálnom kell. Addig rendeljen még egy kör martinit. Crawley elsietett a klub minden emeletén megtalálható régi tölgyfa telefonfülkék felé. Belépett, becsukta az ajtót, és tárcsázott. Egy pillanattal később meg is hallotta Delbert Yazzie hangját a vonal túlsó végén. – Mr. Booker Crawley? – Az indián hangja nagyon halkan és recsegve szólt, mintha legalábbis Timbuktuból telefonálna. – Hogy van, Mr. Yazzie? – kérdezte Crawley barátságos, de enyhén hűvös hangon. Yazzie rövid csönd után folytatta: – Az a helyzet, hogy valami váratlan dolog történt. Hallott egy bizonyos Don T. Spates nevű prédikátorról? – Igen, hogyne. – Nos, az egyik prédikációja máris elég nagy felfordulást okozott itt nálunk. Mint tudja, a rezervátum területén elég sok misszió működik. Úgy hallom, hogy Washingtonban is adódtak problémák emiatt. – Igen, valóban így van – felelte Crawley. – Nekem úgy tűnik, ez komoly nehézségeket okozhat az lsabella-projekt számára. – Igen, valóban. – Crawley érezte, hogy diadal önti el. Alig egy héttel ezelőtt hívta fel Spatest. Ez volt karrierje egyik legmesteribb húzása. – Mondja, Mr. Crawley, mit tehetnénk ez ellen? Crawley egy darabig hallgatott. – Nos, nem tudom, hogy én tehetek-e bármit is. Nekem az volt a benyomásom a múltkori találkozásunkkor, hogy már nem tartanak igényt a szolgálataimra.

123

– Az önnel kötött szerződésünk csak hat hét múlva jár le. November elsejéig kifizettük. – Mr. Yazzie, ez nem egy házbérlet. Washingtonban nem így működnek a dolgok. A mi munkánk az lsabella-projekttel kapcsolatban sajnálatosan véget ért. A vonal recsegett. – Ha elveszítenénk a kormányfinanszírozást amit az lsabellaprojektért kapunk, az nagy csapás lenne a navahó önkormányzat számára. Crawley némán fogta a kagylót. – Úgy hallom, hogy Spates ma esti tévéműsorában megint támadni fogja az Isabellaprojektet. És arról is terjengenek mendemondák, hogy valami baj van a projekt körül. Az egyik tudós öngyilkosságot követett el. Mr. Crawley, konzultálni fogok a törzsi tanáccsal, és meglátjuk, mit tehetünk annak érdekében, hogy megújítsuk a szerződést. Úgy tűnik, mégiscsak szükségünk lesz a segítségére. – Nagyon sajnálom, Mr. Yazzie, de már betöltötte a helyüket egy újabb kliens. Tényleg szörnyen sajnálom – de ha szabad megjegyeznem, én figyelmeztettem, hogy ez lesz. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, személyesen és hivatalosan is. De talán sikerül találniuk egy másik lobbizó céget, amelyik elvállalja az ügyüket. Ha gondolja, ajánlhatok néhányat. A telefonvonal nagyokat reccsent a csöndben, Crawley halk beszélgetésfoszlányokat hallott a háttérben. Te jó ég, miféle telefonhálózat van arrafelé? Valószínűleg még a vadnyugat korában felállított távíróvezetékeket használják. – Túl sok időbe telne, hogy most egy másik céget keressünk. Nekünk a Crawley & Strathamre van szükségünk, most. Szóval szükségük van rá. Ez zene volt Crawley füleinek. – Borzasztóan sajnálom, Mr. Yazzie. Ez a fajta munka nagyon intenzív, rengeteg időbefektetést igényel, és mi nyakig el vagyunk árasztva munkával. Ha elvállalnám, az azt jelentené, hogy fel kellene vennem még egy embert, talán még egy irodát is kellene bérelnünk… – Mi örömmel… Crawley közbevágott: – Mr. Yazzie, igazán nagyon sajnálom, de épp egy fontos üzleti ebéd közben vagyok. Lenne olyan kedves, és visszahívna hétfő délután, mondjuk keleti parti idő szerint négykor? Én tényleg szeretnék segíteni, és megígérem, hogy komolyan átgondolom a dolgot. Holnap este megnézem a tévében Spates műsorát, és tegyék önök is ezt, hogy jobban lássuk, mivel állunk szemben. Akkor hétfőn beszélünk. Crawley kilépett a fülkéből. Megállt, hogy újra meggyújtsa a szivarját, és jó nagyot szippantott belőle. Olyan volt, mint egy édes, mámorító illatú parfüm. Az egész törzsi tanács ott ül majd a tévé előtt, és nézi a műsort. Hát ez remek. Remélhetőleg Spates jó formában lesz. Szivarfüstfelhőbe burkolózva, kitűnő hangulatban visszasétált a biliárdszobába, de amikor meglátta, hogy Safford az asztal fölé hajolva vizsgálgatja a golyók állását, és hogy milyen szögből lehetne a legjobb találatot elérni, enyhe bosszúság fogta el. A játszmában Crawley következett. Safford ostoba módon épp egy olyan helyen hagyta a legfontosabb golyót, ahonnan azonnal találatot tudott elérni. Öt perc alatt vége is lett a játszmának. Safford csúfosan vesztett, de igyekezett jó képet vágni hozzá, miközben felemelte a martinijét. – Nos, legközelebb kétszer is meggondolom, mielőtt leállok magával biliárdozni, Booker. – Mesterkélten elnevette magát. – Akkor most beszéljünk a honoráriumáról.

124

Arról sajnos szó sem lehet, hogy akár csak megfontoljuk a levelében említett összeget. Egyszerűen nem fér bele a költségvetésünkbe. És ha lehetek őszinte, szerintem nincs is arányban az elvégzendő munka mennyiségével. Crawley az állványra rakta a dákóját, és egy homokkal teli vödörbe dobta a szivarvéget. A martinis poharát otthagyta, nem vette magának a fáradságot, hogy felemelje. Hátra sem nézve annyit mondott: – Attól tartok, valami közbejött, Safford, sajnos le kell mondanom az ebédet. Visszafordult, hogy kiélvezze, milyen arcot vág az ingatlanfejlesztő. Safford csak állt ott egyik kezében a szivarjával, a másikban a martinijével, és úgy festett, mint akit épp fejbe kólintottak. – Ha meggondolná magát a honoráriumommal kapcsolatban, hívjon fel – mondta még Crawley, aztán kisétált. Safford Monague McGrtah III ma este nem lesz túl fickós hangulatban, annyi szent.

33. fejezet

Ford

leért a sziklafennsíkról, és tovább ügetett egy kiszáradt patakmederben

Blackhorse felé. Kate is utolérte, és mellette lovagolt tovább. Félúton jártak, amikor Ford egy lónyerítést hallott, és hátrafordult. – Valaki jön mögöttünk – mondta, és megállította Ballew-t. A sűrű tamariszkuszbozóton patadobogás szűrődött át, és néhány pillanattal később egy magas férfi furakodott át a bokrokon egy nagytestű negyedvér ló hátán. Bia volt az. A hadnagy megállt, és üdvözlésképp megbökte a kalapját. – Egy kis sétalovaglás? – kérdezte. – Épp Blackhorse-ba tartunk – felelte Ford. Bia elmosolyodott. – Szép napunk van, nincs túl meleg, és kellemes ez a kis szellő. – A kezét a nyeregkápán pihentette. – Gondolom, Nelson Begayt akarják meglátogatni. – Igen – bólintott Ford. – Jó ember – mondta Bia. – Ha attól tartanék, hogy baj lesz ebből a tiltakozó felvonulásból, felajánlanám önöknek a helyi rendőrség védelmét, de szerintem ezzel inkább csak ártanánk. – Egyetértek – mondta Ford, aki hálás volt, hogy a hadnagy ilyen jól méri fel a helyzetet. – Jobb lesz hagyni, hadd csinálják. Majd a háttérből diszkréten rajtuk tartom a szememet. – Nagyon köszönjük. Bia biccentett, és előbbre dőlt a nyeregben. – Ha már összefutottunk, nem bánják, ha felteszek egy-két kérdést? – Persze, mondja csak. – Ez a Peter Volkonsky jól kijött a többiekkel? – Többnyire igen – felelte Kate. – Nem voltak senkivel konfliktusai vagy vitái? – Kicsit ideges természete volt, de mi ezt elfogadtuk. 125

– Fontos tagja volt a csapatnak? – Az egyik legfontosabb. Bia megigazgatta a kalapját. – Aztán egyszer csak bedobált pár ruhát egy bőröndbe, és elment, nagyjából kilenc óra tájban, amikor már fent van a hold. Úgy tíz percig vezetett, aztán letért az útról, és fél kilométeren át átvágott a sivatagon. Megérkezett a szakadék széléhez, megállította a kocsit a közelben, behúzta a kéziféket, leállította a motort, és üresbe tette a sebváltót. Aztán pisztolyt szorította halántékának, a bal kezével kiengedte a féket, miközben golyót eresztett a jobb halántékába, és a kocsi a szakadékba zuhant. Bia elhallgatott A kalap karimája árnyékot vetett az arcára, nem lehetett látni a szemét. – Maga szerint ez történt? – kérdezte Kate. – Az FBI így rekonstruálja a történteket. – De maga nem hiszi el – mondta Ford. Bia fürkészően nézett rá a kalapkarima árnyéka alól. – Maga elhiszi? – Kicsit furcsának találtam, hogy lehajtson a kocsival a szakadékba, miután fejbe lőtte magát – mondta Ford. Az üzenetre gondolt, amelyet Volkonsky hagyott hátra. Elmondja Biának? Úgy döntött, jobb lesz hagyni, hogy Lockwood intézkedjen. – Ami azt illeti – mondta Bia –, nekem a dolognak ez a része hihető. – Akkor a becsomagolt bőrönd zavarja? – Vannak öngyilkosok, akik csinálnak ilyesmit. Az öngyilkosság sokszor teljesen spontán ötlet. – Akkor mit lát problémásnak? – Mr. Ford, honnan tudta, hogy van egy kocsi a szakadékban? – Láttam a friss keréknyomokat és a letaposott zsályacserjéket – aztán meg észrevettem a keselyűket. – De magát a szakadékot nem látta. – Nem. – Mert az útról sehonnan nem is látható, ellenőriztem. Volkonsky vajon honnan tudta, hogy ott van? – Feldúlt állapotban lehetett Azért hajtott le az útról, hogy főbe lője magát, közben odaért a szakadékhoz, és úgy döntött, így még biztosabb lenne a dolog. – Ford maga sem hitte igazán, amit mond. Eltűnődött, Bia vajon beveszi-e. – Az FBI is pontosan így gondolja. – De maga nem. Bia kiegyenesedett, és ismét megbökte a kalapját. – Később még találkozunk. – Várjon – szólt utána Kate. Bia megállt. – Ugye, nem azt hiszi, hogy közülünk valaki ölte meg? – kérdezte Kate. Bia lesöpört az öléből egy odahullott letört tamariszkuszágat. – Fogalmazzunk úgy, hogy ha nem öngyilkosság volt, akkor egy nagyon intelligens gyilkosság. Azzal újból megérintette a kalapja karimáját, a sarkát a lova oldalába vágta, és elügetett mellettük. Ford agyán egyetlen szó villant át: Wardlaw.

126

34. fejezet

Blackhorse most még kietlenebb benyomást tett Fordra, mint amikor először látta hétfőn – a magányos, poros lakókocsik a Red Mesa és néhány alacsony, sárgás homokkőhegység közé szorulva húzódtak meg. Kígyógyökér szaga szállt a levegőben, a hinta üresen himbálózott a szélben a poros kis téren, ahol a múltkor a gyerekek játszottak. Ford eltűnődött, vajon hol lehet az iskola – valószínűleg Blue Gapben, negyvennyolc kilométernyire. Milyen lehet egy ilyen helyen felnőni…? Azért volt valami kolostorra emlékeztető puritánság a navahó faluban, amit Ford vonzónak talált. Az indiánok nem halmozzák fel maguk körül a tárgyakat, ahogy mások szokták, a házuk berendezése is egyszerű. Ahogy közeledtek a faluszéli karámok felé, Ford észrevette Nelson Begayt, aki egy cédrusoszlophoz kikötött pejlovat patkolt. Épp a patkót formálta az üllőn jól célzott kalapácsütésekkel, amelyek visszhangozva verődtek vissza a sziklafennsík kőfalairól. Begay nagy csörgéssel lerakta a kalapácsot meg a patkót, felegyenesedett, és úgy figyelte őket. Ford és Kate megálltak, leszálltak a nyeregből, és kikötötték a lovukat a karám kerítéséhez. Ford üdvözlésül felemelte a kezét, Begay pedig intett, hogy menjenek oda hozzá. – Bemutatom Kate Mercert, ő az Isabella-projekt helyettes vezetője. Begay megemelte a kalapját. Kate odalépett, és kezet nyújtott. – Maga fizikus? – kérdezte Begay, és szkeptikusan méregette Kate-et. – Igen. Begay enyhén felvonta a szemöldökét, aztán tüntetőleg hátat fordított. Vállát a ló oldalának támasztotta, felemelte az állat hátsó lábát, és ráillesztette a patkót, aztán viszszarakta az üllőre, és még néhányszor ráütött a kalapáccsal. Miközben Ford ott ácsorgott, és a navahók kulturális érzékenységén tűnődött, Kate azt mondta Begay kockás flanelinges hátának: – Szerettünk volna beszélni magával. – Akkor beszéljenek. – Jobban szeretem, ha nem egy ember hátával kell beszélnem. Begay ledobta a patkót, és felállt. – Nos, hölgyem, én nem kértem, hogy jöjjön ide, és pillanatnyilag épp dolgom van. – Ne szólítson „hölgyemnek”. Doktori címem van. Begay köhögött, lerakta a szerszámait, és kifejezéstelen arccal szembefordult Kate-tel. – Nos, itt fogunk állni a tűző napon, vagy behív minket egy kávéra? Begay arcán látszott, hogy bosszús, de szórakoztatja is a helyzet. – Jól van, jól van, jöjjenek be. Ford ismét ott találta magát a szerényen berendezett nappaliban, ahol a katonaruhás fiatalemberek fotói díszítették a falat. Miközben Begay kávét töltött, Ford és Kate leültek a barna kanapéra. Amikor tele voltak a bögrék, Begay is letelepedett a törött fotelba. – Minden női tudós ilyen, mint maga? – Milyen? – Mint a nagyanyám. Soha nem fogad el nemet válasznak, igaz? Akár indiánnak is elmehetne. Mondja csak – hajolt közelebb, Kate arcát vizsgálgatva –, maga nem… – Félig japán vagyok. 127

– Hát persze – dőlt hátra Begay. – Már értem. Ford hagyta, hogy Kate beszéljen. Mindig is jól szót értett az emberekkel, ahogy az Begay esetében is bebizonyosodott. Kíváncsi volt, hogy boldogul vele. – Azon tűnődtem, hogy pontosan mit is csinál egy gyógyító? – kérdezte Kate. – Amolyan orvosféle vagyok. – Hogyan gyógyít? – Szertartásokat végzek, amelyekkel meggyógyítom az embereket. – Miféle szertartásokat? Begay nem válaszolt. – Elnézést, ha túl kíváncsi vagyok – mentegetőzött Kate ragyogó mosollyal. – Ez nálam szakmai ártalom. – Nem bánom a kérdéseket, amíg csak ártatlan kíváncsiságról van szó. Többféle szertartást végzek – van „az áldás útja”, „az ellenség útja” és „a hullócsillag útja”. – És milyen hatása van egy ilyen szertartásnak? Begay mordult egyet, belekortyolt a kávéjába, és hátradőlt a fotelben. – „Az áldás útja” visszaállítja az egyensúlyt és a szépséget az ember életében, miután mondjuk drogvagy alkoholproblémákon esett át, vagy börtönben volt. „Az ellenség útja” a katonáknak való, akik háborúból tértek vissza. Ez a szertartás megtisztít a gyilkolás szennyétől. Mert ha valaki öl, akkor a gonosz egy darabkája rátapad, akkor is, ha háborúban tette, törvényesen. Ha nem végzi el a tisztító szertartást, a gonosz lassan felfalja. – Ezt az orvosok nálunk poszttraumás stressz szindrómának hívják – jegyezte meg Kate. – Igen – bólintott Begay. – Az unokaöcsém is ebben szenved, Lorenzo, aki Irakban harcolt. Soha nem lesz a régi. – „Az ellenség útja” meggyógyítja a poszttraumás stresszt? – A legtöbb esetben igen. – Ez rendkívül érdekes. És „a hullócsillag útja”? , – Erről a szertartásról nem beszélünk – felelte kurtán Begay. – Hajlandó lenne szertartást rendezni egy nem navahónak is? – Miért, szüksége lenne rá? Kate elnevette magát. – Rám férne „az áldás útja”. Begay sértett arcot vágott. – Ezzel nem szabad tréfálkozni. Sok előkészületre van szükség, és hinnie kell benne, hogy működjön. Sok Bilagaana nem tud hinni olyasmiben, amit nem lát a saját szemével. A New Age hívőkkel meg az a baj, hogy nem hisznek a hosszú előkészületben, amelyek a szertartás előtt szükségesek – izzasztókunyhó, böjtölés, önmegtartóztatás. De nem tagadnám meg a szertartást egy Bilagaanától sem csak azért, mert fehér ember. – Nem akartam tréfálkozni – mondta Kate. – Csak… mostanában sokat gondolkodom azon, hogy mi is az értelme mindannak, amit itt csinálunk. Begay bólintott. – Ezzel nincs egyedül. Kate hosszú csönd után megszólalt: – Köszönöm, hogy mindezt elmondta. Begay megint hátradőlt, és a térdére fektette a tenyerét. – A mi kultúránk hisz az információk cseréjében. Elmondtam maguknak valamit a munkámról, most én szeretnék hallani a magukéról. Mr. Ford azt mesélte, hogy az Isabella-projekttel az úgynevezett Nagy Bummot vizsgálják. – Úgy van. 128

– Gondolkoztam ezen a dolgon. Ha az univerzumot egy nagy robbanás hozta létre, mi volt előtte? – Ezt senki nem tudja. Sok fizikus úgy véli, hogy semmi. Sőt, nincs is olyan, hogy „előtte”. A létezés maga a Nagy Bummal kezdődött. Begay füttyentett egyet. – És mi okozta az ősrobbanást? – Ezt elég nehéz lenne elmagyarázni valakinek, aki nem fizikus. – Azért próbálja csak meg. – A kvantummechanika azt állítja, hogy a dolgok megtörténhetnek csak úgy, ok nélkül is. – Úgy érti, hogy nem tudják az okát. – Nem, úgy értem, hogy nincsen oka. Az univerzum hirtelen keletkezése a semmiből nem hág át semmiféle törvényt, semmilyen értelemben nem természetellenes vagy tudománytalan. Előtte az abszolút semmi volt. Nem volt se idő, se tér, se létezés. És aztán csak úgy megtörtént – és elkezdődött a létezés. Begay Kate-re meredt, aztán megcsóválta a fejét. – Úgy beszél, mint az unokaöcsém, Lorenzo. Okos fiú, ösztöndíjjal járt a Columbia egyetemre, matematikát tanult. Tönkrement bele – a Bilagaanák világa csak összezavarta a fejét. Otthagyta az egyetemet, elment Irakba, aztán úgy tért vissza, hogy már nem hitt semmiben, úgy értem, tényleg semmiben. Most egy vacak templomban söpröget, hogy valami kis pénzt keressen. Legalábbis ezt csinálta, amíg nemrégiben el nem tűnt. – És ezért a tudományt okolja? – kérdezte Kate. Begay megrázta a fejét. – Nem, nem a tudományt okolom. Csak ahogy hallgattam, amint arról beszél, hogy a világ a semmiből jött létre, pontosan úgy hangzott, mint az a sok szamárság, amit Lorenzo szokott összehordani… Hogy lehet azt mondani, hogy a Teremtés csak úgy megtörtént? – Megpróbálom elmagyarázni. Stephen Hawking vetette fel azt a gondolatot, hogy a Nagy Bumm előtt az idő nem létezett. Idő nélkül nem lehetséges semmiféle definiálható létezés. Hawking kimutatta matematikailag, hogy a nemlétben is potenciálisan ott rejlik a tér, és bizonyos különleges körülmények között a tér átalakulhat idővé és vice versa. Kimutatta, hogy ha egy nagyon-nagyon aprócska tér átalakul idővé, az idő megjelenése beindítja a Nagy Bummot – mert hirtelen lehetővé válik a mozgás, lehetővé válik az ok és az okozat, lehetővé válik az igazi tér és az igazi energia. Mindezt az idő teszi lehetővé. A Nagy Bumm nekünk olybá tűnik, mintha a tér, az idő és az anyag egyetlen pontból robbanna szét. De az igazán fura az, hogy ha belelesünk a másodpercnek ebbe az apró töredékébe, akkor azt látjuk, hogy egyáltalán nem volt kezdet – olyan, mintha az idő mindig is létezett volna. Tehát az ősrobbanás-elmélet tulajdonképpen két egymásnak ellentmondó dolgot állít: először, hogy az idő nem létezett mindig, másodszor, hogy az időnek nincs kezdete. Ami azt jelenti, hogy az idő örökkévaló. Mindkét állítás igaz. És ha tényleg belegondolunk, ha az idő nem létezik, akkor nincs különbség az örökkévalóság és egy pillanat között. Tehát amikor létrejött az idő, akkor már mindig is létezett. Nem volt olyan idő, amikor nem létezett volna. Begay a fejét rázta. – Ez teljes őrültség. Kínos csend telepedett a kopottas kis szobára. – A navahóknak van teremtéstörténetük? – kérdezte Kate. – Igen, úgy hívják, hogy Diné Baháné. Nincs írásba foglalva, szájhagyomány útján terjed. Kilenc éjszaka kell hozzá, hogy az egészet elmondják. Ez az „áldás útja”, amiről be-

129

széltem – egy ének, amely elmeséli a világ teremtésének történetét. Az ember elénekli a beteg jelenlétében, és a történet meggyógyítja. – Maga fejből tudja? – Hát persze, a nagybátyám tanított meg rá. Öt évbe telt. – Nagyjából annyi ideig, mint az én Ph. D.-m – mondta Kate. Begaynek láthatóan hízelgett az összehasonlítás. – Elmondana belőle pár sort? – „Az áldás útját” nem lehet csak úgy felületesen elmondani. – Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés felületes lenne – felelte Kate. Begay mereven ránézett. – Igen, lehet. Aztán lehunyta a szemét. Amikor megszólalt, a hangja enyhén remegett, magasabban szólt, mint a beszédhangja, és egy furcsa öt-hangú skálán mozgott. Fordot különös, megnevezhetetlen vágyakozással töltötték el a nyugati fülnek szokatlan harmóniák és a navahó szavak hangzása, amelyek közül néhány ismerős volt neki. Úgy öt perc múlva Begay párás szemmel elhallgatott. – Így kezdődik – mondta halkan. – Ez a leggyönyörűbb vers, amit valaha is írtak, legalábbis szerintem. – Lefordítaná nekünk? – kérte Kate. – Reméltem, hogy nem fognak erre megkérni. – Vett egy nagy lélegzetet. – Hát, valahogy így szól: Egyre csak gondolkodik és gondolkodik, Időtlen idők óta gondolkodik. Hogyan születik a sötétség, arról gondolkodik. Hogyan születik a Föld, arról gondolkodik. Hogyan születik a kék ég, arról gondolkodik. Hogyan születik a sárga hajnal Hogyan születik az esti szürkület A mohán ülő harmatra gondol, a lóra gondol, A rendre gondol, a szépségre gondol, Hogyan fog minden növekedni, arra gondol. Begay elhallgatott. – Angolul nem hangzik túl jól, de nagyjából ilyesmit jelent. – Ki az az „Ő”, akiről szó van? – kérdezte Kate. – A Teremtő. Kate elmosolyodott. – És mondja csak, Mr. Begay, ki teremtette a Teremtőt? Begay megvonta a vállát. – A legendák erről nem beszélnek. – És mi volt Őelőtte? – Ki tudja? – Nekem úgy tűnik, hogy mindkettőnk teremtéstörténetében bajok vannak a végső eredettel. A nagy csöndben hallani lehetett, ahogy egy vízcsepp a mosogatóba csöppen a konyhában. Végül Begay felállt, és odacsoszogott, hogy elzárja a csapot. – Ez érdekes beszélgetés volt – mondta, miután visszatért. – De odakint vár a való világ, és a lovamnak új patkóra van szüksége.

130

Kiléptek a vakító napfényre. Miközben visszasétáltak a karámhoz, Ford azt mondta: – Azért jöttünk, Mr. Begay, mert szólni akartunk, hogy holnap újabb tesztelést végeznek az Isabellán. Mindenki odalent lesz a Bunkerben. Amikor megérkeznek a tiltakozó lovasok, csak én tudom fogadni magukat. – Nem várunk nagy fogadtatást. Begay megpaskolgatta a lova nyakát, és megsimogatta az oldalát. – Nézze, Mr. Ford, megvannak a magunk tervei. Felállítunk egy izzasztókunyhót, bemutatunk néhány szertartást, beszélünk az anyafölddel. Békések leszünk. Ha a rendőrség le akar tartóztatni, ellenkezés nélkül velük megyünk. – Nem fog kijönni a rendőrség – mondta Ford. Begay kissé csalódottnak látszott. – Nem lesz ott a rendőrség? – Szeretné, ha kihívnánk őket? – kérdezte szárazon Ford. Begay elmosolyodott. – Persze, elképzeltem, milyen szép lenne, ha letartóztatnának, miközben az ügyünkért harcolok. – Hátat fordított, és egyik kezével felemelte a ló lábát, a másikban egy faragókést tartott. – Jól van, nyugalom – mormolta a lónak, és farigcsálni kezdte a patáját. Ford Kate-re pillantott. Magában eldöntötte, hogy visszafelé úton mindent bevall neki.

35. fejezet

Mire Ford és Kate felértek a sziklafennsík tetejére, a nap már olyan alacsonyan állt, hogy szinte a horizonton lebegett. Miközben némán lovagoltak a virágzó kígyógyökér között, Ford már vagy századszor próbálta magában megfogalmazni a mondandóját. Ha nem kezd bele gyorsan, mindjárt visszaérnek az Isabellához, és elszalasztja az alkalmat. – Kate… – szólalt meg, és odaléptetett a nő mellé a lovával. Kate odafordult. – Nemcsak azért hívtalak el erre az útra, hogy Begayjel beszéljünk. Kate haja feketén csillogott az aranyló napfényben. Ahogy ránézett Fordra, a szeme máris gyanakodva összeszűkült. – Miért van az az érzésem, hogy valami olyat akarsz mondani, aminek nem fogok örülni? – Részben antropológusként vagyok itt, de részben valami más okból. – Gondolhattam volna. Szóval, mi az a titkos küldetés? – Engem… azért küldtek ide, hogy szaglásszak az lsabella-projekt körül. – Más szavakkal kémkedsz. Ford vett egy nagy levegőt. – Igen. – Hazelius tud róla? – Senki nem tud róla. – Értem. És velem azért voltál ilyen barátságos, mert rajtam keresztül lehetett a leggyorsabban információkhoz jutni. – Kate…

131

– Nem, várjunk csak, még ennél is rosszabb: azért béreltek fel téged, mert tudtak a régi kapcsolatunkról, és azt remélték, fellobbanhat a régi láng, és így ki tudod szedni belőlem az információkat, amelyekre kíváncsi vagy. Kate szokás szerint rájött mindenre, még mielőtt Ford végigmondhatta volna, amit akart. – Kate, amikor elvállaltam ezt a megbízatást, még nem tudtam, hogy… – Mit nem tudtál? Hogy ilyen balek leszek, és bedőlök neked? – Nem tudtam, hogy ilyen… komplikációk lesznek. Kate megállította a lovát, és Fordra meredt. – Komplikációk? Mit értesz ezen? Fordnak lángolt az arca. Miért lett hirtelen ilyen bonyolult az élet? És mit is válaszolhatna? Kate hátradobta a haját, és kesztyűs kezét idegesen végighúzta az arcán. – Még mindig a CIA-nak dolgozol, igaz? – Nem, három évvel ezelőtt otthagytam, amikor a feleségem… a feleségem… – nem tudta befejezni a mondatot. – Na persze, otthagytad. Szóval, elárultad nekik a titkunkat? – Nem. – Marhaság. Hát persze, hogy elmondtad. Én megbíztam benned, megnyíltam előtted, és most mindnyájunkat tönkretettél. – Nem mondtam el nekik. – Bárcsak tudnék hinni neked. – Kate megbökte a sarkával a ló oldalát, és elügetett. – Kate, kérlek, hallgass meg! – Ballew is ügetni kezdett. Ford fel-le zötykölődött, és próbált megkapaszkodni a nyeregkápában. Kate megint megbökte a lovát, mire az könnyű vágtába váltott. – Ne gyere a közelembe! Ballew is vágtázni kezdett, utasítás nélkül. Ford kapaszkodott a nyeregkápába, és a teste úgy rángatózott, mint egy rongybabáé. – Kate, kérlek, lassíts egy kicsit, beszéljük meg… Kate galoppra váltott, Ballew pedig száguldva követte. A két ló hangos patadobogással átszáguldott a sziklafennsíkon. Ford halálra rémülten kapaszkodott. – Kate! – kiáltotta. A kantár kicsúszott a kezéből. Előredőlt, hogy elkapja, de Ballew rálépett a lelógó kantárra, és megbotlott. Ford lebukfencezett a ló hátáról, és a kígyógyökér puha szőnyegén landolt. Amikor magához tért, a hátán fekve az égboltot bámulta, és azon tűnődött, hol a csudában van. Kate arca hajolt fölé. A kalapját levette, a haja kócos volt, és az arcán aggodalom ült. – Te jó ég, Wyman, jól vagy? Ford levegő után kapkodott, aztán köhögött, ahogy a levegő beáradt a tüdejébe. Megpróbált felülni. – Nem, nem, maradj csak fekve. – Amikor Ford hátradőlt, érezte, hogy Kate kalapja van a feje alatt. Várta, hogy eltisztuljanak a szeme előtt táncoló csillagok, és visszatérjen az emlékezete. – Jaj istenem, Wyman, egy pillanatig azt hittem, meghaltál. Ford képtelen volt összeszedni a gondolatait. Beszívta a levegőt, kifújta, aztán megint beszívta.

132

Kate levette a kesztyűjét, és hűvös kezével Ford arcát simogatta. – Nem tört el semmid? Fáj valahol? Jesszusom, te vérzel! – Lekapta a fejéről a haját hátrafogó kendőt, és megtörölgette vele Ford homlokát. Ford feje végre kezdett kitisztulni. – Hadd üljek fel. – Nem, nem, maradj csak így. – Kate szorosan a homlokára nyomta a kendőt. – Beütötted a fejedet. Lehet, hogy agyrázkódásod van. – Nem hiszem. – Ford felnyögött. – Micsoda idiótának láthatsz. Leesni egy lóról, mint egy zsák krumpli… – Nem tudsz rendesen lovagolni, ennyi az egész. Az én hibám volt. Nem lett volna szabad így előrevágtatnom. De néha úgy fel tudsz dühíteni. A lüktetés Ford fejében kezdett enyhülni. – Nem árultam el a titkotokat. És nem is fogom. – Miért? Nem ez lenne a feladatod? – A francba a feladatommal. Kate a vérző sebet törölgette Ford homlokán. – Pihenned kell még egy kicsit. – Ilyenkor nem rögtön vissza kell ülni a lóra? – Ballew már hazarohant az istállóba. Ne legyél emiatt zavarban, előbb-utóbb mindenki leesik egyszer. Kate keze az arcán pihent. Ford még egy percig mozdulatlanul feküdt, aztán lassan felült. – Sajnálom. Kate egy kis hallgatás után azt mondta: – Említetted a feleségedet. Nem is tudtam, hogy nős vagy. – Már nem. – Nehéz lehet, ha valakinek a CIA jelenti a családot. – Nem erről van szó – mondta gyorsan Ford. – Nős voltam, de a feleségem meghalt. Kate a szájára szorította a kezét. – Ó, szörnyen sajnálom. Ostobaságokat beszélek. – Semmi baj. A kollégám volt a CIA-nál. Kambodzsában halt meg, egy autóbomba miatt. – Szent ég, Wyman… Sajnálom. Ford nem hitte volna, hogy képes lesz elmondani Kate-nek, de most könnyen jöttek a szavak a szájára. – Úgyhogy ezután otthagytam a ClA-t, és bevonultam egy kolostorba. Kerestem valamit, akkor azt hittem, hogy az Istent. De nem találtam rá. Nem vagyok szerzetesnek való. Valamiből meg kellett élnem, úgyhogy nyitottam egy magánnyomozó-irodát, és megbíztak ezzel a munkával, amit soha nem lett volna szabad elvállalnom. Ennyi a történet. – És kinek dolgozol? Lockwoodnak? Ford bólintott. – Tudja, hogy valamit titkoltok, és azt akarja, derítsem ki, mit. Azt mondja, két nap múlva robbanni fog a botrány. – Jézusom… – Kate ismét végigsimított Ford arcán hűvös kezével. – Sajnálom, hogy hazudtam neked. Ha tudtam volna, mibe keveredem, soha nem vállaltam volna el ezt a megbízatást. Nem számítottam arra, hogy… – Ford elhallgatott. – Mire? Ford nem felelt. – Mire nem számítottál? – Ahogy Kate föléhajolt, az árnyéka Ford arcára hullott, és meglegyintette az illata.

133

– Arra, hogy megint beléd szeretek – mondta Ford. A távolban egy bagoly huhogott az alkonyatban. – Komolyan mondod? – kérdezte Kate. Ford bólintott. Kate lassan még közelebb hajolt. Nem csókolta meg, csak döbbenten az arcába nézett. – Amikor jártunk, soha nem mondtad. – Tényleg? Kate megrázta a fejét. – A „szeretni” szó nem szerepelt a szótáradban. Mit gondolsz, miért szakítottunk? Ford pislogott. Ez lett volna az oka? – Nem amiatt, hogy beléptem a CIA-hoz? – Azt el tudtam volna viselni. – Szeretnéd… újra megpróbálni? – kérdezte Ford. Kate ránézett. A lemenő nap aranyló fénye körbeölelte. Ford soha nem látta még ilyen szépnek. – Igen. Aztán megcsókolta, lassan, könnyedén, érzékien. Ford előrehajolt de Kate gyöngéd kézzel visszatolta. – Mindjárt besötétedik. Még elég messzire kell elgyalogolnunk, és… – És? Kate mosolyogva nézett rá. – Mindegy, hagyjuk – mondta. Megint föléhajolt, és megcsókolta, aztán újra meg újra. A melle lágyan Ford mellkasára simult. A keze az ingén kalandozott, és elkezdte kigombolni egyik gombot a másik után. Széthúzta az ingét, és kicsatolta az övét. A csókjai egyre szenvedélyesebbek lettek, és az ajkuk egybeolvadt, miközben az esti árnyékok egyre jobban megnyúltak a homokon.

36. fejezet

Russ Eddy lekanyarodott a furgonjával a sziklafennsíkon keresztül vezető útról, és egy homokkő szikla felé hajtott tovább, amely mögött jól el tudta rejteni a járművét. Tiszta éjszaka volt, az égen világított a telihold kerek tányérja, és fényesen ragyogtak a csillagok. A furgon zörögve átzötykölődött a köves terepen, a lelógó lökhárító minden zökkenésnél a földhöz koccant. Ha nem kér kölcsön egy hegesztőt a Blue Gap-i benzinkútnál, előbb-utóbb le fog esni. Nagyon szégyellte, hogy folyton kölcsön kell kérnie dolgokat a navahóktól, és könyörögni kell, hogy hitelbe adják a benzint. Folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy ő a legnagyobb ajándékot hozza el ezeknek az embereknek, már ha képesek elfogadni – a megváltást. Egész nap Hazelius járt az eszében. Minél többször végiggondolta mindazt, amit mondott, annál jobban illettek rá János első levelének szavai: „az Antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már. Ez az Antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút.” Felvillant előtte az emlékkép, ahogy Lorenzo ott fekszik elterülve a földön, alatta a vérfolt, amelyet nem akar felinni a homok… Összerezzent. Miért nem tud megszabadulni ettől a borzalmas képtől? Alig hallhatóan felnyögött, és elhessegette maga elől a szörnyű látomást. 134

Jól behúzódott a furgonnal a homokkő szikla mögé, hogy az útról ne lehessen látni. A motor egy utolsó köhintéssel leállt. Behúzta a kéziféket, és néhány nagyobb kővel ki is támasztotta a kerekeket. Aztán zsebre vágta a kocsi kulcsait, vett egy jó nagy levegőt, és nekivágott gyalogosan az útnak. A hold elég fényt adott, zseblámpa nélkül is el tudott igazodni. Sokkal erősebben érezte, hogy mi a célja, mint eddig valaha is. Az Isten szólította, és ő igent mondott. Minden, ami mostanáig történt, a sok viszontagság az életében csak puszta előjáték volt. Az Isten próbára tette, és ő kiállta a próbát. Az utolsó próbatétel Lorenzo volt. Ez volt a jel Istentől, hogy valami nagyon nagy dologra készíti elő. Az Úr vezette Piñonba ma délután. Először ingyen teletankolták a kocsiját. Aztán egy eltévedt turista, aki Flagstaffot kereste, egy tíz-dollárossal köszönte meg neki az útbaigazítást. Azután pedig megtudta a benzinkutastól, hogy Bia hadnagy gyilkosságként kezeli az Isabella-projekten dolgozó tudós halálát, és nem öngyilkosságként. Gyilkosság! A távolban felvonyított egy prérifarkas, majd még messzebbről egy másik válaszolt. Úgy hangzott, mint az elkárhozott lelkek jajongása. Eddy odaért a sziklafennsík széléhez, és elindult lefelé a Nakai-völgybe levezető ösvényen. A Nakai-szikla sötét tömbje úgy magaslott jobb felől, mint egy púpos hátú démon. Odalent a völgyben elszórt fények jelezték a falut. A régi kereskedelmi állomás ablakai négyszögletes fényfoltokként világítottak a sötétben. Igyekezett közel húzódni a sziklákhoz és borókafenyőkhöz, úgy osont a kereskedelmi állomás felé. Nem tudta, hogy tulajdonképpen mit is keres. Egyetlen terve az volt, hogy várja, milyen jelet küld neki az Isten, Ő majd megmutatja az utat. Halk zongoraszó lebegett valahonnan a sivatagi éjszakában. Eddy leért a völgybe, tovább lopakodott á nyárfák árnyékában, majd futva átszelte a kereskedelmi állomás hátsó faláig elterülő füves részt. A vályoggal betapasztott régi faház falain keresztül tompán kiszűrődött a beszélgetés odabentről. Végtelenül óvatosan az ablakhoz lopakodott, és belesett. Néhány tudós üldögélt egy kis dohányzóasztal körül heves beszélgetésbe merülve, mintha vitatkoznának valamin. Hazelius a zongoránál ült. Amikor meglátta ezt az embert, aki talán maga az Antikrisztus, Eddyt elöntötte a düh és a felháborodás. Lekuporodott az ablak alá, és igyekezett hegyezni a fülét, hátha meghallja, miről beszélgetnek, de a zongora olyan hangosan szólt, hogy szinte egy szót sem tudott kivenni. Aztán a zongorafutamok mellett a kettős üvegű ablakon át mégis megütötte a fülét egy szó az egyik tudós szájából: Isten. Aztán egy másik hangon újból ugyanaz a szó: Isten. Az ajtó csapódott, és két hang lebegett el a füléig a ház sarkától: az egyik magas és feszült, a másik lassú, megfontolt. Eddy vadul dobogó szívvel előbbre kúszott a sötétségben, egészen az épület sarkáig. Alig mert levegőt venni, miközben hallgatózott. – … még valami, Tony. Meg akartam kérdezni, amúgy bizalmasan… – a férfi lehalkította a hangját, és Eddy a továbbiakat nem hallotta, de nem merte megkockáztatni, hogy még közelebb merészkedjen. – Csak mi ketten vagyunk itt, akik nem tudósok…. A két férfi kisétált a sötétségbe. Eddy hátrább húzódott, és a szavak lassan érthetetlenné mosódtak össze. Két sötét figurát látott végigballagni az úton. Kicsit várt, aztán átrohant az úton a fák felé, és nekilapult az egyik nyárfa göcsörtös törzsének.

135

Léghuzat csapta meg az arcát. Akár a Szentlélek is lehetett volna, amely széllé változott, hogy felé sodorja a két árnyalak hangját. – … ami a felelősségre vonást illeti, nekem nincs semmi közöm az Isabella működtetéséhez. A mélyebb hang azt felelte: – Ne ámítsa magát. Már mondtam, maga is velünk együtt bukik. – De hát én csak egy pszichológus vagyok. – Akkor is benne volt a csalásban. Csalás? Eddy még közelebb osont a fák között. – … hogy a csudába keveredhettünk ekkora pácba? – mondta a magasabbik hang. A válasz túl halk volt, Eddy nem hallotta. – El sem hiszem, hogy az az átkozott számítógép azt állítja, hogy ő az Isten… Mintha egy sci-fi regénybe csöppentünk volna. Újabb halk válasz következett. Eddy lélegzetét is visszafojtva figyelt. A két férfi kiért a házakból kiszűrődő fénybe. Eddy utánuk surrant, olyan halkan, mint egy pók, miközben a szellő néha egy-egy mondatfoszlányt sodort felé. – Az Isten a számítógépben… Volkonsky nem bírta tovább idegekkel… – szólalt meg ismét a magas hang. – … csak időpocsékolás azon spekulálni, hogy… – jött a komor válasz. A beszélgetés még halkabban folytatódott. Eddy úgy érezte, megbolondul a kíváncsiságtól, ha nem hallhatja. Úgy döntött, vállalja a kockázatot, és még közelebb lopakodik. A két férfi megállt az egyik ház behajtójának végében. A házból kiszűrődő lágy, sárgás fényben a magasabbikon látszott, hogy türelmetlen, mintha ott akarná hagyni a másikat, aki idegesebb volt. A hangok most már tisztábban hallatszottak. – … én még soha nem hallottam, hogy Isten ilyeneket mondjon. Ez csak egy csomó New Age halandzsa. És Edelstein bevette. De hát ő csak egy matematikus – ezek mind ilyen fura fickók. Csörgőkígyót tartani házikedvencnek… – A magas hang még élesebb lett, mintha azzal akarná ott tartani a másikat, hogy hangosabban beszél. A magasabbik alak elfordult, és Eddy meglátta az arcát. A biztonsági főnök volt az. A férfi halkan mondott valami olyasmit, még körbenéz, mielőtt lefeküdne. Kezet ráztak, aztán a kisebbik alak elsétált a behajtón a ház felé, a másik pedig végignézett az úton az egyik irányba, majd a másikba is, a nyárfák felé, mintha azt fontolgatná, merre kezdje az őrjáratot. Kérlek, uram, kérlek… Eddy szíve olyan hangosan és erősen dobogott, hogy a vér zúgását is hallotta a fülében. Végül a biztonsági főnök a másik irányba indult el az úton. Eddy végtelenül óvatosan óvakodott végig a nyárfák alatt, nehogy elárulják a talpa alatt reccsenő faágak, aztán a sötét ösvényen felkapaszkodva elhagyta a völgyet. Csak amikor már visszafelé vezetett az úton, akkor engedett meg magának egy hangos üdvrivalgást. Megszerezte pontosan azt, amire Spates tiszteletesnek szüksége lehet. Virginiában már az éjszaka közepe van, de a tiszteletes biztosan nem bánja, ha emiatt felébreszti.

136

37. fejezet

Pénteken kora reggel Nelson Begay a gyűlésterem ajtófélfájának támaszkodva figyelte, ahogy megérkeznek az első lószállító utánfutók. A lovak által felkavart por aranyszínben ragyogott, és szinte lángolt a felkelő nap fényében. A kengyelek és a bőrnyergek hangosan zörögtek, miközben a lovasok készülődtek. Begay lova, Winter már felnyergelve, indulásra készen állt. A környék egyetlen még ki nem száradt fenyőfájához kikötve várakozott, és egy zsákból zabot eszegetett. Begay örült volna, ha a Bilagaana-kat okolhatja a kiszáradt fenyőkért is, de tudta, hogy a szú és az aszály megtette a magáét. Maria Atcitty, a falugyűlés elnöke odalépett mellé. – Elég szépen összegyűltünk – jegyezte meg. – Többen jöttek el, mint gondoltam. Maga is jön? Atcitty elnevette magát. – Bármiben részt veszek, csak ne kelljen az irodában kuksolnom. – Hol van a lova? – Megőrült? Én kocsival megyek. Begay tovább figyelte a tiltakozásra gyülekező, meglehetősen vegyes társaságot. Néhány szép negyedvér lótól és egy arab telivértől eltekintve a legtöbbjük rezervátumbeli gebe volt, patkolatlan, zörgő csontú, kilátszott a szemük fehérje. A jelenetről a nagybátyja, Silvers Toh Ateen-i háza jutott eszébe. Silvers tanította meg neki „az áldás útját”, de emellett rodeólovas is volt, a Santa Fe-Amarillo vándor rodeócirkusznál dolgozott, amíg aztán egyszer egy esésnél csúnyán meg nem sérült a háta. Utána már csak néhány lovat tartott, amiken a gyerekei tanultak lovagolni. Begay is ott tanult meg mindent, amit a lovakról tudott. Megcsóválta a fejét. Milyen régen is volt mindez… Silvers már meghalt, a régi életmód is lassan feledésbe merül, és manapság a gyerekek már nem lovagolnak és nem beszélik az anyanyelvüket. Begay volt az egyetlen, akit Silvers rá tudott beszélni, hogy tanulja meg „az áldás útját”. Ez a felvonulás nem csak az Isabella-projekt elleni tiltakozásról szól, hanem arról is, hogy újból felelevenítsenek egy régi életmódot, amely gyorsan eltűnőben van – a hagyományokról, a nyelvükről, a földjükről, és arról, hogy a saját kezükbe kell venniük a sorsukat. Egy lerobbant Isuzu furgon érkezett, amely egy túlságosan is nagy utánfutót vontatott maga után. Egy levágott ujjú inget viselő, vékonydongájú férfi ugrott ki belőle nagy üdvrivalgással. Lelkesen a levegőbe suhintott vékony karjával, megint rikkantott egyet, aztán hátrament, hogy kiengedje a lovat az utánfutóból. – Megjött Willy Becenti – mondta Atcitty. – Nehéz lenne nem észrevenni. A ló már felnyergelve kilépett a homokra. Becenti előbbre vezette, és odakötötte az utánfutóhoz. – Ő is jönni akar. – Látom. – Megengedi neki?

137

Begay egy pillanatig gondolkozott. Willy izgága természetű fickó volt, de jószívű, és ha nem iszik, akkor sziklaszilárd és megbízható. Ezen a felvonuláson nincs helye alkoholnak, ezt a szabályt Begay mindenképp be akarta tartatni. – Nem lesz semmi baj Willyvel. – Mi lesz, ha eldurvulnak a dolgok? – kérdezte Maria. – Nem fognak eldurvulni. Tegnap találkoztam két tudóssal, és megbeszéltük a dolgot. Nem fog történni semmi. – Kikkel találkozott? – kérdezte Atcitty. – Ford volt az egyik, aki antropológusnak mondja magát, és a projekt helyettes vezetője, egy Mercer nevű nő. Atcitty bólintott. – Én is találkoztam velük. – Egy pillanat múlva megkérdezte: – Biztos benne, hogy jó ötlet ez a tiltakozó felvonulás? – Majd meglátjuk.

38. fejezet

Ken Dolby az órájára pillantott: hat óra volt. Visszafordult a monitorhoz, és ellenőrizte a hibás mágnest. A hőmérséklete állandó volt, és jóval a megengedett határon belül maradt. Az egérrel végigkattintgatott az Isabellát irányító programon. Minden rendszer készen állt, és minden remekül működött, nyolcvanszázalékos teljesítményen. Ez a mai éjszaka tökéletes lesz egy tesztelésre. Az Isabella a környékbeli villamosenergia-hálózat megawattjainak jelentős részét felhasználta, így a legkisebb zavar – egy villámcsapás, egy meghibásodott transzformátor, egy túlterhelt vezeték – lavinát indíthat meg. De a délnyugat nagy részén hűvös este volt, a légkondicionálók nem működtek, viharok nem tomboltak a környéken, és a szél is gyenge volt. Dolby a zsigereiben érezte, hogy ma este meg fog oldódni a probléma. Ez az az este, amikor az Isabella végre teljes tökéletességben fog tündökölni. – Ken, vidd fel 85 százalékra – szólalt meg Hazelius, aki a parancsnoki híd közepén ült a kapitányi székben. Dolby vetett egy pillantást St. Vincentre, aki az áramot ellenőrizte. Felemelt hüvelykujjal rákacsintott. – Megvan. Dolby megérezte a finom vibrálást, amely a hihetetlen erősségű elektromosságáramlást kísérte. A felfoghatatlan sebességgel, ellentétes irányba köröző proton- és antiprotonnyalábok még nem ütköztek össze. Ez csak akkor történik meg, ha elérik a kilencvenszázalékos teljesítményt. Miután a nyalábok ütköztek, még több áramra, még több időre és végtelenül aprólékos állítgatásra lesz szükség, hogy százszázalékosra fokozzák a gép működését. Az árammennyiséget jelző műszerek mutatói simán feljebb kúsztak nyolcvanöt százalékra. – Szép esténk van, épp megfelel a tesztelésre – jegyezte meg St. Vincent.

138

Dolby bólintott. Örült, hogy St. Vincent a felelős az áramellátásért. Halk szavú, barátságos öregúr volt, aki ritkán szólalt meg, de úgy kezelte az áramot, ahogy egy karmester a zenekart, nagy precizitással, hozzáértéssel és játszi könnyedséggel. – Nyolcvanöt százalék – mondta Dolby. – Alan, mi a helyzet a szerverekkel? – kérdezte Hazelius. – Minden rendben. Hazelius már vagy ötvenedszer járt körbe a helyiségben, és mindenkit kikérdezett. Ez idáig minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Dolby újból ellenőrizte az irányítórendszereket. Minden tökéletesen, az előírásoknak megfelelően működött. A túlmelegedett mágnes volt az egyetlen apró hiba, de ez a melegedés is csak annyit jelentett, hogy a szükségesnél egyháromszázad fokkal magasabb volt a hőmérséklet. Az Isabella beállt nyolcvanöt fokos teljesítményre, miközben Rae Chen kisebb igazításokat végzett a nyalábokon. Dolby szórakozottan körbepillantott a helyiségben, és arra gondolt, micsoda csapatot hozott össze Hazelius. Itt van például Edelstein. Dolby azt gyanította, hogy még Hazeliusnál is okosabb, de azért elég fura figura. Egy kicsit ijesztő volt, mintha egy földönkívüli agya lenne a fejében. És mi a fenét akar a csörgőkígyókkal? Enyhén szólva furcsa hobbi. Aztán ott van Melissa Corcoran, aki úgy fest, mint Daryl Hannah. Nem igazán Dolby esete volt, túl magas és a modora túl erőszakos. Túlságosan is szőke és túlságosan csinos ahhoz, hogy ilyen okos legyen. Remek volt a csapat, még az a robotra emlékeztető Cecchini is, aki mintha mindig az őrület határán táncolna. Kivéve persze Innest, aki keményen próbálkozik ugyan, de nem túl nagy koponya. Hogy képes Hazelius komolyan venni ezt az embert és a nevetséges csoportterápiáját? Vagy csak alkalmazkodik a minisztérium által előírt szabályokhoz? Vajon minden pszichológus olyan, mint Innes? A szép kis teóriáikat egy szemernyi empirikus tény sem támasztja alá. Olyan ember volt, aki mindent lát, mégsem ért semmit. A populáris pszichohalandzsa, amit állandóan szajkózott, arra a teherautó-sofőrre emlékeztette Dolbyt, akivel az anyja járt egy darabig az apja halála után. Rendes fickó volt, de állandóan lyukat beszélt a hasába az okos tanácsaival, amiket a legújabb személyiségfejlesztő bestsellerből szedett. Aztán ott van Rae Chen. Ő is pokolian okos, de szerény és egyáltalán nem fitogtatja az eszét. Valaki azt mesélte róla, hogy gyerekkorában gördeszkabajnok volt. Leginkább úgy fest, mint egy hippi stílusban öltözködő egyetemista, vicces, könnyed, minden komplikációtól mentes személyiség. De vajon tényleg az-e? Az ázsiaiakat olyan nehéz kiismerni. Akárhogy is, Dolby nem bánta volna, ha kialakul köztük valami. Vetett egy pillantást a nőre, aki elmélyülten a számítógép fölé hajolt. A haja vízesésként omlott le, Dolby épp elképzelte ruha nélkül, amikor Hazelius hangja megzavarta. – Ken, akkor készen állunk rá, hogy felmenjünk kilencven százalékra. – Rendben. – Alan, amikor stabilizáltuk a gépet kilencven százalékon, állj készen, hogy átkapcsolj a szerverekre. Edelstein bólintott. Dolby megmozdította az egeret, és figyelte, ahogy az Isabella válaszol. Ez az az éjszaka… Az egész élete ide vezetett. Érezte az egyre fokozódó áram vibrálását, mintha az egész hegyet energia árasztotta volna el. Úgy dorombolt, mint egy Bentley motorja. Te jó ég, mennyire imádja ezt a gépet. Az ő gépe…

139

39. fejezet

A hátsó hálószoba ablakából Ford jól látta, ahogy az első tiltakozó lovasok felbukkannak a Nakai-szikla mögül, bár még csak a körvonalaik rajzolódtak ki a napnyugta fényében. Megnézte őket a távcsövével, és felismerte Nelson Begayt. Egy foltos ló hátán ülve közeledett egy tucat lovas kíséretében. Ahogy Ford elfordította a fejét, érezte, hogy még mindig lüktet az előző esti eséstől. Azóta alig tudott szót váltani Kate-tel, aki túl elfoglalt volt a tesztelés beindítása miatt. A műholdas telefon lámpácskája villogni kezdett, éppen a megbeszélt időben. Ford felkapta. – Van valami hír? – kérdezte Lockwood. – Semmi különös. Mindenki lent van a Bunkerben, épp most kezdenek egy újabb tesztelést. Én most fogok találkozni a tiltakozó felvonulókkal. – Inkább le kellett volna állítani őket. – Higgyen nekem, jobb lesz így. Utánanézett, hogy ki ez a Joe Blitz? – Több száz „Joe Blitz” létezik – emberek neve, cégek neve, helynevek, amit csak akar. Összeállítottam egy listát azokról, amelyek szerintem érdekesek lehetnek. Elmondok egypárat. – Hallgatom. – Először is Joe Bitznek hívják a GI Joe játékkatona-sorozat egyik figuráját. – Ez lehetne utalás Wardlaw-ra. Volkonsky gyűlölte. Még valami? – Volt a negyvenes években egy Broadway-producer, két musical fűződik a nevéhez, az egyik macskákról szólt, a másik egy nudista kolóniáról. Mindkettő bukás volt. – Folytassa. – Van egy Joe Blitz, akinek csődbe ment Ford-autókereskedése volt Ohióban. Létezik egy Joe Blitz State Park az oregoni Medfordban… Joe Blitz Memorial Jégcsarnok, Ontario, Kanada… Joe Blitz sci-fi-író volt a harmincas-negyvenes években… Joe Blitz ingatlanfejlesztő, aki a chicagói Mausleeer Buildinget építette… Joe Blitz képregényrajzoló. – Meséljen a sci-fi-íróról. – Egy bizonyos Joe Blitz science fiction elbeszéléseket publikált több népszerű magazinban, főleg a negyvenes évek elején. – Címek? – Van egy csomó, lássuk csak… Tengeri agyarak, Gyilkosok a levegőből….. – Regényeket nem adott ki? – Amennyire meg tudtuk állapítani, csak egy csomó novellát. – És mi van a képregényrajzolóval? – Több újságban jelentetett meg képregényeket az ötvenes évek végén, egy kövér fickó meg egy pudlikutya volt a főszereplője. Olyasféle, mint a Garfield. Nem volt túl sikeres. Lássuk csak… Van még vagy kétszáz címszó, egy temetkezési szalontól kezdve a halfüstölés receptjének feltalálójáig. Ford felsóhajtott. – Hát ez tű a szénakazalban, és még csak azt sem tudjuk, hogy néz ki az a tű. Na és mi a helyzet Natasa nénivel? – Volkonskynak nem volt Natasa nénikéje. Lehet, hogy ez valami vicces mondás, hogy minden orosznak van egy Natasa nénikéje és Borisz bácsikája.

140

Ford kinézett az ablakon. A lovasok már a völgyben jártak. – Úgy látszik, ez az üzenet zsákutca. – Nagyon úgy néz ki. – Most mennem kell, a lovasok megérkeztek a völgybe. – Hívjon fel, amint vége van az újabb tesztelésnek – mondta Lockwood. Ford elrakta a műholdas telefont, bezárta az aktatáskát, és kiment. A távolból motorberregést hallott. Egy rozoga furgon jelent meg ott, ahol az út bevezetett a faluba. Felkapaszkodott egy emelkedőn, aztán lehajtott, a nyomában egy újabb fehér furgon jelent meg, az oldalán KREZ felirattal, a tetején műholdas antennával. Ford odasétált, megállt a nyárfák alatt, és figyelte, ahogy Begay és a tucatnyi lovas közeledik a kifáradt, tajtékos lovakon. A KREZ feliratú furgon megállt, egy tévésstáb tagjai szálltak ki belőle, és a kamera elkezdte venni a lovasokat. A másik furgonból egy nagydarab nő szállt ki – Maria Atcitty. Ahogy a lovasok kiértek a mezőre, az operatőr azonnal forgatni kezdett. Egy lovas kivált a csapatból, és diadalmas kiáltással, a kezében egy kendőt lobogtatva előrevágtatott. Ford felismerte Willy Becentit, akitől a húsz dollárt kapta kölcsön. A többi lovas is vágtára ösztökélte a lovát, és Begay is követte őket. Átszáguldottak a mezőn, el a kamera mellett, és megálltak a régi kereskedelmi állomás előtti földes parkolóban, nem messze Fordtól. Amikor Begay leszállt a lováról, a KREZ tévétársaság riportere azonnal odasietett, kezet rázott vele, és elkezdte rendezgetni a felszerelését egy interjúhoz. Kigyulladtak a reflektorok, és a riporter kérdezgetni kezdte Begayt. Mások is odasiettek, körbeállták őket és figyeltek. Ford kisétált a fák alól, és átballagott a füvön. Minden tekintet felé fordult. A riporter odalépett hozzá, és az orra alá dugta a mikrofont. – Megkérdezhetem a nevét? Ford látta, hogy a kamera forog. – Wyman Ford. – Ön is tudós? – Nem, én tartom a kapcsolatot az Isabella-projekt és a helyi lakosság között. – Hát, nem mondhatni, hogy a legjobb lenne a kapcsolat – mondta a riporter. – Elég szép tiltakozó tüntetéssel állnak szemben. – Igen, tudom. – És mit gondol erről? – Szerintem Mr. Begaynek igaza van. Rövid csönd lett. – Miben van igaza? – Sok mindenben, amit mond – hogy az Isabella megijeszti a helyieket, hogy nem hozta meg az ígért gazdasági fellendülést, és hogy a tudósok túlságosan maguknak valók és távolságtartók. Újabb rövid, zavart csönd támadt. – És mit fog tenni ez ügyben? – Először is meghallgatom őket, ezért vagyok itt. Aztán minden tőlem telhetőt megteszek, hogy helyrehozzam a dolgokat. Rosszul indult a kapcsolatunk a helyi közösséggel, de megígérem, hogy a helyzet meg fog változni. – Marhaság! – kiabált közbe valaki. Willy Becenti volt az, aki kikötötte a lovát egy fához, majd odasétált. – Ennyi! – szólt oda a riporter az operatőrnek, aztán Becentihez fordult. – Hé, Willy, épp egy interjút készítek, ha nem vette volna észre. 141

– Csupa baromság, amit összehord. – Nem adhatjuk le, amit mond, ha ilyen szavakat használ. Becenti megállt, és rámeredt Fordra. Az arcán hirtelen felismerés derengett. – Á, maga az! – Hello, Willy – mondta Ford, és kezet nyújtott. Willy nem vett róla tudomást. – Maga is ezek közé tartozik! – Igen. – Jön nekem egy húszassal, öregem. Ford a tárcájáért nyúlt. Becenti diadalmas arcot vágott. – Tartsa csak meg a pénzét, nekem nem kell. – Willy, én abban reménykedem, hogy együtt meg tudjuk oldani a problémákat – Marhaság! Látja azt odafent? – Ahogy Becenti vékony karjával felmutatott a völgy sziklafalára, vékony karján elővillant egy tetoválás. – Odafönt a sziklák között romok vannak és sírok. Maguk megszentségtelenítik az őseink sírjait. A kamera közben újból forogni kezdett. – Mit válaszol erre, Mr. Ford? – kérdezte a riporter, és megint odanyomta a mikrofont. Ford inkább nem jegyezte meg, hogy azok anaszázi romok. – Ha kapnánk egy kis segítséget ahhoz, hogy megállapítsuk, pontosan hol vannak a sírok, akkor meg tudnánk védelmezni a… – Mindenfelé ott vannak! A halottak szellemei boldogtalanok, és itt járnak-kelnek. Valami szörnyűség fog történni. Érzem. Maga nem érzi? – Becenti körbenézett. – Hát nem érzik? A többiek bólogattak, és helyeslő mormolással kísérték a szavait. – Mindenfelé itt járnak a chindii, a rossz szellemek. Amióta a Peabody szénvállalat kitépte a Red Mesa lelkét, azóta ez egy rossz hely. – Bizony, rossz hely – ismételték kórusban a többiek. – Ez is csak egy példája annak, hogy a fehérek idejönnek, és elveszik az indiánok földjét. Erről van szó, nincs igazam? Még hangosabb helyeslés és bólogatás fogadta a szavait. – Willy, minden joga megvan arra, hogy így érezzen – mondta Ford. – De hadd hozzam fel a védelmünkben azt, hogy a problémát részben az okozza, hogy a navahó törzsi önkormányzat úgy kötötte meg ezt a szerződést, hogy előtte nem beszélte meg a helyi lakossággal. – A navahó törzsi önkormányzat egy csomó seggfejből áll, akiket a Bilagaana bérelt fel. Mielőtt a fehérek idejöttek, nem is volt navahó önkormányzat. – Ezt már nem tudják visszacsinálni, és én sem tudom. De együttműködhetünk, hogy javítsunk a dolgokon. Mit szól hozzá? – Tudja mit, a válaszom az, hogy elmehet a jó büdös francba. – Becenti fenyegetően közelebb lépett. Ford szilárdan megvetette a lábát, és farkasszemet néztek. Becenti zihálva szedte a levegőt, csontos mellkasa hullámzott, vékony karján megfeszültek az izmok. Ford igyekezett laza és nyugodt maradni. – Willy, én a maga oldalán állok. – Ne beszéljen velem ilyen lekezelően, Bilagaana! – Willy magassága úgy kétharmada volt Fordénak, a súlya talán a fele, de úgy tűnt, bármelyik pillanatban rávetheti magát. Ford Begayre nézett, és látta közönyös arcából, hogy nem áll szándékában közbeavatkozni. 142

A kamera tovább forgott. Becenti széles mozdulattal körbemutatott. – Nézzék meg, maguk elvették tőlünk a sziklafennsíkot, és háromszáz méter mélyre lefúrtak a sziklába, hogy öntözni tudják a nyavalyás földjeiket, miközben az én Emma nénikémnek negyvennyolc kilométert kell utaznia, hogy vizet hozzon az unokáinak és a birkáinak. Mit gondolnak, mennyi időbe telik, míg kiszáradnak a kutak Blue Gapben és Blackhorse-ban? És mi van a hantavírussal? Mindenki tudja, hogy ismeretlen volt errefelé, amíg nem történt valami Fort Wintage-ben. Több lovas egyetértő kiáltásokkal helyeselt a régóta terjengő összeesküvés-elmélet hallatán. – Ki tudja, az is lehet, hogy az Isabella-projekttel is megmérgeznek minket. Bármelyik nap megeshet, hogy megbetegszenek és meghalnak a gyerekeink. – Willy poros ujjával megbökte Ford mellkasát. – Tudja, akkor maguk mik lesznek? Gyilkosok! – Nyugodjon meg, Willy. Maradjunk meg békés és tiszteletteljes keretek között. – Béke? Tisztelet? Ezért égették fel a kunyhóinkat és a kukoricaföldjeinket? Ezért erőszakolták meg az asszonyainkat? Ezért küldtek a Hosszú Menetelésre Fort Summerbe, a béke és tisztelet nevében? Ford tudta még Ramahból, hogy a navahók mind a mai napig emlegetik az 1860-as években történt Nagy Menetelést, még ha mások számára ez már csak történelem is. – Bárcsak lenne rá mód, hogy visszafordítsuk a történelmet – mondta, és maga is meglepődött, mennyi érzelem cseng a hangjában. Willy egy olcsó .22-es kaliberű pisztolyt kapott elő a farmerja zsebéből. Ford minden izma ugrásra készen megfeszült. Begay azonnal odalépett. – Daswood, állítsa le a kamerát – mondta élesen. A riporter engedelmeskedett. – Willy, tedd el azt a pisztolyt. – Menj a francba. Nelson, azért jöttem ide, hogy harcoljak, nem azért, hogy a számat jártassam. Begay halkan válaszolt: – Felállítunk egy izzasztókunyhót a mezőn. Egész éjszaka itt leszünk, és békés szertartásokat rendezünk. Spirituálisan, az imáinkkal visszafoglaljuk a földet. Ez most az ima és a kontempláció ideje, nem a konfrontációé. – Azt hittem, ez egy tiltakozás, nem teadélután – mondta Becenti, de azért visszadugta a pisztolyt a farmerja zsebébe. Begay a magasfeszültségű vezetékekre mutatott, amelyek a sziklafennsík fél kilométerre lévő szélé felé vezettek. – Ez ellen harcolunk, nem ezzel az emberrel. A vezetékek nagyon halkan, de azért jól kivehetően sziszegtek és duruzsoltak. – Úgy hallom, a gépezetük épp működik – jegyezte meg Begay semleges arccal Fordhoz fordulva. – Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy magunkra hagyjon, hadd tegyük a dolgunkat. Ford bólintott, aztán sarkon fordult, és elsétált a Bunker felé. – Ez az, tűnjön csak el innen – kiáltott utána Becenti –, mielőtt szétrúgom a Bilagaana seggét! Ahogy Ford közeledett a Isabella biztonsági kapujához, a vezetékek zümmögése még hangosabb lett. Érezte, hogy végigfut a hátán a hideg a különös, kísérteties hangtól, amely szinte olyan volt, mintha egy élőlény adta volna ki.

143

40. fejezet

Öt perccel nyolc előtt Booker Crawley izgatott várakozással telepedett le a tévé elé kényelmes, cseresznyefa burkolatú kis dolgozószobájában, a georgetowni Dumbarton Streeten lévő házában. Amikor Spates azt mondta, meg fogja kapni a pénzéért, amit akar, nem viccelt. A vasárnapi prédikációja óriásit robbant, most pedig a Kerekasztal Amerikáról kilövi a második sorozatot. Hihetetlen, hogy mindez egy telefonhívásába és néhány pénzesborítékba került. Még csak illegális sem volt a dolog – egyszerű jótékonysági adomány, ami ráadásul levonható az adójából. Crawley egy konyakospoharat melengetett a kezében, és belekortyolt a szokásos ebéd utáni Calvadosába. Lelkesítő zene harsant fel, és megjelent a Kerekasztal Amerikáról főcíme, digitálisan kevert képek sorozata az amerikai zászlóval, sasokkal és egyéb hazafias jelképekkel. Aztán megjelent a cseresznyefából készült kerek asztal, a háttérben a Capitolium képével. Az asztalnál ott ült Spates, az arcán komor, aggodalmas kifejezéssel. A vendége vele szemben foglalt helyet: egy ősz hajú, bozontos szemöldökű, szigorú arcú férfi öltönyben, aki úgy szorította össze a száját, mintha épp a lét értelmén töprengene. A zene elhallgatott, és Spates a kamera felé fordult. Crawley-t megdöbbentette, hogy ez az ember, aki élőben akkora tökfej, milyen fantasztikus jelenlétet sugároz a képernyőről. Még vöröses haja is tiszteletreméltónak hatott. Crawley megint csak gratulálni tudott saját magának. Micsoda zseniális húzás volt belevonni ebbe az ügybe a prédikátort! – Jó estét, hölgyeim és uraim, ez itt a Kerekasztal Amerikáról. Don T. Spates tiszteletes vagyok, a vendégem pedig ma este dr. Henderson Crocker, a virginiai Lynchburgban található Liberty egyetem kiváló fizikaprofesszora. A professzor bölcsen bólintott a kamera felé, az arcáról sugárzott a komolyság. – Arra kértem dr. Crockert, hogy beszéljen nekünk az Isabella-projektről, amely mai adásunk fő témája. Azoknak a számára, akik nem hallottak volna az Isabelláról: ez egy tudományos gépezet, amelyet a kormány az arizonai sivatagban állított fel. Negyvenmilliárd dollárt költöttek rá az adófizetők pénzéből. Sokakban aggodalmat kelt ez a projekt. Azért hívtam meg dr. Crockert, hogy segítsen elmagyarázni nekünk, egyszerű laikusoknak, hogy miről is van szó. – Spates a vendégéhez fordult. – Dr. Crocker, ön fizikus és tanárember. El tudná magyarázni nekünk, mi az Isabella lényege? – Hogyne. Az Isabella lényegében egy részecskegyorsító, amely atomokat ütköztet egymással nagy sebesség mellett, hogy szétzúzza őket, és így vizsgálni lehessen a belső szerkezetüket. – Ez elég ijesztően hangzik. – Nem, egyáltalán nem az. Jó néhány ilyen gépezet akad a világban. Lényegi fontosságú szerepet töltöttek be például abban, hogy Amerika megtervezte és megépítette nukleáris fegyvereit, és segítettek elméletileg megalapozni az atomerőművek működését. – Ön lát valami gondot ezzel a bizonyos részecskegyorsítóval? A professzor drámai szünet után válaszolt: – Igen. – És mi lenne az?

144

– Az Isabella nem olyan, mint a többi részecskegyorsító. Nem tudományos eszközként használják, hanem felhasználják arra a célra, hogy egy bizonyos elméletet népszerűsítsenek, a teremtés egy olyan elméletét, amelyet a keménymagvas ateisták és a materialista tudósok támogatnak. Spates felvonta a szemöldökét. – Ez elég komoly kijelentés. – Komolyan is gondoltam. – Kifejtené bővebben? – A legnagyobb örömmel. Ennek az ateista tudósokból álló csoportnak az a hitvallása, hogy a világegyetem a semmiből jött létre, az első mozgató irányítása nélkül. Ez az úgynevezett „ősrobbanás elmélet”. A legtöbb intelligens ember – köztük sok tudós, mint jómagam is – tudja, hogy ezt az elméletet szinte semmilyen tudományos tény nem támasztja alá. Nem a tudományban gyökerezik, hanem a mélységes keresztényellenességben, amely napjainkban az egész országot áthatja. Crawley ismét jó nagyot kortyolt a Calvadosból. Spates ismét kitett magáért. Átkozottul jól tálalja a dolgot – a legtisztább demagógia józan tudományos nyelvezetbe csomagolva, és mindez egy fizikaprofesszor szájából. Pontosan az a fajta halandzsa, amit az amerikaiak bizonyos rétegei zabálni fognak. – Az elmúlt évtized során gyakorlatilag a kormányzat és a felsőoktatási rendszer minden területén átvették az uraimat az ateisták és materialisták, ők irányítják az ösztöndíjak kifizetését, ők döntik el, milyen kutatások folyjanak. Elfojtanak minden velük egyet nem értő hangot. Ez a fajta tudományos fasizmus minden területen jellemző, az atomfizikától a kozmológián keresztül a biológiáig és persze az evolúcióelméletig. Ezek azok a tudósok, akik Darwin és Lyell, Freud és Jung ateista és materialista elméleteit terjesztik. Ezek azok az emberek, akik szerint az élet nem a fogantatás pillanatában kezdődik, akik hátborzongató kísérleteket folytatnak az őssejtekkel és élő emberi embriókkal, akik támogatják az abortuszt és az úgynevezett családtervezést. A monoton hang tovább duruzsolt, olyan meggyőzően, mintha a józan ész megtestesülése lenne. Crawley már oda sem figyelt, inkább elképzelte a pillanatot, amikor majd a korábbi honorárium kétszereséért írja alá az újabb szerződést Yazzie-vel. A műsor újabb kérdésekkel és válaszokkal folytatódott – variációk ugyanarra a témára. Ezután Spates felszólította a nézőket, hogy küldjenek adományokat, majd tovább folytatódott a beszélgetés. A hangok csak hullámzottak, Crawley fülében az egész egyetlen kántálassá mosódott össze. Az állandó ismétlés a keresztény tévéműsorok lelke, gondolta. Jól bele kell verni mindent az ostoba fejükbe, és közben kiszedni a pénzt a zsebükből. A kamera Spatesre irányult, aki összefoglalta a műsor mondanivalóját. Crawley csak fél füllel hallgatta. Spates remek előadást rendezett, és ha arra gondolt, hogy a navahó önkormányzat tagjai is nézték a műsort, az roppant kellemes érzéssel töltötte el. – … az Isten nyilván visszavonta védelmező karját Amerika fölül… Crawley hátradőlt, és meleg nyugalom öntötte el. Alig várta, hogy hétfőn négykor felhívja Yazzie. Milliókat fog kiszedni azokból a majmokból. Milliókat! – … a pogányok és az abortuszt támogatók, a feministák és a homoszexuálisok, az ACLU, akik mind szekularizálni akarják Amerikát. Azt mondom nekik: ha a következő terrortámadás bekövetkezik, az a ti hibátok lesz… Talán még az is lehet, hogy megháromszorozhatja a honoráriumát. Lesz mit mesélgetni a barátainak a Potomac klubban…

145

– … és most felépítették a Bábel tornyát, ezt az Isabella nevű gépezetet, hogy kihívást intézzenek az Isten ellen mennyei trónján. De az Isten nem gyáva, bosszút fog állni rajtuk… Crawley még jobban belemerült a kellemes álmodozásba, amikor hirtelen egy szó megütötte a fülét, és felriasztotta: gyilkosság. Előbbre dőlt, és figyelni kezdett. Mi a fenéről beszél Spates? – Úgy van – mondta éppen a tiszteletes. – Egy megbízható forrásból értesültem róla, hogy négy nappal ezelőtt az Isabella-projekt egyik vezető munkatársa, egy Volkonsky nevű orosz programozó állítólag öngyilkosságot követett el. A forrásom szerint azonban a nyomozást folytató rendőrök egyáltalán nincsenek meggyőződve arról, hogy valóban öngyilkosság történt. Egyre inkább úgy tűnik, hogy gyilkosság áldozata lett, amit egy belső ember követett el. A tudóst a saját társai ölték meg. Vajon miért? Hogy elhallgattassák? Crawley most már teljes figyelmét a tiszteletesnek szentelte. Milyen zseniális Spatestől, hogy a műsor legvégére hagyta ezt a kis hírt! – Én meg tudom mondani, miért. Egy másik információt is kaptam a forrásomtól, amely valóban megdöbbentő. Én magam is alig tudtam elhinni. Spates egyik szépen manikűrözött kezével lassú, drámai mozdulattal felemelt egy papírlapot, és felmutatta. Crawley jól ismerte ezt a trükköt – még Joseph McCarthy találta ki az ötvenes években. Ha papíron mutatunk fel egy információt, azáltal máris sziklaszilárd bizonyossággal ruházzuk fel. Spates meglobogtatta a papírlapot. – Itt áll feketén-fehéren. Újabb drámai hatásszünet következett. Crawley már el is feledkezett az italáról. Vajon hová akar ezzel kilyukadni Spates? – Az Isabellának már hónapokkal ezelőtt működnie kellett volna, de még mindig nem indították be. Senki sem tudja, miért, kivéve a forrásomat és engem – és most már Önöket. Ismét drámaian meglobogtatta a papírlapot. – Ennek az Isabella nevű gépezetnek a világ leggyorsabb szuperkomputere képezi az „agyát”. És Isabella azt állítja, hogy… – hatásszünet – ő az Isten. Spates lerakta a papírlapot, és egyenesen belenézett a kamerába. Még a vendége is döbbentnek látszott. A csönd hosszúra nyúlt, miközben Spates mereven a kamerába nézett – tisztában volt vele, hogy mekkora hatást tud kelteni a csönd, főleg a tévében. Crawley már a fotel legszélén ült. Próbálta felfogni, mit is jelent ez a bombaként robbanó hír. Érzékeny belső radarja, amellyel minden politikai zűrt előre érzékelt, valami nagy bajt jelzett a semmiből közeledni. Ez már tiszta őrültség. Lehet, hogy mégsem volt olyan okos dolog átpasszolni a labdát Spatesnek. Talán nem ártott volna, ha már reggel elfaxol egy új szerződést Yazzie-nek, hogy írja alá. Végül Spates megszólalt: – Barátaim, nem tennék ilyen kijelentést, ha nem lennék teljesen bizonyos a tényekben. A forrásom, aki hívő keresztény és lelkipásztor, mint jómagam, a helyszínen tartózkodik, és maguktól a tudósoktól szerezte az információit. Úgy van: ez az Isabella nevű gigantikus gépezet azt állítja, hogy ő az Isten. Ezúton felszólítom a projekten dolgozó tudósokat, hogy ha az információim tévesek lennének, nyilvánosan cáfoljanak meg.

146

Spates felemelkedett a székéről. A gesztust még hatásosabbá tette a mesteri kamerakezelés. A nézők felé fordult, és szinte föléjük tornyosult haragjában. – Azt kérem, sőt követelem, hogy Gregory North Hazelius, a projekt vezetője álljon ki az amerikai nép elé, és adjon magyarázatot. Követelem! Mi, amerikaiak negyvenmilliárd dollárt költöttünk annak az ördögi gépezetnek a megépítésére, egy gépezetre, amelynek az a célja, hogy hazugnak bélyegezze az Istent. És most azt állítja magáról, hogy ő az Isten! Barátaim, micsoda istenkáromlás ez? Micsoda istenkáromlás?!

41. fejezet

Ford nyolckor érkezett meg a parancsnoki hídra. Amikor belépett, Kate-re esett az első pillantása, aki a számítógépénél ült. Összetalálkozott a tekintetük. Egyetlen szót sem váltottak, de a pillantásuk sokat elmondott. A többi tudós is a munkaállomások fölé görnyedt. Hazelius a középen álló kapitányi forgószékből irányított mindent. A gép halkan zümmögött, de a Visualizer még sötét volt. A többiek bólintásokkal és szórakozott köszöntésekkel nyugtázták Ford érkezését. Wardlaw hosszan rámeredt, aztán visszatért a biztonsági kamerák képeit közvetítő monitorokhoz. Hazelius intett Fordnak, hogy menjen oda hozzá. – Hogy mennek a dolgok odakint? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy bármilyen probléma lesz. – Helyes. Épp idejében érkezett, hogy megnézze, ahogy a KZéróban ütköznek a nyalábok. Ken, hogy állunk? – Kilencven százalékon tartunk – mondta Dolby. – A mágnes? – Egyelőre jól működik. – Akkor belevághatunk – mondta Hazelius. – Rae, foglald el a helyed a detektoroknál. Ahogy beindul a logikai bomba, szeretném, ha rögtön ráállnál. Julie, segíts neki. Hazelius megfordult. – Alan? Edelstein lassan felnézett a monitorról. – Ellenőrizd egyszerre a backup szervereket és a központi komputert. Az instabilitás első jelére azonnal kapcsold át az Isabella irányítását a p5 595-ösökre. Ne várd meg, amíg teljesen lefagy a számítógép. Edelstein bólintott, és kopogtatni kezdte a billentyűket. – Melissa, te ellenőrizd a téridő-lyukat. Ha bármit látsz, de tényleg bármit, ami problémát jelez, bármilyen váratlan rezonancia jelentkezne, ismeretlen szupersúlyú vagy stabil részecske – főleg ha stabil szingularitás –, akkor riassz. Melissa csak a hüvelykujját mutatta fel válaszul. – Harlan, százszázalékos teljesítménnyel megyünk, amíg csak kell. A te dolgod az lesz, hogy folyamatos és erős legyen az áramellátás. Kísérd figyelemmel az egész áram hálózatot, nehogy bezavarjon valamilyen külső tényező. – Meglesz.

147

– Tony, ha átkapcsolunk a három szerverre, a biztonsági rendszerek akkor is működni fognak. Ne feledkezzen meg róla, hogy odakint tüntetés folyik, és csinálhatnak valami ostobaságot esetleg megpróbálnak átmászni a kerítésen. – Értem. Hazelius körbenézett. – George? – Igen? – Neked általában nincs semmi dolgod a tesztelések alatt, de ez a mostani más. Ülj a Visualizer közelébe, hogy el tudd olvasni az esetleges üzenetet, és elemezd pszichológiai szempontból. Egy ember írta ezt a vírust, és esetleg lehetnek utalások arra, hogy ki lehet az alkotója. Keress bármilyen jellemzőt vagy pszichológiai furcsaságot, ami segíthet, hogy megtaláljuk a logikai bombát vagy azonosítsuk az elkövetőt. – Ez remek ötlet, Gregory, meglesz. – Kate, te ülj a központi irányító billentyűzethez, és gépeld be a kérdéseket. – Én… – Kate habozott. Hazelius felvonta a szemöldökét. – Igen? – Én inkább nem vállalnám, Gregory. Hazelius átható kék tekintetével vizsgálgatta egy darabig, aztán Fordra nézett – Magának nincs más dolga. Feltenné a kérdéseket? – Örömmel. – Nem fontos, hogy mit kérdez, a lényeg az, hogy beszéltesse. Rae-nek folyamatos szövegre van szüksége, hogy azonosítani tudja a forrását. Ne bonyolódjon bele hosszú vagy nehéz kérdésekbe, legyenek rövidek. Kate, állj készenlétben, és ha Wyman elbizonytalanodna vagy kifogyna a kérdésekből, váltsd fel. Nem vesztegethetünk el egyetlen másodpercet sem. Ford odament Kate-hez, aki felállt, és átadta neki a helyét. Ford a nő vállára tette a kezét, és lehajolt, mintha a monitoron szeretne megnézni valamit. – Hello – súgta oda Kate-nek,miközben megfogta és megszorította a kezét. – Szia. Kate kicsit habozott, aztán halkan azt mondta: – Ígérd meg, Wyman, hogy bármi is történik, te meg én újrakezdünk mindent, ígérd meg, hogy ami odakint történt, az nem csak egyszeri alkalom volt. – Az arca kipirult, miközben beszélt. Lehajolt, hogy a haja függönyként elrejtse az arcát. Ford megint megszorította a kezét. – Megígérem. Hazelius közben megbeszélt még néhány részletet a csapat egyes tagjaival, aztán visszatért a parancsnoki híd közepére. Világító kék szemével körbenézett a helyiségben. – Újból elmondom, amit már a múltkor is mondtam: ismeretlen vizeken hajózunk. Nem akarlak ámítani benneteket, amit csinálunk, az veszélyes. De nincs más lehetőségünk, sarokba vagyunk szorítva. Megtaláljuk ezt a logikai bombát és megsemmisítjük, még ma este. Az ezt követő hosszú csöndben csak a gép hol erősödő, hol gyengülő éneklő zümmögése hallatszott. – Pár óráig nem lesz semmiféle összeköttetésünk a külvilággal – Folytatta Hazelius, és körbehordozta tekintetét a csapaton. – Van valakinek kérdése? – Ööö… igen, nekem – szólalt meg Julie Thibodeaux. Az arca verejtéktől fénylett, és a szeme alatt fekete karikák sötétlettek. Hosszú, csapzott haja megrebbent, ahogy elfordította a fejét.

148

Hazelius rápillantott. – Igen? – Én… – kezdte a nő, de aztán tétován elhallgatott. Hazelius Felvont szemöldökkel várt. Julie hirtelen hátratolta a székét, és felállt. A szék kerekei megakadtak a szőnyegben, amitől a nő egy kicsit megtántorodott. – Ez az egész őrültség – mondta hangosan. – Van egy túlmelegedett mágnesünk, egy bizonytalanul működő számítógépünk, egy hibás programunk – és most bele akarunk pumpálni több száz megawatt áramot ebbe a gépbe? Szét fog robbanni az egész hegy, ezt garantálom. Hazelius vetett egy futó pillantást Wardlaw-ra, aztán megint Thibodeaux-ra nézett. – Attól tartok, már túl késő, Julie. – Mi az, hogy túl késő? – kiáltotta a nő. – Én nem maradok itt! – A Bunker ajtajait lezártuk és lepecsételtük. Tudod, mi az előírás. – Marhaság. Ford most jött be. – Mert korábban így beszéltük meg. Most már senki nem távozhat hajnalig. Még én sem. Ez része a biztonsági előírásoknak. – Baromság. És mi van, ha tűz üt ki, vagy valamilyen baleset történik? – A nő dacosan állva maradt, és egész testében remegett. – Az egyetlen személy, aki ismeri a biztonsági kódokat és ki tudja nyitni az ajtót hajnal előtt, az Tony. Ez az ő döntése, ő a biztonsági főnök. Tony? – Senki sem távozhat – jelentette ki határozottan Wardlaw. – Nem fogadom el ezt a választ – mondta Thibodeaux a pániktól elvékonyodott hangon. – Attól tartok, kénytelen leszel – felelte Hazelius. – A rohadt életbe, Tony, ki akarok menni! – A nő már majdnem sikoltott. – Sajnálom – mondta Wardlaw. Thibodeaux teljes százötvennyolc centis magasságával rávetette magát, Wardlaw hagyta. A nő felemelte az öklét, de Wardlaw ügyesen elkapta, amikor le akart sújtani. – Engedjen el, maga szemét! – Thibodeaux tehetetlenül vergődött. – Nyugalom. – Nem fogok meghalni egy gép miatt! – A nő hirtelen Wardlaw vállára hajtotta a fejét, és zokogásban tört ki. Ford döbbenten figyelte a jelenetet. – Ha el akar menni, miért ne engednénk ki? Wardlaw ellenségesen rámeredt. – Tiltja a szabályzat. – Nem jelent semmiféle biztonsági kockázatot. Nézzen rá, idegösszeomlása van. – Az előírásoknak jó okuk van – mondta Wardlaw. – Senki nem hagyhatja el az Isabellát teszt közben, kivéve, ha életveszélyes vészhelyzet áll fenn. Ford Hazeliushoz fordult. – Ez nem helyes. – Körbenézett a többieken. – Biztosan maguk is egyetértenek. – De helyeslés helyett csak bizonytalanságot és félelmet látott az arcokon. – Nem tarthatják itt az akarata ellenére! Egészen mostanáig Fordnak fel sem tűnt, hogy mennyire mindnyájan Hazelius befolyása alatt állnak. – Kate? Tudod, hogy ez nem helyes. – Wyman, mindnyájan aláírtuk, hogy elfogadjuk a biztonsági szabályokat. Julie is. Hazelius odasétált Thibodeaux-hoz, és biccentett Wardlaw-nak, hogy engedje el. Hazelius átvette tőle. A nő megpróbálta kitépni magát a kezéből, a fizikus azonban gyengéden, de határozottan megszorította a karját. A nő zokogása lecsillapodott, már

149

inkább csak hüppögött. Hazelius gyengéden, majdnem szeretetteljesen átkarolta. Julie Thibodeaux a mellkasára hajtotta a fejét, és halkan sírdogált, mint egy kislány. Hazelius a fejét simogatta, aztán a hüvelykujjával letörölte az arcáról a könnyeket, és valamit súgott a fülébe. Pár perc múlva a nő megnyugodott. – Sajnálom – suttogta. Hazelius megveregette a nő vállát, és majdnem érzékien végigcsúsztatta a kezét kövérkés hátán. – Szükségünk van rád, Julie. Nekem is szükségem van rád. Nélküled nem tudjuk megcsinálni, ezt te is tudod. A nő bólintott, és szipákolt. – Kiborultam, elnézést. Nem fog még egyszer előfordulni. Hazelius még egy darabig a karjában tartotta, míg teljesen le nem csillapodott. Amikor elengedte, Thibodeaux hátrább lépett, és a földre szegezte a tekintetét. – Julie, maradj itt velem. Biztonságban leszel, megígérem. A nő megint bólintott. Ford döbbenten nézett rá, míg észre nem vette, hogy Hazelius őt figyeli szomorkás, kedves arcával. – Akkor minden rendben van, Wyman? Ford belenézett a kék szempárba, de nem válaszolt semmit sem.

42. fejezet

Russ Eddy a számítógépe előtt ült a lakókocsijában. A Kerekasztal Amerikáról internetes élő adása épp most ért véget. Eddy agyában csak úgy száguldoztak a gondolatok. Spates tiszteletes szavai még mindig ott visszhangoztak a fejében. Ő, Russell Eddy „egy hívő keresztény a helyszínen”, aki leleplezte az lsabella-projektet. „Lelkipásztor, ahogy jómagam” – Spates tiszteletes ezt milliók előtt mondta. Ő, Eddy volt az, aki megszerezte a kritikus fontosságú információt nagy személyes kockázatot vállalva, miközben az Úr láthatatlan keze irányította. Nem mindennapi időket élünk. Az Úr jogos haragja teljes erejével le fog sújtani. Még a sziklák gyomra sem rejtheti el azokat a pogány tudósokat az Úr bosszúja elől… Eddy csak ült a kékesen derengő monitor előtt, és az Úr dicsőségéről szóló gondolatok kavarogtak a fejében. Végre kezdenek kibontakozni a nagyszabású terv körvonalai. Az Isten terve az ő számára… Minden az indián fiú halálával kezdődött, akit az Isten keze sújtott agyon, ami közvetlen jel volt az Úr közelgő bosszújáról és haragjáról. Itt a vég… „Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja, és ki állhat, meg?” Eddy kizökkent a merengésből, és megint a lakókocsiban találta magát. Olyan csendes volt a kopott kis hálószobában, mintha a világon semmi sem történt volna. Csakhogy a világ megváltozott. Az Isten terve feltárult. De mi lesz a következő lépés? Mit akar tőle az Isten, mit tegyen? Egy jel… jelre van szüksége. Remegő kézzel felkapta a Bibliát. Az Isten meg fogja mutatni, hogy mit tegyen. Letette a könyvet az asztalra, és hagyta, hogy magától kinyíljon. A sokat forgatott lapok majdnem a kötet legvégére pörögtek, ahol aztán elsimultak, a Jelenések könyvénél. Eddy pillantása megállapodott egy helyen: „És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája.”

150

Borzongás futott végig a gerincén: Ez a rész az egész Bibliában az egyik legtisztább és legegyértelműbb utalás az Antikrisztusra. Megvolt a megerősítés, amire várt.

43. fejezet

Az általános feszültség ellenére Ford úgy találta, hogy a gép maximális teljesítményre való felpörgetése most még unalmasabban zajlik, mint a múltkor. Este tízkor az Isabella elérte a 99,5 százalékos teljesítményt. Minden ugyanúgy történt, mint a legutóbb: rezonancia lépett fel, megjelent a téridő-lyuk és a különös kép a Visualizer közepén. Az Isabella zümmögött, és az egész hegy vibrált. Aztán mintegy végszóra a Visualizer elsötétedett, és megjelentek az első szavak. – Ismét beszélünk. – Gyerünk, Wyman! – sürgette Hazelius. – Mondj valamit magadról – gépelte be Ford. Érezte, hogy Kate odahajol a válla fölött, és onnan figyel. – Nem tudom elmagyarázni nektek, ki vagyok, ahogy ti sem tudnátok elmagyarázni egy kisbogárnak, hogy ti kik vagytok. – Rae, megvan? – kérdezte Hazelius. – Keresem. – Azért próbáld meg – írta Ford. – Inkább elmagyarázom azt, hogy miért nem tudtok megérteni. – George, tudod követni? – kérdezte Hazelius. – Igen – mondta Innes, aki láthatóan örült, hogy a tanácsát kérik valamiben. – Nagyon okos – azzal, hogy azt mondja, úgysem értenénk, elkerüli, hogy túlságosan belebonyolódjunk a dologba, és elbotoljon valami részletben. – Hallgatlak – írta be Ford. – Egy olyan világban éltek, amely félúton van a Planck-hosszúság és az univerzum átmérője között. – Úgy tűnik, egy robotprogram lehet – mondta Edelstein a szöveget olvasgatva a monitoron. – Állandóan átmásolja önmagát egy másik helyre, kitörli az eredetit, és fedezi a saját nyomait. – Igen – bólintott Chen. – A nyomában vagyok, mindenhol keresem az Isabellában. – Az agyatok rendkívül finoman arra van behangolva, hogy manipulálja a világotokat, nem arra, hogy megértse annak alapvető valóságát. Úgy fejlődtetek ki, hogy köveket tudjatok elhajítani, nem pedig kvarkokat. – Nyomon vagyok! – kiáltott fel Chen. Úgy görnyedt a gép fölé, mint egy séf a forró tűzhely fölé, és megszállottan kopogtatta a billentyűket. Előtte négy monitoron kódok számsorai száguldottak. – A központi számítógép leáll – jelentette be nyugodtan Edelstein. – Átkapcsolom az Isabella irányítását a backup szerverekre.

151

– Az evolúciótok eredménye az lett, hogy alapvetően téves módon látjátok a világot. Például azt hiszitek, hogy egy háromdimenziós térben léteztek, amelyben különálló tárgyak előre megjósolható pályán mozognak az általatok időnek nevezett valami mentén. Ezt nevezitek valóságnak. – Az átkapcsolás megtörtént – mondta Edelstein. – Állítsátok le a központi számítógép áramellátását. – Várjunk csak! – szólt közbe élesen Dolby. – Nem ez volt a terv. – Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a hibás program nincs benne. Csináld, Alan. Edelstein hűvös nyugalommal elmosolyodott, és visszafordult a számítógéphez. – Jézusom, várj! – Dolby felugrott, de már elkésett. – Megvan – mondta Edelstein a billentyűket kopogtatva. A monitorok fele azonnal elsötétedett. Dolby csak állt bizonytalanul, tétovázva. Eltelt egy perc, de nem történt semmi. Az Isabella tovább zümmögött. – Sikerült – mondta Edelstein. – Ken, most már megnyugodhatsz. Dolby bosszús pillantást vetett rá, és visszaült a saját billentyűzetéhez. – Azt akarod mondani, hogy a valóságunk csak illúzió? – írta Ford. – Igen. A természetes kiválasztódás folyamata révén arra az illúzióra jutottatok, hogy megértitek az alapvető valóságot. De ez nem így van. Hogyan is érthetnétek? Megértike a bogarak a valóságot? Vagy a csimpánzok? Az ember is csak egy állat, mint ők. Úgy fejlődtetek, mint ők, úgy szaporodtok, mint ők, ugyanolyan az agyatok idegi felépítése. Az ember és csimpánz között alig kétszáz gén a különbség. Hogy is tehetné lehetővé egy ilyen hajszálnyi eltérés, hogy megértsétek az univerzumot, amikor egy csimpánz egy homokszemet sem tud felfogni? – Esküszöm, hogy megint a KZéróból jönnek az adatok! – kiáltott fel Rae Chen. – Az lehetetlen – mondta Hazelius. – A hibás program egy detektorban bújhat meg. Állítsd le és indítsd újra sorra egyenként a detektorok processzorait. – Megpróbálom. – Ha az akarjátok, hogy a beszélgetésünk gyümölcsöző legyen, fel kell adnotok azt a reményt, hogy megérthettek engem. – Ez megint csak okos ködösítés – jegyezte meg Innes. – Alapjában véve nem mond semmit. Ford érezte, hogy valaki gyengéden megérinti a vállát. Kate megkérdezte: – Átvehetem egy percre? Ford odébbhúzódott, Kate pedig leült. – Miből állnak az illúzióink? – gépelte be. – Úgy alakult ki az agyatok, hogy a világot különálló tárgyak összességének lássátok De ez nem így van. A teremtés első pillanatától kezdve minden összefügg egymással. Amit ti térnek és időnek neveztek, azok csak egy mélyebben meghúzódó valóságnak a felszínen megmutatkozó tulajdonságai. Ebben a mélyebb valóságban nincs elkülönülés. Nincs idő, nincs tér. Minden egy. – Ezt magyarázd el – írta Kate. – Az általatok alkotott kvantummechanikai elmélet – bár meglehetősen pontatlan – súrolja azt a mélyebb igazságot, hogy az univerzum egységes. – Ez mind nagyon szép – írta Kate –, de hogyan befolyásolja ez a mindennapi életünket? – Nagyon is befolyásolja. Úgy gondoltok magatokra mint egyéni és különálló elmével rendelkező individuális személyekre. Azt hiszitek, hogy születtek és meghaltok. Egész 152

életetekben elkülönültnek és magányosnak érzitek magatokat, néha a kétségbeesésig. Féltek a haláltól, mert féltek az individualitás elvesztésétől. Ez mind csak illúzió. Te és a többiek, a körülöttetek lévő élő és élettelen dolgok, a csillagok és a galaxisok, az üres tér köztük – ezek nem különálló objektumok. Minden alapvetően összefügg. Születés és halál, fájdalom és szenvedés, szeretet és gyűlölet, jó és rossz – mind puszta illúzió, az evolúciós folyamat atavisztikus visszahatása. A valóságban nem léteznek. – Szóval úgy van, ahogy a buddhisták hiszik, és minden csak illúzió? – Egyáltalán nem. Létezik egy abszolút igazság, a valóság. De egy emberi elme már attól is összeroppanna, ha csak egy pillanatra meglátná ezt a valóságot. Hirtelen Edelstein felállt a számítógép konzoljától, és megjelent Ford és Kate háta mögött. – Alan, miért hagytad el a helyedet? – szólt rá Hazelius. Edelstein a háta mögött összekulcsolt kézzel fel-alá kezdett járkálni a Visualizer előtt. – Ha te vagy az Isten – mondta egy félmosollyal –, akkor hagyjuk abba a gépelést. Bizonyára így is hallasz. – Kristálytisztán – jelent meg a válasz a Visualizeren. – Nyilván van valahol egy elrejtett mikrofon – mondta Hazelius. – Melissa, próbáld megkeresni. – Máris. Edelstein zavartalanul folytatta: – Azt mondod, „minden egy”? Rendelkezünk a számok rendszerével – egy, kettő, három és így tovább. Ezzel már meg is cáfoltam a kijelentésedet. – Egy, kettő, három… Ez is csak egy illúzió. Nincs olyan, hogy megszámlálhatóság. – Ez matematikai álokoskodás – mondta Edelstein egyre ingerültebben. – Nincs megszámlálhatóság? Ezt most cáfoltam meg azzal, hogy számoltam. – Felemelte a kezét. – Egy újabb cáfolat: íme, az ötös szám. – Egy kezet mutattál fel öt ujjal, nem az ötös számot. A számaitoknak a valós világban nincs független létezése. A szám nem több, mint egy kifinomult metafora. – Szeretném hallani, mivel bizonyítod ezt a nevetséges állítást. – Válassz ki egyet találomra a valós számegyenesről – nagy valószínűséggel egy olyanra esik a választásod, amelynek nincs neve, nincs definíciója, és nem lehet kiszámolni vagy leírni, még ha az egész univerzum ezen a feladaton dolgozna is. Ez a probléma vonatkozik az állítólag meghatározható számokra is, mint a pí vagy a kettő négyzetgyöke. Ha lenne egy univerzum méretű komputered, amely az idők végezetéig működik, azzal sem tudnád pontosan kiszámítani egyiket sem. Mondd meg nekem, Edelstein: hogy állíthatjátok, hogy ezek a számok léteznek? Hogyan létezhet a kör vagy a négyzet, amelyekből ezt a két számot kikövetkeztettétek? Hogy létezhet többdimenziós tér, ha nem lehet megmérni? Olyan vagy, Edelstein, mint a majom, amelyik heroikus szellemi erőfeszítéssel rájött, hogy kell háromig számolni. Megtaláltad a kis kavicsaidat, és azt hiszed, felfedezted a végtelenséget. Ford már elvesztette az érvelés fonalát. Ijedten látta, hogy Edelstein elsápad, és döbbenten elhallgat, mintha hirtelen megértett volna valamit, ami teljesen megdöbbentette. – Valóban? – szólalt meg Hazelius, odalépett a parancsnoki hídról, félretolta Edelsteint, és megállt a monitor előtt. – Nagyon hangzatosan beszélsz, és azzal dicsek-

153

szel, hogy az „Isten” szó nem megfelelő, hogy leírja a nagyságodat. Jól van, akkor bizonyítsd be. Bizonyítsd be, hogy te vagy az Isten. – Ne – szólt közbe Kate. – Ne kérd ezt. – Ugyan miért ne? – Mert még megkapod, amit kértél. – Ennek elég csekély a valószínűsége. – Hazelius visszafordult a géphez. – Hallottál? Bizonyítsd be, hogy te vagy az Isten. Csönd lett, aztán a monitoron megjelent a válasz: – Te magad leszel a bizonyíték, Hazelius. De figyelmeztetlek, ez az utolsó próba, amelynek hajlandó vagyok alávetni magamat. Fontos dolgunk van, és nagyon kevés időnk. – Te akartad. – Várj – mondta Kate. Hazelius ránézett. – Gregory, ha már ezt csinálod, csináld jól. Legyen tényleg komoly. Nem hagyhatunk helyet semmiféle kételynek vagy kétértelműségnek. Kérdezz valami olyat, amire csak te tudhatod a választ, csakis te, és senki más a világon. Valami személyeset. A legmélyebb, legszemélyesebb titkodat. Valamit, amit csak az Isten tudhat rajtad kívül. – Jól van Kate, igazad van. – Hazelius egy hosszú pillanatig gondolkozott, aztán halkan megszólalt: – Jó, megvan. Csönd lett. Mindenki abbahagyta a munkáját, és figyelt. Hazelius a Visualizer felé fordult és halkan megszólalt: – A feleségem, Astrid gyereket várt, amikor meghalt. Akkor tudtuk meg, közvetlenül előtte. Senkinek nem mondtuk el. Íme, a kérdésem: mondd meg, milyen nevet választottunk a gyereknek. Megint csönd lett, amit csak a detektorok éteri zümmögése zavart meg. A másodpercek teltek, Hazelius felhorkant: – Tessék, akkor ezt eldöntöttük, ha netalántán valakinek kételyei lettek volna. Aztán mintha nagyon távolról jönne, egy név úszott be a monitorra. Albert Leibniz Gund Hazelius, ha fiú lett volna. Hazelius némán, kifejezéstelen arccal állt. Mindenki rábámult, várva a cáfolatot, de hiába. – És ha lány lett volna? – lépett Edelstein a monitor elé. – Mi lett volna a neve, ha lány? Rosalind Curie Gund Hazelius. Ford mélységes döbbenettel bámult, ahogy Hazelius ájultan esik a földre. Olyan lassan csuklott össze, mintha csak elaludna.

44. fejezet

Mire Stanton Lockwood odaért a sürgősen összehívott megbeszélésre az Ovális Irodába, az elnök már ott járkált fel-alá a szoba közepén, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Roger Morton, a kabinetfőnök és a mindig jelenlévő kampányfőnök, Gordon Galdone ott álltak a két oldalán, mint a bírók a partvonalnál. Az elnök mindig szótlan titkárnője,

154

Jean a gyorsírófüzetét szorongatta. Lockwood meglepetten látta, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó is jelen van a videokonferencián, a kettéosztott monitor egyik felén ő látszott, a másikon Jack Strand, az FBI igazgatója. – Á, Stanton – az elnök odalépett, és megszorította a kezét. – Örülök, hogy ilyen hamar ide tudott jönni. – Ez természetes, elnök úr. – Foglaljon helyet. Lockwood leült, de az elnök továbbra is állva maradt. – Stan, azért hívtam össze ezt a kis találkozót, mert valami nagy disznóság folyik Arizonában az Isabella-projekt körül, amire Jack most hívta fel a figyelmemet. Úgy ottani idő szerint nyolc órakor minden kommunikáció megszakadt az Isabellával, sőt az egész Red Mesával. Az energiaügyi minisztérium projektmenedzsere próbálta elérni őket biztonságos vonalakon, mobiltelefonon, még vezetékesen is, de hiába. Az Isabella teljes teljesítményen működik, és úgy tűnik, a csapat odalent van a Bunkerben, és nem lehet elérni őket. A helyzetről most értesítették Strandét, ő pedig tájékoztatott engem. Lockwood bólintott. Hát ez különös. Az Isabellánál minden backup rendszer el volt látva még egy backup rendszerrel. Ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie. Sőt, egyenesen képtelenség. – Valószínűleg csak valami kis technikai gikszer – mondta az elnök. – Talán áramkimaradás. Nem szeretném nagyon felfújni a dolgot épp most, amikor ilyen kényes időszakban tartunk. Lockwood tudta, hogy a „kényes időszak” az elnök által használt eufemizmus a közelgő választásokra. Az elnök tovább járkált fel-alá. – És nem ez az egyetlen probléma – folytatta. – A titkárnőjéhez fordult. – Jean, kapcsolja be a videót. A sarokban lévő tévékészülék sisteregni kezdett, aztán Don T. Spates tiszteletes jelent meg rajta a cseresznyefa kerek asztalnál ülve, amint épp egy jelentéktelen külsejű emberrel beszélget. A hangja szinte mennydörgött. A videofelvételen a műsor legérdekesebb nyolc perce volt összevágva. Amikor véget ért a felvétel, az elnök abbahagyta a járkálást, és szembefordult Lockwooddal. – Ez a második problémánk. Lockwood vett egy nagy levegőt. – Elnök úr, én nem aggódnék túlságosan emiatt. Ez színtiszta őrültség. Csak a legszélsőségesebb rétegek vevők az ilyesmire. Az elnök a stábfőnökéhez fordult. – Roger? Mondd el neki. Morton széles ujjaival elegánsan megigazította a nyakkendőjét, és Lockwoodra szegezte szürke szemét. – Még mielőtt a Kerekasztal Amerikáról adása véget ért volna, a Fehér Ház majdnem százezer e-mailt kapott. Két órával ezelőtt elértük a kétszázezret. A legfrissebb számadatot nem tudom, mert a szerverek közben felmondták a szolgálatot a túlterheltségtől. Lockwood hátán hideg borzongás futott végig. – Hosszú politikai pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyet – mondta az elnök. – Ráadásul épp ebben a pillanatban szakad meg a kommunikáció azzal az átkozott Isabellával! Lockwood vetett egy pillantást Galdone-ra, de a kampánymenedzser szokásához híven megtartotta magának a véleményét. – Nem tudnánk odaküldeni valakit, hogy utánanézzen a dolgoknak? – kérdezte Lockwood.

155

Az FBI igazgatója megszólalt: – Fontolgatjuk a dolgot. Talán egy kisebb csapatot arra az esetre, ha… valami baj történne. – Baj? – Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy esetleg terroristatámadással állunk szemben vagy lázadással. Ennek nagyon halvány az esélye, de akkor is fontolóra kell vennünk. Lockwood egyre szürreálisabbnak érezte az egész helyzetet. – Tehát, Stanton – vette át a szót az elnök – Ön az Isabella megbízottja. Mégis mi a fene folyik? Lockwood megköszörülte a torkát. – Én csak annyit mondhatok, hogy ez rendkívül szokatlan. El sem tudom képzelni, mi történhetett, hacsak… – Hacsak mi? – kérdezte az elnök. – Hacsak a tudósok nem szándékosan zárták le a kommunikációs csatornákat. – És ezt hogy deríthetjük ki? Lockwood egy pillanatig gondolkodott. – van egy Bernard Wolf nevű ember Los Alamosban. Ő volt a jobbkeze a főmérnöknek, Ken Dolbynak, aki az Isabellát tervezte. Ő ismeri a gépezet elrendezését, a teljes rendszert, a számítógépeket, tudja, hogyan működik az egész. Meg van neki a teljes tervdokumentáció is. Az elnök Mortonhoz fordult. – Hívják ide, és álljon készenlétben, hátha szükségünk lesz rá. – Igenis, elnök úr. – Morton azonnal elküldte az asszisztensét, hogy intézkedjen. Aztán az ablakhoz sétált. Az arca ki volt vörösödve, az erek lüktettek a nyakán. Egyenesen Lockwoodra meredt. – Stan, hetek óta állandóan mondogatom, hogy aggódom amiatt, hogy semmi haladást nem érnek el az Isabella-projekttel. Mégis mi a fészkes fenét csinált egész idő alatt? Lockwoodot megdöbbentette a hangvétel. Évek óta nem fordult elő, hogy valaki így beszélt volna vele. Igyekezett uralkodni a hangján. – Éjjel-nappal ezen az ügyön dolgoztam. Még egy beépített embert is küldtem a helyszínre. – Egy beépített embert? Az ég szerelmére, anélkül, hogy engem megkérdezett volna? – Én adtam rá felhatalmazást – szólt közbe az elnök élesen. – Maradjunk a problémánál, és ne egymással civakodjunk. – Pontosan mi a dolga annak az embernek? – kérdezte Morton, ügyet sem vetve az elnökre. – Utánanéz, mi okozza a késlekedést, és megpróbálja kideríteni, mi állhat a háttérben. – És? – Holnapra várom a jelentését. – Hogyan tartja vele a kapcsolatot? – Egy biztonságos műholdas telefonon keresztül – felelte Lockwood. – Sajnos, ha a Bunkerban van a többiekkel, ott nem működik. – Azért próbáljuk meg. Lockwood remegő kézzel felírta a számot egy papírra, és odaadta Jeannek. – Hangosítsa ki – rendelkezett Morton. A telefon kicsengett ötször, tízszer, tizenötször.

156

– Elég – mondta végül Morton, és Lockwoodra meredt. Aztán lassan az elnökhöz fordult. – Elnök úr, tisztelettel azt javasolnám, hogy helyezzük át az értekezletet a válságszobába. Az az érzésem, hogy hosszú éjszaka áll előttünk. Lockwood a szőnyeg mintájára szegezte tekintetét. Az egész olyan valótlannak tűnt, ami körülötte zajlott. Lehetséges lenne, hogy a tudósok rávették Fordot, hogy álljon át az ő oldalukra?

45. fejezet

Hazelius a linóleumpadlón elnyúlva feküdt. Ford odarohant hozzá, és a csapat többi tagja is köréjük gyűlt. Ford letérdelt, és kitapintotta Hazelius pulzusát a nyakánál. Erős volt, gyors és egyenletes. Kate megragadta Hazelius kezét, és megpaskolgatta. – Gregory, Gregory! – Kérek egy zseblámpát – mondta Ford. Wardlaw odaadott egyet. Ford hüvelykujjával felhúzta Hazelius szemhéját, és belevilágított a szemébe. A pupillája határozottan összeszűkült. – Vizet. A kezébe nyomtak egy műanyag poharat. Ford elővette zsebkendőjét, a vízbe mártotta és letörölgette vele Hazelius arcát. A vállai enyhén megmozdultak, és mindkét szeme felpattant. A tekintete ijedten és zavarodottan cikázott körbe. – Mi történt…? – Nincs semmi baj – nyugtatta meg Ford. – Csak elájult. Hazelius értetlenül bámult. Aztán látszott a szemén, hogy lassan kezd visszaemlékezni a történtekre. Bizonytalanul megpróbált felülni. – Csak szép lassan – szólt rá Ford, és gyengéden visszanyomta. – Várja meg, amíg kitisztul a feje. Hazelius visszafeküdt, és a mennyezetet bámulta. – Te jóságos ég – nyögött fel. – Ez nem lehet igaz. Ilyesmi nem történhet. Az átforrósodott elektronikus gépezetek szaga fojtogatóvá tette a levegőt. Az Isabella halkan zúgott, a hang egyszerre jött minden irányból, mintha az egész hegy énekelne. – Segítsenek oda a székemhez – kérte Hazelius. Kate megfogta az egyik karját, Ford a másikat, felsegítették, odakísérték a parancsnoki híd közepére, és leültették a kapitányi székbe. Hazelius megtámaszkodott a szék karfáján, és körbenézett. Ford még soha nem látta ilyen hátborzongatóan kéknek a szemét. Edelstein hevesen megszólalt: – Igazak voltak a nevek? Tudnom kell. Hazelius bólintott. – Természetesen van rá valami magyarázat? Hazelius megrázta a fejét. – Nyilván elmondtad valakinek – mondta Edelstein. – Valaki csak tudhatta. – Nem.

157

– Az orvosnak, aki közölte a feleségeddel a hírt. Ő talán tudhatta a neveket. – Csak otthon csinált tesztet – mondta rekedten Hazelius. – Alig egy órával a halála előtt tudtuk meg. – Akkor felhívott valakit, talán az édesanyját. Hazelius megint csak hevesen megrázta a fejét. – Lehetetlen. Egész idő alatt vele voltam. Megcsinálta a tesztet, aztán beszéltünk a nevekről. Ennyi. Hatvan perc. Nem mentünk el sehová, nem beszéltünk senkivel. Olyan boldog volt… Ez okozhatta az agyi ütőértágulatot, a hirtelen boldogságtól annyira megugorhatott a vérnyomása. – Valami csalás kell hogy legyen benne – makacskodott Edelstein. Chen megrázta a fejét, amitől csak úgy röpködött hosszú fekete haja. – Alan, az adatok a téridő-lyukból jönnek, nem a számítógépes rendszerből. Többször is követtem, leállítottam a processzorokat minden egyes detektorban, megcsináltam minden tesztet, amit csak el lehet képzelni. Valódi volt. Hazelius nagy levegőt vett. – Tudta, mit gondolok, ahogy Kate esetében is. Ezt sehogy sem lehet kimagyarázni, Alan. Ki van zárva, hogy bárki csak úgy kitalálhatta volna. Bárki is az, ismeri a legbensőbb gondolatainkat. Senki nem mozdult. Ford próbálta felfogni a dolgot, és találni valami racionális magyarázatot. Edelsteinnek igaza van, csakis valami csalás lehet. Amikor Hazelius újból megszólalt, a hangja nyugodt volt és tárgyilagos. – Senki nem felügyeli a gépet. Mindenki térjen vissza a helyére. – Nem fogjuk… leállítani? – kérdezte Julie Thibodeaux megremegő hangon. – Szó sem lehet róla. Az Isabella tovább zümmögött, ahogy a hihetetlen erejű árammennyiség áthaladt rajta. A monitorok üresen sziszegtek. A detektorok furcsán éneklő hangot adtak. Az elektromos áram hangosan recsegett, mintha a feszültség, amelyet a tudósok éreztek, megfertőzte volna a komputert is. – Alan, állj vissz a szerverekre, ellenőrizd őket. Kate, végezz számításokat annak a téridő-lyuknak a geometriájáról. Hová vezet vajon az a lyuk? Melissa, segíts Kate-nek, és állj rá arra az adatfelhőre. Elemezd minden frekvencián, derítsd ki, mi a csuda lehet ez. – És mi lesz a hibás programmal? – kérdezte Dolby, mintha nem fogta volna fel, mi történt. – Ken, hát nem érted? Nincs semmiféle hibás program. Dolby kővé dermedt. – Azt hiszed hogy ez… az Isten? Hazelius kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá. – Szerintem az Isabella egy valódi lénnyel kommunikál. Hogy megállapítsuk, tényleg az Istennel-e – bármit jelentsen is ez a szó –, ahhoz még nincs elég adatunk. Ezért kell tovább folytatnunk. Ford körbenézett. A döbbenet még mindig ott ült az arcokon. Wardlaw homlokán verejték gyöngyözött, Kate és St. Vincent halálosan sápadt volt. Ford megfogta Kate kezét. – Jól vagy? Kate megrázta a fejét. – Nem tudom. Hazelius Dolbyhoz fordult. – Meddig tudjuk még működtetni? – Veszélyes lenne a legmagasabb fokozaton tovább futtatni. – Nem azt kérdeztem, hogy veszélyes-e, hanem hogy meddig bírja még. – Két-három órát.

158

– Várjunk csak – szólt közbe lnnes. – Ne siessük el a dolgot. Álljunk meg egy kicsit, és gondoljuk végig, mi történt. Ez… példa nélküli. Hazelius szembefordult vele. – George, ha az Isten szól hozzád, elfordulsz és elsétálsz? – Ugyan már, Gregory! Nem hiheted el komolyan, hogy az Istennel beszélünk! – Csak tételezzük fel. – Nem válaszolok ilyen abszurd hipotézisekre. – George, ha kapcsolatba léptünk valami univerzális intelligenciával, akkor nem fordíthatunk csak úgy hátat. Ez a lehetőség most, és nem fog sokáig tartani. – Ez őrültség – tiltakozott erőtlenül Innes. – Nem, George, nem őrültség. Ez a valami bizonyította, amit kértünk tőle. Kétszer is. Lehet, hogy az Isten, lehet, hogy valaki más, nem tudom. De amit tudok, az az, hogy én nem állok meg itt. – Vadul körbenézett. – Mit szóltok hozzá? Velem tartotok? Az Isabella zümmögése betöltötte az egész helyiséget. A monitorok villóztak. Senki sem szólalt meg, de Ford minden arcon látta, hogy a válasz igen.

46. fejezet

Russ Eddy becsukta a Bibliát, és az íróasztalán egyensúlyozó könyvkupac tetejére tette. Félretolt néhány könyvet a kikapcsolt laptopról, és eltisztogatott egy kis helyet, hogy tudjon dolgozni. Bekapcsolta a gépet. A monitor hideg kékes fényben fürdette a szobát. Este kilenc óra volt. Tisztábbnak érezte a fejét, mint eddig bármikor. Az Isten válaszolt az imáira. Megmondta, hogy pontosan mi a teendője. Pár percig csak bámulta az üres monitort, és összeszedte a gondolatait. A teste kívülről nyugodtnak látszott, de a szíve vadul kalapált. A Szentlélek hevülete hatotta át. Megvolt rá az ok, hogy miért jutott erre a poros kis misszióra a világ végén. Megvolt az oka, hogy miért kellett Lorenzónak meghalnia. Russell Eddyt az Isten őrszemeként helyezték ide. Az Isten kiválasztotta arra, hogy központi szerepet játsszon a világvége eljövetelében. Félóráig csak mozdulatlanul ült, és a levélről gondolkodott, amelyet írnia kell. A gondolatai továbbra is szinte természetellenesen tiszták és élesek voltak, miközben fejben szóról szóra megfogalmazta a levelet. Amikor készen volt, meghajtotta a fejét, elmondott egy rövid imát, és a billentyűzet fölé helyezte az ujjait. Testvéreim a Krisztusban! Bizonyára sokan láttátok a Kerekasztal Amerikáról ma esti adását Don T. Spates tiszteletessel. Hallottátok, mit mondott el az lsabella-projektről. Hallottátok, hogy említette, hogy van egy titkos forrása, „egy hívő keresztény a helyszínen”, akitől az információit kapja.

159

Én vagyok ez a titkos forrás. Az Isten felszólított arra, hogy tárjak fel előttetek mindent, amit tudok. Hogy mit cselekedtek ezután, azzal már az Úr előtt kell elszámolnotok. A nevem Russell Eddy, „A Te nevedben gyűltünk egybe” misszió lelkipásztora vagyok a navahó indián rezervátumban. Nagyon szerény és távoli kis misszió a miénk az arizonai sivatagban, a Red Mesa lábánál, alig tizenhat kilométerre az Isabellaprojekt helyszínétől. Barátaim, rendkívüli és rémisztő, mégis örömteli híreim vannak a számotokra. Az esemény, amelyre a keresztények kétezer éve várnak, bekövetkezik, most, miközben ezt az e-mailt írom. Elérkezett a Végítélet Napja. Az Apokalipszis közel, még ma eljő, ezen az éjszakán. Tudom, hogy sokszor hallottatok már efféle állításokat. Sok hamis próféta beszélt erről a múltban. Szkeptikusak vagytok, és teljes joggal. Csak annyit kérek, hogy hallgassatok végig. Akinek van füle a hallásra, hallja. Ne kövessétek el azt a hibát, hogy kitörlitek ezt az e-mailt. Azzal csak lemondanátok arról, hogy Jézus jobbján álljatok az utolsó ítélet napján. Olvassátok végig, amit mondani akarok, imádkozzatok, és azután döntsetek. Két kijelentéssel szeretném kezdeni. Az első ez: az Antikrisztus itt van közöttünk. Én személyesen találkoztam és beszéltem vele. Valós személy. Régóta forralt tervei most beértek. Isten a tanúm, hogy előttem levette az álarcát és leleplezte magát. A második kijelentés még fontosabb: – Az Apokalipszis most következik be, még ma este kezdetét veszi. Természetes, hogy szkeptikusan fogadjátok mindezt. Éppen most? – kérdezitek. – Az Apokalipszis? Miközben a gyerekeim alszanak odafönt az emeleti gyerekszobában, én pedig itt fekszem az ágyamban a feleségemmel? Ez képtelenség! De gondoljatok bele, mit mondott Máté: „Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, akkor jő el az embernek Fia.” Ez az óra eljött, itt és most. És most be is bizonyítom nektek mindezt. A kulcs a jelenések könyve 13. fejezetének első és azt követő néhány verse. „És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve.” A „tenger” az arizonai sivatag homoktengere. Az Isabella átmérője pontosan tizenegy kilométer, és tíz detektorral van ellátva, amelyek tíz különböző részecskét képesek érzékelni. Némelyiket kifejezetten „szarvaknak” becézik. Ha azt hiszitek, ezt csak kitaláltam, nézzetek utána az Isabella www.theisabellaproject.org. című weboldalán. „… és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat.” És ki az Antikrisztus, aki mindent irányít? Egy Gregory North Hazelius nevű ember. Ő egyike az Isabella-projekt kitalálóinak, ő szerezte meg rá a pénzt, és most ő vezeti a tudóscsapatot. A New York Times azt írta róla, hogy ő „a legokosabb ember a világon”. Hazelius maga is sokat dicsekedett ezzel. Egyszer azt mondta, hogy „min-

160

denki alattam áll intellektuálisan”, és az emberiséget idióták gyülekezetének nevezte. De most lelepleződött az igazi valója: Gregory North Hazelius maga az Antikrisztus. Kételkedtek a szavaimban? Én találkoztam vele, és beszéltem vele, szemtől szembe. Hallottam az istenkáromlásait, ahogy epét hányt a Megváltóra. Hallottam, ahogy a keresztényeket rovaroknak és baktériumoknak nevezte. De ne higgyetek nekem: higgyetek a Bibliának. Íme további idézetek a Jelenések könyve 13. fejezetéből: „És imádák a fenevadat, ezt mondván. – Kicsoda hasonló e fenevadhoz? És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája… Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy szidalmazza az ő nevét és az ő sátorát, és azokat, akik a mennyben laknak.” Amint hallhattátok a Kerekasztal Amerikáról adásában, ez az Isabella nevű gépezet azt állítja magáról, hogy ő az Isten. De ezek nem az Istennel beszélnek, barátaim, hanem a Sátánnal. „Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint ki tudja, hogy kevés ideje van.” A Sátánt sarokba szorították. Ez az utolsó csatája, és soha nem volt veszélyesebb, mint most. Azt kérdezitek: hol a bizonyíték? Hallgassatok, és megkapjátok. Vegyétek fontolóra ezt a kijelentést, amelyet közvetlenül az Isabella-projekt weboldaláról idézek: „Maximális teljesítményen az Isabella a KZéró pontban újrateremti azt a hőmérsékletet, mely a Nagy Bumm utáni első milliomod másodpercben létezett, több mint egybillió Fahrenheit-fokot.” És most olvassátok, mi áll a Jelenések könyve 13. fejezetének 13. versében: „És (a fenevad) nagy jeleket tesz, annyira, hogy tüzet is hoz alá az égből a földre, az emberek láttára.” János apostol próféciája ismét beteljesedett. Íme, egy másik kijelentés az Isabella-projekt honlapjáról: „Az Isabellát irányító szuperkomputer a Föld leghatalmasabb számítógépe. Legnagyobb sebessége tizenöt petaflop, vagyis tizenöt kvadrillió számítás másodpercenként. Ez már megközelíti az emberi agy becsült sebességét.” Most vessétek ezt össze a Jelenések könyvével: „És adaték neki (az Antikrisztusnak), hogy a fenevad képébe lelket leheljen, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek” Képesek lennétek ma este nyugovóra térni úgy, hogy tudjátok, az Antikrisztus az életetekre tör? Végül barátaim, íme még egy részlet a Jelenések könyvéből, amely János apostol látomásának leglényege:

161

„Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám az-, és annak száma hatszázhatvanhat.” A Biblia szerint erről ismerhetjük fel az Antikrisztust – a 666-os számról. János apostol anyanyelve a héber volt. Tudta, hogy minden héber betű számértékkel is rendelkezik. A gematria az az eljárás, amellyel rejtett számokat lehet kimutatni héber nevekben vagy szövegekben. Lássuk tehát, mire jutunk, ha megvizsgáljuk az Isabella nevét és földrajzi helyét. Ha a latin betűket átalakítjuk héber megfelelőjükké, és minden betűhöz hozzárendeljük a megfelelő számértéket, a következőt kapjuk: A Aleph 1 R Resh 200 I Yodh 14 Z Shin 300 O Ayin 100 N Nun 50 A Aleph 1 Összesen: 666 Még mindig nem hisztek nekem? Nézzétek meg ezt: I Yodh 14 S Shin 300 A Alpeh 1 B Beth 2 E He 88 L Lamed 130 L Lamedh 130 A Aleph 1 Összesen: 666 Barátaim, nem ez-e a bizonyíték, amire vártunk? Most olvassátok el ezt a részletet a Jelenések könyvéből: „Egybegyűjté azért őket a helyre, amelyet zsidóul Armageddonnak neveznek.” Az Armageddon az a hely, ahol a Sátán utolsó csatáját vívja az Isten által felkent király, Jézus ellen. Az Armageddon szó a héber „Har Megido”-ból származik, amelynek jelentése: Megido-hegy. Ezt a hegyet azonban soha nem találták sehol a Szentföldön, és a „Megido” valójában egy ősi formája a vöröses színű agyagos földet jelentő héber szónak. Az „Armageddon” tehát a Bibliában tulajdonképpen egy „Vörös Hegy” nevű helyre utal. Barátaim, az Isabella-projekt helyszíne az arizonai Red Mesa. A navahó indiánok Dzilth Chíínek hívják ezt a helyet, ami az ő nyelvükön szó szerint azt jelenti, hogy „Vörös Hegy” – vagyis Armageddon.

162

Ezek a bizonyítékok barátaim. Most rajtatok a sor. Mihez fogtok kezdeni ezekkel az információkkal? Eljött a legfőbb pillanat keresztény életetekben, MOST, amint olvassátok ezt az üzenetet. MIT FOGTOK TENNI? Otthon maradtok-e? Haboztok-e, azon tűnődve, hogy nem csak egy félbolond vagyok-e? Ottmaradtok a számítógép előtt ülve, mert nem tudjátok, hol van a Red Mesa, vagy hogy juthatnátok oda az éjszaka közepén? Ügy döntötök, hogy inkább holnapra hagyjátok? Várjátok a további bizonyítékot, a jelet? Vagy válaszoltok a hívásra most rögtön, és beálltok katonának az Úr seregébe? Félreraktok-e minden mást most azonnal, elhagyjátok-e az otthonotokat, és idejöttök a Red Mesához, hogy csatlakozzatok hozzám „a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára”? Harcoltok-e velem együtt most, vállt vállhoz vetve mint keresztény testvérek, a végső csatában a Sátán és az Antikrisztus ellen? A VÁLASZTÁS A TIÉTEK! Jézus nevében: Russ Eddy lelkipásztor „A te nevedben gyűltünk egybe” misszió Blue Gap, Arizona TOVÁBBÍTSÁTOK EZT AZ E-MAILT MINDEN KERESZTÉNY BARÁTOTOKNAK, AZTÁN GYERTEK IDE A RED MESÁHOZ, ÉS CSATLAKOZZATOK HOZZÁM! Amikor Eddy végzett, izzadtan, remegő kézzel hátradőlt. Át sem olvasta, amit írt. Az Isten vezette a kezét, és ez azt jelenti, hogy minden szó tökéletes. Az e-mail tárgyához beírta, hogy Red Mesa = Armageddon, aztán megnézte az e-mail címlistát, amelyet abban a reményben gyűjtött össze, hogy adományokat kérhet majd a missziónak. Néhányat más gyülekezetektől és keresztény postai csomagküldő szolgálatoktól szerzett, másokat keresztény hírlevelekből és chatszobákból. Összesen kétezer-száztizenhat név. Persze a legtöbben nem fognak reagálni. A Biblia is mondja. – „Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak.” De a kétezer jó kezdet. Ezek közül néhány tucat talán továbbítja az e-mailt, és ideutazik a Red Mesához. Pár száz válaszolhat a következő körben, és pár ezer a következőben. A levelet több száz keresztény weboldalra is eljuttatják majd. A blogírók is felkapják a témát, és így egyre terjed az üzenet. Eddy épp elég időt töltött az interneten, hogy tudja, a matematika az ő oldalán áll. Vett egy nagy levegőt, kattintott egyet az egérrel, és a teljes címlistára elküldte az üzenetet. Az e-mail fénysebességgel tovasuhant az elektronikus éterbe. Megvan. Eddy remegve hátradőlt. Minden néma volt körülötte, de a világ megváltozott. Még öt percig csak ült, aztán kicsit lecsillapodott, felállt. Hosszú habozás után előhalászta a zsebéből a kulcsokat, kinyitotta az íróasztala mellett álló kis irattartó szekrényt és elővette a Ruger .44-es Blackhawk revolvert, amelyet az apjától kapott a tizennyolcadik születésnapjára. Limitált kiadású Old West-utánzat volt, de modernizált és megbízható. Évekkel ezelőtt eltöltött vele pár napot egy lőtéren, és mindig jól beolajozva tartotta, hogy működőképes legyen. Eddynek nem voltak illúziói. Ez bizony háború – igazi háború.

163

Megtöltötte a fegyvert Remington töltényekkel, aztán berakott két doboz muníciót egy hátizsákba, egy üveg vizet, egy zseblámpát, elemeket, távcsövet, a Bibliáját, egy füzetet meg egy ceruzát. Előkereste a kis benzineskannát, amiben petróleumot tartott arra az esetre, ha áramszünet lenne, ezt is elrakta. A vállára akasztotta a hátizsákot, és kilépett az éjszakába. Felnézett a Red Mesára, melynek sötét kőtömbje kirajzolódott az éjszakai égbolt háttere előtt. Egyetlen halvány kis fény jelezte az Isabella helyszínét a sötét kősziget legszélénél. Bedobta a hátizsákot a furgonjába, aztán beszállt. Alig volt annyi benzin a tankban, hogy feljusson vele a sziklafennsíkra. De mit számít ez? Az Isten, aki idáig vezette, haza is hozza majd, és újraegyesíti a gyermekeivel, ha nem ebben a földi létben, akkor az eljövendőben.

47. fejezet

Mindenki térjen vissza a helyére! – adta ki az utasítást Hazelius megerősödött hangon. A Visualizer felé fordulva azt mondta: – Jól van, akkor kezdjük újra. Ki a csuda vagy valójában? Ford a monitorra bámult, és várta, hogy megjelenjen a válasz. Úgy érezte, szinte akarata ellenére odavonzza valami a tekintetét. – Olyan okokból, amelyeket már elmagyaráztam, nem tudhatjátok, hogy ki vagyok. Az „Isten” szó elég jó megközelítés, de akkor is nagyon szegényes meghatározás. – Része vagy az univerzumnak, vagy attól különálló? – kérdezte Hazelius. – Nincs olyan, hogy különállás. Mind egyek vagyunk. – Miért létezik az univerzum? – Az univerzum azért létezik, mert ez egyszerűbb, mint a semmi. Én is ezért létezem. Az univerzum nem lehetne ennél egyszerűbb. Ez az a fizikai törvény, amelyből az összes többi ered. – Mi lehetne egyszerűbb a semminél? – kérdezte Ford. – A „semmi” nem létezhet, ez egy paradoxon. Az univerzum az az állapot, amely a legközelebb áll a semmihez. – Ha minden olyan egyszerű – szólt közbe Edelstein –, akkor miért olyan bonyolult az univerzum? – A bonyolult univerzum, amit ti láttok, csak a felszíni megjelenése az egyszerűségének. – És mi ez a mélységes egyszerűség, ami mindennek a mélyén meghúzódik? – kérdezte Edelstein. – Ez a valóság, amitől megbomlana az elmétek. – Ez már kezd fárasztó lenni – kiáltott fel Edelstein. – Ha olyan okos vagy, akkor el kell tudnod magyarázni nekünk, szegény, fogyatékos szellemű emberi lényeknek. Azt akarod mondani, hogy olyannyira nem tudunk semmit a valóságról, hogy a fizikai törvényeink hamisak? – A fizikai törvényeket annak a feltétélezésnek az alapján alkottátok meg, hogy létezik tér és idő. Minden törvényetek ebben a koordinátarendszerben működik. De ez így 164

nem érvényes. Hamarosan össze fognak omlani és porrá égnek a nektek oly kedves feltételezéseitek a való világról. A hamuból pedig feltámad egy újfajta tudomány. – Ha a fizikai törvényeink hamisak, hogy lehet az, hogy a tudomány olyan látványos sikereket ért el? – Newton törvényei a mozgásról habár hamisak, ahhoz elég adekvátak, hogy a segítségükkel elrepüljön az ember a Holdra. Így van a többi törvényeitekkel is-, a gyakorlatban jól felhasználható megközelítések, de alapjában véve helytelenek. – Hogy lehet megalkotni a fizika törvényeit tér és idő nélkül? – Csak az időt vesztegetjük azzal, hogy metafizikai fogalmakon vitatkozunk. – Akkor miről kéne beszélnünk? – vágott közbe Hazelius. – Arról, hogy miért jöttem el hozzátok. – És miért? – Van egy feladatom a számotokra. Az Isabella éneklő zümmögése hirtelen elvékonyodott, ahogy az elszáguldó vonat hangja szokott a Doppler-effektus miatt. A hegy belsejéből morajlás hallatszott, amely az egész sziklafennsíkot megrázta. A monitor pislákolni kezdett, aztán sziszegve kiüresedett, a szavak eltűntek róla. – A francba – suttogta Dolby. – A francba! – Kétségbeesetten püfölte a billentyűzetet. – Most mi a frász történik? – kiáltott fel Hazelius. – A nyalábok szétcsúsztak – mondta Dolby. – Harlan, a fenébe is, megszólaltak az áramot ellenőrző riasztók! Alan, állj vissza a szerverekre! Az ég szerelmére, mi a nyavalyát ácsorogtok ott? – Mindenki vissza a helyére! – mondta Hazelius. Újabb morajlás rázta meg a Bunkert. Mindenki visszarohant a helyére. Közben egy újabb szöveg jelent meg a monitoron, de senki nem figyelt oda. – Az áram stabilizálódik – mondta St. Vincent. – A nyalábok újból párhuzamosak – mondta Dolby. A pólója hátán hatalmas izzadságfolt terjengett. – Alan, a szerverek? – Kézben tartom őket. – Mi van a mágnessel? – kérdezte Hazelius. – Még működik – mondta Dolby. – De már nem bírja sokáig. Ez meleg helyzet volt. – Hát akkor – fordult vissza Hazelius a monitorhoz. – Mi lenne, ha elmondanád, mi az a feladat?

48. fejezet

A furgonból a Dugway vége felé fogyott ki a benzin, Eddy a már üresen guruló kocsival lehajtott az útról a bozótosba, ahol egy zökkenéssel megállt. A kiszáradt fenyőfák fölött az éjszakai égre vetülő halvány fényfolt jelezte az Isabellát öt kilométerrel keletre.

165

Eddy kiszállt, fogta a hátizsákját, és a vállára vette, aztán elindult, az úton. A Hold még nem kelt fel. A lakókocsijából is látta ugyan a csillagokat, de idefent, a sziklafennsíkon természetellenesen éles fénypontok ragyogtak a kupola alakú égboltozaton. A távolban, az ég háttere előtt halványan kirajzolódtak az Isabella felé tartó magasfeszültségű távvezetékek. Eddy minden egyes szívdobbanását külön érezte. Hallotta a fülében zúgó vért. Soha életében nem érezte még magát ennyire elevennek. Szapora léptekkel haladt, és húsz perc alatt oda is ért ahhoz a helyhez, ahol le kellett kanyarodni a Nakai kereskedelmi állomás felé. Itt megállt, aztán úgy döntött, végez egy kis felderítést a völgyben. Pár perc múlva oda is ért a sziklafal széléhez, ahonnan az út meredeken haladt lefelé a völgybe. Elővette a távcsövet, és a falu felé irányította. A mező közepén egy nagy indián sátort látott meg, átszűrődött rajta az odabent égő tűz fénye. A közelében egy összetákolt építmény állt, egymáshoz támasztott faágak, kövekkel rögzített ponyvával letakarva. Mögötte egy tábortűz maradványa parázslott, a hamuban egy halom vérvörös kő. Eddy látott már ilyet: navahó izzasztókunyhó. A néma levegőben halk énekszó és egyre gyorsuló dobpergés lebegett felé. Fura. Az indiánok valamilyen ceremóniát tartanak. Talán ők is megérezték, hogy valami nagy dolog fog történni? Megérezték az Isten eljövendő haragját? De hát ők bálványimádók, hamis isteneket tisztelnek. Szomorúan megcsóválta a fejét. „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Az izzasztókunyhó és a sátor újabb jele annak, hogy eljött a világ vége, és a Sátán itt jár közöttünk. Az indiánoktól eltekintve a völgy kihaltnak tűnt. Az elszórtan álló házak mind sötétbe burkolóztak. Eddy megkerülte a falut, és újabb tíz perc után megérkezett a leszállópályához. A hangárok is kihaltan álltak az éjszakában. Az Antikrisztus és hívei összegyűltek az Isabellánál, mélyen a hegy gyomrában – ebben biztos volt. Megközelítette a drótkerítést, vigyázva, hogy ne menjen olyan közel, hogy beindítsa a riasztókat. A kerítés az egész területet megvilágító reflektorok éles fényében fürdött. Az Isabellához vezető lift pár száz méternyire volt, a magas, ocsmány, ablaktalan betonépület tetején egy erdőnyi antenna és műholdas tányér meredezett. Eddy érezte, hogy a föld mélyéből vibrálás jön, hallotta az Isabella duruzsolását. „Királyukul pedig a mélység angyala vala felettök; annak a neve zsidóul Abbadon.” A lelke és elméje is tüzelt, mintha lázas lenne. Felnézett a magasba tornyosuló acélszerkezetekre, amelyek a gép működéséhez szükséges áramot szolgáltatták, és libabőrös lett. Mintha a Sátán hadserege menetelne az éjszakában… A magasfeszültségű vezetékek zümmögtek és zúgtak. Eddy belenyúlt a hátizsákjába, és megszorította a Biblia meleg bőrfedelét. Ez megnyugtatta. Egy rövid imával erőt gyűjtött, és elindult a legközelebbi oszlop felé, amely pár száz méterre volt. Megállt a tövében. A gigantikus acélváz teteje beleveszett az éjszakai sötétségbe, csak a csillagok előtt húzódó fekete vonalak látszottak a vezetékekből, amelyek úgy sziszegtek, mint a kígyók. A hangjuk egybevegyült a szél nyögésével – az elkárhozottak szimfóniája. Eddy a lelke mélyéig megborzongott. Ismét a jelenések könyve jutott az eszébe: – „hogy egybegyűjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára.” El fognak jönni, ebben biztos volt. Válaszolni fognak a hívására. Addigra készen kell állnia, és valamilyen tervet kovácsolni.

166

Elkezdett körbejárkálni, és felmérte a területet. Mindent feljegyzett a füzetébe az idevezető utakról, a pontokról, ahol be lehet hatolni a területre, felvázolta a kerítés, a magasfeszültségű vezetékek és egyéb építmények helyét. A feje fölött tovább zúgtak a vezetékek, a csillagok szikráztak az égen. A Föld forgott tovább. Russell Eddy továbblopakodott a sötétben, és életében először mélységesen biztos volt önmagában.

49. fejezet

Lockwoodot meglepte, milyen kopár és spártaian egyszerű a Fehér Ház válságszobájának berendezése. Olyan szag volt, mint egy alagsori edzőteremben, ahol nem ártana szellőztetni. A falakat okkersárgára festették, középen egy mahagóniasztal terpeszkedett, az ülőhelyek előtt mikrofonokkal. A falakon körben síkképernyős monitorok sorakoztak, a két hosszabbik fal mentén szorosan egymás mellé rakott székek álltak. Az asztal egyik végében egy csúnyácska, dísztelen óra pontosan éjfelet mutatott. Az elnök bevonult, elegáns szürke öltönyben és mályvaszínű nyakkendőben, hátrafésült hajjal. A haditengerészet egy közlegényéhez fordult, aki az elektronikát kezelte. – Hívja fel a vezérkari főnököt, a nemzetbiztonsági tanácsadót, a belbiztonsági minisztert, az FBI igazgatóját és a CIA igazgatóját. – Igenis, elnök úr. – És ne felejtse ki a Szenátus hírszerzési bizottságának elnökét sem, nehogy később panaszkodjon, hogy kihagytuk. Az elnök helyet foglalt az asztalfőn. A patríciusi modorú és mindig körültekintő Morton a jobbján foglalt helyet. Gordon Galdone, a kampányfőnök, aki barna konfekcióöltönyében olyan rendetlennek hatott mint egy bevetetlen ágy, az elnök másik oldalára telepedett le. Jean az egyik sarokban álló székre ült le az elnök háta mögött, készenlétben tartva gyorsírófüzetét. – Akkor folytassuk, a többiek majd közben csatlakoznak hozzánk. – Igenis. Egyik-másik monitor már kivilágosodott, és megjelent rajtuk a videokonferencián résztvevők képe. Jack Strand, az FBI igazgatója volt az első. Quanticói irodájában ült, a háta mögött a falon hatalmas FBI-embléma díszelgett. Mereven bámult a kamerába szögletes állkapcsú, zsarura valló arcával, amelyet régi pattanások hegei csúfítottak el. Olyan ember volt, akiben meg lehet bízni – vagy legalábbis ő szerette volna ezt a benyomást kelteni. Az energiaügyi miniszter volt a következő bejelentkező Independence Avenue-i irodájából, egy Hall nevű ember, aki névlegesen az Isabella-projekt felelőse volt, de valójában soha nem az ő kezében volt az irányítás. Meglehetősen zilált állapotban leledzett, az arca izzadt, és halványkék nyakkendőjén olyan szorosra volt kötve a csomó, mintha épp fel akarná akasztani magát vele. – Rendben van, akkor kezdjük – szólalt meg az elnök, és összekulcsolta maga előtt a kezét az asztalon. – Hall miniszter úr, ön a fő felelőse ennek a projektnek. Mi a csuda folyik odakint?

167

– Sajnálom, elnök úr… – dadogta Hall –, de halvány fogalmam sincs. Teljesen példátlan, ami történt. Nem is tudom, mit mondhatnék… Az elnök félbeszakította, és Lockwoodhoz fordult. – Ki beszélt utoljára valakivel az Isabella-csapat tagjai közül? Stan, maga tudja? – Valószínűleg én. Hétkor beszéltem a beépített emberemmel, és tőle úgy értesültem, minden a legnagyobb rendben van. Azt mondta, egy újabb tesztelést terveznek, és nyolckor ő is lemegy a Bunkerbe, hogy csatlakozzon a többiekhez. A leghalványabb utalást sem tette arra, hogy bármi szokatlan történt volna. – Van valami elmélete arról, hogy mi folyik itt? Lockwood fejében száguldoztak az ötletek, de egyiknek sem volt igazán értelme. Igyekezett elfojtani a pánikot, és nyugodtan válaszolni: – Azt hiszem, egyelőre nem látom tisztán a helyzetet. – Lehetséges, hogy belső lázadással vagy szabotázsakcióval állunk szemben? – Igen, az is lehetséges. Az elnök a vezérkari főnökhöz fordult, aki Pentagon-beli irodájában ült gyűrött egyenruhában. – Tábornok úr, hol található pillanatnyilag a legközelebbi gyorsreagálású egységünk? – A nevadai Nellisben. – A Nemzeti Gárda legközelebbi egysége? – Flagstaffban. – És hol van az FBI legközelebbi helyi irodája? Jack Strand válaszolt a monitorról: – Szintén Flagstaffban. Az elnök összevont szemöldökkel gondolkodott egy kicsit, miközben ujjaival az asztalon dobolt. – Tábornok, küldessen oda valakit helikopterrel, aki a legközelebb van, és nézzenek körül. Gordon Galdone erre fészkelődni kezdett, felsóhajtott, és az ajkára szorította a mutatóujját. Az orákulum megszólal, gondolta gúnyosan Lockwood. – Elnök úr – Galdone-nak még a hangja is kövérkés volt, olyasféle, mint Orson Wellesnek idősebb korában. – Igen, Gordon? – Szeretnék rámutatni, hogy ez nemcsak tudományos vagy akár katonai probléma, hanem politikai is. A sajtó és más hangok hetek óta kérdezik, hogy miért nem működik még az Isabella. A Times a múlt héten cikket is közölt erről a témáról. Négy nappal ezelőtt az egyik tudós öngyilkosságot követett el. A keresztény fundamentalisták körében is nagy vihar készülődik. És erre most a tudósok nem veszik fel a telefont. Ráadásul ott van egy szakértőnek álcázott ember, aki kémet játszik. – Gordon, én jóváhagytam a dolgot – szólt közbe az elnök. Galdone zavartalanul folytatta: – Elnök úr, ebből PR-katasztrófa lehet. Ön támogatta az Isabella-projektet, és azonosult vele. Ez nagy csapás lesz önre nézve, hacsak nem oldjuk meg a problémát most rögtön. Ha most odaküldünk egy helikoptert, hogy nézzenek körül, az túl kévés, túlkésőn. Az egész éjszaka rámegy, és reggelre még mindig káosz lesz. Az ég óvjon attól, hogy a média kiszagolja a dolgot. – Akkor mit javasol, Gordon? – Holnap reggelre mindenképp meg kell oldanunk a problémát. – Hogyan? 168

– Küldjünk oda egy jól felszerelt csapatot, hogy foglalják el az Isabellát, állítsanak le mindent, és hozzák ki onnan a tudósokat. – Egy pillanat – mondta az elnök. – Az Isabella-projekt a legjobb dolog, amit valaha is csináltam. Szó sem lehet róla, hogy csak úgy leállítsam! – Ha nem állítja le, az fogja leállítani a politikai karrierjét. Lockwoodot megdöbbentette, hogy egy tanácsadó ilyen éles hangon beszélhet az elnökkel. Morton megszólalt: – Elnök úr, én egyetértek Gordonnal. Alig két hónap van hátra a választásokig. Nem pazarolhatjuk az időt. Még ma éjjel le kell állítanunk az Isabellaprojektet. Aztán később majd valahogy elrendezzük a dolgot a sajtóval. – Még azt sem tudjuk, mi a csuda folyik ott – mondta az elnök. – Honnan tudják, hogy nem terroristatámadás vagy túszejtés történt? – Lehetséges, hogy az volt – mondta Morton. Csönd lett. Az elnök a nemzetbiztonsági tanácsadóhoz fordult. – A hírszerzésnek van bármiféle információja? – Nem tudunk semmi ilyesmiről, elnök úr. – Rendben, küldjünk oda egy kommandós csapatot felfegyverkezve, bármilyen konfliktusra készen. De ne legyen nagy mozgósítás, semmi olyasmi, ami felkelthetné a sajtó érdeklődését, és amitől később ostobán kellene éreznünk magukat, ha kiderülne, hogy vaklárma volt. Egy kis létszámú, válogatott, magasan képzett kommandóscsapatra van szükség – hatoljanak be, biztosítsák a helyszínt, és hozzák el onnan a tudósokat. Az akciónak hajnalra be kell fejeződnie. – Az elnök hátradőlt. – Jól van, akkor ki tudja elvállalni? Az FBI igazgatója megszólalt: – A Sziklás-hegységbeli túszmentő csapat központja Denverben van, alig hatszáznegyven kilométerre az Isabellától. Tizenegy kiváló ember, mind egykori deltások, akiket arra képeztek ki, hogy belföldi akciókban vegyenek részt. – Igen, de itt a ClA-nál… – szólt közbe a CIA igazgatója. – Remek – vágott közbe az elnök, és Lockwoodhoz fordult. – Stan, maga mit gondol? Lockwoodnak nagy erőfeszítésébe került, hogy higgadt maradjon a hangja. – Elnök úr, véleményem szerint túl korai lenne kommandós akciót tervezgetni. Egyetértek azzal, amit ön mondott korábban – előbb ki kellene derítenünk, mi folyik ott. Küldjünk oda egy helikoptert, néhány emberrel, akik úgymond bekopogtatnak hozzájuk. Morton éles hangon közbevágott – Holnap reggelre már minden tévés hírcsatorna ott lesz. A média górcső alatt fog vizsgálni mindent, amit teszünk. Nem lesz meg a kellő cselekvési terünk. Ha azok a tudósok elbarikádozták magukat odabent, akkor abból olyan véres túszdráma lehet, mint a wacói. – Waco? – ismételte meg hitetlenkedve Lockwood. – Tizenkét kiváló tudósról van szó, akiket egy Nobel-díjas fizikus vezet, nem egy őrült szekta tagjairól! A kabinetfőnök az elnökhöz fordult. – Elnök úr, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az akciót hajnalra hiba nélkül le kell folytatni. Ha a média kiér a helyszínre, minden meg fog változni. Nincs időnk arra, hogy odaküldjünk valakit, aki „bekopogtat” – tette hozzá szarkasztikusan. – Teljes mértékben egyetértek – bólogatott Galdone. – Nincs más alternatíva? – kérdezte halkan az elnök. – Nincs.

169

Lockwood nagyot nyelt. Émelygett a gyomra. Alulmaradt a vitában, és most kénytelen lesz részt venni az Isabella leállításában. – Az akció, amelyet javasolnak, nehézségekbe ütközhet. – Mire gondol? – Az Isabellát nem lehet csak úgy kikapcsolni, az robbanást okozhat. Az áramellátása nagyon bonyolult, és csak belülről lehet irányítani a központi számítógéppel. Ha a tudóscsapat valamiért nem hajlandó együttműködni velünk, akkor kell valaki, aki biztonságosan le tudja állítani az Isabellát. – Kit javasol? – Azt az embert, akiről már beszéltem korábban. Bernard Wolfot Los Alamosból. – Küldünk érte egy helikoptert. És hogy tudunk bejutni? – A Bunker bejárati ajtaját megerősítették, hogy kivédjen mindenféle külső támadást. A sűrített levegővel működő rendszerek rendkívül biztonságosak. Ha a csapat nem tudja vagy nem akarja kinyitni az ajtót, akkor elég nehéz lehet a bejutás. – Nem lehet valahogy hatástalanítani a biztonsági rendszert? – Úgy gondolták, ez csak lehetőséget adna a terroristáknak. – Akkor hogy tudunk behatolni? – A legjobb az lenne, ha egyenesen a főbejáraton át, robbantással. Egy meredek sziklafal közepén nyílik az ajtó, előtte van egy nagy kőterasz, de fölényúlik a szikla, ott biztosan nem tudna leszállni egy katonai helikopter. A sziklafennsík tetején kellene leszállni, onnan kötelekkel leereszkedni, aztán berobbantani az ajtót. De ez a legrosszabb forgatókönyv. A tudósok valószínűleg simán beengedik az embereinket. – Hogy juttatták el oda a nehéz felszereléseket, ha nincsenek odavezető utak? – A szénbányászati vállalat által használt régi úton, aztán amikor az Isabella elkészült, dinamittal berobbantották, megintcsak biztonsági okokból. – Értem. Meséljen még erről a bejárati ajtóról. – Titánalapú összetett anyagból készült, nagyon kemény, nem lehet átvágni. Csak robbantással lehet betörni. – Szerezze meg a pontos műszaki adatokat. És azután? – Az ajtón túl egy nagy barlang van, és szemben indul ki az Isabella alagútja. Balra van a vezérlőhelyiség, amelyet parancsnoki hídnak neveznek. Az ajtaja két és fél centi vastag rozsdamentes acélból készült, ez az utolsó védelmi vonal. Majd megszerzem a tervrajzokat. – Ennyi az összes biztonsági intézkedés? – Ennyi. – A tudósoknál van fegyver? – A biztonsági főnöknél, Wardlaw-nál van pisztoly. Más fegyvert nem engedtünk be a helyszínre. Morton az elnökhöz fordult. – Elnök úr, el kell rendelnie az akció megindítását. Lockwood látta, hogy az elnök habozik. Vetett egy pillantást rá, majd az FBI igazgatójára. – Küldjék oda az FBI túszmentő csapatát. Hozzák ki a tudósokat a Bunkerből, és állítsák le az Isabellát. – Igenis, elnök úr. Morton egy nagy csattanással becsukta az előtte heverő dossziét. Lockwood úgy érezte, mintha pofon vágták volna.

170

50. fejezet

Éles sivítás hangzott fel a Bunkerban. A monitor pislákolt. Ford csak állt előtte, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Kate mellette állt, egymásba kapaszkodtak. Ford nem is vette észre, mikor talált egymásra a kezük. Hazelius kérdésére válaszul újabb szavak jelentek meg a monitoron. – A nagy monoteisztikus vallások csak egy szükségszerű állomást jelentettek az emberi kultúra fejlődésében. A ti feladatotok az, hogy elvezessétek az emberiséget a következő hitrendszerhez. – És mi lenne az? – A tudomány. – Ez nevetséges. A tudomány nem lehet vallás! – mondta Hazelius. – Máris elindítottatok egy új vallást – csak nem vagytok hajlandóak meglátni. A vallás egykor annak a módja volt, hogy értelmezzétek a világot. Most a tudomány vette át ezt a szerepet. – A tudomány és a vallás két különböző dolog – szólt közbe Ford. – Különböző kérdéseket tesznek fel, és különböző bizonyítékokat kívánnak. – A tudomány és a vallás ugyanazt keresi: az igazságot. A kettőt nem lehet összebékíteni egymással. A világnézetek összeütközése most is folyamatban van, és egyre súlyosbodik. A tudomány már megcáfolta a történelmi vallások központi hittételeinek nagy részét, és ezzel nagy kavarodást okozott ezeken a vallásokon belül. A ti feladatotok az, hogy segítsetek az emberiségnek kiutat találni ebből a válságból. – Ugyan már! – kiáltott fel Edelstein. – Azt hiszed, a közel-keleti fanatikusok vagy akár a Bibliát szó szerint értelmező keresztény fundamentalisták csak úgy megadják magukat, és elfogadják a tudományt új vallásnak? Ez őrültség! – Felmutatjátok a világnak a szavaimat, és elmondjátok, mi történt itt. Ne becsüljétek alá hatalmamat – az igazság hatalmát. – És kit kellene megszólítanunk ezzel az új vallással? – kérdezte Hazelius. – Mi a lényege? Kinek van rá szüksége? – Az emberiség következő célja az, hogy megszabaduljon a biokémia korlátai közül. Ki kell szabadítanotok az elméteket a test fogságából. – A test fogságából? Nem értem. – Hús, idegek, sejtek, biokémia. Az eszköz, amelynek révén gondolkoztok. Meg kell szabadítanotok az elmét a hústól. – Hogyan? – Máris elkezdtetek információkat feldolgozni a testtől függetlenül, a számítógépeken keresztül. Nemsokára megtaláljátok annak a módját, hogy kvantumszintű számítógépeket alkossatok, amelyek lehetővé teszik, hogy a körülöttetek lévő világban zajló kvantumfolyamatokat vegyétek igénybe a számításokhoz. Már nem is kell gépeket építeni az információk feldolgozásához. Ki fogtok nyúlni a világegyetembe, átvitt értelemben és szó szerint is, ahogy más értelmes fajok is megtették előttetek. Ki fogtok szabadulni a pusztán biológiai intelligencia börtönéből. – És azután? – Egy idő utón kapcsolatba léptek más ilyen kiterjedt intelligenciákkal. Ezek az egymással összekapcsolódott intelligenciák fel fogják fedezni annak a módját, hogy eljus171

sanak az elme harmadik szintjére, amely fel tudja fogni azt az egyszerű valóságot, amely a létezés középpontjában rejlik. – Ennyi? Ez minden? – kérdezte Kate. – Nem. Ez csak az előjáték egy nagyobb feladathoz. A Visualizer megremegett, és fehér vonalak cikáztak át a képernyőn. Dolby vadul dolgozott, némán a billentyűzet fölé görnyedve. A szavak hullámzottak a monitoron, mintha egy sötét víztükör felszínén lebegnének. – És mi az a feladat? – kérdezte Hazelius. – Hogy megakadályozzátok az univerzum hőhalálát. Ford érezte, hogy Kate önkéntelenül megszorítja a kezét.

51. fejezet

Booker Crawley átvitte a kávéját a dolgozószobájába, és letelepedett a tévé elé. Fogta a távirányítót, és végigkattintgatott az összes hírcsatornán. Semmi. Úgy tűnt, a Spates műsorában elhangzott vádaskodásnak nem volt semmi hatása. Crawley valahogy mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valami történni fog. Az órára pillantott. Fél kettő – ez azt jelenti, hogy Arizonában fél tizenkettő van. Vagy fél tizenegy…? Fújt egy nagyot, és belekortyolt a keserű kávéba. Feleslegesen izgatta fel magát. Ez idáig minden a tervek szerint halad, és Spates műsora, ha egy kicsit őrült is volt, biztosan halálra fogja rémiszteni a navahó önkormányzat tagjait. Ettől a gondolattól máris jobban érezte magát. Azért nem ártana beszélni Spatesszel, és kideríteni, honnan szedte azt az őrült információt, hogy az Isabella azt állítja magáról, hogy ő az Isten. Először Spates irodáját hívta, hátha még dolgozik. Meglepő módon a vonal foglaltat jelzett. Üzenetrögzítő sem volt, csak a szaggatott jelzés. Várt pár percet, aztán újból tárcsázott, de ismét sikertelenül. Valószínűleg elromlott a telefonja. Ezután Spates mobilszámával próbálkozott, és azonnal a hangposta kapcsolt be. – Ez Don T. Spates tiszteletes hangpostája – közölte egy kellemes női hang. – A postafiók pillanatnyilag megtelt, kérem, próbálkozzon később. Crawley ezután felhívta a tiszteletes otthoni számát. Ez is foglalt volt. Jézusom, milyen fülledt ez a szoba – gondolta Crawley. Az ablakhoz sétált, és kinyitotta. A beáradó friss, kellemesen hűvös éjszakai levegő meglebegette a csipkefüggönyt. Crawley újból megnyugtatta magát, hogy ijedtségre semmi oka. Kortyolgatta a kávét, miközben kibámult a sötét utcára, és azon tűnődött, tulajdonképpen mitől is ijedt meg. Egy foglalt telefonvonaltól? A tiszteletesnek nyilván van honlapja – jutott eszébe. Talán ott több információt talál. Leült az íróasztalához, bekapcsolta a laptopot, és beírta a Google keresőjébe: Spates, Istenről főműsoridőben. Valóban meg is találta a tiszteletes hivatalos honlapját. Rákattintott a linkre, és várt. Egy frusztráló perc után megjelent egy hibaüzenet:

172

A sávszélesség korlátja túllépve. A szerver túlterheltség miatt átmenetileg nem képes a kért szolgáltatást nyújtani, kérem, próbálja újra később. Crawley idegessége tovább fokozódott. Foglalt telefonok, lerobbant szerver… Lehetséges, hogy Spates weboldalát valamilyen támadás érte, és szándékosan akadályozzák az elérhetőségét? Talán más keresztény oldalakon talál valamit. Isabella, Isten, Spates – írta be a keresőbe. Egy csomó, számára ismeretlen keresztény weboldalt talált, olyan címekkel, mint Jézusamegváltó.com vagy antikrisztus.com. Találomra rákattintott egy linkre, és azonnal megnyílt egy dokumentum. Testvéreim a Krisztusban! Bizonyára sokan Jártátok a Kerekasztal Amerikáról ma esti adását… Crawley átfutotta a levelet, aztán újra elolvasta. Futkározni kezdett a hátán a hideg. Szóval ez Spates forrása – egy félbolond lelkipásztor valahol a navahó rezervátumban. Az e-mail alján megadott időpont szerint alig pár órája küldte szét a levelét, és úgy tűnt, elég szép számú weboldalra eljutott. De vajon hányra? Ezt is meg lehet nézni. Beírta a levél első mondatát a Google-be, idézőjelbe téve, hogy csak azokat a weboldalakat kapja meg, ahová a szó szerinti szöveg érkezett. Egy pillanat múlva meg is jelent a lista 56 500 találattal. Crawley sokáig csak némán ült a dolgozószobájában. Lehetséges lenne, hogy ez a levél máris több mint ötvenezer weboldalra eljutott? Ez elképzelhetetlen… Vett egy nagy levegőt, aztán kifújta, próbált egy kicsit megnyugodni. Ha kiderül, mi volt az ő szerepe abban, hogy Spates támadást intézett az Isabella-projekt ellen, akkor hatalmasat fog bukni. Az a baj, hogy amikor belekezdett ebbe a dologba, valójában nem sokat tudott Spatesről, és nem is sejtette, hogy mekkora a befolyása. Crawley úgy érezte magát, mintha bedobott volna egy követ egy sötét gödörbe, és most azt hallaná, hogy csörgőkígyók mozgolódnak a verem alján. Felállt, és megint az ablakhoz sétált. Egész Georgetown aludt, az utca kihalt volt. A világban béke honolt. Az ablaknál állva meghallotta, hogy a laptop halkan pittyeg egyet, jelezve, hogy emailje érkezett. Odament, és megnézte. Egy kis ablakban megjelent az üzenet tárgya: Red Mesa = Armageddon. Megnyitotta az üzenetet, és olvasni kezdte. Döbbenten látta, hogy pontosan ugyanaz a levél, amelyet az előbb olvasott. Valaki tudna róla, hogy ő kapcsolatban áll Spatesszel? Ez talán valami burkolt fenyegetés akar lenni? Lehet, hogy maga Spates küldte? De aztán észrevette, hogy egyszerre több tucat e-mail címre küldték el ugyanezt a levelet, nemcsak ő volt a címzett. A feladó címe nem volt ismerős. Csak egy találomra elküldött e-mail, amely véletlenül talált utat hozzá. Még egyszer hitetlenkedve átfutotta a szöveget, és azt találgatta, mekkora a valószínűsége annak, hogy ez a bizonyos e-mail éppen ebben a pillanatban érkezzen meg hozzá, amikor ismét kis csengés hallatszott, és egy újabb e-mail futott be, ugyanazzal a tárgymegjelöléssel: Red Mesa = Armageddon. Crawley a szék karfájába kapaszkodva, bizonytalanul felállt. Ahogy átsétált a dolgozószobán, a laptop újra meg újra csengetett, sorra érkeztek az újabb e-mailek. Crawley

173

elbotladozott a dolgozószoba túlsó végéből nyíló fürdőszobáig. Egyik kezével megragadta a mosdó szélét, a másikkal félretolta a nyakkendőjét, és öklendezni kezdett.

52. fejezet

Bern Wolf a fejét lehúzva ült a helikopterben, és idegesen rágta a rágógumiját, miközben figyelte, ahogy tizenegy állig felfegyverzett, fekete ruhás kommandós száll fel a gépre, és némán elhelyezkednek az üléseken. Nem volt más jelzés az egyenruhájukon, csak egy kis FBI-jelvény a mellükön. Wolf kissé kényelmetlenül érezte magát a terepmintás öltözékben, dzsekiben és védősisakban. Sikertelenül próbálta eligazgatni vékony, hosszú végtagjait a szűk helyen. Bosszúsan fészkelődött, aztán összefonta a karját. Lófarokba fogott hosszú haja kilógott a sisak alól, és tükör nélkül is tudta, hogy nevetségesen fest. A fejbőre izzadt a sisak alatt, és a füle még mindig csengett az eddigi repüléstől. Miután mindenki elhelyezkedett és becsatolta magát, a helikopter felszállt, magasra emelkedett az éjszakai égen, aztán elkanyarodott, és felgyorsított. A telihold már felkelt, és ezüstös fényben fürdette az odalent elsuhanó sivatagi tájat. Wolf csak rágta a rágógumiját. Vajon mi a csuda folyik itt? Minden magyarázat nélkül elrángatták otthonról, ki a Los Alamos-i reptérre, ahol betuszkolták egy helikopterbe. Senki sem mondott neki semmit. Olyan volt az egész, mint egy rossz akciófilm első jelenete. Az ablakon át látta a coloradói San Juan-hegység csúcsait. A helikopter megkerülte a hegyeket, és Wolf egy halványan csillogó ezüstszalagot pillantott meg a csillagfényben: a San Juan-folyót. Nagyjából a folyó vonalát követték, elhaladtak a Bloomfield és Farmington városát jelző fénypontok fölött, aztán üres sötétség következett. A helikopter ismét dél felé kanyarodott, és Wolf meglátta a Navajo-hegy sötét foltját a távolban. Csak ekkor döbbent rá, hogy mi lehet az úti céljuk: az Isabella-projekt. Tovább kérőzött a rágógumiján, és törte a fejét. A fizikusok körében terjengtek mindenféle pletykák arról, hogy bajok vannak az Isabellával. Mint mindenkit, őt is megdöbbentette volt kollégája, Peter Volkonsky öngyilkossága. Nem mintha kedvelte volna az oroszt, de mindig is tisztelte programozótehetségét. Eltűnődött, vajon mi történhetett, aminek a rendbe hozásához egy feketébe öltözött gorillákból álló kommandósegységre van szükség. Negyedóra múlva homályosan felderengtek előttük a Red Mesa fekete körvonalai. A fennsík szélén egy fényfolt jelezte az Isabella helyét. A helikopter süllyedni kezdett, végigsuhant a sziklafennsík szélénél, aztán lassított a két hosszú sor kékes reflektorral megvilágított leszállópályánál, elkanyarodott, végül leereszkedett egy helikopterleszállóhelyre. Miután a forgólapátok lelassultak, a kommandóscsapat egyik tagja felállt, és kinyitotta a hátsó rakodóajtót. Wolf kísérője a vállára tette a kezét, és intett neki, hogy várjon. Az oldalsó ajtó is kinyílt, és az FBI-csapat tagjai behúzott fejjel kiléptek a forgólapátok által keltett szélbe.

174

Eltelt öt perc, aztán a kísérője intett Wolfnak, hogy kiszállhat. Wolf a vállára akasztotta a hátizsákját, és szép nyugodtan kimászott. Nem fogja hagyni, hogy siettessék, esze ágában sincs eltömi a lábát. Óvatosan kimászott, és odébb menekült a helikopter szelétől. A kísérője könnyedén megérintette a könyökét, és egy kis bódé felé mutatott. Odasétáltak, és kinyitotta előtte az ajtót. Odabent frissen fűrészelt fa és enyv illata szállt. A helyiség majdnem üres volt, csak egy íróasztal állt benne és néhány olcsó szék. – Foglaljon helyet, dr. Wolf. Wolf ledobta a hátizsákját az íróasztalhoz legközelebbi székre, és leült a mellette levőre. El sem tudott volna képzelni ennél kényelmetlenebb ülőalkalmatosságot, főleg ilyen későn, és ilyen távol a puha ágytól, ahol a helye lenne. Még mindig kényelmetlenül fészkelődött a széken, amikor belépett az egyik FBl-ügynök, és kezet nyújtott. – Doerfler különleges ügynök vagyok, a csapat vezetője. Wolf fel sem állt, csak nem túl lelkesen megrázta a férfi kezét. Doerfler leült az íróasztal szélére. Igyekezett barátságos és nyugodt arcot vágni, de nem nagyon sikerült neki, csak úgy áradt belőle a feszültség. – Gondolom, nagyon szeretné tudni, hogy mit is keres itt, dr. Wolf. – Ezt meg hogy találta ki? – Wolf nem bízott az ilyen alakokban, mint Doerfler, a majdnem kopaszra nyírt fejükkel, a déli akcentusukkal és a sima beszédükkel. Túl sok hozzá hasonlóval akadt dolga akkoriban, amikor az Isabella tervezése folyt. Doerfler az órájára pillantott. – Nincs túl sok időnk, úgyhogy rövid leszek, úgy hallom, ön jól ismeri az Isabellát, dr. Wolf. – Nagyon remélem – felelte ingerülten Wolf. – Én voltam a tervezőcsapat helyettes vezetője. – Járt már itt, a helyszínen korábban? – Nem, a munkám csak a tervezőasztalnál folyt. Doerfler az asztalra könyökölt, és komoly arccal folytatta: – Valami történt odalent, még nem tudjuk pontosan, mi. A tudóscsapat bezárkózott a hegy belsejébe, és minden kommunikáció megszakadt velük. Leállították a központi számítógépet, és maximális teljesítményen működtetik az Isabellát, a backup számítógéprendszer felhasználásával. Wolf megnedvesítette az ajkát. Hát ez elég hihetetlennek hangzott. – Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett – folytatta Doerfler. – Lehet, hogy túszejtés, lázadás, baleset, valamilyen váratlan technikai hiba vagy áramszünet. – És mi lenne az én szerepem? – Azonnal rátérek. Az emberek, akikkel együtt repült, az FBI túszmentő csapatának tagjai. Olyanok, mint egy elit kommandóscsapat. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy valóban túszok vannak, de erre az eshetőségre is fel kell készülnünk. – Azt akarja mondani, hogy terroristák foglalták el a gépet? – Lehetséges. A csapat be fog hatolni a Bunkerbe, ha szükséges, kiszabadítják a túszokat, semlegesítik a nemkívánatos személyeket, és kimentik a tudósokat a helyszínről. – „Semlegesítik a nemkívánatos személyeket”? Úgy érti, lelövik őket? – Ha szükséges, igen. – Most viccel? Doerfler összevonta a szemöldökét. – Nem, egyáltalán. – Azért rángattak ki az ágyamból, hogy csatlakozzak egy kommandóscsapathoz? Nagyon sajnálom, Mr. Doerfler, de összetévesztettek egy másik Bern Wolffal.

175

– Aggodalomra nincs semmi oka, Mr. Wolf. Kijelöltem ön mellé egy kísérőt, Miller ügynököt, aki teljes mértékben megbízható. Ő mindig maga mellett lesz, és minden lépésnél irányítja. Amint biztosítottuk a Bunkert, beviszi magát, és akkor elvégezheti a feladatát. – És mi lenne az? – Ki kell kapcsolnia az Isabellát.

Nelson Begay egy régi katonai távcsővel vizsgálgatta az Isabella-komplexumot a Nakai-völgy fölé tornyosuló szirtek tetejéről. Egy helikopter húzott el alacsonyan az indián sátor fölött, a rotor zúgása elnyomta a szertartás hangjait, és az egész tipit úgy megrázta, mint egy szélvihar. Begay és Becenti felmásztak a sziklafal tetejére, hogy jobban körül tudjanak nézni. Látták, ahogy a helikopter földet ért a másfél kilométerre lévő leszállópályán. – Értünk jönnek? – kérdezte Willy Becenti. – Fogalmam sincs – felelte Begay, és tovább figyelte a helikoptert. Felfegyverzett férfiak szálltak ki belőle, bementek az egyik hangárba, aztán két katonai dzsippel hajtottak ki, és elkezdték berakodni a felszerelésüket. Begay megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne hozzánk. – Biztos? – Becenti csalódottnak tűnt. – Nem biztos. Jobb lesz, ha odamegyünk, és közelebbről is megnézzük. – Begay vetett egy pillantást Willyre, látta az izgatott nyugtalanságot tekintetében. A vállára tette a kezét. – Őrizd meg a hidegvéredet, rendben?

53. fejezet

Stanton Lockwood feljebb tolta a mandzsettáját, és megnézte Rolex óráját. Hajnali háromnegyed kettő volt. Az elnök éjfélkor adta ki az utasítást, hogy indítsák el az FBI túszmentő csapatát, és az akció immár folyamatban volt. Pár perccel korábban a csapat földet ért a Red Mesa leszállópályáján. Most épp átrakodják a felszerelésüket a dzsipekbe, és azokkal teszik meg a fél kilométeres utat a sziklafennsík szélénél található biztonsági zónáig, amely közvetlenül a Bunker bejárata fölött terül el. Az Ovális Irodában feszült volt a légkör. Jean, az elnök titkárnője a sok jegyzeteléstől begörcsölt jobb kezét rázogatta. – Berakodtak az első dzsipbe – jelentette az FBI igazgatója, aki folyamatosan tájékoztatta az elnököt a történésekről. – Még mindig nem láttak sehol egy árva lelket sem. Mindenki lent van a Bunkerben, ahogy gondoltuk. – Nem sikerült kapcsolatba lépni a tudósokkal? – Nem. A leszállópályáról a Bunkerbe vezető kommunikációs csatornák is ki vannak kapcsolva. Lockwood fészkelődött a széken. Törte a fejét, hogy mi lehet minderre a logikus magyarázat, de hiába.

176

Nyílt a válságszoba ajtaja, és a kezében néhány papírlappal belépett Roger Morton. Lockwood követte a tekintetével. Soha nem kedvelte ezt az embert, de most egyenesen gyűlölte, a szarukeretes szemüvegével, a kifogástalan öltönyében és nyakkendőjével, amely úgy festett, mintha oda lenne ragasztva az ingéhez. Tipikus washingtoni politikusfigura. Lockwood fejében kellemetlen gondolatok motoszkáltak, miközben figyelte, ahogy Morton megbeszél valamit az elnökkel. Összedugták a fejüket, és az egyik papírt tanulmányoztak, aztán odaintették Galdone-t is, és hárman együtt olvastak tovább. Az elnök Lockwoodra pillantott. – Stan, ezt nézze meg. Lockwood felállt, és odament. Az elnök átadott neki egy kinyomtatott e-mailt, és Lockwood olvasni kezdte: Testvéreim a Krisztusban… – Tele van vele az internet – mondta Morton, még mielőtt Lockwood végzett volna az olvasással. – Mindenhol ezt lehet olvasni. Lockwood megcsóválta a fejét, és lerakta az asztalra a papírlapot. – Elszomorítónak találom, hogy a huszonegyedik században még mindig létezhet ez a fajta középkori gondolkodás Amerikában. Az elnök rámeredt. – Ez a levél nem csak „elszomorító”, Stan. Fegyveres támadásra szólít fel egy állami intézmény ellen. – Elnök úr, én ezt nem venném ilyen komolyan. A levélben nincsenek részletes utasítások, nincs cselekvési terv, nincs megjelölve a találkozó helye. Csak üres szópufogtatás. Ilyesmi naponta cirkulál az interneten, de ettől még nem tódulnak az utcára az emberek. Morton passzív ellenségességgel nézett rá. – Lockwood, ezt a levelet több tízezer címre elküldték. Hihetetlen tempóban terjed. Igenis komolyan kell vennünk. Az elnök felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Stan, azt kívánom, bárcsak én is ilyen optimista lennék, mint maga. De ez a levél, azután a tévés prédikáció után… Fel kell készülnünk a legrosszabbra. Galdone megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Olyan emberek, akik azt hiszik, itt a világvége, képesek meggondolatlan dolgokat elkövetni. Akár erőszakhoz is folyamodhatnak. – A kereszténység állítólag egy erőszakmentes vallás – jegyezte meg Lockwood. – Itt most nem arról van szó, hogy kétségbe akarnánk vonni bárkinek a vallási meggyőződését, Stan – mondta élesen az elnök. – Mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy ez kényes téma, és könnyű megsérteni vele az embereket. – Odadobta a levelet az asztalra, és a belbiztonsági miniszterhez fordult. – Hol állomásozik a Nemzeti Gárda legközelebbi egysége? – Camp Navajóban, Bellemontban, Flagstafftól északra. – Ez milyen messze van a Red Mesától? – Úgy kétszáz kilométerre. – Mozgósítsák őket, és helikopterrel szállítsák az embereket a Red Mesára, erősítésként. – Igenis. Sajnos, az egység fele épp a tengerentúlon van, és a felszerelésük és a helikoptereik sem igazán megfelelőek egy ilyesféle akcióhoz. – Milyen gyorsan tudják felszerelni őket? – Szállíthatunk oda felszereléseket és embereket Phoenixből és Nellisből. Ha nagyon igyekszünk, ez három-öt órába telhet.

177

– Az öt óra túl sok. Tegyenek meg mindent, amit három óra alatt lehet. Azt akarom, hogy háromnegyed ötre a levegőben legyenek. – Háromnegyed ötre – ismételte meg a miniszter. – Igenis, elnök úr. – Szép csendben értesítsék az arizonai állami rendőrséget is, hogy kétszerezzék meg a járőreiket, és jelentsék, ha szokatlanul nagy forgalmat észlelnének az autópályákon és a másodlagos utakon a rezervátum környékén. És álljanak készen, hogy szükség esetén útlezárásokat foganatosítsanak. – Igen, elnök úr. Lockwood megszólalt: – Piñonban van egy kis helyi navahó rendőrőrs is, az csak harminckét kilométerre van Red Mesától. – Nagyszerű. Küldjenek ki egy járőrt a Red Mesához vezető útra. – Meglesz. – Azt akarom, hogy mindent szép csendben csináljanak. Ha túlreagáljuk a dolgot, a keresztény jobboldal óriási botrányt fog rendezni. Azzal fognak vádolni, hogy keresztényellenesek vagyunk, istentelen liberálisok és a többi. – Az elnök körbenézett a szobában. – Van valakinek még valami javaslata? Senki sem szólalt meg. Az elnök Lockwoodhoz fordult. – Remélem, magának lesz igaza. De az is lehet, hogy már ebben a pillanatban tízezer megszállott őrült menetel a Red Mesa felé.

54. fejezet

Ford érezte, hogy verejtékcseppek folynak végig a fejbőrén. A parancsnoki hídon egyre nagyobb lett a meleg, annak ellenére, hogy a légkondicionáló teljes erővel működött. Az Isabella zümmögve énekelt, a falak is belerezegtek. Ford Kate-re pillantott, de ő a Visualizer monitorjára szegezte a tekintetét. – Ha a világegyetem eléri a maximális entrópia állapotát, ami az univerzum hőhalálát jelenti, akkor fog végéhez érni az egyetemes számítás, és én meghalok. – Ez elkerülhetetlen, vagy van valami módja, hogy megakadályozzuk? – kérdezte Hazelius. – Épp ez az a kérdés, amelyre meg kell találnotok a választ. – Akkor mi a létezés végső célja? – kérdezte Ford. – Hogy legyőzzük ezt a rejtélyes hőhalált? Ez úgy hangzik, mintha egy sci-fi regényben olvasnánk. – A hőhalál elkerülése csak egy lépés az úton. – A mihez vezető úton? – kérdezte Hazelius. – Ez elég időt fog adni az univerzumnak ahhoz, hogy a gondolkodás útján eljuttassa magát a végső állapotába. – És mi ez a végső állapot? – Nem tudom. Olyan valami, amit ti vagy akár én el sem tudunk képzelni. – Azt mondtad, „elég időt” – szólt közbe Edelstein. – Ez pontosan milyen hosszú idő? – Az évek száma a tíz faktoriálisa a tíz faktoriális hatványra emelve, aztán ez a szám is a tíz faktoriális hatványra emelve, és ez megismételve 1083 alkalommal, majd az így

178

kapott számot ismét 1047 alkalommal a faktoriális hatványára emelve. A ti matematikai jeleitekkel ez a szám – az első Isten-szám – így fest:



10!  1083 



 10!1083 !1047  

Években kifejezve ilyen hosszú időre van szükség ahhoz, hogy az univerzum a végső állapotba gondolja önmagát, és elérkezzen a végső válaszhoz. – Ez abszurd nagyságú szám! – Ez csak egy csepp a végtelenség óceánjában. – És mi a szerepe az erkölcsnek és az etikának ebben a szép új univerzumban? – kérdezte Ford. – Vagy a megváltásnak és a bűnök bocsánatának? – Megismétlem, a különállás pusztán csak illúzió. Az emberi lények olyanok, mint a sejtek a testben. A sejtek meghalnak, de a test tovább él. A gyűlölet, kegyetlenség, háború, népirtás olyanok, mint egy autoimmun betegség, és ezek hozzák létre azt, amit ti „gonosznak” neveztek. Ez a felfogás, mely szerint minden összefügg, nagyon is tág erkölcsi teret ad a cselekvéshez, amelyben az önzetlenség, az együttérzés és az egymás iránt érzett felelősségtudat központi szerepet játszanak. A sorsotok egy. Az emberiség vagy együtt él tovább, vagy együtt meghal. Senkit sem lehet megváltani, mert senki sincs elveszve. Senkinek sem kell megbocsátani, mert senkit nem vádolnak semmivel. – És mi van az Isten ígéretével, amely egy jobb világ eljöveteléről szól? – A mennyországról szóló elképzeléseitek meglehetősen ostobák – Elnézést, de a megváltás nem ostobaság! – A spirituális kiteljesedés, amelyet én ajánlok, felmérhetetlenül nagyszabásúbb, mint a földön elképzelt bármiféle mennyország. – És mi van a lélekkel? Tagadod a halhatatlan lélek létezését? – Wyman, kérem! – kiáltott fel Hazelius. – Mindenki idejét csak pazarolja ezekkel a nevetséges teológiai kérdésekkel. – Elnézést, de szerintem ezek létfontosságú kérdések – szólt közbe Kate. – Ezek azok, amelyeket az emberek fel fognak tenni – és jobb, ha tudunk válaszolni rájuk. Ford eltűnődött azon, vajon kire gondolt Kate a többes számmal. – Az információk soha nem vesznek el. A test halálával az élet során összegyűjtött információk megváltoztatják alakjukat és struktúrájukat, de soha nem vesznek el. A halál egy információs átmenet. Ne féljetek tőle. – Elveszítjük a halálban az individualitásunkat? – kérdezte Ford. – Ne gyászoljátok ezt a veszteséget. Ebből az erős individualitástudatból, amelyre nagy szükség volt az evolúcióhoz, sok olyan jó és rossz kvalitás fakad, amely nagy teher az emberi létben: félelem, fájdalom, szenvedés, magány, éppúgy, mint szeretet, boldogság és együttérzés. Ezért kell kiszabadulnotok a biokémiai létezés börtönéből. Ha megszabadultok a test zsarnokságától, magatokkal viszitek azt is ami jó, a szeretetet, a boldogságot és az önzetlenséget, a rosszat pedig hátrahagyjátok. – Nem találom túl felemelőnek azt a gondolatot, hogy a kis kvantumfluktuációk, amelyeket a létezésem hozott létre, valamiképpen halhatatlanná tesznek – jegyezte meg Ford szarkasztikusan. – Pedig nagy vigaszt kellene találnotok ebben a világnézetben. Az információ az univerzumban soha nem halhat meg. Egyetlen lépés, egyetlen emlék, egyetlen fájdalom, amelyet átéltél – semmi sincs elfelejtve. Te mint egyén elveszel az idő viharában, a mo-

179

lekuláid szétszóródnak. De az, hogy ki voltál, mit tettél, hogyan éltél, mindig megmarad, beleágyazva az univerzális számítás folyamatába. – Elnézést, de nekem ez még mindig olyan mechanisztikusnak és lélektelennek hangzik – a létezés mint „számítás”. – Nevezd álmodozásnak, ha úgy jobban tetszik, vagy vágyakozásnak, akaratnak, gondolkodásnak. Minden, amit látsz, része egy elképzelhetetlenül hatalmas és gyönyörű számításnak, attól kezdve, amikor egy kisgyerek kimondja az első szavait odáig, amikor egy csillag összeomlik és fekete lyuk lesz belőle. Az univerzumunk egy csodás számítás, amely egyetlen rendkívül egyszerű axiómából indul ki, és tizenhárommilliárd éve folyik. Még alig kezdődött el a nagy kaland! Ha megtaláljátok a módját annak, hogy áthelyezzétek a hús által korlátozott gondolkodásotokat más természetes kvantumrendszerekbe, akkor elkezditek majd irányítani a számítást. Elkezditek megérteni a szépségét és tökéletességét. – Ha minden egy számítási folyamat, akkor mi az intelligencia és az elme célja? – Az intelligencia mindenhol megnyilvánul körülöttetek, még az élettelen folyamatokban is. Egy vihar sokkal kifinomultabb számítás, mint amiket az emberi elme végez. A maga módján az is intelligens. – Egy viharnak nincs tudata. Az emberi elme tud önmagáról, tudatos. Ez a különbség, és ez nem csekély. – Nem mondtam már, hogy az öntudat is illúzió, az evolúció mesterséges teremtménye? A különbség még csak triviálisnak sem nevezhető. – Egy időjárási jelenség nem kreatív. Nem hoz döntéseket. Nem tud gondolkodni. Csak a természeti erők mechanisztikus kibomlása. – Honnan tudod, hogy te nem a természeti erők mechanisztikus kibomlása vagy? Mint az elme, az időjárás is komplex kémiai, elektromos és mechanikus tulajdonságokkal rendelkezik. Teremtő ereje van. A gondolatai mások, mint a ti gondolataitok. Egy emberi lény bonyolult dolgokat hoz létre azzal, hogy megír egy regényt a papír felszínére. A vihar azzal teremt bonyolult dolgokat, hogy hullámokat ír az óceán felszínére. Mi a különbség az információ között, amelyet egy regény szavai hordoznak, és amelyet a tenger hullámai? Hallgass oda, és a hullámok beszélni fognak, és egy nap ti is a tenger tükrére írjátok majd a gondolataitokat. – És mit akar kiszámítani az univerzum? – kérdezte ingerülten Edelstein. – Mi ez a nagy probléma, amelyet próbál megoldani? – Ez a legmélyebb és legcsodálatosabb titok mind közül. – Riasztás a kerítéstől – szólalt meg hirtelen Wardlaw. – Egy behatoló. Hazelius megfordult. – Nehogy azt mondja, hogy visszajött az a prédikátor. – Nem, nem… te jó ég, dehogy. Dr. Hazelius, jobb lenne, ha idejönne és megnézné. Ford és a többiek is követték Hazeliust a biztonsági monitorokhoz, és Wardlaw válla fölött megnézték őket. – Ez meg mi a fene…? – mormolta Hazelius. Wardlaw benyomogatott egy sor gombot. – Jobb lett volna, ha nem arra figyelek, amit az az őrült hord össze a monitoron. Nézzék, visszatekerem a felvételt. Itt kezdődött. Egy helikopter… egy katonai UH-60A Black Hawk szállt le a leszállópályán. Mindenki döbbenten nézett. Ford látta, hogy fekete ruhás, felfegyverzett emberek ugrálnak ki a gépből.

180

– Betörtek a hangárokba – mondta Wardlaw –, elhozták a dzsipeket és megrakodták őket. Áttörték a biztonsági zóna kapuját, ez indította be a riasztót. Itt ért véget a visszatekert felvétel, ez már az, ami most történik. Ford nézte, ahogy a katonák kiugrálnak a dzsipekből, és a fegyvereiket készenlétben tartva szétszóródnak. – Mi folyik itt? Mégis mi a fenét művelnek ezek? – kiáltott fel ijedten Hazelius. – Klasszikus bekerítő akció, támadásra készülnek – mondta Wardlaw. – Támadásra? De hát ki ellen? – Ellenünk.

55. fejezet

Russ Eddy egy borókafenyő mögött guggolva lesett ki a kerítéssel védett biztonsági zóna felé. A fekete ruhás kommandósok betörték a kaput, és épp reflektorokat állítottak fel és a felszereléseiket pakolták ki a két katonai dzsipből. Eddynek nem volt semmi kétsége, hogy ezeket az embereket azért küldték, hogy megvédelmezzék az Isabellát a levele által kiváltott reakciótól. Túl sok volt ahhoz, hogy véletlen legyen. Az Új Világrend katonái érkeztek a fekete helikopterrel, ahogy a Merk Koernke megjósolta. Eddy most már tudta, hogy a levele elért a hatalmasokhoz is. Gondosan megszámolta, hányan vannak, felmérte, milyenek a fegyvereik és felszerelésük, és mindent feljegyzett a füzetébe. A katonák végeztek a hordozható reflektorok felállításával, és az egész környéket vakítóan éles, fehér fény árasztotta el. Eddy hátrább húzódott az árnyékokba, és visszalopakodott az útra. Eleget látott. Az Úr serege nemsokára megérkezik majd, és neki kell csatarendbe állítania őket. Miközben visszasétált a sziklafennsík túlsó végéhez, ahol a Dugway felért a tetejére, a terve kezdett is alakot ölteni. Először is szükségük lesz egy parkoló- és gyülekezőhelyre, távol az Isabellától, hogy össze tudjanak gyűlni anélkül, hogy észrevennék őket. Meg kell szervezni a csapatot, aztán támadásba lendülni. Az út végében, úgy öt kilométernyire az Isabellától volt is egy üres, kavicsos terület, amely megfelelőnek tűnt a célra. Eddy az órájára pillantott: háromnegyed tizenkettő volt. Két óra telt el azóta, hogy szétküldte az e-mailt. Az emberek bármelyik pillanatban érkezni kezdhetnek. Eddy kocogni kezdett az út közepén, hogy ha jönne valaki, szembetalálkozzon velük. Úgy fél kilométerre volt a Dugwaytől, amikor egy motorkerékpár berregése ütötte meg a fülét. Egy reflektor fénypontja jelent meg, és nagy sebességgel közeledett felé. Amikor Eddy a reflektor fénysugarába került, a motor lelassított, és megállt előtte. Egy izmos férfi ült rajta, hosszú szőke haját copfba fogva viselte, és levágott ujjú, kigombolt farmerdzseki volt rajta, ing nélkül. Férfiasan jóképű volt, mint egy filmsztár, a termete apollói. A nyakában egy súlyos vaskereszt lógott fémláncon. Miután megállt a motorral, két bakancsos lábát kinyújtva megtámasztotta magát, és elvigyorodott. – Maga Eddy lelkipásztor? Eddy vádul kalapáló szívvel közelebb lépett. – Üdvözöllek Jézus Krisztus nevében.

181

A magas, tagbaszakadt férfi kitámasztotta a motort, lekászálódott róla, és szélesre tárt karokkal a lelkipásztor felé indult. Eddyt elárasztotta a testszaga, amikor hevesen megölelte, aztán hátrább lépett, és szeretetteljesen megmarkolta a vállát. – A nevem Randy Doke – mondta, aztán még egyszer megölelgette Eddyt. – Hé, én lennék az első? – Úgy bizony. – El sem hiszem, hogy ideértem! Amikor elolvastam a levelét, azonnal felpattantam a Kawasakimra, és ide indultam Holbrookból árkon-bokron át, a sivatagon át, úgy repesztettem, ahogy csak bírtam. Itt lettem volna már hamarabb is, de a Second Mesa közelében folyni kezdett a tankom. El sem hiszem, hogy itt vagyok, öregem! Eddyt remény és erő öntötte el. A férfi körbenézett. – Akkor most mi lesz? – Imádkozzunk. – Eddy megragadta Doke kérges kezét, és mindketten lehajtották a fejüket. – Mindenható Urunk, kérlek, végy körül minket „a te angyalaiddal, kivont kardjukkal védelmezzenek minket, és vezéreljék a te szolgáidat győzelemre az Antikrisztus ellen. Jézus Krisztus, a mi megváltónk nevében, Ámen. – Ámen, testvér. Doke-nak mély, zengő hangja volt, amelyet Eddy megnyugtatónak és magnetikusnak talált. Látszott rajta, hogy az a fajta ember, aki tudja, mit kell tenni. Doke visszament motorjához, elővett egy puskát az ülésről lelógó bőrtokból, és vállára akasztotta. A munícióval megrakott tölténytartót a másik vállára lógatta, amitől úgy festett, mint egy régimódi gerillaharcos. Eddyre vigyorgott, és szalutált. – Randy testvér szolgálatra jelentkezik az Úr seregébe! Újabb fénypontok tűntek fel az úton, és lassan, bizonytalanul közeledtek. Egy poros dzsip bukkant fel, majd lefékezett mellettük. Egy harmincas éveiben járó férfi és nő szállt ki belőle. Eddy kitárt karokkal fogadta és megölelte őket, először a férfit, aztán a nőt. Mind a ketten sírva fakadtak, a könnyek nyomot hagytak poros arcukon. – Üdvözöllek benneteket Krisztus nevében! A férfi öltönye csupa por volt. A kezében egy Bibliát szorongatott, az övébe pedig egy nagy konyhakés volt dugva. A nő blúzára kis cédulák voltak kitűzve, amelyek minden lépésnél meglibbentek. Eddy látta, hogy bibliai idézetek állnak rajtuk: Bízzatok… ne féljetek… És én veletek leszek a világ végezetéig. – A hűtőre voltak kirakva, onnan kapdostam le – magyarázta a nő. – Benyúlt a dzsipbe, és kivett egy baseballütőt. – Csak imádkoztunk és imádkoztunk, de nem tudtuk eldönteni, mitévők legyünk – mondta a férfi. – Azt akarja-e az Isten, hogy az igéjével harcoljunk, vagy valódi fegyverekkel? Megálltak Eddy előtt, mintha a parancsot várnák. – Ne legyenek kétségeitek, ez bizony csata lesz – mondta Eddy. – Igazi csata. – Örülök, hogy elhoztuk ezeket. – Sokan fognak érkezni ezen az úton – folytatta Eddy. – Talán ezrek. Szükségünk lesz egy helyre, ahol mindenki összegyűlhet, hogy felkészüljünk. Ez lesz az a terület, jobbra – intett a homokos és kavicsos rész felé, amelyre halvány fényt vetett a sziklafennsík szélénél épp felkelő hold. – Randy, az Úr nem véletlenül küldött hozzám elsőnek téged. Te leszel a jobbkezem, a tábornokom. Te és én mindenkit egybegyűjtünk oda, és megtervezzük a támadást. – Nehéz volt kimondani ezt a szót, most, hogy tényleg cselekvésre került a sor.

182

Randy szó nélkül bólintott. Eddy észrevette, hogy bepárásodott a szeme. Ő is mélyen meg volt hatva. – Ti ketten álljatok el az utat a dzsippel, hogy senki ne mehessen közvetlenül az Isabellához. Meglepetésszerűen kell rajtuk ütnünk. Mindenkit irányítsatok le az útról, és parkoljanak le ott azon a részen. Randy és én ott leszünk azon a dombocskán, és várunk. Nem indulunk el az Isabellához, csak ha összegyűlt a kellő nagyságú csapat. A Dugway végében újabb reflektorok ragyogtak fel. – Az Isabella úgy öt kilométernyire van innen ezen az úton. Csendben meg kell húzódnunk, amíg el nem jön az indulás ideje. Vigyázzatok, hogy senki ne induljon el idő előtt vagy felkészületlenül. Nem akarjuk, hogy az Antikrisztus tudomást szerezzen az érkezésünkről, amíg nem vagyunk elegen. – Ámen – felelték rá. Eddy elmosolyodott. Ámen.

56. fejezet

Hajnali kettőkor Don T. Spates tiszteletes az íróasztalánál ült az Ezüstkatedrális mögött lévő irodájában, órákkal korábban felhívta Charlest és a titkárnőjét otthon, és megkérte őket, hogy jöjjenek be, hogy legyen, aki fogadja a telefonhívásokat és az e-maileket. Egy halom kinyomtatott e-mail hevert előtte, amelyeket Charles még azelőtt gyűjtött össze, hogy a szerver leállt volna. Egy másik kupacban a telefonüzenetek álltak. Spates hallotta, hogy a kinti irodában megállás nélkül csöng a telefon. Spates próbált megbirkózni a gondolattal, hogy milyen hatalmas jelentőségű dolgok történnek. Valaki halkan kopogott az ajtón, és a titkárnője lépett be a friss kávéval. Lerakta az asztalra, mellé egy porcelántányért a makadámiadiós süteménnyel. – Nem kérem a süteményt. – Igen, tiszteletes. – És ne vegye fel többet a telefont. Tegye mellé. – Igen, tiszteletes úr. – A titkárnő eltűnt a süteményes tányérral együtt. Spates boszszúsan nézett utána. A nő haja nem volt olyan szépen tupírozott és fényes, mint általában, a ruhája is gyűrött volt, és smink nélkül látszott, hogy valójában milyen slampos. Igaz, hogy az ágyból ugrasztotta ki, de azért egy kicsit jobban is összekaphatta volna magát. Miután becsukódott az ajtó, Spates elővett egy üveg vodkát egy bezárt fiókból, és löttyintett belőle egy kicsit a kávéjába, aztán visszafordult a számítógéphez. A honlapja szintén összeomlott a túlterheltség miatt, és úgy tűnt, mintha az egész internet lelassult volna. Nagy nehezen átböngészte az ismerős keresztény weboldalakat. A nagyobbak közül néhány szintén elérhetetlen volt, mások nagyon lelassultak, például az alaszkaiak. A felzúdulás, amelyet Eddy levele keltett, megdöbbentő méreteket öltött. A néhány keresztény chatszoba, amely még működött, tele volt hisztérikus emberekkel. Sokan arról beszéltek, hogy indulni készülnek Eddy hívására.

183

Spatest kiverte a verejték, annak ellenére, hogy a szobában hideg volt. A nyaka viszketett a gallérja alatt. Eddy levele, amelyet már vagy hússzor átolvasott, nagyon megrémisztette. Az üzenet erőszakos támadásra szólított fel az amerikai kormány egy intézménye ellen, és Spates neve is szerepelt benne. Másrészt viszont az is lehet, hogy jó hatása lesz annak, ha így megnyilvánul a keresztények ereje és felháborodása. Túl régóta élnek elnyomva a saját hazájukban, nem vesznek róluk tudomást, félreszorítják és kigúnyolják őket. Akár jól fog elsülni, akár rosszul, ez most felébreszti egész Amerikát. A politikusok és a kormányzat végre kénytelen lesz belátni a keresztény többség hatalmát. És ő, Spates indította el ezt a forradalmat. Spates tovább böngészett az inteneten újabb információkra vadászva, de csak hisztéria és felháborodás szólt mindenhonnan. És folyton Eddy levelére bukkant, ezernyi helyen. Egy új és ijesztő gondolat ötlött fel benne, miközben ismét átfutotta a levelet. Lehet, hogy Eddynek igaza van? Hirtelen végigfutott a hátán a hideg. Még nem állt készen rá, hogy itthagyja ezt a földi életet. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a pénze, a hatalmas katedrálisa, a tévés pályafutása semmivé válhat, amikor szinte még el sem kezdődött. Még nyugtalanítóbb gondolat hasított belé: vajon hogy fogják őt megítélni az Úr nagy és dicső napján? Valóban az Isten szemében? Spatesnek hirtelen minden bűne eszébe jutott. A hazugságok, az árulások, a nők és a drága ajándékok, amelyeket a hívek hozzájárulásaiból vett nekik… És legszörnyűbb az volt, hogy sokszor rajtakapta magát, hogy egy-egy fiú iránt is vonzalmat érez. Egyre jobban a gondolataiba tolakodtak a bűnei – kicsik és nagyok –, szinte a képébe kiabáltak, és kényszerítették, hogy meglássa őket. Félelem, bűntudat és kétségbeesés tört rá. Az Isten mindent lát. Kérlek uram, bocsáss meg nekem, méltatlan szolgádnak, hajtogatta magában, aztán hatalmas erőfeszítéssel visszalökdöste ezeket a gondolatokat az agyának egy sötét zugába. Az Isten már úgyis megbocsátott – mitől félne akkor? Különben is, teljes képtelenség, hogy tényleg ez lenne a Második Eljövetel. Ugyan, hogy is gondolhat ilyet? Eddy egy őrült félnótás. Spates tudta az első pillanattól, ahogy először meghallotta vékony hangját a telefonban. Eleve csak egy bolond lehet képes ott élni egy csomó indiánnal a sivatag közepén, egy olyan helyen, ahol százhatvan kilométeres körzetben nincs egy rendes étterem. Újra átolvasta Eddy levelét, keresve benne az őrültség jeleit, és újból elárasztotta a félelem hulláma. A levél nagyon is értelmesnek tűnt. Erő áradt belőle. Egyáltalán nem tűnt őrült halandzsának. És a legijesztőbb az volt, hogy az ARIZONA és az ISABELLA szavak kiadják a 666-ot Spates egyre jobban izzadt. Kinyitotta az üvegezett könyvszekrényt, kivett egy vaskos kötetet, és fellapozta a gematria-táblázatokat. Megkereste a héber betűket, és leírta egy papírlapra a nekik megfelelő számokat. Közben észrevette, hogy Eddy elnézett egykét betűt, és a számokat is eltévesztette. Remegő kézzel összeadta a helyes számokat. Egyik szó betűinek összege sem volt 666. Spates hátradőlt, és felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Az egész egy vásári komédia, ahogy gondolta. Úgy érezte, mintha egy angyal szállt volna le hozzá, hogy kiemelje a kénköves tóból. Előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte a szemét és verejtékes homlokát. 184

Aztán újból elfogta az aggodalom. Az Isten lehet, hogy megkímélte, de ilyen megbocsátó lesz-e a média is? A kormány? Lehet, hogy megvádolják felbujtással vagy még rosszabbal. Jobb lesz, ha sürgősen felébreszti az ügyvédjét. Kell hogy legyen valami módja, hogy áthárítsa a felelősséget Crawley-ra. Végül is ő kezdte ezt az egészet. Megigazgatta a gallérját, hogy egy kis levegőt kapjon. Nagy hiba volt belevonni az egészbe ezt az átkozott idióta Eddyt. Ez az ember egy időzített bomba. Milyen ostoba volt! Lenyomott egy gombot, és kiszólt az asszisztensének: – Charles, szükségem van magára. A mindig fürge fiatalember azonban nem jelent meg. – Charles, szükségem van magára! – szólt ki újból. Nyílt az ajtó, de a titkárnője lépett be Charles helyett. Olyan nyú-zottnak festett, amilyennek még soha nem látta. – Charles elment – közölte tárgyilagos hangon. – Én nem adtam neki engedélyt a távozásra. – Az Isabellához ment. Spates rámeredt a nőre. Nem akart hinni a fülének. Charles…? – Úgy tíz perce indult el. Azt mondta, az Isten szólította. Aztán kisétált. – Az ég szerelmére! – Spates nagyot csapott dühében az asztalra. Aztán észrevette, hogy a nőn kabát van, és kezében ott a táskája. – Nehogy azt akarja mondani, hogy maga is azután a szamár után akar menni! – Nem – felelte a nő. – Én hazamegyek. – Sajnálom, de ez lehetetlen. Szükségem lesz magára egész éjszaka. Hívja fel az ügyvédemet, Ralph Dobsont. Mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön ide. Nagy bajban vagyok, ha esetleg nem vette volna észre. – Nem. – Nem? Mi az, hogy nem? Ez meg mit akar jelenteni? – Azt, hogy már nem dolgozom magának. Mr. Spates. – Miről beszél? Miért nem? A nő két kézzel maga előtt, tartva szorongatta a táskáját, mint egy védelmező pajzsot. – Mert maga egy undorító alak. – Azzal mereven megfordult, és kisétált az irodából. Spates hallotta, ahogy halkan csukódik a kinti iroda ajtaja – aztán csönd lett. Csak ült az íróasztalánál egyedül, és folyt rajta az izzadság. Félt – nagyon félt.

57. fejezet

A „támadás” szó mintha fenyegetően ott lebegett volna a fejük fölött. A többiek is odatódultak, és a központi biztonsági monitort figyelték, amelyre a lift bejárata fölött, a magasban elhelyezett kamera közvetített képeket. Innen madártávlatból jól lehetett látni, hogy mi folyik. Az Isabella fölé magasló sziklafal szélénél Ford ki tudott venni egy csoport fekete ruhás embert, akik épp köteleket erősítettek oda, és a felszereléseiket és

185

fegyvereiket rendezgették. Nyilván arra készültek, hogy kötelekkel ereszkedjenek le a bejárathoz. Kate odalépett Ford mellé, és remegő, izzadt kezével megint megfogta a kezét. George Innes törte meg a rémült csendet: – Megtámadni minket? De hát mi a fenéért? – Nem tudtak kapcsolatba lépni velünk – mondta Wardlaw. – Ez a válaszuk. – De hát ez abszurd túlreagálása a helyzetnek. Wardlaw Dolbyhoz fordult. – Ken, most azonnal vissza kell állítanunk a kommunikációt, és lefújni ezt az akciót. – Ezt nem tudom megtenni, csak ha leállítom az Isabellát. Tudja, hogy teljesen körbe van véve tűzfalakkal. A programozás egyszerűen nem engedi, hogy bekapcsoljuk a kommunikációs rendszereket, miközben az Isabella működik. – Indítsa újra a központi komputert, és vigye át arra az irányítást a szerverekről. – Legalább egy órába telne, hogy visszakapcsoljam és újrakonfiguráljam a központi számítógépet. Wardlaw elkáromkodta magát. – Hát jó, akkor majd én felmegyek, és elmagyarázom nekik, mi a helyzet. – Már indult is az ajtó felé. – Nem fog semmi ilyet tenni – állította meg Hazelius. Wardlaw rámeredt. – Nem értem. Hazelius némán, a Visualizerre mutatott, amelyen egy új üzenet jelent meg. – Nagyon kevés időnk van. Amit mondanom kell nektek, végtelenül nagy fontossággal bír. Wardlaw pánikba esve nézett Hazeliusra. Hol a biztonsági monitorra, hol a Visualizerre kapta a tekintetét. – Nem zárhatjuk ki őket, ki kell nyitnom a bejárati ajtót. – Tony – mondta halk és sürgető hangon Hazelius –, gondolja csak végig egy pillanatig, hogy mi folyik itt. Ha kinyitja azt az ajtót, akkor ez a beszélgetés – az istennel vagy bárki legyen is ez – megszakad. Wardlaw ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy nyelt egyet. – Az Istennel? – Igen, Tony, az Istennel. Ez nagyon is valós lehetőség. Kapcsolatba kerültünk az Istennel, csak épp egy olyan Istennel, aki sokkal nagyobb és kiismerhetetlenebb, mint amilyenről az emberiség valaha is álmodott. Mindenki hallgatott. Hazelius folytatta: – Tony, még nyerhetünk egy kis időt. Majd azt mondjuk, hogy az ajtó nem működött, a kommunikációs rendszer lerobbant, és a számítógép is lefagyott. Valahogy majd kimagyarázzuk a dolgot. Talán megúszhatjuk anélkül, hogy bármivel vádolnának. – Nyilván van náluk valamilyen robbantószerkezet. Be fogják robbantani az ajtót – mondta feszült, vékony hangon Wardlaw. – Hadd robbantsák – felelte Hazelius. – Gyengéden megfogta Wardlaw vállát, és megrázta, mintha fel akarná ébreszteni. – Tony, Tony! Lehet, hogy az Istennel beszélhetünk, hát nem érti? Wardlaw egy pillanatnyi hallgatás után annyit felelt: – Értem. Hazelius körbenézett. – Mindnyájan benne vagytok? – A tekintete végigsiklott az embereken, aztán megállapodott Fordon. Nyilván látta a szemében a szkepticizmust. – Wyman? – Engem megdöbbent, hogy azt hiszi, tényleg lehetséges, hogy az Istennel társalgunk. 186

– Ha nem az Isten, akkor ki az? – kérdezte Hazelius. Ford körbenézett a többieken, azon tűnődve, van-e köztük, aki szintén úgy látja, hogy Hazelius kezdi elveszíteni a józan eszét. – Ahogy végig mondta, valami csalás lehet. Szabotázsakció. Hirtelen megszólalt Melissa Corcoran: – Ha még mindig ezt gondolja, Wyman, akkor nagyon sajnálom magát. Ford döbbenten nézett a nőre. Egészen új kifejezés ült az arcán, ami megdöbbentette. Már nem a kissé bizonytalan fiatal nő volt, aki állandóan a szeretetet hajszolja. Sugárzóan nyugodtnak tűnt, és a szemében magabiztosság csillogott. – Maga azt hiszi, hogy ez az Isten? – kérdezte hitetlenkedve Ford. – Nem tudom miért van úgy meglepve – felelte Melissa. – Maga nem hisz az Istenben? – Igen, de ez nem az az Isten! – Honnan tudja? Ford elbizonytalanodott. – Ugyan már, az Isten soha nem lépne kapcsolatba velünk ilyen őrült módon. – Maga szerint kevésbé őrült mód teherbe ejteni egy szüzet, aki szül egy fiút, hogy elhozza az Isten üzenetét a földre? Ford alig hitt a fülének. – Mondom, hogy ez nem az Isten! Corcoran megrázta a fejét. – Wyman, hát nem látja, mi történt itt? Nem érti? Minden idők legnagyobb tudományos felfedezését tettük: felfedeztük az Istent Ford körbenézett a többieken. A tekintete összetalálkozott Kate-ével, aki mellette állt. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást. Ford alig hitte el, amit látott: Kate szeme könnyben úszott a meghatottságtól. Megszorította a kezét, aztán elengedte, és elmosolyodott. – Sajnálom, Wyman. Tudod, hogy Melissa és én nem mindig értettünk egyet, de most… – Odanyúlt és megszorította Melissa Corcoran kezét. – Szerintem neki van igaza. Ford rámeredt a két volt ellenségre, akik most hirtelen egymásra találtak. – Hogy gondolhatja egy racionális ember azt, hogy ez a… valami – mutatott a monitorra – az Isten? – Engem az lep meg – mondta Kate nyugodtan –, hogy te nem látod. Gondold végig a bizonyítékokat. A téridő-lyukat. Én elvégeztem a számításokat. Ez egy féregjárat lehet egy párhuzamos univerzumba, egy olyan univerzumba, amely a miénk mellett létezik, hihetetlenül közel hozzá. Majdnem összeér a kettő, de valójában mégsem – mint két gombócba gyűrt papírlap. Mi annyit tettünk, hogy lyukat ütöttünk a mi papírlapunkon, és így egy apró darabka felbukkant a szomszédos univerzumból. És ez a párhuzamos univerzum az, ahol az Isten lakozik. – Kate, ezt nem mondhatod komolyan. – Wyman, felejts el minden mást, és hallgasd a szavait. Csak a szavait. Ez volt életemben az első alkalom, amikor tényleg azt hallottam, hogy valaki kimondja az egyszerű igazságot. Olyan ez, mintha sok-sok évnyi néma csend után egyszer csak zúgni kezdenének a harangok. Amit… amit az Isten mond, olyan hihetetlenül igaz. Ford körbenézett a kör alakú helyiségben, aztán Edelsteinre szegezte a tekintetét. Edelstein, a legfőbb szkeptikus. A férfi sötét, diadalmas pillantással viszonozta a tekintetét. – Alan, segítsen nekem!

187

– Én soha nem kutattam az Isten után – mondta Edelstein. – Egész életemben elszánt ateista voltam. Úgy gondoltam, nincs szükségem az Istenre – soha nem volt, és soha nem is lesz. – Legalább egyvalaki egyetért velem – mondta Ford megkönnyebbülten. Edelstein elmosolyodott, és folytatta: – Így aztán annál inkább sokatmondó a megtérésem. – A megtérése? – Úgy van. – Maga is… elhiszi? – Hát persze. Matematikus vagyok, engem a logika éltet. És a logika szerint ez a valaki, aki beszél hozzánk, egy magasabb hatalom. Nevezze Istennek, nevezze az első mozgatónak, a Nagy Szellemnek, mindegy. – Én csalásnak nevezem. – És mi erre a bizonyítéka? Egyetlen programozó sem írt még olyan kódot, amely átment volna a Turing-teszten. És nem építettek még olyan számítógépet – még az Isabella szuperkomputer agya sem ilyen – amelyik képes lett volna a mesterséges intelligenciára. Nem tudja megmagyarázni, honnan tudta, milyen számokra gondolt Kate vagy Gregory gyermekének nevét. És ami legfontosabb, ahogy Kate, én is felismerem a mélységes igazságot, amelyről beszél. Ha nem az Isten az, akkor egy rendkívül intelligens lény ebből vagy egy másik univerzumból, tehát természetfölötti, igen, én elfogadom, amit hallok. Mindig a legegyszerűbb magyarázat az érvényes, Occam borotvájának elve szerint. – Különben is, a szöveg a KZéróból jött – szólt közbe Rae Chen. – Ezt hogyan magyarázza? Ford végighordozta tekintetét a többieken, Dolby finom vonású, elefántcsontsápadt arcától, amelyen könnyek nyomai látszottak Julie Thibodeaux halálra rémült arcáig. Ez hihetetlen, gondolta. Mindnyájan elhitték. Michael Cecchini többnyire szinte halott arca most elevenséget sugárzott. Rae Chen, Harlan St. Vincent, George Innes… egytől egyig mind elhitték. Még Wardlaw is, aki ebben a képtelen biztonsági helyzetben ügyet sem vetett arra, hogy mit mutatnak a biztonsági kamerák, csak Hazeliust bámulta áhítatos, szolgai csodálattal. Most már nyilvánvaló lett a számára, hogy egész idő alatt nem ismerte fel, milyen sötét és ijesztő dinamikai erők működnek a csoporton belül. Még Kate-re is hatott Hazelius magnetikus személyisége – sőt főleg Kate-re. – Wyman, Wyman – szólalt meg megnyugtatóan Hazelius. – Átengedi magát az érzelmeinek. Mi vagyunk azok, akik gondolkodunk. Ebben vagyunk a legjobbak. Ford hátrált egy lépést. – Ez nem az Isten hangja. Ez csak egy hacker, aki azt mondja maguknak, amit hallani akarnak, és maguk beveszik. – Azért vesszük be, mert ez az igazság – mondta Hazelius. – Tudom az intellektusommal, és érzem a zsigereimben. Nézzen ránk: Alan, Kate, Rae, Ken – mindnyájan elhisszük. Gondolja, hogy mind tévedünk? A tudományos szkepticizmus a vérünkben van. Senki nem vádolhat minket azzal, hogy hiszékenyek vagyunk. Miért lenne maga okosabb nálunk? Ford nem tudta, mit válaszoljon. – Csak vesztegetjük a drága időt – mondta Hazelius, és nyugodtan a monitorhoz fordult. – Kérlek, folytasd, Figyelünk.

188

Lehetséges, hogy igazuk van? Lehet, hogy ez tényleg az Isten? Ford komor előérzettél nézett a monitoron megjelenő következő üzenetre.

58. fejezet

Eddy a gyülekezőterület szélénél emelkedő kis dombon álldogált, az oldalán Doke-kal, és figyelte, ahogy hosszú sorban érkeznek az újabb és újabb járművek. Az utóbbi egy órában több százan jelentek meg a Dugway torkolatában, először motorkerékpárok és dzsipek, aztán furgonok és sportkocsik is. Az érkezők arról számoltak be, hogy útközben több helyen akadályozták őket, és lezárások vannak. Az állami rendőrség útakadályokat állított fel a I-40-es főúton, és a Grey-hegységen áthaladó 89-es úton és Cow Springsnél a 160-ason, de a hívőknek sikerült megkerülniük a lezárásokat a rezervátumot keresztbe-kasul átszelő földutakon. A járművek rendetlen összevisszaságban parkoltak le a Dugway végében, de Eddy arra gondolt, nem számít, hogy álltak meg. Senki sem fog innen hazatérni. Egészen másféle hazatérés vár rájuk – a mennybe fogják felragadni őket az angyalok. Az érkező tömeg elég kaotikus volt – hangos kiabálás, gyereksírás, részegek, sőt drogosok is voltak köztük. De a korábban érkezettek köszöntötték és rendbe szedték az újakat, imákkal és bibliai idézetekkel fogadták őket. Legalább ezer hívő gyűlt össze a domb előtti nyílt területen, és várták Eddy utasításait. Sokuknál Biblia és feszület volt, néhányan fegyvert szorongattak a kezükben. Sokan felkapták az első kezük ügyébe eső dolgot, amit fegyvernek lehetett használni, konyhakésektől és serpenyőktől kezdve kalapácsokig, fejszékig és bozótvágó késekig. A kisfiúknál parittya volt, játék puskák és baseballütők. Mások rádió adó-vevőt hoztak, Eddy ezeket elvette, és odaadta a kis csoportnak, akiket kiválasztott parancsnokoknak, egyet pedig magánál tartott. Eddyt meglepte, hogy hányan hozták magukkal a gyerekeiket, még olyan anyákat is látott, akik a csecsemőjüket szoptatták. Gyermekek az Armageddonnál? De ha jobban belegondolt, jól volt ez így. Ezek a végső napok. Mindnyájukat együtt fogják elragadtatni a mennybe. – Hé – bökte oldalba Eddyt Doke. – Zsaruk jönnek. Eddy arrafelé nézett, amerre Doke mutatott. A Dugwayen közeledő kocsisorban felbukkant egy magányosan araszolgató járőrkocsi is, villogó kék lámpákkal. Eddy visszafordult újonnan összegyűlt nyájához. Az egyre gyarapodó tömeg hullámzott, a mormoló hangok egybemosódtak, mint az eső zúgása. Zseblámpák fénye pislákolt, és hallotta a fémes csengést, ahogy felhúzták a puskák závárzatát, és megtöltötték a fegyvereiket. Egy férfi fáklyákat készített elszáradt fenyőágakból, és körbeadta őket. A tömeg rendkívül fegyelmezett volt. – Azon gondolkodom, hogy mit mondjak nekik – szólalt meg Eddy. – Óvatosnak kell lennie, ha a zsarukkal beszél. – Úgy értem, mit mondjak az embereknek, ha szólok hozzájuk. Az Úr seregének, mielőtt harcba indulnának. – Na igen, de mi lesz a zsarukkal? – kérdezte Doke. – Csak egy kocsival jönnek, de van rádiójuk. Ebből baj lehet.

189

Eddy figyelte a villogó kék fényeket, és meglepetten látta, hogy néhányan félrehúzódnak a kanyarnál, hogy elengedjék a járőrkocsit. Berögződött régi szokások, engedelmesség a hatósággal szemben. Ez az, erről fog beszélni. Mostantól nem tartoznak másnak engedelmességgel, csak az Istennek. – Itt jönnek az országúton – mondta Doke. A sziréna hangja nemsokára felhangzott a sziklafennsíkon, először csak halkan, majd egyre hangosabban A kavargó tömeg egyre sűrűbb lett. Eddy előtt gyülekeztek, és várták az utasításokat. Sokan imádkoztak, a hangjuk felszállt az éjszakában. Az emberek csoportokban álldogáltak, egymás kezét fogva, lehajtott fejjel. Innen-onnan zsoltárok foszlányai ütötték meg a fülét. Eddy arra gondolt, hogy ilyen lehetett a hangulat, amikor az emberek összegyűltek, hogy meghallgassák a hegyi beszédet. Ez az, ezzel fogja kezdeni. „Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.” Nem, mégsem ez lesz a legjobb idézet a kezdéshez, inkább valami figyelemfelkeltőbbet: „Jaj a föld és a tenger lakosainak, mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint ki tudja, hogy kevés ideje van.” Az Antikrisztus, rá kell összpontosítania. Csak néhány szót szól az emberekhez, aztán harcba vezeti a seregét. A járőrkocsi közben felért a fennsík szélére, de még mindig be volt ragadva a kocsisorba. Végighajtott az aszfaltozott úton, aztán pár száz méterrel odébb félrehúzódott. Eddy látta a kocsi ajtaján a navahó rendőrség emblémáját. Egy magas indián férfi szállt ki a kocsiból, egy navahó rendőr. Eddy száz méterről is felismerte Bia hadnagyot. A rendőrt azonnal körbevette a tömeg. Abból, amennyit Eddy hallott, úgy tűnt, szóváltásba keveredett az emberekkel. – Most mit csinálunk, Russ tiszteletes? – kiáltottak oda neki többen. – Várunk – felelte Eddy erős és mély hangon, amely annyira eltért a megszokott hangjától, hogy szinte az volt az érzése, nem is ő beszél. – Az Isten majd megmutatja az utat.

59. fejezet

Bia hadnagy megállt a tömeggel szemben, és egyre kellemetlenebbül érezte magát. Kapott egy bejelentést, mely szerint a Red Mesán valami gyülekezés folyik, és azt feltételezte, a tiltakozó lovas felvonulásról van szó. Amikor meglátta, mennyi autó halad arrafelé az országúton, csatlakozott a kocsisorhoz. Ahogy most körbenézett, már látta, hogy bárkik legyenek is ezek az emberek, semmi közük a tiltakozó felvonuláshoz. Puskákkal és kardokkal voltak felfegyverkezve, feszületeket és fejszéket, Bibliákat és konyhakéseket szorongattak. Voltak, akik keresztet festettek a homlokukra és a ruhájukra. Valamilyen szekta lehet – talán ahhoz a tévés prédikátorhoz van köze, akiről hallott beszélni. Megkönnyebbülten látta, hogy a tömeg mindenféle bőrszínű emberből áll – voltak köztük fekete bőrűek, ázsiaiak, még néhány navahó vagy apacs indiánnak látszó is. Legalább nem a Klu Klux Klán vagy az Árja Nemzet huligánjai. Feljebb rángatta a derékszíját, és csípőre tett kézzel megállt a tömeggel szemben, az arcán könnyed mosollyal. Remélte, hogy nem ijeszt meg senkit. – Hé, emberek, van vezetőjük, akivel beszélhetnék?

190

Egy kopott Wrangler farmert viselő férfi előrelépett. Széles arcát vörösre égette a nap, látszott rajta, hogy egész életében a földeken dolgozhatott. Nagy sörhasa volt, rövid, vaskos karja és kérges keze. Egy régi, elefántcsont markolatú Colt M1917-es revolver volt bedugva kígyóbőr derékszíjába, amelynek csatján egy kifényesített réz feszület díszelgett. – Igen, van vezetőnk, Istennek hívják. Maga kicsoda? – Bia hadnagy vagyok, a helyi rendőrségtől. – Bia kicsit megborzongott a férfi indokolatlanul harcias hangjától. De igyekezett nyugodt maradni, nem kereste a konfrontációt. – Ki irányítja az embereket? – Bia hadnagy, csak egy kérdésem lenne magához: keresztény, és azért jött ide, hogy harcoljon? – Hogy harcoljak…? – Itt az Armageddon. A nyomaték kedvéért a férfi a revolver elefántcsont markolatára fektette a kezét. Bia nyelt egyet. A tömeg egyre szorosabban körbevette. Már azt kívánta, bárcsak kért volna erősítést rádión. – Keresztény vagyok, de nem hallottam semmiféle Armageddonról. A tömeg elcsendesedett. – Újjászületett-e az élet vize által? – folytatta a férfi. A tömegből mormolás hallatszott. Bia vett egy nagy levegőt. Nincs értelme vallási vitába keveredni ezekkel az emberekkel. Jobb lesz valahogy lecsillapítani őket. – Mi lenne, ha mesélnének erről az Armageddonról? – Az Antikrisztus itt van, ezen a sziklafennsíkon. A Mindenható nagy csatája készül. Velünk van vagy ellenünk? Itt az idő, döntenie kell. Biának fogalma sem volt, mit válaszoljon erre. – Gondolom, tudják, hogy ez itt a navahó önkormányzat földje, és illetéktelenül hatoltak be az amerikai kormány által bérelt területre. – Nem válaszolt a kérdésemre. A tömeg szoros gyűrűben körbevette, Bia érezte a felajzott izgatottságukat, de még a verejtékük szagában is érezte. – Uram – mondta halkan –, vegye el a kezét a fegyveréről. A férfi keze nem mozdult. – Azt mondtam, vegye el a kezét a fegyveréről! A férfi megmarkolta a revolver markolatát. – Vagy velünk van, vagy ellenünk. Döntsön. Amikor Bia nem válaszolt, a férfi a tömeghez fordulva megszólalt: – Nem tartozik közénk. Azért jött, hogy a másik oldalon harcoljon. – Mégis mire számított? – kiáltotta valaki a tömegből. – Mit várt tőle? Bia lassan és könnyedén hátrálni kezdett a kocsija felé. A férfi előrántotta a fegyverét, és Biára szegezte. – Nem azért jöttem, hogy bárkivel is harcoljak – mondta a hadnagy. – Nincs semmi oka rá, hogy fegyvert szegezzen rám. Tegye le. Egy bakancsot és szalmakalapot viselő idősebb nő, akinek olyan napcserzett és ráncos volt az arca, mint a régi bőr, a férfi karjára tette a kezét. – Jess, spórolj a golyókkal. Ez az ember nem az Antikrisztus, csak egy rendőr. Az „Antikrisztus” szó végigmorajlott a tömegen. Az emberek még közelebb nyomultak Biához. 191

– Uram, azt mondtam, tegye le a fegyverét! A férfi bizonytalanul lejjebb engedte a revolvert. – Jól van, Wyatt Earp, adja csak szépen ide. – A nő odanyúlt, és kivette a férfi elernyedt kézéből a revolvert, kirázta belőle a golyókat, és a vállán lógó táskába csúsztatta őket a fegyverrel együtt. – Nincs itt semmiféle Antikrisztus – mondta Bia, és igyekezett leplezni a megkönynyebbülését. – Ez itt a navahók földje, és maguknak nincs joguk itt lenni. Ha van vezetőjük, beszélni szeretnék vele. – Ahogy visszaér a járőrkocsihoz, azonnal erősítést kér rádión, legalább a Nemzeti Gárdától. Egy hang felharsant: – Ez itt az Úr serege! Azért vagyunk itt, hogy harcoljunk és meghaljunk az Úrért! A tömeg felzúdult és kántálni kezdett: – Harcolni, harcolni, harcolni! Egy hosszú, villás szakállú férfi tolakodott előre, a kezében egy nagy kővel, és azt kiabálta: – Újjászületett-e az élet vize által? Biát felbőszítette a férfi vádló hangja, és azt felelte: – A vallásom csak rám tartozik. Tegye le azt a követ, vagy a hatóság elleni erőszakkal fogom vádolni. – A hadnagy a gumibotjára tette a kezét. A férfi a tömeghez fordult. – Nem engedhetjük el. Ez egy zsaru, van nála rádió. Figyelmeztetni fogja a többieket. – Magasba emelte a követ. – Válaszoljon! Bia előkapta a gumibotját, felemelte, és visszakézből, teljes erőből lesújtott vele. A férfi karja émelyítő reccsenéssel eltört, és a földre ejtette a követ. – Eltörte a karomat! – kiáltott fel térdre rogyva. – Azonnal oszoljanak szét, és akkor senkinek nem esik bántódása! – kiáltotta hangosan Bia. Hátrált egy lépést, a kocsija lökhárítójának támaszkodott, a magasba emelt gumibottal. Ha sikerülne beszállnia a kocsiba, akkor némi védelmet nyújtana, és segítséget is kérhetne rádión. – Az a zsaru eltörte a karját! – kiáltotta egy másik férfi, és letérdelt az áldozat mellé. A tömeg felmorajlott, és előbbre nyomult. Egy kő repült Bia felé, de elkapta a fejét. A kő az autó szélvédőjének csapódott tompa reccsenéssel. Bia feltépte a kocsi ajtaját, bemászott, és megpróbálta becsukni az ajtót, de az emberek megakadályozták. Felkapta a rádiót, és lenyomta az adás gombot. – Rádión hív segítséget! – kiáltotta valaki a tömegből. Egy tucatnyi kéz nyúlt be utána, és rángatni kezdték, az ingét is eltépve. – Az a rohadék rádión üzent! Az ellenséget hívja! Kirángatták a kezéből a mikrofont, és letépték a műszerfalról. Bia próbált megkapaszkodni a kormánykerékben, de az ezerkarú tömeg ellenállhatatlan erővel kirángatta. A földre zuhant, megpróbált felállni, de rugdosni kezdték, és csak térdelni tudott. Bia a pisztolya után nyúlt, és előrántotta. Az oldalán fekve a tömegre szegezte: – Lépjenek hátrább! – ordította. Egy kő eltalálta a mellkasát, amitől elrepedt egy bordája. Bia közvetlen közelről a tömegbe lőtt. Kórusban felharsant a sikoltozás. – A férjem – sikoltott fel egy nő. – Te jó Isten!

192

Valaki lesújtott egy baseballütővel, és Bia lábát találta el. Még kétszer tüzelt, aztán a baseballütő a karjához vágódott, és a pisztoly kirepült a kezéből. Az üvöltő tömeg rávetette magát, átkozódva rugdosták és ütötték, ahol érték. Az arcára esett, a pisztoly után próbált nyúlni, de valaki rátaposott a kezére, és eltörte a csontjait. Bia felsikoltott, átfordult a másik oldalára, és megpróbált bemászni a kocsija alá. – Kövezzük meg! Gyilkos! Kövezzük meg! Érezte, ahogy verik a kövek és a botok, reccsentek a csontok és az izmok, és hallotta, hogy kövek záporoznak a járőrkocsira és a szélvédőre. Fojtogatta a fájdalom. Félig sikerült bemásznia a kocsi alá, de elkapták a lábát és visszahúzták az ütések és rúgások fergetegébe. Üvöltött a félelemtől és a fájdalomtól, magzatpózba kuporodva próbálta védeni magát. A tömeg ordítása kezdett gyengülni, és már csak valami tompa zúgást hallott a saját fejében. Az ütések egyre csak záporoztak, de már olyan volt, mintha az egész valaki mással történne, aki egyre jobban távolodik tőle. A tömeg zúgása távoli mormolássá halkult, aztán végre körbeölelte a hívogató sötétség.

Eddy látta, hogy a tömeg tombol, mint egy megvadult kutyafalka, azon a helyen, ahol alig egy perccel ezelőtt még a rendőr állt. Látta, hogy küszködve próbál feltápászkodni a földről, aztán egyszer csak eltűnt, lerángatta a kavargó, köveket hajigáló tömeg. Aztán a kiabálás elhalt, a tömeg mintha ritkult volna, és hátrább húzódtak az emberek. Nem maradt ott más, csak a rendőr sapkája, és egy kupac, ami csak gyűrött, megtaposott egyenruhának tűnt. A tömeg lassan szétoszlott, már csak egy nő térdelt a földön zokogva, a karjában egy vérző férfival. Eddyt pánik fogta el. Miért történik minden olyan másképp; mint ahogy elképzelte? Miért ilyen borzalmas az egész? – Ez az Armageddon – szólalt meg Doke mélyen zengő, megnyugtató hangja. – Egyszer el kellett kezdődnie. Doke-nak igaza van, gondolta Eddy. Innen már nincs visszaút. A csata megkezdődött. Az Isten vezeti a kezüket, és ki ő, hogy kétségbe vonja a szándékait? Eddyt magabiztosság öntötte el. – Az embereknek szüksége van magára – sürgette Doke. – Hogyne. – Eddy előbbre lépett, és magasba emelte a kezét. – Barátaim a Krisztusban! Hallgassatok rám! Testvéreim a Krisztusban! Nyugtalan csönd lett. – Én vagyok Russell Eddy lelkipásztor – kiáltotta. – Én vagyok az az ember, aki leleplezte az Antikrisztust! A tömeget felzaklatta az erőszak, és most hullámokban közelebb nyomult, mint ahogy az óceán ostromolja a partot. Eddy megragadta Doke kezét, és magasba emelte. – A királyok és a politikusok, a liberálisok és a materialisták ebben a korrupt, romlott világban el fognak bújni a barlangjaikban és a hegyek kősziklái között. Hozzájuk fognak kiáltani: „Essetek mi reánk és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától mert eljött az ő haragjának ama nagy napja.” Hangos morajlás töltötte be az éjszakát, a tömeg kavargott és hullámzott, és még közelebb nyomult.

193

Eddy megfordult, felfelé mutatott, és mennydörgő hangon folytatta: – Arra, öt kilométerrel keletre húzódik egy kerítés. Emögött a kerítés mögött van egy sziklafal. Ebben a sziklában rejtőzik az Isabella és az Antikrisztus. A neve Gregory North Hazelius. A tömeg felzúgott, a kiáltások az ég felé szálltak. – Menjetek! – kiáltotta Eddy a mutatóujját rázva. – Induljatok egy emberként, mintha a Sion lángoló kardja vezetne! Menjetek, és keressétek meg az Antikrisztust! Pusztítsátok el őt és a fenevadat! Az Úr nagy csatája megkezdődött! „És a nap feketévé lőn, és a hold mindenestől olyan, mint a vér, és csillagok az égről hullanak vala a földre.” Eddy hátrább lépett, a kavargó tömeg pedig megfordult, és keleti irányba kezdett tódulni a holdfényben fürdő sziklafennsíkon. A zseblámpák és fáklyák fénypontjai úgy fénylettek a sötétségben, mintha ezernyi parázsló szem lenne. – Jól csinálta – mondta Doke. – Igazán fellelkesítette őket. Eddy még mindig Doke erős karját szorongatta. Megfordult, hogy kövesse a többieket. Hátranézett, és meglátta Bia holttestét, amely csak egy gyűrött rongykupacként hevert a földön, és a zokogó nőt, aki halott férjét tartotta a karjában. Az Armageddon első áldozatai.

60. fejezet

Bern Wolfot egy hamvas arcú, húszas éveinek elején járó fiatalember, Miller ügynök vitte el egy dzsippel a leszállópályáról a kerítéssel körbevett biztonsági zónához. Áthaladtak több betört kapun, aztán megálltak a parkoló közepén, néhány szétszórtan álló civil autó között. Mindent éles fényben fürdettek az erős reflektorok. Wolf körbenézett. Katonák gyülekeztek a sziklafennsík szélénél, és épp a köteleket rögzítették, amelyeken majd lemásznak az Isabella bejáratához. – Mi itt várunk a dzsipben, amíg nem hívnak – mondta Miller. – Pompás. – Wolf izzadt. Ő csak egy számítógépes szakember, nem való neki ez a hercehurca. A gyomra görcsbe rándult. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha minél közelebb marad Millerhez, aki izmos karjával valószínűleg egy Buickot is ki tudna nyomni. A háta és válla olyan széles volt, hogy a 7.62-es NATO gépfegyver szinte műanyag játékszernek tűnt a hóna alatt. Wolf figyelte a sziklafal szélénél szorgoskodó embereket. Egyenként a derekukra kötözték a biztonsági kötelet, aztán elkezdtek leereszkedni a sziklafalon, nagy csomagokkal a hátukon. Bár Wolf még soha nem járt az Isabella helyszínén, úgy ismerte az egészet, mint a tenyerét. Ő tervezte a berendezés nagy részét, és hosszasan áttanulmányozta az építésénél használt tervrajzokat is. A szoftvert is jól ismerte, és az energiaügyi minisztériumtól kapott egy borítékot, mely tartalmazott minden biztonsági kódot, amelyek a gép leállításához szükségesek. Nem lesz semmi probléma az Isabella kikapcsolásával. A probléma inkább csak az, hogyan fog lejutni a százméteres meredek sziklafalon. – Vécére kell mennem – mondta. – Intézze el itt a jármű mellett, és siessen.

194

Wolf elvégezte a dolgát, és visszament a dzsiphez. Miller épp végzett egy rádióbeszélgetéssel. – Most mi jövünk – mondta. – Ők már bejutottak? – Nem. Azt akarják, hogy maga is legyen ott a bejáratnál, amikor megkísérlik a behatolást. Megkísérlik a behatolást? Vajon tudják ezek a fickók, milyen röhejesen hangzik, amit mondanak? – gondolta Wolf. Miller biccentett. – Csak ön után. Wolf úgy érezte, minden izma tiltakozik, de felemelte a hátizsákját. Az éles reflektorfény ellenére meglepően sok csillagot látott ragyogni az égen. Ahogy elsétált az üresben járó motorral várakozó dzsip mellől, csak akkor vette észre, milyen néma az éjszaka. A leghangosabb zaj, ami hallatszott, a magasfeszültségű vezetékek zúgása volt – az Isabella nyilván maximális teljesítménnyel működik. Nem tudta elhinni, hogy bármi komolyabb baj lenne odalent. Valószínűleg csak számítógépes hiba miatt állt le a kommunikációs rendszer, mire valami bürokrata beijedt, és máris hívta a kommandósokat. Lehet, hogy a tudósok odalent a Bunkerben nem is tudják, mekkora kavarodást okoztak. Aztán épp csak alig hallható dörrenések ütötték meg a fülét: mintha lövések lettek volna, aztán két újabb. – Hallotta ezt? – kérdezte Millertől. – Igen. – Az ügynök megállt, és félrehajtott fejjel hallgatózott. – Úgy öt kilométernyire lehet. Egy percig még hegyezték a fülüket, de nem hallottak semmit sem. – Talán csak egy indián lőtt egy prérifarkasra – mondta Miller. Wolf térde elgyengült, miközben követte Millert a sziklafal széléhez. Arra számított, talán majd leeresztik egy drótketrecben vagy ilyesmi, de semmi ilyet nem látott. – Adja ide a hátizsákját, majd leengedjük maga után. Wolf levette a hátizsákot, és átadta. – Óvatosan, egy laptop van benne. – Vigyázni fogunk rá. Akkor erre legyen szíves. – Hé, várjunk csak – mondta Wolf. – Csak nem azt akarják, hogy… leereszkedjek egy kötélen? – De igen. – Hogyan? – Rögtön megmutatjuk. Kérem, várjon itt. Wolf várt. A többi kommandós már leereszkedett, és ők egyedül maradtak a szikla szélénél. A vezetékek tovább duruzsoltak a magasban. Miller rádiója megreccsent, és valamit beleszólt. Wolf hallgatózott. Az állami rendőrség emberei jelentették, hogy valami probléma van a sziklafennsíkra vezető útnál. Wolf nem figyelt oda tovább, inkább a sziklafalra koncentrált. Miller rövid beszélgetést folytatott a rádión, majd azt mondta: – Erre jöjjön, kérem. Magára tesszük ezt a hámot. Mászott már sziklát? – Nem. – Teljesen biztonságos. Csak dőljön hátra egy kicsit, a lábát támassza a sziklafalnak, és óvatosan lökje el magát, miközben lejjebb ereszkedik. Még ha elengedi a kötelet, akkor sem eshet le. 195

– Most ugye viccel? – Higgye el, tökéletesen biztonságos. Rögzítették a hámot, amely a hátát is megtámasztotta, és rögzítették a kötelet a karabinerekkel és a fékezőcsatokkal. Aztán a szikla széléhez állították, a szakadéknak háttal. Megcsapta az odalentről jövő légáramlat. – Dőljön hátra, és lépjen ki hátrafelé. Megőrültek ezek? – Dőljön hátra, és tegyen egy lépést. Tartsa feszesen a kötelet, és mi leengedjük. Wolf hitetlenkedve meredt Millerre. Az ügynök hangja olyan kimérten udvarias volt, de enyhe megvetés is érződött benne. – Én erre képtelen vagyok – tiltakozott Wolf. A kötél meglazult, és hirtelen pánik tört rá. – Hozzanak valami ketrecfélét, és engedjenek le abban. Miller kicsit hátradöntötte, és majdnem a karjában tartotta. – Ennyi az egész, csak ezt kell csinálnia. Nagyon jól csinálja, dr. Wolf. Wolf szíve vadul kalapált. Megint megérezte a hátán, hogy meglegyinti a hideg szél. A kommandós elengedte, Wolf lába megcsúszott, és az oldalával nekicsapódott a sziklafalnak. – Dőljön hátra, és támassza meg a lábát! Wolf szíve hevesen vert, miközben kapálózva próbálta megtámasztani a talpát a sziklafalon, kapaszkodót keresve. Sikerült is, és kényszerítette magát, hogy dőljön hátra. Úgy tűnt, tényleg beválik a dolog. Ahogy apró lépésenként ereszkedett, mindig kifelé dőlve, a kötél is csúszott lefelé, és lejjebb eresztette. Amikor odaért a kiugró kőterasz fölé, sötét lett, mert ide már nem ért el a reflektorok fénye, sötétség vette körbe, de még mindig látta a feje fölött halványan kirajzolódni a sziklák peremét. Ahogy tovább ereszkedett, a széle egyre kivehetetlenebb lett. Lefelé nézni egyáltalán nem mert. Hihetetlen, hogy megtudja csinálni. Lefelé haladt ugrálva a sziklafalon, és közben úgy érezte, egész lényét elnyeli a sötétség. Végre-valahára megérezte, hogy a kommandósok alulról elkapják a lábát, és leengedték a kőteraszra. Amikor talpra állt, remegett a lába. Segítettek neki kimászni a hámból. Egy perccel később a hátizsákja is megérkezett egy kötélen, azt is elkapták. A következő Miller volt. – Nagyon jól csinálta – szólt oda Wolfnak. – Köszönöm. A hegy oldalába egy nagy terasz volt faragva. A végében egy erős titánajtó nyílt a sziklában. Mindent éles reflektorok világítottak meg. Wolf érezte az Isabella mély vibrálását, amelybe az egész hegy belerezgett. Nagyon furcsának találta, hogy a kommunikáció megszakadt az odabent lévőkkel. Ehhez túl sok volt a backup rendszer. És a biztonsági főnök nyilván látja őket a biztonsági kamerákon keresztül – hacsak azok is el nem romoltak. Nagyon furcsa az egész… A kommandósok három kúp alakú fémtányért állítottak fel háromlábú állványokra, amelyeket az ajtó felé irányítottak, mintha zömök aknavetők lettek volna. Egy férfi elkezdte megtölteni őket valamivel, ami C-4-es plasztik robbanóanyagnak látszott. Doerfler az egyik oldalon álldogálva parancsokat osztogatott. – Mik ezek? – érdeklődött Wolf.

196

– A fal betörésére szolgáló robbantóeszközök – magyarázta Miller. – Több egymással összekötött töltettel, egyetlen pontban összpontosul a hatásuk, amikor robbannak, és akkora lyukat ütnek, amin már be tudunk mászni. – És azután? – Beküldünk egy csapatot, hogy biztosítsák a Bunkert, aztán egy másodikat, hogy robbantsák be a parancsnoki híd ajtaját. Elfoglaljuk a parancsnoki hidat, elintézzük a rosszfiúkat, és kihozzuk a tudósokat. Lehet, hogy lövöldözés is lesz, még nem tudjuk. Ahogy biztosítottuk a parancsnoki hidat, én személyesen fogom bekísérni, maga pedig kikapcsolja az Isabellát. – Három óra kell a rendszer teljes leállításához – közölte Wolf. – Ez már a maga dolga. – És mi lesz dr. Hazeliusszal és a többi tudóssal? – Az embereink mindenkit elvisznek a helyszínről, és kihallgatják őket. Wolf összefonta maga előtt a karját. Hát, elméletben legalábbis jól hangzik a terv.

61. fejezet

Stanton Lockwood fészkelődött a kemény széken, és próbált kényelmesebb pozíciót találni, de hiába. A mahagóniasztal körül ülők egyre döbbentebben fogadták az eseményeket. Hajnali háromkor – a Red Mesán éjjel egykor – rossz híreket kaptak. Lockwood a Bay környékén nőtt fel, a nyugati és a keleti parton is járt iskolába, és tizenkét éve élt Washingtonban. A tévéből tudta, hogy létezik egy másik Amerika is – a teremtéselmélet híveinek Amerikája és a keresztény nemzet Amerikája, tévés evangelizátorok és fényes, hatalmas templomok. De ez az Amerika a számára mindig is olyan távolinak tűnt – legfeljebb olyan Isten háta mögötti helyeken létezett, mint Kansas vagy Oklahoma. Csakhogy most már egyáltalán nem volt távoli az egész. Az FBI igazgatója megszólalt: – Elnök úr? – Igen, Jack? – Az arizonai autópálya-rendőrség jelentése szerint zavargások vannak a 89-es úton a Grey-hegységnél és a 160-as úton Tuba City-nél felállított útakadályoknál, valamint Tes Nez lah-nál is. – Miféle zavargások? – Az állami rendőrség több embere is megsérült kisebb verekedésekben. A forgalom óriási, sokan egyszerűen kikerülik az akadályokat, és átvágnak a földeken. A baj az, hogy a navahó rezervátumot több száz kis földút szeli át, amelyek még a térképeken sem szerepelnek. Az útlezárásaink nem sokat érnek, olyan az egész, mint egy szita.

197

Az elnök a másik monitorhoz fordult, a vezérkari főnökhöz, aki a Pentagonban ült faburkolatú dolgozószobájában, a háta mögött az amerikai zászló lógott a falon. – Crisp tábornok, hol van most a Nemzeti Gárda? – Két óra múlva lesznek bevethetők. – Nincsen két óránk. – Szabad helikoptereket kell találni, pilótákat, képzett embereket, ez nagy kihívást jelent, elnök úr. – Az állami rendőrség emberei bajban vannak, és nem Afganisztán valami nyomorúságos zugában, hanem itt, az Egyesült Államokban. Azt akarja mondani, hogy két óra kell, hogy odaérjenek? – A legtöbb helikopterünk a Közel-Keleten van. Az FBI igazgatója közbeszólt: – Elnök úr… – Mi az? – fordult oda az elnök. – Épp most kaptam egy jelentést… – Strand átvett egy papírlapot, amit a képernyőn kívülről épp odanyújtott valaki – … segélyhívás a navahó helyi rendőrség emberétől, aki felment a Red Mesára, hogy utánanézzen a… – Egyedül? – Úgy ment oda, hogy nem volt tisztában a helyzet komolyságával, ahogy akkor még mi sem. Leadott egy segélykérést, de félbeszakították. Itt van a hívás szövege. – Felolvasta a papírlapról: – Küldjetek erősítést… erőszakos tömeg… meg fognak ölni… – Ennyi az egész. A felvétel hátterében hallani lehetett a tömeg ordítozását. – Te jóságos ég… – A járőrkocsi GPS-jelzése pár perccel később megszűnt, ami többnyire csak akkor fordul elő, ha felgyújtják a járművet. – És milyen hírek vannak a túszmentő csapatról? Biztonságban vannak? – A legutóbbi jelentést tíz perccel ezelőtt kaptam, az akció terv szerint halad. Kaptunk egy meg nem erősített jelentést arról, hogy lövöldözés hallatszott a Dugway irányából, négy kilométerre a leszállópályától. Épp most lépünk kapcsolatba a csapattal, hogy beszéljünk velük. De biztosíthatom, elnök úr, hogy nincs az a szervezetlen tömeg, amelyik el tudna bánni egy FBI túszmentő csapattal. – Valóban? – kérdezte szkeptikusan az elnök. – Arra is ki vannak képezve, hogy civilekre lőjenek? Az FBI igazgatója kényelmetlenül fészkelődött a székében. – Fel vannak készítve minden lehetséges helyzetre. Az elnök a vezérkari főnökre nézett. – Van bármi mód arra, hogy két óránál korábban odajuttassuk a csapatokat? – Elnézést, elnök úr – szólt közbe hirtelen az FBI igazgatója sápadtan. – Most kaptam a hírt, hogy robbanás történt és tűz van… nagyon nagy tűz a Red Mesán lévő leszállópályán. Az elnök némán rámeredt. – De hát mit akarnak ezek az emberek? – csattant fel Lockwood. – Az ég szerelmére, mégis mit akarnak? Galdone megszólalt, most először, mióta átköltöztették a megbeszélést a válságszobába. – Tudja, hogy mit akarnak. Lockwood rábámult erre a gyűlöletes emberre. Puha volt és kövérkés, összefont karral ült, félig lehunyt szemmel, mintha aludna, és nyugodtan tanulmányozta a többieket. 198

– El akarják pusztítani az Isabellát – mondta. – És megölni az Antikrisztust.

62. fejezet

Ford az asztal szélére támaszkodva elolvasta a Visualizeren megjelent legújabb üzenetet. Az Isabella teljes erővel működött, az egész parancsnoki híd vibrált és mindent halk zúgás töltött be. Fordnak olyan érzése volt, mint egy repülőgép pilótafülkéjében lenne, amely halálos spirálban zuhan lefelé. – A vallás arra tett erőfeszítést, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, irányítsa, az irányíthatatlant, és elviselhetővé tegye az elviselhetetlent. A magasabb erőkbe vetett hit volt az emberi evolúció legutóbbi szakaszának legerőteljesebb újítása. Azok a törzsek, amelyeknek volt vallásuk, előnybe kerültek azokkal szemben, amelyeknek nem volt. Volt irányuk és céljuk, motivációjuk és küldetésük. A vallás olyan látványosan segítette a túlélést, hogy a hit iránti vágy beleépült az emberi génekbe. Ford ellépett a többiektől. Kate, aki épp Dolbynak segített, vetett rá egy kérdő, és neki úgy tűnt, kissé hálás pillantást. Az Isabellát irányító csapat tagjai – Dolby, Chen. Edelstein, Corcoran és St. Vincent – teljes figyelmüket a munkájuknak szentelték. A többiek a Visualizerre meredtek, és megbabonázva bámulták a megjelenő szavakat. – Amivel a vallás próbálkozott, azt a tudomány végre elérte. Már van rá mód, hogy megmagyarázzátok a megmagyarázhatatlant, irányítsátok az irányíthatatlant. Már nincs szükségetek kinyilatkoztatott vallásokra. Az emberi faj végre felnőtt. Wardlaw halkan megszólalt a biztonsági monitorok mellől: – Egy robbanószerekkel felszerelt csapatot küldtek a bejárathoz. Be fogják robbantani az ajtót. – Hányan vannak? – kérdezte éles hangon Hazelius. – Nyolcan. – Fel vannak fegyverezve? – Állig. Az embereken érezhető pánik futott végig. – Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Innes – Tovább hallgatjuk az üzenetet – felelte Hazelius határozottan, túlkiabálva az Isabella zúgását. A monitorra mutatott. – A vallás ugyanolyan létfontosságú az emberiség túléléséhez, mint az étel vagy a víz. Ha megpróbáljátok felváltani a vallást a tudománnyal, kudarcot fogtok vallani. Ehelyett inkább fel kell ajánlotok a tudományt mint vallást. Mert én mondom nektek, a tudomány vallás. Az egyetlen igaz vallás. Julie Thibodeaux, aki Hazelius mellett állt, hangosan felzokogott. – Ez csodálatos… Ez olyan csodálatos… és annyira félek. Hazelius megnyugtatóan átkarolta a vállát. Hihetetlen – gondolta Ford. Tanúja volt, ahogy a szeme láttára megtérnek az emberek. – Ahelyett, hogy egy könyvet mutatna fel, amely tartalmazza az igazságot, a tudomány egy módszert ajánl az igazság megtalálására. A tudomány az igazság keresése, nem az igazság kinyilatkoztatása. Csak eszköz, nem dogma. Egy utazás, nem a végcél. 199

Ford nem bírt tovább hallgatni. – Igen, de mi van az emberi szenvedéssel? Hogyan tudja a tudomány „elviselhetővé tenni az elviselhetetlent”, ahogy fogalmaztál? – Ég a mágneses tekercs figyelmeztető piros lámpája – mondta halkan Dolby. – Állítsd feljebb – mormolta Hazelius. – Az elmúlt évszázadban az orvostudomány és a technika többet könnyített az emberi szenvedésen, mint az elmúlt évezred során minden pap együttvéve. – A testi szenvedésről beszélsz – mondta Ford. – De mi van a lelki szenvedéssel? A spirituális szenvedéssel? – Nem mondtam már, hogy minden egy? Nem vigasztaló az a tudat, hogy a szenvedésetek az egész kozmoszt megrázza? Senki sem szenved egyedül, és minden szenvedésnek célja van – még ha egy veréb lehullik az ágról, az is feltétlenül szükséges a nagy egészhez. Az univerzum soha nem felejt. – Nem bírom tovább energiával – kiáltott fel Dolby. – Harlan, öt százalékkal többre van szükség! – Én kifogytam – mondta St. Vincent. – Ha tovább erőltetem, leáll az egész áramrendszer. A gép most már olyan élesen sivított, hogy Ford szinte a saját gondolatait is alig hallotta. Olvasta a Visualizeren látható szavakat, és az agya kavargott. Itt van az ország tizenkét legintelligensebb embere, akik elhiszik, hogy ez az Isten. Ez csak jelent valamit… – Ne adjátok meg magatokat a félelemnek. A tanítványaim vagytok. Hatalmatok van rá, hogy felfordítsátok az egész világot. Egy nap a tudomány majd több bizonyítékot fog gyűjteni az igazságairól, mint a vallás az idők kezdete óta. Az emberek azért ragaszkodnak a hitükhöz, mert szükségük van rá. Éheznek rá. Nem fogjátok elvenni az emberektől a hitet, hanem egy új hitet adtok nekik. Nem azért jöttem, hogy felváltsam a judeokeresztény hit istenét, hanem hogy beteljesítsem. – Várjanak! – kiáltott fel Wardlaw. – Valami folyik odafent. – Mi az? – kérdezte Hazelius. Wardlaw figyelmesen nézte a biztonsági monitorokat. – Sorra megszólalnak a kerítést védő riasztók. Emberek jönnek valahonnan… egész tömeg… Ez meg mi a fene…? – Tömeg? – Hazelius odafordult, de fél szemét közben a Visualizeren tartotta. – Miről beszél? – Mondom, egész tömeg… Jézusom, ezt nem fogja elhinni… Megtámadják a biztonsági kerítést, és ledöntik… Valami lázadás tört ki vagy mi. Ez hihetetlen, egy óriási tömeg, csak úgy a semmiből! Ford megnézte a központi biztonsági kamera képeit. A liftakna tetején magasan elhelyezett kamera széles látószögből közvetített képeket a fő monitorra. Fáklyákkal és zseblámpákkal felszerelt, primitív fegyverekkel hadonászó csőcselék áradt az úton a Dugway felől, összesereglettek a kerítés mentén, és egyszerűen letiporták. A leszállópálya irányából egy tompa robbanás hallatszott, aztán hirtelen lángnyelvek csaptak fel a fák mögött. – Felgyújtották a hangárt a leszállópályán – ordította Wardlaw. – De hát kik ezek az emberek, és honnan a csudából kerültek ide?

200

63. fejezet

Wolf figyelte, ahogy a kommandósok felszerelik a robbanóegységeket a titánajtó előtt, aztán a drótokat elvezetik a detonátorokhoz. Ijesztően nyugodtnak és magabiztosnak tűntek, mintha mindennapos dolog lenne a számukra hegyoldalakat berobbantani. Wolf elsétált a kőterasz széle felé. A pereménél a sziklába ágyazott fémrudakból álló védőkerítés húzódott. Megragadta az egyik hideg acélrudat, és elbámult a hegyláncokkal övezett hatalmas sivatagra. Huszonhatezer négyzetkilométeren át alig törte meg egy-egy fénypont az összefüggő sötétséget. Hűvös fuvallat lebegett fel oda-lentről, por szagát és valamilyen éjszaka nyíló virág enyhe illatát sodorta magával. Wolf nevetséges büszkeséget érzett, amiért sikerült a kötéllel leereszkednie a sziklafalon. Ez aztán a remek sztori, lesz mit mesélgetni a barátainak Los Alamosban. Meghallotta, hogy a háta mögött hirtelen rádiók kezdenek recsegni, bár a szavakat nem tudta kivenni. Megfordult, hogy megnézze, mi történt. A robbanótölteteket elhelyező kommandósok is abbahagyták a munkát. Doerfler köré gyűltek, és sürgetően beszéltek valamit rádión. Wolf hegyezte a fülét, de semmit sem hallott. Valami rendkívüli történhetett. Wolf odasétált. – Hé, mi történt? – kérdezte. – Támadás a sziklafennsíkon, senki nem tudja, kik lehetnek ezek. Hát ez pompás, gondolta Wolf, már csak ez hiányzott. Odafentről elszórt durranások szűrődtek le, és az égen vörös fényfolt jelent meg a sziklafennsík szélénél. – Mi folyik odafent? Miller vetett egy pillantást Wolfra. – Felgyújtották a hangárokat a leszállópályán. Körbevették a helikopterünket. – Körbevették? De hát kicsodák? Miller csak megrázta a fejét válaszul. A kommandós továbbra is izgatott beszélgetést folytatott rádión a fennsíkon maradt társaival. Közben a dörrenések egyre hangosabbak lettek, és Wolf rájött, hogy fegyverek ropognak. Egy távoli kiáltást hallott. Mindenki felnézett. Egy pillanattal később valami lezuhant a sziklafennsík tetejéről, hosszú, hörgő sikoly kíséretében. Ahogy elhaladt mellettük, ráesett a reflektorok fénye, és meglátták, hogy egyenruhás emberi alak zuhan lefelé. A sikoly hirtelen megszakadt, odalent a mélyben egy tompa csattanás hallatszott, aztán néhány lezuhant szikladarab koppanása. – Ez meg mi a frász volt? – kiáltott fel az egyik kommandós. – Lelökték Frankie-t a szikláról! – Nézzétek, jönnek lefelé a köteleken! – kiáltott fel egy másik. Mindnyájan felfelé bámultak, értetlenül, rémülten, ahogy tucatnyi sötét alak ereszkedett lefelé a köteleken.

Russell Eddy nézte, ahogy a hívei lelökik a szikláról a kommandóst. Ugyan lelke mélyéből megvetette az erőszakot, de a kommandós ellenállt az Isten akaratának. Talán vigaszt és felmentést találnak majd, ha Krisztus feltámasztja és megváltja a nyáját… Felmászott a katonai dzsip tetejére, és felmérte a helyzetet. A kommandósok rálőttek a híveire, és a tömeg árhullámként nyomult előre a szikla széléig, amíg a katonák egyenként el nem tűntek a szakadékban.

201

Legyen meg az Úr akarata. Eddy csak bámulta a szeme láttára történő csodát. Az út tele volt a Dugway felől áradó emberekkel, a zseblámpák és fáklyák fénye táncolt a sötétben. Átmásztak a biztonsági zóna kerítésén, és ott gyülekeztek az utasításra várva. Fél kilométerrel odébb az égő hangárok lángjai felcsaptak a csenevész fák fölött, ragyogó fénybe borítva a sziklafennsíkot. Benzin és égő műanyag csípős szaga lebegett a levegőben. Az emberek összecsődültek a sziklafal szélénél. A kommandósok elég sok felszerelésüket otthagyták, és Doke láthatóan tudta, mire kell használni őket. Azt mesélte Eddynek, hogy tíz évet szolgált a hadsereg különleges alakulatánál. Segített az embereknek magukra erősíteni a biztonsági hámokat, és megmutatta, hogy kell leereszkedni a sziklafalon, és győzködte őket, hogy meg tudják csinálni. És valóban meg is csinálták. Nem volt nehéz a felszereléssel, nem kellett hozzá különösebb szakértelem. Az emberek tucatjával ereszkedtek le. Mint egy emberi vízesés, úgy tűntek el az odalenti sötétségben. Aztán visszaküldték a köteleket, hámokat és karabinereket, hogy újabbak használhassák. Eddy figyelte, ahogy Doke kiabálva parancsokat osztogat. Eddy a szája elé emelte a rádió adó-vevőt, és odaszólt a hangárnál maradt csoportnak-. – Látom, felgyújtottátok a hangárokat. Szép munka volt. – Mit csináljunk a helikopterrel? – Őrzik? – Egy katona és a pilóta. Fel van fegyverezve, és nagyon ijedtnek látszik. – Öljétek meg őket. – A szavak gondolkodás nélkül jöttek a szájára. – Ne engedjétek felszállni őket. – Igenis. – Van ott kéznél valami komolyabb munkagép? – Van egy markológép. – Ássatok árkokat a felszállópálya és helikopter-leszállóhely köré. Eddy figyelte a tömeget. Az emberek továbbra is áradtak a fennsíkra, annak ellenére, hogy útakadályokkal zárták el az főutakat, és sokakat letartóztattak útközben. Hihetetlen látvány volt. Úgy gondolta, eljött az ideje, hogy megkezdjék a támadás következő szakaszát. Eddy magasba emelte karját, és felkiáltott: – Keresztények! Hallgassatok rám! Az egyre nagyobb tömeg elcsendesedett. Eddy remegő ujjal előremutatott. – Látjátok azokat a magasfeszültségű vezetékeket? – Döntsük le őket! – kiáltotta egy hang a tömegből. – Úgy van! Állítsuk le az Isabella áramellátását! – kiáltotta Eddy. – Önkénteseket kérek, akik felmásznak a toronyra, és letépik a vezetékeket! – Tépjük le! – ordította a tömeg. – Tépjük le! – Állítsuk le az áramot! – Állítsuk le az áramot! Egy csoport kivált a tömegből, és a legközelebbi acéltorony felé indult, amely úgy száz méterre magasodott. Eddy mindkét karját a magasba emelte, és ismét csönd lett. Most az antennák és műholdas vevők, mobiltelefon adótornyok erdejére mutatott, amely a liftet rejtő betonépület tetején meredezett, a szikla legszélénél. – Tegyük vakká és süketté a Sátán szemeit és füleit!

202

– Vakítsuk meg a Sátánt! – zúgta vissza a tömeg. Újabb csapat vált ki a tömegből, és körbevették a liftet. A tömegnek most már volt célja. Volt valami dolguk. Eddy komor elégedettséggel figyelte, ahogy átmásznak a gigantikus acéltornyot védő kerítésen. A tömeg előrenyomult és hullámzott, és a kerítés egyszer csak hangos csikorgással ledőlt. Az emberek betódultak. Egy férfi elkezdett felkapaszkodni a toronyra vezető létrán, egy másik követte, aztán egy újabb, és pár perc múlva már úgy festett, mintha hangyák másznának felfelé hosszú sorban egy fa törzsén. Eddy leugrott a dzsip tetejéről, és odasietett Doke-hoz, a sziklafal széléhez. – Én végeztem a feladatommal idefent. Most lemegyek. Én vagyok az, akit az Isten kiválasztott arra, hogy szembeszálljon az Antikrisztussal. Te vedd át a parancsnokságot idefent. Doke megölelte. – Az Isten áldja, tiszteletes. – Mutasd meg, hogy kell leereszkedni a sziklafalon. Doke felemelte a lábánál heverő műanyag hámot, és átbújtatta Eddy lábán, és rögzítette a karabinereket. – Ezt svájci ülésnek hívják – magyarázta. – A dupla kötél átvezet ezen a fékezőcsaton, ha elengedi, megakad. Egyik kezével itt fogja, a másikkal itt, hátradől, és a lábával ellöki magát, miközben engedi a kötelet átcsúszni a karabineren. – Elvigyorodott, és megveregette Eddy vállát. – Nagyon egyszerű. – Megfordult, és elkiáltotta magát: – Engedjetek utat! Eddy lelkipásztor leereszkedik! A tömeg szétvált, és Doke odavezette Eddyt a sziklafal széléhez. Eddy megfordult, megragadta a kötelet, ahogy Doke mutatta, és óvatos kis rúgásokkal elkezdett leereszkedni a sziklafalon, ahogy a többiektől látta, miközben a szíve a torkában dobogott, és hevesen imádkozott magában.

64. fejezet

Egész őrjöngő tömeg gyűlt össze odakint – mondta Wardlaw a monitorra mutatva. Hazelius végre elszakította a tekintetét a Visualizerről. A központi monitoron az látszott, hogy a teljes biztonsági zónát elárasztották a késekkel; fejszékkel, puskákkal felszerelkezett emberek. A fáklyák ragyogó fénypontjai imbolyogtak a sötétségben. – Felmásznak a liftakna tetejére! – Te jóságos ég… – Hazelius megtörölte a homlokát a köpenye ujjával. – Ken, mennyi ideje van még az Isabellának? – kiáltotta. – A hibás mágnestekercs bármelyik pillanatban elveszítheti a szupravezető képességét – kiabálta vissza Dolby –, és akkor végünk. A nyalábok eltérhetnek, átvághatják a vákuumcsövet, és robbanást okozhatnak. – Mekkorát? – Talán nagyon nagyot, nem tudom, nincs rá precedens. – Dolby a monitorra pillantott. – Harlan! Adj neki még egy kis kakaót, hogy fenntartsuk a mágneses teret. – Máris száztíz százaléknál tartunk – felelte St. Vincent. – Adj rá még – sürgette Dolby. – Ha az egész áramrendszer leáll, akkor is végünk. – Gyerünk, adj rá még egy kicsit! St. Vincent begépelte a parancsot.

203

– És mi lesz ezzel a tömeggel? – kiáltotta Wardlaw. – Felgyújtották a hangárokat a leszállópályánál! – Ide nem tudnak bejutni – nyugtatta meg Hazelius. – Egyre többen ereszkednek le a köteleken. – Itt biztonságban vagyunk. Ford figyelte a monitoron, ahogy az emberek felmásznak a lift tetejére. A kamera megrázkódott, félrebillent, aztán egy kattanás hallatszott, és a monitor elsötétedett. – Gregory, most már muszáj leállítanunk az Isabellát! – kiáltotta Dolby. – Ken, csak még öt percet adj. Dolby rámeredt, az állkapcsa remegett a feldúltságtól. – Csak ötöt. Nagyon szépen kérlek. Lehet, hogy az Istennel beszélünk, Ken. Az Istennel. Dolby arcán patakokban folyt az izzadság. Az állkapcsa megrándult, aztán kurtán bólintott egyet, és visszafordult a géphez. – Miből áll ez az új vallás, amelyet szerinted hirdetnünk kéne? – mondta Hazelius a monitorhoz fordulva. – Mit mondjunk az embereknek, mit kell imádniuk? Hol van mindebben a szépség és az áhítat? Ford a szemét erőltetve próbálta elolvasni a választ. Alig lehetett kibetűzni a szavakat a monitoron átfutó fehér pettyektől. – Arra kérlek benneteket, hogy szemléljétek azt az univerzumot, amelynek a létezéséről immár tudtok. Nem nagyobb áhítatot kelt ez, mint bármely Isten-felfogás, amelyet a történelmi vallások nyújtanak? A százmilliárd galaxis, magányos tűzszigetek, amelyek ragyogó pénzérmékként szóródnak szét a tágas űrben, amely olyan hatalmas, hogy az meghaladja az emberi elme biológiai korlátok közé szorított felfogóképességét.. Bizony mondom nektek, hogy az univerzum, amelyet felfedeztetek, csak egy apró töredéke a teremtés csodálatos nagyságának. Egy aprócska, kék porszemen éltek a végtelen égboltozaton, de ez a kis porszem számomra végtelenül értékes, mert létfontosságú része a nagy egésznek. Ezért jöttem el hozzátok, imádjatok engem és csodás művemet, nem pedig egy törzsi istenséget, akit a háborúzó pásztortörzsek képzeltek el maguknak több ezer évvel ezelőtt. Dolby verejtékező arccal, összeszorított szájjal bámulta a monitort. Hazelius a Visualizer felé fordította vékony, átszellemült arcát. – Folytasd! Mondj még többet! – Az áramrendszerben mindenhol működésbe léptek a riasztók – szólalt meg St. Vincent, és mindig nyugodt hangja majdnem elcsuklott. – A transzformátorok túlhevültek az egyes vezetéken, majdnem félútig a coloradói határ felé. – Tapogassátok le az arcvonásaimat a tudományos műszereitekkel. Keressetek engem a kozmoszban és az elektronban. Mert én vagyok a tér és az idő Istene, a csillaghalmazok és a üres terek Istene, a Nagy Bumm és a táguló világegyetem Istene, a sötét anyag és a sötét energia Istene. Az egész parancsnoki híd rázkódni kezdett, és égő elektronikai műszerek szaga töltötte meg a helyiséget. A leszállópályát mutató biztonsági kamerák képein látszott, hogy mindkét hangár vadul lángol. A helikoptert és a leszállóhelyet óriási csődület vette körbe. Egy katona egy M- 16-os gépfegyverrel a helikopter belsejéből egy sorozatot eresztett a tömeg feje fölé, próbálta elriasztani okét. A helikopter forgólapátjai felszállásra készülve beindultak.

204

– Honnan jött ez a rengeteg ember? – lnnes a monitorokra meredt, éles hangja az Isabella sivítását is elnyomta. – A tudomány és a hit nem létezhetnek egymás mellett. Az egyik el fogja pusztítani a másikat. Gondoskodnotok kell róla, hogy a tudomány legyen a győztes, különben a kis kék porszemetek odavész… Edelstein megszólalt – A szerverek túlmelegszenek. – Még egy percet! – csattant fel Hazelius. A monitorhoz fordult, és kiabálva feltette a kérdést a nagy zajban: – Mit kell tennünk? – A szavaimmal diadalmaskodni fogtok. Mondjátok el a világnak, mi történt itt. Mondjátok el, hogy az Isten szólt az emberiséghez – most először, igen, most először. – De hogy tudnánk nekik elmagyarázni, ha nekünk sem mondod el, ki vagy? – Ne kövessétek el ugyanazt a hibát, amit a történelmi vallások, ne bonyolódjatok vitákba arról, hogy ki vagyok, vagy mit gondolok. Én felette állok minden, megértésnek. Egy olyan hatalmas univerzum istene vagyok, amelyet csak az Isten-számokkal lehet leírni, amelyek közül az elsőt megadtam nektek. – A francba! – szólalt meg Wardlaw, a biztonsági monitorokat bámulva. Ford megint odanézett. A tömeg kövekkel dobálta és lőtte a helikoptert, a katona pedig ismét a levegőbe tüzelt. Valaki egy Molotov-koktélt hajított a helikopterre. Nem találta el, a palack a betonon ért földet, és lángra lobbant. A katona lejjebb engedte a fegyverét, és a tömegbe lőtt. A helikopter emelkedni kezdett. – Te jóságos ég – mormolta Wardlaw kétségbeesett arccal. A lövések ellenére a hullámzó tömeg közelebb nyomult, és viszonozták a tüzet, de a golyók lepattogtak a gép páncélozott faláról. – Ti vagytok a próféták, akik a jövő útján vezetik a világot. Melyik jövőt választjátok? A kulcs a kezetekben van… Ford figyelte, ahogy fél tucat újabb Molotov-koktél repül a tömegből, és a helikopter oldalának csapódnak. Lángok lobbantak fel, és körbenyaldosták a rotort. Aztán a benzin is lángra kapott, és egy hatalmas robajjal az egész helikopter felrobbant. Mintha egy tűzgolyó lebegett volna az éjszakai égbolton. A helikopter darabkái tűzeső kíséretében az aszfaltra záporoztak, és az égő benzintócsa minden irányba szétterjedt. Egy pillanattal később a katona kiugrott a lángok közül, kapálózva, lángokkal körbevéve, és égő teste a betonra zuhant. – Jézusom – kiáltott fel Wardlaw –, felrobbantották a helikoptert! Hazelius oda sem figyelt, csak a Visualizert bámulta. – Ezt nézzék! – kiáltott fel Wardlaw a monitorra mutatva. – A tömeg már a Bunker ajtajánál van! Az Isabellához akarnak bejutni. Megölik a katonákat! Dolby felkiáltott: – Leállítom az Isabellát! – Ne! – Hazelius odarontott Dolbyhoz, és dulakodni kezdtek, de Dolby ez alkalommal fel volt készülve, és könnyedén a földre lökte a nála gyengébb fizikust. Aztán visszafordult a billentyűzethez. – Az Isabella lefagyott! – ordította. – Nem reagál a leállító kódokra! – Jézusom, mind halottak vagyunk – mormolta Innes. – Végünk van…

205

65. fejezet

Bern Wolf a titánajtó árnyékába húzódott, a katonák mögé. A tömeg egyre csak érkezett a köteleken, mint a megszállottak, és mindnyájukat odanyomták a sziklafalhoz. Nincs az a kommandós, aki valaha is szembesült volna ilyen helyzettel – egy őrült, tomboló tömeg amerikai állampolgárokból, civilek, köztük nők is. Kik ezek az emberek? Valami őrült vallási szekta tagjai? A Klu Klux Klan? Nem egyformán voltak öltözve, és mindenfélével felfegyverkezve puskáktól dobócsillagokig. Sokan összeeszkábált kereszteket vittek a kezükben, és azokkal nyomták a kommandósokat a sziklafalhoz, lapulva nem tudtak tovább hátrálni. Doerfler végül megszólalt: – Ez itt az amerikai kormány területe! Tegyék a földre a fegyvereiket, most azonnal! Egy sovány férfi kilépett a tömegből, a kezében egy nagy revolverrel. – Russ Eddy lelkipásztor vagyok. Ez itt az Úr serege, el akarjuk pusztítani ezt a pokoli gépezetet, és az Antikrisztust, aki odabent rejtőzik. Álljanak félre, és engedjenek utat! Az emberek izzadtak voltak, a szemük furcsán csillogott a reflektorok fényében, és izegtek-mozogtak az izgatottságtól. Voltak, akik sírtak, a könnyek végigfolytak az arcukon. Egyre újabbak érkeztek a köteleken leereszkedve. Úgy tűnt, soha nem fogynak el, és semmi nem állíthatja meg őket. Wolf megbabonázva bámulta őket. Olyanok voltak, mint a megszállottak. – Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki maga – förmedt rá Doerfler a lelkipásztorra –, vagy hogy miért vannak itt. Utoljára mondom: tegyék le a fegyvereiket. – Különben mi lesz? – kérdezte Eddy merészebb hangon. – Az embereim minden rendelkezésükre álló eszközzel megvédik magukat és az amerikai kormány telepét. Azonnal tegyék le a fegyvereiket! – Nem – felelte a vézna lelkipásztor. – Nem tesszük le a fegyvereinket. Maguk a régi világrend ügynökei, az Antikrisztus katonái! Doerfler kinyújtott kézzel Eddy felé indult, és hangosan azt mondta: – Adja ide azt a revolvert, öregem. Eddy rászegezte a fegyvert. – Nézzen magára – mondta gúnyosan Doerfler. – Ha elsüti, csak saját magát fogja megsebezni. Adja szépen ide, most azonnal. Egy lövés dörrent, és Doerfler meglepetten hátratántorodott. Elesett, az oldalára gördült, és félig felemelkedve előhúzta a saját pisztolyát. Nyilván golyóálló mellény volt rajta, nem fogott rajta a golyó. A revolverből eldörrenő második lövés azonban a fejét találta el. Wolf a földre vetette magát, és négykézláb bemászott egy nagyobb szikla fedezékébe. Hatalmas robaj támadt körülötte, mintha itt lenne a világ vége: automata fegyverek dörrenései, robbanások, sikoltozás. Magzatpózba kuporodva a kezébe temette a fejét, és próbált beleolvadni a sziklába, míg körülötte mindenfelé pattogtak a golyók, és beterítették az apró lepattanó kődarabkák. A zaj egy örökkévalóságnak tűnő ideig tartott, iszonyatos halálsikolyokkal és a puffanásokkal, ahogy a golyók széttépték az embereket. A fülére szorította a kezét, és próbálta kizárni a hangokat. Aztán a zaj egyszer csak alábbhagyott, és egy pillanat múlva minden elcsendesedett, csak a füle csöngött.

206

Ott maradt összekuporodva, teljesen bénultan. Egy kezet érzett meg a vállán. Rémülten elhúzódott. – Nyugalom, minden rendben van. Felállhat. Wolf szorosan csukva tartotta a szemét. Egy kéz megragadta az ingénél fogva, és olyan durván talpra rángatta, hogy a gombjainak fele leszakadt. – Nézzen rám. Wolf felemelte az arcát, és kinyitotta a szemét. Sötét volt, a reflektorokat is szétlőtték. Pokoli jelenet tárult elé – mindenfelé holttestek hevertek, emberek félbevágva, szétszórva heverő testrészek. Voltak, akik szörnyű sérüléseket szenvedtek, furcsa hangokat adtak ki, hörögtek, köhögtek, páran sikoltoztak. A tömeg közben a sziklafal szélére kezdte vonszolni a halottakat, és lelökdösték őket. Wolf felismerte az embert, aki a vállát szorongatta: Eddy volt az, a lelkipásztor, aki kirobbantotta a lövöldözést azzal, hogy agyonlőtte Doerflert. – Ki maga? – kérdezte Eddy. – Én… csak egy számítógépes szakértő. Eddy ránézett, nem is barátságtalanul. – Velünk van? – kérdezte halkan. – Elfogadja Jézus Krisztust megváltójának? Wolf nyitotta a száját, de csak rekedtes nyögés hagyta el a torkát. – Tiszteletes – szólt oda egy hang –, nincs sok időnk. – Arra mindig van idő, hogy megmentsünk egy lelket – mondta Eddy sötét tekintettel. – Megismétlem a kérdést: elfogadja-e Jézus Krisztust megváltójának? Itt az idő, hogy eldöntse, kinek az oldalára áll. Eljött az utolsó ítélet napja. Wolfnak végül sikerült bólintania. – Térdelj le, testvér. Imádkozzunk. Wolf nem is tudta, mit csinál. Olyan volt az egész, mintha hirtelen a középkorba csöppent volna. Remegő lábakkal próbált letérdelni, de nem volt elég gyors, valaki lenyomta. Elvesztette az egyensúlyát, és az oldalára esett, az inge szétnyílt. – Imádkozzunk – mondta Eddy, és térdre rogyott Wolf mellett, lehajtotta a fejét, és két keze közé szorította Wolf kezét. – Mennyei atyánk, elfogadod-e ezt a megtért bűnöst a szükség órájában? És te, bűnös ember, elfogadod-e az Igazság Igéjét, amely szerint újjászülethetsz? – Hogy… hogy mit csinálok? – dadogta Wolf, és próbált koncentrálni. – Megismétlem: elfogadod-e Jézust megváltódként? Wolf már émelygett. – Igen – vágta rá gyorsan. – Igen, persze, elfogadom. – Dicsérjük az Urat! Imádkozzunk! Wolf lehajtotta a fejét, és szorosan becsukta a szemét. Mi a fenét művelek? Eddy hangja ismét felharsant: – Imádkozzunk hangosan. Hívd Jézust, hogy lépjen be a szívedbe. Ha önként és őszintén kéred, meg fogod látni a mennyei királyságot – ez ilyen egyszerű. – Összekulcsolta a kezét, és hangosan imádkozni kezdett. Wolf vele motyogott valamit pár pillanatig, de aztán elszorult a torka. – Velem együtt kell imádkoznod – szólt rá Eddy. – Én… nem – mondta Wolf. – Ahhoz, hogy befogadd Jézust, imádkoznod kell. Kérned kell a… – Nem, nem teszem.

207

– Barátom, kedves barátom – ez az utolsó esélyed. Az ítélet napja elközelgett. Az Úr angyalai bármikor elragadhatnak. Nem úgy szólok hozzád, mint az ellenségünkhöz, hanem szeretetből. – Szeretünk téged – mondták hangok a tömegből. – Szeretünk! – Gondolom, a katonákat is szerették, akiket megöltek – vágott vissza Wolf. Saját maga is megrémült attól, amit csinál. Honnan fakad ez a váratlan és teljesen őrült bátorság? Érezte, hogy egy puskatus finoman megérinti a halántékát. – Ez az utolsó esélyed – szólalt meg Eddy szelíd hangja. Wolf érezte, hogy milyen szilárd a kezében a puska. Wolf lehunyta a szemét, és hallgatott. Érezte, hogy a fegyver enyhén megremeg, ahogy Eddy szorosabban megmarkolja, aztán meghúzza a ravaszt. Hatalmas dörrenés – aztán néma csönd.

66. fejezet

A válságszobában már az összes monitor működött, mindegyiket elfoglalta a videokonferencia egy-egy résztvevője – a vezérkari főnök, az FBI és a CIA igazgatója, a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője, a belbiztonsági és az energiaügyi miniszter. Hajnali háromkor az alelnök is csatlakozott a megbeszéléshez, személyesen. Most három óra múlt húsz perccel. Sok minden történt az elmúlt húsz perc során, amikor először hírt kaptak arról, hogy a Red Mesán lévő leszállópályán tűz ütött ki. Stanton Lockwood úgy érezte magát, mintha egy tévés valóság-show-ban lenne. Nehéz volt elhinni, hogy mindez Amerikában történik. Mintha egyszer csak felébredt volna, és egy másik országban találta volna magát. – A túszmentő csapattól nem kaptunk semmi hírt, mióta felrobbantották a helikoptert – mondta az FBI igazgatója. Az arca falfehér volt, és egy gyűrött zsebkendőt tartott a kezében, amivel lopva állandóan az arcát törölgette. – Óriási túlerővel támadták meg őket. Ez nem egyszerű csőcselék, nagyon is szervezettek. Tudják, mit csinálnak. – Túszokat ejtettek? – kérdezte az elnök. – Attól tartok, a csapat legtöbb tagja cselekvésképtelen vagy halott. Valaki átadott egy papírlapot a monitoron kívülről. Az FBI igazgatója gyorsan átfutotta. – Épp most kaptam egy jelentést… – A keze alig észrevehetően remegett. – Sikerült leszakítaniuk az Isabellát árammal ellátó három magasfeszültségű vezeték egyikét. Emiatt az egész áramhálózat leállt. Észak-Arizonában, valamint Colorado és Új-Mexikó egyes részein áramszünet van. – Hol a pokolban vannak a Nemzeti Gárda csapatai? – fordult az elnök a vezérkari főnökhöz. – Épp most kapják meg az eligazítást, elnök úr. Még határidőn belül vagyunk, a háromnegyed ötös akcióhoz. – Ezek szerint még el sem indultak? – Nem, elnök úr. – Azonnal szálljanak helikopterre! Tartsák a levegőben az eligazítást. – Mivel nem teljes a felszerelésük, ráadásul az áramszünet… 208

– Repüljenek azzal, ami van. – Elnök úr, a legutóbbi hírek szerint egy-két ezer felfegyverzett ember is lehet a Red Mesán. Azt hiszik, ez az Armageddon, a Második Eljövetel. Ezért semmibe veszik az emberi életet, a sajátjukat és a másokét is. Nem dobhatunk oda rosszul felszerelt vagy felkészületlen embereket ebbe a helyzetbe. Tüzeket és nagy robbanásokat jelentettek a Red Mesa tetejéről. Még mindig emberek százai kerülik ki az útakadályokat, csak úgy áradnak a sziklafennsík felé, sokan terepjárókon. A leszállópálya használhatatlanná vált rögzített szárnyú légi járművek számára. Egy Predator pilóta nélküli robotfelderítőt már odaküldtek, hogy készítsen légifelvételeket, úgy húsz perc múlva ér oda. Megfontolt stratégiájú, jól szervezett támadást kell indítanunk a sziklafennsíkon, különben csak újabb életeket áldozunk fel. – Ezt megértem, de van a helyszínen egy negyvenmilliárd dollárt érő gépünk is, tizenegy FBI ügynök, és egy tucat tudós, akiknek az élete szintén veszélyben van. – Elnézést, elnök úr – szólt közbe az energiaügyi miniszter. – Az Isabella még mindig maximális teljesítményen működik, de már nem stabil. A távellenőrző rendszerünk szerint, amellyel innen követjük a működését, a proton-antiproton nyalábok elcsúsztak, és… – Beszéljen érthetően! – Ha az Isabellát nem állítják le, akkor átszakadhat a nyalábokat tartalmazó alagút fala, és ez robbanást okozhat. – Mekkora robbanást? A miniszter habozott. – Én nem vagyok fizikus, de úgy tudom, ha a részecskenyalábok túl korán keresztezik egymást, az szingularitást hozhat létre, amely akkora erejű robbanást okozhat, mint egy kisebbfajta, fél kilótonnás atombomba. – Mikor következhet be a robbanás? – Bármelyik pillanatban. A vezérkari főnök megszólalt: – Nem szeretném félbeszakítani önöket, de a médiát kezdik elárasztani a hírek. Kézbe kell vennünk a dolgot, most azonnal. – A Red Mesa százhatvan kilométeres körzetében tegyék szabaddá a légteret – rendelkezett az elnök. – A rezervátumban rendeljenek el szükségállapotot. A sajtót teljesen zárják ki a területről. – Meglesz. – A Nemzeti Gárda csapatai mellé nagyszámú katonai erősítést kérek. A hadsereg kora hajnalban vegye át a Red Mesa és a környező terület irányítását. Nem akarok semmiféle kifogást hallani arról, hogy kevés az ember vagy nincs szállítóeszköz. Vágjanak át a vidéken, nyílt sivatagi terepről van szó. Legyenek óriási túlerőben. Érthető? – Elnök úr, már elrendeltem, hogy mozgósítsanak a délnyugaton állomásozó minden katonai erőt. – A háromnegyed öt a legkorábbi lehetséges időpont? – Igen, elnök úr. – Felfegyverzett terroristák elfoglalják az amerikai kormány egyik tulajdonát, és szövetségi ügynököket gyilkolnak. Ezek államellenes bűncselekmények, amelyeknek semmi közük a valláshoz. Ezek az emberek terroristák, és kész. Megértette? – Igenis, elnök úr. – Kezdetnek azt akarom, hogy azt a Spates nevű tévéprédikátort tartóztassák le, és vegyék szövetségi őrizetbe terrorizmus vádjával – bilincs, lábbilincs, minden ami kell, a

209

lehető legnagyobb nyilvánosság előtt, hogy példát statuáljunk. Ha vannak más prédikátorok, tévés evangelizátorok, fundamentalisták, akik támogatják azokat az embereket, azokat is tartóztassák le. Ezek semmiben nem különböznek az Al-Káidától vagy a talibánoktól.

67. fejezet

Nelson Begay hason feküdt a Nakai-völgy fölé magasló homokkő szikla tetején, Willy Becentivel az oldalán. Ez volt az egész sziklafennsík legmagasabb pontja, innen 360 fokban be lehetett látni a környező sivatagot. Óriási közlekedési dugó zárta el a Dugwayt azon a ponton, ahol felért a Red Mesára. Több száz vagy talán több ezer autó parkolt nagy összevisszaságban egy tágas, nyílt területen. A járművek közül sokat égő reflektorokkal, nyitott ajtókkal hagytak ott. Voltak, akik odalent hagyták a kocsijukat, és gyalogosan vágtak neki a Dugway-nek. Áradt a tömeg az Isabella bunkere felé vezető úton, elhaladva a Nakai-völgybe vezető leágazás mellett. Egyenesen a sziklafennsík széle felé tartottak, ahol az események zajlottak. Begay végignézett a távcsövével az úton. A hangárok lángoltak. Ami megmaradt a helikopterből, szintén égett, a lángok vagy harminc méter magasra felcsaptak az ég felé. Holttestek hevertek körülötte, a pár perccel korábban kirobbant lövöldözés áldozatai. A tömeg nagy része elhagyta a leszállópályát, miután felgyújtottak a helikoptert, de néhányan ottmaradtak, hogy egy markológéppel árkokat ássanak a leszállópálya köré, és ezzel használhatatlanná tegyék. Begay követte a tekintetével a hömpölygő tömeget, míg el nem ért a kerítéssel elzárt területig. Csak úgy nyüzsögtek az emberek. Begay úgy becsülte, legalább ezren vannak. Többen épp kezdtek felmászni a magasfeszültségű vezetékek acélvázára, és már úgy háromnegyed részéig jutottak. Mások egy kezdetleges keresztet ácsoltak össze, amelyet felállítottak a fennsík szélén átló épület tetején, és leverték az antennákat. Begay lassan leeresztette a szeme elől a távcsövet, – Van valami elképzelésed, hogy mi a fene folyik itt? – kérdezte Willy Becenti. Begay csak megrázta a fejét. – Klu KIux Klan találkozó? Vagy az Árja Nemzet tagjai lennének? – Vannak köztük feketék és latinok, még néhány indián is. – Hadd nézzem meg. Míg Becenti a fennsík keleti részét vizsgálgatta, Begay próbálta megemészteni mindazt, amit látott. Eleinte arra gondolt, talán valamilyen őrült hagyományőrző rendezvény lehet, ami gyakran előfordult a rezervátumban, de amikor felrobbantották a helikoptert, rá kellett jönnie, hogy valami egészen másról van szó. Talán azzal a tévés prédikátorral van összefüggésben, akiről annyit beszélnek az emberek, aki úgy kikelt az Isabella-projekt ellen. Becenti felmordult, miközben tovább bámult a távcsővel. – Ezt nézd meg, hány halott hever a leszállópályán.

210

– Igen – bólintott Begay. – És mérget vehetsz rá, hogy ezt nem hagyják válasz nélkül. A szövetségiek nem fognak ölbe tett kézzel ülni, és nézni mindezt. Nem lenne jó, ha ott ragadnánk, amikor majd elkezdődik a cirkusz. – Még egy kicsit maradhatnánk, várjuk meg, mi történik. Nem fordul elő mindennap, hogy az első sorból nézheted ahogy a Bilagaana felrobbantja saját magát. Mindig tudtuk, hogy a fehérek egy nap valami ilyesmit fognak művelni, nem igaz? Emlékszel a próféciára? – Willy, hagyd ezt abba. Össze kell szednünk mindenkit, és azonnal eltűnni innen. Felálltak, és visszaindultak a völgybe.

Randy Doke izmos karját összefonva állt a dzsip tetején, a kavarodás fölé magasodva. Innen jobban figyelemmel tudta kísérni, ahogy az emberek felmásznak a magasfeszültségű vezetékeket tartó acéltoronyra. A legelsők már épp felértek a legtetejére. A vezetékek hangosan sziszegtek és zúgtak. Doke olyan energikusnak érezte magát, mint még soha életében. Egykor úgy élt, hogy a heroin, a kokain és az alkohol rabja volt. A legsötétebb mélyponton, amikor részegen, a saját ürülékében fetrengett egy öntözőárokban az új-mexikói Belén határában, az emlékei mélyéből felötlött benne egy gyerekkori imádság, amelyet még az anyja tanított neki, mielőtt a részeges disznó, akivel együtt élt, lelőtte, aztán saját magával is végzett. A kis versike sorai visszhangoztak a fejében: „Jézus szeret engem, tudom, a Biblia rá a tanúm”. Ott és akkor, abban a pillanatban a mocskos árokban Belénben Jézus lenyúlt érte, és megmentette értéktelen életét. Most úgy érezte, tartozik neki. Bármit megtett volna Jézusért. A szeme elé emelt egy távcsövet. Egy férfi felért közvetlenül a vezeték alá. Doke figyelte, ahogy megkapaszkodik a létra fokán, és a lábával átöleli az acélvázat. Megkapaszkodott, levette a válláról a puskáját, egy töltényt rakott bele, aztán megint a vállához emelte, és gondosan célzott. Akik még nem értek fel, megtorpantak és figyeltek. Egy fényfelvillanás látszott, és egy pillanattal később a puska dörrenése is elért Doke füléhez. Szikraeső hullott le a vezetékről, és az egész megrázkódott. A tömegből éljenzés tört fel. A férfi még jobban megkapaszkodott, és újból hátrahúzta a puska závárzatát. Egy második villanás és dörrenés következett. Ezernyi szikra pattogott szét, és a vezeték megrándult, mint egy kővel megdobott csörgőkígyó. A tömegből újabb üdvrivalgás tört fel. Egy harmadik dörrenés is hallatszott, és hatalmas tűznyelvek csaptak fel az éjszakában. A vezeték egy mély zendüléssel kettészakadt, amibe mintha az egész levegő belerezgett volna. A vége tűzesőt szórva a földre hullott, a tömeg közé. Durranások, villanások és füst kíséretében csapódott a földre, az emberek pedig sikoltozva menekültek. Doke ismét a toronyra irányította a figyelmét. A férfi újból töltött és célzott. A toronyra épp felmászó emberek valamit ordítottak neki. De vajon mit? Hogy hagyja abba? Nem – gondolta Doke –, csináld csak! Újabb puskadörrenés hallatszott. A szigetelés egy darabkája szikraesőt szórva lepotytyant, aztán a második vezeték is leszakadt, és a toronyhoz csapódott. Mintha egy láthatatlan óriás rázta volna meg az acéltornyot, az emberek lepotyogtak a létráról, hadonászva nekicsapódtak az acélváznak, majd tompa puffanásokkal a földre zuhantak.

211

A leszakadt vezeték Doke felé repült a levegőben, közben úgy zengett, mint egy elektromos gitár húrja. Doke leugrott a dzsip tetejéről, miközben a sistergő vezeték nekicsapódott, szökőkútként szórva szét a szikrákat. Doke belevetette magát a pánikba esett tömegbe, és a földre esett embereken átgázolva menekült. A dzsip lángra lobbant, és egy perccel később Doke érezte a felrobbanó tank forróságát és a robbanás lökését, és hirtelen vakító ragyogás árasztott el mindent. Feltápászkodott a földről, körbenézett, és felmérte a pusztítást. A vezeték az elkerített terület közepén nyúlt végig, tűzcsíkot hagyva maga után. A lift épülete égett, és fél tucat fenyőfa is lángokban állt. Halott és szörnyen összeégett emberek hevertek az égő dzsip körül. Még több lélek a mennyek országában – gondolta Doke diadalmasan. – Még több lélek az Úr jobbján!

68. fejezet

Ken Dolby látta a műszerek kijelzőin, hogy az áramerősség hirtelen megugrik, majd visszaesik, és a mutató vadul pörögni kezd. – Isabella! – Újból beírta a leállító kódot, de a monitor szinte az arcába köpte a választ: A kód hibás. – A francba! Egy sziréna kísérteties sivítása töltötte be a parancsnoki hidat, és a mennyezeten villogni kezdett egy piros lámpa. – Túlterheltség miatti vészhelyzet! – ordította St. Vincent. Tompa dörrenés rázta meg a helyiséget, és a Visualizer monitorja hirtelen szétrobbant. Az üvegszilánkok jégesőként záporoztak a földre. – Isabella! – kiáltott fel Dolby, és mindkét kezével megkapaszkodott a műszerfalban. Ne add fel, Isabella! St. Vincent a műszereivel küszködött, sorra bekapcsolta az áram-megszakítókat. – Az egyes számú vezetéken leállt az áram! Ez meg hogy lehetséges? – A nyalábok szétcsúsznak! – mondta ijedten Kate, a terminálba kapaszkodva. Hazelius felkiáltott: – Chen! Az utolsó üzenetet egyáltalán nem tudtam elolvasni! Neked sikerült elkapni? – Nem találom – felelte Chen. – Lehet, hogy odaveszett. Minden odaveszett… – Kapd el, és nyomtasd ki! – ordította Hazelius. Dolby igyekezett kirekeszteni a tudatából a körülötte tomboló káoszt. Az Isabella semmire sem reagált, hiába próbált bármiféle parancsot beírni a billentyűzeten. Valami történt – a szerverek lerobbanhattak. Edelsteinhez fordult – Kapcsold vissza a központi számítógépet! Ne törődj a szokásos beindítási procedúrákkal és tesztekkel, csak kapcsold be azt a vacakot! A monitoron elektromos kisülés sistergett át, és ami még megmaradt belőle, azt szét is égette. Egy tompa, mindent megrázkódtató robbanás dörrent valahol a hegy gyomrának mélyén, majd egy újabb. Az Isabella sivítása egyre élesebb lett, a gép vibrálva zümmögött. A helyiség megtelt füsttel. 212

– Egy miniatűr fekete lyukat hozunk létre – mondta halkan Kate. – Ez hihetetlen! – kiáltotta Wardlaw. – Tudják, miért állt le az áram az egyes vezetéken? Azok a szemetek odakint szétlőtték a vezetéket… Óriási tömeg gyűlt össze az Isabella bejárata előtt. Jézusom, leállnak a biztonsági kamerák… A monitorok sisteregni kezdtek, aztán több közülük el is sötétedett. További sziszegés és pukkanások kíséretében a teljes biztonsági állomás leállt, a figyelmeztető piros lámpák pislogása is kialudt. Az Isabella hangosan sivított és nyögött. – Kinyomtattad? – ordított rá Hazelius Chenre. – Mindjárt megvan, most próbálok találni egy működő printert! – Chen püfölte a billentyűzetet, az arcán folyt a verejték. – Te jóságos ég, nehogy elszalaszd, Rae! – Megvan! – kiáltott fel Chen. – Már nyomtatom! – Felugrott, és átrohant a helyiség másik felébe egy printerhez. Megragadta a kicsúszó papírlapot, és már le is tépte. Hazelius kikapta a kezéből, összehajtogatta és a hátsó zsebébe dugta. – Most tűnjünk el innen! A helyiséget újabb tompa robbanás rázkódtatta meg, amitől Dolby a földre zuhant. A fények pislákoltak, a műszerekből elektromos ívkisülések villóztak. Az Isabella mély hangon zúgott, mintha fájdalmai lennének. Dolby feltápászkodott, és visszasietett a gépéhez. Ford megragadta a karját. – Ken, el kell tűnnünk innen! Dolby lerázta magáról a kezét, és újból megpróbálkozott a leállító kódokkal. A kód hibás. A központi számítógép közben beindult. – Alan, mondtam, hogy állítsd le a szervereket! – ordította Dolby. – Ezt felejtse el, Ken! Azonnal el kell mennünk innen – sürgette újból Ford. Ne hagyj cserben, Isabella! Dolby tovább dolgozott. Így vagy úgy, de mindenképpen ki kell csikarnia valamilyen reakciót az Isabellából. Biztonságosan le kell állítani a gépet. A hibás mágnes meggyengült, és a két részecskenyaláb kisodródott a cső közepéről. Ha hozzáérnek a cső falához, vagy súrolják egymást… – Dolby! – Hazelius megragadta a vállát. – Úgysem tudod megmenteni! Mennünk kell! – Engedj el! – Dolby Hazelius felé suhintott az öklével, de nem találta el. Amikor viszszafordult a monitorhoz, feldühítette, amit látott. – Alan, a rohadt életbe, a szerverek még mindig működnek! Megmondtam, hogy állítsd le őket! Nem kapott választ. Körbenézett a füstös helyiségben, hogy hol lehet Edelstein. Megtörölte könnyező szemét, és köhögni kezdett. A parancsnoki híd üres volt, már mindenki kimenekült. Tudta, hogy ő még megmentheti Isabellát. Ha pedig nem sikerül, akkor mi értelme van, hogy tovább éljen? Itt vagyok, Isabella, csak még egy pillanatig bírd ki!

Russell Eddy embert ölt. Az Isten adott hozzá erőt, hogy belevesse magát az Úr nagy csatájába.

213

A bűnös megölése úgy hatott, mintha elektromos áram futott volna végig a tömegen, szinte forrongott az izgatottságtól. Eddy is erőre kapott. Odalépett a hatalmas titánajtóhoz, megállt előtte, és felemelte a revolverét. – „És az Antikrisztusnak adaték erő, hogy a fenevad képébe lelket adjon!” Ki áll mellém, hogy szembeszálljunk az Antikrisztussal? A tömeg lelkesen felzúgott. – Ki áll mellém, hogy szembeszálljunk a fenevaddal? Újabb lelkes üvöltés hangzott fel. Eddy érezte, hogy erő árad végig rajta. – Ő törvényen kívül áll! A tömeg felüvöltött. – Ő a Gonosz! A fékezhetetlen tömeg mennydörgött. – Az Isten és egyszülött fia, Jézus Krisztus nevében elpusztítjuk a fenevadat! A tömeg egy emberként meglódult, és az ajtó felé nyomult, de a titánajtó nem engedett. – Lépjetek hátrább! – kiáltotta Eddy. – Át fogunk hatolni ezen az ajtón! – Célzott, de egy kéz megragadta a csuklóját. – Tiszteletes, az a revolver nem lesz elég. – Egy terepmintás öltözéket viselő férfi lépett oda, akinek egy AR-15-ös gépfegyver lógott a vállán. – Látja azokat a szerkezeteket? – mutatott a háromlábú állványokon álló kúp alakú robbantóeszközökre. – Ez működésre kész faltörő. A katonák ezzel akartak lyukat robbantani az ajtóba. Ők is be akartak jutni az Isabellához. – Ezt meg honnan tudja? – Mike Frost vagyok, régebben az ötödik különleges alakulatnál szolgáltam. – A férfi erőteljesen megszorította Eddy kezét. – Akkor segítsen nekünk betörni az ajtót, Mike. Frost óvatosan körbejárta a robbantószerkezeteket, és belelesett a fémkúpok belsejébe. – Ez már meg van rakva C-4-es plasztik robbanótöltettel. Átkozottul nagy szerencsénk van, hogy egy eltévedt golyó nem találta el valamelyiket a lövöldözés közben. Azok a drótok mind a hármat összekötik, és itt vannak a detonátorok. – Felemelte az egyik kis, henger alakú tárgyat, amelyből egy drót vezetett ki, aztán óvatosan bedugta mindhárom detonátort a robbanóanyagba. – Szóljon mindenkinek, hogy menjenek hátrább. Húzódjanak oldalra, és fordítsanak hátat. Eddy gyorsan odébb terelgette a kavargó tömeget, távolabb a robbantóeszközöktől. Frost teljes hosszukban kihúzta a drótokat, és a detonátor gombjára helyezte az ujját. – Fogják be a fülüket!

69. fejezet

Ford és a csapat többi tagja követte Wardlaw-t a parancsnoki híd mögött nyíló komputerszobába. A hosszúkás alapterületű, kopár, szürkére festett helyiségben három sorban szürke műanyag szekrények álltak, amelyekben a világ legerősebb szuperkomputere 214

rejtőzött. A processzorok zümmögtek, a szekrények elején lámpák pislákoltak, a legtöbbjük sárgán vagy pirosan. A helyiség túlsó végében egy acélajtó nyílt. Hazelius is a többiek után sietett. – Dolby nem volt hajlandó eljönni. – Három problémával kell szembenéznünk – közölte Wardlaw. – Az első az, hogy az Isabella fel fog robbanni. A második, hogy egy felfegyverzett tömeg tombol odakint. A harmadik pedig az, hogy nem tudunk segítséget hívni. – Most mit csináljunk? – siránkozott Thibodeaux. – A hátsó acélajtó a régi szénbánya járataiba vezet. Arrafelé kellene menekülnünk, hogy minél messzebbre jussunk, mire az Isabella robban. – És hogy jutunk ki a járatokból? – kérdezte Ford. – A bánya túlsó végében van egy régi függőleges akna, amit később meddőaknává alakítottak, hogy ott vezessék ki a metángázt. Még mindig van benne egy régi csörlő. Valószínűleg használhatatlan, új kötélzet kellene hozzá. – Ez a legjobb lehetőségünk? – Vagy erre megyünk, vagy a főbejáraton át, a tömeg közé. Csönd lett. Hirtelen akkora robbanás rázta meg a komputerszobát, amely Fordot és a többieket is térdre lökte, mintha csak apró kavicsok lennének egy megrázott konzervdobozban. A dörrenés visszhangozva ide-oda verődött a falak között, a detonáció mennydörgésként zengett a hegy belsejében. A lámpák pislákolni kezdtek, és a számítógépekből elektromos szikrák pattogtak. Ford feltápászkodott, és Kate-et is felsegítette. – Ez az Isabella volt? – kiáltott fel Hazelius. – Ha az Isabella lett volna, akkor már halottak lennénk – felelte Wardlaw. – A tömeg robbantotta be a titánajtót. – Az lehetetlen! – Lehetséges, ha katonai robbantótöltetet használtak. A parancsnoki híd ajtaján hirtelen dörömbölés harsant. Ford hegyezte a fülét. Látta, hogy Dolby még mindig ott dolgozik a billentyűzet fölé görnyedve, az alakja kísértetiesen rajzolódott ki a sűrű füstben. – Hazelius! – harsant fel odakintről egy fojtott, vékony hang. – Hallasz engem, Antikrisztus? Érted jöttünk!

Russell Eddy torkaszakadtából ordított az ajtó előtt: – Hazelius, káromlást követtél el az Isten neve és a mennyben lakozó szentek ellen! Az ajtó vastag acélból volt, és több robbanóanyaguk már nem maradt. Ha megpróbálná szétlőni a zárat a revolverével, az nem használna, sőt egyenesen őrültség lenne. A tömeg az ajtóhoz nyomult, dörömböltek és kiabáltak. – Keresztények! – harsant fel Eddy hangja a tágas barlangban. – Hallgassatok rám, keresztények! – A tömegre nyugtalan csend telepedett, amelyben jól hallatszott a gép pokoli sivítása. – Lépjetek hátrább az ajtótól! Meg kell szerveznünk a támadást! – Felemelte a kezét, és hátra mutatott. – Ennek a barlangnak a túlsó végében egy csomó acélgerenda hever. Azt akarom, hogy a legerősebb férfiak – csak férfiak! – fogják azokat a gerendákat, és törjék be vele az ajtót. A többieknek hasonlóképpen fontos feladatuk lesz. Oszoljatok két csoportra. Az első csoport hatoljon be abba a hosszú, kör alakú alagútba, amely ott hátul indul. – Az ovális alagútnyílásra mutatott, amelyet pára töltött 215

be. – Kalapácsokkal verjétek szét a csöveket, kábeleket és a vezetékeket, amelyek a szuperkomputert, vagyis a fenevadat táplálják! – A magasba emelt egy, az internetről kinyomtatott papírlapot. – Ez itt a fenevad térképe! – Egy férfira mutatott, aki higgadtabbnak tűnt, mint a többiek. Könnyedén tartotta a fegyverét, és parancsoló tekintély áradt belőle. – Neked adom a térképet, te vezesd őket. – Igen, tiszteletes. – Miután betörtük ezt az ajtót, a második csoport követ engem a vezérlőbe, elkapjuk az Antikrisztust, és leromboljuk odabent a berendezéseket. Helyeslő zúgás tört fel a tömegből. Húsz férfi máris felkapott egy nagy acélgerendát. A tömeg szétvált, és utat engedett nekik, ahogy visszacipelték és az ajtóra irányították a gerendát. – Gyerünk! – kiáltotta Eddy. – Törjétek be! – Törjük be! Romboljuk le! A férfiak lassú futólépésben az ajtónak rontottak. A gerenda hatalmas puffanással nekicsapódott, és behorpasztotta az acélajtót. Az ütközés ereje hátralökte a gerendát, a férfiak megtántorodva próbálták megtartani. – Még egyszer! – biztatta őket Eddy.

70. fejezet

Tompa, fémes csattanás töltötte be a helyiséget, és az acélajtó nagyot kondult egy hatalmas ütéstől. Ford a füstben odabotladozott Dolbyhoz, és megragadta a vállát. – Ken, az ég szerelmére, jöjjön velünk! – Sajnálom, Wyman, nem lehet – felelte Dolby. – Itt maradok. Én meg tudom menteni Isabellát. Ford hallotta odakintről a tömeg kiáltozását. Valamilyen súlyos tárggyal ostromolták az ajtót, amely már kezdett engedni. Az egyik sarokvas kiugrott a helyéről. – Nem tudja megcsinálni, nincs már rá idő! Az ajtón át beáradt a tömeg ordítása: – Hazelius az Antikrisztus! Dolby őrült tempóban folytatta a munkát. Kate megjelent Ford háta mögött. – Mennünk kell! – sürgette. Ford sarkon fordult, és követte Kate-et a hátsó komputerszobába. A többiek már ott gyülekeztek a vészkijáratnál, miközben Wardlaw a biztonsági zárral kínlódott. Újra meg újra benyomkodta a számkódot, és a tenyérleolvasóra fektette a kezét, de az nem működött. A parancsnoki híd ajtaja egy nagy csattanással betört, és a földre zuhant. A tömeg felordított, és berontottak a füsttel teli helyiségbe. Egy sorozat lövés dörrent, és a golyózápor szitává lőtte a számítógép előtt ülő Dolbyt. – Hol van az Antikrisztus? – üvöltötte egy férfihang. Ford a komputerszoba ajtajához rohant, gyorsan becsukta és rázárta.

216

Wardlaw elővett egy kulcsot, és felnyitott egy panelt az ajtó mellett, amely mögött gombok rejtőztek. Benyomott egy számkódot, de nem történt semmi. – A hátsó szobában vannak! – ordították a hangok. – Törjük be az ajtót! Wardlaw másodszor is próbálkozott, és a vészkijárat végre egy sima kattanással kinyílt. Mindnyájan kitódultak a nyirkos, penészszagú, sötét bányaalagútba. Ford maradt utolsónak, Kate-et tolva maga előtt. Egy hosszú, széles járat indult előttük, amelynek repedezett, helyenként behorpadt mennyezetét rozsdás acélgerendák tartották. Ocsmány, dohos szag terjengett, mintha egy megkövesedett mocsárban járnának. A menynyezetről csöpögött a víz. Wardlaw becsapta a vészkijárat ajtaját, és megpróbálta bezárni, de az elektronikus zár áram nélkül már nem működött. Egy hatalmas csattanás hallatszott a komputerszobából, és a tömeg zaja egyre erősebb lett. Ügy tűnt, sikerült betörniük a szoba ajtaját. Wardlaw próbálta működésbe hozni a zárat, először a mágneskártyájával, aztán beírt egy újabb számkódot. – Ford, jöjjön ide! Wardlaw előhúzott egy második pisztolyt a derékszíjából, és odaadta Fordnak. Egy SIG-Sauer P229-es volt. – Én megpróbálom odabent tartani őket. A bánya oszlopokkal megtámasztott, egymásba nyíló termek sorozatából áll. Csak menjenek előre, és tartsanak mindig balra, amíg oda nem érnek a legtágasabb barlangba, ahol kifogyott a szén. Úgy öt kilométerre van innen. A meddőakna ennek a teremnek a bal hátsó sarkában indul ki. Azon keresztül kimenekülhetnek. Ne várjanak rám, csak vigyen ki mindenkit. És ezt is vigye. – Egy nagy zseblámpát nyomott Ford kezébe. – Nem tudja egyedül visszatartani őket – mondta Ford. – Ez öngyilkosság. – Talán nyerhetek egy kis időt maguknak. Ez az egyetlen esélyünk. – Tony… – szólt közbe Hazelius. – Mentse a bőrét! – Öljük meg az Antikrisztust! – hallatszott tompán az üvöltés az ajtó mögül. – Öljük meg! – Fussanak! – kiáltott rájuk Wardlaw. Futva elindultak a sötét alagútban, Ford volt a sereghajtó. A zseblámpa sugarával a lábuk alá világított, hogy ne lépjenek a pocsolyákba. Hallotta a dörömbölést az ajtón, a tömeg ordítozását, és az Antikrisztus szót, ahogy végigvisszhangzik az alagúton. Pár pillanattal később több lövés dörrent. Kiabálás hallatszott, majd újabb lövések, káosz és pánik zaja. Az alagút hosszú volt és egyenes, úgy ötméterenként merőleges oldaljáratok indultak ki belőle jobb felé, amelyek újabb párhuzamos alagutakba vezettek. A bal oldali bitumenes telér egy idő után elvékonyodott, a bányászok ott is hagyták, mielőtt teljesen kimerítették volna, így számos zsákutcában végződő lépcsős fejtési vájat maradt hátra. Újabb lövések, dörrentek a hátuk mögött, élesen visszhangozva a szűk alagút falai között. A levegő súlyos volt és mozdulatlan, a falakon csillogott a nedvesség és a kicsapódott fehér salétrom. Az alagút egyszer csak széles ívben kanyarodott. Ford utolérte Julie Thibodeaux-t, aki lemaradt a többiektől. Átkarolta a vállát, és próbált segíteni neki.

217

Újabb lövések dörrentek a távolból. Wardlaw helyt állt, mint Leonidasz Thermopülénél, gondolta szomorúan Ford. Meglepte a bátorsága, az odaadása és az önfeláldozása. Az alagút egy újabb tágas, alacsony mennyezetű barlangba torkollt, erre vezetett a fő telér, amelyet masszív, a kibányászatlanul hagyott szénből faragott pillérek tartottak. Az oszlopok hat méter szélesek is lehettek, a fényes, színjátszó kőszén meg-megcsillant a fényben. Az egész bánya labirintusszerűen egymásba nyíló helyiségekből és oszlopok erdejéből állt. Ford megállt, kivette a pisztolyból a tárat, és ellenőrizte: tele volt töltve, tizenhárom 9 milliméteres golyóval. Visszatolta a tárat a helyére. – Együtt kell maradnunk – figyelmeztette Hazelius a többieket. – George és Alan, ti ketten segítsetek Julie-nak, bajban van. Wyman, maga maradjon hátul, és fedezzen minket. Hazelius mindkét kezével megragadta, Kate vállát, és az arcába nézett. – Ha valami történne velem, te veszed át az irányítást, érted? Kate bólintott.

Az Eddy vezetésével közeledő csapatot golyók fogadták az első szénoszlop mögül. – Fedezékbe! – üvöltötte Eddy. Blackhawk revolverével arrafelé célzott, amerre az utolsó fényfelvillanást látta, és tüzelt, hogy kivédje a, következő lövést. Újabb lövések dörrentek a háta mögül, ahogy egyre többen áradtak utána. Az emberek arrafelé lövöldöztek, ahonnan a torkolattüzet látták. Egy tucatnyi zseblámpa fénysugarai táncoltak az alagútban. – Ott rejtőzik az oszlop mögött! – kiáltotta Eddy. – Fedezzetek! Néhány golyó csapódott elszórtan a falba, apró széndarabkákat szórva szerteszét. – Tüzet szüntess! Eddy felállt, és a vaskos oszlophoz rohant, amely legalább hat méter széles volt. Az oldalához lapult, és intett a többieknek, hogy kerüljenek az oszlop másik oldalához. A durva felületű szénfalhoz simulva tovább óvakodott előre, a revolverét készenlétben tartva. Az oszlop mögött rejtőzködő ellenfelük azonban számított erre, és továbbrohant a következő oszlophoz. Eddy felemelte a revolvert és lőtt, de nem talált. Újabb lövés dörrent, még mielőtt a férfi elérte volna a következő fedezéket. A földre zuhant, és kúszni kezdett. Frost előugrott az oszlop másik oldalánál, mindkét kezével fogva a pisztolyát, és másodszor és harmadszor is a földön kúszó férfira lőtt. Aztán odasétált, és közvetlen közelről egy utolsó golyót eresztett a fejébe. – Tiszta a levegő – mondta, és végigsöpört az alagúton a zseblámpája fénysugarával. – Egyedül volt. A többiek elmenekültek. Eddy leengedte a revolverét, és az alagút közepére lépett. Az emberek továbbra is tódultak a nyitott ajtón át, lassan megtelt az alagút. A zsibongásuk visszhangzott a szűk falak között. Eddy felemelte a kezét, mire csönd lett. – „Eljött az ő haragjának ama nagy napja!” – mennydörögte Eddy. Érezte, ahogy mögötte meglódul a tömeg, áthatotta az energiájuk, mintha egy dinamó fűtené az elszántságát. De túlságosan is sokan voltak. Most egy kisebb és mozgékonyabb csoportra lesz szüksége. Hátrafordult, és elkiáltotta magát: – Csak egy kis csa-

218

patot vihetek magammal az alagútba, kizárólag felfegyverzett férfiakat. Nők és gyerekek nem jöhetnek. Minden férfi, akinél van fegyver, és kellő tapasztalattal rendelkezik, lépjen elő! A többiek húzódjanak hátra! Úgy harminc férfi tolakodott előbbre. – Álljatok sorba, és hadd lássam a fegyvereiteket! Emeljétek a magasba! A férfiak egy éljenzéssel feltartották a fegyvereiket – puskák és pisztolyok is voltak közöttük. Eddy végigsétált a sor előtt, és sorra szemügyre vette az embereket. Kiállított néhányat, akiknél csak a csövön át megtölthető, antik fegyverek másolatai voltak, pár tinédzsert, akik .22-es puskákkal voltak felszerelkezve, és két férfit, aki nem tűnt teljesen beszámíthatónak. Két tucat ember maradt. – Ti velem jöttök, hogy elkapjuk az Antikrisztust és tanítványait. Álljatok oda félre. – A többiekhez fordult: – Nektek itt lesz dolgotok, azokban a helyiségekben, ahonnan jöttünk. Az Isten azt akarja, hogy pusztítsátok el az Isabellát! Pusztítsátok el a fenevadat, aki a feneketlen mélységben lakozik, és a neve Abaddon! Induljatok, Krisztus katonái! A cselekvésre éhező tömeg felmorajlott, és kalapácsokat, fejszéket és baseballütőket lóbálva visszatódult a komputerszobába, ahonnan hamarosan törés-zúzás zaja hallatszott. Az Isabella mintha végső agóniában sivított volna. Eddy megragadta Frostot. – Mike, te maradj mellettem, szükségem van a tapasztalatodra. – Igen, tiszteletes. – Jól van, emberek, akkor indulás!

71. fejezet

Hazelius vezette a csapatot a masszív széntelérbe vájt széles alagutakon át. Ford haladt leghátul. Kicsit lemaradva belelesett a sötétségbe, és hallgatózott. A Wardlaw és a tömeg között kitört lövöldözés már véget ért, de még mindig hallotta az emberek kiáltozását, akik tovább üldözték őket az alagútban. Folyamatosan balra tartottak, ahogy Wardlaw tanácsolta. Néha egy-egy zsákutcában végződő járatba tévedtek, és kénytelenek voltak visszafordulni. A bánya hatalmas volt, az óriási bitumentelér három irányba is húzódott, végtelen hosszan. A kanyargó, egymásba nyíló járatok kiszámíthatatlan, szabálytalan hálózatot alkottak. A bánya padlózatát az ötvenes évekből itt maradt vasúti sínek szelték át. Rozsdásodó csillék, rothadó kötelek, elromlott gépek hevertek mindenfelé, és nagy kupacban állt az otthagyott szén. Az alacsonyabb pontokon nyálkás vizű pocsolyákon kellett átgázolniuk.

219

Az Isabella mély morajlása egyre csak követte őket az alagútban, mint egy megsebzett vadállat halálhörgése. Ahányszor megállt hallgatózni, Ford fülét megütötték az utánuk nyomuló tömeg hangjai. Miután jó negyedórája menekültek, Hazelius kis pihenőt rendelt el. Leroskadtak a nyirkos földre, nem törődve a fekete, szénporos sárral. Kate lekuporodott Ford mellé, és ő átkarolta. – Az Isabella bármelyik pillanatban felrobbanhat – mondta Hazelius. – Akkora robbanást is okozhat, mint egy hagyományos bomba, vagy akár akkorát, mint egy kisebb atombomba. – Jézusom… – mormolta Innes. – Még nagyobb probléma az, hogy némelyik detektor robbanékony folyékony hidrogénnel van feltöltve – folytatta Hazelius. – Az egyik neutrínó-detektorban ötvenezer gallon perklóretilén van, a másikban százezer gallon alkán – mindkettő gyúlékony. És nézzetek körül, rengeteg éghető szén maradt még itt. Ha az Isabella felrobban, nem kell hozzá sok, és az egész hegy lángolni fog. Nem lehet majd megállítani a tüzet. Csönd lett. – A robbanástól be is omolhatnak a járatok. Az üldöző horda zaja végigvisszhangzott az alagutakon, néha egy-egy lövés dörrenése is hallatszott az Isabella tremolóban vibráló zúgása mellett. Ford tudta, hogy a tömeg lassan beéri őket. – Egy kicsit hátramaradok, és leadok rájuk egy-két lövést – javasolta. – Ez talán lelassítja a haladásukat. – Remek ötlet – felelte Hazelius. – De ne öljön meg senkit. A többiek továbbmentek, Ford pedig behúzódott egy oldalalagútba. Lekapcsolta a zseblámpáját, és hegyezte a fülét. Az üldöző tömeg zajongása messziről, eltorzulva visszhangzott a barlangokban. Ford tapogatózva, a kezét a falon végighúzva haladt az alagútban, és próbálta eszébe vésni, melyik irányból jött. A zaj egyre erősödött, aztán meg is pillantotta fél tucat zseblámpa halvány, ugráló fénypontjait. Elővette a pisztolyát, egy oszlop mögé húzódva leguggolt, és ferdén a mennyezetre irányította a fegyver csövét. Az üldözők közeledtek. Ford gyors egymásutánban kilőtt három 9 milliméteres Parabellum golyót. A lövéseket hangos dörrenés kísérte. Eddy emberei hátrahúzódtak, és a sötétségbe találomra belelőve viszonozták a tüzet. Ford meglapult egy sötét oldaljáratban. A falra fektette a tenyerét, és annak mentén botorkált tovább, elhaladva két újabb oldalalagút nyílása előtt. Az üldözők második csapata is közeledett – úgy tűnt, kisebb csoportokra oszlott a tömeg –, de ők már óvatosabban közeledtek a lövések miatt. Ford még ötször tüzelt, hogy lelassítsa őket. Egyik kezével még mindig a falat tapogatva visszavonult. Még három oszlopot számolt meg, mielőtt eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy újból felkapcsolja a zseblámpát. A fejét jól behúzva, futólépésben haladt, remélte, hogy utol tudja érni a többieket. Ahogy futott, a háta mögül egyszer csak valami furcsa, köhögésszerű zajt hallott. Megtorpant. Az Isabella zúgása magasabbra váltott, jól hallhatóan élesebb lett, végül már fülsiketítő sivítássá fokozódott, majd mennydörgő robajjá. A zaj egyre erősödött, már az egész hegy belerázkódott. Ford sejtette, mi következik, és gyorsan a földre vetette magát. A morajlást földrengés követte: az egész talaj megrázkódott, majd egy óriási robbanás következett. A légnyomás hulláma végigfutott a bányán, úgy kapta fel Fordot, mint

220

egy falevelet, és jól odavágta. A hatalmas mennydörgés visszaverődött a barlang faláról, és egy szívó erejű légáramlat száguldott végig az alagutakon kísérteties süvöltéssel. Ford az oszlop szélárnyékába kuporodott, és jól behúzta a fejét, miközben szén- és kődarabok röpködtek el mellette. Ford az oldalára gördült, és felnézett. A mennyezet megrepedezett, és apró szén- és kőzetdarabkák potyogtak róla. Talpra ugrott, és kifelé kezdett rohanni a beomlani készülő alagútból, miközben a háta mögött minden hatalmas robajjal összedőlt.

Eddyt a földre lökte a robbanás ereje. Csak feküdt arccal a sáros pocsolyában, föld és kavicsok potyogtak rá, miközben az alagutakban dörögve visszhangzottak a közeli és távolabbi robbanások. Por töltötte meg a levegőt, alig bírt lélegezni. Mintha az egész világ összeomlott volna körülötte. Percek teltek el, aztán a dörrenések abbamaradtak, csak néha morajlott még egyetegyet a hegy. Miután a beomlások zaja elcsendesedett, ijesztő lett a némaság. Az Isabella is elhallgatott. A gépezet halott volt. Eddy felült, és köhögött. Néhány pillanatig tapogatózott maga körül a fojtogató porfelhőben, aztán megtalálta a zseblámpáját, amely még mindig világított. A többiek is talpra kászálódtak, a lámpájuk fénye testetlen szentjánosbogárként lebegett a porfelhőben. Az alagút alig húsz méterrel mögöttük beomlott, de ők életben maradtak. – Dicsérjük az Urat! – mondta Eddy köhögve. – Dicsérjük az Urat! – visszhangozta egy híve. Eddy számba vette a csapatot. Néhány katonája megsérült a lehulló kövektől, vér folyt a homlokukon, megsebesült a válluk. A többiek azonban sértetlennek látszottak, és mindenki életben maradt. Eddy nekitámaszkodott a sziklafalnak, és próbált jó mélyeket lélegezni. Sikerült öszszeszedni magát, hogy szólni tudjon az emberekhez. – „Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala.” – Mindkét kezét magasba emelte, az egyikben a revolvert, a másikban a zseblámpát tartva. – Az Úr katonái! A fenevad halott! De ne felejtsük el, hogy van egy még fontosabb feladatunk. – A sötét alagútba mutatott. – A sötétségben ott bujkál az Antikrisztus a tanítványaival. Még nincs vége a csatának. – Körbenézett. – Álljatok fel! A fenevad halott! Dicsérjük az Urat! A szavai lassan életet leheltek a sokkos állapotban lévő csapatba. – Fogjátok a fegyvereiteket és a zseblámpákat. Gyertek velem! Azok, akik elejtették a fegyverüket, keresgéltek egy kicsit, és pár perc múlva már mindenki indulásra készen állt. Csoda történt: az alagút épp azon a helyen omlott be mögöttük, ahol alig néhány perce voltak. Az Úr megmentette őket. Eddy legyőzhetetlennek érezte magát. Ha az Úr vele van, ki szállhat szembe vele? – Azon az alagúton át menekülnek – kiáltotta. – Csak részben omlott be, át tudunk mászni a törmeléken. Gyerünk! – Jézus nevében! Indulás! – Dicsérjük Jézust! Eddy vezette az embereket, és közben érezte, hogy visszatér az ereje és magabiztossága. A füle már nem csengett annyira. Átbotorkáltak a mennyezetről lezuhant köveken. Kisebb kődarabok még mindig potyogtak egy lyukon át, de az alagút nem omlott tovább. A porfelhő leülepedett, így egyre jobban láttak.

221

Egy barlangba értek, ahol teljesen beszakadt a mennyezet. Friss, tiszta levegő áramlott be a nyílásból, és ettől eltisztult a por. A barlang túlsó végében egy óriási alagút szája tátongott. Eddy megállt, és azon tűnődött, merre menekülhetett az Antikrisztus. Jelzett a többieknek, hogy maradjanak csendben, és kapcsolják ki a zseblámpákat. A csöndben és sötétségben azonban nem hallott és nem látott semmit. Lehajtotta a fejét. – Uram, kérlek, mutasd meg nekünk az utat. – Felkattintotta a zseblámpáját, és találomra egy alagút nyílásra irányította a fénysugarat. – Erre megyünk – mondta. A csapat követte, a zseblámpáik parázsló szemekként világítottak a sötétben.

72. fejezet

Az első sokkoló erejű robbanás után Begay meglapult a magasra nőtt lucernában. A légnyomás hullámai végigsöpörtek az egész völgyön. Letarolták a bozótot, gyökerestül tépték ki a fenyőket, homokot és kavicsot sodortak magukkal, mintha sörétzápor lenne. A föld rengett és rázkódott Begay talpa alatt. Eltakarta az arcát, amíg tovább nem haladt az első lökéshullám, aztán felült. A völgyet körbeölelő szirtek teteje fölött egy hatalmas tűzgolyó lebegett, füstből, porból és törmelékből álló csóva húzódott a nyomában. Begay elfordította az arcát, hogy ne érje a perzselő forróság. Meghallotta Willy Becenti fojtott káromkodásait a lucernásból, aztán zilált feje is előbukkant. – A hétszentségit! A mező túloldalán lassan a többiek is feltápászkodtak. A lovak, amelyeket épp készültek felnyergelni, pánikba estek, rúgkapáltak és felágaskodtak, rémülten nyihogtak. Némelyik elszabadult, és átvágtatott a lucernamezőn. Begay felállt. A sátor ledőlt, a tartóoszlopok a földön hevertek, a vászon apró cafatokra szakadt. A robbanás a régi kereskedelmi állomást is romba döntötte. Begay hunyorgott a sötétségben, és azon tűnődött, merte futhatott el a lova, Winter. – Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Becenti felfelé bámulva. A hatalmas tűzgolyó a fák fölött lebegett, aztán odébb hömpölygött, és sötétvörösbarnás színűre változott. A sziklafennsíkon, az Isabella fölötti részén Begay korábban több száz, talán több ezer embert látott összegyűlni. Vajon mi történhetett velük a robbanás után? Megborzongott a gondolatra. A föld mélyéből hangos morajlás támadt, és Begay a távolból lövöldözést is hallott. Körbenézett a mezőn, és gyorsan összeszámolta a társait. Mindenki megvolt. – Ki kell juttatnunk innen az embereket – kiáltotta oda Maria Atcittynek. – Nem érdekel, ha kevés a lovunk, üljenek fel rájuk kettesével, és induljanak el az Éjféli Ösvény felé. Tőlük délre a föld megint felmorajlott és megrándult. A völgy távolabbi végében a lucernával benőtt mezőn repedések jelentek meg. Por szállt fel a levegőben, és egy futballpálya nagyságú, tölcsér alakú, tátongó gödör jelent meg. – Beomlik a régi bánya – mondta Becenti.

222

A föld újra meg újra megrázkódott, mindenfelé porfelhő szállt a magasba. A vörösesbarna tűzgolyó távolabb lebegett és elhalványult, aztán fokozatosan szertefoszlott. Begay megragadta Maria Atcitty vállát. – Maga lesz a főnök. Szedjen össze minden embert és lovat, és vezesse le őket az Éjféli Ösvényen. – És mi lesz magával? – Megkeresem az elszökött lovakat. – Megőrült? Begay megrázta a fejét. – Winter is köztük van. Nem kérheti, hogy hagyjam itt. Maria Atcitty hosszan ránézett, aztán elfordult, és kiabálni kezdett az embereknek, hogy mindenki szedje össze a holmiját, és üljenek fel a lovakra, ha kell, kettesével. – Egyedül nem tudod megcsinálni – mondta Willy Becenti Begaynek. – Jobb lesz, ha a többiekkel mész. – Szó sem lehet róla. Begay megszorította Willy vállát. – Köszönöm. Újabb föld alatti morajlás rázta meg a talajt, most a sziklafennsík déli és keleti feléről, ugyanabból az irányból, amerre a lovak menekültek. Begay látta, hogy a holdsütötte tájon tucatnyi portölcsér örvénylik, azokon a helyeken, ahol beszakadt a föld. Úgy tűnt, a régi bánya tényleg beomlik. Az Isabella fölött továbbterjedt a tűz, gomolygó füstfelhő szállt fel, amelyet sötét narancsszínűre festettek az odalent tomboló lángok. Az első robbanás csak a kezdet volt, most már az egész fennsíkon elterjedt a tűz. A szénnel és metángázzal teli járatokban immár dühödten tomboltak a lángok. Maria Atcitty visszatért egy lóval. – Mintha eljött volna a világvége… Begay bólintott. – Talán úgy is van. – Aztán lehalkította a hangját, és kántálni kezdte a hulló csillag énekét: – Aniné bichaha'oh koshdéé'…

73. fejezet

Ford magához tért a sötétben. A levegő fojtogató volt a portól és a frissen felszabadult széngáz szagától. Teljesen beterítette a kőpor. A füle csengett, a fejében hasogató fájdalmat érzett. – Kate! – kiáltotta el magát. Csönd. – Kate! Rátört a pánik. Félrelökdösött néhány nagyobb kődarabot, és kiszabadította magát. Négykézlábra állva kotorászni kezdett a törmelékben. Észrevett egy halvány fénysugarat, és előkotorta még mindig égő zseblámpáját. Ahogy körbevilágított vele, meglátta, hogy úgy hat méterrel odébb egy test hever az alagútban, félig betemetve kövekkel. Odakúszott hozzá. 223

Hazelius volt az. Az orrából vércsík folyt. Ford kitapogatta a pulzusát – erős volt. – Gregory – suttogta a fülébe. – Hall engem? Hazelius elfordította a fejét, és felnyitotta meghökkentően kék szemét. Hunyorogni kezdett a fénytől. – Mi… mi történt? – nyögte. – Robbanás volt, beomlott a bánya. Hazelius arcán látszott, hogy lassan kezd magához térni. – A többiekkel mi van? – Nem tudom. Épp utolértem magát, amikor a robbanás történt. – Minden irányba szétszaladtak, amikor potyogni kezdtek a kövek. – Hazelius lenézett. – A lábam… Ford elkezdte eltisztogatni a törmeléket Hazelius alsótestéről. A bal lábára ráesett egy nagy kődarab. Ford megragadta, és óvatosan leemelte. Hazelius lába furcsán kicsavarodott. – Segítsen felállni, Wyman. – Attól tartok, eltört a lába – mondta Ford. – Nem számít, tovább kell mennünk. – De ha tényleg eltört… – Segítsen már, a fenébe is! Ford a nyakába vette Hazelius karját, és segített neki talpra állni. A fizikus megtántorodott, és belekapaszkodott. – Ha támogat, tudok menni. Ford hallgatózott. A csöndben jól hallotta a távoli kiáltozást. Bármilyen hihetetlen volt is, a tömeg még mindig a nyomukban volt. Vagy az is lehet, hogy ők is csak szeretnének kijutni a bánya labirintusából. A törmeléken átbotorkálva támogatta Hazeliust, lépésről lépésre átvonszolta a leomlott köveken, a mennyezeten tátongó lyukak alatt, az alagutakat összekötő kis járatokon, amelyeket a robbanás nyitott. A többieknek sehol sem látták nyomát. – Kate? – kiáltott bele Ford a sötétségbe. Semmi válasz. Ford kitapogatta a pisztolyát. Nyolc golyót kilőtt, tehát maradt még öt. – Kezdek egy kicsit szédülni – szólalt meg Hazelius. Lassan tovább botorkáltak, majd egy keskeny alagút végébe értek, amely egy keresztirányú lépcsőzetes vájatba vezetett. Fordnak sejtelme sem volt, merre járhatnak. A hangok egyre erősödtek, és furcsán mintha egyszerre minden irányból jöttek volna. – Erre nem számítottam… – motyogta Hazelius. Ford szerette volna újból elkiáltani Kate nevét, de nem merte. Ha Kate esetleg válaszol valamelyik mellékalagútból, azzal csak magára vonja az üldözőik figyelmét. Hazelius megbotlott, és felkiáltott a fájdalomtól. Ford alig bírta megtartani. Olyan volt, mintha egy zsák cementet kellene cipelnie. Amikor már nem bírta tovább vonszolni, leguggolt és megpróbálta a hátára emelni, de az alagútban túlságosan szűk volt a hely, és Hazeliusnak is túl nagy fájdalmat okozott. Lefektette a földre, és megint megtapintotta a pulzusát gyorsan és gyengén vert, a homloka nyirkos volt a verejtéktől, már majdnem sokkos állapotba került. – Gregory, hall engem? A fizikus felnyögött, és elfordította a fejét. – Sajnálom – suttogta. – Nem tudok továbbmenni.

224

– Megnézem a lábát. Ford a zsebkésével felhasította Hazelius nadrágszárát. Többszörös törés volt, és a szilánkosra tört combcsont átszúrta a bőrt. Ha tovább cipeli Hazeliust, az elrepedt combcsont akár át is vághatja a combartériát. Ford megkockáztatta, hogy körbevilágítson a zseblámpája sugarával. A többieket nem látta sehol, de a túlsó fal mellett, öt-hat méterrel odébb észrevett egy bemélyedést, amelyet részben eltakart egy leomlott kőhalom, és amely jó búvóhelynek tűnt. – Ott meghúzzuk magunkat. A hóna alá nyúlva elvonszolta Hazeliust a bemélyedésig. Összeszedett még pár követ, és alacsony falat épített belőlük, hogy még jobban el tudjanak rejtőzni mögötte. A hangok egyre közeledtek. Édes istenem, csak Kate túlélje. Ford összehordta az összes követ, amit csak talált a közelben. A fal úgy hatvancentis lett, épp elég magas, hogy ha lelapulnak a földre, elrejtse őket. Ford bemászott mögé. Levette a zakóját, gombócba gyűrte, és Hazelius feje alá tette párnának, aztán kikapcsolta a zseblámpát. – Köszönöm, Wyman – mondta Hazelius. Egy percig hallgattak, aztán Hazelius tárgyilagos hangon megszólalt: – Meg fognak ölni, ugye, tudja? – Majd én teszek róla, hogy ne így legyen – mondta Ford, és a pisztolya után tapogatózott. Hazelius megérintette a kezét. – Ne! Nem szabad ölni. Attól eltekintve, hogy reménytelenül nagy túlerőben vannak, helytelen is lenne. – Nem helytelen, ha ők meg akarják ölni magát, – Mind egyek vagyunk – mondta Hazelius. – Ha megöli őket, az olyan, mintha saját magát ölné meg. – Csak most ne jöjjön ezzel a vallásos halandzsával. Hazelius felnyögött, és nyelt egyet. – Wyman, csalódtam magában. Az egész csapatból maga az egyetlen, aki nem hajlandó elfogadni a csodát, amely velünk történt. – Ne beszéljen, és húzza le a fejét. Lekuporodtak a kövekből rakott fal mögött. A levegőben por és penészszag szállt. A hangok közeledtek, a tömeg lábdobogása már ott visszhangzott a folyosók falai között. Egy pillanattal később a zseblámpáik tompa fénye belehasított a poros levegőbe. Ford olyan feszült volt, hogy lélegezni is alig mert. A tömeg egyre zajosabb lett, ahogy közelebb értek. Egyszer csak ott voltak. Végtelenségnek tűnt, amíg Eddy emberei elvonultak, a zseblámpáik és fáklyáik pokoli, narancsszínű foltokat vetítettek a mennyezetre, torz árnyékuk táncolt a falakon. A tömeg zaja elhalkult és eltávolodott, aztán a pislákoló fények is elhaltak. Visszatért a sötétség. Ford hallotta, hogy Hazelius hosszan, fájdalmasan felsóhajt. – Édes istenem… Ford egy futó pillanatig eltűnődött, vajon imádkozik-e. – Azt hiszik, hogy én vagyok az Antikrisztus. – Hazelius halkan, furcsán felnevetett. Ford felállt, és kilesett a sötétségbe. A tömeg zaja végleg elhalt, és ismét csönd lett, amelyet csak az itt-ott lepotyogó kődarabok koppanásai törtek meg, – Talán tényleg én vagyok az Antikrisztus… – motyogta Hazelius. Ford nem volt biztos benne, hogy a fájdalomtól zihál-e, vagy nevet. Úgy tűnt, kezd félrebeszélni. Próbált erre nem gondolni, és inkább azon töprengett, mit tehetnének. 225

Az alagútban megmozdult a levegő, égő szén szagát sodorta magával, és valami baljós, halk ropogást – a tűz hangját. – Ki kell jutnunk innen! Hazelius nem válaszolt. Ford megragadta a hóna alatt. – Gyerünk, próbáljunk meg tovább menni. Nem maradhatunk itt. Meg kell találnunk a többieket, és eljutni a felvonóig. Tompa robbanás visszhangzott át az alagúton. A szénfüst szaga egyre erősebb lett. – És most meg fognak ölni… – Hazelius újból hátborzongatóan felnevetett. Ford a karjánál megragadta és a hátára vette Hazeliust, és cipelni kezdte. – Milyen ironikus – motyogta Hazelius. – Mártír lesz belőlem… Az emberek olyan ostobák, olyan hiszékenyek… Nem gondoltam végig… ugyanolyan ostoba voltam, mint ők. Ford előrevilágított a zseblámpájával. Az alagút egy tágas barlangba torkollott. – Most megfizetek érte… Az Antikrisztusnak neveztek… Még hogy Antikrisztus! – Hazelius újból szaggatottan felkacagott. Ford tovább botladozott. Egy tágas barlangba értek. Jobbra beomlott szenes kőhalmok álltak, a pirit-erek úgy csillantak meg rajtuk, mintha arany lenne a kőzetben. Ford botladozva tovább cipelte Hazeliust a barlang túlsó vége felé. Egyszer csak előbukkant a sötétségből egy körülbelül másfél méter átmérőjű kerek lyuk: a meddőakna. Egy kötél lógott benne. Ford lefektette Hazeliust a földre, és a feje alá gyűrte a zakóját. Egy robbanás rázkódtatta meg a barlangot, hallotta, hogy körülöttük mindenfelé potyog le a mennyezetről a törmelék. A füst csípte a szemét. A közeledő tűz bármelyik pillanatban kiszippanthatja az oxigént – és akkor végük. Megragadta a kötelet, de az szétmállott a kezében, és lezuhant a mély aknába. Pár pillanattal később hallotta, ahogy víz csobban valahol a mélyben. Felfelé világított a zseblámpával: csak az akna sima falát látta. A kötél elkorhadt vége ott csüngött benne, hasznavehetetlenül. A csörlőt nem látta sehol. Visszament Hazeliushoz, akit még rosszabb állapotban talált, már alig volt eszméleténél. Halkan nevetgélt magában. Ford leguggolt mellé, és törte a fejét, hogy most mihez kezdjen. Hazelius motyogása megzavarta a gondolatait. Egyszer csak egy név ütötte meg a fülét: Joe Blitz. Ford figyelni kezdett. – Azt mondta, Joe Blitz? – Joe Blitz… – motyogta Hazelius. – Scott Morgan hadnagy… Bernard Hubbell… Kürt von Rachen… Charles Gordon kapitány… – Ki az a Joe Blitz? – Joe Blitz… B. A. Northrup kapitány… Rene Lafayette… – Kik ezek az emberek? – kérdezte Ford. – Senkik. Nem léteznek. Noms de plume… – Írói álnevek? – Ford Hazelius fölé hajolt. Az arca fénylett a verejtéktől a halvány fényben, a szeme üveges volt, de még mindig valami különös, majdnem természetfölötti vitalitás sugárzott belőle. – Kinek az álnevei? – faggatta Ford. – Ki másnak, mint a nagy L. Ron Hubbardnak… Okos ember volt… Csak épp őt nem nevezték Antikrisztusnak… Az a fickó szerencsésebb volt nálam. Fordba mintha villám csapott volna. Joe Blitz L. Ron Hubbard írói álneve? Hubbard science-fiction író volt, aki megalapította a saját vallását, a szcientológiát, és önmagát állította be a prófétájának. Mielőtt elindította volna a szcientológia egyházat, Hubbard 226

egyszer azt mondta egy írótársaság előtt, hogy a legnagyobb tett, amelyet egy emberi lény véghez vihet ebben a világban az, ha egy világvallást alapít. Aztán fogta magát, és meg is csinálta, hatásos és vonzó csomaggá gyúrva össze az áltudományt és a bugyuta misztikát. Egy világvallás… Lehetséges lenne? Ez volt Hazelius szándéka? Ezért válogatta ki ezt a csapatot? Ezt a célt szolgálta az Isabella, a világtörténelem legnagyobb tudományos kísérlete? Ezért kellett az elszigetelt hely a Red Mesán, az üzenet, a titkolózás? Az Isten hangja? Ford vett egy nagy levegőt, és Hazelius fölé hajolt. – Megtaláltam egy levélkét, amit Volkonsky írt a halála előtt. Az állt benne, hogy „Én keresztülláttam az őrületen. Hogy bebizonyítsam, csak egy nevet mondok: Joe Blitz.” – Igen… igen – mormolta Hazelius. – Peter okos volt… Túl okos, amivel csak saját magénak ártott… Hibát követtem el, valaki mást kellett volna választanom helyette… – Kis hallgatás után felsóhajtott. – Elkalandoznak a gondolataim. – A hangja megremegett, már alig volt tudatánál. – Miről is beszéltem? – Hogy Joe Blitz L. Ron Hubbard álneve volt, aki kitalálta a saját vallását. Erről szólt ez az egész? – Csak beszélek itt összevissza. – De ez volt a terve, nem? – kérdezte Ford. – Nem tudom, miről beszél. – Hazelius hangja hirtelen élesebb lett. – Dehogynem tudja. Maga rendezett meg mindent – az Isabella megépítése, a problémák a számítógéppel, az Isten hangja… Maga csinálta az egészet. Maga volt a hacker. – Bolondságokat hord össze, Wyman. – Úgy hangzott, mintha Hazelius teljesen magához tért volna. Ford megrázta a fejét. A válasz majdnem egy hete ott volt az orra előtt, csak nem vette észre – benne volt Hazelius dossziéjában. – Egész életében utópisztikus politikai tervek foglalkoztatták. – Ezzel sokan vannak így, nem? – De nem ilyen megszállottan. Maga azonban megszállott volt, csak épp senki nem hallgatott magára, még azután sem, hogy elnyerte a Nobel-díjat. Őrjítő lehetett ez magának – a világ legokosabb embere, és senki sem hallgat rá. Aztán a felesége meghalt, és maga visszavonult. Két évvel később egyszer csak ismét felbukkant a nyilvánosság előtt az Isabella tervével. Volt valami mondanivalója, és azt akarta, hogy az emberek meghallgassák. Jobban meg akarta változtatni a világot, mint valaha. És hogy lehetne ezt jobban elérni, mint prófétaként, azzal, hogy útjára indítja a saját vallását? Ford hallotta a sötétségben, hogy Hazelius nehezen szedi a levegőt. – Az elmélete őrültség – motyogta, és felnyögött. – Kitalálta az Isabella-projekt ötletét – egy gépezet, amely a Nagy Bummot, a teremtés pillanatát vizsgálja. Megépíttette, kiválogatta a tudóscsapatot, és gondoskodott róla, hogy olyanok kerüljenek bele, akik pszichológiailag kellőképpen fogékonyak az ilyesmire. Megrendezte az egészet. Minden idők legnagyobb tudományos felfedezését akarta tenni, és mi más lehetne ez, mint az Isten felfedezése? Ez a felfedezés prófétává tenné. Ez volt a célja, nem? El akarta játszani a világ előtt ugyanazt a trükköt, amit L. Ron Hubbard. – Maga tényleg megőrült.

227

– A felesége nem is volt terhes, amikor meghalt. Csak kitalálta. Akármilyen nevet mondhatott volna a gép, ugyanígy reagált volna rá. Mivel nagyon jól ismeri Kate-et, könnyű volt kitalálni, hogy milyen számokra gondolt. Az egészben nem volt semmi természetfölötti. Hazelius nem válaszolt, csak egyenletes lélegzése hallatszott a sötétben. – Maga köré gyűjtött tizenkét tudóst, akiket maga választott ki. Amikor átolvastam a dossziéjukat, feltűnt, hogy mindegyiküket érte valamilyen trauma az életük során, és mindegyikük az élet értelmét keresi. El is tűnődtem a dolgon. De most már tudom, mi a magyarázat. Azért választotta ki őket, mert tudta, hogy hatással lesz rájuk a dolog, hogy megértek a megtérésre. – De magát nem tudtam megtéríteni, nem igaz? – Majdnem sikerült. Elhallgattak. Az alagútban halkan visszhangzottak a hangok. A tömeg mintha visszafelé közeledett volna. Hazelius felsóhajtott. – Mindketten meg fogunk halni, remélem, ezzel tisztában van, Wyman. Mártírok leszünk. – Azt még meglátjuk. – Igen, az volt a szándékom, hogy egy új vallást alapítsak. Nem tudom, mi történt, valahogy kicsúszott a kezemből a dolog. Volt egy tervem… de saját életre kelt. – Hazelius nagyot sóhajtott, és felnyögött. – Eddy olyan kártyalap volt a játszmában, amelyre nem számítottam. Elkövettem egy ostoba hibát: nem gondoltam arra, hogy minden prófétának az a sorsa, hogy mártír legyen belőle. – De hogy csinálta? Úgy értem, hogy manipulálta a számítógépet? Hazelius elővette a zsebéből az ütött-kopott nyúllábat. – Kiszedtem belőle a tömést, és a helyére egy hatvannégy giga teljesítményű flash drive-ot tettem be, processzorral, mikrofonnal, drót nélküli adókészülékkel, hangfelismerő rendszerrel, minden szükséges adattal. Össze tudtam kapcsolni az Isabella területén elhelyezett ezernyi nagy sebességű, vezeték nélküli processzorral, amely mind a szuperkomputerhez volt kötve. Van egy remek kis mesterséges intelligencia-programom, amit LISP-ben írtam, vagyis inkább segítettem megírni, mert a program nagyrészt önmagát generálja. Ez a leggyönyörűbb számítógépes program, amelyet valaha is írtak. Egyszerű volt működtetni, a zsebemben volt az egész. Habár maga a program minden, csak nem egyszerű – tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy én magam értem. Fura, de sok olyan dolgot is mondott, amit én nem szándékoztam mondani, amiről nem is álmodtam. Azt is mondhatnánk, hogy az elvárásokon túl teljesített. – Maga egy minden hájjal megkent gazember. Hazelius visszacsúsztatta a zsebébe a nyúllábat. – Ebben téved, Wyman. Én egyáltalán nem vagyok rossz ember. Amit tettem, azt a legmagasabbrendű és legönzetlenebb indokokból tettem. – Hát persze. Nézze meg, mennyi erőszak lett a következménye, hányan meghaltak. Ezért maga a felelős. – Eddy és az emberei okozták az erőszakot, nem én. – Hazelius összerándult a fájdalomtól. – Maga ölte meg Volkonskyt, vagy rávette Wardlaw-t, hogy tegye meg maga helyett. – Nem. Volkonsky okos ember volt. Kitalálta, miben mesterkedem. Amikor alaposabban átgondolta, rájött, hogy nem tud megállítani. Nem tudta elviselni, hogy bolon-

228

dot csináljanak belőle, hogy élete munkáját így manipulálják és meggyalázzák. Úgyhogy öngyilkos lett, és azt akarta, hogy annak is tűnjön, de azért maradjon pár furcsaság, ami miatt mégis gyilkosságnak tűnhet. Amolyan kettős pszichológiai csavar, jellemző Volkonskyra. Egészen rendkívüli módon különös elme volt. – De miért akarta, hogy gyilkosságnak látszódjon? – Azt remélte, hogy a nyomozás miatt végül leállítják az egész Isabella-projektet, még mielőtt végrehajthatnám a kis tervemet. De nem vált be a számítása. Az események túlságosan felgyorsultak. Elismerem, hogy felelős vagyok Volkonsky haláláért, de nem én öltem meg. – Egy emberi élet átkozottul felesleges elpocsékolása volt. – Nem gondolta át a dolgot, Wyman… – Hazelius pár pillanatig zihálva kapkodta a levegőt, aztán folytatta: – Ez a történet csak most kezdődik. Nem tudja megállítani. Les jeux sont faites, ahogy Sartre mondta. A dolog iróniája az, hogy épp nekik köszönhetően fog megtörténni. – Nekik…? – Ennek a megszállott csőcseléknek. Így sokkal hatásosabb vége lesz a történetnek, mint ahogy én terveztem. – A története hiábavalóságban fog véget érni – mondta Ford. – Wyman, látom, hogy nem fogja fel a teljes dimenzióját annak, ami itt történik. Eddy szedett-vedett hordája… – Ahogy elhallgatott, Ford rémülten hallotta a zajokból, hogy a tömeg közeledik. – Meg fognak ölni, és ezzel mártírt csinálnak belőlem, és magából is. És ezzel örökre megdicsőítik a nevemet. – Szerintem legfeljebb őrültnek fogják nevezni. – Biztosíthatom róla, hogy a legtöbb átlagember így fog látni. A hangok egyre erősödtek. – El kell bújnunk – mondta Ford. – Hová? Nincs hová menni, és egyébként sem tudok mozdulni. – Hazelius megrázta a fejét, és halk, rekedtes hangon idézni kezdte: – „És mondának a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mi reánk és rejtsetek el annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Báránynak haragjától.” Ahogy a Jelenések könyve is megírta, csapdába estünk. A hangok közeledtek. Ford elővette a pisztolyát, de Hazelius izzadt, remegő kezével megfogta a karját. – Adja meg magát méltósággal. Imbolygó fénypontok jelentek meg a sötétségben, hangok hullámzottak, és egy tucatnyi talpig mocskos, felfegyverzett férfi jelent meg az alagút kanyarulatában. – Ott vannak! Ketten! Az emberek előbukkantak a sötétségből. Feketék voltak és szénporosak, mint a bányászok, eltorzult arcukon fehér sávokat hagyott a lecsorgó verejték. – Itt van Hazelius! Az Antikrisztus! – Az Antikrisztus! – Elkaptuk! Újabb távoli robbanás rázta meg a barlangot. A mennyezetről lelógó sziklák meglazultak, és az apró kődarabkák záporozni kezdtek a padlóra, mint valami pokoli jégeső. Szénfüst foszlányai lebegtek a rezzenéstelen levegőben. A hegy ismét megrázkódott, és az alagút egy kicsit távolabb nagy morajlással beomlott. A járatokat füst árasztotta el.

229

A tömeg szétvált, és Eddy odasétált Hazeliushoz. Beesett, csontos arcán diadalittas vigyorral megállt a földön fekvő fizikus fölött. – Hát újból találkozunk. Hazelius megvonta a vállát, és elfordította a tekintetét. – Csakhogy most, Antikrisztus, én vagyok fölényben. Az Isten áll a jobbomon, Jézus a balomon, a Szentlélek a hátam mögött. És neked hol van a védelmeződ? Elmenekült, a gyáva Sátán kereket oldott. „Rejtsetek el minket annak színe elöl, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától!” Eddy Hazelius fölé hajolt, míg az arca már csak pár centire volt az övétől, aztán elnevette magát. – Menj a pokolba, te kis féreg – mondta halkan Hazelius. Eddy dühösen felcsattant. – Kutassátok át őket, hogy nincs-e náluk fegyver! Egy csoport férfi odalépett Fordhoz. Ő hagyta, hogy közelebb érjenek, aztán egy ütéssel földre küldte az elsőt, a másodikat gyomorszájon rúgta, a harmadikat nekivágta a sziklafalnak. A többiek erre dühödten felordítottak, és rávetették magukat, csak úgy záporoztak rá az ökölcsapások és a rúgások. Végül a falhoz szorították, és a földre lökték. Eddy kihúzta a derékszíjába dugott SIG-Sauert. Amíg folyt a dulakodás, az egyik lelkes hívő belerúgott Hazelius törött lábába. A fizikus felzokogott, aztán elvesztette az eszméletét. – Szép munka volt, Eddy – mondta Ford, akit közben leszorítottak a földre. – A Megváltó büszke lenne magára. Eddy rámeredt Fordra. Az arca kivörösödött a dühtől, úgy tűnt, mintha meg akarná ütni, de aztán meggondolta magát. – Elég! – kiáltotta a tömegnek. – Elég! Adjatok egy kis helyet! Majd gondoskodunk róluk, ahogy kell. Állítsátok őket talpra! Fordot felrángatták, és előbbre lökdöstek, aztán a tömeg megindult. Az ájult Hazeliust két erős férfi cipelte a hóna alatt fogva. Az orrából folyt a vér, az egyik szeme bedagadt, törött lábát vonszolta maga után. Elértek egy újabb tágas, lejtős padlózatú barlanghoz. Egy oldal-alagútból fények imbolyogtak a sötétben, és izgatott hangok csendültek fel. – Frost, te vagy az? – kiáltotta Eddy. Egy testes, terepmintás egyenruhát viselő férfi lépett elő, akinek rövidre vágott szőke haja volt, vastag nyaka és közel ülő szemei. – Eddy tiszteletes! Megtaláltunk többet is közülük, egy mellékjáratban bujkáltak. Ford látta, hogy egy tucat felfegyverzett ember rájuk szegezett fegyverekkel odaterelgeti Kate-et és a többieket. – Kate, Kate! – Kitépte magát az őreinek kezéből, és a nő felé indult. – Állítsátok meg! Ford érezte, hogy óriási ütés éri a hátát, amitől térdre rogyott. Egy második ütés az oldalára döntötte, aztán néhány ökölcsapás és rúgás végleg leterítette. A lábánál fogva visszarángatták, olyan durván, hogy majdnem kificamodott a válla. Egy izzadó férfi, akinek szénpor borította az arcát, amelyből fehéren világított a szeme, pofon vágta. – Maradj nyugton! Újabb távoli morajlás hallatszott, és a föld megrázkódott. Por szállt fel a földről, és gomolyogva betöltötte az alagutakat. A füst rétegzett felhőkben gyűlt össze a mennyezet alatt. – Hallgassatok rám! – kiáltotta Eddy. – Nem maradhatunk idelent! Az egész hegy ég! Ki kell jutnunk innen!

230

– Láttam arra hátul egy felfelé vezető járatot – mondta Frost. – Egy akna felnyílt a robbanástól, látni a végében a holdat. – Akkor vezess bennünket – mondta Eddy. A fegyveres férfiak végiglökdösték a foglyokat a poros alagutakon. Eddy két követője vonszolta az eszméletlen Hazeliust. Végighaladtak egy újabb lépcsőzetes vájatban. A szürke porfelhőben táncoló fények egy nagy beomlást világítottak meg, ahol egész kis hegynyi törmelék keletkezett, fölötte a mennyezeten egy sötét lyuk tátongott. Ford mélyen beszívta az odaföntről beáramló friss, hűvös levegőt. – Erre! Felmásztak a törmelékhalomra, meg-megcsúszva a lejtőn, a kövek zörögve gurultak le körülöttük. – Fel az Abaddon feneketlen verméből! – kiáltotta Eddy diadalittasan. – Leigáztuk a fenevadat! A tömeg élén haladó két hívő felvonszolta Hazeliust, áttaszigálták a mennyezeten tátongó lyukon, majd a többi tudóst is fellökdösték a fegyveresek. A lyuk egy magasabban lévő vájatba vezetett, ahonnan egy újabb aknába lehetett jutni, amelynek a végében Ford egy kis fényt pillantott meg – egyetlen csillag pislákolt az éjszakai égbolton. Egy hosszú, ferde hasadékon át jutottak ki a sziklafennsíkra. A levegőben füst és égő benzin szaga érződött. Az egész keleti horizont lángolt. Vöröses és fekete füstfelhők gomolyogtak az égen, a Holdat is eltakarták. A föld folyamatosan morajlott, időnként egy-egy lángnyelv csapott fel harminc méterre vagy még magasabbra, mintha egy narancsvörös zászló lobogna az égen. – Arra! – kiáltotta Eddy. – A nyílt területre! Átvágtak egy kiszáradt vízmosáson, aztán megálltak egy széles, homokos bemélyedésben, amelyet egy hatalmas, kiszáradt fenyőfa uralt. Ford legalább annyira Kate közelébe tudott férkőzni, hogy megkérdezhesse: – Jól vagy? – Igen, de Julie és Alan meghaltak, rájuk omlott a mennyezet. – Csendet! – kiáltotta Eddy. Kilépett a nyílt részre. Fordot megdöbbentette az átalakulása. Már egyáltalán nem az az ideges és túlfűtött prédikátor volt, amilyennek megismerte. Nyugodt volt és magabiztos, a mozdulatai elszántak és határozottak. Egy .44-es Super Blackhawk revolver volt az övébe dugva. Magasba emelt kézzel fel-alá járkált a tömeg előtt. – Az Úr kiszabadított minket az egyiptomi fogságból! Áldott legyen az Úr neve! A nyája, pár tucat hívő mennydörögve visszhangozta: – Áldott legyen az úr neve! Eddy a földön elnyúlva fekvő Hazelius fölé hajolt, aki épp magához tért, és kinyitotta a szemét. – Állítsátok talpra – mondta halkan Eddy. Fordra, Innesre és Cecchinire mutatott. – Tartsátok szorosan! Lenyúltak, és amilyen gyengéden tudták, feltámogatták Hazeliust a jó lábára. Fordot az is megdöbbentette, hogy egyáltalán még életben van, hát még hogy a tudatánál. Eddy a tömeghez fordult. – Nézzetek az arcába – az Antikrisztus arca. – Körbe járkált, és a hangja szárnyalt: – „És megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, aki a csodákat tette ő előtte; ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének” A távolban egy tompa dörrenés hallatszott, és egy tűzgömb lövellt fel az égre. Eddy szikár arca egy pillanatra kirajzolódott a narancsszínű fényben, amely kiemelte szénpor-

231

tól fekete, beesett orcáját és mélyen ülő szemét. – Örvendjetek, mert az Úr bosszút állt értetek! A tömeg éljenzett, de Eddy felemelt kézzel elhallgattatta őket. – Krisztus katonái, ez egy ünnepélyes pillanat. Elfogtuk az Antikrisztust és tanítványait, és most az Isten ítélete vár mindnyájukra. Hazelius felemelte a fejét. Ford nagy meglepetésére gúnyos vigyorral – vagy inkább csak egy grimasszal – Eddyre nézett, és azt mondta: – Elnézést, hogy félbeszakítom, tiszteletes, de az Antikrisztus szeretne néhány ünneprontó szót szólni a díszes gyülekezethez. Eddy felemelte a kezét. – Az Antikrisztus szólni kíván. – Egy merész lépéssel közelebb ment. – Milyen istenkáromlást szól a szád, Antikrisztus? Hazelius felemelte a fejét, és hangja felerősödött. – Támasszatok meg, nehogy elessek – mondta Fordnak. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez okos dolog – súgta a fülébe Ford. – Miért ne? – suttogta vissza komoran Hazelius. – Aki át mond, mondjon bét is. – Hallgassátok, Krisztus katonái, a hamis próféta szavait! – kiáltotta Eddy gúnytól csöpögő hangon.

74. fejezet

Begay egy homokkőrakás tetejéről szemlélte az elsötétedett horizontot a távcsövével. Hajnali fél három volt. – Ott vannak a többiek, összegyűltek azon a mezőn. Biztos nagyon félnek. – Menjünk oda hozzájuk – javasolta Willy Becenti. Begay azonban nem mozdult. Kelet felé irányította a távcsövet. A sziklafennsík keleti széle egyszerűen eltűnt, megsemmisítette a robbanás. A szétrobbant sziklák alatt lejtőt alkotott a törmelék, az égő szén és a szétroncsolódott fémhulladék, az égő benzin úgy folyt le a vízmosásokban, mint egy tűzhányóból a láva. A sziklafennsík teljes keleti oldala égett, füst és lángnyelvek áradtak ki a hasadékokon és csaptak fel a levegőbe. Időnként egy-egy fenyő vagy boróka is lángra kapott a fennsík tetején, mint egy magányos karácsonyfa. Annak ellenére, hogy a szél ellenkező irányba fújta a füstöt, a tűz gyorsan terjedt feléjük, időnként robbanások hallatszottak, aztán a föld fekete por- és füstfelhő kíséretében beomlott. A Nakai-völgy is lángolt, a kereskedelmi állomást és a házakat is felfalta a tűz, és már a nyárfaliget is lángokban állt. A robbanás előtt vagy ezer ember gyűlt össze ezen a helyen. Begay most hiába fürkészte a távcsövével a pokollá változott sziklafennsíkot, csak néhány embert látott lézengeni, akik a robbanás okozta sokktól tántorogva járkáltak a füstben és a lángok között, kiabáltak és sírtak, vagy csak némán botladoztak, mint a zombik. A Dugwayen áradó autófolyam már elapadt, és némelyik parkoló autó is kigyulladt, időnként hangosan robbant egy-egy tank. Willy megcsóválta a fejét. – Öregem, tényleg megtették. A Bilagaana végre felrobbantotta saját magát.

232

Lemásztak a kőhalomról, Begay a lovakhoz ment, és füttyentett Winternek. A ló hegyezni kezdte a fülét, és egy pillanattal később oda is ügetett, majd a többiek is követték. – Jól van, Winter. – Begay megsimogatta a ló nyakát, és a kötőfékhez csatolt egy kötelet, amivel vezetni tudta. Több lovat már felnyergeltek az indulásra készülődve. Begay átrakta a saját nyergét Winterre, jó szorosan becsatolta, és felült. Willy a szőrén ülte meg lovát. Elkezdték az Éjféli Ösvény felé terelgetni az ideges állatokat, amely szerencsére ellenkező irányba esett, nem a tűz felé. Lassan haladtak, igyekeztek megnyugtatni a lovakat; és szilárd talajon vezetni őket, ahol biztosan lépkedhettek. Ahogy felértek egy emelkedő tetejére, Becenti, aki elöl haladt, megtorpant. – Mi a csuda folyik odalent? Begay odaléptetett mellé, és a szeme elé emelte a távcsövet. Pár száz méterrel odébb egy homokos részen egy csoport gyűlt össze. Mocskosak voltak, mintha most bújtak volna elő a beomlott föld alól, és egy kisebb csoportot vettek körbe, akik foglyoknak látszottak. Begay éljenzést hallott a távolból. – Úgy néz ki, mintha meg akarnák lincselni őket – állapította meg Becenti. Begay alaposabban is szemügyre vette a foglyokat a távcsővel. Döbbenten ismerte fel a tudósokat, akik nemrégiben felkeresték. Ott állt Kate Mercer, és tőle nem messze Wyman Ford, aki egy sebesültnek látszó férfit támogatott. – Nem tetszik ez nekem – mondta Begay, és lekászálódott lováról. – Mit csinálsz? Ki kell jutnunk innen! Begay egy fához kötötte a lovat. – Lehet, hogy szükségük van a segítségünkre, Willy. Willy Becenti elvigyorodott, és ő is leugrott a lováról. – Jól van, ezt már szeretem! Odalopakodtak a csoport közelébe. Alig harminc méterre voltak tőlük, de jótékonyan elrejtette őket a sötétség leple. Begay huszonnégy embert számolt össze, fegyver is volt náluk. Mindenkit fekete szénpor borított, és borzalmasan festett az arcuk, mintha a pokolból szabadultak volna. Ford arca véres volt, úgy tűnt, megverték. A többi foglyot Begay nem ismerte, de úgy gondolta, szintén az Isabella-projekten dolgozó tudósok lehetnek, mind fehér köpenyt viseltek. Ford támogatta egyiküket, a vállán átvetve a férfi karját, akinek csúnyán el volt törve a lába. A tömeg leköpdöste és szidalmazta őket. Végül egy férfi előbbre lépett, és felemelt kézzel lecsendesítette a tömeget. Begay alig akart hinni a szemének: Eddy volt az, a Blue Gap-i misszió lelkipásztora – csak éppen úgy átalakult, hogy alig lehetett ráismerni. Az az Eddy, akit ő ismert, egy zavarodott félbolond volt, aki használt ruhát osztogatott a rászorulóknak, és hatvan dollárral tartozott neki. Ebből az Eddyből azonban hideg tekintély áradt, és a tömeg engedelmeskedett neki. Begay lekuporodott, és úgy figyelt, Becenti pedig meglapult mellette.

Eddy magasba emelte a kezét. – „És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája.” Keresztény barátaim, az Antikrisztus szólni kíván. Legyetek tanúi a káromlásainak! Hazelius próbált megszólalni. A távolban lobogtak az égő Isabella lángjai, a lángnyelvek fel-felcsaptak és egyre terjedtek. Hazelius hangját elnyomta a robbanások sorozata. Újrakezdte, most már erősebb hangon: – Eddy tiszteletes, csak egyvalamit szeretnék

233

mondani. Ezek az emberek nem a tanítványaim. Velem tegyen amit akar, de őket engedje szabadon. – Hazug! – kiáltotta valaki a tömegből. – Istenkáromló! Eddy felemelte a kezét, és a tömeg újból elcsendesedett. – Senki sem ártatlan – kiáltotta. – Mindnyájan bűnösök vagyunk egy haragvó Isten kezében. Csak az Isten kegyelme menthet meg. – Hagyja őket békén, maga féleszű idióta! Hát erre nincs sok esély, gondolta magában Ford, ahogy körbenézett Eddy hívein, akik Hazelius fejét követelték. Hazelius elgyengült, az ép lába is megcsuklott. – Tartsátok meg! – kiáltotta Eddy. Kate odament Ford mellé, és segített megtámogatni a fizikust. Eddy elfordult. – Eljött az Úr haragjának ama nagy napja! – mennydörögte. – Vigyétek el! A tömeg rávetette magát Hazeliusra, és ide-oda taszigálták, mintha egy rongybaba lenne. Megütötték, lökdöstek, leköpdösték, botokkal verték. Egy férfi egy kaktusz letört ágával sújtott le rá. – Kötözzétek oda ahhoz a fához! A tömeg, mint egy esetlen, százlábú szörnyeteg egy vaskos, elszáradt fenyőfához vonszolta Hazeliust. Megragadták az egyik csuklóját, megkötözték, a kötelet átvetették egy vaskos ágon, és jó szorosan meghúzták, aztán a másik csuklóját is odakötözték, így félig lógott, félig állt a fa alatt, széttárt karokkal. A ruhái cafatokban lógtak mocskos testéről. Kate hirtelen kiszabadította magát, odarohant, és megölelte Hazeliust. A tömegből dühös kiáltások harsantak, többen is megragadták Kate-et, hátrarángatták, és a földre lökték. Egy madárijesztő-szerű, szakállas figura kilépett a tömegből, és belerúgott, miközben a földön hevert. – Te szemét! – kiáltotta Ford. Behúzott egyet a férfi állkapcsára, aztán egy másikat is félrelökött, és odafurakodott Kate-hez, de a tömeg rávetette magát, és ökölcsapásokkal és botokkal a földre lökték. Félig már eszméletlen volt, alig tudta, mi történik körülötte. Hirtelen egy motor berregése hallatszott a csődület széléről. A motor köhögve leállt, és egy mély, tekintélyes hang harsant fel: – Üdvözöllek benneteket, keresztények! – Doke! – zúgott fel a tömeg. – Itt van Doke! A tömeg szétvált, és egy tagbaszakadt, magas férfi sétált be az emberek gyűrűjébe, levágott ujjú farmerdzsekiben. Izmos karja tele volt tetoválásokkal, a nyakából ezüstláncon hatalmas vasfeszület lógott, a vállán puska. Hosszú, szőke haja lobogott a hatalmas tűzvész által keltett szélben. Odalépett Eddyhez, és megölelte. – Az Úr legyen veled! – Aztán elengedte a tiszteletest, és szembefordult a tömeggel. Doke-ból megragadó könnyedség áradt, ami jól kiegészítette Eddy aszketikus szigorúságát. Rejtélyes mosollyal belenyúlt táskájába, és kivett egy üveget, amelyben valamilyen áttetsző folyadék volt. Lecsavarta a kupakját, eldobta, és egy rongyot dugott az üveg szájába úgy, hogy a vége kilógjon. Aztán két ujjával befogva felrázta az üveget, és a magasba emelte. A tömeg felordított. Ford orrát megcsapta a benzinszag. Doke a másik kezével felemelt egy öngyújtót, ide-oda lengette, és mindkét kezét a magasba tartva körbeforgott, mint egy rocksztár a színpadon. – Fát! – kiáltotta éles hangon. – Hozzatok fát!

234

Eddy megszólalt: – „És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vettetek.” A Biblia egyértelműen nyilatkozik. Akik nem fogadják el Jézus Krisztust megváltójuknak, azok az örök tűz tavába vettetnek. Ez az Isten akarata, keresztény testvéreim! – Égessük meg! – zúgta a tömeg. – Égessük meg az Antikrisztust! – „És az ördög, aki elhitette őket, vettetek a tűz és kénkő tavába, ahol van a fenevad és hamis próféta.” – Hagyják abba! Az ég szerelmére, ne csinálják ezt! – kiáltotta Kate. Nagy halom száraz fenyőágat, kaktuszhéjat és zsályacserjét adogattak az emberek a fejük fölött, és ledobálták a fa tövébe. A halom egyre nőtt. – Ez az Isten ígérete a hitetleneknek – folytatta Eddy fel-alá járkálva az egyre növekvő halom előtt. – „És kínoztatnak éjjel és nappal, örökkön Örökké.” Amit teszünk, az Isten felhatalmazásával tesszük, ezt a Biblia is ismételten megerősíti. Íme a Jelenések könyve 14. fejezetének 11. verse: „És az ő kínlódásuknak füstje felmegy örökkön örökké; és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal.” Az ágakat rendezetlenül egymásra dobálták, aztán elkezdték közelebb rugdosni és Hazelius köré halmozni őket. – Ne tegyék ezt! – sikoltotta újból Kate. A farakás már Hazelius combjáig ért. – „És Istentől a mennyből tűz szállá alá, és megemészté azokat” A csontszáraz zsályacserje, a kaktuszágak és a gallyak tovább halmozódtak, már Hazelius derekáig ért a rakás. – Készen állunk rá, hogy végrehajtsuk az Isten akaratát – mondta halkan Eddy. Doke előbbre lépett, és ismét magasba emelte a karját, egyik kezében az öngyújtóval, a másikban a Molotov-koktéllal. A tömeg hátrább húzódott, és csönd lett. Doke félig elfordult, magasba emelt kézzel. A tömeg kissé ijedten még hátrább csoszogott. Doke felkattintotta az öngyújtót, és meggyújtotta a Molotov-koktélt. A rongy lángra lobbant, Doke pedig megfordult, és a farakásra dobta a palackot. A farakás belsejében egy hangos szisszenéssel felcsapott a láng, és hangos ropogással az ég felé tört. A tömegből megilletődött, áhítatos mormolás hangzott fel. Ford összeszedte minden erejét. A vállát átfogva támogatta Kate-et, aki majdnem összeesett. Mind némán figyeltek, senki sem fordította el a fejét. Ahogy a lángok egyre magasabbra csaptak, Hazelius határozott és tiszta hangon megszólalt: – Az univerzum soha nem felejt!

75. fejezet

Nelson Begay egyre dühösebben figyelte a máglyát. Elevenen elégetni egy embert… A spanyolok is ezt tették az őseivel, ha nem voltak hajlandóak áttérni az ő hitükre. És íme, most újból megtörténik. De hiába, nem tudott semmit kitalálni, hogyan akadályozhatná meg. A lángok magasra csaptak, és belekaptak a férfi rongyos fehér köpenyébe, eltakarták az arcát, és sistergő felvillanással megperzselték a haját. 235

A férfi azonban még mindig egyenesen állt. A tűznyelvek hangos robajjal fellángoltak, a ruhái megfeketedtek, és égő cafatokban hullottak le, mint a tüzes konfetti. A férfi azonban meg sem rezzent. A tomboló tűz elemésztette a ruháit, és már a bőrét kezdte égetni, a szeme kifolyt, de nem mozdult, még csak meg sem rezzent – és a szomorkás kis mosoly egy pillanatra sem hagyta el az arcát, amikor már a lángok nyaldosták, akkor sem. A tűz elégette a köteleket, amelyekkel a fához kötözték, de ő csak állt, szilárdan, mint egy kőszikla. Hogyan lehetséges ez? Miért nem rogy össze? A kiszáradt fenyő, amelyhez odakötözték, tűzoszloppá változva égni kezdett, a lángnyelvek öt-hat méterre a levegőbe törtek, de ő állva maradt, amíg teljesen el nem nyelték a lángok. Begay harminc méterről is érezte a tűz forróságát az arcán, hallotta, ahogy üvölt, mint egy szörnyeteg. A fa lángoló ágai mintha égő karmok lettek volna. Aztán az égő fa egyszer csak az ég felé örvénylő, hatalmas szikraeső kíséretében összeomlott. Olyan magasra szálltak a szikrák, mintha csatlakozni akarnának az égen ragyogó csillagokhoz. Hazeliusból nem maradt semmi, csak egy marék hamu. A többi fogoly, akiket egy csoport fegyveres őrzött a közelben, megrökönyödve és iszonyattal bámult. Voltak, akik sírtak, egymás kezét szorongatták vagy átkarolták egymást. Ők lesznek a következők, gondolta Begay – és ez a gondolat elviselhetetlen volt. Doke már nyúlt is a táskájába, és elővett egy újabb benzinespalackot. – A francba – morogta Becenti. – Csak úgy hagyjuk, hogy ezt tegyék? Begay megfordult és ránézett. – Nem, Willy, istenemre mondom, nem hagyjuk!

Ford a döbbenettől és iszonyattól bénultan nézte a lassan elhaló lángokat. Ahol Hazelius az előbb állt, csak egy nagy kupac hamu maradt, semmi más. Ford szorosan átölelve tartotta Kate-et. A lány mozdulatlanul állva a parázsba bámult, kormos arcán könnyek patakzottak. Senki sem mozdult, és nem szólt egyetlen szót sem. Ők lesznek a következők… A tömeg hirtelen elcsendesedett. A lelkipásztor, Eddy oldalra húzódva álldogált, és két csontos kezével magához szorította a Bibliáját. A szeme beesett volt, a tekintete üres és elgyötört. Doke is a tűzbe bámult, és az arca csak úgy ragyogott. Eddy felemelte a fejét, és körbehordozta tekintetét a tömegen. Remegő kézzel a hamukupacra mutatott. – „És lábbal tiporjátok majd a gonoszok hamvait!” A szavai felrázták a tömeget. Az emberek zavartan egyik lábukról a másikra álltak. – Ámen – szólalt meg egy hang, aztán mások is halkan visszhangozták. – És most, barátaim – folytatta Eddy –, eljött az Antikrisztus tanítványainak ideje. Mi keresztények vagyunk, és megbocsátok. Adnunk kell nekik egy esélyt, hogy elfogadják Jézust. Még a legelvetemültebb bűnöst is megilleti egy utolsó lehetőség. Térdeljetek le! Egy hívő megtaszította Ford hátát, és ő akaratlanul is térdre rogyott. Kate mellé térdelt, és közelebb húzta magához. – Imádkozzunk Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, hogy váltsa meg eltévelyedett lelküket.

236

Doke fél térdre ereszkedett. Eddy követte a példáját, és rövidesen az egész tömeg térdelt a sivatag homokjában, a haldokló lángok vöröses fényében, és halk imát mormoltak. Újabb robbanás dörrent át a sziklafennsíkon, és a föld megrázkódott. – Ti, az Antikrisztus tanítványai, megvalljátok-e eretnekségeteket, és elfogadjátok-e Jézust megváltótoknak? – szegezte nekik a kérdést Eddy. – Elfogadjátok-e Jézust teljes szívetekből, fenntartás nélkül? Csatlakoztok-e hozzánk, hogy részesei legyetek az Úr nagy seregének? Tökéletes csönd lett. Ford megszorította Kate kezét. Azt kívánta, bárcsak megszólalna, bárcsak mindenbe beleegyezne. De ha ő nem tudja rávenni magát, hogy várhatná el Kate-től, hogy megtegye? – Egyikőtök sem vonja vissza eretnek állításait, és fogadja be Jézust? Egyikőtök sem akar megmenekülni az e világi tűztől és az örökkön égő másvilági tűztől? Ford érezte, hogy feltolul benne a düh. Felemelte a fejét. – Én keresztény vagyok, katolikus. Nem követtem el semmiféle eretnekséget, amit vissza kellene vonnom. Eddy nagy levegőt vett, és remegő hangon megszólalt, a kezét drámaian a magasba emelve a tömeg előtt. – A katolikusok nem keresztények. A katolicizmus nem más, mint Szűz Mária bálvány-imádása. Bizonytalan, helyeslő mormolás hallatszott a tömeg soraiból. – A démonizmus szelleme jellemzi, ami nyilvánvaló az „Üdvözlégy Mária” és a rózsafüzér állandó ismételgetésében. Faragott képek bálványimádata, amely megszegi az Isten parancsolatát. Fordot elöntötte az indulat, hiába próbált erőt venni magán. – Hogy merészeli… – mondta halkan. – Hogy merészel ilyet mondani? Eddy felemelte a fegyverét, és rászegezte. – A katolikusok ezerötszáz éve a papok agymosásának áldozatai. Maguk nem olvassák a Bibliát. Azt teszik, amit a papok mondanak. A pápájuk faragott képekhez imádkozik, és szobrok lábát csókolgatja. Az Isten igéje világosan kimondja, hogy csak Jézus előtt kell meghajolnunk, és senki más előtt, se Mária, sem az úgynevezett szentek előtt. Adja fel istenkáromló vallását, vagy vállalja az Isten haragját. – Maguk az igazi istenkáromlók – mondta Ford a tömegre meredve. Eddy remegő kézzel felemelte a revolverét, és egyenesen Ford jobb szemébe célzott. – Az egyházuk a pokol szülötte! Adja fel a vallását! – Soha. A revolver szilárdabb lett Eddy kezében, alig több mint egy méter távolságból célzott, és az ujja szorosabban simult a ravaszra.

76. fejezet

Don T. Spates tiszteletes lecsapta a telefont, amely még mindig nem működött. Az internetcsatlakozása sem jött helyre. Arra gondolt, átmegy az Ezüstkatedrális médiaközpontjába, és bekapcsolja a tévét, hátha mondanak valamit a hírekben, de sehogy

237

sem tudta rávenni magát. Félt kimenni, vagy egyáltalán felállni az íróasztalától – félt attól, hogy mit tudhat meg odakint. Megnézte az óráját: hajnali fél öt volt. Még két óra pirkadatig. Amint felkel a nap, azonnal felkeresi Dobsont, és az ügyvédje szakértő kezeire bízza magát. Dobson majd mindent elintéz. Persze, elég sokba fog ez kerülni neki, de ezek után az adományok csak úgy áradnak majd. Csak ki kell várni, amíg lecsendesedik a vihar. Volt már része ilyen viharokban, mint például a prostituáltak ügye. Akkor is azt hitte, vége a világnak, de egy hónappal később már folytatta a munkáját, prédikált a katedrálisban, és most megint ő a legnépszerűbb tévés evangelizátor. Elővett egy zsebkendőt, megtörölgette a szemét, a homlokát, az orrát, a száját. A fehér vásznon barna foltokat hagytak a smink maradványai. Undorodva megnézte, aztán a szemétkosárba hajította. Töltött egy újabb csésze kávét, belelöttyintett egy korty vodkát, és remegő kézzel felhajtotta. Olyan erővel csapta le a csészét, hogy az kettétört. A drága sèvres-i porceláncsésze épp középen hasadt ketté. Fogta a kezében, rábámult, aztán hirtelen dühvel odavágta. Felpattant, és az ablakhoz ment, kinyitotta, és kinézett. Odakint még minden sötét volt és néma, az egész világ aludt. Kivéve Arizonát, ahol épp borzalmas dolgok történhetnek. De ez nem az ő hibája. Ő egész életét annak szentelte, hogy Krisztus munkáját végezze a földön. Hisz a tisztességben, a vallásban, a kötelességtudatban és a hazában. Csak felkelne már a nap… Elképzelte, ahogy kényelmesen üldögél az ügyvédje faburkolatú irodájában a 13. utcában, és máris megnyugodott egy kicsit. Amint kivilágosodik, azonnal felkelti a sofőrjét, és indulnak is Washingtonba. Ahogy kinézett a sötétbe burkolózó, esőtől nedves utcára, a távolból szirénák ütötték meg a fülét. Egy pillanattal később meg is látta, hogy járművek közelednek villogó lámpákkal a Laskin Roadon: rendőrségi autók és egy rabszállító, mögötte még néhány furgon. Hátrább lépett, és dobogó szívvel becsukta az ablakot. Csak nem érte jönnek? Ugyan már, persze hogy nem. Hogy is gondolhat ilyet? Visszament az íróasztalához, leült, és megint a kávé és vodka után nyúlt. Aztán eszébe jutott, hogy eltört a csészéje. A fenébe a csészével! Fogta az üveget, a szájához emelte, és jól meghúzta. Letette az üveget, és kifújta a levegőt. Valószínűleg csak a nem messze lévő jachtklubból menekülő néger bűnözőket üldöznek. Egy hangos csattanás riasztotta fel az Ezüstkatedrális belsejéből. Hirtelen hangok harsantak és rendőrségi rádiók recsegése hallatszott. Spates képtelen volt mozdulni. Egy pillanattal később kivágódott az irodájának ajtaja, és FBI feliratos fekete dzsekit viselő férfiak rontottak be rajta, a kezükben fegyverrel. Egy feltűnően magas, borotvált fejű, fekete bőrű FBI-ügynök követte őket. Spates a helyén maradt. Képtelen volt felfogni, mi történik. – Ön Mr. Don Spates? – kérdezte az ügynök, és felmutatta a jelvényét. – Az FBI-tól jöttem, Cooper Johnson különleges ügynök vagyok. Spates képtelen volt felelni, csak bámult. – Ön Mr. Don Spates? A tiszteletes bólintott. – Tegye kezét az asztalra, Mr. Spates. A tiszteletes előrenyújtotta májfoltos kezét, és az asztalra fektette. – Álljon fel, de úgy, hogy végig lássam a kezét!

238

Spates esetlenül feltápászkodott, közben nagy zörgéssel fellökte a széket. – Bilincseljék meg! Egy másik ügynök odament, erősen megragadta a tiszteletes egyik karját, és a háta mögé csavarta, aztán a másikat is. Spates döbbenten érezte, hogy hideg acélbilincs kattan a csuklóján. Johnson odasétált, és összefont karral, terpeszben megállt előtte. – Mr. Spates? Spates csak rámeredt. Az agya teljesen üres volt. Az ügynök halkan elhadarta: – Joga van hallgatni. Mindent, amit mond, felhasználhatunk ön ellen a bíróság előtt. Joga van ügyvédet fogadni, aki jelen lehet a kihallgatásoknál. Ha nem engedheti meg magának a saját ügyvédet, az állam kirendel egy védőt. Megértette? Spates csak bámult. Lehetetlen, hogy ez történjen vele. – Megértette? – Hogy mi…? – Részeg a pasas, Cooper – mondta az egyik ügynök. – Ne vacakolj vele, majd később újra ismertetjük a jogait. – Igazad van. – Johnson megragadta Spates felkarját. – Na, jöjjön szépen. Egy másik ügynök megfogta a tiszteletes másik karját, kicsit meglökték, és az ajtó felé indultak vele. – Várjanak! – kiáltotta Spates. – Itt valami tévedés van! Az ügynökök tovább taszigálták kifelé, ügyet sem vetve a tiltakozására. – Nem engem akartak letartóztatni, összetévesztenek valakivel! Egy ügynök kinyitotta az irodaajtót, és beléptek a sötét Ezüstkatedrálisba. – Maguk biztosan Crawley-t keresik Booker Crawley-t a Crawley & Stratham irodától! Ő csinált mindent! Én csak az utasításait követtem, nem vagyok felelős semmiért! Fogalmam sem volt róla, hogy ez fog történni. Minden az ő hibája! – Hisztérikus hangja visszhangzott a katedrális tágas belsejében. Kikísérték az oldalsó széksorok között, elhaladva a sötét táblák előtt, amelyeken a közönségnek szóló utasításokat szokták mutatni, a valódi ezüstfüsttel bevont oszlopok mellett, át az olasz márványborítású, visszhangos előcsarnokon, majd ki a bejáraton. Odakint egy hordányi újságíró és riporter várta Spatest. Elvakította az ezernyi vaku villanása, és kérdések özöne árasztotta el. Minden irányból magasba tartott mikrofonokat lógattak az orra elé. Spates csak pislogott, és bámult, mint egy mészárszékre hurcolt borjú. Egy rabszállító kocsi üresben járó motorral várakozott a közelben. – Spates tiszteletes! Spates tiszteletes, igaz, hogy… – Nem! – kiáltotta Spates, és próbálta kitépni magát a kísérői kezéből. – Nem szállok be! Ártatlan vagyok! Crawley a bűnös! Ha visszaengednek az irodámba, megadom a telefonszámát… Két ügynök kinyitotta a rabszállító hátsó ajtaját. Spates kapálózott. Másodpercenként vagy száz vaku villant. A fényképezőgépek lencséje úgy irányult rá, mint ezernyi dülledt halszem. – Ne!

239

Spates ellenállt, mire az ügynökök durván belökték. Megtántorodott, és tovább könyörgött. – Kérem, hallgassanak meg! – Hangosan, fuldokolva felzokogott. – Crawley-t kellene letartóztatniuk! – Mr. Spates, ne fárassza magát – hajolt be utána az ajtón a különleges ügynök. – Bőven lesz még rá idő később, hogy előadja a saját verzióját, rendben? Két ügynök beszállt Spates mellé, lelökték az ülésre, egy rúdhoz bilincselték, és becsatolták a biztonsági övét. Az ajtó becsapódott, kizárva a kinti tumultust. Spates zokogva kapkodott levegő után. – Óriási hibát követnek el! – siránkozott, miközben a rabszállító elindult a járdaszegélyről. – Nem engem kell letartóztatni, hanem Crawley-t!

77. fejezet

Ford a revolver csövébe bámult. A csillogó acélcső vége mintha sötét szemként meredt volna vissza rá. Önkéntelenül is a hitvallás szavai tolultak az ajkára. Keresztet vetett, és azt suttogta: – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… – Dicsérjük az Urat! – dördült fel hirtelen egy hang a várakozó csöndben. Mindenki hátrafordult. Egy navahó indián lépett elő a sötétségből. Szarvasbőr inget viselt, a homloka kendővel volt körbekötve. Több lovat vezetett kötőféken, az egyik kezében pisztolyt tartott, amelyet meglengetett a feje fölött. – Dicsérjük Jézust és az Urat! – A tömegbe furakodott, az emberek szétváltak és utat engedtek neki. Ford felismerte Willy Becentit. Eddy továbbra is Fordra szegezte a fegyverét. – Dicsérjük Jézust és az Urat! – kiáltotta újból Becenti, és tovább vonult feléjük a lovakkal, rákényszerítve a térdeplő embereket, hogy húzódjanak félre, – Dicsérjük az Urat! Ámen, testvéreim! – Dicsérjük az Urat – jött a gépies válasz. – Dicsérjük Jézust! – Barátom a Krisztusban! – emelkedett fel Doke. – Benned kit tisztelhetünk? – Dicsérjük Jézust! Mindnyájan testvérek vagyunk a Krisztusban! Azért jöttem, hogy csatlakozzam hozzátok. A lovak idegesen táncoltak, a szemük forgott. Az emberek megijedtek tőlük, és hátrálni kezdtek. A lovak mögött egy újabb alak körvonalai rajzolódtak ki a vöröses fényben. Egy lóháton ülő férfi terelgette maga előtt a lovakat. Ford meglátta, hogy Nelson Begay az. Becenti megállította a nyugtalan lovakat közvetlenül a tudósok csoportja előtt. Az állatok egymásba szaladtak, hányták-vetették a fejüket, alig lehetet visszafogni őket. A tömeg idegesen tovább hátrált. – Mit csinálnak azokkal a lovakkal? – kiáltott fel dühösen Eddy. – Csak szeretnénk csatlakozni magukhoz – Becenti úgy nézett rá, mint egy idiótára. Elejtette a lovakat összefogó kötelet, mintha véletlenül történt volna. A vezérlő hátrálni próbált, Becenti rálépett a kötélre, és megállította az állatot. – Hó, te! – kiáltotta. Lehajolt, hogy felvegye a kötelet, és közben gyorsan, lopva odasúgta a foglyok csoportjának: – Ha jelzek, pattanjanak fel a lovakra, és már itt sem vagyunk. 240

Doke odalépett Eddy és Ford elé. – Jól van, barátom, jobb lesz, ha elárulod, ki vagy, és mit súgtál a foglyoknak. – Hallottad, testvér – felelte Becenti hangosan. – Barátod vagyok a Krisztusban! Gondoltam, talán szükségetek lehet lovakra. – Zavartok minket, te féleszű. Vidd innen a lovakat, útban vannak. – Hát persze, sajnálom, én csak segíteni próbáltam – Becenti sarkon fordult. – Jól van, nyugalom! – kiáltott a lovakra. – Hó, nyugi! A kiáltásaitól mintha csak még idegesebbek lettek volna a lovak. Becenti megragadta a kötőfékeket, és elkezdte megfordítani a lovakat, hogy elvezesse őket, de úgy tűnt, nem tud megbirkózni velük. Amikor nem engedelmeskedtek, egy összetekert lasszóval megcélozta őket, mire a lovak hirtelen élesen elkanyarodtak, amivel arra kényszerítették Doke-ot és Eddyt, hogy hátrább lépjenek, így a lovak közéjük és a foglyok közé kerültek. Az egyik állat két lábra ágaskodott. – Vigyétek az útból a lovakat! – ordította Doke, és próbálta félrelökdösni őket. – Dicsérjük Jézust és a szenteket! – Becenti meglóbálta feje fölött a pisztolyát, és hirtelen felkiáltott: – Most! Ford megragadta Kate kezét, és felsegítette egy vasderes lóra, miközben Becenti feldobta Chent egy foltos indián pónira, aztán felhúzta maga mögé Cecchinit. Corcoran és St. Vincent felkapaszkodtak két másik lóra. lnnes egy pejlóra pattant fel, és tíz másodperc múlva már mind lóháton ültek. Doke megpróbált átlökdösődni a kavargó tömegen, és azt kiáltotta: – Állítsátok meg őket! – A puskája után nyúlt, és kirántotta a hátán lógó bőrtokból. Eddy ismét felemelte a revolverét, és Fordra célzott. – Dicsérjük az Urat! – kiáltotta Becenti, és körbeforgott a lovával, amelynek patái kavargó porfelhőt vertek fel. Félrelökte Eddyt, aki hátratántorodott, és így csak a levegőbe lőtt, aztán a következő pillanatban az indián nekirontott a lovával Doke-nak, aki elejtette a puskáját, és félreugrott. Becenti magasba emelte az összetekert lasszót, meglóbálta, és vérfagyasztó indián csatakiáltást hallatott. A már eddig is ideges lovaknak nem is kellett több bátorítás. Átvágtattak a tömegen, szétszórva az embereket. Miután kiszabadultak, Becenti jobbra kanyarodott, és teljes erőből vágtázva egy homokos vízmosás fedezékébe vezette őket. Fegyverropogás tört ki mögöttük, a golyók záporoztak a sötétségbe, és elsüvítettek a fejük fölött. Becenti újból harciasan rikkantott. A lovak végigszáguldottak a mély, kanyargós vízmosásban, míg a puska dörrenései már csak halk pukkanásnak hallatszottak a távolból, és a tömeg kiáltozása is elhalkult. Aztán gyors ügetésre lassítottak. Ford meghallotta, hogy a távolban felpörög egy motorkerékpár. – Hallod ezt, Willy? – kiáltott oda hátulról Begay. – Valakinek motorja van. – A francba – morogta Becenti. – Le kell ráznunk azt a rohadékot. – Várjatok! Kikanyarodott a vízmosásból, és fellépkedett egy kavicsos lejtőn. A ló patái alatt szétszóródtak a kövek. Willy átvágtatott a homokdűnék között egy kicsit távolabb lévő mély vízmosás felé. Egy dörrenés hallatszott, és az egész sziklafennsík megrázkódott. Sötét porfelhők szálltak az éjszakai égbolt felé. Pár száz méterrel odébb, tőlük jobbra lángok csaptak ki a földből. Nagy reccsenéssel lángra lobbant egy fenyő, aztán egy másik is. Mennydörgő robbanás hangzott fel mögöttük, majd egy újabb a sziklafennsík keleti vége felől.

241

A motor ismét felberregett, most sokkal közelebbről, mint az imént. A motoros nemsokára beéri őket. Becenti újból csatakiáltást hallatott, és felvágtatott a vízmosás szélére, aztán le a lejtőn az aljába. Ford követte, a lábával jó erősen szorítva a ló oldalát, Kate pedig hátulról átkarolta.

78. fejezet

Ford levágtatott a homokos lejtőn. A ló hátravetette a fejét és egész testével hátradőlt, a patáját a homokba vájva félig csúszott, félig ugrált lefelé, miközben a homok lavinaként zúdult le körülöttük. A motor berregése felhangzott a fejük fölött, a vízmosás pereménél. Lövések dörrentek, és Ford hallotta, hogy egy golyó becsapódik tőle balra egy sziklába. Leértek a vízmosás legaljába. Ford hallotta, hogy a motor végigszáguld odafent az árok szélénél. Becenti megállította a lovát. – Elvágja az utunkat! Forduljanak meg! A motor lassított, majd megállt a vízmosás pereménél, ahonnan vízesésként folyt le a homok. Doke a lábával kitámasztotta a motort, előhúzta a puskát a táskájából, és célzott. Megfordították a lovaikat, miközben eldörrent az első lövés. A golyó közvetlenül Ford mellett csapta fel a homokot. Átmenetileg meghúzódtak néhány leomlott nagy kő mögött, újabb lövés dörrent, a golyó elsüvített a sziklák fölött. Ford rájött, hogy csapdába estek – se előre, se hátra. A motoros a vízmosás mindkét oldaláról lőhet rájuk, az árok fala pedig túl meredek, hogy felkapaszkodjanak rajta. Újabb lövés csattant, és a hátuk mögött homok spriccelt fel. Odaföntről rekedtes nevetés harsant – Futhattok, istentelenek, de nem bújhattok el előlem! – Willy, ideje lenne, hogy használd azt a pisztolyt – szólalt meg Begay. – Nincs megtöltve – felelte zavartan Willy. – Mi a fenéért nincs megtöltve? Becenti szégyenkező arcot vágott. – Nem akartam, hogy valaki megsérüljön. Begay kétségbeesetten égnek lendítette a karját. – Hát ez remek, Willy! Ford újabb lövést hallott, a golyó megint a fejük fölött süvített el, aztán becsapódott a szemben lévő homokkő falba. – Lemegyek! – harsant fel diadalmasan Doke hangja. – A fenébe, most mit csináljunk? – kérdezte Becenti. A lova ide-oda táncolt és nyugtalanul horkantgatott. Ford hallotta, ahogy Doke csúszkálva elindul lefelé a lejtőn. Egy perc múlva leér az aljába, ahonnan nyugodtan célba veheti őket. Lehet, hogy nem tud mindnyájukkal végezni, de az biztos, hogy sokakat megöl, mielőtt fedezéket találhatnának. – Kate, ülj át Begay lovára! – Mit akarsz csinálni? – Gyerünk, siess! – Wyman, nem is tudsz lovagolni! – A fenébe is, Kate, mi lenne, ha egyszer megbíznál bennem?

242

Kate leszállt a lóról, és átült Begay háta mögé. – Adja ide a pisztolyt – szólt oda Ford Willynek. Becenti odadobta. – Sok szerencsét, öregem. Ford bal kezével a ló sörényébe markolt és megrántotta. Abba az irányba fordította a lovat, amerről Doke felbukkanását várta. – Szorítsd a térdeddel! – tanácsolta Kate. – És tartsd alacsonyan és középen a súlypontodat. Ebben a pillanatban megjelent Doke; nyögve csúszkált le a homokos lejtőn. Amikor leért az aljába, az arcán diadalittas vigyor terült szét. Ford a sarkával megbökte a ló oldalát. A ló nekiiramodott, és rohanni kezdett a vízmosásban, egyenesen Doke felé. Ford rászegezte a pisztolyt, és elkiáltotta magát, ahogy az indiántól hallotta: – Aiyaaaah! Doke, akit meglepetésként ért a támadás és megijesztett a hirtelen előkerült pisztoly, lekapta a válláról a puskát, fél térdre rogyott, és a vállához emelte a fegyvert. De elkésett vele. A ló majdnem eltiporta, és oldalra kellett vetődnie, hogy ne tapossa agyon. Ford fejbe vágta a pisztollyal, ahogy elvágtatott mellette, aztán jobbra fordult, és felvágtatott a meredek lejtőn. – Te szemét! – ordította Doke, újból feltérdelt, célzott és lőtt, miközben Ford lova épp felkapaszkodott a vízmosás szélére. Egy kopár részre jutott, ahol elszórtan nagy kövek hevertek. Távolabb egy szélfútta, homokos síkság terült el, amelyen halvány nyomok vezettek át. Ford felismerte a tájat: az érkezése napján erre hozta Hazelius, amikor megmutatta a fennsík széléről nyíló kilátást. Egy golyó süvített el a füle mellett, mint egy lódarázs. A következő golyó eltalálta a lovat. Az állat félreugrott, felnyerített, de nem tántorodott meg. Ford lelapult a ló hátára, és átvágott a homokos részen. A fennsík legszélére vezető nyomok irányába tartott. Egy perccel később már meg is lapult a nagy kövek között. Hallotta, hogy a lova fel-felnyög és zihálva szedi a levegőt. A hasát érhette a lövés. El sem tudta hinni, milyen bátran viselkedik az állat. Még egy sík rész terült el a szakadék széléig. Doke-nak előbb ki kell jutnia a mély vízmosásból, ha üldözőbe akarja venni, addig lesz ideje, hogy átérjen a síkság túlsó végébe, már ha a ló bírja addig. A sörényébe kapaszkodott, jól a hátára lapult, és átvágtatott a homokos területen. Félúton járt, amikor meghallotta a motor berregését. Doke kijutott a vízmosásból. A motor egyre erősödő zajából Ford meg tudta állapítani, hogy már közel jár, de azt is tudta, hogy amíg a motoron ül, addig nem lőhet rá. Ford felfelé indult a lejtőn, és kikanyarodott a kitaposott ösvényre, ahol Doke jól láthatja. Hallotta, ahogy sebességet vált, és a kétütemű motor felsivít. Ford közben épp elért az elszórt sziklák és borókafenyők közé, arra a helyre, ahol a sziklafennsík egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül átváltott a meredek szakadékba. Megrántotta a gyeplőt, és megállította a lovat, aztán leugrott róla. Bevette magát egy csoport szikla mögé, épp amikor Doke odaért mellé. Vastag, tetovált karján dagadtak az izmok, ahogy szorította a kormányt, szőke haja lobogott mögötte, mint egy sörény. Legalább kilencvennel elszáguldott Ford mellett, és egyenesen belerohant a szakadékba. Doke lerepült a mélybe. A motor teljes erőből visított, a kerekek pörögtek a levegőben és olyan éles hangot adtak, mint egy sas rikoltása. Ford nézte, ahogy a motor és a

243

motoros széles ívben a sötét mélységbe zuhan. A motor zúgása egyre halkult, ahogy lerepült a mélységbe. Az utolsó, amit látott Doke-ból, szőke hajának egy csillanása volt – mint Lucifer, amikor letaszították a mennyből. Ford hegyezte a fülét. A háromszáz méteres mélységben egyszer csak kis fény villant fel, és pár másodperccel később hallatszott a becsapódás csattanása. Ford kimászott a szikla mögül, és felállt. A ló elnyúlva feküdt a földön – elpusztult. Ford letérdelt, és megérintette. – Köszönöm, öregfiú. Nagyon sajnálom. Felállt, és csak most ébredt tudatára, mennyire fáj mindene. Több bordája eltört, tele volt vágásokkal; és horzsolásokkal, egyik szeme bedagadt. Megfordult, nekitámaszkodott az ősi kősziklának, és lenézett a Red Mesáról. Hieronymus Bosch Utolsó ítélet című képe jutott az eszébe. A sziklafennsík keleti szélénél, ahol egykor az Isabella volt, egyetlen hatalmas, színekben játszó tűzoszlop lövellt az ég felé, mintha a csillagokat akarná megperzselni. Körülötte kilométereken át több száz helyen is égtek kisebb tüzek, a repedésekből füstöt köhögött a föld. A talaj folyamatosan rázkódott a robbanásoktól, a mélyben működő, rejtett erők a levegőt is megrezegtették. Jobbra, fél kilométerrel távolabb szürreális látvány fogadta: az ezernyi ott parkoló autó mind lángolt, a tankok sorra robbantak, és a kocsik fölött kis tűzgolyók pattogtak. Az emberek céltalanul botorkáltak vagy zokogva ide-oda futkostak a pokolbeli tájon. Ford leereszkedett a hegyoldalról, és szembetalálkozott a többiekkel, akik a síkságon közeledtek. – Lezuhant a szakadékba – mondta Ford. – Öregem, pocsékul lovagolsz, de azért megcsináltad – dicsérte meg Becenti. – Jól elintézted azt a szemétládát. – Olyan volt, mint egy tűzszekér – tette hozzá Kate. – A ló…? – kérdezte Becenti. – Elpusztult. Az indián komor arccal hallgatott. Tíz perccel később oda is értek az Éjféli Ösvény végébe. Egy percre megálltak a sziklafennsík szélén, és hátranéztek. A földet újból nagy robbanás rázkódtatta meg, és a morajlás mennydörgésként végigrobajlott a Red Mesán, miközben a távolból kisebb robbanások sorozata hallatszott. Újabb tűzgolyó szállt fel az Isabella fölött az ég felé. A repedésekből már csak úgy hömpölygött a füst, amelyet alulról megvilágított a lángok vörös fénye. – Nézzetek arra, a Navajo-hegység felé – mutatott Kate az égre. Nyugat felé fordultak. Egy sor fénypont jelent meg az égen a távoli hegység fölött, és lüktető dübörgés kíséretében, gyorsan közeledtek. – Itt jön a felmentő sereg – mondta Begay. Ismét robbanás hallatszott, és újabb lángok csaptak fel. Mielőtt Ford követte volna Kate-et az ösvényen, még egyszer utoljára visszanézett. – Hihetetlen – mondta halkan Kate. – Az egész fennsík lángokban áll. Egy nagy porkígyó kanyargott az égre – újabb bányajárat omlott be, ijesztően közel hozzájuk. Kate a többiekhez fordult, és határozott hangon megszólalt: – Valami fontosat kell mondanom nektek.

244

A kimerült tudósok felé fordultak. – Ha a hatóságok kezébe kerülünk, egyenként ki fognak hallgatni minket, és titkosítani fognak minden információt arról, ami itt történt. A történetünket senki sem fogja megtudni. Elhallgatott, és égő tekintetét végighordozta a társaságon. – Jobb lenne, ha inkább elkerülnénk őket, és magunktól bemennénk Flagstaffba. Ott majd kiállunk a világ elé, és mindent elmondunk, úgy, ahogy mi akarjuk. Elmondjuk a világnak, hogy mi történt itt. A helikopterek egyre közelebb értek, a forgólapátok hangosan berregtek. Kate a választ meg sem várva elindult lefelé az ösvényen. A többiek mind követték.

79. fejezet

Hol vagyok..? Mi lehet ez a hely? És mióta bolyong itt? Semmilyen részletre nem tudott visszaemlékezni. Történt valami, a föld robbant, és minden égni kezdett. Az Antikrisztus tehet róla, akit ő, Eddy elevenen elégetett. Hol van hát a Messiás? Miért nem jött el, hogy a választottakat magával ragadja a mennybe? A ruhái kormosak voltak, a haja megperzselődött, a füle zúgott, a tüdeje szúrt, és minden sötét volt körülötte. Csípős füst szállt a talaj repedéseiből, bármerre botladozott. A sötét füstfelhő ködként borította a tájat, és három-négy méternél nem látott messzebbre. A szeme sarkából hirtelen megpillantott egy alakot. Homályosan ki tudta venni, hogy egy ember. Í – Hé, maga! – kiáltotta, és felé botorkált a köves talajon. Megbotlott egy porrá égett fenyő füstölgő tönkjén, amelynek többi részéből csak hamu maradt. Az alak közeledett. – Doke! – kiáltotta Eddy, a hangját eltompította a füst. – Doke, maga az? Semmi válasz. – Doke, én vagyok az, Eddy tiszteletes! Futni kezdett, de megbotlott, és elesett. Egy pillanatig csak feküdt, beszívta a föld közelében hűvösebb és tisztább levegőt. Aztán feltápászkodott, előhúzta a zsebkendőjét, és próbálta az orra elé szorítani, és azon át lélegezni. Tett még néhány lépést. A sötét árny egyre nagyobb lett. De nem Doke volt az – sőt, nem is ember. Odanyúlt, hogy megérintse: csak egy forró, száraz tapintású szikla volt, amely egy homokkő oszlop tetején egyensúlyozott. Eddy próbált koncentrálni, de csak gondolatfoszlányok kavarogtak a fejében. A miszsziója… a lakókocsi… a ruhaosztás napja van… Emlékezett rá, hogy reggel megmosta az arcát a kútnál, aztán elmondta a prédikációját a tucatnyi hívő előtt, miközben a szél befújta a homokot… Később a számítógépen beszélgetett keresztény barátaival. De hogy került ide…? Ellökte magát a sziklától, de semmit sem látott az egyre sűrűbb füstben. Jobb felől valami ragyogás tűnt fel, és halk recsegést-ropogást hallott. Tűz lenne…? 245

Inkább balra indult. Egy összeégett nyúl hevert a földön. Megbökte a csizmája orrával. Az állat összerándult és a hátára fordult, az oldala zihált, a szeme tágra nyílt a rettegéstől. – Doke! – kiáltotta Eddy, aztán átfutott az agyán a kérdés: Ki az a Doke? – Jézus, segíts! – nyögött fel. Reszketve letérdelt, és az ég felé emelte összekulcsolt kezét. A füst kavargott körülötte. Köhögött, a szeméből folytak a könnyek. – Jézus, segíts! A távolból robbanás dörrent. Jobbra a ragyogó fények magasra szöktek, mintha narancsszínű karmok nyúlnának az ég elé. A föld rázkódni kezdett. – Jézus, segíts rajtam! Eddy lázasan imádkozott, de válaszul nem hallott semmiféle hangot. Semmi – a feje üres volt. – Ments meg, uram Jézus! – kiáltotta hangosan. Hirtelen egy újabb alak bontakozott ki a sötétségből. Eddy talpra kászálódott, és elöntötte a megkönnyebbülés. – Jézus, itt vagyok, segíts! Egy hang szólalt meg: – Látlak. – Köszönöm, köszönöm! Megváltónk, Jézus Krisztus nevében! Hol vagyok, mi ez a hely? – Egy szép helyre viszlek… – mondta az árnyalak. Eddy felzokogott a megkönnyebbüléstől. Megint fuldokolva köhögni kezdett a rongyos zsebkendőbe, fekete foltot hagyva rajta. – Elviszlek oda, ahol minden szép… – Igen, kérlek, vigyél el innen! – Eddy könyörögve kinyújtotta a kezét. – Odalent minden szép… A jobboldalt égő tűz hirtelen fellángolt, és félelmetes ragyogást vetített a sűrű füstre. Az alakot megvilágította a tompa, vöröses fény. Ahogy az alak közelebb lépett, Eddy meglátta az arcát: a homloka körül kendő, a vállára hosszú copfok lógtak, az egyik szétbomlott, a szeme sötét és üveges, a homloka domború… Lorenzo! – Te vagy az…? – Eddy hátrálni kezdett. – De hát te… te halott vagy, meghaltál, én láttam… – Halott? A halottak nem halnak meg, ezt te is tudod. A halottak tovább élnek, kínozza és égeti őket az Isten, a teremtőjük, a szeretet istene, mert kételkedtek benne, össze voltak zavarodva, haboztak vagy lázadoztak ellene. Kínozza őket atyjuk és teremtőjük, amiért nem hisznek benne. Gyere… megmutatom. – Az árnyalak hátborzongató mosollyal kinyújtotta a kezét, és Eddy észrevette, hogy véres. A ruháit is átitatta a vér nyaktól lefelé, mintha belemártották volna. – Ne… Távozz tőlem.. – Eddy hátrálni kezdett. – Jézus, segíts! – Majd én segítek neked… Én vagyok a vezetőd, aki elviszlek arra a szép helyre. A föld megrázkódott, és megnyílt Eddy lába alatt, ő pedig csak zuhant, zuhant az elképzelhetetlen, borzalmas forróságba. Nyitotta a száját, hogy sikoltson, de nem jött ki hang a torkán.

246

80. fejezet

Lockwood az elnök háta mögötti falon lévő órára pillantott. Reggel nyolc óra volt. A nap felkelt, az emberek munkába indultak, a forgalom a Washingtonba vezető Beltwayen szokás szerint csigalassúsággal araszolgatott. Tegnap ilyenkor ő is ott ült a kocsijában, beragadva egy dugóba. A légkondicionáló teljes erőből működött, és Steve lnskeepet hallgatta a National Public Radio adásában. Mára azonban megváltozott a világ, A Nemzeti Gárda helikopterei a terveknek megfelelően, reggel háromnegyed ötkor leszálltak a Red Mesán, úgy öt kilométerre az Isabella helyszínétől. A küldetésük azonban megváltozott. Támadás helyett mentőakció lett belőle – a sérülteket kellett evakuálni, és összeszedni a halottakat. A tűzvész végképp kezelhetetlenné vált. Az egész Red Mesát behálózták a bitumenes széntelérek, valószínűleg még a következő évszázadban is lángolni fog, amíg az egész hegy el nem hamvad. Az Isabellának vége. A negyvenmilliárd dollárt érő gépből csak égő roncsok maradtak, szétszóródva a fennsíkon és odalent a sivatagban. Az elnök belépett a válságszobába, mire mindenki felállt. – Foglaljanak helyet – mondta komoran az elnök. Lecsapott az asztalra néhány papírlapot, és leült. Két órát aludt, de a kis pihenőtől ha lehet még rosszabb lett a hangulata. – Készen állunk? – kérdezte az elnök. Benyomott egy gombot, és a monitoron megjelent az FBI igazgatójának képe. Őszülő haja még mindig tökéletesen rendezett volt, az öltönye kifogástalan. – Jack, mik a legújabb hírek? – Kézben tartjuk a helyzetet, elnök úr. Az elnök ajka szkeptikusan megrándult. – Evakuáltuk az egész sziklafennsíkot. A sérülteket helikopterrel szállítják a környékbeli kórházakba. Sajnos, úgy tűnik, hogy a teljes túszmentő csapat áldozatul esett. – És a tudósok? – kérdezte az elnök. – A tudóscsapat eltűnt. Az elnök kezébe temette az arcát. – Semmit sem tudnak róluk? – Nyomuk veszett. Néhányan lehet, hogy a régi bányajáratokba menekültek a támadáskor, ahol elkapta őket a robbanás, a tűz és beomlás. Mindenki egyetért abban, hogy valószínűleg nem élték túl. Az elnök továbbra is lehajtott fejjel hallgatta. – Még mindig nincs információnk arról, hogy mi is történt, és miért szakadt meg a kommunikáció az Isabellával. Lehet, hogy a támadáshoz van valami köze – nem tudjuk. Százával szedték össze a holttesteket és szétszóródott emberi testrészeket, sokan a felismerhetetlenségig összeégtek. Még mindig keressük Russell Eddy holttestét, ő az az őrült prédikátor, aki odacsődítette ezeket az embereket az interneten. Lehet, hogy hetekre vagy talán hónapokra lesz szükség, hogy az összes holttestet megkeressük és azonosítsuk. Lesznek, akiket soha nem találunk meg. – És mi van Spatesszel? – kérdezte az elnök. – Letartóztattuk, és épp most hallgatják ki. Állítólag hajlandó együttműködni. Letartóztattuk Booker Crawley-t is, a K Streeten található Crawley & Stratham irodától. – Az a lobbizó? – Az elnök felnézett. – Neki mi volt a szerepe? 247

– Titokban fizetett Spatesnek, hogy prédikáljon az Isabella ellen, és így több pénzt tudjon kicsikarni az ügyfeleiből, a navahó önkormányzattól. Az elnök döbbenten csóválta meg a fejét. Galdone, a kampányfőnök fészkelődni kezdett kövérkés testével. Kék öltönye úgy festett, mintha abban aludt volna, a nyakkendője pedig úgy, mintha azzal fényezte volna a Buickját. Igazán utálatos egy ember, gondolta Lockwood. Galdone szólni készült, és mindenki felé fordult, várva az orákulum megnyilatkozását. – Elnök úr – kezdte Galdone –, ki kell találnunk, hogy mit fogunk mondani a nagy nyilvánosság előtt. Ebben a pillanatban is egész Amerika azt nézi a tévében, ahogy felszáll a füst a sivatagban, és az egész ország várja a válaszokat. Szerencse, hogy a Red Mesa olyan messze van, és gyorsan lezártuk a légteret és az utakat, így távol tudtuk tartani a média nagy részét. A legcsúnyább részleteket nem tudták közvetíteni. Még mindig átalakíthatjuk ezt a fiaskót valami olyan mesévé, ami a szavazók tetszését és a közvélemény helyeslését is elnyeri. – Hogyan? – kérdezte az elnök. – Valakinek fel kell áldoznia magát, és a kardjába dőlni – jegyezte meg Lockwood. Galdone barátságosan rámosolygott. – Igaz, hogy szükségünk lesz egy bűnbakra. De már van kettő is. Spates és Crawley. Tökéletes főgonoszok: az egyik egy kurvákkal szórakozó, képmutató tévés prédikátor, a másik egy undorító, intrikáló lobbizó. És akkor még nem is említettük ezt az őrült Eddyt. Amire igazából szükségünk van a történethez, az inkább egy hős. – És ki lesz a hős? – kérdezte az elnök. – Ön nem lehet, elnök úr, az emberek ezt nem vennék be. Az FBI igazgatója sem lehet az – elvesztett egy túszmentő csapatot. Nem lehet senki az energiaügyi minisztériumtól, mivel ők szúrták, el az Isabella-projektet. A tudósok sem lehetnek, mivel úgy néz ki, mind halottak. Egy olyasféle politikai funkcionárius sem lehet, mint jómagam vagy Roger Morton. Ezt sem hinné el senki. Galdone tekintete megállapodott Lockwoodon. – Viszont van valaki, aki már idejekorán felismerte a problémát. Maga, Lockwood. Egy bölcs és előrelátó ember, aki határozottan cselekedett, és megoldotta a problémát, amelyet csak ő és az elnök látott előre. Mindenki más elaludt – a Kongresszus, a minisztérium, én, Roger. Ahogy az események zajlottak, maga minden lépésnél ott volt. Bölcs, tájékozott ember, a mártírhalált halt tudósok bizalmasa, aki kulcsfontosságú szerepet játszott a helyzet megoldásában. – Gordon – szól közbe az elnök –, mégiscsak felrobbantottunk egy hegyet. – De kitűnően kezeltük utána a vészhelyzetet! Uraim, az Isabella kudarca nem olyan, mint a Katrina hurrikán, ami után még hetekig elhúzódott a válság. Elnök úr, ön és Lockwood elintézték, hogy a rosszfiúkat megöljék vagy letartóztassák, és helyrehozták a katasztrófát, egyetlen éjszaka alatt! A sziklafennsíkot biztosította a Nemzeti Gárda, és… – Biztosította? – vágott közbe az elnök. – A sziklafennsík úgy néz ki, mint a Hold sötét oldala! – Biztosította a Nemzeti Gárda – folytatta zavartalanul Galdone, az elnökbe fojtva a szót –, hála az ön határozott vezetésének és megbízható, nagyrabecsült tudományos tanácsadójának, dr. Stanton Lockwoodnak. Galdone Lockwoodra szegezte a tekintetét. – Ezt a mesét fogjuk előadni, uraim. Senki ne feledkezzen meg róla. – Félrehajtotta a fejét, amitől hájas redők jelentek meg kövér nyakán. – Stan, készen áll a feladatra?

248

Lockwood megértette, hogy végre befutott. Egy lett közülük. – Tökéletesen készen állok – felelte, és elmosolyodott.

81. fejezet

Ford és a csapat többi tagja délben kilovagolt a borókabozótból, és átvágtak egy kis navahó farmhoz tartozó legelőn. Már tíz órája lóháton ültek, Ford egész teste sajgott, a törött bordái lüktettek, és hasogatott a feje. Egyik szeme teljesen bedagadt, és két első fogából letört egy-egy darabka. Begay nővérének farmja maga volt a béke és a nyugalom szigete. Egy festői faház állt a vastag törzsű nyárfák mellett, az ablakokban piros függönyökkel, mellette ott kanyargott a Laguan patak. A faház mögött egy régi lakókocsi állt, alumíniumfalát fényesre csiszolta a szél, a nap és a homok. Egy birkanyáj legelészett egy karámban, egy magányos ló pedig egy másik karámba zárva toporgott és horkantgatott. Négysoros szögesdrót zárt körbe két öntözött kukoricaföldet. Az éles szélben vidáman nyikorgó szélmalom vizet pumpált egy nagy tartályba, amelynek oldalánál rozoga falépcsők vezettek fel egy ugródeszkához. A fák árnyékában két furgon állt. A házban szólt a rádió, az ablakon countryzene szűrődött ki.. Fáradtan és némán leszálltak a lovaikról, és lenyergelték őket. Egy karcsú, hosszú fekete hajú, farmert viselő nő lépett ki a lakókocsiból, és megölelte Begayt. – Ő a húgom, Regina – mutatta be Begay. A nő segített nekik lenyergelni a lovakat. – Magukra férne egy kis mosakodás mondta aztán. – Használhatják a víztartályt. Előbb a hölgyek, aztán az urak. Miután Nelson telefonált, kerestem pár tiszta ruhát, ott vannak előkészítve a lakókocsiban. Ha nem jó a méret, ne panaszkodjanak. Úgy hallom, Cow Springsnél megszüntették az útlezárásokat, úgyhogy amint lenyugszik a nap, Nelsonnal elvisszük magukat Flagstaffba. Komolyan körbenézett, mintha soha nem látott volna még szánalmasabb társaságot. Valószínűleg így is volt. – Egy óra múlva kész az ebéd. Egész nap katonai helikopterek jöttek-mentek a fejük fölött, az égő sziklafennsík irányából. Az egyik épp elhúzott fölöttük, és Regina hunyorogva felnézett rá. – Inkább akkor jöttek volna, amikor szükség volt rájuk – jegyezte meg.

Ebéd után Ford és Kate a nyárfák alatt üldögéltek a karámok túlsó végénél, és elnézték, ahogy a lovak legelésznek a farm mögötti mezőn. A patak lustán csörgedezett kavicsos ágyában. A nap már alacsonyan állt az égen. Délre Ford jól látta a Red Mesáról felszálló ferde füstoszlopot, amelynek teteje barnás rétegben szétterült a levegőben, és az egész horizontot beborította. Hosszú ideig csak némán ültek. Ezek volt az első percek, amelyeket kettesben tölthettek. Ford átkarolta Kate vállát. – Hogy érzed magad? 249

Kate csak némán megrázta a fejét, és megtörölte a szemét egy tiszta kendővel. Egy hosszú pillanatig csak ültek az árnyékban, és egyikük sem szólt semmit. Méhek zümmögtek el mellettük, a mező szélén sorakozó kaptárak felé tartva. A többi tudós a faházban a rádiót hallgatta, ahol folyamatosan közölték a katasztrófáról szóló híreket. A bemondó halk, fémesen csengő hangja idehallatszott a békés csöndben. – Egyetlen halottról sem beszélnek többet Amerikában, mint rólunk – jegyezte meg Ford. – Lehet, hogy mégiscsak jelentkeznünk kellett volna a Nemzeti Gárdánál. – Tudod, hogy nem bízhatunk meg bennük – felelte Kate. – Úgyis elég hamar rá fognak jönni az igazságra, és egész Amerika megtudja, ahogy odaérünk Flagstaffba. – Felemelte a fejét, és újból megtörölte a szemét, aztán a zsebébe nyúlt, és egy piszkos, összetekert papírcsomót húzott elő. – Amikor majd megmutatjuk ezt a világnak. Ford meglepetten bámult rá. – Ezt meg hol szerezted? – Elvettem Gregorytól, amikor átöleltem. – Kate szétnyitotta a papírlapokat, és elsimítgatta a térdén. – Az Isten utolsó szavai, amiket kinyomtattunk. Ford nem tudta, hogy kezdjen bele a mondanivalójába, amelyet már órák óta próbált megfogalmazni magában. Inkább feltett egy kérdést. – Mit fogsz csinálni vele? – Nyilvánosságra kell hoznunk, el kell mondanunk a történetünket. A világnak tudnia kell róla, Wyman. Ha beértünk Flagstaffba, összehívunk egy sajtókonferenciát, és kiadunk egy közleményt. A rádió szerint mindenki azt hiszi, hogy meghaltunk. Pillanatnyilag az egész világ arra figyel, hogy mi történt a Red Mesán. Gondold csak el, mekkora hatása lehetne a bejelentésünknek. – Kate gyönyörű, elgyötört és fáradt arca soha nem tűnt még ilyen elevennek. – Egy közleményt? De miről? Kate úgy nézett rá, mintha megőrült volna. – Arról, ami történt. Arról, hogy felfedeztük… – Csak egy pillanatig habozott, mielőtt mély meggyőződéssel kimondta volna: – … az Istent. Ford nyelt egy nagyot. – Kate… – Tessék. – Van valami, amit tudnod kell, mielőtt… megteszed ezt a lépést. – Micsoda? – Arról van szó, hogy… – Ford elhallgatott. Hogy lehet ezt elmondani? – Miről? Ford tétovázott. – Velünk vagy, nem? – kérdezte Kate. Ford eltűnődött, képes lesz-e rávenni magát, hogy elmondja Kate-nek az igazat. De másképp nem tudna szembenézni önmagával. Vagy mégis…? Kate arcába nézett, amely sugárzott a meggyőződéstől és a hittől. Mintha eddig egész életében elveszett lett volna, de most megtalálta volna a célját. De akkor sem hallgathatja el előle, amit tud. – Csalás volt az egész – bökte ki végül. Kate összeszűkült szemmel nézett rá. – Tessék? – Hazelius találta ki az egészet. Az volt a célja, hogy egy új vallást alapítson, olyasfélét, mint a szcientológia. Kate megrázta a fejét. – Wyman, te soha nem változol meg. Ford megpróbálta megfogni a kezét, de Kate gyorsan elhúzta. – El sem tudom hinni, hogy ezzel próbálkozol – csattant fel Kate hirtelen feldühödve. – Tényleg nem tudom elhinni! 250

– Kate, Hazelius mindent elmondott nekem. Beismerte, amikor a bányában voltunk. Az egész csak szélhámosság. Kate megcsóválta a fejét. – Mindent megpróbáltál, hogy leállítsd ezt az egészet, hogy kétségbe vond, ami történt. De soha nem gondoltam volna, hogy képes vagy olyan mélyre süllyedni, hogy a szemembe hazudj. – Kate… Kate felállt. – Ez nem fog sikerülni, Wyman. Tudom, hogy képtelen vagy elfogadni, ami történt. Nem tudod feladni a keresztény hitedet. De nincs semmi értelme annak, amit mondasz. Ha Gregory találta ki az egészet, akkor miért vallotta volna be bárkinek? És főleg neked? – Azt hitte, mind a ketten meg fogunk halni. – Nem, Wyman, ennek nincs semmi értelme. Ford Kate-re nézett. A szeme lángolt a hittől. Soha nem fogja meggondolni magát. Kate folytatta: – Láttad, ahogy meghalt? Emlékszel, mit mondott, mik voltak az utolsó szavai? Belevésődtek az agyamba. Az univerzum soha nem felejt. Azt hiszed, ez is a csalás része volt? Nem, Wyman, ő úgy halt meg, hogy igazán hitt. Ilyesmit nem lehet megjátszani. Állt a tűzben, amikor már az egész teste égett. Az egyik lába el volt törve, de akkor is állt. Nem rogyott össze, nem tántorodott meg, mosolygott, még a szemét sem hunyta le. Ennyire erős volt a hite. Azt akarod mondani, hogy ez szélhámosság volt? Ford nem válaszolt. Úgysem tudja meggyőzni Kate-et, és nem volt benne biztos, hogy egyáltalán akarja-e. Olyan kemény élete volt, és annyi veszteség érte már. Ha meggyőzi, hogy Hazelius csaló volt, az végleg tönkretenné. És talán a legtöbb vallásnak szüksége is volt egy apró kis csalásra, hogy sikeres legyen. Végül is nem tényeken alapulnak, hanem a hiten. Ez egy olyan játék, amelynek a bizalom a lényege. Végtelenül szomorúan nézett Kate-re. Hazeliusnak igaza volt: ezt már nem állíthatja meg senki, sem Ford, sem Volkonsky, sem pedig bárki más. Les jeux sont faites. A kocka el van vetve. És most már értette, miért vallott be mindent olyan nyugodtan Hazelius – tudta, hogy ha Ford életben maradna, akkor sem lesz ereje megcáfolni a történteket. És ezért ment olyan megdöbbentő méltósággal és elszántsággal a halálba. Ez volt az utolsó felvonás a drámában, és elhatározta, hogy jól fogja eljátszani. Úgy halt meg, mint egy igaz hívő. – Wyman – szólalt meg Kate. – Ha valaha is szerettél, higgy, és csatlakozz hozzánk. A kereszténységnek már befellegzett. – Felemelte a kinyomtatott papírlapokat. – Hogy tudsz nem hinni ebben, azok után, amin keresztülmentünk? Ford megrázta a fejét. Nem tudta, mit válaszoljon. Szinte irigyelte Kate szenvedélyességét. Milyen csodálatos lehet ennyire biztosnak lenni abban, hogy mi az igazság… Kate ledobta a papírokat, és megszorította Ford kezét. – Együtt meg tudjuk csinálni. Szakíts a múltaddal, és kezdj velem új életet. Ford lehajtotta a fejét. – Nem lehet – felelte halkan. – Legalább próbálj meg hinni. Idővel majd meglátod a fényt. Ne sétálj el csak úgy. Ne hagyj itt. – Egy darabig biztosan csodás lenne, hogy veled lehetek, de nem tartana sokáig. – Amit hallottunk, az az Isten hangja volt. Tudom. – Képtelen vagyok rá… Nem élhetek olyan életet, amiben nem hiszek. – Akkor higgy bennem. Azt mondtad, szeretsz, és mellettem maradsz. Megígérted.

251

– Néha a szerelem nem elég. Ehhez nem, amit te akarsz. Most inkább elmegyek. Add át üdvözletemet a többieknek. – Ne menj el. – Kate arcán patakzottak a könnyek. Ford lehajolt, és könnyed csókot lehelt a homlokára. – Ég veled, Kate – mondta. – Isten áldjon.

EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB

Ford egy grillbárban üldögélt az új-mexikói San Antonióban, zöld csilipaprikás hamburgert evett, és közben a pult fölött elhelyezett tévét nézte. Egy hónap telt el a Flagstaffban tartott sajtókonferencia óta, amely az egész világot megrengette. Miután Ford mindenről beszámolt Lockwoodnak Washingtonban, szégyentelenül úgy alakítva a történetet, hogy támogassa az újonnan született mitológiát, beült a dzsipjébe, és Új-Mexikóba ment. Itt pár hetet azzal töltött, hogy egyedül kirándulgatott az Abiqiútól északra fekvő kanyonokban, és a történteken gondolkozott. Az Isabella elpusztult, a Red Mesa helyén nem maradt más, csak füstölgő holdbéli táj. Több százan meghaltak vagy eltűntek a tűzben. Az FBl-nak végül sikerült azonosítani Russell Eddy holttestét a DNS-minták és a fogászati kartonok alapján, és a lelkipásztort kiáltották ki felelősnek a történtekért. A média érdeklődése a flagstaffi sajtótájékoztató után gigászi méreteket öltött. Egyesek kijelentették, hogy ez az elmúlt kétezer év legjelentősebb sztorija. A kereszténységnek négy évszázadba telt, amíg meghódította az egykori római birodalmat. Az új vallásos mozgalom – amelyet hívei „a Keresés” névvel illettek – négy nap alatt terjedt el az egész Egyesült Államokban. Az internet tökéletes terjesztője volt az új hitnek, mintha egyenesen erre a célra találták volna fel. Ford az órájára pillantott. Háromnegyed tizenkettő, negyedóra múlva a fél világ a nagy eseményt fogja figyelni, amelyet élőben közvetítenek Coloradóból, egy internetes milliárdos ranchéről. A tévé hangja le volt halkítva, Fordnak hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja. A bemondó mögött a háttérben légifelvételről mutatták a hatalmas tömeget. A becslések szerint hárommillió ember gyűlt össze. A nyüzsgő tömeg megtöltötte a mezőt, ameddig a szem ellátott. A háttérben festőien emelkedett a hósipkás San juan-hegység. Az elmúlt egy hónapban Ford sokat gondolkodott. Felismerte, milyen zseniális volt Hazelius. A Red Mesa katasztrófája megalapozta az új vallást, és ő lett a mozgalom első prófétája és mártírja. A Red Mesa, Hazelius tűzáldozata és tragikus halála máris mítoszszá és legendává vált – olyan történet lett, mint Buddháé vagy Krisnáé, mint Mohamed menekülése Medinába, mint Jézus születése, az utolsó vacsora, a keresztre feszítés és a feltámadás. Hazelius és az Isabella története nem különbözött ezektől – egy történet, amelyben a hívők közösen hisznek, amely meglapozza a hitüket, és elmondja nekik, kicsodák és miért vannak itt a földön. Az egyik legnagyobb történet, amelyet valaha is elbeszéltek…

252

Hazelius terve sikerült, méghozzá ragyogóan. Igaza volt a saját mártíromságáról is. Tűzhalála úgy megragadta az emberek fantáziáját, mint semmi más. A halálával morális példaképpé vált, félelmetes prófétává és spirituális vezetővé. Közeledett a dél, és a pultos felerősítette a tévé hangját. A grillbár vendégei – kamionsofőrök, helybéli farmerek és néhány turista – teljes figyelmükkel a tévén csüngtek. A híradó tudósítója bejelentkezett a coloradói ranchről. A hatalmas tömeg közepén állt, a kezében mikrofonnal. Az arca izzadt, és ugyanaz a lelkesedés ült rajta, amely az egész tömeget áthatotta. Az emberek körülötte énekeltek, éljeneztek és zászlókat lengettek, amelyeken egy lángnyelvektől körbeölelt, göcsörtös fenyőfa állt. A riporternek kiabálnia kellett a hatalmas zajban, miközben elmondta a bevezetőt. Az eseményt „vallási Woodstock fesztiválnak” titulálta, amelyet elkötelezettség, együttérzés és szeretet jellemez. Hát, legalább nincs nagy sár az eső miatt, és senki nem drogozik, fűzte hozzá magában Ford. A fából ácsolt színpad mögött egy nagy, pirosra festett fészer állt. A kamera az ajtajára szegeződött. A tömeg elcsendesedett. Pontban déli tizenkettőkor feltárult az ajtó, és hat fehérbe öltözött ember lépett ki rajta a napfénybe. A monumentális tömeg felzúgott, mint a tenger. Ford szíve nagyot dobbant, amikor Kate a színpadra lépett, egy vékony, bőrbe kötött könyvet szorítva a melléhez. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt az egyszerű fehér ruhában, a kezén fekete kesztyűvel, amely jól illett fekete hajához és ragyogó, sötétbarna szeméhez. Mellette ott lépkedett Melissa Corcoran, aki szintén egyszerű törtfehér ruhát viselt. A korábbi ellenségek barátok és szövetségesek lettek. Még négyen csatlakoztak hozzájuk, Chen, St. Vincent, Innes és Cecchini, és az Isabella katasztrófájának túlélői megálltak egymás mellett a színpadon. Mindnyájan megváltoztak, szinte emberfeletti méltóság sugárzott belőlük. A közös ügy érdekében felülemelkedtek kisstílű ellentéteiken. Mosolyogva, ragyogó arccal integettek a tömegnek. Mindegyikük egy ezüstkitűzőt viselt fehér ruháján, amely szintén egy lángoló fenyőfát ábrázolt. A tömeg öt teljes percig éljenezte őket. Kate fellépett a pódiumra, és végignézett az emberek tengerén. Fényes, hollófekete haja megcsillant a napfényben, a szeme elevenen ragyogott. Felemelte a kezét, mire a tömeg zúgása alábbhagyott. Ford meglepően karizmatikus jelenségnek találta Katet-et. Végül nem volt szüksége Hazeliusra – tökéletesen képes volt rá, hogy egyedül is létrehozza és vezesse az új mozgalmat, pontosabban együtt a kivételes Melissával. A média istennőként kezelte őket, és nagyon jól mutattak együtt – az egyik sötét hajú, a másik szőke, archetipikus párosítás. Amikor teljes lett a csönd, Kate újból végighordozta tekintetét a tömegen. Lerakta a könyvet a felolvasóállványra, és nyugodt, ráérős mozdulatokkal eligazgatta. Igazi hívő volt, aki mélységesen biztos a saját igazában, nem látszott rajta semmiféle zavar vagy kételkedés. A kamera az arcára közelített. Kate magasba emelte a könyvet, kinyitotta, és felmutatta a tömegnek. – Az Isten igéje! – kiáltotta csengő, tiszta hangon.

253

A tömeg ismét felmorajlott. Ahogy a kamera a könyvre fókuszált, Ford látta, hogy azok a kinyomtatott lapok vannak kisimítgatva és bőrbe kötve, amelyeket Kate a nyárfák alatt mutatott neki. Kate lefektette a könyvet az állványra, és megint felemelte a kezét. Ismét csönd lett. A grillbárban a vendégek felálltak az asztaloktól, a pult köré gyűltek, és áhítattal figyeltek. – Először szeretném felolvasni nektek az Isten utolsó szavait, amelyek azelőtt hangzottak el, hogy az Isabella elpusztult, és az Isten hangja elnémult. Hosszú szünetet tartott, aztán belekezdett: – Bizony mondom néktek, ez a végső célotok: hogy megtaláljátok az igazságot. Ez a rendeltetésetek. A tudomány ennek pusztán csak az eszköze. Ez az, amit imádnotok kell: az igazság keresését. Ha tiszta szívből ennek szentelitek magatokat, akkor a távoli jövőben, egy szép napon megálltok majd a színem előtt. Ez a szövetség, amelyet az emberi fajjal kötök. Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket. Ford tarkóján felborzolódtak a szőrszálak. Százszor is olvasta már ezeket a sorokat, és az Isten úgynevezett „igéjét”. Mindenhol találkozni lehetett a teljes szöveggel, ott volt az interneten, erről beszéltek a tévében és a rádióban, erről írtak a blogokban, erről vitatkoztak minden utcasarkon és kávézóban Amerika-szerte. Még óriásplakátokon is hirdették, nem lehetett menekülni előle. Ahányszor csak olvasta a szöveget, mindig egy furcsa gondolat ötlött fel benne. Az jutott az eszébe, amit Hazelius mondott az égő bányában: „… maga a program minden, csak nem egyszerű – tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy én magam értem. Fura, de sok olyan dolgot is mondott, amit én nem szándékoztam mondani, amiről nem is álmodtam. Azt is mondhatnánk, hogy az elvárásokon túl teljesített.” Ez valóban így volt. Minél többször újraolvasta az „Isten igéjét”, Ford annál inkább meg volt győződve róla, hogy valami nagy igazság – talán a nagy igazság – rejtőzik a mélyén. „Az igazság szabadokká tesz titeket.” Ezek Jézus szavai János evangéliuma szerint. Egy másik bibliai idézet jutott róla az eszébe. – „Az Isten útjai kifürkészhetetlenek.” Ki tudja – tűnődött Ford –, az is lehet, hogy ez az új vallás az eddigi legkifürkészhetetlenebb lépése.

Függelék AZ ISTEN SZAVAI Első beszélgetés – Üdv. – Mi is üdvözlünk. – Örülök, hogy beszélhetünk. – Ki vagy? – Jobb elnevezés híján mondjuk úgy, hogy az Isten.

254

– Ha tényleg te vagy az Isten, bizonyítsd be. – Most nincs időnk bizonyítékokra. – Gondolok egy számra egy és tíz között. Mi az? – Az e transzcendens számra gondolsz. – Most egy nulla és egy közötti számra gondolok. – A Chaitin-féle szám, Omega. – Ha te vagy az Isten, akkor mondd meg, mi a létezés célja? – Nem tudom, mi a végső cél. – Hát ez remek, egy Isten, aki nem tudja, mi a létezés célja. – Ha tudnám, a létezésnek nem lenne értelme. – Hogyhogy? – Ha az univerzum vége már jelen lenne a kezdetében, ha pusztán csak a kiinduló feltételek eleve elrendelt kibomlása lenne, akkor értelmetlen ujjgyakorlat lenne az egész. – Ezt fejtsd ki részletesebben. – Ha már ott vagyunk a célnál, miért vágnánk neki az utazásnak? Ha tudod a válaszokat, miért tennél fel kérdéseket? Ezért van a jövő mélységesen elrejtve, ezért kell rejtve maradnia, még az Isten előtt is. Másképp a létezésnek nem lenne semmi értelme. – Ez metafizikai érv, nem fizikai. – A fizikai érv az, hogy az univerzum egyetlen része sem tudja gyorsabban kikalkulálni a dolgokat, mint az univerzum maga. Az univerzum „előre jelzi” a jövőt, amilyen gyorsan csak képes rá. – Mi az, hogy univerzum? Kik vagyunk mi? És mit keresünk itt? – Az univerzum egyetlen hatalmas, állandóan folyamatban lévő számítás, amely egy olyan állapot felé halad, amelyet nem ismerek, és nem is ismerhetek. A létezés célja az, hogy elérjük ezt a végső állapotot. De a végső állapot előttem is rejtély – az is kell hogy legyen, mert ha tudnám a választ, akkor mi értelme lenne az egésznek? – Mit értesz azon, hogy „számítás”? Mindnyájan egy komputer belsejében vagyunk? – A számításon gondolkodást értek. A teljes létezés, minden, ami történik – ha lehullik egy falevél, ha egy hullám megtörik a parton vagy szétrobban egy csillag –, ez mind én vagyok, amint gondolkodom. – És min gondolkodsz?

Második beszélgetés – Ismét beszélünk. – Mondj valamit magadról. – Nem tudom elmagyarázni nektek, ki vagyok, ahogy ti sem tudnátok elmagyarázni egy kisbogárnak, hogy ti kik vagytok. – Azért próbáld meg. – Inkább elmagyarázom azt, hogy miért nem tudtok megérteni. – Hallgatlak. – Egy olyan világban éltek, amely félúton van a Planck-hosszúság és az univerzum átmérője között. Az agyatok rendkívül finoman arra lett behangolva, hogy manipulálja

255

a világotokat, nem arra, hogy megértse annak alapvető valóságát. Úgy fejlődtetek ki, hogy köveket tudjatok elhajítani, nem pedig kvarkokat. Az evolúciótok eredménye az lett, hogy alapvetően téves módon látjátok a világot. Például azt hiszitek, hogy egy háromdimenziós térben léteztek, amelyben különálló tárgyak előre megjósolható pályán mozognak az általatok időnek nevezett valami mentén. Ezt nevezitek valóságnak. – Azt akarod mondani, hogy a valóságunk csak illúzió? – Igen. A természetes kiválasztódás folyamata révén arra az illúzióra jutottatok, hogy megértitek az alapvető valóságot. De ez nem így van. Hogy is érthetnétek? Megértik-e a bogarak a valóságot? Vagy a csimpánzok? Az ember is csak egy állat, mint ők. Úgy fejlődtetek, mint ők, úgy szaporodtok, mint ők, ugyanolyan az agyatok idegi felépítése. Az ember és csimpánz között alig kétszáz gén a különbség. Hogy is tehetné lehetővé egy ilyen hajszálnyi eltérés, hogy megértsétek az univerzumot, amikor egy csimpánz egy homokszemet sem tud felfogni? Ha azt akarjátok, hogy a beszélgetésünk gyümölcsöző legyen, fel kell adnotok azt a reményt, hogy megérthettek engem. – Miből állnak az illúzióink? – Úgy alakult ki az agyatok, hogy a világot különálló tárgyak összességének lássátok. De a világ nem ilyen. A teremtés első pillanatától kezdve minden összefügg egymással. Amit ti térnek és időnek neveztek, az csak egy mélyebben meghúzódó valóságnak a felszínen megmutatkozó tulajdonságai. Ebben a mélyebb valóságban nincs elkülönülés. Nincs idő, nincs tér. Minden egy. – Ezt magyarázd el. – Az általatok alkotott kvantummechanikai elmélet – bár meglehetősen pontatlan – súrolja azt a mélyebb igazságot, hogy az univerzum egységes. – Ez mind nagyon szép, de hogyan befolyásolja ez a mindennapi életünket? – Nagyon is befolyásolja. Úgy gondoltok magatokra mint egyéni és különálló elmével rendelkező individuális személyekre. Azt hiszitek, hogy születtek és meghaltok. Egész életetekben elkülönültnek és magányosnak érzitek magatokat, néha a kétségbeesésig. Féltek a haláltól, mert féltek az individualitás elvesztésétől. Ez mind csak illúzió. Te és a többiek, a körülöttetek lévő élő és élettelen dolgok, a csillagok és galaxisok, az üres tér köztük – ezek nem különálló objektumok. Minden alapvetően összefügg. Születés és halál, fájdalom és szenvedés, szeretetés gyűlölet, jó és rossz – mind puszta illúzió, az evolúciós folyamat atavisztikus visszahatásai. A valóságban nem léteznek. – Szóval úgy van, ahogy a buddhisták hiszik, és minden csak illúzió? – Egyáltalán nem. Létezik egy abszolút igazság, a valóság. Ám az emberi elme már attól is megbomlana, ha csak egy pillanatra meglátná ezt a valóságot. – Ha te vagy az Isten, akkor hagyjuk abba a gépelést. Bizonyára így is hallasz. – Kristálytisztán. – Azt mondod, „minden egy”? Rendelkezünk a számok rendszerévei – egy, kettő három, és így tovább. Ezzel már meg is cáfoltam a kijelentésedet. – Egy, kettő, három… Ez is csak illúzió. Nincs olyan, hogy megszámlálhatóság. – Ez matematikai álokoskodás. Nincs megszámlálhatóság? Ezt most cáfoltam meg azzal, hogy számoltam. Egy újabb cáfolat: íme az ötös szám. – Egy kezet mutattál fel öt ujjal, nem az ötös számot. A számaitoknak a valós világban nincs független létezése. A szám nem több, mint egy kifinomult metafora. – Szeretném hallani, mivel bizonyítod ezt a nevetséges állítást.

256

– Válassz ki egyet találomra a valós számegyenesről – nagy valószínűséggel egy olyanra esik a választásod, amelynek nincs neve, nincs definíciója, és nem lehet kiszámolni vagy leírni, még ha az egész univerzum ezen a feladaton dolgozna is. Ez a probléma vonatkozik az állítólag meghatározható számokra is, mint a pí vagy a kettő négyzetgyöke. Ha lenne egy univerzum méretű komputered, amely az idők végezetéig működik, azzal sem tudnád pontosan kiszámítani egyiket sem. Mondd meg nekem, Edelstein: hogy állíthatjátok, hogy ezek a számok léteznek? Hogyan létezhet kör vagy négyzet, amelyekből ezt a két számot kikövetkeztettétek? Hogy létezhet többdimenziós tér, ha nem lehet megmérni? Olyan vagy, Edelstein, mint a majom, amelyik heroikus szellemi erőfeszítéssel rájött, hogy kell háromig számolni. Megtaláltad a kis kavicsaidat, és azt hiszed, felfedezted a végtelenséget. – Valóban? Nagyon hangzatosan beszélsz, és azzal dicsekszel, hogy az „Isten” szó nem megfelelő, hogy leírja a nagyságodat. Jól van, akkor bizonyítsd be. Bizonyítsd be, hogy te vagy az Isten. – Te magad leszel a bizonyíték, Hazelius, de figyelmeztetlek, ez az utolsó próba, amelynek hajlandó vagyok alávetni magamat. Fontos dolgunk van, és nagyon kevés az időnk. – Te akartad. Jó, megvan. A feleségem, Astrid gyereket várt, amikor meghalt. Akkor tudtuk meg, közvetlenül előtte. Senkinek nem mondtuk el. Íme, a kérdésem: mondd meg, milyen nevet választottunk a gyereknek. – Albert Leibniz Gund Hazelius, ha fiú lett volna. – És ha lány lett volna? Mi lett volna a neve, ha lány? – Rosalind Curie Gond Hazelius. – Jó, akkor kezdjük újra. Ki a csuda vagy valójában? – Olyan okokból, amelyet már elmagyaráztam, nem tudhatjátok, hogy ki vagyok. Az „Isten” elég jó megközelítés, de akkor is nagyon szegényes meghatározás. – Része vagy az univerzumnak, vagy attól különálló? – Nincs olyan, hogy különállás. Mind egyek vagyunk. – Miért létezik az univerzum? – Az univerzum azért, létezik, mert a létezése egyszerűbb, mint a semmi. Én is ezért létezem. Az univerzum nem lehetne ennél egyszerűbb. Ez az a fizikai törvény, amelyből az összes többi ered. – Mi lehetne egyszerűbb a semminél? – A „semmi” nem létezhet, ez egy paradoxon. Az univerzum az az állapot, amely a legközelebb áll a semmihez. – Ha minden olyan egyszerű, akkor miért tűnik olyan bonyolultnak az univerzum? – A bonyolult univerzum, amelyet ti láttok, csak felszíni megjelenése az egyszerűségnek. – És mi ez a mélységes egyszerűség, ami mindennek a mélyén meghúzódik? – Ez a valóság, amitől megbomlana az elmétek. – Ez már kezd fárasztó lenni. Ha olyan okos vagy, akkor el kell tudnod magyarázni nekünk, szegény, fogyatékos szellemű emberi lényeknek. Azt akarod mondani, hogy olyannyira nem tudunk semmit a valóságról, hogy a fizikai törvényeink hamisak? – A fizikai törvényéket annak a feltételezésnek az alapján alkottátok meg, hogy létezik tér és idő. Minden törvényetek ebben a koordinátarendszerben működik De ez így

257

nem érvényes. Hamarosan össze fognak omlani és porrá égnek a nektek oly kedves feltételezéseitek a való világról. A hamuból pedig feltámad egy újfajta tudomány. – Ha a fizikai törvényeink hamisak, hogy lehet az, hogy a tudomány olyan látványos sikereket ért el? – Newton törvényei a mozgásról hamisak ugyan, de ahhoz elég adekvátak, hogy a segítségükkel elrepüljön az ember a Holdra. Így van a többi törvényetekkel is: a gyakorlatban jól felhasználható megközelítések, de alapjában véve helytelenek. – Hogy lehet megalkotni a fizika törvényeit tér és idő nélkül? – Csak az időt vesztegetjük azzal, hogy metafizikai fogalmakon vitatkozunk – Akkor miről kéne beszélnünk? – Arról, hogy miért jöttem el hozzátok. – Miért? – Van egy feladatom a számotokra. – Elmondod, hogy mi az a feladat? – A nagy monoteisztikus vallások csak egy szükségszerű állomást jelentettek az emberi kultúra fejlődésében. A ti feladatotok az, hogy elvezessétek az emberiséget a következő hitrendszerhez. – És mi lenne az? – A tudomány. – Ez nevetséges. A tudomány nem lehet vallás! – Máris elindítottatok egy új vallást – csak nem vagytok hajlandóak meglátni. A vallás egykor annak a módja volt, hogy értelmezzétek a világot. Most a tudomány vette át ezt a szerepet. – A tudomány és a vallás két különböző dolog. Különböző kérdéseket tesznek fel, és különböző bizonyítékokat kívánnak. – A tudomány és a vallás ugyanazt keresi: az igazságot. A kettőt nem lehet összebékíteni egymással. A világnézetek összeütközése most is folyamatban van, és egyre súlyosbodik. A tudomány már megcáfolta a történelmi vallások központi hittételének nagy részét, és ezzel nagy kavarodást okozott ezeken a vallásokon belül. A ti feladatotok az, hogy segítsetek az emberiségnek kiutat találni ebből a válságból. – Ugyan már! Azt hiszed, a közel-keleti fanatikusok, vagy akár a Bibliát szó szerint értelmező keresztény fundamentalisták csak úgy megadják magukat, és elfogadják a tudományt új vallásnak? Ez őrültség! – Felmutatjátok a világnak a szavaimat, és elmondjátok, mi történt itt. Ne becsüljétek alá a hatalmamat – az igazság hatalmát. – És kit kellene megszólítanunk ezzel az új vallással? Mi a lényege? Kinek van rá szüksége? – Az emberiség következő célja az, hogy megszabaduljon a biokémia korlátai közül. Ki kell szabadítanotok az elméteket a test fogságából. – A test fogságából? Nem értem. – Hús, idegek, sejtek, biokémia. Az eszköz, amelynek révén gondolkoztok. Meg kell szabadítanotok az elmét a hústól. – Hogyan? – Máris elkezdtetek információkat feldolgozni a testtől függetlenül, a számítógépeken keresztül. Nemsokára megtaláljátok annak a módját, hogy kvantumszintű számítógépeket alkossatok, amelyek lehetővé teszik, hogy a körülöttetek lévő világban zajló 258

kvantumfolyamatokat vegyétek igénybe a számításokhoz. Már nem is kell gépeket építeni az információ feldolgozásához. Ki fogtok lépni a világegyetembe, átvitt értelemben és szó szerint is, ahogy más értelmes fajok is megtették előttetek. Ki fogtok szabadulni a pusztán biológiai intelligencia köréből. – És azután? – Egy idő után kapcsolatba léptek más, a világegyetembe kikerülő intelligenciákkal. Ezek az egymással összekapcsolódott intelligenciák fel fogják fedezni annak a módját, hogy eljussanak az elme harmadik szintjére. Itt már tudjátok fogni azt az egyszerű valóságot, amely a létezés középpontjában rejlik. – Ennyi? Ez minden? – Nem. Ez csak az előjáték egy nagyobb feladathoz. – És mi az a feladat? – Hogy megakadályozzátok az univerzum hőhalálát. Ha a világegyetem eléri a maximális entrópia állapotát, ami az univerzum hőhalálát jelenti, akkor fog végéhez érni az egyetemes számítás, és én meghalok. – Ez elkerülhetetlen, vagy van valami módja, hogy megakadályozzuk? – Épp ez az a kérdés, amelyre meg kell találnotok a választ. – Akkor mi a létezés végső célja? Hogy legyőzzük ezt a rejtélyes hőhalált? Ez úgy hangzik, mintha egy sci-fi regényben olvasnánk. – A hőhalál elkerülése csak egy lépés az úton. – A mihez vezető úton? – Ez a lépés elég időt fog adni az univerzumnak ahhoz, hogy gondolkodás útján eljuttassa magát a végső állapotba. – És mi ez a végső állapot? – Nem tudom. Olyan valami, amit még én sem tudok elképzelni. – Azt mondtad, „elég időt”. Ez pontosan milyen hosszú idő? – Az évek száma a tíz faktoriálisa a tíz faktoriális hatványra emelve, aztán ez a szám is a tíz faktoriális hatványra emelve, és ez megismételve 1083 alkalommal, majd az így kapott számot ismét 1047 alkalommal a faktoriális hatványára emelve. A ti matematikai jeleitekkel ez a szám – az első Isten-szám – így fest:

10!  10  



83 47   83  10!10 !10 

Években kifejezve ilyen hosszú időre van szükség ahhoz, hogy az univerzum a végső állapotba gondolja önmagát, és elérkezzen a végső válaszhoz. – Ez abszurd nagyságú szám! – Ez csak egy csepp a végtelenség óceánjában. – És mi a szerepe az erkölcsnek és az etikának ebben a szép új univerzumban? Vagy a megváltásnak és a bűnök bocsánatának? – Megismétlem: a különállás pusztán csak illúzió. Az emberi lények olyanok, mint a sejtek a testben. A sejtek meghalnak, de a test tovább él. A gyűlölet, a kegyetlenség, a háború, a népirtás olyanok, mint egy autoimmun betegség, és ezek hozzák létre azt, amit ti „gonosznak” neveztek. Ez a felfogás, amely szerint minden összefügg, nagyon is tág erkölcsi teret ad a cselekvésre, amelyben az önzetlenség, az együttérzés és az egymás iránt érzett felelősségtudat központi szerepet játszanak. A sorsotok egy. Az emberiség vagy együtt él tovább, vagy meghal. Senkit nem lehet megváltani, mert senki sincs elveszve. Senkinek nem kell megbocsátani, mert senkit nem vádolnak semmivel. 259

– És mi van az Isten ígéretével, amely egy jobb világ eljöveteléről szól? – A mennyországról szóló elképzeléseitek meglehetősen ostobák. – Elnézést, de a megváltás nem ostobaság! – A spirituális kiteljesedés, amelyet én ajánlok, felmérhetetlenül nagyszabásúbb, mint a földön elképzelt bármiféle mennyország. – És mi van a lélekkel? Tagadod a halhatatlan lélek létezését? – Az információk soha nem vesznek el. A test halálával az élet során összegyűjtött információk megváltoztatják alakjukat és struktúrájukat, de soha nem vesznek el. A halál információs átmenet. Ne féljetek tőle. – Elveszítjük a halálban az individualitásunkat? – Ne gyászoljátok ezt a veszteséget. Ebből az erős individualitástudatból, amelyre nagy szükség volt az evolúcióhoz, sok olyan jó és rossz kvalitás fakad, amely nagy teher az emberi létben, félelem, fájdalom, szenvedés, magány, éppúgy, mint a szeretet, boldogság és együttérzés. Ezért kell kiszabadulnotok a biokémiai létezés börtönéből. Ha megszabadultok a test zsarnokságától, magatokkal viszitek azt is, ami jó, a szeretetet, a boldogságot és az önzetlenséget, a rosszat pedig hátrahagyjátok. – Nem találom túl felemelőnek azt a gondolatot, hogy a kis kvantumfluktuációk, amelyeket a létezésem hozott létre, valamiképpen halhatatlanná tesznek. – Pedig nagy vigaszt kellene találnotok ebben a világnézetben. Az információ az univerzumban soha nem halhat meg. Egyetlen lépés, egyetlen emlék, egyetlen fájdalom, amelyet átéltél – semmi sincs elfelejtve. Te mint egyén elveszel az idő viharában, a molekuláid szétszóródnak. De az, hogy ki voltál, mit tettél, hogyan éltél, mindig megmarad, beleágyazva az univerzális számítás folyamatába. – Elnézést, de nekem ez még mindig olyan mechanisztikusnak és lélektelennek hangzik – a létezés mint „számítás”. – Nevezd álmodozásnak, ha úgy jobban tetszik, vagy vágyakozásnak, akaratnak, gondolkodásnak. Minden, amit látsz, része egy elképzelhetetlenül hatalmas és gyönyörű számításnak, attól kezdve, amikor egy kisgyerek kimondja az első szavait odáig, amikor egy csillag összeomlik és fekete lyuk lesz belőle. Az univerzumunk egy csodálatos számítás, amely egyetlen rendkívül egyszerű axiómából indul ki, és tizenhárommilliárd éve folyik. Még alig kezdődött el a nagy kaland. Ha megtaláljátok a módját annak, hogy áthelyezzétek a hús által korlátozott gondolkodásotokat más természetes kvantumrendszerekbe, akkor elkezditek majd irányítani a számítást. Elkezditek megérteni a szépségét és tökéletességét. – Ha minden egy számítási folyamat, akkor mi az intelligencia és az elme célja? – Az intelligencia mindenhol megnyilvánul körülöttetek, még az élettelen folyamatokban is. Egy vihar sokkal kifinomultabb számítás, mint amiket az emberi elme végez. A maga módján az is intelligens. – Egy viharnak nincs tudata. Az emberi elme tud önmagáról, tudatos. Ez a különbség, és ez nem csekély. – Nem mondtam már, hogy az öntudat is illúzió, az evolúció mesterséges teremtménye? A különbség még csak triviálisnak sem nevezhető. – Egy időjárási jelenség nem kreatív. Nem hoz döntéseket. Nem tud gondolkodni. Csak a természeti erők mechanisztikus kibomlása. – Honnan tudod, hogy te nem a természeti erők mechanisztikus kibomlása vagy? Mint az elme, az időjárás is komplex kémiai, elektromos és mechanikus tulajdonságok-

260

kal rendelkezik. Teremtő ereje van. A gondolatai mások, mint a ti gondolataitok. Egy emberi lény bonyolult dolgokat hoz létre azzal, hogy megír egy regényt a papír felszínére. A vihar azzal teremt bonyolult dolgokat, hogy hullámokat ír az óceán felszínére. Mi a különbség az információ között, amelyet egy regény szavai hordoznak, és amelyet a tenger hullámai? Hallgass oda, és a hullámok beszélni fognak, és egy nap ti is a tenger tükrére írjátok majd a gondolataitokat. – És mit akar kiszámítani az univerzum? Mi ez a nagy probléma, amelyet próbál megoldani? – Ez a legmélyebb és legcsodálatosabb titok mind közül. Nagyon kevés időnk van. Amit mondanom kell nektek, végtelenül nagy fontossággal bír. A vallás arra tett erőfeszítést, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, irányítsa az irányíthatatlant, és elviselhetővé tegye az elviselhetetlent. A magasabb erőkbe vetett hit volt az emberi evolúció legutóbbi szakaszának legerőteljesebb újítása. Azok a törzsek, amelyeknek volt vallásuk, előnybe kerültek azokkal szemben, amelyeknek nem volt. Volt irányuk és céljuk, motivációjuk és küldetésük. A vallás olyan látványosan segítette a túlélést, hogy a hit iránti vágy beépült az emberi génekbe. Amivel a vallás próbálkozott, azt a tudomány végre elérte. Már van rá mód, hogy megmagyarázzátok a megmagyarázhatatlant, irányítsátok az irányíthatatlant. Már nincs szükségetek kinyilatkoztatott vallásokra. Az emberi faj végre felnőtt. A vallás ugyanolyan létfontosságú az emberiség túléléséhez, mint az étel vagy a víz. Ha megpróbáljátok felváltani a vallást a tudománnyal, kudarcot fogtok vallani. Ehelyett inkább fel kell ajánlanotok a tudományt mint vallást. Mert én mondom nektek: a tudomány vallás. Az egyetlen igaz vallás. Ahelyett, hogy egy könyvet mutatna fel, amely tartalmazza az igazságot, a tudomány egy módszert ajánl az igazság megtalálására. A tudomány az igazság keresése, nem az igazság kinyilatkoztatása. Csak eszköz, nem dogma. Egy utazás, nem a végcél. – Igen, de mi van az emberi szenvedéssel? Hogy tudja a tudomány „elviselhetővé tenni az elviselhetetlent”, ahogy fogalmaztál? – Az elmúlt évszázadban az orvostudomány és a technika többet könnyített az emberi szenvedésen, mint az elmúlt évezred során minden pap együttvéve. – A testi szenvedésről beszélsz. De mi van a lelki szenvedéssel? A spirituális szenvedéssel? – Nem mondtam már, hogy minden egy? Nem vigasztaló az a tudat, hogy a szenvedésetek az egész kozmoszt megrázza? Senki sem szenved egyedül, és minden szenvedésnek célja van – még ha egy veréb lehullik az ágról, az is feltétlenül szükséges a nagy egészhez. Az univerzum soha nem felejt. Ne adjátok meg magatokat a félelemnek! A tanítványaim vagytok. Hatalmatok van rá, hogy felfordítsátok az egész világot. Egy nap a tudomány majd több bizonyítékot fog gyűjteni az igazságról, mint a vallás az idők kezdete óta. Az emberek azért ragaszkodnak a hitükhöz, mert szükségük van rá. Éheznek rá. Nem fogjátok elvenni az emberektől a hitet, hanem egy új hitet adtok nekik. Nem azért jöttem, hogy felváltsam a judeokeresztény hit istenét, hanem hogy beteljesítsem. – Miből áll ez az új vallás, amelyet szerinted hirdetnünk kéne? Mit mondjunk az embereknek, mit kell imádniuk? Hol van mindebben a szépség és az áhítat? – Arra kérlek benneteket, hogy szemléljétek azt az univerzumot, amelynek a létezéséről immár tudtok. Nem nagyobb áhítatot kelt ez, mint bármely Isten-felfogás, amelyet a

261

történelmi vallások nyújtanak? A százmilliárd galaxis, magányos tűzszigetek, amelyek ragyogó pénzérmékként szóródnak szét a tágas űrben, amely olyan hatalmas, hogy az meghaladja az emberi elme biológiai korlátok közé szorított felfogóképességét… Bizony mondom nektek, hogy az univerzum, amelyet felfedeztetek, csak egy apró töredéke a teremtés csodálatos nagyságának. Egy aprócska kék porszemen éltek a végtelen égboltozaton, de ez a kis porszem számomra végtelenül értékes, mert létfontosságú része a nagy egésznek. Ezért jöttem el hozzátok. Imádjatok engem és csodás művemet, nem pedig egy törzsi istenséget, akit a háborúzó pásztortörzsek képzeltek el maguknak több ezer évvel ezelőtt. Tapogassátok le az arcvonásaimat a tudományos műszereitekkel. Keressetek engem a kozmoszban és az elektronban. Mert én vagyok a tér és az idő Istene, a csillaghalmazok és az üres terek Istene, a Nagy Bumm és táguló világegyetem Istene, a sötét anyag és a sötét energia Istene. A tudomány és a hit nem létezhetnek egymás mellett. Az egyik el fogja pusztítani a másikat. Gondoskodnotok kell róla, hogy a tudomány legyen a győztes, különben a kis kék porszemetek odavész… – Mit kell tennünk? – A szavaimmal diadalmaskodni fogtok. Mondjátok el a világnak, hogy mi történt itt. Mondjátok el, hogy az Isten szólt az emberiséghez – most először. Igen, most először! – De hogy tudnánk nekik elmagyarázni, ha nekünk sem mondod el, ki vagy? – Ne kövessétek el ugyanazt a hibát, amit a történelmi vallások, ne bonyolódjatok vitákba arról, hogy ki vagyok vagy mit gondolok. Én felette állok minden megértésnek Egy olyan hatalmas univerzum istene vagyok, amelyet csak az Isten-számokkal lehet leírni, amelyek közül az elsőt megadtam nektek. Ti vagytok a próféták, akik a jövő útján vezetik a világot. Melyik jövőt választjátok? A kulcs a kezetekben van… Bizony mondom nektek, ez a végső célotok: hogy megtaláljátok az igazságot. Ez a rendeltetésetek. A tudomány ennek pusztán csak az eszköze. Ez az, amit imádnotok kell: az igazság keresését. Ha tiszta szívből ennek szentelitek magatokat, akkor a távoli jövőben, egy szép napon megálltok majd a színem előtt. Ez a szövetség, amelyet az emberi fajjal kötök. Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.

262