VILÁGSIKEREK. Douglas Preston Lincoln Child TEMETŐI TÁNC. General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

VILÁGSIKEREK Douglas Preston Lincoln Child

TEMETŐI TÁNC

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Cemetery Dance

Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI

© GENERAL PRESS KIADÓ

Fordította GIELER GYÖNGYI Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette

ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 206 5

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu [email protected]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető és felelős szerkesztő PÁLVÖLGYl LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Készült 22,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 3030-10

Lincoln Child a lányának, Veronicának, Douglas Preston pedig Karen Copelandnek ajánlja ezt a könyvet.

Köszönetnyilvánítás

Ezúton szeretnénk köszönetet mondani hasznos segítségükért és közreműködésükért a következőknek: Jaime Levine-nek, Jamie Raab-nak, Kim Hoffmannak, Kallie Shimeknek, Mariko Kagának, Jon Couch-nak, Claudia Rülkének, Eric Simonoffnak, Matthew Snydernek és mindenkinek a Grand Central Publishing kiadónál, továbbá mindazoknak, akik segítenek abban, hogy a könyveink eljussanak az olvasókhoz. Különösen hálásak vagyunk azoknak, akik részt vettek Corrie Swanson Pendergastról szóló weboldalának megalkotásában, köztük Carmen Elliottnak, Nadine Waddellnek, Cheryl Deeringnek, Ophelia Juliennek, Sarah Hanleynek, Kathleen Munschnak, Kerry Opelnak, Maureen Shockeynak és Lew Lashmittnek. Egy pohár huszonegy esztendős Lagavulinnal tisztelgünk kivételes tehetségük és irodalmi ízlésük előtt. Mint mindig, végtelen hálával tartozunk a családunknak a sok-sok szeretetért és támogatásért.

Azoknak az olvasóknak, akik ismerősek Manhattan északi részén, talán feltűnik, hogy némi írói szabadsággal kezeltük az Inwood Hill Park környékét. Magától értetődik, hogy a könyvben említett összes szereplő, nyilvános hely, közés magánintézmény, vállalat, hivatal és vallási szervezet a képzelet szüleménye. Vonatkozik ez főként a regényben leírt vallási ceremóniákra, amelyek teljes mértékben fiktívek – egyetlen létező vallásra vagy hitre sem kívántunk utalni velük.

D. PRESTON – L. CHILD

4

TEMETŐI TÁNC

1. fejezet

El tudod ezt hinni, Bill? Mert én még mindig nem. Majdnem tizenkét órája közölték velem, és még mindig képtelen vagyok elhinni! – Pedig hidd el, egyetlenem! – William Smithback kényelmesen elnyújtózkodott hosszú végtagjaival a nappali kanapéján, aztán átkarolta a felesége vállát. – Van még abból a portóiból? Nora megtöltötte a poharat, Smithback pedig a fény felé emelte, és megcsodálta a bor gránátvörös színét. Száz dollárba került egy palackkal, de minden cseppje kincset ér. Belekortyolt a borba, és nagyot sóhajtott. – Emelkedőben van a csillagod a múzeumban. Várd csak ki a végét, öt év múlva dékán lesz belőled! – Ugyan, ne butáskodj! – Gondolj bele, Nora, már harmadik éve egyfolytában csak lefaragnak a költségvetésből, erre most zöld utat adtak az expedíciódnak. Az új főnököd egyáltalán nem ostoba ember. – Smithback beletúrt Nora hajába. Ennyi idő után is izgatónak találta, ha megcsapta az illat, amelyben fahéj és borókafenyő aromája keveredett. – Gondolj csak bele, jövő nyáron megint Utahban leszünk egy ásatáson! Már ha sikerül szabaddá tenni magad. – Van négy hét szabadságom, amit még nem vettem ki. Szörnyen hiányolni fognak a Timesnál, de kénytelenek lesznek beletörődni. – Smithback megint kortyolt egyet a borból, és megforgatta a szájában. – Nora Kelly harmadik expedíciója! Nem is kérhettél volna szebb ajándékot az évfordulónkra. Nora huncut pillantást vetett a férjére. – Azt hittem, a ma esti vacsora volt az évfordulós ajándék. – Úgy van, az is volt. – És tökéletesen is sikerült, köszönöm. Smithback rákacsintott Norára, akit a kedvenc éttermébe vitt vacsorázni, a Nyugati 67. utcában lévő Café des Artistes-be. Tökéletes hely egy romantikus vacsorához: lágy, csábos fények, kényelmes ülőhelyek, Howard Chandler Christy pikáns festményei a falakon, ráadásul kifinomultan ínyenc ételeket szolgálnak fel. Smithback magán érezte Nora pillantását. Huncut mosoly csillogott a nő szemében – egy újabb évfordulós ajándék ígérete. Smithback megcsókolta, és közelebb húzta magához. Nora felsóhajtott. – A főnököm minden fillért megadott az expedícióhoz, amit csak kértem. Smithback mormogott valamit válaszul, miközben elégedetten ölelte magához a feleségét, és gondolatban újból végigélvezte a nemrég elfogyasztott vacsorát. Étvágygerjesztőnek két martinival kezdte, majd hideg előétellel folytatta. Főfogásnak steak béarnaise-t kért, amelynek soha nem tudott ellenállni. Pommes frites és egy adag ízletes spenót járt mellé. És persze belekóstolt Nora vesepecsenyéjébe is. – …és tudod, hogy ez mit jelent? – folytatta közben Nora. – Be tudom majd fejezni a tanulmányomat arról, hogy mennyire volt elterjedt a Kachina-kultusz a Délnyugaton.


5

TEMETŐI TÁNC

– Hát ez fantasztikus. – Desszertnek csokoládéfondüt rendeltek, amelyhez egy csodásan szagló francia sajttálat is mellékeltek. Smithback a szabad kezével elégedetten simogatta a hasát. Nora is elhallgatott. Pár percig csak feküdtek, és élvezték egymás közelségét. Smithback lopott pillantást vetett a feleségére, és az elégedettség úgy borította be, mint egy puha takaró. Nem igazán volt vallásos ember, de most áldottnak érezte magát, amiért itt lehet a világ legcsodálatosabb városában, egy elegáns lakásban, és olyan állása van, amilyenről mindig is álmodott. Norában pedig megtalálta a tökéletes társat. Sok mindenen mentek keresztül az elmúlt néhány évben, mióta megismerték egymást, de a gondok és a megpróbáltatások csak még jobban összekovácsolták őket. Nora nemcsak gyönyörű, türelmes, empatikus és intelligens, hanem igazi lelki társ is. Smithback ránézett, és önkéntelenül is elmosolyodott. Ez a nő egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen. Nora felült. – Még nem engedhetem meg magamnak, hogy túlságosan lelazítsak. – Miért ne? Nora kibontakozott Smithback karjaiból, és a konyhába indult a táskájáért. – El kell mennem, van egy kis dolgom. Smithback csodálkozva pislogott. – Ilyen későn? – Tíz perc múlva itt vagyok. – Nora visszasétált a kanapéhoz, megcsókolta a férjét, és megsimogatta a feje búbját, ahol egy csomóban mindig égnek meredt a haja. – Ne menj sehová, nagyfiú – súgta oda. – Most viccelsz? Olyan mozdulatlan leszek, mint a gibraltári szikla. Nora elmosolyodott, még egyszer végigsimított Bill haján, aztán az ajtó felé indult. – Vigyázz magadra! – szólt utána Smithback. – Ne feledkezz meg azokról a fura kis csomagokról, amiket mostanában kaptunk. – Ne aggódj, nagylány vagyok már. – Egy másodperccel később csapódott az ajtó, és fordult a kulcs a zárban. Smithback felsóhajtott, és a tarkója alatt összekulcsolt kézzel elnyújtózott a kanapén. Hallotta, ahogy Nora léptei távolodnak a folyosón, majd a halk csilingelést, ahogy nyílt a lift ajtaja. Aztán minden elcsendesedett, csak a város halk zsongása szűrődött fel odalentről. Sejtette, hová mehetett Nora – a sarkon lévő kis cukrászdába, amely éjfélig nyitva tartott, és ahol a kedvenc tortáit készítették. Smithback különösen imádta a mandulás aprósüteményüket, amely Calvados ízesítésű krémmel volt megtöltve. Ha van egy kis szerencséje, Nora ilyen tortát rendelt a mai évfordulóra. Csak heverészett lustán a kanapén, és hallgatta Manhattan lélegzését. Az est folyamán ivott koktélok hatásának köszönhetően mintha lelassult volna körülötte az egész világ. Thurber egyik novellájának néhány szava futott át az agyán: ködös, álmos elégedettség. Ki tudja, miért, de mindig is kedvelte újságíró kollégája, James Thurber írásait, továbbá a ponyvaregényíró Robert E. Howardot. Az volt az érzése, egyikük mintha túlságosan is erőlködne, hogy jó író legyen, a másikuk pedig nem eléggé. Valamiért arra a nyári napra terelődtek a gondolatai, amikor először találkozott Norával. Rátörtek a régi emlékek Arizona, a Powell-tó, a betonozott parkoló a hőségben, a nagy limuzin, amelyben megérkezett… Megcsóválta a fejét, és kuncogott magában az emlékeken. Nora Kelly igencsak tűzrőlpattant leányzónak tűnt. A Ph. D. oklevelén még meg sem száradt a tinta, és folyton mindenért megsértődött. Persze ő, Smithback sem tett igazán jó első benyomást, az biztos. Ennek már négy éve, vagy talán már öt is… Te jó ég, hogy repül az idő!


6

TEMETŐI TÁNC

Hirtelen csoszogás ütötte meg a fülét odakintről, és zördült a kulcs a zárban. Nora ilyen hamar vissza is ért volna? Várta, hogy nyíljon az ajtó, de megint csak a kulcs zörgött, mintha Nora nem boldogulna a zárral. Lehet, hogy a tortát egyensúlyozza a másik kezében. Smithback már épp fel akart kelni, hogy segítsen neki, amikor nyikorogva nyílt az ajtó, és léptek koppantak az előszobában. – Még itt vagyok, ahogy megígértem! – kiáltott ki Smithback. – Én vagyok Mr. Gibraltár, de szólíts csak kősziklának. Újabb lépések koppantak, de valahogy mintha nem Nora lett volna az: a tétován csosszanó léptek túl lassúak és súlyosak voltak. Smithback felült a kanapén. Egy alak sziluettje rajzolódott ki a kis hall ajtajában, csak a hátulról jövő fény világította meg. Túl magas és széles vállú volt ahhoz, hogy Nora lehessen. – Maga meg ki a fene? – kérdezte döbbenten Smithback. Gyorsan a kanapé melletti kisasztalon álló lámpa felé nyúlt, és felkapta. Szinte azonnal felismerte az alakot, vagy legalábbis úgy hitte, hogy felismeri, bár volt valami nagyon furcsa az arcán. Hamuszürke volt, puffadt, szinte tésztás, mintha nagyon beteg lenne… vagy még annál is rosszabb… – Colin? – szólalt meg csodálkozva Smithback. – Maga az? Mi a csudát keres a lakásomban? Ekkor pillantotta meg a férfi kezében a hatalmas kést. Smithback egy szempillantás alatt talpra ugrott. A férfi közelebb csoszogott, és elállta az útját. Egy borzalmas pillanatig nem történt semmi, aztán a kés iszonyatos gyorsasággal lesújtott, pontosan arra a helyre, ahol Smithback egy másodperccel korábban még feküdt. – A rohadt életbe, mit művel? – ordította Smithback. A kés újból lendült. Smithback kétségbeesetten oldalra vetődött, hogy elkerülje a döfést, közben fellökte a kisasztalt. Talpra kecmergett, szembefordult a támadóval, és felemelt karokkal várta, hogy az újból feléje sújtson a késsel. Gyorsan körbenézett, hogy mit használhatna fel fegyverként, de nem akadt semmi a keze ügyébe. A támadója elállta az utat a konyha felé. Ha el tudna surranni mellette, akkor talán szerezhetne egy kést, hogy legalább egyenlőek legyenek az esélyek. Smithback leszegte a fejét, és kinyújtott könyökkel nekirontott a férfinak, aki megtántorodott a támadástól, de az utolsó pillanatban megint lesújtott a késsel, és megvágta Smithback karját, mély sebet ejtve rajta a könyökétől egészen a válláig. Smithback fájdalmában felkiáltott, és oldalra vetődött. Hirtelen különös, borzongatóan hidegség hasított belé – a támadó a hátába döfte a kést. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, ahogy belemélyedt a penge. Olyan fájdalom nyilallt belé, amilyet még csak egyszer érzett életében. Felkiáltott, a földre zuhant, és próbált odébb kúszni. Érezte, hogy a támadója kihúzza a kést, majd újból lesújt. Hirtelen valami nedvességet érzett végigfolyni a hátán, mintha meleg vizet öntöttek volna rá. Minden erejét összeszedve talpra kecmergett, és kétségbeesetten, puszta kézzel nekiesett a támadójának. A kés ismét lesújtott, a kézfejét találta el, de Smithback ezt már nem is érezte. A férfi hátrahőkölt a heves ellentámadástól. Smithback megpördült, hogy a konyha felé hátráljon, de a föld mintha megindult volna alatta, forgott vele a világ, és minden lélegzetvétel furcsa, bugyborékoló érzést keltett a mellkasában. Zihálva kibotladozott a konyhába, próbálva megtartani az egyensúlyát, és vértől síkos ujjaival kihúzott egy fiókot, ahol a késeket tartották. Épp csak sikerült kirántania, amikor egy árnyék vetült a konyhapultra, aztán a támadó újból szúrt, és a kés a la-


7

TEMETŐI TÁNC

pockájába hatolt. Smithback próbált elfordulni, de a kés újra meg újra lesújtott. A vérvörös penge egyre halványabban csillogott, ahogy lassan minden elsötétedett előtte. Az utolsó pillanatban Robert E. Howard sírfelirata villant át az agyán: Elvégeztetett minden, vár a máglya; a bálnak vége, és kihuny a lámpa.

Nyílt a lift ajtaja, és Nora kilépett a folyosóra. Elég hamar visszaért – ha szerencséje van, Bill még mindig a kanapén heverészik, és talán azt a Thackeray-regényt olvasgatja, amelyről egész héten olyan rajongással beszélt. Nora óvatosan egyensúlyozta a tortásdobozt az egyik kezében, miközben a kulcsa után nyúlt. Bill nyilván kitalálta, hová ment Nem könnyű igazi meglepetést kitalálni az első évfordulóra. Hirtelen elfogta az az érzés, hogy valami nincs rendben. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy csak most vette észre, hogy a lakás ajtaja tárva-nyitva áll. Csak döbbenten bámult, amikor valaki kilépett az ajtón. Nora azonnal felismerte. A férfi ruhája csupa vér volt, és egy nagy kést szorongatott a kezében. Megállt, és Norára meredt, miközben a késről csöpögött a vér. Nora gondolkodás nélkül eldobta a tortát meg a kulcsot, és a férfira vetette magát. A szomszédos lakásokból előjöttek az emberek a hirtelen zajra, és rémült kiáltozás tört ki. A férfi felemelte a kést, de Nora félrelökte a kezét, és behúzott egyet a gyomorszájára. A férfi visszaütött, és úgy nekilökte Norát a falnak, hogy nagyot koppant a feje, és a földre zuhant. Fekete pontok táncoltak a szeme előtt, miközben a férfi feléje csoszogott, kezében a magasba emelt késsel. Norának az utolsó pillanatban sikerült odébb gördülnie, ahogy lesújtott a kés. A férfi erre durván belerúgott, és újból emelte a kést. A folyosón sikoltozás tört ki, de Nora már nem hallott semmit – homályos foltok imbolyogtak a szeme előtt, aztán azok is eltűntek.

2. fejezet

Vincent D'Agosta hadnagy megállt az emberekkel telezsúfolt folyosón a két hálószobás lakás bejárata előtt. Egy kicsit megmozgatta a vállát barna zakójában, hogy ne tapadjon annyira izzadt testére a poliésztering. Nagyon fel volt dühödve, és ez nem tett jót neki. Befolyásolta minden cselekedetét, és zavarta a megfigyelőképességét. Vett egy jó mély lélegzetet, aztán kifújta a levegőt, és próbált közben a dühtől is megszabadulni. Nyílt a lakás ajtaja, és egy vékony, hajlott hátú férfi lépett ki. A feje búbján egy árva hajtincs libegett. Egy csomó felszerelést húzott maga után, és maga előtt is egy poggyászkulira erősített alumíniumdobozt tolt. – Végeztünk, hadnagy úr. – Átvette az egyik rendőrtől a jelenléti ívet, aláírta, aztán odaadta az asszisztensének is. D'Agosta az órájára pillantott: délután három óra volt. A helyszínelők jó sokáig dolgoztak. A szokásosnál is nagyobb alapossággal vizsgálódtak. Tudták, hogy Smithback a hadnagy régi ismerőse volt. D'Agostát bosszantotta, ahogy a fejüket lehajtva osonnak el mellette, és csak lopott oldalpillantásokat vetnek rá. Nyilván azon tűnődnek, hogy viseli a dolgot, és vajon kérni fogja-e, hogy inkább bízzák másra az ügyet. Sok gyilkossági nyomozó ezt tenné az ő helyében – ha másért nem, hát azért, mert esetleg problémákat okozhat majd a bíróságon, hogy ő, a nyomozást


8

TEMETŐI TÁNC

vezető rendőr személyesen is érintett az ügyben. Nem veszi ki jól magát, amikor majd a tanúk padjára kell állnia, és a gyilkos védőügyvédje ilyen kérdéseket tesz fel neki: „Az áldozat ugyebár jó barátja volt? Nahát, micsoda véletlen!” Nincs semmi szükség ilyen komplikációkra, a főügyész mindig is utálta az ilyesmit. D'Agostának azonban esze ágában sem volt kiengedni a kezéből ezt az ügyet. Különben is, a nyomozásnak gyakorlatilag vége is lett, alighogy elkezdődött. Pontosan tudják, ki a tettes. Az elkövető szinte már a hűvösön is van. Nincs más hátra, csak elő kell keríteni azt a szemetet. A helyszínelő csapat utolsó tagja is elhagyta a lakást, és D'Agosta magára maradt a gondolataival. Egy pillanatig csak állt az üres folyosón, és csillapítani próbálta felzaklatott idegeit. Aztán felvett egy gumikesztyűt, hajhálót húzott kopaszodó fejére, és a nyitott ajtó felé indult. Egy kissé émelygett a gyomra. A holttestet természetesen már elszállították, de semmi máshoz nem nyúltak hozzá. A hosszú, keskeny előszobából már elé is tárult a nappali egy része: látta a vértócsát a padlón, a véres lábnyomokat és egy véres kéz lenyomatát a krémszínű falon. Óvatosan átlépte a vértócsát, és megállt a nappaliban. Bőrkanapé, két szék, egy feldöntött kisasztal, megalvadt vér a perzsaszőnyegen. Lassan a szoba közepére sétált óvatosan lépkedve, nehogy elcsússzon egy vérfolton. Megállt, megfordult, és megpróbálta képzeletben lejátszani maga előtt a jelenetet. Megkérte a helyszínelőket, hogy bőségesen vegyenek mintákat a vérfoltokból. Több helyre is odafröcskölt a vér, a vértócsán több helyen lábnyomok gázoltak át, és egymást fedő kézlenyomatok tarkították a falat. D'Agosta szerette volna megfejteni, miről árulkodnak a nyomok. Smithback pokoli elszántsággal küzdött az életéért – ki van zárva, hogy az elkövető úgy távozott a helyszínről, hogy ne hagyott volna maga után valamilyen DNS-nyomot. Első ránézésre egyszerűnek tűnt az eset. Előre meg nem tervezett, brutális gyilkosság volt. Az elkövető a főkulccsal jött be a lakásba. Smithback a nappaliban tartózkodott. A gyilkos rögtön megszúrta a késével, így Smithback azonnal nagy hátrányba került vele szemben. Aztán dulakodni kezdtek, közben valahogy kijutottak a konyhába, ahol Smithback próbált valamilyen fegyverhez jutni. Az egyik fiók, amelyben késeket tartottak, félig nyitva volt, a fogantyúján és a konyhapulton is véres kézlenyomatok sötétlettek. Smithbacknek nem sikerült késhez jutnia. A gyilkos közben ismét megszúrta hátulról, majd újból dulakodni kezdtek. A támadó addigra már elég komoly sebeket ejtett rajta, a padlón rengeteg volt a vér. Látszott, hogy Smithback lába is megcsúszott benne. D'Agosta biztos volt benne, hogy ekkor már a gyilkos is vérzett. Vérnyomokat hagyott hátra, hajszálakat és szövetszálakat, és ahogy zihált az erőfeszítéstől, talán nyálcseppeket is szórt szét. Nyilvánvaló, hogy a helyszínelők minden nyomot megtaláltak, és rögzítettek. Még a padlódeszka egy darabját is kimetszették, amelyeken késnyomok voltak. A vakolatból is kivágtak pár darabot, minden felületről ujjlenyomatokat vettek, összegyűjtöttek minden szövetszálat, szöszt és piszokszemcsét. D'Agosta tovább nézelődött, és a fejében mintha egy filmen játszódott volna le minden. Smithback végül már annyi vért veszített, hogy a gyilkos megadhatta neki a kegyelemdöfést: a halottkém szerint olyan erővel döfte át a szívét, hogy a kés hegye még a padlóba is belefúródott egy centire. Jó erősen meg kellett rángatnia, hogy ki tudja húzni, eközben vágta át a padlódeszkát is. D'Agosta érezte, hogy újból elönti a düh és a fájdalom. Nem mintha olyan fontos lett volna ez a sok aprólékos nyom – amúgy is tudták, ki az elkövető. Ám soha nem árt kellő mennyiségű bizonyítékot gyűjteni. Sohasem le-


9

TEMETŐI TÁNC

het tudni, hogy egy ilyen őrült városban miféle emberekből fog összeállni az esküdtszék. Találtak még néhány furcsa apróságot, amelyeket a gyilkos hagyott hátra a helyszínen: egy zöld madzaggal átkötött tollcsomót, egy pergamenből készült kis zacskót, amelyben valami por volt, a külsején pedig egy furcsa ábra. A gyilkos a vértócsába dobta őket, mintha valamiféle áldozatot mutatott volna be. A helyszínelők ezeket is magukkal vitték, de D'Agosta pontosan megjegyezte őket. Volt még valami, amit a helyszínelők nem tudtak elvinni: a gyilkos kapkodva egy ábrát firkált a falra. Két kígyó tekergőzött fel egy különös, tüskés növény szárára, körülötte csillagok, nyilak, bonyolult vonalak és egy szó, amelyet leginkább DAMBALAH-nak lehetett olvasni. Nyilvánvaló volt, hogy Smithback vérével rajzolta a tettes az ábrát. D'Agosta besétált a nagyobbik hálószobába, szemügyre vette az ágyat, a kis íróasztalt, a tükröt, a West End sugárútra néző ablakot, a szőnyeget, a falakat, a menynyezetet. A szoba túlsó végében nyílt a második fürdőszoba. Az ajtaja csukva volt. Hát ez fura – gondolta D'Agosta. Az előbb, amikor bekukkantott ide, az ajtó még nyitva állt. Hirtelen vízcsobogást hallott a fürdőszobából. Valaki kinyitotta odabent a csapot, majd elzárta. Ezek szerint még mindig van itt valaki a helyszínelők csapatából. D'Agosta odasietett, és lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. – Hé, maga! Mégis mi a fenét csinál odabent? – Egy pillanat! – szólt ki egy fojtott hang. D'Agosta csodálkozása dühbe csapott át. Ez az idióta használta a fürdőszobát, egy lepecsételt gyilkossági színhelyen. Hát ez hihetetlen! – Nyissa ki az ajtót, most rögtön! Az ajtó hirtelen feltárult, és nem más állt előtte, mint A. X. L. Pendergast különleges ügynök, egyik kezében néhány kémcsővel, a másikban egy csipesszel, a homlokára erősített nagyítóval. – Á, Vincent! – csendült fel az ismerős, mézsimaságú hang. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen körülmények között kell újból találkoznunk. D'Agosta döbbenten meredt rá. – Pendergast! Fogalmam sem volt róla, hogy megint itt van a városban. Pendergast egy szakavatott mozdulattal a zsebébe csúsztatta a csipeszt, a kémcsöveket és a nagyítót pedig fekete bőrtáskájába dugta. – A gyilkos nem járt a fürdőszobában, sem pedig a hálószobában. Ez eléggé magától értetődő következtetés, de azért meg akartam bizonyosodni róla. – Már az FBI-t is érdekli az ügy? – kérdezte D'Agosta, miközben követte Pendergastot, aki visszaindult a nappaliba. – Nem egészen. – Szóval megint a saját szakállára dolgozik? – Így is mondhatnánk. Nagyra értékelném, ha egyelőre kettőnk között maradna, hogy érdeklődöm az ügy iránt – mondta Pendergast, és hátranézett a hadnagyra. – Halljuk, mire jutott, Vincent. D'Agosta részletesen elmondta, hogyan rekonstruálta magában a történteket, Pendergast pedig helyeslő bólogatással hallgatta. – Nem mintha sokat számítana mindez – fejezte be végül D'Agosta –, mivel úgyis tudjuk, ki volt az a rohadék. Már csak elő kell kerítenünk. Pendergast kérdőn felvonta a szemöldökét.


10

TEMETŐI TÁNC

– Itt lakik a házban. Van két szemtanúnk, akik látták, amikor belépett, ketten pedig látták távozni, véresen, a késsel a kezében. Nora Kellyt is megtámadta a lakásból kifelé jövet – jobban mondva csak próbálta megtámadni, de a zajra kijöttek a szomszédok, és akkor elmenekült. Mindnyájan jól látták, mármint a szomszédok. Nora most kórházban van, kisebb agyrázkódást szenvedett, de rendbe fog jönni. A körülményekhez képest aránylag jól van. Pendergast alig észrevehetően félrehajtotta a fejét. – Azt az őrültet Fearingnek hívják, Colin Fearingnek. Munkanélküli brit színész, a 214-es lakásban lakik. Egyszer-kétszer már zaklatta Norát az előcsarnokban. Szerintem meg akarta erőszakolni. Gondolom, azt remélte, hogy Nora egyedül lesz, de helyette Smithbacket találta otthon. Valószínűleg a gondnok szekrényéből emelte el a főkulcsot, egy emberem épp utánajár a dolognak. Pendergast erre nem bólintott rá. Az arca szokás szerint kifürkészhetetlen maradt, és csak nézett D'Agostára mélyen ülő szürke szemével. – Egyszóval, az ügyet akár már lezártnak is tekinthetjük – folytatta D'Agosta. Hirtelen úgy érezte, hogy védekezni kényszerül, bár maga sem tudta, miért. – És nemcsak Nora ismerte fel. A ház biztonsági kamerája is felvette. Oscar-díjas alakítás. Az is rajta van, amikor bejött a házba, és az is, amikor távozott. Kifelé menet teljesen szemből látható. A kés a kezében, a ruhája csupa vér, úgy vánszorgott át az előcsarnokon. A portást is megfenyegette. Nagyon hatásos lesz a felvétel, ha bemutatjuk az esküdteknek a tárgyaláson. Nem fogja megúszni ez a szemétláda. – Tehát azt mondja, már lezártnak is tekinthetjük az ügyet? D'Agosta megint némi kételkedést vélt kihallani Pendergast hangjából. – Igen – felelte határozottan. – Tiszta sor, a nyomozás le van zárva. – Az órájára pillantott. – A portást még itt tartották, odalent vár rám. Ő lesz a vád koronatanúja, megbízható, komoly, családos ember, és évek óta ismeri a gyilkost. Fel akar tenni neki pár kérdést, mielőtt hazaengedjük? – Annak nagyon örülnék. De mielőtt lemennénk… – Pendergast elhallgatott. Hosszú, vékony, fehér ujjaival benyúlt a zakója szivarzsebébe, és előhúzott egy öszszehajtogatott papírt, majd könnyed csuklómozdulattal átnyújtotta D'Agostának. – Ez meg mi? – D'Agosta széthajtogatta a papírlapot. A tetején piros bélyegző állt, New York városának hivatalos pecsétje, a lap alján pedig több aláírás sorakozott. – Ez Colin Fearing halotti bizonyítványa. Tíz nappal ezelőtt adták ki.

3. fejezet

Amikor D'Agosta belépett a West End sugárút 666. kis portásfülkéjébe, Pendergast kísértetként suhant utána. A portás, Enrico Mosquea vaskos lábait széttárva ült egy fémlábú széken. Dominikai származású, kövérkés férfi volt, vékonyka bajuszt és hullámosra ondolált frizurát viselt. Amikor beléptek, meglepő fürgeséggel ugrott talpra. – Találják meg azt a mocsok állatot! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Meg kell találniuk! Smithback jó ember volt.


11

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta megnyugtatóan a barna portásegyenruhát viselő férfi karjára fektette a kezét. – Az úr Pendergast különleges ügynök az FBl-tól. Segít nekünk a nyomozásban. A portás végigmérte Pendergastot. – Helyes, nagyon helyes. D'Agosta még mindig nem tudta mire vélni a dokumentumot, amelyet Pendergast mutatott neki. Lehet, hogy Fearingnek van egy ikertestvére? Vagy talán két Colin Fearing létezik. New York hatalmas város, és az itt élő angolok felének Colin a keresztneve. Vagy az is lehet, hogy a halottkém hivatalában követtek el valami óriási tévedést. – Tudom, hogy már rengeteg kérdésre válaszolt, Mr. Mosquea – folytatta D'Agosta –, de ha megengedi, Pendergast ügynök is szeretne feltenni még néhányat. – Csak nyugodtan. Akár tízszer vagy hússzor is szívesen válaszolok a kérdésekre, ha az segít elkapni ezt a mocskot. D'Agosta elővette a noteszét. Igazából csak azt szerette volna, ha Pendergast is a saját fülével hallja, amit a portás korábban nekik elmondott. Nagyon szavahihető tanú lesz. Pendergast halkan megszólalt: – Mr. Mosquea, kérem, mondja el, mit látott. Kezdje a legelején. – Ez az ember, Fearing, akkor érkezett, amikor épp kikísértem valakit a ház előtt várakozó taxihoz. Láttam, ahogy bejön az épületbe. Nem festett túl jól, úgy nézett ki, mintha verekedésbe keveredett volna. Fel volt dagadva az arca, és mintha monokli lett volna a szeme alatt. A bőrének is furcsa színe volt, valahogy túl sápadtnak tűnt. És furán is járt, nagyon lassan, csoszogva. – Ezt megelőzően mikor látta utoljára? – Talán úgy két hete. Azt hiszem, el volt utazva. – Folytassa! – Tehát, elment mellettem, és beszállt a liftbe. Egy kicsivel később Miss Kelly visszajött. Talán öt perc telt el közben. Aztán nem sokkal később Fearing távozott. Csurom vér volt, és úgy vánszorgott, mintha megsebesült volna. – Mosquea egy pillanatra elhallgatott. – Megpróbáltam elkapni, de felém sújtott a késsel, aztán sarkon fordult, és elszaladt. Ezután hívtam a rendőrséget. Pendergast végigsimított az állán elefántcsontszínű kezével. – Gondolom, miközben kikísérte azt az illetőt a taxihoz, csak futó pillantást vetett Fearingre. – Nem, nagyon is alaposan megnéztem. Mondom, furcsán, lassan járt. – És azt mondja, az arca fel volt dagadva? Nem lehet, hogy rosszul látta? – Fearing hat éve lakik itt. Naponta háromszor-négyszer nyitok neki kaput. Pendergast kis szünet után folytatta: – Amikor kifelé jött, gondolom csupa vér volt az arca is. – Nem, az arca nem volt véres, vagy talán csak egy kicsit. A keze, a ruhája meg a kés volt véres. Pendergast ismét hallgatott egy kicsit, aztán megszólalt: – És mit szólna, ha azt mondanám, hogy Colin Fearing holttestét tíz nappal ezelőtt halászták ki a Harlem folyóból? Mosquea összeszűkült szemmel nézett rá. – Akkor azt felelném, hogy téved. – Attól tartok, nem tévedek, Mr. Mosquea. A holttestet azonosították, és már a boncolást is elvégezték. A portás teljes százhatvan centis magasságában kihúzta magát, és méltóságteljes komolysággal közölte: – Ha nem hisznek nekem, nézzék meg a biztonsági ka-


12

TEMETŐI TÁNC

mera felvételeit. Az az ember a képen Colin Fearing. – Elhallgatott, és kihívóan Pendergastra meredt. – Engem nem érdekel, miféle hullát találtak a folyóban. A gyilkos Colin Fearing. Tudom, hogy ő volt az. – Nagyon köszönöm, Mr. Mosquea – mondta Pendergast. D'Agosta megköszörülte a torkát. – Ha szeretnénk még beszélni önnel, majd értesítjük. A portás bólintott. Gyanakvó tekintetét egy pillanatra sem vette le Pendergastról. – Colin Fearing a gyilkos. Találják meg azt a mocskot!

Kiléptek az utcára. A csípős októberi hideg kellemesen frissítő volt a lakás fojtogató levegője után. Pendergast az '59-es Rolls-Royce Silver Wraith felé intett, amely a járdaszélen várakozott üresben járó motorral. D'Agosta meglátta a volánnál Pendergast sofőrje, Proctor zömök alakjának körvonalait. – Elvihetem a külváros felé? – kérdezte tőle Pendergast. – Lehet róla szó. Elmúlt fél három, ma már úgysem fogok aludni. D'Agosta bemászott a kocsi bőrillatú belsejébe, Pendergast pedig becsusszant mellé. – Nézzük meg a biztonsági kamera felvételeit. – Lenyomott egy gombot az ülés karfáján, mire egy kis LCD monitor ereszkedett le eléjük. D'Agosta elővett egy DVD-t az aktatáskájából. – Ez egy másolat. Az eredetit már beküldtük a kapitányságra. – Pendergast becsúsztatta a DVD-t a lejátszóba. Egy pillanattal később meg is jelent a képernyőn a West End sugárút 666. előcsarnoka. A halszemoptikának köszönhetően a lifttől a bejáratig minden jól látható volt. A monitor sarkában egy számláló mutatta a múló másodperceket. D'Agosta már vagy tizedszer nézte végig, ahogy a portás kikíséri az egyik lakót, és az utcán valószínűleg leint egy taxit. Amíg a portás odakint volt, egy alak jött be a kapun. Volt valami megmagyarázhatatlanul hátborzongató a járásában – furcsán csoszogott, céltalannak tűnő, súlyos léptekkel, cseppet sem sietve. Egyszer felnézett a kamerára, üveges tekintettel, szinte vakon. Bizarr öltözéket viselt, rikítóan színes, flitterekkel díszített kabátot, piros ingén tarka, kacskaringós minták virítottak. Az arca puffadt volt és formátlan. Pendergast előretekerte a felvételt, amíg meg nem jelent egy újabb alak a kamera látókörében: Nora Kelly, egy tortásdobozzal a kezében. A lifthez ment, és eltűnt. Pendergast ismét előretekert valamennyit, aztán Fearing rontott ki a liftből. A ruhája szakadt volt, és csupa vér, a jobb kezében egy hatalmas, huszonöt centis pengéjű kést szorongatott. A portás odalépett hozzá, és megpróbálta lefogni, de Fearing feléje sújtott a késsel, aztán kiballagott a kapun, és elnyelte az éjszaka. – A szemét – morogta D'Agosta. – Legszívesebben letépném a tökét, és megetetném vele egy szelet pirítóssal. Pendergastra pillantott. Az ügynök mélyen a gondolataiba merült. – Be kell ismernünk, hogy a felvétel meglehetősen tiszta. Biztos benne, hogy a holttest, amit kihalásztak a folyóból, Fearingé? – A húga azonosította. Voltak anyajegyei és tetoválásai, amelyek szintén megerősítették a személyazonosságát. A halottkém, aki az ügyön dolgozott, nagyon megbízható, bár nem könnyű ember. – És hogy halt meg Fearing? – Öngyilkos lett. D'Agosta felmordult. – Más családtagja nincs? – Az anyja nem beszámítható, egy intézetben ápolják. Más rokona nincs.


13

TEMETŐI TÁNC

– Na és a húga? – Miután azonosította a holttestet, visszament Angliába. – Pendergast elhallgatott, aztán halkan azt mormolta: – Különös, roppant különös… – Micsoda? – Kedves Vincent, ez az eset már amúgy is épp elég furcsa, de van egy dolog a felvételen, amit különösen érthetetlennek találok. Észrevette, hogy mit csinál Fearing, amikor belép az előcsarnokba? – Mit? – Felnéz a kamerára. – Tudta, hogy ott van, itt lakott a házban. – Hát ez az – bólintott Pendergast, és ismét elgondolkozó hallgatásba burkolózott.

4. fejezet

Caitlyn Kidd a kocsija volánjánál ült. Egyik kezében a Subwayben vásárolt szendvicset egyensúlyozta, a másikban egy nagy pohár kávét, és a Vanity Fair magazinba temetkezett, amely a kormányra támasztva feküdt. A Nyugati 79. utcán fülsértő dudakórus kíséretében zajlott a kora reggeli csúcsforgalom. A műszerfalon megreccsent a rendőrségi frekvenciára állított rádió. Caitlyn azonnal felkapta a fejét. – …központ a 2575-ösnek, 10-50-es riasztás a 118. utca és a Harmadik sugárút sarkán… Amilyen gyorsan felébredt az érdeklődése, ugyanolyan hamar le is lohadt. Harapott egyet a szendvicsből, és a szabad kezével lapozott a magazinban. Caitlyn egy bulvárlap manhattani bűnügyi tudósítójaként dolgozott, és idejének túlnyomó részét a kocsijában töltötte. A bűnesetek gyakran a város legtávolabbi zugaiban történnek, és ha az ember jól kiismeri magát a manhattani utcákon, akkor a saját kocsijával jóval gyorsabban eljuthat bárhová, mint metróval vagy taxival. Ebben a szakmában minden attól függ, hogy mennyire sikerül jó sztorikat kifognia, és minden perc számít. A rendőrségi rádió segít abban, hogy mindig rögtön értesüljön a legérdekesebb esetekről. Abban reménykedett, hogy egyszer majd végre-valahára sikerül kifognia egy igazi nagy szenzációt. Hirtelen megcsörrent az utasülésen heverő mobilja. Felkapta, az álla és a válla közé szorította, és most már három tárggyal – a szendviccsel, a kávéval meg a telefonnal – zsonglőrködött. – Kidd, tessék. – Caitlyn, hol vagy most? Azonnal felismerte Larry Bassington hangját, aki a nekrológ rovat vezetője volt a West Sider című kis bulvárlapnál, ahol Caitlyn is dolgozott. Állandóan körülötte legyeskedett, és Caitlyn beleegyezett, hogy meghívja ebédre, leginkább azért, mert fogytán volt a pénze, és csak a hét végén kap majd fizetést. – Terepen – felelte. – Ilyen korán?


14

TEMETŐI TÁNC

– A legjobb hívásokat hajnaltájban szoktam elcsípni. Olyankor kerülnek elő a hullák. – Nem is tudom, miért fárasztod magad. A West Sider azért mégsem a Daily News. Ugye, nem felejted el a… – Várj csak egy kicsit! – vágott közbe Caitlyn, és megint fülelni kezdett a rendőrségi rádióra. – …központ a 3133-nak. 10-53-as bejelentés érkezett a Broadway 1579 szám alól. – 3133 a központnak… Caitlyn lehalkította a rádiót, és visszatért a telefonhoz. – Elnézést, mit is mondtál? – Azt, hogy ne feledkezz meg a randinkről. – Ez nem randi, csak egy ebéd. – Hadd álmodozzak egy kicsit, jó? Hová szeretnél menni? – Te fizetsz, te mondd meg. – Mit szólnál ahhoz a vietnami étteremhez a 32. utcában? – Nem, köszönöm. Tegnap ott ettem, és utána nagyon megbántam. – Oké, akkor az Alfredo's? Caitlyn közben megint a rádióra figyelt. – …központ, központ, itt a 7477-es, a 10-29-es gyilkossággal kapcsolatban. Az áldozat William Smithback, a holttestet most szállítják a halottkémhez boncolásra. A nyomozás vezetője elhagyta a helyszínt. Caitlyn majdnem kiejtette a kezéből a kávét. – Szentséges ég, hallottad ezt? – Mit? – Most mondták a rendőrségi rádión, gyilkosság történt, és ismerem az áldozatot. Bill Smithback, az a fickó, aki a Timesnak írt. A múlt hónapban találkoztam vele a Columbia egyetemen, az újságíró-konferencián. – Honnan tudod, hogy ugyanarról az emberről van szó? – Hány embert ismersz, akit Smithbacknek hívnak? Bocs, Larry, most mennem kell. – Szegény ördög, sajnálom. Mi lesz az ebéddel? – A francba az ebéddel…! – Caitlyn az állához érintve ügyesen összecsukta a telefonját, az ölébe pottyantotta, aztán indított is. Salátalevél-, paradicsom-, zöldpaprika- és rántottadarabkák röpködtek szerteszét a szendvicséből, miközben besorolt a forgalomba. Öt perc alatt oda is ért a West End sugárút és a 92. utca sarkára. Caitlyn nagy szakértője volt annak, hogyan kell vezetni a nagyvárosban, és a Toyotáján épp elég karcolás és horpadás volt ahhoz, hogy elijessze azokat, akik esetleg úgy gondolnák, hogy eggyel több már nem számít. Bemanőverezett a kocsival egy szűk helyre, a tűzcsap elé. Ha kis szerencséje van, megszerzi a sztorit, és már itt sem lesz, még mielőtt erre járna egy közlekedési rendőr. Ha meg nem, ott egye meg a fene – már amúgy is többel tartozik a ki nem fizetett parkolási büntetések miatt, mint amennyit a kocsija ér. Gyorsan végigsietett egy saroknyit, és közben elővett a zsebéből egy kis digitális diktafont. A West End sugárút 666. előtt már két sorban álltak a járművek a járdaszegély mellett: két rendőrségi járőrkocsi, egy megkülönböztető jelzés nélküli Crown Vic és egy mentőautó. A halottszállító épp akkor hajtott el. Két egyenruhás rendőr ácsorgott a ház lépcsőjén a bejárat előtt, és csak az ott lakókat engedték be. A járdán csoportban álldogált néhány ember, és feszülten suttogva beszélgettek egymás


15

TEMETŐI TÁNC

közt. Az arcuk elgyötört volt. Kidd arra gondolt, olyanok, mintha kísértetet láttak volna. Gyakorlott ügyességgel elvegyült a nyugtalanul beszélgető emberek között, és próbált egyszerre fülelni a tucatnyi beszélgetésre, kiszűrve az üres fecsegést, hogy aztán azokat vehesse célba, akikről úgy tűnt, hogy tudnak valamit. Odafordult egyikükhöz, egy kopasz, testes férfihoz, akinek rákvörös volt az arca. Annak ellenére, hogy ősziesen hűvös volt az idő, folyt róla a verejték. – Elnézést – lépett oda hozzá. – Caitlyn Kidd vagyok, újságíró. Igaz, hogy William Smithbacket megölték? A férfi bólintott. – Az újságírót? A férfi megint bólintott. – Szörnyű tragédia. Rendes fickó volt, mindig hozott nekem ingyen újságot. Maga a kollégája? – Én a West Sider bűnügyi rovatának dolgozom. Szóval, jól ismerte? – A folyosó végében lakott. Tegnap találkoztunk utoljára. – A férfi szomorúan megcsóválta a fejét. Kidd már látta, hogy jó riportalanyra talált. – És pontosan mi történt? – faggatta tovább a férfit. – Tegnap késő este egy pasas késsel támadt rá, és csúnyán összeszurkálta. Végighallgattam az egészet, borzalmas volt. – És ki volt a gyilkos? – A saját szememmel láttam, és fel is ismertem, ő is itt lakik a házban. Colin Fearingnek hívják. – Colin Fearing – ismételte meg Kidd lassan a diktafon kedvéért. – Csak épp van egy kis bökkenő – mondta a férfi különös arckifejezéssel. Kidd erre azonnal kíváncsian lecsapott: – Igen? – Állítólag Fearing majdnem két hete meghalt. – Tényleg? Hogyan? – A Harlem folyóban találták meg a holttestét, Spuyten Duyvil közelében. Azonosították a holttestét, sőt a boncolás is megvolt. – Biztos ebben? – A rendőrök mesélték a portásnak, ő meg elmondta nekünk. – Hát ezt nem értem. A férfi megrázta a fejét. – Én sem. – De biztos benne, hogy az az ember, akit tegnap este látott, Colin Fearing volt? – Semmi kétségem. Kérdezze meg Heidit, ő is felismerte. – A férfi egy könyvmoly külsejű, megszeppent arcú nőre mutatott, aki mellette álldogált. – És a portás is látta, sőt dulakodott is vele. Ott van, épp most jön ki a házból. – A férfi a kapu felé mutatott, ahol épp egy alacsony hispán férfi lépett ki jól vasalt portásegyenruhában. Caitlyn gyorsan megkérdezte a férfi nevét, és még néhány fontos adatot. Mit fog kihozni ebből a szerkesztőségben az a kolléga, akinek az a dolga, hogy megírja a másnapi szalagcímet…! Közben más riporterek is érkeztek a helyszínre, úgy gyülekeztek, mint a keselyűk. Vitába keveredtek a rendőrökkel, akik közben elkezdték visszaterelgetni a lakókat a házba. Amikor visszaért a kocsijához, Caitlynt egy büntetőcédula várta az ablaktörlő alatt. Most ez érdekelte a legkevésbé. Megvolt a nagy szenzáció, amire vágyott.


16

TEMETŐI TÁNC

5. fejezet

Nora Kelly kinyitotta a szemét. Éjszaka volt, minden néma csöndbe burkolózott körülötte. A kórterem ablakán belengedező enyhe szellő meglibbentette a függönyt, amely elválasztotta az ágyát a mellette lévő üres ágytól. A fájdalomcsillapítók hatása nagyjából elmúlt, már nem érzékelte olyan ködösen a világot. Amikor rájött, hogy úgysem tud újra elaludni, csak feküdt mozdulatlanul, és próbálta elfojtani magában az átélt borzalmak emlékét és a mindent elárasztó fájdalmat. A világ kegyetlen és szeszélyes – úgy érezte, már annak sincs értelme, hogy egyáltalán levegőt vegyen. Azért igyekezett erőt venni a bánatán, és inkább a fejében érzett enyhe lüktetésre és a kórház ideszűrődő zajaira koncentrált. Lassanként már a keze és a lába sem remegett annyira. Bill – a férje, a szeretője, a legjobb barátja – halott. Nemcsak tudta, hogy így van, mert a saját szemével látta holtan, hanem minden egyes porcikájában érezte a hiányt, az ürességet, amit maga után hagyott, amikor eltávozott a világból. A tragédia sokkja és iszonyata minden egyes órával csak nőtt, és iszonyúan fájdalmas volt elviselni, hogy mennyire élesen látja maga előtt, ami történt. Hogy eshetett meg mindez? Csak rémálom lehet ez, egy könyörtelen isten brutális tréfája. Tegnap este még az első házassági évfordulójukat ünnepelték, és most… Küzdött az elviselhetetlen fájdalom ellen, amely hullámokban tört rá. A nővérhívó gomb után nyúlt, hogy kérjen egy újabb adag morfiumot, de aztán megtorpant a keze. Nem ez a megoldás. Kényszerítette magát, hogy újból lehunyja a szemét, és reménykedve várta az álom vigasztaló ölelését, de tudta, hogy hiába. Az is lehet, hogy soha többé nem tud már elaludni. Valami zajt hallott, és egy futó pillanatra déjà vu érzés fogta el. Mintha ugyanerre a zajra ébredt volna fel az imént. Felpattant a szemhéja. Egy nyögést hallott, amely a szomszédos ágyból jött. Egy pillanatra pánik tört rá, de aztán arra gondolt, nyilván hoztak valakit a másik ágyba, miközben ő aludt. Arrafelé fordította a fejét, és próbálta kifürkészni, hogy fekszik-e valaki a függöny túloldalán. Halk, szakadozott hortyogás ütötte meg a fülét. A függöny meglibbent, és Nora rájött, hogy nem is a szellő mozgatja, hanem az, hogy az ágyban fekvő beteg forgolódik. Egy sóhaj hallatszott, és zizegett a keményített ágynemű. Az ablakból beszűrődő fény ráesett a félig áttetsző függönyre, és egy alak sötét sziluettje rajzolódott ki. Ahogy Nora rámeredt, az alak egy sóhajjal, az erőfeszítéstől zihálva lassan felült az ágyon. Felemelte a kezét, és könnyedén megérintette a függönyt. Nora látta a kéz halvány árnyékát, ahogy végigsimítja, majd félrehúzza az anyag vékony redőit. A kéz talált egy nyílást, és megragadta a függöny egyik szélét. Nora mereven nézte. A kéz piszkos volt, és nedvesnek tűnő foltok sötétlettek rajta, mintha vér lenne. Minél tovább bámulta a félhomályban, annál biztosabb volt benne, hogy valóban vér. Lehet, hogy épp most hozták be egy baleset után, vagy szétnyílt a seb, amit nemrég varrtak össze? Nagyon beteg lehet szegény… – Jól van? – kérdezte. A hangja rekedtesen csengett a nagy csöndben. Újabb nyögés hangzott fel, és a kéz nagyon lassan félrehúzta a függönyt. Volt valami hátborzongató az akadozó lassúságban, ahogy a függönyt tartó fémkarikák elcsúsztak a sínen. Nora megint a nővérhívó gomb felé tapogatózott a kezével. A függöny félresiklott, és egy ijesztő figura bukkant elő mögüle, sötét foltokkal tarkított rongyos ruhában, ragacsos, csapzott hajjal. Nora visszafojtott lélegzettel bá-


17

TEMETŐI TÁNC

multa. A rémisztő alak lassan elfordította a fejét, és Norára meredt. A szája kinyílt, és furcsa, gurgulázó torokhang jött ki rajta, mint amikor a víz eltűnik a lefolyóban. Nora végre megtalálta a gombot, és vadul nyomkodni kezdte. Az alak a földre tette a lábát, egy pillanatig várt, mintha erőt gyűjtene, aztán bizonytalanul felállt. Előre-hátra imbolygott a félhomályban, aztán tett egy apró, szinte tapogatózó lépést Nora felé. Közben ráesett az arcára az ajtóból jövő fénysugár, és Nora egy pillanatra meglátta a puffadt arcot. Volt valami a vonásaiban és a csoszogó járásban, ami rémisztően ismerős volt a számára. Még egy bizonytalan lépés, és a remegő karok feléje nyúltak… Nora felsikoltott, kétségbeesetten hadonászni kezdett, és próbált elhúzódni, de a lába belegabalyodott a takaróba. Rémülten felkiáltott, és tovább nyomkodta a gombot, miközben próbálta kiszabadítani magát a takaróból. Hol vannak már a nővérek? Egy nagy rántással végre kiszabadult, és kiugrott az ágyból. Hatalmas csörömpöléssel feldöntötte az infúzió állványát, és halálra rémülten a földre zuhant. Egy hosszú pillanatig mindent zavaros köd borított, aztán futó lépteket és hangokat hallott. Fények gyulladtak, és egy nővér hajolt fölé. Gyengéden felemelte a padlóról, és megnyugtatóan suttogott a fülébe: – Nyugodjon meg, csak valami rosszat álmodott. – De itt volt! – kiáltotta kapálózva Nora. – Itt volt! – Megpróbálta felemelni a karját, hogy odamutasson a másik ágyra, a nővér azonban gyengéden, de határozottan lefogta. – Feküdjön szépen vissza az ágyba – mondta. – A rémálmok nagyon gyakoriak, ha valakinek agyrázkódása van. – Nem, ez igazi volt, esküszöm! – Hát persze hogy igazinak tűnt. De most már minden rendben van. – A nővér visszakísérte Norát az ágyhoz, és félrehajtotta a takarót. – Nézze meg, ott a függöny mögött! – kiáltotta Nora. A feje lüktetett, és alig tudott gondolkozni. Egy másik nővér is beszaladt a kórterembe, a kezében egy injekciós tűvel. – Persze, persze, de most már biztonságban van. – A nővér gyengéden megtörölgette Nora homlokát egy hideg vizes ruhával. Nora egy szúrást érzett a karján. Aztán egy harmadik nővér is érkezett, és felállította az infúziós állványt. – A függöny mögött, a másik ágyban… – nyöszörögte Nora. Érezte, hogy hiába próbál ellenállni, az egész teste elernyed. – Itt? – kérdezte a nővér, és félrehúzta a függönyt, amely mögött egy szépen megvetett, érintetlen ágy állt. – Látja, csak álmodta. Nora hátradőlt az ágyon. Egyre nehezebbnek érezte a tagjait. Szóval mégsem volt valódi… A nővér föléje hajolt, és elsimítgatta a takarót. Nora homályosan látta, hogy a másik nővér egy újabb palackot akaszt az állványra, és ismét beköti neki az infúziót. Minden nagyon távolinak tűnt. Norát rettenetes fáradtság fogta el. Hát persze hogy csak rossz álom volt… Már nem érdekelte semmi, és csodálatosnak találta ezt az érzést.


18

TEMETŐI TÁNC

6. fejezet

Vincent D'Agosta megállt a kórterem nyitott ajtajában, és félénken kopogtatott. A reggeli nap fénye beáradt a folyosóra, és bearanyozta a csempézett falak mentén álló műszereket. Meglepte, hogy milyen erős hang válaszolt a kopogásra: – Jöjjön be! D'Agosta belépett. Egy kissé zavarban volt. Letette a kalapját az egyetlen székre, aztán megint el kellett vennie, hogy le tudjon ülni. Soha nem tudta jól kezelni az efféle helyzeteket. Kissé bizonytalanul pillantott Norára, és meglepte, amit látott nem a kétségbeesett gyászoló özvegy fogadta, akire számított, hanem egy meglepően összeszedett nő. Nora szeme vörös volt a sok sírástól, de elszántan ragyogott. A két nappal ezelőtti támadásnak nem volt más nyoma, csak a fejét félig eltakaró kötés és egy fekete monokli a jobb szeme alatt. – Nora, borzasztóan sajnálom… – kezdte D'Agosta, de elcsuklott a hangja. – Bill jó barátjának tartotta magát – felelte Nora. Lassan, gépiesen beszélt, mintha tudná ugyan, hogy mit kell mondania, de nem nagyon érezné át. Kis csönd lett. – És hogy érzi magát? – kérdezte D'Agosta, de ahogy kimondta, máris tudta, hogy milyen szánalmasan hangzik. Nora válaszul csak megrázta a fejét, és visszakérdezett – És maga hogy van? D'Agosta őszintén válaszolt – Szarul. – Bill örülne, hogy maga vezeti a nyomozást. D'Agosta bólintott. – Az orvos délben megvizsgál, és ha minden rendben van, utána haza is mehetek. – Nora, van valami, amit szeretném, ha tudna. Meg fogjuk találni azt a szemetet. Megtaláljuk, és sittre vágjuk, aztán a kulcsot is elhajítjuk. Nora nem felelt semmit sem. D'Agosta megvakargatta kopaszodó feje búbját. – De ehhez fel kell tennem még néhány kérdést. – Tessék, kérdezzen csak. Tulajdonképpen segít, ha beszélhetek róla. – Rendben. – D'Agosta habozott. – Biztos benne hogy Colin Fearing volt az? – kérdezte. Nora higgadtan nézett rá. – Olyan biztos, mint ahogy itt fekszem ebben az ágyban. Fearing volt az. – Mennyire ismerte? – Ha összefutottunk az előcsarnokban, mindig megbámult. Egyszer még randira is elhívott, pedig tudta, hogy férjnél vagyok. – Nora megborzongott. – Egy disznó volt. – Mutatta bármi jelét annak, hogy mentálisan nem stabil? – Nem. – Meséljen arról az alkalomról, amikor randira hívta.


19

TEMETŐI TÁNC

– Együtt szálltunk be a liftbe. Zsebre vágott kézzel hozzám fordult, és megkérdezte azzal a kényeskedő brit akcentusával, hogy nincs-e kedvem felmenni hozzá, és megnézni a metszetgyűjteményét. – Ezt mondta? A metszetgyűjteményét? – Gondolom, viccnek szánta. D'Agosta megcsóválta a fejét. – Úgy az utóbbi két hétben találkozott vele? Nora nem válaszolt azonnal, törte a fejét. D'Agosta szíve majd megszakadt érte, miközben figyelte. – Nem, miért kérdezi? D'Agosta erről egyelőre még nem akart beszélni. – Barátnője volt annak az alaknak? – Nem tudok róla. – A húgával találkozott? – Nem is tudtam, hogy van húga. – Voltak Fearingnek közeli barátai vagy rokonai? – Nem tudom, nem ismertem annyira. Eléggé magányos farkasnak tűnt. Furcsa időpontokban jött-ment – tudja, színész volt, egy színházban játszott. D'Agosta megnézte a jegyzetfüzetét, ahová felfirkantott néhány rutinkérdést. – Még néhány formalitás, csak a jegyzőkönyv kedvéért. Mennyi ideje házasok Bill-lel? – Nem tudta rávenni magát, hogy múlt időben tegye fel a kérdést. – Most volt az első évfordulónk. D'Agosta próbálta higgadt és semleges hangon folytatni, de akkora gombóc volt a torkában, hogy előbb nagyot kellett nyelnie. – És mennyi ideje dolgozott Bill a Timesnál? – Négy éve. Előtte a Postnak írt. Azt megelőzően pedig szabadúszó volt, könyveket írt, például a Természettudományi Múzeumról és a bostoni tengeri akváriumról. Majd küldök egy másolatot az önéletrajzáról, ha szeretné. – Köszönöm, az sokat segítene. – D'Agosta feljegyzett egy-két dolgot, aztán ismét Norára pillantott. – Sajnálom, de meg kell kérdeznem… Van valami elgondolása, hogy miért tette ezt Fearing? Nora megrázta a fejét. – Nem vitatkoztak össze valamin? – Nem tudok róla. Fearing csak egy lakó volt a házból. – Tudom, hogy nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, és nagyra értékelem, hogy… – Az a nehéz, hadnagy úr, hogy tudom, Fearing még mindig szabadlábon van. Kérdezzen csak nyugodtan, bármit. – Rendben. Gondolja, hogy Fearing magát akarta molesztálni? – Lehetséges, bár akkor elég rosszul időzített. Közvetlenül azután hatolt be a lakásba, hogy én elmentem. – Nora kicsit habozott. – Kérdezhetek valamit, hadnagy úr? – Hogyne. – Ilyen későn este ugye arra számíthatott, hogy mind a ketten otthon leszünk. De csak kés volt nála. – Igen, csak egy kés. – Az ember nem tör be valakinek a lakásába egy késsel, ha arra számít, hogy két emberrel fog szembekerülni. Manapság bárki könnyedén pisztolyhoz juthat. – Ez így van.


20

TEMETŐI TÁNC

– Szóval, mit gondol erről? D'Agosta már elég sokat törte a fejét ezen a problémán. – Igen, ez jó kérdés. Mondja, teljesen biztos benne, hogy Fearing volt az? – Ezt már másodszor kérdezi. – Csak biztos akarok lenni a dolgomban, ez minden – mondta D'Agosta. – De ugye, keresik Fearinget? – De még mennyire. – Persze, a sírjában, tette hozzá a hadnagy magában, ugyanis már beadták a kérelmet az exhumálásra. – Csak még néhány kérdésem lenne. Voltak Billnek ellenségei? Nora most először felnevetett, de nem jókedvében, inkább csak rosszkedvűen felhorkantott. – A New York Times riporterének? Hát persze hogy voltak ellenségei. – Meg tudna nevezni valakit? Nora gondolkozott egy kicsit. – Lucas Kline. – Ő kicsoda? – Szoftverfejlesztő cége van, itt New Yorkban van a székhelye. Szeret a titkárnőivel henteregni, aztán megfélemlíti őket, hogy tartsák a szájukat. Bill írt róla egy leleplező cikket. – És miért ő jutott eszébe elsőnek? – Küldött Billnek egy fenyegető levelet. – Szeretném majd megnézni, ha lehet. – Hogyne. De Kline nem az egyetlen. Az utóbbi időben például Bill az állatok jogairól szóló cikkeken dolgozott. És ott vannak azok a furcsa kis csomagok… – Milyen furcsa csomagok? – A múlt hónapban kettőt is kapott. Kis dobozkák, fura dolgokkal. Rongybabák, állati csontok, moha, flitterek… Ha majd hazamegyek… – Nora hangja elcsuklott, de megköszörülte a torkát, és elszántan folytatta: – Ha hazamegyek, majd átnézem a kivágott újságcikkeit, és kiválogatom a mostanában íródottakat, amikkel esetleg feldühíthetett valakit. Beszélnie kellene a főszerkesztőjével a Timesnál, ő meg tudja mondani, most éppen min dolgozott. – Igen, tervezem. Nora egy percig hallgatott, és csak nézte kivörösödött szemével. – Hadnagy úr, magának nem úgy tűnik, hogy rendkívül ügyetlenül követték el ezt a gyilkosságot? Fearing úgy sétált be, és úgy távozott, hogy nem is törődött vele, hogy ki látja meg, meg sem próbálta álcázni magát, vagy kikerülni a biztonsági kamerát. Ez is egy olyan kérdés volt, amin D'Agosta már sokat törte a fejét. Fearing vajon valóban ilyen ostoba lett volna? Feltéve persze, hogy egyáltalán ő volt az. – Még sok mindent kell tisztáznunk. Nora még egy pillanatig a hadnagy szemébe nézett, aztán a takaróra szegezte a tekintetét. – A lakás le van még pecsételve? – Nem, ma reggel tíz óta nincs. Nora habozott. – Délután kiengednek, és szeretnék hazamenni amilyen hamar csak lehet. D'Agosta megértette a ki nem mondott kérdést. – Már elintéztem mindent, hogy visszatérhessen. Van egy takarítócég, amely rövid határidőre vállal ilyen munkát. Nora bólintott, és elfordította a fejét. D'Agosta úgy érezte, ideje távozni. Felállt. – Köszönöm, Nora. Majd tájékoztatom a nyomozás haladásáról. Ha eszébe jutna még valami, ami fontos lehet, kérem, hívjon fel!


21

TEMETŐI TÁNC

Nora megint csak bólintott anélkül, hogy a hadnagyra nézett volna. – És ne feledje, amit mondtam – meg fogjuk találni Fearinget, erre a szavamat adom!

7. fejezet

Pendergast némán suhant végig Nyugati 72. utcai lakása hosszú, halványan megvilágított folyosóján. Elhaladt az elegáns könyvtárszoba nyitott ajtaja előtt, majd egy reneszánsz és barokk olajfestményekkel díszített szoba következett, azután egy fémborítású hűtőkamra, amelyben padlótól a mennyezetig érő teakfa állványok sorakoztak régi borokkal megrakva. Utána jött a szalon, ahol bőrfotelek álltak a drága selyemperzsa szőnyegeken. Itt kaptak helyet a rendőrségi adatbázisokkal összekötött számítógépek is. Ezek voltak a lakás vendégfogadó terei, bár ezekben is csak alig egy tucat látogató fordult meg. Pendergast most a kizárólag magánhasználatra szánt helyiségekbe tartott, amelyeket rajta kívül csak Kyoko Ishimura ismert, a süketnéma házvezetőnő, aki rendben tartotta a lakást. Pendergast az évek során diszkréten megvásárolta a piacra került két szomszédos lakást is, és egybenyitotta őket a sajátjával. A lakása így most végignyúlt a Dakota-ház teljes utcai frontján, és a Central Park Westre néző oldal egy részén is – hatalmas, zegzugos, mégis eldugott és magányos sasfészek. A folyosó végére érve benyitott egy ajtón, amely egy gardróbszobának tűnő helyiségbe vezetett. A kis szoba teljesen üres volt, csak egy másik ajtó nyílt a túlsó végében. Pendergast kinyitotta a biztonsági zárat, és belépett a szomszédos lakásba. Gyors léptekkel végigsétált egy újabb folyosón, és odabiccentett Miss lshimurának, aki épp halbelsőséglevest készített a tágas konyhában álló, éttermi méretű tűzhelyen. Mint a Dakota-ház összes helyiségének, a konyhának is szokatlanul magas mennyezete volt. Végül odaért a folyosó végére, egy újabb jellegtelen ajtóhoz. Emögött nyílt a harmadik lakás, a szentélyek szentélye, ahová Miss Ishimura is csak nagy ritkán léphetett be. Pendergast kinyitotta az ajtót, amely egy gardrób méretű helyiségbe vezetett. Innen azonban nem újabb ajtó nyílt, csak egy shoji, azaz fából és rizspapírból készült tolóajtó. Pendergast behúzta maga után az ajtót, aztán óvatosan félretolta a shojit. Egy nyugalmas kis japánkert tárult elé. Halk vízcsobogás és madárdal töltötte be a levegőt, amelyben fenyő- és eukaliptuszillat úszott. A halvány, közvetlen megvilágítás olyan hatást keltett, mintha késő délután vagy kora este lenne. Valahol a zöldellő bokrok között egy galamb turbékolt. Egy lapos kövekből kirakott, a két oldalán kőlámpákkal szegélyezett keskeny ösvény kanyargott az örökzöld bokrok között. Pendergast behúzta maga mögött a rizspapír ajtót, kilépett a kavicsokra, majd elindult az ösvényen. Egy japán teaház belső kertje volt ez, az uchi-roji. Az eldugott, titkos hely nyugalmat árasztott magából, és elmélkedésre serkentett. Pendergast olyan rég együtt élt vele, és annyira hozzászokott, hogy nem is tudta igazán értékelni, mennyire szokatlan ez az egész – egy valódi kertecske a hatalmas manhattani bérpalota belsejében.


22

TEMETŐI TÁNC

A bokrok és a törpe fák mögül alacsony, egyszerű faépület bukkant elő. Pendergast elhaladt a teaház bejárata előtt álló kézmosó medence mellett, és lassan félretolta a shojit. Odabent nemes egyszerűséggel berendezett teázóhelyiség fogadta. Pendergast egy pillanatra megállt az ajtóban, és a tekintete végigsiklott az alkóvban felfüggesztett tekercsen, az ikebana virágdíszeken, a polcokon, amelyeken a teázáshoz szükséges makulátlanul tiszta edények és kellékek álltak. Aztán összehúzta a tolóajtót, letelepedett egy gyékényszőnyegre, és nekilátott a bonyolult teaceremóniának. A teaceremónia végtelenül kifinomult és tökéletességre fejlesztett rituálé, melynek során kisszámú vendégnek szolgálják fel a teát. Pendergast egyedül volt, mégis egy vendégre számolva készítette el a teát – valakinek, aki nem tudott eljönni. Gondosan megtöltötte a teáskannát vízzel, kimérte a porrá tört teát, a megfelelő állagúra keverte egy kis vízzel, aztán két finom szépségű, tizenhetedik századi porceláncsészébe töltötte. Az egyiket letette maga elé, a másikat pedig a gyékényszőnyeg túlsó oldalára. Egy pillanatig csak ült, és a kacskaringósan felszálló gőzpárát bámulta, aztán lassan, elgondolkozva az ajkához emelte a csészét. Ahogy belekortyolt a teába, emlékképek sora jelent meg előtte. Mindegyiknél elidőzött egy kicsit, mielőtt átengedte volna a helyét a következőnek. Minden emlékkép ugyanarról a személyről szólt. William Smithback, amikor segített neki versenyt futni az idővel, hogy berobbantsák Szenef sírkamrájának ajtaját, és megmentsék a bent rekedt embereket. Smithback, amint rémülten ül a lopott taxi hátsó ülésén, miközben Pendergast az autók között manőverezett vele a nagy forgalomban, az öcscse, Diogenes elől menekülve. A még távolabbi múltból előbukkant az az emlék, amikor Smithback döbbenten és felháborodottan nézte, amint ő elégeti az örök élet titkának receptjét Mary Greene sírja mellett. És egy még régebbi kép, amikor ott állt mellette, miközben szörnyű küzdelmet vívtak az Ördög Padlásának lakóival, mélyen New York alatt, a föld gyomrában… Mire kiürült a teáscsésze, az emlékek is elfogytak. Pendergast letette a csészét a gyékényre. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újból kinyitotta, és a másik csészére nézett, amely érintetlenül állt vele szemben. Halkan felsóhajtott, és annyit mondott: – Waga tomo gasurakani. Isten veled, barátom.

8. fejezet

Dél volt. D'Agosta újból megnyomta a lift gombját, és elfojtott magában egy káromkodást, aztán az órájára pillantott: – Kilenc perc – morogta. – Kilenc rohadt perce várunk itt! – Meg kell tanulnia, hogy jól kihasználja a szabadidejét, Vincent – jegyezte meg Pendergast. – Igen? Nekem úgy tűnik, hogy maga is csak egyik lábáról a másikra álldogál. – Épp ellenkezőleg. Az elmúlt kilenc percben felidéztem magamban – hadd tegyem hozzá, nagy élvezettel – Milton invokációját az Elveszett Paradicsom harmadik könyvéhez, és átismételtem a latin főnevek második deklinációját. Egyes latin főnévragozások roppant szórakoztatóak, teljesen le tudják kötni az embert. Továbbá


23

TEMETŐI TÁNC

fejben megfogalmaztam egy levelet, amelyet annak a mérnöknek szándékozom elküldeni, aki ezt a liftet tervezte. Nyikorgó zaj jelezte, hogy végre megérkezett a lift. Az ajtó hangos surrogással kinyílt, és a szűk fülkéből orvosok és ápolónők tódultak ki, végül egy kerekes ágyon tolt holttest is előkerült. Miután beszálltak, D'Agosta megnyomta a B2 jelzésű gombot. Hosszú várakozás után az ajtó zörögve összecsukódott. A lift olyan lassan kezdett ereszkedni, hogy szinte nem is lehetett érzékelni a mozgást. Újabb hosszú várakozás után nyikorogva nyílt az ajtó, és egy zöldes neonfényben fürdő, csempézett falú alagsori folyosóra léptek, amely hullaszagtól és formaldehidtől bűzlött. Egy kétszárnyú, bezárt acélajtó rekesztette el a folyosó végét, ahol egy eltolható üvegablakos fülkében őrködött a portás. D'Agosta odalépett, és elővette a jelvényét. – D'Agosta hadnagy, gyilkossági csoport és Pendergast különleges ügynök az FBl-tól. Dr. Wayne Hefflerhez jöttünk. – Kérem, tegyék az igazolványokat a tálcára – szólalt meg lakonikusan a portás. Az elfordítható tálcára tették az igazolványukat. Pár másodperc múlva két belépési engedély fordult ki a tálcán. Az acélajtó fémes kattanással kinyílt. – Menjenek át az előcsarnokon, végig a folyosón, aztán a második elágazásnál balra. Jelentkezzenek be a titkárnőnél. A titkárnő épp nagyon elfoglalt volt, és húsz percbe is beletelt, míg a halottkém elé kerültek. Mire végre nyílt az ajtó, és bekísérték őket az elegáns irodába, D'Agostában már nagyon felment a pumpa, és igencsak vágyott rá, hogy valakinek jól megmondja a magáét. Ahogy meglátta a helyettes halottkém arrogáns, bosszús arckifejezését, rögtön tudta, hogy meg is fogja tenni, amire vágyik. A halottkém felállt az íróasztala mögül, és tüntetőleg nem kínálta őket hellyel. Jóképű, vékony és izmos, idősebb férfi volt. Kardigánt, csokornyakkendőt és keményített fehér inget viselt, tweedzakója a szék hátára volt terítve. Ritkuló ezüstös haját hátrafésülte magas homlokáról. Szarukeretes szemüvege mögött olyan kéken és hidegen csillogott a szeme, mint a jég. A faburkolatú falakon vadászjeleneteket ábrázoló nyomatok függtek, egy vitrinben pedig jachtversenyeken nyert zászlócskák sorakoztak. A mindenit, egy igazi vidéki úriember – gondolta megvetően D'Agosta. – Miben állhatok a rendelkezésükre? – kérdezte a halottkém mosolytalanul, mindkét kezével az íróasztalra támaszkodva. D'Agosta tüntetőleg leült az egyik székre. Egy kicsit meg is igazgatta előtte, nem kapkodta el a dolgot. Pendergast könnyed eleganciával helyet foglalt a mellette lévő széken. D'Agosta elővett egy iratot az aktatáskájából, és odacsúsztatta a terebélyes íróasztalon, a halottkém azonban egyetlen pillantásra sem méltatta. – Hadnagy úr, ha megkérhetem, összefoglalná röviden a tudnivalókat? Most nincs időm arra, hogy jelentéseket olvasgassak. – Colin Fearing boncolásáról van szó. Ön végezte, emlékszik rá? – Hogyne. Ez volt az a holttest, amely a Harlem folyóból került elő. Öngyilkosság történt. – Úgy van – bólintott D'Agosta. – Nos, van öt szemtanúnk, akik megesküsznek arra, hogy Fearing követte el a tegnap késő este történt West End sugárúti gyilkosságot. – Ez teljességgel lehetetlen. – Ki azonosította a holttestet? – A húga. – Heffler türelmetlen mozdulattal belelapozott egy, az asztalán nyitva heverő aktába. – Carmela Fearing.


24

TEMETŐI TÁNC

– Más családtagja nem? Újabb türelmetlen lapozgatás után a halottkém azt felelte: – Csak az anyja él, ő nem beszámítható, New York államban ápolják egy otthonban. D'Agosta vetett egy pillantást Pendergastra, de az ügynök épp látható visszatetszéssel tanulmányozta a falakon lógó nyomatokat, és oda sem figyelt a beszélgetésre. – Voltak egyértelmű azonosító jegyek a holttesten? – folytatta D'Agosta. – Fearingnek volt egy nagyon szokatlan, hobbitot ábrázoló tetoválása a bal lapockáján, valamint egy anyajegy a jobb bokáján. Ellenőriztük a tetoválószalonban is, nemrég készült a tetoválás. Az anyajegyet pedig a születési bizonyítványába is bejegyezték. – Fogászati kartonok? – Azokat nem tudtuk előkeríteni. – Miért nem? – Colin Fearing Angliában nőtt fel. Mielőtt ideköltözött volna New Yorkba, a texasi San Antonióban élt. A húga azt mondta, minden fogászati kezelésre átjárt Mexikóba. – Tehát nem hívták fel a mexikói vagy londoni fogászati klinikákat? Ugyan meddig tartana átküldeni e-mailen egy röntgenfelvételt? A halottkém ingerülten felsóhajtott. – Volt egy anyajegy, egy tetoválás, és egy megbízható, közeli rokon egyértelműen és hivatalosan azonosította a holttestet – szerintem a kelleténél is jobban eleget tettünk a törvény által előírt kívánalmaknak, hadnagy úr. Soha nem végeznék a munkámmal, ha minden alkalommal beszereznénk a fogászati adatokat is, ahányszor egy külföldi megöli magát New Yorkban. – Eltettek mintákat Fearing szöveteiből vagy vérmintáiból? – Csak a röntgenfelvételeket őrizzük meg, a szövet- és vérmintákat csak akkor, ha kétségek merülnek fel a halál körülményeit illetően. Ez viszont egyértelműen öngyilkosság volt. – Honnan tudja? – Fearing leugrott a vasúti hídról Spuyten Duyvelnél. Egy rendőrségi motorcsónak talált rá a holttestére. Az ugrástól felszakadt a tüdeje és betört a koponyája. A hídon, a sínek mellett találtak egy búcsúlevelet. De mindezt ön is tudja, hadnagy úr. – Olvastam róla az ügy aktájában, de ez még nem jelenti azt, hogy tudom. A halottkém továbbra is állva maradt, és tüntetőleg becsukta a dossziét. – Köszönöm, uraim, akkor ez volt minden? – Az órájára pillantott. Pendergast végre közbeszólt: – Kinek adták ki a holttestet? – kérdezte lassan, szinte álmos hangon. – Természetesen Fearing húgának. – És ő mivel igazolta magát? Az útlevelével? – Ha jól emlékszem, egy New York-i jogosítvánnyal. – Megőriztek róla egy másolatot? – Nem. Pendergast kis sóhajt hallatott. – Vannak szemtanúk az öngyilkosságra? – Nem tudok róla. – Megvizsgálta szakértő, hogy a búcsúlevél valóban Colin Fearing kézírása-e? A halottkém habozott. Újból kinyitotta a dossziét, és belepislantott. – Úgy látom, nem. D'Agosta folytatta a kérdéseket: – És ki találta meg a búcsúlevelet? – A rendőrök, akik a holttestet is megtalálták.


25

TEMETŐI TÁNC

– És a húgát kikérdezték? – Nem. – Heffler elfordult D'Agostától, nyilván abban a reményben, hogy végre elhallgat. – Mr. Pendergast, megkérdezhetem, hogy az FBI-t miért érdekli ez az ügy? – Nem, dr. Heffler, nem kérdezheti meg. D'Agosta folytatta: – Nézze, doktor úr, Bill Smithback holtteste itt van maguknál a hullaházban, és ha folytatni akarjuk a nyomozást, szükségünk van a gyors boncolásra. DNS-vizsgálatnak is szeretnénk alávetni a vér- és hajmintákat, ami szintén nagyon sürgős lenne. És Fearing édesanyjának DNS-ét is meg kellene vizsgálni öszszehasonlításul, ha már önök nem vették maguknak a fáradságot, hogy megőrizzék a boncolásból származó mintákat. – És milyen gyorsan kellene? – Maximum négy nap. A halottkém ajkán megvető és diadalmas kis mosoly suhant át. – Borzasztóan sajnálom, hadnagy úr, de ez lehetetlen. Meglehetősen el vagyunk maradva a munkánkkal, de ha nem így lenne, a négy nap akkor is teljes képtelenség. Legalább tíz nap kell a boncolásra, vagy akár három hét is. Ami a DNS-teszteket illeti, az nem is az én hatásköröm. Bírósági végzést kell szereznie, hogy vérmintát vehessenek az anyától, ez hónapokba is beletelhet. És amilyen elmaradások vannak a DNSlaborban, szerencsések, ha fél éven belül megkapják az eredményt. Pendergast közbeszólt: – Hát ez roppant kellemetlen. – Aztán D'Agostához fordult: – Gondolom, akkor várnunk kell. Hacsak dr. Heffler nem tudna mégis elvégezni egy sürgős boncolást. – Ha minden FBI-ügynöknek és gyilkossági nyomozónak elvégezném a sürgősségi boncolást, akik kérik – márpedig mind ezt kérik –, akkor a világon semmi másra nem lenne időm. – A halottkém visszacsúsztatta a papírt az íróasztalon. – Sajnálom, uraim. Akkor, ha megbocsátanak… – Hogyne – bólintott Pendergast. – Sajnáljuk, hogy pazaroltuk a drága idejét. Az ügynök felállt, és D'Agosta hitetlenkedve nézett rá. Csak nem hagyja, hogy ilyen rossz dumával lerázzák őket? Pendergast sarkon fordult, és az ajtóhoz ment, de ott megtorpant. – Furcsa, hogy Fearing holttestére olyan gyorsan sort kerítettek. Hány napba is telt? – Négy. De ez egy szimpla öngyilkosság volt. Siettünk vele, mert tárolási gondjaink vannak. – Tessék, ha tárolási gondjaik vannak, akkor végezzék el Smithback boncolását is négy napon belül. A halottkém kurtán felnevetett. – Mr. Pendergast, úgy látom, nem figyelt oda arra, amit mondtam. Majd értesítem önöket, hogy mikor tudunk sort keríteni rá. Most pedig, ha nem haragszanak… – Akkor legyen három nap, dr. Heffler. A halottkém rámeredt. – Tessék? Pendergast szembefordult a halottkémmel. – Azt mondtam, három nap. Heffler összeszűkült szemmel nézett rá. – Maga nagyon arcátlan. – Az ön viselkedése pedig sok kívánnivalót hagy maga után etikai szempontból. – Mi a fenéről beszél? – Roppant sajnálatos lenne, ha széles körben elterjedne, hogy önök eladják a hozzátartozó nélkül elhunyt személyek agyát. Hosszú csönd lett. Amikor a halottkém újból megszólalt, jéghideg volt a hangja: – Mr. Pendergast, fenyegetni akar?


26

TEMETŐI TÁNC

Pendergast elmosolyodott. – Milyen okos, hogy rájött. – Amire utal, az jóváhagyott és teljesen törvényes gyakorlat. És jó ügy érdekében történik, orvosi kutatás céljából. A holttestek minden szervét felhasználjuk, nemcsak az agyukat. Életeket mentenek, és kulcsfontosságúak az orvosi kutatások számára. – Arról van szó, hogy eladják a szerveket. Tízezer dollár egy agyért, nem ez az ár? Ki gondolná, hogy egy agy ennyit érhet? – Az ég szerelmére, nem adjuk el! Csak térítést kérünk a költségeinkért. Nekünk is pénzbe kerül, hogy eltávolítsuk és tároljuk a szerveket. – A New York Post olvasóit nem fogják érdekelni az ilyen finom megkülönböztetések. A halottkém elsápadt. – A Post? Csak nem írni akarnak valamit erről a témáról? – Még nem, de ugye, már látja a lelki szemei előtt a szalagcímet? A halottkém arca elsötétedett, és még a csokornyakkendője is remegett a dühtől. – Tökéletesen jól tudja, hogy ezzel nem okozunk kárt senkinek. A pénzt szigorúan nyilvántartjuk, és az itteni munkánkat támogatjuk belőle. Az elődöm is így csinálta, és az ő elődje is. Csak azért tartjuk titokban a dolgot, mert az embereket kellemetlenül érintené. Mr. Pendergast, minősíthetetlen az eljárása. – Valóban? Akkor lehet három nap? A halottkém rámeredt hidegen csillogó szemével, aztán kurtán bólintott. – Két nap. – Köszönjük dr. Heffler, végtelenül lekötelez. – Pendergast D'Agostához fordult. – Akkor ne raboljuk tovább dr. Heffler idejét, mint tudjuk, nagyon elfoglalt ember.

Ahogy kiléptek az épületből az Első sugárútra, és elindultak a várakozó RollsRoyce felé, D'Agosta felkacagott. – Ezt a nyulat meg hogy húzta elő a cilinderből? – Nem tudom, miért van ez, Vincent, de egyes magas pozíciót betöltő embereknek örömet szerez, ha akadályozhatják mások munkáját. Attól tartok, nekem hasonlóképpen alantas gyönyörűségem telik abban, ha helyre tehetem őket. Tudom, hogy ez rossz szokás, de az én koromban már olyan nehéz megszabadulni az ilyen apró hibáktól. – Hát mondhatom, hogy elég szépen helyre tette. – Mindazonáltal attól tartok, hogy dr. Heffler igazat mondott a DNS-vizsgálatokkal kapcsolatban. Nem az ő hatásköre, és ami azt illeti, az enyém sem, hogy felgyorsítsuk a folyamatot, főleg mivel bírói végzés is kell hozzá. Kell találnunk valamilyen alternatív megközelítési módot. Úgyhogy ma délután teszünk egy látogatást a Kernhonksonban található Willoughby Manorben, hogy részvétünket nyilvánítsuk Gladys Fearingnek. – Minek? Nem beszámítható, nem? – Nekem akkor is azt súgja valami, kedves Vincent, hogy Mrs. Fearing meglepően ékesszóló lesz.


27

TEMETŐI TÁNC

9. fejezet

Nora Kelly halkan becsukta az alagsorban lévő antropológiai labor ajtaját, aztán nekidőlt, és lehunyta a szemét. A feje makacsul lüktetett, a torka száraz volt és kapart. Sokkal rosszabb volt az egész, mint ahogy képzelte – mintha egy vesszőfutáson kellett volna keresztülmennie: a kollégák jóindulatú részvétnyilvánításai, az együtt érző pillantások, a segítség-felajánlások, a javaslatok, hogy vegyen ki pár szabadnapot. Vegyen ki pár napot? És mit csinálhatna? Menjen haza a lakásba, ahol megölték a férjét, és maradjon egyedül a gondolataival? A kórházból egyenesen a múzeumba jött. Bár D'Agostának azt mondta, haza akar menni, egyszerűen képtelen volt rávenni magát – legalábbis egyelőre. Kinyitotta a szemét. A labor pontosan olyan volt, mint ahogy két nappal korábban itt hagyta, de valahogy mégis másképpen festett. A gyilkosság óta minden más lett, mintha az egész világ végzetesen megváltozott volna. Dühösen próbálta elhessegetni az állandóan visszatérő meddő gondolatokat. Az órájára pillantott: két óra volt. Az egyetlen, ami most segíthet, ha beleveti magát a munkába. Bezárta a labor ajtaját, aztán bekapcsolta a számítógépet, és belépett az adatbázisba, amelyben az agyagedények cserepeit rendszerezték. Kinyitott egy kulcsra zárt fiókot, és kihúzta a fémtálcát, melyen több tucatnyi, megszámozott cserepekkel teli nejlonzacskó feküdt. Felnyitotta az első zacskót, és kiborította a cserepeket a filcborítású asztallapra, aztán osztályozni kezdte őket típus, kor és a megtalálás helye szerint. Fárasztó szellemi favágómunka volt, de most pontosan erre volt szüksége. Félóra után abbahagyta a munkát. Az alagsori laborban akkora csönd honolt, mint egy sírboltban, csak a szellőztetőrendszer halk sziszegése hallatszott, mint egy suttogás a sötétben. A kórházban átélt rémálom még mindig kísértette. Annyira valóságosnak tűnt… A legtöbb álom idővel megfakul, de ez inkább csak egyre élesebb lett. Megrázta a fejét. Bosszantotta, hogy a gondolatai állandóan az átélt borzalmak körül keringenek. A szükségesnél keményebben kopogtatta a billentyűket. Beírta a vizsgált cserepek adatait, elmentette a fájlt, aztán elkezdte elcsomagolni a cserepeket, és eltisztogatta az asztalt a következő adag számára. Ekkor halkan kopogtak az ajtón. Jaj, ne, már megint egy részvétlátogatás, gondolta Nora. Kinézett az ajtóba vágott kisablakon, de a folyosón olyan sötét volt, hogy nem látott semmit. Egy pillanat után felállt, odasétált az ajtóhoz, és a kilincsre tette a kezét, de aztán megtorpant. – Ki az? – kiáltott ki. – Primus Hornby. Nora rosszkedvűen kinyitotta az ajtót. Egy alacsony, köpcös férfival találta szemben magát, aki az antropológiai osztály kurátora volt. A hóna alatt egy összehajtogatott reggeli újságot szorongatott, és kövérkés kezével idegesen megdörzsölte kopasz fejét. – Nagyon örülök, hogy itt találom. Megengedi, hogy bejöjjek?


28

TEMETŐI TÁNC

Nora vonakodva odébb lépett, és beengedte a kurátort. A zilált öltözékű emberke bevonult a laborba, aztán megfordult. – Nora, borzalmasan sajnálom, ami történt. – Hornby továbbra is idegesen dörzsölgette a feje búbját. Nora nem válaszolt – nem tudta, mit mondhatna. – Örülök, hogy visszajött dolgozni. Szerintem a munka az egyetlen gyógyír mindenre. – Köszönöm, nagyon kedves – mondta Nora, és reménykedett, hogy talán most már el is megy a látogató. Hornby azonban nagyon úgy festett, mint akinek valami fontos mondanivalója van. – Néhány évvel ezelőtt én is megözvegyültem, amikor épp Haitin végeztem terepmunkát. A feleségem autóbalesetet szenvedett Kaliforniában, miközben én távol voltam. Tudom, hogy mit érez most. – Köszönöm, Primus. A férfi beljebb lépett a laborba. – Á, cserepek… Milyen gyönyörűek! Jó példa arra, hogy az ember mindig késztetést érez, hogy a Iegvilágiasabb tárgyakat is széppé varázsolja. – Igen – bólintott Nora. Mikor megy már el? – gondolta magában. Hirtelen bűntudat fogta el, amiért ilyeneket gondol. Hornby a maga módján csak kedves próbál lenni. De ő nem így akart gyászolni, idegesítette a sok fecsegés, sajnálkozás és együttérzés. – Bocsásson meg, Nora… – Primus habozott egy kicsit. – De meg kell kérdeznem – hogy tervezi, hagyományos temetés lesz, vagy hamvasztás? A kérdés annyira bizarr volt, hogy Nora egy pillanatra meghökkent. Eddig szándékosan halogatta, hogy belegondoljon a dologba, de előbb-utóbb döntenie kell. – Nem tudom – felelte, kurtábban, mint ahogy akarta. – Értem. – Hornby érthetetlenül aggodalmasnak tűnt. Nora eltűnődött, mit akarhat még. – Amint már mondtam, Haitin végeztem terepmunkát – folytatta a kurátor. – Igen… – Hornby egyre izgatottabbnak tűnt. – Dessalines-ben, ahol laktam, néha formalazent használnak a halottak bebalzsamozására, a szokásos formalin-, etanolés metanolkeverék helyett. A beszélgetés egyre szürreálisabb lett. – Formalazent…? – ismételte meg Nora. – Igen. Sokkal mérgezőbb, és nagyon nehéz bánni vele, de inkább ezt használják, ha… nos, bizonyos esetekben. Időnként még azzal is fokozzák a mérgező hatást, hogy patkánymérget kevernek bele. Bizonyos szokatlan haláleseteknél még össze is varrják a halott száját. – Hornby megint habozott, majd folytatta. – Ezekben az esetekben arccal lefelé temetik el a halottat, az egyik kezében egy hosszú késsel. Néha átlövik a szívét, vagy átdöfik egy vascövekkel, hogy… nos, hogy újból megöljék. Nora rámeredt a különös emberkére. Mindig is tudta róla, hogy különc, és kissé túlságosan beleéli magát furcsa kutatási témáiba, de ez már annyira bizarr volt, hogy alig tudott hinni a fülének. – Hát ez nagyon érdekes – nyögte ki. – Dessalines-ben nagyon elővigyázatosak a halottak eltemetésekor. Szigorú szabályokat követnek, és rengeteg pénzt áldoznak rá. Egy megfelelően megrendezett temetés akár egy ember két-három évnyi fizetésébe is kerülhet. – Értem. – Hadd mondjam el még egyszer, mennyire sajnálom. – Azzal a kurátor széthajtogatta a hóna alatt szorongatott újságot, és az asztalra fektette. A West Sider aznap reggeli száma volt. Nora rámeredt a nagybetűs szalagcímre:


29

TEMETŐI TÁNC

EGY ZOMBI ÖLTE MEG A TIMES RIPORTERÉT? Hornby vaskos ujjával megkocogtatta a címet. – Én pontosan ezzel a témával foglalkozom. Vudu, obeah, zombik… Persze a West Sidernek fogalma sincs semmiről – szívta meg az orrát megvetően. – Hogy micsoda…? – Nora szóhoz sem jutott, csak bámulta az újság főcímét. – Tehát, ha úgy dönt, hogy hagyományos temetést akar, remélem, nem feledkezik meg arról, amit az imént mondtam. Ha valami kérdése lenne, Nora, forduljon hozzám bizalommal. A kurátor még egy szomorkás mosolyt villantott Norára, és már ott sem volt. Az újságot otthagyta az asztalon.

10. fejezet

A Rolls-Royce halkan duruzsoló motorral suhant át Kerhonkson lerobbant kisvárosán, végighajtott a repedezett aszfaltúton a Borscht Belt hotel előtt, amelynek minden ablakán le volt húzva a redőny, aztán végigkanyargott a búskomor folyóvölgyben vezető úton, amelyet esőtől csöpögő fák szegélyeztek. Egy utolsó éles kanyar után felbukkant egy málló vakolatú, viktoriánus stílusú, hatalmas épület, mellette néhány alacsonyabb téglaház, drótkerítéssel körbevéve. A késő délutáni árnyak rávetültek egy táblára, amely szerint a Willoughby Manor elmegyógyintézetbe érkeztek. – Jesszusom, ez olyan, mint egy börtön – jegyezte meg D'Agosta. – Ez egész New York állam egyik leghírhedtebb ilyen intézménye – mondta Pendergast. – Az egészségügyi felügyeletnek igen vaskos aktája van az ellenük folytatott fegyelmi vizsgálatokról. Behajtottak a nyitott kapun, elhaladtak egy üres portásfülke mellett, aztán átvágtak a tágas, kihalt parkolón, ahol gyomok ütötték fel fejüket a beton repedéseiben. Proctor megállt a kocsival a főbejárat előtt. Ahogy D'Agosta kikászálódott, rögtön meg is bánta, hogy otthagyta a puha, süppedős bőrülést. Pendergast követte. Egy piszkos plexiajtón beléptek az épületbe, és egy előcsarnokban találták magukat, ahol penészes szőnyegek és állott krumplipüré szaga fogadta őket. Az előcsarnok közepén egy kézzel írott tábla állt egy faállványon: Kérjük, hogy minden látogató jelentkezzen be! Egy kézzel rajzolt nyíl az egyik sarok felé mutatott, ahol egy nő ült egy íróasztalnál, és a Cosmopolitant olvasta. Legalább százötven kilót nyomhatott. D'Agosta elővette a jelvényét. – D'Agosta hadnagy vagyok, a társam pedig… – Csak tíztől kettőig van látogatás – közölte a nő, fel sem nézve a magazinból. – Elnézést, de a rendőrségtől jöttünk. – D'Agosta nem volt olyan kedvében, hogy eltűrje, hogy kukoricázzanak vele. A nő végre letette a magazint, és rájuk meredt. D'Agosta várt egy pillanatig, amíg a nő megnézte a jelvényt, aztán visszadugta a zakója zsebébe. – Mrs. Gladys Fearinghez jöttünk.


30

TEMETŐI TÁNC

– Rendben. – A nő lenyomott egy gombot, és beleszólt a mikrofonba: – A rendőrségtől jöttek Fearinghez. – Visszafordult hozzájuk, és eddig unott arcán lelkes érdeklődés tükröződött. – Mi történt? Valami bűncselekmény? Pendergast közelebb hajolt, és bizalmasan megsúgta: – Ami azt illeti, igen. A nő szeme nagyra kerekedett. – Gyilkosság – súgta oda Pendergast. A nő felszisszent, és a szája elé kapta a kezét. – Hol? Itt? – New Yorkban. – Mrs. Fearing fia tette? – Colin Fearingre gondol? D'Agosta Pendergastra pillantott. Vajon hova a fenébe akar kilyukadni? Pendergast felegyenesedett, és megigazgatta a nyakkendőjét. – Jól ismeri Colint? – Nem különösebben. – De ugye, rendszeresen járt ide látogatóba? Például a múlt héten volt itt? – Nem hinném. – A nő maga elé húzott egy naplót, és belelapozott. – Nem, nem járt itt. – Akkor nyilván az azt megelőző héten. – Pendergast odahajolt, és megnézte a naplót. A nő tovább lapozgatott benne. Pendergast a lapokra szegezte szürke szemét. – Nem. Az utolsó alkalom, amikor itt járt, februárban volt, nyolc hónapja. – Valóban? – Nézze meg maga. – A nő megfordította a naplót, hogy Pendergast is jól lássa. Az ügynök megvizsgálta az odafirkantott aláírást, aztán előrelapozott a napló elejére, és minden oldalt megnézett. Aztán felegyenesedett. – Úgy látom, nem járt ide túl gyakran. – Senki sem jár ide túl gyakran. – És Mrs. Fearing lánya? – Nem is tudtam, hogy van lánya. Soha nem járt még itt. Pendergast kedvesen a nő kövérkés vállára tette a kezét. – Hogy válaszoljak az előbbi kérdésére: igen, Colin Fearing meghalt. A nő nagy szemeket meresztett. – Meggyilkolták? – Egyelőre még nem tisztáztuk a halál okát. Tehát senki nem mondta el az anyjának? – Nem, senki. Nem hiszem, hogy bárki tudott róla itt nálunk. De… – A nő habozott. – Ugye, nem azért jöttek, hogy elmondják neki? – Nem igazán. – Azt hiszem, nem is kellene. Miért tennénk tönkre az utolsó pár hónapját? Úgy értem, a fia alig látogatta, és soha nem maradt sokáig. Nem fog hiányozni neki. – Milyen volt Colin? A nő elhúzta a száját. – Én nem örülnék, ha ilyen fiam lenne. – Valóban? Kifejtené részletesebben? – Durva volt és faragatlan. Engem Husinak szólított. – A nő elvörösödött. – Felháborító. Hogy hívják, kedvesem? – Jo-Ann. – A nő habozott. – Akkor, ugye, nem mondják el Mrs. Fearingnek, hogy a fia meghalt? – Ön igazán nagyon együtt érző lélek, Jo-Ann. Akkor lehetséges lenne, hogy beszéljünk Mrs. Fearinggel?


31

TEMETŐI TÁNC

– Hol van már az az ápoló? – A nő épp újból meg akarta nyomni a gombot, de aztán meggondolta magát. – Majd én odakísérem magukat. De figyelmeztetem: Mrs. Fearingnek nincs ki mind a négy kereke. – Á, szóval nincs ki mind a négy kereke – bólintott Pendergast. – Értem. A nő nagy nehézségek árán feltápászkodott a székről, de látszott, hogy igyekszik, mert nagyon szeretne segíteni. Követték végig a hosszú, rosszul megvilágított, linóleumpadlós folyosón, ahol még az eddigieknél is kellemetlenebb illatok terjengtek: emberi testnedvek, állott főtt étel, hányás szaga. Minden ajtón, amely előtt elhaladtak, más és más zajok szűrődtek ki: motyogás, nyögés, hadaró, hangos beszéd, horkolás. Jo-Ann megállt egy nyitott ajtónál, és bekopogott. – Mrs. Fearing? – Menjen innen – jött a bágyadt válasz. – Két úr van itt, beszélni szeretnének magával – mondta Jo-Ann mesterkélt vidámsággal. – Nem akarok látni senkit – felelte a hang odabentről. – Köszönöm, Jo-Ann – szólt közbe Pendergast legnyájasabb hangján. – Majd mi elintézzük a dolgot. Nagyon hálásak vagyunk, rengeteget segített. Beléptek a szobába, amely kicsi volt, és csak a legminimálisabb berendezéssel ellátva, személyes tárgyak alig voltak benne. Egy nagy kórházi ágy uralta a linóleumpadlós helyiséget, amely középen állt. Pendergast könnyedén leült egy székre az ágy mellé. – Menjen el – mondta a nő újból gyenge hangon, de nem sok meggyőződéssel. Az ágyon feküdt, fésületlen, őszes haja glóriaként ölelte körbe az arcát. Egykor kék szeme szinte fehérre fakult, a bőre olyan finom és áttetsző volt, mint a pergamen. D'Agosta a fejbőrét is látta a ritkás hajszálak között. A több órával ezelőtti ebédről ottmaradt piszkos edények álltak egy kerekes asztalkán. – Üdvözlöm, Gladys – mondta Pendergast, és megfogta a nő kezét. – Hogy van? – Pocsékul. – Megengedi, hogy feltegyek egy személyes kérdést? – Nem. Pendergast megszorította a nő kezét. – Emlékszik az első játék mackójára? A fakó szemek értetlenül meredtek rá. – Az első mackójára emlékszik? A nő lassan, tétován bólintott. – Hogy hívták? Hosszú csönd lett, aztán a nő megszólalt: – Mollynak. – Nagyon szép név. És mi lett Mollyval? Ismét hosszú csönd lett. – Nem tudom. – És kitől kapta Mollyt? – Az apukámtól, karácsonyra. D'Agosta látta, hogy valami kis élet csillan a tompa szempárban. Megint eltűnődött, hogy Pendergast ugyan hová akar kilyukadni ezekkel a fura kérdésekkel. – Milyen szép ajándék lehetett – folytatta Pendergast. – Meséljen nekem Mollyról. – Zokniból varrták, és rongyokkal volt kitömve. Csokornyakkendője is volt. Imádtam azt a mackót. Vele aludtam minden éjszaka. Ha mellettem volt, biztonságban éreztem magam, senki sem bánthatott. – Ragyogó mosoly terült el az idős hölgy arcán, egyik szeméből egy könnycsepp gördült ki, és végigfolyt az arcán.


32

TEMETŐI TÁNC

Pendergast gyorsan odanyújtott neki egy papír zsebkendőt, amelyet a zsebéből elővarázsolt dobozból vett ki. A nő megtörölgette a szemét, és kifújta az orrát. – Molly… – ismételte meg merengő hangon. – Mit nem adnék érte, ha még egyszer magamhoz szoríthatnám azt a buta kis mackót. – A tekintete Pendergast felé fordult, és most először ráfókuszált. – Maga kicsoda? – Egy jó barát – felelte Pendergast, és felállt a székről. – Csak azért jöttem, hogy elcsevegjünk egy kicsit. – Máris mennie kell? – Attól tartok, igen. – Jöjjön vissza máskor is. Kedvelem magát. Nagyon rokonszenves fiatalember. – Köszönöm. Majd igyekszem. Kifelé menet Pendergast átadta névjegyét Jo-Ann-nek. – Ha esetleg valaki keresné telefonon Mrs. Fearinget, lenne olyan kedves, és szólna nekem? – Hogyne. – A nő szinte áhítatos tisztelettel vette át a névjegyet. Egy perc múlva már kint is voltak az épületből, a lerobbant, kihalt parkolóban. A Rolls-Royce odasiklott, hogy felvegye őket. Pendergast kinyitotta a kocsi ajtaját D'Agostának. Negyedóra múlva már a 87-es úton száguldottak, vissza New York felé. – Észrevette azt a régi festményt a falon Mrs. Fearing szobája előtt? – kérdezte Pendergast. – Véleményem szerint egy eredeti Bierstadt, bár ráférne egy alapos tisztogatás. D'Agosta megrázta a fejét. – Elmondja végre, hogy mi értelme volt ennek az egésznek, vagy élvezi, ha sötétben tapogatózom? Pendergast tréfásan megcsillanó szemmel elővett egy kémcsövet a zakója zsebéből. Egy nedves papír zsebkendő volt belegyömöszölve. D'Agosta rámeredt. Nem is látta, hogy Pendergast magával hozta a használt zsebkendőt. – A DNS-teszthez? – Természetesen. – És mi volt ez az egész a mackóval? – Mindenkinek volt mackója gyerekkorában. Az volt a lényeg, hogy rávegyem, hogy kifújja az orrát. D'Agosta döbbenten bámult. – Hát ez elég aljas módszer. – Épp ellenkezőleg. – Pendergast visszadugta a zsebébe a kémcsövet. – Ezek örömkönnyek voltak. Bearanyoztuk Mrs. Fearing napját, ő pedig cserébe tett nekünk egy kis szolgálatot. – Remélem, sikerül minél hamarabb elemeztetni a mintát. – Ismételten kénytelenek leszünk egy kicsit letérni a kitaposott útról. – Mire gondol? Pendergast azonban nem válaszolt, csak rejtélyesen elmosolyodott.

11. fejezet

Nora, szörnyen sajnálom, ami történt. – A portás készségesen kinyitotta a kaput, és megszorította Nora kezét, akit megcsapott a hajszesz és az aftershave illata. –


33

TEMETŐI TÁNC

Minden készen áll a lakásában. Lecseréltem a zárakat, és mindent rendbe hoztunk. Nálam van az új kulcs. Fogadja őszinte részvétemet. Nora érezte, hogy egy hideg, lapos kulcsot nyomnak a tenyerébe. – Ha bármilyen segítségre lenne szüksége, csak szóljon. – A portás őszinte együttérzéssel és fájdalommal nézett rá könnyben úszó barna szemével. Nora nyelt egy nagyot. – Köszönöm, Enrico, nagyon kedves. – Szinte automatikusan ezt válaszolta mindenkinek. – Ha bármikor szüksége lenne bármire, csak hívja Enricót. – Nagyon köszönöm. – Nora elindult a lift felé. Megtorpant, egy kicsit tétovázott, aztán újból elindult. Csak úgy tudja végigcsinálni ezt az egészet, ha közben nem gondolkozik túl sokat. A liftajtó összezárult, és a fülke simán suhanni kezdett felfelé. Amikor a hatodik emeleten kinyílt az ajtó, Nora nem mozdult. Aztán az utolsó pillanatban, amikor az ajtó újból kezdett volna összezárulni, gyorsan kilépett a folyosóra. Minden csendes volt. Az egyik ajtó mögül egy Beethoven-vonósnégyes szűrődött ki tompán, egy másik mögül fojtott beszélgetés. Nora tett egy lépést, aztán újból megtorpant. A folyosó kanyarulatában már látta a lakásuk – vagyis most már csak az ő lakása – ajtaját, rajta a rézből formált számokat: 621. Lassan továbbsétált a folyosón, és megállt az ajtó előtt. A kémlelőnyílás feketén sötétlett, a lakásban nem égett a villany. A záron látszott, hogy vadonatúj. Nora szétnyitotta ökölbe szorított kezét, és rámeredt a tenyerében lapuló fényes, frissen másolt kulcsra. Valahogy furcsán valótlannak tűnt. Az egész mintha nem lett volna valóságos. jamais vu – a déjà vu ellentéte. Olyan érzése volt, mintha mindent, ami körülveszi, most látna életében először. Lassan bedugta a kulcsot a kulcslyukba, és elfordította. A zár kattant egyet, és érezte, hogy enged az ajtó. Épp csak megtolta, és már könnyedén nyílt is a frissen olajozott sarokvasakon. A lakásban koromsötétség honolt. A falon tapogatózva kereste a villanykapcsolót, de nem találta. Hol lehet? Beljebb lépett a sötétbe, és tovább tapogatta az üres falat. Hirtelen vadul kalapálni kezdett a szíve. Furcsa illat csapta meg – tisztítószerek, bútorfényező és még valami meghatározhatatlan szag. Az ajtó becsukódott mögötte, és elzárta a folyosóról beszűrődő fényt. Nora halkan felkiáltott, megragadta a kilincset, és újból felrántotta az ajtót. Kilépett a folyosóra, becsukta a lakás ajtaját, és nekitámasztotta a homlokát. Rázta a zokogás, hiába próbálta visszafojtani. Pár perc alatt többé-kevésbé sikerült összeszednie magát. Végignézett a folyosón. Örült, hogy épp senki sem járt arra. Kissé összezavarodott, és megijedt a viharos érzelmektől, amelyek belülről feszítették. Ostobaság volt azt gondolni, hogy csak úgy hazasétál a lakásba, ahol alig negyvennyolc órával ezelőtt meggyilkolták a férjét. Inkább átmegy a barátnőjéhez, Margo Greenhez, és nála marad pár napig – aztán eszébe jutott, hogy Margo januárig kutatói szabadságon van, és elutazott valahová. Úgy érezte, menekülnie kell innen. Visszament a lifttel a földszintre, és remegő lábakkal átsétált az előcsarnokon. A portás kinyitotta neki a kaput. – Ha valamire szüksége van, hívja csak Enricót – figyelmeztette újból, miközben Nora szinte futva távozott. Keleti irányba indult a 92. utcán, a Broadway felé. Hideg, de kellemes októberi este volt. Az utcán sok volt a járókelő, az emberek éttermekbe igyekeztek, a kutyájukat sétáltatták, vagy egyszerűen csak hazafelé tartottak. Nora szapora léptekkel vágott neki. Abban reménykedett, hogy a friss levegő talán majd kitisztítja a fejét. A belváros felé indult, az embereket kerülgetve. Idekint, a tömegben jobban kordában tudta


34

TEMETŐI TÁNC

tartani a gondolatait, és valahogy távolabbról tudta nézni mindazt, ami történt. Ostobaság volt így reagálni – előbb vagy utóbb úgyis vissza kell térnie a lakásába, és jobb minél előbb túlesni rajta. Minden ott van, a könyvei, a munkájához szükséges jegyzetei, a számítógépe, Bill holmija. Egy pillanatra az futott át az agyán, hogy bárcsak élnének még a szülei, és ölelő karjaikba menekülhetne, de ez még az eddigieknél is ostobább és hiábavalóbb gondolat volt. Lassított a léptein. Talán jobb lenne, ha mégiscsak visszamenne. Épp az ilyen túlfokozott érzelmi reakcióktól akart mindenképp tartózkodni. Megállt, és körbenézett. Mellette sor kígyózott – az emberek várták, hogy bebocsássák őket a Waterworks nevű bárba. Egy kapualjban egy pár csókolózott. Néhány sötét, öltönyös, aktatáskás Wall Street-i tőzsdeügynök hazafelé tartott. Nora figyelmét egy hajléktalan vonta magára, aki az épület előtt csoszogott el, aztán megtorpant, hirtelen sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba. Volt valami a mozdulatban, ahogy a férfi elfordította az arcát, amitől Nora nagyvárosi dzsungelben edzett ösztönei riadót fújtak. Figyelte, ahogy a hajléktalan eloson piszkos rongyaiban, mintha menekülne. Lehet, hogy épp kirabolt valakit? Miközben Nora utánabámult, a férfi elért a 88. utca sarkára, megállt, aztán csoszogva befordult a sarkon, de még egyszer visszanézett, mielőtt eltűnt volna Nora szeme elől. Norának elállt a szívverése. Fearing volt az. Majdnem teljesen biztos volt benne, hogy ő az: ugyanaz a vékony arc, hórihorgas termet, vékony ajkak, bozontos haj és gúnyos vigyor. Norát bénító félelem fogta el, ami azonban rögtön átadta a helyét a vad haragnak. – Hé! – kiáltotta el magát, és futni kezdett. – Hé, maga! – Átnyomakodott a Waterworks előtt várakozó emberek között, akik hangosan tiltakoztak. – Hé, hölgyem…! – Már elnézést…! Nora kivergődött a tömegből, és továbbrohant. Megállt, aztán ismét továbbfutott, és befordult a sarkon. A hosszú, rosszul megvilágított 88. utca kelet felé haladt, barna homokkő bérházak sorakoztak rajta, a járdát ginkgofák szegélyezték. Az utca végében ott ragyogtak az Amsterdam sugárút fényei, ahol puccos bárok és éttermek sorakoztak. A sötétbe burkolózó figura épp befordult a sugarútra, és a belváros felé tartott. Nora futott utána, ahogy a lába bírta, és átkozódott magában, amiért ilyen gyenge az agyrázkódástól és a sok ágyban fekvéstől. Miután befordult a sarkon, végignézett az Amsterdam sugárúton, amely szintén tele volt szórakozni indulókkal. Megpillantotta a férfit: jó fél háztömbbel előbbre járt, és hirtelen mintha céltudatossá váltak volna a léptei. Nora félrelökött egy fiatalembert, aki elállta az útját, és megint futásnak eredt. – Hé, maga! – kiáltott a férfi után. A hajléktalan csak ment tovább. Nora ide-oda cikázott a járókelők között, és hadonászva kiabált: – Álljon meg! Épp mielőtt elért volna a 87. utcához, Nora utolérte a férfit, a vállánál megragadta piszkos ruháját, és maga felé fordította. A férfi bizonytalanul álldogált, és nagyra tágult, ijedt szemekkel bámult rá. Nora elengedte az ingét, és hátrább lépett. – Magának meg mi a frász baja van? Egyértelműen nem Fearing volt az, csak egy drogos. – Elnézést… – motyogta Nora. – Összetévesztettem valakivel.


35

TEMETŐI TÁNC

– Hagyjon békén! – A férfi még elmotyogott egy sértést, aztán bizonytalan léptekkel folytatta az útját az Amsterdam sugárúton. Nora kétségbeesetten körbenézett, de Fearing – már ha őt látta – eltűnt. Csak állt a kavargó tömegben, remegő kézzel. Óriási erőfeszítéssel sikerült lecsillapítania kapkodó lélegzését. Aztán megakadt a tekintete a legközelebbi báron. A Neptune Room egy tengeri ételeket árusító hely volt, ahol még soha nem járt, és ahová soha nem is jutott volna eszébe betérni. Bement, és letelepedett egy magas székre a bárpult mellé. A mixer azonnal odalépett. – Mivel szolgálhatok? – Egy extraszáraz martinit kérek. – Máris. Miközben kortyolgatta a nagy pohárban felszolgált, jéghideg italt, megrótta magát, amiért úgy viselkedett, mint egy őrült. A rémálmok csak rémálmok, az a hajléktalan pedig egyáltalán nem Fearing volt. Túlságosan fel van zaklatva, össze kell szednie magát, egy kicsit megnyugodni, és újból rendbe tenni az életét, amennyire csak lehet. Felhajtotta az utolsó kortyot. – Mennyi lesz? – A ház vendége volt – kacsintott rá a mixer. – És remélem, bármilyen démon űzte be ide, már eltűnt. Nora megköszönte, és felállt. Máris érezte az ital megnyugtató hatását. Démonok…? Igen, szembe kell néznie a démonokkal, méghozzá most azonnal. Széthullik, hallucinál, ez nem mehet így tovább. Ez nem ő. Pár perces séta után vissza is ért a házukhoz. Besietett a kapun, újból elszenvedte a portás jóindulatú tolakodását, aztán belépett a liftbe. Egy perc múlva ismét ott állt a lakás ajtaja előtt. Bedugta a kulcsot a zárba, és a villanykapcsoló után nyúlt. Rögtön meg is találta. Kétszer is rázárta maga után az ajtót, és eltolta az újonnan felszerelt biztonsági reteszt is. A lakás tökéletesen tiszta és rendes volt, mindent kifényesítettek, újrafestettek. Nora gyorsan és módszeresen átvizsgálta az egész lakást, a szekrényekbe és az ágy alá is bekukkantott. Aztán széthúzta a sötétítő függönyöket a nappaliban és a hálószobában, és újból leoltotta a villanyt. A város fényei beszűrődtek az ablakokon, puha árnyakat vetítettek mindenhová, és lágyan rajzolták ki a tárgyak körvonalait. Ma éjszaka itt marad. Most már tudta, hogy képes rá, hogy megbirkózzon a démonokkal – már ameddig félhomály van, és nem kell ránéznie semmire.

12. fejezet

A pincérnő kihozta az ételeket, D'Agostának füstölt marhahússzeletet rozskenyéren, Laura Haywardnak egy hamburgert. – Még egy kis kávét? – kérdezte.


36

TEMETŐI TÁNC

– Igen, kérek. – D'Agosta némán figyelte, ahogy a fáradtnak látszó pincérnő újratölti a csészéjét, aztán újból Haywardhoz fordult. – És nagyjából itt tartunk most – fejezte be a beszámolót. Azért hívta meg ebédelni Laura Hayward kapitányt, hogy elmondja neki, mire jutottak eddig a nyomozással. Hayward ugyan már nem a gyilkossági csoportnál dolgozott, hanem a rendőrfőkapitány irodájában, ahol komoly előléptetés várt rá. Ha valaki megérdemli, hát az Laura, gondolta kissé szomorkásán D'Agosta. – Szóval, olvastad? Hayward az újságra pillantott, amelyet D'Agosta hozott magával. – Igen. D'Agosta megrázta a fejét. – El tudod hinni, hogy képesek ilyesmit kinyomtatni? Most aztán mindenféle féleszű idióta betelefonálgat, névtelen leveleket kapunk, amiknek utána kell járni, látók és tarotkártya-olvasók zaklatnak… Tudod, hogy megbolondul ez a város, ha napvilágra kerül egy ilyen hátborzongató történet. Pontosan ez az, amire most nincs semmi szükségem. Hayward ajka körül kis mosoly játszott. – Megértem. – És az emberek elhiszik ezt a baromságot. – D'Agosta ingerülten odébb tolta az újságot, és belekortyolt a kávéjába. – És… te mit gondolsz az ügyről? – Négy szemtanú van, akik azt állítják hogy Fearing volt a gyilkos? – Ha az áldozat feleségét is beleszámoljuk, akkor öt. – Nora Kelly? – Ismered, ugye? – Igen, és Bill Smithbacket is ismertem. Nem épp hagyományos módszerekkel dolgozott, de jó riporter volt. Micsoda tragédia… D'Agosta harapott egyet a szendvicsből. A hús jó sovány volt, a salátaöntet langyos, pontosan úgy, ahogy szerette. Az a baj, hogy ahányszor egy nehéz ügyön dolgozik, mindig elkezd túl sokat enni. – Nos – folytatta Laura –, akkor ez vagy tényleg Fearing, vagy valaki Fearingnek álcázta magát. Vagy halott, vagy nem, ez ilyen egyszerű. A DNS-tesztek eredménye megvan már? – Két ember vérét találtuk meg a helyszínen, Smithbacket és még valakiét, akit egyelőre nem tudtunk azonosítani. Szereztünk DNS-mintát Fearing anyjától, épp most hasonlítják össze az ismeretlen vérmintával. – D'Agosta elhallgatott. Azon tűnődött, elmesélje-e, hogy kissé szokatlan módon sikerült elintézni, hogy hamar elvégezzék a teszteket, de aztán úgy döntött, inkább mégsem teszi. Lehet, hogy nem egészen legális a dolog, és tudta, hogy Hayward mindig szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy mindent úgy csináljanak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. – De ha nem Fearing volt az, akkor miért vette valaki magának a fáradságot, hogy Fearingnek álcázza magát? Hayward ivott egy korty vizet. – Ez jó kérdés. Pendergast mit gondol? – Ugyan, ki tudhatja, hogy az az ember mikor mit gondol? De egyvalamit mondok: sokkal jobban érdeklik azok a vudu vackok, amiket a helyszínen találtunk, mint amennyire mutatja. Rengeteg időt tölt a vizsgálatukkal. – Amikről az újságcikkben is írtak? – Igen. Flitterek, egy összekötözött tollcsomó, egy kis pergamenzacskó valami porral… – Gris-gris – mormolta Hayward. – Tessék?


37

TEMETŐI TÁNC

– Vudu amulettek, amiket arra használnak, hogy távol tartsák a gonoszt. Vagy néha arra, hogy rontást hozzanak valakire. – Ugyan már! Egy pszichopatával van dolgunk. Ennél rosszul eltervezettebb nem is lehetne egy gyilkosság. A biztonsági kamera felvételein úgy fest a fickó, mintha be lenne drogozva. – Kíváncsi vagy a véleményemre, Vincent? – Tudod, hogy igen. – Exhumáltatni kellene Fearing holttestét. – Már folyamatban van. – Annak is utánanéznék, hogy az utóbbi időben feldühített-e valakit Smithback valamelyik cikke. – Ez is folyamatban van. Úgy tűnik, hogy Smithback összes cikke feldühített valakit. Szereztem egy listát a főszerkesztőjétől a legutóbbi témákról, amiken dolgozott a Timesnál, és az embereim mindnek utánanéznek. – Nagyon jól csinálod, Vinnie. De hadd tegyem hozzá, lehet, hogy nem is olyan szervezetlen ez a gyilkosság, mint ahogy gondolod – lehet, hogy nagyon is gondosan tervezték meg, és hajtották végre. – Nem hinném. – Ne hozz elhamarkodott ítéletet. – Elnézést. – Még valami… – Hayward egy kicsit habozott, majd folytatta: – Emlékszel, meséltem, hogy mielőtt annak idején a New York-i közlekedésieknél kezdtem volna dolgozni, előtte tizennyolc hónapot töltöttem a New Orleans-i rendőrségnél? – Persze. – Pendergast is New Orleans-i. – És? Hayward megint kortyolt a vízből. – Egy perccel ezelőtt azt mondtam, hogy Fearing vagy halott, vagy nem. Nos, a New Orleans-i rendőrségnél biztosan lennének olyanok, akik azt mondanák, nem biztos, hogy ez így van. Létezik egy harmadik lehetőség is. – Laura, csak azt ne mondd, hogy beveszed ezt a zombi hülyeséget? Hayward végzett a szendvicse felével, aztán eltolta a tányért. – Szörnyen jóllaktam. Nem kéred a többit? – Én is jóllaktam, kösz. Nem válaszoltál a kérdésemre. – Nem arról van szó, hogy bármit „beveszek”. Beszélj Pendergasttal erről a dologról. Ő sokkal többet tud a témáról, mint te vagy én. Csak azt akarom mondani, hogy ne vonj le elhamarkodott következtetéseket az ügyről. Ez az egyik nagy hibád, Vinnie, ezzel te is tisztában vagy. D'Agosta felsóhajtott. Laurának igaza volt, mint mindig. Körbenézett a bisztróban, szemügyre vette a sürgő-forgó pincérnőket, a többi vendéget, akik újságot olvastak, telefonáltak, vagy beszélgettek. A sok közös étkezésre gondolt Laurával más éttermekben. Főleg az jutott eszébe, amikor először hívta meg egy italra. Nagyon sötét mélyponton volt akkoriban – de ez volt az a pillanat is, amikor rájött, mennyire vonzódik ehhez a nőhöz. Jól kijöttek egymással: Laura mindig is kihívást jelentett a számára, a szó legjobb értelmében. Fájdalmasan ironikus volt, hogy a fegyelmi tárgyaláson felmentették, az állását megtarthatta, Laurát azonban elveszítette. Megköszörülte a torkát. – Mesélj az előléptetésedről. – Még nem kaptam meg. – Ugyan már, hallottam, mit pletykálnak. Már csak a formalitások vannak hátra.


38

TEMETŐI TÁNC

– Egy speciális egységet állítanak fel, egyéves próbaidőszakra. A rendőrfőkapitány legközelebbi emberei közül kerülnek ki a csapat tagjai, az lesz a feladatuk, hogy állandó kapcsolatot tartsanak fenn a polgármesterrel terrorfenyegetéssel és közbiztonsággal kapcsolatos ügyekben, amik a leginkább foglalkoztatják az embereket. – Ejha! Megint elértél valamit, amire büszke lehetsz. Csak várj, ha így folytatod, pár év múlva te leszel a rendőrfőnök! Laura elmosolyodott. – Ez azért nem túl valószínű. D'Agosta kicsit habozott, aztán azt mondta: – Laura, nagyon hiányzol. Hayward mosolya elhalványult. – Te is nekem. D'Agosta ránézett a nőre. Olyan szép volt hófehér bőrével és szinte kékesfekete hajával, hogy a szíve is belesajdult. – Akkor miért ne próbálnánk meg újra? Laura egy kicsit hallgatott, aztán megrázta a fejét. – Még nem állok készen rá. – Miért nem? – Vinnie, én nem gyakran bízom meg emberekben, de benned megbíztam, és te megbántottál. – Tudom, és nagyon sajnálom, tényleg. De ezt már elmagyaráztam. Nem volt más választásom, most már biztosan te is belátod. – Hogyne lett volna választásod. Elmondhattad volna az igazat. Megbízhattál volna bennem, ahogy én bíztam benned. D'Agosta felsóhajtott. – Nézd, sajnálom. Ebben a pillanatban hangosan csöngeni kezdett a mobilja. Laura ránézett. – Szerintem fel kéne venned. – De… – Vedd csak fel. D'Agosta a zsebébe nyúlt, elővette a telefont, és szétnyitotta. – Igen? – Rosszkor hívom, Vincent? – csendült fel a dallamos, déli színezetű hang. D'Agosta nyelt egy nagyot. – Nem, dehogy. – Nagyszerű. Találkozónk van egy bizonyos Mr. Kline-nal. – Már indulok is. – Remek. Ó, és még valami: lenne kedve elkísérni holnap reggel egy kis kirándulásra? – Hová? – A Whispering Oaks temetőbe. Megjött az exhumálási engedély. Holnap délben felnyitjuk Fearing kriptáját.

13. fejezet

A Digital Veracity Inc. nevű szoftverfejlesztő cégnek az Avenue of Americas mentén tornyosuló hatalmas, csupa üveg felhőkarcolók egyikében volt a székhelye, az ötvenessel kezdődő keresztutcák tájékán. D'Agosta az épület előcsarnokában találkozott Pendergasttal, és miután rövid látogatást tettek a biztonsági őr fülkéjében, felmentek a harminchetedik emeletre.


39

TEMETŐI TÁNC

– Hozott másolatot a levélről? – kérdezte Pendergast. D'Agosta megpaskolgatta a zakója zsebét. – Itt van nálam. Kiderített valamit Kline hátteréről, amit esetleg tudnom kellene? – De még mennyire. Mr. Lucas Kline szegény családban nőtt fel, Brooklynban, a J sugárúton. A gyerekkora érdektelen – kitűnően tanult, de mindig ő volt az utolsó, akit a játékoknál beválasztottak a csapatokba. Amolyan kis stréber volt. A New York-i egyetemen végzett, és újságíróként kezdett dolgozni, leginkább ez érdekelte. De rosszul sült el a dolog, elhalásztak az orra elől egy fontos sztorit – tegyük hozzá, igazságtalan módszerekkel, de hát mikor volt jellemző az újságírásra a fair play? Ennek eredményeképp kirúgták az újságtól. Egy ideig sodródott, végül számítógépprogramozó lett egy Wall Street-i banknál. Úgy tűnt, van hozzá tehetsége. Pár évvel később beindította a saját cégét, és azóta nagyon messzire jutott. – Pendergast D'Agostára pillantott. – Fontolgatja, hogy házkutatási parancsot kér? – Gondoltam, előbb várjuk meg, mire jutunk a beszélgetéssel. A lift ajtaja kinyílt, és egy elegánsan berendezett várószoba tárult eléjük, fekete bőrkanapékkal és antik perzsaszőnyegekkel. Fél tucat nagyméretű, tekintélyes fejdíszt viselő harcosokat ábrázoló afrikai szobor díszítette a helyiséget, valamint tekervényes mintázattal kicirkalmazott hatalmas maszkok. – Úgy tűnik, Kline barátunk tényleg nagyon messzire jutott – jegyezte meg D'Agosta körbenézve. Bemondták a nevüket a recepción, aztán leültek. D'Agosta hiába kereste a People és az Entertainment Weekly magazint vagy más pletykalapot az újságtartón, csak Computerworldöt és Database Journalt talált. Eltelt öt perc, és D'Agosta már épp készült felállni, hogy egy kis jelenetet rendezzen, amikor megcsörrent a telefon a recepciós íróasztalán. – Mr. Kline most fogadja önöket – mondta a nő, felállt, és bevezette a vendégeket egy sima, felirat nélküli ajtón. Egy hosszú, lágyan megvilágított folyosón sétáltak végig, amely egy újabb ajtóban végződött. A recepciós bevezette őket egy külső irodahelyiségbe, ahol egy bombázó külsejű titkárnő ült a számítógépnél. Futó pillantást vetett rájuk, aztán viszszatért a munkájához. Olyan feszült és megfélemlített volt a viselkedése, mint egy megvert kutyáé. Az újabb ajtó egy tágas sarokirodába nyílt. Két fala teljesen üvegből volt, lélegzetelállító kilátást nyújtva a Hatodik sugárútra. Egy negyven körüli férfi állt fel a négy számítógéppel megrakott íróasztal mögül, közben a látogatóknak hátat fordítva tovább beszélt egy vezeték nélküli telefonba, és kinézett az ablakon. D'Agosta szemügyre vette az irodát: további fekete bőrkanapék, a falakon afrikai műtárgyak. Úgy tűnt, Mr. Kline gyűjti az ilyesmit. Egy üvegezett szekrényben néhány poros tárgy állt: agyagpipák, övcsatok, meggörbült fémdarabok – a feliratok szerint mind az egykori New Amsterdam holland településről származó leletek. A falba sülylyesztett könyvespolcokon pénzügyi témákkal és programnyelvekkel foglalkozó könyvek sorakoztak, amelyek furcsán nem illettek a vigyorgó, kissé nyugtalanító afrikai maszkokhoz. Miután végzett a telefonhívással, a férfi szembefordult velük. Vékony, feltűnően fiatalos arcán nyomot hagytak a kamaszkori pattanások. D'Agostának feltűnt, hogy milyen alacsony, alig lehetett több 160 centinél. A haja egy kicsit felborzolódott hátul, mint egy gyereknek, de a tekintete öreg volt – és nagyon hideg. A férfi Pendergastról D'Agostára pillantott, majd ismét az FBI-ügynökre. – Igen? – szólalt meg halkan.


40

TEMETŐI TÁNC

– Akkor talán leülnénk, köszönjük – mondta Pendergast, letelepedett egy fotelbe, és keresztbe tette a lábát. D'Agosta követte a példáját. Kline halványan elmosolyodott, de nem szólt semmit sem. – Ön ugye, Mr. Lucas Kline? Én D'Agosta hadnagy vagyok a New York-i rendőrségtől. – Tudtam, hogy csak maga lehet D'Agosta – mondta Kline, és Pendergastra pillantott. – Ön pedig nyilván a különleges ügynök. Azt már tudják, hogy én ki vagyok. Nos, mit óhajtanak? Ami azt illeti, elég sok dolgom van. – Valóban? – kérdezte D'Agosta, és hátradőlt a kényelmes bőrfotelben, mely halkan megnyikordult a súlya alatt. – És pontosan mivel is foglalkozik, Mr. Kline? – A DVI vezérigazgatója vagyok. – Ez még nem árul el sokat. – Ha kíváncsi a karrierem és a meggazdagodásom történetére, olvassa el ezt. – Kline fél tucat egyforma kötetre mutatott, amelyek az egyik polcon sorakoztak egymás mellett. – Ebből kiderül, hogyan lettem egyszerű adatbázis-kezelőből a saját cégem irányítója. Kötelező olvasmány minden alkalmazottamnak: bölcs meglátásokkal teli könyv, és megtisztelve érezhetik magukat, hogy negyvenöt dollárért megvehetik. – Lenéző mosollyal hozzátette: – Ha kifelé mennek, fizethetnek a titkárnőmnél, elfogad csekket vagy készpénzt is. – Adatbázis-kezelő volt? – Egykor abból éltem, hogy adatbázisokkal dolgoztam. És mellesleg írtam egy programot, amivel automatikusan szabványosítani lehet a nagyméretű pénzügyi adatbázisokat. – Szabványosítani…? Kline könnyedén legyintett. – Inkább ne is kérdezze, hogy ez mit jelent. Mindenesetre a program nagyon jól bevált. Kiderült, hogy óriási igény van az adatbázisok szabványosítására. Elég sok más adatbázis-kezelő elvesztette miattam a munkáját. És ezután létrehoztam ezt a céget. – Az állát kissé felszegve nézett rájuk, és az elégedett mosoly még mindig ott ült nőiesen rózsaszín ajkán. Kline beképzelt önteltsége igencsak felbőszítette D'Agostát. Egyre inkább az volt az érzése, hogy nagyon fogja élvezni, ha egy kicsit megszorongathatja a fickót. Lezserül hátradőlt a fotelben, ismét némi nyiszorgás kíséretében. – Ami azt illeti, minket jobban érdekelnének a munkán kívüli tevékenységei. Kline kérdőn ránézett. – Mint például? – Például az, hogy nagy előszeretettel vesz fel csinos titkárnőket, megfélemlítéssel arra kényszeríti őket, hogy lefeküdjenek magával, aztán fenyegetésekkel vagy pénzzel ráveszi őket, hogy hallgassanak a történtekről. Kline arca meg sem rezzent. – Á. Szóval a Smithback-gyilkosság miatt jöttek. – Maga arra használta fel a pozícióját, hogy kényszerítse ezeket a nőket, akik túlságosan féltek magától és attól, hogy elveszíthetik az állásukat, ezért aztán mindenről hallgatnak. De Smithback nem félt. Ő leleplezte magát az egész világ előtt. – Nem leplezett le semmit – vágott vissza Kline. – Csak célozgatott mindenfélére, de semmit sem tudott bebizonyítani, és ha történt is valami köztem és bármelyik titkárnőm közt, az örökre titok marad. Sajnálatos módon hivatalosan senki nem tett feljelentést. Smithback ezt nyilván nagyon fájlalta, ahogy maguk is. D'Agosta erre csak vállat vont, mintha azt mondaná, ez nem számít, a dolog akkor is kiderült. Pendergast közbeszólt: – Milyen kellemetlen lehetett, hogy miután Smithback cikke megjelent, a DVI részvényei ötven százalékkal visszaestek.


41

TEMETŐI TÁNC

Kline arca továbbra is teljesen nyugodt maradt. – Tudja, milyen a piac. Szörnyen változékony. A DVI azóta majdnem visszaküzdötte magát ugyanoda, ahol korábban állt. Pendergast összekulcsolta a kezeit. – Ön most vezérigazgató, és senki sem fogja megverni, vagy elvenni az uzsonnapénzét, mint gyerekkorában. Senki sem viselkedhet magával tiszteletlenül, különben megjárja, jól mondom, Mr. Kline? – Pendergast halványan elmosolyodott, és D'Agostára pillantott. – A levél…? D'Agosta a zsebébe nyúlt, elővett egy levelet, és elkezdte felolvasni: – „Esküszöm, hogy bármennyi időbe és bármekkora költségembe kerül is, gondoskodni fogok róla, hogy megbánja, hogy megírta azt a cikket. Nem tudhatja, mit fogok tenni, vagy mikor, de legyen nyugodt: cselekedni fogok.” – A hadnagy felnézett. – Ön írta ezt, Mr. Kline? – Igen – felelte Kline, és az arca továbbra is rezzenéstelenül nyugodt maradt. – És el is küldte William Smithbacknek? – Igen. – És maga volt az, aki… Kline közbevágott: – Hadnagy úr, ez így szörnyen unalmas. Hadd tegyem fel én a kérdéseket, hogy megspóroljak egy kis időt mindnyájunknak. Komolyan gondoltame, amit írtam? A legteljesebb mértékben. Én vagyok a felelős Smithback haláláért? Lehetséges. Örülök, hogy meghalt? Boldog vagyok. – Maga egy… – kezdte D'Agosta. – A lényeg az – vágott közbe ismét Kline –, hogy soha nem fogják kideríteni, mi történt. A város legjobb ügyvédei dolgoznak nekem. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mit szabad mondanom, és mit nem. Soha nem tudnak elkapni. – Bevihetjük a kapitányságra – mondta D'Agosta. – Akár most rögtön. – Hát persze, megtehetik. Én némán fogok ülni, amíg meg nem érkezik az ügyvédem, azután pedig távozom. – Letartóztathatjuk gyilkosság megalapozott gyanújával. – Csak blöfföl, hadnagy. – Ez a levél nyílt fenyegetés. – Pontosan be tudok számolni róla, hol voltam a gyilkosság időpontjában. Az ország legjobb ügyvédei vizsgálták át azt a levelet, mielőtt elküldtem. Nincs benne semmi, aminek alapján bármit is tehetnének ellenem. D'Agosta elvigyorodott. – Azért egy kicsit elszórakozhatunk magával, Kline, például bilincsben vezethetjük végig a lenti előcsarnokon, miután adunk egy tippet a sajtónak, és idecsődítünk pár újságírót. – Ami azt illeti, ez remek publicitás lenne a számomra. Egy órán belül már újból itt lennék az irodámban, maguk zavarbaejtően kínos helyzetbe kerülnének, az ellenségeim pedig láthatnák, hogy érinthetetlen vagyok. – Kline megint elmosolyodott. – Ne feledje, hadnagy, programozó a képzettségem. Az volt a munkám, hogy hosszú, bonyolult programrutinokat írjak, amelyek legfontosabb eleme a hibátlan logika. Ez az első és legfontosabb, amit az ember programozóként megtanul: mindent át kell gondolni, elölről hátra, és hátulról előre. Gondoskodni kell róla, hogy minden váratlan eseményre fel legyünk készülve, és ne hagyjunk semmiféle hibalehetőséget, egyetlenegyet sem. D'Agosta érezte, hogy a dühtől kivörösödik az arca. Csönd telepedett a tágas irodára. Kline csak ült összefont karral, és mereven a hadnagyra bámult. – Micsoda egy magatehetetlen alak… – szólalt meg D'Agosta. Legalább letörli ennek a disznónak a képéről ezt az elégedett vigyort…


42

TEMETŐI TÁNC

– Tessék?! – Ha nem undorodnék magától ennyire, talán még sajnálnám is. Az egyetlen módja annak, hogy nőket rángasson az ágyába az, ha kihasználva a pénzét és a hatalmát, rákényszeríti őket. Maga szerint ez nem tehetetlenség? Akkor mondjuk úgy, hogy szánalmas. Hogy tervezi, azt a lányt a kinti irodában mikor cseréli le egy újabb modellre? – Úgy seggbe rúglak, hogy elszállsz – jött a válasz. D'Agosta felpattant. – Ez hatósági személy erőszakkal való fenyegetése, Mr. Kline. – A derékszíján lógó bilincsre tette a kezét. – Azt hiszi, nagyon okos, de most átlépte a határt. – Úgy seggbe rúglak, hogy elszállsz, D'Agosta – szólalt meg újból egy hang. D'Agosta csak most jött rá, hogy nem Kline volt az. A hang egy kissé különbözött az övétől, és nem is az íróasztaltól jött, hanem a szemben lévő falon nyíló ajtó mögül. – Ez meg kicsoda? – kérdezte D'Agosta. Annyira feldühödött, hogy érezte, hogy remeg. – Ez? Ó, ez csak Chauncy. – Hívja ki ide, most azonnal. – Azt nem tehetem. – Micsoda? – kérdezte D'Agosta összeszorított fogai közül. – Nagyon elfoglalt. – Úgy seggbe rúglak, hogy elszállsz – szólalt meg újból a hang. – Elfoglalt? – Igen, épp ebédel. D'Agosta szó nélkül az ajtóhoz masírozott, és feltépte. Egy kis szobában találta magát, alig volt nagyobb, mint egy gardrób. Nem volt benne semmi más, csak egy mellmagasságig érő farúd, amelyen egy óriási, rózsaszín kakadu ült, egyik karmában egy brazil diót szorongatva. Szelíden nézett D'Agostára, vaskos csőrét szégyenlősen elrejtette tollai közé, és kíváncsian felborzolta a bóbitáját. – D'Agosta hadnagy, bemutatom Chauncyt – mondta Kline. – Úgy seggbe rúglak, hogy elszállsz, D'Agosta – rikácsolta a papagáj. D'Agosta tett egy lépést. A papagáj fülsiketítő rikoltást hallatott, és elejtette a diót. Csapkodni kezdett széles szárnyaival, fenyegetően felborzolta a bóbitáját, és jól teleszórta D'Agostát tollakkal. – Látja, most mit csinált – mondta Kline enyhe megrovással. – Megzavarta az ebédjét. D'Agosta zihálva hátrább lépett. Rá kellett jönnie, hogy a világon semmit sem tehet Kline ellen. Nem sértett meg semmilyen törvényt. Ugyan mit tehetne, bilincselje meg a kakadut, és vigye be a kapitányságra? Körberöhögnék. Ez a szemétláda tényleg mindenre gondol. A keze ökölbe szorult, és összegyűrte a levelet. Halálosan dühítő volt, hogy ilyen tehetetlen. – Honnan tudja a nevemet? – morogta, és lesöpört egy tollat a zakójáról. – Tudja, Chauncy meg én elbeszélgettünk egy kicsit magáról, mielőtt jöttek – mondta Kline.


43

TEMETŐI TÁNC

Miután beszálltak a liftbe, és elindultak a földszintre, D'Agosta vetett egy pillantást Pendergastra. Az ügynököt rázta a visszafojtott, néma nevetés. D'Agosta összevont szemöldökkel elfordult. Pendergast végre erőt vett magán, és megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, kedves Vincent, mégiscsak fontolóra kellene vennie, hogy a lehető leggyorsabban beszerezzen egy házkutatási parancsot – jegyezte meg.

14. fejezet

Caitlyn Kidd behajtott a Természettudományi Múzeummal szemben kiinduló utcába, és leparkolt a buszsávban a járdaszegély mellett. Mielőtt kiszállt volna, odafektette a műszerfalra a West Sider előző napi példányát úgy, hogy jól látható legyen a főcím, alatta a nevével. A sajtórendszámmal együtt ez talán segít, nehogy megint megbüntessék a tiltott parkolásért. Szapora léptekkel átvágott a Museum Drive-on, és közben nagyokat szippantott a fagyos őszi levegőből. Háromnegyed öt volt, és ahogy számított is rá, már jó néhányan igyekeztek kifelé a hatalmas épület egyik földszinti kijáratán, a kezükben aktatáskával – nem látogatók voltak, hanem a múzeum dolgozói. Kidd átvágott köztük, és az ajtó felé tartott. Egy keskeny folyosó vezetett a biztonsági őrök fülkéjéhez. Épp néhány ember igyekezett kifelé, akik felmutatták múzeumi igazolványukat az unott őröknek. Caitlyn belekotort a táskájába, és megkereste az újságíró-igazolványát. Odalépett, és megmutatta az egyik őrnek. – Csak a múzeum személyzete mehet be – közölte a férfi. – A West Sidertől jöttem, mert cikket írok a múzeumról. – Időpontot kért? – Megbeszéltem egy interjút… – Caitlyn gyors pillantást vetett az egyik múzeumi kurátor névtáblájára, aki épp elsietett a fülke előtt. Legalább pár perc, amíg beér az irodájába. – Dr. Prine-nal. – Egy pillanat. – Az őr megnézett valamit egy telefonkönyvben, felemelte a telefonkagylót, tárcsázott egy számot, és várt egy kicsit, aztán álmos tekintettel az újságírónőre nézett – Nincs bent, várnia kell. – Leülhetek? – mutatott Kidd egy tíz méterre lévő padra. Az őr habozott. – Terhes vagyok, nem szabad sokat állnom. – Jó, üljön csak le. Kidd letelepedett a padra, keresztbe tette a lábát, és kinyitott egy könyvet, de a szemét az őrök fülkéjén tartotta. Egy csapat dolgozó érkezett éppen, és sorban álltak a fülke előtt – ránézésre az éjszakai műszakra érkező takarítók lehettek. Miközben az őröket lefoglalta a belépők ellenőrzése, Caitlyn gyorsan felállt, és a dolgozók közé vegyült, akik már túlestek az ellenőrzésen. A labor, ahová tartott, az alagsorban volt. Előzőleg csak öt percet kellett keresgélnie az interneten, hogy megszerezze a múzeum munkatársainak belső telefonkönyvét, valamint egy alaprajzot a múzeum teljes épületéről. Az alagsor olyan volt,


44

TEMETŐI TÁNC

mint egy labirintus, egymást keresztezték a végtelennek tűnő folyosók. Senki sem vonta kérdőre, hogy mit keres itt, vagy hogyan jutott be, szinte észre sem vették. Egy-két útbaigazítás után végül kilyukadt egy hosszú, félhomályos folyosóra, amelynek mindkét oldalán úgy hatméterenként opálos üvegű kisablakokkal ellátott ajtók nyíltak. Caitlyn lassan végigballagott a folyosón, és az ajtókra kiírt neveket olvasgatta. Furcsa, enyhén kellemetlen szag terjengett, de nem tudta megállapítani, mi lehet az. Némelyik ajtó nyitva állt laboratóriumi berendezéseket pillantott meg odabent, zsúfolt kis irodákat, üvegekben őrzött, preparált élőlényeket és kitömött, félelmetes vadállatokat. Megállt egy laborajtó előtt, amelyen N. KELLY felirat állt. Az ajtó félig nyitva volt, és Caitlyn egy hangot hallott meg odabentről, amelyet azonnal felismert: Nora Kelly telefonált. Caitlyn közelebb lopakodott az ajtóhoz, és hegyezni kezdte a fülét. – Skip, nem tehetem – mondta épp Nora. – Most nem utazhatok haza. Kis szünet után folytatta: – Nem, nem erről van szó. Ha most hazamennék Santa Fébe, lehet, hogy soha többé nem jönnék vissza New Yorkba. Hát nem érted? Különben is, nekem nagyon fontos, hogy megtudjam, valójában mi történt, és megtaláljam Bill gyilkosát. Ez az egyetlen, ami életben tart. Caitlyn nem akart tovább hallgatózni, ez már túl személyes volt. Benyitott az ajtón, és megköszörülte a torkát. A kis labor zsúfolt volt, de rendezett. Fél tucat agyagedénycserép hevert egy munkaasztalon a laptop mellett. Az egyik sarokban egy nő épp telefonált. Elgyötört tekintettel nézett fel, amikor Caitlyn belépett. Karcsú volt, vonzó, bronzvörös haja a vállára hullott. – Skip, majd később visszahívlak – mondta a telefonba. – Igen. Jó, rendben, ma este. – Letette a telefont, és felállt az íróasztaltól. – Miben segíthetek? Caitlyn vett egy nagy levegőt. – Ön Nora Kelly? – Igen. Caitlyn elővette a táskájából a sajtóigazolványát, és megmutatta. – Caitlyn Kidd vagyok, a West Sidertől Nora Kelly hirtelen elvörösödött. – Maga írta azt a szemetet? – kérdezte dühösen. – Miss Kelly… – Mit mondjak, remek cikk volt. Még egy ilyen, és lehet, hogy felajánlanak magának egy állást a Weekly World Newsnál. Kérem, távozzon, mielőtt hívom a biztonságiakat. – Valóban elolvasta a cikkemet? – kérdezte gyorsan Caitlyn. Nora arcán kis bizonytalanság futott át. Caitlyn jól tippelt: nem olvasta a cikket. – Nagyon is jó írás volt, tárgyilagos és elfogulatlan. A főcímeket nem én írom, én csak beszámolok a hírekről. Nora közelebb lépett, mire Caitlyn ösztönösen hátrált egy kicsit. Nora egy pillanatig csak nézett rá villámló szemekkel, aztán visszafordult az íróasztal felé, és felemelte a telefonkagylót. – Most mit csinál? – kérdezte Caitlyn. – Hívom a biztonságiakat. – Miss Kelly, kérem, ne tegye. Nora tárcsázott, aztán várta, hogy kicsengjen. – Csak saját magának árt. Én tudnék segíteni, hogy megtalálja a férje gyilkosát. – Halló – szólt bele Nora a telefonba. – Nora Kelly vagyok, az antropológiai laborból.


45

TEMETŐI TÁNC

– Mind a ketten ugyanazt akarjuk – folytatta Caitlyn. – Engedje meg, hogy megmutassam, hogyan tudnék segíteni, kérem… Csönd lett. Nora rámeredt az újságírónőre, aztán beleszólt a telefonba: – Elnézést, rossz számot hívtam. – Lassan lerakta a kagylót. – Két percet kap – mondta. – Rendben. Nora… Szólíthatom Norának? Én ismertem a férjét. Soha nem beszélt rólam? Időnként összefutottunk különböző rendezvényeken, sajtókonferenciákon, bűnügyi helyszíneken. Néha ugyanarra a sztorira vadásztunk. Nem volt könnyű egy jelentéktelen bulvárlap kezdő riportereként a Timesszal versenyezni… Nora csak hallgatott. – Bill rendes fickó volt. Mint már mondtam, magának és nekem közös a célunk hogy megtaláljuk a gyilkosát. Mindkettőnknek sajátos eszközök állnak a rendelkezésünkre, fel kellene használnunk őket. Maga jobban ismerte őt, mint bárki más, nekem pedig ott az újság. Ha összefognánk, segíthetnénk egymásnak. – Még mindig nem árulta el, hogyan. – Hallott arról az állatok jogaival kapcsolatos sztoriról, amin Bill épp dolgozott? Pár héttel ezelőtt említette nekem. Nora bólintott. – A rendőrségnek már elmondtam. – Kicsit habozott, és megkérdezte: – Gondolja, hogy van valami összefüggés a gyilkossággal? – A megérzéseim ezt súgják, de egyelőre nincs elég információm. Meséljen valamit erről az ügyről. – Az Inwoodban folyó állítólagos állatáldozatokról írt. Több cikk is megjelent róla, aztán ejtették a témát. De Bill továbbra is érdeklődött iránta, csak átmenetileg tette félre a sztorit. – És sokat mesélt róla? – Nem igazán, csak az volt az érzésem, hogy vannak emberek, akik nem örülnek az érdeklődésének, de hát ez nem újdonság. Soha nem volt boldogabb, mint ha valamivel felidegesíthette az embereket, főleg a kellemetlen embereket. És senkit nem gyűlölt jobban, mint az állatkínzókat. – Nora az órájára pillantott. – Harminc másodperce maradt. Még mindig nem árulta el, hogyan tudna segíteni. – Fáradhatatlan kutató vagyok, kérdezze meg bármelyik kollégámat. Tudom, hogy kell együttműködni a rendőrséggel, a kórházakkal, keresgélni a könyvtárakban, a szerkesztőségi archívumban. A sajtóigazolványommal olyan helyekre is bejutok, ahová maga nem. Éjt nappallá téve dolgoznék ezen. Igaz, hogy egy jó sztorit szeretnék, de nemcsak ez érdekel. Szeretnék Billnek is igazságot szolgáltatni. – Letelt a két perc. – Rendben, akkor most elmegyek. Szeretném, ha megtenne valamit legalább annyira a saját maga kedvéért, mint miattam. Keresse elő Bill jegyzeteit erről a témáról, és mutassa meg nekem. Ne feledje: az újságírók mindig összetartanak, és törődnek egymással. Szeretnék a végére járni ennek az egésznek, legalább annyira, mint maga. Segítsen nekem ebben, Nora. Futólag elmosolyodott, átadta Norának a névjegyét, aztán sarkon fordult, és távozott.


46

TEMETŐI TÁNC

15. fejezet

A Rolls-Royce behajtott a téglafalat utánzó kerítés övezte nagykapun, amelyet műanyag borostyán díszített. A borostyánlevelek között megbújó tábla tájékoztatta a látogatókat, hogy a Whispering Oaks temetőbe érkeztek. A falon túl tágas, zöldellő pázsit terült el, amelyet kifeszített drótok mentén nyílegyenes sorba ültetett, fiatal tölgyfák szegélyeztek. Minden rikítóan vadonatújnak tűnt. A temető még szinte üres volt. D'Agosta még a kis vonalakat is ki tudta venni a frissen lefektetett gyeptéglák között. Fél tucat gigantikus, fényes sírkő állt egy csoportban az egyik sarokban, távolabb egy hófehér, komor mauzóleum emelkedett a pázsiton. Proctor végiggördült a Rolls-Royce-szal az aszfaltozott behajtón, és megállt az épület előtt. A mauzóleum előtti virágágyás tele volt ültetve, a virágok élénk színekben pompáztak annak ellenére, hogy már ősz volt. D'Agosta kiszállt a kocsiból, és megpiszkálta az egyiket a lábával. Művirág volt. Megálltak a parkolóban, és körbenéztek. – Hol vannak ezek? – pillantott az órájára D'Agosta. – A pasasnak délre itt kellett volna lennie. – Uraim? – Egy férfi lépett elő a mauzóleum mögül. Olyan váratlanul bukkant elő, mint egy kísértet. D'Agosta kissé ijesztőnek találta a külsejét: jól szabott fekete öltönyt viselt, a bőre természetellenesen sápadt volt. A férfi odasietett, és a kezét szolgai alázattal összekulcsolva maga előtt Pendergasthoz lépett. – Miben segíthetek, uram? – Colin Fearing maradványaival kapcsolatban jöttünk. – Á, igen, az a szegény ember, akit úgy két hete temettek. – A férfi arca felragyogott, és tetőtől talpig végigmérte Pendergastot. – Nyilván ön is a mi szakmánkban dolgozik. Mindig meg tudom állapítani, ha kollégával állok szemben. Pendergast lassan a zsebébe nyúlt. – Igen, igen – folytatta a férfi. – Jól emlékszem a temetésre. Szegénynek csak a húga volt jelen, meg a pap. Meg is lepődtem, az ilyen fiatal halottak temetésén általában sokan szoktak lenni. Nos, megtudhatom, melyik halottasházból jöttek, és miben állhatok a szolgálatukra? Pendergast előhúzta a kezét a zsebéből, és elővette FBl-igazolványát. A férfi rámeredt. – Ez meg mi? – Sajnos, nem kollégák vagyunk, ahogy olyan kedvesen fogalmazott az imént. A férfi nem felelt semmit, csak még sápadtabb lett. D'Agosta odalépett, és átadott egy borítékot. – Azért jöttünk, mert bírósági engedélyünk van Colin Fearing holttestének exhumálására. Minden szükséges irat itt van. – Exhumálás? Én nem tudok erről semmit. – Tegnap este megbeszéltem a dolgot telefonon egy bizonyos Mr. Radcliffe-fel – mondta D'Agosta. – Mr. Radcliffe nekem nem szólt. Soha nem mond el semmit – felelte a férfi panaszosan.


47

TEMETŐI TÁNC

– Hát ez sajnálatos – mondta D'Agosta. Ismét elfogta a rosszkedv, amelytől a gyilkosság óta képtelen volt megszabadulni. – Gyerünk, essünk túl rajta. A férfi szemlátomást meg volt ijedve. – Még soha nem volt példa nálunk ilyesmire. – Egyszer mindent el kell kezdeni, Mr…? – Lille. Maurice Lille. Ekkor kék benzingőzfelhőt eregetve felbukkant az úton a halottkém agyonhasznált furgonja. Túl gyorsan vette be a kanyart. D'Agosta futólag eltűnődött, a halottszállítók vajon miért vezetnek mindig ilyen eszelősen. A furgon kis csikorgással lefékezett, és ide-oda hintázott a rossz felfüggesztés miatt. Két fehér köpenyes halottszállító szállt ki belőle. Hátramentek, kinyitották a furgon ajtaját, és kitoltak egy kerekes ágyat, amelyen egy üres hullazsák feküdt, aztán megindultak a parkolón át. – Hol van a hulla? – kérdezte a soványabbik, egy szeplős képű, vörös hajú fiatalember. Csönd lett. – Mr. Lille? – kérdezte D'Agosta egy pillanatnyi csönd után. – A hulla? – Tudja, a holttest. Nem érünk rá egész nap. Lille megrázta magát. – Igen, igen, persze… Kérem, kövessenek a mauzóleumba. A főbejárathoz vezette őket, benyomogatott néhány számot egy számkódos záron, és a bronzutánzat ajtó egy kattanással kinyílt. Egy magas mennyezetű, tágas helyiségbe léptek, melynek mind a négy falán kis kriptafülkék sorakoztak a padlótól a mennyezetig. Két hatalmas, olaszos stílusú gipszvázában dús művirágcsokrok virítottak. Csak néhány fülkén álltak nevek és dátumok fekete bevésett betűkkel. D'Agosta szimatolva kereste az ilyen helyekre jellemző szagokat, de itt minden tiszta volt és jó illatú. Egyértelműen parfümillat lengedezett a levegőben. Pokolian jó lehet a szellőztetőrendszerük, gondolta magában. – Elnézést, milyen nevet is mondtak? Colin Fearing? – A jéghideg légkondicionálás ellenére Lille izzadt. – Úgy van. – D'Agosta bosszúsan pillantott Pendergastra, aki a háta mögött öszszekulcsolt kézzel körbesétálgatott, és nézelődött. Mindig akkor tűnik el, amikor nem kéne. – Egy pillanat – mondta Lille, és bement egy üvegezett ajtón, amely kis irodájába vezetett. Egy adatlappal tért vissza, aztán felnézett a falra, és mozgott az ajka, mintha számolna magában. Pár másodperc múlva megtorpant. – Itt is van, Colin Fearing – mutatott az egyik kriptafülkére, aztán hátralépett, az arcán erőltetett kis mosollyal, amely inkább grimaszra sikeredett. – Mr. Lille, önnél van a kulcs? – kérdezte D'Agosta. – A kulcs? – kérdezte a férfi rémülten. – Azt akarják, hogy kinyissam? – Ez az exhumálás lényege, nem? – De nekem erre nincs felhatalmazásom. Én csak a sírhelyek értékesítésével foglalkozom. D'Agosta bosszúsan fújt egy nagyot. – Minden szükséges engedélyt megtalál ebben a borítékban. Nincs más dolga, mint aláírni a legfelső lap alján, és ideadni a kulcsot. Lille lenézett, mintha most venné észre a kezében szorongatott barna borítékot. – De erre nincs felhatalmazásom. Fel kell hívnom Mr. Radcliffe-et. D'Agosta égnek emelte a tekintetét.


48

TEMETŐI TÁNC

Lille visszament az irodájába, az ajtót nyitva hagyta. D'Agosta hegyezte a fülét. A beszélgetés halkan indult, de Lille hamarosan már úgy nyüszített, mint egy megrugdosott kutya. Úgy tűnt, Mr. Radcliffe-nek nincs nagy kedve együttműködni. Lille visszajött az irodából. – Mr. Radcliffe idejön – közölte. – Mennyi idő alatt ér ide? – Egy óra. – Ezt felejtse el. Már mindent elmondtam Radcliffe-nek. Nyissa ki a kriptát, most azonnal. Lille eltorzult arccal tördelte a kezét. – Jaj, istenem, nem tehetem. – Amit a kezében tart, az bírósági végzés, nem baráti kérés. Ha nem nyitja fel, beidéztetem az igazságszolgáltatás akadályozásáért. – De Mr. Radcliffe ki fog rúgni! – tiltakozott Lille. Pendergast közben visszatért kis körútjáról, és könnyedén odasétált hozzájuk. Megállt Fearing kriptája előtt, és hangosan felolvasta a feliratot: – Colin Fearing, élt harmincnyolc évet. Szomorú, ha valaki ilyen fiatalon hal meg, nem gondolja, Mr. Lille? Lille mintha meg sem hallotta volna. Pendergast a márványra fektette a kezét, mintha megsimogatná. – Azt mondja, senki sem jött el a temetésre? – Csak a húga. – Milyen szomorú… És ki fizette a temetést? – Ebben nem vagyok biztos. A húga fizette ki a számlát, de azt hiszem, az anyjuk vagyonából. – Az anyjuk nem beszámítható. – Az ügynök D'Agostához fordult. – Vajon Fearing húga a gyámja? Érdemes lenne utánanézni. – Jó ötlet. Pendergast fehér ujjai tovább cirógatták a márványt, aztán félretolt egy rejtett kis táblácskát, amely alatt egy zár rejtőzött. A másik kezével benyúlt a zakója szivarzsebébe, és elővett egy kis tárgyat. Olyan volt, mint egy fésű, a végénél néhány rövid foggal. Bedugta a zárba, és kicsit megmozgatta. – Elnézést, mégis mit művel? – kezdte Lille, amikor a kripta ajtaja zajtalanul kitárult az olajozott sarokvasakon. – Várjon, ezt nem teheti… A halottszállítók odatolták a kerekes ágyat, és feljebb emelték, a kriptával egy szintbe. Pendergast kezében egy kis zseblámpa jelent meg, amellyel bevilágított a sötét fülkébe, és belesett. Pár pillanatra csönd lett, aztán Pendergast megszólalt: – Nem hiszem, hogy szükség lesz az ágyra. A két halottszállító tétován álldogált. Pendergast felegyenesedett, és Lille-hez fordult. – Mondja, kérem, ki őrzi a kulcsokat? – A kulcsokat? – Lille már remegett az idegességtől. – Én. – Hol? – Az irodámban, elzárva. – És a pótkulcsok? – Mr. Radcliffe-nél vannak, egy másik helyen tartja őket. Nem tudom, hol. – Vincent? – Pendergast hátrább lépett, és a nyitott kripta felé intett. D'Agosta odalépett, és a zseblámpa vékony fénysugaránál belesett a sötét üregbe. – A mindenségit, ez üres – mondta.


49

TEMETŐI TÁNC

– Az lehetetlen… – motyogta Lille remegő hangon. – A saját szememmel láttam, ahogy betették a holttestet. – Elhallgatott, és a nyakkendőjét igazgatta. A vörös hajú halottszállító is benézett. – A hétszentségit… – Nézze, csak, Vincent, azért nem egészen üres. – Pendergast gumikesztyűt húzott, benyúlt, és óvatosan kihúzott egy aprócska tárgyat, és a tenyerére fektetve megmutatta a többieknek. Egy papírmaséból és rongydarabokból készült kis koporsó volt, a fedele félig félrecsúszva állt. Egy vigyorgó kis csontváz feküdt benne, amelyet apró, fehérre festett fogpiszkáló-darabkákból állítottak össze. – Azért csak volt itt valamiféle temetés – szólalt meg dallamos hangján Pendergast… Valaki felkiáltott, aztán halk puffanás hallatszott. D'Agosta hátrafordult, hogy megnézze, mi történt. Maurice Lille elájult.

16. fejezet

Éjfél volt. Nora Kelly szapora léptekkel sétált végig a múzeum alagsorának mélyén, a cipője sarka halkan kopogott a fényes kőpadlón. A folyosókon a nyitvatartási idő utáni gyengébb világítás volt csak bekapcsolva, a nyitott ajtók sötét árnyfoltokként ásítoztak. Nem volt már bent senki, a legmegszállottabb kurátorok is órákkal ezelőtt hazamentek, a biztonsági őrök pedig inkább csak a múzeum nyilvános bemutatótermeiben jártak körbe időnként ellenőrizni. Nora végül megállt egy rozsdamentes acélajtó előtt, amelyen PCR LABOR felirat állt. Ahogy remélte, a dróthálóval védett kisablak sötét volt, nem volt senki a laborban. Benyomott néhány gombot a számkódos záron, mire egy LED lámpácska pirosról zöldre változott. Nora kinyitotta az ajtót, és besurrant a laborba. Felkattintotta a villanyt, aztán megállt, és körbenézett. Csak néhányszor fordult meg eddig ebben a laborban, akkor is csak futólag, amikor leadott egy-egy mintát tesztelésre. A polimeráz láncreakciót vizsgáló PCR-készülék egy csillogó-villogó rozsdamentes acél munkaasztalon állt, műanyag védőfóliával letakarva. Nora odalépett, levette róla a fóliát, összehajtogatta és félretette. Az 5330-as Eppendorf Mastercycler doboza fehér műanyagból volt. Csúf, nem épp a legmodernebb külseje alapján az ember nem is gondolta volna, milyen bonyolult szerkezet rejtőzik a belsejében. Nora keresgélt egy kicsit a táskájában, aztán elővett egy kinyomtatott papírlapot, amelyet az internetről töltött le – a gép használati utasítását. A labor ajtaja automatikusan becsukódott mögötte. Nora vett egy jó nagy levegőt, aztán egyik kezével tapogatózni kezdett a gép hátulján, míg meg nem találta a kapcsológombot. A használati utasítás szerint negyedóra kell a gépnek, hogy bemelegedjen. Letette a táskáját az asztalra, elővett belőle egy zárható tetejű műanyag poharat, amelyből óvatosan vékony kémcsöveket húzott elő, és egy kémcsőtartó állványba helyezte őket. Az egyikben egy hajszál volt, a másikban egy rost, a harmadikban egy papírzsebkendő-darabka, a negyedikben vércseppek – az összes mintát Pendergast bocsátotta a rendelkezésére.


50

TEMETŐI TÁNC

Nora megtörölte a homlokát. Csak most vette észre, hogy enyhén remeg a keze. Próbált nem gondolni semmi másra, csak a laboratóriumban elvégzendő feladataira. Hajnalra mindenképp be kell fejeznie, és eltűnni innen. A feje fájdalmasan lüktetett, és halálosan fáradt volt. Nem aludt azóta, hogy két nappal ezelőtt hazaengedték a kórházból. A harag és a fájdalom azonban erőt adott, táplálta és mozgásban tartotta. Pendergastnak a lehető leghamarabb szüksége van a DNS-teszt eredményére. Nora örült, hogy hasznossá teheti magát, és segíthet elfogni Bill gyilkosát. A laboratóriumi hűtőből kivett nyolc PCR kémcsövet. A kisméretű, legömbölyített végű műanyag tartályokat előre megtöltötték a vizsgálathoz szükséges reagensekkel. Egy sterilizált csipesszel végtelenül óvatosan miniatűr darabkákat csippentett le a magával hozott biológiai mintákból, aztán gyorsan lezárta a kémcsöveket. Mire a gép egy halk csengéssel jelezte, hogy kellőképpen bemelegedett, Nora harminckét kémcsövet töltött meg, ez volt a maximális mennyiség, amennyit a gép egyszerre vizsgálni tudott. Néhány kémcsövet még a zsebébe csúsztatott, hátha később szüksége lesz rájuk, aztán harmadszor is áttanulmányozta a gép használati utasítását. Felnyitotta a tetejét, becsúsztatta a helyükre a kémcsöveket, aztán lezárta a tetőt. Beállította a kapcsolókat, és óvatosan megnyomta az indítógombot. Negyven termikus ciklus szükséges a vizsgálathoz, melyeknek mindegyike három percig tart. Az összesen két óra. Ezután a kapott eredményt még elektroforézis vizsgálatnak kell alávetnie, hogy beazonosítsa a mintákban található DNS-t. A gép újabb halk csengetést hallatott, majd a kijelzőn látszott, hogy megkezdődött az első ciklus. Nora hátradőlt a széken, és várt. Csak most tűnt fel neki, milyen síri csönd van a laborban. Még a szellőztetőberendezésben keringő levegő megszokott zúgását sem hallotta. A helyiségben por- és penészszag terjengett, és a közelben lévő raktárakból ideszivárgott a tartósítószerek bűze. Nora felnézett a faliórára: öt perc múlva fél egy. Hozhatott volna magával egy könyvet. A néma laborban egyedül maradt a gondolataival – márpedig ezek nem voltak kellemes gondolatok. Felállt, átsétált a labor túlsó végébe, aztán visszament az asztalhoz. Leült, majd újból felállt. Keresgélt a szekrényekben, hátha talál valami olvasnivalót, de csak kézikönyvekre akadt. Arra gondolt, leszalad az irodájába, és onnan hoz valami olvasnivalót, de fennállt annak a veszélye, hogy összefut valakivel, és akkor magyarázkodhat, hogy mit keres a múzeumban éjnek évadján. Ahhoz nem volt engedélye, hogy használja a PCR labort. Hirtelen megtorpant, és hegyezni kezdte a fülét. Valami zajt hallott az ajtó előtt, vagy legalábbis úgy tűnt neki. A kisablakra pillantott, de nem látott semmit, csak a félhomályosan derengő folyosót, amelyet egy fémketreccel védett villanykörte világított meg. A számkódos zár lámpácskája pirosan égett, az ajtó még mindig zárva volt. Nora felsóhajtott, és ökölbe szorította a kezét. Reménytelennek érezte a helyzetét. A borzalmas rémlátomások állandóan gyötörték, a legváratlanabb pillanatokban törtek rá. Szorosan lehunyta a szemét, még jobban ökölbe szorította a kezét, és próbált valami másra gondolni, és nem arra a pillanatra, amikor először meglátta Bill holttestét. Ismét felpattant a szemhéja. Újból meghallotta a halk neszt, mintha valami nekisúrlódott volna a labor ajtajának. Gyorsan felnézett, és épp hogy megpillantott egy alakot eltűnni a kisablakból. Az volt az érzése, hogy valaki belesett rajta.


51

TEMETŐI TÁNC

Valamelyik biztonsági őr lenne? Lehetséges. Idegesen eltűnődött, vajon jelenteni fogja-e, hogy valaki engedély nélkül behatolt a laborba. Ha az őr gyanakodna, nyilván azonnal bejött volna, hogy kérdőre vonja. Különben is, honnan tudnák, hogy nem szabad itt lennie? Végül is nála van a múzeumi igazolványa, amelyből egyértelműen kiderül, hogy kurátor. Megint csak a képzelete játszik vele, mint a gyilkosság óta állandóan. Elfordította a tekintetét a kisablakról. Lehet, hogy tényleg meg fog őrülni… Aztán megint meghallotta a zajt, és újból odakapta a tekintetét a kisablakra. Most tisztán meglátta egy fej imbolygó körvonalait. Az alak odanyomta az arcát az üveghez, és a labor fényeiben kirajzolódtak a vonásai is. Norának elakadt a lélegzete. Döbbenten pislogott párat, aztán újból rámeredt a kisablakra. Colin Fearing volt az.

17. fejezet

Nora felsikoltott, és hátraugrott. A következő pillanatban az arc eltűnt. Érezte, hogy a szíve vadul kalapál a mellkasában. Nem volt semmi kétsége sem afelől, hogy ez most nem egy rémálom. Hátrabotladozott, és kétségbeesetten körbenézett, hol rejtőzhetne el. Leguggolt, behúzódott a nagy munkaasztal mögé, és zihálva kapkodott levegő után. Csönd volt. A laborban és a folyosón tökéletes némaság honolt. Butaság félni – gondolta Nora –, az ajtó be van zárva, nem tud bejutni. Eltelt egy perc, és ahogy ott guggolt, valami furcsa történt vele: a félelem egyszerűen elszállt, és düh vette át a helyét. Lassan felállt, és a kisablakra nézett: üres volt. Elvett az állványról egy üveg mérőhengert, éles koppanással odavágta az asztal széléhez, hogy letörje a végét. Aztán az ajtóhoz sietett, és remegő ujjal megpróbálta benyomkodni a számkódot. Csak harmadszorra sikerült. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. A túlsó végéből meghallotta, hogy egy ajtó épp becsukódik. – Fearing! – kiáltotta el magát. Nora futásnak eredt. Végigrohant a folyosón, ahogy csak a lába bírta. A kanyar után a folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoztak, de a közvetlen közelben csak egy volt. Megragadta a kilincset, és feltépte az ajtót. Tapogatózott a fal mellett, és több villanykapcsolót is talált. Egy mozdulattal végighúzta rajtuk a kezét, és az összeset felkattintotta. Egy olyan helyiségben találta magát, amelyről sokat hallott már, de még soha nem járt benne. Egyike volt ez a múzeum legendás raktárainak. Valamikor régen a múzeum saját áramfejlesztő telepe kapott itt helyet. A tágas helyiségben most a bálnacsontváz-gyűjteményt tárolták. A gigantikus csontvázak és koponyák a mennyezetről lógtak, láncokra felfüggesztve. Némelyik akkora volt, mint egy busz. Ha a padlóra állították volna őket, összeroppannak a saját súlyuktól. Minden felfüggesztett csontvázat nejlontakaró védett, melyek a padlóig csüngtek, mint megannyi halotti lepel. Bár több sorban világítottak a villanykörték, ahhoz túl kevés volt belőlük, hogy rendesen bevilágítsanak egy ekkora


52

TEMETŐI TÁNC

teret. A félhomályos derengés olyan benyomást keltett, mintha a tenger alatt járna az ember. Nora körbenézett, készenlétben tartva rögtönzött fegyverét, a szilánkos végűre tört mérőhengert. Észrevette, hogy tőle balra még mindig mozog néhány lepel, mintha az imént hozzájuk értek volna. – Fearing! A hangja kísértetiesen visszhangzott a barlangszerű helyiségben. A hozzá legközelebb lévő leplekhez futott, és becsusszant közéjük. A hatalmas csontvázak különös árnyékokat vetettek a félhomályban. A piszkos, merev műanyag takarók szinte labirintust alkottak, egy méternél messzebb nemigen lehetett látni egyik irányba sem. Nora szinte fuldoklóit a feszültségtől és a benne tomboló dühtől. Odanyúlt, és félrerántotta az egyik lelógó függönyt. Nem volt ott senki. Előbbre lépett, és félrehúzott egy másikat, majd egy újabbat. A lelógó leplek őrülten imbolyogtak körülötte, mintha a csontvázak életre keltek volna. – Bújj elő, te rohadék! – kiáltotta. Halk zizegést hallott, aztán meglátta, hogy egy árnyék suhan el az egyik lepel mellett. Nora vadul odasújtott a mérőhengerrel. Semmi. Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább idegekkel. Felkiáltott, és rohanni kezdett, sorra félrelökdösve a lepleket, miközben vadul hadonászott maga előtt a törött üveggel. Végül úgy belegabalyodott a takarókba, hogy alig tudta kiszabadítani magát. A dühroham elmúlt, Nora megállt, és hallgatózott. Először nem hallott mást, csak a saját ziháló lélegzését, de aztán egészen határozottan csoszogás ütötte meg a fülét jobb felől. Arrafelé rohant, tovább hadonászva maga előtt az üveggel. Egyszer csak megtorpant. A józan ész kezdett erőt venni vad dühén. Ostobaság, amit csinál, nagyon nagy butaság. Hagyta, hogy az indulat befolyásolja az ítélőképességét. Megállt, és újból hallgatózott. Halk motoszkálás ütötte meg a fülét, és egy elsuhanó árnyat pillantott meg az imbolygó leplek között. Abba az irányba pördült, ahonnan a zajt hallotta. Megállt, és megnedvesítette kiszáradt ajkát. Arra gondolt, hogy vajon ki az üldöző, és ki az, akit üldöznek…? A dühe hirtelen elpárolgott, és egyre inkább erőt vett rajta a félelem, amikor belegondolt, hogy mi is történt. Fearing nem tudott bejutni a bezárt laborba, hát kicsalogatta onnan, ő pedig hagyta magát becsábítani ebbe a kísérteties labirintusba. Hirtelen egy kés hasította végig az egyik lecsüngő leplet, és egy alak lépett át a nyíláson. Nora odarontott, és feléje sújtott a henger szilánkos végével, de épp csak súrolta. Fearing félrelökte Nora rögtönzött fegyverét a késével, és a mérőhenger nagy csörömpöléssel a földre esett. Nora csak hátrált, és rámeredt Fearingre. A ruhája rongyokban lógott, bűzlött és merev volt a rászáradt vértől. Egyik szemével rámeredt, a másik hályogos és halott volt. A száját kitátva tartotta, látszottak megfeketedett, korhadt fogai. A hajába föld és száraz levelek tapadtak, a bőre sárgás volt, és a sír szagát árasztotta. Hangos szörcsögéssel közeledett, és Nora felé sújtott a késsel – azzal a késsel, amelyet nagyon is jól ismert. Nora félreugrott, és a kés pengéje elsiklott mellette. Közben elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. A kísérteties alak egyre közeledett. Nora felkapott egy jó nagy üvegcserepet, és hátrább csúszott. – Tűnjön el innen! – kiáltotta, és az üvegcserepet védekezően maga elé tartva feltápászkodott a földről.


53

TEMETŐI TÁNC

Az alak közelebb csoszogott, és esetlen mozdulatokkal hadonászott a késsel. Nora hátrált, aztán sarkon fordult, és futásnak eredt. A lepleket félrelökdösve menekült a raktár hátsó része felé. Abban reménykedett, hogy csak talál egy hátsó kijáratot. A háta mögül hallotta, ahogy Fearing átvágja a késsel a lepleket. A kés szinte csikorgott, ahogy meg-megakadt a csontokban. A kísérteties figura szörcsögő hangokat adott. Nora felsikoltott, a hangja őrjöngve verődött vissza a falakról. Közben teljesen elvesztette a tájékozódóképességét, és már azt sem tudta, hogy jó irányba menekül-e. A háta mögött újból felhangzott a hátborzongató szörcsögés. Nora kétségbeesetten bebújt egy lelógó lepel alá, aztán felnyúlt, és megragadta a csontváz bordáit. Felhúzódzkodott, és bemászott a bordakosárba, mintha egy hatalmas játszótéri mászóka lenne. Kétségbeesetten kapaszkodott egyre feljebb, miközben a kiszáradt csontok rémisztően inogtak alatta, és hangos koccanásokkal egymáshoz ütődtek Addig mászott, míg fel nem ért a bordakosár tetejére, ahol két borda között elég nagy volt a rés, hogy átnyomakodjon rajta. Lyukat vágott a takaróban az éles üvegcseréppel, aztán átbújt rajta, és kimászott a csontváz hátára. Egy pillanatra megtorpant, megbénította a bizarr látvány, a tengernyi kisebb-nagyobb bálnacsontváz, amelyek olyan közel csüngtek egymáshoz, hogy szinte összeértek. A csontváz ingadozni kezdett alatta. Nora lenézett: Fearing odalent épp mászni kezdett felfelé a bordákon. Nora rémülten felkiáltott, és amilyen gyorsan csak mert, végigszaladt a csontváz tetején. Leguggolt, aztán átugrott a következő csontvázra, és jól megkapaszkodott benne. A második csontváz gerincén is végigszaladt, és átugrott a harmadikra. Innen már látta a terem túlsó végében nyíló ajtót. Istenem, csak ne legyen bezárva – fohászkodott magában kétségbeesetten. A rémisztő alak közben megjelent egy csontváz tetején, a lepelbe vágott lyukon át. Előbbre mászott, és átugrott a szomszédos csontvázra. Nora rájött, hogy a csoszogó járása ellenére sokkal mozgékonyabb, mint gondolta. Azzal, hogy felmászott ide a csontvázak tetejére, inkább csak előnyhöz juttatta. Megint vágott egy lyukat a nejlontakaróba, és lemászott a csontvázon, aztán leugrott a földre, és mászni kezdett a raktár hátulja felé. Hallotta, hogy Fearing követi, az iszonyatos szörcsögés egyre hangosabb és hangosabb lett. Nora végre kiszabadult a csontvázak közül. Alig három méterrel előtte ott volt a hátsó kijárat: egy súlyos, régimódi ajtó, biztonsági zár nélkül. Odarohant, és megragadta a kilincset. Zárva volt. Kétségbeesetten felzokogott, nekidőlt az ajtónak. Megragadta az üvegcserepet, és felkészült rá, hogy a végsőkig küzdjön. A csontvázak nyikorogva imbolyogtak a láncokon, a megzavart leplek nyugtalanul lengedeztek ide-oda, a földet súrolva. Nora várt, és felkészült a végső küzdelemre. Eltelt egy perc, aztán egy újabb, de Fearing nem bukkant elő. A nyugtalanul hintázó csontvázak lassan megnyugodtak, és ismét halotti csönd telepedett a raktárra. Nora hangosan zihálva szedte a levegőt. Lehetséges lenne, hogy Fearing feladta az üldözését? Elment volna? A raktár túlsó végéből hirtelen ajtónyikordulást hallott. Léptek csosszantak, majd csönd lett. – Van itt valaki? – harsant fel egy hang, kissé remegve az idegességtől. – Bújjon elő!


54

TEMETŐI TÁNC

Egy éjjeliőr volt az. Nora majdnem hangosan felzokogott a megkönnyebbüléstől. Fearing nyilván meghallotta az őr közeledő lépteit, és elmenekült. Nora visszafojtotta a lélegzetét. Nem akarta felfedni magát, még vissza kell mennie a laborba, ahol folyamatban volt a DNS-elemzés. – Van idebent valaki? – kiáltotta az őr, de láthatóan nem volt nagy kedve bemerészkedni a bálnacsontvázak közé. Egy zseblámpa gyenge fénysugara cikázott körbe a félhomályos helyiségben. – Utoljára szólok, aztán bezárom az ajtót! Norát ez nem zavarta, mivel tudta a bejárati ajtót nyitó számkódot. – Jól van, maga akarta. – Csoszogás hallatszott, a fény kialudt, majd becsapódott az ajtó. Nora kapkodó lélegzete lassan lecsillapodott. Térden előbbre kúszott, és az ajtó felé lesett, amelynek kisablakán halvány fénytócsa vetült be. Vajon Fearing idebent van-e még, és csak vár valahol elrejtőzve, hogy rávesse magát? És vajon mit akarhat? Befejezni azt, amit a lakásukon nem sikerült? Nora négykézláb kimászott a mozdulatlanul csüngő lepel alól, és amilyen halkan csak tudott, a kijárat felé lopakodott. Pár percenként megállt, körbenézett és hallgatózott, de nem hallott semmit, és nem látott mozgó árnyakat sem, csak a gigantikus csontvázak lógtak a leplek alatt. A helyiség közepére érve megállt. Néhány üvegcserép csillant meg a földön: a széttört mérőhenger darabkái. A félhomályban azt is észrevette, hogy az egyik nagyobb cserép szélén egy folt sötétlik. Ezek szerint tényleg megvágta Fearinget az üveggel, amikor feléje sújtott, és ez a vére lehet. Vett egy jó mély lélegzetet, és igyekezett olyan tisztán gondolkozni, ahogy csak tőle telt. Remegő kézzel elővette a zsebéből az egyik félretett kémcsövet. Óvatosan letörte róla a steril pecsétet, fogta az üvegcserepet, belemártotta véres szélét a kémcsőben lévő folyadékba, és újból lezárta. Pendergasttól megkapta Fearing anyjának DNS-mintáját, márpedig ha anyáról és fiáról van szó, akkor a mitokondrium azonos lesz a DNS-ükben. Most már van mivel összehasonlítania a gyilkosság helyszínén talált ismeretlen vérmintát. Visszadugta a kémcsövet a zsebébe, és halkan, óvatosan elindult az ajtó felé. A zár könnyedén kinyílt a számkódra. Nora gyorsan bezárta maga mögött, aztán remegő lábakkal végigsietett a folyosón, vissza a PCR-laborba. Fearinget nem látta sehol. Besurrant a laborba, bezárta az ajtót, és leoltotta az égve hagyott villanyt. Úgy fejezte be a munkáját, hogy csak a gép kis lámpái világítottak. A PCR-készülék a feladat felénél tartott. Nora még mindig hevesen dobogó szívvel behelyezte a többi kémcső közé a most szerzett vérmintát tartalmazót is, hogy a gép a következő ciklus során azt is megvizsgálja. Holnap estére, miután az elektroforézis vizsgálattal is végzett, már biztosan tudni fogja, hogy valóban Fearing volt-e férje gyilkosa, és hogy ő próbálta-e kétszer őt is megölni.


55

TEMETŐI TÁNC

18. fejezet

Miután D'Agosta belépett a hullaházba, nagyon vigyázott, hogy csak a száján keresztül vegyen levegőt. Pendergast követte, egy pillantással felmért mindent, aztán macskaszerű kecsességgel elhelyezkedett a fal mentén sorakozó műanyag székek egyikén, amely mellett egy szamárfüles magazinokkal megrakott asztalka állt. Fogta az egyiket, lapozgatott benne, aztán belemerült az egyik cikkbe. D'Agosta körbejárta a váróhelyiséget, aztán tett még egy kört. A New York-i központi hullaház borzalmas emlékeket keltett benne, és tudta, hogy ismét olyan élményben lesz része, amelyet sokáig nem tud majd elfelejteni – talán ez lesz a legrosszabb, amit valaha is átélt. Pendergast természetellenes nyugalma felingerelte. Hogy tud ilyen higgadt maradni? Odanézett, és látta, hogy az ügynök a Mademoiselle magazint tanulmányozza elmélyült érdeklődéssel. – Ezt meg mi a frásznak olvassa? – kérdezte bosszúsan D'Agosta. – Van benne egy roppant tanulságos cikk a rosszul sikerült első randevúkról. Egy régi ügyem jutott eszembe róla, amikor egy különösen rosszul elsült első randevúnak egy gyilkosság és egy öngyilkosság lett a vége. – Pendergast megcsóválta a fejét, és folytatta az olvasást. D'Agosta összefonta maga előtt a karját, és még egyszer körbejárt a helyiségben. – Vincent, üljön már le. Töltse el valami hasznos dologgal az időt. – Gyűlölöm ezt a helyet. Gyűlölöm a szagát, meg azt is, ahogy kinéz. – Ezt meg tudom érteni. Mondjuk úgy, hogy itt elég nehéz elfeledkezni a halandóság sejtelméről, és ez olyan gondolatokat kelt az emberben, „mely mélyebb, mint a könnyek”, ahogy Wordsworth mondja. A magazin lapjai halkan zizegtek, miközben Pendergast tovább olvasott. Eltelt néhány borzalmas perc, míg végül nyílt a boncterem ajtaja. Az egyik patológus, Beckstein jelent meg. Hála istennek, gondolta D'Agosta, szóval Beckstein végezte a boncolást. Ő volt az egyik legjobb patológus, és emellett meglepő módon szinte teljesen normális emberi lény tudott maradni. Beckstein lehámozta a gumikesztyűt, levette a maszkot, és mindent egy szemetesbe dobott. – Hadnagy, Pendergast ügynök… – Üdvözlés gyanánt csak odabiccentett, kezet nem nyújtott. A hullaházban nem nagyon szokás kezet fogni. – Állok rendelkezésükre. – Nagyon köszönjük, hogy szakít ránk időt, dr. Beckstein – kezdte D'Agosta. – A legnagyobb örömmel. – Legyen szíves, foglalja össze röviden, mire jutott, és ha lehet, mellőzzük a szakzsargont. – Hogyne. Szeretnék megtekinteni a holttestet? A boncmester még dolgozik rajta. Néha segít, ha a saját szemével is látja az ember. – Nem, köszönjük – felelte határozottan D'Agosta, miközben magán érezte Pendergast tekintetét. A pokolba Pendergasttal, gondolta. – Ahogy gondolja – folytatta a patológus. – A holttesten tizennégy késszúrás nyomait találtuk, amelyek a halál beállta előtt keletkeztek. Néhány a kezeken és a


56

TEMETŐI TÁNC

karokon, több a hát alsó részén, és volt egy végzetes szúrás, amely áthatolt a szíven. Szívesen adok egy diagramot… – Nem szükséges. A halál beállta után érték sérülések? – Nem, egy sem. A halál szinte azonnal beállt az utolsó szúrás után, amely a szívet érte. A penge horizontálisan, a második és harmadik borda között hatolt be, nyolcvanfokos szögben lefelé áthatolt a bal szívpitvaron, a tüdőartérián, és átvágta a conus arteriosust a jobb kamránál, amivel erős vérzést okozott. – Értem. A patológus bólintott. – Tehát mondhatjuk azt, hogy a gyilkos csak annyiszor szúrt, ahányszor feltétlenül szükséges volt? – Igen, minden jel erre utal. – A fegyver? – A penge hossza huszonöt centi, a szélessége öt centi, nagyon kemény, valószínűleg egy jó minőségű konyhai eszköz vagy vadászkés. D'Agosta bólintott. – Még valami? – A toxikológiai vizsgálat azt mutatta ki, hogy a véralkoholszint a megengedett határon belül volt, drogoknak, egyéb idegen szereknek nem találtuk nyomát. A gyomor tartalma… – Erre nincs szükségünk, köszönöm. Beckstein habozott, és D'Agosta némi bizonytalanságot és zavart látott a szemében. – Igen…? – kérdezte. – Van még valami? – Igen. Még nem írtam meg a jelentésemet, de volt egy elég furcsa dolog, amit a helyszínelők nem vettek észre. – Folytassa! A patológus megint habozott egy kicsit. – Szeretném, ha megnéznék. Még nem mozdítottuk el. D'Agosta nyelt egy nagyot. – És mi lenne az? – Kérem, hadd mutassam meg. Nem igazán tudnám leírni. – Hogyne – lépett oda Pendergast. – Vincent, ha jobban szeretne idekint várni… D'Agosta összeszorította a száját. – Nem, én is megyek. Követték a patológust az acélajtón át egy tágas, csempézett helyiségbe, amely zöldes neonfényben fürdött. Maszkot, gumikesztyűt és köpenyt öltöttek magukra, aztán továbbmentek az egyik boncterembe. D'Agosta azonnal meglátta, hogy a boncmester épp egy holttest fölé hajol. Egy csontfűrészt tartott a kezében, amely úgy zümmögött, mint egy feldühödött moszkitó. A közelben egy boncsegéd épp egy bagelt eszegetett. Egy másik boncasztal tele volt rakva kis cédulákkal ellátott szervekkel. D'Agosta megint nyelt egyet, most még nagyobbat. – Hé – szólt oda a segéd Becksteinnek –, épp idejében jött, most akartunk rátérni a belekre. Beckstein kemény pillantást vetett rá, mire a segéd elhallgatott. – Elnézést, nem tudtam, hogy vendégei vannak. – Elvigyorodott, és tovább eszegette a reggelijét. A helyiségben szörnyű formalin-, hal- és ürülékszag volt. Beckstein a boncmesterhez fordult. – John, szeretném megmutatni D'Agosta hadnagynak és Pendergast különleges ügynöknek azt a bizonyos dolgot, amit találtunk.


57

TEMETŐI TÁNC

– Hogyne, tessék. – A fűrész sivítása elhallgatott, és a boncmester odébb lépett az asztaltól. D'Agosta kelletlenül odament, és lenézett a holttestre. Sokkal szörnyűbb volt, mint ahogy valaha is képzelte volna. A legrosszabb rémálmainál is rosszabb. Ott feküdt Bill Smithback, meztelenül, holtan, felvágott hassal. A fejbőrét visszahajtották a tarkójáig, véres koponyáján friss fűrésznyomok futottak körbe. A testében hatalmas üreg tátongott, a bordái széttárva, a szerveket már kiemelték a helyükről. D'Agosta lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – John, megkérhetem, hogy tegyen egy feszítőt a szájába? – Máris. D'Agosta továbbra is lehunyva tartotta a szemét. – Tessék. D'Agosta kinyitotta a szemét. A holttest száját szétfeszítették egy acélszerszámmal. Beckstein igazított a lámpán, hogy bevilágítson a szájüregbe. Smithback nyelvébe egy horog volt akasztva, a végén tollakkal. Olyasféle volt, mint egy horgászok által használt műlégy. D'Agosta szinte akarata ellenére, önkéntelenül közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye. A horog vége világos színű zsinórral volt körbetekerve egy apró vigyorgó koponyával, a nyakához pedig egy egészen aprócska zacskó volt kötözve. D'Agosta Pendergastra pillantott. Az ügynök mereven a holttest nyitott szájába bámult, és ezüstszürke szemében mélységes figyelem csillogott, sőt D'Agostának úgy tűnt, még ennél is több – hitetlenkedés, fájdalom, szomorúság és bizonytalanság. Pendergast válla csüggedten lehorgadt, mintha eddig minden esély ellenére reménykedett volna abban, hogy téved valamiben, de most kiderült, hogy mégsem. Percekig csönd volt. D'Agosta végül Becksteinhez fordult. Hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát. – Kérem, készítsenek róla fényképfelvételeket, és vizsgálják meg. Vegyék ki a nyelvével együtt, maradjon így beleágyazva. Szeretném, ha szakértők elemeznék. Nyissák fel a zacskót, és a tartalmát is vizsgálják meg. Mindenről jelentést kérek. A segéd odalesett D'Agosta válla fölött, miközben tovább rágta a bagelt. – Úgy látom, egy igazi pszichopata gyilkossal van dolgunk. Gondoljanak csak bele, hogy fogja ezt tálalni a Post! D'Agosta rámordult: – Ha a Post értesül erről, akkor személyesen fogok gondoskodni róla, hogy élete további részében bageleket sütögessen egy gyorsétteremben. – Hé, sajnálom. De érzékeny valaki… – A segéd elhátrált. Pendergast vetett egy pillantást D'Agostára. Felegyenesedett, és ellépett a holttest mellől. – Vincent, most jutott eszembe, hogy ezer éve nem látogattam meg drága Cornelia nénikémet. Lenne kedve elkísérni?

19. fejezet

Nora Kelly elfordította a kulcsot, aztán kitárta a lakás ajtaját. Délután két óra volt, az alacsonyan beeső napsugarak beáradtak a redőny résein, és könyörtelenül megvilágították Bill-lel folytatott közös életük romjait. Könyvek, festmények, műtárgyak, rendetlenül szétszórt magazinok – mind kéretlen és fájdalmas emlékek tömkelegét


58

TEMETŐI TÁNC

idézte fel. Duplán rázárta az ajtót, a földre szegezett tekintettel átsétált a nappalin, és bement a hálószobába. Sikerült elkészülnie a laborban a PCR-vizsgálattal. A Pendergasttól kapott DNSminták kémcsöveit jól eldugta a labor hűtőszekrényének leghátuljában, ahol senki sem veszi észre őket, aztán az egész napját komoly munkával töltötte az antropológiai osztályon. Senki sem kifogásolta, hogy korán ment el. Ma éjjel visszatér majd a múzeumba, hogy elvégezze a vizsgálat második részét, az elektroforézis-tesztet is. Addig pedig nagy szüksége lenne egy kis alvásra. A táskáját ledobta a földre, végignyúlt az ágyon, és a fejére húzta a párnát. Hiába feküdt mozdulatlanul, képtelen volt elaludni. Eltelt egy óra, aztán kettő is, és végül feladta a próbálkozást. Ennyi erővel akár a múzeumban is maradhatott volna. Lehet, hogy jobban tenné, ha vissza is menne. Vetett egy pillantást az üzenetrögzítőre: huszonkét üzenet várta. Nyilván újabb részvétnyilvánítások. Úgy érezte, nem bírna többet elviselni. Egy sóhajjal lenyomta a lejátszógombot, és ha a megszólaló hangban meghallotta az együttérzést, azonnal letörölte az üzenetet, végig sem hallgatta. A hetedik üzenet azonban más volt, mint a többi. A West Sider újságírójától érkezett. – Üdvözlöm, Caitlyn Kidd vagyok. Csak azért hívom, hogy sikerült-e többet kiderítenie erről az állatáldozat-sztoriról, amin Bill dolgozott. Elolvastam a megjelent cikkeit, nagyon kemény hangúak voltak. Kíváncsi lennék, hogy esetleg megtudott-e valami újat a témáról, amit nem volt ideje megírni – vagy talán valaki nem akarta, hogy megírja. Ha ráér, kérem, hívjon fel. Ahogy elkezdődött a következő üzenet, Nora lenyomta a stop gombot. Egy pillanatig elgondolkozva bámulta az üzenetrögzítőt, aztán felkelt az ágyról, átsétált a nappaliba, leült az íróasztalhoz, és bekapcsolta a laptopját. Nem ismerte Caitlyn Kiddet, és nem bízott benne különösebben. De magával az ördöggel is szövetségre lépett volna, ha segítene kinyomozni, hogy ki a felelős Bill haláláért. Rámeredt a monitorra, és vett egy nagy levegőt. Aztán gyorsan, mielőtt még meggondolná magát, megkereste a jegyzéket, ahol a férjének a New York Timesnál megjelent cikkeit tartották nyilván. A gép elfogadta Bill jelszavát, még nem érvénytelenítették. Egy perc múlva már meg is jelent a cikkek listája, amelyeket Bill az elmúlt egy év során írt. Nora az egérrel lassan visszalépkedett több hónapnyit, aztán előre, és végignézte a címeket. Elég sok akadt köztük, amely nem volt ismerős, és már nagyon bánta, hogy nem figyelt oda jobban Bill munkájára. Az első cikk az állatok jogairól úgy három hónappal ezelőtt jelent meg. Alapjában véve arról szólt, hogy az állatáldozat egyáltalán nemcsak a régmúltban fordult elő, hanem ma is aktívan gyakorolják New Yorkban, ha titokban is. Nora tovább keresgélt a cikkek között. Többet is talált erről a témáról. Volt köztük egy interjú Alexander Estebannal, aki az „Emberek a többi állatfajtáért” nevű állatvédő szervezet szóvivője volt, valamint egy oknyomozó riport a Brooklynban rendezett kakasviadalokról. Aztán megtalálta a legutóbbi idevágó témájú cikket, amely két héttel ezelőtt jelent meg, Állatáldozat Manhattanben címmel. Nora előhívta a cikk szövegét, és gyorsan átfutotta. Főleg egy bekezdésen akadt meg a szeme.

Állatáldozatokról leggyakrabban a Manhattan legészakibb csücskében található Inwoodból érkeznek hírek. Számos panasz és bejelentés érkezett a rendőrséghez


59

TEMETŐI TÁNC

és állatvédő szervezetekhez az Indian Roadról és a Nyugati 214. utca környékéről. Az ott lakók azt állítják, hogy megkínzott állatok – kecskék, csirkék, birkák – jajveszékelését hallották. A zajok állítólag egy romos, használaton kívüli templomépületből jönnek, amelyet az Inwood Hill Park területén visszavonultan és elzártan élő közösség használ, amelyet a „Ville” néven szoktak emlegetni. Eddig sikertelenül próbálták szóra bírni a Ville lakóit, illetve a közösség vezetőjét, Eugene Bossongot.

Úgy tűnt, ezzel a felfedezésével Bill biztosította magának a szerkesztőség támogatását a további nyomozáshoz, mert a cikk egy dőlt betűs megjegyzéssel végződött: A témát egy hosszabb cikksorozatban fogjuk feldolgozni.

Nora hátradőlt a széken. Most, hogy jobban belegondolt, valóban emlékezett rá, hogy Bill úgy egy héttel ezelőtt későn jött haza, és valami olyasmit mondott, hogy sikerült kisebb áttörést elérnie az állatáldozat-témában. Lehet, hogy nem is volt olyan kicsi az az áttörés? Nora összevont szemöldökkel bámulta a monitort. A cikk megjelenése időben nagyjából egybeesett azzal, amikor elkezdtek azok a furcsa kis csomagocskák felbukkanni a postaládájukban, és porral rajzolt fura ábrákat találtak a lakásuk ajtaja előtt. Bezárta a cikkek indexét, és megkereste Bill jegyzeteit, ahol a készülő cikkeihez gyűjtötte az anyagot. A legutóbbi feljegyzésekben meg is találta pontosan azt, amit keresett: A Ville-re koncentrálni – anyaggyűjtés a következő cikkhez. Valóban állatáldozatot folytatnak-e? Bizonyíték kell, nemcsak vádaskodások. Átnézni a rendőrség aktáit, személyesen utánanézni a helyszínen. Interjút készíteni Pizzettivel, esetleg más, környéken lakókkal, akik panaszt tettek. Megbeszélni a második interjút Estebannal, az állatvédők szóvivőjével. Honnan szerzik be az állatokat? Mi a Ville története? Kik ezek az emberek? Utánanézni a Times archívumában a Ville történetének. Zombik, szektákról szóló híresztelések. Első évforduló – asztalfoglalás a Café des Artistes-ben, és színházjegyek a hétvégére!!! Ez az utolsó bejegyzés olyan váratlanul érte Norát, és annyira nem illett az előzőekhez, hogy forró könnyek tolultak a szemébe. Gyorsan kilépett a programból, és felállt az íróasztaltól. Egyszer körbesétált a nappaliban, aztán az órájára pillantott: negyed öt. Még elérheti a vonatot a 96. utca és a Central Park West sarkánál lévő állomásnál, és negyven perc alatt kint is lehet Inwoodban. Visszament a laptophoz, keresgélt egy kicsit az interneten, aztán kinyomtatott egy dokumentumot. Besietett a hálószobába, és felkapta a földön heverő táskáját. Még egyszer gyorsan körbenézett, aztán az ajtó felé indult. Negyedórával ezelőtt még céltalannak és sodródónak érezte magát. Most azonban egy határozott cél lebegett a szeme előtt, amely minden mást háttérbe szorított.


60

TEMETŐI TÁNC

20. fejezet

Egy egész szakaszt hozott magával D'Agosta, tizenkét egyenruhás, felfegyverkezett rendőrt. A lift zsúfolásig megtelt velük. Megnyomta a harminchetedik emelet gombját, aztán figyelte az ajtó fölött kigyulladó számokat. Végtelenül nyugodtnak és higgadtnak érezte magát, sőt hidegen elszántnak. Mindig is úgy gondolta magáról, hogy alapjában véve igazságosan bánik az emberekkel. Ha valaki csak minimális tiszteletet tanúsít iránta, azt mindig viszonozza. Ám ha seggfejként viselkednek vele, az már egészen más tészta. Lucas Kline óriási seggfej. Hát most majd megtanulja, milyen rossz ötlet magára haragítani egy rendőrt. D'Agosta az embereihez fordult: – Ne feledjék, amit az eligazításon mondtam. Azt akarom, hogy nagyon alaposak legyenek, ne kíméljenek semmit. Kétfős csapatokban dolgozunk. Nem szeretném, ha később arra lehetne hivatkozni, hogy valaki bizonyítékokat csempészett oda. Ha bárki akadályozni próbálná a munkájukat, sújtsanak le a lehető legszigorúbban. A csoporton halk mormolás futott végig, aztán halk kattanások hallatszottak, ahogy mindnyájan ellenőrizték, hogy rendben vannak-e a zseblámpák és az elemes csavarhúzók. A lift ajtaja közvetlenül a Digital Veracity elegáns várószobájába nyílt. Késő délután volt, fél öt, de D'Agosta látta, hogy még mindig várakozik néhány ügyfél a bőrkanapékon. Hát ez remek! Kilépett a liftből, és a várószoba közepére sétált, az emberei széthúzódtak mögötte. – D'Agosta hadnagy vagyok a New York-i rendőrségtől – közölte jó hangosan a recepcióssal. – Házkutatási parancsom van. – Odaszólt a várakozó ügyfeleknek – Azt javaslom, jöjjenek vissza inkább máskor. A várakozók sápadtan felálltak, felkapták a zakójukat meg az aktatáskájukat, és megkönnyebbülten eliszkoltak a liftek felé. D'Agosta a recepcióshoz fordult: – Menjen le addig a földszintre, és igyon meg egy kávét, jó? A várószoba tizenöt másodpercen belül ki is ürült. – Itt állítjuk fel a főhadiszállást. Rakják le itt a bizonyítékgyűjtő dobozokat, és lássunk neki. – Az őrmesterekre mutatott. – Maguk hárman velem jönnek. Egy perc múlva már ott is voltak Kline külső irodájában. D'Agosta az ijedt titkárnőre nézett. – Ma már nem lesz itt dolga – mondta halkan, és rámosolygott. – Mi lenne, ha most szépen hazamenne? Megvárta, amíg a nő távozik, aztán benyitott a belső irodahelyiségbe. Kline megint épp telefonált, a lábát feltéve a terebélyes íróasztalra. Amikor meglátta D'Agostát és az egyenruhás rendőröket, csak odabólintott, mintha cseppet sem lenne meglepve. – Majd később visszahívlak – mondta a telefonba. – Vigyék el az összes számítógépet – utasította D'Agosta az őrmestereket. Aztán Kline-hoz fordult: – Házkutatási parancsom van. – Kline orra alá nyomta a papírt, aztán a földre ejtette. – Hoppá. Itt hagyom, ha ráér, áttanulmányozhatja. – Sejtettem, hogy még viszont fogom látni, D'Agosta – mondta Kline. – Már beszéltem az ügyvédeimmel. A házkutatási parancsban meg kell határozni, hogy mit keresnek.


61

TEMETŐI TÁNC

– Igen, benne van. Bizonyítékot keresünk arra, hogy maga tervelte ki, illetve követte el Bill Smithback meggyilkolását, vagy pedig megbízott egy bérgyilkost. – És pontosan miért is tervelnék ki vagy követnék el ilyesmit, esetleg bíznék meg egy bérgyilkost? – Mert mélyen gyökerező ellenszenvet táplál a sikeres újságírók iránt, mivel egy ilyen személy miatt rúgták ki az első állásából. Kline szeme alig észrevehetően összeszűkült. – A bizonyítékot itt rejtegetheti, bármelyik helyiségben – folytatta D'Agosta. – Ezért a teljes irodát át kell vizsgálnunk. – Bárhol rejtegethetem – felelte Kline. – A lakásomon is lehet. – Az lesz a következő. – D'Agosta leült. – De valóban igaza van, bárhol lehet a bizonyíték. Ezért leszek kénytelen elkobozni minden CD-t, DVD-t, PDA-t, merevlemezt, mindenféle adathordozót, amit csak a helyszínen találunk. BlackBerryje van? – Igen. – Most már az is bizonyítéknak számít. Kérem, adja át. Kline a zsebébe nyúlt, és az íróasztalra fektette a kis készüléket. D'Agosta körbenézett. Az egyik őrmester épp a festményeket szedte le a cseresznyefa panelekkel burkolt falakról, alaposan megnézte mindegyiknek a hátulját, aztán a földre rakta őket. Egy másik a könyveket rámolta le a polcokról, a gerincüknél fogva megrázta, majd a földön tornyosuló halomra helyezte őket. A harmadik a padlót borító drága szőnyegek alatt keresgélt, aztán otthagyta őket feltekerve a sarokban. D'Agosta figyelte, és arra gondolt, milyen kényelmes, hogy a törvény azt nem írja elő, hogy a házkutatás után rendet is kell rakni. A folyosóról nyíló többi irodából is idehallatszott, ahogy fiókokat nyitogatnak, nehéz dolgokat vonszolnak a padlón, amit tiltakozó kiáltások kísértek. Az őrmester végzett a szőnyegekkel, és nekilátott az irattartó szekrények átvizsgálásának. Sorra kinyitogatta őket, kivette az irattartó dossziékat, átlapozta őket, és minden papírt a földre szórt. A másik őrmester, aki eddig a festményeket ellenőrizte, most épp az íróasztalon lévő számítógépeket szerelte szét. – Azokra szükségem van a cég irányításához – tiltakozott Kline. – Sajnálom, át kell adnia őket. Remélem, mindenről van biztonsági másolata. – D'Agostának erről eszébe jutott valami, amit Pendergast javasolt. – Lenne olyan szíves meglazítani a nyakkendőjét? Kline összevonta a szemöldökét. – Minek? – Kérem, tegye, amit mondok. Kline egy kicsit habozott, aztán lassan a gallérjához nyúlt, és lejjebb húzta a csomót a nyakkendőjén. – Most gombolja ki a legfelső gombot, és nyissa szét a gallérját. – Mit akar ezzel, D'Agosta? – kérdezte Kline ingerülten, de azért engedelmeskedett. D'Agosta a férfi inas nyakára nézett. – Legyen szíves, húzza ki azt a zsinórt. Kline végtelenül lassan benyúlt az inge alá, és kihúzott egy zsinórt. Egy pendrive lógott rajta. – Ezt is elvinném. – Titkosítva van – közölte Kline. – Nem baj, akkor is elvisszük. Kline dühösen rámeredt. – Ezt nagyon meg fogja bánni, hadnagy. – Vissza fogja kapni. – D'Agosta kinyújtotta a tenyerét. Kline áthúzta a fején a zsinórt, és lerakta a pendrive-ot a BlackBerry mellé. Az arckifejezése és a viselkedése


62

TEMETŐI TÁNC

nem árulkodott semmiről. Az idegesség egyetlen jele az volt, hogy régi pattanásoktól heges arca enyhén rózsaszín lett. D'Agosta körbenézett. – El kell vinnünk néhányat ezek közül az afrikai maszkok és szobrok közül is. – Miért? – Lehet, hogy kapcsolódnak az ügy bizonyos egzotikus vonatkozásaihoz. Kline mondani akart valamit, de inkább hallgatott. Végül mégis megszólalt: – Ezek rendkívül értékes műtárgyak, hadnagy úr. – Nem fogunk eltörni semmit. A könyveket vizsgáló őrmester végzett, és egy csavarhúzóval nekilátott leszerelni a mennyezeten futó fűtéscsöveket. D'Agosta felállt, odasétált a szomszédos kis helyiség ajtajához, és benyitott. Chauncy ma nem volt ott. Hátranézett Kline-ra. – Széfje van? – A másik irodában. – Akkor sétáljunk át oda, rendben? Ahogy végigmentek a folyosón, fél tucat szétvert irodába pillantottak be. A rendőrök szétszedték a monitorokat, zseblámpával átkutatták a szekrények legbelső zugait is, és kirángattak minden fiókot. Kline alkalmazottai összegyűltek a várószobában, ahol a bizonyítékgyűjtő dobozok mellett egyre nagyobb halomban tornyosultak a papírok. Kline körbenézett, és az arca még egy árnyalattal vörösebb lett. – Vincent D'Agosta… – szólalt meg. – A barátai Vinnie-nek hívják? – Némelyikük igen. – Vinnie, szerintem nekünk vannak közös barátaink. – Nem hinném. – Nos, az a személy, akire én gondolok, még nem igazán barátom, de úgy érzem, mintha ismerném. Laura Hayward. D'Agostának minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne torpanjon meg. – Tudja, elég alaposan utánanéztem a barátnőjének – vagy inkább exbarátnőjének. Mi volt a baj, a Viagra már nem hatott? D'Agosta mereven előreszegezte a tekintetét. – A forrásaimtól úgy tudom, maguk elég közel állnak egymáshoz. Te jó ég, micsoda fényes karriert futott be az a nő! Egy szép napon talán még rendőrfőkapitány is lehet belőle, ha okosan játssza ki a kártyáit. D'Agosta végre megállt. – Hadd mondjak valamit, Mr. Kline. Ha azt hiszi, hogy megfélemlítheti vagy megfenyegetheti Hayward kapitányt, hát nagyon téved. Úgy eltapossa magát, mint egy csótányt. És ha a végtelenül lágy szívének köszönhetően mégis úgy dönt, hogy megkíméli, hát legyen nyugodt, én nem fogom. Akkor lenne olyan szíves odavezetni a széfhez?

21. fejezet

Nora a 207. utcai állomásnál szállt le a metróról. Elsétált a peron északi végéig, aztán a lépcsőn felment a felszínre, ahol három utca találkozott össze: a Broadway, az Isham és a Nyugati 211. utca. Soha életében nem járt még ezen a környéken, Man-


63

TEMETŐI TÁNC

hattan legészakibb csücskében. Kíváncsian nézett körbe. A háború előtti időkből származó, tetszetős, szilárd építésű, emeletes bérházak a Harlemre emlékeztették. Akadt néhány barna homokkő épület és kisebb családi ház is, filléres boltok, kis elárusítóbódék, körömszalonok, divatos éttermek és pékségek. Tudta, hogy valahol itt van a közelben a Dyckman-ház, az egykori holland telepesek idejéből származó tanyaépület, az egyetlen ilyen, amely megmaradt Manhattanben. Bill-lel mindig tervezgették, hogy egyszer ellátogatnak ide egy szép napos, hétvégi délutánon. Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Megnézte az internetről kinyomtatott papírlapot. A környéket ábrázoló műholdas fotón az utcanevek is fel voltak tüntetve. Tájékozódott, aztán elindult északnyugati irányba, felkapaszkodott a domboldalon, és elindult a Seaman sugárúton a lemenő nap irányába. Átkelt a széles, forgalmas sugárúton, aztán egy aszfaltozott kis utcában sétált tovább. Balra teniszpályák sorakoztak, jobbra több nagy baseballpálya. Nora itt megállt. A távolban, a sportpályákon túl igazi érintetlen vadonnak látszó erdő terült el. A térkép azt mutatta, hogy az Indian Road meghosszabbításaként indul egy ösvény, amely átvág az Inwood Hill Park északi felén, és kis lakónegyedhez vezet, amelynek a neve nem volt ugyan feltüntetve a térképen, de Nora azt feltételezte, ez lehet a Ville. Ebből az irányból könnyebb volt megközelíteni, és úgy érezte, biztonságosabb is. Az út átvágott egy mezőn, aztán eltűnt a vöröstölgyek és tulipánfák sűrűjében. A hosszú árnyak egybeolvadtak az aljnövényzeten. A levelek teljes őszi pompájukban, sárgán és barnán ragyogtak, itt-ott vérvörös foltokkal tarkítva. A fák olyan sűrűn álltak, hogy szinte áthatolhatatlan falat alkottak. Nora hallott róla, hogy ez az utolsó érintetlen erdőség Manhattan szigetén, és pontosan úgy is festett. Az órájára pillantott: fél hat volt. Gyorsan sötétedett, és a levegő szinte fagyos lett. Nora tett egy lépést, aztán újból megtorpant, és kissé bizonytalanul nézett a félhomályos erdőre. Soha nem járt még az Inwood Hill Parkban, sőt nem is ismert senkit, aki valaha is járt volna erre, és fogalma sem volt, hogy mennyire biztonságos ez a környék sötétedés után. Mintha hallotta volna pár évvel ezelőtt, hogy meggyilkoltak itt egy kocogót… Elszántan összeszorította az ajkát. Nem azért jött el ilyen messzire, hogy most visszaforduljon. Még van egy kis világosság. Türelmetlenül megrázta a fejét, nekiindult, és bevette magát a sűrű fák közé. Az ösvény enyhén jobbra kanyarodva elhaladt egy füves rét mellett, mielőtt bevezetett volna a vaskos törzsű fák közé. Nora szapora léptekkel indult tovább. Szinte érezte, ahogy ránehezedik a vastag ágak árnyéka. Az ösvény kettéágazott, majd újból kétfelé. Az aszfaltozás egyre repedezettebb lett, a repedésekben felütötték a fejüket a gyomok. Az ösvényt beborították a lehullott levelek, és félig-meddig be is nőtték a bokrok. Itt-ott régi, rozsdás gázlámpák álltak, amelyek egykor nagyon elegánsak lehettek, de már rég nem használták őket. A tölgyek és tulipánfák közé – némelyiknek talán másfél méteres átmérőjű is lehetett a törzse – sombokrok és páfrányfenyők vegyültek. Helyenként egy-egy szikla meredt ki a földből élesen, mint egy késpenge. Az aszfaltozott út egy idő után földútba váltott át, amely kacskaringósan vezetett tovább a fák között, és folyamatosan emelkedett. A fák közötti résen át Nora látta, hogy egy meredek lejtő következik, amely egy kis medencébe vezetett, ahová dagálykor benyomul a víz. Vastagon állt a sár, és zajos tengeri madarak vertek itt tanyát. A rikoltozásuk halkan követte Norát, ahogy továbbsietett a kanyargós ösvényen, félresodorva a lehullott leveleket. Úgy negyedóra után egy ősrégi fal tövébe érkezett, amelynek csak a romjai álltak. Manhattan távoli zajai már csak annyira hallatszottak ide, mintha a szél susogna a


64

TEMETŐI TÁNC

fák lombjai között. A nap közben lebukott a domboldal mögé, és haragos narancsszínű fény árasztotta el az októberi eget. Beköszöntött az éjszakai hűvösség. Nora körbenézett a fákon, a sziklákon és a veszélyesen hepehupás talajon. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ekkora vadon létezhet a világ legnagyobb városának otthont adó szigeten. Tudta, hogy a közelben találhatók a régi Straus-ház romjai is. Isidor Straus kongresszusi képviselő volt, a Macy's áruház társtulajdonosa. Miután a feleségével életüket vesztették a Titanic katasztrófájában, Inwood Hill Park-i házuk lassan az enyészeté lett. Lehet, hogy ez a falmaradvány is az egykori birtokukhoz tartozott. Az ösvény nyugat felé kezdett kanyarodni, és eltért attól az iránytól, amerre Norának mennie kellett. Az alkonyi félhomályban szemügyre vette a műholdas térképet, még egy pillanatig tétovázott, aztán úgy döntött, hogy észak felé átvág a bozótoson. Letért az ösvényről, és belegázolt a ritkás aljnövényzetbe. A talaj meredeken emelkedni kezdett, itt-ott gneiszkőzet bukkant elő. Nora a bokrokba és kisebb fatörzsekbe kapaszkodva haladt felfelé. Majd lefagytak az ujjai, már nagyon bánta, hogy nem hozott kesztyűt. Megcsúszott, és nekiesett egy sziklának, amelyben jól láthatóan kirajzolódtak a kőzetrétegek. Káromkodva feltápászkodott, lesöprögette magáról a száraz leveleket, és megigazította a vállán a táskája lecsúszott pántját. Megállt, és hegyezte a fülét. Nem hallott se madárcsicsergést, se a mókusok neszezését, csak a szél lágy susogását. Pár pillanatnyi pihenés után tovább botorkált. Egyre inkább egyedül érezte magát a néma erdőben. Őrültség, amit művel. Sokkal gyorsabban szállt le a sötétség, mint ahogy számított rá. Manhattan kigyulladó fényei elnyomták az alkonyi szürkületet, kísérteties ragyogás vetült az égboltra. A félig lecsupaszodott fák fekete sziluettjétől az egész táj olyan szürreális benyomást keltett, mint egy Magritte-festmény – odafent ragyogó világosság, odalent sötétség. Nora már látta a kopár fákkal szegélyezett gerincet. Félig futva botorkált tovább felfelé. Amikor felért a dombtetőre, egy percre megállt, hogy kifújja magát. Egy kelet-nyugati irányba húzódó, elhanyagolt, több helyen elgörbült, rozsdásodó drótkerítés állta útját. Nora hamarosan talált rajta egy rést, ahol könnyedén át tudott bújni. Tett néhány lépést, kikerült néhány nagyobb sziklát – aztán ismét megtorpant. A lélegzete is elállt az eléje táruló látványtól. Közvetlenül a lába előtt mély szakadék tátongott, a sziklafal meredeken zuhant a víz felé. Elért Manhattan szigetének legszélére. Odalent a mélyben a Harlem folyó vize sötétlett, Spuyten Devilt megkerülve hömpölygött a Hudson tágas torkolata felé, amely acélszürkének hatott az alkonyatban. A hatalmas víztükör megcsillant az emelkedőben lévő hold fényében. A Hudsonön túl a Jersey Palisades hegység sziklás csúcsai magasodtak feketén a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. A Henry Hudson autópálya a Harlem folyó fölött átívelő kecses hídon vezetett nyílegyenesen északnak, át Bronxba. Az autók sárgás reflektorai hosszú sorban hömpölyögtek át rajta, ingázók tartottak hazafelé a belvárosból. Közvetlenül a folyó túlsó partján feküdt Riverdale, amelyet majdnem olyan sűrű erdő borított, mint az Inwood Hill Parkot. Keletre, a Harlemen túl pedig Bronx füstös partjai nyúltak el, ahová egy tucat híd ívelt át, milliónyi fényponttal teleszórva. Az egész zavaros, bizarr, mégis pompás látványt nyújtott – az ősi természet és a nagyváros együttese egyetlen tablóképen, amelyet a város több évszázadnyi szeszélyes növekedése hozott létre. Nora azonban csak pár pillanatig gyönyörködött el a látványban. Ahogy lenézett, úgy ötszáz méterrel távolabb és harminc méterrel lejjebb, a sűrű fák között félig elrejtve egy csoport komor, rozzant épületet pillantott meg, itt-ott sárgás fénypontokkal. Egy lapályon álltak, félúton a Harlem kavicsos, szeméttel borított partja és ama pont


65

TEMETŐI TÁNC

között, ahol Nora állt a sziklák szélén. Innen elérhetetlen volt a kis település – nem nagyon tudott rájönni, hogy tulajdonképpen honnan is lehet megközelíteni az épületeket, bár a fák között látta egy kisebb aszfaltút szalagját is, amelyről úgy vélte, valószínűleg az Indian Roadhoz vezethet. Ahogy körbenézett, rájött, hogy az épületegyüttes a sűrű erdő miatt szinte minden más szögből láthatatlan: a hídon átvezető gyorsforgalmi útról is, a folyópartról is, a túlsó part szikláiról is. Az épületegyüttes közepén egy, a többinél jóval nagyobb építmény emelkedett. Úgy tűnt, egy régi templom lehet, amelyet az idők során többször is kibővítettek, míg végleg elveszítette egységes építészeti stílusát. A templom körül kicsi, ősrégi, favázas házikók bújtak meg, melyeket kis sikátorok választottak el egymástól. Ez volt a Ville – Bill legutolsó cikkének tárgya, az a hely, amelyről úgy gondolta, hogy az állatáldozatok központja lehet. Nora félelemmel vegyes kíváncsisággal bámulta. A középen álló hatalmas templom majdnem olyan réginek tűnt, mintha Manhattan legrégebbi épületei közé tartozna. A vadregényesen omladozó templom részben téglából, részben megfeketedett fagerendákból állt, a tetején szögletes, durva építésű torony magaslott. A földszinti ablakokat befalazták ugyan, de a felsőbb szintek repedezett ablaküvege mögül sárgás fény szivárgott ki. Norának úgy tűnt, hogy gyertyafény lehet. Az egész hely szunnyadni látszott az ezüstös holdfényben. Időnként ráborult a mélységes sötétség leple, amikor a hold előtt elvitorlázott egyegy felleg. Ahogy Nora ott állt, és bámulta a pislákoló sárgás fényeket, egyre nyilvánvalóbbá vált előtte, mekkora őrültséget csinált. Mi értelme volt idejönni, csak azért, hogy megbámuljon pár épületet? Mégis mit akart elérni ezzel, egy szál magában? Miért olyan biztos abban, hogy itt rejlik a válasz a rejtélyre, hogy miért ölték meg a férjét? A Ville némaságba burkolózott. A hideg éjjeli szellő megzörgette a faleveleket. Nora megborzongott. Szorosabban összefogta magán a kabátját, sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak bírt, elindult visszafelé a sötét erdőn át a város hívogató utcái felé.

22. fejezet

Furcsa, errefelé mintha állandóan köd lenne – jegyezte meg D'Agosta, miközben a Rolls-Royce halkan duruzsoló motorral végigsuhant a Little Governor szigetet átszelő, egysávos úton. – A láp felől jön – mormolta Pendergast. D'Agosta kinézett az ablakon. A sötétségbe vesző láp mérges gázokat lehelt, a gőzpára kacskaringósan szállt fel a nád és a sás közül. Manhattan felhőkarcolóinak esti sziluettje furcsán derengett a háttérben. Miután elhajtottak egy sor kiszáradt, halott fa között, egy hatalmas vaskapuhoz érkeztek, amelyen egy bronztábla állt: MOUNT MERCY IGAZSÁGÜGYI ELMEGYÓGYINTÉZET


66

TEMETŐI TÁNC

A kocsi lelassított a kis őrbódénál, ahonnan egyenruhás őr lépett ki. – Jó estét, Mr. Pendergast – üdvözölte a látogatót. Láthatóan nem lepte meg a késői időpont. – Miss Corneliához jött látogatóba? – Jó estét, Mr. Gott. Igen, köszönöm. Meg van beszélve az időpont. Berregés hallatszott, és a kapuszárnyak automatikusan széttárultak. – Kellemes estét – mondta az őr. Proctor behajtott a kocsival a kapun, aztán megközelítették a főépületet. A hatalmas, álgótikus, barna téglából épült ház baljós őrszemként állt a sűrű fenyők között, amelyeknek ágai saját súlyuktól a földig csüngtek. Proctor befordult a látogatók számára fenntartott parkolóba. Pendergast és D'Agosta néhány perc múlva már az orvos után siettek az intézet egyik hosszú, csempézett folyosóján. A Mount Mercy egykor New York legnagyobb tüdőszanatóriuma volt, később átalakították magas biztonsági fokozatú elmegyógyintézetté gyilkosok és más veszélyes bűnözők számára, akiket az elmeállapotuk miatt nem ítéltek el. – Hogy van a nagynéném? – érdeklődött Pendergast. – Ugyanúgy – felelte kurtán az orvos. Két ápoló is csatlakozott hozzájuk, miközben továbbhaladtak a visszhangosan kongó folyosókon, végül megálltak egy rácsos kisablakkal ellátott acélajtó előtt. Az egyik őr kinyitotta az ajtót, és beléptek a kis pihenőszobába. D'Agosta jól emlékezett rá: Laura Haywarddal járt itt először, tavaly januárban. Úgy tűnt, mintha évekkel ezelőtt történt volna, de a szoba hajszálnyit sem változott. A műanyag bútorokat a padlóhoz csavarozták, egyetlen kép vagy más dísz sem enyhített a zöld falak kopárságán. A két ápoló eltűnt egy súlyos fémajtó mögött. Egy-két perccel később D'Agosta erősödő nyikorgást hallott, aztán az ápoló egy kerekes széket tolt be a szobába. Idős hölgy ült benne, komor viktoriánus öltözékben. A fekete tafota gyászruha és a csipkés fátyol minden mozdulatára megzizzent. D'Agosta látta, hogy a ruha alatt fehér vászonból készült kényszerzubbonyt visel. – Emeljék fel a fátylamat – parancsolt rá szigorúan az ápolókra. Hihetetlenül ráncos, a gonoszságtól eleven arc bukkant elő. Az apró fekete szempár, amelyekről D'Agostának egy kígyó szemei jutottak eszébe, végigmérte, és gúnyosan elmosolyodott, mintha felismerné. Aztán a csillogó szempár Pendergast felé fordult. Az ügynök közelebb lépett. – Mr. Pendergast – szólalt meg éles hangon az orvos –, ugye, nem kell emlékeztetnem, hogy tartsa meg a kellő távolságot? A név hallatára az idős hölgy összerezzent. – Csak nem? – kiáltott fel hirtelen erős hangon. – Hogy vagy, drága Diogenes? Micsoda kellemes meglepetés! – A legközelebb álló ápolóhoz fordult, és élesen ráförmedt: – Hozzon a legjobb Amontilladóból. Diogenes jött látogatóba. – Elfordult, és szélesen elmosolyodott, amitől groteszk ráncokba gyűrődött az arca. – Vagy inkább teát innál, kedvesem? – Nem kérek semmit, köszönöm – mondta hidegen Pendergast. – Én Aloysius vagyok, Cornelia néni, nem az öcsém, Diogenes. – Szamárság! Diogenes, te rossz fiú, ne akarj becsapni egy szegény öregaszszonyt! Gondolod, hogy nem ismerem meg a saját unokaöcsémet? Pendergast egy pillanatig habozott. – Téged soha nem lehet becsapni, nénikém. Csak erre jártunk, és gondoltuk, benézünk. – Milyen kedves. Látom, elhoztad Ambergris bátyámat is. Pendergast vetett egy futó pillantást D'Agostára, aztán bólintott.


67

TEMETŐI TÁNC

– Van még pár percem, mielőtt el kell kezdenem a készülődést az esti vacsoravendégségre. Tudod, milyenek manapság a cselédek… Legjobb lenne, ha mind kirúgnám, és mindent magam intéznék. – Így igaz. D'Agosta várt, míg Pendergast végtelennek tűnő ideig érdektelen dolgokról fecsegett a nagynénjével. Lassanként aztán a New Orleans-ben töltött gyerekkorára terelte a beszélgetést. – Azon tűnődtem, vajon emlékszel-e arra a kellemetlen esetre, ami Marie LeBonnal, az egyik cselédlánnyal történt. Mi gyerekek csak Miss Marie-nak hívtuk. – Az, amelyik úgy festett, mint egy seprűnyél? Soha nem kedveltem. Kirázott tőle a hideg. – Cornelia élvezettel megborzongott. – Egy nap aztán holtan találták, ugye? – Roppant sajnálatos, ha egy cseléd miatt a botrány árnyéka vetül egy jó házra. És Marie volt a legrosszabb mind közül. Eltekintve persze attól a borzalmas Monsieur Bertintől. – Az öregasszony undorral megcsóválta a fejét, és motyogott valamit. – El tudnád mesélni, mi történt Miss Marie-val? Én akkor még nagyon kicsi voltam. – Marie a folyótorkolat környékéről származott, kicsapongó nőszemély volt, mint az ottaniak közül sokan. Francia és indián vér folyt az ereiben, és ki tudja, még milyen. Összeszűrte a levet a lovásszal, aki nős volt – emlékszel, Diogenes, arra a lovászra, aki úriembernek képzelte magát? Pedig közönséges paraszt volt. – Cornelia körbenézett. – Hol van már az italom? Gaston! Az egyik ápoló egy műanyag csészét emelt az idős hölgy szájához, amiből az finoman ivott egy kortyot szívószállal. – Én inkább a gint szeretem, tudja? – jegyezte meg. – Hogyne, asszonyom – mondta az ápoló, és rávigyorgott a társára. – És mi történt? – faggatta tovább Pendergast a nagynénjét. – A lovász felesége nem volt elragadtatva, hogy Marie LeBon kikezdett a férjével. Bosszút is állt rajtuk. – Cornelia kuncogott. – Egy húsvágó bárddal rendezte le a dolgot. Ki se néztem volna belőle, hogy képes ilyesmire. – A féltékeny feleséget ugye Mrs. Ducharme-nak hívták? – Mrs. Ducharme, igen! Nagydarab asszony volt, akkora volt a karja, mint egy füstölt sonka. Ő aztán tudott bánni a húsvágó bárddal. – Mr. Pendergast – szólt közbe az orvos –, a múltkor már figyelmeztettem, hogy ne hozzon szóba ilyen témákat. Pendergast nem vett róla tudomást. – És nem történt aztán valami furcsaság a holttesttel…? – Furcsaság? Mire gondolsz? – A vudu dolgokra. – Vudu? Diogenes! Ez nem vudu, hanem obeah, az nem ugyanaz, ugye, tudod? Hát persze hogy tudod. Bizonyára többet tudsz ezekről a dolgokról, mint a bátyád, bár ő sem teljesen járatlan benne, nem igaz? – Az öregasszony hátborzongatóan felkacagott. – A holttestnél tartottunk… – szólt közbe Pendergast. – Igen, volt valami furcsaság, most hogy említed. Egy gris-gris volt festve a nyelvére, egy oanga. – Oanga? Úgy látom, sok mindent tudsz az obeah varázslatokról, Cornelia néni.


68

TEMETŐI TÁNC

Az öregasszony arca hirtelen óvatos lett. – Az ember hall ezt-azt a szolgáktól. Egyébként szép, hogy épp te mondasz ilyesmit. Azt hiszed, elfelejtettem, a kis – nevezzük így – kísérleteidet, és hogy milyen következményekkel jártak, amikor… – Mesélj arról az oangáról – vágott közbe Pendergast, és futó pillantást vetett D'Agostára. – Hát jó. Az oanga egy fétis, egy csontvázat vagy holttestet ábrázol. Beáztatják egy levesbe, amely húshagyókeddi hamuból, disznó epéjéből, acél edzéséhez használt vízből, egy egér véréből és aligátor húsából készül. – És mi ennek a célja? – Hogy megszerezzék a halott lelkét, és rabszolgává tegyék, zombivá. Ezt te tudod a legjobban, Diogenes! – Azért szeretném tőled hallani, Cornelia néni. – Miután eltemették a holttestet, vissza fog térni, és annak a rabszolgája lesz, aki elhelyezte az oangát. És tudod, mit történt? Hat hónappal később meghalt egy fiú az Iberville Streeten. Megfojtották, egy bekötözött zsákban találtak rá. Azt beszélték, hogy Miss Marie ölte meg, aki zombiként visszatért, mert a fiú lerángatta Mrs. Ducharme mosott ruháját. Amikor ellenőrizték Miss Marie sírját, üresen találták, legalábbis így mesélték. Ugye, nem kell hozzátennem, hogy Ducharme-ékat ezután elbocsátottuk. Az ember nem hagyhatja, hogy a szolgák szégyent hozzanak egy tisztességes úri házra. – Lejárt az ideje, Mr. Pendergast. – Az orvos határozottan felállt. Az ápolók is felpattantak, és elfoglalták helyüket a kerekes szék két oldalán. Az orvos biccentett, mire megfordították, és elkezdték kifelé tolni a szobából. Cornelia hirtelen hátrafordította a fejét, és rámeredt D'Agostára. – Szörnyen hallgatag voltál ma, Ambergris. Elvitte a nyelvedet a kiscica? Ha legközelebb jössz, készíttetek neked vízitormás szendvicset, mindig imádtad. D'Agosta nem tudta, mit mondjon, csak bólintott. Az orvos kinyitotta az ajtót a kerekes szék előtt. – És nagyon örülök, hogy láttalak, Diogenes – szólt vissza Cornelia a válla fölött. – Tudod, hogy mindig te voltál a kedvencem. Örülök, hogy végre meggyógyult az a rémes felemás szemed.

Ahogy kihajtottak a kapun, a Rolls-Royce reflektorai belehasítottak a lebegő ködfoszlányokba. D'Agosta nem bírt tovább hallgatni: – Bocsásson meg, Pendergast, de meg kell kérdeznem: ugye, nem hiszi el komolyan ezt az egészet az oangáról meg a zombikról? – Kedves Vincentem, én nem hiszek semmiben, nem vagyok pap. Én bizonyítékokkal és valószínűségekkel dolgozom. – Igen, tudom, de akkor is, élőhalottak…? Ilyen nem létezik! – Ez elég kategorikus kijelentés. – De… – De micsoda? – Számomra nyilvánvalóan arról van szó, hogy valaki félre akar vezetni minket ezzel a vudu marhasággal. – Nyilvánvaló? – visszhangozta Pendergast, és kissé felvonta a jobb szemöldökét.


69

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta ingerülten válaszolt: – Nézze, csak szeretném tudni, hogy tényleg azt hiszi-e, hogy akár csak távolról is elképzelhető, hogy egy igazi zombival van dolgunk. – Egyelőre jobban szeretnék nem beszélni arról, hogy mit gondolok. De felhívnám a figyelmét a Hamlet egy sorára, amit nem árt, ha megjegyez. – És mi lenne az? – „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio…” Folytassam? – Nem kell. – D'Agosta hátradőlt a puha bőrülésen, és arra gondolt, néha jobb nem faggatózni, és hagyni, hogy Pendergast megtartsa magának rejtélyes gondolatait.

23. fejezet

Másnap reggel kilenckor Nora szapora léptekkel sietett végig a múzeum ötödik emeleti folyosóján. A földre szegezett tekintettel osont el a kollégái ajtója előtt. Olyan volt az egész, mint egy vesszőfutás. Szerencsére most nem rontottak rá mindenhonnan a részvétnyilvánításaikkal, mint pár nappal ezelőtt. Amikor végre odaért a saját irodájához, elfordította a kulcsot, gyorsan belépett, aztán bezárta maga mögött az ajtót. Ahogy megfordult, meglátta, hogy az ablak előtt ott áll Pendergast, és kényelmesen lapozgat egy könyvet. D'Agosta a sarokban üldögélt egy fotelben. Fáradtnak látszott, a szeme alatt karikák sötétlettek. Az ügynök felnézett. – Bocsássa meg, hogy így betörtünk az irodájába, de nem szerettem volna, ha meglátnak itt lézengeni a múzeum folyosóin. Régebben nem volt felhőtlen a kapcsolatom ezzel az intézménnyel, és némelyek esetleg kifogásolnák a jelenlétemet. Nora az íróasztalra dobta a hátizsákját. – Megvannak az eredmények. Pendergast letette a könyvet. – Nagyon fáradtnak látszik – jegyezte meg. Nora csak legyintett. Az lnwoodban tett látogatás után néhány órát tudott csak aludni, azt is nyugtalanul forgolódva, aztán az éjszaka közepén fel kellett kelnie, hogy elvégezze az elektroforézis vizsgálatot a DNS-mintákon. – Szabad…? – intett Pendergast a másik üres szék felé. – Hogyne. Pendergast helyet foglalt. – Mondja el, mire jutott. Nora kihúzott egy vaskos dossziét a hátizsákjából, és az asztalra fektette. – Mielőtt átadom ezt, el kell mondanom valamit. Valami fontosat. Pendergast kérdőn félrehajtotta a fejét. – Tegnapelőtt éjszaka, amikor elkezdtem a PCR-vizsgálatot, Fearing megjelent a múzeumban. Láttam a labor ajtaján lévő kisablakon keresztül. Üldözőbe vettem a folyosón, és követtem az egyik raktárba. Pendergast Norára meredt. – Egészen biztos benne, hogy Fearing volt az? – Bizonyítékom is van rá. – Nagyon rosszul tette, hogy követte – mondta megrovóan Pendergast. – És azután mi történt?


70

TEMETŐI TÁNC

– Tudom, hogy borzasztóan ostoba voltam. Ösztönösen tettem, nem gondolkoztam. Kicsalogatott a laborból. Kés volt nála, megtámadott a raktárban. Ha nem jár épp arra egy éjjeliőr… – Nora elhallgatott. D'Agosta felpattant, mintha egy rugó lökte volna fel a helyéről. – Az a rohadék! – morogta. – És mi a bizonyíték? – kérdezte Pendergast. Nora komoran elmosolyodott. – Megvágtam egy üvegcseréppel, és megvizsgáltam a vért. Fearing az, egészen biztos. – Kinyitotta a dossziét, elővette az elektroforézis-teszt képeit, és odatolta Pendergast elé. – Nézze meg. Pendergast fogta a képeket, és átlapozta őket. – Röviden összefoglalva – folytatta Nora –, két személy vére volt a lakásomban talált mintákban. Az egyik a férjemé. A másikat nevezzük X-nek. Az X minta tökéletesen azonos Fearing anyjának DNS-mitokondriumával. Az X minta továbbá azonos annak a vérével is, aki üldözött. Tehát az X minta egyértelműen Fearingtől származik. Quod erat demonstrandum. Pendergast lassan bólogatott. – Én is ezt mondtam végig – szólt közbe D'Agosta. – Az a szemét életben van. A húga vagy tévedett, amikor azonosította, vagy – ami valószínűbb – hazudott. Nem csoda, hogy eltűnt. A halottkém pedig rosszul végezte a dolgát. Pendergast nem felelt semmit, csak a képeket vizsgálgatta. – Megtarthatja őket – mondta Nora. – Nekem van róluk másolatom. A mintákat pedig elrejtettem a labor hűtőjében, jó hátul, és persze mást írtam a címkékre. Pendergast visszacsúsztatta a képeket a dossziéba. – Rendkívül sokat segített, Nora. Szemrehányást kell tennem magamnak, amiért ilyen veszélybe sodortam. Nem számítottam rá, hogy támadás érheti, főleg nem itt, a múzeumban. Nagyon sajnálom. Mostantól kezdve semmiféle szerepe nem lehet a nyomozásban. Majd mi intézünk mindent. Amíg el nem kapjuk a gyilkost, végtelenül óvatosnak kell lennie. Ezentúl ne maradjon itt késő éjszakáig a múzeumban. Nora az ügynök ezüstszürke szemébe nézett. – Vannak még további információim is. Pendergast kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. – Átnéztem Bill legutóbbi cikkeit. Épp egy riportsorozaton dolgozott, állatkínzással kapcsolatos témákról – kakas- és kutyaviadalok, állatáldozatok és hasonlók. – Valóban? – Él egy kis zárt közösség Inwoodban egy helyen, amelyet „Ville”-nek neveznek. Az Inwood Hill Park mélyén bújik meg, teljesen elvágva a város többi részétől. A nem messze lévő Indian Road lakói panaszt tettek, hogy szerintük állatkínzás folyik a Ville-ben. Egy állatvédő szervezet azonnal foglalkozni kezdett az üggyel. A szóvivőjük, egy Esteban nevű ember többször is szót emelt az ügyben. A rendőrség futólag körbenézett a helyszínen, de semmiféle bizonyítékot nem találtak. Bill nyomozott az ügyben. Egy cikket írt már róluk, és folytatni akarta. Az egyik utolsó terve az volt a halála előtt, hogy riportot készít egy inwoodi lakossal, az egyik panasztevővel, akit Pizzettinek hívnak. D'Agosta végig jegyzetelt, amíg Nora beszélt. Nora látta, hogy Pendergast szeme szinte mohón csillan fel, miközben nagy érdeklődéssel hallgatta. – Szóval a Ville… – mormolta. – Úgy tűnik, nem árt beszerezni egy újabb házkutatási parancsot – jegyezte meg D'Agosta. – Tegnap éjjel odamentem – mondta Nora.


71

TEMETŐI TÁNC

– Jézusom, Nora! – kiáltott fel D'Agosta. – Nem csinálhat ilyet egyedül! Bízza ránk a dolgot. Nora folytatta, mintha meg sem hallotta volna: – Nem hatoltam be a Ville területére, ahová egyébként csak egy kis behajtóút vezet. Dél felől közelítettem meg, és a Ville fölé magasló dombtetőről néztem le. – És mit látott? – Semmit, csak pár omladozó épületet. Néhány ablakban világosság volt, de ettől eltekintve életnek semmi nyoma. Hátborzongató hely. – Utánanézek a dolognak, beszélek ezzel a Pizzettivel – mondta D'Agosta. – Ha jobban belegondolok, azok a fura csomagocskák – kis fétisek, porba rajzolt ábrák – akkoriban kezdtek megjelenni az ajtónk előtt, amikor Bill megjelentette az első cikkét a Ville-ről. Nem tudom pontosan hogyan vagy miért, de szerintem valami közük van ehhez az egészhez. – Fearing állítólagos öngyilkossága is a közelben történt – mondta D'Agosta. – A Spuyten Duyvilnál lévő hídról ugrott le, az Inwood Hill Park mellett. – Ez rendkívül fontos információ, Nora – mondta Pendergast Norára szegezve a tekintetét. – Kérem, most nagyon figyeljen rám. Nyomatékosan megkérem, hogy hagyjon fel a további nyomozással. Már így is épp eleget tett. Óriási hibát követtem el, amikor megkértem, hogy segítsen a DNS-minták vizsgálatával. Úgy tűnik, a férje halála annyira felzaklatott, hogy az ítélőképességemet is megzavarta. Nora viszonozta a tekintetét. – Sajnálom, de már túl késő, nem tud megállítani. Pendergast habozott. – Nem tudjuk magát is megvédelmezni, és közben a férje gyilkosa után is nyomozni. – Tudok én vigyázni magamra. – Kérem, fogadja meg a tanácsomat! Egy barátomat már elveszítettem, nem szeretnék még egyet elveszíteni. Pendergast egy hosszú pillanatig mereven Nora szemébe nézett, aztán még egyszer megköszönte a DNS-vizsgálatot, biccentett búcsúzóul, és D'Agostát követve kisétált az irodából. Nora csak állt az íróasztala mellett, és hallgatta a távolodó léptek kopogását. Egy darabig csak szórakozottan kocogtatta az asztal lapját egy ceruzával, aztán felkapta a telefont, és tárcsázta Caitlyn Kidd számát. – Nora Kelly vagyok. Lenne néhány információm a maga számára. Találkozzunk ma éjfélkor az Indian Road és a Nyugati 214. utca sarkán. – 214. utca? Mi van arrafelé, az isten háta mögött? – Mutatok valamit, nagy sztori – óriási sztori…

24. fejezet

Vincent D'Agosta elhelyezkedett a Rolls-Royce süppedős bőrülésén, Proctor pedig kihajtott a Museum Drive-ról, és észak felé indultak a Central Park Westen. D'Agosta figyelte, ahogy Pendergast előhúz valamit fekete zakója zsebéből. Nagy meglepetésére egy iPhone volt az. – Te jó ég, már magának is van ilyen?


72

TEMETŐI TÁNC

Az ügynök villámgyorsan pötyögtetni kezdte a billentyűket hosszú fehér ujjaival. – Meglepően hasznosnak találom. – Mit csináljunk Norával? – kérdezte D'Agosta. – Nyilvánvaló, hogy fütyül arra, amit maga mondott neki. – Ezzel tisztában vagyok. Nagyon elszánt nő. – Nem értem, hogy ez az illető – akár Fearing volt az, akár nem – miért támadta meg Norát. Örülhetne, hogy sikerült kereket oldania Smithback meggyilkolása után, miért kockáztat másodszor is? – Fearing nyilván mindkettőjüket meg akarta ölni akkor este. Gondolom, az az üzenet lényege, hogy ha valaki beleavatkozik a dolgaikba, nemcsak ő lakol meg érte, de a családja is. – Pendergast előrehajolt: – Proctor, a Keleti 127. utca 244-be legyen szíves. – Hová megyünk? – kérdezte D'Agosta. – Az már a spanyol Harlem. – Teszünk valamit Nora védelme érdekében. D'Agosta csak mordult egyet. – Elkezdtük vizsgálni a Kline irodájában begyűjtött bizonyítékokat – mondta aztán. – Á, valóban? És? – Elég terhelőek Kline-ra nézve. Kiderült, hogy az a sok afrikai vacak, amit elhoztunk az irodájából, tizennyolcadik és tizenkilencedik századi, a yoruba törzs alkotásai, és egy vagyont érnek. És ehhez mit szól: egy Sevi Lwa nevű, már kihalt valláshoz kapcsolódnak. Ez a közvetlen előzménye a vudunak, amit a nyugat-afrikai rabszolgák vittek magukkal a nyugat-indiai szigetekre. Pendergast nem felelt semmit sem. Egy pillanatra mintha ijedt kifejezés suhant volna át az arcán, aztán visszatért rá a kimért szenvtelenség. – És ez még nem minden – folytatta D'Agosta. – A rendőrfőnök érdeklődését is felkeltette a nyomozás, amit ez ellen a disznó ellen folytatunk. Ma délután találkozni akar velem. – Á… – Ennyit tud mondani? Ebből egyértelműen kiderül, hogy Kline sokat tud a vuduról, és annyira érdekli, hogy milliókat költött ezzel kapcsolatos tárgyakra. Tessék, megvan a kapcsolat. – Hogyne… – bólintott tétován Pendergast. D'Agosta bosszúsan hátradőlt az ülésen. Tíz perccel később a Rolls-Royce lekanyarodott a Lenox sugárútról, és végighajtott a 127. utcán az East River felé. Végül megálltak egy kis bolt előtt, amelynek bejárata fölött egy nyitott szemet ábrázoló rajz és élénk neonszínekkel, filctollal készített felirat állt: BLANCHE DE GRIMOIRE LA MAGIE Alatta több kis fatábla lógott kampókon: LES POUPÉES VAUDOU MAGIE NOIR MAGIE ZWARTE, MAGIE ROGUE SORCELLERIE, HEXEREI MAGIE RITUEL DE PROSPERITÉ FORMULES ET POTIONS MAGIQUES


73

TEMETŐI TÁNC

A boltocska piszkos kirakatán hosszú repedés éktelenkedett, amelyet szigetelőszalaggal ragasztottak meg. A kirakatot szinte teljesen betöltötték a különféle bizarr tárgyak – hajcsomók, bőrdarabok, tollak, vásznak, szalma és még gyanúsabb kinézetű anyagok. D'Agosta szemügyre vette a boltot. – Ide jöttünk? Most ugye viccel? – Csak ön után, kedves Vincent. D'Agosta kiszállt a kocsiból, Pendergast pedig követte. A bolt ajtaja nyikorogva nyílt ki a rozsdás sarokvasakon, és egy kis harang csilingelése jelezte, hogy vásárló érkezett. D'Agostát szinte mellbe vágta az émelyítő bűz, amelyben pacsuli, szantálfa, gyógynövények és szárított hús szaga keveredett. A pult mögött egy vénséges vén, fekete bőrű férfi ült. Miután szemügyre vette Pendergastot a fekete öltönyében, azonnal zárkózott lett az arca, mintha becsaptak volna egy ajtót. Őszes haja sisakként borult fejére, az arca himlőhelyes volt, és feltűnően ráncos. – Miben segíthetek? – kérdezte, de a rideg hang és az üres tekintet nem épp segítőkészségről árulkodott. – Ön Monsieur Ravel, az obeah-varázsló? Az öregember nem válaszolt. – Aloysius Pendergast vagyok, a New Orleans-i Pendergastok közül. Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondta Pendergast legelőkelőbb New Orleans-i kiejtésével. Előbbre lépett, és kezet nyújtott. A bolt tulajdonosára láthatóan nem tett nagy hatást a dolog, csak rámeredt a kinyújtott kézre. – A családom régebben a Maison de la Rochenoire-ban lakott, a Dauphine Streeten – folytatta Pendergast, és továbbra is kinyújtva tartotta a kezét. D'Agostát meglepte, milyen gyorsan képes teljesen új személyiséget magára ölteni – ez alkalommal a közvetlen modorú, excentrikus New Orleans-i arisztokratáét. – Maison de la Rochenoire? – Az öreg véreres szemében mintha megcsillant volna a felismerés szikrája. – Amit 71-ben felgyújtottak? Pendergast közelebb hajolt, és halkan azt mondta: – Oi chusoi Dios aei enpiptousi. Hosszú csönd lett. Végül Ravel odanyújtotta hatalmas lapátkezét, Pendergast pedig megszorította. – Isten hozta. – Hadd mutassam be a társamat, Mr. D'Agostát. Ravel odabólintott. – A többiek mind sarlatánok – folytatta Pendergast. – Csalók és tolvajok. De maga – maga más. Tudom, hogy megbízhatok az árujában. Ravel helyeslően bólintott. Bár nem felelt semmit, D'Agosta látta, hogy a mogorvasága ellenére kedvére való a bók. – Szabad…? – mutatott körbe a boltban Pendergast elefántcsontszínű kezével. – Nézzen körül, de ne nyúljon semmihez. – Naturellement. Miközben Pendergast szokásához híven hátul összekulcsolt kézzel sétálgatni kezdett, és mindent alaposan megszemlélt, D'Agosta is körbenézett a boltocskában. Mindenhol szárított gyógynövények lógtak, a mennyezetig érő szekrényekben több száz apró fiók sorakozott. A polcokon illatszertartók, apró dobozkák és üvegek álltak szárított füvekkel, színezett homokkal, különféle folyadékokkal, göcsörtös gyökerekkel és szárított rovarokkal. Minden kis cédulával volt ellátva, amelyen finom kézírással francia felirat állt.


74

TEMETŐI TÁNC

Pendergast visszatért a boltoshoz. – Lenyűgöző a kínálat. Nos, Monsieur Ravel, szeretnék vásárolni egy-két dolgot. Sajnos, elég szomorú okból. Az a helyzet, hogy egy barátom magie noir célpontja lett. Szeretném megvédelmezni egy arrêt segítségével. – Sorolja, milyen hozzávalókra van szüksége, és máris hozom. – Ravel egy kis kosárkát tett a pultra. – Bois-caca levél. A férfi kijött a pult mögül, felnyúlt egy magasan lévő fiókhoz, kihúzta, elővett belőle egy ráncosra száradt levelet, és a kosárba tette. Borzalmas szagot árasztott. – Fehér kakas csontja és húsa a tollával együtt porrá zúzva. Ravel ismét gyorsan elővarázsolta a kért dolgokat a bolt egyik sarkából. D'Agosta egyre döbbentebben figyelte a jelenetet. Pendergast enyhén szólva furcsán viselkedett. D'Agosta eltűnődött, vajon van-e valami köze ennek a tavaly nyáron tett hosszú tibeti látogatáshoz vagy a múltkori viharos útjához, amikor egy luxushajón kelt át az óceánon. Vagy talán csak a személyiségének egy újabb rejtett oldala mutatkozik meg, amelyet eddig nem ismert. – Aligátorfog és champagne verte. Egy kis folyadékkal töltött fiola került a kosárkában gyűlő holmik közé. – Porrá tört emberi csont. Ravel egy kicsit tétovázott, aztán bement a hátsó raktárba, és egy kis létrával jött vissza. Az egyik szekrény tetejéről levett egy átlátszó kis zacskót, olyasfélét, mint amilyenben a drogdílerek szokták az árujukat tartani. Csontszínű porral volt tele. Ezt is a kosárba tette, közben Pendergastra szegezte a tekintetét. – Egy holttest lemosásához használt víz. Ravel egy kicsit habozott, aztán meghozta a kért árucikket. – Szentelt víz. Ravel erre megtorpant, és rámeredt Pendergastra. Aztán ismét bement a raktárba, és egy apró ampullával tért vissza. – Remélem, ez minden. – Még egy dolog kellene. Ravel várt. – Szentostya. Ravel hosszan, szúrósan rámeredt. – Monsieur Pendergast, úgy látom, a barátja valami sokkal veszélyesebbel került szembe, mint az egyszerű fekete mágia. – Így igaz. – Lehetséges, hogy ez már nem az én asztalom, monsieur. – Annyira reméltem, hogy tud segíteni nekem. A barátom élete komoly veszélyben forog. Ravel szomorú pillantást vetett rá. – Tudatában van, monsieur, hogy milyen következményekkel járhat önre nézve, ha az envoi morts arrêt eljárását alkalmazza? – Tökéletesen tudatában vagyok. – A barátja nagyon fontos lehet az ön számára. – A hölgy valóban fontos nekem. – Á, értem, szóval egy hölgyről van szó. A szentostya, amit kért… sokba kerül. – A pénz nem számít. Ravel a földre szegezte tekintetét, és hosszan elgondolkozott. Aztán nagy sóhajjal megfordult, és eltűnt egy kis oldalsó ajtón. Percek múlva visszatért egy óraüvegekből összeillesztett kis tartóval, amely ezüstszegéllyel volt lepecsételve. Egyetlen ostya pihent benne. Óvatosan azt is a kosárba fektette.


75

TEMETŐI TÁNC

– Összesen ezerkétszázhúsz dollár lesz, monsieur. D'Agosta döbbenten figyelte, ahogy Pendergast a zakója zsebébe nyúl, elővesz egy nagy kötegnyi ropogós bankjegyet, és leszámol belőlük néhányat. Miután visszaültek a kocsiba, D'Agosta felcsattant – Mi a francnyavalya volt ez az egész? – Vigyázzon, Vincent, nehogy kilökje a kezemből a kosarat. – Nem tudom elhinni, hogy kidobott ezer dollárt egy halom ócskaságra! – Nagyon is jó okom volt rá, és ha képes lenne túllépni az érzelmein, akkor maga is belátná, miért. Először is, így jó benyomást tettünk Monsieur Ravelre, aki a jövőben még fontos informátorunk lehet. Másodszor, az az illető, aki Norát üldözi, valószínűleg nagyon is hisz az obeah varázslatokban, tehát az arrêt, amit elkészítünk, lehet, hogy visszariasztja. Végül pedig – tette hozzá lehalkítva a hangját –, az is lehet, hogy az arrêt valóban működik. – Működik? Úgy érti, ha valóban egy zombi támadta meg Norát? – D'Agosta hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Én jobban szeretem az envoi mort elnevezést. – Mindegy, ez akkor is nevetséges. – D'Agosta rámeredt Pendergastra. – Azt mondta annak az embernek, hogy a házukat felgyújtották. Cornelia nénikéje is utalt valami ilyesmire. Ott tanulta ezeket a dolgokat a vuduról és az obeahról? Fiatalkorában foglalkozott ezekkel a rémségekkel? – Erre inkább nem válaszolnék. De hadd kérdezzek inkább valamit hallott már Pascal fogadásáról? – Nem. – Egy ember, aki egész életében megrögzött ateista volt, a halálos ágyán papot hívat. Logikusan viselkedik-e az illető? – Nem. – Épp ellenkezőleg! Nem számít, hogy az illető miben hisz. Rájön, hogy ha csak a leghalványabb esélye is van annak, hogy téved, akkor úgy kell viselkednie, mintha létezne az Isten. Ha valóban létezik, akkor a mennybe fog kerülni, és nem a pokolra. Ha viszont nem létezik, veszíteni nem veszít semmit. Olyan ez, mint egy szerencsejáték vagy az Isten létezésére fogadunk, vagy ellene. – Ez elég számító magatartásnak tűnik. – Ez olyan fogadás, amelyen végtelenül sokat lehet nyerni, veszíteni viszont semmit. És hadd tegyem hozzá, olyan döntés, amit minden embernek meg kell hoznia. Pascal fogadása logikailag kifogástalan felvetés. – De mi köze van ennek Norához meg a zombikhoz? – Biztos vagyok benne, hogy ha alaposan elgondolkozik rajta, meg fogja látni a logikai összefüggést. D'Agosta összeráncolta a homlokát, gondolkozott, végül felmordult. – Azt hiszem, értem. – Nagyszerű. Általában nem szokásom a saját kijelentéseimet magyarázgatni, de a maga kedvéért néha kivételt teszek. D'Agosta kinézett az ablakon a spanyol Harlem elsuhanó utcáira, aztán visszafordult Pendergasthoz. – És mi volt az, amit mondott neki? – Tessék? – A boltosnak. Mondott neki valamit egy idegen nyelven. – Á, igen. Oi chusoi Dios aei enpiptousi – az Isten mindig cinkelt kockákkal játszik – felelte Pendergast, majd rejtélyes kis mosollyal hátradőlt az ülésen.


76

TEMETŐI TÁNC

25. fejezet

Rocker alig egy perccel azután fogadta D'Agostát, hogy megérkezett a rendőrfőnök irodájába, amely a One Police Plaza-i rendőrpalota legfelső emeletén kapott helyet. D'Agosta jó jelnek tekintette, hogy hívatták. A Smithback-gyilkosságot kiemelten fontos ügyként kezelték, és nem volt semmi kétsége afelől, hogy Rocker nagy figyelemmel kíséri a nyomozás haladását. Ahogy elhaladt Rocker titkárnője, Alice mellett – aki nagymama külsejű nő volt, dús ősz hajjal –, kacsintott egyet, és rámosolygott. A nő nem viszonozta a mosolyát. D'Agosta besétált az elegáns, faburkolattal borított irodába, ahol minden hatalmat és tekintélyt sugárzott – zöld bőrlappal borított terebélyes mahagóni íróasztal, tölgyfa burkolat a falakon, perzsaszőnyeg… Minden megbízható és hagyománytisztelő volt, mint maga Rocker. A rendőrfőnök az ablaknál állt, és nem fordult meg, amikor a látogató belépett. Szokás szerint hellyel sem kínálta D'Agostát, pedig az íróasztallal szemben berendezett társalgórészen puha fotelek álltak. D'Agosta várt egy pillanatig, aztán óvatosan megszólalt: – Rendőrfőnök úr…? Rocker a háta mögött összekulcsolt kézzel megfordult. Amikor D'Agosta meglátta, hogy milyen vörös az arca, azonnal görcsbe rándult a gyomra. – Szóval, mi ez az ügy Kline-nal? – kérdezte minden bevezető nélkül a rendőrfőnök. – A Smithback gyilkosság kapcsán felmerült, hogy… – Ezt én is tudom – csattant fel a rendőrfőnök. – Úgy értem, mi volt ez a durva házkutatás? Feldúlták az egész irodáját. D'Agosta vett egy mély lélegzetet. – Mr. Kline nyíltan és bizonyíthatóan megfenyegette Smithbacket, nem sokkal a halála előtt. Ő az első számú gyanúsítottunk. A rendőrfőnök rámeredt. – Ennyit tud felhozni Kline ellen? Hogy homályos fenyegetésekkel illetett egy újságírót? – Nem, rendőrfőnök úr. Rocker csak várt, összefont karral. – A házkutatás során elkoboztuk Kline nyugat-afrikai műtárgyakból álló gyűjteményét, amely közvetlenül kapcsolódik egy vudu-jellegű valláshoz. Hasonlóak azokhoz a tárgyakhoz, amelyeket a gyilkosság színhelyén és a holttesten találtunk. – Hasonlóak? Azt hittem, maszkokról van szó. – Igen, maszkok, de ugyanahhoz a hagyományhoz kapcsolódnak. A New York-i múzeum egy szakértője épp most vizsgálja őket. A rendőrfőnök D'Agostára meredt fáradt, kivörösödött szemével. Nem volt jellemző rá, hogy ilyen nyers legyen. D'Agosta attól félt, hogy Kline valamivel a kezében tartja. Rocker végül megszólalt: – Még egyszer kérdezem: ez minden? – Ez az ember megfenyegette Smithbacket, és vudu tárgyakat gyűjt – szerintem kezdetnek ez elég, hogy megalapozott gyanút keltsen. – Megalapozott gyanút? Hadnagy, megmondom, mit ér ez: egy nagy szart. – Bocsásson meg, de ezzel nem értek egyet. – D'Agosta elhatározta, hogy nem hagyja magát.


77

TEMETŐI TÁNC

– Hát nem érti? Manhattan egyik leggazdagabb emberéről van szó, aki a polgármester barátja, közismert filantróp, és tagja tucatnyi nagy cég igazgatótanácsának. Nem dúlhatja fel az irodáját csak úgy, minden különösebb ok nélkül! – Ez csak a kezdet volt. Véleményem szerint elég okunk van rá, hogy folytassuk ellene a nyomozást, és szándékomban is áll ezt tenni. – D'Agosta igyekezett szelíd, semleges, de határozott modorban beszélni. A rendőrfőnök dühösen meredt rá. – Hadd mondjak valamit: amíg rajta nem kapja ezt az embert egy füstölgő pisztollyal a kezében, addig hagyja békén. A házkutatás nem volt helyénvaló, ez már zaklatásnak minősül. És ne játssza itt nekem az ártatlant! Valamikor én is a gyilkosságiaknál voltam. Tudom, miért tette tönkre Kline irodáját, és nem helyeslem ezeket a módszereket. Ne merjen így bánni a város egy közismert és köztiszteletnek örvendő üzletemberével! – Kline egy szemétláda. – Épp erről beszélek, D'Agosta. Ez a hozzáállás elfogadhatatlan. Nézze, nem fogom kioktatni arról, hogyan kell egy gyilkossági nyomozást irányítani, de figyelmeztetem, hogy ha legközelebb ilyen húzásra készül Kline-nal szemben, nagyon jól gondolja meg! – Rocker szúrósan D'Agostára szegezte a tekintetét. – Megértettem, rendőrfőnök úr – felelte D'Agosta, mert ezt kellett mondania. Nem lett volna értelme tovább ingerelnie Rockert. – Egyelőre nem veszem el magától a Smithback-ügyet, de szemmel tartom, D'Agosta. Ne viselkedjen úgy, mint egy barbár. – Igenis. – Hordja el magát. – A rendőrfőnök egy intéssel elbocsátotta a hadnagyot, és visszafordult az ablakhoz.

26. fejezet

Bár

a New York-i központi könyvtár kilenc perccel korábban már bezárt, Pendergastnak, aki kiváltságos helyzetnek örvendett, nem kellett ilyesmivel törődnie. Soha nem hagyta, hogy a nyitvatartási idő bármiben is korlátozza. Tetszéssel nézett körbe a hatalmas központi olvasóteremben sorakozó üres asztalokon, odabiccentett az őrnek, aki belemerült A Mont Saint Michel és Chartres című könyvbe, aztán elindult lefelé a könyvkiadó pult mögötti meredek kis fémlépcsőn. Négy lépcsőforduló után egy alacsony mennyezetű alagsori helyiségbe ért, amelynek nem is lehetett látni a végét. A padlótól a mennyezetig érő fém könyvespolcok sorakoztak a falak mentén. Pendergast elindult egy ferde folyosón, majd benyitott egy kopottas, szürke ajtón, amely mögött még az előzőnél is keskenyebb és meredekebb lépcsősor indult lefelé. Újabb három lépcsőforduló után egy különös, lomtárszerű helyre érkezett. A félhomályban ősrégi, málladozó könyvek álltak egymásra halmozva. Asztalokon a bekötetlen könyvek mellett üvegekben enyv állt, pengék és a könyvek javításához szükséges egyéb eszközök hevertek. Az óriási kupacokban álló kötetek szinte labirintust alkottak, látni sem lehetett, meddig érnek. Mélységes csönd honolt mindenhol, az áporodott, dohos levegőben por szálldogált.


78

TEMETŐI TÁNC

Pendergast lerakta a magával hozott kis csomagot egy könyvkupac tetejére, és megköszörülte a torkát. Egy pillanatig csönd volt, aztán valahonnan messziről, meghatározhatatlan irányból halk motoszkálás hallatszott. Fokozatosan erősödött a nesz, aztán egyszer csak egy alacsony, ijesztően törékeny öregember bukkant fel két oszlopba rakott könyvhalom között. Dús, ősz sörényén bányászsisakot viselt. A sisakhoz nyúlt, és lekapcsolta a kislámpát. – Hypocrite lecteur – szólalt meg vékony, reszelős hangon. – Már vártam önt. Pendergast kissé meghajolt. – Ez az új divat, Wren? – jegyezte meg a sisakra mutatva. Az öreg némán nevetést mímelt. – Mondjuk úgy, hogy elég mélyre kellett ásnom a könyvek között, és idelent nehéz villanykörtét beszerezni. Senki sem tudta, hogy Wrent valóban a könyvtár alkalmazta-e, vagy csak úgy magától fészkelte be magát a legalsó szintre. Azt azonban nem lehetett kétségbe vonni, hogy kivételes kutatói képességekkel volt megáldva, és a legkülönlegesebb témáknak is nagy szakértője volt. Wren kíváncsi pillantást vetett a kis csomagra. – És milyen csemegét hozott ma nekem? Pendergast felemelte a csomagot, és odanyújtotta. Wren mohón utánakapott, és feltépte a papírt, amely alól három könyv bukkant elő. – Korai Arkham House-kiadás – szívta meg az orrát. – Attól tartok, soha nem érdekeltek igazán az ilyen fura témák. – Nézze csak meg közelebbről. Ezek a legritkább, a gyűjtők által leginkább keresett példányok. Wren sorra megvizsgálta a könyveket. – Hm. „Odakinn”, zöld papírborítóval. „És eljő az este”… – Levette a papírborítót, és megvizsgálta a kötést. – „Az elhagyatott ház” bőrkötésű példánya, az első lapon Barlow kézjegyével. Mexikóvárosban dátumozta, nem sokkal az öngyilkossága előtt… Ha valóban az övé volt, akkor figyelemre méltó példány. – Wren felvonta a szemöldökét, és óvatosan lerakta a könyveket. – Elhamarkodottan ítéltem. Valóban nagyszerű ajándék. Pendergast bólintott. – Örülök, hogy tetszik. – Mióta telefonált, sikerült végeznem egy kis előzetes kutatást. – És? Wren összedörzsölte a kezeit. – Nem is sejtettem, hogy az Inwood Hill Parknak ennyire érdekes a története. Tudta, hogy lényegében az amerikai forradalom óta érintetlen az ott elterülő erdő? Vagy hogy valamikor ott állt lsidor Straus nyári rezidenciája, aki a feleségével odaveszett a Titanic katasztrófájában? – Igen, hallottam róla. – Roppant érdekes történet. Az öreg nem volt hajlandó beszállni a mentőcsónakba a nők és a gyerekek előtt, Mrs. Straus pedig nem akarta otthagyni a férjét. Inkább a komornáját ültette be a mentőcsónakba, és a házaspár együtt halt meg. Inwoodi nyaralójuk ezután rommá lett. De a kutatásaim szerint néhány évvel korábban meggyilkolták az ottani kertészt, és egyéb sajnálatos események is történtek, amelyek miatt Strausék… – És a Ville…? – vágott közbe tapintatosan Pendergast. – Úgy érti, a Ville des Zirondelles. – Wren vágott egy grimaszt. – Náluk rejtélyesebb és titkolózóbb társaságot elképzelni sem lehet. Attól tartok, még nagyon az elején járok a kutatásnak, és abban sem vagyok biztos, hogy sikerül-e valaha is többet kiderítenem.


79

TEMETŐI TÁNC

Pendergast legyintett. – Csak mondja el, mit tudott meg eddig. – Hát jó. – Wren számolni kezdett csontos ujjain. – Először is: úgy tűnik, hogy a Ville első épületét még a 1740-es évek elején emelte egy vallási szekta, amelynek tagjai Angliából menekültek ide az üldözések elől. Manhattan legészakibb csücskében telepedtek le, a mai park területén. Ahogy az lenni szokott, ezek a zarándokok inkább idealisták voltak, mintsem pragmatisták. Városi emberek voltak – írók, tanárok, egy bankár –, és igencsak naiv elképzeléseket tápláltak arról, hogyan kell a földet művelni, és abból megélni. Elég sajátos nézeteket vallottak a közösségi létről is. Úgy gondolták, az egész közösségnek szoros egységet alkotva kell élnie és dolgoznia. A hajóáccsal, aki velük jött, építtettek egy hatalmas épületet a helyben talált kövekből és faanyagból. Ez részben lakóépületként szolgált, részben kápolnaként, részben pedig erődként. Wren az ujjain számolva áttért a második pontra. – A sziget csúcsa azonban, amelyet lakóhelyül választottak, túl sziklás volt, és nem volt alkalmas se földművelésre, se állattenyésztésre. Még azok sem boldogultak volna egy ilyen területen, akik értenek az ilyesmihez. Errefelé indiánok sem éltek, akiktől elleshették volna a fogásokat – a wackquasgeek és lenape törzsek rég elköltöztek innen –, a legközelebbi európai telepesek által lakott hely pedig Manhattan túlsó végében volt, kétnapi járóföldre. A halászat nem érdekelte őket. Néhány farmer, akik már lefoglalták maguknak a legjobb földterületeket, hajlandó volt ugyan eladni a terményeiből jó pénzért, de nem tudtak eltartani egy egész közösséget. – Tehát nyilvánvalóvá vált a számukra, hogy ostobaság volt az eredeti tervük – mormolta Pendergast. – Pontosan. A csalódást aztán belső viszályok követték. Úgy tíz-tizenkét év alatt a közösség lassan felmorzsolódott, a tagjai elköltöztek New England más részeire, vagy visszatértek Európába, és az épületet sorsára hagyták mint füstbe ment reményeik szomorú bizonyítékát. A vezetőjük – a nevét nem sikerült kiderítenem, de ő bérelte a hajót, amivel átjöttek Amerikába, és ő vette meg a földterületet – később Manhattan déli részébe költözött, és gazdálkodó lett belőle. – Folytassa – bólintott Pendergast. – Közben eltelt száz esztendő. Úgy 1858 vagy '59 táján dél felől érkezett New Yorkba egy szedett-vedett, rongyos társaság. A korabeli beszámolók szerint elég vegyes csoport volt. A vezetőjük egy karizmatikus Baton Rouge-i prédikátor volt, Misham Walker tiszteletes, aki maga köré gyűjtött néhány francia-kreol mesterembert, akiket az otthonukban valamiért kiközösítettek – ennek nem tudtam kideríteni az okát –, és néhány nyugat-indiai szigetekről származó rabszolgát. Útközben mások is csatlakoztak hozzájuk: cajunok, portugál eretnekek, a Mississippi mocsárvidékének lakói, akik amiatt menekültek, mert pogánysággal és boszorkánysággal vádolták őket. Nem a szó hagyományos értelmében vett vudu vagy obeah volt az, amit gyakoroltak, hanem egy teljesen új hitrendszernek tűnik, amelyet korábbi vallások elemeiből gyúrtak össze. A délről New Yorkig vezető útjuk igen viszontagságos volt. Akárhol próbáltak letelepedni, a helyiek tiltakoztak a vallási rituáléik ellen, így állandóan arra kényszerültek, hogy továbbvándoroljanak. Csúnya mendemondák terjengtek róluk hogy csecsemőket lopnak, állatáldozatokat mutatnak be, feltámasztják a halottakat. A csoport természeténél fogva titkolózó életmódot folytatott, és az emberek elutasító bánásmódja miatt végképp visszahúzódóak lettek. Walker és a csapata végül felfedezte az elhagyott épületet, amelyet az egykori zarándokok emeltek Manhattan északi csücskében egy évszázaddal korábban, és elfoglalták. Befalazták az ablakokat, és megerősítették a falakat. Attól féltek, hogy megtámadják őket, de végül csak kisebb atrocitások érték a csoportot, amelyekről a helyi sajtó is beszámolt


80

TEMETŐI TÁNC

hébe-hóba. Ahogy teltek-múltak az évek, a Ville egyre jobban elszigetelődött a környezetétől. Pendergast lassan bólogatott. – És az utóbbi időben? – Az évek során folyamatosak voltak a panaszok arról, hogy a Ville-ben állatáldozatokat mutatnak be. – Wren elhallgatott, és halvány mosoly jelent meg az ajkán. – Úgy tűnik, cölibátusban élnek, mint a shakerek. Pendergast meglepetten felvonta a szemöldökét. – Cölibátusban? És mégis fennmaradt a közösség? – Nemcsak hogy fennmaradt, de állítólag mindig pontosan ugyannyi tagot számlál: száznegyvennégyet. Csak felnőtt férfiakból áll a közösség. Toborozzák az új tagokat, ha szükséges, elég erőszakos módszerekkel, és mindig éjszaka. Vadásznak az egyedülálló, mentálisan instabil, a társadalom szélére szorult emberekre, akik ideális jelöltek. Ha egy tag meghalt, kell találni egy másikat a helyére. Aztán terjengenék még mindenféle mendemondák… – Wren sötét szeme megcsillant. – Miről? – Éjszakánként egy gyilkos szörny jár arrafelé. Vannak, akik azt mondják, hogy egy zombi. – Wren élvezettel felkacagott. – És mi történt később a földterülettel és az épületekkel? – A környező földet 1916-ban megvásárolta New York város parkfenntartó vállalata. Néhány omladozó épületet lebontottak, de a Ville megmaradt. Úgy tűnik, a parkkezelők valamiéit nem akarták erőltetni a dolgot. – Értem. – Pendergast különös arckifejezéssel pillantott Wrenre. – Nagyon köszönöm, remek kiindulópontot adott a további nyomozáshoz. Kérem, folytassa tovább a kutatást. Wren viszonozta a pillantását, és kíváncsiság csillogott a szemében. – Pontosan miért érdekli ez a téma? Pendergast nem válaszolt azonnal. Egy pillanatra merengő lett az arca, aztán összeszedte magát. – Egyelőre még korai lenne beszélni róla. – Legalább annyit áruljon el… valami sötét ügy? Pendergast kissé meghajolt búcsúzóul. – Kérem, értesítsen, ha megtudott még valamit. – Azzal sarkon fordult, és elindult vissza, a földfelszín felé.

27. fejezet

Nora bejegyzett még egy utolsó dolgot az adatbázisba, aztán kilépett a programból, lezárta a zacskót, amelyben az agyagedénycserepek voltak, és félretette. Nyújtózkodott egy nagyot, és az órájára nézett. Már majdnem este tíz volt, a múzeumban minden némaságba burkolózott. Körbehordozta tekintetét a műtárgyakkal megrakott polcokon, a dossziékon és papírhalmokon, a bezárt ajtón. Ez volt az első nap, amikor végre képes volt egy kicsit koncentrálni, és elvégezni valamennyit a munkájából. Ez részben annak volt köszönhető, hogy végre-valahára elapadt a részvétlátogatók áradata, akik eddig egymásnak adták a kilincset. De ennél többről is volt szó: azért volt képes dolgozni, mert tudta, hogy valami hasznosat tehet, és konkrét feladata van, amellyel hozzájárulhat


81

TEMETŐI TÁNC

Bill gyilkosának megtalálásához. A DNS-vizsgálat, amelyet Pendergast kérésére végzett, csak a kezdet volt. Most, ezen az estén felveszi a harcot, és szembenéz az ellenséggel. Vett egy jó mély lélegzetet, aztán lassan kifújta a levegőt. Furcsának találta, hogy mennyire nem érez semmi félelmet, csak komor elszántságot. Mindenképp ki akarta deríteni, ki áll Bill halála mögött; így talán sikerülne valamennyire visszaállítani darabokra hullott világának rendjét. Fogta az agyagedénycserepekkel teli zacskót, és visszatette a tárolószekrénybe. Délután tett egy látogatást a főnökénél, Andrew Gertznél, az antropológiai osztály új vezetőjénél. Írásos garanciát kért – amit meg is kapott – arról, hogy a múzeum finanszírozni fogja a jövő nyári utahi expedícióját. Szerette volna, ha jó előre készen vannak a részletes tervek, és van valami, amibe legalább kapaszkodhat a várhatóan hosszú és sötét tél folyamán, amely előtte állt. Nagyon halkan mintha egy gyerekkiáltást hallott volna felcsendülni a folyosón. A múzeum egy ideje hétvégente olyan látogatásokat szervezett iskolás csoportoknak, amikor az éjszakát is itt tölthették bizonyos termekben, persze szigorú felügyelet alatt. Nora megcsóválta a fejét: a vezetőség mindenre képes, amivel kicsit növelni lehet a bevételeket. Ahogy a visszhang elhalt, egy másik zaj ütötte meg a fülét: kopogtak az ajtaján. Nora megdermedt, és arrafelé fordult. Meglepő, hogy egyik pillanatról a másikra hogy fel tud gyorsulni a szívverése. Persze, ha Fearing lenne az, biztosan nem kopogna. Újból kopogtattak. Nora megköszörülte a torkát: – Ki az? – Pendergast ügynök. Valóban az ő hangja volt, megismerte. Gyorsan az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Az ügynök ott állt a folyosón, az ajtófélfának támaszkodva. Megszokott fekete öltönyén kívül egy fekete kasmírkabát is volt rajta. – Bejöhetek? Nora bólintott, és félreállt az ajtóból. Pendergast besurrant, és szürke szemével gyorsan körbenézett a laborban, mielőtt ismét Norára fordult a tekintete. – Szerettem volna még egyszer megköszönni a segítségét. – Nem kell köszönetet mondania. Bármit megtennék, hogy segítsek elkapni a gyilkost. – Éppen erről szerettem volna beszélni magával. – Pendergast becsukta az ajtót, és Norához fordult. – Gondolom, hiába is mondanék bármit, úgysem tudnám lebeszélni arról, hogy folytassa a magánnyomozást. – Jól gondolja. – Hiába kérném, hogy hagyja a dolgot a hatóságokra, hiába emlékeztetném, hogy komoly veszélybe sodorja magát – minden kérés süket fülekre találna. Nora csak bólintott. Pendergast egy pillanatig csak nézte. – Ez esetben meg kell tennie valamit a kedvemért. – És mi lenne az? Pendergast a zsebébe nyúlt, előhúzott valamit, és Nora kezébe nyomta. – Viselje ezt állandóan a nyakában. Nora lenézett a tenyerére. Egy tollakból és apró szarvasbőrdarabkákból összevarrt amulett volt, vékony aranyláncon. Finoman megnyomta a kis szarvasbőr zacskót: mintha valami por lett volna benne. – Ez meg mi? – kérdezte. – Egy arrêt.


82

TEMETŐI TÁNC

– Hogy micsoda? – Mondjuk úgy, hogy rontást elhárító amulett. Nora Pendergastra meredt. – Ezt nem mondja komolyan. – Rendkívül hatásos minden rosszakaró ellen, kivéve, ha közvetlen családtag az illető. Van itt még valami. – Pendergast a másik zsebébe nyúlt, és kivett egy piros flanelzacskót, amelynek a szája tarka zsineggel volt összekötözve. – Ezt hordja mindig magánál, a zsebében vagy a táskájában. Nora összevonta a szemöldökét. – Pendergast ügynök… – kezdte, de aztán csak megrázta a fejét. Nem tudta, mit mondjon. Minden ismerőse közül Pendergast volt az, akit leginkább a logika és a pragmatizmus kősziklájának tekintett. És most amuletteket ad neki? Pendergast szeme megvillant, mintha olvasna Nora gondolataiban. – Maga antropológus – mondta. – Olvasta A szimbólumok eredetét Victor Turnertől? – Nem. – És Émile Durkheim A vallási élet alapvető formái című művét? Nora bólintott. – Akkor tudja, hogy bizonyos dolgokat lehet analizálni és rendszerbe foglalni – de vannak, amiket nem. Ön, aki antropológiával foglalkozik, bizonyára tisztában van a fenomenológia alapfogalmaival. – Igen, de… – Nora elhallgatott. – Mivel az elménk a testünk fogságába zárva létezik, soha nem ismerhetjük meg a végső igazságot, és azt sem tudjuk eldönteni, hogy mi az, ami nem igaz. A legtöbb, amit tehetünk, hogy leírjuk azt, amit a világban látunk magunk körül. – Nem tudom követni. – Létezik itt a földön olyan tudás, Nora, amely titokzatos és nagyon ősi, és amelyet nem szabad kétségbe vonnunk. Igaz, vagy nem igaz…? Nem tudhatjuk. Tehát, megtenné, amire kérem? Magánál hordaná ezeket? Nora a tenyerében tartott tárgyakra pillantott. – Nem tudom, mit mondjak. – Kérem, mondjon igent. Mert csak ezzel a feltétellel engedélyezem, hogy tovább folytassa a nyomozást. Nora végül lassan bólintott. – Nagyszerű. – Pendergast sarkon fordult, és kifelé indult, de az ajtóból még viszszanézett. – Dr. Kelly…? – Igen? – Nem elég, ha csak magánál vannak ezek a dolgok. Hinnie is kell. – Miben? – Abban, hogy hatásosak. Mert azok, akik rosszat akarnak magának, egészen biztosan hisznek ezekben a dolgokban. – Azzal az ügynök kisurrant a szobából, és halkan becsukta maga után az ajtót.

28. fejezet

Éjfél volt. Nora megállt az Indian Road és a 214. utca sarkán, és megnézte a térképet. A hűvös levegőben már az ősz illata érződött. Az alacsony lakóházakon túl az


83

TEMETŐI TÁNC

Inwood Hill Park fáinak lombja sötéten derengett a városi fényekben fürdő éjszakai égbolt előtt. Nora szinte szédelgett a kialvatlanságtól; olyan érzés volt, mintha valami nagyon erőset ivott volna. Miközben a térképet nézegette, Caitlyn Kidd kíváncsian odalesett a válla fölött. Nora visszagyűrte a zsebébe a térképet. – Még egy sarok. Továbbmentek az Indian Roadon. Csendes lakóövezetben jártak, az út mindkét oldalán egyszerű, csúf téglaépületek sorakoztak. Az utcalámpák mindent sárgás fényben fürdettek. Egy autó húzott el mellettük lassan, majd befordult a 214. utcába. A reflektorok fénypászmája belehasított a sötétségbe. Az Indian Road és a 214. utca találkozásánál egy névtelen kis mellékutca is kiágazott, alig tűnt többnek, mint egy használaton kívüli kocsibehajtónak. Nyugat felé vezetett, egy lakóház és egy bedeszkázott kirakatú vegytisztító között. Régi vascölöpökre kifeszített, rozsdás lánc zárta le az utcácskát. Nora végignézett az aszfaltozott úton, amely elhaladt több baseballpálya mellett, majd beleveszett a sötétségbe. A burkolata repedezett volt, és göröngyös fűcsomók meg apró facsemeték ütköztek ki a repedésekben. Nora még egyszer megnézte az internetről letöltött térképet. A múltkori látogatása alkalmával egyértelműen kiderült, hogy ezen a kis utcán lehet a legjobban megközelíteni a Ville-t. – Ez lesz az – mondta Caitlynnek. Átbújtak a lánc alatt. A sportpályák után az út egy nyílt mezőn vágott át, aztán elnyelték az Inwood Hill Park fái. Errefelé már csak néhány régi öntöttvas lámpaoszlop maradt meg, de ezek a lámpák is sötétek voltak. Ahogy Nora felnézett, mintha golyónyomokat látott volna a lámpaburákon. Valahol a sötétség mélyén ott fekszik a Ville… Nora elindult, Caitlyn pedig sietősen követte. Az aszfaltút egyre keskenyebb lett, a fák egyre sűrűbbek. A nyirkos avar szaga megtöltötte a levegőt. – Ugye, hozott zseblámpát? – kérdezte Caitlyn. – Igen, de inkább nem használnám. Az út emelkedni kezdett, először csak enyhén, aztán egyre meredekebben, míg végül feljutottak egy magaslatra, ahonnan jól rá lehetett látni a Henry Hudson autópályára és a Columbia's Baker Fieldre. Itt megálltak, hogy egy kicsit kifújják magukat. Az út ezután ereszkedni kezdett a Harlem folyó kiöblösödött része felé. Ahogy továbbindultak, Nora elszórt sárga fénypontokat pillantott meg a fák között, úgy fél kilométer távolságra. Érezte, hogy Caitlyn oldalba böki. – Ez az? – Azt hiszem, igen. Majd meglátjuk. Pár pillanatnyi habozás után továbbindultak lefelé a domboldalban, az ösvényt követve, amely kanyargósán haladt, mindig a terepviszonyokhoz alkalmazkodva. Az erdő egyre sűrűbb lett, és már a város fényeinek távoli derengése sem szűrődött ide. A forgalom zaja sem hallatszott már az autópályáról. Az ösvény ismét kanyarodott egyet, és hirtelen valami sötétlett előttük: egy ősrégi, ócska drótkerítés állta útjukat. Hatalmas lyuk tátongott benne, amelyet szögesdróttal foltoztak be. A kerítés közepén lévő kapun egy tábla lógott, amelyre ákombákom betűkkel kezdetleges feliratot pingáltak: Magánterület! Belépni Tilos! – Ez közterület, a város egyik utcája – mondta Nora. – Illegális, ha így elrekesztik. Ezt feltétlenül írja meg a cikkben. – Azért ezt alig lehet utcának nevezni – jegyezte meg Caitlyn. – Egyébként az egész épületkomplexum nem egészen legális, illegális földfoglalónak számítanak.


84

TEMETŐI TÁNC

Nora szemügyre vette a kaput, öntöttvasból volt, a fekete festék málladozott róla, alatta kikezdte a fémet a rozsda. A kapu tetején egy sor fémtüske futott végig, de a legtöbb már letört, vagy leesett. Annak ellenére, hogy a kapu nagyon réginek látszott, Norának feltűnt, hogy a sarokvasak jól meg vannak olajozva, és a kaput záró lánc és lakat is meglehetősen jó állapotban van. A fák közül nem hallatszott semmi. – Könnyebb lenne átmászni a kerítésen, mint a kapun – állapította meg Nora. – Igen. Egyikük sem mozdult. – Komolyan úgy gondolja, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Caitlyn. Nora gyorsan átvette a kezdeményezést, még mielőtt alkalma lenne meggondolni magát. Mindkét kezével megragadta a rozsdás kerítést, a lábát bedugta egy résbe, és felhúzódzkodott. A kerítés úgy három méter magas lehetett. A felső szélén látszott, hogy valamikor szögesdrót húzódott végig rajta, de már rég eltűnt. Nora fél perc alatt át is jutott, és lihegve leugrott a másik oldalon a puha avarba. – Maga jön – szólt vissza Caitlynnek. Caitlyn is felkapaszkodott a kerítésen. Nem volt olyan jó formában, mint Nora, de sikerült átkecmeregnie, és halk fémcsörgés kíséretében leereszkedett a túlsó oldalon. Nagyot fújt, és lesöprögette magáról a rozsdát meg a száraz leveleket. Nora a sötétséget fürkészte. – Jobb lesz, ha a fák között megyünk, és nem az úton – suttogta. – Egyetértek. Nora letért az ösvényről, hogy ne zörögjenek a talpa alatt a száraz levelek, és óvatosan elindult jobbra, ahol egy sötét kis vízmosás húzódott a domboldalban a tölgyfák között, egy tisztás felé. Hallotta, hogy Caitlyn óvatosan követi. A vízmosás egyre meredekebb lett. Nora időnként megállt, és felmérte a terepet. Az erdőben sötét volt, de tudta, hogy nem használhatja a zseblámpát. Minden oka megvolt azt hinni, hogy a Ville lakói nagyon is éberen őrködnek, és figyelik az esetleges behatolókat. Ha mozgó fényt vesznek észre a fák között, nyilván utánanéznek, hogy mi lehet az. A vízmosás medre lassan kiegyenesedett, ahogy közeledtek a Ville-t körbevevő sík mezőhöz. Az erdő itt hirtelen véget ért, és egy kihalt mező terült el előttük. Egy hatalmas, ódon templom hátsó falához vezetett, amelynek tövében néhány kisebb, rozoga ház bújt meg. Szinte úgy tűnt, mintha azok tartanák a templom falait. Hideg szél süvített át a mezőn, Nora hallotta, ahogy megzörgeti a száraz füvet. – Te jóságos ég – mormolta mellette Caitlyn. Ez alkalommal a másik oldalról közelítették meg a Ville-t, mint Nora a múltkori látogatásakor. Közelebbről nézve már látszott, hogy a különös épület még kezdetlegesebben van összetákolva, mint gondolta. Az éjszakai égboltról visszaverődő, távolról ideszűrődő fényben még az ácsfejsze nyomait is ki lehetett venni a vaskos fagerendákon, amelyek az erődítményszerű épület vázát alkották. A központi templomépületen látszott, hogy több lépésben épült, minden szint egy kicsivel kijjebb nyúlt, mint az alatta lévő, amitől úgy festett az egész, mint egy feje tetejére állított lépcsős piramis. Különös, fenyegető benyomást keltett. Ablakok inkább csak az oldalán voltak, és elég magasan helyezkedtek el. Azokat, amelyeket nem falaztak be, halványzöldes árnyalatú, régi hajóüveg fedte, némelyiket pedig csak olajozott papír. Ilyen közelről már egyértelműen látszott, hogy gyertyafény szüremlik ki odabentről. Egyetlen kis, négyszögletes ablak nyílt szemmagasságban, mintha csak arra várna, hogy bekukucskáljanak rajta.


85

TEMETŐI TÁNC

– Hihetetlen, hogy egy ilyen hely még mindig létezhet Manhattanben – jegyezte meg Nora. – Bárhol hihetetlen lenne – tette hozzá Caitlyn. – Most mit csinálunk? – Várunk, hogy van-e itt valaki. – Meddig várunk? – Tíz-tizenöt percig. Ez elég arra, hogy ha van őr, körbeérjen. Aztán esetleg közelebb megyünk. Jegyezzen fel mindent. Azt akarom, hogy a West Sider olvasói tényleg mindenről pontosan értesüljenek. – Rendben – felelte Caitlyn kissé megremegő hangon, és jól megmarkolta a jegyzetfüzetét. Nora elhelyezkedett, és felkészült a várakozásra. Ahogy fészkelődött, megérezte, hogy a nyakában lógó amulett dörzsöli a bőrét. Előhúzta, és megnézte. Ugyanolyan fura volt, mint azok a fétisek, amelyeket a lakásuk előtt találtak. Pendergast a szavát vette, hogy viselni fogja, és mindig magánál hordja a kis zacskót is. Igaz, hogy a babonáiról híres New Orleansból származik, de nem olyannak tűnt, mint aki hisz a vudu varázslatokban – vagy mégis…? Nora visszadugta a ruhája alá az amulettet. Kissé ostobának érezte magát. Örült, hogy Caitlyn nem vette észre. Halk nesz riasztotta fel, amitől rögtön éber lett. A sötétségből jött a zümmögés, mintha óriási kabócák cirpelnének. Beletelt pár pillanatba, míg rájött, hogy a templom belsejéből szűrődik ki a zaj. Egyre hangosabb és tisztább lett, és már ki lehetett venni, hogy énekszó – jobban mondva nem is igazán éneklés, inkább kántálás. – Hallja ezt? – kérdezte Caitlyn feszült hangon. A kántálás bonyolult ritmusban hol halkult, hol felerősödött. Nora látta, hogy Caitlyn megborzong, és jobban összehúzza magán a kabátját. Miközben tovább vártak és hallgatóztak, a kántálás egyre jobban felgyorsult, és egyre magasabb regiszterben szárnyalt. – A fenébe, nekem ez egyáltalán nem tetszik – motyogta Caitlyn. Nora megnyugtatóan átkarolta a vállát. – Maradjon nyugton. Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. A sötétben nem láthatnak meg. – Nem kellett volna beleegyeznem, hogy idejöjjek. Rossz ötlet volt. Nora érezte, hogy a nő reszket. Csodálkozott rajta, hogy ő maga nem érez semmi félelmet. Ezt Billnek köszönheti. Nem igazán arról volt szó, hogy nem ismeri a félelmet, hanem inkább csak eltompult a félelem iránt. Ugyan, mi rossz érhetné Bill halála után? Ha ő maga is meghalna, az csak megváltás lenne a számára. A kántálás egyre szenvedélyesebbé fokozódott, aztán egy újabb hang vegyült bele – egy kecske mekegése. – Jaj, ne – motyogta Nora, és még szorosabban átfogta Caitlyn vállát. Ismét gyászos mekegés hangzott fel. A kántálás egyre magasabbra szárnyalt, mintha egy hatalmas dinamó zümmögése lenne. Két másik kecske vékony, rémült mekegése hasított a zajba. Nora tudta, hogy mi következik, és legszívesebben befogta volna a fülét, de nem tehette. – Látnunk kell, hogy legyen tanú arra, ami történik – mondta, és fel akart állni. Caitlyn belekapaszkodott. – Ne, kérem, várjon! Nora lerázta magáról a kezét. – Ezért jöttünk ide. – Kérem! Észre fogják venni! – Senki nem fog meglátni. – Várjon!


86

TEMETŐI TÁNC

Nora azonban felállt, és a fejét jól lehúzva futni kezdett a mezőn át. A nyirkos fű csúszós volt a talpa alatt. Amikor odaért a templomhoz, a falához lapult, elosont a sárga fényben úszó kis ablakig, aztán a torkában dobogó szívvel belesett. Egy porcelán mosdókagylót pillantott meg és egy törött porcelán éjjeliedényt. Egy ősrégi mellékhelyiség. A hideg, durva fagerendákhoz simulva leguggolt a fal tövében. Az ódon épület dohos, penészes, füstös szagot árasztott. Ilyen közelről a hangok sokkal erősebbek voltak. Nora a falhoz szorította a fülét, és hallgatózott. A kántálás szövegét nem tudta kivenni, még azt sem tudta megállapítani, milyen nyelven lehet, bár az nyilvánvaló volt, hogy nem angolul. Francia lenne? Kreol? A kántálás mellett valami más zajt is hallott, olyasfélét, mintha meztelen talpak csapódtak volna ritmikusan a kőpadlóhoz. Egy magányos hang szólóban kivált a többi közül, és meg-megremegve, élesen, dallamtalanul szárnyalt. Nyilván ez is része volt a rituálénak. Egy újabb elnyúló, rémült mekegés harsant fel, aztán néma csönd lett. Hirtelen egy éles sikoly hasított a csöndbe, az állati fájdalom hangja, de szinte azonnal hörgésbe fulladt, és ismét csönd lett. Norának nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, mi történt. Váratlanul ismét felhangzott a kántálás, gyors, mámoros tempóban. A pap örömteli hangja magasan szárnyalva kivált a többi közül. Még valami furcsa zaj is keveredett a hangok közé: nyögés, morgás, zihálás, szörcsögés. Nora jó nagy levegőket vett a száján keresztül, mert hirtelen émelyegni kezdett. A hangok a velejéig megrázták, és azt a borzalmas pillanatot idézték fel benne, amikor meglátta a férjét mozdulatlanul heverni a vértócsában a nappali padlóján. Bénultnak érezte magát, forgott vele a világ, és apró fekete pontok táncoltak a szeme előtt. Caitlynnek igaza volt: tényleg nem volt jó ötlet idejönni. Ezek az emberek – bárkik legyenek is – nem fogadnának szívesen egy idegent. Egy-két percig a téglafalnak támaszkodott, míg el nem múlt a szédülés. Tudta, hogy sürgősen ki kell jutniuk innen. Ahogy megfordult, valami mozgást vett észre a sötétben, a legtávolabb álló házikó sarkánál. Mintha valaki ólálkodott volna ott. A kísérteties holdfényben megvillant egy arc sápadt fehérsége, aztán már el is tűnt a jelenés. Nora rémülten pislogott, becsukta a szemét, majd újból kinyitotta. Minden néma volt és sötét, a kántálás is elhallgatott. Tényleg látott valamit, vagy csak képzelődött? Amikor épp eldöntötte, hogy csak képzelete játszott vele, újból megjelent egy kísérteties alak, furcsán puffadt arccal, rongyos ruhában. Különös léptekkel indult feléje, amelyek valahogy egyszerre voltak tétovák, mégis iszonyatosan céltudatosak. Ahogy Nora döbbenten bámulta, egyre inkább az a figura jutott eszébe, aki a bálnacsontvázak között üldözte. Halkan felkiáltott, felpattant a fal tövéből, és futni kezdett a mezőn át. – Caitlyn! – kiáltotta kifulladva. Amikor odaért az újságírónőhöz, megragadta a kabátját, és felrángatta. A tüdeje már égett, alig kapott levegőt. – Ki kell jutnunk innen, nagyon gyorsan! – Mi történt? – Nora rémülete Caitlynre is azonnal átragadt. – Gyerünk! – Nora a ruhája ujjánál fogva talpra rángatta az újságírónőt. Caitlyn megbotlott, Norának úgy kellett elkapnia. Caitlyn hirtelen hátranézett, és kővé dermedve bámult. – Uramisten… Nora is hátranézett. Az a valami – a felpuffadt, torz arcot alig lehetett kivenni a sötétben – iszonyú gyorsan közeledett feléjük, rémes, botladozó léptekkel.


87

TEMETŐI TÁNC

– Caitlyn! – sikoltott fel Nora. – Gyerünk, futás! – Micsoda…? Nora már futásnak is eredt a vízmosásban, és maga után vonszolta Caitlynt, akit szinte teljesen megbénított a félelem. Állandóan megcsúszott a leveleken, csetlettbotlott, és folyton hátrafordult. A kísérteties alak még gyorsabban követte őket, baljós, fenyegető léptekkel. Nora már ziháló légzését is hallotta. – Utánunk jön! – kiáltotta Caitlyn. – Utol fog érni! – Fogja be a száját, és fusson! Te jóságos ég, gondolta Nora, lehetetlen, hogy ez Fearing lenne! Vagy mégis…? A lelke mélyén nagyon is tudta, hogy lehetséges. Odaértek a vízmosás végébe. Innen már nem volt messze a kerítés és a kapu. – Gyerünk, mozogjon már! – förmedt rá Nora Caitlynre, aki megint megbotlott, és majdnem elesett. Zokogva kapkodott levegő után. Az üldözőjük súlyos léptei hangosan puffantak a sötétben. Nora felrángatta Caitlynt. Odarohant a kerítéshez, Caitlynt is magával vonszolta, és minden erejét bevetve elkezdte felfelé tolni. Az újságírónő nagy nehezen talált egy kapaszkodót a drótkerítésben, és felhúzódzkodott, Nora követte. Átmásztak a kerítés tetején, leugrottak a puha avarba, és tovább rohantak. A hátuk mögött valami nekiütközött a kerítésnek. Nora egy pillanatra megállt, és hátranézett. Annak ellenére, hogy a szíve vadul kalapált, tudnia kellett, ki az, aki üldözi. – Mit művel? – kiáltott rá Caitlyn, és tovább futott, ahogy csak a lába bírta. Nora belekotort a vállán lógó táskájába, előrántotta a zseblámpát, felkattintotta, és a kerítésre irányította a fénysugarat. Nem látott semmi mást, csak egy kidudorodást a rozsdás dróthálón, ahol az előbb az üldözőjük nekiütközött. A kerítés egészen enyhén még mindig nyikorogva rázkódott a lökéstől, aztán újból beállt a csönd. A különös lény eltűnt. Nora hallotta, hogy Caitlyn léptei egyre távolodnak az ösvényen. Ő is futásnak eredt, és hamarosan utol is érte a kimerült, ziháló újságírónőt. Caitlyn megállt, és előregörnyedve lihegett, aztán öklendezni kezdett. Nora tartott a vállát. – Ez meg ki lehetett? – nyögte ki végül Caitlyn. Nora nem válaszolt, csak segített Caitlynnek felállni. Tíz perccel később már az Indian Roadon jártak, az ismerős manhattani környezetben. Nora önkéntelenül a nyakában lógó amulettet forgatta az ujjai között. Képtelen volt lerázni magáról a rettegést, amit ez a lény keltett benne, és nem tudta kiverni a fejéből a halálra ítélt kecske hörgését. Egy iszonyú, irracionális, émelyítő gondolat gyötörte – hogy Bill is így halt-e meg.

29. fejezet

Vincent D'Agosta hadnagy szűk kis irodájában ült a főkapitányságon, és a számítógép monitorját bámulta. Írással is foglalkozott, már két regénye is megjelent, és remek kritikákat kapott. Akkor miért esik ilyen átkozottul nehezére, hogy megírjon


88

TEMETŐI TÁNC

egy belső használatra szánt jelentést? Még mindig füstölgött magában a fejmosás miatt, amit a rendőrfőnöktől kapott tegnap délután. Kline Rockert is a markában tartja, semmi kétség. Elfordult a monitortól, és megdörzsölte a szemét. A szobácska egyetlen ablakán bágyadt reggeli napfény sütött be, és egy darabka szürkés égbolt is látszott. D'Agosta nagyot kortyolt az aznap reggeli harmadik kávéjából, és próbálta rendbe szedni a gondolatait. Egy bizonyos mennyiség után inkább már fáradtabbnak érezte magát a kávétól. Tényleg csak egy hét telt volna el azóta, hogy Smithbacket meggyilkolták? Megcsóválta a fejét. Pillanatnyilag épp Kanadában kellene lennie – úgy volt, hogy meglátogatja ott élő fiát, és aláírja a folyamatban lévő váláshoz szükséges papírokat. Ehelyett itt rostokol New Yorkban, és egy olyan ügyön dolgozik, amely napról napra egyre különösebb. Megcsörrent az íróasztalán a telefon. Már csak ez hiányzott, gondolta. Megint megzavarja valaki. Nagyot sóhajtott, és felkapta a kagylót. – Gyilkossági csoport, D'Agosta, tessék. – Vincent? Fred Stolfutz vagyok. Stolfutz annak az államügyésznek az asszisztense volt, aki segített D'Agostának megszerezni a Ville-be szóló házkutatási parancsot. – Hello, Fred. Na, mi a helyzet? – Ha arra hivatkozva próbál bejutni a Ville-be, hogy egy gyilkossági ügyben keres további bizonyítékokat, akkor nem hiszem, hogy sok szerencsével járna. Túl kevés az eddigi bizonyíték, egyetlen bíró sem fog ennek alapján házkutatási parancsot kiadni. Főleg azok után, amit Kline-nal művelt. – Jézusom, erről meg honnan tud? – Vinnie, mindenki erről beszél. Arról már nem is szólva, hogy a rendőrfőnök… D'Agosta türelmetlenül közbevágott: – Szóval, mik a lehetőségeim? – Ugye, azt mondta, hogy ez a hely egy erdő mélyén található? – Igen. – Ez kizárja azt a lehetőséget, hogy elég közel jussanak ahhoz, hogy kívülről meglássanak valamit, ami bizonyíték lehet, vagy mondjuk, kiszagolják a marihuána füstjét. És nem lesznek sürgető körülmények sem, amelyek miatt vészhelyzetre hivatkozhatnánk – mondjuk, hogy valaki segítségért kiált –, és ami felhatalmazná a rendőrséget a behatolásra. – Azért hallottak onnan segélykiáltásokat – állatoktól. – Hát ez az, én is pontosan erre gondoltam. Egy gyilkossági nyomozás ürügyén soha nem fog bejutni oda, de esetleg összehozhatnánk valamit, ha állatkínzásra hivatkozunk. Mondjuk, odamegy egy állatvédelmi felügyelővel, és miközben körülnéznek, nyugodtan kereshet olyan bizonyítékokat is, amikre szüksége van. – Ez érdekes ötlet. Gondolja, hogy sikerül elintézni? – Szerintem igen. – Fred, maga egy zseni. Hívjon vissza, ha van valami fejlemény. – D'Agosta letette a telefont, és visszatért a jelentéséhez. A felszínen nem tűnt bonyolultnak az ügy. Sok megbízható, sőt kitűnő szemtanú látta Fearinget belépni a házba, és távozni onnan. Habár a vizsgálati eredményekhez nem hivatalosan jutottak hozzá, és a bíróság előtt nem lehetne felhasználni őket, Fearing DNS-ét is megtalálták a helyszínen, amit végül majd a hivatalos szakértői vizsgálat is meg fog erősíteni. Amikor később Fearing megtámadta Norát, sikerült DNS-bizonyítékot szerezni arról, hogy valóban ő volt az. A kriptája üres, a holttest sehol. Ezek voltak a mérleg egyik serpenyőjében lévő bizonyítékok.


89

TEMETŐI TÁNC

És mi áll a másik oldalon? Egy túlterhelt, a munkáját hanyagul végző halottkém, aki nem hajlandó beismerni, hogy hibát követett el. Egy tetoválás és egy anyajegy – mindkettőt könnyen lehet hamisítani, vagy elnézni, főleg ha azt is figyelembe veszszük, mennyi időt töltött a holttest a vízben. A húga azonosította ugyan Fearinget, de előfordult már olyan eset, hogy egy családtag tévedett, mert túlságosan fel volt zaklatva, vagy mert a holttest túl rossz állapotban volt. Az is lehet, hogy valamilyen biztosítási csalásban mesterkedtek, amibe Fearing húga is be volt avatva. Az, hogy a nő nem sokkal az azonosítás után eltűnt, csak még gyanúsabbá tette. Colin Fearing életben van – D'Agosta erről meg volt győződve. És hogy nem zombi, az is hétszentség. Vajon Kline áll-e a háttérben, vagy a Ville lakói? Nem árt mindkét felet továbbra is szemmel tartani. D'Agosta fogta a kávét, rámeredt, aztán kiöntötte a maradékot a szemetesbe, és utánadobta a műanyag poharat is. Elég volt ebből a vacak löttyből. A gyilkosságon töprengett. Neki valahogy nem tűnt hihetőnek az a verzió, hogy Fearingnek tulajdonképpen az lett volna a célja, hogy Norával erőszakoskodjon, csak félresikerült a dolog. Amikor Fearing bement az épületbe, egyenesen belebámult a biztonsági kamerába, pedig tudta, hogy felvétel készül róla, de láthatóan nem érdekelte. Pendergastnak igaza volt – ez nem egy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság volt, hanem nagyon is tervszerű. De mi lehetett a terv…? D'Agosta elmotyogott magában egy káromkodást. Ebben a pillanatban újból megcsörrent a telefon. – D'Agosta, tessék. – Szia, Vinnie, Laura vagyok. Láttad a ma reggeli West Sidert? – Nem. – Akkor jobb lesz, ha beszerzel egyet. – Miért, mi van benne? – Csak vegyél egyet. És… – És micsoda? – Számíts rá, hogy hívni fog a rendőrfőnök. Ne mondd neki, hogy figyelmeztettelek, csak állj készenlétben. – A francba, már megint? – D'Agosta bosszúsan letette a kagylót, aztán felállt, és elindult a lifthez. A földszinti újságosnál be tud szerezni egy példányt az újságból, és ha Laurának igaza van, akkor kell egy kis idő, hogy megeméssze, ami benne áll, még mielőtt befutna a rendőrfőnök hívása. A beérkező lift halkan csilingelt egyet, és kinyílt az ajtó. Pár perc múlva D'Agosta már az újságoshoz sietett az előcsarnokban. Rögtön látta, hogy a West Sider szokás szerint jól látható helyre, a bal oldali állvány legtetejére van kitéve. Odadobott két pénzérmét a pultra, elvett egyet az újságból, és a hóna alá csapta. Bement a szemben lévő Starbucks kávézóba, rendelt egy feketét, leült egy asztalhoz, és szétnyitotta az újságot. Az első oldalról szinte az arcába kiabált a vastag betűs főcím: Állatáldozat! Állatok rituális legyilkolása a „Ville”-ben Kapcsolatban állnak-e a szekta tagjai a vuduval és a Smithback-gyilkossággal? Írta: Caitlyn Kidd D'Agosta rámeredt a kávéjára. Alig lötyögött valami a jó nagy papírpohár aljában. Hová lettek az előmelegített csészék, amikben régebben adták a kávét? Olyan gyorsan felhajtotta a kávét, hogy az ízét is alig érezte, aztán kisimítgatta az újságot, és olvasni kezdte.


90

TEMETŐI TÁNC

El kellett ismernie, hogy ahhoz képest, hogy Kidd milyen nevetséges dolgokat hordott össze, meglehetősen hatásosan sikerült megírnia. A cikkből kiderült, hogy Nora Kelly és a riporter az éjszaka közepén odamentek a Ville-be, átmásztak a kerítésen, és mindent a saját fülükkel hallottak. Aztán üldözőbe vette őket valaki – hogy ki vagy mi, arról az újságírónő nem számolt be részletesen, de homályos célzásokat tett arra, hogy az illető úgy festett, mint egy zombi. Kidd feltette azt a kérdést is, hogy a város miért engedi meg, hogy egy közterületnek számító utcát lezárjanak, és hogy nem szegik-e meg a Ville-ben az állatvédelmi törvényeket. Idézett Smithbacknek a Ville-ről íródott cikkéből, leírta a vévé-ket, vagyis ártó amuletteket, amelyeket a lakása előtt találtak a gyilkosságot megelőző időkben, és megemlítette a gyilkosság színhelyén talált vudu kellékeket. Idézett egy tömör kommentárt egy állatvédő szervezet vezetőjétől is. Kidd ugyan nem állította, hogy közvetlen kapcsolat lenne a Ville és Smithback meggyilkolása között, a cikk mondanivalója azonban félreérthetetlen volt. Smithback írni kezdett az állatáldozatok témájáról, és azt tervezte, hogy folytatja a cikksorozatot – ezután megölték. Volt egy sor a cikkben, amely különösen sértette D'Agostát, és nagyon jellemzőnek találta az efféle újságírásra. „Ismételten próbáltuk elérni a Smithback-gyilkosság ügyében folyó nyomozást irányító Vincent D'Agosta hadnagyot, de nem sikerült.” Még hogy ismételten! A mobilja éjjel-nappal be volt kapcsolva, és munkaidő után arra irányította át az irodájába érkező hívásokat. Most, hogy jobban belegondolt, egyszer-kétszer tényleg kereste egy Kidd nevű újságírónő, de kinek van ideje arra, hogy mindenkit visszahívjon? Ismételten, na persze. Mondjuk, hogy kétszer. Na jó, esetleg háromszor. Most már sejtette, hogy Laura miért hívta az előbb. Kidd előző cikke, amelyben a vuduról írt, nevetséges volt. Ennek a mostaninak azonban már volt némi valós alapja, és a szánalmasan mekegő kecske leírása igencsak szívhez szólóra sikeredett. D'Agosta tudta, hogy milyenek az állatvédők, ha bedühödnek valami miatt. Hirtelen A Jó, a Rossz és a Csúf filmzenéje csendült fel a kávézóban – a mobilja csengőhangja. D'Agosta gyorsan felkapta, és kisétált a kávézóból. Rocker kereste. – Máris újból beszélünk. – Igen, rendőrfőnök úr. – Feltételezem, látta a West Sider cikkét? – Igen, olvastam. – D'Agosta igyekezett tiszteletteljes hangot megütni, és úgy tenni, mintha a tegnapi összetűzés meg sem történt volna. – Úgy tűnik, rossz helyen kopogtatott, amikor Kline-t zaklatta, nem igaz? – folytatta hűvösen a rendőrfőnök. – Több szálat is követünk a nyomozás során. Rocker felmordult. – És mit gondol, ki a hunyó? Kline vagy a Ville? – Amint már mondtam, mindkét nyomon vizsgálódunk. – Kezd egyre nagyobbra dagadni a botrány. A főpolgármester is aggódik. Az előbb hívtak a Newstól és a Posttól is. Nem vette ki jól magát, hogy maga nem elérhető. Az a dolga, hogy mindig rendelkezésre álljon, megnyugtassa az embereket, és válaszoljon a kérdéseikre. – Majd tartok egy sajtótájékoztatót. – Az nagyon jó lesz. A két óra meg is felelne. Koncentráljon a Ville-re, és Kline-t hagyja ki belőle. – Halk reccsenés hallatszott, és a vonal elnémult.


91

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta visszament a kávézóba. – Kérek négy adag feketét, egy pohárba, elvitelre.

30. fejezet

A hadnagy akkor is utálta a sajtótájékoztatókat, ha jókedvében volt, márpedig ezt most igazán nem lehetett elmondani róla. Nem nagyon tudott mit mondani az ügyről, amit pedig közölni tudott, annak enyhén szólva nehéz volt hitelt adni. Az ajtóból belesett a helyiségbe: már minden hely foglalt volt, a riporterek és az operatőrök izgatottan kiabáltak egymásnak. A rendőrfőnök odalépett D'Agosta mellé. – Készen áll a bejelentéssel, hadnagy? – Igen, rendőrfőnök úr. – D'Agosta vetett egy pillantást Rockerre, aki szokás szerint sötét öltönyt viselt, a hajtókáján a New York-i rendőrség kis jelvényével. A rendőrfőnök viszonozta a pillantását, és még a szokásosnál is fáradtabbnak látszott. – Ne felejtse el, mit mondtam: Kline-t hagyja békén. D'Agosta nyelt egy nagyot. Az a sok kávé nem nagyon használt, most sokkal inkább egy whiskyre lenne szüksége. Esze ágában sem volt szóba hozni Kline nevét – nem szerette volna, ha beperelik rágalmazásért. Ahogy besétáltak a terembe, és fellépkedtek a pódiumra, a zajongás még hangosabb lett, és egy tucatnyi vaku villant egyszerre. A rendőrfőnök a felolvasóállványhoz lépett, és felemelt kézzel csendet kért. Jó fél percbe is beletelt, amíg a tömeg lecsillapodott. Rocker ezután megköszörülte a torkát. – D'Agosta hadnagy, akit megbíztunk a Smithback gyilkosság felderítésével, szól néhány szót a nyomozás jelenlegi állásáról, ezután lehet majd kérdéseket feltenni. Mielőtt D'Agosta hadnagy belekezdene, szeretnék egy kéréssel fordulni a sajtó képviselőihez: számoljanak be felelősségteljesen erről az ügyről a nagyközönségnek. Ez egy rendkívül nagy érdeklődésre számot tartó, szenzációs bűneset, és máris az egész város forrong miatta. Ha szükségtelenül nyugtalanságot keltünk az emberekben, az csak további bajokhoz vezethet. Akkor átadom a szót, hadnagy úr. – Köszönöm. – D'Agosta kissé félve lépett a mikrofonhoz. Végignézett az arcok tengerén, és kínosan nyelt egyet. – Mint mindnyájan tudják – kezdte –, William Smithback, aki az Upper West Side-on lakott, egy héttel ezelőtt gyilkosság áldozata lett. A rendőrség nagy erők bevetésével indított nyomozást az ügyben, az én irányításommal. Több szálon is megkezdtük a vizsgálódást, és több nyom is rendelkezésünkre áll, így bizonyosak vagyunk abban, hogy hamarosan kézre keríthetjük az elkövetőt. Addig is azt szeretnénk kérni, hogy ha bárkinek tudomása van bármiféle információról, amely segítheti a nyomozást, haladéktalanul lépjen kapcsolatba a rendőrséggel. – Kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Ha van kérdésük, most feltehetik. Újból kitört a zajongás. D'Agosta felemelte a kezét, hogy rendet teremtsen. – Csendet kérek! – mondta a mikrofonba. – Csendet! – Hátrább lépett, és várta, hogy helyreálljon a rend. – Köszönöm. Tessék, ott az első sorban – biccentett egy sárga blúzt viselő, középkorú nő felé. – Mit tud mondani nekünk erről a „Ville” nevű helyről? Valóban állatáldozatokat mutatnak be?


92

TEMETŐI TÁNC

– Többen is panaszt tettek amiatt, hogy furcsa zajokat és állathangokat hallanak erről a helyről. Ezen a szálon is aktívan folytatjuk a nyomozást. Hadd tegyem hozzá, hogy eddig nem találtunk közvetlen kapcsolatot a Ville és a Smithback-gyilkosság között. – Ha már a Smithback-gyilkosságot említi – folytatta a nő –, megvan-e a boncolás eredménye? Mi volt a halál oka? – A halál oka a szívet ért késszúrás volt. D'Agosta végignézett a levegőben hadonászó kezeken, a villogó vakukon, a kamerákon és a digitális magnókon. Szinte azt várta, hogy Smithback is ott fog kiabálni és gesztikulálni az újságírók között, a feje tetején égnek álló hajtinccsel. – Tessék – mutatott rá egy férfira a harmadik sorban, aki óriási, tarka csokornyakkendőt viselt. – Megállapították-e már, hogy valóban a szomszédja, Fearing volt-e Smithback gyilkosa? – Fearing nem a szomszédja volt, csak egy házban laktak. A tesztek még folyamatban vannak, de egyelőre minden bizonyíték arra utal, hogy valóban Fearing volt a tettes. Jelenleg szökésben van. – Már ha egy hulla lehet szökevény, tette hozzá magában D'Agosta. – Milyen kapcsolatban áll Fearing és a Ville? – Nem sikerült semmiféle kapcsolatot találnunk. A dolog jobban ment, mint ahogy D'Agosta remélte. A körülményekhez képest az újságírók aránylag visszafogottan, szinte tiszteletteljesen viselkedtek. D'Agosta egy újabb jelentkező felé biccentett. – Miért kutatták át Kline irodáját? Őt is gyanúsítottnak tekintik? – Mr. Kline-t pillanatnyilag nem tekintjük gyanúsítottnak. – D'Agosta igyekezett kerülni Rocker tekintetét. A fenébe, miért van az, hogy a sajtó mindig mindent kiszagol? – Akkor miért tartottak nála házkutatást? – Sajnálom, a nyomozás érdekében erről nem beszélhetek. Épp egy másik újságírónak akart szót adni, de hirtelen felharsant egy éles hang. D'Agosta összevont szemöldökkel a hang irányába fordult. Egy magas, elegáns, divatos nyakkendőt viselő férfi állt fel az első sorok egyikében. Rövid szőke haja volt és markáns álla. – Kíváncsi lennék, hogy értek-e el bármiféle valódi előrehaladást? – szólalt meg zengő hangján. A kérdés olyan homályosan megfogalmazott, mégis agresszív volt, hogy D'Agosta egy pillanatig csak döbbenten hallgatott. – Tessék? – kérdezett vissza. – Bryce Harriman vagyok, a Timestól. A New York-i sajtó egy munkatársát, kollégámat és jó barátomat, Bill Smithbacket brutálisan meggyilkolták. Azóta eltelt egy hét. Hadd fogalmazzak másképp: mi az oka annak, hogy ilyen kevés haladást értek el? A tömegen mormolás futott végig, néhányan helyeslően bólogatni kezdtek. – Nagyon is komoly haladást értünk el, de nyilvánvaló okokból nem áll módomban részletesen ismertetni a nyomozás eddigi eredményeit. – D'Agosta maga is tisztában volt azzal, hogy ez elég esetlenül hangzik, de ennél jobbal nem tudott előállni. Harriman azonban ügyet sem vetett a válaszára. – Egy újságírót ért támadás, aki csak a munkáját végezte – folytatta szenvedélyesen. – Ez olyan, mintha mindnyájunkat megtámadtak volna, az egész szakmát.


93

TEMETŐI TÁNC

A helyeslő mormolás felerősödött. D'Agosta szólítani akart egy másik újságírót, de Harriman nem volt hajlandó leülni. – Mi folyik a Ville-ben? – kérdezte, még jobban megemelve a hangját. – Amint már mondtam, nincs rá semmi bizonyíték, hogy bármiféle kapcsolat állna fenn a… Harriman közbevágott: – Miért engedik, hogy nyíltan állatokat kínozzanak, és öljenek meg – és ki tudja, az is lehet, hogy nemcsak állatokat? Hadnagy úr, bizonyára tudatában van, hogy sok New York-iban felmerül ugyanaz a kérdés: miért nem tesz a rendőrség az égvilágon semmit? Erre kitört az általános hangzavar, az újságírók dühösen felpattantak, mindenki egyszerre kezdett kiabálni és integetni, miközben az arisztokratikus arcú Harriman elégedett mosollyal visszaült a helyére.

31. fejezet

A Rolls-Royce áthajtott egy hatalmas, hófehér kapun, és végiggördült a vén tölgyfák között kanyargó, kaviccsal felszórt behajtón. Hirtelen egy előkelő ház tárult eléjük, melyet kisebb melléképületek vettek körbe: egy kocsiszín, egy kerti pavilon, egy üvegház és egy hatalmas, zsindelytetős fészer, amely ősi kőalapokra épült. Távolabb tágas, szépen nyírt gyepszőnyeg terült el egészen a Long Island South-i tengerpartig, ahol kéken csillogott a víztükör a reggeli napfényben. D'Agosta füttyentett egyet. – A mindenit, ez aztán a szép birtok. – Valóban az. És innen még nem is látni a gondnok házát, a helikopterleszállót és a pisztrángos tavat. – Ha legközelebb erre járunk, szóljon, hogy azt is nézzük meg. – Mr. Esteban egyike azoknak, akik a leghangosabban szót emeltek a Ville miatt. Szeretném a saját szájából hallani, hogy mit gondol arról a helyről. Pendergast szólt Proctornak, hogy álljon meg a fészer gyanánt szolgáló melléképület előtt, amelynek tárva-nyitva állt az ajtaja. Az ügynök szó nélkül kiszállt a RollsRoyce-ból, és eltűnt a hatalmas faépület belsejében. – Hé, a ház arra van! – szólt utána D'Agosta, de aztán elhallgatott, és idegesen körbenézett. Vajon miben sántikál már megint Pendergast? Favágás zaja ütötte meg a fülét. Egy pillanattal később elhallgattak a puffanások, és egy férfi lépett elő a fészer mögül, egyik kezében fejszével. Ugyanebben a pillanatban Pendergast is előbukkant a sötét fészerből. A férfi odament hozzá, a kezében a fejszével. – Mintha csak Paul Bunyant látnám – mormolta D'Agosta, amint Pendergast viszszaérkezett hozzá. A férfi magas volt, őszbe vegyülő, rövid szakállt viselt, félhosszú haja a gallérjáig ért, a feje tetején kis kopasz folt virított. Annak dacára, hogy spanyol volt a vezetékneve, nagyon is angolszásznak tűnt. A hajviseletétől eltekintve úgy festett, mint egy tősgyökeres vidéki úriember – jól vasalt vászonnadrág, kockás ing, a kezén munkakesztyű. Vékony volt, és láthatóan fitt. Lesöprögetett az ingéről pár faforgácsot, a vállára vetette a fejsze nyelét, és lehúzta a kesztyűjét, hogy kezet fogjon a látogatókkal.


94

TEMETŐI TÁNC

– Miben segíthetek? – kérdezte dallamos hangon. Pendergast elővette a jelvényét. – Pendergast különleges ügynök az FBl-tól. Vincent D'Agosta hadnagy a New York-i rendőrség gyilkossági csoportjától jött. A férfi szeme összeszűkült, és összeszorította a száját, miközben alaposan szemügyre vette a jelvényt. Aztán felnézett, és a Rolls-Royce-ra esett a tekintete. – Szép járőrautó. – A megszorítások miatt kénytelenek vagyunk a saját autónkat használni – felelte Pendergast. – Értem. – Ön Alexander Esteban? – kérdezte D'Agosta. – Igen. – Szeretnénk feltenni néhány kérdést, ha megengedi. – Van házkutatási parancsuk? – William Smithback, a Times újságírójának meggyilkolása ügyében nyomozunk – mondta Pendergast. – Nagy szívességet tenne, ha válaszolna pár kérdésünkre. A férfi bólintott, és megsimogatta a szakállát. – Ismertem Smithbacket. Segítek, amiben csak tudok. – Ön, ugye, filmproducer? – kérdezte Pendergast. – Régebben az voltam, manapság már inkább csak jótékonysági munkát végzek. – Olvastam önről egy cikket a Mademoiselle magazinban, amelyben az egykori híres producerhez, DeMille-hez hasonlítják. – A történelem a szenvedélyem. – Esteban álszerényen felnevetett. D'Agostának hirtelen eszébe jutott, honnan ismerős a neve. Esteban látványos, giccses történelmi eposzokat vitt filmvászonra. A legutóbbi filmjét Laurával látta. Kitörés a Sing Singből – ez volt a címe, és arról a híres esetről szólt, amikor a hatvanas évek elején harminchárom rab megszökött a hírhedt börtönből. Egyiküknek sem tetszett túlságosan. Homályosan emlékezett egy másik filmjére is: a Marie Antoinette utolsó napjai -ra. – Minket jobban érdekelne az állatvédő szervezete. „Emberek a többi állatfajtáért” a neve, igaz? Esteban bólintott. – Úgy van. Bár én inkább csak szóvivőjük vagyok, a nevemet adom az ügyhöz, hogy legyen egy ismert támogatójuk. – Elmosolyodott, és hozzátette: – A szervezet vezetője Rich Plock. – Értem. Beszélt ön Mr. Smithbackkel a cikksorozat kapcsán, amelyet a Ville des Zirondelles-ről, vagyis közismertebb nevén a Ville-ről akart írni? – A szervezetünket aggasztották a hírek, melyek szerint a Ville-ben állatáldozatokat mutatnak be. Hosszú ideje folyik ez a dolog, és senki sem tett semmit ebben az ügyben. Megkerestem szinte minden újságot, köztük a Timest is, és végül Mr. Smithback vissza is hívott. – Ez mikor történt? – Lássuk csak… azt hiszem, úgy egy héttel azelőtt, hogy megjelentette az első cikkét erről a témáról. Pendergast bólintott, aztán látszólag mintha hirtelen elvesztette volna minden érdeklődését. D'Agosta átvette tőle a szót. – Meséljen nekünk erről. – Smithback felhívott, és megbeszéltünk egy találkozót a városban. Mi korábban már összegyűjtöttünk némi információt a Ville-ről – panaszokat a környéken lakóktól, szemtanúk beszámolóit, akik látták, hogy élő állatokat szállítottak oda, no meg számlákat és hasonlókat. Átadtam neki a másolatokat mindenről.


95

TEMETŐI TÁNC

– És volt ezekben bármiféle határozott bizonyíték? – Rengeteg bizonyíték volt! Az Inwood környékén lakók hosszú évek óta hallják, hogy állatokat kínoznak. A városi hatóságok pedig a világon semmit sem tettek, a politikai korrektség, a szabad vallásgyakorlás vagy más efféle marhaság nevében. Ne értsenek félre, én támogatom a vallásszabadságot – kivéve, ha állatok kínzásáról és megöléséről van szó. – Tud arról, hogy Smithback ellenségeket szerzett magának azzal, hogy megjelentette azt a cikket az állatáldozatokról? – Biztos vagyok benne, hogy szerzett ellenségeket, ahogyan én is. Azok ott a Ville-ben fanatikus őrültek. – Van minderről valami határozott, konkrét információja? Kapott-e fenyegető leveleket, e-maileket vagy telefonokat, akár maga, akár Smithback? – Egyszer küldtek postán valami amulettféleséget. Eldobtam. Nem tudom, hogy a Ville-ből küldték-e vagy máshonnan, bár a postabélyegzőn Upper Manhattan szerepelt. Ezek nagyon visszavonult életet élnek. Nagyon furcsa csoportosulás. Úgy élnek, mint egy elszigetelt klán, és akkor még finoman fogalmaztam. Nagyon régóta itt laknak ezen a területen. D'Agosta egyik lábáról a másikra állt, és törte a fejét, hogy mit kérdezhetne még. Esteban nemigen tudott olyasmit mondani, amit eddig ne tudtak volna. Pendergast hirtelen újból megszólalt: – Nagyon szép a birtoka, Mr. Esteban. Lovakat tart? – Nem, dehogy. Elutasítom az állatok rabságban tartását. – Kutyákat? – Az állatoknak szabadon kell élniük a vadonban, nem lenne szabad odáig alacsonyítani őket, hogy az embert szolgálják. – Ön vegetáriánus, Mr. Esteban? – Természetesen. – Nős? Vannak gyermekei? – Elváltam, gyerekeim nincsenek. Nézze… – És miért vegetáriánus? – Állatokat megölni csak azért, hogy kielégítsük az étvágyunkat, etikátlan dolog, arról már nem is szólva, hogy ártunk vele a bolygónknak, pazaroljuk az energiát, és erkölcsileg is felháborító, amikor milliók éheznek. Itt van példának okáért a visszataszító autója – ne haragudjon, nem akarom megsérteni, de nincs mentség arra, ha valaki ilyen kocsival jár. – Esteban rosszallóan elhúzta a száját. D'Agostának hirtelen egy apáca jutott eszébe, aki az iskolában körmöst adott vonalzóval, ha beszélgettek az órán. Várta, vajon Pendergast hogyan reagál, de az ügynök arca tökéletesen rezzenéstelen maradt. – Sokan vannak New Yorkban, akik olyan vallást gyakorolnak, amelyben bevett dolog az állatáldozat – mondta. – Miért épp a Ville-re összpontosítanak? – Ez a legkirívóbb és legrégebben fennálló eset. Valahol el kell kezdenünk. – Hány tagja van a szervezetüknek? Esteban kissé zavarba jött a kérdéstől. – Erről Richet kell megkérdezniük. Azt hiszem, pár száz. – Olvasta a West Siderben nemrégiben erről a témáról megjelent cikkeket, Mr. Esteban? – Igen, olvastam. – És mit gondol?


96

TEMETŐI TÁNC

– Azt hiszem, az az újságírónő nagyon is ráhibázott valamire. Amint már mondtam, azok az emberek a Ville-ben teljesen őrültek. Vudu, obeah… Úgy tudom, nem is legális, hogy ott vannak, jogtalan földfoglalók. Ki kellene lakoltatni őket. – És hová mehetnének? Esteban kurtán felnevetett. – Felőlem aztán elmehetnek a pokolba. – Szóval úgy gondolja, az állatkínzás helytelen, de az rendben van, ha embereket kínoznak a pokolban? Estebannak torkára forrt a nevetés, és óvatosan az ügynökre pillantott. – Amit mondtam, az csak egy szófordulat, Mister… – Pendergast. – Mr. Pendergast. Akkor végeztünk? – Nem hinném. D'Agosta meglepetten hallotta, hirtelen milyen élesre vált Pendergast hangja. – Márpedig én végeztem. – Ön hisz a vuduban, Mr. Esteban? – Úgy érti, hiszek-e abban, hogy vannak emberek, akik gyakorolják a vudut, vagy hiszek-e abban, hogy tényleg működik? – Mindkettőt. – Hiszek benne, hogy azok a megszállottak a Ville-ben vuduval foglalkoznak. És hogy hiszek-e abban, hogy halottakat támasztanak fel? Ki tudja? Nem is érdekel, én csak azt szeretném, ha eltűnnének onnan. – Ki finanszírozza a szervezetét? – Nem az én szervezetem, én csak tag vagyok. Rengeteg kisebb adományt kapunk, de ha őszinte akarok lenni, én vagyok a legfőbb támogatójuk. – Közhasznú nonprofit szervezetről van szó? – Igen. – És az ön vagyona honnan származik? – Elég sikeres voltam a filmiparban, de őszintén szólva nem látom be, hogy jön ez ide. – Esteban levette a válláról a fejszét. – A kérdései zavarosak és értelmetlenek, Mr. Pendergast, és kezdek belefáradni ebbe a beszélgetésbe. Lenne olyan szíves szépen visszaülni ebbe a benzingőzt okádó monstrumba, és elhagyni a birtokomat? – A legnagyobb örömmel. – Pendergast egy kis meghajlással elbúcsúzott, aztán halvány mosollyal beszállt a Rolls-Royce-ba, D'Agosta pedig követte.

Miközben visszaindultak a város felé, D'Agosta bosszúsan fészkelődött az ülésen. – Micsoda beképzelt hólyag! Fogadni mernék, hogy ha senki nem látja, jó véres steaket zabál. Pendergast kibámult az ablakon, és a gondolataiba merült, de erre megfordult. – Tudja, Vincent, szerintem ez az eddigi legjobb meglátása. – A zakója zsebéből előhúzott egy fóliával borított kis műanyag tálcát, és átnyújtotta D'Agostának. Egy vérfoltos papír és egy címke kis darabkája tapadt a fóliára. Romlott hús szagát árasztotta. D'Agosta undorral gyorsan visszaadta. – Ez meg mi a frász? – A fészerben találtam, a szemétben. A címke szerint ez bárányborda volt. Tizenkét dollár és kilencvenkilenc cent fél kiló. – A fenébe…


97

TEMETŐI TÁNC

– Remek ár ilyen szép húsért. Kísértést éreztem, hogy megkérdezzem Mr. Estebantól, melyik hentesnél vásárol. – Pendergast lerakta a műanyag tálcát az ülésre, hátradőlt, és tovább bámulta az elsuhanó tájat.

32. fejezet

Nora Kelly lefordult az Ötödik sugárútról, és a Nyugati 53. utcán sietett tovább. Görcsbe rándult a gyomra az idegességtől. A Modern Művészetek Múzeumának bejárata előtt megsárgult levelek kavarogtak a szélben. Alkonyodott, és a levegő csípőssége már a tél közeledtét jelezte. Kacskaringós útvonalon jött el a munkahelyéről – először buszra szállt, amely átvitte a parkon, aztán metróval ment tovább –, és titokban szinte abban reménykedett, hogy valamelyik jármű lerobban, vagy dugó lesz. Bármi jól jönne, hogy elkerülhesse a rá váró megpróbáltatást. Sajnos azonban a tömegközlekedés nagyon is jól működik. Már itt is van, alig pár lépésre a céljától. A lába szinte magától lassított, majd megállt. Belenyúlt a táskájába, és kivett egy krémszínű, elegáns borítékot, amely kézzel volt megcímezve William Smithback és vendége részére. Kihúzta belőle a kártyát, és már vagy századszor átolvasta a szövegét: Szeretettel meghívjuk a Gotham sajtóklub 127. sajtódíjátadó ünnepségére Nyugati 53. utca 25., New York Október 17., délután öt óra Nora épp elégszer vett már részt ilyen rendezvényeken – tipikus manhattani társasági események sok itallal, pletykálkodással és a szokásos újságírói rivalizálással. Nora soha nem kedvelte az ilyesmit. És ez a mostani alkalom még kellemetlenebb lesz, mint általában – sokkal, de sokkal kellemetlenebb. Kézfogások, elsuttogott részvétnyilvánítások, együtt érző pillantások… Már a puszta gondolat is felzaklatta. A múzeumban is mindent elkövetett, hogy elkerülje az ilyesmit. Mindegy, túl kell esnie ezen. Bill is nyert az egyik díjkategóriában. És Bill szerette az ilyen összejöveteleket. Nem lett volna szép, ha nem jön el, ennyivel tartozik az emlékének. Vett egy jó nagy levegőt, visszadugta a táskájába a meghívót, és továbbindult. Még mindig fel volt kavarva a Ville-ben tett látogatás miatt, nem hagyta nyugodni a kecske iszonyú mekegése, és a rejtélyes lény, aki üldözte őket. Vajon valóban Fearing volt-e…? Mivel nem volt biztos a dolgában, Nora inkább nem szólt a történtekről D'Agostának. De az emlék kísértette, és nagyon nyugtalan volt miatta. Talán épp arra van most szüksége, hogy emberek közé menjen, és megpróbáljon elfeledkezni a szörnyűségekről. A Gotham sajtóklub egy túldíszített, rokokó homlokzatú, keskeny épületben volt. Nora felsétált a lépcsőn, és belépett a bronzkapun. Leadta a kabátját a ruhatárban, és kapott egy bilétát. A Horace Greely terem felől már odahallatszott a zeneszó, a nevetgélés és a poharak csilingelése. Nora egyre idegesebb lett. Megigazította a vállán a táskája pántját, aztán végigsétált a puha vörös szőnyegen, és belépett a tölgyfa burkolattal ellátott díszterembe.


98

TEMETŐI TÁNC

A rendezvény már egy órája tartott, és a tágas terem zsúfolva volt vendégekkel. A zaj fülsiketítő volt, mindenki egyszerre beszélt, az emberek próbálták túlkiabálni egymást, hogy egyetlen szellemes megjegyzés se vesszen kárba. Legalább fél tucat bárpult volt elrendezve a falak mentén. Az efféle sajtórendezvények híresek voltak arról, hogy általában tivornyázásba fulladnak. A jobb oldali falnál egy rögtönzött színpadot állítottak fel, mikrofonokkal telerakva. Nora átfurakodott a tömegen, és a terem hátsó része felé indult. Ha sikerül megbújnia egy eldugott sarokban, akkor talán nyugodtan végignézheti a díjkiosztót anélkül, hogy el kellene viselnie mások tolakodását. Egy mellette álló férfi, aki épp széles gesztusokkal magyarázott valamit, a könyökével véletlenül jól oldalba vágta Norát. Odafordult, és rápillantott, aztán felragyogott az arca. Fenton Davies volt az, a Times főszerkesztője, Bill főnöke. Körülötte félkörben álldogáltak Bill kollégái. – Nora! – kiáltott fel Davies. – Mennyire örülök, hogy eljött! Mindnyájan borzasztóan sajnáljuk, ami történt. Bill az egyik legjobb munkatársunk volt, remek újságíró és nagyszerű ember. A félkörben álldogáló kollégák kórusban helyeseltek. Nora végignézett az együtt érző arcokon. Alig tudta megállni, hogy ne rohanjon el, de sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. – Nagyon köszönöm, igazán jólesik. – Próbáltam keresni magát, nem kapta meg az üzeneteimet? – De igen, sajnálom, csak annyi dolgom volt mostanában… – Hogyne, hogyne, megértem. Nem olyan sürgős. Csak tudja… – Davies lehalkította a hangját, és közelebb hajolt Nora füléhez – …a rendőrség megkeresett minket. Úgy gondolják, Bill munkájának lehet valami köze a történtekhez. Ha tényleg így van, erről mi is szeretnénk tudni a szerkesztőségben. – Feltétlenül fel fogom hívni, ha majd egy kicsit rendeződtek a dolgaim. Davies kiegyenesedett, és emeltebb hangon folytatta: – Azt tervezzük, hogy alapítunk egy díjat Bill emlékére. William Smithback-díj, kiemelkedő újságírói teljesítményért, vagy valami hasonló. Erről is szeretnénk majd beszélni magával, ha ráér. – Hogyne, persze. – Már el is kezdtünk adományokat gyűjteni. Talán ennek az éves ünnepségnek a része lehet majd a díj kiosztása. – Ez tényleg remek lenne, Bill nagyra értékelné. Davies végigsimított kopasz fején, és lelkesen bólogatott. – Hozok magamnak valami innivalót – mondta Nora. – Majd később találkozunk. – Akarja, hogy én… – ajánlkoztak egyszerre többen is. – Nem, nem, köszönöm, rögtön visszajövök. – Nora még egyszer rájuk mosolygott, és belevegyült a tömegbe. Sikerült is átvágnia a termen anélkül, hogy ismerősbe botlott volna. Megállt az egyik bárpult közelében, és próbált nyugodtabban lélegezni. Nem kellett volna eljönnie. Épp egy italt akart kérni, amikor valaki megérintette a karját. Görcsbe rándult gyomorral odafordult, de hála istennek csak Caitlyn Kidd volt az. – Nem voltam biztos benne, hogy el fog jönni – mondta. – Kiheverte már az izgalmakat? – kérdezte Nora. – Persze. – Caitlyn nem igazán úgy festett, mint aki kiheverte az átélt kalandokat – sápadt és nyúzott volt az arca. – Én adom át az első díjat a West Sider nevében – mondta Caitlyn –, úgyhogy most fel kell mennem a pódiumra. Próbáljunk meg még beszélni, mielőtt elmegy. Lenne egy ötletem, hogy mi legyen a következő lépésünk.


99

TEMETŐI TÁNC

Nora bólintott, az újságírónő pedig rámosolygott, intett egyet, és már el is tűnt a körülöttük ácsorgók sűrűjében. Nora visszafordult a pulthoz, és rendelt egy italt, aztán keresett magának egy helyet a közelben, a fal mentén álló könyvespolcok mellett. Megbújt Washington Irving mellszobra és Ring Lardner dedikált fényképe között, és a koktélját kortyolgatva figyelte a vidám, zajos társaságot. A pódiumra pillantott. Érdekes, hogy a West Sider szponzorálja az egyik díjat. A kis bulvárlap nyilván így akar némi tiszteletet kivívni magának. Az is érdekes, hogy épp Caitlyn adja át… Nora hirtelen meghallotta a saját nevét a bábeli hangzavarban. Összevont szemöldökkel végignézett a tömegen, és kereste, ki szólította. Meg is találta a hang forrását: egy negyven körüli férfi integetett neki. Nora egy pillanatig el sem tudta képzelni, ki lehet az. Aztán hirtelen eszébe jutott, ki is az arisztokratikus arc és az elegáns öltözék tulajdonosa: Bryce Harriman. Ő volt Bill legfőbb riválisa és ellensége a Postnál és a Timesnál töltött ideje alatt is. Legalább egy tucat ember választotta el Norától, úgyhogy beletelhet egy-két percbe is, amíg oda tud furakodni hozzá. Nora sok mindent hajlandó volt elviselni, de ez már túl sok volt. Gyorsan lerakta félig kiürült poharát egy asztalra, és elbújt egy testes férfi mögött, aztán bevegyült a tömegbe, és eltűnt Harriman szeme elől. Ebben a pillanatban a fények elhalványodtak, és egy férfi lépett a pódiumra. A zene elhallgatott, és a beszélgetés zsongása is elcsendesedett. – Hölgyeim és uraim! – kiáltotta a férfi. – Üdvözlöm önöket a Gotham sajtóklub éves díjátadó ceremóniáján. A nevem McGeorge Oddon, és én vagyok az idén a jelölőbizottság feje. Örömmel látom, hogy mennyien eljöttek. Csodálatos este vár ma ránk! Nora felkészült rá, hogy hosszadalmas bevezető következik, csak bennfentesek által érthető anekdotákkal és gyenge viccekkel megtűzdelve. – Szívesen itt állnék még akármeddig, hogy rossz vicceket pufogtassak és magamról beszéljek – folytatta Oddon –, de rengeteg díjat kell még kiosztanunk ma este, úgyhogy vágjunk is bele! – Előhúzott egy kártyát a zakója zsebéből, és gyorsan megnézte. – Az első díj új, az idén osztjuk ki először: a Jack Wilson Donohue-díj oknyomozó újságírásért, amelyet a West Sider ajánlott fel. Az ötezer dolláros díjat a népszerű újságírás kiváló képviselője, Caitlyn Kidd adja át a West Sider nevében. Nora figyelte, ahogy Caitlyn nagy taps, éljenzés és füttyögetés kíséretében felsétál a színpadra. Kezet rázott Oddonnal, aztán elvette az egyik mikrofont. – Köszönöm, McGeorge – mondta. Kissé idegesnek látszott a nagy tömeg előtt, de a hangja erősen és tisztán csengett. – A West Sider éppannyira fiatal, mint amennyire ez a klub régi – kezdte. – Egyesek szerint túlságosan is fiatal. A szerkesztőségünk azonban a legnagyobb örömmel vesz rész ezen az estén, és ezzel az újonnan alapított díjjal szeretnénk bizonyítani, hogy nemcsak a szánk jár, hanem valóban támogatjuk a komoly újságírást. Kitört az éljenzés. – Sok díj létezik, amellyel az újságírói kiválóságot ismerik el – folytatta Caitlyn. – A legtöbb díj a megjelent írások minőségére koncentrál, vagy talán az időtállóságukra. Sőt azt is ki merem jelenteni, hogy sokszor a politikai korrektséget jutalmazzák. A hallgatóság erre füttyentésekkel és fújolással reagált. – De miért nincs olyan díj, amely egyszerűen csak az újságírói bátorságot jutalmazza, a makacs kitartást, azt, ha egy újságíró mindenre hajlandó, hogy megszerezzen egy sztorit? Hát jó, kimondom: azt, ha van vér a pucájában!


100

TEMETŐI TÁNC

Erre olyan lelkes taps és kiabálás tört ki, hogy a terem falai is beleremegtek. – Mert a West Sider erről szól. Igen, fiatal újság vagyunk, de ettől csak még mohóbban hajhásszuk a sikert! Miután az utolsó éljenzés is elhalt, kis kavarodás támadt a terem végében. – Úgy gondoljuk tehát, nagyon is helyénvaló, hogy a West Sider szponzorálja ezt az új díjat – folytatta Caitlyn. Hirtelen furcsa kis zaj futott végig a közönség sorain. Nora összevont szemöldökkel nézett végig a fejek tengerén. A bejárat közelében a tömeg hátrább húzódott, és egy kis rész kitisztult. Innen-onnan rémült kiáltások hangzottak fel. Mi a csuda történhetett? – tűnődött Nora. – Most tehát szeretném… – Caitlyn a mondat közepén elhallgatott. Ő is észrevette a kavarodást, és a bejárat felé pillantott. A vendégsereg egyre jobban felbolydult, és a tömeg szétvált, mintha utat engedne valakinek a színpad felé. Egy alak jelent meg, akitől az emberek riadtan elhúzódtak. Sikoltozás és érthetetlen kiáltások harsantak. Aztán ami még ennél is furcsábban hatott, hirtelen mélységes csönd támadt a teremben. Caitlyn Kidd döbbent hangja szólalt meg a nagy csöndben: – Bill? Smithback?! Az alak meglódult, és már a színpad széléhez közeledett. Nora csak bámult, aztán érezte, hogy szó szerint megtántorodik a döbbenettől. Bill volt az. Hátul nyitott kórházi hálóinget viselt, a bőre borzalmasan sárgás volt, az arcát és a kezét rászáradt vér mocskolta be. Iszonyatosan meg volt változva, úgy festett, mint egy túlvilági jelenés. Hátborzongatóan hasonlított arra a valamire, ami a Ville-ben vette üldözőbe őket – mégis félreismerhetetlen volt Bill nyakigláb alakja, még a feje tetején is égnek állt a jellegzetes hajtincs. – Úristen – nyögött fel Nora. – Szentséges úristen… – Smithback! – kiáltott fel Caitlyn élesen. Nora képtelen volt megmozdulni. Caitlyn fültépő hangon sikoltozni kezdett. – Maga az?! – kiáltotta. Az alak felkapaszkodott a színpadra. Furcsán tétova, csoszogó volt a járása, a kezét lazán lelógatta maga mellett. Egyikben egy nagy kést tartott, a penge alig látszott ki a rászáradt vér alól. Caitlyn kétségbeesetten hátrált, és halálra váltan sikoltozott. Nora továbbra is csak bénultan állt, és bámult, ahogy férje megtette az utolsó lépéseket, és átbotorkált a színpadon. – Bill – sikoltotta Caitlyn, miközben egyre csak hátrált. A hangját szinte elnyomta a tömegben kitört kiáltozás. – Várjon! Úristen, ne! NE! A kés tétovázott a levegőben, aztán lesújtott – egyenesen Caitlyn mellkasába hasított, újra meg újra. A vér szökőkútként spriccelt szét. Aztán a kísértetszerű alak megfordult, és bemenekült a színpad mögé. Nora már csak azt érezte, hogy elgyengül a térde, aztán elsötétedett előtte a világ.


101

TEMETŐI TÁNC

33. fejezet

\/incent D'Agosta végigballagott a macskaszagú folyosón, és megkereste az 5D lakást. Megnyomta a gombot, és hallotta, hogy odabent hangosan szól a csengő. Papucsos léptek csosszantak, aztán elsötétedett a kukucskálónyílás, ahogy valaki odanyomta a szemét. – Ki az? – szólalt meg egy reszketeg hang. – Vincent D'Agosta hadnagy vagyok a rendőrségtől – felelte D'Agosta, és felmutatta a jelvényét. – Tartsa közelebb, így nem tudom elolvasni. D'Agosta a kukucskálónyílás elé tartotta a jelvényt. – Lépjen közelebb, hogy lássam. D'Agosta odaállt középre, a nyílás elé. – Mit akar? – Korábban már beszéltünk telefonon, Mrs. Pizzetti. Én nyomozok a Smithbackgyilkosság ügyében. – Nekem semmi közöm semmiféle gyilkossághoz. – Tudom, Mrs. Pizzetti, de beleegyezett, hogy beszél nekem Mr. Smithbackről, aki interjút készített önnel a Timesba, ugye, emlékszik? Hosszú csönd lett, aztán három kattanás hallatszott, ahogy a lakás tulajdonosa eltolt három reteszt, és kiakasztott egy biztonsági láncot. Az ajtó résnyire kinyílt, de még mindig tartotta egy másik lánc. D'Agosta újból felmutatta a jelvényét, és a résen kikandikáló fekete szem még egyszer alaposan megnézte. Nagy zörgéssel az utolsó láncot is eltávolították, és kinyílt az ajtó. Az aprócska öreg hölgy pontosan úgy festett, amilyennek D'Agosta elképzelte. Olyan törékeny volt, mintha porcelánból lenne. Pongyola volt rajta, amit összefogott kék eres kezével, az ajkát szigorúan összeszorította. A szeme olyan fekete és apró volt, mint egy kisegéré. Gyanakodva végigmérte a látogatót. D'Agosta gyorsan beljebb lépett, nehogy a képébe vágja az ajtót. A tágas, régimódi lakásban trópusi hőség uralkodott, tele volt zsúfolva limlomokkal, hatalmas fotelekkel, csipketerítőkkel, rojtos lámpaernyőkkel és mindenféle csecsebecsével. És persze macskákkal… – Szabad? – intett D'Agosta az egyik fotelra. – Felőlem. D'Agosta kiválasztotta a legkevésbé puhának tűnő fotelt, de ebbe is ijesztően belesüppedt, mintha futóhomokra ült volna. Egy macska azonnal felugrott a fotel karfájára, és a hátát görbítve hangosan dorombolni kezdett. – Sicc onnan, hagyd békén a vendéget! – szólt rá Mrs. Pizzetti erős queensi akcentusával. A macskának persze esze ágában sem volt engedelmeskedni. D'Agosta nem kedvelte a macskákat. Finoman megtaszította az állatot a könyökével, de az csak még hangosabban dorombolt, és várta a simogatást.


102

TEMETŐI TÁNC

– Mrs. Pizzetti – kezdte D'Agosta, és elővette a noteszét. Próbált nem tudomást venni a macskáról, amely közben telehintette a szőrével vadonatúj Rothman's öltönyét. – Ha jól tudom – nézett a noteszébe –, ön október harmadikán beszélt William Smithbackkel. – Nem emlékszem, mikor volt. – Az idős hölgy megrázta a fejét. – Egyre roszszabb a memóriám. – Meg tudná mondani, miről beszélgettek? – Nekem semmi közöm semmiféle gyilkossághoz. – Persze, tudom, ön nem is gyanúsított. Tehát, az interjú Mr. Smithbackkel…? – Hozott nekem egy kis ajándékot is. Lássuk csak, hol is van… – Mrs. Pizzetti keresgélni kezdett a lakásban, és végül meg is találta a kis porcelánmacskát. Odavitte D'Agostának. – Ezt hozta. Kínai vacak, a Canal Streeten árulják. D'Agosta megforgatta a kezében a porcelánfigurát. Smithbacknek ez egy olyan oldala volt, amit nem ismert – ajándékot vinni idős hölgyeknek, még akkor is, ha ilyen idegesítő szipirtyó az illető, mint Mrs. Pizzetti… Persze nyilván csak azért csinálta, hogy hajlandó legyen szóba állni vele. – Nagyon szép. – D'Agosta letette a kisasztalra a porcelánfigurát. – És miről beszélgettek, Mrs. Pizzetti? – Azokról a rémes állatgyilkosokról a Ville-ben – intett az idős hölgy az ablak felé. – Mesélje el nekem is, amit Smithbacknek mondott. – Éjszakánként hallani a visítást, amikor a folyó felől fúj a szél. Borzalmas…. Ezek elvágják az állatok torkát! – Mrs. Pizzetti megemelte a hangját, és kéjes indulattal hozzátette: – Ezeknek a torkát kellene elvágni. – Be tudott számolni konkrét esetekről is? – Meséltem neki a furgonról. D'Agostának erre izgatottan felgyorsult a szívverése. – Furgon? – Minden csütörtökön menetrendszerűen jön onnan, és este kilenckor megy viszsza a Ville-be. – Ma csütörtök van. Ma is látta? – De még mennyire, ahogy minden csütörtök este. D'Agosta felállt, és az épület hátsó frontjára nyíló ablakhoz ment, amely nyugat felé nézett. Mielőtt becsöngetett volna, körbejárta a házat, és felmérte a terepet. Egy régi útra lehetett látni innen, amely a Ville irányában indult a mezőkön át, aztán eltűnt a fák között. – Ebből az ablakból szokta látni? – kérdezte. – Miért, van másik ablak? Persze, hogy ebből. – Van valami felirat a furgonon? – Én nem láttam. Csak egy sima fehér furgon. – Milyen márkájú? – Én nem ismerem az autómárkákat. Fehér, piszkos, régi tragacs. – A sofőrt látta? – Innen föntről hogy látnám, ki ül benne? De amikor éjszaka nyitva van az ablak, néha hallok zajokat a furgon belsejéből. Akkor vettem észre először. – Milyen hangokat? – Bégetést, nyüszítést. – Állatoktól? – Hogyne, biztos, hogy állatok. – Szabad? – mutatott D'Agosta az ablakra. – Be akarja engedni a hideget? Látnia kéne, mekkora a fűtésszámla!


103

TEMETŐI TÁNC

– Csak egy pillanatra. – D'Agosta a választ meg sem várva gyorsan kinyitotta az ablakot, és kihajolt. Az őszi este hideg volt és csendes. Elképzelhető volt, hogy valóban hallani lehet valamit az úton elhaladó furgon belsejéből, ha elég erős a zaj. – Ide figyeljen, ha friss levegőre vágyik, levegőzzön más költségére! D'Agosta becsukta az ablakot. – Milyen a hallása, Mrs. Pizzetti? Van hallókészüléke? – Miért, a magáé milyen? – csattant fel az idős hölgy. – Tökéletes a hallásom. – Emlékszik még valamire esetleg, amit elmondott Smithbacknek? Vagy tudna mondani még valamit a Ville-ről? Mrs. Pizzetti habozott. – Az emberek arról suttognak, hogy láttak valamit a kerítésen belül mászkálni. – Valamit? Mármint egy állatot? Az idős hölgy vállat vont. – És néha kijárnak éjszakánként a furgonnal. Egész éjjel távol vannak, és csak reggel jönnek vissza. – Ez gyakran előfordul? – Nem túl sokszor. – És van valami sejtése, hogy mit művelnek? – Hát persze. Új tagokat toboroznak a szektájukba. – Ezt honnan tudja? – A környékbeliek, akik régóta itt laknak, ezt mondják. – Pontosan kik? Az öregasszony vállat vont. – Tudna mondani neveket? – Na nem, nem fogom belekeverni a szomszédaimat. Meg is ölnének. D'Agosta egyre bosszúsabb lett. – És mit tud még? – Másra nem emlékszem. Csak a macskákról beszélgettünk még. Nagyon szerette a macskákat. – Elnézést, de kicsoda? – Az az újságíró, Smithback, ki más? Még hogy szerette a macskákat! Smithback jó újságíró volt, és tudta, hogy kell megnyerni az embereket, és a bizalmukba férkőzni. D'Agosta pontosan emlékezett rá, hogy Smithback utálta a macskákat. Megköszörülte a torkát, és az órájára pillantott. – Szóval úgy egy óra múlva várható, hogy visszaérkezik a furgon? – Mindig pontos. Amikor D'Agosta kilépett az épületből, jó mélyet szippantott a hűvös esti levegőből. Csendes környék volt, rengeteg fával. Nehéz volt elhinni, hogy ez is Manhattan. Még egyszer megnézte az óráját: pár perccel múlt nyolc. Kicsit lejjebb az utcában látott egy bisztrót, úgy döntött, ott iszik egy kávét, aztán nekilát a várakozásnak. A furgon valóban pontosan érkezett. '97-es évjáratú Chevy Express volt, csak elöl voltak ablakai, azok is sötét füstszínűek, a tetejére pedig kis létra vezetett. Könnyedén rákanyarodott az Indian Roadra a Nyugati 214. utcáról, elhajtott egy háztömbnyit, aztán ráfordult a Ville-hez vezető kis bekötőútra, és megállt a lánccal elrekesztett utcácska előtt. D'Agosta úgy időzített, hogy épp akkor surranjon el a furgon mögött, amikor a sofőr kinyitja az ajtót. Egy férfi szállt ki, odament a lánchoz, és kinyitotta a rajta lógó lakatot. D'Agosta nem látta jól a sötétben, csak annyit tudott kivenni, hogy az átlagosnál jóval magasabb. Hosszú kabátot viselt, amely furcsán ódivatúnak tűnt, mint egy westernfilm jelmeze. D'Agosta megállt, előhalászott a zsebéből egy cigarettát, és a


104

TEMETŐI TÁNC

fejét jól lehúzva rágyújtott. Miután levette a láncot, a férfi visszaült a furgonba, behajtott az utcácskába, majd újból megállt. D'Agosta gyorsan eldobta a cigarettát, és odaszaladt, vigyázva, hogy a furgon végig eltakarja a férfi elől. Megvárta, amíg a férfi újból visszateszi a láncot és a lakatot, majd visszatér a furgon ajtajához, akkor odasurrant a jármű hátuljához, fellépett az ütközőre, és belekapaszkodott a kis létrába. Ez itt közterület, nincs rá semmi ok, hogy egy rendőr miért ne léphetne be ide, már ameddig nem hatol be magánterületnek számító épületekbe. A furgon elindult. A sofőr lassan és óvatosan vezetett. Hamarosan hátrahagyták Manhattan ideszűrődő fényeit, és nemsokára már az Inwood Hill Park sötét, néma fái között jártak. Bár a furgon ablaka be volt csukva, D'Agosta nagyon is jól hallotta a zajokat, amelyekről Mrs. Pizzetti beszélt – bégetés, nyávogás, ugatás, kotkodácsolás, és ami még ijesztőbbnek hangzott, rémült nyihogás, ami csak egy egészen fiatal csikótól származhatott. D'Agosta érezte, hogy izzó düh önti el a gondolatra, hogy milyen sors vár rájuk. A furgon felkapaszkodott egy domboldalon, aztán leereszkedett, végül megállt. D'Agosta hallotta, ahogy a sofőr kiszáll. Gyorsan leugrott a furgon ütközőjéről, és beszaladt a közeli fák közé. Leguggolt, és kilesett. A sofőr épp egy régi kaput nyitott ki, amely egy drótkerítésben nyílt. Egy futó pillanatra az arcát is meglátta, ahogy ráesett a reflektorok fénye. A bőre sápadtan világított, és volt valami meglepően kifinomult, szinte arisztokratikus a vonásaiban. A furgon behajtott a kapun, a férfi megint kiszállt, és becsukta, aztán visszaült, és elhajtott. D'Agosta felállt, és lesöprögette magáról a leveleket. A keze remegett a dühtől. Most már semmi sem fogja visszatartani, meg kell mentenie azokat az állatokat. Rendőrtiszt, aki a munkáját végzi – joga van behatolni erre a területre. Gyilkossági nyomozóként többnyire nem hordott egyenruhát. Elővette a jelvényét, és kitűzte a zakója hajtókájára. Átmászott a kerítésen, és elindult az úton, ahol az imént eltűntek a furgon hátsó lámpáinak fénypontjai. Az út kanyarodott egyet, és a távolban már halványan ki tudta venni a hatalmas, durván ácsolt templomépületet, amelyet elszórt fények vettek körül. Egy perc múlva megállt az út közepén, hátrafordult, és belebámult a sötétségbe. Zsaruösztönei azt súgták, hogy valaki ólálkodik ott. Elővette a zseblámpáját, és körbevilágított a fák és a bokrok között, melyeken zörögtek a száraz levelek. – Van ott valaki? Néma csönd. D'Agosta kikapcsolta a zseblámpát, és visszadugta a zsebébe. Tovább fürkészte a sötétséget. A hold vékony sarlója adott némi fényt. A bükkfák törzse mintha lebegett volna a sötétségben. Hegyezte a fülét. Valaki van ott, érezte – és hirtelen meg is hallott valamit. Mintha halkan megzörrentek volna a levelek, és roppant egy ágacska. A szolgálati fegyvere után nyúlt. – Rendőrség! – kiáltotta el magát. – Lépjen ki az útra! – A zseblámpát inkább nem kapcsolta be, mert az csak közelre világított volna, így messzebbre ellátott a sötétben. Épp csak annyit tudott kivenni, hogy egy halvány alak bukkant elő a fák közül, furcsa, vontatott léptekkel, aztán bevette magát a bozótosba, és eltűnt a szeme elől. A fák közül furcsa, artikulálatlan, kísérteties nyögés hallatszott. D'Agosta újból elővette a zseblámpát, felkattintotta, és bevilágított a fák közé. Sehol senki. Ugyan, marhaság. Nyilván valami kölykök szórakoznak vele.


105

TEMETŐI TÁNC

Határozott léptekkel a bozótos felé indult, és körbevilágított. Dúsan burjánzó azálea- és babérbokrok szövevénye terült el mindenfelé. D'Agosta egy pillanatra megállt, aztán benyomakodott a bokrok közé. Hirtelen jobb felől levelek zizegése ütötte meg a fülét. Arrafelé fordította a zseblámpát, de a fénysugár nem tudott áthatolni a szorosan összefonódó ágakon. Kikapcsolta, és várta, hogy a szeme újból hozzászokjon a sötétséghez. Higgadtan megszólalt: – Ez itt közterület, és én rendőr vagyok. Lépjen elő, vagy azzal fogjuk vádolni, hogy ellenállást tanúsított! Egy ág megreccsent, megint jobb felől. D'Agosta arrafelé kapta a fejét, és meglátta, hogy egy alak ront elő a bozótból: sápadt, szinte betegesen zöldes arca vérrel és nyállal volt összekenve, a ruhái rongyokban lógtak csontos testéről. – Hé, maga! Az alak hátrahőkölt, mintha egy pillanatra elveszítette volna az egyensúlyát, aztán előrelódult, és szinte ördögi mohósággal D'Agostára vetette magát. Az egyik szeme vadul forgott, a másikat eltakarta a rászáradt vér vagy talán sár. – Jézusom! – ordított fel D'Agosta, és hátraugrott. Eldobta a zseblámpát, és Glock 19-es pisztolya után kapott. Az alak rárontott, a bokrok ágai recsegtek-ropogtak, ahogy átgázolt közöttük. D'Agosta emelte a pisztolyát, de ugyanabban a pillanatban egy hatalmas ütést érzett a fején, hangos zúgást hallott, aztán minden elsötétedett körülötte.

34. fejezet

Monica Hatto felriadt a bóbiskolásból. Felpattant a szemhéja, és felegyenesedett az íróasztalánál. Kihúzta a vállát, és igyekezett ébernek tűnni. Idegesen körbenézett. A nagy óra, amely épp vele szemben lógott a csempézett falon, fél tízet mutatott. A legutóbbi éjszakai recepcióst azért rúgták ki a hullaházból, mert elaludt munka közben. Megigazgatta az íróasztalán heverő papírokat, még egyszer körbenézett, és kissé megnyugodott. A neoncsövek éles fehér fényt vetettek a csempézett falakra és padlóra, és a levegőben a szokásos vegyszerszag úszott. Minden csendes volt. Valami azonban mégiscsak felriasztotta. Hatto felállt, és lesimítgatta az egyenruháját hájas hasán, hogy egy kicsit rendesebben fessen. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az állását. Jól fizettek, és egészségbiztosítás is járt hozzá. Tompa zaj ütötte meg a fülét, mintha valahol az emeleten valami zajlana. Talán egy újabb holttestet hoznak. Elővett egy kis sminktükröt a táskájából, megigazgatta a rúzst a száján, néhány ügyes mozdulattal elrendezte a haját, és megnézte, nem fénylik-e túlságosan az orra. Újból meghallott valamit: egy liftajtó összecsukódott. Még egyszer megnézte magát a tükörben, egy leheletnyi parfümöt fújt magára, gyorsan elrakta a tükröt, a táskáját visszaakasztotta a szék karfájára, és még egyszer egyenesre igazította a papírokat az asztalán. Léptek koppanása hallatszott, de nem a lift irányából, hanem a lépcső felől. Hát ez fura…


106

TEMETŐI TÁNC

A léptek egyre gyorsabban közeledtek, aztán nagy csattanással kivágódott a lépcsőház ajtaja, és egy nő rontott be, fekete koktélruhában, magas sarkú cipőben, vörös haja csak úgy lobogott utána. Hatto annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. . A nő megállt a helyiség közepén. Az arca kísértetiesen szürkének hatott a neonfényben. – Miben segíthetek? – kérdezte Hatto. – Hol van? – kiáltotta a nő. – Látni akarom! Monica Hatto rámeredt. – Mit? – A férjem, William Smithback holttestét! Hatto rémülten hátrálni kezdett. Ez a nő csakis őrült lehet. Miközben a nő zokogva várta a választ, Hatto hallotta, ahogy lassan, zúgva elindul fölfelé egy lift. – Smithback a neve! Hol van? Az íróasztalon lévő kis hangszóróból hirtelen felharsant egy biztonsági őr hangja: – Figyelem, riadó! Egy illetéktelen behatoló jutott be az épületbe! Hatto, hallasz minket? A hang megtörte Hatto bénultságát. Gyorsan lenyomta a mikrofon gombját. – Egy nő… A biztonsági őr azonban belefojtotta a szót: – Egy őrült tart arrafelé, egy nő, lehet, hogy erőszakos! Ne állj ellen neki! A biztonságiak már útban vannak. – De már… – Smithback! – sikoltotta közben a nő. – Az újságíró, akit meggyilkoltak! Hatto tekintete önkéntelenül is a 2-es számú halottaskamra felé fordult, ahol a híres újságíró holttestét őrizték. Nagy port vert fel az ügy, a rendőrfőnök is járt itt miatta, és minden újság címlapon számolt be az esetről. A nő máris az ajtó felé rohant, amelyet nyitva hagytak a takarítók. Hatto rájött, hogy be kellett volna zárnia, de már túl késő volt. – Várjon, nem szabad oda bemennie! – kiáltott a nő után, de az már el is tűnt az ajtóban. Hatto csak állt, a pániktól földbe gyökerezett a lába. A munkaköri leírásában nem szerepelt semmi arról, hogy mit kellene tennie ilyen helyzetben. Kis csilingelőssel nyílt a lift ajtaja, és két tagbaszakadt biztonsági őr jelent meg nagy lihegve. – Hé, merre ment a nő? Hatto csak némán rámutatott a kettes ajtóra. A két lihegő őr egy pillanatig csak állt, hogy egy kicsit kifújják magukat. A halottaskamrából egy csattanás hallatszott, acél csapódása és egy fiók csikorgása. Aztán valami mintha elszakadt volna, és egy női hang felkiáltott. – Jézusom – morogta az egyik őr. Odasiettek a nyitott ajtóhoz. Hatto vonakodva követte őket, nem tudott ellenállni a morbid kíváncsiságnak. Olyan jelenet fogadta, amelyet nem fog elfelejteni, amíg él. A nő ott állt a helyiség közepén, az arca mint egy fúriáé, a haja ziláltan lobogott, a szeme villogott. A háta mögött ki volt húzva az egyik tárolófiók. A nő egy üres hullazsákot rázogatott egyik kezével, a másikban pedig valami furcsa kis tárgyat tartott, mintha egy összekötözött tollcsomó lett volna. – Hol van a holtteste? – sikoltotta. – Hol van a férjem holtteste? És ki tette ezt ide?!


107

TEMETŐI TÁNC

35. fejezet

A hadnagy leparkolt a járőrkocsival a Riverside Drive 891. kocsibeállójánál, kiszállt, aztán bekopogott a vaskos ajtón. Fél perc múlva Proctor nyitotta ki, egy pillanatig némán ránézett, aztán félreállt, és beengedte. – A könyvtárban találja – mormolta halkan. D'Agosta végigtántorgott a tágas ebédlőn és a fogadótermen, aztán belépett a könyvtárszobába, egy zsebkendőt szorítva a fején tátongó véres sebre. Pendergastot és a fura öreg könyvtárost, Wrent a kandalló előtti bőrfotelekben találta a lobogó tűz mellett. Egy asztalkán egy csomó papír hevert egy üveg portói mellett. – Vincent! – pattant fel Pendergast, és odasietett. – Mi történt? Proctor, gyorsan hozzon egy széket! – Le tudok ülni magamtól is, köszönöm. – D'Agosta leroskadt egy székre, és tétován megtapogatta a sebet a fején. A vérzés végre elállt. – Volt egy kis balesetem a Ville-ben – mondta halkan. Nem is tudta, hogy mi dühíti jobban – a gondolat, hogy lemészárolják az odahurcolt állatokat, vagy az, hogy hagyta, hogy valami részeg csavargó kijátssza az éberségét. Legalábbis remélte, hogy csak egy csavargó volt – inkább nem is akart más eshetőségre gondolni. Pendergast odahajolt, és megvizsgálta a sebet, de D'Agosta csak legyintett. – Csak egy karcolás. A fejsérülések mindig szörnyen vérzenek. – Megkínálhatom valamivel? Esetleg egy kis portóit kérne? – Inkább egy sört kérnék. Bud Lightot, ha van. Proctor kisietett a szobából. Wren úgy üldögélt a fotelben, mintha mi sem történt volna. Épp egy ceruzát hegyezett egy kis zsebkéssel. Megvizsgálta a hegyét, ráfújt, aztán összeszorította az ajkát, és tovább hegyezte. Hamarosan megérkezett a párásán hideg sör egy ezüsttálcán, mellette egy behűtött pohár. D'Agosta a pohárra ügyet sem vetett, felkapta az üveget, és jól meghúzta. – Hát ez nagyon rám fért – mondta, és még egyet kortyolt. Pendergast visszatért a fotelhez, és leült. – Kedves Vincent, kíváncsian hallgatjuk. D'Agosta elmesélte, hogyan zajlott a beszélgetés az Indian Roadon lakó Mrs. Pizzettivel, és hogy mi történt azután. Azt nem említette meg, hogy dühében majdnem képes volt egy szál magában besétálni a Ville-be. Miután magához tért, inkább meggondolta magát, és jobbnak látta, ha visszafordul. Pendergast figyelmesen hallgatta a beszámolót. D'Agosta azt is inkább elhallgatta, hogy elveszítette a mobilját és a csipogóját is. Amikor végzett a beszámolóval, csönd telepedett a könyvtárszobára, csak a tűz ropogása hallatszott. Pendergast végül megmozdult. – És ez az ember… azt mondja, furcsán, akadozva mozgott? – Igen. – És rászáradt vér borította? – A holdfényben legalábbis úgy tűnt. Pendergast egy kicsit hallgatott. – Hasonlított arra az alakra, akit a biztonsági kamera felvételén láttunk? – Igen.


108

TEMETŐI TÁNC

Pendergast ezután hosszabban hallgatott. – Colin Fearing volt az? – tette fel végül a kérdést. – Nem. Vagy mégis… – D'Agosta megrázta lüktető fejét. – Nem tudom, nem láttam jól az arcát. Pendergast ismét hosszan hallgatott. Sima homlokára kis ráncok ültek ki. – És pontosan mikor is történt mindez? – Fél órával ezelőtt. Csak pár másodpercre veszítettem el az eszméletemet. És ha már erre jártam a külvárosban, gondoltam, beugrom ide. – Különös. – Pendergast arcára szinte ijedt kifejezés ült. A vén könyvtárosra pillantott. – Wren épp most készül megosztani velem a legutóbbi kutatásainak eredményét arról a helyről, ahol megtámadták, Vincent. Wren, akkor lenne olyan kedves folytatni? – A legnagyobb örömmel – mondta Wren. Eres kezével belekotort a papírhalomba, és előhúzott egy barna dossziét. – Felolvassak a korabeli újságcikkekből? – Ha megkérhetem, inkább foglalja össze röviden. – Hogyne. – Wren megköszörülte a torkát, gondosan elrendezett az ölében néhány papírlapot, és lapozgatott köztük. – Hmm, lássuk csak… – Tovább lapozgatott, a szemöldökét vonogatta, mormogott valamit, aztán megkocogtatott az ujjával egy helyet. – 1901. június tizenegyedikén… – Röviden, ha lehet – vágott közbe Pendergast barátságosan. – Igen, igen, hogyne, röviden. – Wren alaposan megköszörülte a torkát, aztán folytatta: – Úgy tűnik, a Ville már elég hosszú ideje mondjuk úgy, hogy ellentmondásos helynek számít. Összegyűjtöttem egy sor cikket a New York Sunból, a századforduló idejéből – mármint a huszadik század elejéről –, amelyek szerint a környéken lakók hasonló dolgok miatt panaszkodtak, mint a maiak. Furcsa zajok, fej nélküli állati tetemek az erdőben, és a többi. Számos meg nem erősített jelentés szólt arról, hogy egy „bolygó árnyat” láttak az Inwood Hill fái között. Wren májfoltos, öreg kezével előhúzott egy megsárgult újságkivágást, olyan végtelen óvatossággal, mintha legalábbis egy kódexlap lenne, és felolvasta: – „Forrásaink szerint ez a jelenés – a szemtanúk leírása szerint egy csoszogó járású, nem emberi lény – egy ideje gyilkos támadásokat intéz New York lakói ellen, akik voltak olyan szerencsétlenek vagy óvatlanok, hogy Inwood Hill környékére tévedtek sötétedés után. Azokat a holttesteket, amelyek előkerültek, a legkifacsartabb pózokban, a legborzalmasabban megcsonkítva találták meg. Mások egyszerűen eltűntek, és soha többé nem látták őket.” – Pontosan hogyan csonkították meg az áldozatokat? – kérdezte D'Agosta. – Kibelezték őket, és levágták az ujjperceiket, többnyire a középső ujjról vagy a lábujjakról, legalábbis az újság ezt írta. Tudja, hadnagy úr, a Sun nem épp a megbízható tárgyilagosságáról volt híres. Ez volt a mai bulvárlapok őse. „Sárga újságnak” hívták, mert sárgás színű papírra nyomtatták. A papír fehérítése jó húsz százalékkal megemelte akkoriban a nyomtatás költségeit, ezért… – Nagyon érdekes – vágott közbe Pendergast. – Kérem, térjünk vissza a tárgyra, Mr. Wren. – Az öreg könyvtáros tovább keresgélt a papírok között. – Ha hihetünk ezeknek a beszámolóknak, akkor ez a lény négy embert ölt meg. – Csak négy embert? A cikkben azt írták, hogy „gyilkos támadásokat intéz New York lakói ellen”. – Amint már mondtam, hadnagy úr, a Sun meglehetősen szenzációhajhász újság volt. A túlzás a legfőbb eszközük. A cikkeiket mindig némi fenntartással kell olvasni. – És kik voltak az áldozatok?


109

TEMETŐI TÁNC

– Az elsőt lefejezve találták meg, és nem tudták azonosítani. A második egy kertépítő volt, Phipps Gormlynak hívták. A harmadik egy bizonyos Cornelius Sprague, a városi parkokat felügyelő bizottság tagja, nagy köztiszteletnek örvendő polgár, aki esti egészségügyi sétáját végezte errefelé. Az, hogy két ilyen tiszteletreméltó városi polgár is gyilkosság áldozatául esett, nagy felháborodást keltett. A negyedik gyilkosság szinte közvetlenül a harmadik után történt. Az áldozat egy helyi birtok, a Straus nyári lak kertésze volt. Ebben a legutolsó esetben az volt a furcsa, hogy a kertész néhány hónappal korábban eltűnt. De amikor rábukkantak a holttestére, egyértelmű volt, hogy nemrégiben ölték meg. D'Agosta fészkelődött a széken. – Kibelezték, és levágták az ujjperceit? – A többi áldozattal ez történt, de a kertész esetében nem. Csupa vér volt, és egy kés állt ki a mellkasából. Az újságok szerint az is lehet, hogy öngyilkos lett. – És mi történt ezután? – kérdezte D'Agosta. – A rendőrség razziát tartott a Ville-ben, és több embert letartóztattak, akiket később elengedtek, mert nem volt ellenük semmi bizonyíték. A házkutatások során semmit sem találtak, és a gyilkosságok megoldatlanok maradtak. Semmi olyan nyom nem volt, amely közvetlenül a Ville-hez kapcsolta volna a gyilkosságokat, azon kívül, hogy helyileg nagyon közel történtek. Aztán a furcsa lényről szóló pletykák is lassan elhaltak, legfeljebb néha-néha suttogtak még az állatáldozatokról. Úgy tűnik, a Ville lakói csendben meghúzták magukat, egészen mostanáig. De most jön a legérdekesebb – van itt még valami, amit több régi feljegyzés alapján sikerült kiderítenem. Állítólag 1901-ben a Straus család szeretett volna kiirtani az Inwood Hill északi részén egy nagyobb területet, hogy szebb kilátás nyíljon a Hudson folyóra. Felbéreltek egy kertépítőt, hogy tervezze meg a lehető legszebb kertet. Mit gondolnak, ki volt az? Rövid csönd lett. – Csak nem Phipps Gormly? – kérdezte aztán Pendergast. – Ő bizony. És mit gondolnak, ki volt az a parkokat felügyelő bizottságból, aki megadta az ehhez szükséges engedélyeket? – Cornelius Sprague. – Pendergast kezét összekulcsolva előredőlt a fotelben. – Ha engedélyezték volna az erdőirtást, az hatással lett volna a Ville-re is? Wren bólintott. – A Ville nagyon is útban volt. Nyilván lerombolták volna az egészet. D'Agosta Pendergastról Wrenre pillantott, aztán újból az ügynökre. – Azt akarják mondani, hogy a Ville lakói ölték meg azokat az embereket, hogy megakadályozzák a Strausék által tervezett erdőirtást? – Megölték őket, vagy megbíztak valakit a gyilkossággal. A rendőrség soha nem talált semmilyen szálat, amely hozzájuk vezetett volna. De az üzenet egyértelműen célba talált, mivel az átalakítás terveit elvetették. – Van még valami? Wren keresgélt a papírok között. – A cikkekben arról írnak, hogy a Ville egy „ördögi szekta” lakhelye. Cölibátusban élnek, a tagok száma állandó. Erőszakkal kényszerítenek szerencsétlen embereket a soraikba. – Hát ez egyre furcsább – mormolta Pendergast, aztán D'Agostához fordult: – „Nem emberi jelenés.” Magát is egy ilyesféle lény támadta meg, nem igaz, Vincent? D'Agosta csak összevonta a szemöldökét. Pendergast újból összekulcsolta fehér kezeit, és a gondolataiba merült. Valahol a hatalmas ház mélyén egy régimódi telefon csöngése hallatszott. Pendergast összerezzent. – Hasznos lenne, ha meg tudnánk vizsgálni az áldozatok maradványait.


110

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta felmordult. – Gormly és Sprague holttestét valószínűleg a családi sírhelyen temették el. Nem hinném, hogy tudunk szerezni exhumálási engedélyt. – Viszont a negyedik áldozat, a Straus-birtok kertésze, aki állítólag öngyilkos lett – lehet, hogy ő könnyebben elárulná nekünk a titkait. Tulajdonképpen amúgy is az összes holttest közül az övé a legérdekesebb a számunkra. – Miért? Pendergast halványan elmosolyodott. – Mit gondol, kedves Vincent? D'Agosta bosszúsan ráncolta a homlokát. – A fenébe is, Pendergast, rémesen hasogat a fejem. Most nincs kedvem Sherlock Holmest játszani. Az ügynök arcán türelmetlen kifejezés suhant át. – Felsorolom a leglényegesebb pontokat. A többitől eltérően ezt a holttestet nem belezték ki. A ruhája rongyos volt és csupa vér. Felmerült, hogy esetleg öngyilkosság történt. És ezt a holttestet találták meg utoljára, ezután abbamaradtak a gyilkosságok. Hadd idézzem fel azt is, hogy a kertész a gyilkosságok kezdete előtt pár hónappal eltűnt – hol lehetett vajon? Lehet, hogy a Ville-ben élt. – Pendergast hátradőlt a fotelben. D'Agosta óvatosan megtapogatta a púpot a fején. – Hová akar kilyukadni? – A kertész nem áldozat volt – ő volt a gyilkos. D'Agostán a fáradtsága ellenére izgatottság bizsergett végig. – Folytassa! – Az ilyen nagyobbfajta birtokokon szokás volt, hogy a cselédségnek saját temetkezési helyet biztosítottak. Ha volt ilyen a régi Straus-birtokon, akkor lehet, hogy ott megtaláljuk a kertész maradványait. – De mindezt csak azokra az újságcikkekre alapozza, nincs semmi bizonyítékunk. Senki nem fog engedélyt adni az exhumálásra ilyen kevés bizonyíték alapján. – Elintézhetjük a saját szakállunkra is. – Csak azt ne mondja, hogy oda akar menni éjszaka, és kiásni. Pendergast alig észrevehetően bólintott. – Maga soha semmit sem csinál a szabályok szerint? – Attól tartok, csak elvétve. Nagyon rossz szokás, de nem tudok megszabadulni tőle. Proctor megjelent az ajtóban. – Uram – szólalt meg kimérten semleges hangon –, az egyik informátorunk arról értesített a belvárosból, hogy újabb fejlemények vannak. – Kérem, ossza meg velünk. – Gyilkosság történt a Gotham sajtóklubban. Egy Caitlyn Kidd nevű újságírónőt öltek meg. A gyilkos eltűnt, de számos szemtanú esküszik rá, hogy William Smithback volt az. – Smithback! – pattant fel Pendergast. Proctor bólintott. – Mikor történt? – Másfél órával ezelőtt. Smithback holtteste pedig eltűnt a hullaházból. A felesége odament, hogy megnézze, és nagy jelenetet rendezett. Állítólag bizonyos vudu kellékeket találtak az üres hullazsákban. – Proctor elhallgatott, és összekulcsolta maga előtt nagy kezét. D'Agosta rémülten hallgatta. Ilyen szörnyűségek történnek, ő pedig itt áll mobil és csipogó nélkül… – Értem – mormolta Pendergast, és az arca hirtelen olyan sápadt lett, mint egy halotté. – Milyen borzalmas események… – aztán suttogva hozzátette, inkább csak magának: – Azt hiszem, itt az ideje, hogy Monsieur Bertinhez forduljunk segítségért.


111

TEMETŐI TÁNC

36. fejezet

A hadnagy látta, hogy a Gotham sajtóklub összehúzott függönyei mögött már szürkén dereng a hajnal. Nagyon kimerült volt, a feje a szívverésével egy ritmusban lüktetett. A helyszínelők már végeztek és távoztak, a fotós is elment, a halottkém elszállíttatta a holttestet, minden tanút kikérdeztek, vagy megbeszéltek velük egy időpontot a későbbi kihallgatásra – és most D'Agosta egyedül találta magát a kordonnal elkerített tetthelyen. Az 53. utcáról beszűrődött a forgalom zaja. Beindult a kora reggeli áruszállítók, a hajnalban induló szemetesek, a nappali műszakot megkezdő taxisok szokásos reggeli rituáléja, jó sok dudálással és szitkozódással. D'Agosta némán álldogált a terem sarkában. A sajtóklub nagyon elegáns hely volt, a békebeli New York stílusát idézte: sötét tölgyfa burkolat, faragott díszítésű kandalló, fekete-fehér kockás márványpadló, kristálycsillár, magas, ívelt formájú ablakok, arannyal hímzett sötétítő függönyök. A falakba beleivódott a régi dohányfüst, a büféételek és a kiömlött bor szaga. A földön ételmaradékok és törött poharak hevertek, amelyeket a pánikban menekülő vendégek szórtak szét. D'Agosta már nem keresett semmit, hiszen bőven voltak tanúk és bizonyítékok. A gyilkos több mint kétszáz ember szeme láttára követte el tettét – a sok gyáva újságíró közül egy sem próbálta megállítani. Aztán a hátsó konyhán keresztül elmenekült, több ajtón keresztül, amelyeket az ételeket szolgáltató partiszerviz emberei hagytak nyitva, akiknek a furgonja az épület mögötti sikátorban parkolt. A gyilkos vajon tudta-e ezt előre? Nyilván igen. Minden szemtanú arról számolt be, hogy magabiztosan mozgott, nem túl gyorsan, de céltudatosan. Egyenesen a terem egyik hátsó kijárata felé menekült, majd át a konyhán, onnan pedig ki az utcára. Ismerhette az épület alaprajzát, tudta, hogy az ajtók nyitva lesznek, és azt is, hogy a kis sikátort lezáró kapu sem lesz zárva, amely az 54. utcára vezet. Ott már könnyen elvegyülhetett a tömegben, vagy beszállhatott egy várakozó autóba. Minden jel arra utalt, hogy jól megtervezett bűncselekményről van szó. D'Agosta megdörgölte az orrát, és próbált lassan, egyenletesen lélegezni, hogy enyhítse a halántékában lüktető fájdalmat. Alig bírt gondolkozni. Azok a disznók ott a Ville-ben rá fognak jönni, hogy súlyos hibát követtek el, amikor megtámadtak egy rendőrt. D'Agosta meg volt győződve arról, hogy így vagy úgy, de valamiképp bele vannak keveredve ebbe az ügybe. Smithback írt róluk, és az életével kellett fizetnie érte, és ugyanez a sors várt Caitlyn Kiddre is. Mit keres még mindig itt? Úgysem találhat már semmi újat a helyszínen, amit ne vizsgáltak volna meg, ne fotóztak volna le, nem vetettek alá különféle teszteknek, nem szaglásztak meg, és ne jegyeztek volna fel. A végtelenségig kimerült volt, mégsem tudta rávenni magát, hogy elmenjen. Smithback… Tudta, hogy miatta képtelen itthagyni ezt a helyet. A szemtanúk mind megesküdtek rá, hogy Smithback volt a gyilkos, még Nora is, akivel a lakásán beszélt. Erős nyugtatókat adtak be neki, de azért magánál volt. Ő a terem túlsó végéből látta a gyilkost, úgyhogy kevésbé volt megbízható szemtanú, de a többiek, akik közelebb álltak, szintén megesküdtek, hogy ő volt az. Az áldozat is Smithback nevét kiáltotta. Csakhogy pár nappal korábban D'Agosta a saját szemével látta Smithback holttestét egy boncasztalon feküdni, feltárt mellkassal, kipakolt szervekkel, lefűrészelt tetejű koponyával.


112

TEMETŐI TÁNC

És Smithback holtteste eltűnt… Hogy lehetséges, hogy valami őrült csak úgy besétál a hullaházba, és ellop egy holttestet? Talán nem is olyan meglepő a dolog, végül is Nora is simán bejutott, és senki sem állította meg. Csak egy éjszakai ügyeletes őrködik, és ezek az emberek hajlamosak elaludni munka közben. Norát végül mégiscsak elkapták a biztonságiak. És betörni oda azért nem ugyanaz, mint kisurranni egy holttesttel. Hacsak az a holttest nem magától sétált ki… Ugyan már, micsoda ostobaságokat gondol? Egy tucatnyi teória keringett a fejében. Abban biztos volt, hogy a Ville-nek valami köze van az egészhez. Persze azt sem vethette el, hogy Kline áll a háttérben, aki nyíltan megfenyegette Smithbacket. Ahogy Rockernek is mondta, az afrikai műtárgyak némelyikéről a múzeumi szakértő megállapította, hogy különösen sötét jelentőségű vudu tárgyak. Bár felmerül az a kérdés is, hogy miért akarta volna Kline megölni Caitlyn Kiddet. Talán róla is írt valamit? Vagy emlékeztette arra az újságíróra, aki annak idején tönkretette bimbózó karrierjét? Ennek is érdemes lenne utánajárni. Aztán ott van az az elmélet is, amelyet Pendergast úgy tűnik, nagyon is komolyan vesz, bármennyire nem akar beszélni róla: hogy Smithback, akárcsak Fearing, valóban feltámadt halottaiból. – A rohadt életbe – motyogta hangosan D'Agosta, aztán sarkon fordult, és kivonult a hallba. A kijáratnál őrködő rendőr kiengedte, és kilépett a hideg, szürke októberi hajnalba. Az órájára pillantott: háromnegyed hét. Kilenckor van találkozója Pendergasttal a belvárosban. A járőrautót otthagyta az Ötödik sugárúton, az 53. utcán lesétált a Madison sugarúiig, bement egy kávézóba, és letelepedett egy székre. Mire a pincérnő kiment hozzá felvenni a rendelést, elaludt.

37. fejezet

Kilenc után tíz perccel D'Agosta úgy döntött, nem vár tovább Pendergastra. A Városháza előcsarnokából felment az egyik magasabb emeleten lévő irodába, amit tíz percbe telt megtalálni. A csukott ajtón műanyag névtábla állt: MARTY WARTEK IGAZGATÓHELYETTES LAKÁSÜGYI OSZTÁLY NEW YORK, MANHATTAN KÖRZET D'Agosta bekopogott az ajtón. – Tessék! – szólt ki egy vékony hang. D'Agosta belépett. Az irodahelyiség meglepően tágas és kényelmes volt: egyik oldalán kanapé állt két fotellel, a másikon íróasztal, egy külön kis beugróban pedig egy öregecske titkárnő ült. Az irodának egy ablaka volt, amely a Wall Street-i felhőkarcolók erdejére nézett.


113

TEMETŐI TÁNC

– D'Agosta hadnagy? – állt fel az íróasztal mögül egy férfi, és a fotelekre mutatott. D'Agosta inkább a kanapén foglalt helyet, az kényelmesebbnek tűnt. A férfi kijött az íróasztala mögül, és letelepedett az egyik fotelbe. D'Agosta gyors pillantással felmérte: alacsony volt, vékony, és rosszul szabott barna öltönyt viselt. Az arcán vöröses foltokat hagyott a borotválkozás. Gyérülő haja középen volt elválasztva, barna szeme idegesen ide-oda cikázott, a keze kicsi volt, és enyhén remegett. A száját szigorúan összeszorította, és egész lényéből önelégültség sugárzott. D'Agosta elő akarta venni a jelvényét, de Wartek gyorsan megrázta a fejét. – Nincs rá szükség. Messziről lerí magáról, hogy nyomozó. – Valóban? – D'Agosta ezt valamiért sértőnek találta. Rájött, hogy ingerültségében szinte várta, hogy valamin megsértődhessen. Nyugalom, Vinnie, ne kapd fel rögtön a vizet… Kis csönd után Wartek megkérdezte: – Egy kávét esetleg…? – Köszönöm, kérek, feketén. – Susy, két feketét kérünk. D'Agosta próbálta összeszedni a gondolatait. Nehezen forgott az agya. – Mr. Wartek… – kezdte. – Kérem, szólítson csak Martynak. – D'Agosta igyekezett értékelni, hogy a fickó próbál barátságos lenni. Nincs rá semmi szükség, hogy ő meg undok legyen vele. – Marty, azért jöttem, mert az Inwoodban található Ville-ről szeretnék beszélni magával. Hallott már róla? A férfi óvatos pillantással, lassan bólintott. – Olvastam az újságcikkeket. – Arra lennék kíváncsi, hogy a csudába lehetséges, hogy azok az emberek csak úgy elfoglalhatnak egy darabot a város területéből, lezárhatnak egy nyilvános utcát, és ezt mindenki szó nélkül tűri. – D'Agosta nem akart ilyen nyersen fogalmazni, de így jött ki a száján. Túl fáradt volt a finomkodáshoz. Wartek közelebb hajolt. – Nos, hadnagy úr, a jog ismeri az „elbirtoklás” fogalmát, ami azt jelenti, hogy ha valaki kellő hosszúságú ideje elfoglal és nyíltan használ egy földterületet a tulajdonos engedélye nélkül, akkor egy idő után bizonyos jogokat szerez arra a területre. New Yorkban ehhez húsz évre van szükség. D'Agosta csak bámult, alig értette Warteket, mintha kínaiul beszélt volna. – Elnézést, de nem tudtam követni. Wartek felsóhajtott. – A helyzet úgy áll, hogy a Ville-ben legalább a polgárháború ideje óta él egy közösség. Ha jól tudom, egy elhagyott templomról és még néhány épületről van szó, amiket egyszerűen elfoglaltak. Akkoriban rengeteg engedély nélküli házfoglaló volt New Yorkban. A Central Park tele volt velük – kis konyhakertek, disznóólak, fészerek és hasonlók álltak ott egymás hegyén-hátán. – De most nem a Central Parkban vannak. – Ez igaz, igaz – az illegális területfoglalókat kiűzték onnan, amikor elhatározták, hogy városi parkká alakítják a területet. Manhattan északi csücske azonban mindig is amolyan senki földjének számított. Sziklás, elvadult vidék, nem alkalmas se földművelésre, se építkezésre. Az Inwood Hill Parkot csak a harmincas években hozták létre, addigra pedig a Ville lakói elbirtoklás révén tulajdonosi jogot szereztek. A férfi monoton, tanáros hangja kezdett D'Agosta idegeire menni. – Nézze, én nem vagyok ügyvéd, csak azt tudom, hogy nincs joguk ahhoz a földhöz, és hogy lezártak egy nyilvános utat. Még mindig nem válaszolt arra, hogy ez miként lehetséges. – D'Agosta összefont karral hátradőlt. – Hadnagy úr, kérem, épp most próbálom elmagyarázni. Százötven éve ott vannak, és ezzel bizonyos jogokat szereztek.


114

TEMETŐI TÁNC

– Jogot arra, hogy lezárjanak egy városi utcát? – Talán igen. – Tehát azt akarja mondani, hogy ha én úgy döntök, hogy elbarikádozom az Ötödik sugárutat, az is rendben van? Jogom van hozzá? – Nem, a város tiltakozna, és letartóztatnák. Erre az esetre nem lehet alkalmazni az elbirtoklás elvét. – Jó, akkor mondjuk, hogy betörök a lakásába, míg maga távol van, ott lakom lakbérfizetés nélkül húsz évig, és akkor már az enyém a lakás? Megérkezett a langyos és híg kávé. D'Agosta csak a felét itta meg. Wartek csücsörítve szürcsölgette a sajátját. – Igen, ami azt illeti, a magáé, amennyiben nyíltan és mások által is köztudottan lakott ott, én pedig nem adtam rá engedélyt. Végül elbirtoklással megszerezné a tulajdonjogot, mert… – A fenébe, hol vagyunk, a kommunista Oroszországban? – Hadnagy úr, nem én hozom a törvényeket, de meg kell mondanom, hogy szerintem ez teljesen ésszerű. Az a célja, hogy például megvédje magát attól, ha véletlenül átnyúlik az emésztőgödre a szomszédja telkére, de a szomszéd húsz évig nem veszi észre, és nem tesz panaszt – gondolja, hogy jó lenne, ha el kellene távolítania? – Azért egy egész kis falu Manhattanben az nem ugyanaz, mint egy emésztőgödör. Wartek egyre jobban belemelegedett a témába. A hangja egy kissé megemelkedett, és egy vörös folt ütközött ki a nyakán. – Akár emésztőgödör, akár egy egész falu, ugyanaz az alapelv érvényes. Ha a tulajdonos nem tiltakozik, és nem veszi észre a dolgot, és eközben valaki nyíltan használja a szóban forgó területet, akkor igenis jogot szerez rá. Olyan, mintha a tulajdonosa elhagyta volna a tulajdonát. Nem különbözik sokban a tengeren talált roncsokra vonatkozó törvénytől. – Szóval azt mondja, hogy a város soha nem tiltakozott a Ville létezése ellen? Csönd lett. – Nos, erről nem tudok. – Na látja, lehet, hogy a város nagyon is tiltakozott. Könnyen lehet, hogy vannak erről szóló iratok az aktákban. Fogadni mernék, hogy… D'Agosta elhallgatott, mert ebben a pillanatban egy fekete ruhás alak surrant be az irodába. – Maga meg kicsoda? – kérdezte riadtan Wartek. D'Agostának be kellett ismernie, hogy Pendergast csupa fekete-fehér külseje valóban kissé ijesztően fest első látásra – a bőre olyan sápadt volt, hogy szinte halottnak tűnt, szürke szeme csillogott, mint két ezüst pénzérme. – Pendergast különleges ügynök az FBl-tól, engedelmével – mutatkozott be, és kissé meghajolt. Elővett egy dossziét, az íróasztalra fektette, és kinyitotta. A New York-i városháza fejléces papírjára íródott régi levelek fénymásolatai lapultak benne. – Ez meg mi? – kérdezte Wartek. – A levelek. – Pendergast D'Agostához fordult. – Bocsássa meg, Vincent, hogy elkéstem. – Levelek? – kérdezte Wartek összevont szemöldökkel. – A levelek, amelyekben a város tiltakozott a Ville ellen. A legrégebbi még 1864ből származik. – Honnan szerezte ezeket? – Ismerek egy kutatót a könyvtárban. Kitűnő ember, nagyon tudom ajánlani.


115

TEMETŐI TÁNC

– Tessék, itt van – mondta D'Agosta. – Tehát nincs birtoklási joguk, vagy mi a fenéről hablatyolt. Wartek nyakán egyre jobban kiütköztek a vörös foltok. – Hadnagy úr, szó sem lehet arról, hogy kilakoltatási végzést adjunk ki ezek ellen az emberek ellen, csak azért, mert maga vagy ez az FBl-ügynök azt szeretné. Azt gyanítom, azért folytatják ezt a keresztes hadjáratot, mert bizonyos vallási gyakorlatok nem tetszenek maguknak. Figyelembe kell vennünk azonban a vallásszabadság elvét is. – Állatokat kínoznak és ölnek meg, vagy még rosszabbat is művelnek, ez magának vallásszabadság? A munkájukat végző rendőröket ütnek le, megzavarják a környék lakóinak nyugalmát! – Az ilyesmi csakis a megfelelő hivatalos úton intézhető el. – Hogyne – szólt közbe Pendergast –, csakis a megfelelő hivatalos úton. Ezért is fordultunk az önök hivatalához, hogy beindítsák a hivatalos eljárást. Azt szeretnénk kérni, hogy a lehető leggyorsabban intézkedjenek. – Az ilyen döntések meghozatala hosszú időbe telik, és alapos előzetes megfontolás kell hogy megelőzze. Jogi konzultációk, értekezletek, kutatás az archívumban… Nem lehet egyik napról a másikra elintézni. – Bárcsak lenne erre időnk, kedves Mr. Wartek! A közvélemény azonban cselekvést követel. Látta a ma reggeli újságokat? A vörös foltok már Wartek arcát is elborították, és gyöngyözni kezdett a verejték a homlokán. Felállt, és kihúzta magát, teljes 165 centis magasságában. – Amint mondtam, tanulmányozni fogjuk a problémát – közölte, aztán az ajtó felé kísérte a vendégeket. Miközben lefelé mentek a komor szürke öltönyös hivatalnokokkal telezsúfolt lifttel, Pendergast D'Agostához fordult – Mit szól, kedves Vincent, hát nem csodás közvetlen közelről, teljes virágjában látni a New York-i városi bürokrácia működését?

38. fejezet

A Kennedy repülőtér 8. termináljának várócsarnokába széles mozgólépcsők vezettek több sorban. D'Agosta ott ácsorgott egy csomó ember között, akik kis táblákkal várták az érkező utasokat. – Mesélje el még egyszer, ki is ez az ember, és minek jön ide? – kérte Pendergasttól. – Monsieur Bertin volt gyerekkorunkban a házitanítónk. – Úgy érti, hogy magának és az… – Igen, nekem és az öcsémnek. Monsieur Bertin zoológiát és természettudományokat oktatott. Nagyon nagy hatást tett rám. Elbűvölő, karizmatikus egyéniség. Sajnos, később ki kellett lépnie a családunk alkalmazásából. – Mi történt? – Tűz volt… – Tűz? Úgy érti, amikor leégett a házuk? És neki volt hozzá valami köze? Pendergast fagyosan hallgatott.


116

TEMETŐI TÁNC

– Szóval a zoológia a szakterülete? És idehívta egy gyilkossági ügy miatt? Nem egészen értem a dolgot. – Monsieur Bertint ugyan azért vették fel, hogy természettudományokra oktasson minket, de rendkívül sokat tudott a helyi folklórról és a legendákról is, a vuduról, az obeahról és a boszorkányságról. – Ezek szerint elég széles az érdeklődési köre, és nemcsak azt tanította, hogy kell felboncolni egy békát – jegyezte meg D'Agosta. – Inkább hagyjuk a múltat. A lényeg az, hogy Monsieur Bertin mindenki másnál többet tud erről a témáról. Ezért is kértem meg, hogy repüljön ide Louisianából. – Komolyan azt hiszi, hogy vudu mesterkedéssel állunk szemben? – Miért, maga nem? – pillantott Pendergast ezüstszürke szemével D'Agostára. – Szerintem valami idióta megpróbálja elhitetni velünk, hogy vuduról van szó. – És mi a különbség? Á, már itt is van! D'Agosta megfordult, és meglepetten bámult. Egy apró termetű emberke közeledett feléjük, frakkban. A bőre majdnem olyan sápadt volt, mint Pendergasté, és lelógó, széles karimájú fehér kalapot viselt. A nyakában egy vastag aranyláncon lógott valami, ami nagyon úgy festett, mint egy zsugorított fej. Egyik kezében egy ősrégi, ütött-kopott útitáskát cipelt, a másikban egy vaskos, cikornyás faragásokkal díszített sétapálcát. Inkább sétabot, gondolta magában D'Agosta. Sőt, bunkósbot. A furcsa emberke úgy festett, mint egy kuruzsló vagy mint valamelyik őrült, akik a reptéri váróteremben lézengenek, mert ott melegebb van, mint kint. Egy ilyen helyen, mint New York, az emberek semmin sem csodálkoznak, de ezt az idegent sokan megbámulták. Egy hordár igyekezett utána, ijesztő mennyiségű bőrönddel. – Aloysius! – Odasietett hozzájuk pipaszár lábain, és francia módra kétfelől arcon csókolta Pendergastot. – Quelle plaisir! Semmit sem változtál. Megfordult, átható pillantású fekete szemével D'Agostára meredt, és tetőtől talpig végigmérte. – Ez meg kicsoda? – D'Agosta hadnagy – nyújtott kezet D'Agosta, de Bertin nem vett róla tudomást, csak visszafordult Pendergasthoz. – Egy rendőr? – Tulajdonképpen én is rendőr vagyok, maître – felelte Pendergast, akit láthatóan szórakoztatott az izgága emberke. – Ugyan! – A fehér kalap karimája lebegett, ahogy Bertin rosszallóan megcsóválta a fejét. Egy csomag szivarkát húzott elő, kivett egyet, és egy gyöngyház szipkába dugta. – Sajnálom, maître, de itt tilos a dohányzás. – Barbárok. – Bertin kivette szájából a még meg nem gyújtott rövid kis szivart. – Kísérj a kocsihoz. A kijáratnál Proctor várta őket. – Micsoda, egy Rolls-Royce? Milyen vulgáris! A hordár bepakolta a bőröndöket a csomagtartóba. D'Agosta kelletlenül vette tudomásul, hogy Pendergast az első ülésre száll be, és neki kell hátul ülnie Bertinnel. Miután beszálltak, a férfi előkapott egy arany öngyújtót, és meggyújtotta a szivart. – Elnézést, ha nem haragszik… – kezdte D'Agosta. A férfi ránézett csillogó fekete szemével. – De haragszom. – Jó mélyet szippantott, résnyire nyitotta az ablakot, vetett egy oldalpillantást D'Agostára, és kifújta a füstöt. Aztán előrehajolt. – Aloysius, alaposan átgondoltam minden információt, amelyet megadtál. A fotók, amiket a gyilkosság színhelyén talált amulettekről küldtél – mal, très mal! A tollakból és mohából készített bábuk, a fekete cérnával körbetekert tűk, a pergamen a vévével, és az a por… gondolom, salétrom?


117

TEMETŐI TÁNC

– Úgy van. Bertin bólintott. – Semmi kétség, ez halálos rontás. – Halálos rontás? – kérdezte döbbenten D'Agosta. – Ha egyszerű boszorkányság lenne, azzal könnyű lenne elbánni – folytatta Bertin olyan hangon, mintha egy teremben tartana előadást. – De itt élőhalottal van dolgunk. Ez komoly dolog, ez már igazi vudu. Főleg most… – lehalkította a hangját, úgy folytatta: – …hogy az áldozat is visszatért. – Pendergastra pillantott. – Azt mondod, van egy felesége? – Igen. – Komoly veszélyben van. – Már kértem neki rendőri védelmet – szólt közbe D'Agosta. Bertin csak legyintett. – Ugyan! – Vettem neki egy védő amulettet – mondta Pendergast. – Az használhat az elsővel szemben, de engem nem az aggaszt. Az ilyen amulettek nem használnak a rokonokkal és a családtagokkal szemben – a férj is annak számít. – Készítettem egy varázszacskót, és rávettem, hogy hordja mindig magánál. Bertin arca felragyogott. – Très bien! Meséld el, mi van benne? – Védelmező olaj, orbáncfű, verbéna, fehér üröm… D'Agosta alig hitt a fülének, döbbenten pillantott hol Pendergastra, hol Bertinre. Bertin hátradőlt az ülésen. – Nem tudunk véget vetni ennek a dolognak, csak ha találunk egy igaz varázslót, és visszahárítjuk rájuk az átkot. – Épp most próbálunk házkutatási parancsot szerezni a Ville-be. És tegnap beszéltünk valakivel a városházán, hogy nem lehetne-e beindítani a kilakoltatási eljárást. Bertin valamit motyogott magában, és újabb füstfelhőt eregetett. D'Agosta régen imádott szivarozni, de azok rendes, férfiembernek való szivarok voltak. A kocsi belseje már megtelt undorító, szegfűszegillatú füsttel. – Egyszer hallottam valakiről, aki ilyen vékony kis vackokat szívott – jegyezte meg D'Agosta. Bertin ránézett. – Rákos lett, le kellett vágni az ajkát. – Kinek van szüksége az ajkára? – csattant fel Bertin. D'Agosta érezte, hogy a furcsa emberke rászegezi fekete gombszemét. Aztán Bertin kinyitotta az ablakot, összefonta a karját, és lehunyt szemmel hátradőlt. D'Agosta épp készült egy kicsit elszunyókálni, amikor az új mobilja jelezte, hogy üzenete érkezett. Rápillantott, és elolvasta a rövid szöveget. – Megjött a házkutatási parancs a Ville-be – mondta Pendergastnak. – Remek. És mire terjed ki? – Ami azt illeti, eléggé korlátozott. A templom nyilvános részeire vonatkozik, az oltárra és a szentélyre, már ha van ilyen, de a sekrestyébe és a többi elzárt részre nem mehetünk be, sem pedig a külső épületekbe. – Helyes. Ez elég ahhoz, hogy bejussunk, és megismerkedjünk az ott lakókkal. Monsieur Bertin majd elkísér minket. – És ezt mivel indokoljuk? – Már felvettem az FBI különleges tanácsadójának. – Á, nagyszerű. – D'Agosta beletúrt gyérülő hajába, felsóhajtott, hátradőlt az ülésen, és megint lehunyta a szemét. Remélte, hogy sikerül pár percet szundítania, de


118

TEMETŐI TÁNC

csak morgolódott magában. Hihetetlen, hogy mibe keveredett, ez már tényleg hihetetlen!

39. fejezet

Nora csak feküdt, és egy repedést bámult a hálószoba mennyezetén. Fel-alá járt rajta a tekintete, követve a repedés kacskaringós vonalát, mintha egy kanyargós folyót nézegetne a térképen. Eszébe jutott, hogy Bill egyszer azt mondta, hogy kijavítja a repedést a vakolaton, mert megőrjíti a látvány, ha napközben próbál szunyókálni egyet, ami gyakran előfordult, mivel újságíró lévén sokszor kényszerült éjszaka dolgozni. Nora azt mondta, ez csak pénzpocsékolás lenne, úgyis csak bérlik a lakást, aztán Bill többet nem is hozta szóba a dolgot. Most Nora érezte úgy, hogy megőrjíti a repedés. Képtelen volt levenni róla a szemét. Nagy nehezen végül elfordította a fejét, és kibámult az ágy melletti ablakon. Az ablak előtt húzódó tűzlépcső fémrácsozatán keresztül látta a sikátor túloldalán álló bérházakat. A tetőkön galambok totyogtak a víztároló mellett. A forgalom zaja – dudálás, egy dízelmotor tompa berregése, fékek csikorgása – halkan felszűrődött az utcáról. Nora ólomnehéznek érezte a tagjait, és az érzékszervei mintha nem a valóságot érzékelték volna. Minden olyan valótlannak tűnt. Az utóbbi negyvennégy óra szürreális és kibírhatatlan volt a számára. Bill holtteste eltűnt, Caitlynt meggyilkolták, méghozzá nem más, mint… Szorosan lehunyta a szemét egy pillanatra, és elhessegette a gondolatot. Már feladta, hogy megpróbáljon bármiféle értelmes magyarázatot találni a történtekre. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett. A pirosan világító számok délután három órát mutattak. Ostobaság az ágyon heverészni fényes nappal. Óriási erőfeszítés árán felült. Az egész testét zsibbadtnak és ólomnehéznek érezte. Pár másodpercig forgott vele a szoba, aztán elmúlt a szédülés. Megpaskolgatta a párnát, nekidőlt, és felsóhajtott. A tekintete akaratlanul is visszavándorolt a mennyezeten húzódó repedésre. Az ablak előtt valami fémesen csikorgott. Nora odapillantott, de nem látott semmit, csak a ragyogó délutáni napfényt – gyönyörű vénasszonyok nyara volt. Holnap lett volna Bill temetése. Az utóbbi néhány napban mindent elkövetett, hogy megpróbáljon felkészülni erre a megpróbáltatásra – fájdalmas lesz, de legalább valamiféle lezárást jelentene, ami után úgy-ahogy tovább tudna lépni. Most azonban ettől a kis megnyugvástól is megfosztották. Hogy tarthatnának temetést holttest nélkül? Lehunyta a szemét, és halkan felnyögött. Hirtelen mintha egy másik halk nyögés visszhangozta volna a hangját. Nora szemhéja felpattant. Az ablak előtt épp felmászott valaki a tűzlétrán – groteszk, szörnyű figura, csapzott hajjal, sápadt bőrén varratokkal, véres, szakadt kórházi hálóingben. Egyik csontos kezében egy bunkósbotot szorongatott. A puffadt, eltorzult arcot rászáradt vérfoltok borították, de így is fel lehetett ismerni. Nora torkát összeszorította az iszonyat, egyetlen hang sem jött ki rajta – a szörny a férje volt, Bill Smithback.


119

TEMETŐI TÁNC

Különös, éles, sivító hang töltötte be a szobát, és beletelt egy pillanatba, amíg Nora rájött, hogy ő sikít. Rettegés töltötte el, mégis beteges vágyakozást érzett – Bill életben van? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy valóban ő lenne az? Az alak lassan az ablak felé mászott. Nora szeme előtt fehér pontok táncoltak, és egész testét forróság árasztotta el. Úgy érezte, nyomban elájul, vagy elveszíti az eszét. Bill vékony volt, a bőre betegesen sápadt – nagyon úgy festett, mint az a lény, amely a Ville-ben vette üldözőbe Norát. Valóban Bill lenne? Lehetséges ez? Az alak előbbre hajolt. Még mindig a tűzlétrán guggolva felemelte az egyik kezét, és bekopogott az ablakon. Kop-kop. Norára meredt véreres szemével, a nyelve kilógott a szájából, és akadozó, artikulálatlan hangokat adott ki. Beszélni akar hozzám. Él… lehetséges ez? Kop-kop-kop. – Bill? – nyögte ki Nora, és a szíve vadul kalapált a mellkasában. A guggoló alakon görcsös rángás futott végig. Tágra nyílt szeme Norára meredt. – Tudsz beszélni hozzám? – kérdezte Nora. A szörnyű jelenés újabb furcsa, nyöszörgő hangot adott ki. Karomra emlékeztető keze ökölbe szorult, majd szétnyílt, a szeme kétségbeesetten, könyörögve szegeződött rá. Nora csak bénultan bámulta. Visszataszító volt, állatias, alig emberi, az odaszáradt vér és mocsok alatt mégis felismerte a férje felpuffadt vonásait. Ez volt az az ember, akit mindenki másnál jobban szeretett, aki a másik fele volt. És ez volt az az ember, aki a szeme láttára megölte Caitlyn Kiddet. – Szólj hozzám, kérlek! Bill ajkát újabb nyöszörgés hagyta el. Összetette a két kezét, és könyörgő gesztussal felemelte. Nora úgy érezte, megszakad a szíve a szánalmas mozdulattól. Mélységes vágyakozás és fájdalom tört rá. – Jaj, Bill… – mondta, és sírva fakadt. – Mit tettek veled? Az alak felnyögött. Egy pillanatig mozdulatlanul nézett Norára, csak néha futott végig egy-egy rángás a testén. Aztán nagyon lassan odanyúlt, megragadta a feltolható ablak alsó szélét, és feljebb csúsztatta. Nora csak nézte. A zokogás a torkán akadt, ahogy az ablak nagyon lassan, centiről centire feljebb csúszott. Az alak lehajolt, és bedugta a fejét a nyíláson. A kórházi hálóing megakadt egy kiálló szögben, és éles reccsenéssel elszakadt. Volt valami a mozdulatban, ami arra emlékeztette Norát, mint amikor egy borz próbál behatolni egy nyúl üregébe. Bill feje és a válla már bent is volt. A száját kitátotta, nyál folyt végig az állán. Egy kéz Nora felé nyúlt. Ösztönösen, gondolkodás nélkül hátrább húzódott. A kinyújtott kar megtorpant. Bill félig még mindig kint volt, félig már bent. Sáros szájából újabb nyöszörgés tört fel. Felemelte a karját, és most határozottabban nyúlt Nora után. A mozdulattól kriptaszag csapta meg a nő orrát. Iszonyodva hátrálni kezdett az ágy felé, leroskadt rá, és felhúzta a térdét. A véreres, vörös szemek rámeredtek. A nyöszörgés halk morgássá változott, aztán Bill hirtelen egy vad lökéssel benyomakodott az ablakon a szobába. Fa reccsent, és üvegcsörömpölés hallatszott. Nora felsikoltott, és hátrahőkölt, belegabalyodott a takaróba, és a padlóra esett. Gyorsan kiszabadította magát, és feltápászkodott. Bill


120

TEMETŐI TÁNC

már ott volt vele a szobában, és dühösen felordítva, a botot lóbálva rávetette magát Norára. – NE! – kiáltott fel Nora. – Én vagyok az, Nora! Sikerült kivédenie az ügyetlen támadást, és kihátrált a hálószobából a nappaliba. Bill követte, és ismét a magasba emelte a botot. Közelről a szeme opálos volt. A száját megint kitátotta, szörnyű bűz áradt cserepes ajkai közül, formalin és metilalkohol szaga keveredett benne. Nora tovább hátrált a nappaliban. Bill utánaeredt, és görcsösen rángatózó ujjakkal utánanyúlt. Egyre közelebb és közelebb ért. Nora még egy lépést hátrált, és érezte, hogy a falnak ütközik a háta. A támadója mintha egyszerre fenyegette volna, de könyörgött is neki. A bal kezével meg akarta érinteni, miközben jobb kezével felemelte a botot, hogy lesújtson. Ahogy hátrahajtotta a fejét, látszott, hogy a nyakán durva öltésekkel összevarrt vágások vannak, a bőre szürke volt és halott. – Ne… – suttogta Nora. – Ne gyere közelebb… A kéz remegve feléje nyúlt, megérintette, és megsimogatta a haját. A halál szaga megcsapta Norát. – Ne – nyögte. – Kérlek… Bill szája még nagyobbra nyílt, és rémes bűz áradt belőle. – Tűnj el innen! – sikoltotta Nora. A remegő kéz lassan végigsiklott az arcán, az ajkához ért, és megcirógatta. Nora a falhoz préselődött. Az alak halkan zihált, miközben egyik rángatózó ujjával Nora szájába nyúlt. Nora öklendezni kezdett, és elfordította a fejét. Ebben a pillanatban dörömbölni kezdtek az ajtón. Valaki meghallhatta a sikoltozását. – Nora! – szólalt meg egy fojtott hang. – Jól van? Nora! A magasba emelt bunkósbotot tartó kéz remegni kezdett. A zihálást kéjes morgás váltotta fel. Nora kővé dermedve állt, nem jött ki hang a torkán. A jobb kéz egy görcsösen rángó mozdulattal lecsapott, és a bot lesújtott Nora fejére – aztán az egész világ elsötétedett előtte.

40. fejezet

\/incent D'Agosta komoran ült a járőrkocsi utasülésén. Sehogy sem akart enyhülni a sötét hangulat, amely egy ideje rátelepedett, sőt, ha lehet, csak fokozódott, ahogy közeledtek a Ville felé. De legalább nem hátul kell ülnie azzal az idegesítő kis francia-kreol emberkével, vagy ki a csudával. Rosszallóan összeszorított szájjal lopott pillantást vetett Bertinre, aki az ülés szélén kuporgott. Úgy festett a frakkjában, mint egy előkelő Upper East Side-i ház portása. A sofőr megállt az Indian Road és a 214. utca találkozásánál. A helyszínelő furgon, amely követte őket, szintén csikorogva lefékezett. D'Agosta az órájára nézett: fél négy volt. A sofőr kinyitotta a csomagtartó tetejét, D'Agosta pedig kiszállt, és ki-


121

TEMETŐI TÁNC

vette belőle a drótvágót. Lecsípte az utcácskát elrekesztő láncról a lakatot, és hagyta, hogy a lánc a földre hulljon. Aztán visszadobta a drótvágót a csomagtartóba, lecsapta a tetejét, és visszaült a kocsiba. – A kurva anyjukat – morogta csak úgy magában. A sofőr indított. A Crown Vic kerekei kissé megcsikordultak, ahogy a kocsi meglódult. – Sofőr – szólalt meg Bertin előrehajolva –, ha megkérhetem, indítson egy kicsit óvatosabban. A „sofőr”, egy Perez nevű gyilkossági nyomozó égnek emelte a tekintetét. Hamarosan újból megálltak a drótkerítésben nyíló kapunál. Ismét D'Agostának jutott az a kellemes feladat, hogy levágja a lakatot, amelyet aztán eldobott a fák közé. Aztán – hogy biztosan jól végezze a dolgát – átvágta mindkét kapuszárny sarokvasait is, lerúgta a helyéről a kaput, és félrevonszolta az útról. Kissé lihegve ült vissza a kocsiba. – Ez egy közút – tette hozzá magyarázatképpen. A Crown Vic újabb kerékcsikorgással meglódult, amitől az utasok hátravágódtak az ülésen. Felkapaszkodtak egy emelkedőn, majd leereszkedtek a lejtőn a szinte alkonyi félhomályba burkolózó erdőn át, végül egy kihalt, kopár mezőre lyukadtak ki. A Ville környéke még fürdött az őszi délután fényében. A napsütés ellenére az épületek árnyékba burkolóztak, sötétnek és fenyegetőnek tűntek. A minden rendszer nélkül összehányt háztetők és tornyocskák úgy festettek, mintha egy horrorfilm díszletéhez tartoznának. A kis település házai egy hatalmas, félig favázas építésű templomépület köré csoportosultak, amely hihetetlenül ódonnak festett. Előtte magas cölöpkerítés emelkedett, amelyben egy vaspántokkal és vasszegecsekkel megerősített tölgyfa kapu nyílt. Megálltak a kapu melletti földes területen. Néhány rozzant jármű már parkolt ott, köztük a furgon is, amelyet D'Agosta korábban látott behajtani. Már a puszta látványától is újra felébredt benne a düh. Az egész hely elhagyatottnak tűnt. D'Agosta körbenézett, aztán Perezhez fordult: – Hozza a faltörő kost meg a feszítővasat, én majd viszem a bizonyítékgyűjtő dobozt. – Igenis, hadnagy. D'Agosta ismét kiszállt a kocsiból. A helyszínelő furgon is megállt mögöttük, és kikászálódott belőle az állatvédelmi felügyelő. Félénk férfi volt, kissé pocakos, szánalmas szőke bajuszkával. Az arca vörös volt, a karja vékony. Pokolian idegesnek látszott; ez volt az első alkalom, hogy házkutatási paranccsal kellett behatolnia valahová. D'Agosta próbálta felidézni magában, hogy is hívják: Pulchinski. – Ideszóltak telefonon, hogy jövünk? – kérdezte Pulchinski remegő hangon. – Az ember nem telefonál előre, ha házkutatási parancsa van. Még csak az kéne, hogy legyen idejük eltüntetni a bűnjeleket. D'Agosta kinyitotta a csomagtartót, és kivett egy dobozt. – A papírok rendben vannak? Pulchinski, aki már alaposan izzadt, megpaskolgatta kidudorodó zsebét. D'Agosta Perezhez fordult. – Nyomozó…? Perez megemelte a jó súlyos faltörő kost. – Megvan. Pendergast és fura segédje, Bertin közben szintén kiszálltak a kocsiból. Pendergast szokás szerint kifürkészhetetlen volt félig lehunyt, ezüstszürke szemével. Bertin meglepő módon nekiállt a virágokat szagolgatni.


122

TEMETŐI TÁNC

– Te jóságos ég! – kiáltott fel. – Csodás példányok, Agalinis acuta! És ánizskapor, egy veszélyeztetett faj! Ráadásul egy egész mező van belőle! – A tenyerébe fogott egy virágot, és mélyen beszívta az illatát. A zömök, erős testalkatú Perez odaállt a tölgyfa kapu elé, jól megragadta a faltörő kost a két fogantyújánál, egy pillanatig csípőmagasságban tartva egyensúlyozta, aztán egy nagy nyögéssel meglódította. A húszkilós szerszám hatalmas döndüléssel nekicsapódott a tölgyfa kapunak, amitől az minden eresztékében megremegett. Bertin erre akkorát ugrott, mintha lövés érte volna. – Ez meg mi? – kiáltott fel éles hangon. – Végrehajtjuk a házkutatási parancsot – világosította fel D'Agosta. Bertin sietősen Pendergast háta mögé húzódott, és onnan lesett ki, mint egy kis kobold. – Senki nem mondta, hogy erőszakot fogunk alkalmazni! Másodszor és harmadszor is hatalmas csattanás döndült, és a régi kapu szegecsei kezdtek engedni. – Várjon egy kicsit – szólt oda D'Agosta. Fogta a feszítővasat, és villás végét bedugta egy szegecs alá, hogy kipattintsa a helyéről. Egy reccsenéssel ki is ugrott. Kiszedett még néhány szegecset, majd hátrálépett, és biccentett a nyomozónak. Perez újból meglódította a faltörő kost. A súlyos kapu minden ütésre egyre nagyobbat reccsent. Egy vaspánt lepattant róla, és hangos koppanással a földre esett. A kapun egy széles repedés jelent meg keresztben, miközben csak úgy röpködtek szerteszét a faforgácsok. – Még pár ütés, és megvan – mondta D'Agosta. Hirtelen megérezte, hogy valaki áll a hátuk mögött. Megfordult. Egy férfi állt ott úgy tízlépésnyi távolságban, és őket nézte. Meghökkentő volt a külseje: hosszú, szürke köpenyt viselt fekete bársonygallérral és fura, középkorias fejfedőt, amelynek két lelógó fülvédője árnyékot vetett az arcára. Hosszú, bozontos, ősz haját copfba fogta össze. Ötven körül járhatott. Nagyon magas volt, jóval százkilencven centi felett, vékony és izmos, a tekintete nyugtalanító. Az arca majdnem olyan sápadt volt, mint Pendergasté, de a szeme szénfekete. A vonásait mintha egy szobrász vésője faragta volna ki, az orra feltűnően hosszú volt, és vékony. A férfi rámeredt D'Agostára jéghideg tekintetével. Érthetetlen volt, honnan bukkant elő ilyen váratlanul, és hogy nem vették észre a közeledését. A férfi szó nélkül a zsebébe nyúlt, és elővett egy hatalmas kulcsot. D'Agosta Perezhez fordult. – Úgy látom, van kulcs. A férfi visszadugta a kulcsot a köpenye zsebébe. – Előbb mutassák meg a házkutatási parancsot – mondta közönyös arccal, és közelebb lépett. Olyan lágy volt a hangja, mint a méz. D'Agosta életében először hallott mástól Pendergastéhoz hasonló kiejtést. – Hogyne – mondta Pulchinski. Gyorsan a zsebébe nyúlt, elővett egy nagy csomó papírt, és elkezdett keresgélni köztük. – Tessék – nyújtott oda egyet. A férfi átvette nagy kezével. – Házkutatási parancs – olvasta fel zengő hangján. Valóban úgy beszélt, mint Pendergast, mégis kicsit másképp – érződött egy kis francia íz az akcentusában, és még valami, amit D'Agosta nem tudott azonosítani. A férfi Pulchinskire pillantott. – Önben kit tisztelhetek? – Morris Pulchinski, állatvédelmi hatóság. – A felügyelő idegesen kezet nyújtott, aztán amikor az idegen csak bámult rá, leengedte a kezét. – Megbízható bejelentéseket kaptunk, melyek szerint állatkínzás gyanúja merült fel, és talán állatáldozatok is zajlanak itt. A parancs engedélyt ad arra, hogy átkutassuk a helyszínt, és bizonyítékokat gyűjtsünk.


123

TEMETŐI TÁNC

– A házkutatási parancs kizárólag a templom épületére vonatkozik. És kik ezek az emberek? D'Agosta felvillantotta a jelvényét. – New York-i rendőrség, gyilkossági csoport. – Magának van valami igazolványa? – Mi nem hordunk magunknál igazolványt – közölte szárazon a férfi. – Valamivel azonosítani kell magát, uram. – A nevem Étienne Bossong. – Kérem, betűzze. – D'Agosta elővette a noteszét, és egy üres oldalra lapozott. A férfi elbetűzte a nevét, olyan lassan, mintha egy gyerekhez beszélne. D'Agosta feljegyezte. – És mi a pozíciója? – Én vagyok a vezető. – Minek a vezetője? – Ennek a közösségnek. – És pontosan mi is ez a „közösség”? Hosszú csönd lett, és Bossong rámeredt D'Agostára. – Azt mondja, a gyilkossági csoporttól jött? Egy állatvédelmi ügyben? – Elkísértük őket, csak úgy szórakozásból – felelte D'Agosta. – A tisztelt társai még nem azonosították magukat. – Perez nyomozó, szintén a gyilkossági csoporttól – mondta D'Agosta. – Pendergast különleges ügynök az FBI-tól. Mr. Bertin, az FBI tanácsadója. Mindenki felmutatta a jelvényét, kivéve Bertint, aki szúrósan, keskeny résnyire szűkült szemekkel meredt Bossongra. Bossong láthatóan összerezzent, mintha felismerte volna Bertint, és ugyanolyan szúrósan visszabámult rá. Szinte pattogtak köztük az elektromos szikrák, D'Agostának felborzolódott tőle a szőr a tarkóján. – Nyissa ki a kaput – adta ki az utasítást. Egy hosszú, feszültséggel teli pillanat után Bossong elfordította a tekintetét Bertinről, kivette a zsebéből a hatalmas kulcsot, és a zárba dugta. Egy határozott mozdulattal elfordította, mire a zár nyelve hangosan kattant, és a tönkretett kapu kitárult. – Mi nem keressük a konfrontációt senkivel – mondta Bossong. – Nagyszerű – bólintott D'Agosta. A kapu egy kis sikátorba nyílt, amely jobbra kanyarodva folytatódott tovább. Mindkét oldalán kis faházak sorakoztak, melyeknek felső szintje az utca fölé nyúlt. A házak olyan rozzantak voltak, hogy kissé egymás felé dőltek, és a meredek dőlésszögű nyeregtetők majdnem összeértek a sikátor fölött. A bágyadt őszi napfény beszűrődött közéjük, de a házak bejáratára és ablakaira árnyék borult. Bossong némán végigkísérte őket a sikátoron. Ahogy befordultak a kanyarban, D'Agosta megpillantotta a templomot, amelynek oldalához számos kisebb épület tapadt, mintha piócák csüngenének rajta. Az oldalából kimeredő hatalmas, ősrégi fagerendák még súlyosabb, fantasztikus faragásokkal díszített, függőlegesen a földbe ásott gerendákhoz támaszkodtak, amelyek primitív támpillérként szolgáltak. Bossong áthaladt két ilyen pillér között, kinyitott egy ajtót a templom oldalában, és belépett. Közben bekiáltott valamit a sötétbe egy D'Agosta száméra ismeretlen nyelven. D'Agosta egy kicsit habozott a küszöbön. A templom belsejében teljes sötétség honolt. Savanykás szag áradt ki – trágya, égett fa, gyertyaviasz, tömjén és mosdatlan emberek szaga. A gerendák baljósan meg-megreccsentek a fejük fölött, mintha az egész épület rájuk akarna omlani. – Gyújtsák fel a villanyt! – mondta D'Agosta.


124

TEMETŐI TÁNC

– Itt nincs villany – közölte Bossong a sötétből. – Nem engedjük, hogy ilyen modern dolgok beszennyezzék a legbensőbb szentélyünket. D'Agosta elővette a zseblámpáját, felkattintotta, és körbevilágított vele. A templom belseje olyan tágas volt, mint egy barlang. – Perez, hozza ide a halogénlámpát a furgonból. – Máris, hadnagy. D'Agosta az állatvédelmi felügyelőhöz fordult: – Pulchinski, ugye, tudja, mit keresünk? – Őszintén szólva, hadnagy úr… – Csak végezze a munkáját, ha kérhetem. D'Agosta hátranézett a válla fölött. Pendergast épp körbenézett a saját zseblámpája fényénél, Bertin mellette álldogált. Perez rövidesen visszatért egy halogénlámpával. Összetekert vezeték tartozott hozzá, amely egy vállpántos vászontáskában lévő hatalmas akkumulátorhoz csatlakozott. – Majd én viszem – mondta D'Agosta, és a vállára akasztotta a táskát. – Én megyek be elsőnek, maguk utánam. Perez, hozza a gyűjtődobozt. Ugye, tudják, mik a szabályok? Állatvédelmi ügyben nyomozunk – hangsúlyozta ironikusan. Belépett a sötétségbe, és felkapcsolta a lámpát. Majdnem hátraugrott ijedtében, amikor körbenézett. A falak mentén körös-körben emberek álldogáltak, és némán bámultak. Mindnyájan durva szövésű barna csuhát viseltek. – Ez meg mi a franc? – motyogta D'Agosta. Az egyik férfi előbbre lépett. Alacsonyabb volt Bossongnál, de ugyanolyan vékony. A többiekétől eltérően barna köntösét fehér spirálok és cirkalmas rajzolatok díszítették. A vonásai durvák voltak, a kezében egy súlyos botot tartott. – Ez megszentelt föld – szólalt meg prédikátorhoz illő hangon. – Nem tűrjük a közönséges nyelvezetet. – Maga kicsoda? – kérdezte D'Agosta. – A nevem Charrière. – A férfi szinte köpte a szavakat. – És kik ezek az emberek? – Ez itt egy szentély, és ez a nyájunk. – Ó, a nyájuk? Pendergast odasuhant D'Agosta mögé, és a füléhez hajolt: – Vincent – mormolta –, úgy látom, Mr. Charrière hungenikon pap. A maga helyében én nem bőszíteném fel a szükségesnél jobban sem őt, sem pedig ezeket az embereket. D'Agosta vett egy jó nagy levegőt. Bosszantotta, hogy Pendergast tanácsokkal látja el. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy már megint fel van dühödve, márpedig egy jó zsaru soha nem lehet dühös. Mi a csuda van vele? Mintha egyfolytában emésztené a düh, mióta csak ez az ügy elkezdődött. Jobb lenne végre túltenni magát a személyes érzelmein. Újból vett egy jó mély lélegzetet, és bólintott, Pendergast pedig odébb húzódott. A templom belseje olyan tágas volt, hogy a halogénlámpa fényét szinte teljesen elnyelte a sötétség, amit még az is tovább fokozott, hogy mintha valami köd lebegett volna a levegőben. A néma gyülekezet tagjai a fal mellé húzódva álltak, és csak bámulták a betolakodókat. D'Agostát a hideg is kirázta tőlük. Legalább százan voltak, ha nem többen. Mind felnőtt, mind férfi, fehér és fekete bőrűek, ázsiaiak, indiaiak, hispánok, és ki tudja, még milyen náció. Mindegyikük tompa arccal meredt rá.


125

TEMETŐI TÁNC

D'Agostát egy kis aggodalom fogta el. Nagyobb erőkkel kellett volna kiszállni a helyszínre, sokkal több emberre lenne szükség. – Jól van, ide hallgassanak! – szólalt meg jó hangosan, hogy mindenki hallja. Igyekezett magabiztosságot erőltetni a hangjába. – Házkutatási parancsunk van, amely a templom egész belsejére érvényes. Eszerint jogunkban áll átkutatni az egész helyiséget, és minden jelenlevőt megmotozni. Jogunk van bármit magunkkal vinni, amit fontosnak ítélünk. Itt hagyunk egy listát a lefoglalt tárgyakról, és később mindent visszakapnak. Megértették? Miután elhallgatott, a hangja még visszhangzott egy darabig, majd ismét csönd lett. Senki sem mozdult. A szemek vörösen parázslottak a lámpa fénysugarában, mint a vadállatoké éjszaka. – Tehát kérem, hogy senki ne mozduljon el a helyéről, és ne akadályozzák a munkánkat. Kövessék a rendőrök utasításait, rendben? Így a lehető leghamarabb végezni tudunk. Megint körbenézett. Csak képzeli, vagy tényleg egy kicsit közelebb jöttek, és szűkült körülötte a kör? Nyilván csak képzelődik. Nem hallotta, és nem is látta, hogy bárki megmozdult volna. A néma csöndben nyomasztóan recsegtek a feje fölött a súlyos fagerendák. Az emberek mélyen hallgattak. Aztán egyszer csak halkan felcsendült valami a templom hátsó része felől: egy bárány szánalmas bégetése. – Rendben, akkor hátul kezdjük, és onnan haladunk az ajtó felé – mondta D'Agosta. Végigsétáltak a templomhajó közepén. A padlózat nagyméretű, négyszögletes kőlapokkal volt kirakva, amelyeket fényesre koptatott a számtalan talp nyoma. Székek vagy padsorok nem voltak. A ceremóniák és a rítusok alatt – D'Agosta el sem tudta képzelni, mi folyhat idebent – nyilván állnak a hívők, vagy talán térdelnek. Észrevette, hogy a falakat kacskaringókból, szemekből és pálmalevelekből álló furcsa ábrák díszítik, amelyeket bonyolult vonalak hálózata köt össze. Arra a rajzra emlékeztették, amelyet a pap köntösén látott – és még inkább a vérrel rajzolt ábrára, amelyet Smithback lakásának falán találtak. Intett Pereznek. – Készítsen egy fényképet ezekről a rajzokról. – Rendben. A vaku villanása úgy megijesztette Pulchinskit, hogy ugrott egyet. A bárány megint bégetni kezdett. Számos szempár figyelte őket. D'Agostának időnként az volt az érzése, mintha fémtárgyak villannának meg a csuhák redői között. Végül elértek a templom leghátsó részéhez. Ahol rendes esetben a kórus helye lett volna, egy fakerítéssel körbevett karám állt, a földön szalmával. Középen egy cölöp, amelyről egy lánc lógott le, a lánc végén egy bárány. A nyirkos szalmát foltok borították, a falakon odaszáradt vér- és ürülékfoltok sötétlettek. A cölöpöt eredetileg faragások díszíthették, mint egy totemoszlopot, de ezt is olyan vastagon borította a rászáradt vér és a trágya, hogy a faragások már alig látszottak. A karám mögött egy téglából rakott oltár állt, rajta egy kancsó víz, kifényesített kövek, fétisek és fadarabkák. Egy kis állványon fura tárgyak voltak elhelyezve, amelyek leginkább hajózási navigációs műszerekre emlékeztettek. D'Agosta el sem tudta képzelni, mik lehetnek: a fanyéllel ellátott, spirálosan csavarodó drótok leginkább úgy festettek, mint egy túlméretezett dugóhúzó. Ki voltak fényesítve, és úgy állították ki őket, mintha szent ereklyék lennének. Az oltár mellett egy régi, lelakatolt láda állt. – Hát ez szép – jegyezte meg D'Agosta, és körbevilágított a lámpával.


126

TEMETŐI TÁNC

– Még soha nem láttam ilyen vudu kellékeket – mormolta Bertin. – Ami azt illeti, nem is nevezném vudunak. Az alapjai persze nyilván azok, de nagyon eltértek tőle, egy sokkal veszélyesebb irányba. – Ez borzalmas – mondta Pulchinski. Elővett egy videokamerát, és filmezni kezdett. A kamera megjelenése halk morajlást keltett a tömegben. – Ez egy megszentelt hely – szólalt meg a pap mennydörgő hangon. – Maguk beszennyezik a hitünket! – Mindent filmezzen le, Mr. Pulchinski – mondta D'Agosta. A főpap hirtelen lobogó köntössel odarontott. Úgy suhant, mint egy denevér. Meglóbálta a botját, és kilökte a kamerát Pulchinski kezéből, amely nagy csattanással a földre esett. Pulchinski hátrahőkölt, és rémülten felkiáltott. D'Agosta egy szempillantás alatt előkapta a pisztolyát. – Mr. Charrière, tartsa úgy a kezét, hogy lássam, és forduljon meg. Azt mondtam, forduljon meg! A pap nem engedelmeskedett, ügyet sem vetett a rászegeződő pisztolyra. Pendergast, aki az oltár körül nézelődött, és mintákat gyűjtött a különféle tárgyakról, amelyeket aztán kis kémcsövekbe rakosgatott, gyorsan odasietett D'Agosta mellé. – Egy pillanat, hadnagy – mondta halkan, aztán megfordult. – Mr. Charrière! A pap tekintete feléje fordult. – Szentséggyalázók! – kiáltott fel. – Mr. Charrière! – Pendergast valami egészen különös hangsúllyal ejtette ki a nevet, mire a pap elhallgatott. – Ön megtámadott egy hatósági személyt. – Pulchinskihez fordult. – Jól van? – Semmi baj, jól vagyok – felelte Pulchinski, és próbált bátor arcot vágni, de a térde remegett. D'Agosta idegesen nézett körbe. Most már nem csak képzelte: a tömeg valóban közelebb nyomult, és még szorosabban körbevette őket. – Ez nem volt okos dolog, Mr. Charrière – folytatta Pendergast. Nem beszélt hangosan, mégis átható volt a hangja. – Ezzel a kezünkbe adta magát. Nem így van, Mr. Bossong? – pillantott a közösség vezetőjére. A pap arcán mosoly terült el. A legtöbb ember arcát megszépíti a mosoly, de Charrière-ét eltorzította. Előbukkant egy forradás, amely egyébként nem látszott. – Másnak itt nincs hatalma, csak a hely isteneinek, Loának és a hungannak! – A földre koppintott a botjával, mintha nyomatékot akarna adni a kijelentésének. Aztán a vibráló csöndben egyszer csak valami tompa morajlás hangzott fel a talpuk alól, a föld mélyéből. D'Agosta összerezzent. Ismerős volt a zaj – ugyanezt hallotta a bokrok között a múltkor éjszaka. – Ez meg mi a fene? – kérdezte. Nem kapott választ. A tömeg mintha izgatottan, feszülten várt volna valamire. – Odalent is házkutatást akarok tartani. Bossong, aki eddig oldalra húzódva, kifürkészhetetlen arccal figyelte a jelenetet, most előbbre lépett. – A házkutatási parancs oda nem terjed ki – mondta. – Nyomós indokom van rá. Egy állat vagy valami más van odalent. Bossong összevonta a szemöldökét. – Nem léphetnek be oda. – A francokat nem! Charrière a gyülekezethez fordult: – Nem léphetnek be oda! – Nem léphetnek be! – visszhangozta kórusban a tömeg. A mennydörgő kiáltás szinte rémisztően hangzott a nagy csönd után. – Előbb befejezzük idefent a kutatást – mondta Pendergast nyugodtan. – Ha továbbra is akadályozni próbálnak, annak megfelelően fogunk reagálni. Kellemetlenségbe is torkollhat a dolog.


127

TEMETŐI TÁNC

Charrière arcára ráfagyott a mosoly, amely inkább grimasz volt. Pendergast mellkasára bökött a mutatóujjával. – Magának nincs hatalma felettem. Pendergast hátrább lépett. – Hadnagy, akkor folytathatjuk? D'Agosta visszadugta a fegyverét a pisztolytáskába. Pendergast talán nyert nekik még egy-két percet. – Pulchinski, hozza a bárányt meg a cölöpöt. Perez, vágja le a lakatot arról a ládáról. Perez levágta a lakatot, és felemelte a láda tetejét. D'Agosta belevilágított a lámpával. Bőrdarabokba csavart szerszámokkal volt telepakolva. D'Agosta felemelt egyet, és kicsomagolta – egy görbe kés volt. – Elvisszük a ládát, és mindent, ami benne van. – Igenis. A tömegből mormolás hallatszott, az emberek közelebb csoszogtak. A pap rájuk meredt, az ajka hátrahúzódott és mozgott, mintha valami imát mormolna magában. D'Agosta a szeme sarkából megpillantotta Bertint. Szinte már meg is feledkezett a különös emberkéről. Épp az egyik kereszthajóban keresgélt, ahol több tucat bőrszíj lógott le a mennyezetről, kis fétisekkel. Mellettük egy fura alkotmány állt, amely csomókba kötözött és ötszögben elrendezett, ezernyi pálcából készült. Bertin arca elgyötörtnek és aggodalmasnak tűnt. – Ezt is vigyék el – mutatott D'Agosta egy földön heverő fétisre. – Azt is, meg azt is. – Bevilágított a lámpával a sarokba, kereste, hogy nincs-e ott ajtó vagy szekrény, és próbált belesni az emberek háta mögé. – A Loa árassza el szerencsétlenséggel a mocskos bakákat, akik beszennyezik a szentélyt! – kiáltotta a főpap. Egy furcsa amulettet tartott a kezében, kis, fekete csörgőszerűséget, amelynek egy összeszáradt gömb volt a végén, akkora, mint egy golflabda. Vadul rázta a behatolók felé. – Szedjék össze az oltáron lévő fétiseket – mondta D'Agosta. – Azokat a műszereket is, és azt a vackot is, mindent. Perez gyorsan mindent bepakolt a műanyag bizonyítéktároló dobozba. – Tolvajok! – mennydörögte Charrière, és vadul rázta a csörgőt. A gyülekezet tagjai közben még közelebb csoszogtak. – Nyugalom, mindent vissza fognak kapni – mondta D'Agosta. Az volt az érzése, most már jobb lesz, ha végeznek, minél hamarabb. – Hadnagy, ne felejtse el a caye-mystère-en lévő tárgyakat. – Pendergast egy kisebb, pálmalevelekkel feldíszített oltár felé biccentett, amely egy sötét alkóvban bújt meg. Kis edények, fétisek és ételáldozatok álltak rajta. – Igen, persze. – Baka disznók! Hirtelen valami zaj harsant fel a gyülekezet háta mögül, mintha egy csörgőkígyó hangja lenne. Először csak egy helyről, aztán egy másikról, végül már minden irányból megsokszorozódva visszhangzott. D'Agosta a körben állók felé irányította a lámpa fényét, és meglátta, hogy mindegyikük egy faragott csontnyelű csörgőt tart a kezében, a végén egy csörgőkígyó farkával. – Akkor azt hiszem, készen is vagyunk – mondta D'Agosta, és igyekezett könynyedséget erőltetni a hangjába. – A lenti helyiségek átkutatását talán elhalaszthatjuk máskorra – mormolta Pendergast. D'Agosta bólintott. Most már tényleg jobb lenne kijutni innen. – Kutyahúsevő bakák! – kiáltotta éles hangon a pap.


128

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta megfordult, és kifelé indult, a templomhajón át a kijárat felé vezető utat azonban teljesen elállta a tömeg. – Hé, emberek, akkor mi végeztünk is. Most távoznánk. – Pulchinski és Perez is szemlátomást nagyon szeretett volna már odakint lenni. Pendergast közben tovább gyűjtögetett néhány kisebb mintát. De hol a csudában lehet Bertin…? Ebben a pillanatban zajos kavarodás tört ki az egyik sötét sarokban. D'Agosta odafordult, és meglátta, hogy Bertin egy kiáltással nekiront a főpapnak. Úgy vetette rá magát, mint egy vadállat. Charrière hátratántorodott, aztán összekapaszkodva dulakodni kezdtek. Bertin el akarta venni az amulettet, amelyet a főpap a kezében szorongatott. – Hé! – kiáltott rájuk D'Agosta. – Mi a fene folyik itt? Az emberek még közelebb nyomultak, és a csörgők zaja halk zúgassa olvadt egybe. A két verekedő a földre zuhant, belegabalyodtak Charrière köntösébe. Pendergast egy szempillantás alatt ott termett, és közbeavatkozott. Egy pillanat múlva már mozdulatlanul állt, és a karjánál fogva tartotta Bertint. – Engedj el, hadd kapjam el! – kiáltotta Bertin. – Megölöm! Meg fogsz halni, maisi! Charrière elrendezgette megtépázott köntösét, leporolta magát, és megint elmosolyodott ocsmány, torz mosolyával. – Meg fog halni – mondta halkan. – Maga is, meg a barátai is. Bossong vetett egy gyors pillantást a papra. – Ebből elég! Bertin kapálózott, de Pendergast erősen tartotta a karjánál fogva, és valamit súgott a fülébe. – Nem! – kiáltotta Bertin. – Nem! Az emberek még közelebb nyomultak, és őrjöngve rázták a csörgőket. D'Agosta egyre több fémtárgyat látott megvillanni a csuhák redői között. Bertin hirtelen elhallgatott, csak sápadtan remegett. A tömeg még közelebb nyomult. D'Agosta nyelt egy nagyot. Szó sem lehet arról, hogy verekedésbe keveredjenek. Ha szerencséjük van, egy-két pisztolylövés segítségével sikerülhet kijutniuk innen, feltéve, hogy a tömegben senkinek sincs fegyvere – de akkor életük hátralévő részét azzal tölthetik, hogy a bíróság előtt próbálják megvédeni magukat. – Most megyünk – mondta, és a többiekhez fordult. – Indulás. Charrière elállta az útját. A tömeg szorosan körbevette őket. – Nem akarunk semmiféle konfrontációt – mondta D'Agosta, és könnyedén a pisztolya markolatára helyezte a kezét. – Már túl késő – mondta a pap, megemelve a hangját. – Maguk mocskos szentséggyalázók! Csak azzal moshatjuk le a szennyfoltot, ha teljesen megtisztítunk mindent. – Meg kell tisztítani a templomot! – kiáltott fel egy hang, aztán többen is csatlakoztak hozzá: – Meg kell tisztítani a templomot! D'Agosta egy ujjal kipattintotta a pisztolytáska zárját, és gyorsan számolgatni kezdett magában. A Glock 19-esnek tizenötös tárja van – egy átlagos tömegben ez elég lenne, hogy utat törjön a kijáratig. Ez a tömeg azonban egyáltalán nem nevezhető átlagosnak. Megmarkolta a pisztolyt, és vett egy jó nagy levegőt. Pendergast hirtelen Charrière felé lépett. A keze lendült, mint a villám, és valamit letépett a főpap köntösének ujjáról. A magasba emelte, és rávilágított a zseblámpája fénysugarával. – Ezt nézzék! Egy arrêt, hamis csomóval, fordított spirálban. A hamis barátoktól védő amulett! Mr. Charrière, miért viseli ezt, ha maga ennek a gyülekezetnek a főpapja? Miért fél tőlük?


129

TEMETŐI TÁNC

Pendergast a gyülekezethez fordult, és megrázta a tollakkal díszített fétist. – Ez az ember gyanakszik magukra! Látják? Visszafordult Charrière-hez. – Miért nem bízik ezekben az emberekben? – kérdezte. Charrière hirtelen felordított, rávetette magát Pendergastra, és feléje sújtott a botjával, de Pendergast olyan ügyesen félreugrott, hogy csak a levegőbe suhintott. Aztán egy könnyed kis rúgással a földre terítette a papot. A tömegből dühös morajlás tört fel. Bossong gyorsan odalépett, és lefogta Charrière-t, aki a dühtől és gyűlölettől eltorzult arccal tápászkodott fel. – Mocskos disznó! – förmedt Pendergastra. – Kétségtelenül ideje lenne távozni – mormolta Pendergast. D'Agosta megragadta a koporsó nagyságú bizonyítéktároló doboz egyik fogantyúját, Perez a másikat, és rohanni kezdtek. Úgy törtek vele utat a meglepett tömegben, mintha a doboz egy faltörő kos lenne. D'Agosta a szabad kezével előkapta a pisztolyát, és a levegőbe lőtt. A dörrenés ide-oda verődött a falak között. – Gyerünk, gyerünk! – kiáltotta. Eltette a pisztolyt, szó szerint galléron ragadta Bertint, és magával rángatta a kijárat felé, félrelökdösve az útból az embereket. Egy kés villant, de Pendergast egy villámgyors mozdulattal a földre küldte a támadót. Kirontottak az ajtón, a tömeg pedig utánuk tódult. D'Agosta másodszor is a levegőbe lőtt. – Vissza! Most már egy tucatnyi kés villant fel a tömegben. – A kocsihoz! – kiáltotta D'Agosta. – Gyorsan! A dobozt a furgon hátuljába dobták, a bárányt is utánalökték, aztán bepattantak a kocsiba, és csikorgó kerekekkel, kavicszáport szórva már indultak is. A tömeg ordítozva tódult utánuk. D'Agosta hallotta, hogy a hátsó ülésen felnyög valaki. Megfordult: Bertin sápadtan, reszketve szorongatta Pendergast zakójának ujját. Pendergast elővett valamit a zsebéből – az egyik furcsa fémeszközt, amely az oltáron hevert. A kavarodás közben sikerülhetett elemelnie. – Megsérült? – kérdezte D'Agosta zihálva Bertintől. A szíve vadul kalapált, és alig kapott levegőt. – Az a hungan, Charrière… – Mi van vele? – Mintákat gyűjtött rólunk. – Hogy mit csinált? – Mintákat vett rólam, mindnyájunkról… hajszálakat, szövetszálakat a ruhánkról… hát nem vette észre? Hallotta a fenyegetéseit, nem? Ez maleficia, halálos átok. Nemsokára érezni is fogjuk a hatását… – Bertin úgy festett, mint aki máris a halálán van. D'Agosta gyorsan elfordult. Torkig volt vele, hogy miket kell kiállnia Pendergast miatt.


130

TEMETŐI TÁNC

41. fejezet

Mit hozhatok, szivi? – állt meg az asztalnál a lestrapált pincérnő csípőre tett kézzel, a kezében jegyzettömbbel és készenlétben tartott tollal. D'Agosta félretolta az étlapot. – Egy kávét kérek feketén és zabkását. A pincérnő a másik vendégre pillantott. – És magának? – Áfonyás palacsintát – mondta Hayward. – És ha kérhetem, melegítsék meg a szirupot. – Rendben. – A pincérnő becsukta a jegyzettömböt, és távozott. – Egy pillanat! – szólt utána D'Agosta. – Legyen két palacsinta. – Értem. – A pincérnő elment. Laura rendelése elgondolkoztatta D'Agostát. Az együtt töltött idő alatt úgy tapasztalta, hogy Laura kizárólag két okból szokott áfonyás palacsintát rendelni vagy sütni: ha bűntudata volt amiatt, mert túl sokat dolgozott, és elhanyagolta őt, vagy pedig ha romantikus hangulat vett erőt rajta. Mindegyik eshetőség elég jónak tűnt. Vajon jeleket akar küldeni ezzel? Végül is az ő ötlete volt, hogy reggelizzenek együtt… – Láttad a ma reggeli West Sidert? – kérdezte Hayward. – Sajnos, igen. – Úgy tűnt, az a botránykedvelő szennylap elszánta magát, hogy az egész városban hisztériát kelt. És nemcsak a West Sider – az összes bulvárlap kizárólag ezzel a témával foglalkozott. A Ville-t és lakóit egyre sötétebb és hátborzongatóbb színekkel festették le, és bőven akadtak nem épp burkolt célzások arra, hogy az ő lelkükön szárad a West Sider sztárújságírójának meggyilkolása. A legmorbidabb érdeklődéssel azonban továbbra is Bill Smithback halálának körülményeiről írtak a lapok, főleg arról, hogy Kiddet állítólag Smithback gyilkolta meg a halála után, miután a holtteste eltűnt a hullaházból. Mindent nagy élvezettel taglaltak, rengeteget spekuláltak, és persze újabb sötét célzásokat tettek arra, hogy mindezért a Ville lakói a felelősek. A maga részéről D'Agosta is úgy gondolta, hogy a Ville a felelős; de annak ellenére, hogy benne is egyre fokozódott a düh, tudta, hogy most arra van a legkevésbé szükség, hogy a felbőszült emberek a saját kezükbe vegyék az igazságszolgáltatást. A pincérnő meghozta a kávét. D'Agosta hálásan belekortyolt, és közben vetett egy lopott pillantást Haywardra. Összetalálkozott a tekintetük. Laura arckifejezése nem tűnt különösebben bűntudatosnak és romantikusnak sem. Inkább aggodalmasnak látszott. – Mikor láttad utoljára Nora Kellyt? – Tegnap este, amint hallottam a történtekről. Közvetlenül azután, hogy végeztünk a házkutatással a Ville-ben. – És mi volt a rendőri védelemmel, amit megszerveztél neki? D'Agosta összevonta a szemöldökét. – Elszúrták a váltásnál. Az őrzésére kijelölt két csapat mindegyike azt hitte, hogy a másik a soros. Átkozott idióták. – És hogy van Nora?


131

TEMETŐI TÁNC

– Megúszta egy-két kék folttal és horzsolással. Sokkal nagyobb aggodalomra ad okot, hogy másodszorra is szenvedett egy kisebb agyrázkódást. Még pár napig bent tartják a kórházban megfigyelésre. – A szomszédok mentették meg? D'Agosta megint kortyolt a kávéjából, és bólintott. – Meghallották a sikoltozását, és berúgták az ajtót. – És Nora állítja, hogy Smithback volt az? – Annyira biztos benne, hogy bíróság előtt is hajlandó tanúskodni. A szomszédok úgyszintén. Hayward a műmárvány asztallapra szegezte a tekintetét. – Hát ez nagyon fura. Mi a csuda folyhat itt? – Az az átkozott Ville tehet mindenről – mondta D'Agosta. Elég volt Norára gondolnia, és megint feltámadt benne az izzó düh. Mostanában állandóan dühös volt valamire – a Ville-re, Kline-ra a felháborító fenyegetései miatt, a rendőrfőnökre, sőt még Pendergastra is, aki szokásához híven bosszantóan titkolózik, a kiállhatatlan tanácsadójáról pedig már jobb nem is beszélni. Hayward rápillantott. Még aggodalmasabb volt az arca, mint eddig. – Pontosan mi szól a Ville ellen? – Hát nem látod? Ők állnak minden mögött! Csak így lehet. Smithbacknek igaza volt. – Azért hadd hívjam fel rá a figyelmedet, hogy még nincs semmi bizonyítékod. Smithback írt egy cikket az állítólagos állatáldozatokról – ennyi. – Nem állítólagos. Hallottam az állatokat a furgon hátuljában. Láttam a késeket, a véres szalmát. Bárcsak te is láttad volna azt a helyet, Laura! Te jó ég, azok az emberek a csuklyás köntösükben, az a kántálás… Ezek fanatikus őrültek! – Attól még nem gyilkosok, Vinnie. Közvetlen bizonyíték kell. – És indítékuk is van. Az a főpap, Charrière… – D'Agosta megcsóválta a fejét. – Az aztán a fura figura… Fogadni mernék, hogy nagyon is képes gyilkosságra. – És ez a Bertin, akiről a jelentésben olvastam, kicsoda? – Pendergast vonta be a nyomozásba. Vuduszakértő, vagy valami ilyesmi. Ha engem kérdezel, egy sarlatán. – Vuduszakértő? – Pendergastot módfelett érdekli ez a dolog. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de közben nagyon is. A fenébe, felőlem aztán tűket is döfködhet viaszbábukba, már ha ezzel sikerül lebuktatnia a Ville-t. Megérkeztek az ételek. A palacsinta kellemes áfonyaillatot árasztott. Hayward jó bőven meglocsolta juharsziruppal, fogta a villát, de aztán megint letette. – Vinnie, hallgass rám. Túlságosan dühös vagy, hogy jól tudd kezelni ezt az ügyet. – Miről beszélsz? – Nem tudsz objektív maradni. Szeretted Smithbacket, a barátod volt. Kitűnő rendőr vagy, de most fontolóra kellene venned, hogy átadd ezt az ügyet valaki másnak. – Most viccelsz? Teljes erőbedobással dolgozom rajta, napi huszonnégy órában. – Épp erről beszélek. Ez már boszorkányüldözés, amit folytatsz. Bebeszélted magadnak, hogy a Ville a bűnös. D'Agosta vett egy nagy levegőt, és szándékosan nem válaszolt azonnal, előbb bekapott egy falatot a palacsintájából. – Nem az a dolgunk, hogy kövessük a meggyőződéseinket és megérzéseinket? Mi a helyzet azzal a szabállyal, hogy mindig a legvalószínűbb gyanúsítottra kell összpontosítani?


132

TEMETŐI TÁNC

– Én arról beszélek, hogy annyira elvakított a düh és az érzéseid, hogy eszedbe sem jut, hogy más lehetőségeknek is utánajárj. D'Agosta nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán becsukta. Nem tudta, mit feleljen. A lelke mélyén érezte – sőt, tudta –, hogy Laurának igaza van. A pokoli az volt a dologban, hogy igazából nem is törődött vele, hogy elfogult-e. Smithback halála mélyen megrázta, és maga is meglepődött azon, hogy barátja mekkora űrt hagyott maga után. Azt akarta, hogy megbűnhődjenek azok, akik a haláláról tehetnek. – És mit művelsz már megint Pendergasttal? Ahányszor előkerül, mindig bajt kever. Nem tesz jót neked, Vinnie, tartsd távol magad tőle! Dolgozz egyedül! – Ez szamárság – csattant fel D'Agosta. – Pendergast zseniális. Mindig eredményes. – Na igen, és tudod, miért? Mert túlságosan türelmetlen, hogy a szabályok szerint járjon el, úgyhogy inkább illegális módszerekhez folyamodik, és téged is magával rángat a gyanús kalandjaiba. És a végén ki viszi el mindig a balhét? Te. – Már fél tucat ügyön dolgoztunk együtt, mindegyiknek a végére járt, és igazságot osztott a gyilkosoknak. – Már ahogy Pendergast elképzeli az igazságot. Ahogy ő gyűjti a bizonyítékokat, hát nem hinném, hogy valaha is sikerülne bíróság által elítéltetni az elkövetőket. Talán nem véletlen, hogy általában nem is érik meg a tárgyalást. D'Agosta nem válaszolt, csak félretolta félig teli tányérját. A közös reggeli nem igazán úgy alakult, mint ahogy várta. Fáradtnak érezte magát – fáradtnak és összezavarodottnak. Aztán Laura valami olyat tett, amire nem számított. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta á kezét. – Nézd, Vinnie, én nem beolvasni akarok neked, csak segíteni próbálok. – Tudom, és nagyra értékelem, tényleg. – A legutóbbi ügynél is, amikor együtt dolgoztál Pendergasttal, nagyon közel kerültél ahhoz, hogy mindent elveszíts. A rendőrfőkapitány most árgus szemekkel figyel mindent, amit csinálsz. Tudom, mennyire fontos neked a karriered, és nem szeretném, ha megint kockáztatnád. Legalább azt megígéred, hogy nem hagyod, hogy Pendergast megint belerángasson valami illegális expedícióba? Te vezeted ezt a nyomozást, a végén neked kell majd odaállni a tanúk padjára, és beszámolni arról, hogy mit tettél és mit nem tettél a nyomozás során. D'Agosta bólintott. – Rendben. Laura megszorította a kezét, és elmosolyodott. – Emlékszel, amikor megismerkedtünk, én voltam a sokat látott veterán, a félelmetes New York-i hadnagy. – Én meg zöldfülű őrmester, aki épp csak átkerült a közlekedésiektől. – Úgy bizony. Ennek már hét éve… El sem tudom hinni. Akkoriban én vigyáztam rád. Fura, hogy megváltoztak a szerepek. Laura megint az asztalra szegezte a tekintetét, és enyhén elpirult. – De tudod, mit Laura? Nekem tetszik így. Hirtelen egy izgatottan hadaró hang csendült fel Hayward háta mögül: – Tényleg ő az? D'Agosta átnézett a szomszédos bokszba. Egy nagyon sovány, fehér blúzt és fekete ruhát viselő nő a füléhez szorított mobiltelefonnal hátrafordult, és egyenesen rábámult. D'Agosta egy pillanatig nem is tudta eldönteni, kihez beszél – őhozzá, az asztalnál ülő partneréhez vagy a telefonba.


133

TEMETŐI TÁNC

– Igen, ő az! Láttam a tegnap esti híradóban! – A nő a táskájába dugta a telefont, felállt, és odament hozzájuk. – Ugye, maga az a hadnagy, aki a zombigyilkosságok ügyében nyomoz? A pincérnő meghallotta, és ő is odalépett. – Tényleg maga az? A sovány nő D'Agostához hajolt, és manikűrözött kezével az asztal szélére támaszkodott. – Kérem, mondja, hogy hamarosan meg fogják oldani az ügyet, és rácsok mögé juttatják azokat a rémes embereket! Egy idősebb nő, aki meghallotta, miről beszélgetnek, szintén odalépett, a karján egy kosárkával, amelyből egy yorkshire terrier kukucskált ki. – Kérem, hadnagy úr – mondta könyörögve. – Napok óta nem tudok aludni, és a barátnőim sem. A városvezetés nem tesz semmit. Meg kell állítani ezt a szörnyűséget! D'Agosta döbbenten nézett hol egyikükre, hol másikukra. Szóhoz sem jutott. Soha nem történt még vele ilyen, még a nagy port felvert ügyeknél sem. A New Yorkiak általában meglehetősen fásultak, és semmi sem zökkenti ki őket a nyugalmukból. Ezeknek az embereknek azonban valódi félelem csillogott a szemében és csengett a hangjában. Igyekezett megnyugtatóan rámosolyogni a sovány nőre. – Minden tőlünk telhetőt elkövetünk, asszonyom. Már nem tart soká, megígérem. – Remélem, be is tartja az ígéretét. – A nő visszavonult, és élénk beszélgetésbe elegyedett a többiekkel. D'Agosta megint Haywardra pillantott. Laura viszonozta a tekintetét. Látszott rajta, hogy ő is ugyanúgy meg van lepve. – Hát ez érdekes volt – szólalt meg végül. – Ez az ügy kezd egyre nagyobb méreteket ölteni. Légy nagyon óvatos, Vinnie! – Akkor indulunk? – intett D'Agosta az ajtó felé. – Te menj csak, én még maradok egy kicsit, megiszom a kávémat. D'Agosta egy húszdollárost tett az asztalra. – Délután találkozunk a bizonyítékraktárban? Laura bólintott, D'Agosta pedig sarkon fordult, és óvatosan átfurakodott az izgatott emberek között, akik még mindig ott álldogáltak

42. fejezet

A hadnagy általában már előre rettegett, ha dolga akadt a One Police Plaza alagsorában lévő bizonyítéktároló raktárban. Miután egyszer azzal az indokkal ejtette a vádat a bíróság, hogy nem bizonyítható, nem nyúltak-e illetéktelenek a bűnjelekhez, megszigorították a raktározás szabályait, és azóta olyan nehéz volt bejutni ide, mint a Fort Knox erődbe. D'Agosta átadta a szükséges papírokat a golyóálló üveggel védett fülkében ülő titkárnőnek, aztán Hayward, Pendergast és Bertin társaságában hosszasan várakozott a rideg várószobában, ahol nem voltak se székek, se magazinok, csak az állam kormányzójának portréja függött a falon. Negyedóra múlva belépett egy nő, egyik kezében rádió adó-vevővel. Olyan ráncos volt, mint egy múmia, mégis meglepően agilis. Mindegyiküknek átadott egy kitűzhető névtáblát meg egy fehér pamutkesztyűt.


134

TEMETŐI TÁNC

– Erre jöjjenek – szólalt meg éles hangon. – Maradjanak egymás közelében, és ne nyúljanak semmihez. Követték a nőt egy kopár, neonfénnyel megvilágított folyosón, amelyen számozott acélajtók sorakoztak. Hosszú séta után a nő megállt az egyik ajtó előtt, áthúzott egy mágneskártyát a záron, és gépiesen precíz mozdulatokkal benyomott egy számkódot. Az ajtó egy kattanással kinyílt. A helyiségben tárolószekrények sorakoztak a falak mentén, középen pedig egy műanyag asztal állt a vakítóan éles fényű lámpa alatt. Régebben a bűnjeleket kirakták az asztalra, de ma már csak a róluk készült fényképek kerültek ki, meg egy lista. Ha valamit a saját szemükkel akartak látni, azt külön ki kellett kérni. – Álljanak az asztal mögé – csendült fel a nő éles hangja. Hayward, Pendergast és a bosszantó Bertin libasorban bevonultak a szobába, az asztal mögé. D'Agosta érezte, hogy Hayward egész viselkedése rosszallásról árulkodik. Nem értett egyet azzal, hogy Bertin is elkísérje őket – a frakk és a sétapálca nem tett rá túl jó benyomást –, de ideiglenes FBI-igazolványa rendben volt, nem lehetett belekötni. A kis emberke meglehetősen ziláltnak festett, az arca sápadt volt, és verejték gyöngyözött a homlokán. – Rendben van – folytatta a nő, és ő is megállt az asztalnál. – Csináltak már ilyet? D'Agosta nem felelt, a többiek elmormoltak egy nemet. – Egyszerre csak egy bűnjelet kérhetnek ki megtekintésre. Egyedül én nyúlhatok a tárgyakhoz, hacsak nem akarnak valamit közvetlen közelről megvizsgálni, de ezt külön engedélyeznem kell. Ha bármiféle tesztet szeretnének elvégeztetni, azt írásban kell kérni. Ezen a papíron fel van sorolva az összes bizonyíték, amelyet a házkutatás során gyűjtöttek. Amint látják, mindenről készült fotó. – A nő elmosolyodott, amitől majdnem szétrepedt az arca a ráncok mentén. – Tehát, mit szeretnének megnézni? – Először is, idehozná azt a tárgyat, amit Colin Fearing kriptájában találtunk? – kérte Pendergast. Némi késlekedés után előkerült az apró koporsó és a csontváz. – A következő? – kérdezte a nő. – Szeretnénk látni a ládát, amit Ville-ből hoztunk el, a tartalmával együtt – mutatott D'Agosta az egyik fotóra. A nő végighúzta lakkozott körmét a listán, megkocogtatott egy számot, aztán elfordult, odament az egyik szekrényhez, és kihúzott egy fiókot. – Ez túl nagy nekem – mondta. D'Agosta odalépett. – Majd én segítek. – Ne. – A nő szólt valakinek a kezében lévő rádión, és pár perc múlva meg is jelent egy nagydarab férfi, aki segített kiemelni és az asztalra tenni a ládát, aztán megállt az egyik sarokban, és onnan figyelt. – Kérem, nyissa ki, és tegye az asztalra a tartalmát – mondta D'Agosta. Amikor elhozták a Ville-ből, nem nézte meg alaposabban, mit is rejt a láda. A nő idegtépő lassúsággal kinyitotta a ládát, kivette belőle a bőrbe bugyolált tárgyakat, és végtelenül precízen az asztalra fektette őket. – Kérem, csomagolja ki őket. A nő olyan óvatosan bugyolálta ki őket, mintha értékes muzeális darabok lennének. Előkerült egy csomó kés, mindegyik furcsább, egzotikusabb és félelmetesebb, mint az előző. A recés szélű pengéket bonyolult ábrák, csont- és fanyelüket furcsa berakások díszítették. Az utolsó holmi, amely előkerült, nem kés volt, hanem egy meghajlított, megcsavart drót, egyik végén csontnyéllel, a másikon egy borotvaéles


135

TEMETŐI TÁNC

kampóval. Pontosan ugyanolyan volt, mint az, amelyet Pendergast elemelt a templomból. – Áldozati kések vévével – mondta Bertin, és hátrált egy lépést. D'Agosta bosszúsan odafordult. – Vévé? Bertin a szája elé tett kézzel köhécselt. – A nyelükön vévé van, a Loa ábrái. – És mi a frász az a Loa? – Egy démon vagy szellem. Minden kés egy ilyen démont képvisel. A kör alakú ábrák a démon temetői táncát, a danse-cimetière-t jelképezik. Ha állatokat… vagy más élőlényeket feláldoznak Loának, csak Loa kését lehet használni. – Szóval ez is valami vudu vacak – állapította meg D'Agosta. Bertin elővett egy zsebkendőt, és remegő kézzel megtörölgette a halántékát. – Ez nem vődou, hanem obeah. D'Agostát még jobban felidegesítette, ahogy Bertin franciásan ejtette a „vudu”-t. – Mi a különbség? – Az obeah sokkal komolyabb dolog, igazi boszorkányság. – Igazi boszorkányság – ismételte meg D'Agosta, és Haywardra pillantott, de a nő arca zárkózott maradt. Pendergast elővarázsolt a zsebéből egy kis bőrtokot, kinyitotta, és mindenféle holmit vett elő belőle – egy kis állványt kémcsövekkel, csipeszeket, egy tűt, kis cseppentős üvegekben különféle reagens anyagokat –, és mindent lerakosgatott az asztalra. – Mit csinál? – kérdezte élesen Hayward. – Teszteket – jött a kurta válasz. – Nem állíthat fel itt egy labort – mondta Hayward. – És hallotta, mit mondott a hölgy, ehhez előzetes engedély kell. Pendergast a zakója zsebébe csúsztatta fehér kezét, és elővett egy papírt. Hayward átvette, elolvasta, és elsötétedett az arca. – Ez roppant szabálytalan… – kezdte a múmiaszerű nő, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, Pendergast egy másik papírt is elővarázsolt, és a raktáros orra elé tartotta. A nő elvette, átolvasta, de nem adta vissza. – Hát jó – mondta. – Melyik tárggyal szeretné kezdeni? Pendergast a kampós végű, megcsavart drótra mutatott. – Meg is kell fognom. A nő a papírra pillantott, aztán bólintott. Pendergast egy nagyítót illesztett a szeme elé, és kesztyűs kezével megfogta az eszközt. Megforgatta, alaposan szemügyre vette, aztán letette. Végtelenül óvatosan a tűvel lepiszkált egy kicsit a nyélre száradt anyagból, és egy kémcsőbe pottyantotta a mintákat. Fogott egy vattacsomót, egy üvegben lévő folyadékba mártotta, és végighúzta a kampón, aztán a vattadarabkát elrakta egy másik kémcsőbe. Ugyanezt az eljárást több kés nyelén és pengéjén is megismételte, és minden mintát külön kémcsőbe helyezett, aztán egy szemcseppentővel egy reagenst adott minden kémcsőhöz. Csak az első változtatta meg a színét. Pendergast felegyenesedett, és annyit mondott: – Milyen különös… – Amilyen gyorsan előkerültek a felszerelések, úgy el is tűntek a fekete bőrtokban, aztán Pendergast elhúzta rajta a cipzárat, és visszadugta a zsebébe. Lesimítgatta az öltönyét, és összekulcsolta maga előtt a kezét. A többiek mind őt bámulták. – Igen? – kérdezte ártatlan arccal. – Mr. Pendergast – szólalt meg Hayward –, ha nem túl nagy fáradság, lenne olyan kedves velünk is megosztani, mire jutott? – Attól tartok, nem voltam túl eredményes.


136

TEMETŐI TÁNC

– Milyen kár – jegyezte meg Hayward. – Ugye, ismeri Wade Davist, a kanadai etnobotanikust, és 1988-ban megjelent Út a sötétségbe: A haiti zombik etnobiológiája című művét? Hayward továbbra is csak összefont karral állt, rámeredt az ügynökre, és nem felelt semmit. – Rendkívül érdekes tanulmány – folytatta Pendergast. – Nagyon tudom ajánlani. – Feltétlenül megrendelem az Amazontól – mondta Hayward. – Davis vizsgálatai kimutatták, hogy egy élő személyt lényegében zombivá lehet változtatni két speciális vegyi anyag segítségével, amelyeket többnyire egy seben keresztül juttatnak be a szervezetbe. Az első, a coup de poudre fő hatóanyaga a tetrodotoxin – ez ugyanaz a méreg, mint ami a japánok által nagy finomságnak tartott fugu halban található. A második egy, a maszlaghoz hasonló tudatmódosító anyagot tartalmaz. Ezeknek az anyagoknak bizonyos kombinációja a megfelelő adagban napokon át halálközeli állapotban képes tartani egy embert, úgy, hogy közben mozgékony marad, minimális agyfunkcióval, de önálló akarat nélkül. Röviden: ezen elmélet szerint bizonyos vegyi anyagokkal igenis teremteni lehet egy igazi zombit. – És megtalálta ezeket a vegyi anyagokat? – kérdezte Hayward. – Furcsa, de nem – sem itt, sem pedig a Ville-ben végzett vizsgálataim során. Be kell vallanom, hogy meglepődtem, és csalódott vagyok. Hayward hirtelen elfordult. – Hozza a következő bizonyítékot. Épp elég időt vesztegettünk már erre. – Találtam azonban emberi vért – folytatta Pendergast. – Ezen a kampón. Csönd lett. D'Agosta a nőhöz fordult: – DNS-tesztet szeretnék erről a kampóról. Futtassák át az adatbázisokon, és ellenőrizzék, hogy nincsenek-e rajta szövetmaradványok. Az összes itt található eszközt vizsgálják meg, keressenek emberi és állati vérnyomokat. A nyelükön keressenek ujjlenyomatokat – tudni szeretném, ki használta őket. – Pendergasthoz fordult. – Van valami ötlete, hogy mire való ez a fura kampó? – Bevallom, hogy tanácstalan vagyok. Monsieur Bertin? Bertin egyre idegesebbnek tűnt. Intett Pendergastnak, hogy lépjen odébb. – Mon frère, én ezt képtelen vagyok folytatni – suttogta feldúltan. – Rosszul vagyok, nagyon rosszul! Ez annak a hungan papnak, Charrière-nek a műve. A halálos átok – te még nem érzed? – Én remekül vagyok – mondta Pendergast. Hayward rájuk nézett, aztán D'Agostára, és megcsóválta a fejét. – Távoznunk kell – mondta Bertin. – Sürgősen haza kell mennünk. Szükségem van a szirupra. Tudom, hogy tartasz otthon. Semmi más nem nyugtat meg. – Du calme, du calme, maître. Nemsokára indulunk. – Pendergast visszafordult a többiek felé, és hangosabban folytatta: – Akkor lenne szíves megvizsgálni ezt a kampót, monsieur? Bertin vonakodva odalépett, óvatosan az asztal fölé hajolt, és megszaglászta a kampót. Erősen verejtékezett, az arca betegesen sárgás volt, és zihálva szedte a levegőt. – Roppant különös. Soha nem láttam még ilyet. Újból megszaglászta az eszközt. – És a miniatűr koporsó, amit Fearing kriptájában találtunk, ugyanannak a szektának a műve? Bertin tett egy óvatos lépést a kis koporsó felé. A teteje most rajta volt, krémszínű papírból készült, amelyre fekete tintával koponyákat és lábszárcsontokat rajzoltak.


137

TEMETŐI TÁNC

Bonyolult origami módszerrel hajtogatták, és pontosan illeszkedett a papírmasé koporsóra. – A tetejére rajzolt vévé a Loa szimbóluma? – kérdezte Pendergast. Bertin megrázta a fejét. – Nem ismerem ezt a vévét. Úgy gondolom, titkos és egyedi, csak egy bizonyos obeah szekta használhatja. Soha nem láttam még hasonlót. – Kinyújtotta a kezét, de aztán rögtön visszahúzta, amikor a raktárosnő helytelenítően csettintett egyet a nyelvével. Aztán újból odanyúlt, és felemelte a koporsó tetejét. – Tegye le! – szólt rá rögtön a nő. Bertin finoman megforgatta a kezében az apró tárgyat, nagyon alaposan szemügyre vette, és valamit motyogott magában. – Mr. Bertin – szólt rá Hayward figyelmeztetően. Bertin mintha meg sem hallotta volna. Tovább forgatta a kezében a kis papírtárgyat, és halkan tovább motyogott magában. Aztán egy hirtelen ujjmozdulattal kettétépte a papírt. Az összehajtogatott redők közül szürkés por hullott ki, rászóródott Bertin nadrágszárára és cipőjére. Ezután nagyon hirtelen több dolog is történt egyszerre. Bertin hátraugrott, és rémülten felordított, a papírdarabkák elrepültek. A nő felkapta őket, és hangosan szitkozódni kezdett. A testes férfi elkapta Bertin gallérját, és kirángatta a helyiségből. Pendergast letérdelt, és olyan villámgyorsan, mint ahogy egy kobra csap le az áldozatára, előkapott egy kis kémcsövet a zakója zsebéből, és belesöpört pár szemcsét a szürke porból. Hayward pedig csak állt összefont karral, és dühösen D'Agostára meredt, mintha azt mondaná: Én figyelmeztettelek.

43. fejezet

Proctor megállt a Rolls-Royce-szal a baseballpályák mögött lévő kihalt parkolóban, az Inwood Hill Park szélénél, és lekapcsolta a reflektorokat. Miközben Pendergast és D'Agosta kiszálltak, Proctor hátrasétált a csomagtartóhoz, és elővett egy szerszámokkal megrakott, hosszúkás vászontáskát, egy műanyag bizonyítékgyűjtő dobozt és egy fémdetektort. – Gondolja, hogy csak úgy itt hagyhatjuk a kocsit? – kérdezte D'Agosta kissé kétkedve. – Proctor majd vigyáz rá. – Pendergast fogta a vászontáskát, és átadta D'Agostának. – Ne húzzuk az időt, Vincent. – Nem, dehogy. D'Agosta a vállára vette a táskát, és az üres baseballpályán átvágva elindultak az erdő felé. Az órájára pillantott: éjjel két óra volt. Mégis mi a fenét keres itt? Most ígérte meg Laurának, hogy nem hagyja, hogy Pendergast megint belerángassa valami gyanús dologba – erre tessék, itt mászkál az éjszaka kellős közepén, és el akar lopni egy hullát egy nyilvános parkból. Hayward hangja csengett a fülében: Már ahogy Pendergast elképzeli az igazságot Ahogy ő gyűjti a bizonyítékokat, hát nem hinném, hogy valaha is sikerülne bíróság által elítéltetni az elkövetőket. Talán nem véletlen, hogy általában nem is érik meg a tárgyalást…


138

TEMETŐI TÁNC

– Elmagyarázná még egyszer, hogy miért kell úgy lopakodnunk, mintha sírrablók lennénk? – Mert azok is vagyunk. Még az a szerencse, hogy Bertin nem jött velünk, gondolta D'Agosta. Az utolsó percben kimentette magát, arra hivatkozva, hogy rendetlenkedik a szíve. A kis emberen teljesen eluralkodott a pánik, csak mert Charrière megszerezte néhány hajszálát. Az legalább nem túl valószínű, hogy az én hajamból is szerzett volna, nyugtázta magában D'Agosta némi elégedettséggel. Előnyei is vannak annak, ha az ember kopaszodik. A raktárban lejátszódott kis jelenet jutott eszébe, és összevonta a szemöldökét. – Mi a frász az a szirup, amit a barátja, Bertin emlegetett? – kérdezte. – Egy koktél, ami megnyugtatja, ha valami nagyon felizgatná. – Koktél? – Olyasmi. Egy citromos üdítőitalból, kodeinoldatból és Jolly Rancher cukorkából készül. – Micsodából? – Bertin a dinnyeízűt szereti legjobban. D'Agosta megcsóválta a fejét. – Jézusom, ilyesmi is csak Louisianában lehetséges. – Ami azt illeti, úgy tudom, Houstonban találták fel ezt az italt. A baseballpályák után egy helyen átbújtak a drótkerítésben tátongó lyukon, aztán átkeltek egy kopár mezőn, és rövidesen beértek a fák közé. Pendergast bekapcsolt egy GPS-készüléket. A kis monitor halványkék derengése kísérteties fényt vetített az arcára. – Pontosan hol is van az a sír? – kérdezte D'Agosta. – Nem jelöli semmi, de hála Wrennek, tudom a helyét. Mivel arra gyanakodtak, hogy a kertész öngyilkos lett, nem temethették a megszentelt családi sírhelyre a maradványait. Ezért annak a helynek közelében helyezték örök nyugalomra, ahol megtalálták a holttestét. A temetésről szóló korabeli beszámolóban az áll, hogy a Shorakkopoch emlékmű közelében történt. – Hogy hol? – Ez az emlékmű azt a helyet jelöli, ahol Peter Minuit megvásárolta Manhattant a weckquaesgeek indiánoktól. Pendergast előrement, D'Agosta pedig követte. Átvágtak a sűrű erdőn és bozóton. A sziklás talaj egyre egyenetlenebb lett a talpuk alatt. D'Agosta megint csodálkozva gondolt arra, hogy milyen furcsa, hogy még mindig Manhattan szigetén járnak. Az út hol emelkedett, hol ereszkedett. Átkeltek egy kis patakon, vagy inkább csak csermelyen, majd sziklás táj következett. Az erdő egyre sűrűbb lett, már a holdat is eltakarta a fák lombja. Pendergast elővett egy zseblámpát. Megtettek újabb egy kilométert a fokozatosan ereszkedő, lejtős, sziklás terepen, aztán hirtelen egy óriási szikla derengett fel a lámpa sárgás fényfoltjában. – Ez a Shorakkopoch emlékmű – mondta Pendergast, és megnézte a GPS-t. A zseblámpa fénysugarát a sziklára csavarozott bronztáblácskára irányította, amelyen felirat hirdette, hogy 1626-ban Peter Minuit ezen a helyen vette meg Manhattan szigetét a helyi indiánoktól hatvan holland forint értékű csecsebecséért. – Jó kis befektetés volt – jegyezte meg D'Agosta. – Nem feltétlenül, inkább nagyon is rossz – mondta Pendergast.


139

TEMETŐI TÁNC

– Ha 1626-ban befektette volna a hatvan forintot ötszázalékos kamatra, akkor az összeg ma már sokkal többre rúgna, mint amennyit Manhattan szigete ér. – Pendergast megállt, és belevilágított a sötétségbe. – Információink szerint a holttestet huszonkét rőfnyire északra temették el a tulipánfától, amely egykor az emlékmű közelében állt. – Megvan még a törzse? – Nem, a fát 1933-ban kivágták, de Wren talált egy régi térképet, amely megjelöli a helyét. Tizennyolc méterrel délnyugatra állt az emlékműtől. Már beírtam az adatokat a GPS-be. Pendergast elsétált délnyugati irányba, közben egy pillanatra sem vette le a szemét a GPS-ről. – Ez az. – Megállt, és dél felé fordult. – Huszonkét rőf, vagyis ha úgy vesszük, hogy egy rőf tizenhat és fél láb, akkor az nagyjából száztíz és fél méter. – Benyomott pár gombot a műszeren. – Kérem, kövessen, Vincent. Pendergast megint elindult a sötétben. Fekete öltönyében úgy hatott, mint egy kísértet. D'Agosta követte, miközben feljebb rángatta a vállán a súlyos táska pántját. Megcsapta az orrát a Spuyten Duyvil felől áradó mocsárszag, és hamarosan a fák között átszűrődve már a magas házak fényeit is meglátta, amelyek Riverdale homokkő szikláinak szélén álltak, a folyó túloldalán. Hirtelen kiértek az erdőből: egy kiszáradt fűvel borított terület következett, amely félkör alakú, kavicsos öblöcskéhez vezetett. A hídon átvezető Henry Hudson autópálya fényei átíveltek a folyó sötéten örvénylő vize fölött. A túlsó parton álló házak fényei csillogó pontokként tükröződtek a hömpölygő hullámokon. Foltokban ködfoszlányok lebegtek a folyó fölött, és egy motorcsónak berregése hallatszott a távolból. – Várjunk egy kicsit – mormolta Pendergast, és megállt az erdő szélénél. Egy rendőrségi motorcsónak közeledett lassan Spuyten Duyvil-nél, hol elnyelte a köd, hol kibukkant belőle, amitől úgy hatott, mint egy kísértethajó. A tetejére erősített reflektor fénypászmája végigsöpört a parton. Pendergast és D'Agosta gyorsan leguggoltak, amikor a fénypászma feléjük siklott a fék között. – Jézusom – morogta D'Agosta –, a saját kollégáim elől kell bujkálnom. Ez őrültség! – Ez az egyetlen megoldás. Van fogalma róla, mennyi időbe telne beszerezni az engedélyeket, hogy exhumálhassunk egy holttestet, amely nem is egy temetőben nyugszik, hanem közterületen, ráadásul a halotti bizonyítvány sincs a kezünkben, és legfeljebb néhány újságcikkel tudnánk megindokolni, miért kérjük az exhumálást? – Ezt már megbeszéltük. Pendergast felállt, kisétált a fák közül, és leballagott a kavicsos folyópartra. Kelet felé, a sziklafal tetején D'Agosta épp csak ki tudta venni a Ville templomának düledező épületét. A felső szint ablakaiból halványsárga fény szűrődött ki. Pendergast hirtelen megtorpant. – Itt vagyunk. D'Agosta körbenézett a kavicsos parton. – Az lehetetlen. Ki temetne el egy holttestet ilyen nyílt területen? – Itt könnyebb volt ásni. És száz évvel ezelőtt azok az épületek még nem álltak ott a túlsó parton. – Remek! És hogy fogunk kiásni egy holttestet úgy, hogy közben a fél város idelát?! – A lehető leggyorsabban. D'Agosta sóhajtott egy nagyot, a földre dobta a táskát, elhúzta a cipzárat, és kivette a lapátot meg a csákányt. Pendergast összecsavarozta a fémdetektort, bedug-


140

TEMETŐI TÁNC

ta, majd a fülére illesztette a fülhallgatót, aztán bekapcsolta a gépet, és lassú mozdulatokkal söprögetni kezdte vele a talajt. – Elég sok fém van itt – állapította meg. Előre-hátra tologatta a fémdetektort, és lassan araszolgatva haladt előre. Miután megtett másfél métert, visszafordult, és egy ponton megállt. – Itt folyamatos jelzést ad, hatvancentis mélységben. – Hatvan centi? Az borzasztó sekély egy sírgödörnek. – Wrentől úgy hallottam, hogy a temetés óta eltelt időben úgy egy méter húsz centi volt az általános talajerózió. – Pendergast félretette a fémdetektort, levette a zakóját, és egy közeli fára akasztotta, aztán felkapta a csákányt, és meglepő energiával ásni kezdett. D'Agosta felhúzott egy kesztyűt, és ellapátolta a laza földet meg a kavicsokat. Újabb berregés jelezte, hogy a rendőrségi motorcsónak visszafelé közeledik. D'Agosta azonnal a földre vetette magát, amikor a reflektor fénye végigfutott a parton. Pendergast is lehasalt mellé. Miután a motorcsónak elhaladt, felállt. – Kellemetlen… – jegyezte meg, leporolgatta magát, és újból fogta a csákányt. A négyszögletes gödör egyre mélyült, harminccentis lett, aztán félméteres. Pendergast egy idő után félredobta a csákányt, letérdelt, és egy vakolókanállal folytatta a munkát: felkapargatta a földréteget, amit aztán D'Agosta ellapátolt. A gödörből sós tengervíz és rothadó humusz szaga áradt. Amikor a sírgödör hatvan centi mély lett, Pendergast megint végighúzta az alján a fémdetektort. – Már majdnem ott vagyunk. További öt perc munka után valami kongó hangot adott. Pendergast gyorsan elsöprögette a földréteget, és egy koponya hátsó része bukkant elő. Némi kapargatás után egy lapockacsont is előkerült, és valamilyen szerszám fanyele. – Úgy látom, a barátunkat arccal lefelé temették el – jegyezte meg Pendergast. Eltakarította a földet a fanyél környékéről, és egy rozsdás penge bukkant elő. – A hátában egy késsel. – Azt hittem, mellkason szúrták – mondta D'Agosta. A hold kibukkant a ködből. D'Agosta a holttestről Pendergastra pillantott. Az ügynök arca komor és sápadt volt. Együttes erővel dolgoztak tovább, és letisztogatták a csontváz hátsó részét. Szétmállott ruhafoszlányok bukkantak elő, a lábcsontokon foszlányokban lógó, öszszeaszott bőrcipő, rothadó öv, régi mandzsettagombok és egy csat. Körbeásták a csontvázat, és lesöprögették a földet a régi, megbarnult csontokról. D'Agosta felállt, és körbevilágított a zseblámpával. Közben fél szemmel állandóan a folyót figyelte, nem bukkan-e fel újra a rendőrségi motorcsónak. A csontváz arccal lefelé feküdt, a karjai és lábai szépen elrendezve, a lábujjai befelé fordítva. Pendergast odanyúlt, és felemelte a csontokra tapadt ruhafoszlányokat, feltárva a csontváz felső részét. Aztán a lábáról is lehámozta az anyagdarabkákat, és mindent beletett a gyűjtődobozba. A kés a bordakosárból állt ki, egészen a markolatig bedöfték a lapocka bal oldalánál, közvetlenül a hajdani szív fölött. Amikor közelebbről is szemügyre vette, D'Agosta látta, hogy csúnya horpadás éktelenkedik a koponya hátsó felén. Pendergast a sírgödör fölé hajolt, és készített egy sorozat fényképfelvételt a csontvázról, különböző szögekből. – Emeljük ki – mondta aztán. Míg D'Agosta a zseblámpát tartotta, Pendergast egyenként kipiszkálta a földbe ágyazódott csontokat a vakolókanál hegyével. A lábnál kezdte, úgy haladt fölfelé, és szép sorban odaadogatta a csontokat D'Agostának, aki a dobozba rakosgatta őket. Amikor a mellkashoz ért, lassan kihúzta a kést, és azt is odanyújtotta.


141

TEMETŐI TÁNC

– Látja ezt, Vincent? – mutatott aztán a gödörbe. D'Agosta odavilágított a zseblámpával, és egy vasdarabot pillantott meg egy hosszú cövek vagy vasrúd volt, amelynek egyik hajlított vége a csontváz felkarjára hajolt, a másik végét pedig mélyen beverték a talajba. – Odaszegezték a sírjába. Pendergast ezt is kihúzta, és a többi maradvány közé tette. – Furcsa. És látja ezt? D'Agosta a csontváz nyakára világított. Még látszottak egy vékony, sodrott lenkötél maradványai, amelyet szorosan a nyaka köré tekertek. – Olyan erővel fojtogatták, hogy félig le is fejezték – állapította meg D'Agosta. – Igen, a nyelvcsont majdnem szétzúzódott. – Pendergast tovább folytatta hátborzongató munkáját. Nemsokára már csak a koponya maradt, amely továbbra is arccal lefelé hevert a földbe ágyazódva. Pendergast kiásta egy kis toll-késsel, kilazította, és a koponyát meg az állkapcsot is egyben kiszabadította. A késsel alányúlt, és megfordította. – Ó, a francba… – D'Agosta hátrább lépett. A koponya szája csukva volt, de a fogak mögött, ahol egykor a nyelv volt, valami zöldes anyaggal volt teletömve a szájüreg. Az ajkak helyén egy összegubancolódott fonal látszott, amelynek egyik vége beszorult a fogak közé. Pendergast kihúzta a fonalat, és megnézte, aztán óvatosan egy kémcsőbe dugta. Odahajolt, és megszaglászta a koponyát. Felcsippentett pár szemcsét a szájában lévő porból, és összedörzsölte a hüvelyk- és mutatóujja között. – Arzén. Megtöltötték vele a szájüreget, aztán összevarrták a száját. – Jézusom… De miért kellett egy öngyilkost megfojtani, hátba szúrni, aztán teletömni a száját arzénnal? És a rokonai, akik eltemették, nem vették észre? – Eredetileg nyilván nem így temették el. Miután a rokonai rendesen eltemették, valakik – akik feltehetően „újraélesztették” – később visszajöttek, kiásták, és sajátos módon újra eltemették. – De miért? – Ez elég gyakori obeah szertartás. Hogy másodszor is megöljék. – De mi a csudának? – Hogy biztosak legyenek benne, hogy tényleg halott. – Pendergast felállt. – Ahogy láthatja, Vincent, ez nem öngyilkosság volt. Kétszer ölték meg, másodszor arzénnel és a hátába szúrt késsel. Az első temetés után ezt az embert kiásták – bizonyos célból –, aztán miután elvégezte a feladatát, újból eltemették, arccal lefelé. Ő volt a feltámasztott halott, akiről a New York Sun írt, és aki elkövette 1901-ben az Inwood Hill-i gyilkosságokat. – Azt akarja mondani, hogy a Ville lakói elrabolták, a szektájukba kényszerítették, zombit csináltak belőle, és rávették, hogy megölje azt a kerttervezőt és a parkfelügyelő bizottság tagját csak azért, hogy ne rombolják le a templomukat? Pendergast a csontvázra mutatott, és csak annyit mondott: – Ecce signum.


142

TEMETŐI TÁNC

44. fejezet

Vincent D'Agosta nagyot kortyolt a kávéból, aztán undorral megborzongott. Ez már az ötödik, és még dél sincs. Előbb-utóbb anyagi romlásba dönti, ha folyton a Starbucksban veszi a kávét, ezért inkább visszatért a fekete, kátrányszerű löttyhöz, ami a kapitányság társalgójában lévő, ősrégi kávéfőző masinából folyt. Miközben a kávét kortyolgatta, Pendergastra pillantott, aki a sarokban ült, a gondolataiba merülve, az ujjait összekulcsolva – egyáltalán nem látszott rajta, hogy megviselte volna a múlt éjszakai sírrabló kaland. Hirtelen egy ingerült hang harsant fel a folyosón, valaki mindenáron a hadnaggyal akart beszélni. Ismerősnek tűnt a hang, de D'Agosta nem tudta azonnal hová tenni. Felállt, és kidugta a fejét az ajtón. Egy kordbársony zakót viselő férfi vitatkozott az egyik titkárnővel. A titkárnő épp felnézett, és észrevette D'Agostát. – Hadnagy úr, én mondtam ennek az embernek, hogy ha valami bejelentenivalója van, az őrmesterrel kell beszélnie. A férfi odafordult. – Szóval itt van! Az állatvédő filmproducer volt az, Esteban, a homlokán egy láthatóan friss kötéssel. – Uram, időpontot kell kérnie, ha a hadnaggyal akar beszélni. D'Agosta intett. – Jól van, Shelley, beszélek vele. Köszönöm. A hadnagy visszament az irodájába, Esteban pedig követte. Amikor megpillantotta Pendergastot, aki némán üldögélt a sarokban, összevonta a szemöldökét; nem mondhatni, hogy az első találkozásuk alkalmával a legjobb barátságban váltak volna el Esteban Long Island-i birtokán. D'Agosta fáradtan leült az íróasztalához, Esteban pedig helyet foglalt az előtte álló széken. Volt valami ebben az emberben, amit D'Agosta ellenszenvesnek talált. Beképzelt hólyagnak tartotta. – Nos, mi történt? – kérdezte D'Agosta. – Megtámadtak – mondta Esteban. – Nézzen rám! Megtámadtak egy késsel. – Tett már feljelentést? – Mit gondol, most mi a fenét csinálok? – Mr. Esteban, én a gyilkossági csoportnál vagyok hadnagy. Szívesen átirányítom egy nyomozóhoz, aki… – Ez emberölési kísérlet, vagy nem? Egy zombi támadott meg. D'Agosta csak bámult. Pendergast felemelte a fejét. – Elnézést… egy zombi? – kérdezte D'Agosta. – Igen, pontosan ezt mondtam. Vagy valaki, aki úgy viselkedett, mint egy zombi. D'Agosta lenyomott egy gombot az íróasztalán, és kiszólt a titkárnőnek: – Shelley, azonnal küldjön ide egy nyomozót, fel kellene venni egy vallomást. – Máris, hadnagy.


143

TEMETŐI TÁNC

Esteban folytatni akarta, de D'Agosta felemelte a kezét, és elhallgattatta. Egy perc múlva meg is érkezett egy diktafonnal felszerelkezett rendőr. D'Agosta intett neki, hogy üljön le az egyetlen üres székre. A rendőr bekapcsolta a magnót. – Rendben van, Mr. Esteban, akkor halljuk a történetet – mondta D'Agosta. – Tegnap késő éjszakáig az irodámban dolgoztam. – A cím? – Nyugati 35. utca 533., a Javits kongresszusi központ közelében. Úgy éjjel egy körül távoztam. A városnak ez a környéke elég kihalt éjszaka. Kelet felé indultam a 35. utcában, amikor észrevettem, hogy valaki követ. Megfordultam, és egy rongyos alakot pillantottam meg, úgy festett, mint egy csavargó. Részeg volt, vagy talán be volt lőve. Utánam lopakodott, de nem tűnt veszélyesnek, úgyhogy nem törődtem vele. Mielőtt elértem volna a Tizedik sugárút sarkára, valami zajt hallottam a hátam mögött. Megpördültem, és akkor lesújtott a fejemre egy késsel. Hála istennek félrecsúszott a penge. A férfi – vagy ki tudja, ember volt-e – újból megpróbált megszúrni a késsel. De szerencsére jó formában vagyok, az egyetemen bokszoltam is, úgyhogy sikerült félrelöknöm a kést, és jó keményen behúztam egyet a fickónak. Újból felém sújtott, de akkor én már felkészülten vártam, és leütöttem. Felkelt, felkapta a kést, és elfutott. – Tudna személyleírást adni a támadóról? – kérdezte Pendergast. – Hogyne, nagyon is. Az arca puffadt volt, a ruhája rongyos volt, és szutykos, talán véres. A haja barna, csapzott, és furcsa hangokat adott ki, mintha… – Esteban kicsit elgondolkozott. – Mint amikor a víz eltűnik a lefolyóban. Magas volt, szögletes testalkatú, vékony, hórihorgas. Úgy harmincöt éves lehetett. A keze is foltos volt, mintha rászáradt vér lenne rajta. Colin Fearing – gondolta D'Agosta. – Vagy Smithback. – Meg tudná adni a támadás pontos időpontját? – Igen, megnéztem az órámat. Egy óra tizenegy perckor történt. – Szemtanúk voltak? – Nem. Nézze, hadnagy, én tudom, ki áll emögött. D'Agosta várt. – A Ville-beliek próbálnak elkapni, mióta csak foglalkozni kezdtem az állatáldozatok témájával. Az az újságíró, Smithback csinált velem egy interjút, erre nem sokkal később meggyilkolták, az újságok szerint egy zombi vagy valaki, aki zombinak álcázta magát. Aztán interjút csinált velem Caitlyn Kidd, és erre őt is megöli egy állítólagos zombi. Ezek engem akarnak kikészíteni! – Szóval zombik üldözik – ismételte meg D'Agosta, a lehető legsemlegesebb hangon. – Nézze, nem tudom, hogy igaziak-e vagy sem. A lényeg az, hogy a Ville-ből jönnek. Valamit tenniük kell, most azonnal. Azok az emberek túlmentek minden határon! Ártatlan állatok torkát vágják el, és most mindenféle istentelen mágiával embereket gyilkolnak, akik tiltakozni mernek a dolgaik ellen. És közben New York városa nem tesz semmit az ellen, hogy ezek csak úgy elfoglalják a város területeit! Pendergast, aki szokatlanul hallgatag volt az egész beszélgetés alatt, odalépett. – Nagyon sajnálom, hogy megsérült – mondta. Közelebb hajolt, és megvizsgálta a sebet Esteban homlokán. – Szabad? – kérdezte, aztán óvatosan lehámozta a ragtapaszt. – Örülnék, ha békén hagyná.


144

TEMETŐI TÁNC

A tapasz azonban már le is jött. Egy ötcentis vágás húzódott alatta, fél tucat öltéssel összevarrva. Pendergast bólintott. – Szerencséje van, hogy éles volt a kés, és szép tiszta a vágás. Kenje be egy kis Neosporinnal, és meg sem fog látszani a heg. – Szerencsés? Az a valami majdnem megölt! Pendergast visszatette a sebtapaszt, és visszament az íróasztal mögé. – Az sem olyan nagy rejtély, hogy miért épp most támadtak meg – folytatta Esteban. – Köztudott, hogy azt tervezem, hogy egy tüntetést szervezek a Ville-ben folyó állatkínzások ellen. Már megvan az engedély is, ma délutánra, az újságok is megírták. – Igen, tudok róla – bólintott D'Agosta. – Nyilván próbálnak elhallgattatni. D'Agosta előrehajolt. – Van valami konkrét információja, aminek alapján összeköthető a Ville ezzel a támadással? – Egy idióta is láthatja, hogy minden a Ville-re mutat! Először Smithback, aztán Kidd, és most én… – Attól tartok, ez egyáltalán nem olyan nyilvánvaló – szólt közbe Pendergast. – Ezt hogy érti? – Számomra érthetetlen, hogy miért nem magát támadták meg először. Esteban ellenségesen meredt rá. – Hogyhogy? – Kezdetektől fogva maga volt a Ville elleni támadások fő hangadója. Én az ő helyükben magát intéztem volna el rögtön. – Maga mindig ilyen nagyokos? – Szó sincs róla. Csak rámutatok arra, ami nyilvánvaló. – Akkor hadd mutassak rá én is, hogy szerintem mi a nyilvánvaló: egy csomó gyilkos illegális földfoglaló éldegél Inwoodban, és sem a város, sem pedig a rendőrség nem tesz semmit. Hát én majd gondoskodom róla, hogy megbánják, hogy velem is ujjat akartak húzni. Jöjjenek el ma délután a tüntetésre! Akkora patáliát csapunk, hogy ezek után a hatóságoknak nem lesz más választásuk, mint cselekedni. – Esteban felállt. – Olvassa el, és írja alá a vallomását – mondta D'Agosta. Esteban ingerülten fújt egyet. Megvárta, amíg kinyomtatják a vallomása szövegét, gyorsan átolvasta, és odafirkantotta az aláírását. Az ajtóhoz ment, aztán még viszszafordult, és dühösen rájuk bökött a mutatóujjával. – Ma minden megváltozik. Torkig vagyok ezzel a tehetetlenkedéssel, és ezzel még sokan mások így vannak New Yorkban. Pendergast csak elmosolyodott, és a homlokára mutatott. – Neosporin, naponta egyszer. Csodát fog tenni.

45. fejezet

A hadnagy és Pendergast megálltak a 214. utca és a Seaman sugárút sarkán, és onnan nézték a tiltakozó menetet. D'Agostát meglepte, hogy milyen kevesen jöttek el – úgy becsülte, legfeljebb százan lehetnek. Harry Chislett is megjelent, a kerület helyettes rendőrkapitánya, de amikor meglátta, milyen szerény méretű a tömeg, tá-


145

TEMETŐI TÁNC

vozott. A tüntetés rendezetten folyt, nyugodt volt a hangulat, szinte ünnepélyes. Nem voltak dühös bekiabálások, nem döntötték le a rendőrségi barikádokat, nem dobáltak köveket vagy palackokat. – Ez olyan, mint egy hirdetés az L. L. Bean katalógusban – jegyezte meg D'Agosta, pislogva az éles őszi napfényben. Pendergast összefont karral egy lámpaoszlopnak támaszkodott. – L. L. Bean? Nem ismerem ezt a márkát. A tüntetők elhagyták a Nyugati 214. utca sarkát, és az Inwood Hill Park felé vonultak tovább. Táblákat emeltek a magasba, miközben kórusban kántáltak valamit. A menetet egy másik férfi társaságában Alexander Esteban vezette, akinek még mindig ott virított a kötés a homlokán. – Ki az a fickó Estebannal? – kérdezte D'Agosta. – Ő Richard Plock – felelte Pendergast. – Az „Emberek a többi állatfajtáért” ügyvezetője. D'Agosta kíváncsian megszemlélte a férfit. Plock fiatal volt, nem lehetett több harmincnál. Puha volt, fehér bőrű, túlsúlyos, rövid lábait kapkodva, kicsit kacsázva járt. Kövérkés karjait lendületesen lóbálva masírozott a menet élén, elszánt arckifejezéssel. Bár a hűvös őszi idő ellenére rövid ujjú ing volt rajta, így is izzadt. Plockból teljes mértékben hiányzott az Estebanra jellemző karizma, mégis áradt belőle valami szilárd meggyőződés, ami imponált D'Agostának: nyilvánvaló volt, hogy rendíthetetlen a hitében, hogy jó ügyért harcol. A két vezér mögött sorban vonultak az emberek, egy hatalmas felirattal: Kiüríteni a Ville-t! Úgy tűnt, a résztvevők mindegyikének megvan a maga kedvenc ügye. Sok felirat azzal vádolta a Ville lakóit, hogy ők gyilkolták meg Smithbacket és Kiddet, de a tiltakozók között sok más ügy képviselői is jelen voltak: vegetáriánusok, szőrme- és állatkísérlet-ellenzők, vallási szélsőségesek, akik a vudu és a zombik ellen tiltakoztak, sőt még néhány háborúellenes tüntető is akadt. A húsevés gyilkosság!, állt az egyik táblán, Az állatok a barátaink a másikon, A szőrme halott egy harmadikon. Néhányan Smithback és Kidd kinagyított fényképével érkeztek. D'Agosta elfordította a tekintetét az elmosódott fotókról. Lassan egy óra volt. Hangosan megkordult a gyomra. – Hát, itt nem történik túl sok érdekes. Pendergast nem felelt, csak a tömeget fürkészte ezüstszürke szemével. – Mit szólna, ha elmennénk ebédelni? – Én azt javaslom, még várjunk. – Nem fog történni semmi – ezek az emberek nem akarják bepiszkítani a kezüket. Pendergast az elhaladó tömeget figyelte. – Én itt maradnék legalább addig, amíg elhangzanak a beszédek. Pendergast vajon soha nem szokott enni? – tűnődött D'Agosta. Ami azt illeti, egyetlenegy alkalomra sem tudott visszaemlékezni, amikor együtt ettek volna bárhol másutt, mint Riverside Drive-i házában. Felesleges is volt megkérdezni. – Kövessük a tömeget az Indian Roadra – javasolta Pendergast. Ugyan, ez nem tömeg, gondolta D'Agosta, csak egy vacak kis vasárnapi összejövetel. Kissé bosszúsan ugyan, de azért követte Pendergastot, aki elindult a járdán. – A „tömeg” kezdett összegyűlni a baseballpályák szélénél lévő mezőn, a Ville-hez vezető út mentén. Eddig minden az engedélyeknek megfelelően zajlott. A rendőrök hátrább húzódtak, és onnan figyeltek. A rohamfelszerelést, a paprika-sprayt és a gumibotokat már el is rakták a furgonjukba. Az eredetileg kiküldött két tucat járőrau-


146

TEMETŐI TÁNC

tónak több mint a fele már elhagyta a helyszínt, és visszatértek a megszokott körzetükbe. Miközben az emberek a táblákat magasba emelve jelszavakat skandáltak, Plock felmászott a baseballpálya lelátójára. Esteban elhelyezkedett mögötte, tiszteletteljesen összekulcsolta maga előtt a kezét, és úgy hallgatta. – Barátaim és állatbarátaim! – kiáltotta el magát Plock. – Isten hozott mindenkit! – Nem használt megafont, de éles hangja így is messzire vitt. A tömeg elcsendesedett, a skandálás elhalt. Ez az előkelő Upper West Side-i lakosokból és értelmiségiekből álló csoportosulás nagyjából annyira fog fellázadni, mint egy csapat idős hölgy egy teadélutánon a nyugdíjasotthonban, gondolta D'Agosta. Szörnyen vágyott egy kávéra és egy baconos cheeseburgerre. – A nevem Rich Plock, az Emberek a többi állatfajtáért nevű szervezet igazgatója. Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy bemutathatom szervezetünk fő szóvivőjét. Kérem, fogadják szeretettel Alexander Estebant! Ez kissé felélénkítette a tömeget, és ahogy Esteban fellépett a lelátóra, taps és kiabálás fogadta. Esteban elmosolyodott, és körbenézett a kis csoporton. Pár másodpercig hagyta, hogy ünnepeljék, végül felemelte a kezét, és csendet kért. – Barátaim – kezdte zengő baritonján, amely szöges ellentéte volt Plock vékony hangjának. – Ahelyett, hogy beszédet tartanék, én inkább valami másra szeretnék kísérletet tenni. Nevezzük, mondjuk, fantáziagyakorlatnak. A tömegen kis nyugtalanság futott végig – ők tiltakozni jöttek, nem kiselőadást hallgatni. D'Agosta gúnyosan elvigyorodott. – Fantáziagyakorlat? Na tessék, erre mindjárt kitör a lázadás. – Azt szeretném, ha mindnyájan lehunynák a szemüket, és egy pillanatra megpróbálnának kiszabadulni a testükből. Csönd lett. – Képzeljék magukat egy kis bárány testébe. A bárány megszületett egy farmon tavasszal – zöldellő mezők, napsütés és friss fű fogadja. Élete első pár hetében az anyja mellett lehet, szabadon ugrándozhat, és körbeveszi a védelmező nyáj. Mindennap a mezőn szökdécsel, az anyja és a testvérei nyomában, esténként a biztonságos akolban tér nyugovóra. Boldog, mert azt az életet éli, amit az Isten szánt neki – ez a boldogság definíciója. Nem ismer félelmet, rettegést, fájdalmat. Azt sem tudja, hogy ilyen dolgok léteznek. Aztán egy nap megérkezik egy hatalmas, zajos teherautó. Elválasztják az anyjától, ami rémületes, felfoghatatlan a számára. Fellökdösik a teherautó hátuljára. Az ajtó becsapódik. Odabent sötétség fogadja, ürülék és félelem szaga. A teherautó dübörögve elindul. El tudják képzelni a félelmet, amit az a védtelen kis állat érez? Esteban elhallgatott, és körbenézett. A tömegre nagy csönd telepedett. – Szánalmasan béget az anyja után, de az nem jön. Csak hívja és hívja, de hiába. Soha többé nem fogja látni. Megint hallgatott egy kicsit, majd folytatta: – Hosszú, sötét utazás után a teherautó megáll. Az összes bárányt lerakják, csak ezt az egyet nem. Neki nem az a sorsa, hogy bárányborda legyen belőle, hanem valami sokkal rosszabb. A teherautó továbbmegy. Most már teljesen egyedül van. Rémülten kuporog a sötétben. A magány elviselhetetlen – a nyájtól elválasztott bárány szinte már halott. És érzi a rettegést, amely a halálnál is szörnyűbb. A teherautó ismét megáll. Egy férfi mászik fel rá, és egy bűzös, véres láncot teker a bárány nyaka köré. Bevonszolják egy sötét helyre – egy templom, már ha annak


147

TEMETŐI TÁNC

lehet nevezni, persze a kisbárány ezt nem tudja. A hely tele van emberekkel, és bűzlik. Alig lát valamit a félhomályban. Az emberek kántálva és dobokat verve körbeveszik. Idegen arcok derengenek a sötétben, kiabálás, csörgés, lábdobogás… A félelme határtalan. Egy cölöphöz vezetik, és odaláncolják. A dobolás és a lábdobogás folytatódik, a levegő fojtogatóan áporodott. Rémülten béget, még mindig az anyját hívja, mert egyvalami még nem hagyta el: a remény. A remény, hogy érte jön, és elviszi erről a helyről. Egy alak közeledik hozzá: egy férfi ocsmány maszkban, a kezében valami hoszszú, fényes tárggyal. A bárány próbál elmenekülni, de a lánc a nyakán fojtogató. A férfi megragadja, a földre löki, és leszorítja. A kántálás egyre hangosabb. A bárány kétségbeesetten béget és küzd. A férfi megragadja a fejét, és hátrarántja. A fényes valami egyre közelebb jön, és megcsillan a félhomályban. Érzi, ahogy a nyakához nyomódik… Esteban elhallgatott, és kis hatásszünetet tartott. – Most megkérek mindenkit újból, hogy hunyják le a szemüket, és próbálják ennek a tehetetlen báránynak a testébe képzelni magukat. Csönd. – A fényes valami a torkához szorul – aztán egy hirtelen mozdulat, és borzalmasan éles fájdalom hasít belé, amiről addig nem is tudta, hogy létezik. Hirtelen fuldokolni kezd, és forró vér önti el a torkát. Fel sem tudja fogni ezt a kegyetlenséget. Még egyszer utoljára szánalmasan próbál az anyja és elveszett nyája után bégetni – de hiába. Véres hörgés tör fel a torkából, és az élet elszáll belőle, véget ér ott, a mocskos szalmán. És az utolsó gondolata nem a gyűlölet, nem a düh, nem is a félelem, csak annyi, hogy miért? Aztán hála istennek, véget ér minden. Esteban elhallgatott. A tömegre halálos csönd telepedett. Még D'Agosta is gombócot érzett a torkában. Esteban minden szava giccses volt, és érzelgős, de azért be kellett ismernie, hogy nagyon hatásos. Rich Plock nem fűzött semmi kommentárt Esteban beszédéhez, nem szólított fel cselekvésre, csak lelépett a tribünről, és határozott léptekkel elindult a mezőn át. Az emberek tétováztak, és csak nézték, ahogy Plock távolodik. Estebant is mintha meglepte volna a dolog, nem volt biztos benne, mit művel Plock. Aztán a tömeg egyszer csak megindult, és Plock után tódult. A férfi már átvágott a mezőn, és odaért a Ville-hez vezető úthoz. El is indult rajta, még jobban megszaporázva a lépteit. – Ejha – mondta D'Agosta. – A Ville-be! – kiáltott fel egy hang a mozgolódó tömegből. – A Ville-be! A Ville-be! – visszhangozták egyre többen és egyre hangosabban. A tömeg halk mormolása erős morajjá fokozódott. – A Ville-be! Szálljunk szembe a gyilkosokkal! D'Agosta gyorsan körbenézett. A rendőrök félig aludtak. Erre senki sem számított. Úgy tűnt, a tömeg egy szempillantás alatt felélénkült, mintha egy szikra lángra lobbantotta volna őket. Cselekedni akartak. Akármilyen kevesen voltak is, látszott, hogy nem riadnak vissza semmitől. – A Ville-be! – Kiüríteni a Ville-t! – Álljunk bosszút Smithbackért!


148

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta előkapta a rádió adó-vevőjét. – Itt D'Agosta hadnagy – szólt bele. – Ébresztő, emberek, mozdítsák meg a seggüket! A tüntetőknek nincs engedélyük arra, hogy megközelítsék a Ville-t! A tömeg azonban elszántan vonult tovább az úton. Esteban kissé ijedt arccal, megkésve utánuk sietett, és csatlakozott hozzájuk. Az emberek között átfurakodva próbált a menet élére kerülni. – Szálljunk szembe a gyilkosokkal! – kiáltotta egy hang. – Ha elérik a Ville-t, akkor kitör az erőszak – kiabálta D'Agosta a rádióba. A néhány ottmaradt rendőr igyekezett magára kapkodni a rohamfelszerelést, és valahogy megállítani a tömeget. D'Agosta látta, hogy túl kevesen vannak, és túl elkésve reagáltak – teljesen váratlanul érte őket, ami történt. Százan vannak vagy százezren, itt már nem számít – látta, hogy az emberek teljesen feldühödtek, és itt vér fog folyni. Esteban beszéde hihetetlen módon feltüzelte őket. A csoport már a baseballpályákon túl, a Ville-hez vezető úton járt, és egyre gyorsabban haladtak, a járőrautók már nem tudták volna megelőzni őket. – Vincent, jöjjön velem! – Pendergast szapora léptekkel elindult, és átvágott a baseballpályán a fák irányába. D'Agosta azonnal látta, mit forgat a fejében – levágja az utat az erdőn át, és így megelőzi a menetet az úton. – Nagy kár, hogy valaki leszedte a Ville kapuját, nem igaz, Vincent? – jegyezte meg Pendergast. – Szálljon le rólam, Pendergast, legalább most az egyszer – morogta D'Agosta. A távolból hallotta a tüntetők skandálását és kiabálását, ahogy elszántan tovább vonultak az úton. Pár perc múlva ki is bukkantak az útra, egy kevéssel megelőzve a tömeget. A drótkerítés tőlük balra húzódott, a kapu a földön hevert. A menet sietősen haladt, a legelöl haladók majdnem kocogtak. Plock vezette őket, Estebant nem látták sehol. A rohamrendőrök a tömeg mögé szorultak, és semmiképp sem tudták volna megelőzni őket a járőrautóval. A sajtó emberei viszont nagyon is ügyesen lépést tartottak a tüntetőkkel: fél tucat riporter is kísérte őket, a kezükben videokamerával, a nyomukban csapatostul tódultak a fotósok és a többi újságíró. Nagy szenzáció lesz ez a hír a ma esti híradóban. – Úgy látom, csak mi állíthatjuk meg őket – mondta D'Agosta. Vett egy jó nagy levegőt, kilépett az út közepére, és előhúzta a jelvényét. Pendergast megállt mellette. D'Agosta szembefordult a Plock által vezetett tömeggel. Olyan félelmetes volt, mintha egy egész csordányi támadni készülő bikával kellett volna szembenéznie. – D'Agosta hadnagy vagyok a New York-i rendőrségtől! Nincs engedélyük arra, hogy továbbmenjenek! A tömeg azonban nem torpant meg. – A Ville-be…! – Mr. Plock, ne csinálja ezt! Nincs engedélyük, hogy tovább menjenek, le fogjuk tartóztatni! – Kiüríteni a Ville-t! – Takarodjon az utunkból! – Ha továbbmennek, le vannak tartóztatva! – D'Agosta megragadta Plock karját. Bár a férfi nem tiltakozott, a helyzet reménytelen volt. A többiek úgy hömpölyögtek el mellette, mint egy megáradt folyó. Nem tud egy szál maga letartóztatni száz embert. – Ne hagyja magát – biztatta Pendergast. D'Agosta összeszorította a fogát. Hirtelen, mintegy varázsütésre, megjelent mellette Esteban. – Barátaim! – kiáltotta el magát, és szembefordult a közeledő tömeggel. – Tüntető társaim!


149

TEMETŐI TÁNC

A legelöl haladók erre megtorpantak. Esteban egy meglepő mozdulattal megölelte Plockot, aztán megint szembefordult a tömeggel, és magasba emelte a kezét. – Barátaim, a bátorságotok mélyen meghat. De könyörgöm, ne menjetek tovább! – Hirtelen lehalkította a hangját, és Plockhoz fordult – Rich, szükségem van a segítségére. Ez most még túl korai lenne, maga is tudja. Plock Estebanra nézett, és összevonta a szemöldökét. Amikor látták, hogy a két vezető nem ért egyet, a legelöl haladó tüntetők is tétovázni kezdtek. – Köszönöm, hogy ilyen nagy szívetek van! – kiáltotta Esteban a tömegnek. – Köszönöm! De hallgassatok rám: mindennek megvan a maga helye és ideje. Rich és én is egyetértünk abban, hogy ez nem a megfelelő hely és idő arra, hogy szembeszálljunk a Ville lakóival! Értitek? Felemeltük a hangunkat, és kimutattuk az elszántságunkat. Kinyilvánítottuk jogos dühünket a nyilvánosság előtt. Megszégyenítettük a bürokratákat, és figyelmeztettük a politikusokat. Megtettük azt, amiért idejöttünk! De kérlek benneteket, tartózkodjatok az erőszaktól! Plock hallgatott, az arca elsötétedett. – Azért jöttünk, hogy megállítsuk a gyilkosságokat, nem azért, hogy a szánkat jártassuk! – kiáltotta egy hang. – És meg is fogjuk állítani őket – mondta Esteban. – De kérdezem én, mit érnénk el egy konfrontációval? Ne ámítsátok magatokat, ezek az emberek erőszak árán is ellen fognak állni. Lehet, hogy fel is vannak fegyverezve. Ti fel vagytok-e készülve? Nagyon kevesen vagyunk! Barátaim, hamarosan eljön az ideje, hogy ezeket az állatkínzókat kiűzzük innen, és szétszórjuk a világ minden tája felé, de most még nem! Esteban elhallgatott. Feltűnően nagy csönd lett. – Barátaim – folytatta Esteban –, megmutattátok a világnak, hogy milyen bátran képviselitek azt, amiben hisztek. Most szépen megfordulunk, és visszamegyünk a gyülekezőhelyre. Ott majd beszédeket tartunk, és megmutatjuk az egész városnak, mi folyik itt. És igazságot fogunk tenni – azokkal szemben is, akik nem igazságosak. A tömeg mintha azt várta volna, hogy Plock is megerősítse Esteban szavait. Plock végül lassan, szinte vonakodva felemelte a kezét. – Igaza van – mondta. – Egyelőre induljunk vissza. A riporterek közelebb nyomultak. Minden kamera forgott, és egy csomó mikrofon lógott Esteban orra elé, de ő egy intéssel elhessentette őket. D'Agosta csodálkozva nézte, ahogy Esteban szavaira a tömeg megfordul, elindul visszafelé, és lassan átalakul ugyanazzá a békés csoporttá, ami volt. Néhányan felszedegették a táblákat, amelyeket eldobtak, amikor elindultak a Ville felé. Az átalakulás megdöbbentő volt, szinte félelmetes. Esteban feltüzelte az embereket, aztán az utolsó pillanatban mintha hideg vizet zúdított volna rájuk. – Mi ütött ebbe az Estebanba? Gondolja, hogy inába szállt a bátorsága? – Nem hinném. – Pendergast Esteban távolodó hátára szegezte a tekintetét. – Felettébb különös – mormolta, szinte csak magának –, hogy a barátunk húst eszik. Sőt, bárányhúst…


150

TEMETŐI TÁNC

46. fejezet

Amikor D'Agosta beállított Marty Wartek irodájába, az ideges kis bürokrata vetett egy pillantást a hadnagy ingerült arcára, aztán épp csak vörös szőnyeget nem terített elé: elvette a kabátját, a kanapéhoz kísérte, és hozott neki egy csésze langyos kávét. Wartek ezután visszaült az íróasztalához. – Mit tehetek önért, hadnagy úr? – kérdezte vékony, magas hangján. – Kényelmesen elhelyezkedett? Ami azt illeti, D'Agosta cseppet sem érezte kényelmesen magát. Sőt, egyre pocsékabbul volt reggel óta, égett az arca, fájt a feje. Azon tűnődött, nem bujkál-e benne valami, talán influenza. Igyekezett inkább nem gondolni arra, hogy állítólag Bertin is rosszul érzi magát, az állatvédelmi felügyelő, Pulchinski pedig tegnap korán hazament a munkából, mert hidegrázásra és gyengeségre panaszkodott. Ki van zárva, hogy ennek bármi köze lenne Charrière-hez és a sötét varázslataihoz… ez teljes képtelenség. – Ugye, tudja, hogy mi történt a tegnap délutáni tüntetésen? – Olvastam az újságokban. D'Agosta is észrevette, hogy a News, a Post és a West Sider ott hever Wartek íróasztalán, nem túl jól elrejtve hivatalosnak látszó iratok alatt. Nyilván követte a Ville körül zajló eseményeket. – Én ott voltam a tüntetésen. Hajszálon múlt, hogy nem tört ki a balhé. És itt most nem egy maroknyi baloldali agitátorról van szó, Mr. Wartek. Ezek rendes, törvénytisztelő állampolgárok. – Kaptam egy telefonhívást a főpolgármester irodájából – mondta Wartek, és még jobban elvékonyodott a hangja. – A főpolgármester is aggodalmának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy milyen robbanékony helyzet alakult ki Inwood Hill Parkban. D'Agosta ettől egy kissé megenyhült. Úgy tűnt, Wartek végre hajlandó együttműködni, vagy legalábbis kezdi felfogni, miről van szó. A száját még jobban összepréselte, és a borotválkozástól kipirult tokája enyhén remegett. Nagyon úgy festett, mint akinek alapos fejmosásban volt része. – Nos, mit fog tenni az ügyben? Wartek csak félrebillentette a fejét, mint egy kismadár, és felemelt egy papírlapot az íróasztaláról. – Már konzultáltunk a jogi szakértőinkkel, utánanéztünk a régebbi precedenseknek, és megvitattuk a kérdést a lakásügyi hatóság legmagasabb szintjén. Arra jutottunk, hogy az elbirtoklás joga nem alkalmazható ebben az esetben, mivel ez a nagyobb többség jólétét károsítaná. Az is a mi álláspontunkat támogatja, hogy feljegyzések vannak arról, hogy a város igenis tiltakozott a nyilvános területek elfoglalása ellen, már száznegyven évvel ezelőtt. D'Agosta még kényelmesebben hátradőlt a puha kanapén. Úgy tűnik, a főpolgármester telefonja végre beindította a dolgokat. – Ezt nagy örömmel hallom. – Nincsenek egyértelmű feljegyzések arról, hogy mióta foglalják el ezt a területet. Amennyire meg tudtuk állapítani, a szekta nem sokkal a polgárháború kitörése előtt


151

TEMETŐI TÁNC

telepedett meg ott. Ami azt jelenti, hogy a város tiltakozása a jogilag meghatározott időhatáron belül van. – Akkor, ugye, nincs semmi probléma? Ki lehet lakoltatni őket? – D'Agostát kissé aggasztotta a megfoghatatlan, cirkalmas jogi nyelvezet, amit Wartek használt. – A legteljesebb mértékben. Még ha netán szereztek is valamiféle jogot a területre, akkor is a miénk lehet állami kisajátítási jog címén. A közjó elsőbbséget élvez az egyéni jogokkal szemben. – A micsoda…? – A közjó. A közösség érdeke és a nagy többség jóléte. – Akkor mi lesz a menetrend? – Menetrend…? – Igen. Mikor lehet kilakoltatni őket? Wartek zavartan fészkelődött a székén. – Elhatároztuk, hogy megbízzuk a jogászainkat, hogy indítsák el a gyorsított kilakoltatási eljárást. – És ez mit jelent? – A jogi előkészítés, maga a per, aztán a fellebbezés – mert feltételezhetően lesz fellebbezés… Úgy gondolom, talán három éven belül lezárhatjuk az ügyet. Hosszú csönd lett. – Három év? – szólalt meg végül D'Agosta. – Talán, ha sikerül megsürgetni, akkor kettő. – Wartek idegesen elmosolyodott. D'Agosta felállt. Hát ez hihetetlen, csak valami vicc lehet. – Mr. Wartek, három hetünk sincs! Wartek vállat vont. – A törvényes eljárást be kell tartani. Amint a főpolgármesternek is mondtam, a közrend fenntartása a rendőrség feladata és nem a lakásügyi hatóságé. Ha el akarjuk venni valakitől az otthonát, az igen bonyolult és költséges jogi eljárást igényel, és ez így is van rendjén. D'Agosta érezte, hogy dühösen lüktet a halántéka, és minden izma megfeszül. Nagy erőfeszítéssel igyekezett mélyeket lélegezni. Épp azt akarta mondani, hogy „még hallani fog felőlem”, de aztán úgy döntött, inkább visszanyeli – nincs értelme fenyegetőzni. Inkább egyszerűen sarkon fordult, és kiment. Wartek még utánaszólt a folyosóra: – Hadnagy úr, holnap tartunk egy sajtótájékoztatót arról, hogy milyen lépéseket tettünk a Ville ellen. Ez talán majd segít lecsillapítani a kedélyeket. – Ezt valahogy kétlem – morogta D'Agosta.

47. fejezet

Laura Hayward megállt a rendőr-főkapitányság harminckettedik emeleti női mosdójában a tükör előtt. Komoly, intelligens arc nézett vissza rá. A nadrágkosztümje kifogástalan volt, minden kékesfekete hajszála a helyén. Attól az egy évtől eltekintve, amíg a disszertációján dolgozott, Hayward mindig is rendőr volt. Harminchét évesen még mindig ő volt a legfiatalabb – és az egyetlen női – kapitány a New York-i állományban. Tudta, hogy az emberek mindenfélét beszélnek róla a háta mögött. Van, aki karrieristának tartja. Mások szerint éppen azért emelkedett ilyen gyorsan ilyen magasra, mert nő, és a rendőrség ezzel akarja de-


152

TEMETŐI TÁNC

monstrálni politikai korrektségét. Laura már rég nem törődött ezekkel a dolgokkal. A rang nem sokat számított neki, egyszerűen csak szerette a munkáját. Elfordult a tükörtől, és az órájára pillantott. Öt perc múlva dél. Rocker rendőrfőkapitány tizenkettőre hívatta. Laura elmosolyodott. Az élet nem egy sétagalopp, de néha-néha akadnak kellemes percek. Úgy tűnt, most is egy ilyen alkalom vár rá. Kiment a mosdóból, és végigsétált a folyosón. Igaz, hogy az előléptetések nem nagyon érdekelték, de ez most más volt: a különleges egység, amelyet a főpolgármester tervezett felállítani, igazi munkát fog végezni, ez most nem csak a média kedvéért felfújt blöff. Évek óta gondot okozott, hogy nagyon rossz az együttműködés a rendőrfőkapitány és a főpolgármester hivatala között. Az újonnan felállítandó különleges egység ezt van hívatva megváltoztatni – ahogy erről a legmagasabb szinten biztosították. Ez azt jelentheti, hogy sokkal kevesebb lesz a bürokrácia, és drámaian javulhat a rendőrség hatékonysága. És persze nagy előlépést jelent a karrierje szempontjából is – de ez nem lényeges. Csak az számít, hogy végre igazán tehet valamit. Belépett a rendőrfőkapitány irodájához vezető nagy üvegajtón, és jelentkezett a titkárnőnél. Szinte azonnal megjelent Rocker egy asszisztense, aki irodák és tárgyalók mellett elhaladva a rendőrfőkapitány legbensőbb szentélyébe kísérte. Rocker hatalmas mahagóni íróasztalánál ült, és épp iratokat írt alá. Mint mindig, most is fáradtnak látszott, a szeme alatt a szokásosnál is feketébb karikák sötétlettek. – Üdvözlöm, Laura, foglaljon helyet – mondta. Hayward kissé meglepetten ült le az egyik székre. Rocker világéletében nagyon ragaszkodott a protokollhoz és a formalitásokhoz, és szinte sohasem fordult elő, hogy bárkit is a keresztnevén szólított volna. A rendőrfőkapitány rápillantott az íróasztaltól. Volt valami az arckifejezésében, ami óvatosságra intette Laurát. – Nagyon nehéz, amit mondanom kell – kezdte Rocker. – Úgyhogy a legjobb lesz, ha köntörfalazás nélkül kimondom: nem magát nevezem ki a különleges egység élére. Hayward egy pillanatig azt hitte, rosszul hallotta. Nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Nyelt egyet, és vett egy nagy levegőt. – Én… – kezdte, aztán elhallgatott. Teljesen döbbent és összezavarodott volt, képtelen lett volna egy épkézláb mondatot kinyögni. – Nagyon sajnálom – folytatta Rocker –, tudom, hogy mennyire várta ezt a lehetőséget. Hayward megint vett egy nagy levegőt. Érezte, hogy furcsa forróság árad végig a tagjain. Csak most értette meg, mennyire fontos lett volna neki ez a feladat. – És kit nevez ki helyettem? – kérdezte. Rocker elfordította a tekintetét. Rá nem jellemzően zavarban volt. – Sanchezt. – Sanchez jó rendőr – mondta Hayward. Olyan volt az egész, mintha álmodna, és valaki más beszélne a szájából. Rocker bólintott. Hayward megérezte, hogy fáj a keze, és ahogy lenézett, csak akkor vette észre, hogy teljes erőből szorítja a szék karfáját. Kényszerítette magát, hogy ellazítsa az izmait, és megőrizze a nyugalmát, bár nem járt sok sikerrel. – Valamit rosszul csináltam? – kérdezte. – Nem, dehogy, erről szó sincs. – Cserbenhagytam bármikor? Rosszul teljesítettem?


153

TEMETŐI TÁNC

– Példásan végezte a munkáját, és büszke vagyok, hogy a rendőrség állományának tagja. – Akkor miért? A tapasztalatlanságom miatt? – A szociológusi diplomája ideálissá tenné a feladatra. Egyszerűen csak arról van szó, hogy… nos, egy ilyen kinevezés mindig személyzetpolitikai kérdés is. És az a helyzet, hogy Sanchez maga előtt áll a rangsorban. Hayward nem válaszolt azonnal. Nem tudta, hogy ez is számít a kinevezésnél. Sőt úgy gondolta, hogy ennél a posztnál semmiképp nem fognak figyelembe venni ilyen ostoba szempontokat. Rocker kényelmetlenül fészkelődött. – Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy ezzel a teljesítményéről mondunk rossz véleményt. – De bizonyára tisztában volt azzal, hogy a rangsort is figyelembe kell venni, amikor azt a reményt keltette bennem, hogy esetleg én kapom meg a megbízatást – mondta halkan Hayward. Rocker széttárta a kezét. – Hibát követtem el, sajnálom. Hayward nem felelt semmit. – Lesznek még más lehetőségek, főleg egy ilyen kaliberű kapitánynak, mint maga. Legyen nyugodt, gondoskodni fogok róla, hogy valamivel elismerjük a kemény munkáját és az elhivatottságát. – Azt mondják, az erény önmagában hordozza jutalmát. – Hayward felállt, és mivel látta Rocker arcán, hogy nincs több mondanivalója, kissé bizonytalan léptekkel kisétált.

Mire a lift ajtaja kinyílt a földszinten, Laura már kissé összeszedte magát. A tágas előcsarnokban nagy volt a déli nyüzsgés. Átesett a biztonsági ellenőrzésen, aztán kilépett a forgóajtón a széles lépcsőre. Nem is tudta igazán, hová megy, csak sétálni akart egyet. Járni, és nem gondolkodni. A gondolataiból az zökkentette ki, hogy összeütközött valakivel a lépcsőn. Gyors pillantással felmérte: egy vékony, fiatalos külsejű férfi volt, az arcán kamaszkori pattanások nyomaival. – Elnézést – mondta a férfi, aztán megtorpant, és felkapta a fejét. – Ön Hayward kapitány? Laura összevonta a szemöldökét. – Igen. – Nahát, micsoda véletlen! Laura alaposabban szemügyre vette a férfit. Sötét, hideg szeme volt, amely meghazudtolta az arcán virító mosolyt. Magában gyorsan végiggondolta az ismerősöket, a kollégákat, az elkövetőket, akiket az idők során letartóztatott, de biztos volt benne, hogy ez a férfi vadidegen. – Ön kicsoda? – kérdezte. – A nevem Kline, Lucas Kline. – És milyen véletlenről beszél? – Arról, hogy épp oda tartok, ahonnan ön jön. – És pontosan hová is? – A rendőrfőnök irodájába. Tudja, szeretne személyesen köszönetet mondani nekem. – Mielőtt Hayward bármit felelhetett volna, Kline a zsebébe nyúlt, előhúzott egy borítékot, kivett belőle egy levelet, és felmutatta. Laura utánanyúlt, de Kline elkapta. – Nem, ne nyúljon hozzá!


154

TEMETŐI TÁNC

Hayward gyanakvóan összeszűkült szemmel pillantott a férfira, aztán a levélre. Valóban Rocker rendőrfőkapitánytól jött, hivatalos levélpapíron, előző napi dátummal. Rocker köszönetet mondott a levélben Kline-nak, a Digital Veracity vezérigazgatójának, amiért ötmillió dolláros adománnyal támogatja a Dyson alapítványt. Az alapítvány, amelyet a rendőrség minden tagja nagy becsben tartott, Gregg Dysonról kapta nevét, egy civil ruhás beépített nyomozóról, akit tíz évvel korábban megöltek a drogdílerek. Az alapítvány célja az volt, hogy anyagi és érzelmi támogatást nyújtson a szolgálat közben életüket vesztett rendőrök családjának. Laura ismét Kline-ra pillantott. Az emberek áradtak kifelé az épületből, és kerülgették őket. Kline arcán még mindig ott ült a mosoly. – Ez nagyon szép magától – mondta Laura –, de mi köze ennek hozzám? – Nagyon is sok. Laura megrázta a fejét. – Nem tudom követni. – Maga jó rendőr, majd rájön. – Kline a forgóajtó felé indult, de megtorpant, és visszanézett. – Azért adok egy kiindulópontot. Hayward várt. – Kérdezze meg a barátját, Vinnie-t. – Azzal Kline megint elfordult, és már nem mosolygott.

48. fejezet

Amikor Nora kinyitotta a szemét, egy pillanatig nem tudta, hol van. Aztán minden rátört: a bőrfertőtlenítő alkohol és rossz ételek szaga, a műszerek pittyegése, a távoli szirénák… A kórház… Még mindig itt van. Csak feküdt fájdalmasan lüktető fejjel. Az ágy melletti infúziós állvány nyikorogva előre-hátra ingadozott a ragyogó holdfényben, mint egy rozsdás cégtábla a szélben. Vajon ő lökte meg? Talán a nővér ment neki, amikor az előbb bent járt, és beadott még egy nyugtatót, hiába tiltakozott, hogy nincs rá szüksége. Vagy talán a rendőr nézett be, akit D'Agosta állított őrködni az ajtó elé. Vetett egy pillantást az ajtóra, de az csukva volt. Az infúziós palack tovább hintázott, és megállás nélkül nyikorgott. Nora furcsa, tudathasadásos állapotban leiedzett. Fáradtabb lehet, mint ahogy gondolta. Vagy talán ez is csak a második agyrázkódás mellékhatása. Az agyrázkódás… Erre inkább nem akart gondolni, mert akkor az is eszébe jutna, ami okozta: a sötét lakás, a nyitott ablak, és… Megrázta a fejét, de csak nagyon óvatosan. Jó szorosan behunyta a szemét, és lassú, mély lélegzeteket vett. Amikor megnyugodott, kinyitotta a szemét, és körbenézett. Ugyanabban a kétágyas szobában volt, ahol az utóbbi három napot töltötte, az ablak melletti ágyban. Az ablakon le volt eresztve a redőny, az ajtó melletti szomszédos ágy körül pedig el volt húzva a függöny. Megfordult, és alaposabban megnézte a függönyt. A fürdőszobából kiszivárgó halvány fényben egy alvó alak körvonalait látta kirajzolódni. Vajon tényleg fekszik ott valaki? Nem üres volt az ágy, amikor elaludt? Ez a harmadik itt töltött éjszakája, és az orvosok állandóan azt mondogatták, hogy csak megfigyelésre tartják bent, és holnap hazamehet. Az ágy eddig mindig üres volt.


155

TEMETŐI TÁNC

Hátborzongató déjà vu érzés fogta el. Hegyezte a fülét, és meg is hallotta a halk lélegzést és egy-egy nehézkes sóhajt. Megint körbenézett. Az egész szoba nagyon idegenszerűen festett, mintha furcsa szögből látná, és minden egy kicsit eltorzulna. Lehet, hogy alszom, és ez csak egy álom, gondolta. Álomszerű homály vette körül. Az alak megmozdult a szomszéd ágyban, egy sóhaj hallatszott, majd halk torokköszörülés. Aztán lassan felnyúlt egy kar, a sziluettje élesen kirajzolódott a függönyön. Nora rémült borzongással belekapaszkodott a takarójába. Menekülni akart, de szörnyen gyengének érezte magát. A függöny iszonyú lassúsággal félrehúzódott, a fémkarikák halkan csikorogtak az acélsínen. Nora a félelemtől kővé váltan nézte, ahogy kirajzolódnak egy alak sötét körvonalai. Először az árnyékban maradt, aztán kilépett a holdfényre. Bill. Ugyanaz a puffadt arc, összetapadt, csapzott haj, fekete karikás szemek, hamuszürke ajkak, rászáradt vér, mocsok, bűz. Nora képtelen volt megmozdulni, vagy sikoltani. Csak feküdt, és rámeredt a lidérces látomásra. Az alak felkelt az ágyból. Bill volt az, de mégsem ő, élő, és mégis halott. Tett egy lépést Nora felé. A szája kinyílt, kukacok nyüzsögtek benne. Karomszerű kezével kinyúlt, a körme hosszú volt, és repedezett. Lassan föléje hajolt, hogy megcsókolja. Nora felsikoltott, és felült az ágyban. Egy pillanatig csak ült, a félelemtől reszketve, aztán elárasztotta a megkönnyebbülés, amikor végre rájött, hogy tényleg csak álmodott. Rémálom volt, mint a múltkori – csak még sokkal rosszabb. Hátradőlt a verejtéktől úszó ágyban. A szívverése lelassult, és érezte, hogy a rémálom keltette félelem visszavonul, mint egy árhullám. Az infúziós állványon egyáltalán nem imbolygott a palack, minden normálisnak tűnt körülötte. A szobában sötét volt, az éles holdfényt is csak álmodta. A szomszédos ágy mellett el volt húzva a függöny, lélegzést nem hallott mögüle. Az ágy üres volt. Vagy mégsem…? Nora rámeredt a függönyre. Egy leheletnyit mintha meglibbent volna. Az anyag nem volt átlátszó, nem látott át rajta. Rákényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Hát persze hogy nincs ott senki. Csak álom volt. D'Agosta különben is azt mondta, hogy egyedül lesz a kórteremben. Nora lehunyta a szemét, de az álom csak nem jött, és nem is vágyott rá igazán. Az előbbi lidércnyomás olyan borzalmas volt, hogy félt újból elaludni. Hiába volt kórházban, eddig alig aludt valamit, pedig nagy szüksége lenne pihenésre. Bosszús kis sóhajjal újból kinyitotta a szemét. Akarata ellenére, önkéntelenül is a szomszédos ágy felé pillantott. A függöny ismét alig észrevehetően meglibbent. Nora felsóhajtott. Butaság, csak túlfűtött képzelete játszik vele. Nem csoda, egy ilyen lidércnyomás után. Amikor elaludt, akkor is össze volt húzva a függöny…? Nem volt biztos benne. Minél tovább töprengett rajta, annál inkább arra jutott, hogy a függöny korábban nem volt összehúzva. Az agyrázkódástól még mindig kicsit ködösnek érezte az agyát – hogy is bízhatna meg a memóriájában? Elfordult, és elszántan a falat bámulta, aztán lehunyta a szemét, és próbált újból elaludni. A szemhéja azonban önkéntelenül is felpattant, és a tekintete újból a függöny felé fordult, amely még mindig finoman libegett. Csak a légáramlat lehet, a szellőztetőrendszer keltette huzat, ami olyan enyhe, hogy nem is érzi, de ahhoz elég, hogy a finom anyagot megmozgassa.


156

TEMETŐI TÁNC

De miért húzták össze azt a függönyt? Akkor történt, amíg ő aludt? Nora hirtelen felült, amitől a feje fájdalmasan tiltakozva lüktetni kezdett. Butaság ilyesmi miatt aggódni, amikor egyszerűen megoldhatja a problémát. Az ágy szélére ülve földre tette a lábát, és felállt, vigyázva, nehogy belegabalyodjon az infúzió vezetékébe. Tett két gyors lépést, és megragadta a függönyt, aztán tétovázott. A szíve hirtelen a torkában dobogott a félelemtől. – Jaj, Nora, ne legyél már ilyen gyáva! – szólalt meg hangosan. Félrerántotta a függönyt. Egy férfi feküdt az ágyon, teljesen mozdulatlanul. Hófehér, keményített ápolói egyenruhát viselt, a karját összefonta a mellkasán, a lábát bokánál keresztbe tette. Szinte úgy feküdt ott, mint egy egyiptomi múmia – a szeme azonban nyitva volt, és megcsillant. Egyenesen Norára bámult. A következő pillanatban a férfi egy macska fürgeségével felpattant, Nora szájára szorította a kezét, visszarángatta az ágyához, és lenyomta rá. Nora rúgkapált és küzdött, próbált sikoltani, de a férfi nagyon erős volt. Meglátta, hogy a másik kezében egy injekciós tűt tart, kegyetlenül megcsillanó végén egy csepp folyadék remegett. Egy villámgyors mozdulat, és Nora érezte, ahogy a tű a combjába mélyed. Akármilyen elszántan próbált is küzdeni vagy sikoltani, bénultság telepedett rá. Ez most nem álom volt, hanem iszonyatos és könyörtelen valóság. Úgy érezte, mintha csak zuhanna és zuhanna egy feneketlen szakadékba – aztán minden elsötétedett.

49. fejezet

Marty Wartek a pódiumon álló asztal szélébe kapaszkodott izzadó kezével, és végignézett a New York-i lakásügyi hatóság irodaháza előtti kis téren összegyűlt tömegen. Ez volt élete első sajtókonferenciája. Kissé rémisztő élmény volt, de őszintén szólva izgalmas is. Jobbján és balján néhány beosztottja állt, akiket sietősen szedett össze, hogy tekintélyesebb benyomást keltsenek az újságírók előtt, mellettük néhány egyenruhás rendőr posztolt. A pódiumot az épület alsó lépcsőire állították fel, hátul futottak a szigetelőszalaggal odaerősített mikrofonvezetékek. Wartek a tüntetők kis csoportjára pillantott, akik a tér egyik sarkában álldogáltak. Néhány rendőr tartotta kordában őket. Meglehetősen félénken skandálták a jelszavaikat, úgyhogy Wartek abban reménykedett, ha beszélni kezd, abba is hagyják. Megköszörülte a torkát, és hallotta, hogy a mikrofon megnyugtatóan felerősíti a hangot. Körbenézett, miközben a tömeg lecsendesedett. – Üdvözlöm a sajtó képviselőit, jó napot mindenkinek – kezdte. – Szeretnék egy közleményt felolvasni. Olvasni kezdett, és a tüntetők valóban el is hallgattak közben. A szöveg arról szólt, hogy beindították a szükséges jogi folyamatokat, és cselekedni is fognak, amint megkapják a bírósági engedélyt a Ville lakóinak kilakoltatására. Természetesen mindenkinek a jogait tiszteletben tartják, és a törvény által előírt módon fognak eljárni. Mindenkitől türelmet és higgadtságot kérnek. Wartek monoton hangon olvasott tovább. A rengeteg közhely láthatóan álmosítóan hatott az összegyűlt újságírókra. Rövid sajtóközlemény volt, nem több egy oldalnál. Egy bizottság fogalmazta meg, aztán fél tucat jogásszal ellenőriztették. Megvolt


157

TEMETŐI TÁNC

az a nagy előnye, hogy nem közölt semmi érdemlegeset, nem tartalmazott semmiféle konkrét információt, nem tett ígéreteket, ugyanakkor azt a benyomást keltette, hogy behatóan foglalkoznak az üggyel, úgy, hogy közben mindenkinek az érdekeit szem előtt tartják. Legalábbis az volt a szándékuk, hogy ilyen szöveget fogalmazzanak meg. Az oldal felénél tartott, amikor vulgáris zaj harsant fel egy megafonból, a tüntetők csoportjából. Wartek nem zavartatta magát, tovább olvasott, habozás nélkül, még csak fel sem nézett a papírból. Aztán egy újabb hang harsant fel: – Micsoda üres duma! Wartek megemelte a hangját, és a zajongókat túlkiabálva tovább olvasott. – És mi lesz az állatokkal? – Mi a helyzet a Smithback-gyilkossággal? – Állítsák meg a gyilkosokat! Wartek kissé hangosabban folytatta a felolvasást, a papírra szegezett tekintettel, kopasz fejét lehajtva. – Ezek csak szavak, mi tetteket akarunk! Wartek a szeme sarkából látta, hogy a rengeteg mikrofon és kamera, amely eddig őt vette célba, most a tüntetők csoportja felé fordul. Még néhány bekiabálás után vitatkozás tört ki. Egy rendőr félrelökte az egyik tüntető kezében lévő táblát, és ezzel vége is volt – a zavargást csírájában elfojtották, a tüntetőket megfélemlítették. Nem voltak elegen ahhoz, hogy kitörjön a tömeghisztéria. Wartek végzett a közleménnyel, félbehajtotta a papírlapot, és végre felnézett. – Akkor most válaszolok a kérdéseikre. A kamerák és mikrofonok ismét rászegeződtek. Lassan, akadozva indultak be a kérdések. A levegőben csalódottság érződött. A tiltakozók továbbra is meghúzódtak a tér sarkában, táblákat emeltek a magasba, és jelszavakat skandáltak, de a hangjukat szinte elfojtotta a Chambers Streeten zajló forgalom. A kérdések elég kiszámíthatóak voltak, és Wartek mindegyikre válaszolt is. Igen, fel fognak lépni a Ville ellen. Nem, nem holnap, a jogi folyamatok határozzák meg a dolgok menetét. Igen, tudatában van, hogy gyilkossággal vádolják a Ville lakóit; nem, nincs ellenük semmiféle bizonyíték, a nyomozás még folyamatban van, és egyelőre senkit sem vádoltak meg. Igen, valóban úgy néz ki, hogy a Ville-beli közösségnek nincs a birtokában olyan érvényes okirat, amely jogot biztosítana nekik a területre, és a városháza jogászainak az az álláspontjuk, hogy nem szerezték meg az elbirtoklás jogát. A kérdések lassan elapadtak. Wartek az órájára pillantott: háromnegyed egy volt. Odabiccentett az asszisztenseinek, még egyszer felemelte kopaszodó fejét, és végignézett az újságírókon. – Köszönöm, hölgyeim és uraim, ezzel a sajtótájékoztató véget ért. Ezt újabb bekiabálások fogadták a tüntetők soraiból: – Ezek csak szavak, tetteket akarunk! Wartek meg volt elégedve saját magával. Visszadugta a papírlapot a zakója zsebébe, és elindult a lépcsőn vissza az épületbe. Minden úgy ment, ahogy remélte. Szinte már látta is az esti híradó képeit: leadnak majd néhány részletet a közleményből, egy-két kérdést és választ, néhány másodpercet szentelnek majd a tüntetőknek, és ennyi lesz az egész. Minden oldalról védve vannak, mindenkinek dobott csontot, amin rágódhatnak. New York város vezetősége a tőle elvárható józan és unalmas arcát mutatta. A szokásos New York-i tüntetésekhez képest ez a mostani enyhén szólva vérszegényre sikeredett. Nyilván csak kisebb műsor volt, ennél vala-


158

TEMETŐI TÁNC

mi sokkal komolyabbat szerveznek. Azt hallotta, hogy már folyamatban van a második Ville elleni tüntetés szervezése, de hála istennek, azzal nem neki kell majd foglalkozni. Amíg nem itt tiltakoznak, addig nem is érdekelte igazán. Ha a végén felgyújtják a Ville-t, az igazán kényelmes megoldás lenne a problémájára. A lépcső tetejére érve az üveg forgóajtó felé indult, az oldalán két kollégájával. Ebédidő volt, az irodai dolgozók csapatostul áradtak kifelé a hatalmas irodaházból, és lefelé tódultak a lépcsőn. Olyan volt, mintha árral szemben kellene úsznia. Ahogy felfelé tolakodtak a lépcsőn az embertömegben, Wartek megérezte, hogy egy mellette elhaladó keményen meglöki a vállával. – Elnézést! – Épp bosszúsan oda akart fordulni, amikor hirtelen semmihez sem hasonlítható érzés hasított az oldalába. Hátrahőkölt, és ösztönösen a hasához kapott. Nagy megdöbbenéssel látta, hogy egy hosszú kés áll ki a testéből, amit aztán kirántanak belőle. Mintha egyszerre érte volna tűz és jég – odabent jeges hidegséget érzett, kívülről mintha lángok nyaldosták volna. Ahogy felnézett, megpillantott egy puffadt, ragyás arcot, összetapadt, ragacsos hajjal, cserepes ajkakkal és korhadt fogakkal. Aztán az alak eltűnt. Wartek egy szót sem bírt kinyögni, az oldalára szorította a kezét, és előrebukott. A tömeg felkavarodott körülötte, az emberek egymásba ütköztek. Egy nő közvetlenül Wartek füle mellett felsikoltott. Még mindig nem értette, mi történt, az agya teljesen üres volt. Tett egy botladozó lépést, és halkan feljajdult. Újabb sikoly harsant, aztán már egész kórus, a zaj úgy áradt, mint a Niagaravízesés, és mindent betöltött. Wartek lába megroggyant. Zavaros ordítozást hallott, kék egyenruhák villantak fel. Rendőrök lökdösődtek a tömegben. Ismét kitört körülötte a káosz, az emberek összevissza rohangáltak. Óriási erőfeszítéssel tett még egy lépést, aztán összecsuklott. Több kéz is utánanyúlt, elkapták, és lefektették a földre. Néhány szó ütötte meg a fülét a zavaros kiáltozásból: mentőt, orvost, megszúrták, vérzik. Wartek eltűnődött, mi okozhatta ezt a nagy kavarodást, miközben végignyúlt a földön, és álomba szenderült. Fáradt volt, nagyon-nagyon fáradt. Szörnyű, hogy ez a New York milyen zajos egy város…

50. fejezet

Nora baljós, sötét álmok közt lebegett. Hol álomba merült, hol félig-meddig felébredt, aztán újból elaludt. Amikor végül magához tért, koromsötétség vette körül. Penész és nyirkos föld szaga csapta meg az orrát. Egy percig teljesen összezavarodva feküdt. Aztán visszatértek az emlékek, és rémülten felnyögött. Tapogatózni kezdett maga körül: nedves szalmát és hideg betonpadlót érintett a keze. Amikor megpróbált felülni, a feje hevesen lüktetve tiltakozott, és olyan hányinger tört rá, hogy vissza kellett feküdnie. Alig tudta megállni, hogy ne sikoltson. Pár pillanat múlva újból megpróbált felülni, most lassabban, és ez alkalommal sikerült is. Szörnyen gyengének érezte magát. Semmi fény nem volt, teljes sötétség vette körbe. A karja fájt az infúzió helyén, kötés nem volt rajta.


159

TEMETŐI TÁNC

Rádöbbent, hogy ezek szerint valaki elrabolta a kórteremből. De vajon kicsoda? Az a férfi az ápoló-egyenruhában vadidegen volt. És hová lett a rendőr, aki a szobája előtt őrködött? Nora bizonytalanul feltápászkodott. Maga elé nyújtott karral, óvatosan csoszogni kezdett, és addig lépkedett, amíg a keze a nyirkos falnak nem ütközött. Tovább tapogatózott a fal mentén. Durván faragott, habarccsal összeragasztott kövekből állt, érződött rajta a kicsapódott salétrom. Valami pinceféleségben lehet… Tapogatózva tovább botorkált a fal mellett. A padló kopár volt, nem akadt meg semmiben a lába, csak itt-ott volt leszórva egy kis szalma. Miután elért a sarokba, továbbment, és számolta a lépéseket. Úgy három méter után egy kis bemélyedéshez ért, aztán egy ajtókeretet és egy ajtót tapintott ki – faajtó, vaspántokkal és szegecsekkel megerősítve. Az ajtó egy repedésén egészen halvány fény szűrődött be. Nora odatapasztotta a szemét, de semmit sem látott. Felemelte az öklét, egy kicsit habozott, aztán kétszer egymás után keményen rácsapott az ajtóra, amely hangosan kongott. Hosszú csönd lett, majd közeledő léptek koppantak. Nora az ajtóhoz szorította a fülét, és hallgatózott. Hirtelen halk kaparászást hallott a feje fölött. Ahogy felnézett, vakító fény árasztotta el. Ösztönösen eltakarta az arcát, és hátrább lépett. Elfordult, és összeszorította a szemét, csak egy kis résen át lesett ki. Pár pillanat után kezdett hozzászokni a szeme a fényhez. – Segítsen! – nyögte ki. Nem kapott választ. Nora nyelt egyet. – Mit akar tőlem? Továbbra sem jött semmi válasz, csak halk, egyenletes berregés ütötte meg a fülét. Nora hunyorogva belenézett a vakító fénybe. Most már látta, hogy az ajtó tetejébe egy kis négyszögletes nyílást vágtak, és onnan jön a fény. Egy videokamera lencséje bújt be a nyíláson, és egyenesen ráirányult. – Ki maga? – kérdezte Nora. A lencse hirtelen visszahúzódott a nyílásból, és a berregés elhallgatott. Egy halk, selymesen lágy hang szólalt meg – Arra a kis időre, ami még hátravan, nem fontos, hogy tudja a nevemet. Azzal a fény kihunyt, a nyílás nagy kattanással bezáródott, és ismét minden koromsötétségbe borult.

51. fejezet

Kenny Roybal az üres baseballpálya lelátóján üldögélt. Gyors mozdulatokkal megtisztogatta a vadkenderlevelet, és sodort egy szép kövér füves cigit. Rágyújtott, jó mélyet szippantott belőle, aztán továbbadta a haverjának, Rocky Martinellinek. – Jövő ilyenkor itt fogjuk learatni a termést – biccentett Martinéin a sötét baseballpályán túl elterülő mezőre. – Igen – bólintott Roybal, és kifújta a füstöt. – Ráadásul elsőrendű minőség. – Az bizony.


160

TEMETŐI TÁNC

Roybal megint szippantott, és hangosan kifújta a füstöt. Megvárta, amíg Martinelli is szív a cigiből, amelynek felparázsló vége tompa narancssárga fényével megvilágította Martinelli hosszúkás, kábult arcát. Roybal visszavette a cigit, és gondosan leveregette a hamut. Épp újból meg akarta gyújtani, amikor az alkonyati félhomályban meglátta, hogy egy járőrautó kanyarodik be a távolabb lévő parkolóba. Úgy cirkált, mint egy zsákmányra vadászó cápa. – A fenébe, tűnés! – Roybal gyorsan leguggolt, és meghúzódott a lelátó üléssora mögött. Martinelli követte a példáját. Kilestek a fém- és faalkotmány rései között. A járőrautó megállt, és reflektorának fénysugara végigsöpört a baseballpályán. – Mi a fenét csinálnak ezek itt? – Honnan a francból tudjam? Guggolva vártak, míg a fénypászma lassan átsiklott a lelátókon. Ahogy elhaladt mellettük a kocsi, mintha egy kicsit lassított volna. – Ne mozdulj – suttogta Roybal. – Nem mozgok! A reflektor fénye továbbsöpört, aztán lassan visszafelé indult, és vakító élességgel bevilágított a széksorok közé. Lehet, hogy meglátták a zsaruk, ahogy itt dekkolnak? Roybal ebben kételkedett, de úgy tűnt, valamiért nagyon érdeklik őket a lelátók. Martinelli egyszer csak felugrott, és mint akit puskából lőttek ki, átrohant a pályán, ki a mezőre, majd tovább az erdő felé. A reflektor fénysugara is megugrott, rászegeződött a fiúra, és követni kezdte. – A francba! – kiáltott fel Roybal, és ő is Martinelli után eredt. Most rászegeződött a reflektor. Úgy követte a fénypászma, mintha az árnyékát akarná elkapni. Átugrott egy drótkerítést, és a mezőn át berohant a fák közé, Martinelli alig kivehető alakját követve. Futottak és futottak, ahogy a lábuk bírta. Martinelli kezdett lemaradozni, végül meg is állt. Leroskadt egy kidőlt fatörzsre, és zihálva kapkodott levegő után. Roybal is lerogyott mellé, és ő is fújtatott. – Jönnek? – nyögte ki végül Martinelli. – Nem kellett volna a frászt hozni rám, öregem – felelte Roybal. – Nem láttak volna meg a zsaruk, ha te nem ugrálsz feleslegesen. – Már úgyis megláttak. Roybal a sűrűn álló fák közé bámult, de nem látott semmit. Megtapogatta az inge zsebét. Üres volt. – Miattad elejtettem az anyagot. – Öregem, majdnem elkaptak! Roybal köpött egyet. Nem volt kedve vitatkozni. Kihalászta a zsebéből a cigarettapapírt meg a marihuána maradékát. Összeragasztott két papírt, és egy kis füvet szórt bele. – Semmit sem látok, szörnyű sötét van itt. Ahhoz azonban elég volt a fák lombján átszűrődő halvány holdfény, hogy kipiszkálja a magokat, összesodorja a cigit, rágyújtson, és szippantson egyet. Nagyot fújt, aztán még egyet szippantott, jó sokáig bent tartotta a füstöt, aztán kifújta. Végül továbbadta a jointot Martinellinek, és hangosan felnevetett. – Haver, úgy iszkoltál, mint egy nyúl a vadászkutyák elől. – Megláttak a zsernyákok, én mondom! – Martinelli átvette a cigit, és körbenézett. – Figyelj csak, szerintem valahol erre van az a fura hely, a Ville. – Á, sokkal messzebb van, a folyópart felé. – Na és? Akarsz megint futni? Hu-hú, itt jönnek a zombik!


161

TEMETŐI TÁNC

– Fogd már be a szád! Némán adogatták egymásnak a füves cigit, míg végül Roybal óvatosan lecsippentette a végét, és elrakta egy bádogdobozba. Hirtelen a Smack My Bitch Up fojtott dallama hangzott fel, a mobilja csengőhangja. – Fogadni mernék, hogy a mamád az – mondta Roybal. Martinelli előhalászta a mobilját a zsebéből. – Ne vedd fel! – Dühös lesz, ha nem veszem fel. Halló? Igen, persze… Roybal rosszkedvűen hallgatta a beszélgetést. Mióta otthagyta az iskolát, ő már nem otthon lakott, de Martinelli még mindig az anyjával élt. – Nem, a suli könyvtárában vagyok, Kennyvel tanulunk a matekdogára… Persze, vigyázok. Ugyan, errefelé nincsenek rablók. Anya, még csak tizenegy van! Összecsukta a telefont. – Most haza kell mennem. – Ugyan, még éjfél sincs! Ne legyél már ilyen hülye! Martinelli felállt, Roybal pedig követte a példáját. A lába egészen megmerevedett a sok futástól. Martinelli a fák közé bámult, aztán szapora léptekkel elindult, hamarosan azonban megtorpant. – Nem emlékszem erre a kidőlt fára – mondta. – Hogy emlékezhetnél bármire? Úgy rohantál, mint akit fúriák üldöznek. – Roybal felnevetett. – Nem emlékszem, hogy átugrottam volna, vagy ilyesmi. – Menj csak tovább – bökte hátba a barátját Roybal. Nemsokára egy másik kidőlt fához értek. Martinelli itt is megtorpant. – Most már egészen biztos vagyok benne, hogy nem erre jöttünk. – Gyerünk, ne vacakolj már! Martinelli azonban nem mozdult. – Mi ez a rémes szag? Te fingtál? Roybal hangosan szaglászni kezdett. Körbenézett, de túl sötét volt, nem látta jól a talajt. – Majd én előremegyek. – Átlépte a fatörzset, és hirtelen érezte, hogy valami ruganyos dologba ütközik a talpa. – Ez meg mi a franc? – Felemelte a lábát, és lehajolt, hogy megnézze, mi volt az. – A kurva életbe! – kiáltott fel, és hátrahőkölt. – Egy hulla! A francba! Ráléptem egy hullára! Mindketten odanéztek. Egy vékony holdfénysugár épp a halott arcára esett – sápadt volt, véres, a szeme vakon és üvegesen meredt felfelé. Martinelli öklendezni kezdett. – Te jóságos atyaúristen! – Hívd a 911-et! Martinelli odébb botladozott, előkotorta a mobilját, és vadul nyomogatni kezdte a gombokat. – Ezt nem hiszem el, egy hulla! – Halló? Halló… – Martinelli összegörnyedt, és hányni kezdett. – A francba! – Martinelli csak öklendezett, és kiejtette a kezéből a mobilját. – Szólj már bele! – ordított rá Roybal. Martinelli tovább öklendezett. Roybal még egy lépést hátrált. Hallotta a mobiltelefonból megszólaló hangot: – Ki az? Rocky, te vagy az? Rocky?


162

TEMETŐI TÁNC

Roybal megint a hullára nézett, amely az oldalán feküdt, az egyik karja furcsán kicsavarodva felfelé állt, az arca sápadt volt a holdfényben. Aztán Roybal sarkon fordult, és futni kezdett a fák közt, el, el, minél messzebb innen…

52. fejezet

Hajnali négy óra volt, amikor D'Agosta és Pendergast megérkeztek a hullaházba. Dr. Beckstein már várta őket. Furcsán frissen és üdén festett. Vagy talán csak hozzá van szokva, hogy hajnalban a hullaházba szaladgáljon, gondolta D'Agosta. Ő bezzeg pocsékul érezte magát – semmi másra nem vágyott, csak hogy hazamehessen lefeküdni. Erről azonban sajnos szó sem lehetett. A dolgok olyan gyorsan történtek, hogy alig tudta követni az eseményeket. A legszörnyűbb fejlemény az volt, hogy elrabolták Nora Kellyt, és halvány sejtelmük sem volt, hol lehet. Az őrzésére kirendelt rendőrt elkábították, valamit tettek a kávéjába, aztán bezárták a kórterem fürdőszobájába. D'Agosta úgy érezte, hogy megint cserbenhagyta Norát, akire neki kellett volna vigyáznia. És most itt van ez… – Nos, uraim, az ügy egyre rejtélyesebb – mondta Beckstein, miközben felhúzta a gumikesztyűt. – Szolgálják ki magukat – mutatott a védőöltözékekre. D'Agosta felvett egy köpenyt, maszkot és sapkát, aztán gumikesztyűt is húzott. Próbált erőt gyűjteni az újabb megpróbáltatásra. Mindig is nehezére esett holttesteket megnézni. Volt valami a kihűlt test, az éles fényű klinikai lámpák és a csillogó acél együttesében, amitől felfordult a gyomra. Hogy fogja kibírni ezt, amikor már a holttest leírását is épp elég volt végighallgatni? Vetett egy pillantást Pendergastra, aki már magára öltötte a zöld köpenyt. Sokkal inkább úgy festett, mint aki idetartozik, s nem úgy, mint egy egyszerű látogató. – Doktor úr, mielőtt bemennénk, lenne néhány kérdésem – szólalt meg D'Agosta, könnyedséget erőltetve a hangjába. – Hogyne – állt meg Beckstein. – A holttestet ugye az Inwood Hill Parkban találták meg, nem messze a Ville-től? Beckstein bólintott. – Két tinédzser fiú fedezte fel. – És biztos az áldozat személyazonosságában? Egyértelműen Colin Fearing az? – Úgy tűnik. A ház portása határozottan felismerte, márpedig ő szavahihető tanúnak tűnik. A ház két lakója is azonosította, akik jól ismerték. Stimmel a tetoválás és az anyajegy. A biztonság kedvéért kértünk DNS-vizsgálatot, de én bármiben fogadnék, hogy ez Colin Fearing. – Na és mi a helyzet az első holttesttel? Ki volt az az illető, aki leugrott a hídról, és akit dr. Heffler Fearingként azonosított? Ez hogy történhetett? Beckstein megköszörülte a torkát. – Úgy látszik, dr. Heffler tévedett. Ami igazán érthető az adott körülmények között – tette hozzá sietősen. – Én is biztosan elfogadtam volna, amit az áldozat húga mond. – Különös – mormolta Pendergast. – Micsoda? – kérdezte D'Agosta.


163

TEMETŐI TÁNC

– Felmerül a kérdés, hogy kié volt a holttest, amelyet dr. Heffler azonosított. – Na igen. – Nem olyan ritka, hogy tévesen azonosítanak egy holttestet – mondta Beckstein. – Több ilyen esetet láttam már. Ha figyelembe vesszük, hogy a hozzátartozókat milyen sokkhatás éri, és hogy sokszor milyen állapotban van a holttest, főleg ha sokáig volt vízben vagy tűző napon… – Rendben, értem – vágott közbe gyorsan D'Agosta. – Csak épp egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy ez az egész szándékos csalás volt. Ráadásul dr. Heffler abban is hanyagságot követett el, hogy nem ellenőrizte Fearing húgának személyazonosságát. – Hibák néha előfordulnak – mondta zavartan Beckstein. – Véleményem szerint az a fajta arrogancia, amiben dr. Heffler nem szenved hiányt, dús televény, amelyen könnyen elburjánzanak a hibák – jegyezte meg Pendergast. D'Agosta még ennek a mondatnak az értelmét próbálta kihámozni, amikor Beckstein intett nekik, hogy kövessék a boncterembe. Fearing holtteste ott feküdt egy asztalon az éles fényben, D'Agosta nagy megkönnyebbülésére egy fehér nejlonnal letakarva. – Még nem kezdtem el dolgozni rajta – mentegetőzött Beckstein. – Várjuk a patológust és egy segédet. Elnézést kérek a késlekedésért. – Ugyan, semmiség – mondta D'Agosta sietve. – Hálásak vagyunk, amiért ilyen sürgősen vállalta. Ugye, éjfél körül hozták be a holttestet? – Úgy van. Elvégeztem az előzetes vizsgálatokat, és van néhány furcsa dolog a holttesten. – Beckstein megfogta a takaró csücskét. – Megnézik? Furcsa dolgok? D'Agosta el tudta képzelni, mik lehetnek azok. – Nos… – Nagyon szívesen megnéznénk – mondta Pendergast. D'Agosta erőt gyűjtött, igyekezett a száján át venni a levegőt, és kissé elfordította a tekintetét. Nyilván borzalmas lesz – megfeketedett, felpuffadt holttest, a hús félig lemállott a csontokról… Te jóságos ég, hogy utálja a hullákat! A műanyag hangosan zörgött, ahogy Beckstein félrehajtotta a takarót. – Tessék. D'Agosta erővel rávette magát, hogy odanézzen, és nagyon meglepődött. Egy teljesen átlagos test feküdt ott – tiszta, sértetlen, olyan, mintha csak aludna. Az arca borotvált volt, a haja szépen megfésülve és bezselézve, csak abból látszott, hogy halott, hogy a jobb füle fölött egy csúnya, golyó ütötte lyuk tátongott, és néhány falevél és ágacska tapadt a tarkójára. D'Agosta Pendergastra pillantott, és látta, hogy ő is ugyanúgy meg van lepve. – Ejha! – kiáltott fel megkönnyebbülten D'Agosta. – Hát akkor ennyit a zombikról és a járkáló élőhalottakról, Pendergast. Én végig mondtam, hogy ez az egész csak valami szélhámosság, ami mögött a Ville áll. A fickó valószínűleg épp hazafelé tartott, és elkapta egy rabló. Pendergast nem felelt semmit, csak szemügyre vette a holttestet csillogó szürke szemével. D'Agosta Becksteinhez fordult. – A halál időpontját meg tudták állapítani? – A végbélben mért testhőmérséklet szerint úgy két és fél órája lehetett halott, amikor rátaláltak az Inwood Hill Parkban. Ez nagyjából tizenegykor történt, tehát a halál beálltának idejét úgy fél kilencre tehetjük. – És a halál oka?


164

TEMETŐI TÁNC

– Nagy valószínűséggel a pisztolylövés, amely a jobb füle fölött érte. D'Agosta hunyorgott. – Nem látom, hogy távozott volna a golyó. Ha nem tévedek, .22-es kaliber. – Igen, én is azt hiszem. Persze, nem tudhatjuk biztosan, amíg fel nem nyitjuk a koponyát. Az előzetes vizsgálataim azt mutatják, hogy hátulról lőttek rá, közvetlen közelről. Dulakodásnak semmi jele, nincsenek rajta horzsolások vagy karcolások, és annak sincs nyoma, hogy megkötözték volna. D'Agosta elfordult. – Na, mit szól, Pendergast? Semmi vudu, semmi obeah, csak egy egyszerű kis pisztolylövés, mint a városban történt gyilkosságok felénél. Dr. Beckstein, ott a helyszínen ölték meg, vagy máshol, és később vitték oda a holttestet? – Erről nincsenek információim, hadnagy úr. A mentők a kórházba vitték először, mert még meleg volt a test, és nem akartak hibázni. – Igen, hogyne. Majd megkérdezzük a helyszínelőket, ha végeztek. – D'Agosta hangjában diadal csengett. – Elég nyilvánvaló, hogy csak megpróbáltak port hinteni a szemünkbe mindenféle hókuszpókusszal, amit azok a rohadékok találtak ki a Villeben, hogy elijesszék az embereket. – Említette, hogy voltak furcsa dolgok a holttesten – fordult Pendergast a halottkémhez. – Igen. Az elsőt talán ismerősnek fogják találni. – Beckstein egy spatuláért nyúlt, kibontotta a steril csomagolásból, és kinyitotta vele a halott száját. Egy tollakból és hajszálakból készült apró tárgy volt a nyelvébe szúrva, szinte pontos mása annak, amit Smithback szájában találtak. D'Agosta döbbenten bámult. – És volt még valami. Szükségem lenne egy kis segítségre. Hadnagy úr…? D'Agosta vonakodva segített Becksteinnek átfordítani a holttestet. A lapockák közé vastag fekete filctollal egy bonyolult, stilizált ábrát rajzoltak: két kígyó, csillagokkal, X-ekkel, nyilakkal és koporsószerű dobozokkal körbevéve. Lejjebb, a derekánál egy furcsa növény kacskaringós ágai indáztak. D'Agosta nyelt egy nagyot. Ismerősek voltak neki a rajzok. – Vévé – mormolta Pendergast. – Hasonlóak ahhoz, mint amiket Smithback lakásának falán találtunk. Különös… – Micsoda? – kérdezte D'Agosta. Pendergast nem válaszolt, csak megcsóválta a fejét. – Bárcsak Monsieur Bertin is láthatná ezt – mormolta, aztán felegyenesedett. – Kedves Vincent, én nem hinném, hogy ezt az embert „elkapta egy rabló”, ahogy az imént fogalmazott. Ez szándékos, kivégzésjellegű gyilkosság volt, mégpedig határozott céllal. D'Agosta egy pillanatig csak rámeredt Pendergastra, aztán újból az asztalon heverő holttestre fordult a tekintete.

53. fejezet

Alexander Esteban letelepedett a nagy műanyag tárgyalóasztal mellé az „Emberek a többi állatfajtáért” Nyugati 14. utcában lévő szerény irodájában. Odakint szép, na-


165

TEMETŐI TÁNC

pos őszi délelőtt volt, de a kis szobába alig hatolt be egy kevés napfény a piszkos ablakon, amely egy világítóaknára nézett. Esteban összefonta a karját, és figyelte a többieket, ahogy nagy széktologatás közepette, elmormolt üdvözlések és a mobiltelefonok csöngése kíséretében sorra elfoglalják a helyüket. Szinte mindenki nagyméretű kávéspohárral állított be, a Starbucks-ban kapható fahéjas tejeskávé illata betöltötte a szobát. Rich Plock érkezett utoljára, három ember társaságában, akiket Esteban nem ismert. Plock megállt az asztal végében. Maga előtt összekulcsolt keze elrejtette a rosszul szabott öltöny alatt megbújó kis pocakját. Az arca vörös volt, és izzadt nagy szemüvege mögött. Azonnal belekezdett a beszédébe vékony, fontoskodó hangján: – Hölgyeim és uraim, tisztelt igazgatósági tagok, nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom három kiváló vendégünket: Miles Mondello, a Zöld Brigád elnöke, Luanda Long-Pierson, a Vega Hadsereg elnök asszonya, valamint Morris Wyland, az Animal Amnesty igazgatója. A három vendég csak állt. Esteban egy pillantásra felmérte őket – megszállott idealisták, akiknek halvány fogalmuk sincs a való életről. – Ez a három szervezet velünk együtt részt vesz a ma esti demonstráció szervezésében. Üdvözöljük vendégeinket! Taps csattant. – Kérem, mindenki foglaljon helyet. Ezennel megnyitom a HOA különleges igazgatói ülését. Papírzizegés és kávékortyolgatás hallatszott, az emberek tollakat, jegyzetfüzeteket, laptopokat vettek elő, aztán Plock megállapította, hogy az igazgatóság határozatképes. Esteban csak várt. – A napirend mindössze egyetlen pontból áll: a ma esti tiltakozó menet megszervezése. Az alapító szervezeteken kívül még huszonegy csoport fog csatlakozni hozzánk. Úgy van, hölgyeim és uraim, jól hallották: huszonegy! – Plock ragyogóan elmosolyodott, és körbenézett. – Hihetetlen volt a reakció. Eredetileg arra számítottam, hogy talán háromezren leszünk, de folyamatosan tartom a kapcsolatot a többi szervezettel, és a visszajelzésekből úgy tűnik, hogy talán még ennél is többen – sőt sokkal többen – fognak eljönni. – Kivett egy csomó papírt egy dossziéból, és körbeadta őket. – Ez itt az akció részletes terve. Az a kisebb csoport, amelynek az lesz a feladata, hogy elterelje a rendőrség figyelmét, a baseballpályáknál fog gyülekezni. A többi csoport a futballpályánál, a Nyugati 218. utcai parknál, a folyóparti sétánynál és más környékbeli helyeken gyülekezik. Mint tudják, sikerült megszereznem az engedélyt a tüntetéshez. Másképp nem engednének a Ville közelébe. Helyeslő mormolás és bólogatás fogadta Plock szavait. – Persze a városi hatóságoknak sejtelmük sincs arról, hogy mennyi ember fog összegyűlni, erről gondoskodtam. Néhányan felkacagtak. – Mivel, hölgyeim és uraim, vészhelyzetről van szó! Ezek a beteges, elvetemült emberek illegális lakói városunknak. Nemcsak állatokat ölnek, de nyilvánvalóan ők a felelősek Martin Wartek brutális meggyilkolásáért is. Az ő lelkükön szárad a két újságíró, Smithback és Kidd halála, és Smithback feleségét is ők rabolták el. És mit tesznek a városi hatóságok? Semmit! Az égvilágon semmit! Rajtunk áll, hogy cselekedjünk. Úgyhogy ma délután hatkor odamegyünk, és véget vetünk ennek a gyalázatnak, mégpedig most azonnal! Plockról folyt a verejték. A hangja vékony volt, és a külseje sem volt túl megnyerő, ennek ellenére meggyőződés, szenvedély és igazi bátorság áradt belőle. Estebanra nagy hatást tett.


166

TEMETŐI TÁNC

– A demonstráció részletes terve megtalálható a kiosztott papíron. Nagyon vigyázzanak rá, katasztrófa lenne, ha a rendőrség kezére jutna, és előre értesülnének a terveinkről. Most menjenek haza, kezdjenek telefonálgatni, e-maileket küldeni, szervezkedni! Nagyon szorít az idő. Gyülekező hatkor, fél hétkor indulunk. – Plock körbenézett. – Van valakinek kérdése? Senki sem kérdezett semmit. Esteban megköszörülte a torkát, és felemelte a kezét. – Igen, Alexander? – Egy kissé össze vagyok zavarodva. Azt tervezik, hogy behatolnak a Ville-be? – Úgy van. Itt és most véget vetünk ennek az egésznek. Esteban elgondolkozva bólogatott. – Arról nem áll itt semmi, hogy mit akarnak tenni, ha bejutottak. – Betörünk, kiszabadítjuk az állatokat, és elzavarjuk a jogtalan földfoglalókat. Mindenre megvan a terv. – Értem. Természetesen az igaz, hogy hidegvérrel kínoznak és ölnek meg állatokat, már ki tudja, mióta. De gondolják meg valószínűleg fel vannak fegyverkezve. Azt is tudjuk, hogy már legalább három embert megöltek. – Ha ők erőszakhoz folyamodnak, mi is úgy fogunk válaszolni. – Azt tervezi, hogy fegyvereket is visznek? Plock összefonta a karját. – Annyit mondok, hogy senkinek sem tiltjuk meg, hogy önvédelemből bármit megtegyen, amit jónak lát – bármilyen eszközzel, amit magukkal hoznak. – Más szavakkal azt javasolja, hogy mindenki hozzon magával fegyvert? – Én nem javaslok semmit, Alexander, csak leszögezek egy tényt: az erőszak is egy lehetőség, amivel számolnunk kell, és mindenkinek joga van az önvédelemre. – Értem. És a rendőrség? Velük hogy akarnak elbánni? – Éppen ezért gyülekezünk különböző helyeken, és közelítjük meg több irányból a helyszínt, ahogy egy polip körbefonja az áldozatát. A rendőrség nem tud majd megbirkózni a váratlan helyzettel. Több ezren leszünk, tömegesen fognak áradni az emberek az erdőn át – ugyan, hogy tudnák megállítani őket? Nem állíthatnak fel barikádokat, hogy lezárják az utat. Járművel csak egy úton közelíthető meg a Ville, azt pedig teljesen elfoglalják majd a tüntetők. Esteban kényelmetlenül fészkelődött. – Ne értsen félre, én is a Ville ellen vagyok, ezt maga is tudja. Megvetendő, embertelen alakok. Nézzék csak meg, mi történt azzal a szerencsétlen Fearinggel is. Agymosással rávették, hogy gyilkoljon, aztán fejbe lőtték, valószínűleg miközben próbált visszajutni a Ville-be azokhoz a szadista őrültekhez, akik zombit csináltak belőle. Ha Fearinggel megtehették, bárkivel megtehetik. De ha így berontunk oda, ilyen szervezetlenül, sok embernek baja eshet, akár meg is halhat valaki. Erre is gondolt? – Már haltak meg emberek, hogy az állatokról ne is beszéljünk – több száz, talán több ezer is. A legborzalmasabb módon elvágták a torkukat. Nem, ennek véget kell vetnünk, még ma! – Nem vagyok biztos abban, hogy én készen állok erre – mondta Esteban. – Ez meglehetősen radikális lépés. – Alexander, nagyon örülünk annak, hogy csatlakozott a szervezetünkhöz, és hogy komolyan érdeklődik a munkánk iránt. Örömmel kineveztük az igazgatóság tagjává. Nagyra értékeljük bőkezű anyagi támogatását, és hogy nyilvánosan kiáll az ügyünk mellett. De én személy szerint hiszek abban, hogy eljön az az idő, amikor a beszéd már nem elég. Ütött a cselekvés órája.


167

TEMETŐI TÁNC

– Jó, betörnek a Ville-be – mondta Esteban –, és kiszabadítják az állatokat. És azután? – Ahogy mondtam: kiűzzük, onnan azokat a gyilkosokat. Hogy hová mennek, az már az ő dolguk. – És azután? – Azután felégetjük az egész helyet, hogy ne is térhessenek vissza. Esteban erre megcsóválta a fejét. – Miközben többezernyi ember nyüzsög a Villeben és környékén, egy olyan helyen, amit nem tudnak megközelíteni a tűzoltók? Ha felcsapnak a lángok, akár több tucat haláleset is történhet. Halálos csapda lenne. Nemcsak őket ölik meg, hanem esetleg a saját embereinket is. Kínos csönd lett. – Én határozottan ellenezném a gyújtogatást. Épp ellenkezőleg – kiválasztanék embereket, akiket azzal a feladattal bíznék meg, hogy ügyeljenek rá, hogy senki ne gyújthasson tüzet. Emlékezzenek vissza, mi történt a wacói szekta ostrománál! Mi van, ha a Ville-ben lakó őrültek felgyújtják saját magukat, miközben a tüntetők odabent vannak? Ismét csönd lett. – Köszönöm, Alexander – mondta végül Plock. – Be kell ismernem, hogy sok mindenben igaza van. Visszavonom, amit a tűzről mondtam. Puszta kézzel fogjuk lerombolni azt a helyet. A cél az, hogy lakhatatlanná tegyük. A többiek helyeslő mormolással reagáltak. Esteban összevonta a szemöldökét, és ismét megrázta a fejét. – Ezt sem tudom támogatni. Közismert személyiség vagyok, vigyáznom kell a hírnevemre. Sajnálom, de nem vehetek részt egy ilyen támadásban. – Ehhez természetesen joga van, Alexander – felelte hűvösen Plock. – És meg kell mondanom, nem lep meg igazán azok után, hogy a legutóbb is leállította a Ville elleni demonstrációnkat. Van még valaki, aki inkább Mr. Estebanhoz csatlakozna, és nem kíván részt venni az akcióban? Esteban körbenézett. Senki sem mozdult. Látta a szemükben, hogy lenézik, sőt megvetik. Esteban felállt, és szó nélkül kivonult.

54. fejezet

A reggeli napfény szikrázva áradt be az ablakokon. D'Agosta már az íróasztalánál ült, a számítógép billentyűzete előtt, és mereven bámulta a monitort. Már vagy tíz perce ült ott mozdulatlanul. Milliónyi dolga volt, de teljesen bénultnak érezte magát. Mintha egy hurrikán kellős közepében ragadt volna: körülötte minden őrülten kavargott, de az üvöltő vihar epicentrumában teljes mozdulatlanság és néma csönd honolt. Hirtelen nyílt az iroda ajtaja. Megfordult, és meglátta, hogy Laura Hayward lép be. D'Agosta azonnal felpattant. – Laura! Laura becsukta az ajtót, és odament az íróasztalhoz. Amikor meglátta, milyen jéghideg a nő arca, D'Agostának kellemetlenül görcsbe rándult a gyomra.


168

TEMETŐI TÁNC

– Vinnie, néha hihetetlenül önző disznó tudsz lenni – mondta halkan Laura. D'Agosta nyelt egy nagyot. – Miért, mi történt? – Hogy mi történt? Az utolsó pillanatban mégsem kaptam meg az előléptetést, és ez a te hibád. D'Agosta egy pillanatig értetlenül bámult Laurára. Aztán eszébe jutott a házkutatás alkalmával a Digital Veracity folyosóján folytatott beszélgetés, amikor Kline burkoltan megfenyegette. – Kline – mondta, és az asztalra támaszkodott. – Igen, eltaláltad, Kline. D'Agosta Laurára nézett, aztán elfordította a tekintetét. – Mit művelt? – kérdezte. – Ötmilliót adományozott a Dyson alapítványnak azzal a feltétellel, hogy nem engem neveznek ki a különleges egység élére. – Ezt nem teheti, ez megvesztegetés. Az ilyesmit tiltja a törvény! – Ugyan már, te is tudod, hogy működik ez a város. D'Agosta felsóhajtott. Tudta, hogy most joggal lenne dühös, de hirtelen nem érzett mást, csak nagy fáradtságot. – Rocker nem ostoba – folytatta keserűen Laura. – Nagyon jól tudja, hogy Kline tönkretenné, ha visszautasítana egy ekkora adományt, főleg egy ilyen politikai szempontból fontos alapítvány esetében, mint a Dyson. És végül rajtam csattant az ostor. – Laura, annyira sajnálom… Neked akartam a legkevésbé ártani ezzel az egészszel. Én csak a munkámat végeztem. Mit kellett volna tennem, hagyjam futni azt az idióta Kline-t? Nagyon is fontos gyanúsított, megfenyegette Smithbacket. – Megmondom, mit kellett volna tenned: profi módjára viselkedni. Smithback halála óta teljesen kezelhetetlen lettél. Hallottam róla, hogy rendezted le a házkutatást Kline irodájában. Tudtad, hogy lobbanékony a természete, és provokáltad. És ő rajtam állt bosszút. – Ez igaz, próbáltam provokálni, rávenni egy rossz lépésre. Az a fajta fickó, aki nem bírja elviselni, ha csorba esik a tekintélyén. Ha tudtam volna, hogy veled szúr ki, soha nem tettem volna ilyet. – D'Agosta lehajtotta a fejét, és megmasszírozta a halántékát. – Mit mondhatnék még? – Ez az állás mindennél többet jelentett volna nekem. Csönd lett. D'Agosta lassan felemelte a fejét, és Laura szemébe nézett. Halkan kopogtak az ajtón. D'Agosta odapillantott: az ügyeletes őrmester állt az ajtóban. – Elnézést, hadnagy úr, de szerintem látnia kellene, mi megy a kettes csatornán. D'Agosta szó nélkül odament a falra szerelt polcon álló tévéhez, és bekapcsolta. Egy szemcsés, reszketős amatőr videofelvétel jelent meg a képernyőn, de azonnal felismerte a nőt a képen: Nora Kelly volt az. Kórházi hálóing volt rajta, az arca sápadt, a haja kócos. Mintha egy pincében lett volna – durva kőfalak vették körül, a betonpadlón szalma. Tett egy bizonytalan lépést a kamera lencséje felé. – Segítsen – szólalt meg. A képernyő hirtelen elsötétedett. D'Agosta az őrmesterhez fordult. – Ez meg mi a fene? – Úgy negyedórája érkezett a felvétel a rendőrség központi számítógéphálózatára. – Azonnal álljanak rá a legjobb technikusok, most rögtön, megértette? Honnan küldték? – E-mailen jött. – Nézzenek utána, honnan.


169

TEMETŐI TÁNC

– Igenis. – A hadnagy már el is tűnt. D'Agosta leroskadt az íróasztala mellé, a kezébe temette az arcát, és lehunyta a szemét. Egy percbe is beletelt, mire sikerült összeszednie magát. Megnedvesítette az ajkát, és megszólalt: – Meg fogom találni Norát, ha ez az utolsó is, amit rendőrként elvégzek. Kerüljön bármibe – bármibe –, személyesen fogok gondoskodni róla, hogy Nora Kelly életét megmentsem. És akik ezt tették, meg fognak fizetni érte. – Tessék, már megint ezt csinálod – rótta meg Hayward. – Éppen erről beszéltem az előbb. Ha meg akarod menteni Nora Kellyt, akkor uralkodnod kell a személyes érzelmeiden. Ideje lenne, hogy megint elkezdj profi rendőrként viselkedni, vagy legközelebb nemcsak én fogok ráfázni. Azzal Laura sarkon fordult, kisietett az irodából, és határozott mozdulattal becsukta maga után az ajtót.

55. fejezet

Ahogy a reggeli napfény bearanyozta a Dakota-ház krémszínű falait és terrakotta oromdíszeit, különös kis menet jelent meg az épület 72. utcai kapujánál. Két hordár lépett ki a fekete kovácsoltvas kapun, mindegyik három bőröndöt cipelt. Utánuk egy fehér köpenyes ápolónő bukkant elő a félhomályos udvarról, és megállt a portásfülke mellett. Ezután Proctor lépett ki, aki odasétált a járdaszegélynél parkoló RollsRoyce-hoz, kinyitotta a hátsó ajtaját, és várakozóan megállt mellette. Egy hosszú pillanatnyi szünet után egy újabb alak jelent meg kerekes székben, amelyet egy másik ápolónő tolt. A meleg indián nyár ellenére úgy be volt bugyolálva takarókba és sálakba, hogy nem is lehetett kivenni, hogy férfi-e vagy nő az illető. Széles karimájú kalap takarta az arcát, a sötét szemüveg alól egy gyöngyház szipka lógott ki. A nővér odatolta a beteget a várakozó Proctorhoz. Közben Pendergast is megjelent a kapuban, és zsebre vágott kézzel odasétált a Rolls-Royce-hoz. – Szóval, nem tudom, meggyőzni, hogy maradjon, maître? – kérdezte. A kerekes székben ülő férfi nagyot tüsszentett. – Ha maga Szent Kristóf kérné, akkor se maradnék egy perccel sem tovább! – felelte dacosan. – Hadd segítsek, Mr. Bertin – ajánlkozott Proctor. – Egy pillanat. – Egy sápadt kéz bújt ki a takaró alól egy orrspray-vel. Bertin az egyik orrlyukához dugta, megnyomta, aztán visszadugta a takaró alá. A sötét szemüveget levette, és az útitáskájába tette, amelyet mindig magánál hordott. – Akkor mehetünk. Doucement, pour l'amour du ciel – doucement! Proctornak és a nővérnek némi erőfeszítés árán sikerült átsegítenie a folyamatosan szitkozódó Bertint a kerekes székből a kocsi hátsó ülésére. Pendergast odalépett, és behajolt az ablakon. – Jobban érzi magát egy kicsit? – kérdezte. – Nem, és nem is fogom, amíg haza nem értem – de lehet, hogy még akkor sem. – Bertin kilesett a takaró ráncai közül, és a botját szorongatta. Fekete szeme megcsillant, mint két gyöngy. – Vigyázz magadra, Aloysius. A halálos átok, amit az a hungan küldött ránk, nagyon erős – ősi és erős. Pendergast bólintott. – Te hogy érzed magad?


170

TEMETŐI TÁNC

– Aránylag jól. – Látod! – kiáltott fel Bertin diadalmasan. A keze újból előbukkant a takaró alól, kotorászott az ütött-kopott táskában, végül előhúzott egy kis lezárt zacskót. – Oldd fel ezt hat uncia szárcsagyökér-kivonatban, és adj hozzá egy kis lenmagolajat. Naponta kétszer. Pendergast zsebre dugta a zacskót. – Köszönöm, maître. Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam. Bertin tekintete egy pillanatra ellágyult. – Ugyan! Jó volt látni téged ennyi év után. De legközelebb New Orleansban találkozunk – erre a sötét helyre soha többé nem térek vissza! – Megborzongott. –Sok szerencsét. Ez a loa ott a Ville-ben gonosz, nagyon gonosz. – Nem akar elmondani még valamit, mielőtt távozna? – Nem. Vagyis igen! – A kis emberke köhögött, aztán megint tüsszentett egyet. – Majdnem elfelejtettem a sok szenvedés közepette. Az a kis koporsó, amit a bizonyítékraktárban láttunk, roppant különös. – Amit Colin Fearing kriptájában találtunk, és amit széttépett? Bertin bólintott. – Kellett egy kis idő, amíg rájöttem. A koponyák és a csontok elrendezése a fedelén… – Megcsóválta a fejét. – Szokatlanok az arányok, ellentmondásosak. A helyes ábrázolás kettő az öthöz lenne. Apró kis eltérés, de akkor is eltérés. Valahogy nem illik össze a többi amulettel. Furcsa és kezdetleges. – Elemeztem a szürke port, ami benne volt, de úgy tűnik, egyszerű fahamu. Bertin megvetően szipogott. – Látod? Nem illik a többi obeah tárgy közé, amiket a Ville-ben találtunk. Azok sokkal, de sokkal rosszabbak. Rejtély a számomra, hogy ez miért lóg ki a többi közül. – Köszönöm, maître. – Pendergast elgondolkozó arckifejezéssel felegyenesedett. – Semmiség. Akkor adieu, drága Aloysius – adieu! Ne feledd: hat uncia szárcsagyökér-kivonat, naponta kétszer. – Bertin a botja végével megkocogtatta a kocsi tetejét. – Indulhatunk, kedves uram. Csapjon a lovak közé!

56. fejezet

A főkapitányság multimédia-központja leginkább egy tengeralattjáró vezérlőtermére emlékeztette D'Agostát: hőség volt odabent, izzadságszag és rengeteg elektronikus műszer. Legalább húsz ember zsúfolódott össze az alacsony mennyezetű helyiségben, mindnyájan a terminálok fölé görnyedtek. Valaki a korai időpont ellenére épp ebédelt; a curry csípős szaga terjengett a levegőben. D'Agosta megállt, és körbenézett. A legnagyobb csoport hátul gyűlt össze, ahol John Loader, a fő igazságügyi technikus-szakértő asztala volt. D'Agosta arrafelé indult. Kissé bosszús lett, amikor meglátta, hogy Chislett már ott van. A helyettes rendőrfőnök megfordult, de amikor meglátta D'Agostát, megint hátat fordított. Loader egy számítógépes munkaállomásnál ült. A hatalmas gép az asztal alá volt bedugva, a harminchüvelykes monitor az asztalon állt. D'Agosta bárhogy is sürgette, a technikus ragaszkodott hozzá, hogy legalább két órára van szüksége, hogy megvizsgálja a videofelvételt. Eddig másfél óra telt el.


171

TEMETŐI TÁNC

– Mire jutott eddig? – kérdezte D'Agosta. Loader eltolta görgős székét az asztaltól. – Egy MPOEG-négyes fájlról van szó, amelyet e-mailen küldtek át a rendőrség hálózatára. – Sikerült kinyomozni, honnan érkezett? Loader megrázta a fejét. – Bárki küldte is, egy kazahsztáni szolgáltatószerveren keresztül intézte. – Jó, és mi a helyzet a videofelvétellel? A technikus a monitorokra mutatott. – Még folyik az elemzése. – És mit csinált másfél óráig? Loader összevonta a szemöldökét. – Időszámlálót adtam hozzá, eltávolítottam a háttérzajokat, kiélesítettem minden egyes képkockát, és digitálisan stabilizáltam a képet. – És tejszínhabot meg egy szem cseresznyét nem rakott a tetejére? – Hadnagy úr, egy ilyen képfájl megtisztítása nemcsak élesebbé teszi a képet, de eltávolítja a felesleges zavaró tényezőket is, és így olyan bizonyítékokat is észrevehetünk, amelyek egyébként esetleg elkerülnék a figyelmünket. D'Agosta legszívesebben rámutatott volna, hogy egy ember élete forog kockán, és minden egyes perc számít, de inkább nem mondott semmit. – Jó, értem, akkor lássuk. A bal oldali monitoron megjelent a videofelvétel. Sokkal kevésbé volt elmosódott és szemcsés, mint amikor D'Agosta először látta. Halk zúgás hallatszott, aztán egy kis fény hasított a sötétségbe, és megjelent Nora. Egyenesen a kamerába nézett: halvány fénnyel megvilágított arca olyan volt, mintha egy fehér kísértet lebegne a sötétben. D'Agosta épp csak ki tudta venni a szalmát a betonpadlón és a durván faragott köveket a falban. – Segítsen – szólalt meg Nora. A kamera megrázkódott, a fókusza elhomályosodott, majd újból kiélesedett a kép. – Mit akar tőlem? – kérdezte Nora. Semmi válasz. Aztán tompa kaparászás vagy nyikorgás hallatszott, a fény eltűnt, újból visszatért a sötétség, és a felvétel véget is ért. – Szóval nem tudják kinyomozni, honnan küldték – mondta D'Agosta. Igyekezett nem megemelni a hangját, és higgadtan beszélni. – Tud mondani még valamit a fájlról? – Nem multiplex. – Ez mit jelent? – Nem zárt láncú kamera felvétele. A felvétel valószínűleg egy átlagos digitális kamerával készült, régebbi fajta, kézben tartott modell, ez látszik abból, ahogy remeg a kép. – Az e-mailben nem volt semmi más? Nem követeltek váltságdíjat, nem üzentek semmit? Loader megrázta a fejét. – Kérem, játssza le még egyszer. Miközben pergett a felvétel, D'Agosta próbálta szemügyre venni a környezetet, hátha felfedez valamit, ami segíthet. – Rá tudna közelíteni arra a falra? – kérte. Loader pár másodpercnyit visszatekert, aztán ráközelített a fal egy részletére Nora mellett, és jól kinagyította. – Túl elmosódott – mondta D'Agosta.


172

TEMETŐI TÁNC

– Megpróbálok egy kicsit élesíteni rajta. – Loader kattintott néhányat az egérrel, mire jelentősen élesebb lett a kép. Lapos, cementtel összeerősített kövek rajzolódtak ki. – Egy pince – állapította meg D'Agosta. – Jó régi lehet. – Sajnos, nincs rajta semmi jellegzetesség, aminek a révén beazonosíthatnánk, hol lehet – szólalt meg most először Chislett. – És a kövek geológiai jellemzői? – Lehetetlen megállapítani, hogy pontosan milyen összetételűek – mondta Loader. – Lehet pala, lehet bazalt… – Játssza le még egyszer. Némán nézték végig újból a felvételt. D'Agosta érezte, hogy egyre inkább forr benne a düh. Azon tűnődött, miért fogja vissza magát egyáltalán – azok a rohadékok elrabolták Norát! – Mi lehet az a kis zaj a háttérben? – kérdezte. – Ezen is dolgoztunk – mondta Loader. – Bekapcsolom a hangélesítő szoftvert. Megjelent egy ablak a másik monitoron, és egy hanghullám rajzolódott ki. A kacskaringós grafikon úgy festett, mint egy eltúlzott szinuszgörbe. – Egy kis csendet kérek! – kiáltotta el magát Loader. A helyiség elcsendesedett, Loader pedig ráklikkelt a lejátszógombra. A kacskaringós hullám keresztbe futott a monitoron, mint egy szalag a magnóban. D'Agosta hallotta a tompa lépteket, valószínűleg azét az emberét, aki a kamerát vitte, a kis kattanást, ahogy kigyulladt a fény, a kaparászást, mintha valamin megtámasztanák a kamerát, vagy mintha a lencsét átdugták volna egy lyukon, vagy rácsok között. Nora megszólalt, aztán újból. És aztán jött egy újabb kis zaj, valami nyikorgás. Túl halk volt, a háttérsziszegés viszont túlságosan erős, nem lehetett kivenni, hogy mi lehet. – Nem tudna javítani rajta, elszigetelni a többi háttérzajtól? Loader megnyitott egy újabb ablakot, és a hanghullám mellett újabb bonyolult grafikonok jelentek meg. Loader ismét lejátszotta a hangfájlt. Tisztább volt, de még mindig elég zavaros. – Beteszek egy szűrőt, hogy kizárjuk ezt a halk zúgást. – Néhányat kattintgatott az egérrel, aztán újból lejátszotta a felvételt. – Ez egy állat hangja – állapította meg D'Agosta. – Ahogy elvágják a torkát. – Attól tartok, én nem hallok semmit – mondta Chislett. – Valóban? – D'Agosta Loaderhez fordult. – Na és maga nem hallja? A technikus kissé idegesen vakargatta a nyakát. – Nehéz lenne megmondani, mi ez. – Megnyitott egy újabb ablakot. – A spektrumanalízis szerint nagyon magas frekvenciák keverednek benne, néhány olyan magas is, amit az emberi fül már nem érzékel. Szerintem leginkább egy rozsdás sarokvas nyikorgása lehet. – Marhaság! – Nem akarom megsérteni, hadnagy, de… – Én sem akarom megsérteni, de ez egy állat hangja volt. A pince láthatóan régi. Megmondom magának honnan jött ez a felvétel: a Ville-ből. Azonnal razziát kell tartanunk, most rögtön. – Elfordult, és kihívóan Chislettre meredt. – Igazam van? – Hadnagy – mondta Chislett, aki úgy viselkedett, mintha a nyugalom és megfontoltság szobra lenne. – Csak összezavarja a dolgokat ahelyett, hogy segítene. Semmi bizonyíték nincs ezen a felvételen, amiből következtetni lehetne a forrására. Az a zaj millió és egy dolog lehet.


173

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Maga is tudja, hogy ma este nagy demonstrációt tartanak a Ville ellen. – Megkapták a gyülekezési engedélyt, a tüntetés teljesen legális. Ez alkalommal sok emberünk lesz ott, és rendet fogunk tartani. – Valóban? Ebben nem lehet biztos. Ha a tüntetés eldurvul, lehet, hogy a Ville lakói pánikba esnek, és megölik Norát. Oda kell mennünk most, még a tüntetés előtt. Kihasználjuk a meglepetés erejét, berontunk, és kihozzuk a túszt. – Hadnagy, nem figyelt oda arra, amit mondtam. Hol a bizonyíték? Egyetlen bíró sem adna engedélyt egy ilyen kis zaj alapján, még ha egy állattól származna is, ezt maga is tudja. Főleg azok után – tette hozzá megvető horkantással –, ahogy feldúlta Kline irodáját. D'Agosta kihúzta magát. Érezte, hogy átszakad a gát, nem tudott tovább uralkodni a dühén és frusztrációján, és már nem is akart. – Nézzenek magukra! – csattant fel. – Csak ülnek itt ölbe tett kézzel, és játsszák a kisded játékaikat! Mindenki abbahagyta a munkát, és odafordult. – Amíg maguk itt elszórakoznak, egy nőt elraboltak, két újságírót és egy városi hivatalnokot meggyilkoltak! Nem tehetünk mást, mint hogy egy jól felszerelt és nagy létszámú kommandóscsapattal lerohanjuk azokat a rohadékokat. – Hadnagy – mondta Chislett –, jobban tenné, ha megpróbálna uralkodni az érzelmein. Mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy mekkora a tét, és minden tőlünk telhetőt megteszünk. – Nem fogok uralkodni magamon, és szerintem egyáltalán nem tesznek meg mindent – közölte D'Agosta, azzal sarkon fordult, és kisietett.

57. fejezet

Pendergast egy puha bőrfotelben üldögélt Dakota-házbeli lakása szalonjában, a lábát keresztbe vetve, állát a kezén megtámasztva. A nagyméretű török szőnyegen elhelyezett másik fotelben Wren foglalt helyet. Madárcsontú alakját szinte elnyelte a sötétbordó bőr ülőalkalmatosság. Kettőjük között egy asztalka állt, rajta egy kanna A-Li-Shan Jin Xuan tea, egy kosárkában briós, vajtartóban vaj és mellette narancsdzsem. – És minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást, ráadásul fényes nappal? – kérdezte Pendergast. – Gondolom, valami nagyon jelentős dologról van szó, ha ilyenkor kimerészkedett a barlangjából. Wren kurtán bólintott. – Valóban nem kedvelem a nappali világosságot. De felfedeztem valamit, amiről úgy gondoltam, tudnia kell. – Szerencsére ide a lakásomba ritkán süt be a nap – mondta Pendergast. Töltött két csésze teát, egyiket a vendég elé tette, a másikat az ajkához emelte. Wren a csészére pillantott, de nem nyúlt hozzá. – Mindig elfelejtem megkérdezni: hogy van a kedves Constance? – Rendszeresen kapok róla híreket Tibetből. Minden a tervek szerint halad, már amennyire ez lehetséges. Remélem, a nem túl távoli jövőben odautazhatok hozzá. – Pendergast megint kortyolt a teából. – Azt mondta, felfedezett valamit. Kérem, folytassa.


174

TEMETŐI TÁNC

– Miközben a Ville története, mostani és régebbi lakói után nyomoztam, természetesen számos korabeli forrást, újságcikket, kéziratot, ősnyomtatványt és más dokumentumot kellett átnéznem. És minél tovább kutattam, annál inkább feltűnt valami. – És mi lenne az? Wren előrehajolt. – Hogy nem én vagyok az első, aki érdeklődik a téma iránt. Pendergast letette a csészét. – Valóban? – Ha valaki ritka vagy történelmi dokumentumokat kér ki a könyvtárban, kap egy kutatói azonosítószámot. Feltűnt nekem, hogy rendszeresen felbukkan ugyanaz az azonosító az összes dokumentumnál, amelyet megvizsgáltam. Először azt hittem, csak véletlen. De miután már sokadszorra fordult elő, utánanéztem az adatbázisban, kié ez az azonosító. Ez a kutató átvizsgált minden dokumentumot, amely , a Ville-ről szól – a történetéről, jelenlegi és korábbi lakóiról, úgy tűnik, főleg az alapítók érdekelték. Nagyon alapos volt az illető, még néhány olyan forrást is áttanulmányozott, ami nekem eszembe sem jutott. – Wren elkacagta magát, és méltatlankodva megcsóválta a fejét. – És ki ez a titokzatos kutató? – Hát épp ez az – minden adatát kitörölték a könyvtár adatbázisából. Mintha az illető nem akarta volna, hogy bárki is tudomást szerezzen róla, hogy ott járt. Épp csak a lábnyomait hagyta ott, hogy úgy mondjam. Tudom, hogy profi volt, ezt jelzi az azonosító első számjegye. És meg vagyok győződve róla, hogy valakinek a megbízásából végezte ezt a munkát, nem a saját érdeklődése hajtotta. Túl gyors volt és túl rendszeres, és túlságosan rövid idő alatt végzett ahhoz, hogy csak hobbiból vagy személyes érdeklődésből csinálta volna. – Értem. – Pendergast újból kortyolt a teájából. – És mikor történt mindez? – Úgy nyolc hónappal ezelőtt kezdett keresgélni a könyvtárban, aztán nagyjából hetente vett ki anyagokat. Aztán a nyomnak hirtelen vége szakadt, úgy két hónappal ezelőtt. – Vajon végzett a kutatással? – Igen. – Wren egy kicsit habozott, majd hozzátette: – Persze van egy másik lehetőség is. – Micsoda? – Keresett valamit – egy konkrét információt, és azért hagyta abba a munkát, mert megtalálta.

Miután a vendége távozott, Pendergast felállt a fotelből, kiment a szalonból, és végigsétált a folyosón, míg egy meglehetősen régimódi kis laboratóriumhoz nem ért. Levette fekete zakóját, és felakasztotta az ajtó melletti fogasra. A labor közepén egy kőlappal ellátott munkaasztal állt, rajta különféle laborfelszerelések és egy Bunsenégő. A falak mentén üvegekkel, régi folyóiratokkal és sokat forgatott kézikönyvekkel telezsúfolt régi tölgyfa szekrények sorakoztak. Kivett egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az egyik szekrényt. Különféle kellékeket vett ki belőle: egy pár gumikesztyűt, egy kifényesített diófából készült tokot, egy kémcsőtartó állványt feliratokkal ellátott, bedugaszolt kémcsövekkel és egy réznyelű nagyítót. Mindent elrendezett az asztalon. Átsétált a szobán, közben felhúzta a gumikesztyűt, és kinyitott egy másik szekrényt. Egy koponya került elő belőle – az a koponya, amelyet D'Agostával ástak ki a folyóparton. Az állkapocsra és a szemgödrökbe még mindig föld tapadt. Óvatosan lerakta az asztalra, és kinyitotta a fadobozt,


175

TEMETŐI TÁNC

amelyben tizenkilencedik századi, elefántcsontnyelű fogorvosi műszerek feküdtek. Végtelenül óvatosan letisztogatta a koponyát, lesöprögette a földet, amelyből pár szemcsét kémcsövekbe tett, és számozott cédulával látta el őket. Az állkapocs belsejére és a fogakhoz tapadt fehér porból is mintát vett, és apró darabkákat csippentett le a bőr-, haj- és hullaviasz-maradványokból. Amikor ezzel végzett, letette a koponyát, és csak nézte. Másodpercek teltek el, aztán percek. A laborban néma csönd honolt. Aztán Pendergast lassan felállt. Ezüstszürke szeme lelkesen megcsillant. Fogta a nagyítót, és közelről is szemügyre vette a koponyát. A jobb szemüregre koncentrált. Letette a nagyítót, és újból kézbe vette a koponyát, vizsgálgatta, körbeforgatta, és minden irányból megszemlélte a szemüreget. Több vékony, ívelt karcolás látszott a belsejében, és hasonló karcolások voltak a koponya belső falán is. Újból letette a koponyát az asztalra, egy harmadik szekrényhez ment, és azt is kinyitotta. Elővette belőle azt a különös szerszámot, amelyet a Ville-beli templom oltáráról hozott el: egy fanyéllel ellátott, éles, spirálosan csavart fémdarab, olyasféle, mint egy túlméretezett dugóhúzó. Odavitte az asztalhoz, és a koponya mellé fektette. Mindkét kezével az asztalra támaszkodott, és egy ideig mereven nézte a két tárgyat, nyugtalan tekintete hol az egyikre, hol a másikra vándorolt. Aztán leült az asztal mellé. Jobb kezébe fogta a koponyát, a balba a fémeszközt. Tovább szemlélte a két tárgyat. Aztán végtelenül lassan egymáshoz illesztette a kettőt, és az eszköz éles fémvégét a szemgödörbe helyezte. Lassan, óvatosan végigcsúsztatta a hegyét a karcolásnyomokon, aztán átfúrta a szemgödör hátsó részén lévő kis nyíláson. Az eszköz hegye pontosan beleillett. Mintha egy kirakós játék darabkáit rakná össze, beillesztette a koponyaüregbe, követve a karcolásnyomokat, míg a nyél megakadt, a hegye pedig megállt az agykoponyában. Hirtelen egy kis mozdulattal megrántotta a fanyelet, és kis ívben körbe-körbe mozgatta a fémeszköz hegyét. Pendergast arcára komor mosoly ült ki, és egyetlen szót mormolt maga elé: – Broca…

58. fejezet

Nora Kelly csak feküdt a sötétben és hallgatózott. A pincehelyiség olyan néma volt, mint egy sírbolt. Akárhogy hegyezte a fülét, sehogy sem tudta kivenni a külvilág megnyugtató háttérzajait, autók berregését, lépéseket, a szél susogását a fák között. Még egerek vagy patkányok sem motoszkáltak a nyirkos pincében. Miután sikerült összeszednie magát, és felülkerekednie a félelmén, aprólékosan megvizsgálta a környezetét. Órákba telt, amíg kétszer is mindent körbejárt. Csak tapogatózni tudott – épp csak néhány pillanatra látta a celláját, amikor a videofelvétel készült, de akkor még olyan kábult és feldúlt volt, hogy nem nagyon tudta megjegyezni, amit látott. A tapogatózás alapján azonban elég jól képet tudott alkotni a cellájáról. A szalmával beterített, nyirkos padló betonból volt, és frissnek tűnő cementszagot árasztott. Gondos lépésekkel felmérte a cella nagyságát: nagyjából ötször három méteres volt. A falak durva habarccsal összeragasztott kövekből, talán gránitból készültek, és


176

TEMETŐI TÁNC

rendkívül szilárdak voltak. Az ajtón kívül egyetlen más nyílás sem volt. Maga az ajtó fából készült, vaspánttal és szegecsekkel ellátva – úgy állapította meg, hogy vasból van, hogy megnyalta. Az volt a benyomása, hogy az ajtó új, és külön ide készítették, mivel alacsonyabbnak és keskenyebbnek tűnt, mint egy átlagos méretű ajtó. A téglákkal kirakott, boltozatos mennyezet is alacsony volt. Érezte, hogy középen magasabbra ível, mint a szélénél. A falakon és a mennyezeten néhány rozsdás kampót talált, ami arra utalt, hogy valamikor talán húsok füstölésére használták a helyiséget. A cellában összesen két dolog volt: az egyik sarokban egy latrinaként szolgáló vödör, és egy ötliteres műanyag palack vízzel. Ennivalót nem kapott, mióta itt volt. A koromsötétségben nehéz volt érzékelni az idő múlását, de biztos volt benne, hogy legalább huszonnégy órája itt van. Furcsamód nem zavarta az éhség, üres gyomorral élesebben tudott gondolkozni. Arra a kis időre, ami még hátra van, úgysem fontos, hogy tudja a nevemet – ezt mondta a fogvatartója, és Nora tudta, hogy komolyan is gondolta. Semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy életben tartsa, se ennivalóról, se friss levegőről nem gondoskodott, és láthatóan nem érdekelte, hogy elfogadható fizikai állapotban szabaduljon majd ki. A hangja olyan könnyed és magabiztos volt, hogy Nora a zsigereiben érezte, hogy komolyan is gondolja, amit mond. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy bárki is megmentené. Egyetlen lehetősége van: meg keli szöknie. Olyan módszeresen, mint ahogy az agyagcserepeket osztályozta, végiggondolt magában minden szökési lehetőséget, ami csak eszébe jutott. Nem tudná-e valahogy átfúrni a frissnek tűnő és talán még nem teljesen megszilárdult betonpadlót? A műanyag vödrön és a vizespalackon kívül nem állt a rendelkezésére semmilyen más eszköz, de ezek nemigen feleltek meg erre a célra. Nem volt cipője, sem öve, még mindig a kórházi hálóing volt rajta. A kampók szorosan a falba voltak rögzítve. Nincs más fegyvere, csak a tíz körme, azzal pedig nem sokra megy. Ezután a falakat vizsgálta meg. Gondosan végigtapogatott minden egyes követ, hogy tart-e a habarcs. Nem volt szerencséje, egyetlen kő sem volt kilazulva. A gránitkövek és a mennyezet téglái közti réseket mintha frissen átkenték volna habarcscsal, akkora repedést sem talált köztük, ahová a körmét bedughatta volna. Az ajtó hasonlóképpen mozdíthatatlanul szilárdnak és erősnek bizonyult. Belülről nem volt rajta zár, még kulcslyuk sem. Valószínűleg tolózár és lakat rögzítette kívülről. Volt rajta egy rácsos kisablak, amelyet kívülről fémlap takart. A cellában olyan néma csönd honolt, hogy semmi kétsége sem volt afelől, hogy a helyiség a föld alatt van, és hangszigetelt. Így tehát egyetlen lehetőség maradt: lerohanni a fogvatartóját, amikor visszatér. Ehhez ki kell dolgoznia egy haditervet, és valami fegyverre is szüksége lesz. Először a falakban lévő rozsdás kampókat vette fontolóra, de sehogy sem tudta kirángatni vagy letörni őket. A vödörnek nem volt fogantyúja. Nincs más fegyvere, csak a keze, a lába, a körmei és a fogai – ezekkel kell beérnie. Az elrablójának élve van rá szüksége, legalábbis egyelőre. Vajon miért? Valakinek nyilván be akarja bizonyítani a videofelvétellel, hogy életben van. Vajon váltságdíjat követel érte? Vagy túszként tartja fogva? Nora ezt nem tudhatta. Csak azt tudta, hogy ha megkapja, amit akart, meg fogja ölni – ez ilyen egyszerű. Maga is csodálkozott rajta, hogy mennyire nyugodt tud maradni. Miért nem fél? Ez is egyszerű volt: Bill halála után már nem félt semmitől. A legrosszabb már úgyis megtörtént.


177

TEMETŐI TÁNC

Csinált harminc felülést, hogy egy kicsit felpezsdítse a vérkeringését. A hirtelen mozgás, az éhség és az agyrázkódás utóhatása egy pillanatra elszédítette, de miután kitisztult a feje, éberebbnek érezte magát, mint valaha. Valamilyen haditervet kell kovácsolnia. Mi lenne, ha eljátszana, hogy rosszul van, becsalogatná a férfit a szobába, úgy tenne, mintha eszméletlen lenne, aztán rávetné magát? Nem, ez nem válna be, túl olcsó trükk, nyilván nem dőlne be neki. Legközelebb már talán azért jön, hogy megölje. Tennie kell valamit, hogy ne tudja egyszerűen úgy elintézni, hogy keresztüllő a kisablakon. Úgy kell helyezkednie, hogy a férfinak mindenképp ki kelljen nyitnia az ajtót, és belépni. Az egyetlen hely, ahová el tud bújni, nyilvánvalóan az ajtó mögött van. A sötétség a szövetségese lesz. Azt az egyetlen pillanatot kell kihasználnia, amikor a fogvatartója belép. Azonnal cselekednie kell. A legjobb lesz, ha nekiesik a szemének. Ez az ember ölte meg a férjét – ebben biztos volt. Próbált erre gondolni, és hagyta, hogy a gyűlölet feltöltse energiával. Újra meg újra átgondolta magában a lépéseket, elképzelte, ahogy nyílik az ajtó, ő felugrik, a férfi hátratántorodik, és a szemébe mélyeszti a hüvelykujját. Aztán elveszi tőle a pisztolyát, és megöli… Egy apró nesz zavarta meg, nem tudta megállapítani, mi lehetett. Az ajtó mellé ugrott, olyan fürgén, mint egy macska, és egyik lábát előretolva leguggolt. Úgy egyensúlyozott, mint egy sprinter a rajt előtt. Hallotta, hogy nyílik egy lakat, és félretolnak egy súlyos reteszt. Az ajtó résnyire nyílt, és halvány fény esett be a padlóra. Az ajtó megakadt Nora lábában. – Kezdődik a forgatás – szólalt meg egy hang. – Jövök! – A kamera lámpája ragyogó fehér fénnyel árasztotta el a cellát, és egy pillanatra elvakította Norát. Egész testében megfeszülve várt, és igyekezett hozzászoktatni a szemét a fényhez. A fénysugár hirtelen irányt változtatott, megkerülte a nyitott ajtót, és egyenesen az arcába világított. Nora a fény felé vetődött, és hüvelykujjával nekiesett a férfi szemének, de az éles fény túlságosan elvakította. A férfi felkiáltott, elkapta a csuklóját, és jó szorosan megmarkolta. A lámpát közben kiejtette a kezéből. Félrelökte Norát, aki a földre zuhant, aztán jól a gyomrába rúgott. A lámpa nagy koppanással a padlóra esett, de a férfi azonnal felkapta, és pár lépést gyorsan hátrált. Nora levegő után kapkodva nézett fel rá a földről. A fény ismét rászegeződött, és élesen a szemébe világított, így a férfi teljesen láthatatlan maradt a sötétben. Nora agyán ismét az az elviselhetetlenül fájdalmas gondolat villant át, hogy ez az ember a férje gyilkosa. Vett egy nagy levegőt, feltápászkodott, és megint rávetette magát a lámpa mögött rejtőzködő férfira, a körmeivel esett neki, de ő már felkészülten várta a támadást. Nora érezte, hogy erős ütés éri a halántékát, aztán a következő pillanatban már a földön feküdt. A füle csengett, fénypontok táncoltak a szeme előtt. A lámpa kialudt, a férfi távozott, és az ajtó kezdett becsukódni. Nora feltérdelt. Hirtelen nagyon gyengének érezte magát, a feje lüktetett. Az ajtó becsukódott, mielőtt fel tudott volna állni. Belekapaszkodott, és nagy nehezen talpra kecmergett. – Maga halott – zihálta, miközben ököllel dörömbölt az ajtón. – Esküszöm, hogy meg fogom ölni! – Épp fordítva fog történni, kedvesem – mondta a hang. – Számítson rám, nemsokára visszajövök.


178

TEMETŐI TÁNC

59. fejezet

A hadnagy a terem végében álldogált a kapitányságon, összefonta a karját, elbámult a széksorokon ülő rendőrök feje fölött, és hallgatta, ahogy Harry Chislett nagyképű modorban eligazítást tart a közelgő „felvonulásról”, ahogy a Ville előtt rendezett tüntetést titulálta. Felvonulás, na persze, gondolta D'Agosta ingerülten. Csak mert Estebannak és Plocknak sikerült gyülekezési engedélyt szereznie, az még nem jelenti azt, hogy szép békésen fel-alá fognak sétálgatni a Ville előtt, a Give Peace a Chance-t énekelgetve. D'Agosta látta, hogy eldurvult az első tüntetés, és milyen váratlanul és gyorsan történt minden. Chislett nem volt ott, gyakorlatilag még a tüntetés kezdete előtt távozott. Erre most itt mutogatja a diagramjait a táblán, és a legnagyobb lelki nyugalommal kiselőadást tart a tömeg kezeléséről és különféle taktikai finomságokról. Miközben hallgatta, ahogy a helyettes rendőrfőnök a gyengécske tervet körvonalazza, ökölbe szorult a keze. Próbálta elmagyarázni Chislettnek, hogy nagyon jó esély van arra, hogy Nora Kellyt a Ville-ben tartják fogva, és ha a tüntetők erőszakhoz folyamodnak, az Nora életébe is kerülhet. Itt nemcsak logisztikai kérdéseket kell megoldani – ahol ekkora tömeg gyűlik össze, ott mindig csak hajszálon függ, hogy eluralkodjon a csőcselék-mentalitás. Nora Kelly élete forog kockán – Chislett azonban nem így látta a dolgokat. – Maguknak kell bizonyítékot találni a feltételezéseikre – jelentette ki fensőbbségesen. – Mi a bizonyíték arra, hogy Nora Kelly a Ville-ben van? – D'Agosta legszívesebben jó nagyot behúzott volna a hájas gyomrába. – Három ellenőrzőpontot fogunk felállítani, itt, itt és itt – folytatta Chislett egy pálcával mutogatva. – Kettőt a fő csomópontoknál, egyet pedig az Inwood Hill Park bejáratánál. – Nekem úgy tűnik, a rendőrfőkapitány-helyettes úr nem igazán érti a helyzet lényegét – csendült fel egy ismerős hang. D'Agosta megfordult, és Pendergastot pillantotta meg. – Üdvözlöm, Vincent – szólt oda neki. – Maga meg hogy kerül ide? – kérdezte csodálkozva D'Agosta. – Magát keresem. – És hol van a barátja, Bertin? – Hazatért a Mississippi mellé. Megint ketten maradtunk. D'Agostában feltámadt egy kis remény, amit már napok óta nem érzett. Legalább Pendergast megérti, mennyire súlyos a helyzet. – Akkor tudja, hogy nem várhatunk tovább? Be kell jutnunk oda bármi áron, és megmenteni Norát. – Tökéletesen egyetértek. – Ha a tüntetés akkor zajlik, amíg Norát a Ville-ben tartják fogva, akkor akár meg is ölhetik. – Ezzel is egyetértek – feltéve persze, hogy tényleg a Ville-ben van. – Feltéve? Hol lenne másutt? Elemeztettem a videofelvétel hanganyagát. – Igen, tudom – bólintott Pendergast. – De a szakértők, nem értenek egyet magával, hogy egy állat hangja volt hallható a háttérben. – A pokolba a szakértőkkel! Nem bírok tovább tétlenkedni. Én odamegyek.


179

TEMETŐI TÁNC

Pendergast bólintott, mintha számított volna erre. – Rendben. De egyvalamit ne feledjen, Vincent – nem oszthatjuk meg az erőinket! A Ville-nek valahogy köze van ehhez az ügyhöz, ez biztos. De hogy miként, az egyelőre rejtély. Valami folyik itt, amire nem tudtam rájönni, és ebből még nagy baj lehet. – Ebben igaza van. Nora Kelly meg fog halni. Az ügynök megrázta a fejét. – Nem erre gondoltam. A szavát adja, Vincent, hogy számíthatok magára, és mindent együtt csinálunk? D'Agosta ránézett. – A szavamat adom. – Nagyszerű. A kocsim odalent vár.

60. fejezet

Richard Plock a 207. utcai metrószerelő-részlegnél lévő parkolóval szemben állt a késő délutáni napfényben, és végignézett a hosszú, tömött sorban álló metrókocsikon. Minden csendes volt, szinte álmos hangulat uralkodott. Egy munkás ballagott a sínek között, aztán eltűnt egy műhelyben. Egy kocsi lassan az egyik mellékvágányra gördült, és megállt egy szerelőbarakk mellett. Plock végignézett az utcán. A kerítésen túl a Nyugati 215. utca is csendes volt. Elégedetten mordult egyet magában, aztán vetett egy pillantást az órájára: negyed hét volt. A zakója zsebében megcsörrent egy mobiltelefon. Több telefonja is volt különböző célokra, mindegyik más-más színű. Ez Traum lesz, aki a Cloistersnél vár. Plock felvette a telefont. – Mi a helyzet? – Úgy húsz perce folyamatosan érkeznek az emberek. – Eddig hányan gyűltek össze? – Kétszázan, talán kétszázötvenen. – Helyes. Szóródjanak szét, amennyire lehet, hogy ne látszódjanak szervezett csoportnak. Nem kell túl korán megmutatni az erőnket. – Értettem. – Tájékoztasson folyamatosan. Tizenöt perc múlva indulunk. – Plock óvatosan összecsukta a telefont, és visszadugta a zsebébe. Lassan ideje, hogy csatlakozzon a saját csoportjához, amely a metrójavító műhely déli oldalánál gyülekezett. Tisztában volt vele, hogy ránézésre egyáltalán nem úgy fest, mint egy született vezéregyéniség. Be kellett ismernie, hogy nincs meg benne a kellő karizma. Ám volt benne szenvedély és meggyőződés – és ez a legfontosabb. Az emberek egész életében alábecsülték, és ez most sincs másképp. Plock erre számított is. Az első sikertelenül végződött tüntetés után fáradhatatlanul dolgozott tovább. Titokban felvette a kapcsolatot különböző szervezetekkel a városban, az államban, sőt az egész országban, és a lehető legelszántabb embereket szedte össze a ma esti tüntetésre. Remélhetőleg a sok fáradozás meg is hozza gyümölcsét. Vagy két tucat különböző szervezet – az Emberek a többi állatfajtáért, a Vega Hadsereg, az Amnesty Without Borders, a Zöld Brigád és sokan mások gyülekeznek a West Side-on ezekben a percekben. És nemcsak vegetáriánusok és állatvédők jöttek el. A két újságíró és a városi hivatalnok megölése, valamint Nora Kelly elrablása mozgósította


180

TEMETŐI TÁNC

az embereket. Plocknak ezt kihasználva sikerült néhány komolyabb szélsőséges csoportot is rávenni, hogy működjenek közre. Sokan közülük általában gyanakodva szemlélték egymást, de hála Plock lelkesítő retorikájának, most mindnyájan közös ellenséget találtak a Ville-ben. Plock nem akart semmit a véletlenre bízni. Mindent tökéletesen koreografált. Annak elkerülése érdekében, hogy a rendőrség idő előtt feloszlassa vagy sarokba szorítsa a tüntetőket, a különböző csoportok tíz előre megbeszélt helyen gyülekeztek, a Wien-stadionnál, a Dyckman háznál, a High Bridge Parknál. Így talán nem vonják magukra túlságosan a rendőrök figyelmét, míg Plock ki nem adja a parancsot, és a különböző csoportok egyetlen tömeggé nem olvadnak egybe. Akkor már túl késő lesz, hogy megállítsák őket. Most nem fognak visszafordulni, mint legutóbb. Így utólag már nem is bánta, hogy Estebannak inába szállt a bátorsága. Már úgysem veszik hasznát. Megtette, amit tennie kellett – eljátszotta a híres szóvivő szerepét, hírnevet szerzett nekik, és anyagilag is támogatta őket, amire nagy szükségük volt, és ami lehetővé tette Plocknak, hogy összegyűjtse a munka elvégzéséhez szükséges erőket. Ha Esteban ma is itt lenne, valószínűleg megint csak óvatosságra intené, mindenkit emlékeztetne, hogy nincs rá semmi bizonyíték, hogy túszt tartanak a Villeben, és egyáltalán, hogy a Ville lakói állnak a gyilkosságok mögött. Esteban gyengesége a múltkor megakadályozta, hogy a tettek mezejére lépjenek, de most nem fogja visszatartani őket. A Ville-t egyszer s mindenkorra eltörlik a föld színéről. Kegyetlenkedések, védtelen állatok leölése, tiltakozó újságírók meggyilkolása – ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. Plock egy farmon nőtt fel New Hampshire-ben. Gyerekkorában mindig szó szerint rosszul lett, amikor eljött a bárányok és a disznók leölésének ideje. Az apja soha nem értette meg, gyávának és anyámasszony katonájának nevezte, amikor nem akart segíteni. Emlékezett rá, ahogy egyszer az apja fejszével lefejezett egy csirkét, aztán harsogva nevetett, ahogy a csirke ide-oda szaladt, miközben spriccelt a vér elvágott nyakából. A kép azóta is előjött néha rémálmaiban. Az apja ragaszkodott hozzá, hogy a saját állataik húsa kerüljön az asztalra, és megkövetelte, hogy Rich is egyen belőle. Amikor az egyik kedvenc disznóját ölték le, akkor is kényszerítette, hogy egyen a zsíros oldalasból – utána kirohant a fészer mögé, és mindent kihányt. Másnap elszökött otthonról. Nem is csomagolt össze semmit, csak néhány kedvenc könyvét vitte magával – a Szép új világot, az 1984-et –, és dél felé indult. Soha többé nem nézett vissza. Az apja nem szerette, nem törődött vele, és nem tanította semmire. Ez nem egészen igaz, egyvalamire megtanította: a gyűlöletre. A zsebében csöngeni kezdett egy másik mobiltelefon, a kék. McMoultree hívta, a Yeshiva egyetem előtt gyülekező csoport vezetője. Miközben Plock felvette a telefont, valami furcsát pillantott meg: egy Lincoln húzott el a Tizedik sugárúton, a kormánynál egy mentőorvossal. Egy pillanatig utánabámult, aztán gyorsan megköszörülte a torkát, és határozott mozdulattal a füléhez emelte a telefont.


181

TEMETŐI TÁNC

61. fejezet

A Rolls-Royce megállt a Nyugati 218. utca végében, aztán bemanőverezett egy parkolóhelyre egy rozzant teherautó és egy újabb dzsip közé. Az utca bal oldalán jellegtelen kisboltok sorakoztak, jobbra a Columbia's Baker Field ovális, zöldellő gyepe terült el. Úgy kétszáz ember gyűlt össze a baseballpályán és a lelátókon, látszólag szervezetlenül, de D'Agosta biztos volt benne, hogy a tüntetésre készülnek. Miközben áthajtottak Inwoodon, több hasonló gyanús csoportot is látott. A mit sem sejtő Chislettet nagy meglepetés fogja érni. – Oldalról megyünk, az Isham parkon keresztül – mondta Pendergast, miközben kivett a kocsi hátsó üléséről egy vászontáskát. Átkocogtak a baseballpályák ápolt gyepén, aztán egy váratlan irányváltoztatással az elvadult Inwood Hill Park felé fordultak. A Ville-t innen nem lehetett látni, eltakarták a fák. Pendergast jó útvonalat választott: a Ville-beliek figyelmét más fogja lekötni, ők pedig észrevétlenül besurranhatnak. D'Agosta hallotta, hogy dél felől zajokat sodor feléjük az esti szellő, megafonok recsegését, távoli kiáltásokat, tülkölést. Bárki is tervelte ki a tüntetést, nagyon okos volt. Egy hangoskodó, maroknyi csoport elvonta a rendőrök figyelmét, míg a többiek népes tömeggé egyesülve a Ville-hez vonulnak. Ha nem sikerül kihozniuk Norát, mielőtt a tüntetők megindulnak… Pendergast megállt, lerakta a vászontáskát a földre, kinyitotta, és két durva szövésű barna köntöst vett elő belőle. D'Agosta, aki már amúgy is izzadt a golyóálló mellényben, örült, hogy legalább ősziesen hideg az idő. Pendergast odanyújtotta neki az egyik csuhát. D'Agosta felvette, és a fejére húzta a kámzsát. Pendergast követte a példáját. Megnézte magát egy kis zsebtükörben, aztán odatartotta D'Agostának is. Ha rajta van a kámzsa, és jól lehajtja a fejét, nem is olyan rossz az álöltözet. Figyelte, ahogy Pendergast újabb holmikat húz elő a táskából – egy kis zseblámpát extra elemekkel, egy kést, vésőt és kalapácsot, álkulcsokat –, aztán mindent átpakolt az övtáskájába, amit eldugott a köntös alá. D'Agosta megtapogatta a saját derékszíját, hogy a Glock 19-es és a póttárak a helyükön vannak-e. Pendergast eldugta a kiürült táskát egy kidőlt fatörzs mögé, rákapart egy kis száraz avart, aztán biccentett D'Agostának, hogy kövesse a közeli folyópart felé. Felmásztak a meredek töltés oldalán, és a tetejéről kilestek. A Ville drótkerítése úgy húsz méterre volt. Ezen a részen nagyon rozsdás és lerobbant volt, több helyen is jól látható, nagy lyukak tátongtak rajta. Ötven méterrel távolabb feküdt a Ville zegzugos épületegyüttese, amelyet a hatalmas templom uralt. A haldokló esti fényben már minden árnyékba borult. D'Agostának az első alkalom jutott eszébe, amikor itt járt az erdőben, és jól fejbe kólintották. Elővette a pisztolyát, és készenlétben tartotta, hogy ne fordulhasson elő újból ilyesmi. Pendergastot követve a kerítéshez szaladt, átbújt az egyik lyukon, aztán a fejét jól behúzva elfutott a Ville külső faláig. Megkerülték a cölöpkerítést, míg egy korhadófélben lévő kis fakapuhoz nem értek, amelyet lakat zárt le. Pendergast a vésővel könnyedén lepattintotta, aztán benyitott. Egy szűk, szemetes sikátorba jutottak, amelyet szinte teljesen befedtek a fölé hajló tetők. Az utcácska a templom oldala


182

TEMETŐI TÁNC

mellett vezetett el. Pendergast bebújt a kapun, D'Agosta utána, aztán becsukta a kaput. Pendergast a templom hátsó falához szorította a fülét, D'Agosta követte a példáját. Hallotta odabentről a hullámzó éneklést, a pap mennydörgő hangját, de túl fojtott volt, hogy akár egyetlen szót is ki tudjanak venni – feltéve, hogy egyáltalán angolul volt. Időnként az egész gyülekezet kórusban ráfelelt valamit a pap szavaira, aztán újból folytatódott az őrjöngő kántálás. A hangok közé egy rémült csikó vékony nyihogása vegyült. D'Agosta próbált nem gondolni erre a borzalomra, és csak a feladatukra koncentrálni. Elindult a sikátorban Pendergast után, egyik sötét kapualjtól a másikig lopakodva, lehajtott fejjel, az arcát elrejtve. Egy árva lelket sem láttak sehol, úgy tűnt, mindenki a templomban van a borzalmas ceremónián. A sikátor élesen kanyarodott. Néhány ősrégi, roskatag házikó után egy nagyobb épület következett, amelyet a templom oldalához építettek. Úgy tűnt, régen talán lelkészlak lehetett. Az ajtaja zárva volt, de Pendergast öt másodperc alatt elbánt a zárral. Gyorsan besurrantak. Egy sötét szobában találták magukat, ahol fojtogatóan áporodott volt a levegő. Ahogy a szeme hozzászokott a sötétséghez, D'Agosta meglátta, hogy egy ebédlőben vannak: régi tölgyfa asztal állt benne székekkel, a gyertyatartókban rengeteg félig leégett gyertya. Nem volt más fény, csak amit egy régimódi, még a DOSkorszakból származó számítógép monitorja adott, amely igencsak kirítt az ódon bútorok közül. A terem három oldalán, kelet, dél és nyugat felé ajtók vezettek át még sötétebb helyiségekbe. A pap dörgő hangja itt erősebben hallatszott, meghatározhatatlan irányból szűrődött ide. Hirtelen úgy tűnt, megoldhatatlan feladat előtt állnak – lehetetlenség megtalálni Norát ebben a hatalmas, zegzugos épületegyüttesben. D'Agosta igyekezett inkább nem gondolni erre. Egyszerre mindig csak egy lépést. – Az ilyen régi házak konyhájából mindig van lejárat a pincébe – suttogta Pendergast. Látszólag találomra kiválasztott egy ajtót, a keletit, és besétált rajta. D'Agosta követte. Egy durva jutazsákokkal telepakolt kamrába jutottak. Úgy tűnt, gabonafélét tárolnak bennük. A kamra végében egy régi, kezdetleges étellift volt. D'Agosta odalépett, kinyitotta az ajtaját, felkattintotta a zseblámpáját, és lelesett a mélybe. Hirtelen egy éles hang csendült fel a háta mögött: – Hé, maguk meg mit keresnek itt?

62. fejezet

Harry Chislett, a rendőrfőkapitány helyettese kiszállt a megkülönböztető jelzés nélküli Crown Vic hátsó üléséről, és szapora léptekkel odasétált személyi asszisztenséhez, Minerva felügyelőhöz, aki egy távcsővel figyelte a távolban gyülekező tüntető tömeget. A „tömeg” enyhe túlzás, gondolta Chislett: kétszázan, legfeljebb kétszázötvenen lehettek a baseballpályán szétszórva és a park bejáratánál, táblákat emeltek a magasba, jelszavakat skandáltak. Nagyon úgy festettek, mint azok az ártalmatlan zöld tüntetők, akik a fákhoz szokták láncolni magukat. Hirtelen éljenzés hangzott fel, de szinte azonnal el is halt.


183

TEMETŐI TÁNC

– Azt a szakállas fickót látja valahol? – kérdezte Chislett. – Tudja, a filmrendező, aki a legutóbb úgy felhergelte őket. Minerva végignézett a pályán a távcsővel. – Nem, nincs itt. – Az ellenőrzőpontok és az előretolt megfigyelőállások? – Minden csapat a helyén van. – Nagyszerű. – Chislett hegyezte a fülét. Újabb bágyadt éljenzés hangzott fel. A tüntetők, sokkal apatikusabbnak tűntek, mint a legutóbbi alkalommal. Így, hogy nincs szónok, aki feltüzelje őket, nyilván rövid időn belül ki fog fulladni a dolog. De ha nem, akkor is fel vannak készülve. – Uram! – Chislett megfordult, és nagy meglepetésére egy nőt pillantott meg kapitányi egyenruhában. Alacsony volt, fekete hajú. Hideg magabiztossággal viszonozta a tekintetét, amit Chislett egyszerre talált irritálónak és kissé megfélemlítőnek. A nő nem az ő emberei közé tartozott, de ismerte: Laura Hayward, a legfiatalabb női kapitány az állományban. És D'Agosta hadnagy barátnője – vagyis, ha igazak a pletykák, már csak az exbarátnője. Egyiktől sem lett rokonszenvesebb a számára. – Igen, kapitány? – kérdezte kurtán. – Ott voltam az eligazításon, amit korábban tartott. Utána próbáltam beszélni önnel, de távozott, mielőtt elérhettem volna. – És? – Nem akarok tiszteletlen lenni, de a terv, amit felvázolt… Nem vagyok biztos benne, hogy elég emberünk van, hogy kordában tartsuk ezt a tömeget. – Tömeg? Nézze meg a saját szemével, kapitány – mutatott Chislett a baseballpálya felé. – Nem úgy látja, hogy kissé kevesen vannak a tüntetők? Elég, ha egy rendőr azt mondja nekik, hogy hess, és máris a farkukat a lábuk közé húzva fognak menekülni. Minerva felügyelő elvigyorodott. – Én nem hinném, hogy csak ennyien vannak. Lehet, hogy még többen is jönnek. – Ugyan, honnan jönnének? – Van ezen a környéken több olyan hely is, ahol összegyűlhet egy nagyobb tömeg – felelte Hayward. – Ami azt illeti, fel is tűnt nekem, hogy elég sok ember lézeng a környék különböző pontjain, főleg ahhoz képest, hogy ősz van, és hétköznap este. – Pontosan ezért vannak embereink előretolt pozíciókban. Így megvan a lehetőségünk, hogy szükség esetén rugalmasan reagáljunk. – Chislett igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Láttam a diagramot, amit felvázolt. Azokon az állásokon csak fél tucat rendőr helyezkedik el. Ha a tüntetők áttörik a védvonalat, akkor egyenesen a Ville-hez juthatnak. És ha Nora Kellyt ott tartják túszul – ami nagyon is lehetséges –, akkor a fogvatartói pánikba eshetnek, és veszélybe kerül a túsz élete. Chislett hallotta már ugyanezt az ostoba érvelést D'Agostától. Lehet, hogy a nőt is ő küldte ide. – Tudomásul vettem az aggodalmait – felelte, és már nem is vette magának a fáradságot, hogy leplezze a hangjában csengő szarkazmust. – Habár azt is hozzáfűzném, hogy egy bíró ma kijelentette, hogy semmi bizonyítékot nem lát arra, hogy Nora Kelly a Ville-ben lenne, és nem volt hajlandó kiadni a házkutatási parancsot. Lenne olyan szíves elmondani, hogy tulajdonképpen mit keres itt, kapitány? Ha jól tudom, az Inwood Hill Park nem tartozik a maga körzetébe. Hayward nem válaszolt. Chislett észrevette, hogy már nem is rá néz, hanem elbámul a válla fölött a távolba.


184

TEMETŐI TÁNC

Chislett is megfordult. Tüntetők egy újabb csoportja közeledett kelet felől. Táblák nem voltak náluk, de nagyon határozottnak tűntek, gyors léptekkel, zajtalanul meneteltek a baseballpálya irányába. Vegyes csoport volt, és jóval veszélyesebbnek látszottak, mint azok, akik már összegyűltek a pálya gyepén. – Kérem a távcsövet – szólt oda Chislett Minervának. Szemügyre vette a csoportot, és látta, hogy az a fiatal, kövérkés fickó vezeti őket, aki a múltkor is a tüntetők élén vonult. Egy pillanatig, ahogy elnézte a férfi és követőinek elszánt arcát, Chisletten kis aggodalom futott át, de ugyanolyan gyorsan el is múlt, mint ahogy feltámadt. Mit számít, hogy egy-kétszázzal többen vannak, vagy kevesebben? Bőven van emberük, hogy akár négyszáz tüntetővel is megbirkózzanak. Különben is, a terve a gazdaságosság és rugalmasság mesterműve. Visszaadta a távcsövet Minervának. – Adja ki a parancsot – rendelkezett leghatározottabb hangján, Haywardról tudomást sem véve. – Mindenki foglalja el a kijelölt helyét. Az előretolt állásokon álljanak készenlétben. – Igenis – vágta rá Minerva, és előkapta a rádió adó-vevőjét.

63. fejezet

A hadnagy kővé dermedt. Pendergast lehajtott fejjel motyogott valamit, és kissé imbolygó járással az idegen felé csoszogott pár lépést, mint egy bizonytalanul járó öregember. – Mit keresnek itt? – kérdezte a furcsa, egzotikus akcentussal beszélő férfi. – Va t'en sale bête – szólalt meg reszelős hangon Pendergast. A férfi hátrált egy lépést. – Igen, de… nem lenne szabad itt lenniük. Pendergast még közelebb csoszogott, és közben egy szemvillanással jelzett D'Agostának, hogy álljon készenlétben. – Én csak egy öregember vagyok… – kezdte halk, reszelős hangon, és odanyújtotta remegő kezét. – Segítene? A férfi közelebb hajolt, hogy jobban hallja, D'Agosta pedig fürgén odalépett, és halántékon vágta a pisztolya markolatával. A férfi eszméletlenül rogyott össze. – Remek találat – jegyezte meg Pendergast, és elkapta a földre rogyó testet. D'Agosta fülét újabb izgatott hangok ütötték meg az ebédlő felől. Ezek szerint még sincs mindenki a templomban a ceremónián. A kamrának nem volt hátsó kijárata – csapdába estek. – Az ételliftbe – súgta oda Pendergast. Betuszkolták az eszméletlen férfit az ételliftbe, behúzták az ajtaját, és leengedték az alagsorba. Szinte rögtön megjelent három férfi a kamra ajtajában. – Morvedre, mit csinálsz már? – kérdezte az egyik. – Gyere velünk te is! D'Agosta és Pendergast szó nélkül követték őket, próbálták utánozni lassú, nesztelen lépteiket. D'Agosta érezte, hogy percről percre fokozódik benne a frusztráció és a düh. Úgysem tudják sokáig így álcázni magukat. El kell valahogy szabadulniuk, és átkutatni a pincét. Vészesen fogy az idő. A három férfi egy hosszú, keskeny folyosón haladt tovább. Beléptek egy kétszárnyú ajtón, és hirtelen a templomban találták magukat. A levegőben gyertyaviasz és


185

TEMETŐI TÁNC

tömjén szaga úszott. A tömeg izgatottan mormolt, és tengerként hullámzott a pap énekére. Charrière legelöl állt. Két sorban elhelyezett égő gyertyák adtak csak fényt, miközben négy férfi valamit ügyködött egy lapos kövön a földön. Távolabb sokan álldogáltak némán meghúzódva a sötétben, csak a szemük fehérje villant meg néha a csuklyák alatt. Egyik oldalt ott állt Bossong, teljes magasságában, királyian kihúzva magát, és kifürkészhetetlen arccal figyelte a ceremóniát. D'Agosta nézte, ahogy a négy férfi köteleket fűz át a nagy, lapos kő négy sarkába erősített fémkarikákon, aztán lefektették a köteleket a földre, és megálltak a kőlap mellett. Csönd lett. A pap előbbre lépett, egyik kezében egy kis gyertyatartóval, a másikban csörgővel. Durva, barna csuhát viselt. Határozottan lépkedett, egyik meztelen lábát a másik elé helyezve, aztán megállt a kőlap közepén. Halkan megrázta a csörgőt, és háromszor körbefordult, miközben a gyertyáról a karjára, majd a földre csöpögött a viasz. Egyik kezével a csuhája zsebébe nyúlt, kivett egy apró, tollas tárgyat, és eldobta. Ismét halkan megrázta a csörgőt, és lassan körbefordult. Aztán a magasba emelte a meztelen lábát, és nagy csattanással a kőre toppantott. Hirtelen néma csönd lett, aztán egy fojtott hang hangzott fel odalentről, zihálás, szaggatott légzés. A főpap ismét megrázta a csörgőt, most kissé erősebben, és tett még egy kört. Aztán megint felemelte a lábát, és a hideg kőre dobbantott. Odalentről gyászos mordulás hallatszott. D'Agosta vetett egy éles pillantást Pendergastra. A torkában dobogott a szíve. Az ügynök csak figyelmesen nézte a ceremóniát az arcát elrejtő csuklya rejtekéből. A főpap most lusta körökben táncolni kezdett, a lábával többször halkan dobbantott, és körbejárta az apró tollas tárgyat. Időnként egy-egy lépésnél hangosabban dobbantott, ilyenkor odalentről felhangzott válaszul egy nyögés. Ahogy a tánc tempója gyorsult, a dobbantások egyre gyakoribbak lettek, a nyögések egyre hosszabbak és hangosabbak. Mintha valakit felingerelt volna a dobogás. D'Agosta hátán végigfutott a hideg. Nagyon is jól ismerte ezeket a mordulásokat. Charrière tovább táncolt, és egyre elnyújtottabb, gyászosabb morgás jött odalentről válaszul. A gyülekezet halk kántálással visszhangozni kezdte. Eleinte szinte csak suttogás volt, de fokozatosan egyre hangosabb lett a kórus, végül egyetlen szóvá egyesültek a hangok: envoie! envoie! envoie! A főpap tánca egyre gyorsult, úgy kapkodta a lábát, hogy szinte már követni sem lehetett a mozdulatait. Az ütemes dobbantások úgy döngtek, mintha egy dobot vernének. Valaki felmordult odalent, a kórus pedig egy szót hajtogatott: envoie! Charrière hirtelen megtorpant. A kántálás elhallgatott, a hangok visszhangja is elhalt az ódon falak között. Odalentről azonban tovább jöttek a zajok, nyögések és zihálás, nyugtalanul csosszanó léptek. D'Agosta a lélegzetét visszafojtva figyelt a sötétből. – Envoie! – kiáltotta a főpap, és elhátrált a kőlaptól. – Envoie! A kőlap négy sarkánál álló férfiak megragadták a köteleket, a vállukra vetették, és húzni kezdték. A kőlap csikorgó hangot adott, és lassan felemelkedett. – Envoie! – kiáltotta újból a pap, a magasba emelve a tenyerét. A férfiak oldalra léptek, elhúzták a kőlapot, és a szentély padlózatában egy nyílás tárult fel. A köteleket ledobták a földre. A gyülekezet tagjai közelebb nyomultak, és némán álltak. A levegőben feszült várakozás érződött. Bossong, aki mindvégig nem mozdult, csak meredt rájuk sötét szemével. A nyílásból halk szuszogás hallatszott, és a halál bűze áradt.


186

TEMETŐI TÁNC

A veremből nyugtalan mozgolódás, kaparászás és szörcsögő krákogás hallatszott. Aztán egyszer csak előbukkant valami a sötétből: egy sápadt, csontsovány kéz ragadta meg a verem szélét, majd egy vékony kar jelent meg, amelyen kirajzolódtak az izmok és az inak. Egy másik kéz is megjelent, aztán előbukkant egy fej: a haja csapzottan összetapadt, az arcán üres kifejezés ült. Egyik szeme vadul forgott, a másik helyén csak odaszáradt vérrögök sötétlettek. A lény egy hirtelen mozdulattal kinyomakodott a nyíláson, súlyos puffanással végigzuhant a templom padlóján, és körmével a követ kaparta. A gyülekezet tagjai felkiáltottak, aztán halkan tovább mormoltak. D'Agosta döbbenten, iszonyodva bámult. Egy ember volt az – vagy legalábbis egykor az lehetett. Nem volt semmi kétsége, hogy hét nappal ezelőtt ez a lény üldözte és támadta meg a Ville kerítésénél – de egyáltalán nem hasonlított Fearingre, és az is biztos, hogy nem Smithback volt. Él vajon, vagy felélesztett halott…? Futkározott a hátán a hideg, ahogy bámulta a puffadt arcot, a tésztásan sápadt bőrt, a rongyos ruha alól előbukkanó kacskaringós ábrákat, amelyeket a bőrére rajzoltak. Jobban megnézve már látta, hogy nem egyszerűen rongyokat visel, hanem egy selyem- vagy szaténöltözet maradványait, amely ronggyá foszlott az idők során, és merev lett a rászáradt vértől, sártól és kosztól. A tömeg szinte áhítatos tisztelettel mormolt, miközben a lény tétován felnézett a főpapra, mintha utasításokat várna. Vastag, elszürkült ajkáról nyál folyt le, és hangosan szörcsögve lélegzett. Az ép szeme is teljesen halottnak tűnt. Charrière benyúlt a köntöse redői közé, és egy kis rézkelyhet vett elő. Belemártotta az ujját, és valamilyen olajat hintett az imbolyogva előtte álló alak fejére és vállára. Aztán D'Agosta legnagyobb meglepetésére a pap letérdelt a szörny előtt, és mélyen fejet hajtott. A gyülekezet utánozta. D'Agosta érezte, hogy megrángatják a csuháját. Pendergast lehúzta maga mellé. D'Agosta gyorsan letérdelt, és előrenyújtotta a kezét a zombi felé, ahogy a többiek csinálták. – Meghajlunk védelmezőnk előtt! – kiáltotta a főpap. – Üdv néked, pajzsunk és kősziklánk! A gyülekezet kórusban utánamondta a szöveget. Charrière valami idegen nyelven folytatta. Bossong közben eltűnt valahová. – Ahogy az istenek odaföntről erőt adnak nekünk – kiáltott újból angolra váltva a főpap –, mi is erőt adunk neked! D'Agosta egy kiáltást hallott meg a sötétből. Ahogy megfordult, egy pej csikót pillantott meg, alig lehetett idősebb egyhetesnél. Kötőféken odavezették a cölöphöz. Hosszú, vékony, bizonytalan lábai kopogtak a padlón, szánalmasan nyerítve táncolt. Nagy, barna szeme ijedten kikerekedett. A gyülekezet egyik tagja a cölöphöz kötözte, és hátrább lépett. A főpap felállt. Táncolva a magasba emelt egy csillogó kést, olyasfélét, mint amilyeneket a házkutatás alkalmával elkoboztak. Ó, te jó ég, ne! – gondolta D'Agosta. A többiek csak álltak, a pap felé fordulva. A ceremónia láthatóan a csúcspontjához közeledett. Charrière őrült táncot járva közeledett a csikóhoz, a gyülekezet a tánc ritmusára imbolygott. A csillogó pengéjű kés a magasba emelkedett. A csikó egyre rémültebben nyihogott, rázta a fejét, és próbált elszabadulni. A főpap közelebb ért. D'Agosta elfordította a fejét. Hallotta az éles nyerítést, és ahogy hirtelen egy emberként felsóhajt a tömeg – aztán egy hörgést.


187

TEMETŐI TÁNC

A tömeg kántálni kezdett valamit. D'Agosta visszafordult. A főpap a karjában tartotta a halott csikót, amelynek még rángatózott a lába. A gyülekezet kettévált előtte, ahogy elindult a templom főhajójában, és visszament a zombihoz. Felkiáltott, és odadobta elé a csikót a kőpadlóra, mire a gyülekezet tagjai hirtelen egyszerre letérdeltek. D'Agosta és Pendergast sietősen követték a példájukat. A zombi iszonyatos hörgéssel rávetette magát a csikó tetemére, és a fogával esett neki. Kitépte a beleket, és elégedett mordulásokkal a szájába tömte. A tömeg zúgása egyre erősödött: – Tápláljuk védelmezőnket! Envoie! Envoie! D'Agosta iszonyodva bámulta, miközben valami ősi félelem hasított belé. Vetett egy pillantást Pendergastra. A csuklyája alól kivillant ezüstszürke szeme, és a templom oldala felé intett, ahol félig nyitva állt egy sötét, kihalt folyosóra vezető kis ajtó. A menekülés lehetősége. – Envoie! Envoie! A szörny vad mohósággal falt, míg végül ki nem elégült az éhsége. Kifejezéstelen arccal felállt, mintha parancsot várna. A gyülekezet is egy emberként felállt. A pap intésére a tömeg szétvált. A templom túlsó végéből fémcsikorgás hallatszott: kinyitottak egy, a szabadba nyíló ajtót. Beáradt az alkonyati levegő, a horizont fölött épp látni lehetett egy halvány csillagot. Charrière egyik kezét a zombi vállára tette, a másikat felemelte, és hosszú csontos ujjával a nyitott ajtóra mutatott. – Envoie! – suttogta rekedtesen, és reszkető ujjal kifelé mutatott. – Envoie! A szörny lassan csoszogni kezdett az ajtó felé, és hamarosan el is tűnt odakint. Az ajtó tompa döndüléssel becsapódott. A gyülekezet erre mintha megnyugodva felsóhajtott volna, és az emberek mozgolódni kezdtek. A pap egy koporsó formájú dobozba pakolta a csikó véres maradványait. A borzalmas ceremónia a végéhez közeledett. Pendergast óvatosan elkezdett a kis nyitott ajtó felé oldalazni. D'Agosta követte, és igyekezett nyugodtan viselkedni. Pendergast egy perc alatt oda is ért a résnyire nyitott ajtóhoz, és a kilincsre tette a kezét. – Egy pillanat! – Az egyik közelben álló elfordult a véres látványosságtól, és észrevette őket. – Senki sem távozhat, amíg véget nem ért a ceremónia, ti is tudjátok! Pendergast D'Agostára intett, miközben a fejét elfordítva tartotta. – A barátom rosszul érzi magát. – Nincs kifogás! – A férfi közelebb lépett, lehajolt, és Pendergast arcába nézett a csuklya alatt. – Ki vagy, barátom? Pendergast még jobban lehajtotta a fejét, de a férfi már megpillantotta az arcát. – Idegenek! – kiáltotta el magát, és lerántotta Pendergast fejéről a csuklyát. Hirtelen nagy csönd támadt. – Idegenek! Charrière gyorsan kinyitotta a templom főbejáratának ajtaját. – Idegenek! – kiáltott ki a sötétbe. – Baka! Baka! – Kapjátok el őket, gyorsan! D'Agosta hirtelen meglátta, hogy a lény ismét megjelenik az ajtónyílásban. Egy pillanatig csak enyhén imbolyogva állt ott, aztán furcsán céltudatos léptekkel elindult feléjük. – Envoie! – kiáltotta Charrière, és a betolakodókra mutatott. D'Agosta cselekedett elsőnek: a földre lökte a férfit, aki felfedezte őket, Pendergast pedig átugrott rajta, és kitárta a kisajtót. D'Agosta berontott, Pendergast utánarohant, becsapta az ajtót, és gyorsan ráfordította a kulcsot.


188

TEMETŐI TÁNC

64. fejezet

Egy félhomályos folyosón találták magukat, amelynek túlsó végében egy újabb ajtó nyílt. A másik oldalon dörömbölni kezdtek a bezárt ajtón. Végigrohantak a folyosón, de a végében lévő ajtót zárva találták. D'Agosta hátrált pár lépést, hogy berúgja. – Várjon! – Pendergast tett néhány villámgyors mozdulatot az álkulccsal, és a zár már engedett is. Besiettek, és Pendergast gyorsan bezárta maguk után az ajtót. Egy lépcsősor tetején álltak. Az ódon, rozoga falépcső lefelé vezetett a sötétségbe. Pendergast felkattintott egy kis zseblámpát, és lefelé világított vele. – Az a szörnyeteg… – zihálta D'Agosta. – Mi a francot művelnek vele, imádják? – Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy ezen elmélkedjünk – felelte Pendergast. – Mondok én valamit: ez az alak támadott meg a múltkor a Ville előtt. – D'Agosta hallotta, hogy a folyosó túlsó végében tovább dörömbölnek az ajtón, amely végül hangos reccsenéssel be is tört. – Csak ön után, Vincent – mutatott a lépcsőre Pendergast. D'Agosta elfintorodott. – Van más lehetőségünk? – Sajnos, nincs. Elindultak lefelé az ódon lépcsőn, amely minden lépésük alatt hangosan megnyikordult. A lépcsősor egy fordulónál ért véget, majd egy keskeny csigalépcső vezetett tovább lefelé a sötét mélységbe. Amikor leértek a lépcső aljába, D'Agosta egy téglával kirakott folyosót pillantott meg. A fala nyirkos volt, csupa pókháló és salétrom, a levegőben nyirkos föld és penész szaga szállt. A hátuk mögül, odaföntről leszűrődtek a tompa kiáltások és az ajtón dörömbölő öklök dobbanásai. D'Agosta is elővette a zseblámpáját. – Olyan köveket kell keresnünk, mint amilyeneket a videofelvételen láttunk – mondta Pendergast, és végigvilágított a nyirkos falakon. Olyan gyorsan indult el a sötétben, hogy a köntöse csak úgy lobogott utána. – Azok a rohadékok akármelyik pillanatban utánunk jöhetnek – mondta D'Agosta. – Engem nem ők aggasztanak – mormolta halkan Pendergast. – Hanem ő. Áthaladtak több boltív alatt. Egy helyen találtak egy újabb lefelé induló kőlépcsőt. Ezután a pincefolyosó kétfelé ágazott. Pendergast rövid habozás után a bal oldalit választotta. Egy perc múlva egy tágas, kör alakú helyiségbe értek, amelynek falaiba szabályos távolságokban kis fülkéket vájtak. Minden fülkében emberi csontok álltak felhalmozva, mint a tűzifa, a koponya a tetejükre rakva. Volt, amelyiken még hajtincsek és rászáradt húsfoszlányok is lógtak. – Milyen kellemes hely – morogta D'Agosta. Pendergast hirtelen megtorpant. Aztán D'Agosta is meghallott valamit: akadozó csoszogás jött a hátuk mögül a sötétből, ahová már nem hatolt el a zseblámpa fénysugara. Szuszogás és krákogás hallatszott, mintha valaki a levegőbe szaglászna. A csosszanó léptek egyre gyorsultak, mintha egy láthatatlan, az ő folyosójukkal párhuzamos folyosón haladt volna valaki. D'Agosta orrát mintha csípős lószag csapta volna meg a nyirkos levegőben. – Érzi ezt a szagot? – Nagyon is – felelte Pendergast. Egy közeli boltíves átjáróra irányította a zseblámpa fényét. Úgy tűnt, a huzat onnan hozza a szagot.


189

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta elővette a pisztolyát. Éles félelem hasított belé, bármennyire is próbálta elfojtani. – Az a valami itt van. Maga menjen balra, én jobbra. Pendergast is előhúzta .45-ös pisztolyát a csuhája alól, és az átjáró oldalához osont. – Most! – kiáltotta D'Agosta. Berontottak a nyíláson. D'Agosta bevilágított a zseblámpájával, de nem látott mást, csak a kopár, nyirkos téglából rakott falakat. Pendergast a földre világított: egy sor véres lábnyom vezetett el a sötétségbe. D'Agosta letérdelt, és megérintette az egyiket. A vér teljesen friss volt, még meg sem alvadt. D'Agosta felállt. – A rohadt életbe, ez nagyon furcsa – motyogta. – Csak pazaroljuk az időnket, márpedig abból kevés van. Menjünk tovább, gyorsan! Kihátráltak a kis helyiségből, és átvágtak a kriptán, a túlsó végében folytatódó folyosó felé. Hamarosan egy újabb barlangszerű helyiségbe értek, amelynek falait már a sziklába vájták. Beléptek, és körbevilágítottak. – Ezek a falak sem olyanok, mint a videofelvételen – mondta halkan Pendergast. – Ez pala, nem gránit, és nincsenek úgy kifaragva a kövek. – Egy egész labirintus lehet idelent. Pendergast egy újabb alacsony átjáró felé biccentett. – Próbáljuk meg arra. Bebújtak az alacsony mennyezetű alagútba. – Jézusom, micsoda szag – mondta D'Agosta. Az émelyítő vérszag csak még iszonyúbb volt attól, hogy érezni lehetett rajta, hogy teljesen friss. Néha megcsapta őket egy-egy hideg légáramlat, amely egy láthatatlan, a szabadba nyíló kürtőből jöhetett. A távolból, az alagutakban visszhangozva hallották az üldözőik kiáltozását, akik már szintén a pincében jártak, és több irányban is keresték őket. Továbbsiettek az alagútban. Pendergast olyan gyorsan szedte a lábát, hogy D'Agosta csak futólépésben tudta követni. Időnként pocsolyákon kellett átgázolnia. A nyirkos falakat pókháló és salétrom borította. D'Agosta látta, hogy fehér pókok surrannak be a téglák közti résekbe. A sötétségből patkányok vörös szeme parázslott. Egy elágazáshoz értek, ahol három alagút is találkozott egy hatszögletű kis helyiségben. Pendergast lassított. Az ajka elé emelte a mutatóujját, és intett D'Agostának, hogy osonjon végig az alagút egyik falánál, míg ő a másik falhoz lapult. Ahogy odaértek az elágazáshoz, D'Agosta nem is annyira látta, inkább csak érezte, hogy valami megmozdul a feje fölött. A földre vetette magát, és oldalra gördült, épp abban a pillanatban, amikor a zombiszerű lény ráugrott. A selyemöltözék rongyai úgy suhogtak és zizegtek, mintha rongyos vitorlák lobognának a szélben. D'Agosta tüzelt, de a zombi váratlanul félreugrott, és a lövés nem talált. D'Agosta megint a földre vetette magát, hogy elkerülje a támadást, és ahogy a zombi átrohant a zseblámpa fénysugara előtt, szinte a retinájába égett az egyetlen pillanatra felvillanó borzalmas kép: a forgó szem, a testére festett vévé ábrák, a beteges vigyorra torzult, nedves ajkak. A zombi mozdulatai már cseppet sem voltak tétovák – elszánt, rémisztő céltudatossággal támadott a lény. Vincent D'Agosta újból lőtt, de a lövés célt tévesztett, az a valami már eltűnt a sötétségben. D'Agosta csak feküdt a földön, és körbevilágított a zseblámpával, kezében a készenlétben tartott pisztollyal. – Pendergast? Pendergast előbukkant a sötétből: az átjáróban guggolt, mindkét kezével tartva az előreszegezett Coltot.


190

TEMETŐI TÁNC

Csönd lett, amelyet csak halk vízcsöpögés tört meg. – Még mindig itt van valahol… – mormolta D'Agosta. Feltápászkodott, és háromszázhatvan fokban körbefordulva, a szemét meresztgetve fürkészte a sötétséget. – Igen. Nem hinném, hogy másképp kijutunk innen, csak ha megöljük, különben ő öl meg minket. A másodpercek teltek-múltak, majd percekké nyúltak. D'Agosta végül felegyenesedett, és leeresztette a pisztolyát. – Nincs időnk itt várni, tovább kell mennünk, hogy… Ebben a pillanatban a zombi egyik oldalról rájuk rontott, sovány kezével rávágott D'Agosta kezére, és kilökte belőle a zseblámpát, amely nagy csattanással ért földet valahol a sötétben. D'Agosta lőtt, de a zombi közben megint eltűnt a szemük elől a védelmező sötétségbe. D'Agosta hallotta, hogy Pendergast pisztolya is elsül, szinte egyszerre az övével. A kettős dörrenés fülsiketítő volt. Aztán hirtelen teljes lett a sötétség, ahogy Pendergast zseblámpája is a falhoz csapódott, majd a földre hullott. A folyosót mélységes sötétség borította. D'Agosta kétségbeesett dulakodás zaját hallotta. A zaj felé vetette magát. A Glockot a pisztolytáskába dugta, és előhúzta a kését, ami jobban használható a sötétben. Így kevésbé valószínű, hogy esetleg Pendergastot találja el, aki úgy tűnt, élet-halál küzdelmet folytat a szörnnyel. D'Agosta a sötétben hirtelen nekiütközött a zombi inas testének. Odasújtott a késsel, de a lény meglepően gyors és fürge volt. Elfordult, és úgy esett neki D'Agostának, mint egy párduc. Fojtogató bűz vette körbe. A kést kitépték a kezéből, mire az öklével esett neki az ellenfelének, úgy püfölte. Kereste a sebezhető pontokat, a gyomrát, a fejét, miközben próbálta félrelökni a feléje hadonászó sovány kezet. Belegabalyodott a csuhába, és a sötétség is nagy hátrányt jelentett – a zombi viszont úgy tűnt, elemében van. D'Agosta akárhogy küzdött, mindig az ellenfele maradt fölényben, sehogy sem talált fogást izzadságtól, vértől és olajtól síkos testén. De mi a csuda történhetett Pendergasttal? Egy kar szorult a nyakára, és úgy szorította, mint egy acélkábel. D'Agosta oldalra vetődött, fuldokolva, zihálva próbálta lelökni magáról a támadóját, miközben a pisztolya után tapogatózott. A zombi izmai azonban kőkemények voltak, D'Agosta akárhogy küzdött, fél karral egyre jobban szorította, és szinte már fojtogatta, míg a másikkal lefogta a kezét. Diadalmasan felkiáltott, vagy inkább sivított, mint egy kísértet. D'Agosta szeme előtt fehér szikrák táncoltak. Tudta, hogy már csak másodpercekig bírja. Egy utolsó hatalmas erőfeszítéssel kirántotta a jobb karját, előkapta a pisztolyát, és lőtt. A torkolattűz villanása egy pillanatra megvilágította az alagutat, és hatalmas dörrenés hallatszott. A zombi felüvöltött. D'Agosta egy nagy ütést érzett a fején. Megint csillagok táncoltak a szeme előtt. A szörny újból leszorította a karját, és a földhöz ütögetve próbálta kiverni a kezéből a pisztolyt. D'Agosta kábultan is biztos volt benne, hogy az előbbi lövése talált – az éles üvöltés és a zombi izgatottsága arra utalt, hogy megsebesült. Mégis erősebbnek tűnt, mint valaha, és emberfeletti dühvel küzdött. Ahogy rátaposott D'Agosta karjára, hangosan reccsent egy csont. Leírhatatlan fájdalom nyilallt belé a csuklója felett. A pisztoly kirepült a kezéből, a zombi pedig ismét rávetette magát, és mindkét kezével átfogta a nyakát. D'Agosta az ép karjával püfölte, és vadul kapálózva próbált kiszabadulni, de érezte, hogy rohamosan fogy az ereje. – Pendergast! – kiáltotta fuldokolva.


191

TEMETŐI TÁNC

Az acélujjak még szorosabban összezárultak a nyakán. D'Agosta zihálva vergődött, de oxigén nélkül egyre inkább vesztésre állt. Furcsa bizsergés futott végig rajta, és zúgott a füle. A kezével a földet kaparta a kést keresve, de csak egy nagy téglát talált helyette. Megragadta, és minden erejét összeszedve lesújtott vele a zombi fejére. A szörny felordított a fájdalomtól, és hátrahőkölt. D'Agosta zihálva vett egy jó nagy levegőt, és újból lesújtott a téglával. A zombi egy éles üvöltéssel hátrazuhant. D'Agosta köhögve, fuldokolva feltápászkodott, és belevetette magát a sötétségbe. Egy pillanattal később hallotta, hogy a szörny utánaered – meztelen talpa hangosan csattogott a köveken.

66. fejezet

Rich Plock elégedetten szemlélte a kerítésen tátongó hatalmas lyukon betóduló tömeget. Az élen járó tíz csoport mindegyike nagyjából kétszáz főből állt, az összesen kétezer ember – kevesebb, mint amennyire számított, de így is félelmetes és mindenre elszánt tömeg. Az átlagos New York-i tüntetésekhez képest ez elég szerény méretű volt, mégis más, mint a többi. Ezek az emberek valóban elhivatottak, az igazi kemény mag. A gyenge idegzetű gyávák – az olyanok, akik csak a szájukat jártatják, mint Esteban – ez alkalommal otthon maradtak. Annál jobb! Ez már egy válogatott társaság, igazán elszánt és céltudatos tömeg, akik nem fogják feladni, és ha kell, erőszakkal is hajlandóak elérni a céljukat. Bár valószínűleg nem kell túlzottan erőszakos fellépésre számítani – a tüntetők tízszer többen vannak, mint a Ville lakói. Eleinte talán megpróbálnak majd ellenállni, de hamar felül fognak kerekedni rajtuk. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, öröm volt nézni. A rendőrséget teljes meglepetésként érték a történések. Az első tiltakozó csoport, amelyet gondosan úgy válogattak össze, hogy a lehető legkevésbé tűnjön veszélyesnek, sikeresen elaltatta a rendőrök éberségét, azt hitték, csak egy maroknyi hatástalan tüntetővel van dolguk, akik csak ugatnak, de nem harapnak. Aztán percek leforgása alatt befutott a többi csoport is, a szélrózsa minden irányából. A terveknek megfelelően egyesültek, és a tömeg egy emberként megindult a mezőkön át, majd az úton a Ville felé. A rendőröknek nem volt idejük barikádokat állítani, letartóztatni a főkolomposokat, megváltoztatni az előretolt egységek pozícióját, vagy erősítést hívni. Nem tehettek semmit, csak ordítoztak a megafonjukba, felszólították a tömeget, hogy oszoljanak, miközben a fejük fölött köröző helikopter érthetetlenül harsogott a hangszórójából. Plock hallotta, hogy a hátuk mögött felvijjognak a szirénák, ahogy a rendőrség elkésve próbálja megakadályozni, hogy a tömeg a Ville-hez jusson. Már nyilván útban van az erősítés is. A New York-i rendőrséggel nem lehet packázni. Csakhogy mire ideérnek, addigra Plock és az emberei rég bent lesznek a Ville-ben, és elérhetik a céljukat – kiűzik a gyilkosokat, és talán az elrabolt nőt, Nora Kellyt is sikerül megtalálniuk. Az utolsó néhány ember is átbújt a kerítésen, és összegyűltek a Ville kapuja előtti mezőn. A tömeg szétvált, és utat engedett Plock-nak, aki kiállt eléjük, hogy még néhány lelkesítő szót szóljon hozzájuk. A Ville csendesen szunnyadni látszott az alkonyi szürkületben, az életnek nem volt semmi jele, csak a templom néhány magasan


192

TEMETŐI TÁNC

lévő ablakában világított sárgás fény. A kapu zárva volt és elreteszelve, de ez nem jelent akadályt – a faltörő kosok bevetésre vártak. Plock magasba emelte a kezét, mire a tömeg elcsendesedett. – Drága barátaim! – Halkan beszélt, amitől csak még jobban elmélyült a csönd. – Miért is jöttünk ide? – Kis hatásszünetet tartott, majd folytatta: – Szögezzük le egyértelműen a célunkat: miért jöttünk ide? Azért jöttünk, hogy betörjük ezt a kaput, és kiűzzük innen ezeket az állatkínzókat és gyilkosokat. Erkölcsi jogunk van ezt megtenni, és a túlerőnknek köszönhetően képesek is leszünk rá. Kiszabadítjuk az állatokat erről a pokoli helyről! A rendőrségi helikopter körözött a fejük fölött, és a hangszóróból tovább harsogott az érthetetlen szöveg. Plock nem vett tudomást róla. – Hadd hangsúlyozzak valami nagyon fontosat: mi nem vagyunk gyilkosok. Megmaradunk azon az erkölcsi magaslaton, amelyet képviselünk. De nem vagyunk pacifisták sem, és ha ők harcolni akarnak, akkor mi is harcolni fogunk. Megvédjük magunkat, és megvédjük az állatokat! Plock vett egy jó nagy levegőt. Tudta, hogy nem egy született, karizmatikus szónok, de áradt belőle meggyőződésének ereje, amely, mint érezte, hatással volt a tömegre. A rendőrök már közeledtek az úton, de nevetségesen kevesen voltak a tüntetőkhöz képest. Plock ügyet sem vetett rájuk. Rég bent lesznek a Ville-ben, mire a rendőrség átcsoportosítja az erőit. – Akkor készen állunk? – kiáltotta el magát. – Készen! – mennydörgött a válasz. Plock a Ville felé mutatott. – Indulás! A tömeg felmorajlott, és megindult a Ville kapuja felé. Úgy tűnt, a cölöpkerítésben nyíló kaput nemrégiben megjavították és megerősítették. A faltörő kosokkal felszerelkezett két férfi haladt legelöl. Nekilódították a súlyos szerszámot a kapunak, amely megremegett és repedezni kezdett. Alig egy perc alatt be is törték. A tömeg betódult, félrelökdösve a kapu maradványait. Plock is csatlakozott a tüntetőkhöz, akik benyomultak a szűk, sötét sikátorba, amelynek két oldalán kis faházak sorakoztak. Furcsán kihalt volt minden, egy árva lelket sem láttak sehol. A tömeg ordítozását felerősítette a szűk sikátor. A tüntetők futólépésben siettek tovább. Miután a sikátor kanyarodott egyet, ott találták magukat az ősrégi templom előtt. A tömeg erre megtorpant. A templom félelmet keltő volt: úgy emelkedett előttük groteszk középkori mivoltában, az ódon fagerendákkal, mintha egy Boschfestményről lépett volna le. A templomot is erős, vaspántokkal és szegecsekkel ellátott kapu védte. A tömeg csak pár pillanatig habozott, aztán újból, még hangosabban felmorajlott. A faltörő kosokat cipelő férfiak ismét előreléptek, megálltak a kapu két oldalán, egymást váltva, eltérő ritmusban meglódították a faltörő kosokat, és hatalmas döndülésekkel lesújtottak. Hangos recsegés-ropogás jelezte, hogy az ősrégi tölgyfa enged. Ez a kapu erősebbnek bizonyult, mint az előző, de végül nagy reccsenéssel betört, a szegecsek hangos koppanásokkal szóródtak szét. A kapu befelé dőlt, és egy hatalmas csattanással széttört a saját súlyától. Odabent, a félhomályban két férfi állta el az útjukat. Az egyik nagyon magas volt, és meghökkentő külsejű: hosszú, barna csuhát viselt, széles homloka és kiálló arccsontja volt, mélyen ülő fekete szeme. Horgas, hosszú orra olyan keskeny volt, mint egy késpenge. Sápadt arcbőre szinte világított a felkelő hold fényében. A másik férfi alacsonyabb volt, és durvább külsejű. Gazdagon díszített szertartási öltözéket viselt, látszott rajta, hogy valamiféle pap lehet. Gonoszul csillogó szemmel meredt a behatolókra.


193

TEMETŐI TÁNC

A magasabbik férfiból áradó tekintély és erő hatására azonnal meghunyászkodott a tömeg. A férfi kinyújtotta a fél karját, és megszólalt: – Megállni! – A hangja halk volt, síri. Enyhe akcentusáról Plock nem tudta megállapítani, honnan származhat a férfi. Plock előbbre lépett, és megállt a férfi előtt. – Ki maga? – A nevem Bossong. Maguk megszentségtelenítik a jelenlétükkel a templomunkat. Plock kihúzta magát. Nagyon is tudatában volt, hogy feleolyan magas, mint az ellenfele, és kétszer olyan széles. A hangjában azonban meggyőződés csengett: – Nem állunk meg, és maga be fog engedni minket! Nincs joga itt lenni, állatkínzó! Az emberek mozdulatlanul álltak. Plock meglepetten látta, hogy a derengő félhomályban legalább százan szoronganak odabent, a férfi mögött. – Mi nem ártunk senkinek – mondta Bossong. – Csak azt akarjuk, hogy békén hagyjanak. – Még hogy nem ártanak senkinek? Elvágják ártatlan állatok torkát! Maga ezt minek nevezné? – Ezek szent áldozatok, amelyek vallásunk központi részét képezik. – Lárifári! És mi van a nővel, akit elraboltak? Hol van? És hol vannak az állatok? Hol tartják őket? Azonnal mondja meg! – Nem tudok semmiféle nőről. – Hazudik! Az alacsonyabbik, a pap hirtelen felemelte az egyik kezét. Egy csörgőt tartott benne, a másikban pedig egy furcsa tollcsomót. Hangosan kántálni kezdett valami idegen nyelven, mintha megátkozná a betolakodókat. Plock odanyúlt, és kikapta a kezéből a tollcsomót. – Vigye az orrom elől ezt a vacakot! Álljon félre, vagy átgázolunk magán. A férfi csak bámult rá mereven, és nem felelt semmit. Plock előbbre lépett, mintha félre akarná lökni a papot. A tömeg felmorajlott és meglódult, Plockot nekilökték a papnak, aki a földre zuhant. A tömeg betódult a sötét templomba, miközben Bossongot is durván félrelökték. A gyülekezet tagjai elbizonytalanodtak, amikor látták, hogy a főpapjuk a földre került, ijedten és dühösen kiáltozni kezdtek, amiért idegenek törtek a szentélyükbe. – Keressük meg az állatokat, és szabadítsuk ki őket! – kiáltotta Plock.

67. fejezet

Pendergast ruhája szakadt volt és véres, a füle még mindig csengett. Felkönyökölt, aztán bizonytalanul talpra kecmergett. Pár percre elveszítette az eszméletét, és amikor magához tért, teljes sötétség vette körül. A zakója zsebébe nyúlt, elővette a kis LED lámpát, amelyet ilyen vészhelyzetekre hordott magával, és körbevilágított vele. Lassan, módszeresen végigkutatta a nyirkos kőpadlót, hátha megtalálja a pisztolyát, de nem látta sehol. Jól látta viszont a dulakodás jeleit – egy helyen D'Agosta menekülő lábnyomai rajzolódtak ki, és egy meztelen talp lenyomatai, az üldözőjének nyomai.


194

TEMETŐI TÁNC

Pendergast kikapcsolta a lámpát, és tovább gondolkozott a sötétben. Mindent fontolóra vett, és végül villámgyors döntést hozott. Ezt a zombiszerű lényt nyilván valamilyen szörnyű és gyilkos célzattal tartják. Amíg szabadon kóborol, komoly veszélyt jelent mindkettőjükre nézve. Pendergast azonban bízott – sőt hitt – D'Agosta képességeiben. Ha valaki, hát a hadnagy meg tudja védeni magát. Nora azonban a segítségére szorul, őt mindenképp meg kell mentenie. Pendergast újból felkattintotta a kislámpát, és megvizsgálta a szomszédos pincehelyiséget. Egy temetkezőhely tárult eléje: fakoporsók álltak kőemelvényeken, néhol kettő-három is egymásra rakva. Sok közülük már szétesett, a tartalmuk a földre szóródott. Úgy tűnt, a Ville eredetileg más célra épült pincerendszerének nagy részét a halottak nyughelyéül használják. Amikor elfordult, hogy továbbinduljon Nora keresésére, a helyiség túlsó végében megpillantott egy, a többitől eltérő síremléket. Volt benne valami, ami magára vonta a figyelmét. Odament, hogy alaposabban is szemügyre vegye, aztán ráfektette a tenyerét. Egy vastag ólomkoporsó volt. Nem faemelvényen állt, mint a többi, hanem félig a padlóba süllyesztették, épp csak a fedele emelkedett ki. Pendergast szeme azon akadt meg, hogy a fedél félig el volt tolva. Egyértelmű volt, hogy a koporsót nemrégiben megbolygatták. Még közelebbről megszemlélte a koporsót. Az elmúlt évszázadok során gyakran választottak ólomkoporsót a fontosabb emberek temetéséhez, mivel az ólomnak konzerváló hatása van. Végigvilágított rajta a kislámpával. Feltűnt neki, milyen gondosan lett leforrasztva a fedele, valaki azonban fejszével felvágta a forrasztás helyét, és lefeszítette a tetőt, tépett szélű, nagy lyukat hagyva hátra. Látszott, hogy nemrégiben történhetett a dolog, és nagy sietséggel dolgoztak. A puha ólomban hagyott nyomok még fényesek voltak, semmi jele nem mutatkozott annak, hogy oxidálódott volna a fém. Pendergast belesett a lyukon. A holttestet, amely mumifikálódott a légmentesen lezárt koporsóban, durván megbolygatták, valamit kitéptek a kezéből. Az ujjcsontok eltörtek és szétszóródtak, az egyik kar kiszakadt a vállból. Belenyúlt, és megtapogatta a koporsó belsejében lévő port, hogy mennyire száraz. Olyannyira nemrégiben törhették fel a koporsót, hogy még arra sem volt idő, hogy a pince nyirkos levegője átitassa a belsejét. Félóránál nem történhetett régebben. Véletlen lenne…? Bizonyára nem. Pendergast ezután megvizsgálta a holttestet. Meglepően jól konzervált állapotban volt – egy öregember, hosszú, ősz hajjal és szakállal. A szemére két arany guinea-t helyeztek. Az arca ráncos volt, mint egy összeaszott alma, az ajka leszáradt a fogairól, a bőre olyan színű lett, mint a patinás, régi elefántcsont. Egyszerű, kvéker stílusú öltözéket viselt: szigorú fekete kabátot, fehér inget, barna mellényt és világos színű térdnadrágot. A mellkasánál feltépték a ruhát, a gombok és az anyagfoszlányok szétszóródtak. Látszott, hogy valaki kapkodva kutatta át a holttestet. A mellkasán egy kis benyomódás látszott – egy kisebbfajta, négyszögletes tárgyat tehettek le oda, valószínűleg egy dobozt. A törött ujjakkal együtt ez a nyom sok mindent elárult. A sírrabló nyilván egy dobozkát tépett ki a halott ujjai közül. A koporsó mellett a földön Pendergast megpillantotta a dobozka törött darabkáit és félig elrothadt, letépett tetejét. Lehajolt, és szemügyre vette, megszaglászta, felmérte, mekkora lehetett. Az enyhe bőrillat megerősítette a sejtését, hogy a dobozkában egy négyrét hajtott, pergamenre írott dokumentum rejtőzhetett.


195

TEMETŐI TÁNC

Pendergast lassú, határozott léptekkel körbejárta a koporsót. A holttest fejénél egy alig olvasható, fehérre oxidálódott felirat állt. Letörölgette a zakója ujjával, és kisilabizálta: Itt nyugszik Elijah Esteban, aki életének 55. esztendejében, 1745. november havának 22. napján távozott el ebből a földi világból. Jöjjetek, ti élők, és tekintsetek a porra, melyből vétettetek, s hová ti is megtértek majd. Pendergast nagyon sokáig csak bámulta a nevet a koporsófedélen, aztán hirtelen minden megvilágosodott előtte. Elkomorodott az arca, amikor arra gondolt, milyen katasztrofális tévedést követett el. A koporsó kifosztása nem volt véletlen, és nem is jelentéktelen, mellékes esemény – ez volt mindennek a fő célja és mozgatója.

68. fejezet

A szörny eltűnt – D'Agostának valamiképpen sikerült egérutat nyernie, vagy egyszerűen csak magától feladta az üldözést. Bár ez utóbbi nem tűnt túl valószínűnek: a zombi olyan kitartó volt, mint egy pitbull. Talán azzal lehet összefüggésben az eltűnése, hogy odaföntről halk lárma és lábdobogás szűrődött le, mintha nagy tömeg rohanna valahová. D'Agosta kóválygó fejjel nekidőlt a nyirkos kőfalnak, és zihálva kapkodott levegő után. A zúgás végre enyhült egy kicsit a fejében. Odafentről, a templomból továbbra is halk zajok szűrődtek le. Ahogy felült, éles fájdalom hasított a jobb alkarjába. Óvatosan megtapogatta a bal kezével, és érezte, hogy egy helyen el van törve. – Pendergast? – szólalt meg a sötétben. Semmi válasz. Megpróbált tájékozódni, és kitalálni, nagyjából hol járhat az alagutak labirintusában, de koromsötétség vette körül, és a menekülés során teljesen elveszítette a tájékozódási képességét. Lehetetlen volt megállapítani, milyen messzire futott, és milyen irányba. Összerándult a fájdalomtól. Törött karját az ingébe dugta, a gombolással igyekezett rögzíteni, aztán az ép kezére támaszkodva odébb kúszott, míg falba nem ütközött. Hányinger tört rá, miközben nagy nehezen feltápászkodott. Odafönt tovább lármáztak, de egy sokkal közelebbről jövő zaj is megütötte a fülét: a kiáltozás valahol a pincében visszhangzott, és egyre gyorsabban közeledett feléje. Szóval még mindig üldözik.. Amilyen hangosan csak merte, elkiáltotta magát: – Pendergast! Semmi válasz.


196

TEMETŐI TÁNC

Az elemlámpája nem volt meg, de eszébe jutott, hogy a zsebében ott lapul egy régi öngyújtó, amit megszokásból hordott magával, még a régi időkből, amikor szivarozott. Előkereste, és felkattintotta a lángocskát. Egy kis helyiségben találta magát, ahonnan nyílás vezetett egy téglafalú alagútba. Lassan elbotladozott az átjáróig, és körbenézett. Nem látott mást, csak több irányba elágazó, újabb téglafalú alagutakat. Az öngyújtó lángja perzselni kezdte az ujját, inkább eloltotta. Valahogy vissza kell mennie, előkeríteni a pisztolyát és a zseblámpáját, aztán megkeresni Pendergastot. És mindenekfelett meg kell találnia Norát. Hangosan elkáromkodta magát, és megint felkattintotta az öngyújtót. Próbált nem figyelni a karját hasogató fájdalomra. A téglafalba kapaszkodva elindult a legnagyobb alagútban. Nem tűnt ismerősnek – pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi. Lassan botorkált tovább. Vajon jártak erre, ebben az alagútban? Az öngyújtó pislákoló lángjánál friss lábnyomokat pillantott meg a nyirkos, sáros földön. Vajon az ő lábnyomai-e ezek? Aztán meglátott egy nagy, meztelen talplenyomatot is, amitől megborzongott. Hirtelen erősebb lett a zaj odafönt: egy megafon reccsent, aztán nagy csattanás – ez már egyáltalán nem úgy hangzott, mintha a templomban zajlana valamilyen ceremónia. Valószínűleg megérkeztek a tüntetők. Vajon ezért tűnt el a szörny is? Nem lehet más magyarázat. – Pendergast! Hirtelen fényeket pillantott meg a sötétségben, és az alagút kanyarulatánál egy kisebb csoport jelent meg a gyülekezet tagjai, kámzsás, barna csuhában. Néhányuknál zseblámpa volt, másoknál fáklya, többen szedett-vedett fegyvereket is hoztak magukkal, lapátokat, vasvillákat. Húszan, talán huszonöten lehettek. D'Agosta nyelt egy nagyot, hátrált egy lépést, és azon tűnődött, vajon észrevették-e. A csuhások hirtelen felkiáltottak, és megindultak feléje. D'Agosta sarkon fordult, és futásnak eredt, törött karját jól a mellkasához szorítva. Fejvesztve rohant a sötét alagútban, ahogy csak a lába bírta. Az öngyújtó lángocskája kékesen pislákolt a huzatban. Végül ki is aludt, meg kellett állnia, hogy újra meggyújtsa. Körbenézett, aztán tovább menekült. Miután egy sarkon befordult, egy sötét kis kamrában találta magát, amely korhadó faanyagokkal volt telezsúfolva. A végében egy ajtó nyílt. Berontott rajta, becsapta maga után az ajtót, aztán lihegve nekidőlt. A karja annyira fájt, hogy már szédelgett tőle. Az öngyújtó lángja kialudt a nagy rohanás közben, és amikor újból felkattintotta, látta, hogy egy másik raktárhelyiségben áll. Amikor lenézett a lába elé, majdnem elállt a szívverése. Úgy másfél méterrel előtte egy mély verem kőlapokkal körberakott szája tátongott. Egy régi kút lehetett. Nyirkos fala terméskővel volt kirakva. Óvatosan közelebb merészkedett, és odatartotta az öngyújtót a sötét mélység fölé: feneketlennek tűnt. A helyiségben ősrégi bútorok, törött csempék, penészes könyvek és más limlom volt felhalmozva. D'Agosta kétségbeesetten nézett körbe, hátha talál valami jó búvóhelyet. Elég sok akadt, de egyik helyen sem maradhatna sokáig észrevétlen, ha ezek az őrültek kutatni kezdenek. Megkerülte a régi kutat, aztán továbbfutott. Közben félrerúgott egy régi nádfonatú széket, amely eltört, és beleakadt a lábába. Vadul lerázta, aztán átbújt a raktár túlsó végében nyíló boltíves átjárón. Egy hatalmas, kriptaszerű helyiségben találta magát. A dongaboltozatos mennyezetet ősi kőoszlopok tartották. Körbevilágított az öngyújtóval: tényleg kripta volt, de más, mint az előző. A falaknak


197

TEMETŐI TÁNC

támasztva és a földön márványlapok álltak, keresztekkel, szomorúfűzekkel, koponyákkal, durván kifaragott születési és halálozási évszámokkal. Hosszú sorokban álltak a fából faragott szarkofágok is. A nagy összevisszaságban felhalmozott sírköveket és szarkofágokat vastag por borította. Ez a hely még a Ville-nél is ősibb lehet – talán évtizedekkel vagy akár évszázadokkal a templom elfoglalása előtti időkből származhat. Az odaföntről leszűrődő lárma egyre fokozódott, nagyon úgy hangzott, mintha tömegverekedés tört volna ki. Hallotta, hogy a másik helyiségben, ahol a kút van, halkan nyílik az ajtó, aztán futó léptek koppannak. A kripta túlsó végében megpillantott egy újabb átjárót. Odarohant, végigszaladt egy folyosón, egy elágazásnál befordult, aztán találomra egy újabb alagútban futott tovább, majd a következő elágazásnál újabb pincefolyosóra kanyarodott. Ennek a fala durvábban volt faragva, de úgy tűnt, későbbi időkből származik, inkább olyasféle volt, mint egy földbe vájt katakomba. A kemény agyagfalba kis fülkéket vájtak, az alagutat ősi faoszlopokkal dúcolták fel. Mindenfelé vudu ábrákat és tárgyakat látott: molyrágta zacskókat, rothadófélben lévő tollcsomókat, furcsa rajzokat a falakon, és egy-két különös kis oltárt. Átbújt egy újabb alacsony, boltíves nyíláson, és egy kamrában találta magát, ahol a padlótól a mennyezetig szintén kis fülkéket vájtak a falba. Mindegyikben egy vagy több csontváz pihent. D'Agosta gondolkodás nélkül bebújt a legnagyobb fülkébe, gondosan ügyelve közben törött karjára. Félrelökdöste a csontokat, és amilyen mélyre csak tudott, befurakodott az üregbe. A lábával visszakotorta a csontokat, hogy eltakarja magát. Aztán csak várt. Az üldözői egyre közeledtek, hallotta, hogy a hangjuk furcsán kongva visszhangzik a föld alatti üregekben. Ez bizony nem lesz jó: így előbb vagy utóbb megtalálják. Az öngyújtó fényénél megvizsgálta a fülkét, és felfedezte, hogy még mélyebbre nyúlik a föld gyomrába. Izegve-mozogva beljebb furakodott, a megbolygatott csontokat pedig előretolta a lábával. Szerencsére a nyirkosság miatt nem szállt a por, ez nem árulta el. A penészes, rothadó bűz fojtogató volt. Némelyik halotton még látszottak a ruhafoszlányok, hajmaradványok, övcsatok, gombok és összeaszott cipők. Úgy tűnt, a Ville lakói ide helyezték el a halottaikat úgy, hogy a régebbi maradványokat egyszerűen hátrább tolták. A nyirkos falú fülke egy kicsit lejtett, ami megkönnyítette, hogy még mélyebbre csússzon benne. Megint várt, és hegyezte a fülét. Az üldözők hangja hol felerősödött, hol elhalkult, de fokozatosan közeledett. Aztán a zaj hirtelen nagyon is éles lett: megérkeztek a katakombába. D'Agosta megbújt a sötétségben, ahová nem hatolhatott el a zseblámpák fénye. Zörgést hallott. Az üldözői botokat dugdostak a fülkékbe, és mindegyiket alaposan átkutatták. Nemsokára az ő rejtekhelyére is behatolt egy bot, meg-meglökte a csontokat, de túl rövid volt, nem ért el odáig, ahol D'Agosta rejtőzött. Az illető még egy kicsit bökdösött a bottal, aztán visszahúzta. D'Agosta hallotta, hogy a szomszédos fülkéket is átkutatják. A hangok hirtelen felerősödtek, izgatottá váltak, aztán a lépések lassan távolodtak, és a hangok elhaltak. Csönd lett. Visszahívták volna őket, hogy megvédjék a Ville-t…? Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat. D'Agosta várt egy percet, aztán még egyet, majd a biztonság kedvéért még egyet. Végül, amikor úgy érezte, elmúlt a veszély, megpróbált kinyomakodni a fülkéből. Csakhogy hiába próbálkozott, rá kellett jönnie, hogy a nagy pánikban annyira bemászott, hogy beszorult. Iszonyatos klausztrofóbia vett erőt rajta. Küszködve le-


198

TEMETŐI TÁNC

gyűrte, és igyekezett szabályosan lélegezni. Megint fészkelődni kezdett, de egyértelműen be volt szorulva. Újból rátört a pánik, most még erősebben. Ez képtelenség. Ha bemászott, akkor valahogy ki is kell jutnia. Behajlított lábfejét beszorította a fülke mennyezete és alja közé, és próbált azzal előrehúzódzkodni, miközben az ép kezével tolta magát. A fülke fala azonban túl síkos volt a lecsapódott nyirkosságtól, ráadásul enyhén emelkedett az alja. Nagyokat nyögve küszködött, az ép kezével kaparta a nyirkos falat. Újabb pánikhullám tört rá. Belevájta a körmét a nedves agyagba, és úgy próbálta előretolni magát, amivel csak azt érte el, hogy több körme is letört. Te jóságos ég, gondolta, élve eltemettem magam. Alig tudta megállni, hogy ne üvöltsön fel.

69. fejezet

Pendergast néhány téves kanyar és némi tévelygés után tíz perc alatt visszatalált az étellifthez, amely a kamrába vitt. Kirángatta belőle a nyögdécselő, félig ájult embert, bemászott, és a tetején lévő nyíláson átlógó kábellel felhúzta magát. Miután az étellift nagy koppanással megállt az aknában, kinyitotta az ajtaját, és kiugrott. A templom felől zűrzavaros kiáltozás áradt, és úgy tűnt, a Ville minden lakóját odavonzotta a felfordulás. Pendergastnak így módja nyílt a menekülésre. Átrohant a régi lelkészlak sötétbe burkolózó helyiségein, majd végig a kanyargós kis sikátoron. Alig öt perc alatt már kint is volt az Inwood Hill Park erdejében. Ledobta magáról a csuklyás köpenyt, előkapta a mobilját, és hívott egy számot. – Hayward – szólalt meg egy hang. – Pendergast vagyok. – Miért van az, hogy ha meghallom a hangját, máris félni kezdek? – Az Inwood Hill Park közelében van? – Itt vagyok Chislett-tel és az embereivel. – Á, igen, Chislett. A felsőoktatás kudarcának remek példája. Jól figyeljen: D'Agosta a Ville pincéjében van, lehet, hogy bajba került. Hayward egy pillanatig hallgatott. – Vinnie? A Ville-ben? De hát mi a csudát keres ott? – Nem nehéz kitalálni: Nora Kellyt. De én közben rájöttem, hogy Nora nincs ott. Attól tartok, pillanatokon belül kitörhet az erőszak. – Már ki is tört, úgyhogy… Pendergast közbevágott: – Azt hiszem, Vincentnek szüksége lenne a segítségére, méghozzá nagyon sürgősen. Csönd lett. – És maga miben mesterkedik? – Most nincs időm elmagyarázni, minden perc számít. Figyeljen rám: a Ville-ben elszabadult egy szörny, meg is támadott minket. – Úgy érti, egy zombi? – érdeklődött szarkasztikusan Hayward. – Egy ember – vagyis egy teremtmény, aki egykor ember volt, de átalakították valami nagyon-nagyon veszélyessé. Megismétlem: Vincentnek sürgős segítségre van szüksége. Lehet, hogy veszélyben forog az élete. Legyen nagyon óvatos!


199

TEMETŐI TÁNC

Pendergast a választ meg sem várva összecsukta a telefont. Már látta, hogy a távolban, a fák között megcsillan a holdfény a Harlem folyó tükrén. Felberregett egy motor, aztán egy reflektor fénye hasított a sötétségbe: egy rendőrségi motorcsónak cirkált fel-alá a part mentén. Kissé elkésve érkezett, hogy szemmel tartsa a nyugati vagy északi irányból érkező tüntetőket. Pendergast gyorsan a folyó felé futott. Ahogy kiért a fák közül, sétalépésre váltott, megigazgatta magán szakadt öltönyét, aztán kisétált a füvön át a kavicsos partszegélyre. A zseblámpáját lóbálva jelzett a rendőrségi motorcsónaknak, és magasba emelve a kezét, FBl-jelvényére világított. A csónak lelassított, megfordult, aztán besiklott a kis öbölbe, és üresben járó motorral megállt a kavicsos part mellé simulva. A New York-i rendőrség által használt legújabb modell volt. Egy őrmester és a parti őrség egy tisztje ült benne. – Ki maga? – kérdezte az őrmester, és a vízbe pöccentett egy cigarettacsikket. A haja katonásan rövidre volt nyírva, az arca húsos volt, tele pattanások nyomaival, az ajka vastag. Dupla tokája volt és rövid, vaskos ujjai. A társa, aki a kormánynál állt, úgy festett, mint aki szabadideje nagy részét az edzőteremben tölti. A nyakán olyan vastagok voltak a kidagadó izmok, mint a Brooklyn-hidat tartó kábelek. – Hé, öregem, úgy fest, mint akin átment egy úthenger – kiáltott oda. Pendergast visszadugta a zsebébe a jelvényét. – Pendergast különleges ügynök vagyok. – Tényleg, az FBl-tól? Folyton ez történik, nem igaz, Charlie? –bökte meg a társát az őrmester. – Az FBI megérkezik, de túl későn, amikor már nem tehetnek semmit. Hogy csinálják, hogy maguk mindig elkésnek? – Őrmester… – Pendergast a vízbe gázolt, odament a csónakhoz, és a szélére fektette a kezét. – Most tönkretette a cipőjét, haver – jegyezte meg az őrmester, és gúnyos pillantást váltott a társával. Pendergast az őrmester névtáblájára pillantott. – Mulvaney őrmester, attól tartok, szükségem lesz a csónakjukra. Az őrmester rámeredt az ügynökre, aki már térdig állt a vízben, és elvigyorodott. – Attól tart, hogy szüksége lesz rá? Én meg attól tartok, hogy ehhez engedély is kell. Nem adhatom át csak úgy a rendőrség tulajdonát akárkinek, még ha J. Edgar Hoover is az illető. Tagbaszakadt társa megtornáztatta az izmait, és gúnyosan felhorkant. – Higgye el, őrmester, vészhelyzetről van szó. Hadd hivatkozzak a szolgálati szabályzat 30(b)2 pontjára, mely szerint… – Na tessék, még a joghoz is ért. Vészhelyzet? Ugyan, miféle vészhelyzet? – Mulvaney őrmester feljebb rángatta a derékszíját, megigazgatta a rajta lógó bilincseket és kulcsokat, és félrehajtott fejjel várta a választ. – Egy ember életveszélyben van. Roppant kellemes volt elbeszélgetni magával, de attól tartok, hogy nincs időm tovább csevegni, őrmester. Figyelmeztetem, először és utoljára. – Nézze, én csak a parancsot teljesítem. Szemmel kell tartanom a folyó felől a Ville-hez vezető utat. Nem adom át a motorcsónakot csak azért, mert maga azt mondja. – Az őrmester összefonta vaskos karját, és rámosolygott Pendergastra. – Mr. Mulvaney… – Pendergast a csónak szélére támaszkodva az őrmester felé hajolt, mintha bizalmasan a fülébe akarna súgni valamit. Mulvaney is odahajolt, Pendergast pedig egy villámgyors mozdulattal óriási jobbegyenest húzott be a gyomorszájára. Mulvaney tüdejéből minden levegő kiszállt, és a csónak szélére dőlve


200

TEMETŐI TÁNC

összecsuklott. Pendergast egy gyors mozdulattal a vízbe lökte, ahol nagy csobbanással landolt. – A rohadt életbe… – Az őrmester társa felegyenesedett, és a fegyvere után nyúlt. Pendergast talpra rángatta a vízbe esett őrmestert, elvette tőle a pisztolyát, és a másik tisztre szegezte. – Dobja ki a fegyverét a partra. – Ezt nem teheti… A pisztoly elsült, mire a parti őrség tisztje összerezzent. – Jó, jó! Jézusom! – A férfi kidobta a fegyverét a kavicsos folyópartra. – Az FBInál ez a szokásos eljárás? – Bízza csak rám, hogy emiatt aggódjam – felelte Pendergast, aki még mindig a gallérjánál fogva tartotta a ziháló őrmestert. – Szálljon ki a csónakból, most rögtön. A tiszt óvatosan kimászott a vízbe. Pendergast azonnal beugrott a vezetőfülkébe, rükvercbe kapcsolt, és már el is távolodott a motorcsónakkal a parttól. – Borzasztóan sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam, uraim – kiáltott vissza. Eltekerte a kormányt, előreállította a sebességváltót, aztán nagy berregéssel felpörgette a motort, és már el is tűnt a folyó kanyarulatában.

70. fejezet

A hadnagy minden lélekjelenlétét összeszedve igyekezett lassan, nyugodtan lélegezni, és a feladatára összpontosítani. Ki kell szabadítania Norát. Ha sikerül valamivel elterelnie a figyelmét arról a szörnyű gondolatról, hogy csapdába esett, az valamicskét segít. Nem is annyira az a baj, hogy beszorult, hanem hogy a fülke falai olyan síkosak, hogy egyszerűen nem talál fogást rajtuk – főleg így, hogy csak a fél karját tudja használni. A körmeit már tönkretette a hiábavaló próbálkozással. Valamilyen éles és erős szerszámra lenne szüksége, amit belevájhat az agyagfalba, hogy kitolja magát. Alig húsz centire a kezétől egy állkapocscsont hevert, amelyben még az összes fog megvolt. Kétségbeesetten fészkelődve éppen hogy sikerült az ép karjával elérnie. Aztán egész testével egy kicsit oldalra fordult, és a fogsort belenyomta egy hasadékba a fülke tetején, azzal húzta magát, miközben ide-oda fickándozott. Így végül sikerült is kiszabadulnia. Óriási megkönnyebbüléssel kimászott a fülkéből, és felállt. Zihálva szedte a levegőt. Minden néma volt körülötte. Nagyon úgy tűnt, hogy a zombi és az üldözői is visszatértek a templomba, hogy szembeszálljanak a tüntetőkkel. D'Agosta visszament a központi alagútba, és az öngyújtója fénye mellett óvatosan felmérte, milyen hosszú lehet. Az alagút zsákutcában végződött, mindkét oldalán durván faragott temetési fülkék sorakoztak a gerendákkal aládúcolt, vastag agyagfalba vájva. Egyáltalán nem úgy festett, mint a videofelvételen látott, habarcscsal összeragasztott kövek. Soha nem látott még azokhoz hasonlót, egészen különleges kövek voltak. Másfelé kell keresgélnie. Elindult visszafelé, abba az irányba, amerről jött. Megkerülte a kutat, és visszatért a dongaboltozatos helyiségbe. A falak mentén számos kis vasajtó állt, amelyek va-


201

TEMETŐI TÁNC

lószínűleg családi kriptákba nyíltak. Mindegyikbe benézett, de Norának nem volt se híre, se hamva. Egyre bosszúsabban haladt visszafelé, néha el-eltévedt, de mindig sikerült megtalálnia a visszavezető utat, és végül visszaért a központi kriptába. Itt megállt. Fejben megpróbálta felvázolni a pincerendszer alaprajzát, és végiggondolni, mely részeit vizsgálta át eddig. Mind a négy irányba vezettek újabb ajtók: egyik a katakombák felé, a másik a zsákutcában végződő főfolyosóra, ahonnan éppen jött. Maradt még két ajtó, amerre nem járt. Találomra odament az egyikhez. Ez is egy alagútba nyílt, amely rögtön ígéretesnek tűnt: habarccsal durván összeragasztott kövek alkották a falait. Nem pontosan olyan kövek voltak, mint a videofelvételen láthatók, de legalább hasonlóak. A folyosón förtelmes bűz terjengett. D'Agosta megtorpant, és felkattintotta az öngyújtót, épp csak néhány pillanatra, hogy spóroljon vele. Minden szörnyen mocskos volt, a padlózaton állt a sár, mindent elborított a penész, és a talaj kellemetlenül süppedős volt a talpa alatt. Ahogy körbevilágított a kis lángocskával, a sötétségből tompa, fojtott kiáltást hallott. Vékony, rémült női hang csendült fel valahonnan. Nora lenne az…? Maga elé tartotta az öngyújtót, és futni kezdett az alagútban a hang irányába.

71. fejezet

Plock vezette a tüntetők rohamát, akik elárasztották a templomot, felforgatták az oltárokat és a fétisekkel megrakott asztalokat. Amikor a főpapjuk a földre zuhant, a gyülekezet tagjai megzavarodva visszahúzódtak a sötétségbe. Túlságosan nagy volt a támadók túlereje, és hirtelen nem tudták, mihez kezdjenek. Plock felismerte, hogy az ő kezükben van a kezdeményezés – a lényeg az, hogy meg is ragadják a lehetőséget. A tüntetőkkel a nyomában a központi oltár felé vonult. Itt állt a véres, mocskos cölöp, ahol láthatóan az állatáldozatok folytak. A friss vértócsa csak még jobban felkorbácsolta a tüntetők felháborodását. – Le kell rombolni ezt a mészárszéket! – kiáltotta Plock, miközben a tömeg felnyomakodott az emelvényre, ahol a főoltár és a karám állt. Ledöntötték a cölöpöt, feltépték a ládák tetejét, szétszórták a relikviákat. – Istenkáromlók! – harsant fel Bossong mély hangja. A földön fekvő pap mellett állt, aki elvesztette az eszméletét. A tömeg alaposan meg is taposta. Bossong sem úszta meg ép bőrrel, a homlokán vér csordogált le. A Ville vezetőjének hangja lelkesítő hatással volt a csuklyás gyülekezetre. Megtorpant a visszavonulás, az emberek csak álltak, és vártak. Néhány kézben kések villantak. – Mészáros! – kiáltotta egy tüntető. Plock tisztában volt vele, hogy mozgásban kell tartania az embereit. Nemcsak a templomot kell elfoglalni, de a Ville többi részét is. Ha idebent rekednek, akkor könynyen erőszakos összecsapásba torkollhat a dolog.


202

TEMETŐI TÁNC

A gyülekezet egyik tagja váratlanul felordított, rávetette magát az egyik tüntetőre, és feléje sújtott a késével. Heves küzdelem tört ki, amely aztán egyik pillanatról a másikra tömegverekedéssé fajult, ahogy mindkét csoport tagjai a saját társaik védelmére keltek. Hirtelen éles sikoly tört fel – valakit megkéseltek. – Gyilkosok! – harsant egy kiáltás. A tömeg forrongott, csak úgy röpködtek a rúgások és az ütések, kavarogtak a barna csuhák – szürreális volt a látvány. Perceken belül már többen is véresen feküdtek a kőpadlón. – Az állatok! – kiáltotta el magát Plock. Hallotta őket, sőt a szagukat is érezte. A fojtott hangok az oltár mögött lévő ajtó mögül jöttek. – Erre! Szabadítsuk ki az állatokat! – Az ajtóhoz rohant, és dörömbölni kezdett rajta. A közelben álló tüntetők azonnal mind nekiestek az ajtónak, és újból előkerültek a faltörő kosok is. Az ajtó nagy reccsenéssel betört. Egy boltíves kis átjáróban találták magukat, ahol erős vasrács állta útjukat. Mögötte pokoli látvány fogadta őket: egy tucatnyi állat szorongott összezsúfolva a helyiségben, bárányok, kecskék, borjak, sőt még kölyökkutyák és macskák is. A padlót vékonyan szalma borította. Az állatok szívszorítóan panaszkodtak: a bárányok bégettek, a kiskutyák nyüszítettek. Plock egy pillanatra szóhoz sem jutott a döbbenettől. Ez rosszabb, mint ahogy képzelte. – Kinyitni! – kiáltotta el magát. – Szabadítsuk ki az állatokat! – Nem! – kiáltotta Bossong, aki próbált odafurakodni, de a tüntetők visszalökték, és nyersen a földre taszították. A faltörő kosokkal megostromolták a vasrácsos ajtót, de az sokkal szilárdabbnak bizonyult, mint a faajtó. Újra meg újra nekiveselkedtek. Az állatok rémülten hátrébb húzódtak. – Kulcsot! Hozzanak egy kulcsot! – kiáltotta Plock. – Nála biztosan van! – mutatott Bossongra, aki közben ismét talpra állt, és épp több tüntetővel dulakodott. A megvadult tömeg Bossongra vetette magát, aki eltűnt alattuk, és textília recscsenése hallatszott. – Itt van! – Egy férfi a magasba emelte a kulcsokkal teli vaskarikát. Gyorsan továbbadták, és Plock belepróbálta a súlyos, régi kulcsokat a zárba. Az egyik működött is. Plock szélesre tárta a kaput. – Szabadság! – kiáltotta. A tömeg élén járó tüntetők betódultak, és kiengedték az állatokat. Próbálták ugyan összeterelni őket, de azok rémülten szétszaladtak – mind menekült, amerre látott. A ricsaj fülsiketítőén visszhangzott a tágas templombelsőben. Az állatok óriási port vertek fel, és a templomban pokoli lett a kavarodás. Közben tovább folyt a verekedés, és a tüntetők láthatóan kezdtek felülkerekedni. Az állatok végigcsörtettek a templom középső hajóján, kiugrottak az emberek kezei közül, akik próbálták elkapni őket, aztán eltűntek a nyitott ajtókon át. – Eljött a pillanat! – kiáltotta Plock. – Űzzük ki innen ezeket az állatkínzókat! Ki velük! Most!


203

TEMETŐI TÁNC

72. fejezet

A rendőrségi motorcsónak – a kormánynál Pendergasttal – ötvencsomós sebességgel száguldott a Harlem folyón, bekanyarodott Manhattan szigetének északi csúcsánál, aztán dél felé tartott tovább. Áthaladt egy sor híd alatt: a Nyugati 207. utcai híd, a George Washington híd és az Alexander Hamilton híd után a High híd, a Macombs Dam híd, a 145. utcai, végül a Willis sugárúti híd következett. A folyó itt kiöblösödött annál a helynél, ahol egybeolvadt az East Riverrel. Pendergast azonban nem az East Riveren haladt tovább, hanem élesen kanyarodott egyet a csónakkal, és a Bronx Kill felé vette az irányt. Ez a keskeny, bűzös vizű kis csatorna választja el Bronxot a Randall-szigettől. Harminc csomóra csökkentette a sebességet, és végighaladt a Bronx Killen, amely inkább nyitott szennyvízcsatorna és szeméttelep, mintsem hajózható víz. A csónak nyomában felcsaptak a sötétbarna hullámok, mocsárgáz és csatornaszag szállt. Egy vasúti híd alatt sötét kis alagút vezetett át. A motorcsónak dízelmotorjának berregése furcsán visszhangzott, ahogy áthaladt a híd alatt. Az éjszaka már leszállt a kopár parti tájra. Pendergast megragadta a csónakra szerelt reflektor fogantyúját, és az előtte álló akadályokra irányította a fénypászmát, miközben a csónak félig elsüllyedt, régi bárkák, rég leomlott hidak korhadt famaradványai, sőt ócska metrókocsik roncsai között manőverezett. A Bronx Kill váratlanul ismét öböllé szélesedett, ahogy a Hell Gate-be és az East River északi végébe torkollt. Feltűnt a Rikers-szigeten álló hatalmas börtönkomplexum, a hírhedt X alakú beton őrtornyokkal, amelyek könyörtelenül vakító reflektorfényben fürödve rajzolódtak ki a fekete égbolt előtt. Pendergast ismét növelte a sebességet, és a csónak hamarosan el is hagyta Manhattant. A belváros felhőkarcolóinak körvonalai eltűntek a távolban, ahogy a motorcsónak tovább siklott felfelé az East Riveren, a Long Island-i szoros felé. Áthaladt a Stepping Stones világítótorony és a City Island között, bekanyarodott a szorosba, és Pendergast ismét teljes sebességbe kapcsolt. A szél süvített mellette, a csónak után vízpára szállt. A kis csónakot ide-oda dobálták a hullámok, ahogy áthaladt a szoroson. A telihold fénye visszatükröződött a vízen. Csendes este volt, alig néhány csónakot lehetett látni itt-ott a folyón. A bóják lágyan ragyogtak a holdfényben. Minden perc számít. Lehet, hogy máris elkésett. Amikor Pendergast megpillantotta a Sands Point világítótorony fényét, a part közelébe kormányozta a csónakot. Átkelt a Glen Cove széles torkolata előtt, és egyenesen a part felé tartott. A szemét egyetlen pillanatra sem vette le a part mentén sorakozó házakról. Meglátott egy hosszú mólót, arrafelé kormányozta a csónakot. A mólón túl tágas pázsit terült el, a távolban egy előkelő ház tornyocskákkal díszített, fazsindelyes teteje tűnt fel. Pendergast ijesztő sebességgel közelítette meg a mólót, és az utolsó pillanatban még megfordult a csónakkal úgy, hogy az orra a víz felé nézzen. A motort nem állította le. A csónak még meg sem állt, Pendergast már ki is ugrott a mólóra, és futni kezdett a néma, sötét ház felé. A magára hagyott csónak lassan eltávolodott a mólótól a Long lsland-i szoros tágas, nyílt vize felé, míg piros és zöld lámpácskáit végleg el nem nyelte a sötétség.


204

TEMETŐI TÁNC

73. fejezet

Laura Hayward aggodalmasan vette szemügyre a Ville sötét belsejébe vezető betört kaput. Odabentről kaotikus zaj áradt ki. A tüntetést nyilvánvalóan a legnagyobb szakértelemmel tervezték meg. Minden félelme beigazolódott: ez bizony nem találomra összeverődött társaság volt, hanem nagyon is jól szervezett csoport, amely mindenre képes. Chislett reménytelenül alulmaradt – nyilvánvaló, hogy nem tud megbirkózni a helyzettel. Mialatt a semmiből pillanatok alatt összegyűlt a tömeg, öt kritikus fontosságú perc telt el azzal, hogy Chislett nem csinált semmit, csak tehetetlenül állt, és döbbenten bámult. Értékes perceket veszítettek így, amelyek elegek lettek volna arra, hogy a rendőrség legalább lelassítsa a folyamatot, vagy megpróbáljon éket verni a tüntetők és az élen haladók közé. Amikor Chislett végre összeszedte magát, egymásnak ellentmondó parancsokat kezdett osztogatni, amelyeknek csak az lett az eredménye, hogy még nagyobb lett a káosz a rendőrök soraiban. Laura látta, hogy az előretolt állásokon több rendőr a saját kezébe vette az irányítást, könnygázzal és egyéb tömegoszlató eszközökkel rohanni kezdtek a Ville kapuja felé. Azonban már elkéstek – a tüntetők bejutottak, és így rendkívül bonyolult és nehéz taktikai helyzet állt elő. Hayward azonban nem ezért aggódott. A Pendergasttól kapott telefonhíváson jártak a gondolatai. Azt mondta, lehet, hogy Vinnie élete veszélyben forog – márpedig Pendergast nem az a fajta, aki hajlamos a túlzásokra. Laura arca elborult. Nem ez az első alkalom, hogy Vinnie összekerül Pendergasttal, és katasztrófával végződik a dolog – természetesen Vinnie számára. Pendergast valahogy mindig megússza ép bőrrel, ahogy most is, Vinnie-t meg szépen otthagyja a pácban. Laura elfojtotta a dühét. Később lesz még rá ideje, hogy megmondja a magáét Pendergastnak. Most cselekednie kell. Elindult a Ville felé. A főkapu tárva-nyitva állt, odabentről halvány fény szűrődött ki. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a rohamrendőrség tagjai épp behatolnak, sokkolókkal és gumibotokkal a kezükben. Laura a saját fegyverét készenlétben tartva gyorsan utánuk sietett. A betört kapu mögött egy ősi, szűk sikátor indult ki, mindkét oldalán düledező kis faházakkal. Laura követte az egyenruhás rendőröket, és elsietett a sötét kapualjak és bezárt spalettájú ablakok mellett. A távolból mintha ezernyi hang ordibálása szállt volna feléje. Egy kanyar után kőlapokkal kirakott kis térbe torkolt a sikátor, ahol a templom hatalmas épülete állt. Laurát hajmeresztő látvány fogadta. Megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A kis téren óriási volt a felfordulás, mintha egy Fellini-film bizarr álomjelenetébe csöppent volna: a templomból barna csuhás férfiak menekültek ki, sokan véresen, mások zokogva, kiabálva. A tüntetők épp feldúlták a templomot, betörték az ablakokat, és mindent ízzé-porrá zúztak, amit csak értek. A templom belsejéből is leírhatatlan ricsaj áradt ki. Egy egész állatsereglet szaladgált a kis téren a verekedők között birkák, kecskék, csirkék; ők is alaposan hozzájárultak az általános hangzavarhoz. A rendőrök pedig bizonytalanul és összezavarodva lézengtek a téren – nem volt parancsuk, nem volt semmiféle haditerv. Hát ez így nem lesz jó, gondolta Laura. Most mindenekelőtt találnia kell egy lejárót a pincébe, ahol Vinnie épp Nora Kellyt keresi.


205

TEMETŐI TÁNC

Elfordult az őrültek házába illő jelenettől, kisétált a kis térről, és futni kezdett egy macskaköves sikátorban. Útközben minden ház ajtaján megpróbált benyitni. A legtöbb zárva volt, de az egyik háznál egy műhelyfélébe nyílt az ajtó – talán cserzőműhely lehetett. Gyorsan körbenézett, de nem talált pincelejárót. Visszament a sikátorba, és tovább próbálgatta az ajtókat. Néhány házikóval odébb nyitva talált egy súlyos faajtót. Laura belépett rajta, és becsukta maga után. A kinti lárma hirtelen elhalkult. Ez a ház is teljesen kihalt volt. Úgy tűnt, egy hentesbolt lehet. Néhány üvegezett pult mellett elhaladva átment a hátsó szobába, és megpillantott egy lefelé vezető lépcsőt. Elővett egy kis zseblámpát, felkattintotta, és elindult lefelé. A lépcső egy hűvös kis éléskamrába torkolt, amelynek falát régi cinklemezek borították. Sonkák, oldalasok, vastag kolbászok és fél disznók lógtak a mennyezetről, épp füstölték őket. Laura átbújt köztük, óvatosan félrelökdösve a lelógó húsokat, közben a zseblámpa fénysugarával végigvilágított a padlón és a falakon. A helyiség hátuljában egy ajtó nyílt, mögötte egy, az előzőnél láthatóan jóval régebbi kőlépcső indult lefelé a sötétségbe. Laura egy kicsit habozott. Pendergast szavai jártak a fejében: Egy ember – vagyis egy teremtmény, aki egykor ember volt, de átalakították valami nagyonnagyon veszélyessé. Vincentnek sürgős segítségre van szüksége. Lehet, hogy veszélyben forog az élete. Laura nem habozott tovább. A lépcsőre világított a zseblámpával, aztán a pisztolyát a kezében tartva elindult lefelé a sötétségbe.

74. fejezet

Alexander Esteban lekanyarodott a Pond Roadról, és az automata kapun át begördült a makulátlanul rendben tartott behajtóra, amely a vaskos törzsű tölgyfák között kanyargott a házig. Lassan vezetett, élvezte az érzést, hogy végre itthon lehet. Mellette, az utasülésen egy kétoldalas pergamen hevert, aláírással és pecséttel ellátva, tanúk által hitelesítve – jogilag megtámadhatatlan okirat. Egy dokumentum, amelynek köszönhetően – persze némi küzdelem árán – a világ egyik leggazdagabb embere lesz. Későre járt, majdnem este kilenc volt, de már nem volt miért sietnie. Nincs több tervezés, nincs több rendezői és produceri feladat. Már nem is számolta, hány hónapja emésztette fel minden pillanatát a nagy terv. De most mindennek vége. A műsor tökéletesen lezajlott, megvolt a nagy taps, és már csak egy utolsó szálat kell elvarrnia. Még egyszer utoljára kimegy meghajolni, aztán legördülhet a függöny. Amikor megállt a kocsival a fészer előtt, Esteban megérezte, hogy vibrálni kezd a zsebében a BlackBerryje. Megnézte, és bosszúsan mordult egyet: a biztonsági rendszer riasztást jelzett a hátsó konyhaajtónál. Bizonyára téves riasztás – ilyesmi elég gyakran előfordul egy ilyen hatalmas birtokon. Ez az egyik hátránya a mindent átfogó és bonyolult biztonsági rendszernek. Azért nem árt utánanézni a dolognak. Benyúlt a kesztyűtartóba, és elővette kedvenc pisztolyát, egy 9 milliméteres Browningot. Ellenőrizte a tárat: tele volt, tizenhárom lövedékkel. A zsebébe csúsztatta a pisztolyt, és kiszállt a kocsiból az illatos őszi estébe. Végignézett a frissen gereblyézett, kaviccsal felszórt behajtón: nem látta nyomát autónak. Átsétált a tágas pázsi-


206

TEMETŐI TÁNC

ton, vetett egy pillantást az elhagyatott mólóra, a szoros túlsó partján csillogó fényekre, és mindent a legnagyobb rendben talált. A pisztollyal kezében elballagott az üvegház mellett, belépett egy fallal körbekerített kis kertbe, aztán továbbsétált a hátsó konyhaajtóhoz, ahonnan a riasztás jött. Nesztelenül az ajtóhoz lépkedett, és lenyomta a kilincset: zárva volt. A régi, patinás, rézből készült záron nem látszott a nyoma annak, hogy feszegették volna, nem voltak rajta karcolások, semmi nyoma annak, hogy matattak volna rajta, és az ajtó üvege sem volt betörve. Tehát téves riasztás volt. Esteban felegyenesedett, és az órájára nézett. Örömmel várta, ami most következik. Perverz élvezet, az biztos, de nagyon ősi, olyan gyönyör, amely kódolva van az ember génjeiben – a gyilkolás öröme. Volt már része benne máskor is, és egészen különleges, katartikus élménynek találta. Talán ha nem a filmrendezést választja hivatásának, remek sorozatgyilkos válhatott volna belőle. Felnevetett magában a saját elméncségén. Elővette a kulcsát, kinyitotta a konyhaajtót, a riasztón benyomta a számkódot, és kikapcsolta a ház riasztórendszerét. Miközben átsétált a konyhán a pincébe vezető ajtóhoz, megtorpant, és habozni kezdett. Miért éppen most történt a téves riasztás? Általában csak nagy mennydörgésnél vagy szélviharok alatt szokott előfordulni. Most viszont tiszta, csendes este van, a szél meg se rezzen. Talán rövidzárlat vagy elektromos kisülés okozta…? Nyugtalanság fogta el – márpedig rég megtanulta, hogy soha ne hagyja figyelmen kívül a rossz előérzeteit. Mégsem a pincébe indult, hanem inkább visszafordult, és átsétált a ház sötétbe burkolózó helyiségein, míg a dolgozószobájába nem ért. Bekapcsolta a számítógépet, beírta a jelszót, és megnyitotta a web-oldalt, amelyen a birtokon felszerelt biztonsági kamerák képeit lehetett megtekinteni. Ha valaki bejött a konyhaajtón át, akkor előtte át kellett vágnia a pázsiton a régi üvegház mögött, ahol mindenképp meglátta volna az egyik kamera. Gyakorlatilag lehetetlen bejutni a házba anélkül, hogy a kamerák ne vennék észre a behatolót – több mint százszázalékos a lefedettség. Ha valaki azonban mégis meg akarna próbálkozni, hát kétségtelenül a ház konyha felőli oldala, az üvegház és fallal körbevett fűszerkertecske a rendszer leggyengébb pontja. Esteban begépelt egy második jelszót, mire az egyik kamera élő képe jelent meg a monitoron. Megnézte a BlackBerryn, hogy mikor jelezte a riasztást: nyolc óra negyvenegy perckor. Beírta a digitális számlálóba a 8:36 időpontot, és figyelni kezdte a kamera képét. A nap már rég lement, sötét volt, de még nem kapcsolt be az éjszakai üzemmód. Kattintgatott párat az egérrel, és amennyire lehetett, javított a képminőségen. Eltűnődött, nem paranoiás-e egy kicsit. Szokás szerint túlságosan is aprólékos, ironikus mosollyal arra gondolt, hogy ez a legjobb és egyben a legrosszabb tulajdonsága. A nyugtalanító, rossz előérzet azonban csak nem akart elmúlni. Ebben a pillanatban egy fekete villanást vett észre a kép sarkában. Leállította a felvételt, visszatekerte, és lassítva ismét lejátszotta. Újból meglátta, hogy egy feketébe öltözött alak villan meg a kamera látószögének legszélén. Érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. Okos, nagyon okos – ha ő akarna behatolni a házba, ő is pontosan így csinálná, ebből az irányból közelítené meg. Ismét leállította és visszatekerte a felvételt, aztán kockáról kockára végignézte. A futó alak mindössze hat képkockán volt látható, épp csak egy-egy másodperc töredékére, de a HD-kamera nagyon jól elkapta. A középső képkockán egy pillanatra sápadt arca és fehér kezei is felvillantak. Esteban olyan hirtelen felpattant, hogy a széket is fellökte. Felismerte a férfit: az FBl-ügynök volt az, aki egy héttel korábban itt járt. Egy pillanatra majdnem pánik tört


207

TEMETŐI TÁNC

rá, mintha egy jeges kéz szorította volna marokra a szívét. Eddig minden olyan tökéletesen ment, és tessék, most ez. De honnan tudhatta…? Minden akaraterejét összeszedve lerázta magáról a pánikot. Mindig is jól tudott nagy nyomás alatt gondolkozni, ez volt az egyik fő erőssége. Ezt is a filmiparban tanulta meg. Ha valami krízis ütött be egy forgatáson, és mindenki leállt, miközben minden elpocsékolt perc ezer dollárba került, mindig tőle várták, hogy megoldja a helyzetet – ilyenkor másodpercek alatt kellett hibátlan döntéseket hoznia. Pendergast, igen, így hívják. És egyedül van… A kövérkés rendőrbarátját, akinek valami olasz neve van, nem hozta magával. Vajon miért egyedül jött? Ez csak azt jelentheti, hogy hirtelen ötlettől vezérelve jött ide, és a saját szakállára dolgozik. Ha lennének a kezében szilárd bizonyítékok, akkor nyilván egy kommandóscsapattal állított volna be, és már ropognának a fegyverek. Ez az első lényeges pont. A második fontos dolog az, hogy Pendergast nem tudja, hogy ő észrevette. Talán látta, amikor megérkezett a kocsijával, vagy gyanította, hogy haza fog jönni, de azt nem tudhatja, hogy ő, Esteban tud a jelenlétéről. Ez határozott előnyt jelent a számára. Harmadik pont: Pendergast nem ismeri a birtokot és a kiterjedt, labirintusszerű pincerendszert. Esteban viszont csukott szemmel is eligazodott benne. Az íróasztalánál maradt, és keményen törte a fejét. Pendergast a pincébe ment, ebben biztos volt. A nőt keresi. Valószínűleg a hátsó lépcsőn ment le, a konyha felől, ahol behatolt a házba. És nyilván most is odalent van, a pincében keresgél a régi filmes kellékek között, a déli irányba húzódó járatokban. Legalább negyedórába telik, amíg eligazodik a sok limlom között, és megtalálja a fészerhez vezető alagutat. A nőt szerencsére ott őrzi. Az viszont sajnálatos, hogy van egy alagút, amely öszszeköti a ház alatti pincerendszert a fészer alattival. Esteban döntött. A nadrágszíjába dugta a pisztolyt, szapora léptekkel a ház kijáratához sietett, aztán átvágott a pázsiton a fészerhez. Miközben átvágott a behajtón, kis mosoly ült ki az arcára. Kezdett alakot ölteni a terve. Annak a szegény ördögnek fogalma sincs, mibe mászik bele. A drámának elbűvölő végkifejlete lesz. Valami olyasmi, mint a legutolsó filmje, a Kitörés a Sing Singből befejezése. Nagy kár, hogy nem veheti filmre az egészet…

75. fejezet

Rich Plock csak állt a káosz kellős közepén. A Ville lakói és a tüntetők kiáltozása egybevegyült az állatok ricsajával, a csörgők zajával és a dobok döngésével. Miután a tüntetők benyomultak a templomba, a gyülekezet tagjai csak egy darabig próbáltak ellenállni, aztán újból visszavonulót fújtak. Sokan kimenekültek az oldalajtókon át a szűk, kanyargós sikátorokba, és eltűntek a házak útvesztőjében. Plockot váratlanul érte a dolog, és egy kis csalódottságot is érzett. Sikerült ugyan kiszabadítaniuk az állatokat, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem tudják hová öszszeterelni őket, ahányan voltak, annyifelé futottak. A legtöbbjük a betört ajtókon keresztül már ki is tódult a templom előtti kis térre. Plock mindezt nem gondolta át előre, és most tanácstalan volt, hogy mit tegyenek a menekülő emberekkel. Annyi volt a terve, hogy kiűzik a Ville lakóit, de azt nem vette számításba, hogy milyen zegzugos


208

TEMETŐI TÁNC

és átláthatatlan ez a hely, és arra sem számított, hogy az emberek elmenekülnek, és szétszóródnak a Ville-ben ahelyett, hogy szembeszállnának velük. Inkább kitértek a közvetlen konfrontáció elől, és köddé váltak, mint régen az indiánok. Márpedig mindenképp ki kell ebrudalni őket innen, és eközben megkereshetik az elrabolt nőt is. Plock ráébredt, hogy ha nem mentik meg Nora Kellyt, amivel igazolhatják, hogy miért törtek be a Ville-be, akkor nagy pácba kerülhetnek. Átkutatják az egész Ville-t, kiűzik innen ezeket a mészárosokat, és megmutatják nekik, hogy nincs hová bújniuk, nincs hová menekülniük – és eközben az elrabolt nő életét is megmentik. Ha ezt sikerül elérniük, ez egyfajta igazolást adhat nekik, a közvélemény szilárdan az ő oldalukra áll, ami talán némi mentséget jelent, ha jogi felelősségrevonásra kerülne sor. Ha viszont nem járnak sikerrel… A tüntetők továbbra is áradtak befelé a betört ajtón, és zsúfolásig megtöltötték a templomot, miközben az utolsó Ville-lakók is elpárologtak. Nem maradt ott más, csak a vezetőjük, Bossong, aki rendíthetetlen kőszoborként állt. A homloka még mindig vérzett, és komor tekintettel szemlélte az eseményeket. Miután az utolsó tüntető is benyomult a templomba, Plock felállt egy szószékre. – Emberek! – kiáltotta el magát, és a magasba emelte a kezét. A tömeg elcsendesedett. Plock igyekezett nem figyelni Bossongra, aki a sarokban álldogált szótlanul. Szinte tapintani lehetett a belőle áradó rosszindulatot. – Együtt kell maradnunk! – kiáltotta Plock. – Az állatkínzók a föld alá bújtak – meg kell keresnünk és elzavarni őket! De mindenekfelett meg kell mentenünk az elrabolt nőt. Bossong hirtelen megszólalt a sarokból: – Ez a mi otthonunk. Plock a dühtől eltorzult arccal fordult felé. – Az otthonuk? Ez a kínzókamra? Nem érdemlik meg, hogy otthonuk legyen! – Ez az otthonunk – ismételte meg halkan Bossong. – És mi így imádjuk az isteneinket. Plockot erre végképp elöntötte a düh. – Így imádják az isteneiket? Azzal, hogy elvágják védtelen állatok torkát? Hogy elrabolnak és megölnek embereket? – Most távozzanak. Távozzanak, amíg még lehet. – Ó, most nagyon megijedtem. Szóval, hol van a nő? Hol tartják fogva? A tüntetők helyeslően felmorajlottak. – Mi megtiszteljük az állatokat azzal, hogy feláldozzuk őket, védelmezőnk táplálására. Az isteneink áldásával… – Hagyjuk ezt a halandzsát! – Plock remegett a felháborodástól. – Mondja meg az embereinek, hogy nekik végük. Jobb, ha szedik a sátorfájukat, és eltűnnek innen, különben erőszakkal űzzük ki őket. Megértette? Menjenek máshová a deviáns vallásukkal! Bossong felemelte a mutatóujját, és Plockra bökött. – Attól tartok, magának már késő – mondta halkan. – Reszketek a félelemtől! – Plock kihívóan széttárta a karját. – Sújtson le rám az állatkínzók istene! Csak tessék! Ebben a pillanatban megmozdult valami az egyik sötét oldalhajóban. A tüntetők egy pillanatig haboztak, nem értették, mi történik. Aztán valaki felsikoltott, és a tömeg hátrahúzódott, mint egy visszavonuló hullám. Mindenki nekinyomódott a mögötte állóknak, és a még távolabb állóknak lökték őket. Egy groteszk, torz figura csoszogott elő a félhomályból. Plock döbbenten, iszonyodva bámulta az alig emberi teremtményt. Rámeredt cserepes ajkára, korhadt fogaira, széles, lapos arcára, a rongyok alól előbukkanó izmos testére. A szörny egyik kezében véres kést szorongatott. Hát-


209

TEMETŐI TÁNC

rahajtotta a fejét, és felordított, mint egy megsebzett állat, ép szeme tejfehéren forgott. Tett egy lépést Plock felé, aztán még egyet. Lassan, hátborzongató határozottsággal mozgott. Plock kővé dermedt, és földbe gyökerezett lábbal állt, képtelen volt mozdulni, elfordítani a tekintetét, vagy egy szót is kinyögni. A hirtelen támadt csöndben halk nesz hallatszott: Bossong letérdelt, lehajtotta a fejét, és könyörgő mozdulattal előrenyújtotta a kezét. – Envoie – szólalt meg halkan, szinte szomorúan. A szörny erre furcsán oldalazó mozdulatokkal felugrott a szószékre, kitárta elkorhadt fogakkal teli száját, és Plockra vetette magát. Plock végre megtalálta a hangját, és próbált felordítani, ahogy a szörnyeteg rátámadt, de már túl késő volt – feltépett torkából nem jött ki több hang, iszonyatos némaságban érte a vég.

76. fejezet

Pendergast körbevilágított a pincében kis zseblámpájával. A vékony fénysugárban a legkülönösebb tárgyak kavalkádja rajzolódott ki, de ő ügyet sem vetett rájuk. Minden figyelmét a pince falának szentelte, amely lapos, durván faragott, habarccsal gondosan összeragasztott gránitkövekből állt. Megdermedt az arca. Felismerte a köveket. Azután szemügyre vette a pincében álló lomokat. Egy egyiptomi obeliszk repedezett gipszből készült másolata emelkedett előtte, tele pókhálóval és penésszel. Mellette egy középkori vár csipkézett, lőrésekkel ellátott csonka tornya állt, korhadó furnérlemezekből összetákolva. Az eredeti méretének talán egytizede lehetett. Mellette gipszszobrok törött darabkái hevertek egymás hegyén-hátán. Pendergast ki tudta venni a Dávid, a Szárnyas Niké és a Laokoon-csoport másolatának maradványait a karok, lábak, fejek zűrzavarában. A betonpadlón letört szoborujjak hevertek. A zseblámpa fénypászmájában előbukkant még egy üvegszálas műanyagból készült cápa, több műanyag csontváz, hungarocellből faragott törzsi maszkok és egy gumiból készült emberi agy, amelyből kiharaptak egy darabot. A sok lom miatt elég nehéz volt előrehaladni, és azt sem tudta igazán felmérni, mekkora lehet a pincerendszer kiterjedése. Tovább botorkált a kísérteties, ócska filmkellékek között – mert nyilván azok lehettek. Lefelé, a talajra világított a zseblámpával, és olyan gyorsan és nesztelenül haladt, ahogy csak bírt. Bár a szervezettség minden jele nélkül dobáltak össze mindent, a betonpadló és a kellékek is meglepően tiszták és pormentesek voltak, ami arra vallott, hogy Esteban nagy becsben tartja őket. A fénysugár ide-oda cikázott, miközben Pendergast még mélyebbre hatolt a hollywoodi limlomok között. A klausztrofóbiát keltő, szűk folyosók egyre többfelé ágaztak, egyik pincehelyiség követte a másikat, furcsa kis fülkékkel és beugrókkal, amelyeknek mindegyike tele volt zsúfolva a pusztulás különböző fokán álló régi kellékekkel és díszletekkel. A legtöbbjük a nagyszabású történelmi filmeposzokból származhatott, amelyekről Esteban híres lett. Pendergastnak egyre inkább az volt az érzése,


210

TEMETŐI TÁNC

hogy a pince soha nem fog véget érni – eredetileg nyilván egy régebbi, Esteban jelenlegi házánál nagyobb épülethez tartozhatott. Esteban hamarosan haza fog térni, vagy talán már itthon is van. Az idő repült, és Pendergast nem engedhette meg magának, hogy tovább vesztegesse az értékes perceket. Továbbsietett a következő helyiségbe, amely egykor szemlátomást húsfüstölő lehetett. Most egy bitófa állt benne, több kaloda és egy látványosan valósághű guillotine, amely a francia forradalom korát idézte. A penge a magasban várta, hogy lehulljon. A kosár tele volt levágott viaszfejekkel, nyitott szemmel bámultak a semmibe, a szájuk sikolyra nyílt. Pendergast továbbsietett. Az utolsó pincehelyiség végében egy rozsdás vasajtó fogadta, amely félig nyitva állt. Megtolta a súlyos ajtót, amely nagy meglepetésére nesztelenül elfordult az olajozott sarokvasakon. Egy hosszú, keskeny alagút indult mögötte, amelyről első pillantásra úgy tűnt, közvetlenül a földbe vájták. Pendergast odalépett, és megérintette a falat. Felfedezte, hogy nem földből van, hanem gipszbevonat borítja, amelyet úgy festettek be, hogy földnek hasson. Szintén filmes díszlet lehetett egykor ez a panel, amivel beburkolták a régi alagút falát. Az iránya alapján Pendergast azt gyanította, hogy a fészer felé vezet. A tizenkilencedik századi farmokon gyakori volt, hogy a házat és a fészert föld alatti járat kötötte össze. Végigvilágított a sötét alagútban. A hamis gipszborítás helyenként lemállott, és ugyanolyan gránitkövek bukkantak elő alóla, mint amilyenekből a ház pincéjének falait rakták – egyértelműen ugyanolyan kövek, mint amilyeneket a Noráról készült videofelvételen is látni lehetett. Pendergast óvatosan elindult az alagútban. A kezével elárnyékolta a zseblámpa fényét. Ha Norát itt tartják fogva – és ebben most már biztos volt –, akkor csakis a fészer alatti pincében lehet.

Esteban egy oldalajtón át lépett be a tágas fészerbe, amely széna és régi gipsz illatát árasztotta. Ez is tele volt a régi filmjeinek kellékeivel, amelyeket szorgosan és nagy költségek árán gyűjtött össze. Érzelmi okokból őrizgette őket, maga sem tudta volna megmagyarázni, miért. Mint minden filmkellék, ezek is kapkodva készültek, épp csak összetákolták őket egy kis ragasztóval, hiszen csak annyi ideig kellett kitartaniuk, amíg leforgatják a jelenetet. Azóta rég romlásnak indultak. Esteban mégis szerette őket, nem tudott volna megválni egyiktől sem. Képtelen lett volna végignézni, ahogy darabokra törik és elszállítják őket. Sok kellemes estét töltött azzal, hogy a kezében egy pohár brandyvel itt sétálgatott az emlékei között, megsimogatta őket, elgyönyörködött bennük, és boldogan felidézte magában pályafutása legfényesebb napjait. Most azonban váratlan, új rendeltetést nyertek a kellékek: az volt a szerepük, hogy akadályozzák és lassítsák az FBI-ügynököt a kutatásban, elvonják a figyelmét, és segítsenek a holmikat jól ismerő rendezőnek elrejtőzni. Átvágott a kellékek között a fészer hátsó részébe, ahol kinyitott egy kulcsra zárt és elreteszelt fémajtót. Egy lépcső vezetett lefelé a fészer alatti tágas pincék hűvös sötétjébe. Valamikor gyümölcsöt és zöldséget tartottak itt, sajtokat érleltek, húst füstöltek és borokat tároltak a nagy szálloda számára, amely régebben itt állt. A birtok legmélyebb pincéi is tele voltak zsúfolva régi filmkellékekkel, kivéve a hústároló kamrát, amelyet kiürített, hogy ott tartsa fogva a nőt.


211

TEMETŐI TÁNC

Esteban szinte vakon tájékozódott a rengeteg kellék között, még a zseblámpára sem volt szüksége. Könnyedén és magabiztosan mozgott a sötétben. Hamarosan odaért a kis alagúthoz, amely a fészertől átvezetett a ház alatti pincerendszerbe. Itt elővett egy kis LED lámpát, melynek kékesen derengő fényében jól látta a hamis gipszborítású falat, amely a Kitörés a Sing Singből forgatásából maradt meg. Itt, ebben az alagútban vettek fel bizonyos jeleneteket, amivel szép kis summát spórolt meg. Úgy hat méterrel az alagút szája után egy furnérlemez volt a falba építve, amelyből egy kis fémkar állt ki. Esteban gyorsan megszemlélte, és úgy találta, jó állapotban van. Egyszerű mechanizmus volt, nem kellett hozzá áram, csak a gravitáció ereje működtette – a filmezésben olyan szerkezetekre van szükség, amelyek megbízhatóak és könnyen kezelhetők, mivel köztudott, hogy ami elromolhat, az el is romlik, és többnyire épp akkor, amikor minden kamera forog, és a főszereplő végre józan. Kíváncsiságból kipróbálta az eszközt – amelyet ő maga tervezett –, és úgy találta, még mindig remekül működik, éppen úgy, mint azon a napon, amikor leforgatták a halhatatlan szökési jelenetet a film végén, amellyel majdnem Oscar-díjat nyert. Elvörösödött az elbukott Oscar emlékére. Kikapcsolta a lámpát, és hallgatózott. Igen: már hallotta is a közeledő halk lépteket. Az FBl-ügynöknek kínos meglepetésben lesz része. Az a szegény ember el sem tudja képzelni, mi vár rá, akármilyen briliáns koponya is.

77. fejezet

Harry R. Chislett, a Washington Heights North körzet helyettes főkapitánya megállt az Indian Roadon lévő központi ellenőrzőpontnál, mindkét kezében egy-egy rádió adó-vevővel. Váratlan és példa nélküli fejleményekkel találta szembe magát, mindazonáltal figyelemre méltó gyorsasággal és megfontoltsággal reagált a helyzetre, ő legalábbis így gondolta. Ki láthatta volna előre, hogy ennyien lesznek a tüntetők, ilyen gyorsan fognak összegyűlni, és ilyen könyörtelenül megtervezett precizitással nyomulnak előre? Chislett azonban állta a sarat. Micsoda tragédia, hogy ő hiába követ el mindent, kizárólag hozzá nem értés és tehetetlenség veszi körül. A parancsait félreértették, helytelenül hajtották végre, vagy egyszerűen nem vettek róluk tudomást. Igen, nem lehet más szóval illetni a helyzetet – ez tragédia. Felemelte a távcsövet, és a Ville kapujára irányította. A tüntetőknek sikerült bejutniuk, a rendőrök pedig utánuk nyomultak. Kaotikus és egymásnak ellentmondó jelentéseket kapott. A jó ég tudja, hogy valójában mi folyhat odabent. Odamenne személyesen, de hát mint parancsnok nem sodorhatja veszélybe saját magát. Lehet, hogy erőszakba fulladnak az események, akár emberéleteket is követelhetnek a zavargások. Ami történt, az emberei hibája, ezt a jelentésében is a legnyomatékosabban le fogja szögezni. A szája elé emelte a jobb kezében tartott rádiót. – Alfa előretolt állás! Helyezkedjenek védekező pozícióba! A rádió recsegni kezdett. – Alfa előretolt állás, hallanak? – Itt Alfa, vétel – szólalt meg egy hang. – Kérem, erősítse meg még egyszer a legutóbbi parancsot.


212

TEMETŐI TÁNC

– Azt mondtam, helyezkedjenek védekező pozícióba. – Chislett kezdett ingerült lenni. – Megköszönném, ha a jövőben engedelmeskednének a parancsoknak, anélkül, hogy ismételgetnem kéne. – Csak biztos akartam lenni benne – felelte a hang –, mert két perccel ezelőtt még azt mondta, hogy vonuljunk vissza, és… – Tegyék, amit mondtam! A baseballpályán zavarodottan lézengő rendőrök csoportjából kivált egy fekete öltönyös alak, és odasietett. Minerva felügyelő volt az. – Igen, felügyelő? – fordult hozzá Chislett. Igyekezett legtekintélyesebb hangján megszólalni. – Jelentést kaptunk a Ville-ből. – Folytassa. – Komoly konfliktus tört ki a lakók és a tüntetők között. Állítólag sérültek is vannak, néhány komoly is. A templom belsejét szétverték. A Ville utcái tele vannak a kiűzött lakókkal. – Nem lep meg a dolog. Minerva habozott. – Igen, felügyelő? – Én ismételten azt javasolnám, hogy… nos, hogy lépjünk fel határozottabban. Chislett ránézett. – Határozottabban? Mégis mi a csudáról beszél? – Nem akarok tiszteletlen lenni, de amikor a tüntetők vonulni kezdtek a Ville felé, én már akkor azt javasoltam, hogy azonnal hívjunk erősítést. Több emberre lenne szükségünk. – Bőven van elég emberünk – felelte ingerülten Chislett. – Azt is javasoltam, hogy az embereink gyorsan foglaljanak el állásokat a Villehez vezető úton, és állítsák meg a menetet. – Én is pontosan ezt a parancsot adtam. Minerva megköszörülte a torkát. – Ön azt a parancsot adta, hogy minden egység maradjon a helyén. – Én nem adtam ilyen parancsot! – Még mindig nem túl késő, hogy… – Tudja a parancsot – vágott közbe Chislett. – Kérem, hajtsa végre. – Szúrósan rámeredt a felügyelőre, aki lesütötte a szemét, és elmotyogott egy „igenist”, aztán visszaballagott a többi rendőrhöz. Chislett úgy vélte, hogy szörnyű ez a hozzá nem értés – még azok is szörnyűek, akikre a leginkább támaszkodnia kellene. Újból a szeme elé emelte a távcsövet. Érdekes volt, amit látott. A tüntetők – eleinte csak néhányan, de aztán egyre többen és többen – futni kezdtek kifelé a Ville-ből, majd végig az úton. Az arcukat félelem torzította el. Úgy látszik, a rendőröknek végre sikerült kizavarni őket. Itt-ott barna csuhás alakokat is látott közéjük vegyülve, a Ville lakóit. Mindenki kifelé áradt az ősrégi faépületekből, egymást taposva, pánikban menekültek. Hát ez nagyszerű! Chislett leengedte a távcsövet, és a szájához emelte a rádiót. – Delta előretolt állás, jelentkezzenek! Egy pillanat után megreccsent a rádió: – Delta előretolt állás, itt Wegman. – Wegman, a tüntetők kezdenek szétoszolni – közölte büszkén Chislett.– Nyilvánvaló, hogy a taktikám bevált. Azt akarom, hogy maga és az emberei tereljék visz-


213

TEMETŐI TÁNC

sza a tüntetőket a baseballpálya és az utca felé, hogy rendezetten feloszlathassuk őket. – De mi pillanatnyilag a park túloldalán vagyunk, ahogy ön parancsolta, és… – Tegye, amit mondtam! – Chislett egy mozdulattal kikapcsolta a rádiót, miközben Wegman tovább tiltakozott. Pipogya anyámasszony katonája mind! Nem volt még a történelemben olyan parancsnok, akinek ilyen mérhetetlen tehetetlenséggel kellett volna megküzdenie, mint neki… Szomorú sóhajjal leengedte a rádiót, és figyelte, ahogy az emberek továbbra is tömegesen tódulnak kifelé a Ville-ből – először csak hömpölygő folyóként, aztán már mint az áradat.

78. fejezet

Pendergast továbbhaladt az alagútban, mindig szorosan a bal oldali fal mellett maradva. A zseblámpa vékonyka fénysugarát gondosan eltakarta a kezével. Egy kanyar után észrevett valamit a félhomályban – egy hosszú, fehér tárgy feküdt a földön. Közelebb ment. Egy vastag műanyag zsák volt az, egyik oldalán cipzárral. Kívülről csupa sár volt, kosz és fű tapadt rá, mintha úgy vonszolták volna végig a földön. Az egyik oldalán New York, központi hullaház felirat állt, és egy szám. Letérdelt, és lassan elhúzta a cipzárat. Vigyázott, hogy a lehető legkisebb zajt keltse. Iszonyatos bűz áradt ki a zsákból, formalin, alkohol és bomlás szaga. Centiről centire tovább húzta a cipzárat, míg félig ki nem nyílt a zsák, akkor megfogta a szélét, és széthúzta. Előbukkant a holttest arca. William Smithback volt az. Pendergast hosszú ideig csak mereven bámulta. Aztán szinte tiszteletteljes óvatossággal teljesen elhúzta a cipzárat. A test már szörnyen bomlásnak indult. A boncolás után, egy nappal azelőtt, hogy a holttest eltűnt, előkészítették arra, hogy kiadják a családnak – a szerveket visszahelyezték, a vágást bevarrták, a koponyára visszahajtották a fejbőrt, és az arcát is rendbe hozták. Elég durván elvégzett munka volt – a finomság nem a patológusok legnagyobb erőssége –, de egy jó temetkezési vállalkozó egy ilyen állapotban lévő holttesttel már tud kezdeni valamit. Csak épp a holttest nem egy ravatalozóba került, hanem ellopták – és most itt van, Esteban pincéjében. Pendergast hirtelen közelebb hajolt. A zakója zsebébe nyúlt, elővett egy kis csipeszt, és leszedett a halott arcáról néhány apró, fehér latexdarabkát, egyet az orrlyuk mellől, egy másikat a fülcimpájáról. Alaposan megvizsgálta a gumidarabkákat a zseblámpa fényénél, aztán elgondolkozva zsebre tette őket. Lassan körbevilágított, és úgy öt méterrel odébb egy másik oszlásnak indult hullát pillantott meg, fekete öltönybe öltöztetve, a temetésre előkészítve. Egy ismeretlen volt – magas, vékony, hórihorgas, nagyjából olyan magasságú és testalkatú, mint Smithback és Fearing. Ahogy bámulta a két holttestet, Esteban tervének utolsó részletei is kristálytisztán megvilágosodtak előtte. Roppant elegáns megoldás… Már csak egy kérdés maradt: mi volt abban a dokumentumban, amelyet Esteban elrabolt a koporsóból? Valami


214

TEMETŐI TÁNC

egészen kivételes dolognak kell lennie, és rendkívül értékesnek, ha ennyi kockázatot vállalt érte. Pendergast óvatosan, halkan elhúzta a cipzárat a hullazsákon. Nemcsak Esteban tervének bonyolultsága, de a merészsége is megdöbbentette. Kivételes tehetség, türelem, stratégiai előrelátás és személyes bátorság is kell ahhoz, hogy valaki ezt véghezvigye. És majdnem sikerült is neki – ha Pendergast véletlenül nem botlik bele a kifosztott koporsóba a Ville pincéjében, ha nem jut eszébe a szemétben talált bárányhúsfólia, és nem kapcsolja össze a kettőt, akkor Esteban meg is úszta volna a dolgot. Pendergast tovább gondolkozott a bűzös sötétségben. Annyira rohant, hogy minél előbb ideérjen, és megmentse Norát, hogy közben nem vette fontolóra azt, hogyan fog elbánni Estebannal. Most már rájött, hogy alábecsülte ezt az embert – Esteban félelmetes ellenfél, lnwoodtól idáig kocsival olyan rövid a távolság, hogy időközben már biztosan hazaért. És nyilván tisztában van vele, hogy Pendergast itt van. Bizonyára van terve, és már lesben állva várja valahol. Tennie kell valamit, amivel összezavarja. Váratlan irányból kell lecsapnia rá. Óvatosan, zajtalanul elindult visszafelé az alagútban. Esteban az alagútban várt, a falból kiálló kar mellett állva, és hegyezte a fülét. Az FBl-ügynök átkozottul csöndesen mozog, de a néma föld alatti helyiségekben a legkisebb nesz is nagyon messzire elhallatszik. Figyelmesen hallgatózott, és szinte maga előtt látta, hogy éppen mi történik. Először egy cipzár halk surrogása ütötte meg a fülét, aztán műanyag zörgése, majd pár percnyi csönd után újból a cipzár nesze. Aztán egészen halvány derengést vett észre az alagútban: Pendergast zseblámpája. Tovább várt. Tulajdonképpen szórakoztató volt belegondolni, hogy az ügynök megtalálta a két holttestet. Micsoda megdöbbenés lehetett a számára! Eltűnődött, vajon mire jutott vele kapcsolatban. A két holttest megtalálása után nyilván elég sok mindenre. Ez a Pendergast nyilvánvalóan nagyon intelligens. Talán már mindent tud, csak épp a lényeget nem – azt, hogy mi az az irat, amelyet elrabolt ősének koporsójából. A fontos az, hogy Pendergast csak a megérzéseit követi, és nincsenek bizonyítékai – nyilván ezért jött egyedül, erősítés és kommandósok nélkül. Amikor eszébe jutott az irat, Esteban hirtelen pánikba esett. Hol is hagyta…? A kocsijában, ami nincs bezárva, a behajtón. Az az átkozott riasztó megzavarta, amikor hazaért, és elterelte a figyelmét. Mi van, ha azóta valaki ellopta? Mi van, ha Pendergast megtalálta? Ugyan, ez ostobaság. A birtok kapuja zárva van, Pendergast pedig idelent van a pincében. Ahogy lehet, visszamegy majd a pergamenért, de egyelőre most fontosabb elintéznivalója van. Az alagútban tökéletes csönd honolt. Esteban levegőt venni is alig mert, várt és hallgatózott. Csak várt és várt. A halványan ideszűrődő, derengő fény nem mozdult. Ahogy teltek-múltak a percek, Esteban kezdte gyanítani, hogy valami nincs rendben. – Mr. Esteban? – szólalt meg hirtelen egy kellemes hang a sötétből, a közvetlen közeléből. – Lenne olyan kedves mozdulatlanul megállni ott, ahol van, aztán lassan leengedni a fegyverét, és ledobni a földre? Hadd figyelmeztessem, hogy elég a legkisebb rossz mozdulat, ha csak a szempilláját is megrebbenti, az is az életébe kerülhet.


215

TEMETŐI TÁNC

79. fejezet

Esteban eldobta a pisztolyát, amely tompa puffanással ért földet. – Most lenne olyan szíves lassan felemelni a kezét, két lépést hátrálni, és nekidőlni a falnak? Esteban engedelmeskedett, és elhátrált a falig. Pendergast lehajolt, felvette a földről a Browningot, és a zakója zsebébe csúsztatta, aztán átkutatta Esteban zsebeit, és elvette az elemlámpáját. Hátrább lépett, és felkapcsolta. – Ide hallgasson… – szólalt meg Esteban. – Kérem, ne beszéljen, csak ha a kérdéseimre válaszol. Most pedig oda fog vezetni Nora Kellyhez. Bólintson, ha megértette. Esteban bólintott. Talán még nincs minden veszve… Olyan is van, hogy valaki túl intelligens, és emiatt hibázik. Lassan elindult visszafelé, a ház irányába. – Nem erre van a nő – állította meg Pendergast. – Arrafelé már körülnéztem. Felhasználta az egyetlen lehetőségét. Ha legközelebb megpróbál félrevezetni, arra a következtetésre kell jutnom, hogy nem hajlandó együttműködni. Akkor minden további nélkül megölöm, és magam keresem meg Miss Kellyt. Bólintson, ha megértette. Esteban bólintott. – A fészer alatti pincében van? Esteban megrázta a fejét. – Akkor hol van? Most beszélhet. – Egy helyiségben, amely az alagútból nyílik. A gipszfal mögött van elrejtve a bejárat, nem messze Smithback holttestétől. – Nem láttam friss gipszet az alagútban. – Az ajtó egy régi gipszdarabbal van eltakarva, ami könnyen leszedhető. Pendergast ezt fontolóra vette, aztán intett a pisztolyával. – Induljon előre. Ne feledje, mi fog történni, ha nem eléggé segítőkész. Esteban ismét elindult visszafelé az alagútban, arrafelé, ahol Smithback holtteste hevert, mindig a jobb fal mellett maradva. Pendergast úgy három méterrel lemaradva követte. Esteban átlépett egy kis zseblámpát, amely a földön hevert – nyilván Pendergast hagyta ott. Ahogy elhaladtak a falból kiálló kar mellett, úgy tett, mintha megbotlana és elesne, és közben lenyomta a kart. Pendergast pisztolyából lövés dörrent, de túl magasra célzott, a golyó épp csak súrolta Esteban haját. Az alagút mennyezetéről nagy recsegés-ropogás hallatszott, ahogy a karral működtethető mechanizmus egy kisebb földcsuszamlást indított be. Valójában nem omlott be az alagút, csak műanyagból voltak a szikladarabok, a gerendautánzatok furnérból, a homok és a kavicsok csomagolásnál használt hungarocell-darabkákból. Nem volt olyan veszélyes, mint egy igazi beomlás, de azért elég látványosra sikeredett a lavina. Pendergast félreugrott, de bármilyen fürge volt is, nem tudott elmenekülni a hatalmas mennyiségű törmelék elől, amely nagy recsegéssel-ropogással teljesen betemette. Estebannak, aki előtte haladt, épp csak hajszál híján sikerült elmenekülnie a lavina elől.


216

TEMETŐI TÁNC

Minden sötétbe borult – a zseblámpát is eltemette a törmelék, az ügynökkel együtt. Esteban hallotta, hogy az utolsó kavicsok is lezáporoznak, aztán hangosan felkacagott. Ezt az álbeomlást a Kitörés a Sing Singből utolsó jelenetében használták, amikor az alagút ráömlik a szökevényeket üldöző börtönőrökre, a főhős pedig kijut az alagútból. Most újrajátszották a jelenetet – csak éppen élesben. Pendergast nyilván nem túl gyakran jár moziba, különben felismerte volna az alagutat, és rájöhetett volna, hogy mi következik. Nagy kár… Esteban belegázolt a műtörmelékbe, félrerugdosta és megkereste Pendergastot. Öt percig kotorászott, amikor végre megpillantotta a zseblámpa vékony fénysugarát az ügynök véres, poros teste mellett. A Browning is ott hevert mellette. Az ügynök saját pisztolya még a kezében volt, és egy mobiltelefon is hevert a földön. Olyan mennyiségű törmelék omlott rá, hogy talán meg is halt, de Esteban semmit sem akart a véletlenre bízni. Először is felkapta mindkét pisztolyt. Aztán rátaposott a mobilra, és szétzúzta. Felemelte a Browningot, ellenőrizte a tárat, majd Pendergast mellkasára célzott. Kétszer lőtt, közvetlen közelről, egyenesen a szívébe, aztán a biztonság kedvéért még egy harmadik lövést is leadott. A test minden lövésre megrándult, és kis porfelhő szállt fel a melléről és a válláról. A földön lassan szétterjedt egy vértócsa. Esteban csak állt a felkavart porban. Nagy kár, hogy ez a kis jelenet soha nem kerülhet a filmvászonra. Itt az ideje az utolsó felvonásnak a kis filmdrámában: megöli a nőt, és megszabadul a hulláktól – mind a négytől.

80. fejezet

Laura Hayward óvatos léptekkel haladt előre a Ville sikátorai alatt meghúzódó sötét pincerendszer folyosóin. Az odaföntről jövő kiáltozás elérte a csúcspontját, majd hirtelen elhalkult – a tömegverekedés vagy a Ville falain kívül, az Inwood Hill Parkban folytatódott, vagy már Hayward járt túl mélyen a föld alatt, hogy leszűrődjenek ide a zajok. A Ville pincefolyosói több szinten is kanyarogtak, különböző építészeti stílusok és korszakok nyomait őrizték, a legkezdetlegesebb, kézzel kifaragott barlangoktól a kifinomult, kővel kirakott dongaboltozatos pincékig. Úgy tűnt, az egymást követő lakók különféle szükségleteiknek és technikai fejlettségüknek megfelelően tovább tágították a pincerendszert. Hayward vetett egy gyors pillantást az órájára: már negyedórája kanyargott a pincefolyosókon. Zsákutcákban kötött ki, körbe-körbejárt az egyre hátborzongatóbb alagutakban. Vajon mekkora a kiterjedése ennek a föld alatti labirintusnak? És merre lehet Vincent? Többször is fontolgatta, hogy ne szólongassa-e hangosan, de a hatodik érzéke mindig arra intette, hogy inkább ne tegye. A rádió adó-vevőjét nem tudta használni idelent. Megállt egy kereszteződésnél, ahonnan négy rövid folyosó indult ki, mindegyik egy vaspánttal megerősített vasajtóban végződött. Találomra kiválasztotta az egyiket, és odament. Megállt az ajtó előtt, hallgatózott egy kicsit, aztán benyitott, és belépett. Egy mocskos, ocsmány bűzt árasztó alagútban találta magát. A padlózatot vastag penész borította, a mennyezetről pókhálók csüngtek. A feje fölül folyamato-


217

TEMETŐI TÁNC

san víz csöpögött a nyirkos kőpadozatra, nyálkás cseppek hullottak a hajára és a vállára. Undorral letörölte. Úgy húsz méter után a folyosó kétfelé ágazott. Hayward jobbra indult tovább, úgy sejtette, ebben az irányban van a templom. Errefelé mintha kisebb lett volna a bűz. A fal kezdetlegesen megmunkált kövekből volt rakva. Rávilágított a zseblámpával, és közelebbről is szemügyre vette a kőművesmunkát. Egyértelműen nem olyan fal volt, mint a Noráról készült videón. Hirtelen felegyenesedett. Csak nem kiáltást hallott? Mozdulatlanul állt a sötétben, és hegyezte a fülét. De bármit hallott is az imént – ha nem csak képzelődött –, nem hangzott fel újra. Továbbindult. A kőfalú folyosó egy masszív boltozat alatt átvezető, ívelt átjáróban végződött. Átbújt alatta, és egy kezdetleges építésű mauzóleumban találta magát, amelyet korhadt gerendák tartottak. Egy tucat temetkezési fülke volt az agyagfalakba vájva, mindegyikben egy-egy korhadó koporsó. Mindenfelé amulettek és fétisek hevertek flitterekkel kivarrt bőrzacskók, groteszk bábuk vigyorgó, túl nagy fejjel, bonyolult spirálok és keresztek deszka- és bőrdarabokra festve. Úgy tűnt, a Ville halott vezetőinek föld alatti kriptája lehet – vagy talán mégsem halottak…? A koporsók nagyon furcsák voltak: mindegyiket lakattal rögzített vaspánt fogta át, mintha bent akarnák tartani a holtakat. Volt, amelyiket vastag vascövekkel is átszúrták. Hayward megborzongott. Eszébe jutott néhány színes kis történet, amelyet még a New Orleansban töltött időkben hallott idősebb kollégáitól. Hirtelen ismét megütötte a fülét az előbbi zaj, és most már nem volt semmi kétsége: egy halkan zokogó női hang jött a sötétségből. Nora Kelly lenne az…? Hayward legnesztelenebb lépteivel elindult, előreszegezett pisztollyal, a zseblámpája fényét a tenyerével eltakarva. A hang fojtott és tompa volt, de közelről jött, talán két-három kamrával lehetett odébb a forrása. A temetkezési fülkékkel teli, mauzóleumszerű helyiségből egy kis folyosó vezetett ki, amely hamarosan ismét elágazott. A hang bal felől jött. Hayward arrafelé indult tovább. Ha Nora az, akkor valószínűleg őrzi is valaki – a Ville-beliek nyilván azonnal leküldték ide valakit, amikor megjelentek a tüntetők. A folyosó derékszögben kanyarodott, aztán hirtelen egy tágas, kriptaszerű helyiségbe torkollt. A boltozatos mennyezetet vaskos oszlopok tartották. A sötétségben Hayward épp csak ki tudta venni, hogy hosszú sorokban állnak a fából faragott szarkofágok, egészen a hátsó falig. Leghátul három alakot pillantott meg, akiket hátulról világított meg néha egy kis felvillanó, pislákoló fény. Úgy tűnt, egy öngyújtó lángja lehet. Ketten nők voltak, az egyik halkan sírdogált. A harmadik egy férfi volt, aki halkan beszélt hozzájuk. Háttal volt Haywardnak, de a hangján és a gesztusain érezni lehetett, hogy próbálja megnyugtatni a két nőt. Laura érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Tett egy lépést, aztán még egyet, és akkor már biztos volt benne, hogy a férfi Vincent D'Agosta. – Vinnie! D'Agosta megfordult. Egy pillanatra gyanakvónak látszott, aztán megkönnyebbült mosoly terült el az arcán. – Laura! Te meg mit keresel itt? Hayward odasietett, már nem takarta el a zseblámpa fényét sem. A két nő felnézett rá, ahogy közeledett, az arcukat eltorzította a félelem. D'Agosta jobb karja rögtönzött sínbe volt téve, az arca tele volt karcolásokkal és piszokkal, az öltönye elszakadt, és igencsak megviselt volt – de Laura annyira örült, hogy láthatja, hogy mindezt alig vette észre. Gyorsan megölelte, kissé sután, mert


218

TEMETŐI TÁNC

útban volt a férfi törött karja. Aztán ránézett. – Vinnie, úgy festesz, mint akit egy autó után kötöztek, és úgy vonszoltak. – Úgy is érzem magam. Találtam itt pár embert, akiknek segítségre van szükségük. A tüntetőkkel jöttek, üldözni kezdték őket a Ville-beliek, aztán valahogy idekeveredtek a pincébe, és eltévedtek. – Egy kicsit hallgatott, majd megkérdezte: – Te is Norát keresed? – Nem, én téged kereslek. – Engem? De hát miért? – kérdezte D'Agosta szinte sértetten. – Pendergast mondta, hogy idelent vagy, és esetleg veszély fenyeget. – Norát kerestem. Szóval beszéltél Pendergasttal? – Igen, épp kijött innen, és azt mondta, elmegy Noráért. Állítólag nem itt van. – Micsoda? Akkor hol? – Azt nem árulta el. Azt is mondta, hogy valami furcsa lény megtámadott benneteket. – Így van. Ha Nora tényleg nincs itt, akkor ki kell jutnunk innen, méghozzá nagyon gyorsan. D'Agosta hirtelen elhallgatott. Egy pillanattal később Hayward is meghallotta a halk zajt: meztelen talpak csattogtak a sötétben a hideg köveken. A léptek zaja messziről jött, de egyre közeledett. Egy pillanattal később a csattogásokat másféle hangok nyomták el: nedves cuppogás, halk mordulások és szuszogás. Az egyik nő rémülten felkiáltott, és ösztönösen hátrált egy lépést. D'Agosta a sötétségbe meredt. – Már túl késő – mondta. – Visszajött…

81. fejezet

Nora csak várt a penészszagú sötétségben. A feje fájdalmasan, hevesen lüktetett. A legkisebb mozdulatra is éles fájdalom nyilallt egyik halántékától a másikig. A fejére kapott ütés csak tovább rontotta az agyrázkódás hatását. A fájdalom ellenére minden erejével küzdött az egyre inkább rátelepedő tompaság ellen. Vajon hány óra telhetett el…? Huszonnégy? Harminchat? Furcsa, hogy a sötétség mennyire kikezdi az ember időérzékét. A falnak támaszkodva ült a földön, az ajtó mellett, és várta, hogy a fogvatartója visszatérjen. Azon tűnődött, lesz-e ereje újból megtámadni. Be kellett látnia, hogy reménytelen a dolog – ha az első alkalommal nem vált be a trükkje, másodszor már aligha fog. De mi mást tehetne? Ha a cella bármely más pontján marad, a férfi bármikor belőhet a kisablakon. Tisztában volt vele, hogy nem fogják szabadon engedni. Egyelőre valamilyen rejtélyes okból ez a fickó életben tartja, aztán ha már nem lesz szüksége rá, megöli. A koromfekete sötétségben elkalandoztak a gondolatai. Egy emlékkép jelent meg előtte: fekete limuzin fékez az arizonai kisváros, Page kikötőjében. A háttérben a Powell-tavat körbeölelő, vöröses homokkő sziklák emelkednek, az ég felhőtlenül, tökéletes kékségben ragyog. A parkoló betonja csak úgy ontja magából a hőséget, remegve ragyog fölötte a forró levegő. Nyílik a limuzin ajtaja, és egy magas, vékony férfi kászálódik ki belőle esetlenül, leporolgatja magát, aztán felegyenesedik. Nagyon


219

TEMETŐI TÁNC

ostobán fest a Ray-Ban napszemüvegben, barna haja szerteszét áll, mint egy szénakazal. Kissé görnyedten tartja magát, mintha zavarba ejtené a saját magassága. Nora jól emlékezett hosszú orrára, hosszúkás, keskeny arcára, kissé szórakozott, de magabiztos pillantására, amivel felmérte a környezetét. Ez volt az első alkalom, hogy megpillantotta a férfit, aki később a férje lett. Bill újságíróként csatlakozott az utahi kanyonok közé vezető régészeti expedíciójukhoz. Norának első látásra az volt róla a véleménye, hogy egy idióta. Csak később jött rá, hogy a jó tulajdonságait mélyen elrejti, mintha kissé szégyellné őket. Más emléktöredékek is az agyába villantak az első utahi napokból: Bill, ahogy gúnyosan „elnök asszonynak” szólította; ahogy átkozódva, izzadva felmászott idegesen táncoló lova hátára. Az emlékek egybeolvadtak a New Yorkban együtt töltött első idők emlékeivel: Bill, amint leeszi brandy szósszal vadonatúj öltönyét a Café des Artistes-ben… Bill csavargónak öltözve, amikor be kellett törnie egy építkezésre, ahol harminchat régi csontvázat találtak… Bill a kórházban, miután megmenekült egy Leng nevű sorozatgyilkos karmai közül… A képek kéretlenül is áradtak, és furcsán vigasztalóak voltak. Már nem volt ereje ellenállni, megadta magát nekik, miközben lassan félálomba szenderült. Most, ebben a szélsőséges helyzetben, amikor bármelyik pillanatban véget érhet az élete, végre mintha bele tudott volna nyugodni abba, hogy elveszítette Bilit. Hirtelen valami zaj zökkentette vissza a jelenbe: a tompa puffanást akkora dübörgés követte, hogy a falak is belerázkódtak. Nora felült. Egyik pillanatról a másikra teljesen éber lett, és átmenetileg a fejfájásról is megfeledkezett. A dübörgés egy darabig folytatódott, aztán elhalt, és újból csönd lett. Percekkel később két lövés dörrent gyors egymásutánban, majd kis szünet után követte őket egy harmadik. A váratlan és erős hangok reményt öntöttek belé. Valami történt – lehet, hogy ez az egyetlen esélye, hogy cselekedjen. Minden izma megfeszült, és figyelmesen hallgatózott. Először csak alig kivehetően, aztán egyre tisztábban hallotta, hogy valami súlyos dolgot vonszolnak a pince padlóján. Egy nyögés hallatszott, aztán kis szünet után tovább vonszoltak valamit. Halk nyikorgással nyílt a cellája ajtaján lévő rácsos kisablak, és felcsendült a fogvatartója hangja: – Látogatót hoztam! Nora nem mozdult. Fény esett be az ajtó kisablakán, a rácsok fekete vonalakat vetítettek a cella falára. Rá kell kényszerítenie a férfit, hogy belépjen, és akkor rátámadni – ez az egyetlen esélye. Hallotta, hogy zörren a kulcs a zárban, és az ajtó félig kinyílt. A férfi azonban nem lépett be, csak belökött valamit a földre – egy testet –, aztán azonnal ki is lépett a cellából, és becsapta az ajtót. Nora gyorsan megnézte az arcot, amelynek sziluettje épp csak kirajzolódott a rácsokon beeső fényben. A szemből csak egy résnyi fehérje látszott, magasan álló járomcsontok villantak fel egy pillanatra, márvány fehérségű bőr, vékony szálú, világos haj, a portól megszürkült, gyűrött és szakadt fekete öltöny, a fehér ing elején sötét vérfolt. Pendergast. Halott. Nora rémülten és döbbenten felkiáltott. – Csak nem a barátja? – kérdezte a gúnyos hang a rácson át. A kulcs elfordult a zárban, megzördült a lakat, aztán ismét visszatért a sötétség.


220

TEMETŐI TÁNC

82. fejezet

Alexander Esteban visszasietett a pincefolyosókon, melyeket úgy ismert, mint a tenyerét, aztán kettesével véve a fokokat felrohant a lépcsőn. Egy perc múlva már a fészerben is volt, aztán kisietett a hűvös, csípős őszi éjszakába. A csillagok fényesen ragyogtak a bársonyosan fekete égbolton. Futólépésre váltott, a kocsijához szaladt, és feltépte az ajtaját. Hála istennek, a barna boríték ott hevert az ülésen. Felkapta, és felnyitotta. Kivette belőle a régi pergament, megnézte, aztán lassan, óvatosan visszacsúsztatta. Zihálva a kocsinak dőlt. Ostobaság volt így pánikba esni. Persze hogy a dokumentum biztonságban van. Senkinek sem értékes őrajta kívül. A legtöbben nem is fognák fel, mi ez. Akkor is szörnyen aggasztotta, ha arra gondolt, hogy itt hever őrizetlenül a kocsiban. Olyan gondosan kitervelt mindent, annyi kapcsolatot kellett felhasználnia, vagyonokat költött el, félrevezetett, megvesztegetett, megfélemlített és meggyilkolt embereket – mindezt csak azért, hogy megszerezze ezt a kétoldalas pergament. Kínzó volt arra gondolnia, hogy csak úgy ott hever védtelenül az autó ülésén, és bármely besurranó tolvaj megtalálhatja, vagy akár a szeszélyes Long lsland-i időjárásnak is áldozatul eshet. De végül minden jól végződött. Az irat biztonságban van. Most, hogy ismét a kezében tartotta, már megengedhette magának, hogy nevessen a saját félelmein. Kissé szomorkásan elmosolyodott, miközben visszasétált a házba. Átballagott a sötét helyiségeken a dolgozószobájához, és kinyitotta a széfet. Biztonságba helyezte a borítékot az acéldobozban, és egy pillanatig szeretetteljesen legeltette rajta a szemét. Most már teljesen megnyugodott. Visszatérhet a pincébe, hogy elvégezze az utolsó teendőket, és mindent végleg lezárjon. Pendergast halott, már csak a nőt kell elintéznie. A holttestüket eltemeti a pince padlója alá, már a helyet is kinézte. Soha senki nem fogja őket megtalálni. Becsukta a széf masszív fémajtaját, és benyomogatta a számkódot. Miközben a zár mechanizmusa halkan surrogott és kattogott, Esteban az elkövetkező hetekre, hónapokra, évekre gondolt, és elmosolyodott. Nehéz jogi csatározás áll előtte, de a végén Krőzusként fog kikerülni belőle. Kisétált a házból, és átvágott a pázsiton. Könnyedén lélegzett. Kezét a pisztoly markolatán tartotta, amit az FBl-ügynöktől vett el. Látszott rajta, hogy rendőrségi fegyver – tökéletes arra a célra, amit a fejében forgatott. Ha a nőt elintézte vele, természetesen megszabadul tőle. Nora Kelly meglepte a találékonyságával, fizikai erejével és kitartásával. Soha nem szabad alábecsülni, hogy mire képes egy ember a halál torkában. Annak ellenére, hogy sérült, vigyáznia kell vele – nem lenne jó a legutolsó pillanatban elbukni, amikor végre sikerült megszereznie mindent, amire vágyott. A fészerben felkattintotta a zseblámpáját, és elindult lefelé a pincébe. Azon tűnődött, a nő vajon megnehezíti-e a dolgát, és megint az ajtó mögött várja-e majd, ahogy a múltkor. De nem valószínű, hogy így tenne – Pendergast holtteste nyilván megrémisztette, bizonyára hisztérikus állapotban van, és könyörögni fog, hogy engedje el. Hát azt várhatja…


221

TEMETŐI TÁNC

A cella ajtajához érve kinyitotta a rácsos kisablakot, és bevilágított a zseblámpával. A nő a cella közepén feküdt zokogva a szalmán. Elszállt belőle a küzdőszellem, a fejét lehajtotta, és a kezébe temette az arcát. Széles háta tökéletes célpontot nyújtott. Tőle jobbra ott hevert az FBl-ügynök holtteste, a ruházata zilált volt, mintha a nő átkutatta volna, hogy megkeresse a pisztolyát. Talán amikor nem találta, az volt az a pont, amikor feladott minden reményt. Esteban egy kis lelkiismeret-furdalást érzett. Ehhez a gyilkossághoz bizony már hidegvér kell. Ez most nem olyan, mint amikor Fearinget vagy Kiddet kellett eltennie láb alól – ők opportunista gazemberek voltak, alantas, kisstílű bűnözők, akik bármire képesek egy kis pénzért. De mindenképp meg kell ölnie ezt a nőt, ez elkerülhetetlen, szükséges rossz. Gondosan célzott a háta felső részére, közvetlenül a szíve fölé, és lőtt a Colttal. A golyó ereje félrelökte a nőt, aki felsikoltott – rövid, éles kis sikoly volt. A második golyó lejjebb találta el, a veséje tájékán, és megint egy kicsit oldalra lökte. Most már nem sikoltott. Akkor ezzel meg is volnánk. Azért meg akart bizonyosodni róla, hogy minden rendben van. Egy golyó mindegyikük fejébe, biztos, ami biztos – aztán jöhet a gyors temetés. Megszabadul Smithback és a könyvtári kutató holttestétől is. Férj és feleség egymás mellett fognak nyugodni – milyen szép… A pisztolyt továbbra is készenlétben tartva bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta a cella ajtaját.

83. fejezet

A hadnagy a két tüntetőhöz fordult, akik kasmírkardigánt és divatos, vastagtalpú cipőt viseltek, ami elég furcsán hatott ebben a gótikus kriptában. – Bújjanak be oda a sírkő mögé – mutatott egy márványlapra. – Siessenek, jól húzzák le a fejüket! Aztán visszafordult Haywardhoz. Törött karjába éles fájdalom nyilallt a hirtelen mozdulattól. – Add ide a zseblámpádat. Laura átnyújtotta a lámpát, D'Agosta pedig gyorsan eltakarta a fényét a tenyerével. – Laura, nálam nincs fegyver. Elrejtőzni nem tudunk, és elfutni sem tudunk előle. Ha meglátod, lőj. – Ha kicsodát látok meg? – Tudni fogod. Úgy tűnik, nem reagál a fájdalomra, és nem ismeri a félelmet. Ránézésre olyan, mint egy ember… de nem egészen az. Pokolian gyors és elszánt. Én majd rávilágítok a zseblámpával. Ha egy pillanatig is habozol, végünk van. Laura nyelt egy nagyot, aztán bólintott, és ellenőrizte a pisztolyát. D'Agosta a zsebébe dugta az elemlámpát, behúzódott egy nagy márványlap mögé, és intett Haywardnak, hogy bújjon el a szomszédos sírkő mögött. Aztán vártak. Egy percig D'Agosta nem hallott mást, csak Laura kapkodó lélegzését, az egyik tüntető halk sírdogálását és a saját szívdobogását. Aztán egyszer csak ismét felhangzott a meztelen talpak csattogása a nyirkos kövön. Halk, elnyújtott, vérszomjas morgás visszhangzott az alagútban. D'Agosta hallotta, hogy az egyik nő pánikba esve, még hangosabban zokogni kezd. – Halkabban! – súgta oda.


222

TEMETŐI TÁNC

A meztelen talpak csattogása elhallgatott. D'Agosta érezte, hogy felgyorsul a szívdobogása. A zsebébe nyúlt a lámpáért. Közben a kezébe akadt a Szent Mihálymedál, amelyet mindig a zsebében hordott. Szent Mihály a rendőrök védőszentje. Az édesanyjától kapta, amikor rendőr lett. Minden reggel gondolkodás nélkül, megszokásból a zsebébe dugta. Bár jó pár éve nem imádkozott, és még régebben nem járt templomban, önkéntelenül is imádkozni kezdett magában: Atyánk, ki tudod, mekkora veszélyek vesznek körbe, könyörgünk néked, tartsd távol tőlünk a gonosz hatalmát. Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket küzdelmeinkben… A boltozatos helyiség túlsó végében valami megmozdult a fojtogató sötétségben. Egy lassan lopakodó alak jelent meg a sírkövek mellett, szinte csak fekete árnyék a nagy feketeségben. D'Agosta előhúzta a zsebéből a lámpát. – Készen állsz? – suttogta Laurának. Hayward két kézzel szorította és előreszegezte a pisztolyt. D'Agosta a boltíves átjáró felé irányította a zseblámpát, és hirtelen felkattintotta. A fénysugárban ott guggolt a szörny – egyik tenyerével maga előtt támaszkodott a földön, a másikkal az oldalát szorította. Egyre terjedő, vörös vérfolt sötétlett a rongyain. Ép szeme vadul forogva bámult a fénybe, a másik helyén csak odaszáradt vérrögök voltak, és valami váladék szivárgott belőle. Az állkapcsa lógott, és nyál csorgott sötét, megduzzadt nyelvéről. De a sérülései egyáltalán nem lassították le, és nem csökkentették gonosz elszántságát. Mohó mordulással a fény felé vetette magát. Hayward hatalmas dörrenéssel háromszor egymás után tüzelt. D'Agosta lekapcsolta a zseblámpát. A füle csöngött a dörrenésektől és a két nő hangos sikoltozásától. – Te jóságos ég… – zihálta Laura. – Eltaláltad? – Azt hiszem, igen. D'Agosta leguggolt, figyelmesen hallgatózott, és várta, hogy elmúljon a csöngés a füléből. A háta mögött a két tüntető már nem sikoltozott, csak halkan zokogtak. Más zaj nem volt, csak Hayward zihálása. Vajon megölték-e…? D'Agosta várt egy percet, aztán még egyet, majd ismét felkattintotta a lámpát, és körbevilágított. Semmi. Akár él a szörnyeteg, akár halott, ez az ellenség területe, és jobb lesz, ha minél előbb kijutnak innen. – Gyerünk – mondta D'Agosta. –Tűnjünk el. Talpra rángatta a két tüntetőt, és gyorsan elindultak a kripta túlsó oldalán lévő átjáróhoz. A tenyerével elernyőzött fénysugárral végigpásztázta a talajt. Néhány csepp friss vért látott, semmi mást. Átbújt a boltíves átjáró alatt, és intett a többieknek, hogy kövessék a következő raktárhelyiségbe. – Óvatosan – suttogta. – Egy mély kút van középen. Maradjanak szorosan a fal mellett. Ahogy átbotorkáltak a halmokban álló penészes, bőrkötésű könyvek és ősrégi, korhadó bútorok között, egyik oldalról hirtelen éles szisszenés harsant. D'Agosta odafordult, és felemelte a zseblámpát, épp abban a pillanatban, amikor a zombi kirontott a sötétből, a száját nagyra tátva, a kezét a magasba emelve, mintha töredezett, fekete körmeivel akarna nekik esni. Hayward emelte a fegyverét, de a zombi egy szempillantás alatt rávetette magát, és a földre lökte. A pisztoly kirepült a kezéből. D'Agosta nem törődve fájó törött karjával, rávetette magát a szörnyre, és az ök-


223

TEMETŐI TÁNC

lével püfölni kezdte. Az ügyet sem vetett az ütésekre, szorongatni kezdte Hayward torkát, miközben vérszomjas diadalkiáltásokat hallatott. A helyiséget hirtelen erős, narancsszínű fény árasztotta el. D'Agosta a világosság felé fordult: Bossong állt az ajtónyílásban, egyik kezével egy égő fáklyát tartott a magasba. Az arca véres volt, de mit sem veszített félelmet keltő, szinte királyi kisugárzásából. – Arrêt! – kiáltotta el magát. Mély hangja kongóan visszhangzott a föld alatti kamrában. A zombi megállt, és felnézett. Hátrahőkölt, a szeme vadul forgott. D'Agosta észrevette, hogy Hayward pisztolya ott hever a földön, alig pár centire Bossong lábától. Odaugrott, de Bossong máris felkapta és rájuk szegezte a fegyvert. – Bossong! – kiáltott fel D'Agosta. – Hívja vissza! A Ville vezetője csak hallgatott, és rájuk szegezte a pisztolyt. – Erről szól a vallásuk? Erről a szörnyetegről? – Ez a szörnyeteg a védelmezőnk – felelte Bossong. – És így védelmezi magukat? Hogy megpróbál megölni egy szolgálatot teljesítő rendőrt? Bossong D'Agostára pillantott, aztán a zombira, aztán Haywardra, végül megint a hadnagyra. – Ez a nő nem ártott maguknak semmit! Hívja vissza! – Megtámadta a közösségünket, megszentségtelenítette a templomunkat. – Azért jött, hogy megmentsen engem és másokat – mondta D'Agosta, mereven Bossongra nézve. – Mindig is az volt a véleményem, hogy maga egy vérszomjas szektavezér, aki állatokat öl valami perverz, szadista gyönyörűségből. Tessék, bizonyítsa be, hogy tévedek. Itt a lehetőség. Mutassa meg, hogy nincs igazam. Hogy a „vallásuk” valami másról szól. Bossong egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán teljes magasságában kihúzta magát, és a zombi felé fordult. – C'est suffice! – kiáltotta. – N'est-ce envoi pas! A zombi artikulálatlan, szörcsögő nyögést hallatott, és felbámult a papra. Elengedte Hayward torkát, aki köhögve, zihálva kiszabadult a markából. D'Agosta felsegítette, és együtt elhátráltak. – Véget kell vetni az erőszaknak! – mondta Bossong. A zombi összerándult, és gyötrelmes határozatlansággal rángatózott a teste. Haywardról Bossongra nézett, aztán megint vissza Bossongra. D'Agosta látta, hogy megint elönti a gyilkolásvágy. Ekkor a szörny Hayward felé vetődött. Fülsiketítő lövés dörrent a szűk helyiségben. A golyó ugrása közben, a levegőben érte a zombit, aki megpördült, aztán a földre zuhant. Fájdalmas üvöltéssel, bestiális dühvel feltápászkodott, és négykézlábra állt. Ömlött a vér a második sebből, amelyet az oldalán ütött a golyó, ennek ellenére hátborzongató elszántsággal, négykézláb kezdett mászni Bossong felé. A következő lövésre iszonyú hörgéssel előrebukott. Még mindig megpróbált felállni, miközben folyt a vér a tátongó sebekből és a szájából is. A harmadik golyó azonban mellkason találta, amitől remegve, rángatózva a földre rogyott. D'Agosta megpróbált utánakapni, de már késő volt: a zombi görcsös rángatózás és borzalmas hörgés közepette belecsúszott a kútba. Még egy utolsó visítás hallatszott, aztán egy rémesen hosszúra nyúló másodperc után halk csobbanás. Bossong lassan leengedte a füstölgő pisztolyt. – Úgy ér véget minden, ahogy elkezdődött – mormolta. – Sötétségben.


224

TEMETŐI TÁNC

84. fejezet

Esteban belépett a cellába, és megállt. Melyikükkel foglalkozzon először? Nem volt szokása sokat tétovázni – átlépte a nő holttestét, és odament az FBl-ügynökhöz. Ő aztán különösen megérdemli a halált. Persze, mosolyodott el magában fanyarul Esteban, már úgyis halott, vagy majdnem az. Elég csúnya lesz, ha ilyen közelről adja le a biztonsági lövést, és ezen a szűk helyen alaposan csöngeni fog a füle a dörrenéstől. Átgondolta a teendőit, miközben újratöltötte a pisztolyát. Először is el kell temetnie a saját ruháit is a holttestekkel és a pisztolyokkal együtt. Manapság lehetetlen teljesen eltüntetni a vérnyomokat. Amilyen hatékony kémiai szerek állnak a helyszínelők rendelkezésére, bárhol ki tudják mutatni a vért. A cellát viszont be tudja majd falazni, úgyhogy semmi nyoma nem lesz annak, hogy valaha is létezett. Az összes holttestet elrejtheti itt. Talán az elkövetkező napokban jönnek majd ide szaglászni az eltűnt FBI-ügynököt keresve. Lehet, hogy el is mondta valakinek, hogy ide készül. Szerencsére semmi nyoma annak, hogy meg is érkezett – se kocsi, se csónak, semmi. Helyére kattintotta a tárat, és csőre töltötte a fegyvert. Egyik kezével felemelte, a másikkal pedig óvatosan a földön fekvő alakra irányította a zseblámpa fénysugarát. Ekkor teljesen váratlanul jókora ütés érte hátulról. A koponyája nagyot reccsent, aztán valaki rávetette magát, és úgy csimpaszkodott a hátára, mint egy majom. A körmével esett az arcának, és egyik ujjával a szemgödrébe vájt. Esteban felordított a hihetetlenül éles fájdalomtól, megpördült, és próbálta lerázni magáról a támadóját. Egyik kezével megragadta, miközben hatalmas dörrenésekkel többször is elsült a másik kezében lévő pisztoly. A zseblámpa nagy koppanással földre esett, és mindent elborított a sötétség. Egy pillanatig a meglepetéstől és a fájdalomtól képtelen volt felfogni, mi történt. Aztán rájött, hogy csak a nő támadhatott rá. Felordított, és botladozva, a szabad kezével vakon hátranyúlva próbálta elkapni, de az erős szorítás csak nem engedett. Érezte, hogy a szemgolyója cuppanó hanggal kiugrik a helyéről. A fájdalom olyan sokkoló volt, hogy egy pillanatra teljesen elveszítette a racionális gondolkodás képességét. Felordított, és a földre zuhant. Az eséstől végre engedett a nő szorítása, de ahogy Esteban az oldalára gördült, és próbált hátrafelé célozni a pisztollyal, rájött, hogy már másvalakivel dulakodik – nyilván az FBl-ügynökkel. A pisztolyt durván kirúgták a kezéből. Vadul behúzott egyet az ellenfelének, kiszabadulva talpra ugrott, és menekülni kezdett. Nekiütközött a falnak, és kétségbeesetten tapogatózni kezdett, miközben tovább dulakodott a támadóival. Az ajtó! Végre megtalálta, és kirohant rajta a sötétbe. Szédelegve, céltalanul támolygott, úgy ütődött ide-oda a falak és a limlomok között, mint egy golyó a játékgépben. A fájdalomtól és a pániktól képtelen volt tájékozódni, csak botladozott a lomok között, és úgy próbált menekülni. A nő és az FBI-ügynök is életben van – ez meg hogy lehetséges? Már tudta is a választ – és elátkozta a saját kolosszális, eget rengető ostobaságát. Futás közben érezte, hogy a szemgolyója, amelyet csak a szemideg tartott, minden mozdulatnál fájdalmasan ide-oda himbálózik. A Browning! A második pisztolyról meg is feledkezett. A derékszíjába nyúlt, és kihúzta. Megfordult, és az üldözői felé tüzelt. Egy pillanattal később a Colt dörrenése


225

TEMETŐI TÁNC

válaszolt a lövésre. Közvetlenül a füle mellett egy nagy kaliberű lövedék csapódott az egyik kellékbe, és teleszórta faszilánkokkal. Jesszusom, ez közel volt… Sarkon fordult, és botladozva tovább futott. Próbált rájönni, merre is járhat a pincében. Hallotta, hogy az üldözői botladoznak utána a sötétben. Ha újból rájuk lő, azzal csak elárulja a hollétét, és saját magából is célpontot csinál. Nekiütközött valaminek, és rájött, hogy a kétségbeesett menekülés közben valószínűleg visszafelé indult el. Hol is van most, és melyik kellék ez? Egy vastag gipszfalat tapogatott ki, kövek körvonalait érezte a tenyere alatt. A vártorony lenne? Igen, csak az lehet. A derékszíjába dugta a pisztolyt, és tapogatózva felkapaszkodott a toronyra. Még egy kicsit feljebb, még egy kicsit… Átmászott a tornyon, aztán a túloldalon leugrott, és mintha valami rámpán ért volna földet. Ez meg mi lehet? Arra számított, hogy az egyiptomi fáraó, Raned szarkofágjánál találja majd magát, de ez valami egészen más. Lehet, hogy mégis a másik irányba indult? A gondolatai szédülten kavarogtak, ahogy próbált eligazodni a rengeteg kellék között. Felmászott a rámpán, megbotlott, és zihálva elnyúlt egy faemelvényen. Talán ha csak fekszik itt, és csöndben marad, akkor nem találják meg. Nem, ez ostobaság. Úgyis megtalálják, és akkor… Ki kell jutnia innen, és szembeszállni velük, vagy pedig elmenekülni, minél messzebbre. Hallotta a sötétben, hogy az üldözői közelednek, és a vártorony környékén keresik. Teljesen lesújtotta, hogy ilyen váratlanul rosszra fordultak a dolgok, és füstbe ment minden reménye. Szembe kellett néznie azzal, hogy nem maradt más hátra, mint hogy elmeneküljön valahová. Talán Mexikóba vagy Indonéziába, esetleg Szomáliába. De előbb ki kell jutnia ebből a sötét börtönből, és felkeresni egy orvost a szemével. Ahogy felült, megérezte, hogy egy kötél lóg az arcába. Belekapaszkodott, hogy a segítségével feltápászkodjon. A kötél hirtelen engedett, és valami furcsa surrogást hallott a feje fölül. Egy pillanattal később rájött, mit tett, és milyen kötelet húzott meg, de akkor már késő volt – egyetlen éles villanással véget ért minden.

Nora halk kaparászást hallott, aztán valami szisszent, és halvány, sárgás fény kezdett pislákolni. Pendergast egy összecsavart, meggyújtott újságpapírt tartott a kezében. A betonpadlón egy szétszerelt töltényhüvely hevert, amelyből kiszedte a lőport, hogy tüzet gyújtson vele. – Jöjjön, nézze meg – mondta elgyengült hangon. Odanyújtotta a kezét, Nora pedig megfogta. Minden porcikája fájt, mintha az öszszes bordája eltört volna a lövések erejétől, a feje lüktetett az agyrázkódástól. A golyóálló mellény, amelyet Pendergast adott oda neki, amikor Esteban visszatértét várták, ólomsúlyként nyomta a kórházi hálóing alatt. Megkerülte a régi vártornyot, és egy guillotine-t pillantott meg: a penge lezuhant, az emelvényen egy test hevert, a kosárban egy fej – a fogvatartójának feje. Egyik szeme a meglepetéstől nagyra tágult, a másik helyén csak a borzalmasan kivájt szemgödör tátongott. – Szentséges ég… – Nora a szája elé kapta a kezét. – Jól nézze meg – mondta Pendergast. – Ez az ember a felelős a férje és Caitlyn Kidd meggyilkolásáért. Ez az ember ölte meg Colin Fearinget és Martin Warteket, és ő próbálta megölni magát és engem is. – De hát miért?


226

TEMETŐI TÁNC

– Szinte tökéletes koreográfia – vagyis inkább forgatókönyv – szerint zajlott a terve. A legvégső indítóokát csak akkor fogjuk megtudni, ha megtalálunk egy bizonyos dokumentumot. – Pendergast olyan halkan suttogott, hogy Nora alig tudta kivenni a szavait. – Most először is mentőt kell hívnunk, ha maga itt… végzett. Nora rámeredt az iszonyatos látványra, és rá kellett jönnie, hogy a fájdalom ellenére valami komor katarzist is érez. Végül elfordult. – Eleget látott? Nora bólintott. – Ki kell jutnunk innen. Maga csúnyán vérzik. – Esteban harmadik lövése a golyóálló mellény karlyukának szélénél talált el. Azt hiszem, súrolta a bal tüdőlebenyemet. – Pendergast köhögni kezdett, és vér szivárgott a szájából. A meggyújtott újságpapír pislákoló fényénél lassan, fájdalmasan végigvánszorogtak a pincefolyosón, fel a lépcsőn, majd a pázsiton át be a házba. A sötét nappaliban Pendergast a kanapéhoz támogatta Norát, majd felemelte a telefonkagylót, és hívta a mentőket. Aztán eszméletlenül rogyott össze, és mozdulatlanul feküdt az egyre nagyobb vértócsában.

85. fejezet

Az éj leszálltával elcsendesedett a North Shore University kórház hetedik emelete. Elhallgatott a kerekes székek és hordágyak nyikorgása, a nővérszobában a hangosbeszélő. Bizonyos neszek azonban sohasem szűntek meg teljesen: a lélegeztető gépek sziszegése, a betegek mormolása és horkolása, az életfunkciókat ellenőrző monitorok halk sípolása és pittyegése. D'Agosta azonban semmit sem hallott ezekből. Egy különszoba betegágya mellett üldögélt, ahonnan tizennyolc órája nem mozdult el. Tekintetét a földre szegezte, és hol ökölbe szorította, hol szétnyitotta az ép kezét. A szeme sarkából valami kis mozgást vett észre: Nora Kelly állt meg a nyitott ajtóban. A fején kötés fehérlett, és a köntöse is a kötésektől domborodott. Odasétált az ágy lábához. – Hogy van? – kérdezte Pendergastra pillantva. – Ugyanúgy. – D'Agosta felsóhajtott. – És maga? – Sokkal jobban. – Nora habozott egy kicsit. – Na és maga? Hogy bírja? D'Agosta csak megrázta lehajtott fejét. – Hadnagy úr, szeretném megköszönni mindazt, amit értem tett. Amiért végig támogatott, és hitt bennem. D'Agosta érezte, hogy elvörösödik az arca. – Nem tettem semmit. – De igen, nagyon is sokat. Komolyan mondom. – D'Agosta érezte, hogy Nora a vállára teszi a kezét, aztán a következő pillanatban már ott sem volt. Két óra is eltelt, mire legközelebb felemelte a tekintetét. Ez alkalommal Laura Hayward állt az ajtóban. Amikor meglátta D'Agostát, gyorsan odament hozzá, könynyedén megcsókolta, és leült mellé egy székre. – Enned kéne valamit – mondta. – Nem ülhetsz itt örökké.


227

TEMETŐI TÁNC

– Nem vagyok éhes – felelte D'Agosta. Laura közelebb hajolt. – Vinnie, nem szeretem, hogy ilyennek látlak. Amikor Pendergast felhívott, és azt mondta, hogy a Ville pincéjében vagy, én… – Laura elhallgatott, és megfogta D'Agosta kezét. – Hirtelen rájöttem, hogy nem bírnám elviselni, ha örökre elveszítenélek. Hallgass rám: nem okolhatod magadat azért, ami történt. – Túlságosan fel voltam dühödve. Ha kordában tudtam volna tartani az indulataimat, akkor talán nem történik ez Pendergasttal. Ez az igazság, és ezt te is tudod. – Nem, nem tudom. Ki tudja, mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok? Egy rendőr élete mindig csupa bizonytalanság, ezzel együtt kell élnünk. Különben is, hallottad, mit mondott az orvos: túl van a krízisen. Sok vért veszített, de fel fog épülni. Az ágyból kis mocorgás hallatszott. D'Agosta és Hayward is odanézett. Pendergast félig lehunyt szemhéja mögül figyelte őket. D'Agosta még soha nem látta ilyen halálosan sápadtnak – mindig is vékony volt, de most szinte kísértetiesen soványnak tűnt. Csak nézett rájuk, pislogás nélkül. Egy szörnyű pillanatig D'Agosta már attól félt, hogy meghalt, de aztán megrebbent az ajka. Közelebb hajoltak, hogy jobban hallják, mit mond. – Örülök, hogy mindketten ilyen jól vannak – suttogta. – Remélem, maga is – felelte D'Agosta, és próbált mosolyogni. – Hogy van? – Miközben itt feküdtem, sokat gondolkoztam, és a maga aggódása is jólesett. Mi történt a karjával, Vincent? – Eltört a singcsontom, nem nagy dolog. Pendergast lehunyta a szemét, de egy pillanat múlva újból kinyitotta. – Mi volt benne…? – kérdezte. – Miben? – Esteban széfjében. – Egy nagyon régi végrendelet. – Á… – suttogta Pendergast. – Elijah Esteban végakarata? D'Agosta rámeredt. – Honnan tudja? – Megtaláltam Elijah Esteban sírját a Ville pincéjében. Alig percekkel az odaérkezésem előtt törték fel és fosztották ki a koporsóját. Nyilván akkor vitték el a végrendeletet. Gondolom, egy ingatlanról szól? – Igen, egy huszonkét holdas farmról – felelte D'Agosta. Pendergast lassan bólintott. – Ami, gondolom, ma már egyáltalán nem farm. – Jól gondolja. Ez ma egész Manhattan legértékesebb telke, a Times Square és a Madison sugárút között fekszik. Itt húzódik a negyvenessel kezdődő utcák nagy része. A végrendelet alapján egyértelműen Esteban az egyetlen törvényes örököse. – Természetesen nem akarta volna megkapni a területet, hanem a végrendelet birtokában indított volna egy igencsak jól jövedelmező pert, és végül nyilván sok milliárd dollárt kapott volna a várostól. Ezért aztán érdemes ölni, nem igaz, Vincent? – Egyeseknek talán igen. Pendergast aprólékos gonddal eligazgatta fehér ujjaival a takarót. D'Agostának feltűnt, hogy az átlagosnál finomabb az ágynemű. Ez nyilván Proctornak köszönhető. – Ott, ahol most a Ville áll, már korábban is létezett egy egészen másféle vallási közösség – folytatta Pendergast kissé felélénkülve. – Wren azt mesélte, hogy az eredeti közösség alapítója később farmer lett Manhattan déli részén, miután a közösség felbomlott. Ő lehetett Elijah Esteban. A halála után az általa alapított közösség templomának kriptájában temették el – úgy tűnik, a végakaratával együtt.


228

TEMETŐI TÁNC

– Igen, az könnyen lehet – bólintott D'Agosta. – De honnan szerzett erről tudomást Alexander Esteban? – Miután abbahagyta a filmkészítést, a hobbija lett a családfakutatás. Megbízott egy könyvtári kutatót, hogy nézzen utána a családja történetének a régi feljegyzésekben. Ő fedezte fel a dolgot – és az volt a köszönet érte, hogy Esteban meggyilkolta. Egyébként az övé volt a másik, ismeretlen holttest Esteban pincéjében. – Igen, megtaláltuk – bólintott Hayward. – És a holttest kapóra is jött Estebannak. Ezt lökte le a hídról a Harlem folyóba, és elfoglalt barátunk, Wayne Heffler ezt azonosította tévesen Colin Fearingként, az állítólagos húgának közreműködésével. – Szóval Colin Fearing tényleg életben volt – szólt közbe D'Agosta. – Úgy értem, amikor megölte Smithbacket. Pendergast bólintott. – Figyelemre méltó dolgokat lehet elérni egy kis színházi sminkkel. Esteban nemhiába volt ízig-vérig filmrendező. – Talán jobb lenne, ha most már hagynánk Pendergast ügynököt pihenni – jegyezte meg Hayward. Pendergast bágyadtan legyintett. – Ugyan, kapitány. Ha beszélhetek, az segít kitisztítani a fejemet. – Én még mindig nem értek semmit – mondta D'Agosta. – Pedig egyszerű, ha az ember egyszer rájön a történet nyitjára. – Pendergast lehunyta a szemét, és összekulcsolta sápadt kezeit a takarón. – Esteban tudomást szerzett ennek a bizonyos iratnak a létezéséről és pontos helyéről, és tudta, hogy ennek révén hihetetlenül meggazdagodhatna. Sajnálatos módon egy leforrasztott ólomkoporsóban volt, elzárva a Ville des Zirondilles pincéjében, egy olyan titkolózó szekta lakhelyén, amelynek tagjai mélységesen gyanakvóak minden idegennel szemben. Olyannyira zárt a közösség, hogy mindig csak száznegyvennégy tagja lehet, és ha valaki meghal, csak akkor toboroznak új tagot a helyére. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy Esteban bárhogy is bejusson oda. Úgyhogy azt tervelte ki, hogy feltüzeli a közvéleményt a Ville ellen, ráveszi a várost, hogy kobozzák el az ingatlanukat, és űzzék ki a jogtalan földfoglalókat. Ezért csatlakozott az „Emberek a többi állatfajtáért” szervezethez is, és ezért vette rá Smithbacket, hogy írjon leleplező cikkeket a témáról a Timesban. – Már kezdem érteni – mondta D'Agosta. – Önmagában ez még nem volt elég, ezért Esteban tovább fokozta a helyzetet azzal, hogy megölte Smithbacket, és a Ville-beliekre kente a gyilkosságot, és közben még megspékelte az egészet egy kis vuduval meg a zombikkal. Pendergast alig észrevehetően bólintott. – Bár nem igazán szakértő módon intézte a vudukellékeket. Ott van például a kis koporsó, amit Fearing kriptájában találtunk. Bertin barátom furcsának találta, azt mondta, valami nem stimmel vele. Ez is egy olyan kulcs volt a megoldáshoz, amit sajnos nem vettem észre rögtön. Ironikus módon, amit a Ville-ben űznek, az sem igazi vudu, hanem egy saját maguk által kitalált furcsa, bizarr kultusz, ami csak még furább és eltorzultabb lett a sok évtizedes elszigeteltség miatt. – Pendergast kicsit hallgatott, majd folytatta: – Estebannak két cinkosa is volt, akiket felbérelt, hogy segédkezzenek a terv végrehajtásában: Colin Fearing és Caitlyn Kidd. – Caitlyn Kidd? – kérdezte döbbenten D'Agosta. – Az újságírónő? – Pontosan. Ő is része volt a tervnek. Esteban valószínűleg kitervelte pontosan, mit akar, aztán olyan embereket keresett, akik pontosan megfeleltek a kívánalmaknak. Fearing meglehetősen gyanús múltú, munkanélküli színész volt, aki állandó


229

TEMETŐI TÁNC

pénzszűkében szenvedett. Smithbackkel egy házban lakott, és nagyjából ugyanolyan magasságú és testsúlyú volt, mint ő. Tökéletes választás Esteban számára. Caitlyn Kidd kifejezetten bulvárújságíró volt, és kíméletlen karrierista. – Pendergast vetett egy pillantást Haywardra. – Úgy látom, nem lepi meg a dolog. Hayward egy pillanatig habozott, aztán azt felelte: – Kértem, hogy nézzenek utána mindenkinek, akinek a neve felmerült az ügy kapcsán. Kidd anyagát alig pár órával ezelőtt kaptam meg. Bár jól titkolta a dolgot, priusza volt, börtönben is ült szélhámosságért. Idősebb férfiaktól csalt ki pénzt. D'Agosta döbbenten nézett Laurára. Pendergast csak bólintott. – Gondolom, Esteban is így találhatott rá. Valószínűleg jó sokat fizetett neki azért, hogy játssza el a szerepét. Esteban megírta a forgatókönyvet a kis drámához, melyben Fearing eljátszotta a saját halálát, amihez a könyvtári kutató holttestét használták fel. Caitlyn Kidd játszotta a húgának a szerepét, aki azonosította a holttestet. A roppant elfoglalt dr. Heffler is hozzátette a magáét. Miután mindenki azt hitte, hogy Fearing halott, Esteban egy kis sminkkel fokozta a hatást – végül is filmrendező volt, értett hozzá. Fearing pedig eljátszotta, hogy zombiként megöli Smithbacket, és megtámadja Nora Kellyt. D'Agosta megcsóválta a fejét. – Így utólag már minden olyan nyilvánvalónak tűnik. – Emlékszik, hogy Fearing szándékosan felnézett a biztonsági kamerába, amikor távozott a házból, és hagyta, hogy a szomszédok is jól megnézzék? Akkor ezt nagyon furcsának találtam, de így már tökéletesen érthető. Esteban tervének kritikus fontosságú pontja volt, hogy Fearinget minél többen lássák, és egyértelműen azonosítsák. Hosszú csönd lett. Pendergast végül ismét kinyitotta a szemét. – Aztán Esteban belefogott a következő felvonásba. Caitlyn Kidd felkereste Norát, és rávette, hogy működjön együtt vele, és nyomozzanak a férje gyilkosa után a Ville-ben. Az első feladata az volt, hogy férkőzzön Nora közelébe, és úgy vegye rá a dolgokra, hogy Nora azt higgye, a saját ötlete volt, hogy a Ville-be menjenek. Tovább fokozták rajta a nyomást azzal, hogy Fearing a múzeumban megtámadta. Aztán Esteban ellopta Smithback holttestét a hullaházból, hogy azt az illúziót keltse, ő is feltámadt, és zombi lett belőle. De egy másik, még fontosabb célból is szüksége volt Smithback holttestére: egy gumimaszkot készített az arcáról, amit aztán Fearing öltött magára. Megtaláltam a latex nyomait Smithback arcán. Fearing viselte a maszkot, amikor megölte Kiddet az egybegyűlt vendégsereg előtt, akik közül sokan ismerték Smithbacket. – De miért kellett megölnie Kiddet? – kérdezte D'Agosta. – Tökéletesen eljátszotta a szerepét, nem volt már rá szükség. Ideje volt ejteni. Egyszerűbb volt megölni, mint kifizetni, és mindig okosabb megszabadulni a cinkostársaktól. Ebből a tanulságból Fearing is okulhatott volna. Emlékeznek, hogy Kidd Smithback nevét kiáltotta, mielőtt meghalt? Gondolom, Esteban azt mondta neki, hogy a Smithbacknek maszkírozott Fearing valaki mást fog megölni a díjátadón. Az ő szerepe – az utolsó jelenete – az volt, hogy megjátszott rémülettel Smithback nevét sikoltsa, és ezzel is fokozza az illúziót, hogy senki se kételkedjen benne, hogy Smithbacket látja. Csak éppen arra nem számított, hogy ő lesz az áldozat. – Aztán Esteban megölette Fearinggel Warteket, amint megindította a Ville elleni jogi eljárást – mondta D'Agosta. Pendergast bólintott. – És elrabolta Norát, amit megint csak a Ville lakóira kent.


230

TEMETŐI TÁNC

– Úgy van. A Ville elleni nyomást tovább kellett fokozni, mivel Estebannak nem volt kedve megvárni a hosszadalmas kilakoltatási eljárást. Az időzítése tökéletes volt, ahogy az egy nagy rendezőhöz illik. Miután elküldte a Noráról készült videofelvételt, amiről mindenki rögtön azt feltételezte, hogy a Ville-ben készült, kezdődhetett a harmadik felvonás. Tudta, itt az ideje, hogy lecsapjon. – Szóval Fearinget Esteban gyilkolta meg? – kérdezte Hayward. – Igen, azt hiszem. Nyilván el akarta tenni az útból a második cinkostársát is, ugyanúgy, ahogy az elsőt. A Ville közelében hagyta a holttestét, aminek megvolt az az előnye, hogy megint mindenki őket vádolta a gyilkossággal. – Egyvalamit nem értek – szólt közbe D'Agosta. – A Ville elleni első tüntetésnél Esteban először feltüzelte a tömeget, aztán megint lehűtötte a lelkesedésüket. Miért? Miért nem hagyta, hogy bevonuljanak a Ville-be? Pendergast egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Ezt eleinte én is érthetetlennek találtam. Aztán arra gondoltam, akkor még nem voltak elegen, hogy sikeres lehessen az akció. Csak egy esélye volt arra, hogy behatoljon a Ville-be, és kifossza a sírt. Komoly, nagy csetepatéra volt szüksége, aminek a leple alatt észrevétlenül bejuthat, elragadhatja a zsákmányt, és vissza is vonulhat. Az első alkalom csak a főpróba volt. Ezért volt az, hogy a második, fontosabb tüntetést nem Esteban vezette. Csak beindította, aztán úgy tett, mintha kihátrálna. Ott volt lent a pincében, velünk egy időben. Csak a véletlennek köszönhető, hogy nem akadtunk össze vele. Mire a zombi megtámadott minket, ő már elment. Hayward összevonta a szemöldökét. – És ki volt az a szörny? – Egy ember – legalábbis egykor az volt, csak egy rituáléval átalakították valami mássá. – Miféle rituáléval? – kérdezte D'Agosta. – Emlékszik azokra a fura eszközökre, amiket a Ville-ben láttunk az oltáron? Csontnyéllel ellátott, csavart drótok, a végükön kampóval. Ezek ugyanazt a célt szolgálják, mint a leukotóm nevű középkori eszköz. – Leukotóm…? – Homloklebeny-műtéteknél használják, amikor a szemüregen keresztül hatolnak az agyba. A Ville-beliek rég rájöttek, hogy ha az agy egy bizonyos részét, az úgynevezett Broca-területet elpusztítják, a szerencsétlen áldozat mentes lesz minden fájdalomérzettől, megszabadul az erkölcsi és etikai korlátoktól, rendkívül erőszakossá válik, ugyanakkor engedelmes lesz a felügyelőivel szemben. Olyan lény keletkezik, aki kevesebb, mint egy ember, de több, mint egy állat. – Azt akarja mondani, hogy a Ville-ben szándékosan ezt tették valakivel? – Pontosan. A szekta választotta ki az illetőt, hogy feláldozzák a közösségért, de tisztelték és imádták is, amiért meghozza ezt az áldozatot. Lehet, hogy nagy megtiszteltetésnek tekintették, amire sokan áhítoztak. Ez a lény központi szerepet játszott a vallási rituáléikban – a létrehozása, a táplálása, a kiképzése, mind egy rituális ciklus része volt. Az volt a feladata, hogy megvédelmezze a közösséget az ellenséges külvilággal szemben, ők pedig cserébe táplálták, gondozták, tisztelték. Egyes társadalmakban bizonyos egyéneket felhatalmaznak olyan cselekedetekre, amelyeket egyébként rossznak tartanak. Talán a Ville-beliek azért hajtottak végre lobotómiát az áldozatukon, hogy úgy gyilkolhasson és védelmezhesse a Ville-t, hogy nem tapad bűn szennyfoltja a lelkére. – De hogy képes egy operáció ilyen szörnyeteggé változtatni egy embert? – kérdezte Hayward.


231

TEMETŐI TÁNC

– Az operáció maga nem nehéz. Sok-sok évvel ezelőtt egy Walter Freeman nevű orvos pár perc alatt hajtott végre úgynevezett „jégcsákány lobotómiát”. Bedugják a szerszámot a szemgödörbe, egy gyors mozdulattal előre-hátra mozgatják, és már el is pusztították az agynak ezt a nemkívánatos területét – és ezzel együtt az ember fél személyiségét, a lelkét, az önmagáról való tudatát. A Ville-ben egy lépéssel továbbfejlesztették a módszert. – És a régi gyilkosságok, amiket Wren fedezett fel? – kérdezte D'Agosta. – Talán azokat is ilyen zombik követték el? – Pontosan. A gyilkosságokkal vették rá Isidor Straust, hogy ne irtsa ki az Inwood Hill-i erdőt. Úgy tűnik, Straus kertésze is a Ville-beli szekta tagja lett – aztán az a megtiszteltetés érte, hogy megszentelt zombi lett belőle. – Ez szörnyű – borzongott meg Hayward. – Valóban az. Szinte kézzelfogható a dolog iróniája. Esteban eljátszatta Fearinggel, hogy zombi, mégpedig azért, hogy meggyőzze a közvéleményt, hogy a Ville-ből jött. És a Ville-ben bizonyos értelemben valóban zombikat hoztak létre – csak épp másféle céllal, mint ahogy Esteban gondolta. Egyébként mi lesz a Ville sorsa? – Úgy tűnik, egyelőre maradhatnak, ahol vannak. Megígérték, hogy beszüntetik az állatáldozatokat. – És reméljük, több zombi sem lesz. Bossong talán nem olyan rosszindulatú, mint gondoltuk. Nem lepne meg, ha a jövőben inkább jótékony hatást gyakorolna a Villere. Úgy éreztem, nagy feszültség van közte és a főpap között. – Bossong ölte meg a zombit – mondta D'Agosta. – Az utolsó pillanatban, amikor már majdnem végzett velünk. – Valóban? Ez megnyugtató – egy igazi hívő soha nem vetemedne arra, hogy megölje a saját isteneinek szentelt áldozatot. – Pendergast vetett egy pillantást Haywardra. – Egyébként, kapitány, el akartam mondani, mennyire sajnálom, hogy nem magát nevezték ki a különleges egység élére. – Ne sajnálja – felelte Hayward, és hátrasöpörte az arcából fekete haját. – Azt hiszem, tulajdonképpen jobban is jártam így. A legújabb hír az, hogy a különleges egység is csak egy bürokratikus rémálom lesz, hiába fogadkoztak, hogy ez most valami más. Erről jut eszembe: emlékszik Kline barátunkra, a szoftverfejlesztőre? Úgy tűnik, meg fogja bánni, hogy zsarolta a rendőrfőkapitányt. Úgy hallottam, az FBI lehallgatta Rocker telefonját, és az egész beszélgetést felvették. Mind a ketten bele fognak bukni. Kline-nak vége. – Rocker nem rossz ember, kár érte. Hayward bólintott. – Önzetlen indítékból cselekedett, a Dyson-alapítvány érdekében. Bizonyos értelemben tragikus, ami történt. De ennek eredményeképp én is otthagyom a rendőrfőkapitány irodáját, és visszamegyek a gyilkossági csoporthoz. Csönd lett a kórteremben. D'Agostából hirtelen ömleni kezdett a szó: – Ide hallgasson, Pendergast, szerettem volna bocsánatot kérni az átkozott ostobaságomért – amiért berángattam magammal a Ville-be, amiért meglőtték, amiért majdnem elveszítettük Norát. Sok hülyeséget csináltam már életemben, de ez viszi a pálmát. – Kedves Vincent – mondta Pendergast –, ha nem mentem volna oda a Ville-be, soha nem találom meg a kifosztott koporsót, és nem látom meg Esteban nevét… Akkor most hol tartanánk? Nora halott lenne, Esteban pedig akkora ingatlanmágnás, mint Donald Trump. Úgyhogy az „ostobasága” kulcsfontosságú volt az ügy megoldásában.


232

TEMETŐI TÁNC

D'Agosta nem tudta, mit válaszoljon. – Most pedig, ha nem bánja, Vincent, pihennék egy kicsit.

Miután kiléptek a kórteremből, D'Agosta Haywardhoz fordult: – Hogyhogy utánanéztél mindenkinek, aki érintett az ügyben? Hayward rá nem jellemző módon zavarba jött. – Nem tudtam ölbe tett kézzel végignézni, ahogy Pendergast belerángat ebbe az egészbe. Úgyhogy… egy kicsit én is elkezdtem nyomozni. D'Agostát vegyes érzelmek öntötték el – enyhe bosszúság, amiért Laura azt hitte, hogy ő segítségre szorul, de nagy elégedettség is, amiért ennyire törődik vele. – Mindig gondoskodsz rólam – mondta végül. Laura válaszul csak belekarolt. – Van valami terved ma estére? – Igen, elviszlek téged vacsorázni. – Hová? – Mit szólnál a Le Cirque-hez? Laura meglepetten nézett rá. – Ejha, az idén már másodszor? És mi a nagy alkalom? – Nincs semmi különleges alkalom, csak egy különleges hölgy. Ebben a pillanatban egy idősebb férfi állította meg őket a folyosón. D'Agosta csodálkozva nézett rá: alacsony volt, köpcös, és úgy öltözködött, mintha az Edward korabeli Londonból csöppent volna ide: fekete zsakettet viselt, a gomblyukában fehér szegfűvel, ráadásul kifogástalan keménykalapot. – Elnézést – szólította meg őket –, nem Aloysius Pendergast szobájából jöttek ki éppen? – De igen – bólintott D'Agosta. – Miért? – Egy levelet kell átadnom neki. – A férfi valóban egy elegáns, krémszínű, merített papírból készült borítékot szorongatott a kezében. Pendergast neve állt rajta régies kézírással. – Később kell visszajönnie vele – mondta D'Agosta. – Pendergast pihen. – Biztosíthatom róla, hogy ezt a levelet biztosan szeretné minél hamarabb kézhez kapni. – Azzal a férfi már indult is az ajtó felé. D'Agosta a vállára tette a kezét, és megállította. – Megtudhatom, hogy ön kicsoda? – A nevem Ogilby, a Pendergast család ügyvédje vagyok. Akkor, ha megbocsát… – A férfi kiszabadította magát D'Agosta kezéből, meghajolt, szarvasbőr kesztyűs kezével megemelte a kalapját Hayward felé, és besietett Pendergast szobájába.


233

TEMETŐI TÁNC

Epilógus

A kis motorcsónak könnyedén szelte a Powell-tó áttetsző vizét. Hideg, ragyogó áprilisi nap volt, az arizonai levegő éles és szikrázóan tiszta. A késő délelőtti nap narancssárgán ragyogott, fénye visszaverődött a Grand Bench hatalmas homokkő faláról. Ahogy a csónak bekanyarodott, felbukkant a távolban a megközelíthetetlen Kaiparo-wits-fennsík, lilás árnyalatokban derengve a napfényben. Nora Kelly a csónak kormányrúdjánál állt, a szél felborzolta rövid haját. A motor berregése halkan visszhangzott a sziklák között. A csónak orra sziszegve szelte a hullámokat, miközben tovább siklott a kanyonok titokzatos kőrengetegében. A levegőben cédrus és a napsütéstől átmelegedett homokkő illata szállt. Olyan csönd volt, mint egy katedrálisban. A kanyon széle fölött egy sas lebegett, és vijjogott egyet. Nora csökkentette a sebességet, és a csónak halkan dohogó motorral haladt tovább. Egy újabb kanyar után egy keskeny, vízzel elárasztott kanyon torkolata bukkant fel. A Serpentine-kanyon két sima, vörös homokkő fala között zöld vizű csatorna húzódott. Nora besiklott a kanyonba a csónakkal. A motor hangja felerősödött a szűk sziklafalak között. Nevéhez híven a kanyon ide-oda kanyargott, mint egy hegyi szerpentinút. Itt már hűvösebb volt, sőt kimondottan hideg. Nora minden lélegzetvételnél fehér párát lehelt a fagyos levegőbe. Másfél kilométer után a csónak egy különösen szép helyhez ért, ahol egy kis vízesés zuhogott le a sziklafalon. Külön kis világ volt ez, lecsüngő mohákkal és páfrányokkal, kisméretű, göcsörtös fenyőkkel, amelyek ferdén nőttek ki a szikla egy repedéséből. Nora leállította a csónak motorját, aztán csak hallgatta a vízesés csobogását, és beszívta a páfrányok és a víz édeskés illatát. Olyan elevenen élt az emlékeiben ez a varázslatos hely, mintha csak tegnap látta volna utoljára. Öt éve, amikor expedíciót indítottak a legendás eltűnt város, Quivira keresésére, a hajójuk elhaladt ugyanennél a vízesésnél. Bill Smithback, akit előző nap ismert meg, megállt a hajókorlátnál, és odaintette. – Látja ezt, Nora? – bökte oldalba mosolyogva. – Itt mossák le a tündérek pókhálószárnyukat. Ez a tündérek zuhanyozója. Ez volt az első alkalom, hogy Bill meglepte költői hajlamaival, egyéni meglátásaival, a humorával és szépségszeretetével. Emiatt kicsit alaposabban is megnézte magának, és ekkor jött rá, hogy nem bízhat a róla alkotott első benyomásában. És talán ez volt az a pillanat, amikor kezdett beleszeretni.

Két héttel korábban Nora hazatért Új-Mexikóba, miután felajánlottak neki egy kurátori állást a Santa Fé-i archeológiai intézetnél. Az öccsénél, Skipnél lakott. Az elmúlt egy hétben tájékozódott az új munkájáról, megbeszélte az intézet igazgatójával és igazgatótanácsával, hogy mik lesznek a feladatai. Ha elvállalja az állást, akkor kidolgozzák annak a részleteit is, hogy miként támogatnák a jövő nyárra tervezett utahi expedícióját. Skip rengeteget segített; örült, hogy most viszonozhatja a szívességet, amit Nora tett neki évekkel ezelőtt, amikor segített rendbe hozni az életét.


234

TEMETŐI TÁNC

Volt egy másik, ennél sokkal személyesebb oka is arra, hogy hazautazott Santa Fébe. Lassan kezdte feldolgozni Bill szörnyű halálát. New York – a kedvenc éttermeikkel és parkjaikkal, a lakásukkal – már nem volt olyan borzalmas hely a számára, de a múltat akkor is lezárta. Nem tudta, milyen hatással lesz rá, ha újra láthatja a délnyugat kanyonjait, az arizonai Page-et, ahol megismerkedtek, vagy magát a Powell-tavat és a mögötte elterülő vad, sziklás tájat, ahol a mitikus várost, Quivirát kutatták. Úgy érezte, újból fel kell keresnie ezeket a helyeket, mert talán ez is segíthet lecsendesíteni a múlt kísérteteit. Ahogy a csónak továbbsodródott a kanyonban, az idő szomorkás fátyla mögül előbukkanó emlékek inkább már csak édes-keserűek voltak, mintsem fájdalmasak. Bill, ahogy hangosan méltatlankodott, miután megharapta a lova… Bill, amikor a testével védte a kanyont elöntő áradattól… Bill, ahogy a keze után nyúlt a ragyogó csillagfényben… Ez a varázslatos vidék ilyen emlékeket idézett fel benne, és ezért hálás volt. A csónak már csak alig érezhetően sodródott a tükörsima vízen. Nora felemelt egy kis bronzurnát, letépte a szélét lezáró papírszegélyt, és levette a tetejét. A csónak oldalánál kinyúlva a tó fölé tartotta az urnát, és kiszórt belőle néhány maroknyi hamut. A szemcsék lassan süllyedni kezdtek a jádezöld vízben. Nora csak nézte, ahogy a hamvak kis örvényben kavarogva feloldódnak, és a tó fenekére süllyednek, míg végül elnyeli őket a mélység. – Isten veled, drága barátom – mormolta halkan. ____________


235

TEMETŐI TÁNC

VILÁGSIKEREK. Douglas Preston Lincoln Child TEMETŐI TÁNC. General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Recommend Documents