KOCKÁZATOS SZERELEM General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Romantikus Regények

Karen Hawkins

KOCKÁZATOS SZERELEM

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Csak Könyvek - http://torteneteim.ucoz.hu

A mű eredeti címe To Catch a Highlander Copyright © 2OO8 by Karen Hawkins The original edition was published by Pocket Books, a Division of Simon and Schuster, Inc. Hungarian translation © Balog Edina © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította BALOG EDINA Szerkesztette ÁRKOS ESZTER A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 365 9

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 27O-92O1 Fax: 359-2O26 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 18 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3415-12

Ron Chapmannek, a magas, jóképű, széles vállú, acélkék szemű hősnek. Ugye ilyennek akartad, hogy leírjalak?

És gyönyörű feleségének, TJ-nek (azaz „Aranyhajnak”), aki kemény munkával képes „magán” tartani ezt az acélkék tekintetet.

Első fejezet Ó, leányok! Micsoda öröm, amikor van egy férfi, akit gyötörhettek! AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Mindent elvesztettél? – csattant fel Sophia MacFarlane. A lánya és a játékoscimborái által is csak „Red” néven emlegetett Robert MacFarlane arca megrándult. – Igen, kislányom. Mindent elvesztettem. Sophia a székébe huppant. – Még… még a házat is? Red nagyot nyelt. Mindig hitte, hogy a rossz híreket legjobb mielőbb közölni, de ahogy lánya reszkető ajkára nézett, már nem volt olyan biztos benne. Sophia hatalmas, világoskék szeme könnybe lábadt. – De hát hogyan történt? Edingtonba indultál eladni a mama gyémántjait, hogy megcsináltathassuk a tetőt. Hogyhogy mégis játszottál? – Megálltam Stirlingben, bár ne tettem volna! Útközben hallottam, hogy Anglia leggyorsabb lovai fognak versenyezni. KAREN HAWKINS

5 KOCKÁZATOS SZERELEM

Először csak arra gondoltam, hogy megnézem, de Andrew MacGregor is ott volt, és… Sophia elhúzta a száját. – MacGregor mindig bajjal jár. – Ugyan! Egyedül én tehetek róla, senki más. Csak segíteni akartam rajtad… – Segíteni rajtam? Azzal, hogy elveszíted az általam annyira szeretett házat? – Nem ez volt a szándékom! – mondta Red fájdalmas hangon. – Azt hittem, ha csak egyszer nyernék, ki tudnám fizetni a tetőjavítást, és nem kellene eladnod édesanyád gyémántjait. Nem örültem neki, hogy el kell adnunk őket – folytatta elkomorodva. A lány a homlokára tette a kezét. – Megmondtam neked, hogy cseppet sem érdekelnek a gyémántok. Csak annyit akartam, hogy rendben legyen a tető! Red összeszorította az állkapcsát. – Beatrice kívánsága az volt, hogy te is ugyanazokat a gyémántokat viseld, amikor majd férjhez mész, amelyeket ő viselt, amikor összeházasodtunk. – Ha annak idején a tető ereszteni kezdett volna, mama lett volna az első, aki lemondott volna a gyémántokról – mondta szikrázó tekintettel Sophia. Rednek be kellett látnia, hogy a lányának igaza van. Beatrice, hacsak utol nem érte egy sorsszerű kaland, szilárd, józan ésszel volt megáldva, annak ellenére, hogy Skócia egyik legnagyobb házában, szolgáktól körülvéve nőtt fel, ahol semmi másra nem volt gondja, mint szórakozni és csak magával foglalkozni. De Beatrice nem az a fajta nő volt, aki hagyta, hogy mások tegyék meg helyette azt, amit ő is könnyedén meg tudott tenni magáért. Erős és független asszony volt, jellemvonásaiban apjára hasonlított. Mindig igyekezett a saját feje után menni, hiába próbálta apja dühödten korlátozni a szabadságát. Beatrice tizenhét éves koráig folyt köztük ez a huzavona, ám akkor a lány szakított a családi hagyományokkal, és megszökött egy ismeretlen kalandorral, akit úgy hívtak: Robert MacFarlane. KAREN HAWKINS


Ez volt a legnagyobb szerencse, ami Redet valaha érte, és meg is változtatta a férfit örökre. Az élete Beatrice előtt mozgalmas volt, Beatrice-szal pedig izgalmas, gyengéd és szinte átkozottul tökéletes. Az asszony minden fogadót otthonossá tett, hiába volt piszkos vagy hideg, nem számított. Viszonzásul Red izgalommal, szerelemmel és romantikával töltötte meg Beatrice életét. Egyikük sem bánta meg soha, hogy gondolkodás nélkül összeházasodtak. Red milliomodszorra kívánta, bárcsak vele lenne ma is szeretett hitvese. – Sophia, csak nem akartam, hogy túl könnyedén lemondjunk édesanyád gyémántjairól. Semmi rosszat nem akartam, de most… Minden elveszett. – Mérgesen a fejéhez kapott. – De meglátod, rá fogok jönni, hogyan tehetem jóvá. Sophia megenyhült, ahogy apja a kezébe fogta az övét. – Gondolkoznunk kell rajta, hogyan keveredhetünk ki ebből – mondta csendesen, összevont szemöldökkel. Red reménykedve nézett rá. Ha valaki megtalálhatja a kiutat, az Sophia. Ebben biztos volt. Nézte a lánya arcát, nézte, ahogy a függönyök között beszűrődő nap bearanyozza göndör fürtjeit. A fény rózsaszínbe vonta, és kiemelte szív alakú arcát. Sűrű szempilláival, ragyogó szemével, tökéletes orrával olyan gyönyörű volt, hogy elképzelni is nehéz lett volna nála szebb nőt. Nyilvánvaló szépsége és kellemes megjelenése azonban félrevezető volt; Sophiában már gyerekkorától kezdve meg volt szülei csillapíthatatlan kalandvágya. Mindhárman imádtak játszani, zokszó nélkül járták Európa városait, jól érezve magukat minden fogadóban, még a legsiralmasabb állapotúban is. Amíg Red az ügyeit intézte, Beatrice igyekezett lánya életét a lehető legnormálisabb mederben terelgetni, egyszerre látva el a nevelőnői, a tanítói és az anyai feladatokat. Beatrice őrködött mindannyiuk biztonsága és józansága felett, nevetett a sáros utakon és gúnyolódott a nehéz természetű fogadósokon, míg Sophia és Red hahotázásban nem törtek ki. Gondoskodott róla, hogy a ruháik mindig tiszták, a szobáik rendezettek és lakályosak legyenek. Red és Sophia életét a jókedvű, KAREN HAWKINS

7 KALANDOS SZERELEM

fáradhatatlan Beatrice rajongta körül – ezért volt annyira elfogadhatatlan számukra Beatrice évekkel ezelőtti, váratlan halála. Sophia nagyon hasonlított Beatrice-re, ami csak felerősítette Red fájdalmát. Bár a társaság úgy tekint egy huszonhét éves lányra, mint aki pártában marad, bármely férfi, aki meglátta aranylóan rózsaszín őszeretetreméltóságát, egészen másképp nyilatkozott. Érett viselkedése tisztán elárulta korát, de tizennyolc évesnél egy nappal sem látszott idősebbnek. Sophia arckifejezése egyre komolyabbá vált, ajkát összecsücsörítette, ahogy egyik ujját az állára tette. Red csendben átkozta barátját, MacGregort, átkozta a kártya okozta balszerencséjét, de leginkább azokat a körülményeket átkozta, amelyek reményt ébresztettek benne. A remény a legtöbb ember számára kifejezetten jó dolog, valami olyasmi, ami átsegíti őket a nehéz időkön. Egy szerencsejátékos számára azonban maga a vég. Azt sosem szabad kockáztatni, amit elveszíthet az ember. Mégis, a játék hevében kósza remény ébredt a szívében, hogy rendbe hozhatja a dolgokat szeretett Sophiája számára. Persze veszített; a szerencsejáték nem olyan dolog, ami érzelmekkel befolyásolható. Nagyon jól tudta ezt. Hiszen a drága Beatrice-szel hosszú évekig éltek Red azon képességéből, hogy kiválóan forgatta a lapokat, és játszott az emberek reményével. Hogy leszidta volna őt a drága, amiért játékba bocsátotta azt a két dolgot, amit a lányára hagyott! Dédelgetett vágya volt, hogy Sophiának rendes otthona legyen. Amikor Red, egyik játéka alkalmával, elnyerte egy kétségbeesett nemesember házát, az okiratokat Beatrice úgy elrejtette, hogy még ínséges időkben se kelljen megválni tőle. Sajnos a szerencse forgandó, és szegény Beatrice már nem láthatta meg a házat, amiért annyit küzdött. Beatrice halála után Red és Sophia elhagyták Itáliát, és Skóciába mentek, hogy birtokba vegyék a dombon álló házat. Hűvös, szeles napon érkeztek, felhők tornyosultak a magas, szögletes kőház fölé, a KAREN HAWKINS


zárt ajtók és ablakok ridegek és barátságtalanok voltak, a hatalmasra nőtt szőlőtőkék mögött szinte nem is látszott a ház. Sophia rögtön nekilátott, hogy MacFarlane-házzá alakítsa az épületet. Együtt sikáltak, fényesítettek, kalapáltak és szögeitek, rögzítettek, tisztítottak, amíg kedvükre való nem lett a hely. Miközben dolgoztak, a szívük lassan lecsendesedett, és a ház igazi otthonukká lett. Mindez tizenegy évvel ezelőtt történt. Sophia határozott mozdulattal kihúzta magát, Red pedig reménykedve nézett rá. – Nem ülhetünk itt nyugodtan a babérjainkon, miközben egy idegené lesz a házunk – mondta a lány, amint végignézett a nappali szobán. – Azt nem bírnám elviselni. Red követte a lány tekintetét, amely körbefutott a lágy fényű faburkolaton, a vastag, keleti szőnyegeken, amelyek kellemesen ellensúlyozták a fapadló keménységét. Tekervényes faragás díszítette a kandallót, melynek hatalmas párkányán aranyozott óra állt egy pár, bronzból és kristályból készült karos gyertyatartó társaságában. Számos díszes szék állt a kandalló előtt, melyet egyszerű, mégis elegáns vörös és aranycsíkos bársonyborítással, fényes, Chippendale stílusú asztalkák szomszédságában. Az egyik sarokban egy kicsi, francia stílusú szekreter állt, közelében díszesen faragott, különleges, kínai porcelánnal megrakott vitrinekkel. A vörös bársonyfüggönyök között beáramló napfény melegséget kölcsönzött a faburkolatnak, a szobában pedig kellemes méhviasz- és citromillat terjengett. A kandallóban táncoló lángok kellemessé enyhítették a tavasz hűvösségét. Nehéz lett volna ennél hívogatóbb és barátságosabb szobát elképzelni. És az egész közepén, Red székével szemben ott ült gyönyörű leánya. Sophia, a maga aranyló fürtjeivel, szív alakú arcával pont ugyanúgy nézett ki, mint az édesanyja. Az egyetlen hasonlóság Sophia és az apja között a szokatlanul vízkék, sűrű pillákkal árnyalt szempár volt. Az ifjú, vakmerő és bohém Red számtalan fura helyzetbe került, amikor az idősebb fiúk kigúnyolták sűrű szempillái miatt. Red ökle már nyolcévesen is olyan kemény volt, hogy kétszer is megbánta, aki KAREN HAWKINS

9 KALANDOS SZERELEM

kinevette. Azt kívánta, bárcsak ilyen egyszerűen megoldhatná jelenlegi problémáit is. De nála élesebb eszű személyre van szükség, hogy kikeveredjenek ebből a helyzetből. – Ha létezik valaki, aki meg tudja találni a kiutat ebből a zűrzavarból, az te vagy – mondta határozottan. Sophia elmosolyodott, örült, hogy apja ennyire hisz a képességeiben. Kinézett az ablakon a kertre, ahol a rózsákat cirógatta a szél. Az új ösvény a rózsaszín, piros, sárga és levendulaszín virágok között a hátrább hajladozó fák felé húzódott, egy fehér kő szökőkút mellett, amelynek a szélén egy rózsaszín márványangyal állt, ujjaival a csobogó vízben játszva. Nemsokára valaki más áll majd itt, aki helyette fog gyönyörködni a látványban. Erre a gondolatra elöntötte a méreg. Hogyan is merészelne valaki az engedélye nélkül ücsörögni az ő kertjében, különösen az általa elvégzett temérdek munka után! Lennie kell valami megoldásnak… Ujjaival dobolni kezdett a szék karfáján. Hogyan is kerülhettek ebbe a balszerencsés helyzetbe? Nincs pénzük és még kevesebb a hitelük. Senkit sem ismer, aki segíthetne rajtuk; egyetlen tehetős ismerősük a földesúr, akinek minden vagyona a birtoka. Nem, ha vissza akarnák nyerni a házukat, akkor… – megdermedt, egy hirtelen jött gondolat zakatolt az agyában. – Sem pénzünk, sem elég hitelünk nincs, hogy visszavásároljuk a házat, de van tehetségünk és szerencsénk. Ha egy játékban veszítettük el a házat, majd én visszanyerem egy másik játszmában. – Te? – Igen. Senki sem gondolná, hogy ugyanolyan jól tudok kártyázni, mint te. – Valóban – felelte lassan Red. Amikor Sophia kislány volt, megtanította arra, hogyan kell a tenyerében elrejteni egy lapot, az asztal alól osztani, hogyan kell hajtűvel megjelölni a lapokat, vagyis ezernyi olyan apró trükkre, amelyek együttes alkalmazásával az ember ritkán veszít. Az igazi trükk azonban Sophia esze volt. A lány tudta, mikor melyik kártyát kell megjátszani, és hogy kinél milyen lapok vannak – KAREN HAWKINS


e képességek teszik naggyá a játékosokat, és Sophia már tizenkét évesen mesterien bánt ezzel a tehetséggel. Red megtanította neki a kellő gondolkodást, hogy mit jelent a győzelem az egyik embernek, és miként jelent valami egészen mást egy másiknak; miből állapíthatjuk meg valakiről, hogy kétségbeesett, és hogyan kényszeríthetjük arra, hogy hibázzon; hogy valaminek az akarása mennyire megzavarja az embert, és ez hogyan juttatja el odáig, hogy mindent elveszítsen. Red megdörzsölte az állát. – Talán sikerülhet, kislányom. De veszélyes is lehet. Az olyan férfiak, mint Dougal MacLean, látszólag talán könnyű ellenfélnek tűnhetnek, de ha úgy érzik, hogy csalással van dolguk, hidegek és kemények lesznek. Édesanyád sem lelkesedne a gondolatért, hogy komoly tétben játszol. Sophia szíve elszorult. Nem hagyhatja elveszni a MacFarlaneházat. Ez minden, ami a mamából maradt. Elűzte a rossz érzéseket, és határozottan megszólalt. – Mit tudsz arról a férfiról? – Dougal MacLeanről? Nem sokat. Inkább csak pletykákat. – Red a hajába túrt. Valamikor ragyogó vörös tincsei már őszültek, fényük megkopott. – Azt mondják róla, hogy nagyvilági férfi és rettenetesen jóképű. Minden erődre szükséged lesz, hogy megőrizd a hidegvéredet. – Találkoztam már jóképű férfiakkal – felelte Sophia magabiztosan. Red nem volt igazán meggyőzve. – Igen, de ez a férfi más. És nagyon büszke is; az egész családjával együtt. – Red lebiggyesztette az ajkát. – Ráadásul kissé lobbanékony természetű. – Honnan tudod? – Stirling grófja a játszma közben valami nem éppen hízelgő megjegyzést tett az egyik MacLean fivérrel kapcsolatban, és láttam a dühöt a szemében. – Mondott valamit? KAREN HAWKINS

11 KALANDOS SZERELEM

– Nem, de hirtelen villámlott, és heves szélroham vágta ki a spalettákat, így mindannyian azon igyekeztünk, hogy bezárjuk az ablakokat és összeszedjük a kártyákat – folytatta kuncogva. – A gróf megpróbálta az egészet MacLeanre fogni. Valami szóbeszéd szerint a MacLean családot átok sújtja, miszerint ha elveszítik az önuralmukat, vihar támad. Sophia halványan elmosolyodott. – Tudsz valami mást is erről a MacLeanről? Red hunyorítva nézett a lányra. – Úgy tűnik, a férfinak elég jól megy a sora. Nyolclovas hintóval közlekedik, és az övénél szebb lószerszámokat nehezen találnál. Ez ígéretesnek tűnt. Egy hiú férfit lehet az orránál fogva vezetni. – Szerinted eljön ide? – Azt mondta, hogy az unokaöccsének szánja a házat, vagy valami ilyesmi, de előtte el akar jönni, hogy megnézze. A lány bólintott. – Jól van. Emlékszel még valamire? Red vágott egy grimaszt. – Úgy öltözik, mint egy francia, csupa csipkekézelő meg miegymás. Sophia elhúzta a száját. – Piperkőc. – Igen… illetve nem. Jóval több, mint a ruhái. Gyors, és átkozottul jól tudja palástolni az érzéseit, ezzel győzött le engem is. Fel kell készülnöd a vele való találkozásra, kislányom – próbálta óvni a lányát Red. – Nem játszottál már egy ideje, ő pedig szokatlanul intelligens. – Akkor mindennap gyakorolnunk kell, amíg megérkezik. – Legalább még egy hét, mire ideér. Addig tartanak a lóversenyek. – Red Sophiára nézett. – Egy-két új ruhára is szükséged lesz. – Miért? – nézett végig rózsaszín muszlinruháján Sophia. – Egy férfi bátrabban kockáztat, ha azt hiszi, nincs szükséged a pénzére. – Nos, jól van. Rendelek néhány új ruhát a falusi varrónőtől. Épp most készített egy hozományra való ruhát a báró lányának. KAREN HAWKINS


Szükségem lesz néhány olyan ékszerre is, amelyek úgy néznek ki, mintha drágakőből lennének, hisz úgysem kerül olyan közel hozzám, hogy felismerje a különbséget. És talán visszanyerem az ékszereket és az adománylevelet is. – Megér egy próbát – mondta Red, és mosolyogva nézett körül a szobában. – A ház okozhat némi problémát. Nagyon jó munkát végeztél; gyönyörű lett. Kétlem, hogy MacLean meg akarna válni tőle, ha egyszer meglátja. – Így igaz – vonta össze a szemöldökét Sophia. – Ha meglátja, nem akarja majd kockára tenni. Bárcsak… – Támadt egy ötlete, amely oly briliáns gondolat volt, hogy egy teljes percig képtelen volt gondolkodni. – Sophia? – szólalt meg Red, hangjával felriasztva a lányt. – Szerinted lesz egy egész hetünk, mielőtt megérkezik MacLean, hogy megnézze a… házat? – képtelen volt kiejteni a száján azt, hogy a házát – Legalább. Talán még több is, ha ott marad a futamok utáni mulatozásokra. Akkor talán menni fog! Támogatásra lesz szüksége, de elég akarattal és segítséggel még akár… – Sophia? – ráncolta össze a szemöldökét Red. – Nem tetszik ez a pillantás. Mire gondolsz? A lány felállt, és összedörzsölte a kezét. – Már tudom, hogyan érhetjük el, hogy MacLean meg akarjon szabadulni a házunktól. Tönkretesszük a munkánkat. – Tessék? Sophia legyintett, mintha túlságosan elfoglalt lenne ahhoz, hogy tovább magyarázzon. – Bízd csak rám. Majd én mindenről gondoskodom. – Bármit is tervezel, légy óvatos. Ha MacLean rájön, hogy be akarod csapni, addig nem fog megnyugodni, amíg bosszút nem áll. – Vigyázni fogok – felelte a lány elgondolkodva. Fejében ezer gondolat forgott.

KAREN HAWKINS


– Nem, nem fogsz. Túlságosan hasonlítasz az édesanyádra. Ha egyszer valamit a fejébe vett, nem hátrált meg, tűzön-vízen át keresztülvitte, amit eltervezett. – Az elszántság jó dolog – vigyorgott Sophia. – Attól függ, mi az ára, kislányom. Érezve apja aggodalmát, Sophia témát váltott. Annak a játszmának a részleteiről kérdezte apját, amelynek során elvesztette a házukat. Apja égett a vágytól, hogy mentegethesse magát, így részletesen leírta az ellenfelet, és azt, hogyan tette lóvá, amíg a végén mindent fel kellett tennie. Sophia csak fél füllel hallgatta. Ha elkészül a tervével, a piperkőc MacLean imádkozni fog, hogy valaki vegye el tőle a házat. Egy finom bőrű, csipkébe öltözött, divatmajom semmirekellő sem veheti el ezt a házat. Soha.

KAREN HAWKINS


Második fejezet Drágáim, legyetek körültekintőek, amikor másokkal beszéltek. Sosem tudhatjátok, mikor térnek vissza hozzátok, és marnak belétek saját szavaitok. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Red

jóslata ellenére több mint egy hónap telt el, mire Dougal MacLean megérkezett. Találkozott ugyanis egy kedves, fiatal özveggyel Stirlingben, akinek ajkai és alkata hosszabb maradásra bírták. Nem mintha sokáig kellett volna győzködni. Egyébként a nővére háza felé tartott, csak nehezére esett elviselnie a férjet. Fiona láthatóan szerette a gazembert, és Dougal csak azért volt hajlandó elviselni, mert Jack Kincaid pont annyira odavolt a nővéréért, mint az őérte. Ami azt jelentette, hogy Dougal kénytelen volt „jól viselkedni”, amint ezt Fiona egyszer oly nyersen a tudomására hozta. Dougal ugyan nem szeretett jól viselkedni, de nővére kérésének sem tudott ellenállni, amikor az látogatóba hívta őt. Dougal most a MacFarlane-ház felé fordította hatalmas fekete lovát. Eltartott egy darabig, mire megtalálta a bejáratot jelző köveket, KAREN HAWKINS


amelyek két hatalmas tölgyfa között rejtőztek a hosszú és magányos útszakaszon. Az út keskeny volt és sűrűn benőtték a növények, aztán kiszélesedett, és sokkal előnyösebb képet mutatott, ahogy kellemes ívben kanyargóit hosszan lefelé, a méltóságteljes fák koronája fölött pedig fel-felvillant a kék ég. – Csinos kis vidék, igaz, uram? Dougal hátrapillantott a lovászára, Sheltonra, aki egy testes pej hátán követte őt. – Tűrhető. Valójában egy kicsit meg volt lepve. Ritkaságszámba ment, ha egy kártyán nyert birtok valódi értéket képviselt. Általában elhanyagolt földek, romos házak és eladósodott birtokok voltak csupán a tétek. Ezeket a földeket viszont jó karban tartják, még ha nem is látszanak mintagazdaságnak. Bárhogy legyen is, ez azért már valami. Egyszer csak felröppent egy galambraj, és egy apró, festői tavacska felé szállt. A lovász elismerően bólintott. – Vadászatra is kitűnőnek mondanám. Talán átgondolja még, uram, hogy az unokaöccsének adja-e, vagy megtartsa magának. Még egy vadászlest is emeltethetne ide. – Fölösleges lenne; a saját vadászterületeimet is ritkán használom. – Ha az ön helyében lennék, a vadászaton kívül semmi mást nem csinálnék – sóhajtott a lovász irigykedve. – Semmi kétségem, hogy te, aki hozzám hasonlóan lusta vagy, ezt tennéd. – Köszönöm, uram – hajolt meg Shelton. – Ez egy különleges nap: valamely területen egyenlőnek érezhetem magam önnel. – Igazán nincs mit! – felelte Dougal nagylelkűen. – Rendben, ön pedig úgy tesz, mintha néhány dologban lusta lenne… Nézze! – mutatott Shelton buzgón az út lágy emelkedője felé, ahol egy róka tűnt fel. – Hú, elég fürgének tűnik! – Bármilyen is, nálam ügyesebb férfira lenne szükség ahhoz, hogy lóval, lábtörés nélkül át tudjon kelni ezen az egyenetlen talajon. Shelton élesen az urára pillantott. KAREN HAWKINS


– Önre sok mindent rá lehet mondani, uram, de azt semmiképpen sem, hogy ügyetlen lovas lenne. – Shelton, zavarba hozol. Nem tudom, mit mondjak egy ilyen eltúlzott dicséretre. A lovász elnéző tekintettel fordult Dougalhoz. – Uram, megint képtelenségeket mond. Biztos benne, hogy nincs önben egy kis ír vér? Dougal elvigyorodott. – Anyám sosem vallaná be. Dougal megfordult a nyeregben, hogy megcsodálja az elé táruló látványt. Tiszta, nedves föld és friss fű illatát érezte, a fák között beszűrődő napfény tarkára festette az utat. Fölöttük madarak csiviteltek, ahogy a lovak kellemesen ügettek az úton felfelé. Már maga a birtok is kitűnő ajándék lenne az unokaöccsének, de MacFarlane esküdözött, hogy a ház a birtok igazi ékköve. Amikor azonban a férfi tekintélyes pénzösszeg helyett a birtokot próbálta felajánlani, Dougalnak kétségei támadtak efelől. Dougal gyorsabb tempóra fogta a lovát, és a kanyart elhagyva, újabb kellemes meglepetés érte. Ott magasodott előtte a ház, hatalmasan és robosztusan, a függőleges ablaktáblák csillogtak a délutáni napsütésben. A MacFarlane-ház – amelyet hamarosan Kincaid-majornak fognak hívni – barátságos, vörös téglás épület volt, elegáns homlokzattal, melynek közepén egy széles, nyolc jón oszlopon nyugvó kapuzat helyezkedett el. Hatalmas ablakok foglaltak keretbe egy fehér dupla ajtót, melynek tetején a ház körüli dombok ívének megfelelő vonalban elhelyezett, színezett üvegeken át szűrődött be a napfény. A főépület mindkét oldala kis mellékszárnyban folytatódott, a falakat sötétzöld vadszőlő futotta be, amitől az egész épület nagyon romantikusan festett. MacFarlane – akiről Dougal azt gondolta, hogy az egyetlen sarlatán és egyszersmind ügyes elefántcsont-faragó, akit valaha ismert – azt mondta, hogy a ház elegáns. De nem egyszerűen csak elegáns volt. Sokkal… bájosabb. Unokaöccse élvezni fogja majd, ha felnő. A fiúnak szüksége lesz saját rezidenciára, egy olyan helyre, ahol a maga ura lehet, anélkül, KAREN HAWKINS


hogy az anyja kotkodácsolását vagy szigorú apja kaffogását kellene hallgatnia. Dougal elvigyorodott. Black Jack Kincaid a legnagyobb gazember volt a földön, mielőtt Fiona megszelídítette. Megüti majd a guta, ha látja, hogy a saját fia ugyanazt az utat fogja járni – ami minden bizonnyal így lesz, ha unokabátyjának, Dougalnak lehet erre ráhatása. Jack utálni fogja, hogy Dougal a fiának ajándékozza a házat, ami csak még pikánsabbá teszi a helyzetet. Ó, igen, legalább ennyi öröme legyen, ha már nagybácsi lett belőle. Dougal bevezette lovát az arányos, kőből és vasból készült kapun. Gyorsan körbepillantott, és arra gondolt, ha szükség lesz rá, embereket fogad majd fel, hogy az elengedhetetlen munkákat elvégezzék. Ahogy az utolsó kanyarba fordította a lovát, az nyihogni kezdett, felágaskodott, és hirtelen megállt. – Hó! – kiáltotta Shelton oldalra húzva a lovát, miközben lefelé nézett. – A felhajtót rondán felszaggatták! Dougal összevonta a szemöldökét. Előtte, a szép sima felhajtón hatalmas lyukak éktelenkedtek. Nem a szokványos, az időjárás, a használat és a tulajdonos nemtörődömsége miatt kialakult kátyúkról volt szó. Ezeket a lyukakat nemrég ásták ki. – Kutya legyek, ha ezt értem – mondta Shelton elszörnyedve. – Ki az ördögnek jut eszébe lyukakat ásni egy tökéletes felületbe?! – Fogalmam sincs, bár úgy látom, fölösleges időpocsékolás volt – felelte Dougal, és óvatosan átvezette Poszeidónt a lyukak között, majd végül megállt a bejárathoz vezető lépcső aljánál. Nyitva volt ugyan néhány ablak a hűvösödő, kora esti levegőben, de úgy tűnt, senki sem vette észre Dougal érkezését. Leugrott a lováról, Shelton kezébe adta a kantárt, majd felment a lépcsőn. Fent megállt, majd lehúzta a kesztyűjét. A lovász a díszes vashoz kötözte a lovakat és Dougal után sietett. – Uram, bekopogjak? – Mindenképpen – felelte Dougal, majd zsebre tette a kesztyűjét, és végignézett a hatalmas oszlopokon. KAREN HAWKINS


Az oszlopok nagyon igényesen voltak elhelyezve, és a díszítő faragások is minőségi munkáról tanúskodtak. Shelton bekopogott, de senki sem felelt. Dougal a bejárathoz vezető útra nézett, ismét elcsodálkozva a tátongó lyukakon. Lehet, hogy hatalmas köveket távolítottak el belőle; az talán megmagyarázná ezt a rombolást. Shelton újra bekopogott, most egy kicsit hangosabban, de még mindig nem érkezett válasz. Egy pillanatnyi csend után a lovász bosszankodva felsóhajtott. – Uram, senki sem felel. Esetleg… Dougal felemelte a kezét, és a lovász elhallgatott. Mély és dörmögő hangok szűrődtek ki a bejárattól elég távolról, az egyik nyitott ablakon át. Dougal az ablak felé intett. – A szolgák valószínűleg a távolabbi szobákban vannak elfoglalva, ezért nem hallják a kopogásodat. Shelton összevonta a szemöldökét. – Nem érdekel, mit csinálnak. Fogadok, hogy hallották, csak nem akarják tenni a kötelességüket! – felelte, és megfordult, mintha az ablakhoz akarna menni, és megszólítani a bent lévőket, akárkik legyenek is azok. – Ne – mondta Dougal halkan. Lement a lépcsőn, majd az ablakhoz sétált, és benézett. Ahogy a szeme hozzászokott a szoba sötétjéhez, felismerte a szalont. Hatalmas, jól elhelyezett ablakai voltak, levegősnek és tágasnak kellene lennie, de inkább rendetlennek és elhanyagoltnak tűnt. Egy foltos kanapé, két szék – az egyik karfa nélkül, a másik pedig féloldalasra ülve –, és további, rosszul összeválogatott bútordarabok csúfították el a szoba természetes báját. A falak még rosszabbak voltak, siralmasan kopott, piros és krémszín csíkos tapéta borította őket. A szín és a minta nem is látszott igazán, csak ott, ahol nagy, kép alakú, üres foltok voltak, arról árulkodva, milyen ragyogó lehetett ez a tapéta egykor. Valahonnan, a szoba belsejében kiáltás hallatszott. – A mindenit! KAREN HAWKINS


Dougal előrébb hajolt, és két embert pillantott meg, amint a szoba távolabbi végében álló, egyik hatalmas kandalló előtt térdeltek. Egyikőjük egy termetes fickó volt, karján csak úgy dagadtak az izmok, kezében malterosvödör és vakolókanál. Sötét fejét oldalra billentette, amint belenézett a kéménynyílásba. Mellette fakókék ruhában egy nő, haja kendőbe fogva, bár Dougal felfedezett egy kikukucskáló, ragyogó szőke tincset, mely több árnyalattal világosabb volt, mint az ő haja. A nő vizsgálódva előrehajolt. – Lekapartam a tégla egyik oldalát. – Legyen óvatos – mondta a segédje. – Tudom, tudom. Nem szeretném lehorzsolni a bőrömet, mire végzünk – felelte, majd ő is előbbre hajolt, hogy belásson a kéménybe. – Angus, nem hiszem, hogy így füstölni fog. Édesen lágy hangja olyan érzést keltett Dougal érzékeiben, mint a friss tejszínhab élvezete. Jóságos ég, ha ez a nő fele annyira jól néz ki, mint amilyen vonzó a hangja, akkor talán egy kicsit tovább fogja várakoztatni a nővérét. A nő társa felhorkant. – Bízzon bennem, kisasszony. Szerintem füstölni fog, és nem is kicsit. Kisasszony? Tehát a nő nem szolgáló. – Nem tudom, Angus – válaszolt a nő. Finom, selymes hangja annyira elütött a férfi nyers, vidékies tónusú hangjától. – Azt akarom, hogy ez a kémény Lucifer kénköves tüzénél is borzasztóbban füstöljön. Tegyünk oda még egy téglát, a biztonság kedvéért. Dougal lemerevedett. Eddig azt hitte, hogy azok ketten meg akarják javítani a kéményt, közben pedig azt akarják, hogy füstöljön. Mi az ördög folyik itt? A nő kesztyűs kezével megdörzsölte a nyakát, és össze is kente hamuval. – Istenem, holnapra be fog gyulladni! – Nem lesz annyira rossz, mint a múltkor, amikor három napig hamuztunk és viaszoztunk a könyvtárban – válaszolt a férfi KAREN HAWKINS


egyszerűen, miközben kivett egy adag maltert a vödörből, és behelyezett egy téglát a kéménybe. Dougal ökölbe szorította a kezét. Ezek itt befalazzák a kéményét, és összekormozzák a szalon faborítását?! Magasságos isten, azonnal véget kell vetni ennek az őrültségnek! Megmozdult, hogy ellépjen az alacsony ablakpárkánytól, amikor a nő hirtelen felállt, de még mindig háttal Dougalnak. – Angus, ha kész a falazás, tegyünk még hozzá egy kis olajos rongyot. Attól még szörnyűbb lesz a füst. Angus csodáló pillantással nézett bűntársára. – Kisasszony, ez szép kis ajándék lesz, igaz? A nő kuncogott, a nevetés hangja elragadó volt, kivéve a kissé gúnyos élét. – Olyan jól fogok érteni az efféle dolgokhoz, mint az új tulajdonos ahhoz, hogy kibújjon a kötelessége alól. – Kisasszony, jó oka lehet rá, hogy nem sieti el az idelátogatást. – Ugyan milyen oka lehet? – Nem tudom. Talán egy csomó házat nyert azon az estén, és mindegyiket végig kell látogatnia. – Inkább egy könnyűvérű nőcske tartóztathatta fel. Abból, amit hallottam róla, a férfi egy csipkébe bújt szívtipró. Az ördög vigye el ezt a nőt a maga goromba feltételezéseivel együtt! Stirlingben kellett volna maradnia, annak az özvegynek a karjaiban, ott nem nevezték volna csipkébe bújt szívtiprónak. Ami a leginkább fájt, hogy a nőnek helyesek voltak a feltevései azzal kapcsolatban, hogy mi tartotta idáig távol innen. A termetes férfi felállt, korom és hamu pergett le róla a padlóra. Olyan szélesre tárta a karját, mint egy pajtaajtó. – Ó, kisasszony, már most is elég jól füstöl. Jöjjön, mára már eleget dolgoztunk. Ha marad valami tennivaló, holnap majd megcsináljuk. – Ha lesz rá idő. Nem tudjuk, MacLean mikor méltóztatik megérkezni – sóhajtott kesztyűjét lehúzva a nő. – Nem szükséges elmagyaráznom, hogy a fickó eddigi késése is micsoda adomány számunkra, hisz annyi mindent el tudtunk végezni. KAREN HAWKINS


– Bizony – helyeselt a férfi. – A ház sosem nézett még ki ilyen rosszul. – Valóban – felelte a nő büszkén. – Az összes jó bútort felvittük a padlásra, és lehoztuk a régieket, elrejtettük a szép festményeket, és a helyükre felraktuk ezeket a szörnyűségeket, amelyek eddig a lépcső alatt voltak, kilazítottuk a lépcsőkorlát elemeit, felfeszítettünk néhány padlódeszkát, elraktuk a szép étkészletet, csak a régi, csorba darabokat hagytuk elöl. Jóságos isten! Dougal csak pislogott. A szolgaszerű férfi kuncogott. – A csupasz asztalra fog felszolgáltatni az új tulajdonosnak, igaz? – Csak várja ki a végét, meglátja, hogy Reddel mit műveltünk ezzel a hellyel! A nő hangja meleg és nevetős volt, Dougal képzeletében rögtön egy selyemmel megvetett ágy jelent meg. Egy ilyen hangú nő csak úgy nézhet ki, akár egy angyal, a teste görög szoboréhoz lehet csak hasonlatos, s minden bizonnyal egy kurtizán ügyességével rendelkezik az ágyban. Balszerencse lenne, ha egy elgyötört, vén banya bújna meg a hang mögött. A nagy melák összeszedte a szerszámait. – Remélem, hogy kegyed és az édesapja is tudják, mit csinálnak. Piperkőc vagy nem, senki sem veszi jó néven, ha elveszíti, ami az övé. – Lehet – mondta sietve a nő. – De mégsem olyan, mintha azt terveznénk, hogy fejbe vágjuk, és kiürítjük a zsebeit. – Remélem, menni fog, az önök érdekében – morgott a szolga. – Igen, aztán megint, ragyogóan rendbe hozom majd az én kis házamat! – mondta a nő sajnálkozó hangon, kezét a kandallóra téve. – Bárcsak ne lennénk erre kényszerülve, de nincs más választásunk. Remélem, az új tulajdonos hamarosan megérkezik, hogy megnézze a művünket. Fogadok, hogy MacLeant egy fogadóslány ejtette rabul, akit rávett, hogy pénzért bókoljon neki. – Rövid kuncogás után elváltoztatott hangon folytatta. – Ó, Lord MacLean, a hangja oly KAREN HAWKINS


férfias! Ó, Lord MacLean, sosem láttam ilyen tiszta kezeket! Ó, Lord MacLean, még sosem éreztem így férfi iránt! Dougal résnyire húzta össze a szemét, gyomrában forróságot érzett. A szél kissé felerősödött, megmozgatta a függönyöket, meglengette a nő szoknyáját is. – Kisasszony – mondta a szolga –, nem kellene így beszélnie a felszolgálólányokról. A nő köhécselt, amint a szellő egy kis hamut kavart a levegőbe. – Igen – válaszolta, és kezével ellegyintette a hamufelhőt az arca elől –, nem kellene így beszélnem. Bár, amit hallottam róla, az a fajta férfi, aki bárkivel képes enyelegni, aki éppen elérhető közelségben van. – Ez akadályozza a tervet? Dougal előrehajolt, tekintetét a nő vékony hátára szegezte. A nő megrázta a fejét, és egy aranyló hajtincs hullott a hátára. – Nem, inkább segíti. Egy olyan férfit, akit könnyen el lehet csábítani, könnyedén lóvá is lehet tenni. Dougal olyan dühösen markolta az ablakkeretet, hogy az ujjai teljesen belefehéredtek. Szóval be akarják csapni, és ezáltal elérni, hogy lemondjon a birtokról? De hogyan? Bolond lenne feladni a birtokot olyan semmiségek miatt, mint holmi rosszul összeválogatott bútorzat meg füstölő kémények. Ennél a cselnél minden bizonnyal többre készülnek. Csendesen hátrébb húzódott, és a lovászához lépkedett. – Hallottad? – Egy részét – ingatta a fejét Shelton. – Uram, egészen úgy fest, hogy nem szívesen látják itt magát. – Ez az én házam, az ördögbe is! Fülön kell csípnem ezeket a bajkeverőket! – És aztán? – Elmegyek, és ideküldöm Simmonst, az intézőmet, hogy hozassa rendbe, amit tönkretettek. – Dougal haragosan pillantott az ablak felé. – Micsoda idióták ezek, hogy azt hiszik, ilyen értelmetlenséggel rá tudnak szedni engem? Shelton bólintott. KAREN HAWKINS


– Bevigyem a lovakat az istállóba? – Nem. Nem időzöm sokáig. Ha nem vagyok itt húsz perc múlva, gyere be, és mondd, hogy a lovakat megitattad, és készen állnak az útra. Shelton napbarnított arcán megjelent egy vigyor. – Úgy gondolja, arra lehet szükség, hogy megmentsem, uram? Dougal felvonta a szemöldökét. – Előfordult már valaha, hogy meg kellett menteni engem? Csupán egyértelmű lehetőséget biztosítok a távozásra, ha majd már lelepleztem a cselszövést. Vigyorogva megfordult, és újra felment a lépcsőn, nyomában a lovásszal. – Kopogj, Shelton, és addig ne hagyd abba, amíg a kopogtató le nem esik az ajtóról! Egyszer s mindenkorra a végére járok ennek az ügynek.

Sophia az ajtó felé fordult. Újra felhangzott a határozott kopogás, ezúttal olyan hangosan, hogy az egész előcsarnok visszhangzott tőle. Angus a kandalló mellett állva a lányra nézett, egyik kezében vizes rongyot tartott, amellyel éppen feltörölte a földre szóródott hamut. – A mindenit, kisasszony! Lehet, hogy az új tulajdonos? – Nem hallottam kocsizörgést – rázta meg a fejét Sophia. – Á, tényleg. Az édesapja említette, hogy hatlovas hintóval jár, ugye? – mondta megkönnyebbült arccal Angus. – Nyolclovassal – javította ki a lány szórakozottan, miközben újra felhangzott a kopogtatás. – Biztos, csak a fiú jött meg a fával a faluból. – Itt az ideje. A lány bólintott. Terve az utóbbi hónapokban lépésről lépésre bonyolódott. Mégis, a férfi késlekedése már bosszantotta. Kétségkívül annyira hidegen hagyta a nagyságos és méltóságos Lord MacLeant az ő kedves kis házának az elnyerése, hogy még csak arra sem vette a fáradságot, hogy idelátogasson. KAREN HAWKINS


Annyira elszorult a szíve, hogy szinte levegőt sem tudott venni. El kell jönnie. Ha nem jön, az összes eddigi erőfeszítés hiábavaló volt. Az összes, nappal elvégzett munka, az összes éjszakai kártyajátékgyakorlás. Red azt mondta, tehetséges kártyás, és a legtöbb este tudott is nyerni apjával szemben. Vissza tudná nyerni a házat, és túl tudna járni MacLean eszén. Már csak a lehetőségre volt szüksége. Újra hangos kopogás hallatszott, és Angus kelletlenül ledobta a rongyot. – A fickónak kijár egy kiadós verés, úgy ám – állt fel végül, hosszú, kormos csíkokat húzva a nadrágjára, amint a kezét beletörölte, majd az ajtó felé fordult. – Várjon! Fel kell vennie a kabátját! – A fickó miatt? – pislogott Angus a társnőjére. – Csak gyakoroljon. Ha MacLean érkezik majd, úgy kell bemutatkoznia, mint a komornyikom – mondta a lány, és a férfinak nyújtott egy rongyot. – Törölje meg a kezét, és vegye fel a kabátját. Hogy működjön a tervünk, MacLeannek azt kell hinnie, hogy gazdagok vagyunk, ami azt is jelenti, hogy a komornyik tudja, hogyan kell megfelelően ajtót nyitni. – A fickó ki fog nevetni – felelte Angus sötéten, bár elfogadta a rongyot, és megtörölte a kezét. – Nem fogja, ha meglátja a díszes kabátját – válaszolt Sophia, és felsegítette a férfira a fekete felöltőt. Angus még egy selyem nyakkendőt is kötött, közben végig morgott. Sophia végignézett rajta. Egy fürdő után és egy olyan fekete nadrággal, ami megy a felöltőhöz, Angusból figyelemre méltó komornyik válhat. – Most menjen. Tudja, mi a dolga. – Igen, kinyitni az ajtót, és unott képet vágni. Láttam, hogy csinálta Poole, amikor annak idején az uraságnál szolgált, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is ezt fogom tenni. Sophia bátorítóan bólintott. Az uraságtól bérelte Angust, és a feleségét, Maryt. Sophiának és az apjának nem voltak nagy igényei, csupán két, falusi szolgálólány dolgozott náluk, akik hetente egyszer KAREN HAWKINS


jöttek, hogy segítsenek a főzésben és a takarításban. Mivel Reddel csak ketten éltek itt, a szobák legtöbbje használaton kívül állt, minden letakarva, a függönyök behúzva, hogy a szobák belsejét megóvják a fény és a por okozta károktól. Mosolyogva megsimította Angus kabátját. – Ha Jimmy kötekedik magával, velem gyűlik meg a baja. – Rendben van, kisasszony – felelte Angus, és az ajtó felé fordult. Tett egy lépést előre, majd földbe gyökerezett a lába. Volt valami a tartásában, ami megállásra késztette Sophiát is. Követte a férfi tekintetét, amint a bejáratra néző ablakon kifelé bámult. Odakint, a ragyogó napfényben nem az alacsony, vézna legény alakját látták a bejárat előtt, hanem egy magas, széles vállú, hibátlanul férfias alak körvonalait. – Ő az – sóhajtotta Sophia, akinek olyan hevesen és hangosan vert a szíve, hogy meg volt győződve róla, hogy még az erőteljes kopogáson is túltesz. – Az ördögbe – káromkodott Angus. – Az édesapja pedig sehol sincs. Red az urasághoz ment, hogy kölcsönkérjen tőle egy jó kabátot. A helyi varrónő éjjel-nappal Sophia hat új ruháján dolgozott, továbbá a hozzájuk tartozó fehérneműkön, alsószoknyákon, így nem volt ideje, hogy Red számára is új kabátot varrjon. Újabb kopogtatás hallatszott. Angus a válla fölött a lányra pillantott. – Gyorsan, kisasszony, menjen fel! Így nem fogadhatja őt! Sophia végignézett magán, elszörnyedve viseltes, kormos öltözékén. – Istenem, ne! De… és maga? – mutatott Angus koromcsíkos nadrágjára. – Ha megjegyzést tesz rá, majd azt mondom, hogy beleestem a szenesvödörbe, amikor a macskát kergettem. – Az megteszi – fordult a lépcső felé Sophia, és még a válla fölött hátraszólt: – Csak ahogy gyakoroltuk, Angus! Engedje be, és kínálja meg azzal a rettenetes portóival, amit a faluból hozattunk. Ha kész, küldje fel Maryt egy vödör vízzel. Meg kell mosakodnom. KAREN HAWKINS


Angus megállt, hatalmas keze már az ajtógombon volt. – Most? De hát MacLean már itt van! – Eleget vártam MacLeanre, most már ő is várhat énrám – felelte állát felvetve a lány. – Rendben van, kisasszony – vigyorgott Angus. Sophia felviharzott a lépcsőn, majd menet közben vetkőzve, sietve benyitott a szobájába. Odalentről felhallatszottak a beszélgetés hangjai. Nemsokára Mary jelent meg az ajtóban, kezében egy vödör vízzel. Sophia alaposan megmosakodott, és borzongott, ahogy Mary rosszallóan cöcögött. – Ó – mondta Sophia, és közben összerándult az arca, ahogy felemelte leesett törülközőjét. – A hátam! Mary a fejét rázta. – Nem tudom, mit gondol, kisasszony. Nem finom hölgynek való munka az ilyen. – Valakinek meg kell csinálnia – mondta egyszerűen a lány. Megtörülközött. Milyen jó, hogy előző este hajat mosott! Amint felvette az ingét és a harisnyáját, Mary következett, hogy csodát tegyen a fésűvel és a hajtűkkel. Meglepően rövid idő múlva, Sophia haja csigákba csavart, finom frizurába rendeződött, füle mellett egy-egy tincs volt csak szabadon. Mary kinyitotta az új ékszeres dobozt, amit Red ajándékozott a lányának. A benne lévő ékszerek fejedelminek tűntek, értékük azonban aligha vonta volna magára egy tolvaj figyelmét. Mary egy feltűnő zafírutánzatból készült kollekciót húzott elő a dobozból. Sophia nyakába tette a láncot, gyönyörű fülbevalókat és egy vastag, csillogó karkötőt vett fel hozzá. Amint megvolt ezzel is, Mary a szekrényhez lépett, és kivett belőle egy halványsárga, szalagokkal és apró, égszínkék virágokkal díszített ruhát. Ahogy Mary az utolsó szalagot is megkötötte, Sophia a tükör felé fordult, hogy megnézze magát. Alacsony nő volt, alacsonyabb, mint az átlag. Halványsárga ruhája finoman rásimult a vállára, a ruha ujja kiemelte formás karját, fűzőjét apró, kék virágok díszítették. Egy KAREN HAWKINS


széles selyemszalagot kötöttek a ruhára, amellyel megemelték a lány telt melleit, szoknyája lágy esésű, sárga selyemből készült. Sophia azt kívánta, bárcsak ne zakatolna annyira a szíve. Kár, hogy MacLean épp ma jött, amikor Red nincs itthon, hogy támogathassa. Most egyedül rajta múlik, hogy lépre csalja áldozatát, hogy hízelegjen a hiúságának, és próbára tegye annak férfiúi büszkeségét. Tükörképére mosolygott. – Nem tökéletes, de megteszi. – Ó, kisasszony! Olyan csinos, mint egy hercegnő? – Mary kinyitotta az ajtót, és oldalra állt. – Óvatosan menjen le a lépcsőn! Az édesapja meglazított egy deszkát a harmadik lépcsőfokon! – A lépcsőn? Valaki még megsérülhet! – Ő is ezt reméli. Sophia elkomorodott. – Megkérem Angust, hogy javítsa ki. Csak annyit akarok, hogy MacLean megutálja ezt a házat, és nem azt, hogy itt haljon meg. – A férfiak, kisasszony, sosem gondolkodnak. Ez az élet egyik szomorú igazsága. – Ahogy mondja – motyogta Sophia. – Kívánjon szerencsét! Elég sokat hallottam már MacLeanről, de sajnos semmi jót. – Sok szerencsét, kisasszony! Maga képes rá, hogy elbánjon az ilyenekkel! Semmi kétség. És most induljon! Már várják. – Köszönöm, Mary. Sophia elindult, hogy csatlakozzon a vendégéhez, feszes tartása maga volt a megtestesült tiltakozás. A legfelső lépcsőnél megállt, vett egy mély lélegzetet, hogy lazítson aggodalmán. Meg tudom csinálni, mondogatta magában. De valami azt súgta, ha elbukom, elveszítem anyám házát, elveszítem az én házamat. Elszorult a torka, majd kihúzta magát, és elindult a lépcsőn lefelé, óvatosan, hogy elkerülje a meglazított deszkát. Sophia nem tudta, de a vendége mindent látott: kecses alakját, közeledését a fenti előcsarnokon át, pillanatnyi megtorpanását a lépcső tetején, tétovázását az első lépés megtétele előtt, és izgatottságának egy pillanaton belüli lecsendesítését. KAREN HAWKINS


Dougal a könyvtárszoba ajtaja mellett állt, amely a lépcső mögött volt, így – bár nem látta a lány arcát – könnyen megfigyelhette méltóságteljes alakját, amint lefelé jött a lépcsőn. Dougalt lenyűgözte a látvány, erre nem számított, egy ilyen rendkívül jól öltözött nőre. Amikor meglátta, szinte abban reménykedett, hogy nem ez a nő a házigazda, aki alig harminc perccel ezelőtt még az ő házát rongálta. Amikor azonban látta őt lefelé jönni, ahogy a nő előkelően félrefordította a fejét, látszott, ahogy szőke haja csodásán fel van tűzve, nem tehetett róla, de azon kezdett gondolkodni, vajon milyen lehet az ágyban. Egy picike Vénusz, egy aprócska nő, akit a férfiak gyönyörűségére teremtettek. Ó, igen, nagyon is ki fogja élvezni ennek a találkozásnak minden pillanatát. Minden korábbi bosszúsága elszállt, megvárta, amíg a lány elérte a legalsó lépcsőt, majd halkan köhintett. A lány lassan szembefordult vele. Ha Dougal csak az imént érkezett volna, semmi sem készítette volna fel erre. A lány arca, mint egy angyalé, ajka telt és rózsaszín, orra pici és pisze. A szeme igéző. Különösen hosszú, sűrű, barna szempillái alól ragyogó, halvány, mégis élénk türkizkék szem meredt rá. Olyan volt, mintha egy különlegesen tiszta medencébe nézett volna. Istenem, mennyire szerette volna ágyba vinni ezt a nőt, a vére szinte felforrt a látványtól. A nő elpirult, a nyakához emelte a kezét, és félénk óvatossággal nézte a férfit. Dougal meghajolt, és szokásos, unott hangján megszólalt. – Miss MacFarlane, ha nem tévedek. A lány könnyedén térdet hajtott, láthatóan összeszedte magát, mert amikor megszólalt, a férfi azonnal felismerte telt hangját. – Igen, ön pedig, gondolom, Lord MacLean. Apám olyan határozatlan volt, amikor elmesélte, hogyan szabadították meg a… – hagyta abba hirtelen, mintha valami rosszat mondott volna, majd könnyedén felnevetett és vállat vont. – Isten hozta a MacFarlaneházban! KAREN HAWKINS


Harmadik fejezet Ó, kislányok! Ha harcolnotok kell azzal, akit szerettek, sok galibától megóvhatjátok magatokat, ha a nyertes oldalról kezditek! AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Sophia úgy érezte, hátrább kell lépnie. MacLean egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek várta. A haja színe, mint egy oroszlán sörénye, és olyan magas, hogy ha ő lábujjhegyre állna, a feje búbja akkor is alig érne fel a férfi válláig. Azt várta, hogy csipkés ingujja és nyakkendője lesz, nem pedig ez a veszélyesen férfias légkör fogja körüllengeni. A világ összes selyme és szaténja sem tudná ellágyítani azt a keménységet, ami ilyenné tette ezt a férfit: ezt az érzéki jóképűséget, ezt az arcátlan férfiasságot és ezt a csábító veszélyességet. Mégis, mindez elhalványult a férfi élénk, zöld szemének hatása alatt. Szinte égette ez a tekintet, testén remegve vonult át valami megmagyarázhatatlan vonzódás. A lány elpirult, ahogy a férfi továbbra is csak nézte, mélyzöld tekintetével kutatva az arcát. Végigpásztázta a lány ajkát, lecsúszott a vállára, elidőzött a mellén, majd a derekán és lejjebb. Arcátlan KAREN HAWKINS


vizslatása nyomán Sophia egyszerre akarta elrejteni, majd felfedni arcát, és arra bátorítani a férfit, hogy folytassa. A férfi szemérmetlen méregetése arra késztette a lányt, hogy többre vágyjon: hogy ne csak a házat vegye vissza tőle, hanem hogy elvegyen valamit a magabiztosságából is. – Gondolom, tudja, miért jöttem – mondta telt, mély tónusú, némi felsőbbrendűséget sejtető hangján, amivel a lány idegeire ment. – Megtekinteni az új birtokomat. Sophia mosolygott. – Apám említette, hogy ön ellátogat majd ide, uram. Sokkal korábbra vártuk. A féri tekintete ismét a lány ajkára esett. – Feltartottak. Sophia a tenyerébe fogta az ujjait. – Milyen kár. Attól tartok, apám nincs itthon, és néhány órán beül nem is várható, hogy visszatér. MacLean elmosolyodott, érzéki ajkai szétnyíltak, így látni lehetett fehér fogait, szeme csillogott. – Akkor nélküle kell boldogulnunk. – Úgy van. Tehát meg akarja nézni a házat. A férfi közönyös tekintettel nézett körül, amivel ismét Sophia idegeire ment, majd újra a lányra nézett. – Talán később. Most inkább önnel beszélnék. – Ó? – kapta fel a hangját a lány. Nem volt az a könnyen beszédbe elegyedő típus, még ha volt is valami mámorító és veszélyes ebben a férfiban, valami érzékien halálos. – Be kell ismernem, sosem gondoltam volna, hogy ilyen szépséget találok majd itt – mondta a férfi, újra a lányon legeltetve a szemét. – Szinte lélegzetelállító. Sophia felvonta a szemöldökét. Nem úgy tűnt, mintha MacLeannek elakadt volna a lélegzete. Nyugodtnak és összeszedettnek látszott, olyannak, mint egy ragadozó, de semmi sem utalt arra, hogy a lány jelenléte egy kellemes meglepetésnél többet jelentene számára. KAREN HAWKINS


Sophia nem volt hiú, de a férfiak lélegzete valóban elállt, ha meglátták, és bosszantó, hogy amikor hasznos lenne lenyűgöznie egy férfit, az mégsem történik meg. Valami felvillant a férfi tekintetében, és lassan… tetőtől talpig végigmérte a lányt, majd mosolyra húzódott a szája, mintha felhevült volna a nézéstől. Sophiának elszorult a szíve, mintha meztelenül állna egy hideg szobában, és sürgősen el kellene takarnia magát. Jóságos isten! Ő reagál a férfira! Az eddig eltelt huszonhét évben ez még sohasem történt meg! A férfi pillantása olyan forró és közvetlen volt, mint egy érintés. – Ha tudtam volna, hogy ön vár engem, nem késlekedtem volna, biztosíthatom! A hízelgés olyasmi, amit Sophia jól ismert, amivel tudott mit kezdeni, és ami sokkal jobb, mint az a furcsa forróság, ami közöttük vibrált. – Milyen kellemes bók, Lord MacLean. Nem is tudom, mit mondjak. – Ez az igazság – hajolt meg a férfi. – Lefogadom, hallott már ehhez hasonlót. – Én pedig abban vagyok biztos, hogy ön sokszor mond ehhez hasonlót. A férfi szórakozottan elmosolyodott, de ünnepélyesen folytatta. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnia az érkezésemre. Remélem, nem unatkozott. – Ó, gondoskodtam kellő elfoglaltságról. – Ebben biztos vagyok – felelte a férfi, szinte csak magának. Sophia éles pillantást vetett a férfira. Volt valami MacLean viselkedésében, ami elgondolkodtatta a lányt. Vajon tud valamit azokról a tevékenységekről, amellyel csökkenteni akarták a ház értékét? A gondolat persze teljesen nevetséges volt; egyszerűen lehetetlen, hogy bármit is tudna. A férfi udvariasan elmosolyodott, előrébb jött, és megfogta a lány kezét. Ujjait szorosan a lány kezére kulcsolta. – Bocsánatát kérem, hogy néhány haszontalan ügy miatt tovább maradtam Stirlingben, mint gondoltam. – Tekintete szinte kihívóan KAREN HAWKINS


csillogott. – Elég nagy birtokom van azon a környéken. Gondatlan lennék, ha nem néznék utána, amikor a városban vagyok. Talán nem kellene annyit tivornyáznia. Nem, mintha baj lenne. A nagyobb baj az, hogy a bőre bizsergett, ahogy a férfi hozzáért, mintha az alkalmi érintés valami sokkal bensőségesebb dolog lenne. – Remélem, jövedelmezőek az üzletei. – Jobban, mint gondolná – hajolt meg a férfi. Hangja mély volt, borzasztóan mély. Sophia érezte, hogy a szíve hevesen dobog, izzad a tenyere, furcsán remeg a térde. Tehát erre gondolt Red, amikor MacLean veszélyességére figyelmeztette őt. Jóságos isten. Elég ebből! Könnyed nevetéssel kiszabadította a kezét. – Sajnálom, hogy Red nincs itt, hogy üdvözölhesse önt. – Ön a gúnynevén szólítja az apját? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – A kontinensen nőttem fel, így lefogadom, hogy van néhány szokásom vagy tulajdonságom, ami eltér az átlagos londoni kisasszonyokétól. Anyámmal játékról játékra kísértük apámat. S hiányzik az utazás. – Most nem utazgat? – Nem elég gyakran. Fura, de a mama halála óta nem igazán engedhette meg magának, hogy ilyesmire gondoljon. Néha egy-egy kép az újságban, vagy egy távoli hely említése nyomán szárnyra kap a fantáziája, és egyfajta elvágyódás vesz erőt rajta. Red vándorösztönnek hívja. Ő maga pedig őrültségnek. – Red vacsorára ér haza – nézett kihívó tekintettel a szempillái alól a férfira. – Itt marad vacsorára, ugye? MacLean elgondolkodva húzta össze a szemét, majd meghajolt. – Természetesen. Nem is tudnék elképzelni mást. – Remek! Akkor az éjszakát is itt kell töltenie! Több kilométerre van a legközelebbi fogadó, nekünk pedig friss és tiszta ágyneműink vannak! Az ágyak pedig sokkal göröngyösebbek, mint bármely fogadóban! A lány a könyvtár felé mutatott. KAREN HAWKINS


– Kér egy kis frissítőt? Van sherry a könyvtárban. A férfi Sophia mellé lépett, megragadta a kezét, és a karjába fűzte. Ujjai alig értek az övéhez, és a lányt valami furcsa érzés járta át. Visszatartotta a lélegzetét, és a férfira nézett, vajon ő is ugyanazt érzi? MacLean sötét tekintete felvillant, a lány arcát nézte, elidőzött az ajkán, majd elmosolyodott, és kicsit megszorította a kezét. – Meg kell köszönnöm önnek, hogy itt van. Nagyon kiábrándító lett volna egy üres házba érkezni. Sophia nem tudta elképzelni, hogy MacLeant bármi is zavarhatná, legkevésbé egy üres ház. Újra kell gondolnia kissé a tervét. Ami rosszabb, el kell gondolkodnia a saját reakcióin. Fázott és egyszersmind melege volt, csomóba ugrott a gyomra, a szíve hihetetlen módon kalapált. Fel volt készülve egy jóképű férfi fogadására, de nem egy ilyen hús-vér jelenségre. A kézelőjén és a nyakán lévő csipke meg fodor csak jobban kiemelte merész férfiasságát. Egyetlen piperkőc sem ér fel MacLean könnyedén nyers eleganciájával, és persze egyetlen gazember sem nézett rá még sosem ilyen igéző tekintettel. Talán nehezebb lesz, mint amire számított, de biztos volt benne, hogy tudja kezelni. Kihúzta a kezét a férfi karjából, és belépett a könyvtárba. – Tessék – mondta, és körülnézett a szinte üres szobában, örömmel nyugtázva, hogy hideg van, és minden nyirkos. Angussal fakóra dörzsölték a falakat, viaszt és kormot használtak hozzá, eltávolították a barátságos szőnyegeket, és szakadt, kopott szőnyegeket hoztak a helyükre a ház elöregedett részéből. A szép bútorokat felvitték a padlásra, és más helyiségekből hoztak régi darabokat, egyik sem illett a többihez, és mind siralmasan alkalmatlan volt arra, hogy betöltse a hatalmas teret. A könyveket a helyükön hagyta, attól tartva, hogy penészesek lesznek, ha elrakja őket. Inkább átrendezte őket, a különösebbeket, kevésbé olvashatóakat tette szemmagasságba, és a jobb, bőrkötésű könyveket felrakta a legfelső polcra, hogy csak létrával lehessen KAREN HAWKINS


elérni őket. Illetve csak lehetne, ha nem vitette volna fel a létrát is a padlásra, hogy a polcok felét el se lehessen érni. A vendégre pillantott, és azon gondolkodott, vajon mit gondolhat e sivár körülményeket látva. MacLean lassan felmérte a szobát, de semmi nem látszott az arcán. Nyilvánvalóan igyekszik udvarias maradni. Sophia elnyomott egy mosolyt, ahogy a pohárszékhez ment. – Nem tudom, miért tartotta meg Red ezt az öreg házat. Lefogadom, hogy csak érzelgősségből. Anyám mindig is otthonná akarta alakítani, de beteg lett, és… – Sophia intett a kezével. – Amint látja, hatalmas erőfeszítésre lenne szükség ahhoz, hogy lakhatóvá váljék. MacLean a lány felé fordult. – A ház többi része is ilyen rossz állapotban van? – Van, ami még ennél is rosszabb – felelte Sophia, és elővett két poharat meg egy üveg sherryt. – Gondolom, csalódott a házat illetően. – Hát nem olyan, mint amilyennek ígérték. Az édesapja egészen másképp írta le, amikor kártyáztunk. Azt mondta, kifogástalan állapotban van. – Az lehetetlen! – nevetett fel Sophia. – Pedig így volt! – Sajnálom, de becsapta önt. Red elég… lelkes, amikor játszik. – Azóta sokan mondták, hogy ő a legmegszállottabb játékos Skóciában. Ha tudtam volna, sosem engedem játszani. – Ön túljárt az eszén – jelentette ki a lány, és egy jó adag sherryt öntött mindkét pohárba. – A szerencse járt túl az eszén. Nekem semmi közöm hozzá. – Nem játszott komolyan, amióta anyám meghalt, és már nem is olyan ügyes, mint régen. Ezzel szemben ő jobban játszik, mint valaha. Legnagyobb meglepetésére végtelenül élvezte a gyakorlással töltött órákat. Volt valami a játékban, az új kártyalapok érintésében, a gyertyafény villódzásában és a lélegzetelállító erőpróbában, hogy megkísérelje KAREN HAWKINS


leolvasni az ellenfél arcát, és kitalálja, milyen lapok vannak a kezében. Mintha MacLean olvasna a gondolataiban, keresztbe fonta maga előtt a karját, és halvány mosollyal a lányhoz fordult. – Mi a helyzet önnel, Miss MacFarlane? Ön is játszik? – Néha – nyújtotta mosolyogva az egyik poharat a férfinak. – És néha nem. – Szokott nyerni? – kérdezte a másik, miközben hatalmas kezébe vette a poharat. – Többször, mint veszíteni. – Igazán figyelemreméltó. – Elég jól játszom – mondta a lány, és elvette a poharát a pohárszékből. – Figyelembe véve, hogy az édesapja milyen karriert futott be szerencsejátékosként… – Bocsásson meg, kérem, de Red a „jó szerencse kegyeltjének” szereti nevezni magát. – Azt elhiszem – felelte, miközben beleszagolt a sherry-be. – Miss MacFarlane, bocsásson meg, hogy ezt mondom, de ön nem hasonlít az édesapjára. – Azt mondják, anyámra hasonlítok. – Gyönyörű asszony lehetett. – Az volt – felelte hidegen a lány. – Már több mint tíz éve meghalt. – Sajnálattal hallom – mondta komolyan a férfi, és oldalra billentette a fejét. – Semmilyen skót akcentust nem vélek felfedezni önnél. Pedig az édesapja időnként nagyon erős tájszólásban beszél. – Önnek is van egy kis akcentusa. – A fivéreimmel és a nővéremmel együtt itt nőttünk fel. – Értem. Nekem nincsenek testvéreim. – Akkor ön szerencsés – felelt a férfi szárazon. A lány elmosolyodott, és végighúzta egyik ujját a pohár szélén. Észrevette, hogy MacLean feszülten követte tekintetével a mozdulatot. KAREN HAWKINS


– Lord MacLean, ön jobban érdeklődik az én múltam iránt, mint a ház iránt. – Ön is tett fel nekem kérdéseket – vonta fel a szemöldökét a férfi. Igaz. Red mindig azt mondja, hogy egy intelligens játékos ismeri az ellenfél gyenge pontját. – Feltételezem, így volt. Tehát kérdezzen. Amit csak akar; nincs rejtegetnivalóm. – Mindannyiunknak van rejtegetnivalója – nézett rá titokzatos mosollyal a férfi, és a kandalló előtt álló, szedett-vedett bútorokhoz lépett. – Miss MacFarlane, még nem válaszolt az akcentusával kapcsolatos kérdésemre – folytatta, és szembefordult a lánnyal. – Úgy beszél, mint bármely londoni hölgy, akivel eddig találkoztam, pedig itt él, Skócia közepén. – Anyám igen művelt angol nő volt. Úgy gondolta, nekem is olyannak kell lennem. – Az anyák mindig aggódnak emiatt, nem gondolja? – kortyolt vigyorogva az italába. Sophia is ivott, majd összehúzta a szemöldökét. – Szörnyű, tudom, de néhány üveg gyenge portói mellett csak ez maradt a pincében. MacLean egy közeli asztalra tette a poharát. Az asztalka lassan az egyik oldalára billent, mintha fel akarna dőlni, aztán úgy maradt. Ekkor a pohár kezdett el csúszni. Lassan az asztal széléig csúszott, majd az egyik saroknál bizonytalanul megállt. MacLean meglepően vidámnak tűnt. – Azt hittem, másik poharat kell kérnem. Sophiának elakadt a lélegzete a férfi zöld szemében gyűlt melegség láttán, és attól, ahogy szép metszésű szája magához vonzotta őt. A férfi felé hajolt – ténylegesen odahajolt –, majd sietve elfordult, szoknyája meglibbent a lendületes mozdulattól. Egy apró, sérült Sheraton-stílusú székhez lépett, amely a kandalló mellett állt. – Kérem, foglaljon helyet. Gondolom, elfáradt az utazástól. – Talán egy kicsit, igen – válaszolt a férfi, és a lány által ajánlott, erősen kopott, piros székhez lépett. Amint leült, hangos reccsenés KAREN HAWKINS


hallatszott. A szék egyik lába megbicsaklott, és kitört, éppen úgy, ahogy Angus és Sophia elképzelték, amikor félig elfűrészelték. Egy másik férfi valószínűleg a földre huppant volna, de MacLeannek könnyedén sikerült megtartania a súlyát és talpon maradnia. Megfordult, és az összetört székre bámult. Sophia felugrott. – Jóságos isten! Micsoda szörnyűség! – kiáltotta, és hunyorítva, bosszúsan nézte a széket. Igazából csak azt szerette volna elérni ezzel az ültetéssel, hogy egy picit megalázza a férfit, így rémesen bosszantotta, hogy az nem esett a padlóra, amint azt ő előre kitervelte. MacLean lehajolt, és kifürkészhetetlen tekintettel felemelte az összetört szék egyik darabját. – Valóban szörnyű. Sophia arcáról lehervadt a mosoly. MacLean talán sejt valamit? Láthatta, amikor Angussal félig elfűrészelték a szék lábát? MacLean összeszorított ajkakkal latolgatta a kezében tartott székláb súlyát. Sophia megköszörülte a torkát. – Szólok a komornyiknak, hogy távolítsa el ezt innen. A férfi a lányra függesztette a tekintetét. A székláb még mindig a kezében volt, és a lány felé lépett. Sophia hirtelen megnyalta kiszáradt ajkát. Nem ismeri ezt a férfit. Vajon mire készül? Megragadta a saját székének karfáját. Rohanjon segítségért? Arra nem lesz szükség. Mást se hallott MacLeanről, csak azt, hogy erőszakos ember. Persze minden, amit eddig tudott róla, merő szóbeszéd volt… A férfi megállt előtte, és csak állt ott, halvány mosollyal az arcán. Nem mérgesnek látszott; inkább olyannak, mint aki tud valamit. Mintha pontosan értené, hogy Sophia mit tesz és miért. Egész más jellegű félelem lett úrrá rajta. Az lehetetlen. Biztos, hogy nem tudja. Nem volt lehetősége, hogy…

KAREN HAWKINS


MacLean előrehajolt. Sophia szíve zakatolni kezdett, bőre furcsán felforrósodott, amikor a férfi karja a vállát súrolta, ahogy elhajolt mellette és… bedobta a széklábat a még hideg kandallóba. Sophia lehunyt szemmel szívta magába a finom kölni-és férfiillat bonyolult keverékét, amelytől furcsa remegés kúszott fel a gerincén. Ahogy kissé megnyugodott, a férfira pillantott. MacLean sötéten mosolygott. – Gyalázat, így elpocsékolni ezt a remek faanyagot! Sophia bosszúsan nézett a kitört széklábra. Gyalázat, hogy Angussal ilyen hiábavaló volt az erőfeszítésük. Erőltetetten vállat vont. – Sajnálom, hogy összetört a széke, a bútorok ugyanúgy javításra várnak, mint a tető. A férfi megkereste poharát. – Feltételezem, hogy ereszt a tető. – Csak ha esik. Szemében nevetés bujkált, ahogy a pohár széle fölött a lányra nézett. – Meg vagyok lepve, hogy ön el tudja viselni ezt a helyet. – Apám kedvéért vagyok itt. Ha majd visszatér, a ház pedig az öné lesz, elmegyek. – Megkérdezhetem, hová fog menni? – Talán Itáliába. Vagy Franciaországba – vonta meg a vállát. – Még nem döntöttem el. – Szeretem Itáliát – mondta kicsit mélyebb hangon a férfi. – Úgy gondolom, Itália szeretni fogja önt. Sophia, meglepetésében, elpirult. Amíg csak vissza tudott emlékezni, a személye mindig is csodálat tárgya volt, mégis, ettől a férfitól a puszta bókok is sokkal többnek tűntek. Sugalmazásoknak, csábításnak, kifejezett ajánlattételnek. Mindezt egyetlen illetlen szó kimondása nélkül érte el. Azok a férfiak, akiket eddig ismert, csupán halvány imitációi voltak ennek az előtte álló férfinak. Többről van szó, mint csupán az arca férfias szépségéről. A térdnadrágba bújtatott izmos combjától széles, tiszteletet parancsoló KAREN HAWKINS


válláig terjedő, erőtől duzzadó testéről van szó. Könnyed tartásban állt, egyik kezét zsebre dugta, és Sophia még így is érezte a belőle áradó erőt. Olyan férfi volt, aki mindig ugrásra kész, aki bármit megszerez, ami az útjába kerül. És ez, vette tudomásul Sophia némi aggodalommal, rá is vonatkozik. Ezért volt szükség arra, hogy mielőbb visszaszerezze a helyzet fölötti uralmát és az irányítást. Leült a viseltes kanapé közepére, és egy kicsi, rozoga ülőkére mutatott, amiről néhány pillanattal azelőtt pakolt le. – Lord MacLean, kérem, üljön le. Az a szék biztonságos. Azonkívül fele akkora, mint egy normál ülőke. Sophia igazán kíváncsi lett volna rá, amint a férfi kényelmesen elhelyezkedik rajta. A férfi a székre nézett, majd megrázta a fejét. – Azt hiszem, inkább állva maradok. – Ahogy óhajtja – felelte a lány, miközben végigsimított a szoknyáján. Dougal rajta felejtette a tekintetét. A lánynak olyan gyönyörű, csókolni való ajka és olyan érdekes – kihívóan – kék szeme volt, amilyet még sosem látott. Mámorító jelenség volt ez a nő, aki még arra is képes lenne, hogy bemerje csapni őt. Szépsége senkiéhez nem volt fogható; még sosem találkozott ilyen elképesztően vonzó nővel, akinek a hangja és a mozdulatai tökéletesen illenek az arcához és az alakjához. Nézni is élvezet volt. Mégis, a lány több volt, mint egyszerűen egy gyönyörű arc vagy test: intelligens és merész, fürge észjárású, és, hacsak Dougal nem téved, hihetetlenül jó humorú is. Meg kell tudnia többet is erről a nőről. Annyira bájos, olyan hihetetlenül elegáns – és olyan átkozottul magabiztos! Ez bosszantotta a legjobban a férfit. Sophia most őt figyelte, nyugodtan, és kicsit kihívóan. – Van valamilyen kérdése a házzal kapcsolatban, amit… – Meggondoltam magam. – Hogyan, kérem? – pislogott a lány. – Úgy döntöttem, leülök, de nem arra a székre. Ebben a szobában a kanapé a legbarátságosabb ülőhely, kiváltképp, hogy ön is azon ül. KAREN HAWKINS


– Igen, de… A férfi leült, csípőjét a lányénak dörgölve. Sophia igyekezett volna odébb húzódni, de a férfi szántszándékkal ráült a szoknyája szélére. A lány összevont szemöldökkel, szúrósan megjegyezte: – Elnézését kérem, de a szoknyámon ül. Dougal mosolyogva hátradőlt, karját végigfektette a kanapé háttámláján, így szinte körbezárta a lányt. Kedvére való gondolat volt. – Lord MacLean, udvariasan megkértem, hogy keljen fel a szoknyámról. Kérem, tegyen eleget a kérésemnek, vagy kénytelen leszek drasztikusabb megoldáshoz folyamodni. – Éspedig? – Hívatom Angust – felelte határozottan. – Ha véletlenül nem vette észre, a komornyikom nagyobb és erősebb, mint egy átlagos komornyik. Könnyedén felkapja önt, és kettétöri. – Hogy az a komornyiknak szólított behemót felkaphasson engem, először a közelembe kell kerülnie – vonta fel a szemöldökét Dougal. Sophia önelégülten mosolygott, amivel felborzolta Dougal idegeit. – Én nem próbálkoznék vele, sokkal gyorsabb, mint amilyennek látszik – mondta a lány, és Dougal csizmájára nézett. – Azonkívül önnek a gazdasági udvaron át kellene menekülnie, ami végzetes lenne a csizmájára nézve. Az ördögbe ezzel a nővel! Minden megjegyzésével gúnyolódik, minden pillantásával ingerkedik. Dougal még közelebb húzódott a lány csípőjéhez. – Miss MacFarlane, azt hiszem… Kopogtak az ajtón, majd Angus dugta be a fejét. – Elnézést kisasszony, de… – hallgatott el hirtelen, amint észrevette, milyen közel ül Dougal Miss MacFarlane-hez. Magában sóhajtva egyet, Dougal megmozdult, és elengedte a szoknya szélét. A lány, rosszallóan nézve a férfira, azonnal felpattant, majd a komornyikhoz fordult, és komoly hangon megszólította. – Igen, Angus? Mi történt? KAREN HAWKINS


A komornyik haragos tekintettel mutatott hüvelykujjával a háta mögé. – Lord MacLean embere ragaszkodik hozzá, hogy bejöhessen, és… – Menj az utamból, te szövegláda! – hallatszott Angus háta mögül egy durva hang. Angus szemében fellobbant a düh, és kimérten csak ennyit szólt: – Egy pillanat, kisasszony. – És ezzel a rejtélyes kijelentéssel eltűnt a hallban. Dulakodás hallatszott, Angus feje felbukkant az ajtónyílásban, aztán eltűnt. Még hevesebb dulakodás hangjait hallották, aztán egy hangos „Au!”-t követően megjelent egy Sophia számára ismeretlen férfi. Alacsony volt és darabos, a lába görbe, hatalmas kockafején teljesen összekócolódott a haja. Tetőtől talpig divatos szolgaöltözékben volt, fekete kabátja és nadrágja tökéletesen passzolt egymáshoz, csizmáján és nadrágszíján ezüstcsatok, szépen keményített ingmelle mellényébe tűrve. – Hát itt van, uram… – mondta, és pillantását MacLean-ről a lányra emelte… és csak bámulta őt, tágra nyílt szemmel, tátott szájjal. – A lovászom, Shelton. – MacLean hűvös tekintettel nézett a férfira. – Mi az? A lovász hangosan nyelt egyet, majd összeszedte magát. – Igen, uram. Elnézést a… – húzta ki magát –, csak azt akartam mondani, hogy a lovakat megitattam. Készen állnak az indulásra, uram – folytatta monoton hangon, mintha valami betanult szöveget mondana. – Kösse be őket. – Kössem be őket? – pislogott Shelton. – De, uram, azt mondta, hogy… – Shelton – mondta halkan Dougal, miközben felállt. A lovász becsukta a száját, és meghajolt. – Igen, uram. Máris bekötöm őket. Mennyi ideig maradunk? Sophia érezte, hogy MacLean őt nézi. KAREN HAWKINS


– Egy-két napig mindenképpen itt kell maradnom, hogy felbecsülhessem a ház értékét – mondta végül. Sophia rövid hálaimát rebegett. Akkor lesz ideje, hogy rávegye a férfit, hogy egy kártyaparti erejéig tegye kockára a házat. Egy pillanatra az a bizonytalan érzése támadt, hogy talán biztonságosabb lenne mégis elengedni a férfit. Elhessegette a baljós gondolatot. Micsoda nevetséges érzések! Magába kell néznie-, az otthona iránti érzései máris befolyásolják ítélőképességét. – Hát persze hogy itt kell maradnia két éjszakára… talán többre is, ha mindent meg akar nézni. – Akkor tehát maradunk – nézett a lovászára MacLean. – Igen, uram – mondta megadva magát a férfi. Vádló tekintettel Sophiára nézett, majd távozott. Sophia pukedlizett, MacLean szemébe nézett, mosolygott és rekedt hangon megszólalt. – Nagyon örülök a társaságának, uram. Ez eléggé elcsépelt, ám hatásos módja annak, hogy felkeltsük egy férfi érdeklődését. Valamilyen okból mindegyik férfi beveszi. Egy pillanatra még MacLean is így járt. Pillantása elsötétült, elszánt arckifejezéssel kissé előrehajolt. Ám amilyen gyorsan ellágyult, olyan gyorsan magához is tért, arca kisimult és nyugodt lett. – Ahogy én is az önének, Miss MacFarlane – válaszolta kifejezetten hűvösen. – Még rengeteg időnk van vacsoráig – felelte a lány. – Talán sétálhatnánk egyet odakint, esetleg kártyázhatnánk, vagy ilyesmi – nézett reményteli mosollyal a férfira. – Bárcsak megtehetném, de ha itt maradok éjszakára, beszélnem kell a szolgámmal a csomagjaimról. Gondolom, szokásos időben vannak az étkezések? – Vacsora hétkor. – Kitűnő. – MacLean mélyen meghajolt. – Viszontlátásra este, Miss MacFarlane. Sophia térdet hajtott, alig tudta elrejteni bosszankodását. KAREN HAWKINS


A férfi sarkon fordult, és távozott.

KAREN HAWKINS


Negyedik fejezet Sose lépd át a kritikus pontot anélkül, hogy biztos lennél abban, pontosan ez az a hely, ahol lenni akarsz. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Red a fejét csóválta. – Nem tetszik ez nekem. A konyha melletti hatalmas kamrában voltak, ahová Mary tuszkolta be Redet, amikor visszaérkezett a földesúrtól a kölcsönkért kabáttal. Ha már ott voltak, kikérdezte Sophiát MacLean érkezésének minden részletéről és könyvtárbeli beszélgetésükről is. – Nekem sem – válaszolta Sophia. Két órája, hogy MacLean kimentette magát a könyvtárban. Elküldte a lovászát, hogy szedje össze a holmiját, Angus pedig előkészítette számára a vendégszobát. Sophia alig bírta visszatartani a nevetést, amikor MacLean rálépett az egyik padlódeszkára, amelyet előzőleg Angussal kilazítottak. Hát még amikor MacLean elszakította csipkés kézelőjét, mégpedig a neki előkészített hálószoba ajtókeretébe beletört szögben. Kihallatszott az előcsarnokba, amint hangosan átkozódott. Sophia azt várta, ordítozni fog a szolgákkal, és megjavíttat dolgokat, de mindössze kért Angustól egy kalapácsot, hogy KAREN HAWKINS 45 KALANDOS SZERELEM

megvédje magát a kilazult deszkákkal, kiálló szögekkel szemben, amelyek, úgy tűnik, ellepik a MacFarlane-házat. Sophia örömére Angus szomorúan azt válaszolta, nincs elég kalapács egész Skóciában, hogy elvégezzék a javításokat a házban. Amióta Angus magára hagyta MacLeant a szobájában, egy hangot sem hallottak felőle. Talán elaludt, bár hogyan is tudna bárki elaludni olyan göröngyös matracokon egy olyan füstös kéményű, dohos szobában?! Sokkal valószínűbb, hogy ébren van, és azon fortyog magában, hogy e szörnyű körülmények elviselésére van kárhoztatva. Sophia azt kívánta, bárcsak szemtanúja lehetne a férfi reakcióinak a kopott, kiálló rugójú bútorok, lapos párnák, a hideg szobához képest túl kevés takaró láttán. A szoba egyébként is északi tájolású, a szél ebből az irányból a legádázabb; az ablak beszögezve, mégis könnyen kinyílik, és így tovább. Red, szemöldökét összehúzva, a lányához fordult. – Valami nem stimmel. Érzem. – Te meg az előérzeteid! Semmi baj! – Akkor te miért aggódsz? – Én nem aggódom. Minden rendben. MacLean sokkal… – mondta, majd elgondolkodva megállt. – Sokkal másabb mindenben, mint amilyennek gondoltam. Mintha minden mást jelentene, mint amit mond. Úgy érzem, mintha minden szavával keresztezné a terveimet. – Gúnyolódik rajtunk – mondta Red sötéten. – Inkább olyan, mintha keresne valamit, vagy mintha valami rejtvényt próbálna megfejteni, bár nem tudom, pontosan mit. Nem tudhat a tervünkről, így valami másnak kell lennie. Red Sophiához fordult, egyenesen ránézett. – Talán téged akar megfejteni. Ezt a lány is lehetségesnek tartotta. Hiszen érdeklődéssel reagált a flörtölésre, bár igyekezett semmit sem mutatni. Talán erről van szó. Furcsa öröm járta át a testét. Ez az, ami miatt elfogulatlanul kell a férfival bánnia. – Hozzászokott, hogy London a legjobbakat kínálja neki. KAREN HAWKINS


Red felhorkant. – Nincs olyan nő Londonban, kislányom, aki felérne hozzád. – Veled – javította ki Sophia szórakozottan. – Veled – értett egyet szintén szórakozottan Red. Keresztbe tette a karját, állát lehajtotta, így töprengett a helyzeten. – MacLean agyafúrtabb, mint amilyennek gondoltam; hagytam, hogy a selymek és a csipkék elvonják a figyelmem. Nem csoda, hogy veszítettem ellene. – MacLean gyors, Red – vonta meg a vállát Sophia de én is az vagyok. Red felragyogott, aggodalma eloszlott lánya önbizalma láttán. – Az vagy, kicsim. Csak azért aggódom, mert nem vagy tisztában azzal, milyen ember MacLean. – Ahhoz eleget tudok, hogy óvatos legyek. – Akkor jó. – Red a szárított fűszernövények közé lépett. – Angus azt mondta, a fickó le sem tudta venni rólad a szemét. – Igen – szólt közbe Mary, amint belépett a kamrába és leakasztott a falról egy zsákot. Meghúzta a zsinórt, kivett egy hagymát, majd visszazárta a zsákot. – Én is láttam, hogyan nézett önre az a férfi! Mintha fel akarná falni. A hatalom, hogy őrült vágyat képes ébreszteni egy ilyen MacLean-féle férfiban, olyan hajmeresztő érzéssel töltötte el a lányt, amilyet már évek óta nem érzett. Ezért hatott rá olyan erősen MacLean. Nem válaszreakció volt, hanem az az izgalom, hogy irányítása alatt tarthatja egy ilyen láthatóan erős férfi érzelmeit. Természetesen nem fog sokáig tartani; ilyen forró szenvedély nem is szokott. Csak addig tartson ki, amíg rá tudja venni egy játékra. Ami azt jelenti, hogy közel kell engednie magához, de csak egy karnyújtásnyira, és nem közelebb… Kellemes érzés járta át Sophia testét. A férfi már annyira felhevült, hogy a lány megégetheti vele az ujját. Ez a lány malmára hajtja majd a vizet, de jobban oda kell figyelnie magára, mint ma. – Menni fog, Red. Csak óvatosnak kell lennünk. Red megfogta a lány kezét. KAREN HAWKINS


– Le fogod győzni, kislányom – mondta vidáman –, mert megvan hozzá a képességed. Tudom, eredetileg úgy terveztük, elhúzzuk a játékot hosszú éjszakákra, hogy emelni tudjuk a tétet, de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megcsináljuk a cselt, és azzal vége. – Valószínűleg nem fogja első este feltenni a birtokot. Nem olyan férfinak néz ki, aki veszni hagyna bármit, ami az övé. – Talán én rá tudom venni. Előtted biztos nem akar majd bolondnak tűnni; egyetlen büszke férfi sem akarna. Sophia lassan bólintott. – Büszkeség az van benne. Nem is kevés – jegyezte meg, majd Maryhez fordult. – Minden rendben van ma estére? – Igen, kisasszony. A disznóhúst meg kell sózni, amíg megkeményedik, a levest megborsozni és kihűteni, a bárányt egyik oldalon megsütni, másik oldalon nyersen hagyni. – Mary felsóhajtott. – Majd megszakadt a szívem, hogy egy ilyen remek darab húst ilyen borzasztóan el kell rontani. – Hát igen – mondta Red együttérzőn. – Néztem, ahogy csinálta, és majdnem sírva fakadtam. Sophia nevetve ölelte meg apját. – Ha ennek vége, Mary főz neked egy egész ürücombot, tökéletesen fűszerezve és megsütve. Red szeme felcsillant. – Mentaszósszal? – Bizony – felelte Mary ragyogva. Red boldogan felsóhajtott. – Köszönöm, Mary. – Sophiával egymásba karolva kiléptek a folyosóra, és elindultak felfelé a lépcsőn. – Csak légy óvatos, kislányom. MacLean elbűvölő tud lenni. Láttam Stirlingben, hogyan néztek rá a nők. Nem akarlak levertnek látni ebben a házban, nem akarom, hogy belebetegedj abba, hogy ő elment – aggodalmaskodott Red. – Ha lesz házam, amikor ennek vége, akkor túl boldog leszek ahhoz, hogy búslakodjak – vágott vissza Sophia. Red kuncogott, majd kinyitotta az előcsarnokba vezető ajtót. KAREN HAWKINS


– Ez van, kislányom. Nem tudom, miért aggódtam, te sosem veszted el a lélekjelenléted. Volt valami Redben, ami megállásra kényszerítette a lányt. – Azt akarod mondani, hogy érzéketlen vagyok? – Nem, erre sosem gondoltam. Csak úgy értettem, hogy kevésbé vagy érzelgős, mint a nők általában, és… – Red, Sophia arckifejezését látva, pislogni kezdett. – Ne nézz így… nem akartalak megbántani. Sophia mosolyt erőltetett az arcára. – Persze hogy nem, tudom. Mégis, valami jelentéktelen aggodalom fogta el. Valóban, sosem került közel ahhoz, hogy elveszítse a fejét, de hát elég korlátozottak is voltak a lehetőségei az ismerkedésre, mivel a MacFarlane-ház a skót vidék közepén állt, távol a városoktól. Továbbá abban az időben sem volt alkalma megfelelő kérőkkel megismerkedni, amikor fogadóról fogadóra utazgatott Európában. Red aggódva nézte Sophiát, miközben megpaskolta a vállát. – Kislányom, nem gondoltam át, amit mondtam. Túl sok van benned az édesanyádból, ezért vagy ennyire szenvedélyes. Sophia megnyugodva elmosolyodott. – A mama sok dolog iránt volt szenvedélyes, ugye? – Hát, édesanyád rendkívüli asszony volt, nem volt még egy ilyen asszony a földön. Egyrészről logikus gondolkodású, tettre kész, másrészről… – Itt Red elhallgatott. – Másrészről? – Semmi, kislányom. Csak összehordok itt mindenfélét – megpaskolta Sophia kezét. – Csak vigyázz a szívedre. Csak ennyit kérek. – Nincs miért aggódnod. MacLean nem az a fajta férfi, akihez vonzódnék. Túlságosan arrogáns. – Ezt örömmel hallom. Sophia arcon csókolta apját. – És most, ha megbocsátasz, megyek, és veszek egy fürdőt. Sophia felfelé robogva majdnem rálépett a harmadik, meglazított lépcsőfokra. KAREN HAWKINS


– Ez elég szörnyű lehetett volna – motyogta magában, ahogy továbbsietett. Végigment a folyosón, ügyesen átugrotta a meglazított deszkalapokat, és egy pillanatra megállt hallgatózni MacLean szobája előtt. Semmit nem hallott, így továbbment a saját szobája felé, ahol hívogatóan gőzölgött a fürdője. Várakozóan felsóhajtott, levetkőzött, és hamarosan elmerült a forró vízben, egyik lábát a kád egyik oldalára tette, amint végighúzta vállán a mosdószivacsot. A forró víz megnyugtatta, és segített koncentrálni. MacLean váratlan érzékisége összezavarta, de most, ahogy a fürdővíz gőzében ellazultak az izmai, rájött, a saját javára tudja fordítani az egész helyzetet. – Egyetlen ütközet nem dönti el a háborút – mondta magában határozottan. Ettől felvidulva felemelkedett, és kimászott a kádból, amint Mary megérkezett, hogy segítsen felöltözni. Amikor Mary visszament a konyhába, Sophia a tükör elé ült, bronzszínű selyemruhája körbeölelte a vállát, álgyémántok csillogtak a nyakán és a fülében. Fogta selyemlegyezőjét, a hozzá illő retikült, és kilépett a folyosóra, majd elindult a lépcsőn lefelé, elkerülve a kilazult deszkát. Gondolatban végigfutott az estére vonatkozó listán, ujjain számolva a tennivalókat. Rettenetes étel, füstölő kandalló, csattogó ablakok, csöpögő gyertyák, törött bútor, dülöngélő étkezőasztal és székek, szedett-vedett étkészlet… Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre Dougalt, csak amikor a legalsó lépcsőhöz ért. A férfi karba tett kézzel állt az ebédlő ajtaja mellett, öltözéke előírásszerű volt, fekete kabátja lágyan simult izmos karjára és széles vállára, térdnadrágját mintha ráöntötték volna formás lábaira. Valamilyen okból ezeknek az izmos comboknak a látványa heves szívdobogást és erős hevületet váltott ki a lányból. Dougal gondolta, hogy vendéglátója lélegzetelállítóan gyönyörű lesz, de ennek a bronzszín selyemruhának a láttán szinte összefutott a nyál a szájában. A dekoltázs elég mély volt, egy krémszín csipke fölött látni engedte a lány telt, kerek mellének felső ívét. A mellek KAREN HAWKINS


alatt is krémszínű szalag volt rögzítve, melynek hosszú szárai egészen a lány csípőjéig értek, mintha képtelenek lettek volna megállni e finom ívek simogatását. A szoknyát hátul hosszúra szabták, így a lány maga mögött húzta a lépcsőn, elöl pedig sejtelmesen kirajzolódott a lábak kecses vonala. Minden ív és hajlat hangsúlyt kapott, és a ruha sötétebb tónusa az eddiginél is ragyogóbbá tette a lány megjelenését. Jóisten, mennyire imádta a lány haját! Dougal égett a vágytól, hogy kibontva láthassa, ahogy egészen a csípőjéig leér ez a pompás hajzuhatag. Teste megfeszült a gondolatra, és kétségkívül erőteljes mozdulatra volt szüksége, hogy ellökje magát a faltól, és a lány felé induljon. Sophia megállt, arcán… nem félelemmel, hanem talán… izgalommal? Ez a gondolat kedvére való volt, és elvigyorodott. – Milyen bájos legyező! Sophia lenézett, és meglepődve pislogott, amint észrevette a kezében tartott, tökéletesen festett legyezőt, aztán bűnbánó pillantást vetett a férfira. – Ó, ez! El is felejtettem, hogy nálam van. – Zavarban van? – Igen, és biztos vagyok benne, azt is tudja, miért. A férfi elégedetten elmosolyodott. – Miattam? – Nem – felelte a lány egyszerűen. – Azért, mert apám csak egy fél órája tért haza, és aggódom, hogy el fog késni a vacsoráról. – Értem. És én még abban reménykedtem, hogy hiányoztam. A lány elutasító mosollyal nézett rá. – Három órája sincs, hogy elköszöntünk egymástól. Dougal tudta, mi számít elutasításnak, felismerte, bár elég ritkán fordult elő, hogy őt visszautasították. Kellemetlen érzés volt. – Igen, azon gondolkodtam, hogy pihenek egyet, aztán… – vont vállat a férfi, majd másfelé nézett. Nem kellett sokáig várnia.

KAREN HAWKINS


– Ó, egek! A matrac nagyon kényelmetlen volt, igaz? – kérdezte erőltetett szánakozással. – Annyira sajnálom! Red lefújta az új matracok beszerzését, amikor… – Félreértett – szólt közbe Dougal. – Nem állt szándékomban aludni, csak pihenni egy kicsit. Az ágy azonban olyan kényelmes volt, hogy el is aludtam. Sophia kinyitotta a száját, majd becsukta. Órákat töltött azzal, hogy szalmát, fadarabokat, kavicsokat és botokat gyömöszöljön a tollmatracba. Hogy lehet, hogy a férfi azon el tudott aludni?! – Milyen… milyen szerencséje van! Az én ágyam kőkemény. A férfi előrehajolt, annyira közel, hogy a gallérja hozzáért a lány arcához, és szantálillat borította be a lányt, amint a férfi a fülébe suttogott. – Talán másvalaki véleményére is szüksége lenne… az ágyával kapcsolatban. A férfi meleg lehelete cirógatta Sophia fülét, megborzongott, de a szeme sem rebbent. – Nem, köszönöm – nézett a lépcső felé a lány. – Remélem, Red siet; farkaséhes vagyok. – Ahogy én is – karjába fűzte a lányét. – Várjuk meg édesapját az ebédlőben? – Természetesen – felelte a lány. A férfi érintése kibillentette Sophiát a lelki egyensúlyából, bőre bizsergett, mintha Dougal megcirógatta volna, de azért sikerült egy mosolyt kicsikarnia magából. – Talán még egy kis sherryt is találunk, és… A lépcső tetején kinyílt Red szobájának ajtaja, aki kijött, majd fejét oldalra fordította, mintha hallgatózna. Sophia, MacLean karját elengedve, előrelépett. – Red! Lord MacLeannel épp az ebédlőbe indultunk! Red meglepve nézett rájuk, majd elindult lefelé a lépcsőn. – Ó! MacLean! Nem is vettem észre, hogy már lejött! Magam akartam lekísérni önt az ebédlőbe, és… – Ahogy a lába a harmadik lépcsőfokra ért, a csizmája megakadt a kilazult deszkában. Sophia odalépett, de már késő volt. Red, hangos kiáltással előrebukott, és összegabalyodott végtagokkal legurult a lépcsőn. KAREN HAWKINS


Ötödik fejezet A nők ősidők óta arra születtek, hogy kivegyék a részüket a betegek ápolásából. Eközben a férfiak azt tették, amihez egyedül értettek, hogy a legrosszabb betegek legyenek a világon. Az élet egyszerűen nem tisztességes a szebbik nemmel. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Több

mint egy órával később Sophia újra lejött, és megállt a meglazult deszkánál. Mérgesen nézte, majd megemelte a szoknyáját, hogy dühében rá tudjon toppantani. Felhúzta a lábát, és… – Tudja, hogy az nem fogja helyrehozni a dolgot. MacLean széles mellkasa előtt összefont karral a lépcső aljánál állt, zöld szeme jókedvűen csillogott, sötétszőke haja a homlokába hullott. Sophia gyorsan leengedte a szoknyáját, hogy eltakarja a bokáját. – Tudom, de ettől talán jobban érezném magam – mondta, és lejött a lépcsőn. – Köszönöm, hogy elment az orvosért. – Ez a legkevesebb, amit tehettem. Hogy van az édesapja? – A laudánumnak köszönhetően végre elaludt. –MacLeanre nézett. – Feltételezem, hallotta a kiabálását, amint az orvos helyrerakta a lábát. KAREN HAWKINS


– Sosem gondoltam, hogy ennyiféle káromkodás létezik az angol nyelvben. Vagy a franciában, a németben, az olaszban, a latinban, vagy a… volt egy olyan nyelv is, amelyet nem sikerült felismernem. – Görög. A férfi elhallgatott, szeme elsötétült. – Biztos vagyok benne, hogy az édesapja nem örül neki, hogy a lánya kísérő nélkül maradt. Egy úriember ilyenkor elbúcsúzna és távozna. – Nem mehet el! A szavak ott lebegtek közöttük. Sophia elnyomott egy grimaszt, majd sokkal visszafogottabb hangon folytatta. – Elnézést. Teljesen összezavarodtam apám állapota miatt. MacLean ellenállhatatlan félmosollyal válaszolt. – Ön félreértett engem; azt mondtam, egy úriember elköszönne. – Hangja mély volt és lágy, puha selyemként borította be a lány érzékeit. – Mindkettőnk szerencséjére, én nem vagyok úriember. – Nem? – kérdezte Sophia, ujjával megpöccintve a férfi csipke kézelőjét. – Pedig úgy öltözik. – Úgy öltözöm, mint egy piperkőc. Azaz a legidősebb bátyám, Alexander szavajárása szerint, mint egy „nyavalyás piperkőc”. – A bátyja kissé kíméletlennek tűnik – húzódott mosolyra a lány szája. – El sem tudja képzelni – mosolygott a férfi. – Amint mondtam, divatos öltözködésem nem jelenti azt, hogy úriember vagyok. – Remek. Ön nem úriember, én pedig már rég nem vagyok gyerek – felelte a lány gőgösen. – Nincs szükségem apám védelmező jelenlétére. – De nekem talán igen. A lánynak mosolyognia kellett. – Önt nem kell tőlem megvédeni, Lord MacLean. Nem harapok, habár ha nem kapok enni gyorsan, a végén még meggondolom magam. A férfi szeme vidáman csillogott. – Hát akkor együnk valamit – mutatta az utat az ebédlő felé, majd félreállt az útból, hogy beengedje a lányt. KAREN HAWKINS


Ahogy Sophia elsétált a férfi mellett, forró érzés öntötte el, amiből arra következtetett, hogy a férfi hosszasan bámulja a fenekét. Hátranézett, és rájött, hogy nem téved. – Lord MacLean! – Igen? – emelte fel vonakodva a tekintetét a férfi. – Valami baj van a ruhámmal? – Nem. Semmi baj nincs a ruhájával. És azzal sem, amit eltakar. Sophiának meg kellett volna ütköznie a férfi illetlenségén, ehelyett azonban inkább örült a megjegyzésének. – Köszönöm. Meg kell mondanom, hogy… – mérte végig, tetőtől talpig Dougalt – ön is jól fest. Sophia azt hitte, megdöbbenti a férfit, de MacLean zöld szeme lángra lobbant, és határozott lépést tett a lány felé. Sophia megperdült, körbement az asztal körül, és elfoglalta a helyét. – Hallom, hogy Mary már az előcsarnokban van, így a vacsorát hamarosan tálalják. A leves már az asztalon van – mutatott egy levesestálra, amelynek gőz szivárgott a pereméről. MacLean sötét tekintettel bólintott, és a lánnyal szemben lévő székhez lépett. Sophia a szeme sarkából figyelte, ahogy a szék összeroppan a férfi súlya alatt. MacLean összevont szemöldökkel elkapta az asztal szélét. Angus változatosan rongálta meg a székeket. Volt, amelyik inogott, mások annyira előredőltek, hogy hátra kellett nyomni őket, ha nem akart a rajta ülő székestől orra bukni. – Valami baj van, Lord MacLean? – A székkel van baj – igyekezett közelebb a férfi, de közben megbotlott. Homlokát ráncolva megállt, félredobta a széket, és egy másikat választott. – Lord MacLean… – Dougal – vetette közbe egyszerűen, miközben leült az újonnan választott székre. Ez a szék éppen hátrafelé bicsaklott, a férfi pedig megbillent, mintha attól félne, hogy egyszer csak felborul. Sophia köhécselve igyekezett palástolni, milyen jól mulat. El akart fordulni, de nem sikerült. KAREN HAWKINS


– Ez az! – kiáltotta Dougal, visszabillentette a széket, majd felállt és körülnézett. – Á! – mondta, elindult, és felkapott egy vastag prédikációs könyvet az egyik oldalsó asztalról. Felemelte a szék hátsó részét, és a könyvet az egyik székláb alá tette, és leült. – így már sokkal jobb! Sophia azt kívánta, bárcsak ne lenne ilyen találékony. Angussal órákig dolgoztak azon, hogy minden egyes széket különlegesen kényelmetlenné tegyenek. Dougal a levesestálba nézett. – Érdekesen néz ki. Lábát Sophia lába mellé tette az asztal alatt, csizmája hozzáért a lány cipőjéhez. Tudatosan csinálta vagy véletlen volt? A lány visszahúzta a lábát. A férfi követte a mozdulatot. A lány kissé jobbra húzta a lábát. A férfi újra követte a mozdulatát, de most lassan, pihekönnyű gyengédséggel húzta végig a csizmája szélét a lány lábfején. Sophia legnagyobb meglepetésére, bizseregni kezdett a bőre. – Sophia? – nézett rá a férfi. – Igen? – kérdezte döbbenten, ahogy a férfi a keresztnevén szólította. – Nem engedtem meg, hogy így szólítson – tette hozzá mereven. – Mivel megállapítottuk, hogy nem vagyok úriember, arra gondoltam, mellőzhetnénk a társasági érintkezés unalmas szabályait. Nyugtalanság fogta el a lányt. – Néhány szabályra azért szükség van – felelte végül. Még ha csak a saját lelki nyugalma érdekében is. – Minden bizonnyal a keresztnéven való szólításra vonatkozóra nincs. Ezt az egyetlen szabályt legalább elvethetnénk. Legalább addig, amíg az édesapja csatlakozik hozzánk. Ez talán azt jelenti, hogy MacLean egy éjszakánál tovább akar maradni? Sophia majdnem felugrott örömében. Három éjszaka alatt véget vethetek az egésznek, ha ő is úgy akarja. A férfi huncut mosollyal nézett rá. – Kér egy kis levest, Sophia? KAREN HAWKINS


A lány nézte, ahogy a másik a levesestálat közelebb tolta és a merőkanalat a tányérja fölé tartotta. Sophia megpróbált a levesre koncentrálni. – Igen, kérek. – Igen, Dougal, kérek – mondta a férfi szedés közben. – Mennyi levest kér, Sophia? A lányt pattogó tűzre emlékeztette, ahogyan a férfi a nevét mondta. Gondolhatott volna nyaldosó lángra is, az sem perzselhette volna meg kevésbé. Színlelt felháborodással vette tudomásul, hogy a férfi a keresztnevén szólítja, de hát nem ő maga akart bensőségesebb hangulatot kettejük között? Hát nem ő maga akarta a férfi érdeklődését felkelteni, hogy a kiszolgáltatottjává tegye, amint igyekszik rávenni a kártyázásra? – Nos, Dougal, rendben – felelte röpke mosollyal, elragadó bájjal kiejtve a férfi nevét. – Jól áll önnek a Sophia név. Ez a teljes neve? – Sophia Beatrice MacFarlane. Beatrice, az édesanyám után. – Ez kedves. Az én teljes nevem Dougal Charles Alistair Donald MacLean – felelte szomorú mosollyal a férfi, miközben magának is szedett. – Mindkét nagyapám nevét megkaptam, és az egyikőjük fivérének a nevét is. – Milyen szomorú – mondta Sophia a tányérjába nézve. Elégedetten látta, hogy a leves zavaros, hatalmas zsírpacnik úsznak a félig főtt sárgarépák és óriási hagymadarabok tetején. A szaga pedig egyenesen undorító volt. – Szerencsére nem ismertem a nagyapáimat. Meghaltak, mielőtt megszülettem, és azt hallottam róluk, hogy egyikőjük sem volt valami kellemes ember. Dougal a szájához emelte a kanalat. Amint bekapta, megdermedt az arca. Sophia feszülten várt. A férfi kihúzta a kanalat a szájából. Sophia szorosan megragadta a kanalát. A férfi arca lassan elvörösödött, szeme könnybe lábadt. KAREN HAWKINS


Igen! Mary levese csodálatosan megtette hatását. Sophia elégedetten úgy tett, mintha kanalazná a levest. Dougal az asztalra csapott. Az edényekkel együtt Sophia is felpattant. – Mi a baj? – Az! – mutatott a férfi kanalával a tányérjára. – A leves? Miért, mi a baj vele? – Semmi. Ez a legjobb leves, amit valaha ettem! Sophia csak pislogott. Biztos, hogy csak úgy mondja… A férfi visszatette a tányérjába a kanalat, és egy még nagyobb adagot kapott be. Bár könnybe lábadt a szeme, és még vörösebb lett az arca, folytatta az evést, és nagyjából minden harmadik kanál után megjegyezte: – Kitűnő! Sophia a saját levesére meredt, amely bűzlött a fokhagymától, a borstól és a hagymától. Mary még egy hatalmas adag sót is belefőzött. Azonban MacLean jóízű falatozását nézve megkérdőjeleződött benne saját érzékelésének helyessége. Mi van, ha kiváló főzési tudománya megakadályozta Maryt abban, hogy ehetetlen ételt készítsen? Sophia belemerítette a kanalát a levesbe, és óvatosan szaglászta a tartalmát, fintorgott az erős szagoktól. Nyugtalan pillantást vetett MacLeanre, aki nagyjából már végzett is a levessel, és a szájába tette a kanalat. A borsos, sós mosogatólével a félig főtt fokhagyma különösen harsány elegyet alkotott. Sophia kihúzta a kanalat a szájából, elkapta a vizespoharát, tartalmával leöblítette a rettenetes ízt. Zihálva, bocsánatkérő szemmel nézett MacLeanre. A férfi látszólag semmit nem vett észre az egészből, buzgón kanalazta a tányérja aljáról a maradékot, mintha attól tartana, hogy valamelyik ínyencfalat kicsúszik a kezéből. Miután befejezte, letette a kanalát és megtörölte a száját. – Ez volt a legfinomabb leves, amivel valaha megkínáltak. Azt hiszem, szedek még. – Még? Igazán… biztos benne? KAREN HAWKINS


– Abszolút! Sophia nem hitt a fülének. Letette a kanalát, és nézte, ahogy Dougal teleszedi a tányérját. Pillanatokon belül újra ette a levest, és közben elismerő megjegyzéseket tett. Sophia a saját tányérjára bámult. Talán a tál tetejéről szedett leves nem volt annyira jó, mint amit az aljáról szedtek, ahol megbújhattak az ehetőbb részek. Korgott a gyomra, és azt kívánta, bárcsak eszébe jutott volna enni valamit korábban. Persze az apja balesete közbejött. Újra kezébe vette a kanalát, és mélyen a levesbe merítette, hátha talál valami jobb falatot. A szájához emelte a kanalat, és sietve bekapta a szörnyűségeket. Ezúttal még csípősebb volt a falat, égetni kezdte a nyelvét. Csavarta az orrát és a szemét, ami el is kezdett könnyezni. Fuldokolva lenyelte a falatot, és most már a torka és a gyomra is égett. Ledobta a kanalát, felkapta a vizespoharat, és olyan gyorsan ivott, ahogy csak tudott. Ahogy kitisztult a tekintete, elkapta Dougal meglepett pillantását. – Drága Sophia, mi a baj? Némiképp kipirultnak látszik. – Félrenyeltem – krákogta. A férfi elmosolyodott. Kinyílt az ajtó, és belépett Mary, Angussal a nyomában. További tányérokat, tálcákat hoztak, amelyeket egyszerűen az asztalra tettek. Mary összeszedte a használt tányérokat, és egy pillanatra megállt, ahogy a levesestálba nézett. – A mindenit – suttogta, miközben felemelte a szinte üres tálat. – Valaki megette a levest! – Lehetetlen! – válaszolta Angus tágra nyílt szemmel. – Az egészet – folytatta Mary, Angus felé mutatva a tálat. Angus úgy bámulta a tálat, mintha lyukas lenne az alja. – Tényleg. – Kitűnő volt – mondta Dougal. – Vasból lehet a gyomra – nézett a férfira elismerő pillantással Angus. – Igen – tette hozzá Mary aggódó tekintettel. – Bocsánat, uram, de jól érzi magát? Túl sok bors került a levesbe. KAREN HAWKINS


– Jól vagyok – vonta meg a vállát Dougal. – Szeretném elkérni a receptet a saját szakácsom számára. – A mindenit! – pislogott Mary, és képtelen volt levenni a szemét a férfiról. Angus szintúgy. Dougal érdeklődően nézett Sophiára. – Úgy érzem magam, mintha valamiféle kiállítási tárgy lennék a British Múzeumban. – Ez minden, Mary – nézett figyelmeztetően a lányra Sophia. Mary úgy tette tálcára a levesestálat és a tányérokat, hogy a nehéz edények rendesen csörömpöltek. Majd az asztal közepén lévő tálra nézett, és bizonytalanul megszólalt. – Felszolgáljam a húst, mielőtt kimegyek? – Nem, köszönöm – felelte Sophia. – Kiszolgáljuk magunkat. – Elég jól bánok a szeletelőkéssel – mondta Dougal, miközben nyilvánvaló kíváncsisággal nézte a lefedett tálakat. Mary vonakodva térdet hajtott. – Rendben van, uram – felelte Mary, miközben követte Angust az ajtóhoz. – Kint leszünk, ha szükségük lenne ránk. – Köszönöm, Mary. Angus, kifelé menet, képtelen volt levenni a szemét MacLean levesestányérjáról. – Az összeset megette, Mary – ismételgette, mintha képtelen lenne elhinni. – Az utolsó cseppig megette. Dougal várt, amíg becsukódott mögöttük az ajtó, majd elgondolkodva megjegyezte: – Igen elképedtek azon, hogy kedvemre való volt a leves. – Elég vicces páros, nemde? Sosem tudom, mikor mit fognak mondani. – Valóban. Dougal az asztalon lévő tálak felé fordította minden figyelmét, aztán levette a fedőt az elsőről. Ezen a tálon volt a hús, egyik fele megégetve, a másik fele véresen. Egy fonnyadt csokor petrezselyem volt mellette, mintha KAREN HAWKINS


Mary nem tudta volna kiengedni a konyhából a húst anélkül, hogy meg ne próbálta volna eltakarni a problémákat. Síri csend ereszkedett közéjük. Dougal oldalra tette a fedőt, majd levette a másik két tálról is a tetejét. Az egyikben valami zöld dolog volt olajos folyadékban; a középső, hatalmas, sérült tálon egy darab disznóhús; valami gusztustalan folyadékban úszó fehérrépadarabok voltak a következőben; és végül egy kosár sületlen kenyér. Sophia úgy gondolta, hogy a fehérrépa jó húzás volt. Senki sem szereti a fehérrépát. Dougal a kezébe vette a nagykést. – Nos, kedvesem? – kérdezte Dougal kedvesen, vidám csillogással a szemében. – Hogyan szeretné a húst? Nyersen? Vagy inkább szénné égetve? Sophia felsóhajtott. – A konyhában olyan szegényes körülmények uralkodnak, hogy szinte lehetetlen jó ételt készíteni. Nem is tudom, Mary hogyan képes mégis ilyen jó munkát végezni. – Felkapta a legközelebbi tálat, és Dougal felé nyújtotta. – Fehérrépát? – Igen, kérek – felelte a férfi, és kivette a lány kezéből a tálat. – Ahogy ön is. – Ó, én nem hiszem… Nagy kupac fehérrépa pottyant a tányérjára. Ellenkezni kezdett, de Dougal a saját tányérjára sokkal többet rakott. Hogy még súlyosabb legyen a helyzet, a férfi borzongatóan mély hangján hozzátette: – Imádom a fehérrépát. A férfi által kimondott „Imádom a fehérrépát” mondat olyan iszonyúan hangzott, mintha legalábbis ízléstelen ajánlatot tett volna. Dougal MacLean azonban ura volt a helyzetnek. – Kár, hogy ilyen a konyha – mondta Dougal. – Meg kell néznem. Lenne olyan kedves, holnap megmutatni nekem a házat? Sophia szíve azonnal megdobbant. KAREN HAWKINS


– Természetesen. Reggeli után rögtön megnézhetjük – felelte. Bárcsak rögvest megmutathatná! Nem tudott várni. Dougal felemelte a kést, és a sültre mutatott. – Égetten szeretné vagy nyersen? – Egy adag égettet kérek, köszönöm. – Kitűnő választás. A fehérrépa tökéletes köret lesz hozzá – kacsintott a lányra. Sophia a szeme sarkából figyelte, milyen vidáman szedte tele a tányérjukat. Mi nem stimmel ezzel a férfival? Nyilvánvalóan nem ilyen rettenetes ételekhez szokott. Mégis, látva, milyen lelkesen fogyasztja az ételt, az ember azt gondolná, eddig éhezett valahol. Talán épp ez az. Hisz maga mondta, hogy éhes, amikor megérkezett, utána pedig még elég hosszú idő telt el Red balesete miatt. Nem csoda, hogy képes megenni ezt a szörnyű ételt! A vacsora folyamán Dougal különféle kérdéseket tett fel a házzal és a birtokkal kapcsolatban. Sophia olyan kedvezőtlen, becsmérlő válaszokat adott, amilyeneket csak tudott, és csak annyi aktuális tényt közölt, amennyivel hihetővé tehette válaszait. Dougal végül letette a villáját. – Befejezte? Alig evett valamit. – Ettem korábban egy kis vajas kenyeret, amikor Mary felvitte a vacsorát Rednek – hazudta Sophia –, azt hiszem, eléggé eltelítődtem tőle. De ön sem evett valami sokat. – Olyan sok levest ettem, hogy attól tele lettem. Dougal felállt, és az asztal lány felőli oldalára lépett. – Engedje meg – mondta, és felsegítette a lányt. Amikor Sophia felállt, a férfi keze hozzáért a vállához, mire a bőre azonnal bizseregni kezdett. Ránézett a férfira, hogy vajon ő is hasonlóan érez-e, és úgy találta, Dougal közvetlenül mellette áll. Túlságosan közel hozzá. A férfi lehajolt, ajkával szinte hozzáért a lány füléhez. – Kedves Sophia, úgy vélem, az édesapjának most már szüksége lehet önre, de mielőtt még visszavonul, rávehetem, hogy megigyon velem egy pohár sherryt? – kérdezte, és egyik ujjával megsimította a KAREN HAWKINS


lány arcát. – Úgy már szinte elviselhető lenne a könyvtár borzalmas állapota. Azonkívül pedig talán lehetőség kínálkozna arra is, hogy kiderüljön, mit szólna a férfi egy kis játékhoz. Gondolj a nyereményre, Sophia! – Egy korty sherry nagyon jólesne. El sem tudok képzelni ennél kellemesebb dolgot – mosolygott Dougalra. A férfi ajka alig néhány centire volt az övétől. Azt vette észre, hogy egyenesen a férfi szemébe néz, akinek sötétzöld szemében volt némi szürke mintázat, szempillái pedig sejtelmes árnyékba burkolták tekintetét. A lánynak elakadt a lélegzete. Alig bírta leküzdeni a vágyat, hogy előrehajoljon, és lágyan a férfi kemény metszésű ajkára tapadjon. Tartása megmerevedett. Csak annyit kéne tennie, hogy… Kivágódott az ajtó, Sophia pedig félreugrott, amint Mary és Angus beléptek. Angus bocsánatkérő mozdulatot tett a lány felé. – Mary úgy gondolta, hogy talán már befejezték a vacsorát. – Igaza van. Lord MacLeannel éppen a könyvtárba készülünk, hogy igyunk egy kis sherryt – felelte, miközben jelentőségteljesen Angusra nézett. – Remélem, megjavították a kandallót. – Igen – hajolt meg Angus. – Tökéletesen kell működnie – folytatta hosszasan úrnőjére hunyorítva. Sophia arca majdnem megrándult Angus nyilvánvaló célzásától, de ahogy Dougalra pillantott, látta, hogy a férfi olyan udvarias mosollyal néz rá, mintha semmit sem értett volna Angus mozdulatából. Megkönnyebbülve engedte meg Dougalnak, hogy a könyvtárba kísérje. Ujjai a férfi karján pihentek, és lenyűgözve érzékelte a finom kabát anyaga alatt az izmait. Vajon minden divatos férfi ilyen izmos? Dougal Sophia aranyló fürtjeit nézte, miközben a lány le sem tudta venni a szemét a férfi alkarjáról. A férfi egész eddigi életében még sosem érezte magát ilyen jól. Még nem tudta, miben mesterkedik MacFarlane és a lánya, de vigye el az ördög, ha azelőtt távozna, mielőtt mindent kiderített. KAREN HAWKINS


Pillantása a lány nyakára tévedt, majd lejjebb, a krémszínű csipke fölött húzódó, csábító keblek domborulatára. Bárki készítette is a lány ruháját, pontosan tudta, hogyan kábíthat el egy férfit; éppen eleget mutatott meg és éppen eleget takart el: ő is csak arra vágyott, hogy végre letéphesse róla a ruhát. Beléptek a könyvtárba, ahol éppen meggyújtották a tüzet. A helyiség még mindig rendkívül hűvös, a színek és a bútorok sötétek és nyomasztóak voltak. Azonban amint Sophia belépett, úgy tűnt, mintha a ruhája bronz fénye, a nyakában és fülében lévő gyémántok csillogása új, melegebb fénnyel töltenék meg a szobát. – Ó, egek! A tűz nincs valami jól megrakva – mondta Sophia, és nyájasan Dougalra nézett. – Lenne kedves? – Természetesen – engedte el vonakodva a lány karját. A kandallóhoz ment, karja még bizsergett a lány érintésétől. Izgalmat érzett, amikor a lány a közelében volt, és ez az izgalom egyre nőtt. Dougal egész teste tűzben égett. Istenem, mennyire szereti ezt a játékot! A cselszövést és a vele szembeni védekezést; amint a lehetséges szeretők megküzdenek egymással az irányításért – egymás és saját maguk fölött is. Ez az, amit Sophia MacFarlane-től akart. Elhatározta, mielőtt elmegy, az ágyába viszi Sophiát. Megnézte a kandallót, és látta, már a kis tűz miatt is majdnem elárasztotta a füst a szobát. Megfogta a rozsdás piszkavasat, és megpiszkálta a tüzet, inkább széthúzta, és lohasztotta, mint szította. Bár erőfeszítése nyomán alábbhagyott a tűz, azonnal vastag füst bukkant elő a kandalló tűzteréből. Mögötte megszólalt Sophia. – Ó, egek! Teljesen elfeledkeztem erről a kéményről. Valójában a ház összes kéménye javításra szorul. – Igen – bólogatott a férfi. – Mintha félig befalazták volna. A lány szúrós tekintettel, felvont szemöldökkel nézett a férfira. – De fogadok, hogy csak az idő járt el felette – tette egyszerűen hozzá a férfi. – A legidősebb bátyám egy tizenkettedik században épített kastélyban lakik, és minden kéménye füstöl – folytatta, majd KAREN HAWKINS


mélyen a levegőbe szippantott. – Ó, az égő fa füstje! Az otthonra emlékeztet! A lánynak ez nem volt ínyére. Dougal, magában mosolyogva, a poharakat és a sherrys-üveget tartó asztalkához lépett. – Önthetek sherryt? Ha le tudja még nyelni. – Kérek egy kicsit – vetette fel az állát a lány. – Remek! – mondta a férfi, majd kitöltötte az italt, és visszatért a lány mellé. Ujjaik egymáshoz értek, ahogy a lány elvette a poharát. Dougal nézte, ahogy Sophia az ajkához illeszti a poharat, lassan megbillenti, hogy a bordó folyadék megérintse az ajkát, mielőtt elvenné a szájától a poharat. A lány nem ivott, mint ahogy nem is vacsorázott. Dougal kortyolt egyet. Fanyar volt, de ivott már rosszabbat is. – Remélem, nincs túl rosszul az édesapja. – Valószínűleg még alszik. Bárcsak maga elé nézett volna, ahogy lefelé jött a lépcsőn! Tudott arról a deszkáról, mert ő az, aki… – megállt, majd simán folytatta – az összes kilazult deszkát ismeri a házban, ezért így lerohanni a lépcsőn butaság volt a részéről. – Én is majdnem ráléptem arra a lépcsőre. – Valóban? – Sophia a férfira emelte tekintetét. A férfinak tetszett a lány világos színű szeme. Ahogy azok között a sűrű, sötét szempillák között kilátszott, szinte ragyogott. – Igen – felelte lassan. – Majdnem. A lány elpirult, és úgy látszott, őszintén sajnálja a dolgot. – Nagyon sajnálom. Szólok Angusnak, hogy erősítse meg. – Én már megkértem, amikor az orvos az édesapjánál volt. – Ó – komorodott el egy pillanatra a lány. Türelmetlenül felsóhajtott, mintha egy kellemetlen gondolattól akarna megszabadulni, majd letette a poharát, és az ablaknál álló asztalkához ment. – Istenem, milyen nyugtalan vagyok ma este! – Talán csinálhatnánk valamit, amivel eltereljük a gondolatait az édesapja állapotáról – kortyolt a férfi elgondolkodva a sherrybe. – Van sakktáblája? Játszhatnánk egyet. KAREN HAWKINS


– Sakkunk nincs. Azonban – élénkült fel a lány hangja – azt hiszem, kártyánk van. – Semmi kétségem nem volt efelől – felelte a férfi. – Hogy érti ezt? – kérdezte szúrós tekintettel a másik. – Mivel az édesapja megrögzött játékos, természetes, hogy valahol lennie kell a házban egy csomag kártyának. – Ez igaz – fordult a lány a kisasztalhoz, kihúzta a fiókot és elővett egy pakli kártyát. – Ez tényleg jó lesz arra, hogy távol tartsam magamtól a zavaró gondolatokat. Dougal csatlakozott hozzá. – Kitűnő! A magam részéről sosem mondok nemet egy kis kártyázásra – tette le a poharát a férfi, és kihúzott egy széket a lány számára, megvárta, amíg leült, majd elfoglalta a szemben lévő széket. Sophia a szeme sarkából figyelte a férfi izmos alakját, és azt, hogy milyen izgalmasan simult férfias kezére a csipke kézelő. Lustán megkeverte a kártyát, ujjai fürgén mozogtak a lapokon. Dougal a lány kezét nézte, ahogy karcsú ujjaival szinte simogatta a lapokat. Arra gondolt, hogy azok az ujjak őt simogatják, becsusszannak a… – Dougal? A lány szájából úgy csúszott ki a férfi neve, mint ahogy a bársony siklik a meztelen bőrön. A férfi szíve a torkában dobogott; teste megmerevedett. – Igen? A lány halvány, mégis csillogó szeme a férfi tekintetébe kapcsolódott. – Azon gondolkodom… Hajlékony ujjai között pergő kártyalapok hangja megtörte a csendet. A férfi türelmetlenül előrehajolt. – Igen? – Hozott magával pénzt, vagy zsetonra játszunk? – kérdezte, miközben gyakorlott csuklómozdulattal az asztalhoz ütögette a kártyákat. – Egy guinea alatt nem játszom. KAREN HAWKINS


A férfi ajka megrándult. – Nem az a kérdés, hogy nekem van-e pénzem. A kérdés az, kegyednek van-e. – Nekem nincs szükségem tőkére, nem tervezem, hogy veszítek – mondta a lány gúnyos pillantással. Dougal egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. – Elnézését kérem, de azt állítja, hogy meg tud verni egy kártyajátszmában? – kérdezte, lassan formálva a szavakat. A lány elutasítóan mosolygott. – Dougal, kérem, beszéljünk őszintén – felelte vontatottan. – Természetes, hogy nyerésre számítok; a legjobb mestertől tanultam. Dougal elképedt. Már sokféle esettel volt dolga, de még soha, senki sem vonta kétségbe ilyen otrombán a nyerési esélyeit. – Tehát egy guinea? – Legalább. – Nem gondoltam, hogy szükség lesz arra, hogy legyen nálam pénz. A lány szeme ravaszul csillogott, ami csak még jobban feldühítette a férfit. – Ha nincs magánál pénz, akkor talán akad más is, amiben játszhatunk. A lány szavai olyan súlyosak voltak, mint a kandallóból felszálló füst. Vakító fénnyel, szinte villámcsapásként jött a felismerés, és Dougal fejében összeállt a kép. Tehát emiatt ügyködik a lány és az egész háznépe olyan keményen azon, hogy meggyőzzék a ház értéktelenségéről. Ha kevésre tartja, akkor bátran kockára teheti. Micsoda körmönfont cselszövés! Mégis, küzdenie kellett, nehogy vigyorogni kezdjen. Volt, hogy ünnepelték, kényeztették, hízelegtek és könyörögtek neki, de eddig még senki sem ment olyan messzire, hogy becsapva ki akarja fosztani. Dougal nem tudta levenni a szemét Sophiáról. Tisztában volt az erejével; a nők addig udvaroltak neki, amíg hagyta. Flörtölt, játszadozott velük, megszerezte és élvezte őket. De soha egész eddigi KAREN HAWKINS


életében nem kívánt még úgy nőt, mint Sophiát. Az egészben az a szép, hogy a nő is kívánja őt – de csak azt, ami a zsebében lapul. Dougal nem tudta, hogy nevessen-e, vagy dühöngjön. Nyilvánvalóan megsértették, mégis inkább növekvő elismeréssel figyelte a lányt. Ki ez a nő? Csupa kérdés és rengeteg válasz, amit soha nem fog megkapni tőle. Bár a megjelenése és viselkedése alapján finom, kiváló nevelést kapott hölgynek kell lennie, Dougal nem tudta kiverni a fejéből azt a képet, amikor először meglátta: amint kormos ruhában segített Angusnak befalazni a kéményt. Olyan sok minden volt Sophia MacFarlane-nel kapcsolatban, ami felkeltette az érdeklődését – és kezdte sejteni, hogy talán épp ennek hiánya miatt válnak unalmassá a londoni nők. Szüksége volt valakire, akit kevésbé érdekel az illendőség, és aki hajlandó felrúgni bizonyos szabályokat. Valakire, aki csupa talány. Valakire, aki nagyon hasonló hozzá. – Sophia, mit ajánl fel tehát tétnek? – Előbb ön – felelte a lány nyugodtan, merészségtől csillogó szemmel. – Ön mit tud felajánlani? A férfit sokkal jobban érdekelte a lány vállainak csábító íve, és a könnyű kis csipke alatt izgatóan domborodó melle. – Van pénzem a londoni bankomban. Annak ellenében tudok kiállítani váltókat. – Nem, köszönöm. A férfi felvonta a szemöldökét. – Nem szándékozom a közeljövőben Londonba utazni, hogy a váltók ellenében megszerezzem a pénzt – felelte a lány. – Tehát nem akarja elfogadni a váltóimat. – Nem, azonban… – keményedett meg a tekintete, bár a hangja nem változott. – Feltehetné a házra vonatkozó adománylevelet, ahogy van. Biztos vagyok benne, hogy még az ön birtokában van. Erről van szó, kimondta végre. – Természetesen nálam van. Sophia fürgén keverni kezdte a lapokat, szinte szárnyalt. – Nos, MacLean? Akar játszani a házban? KAREN HAWKINS


A férfi keresztbe fonta a karját és hátradőlt. – Igen, amennyiben ön is hajlandó felajánlani valamit, hasonló értékben. – A házzal egyenértékűt? – kérdezte a lány. – Figyelembe véve az állapotát, azt hiszem, van valamim. – Ujjait a nyakláncára tette. Olyan gyönyörűen csillogott a bőrén, mint a harmatcsepp egy virág szirmán. – Mit szólna ehhez? A férfi az asztal túloldaláról figyelte. Bár a nyaklánc lenyűgözően csillogott, Dougal egyszerűen már nem tudott megbízni benne. – Nem. – Miért nem? Csinos kis darab – felelte nyugodt mosollyal a lány. Dougal összehúzott szemmel vizsgálta a lányt, fontolgatta a dolgot, majd kinyújtotta a kezét. – Hadd nézzem meg. A lány ujjai megfeszültek, mosolya lehervadt. – Ön nem bízik bennem. – Nem. És bölcsen teszi, ha ön sem bízik bennem. A lány levette a kezét a láncról, és hűvösen válaszolt. – Meggondoltam magam. Semmiképp sem teszem kockára a nyakláncomat. – Azért, mert hamis? Sophia szeme szikrázott. – Nem. Azért, mert az apámtól kaptam, és túlságosan értékes számomra. Dougal újra összefonta a karját. – Rendben van. Ha viszont a nyakláncát nem akarja kockáztatni, akkor mit fog feltenni? – Gyanítom, hogy váltó nem jöhet szóba. – Mivel ön sem fogadná el az enyémet – vonta meg a vállát a férfi. – Olyan ékszerem viszont nincs, amitől szívesen megválnék. – Hacsak nem engedi meg mégis, hogy megvizsgáljam a nyakláncát. Elég jó a szemem ezen a téren. – Biztos vagyok benne, hogy vásárolt már ilyesmit – mondta a lány enyhe szarkazmussal a hangjában. KAREN HAWKINS


– Szeretem, ha egy nő gyémántot visel – felelte lágyan a férfi –, és semmi mást. – Lebiggyesztette ajkát, és félig lehunyt szemmel nézte a lányt. – Azon gondolkodom, hogy ha… – Ha mi? – Nem vagyok hajlandó feltenni a házat… egyelőre. – Egyelőre? – nézett rá Sophia kérdőn. Igyekezett ugyan érdektelennek tűnni, de nem tudta palástolni csalódottságát. – Feltételezem, van valami oka. . – Van azonban valami más a birtokomban, amit feltennék: az édesapjától elnyert gyémánt kollekcióból való nyaklánc. A lány szemében érdeklődés csillant. – Mit kér cserébe? – kérdezte halkan. – Azt, hogy láthassam önt viselni a nyakéket… meztelenül. Könnyű pír öntötte el a lány arcát, de a szeme sem rebbent. – Igaza volt; maga nem úriember – mondta rekedten. – Ahogy ön sem igazi úrihölgy. Egyikünk sem különb a másiknál. – Talán nem vagyok egy herceg lánya, de könnyűvérű nő sem. Nem kívánom áruba bocsátani a tisztességemet – válaszolta határozottan Sophia. – Nem is arra kértem. Csak egy pillanatot, hogy a maguk természetességében csodálhassam meg a bájait. De ha megrémíti a gondolat… – mondta Dougal, és elutasító mozdulatot tett a levegőbe. Sophia hidegen méregette a férfit. Nem fog bedőlni a világ legősibb manipulációjának; nem gyerek már, akit rá lehetne venni olyasmire, amit később megbánna. Nem volt azonban az a fajta nő sem, aki feladja. Ha vissza akarja szerezni a házát, fel kell tüzelnie a férfit, el kell érnie, hogy olyan erősen kívánja őt, ami már a józan ész határán túlmegy. A torkában dobogott a szíve, ahogy az ujjai között lévő lapokra nézett. – Nem fogok levetkőzni. A férfi egyenesen a szemébe nézett. – Nem? Szó nem hangzott még el ilyen kétértelműen. – Egy puszta nyaklánc miatt nem – rázta meg a fejét a lány. KAREN HAWKINS


– Értem. Mi az, amit megtenne azért a puszta nyakláncért? Sophia egy pillanatra elgondolkodott. – Leengedem a hajam. Dougal hosszasan nézte a lány haját, szótlansága még inkább megnehezítette Sophia helyzetét. A férfi, Sophia legnagyobb meglepetésére, végül bólintott. – Rendben van. – Beleegyezik? – pislogott a lány. A férfi arcán mosoly futott át. – Szeretem a női hajat, ez az egyik gyengém. Azt hiszem, ha láthatom, ahogy leengedve a vállára omlik a haja, az az egyik legérzékibb dolog lesz, amit valaha láttam. Nos, ha ez az ára, akkor Sophia ki fog tartani nemcsak a nyaklánc, hanem az egész kollekció erejéig. – Akkor megegyeztünk: a nyaklánc a hajamért cserébe. Viszont… meg kell ígérnie, hogy nem érinti meg. Azt nem engedem. Nem is tudta, miért tette ezt a kikötést. Talán azért, mert saját magától tartott, annak hatásától, ha ő érinti meg a férfit. Egyikőjüknek az ellenőrzése alatt kell tartani a dolgokat, és úgy döntött, ő lesz az. Dougal nem mozdult, de a lány megérezte a változást. A férfi elszánt volt, úgy nézett rá, mint még soha, zöld szeme tűzben égett. – Soha nem érnék önhöz, csak ha épp ez lenne a kívánsága. Sophia keze remegni kezdett. Tudna ilyet tenni? Meg merné kérni? Különös élénkség jött rá, szinte éhség fogta el. A férfi a kezében volt. – Akkor hát beleegyezem. – A szavak szinte lélegzetként rebbentek ki az ajkán. – A gyémántok az édesanyáméi voltak. – Hozzá kell tennem, hogy különleges szépségű ékszerek. Igen kedvemre valók. Sophia bólintott, majd újra megkeverte a kártyát. Furcsa, de nem érzett félelmet, csak valami vad vágyat, hogy meglássa végre, mi fog kisülni ebből az őrültségből. Ha vissza akarja nyerni a házat, KAREN HAWKINS


bátrabbá kell válnia, be kell bizonyítania, hogy merészségben és minden egyéb tekintetben is egyenlő a férfival. Kihúzta magát, és a mozdulat megemelte a mellét, amivel magára vonta a férfi figyelmét. – Osszak, MacLean? Vagy ön szeretne? A férfi mély, csábító hangon felnevetett. – Ön figyelemre méltó teremtés, Sophia Beatrice MacFarlane. – De azért nem hölgy, amint erre korábban rámutatott – felelte szipogva. – Többféle meghatározása lehet a hölgynek. – Mégis kételkedem benne, hogy bármelyik is rám vonatkozna. Dougal felvonta a szemöldökét. Volt valami kifejezetten provokatív a lány hangjában, ahogy kimondta a szavakat, miközben úgy néz ki, mint egy angyal. Szőke szépség, angyalian édes mosollyal. A szemében mégis valami elbűvölő dévajság fénye bujkál. A férfi teste megmerevedett a látványtól, nem csupán válaszképpen, hanem a felismeréstől. Annyira unta már a London kínálta szórakozási lehetőségeket, a nőket, a fogadásokat, a kártyázást és a brandyt! Unta az illendőség lehetetlenül bárgyú szabályait, amelyek fojtogatták, és igyekezték korlátok közé szorítani buja természetét. Mindenkinél jobban ismerte, jobban kiélvezte az élet kínálta lehetőségeket, szépségeket. Szerette a meggyújtatlan szivar testes illatát, egy jó brandy melegségét, amint a nyelvéhez ért, a szaténlepedők selymességét, a párnái között fekvő, meztelen női test buja ívét, egy jégkocka finom csengését, ahogy a pohárba ejtik… Amikor első alkalommal Londonba érkezett, az érzékeire ható ingerek olyan gazdagságát fedezte fel, hogy azt hitte, sosem fogja megunni. Alig egy évvel később már tudta, mi a baj: az újdonság nem elégítette ki – eredetiségre is vágyott. Sophiában talán mindkettőt megtalálta. A lány lélegzetelállítóan gyönyörű volt, már attól is levegő után kapkodott, ha csak megpillantotta: haja selymes, a hangja gazdag és KAREN HAWKINS


dallamos, bőre különleges, jázmin- és rózsaillatú, alakja káprázatosán érzéki. Minden tekintetben tökéletes nő volt, egy dolgot kivéve: a legrondább módon próbálta megfosztani őt a MacFarlane-háztól. Hála istennek rájött a lány ördögi tervére, de nem volt benne biztos, hogy meg is úszta az egészet. Sophia, minden erőlködés nélkül, csupán a létezésével vonzotta magához, mint láng a lepkét. Ha felkészületlenül érte volna a dolog, bizonyosan rászedik. Ez a gondolat jobban bántotta, mint szerette volna. A lány letette elé a kártyákat, szeme ragyogott a gyertyafényben, hangja kicsit remegett. – Nos, MacLean? – kérdezte egyszerre kötekedő hangon, merészen és izgatottan. – Emel?

KAREN HAWKINS


Hatodik fejezet Ott állt a MacLean klán feje, szemtől szemben a rettegett Fehér Boszorkával. Már rámondta a férfira az átkot, de az még nem adta fel, azt gondolván, hogy mézesmázos hízelgéssel ráveheti, vonja vissza. Egy dolgot azonban nem vett számításba: lehet, hogy ő édesen beszél, a nő viszont önmagában édes. Ez pedig egy egészen másfajta hatalom. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Sophia

egész testében remegett, tekintete MacLean ajkára szegeződött. Az asztalra könyökölt, és állát a kezére helyezte. – Önnél vannak anyám gyémántjai? – Igen – nyúlt a zsebébe a férfi, és kihúzott egy bársonytasakot, kikötötte a száját és kiborította. Rengeteg gyémánt és arany hullott az asztalra. Sophia anyja nyakláncáért nyúlt, de a férfi rátette nagy, meleg kezét az övére. – Nono – mondta csillogó szemmel a férfi. – Ismeri a szabályokat. – Én igen – felelte szemtelenül a lány. – És az az első szabály, hogy nem érinthet meg. Szeretném megnézni az ékszereket, hacsak nem attól fél, esetleg rájövök, hogy hamisra cserélte őket. KAREN HAWKINS 74 KOCKÁZATOS SZERELEM

A férfi vigyorogva kézen csókolta a lányt. – Hát legyen. Megvizsgálhatja őket. Sophia soha nem érezte még magát ilyen elevennek és ilyen meglepően józannak. Olyan volt, mintha évekig aludt volna, és csak most ébredt volna fel. Vajon Red is így érezte magát játék közben? Ha igen, kész csoda, hogy képes volt abbahagyni, miután meghalt a mama. Sophia most először gondolkodott el azon, mi mindent adhatott fel apja évekkel ezelőtt. Megemelte a nyakláncot, és az ujjai közé fogta. Meleg volt attól, hogy Dougal zsebében pihent. – Szóval? – szakította félbe Dougal mély hangja Sophia gondolatait. – Megbizonyosodott róla, hogy az édesanyja nyaklánca van a kezében? A lány óvatosan az asztalra helyezte az ékszert. – Igen. – Talán meg akarja nézni az egész kollekciót. Ebben az esetben további fogadást kell kötnünk. A lány szíve nagyot dobbant. Istenem, kössünk további fogadást! – Nincs szükség rá, hogy megvizsgáljam a többi darabot, látom, hogy mind itt van. – Rendben. Dougal felnyalábolta a gyémántkollekciót és a tasak tetejére tette őket; a gyémánt és az arany csodásan csillogott a gyűrött bársonyon. Az asztal közepére tolta a kupacot. A lány Dougal felé csúsztatta a kártyát. – Jöhet egy vingt-et-un? – Huszonegy? – vonta fel a férfi a szemöldökét. – Azt hittem, valami komolyabb játékra vágyik. – Ma este ahhoz van kedvem, hogy mindent egy lapra tegyek fel. Valami felcsillant a férfi szemében. – Ahogy kívánja. Akar osztani? – Nem szeretném, ha vesztéskor azt gondolná, csaltam. – Túl közelről fogom nézni ahhoz, hogy megtehesse – intett a kezével a férfi. – Folytassa. KAREN HAWKINS


Sophia mosolygott a férfi hencegésén, kezébe vette a kártyát, és fürge ujjaival megkeverte. Szerette a kezében tartani a kártyát. El fogja veszíteni az első játszmát: rá kell vennie MacLeant, hogy még többet kockáztasson. És még többet. Amíg elég mohó nem lesz a nyeréstől, hogy hibát kövessen el. Ez az, amire Sophiának szüksége van: egy hiba. Szeme sarkából figyelte ellenfelét, szenvtelenül vizsgálgatta. Dougal megcsömörlött férfi volt. Ha fel akarja kelteni az érdeklődését, valami újat, frisset kell mutatnia. Valahogy másnak kell lennie. Az asztalra tette a paklit. – Akar emelni? A férfi, pillanatnyi gondolkodás után, megrázta a fejét. – Most nem. Halvány mosoly suhant át a lány arcán. – Most maga az, aki bizakodik. – Nem látok esélyt arra, hogy elveszítsem ezt a tétet. Egyrészt, nálam vannak a gyémántok. Másrészt, itt van maga. A férfi mély hangjától kellemes borzongás futott végig a lány hátán. Ugyanabban a pillanatban a keze megremegett a kártyán. Visszaszerezte lélekjelenlétét, és kiosztotta a férfi első lapját, egy ötöst. – Az ötös a szerencseszámom – csillant fel Dougal szeme. – Milyen szerencséje van! – felelte, és egy dámát osztott magának. – Előnye van, kedvesem. – Pillanatnyilag. Úgy tűnt, mintha minden tárgy, minden fény rájuk összpontosítana, egyedül csak rájuk, kettejükre. A férfi egyik ujjával az asztalra koppintott. – Új lapot. A lány felütötte a legfelső lapot. Egy hatos került a férfi ötöse mellé, – Tizenegy – mondta Sophia. KAREN HAWKINS


– Úgy van – felelt a férfi. Sophia újabb lapot ütött fel. – Á, hármas – folytatta a férfi. – Kegyednek tizenhárom. Remélem, nem hisz a szerencsében. – Nem – válaszolt a lány hűvösen. – Én a tehetségben és a törekvésben hiszek. A férfi komor tekintettel figyelte a lányt. – Nem feltételezem, de talán emelni akarja a tétet? Máris? Ez olyan könnyen ment. – Mit vegyünk még bele? A férfi a gyémántok felé mutatott. – A fülbevalót. – Minek a fejében? – Egy érintésért. A férfi hangjában ígéret csengett. A lány a csillogó gyémántokra pillantott. Egy érintés – egyetlenegy – még jobban feltüzelné a férfit. Jól tudta ezt. Tudta, mert őt is ugyanúgy feltüzelné. – Rendben van. Egy érintés. De csak egy pillanatig. Dougal összehúzta a szemöldökét. – A fülbevalókért? Hiszen gyémántok! – Tudom, hogy mik. Azt is tudom, én mit érek. Dougal vigyorogva megvillantotta fehér fogait. – Furcsán alkudozik. – Akkor megegyeztünk? Dougal bólintott, hátradőlt és félig behunyta a szemét. – Új lapot. A lány felütötte a következőt. – Egy kettes. Most az öné is tizenhárom. Bosszankodás futott át a férfi arcán. – Most kegyed jön. A lány a paklira tette az ujjai hegyét, szíve remegett. Olyan sok múlik a következő lapon. Lassan megfordította és a többi mellé tette. – Négyes. Az összesen tizenhét. KAREN HAWKINS


Elégedett mosolyt erőltetett az ajkára; az ördögbe is, elakarja veszíteni ezt a játszmát! – Most már alapos meggondolás nélkül nem kérhet lapot. – Talán nem is lesz rá szükségem – vágott vissza, majd felemelte a pakli tetején lévő lapot, és Dougal lapjai mellé tette. Nyolcas. Egy pillanatig csend volt. Amikor Sophia felpillantott, látta, hogy Dougal mosolyogva néz rá. – Nyertem. – Még nem – mondta Sophia csípősen. – Van még egy lapom. – Igen, de nem nagyon valószínű, hogy pont négyest fog húzni. – Nem valószínű, de nem is lehetetlen. – Azzal leemelt egy lapot, aztán csak tartotta, félt megnézni, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ne nézze meg. Lélegzetét visszatartva megfordította a lapot. Ötös. Vesztett. Dougal, hangos súrlódással a szőnyegen, eltolta a székét az asztaltól. – Kedvesem, választhat. Segítsek feltenni a nyakláncot? Vagy leengedni a haját? A lány szíve hevesen dobogott. – Meg tudom oldani egyedül is, köszönöm. – Kár – felelte a férfi, majd körülnézett a szobában, minden szemszögből megvizsgálva azt. – Kérem, álljon az ablakhoz. Ott jobb a fény. Sophia összefonta a karját. – Nem fogok az ablak elé állni, hogy bárki megláthasson. – Ki látná meg? – vigyorodott el Dougal. – A semmi közepén vagyunk. – Lehet, hogy Angusnak a pajtába kell mennie, vagy az ön lovásza őgyeleg odakint, vagy… – Rendben van. Álljon, ahová tetszik – mondta a férfi, sürgetéssel a hangjában. Kitűnő. Sophia azt akarta, hogy a férfi elszánt legyen. A legsötétebb sarokba ment, megfordult és várt. – Tessék. KAREN HAWKINS


– Szuroksötét van ott. – Hozhat egy gyertyát. Dougal felsóhajtott, és odahúzta a székét. Sophia elsuhant mellette, felvette a nyakláncot az asztalról, és visszatért vele oda, ahol az imént megállt. – Gondolom, azt szeretné, ha ezt most felvenném. – Azzal átadta az ékszert a férfinak. Dougal ajka megrándult. – Nem pont így képzeltem. – Biztos vagyok benne, hogy nagy csábításról ábrándozott. – Talán. – Egy játszmáért? – mosolyodott el alig láthatóan a lány. – Legyen realista, MacLean – folytatta, majd megfordult. – Lenne kedves bekapcsolni a nyakláncot, kérem? A hűvös nyaklánc lágyan tekergeti az ujjain, amint Sophia hátát nézte. Az a finom ív nagyon vonzotta, a lány selymes haja finoman előrebukott. Ide szeretett a leginkább csókot lehelni. Hirtelen megérezte a lány illatát, azt a rózsás, jázminos illatkeveréket, amiről napsütötte mezők és nyári napok jutottak az eszébe. Behunyta a szemét és magába szívta az illatot, csak úgy szorította a nyakláncot. Ez már túl sok volt. Ösztönösen lehajtotta a fejét, hogy megízlelje a lányt, de még nem merte megérinteni. Ajka az édes pont fölött, forró lehelete a lány bőrét csiklandozta, a finom parfümillat egyre jobban izgatta… húzta… vonzotta, hogy előrehajoljon, és… – MacLean? – zavarta meg a gondolatait Sophia rekedt hangja. – Csak… csak egyetlen pillanatra érhet hozzám. Egy pillanat nem elég. Egy óra sem lenne elég. Két hét? Még annyi sem. Egy hónapra, kettőre, talán tízre is szüksége lenne, hogy tökéletesen élvezhesse a lányt. De csak annyi ideje van, amíg itt van. Ha a lány egyszer rájön, hogy csalással sem tudja kitenni a házából, nem akarja majd többé látni. Sóhajtva felegyenesedett, a lány finom vonalú nyakára helyezte az ékszert, és ahogy bekapcsolta, teste fájdalmasan égett a vágytól. KAREN HAWKINS


A lány szembefordult vele, szemében izgatottság tükröződött. Izgalom járta át Dougal testét is. A kis asztaltól hozott egy gyertyatartót, és meggyújtotta az összes gyertyát a sarokban. Sophia tekintete a lángok túloldaláról követte a mozdulatait. A fény arannyal vonta be a lányt, még légiesebbé téve alakját. Dougal leült, és hátradőlve hagyta, hogy a látvány melegséggel töltse el. A lány mély lélegzetet vett, és az egyik hajtűért nyúlt, hogy leengedje a haját. – Várjon. Sophia megállt. – Lassan. Sophia megfogta az egyik hajtűt, lassan kihúzta, és egy vastag, szőke hajtincs omlott a vállára. Fájdalmasan gyönyörű látvány volt, ahogy a gyertyafényben lassan, tincsenként leengedte a haját, Dougal teste pedig pillanatról pillanatra egyre jobban megfeszült. A lány haja hosszabb volt, mint Dougal elképzelte; sűrű és selymes, betakarta a mellét, és leért a derekáig. Minden mozdulat csupa gyötrelem és csupa gyönyörűség volt a férfi számára, a lány tökéletes vonalú karja árnyékot vont az arca fölé, majd a fény megvilágította kissé szétnyílt ajkát és selymes bőrét. Dougal nem tudta levenni róla a szemét. Végül Sophia az utolsó tincset is leengedte. A nyaklánc szépen csillogott selymes bőrén, bár a kiengedett hajzuhatag részben eltakarta. Tekintetük találkozott. – Tessék. Megfizettem a tartozásom – mondta szinte suttogva. – Még nem – állt fel a férfi. – Hisz ott van még az érintés. Finom pír borította el a lány bőrét. – Ó. Az érintés. A férfi megállt előtte, és lenézett a lány arcára. Sophia felnézett rá, sűrű szempillái beárnyékolták a szemét. – Akkor… megmozdulhatok? KAREN HAWKINS


– Nem. Sophia idegesen megnedvesítette ajkát. Dougal majdnem felnyögött, amennyire csak tudta, próbálta megőrizni a lélekjelenlétét. A csípő vonalához emelte a kezét, néhány centire a lány testétől. – Mit csinál? – kérdezte a lány lélegzetvisszafojtva. – Nem érek önhöz… egyelőre. Dougal lassan, a lány testének ívét követve végigvezette a kezét a csípőjétől a derekáig, majd feljebb. A mellek fölött megállt egy kicsit, kezét mintha a meztelen testre formálta volna, de még mindig nem érintette meg. Sophia nyelt egyet, lélegzete felgyorsult. Melle veszélyesen közel került a férfi kezéhez, mire az icipicit távolabb húzódott. Dougal érezte a lány vonzását, egy olyan erős, láthatatlan köteléket, ami ugyanúgy távolodásra késztette, mint ahogy közeledésre sarkallta. Biztosan tudta, a lány ugyanígy érez. Sophia úgy zihált, mintha versenyt futott volna valakivel, a bőre kipirult és felhevült, és úgy nézett a férfira, mintha soha nem akarna másfelé nézni. Lassan továbbvezette a kezét a selymes hajtömeg alatt, a lány finom kulcscsontja felé, még mindig nem ért hozzá, ujjai legalább három centire voltak a bőrétől. A gyémánt nyakék csillogott, és tudta, mennyivel hűvösebb a lány felhevült bőréhez képest. Sophia feje kissé hátrabillent, öntudatlan mozdulatával szabad hozzáférést engedett a nyakához. Dougal lehajolt, és ajkát közvetlenül a nyaklánc mellett arra a pontra tapasztotta, ahol látszott a verőéren, milyen vadul kalimpál a szíve. Sophia lehunyta a szemét, és megragadta a férfi széles vállát, amint e pehelykönnyű csókba egész teste beleremegett, és érzéki hullámok öntötték el. A bőre bizsergett, érzékei összezavarodtak, a szíve annyira dobogott, hogy azt hitte, menten elájul. A térde is remegett, és amint a férfi visszahúzódott, még érezte ajka égető érintését. Egymásra néztek. Dougal pupillái annyira kitágultak, hogy tekintete szinte feketének tűnt. Arca merev volt, a szája mellett KAREN HAWKINS


mindkét oldalon mély, fehér vonal húzódott… a szája mellett, amivel azt a pihekönnyű csókot lehelte a lány finom nyakára. Sophia reszketett. Valamit tennie vagy mondania kell. De mit? Minden, amire gondolni tudott, azok a szavak voltak, amelyek attól a pillanattól kezdve ott zakatoltak az agyában, ahogy a férfi hozzáért: Ne hagyd abba. Ne hagyd abba. Ne hagyd abba. Mély lélegzetet vett. – Így már rendben vagyunk. Megpróbálta visszatekerni és feltűzni a haját, de annyira remegett a keze, hogy képtelen volt megoldani a feladatot. Dougal csak állt, és nézte őt, arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Sophia feladta, leengedve hagyta a haját. Csak reménykedhetett benne, hogy sem Angussal, sem Maryvel nem fog összetalálkozni a szobájába menet. – Most… most visszavonulok. Dougal csak bólintott. Sophia az ajtó felé hátrált. – Én… jó éjt, és… – Várjon. Sophia nem mozdult, nem is tudott volna, még ha az élete is múlt volna rajta. A férfi odament hozzá, tekintetével simogatta a haját, az ajkát és az egész testét. Sophia szobormereven állt, ahogy Dougal odalépett hozzá, kinyújtotta és a nyaka köré csúsztatta meleg kezét. A lány szíve majd kiugrott a helyéből, ajka szétnyílt. Dougal hátralépett, ujjai súrolták a lány mellét, ahogy a kezébe csúsztatta az imént kikapcsolt nyakláncot. A férfi a zsebébe tette az ékszert. – Azt hiszem, ez az enyém. Sophia eufórikus öröme azonnal elszállt. – El is felejtettem, hogy az ön nyakláncát viselem. A férfi felvonta a szemöldökét. – Ez most nem számít – mondta, és az ajtóhoz lépve kinyitotta. – Felkísérjem a szobájába? KAREN HAWKINS


Még csak az kéne! Nem engedheti. Felvetette az állát, és kiviharzott. – Nem, köszönöm – szólt hátra a válla fölött. – Elég jól ismerem az utat. A férfi követte, csizmája hangosan dobogott a lépcsőn felfelé. – Csak arra gondoltam, hogy néhány másodperccel tovább élvezhetném a társaságát. A lány, mosolyt erőltetve az arcára, megállt a legfelső lépcsőn. – Nem hiszem, hogy el tudnék viselni bármilyen további élvezetet ma este. A férfi elvigyorodott, szeme huncutul csillogott. – Rendben van. Gondolom, túl nagy kérés lenne, hogy reggel nézzük meg együtt a házat. – Arra gondoltam, először a földeket néznénk meg, és a házat később, a délután folyamán. A lovak szempontjából jobb lenne, ha addig lovagolnánk, amíg hűvösebb van. – Akkor viszontlátásra reggel! – mondta a férfi hosszú, diadalmas, jókedvű pillantással, és még valami olyasmivel a tekintetében, amitől elállt a lány lélegzete. – Jó éjt, Sophia. Egy pillanattal később a lány már egyedül állt a folyosón, a férfi mögött becsukódó ajtót bámulva.

KAREN HAWKINS


Hetedik fejezet Abban a pillanatban, amikor úgy érzed, a kezedben tartasz egy férfit, ki fog csúszni az ujjaid közül, és úgy faképnél hagy, hogy csodálkozni sem lesz időd, mi is történt. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Mit tett MacLean? – próbált felülni az ágyban Red. Másnap kora reggel volt, és Sophia az édesapja hálószobájában üldögélt. Felemelte a laudánumos üvegcsét, és kinyitotta. – Igen, MacLean pontosan azt tette. És még cuppogott is volna mellé, ha kevésbé jólnevelt. – Ez… ez… ez… – dadogott Red, fehér hálósapkája félre is csúszott. Erélyesen megigazította. – Pedig milyen kifinomult alaknak tűnik! Sophia felvett egy kanalat a kisasztalról, és laudánumot töltött bele. – Én is meglepődtem. Red a laudánumra nézett. Minden mozdulatra megrándult az arca, de ettől eltekintve, jól érezte magát. – Nem akarok laudánumot. Az ember nem tud gondolkozni, ha tele van a feje ezzel az anyaggal. KAREN HAWKINS 84 KOCKÁZATOS SZERELEM

– Tegnap két kanállal kellett bevenned, mert annyira összekuszálódott benned minden. Az orvos azt mondta, ma már egy kanállal is elég lesz. – Egyet sem akarok – nézett Red keményen a lányára. – Beszélj inkább MacLeanről. Nem tudom elhinni, hogy… kislányom, biztos vagy benne? Nem ehette meg azt a szörnyű levest! – Pedig megette, és úgy tett, mintha ízlene neki. – Úgy tett? – Lehetetlen, hogy bárkinek is ízlett volna az az étel? –húzta össze az orrát. – Mary meg is sértődött. – Mary akkor sértődik meg, amikor csak akar; de MacLeant nem leh… Sophia apja szájába tolta a kanalat és beleöntötte a kanál tartalmát. Red feltápászkodott, eltorzult arccal, vadul körülnézett. – Meg ne próbáld kiköpni! Red a lányára bámult, és hősies küzdelem után végül lenyelte a laudánumot. – Pfuj! Tessék! Remélem, most boldog vagy! – mondta, majd felkapott egy rongyot, és erőteljesen dörzsölni kezdte a nyelvét. Sophia nyugodtan letette a kanalat, és bedugaszolta az üvegcsét. – Ahogy mondtam, MacLean esküdözött, hogy minden fogás ízlett neki, még a fehérrépa is. Pedig olyan kemény volt, hogy majdnem beletört a kés, amikor megpróbáltam elvágni. – Hm. Ez nagyon furcsa. Igen. – Red a lány arcán pihentette szúrós tekintetét. – És mi volt a vacsora után? Hajlandó volt kártyázni? Sophia elkezdte letörölgetni az ágy mellett álló kisasztalt. – Igen. Anya nyakláncáért játszottunk. Red összedörzsölte a kezét. – Tudtam, hogy bírsz majd vele, Sophia! Rövid időn belül a tenyeredből fog enni. Hagytad nyerni, ugye? Az nem egészen pontos meghatározás, hogy „hagyta”, inkább hagynia kellett, miközben le kellett küzdenie borzasztó versenyszellemét, ami nagyon meglepte. – Persze hogy ő nyert. Elégedett is volt magával. KAREN HAWKINS


– Tökéletes. – Red visszafeküdt a párnájára. – Bárcsak láttalak volna játszani! – Nem igazán volt mit nézni! Vesztettem. – Badarság. Sok mindent megtudtál róla abból, ahogy kártyázik. Akkor nagyon jó, hogy senki nem látta őt játszani. – Hány osztást játszottatok? – Egyet. Ismerkedési játék volt, hogy úgy mondjam. Sophia valóban megismerte a veszélyeit annak, milyen egy tapasztalt férfival flörtölni. Red hosszasan figyelte a lányt. – Kissé sápadtnak látszol, kislányom. Valami baj van? Azonkívül, hogy egy szemhunyást sem aludt az éjjel, mert békés álomba merülését romba döntötte annak emléke, ahogy MacLean rátapasztotta ajkát a meztelen bőrére, semmi baja. – Jól vagyok – felelte röviden. Red megfogta a kezét. – Kislányom, MacLean goromba volt veled? – Egyáltalán nem – nevetett a lány. Red elengedte a kezét, és rákacsintott. – Sajnálom, ha olyan voltam, mint egy aggódó vénember. Biztos a laudánumtól van. – Biztos. Most pihenj – foglalta el magát Sophia a takarók igazgatásával. Egész múlt éjjel Dougal ködös tekintetén járt az esze, amit elköszönésükkor küldött felé az előcsarnokban. Amikor a szobájába ért, kifosztottnak érezte magát. Neki kellett volna gyorsan eltűnnie, otthagyva MacLeant, ahogy hiányérzettel bámul utána, nem pedig fordítva. Ami még rosszabb, hogy félálomban folyton a könyvtárban találta magát, ahogy MacLean forró ajkával a nyakát csókolja. Tovább akart menni, mindenhol érezni akarta a férfi ajkait. És ha már egyszer elkezdi, ne is hagyja abba, soha. Valahogy így lehet ez a kártyázással is. Nem akarta abbahagyni, hanem még nagyobb tétben akart fogadni, még többet akart kockáztatni. KAREN HAWKINS


Ahogy felverte Red párnáit, észrevette, hogy a gyógyszer hatni kezdett. – Utálom, amiért magadra kell hagynom ebben az ügyben, Sophia – motyogta Red. – Ne aggódj – felelte, majd összeszedte az üres reggelizőedényeket, és a tálcára rakta őket. – Tudok bánni MacLeannel. A kérdés inkább az, hogy saját, váratlan vágyait tudja-e kezelni. – Igen – ásított Red. – Egyáltalán nem vagy olyan, mint anyád, amikor játékra került a sor. Sophia megállt az ágy mellett. – De azt mondtad, a mamának volt érzéke hozzá. – Ó, persze hogy volt – helyezkedett el Red a takarók alatt. – Ösztönösen jól játszott, de volt egy nagy hibája: sosem tudta, mikor kell kiszállni. Ha belejött, sehogy sem lehetett megállítani. – És az baj? Red álmos beszéde egyre lassult. – Nem lehetsz nyerő játékos, ha nem tudod, mikor kell kiszállni. Nyugodt horkolása betöltötte a szobát. Örökölte volna a mama végzetes hiányosságát? Sophia emlékezett arra az erős csalódottságra, amit tegnap, a MacLean elleni vesztésnél érzett. Az biztos normális dolog. Egyébként pedig senki sem szeret veszíteni. Elméjében kavargóit ez az új információ. Csendben elhagyta apja szobáját. Nem számít, milyen tulajdonságai vannak vagy épp nincsenek, nem maradt más választása; ha vissza akarja nyerni a házát, le kell győznie a gyengeségeit. Mindet.

Dougal a teraszajtón át lépett ki a napra, a kora reggeli levegő csípte az arcát. Begombolta a kabátját, és azt kívánta, bárcsak ne lett volna az éjszaka olyan átkozottul hideg. Tágas szobájában csak egy kicsi, KAREN HAWKINS


füstös kályha volt, és néhány nagyon vékony takaró. A matrac pedig olyan hepehupás, hogy egyáltalán nem lehetett rajta kényelmesen aludni. Átvágott a kerten, feje, az alvás hiánya miatt, elég kótyagos volt. Mégis, észrevette, hogy bár a ház rozzant állapotban van, a kertek tökéletesek. Az ösvények gondozottak, a virágágyások rózsával és orgonával vannak tele, a fák szépen metszettek. Sötéten elmosolyodott. Gyönyörű, bajkeverő kis angyalkája ki fog futni az időből. Ahogy áthaladt a pajta udvarán, kinyílt egy ajtó, és Shelton bukkant elő, oldalán Poszeidónnal. A ló ficánkolt, ahogy a lovász a közeli, bekerített kifutóba vezette és elengedte. Ahogy a ló nekiiramodott, Shelton megpillantotta Dougalt, és megdermedt. – A mindenit! Nem is hiszem, hogy ön az! – Pedig én vagyok. – Hiszen még dél sincs! Dougal zsebre vágta a kezét. – Kérlek, ne okozz több fejfájást, mint ami már egyébként is gyötör! – Talán attól van, hogy ilyen korán felkelt. – Sokszor keltem már korábban is. Sok napfelkeltét láttam már! – De az azért volt, mert fent maradt, és nem azért, mert felkelt! – Igazad lehet – gondolkodott el Dougal, és ásított egyet. – Nem aludt jól, uram? – Nem. Az ágy göröngyös, a kályha meg olyan szörnyen füstölt, hogy el kellett oltanom, különben belehaltam volna. Aztán az éjszaka hátralévő részében halálra fagytam, mert olyan vékonyak a takarók. – Hát ez szégyen! Az istálló melletti szoba egész kényelmes. Van kinyitható ágyam és egy kedves kis pocakos vaskályhám. Dougal elgondolkodva nézett a pajta felé. – Fel tudsz állítani még egy ágyat? – Persze. De… nem tűnne furcsának, ha ön ott aludna? – Nem szándékozom elmondani senkinek. – Dougal a szolgájára nézett. – Rendesen fogadott a személyzet? KAREN HAWKINS


– Igen, és hogy az a Mary hogy tud főzni! Soha nem ettem még ilyen finom sültet! És az almás pite is pont olyan pompás volt, mint az összes többi fogás. Rétegzett, édes, az egész olyan… – Elég! – kordult meg hangosan a férfi gyomra. – Az étel, amit nekem adtak, nem volt emberi fogyasztásra alkalmas. Menj el a városba, és keríts valami ennivalót. Almát, süteményt, egy kis húst, bármi megteszi. – Igen, uram. Kér egy almát? Van nálam egy, amit a lovának szántam. – Köszönöm – mondta Dougal, és zsebre tette az almát. – Nem vall valami vendégszerető hozzáállásra, hogy rossz ételt és kényelmetlen ágyat kínáltak önnek. – Ez is a tervük része. Mr. MacFarlane megbánta, hogy játékba bocsátotta a házát, a lánya pedig elhatározta, hogy visszaszerzi. Shelton összehúzta a szemét. – Ugye nem fog belehabarodni ebbe a nőbe? Ön azt mondta, még tegnap elmegyünk, most meg arról beszél, hogy maradunk, a rossz étel és ágy ellenére. – A nő gyönyörű – rázta meg a fejét Dougal. Méghozzá lélegzetelállító a szépsége. – De inkább arról van szó, hogy elfogadtam egy kihívást; Miss MacFarlane azt szeretné, játsszam a házért – folytatta Dougal. A probléma az, hogy a bájos Sophia csak egyetlen dolgot tud tétként felajánlani. – Hogy játsszon a házért? De hát ön már elnyerte! – Ez a tény nem tart vissza olyan elszánt embereket, mint amilyenek a MacFarlane-ek – felelte szemöldökét felvonva. – Egyet se félj, Shelton. Elhatároztam, hogy megleckéztetem a kislányt. Olyan arcátlan, szókimondó kis csitri, akit feltétlenül móresre kell tanítani. – Azért legyen óvatos. Nehogy a végén ön tanuljon valamit – mondta a lovász józan előrelátással. – Badarság. Megszelídítem, aztán megyünk a dolgunkra. Shelton a fejét rázta.

KAREN HAWKINS


– Nem hiszem, hogy valóban meg lehet szelídíteni egy nőt. Talán vannak, akik azt hiszik, hogy véghez tudják vinni, de én még egy darab megszelídítettet se láttam. – Én valóban meg fogom szelídíteni a kedves MacFarlane kisasszonyt – mondta Dougal higgadtan. – És most fogom kezdeni. Nyergelj fel két lovat. Gondolom, van itt hölgy számára is megfelelő ló. – Igen, van egy kedves kanca – dörzsölte meg az állát a lovász. – Hat jó hátas van az istállóban. Annyira lepusztult itt minden, hogy azt gondolná az ember, kevesebb ló van. – Az istálló is rossz állapotban van? – Az rendben van, amennyire csak rendben lehet, és új fém van az elülső kifutón. A hely többi része kicsit koszos, mintha egy ideje nem használnák. – Összeráncolta a homlokát. – Furcsa, hogy valakinek egész rendes istállója van, a háza meg mégis olyan visszataszító. Valóban az. – Lehet, hogy a hölgy odavan a lovakért. – Szerintem inkább a hölgy édesapja. A legtöbb ló hatalmas, a hölgy csak a combjuk közepéig ér. – Lehet, hogy csak a combjuk közepéig ér, de nagyon elszánt és önfejű kis csaló – kuncogott Dougal. Micsoda öröm lenne Miss MacFarlane-t a saját játékában megverni! A teraszajtó felől tért vissza a házba, a reggelizőhelyiségből pedig hangokat hallott. Megállt az ajtó előtt, és meghallotta Sophia hangját. – Angus, remek munkát végzett tegnap este. – Nem tudok én semmit sem holmi kabátokról vagy kesztyűkről. Lovász vagyok, nem komornyik – felelte mélabús hangon a férfi. – Tudom, és a legjobb főlovász az egész megyében. Vinnem kell majd abból a finom, londoni teából az uraságnak, hogy megköszönjem, amiért átmenetileg elengedte ide magát. – Nem vár köszönetét. Tudja, az uraság különösen kedveli kegyedet, ahogy mi is. Mindenét odaadná maguknak, ha kérnék.

KAREN HAWKINS


Lehet, hogy az uraság egy hódoló? Dougal a fogát csikorgatta. Valószínűleg egy vastag nyakú, vörös képű fickóról van szó. Egy ilyen fajankó nyilván odavan a lányért, hisz Sophia gyönyörű. – Az uraság nagyon kedves – mondta Sophia meleg hangon. – Át is lovagolok ma délután, hogy meglátogassam. Dougal összevont szemöldökkel nézett le, amint észrevette, hogy ökölbe szorította a kezét. Jóságos ég, csak nem féltékeny? Egy olyan nő miatt, akit épphogy csak megismert? Megrázta a fejét. Reggeliig csak bosszantotta a lány. Emiatt volt olyan rossz hangulatban, nem pedig azért, mert valami vidéki bugris az ő leendő szeretője után epekedik. Dougal, kezével az ajtógombon, egy pillanatra megállt. Leendő szerető? Honnan vette ezt? Minél többet gondolkodott azonban ezen, annál jobban tetszett neki a gondolat. Sophia MacFarlane nyilvánvalóan nem ártatlan kislány; úgy nőtt fel, hogy hazárdjátékosokkal és más kétes egyénekkel érintkezett. Ráadásul úgy viselkedik, mint egy tapasztalt, nagyvilági nő. Ez a legvonzóbb tulajdonsága. Dougalt soha nem érdekelték az ártatlan nők; nem ért rá melodrámázni, nem érdekelték a könnyek és a tiltakozások. Azokat a nőket szerette, akik öntudatosak voltak, és élvezték is a magabiztosságukat. Elfordította a gombot, és kinyitotta az ajtót. Sophia hirtelen megfordult a hangra, a szoknyája csak úgy lebbent utána, szeme csillogott, ahogy a férfira nézett. Jóságos isten, milyen bájos! Több mint egy szőke hajú, ragyogó tekintetű szépség. Csodás, ahogy a halántékáig elpirul, ahogy telt ajkai mosolyra húzódnak, ahogy a nyakánál szinte világít fehér bőre a napszínű csipke fölött. Friss volt és kívánatos, divatos, csipkével díszített kék muszlinruhában, melle alatt csinos, kék és napsárga csíkos selyemszalaggal. Szőke haja egyszerűen volt feltűzve, csak a fülei előtt maradt szabadon egy-egy tincs. Kék virág díszelgett a hajában, apró gyöngyfülbevalók a fülében. Sophia könnyedén térdet hajtott. KAREN HAWKINS


– Jó reggelt, Lord MacLean. Dougal meghajolt. – Jó reggelt, Miss MacFarlane. Kellemes napunk van. Múlt éjjel elgondolkodott azon, hogy milyen erős hatást váltott ki belőle a lány, de most, a nappali világosságban rájött, hogy csupán természetes reakcióról volt szó, amit ez a hihetetlenül gyönyörű nő okozott. Hozzátéve annak a felismerését, hogy ez a kis angyal micsoda cselszövést tervez. Azonban bárhogy is találkozott volna vele, ugyanilyen hatást tett volna rá a lány. Minden férfira ilyen hatással lett volna. A lány Angushoz fordult. – Ez minden – mondta határozottan. Angus összeszorította a száját, összeszedett néhány tányért, majd távozott. Dougal megvárta, hogy becsukódjon az ajtó. – Az inasa… elég furcsa. – Vidéken az ember nem lehet válogatós – sóhajtott Sophia. – A városban több szerencsém lett volna megfelelő személyzetet találni. A városban Dougalnak is nagyobb szerencséje lett volna. Legalábbis így gondolta, amíg a MacFarlane-házban nem találkozott ezzel a fürge ujjú szőke angyallal, aki csak arra vár, hogy kihúzhassa a zsebéből a férfi nyereményét. Sophia helyet foglalt, majd intett a férfinak is, hogy üljön le. Dougal szemügyre vette a reggelit. Az égett pirítóson kívül volt ott még igen rossz állapotban lévő sonka, tojás, amit mintha a földről kapartak volna össze, szánalmasan száraz zsemlék, és apró, füstölt valamik, amik korábban talán lazacok lehettek. Sophia észrevette Dougal felháborodását, és repesett a szíve. Dougal rettentően jóképű volt ma reggel. Kék lovaglózubbony és fehér ing volt rajta, sötétszőke haja a gallérjára kunkorodott, zöld szeme megvillant, ahogy szedni kezdett. Két zsemle, egy adag tojás, egy nagy darab megfeketedett sonka került a tányérjára. Sophia korábban már evett a konyhában Maryvel, aki meleg, tejszínes és lekváros muffint szolgált fel, meg finom szalonnát, főtt tojást és egy csésze, forró teát. KAREN HAWKINS


Sophia elnyomta mosolyát, amint Dougal igyekezett felszeletelni a sonkát. Túlságosan kemény volt ahhoz, hogy boldoguljon a késsel, így csak összevissza darabokat tudott lenyiszálni belőle. Felemelt egy darabkát, és a villa hegyén egyensúlyozva, rámeredt. – Silány egy étel, igaz? – sóhajtott fel Sophia. – Nincs rendes tűzhely, csak egy ócska, repedt kályha. Mary nem ilyenhez szokott. Dougal letette a kést, nyilvánvalóan feladta, hogy reggelizzen. – Remélem, ma délelőtt kilovagolunk. Olyan jól aludtam, alig várom, hogy lovagoljak! Sophia arcáról lehervadt a mosoly. – Ön… ön jól aludt? – Jobban, mint az utóbbi hetekben. Biztos, a friss levegő miatt. Az ördögbe, a lány nem erre a válaszra számított. – Örülök, hogy jól aludt. Feltételezem, az ön kályhája nem füstölt úgy, mint az enyém. – Először füstölt, de aztán kioltottam a tüzet. Nem egészséges, ha túlságosan meleg van, amikor az ember alszik. A lány elkomorodott. Vajon ez valami furcsa, londoni hiedelem? Ha igen, akkor elég kellemetlen. Dougal kinézett az ablakon. – Meglehetősen kíváncsian várom már, hogy megnézhessem a környéket, és a vadászatra alkalmas erdőket. – Vadászat? – Igen – húzta félre a tányérját Dougal. – Úgy látom, a birtok leginkább vadászatra lesz alkalmas – folytatta hanyagul. – Hagyhatnám a házat, és építhetnék egy másikat, egy kisebbet és masszívabbat, valahol máshol. Dougal alig bírta elnyomni mosolyát, amint észrevette, hogy Sophiának hol leesett az álla, hol becsukta, majd furcsa sápadtsággal az arcán, újra kinyitotta a száját. Aztán még hozzátette: – Vagy talán lótenyésztő farmot csinálok a helyből. Le merném fogadni, hogy nem kerülne sok munkába feltörni a ház padlózatát, és egy újabb istállót alakítani ki belőle… Elnézést, mondott valamit? Sophia fulladozott, arca elvörösödött. KAREN HAWKINS


Dougal felvonta a szemöldökét. – Sophia, jól érzi magát? – Igen! Jól vagyok! Miért ne lennék jól? – kérdezte zihálva, rekedt hangon. – Nem tudom. Csak olyan… zaklatottnak látszik. A lány megrázta a fejét, aranyló tincsei csak úgy repkedtek a meleg napfényben. – Csak félrenyeltem – mondta, és nagyot kortyolt a teájába, hogy alátámassza kijelentését. Dougalt szinte megigézte, ahogy a lány puha ajka hozzáért a csészéhez. Az ördögbe, olyan csodás az ajka, telt, rózsás, és csókolózásra termett. Elképzelte, vajon milyen ízű lehet most? Talán egy kicsit édes, és krémes a tejszíntől, és persze buja. A férfi teste felizgult, megemelkedett a székében, majd türelemre intette magát. Minél hosszabb ideig tart a köztük lévő viszony kialakítása, annál nagyobb örömet és kielégülést fog hozni majdani egyesülésük. Dougal tapasztalata szerint az első szenvedélyes szeretkezés után a tűz alábbhagy, és sosem lobban újra lángra. Elég sok kapcsolata volt már, de egyik sem tartott három hónapnál tovább. A bátyja, Gregor szerint nem tud elég hosszú ideig egy nőre koncentrálni ahhoz, hogy szerelmes lehessen. Gregor, aki nemrégiben nősült meg, pontosan tudja, miről beszél, hiszen a maga nyugodt, kényelmesen lassú módján ébredt rá arra, hogy tulajdonképpen szerelmes Venetiába, abba a lányba, akivel már gyerekkoruk óta ismerték egymást. Mégis, Dougal elgondolkodott rajta, hogy talán tényleg túl gyorsan alakítja ki a kapcsolatait. Lehetséges, hogy azért nem érzett soha többet átmeneti vonzalomnál egy nővel szemben sem, mert nem vette a fáradságot, hogy közelebbről megismerje őket? Biztos nem így van. Dougal normális, gazdag férfi, egészséges étvággyal – és ezzel az étvággyal játszik most Sophia, tudatosan és elszántan. Nézte, ahogy a lány az ajkába harapott, ahogy összevonta a szemöldökét arra a kijelentésre, hogy talán istállót fog csinálni a KAREN HAWKINS


házából. Nem volt már ártatlan kislány ez a nagyvilági csaló! Sophia egyszer sem jegyezte meg annak a furcsaságát, hogy kettesben van vele-, egyszer sem utasította vissza fehéren-feketén az ajánlatait, és egy-két pillanat kivételével szinte mindig kihívóan viselkedett. Dougalnak ez tetszett; Londonban senki sem mert ilyen játékot játszani vele. Az ajtó mögül motoszkálás hallatszott, Sophia felsóhajtott. – Angus. A fickó valószínűleg hallgatózott. Itt az ideje, hogy kedves kis úrnőjüket eltávolítsa a szolgák vigyázó szeme elől. Dougal felállt, megfogta Sophia kezét, és finoman felsegítette. – Lovagolunk? A lány olyan meleg mosollyal nézett rá, amitől Dougal teste megremegett, majd a férfi karjába öltve a kezét, egészen közel hajolt hozzá. – Gyönyörű ez a reggel – mondta mézédes hangon. – Rengeteg felfedezésre váró hely van a birtokon. Az összes szántóföldet meg akarom mutatni önnek! Igen, Dougal rájött, hogy a csinos kis arcocska és az arany fürtöcskék mögött megbújó fondorlatos, nyilvánvalóan intelligens elme az, ami ellenállhatatlanná teszi a lányt. Valójában, egy pillanatra el kellett gondolkodnia, mit is akart mondani, mielőtt a lány a karjához nyomta volna a mellét. Dougal kedvtelve nézegette a lányt, hosszan elidőzött csipkével takart mellén. – Örömmel megnézném, bármit is szándékozik mutatni nekem, Sophia. Finom pír öntötte el a lány arcát. – Ön eléggé flörtölős hangulatban van ma reggel. Minden reggel ilyen a hangulata? Vagy csak kipihent éjszakák után? Dougal elvigyorodott. – Talán a társaság miatt. – Hm – felelte a lány, a szeme sarkából pillantva a férfira. Olyan elbűvölően csinálta ezt, hogy a férfit minden alkalommal felizgatta. KAREN HAWKINS


Úgy mosolygott rá, mintha tudná, hogy a férfi testét elöntötte a tűz. – Feltételezem, ön jól tud lovagolni. – Kitűnően. És ön? – Megállom a helyem – felelte a lány, és kihívó tekintettel nézett a férfira. – Hadd találjam ki. Ön valójában egy cigány hercegnő leszármazottja, így nem fél a lovaktól. – Elég sok dologban vagyok ügyes – válaszolt Sophia mérgesen –, túl sokban ahhoz, hogy felsoroljam őket. A férfi szíve hevesebben kezdett dobogni. – Biztos vagyok benne, hogy így van. – Le lesz nyűgözve a lovagló tudományomtól. Abban vagyok a leginkább képzett. Dougal azonnal látta maga előtt, ahogy Sophia rajta lovagol. A vízió annyira erős volt egy pillanatig, hogy Dougal nem kapott levegőt. Sophia ringó szoknyával elsuhant mellette, lába egy lélegzetelállító pillanatra kivillant a szoknya alól, ahogy fellépett a legalsó lépcsőfokra. – Azonnal jövök – mondta válla fölött csábosán mosolyogva, ahogy felszaladt a lépcsőn. Dougal bólintott, Sophia csípőjének ringásától teljesen elvarázsolva, ahogy a lány odafent eltűnt a szeme elől.

KAREN HAWKINS


Nyolcadik fejezet Ha egyszer a fejedbe vettél valamit, jobb, ha menet közben megbotlasz valamiben, mint hogy a semmittevés kövei zúzzák be a fejedet. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Egy órával később Dougal már meg volt győződve arról, hogy Sophia MacFarlane-ben valóban csörgedezhet némi cigány vér. Bár Poszeidón nyilvánvalóan jobb felépítésű ló volt, mint Sophia lova, Dougal mégis alig tudott lépést tartani a lánnyal. Sőt, néha még meg is előzte őt, hogy az ördög vinné el. Persze ha a férfi jobban ismerte volna a terepet, nem fordulhatott volna elő ilyen képtelenség. De bármennyire is csábító lett volna megmutatni a boszorkának, hogy ki a jobb lovas, semmi esetre sem akarta, hogy Poszeidón megsérüljön. Már az is elég idegesítő volt, hogy Sophia csinos alakját maga előtt kellett látnia, kezdtek is a felhők gyülekezni felettük. Bár később Dougal belátta, milyen előnyökkel jár, ha hagyja Miss MacFarlane-t maga előtt lovagolni. Büntetlenül csodálhatta a lány vékony derekát és alatta buján kerek csípőjét. KAREN HAWKINS


Dougal jólesően legeltette rajta a szemét. Szép. Nagyon szép. Mérge egyre inkább alábbhagyott, ahogy nézte a lányt abban a zafírkék lovaglóruhában, gyönyörködött alakjában, finoman ívelt csípőjében, ahogy Sophia előtte lovagolt, és a női nyeregben ülve, szoknyája repkedett a vágtában. Ferdén felrakott kalapjához erősített hosszú, lobogó sál tette tökéletessé a képet. Dougal még sosem találkozott ilyen ösztönös szépséggel. Sophia belülről fakadóan ugyanúgy ragyogott és tündökölt, mint külsőleg. Egyre nehezebbnek találta emlékeztetni magát arra, milyen nagy igyekezettel akarja elcsalni tőle a MacFarlane-házat. Ahogy kiértek az aprócska erdőből, Sophia lépésre fogta kancáját, hogy Dougal utol tudja érni őt. Felnézett az égre, az imént még tornyosuló, de már felszakadozó felhőket figyelve. – Az előbb már kezdtem azt hinni, hogy esni fog. Dougal a lovaglóruha nyakkivágását nézte, ahol a fehér csipke még izgatóbbá tette a lány dekoltázsát. – Szerintem nem fog. A lány Dougalra nézett, tekintete most egészen sötétkéknek tűnt, mintha visszatükröződne benne a ruha színe. – De az ég… – pillantott felfelé, majd elkomorodott. – Nahát! Határozottan tisztul! Tíz perccel ezelőtt még úgy tűnt, vihar készülődik. – A szél elfújta a felhőket. – Igen, de… – a lány nem vette le a szemét a férfiról, gyanú csillant meg a kékjében. – De mi? – kérdezte a férfi szelíden. A lány kinyitotta a száját, majd becsukta. – Semmi – motyogta. – Menjünk vissza, kezd nagyon meleg lenni. Tehát az édes kis Sophia is hallott a MacLean átokról. Ez Dougal életének az a része volt, amire általában nem gondolt, hacsak nem kényszerült rá. Most nem is vett tudomást Sophia magától értetődő kíváncsiságáról. – Kezd meleg lenni – válaszolta egyszerűen. – Visszafelé csak léptessük a lovakat – hajolt előre a lány, és megpaskolta a lova nyakát. KAREN HAWKINS


Dougal örömmel gyönyörködött a dekoltázs által biztosított pompás látványban. – Legszívesebben egész úton csak léptettem volna – felelte a férfi, és megoldalazta Poszeidónt, amíg egy vonalba nem értek. – Kegyed volt az, aki vad vágtába fogott. Sophia kiegyenesedett, bájos mosoly terült el az arcán. – Nincs hozzászokva, hogy valaki jobb magánál, igaz? – Nemigen – felelte a férfi nyersen. – De Poszeidón le tudta volna hagyni az ön lovát, ezt ön is tudja. Ám eszemben sincs kockára tenni a lovam épségét egy ismeretlen terepen. Tele lehet nyúlüreggel. – Hát persze. Nyúlüreggel. Értem. Dougal elkomorodott, tovább akart védekezni, amikor észrevette a lány szemében felvillanó fényt. A lány csak évődött vele, s ettől valahogy jobb kedvre derült, és mosolyogva válaszolt. – Sophia, kedvesem, ne próbálkozzon. Nem félek magától vagy a lovától, és ezt ön is nagyon jól tudja. – Biztos vagyok benne, hogy megvan az indoka arra, miért is nem akart versenyezni – válaszolta álszent hangon, bár a szeme nevetett. – Csak azt nem tudom biztosan, mi a valódi oka. – Okom és indítékom is van rá. Az indokom az, miszerint el akartam kerülni egy lehetséges sérülést; a valódi okom pedig az, hogy olyan sokáig akartam kettesben lenni kegyeddel, ameddig csak lehetséges. És ez már sokkal nehezebb lesz, ha elérjük a házat. A lány elpirulva vonta fel a szemöldökét. – Ó! Dougal ajka megrándult. – Ez minden, amit mondani tud? Mindezek után? Ön ingerkedik velem, hölgyem. – Nem hiszem, hogy így van. – A legtöbb nő nem hiszi, mégis ezt teszi – felelte Dougal, és a domboldalon lévő fákra mutatott a völgy túloldalán. – Mondja, a birtokon sok ilyen facsoport van? – Rengeteg, és a bérlőinknek is vannak. Számtalan fejlesztést vezettünk be az elmúlt néhány évben, és az új öntözőrendszer sokat segített a száraz évszakban. KAREN HAWKINS


Sophia hangja tele volt tulajdonosi büszkeséggel. Dougal felismerte ezt, hiszen a bátyja, Hugh nagyon hasonlóan beszélt. Nem is lehet vele beszélgetni anélkül, hogy az ember meg ne hallgatná, hogy miből mennyit tudott termelni, hány marhát vágtak le, és még egy csomó érdektelen információt. Nem is értette, hogy egy szerencsejátékos lánya miért beszél ilyen szenvedélyesen minderről… – Az öntözőrendszert két évig tartott megcsináltatni, mert a… – Sophia elkapta Dougal csodálkozó tekintetét. – Legalábbis így hallottam – tette hozzá sietve. – Értem – felelte a férfi. Valóban értette. Sophia MacFarlane kisasszony a szokásosnál több szeretettel ragaszkodik a birtokához. Dougal egy nádtetős házikóra mutatott, amely egy keskeny völgyben helyezkedett el. – Az az egyik bérlő háza? Nagyon szépen rendbe hozták. Sophia egy pillantást vetett a házra, és megvonta a vállát. – Gondolom. Nem nagyon vettem észre. Á, szóval lehiggadt, lelkesedését újra az illendőség fátyla mögé rejti. Dougal kicsit csalódott volt, így elhatározta, hogy leleplezi Sophiát. – Hány bérlő él a birtokon? – Tizennégy család. Néhányuk már harmadik generációs. – Érdekes. Mivel ez már az én birtokom, ezekről a dolgokról fontos tudnom. Sophia bájos arca elfehéredett, elfordult, hogy az előttük elterülő látványba feledkezzen: a távolban kéklő hegyekbe, a lejjebb fekvő ködbe burkolózott völgybe, és a mindent beborító zöld mezőbe. Egy meredek hegy felé mutatott, amelyet hatalmas sziklák pöttyöztek. – Ennek a földnek nagy része megművelhetetlen. Kemény a föld és csupa kő minden. – Pedig úgy néz ki, mintha művelhető lenne. – Hát nem az – mondta a lány csípősen. – Továbbá ezeknek a domboknak a túloldalán mocsár terül el. Még csak élni sem lehet a közelében, mert szörnyetegek vannak ott. KAREN HAWKINS


– Szörnyetegek? – Igen. Az egész környéket is sűrű erdő borítja – mélyült el a hangja. – Azt mondják, ember nagyságú farkasok élnek ott. – Én szeretem a farkasokat – felelte Dougal szelíden. – Minél nagyobbak, annál jobb. Sophia pislogott. – Kiválóan lehet vadászni rájuk. Imádok vadászni – nézett a lányra, hosszan legeltetve a tekintetét bizonyos területeken. – Nyilván kitalálta. A lány finoman elpirult. Elkapta a pillantását, a másik irányba nézett, tökéletes rálátást biztosítva profiljára, és telt ívű alsó ajkára. Érinteni való ajka szinte ellenállhatatlanul vonzotta a férfit. Dougal nem volt hozzászokva, hogy vissza kelljen fognia magát. Ha akart valamit, azt megszerezte. Mindig olyan könnyen ment, és semmi oka nem volt, hogy azt gondolja, ezzel a lánnyal másképp lesz. Ez a lány talán kicsit okosabb és kicsit rejtélyesebb, mint a többség, de akkor is el fogja nyerni. Ebben olyan biztos volt, hogy mosolyognia kellett a gondolatra. Amint egy nagy tölgyfa alá értek, a lány kalapjának a karimája árnyékot vetett a szemére. – Valamit nem értek. – Mit? – Egy olyan férfi, mint ön, mit akar egy olyan helytől, mint a MacFarlane-ház? – Amint a férfi kérdőn felvonta a szemöldökét, Sophia megvonta a vállát. – Itt, a semmi közepén. – A fivéreimmel együtt vidéken nőttem fel. Anyám még gyerekkoromban meghalt, apám pedig azt vallotta, hogy a fiúknak friss levegőre van szükségük. Minél több időt töltenek házon kívül, annál kevesebb dolog törik el házon belül – mondta Dougal, mire a lány elvigyorodott. – Így hát a fivéreimmel rengeteg időt töltöttünk horgászással, lovaglással, és amikor csak tudtunk, bajba kerüléssel. – A fivéreit említette az előbb. Hány fivére van? – Né… – Dougal összeszorította a száját. – Három. – Három? Bizonytalannak tűnik – nézett rá a lány kíváncsian. KAREN HAWKINS


Poszeidón oldalazni kezdett, mire Dougal rájött, hogy úgy szorítja a kantárt, mintha az élete múlna rajta. Már két év telt el azóta, hogy a legifjabb fivér meghalt közülük, és még mindig nehéz volt beszélni róla. Megpróbált nyugodt hangon válaszolni. – Három fivérem van. – Á – felelte a lány belenyugvóan. Dougal habozott. Nem szokott magyarázkodni, és most mégis… De miért is ne? Talán a lány is jobban megnyílik, ha ő is kicsivel többet mond el magáról. Nagyon kicsivel többet. Összeszedte magát, és sikerült kimondania. – Volt még egy fivérem, Callum. Ő volt a legfiatalabb közülünk. A lány csendben várt. – Ő… – Meghalt. Torkán akadt a szó, és ott billegett, amíg szinte úgy érezte, megfullad. A túláradó érzések megrémítették; azt hitte, túl van már rajta. Néha sikerült minden baj nélkül beszélnie Callumről, csak a nevét nem tudta fájdalom nélkül kimondani. Az ördögbe, Callum vesztét is az érzelmek okozták, és vigye el az ördög, ha ő is megadja magát. – A családi ügyeim nem tartoznak önre – mondta végül hidegen. Sophia megmerevedett. – Bocsánat, amiért beszélgetésbe bonyolódtam önnel – mondta szipogva. – Azt kell hinnem, elfáradt a lovaglásunkban – tette hozzá, majd elpirulva előrehajolt – s ez lehet a magyarázata, amiért zavart és összeférhetetlen lett. Még soha az életben nem merészelte Dougalt senki zavartnak és összeférhetetlennek nevezni! Forró szél támadt fel köztük. – Sajnálom, ha megbántottam. Nem kívánok a családomról beszélgetni, és nem is hiszem, hogy ez feltétlenül szükséges. A lány ajka elkeskenyedett, és elfordult. – Semmiről sem szükséges beszélgetnünk, uram. Csendben is folytathatjuk az utat. – Sophia, én… – komorodott el a férfi. – Mivel ön nem kíván fesztelenül társalogni, mostantól szólítson MacFarlane kisasszonynak. KAREN HAWKINS


Hűvös udvariasság vette körül a lányt, és Dougal bosszúsága is újra növekedni kezdett. Felhők kezdtek tornyosulni a fejük felett. – Ne legyen már olyan érzékeny! – csattant fel a férfi. – Csak ezért, mert nem akarok beszélni a… Sophia csettintett egyet, mire a lova hirtelen nekiiramodott, és olyan gyorsan eltűntek az ösvényen lefelé, hogy Dougalnak reagálni sem maradt ideje. Az ördögbe ezzel a nővel! Hogy merészeli? Feketén gomolygó felhők jöttek észak felől, és beborították az eget. Dougal megsarkantyúzta Poszeidónt, és Sophia nyomába eredt. Sophia meghallotta Poszeidón patáinak dobogását, és a ló dühös vágtatása teljesen átragadt rá. A lovára hajolt, és még gyorsabb vágtára fogta. Hirtelen feltámadt a szél, és őrülten csavargatni kezdte a fák lombját. Sophia kalapját is felemelte, a sál beleakadt a hajába, s hajtűi kihullottak. Haja lebomlott. Megpróbálta visszatűrni, de folytatta a vágtát. Szíve a torkában dobogott, amikor meglátta a házat. Bár Dougal közeledett, talán még eléri a ház biztonságát. Sikerülnie kell, mert ha a férfi utoléri… Villámlott, és egy közeli legelőn kidőlt egy fa, égő faágak szóródtak szét. Sophia kis kancája még gyorsabban vágtatott, rettegés lett úrrá rajta. Jóságos ég, lehet, hogy tényleg igazak az átokról szóló történetek? Néhány perccel ezelőtt még ragyogott az ég. Aztán Dougal mérges lett… Poszeidón feltűnt mögötte. Dougal mindjárt utoléri őket! Sophia őrült tempóban vágtatott át a kapun. Épphogy látómezejébe került a pajta, egy kesztyűs kéz elkapta a kantárját, és Poszeidónnal együtt az ő lovát is megállásra kényszerítette. A kis kanca ellenkezve rázta a fejét, de Dougal szorosan tartotta, így nemsokára megnyugodott, visszaszerezte önuralmát, bár még sokáig fújtatott. Sophia Dougalra bámult. – Hogy merészeli ilyen módon visszarántani a lovamat? KAREN HAWKINS


– És ön hogy merészel gúnyolódni rajtam? – szállt le a lóról, miközben hihetetlen erővel próbált uralkodni magán. A fölöttük tornyosuló vihar kitörőben volt. Dougal érezte a nyomást, de még nem akarta megadni magát. Shelton elébe szaladt. – Hát itt van, uram! Láttam a vihart és azt gondoltam… – A lovász érzékelte a Sophia és Dougal közötti feszültséget, így befogta a száját és visszavonult, és csak figyelte a vihar alakulását. Dougal a lovásznak dobta mindkét ló kantárját. – Van egy égő fa az egyik mezőn. Gondoskodjon róla, hogy valaki eloltsa. Shelton sóhajtott. – Ó, megint… – idegesen nézett a lányra. – Magam nézek utána. – Köszönöm. A lovak elfáradtak. Kérem, gondoskodjon róla, hogy megfelelő ellátást kapjanak. – Igen, uram. Dougal kinyújtotta a kezét, hogy lesegítse Sophiát a nyeregből. A lány azonban megragadta a nyeregkápa gombját, és a férfira bámult, aki arra merészkedett, hogy lesegítse őt. – Jöjjön – mondta a férfi türelmetlenül, a kezét nyújtva. – Mindjárt esik. Habár ez nem következne be, ha a lány nem lenne ilyen átkozottul makacs. Ujjai szinte elfehéredtek, ahogy kapaszkodott. – Nem. A ház mögött villám csapott le, egy pillanatra fehér fénybe borítva az egész világot. A lovak ágaskodtak, de Shelton keményen tartotta őket. – Bocsásson meg, kisasszony – mondta Shelton idegesen. – Talán az lenne a legjobb, ha azt tenné, amit őlordsága kér. – Magam is le tudok szállni – nézett Dougal szemébe. – Engem ilyesmivel nem lehet megfélemlíteni. Tovább megyek, ilyen olcsó színjátékkal nem tud rám hatást gyakorolni – mutatott az ég felé. KAREN HAWKINS


– A mindenit! – mondta Shelton, és eltakarta a szemét. Dougal eddig csak mérges volt, most viszont ádáz düh vett erőt rajta, és hihetetlenül dörögni kezdett. Ugyanabban a pillanatban rájött, hogy ez az icipici kis nő, a több évszázados drámai és titkos átkot „olcsó kis színjátékká” degradálta. Nem is tudta, dühöngjön vagy nevessen, de ahogy a nő vidáman kéklő szemébe nézett, úgy tűnt, a nevetés fog győzni. – Továbbá – folytatta Sophia rendkívül dühösen – nem fogok néhány csepp esőtől megijedni! Shelton felkiáltott. – Már kezdődik is! De nem így lett. Ehelyett Dougalból kacagás tört ki. – Ön nevet rajtam? – nézett rá felháborodva Sophia. – Nem, kedvesem. Kettőnkön nevetek. Még lovagolni sem tudunk anélkül, hogy versenyeznénk. Mi mindketten el vagyunk átkozva örökre a versengés szellemével, és ha nem vigyázunk, az én temperamentumos villámaim megsütnek minket, mint más a kolbászokat a serpenyőben. A lány ajka megremegett. – Cseppet sem érdekel. – Nincs időm finomkodni, kedvesem. Azonnal el fog eredni az eső, és belőlünk sült kolbász lesz. A lány elnevette magát, minden csepp mérge elpárolgott. Dougal is nevetett, mire Shelton megkönnyebbülten felsóhajtott. Dougal nevetve vette le a lányt a nyeregből. Olyan gyönyörűen belesimult a kezébe! Igazán aprócska volt. Dougal el is felejtette, hogy nyeregben ülve milyen belevaló lovas. Erre most megint eszébe villant a kép, amint a lány rajta lovagol, combjával az ő csípőjét szorítja, buja melle meztelen, csak ki kell nyújtania a kezét… Hirtelen magához térve, Dougal letette Sophiát. Dougal tétován Sheltonra nézett, ahogy az istálló felé vezette a lovakat. Sophia rápillantott, haja csodásán omlott a vállára. – Önnek szörnyű természete van. KAREN HAWKINS


– Családi vonás. – Tehát igaz az átok? – pillantott a felettük tornyosuló felhőkre Sophia. Dougal összerezzent. A családi átok nem egy olyan téma, amelyről könnyedén lehet csevegni; a nők viszont mindenképpen többet akarnak tudni róla. Sophiával ilyen szívfájdító közelségben viszont a beszélgetés volt az utolsó dolog, amire vágyott. Vállat vont, és elutasítóan motyogott. – Lehet. Nem bírta megállni, hogy ne a lány édes, nedves ajkát nézze. Ami is alig volt képes, hogy ne tapassza azonnal a száját a lány ajkaira. Kezével átfogta a lány derekát. Sophia elpirult, és megpróbált hátrább lépni, de Dougal nem engedte. Sophia hunyorítva, hűvös hangon szólalt meg. – Legalább sikerült bejárnunk a birtokot. Attól tartok, igen rosszul igazgatták mind ez idáig, és mivel immár az öné, gondoltam, tudnia kell. Dougal hirtelen belefáradt a színjátékba. Azt kívánta, bárcsak elmondaná neki Sophia az igazat, miszerint nem akarja, hogy ő elvegye a házát, bár nem tudta, mit is válaszolna erre. Nem volt romantikus hajlamú, nem tudott ilyen hatalmas ajándékot adni csak azért, mert egy hölgynek ilyen szokatlan árnyalatú türkizkék szeme van. Főként pedig, nem volt olyan bolond, hogy bedőljön a női könnyek fondorlatosságának. Józan gondolkodású, realista férfi volt, aki nem hagyta, hogy az érzelmei vezessék. Mégis, most valamilyen érthetetlen okból arra vágyott, hogy egyszerűen csak legyen hozzá őszinte a lány. Sophia csípőre tette a kezét, haját arcába fújta a szél. – Bárki hálás lenne az őszinteségemért. Szinte hasogatta a fülét ez a szó. – Feltételezem, a birtok elhanyagoltsága az apja bűne – csattant fel Dougal. – Apám nagyon jó gazda – szikrázott a lány tekintete. – Ó? Akkor miért van a ház ilyen siralmas állapotban? KAREN HAWKINS


A lány ellenkezésre nyitotta a száját, és Dougal tudta, hogy a lánynak nem tetszik ez a vádaskodás, hiszen nem áll módjában megcáfolni. – Apám nem tartózkodik itt túl gyakran. – Valaki bájos virágokat ültetett a kis tó közelében. A ház mögötti kertben is sok időt töltenek. – A lány meglepettségét látva, szárazon hozzátette: – Tudja, nem vagyok vak. – Pillantása a lány mellére vándorolt. – Nagyon jól látok. A lány elpirult, és újra megpróbált elhúzódni. Dougal háta mögül olyan zaj hallatszott, mint amikor becsapódik egy hatalmas ajtó. Sophia szeme tágra nyílt. – Angus, ne! – kiáltotta. – Maga nyomorult gazember! – ordította Angus. Amikor Dougal megfordult, már csak a szeme alá csapódó hatalmas öklöt látta. Sophiának hála, aki odaugrott, és elkapta Angus méretes karját, az ütés kicsit gyengébbre sikerült. Máskülönben nemcsak kiütötte volna Dougalt, hogy elsötétül előtte a világ, és nemcsak a szeme környéke lilult volna be, hanem még meg is ölte volna. Ehelyett azonban, Angus lelassult ütése csupán Dougal arcát érte, aki ettől, mint egy darab fa, elterült a földön.

KAREN HAWKINS


Kilencedik fejezet Szóval… feldühítetted apádat, amikor füllentettél, igaz? Legyen ez tanulság a számodra. Ha füllentesz, meg kell fizetned az árát, ezért bizonyosodj meg arról, megéri-e. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM K1SUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Dougal

– rogyott térdre Sophia a leterített férfi mellett, és figyelmesen megvizsgálta. Bár vérzett az arca, egész jó színben volt, és lélegzett. – Meg is kellett volna rugdosnom – mondta Angus keserűen. – Mi van magával? – meredt rá Sophia. – A haja! – A hajam? – nyúlt oda Sophia, aztán összerezzent. – A szél levitte a kalapomat, és vele együtt a hajtűimet is. Ez minden; semmi sem történt. – És a karjában tartotta – folytatta Angus. – Ha az édesapja látta volna, ő biztos… – Hallgatott volna a józan eszére, és békén hagyott volna! Hogyan fogom így elérni, hogy MacLean megbízzon bennem, ha maga megtámadja, csupán csak azért, mert lesegített a lovamról? KAREN HAWKINS


– A kegyed lova, kisasszony, már rég az istállóban van – felelte Angus konokul. Mary is megjelent az ajtóban, rögtön felmérte a helyzetet. – Angus, te forrófejű mamlasz! Mit műveltél? – lépett sietve Dougal mellé Mary, köténye szélével súrolva a férfi arcát, miközben megszidta a férjét. – Te bolond! Mit gondoltál, mit csinálsz? – Amit már előbb is meg kellett volna tennem – válaszolta Angus. – És újra megteszem, ha magához tért. – Még mit nem! – ugrott talpra Sophia, csípőre tett kézzel. – A fickó magán tartotta a kezét, kisasszony! – ismételgette Angus. – Nem tett semmi olyasmit, ami ellenemre lett volna? – csattant fel Sophia. Angus morgott. Mary összevont szemöldökkel nézett a férjére. Sophia a halántékát dörzsölgette, fájni kezdett a feje. – Nem úgy értettem, ahogy elhangzott. Csak azt akartam mondani, hogy MacLean semmi rosszat nem csinált. Semmi olyat, amit Red kifogásolna. Angus mélységesen elkomorodott. – Kezdem azt hinni, hogy az édesapja nem érti, mi forog kockán. – Apám elvesztette ezt a házat, nekem pedig vissza kell szereznem. Azt akarja, hogy utcára tegyenek minket, és földönfutók legyünk?! Angus habozva Dougalra nézett, ahogy ott feküdt leterítve, elkapta Mary vádló tekintetét, majd felsóhajtott. – Ugyan már, kisasszony. Nem akarom, hogy elveszítsék az otthonukat. Dehogy akarom. – Angus, tudom, miféle férfi Dougal. Habár gyakran enyeleg mindenféle nőkkel, úriemberhez méltó nevelést kapott. Soha nem érne hozzám anélkül, hogy megengedném. Dougal valóban hihetetlenül hatásos csábítási praktikákkal bírt, de ezt Sophiának kell kezelnie, és nem Angusnak. – Igen – szólt közbe Mary hát nem emlékszel, hogy a kisasszony mennyire résen volt, amikor a földesúr fia meg akarta csókolni a KAREN HAWKINS


kertben? – hajolt meg Sophia felé. – Azt bizony ügyesen csinálta a kisasszony. Sophia elnevette magát. – Egy hétig sántított! Angus felmordult. – Az uraság fia feleannyira se férfi, mint ez itt. Itt nem egy fiatal fiúval van dolga. Ez talpig férfi; látszik a szemén. Sophia a férfi karjára tette a kezét. – Angus, ha az megnyugtatja, megígérem, hogy segítségért kiáltok, ha MacLean csak egy kicsit is ferdén néz rám. Angus aggódva nézett rá. – Ha megígéri, kisasszony, akkor megpróbálok… Dougal felnyögött, és a homlokához emelte a kezét. Sophia térdre rogyott mellette. A férfi bal szeme duzzadt volt és vörös, ami hamarosan be fog feketedni. De az arcán felrepedt a bőr Angus ütésétől, és az sokkal rosszabbul nézett ki. Mary a kötényével itatta fel a vért. – Jól van, Lord MacLean. Ne mozogjon, amíg vissza nem tér a lélegzete – mondta, majd a férjére pillantott. – Angus, tedd hasznossá magad, hozz egy hideg vizes ruhát. Angus bólintott, és a ház felé vette az irányt. Sophia ülő helyzetbe segítette Dougalt. A férfi a lány felé dőlt, de nagyjából sikerült megtartania magát. Dougal kabátja egészen az arcáig felgyűrődött, és Sophia megérezte a férfi parfümjének halvány illatát és a vékony ruhákon átérződő testmeleget. Megköszörülte a torkát, és látszólag érdektelen hangon szólalt meg. – Hogy érzi magát? Dougal megérintette a szemét, és összerándult. – Mi történt? – Angus. Dougal elkomorodott, ahogy felidéződtek benne a történtek. – Az az átkozott bivaly megütött! – mondta, és máris hirtelen szél támadt. Sophia szoknyája az egyik oldalára vágódott, haját úgy keresztbe fújta a szél az arca előtt, hogy már semmit sem látott. KAREN HAWKINS


Mary elsápadt, és keresztet vetett. – A mindenit! Mi volt ez? – Hol van most Angus? – hangzott Dougal metszően hűvös hangja. Sophia elbizonytalanodva nézett rá. Nem szerette, ahogy Dougal ajka megkeményedik, tekintete pedig szinte feketébe megy át. – Angus odabent van, hideg vizes ruhát hoz az ön szemére. Dougal megérintette gyorsan duzzadó szemhéját. – Mi az ördöggel ütött meg? Üllővel? – Az öklével. – Ketrecbe kellene zárnia azt a bolondot, és ott mutogatni. Még szerencsét is kovácsolhatna belőle – mondta Dougal, miközben megpróbált felállni. Sophia az egyik oldalon segített neki, Mary pedig a másik oldalon tartotta a karját. A szél kicsit felélénkült, felkavarta a port. – Egek! – mondta Mary, a fejük fölött kémlelve az eget. – Ez ma már a harmadik viharfelhő, ami elvonul fölöttünk. Sophia megfordult. Hatalmas felhők tornyosultak odafent, úgy kavarogva, mintha csak élnének. – Be kell mennünk – mondta nyugtalanul. Dougal még csak nem is nézett felfelé. Egyik kezét folyamatosan a szemén és az arcán tartotta. – Az ördögbe is, alig látok. – Igen – felelte Mary. – Nagyon bedagadt. Hozok egy kis jeget; az jobb lesz, mint a hideg vizes borogatás – folytatta, majd a hirtelen felerősödött szél által felkapott por és levelek örvénylése miatt köhögni kezdett. – Kisasszony, a legjobb lesz, ha Lord MacLeannel együtt bemennek a házba. Nagy eső jön, érzem – figyelmeztette őket, majd távozott. Dougal kiszabadította a karját Sophia karjából, és bár nagyon szédült, felállt. – Jöjjön, MacLean – szólalt meg Sophia –, le kell feküdnie.

KAREN HAWKINS


Dougal metsző pillantást vetett a lányra. Az egyik szeme annyira fel volt dagadva, hogy nem is látott ki rajta. A másik viszont olyan ádáz volt, mint egy sas szeme. – Dougal, sajnálom. Beszélek Angussal, és… – Nem, köszönöm. Magam beszélek vele – felelte a férfi, dühösen nézve a házra. A bejárati ajtót, amit Mary nyitva hagyott, hirtelen meglepő erővel vágta be a szél. Sophia megremegett, ahogy a súlyosan sötét égre nézett, és megérezte a hideg szelet. – Jobb lenne, ha sietnénk, vagy… – Menjen. Én az istállóhoz megyek. Jobb lesz, ha most egy-két órán belül nem találkozom Angussal – mondta sötéten Dougal, majd megfordult, és elbotorkált. Sophia ott maradt egyedül. Az ördög vigye el, hogy Angus nem tudott uralkodni magán! Felrohant a lépcsőn, a fedett bejárathoz. Ahogy felért, az ég szinte azonnal megnyílt, és ömleni kezdett az eső. Olyan sűrűn esett, hogy nem látszott az istállópajta. Sophia alig vett észre valamit, pedig erősen nézett kifelé az esőbe. Ha MacLean ilyen dühös lett egy ökölcsapástól, vajon mit fog érezni, ha visszanyeri tőle a MacFarlane-házat?

Jóságos ég, mi történt magával? – dobta el Shelton a vödör vizet, ami szét is folyt az istálló padlóján. – Elestem – mondta Dougal, és felkapott egy kefét, hogy megtisztítsa Poszeidónt. Shelton hangtalanul füttyentett egyet. – Beleesett valamibe? Egy kalapácsba? – Valami olyasmi. Odakint egyre vadabbul esett, hangosan verte a pajta tetejét. Shelton elkomorodott. – Miért esik? – kérdezte Shelton, majd befogta a száját, ahogy Dougal sötét tekintetét meglátta. – Értem. KAREN HAWKINS


– A felét se érted – érintette meg Dougal finoman a szemét, és összerándult. – A pokolba! – Van valamim, ami segít – mondta Shelton, és eltűnt a hátsó szobában, majd egy darab nyers marhahússal tért vissza. – Honnan szerezted? – A városból. Behűtöttem önnek vacsorára. Dougal morgolódva a sebesülésére helyezte a húst. – Köszönöm – mondta a lovászának, miközben odakint dörgött az ég. Shelton megfogta Dougal karját, és egy kicsi hordóhoz vezette urát. – Üljön le ide, amíg végzek a lovakkal. – Nem vagyok beteg. – Nem, de hogyan akarja dagadt képpel elbűvölni MacFarlane kisasszonyt? Le kell lohasztani a duzzanatot. Dougal sóhajtott, de leült a hordóra. Hátrahajtotta a fejét, szemén és arcán a Shelton által behűtött hússal várt, amíg a lovász leszerszámozta, lecsutakolta, és ellátta a lovakat. Amikor befejezte, szögre akasztotta a vödröt, és Dougal mellé húzva egy másik hordót, leült. Dougal kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Shelton sötéten figyeli őt. – Mi az? – Csak azon gondolkodtam… – fonta keresztbe a karját, és mutatott hüvelykujjával az ég felé. Dougal behunyta a szemét. – Igen, én okoztam az esőt. Dühös lettem, hogy megtámadtak, ráadásul hátulról. Épp megfordultam, amikor a nő tagbaszakadt barom szolgája megütött. – A kisasszony mindent látott? – Igen! – csattant fel Dougal. A szél újra felerősödött, és nekifeszült a pajta ajtajának, amelynek ősi vasalatai büszkén ellenálltak. A tető nyikorgott, nyögött, feszült, ahogy a szél átsüvített rajta, némi esőt szórva a régi falakra és a földre, de nem adta meg magát. KAREN HAWKINS


Shelton sóhajtva felállt. – Meggyújtom a tüzet a hátsó szoba kályhájában. Ha folytatni akarja ezt az őrültséget, jobb lesz, ha eszik valamit, mielőtt visszatér a házba. Ahol a kedves Sophia kisasszony éppen a konyhában tartózkodik, hogy tönkretegye a vacsorát. Megfeledkezve lüktető szeméről, Dougal elvigyorodott. – Igazad van, először vacsorát szeretnék. Aztán egy fürdőt. – Ami, feltételezem, szintén hideg vizű lenne, ha a házban venné. – És viszketőporral töltenék meg, ha rajtuk múlna. – Örülök, hogy hamarosan elmegyünk innen – mondta Shelton zsémbesen. Dougal nem válaszolt. A lovász elkomorodott. – El fogunk menni hamarosan, ugye, uram? – Még nem tudom. – Azt hittem, csak azt akarja kideríteni, mit tervezett ez a gazember a lányával. – Úgy is van. Csellel akarnak rávenni, hogy tegyem meg kártyatétnek a házat, hogy ők aztán visszanyerhessék. – Akkor nincs szükség arra, hogy még egy éjszakát itt töltsünk. Szükség? Ez egy furcsa szó. Dougalnak nem volt szüksége semmire. De vajon mit akar? Ez egy egészen más kérdés. Shelton zsémbelni kezdett vele. – Nem megyünk el, ugye? Látom a szemén. Jól behálózták. – Mikor láttál engem behálózva? – horkant fel Dougal. – Na jó, lehet, hogy nem ez a megfelelő szó – felelte Shelton morózusan. – Az jobb szó, hogy provokálják. Dougal kicsit megigazította a marhahússzeletet a szemén. – Mi rossz van egy kis kihívásban? – Addig semmi, amíg az üzleten rajta nem veszíti az egyik szemét. Dougal kuncogott. – Nem fogok elveszíteni semmit, megígérem. Sem a szememet, sem a házamat. A szívét pedig pláne nem. KAREN HAWKINS


Hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról. Vajon honnan jött ez a gondolat? – Remélem, már nem maradunk sokáig – sóhajtott Shelton. – Ön kap egy fürdőt ma este, én pedig addig szakácsként vacsorát készítek, de nem mosom meg a hátát. – Nem foglak megkérni rá, ne aggódj – vette le Dougal közben a marhahúst a szeméről, és gyengéden megtapogatta a megdagadt területet. Máris jobb volt. Egy-két órán belül ugyanolyan jól fog kinézni, mint máskor. Villámlás fénye szűrődött be a réseken, és megvilágította a pajtát. Szinte rögtön ezután mennydörgés hallatszott. Dougal felsóhajtott. Az az istenverte átok keményen működött. Ritkán veszítette el ennyire a fejét, de az elmúlt napok eseményei lerombolták tűrőképessége határait, Angus támadása pedig az utolsó csepp volt a pohárban. Dougal az istálló ajtaja felé pillantott, nézte, ahogy rázta a szél, és kitartóan verte az eső. MacLeanként kötelessége megakadályozni, hogy az átok felülkerekedjen rajta, férfiként pedig felelősséggel tartozott azért, hogy megakadályozza, hogy bárki vagy bármi – az átkot is beleértve – fölébe kerekedjen. Nemcsak azért volt veszélyben, mert elveszítheti az önuralmát, hanem azért is, mert túlságosan vonzónak találta a házigazda kisasszonyt. Ezen a délutánon számtalanszor győzedelmeskedett felette a lány, ő pedig meglátta benne az elbűvölő nőt. Sophia nemcsak bájos volt, hanem volt valami különleges is benne. Ráébredt, hogy mennyire szeretné, ha mások lennének a körülményeik, ha egyenlő félként közeledhetnének egymáshoz, titkos célozgatások és cselszövések nélkül. Veszélyes gondolatok. Mindannyiuk érdekében mihamarabb véget kell vetni ennek. Előbb azonban még egyet kártyázik a kívánatos Sophia kisasszonnyal. Végtére is, mi baj lehet egy-két csókból? Ahogy ezt eldöntötte, felállt a hordóról, és elment, hogy felkészüljön a Sophia MacFarlane-nel töltendő utolsó estéjére. KAREN HAWKINS


Megérdemelte! – mondta Angus dühösen. – Képtelenség! – felelte Red nyugodtan. – Sophia tudja, mit csinál. Mary nagyobb indulattal verte fel Red párnáit, mint kellett volna. – Angus, megőrültél. Sophia kisasszony jóval okosabb és több józanság van benne, mint az átlagos lányokban. Angus elkerekedett szemmel nézett rá. – Nem vagyok biztos benne, hogy a kisasszony úgy tudná megzavarni MacLean gondolatait női fortélyával, hogy közben ő maga össze ne zavarodna. – Mielőtt Mary válaszolhatott volna, vádló hangon hozzátette: – Magad mondtad, a férfi annyira vonzó, hogy ez megtörténhet. Red elkomorodott. – Azt szeretném, hogy a lányom visszanyerje a házát, de azon az áron nem, ha ez veszélybe sodorja. Igazán úgy gondolja, hogy ez megtörténhet? – Igen – mondta Angus. – Nem – ellenkezett Mary. Egymásra bámultak. – Ne gondolják, hogy túlmegy azon a bizonyos határon – mondta határozottan Mary. – Senki nem tudja rávenni őt arra, hogy olyat tegyen, amit nem akar. – Mary az ablakhoz lépett, kioldotta a függönyt, és behúzta. – Megvan a magához való esze. Nem bolond. Red többet tudott a férfiakról, mint Mary vagy Sophia, többek közt azt is, hogy egy ilyen sármos és jóképű férfi, mint MacLean, sokkal gyakorlottabb csábító, mint akinek az ő gyakorlatias, ésszerűen gondolkodó lánya ellent tudna állni. Azt is tudta, hogy Dougal egy MacLean, akit a családi büszkeség bizonyos határok közé kényszerít. Sophia olyan bájos, mint amilyen az édesanyja volt, s éppolyan tehetséges és erős akaratú. Szenvedélyes leány, aki már a puszta létezésével is kihívást jelent egy férfinak. Egy ilyen csábító falat miatt egy férfi könnyen elveszíti KAREN HAWKINS


a fejét és képes áthágni az illendőség határát, még ha túl nagy árat is kell fizetnie érte. Odakintről, a folyosóról hallatszott, amint Sophia szobájának kinyílik az ajtaja, majd becsukódik. – A kisasszony. Megnézem, kér-e valamit vacsora előtt – mondta Mary, és kisurrant az ajtón. Red egy rövid beszéden kezdett gondolkodni, amit majd Sophiának fog tartani arról, milyen fontos, hogy biztonságos távolságot tartson önmaga és a vendégük között. Éppen egy briliáns, ám csípős kijelentés megfogalmazásán dolgozott, amikor Sophia besétált a szobájába. Red örömteli mosolya megfagyott, és majdnem összeesett az ámulattól. – Az ördögbe! Eztet te nem viselheted! – Ezt és nem eztet – javította ki apját, miközben végignézett a ruháján. Krémszínű csipkével díszített, nehéz, halványkék selyemruha volt rajta, alul elegáns hajtással. A rövid ujjú felsőrész csillogó krémszínű selyemszalaggal volt megkötve a mellrész alatt. – Mi a baj a ruhámmal? Szerintem bájos. Az volt, kivéve egy dolgot: a dekoltázs mélyebb belátást engedett, mint az összes többi ruháján. Sőt valaki még egy kis krémszínű és kék rózsákból álló bokrétát is odavarrt a dekoltázs legmélyebb pontjára, mintha nem lett volna elég figyelemfelkeltő magától is a kivágás. – Ezt nem viselheted – jelentette ki határozottan Red. – Túl mély a kivágás. Sophia leült az apja ágya szélére, és higgadtan válaszolt. – Red, a ruhám a legújabb divat szerinti. – Egy férjes asszonynak talán megfelelő, de nem az én lányomnak. – Red. A férfi jól hallotta a rosszallást lánya hangjában, és összerezzent. Sophia felnevetett. – Talán emlékeztetnem kell téged arra, hogy ma este kell rávennem MacLeant, hogy játsszon a házért? KAREN HAWKINS


Red felragyogott. – Ma este? Úgy gondolod? – Remélem. Azt tervezem, hogy szégyentelenül flörtölni fogok vele, így jobb lesz, ha idefent maradsz. – Flörtölni? – Természetesen. El kell vonnom a figyelmét a játékról, és erre mi lehetne jobb, mint egy ártatlan kis flörtölés? – Vond el a figyelmét valahogy másképp! – Hogyan? – Nem tudom. Talán… valamit ráönthetnél – Red erősen gondolkodott. – Igen! Forrázd le teával. – A játék alatt? Azt akarom, hogy befejezzük a játékot, nem pedig azt, hogy felpattanjon és kirohanjon a szobából. – Akkor találj ki valami mást. – Már több mindenen gondolkodtam… valójában mindent végiggondoltam – paskolta meg apja kezét a lány. – Ha nincs más, nyugodtan pihenj, tudva, hogy MacLean önhittsége nem engedi meg neki, hogy úgy érjen hozzá egy nőhöz, ha az nem akarja. Rátapintott a lényegre. A büszkeség rendkívül erős hajtóerő. Ezt Rednél senki sem tudhatta jobban. Alaposan megnézte a lányát, és megállapította, hogy bár Sophia megjelenése talán frivol ebben a ruhában, a lány halálosan higgadt. Az ő kis Sophiáját senki sem tudja megbolondítani. Sophiával nem az volt a baj, hogy ne lett volna talpraesett; sőt, olyannyira talpraesett volt, hogy apja mindig könnyen megengedte neki, hadd járja a maga útját, mindegy, hogy az jó vagy rossz. Annyira hasonlított Beatrice-re, hogy az néha már fájt. Persze Beatrice szörnyű játékos volt, már abban a tekintetben, miszerint nem tudott kitérni egyetlen kihívás elől sem. Sophia más volt… vagy mégsem? Nagyon rosszul viselte a ház elvesztését, sokkal rosszabbul, mint ő várta volna. Talán annyira a fejébe vette a MacFarlane-ház visszaszerzését, hogy már az sem számít, mibe kerül? Az elmúlt évek alatt, amíg együtt fáradoztak azon, hogy rendbe hozzák a házat, Redet egyszer sem ütötte szíven a mostani felismerés: Sophia számára nem a lehető legjobb ez a ház. Az, hogy KAREN HAWKINS


ennek a helynek szentelte az életét, mindentől távol, vidéken, talán el is vágta őt minden egyéb lehetséges jövőtől. Ez a gondolat borzasztóan felzaklatta Redet. Lehet, hogy Beatrice álma az otthonteremtésről talán börtönbe zárta Sophiát? Sophia nem vette észre az apja szívébe költözött fájdalmat. Mosolygott, magabiztos volt és összeszedett, mint mindig. – Red, tudom, hogy téged boldogabbá tenne, ha csavaroghatnál Európában, de én nem te vagyok. Ez a ház… – bicsaklott meg a hangja, így rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Ez a ház nem csupán az otthonom, hanem az utolsó emlékem is a mamáról. – De hát ő nem is volt itt soha – felelte Red összevont szemöldökkel. – Kislányom, nincsenek saját álmaid? Sophiát meglepte a kérdés. Teljesen biztos volt benne, hogy csak a ház az álma. – Nem tudom. Ezen még nem is gondolkodtam eddig. – Ha már megoldottuk ezt a házkérdést, gondolkodj el rajta. Talán elérkezett az idő, hogy a saját életed éld, és elengedd édesanyád álmát. Sophia felállt. – Tudom, mit akarok, Red. Ezt a házat akarom. – Hát persze hogy ezt akarod, mert ez a legdrágább emlékünk a mamáról. De az élet több mint emlékek sokasága, és legjobb lesz, ha ezt mindketten szem előtt tartjuk – mondta Red, és fáradtan elmosolyodva, megfogta a lánya kezét. – Ne nézz rám úgy, mintha ki akarnál lökni az ablakon. Ölelj meg, és menj a vendégedhez. Csak emlékezz arra, amit mondtam, Az élet nem csupán ebből a házból áll. Ha visszanyerjük, jó. Ha nem, akkor majd valahol máshol újra kezdjük, és úgy is boldogok leszünk. Sophia mosolyt erőltetett az ajkára. – Biztos vagyok benne, hogy itt leszünk boldogok, ahol és ahogy a mama szerette volna. Most pedig, ha megbocsátasz, csatlakozom a vendégünkhöz. Könnyed csókot lehelt apja homlokára, és Red éles tekintetétől kísérve, elhagyta a szobát. KAREN HAWKINS


Sophia becsukta maga mögött apja szobájának ajtaját, és nekidőlt. Hogy értette Red mindezt? Elhatározta, hogy ma este nyerni fog. Aztán majd visszatérnek az életük normál kerékvágásába, ahogy Dougal MacLean is a magáéba. Furcsamód valami különös veszteségérzet árasztotta el. A mai lovaglás egy dolgot bebizonyított: sokkal több közös vonásuk van MacLeannel, mint gondolta. Kezdte azt gondolni, hogy szívügyekben sokkal jobban hasonlít érzelmes, romantikus apjára, mint hitte. Volt valami Dougal MacLeanben, ami érzelmileg megérintette őt. Elkomorodott. Talán ezeknek a kavargó érzéseknek a felfedezését az okozta benne, hogy Dougal olyan ellentmondásos férfi volt… csipkés, mégis teljesen férfias, humoros és érzéki, heves és visszafogott. Sophia érezte, hogy óvatosan megkomponált külseje ellenére könyörtelenül érvényt szerez akaratának. Ezért kell ma este neki nyernie. Kihúzta magát. Ma este megalapozza a diadalát. Az első néhány osztásnál veszíteni fog, de nem sokat; nem akarja felkelteni MacLean gyanakvását. Ahhoz elég lesz, hogy MacLean kockáztasson. Azt is eldöntötte már, hogy mik lesznek a tétek. Szíve a torkában dobogott, rettegett és lelkes volt egyszerre. Végigsimította a haját, picit még lejjebb húzta a dekoltázsát, és fenségesen levonult a lépcsőn, az ellenséggel való találkozásra tökéletesen felkészülten.

KAREN HAWKINS


Tízedik fejezet Egyszer majd eljön a nap, amikor a szíved konfliktusba kerül a büszkeségeddel. Olyan véres és olyan heves harc lesz, amilyen csak az igaz szerelemért vívott háború lehet. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Odakint szakadt az eső, de a könyvtárban minden száraz volt és barátságos. Dougal a kandalló fölött lévő tükörben igazgatta a nyakkendőjét, tudomást sem véve a kék foltról és a szeme alatt lévő repedésről. Fél órával ezelőtt éppen hideg fürdőt vett a pajta hátsó szobájában lévő kádban. Nehéz a szokásos eleganciáról gondoskodni a komornyikja nélkül, de még saját, kritikus megítélése szerint is épphogy csak némi kívánnivalót hagyott gyűrött megjelenése. Egy ilyen romos házzal a háttérben kétséges, hogy csak gyűröttnek minősítsék. Körbenézett a szobában, és újból észrevette a falakat és a kandallópárkányt díszítő, csodás stukkózást. Sophia kisasszony és talpnyalói ezt a mellékes kis részletet már nem voltak képesek elrondítani. A pompás fapadlóval sem sokat tudtak kezdeni azonkívül, hogy szörnyen elnyűtt szőnyegekkel borították be. A KAREN HAWKINS 121 KALANDOS SZERELEM

falhoz lépett és végigfuttatta a kezét a felületen. Vastag, viaszos hamu szennyezte be az ujjait. – Okos lány – motyogta halvány mosollyal. Persze hogy az volt. Ma is számtalanszor meglepte őt a tudásával. Nem csak a birtokkal kapcsolatban, bár kétségkívül ez volt az a téma, amely a legnagyobb lelkesedéssel töltötte el a lányt. Sophia MacFarlane szerette a házát és a birtokait. Azaz, az ő házát és birtokait. Kár, hogy ugyanazért a díjért kell küzdeniük. Sophia ütközőpályára állította kettejüket azzal a gyalázatos tervével, hogy lakhatatlannak akarja feltüntetni a MacFarlane-házat. Dougal viszont nem az a fajta férfi, aki megtorlás nélkül hagy egy ilyen gyalázatot. Alapos visszavágóval tartozik Sophiának, és gondoskodni fog róla, hogy a lány megkapja, ami jár neki. Valami hangot hallott kívülről, így az ajtó felé nézett. Látta, amint Sophia a legalsó lépcsőn áll, és sürgető hangon beszél Angushoz. A tagbaszakadt szolga szinte Sophia fölé tornyosult, teste minden porcikájában erőszak feszült. Nem örült annak, amit a lány mondott neki, és Sophia tartásán látszott, hogy ő sem szívesen szidja a férfit. Bár Dougal nem hallotta, miről beszélnek, de az volt a benyomása, hogy róla van szó. Csendesen közelebb lopózott a könyvtár ajtajához. – Komolyan beszélek, Angus. Ne szakítson félbe. Angus recés hangjában sértődöttség érződött. – De kisasszony, nem mondhatja ezt. Szüksége van rám, hogy… – Én vagyok a ház úrnője, igaz? – Igen, de az édesapja… – Minden szavammal egyetértene, és ezt maga is tudja. Sokkal segítőkészebbnek kell lennie ma este, ha Red alkalmazásában akar maradni. Apám nagyon nyugtalan a balesete óta, és egy-két játszma teljesen kimerítené. Angus a nyakát dörzsölte, egyik lábáról a másikra állt, Dougalt szinte kisfiúra emlékeztette. Végül a hatalmas férfi hangos sóhajtással leejtette a karját. – Rendben van, kisasszony, azt teszem, amit parancsol. KAREN HAWKINS


Sophia válla kissé ellazult, bólintott, szőke haja megcsillant. – Jól van. Most pedig, kérem, szóljon Marynek, hogy tálalhatja a vacsorát. Vacsora előtt nem volt időm a konyhában bekapni valamit, éhen fogok halni, ha úgy kell végigcsinálnom ezt az estét, hogy nem ehetek valami rendes ételt. Angus kuncogott. – Becsúsztassak egy szelet kenyeret a bárány alá, amit Mary megégetett? – Ó, igen, kérem, hozzon nekem egy szelet lekvárosat. Csak rejtse el a tányéromon. – Úgy gondolja, hogy MacLean nem fogja észrevenni? – Ő? – kérdezte gúnyos hangon. – Soha nem fogja megtudni. Dougal összeszorította az állkapcsát. – Rendben van – bólintott Angus. – Csak jusson eszébe, hogy ha a dolgok kezdenek kicsúszni az irányítása alól, csak szóljon, máris jövök. – Nem lesz szükségem önre. Tudok bánni MacLeannel – felelte vidáman csengő hangon. Angus kuncogva távozott. Dougal ellépett az ajtóból. Az ördögbe, ez a szemtelen nőszemély a bolondját akarja járatni vele! Odakint még jobban rákezdte az eső, még keményebben kopogott a tetőn. Sophia így akar hát játszani. Dougalt keserűség töltötte el. Elfelejtette a délelőtti dolgokat, amikor még minden kellemes volt, amikor a lány nevetése ellágyította, feloldotta feszültségét. Sophia egyetlen dolgot akart: ellopni tőle a házat, amelyet ő jogosan elnyert. Lazított, és várta, hogy a lány belépjen a könyvtárba. Pillanatokon belül meghallotta a selyem suhogását, a lány könnyed lépteit, mézédes hangja pedig szinte körbeölelte a testét. – Hát itt van! Dougal szembefordult a lánnyal, és legnagyobb bosszúságára melegség járta át a testét. A ruha tökéletesen keretezte a lány szép nyakát, kiemelte pompás mellei ívét, keskeny derekát, és érzékien borította be csípőjét, finoman hangsúlyozva tökéletes lábait. A ruha KAREN HAWKINS


kék színe pontosan visszaadta a szeme színét, haja pedig ragyogóan csillogott a gyertyafényben. Bámulatosan nézett ki, szinte vibrált, szája édes mosolyra húzódott, szeme vidáman és… talán figyelmeztetően ragyogott. Tekintetük találkozott, mire a lány összerezzent. – Ó, a szeme! – intett gyámoltalanul, mintha azt kívánná, bárcsak el tudná tüntetni a feketeséget alóla. Dougal hanyagul legyintett. – Már el is felejtettem. Finom jázminillat csapta meg a férfi orrát, amint Sophia látszólag komoly érdeklődéssel vizsgálta a szemét. – Sajnálom, ami történt, de örülök, hogy nem fáj. Dagadás nem látszik, csak a sérülés. A lány hangja lágyan és érzékien simogatta a férfit. Dougal teste felélénkült, és átkozta a vonzódást, amit azóta érzett, amióta a lány belépett. Amikor Sophia nem volt jelen, nyugodtan és logikusan tudott gondolkodni. Abban a pillanatban azonban, amikor megjelent, a teste lángra lobbant, és küzdenie kellett, hogy uralkodni tudjon magán. Az ördögbe, mennyire gyűlölte e vonzódás izgalmát! Általában élvezte, de a lány csalárdsága miatt úgy érezte, elárulták; ez pedig elég nevetségesnek tűnt. Nem volt egy túláradóan érzelmes típus, és nem állt szándékában a vágyon kívül mást is érezni. Mosolyt erőltetett magára, de kitartott hűvös és távolságtartó arckifejezése mellett. – Már azon kezdtem gondolkodni, hogy egyedül kell elköltenem csodás vacsorámat. A lány vállat vont, és a mozdulattól majdnem kibuggyant a melle. – Sajnálom, ha elkéstem; apámmal beszélgettem egy kicsit. Normál esetben Dougal bosszankodott volna, hogy megváratták, de rájött, most nem zavarja. Pillanatnyilag nem is tudott másra gondolni, csak a lány mellének buja halmaira. – Vacsorázunk? – nyújtotta karját a lánynak. – Természetesen – helyezte ujjait a férfi karjára, és rá is mosolygott. – Farkaséhes vagyok. KAREN HAWKINS


Dougal is az volt, csak persze nem ételre vágyott. A pokolba, féltve őrzött óvatossága ellenére, már a lány kezének érintésétől, majd melle véletlen karjához érésétől is, forróság járta át a testét. Kényszerítette magát, hogy ne vegyen tudomást minderről, miközben az ebédlőbe kísérte a lányt. Határozott megkönnyebbüléssel segített neki leülni, majd visszament az asztal másik oldalára. Össze kell szednie magát, vissza kell szereznie az önuralmát; rosszul tenné, ha hagyná, hogy a lány lássa, milyen hatással van rá. De vajon miért hat rá így? Nem azért, mert az utóbbi időben nem volt nővel; hiszen éppen emiatt időzött három hétig Stirlingben. Talán azért, mert tudta, hogy a lány viselkedését rejtett indíték vezérli? Vajon akkor is vele töltötte volna a napot, ha nem az lenne minden vágya, hogy visszanyerje a házat? Bizonyos szempontból szövevényes história. Dougal nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, mégis furcsán elbűvölve érezte magát. A vonzódás és a visszautasítás keverékében kínlódott, és égett a vágytól, hogy legyőzze magában, és hogy meghódítsa a lányt. Önuralma egyre keményebb megpróbáltatásoknak volt kitéve, miközben arra kényszerült, hogy nézze, amint Sophia édes ajkai között eltűnik a kanál, amint evést színlelve, könnyedén beszélgetett az elé rakott levesestál fölött. Dougal teste újra égett, robbanásig feszült. Ráadásul a hangosan kopogó eső miatt Sophiának beszéd közben még előre is kellett hajolnia, Dougalnak pedig elakadt a lélegzete, ahogy a lány melle nekifeszült a veszélyesen mély kivágás szélének. Bár Dougal szórakozottan hallgatta, amint Sophia erről-arról cseveg, képtelen volt másfelé nézni. A lány telt, kerek idomai figyelmet követeltek maguknak; a köztük lévő árnyékos völgy további felfedezésre invitált, Dougal ujjai szinte viszkettek. Legszívesebben előrehajolt volna, és végigvezette volna ajkát azon az édes vonalon, a meztelen bőrön, és… Az ördögbe, hiszen ő már sokkal tapasztaltabb annál, hogy ilyen hatással legyen rá egy nő! Vacsora előtt megsértette, egy egyszerű KAREN HAWKINS


szolgával együtt kinevette, mégsem tud rá haragudni. Odakint a vihar lassacskán elcsendesedett, már csak az ereszről lehulló eső csepegését lehetett hallani. A gyertyaláng arannyal vonta be a lány haját… orcája lágy rózsáit… azt az érdekes kis bemélyedést a nyaka tövénél… Minden nevetésével, minden mozdulatával még inkább felgyújtotta a férfi érzékeit, aki égett a vágytól, hogy láthassa, érezhesse, mi bújik meg a lány selyemruhája alatt. Kinyílt az ajtó, belépett Mary, és letett egy méretes darab, száraz, égett bárányhúst, vastagon, az ehetetlenségig megborsozva. Dougal nézte, amint Sophia lopva rátalált a lekváros kenyérre, amely diszkréten el volt rejtve a tányérja egyik oldalára. A lány úgy tett, mintha az égett bárányból vágna egy falatot, miközben egy kenyérdarabot szúrt a villájára. Dougal várt, amíg a lány a szájához emelte a villát, aztán elkapta a csuklóját; a lány bőre szinte égette az ujjait. Sophia ránézett, szája finoman megremegett. – Különös – mondta Dougal, hüvelykujjával a lány csuklóját dörzsölgetve. – Úgy látom, az én tányéromon nincs lekváros kenyér. Sophia szemében harag gyűlt, és kiszabadította a csuklóját. – Biztos vagyok benne, hogy tévedés történt. Szóljak Marynek, hogy önnek is hozzon? – Igen. Kettőt kérek. Sophia felvonta bájos szemöldökét. – Azt hittem, ön szereti Mary főztjét. – Így is van, de a lekváros kenyeret jobban szeretem. Sophia, nyilvánvalóan elégedetlenül a válasszal, a csengőzsinórért nyúlt, és meghúzta. Amikor Angus megjelent az ajtóban, a lány elkomorodott. – Magának az apámmal kellene lennie. – Elaludt, így lejöttem, hogy segítsek Marynek – felelte Angus diadalmasan. – Értem. Rendben van. Kérem, hozzon néhány lekváros kenyeret Lord MacLeannek. KAREN HAWKINS


Dougal nem volt meglepődve, amikor az inas pillanatokon belül újra betoppant, és elégedett hangon közölte: – Nincs több lekvár. – És kenyér? – kérdezte Dougal, pontosan tudva, mi lesz a válasz. – Kenyér sincs – válaszolt önelégült mosollyal Angus. Dougal az inas felé intett. – Akkor elmehet. Angus arcáról lehervadt a mosoly, és csak bámulta Dougalt, amíg Sophia halkan meg nem szólalt. – Angus, ez minden. Az inas meghajolt, és engedelmesen kitrappolt a szobából. – Szeret engem – mondta Dougal egyszerűen. – Azt kétlem – rándult meg Sophia ajka. – Nem, nem, biztos vagyok benne. Állandóan bámul engem, és sosem marad távol tőlem. De a legbeszédesebb tünet az, ahogy elszomorodik, amikor a figyelmemet egy másik nőre irányítom. Sophia édesen elnevette magát, a hangjában felcsendülő könnyed zengés mosolyt vont Dougal arcára is. – Ez úgy hangzik, mintha komoly tapasztalatai lennének ezen a téren. Dougal vállat vont. – Sosem voltam híján az érdeklődésnek. Fiatalabb koromban ez elég mámorító volt, de aztán később rájöttem, hogy a legtöbb nő azért akaszkodik egy férfira, mert akar tőle valamit. – A vagyonát? – Vagy házasságot. Vagy hogy megpróbáljanak az átok varázslatához közelebb jutni. A lány Dougalra nézett. – Engedje meg, hogy elmagyarázzam – hajolt előre a férfi, tekintete a lányon kalandozott, miközben beszélt. – Régen két dologról voltak közismertek a családom tagjai: az ügyességükről, amivel vagyont szereztek, és a szörnyű természetükről. – Úgy tűnik, nem sok minden változott azóta. KAREN HAWKINS


– Ó, egyre finomabb nevelésben részesültünk a századok folyamán. Az egyik ősöm, aki rettenetesen büszke volt, elvesztette a fejét, miközben a falusi gyógyítóval alkudozott, akit félig tündérnek tartottak. – Hát persze. Az ilyenfajta történetekben mindig van boszorkány vagy tündér. Dougal elmosolyodott, majd folytatta: – A nézeteltérés egyre nőtt, és az ősöm néhány nagyon kegyetlen és valótlan dolgot vágott az asszony fejéhez, amint azt azok az emberek teszik, akik nem tudnak uralkodni magukon. Viszonzásképpen az asszony megátkozta őt és a családját. Minden alkalommal, amikor elveszítik a fejüket, vihar tör ki. – Száraz időben ez igazi áldás lehet. – Á, mivel ez egy átok, van egy kis bökkenő. Bár elő tudunk idézni viharokat, lecsendesíteni nem tudjuk őket. A dühödten zuhogó eső földcsuszamlást és áradást tud okozni, a villámlás életveszélyes, és aztán ott van a szél… – Egy pillanatra elcsendesedett, arra a sok esetre gondolt, amikor igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Szerencsére egy normál dühkitörés csak átlagos vihart okoz. – Mint a mai? – Igen. Csak akkor történnek borzasztó dolgok, amikor teljesen elveszítjük a kontrollt. A lány az eső áztatta ablakra nézett, aztán újra a férfira. – Akkor tehát igaz – mondta végül, beletörődően. – Igen, igaz. Csak egyetlen módon lehet megtörni az átkot: ha egy generáció minden tagja véghezvisz valami hatalmas jótettet. – Hatalmas jótettet? Mint például? – Azt senki sem tudja – mosolyodott el a férfi. – Éppen ezért az átkot még nem is sikerült megtörni. – Az átok az egész családját ugyanúgy érinti? – Van néhány apró különbség. Ha például Gregor bátyám lesz mérges, akkor jégeső hull vagy hó. – Neki hűvösebb a természete? Dougal szinte felnevetett. KAREN HAWKINS


– Olyan volt, de az élet fel melegítette. Most boldog házasságban él egy olyan asszonnyal, akivel gyerekkoruk óta ismerik egymást. Néhány évvel ezelőttig egymás legjobb barátai voltak, de aztán egy hétig el voltak zárva egy fogadóba. – El voltak zárva? – Egy hóvihar miatt. A lány ajkai ó-t formáltak, ami miatt Dougal alig tudott beszélni. Ám összeszedte magát, és folytatta. – Amikor a nővérem okoz vihart, az általában csak egy behatárolt terület fölött tör ki, és orgonaillatú lesz a levegő. – Gondolom, ön mostanra már nagyrészt megtanulta, hogyan uralkodjon a természetén. – Ez nem olyan könnyű, mint gondolja. Én például attól leszek különösen dühös, ha megpróbálják a bolondját járatni velem – mosolyodott el nyájasan. – Szerencsére ez nem történik meg túl gyakran. Sophia lesütötte a szemét. – És a további fivérei? – Hugh nagyon kiegyensúlyozott természet, ritkán lesz dühös, de ha egyszer igen, akkor… – Dougal a fejét rázta. – Azt jobb, ha nem tudja meg. – És mi a helyzet a legidősebb fivérével? – Alexandernek van a legrosszabb természete mindannyiunk közül, egyszersmind ő az, aki a legjobban tudja uralni az érzelmeit. Összesen egy vagy két esetre emlékszem, amikor elvesztette a fejét, és az rettenetes volt. Egyszer egy egész falut elsodort a viharával, tanyákat, mindent. Tizenkilenc éves volt, és nagyon a szívére vette. Sophia gondolkodott egy darabig. – Úgy képzelem, önök mindannyian elég megfontoltak – szólalt meg végül. Mélységesen megfontoltak, különösen Callum halála óta. Hamar derült jókedvre, de nagyon gyorsan dühbe is tudott gurulni, ő volt a család kedvence. Forrófejűsége miatt került abba a helyzetbe, amely végül a halálát okozta. Dougal elhessegette magától ezeket a szomorú gondolatokat. KAREN HAWKINS


– Általában én nem leszek könnyen dühös, és ha Angus nem lepett volna meg ma, képes lettem volna másképpen reagálni. Sophia a férfi sérülését nézte. – Pedig azt gondolnám, hogy a befeketült szem kevés ok egy ilyen dühkitörésre. – Alexander megőrizte volna a nyugalmát, és másképp kezelné az ügyet. Én nem vagyok valami jó ebben. Nem tudom nézni, hogy a dolgok csak úgy történjenek. – Én sem – vallotta be Sophia halvány mosollyal. – Red mindig azt mondja, hogy senki sem tudja egyedül megváltoztatni a dolgokat. – Nos, adósa vagyok félelmetes barátunknak a mai délutánért, és nem fogok elfeledkezni róla. A lány mosolya elhalványult. – Ön nem tűnt haragtartó férfinak. – Ellenkezőleg, én éppenhogy haragtartó férfi vagyok, drágám – nézett a lány szemébe. – Mondhatni, ez is családi vonás. Sophia nyugtalan pillantást vetett az ablakra, Dougal pedig az asztalra dobta a szalvétáját. – Jöjjön. Menjünk át a könyvtárba, igyunk egy kis silány sherryt. Sophia a lekváros kenyerére nézett. – Még nem is ettem. – Ne mondja, hogy nem evett eleget abból a csodálatos hagymalevesből! Dougal elhúzta a lány székét az asztaltól, és elégedett mosollyal nézte, amint a lány a tányérja mellé dobta a szalvétáját, és felállt. – Rendben van – szólalt meg Sophia. Dougal kinyújtotta a karját, és olyan meghitt közelségbe húzta magához a lányt, hogy a melle a férfi karjához feszült. Dougal annyival magasabb volt a lánynál, hogy belelátott a ruhájába, egészen az édes kis alsóingéig. A finom szövet ugyanolyan mintájú volt, mint a ruha, csak a ruhán nagyobbak voltak a rózsák. Elöntötte a vágy. A Jóisten segítségével nagyon jól fogja érezni magát ma este! Mennyire fogja élvezni, hogy cselszövő kis házigazdáját olyan illetlenségekre fogja rávenni, amelyeket nem fog egyhamar elfelejteni! Nem volt szükség vihar támasztására ahhoz, KAREN HAWKINS


hogy elérje célját; megvoltak a maga eszközei ahhoz, hogy bármire rávegye a lányt, és használni is fogja őket. A könyvtárba vezette a lányt, egészen a sherrysasztalig. – Volna kedves tölteni? – hajolt előre Dougal, és halkan folytatta. – Vagy talán azt szeretné, ha együtt csinálnánk… az ön keze az enyém alatt, ujjaival az üveg nyakát úgy megmarkolná, mintha… Sophia elpirult, és zaklatott hangon válaszolt. – Szívesen töltök magunknak egy kis sherryt, bár meg vagyok lepve, hogy ön akar még inni belőle. – Valóban elég silány, de a szakácsa tönkretette a szájpadlásomat. Ha visszatérek Londonba, nem fogom tudni megkülönböztetni a jó bort a rossztól, az égett húst a nyerstől, és levesekről fogok beszélgetni. A lány kuncogni kezdett. – Sajnálom, hogy nem volt több lekváros kenyér. – Annyira biztos nem, mint én. De amíg van sherry az üvegben, megelégszem azzal – válaszolt a férfi, és becsukta az ajtót. A zaj szinte visszhangzott a szobában. – Miért csinálta ezt? – kérdezte a lány elvörösödve. – Azért, mert nem akarom, hogy az a nagydarab mamlasz berontson ide, ha megnevettetem magát. Ugye nem bánja? A lány bánta; Dougal látta feszes tartásán. Beleegyezően csak motyogott valamit, majd az üveggel és a poharakkal foglalta el magát. Dougal nézte, ahogy nem keveset töltött a poharakba. Bájos volt a gyertyafényben, ami hajának lágy melegséget kölcsönzött, arca rózsaszín lett, ajkának határozott vonalán végigsimított a sárga fény. Dougal teste megmerevedett, és alig tudta leküzdeni vágyát, hogy ölbe kapja, és a magáévá tegye. Nem akarta azonban megadni a lánynak ezt az örömet. Azt akarta elérni, hogy a lány őrüljön meg érte – vadul, kétségbeesetten, a türkizkék szemében tükröződő vággyal. Ráadásul azzal a fegyverrel akart küzdeni ellene, amelyet a lány ellene kívánt felhasználni: a kártyázásbeli tehetségével. KAREN HAWKINS


Dougal hatalmasat kortyolt a sherrybe, hagyva, hogy a fanyar íz megtisztítsa gondolatait. Mosolyogva Sophiához fordult. – Kártyázzunk egy kicsit. Kedvesem, volna kedve? Én szívesen kártyáznék.

KAREN HAWKINS


Tizenegyedik fejezet Óvakodj attól a férfitól, aki igyekszik ékszereket és aranyat adni neked. Az ilyesfajta csali nagy horgot rejt. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Dougal

halvány csillogást látott Sophia szemében, bár a lány igyekezett a sherryspohár takarásába rejteni a tekintetét. Aztán kortyolt egyet. – Természetesen – felelte hanyagul. – Felettébb kellemes módja lenne az este eltöltésének. A férfi kivette a kártyát az asztalon lévő kis fekete dobozból. – Mi legyen a tét ma este? A lány kihívóan elmosolyodott. – Még nem nyertem vissza anyám ékszereit. – Újra kiteszem őket az asztalra. A lány lelkesedése szinte kézzelfogható volt. – Kitűnő. Feltételezem, hogy a következő kérdés az lesz… ön mit kíván tőlem? A lány hangja, nagyon halványan, megremegett. Jól van. Neki kell bizonytalannak lennie. KAREN HAWKINS


Dougal szemérmetlenül végigmérte a lányt. Ez volt a probléma Sophia tervével: határozottan hátrányos helyzetbe hozza őt, amíg meg nem nyer mindent – egy olyan pillanatot, ami soha nem fog elérkezni. De ezt még nem tudja a lány, ez a tudat erőt adott a férfinak. – Hadd gondolkozzam egy pillanatig a téten. Üljünk le – mutatott az asztal felé. – Természetesen – felelte a lány, és a poharával meg az üveggel leült az asztalhoz, ruhája suhogott minden mozdulatára. Szeme természetellenesen csillogott, amelyet sűrű szempillái sejtelmes árnyékkal vontak be. Dougal is leült, és közben elképzelte, ahogy lecsókolja a lány szájáról a maradék sherryt. Hamarosan eljön ez is. – Szeretné megkeverni a kártyát? A lány bólintott, majd gyorsan felkapta a paklit. A tűz fénye megvilágította rózsás arcát, olyan meleggé tette a bőrét, hogy a férfi legszívesebben megérintette volna. Sophia pergő ujjakkal megkeverte a lapokat, majd letette őket az asztalra. – Nos? Mi legyen a tét? – kérdezte. Dougal elkapta a lány kezét, a lány ajkai szétnyíltak, lélegzete felgyorsult, ahogy a férfi megfordította a kezét. Szép alakú, előkelő vonalú keze volt, kis bőrkeményedés tette érdessé a tenyere tapintását. – Én nevezzem meg a tétet? – kérdezte élesen, ujjait behajlítva. Dougal végighúzta hüvelykujját a lány csuklóján, ahol olyan selymes volt a bőre, mint amilyennek lennie kellett. Szégyen gyalázat, hogy a lány maga kénytelen foglalkozni a mindennapi házimunkákkal. Vajon rendszeresen főz és takarít? Dougal már rájött, hogy Mary és Angus csak átmenetileg vannak itt, Sophia bérli őket az uraságtól, hogy a segítségükkel kiebrudalhassa őt a jogos nyereményéből. Azután pedig… vajon visszatér majd Sophia az előző életéhez? Egy pillanatra megsajnálta a lányt, és elengedte a kezét. – Már tudom, mi legyen a tét. KAREN HAWKINS


Sophia eldugta a kezét, és gyanakodva nézett a férfira. – Ki vele, MacLean, ne kíméljen! A férfi belenyúlt a zsebébe, és kihúzta az ékszeres tasakot, és a ház adománylevelét is. Sophia tágra nyílt szemmel nézte a nagy, összetekert papírt. – Elhozta az okiratot. – Nem akartam a szobámban hagyni. – Itt senki sem lopná el öntől – vörösödött el a lány –, ha erre akart volna utalni. – Természetesen ez meg sem fordult a fejemben. Csupán óvatos természet vagyok – felelte Dougal, ujját az iraton pihentetve. – Hm. Hol is kezdjük? – Az adománylevélnél – mondta a lány izgatottan. – Azt hiszem… – tartotta a kezét egy darabig az irat fölött a férfi, majd az ékszeres tasakért nyúlt. Csalódottság futott át a lány arcán. – Kezdjük ezzel? Esetleg a fülbevalókkal? – mosolygott a férfi. – Mindegyik érdekel – válaszolt röviden Sophia. – Egyszerre. – Ne olyan gyorsan, kedvesem – felelte Dougal, majd kivette a tasakból a fülbevalókat, és az asztal közepére dobta. A csillogó ékszerek egymásba gabalyodva végigcsúsztak a sima asztallapon, pontosan Sophia elé. – Nos? – kérdezte végül Dougal. – Mit ajánl fel ezek ellenében? A lány lebiggyesztette az ajkát. Majd hosszú másodpercekkel később megszólalt. – Felajánlom a hajtűimet. Az összeset. Dougal emlékezett rá, hogy milyen érzékien szép volt, ahogy leengedett tincsei minden gömbölyűségéhez hozzáértek, ahogy a mellére simultak, hogy a hajzuhatag szinte a derekáig ér… ágyéka fájdalmasan megfeszült. – A hajtűi, rendben van. A következő körben azonban egy kicsivel többet akarok. – Lássuk előbb ezt a játszmát – felelte halvány mosollyal a lány. Az első játszmát meglehetősen csendben játszották le, Dougal a lány minden mozdulatát árgus szemmel figyelte. Sophia nyert, és a KAREN HAWKINS


férfi bosszantására gyöngy fülbevalóit azon nyomban kicserélte a csillogó gyémántokra. A kövek csodásak voltak, de a lány szeme még annál is jobban ragyogott. Dougal arra gondolt, milyen lenne a lányt meztelenül látni, úgy, hogy csak a gyémánt ékszereket viselné. A férfi eldöntötte, hogy a következő osztást ő fogja nyerni, és az asztalra lökött egy karkötőt. A lány újra felajánlotta a hajtűit, és bár Dougal többre vágyott, végül mégis elfogadta a tétet. Sophiának van a legszebb haja. A lány elveszítette a második játszmát, ami nem volt meglepetés. Sophia már alig várta, hogy rávehesse a férfit a MacFarlane-ház adománylevelének felajánlására, látszólagos vesztek-nyerek játszmákból kiindulva. Ehhez mindketten túl intelligensek voltak. Dougal elég sok játékbarlangban megfordult már ahhoz, hogy tudja, hogyan mennek a dolgok. Az ő kis fondorlatos Sophiája hagyni fogja, hogy ma este megnyerje a legtöbb játszmát, hogy megerősítse az önbizalmát, ugyanakkor egészséges mértékig alábecsülje a lány ügyességét. A lánynak egy jó kis megrázkódtatásra van szüksége ahhoz, hogy megtörjön az önbizalma. Amikor a lány elveszítette a játszmát, és elkezdte leengedni a haját, és a hajtűket pimasz nemtörődömséggel dobálta az asztalra, Dougal megszólalt. – Talán izgalmasabbá tehetnénk valamivel a következő tétet. – Hogyan? – nézett a lány óvatosan a férfira. – Úgy, hogy az édesanyja nyaklánca ellenében ön felajánlja… a ruháját. Sophia megdermedt, karja megállt a feje fölött, szeme elkerekedett. – A ruhámat? – Igen. A ruháját az édesanyja nyakláncáért cserébe. Dougal egész teste megkeményedett a gondolatra, hogy ott áll majd előtte Sophia alsóingben és harisnyában. Sophia csábos mosollyal engedte le a karját. – Kétlem, hogy jó lenne önre. Meglepett nevetés tört ki a férfiból. KAREN HAWKINS


– Az igen látványos lenne! Csak a tisztánlátás végett: ha én nyerem a következő osztást, ön levetkőzik nekem. Sophia gondolatai száguldottak, ahogy a szíve is zakatolt. A ruha alatt alsóinget és harisnyát visel, így tehát nem vetkőzne le teljesen. A játszma elvesztésének pedig az lenne az előnye – és határozottan elszántan akart veszíteni, hogy ezzel esélye lenne Dougalt még inkább elcsábítani. A lehetséges folytatás gondolatával kínozni a férfit, hogy úgy vágyjon rá, hogy beleszédüljön, és összezavarodjanak a gondolatai. Jobban, mint amennyire most az övéi vannak összezavarodva. Az ördögbe, ennie kellett volna valamit, mielőtt megitta a sherryt! Elkapta Dougal tekintetét, és elpirult annak intenzitásától. – Nos? – kérdezte Dougal. Sophia felemelte a kártyát, és gyakorlott mozdulatokkal keverni kezdte, miközben igyekezett megnyugtatni magát. Óvatosnak kell lennie; ez a nyugtalan izgalom nagyon élvezetes. Eddig még soha nem érezte magát ennyire elevennek. A levegő frissebbnek tűnt, a kártya finomabb tapintásúnak, és a sherry illata érzékiséggel borította be őket. Sophia azonban még ennél is jobban érezte magán Dougal fürkésző tekintetét. Minden porcikájával érezte és látta a férfit. Állkapcsának határozott vonalát, ahogy sötétszőke haja a homlokába omlott, és ahogy árnyékot vetett azokra az igéző szemeire szinte szürkészöld árnyalatúvá változtatta őket. Végül visszatette a kártyát az asztalra. – Rendben van, elfogadom. Anyám nyaklánca annak ellenében levetem a ruhámat. Sophia szinte érezte a Dougal szemében gyúló tüzet. – Osszon. Csendben játszottak, egy hang nélkül, csak a kártyalapok furcsán pattanó hangját lehetett hallani, ahogy az asztalra helyezték őket. Végül Sophián volt a sor. Habozott, kétségbeesetten tudta, hogy a férfi, az asztal túloldaláról, figyeli őt, izzó tekintetét szinte le sem veszi róla. Szinte vonzotta fizikailag, mintha csendesen szándékában állna, hogy megvalósítsa a lány őrült gondolatait. Sophia mintha álomból KAREN HAWKINS


ébredne. A lelke mintha kedvét lelné a pillanat veszélyében, a pillanatnyi illetlenségben, mintha hajlandó lenne belevetni magát. A vére forrt attól az erőpróbától, ahogy manipulálta a férfit annak érdekében, hogy megkaphassa tőle, amire annyira vágyott. Alig tudta visszatartani a nevetést. Ez volt tehát, ami miatt anyja nem volt jelen Red játszmáinál. Nem azért, mert nem szerette a játékot, hanem éppen azért, mert szerette. Sophia még egy utolsó pillantást vetett a kártyáira, összerendezgette, majd kiterítette őket az asztalra. Dougal rápillantott a lapokra, de annyira feszítette a vágy, hogy alig tudott koncentrálni. A lánynak vacak kis bubi párja volt. Dougal vett egy mély lélegzetet, és ő is letette a lapjait. – Én nyertem. Sophia a szempillái alól sandított a férfira, csábos és sokat ígérő tekintettel. A pokolba, mámorító kis nő! Más körülmények között nem lehetett volna megmondani, hová vezetne ez. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is belefáradna ebbe a nőbe. Sajnos nem sok lehetőséget kaptak a sorstól, rövid, de ragyogó kapcsolat adatott nekik. Dougalnak meg kell elégednie ennyivel. Ivott még egy sherryt, az ital égette a torkát. A sherry hagyományosan egy úrihölgyeknek való, édes ital, de ez a párlat meglepően erős volt. Visszatette a poharat az asztalra, és halkan megkérdezte: – Hogyan képzeli el a dolgot, kedvesem? A lány lassan felállt. – Nem tudom elhinni, hogy belementem egy ilyen őrült tét elfogadásába. – Azt gondolta, nyerni fog. – Mindig úgy gondolom, hogy nyerek – felelte kurtán a lány. A férfi némán bólintott, teljesen megigézte, ahogy Sophia selyemruhája finoman rásimult azokra a részekre, amelyeket hamarosan fel fog fedni. A kerek és telt mellek halmát bámulta, és megpróbálta elképzelni, hogyan illeszkednének a kezébe. Könnyedén átérhette karcsú derekát, csípőjének lágy ívét pont az ő kezébe teremtették, ahogy az alatta megbúvó, izgató sötétséget. KAREN HAWKINS


A lány lassan félrehúzta a haját, aranyló fürtjei a nyakába és a vállára hullottak. Dougal nem bánta; ő maga is odavolt azért a gyönyörű bőrért. Ahogy összetalálkozott a tekintetük, Dougal észrevette Sophia szemében az érzéki lángot. Egek, Sophia élvezte ezt! Sőt, szinte fürdött benne! Szinte válaszképpen Dougal gondolataira, Sophia elmosolyodott, ahogy a vállánál lévő szalaghoz nyúlt. Gyémánt fülbevalóin megcsillant a fény, ahogy a fejét oldalra fordította. Lassan meghúzta a szalag végét, érzékien meglazítva ezzel a vállán a ruhát. Dougal teste fájdalmas vágyban égett, meg kellett kapaszkodnia a székben, nehogy előrelendülve magához rántsa a lányt. A pokolba! Úgy el volt bűvölve, mintha valami régi legendából előlépett tündér varázsolta volna el. Sophia, csábítóan mosolyogva, lassan lehúzta ruháját az egyik válláról, kék szeme szinte ezüstösen csillogott. Dougal kinyújtotta a kezét, de a lány ellépett. – Nem – mondta rekedten. – Érintésről nem volt szó. Az ördög vigye el! Miért is nem beszéltek erről?! Dougal összeszorította a fogát, és hátradőlt a székében. – Rendben van. Nem fogom megérinteni. Sophia látta, milyen erőfeszítésébe kerül Dougalnak legyőzni a vágyát. Forróság árasztotta el a testét, mellében szokatlan bizsergést érzett. A férfi borzasztóan kívánta őt; ez minden porcikáján látszott. Sophia beleremegett abba a furcsa érzésbe, amelyet saját vágyának és a férfira gyakorolt hatásának összekeveredése okozott benne. A másik oldalon is kioldotta a szalagot, és lecsúsztatta a ruhát a válláról. A selyem és csipke érzékien csúszott le róla, kék és krémszínű halomba omlott a lábánál. Dougal légzése felerősödött, szemében valami nyers, állatias erő tükröződött. Sophia fehér alsóruhája egyszerű és praktikus, a nyakánál kötős, egyébként apró rózsákkal díszített, alul fodorral ellátott egyszerű holmi volt. Bár még a lábikráját is eltakarta, és az anyaga is KAREN HAWKINS


megfelelően vastag volt, mégis kiszolgáltatottnak, romlottnak és féktelenül izgatottnak érezte magát. A szempillái alól nézett Dougalra, aki férfias elragadtatással és szilaj vággyal bámulta őt. Tekintetével majd felfalta, pillantása itt-ott megpihent a lány testén, száját összeszorította. Habár Sophia első gondolata az volt, hogyan takarhatná el magát, most merészen felvetette az állát. Dougal azt hitte, menten megőrül. Egyik kezével úgy megmarkolta az asztal szélét, hogy ujjvégei belefehéredtek. Ott áll előtte a lány, csak egy vékony anyagréteg választja el a mennyországtól. Milyen mennyei látvány – egy pajkos kis angyal, olyan testtel megáldva, amelyet arra teremtettek, hogy simogassák, kényeztessék, olyan ajkakkal, amelyek csókolózásra valók, és olyan csodás, arany fürtökkel, amelyek testének azon részeit takarják be lágyan, amelyeket ő akar betakarni, simogatni. Olyan fájdalmas vágyat érzett a lány iránt, amilyet még soha, egyetlen nő iránt sem. Sophia idegesen az ujjai közé vette egyik aranyló hajtincsét, és csavargatni kezdte az ujjai között. A férfi ágyéka majd szétrobbant a látványtól. Mintha csak szándékosan tenné ezt vele a lány. Dougal elképzelte, ahogy a lány ujjai megérintik a bőrét, rákulcsolódnak a hímvesszőjére, ahogy… Behunyta a szemét, próbált ellenállni a kísértésnek, hogy elkapja a lányt, és a magáévá tegye. Ám azzal, hogy behunyta a szemét, csak még rosszabb lett. Képzeletben elkapta a lány buja képmását, és mindenféle kéjes dolgot kezdett művelni vele. Felnyögött, és rájött, hogy bármilyen vihart sokkal könnyebben le tud győzni, mint a lány iránt feltámadt vágyát. – Dougal? – hallotta, amint a lány rekedt hangja körbeölelte. Másik kezével a szék karfájába kapaszkodott. Ha felállna, biztos hozzáérne a lányhoz, és ha megérintené, többé már nem tudna uralkodni magán. Kijózanító gondolat volt. Egy pillanatig sem bízhat már meg magában. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és újra elbűvölte a látvány. Résnyire sikerült kinyitnia a száját. – Menjen el. KAREN HAWKINS


– De… – Menjen! – hangja villámcsapásként hatott. Sophia szeme elhomályosult, de nem lábadt könnybe. Lebillentette a fejét, lehajolt, felhúzta a ruháját, és újra megkötötte a szalagokat. Sarkon fordult, és királynő módjára az ajtó felé indult. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Dougal hangosan felsóhajtott, szíve úgy kalapált, mintha egy hegyet mászott volna meg. Lehajtotta a fejét, megpróbálta ujjait ellazítani, hogy el tudja engedni az asztalt. Jóságos isten! Mit művel? Meg akarta szerezni a lányt, meg akarta kóstolni, érezni, elveszni aranyló fürtjei közt, belebújni buja testébe, és… Jó, és mi lenne azután? Egyszer magáévá tegye a lányt, és utána távozzon? Vagy tovább is tarthatna ez a bűbáj, amellyel behálózta őt a lány? Behajlítgatta ujjait, arca megrándult, ahogy visszatért beléjük a vér. Testének egy másik része még mindig kemény volt, és reménytelenül fájt. – A pokolba! – motyogta. – Ez őrület. Tökéletesen kilátástalan őrület. Ha nem távozik mielőbb, félő, hogy később már nem is fog tudni elmenni többé. Hirtelen felállt, a széket is felborította. Még ma éjjel becsomagol, és reggel az lesz az első dolga, hogy távozik. Egyenesen a nővéréhez fog menni, és beleveti magát, bármilyen mulatságot is tervezett a nővére, hogy elszakítsa magát attól, hogy végleg elvesszen azokban a türkizkék szemekben és a legrózsásabb ajkakban, amelyeket valaha látott.

KAREN HAWKINS


Tizenkettedik fejezet Egyszer minden férfi életében eljön az idő, amikor el kell döntenie, hogy aranyból van-e, vagy vasból. Látszólag ez egy könnyű döntés, de nem minden nőnek kell olyan férfi, aki jobban csillog, mint amennyi haszna van. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Másnap reggel Sophia belépett a konyhába, és megérezte a frissen sült kenyér illatát. – Jó reggelt, kisasszony – mondta Mary meleg mosollyal az arcán. – Korán kelt ma reggel. – Rosszul aludtam – felelte Sophia, és még mielőtt Mary belekérdezhetett volna, sietve hozzátette: – Aggódtam Red és a ház miatt. – Ön mindent megtesz. Sikerült rábeszélnie a kártyázásra őlordságát tegnap este? – Ó, igen, sikerült. Méghozzá milyen új érzéseket gyújtott fel MacLeanben! Szinte még most is maga előtt látta a férfi pillantását, vad éhségét, amikor elküldte őt; emiatt nem tudott aludni az éjszaka hátralévő részében. Ez, és az a furcsa remegés tartotta ébren, amit önnön bujasága miatt érzett. KAREN HAWKINS 142 KOCKÁZATOS SZERELEM

Valami olyasmit művelt, amit tiszteletre méltó kisasszonyok soha nem tennének, de vajon előfordult valaha, hogy a társadalmi elvárásokhoz való ragaszkodás irányította az életét? A mama csak nevetett ezeken, és azt mondta, hogy az ilyen szabályok csak a családjaiktól való függőségbe taszítják a nőket. A kérdés nem az, elfogadható-e a viselkedése, hanem az, hogy őszinte-e saját magához, a szívéhez. Sophia nem tudta biztosan, a szíve mit érez, de a teste többi része pontosan tudta, mit akar. Nem volt felkészülve arra a hatalmas hullámban támadó erőre, ami, a férfi reakcióit látva, végigsöpört rajta. Ezzel az érzéssel azt is felismerte, hogy ő ugyanúgy akarja a férfit, mint az őt. Bizonyára a mama is így érezte magát, amikor néhány napos ismeretség után megszökött Reddel. Természetesen azzal a különbséggel, hogy a mama szerelmes volt. Amit Sophia érzett, az testi vágy volt – mégpedig milyen kellemes, gazdag és kéjesen buja vágy! Sophia soha nem értette igazán, mit jelent ez az izgalom. Hallotta, amikor a lányok a kedveseikről vihogtak, meg hallotta a helyi szerelmi történeteket, de eddig még soha nem értette, hogyan dobhatja oda valaki a rendezett életét holmi egyszerű, fizikai vonzalom miatt. Most már tudta. Belekóstolt az erejébe, és megérezte benne az igazi életörömet. Először az életében képtelen volt aludni az izgatottságtól. Lelkes lett az élettől, az ébrenléttől, a Dougallal való együttléttől, s amiatt, mert egyre közelebb járt ahhoz, hogy a férfi végül felajánlja kártyatétnek a ház papírjait. Elevennek érezte magát! Ma lesz ez az este, biztosan. Amikor pedig megnyeri a házat… Hirtelen valami meghalt benne. Miután megnyeri a házat, Dougal el fog menni, ő pedig Reddel folytatja majd az életét, ahogyan eddig. Üresség támadt a szívében. De hiszen ezt akarta, ezért harcolt egész eddig, vagy nem? Mary, aki az ablaknál állt, hirtelen elejtette a serpenyőjét, és kizökkentette Sophiát a gondolataiból. – Kisasszony! Úgy tűnik, MacLean menni készül! KAREN HAWKINS


– Tessék? – A szolgája mindkét lovat felnyergelte, és a csomagjaikat is felerősítette a… Sophia ki rontott az ajtón, ki az udvarra, szemét le sem vette a férfiról Dougal a lova mellett állt, vakítóan fehér nyakkendőjét kivéve tiszta feketébe volt öltözve, lovaglókabátja tökéletesen szabott, csillogóan fényes, fekete csizmáját arany bojtok díszítették. A férfi megfordult, ahogy feltűnt a lány, sötétzöld tekintetével végignézett rajta, homokszín haja a homlokába hullott, és beárnyékolta az arcát. Az ördögbe vele! Hogy képzeli, hogy csak úgy összecsomagol, és ellovagol azok után, hogy Sophia ennyit küzdött?! Pláne hogy képzeli ezt ilyen vonzó külsővel megtenni? Sophia odamasírozott hozzá. – Hová megy? – Jó reggelt MacFarlane kisasszony! Attól tartok, el kell mennem. MacFarlane kisasszony? – Azt hittem, legalább még egy napot marad. A férfi tekintete a lány ajkán időzött. – A nővérem már napokkal ezelőttre várt engem, de… – Zöld szeme egy pillanatra melegséggel telt meg. – Már így is túl sokáig maradtam. – Igen, de még nem fejeztük be… A férfi elkapta Sophia állát, és a magáéhoz emelte az arcát. – Biztos benne, hogy azt akarja, „befejezzük”? A férfi érintése vágy és különféle érzések örvényét keltette benne, de a büszkesége erősebb volt. Nem engedheti meg a férfinak, hogy meglássa, milyen hatással van rá; el kell rejtenie. A férfi keserű mosollyal leengedte a kezét. – Azt hiszem, nem. Nincs már miről beszélnünk, kedvesem. – Dougal hangja olyan hideg volt, mint amilyen forró az érintése. – Egy hónapon belül megérkezik az ügyvédem. Addig itt maradhatnak az édesapjával – mondta, azzal felugrott a lovára, megmarkolta a kantárt, és még egy pillantást vetett a lányra. – A házat illetően még elérhető leszek. KAREN HAWKINS


De hát nem mehet el a lány erőfeszítései után! Arrogáns volt és önhitt, amikor megérkezett, és most ugyanúgy készült távozni. Ádáz dühtől forrt Sophia vére. Öklével ráütött a férfi csípőjére. – Mi a baj, MacLean? Csak nem fél? A férfinak felszaladt a szemöldöke, tekintete szikrázott. – Mit mondott? Sophia felvetette az állát. – Azt kérdeztem, fél-e? Hogy emiatt akar-e elosonni, mint egy besurranó, éjszakai tolvaj? – Reggel van, és nem vagyok tolvaj. – Nem, de fél, igaz? Fél, tőlem. Dougal tekintete elsötétült. – Ön nem tudja, mit beszél. – De, tudom – felelte Sophia, és közelebb hajolt. – Attól fél, amit a kártyajátékunkban elveszíthet. Dougal teste megfeszült ezekre a szavakra, amitől Poszeidón megugrott. Hogy merészeli félelemmel vádolni őt ez a nő? Feldühítette a gondolat. Mégis, valahol belül egy hang azt suttogta: Igaza van. Attól félsz, amit elveszíthetsz, és ez nem a házról szól. Az önuralmadról szól. Dougal leugrott a lóról, és Sophia szemébe nézett. Sophia nem lépett hátra, hanem ott maradt, ahol volt, így csupán néhány centire voltak egymástól. A lány a férfira bámult. – Láttam az arcát tegnap este. Maga akar engem, MacLean. Ismerje be. Attól fél, hogy felajánlom magamat a házért, és hogy nem lesz képes visszautasítani. És akkor… – mosolygott a lány önelégülten. – Akkor veszíteni fog. A reggeli napfény megvilágította a lány tökéletes arcát. Szőke haján finoman bukfencezett a fény, szeme ragyogóan tiszta volt. A halvány karikák csak még jobban kiemelték jéghideg tekintetét. Dougal semmi mást nem akart, csak felkapni a lányt, a vállára venni, bemenni vele a pajtába, és megmutatni neki, pontosan mit érez. Épp ez volt a probléma: sokkal többet érzett, mint amit Sophia gyanított. A szenvedélye egymagában képes lenne lángba borítani az KAREN HAWKINS


egész kócerájt; nem is mert arra gondolni, hogy akkor mi lenne, ha mindketten fellobbannának. El kellett nyomnia magában ezt az érzést, harcolnia kellett a kísértéssel, amelyet a lány szavai ébresztettek benne. Végül hűvösen elfordult Sophiától. – Nos, akár akarom önt, akár nem, elmegyek. Azért jöttem, hogy megnézzem a házat, és már láttam. Nincs miről beszélnünk többet. Sophia elkapta Poszeidón kantárját, Sheltonhoz fordult, aki tágra nyílt szemmel nézte őket, és odavetette neki a szárat. – Tessék! Meg kell beszélnünk valamit a gazdájával – mondta, majd Dougalhoz fordult. – És ha itt nem tudunk beszélni, akkor, gyanítom, fel kell keresnem a nővére házát. Nem lehet olyan bonyolult rátalálni. Jóságos ég, ez a nő aztán mindenre elszánta magát! – A pokolba magával! – kiáltott Sophiára, majd leszállt a lóról, és a lovászhoz fordult. – Induljon el a lovakkal, mindjárt jövök. – Azzal megfordult, és határozott léptekkel elindult. Sophia felkapta a szoknyáját, és tejeslány módjára, szaladt a férfi után. Egy idő múlva Dougal megállt a kertkapunál, a lány pedig egyre mérgesebb és zavarodottabb lett. Dougal kinyitotta a kaput, belépett a kertbe és ugyan nyitva hagyta a kaput, de nem várta meg a lányt. Sophiában egyre magasabbra hágott a düh, de felvetette állát, és előresietett az ösvényen. Levegő után kapkodva, az egyik fa alatt álló pádhoz vezetett az útja, ahol megállt, és szembefordult a férfival. Dougal szétvetett lábbal megállt, karját keresztbe fonta maga előtt. – Mi az ördögről van szó? – Rólam. És erről a házról. És mindarról, ami eddig történt. A férfi pupillája kitágult, de nem mozdult. – Azaz? Sophia hirtelen mindent el akart mondani neki: hogy milyen keményen dolgozott azért, hogy olyan otthont teremtsen, amilyenre a mama vágyott. Hogy Red egy gyenge pillanatában hogyan veszített el mindent, és hogy ő milyen kétségbeesetten szerette volna KAREN HAWKINS


visszaszerezni. De még ennél is jobban szerette volna megvallani Dougalnak, hogy a jelenléte hogyan változtatta meg a dolgokat, hogyan dúlta fel az életét, és ébresztette rá, hogy a világ nem a MacFarlane-házból áll. Még mindig szerette volna visszaszerezni a házat, de… de most már sokkal többet akart. Mégis mit? Mi az, amit akart? – Ez nagyon bonyolult – mondta végül a homlokát dörzsölgetve. Dougal türelmetlenül felsóhajtott. – A pokolba, Sophia! Egyetlen percet adok önnek, többet nem. Mi az ördögöt akar? A lány egyik lábáról a másikra állt, igyekezte kitalálni, hogyan is kezdjen hozzá, majd megállt, aztán újra úgy tett, mintha beszélni akarna, végül megrázta a fejét, és elindult. Dougal mérge lassan elszállt, keresztbe tett karja ellazult, ahogy figyelte a lányt. Sophia szenvedélyes nő volt, és ez látszott minden lépésén, minden mozdulatán, szeme minden villanásán. Dougal várt még egy percet, aztán lágyabb hangon megszólalt: – Talán az lesz a legjobb, ha távozom. – Ne! – fordult felé a lány. – Csak igyekszem megtalálni a megfelelő szavakat, és annyira… ó, ez olyan nehéz! – A hazugságok általában ilyenek. – Hazugságok? – nyalta meg a száját a lány. A férfi felvonta a szemöldökét. Sophia felsóhajtott, tartása összeomlott, szinte megkönnyebbülés látszott az arcán. – Szóval tudja. Dougal bólintott. – Mindent? A férfi újra csak bólintott. – Hogyan próbáltuk elrejteni a ház valódi értékét? Hogyan rontottuk el a könyvtár csodás borítását? És… – Hogyan falazták be a kéményeket, rejtették el a jó bútorokat, és szolgáltak fel olyan ételeket, amelyeket még egy hulla sem enne meg. – Nagyon sajnálom – harapott ajkába a lány. KAREN HAWKINS


– Ez nem igaz. Azt akarta, hogy elkeseredjek, és kényelmetlennek találjam a helyet. – Nos, igen… de nem akartam, hogy nagyon rosszul érezze magát. Csak annyira, amennyi ahhoz kell, hogy úgy döntsön, a ház értéktelen. – Annak érdekében, hogy feltegyem kártyára, miután ön oly sok estét töltött azzal, hogy rábírjon erre. Sophia türelmetlenül intett. – És én még azt gondoltam, milyen fondorlatos vagyok. – Az is. Véletlenül lettem fültanúja az Angussal folytatott beszélgetésének, amikor megérkeztem. – Akkor az első pillanattól tudta? – szorult ökölbe a lány keze. – Igen. – Mégis úgy tett, mintha semmiről sem tudna. – Úgy döntöttem, élvezem az előadást – vonta meg a vállát a férfi. – Szerencse, hogy kihallgattam magát, különben bevált volna a terve. – Valóban? – nézett a férfi szemébe Sophia. Bármennyire is utálta beismerni, Dougal mégis kimondta: – Igen. A lány a halántékához szorította a kezét. – A pokolba, a pokolba! Én… én nem is tudom, mit mondjak – leejtette a kezét, és a férfira nézett. – Rednek soha nem lett volna szabad kockára tenni a házat. Nemcsak az ő háza, hanem az enyém is. – Önnek pedig, kedvesem, soha nem lett volna szabad annyira kényelmetlenné tenni az ágyamat. De ne aggódjon, csak egyszer aludtam benne, azon az éjszakán, amikor megérkeztem. – Tegnap hol aludt? – Sheltonnál, a pajtában – mosolyodott el a férfi. – Találtunk egy összecsukható ágyat, rátettünk néhány takarót; egész kényelmes volt. Sophia elpirult, és szaggatott nevetéssel leült a padra. – Nem tudom elhinni, hogy végig tudta, hiszen ez azt jelenti, hogy mindent feleslegesen csináltunk. – Tekintetét a férfira emelte. – Miért nem szólt egy szót sem? KAREN HAWKINS


Ez egy érdekes kérdés volt, amit Dougal már önmagának is feltett. Ennek ellenére, a saját válasza sem tetszett neki: ugyanis azt akarta, hogy a lány mondjon el mindent. Erre a gondolatra viszont elkomorodott. Miért érdekelte, hogy Sophia hazudik-e neki, vagy sem? Talán a büszkeség miatt. Nem lehet más oka. Most megkapta a lány vallomását, mit akar még? – Nem is merem remélni, de hajlandó lenne megbocsátani a ballépésemet, és maradni még egy kicsit? – kérdezte Sophia. – Hogy rábírhasson arra, hogy feltegyem a házat egy mindent eldöntő játszmában? Sophia merészen a férfi szemébe nézett. – Igen. – Felállt, és közvetlenül a férfi elé lépett, félrefordította a fejét, és lágy hangon folytatta. – És magamat ajánlom fel tétként. Dougal teste megmerevedett. Lágy szellő mozdította meg a lány arca körüli hajtincseket, simogatta a bőrét, Dougal pedig megérezte a lány illatát. Tekintete végigszaladt a lány arcán, szemein, csodás ajkain, finom nyakán, le a mellek kerek halmán, egészen a csípőig. Eszébe jutott, amikor megízlelte a lányt, amikor az első nyert játszma után megcsókolta a nyakát. Még mindig érezte az ízét, és testében újra felébredt a vágy. Akarta ezt a nőt, ahogy még soha, senkit nem akart. Éppen ezért kell elmennie. Nem engedheti meg magának, hogy beleszeressen, márpedig ahogy életre kel a lelke, amikor a lány a közelében van, az veszélyes dolgokra figyelmezteti. Nagyon hasonlítanak egymásra. Mindketten élnek-halnak a nehéz helyzetekért, kihívják maguk ellen a sorsot, amikor csak tudják. Dougalnak szinte forrt a vére, és ökölbe kellett szorítania a kezét, nehogy megfogja a lányt, nehogy odahúzza, és magához ölelje. Sophia olyan kicsi volt, és a maga módján mégis annyira veszélyes! Felkavarta Dougal lelki békéjét, feldúlta nyugalmát, elvette az erejét. Az égre pillantott, ahonnan a tegnapi vihar maradványai árnyékot vetettek a harmattal borított növényekre. KAREN HAWKINS


Ez történik, amikor túlságosan szeretsz valakit. Ez történt, amikor Callum meghalt, és azt hitted, megőrülsz a bánattól. Ha kezdesz megszeretni valakit, csak még gyengébb leszel. Még most is elborzadt, amikor a Callum halála utáni viharokra gondolt, amelyeket ő okozott. Senki sem tudta leállítani a viharokat, és ki tudja, mikor törik meg végre az átok. Amikor az eső áztatta vidéken vágtatott, ahol a szél fákat csavart ki, tetőket tépett le, és a villámcsapás felgyújtotta a házakat. Dougal látta a falusiak döbbent arcát, látta kétségbeesésüket, amint összedőlt házaikat és romba dőlt életüket nézték. S ami a legrosszabb volt: látta, hogy félnek. Soha többé, erre megesküdött. Soha többé nem enged közel magához senkit. Nem engedheti meg magának. – Dougal? A férfi behunyta a szemét, igyekezett tudomást sem venni erről a meleg, csábító hangról. – Dougal, csak egy játszmát. Csak ennyit kérek. – Nem – mondta keményen. – Nem tudnék… A lány hirtelen megcsókolta. Lábujjhegyre állt, karját a férfi nyaka köré fonta, egész testével hozzásimult. Dougal azonnal elveszett, ahogy megérintette a lány ajka. Szilaj vágy támadt fel benne, ahogy egyre szorosabban ölelve, magához emelte a lányt. Ezernyi dologra lett figyelmes, amelyeket képtelen lett volna egyetlen gondolatba sűríteni. Felfigyelt a lány puha mellére, ahogy lágyan a mellkasához simult, a feneke kerekségére, a ruhájára, ahogy végigsiklott a kabátján, miközben még magasabbra emelte, és arra, ahogy szünet nélkül csókolta. Sophiát még soha nem csókolta vissza így senki, és ó, mennyire tetszett neki! Olyan volt, amilyenről a költők írnak, amiről a szolgálók suttognak, és ami eddig teljességgel hiányzott az életéből. Szenvedélyes, tisztán, féktelenül szenvedélyes. Végigdübörgött a testén, megtöltötte, kiteljesítette. Dougal ölelésében lebegett, a férfi simogató kezétől még magasabbra hágott benne a vágy. Dougal csak annyi időre hagyta abba a csókot, amíg végighúzta ajkát a lány orcáján, egészen a füléig. KAREN HAWKINS


A lány beleremegett, ahogy Dougal ajkaival összecsippentette a fülcimpáját. Felnyögött, és még szorosabban ölelte a férfit, még többet akarva, még többért szűkölve. Dougal hirtelen ölbe kapta, és odavitte a padhoz, ahol a csalitos eltakarta őket a kíváncsiskodó tekintetek elől. Az ölébe ültette a lányt, és egyik kezével megfogta a lány állát, és újabb csókra emelte ajkait. Sophia szinte égett belül, érzéki forróság öntötte el a testét, finom bizsergés járta át, amint Dougal ujjai a mellét borító, finom csipkén jártak, érezte, ahogy hűvös levegő éri a lábujjait, ahogy a fűbe ejtette a cipőjét. Úgy érezte, nem tud elég szoros közelségbe kerülni a férfival. Még szorosabbra fonta karját a férfi nyaka körül, még többet kívánt. Válaszolva erre a mozdulatra, Dougal is jobban hozzásimult, érzéki csókjával szinte megégetve a lányt, apró nyögést csikarva ki belőle, ahogy egyre jobban elengedte magát. Egyre többet akart a férfiból. A csókból. Egyre többet, a pillanatról pillanatra növekvő, mámorító érzésekből. Sophia megérezte Dougal nyelvét a szájában, és ez kéjes borzongással töltötte el. A férfi ajka keményen ostromolta a lányét, közben pedig kezével szabadon kalandozott a testén. Simogatta a csípőjét, derekát, majd felkúszott a melléhez. A ruha vékony anyagán keresztül is beleborzongott, ahogy a férfi a kezébe fogta a mellét, hüvelykujjával megkereste a mellbimbóját, és olyan keményre simogatta, hogy az már fájt. Sophia felnyögött, és még közelebb húzódott. – Uram? – hallatszott Shelton rekedt hangja a kapu irányából. – Ott van? Sophia kinyitotta a szemét, Dougal azonban nem hagyta abba a ténykedését. A kapu csikorogva kinyílt, és csizmás léptek tétova közeledése hallatszott. – Uram? Sétáltassam még a lovakat? Sophia elhúzódott, Dougal pedig vonakodva elengedte. A lány egész testében reszketett, képtelen volt elrejteni kezei és lábai KAREN HAWKINS


remegését. Mindene tűzben égett, és nem is tűnt úgy, hogy hamarosan visszanyerné önuralmát. Dougal rájött, hogy Sophia trükkje bevált, és valóban meggondolta magát a távozással kapcsolatban. Meg kell kapnia ezt a nőt. Lejátssza a játszmát, megnyeri, és kielégíti a vágyát. Utána nyugodtan távozik, érzelmi elkötelezettség nélkül. Sophiát a padra ültette, ahol a lány, reszkető kezével, megpróbálta rendbe szedni a ruháját. – Itt várjon – mondta neki halk elégedettséggel, aztán elindult az ösvényen visszafelé, ahol Shelton álldogált. A lovász megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hát itt van, uram. Csak azon gondolkodtam, hogy a lovakat… – Hagyd őket felnyergelve, csak vedd le a csomagomat. Lovagolunk egyet, mielőtt felmelegszik az idő. Sheltonnak leesett az álla. – Vegyem le a csomagját? Akkor nem megyünk el? – Nem. Maradunk még egy éjszakát. – És azután? Dougal felvonta a szemöldökét. – Elmegyünk. A lovász elvörösödött és elsietett. Mire Dougal visszaért, Sophia már rendbe hozta a ruháját, de nem vette észre, hogy egy hajtincs elszabadult. Arca kipirult, ajka duzzadt volt a csókolózástól. Dougal elégedetten vigyorgott. Egy alapos, szenvedélyes éjszakával fogja kielégíteni a benne tomboló vágyat. Aztán, ha majd már elment, Sophia MacFarlane-nek nem lesz többé kétsége afelől, hogy ki tartotta kezében a dolgok irányítását. – Sophia, itt maradok. Sophia remegő mosollyal, de elszántan felvetette az állát. – Reménykedtem benne, hogy ezt fogja mondani. Bizonytalanság futott át a férfin, volt valami szívfacsaró abban, ahogy a lány ránézett, sebezhetőség volt a tekintetében. Persze Dougal azt gondolta, csak képzelődik. Hiszen a lány egy megrögzött KAREN HAWKINS


hazárdjátékos lánya, aki a legkeményebb gazemberek társaságában utazta végig Európát. Az a hidegvér pedig, ahogy végig viselkedett, félreérthetetlen. Tettei tapasztaltságáról tanúskodtak, jobban, mint bármi más: kitervelte, hogyan csalja őt tőrbe, és veszi rá a mindent eldöntő játszmára, még saját magát is hajlandó volt felajánlani, sőt mi több, lelkesen kínálta fel magát ellentételezésként. Hogyan is lehetne egy ilyen nő ártatlan? Mégis, nem hagyta nyugodni a dolog, ki kellett mondania. – Sophia, én nem szoktam ártatlan lányokkal enyelegni. A lány tekintete felvillant, de aztán nyugodtan elmosolyodott. – Nem vagyok ártatlan, MacLean. Pontosan tudom, mit csinálok. Dougal megnyugodott. Hát persze. Egy ártatlan lány nem tudott volna olyan merészen álldogálni előtte egy szál alsóneműben, olyan gúnyos mosollyal. A miatt a mosoly miatt aludt a múlt éjjel oly zaklatottan, és álmodott arról, hogy újra meg újra a magáévá teszi a lányt. Sophia a szeme sarkából nézett a férfira. – Dougal, remélem, nem érti félre, de… ön ártatlan? A férfi csak pislogott, túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy válaszoljon. – Mert ha igen – folytatta a lány, nevetéssel a hangjában –, akkor talán mégiscsak el kellene mennie ma délelőtt. – Örömmel adok számot a tapasztalataimról ma este. Ez így megfelel önnek, Sophia? A lány bólintott, de nem nézett a férfira. – Azon múlik, ki mit nyer, nem igaz? Addig is meg fogom mutatni önnek a házat, hogy lássa, milyen is valójában. Nem tudok mindent helyrehozni, de tudok néhány igen szép dolgot mutatni, amit Angusszal igyekeztünk elrejteni. – Rendben van. Először azonban elmegyek lovagolni Poszeidónnal. Kell neki a mozgás. Dougalnak pedig friss levegőre van szüksége, hogy visszanyerje önuralmát. Sophiához lépett, megfogta egyik csuklóját, ajkához emelte, és megcsókolta ott, ahol kilátszott a bőre. KAREN HAWKINS


Sophia mosolya megremegett, de megmaradt. – Ön, uram, libabőrt okoz nekem. – Minden gyönyörű nő megérdemelné, hogy csak libabőrbe öltözzön – mondta Dougal, és egy mozdulattal magához húzta a lányt, akinek gömbölyű melle a férfi mellkasához nyomult, csípője pedig a férfiéhoz dörzsölődött. Sophia sejtelmes tekintettel, elpirulva pillantott a férfira. – MacLean, nem gondolja, hogy legalább… Dougal csókkal hallgattatta el a lányt, kezét Sophia derekára csúsztatva, még közelebb vonta őt magához. A lány beleolvadt a férfiba, átadta magát a szenvedélynek, mintha a férfi tüze az övét is fellobbantotta volna. Közelebb húzódott a férfihoz, sokat ígérő mohósággal ölelte át a nyakát, és húzta közelebb magához. Dougal szenvedélye újra fellobbant. Már nem gondolkodott, nem mérlegelt, nem csinált semmit, csak élvezte a csókot, amely szinte elemésztette őt. Sophia megmerevedett, kezével a férfi mellkasának feszült. Dougal engedett egy kicsit az ölelésen, és a lány elpirult arcába nézett. – Igen, kedvesem? – Én… nekem mennem kell. Angus keresni fog, ha nem térek vissza a házba hamarosan. – De még nem fejeztem be. A lány elmosolyodott. – Hosszú csók volt. – A hosszúság az egyik kiváló adottságom. Sophia nem volt benne biztos, hogy jól értette-e a férfit, de Dougal arckifejezése miatt borzasztóan elpirult. Dougal kuncogva végighúzta az ujját a lány arcán. – Milyen gyönyörű bőr! Milyen bájos szín! Sophia elhúzódott, Dougal pedig vonakodó mosollyal elengedte. Követte a lányt az ösvényig, majd végighúzta egyik ujját Sophia duzzadt alsó ajkán. – Igaza van, kedvesem. Ha folytatnánk, nem lennék képes csupán egy csókkal beérni. KAREN HAWKINS


Szavai inkább ígéretesek voltak, mint fenyegetőek, Sophia mégis remegni kezdett. Mi történt vele? Végtagjai elnehezültek, nyelve képtelen szavakat formálni, elméje kiürült. Dougal megérintette az állát, és felemelte a lány fejét. Melegség tükröződött a szemében. – Még soha nem játszottam ilyen élvezetes játékot – mondta, miközben a lány ajkát nézte. – Én sem – felelte a lány a férfi felé hajolva, tekintetét a másik ajkán nyugtatva. Határozott, tökéletes vonalú volt, finom és forró. Beleremegett a gondolatba. Csak még egy csók. Mi történhet? Csak még egy, aztán… – Visszajövök, miután lovagoltam egyet Poszeidónnal. Dougal leengedte a kezét, megfordult, és elsétált az ösvényen, otthagyva a lányt fájdalmasan és képtelenül magányosan. Sophia mindig szerette a magányt, de ez most sem kellemes, sem nyugodt egyedüllét nem volt. Fájdalmas volt és üres, tele vágyakozással és csapongó érzések zűrzavarával. Félig elindult, majd visszabotorkált a padhoz, szíve vadul vert. Fogalma sem volt róla, hogy egy csók ilyesmit okozhat. Nem csoda, hogy a férfiak ennyire odavannak érte! Még soha nem tapasztalta, hogy milyen ereje lehet a szenvedélynek. Bizonytalanul felsóhajtott, és összeszedte magát. Nem engedheti meg magának, hogy belevesszen ezekbe a dolgokba, ha nyerni akar ma este. Koncentrálnia kell a kártyákra és a számolásra. Ha nyerni akar, ki kell ürítenie az elméjét. Egy jó stratégia nemcsak az ellenféllel szemben hatásos, hanem saját gyengeségeivel szemben is. Most pedig szemmel láthatóan sokkal gyengébb, mint hitte. Össze kell szednie magát, ami azt jelenti, hogy el kell kerülnie ezeket a lélegzetelállító és elgyengítő csókokat. Behunyta a szemét, és megborzongott.

KAREN HAWKINS


Tizenharmadik fejezet Amint a fiókáid kikelnek a tojásból, azonnal aggódni kezdesz értük. A bajok akkor jönnek, amikor nem tudod, mikor lökd ki őket a fészekből, és mikor hozd vissza és óvd meg őket. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Dougal a pajta felé fordult, az esti szellő összekuszálta a haját, szemét a házon nyugtatta. Szórakozottan nézte a minőségi falazást, és a gyönyörű márványberakást a főlépcsőkön, és azt, ahogy az ablakok visszatükrözték a lebukó nap fényét. Shelton felkapta az egyik nyerget, és egy homályos álláshoz vitte. Kihúzott egy kefét az egyik tokból, kinyitott egy kis fémedényt, és hamarosan ritmikus mozdulatokkal fényesíteni kezdte a bőrt. Dougal tudomást sem vett róla, elméje a ház lakóival volt elfoglalva. Jobban mondva, egyik lakójával. Egy aranyhajú, huncut, csábító, parányi nőszeméllyel. Miután Sophia rábeszélte, hogy maradjon, Poszeidónnal lovagolni ment – főként azért, hogy lehűtse elméjét, és lenyugtassa rakoncátlan testét. Végiggondolta és megvizsgálta, mi bírta rá arra, hogy itt maradjon ebben az istenverte házban. KAREN HAWKINS


Először is, puszta kíváncsiságból, hogy mit talált ki Sophia a kis bűnbandájával. Aztán ott van a kihívás, amit egy gyönyörű nő jelent, márpedig ő ilyen kihívásnak sosem tudott ellenállni. Végül pedig maga Sophia. Lenyűgözte őt, elbűvölte az esze és az eltökéltsége. Egy okos férfi ebben a pillanatban fordulna sarkon, és menne el. Egy igazán okos férfi annak még csak a veszélyét sem venné magára, hogy ránézzen Sophiára. Ám Dougal hozzá volt szokva a szépséghez, és már nincs mit tenni, ránézett Sophiára. Szerette aranyszőke haját, és arról álmodott, hogy a hajzuhatag betakarja őket, amikor a lány rajta ül, és az önkívületig lovagol rajta. Elképzelte, ahogy a kezére tekeredik, amikor magáévá teszi a lányt londoni házának hatalmas ágyában. Maga előtt látta a selymes, vastag tincseket, amint szétterül a stirlingi ház ágyának selyemlepedőjén. Amióta találkozott Sophia MacFarlane-nel, szinte nem is gondolt másra. De ma este minden megváltozik; ma végre megszabadult ettől a sok mi-lenne-ha gondolattól. – Úgy tűnik, meleg éjszakánk lesz – mondta Shelton, miközben a nyeregkápagombot fényesítette. – Ha te azt tudnád… – pillantott oda Dougal. Shelton a rongyra köpött, és hevesen dörzsölni kezdett egy szíjat. – Azt tudom, hogy ön az utóbbi napokban eléggé zavartnak tűnik. Sokkal zavartabbnak, mint amilyennek valaha láttam, uram. – Sok minden jár a fejemben – vonta meg a vállát Dougal. Még a délelőtti lovaglás alatt sem tudott semmi másra gondolni, mint arra, amit Sophiát csókolva érzett, a lány gömbölyű mellére a ruhán keresztül, ahogy a csípője az övéhez dörzsölődött… Nyugtalan volt, aggódva várta, hogy az este végre beköszöntsön. Előhúzta zsebóráját, és kinyitotta. Negyed hat. Még egy egész óra és tizenöt perc van hátra vacsoráig. Sophiával töltötte a délutánt, aki végigmutogatta neki a házat, a maga valódi állapotában. Dougalt lenyűgözte az igazi tapéta, a padláson lévő csodás bútorok, a faburkolat, amelyet befestettek, hogy eltakarják finom erezetét, a rusnya szőnyegekkel eltakart KAREN HAWKINS


márványpadló, az ajtók, amelyeket csikorgóvá tettek, és a padlódeszkák, amelyeket felfeszítettek, hogy recsegjenek. Sophia elcsendesedett, amíg a MacFarlane-ház valódi állapotát mutatta be. Elszomorító volt belegondolni, hogy ő ezt a méltóságteljes és pompás otthont az unokaöccsének készül adni, aki még csak gyerek. Olyan ház volt ez, ahol élni, nevetni és szeretni kell. Dougal ezen gondolkodott, miközben, Angusszal a nyomukban, követte a házban Sophiát. Dougalnak meg kellett erőltetnie magát, hogy ne érintse meg, csak nézze Sophiát, kerek feneke vonzotta a tekintetét, ahogy követte a lányt fel és le a házban, a lépcsőkön. Ágyéka megmerevedett a gondolatra, és újra kinyitotta az óráját. Shelton csettintett egyet a nyelvével. – Olyan sűrűn nézi az óráját, hogy az balszerencsét jelent. Attól fél, hogy elkésik a vacsoráról? – Nem. Kártyázni fogok MacFarlane kisasszonnyal. A házat teszem fel tétnek. Shelton elejtette a rongyot. – A házért fog játszani? Hiszen alig egy hónapja nyerte el! De hát ez a birtok többet ér, mint az ön stirlingi birtoka! Most, hogy bejárta a vidéket, és megismerte a ház valódi értékét, Dougal kénytelen volt egyetérteni. A MacFarlane-ház sokkal többet ért, mint eredetileg gondolta. – Ön meggárgyult, uram. Meggárgyult, és el van varázsolva – rázta a fejét Shelton. – Megvan rá az okom, hogy feltegyem – horkant fel Dougal. A ház felé pillantott, és észrevett egy alakot az egyik emeleti ablakban. – És amikor majd holnap elmegyünk, a ház papírjai a zsebemben lesznek. Meglátod. Shelton felvette a rongyot és kirázta. – Nem lett volna szabad engednem, hogy beszéljen a kisasszonnyal ma reggel a kertben. Tudtam, hogy az lesz a vége, hogy még egy napig maradunk. – Olyan gyönyörű! – vigyorgott Dougal. – Sose láttam szebbet – ismerte be Shelton őszintén. KAREN HAWKINS


– Éppen ezért óvatosnak kell lennie. Elveszi az eszét, és majd csak azt veszi észre, hogy hármas pókert játszik vele, és már el is vitte a londoni házát is. – Óvatos leszek. Most pedig készülődnöm kell. – Rendben van, uram. De ha elveszíti a házat… Dougal felvonta a szemöldökét. – Ne törődjön vele. Olyan sok házam van, egy elvesztése nem fog fejfájást okozni. Dougal büszkesége fog csak sérülni a veszteséggel. Ez volt a másik ok, ami miatt nyernie kell – mégpedig úgy, hogy egyszer és mindenkorra lezáruljon a Sophia és közte lévő kapcsolat.

Eközben

odafent Sophia befejezte a fürdést, és felöltözött a

vacsorához. Ruhája vastag és nehéz, rózsaszín selyem volt, amely a gyertyafényben pontosan olyan színben pompázott, mint a bőre. Egyetlen dísze egy széles, kék színű szalag volt a mellrész alatt. Talált egy pár hozzáillő, díszes topánkát is. Ha volt is némi kétsége a ruhát illetően, Mary reakciója eloszlatta. A szolgálólány tátott szájjal bámulta, majd összecsapta a kezét, és tiszteletteljes hangon megjegyezte, hogy Sophia úgy néz ki, mint egy angyal. Sophia nem éppen angyali megjelenésre vágyott, de hálás volt a lánynak. Mary úgy tűzte fel Sophia haját, hogy az egyik oldalon a vállára omlottak a tincsek. Hátralépett, és megnézte művét. – A mindenit! – sóhajtotta. – Csodásán néz ki! – Köszönöm – felelte Sophia. – A gyöngy ékszereimet viseljem hozzá? A hamis gyémántok túl merészek lennének. – Én nem viselnék semmi mást, csak amivel a Jóisten megáldott. Higgye el, kisasszony, tökéletesen néz ki. – Köszönöm, Mary. Be kell ismernem, kicsit ideges vagyok ma este. KAREN HAWKINS


– Nem hibáztatom. Lefogadom, hogy őlordsága ugyanilyen ideges. Lehet, hogy elveszíti a házát, amíg ön… – Mary egy pillanatra megállt, összevont szemöldökkel nézett. – Ön mit tett fel tétnek, kisasszony? Erre még nem is gondoltam. Sophia a tükör felé fordult. – Red szerint kiállíthatnék váltókat. Dougal persze nem fogadná el őket, de ez nem tartozik másra, csak rá. Mary megnyugodott. – Nos jó, ha azzal megelégszik. Nyilván csinos kis summát kell ígérnie őlordságának. – Ahogy mondja. Mary a fejét rázta. – Bármelyikük is veszíti el a játszmát, tüzet fog okádni. – Az nem én leszek – mosolyodott el Sophia. – Lefogadom, hogy MacLean ugyanezt mondaná – folytatta Mary szárazon. – Meglátogatja az édesapját, mielőtt lemegy vacsorázni? – Igen. Még biztos fent van. – Igen, de már nem sokáig. Az orvos egészen rendbe hozta – mondta Mary, miközben lesimította a kötényét. – Amíg meglátogatja Mr. MacFarlane-t, befejezem a vacsorakészítést. A jó vacsora készítését. Sophia megkönnyebbülten felsóhajtott. Ma este nem akar éhgyomorra sherryt inni. – Köszönöm, Mary. – Jó lesz végre finom vacsorát készíteni – szipogott a cseléd. – Tizenöt perc múlva tálalom az első fogást. Sophia felkapott egy könnyű selyemkendőt, és a karjára dobta, majd Red szobája felé vette az irányt. – Hát itt vagy! – szólalt meg apja álmosan. – Látom, már vacsorához vagy öltözve. Gyere, hadd nézzelek meg! Sophia engedelmesen közelebb lépett, és megállt az ágy mellett. Apja megpróbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. Gyengéden megpaskolta Sophia kezét. KAREN HAWKINS


– Sajnálom, kislányom. Az átkozott laudánum miatt ki sem tudom nyitni a szemem. – Akkor aludj – felelte Sophia. Bizsergett a gyomra, de nem vett tudomást róla. Megtehette, tudta, hogy megteheti. – Tudok bánni MacLeannel. – Ó, olyan vagy, mint én – kuncogott Red. – Szeretem a kihívásokat. – Visszanyerem a házat, a mama kedvéért. Megígérem – szorította meg apja kezét. – Jó kislány – felelte Red, és újra lecsukódott a szeme. – Látogass meg, mielőtt lefekszel. Tudni akarom, hogy ment. – Rendben – felelte, és apja homlokára szorította a kezét. – Aludj, Red. A mama háza biztonságban van. Red álmosan a lányára mosolygott, lélegzete lelassult, és mély álomba zuhant. Sophia csendesen becsukta az ajtót, és nekidőlt. Megnyeri a játszmát, mert meg kell nyernie. Nem tehet mást. Ezzel a gondolattal a fejében lement a lépcsőn. MacLean már várta.

Dougal az üveg brandy mellé tette a poharát. Az italt azon a tálcán találta, ahol a sherry szokott lenni. Meg fogja kérdezni Sophiát a borospincéről. Ha olyan brandyket tartanak ott, mint ez, akkor lehet, hogy el fogja adni az egész készletet. A kandalló fölötti órára nézett. Sophia késik. Dougal elkomorodva megfordult, és kinézett az ablakon. A gyertyafényben visszatükröződött alakja és a mögötte lévő szoba. Ha az egyik oldalra mozdult, magát látta legjobb kabátjában, vakítóan fehér, komplikáltan kötött nyakkendőben, haja még nedves a fürdőtől, arca feszült. Egyik kezével megdörzsölte az állát, és ujjbegyeiben hirtelen felidéződött Sophia bőrének érintése. Teste azonnal megmerevedett, elfordult az ablaktól, és gyorsan belekortyolt a brandybe. KAREN HAWKINS


Nem segített. Szemernyit sem. Azt remélte, az alkohol talán eléget egy keveset a bensőjében tomboló tűzből; annyira feszítette az elnyomott vágy, hogy az már fájt. Ma éjjel a vágya viszonzásra lel… vagy megsemmisül. Az előtérből érkező hangok azt jelezték, hogy Sophia megjelent, mire mohó mosoly terült el az arcán. Megvacsoráznak, aztán… Dougal az előtér felé lépett. Sophia testszínű ruhája ragyogott a fényben, rásimult a combjára, a csípőjére, ahogy könnyedén és kecsesen jött lefelé. Ma este úgy nézett ki, mint egy tündér, s a színe, akár a meztelen bőr és a felhőtlen ég. Sajnos Sophia harmatos és angyalian ártatlan külseje nem enyhítette Dougal ordító kielégítetlenségét. Csak még jobban feltüzelte. Jóságos ég, annyira elgyengült tőle… mi lesz, ha már a lány puszta jelenlététől képtelenné válik arra, hogy éber maradjon? Dühös volt magára. – Hát itt van – morogta. – Milyen kedves öntől, hogy a felajánlott tétet ilyen kívánatosan becsomagolta – mondta metszően gúnyos hangon. A férfit hallva, Sophia arcáról lehervadt a mosoly. – Már megbocsásson, hogy mondta? – kérdezett vissza hűvösen. Úgy van. Bocsánatért kell esedeznie. Térdre kell ereszkednie Dougal előtt, most rögtön, és esedeznie kell, hogy bocsásson meg bűnös lelkének. Sajnos azonban az előtte térdelő Sophia gondolata még tovább szította Dougal vágyát. Meg fog őrülni, ha nem érintheti meg, ha nem ízlelheti, nem birtokolhatja a lányt. A látvány, ahogy Sophia olyan gyönyörűen volt felöltözve, mint egy hercegkisasszony, és olyan érzéki volt, mint egy kurtizán, kétségkívül megerősítette Dougalban a gondolatot, hogy így vagy úgy, de ma éjjel az övé lesz a lány. Aztán elmúlik ez a pokoli vágy, és mindketten szabadok lesznek, élhetik az életüket úgy, mint azelőtt. Összetalálkozott a tekintetük, a lány arckifejezése higgadt összeszedettségről tanúskodott. KAREN HAWKINS


– Örömmel közlöm, hogy Mary ma különleges vacsorát készített. – Remélem, valami ehetőt. – Teljes mértékben – húzta el a száját. – Akkor duplán kár, hogy nem kívánok vacsorázni ma este. A férfiban mardosó éhségnek semmi köze nem volt az ételekhez. – Nem akar vacsorázni? De Mary… – Ön éhes? Sophia furcsán elmosolyodott. – Akkor sem tudnék most enni, ha az életem múlna rajta. A lány vallomása kicsit feloldotta Dougal feszültségét. Sophia éppoly izgatott volt, mint ő. Jól van. Így is kell lennie. Dougal megfogta a lány egyik hajtincsét, és az ajkához emelte. A selymes tincs olyan kellemes illatot árasztott, hogy Dougal teste még jobban megfeszült. – Sophia, már eleget vártam. Játsszunk, és nézzük meg, mi lesz a jövőnk. A lány úgy nézett rá, mintha ellenkezni akarna, aztán gyanakodva nézte a férfit. – Dougal, ön ivott. A férfi vállat vont. – Brandyt – szimatolt a levegőbe Sophia. – A tálalón volt, amikor megérkeztem. Csak két pohárral ittam, tehát nem vagyok részeg. A Sophia szemében felvillanó lángból Dougal tudta, mire gondol a lány: ha lerészegedne, ő lenne nyerő helyzetben. De Sophia nem tudta, hogy a MacLeanek mindenki másnál jobban bírják az italt. Mosolyogva elfogadta a férfi karját, és nekidőlt. – Üzenek Marynek, hogy úgy döntöttünk, nem vacsorázunk. Szomorú lesz miatta, de nincs mit tenni. – Akkor irány a könyvtár! Elnyomva felindultságát, Dougal örömmel érezte, ahogy a lány melle a karjához nyomódik, élvezettel szívta magába hajának jázminillatát. Istenem, egy falatnyi csábítás! Ahogy a lányra nézett, tekintete rögtön megakadt a ruha mellrészén, és vállai elegáns vonalán. KAREN HAWKINS


Amint beléptek a könyvtárba, Dougal megfogta a lány kezét, és megcsókolta az ujjait. Sophia ajka szétnyílt, tekintete ijedtségről tanúskodott, majd a kezét kiszabadítva, gyorsan ellépett. Dougal érdeklődéssel figyelte. Volt idő, amikor Sophia MacFarlane kisasszony hűvös, összeszedett, nagyvilági nőnek tűnt. Aztán olyan is volt, amikor Dougal azon gondolkodott, megcsókoltae már valaki úgy igazából ezt a lányt. Aztán elmosolyodott. Egyszer már biztos! – Engedje meg, hogy keressek magunknak egy kis frissítőt. Sajnos, úgy látom, csak brandy van. – Az jó lesz; Red megtanította nekem, hogy más szemszögből is lehet értékelni a brandyt. Hát persze. Dougal a tálalóhoz lépett, és felemelte az üveget. – Épp elég maradt – mondta, majd mindkettejüknek töltött egy pohárral, és odahozta őket az asztalhoz, ahol Sophia állt. A lány elvette a férfi kezéből a poharát. – Most, hogy elfogyasztottuk a „vacsoránkat”, játsszunk? – Mindenképpen – válaszolt a férfi, és kihúzta a széket Sophiának. Sophia titokzatosan elmosolyodott, amivel újra feltüzelte a férfit. Ha nem vigyáz, Dougal itt az asztalon fogja a magáévá tenni. Amit így is, úgy is meg fog tenni, amint nyer. A férfi végigfuttatta kezét az asztal lapján, eltöprengett, vajon elég erősek-e a lábai. El tudta képzelni, ahogy a lány ott fekszik, selyemruhája a csípőjéig felhajtva, amint ő… – Dougal? – rángatta vissza a lány rekedt hangja a jelenbe. Elűzte a képzelgését, és a lány vállára téve a kezét, segített neki elfoglalni a helyét, majd a füléhez hajolt: – Győzzön a jobbik. – Úgy van. Dougal elmosolyodott, és leült a lánnyal szemben. – Játsszunk whistet először? – kérdezte, majd a lány bólintására hozzátette: – Játszhatnánk néhány osztást bemelegítésnek. Hacsak nem akar máris engedni nekem. – Nem – pirult el bájosan a lány. – Játsszunk néhányat bemelegítésképpen. Mondjuk… hármat? KAREN HAWKINS


Ez több időt biztosítana arra, hogy tovább csodálhassa ebben a provokatív öltözékben a lányt. Aztán arra is, hogy elképzelje őt ruha nélkül is. – Jól van. – Kitűnő – felelte a lány, a szempillái alól figyelve a férfit. – Nagyon hajlékonyak, és mozgékonyak a kezeim. Szavai újabb hullámot indítottak be Dougal testében, ami még inkább arra sarkallta a férfit, hogy nyerjen. Az első osztás Dougalnak ment jobban, Sophia veszített, de épphogy. A férfi nézte a lány arcát, és a szája körül látta a feszültséget. Bár Sophia kétségbeesetten nyerni akart, nem tehetett róla, ugyanazzal az éhséggel figyelte a férfit, ahogy az őt. Ami szintén csak tovább fokozta Dougal vágyát. A második osztást Sophia nyerte, és Dougal észrevette, hogy nincs már az a tétovaság a lányban, ami az előző játszmáik alatt jellemezte. A kis boszorkány egész idő alatt az orránál fogva vezette. Még ha tudta is, most, hogy látta, nagyon bökte a büszkeségét a dolog. Az utolsó bemelegítő játszma tele volt feszültséggel. Minden lap felfordítása tovább növelte a szobában már így is tapintható várakozás mértékét. Dougal érzékelte Sophia szemének minden rebbenését, mellének emelkedését és süllyedését. Dougal lassan de folyamatosan növelte előnyét. Végül Sophia felfordította utolsó lapját, és felsóhajtott: – Vesztettem. Dougal kételkedést vélt felfedezni a lány hangjában. – Meglepettnek látszik. Sophia dühösen felvonta szemöldökét. – Az is vagyok. Mindegy, mennyit játszom, nem tudok hozzászokni a vesztéshez. Ahogy Dougal sem. A zsebébe nyúlt, kihúzta az adománylevelet, és az asztalra dobta. – Elég a gyakorlásból. Játsszunk. Sophia hosszasan az okmányra meredt. Aztán felkapta a paklit, megkeverte a kártyát, majd odanyújtotta Dougalnak, hogy emeljen. KAREN HAWKINS


Majd osztott. Dougal borzasztóan figyelt, de nem vett észre semmilyen szabálytalanságot. Amikor a férfi felvette a lapokat, és megnézte őket, kéjes öröm járta át a testét. Nyerni fog; biztos, hogy nyerni fog. A szeme sarkából figyelte a lányt, és felfigyelt sápadtságára. Talán a neki osztott lapok nem voltak olyan jók, mint amilyenekre számított… vagy csak blöfföl? Sophia megkérdezte a férfit, akar-e dobni, de az nemet intett. Sophia összevonta szemöldökét, gyanakodva a férfira nézett, majd két lapot dobott, és újakat húzott helyettük. Amikor véget ért a játszma, Dougal az asztalra terítette a lapjait. – Azt hiszem, ezzel ütök mindent. Sophia egy darabig nézte a kezében lévő lapokat, aztán szó nélkül a férfi lapjai mellé terítette az övéit. Dougal a kártyákra meredt. Három dáma. A lány nyert. Csalódottság és kielégítetlenség áradt szét az ereiben, büszkesége romokban hevert. Mindent elveszített – a házat és Sophiát. A pokolba, Sheltonnak volt igaza; el kellett volna mennie ma reggel. Sophia nem hitt a szemének. Nyert – a MacFarlane-ház újra az övé! Egy pillanatig tiszta, mámorító diadalérzés járta át. Aztán elkapta Dougal tekintetét. Semmi sem maradt, ami itt tarthatná. A gondolat olyan váratlan volt, mint amilyen elkeserítő. Boldognak kellett volna lennie, de inkább veszteséget érzett. A papírért nyúlt, az ujjai közé vette, és hiába várta az elégedettség érzését. Ha Dougal elmegy, az élet újra olyan lesz, mint régen. Felkel reggel, elkészíti Red reggelijét, aztán talán meglátogat néhány ismerőst, dolgozik valamelyik kertben. Aztán ebéd. Utána talán olvasgat vagy takarít, portalanít meg ilyesmi. Vacsora után, ha Red visszaért, talán kézimunkázik, vagy fog egy könyvet, és ágyba bújik, míg Red, késő éjszakáig bütyköl valamivel az istállóban. Volt idő, amikor ez volt minden vágya, de ez már nem elég. Most már sokkal értékesebb dologra vágyott, mint a ház. Az évek folyamán a mama halála miatti szomorúságát mély magányosságra cserélte. Ő maga ugyan nem vette ezt észre, de KAREN HAWKINS


Dougal érkezésével hirtelen lett valaki, akivel Reden kívül beszélhetett, aki érdekes volt és csábító. Valaki, akinek az lesz az első dolga reggel, hogy távozzon. Az okmányra nézett. Mama azt akarta, hogy otthont teremtsenek a házból; de azt nem akarta, hogy kimaradjanak az életből. Élénk természete ezt egyértelművé tette. Meleg kéz fonódott a karjára a csuklója fölött, és Sophia az asztal felett Dougal szemébe nézett. A férfi lassan, kérlelhetetlenül húzta maga felé. Az arca hajthatatlanságot sugárzott, a tekintetét egy pillanatra sem szakította el a lányétól. Meg kellett volna bántódnia a férfi kitartása miatt, ehelyett azonban a férfi felé hajolt, az adománylevélről is megfeledkezve. A férfi zöld szemében hűvös kifürkészhetetlenség volt, tekintete szinte feketének látszott. – Csak egy csókot – mondta csábító elszántsággal. – Vagy talán… fél?

KAREN HAWKINS


Tizennegyedik fejezet Néha a legjobb, amit tehetsz, hogy elengeded a félelmeidet, és megmondod az igazat. Még ha hazudnod is kell miatta. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Semmitől sem félek – szabadította ki csuklóját Sophia, és kezét az asztalra téve felállt. – Öntől sem. Fenséges volt, megvetően nézett a férfira, miközben mellkasa megemelkedett, és ugyanazt a vágyat érezte, ami összekötötte őket. Mégis, a pillantása valami másról árulkodott – ahogy a férfi, Sophia is többet akart. A ház nem volt elég. Dougal a helyén maradt, a kártyákért nyúlt, és pakliba rendezte őket maga előtt. – Bizonyítsa be. Sophia keze ökölbe szorult, és a férfi látta rajta a kínlódást – harcolt benne lényének az a része, amely kívánta a férfit, azzal a részével, amely rettegett ettől a vágytól. Dougal ismerte ezt az érzést; benne is ugyanez a küzdelem dúlt éppen. A lány ajka átkozottul csábító mosolyra húzódott, amint a kezébe fogta a paklit. – Amelyikünk nagyobb lapot húz, nyer. KAREN HAWKINS 168 KOCKÁZATOS SZERELEM

– Mit nyer? – kérdezte a férfi, szintén ökölbe szorított kézzel. A férfi hangjának rekedtségétől Sophián izgalmas borzongás futott át. – Egy csókot, vagy… többet. A győztes dönti el, mikor áll meg. – Sophia, biztos ezt akarja? – vonta fel szemöldökét a férfi. A lány az adománylevélre nézett. – Tökéletesen biztos vagyok benne. – Akkor ön kezd. – Meg kell kevernem a kártyát – mondta, majd úgy is tett. Gondolatai olyan gyorsan forogtak, ahogy a lapok pörögtek a kezében. Ha most veszít, Dougal megcsókolja, aztán… elmegy. A gondolattól kiszáradt a torka, nyelni sem bírt. Meg kell nyernie a húzást; egyszerűen meg kell nyernie. Dougalra pillantott, aki sokkal inkább az arcát figyelte, mint a kezét. Ez jó. Red mutatott neki néhány olyan nyerési módot, amelyben nem kell számolni a lapokat. Mivel egyszer sem csalt volna a ház visszanyerése érdekében, most nem lehet baj, ha csak egy csók a tét… vagy az a sokat ígérő „több”. Elmosolyodott, gyorsan megkeverte a lapokat, a pakli tetején lévőket csuklója mozdulataival irányította. – Tessék – tette vissza a paklit az asztalra, tenyerébe rejtve egy lapot. – Ki kezd? A férfi hosszasan nézte, vizsgálgatva, méregetve a lányt. Sophia minden porcikájában remegett, majd nyugalmat erőltetve magára, megszólalt: – Dougal? – Elnézést; elgondolkoztam. Kérem, kezdje. Sophia a pakli felé nyúlt, a kártyát kívánsága szerint tudta elhelyezni, amikor Dougal elkapta a csuklóját. – Ne. A férfi hangja ledermesztette a lányt. Dougal ajka szinte fehér volt, ahogy uralkodni próbált magán, szemében mély, végtelen, zöld tűz lángolt. Odakint feltámadt a szél, nekitámadt a függönyöknek, összekeverte a kártyát az asztalon, táncoltatta a gyertyák lángját. KAREN HAWKINS


Dougal hirtelen felhúzta a lányt a székéből, keresztül az asztalon. – MacLean! – kiáltotta Sophia és igyekezett kiszabadítani satuba szorított csuklóját, de hasztalan próbálkozott. A férfi ajkai néhány centire voltak az övétől. Dougal szemmagasságba emelte a lány csuklóját, és az elrejtett kártya máris láthatóvá vált. Odakint egyre erősödött a szél. A férfi szemében ádáz düh csillogott. – Szóval így nyerte el a házamat. – Nem! Dougal, én… A redőnyök visszhangozták a mennydörgés moraját. Sophia csak nézte a férfi szemét. Nem tudott mit mondani. Félig az asztalon feküdt, csuklója a férfi hatalmas kezébe szorítva, arca csupán néhány centire a férfi arcától. A következő égdörgés már közelebbről hallatszott. A szél kíméletlenül betört a szobába, az asztalról felkapva a szabadon lévő kártyalapokat. Felemelte, majd letette, vadul táncoltatta őket. – Miért?! – csattant fel Dougal. Sophia szíve majd kiugrott a helyéről. – Én… – nyitotta ki a száját. – Nem. Ne mondjon semmit – mondta keserűen a férfi. – Maga folyton csak hazudik nekem, azt mondja, amit, maga szerint, hallani szeretnék. Felállt, a düh minden mást elnyomott benne. Magához rántotta, és zord arckifejezéséhez hasonló keménységgel szorította magához a lányt. – Egész végig azt tervezte, hogy meglop engem, elcsábít, hogy a vágy elvegye az eszemet! A lány a férfi mellkasához szorította a kezét, megpróbálta kiszabadítani magát. – Nem, nem! Nem tettem ilyet! Én… csak a házat akartam visszanyerni, de nem csalással nyertem el magától! Esküszöm, én csak… – Ne beszéljen! Az első pillanattól kezdve el akart csábítani, úgy viselkedett velem, mint egy kurtizán. KAREN HAWKINS


Ó, istenem, miket mond! – Dougal, kérem. Meg kell értenie… Hatalmas mennydörgés fojtotta belé a szót, átmenetileg teljesen elvakította egy villámlás, hatalmas széllökés fújta el a gyertyákat, amitől szinte tökéletes sötétség borult rájuk. – A pokolba magával! – csattant fel Dougal, hangja furcsa remegést indított el a lányban. – Semmivel sem jobb az apjánál, tolvaj hazárdjátékos! – Dougal, csak most csaltam, a csókért. – Azt várja, hogy ezt el is higgyem? – szorította össze az állkapcsát. Ahogy a férfi szemébe nézett, Sophia tudta, hogy hiábavaló lenne bármilyen magyarázkodás. Dougal túlságosan mérges volt, és a helyzet kilátástalan, főként az ő számára. Villámlás világította meg Dougal kemény arcát, olyan volt, mint egy gyönyörű, bosszúálló angyal, aki azért jött, hogy szörnyű igazságot tegyen. Sophia beleremegett a látványba, és abba, hogy egy közeli mennydörgés ereje még a földet is megindította alattuk. Dougal tompa kiáltással lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lányt. Durva volt és követelőző. Tapasztalatlanságából adódó félelme ellenére Sophia megnyílt a férfinak. Nem tudott ellenállni, ahogy a vihar vadságát sem tudta visszatartani. Így azt tette, amit tudott, az egyetlen dolgot, amit akart. Megadta magát Dougal szenvedélyének, és hagyta, hogy a sajátja is szabadon kiáradjon. Úgy rohanta meg az érzés, mint a vihar, és hamarosan még többet akart. Dougal felnyögött, és az asztalra emelte a lányt, csak úgy csúszott a sima asztallapon, ahogy a férfi a szétdobált kártyákra fektette. Elsüllyedt a férfi alatt, aki olyan vad volt, mint a szél, olyan hatalmas, mint a villámlás, vagy mint az eget-földet megrengető mennydörgés. Érezte, ahogy a férfi felhajtja a szoknyáját, keze felkúszik a lábán, a combján, és még tovább. Ujjaival forrón kutatva megtalálta a harisnya tetejét, lehúzta róla, sietségében el is tépte. KAREN HAWKINS


Újabb mennydörgés hasított az éjbe, villámfény világította meg Dougal arcát, amely egyszerre mutatott elszántságot, dühöt és csillapíthatatlan vágyat; még soha nem volt ennyire szép. Az asztal nagyon kemény volt, nyomta a hátát, de nem érdekelte. Csak a férfit érezte. Dougal beborította a testével, ölelte, élvezte őt. Sophia minden porcikája a férfi érintéséért kiáltott, úgy sóvárgott érte, mintha soha többé, senki másra nem lenne szüksége. Dougal félrehúzta a lány alsóneműjét, majd hátralépett, hogy kioldja nadrágját. A pillanatnyi eltávolodás őrült vágyat ébresztett Sophiában. Az asztalon vergődött, buján, kéjesen még többre vágyva. Türelmetlenül kereste a férfit, derekára tette a lábát, és közelebb húzta magához. Dougal csupasz bőre szinte égette. Szíve olyan hangosan vert, mint a fölöttük tomboló vihar. Az eső szakadt, Sophia remegő teste megborzongott, ahogy a szél megérintette. Dougal egy feszült pillanatra megállt, arcán látszott, hogy alig tudja visszafogni magát. Sophia felismerte a kérdést a férfi zöld szemében, és válaszképpen mindkét kezével megragadta Dougal ingét, lábát összekulcsolta, és előrerántotta a férfit. Újabb villámlás világította meg a szobát; amint Dougal diadalmas kiáltással beléhatolt, mennydörgés rázta meg a levegőt. Bármilyen hangos volt is az égdörgés, tisztán hallatszott Sophia fájdalmas kiáltása. Dougal mélyen a lányba süllyedve megállt, égő tekintettel nézett áldozatára. Sophia felismerte a benne lángoló vádat, de nem érdekelte. Ezt akarta. Belekapaszkodott a férfi vállába, mozogni kezdett, hogy még mélyebb merülésre késztesse a férfit. Az ég dörgött, Dougal, arcán vágy és düh keverékével, mozogni kezdett. Sophia elengedte magát, amikor megemelte a csípőjét, hogy még jobban érezze a férfit, a fájdalom lökésről lökésre szűnni kezdett. Sophia teljesen ráfonódott a férfira, könny szökött a szemébe, ahogy mélyen belül, érezte Dougal férfiasságát, ami enyhítette fájdalmát, és tovább fokozta vágyát. Tovább. És még tovább. KAREN HAWKINS


Ahogy Dougal mozgott, egyre nagyobb lett a nyomás odabent. Sophia vonaglott, együtt vergődött a férfival, hajszolva, keresve valamit, maga sem tudta, hogy mit. Hirtelen kéjes remegés fogta el. Teste ívbe feszült, szeme becsukódott, levegő után kapkodott, ahogy elért a csúcsra. Teste megrázkódott a heves kéjtől, lábait ádáz erővel szorította Dougal derekára, amikor a férfi, Sophia nevét suttogva, elélvezett, és a lányra hanyatlott. Odakint tombolt a vihar. Mozdulatlanok maradtak. Dougal a lány combjai között, Sophia lába a férfi derekára kulcsolva, karjával a nyakába kapaszkodva. Sophia a férfi nyakába temette arcát, élvezte annak melegségét, amíg lassan megnyugodtak. Most hogy lesz tovább? Hogyan lehet tovább? Dougal elmegy, ahogy felkel a nap, és Sophia sosem látja őt többé. Mindent elveszített, amit egy nő elveszíthet. Dougal magához tért, és feltámaszkodott. Sophia engedett a szorításból, karját le is vette a férfi nyakából. Dougal a könyökére támaszkodva nézte Sophiát, tekintete a sötétségbe veszett. – Mondja meg nekem, Sophia… ez is része volt a tervének? Szándékában állt elcsábítani, ha lelepleződik a csalása? Azt gondolta, hogy a szenvedélytől elvakulva nem fogok ragaszkodni ahhoz, ami jogszerűen az enyém? – kérdezte, miközben dörgött az ég, és egyre jobban szakadt az eső. Gyanakodva nézte a lányt, és folytatta: – Azt mondta nekem, hogy már nem ártatlan. Talán nem is a házat akarta igazán, hanem mindenekelőtt egy gazdag férjet – nevetett fel keserűen. – Ha ez volt a szándéka, hölgyem, akkor attól tartok, ez sem jött össze. – Nem! – Sophia szomorúsága bosszúságba csapott át. – Semmilyen más terv nem volt, csak az, hogy rávegyem a kártyázásra. Meg kellett volna mondanom, hogy szűz vagyok, de…

KAREN HAWKINS


– Elég! – fortyant fel Dougal, miközben egy villámlás adott nyomatékot szavainak. – Nem akarok több hazugságot hallani. Nem is tudom, miért kérdeztem meg. A pokolba ezzel a férfival! Épp most adta neki a szüzességét, az egész lényét, és még csak nem is hajlandó meghallgatni! – Engedjen! – tolta el a férfit, és felállt. Remegő kézzel igazította meg a ruháját. Érezte, ahogy átjárja testét a szél, és reszketett, amikor szembesült a férfi hideg megvetésével. Megtalálta az egyik szék alatt a kendőjét. A vállára dobta, és határozott léptekkel az ablakhoz ment, hogy becsukja. Amikor az utolsó ablakkal bajlódott, újra villámlott, és ekkor megakadt a szeme valamin – furcsa fényt látott, valami hevesen izzott a sötét éjszakában. Összehúzott szemöldökkel igyekezett az eső mögé látni, kezével megragadta az ablakkeretet. Az izzás erősödött, majd elég fényt gyűjtött ahhoz, hogy megmutassa magát. – Dougal! Ég a pajta!

KAREN HAWKINS


Tizenötödik fejezet Sose hátrálj meg egy bók, sértés vagy talány elől. Egy őszinte nő tudja, hogy csak kis különbség van a sorsok között. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Órákkal később Dougal a pajta eresze alatt állt, már csak egy keskeny füstcsík szivárgott az ajtón, majd eloszlott az esőben. Fáradtan a nyakát dörzsölgette. Átkozott villámlás. A pokolba a hirtelen természetével! Behunyta a szemét, amely még mindig égett a forróságtól és a füsttől. A villámlás a pajta közepébe csapott, szétrepesztve a mestergerendát, és a felszálló szikrákkal meggyújtva a szénapadláson felhalmozott, száraz szénát. Szinte pillanatok alatt elégett az egész. Hála istennek, hogy közben szakadt az eső! Enélkül az egész pajta leégett volna. Shelton az eresz alatt álldogáló Dougalhoz rohant. A lovász kormos kezével törölgette arcát. – A lovakat a kocsiszínbe vittem. Kicsit szűk a hely, de mintha tudták volna, hogy ott lesz nekik a legjobb. Dougal bólintott. KAREN HAWKINS


Amikor Sophia figyelmeztette a tűzről, felrántotta a nadrágját, ingét betűrve rohant ki a házból. Hála az égnek, csak néhány perccel később futott össze Angusszal, és akkor már mindannyian azzal foglalkoztak, hogy mentsék a lovakat. Sophia, Angusszal a nyomában, szintén kiszaladt a házból. Pillanatokon belül bőrig áztak. Dougal kiabált a lánynak, hogy menjen be, de Sophia nem hallgatott rá, Sheltonnak segített a lovaknál, amíg Dougal és Angus a pajta megmentésén dolgoztak. Dougal kinyújtotta a kezét, és a kezére folyatta a vizet a tetőről, hogy lemossa magáról a kormot. – Köszönöm a segítséget, Shelton. A lovak odavesztek volna nélküled. – Csak a dolgomat végeztem – felelte Shelton, és hosszasan nézett urára. – Hirtelen jött a vihar. Az ágyamon feküdtem, amikor kitört a semmiből. Dougal nem válaszolt. Hagyta, hogy a Sophia iránt érzett vágya felülemelkedjen óvatosságán, és ez lett az ára. A lány ablakára pillantott, eszébe jutott az este minden pillanata, ahogy Sophia buján és szenvedélyesen ölelte, ő pedig elveszítette a kontrollt. Soha nem fogja elfelejteni ezt az éjszakát, és nem csak hihetetlen szeretkezésük miatt. Inkább azért, mert végre talált egy nőt, aki ugyanolyan szenvedéllyel bír, mint ő. Olyat, aki éppoly gyorsan reagál a kihívásokra, mint ő. Egy nőt, aki soha nem lehet az övé… mert az elmúlt napokban valamiféle kötelék alakult ki köztük. Egy olyan kötelék, amelyet legszívesebben elkerült volna. Ráadásul, a nő hazugságai miatt, akaratán kívül még az ártatlanságát is elvette. Fogát csikorgatva, röviden csak ennyit mondott: – Shelton, ahogy felkel a nap, elmegyünk. – Tegnap is ezt mondta. Meg tegnapelőtt is, meg azelőtt… – Ezen már nem változtatok. Shelton a nyitott pajtaajtóra pillantott, amelyen még szivárgott a füst. – Jó, hogy a pajta most már az öné. – Semmi sem az enyém. Elvesztettem a kártyán. KAREN HAWKINS


– Úgy! Hát akkor ez dühítette fel. Gondoltam. A birtokot is elvesztette? – Mindent elveszítettem – felelte. És a mindenen volt a hangsúly. Dougal újra Sophia ablakára nézett, és gondolkodott, elköszönjöne. Úgy lenne illendő, de… nem, nem tudja megtenni. Csak hagy majd egy üzenetet, és ideküldi az intézőjét, hogy fizesse ki a pajta újjáépítésének költségeit. Az átkozott természete! A pokolba! – Kimentetted a dolgainkat a tűzből? A hátsó szobában tombolt a tűz, amikor megérkeztem – fordult Sheltonhoz. – Igen, a legtöbb holmit kimentettem. – Kitűnő. Angus azt mondta, mindkettőnknek készíttet fürdőt, így nem kell füstszagúan lefeküdnünk. – Ez igazán nagyvonalú gesztus tőle – mondta Shelton ragyogva. – Ennivalóról nem beszélt? – De igen. Mary készít egy kis húst és sajtot. – Akkor ott a helyem. Ön is jön, uram? – Meg akarom várni, amíg teljesen elül a füst, és meg akarok bizonyosodni róla, hogy a pajta nem kap újra lángra. – Akarja, hogy… – Nem – próbált meg mosolyogni. – Ha valaki rászolgált, hogy őrt álljon itt, az én vagyok. – Uram, nem ön irányította ide a villámlást. – De nem is uralkodtam magamon, ami pedig az én felelősségem. – Uram, ön nem… – Jó étvágyat! Én megleszek itt – mondta Dougal, majd a lovász bizonytalan pillantására határozottan folytatta: – Menj. – Rendben van, uram – sóhajtotta Shelton. – Bekapok pár falatot, és visszajövök. Amint Shelton távozott, Dougal visszament a pajtába. Fölötte hatalmas lyuk tátongott, az eső csak úgy ömlött be rajta, a füst pedig a padló fölött gomolygott. Leesett gerendák hevertek szanaszét, megfeketedve és összetörve, pont úgy, mint a büszkesége. Ha egyszer elmegy innen, vissza sem néz többet. KAREN HAWKINS


Sophia a szobája ablakából figyelte, ahogy Dougal újra eltűnik az istállópajtában. Figyelmeztetni akarta, hogy legyen óvatos, de a férfi nem örült volna egy ilyen gesztusnak. Semmilyen tőle jövő gesztusnak nem örülne. Amíg tombolt a tűz, figyelte Dougalt. Látta az arcán, hogy bűntudata van a tűz miatt, és ő ugyanúgy bűnösnek érezte magát. Tudott az átokról, mégis szándékosan a végsőkig feszítette a húrt, míg végül a férfi elveszítette önuralmát. A pokolba, bárcsak eszébe jutott volna, de nem jutott, és így a Dougalnak tulajdonított károkozás sokkal inkább az ő bűne. Nagyon szeretett volna beszélni vele, de amikor egymásra néztek, a férfi hűvössége megbénította. Holnap. Holnap majd négyszemközt beszél vele. Talán sikerül megértetnie vele, mit miért tett. De nem most. Ahogy nézte a férfit, amint az istállóba ment, elnehezült a szíve. Dougal elmegy. Látszik a tartásán, a mozgásán. Könnycsepp hullott az ablakpárkányon nyugvó kezére. Meglepődve nézte; nem is vette észre, hogy sír. Hirtelen megremegtek ajkai, elfordult az ablaktól, és az ágyára vetette magát. Szabad folyást engedett a könnyeinek, majd egyre hevesebb zokogását a párnájába rejtette.

Beatrice aznap éjjel meglátogatta Redet. Ahogy mindig, most is akkor surrant be a szobájába, amikor férje a legmélyebb álmát aludta. Ó, drága Beatrice! Red soha nem kételkedett benne, hogy valóban Beatrice jön el hozzá, még akkor sem, amikor az arcából áradó ragyogó fény elhomályosította egész lényét. Érezni is elég volt a jelenlétét, hallani édes hangját, ahogy a fülébe suttogta, hogy figyeli, és örökké szereti őt.

KAREN HAWKINS


Ahogy Beatrice minden ittjártakor, Red most is furcsa keverékét érezte annak, ami egykor az övé volt, és amit aztán elveszített. Gyönyört érzett és fájdalmat annak hiányától, együttlétet és magányt. Az ágy fölött lebegett, fehér ruhája lobogott, szőke haja körül olyan dicsfény ragyogott, mint amilyet Red régen, az anyja Bibliájában lévő képeken látott. – Red – szólalt meg; hangja a vágyakozás tüzével és a tiszta víz hűvösségével lebbent el a férfi fölött. Bár tudta, hogy nem tudja megérinteni, Red mégis kinyújtotta a kezét. – Ó, Beatrice. Nagyon hiányzol. Az asszony lágyan elmosolyodott, majd felsóhajtott. – Tudom. Láttam, milyen elfoglalt voltál a múlt hónapban. Tudta, hogy Red elveszítette a birtokot és az ékszereket is. – Szerelmem, hibát követtem el – felelte nagyot nyelve Red –, de Sophia mindent rendbe hoz. Csak megpróbáltam… – A lányunk boldogtalan – mondta Beatrice vádló hangon. – Igen, szenved. Az a férfi, Dougal MacLean… – Aki elnyerte tőled kártyán a házamat? – kérdezte zsörtölődve Beatrice. Red arca megrándult. – Igen, igen. Látom, mindent tudsz, nem akarlak untatni az ismétléssel. Beatrice, angyali teste előtt, karba tette a kezét. – Miért nem boldog a lányunk? – Nem tudom – emelkedett fel bizonytalanul Red. – El kell mennie MacLeanhez. – De… már két napja, hogy elment – pislogott Red csukott szemmel. – És Sophia mióta búslakodik? – Amióta leégett a pajta, az előző nap, igen – világosodott meg Red. – Én is erre gondoltam, de Sophia mindig mérgesnek látszik, amikor megemlítem a férfit. – Megsebezték. KAREN HAWKINS


– Nem tudom. Két szót se szólt róla, mióta elment. Szerelmem, nem áll szándékomban megkérdőjelezni az állításaidat, de… – Látod? – kérdezte vidám hangon, a feje fölött ragyogó dicsfényre mutatva. – Igen – válaszolta, miközben ajka remegő mosolyra húzódott. – Akkor hagyd abba ezt az üres fecsegést, te bolondos fajankó. Sophiának követnie kell a szív szavát, és ez most azt jelenti, hogy MacLean után kell mennie. Red ajkáról lehervadt a mosoly. Követni a szívét? MacLean után menni? – Beatrice, ez azt jelenti, hogy… Ám ahogy kinyitotta a szemét, Beatrice már sehol sem volt.

Red sírva ébredt, szíve mégis repesett. Ha erősen koncentrál, most is hallja Beatrice édes hangját, látja Sophiáéhoz hasonló, szív alakú arcát, rózsaszín ajkát, ragyogó kék szemét, hamvas bőrét, sűrű, szőke haját. Beatrice igazi szépség volt, efelől semmi kétség. Ráadásul elhagyott egy tehetős apát, számtalan nagy házat, szolgák tucatjait egyedül őérte. Beatrice mindig azt mondta, hogy nem esett nehezére elhagynia a könnyű életet, de Rednek évekbe telt, mire ezt valóban el is tudta hinni. Csupán egyszer találkozott Beatrice apjával. Az esküvő után, amikor eljött a fogadóba, ahol friss házasokként, szerelemmel telve, megszálltak. Nyolclovas hintóval érkezett, Red soha életében nem látott még szebb lovakat, egy herceg is megirigyelhette volna őket. Beatrice apja nem azért jött, hogy áldását adja a frigyre, hanem azért, hogy keményen elmondja, mit gondol lánya viselkedéséről. Beatrice elfehéredett ajakkal, szikrázó szemmel hallgatta apja szavait, aztán hercegnő módjára karon fogta Redet, és megkérte az idős férfit, hogy távozzon. Apja, mérgében elvörösödve, megesküdött, hogy soha többé nem beszél a lányával, majd őrjöngve elviharzott. KAREN HAWKINS


Red nézte, ahogy a pompás hintó kihajtott a fogadó udvarából, lenyűgözve bámulta, hogy még a lószerszámok is arannyal és ezüsttel vannak díszítve. Beatrice csak nevetett, azt mondta, egy hintó, az csak egy hintó, egy önkényeskedő öregember pedig mindig az is marad. Ám a látogatás után Red mindennél többre becsülte Beatrice szerelmét. Egyetlen nőt sem szerettek még jobban, és egyetlen férfi sem volt jobban megáldva, mint ő – főként, amikor már Sophia is megérkezett hozzájuk. Sophia és az anyja között mindig különleges kötelék volt, és Beatrice szenvedélyesen óvta a lányát. Most pedig Beatrice üzenetet hozott Rednek, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az egész ügy kissé zűrzavaros volt a számára, mivel ahhoz nem tudott eleget MacLeanről, hogy Sophiát nyugodt szívvel rábízhassa. Összevonta a szemöldökét. Hazardírozzon a saját lányával? Átkozottul kínos, hogy nincs elég jól az utazáshoz, különben maga vinné el a lányát MacLeanhez. Megfordult, és kinézett az ablakon. Odakint szakadt az eső. – Beatrice – suttogta. – Biztos vagy benne? – Igen, te mafla – hallotta a csendben Beatrice suttogását. Elmosolyodott.

Végre megvirradt. Ahogy az elmúlt két éjjel, Sophia most is csak egy vagy legfeljebb két órát aludt. Minden alkalommal, amikor behunyta a szemét, maga előtt látta MacLean megvetéstől vagy dühtől izzó tekintetét… Már maga sem tudta biztosan. Csak annyit tudott, hogy a szíve romokban hever. Odalentről hallotta, ahogy Mary felemelte a hangját, Angussal pörölt valami nyirkos tüzelő miatt. Odakint kitartó eső mosta el a vigasztalódásnak még az esélyét is. Sophia sóhajtva felkelt, megmosakodott és felöltözött. Minden mozdulat kínszenvedés volt, és amikor valamiről eszébe jutott MacLean és a könyvtárban történtek, szúró fájdalom hasított belé, kezét a szemére szorította, és megpróbált valami másra gondolni. KAREN HAWKINS


Végül kilépett a szobájából, és megesküdött, hogy maga mögött hagyja bánatát. Felvetette állát, mosolyt erőltetett az arcára, és belépett apja szobájába. Red a sérülés óta folyton sápadt volt, de ma valahogy másnak tűnt. Szemében ott volt a régi csillogás, arca kisimult, és nyájas mosoly ült az ajkán. – Sokkal jobban nézel ki – mondta Sophia, és odahajolt, hogy megcsókolja apját. – Akkor sem nézel ki ilyen fiatalosnak, amikor jól vagy. Apja kuncogva ráemelte csillogó kék szemét. – Talán egy angyal meggyógyított ma éjjel. – Még egy kis tündérpor, és holnap már fel is kelhetsz – nevetett a lány, és leült apja ágya mellé. – Hogy aludtál? – Jól, jól – válaszolt Red, közben fürkészte Sophia arcát. – Kislányom, kimerültnek látszol. – Nem alszom valami jól – vonta meg a vállát. – Azóta nem alszol jól, amióta visszanyerted a birtokot – biggyesztette le ajkát elgondolkodva az apja. – Arra gondoltam, megünnepelhetnénk. – Az eső miatt van. Már három napja esik egyfolytában, és ettől szomorú leszek és fáj a fejem. – Kislányom, nem alszol, és nem eszel – paskolta meg a kezét Red. – Le fogsz gyengülni. – Ha majd eláll az eső, újra rendben lesz minden. – Nem az eső az oka, Sophia. – Akkor hát mi? – Dougal MacLean. A lány elrántotta a kezét. – Nem tudom, miről beszélsz. – Valamit érzel az iránt a férfi iránt – mondta Red határozottan. – Én nem! – csattant fel a lány. – Dougal MacLean egy arrogáns, öntelt, keményfejű barom. – Édesanyád, isten nyugosztalja, gyakran mondogatta rám is ezt. Még most is mondja, a maga módján. De ez nem magyarázat arra, hogy miért hervadozol. KAREN HAWKINS


– Nem hervadozom. – Jól van. Akkor mit érzel? Sophia a kezét tördelte. – Én… én zavarban vagyok. Mérges voltam, és sértődött, ahogy ő is. Nem volt lehetőségem elmagyarázni, hogy miért… – mondta elvörösödve. – Nem fontos. – Igenis, fontos. Különben nem lennél szomorú. Kislányom, csak egy dolgot tehetsz: menj utána. – Micsoda? – pislogott Sophia. – Menj utána, és mondd el neki, bármi is az, amit el kell mondanod. Eltelt már egy kis idő, mindketten nyugodtabbak vagytok. Talán most már ő is olyan hangulatban van, hogy képes meghallgatni. Könnybe lábadt a lány szeme. – Nem – mondta csendesen. – Soha nem lesz olyan hangulatban, hogy meghallgasson. Red, én… én becsaptam őt. – Mit csináltál? – pislogott Red. – Nem akkor, amikor a házért játszottunk, hanem utána, amikor… – pirult el, ahogy apjára nézett. – Nem számít. – Mi volt hát a tét? – Egy csók – sóhajtott a lány. – Az ördög vigye el! – Red összeszorította az ajkát, mielőtt folytatta. – És te mit ajánlottál fel a csók ellenében? A lány az ajkába harapott. – Ó, kislányom – sajnálkozott Red. – Most már tudod, miért csaltam. Nem akartam veszíteni. Attól féltem, hogy talán túlságosan jó lesz. Red eltakarta a szemét, és maga elé dörmögött. – Ó, Beatrice, erre most mit mondjak? – Elvette a kezét. – Figyelj ide, nem tudom, mi a jó megoldás, de vannak, akik így gondolják, és én mindenképpen tennék egy próbát. MacLean a nővére házában van, ami mindössze egy napi lovaglás. Szedd össze a holmidat, menj, és mondd meg neki, amiről úgy érzed, hogy meg kell mondanod. – És az adománylevél? – tördelte a kezét Sophia. KAREN HAWKINS


– Mi van vele? – Azt hiszem… azt hiszem, megérdemli, hogy megtarthassa. Mindent megtettünk azért, hogy rászedjük. Akkor fontosnak tűnt, de most már… – Kislányom, ez a szándékod? Sophia bólintott. – Eladhatjuk a pincében lévő brandyt, és valahol máshol újrakezdhetjük. – Te ezt tennéd? Elhagynád ezt a házat? – Volt idő, amikor úgy gondoltam, ez a ház a mindenem, mert azt képviselte, amit a mama akart. Most viszont azon gondolkodom, hogy talán egyikünk sem képviseli azt, ami ő volt. Red a szívére tette a kezét, és a mennyezetre nézett. – Mindenben igazad volt, szerelmem! Sophia is a mennyezetre bámult. – Red, mit… – Semmit. Kislányom, teljesen egyetértek veled. Ha az megnyugtat, add MacLeannek az okiratot, és mondd el neki, amit el kell mondanod. – És aztán? – Aztán – fogta meg a lánya kezét Red – gyere haza, és becsomagolunk. Most menj – mondta, és mosolyogva elengedte Sophia kezét. – Mondd meg Marynek, hogy Angusszal kísérjenek el, és úgy vigyázzanak rád, mint a szemük fényére. – De nem bukkanhatok fel csak úgy MacLean nővérének az ajtajában, és nem hívathatom elő csak úgy! Egy egész napig tartana eljutnom oda, és… – De igen, megteheted. Ráadásul le merem fogadni, a nővére arra fog kérni, hogy maradj. Közismert a nagylelkűségéről. Ha pedig mégsem, ismerek egy csomó embert Stirling környékén. Leírom Angusnak az egyikük címét, ha véletlen szükség lenne rá. Vajon Rednek igaza van? Tényleg soha nem tudna megnyugodni, ha annyiban hagyná ezt a dolgot? Mi lesz, ha MacLean nem lesz hajlandó meghallgatni? Mit fog gondolni a nővére, ha csak úgy, KAREN HAWKINS


meghívás nélkül megjelenik, mint valami tapintatlan nőszemély, aki Lady Kincaid fivérét üldözi? Sophia arca égett a gondolattól, de nem volt rosszabb érzés, mint amilyen rossz volt, hogy fájt a szíve. Micsoda szörnyű história! Az első pillanattól köztük feszülő vágy beteljesülése elkerülhetetlen volt; Sophia tudta ezt, és kétségbeesetten akarta is. Bárcsak ne ilyen szerencsétlen félreértések közepette történt volna meg! Ha nem magyaráz el neki mindent, Dougal örökre a legrosszabbat fogja gondolni róla, és ez fájdalmas gondolat volt. Nyelt egyet. – Red, igazad van. Máris szólok Marynek, hogy csomagoljon. – Angust is vidd magaddal. Elővigyázatosságból. Sophia ellenkezni kezdett volna, de apja felemelte a kezét. – Ha egy órán belül elindulsz, estére odaérsz. Ebben az esőben egy percet sem várnék tovább. Szerintem a folyó máris majdnem ellepte a hidat. – Már nagyon szeretnél megszabadulni tőlem? – mosolygott Sophia. – Igen. Nem bírom nézni a megnyúlt arcodat a reggelizőasztalnál. A lány elnevette magát. – Red, nem értem. Miért vagy ilyen rendíthetetlen ebben az ügyben? – Mert ha van valaki, aki tudja, hogy mit jelent elveszíteni egy lehetőséget, az én vagyok. Az élet néha olyan, mint egy szilaj ló. Bele kell kapaszkodni a sörényébe, meg kell lovagolni, még ha meg is próbál levetni a hátáról. Nem akarom látni, amint életed hátralévő részét úgy töltöd, hogy összerezzensz, amikor elhangzik annak a férfinak a neve. Minden bizonnyal így is lenne, összetörtnek, leleplezettnek és megsebzettnek érezte magát. Rednek igaza van; ha nem beszél Dougallal, egész hátralévő életében bánni fogja. – Szeretlek, Red. – Szeretned is kell – ragyogott fel Red. – Néhány napon belül, részletes beszámolóval várlak. KAREN HAWKINS


– Természetesen. De ki viseli majd gondodat, amíg távol leszek? – Az uraság. Sophia felállt, és arcon csókolta apját. – Jó. Akkor megyek pakolni. – Ha odaérsz Lady Kincaid házába, ne gyere el addig, amíg nem beszélsz MacLeannel, még ha a fülénél fogva kell is rábírnod, hogy meghallgasson. Légy kitartó. Sophia elmosolyodott. Máris jobban érezte magát. – Az menni fog.

KAREN HAWKINS


Tizenhatodik fejezet Az a férfi, aki azt hiszi, nincs szüksége asszonyra, hideg lepedőkre, csomós zabkására és a legkeserűbb magányra van kárhoztatva. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Most már kezdem elveszíteni a türelmemet vele kapcsolatban – tette vissza a tálcára teáscsészéjét határozott mozdulattal Fiona Kincaid. – Dougal szörnyű hangulatban van, amióta csak megérkezett. – Én így jobban kedvelem – felelte Fiona jóképű férje. – Reggelinél alig szólt egy szót. – Csodálkozom – sóhajtott elkeseredve Fiona –, hogy még mindig nem jöttök ki egymással, pedig olyan hasonlóak vagytok. – Jack rábámult, mire sietve hozzátette: – Néhány dologban. – Alig néhányban – felelte a férfi, és kinézett az ablakon. Olyan kitartóan esett, hogy sok virágról leesett a feje, nedves szirmaik szétszóródtak a sáros talajon. – Már napok óta zuhog. Fiona töltött még egy kis teát.

KAREN HAWKINS


– Az időjárás miatta ilyen. Abban a pillanatban éreztem, ahogy megérkezett – mondta fintorogva. – Már le is tettem róla, hogy bemutassam a partin, mire megjött, már majdnem mindenki elment. – Remélem, hamarosan mindannyian elmennek – legeltette a szemét Jack kedvtelve Fionán. – Nem akarom, hogy tovább kelljen háziasszonyként tevékenykedned, mint ameddig feltétlenül szükséges. Fiona a férjére mosolygott. – Dougalon kívül már csak négy vendégünk van, így nincs sok dolgom. Sajnos a legtöbb partiképes hölgy elment már, így Dougal kellemes vacsorapartner nélkül marad. Az ültetés nehéz lesz. – Ültesd a bíró felesége mellé. Az asszony legalább örülne neki. – Nem teszek ilyet! – fortyant fel Fiona. – Az egy erőszakos nőszemély. Csak azért hívtam meg, mert a férje kiváló munkát végzett a hamptoni árvaházzal kapcsolatban, és szeretném alkalmazni a módszereit itt, Stirlingben is. – Erről jut eszembe, hogy Mrs. Kent folyton kérdezgette, Dougal mikor érkezik, azt gyanítom, van köztük valami. – Nem lennék meglepve. Dougal azt mondja, még nem csábította el a hölgyet, bár elég nehéz is lenne a férj jelenlétében. – Ha valóban érdekelné őt Mrs. Kent, ilyen apróság nem riasztaná vissza Dougalt – Jack elkapta Fiona szemrehányó pillantását, és halkan felnevetett. Megfogta felesége kezét, és forró csókot nyomott puha tenyerébe, majd behajtotta Fiona ujjait. – Fiona, szerelmem, téged imádlak, de a fivéreidet ki nem állhatom. Egyiket sem. – Gregor sokkal kedvesebb, amióta megnősült. Ezt neked is el kell ismerned. – Csak akkor, amikor Venetia vele van. Ha nincs vele, Gregor még rosszabb, mint volt. Fiona elmosolyodott, zöld szeme ragyogott. – Úgy hallom, te rosszabb vagy. – Ki terjeszt ilyen meséket? – Mindenki – fogta a kezébe férje arcát, és belemosolygott Jack kék szemébe. Sötét, padlizsán árnyalatú hajával és lélegzetelállító jóképűségével „Black Jack” Kincaid korábban a londoni társaság KAREN HAWKINS


istencsapása volt. Most a férfi Fiona személyes istencsapása volt, aki nélkül már nem tudta elképzelni az életét. Jack kuncogva az asztalra dobta szalvétáját. – Azt hiszem, meg kell néznem a fiunkat, és olvasnom kell neki egy mesét. Van kedved velem jönni? Fiona mosolyogva felállt, és a férjébe karolt. – Természetesen. Olyan nagy már. Szinte alig emlékszem, milyen pici baba volt, amikor… Halk kopogás hallatszott, és belépett Perkins, a komornyik. – Elnézést, asszonyom, de az imént egy bizonyos MacFarlane kisasszony érkezett, és az ön fivérét, Lord MacLeant keresi. Az úr sajnos még nem tért vissza. – Vissza? – komorodott el Fiona. – Hová ment? – Azt hiszem, asszonyom, a fivére, közvetlenül reggeli után lovagolni ment – felelte a komornyik, rosszallóan nézve az esőt. Jack incselkedve nézett Fionára. – Szerintem mindjárt megismerkedünk Dougal rosszkedvének okozójával. – Nem lennék meglepve. Jack, mit szólnál hozzá, ha először négyszemközt beszélnék MacFarlane kisasszonnyal? – Természetesen. Találkozunk, ha végeztél a vallatással. – Nem fogok senkit sem kivallatni. – Hát persze hogy nem – vigyorgott Jack. – Csak kérdéseket fogsz feltenni – folytatta, majd Perkinsre nézett. – Lady Kincaid hamarosan fogadja a kisasszonyt. – Igen, uram – hajolt meg a komornyik, és távozott. Fiona összevont szemöldökkel nézte a kitartóan zuhogó esőt. – Dougal a végén még belehal abba, hogy ilyen rettenetes időben lovagol. – Maga tehet róla – vonta meg a vállát Jack hát akkor küzdjön meg vele. – Homlokon csókolta Fionát. – Kíváncsian várom, mit tudsz meg ettől a nőtől. Fiona szórakozottan bólintott. Ha igaz, amit Jack gyanít, hogy Dougal rosszkedvének MacFarlane kisasszony az oka, akkor jaj annak a hölgynek! KAREN HAWKINS


Állát felvetette, és elindult a bejárat felé. Az előcsarnok közepén egy őszes hajú, szeplős, kövérkés, szolgáló kinézetű asszony álldogált. Fiona majdnem megbotlott a saját lábában. Az biztos, hogy ez az asszony nem olyan, mint akiért Dougal odavan. Ám ha… talán, ha igaz szerelem. Tehát ezért olyan zsémbes Dougal? Fiona összeszedte a gondolatait, és udvarias mosolyt erőltetett az arcára. – MacFarlane kisasszony? Isten hozta a… Halk köhögés szakította félbe Fionát, és az előtte álló asszony Fiona háta mögé mutatott. Megfordult, és rögtön tudta, hogy valóban a Dougal által okozott vihar kiváltójával áll szemben. Miss MacFarlane nem egyszerűen gyönyörű volt, hanem lélegzetelállítóan gyönyörű. Apró termetű, és akár egy tündér, aranyhajú, elképesztően kék szemű, édesen cseresznye ajkú, egyenes, előkelő orráért London elsőbálozói ölni tudnának. MacFarlane kisasszony elegánsan meghajolt. – Lady Kincaid, Sophia MacFarlane vagyok. Azért jöttem, hogy egy fontos üzleti ügyről beszéljek a fivérével. Itt van? Kedves hangja egyszerre volt bizonytalan és határozott, Fiona felfedezni vélt még némi keménységet is kellemes lénye mögött. – Miss MacFarlane, attól tartok, a fivérem épp nincs itt. Talán szívesen inna egy kis teát, amíg várunk. Bizonyára nem tart soká – mondta Fiona, és csak reménykedett benne, azért Dougal elég soká fog megjönni, hogy megismerhesse kicsit a rejtélyes MacFarlane kisasszonyt. Egy óra múlva, amikor Dougal visszatért a Kincaid-házba, csizmája kellemetlenül tele volt vízzel. Perkins kezébe nyomta csepegő kabátját és kalapját, kisimította vizes haját a szeméből, és a lépcső felé vette az irányt. Ahogy a szalonhoz ért, kinyílt az ajtó, és a sógora bukkant fel. – Dougal! Már alig vártalak! – mondta Jack széles vigyorral az arcán. – Örülök, hogy visszatértél. Dougal kételkedve nézett rá. – Miért? KAREN HAWKINS


Jack sötétkék szeme jókedvűen csillogott. – Nem vagy szomjas? Talán be kellene jönnöd a szalonba, teázhatnál Fionával… és a vendégével. Dougal összevonta a szemöldökét. Nem akart teázni. Azt pedig pláne nem akarta, hogy Fiona megpróbálja felvidítani. Két napja, amióta megérkezett, hadilábon állt mindennel. Semmi sem vidította fel: sem a finom ételek, sem egy csinos hölgy flörtölése, sem a nővérének vagy a kis unokaöccsének a viszontlátása. Semmi sem űzte el gyászos hangulatát. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Sophia MacFarlane-re, és arra, hogy milyen volt a lány, amikor utoljára látta. A gondolatra, ahogy mindig, most is sajogni kezdett a szíve, és magában újra a pokolba kívánta a lányt. – Kérlek, ments ki Fiona előtt, fürödni szeretnék, és átöltözni a vacsorához – mondta röviden. Leginkább azt szerette volna, ha Jack legjobb portóijába temethette volna a gondolatait. Összevont szemöldökkel újra a lépcső felé fordult, amikor meghallotta a szalonból halkan kiszűrődő hangokat. Itt van. Dougal hirtelen megállt, minden porcikája várakozón, készen, vágyakozva, pattanásig feszült… Jacket félretolva belépett a szalonba. Sophia egy kétszemélyes kanapé szélén ült, kezében teáscsészével Fionára figyelt, aki éppen a kis Jackről szóló történetekkel szórakoztatta. Ahogy Dougal belépett, Sophia letette a csészéjét, és égő arccal felugrott. Dougal megállt előtte. Azt hitte, sose látja többé. Az elmúlt napokban azt mondogatta magában, hogy a dolgok pont úgy mennek, ahogy szereti, és hogy kigyógyult abból a leküzdhetetlen vágyból, amit a lány iránt érzett. Most viszont rájött, hogy eddig csak áltatta magát. Most is ugyanúgy kívánta a lányt, mint amikor először meglátta. Olyan ádáz szenvedéllyel kívánta, amit képtelen volt elnyomni magában. Sophia ugyanígy érzett. Dougal látta a szemében, a kettejük közötti távolság ellenére, érezte a lány elsöprő vágyának lüktetését. KAREN HAWKINS


Fiona finoman köhécselt. Dougal tisztában volt vele, hogy nővére kíváncsi tekintete csak úgy cikázik közöttük. Kikényszerített magából egy meghajlást. – Miss MacFarlane. A lány gyorsan pukedlizett. – Lord MacLean. Dougal képtelen volt levenni róla a szemét. A lány sápadtabb volt, mint korábban, szeme pedig karikás volt. Megbántotta őt, amikor… Gyorsan Fionához fordult. – Beszélnem kell MacFarlane kisasszonnyal. Fiona elkomorodott, tekintetével figyelmeztette Dougalt, mennyire udvariatlan. – Elég idő lesz még erre ma este. Megkértem Sophiát, hogy maradjon itt éjszakára, és beleegyezett. Maradjon? Ugyanabban a házban, ahol ő? Eddig is pokolian nehezen tudott elaludni, de most, tudva, hogy a lány is itt van vele egy fedél alatt, buja teste… – Nem – szakadt fel belőle. Fiona összevonta a szemöldökét. – Dougal, ez az én házam… – Meg az enyém – tette hozzá Jack. Dougal szúrós tekintettel nézett a férfira. – Ha azt kívánom, hogy MacFarlane kisasszony maradjon, akkor marad – szipogott Fiona. Sophia felvetette az állát. – Sajnálom, hogy idegenkedik a látogatásomtól, de már elfogadtam a nővére kedves meghívását. Dougal összeszorította a fogát. Ha Sophia itt marad, akkor lehet, hogy képtelen lesz őt újra elengedni. A pokolba, ez nem szép dolog! Odakint újra beborult a már szinte kitisztult égbolt, és a távolból mennydörgés hallatszott. Sophia kinézett az ablakon, és még jobban elsápadt. – Ne már! – mordult fel Jack. – El fogunk úszni. – Dougal – csattant fel Fiona –, uralkodj magadon! – Próbálok – préselte ki magából összeszorított foggal Dougal. KAREN HAWKINS


Sophia hitetlenkedve felsóhajtott, mire Dougal rápillantott, ami nagy hiba volt. Buja ajkainak látványa magával ragadta a férfit – ezeket csókolta, ezzel csüggött rajta a lány, amikor magáévá tette őt az asztalon, a nyári vihar tombolása közben. Teste azonnal lángra gyúlt, és tudta, hogy még nem tud beszélni vele – addig nem, amíg le nem tudja csillapítani a vágyát. Sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Dougal, hová mész? – kérdezte Fiona. – Lovagolni – felelte anélkül, hogy megállt volna. – Hiszen épp most jöttél vissza! – A pokolba, tudom! – felelte, és kilépett az ajtón. – Visszaérsz vacsorára? – kiáltott utána Fiona. Dougal még csak nem is válaszolt, fedetlen fővel kilépett a házból, és becsapta maga mögött az ajtót. Homlokát ráncolva, tudomást sem véve a tornyosuló viharfelhőkről, hamarosan újra olyan vadul vágtatott, mintha a pokol szörnyetegei üldöznék.

Hát itt vagy! Dougal megfordult, és látta, ahogy nővére az előcsarnokon át elé siet. Rózsaszín selyemruhát viselt, amely csak úgy susogott kerekded alakja körül. Kicsit kigömbölyödött, amikor babát várt, de Jack nem törődött vele. Dougal egy pillanatra irigyelte Jacket és Fionát. Az ő szerelmük kivételes volt, olyannak fogadták el egymást, amilyenek voltak. Nem volt köztük csalás vagy félrevezetés. Felsóhajtott, amikor Fiona tetőtől talpig végigmérte. – Teljesen átáztál. Fél órán belül vacsora; nem leszel kész időben. – Akkor kezdjétek el nélkülem – bújt ki csepegő kabátjából, majd odaadta a várakozó inasnak. Fiona a közömbösen álldogáló inasra nézett, majd megfogta Dougal karját, és behúzta magával az üres szalonba. Határozottan becsukta az ajtót. KAREN HAWKINS


– Órák óta várlak, most már jár nekem valami magyarázat. Ki ez a Sophia, és miért ilyen fontos? – Mielőtt elkezded, magyarázd el, miért beszélted rá, hogy itt maradjon? Fiona karba tette a kezét, ami alacsony termete miatt nem volt valami fenyegető póz. – Azért kértem meg MacFarlane kisasszonyt, hogy maradjon, mert megértettem, hogy van köztetek valami. – Valami, amit legszívesebben letagadnék. Fiona egy pillanatig nyilvánvaló csodálkozással, csak nézett. – Elmagyaráznád, hogy érted ezt? – Nem. – És ha megígérem, hogy a következő gyerekemet rólad nevezem el? – biggyesztette le ajkát Fiona. – Jacket nem zavarná? – vonta fel a szemöldökét Dougal. Fiona elmosolyodott. – De. Ezért gondoltam, hogy ez kiváló motiváció lenne számodra. – Nem hiszem el, hogy megtennéd. – Pedig így van – mondta Fiona határozottan. Dougal végigsimította nedves arcát. – Fiona, csurom vizes vagyok. Ha azt akarod, hogy elkészüljek vacsoráig, most mennem kell. – Rendben – sóhajtott fel Fiona. – Úgysem mondanál el semmit – jelentette ki, majd kinyitotta az ajtót, és kiszólt az egyik inasnak. – Korábban kértem, hogy készítsenek elő egy fürdőt Lord MacLean számára. Kérem, most vigyék fel a szobájába. – Igen, asszonyom – hajolt meg az inas, és távozott. – Dougal, egy darabig a könyvtárban tudom tartani a vendégeket, de siess, vagy kihűl a vacsora. – Riasztó sebességgel fogok fürödni – felelte. Amíg teljes erőből vágtatott az esőben, túl mérges volt ahhoz, hogy érezze a hideget. Most, ahogy a tűztől távol ácsorgott, teljesen átfázott. – Nem is tudom, miért próbálkozom – mondta a nővére keserűen. – Most már kezdelek szánni. KAREN HAWKINS


– Szánni? – Szánni – ismételte határozottan. – Nézd meg magad a tükörben. Még soha nem láttam ilyen fancsali képet. Most pedig menj, készülj a vacsorához, és ne kóborolj el! – mondta Fiona, majd sarkon fordult, és elviharzott. Dougal felment a lépcsőn. Két inas teletöltötte a kandalló elé állított kádat, és amikor elmentek, Dougal odalépett, hogy ellenőrizze a hívogatóan gőzölgő vizet. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy a forró víz enyhítse az izmaiban lüktető fájdalmat. Minden porcikája sajgott. Az órára pillantott, és rájött, hogy mindössze húsz perce van, hogy rendbe hozza magát. Kikötötte a nyakkendőjét, és vetkőzni kezdett. Még a saját nővére is szánakozik rajta, gondolta keserűen. Nincs szüksége szánalomra. Lehet, hogy dühös, de biztos, hogy nem szomorú. Nem volt szomorú, hogy ilyen irányt vettek az események. Az nyomta a lelkét, hogy becsapták. A fején át lehúzta az ingét, lerángatta magáról a többi ruhát, és a kádhoz lépett. Fiona, a maga minden lében kanál természete ellenére, nagyon jó testvér volt. Úgy rendelkezett, hogy a kádat a kandalló elé állítsák, hogy ne csak a víz legyen meleg, amíg fürdik. Maga a kád rendkívüli volt, még ahhoz is elég nagy, hogy akár ketten is elférjenek benne, továbbá olyan mély volt, hogy a beletöltött víz még ülve is majdnem a válláig ért. Merev vállait előreejtette, arca megrándult arcizmai eddigi feszülésétől. Sophia olyan szorosan behálózta, mintha egy drótot tekertek volna rá. Egész este maga előtt látta, ahogy Sophia a szalonban nézett rá, mintha az egész jövője egyedül csak tőle függne – és ez igen őrült gondolatnak tűnt. Miért jött utána? Mit akarhat? Dougal remélte, hogy nem bántotta meg azzal, hogy köszönés nélkül távozott. Összeszorította a fogát. Az ördögbe, nem érdeklik a lány érzései. Könyörtelenül félresöpörte e gondolatokat, és éppen bele akart lépni a kádba, amikor élénk kopogtatást hallott. KAREN HAWKINS


Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt, és belépett Sophia, majd gyorsan becsukta az ajtót. – Dougal? Ragyogó, ezüst rátétes, kék ruhában volt, amely csodásán rásimult, kiemelte csípője vonalát és pompás melleit. Hosszú haja feltűzve, egyik hajtincsében egy gyémánt. Állát felvetve, kezében egy darab papírral érkezett, amelyet most pajzsként tartott maga előtt. Amikor meglátta, hogy Dougal teljesen meztelenül álldogál a kandalló előtt, szája kinyílt, szeme elkerekedett, riadtan hátralépett, és elejtette a papírt. A meglepetéstől Dougal is megdermedt. Ott állt a kád mellett teljesen meztelenül, egyik lába a kádban. A forró víz és a tűz melege semmiség volt ahhoz a forrósághoz képest, amely elárasztotta a testét. – Mi az ördögöt akar? – kérdezte szinte durván.

KAREN HAWKINS


Tizenhetedik fejezet A férfiak olyanok, akár a sziklák. Van, hogy mozdulni sem tudnak anélkül, hogy egy kis lendületet adnál nekik. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Sophiának elállt a lélegzete a látványtól, ahogy Dougal ott állt előtte teljesen meztelenül. A tűz fénye éhesen táncolta körül a kidolgozott izmokat a hasán és a combján, cirógatta izmos karját, egészen a szép formájú kézfejig. Az előző szerelmi összecsapás szinte teljes sötétségben történt, alkalmanként a villámlás fénye adott némi támpontot, de sokkal inkább az érzéseké volt a főszerep, nem a látványé. Semmi sem készítette fel Dougal nyers férfiasságára, a vágy egyértelmű fizikai megnyilvánulására, amely egyre nőtt, ahogy a lány bámulta a férfit. A látvány a gondolkodás képességétől is megfosztotta, levegőt sem kapott, csak szó nélkül bámulta a férfit. Pirulva kellett volna elmenekülnie, de képtelen volt. Szíve egyre hevesebben dobogott, ujjai begörcsöltek a vágytól, hogy megérinthesse a férfit, hogy ujjbegyeiben érezze bőrét, teste melegségét. Istenem, milyen tökéletes! Minden egyes porcikája. KAREN HAWKINS


Dougal szétvetett lábbal állt, mintha azt akarná, hogy a lány ne bámulja tovább. – Jó, jó, jó – mondta vontatottan, hangján hallatszott a felindultság. – Mit keres a szobámban, Sophia kisasszony? Ezt forgatta a fejében, amikor rávette a nővéremet, hogy itt marasztalja magát? – kérdezte hunyorítva. – Azért jött, hogy rávegyen, hogy másodszor is bolondot csináljak magamból? Sophia megnyalta a száját, és rekedten válaszolt. – Azért jöttem, hogy beszéljek önnel. Ma este a többi vendéggel együtt leszünk, és lehet, hogy nem lesz lehetőségünk négyszemközt beszélni. – És nem tudott reggelig várni? – Ahogy reggel lesz, távozom. – Mi az, ami olyan átkozottul fontos, hogy nem tud várni? – villant meg a férfi szeme. Sophia tekintete Dougal férfiasságára tévedt, összefutott a nyál a szájában, arra vágyott, hogy megérintse, és megtudja, vajon tényleg olyan forró-e, mint amilyennek látszik. Ujjai hegyével végig akarta simítani a férfi izmait. A karjába akart olvadni, érezni akarta a csókját, és… Dougal, a foga között átkozódva, hirtelen elindult a lány felé. Sophia tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Dougal megállt előtte. Látta a felindultságot a férfi zöld szemében. – Mit akar tőlem? Mit? Sophia felemelte a kezét, majd észrevette, hogy nincs benne a papír. Az ördögbe, biztos leejtette. Körülnézett, és meglátta, ahogy a lábánál hever, így lehajolt, hogy felvegye – majd félúton megállt, mert észrevette, hogy szemmagasságban előtte egyre nyilvánvalóbban ott meredezik Dougal férfiassága. Csupán néhány centire volt tőle a kemény és vastag hímvessző. Ez volt hát, ami olyan gyönyört okozott neki. Egész teste megfeszült a gondolatra, és égett a vágytól, hogy megérintse. Felemelte a kezét, és… Dougal elkapta a vállát, és megszorította. – Sophia – mondta rekedten. KAREN HAWKINS


A lány hirtelen megértette, mit akar Dougal. Teljes szívéből érezte. A gondolat rettenetesen pajzán volt, ami még inkább arra sarkallta, hogy megtegye. Előrehajolt, és lassan, nagyon lassan csókot lehelt Dougal férfiasságának a végére. Dougal megborzongott, ahogy a lány visszahúzódott, és felvette a papírt a földről. Feltartotta a kezében lévő papírt, de nem mert a férfi szemébe nézni. Mi van ebben a férfiban, ami elfeledteti vele az illendőséget? Hosszú csend következett, aztán Dougal elvette tőle a papírt, és kinyitotta. – Az adománylevél? – kérdezte, majd a lány felé nyújtotta. – Nekem nem kell. – Nekem sem – nézett a szemébe Sophia. – Miért nem? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Hát nem ezért vetette elém magát…? – Nem, nem ezért. És ezt ön is tudja. – Nem hiszek magának. – Akkor miért vagyok itt, és miért akarom átadni önnek a papírt? – kérdezte egyszerűen. – Bűntudata van? – kérdezte akkorára tágult pupillákkal, hogy tekintete szinte feketének látszott. – Nincs – felelte lágyan a lány. – Sokféle érzés kavarog bennem, de a bűntudat nincs köztük. Dougal tekintete a lány arcáról az adománylevélre vándorolt. Egy hosszú pillanatig csak állt, majd lehajtotta a fejét, sötétszőke haján megcsillant a tűz fénye. Összegyűrte a papírt. – Olyanok vagyunk, mint a szikrára váró gyújtózsinór – emelte fel a fejét. – Nem tudom, mi az, ami köztünk vibrál – rázta meg szomorúan a fejét. – Soha nem tapasztaltam még ilyesmit. Sophia mellkasa elszorult, igyekezett úgy a férfi szemébe nézni, hogy semmi más ne vonja el a figyelmét. – Én sem tudom, mi ez, de egy kicsit rémisztő. – Azon az éjjelen – komorodott el a férfi a könyvtárban… fájdalmat okoztam önnek? KAREN HAWKINS


Olyan aggodalom volt a hangjában, hogy Sophia gyorsan megrázta a fejét. – Nem. Dehogy. Kicsit olyan… valójában fantasztikus érzés volt. – Ön azt mondta nekem, hogy már nem ártatlan – folytatta a férfi korholó pillantással. – Miért mondta ezt? – Azért – pirult el a lány –, mert tudtam, hogy ha megmondom az igazat, akkor elmegy. És én kívántam önt. Dougal fürkészően nézte a lány arcát, végül bólintott, szigorú tekintetét halvány mosolyra cserélte. – Rendben van. Ha máshoz nem is, de a vágy dolgaihoz értek. – Az biztos – felelte a lány izzó hangon. A férfi halkan felnevetett, tekintete ellágyult, szeme újra zöld színű lett. – Lenyűgözöttnek tűnik. – Csodálatos volt – felelte egyszerűen a lány. – Dougal, nagyon sajnálom, hogy a házzal kapcsolatban megpróbáltam becsapni. Anyám leghőbb vágya volt, hogy Reddel ott éljünk. Apám, amikor elvesztette ön ellen a házat, Edinburghba tartott, hogy anyám utolsó ékszereiért kapott pénzből ki tudjuk fizetni az új tetőt. – Reménytelenül legyintett. – Segíteni akart, de… nem sikerült. – Felmerült önben valaha, hogy elmagyarázza ezt nekem? – Lemondott volna a követeléséről? – kérdezett vissza a lány pislogva. Dougal sejtelmesen elmosolyodott, olyan gyönyörű volt, hogy Sophiában újra felébredt a vágy. – Nem akarja megtudni, ugye? Sophia megrázta a fejét, és elkövette azt a hibát, hogy nem a férfi szemébe nézett. Bámulta a férfi izmos vállát, mellkasát, és a mellkastól lefelé vezető sötétszőke sávot, amely izgatóan elkeskenyedett, ahogy leért a… Hirtelen eltakarta a szemét, érzékei kigyúltak. Halk kuncogást hallott, majd a férfi meleg keze a csuklójára fonódott. Sophia egész karja beleremegett az érintésbe. Dougal elhúzta a lány kezét a szeme elől, higgadtan nézte a lányt. KAREN HAWKINS


– Önben lenyűgözően keveredik az ártatlanság és az érzékiség. Soha nem tudom, mire számítsak, ha önnel vagyok. – Én sem tudom – suttogta Sophia, és kiszabadította a kezét. Olyan rettenetesen kívánta a férfit, és ez mámorító érzés volt. Ám azt is tudta, mi az ára annak, ha megadja magát a szenvedélynek. Minden alkalommal, amikor együtt voltak, egyre nehezebb volt különbséget tenni a vágy és a szerelem között. Szerelem? Megdöbbent a gondolattól. Hát ez meg hogy jutott eszébe? Hogyan lehetséges, hogy szerelmes lett Dougal MacLeanbe? – Meg kell szabadulnunk ettől a vágytól – adta vissza a férfi a papírt. – Hogyan? – vette el gondolkodás nélkül. A férfi a karjába kapta, és megfordult, a lány ruhája végigsöpörte a karját. Sophia rátapadt, karját a nyaka köré fonta, az adománylevél újra a földre hullott. – Mit művel? – kérdezte izgatottan. – Amit már abban a pillanatban meg kellett volna tennem, amikor belépett ide – felelte szinte morogva, kemény ajkán halvány mosollyal. A kád mellé állította a lányt. – Vetkőzzön. – Tessék? – pislogott a lány. Dougal zöld szeme felcsillant. – Ruhában nem tud fürödni. – Fürödni? De a vacsora… – Az várhat. Egyikünk sem a társasági élet szabályainak rabszolgája, nem igaz? – csillogott kihívóan a tekintete. Valami megszólalt Sophia bensőjében. Mindig is élvezte a szabadságot, hogy kötöttségek nélkül nőtt fel, ami lehetővé tette számára, hogy férj nélkül éljen a saját házában, és ami odáig vezetett, hogy hazárdjátékot kezdeményezzen azzal a férfival, aki itt áll meztelenül előtte. Dougal egy huncut „kövessen” vigyorral nézett rá, mielőtt belépett a kádba, és kezét kitartva belecsusszant a vízbe. – Segíthetek? KAREN HAWKINS


Sophia annyira vágyott a férfira, hogy az szinte már fájt. Ám ha elveszíti a kontrollt, és fizikailag közelebb engedi magához, le tudjae győzni vajon azt az érzelmi kötődést, ami egyre erősebb lesz, valahányszor együtt vannak? Tudta, hogy ha belemegy a játékba, és a vízben Dougal magához öleli, el fogja veszíteni a fejét, nem fog tudni gondolkodni, csak érezni fog, élvezni azt, hogy él. Kéjesen beleremegett a gondolatba. A víz kifröccsent, amint Dougal meztelenül és csillogva felállt, és ruhástól felemelte Sophiát. – Dougal! A férfi a víz fölé tartotta. – Nos? Csatlakozik akkor hozzám? – Van más választásom? – Nincs – felelte Dougal, majd csupasz ölébe véve a lányt, leült. Sophia ruhája szétterült a vízen, szoknyája ezüst rátétje rátapadt a kád szélére, alsószoknyái körülöttük lebegtek. A meleg víz átjárta a rétegeket, és a mellét nyaldosta, mire mellbimbói megkeményedtek. Dougal szorosan átölelte, olyan közel húzta magához, hogy a lány a vállára hajtotta a fejét. – Tessék – mondta a férfi, forró lehelete a lány fülében izzott. – Most végre ott van, ahol lennie kell. Egyelőre. A Dougal-féle férfiak mind ilyenek voltak; mindenestől a tiéd lehettek… holnapig. Ennyi jut Sophiának. Talán elégnek is kellene lennie. Csak most ismerte fel magában, hogy az izgalom iránti vágy régóta ott szunnyadt benne. Talán ha eljön a holnap, rájön, hogy ez minden, amit akart. Dougal megemelte a lány állát, és rámosolygott. – Megmossam a hátát, kedvesem? – Ruhán keresztül? – emelte fel a karját Sophia. Csupa víz volt mindene, a ruha csak úgy tapadt rá, a kádban ide-oda mozgott a víztömeg. Nevetés csiklandozta a torkát. – Dougal, ön olyan képtelen ember! Most hogy jutok így vissza a szobámba? A férfi vigyorogva nézett rá, foga fehéren világított a tűz halvány fényében. KAREN HAWKINS


– Nedves csíkot fog húzni maga után. – Amit a szolgák majd jelentenek a nővérének. – Fionát nem fogja érdekelni. – Ezt nem gondolhatja komolyan – vonta fel a szemöldökét a lány. – Amíg én boldog vagyok, addig ő is az. Sophia megfordult, és hosszan nézte a férfit. Rettenetesen jóképű volt, tekintete sötét és rejtelmes. A száját mintha gránitból faragták volna, határozott vonalú álla keménységről és erőről tanúskodott. Izmos válla kiemelkedett a vízből, és a lány mindenhol érezte a férfi keménységét: a karjában, a hasán, a lábaiban, és a… A lány tágra nyílt szemmel megpróbált felállni, de Dougal gyorsabb volt. Karjával még szorosabban ölelte, amikor megpróbált kiemelkedni a vízből. – Dougal, engedjen… A férfi megcsókolta. Nem durván, mint korábban, hanem szenvedélyesen, ajka meleg volt és finoman határozott. A csók lángra lobbantotta a lányt, elhomályosította a gondolatait, lehetetlenné tette, hogy a férfin kívül másra tudjon gondolni, vagy képes legyen bármi mást érezni. Ez volt az, amire vágyott, ami hiányzott eddig, amire szüksége volt. Próbálta kikötni a ruháját, dühösen zúgolódott, amikor a nedves szalag összecsomózódott. Dougal benyúlt a ruha alá, és kikötötte a csomót. Úgy fordította a lányt, hogy lovagló ülésben üljön az ölében. Sophia megremegett, amikor a férfi az összetapadt anyag alatt megérintette a teste legérzékenyebb részét. Gyengéden végighúzta rajta az ujjait. Ahogy a férfi ujjai újra és újra megérintették, csodásan kéjes hullámok árasztották el a testét. Felnyögött, feje hátrahanyatlott. Dougal szorosabban ölelte, és egy pillanatra sem hagyta abba a lány izgatását. Sophia nyugtalanul mocorogni kezdett, mire a férfi ujjaival még erősebb nyomást fejtett ki, szinte az őrületig fokozva Sophiában a vágyat. Minden érintéssel nőtt a vágy, minden remegéssel sóvárogva vágyott a kielégülésre. KAREN HAWKINS


Dougal zihálva csúsztatta gyorsan Sophia csípőjére a kezét, és magához húzta, a lány érezte, ahogy Dougal férfiassága nekifeszül. A kéjtől elakadt a lélegzete is, amint a férfi beléhatolt. Aztán, ahogy Sophia mozogni kezdett, ruhája kék gomolyagként vette körül őket. Keményen Dougal vállába kapaszkodott. A férfi fölfelé mozgatta csípőjét, derekánál fogva tartotta a lányt, amint újra és újra előrelendült. Közeledett a csúcspont, Sophia a férfi nevét nyögte, halványan érzékelte, ahogy teste minden mozdulatára a padlóra loccsan a víz, mellbimbója pedig kéjesen dörzsölődött nedves ruhájához. Minden lökéssel, minden mozdulattal magasabbra hágott benne az izgalom. Amikor Dougal rátapasztotta ajkát a mellbimbóira, ívbe feszült, és eddig soha nem érzett gyönyör kerítette hatalmába. A férfi nevét zihálta, és szorosan ölelte, amíg lassan megnyugodott. Dougal, amikor Sophia magához tért, közelebb húzta a lányt, aki még mindig magában érezte a férfi merev hímtagját. Dougal olyan könnyedén állt fel a lánnyal az ölében, mintha csak egy tollpihe lenne. Kilépett a kádból, a lány ruhájából és hajából pedig csörgött a víz a már úgyis nedves szőnyegre. Sophiát a kandalló előtt letette, ahol a meleg lángok máris csillapították remegését. Sophia a férfira nézett. A könnyed szívtipró eltűnt, helyébe lépett az elszánt csábító. Ha lenne egy csepp józan esze, most elmenne. Ám Dougal csókját megismerve, már tudta, hogy nincs az a ház, legyen az bármilyen gyönyörű vagy kedves, ami ki tudná tölteni a szívét. Ő most már ezt akarta. A férfit akarta. Addig észre sem vette, hogy ki akarja kötni a ruháját tartó szalagot, amíg Dougal rá nem tette a kezét az övére. – Hadd próbáljam meg én – cirógatta mély hangjával a lány fülét, amellyel újabb borzongás járta át a testét. Gyorsan kioldotta a csomót és lehúzta a lányról a vizes ruhát, egyedül a nedves alsóinget és harisnyát hagyva rajta. Dougal most jött rá: lehetséges, hogy egy nő puszta látványától elakadjon az ember lélegzete. Jóságos isten, ez a nő milyen gyönyörű! A fehérnemű rátapadt a lány idomaira, ráolvadt a mellére, KAREN HAWKINS


lapos hasára, végigsimult rajta, a csípőjétől a combok vonaláig. Haja félig leomlott, aranyló tincsei a nyakába és a vállára hullottak. Dougal szava azonban a lány piros, csókolózástól duzzadt ajkaitól akadt el. Telten, nedvesen csillogtak, hívogatóan, bátorítóan, hogy újra megízlelje őket. Meg is tette. Ahogy lassan lehúzta a lány vizes testéről az inget, centiről centire haladva végigcsókolgatta a lány csupasz bőrét. Sophia hozzásimult, kapkodva vette a levegőt, ajka szétnyílt, és a férfi vágyával együtt, az övé is egyre nőtt. Dougal végül letérdelt előtte, lehúzta a harisnyáit, majd újból felállt, és nézte a lányt. A tűz táncoló fénye megcsillant a nedves bőrön, a kellemes lankákon, árnyékkal takarva el a rejtett zugokat. Dougal újra letérdelt, megfogta a lány csípőjét, és gyengéden magához húzta. A lány is letérdelt, mellével a férfi mellkasához simult. Dougal odahajolt, és forrón megcsókolta, miközben a lába közé csúsztatta ujjait. Sophia zihálva a férfi vállába kapaszkodott. Az átölelte, és anélkül, hogy megtörte volna a csókot, gyengéden a szőnyegre fektette a lányt. Csak akkor húzódott hátra, amikor széttárta a lány combjait, és beléhatolt. A vágyban elmerülve, szemével is élvezte a lányt, miközben a testét birtokolta. Kedvtelve nézegette, ahogy hátravetette a fejét, ahogy a nevét nyögve behunyta a szemét, és ahogy minden lökésnél kéjes fesztelenséggel vonaglott alatta. Az orgazmus olyan vad kiáltással szakadt fel a férfiból, amilyen vad vihart még soha nem okozott. A lány is felkiáltott, ahogy a férfinak feszült. Később, amint a tűz finoman melegítette a bőrüket, Dougal lágyan megcsókolta, és szorosan megölelte a lányt. Bár hamarosan megnyugodtak, a levegő előbbi szeretkezésüktől még mindig fülledt volt. Olyan csodálatosan bensőséges volt, ahogy a lány meztelen teste a férfiéhoz simult, fejét a vállán nyugtatta, lábai összegabalyodtak a férfi lábaival. Ehhez hozzá tudna szokni, gondolta Dougal… de aztán leállította magát. Nem engedheti meg magának az effajta gondolatokat. A KAREN HAWKINS


természete így is éppen eléggé veszélyes. Nehéz szívvel engedte el ezeket a gondolatokat. Halk kopogás hallatszott, Sophia megmozdult, de Dougal magához szorította. – Várjon! – kiáltotta Dougal. – Nem vagyok felöltözve. – Igen, uram – hallatszott odakintről Perkins válasza. – Lady Kincaid emlékeztetni kívánja önt, hogy a vacsorát azonnal tálalják. – Rövidesen ott leszek. – Igen, uram – felelte, majd hallatszott, amint távozik. Sophia felemelkedett. – Most az én szobámhoz fog menni. – És azt fogja gondolni, hogy elkerülték egymást. Várunk, amíg elmegy, aztán visszakísérem a szobájába, hogy átöltözhessen, és lemehessen. Bárki bármit mond, mondja azt, hogy eltévedt a házban. – Ezt senki sem fogja elhinni. – Pedig ez sokszor előfordul. Lady Durant például egyszer egy teljes órát késett ugyanebből az okból. Sophia elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy a nővére bolondnak fog tartani. – Jöjjön – csókolta meg az orrát Dougal –, előbb gondoskodjunk arról, hogy ön visszatérhessen a szobájába, mielőtt Fiona maga akar majd meggyőződni hollétünkről. Miután bebugyolálta Sophiát a ruhájába, és kituszkolta az ajtón, észrevette, hogy a lány otthagyta a MacFarlane-ház adománylevelét a padlón. Felemelte, és vigyorogva nézte az erotikus fürdőtől elázott okiratot. Megcsóválta a fejét, hogy micsoda kalamajkát okozott ez a darabka papír, majd kiterítette száradni, és felöltözött a vacsorához.

KAREN HAWKINS


Tizennyolcadik fejezet Ne higgyétek el senkinek, hogy a férfiak többre képesek, mint a nők. Képzeljétek csak el, milyen kevés gyermek születne, ha a férfiaknak kellene megküzdeniük a szülés fájdalmával! AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Sophia számára kínszenvedés volt a vacsora. Kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy szorosan fel kellett tűznie a haját, hogy el tudja tüntetni a vizes hajvégeket. Szerencséje volt, hogy Mary már elment vacsorázni a személyzettel. Bódultságában képtelen lett volna elviselni szolgálója fürkésző tekintetét. Nem volt annyi önuralma, amivel képes lett volna levenni Dougalról a tekintetét. A férfi hihetetlenül érzéki volt, és ezt a vendégek közül valaki más is észrevette. Nyolcan ültek az asztal körül. Fiona a férje, Jack mellett ült, majd egy bíró következett a feleségével, egy Miss Stanton névre hallgató, lóbolond nő, aki másról sem beszélt, csak a délutáni lovaglásáról. Volt még egy jóképű úriember, Sir Reginald Barksdale, aki úgy bámulta Sophiát egész este, mintha kísértetet látna.

KAREN HAWKINS


Ám aki azonban mindenáron igyekezett magára vonni Dougal figyelmét, az nem Miss Stanton volt, hanem Mrs. Kent, a bíró felesége. A harsány, vörös arcú, víg kedélyű bíró, jó húsz évvel idősebb volt, mint hetyke, élénk tekintetű felesége. Botrányos volt, ahogy Mrs. Kent beszélt és nevetett, és amilyen feltűnően igyekezett flörtölni Dougallal. Közben férje, aki az ételen kívül minden másra érzéketlennek mutatkozott, egyfajta gyengéd toleranciával követte az este eseményeit. Sophia érzései korántsem voltak ilyen elnézőek. Minden alkalommal, amikor Mrs. Kent Dougalra nézett vagy titokzatosan rámosolygott, Sophia ereiben megfagyott a vér. Ami persze nevetséges volt, hiszen, az isten szerelmére, a férfi nem az övé. Csak kölcsönvette, kis időre. Tekintetük összekapcsolódott, a férfi pedig, mintha Sophiára köszöntötte volna, csendesen megemelte a poharát, és belekortyolt. Sophia önkéntelenül megemelte saját poharát, és viszonozta Dougal gesztusát. A férfi rámosolygott, mire Mrs. Kent megdermedt. Mintha esélyt sem akarna hagyni más nőnek, Mrs. Kent kezét a férfi karjára téve valamiről hamarosan suttogni kezdett Dougalnak, és úgy hajolt előre, hogy dekoltázsa mély bepillantást engedjen. Sophia elkomorodott. Jóságos isten, hát nem veszi észre ez a nő, milyen bolondot csinál magából? Úgy néz ki, mint egy… – Miss MacFarlane – szólította meg egy mély hang. Sophia oldalra fordult, és látta, amint Sir Reginald nézi őt. A férfi eddig Miss Stantonnal beszélgetett a különféle lovaglóösvényekről, most viszont Sophiára figyelt. – Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de találkozhattunk mi már valahol? – kérdezte a férfi mosolyogva. Dougal gúnyosan felhorkant. Sophia figyelmeztető pillantást vetett rá. – Nem – felelte Sir Reginaldnak. – Elég visszavonultan élek Skóciában, és már tizenkét éve nem jártam sehol; kétlem, hogy találkozhattunk volna. KAREN HAWKINS


– Ez furcsa. Biztos vagyok benne, hogy láttam már önt. A szeme miatt; nagyon jellegzetes a tekintete – folytatta a férfi, és furcsa mosollyal nézett végig a lányon. – Sajnálom, ha zavarba hoztam. Beszéljünk másról. Említettem már, hogy van egy majmom? Intelligens jószág, mindenhová magammal viszem. Ahogy a férfi tovább beszélt, Sophia megállapította, milyen jóképű. Kellemes arcú, áthatóan szürke tekintetű, határozott állú, szép ajkú férfi, bár vonzereje nem ér fel Dougal varázsával. – Már tudom, hol találkoztunk! – mondta hirtelen Sir Reginald. – Bécsben! Amikor a kontinensen jártam – folytatta, majd elkomorodott. – De az nem lehetett ön. Olyan régen volt; akkor ön még csak kislány lehetett. – Talán anyámmal találkozott – felelte Sophia –, nagyon hasonlítok rá. Apámmal elég sokat utaztak, mielőtt megszülettem. – Az lehetséges – felelte nem túl meggyőzően a férfi. – Sir Reginald – vágott közbe Dougal, megszegve a társalgási etikett összes szabályát. – Talán egy álommal téveszti össze Miss MacFarlane-t – mondta, miközben közvetlen pillantással nézte a lányt. – Velem is gyakran megesik. Sophia elpirult. Fiona majdnem félrenyelt, mire Jack a hátát ütögette, szikrázó tekintettel nézve Dougalt. A bíró horkantva felnevetett, míg a felesége, Mrs. Kent, ölni tudott volna a tekintetével. Miss Stanton pedig, mintha mi sem történt volna, elkérte a sót. Sophia tudta, Dougal csupán azt akarta jelezni, hogy Sophia már foglalt. Kellemes hódítás volt a férfi számára, és tudta, hogy neki is csupán így szabad a férfira gondolnia. Valahogy azonban elszorult a szíve ettől a gondolattól. Amikor átvonultak a szalonba, Sir Reginald nem mozdult Sophia mellől, hanem az életéről és az utazásairól kérdezgette. Amint Fiona csatlakozott hozzájuk, Dougal kivonta magát Mrs. Kent émelyítő társaságából, és ő is Sophia felé indult. Sophia látta Dougal közeledését, majd igyekezvén közömbösnek látszani, hirtelen megjegyezte: – Nagyon szép a nyaklánca. KAREN HAWKINS


Fiona felragyogott, és ujjaival megérintette a hatalmas gyémántot. – Jacktől kaptam, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok. Mondtam neki, hogy túlzás, de hajthatatlan maradt. – Megnézhetem? – kérdezte Sir Reginald, és felemelte nagyítóját. – Természetesen – mosolygott Fiona, és miközben levette a nyakláncot és a férfi kezébe tette, Sophiához fordult. – Sir Reginald valamelyest szakértőnek számít az ékszereket illetően. A férfi egy pillanatra levette a szemét a csillogó gyémántról, és álszerénységgel megszólalt: – Ön túlságosan nagylelkű, Lady Kincaid. A szakértő kifejezés sokkal több erőfeszítést sejtet, mint amennyit én magam hajlandó vagyok felmutatni. Nagyon szép darab – adta vissza a nyakláncot Fionának. – Köszönöm. Tud még mondani róla valamit? – kérdezte pajkos mosollyal Fiona, majd Sophia érdeklődő pillantását látva gyorsan hozzátette: – Ez egy játék köztünk. Jack ékszervásárlásai után próbálok olyan nehéz kérdéssel előállni, amilyet Sir Reginald nem tud megválaszolni. Előbb-utóbb muszáj lesz hibáznia. – Idővel – nevetett fel Sir Reginald – bizonyosan elbukom. Sophiának mosolyognia kellett. Sir Reginaldból ugyan hiányzott Dougal túláradó férfiassága, de azért nagyon kedves férfinak tűnt. – Nos, Sir Reginald? – érintette meg a nyakláncot Fiona. – Mit tud mondani nekünk az új nyakláncomról? – Először is, nem új. A kapocsból ítélve legalább harmincéves – biggyesztette le ajkát, majd hozzátette: – Nem vagyok biztos benne, de a kidolgozás és a gyémántok alapján azt gondolom, hogy a londoni Rundell és Bridge-től való. – Megint eltalálta! – kiáltott fel Fiona. Sir Reginald pedig elégedetten meghajolt. Dougal a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy bársonyzacskót, és Sir Reginaldnak adta. – Mondja meg, ezekről mi a véleménye. Mind Sophia ékszere. – Sophia ékszerei voltak – helyesbített a lány. Sir Reginald kérdő tekintettel nézett Sophiára. KAREN HAWKINS


– Elvesztettem őket egy Lord MacLean elleni kártyajátékban – magyarázta. – Á! – felelte Sir Reginald, és a tekintetében felbukkanó gyengédség pirulásra késztette a lányt. – Bárhogy is van – mondta Dougal –, talán ön megbecsülhetné a valódi értéküket. – Megtisztelnek – válaszolta Sir Reginald, és a közeli asztalhoz lépett, majd óvatosan az asztalra öntötte a zsákocska tartalmát. – Milyen szépek! – lelkendezett Fiona, amint előbukkantak a finom arany és gyémánt nyakékek, karkötők és néhány gyémánt hajtű. – Lenyűgöző – motyogta Sir Reginald. Összevont szemöldökkel feltartott egy nyakláncot. – Milyen csodálatos megmunkálás! – folytatta, majd mielőtt Sophiára pillantott, végighúzta ujját a finom ötvösmunkán. – Megengedi, hogy egy kicsit több fényben is megvizsgáljam őket? Sophia vállat vont. – Kérdezze meg Lord MacLeant. Már mind az övé. – Nem – felelte a férfi, és égő tekintettel nézett a lányra. – Ezek az ön ékszerei. Sosem veszem el azt, ami nem az enyém. Vajon a gyémántokra értette? Vagy a házra? Esetleg rá? Sir Reginald a fény felé fordult, feltartotta a nyakláncot, majd átható tekintettel nézett meg minden egyes ékszert. Végül visszafordult, és összevont szemöldökkel szólt Sophiához. – Miss MacFarlane, hogyan jutott hozzá ezekhez? – Az édesanyám ékszerei voltak. Sir Reginald mindent óvatosan visszacsúsztatott a zsákocskába. – Kivételes darabok. Még sosem láttam hozzájuk hasonlót – mondta, és komor tekintettel úgy tartotta maga előtt a zsákocskát, mintha a sajátja lenne. – Hacsak nem… – motyogta elhomályosult tekintettel, majd elmerült a gondolataiban. Fiona halvány mosollyal Sophiához fordult. – Úgy tűnik, végül önnek sikerül zavarba hoznia szegény Sir Reginaldot. A férfi bánatosan megrázta a fejét. KAREN HAWKINS


– A kidolgozás kétségkívül olasz mesterre vall, de ezenkívül nem tudok mást mondani. Határozottan kivételes darabok. Tulajdonképpen egy olyan tiarára emlékeztetnek, amit egyszer láttam, egy… – Sir Reginald itt Sophiára nézett, tekintete elhomályosult, a lány nem volt biztos benne, hogy a férfi őt látja. – Igen? – vonta fel a szemöldökét a lány. Sir Reginald halványan elpirult, és megrázta a fejét. – Sajnálom. Az a nyaklánc, és ahogy ön ott állt, félrebillentett fejjel, egy festményre emlékeztetett, amelyet egyszer láttam… de az nem lehetett kegyed, mert… – nevetett fel furcsán. – Sajnálom. Összevissza beszélek. – Sophia ilyen hatással van az emberekre – mondta Dougal, és kinyújtotta a kezét. Sir Reginald szemmel látható vonakodással adta vissza a zsákocskát. – Köszönöm – vette el Dougal az ékszereket, majd Sophia csuklóját elkapva, a lány kezébe helyezte a csomagot. – De ön elnyerte tőlem ezeket. – Ez mind az öné. Én vajmi kevés hasznát veszem a gyémántoknak. – Milyen lovagias! – motyogta Sir Reginald, miközben Dougalról Sophiára nézett, majd vissza. Dougal megfordult, és a nővérével kezdett beszélgetni, így Sophia tartotta az ékszeres zsákocskát. Hiába minden, nem tehetett semmit ellene. Mintha megérezte volna a lány bizonytalanságát, Sir Reginald igyekezett beszélgetésre bírni Sophiát. Sophia alig vett róla tudomást, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy ne nézzen Dougalra. Minden alkalommal, amikor a férfi megmozdult vagy beszélni kezdett, bizseregni kezdett a bőre. Korábbi, kiadós szeretkezésük ellenére Sophiában most mégis egyre nőtt a vágy. A szeme sarkából nézett a férfira. Hihetetlenül érzéki volt, sötétszőke haja a homlokába hullott, szeme sötétzölden izzott. KAREN HAWKINS


Bárcsak kettesben lehetnének, hogy ajkával finoman újra végigsimíthassa a férfi ajkát! De ez nem lehetséges. Ugyanakkor Mrs. Kent éppen felállt szemmel láthatóan álmos férje mellől, határozott lendülettel Dougalba karolt, és kezdte volna kisajátítani magának a férfit egy beszélgetésre. Sophia erre várt. Kimentette magát Sir Reginaldnál, és csendesen, fejfájásra hivatkozva, elköszönt Fionától, aki nyomban gyógyteát ajánlott neki. Sophia visszautasította, mondván, hogy egy kiadós alvás mindennél jobb lesz. Aztán egyik kezében édesanyja ékszereivel visszavonult szobája biztonságába. Reggel távoznia kell. Most már legalább biztos benne, hogy Dougal nem fog rá úgy gondolni, mint egy tolvajra. Már ez is valami, nyugtatgatta magát, miközben kitörölt a szeméből egy könnycseppet. Kicsit később, éjjel hallotta, ahogy egy férfi végigjön a folyosón. Megállt az ajtaja előtt. Sophia tudta, hogy Dougal az, olyan tisztán érezte a férfi jelenlétét, mintha látta volna, hogy ő az. Visszatartotta a lélegzetét, behunyta a szemét, és remélte, hogy a férfi mielőbb elmegy. Nem tudott volna ellenállni egy újabb rohamnak, és az még jobban megnehezítette volna a távozást, azt pedig nem kockáztathatta meg. Kis idő múlva a férfi továbbhaladt a saját szobája felé. Sophia hallgatta, ahogy becsukja maga mögött a szobája ajtaját. Fejére húzott egy párnát, és álomba sírta magát.

Eljött a reggel, Sophia karikás szemmel, úti öltözékben ment lefelé a lépcsőn. Mögötte Mary, kezében a bőrönddel és a kézipoggyásszal. Az előcsarnokban Fiona beszélgetett a házvezetőnővel. Ahogy megpillantotta Sophiát, azonnal a lány elé sietett. – MacFarlane kisasszony, nem mehet el! – Attól tartok, muszáj. – De az utak szinte járhatatlanok! KAREN HAWKINS


– Valahogy mégis sikerült ide eljutnom, így biztos vagyok benne, hogy sikerül majd haza… – hiszen már nincs is otthona! Így helyesbített: – …visszatérnem apámhoz. Fiona kutakodva nézett a lányra, sötétzöld szemében aggodalom gyűlt. – Látom, mennyire elszánt, de legalább reggelire maradjon. Jack bukkant fel a reggelizőhelyiség ajtajában, de megtorpant, ahogy meglátta Sophiát és a szolgálóját. Fiona intett neki, Jack pedig odajött hozzájuk. – Jack! Kérlek, mondd el MacFarlane kisasszonynak, hogy az utak járhatatlanok! – Az utak járhatatlanok – ismételte meg nyomban a férfi. – És azt is, hogy legalább egy napot még maradnia kell. – Legalább egy napot még maradnia kell – ismételte ezt is, huncut tekintettel. Fiona bólintott. – És azt is, hogy nagyon nagy örömmel látjuk itt. – Biztos vagyok benne, hogy tisztában van ezzel. – És azt is, hogy szeretnénk, ha még legalább egy hétig itt maradna, és… – Fiona, szerelmem – nevetett fel Jack, és megfogta felesége kezét –, szerintem MacFarlane kisasszony megértette, hogy nagyon szeretnénk, ha maradna. Sophia elmosolyodott. – Nagyon kedves önöktől, de tényleg mennünk kell. Váratlanul rosszra fordulhat az idő, és az útviszonyok még szörnyűbbek lesznek. Jack felnevetett, Fiona pedig a lépcső felé nézett. – Nem lesznek – mondta egyszerűen, majd újra Sophiára emelte tekintetét. – Annyira sajnálom, hogy elmegy! – folytatta, igazi szomorúsággal a hangjában. – Én is, de vissza kell mennem beteg édesapámhoz. Csak egy napra jöttem el, és aggódni fog, ha nem térek vissza haladéktalanul. – Feltételezem, hogy nem lehet… – Nem megy sehová. KAREN HAWKINS


Sophia lehunyta a szemét, ahogy meghallotta a mély férfihangot a lépcső tetejéről. Egész testében megremegett. Dougal jött lefelé, és fürkésző tekintettel állt meg Sophia előtt. – Fiona, Jack, megengeditek, hogy négyszemközt váltsak néhány szót MacFarlane kisasszonnyal? – Megpróbálod rávenni, hogy maradjon? – kérdezte Fiona reménykedve. – Mindenképpen – felelte Dougal, egy pillanatra sem véve le a szemét Sophiáról. – Rendben van – felelte Fiona, és belekarolt a férjébe. – Gyere, Jack, farkaséhes vagyok. – A reggelizőhelyiségben leszünk, ha szükség lenne ránk – mondta Jack, szigorú pillantást küldve Dougalra. – Nem lesz szükség rátok – csattant fel Dougal. – Jack, hagyd abba – csitította férjét Fiona, majd betuszkolta a reggelizőhelyiségbe, és becsukta az ajtót. Dougal tett egy lépést Sophia felé. – Beszélnünk kell. Most – mondta komoly hangon. – Mary – sóhajtott Sophia –, várjon meg itt. A szalon felé fordult. Bár az ajtó nyitva állt, odabent sötét volt. A lány a függönyhöz lépett, elhúzta őket, majd Dougal felé fordult. – Elveszett – szólalt meg a férfi, miközben becsukta az ajtót. – Elveszett? Mi veszett el? – Az adománylevél. Sophia pislogva próbálta megérteni az elhangzottat. – De hát… önnél volt! – Tudom. A szobámban volt, a kandalló előtt álló székre terítettem. – Székre? De… miért? – Valahogy csupa víz lett – felelte a férfi. – Ó – pirult el a lány. – Igen – folytatta a férfi, forró és szenvedélyes pillantással nézve a lányt. – Meg kell találnunk. Sophia remegő kézzel simította végig a homlokát. Bárcsak ki tudta volna aludni magát! Az egész világ elhomályosult körülötte. KAREN HAWKINS


– Mikor vette észre, hogy nincs meg? – Reggel. Tegnap este vacsora előtt még ott volt. Vacsora után nem jutott eszembe, hogy megnézzem, bizonyára az idő alatt tűnhetett el. Nem alszom mélyen, felébredtem volna, ha valaki bejött volna a szobámba. – Nem tudom elhinni – dörzsölgette a halántékát Sophia. – Azt gondolom, hogy valaki a házból lehet a tettes. Valamelyik vendég vagy szolga. Nem tudom, melyik, bár… – Szóval? – nézett rá kíváncsian a lány. – Egy zacskó aprópénzt hagytam a komódon, és az nem tűnt el. – Akkor valószínűleg nem a személyzetből volt valaki. – Nem hinném. Akkor a vendégek közül valaki. Itt kell maradnia, amíg kiderítjük, ki vette el az okiratot. – Természetesen – felelte a lány, türelmetlenül legyintve. – Beszélnünk kell a személyzettel, hátha láttak valakit múlt éjjel a hallban, és… – mondta pislogva. – Mi az? Sophia kinyitotta a retiküljét. – Kíváncsi vagyok, hogy az ékszerek megvannak-e. Reggel, amikor elraktam a zsákocskát, olyan könnyűnek tűnt. – Két külön szobában voltak. Nem valószínű, hogy… Sophia a tenyerébe borította a bársonyzacskót, és üveggolyók gurultak elő belőle. – Eltűntek, Dougal! Mind eltűnt!

Sophia visszaküldte Maryt a csomagokkal a szobájába. Nem fog elmenni addig, amíg meg nem oldja ezt a rejtélyt. Amikor Dougal azt javasolta, hogy egyelőre ne tudassák a történteket a többi vendéggel, Jack egyetértett. Fiona vonakodva egyezett bele, mert nem hitte el, hogy bármely vendég vagy szolga képes lenne ilyesmire. Sophia már nem volt ebben olyan biztos. A reggeli feszült légkörben folyt. Mindenki, aki tudott az esetről, gondolataiba merült. Sophia titokban a többi vendéget figyelte. Sir KAREN HAWKINS


Reginald a tőle megszokott udvariassággal evett, tegnap este azonban fokozott érdeklődést tanúsított az ékszerek iránt. Emiatt ő számított az első számú gyanúsítottnak, de mi a helyzet az okirattal? Arra kinek fájhatott a foga? Mrs. Kent felnevetett, ahogy Dougal mondott neki valamit, mire Sophia figyelme a bíró kikapós feleségére irányult. Vajon ő vette el a ház papírját, hogy magára vonja Dougal figyelmét? Elég gátlástalannak látszott ahhoz, hogy akár ilyesmivel is próbálkozzon. Miss Stanton Sir Reginalddal beszélgetett, azt tervezte, hogy a közeli tóhoz lovagol. Fiona jelentőségteljes pillantással nézett Sophiára, majd hangosan megjegyezte, milyen kellemes lenne, ha mindannyian kimozdulnának a házból. A bíró természetesen a szunyókálás mellett döntött, míg Mrs. Kent, mielőtt igent mondott volna, mindent elkövetve igyekezett kideríteni, vajon Dougal hogy dönt a kilovagolással kapcsolatban. Amikor Sophia és Dougal tekintete találkozott, a férfi a kert felé billentette a fejét. A lány alig észrevehetően bólintott, mire a férfi zöld szemében rövid mosoly villant fel. Sophia megborzongott, eszébe jutott tegnapi együttlétük a kádban. Dougal hihetetlen szerető, így a lány felé irányuló vonzalma hízelgő volt. Vajon Londonban, ahol rengeteg nő elérhető a számára, ott is hasonló figyelemmel fordulna felé? Vagy csak egy lenne a sok közül? A gondolat megkeményítette vonásait, mire Miss Stanton meg is szólította. – Miss MacFarlane, valami baj van? Olyan feldúltnak látszik. Miss Stanton harsánysága nyomán minden beszélgetés abbamaradt, és mindenki Sophiára nézett. – Valóban rosszul néz ki, drága MacFarlane kisasszony – jegyezte meg csípősen Mrs. Kent. – Jól vagyok, köszönöm. Egyszerűen csak azon gondolkodtam… hogy nem hoztam magammal lovaglóöltözéket. Nem is jutott eszembe, hogy hozzak, így nem tudok kilovagolni önökkel. Ha mindenki lovagolni megy tehát, zavartalanul körülnézhet a házban. Fionára pillantott, remélve, hogy megértette a célzást. KAREN HAWKINS


Fiona összecsapta a kezét. – Tudok egy helyes kis patakot, ami csak pár kilométerre van innen. – Pontosan mennyire? – kérdezte Sir Reginald. – Nem szeretnék túl messze lenni a háztól, ha esetleg újra eleredne az eső. – Ó, nincs messze – adott kitérő választ Fiona. – Kellemes az út is. Rengeteg árnyas rész van, a kilátás pedig lélegzetelállító. – Nagyon jól hangzik – jegyezte meg Miss Stanton. – Ki megy még? – Ha ön úgy gondolja, Miss Stanton, hogy belevág, akkor természetesen én is csatlakozom – mosolygott Sir Reginald. – Kedves öntől – töltött magának még egy kis teát Miss Stanton. – Úgy látszik, az idő is jobbra fordul végre, kellemes lovaglóidő ígérkezik mára. Sophia kinézett az ablakon. Odakint tiszta, napos idő volt. – Nem szeretném, ha valaki nem tudna jönni – folytatta Miss Stanton barátságtalanul. – MacFarlane kisasszony, az jutott eszembe, hogy felajánlhatnék-e önnek egy lovaglóöltözéket? Hármat is hoztam. A kisasszony legalább húsz centivel magasabb volt Sophiánál, és fiús alkata volt. – Nagyon kedves – felelte Sophia –, de nem hiszem, hogy jó lenne rám. – Az igaz – bólintott Miss Stanton. – Kár. Mrs. Kent Dougalra emelte hatalmas, barna szemét. – És ön? Ön is megy lovagolni? – Nem. Az intézőmnek kell sürgősen levelet írnom Londonba – válaszolt ridegen a férfi. – Bízom benne, hogy engedélyezi ezt nekem. – Természetesen – vörösödött el Mrs. Kent. – Akkor majd lovaglás után találkozunk. Fiona Sophiához fordult. – Sajnálom, hogy ki kell maradnia ebből a szórakozásból, Miss MacFarlane. Nem leszünk távol túl sokáig. Összesen talán két órát – mondta, majd felállt. – Akkor reggeli után öltözzünk át, és KAREN HAWKINS


találkozzunk a bejáratnál! – javasolta, és miután mindenki beleegyezően bólintott, lelkendezve összecsapta a kezét. – Kitűnő! – Talán én mégsem megyek lovagolni – szólalt meg hirtelen Mrs. Kent, Dougalt és Sophiát figyelve. – Ahogy óhajtja – vonta meg a vállát Dougal. – Akkor én visszavonulok a szalonba. – Miután elkapta Mrs. Kent pillantását, hozzátette: – Egyedül. Az asszony elpirult. – Mrs. Kent, kérem, jöjjön velünk – kérlelte az asszonyt Miss Stanton, miközben megvajazott egy szelet kenyeret. – Minél többen vagyunk, annál jobban szórakozunk. – Van egy helyes kis kanca – tette hozzá Jack –, tökéletes lenne az ön számára. – Nos, rendben van – emelkedett fel Mrs. Kent a székéről, és az ajtó felé indult. – Akkor átöltözöm. Miss Stanton is megtörölte a kezét, majd felállt. – Én is megyek. Milyen kellemes lesz! Sir Reginald is hamarosan követte őket. Ahogy egyedül maradtak, Sophia Dougalra nézett. – Miután elmentek, átnézzük a szobáikat. – Nem. Ön őrködni fog, amíg én átnézem a szobákat. – Dougal, én… – Nemleges választ nem fogadok el – mondta zavarba ejtő mosollyal, majd felállt. – Most pedig, ha megbocsát, megyek a szalonba, és úgy teszek, mintha levelet írnék az intézőmnek, nehogy Mrs. Kent meggondolja magát. Azzal magára hagyta Sophiát a reggelizőhelyiségben.

KAREN HAWKINS


Tizenkilencedik fejezet Ó, kislányok! Hamarosan útra keltek. Ha meg tudnám mutatni nektek, hogy merre tartotok és hová érkeztek majd, nem hinnétek el! AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Miután a többi vendég távozott, Sophia a szalonba ment. – Ön Miss Stanton szobáját kutatja át, én pedig Sir Reginaldét – mondta Dougalnak. – Nem – felelte tollát letéve Dougal, és felállt. – Dougal, nem akarok vitatkozni… – Akkor jó – vágott közbe a férfi, és elment Sophia mellett. – Én kutakodok. Ön pedig itt marad, és figyel, hátha valaki hamarabb visszatér. – Dougal, ez nem sportszerű – tette csípőre a kezét Sophia. A férfi lehajolt, míg szemük egy magasságba nem ért. – És ez, ez sportszerű? – kapta fel a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. Sophia szinte beleolvadt a csókba, és képtelen volt védekezni a feltoluló érzésekkel szemben. Átölelte a férfi nyakát, és szorosan hozzásimult. KAREN HAWKINS


Arra eszmélt, hogy újra a saját lábán áll, Dougal pedig a lépcső felé tart. – Őrködjön. Bárkinek lehet melege, vagy bukhat a lóval, és visszatérhet anélkül, hogy észrevennénk. Sophia elképedve bámult a férfi után, aki azért csókolta meg, hogy elvonja a figyelmét és összezavarja. Az ördögbe! Bosszankodva az ablakhoz lépett, és figyelt. Lassan telt az idő. Az óra ketyegett. Egy méhecske az ablaknak ütközött. A távozók utáni por elült. Harminc perc múlva Sophia megelégelte a várakozást. Még egy pillantást vetett az üres útra, aztán felment a lépcsőn. Dougal talán Miss Stanton szobájában van, az esik legközelebb a lépcsőfeljáróhoz. Sophia Sir Reginald szobáját választotta, mivel az úriembert igencsak érdekelték az ékszerek. Megállt az ajtó előtt, még egyszer körülnézett, aztán belépett. Kellemes szobát látott, egyik oldalán hatalmas komóddal, amivel szemben, a másik oldalon méretes szekrény állt. Az ágy akkora volt, hogy négy ember is kényelmesen elfért volna benne. Mellette szép mosdóállvány díszes kancsóval és mosdótállal. A Kincaid család pontosan tudta, hogyan kényeztesse vendégeit: az összes hálószobát, amit eddig látott, tökéletes ízléssel, kényelmesen rendezték be. Sophia gyorsan a komódhoz lépett. Miután ott semmi érdekeset nem talált, az ágy mellett álló, hatalmas utazóládára nézett. A láda méretes lakattal volt lezárva, így az egyik hajtűjét használta, hogy ki tudja nyitni. Amint felnyitotta a láda tetejét, úgy tűnt, hogy az egész ruhákkal van tele. Talán a ruhák alatt rejtettek el valamit. Félig a ládába hajolva, hirtelen zajt hallott a folyosóról. A szíve majd kiugrott a helyéről, de a hang irányába fordult, és fülelt. Lépések közeledtek. Gyorsan visszarámolta a ruhákat a ládába. Valami kis csomag leesett, Sophia felkapta, és az ajtó felé fordult. Az ajtónyitó gomb megmozdult.

KAREN HAWKINS


Sophia szíve a torkában dobogott. Villámgyorsan a földre vetette magát, és beiszkolt az ágy alá. Felkeveredett a por, így be kellett fognia az orrát, nehogy eltüsszentse magát. Látta, amint egy férficsizma sietve átszeli a szobát. Megállt középen, majd a szekrényhez lépett. Kinyitotta, és keresgélni kezdett benne. Dougal! A mindenit! Nem találhatja itt, az ágy alatt rejtőzködve, mint valami megfélemlített gyereket! Csendben marad, csak fekszik az ágy alatt, aztán majd kimászik onnan, ha a férfi elment. Dougal becsukta a szekrényajtót, és a komódhoz ment. Üvegek csilingelését hallotta, majd mindenféle tárgyak elmozduló hangját. Dougal végül ugyanúgy az utazóládában kezdett keresgélni, mint ő az imént. Bárcsak sietne; már kezdett fájni a válla, ahogy ott feküdt a kemény padlón, az ágy alatt. Dougal hirtelen mozdulatlanná dermedt, Sophia pedig egy férfi lépteit és halk nevetését hallotta. Sir Reginald! Dougal visszarámolta a ruhákat a ládába, épphogy be tudta csukni a tetejét, mielőtt kezdett kinyílni az ajtó. Ó, istenem, kérlek, ne engedd, hogy az ágy alá másszon! Legnagyobb megkönnyebbülésére Dougal a szoba másik oldala felé húzódott, és eltűnt a függöny mögött. Kinyílt az ajtó, Sir Reginald pedig besétált. Sophia látta a férfi poros lovaglócsizmáját közeledni, mögötte kisebb, női csizmába bújtatott lábak lépkedtek. Az ajtó becsukódott, és a két pár láb egymás felé fordult. Aztán már csak egy szenvedélyes csók hangjai hallatszottak, majd az is, ahogy a nő felnyögött. Sophia elképedt. Most mit tegyen? Szinte hallotta, ahogy zakatolnak a gondolatai, amikor Dougal kikukucskált a függöny mögül. Szőke haja összekócolódott az utazóládában való turkálástól, szeme vidáman csillogott. Az ördögbe, hiszen ő tisztán látja, és tudja, kicsoda a nő. Sophia összevonta a szemöldökét, a következő pillanatban pedig Dougal észrevette őt az ágy alatt. Dühösen villant meg a férfi gyönyörű szeme. Sophia összeszedte magát, majd bocsánatkérően megvonta a vállát. A férfi nem tehetett KAREN HAWKINS


semmit. Igazság szerint mindketten szorult helyzetben voltak, így hát, mintha mi sem történt volna, mindenki ott maradt, ahol volt. Sophia fejénél hirtelen lesüllyedt az ágy, ahogy Sir Reginald és partnere egymás karjába omlott. Most több zaj hallatszott, mivel vetkőzni kezdtek, levetett ruháikat pedig a földre hajigálták. Sophia a kezébe temette arcát, és erősen gondolkodott, mitévő legyen. Itt nem maradhat, de hogy jusson ki? Az ajtó felé pillantott, és rájött, hogy nem tudna észrevétlenül kimenni. Az egyetlen ablak zárva volt, és egyébként is két emelet magasságban vannak, így az sem megoldás – ráadásul még Dougal mellett is el kellene mennie, hogy elérje. – Lovagolj meg, édes Reginám – hallatszott Sir Reginald mély hangja. – Ó, kedvesem. Annyira jó így – válaszolt egy női hang olyan mélyen bennem vagy… ó! Jóságos isten! Miss Stampton az! Sophia Dougalra pillantott, vajon ő is meglepődött? A férfi felvont szemöldökkel figyelte a párt. Sophiára nézett, majd csillogó szemmel elmosolyodott. Hirtelen erőt vett rajta a nevetés, ahogy Sir Reginald próbálta elmagyarázni Miss Stamptonnak, hogyan mozogjon. Gyorsan a szája elé kapta a kezét. Már mindkét kezét a szájára szorította, de nem segített. Egy kis hang csak ki kívánkozott. Egy dermesztő pillanatig minden csendes volt, aztán Sir Reginald rekedt hangja hallatszott. – Nincs semmi baj, drága Reginám! Csak lovagolj, drágám! Minden ment tovább. Sophia próbálta legyőzni nevetőrohamát, majd hirtelen mozgásra lett figyelmes; Dougal csusszant mellé, az ágy alatt. – Hogy tudott… – kérdezte kapkodva a lány. – A másik irányba néztek – suttogta vissza. Fehér fogsora felvillant a félhomályban. Fölöttük egyre jobban mozgott a matrac, Sir Reginald és Miss Stampton nyögdécselései egyre erősödtek. Sophiának eszébe jutott, amikor először szeretkezett Dougallal, hogy milyen vadak és szenvedélyesek voltak. Aztán amikor a kádban szeretkeztek, a KAREN HAWKINS


bársonyos forróság, és Dougal keze, ahogy végigsiklott az ő nedves bőrén. Nyugtalanság vett erőt rajta, Dougal pedig minden figyelmeztetés nélkül magához húzta, és megcsókolta. Hihetetlenül erotikus volt az egész. Csapdába kerültek az ágy alatt, fölöttük két, számukra szinte vadidegen ember szeretkezik, és csendben kell maradniuk. Vissza kellett tartania minden hangot, nem sóhajthatott, amikor Dougal a mellére tapasztotta a kezét, és hüvelykujjával úgy izgatta a mellbimbóit, hogy beleremegett. Dougal érezte, ahogy Sophiát elborítják a fentről jövő hangok nyomán benne is növekvő vágy hullámai, és minden vágya az volt, hogy ő is belefeledkezzen. Nem mehetnek olyan messzire, hogy elveszítsék a fejüket, ahhoz viszont túl erotikus volt a pillanat, hogy csak úgy veszni hagyhassák. A párocska fölöttük végül elcsendesedett, már csak hangos zihálásuk hallatszott. Sir Reginald lágyan felnevetett. – Ez nagyon jó volt, édesem. – Mint mindig – felelte a másik lihegve. Nevetése szinte dorombolásnak hallatszott, majd lekászálódott az ágyról. Amíg a nő a ruháit szedegette, Sophia a lélegzetét is visszatartotta. Attól tartott, hogy felfedezik őket az ágy alatt, de semmi ilyesmi nem történt. Miss Stanton megmosakodott, felöltözött, és menni készült. Egész idő alatt olyan könnyedséggel beszélgetett Sir Reginalddal, hogy Sophiának nem volt nehéz rájönnie: kapcsolatuk nem újkeletű. – Nos, újra szalonképes vagyok. – Mindig az vagy – felelte Sir Reginald lovagiasan. – Kérlek, Reginald, ne – felelte a nő. Bár szavai zsémbesek voltak, hangsúlya vidám volt. – Azért működik ez köztünk, mert egyikünk sem tulajdonít túl nagy jelentőséget neki. Ha bármi egyébbel ruháznánk fel, az csak összezavarná az egészet. – Bocsánat – felelte a férfi rögtön. – Megtaláltad a sálad? A komódon volt. Miss Stanton odament, majd megállt, és valamit felvett a földről. – Egy hajtű. Vajon hogy kerülhetett ide? Sophia elképedt. Azzal a hajtűvel nyitotta ki az utazóládát. KAREN HAWKINS


– Hadd nézzem – kelt fel Sir Reginald az ágyból, majd mezítláb megállt Miss Stanton előtt. – Hm. Nem tudom, kié lehet. Pengő hang hallatszott, ahogy Miss Stanton a komódra dobta a hajtűt. – Nem lehet, hogy Mrs. Kenté? Az volt a benyomásom, hogy elég jó viszonyba kerültetek, mielőtt MacLean megérkezett. – Mrs. Kent nem visel ilyen színű hajtűket; annál sokkal sötétebb a haja. Sophia fülét megütötte, hogy a férfi nem tagadta, hogy együtt lett volna Mrs. Kenttel. – Akkor talán a bájos MacFarlane kisasszonyé. Úgy tűnt, nagyon érdekelnek az ékszerei. – Érdekelnek is. – Mennyire? Eléggé ahhoz, hogy elvedd őket? – kérdezte Miss Stanton élvezettel. – Tudom, milyen költségeid vannak, Reginald. Egy férfinak meg kell élni valamiből. – Nem loptam el MacFarlane kisasszony ékszereit – felelte a férfi, bár nem tűnt túlságosan megbántottnak a nő gyanúsítgatásától. – Ugyan gondoltam rá, de végül úgy döntöttem, jobb, ha jogos tulajdonosuknál maradnak. – Ha te mondod – felelte kételkedve a nő. – A szobámba megyek, és megfürdök. Vacsora után esetleg csatlakozol hozzám egy… játszmára? A férfi kuncogni kezdett. – Regina, telhetetlen vagy. Ez az egyik legjobb tulajdonságod. Rövid csend következett, amíg a párocska csókolózott. Sophia Dougalra pillantott, aki elgondolkodva hallgatott. Kicsivel később, amikor Miss Stanton távozott, Sir Reginald, láthatóan kimerülve korábbi serénykedésétől, visszadőlt az ágyba, és hamarosan horkolni kezdett. Dougal javaslatára Sophia az ágy alatt maradt, amíg a férfi kimászott, és az ajtóhoz ment. Ellenőrizve Sir Reginald horkolását, intett Sophiának, hogy kövesse. Amikor mindketten a folyosóra értek, halkan becsukta mögöttük az ajtót. KAREN HAWKINS


Dougal megragadta Sophia kezét, és a saját szobájába húzta, majd bezárta az ajtót. – Soha nem gondoltam volna, hogy Sir Reginald és Miss Stanton… és ön? – Én sem – dőlt csendesen az ajtónak, és komoran nézte a lányt. – Mi az? – Valamit nem értek. Mindketten tudták, hogy az ékszerek elvesztek. Nem tudom, jelent-e ez valamit, de… – Megrázta a fejét. – Talán semmiség. Utánajárok. – Nem szeretem, amikor ilyen rejtélyes – felelte Sophia szárazon. – Talált valamit Miss Stanton szobájában? – Csak egy pár férficsizmát. Most már legalább azt is tudom, kiét. Sophia leült a kandalló előtt álló kanapéra. – Akkor semmivel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz, mint voltunk. – Vannak még szobák, amiket át kell néznünk – felelte a férfi, és az órára pillantott. – Lassan azonban a többiek is visszatérnek. Sophia elgondolkodva bólintott. – Dougal, nem maradhatok már sokáig. – Miért nem? Egyszerűen azért, mert kezdett nehezére esni, hogy a férfi nélkül képzelje el az életét. Azért, mert ha a férfi belép, minden porcikája őutána sóvárgott. Azért, mert attól félt, hogy az élet sivár és magányos lesz nélküle. – Azért, mert apám aggódni fog. – Küldjön neki üzenetet – vonta meg a vállát a férfi –, és magyarázza el, hogy mi történt. Meg fogja érteni. – Nem, nem fogja. Egy üzenet azért biztos megnyugtatja. Holnap hazaküldöm Angust, de… Dougal, ha nem találjuk meg az ékszereket és az okiratot, nincs értelme, hogy maradjak. Amellett, valójában, egyik sem az enyém. A férfi kifürkészhetetlen tekintettel nézte a lányt. Vajon mi jár a fejében? Sophia az ajkába harapott. Valójában azt akart tudni, mit gondol róla a férfi. Tiszteli őt vajon, és elismeri, hogy kettejük szenvedélye igazi ajándék? KAREN HAWKINS


Sophia sokáig azt gondolta, hogy számára a boldogság a MacFarlane-házban van; most viszont már tudja, hogy a boldogság a szívében van. Csak rá kellett találnia. Volt idő, amikor Dougalra nézve arra gondolt, hogy talán megtalálta. Ám abban a vonatkozásban gondolni Dougalra, amit az „örökre” szó jelent, merő időpocsékolás volt. Ő nem az a fajta férfi, aki meg tudna maradni egy helyben. A hozzá hasonló férfiaknak állandó izgalomra van szükségük, a társasági élet folytonos zsibongására, vagy utazásokra, amelyek örömmel töltik el. Dougal vajon hisz az örökké fogalmában? Hogy tehet fel egy nő ilyen kérdést úgy, hogy ne tűnjön reménytelenül szerelmesnek? Hiszen nem is szerelmes. Csupán mélységesen kedveli őt – bár még néhány nap Dougal társaságában, és menthetetlenül beleszeret. Bármilyen furcsa is, ha tudni akarja, hogy érez iránta a férfi, meg kell kérdeznie. Megköszörülte a torkát. – Dougal, miért akarja, hogy maradjak? – Az okirat és az ékszerek eltűnése miatt. – És? – És mi? – kérdezett vissza a férfi hunyorítva. A lány zavarba jött, de sikerült megőriznie lélekjelenlétét. – Szeretném tudni az összes okot, amiért azt akarja, hogy maradjak. Hosszú csend következett. – Élvezem az önnel való szeretkezéseket – válaszolta végül Dougal kapkodva. Sophia vére felforrósodott, de a szívébe hasított a fájdalom. – Van még valami? Bármi más ok? – nézett a férfira Sophia. A férfi egyenesen nézett rá, fagyos arckifejezéséből a lány sejtette, hogy a férfi pontosan tudja, mit akar még hallani. Dougal az ablakra bámult. Sophia nem tudta, hogy a romos kerten kívül milyen látnivaló lehet ott, de a férfi arca megkeményedett. Végül újra a lányra nézett. – Nincs – mondta kurtán. – Élvezem a szenvedélyét, és meg akarom találni az elveszett dolgokat. Mi másról lehet még szó? KAREN HAWKINS


Sophia torka elszorult a csalódottságtól. Mit is várt? Hiszen tudta, hogy Dougal olyan férfi, aki szívesen enyeleg a nőkkel; miből gondolta, hogy az ő kapcsolatuk más lehet? Nos, végül is nem számít, mi lesz a kapcsolatukkal, semmiképpen nem bánja, hogy találkoztak. Dougal nagyszerű és ügyes szerető, Sophia már ezért is hálás lehet. Sosem gondolta, hogy ez mennyire fontos, de mivel egyszer már volt része benne, nem valószínű, hogy valaha megelégedne egy kevésbé szenvedélyes kapcsolattal. Ha majd férjhez megy, az a legfontosabb, hogy összeillők legyenek a férjével, és szenvedély legyen közöttük, bár pillanatnyilag elképzelni sem tudta, hogy Dougalon kívül valaha is bárki mással szeretkezzen. Dougal elkapta a kezét, és megcsókolta az ujjait. – Ne nézzen ilyen kétségbeesetten – húzta fel ültéből a lányt, majd magához ölelte. – És most, kis kémem, meg kell terveznünk a következő támadásunkat. – A bíró szobája? – Igen. Meg kell találnunk a módját, hogy őt és a kedves feleségét kicsalogassuk a házból – mondta Dougal, miközben egyik ujjával a vállától a melléig húzódó vonal mentén végigsimította a lányt. Sophia beleremegett az érzésbe, de azért sikerült kinyögnie: – Tényleg azt gondolja, hogy találunk valamit? Dougal becsúsztatta ujjait a lány dekoltázsába, és közben meleg tekintettel nézett rá. – Nem fogjuk megtudni, amíg nem próbáljuk meg – felelte, és mielőtt Sophia bármit válaszolhatott volna, megcsókolta. Hamarosan elborította őket a szenvedély. Hihetetlenül jó volt, mint mindig. Ám utána, amikor Dougal a lányt átkarolva már aludt, Sophia szeméből lassan kicsordultak a könnyek, végigcsordulva az arcán a párnáján landoltak. A távozás gondolata sokkal magányosabbá tette, mint valaha gondolta. Ám maradni mégsem volt lehetséges. Persze alkalmanként lopva összeölelkezhetne Dougallal, de ez volt minden, amire számíthatott. KAREN HAWKINS


Két nap. Még két nap, aztán elmegy, és elkezdődik a „Hogyan felejtsem el Dougal MacLeant?” időszak.

KAREN HAWKINS


Huszadik fejezet Amikor észak felől fúj a szél, és hideg esők jönnek, mindig azon gondolkodom, vajon milyen bajba kerültek megint a MacLeanek, hogy ismét hagyták elszabadulni a viharok erejét. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM K1SUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Sophia kicsusszant Dougal ágyából, majd megállt, és nézte a férfit. Sötétszőke haja összekócolódott, érzéki ajkai kissé szétnyíltak alvás közben. Eddig úgy aludt, hogy egyik karjával Sophiát ölelte, most pedig szemöldökét ráncolva elkapott egy párnát, és a lány helyett azt ölelte. Sophia kinyújtotta a kezét, finoman kisimította a férfi szemébe hulló haját, és mosolygott, ahogy a másik még szorosabban ölelte a párnát. Dougal fájdalmasan jóképű volt, és Sophia nem tudta úgy nézni a férfi kezét, hogy ne jutott volna eszébe, ahogy ráborította azokat a mellére, vagy a hátát simogatta, miközben ő hozzá simult… Sophia megremegett, és kényszerítette magát, hogy elforduljon. Annyira szeretett volna visszabújni a meleg takaró alá, kockára tenni önuralmát, hogy az szinte már fájt, de gondolkodnia kell. És ez volt az egyetlen dolog, amire képtelen Dougal karjaiban. KAREN HAWKINS


Bonyolult férfi, egyik pillanatban gyengéd, a másikban követelőző. Voltak pillanatok, amikor ha egymásra néztek, Sophia úgy érezte, soha nem akar másik férfival lenni. Aztán eszébe jutott, milyen ember Dougal, és a gondolat összetört benne. Remegő szájjal, csendesen felöltözött, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott, és kikémlelt. Senki sem volt a folyosón. Hosszan Dougalra nézett, majd kilépett az ajtón. Félúton a szobája felé hallotta, amint elfordul egy ajtógomb. Anélkül, hogy hátranézett volna, felkapta a szoknyáját, és rohanni kezdett. Belibbent a szobájába, becsukta az ajtót, és a lambériához szorította arcát. Hirtelen a torkában kezdett dobogni a szíve, amikor közeledő lépteket hallott… – Hol volt eddig? Sophia összerezzent, és ahogy megfordult, Mary állt mögötte csípőre tett kézzel. – Nos? – nézte végig tetőtől talpig a szolgálója. Sophia kezét a mellkasára szorította, szíve majd kiugrott a helyéből. Mary gyanakodva vizslatta a lányt. – A ruháját is összekoszolta! Sophia végignézett magán. A ruhája eleje csupa por lett, amikor Sir Reginald ágya alá bújt. – Á! Csak kerestem egy… egy… egy fülbevalót, ami az asztal alá esett a… szalonban, és a padló piszkos volt. – Ugyan! – árulta el hitetlenkedését nyíltan Mary. – Akkor a térdét koszolta volna össze, és nem a ruhája egész elejét! – Teljesen le kellett feküdnöm, mert a gyűrű átgurult az asztal túloldalára. – Gyűrű? Az előbb azt mondta, fülbevalót keresett. Az ördögbe! – Vagy az egyik, vagy a másik. Nem emlékszem, melyik. Mary felvonta a szemöldökét, Sophia pedig felsóhajtott. KAREN HAWKINS


Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek egy elveszett süti utáni hajszában morzsát találtak az állán. – Mary, szeretnék megfürödni – folytatta Sophia, azzal kikötötte a nyakánál a szalagot, és elkezdte lehúzni magáról a ruhát. Mary segített neki, félredobta a ruhát, és hozott egy köntöst. – Nem panaszkodni akarok, kisasszony, de igen különösen viselkedik, amióta itt vagyunk – mondta, és Sophia elé tartotta a köntöst. – Még szerencse, hogy nem vágtam fejbe, amikor belépett, mert halálra ijesztett. Mert még egy tolvaj is van a házban, meg minden, szóval, óvatosnak kell lennie. – Honnan tudja, hogy tolvaj van a házban? Én senkinek sem mondtam el. – Sir Reginald Barksdale komornyikjától hallottam a személyzeti társalgóban. Azt kérdezte, ön megtalálta-e már az eltűnt ékszereket. Próbáltam megértetni vele, hogy ön nem vesztette el őket, hogy Lord MacLean őrzi őket, de a férfi nem hallgatott meg. Végül a házvezetőnő azt mondta, hogy szerinte a fickó igazat mondott. Sophia elkomorodott. – Honnan tudta Sir Reginald komornyikja, hogy eltűntek az ékszereim? – Azt én nem tudom, de tudta. Kérdezgetni kezdett engem a gyémántokról, hogy ön honnan szerezte őket, és hogy vajon tudja-e, honnan származnak – mondta Mary, és szomorúan nézett Sophiára. – Nagyon kellemetlen volt, mert azt sem tudtam, hogy eltűntek. Sophia összerezzent. – Sajnálom, Mary. El kellett volna mondanom, de Lord MacLeannel abban reménykedtünk, hogy rájövünk, ki vitte el őket. Azt gondoltuk, minél kevesebben tudnak róla, annál jobbak az esélyeink. A szolgáló bólintott, és megenyhülve nézett a lányra. – Értem. Hiányzik még valami? – A MacFarlane-ház adománylevele. – Az ördögbe! Az okirat és az ékszerek is elvesztek? Ráadásul egyszerre? – fordult meg Mary, és felkapta a piszkos ruhát. – Én nem tudom, miféle idők járnak. Nem lehet letenni egy papírt anélkül, KAREN HAWKINS


hogy valaki a fejébe ne venné, hogy ellopja, és… Kisasszony? Ez mi? A zsebében találtam. Sophia a Mary kezében lévő apró tasakocskára nézett, és halványan felderengett valami. Á, igen. Sir Reginald utazóládájából való zsákocska. – Hadd nézzem! Sophia kioldotta a kis, rózsaszínű selyemzsák kötőjét, és kiborította a tartalmát. Volt benne egy áthúzgált papír, ami a Ware grófja birtokába tartozó, különféle házak listájának látszott. Alatta pedig ott volt az a bársonyzsákocska, amelyben korábban az édesanyja ékszerei voltak. Sophia végigsimított rajta. Sir Reginald. Végre, megvan a bizonyíték, hogy ő vette el az ékszereket. De mi lehet az okirattal? És mire való ez a lista Ware grófjának házairól? Ennek semmi értelme. El kell mondania Dougalnak. Ám amikor együtt vannak, mindig ledönti őket a köztük vibráló szenvedély. Úgy tűnik, Dougalnak minden alkalommal egyre kevesebb erőfeszítésébe kerül megtörni Sophia értékes ellenállását. Nem lehet, hogy még többet veszítsen, nem lehet, hogy – ha majd eljön a távozás ideje – képtelen legyen elmenni, így hamarosan bele fog szeretni a férfiba. Sophia beleharapott az ajkába, hogy elkerülje annak remegését, és szorosabbra húzta magán a köntöst. Véget kell vetnie a kettejük közötti bensőségességnek, mert csak még jobban elmélyíti azokat az érzéseket, amelyek ellen küzd. A férfinak ugyan igaza van abban, hogy nagyon élvezetes, ami köztük történik – nem is tud másra gondolni –, de akkor sem jó ötlet. Mégis önkéntelenül, sóvárogva gondolt a férfi meleg ágyára, az ágyra, ahol nem voltak korlátok. Sophia behunyta a szemét. – Kisasszony? Jól van? Sophia kinyitotta a szemét. – Jól vagyok. Csak elgondolkodtam… – felelte, és elszakította magát a Dougallal kapcsolatos gondolatoktól, és megpróbált a bársonyzsákocskára koncentrálni. Elég nehéz volt ugyan az KAREN HAWKINS


ékszerekre vagy az okiratra gondolni. Mintha minden elveszítette volna a fontosságát. Elkapta Mary aggódó pillantását. – Sir Reginald szobájából való. Vajon eltűnik-e, ha észreveszi, hogy rájöttem, ő lopta el az ékszereket? – Emiatt ne aggódjon. Egy lépést sem tenne az öntelt komornyikja, Gilbert nélkül – húzta fel az orrát Mary. – Örültem, amikor láttam, hogy elment ma reggel. – Tudja, hogy hová ment? – Igen. Panaszkodva mesélte, hogy Prestonhallba kell lovagolnia, Edinburgh-n túlra, és valami irománnyal kell visszatérnie reggelre. Sophia a kezében tartott listára nézett. Ware grófjának második rezidenciájaként Prestonhall volt megjelölve. Mellette pedig egy furcsa, vastag jelölés volt. – Említette Gilbert, hogy mit kell ott csinálnia? – Nem. Ott fontoskodott, amíg azt nem találtam mondani neki, hogy inkább zokon kéne vennie, hogy küldöncnek használják – mosolygott önelégülten Mary. – Na, az betalált neki, úgy bizony! Sir Reginald vajon eladja Ware grófjának az ékszereket? Vagy innen csak oda utazik tovább, és egyszerűen csak visszajelez a meghívásra? Kár, hogy ezt nem tudja Dougallal megbeszélni. Sóhajtva az ajtóra pillantott. – Leviszem a ruháját, hogy odalent az egyik szolgáló kitisztítsa. Felküldetek önnek egy fürdőt. – Köszönöm. Talán a fürdő után magára talál. Csendre és békességre vágyott, arra, hogy teljesen lecsillapodjon. Bármit szívesebben vett volna, mint azt a szörnyű, ránehezedő ürességet. Mary kinyitotta az ajtót, majd habozva megállt. – Kisasszony? Mit gondol, milyen hosszú ideig maradunk még? Angus nagyon szeretne már hazatérni. – Amint megtaláltuk az okiratot, megyünk. Küldje haza reggel Angust az apámhoz, hogy tudassa vele: pár napig még maradunk. – Igen, küldöm – bólintott a szolgáló. KAREN HAWKINS


Ahogy az ajtó becsukódott Mary mögött, Sophia járkálni kezdett. Amint kész a fürdéssel és öltözéssel, üzen Dougalnak, hogy várja őt a szalonban – nyitott ajtó mellett természetesen. Ott biztonságban lesznek, és megbeszélhetik, hogyan szembesítsék Sir Reginaldot mindazzal, amit megtudtak. Gyorsan kell cselekedniük, mert lehet, hogy elutazik, amint a komornyikja visszatér rejtélyes küldetéséből. Talán csak ez az egy dolog tartotta itt a férfit – kivéve persze a lelkes Miss Stanton bájait. Sophia már ezt is meg tudta érteni, amióta megismerte Dougal nyilvánvaló vonzerejét. A gondolat, hogy talán sosem látja őt többé, és egyedül tér vissza a MacFarlane-házba, rossz és szomorú érzéseket keltett benne. Visszapislogta könnyeit, és gyorsabban rótta a köröket szobájában. Dougal nélkül minden elveszíti az ízét, értelmét. Ha viszont vele lenne, még magányosabbnak érezné magát, hiszen többet vár a férfitól, mint amennyit az hajlandó nyújtani. Dougal számára az élet kihívást jelent, megmászni a következő hegyet, bevenni a következő kanyart, a következő pakli kártya mögé nézni. Sophia számára viszont a béke és az elégedettség a fontos, ami az otthont jelenti, bárhol legyen is. Mégis, hogyan tudna visszatérni előző életéhez így, hogy megízlelte az igazi szenvedélyt? Hogyan fog rátalálni arra az erőre, amelynek a segítségével el tud majd menekülni Dougal MacLean elől?

Dougal felriadt. A szoba ragyogott, de valami hiányzott. Álmosan körbepillantott, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mi történt, miért van fényes nappal ágyban. Sophia. Felkönyökölt, és az üres ágyra nézett maga mellett. A párnán még halványan látszott, ahol a lány feküdt. Odatette a kezét, hátha érez még valamit a lány testének melegéből. Az ördögbe, miért nem KAREN HAWKINS


maradt itt Sophia? Felsóhajtott, arcát a párnára tette, és beszívta a lány parfümjének halvány illatát. Sophia MacFarlane figyelemre méltó nő. Eszébe jutott, milyen mérges volt, amikor meglátta Sir Reginald ágya alatt rejtőzni. Most, hogy a lány biztos távolban volt, elmosolyodott. Nincs másik nő, aki ilyen vakmerő lenne, mint az ő Sophiája. Arcáról lehervadt a mosoly. Az ő Sophiája? Honnan jött ez a gondolat? Természetesen élvezi a lányt; gyönyörű, megnyerő és három nőnek is elegendő spiritusz van benne. Már egyetlen pillantásával is felkorbácsolja benne a vágyat. Ahogy eszébe jutott korábbi szeretkezésük, fájdalmasan erős vágy járta át a testét. Soha, egyetlen nő iránt sem érzett ilyen vágyat. Épp ezért ez sokkal több volt, mint egyszerű vágy; ez már… – elkomorodott. Mi ez? Természetesen csodálat. Törődés. És… mi? Nem lehet szerelem. Soha nem szerethet bele egy olyan nőbe, mint Sophia, akinek olyan mély a kötődése a MacFarlane-házhoz. Dougal tudta, hogy a lány mennyire szereti azt a házat, és hogy sohasem lenne képes máshol élni. Éppen emiatt jelent olyan sokat, hogy mégis neki adta az adománylevelet. Szórakozottan végigsimította a párnát, miközben a lány puha bőrére, selymes hajára gondolt. Több volt, mint egyszerűen gyönyörű. Volt valami finomság benne, valami kedvesség, ami egy férfiban olyan dolgok iránt ébreszt vágyat, mint egy meleg ágy, egy csendes vacsora a ropogó tűz mellett, egy békés otthon… A pokolba! Teljesen felébredt. Tudta, mi történne, ha túl sokat foglalkozna ezzel: a néha, egyébként is sérülékeny önuralma teljesen elgyengülne. Ebbe nem mehet bele. Amikor Sophia azt kérdezte tőle, miért szeretné, ha itt maradna, pontosan tudta, hogy a lány mire kíváncsi, tökéletesen látszott az arcán: azt akarta tudni, vajon szereti-e őt. Amikor kinézett a lány mögött az ablakon, majdnem kimondta, amit később biztos megbánt volna. Az eső áztatta ablakon át nézte nővére gyönyörű kertjét, amit féktelen haragjában tönkretett. A rózsák megtépázva, letépett szirmaik a sáros ösvényt borították, a fákról hatalmas ágak törtek le. Sőt, Fiona díszes kerítése is oldalra KAREN HAWKINS


billent, egy megfeketedett hasíték mutatta a helyet, ahová becsapott a villám. Ez a látvány eszébe juttatta, miért nem érezhet annál többet Sophia iránt, amennyit már eddig is érez. Szemöldökét összevonva, lábát letette az ágy oldalán a földre, arcát megdörzsölte. Tökéletesen tisztában volt azzal, milyen mély vágyat érez, és azzal is, hogy vissza sem nézve, mielőbb el kell tűnnie. Keserű mosoly ült az arcára. Ez a gondolat naponta milliószor eszébe jutott, de aztán a helyébe lépett egy másik – hogy maradnia kell, legalább még egy percet. Egy órát. Egy napot. Ez volt az utolsó alkalom Sophiával, és azt akarta, hogy sose érjen véget. Micsoda gyenge kis bolond lett belőle! A folyosóról egy férfi hangja hallatszott, majd egy nő csilingelő nevetése. Dougal örömmel hessegette el kellemetlen gondolatait, és fülelt. Sir Reginald volt az, aki Mrs. Kenttel beszélgetett. Sir Reginald igazi szívtipró. Dougal felkelt és megmosakodott, aztán az órára pillantott: három óra. Éhes volt, elszalasztotta az ebédet. Vajon Sophia már evett? Remélte, hogy igen, a lány olyan sápadt, és… Az ördögbe, hiszen Sophia elég nagylány már ahhoz, hogy gondoskodjon magáról. Azelőtt is jól megvolt, mielőtt találkoztak, és nyilván azután is pont olyan jól meglesz. Semmi kétség, egy nap majd valami vidéki bugris addig fog udvarolni neki, amíg Sophia végül igent mond neki. Ahhoz sem fér kétség, hogy az a fajankó egész életében áldani fogja az eget, hogy micsoda szerencse érte. Dougalt ingerültség fogta el, majd megragadta a csizmáját, és felrántotta. Inkább örülnie kellene, hogy Sophia nem fog elhervadni nélküle. Ezzel szemben a vidéki bugris iránt valami engesztelhetetlen haragot érzett, valami sokkal mélyebb utálatot, mint amilyennel valaha dolga volt. Felvett egy tiszta inget, majd hozzá egy vörös mellényt, aztán kabátját felvéve kilépett a szobából.

KAREN HAWKINS


A folyosó üres volt, így megállt Sophia ajtaja előtt. Odahajolt, és hallgatózott. Minden csendes. Aztán felismerte egy kád víz loccsanásainak összetéveszthetetlen hangját. Sophia. Meztelenül és vizesen. Csupasz bőréről csepeg a víz, végigfolyik a nyakán, a vállán, végig melle csodás domborulatain. Szőke haja belelóg a vízbe, vizes tincsei a vállára érnek, körbefonják gyönyörű nyakát… – A pokolba! A csobogás abbamaradt. – Dougal? – hallatszott Sophia rekedt és bizonytalan hangja. A férfi megmerevedett, vére a fülében lüktetett. Az ajtógombhoz nyúlt, aztán megállt. Ezt nem teheti. El kellene mennie. Ám minden porcikája másra vágyott, eszébe jutott, amikor Sophia az ő szobájának kádjában ült, szoknyája körülötte lebegett, vizes ruhája gyönyörű mellére tapadt, mellbimbói megkeményedtek, és… – Nahát, azt hittem, Fiona a kék szobát adta neked. Dougal megfordult, és Jacket találta maga mögött, amint a falnak támaszkodva, érdeklődve nézte őt. – Mi a fenét akarsz? – csattant fel Dougal. – A nővéred csalódott volt, hogy nem ebédeltél velünk. Azt gondolta, talán nem vagy jól. – Amint látod, jól vagyok. Csak szundikáltam egyet. – Ennyi nekem elég – mondta Jack. – Sajnos azonban Fiona a te szádból akarja hallani. Dougal méltóságteljesen ellépett sógora mellett, majd kettesével véve a fokokat lement a lépcsőn. Fionát az előcsarnokban találta, amint a házvezetőnővel beszélt. Nővére, amint meglátta közeledni a fivérét, nyomban otthagyta az asszonyt, és Dougal elé sietett. – Hol voltál? – Aludtam. Fiona felvonta a szemöldökét, zöld szeme mérgesen csillogott. – Dougal, beszélni akarok veled. Jack, magunkra hagynál bennünket? Jack végignézett Dougalon. – Meg fogod szidni? KAREN HAWKINS


– Nem. – Meg fogod büntetni? – Nem. – Elzavarod a házunkból? – Nem. – Nem bánom, elmegyek – mondta Jack, és gúnyos pillantással nézett Dougalra. – Légy óvatos a kulcslyukon való hallgatózással, öregem. Némelyik elég rozsdás; még megsérted magad – mondta, majd visszavonult a könyvtárba, ahol kétségkívül várt rá egy üveg portói. – Ne is törődj vele, gyere, menjünk be a szalonba – fordult meg Fiona, Dougal pedig követte. Fiona becsukta az ajtót. – Találtatok valamit? – Nem. – Ó – mondta csalódottan Fiona. – Bárcsak találtatok volna! Az ebéd igen szörnyű volt. Sir Reginald millió kérdést tett fel Sophiáról; azt hiszem, gyanít valamit. – Azt, hogy átkutattuk a szobáját? – Nem, azt, hogy valami van köztetek. Mrs. Kent különösen hangosan hívta fel rá a figyelmet, hogy egyikőtök sem jött ebédelni. Dougal nem felelt. – Nos – sóhajtott Fiona – mindannyian vakok lennénk, ha ezt nem vennénk észre. Abban a pillanatban, amikor Sophia belép, úgy vonzódsz hozzá, mint bogár a fényhez. Ha nem ismernélek annyira, azt mondanám, beleszerettél. Mivel azonban ismerlek, szerintem csak játszol vele – mondta, és határozottan a férfi szemébe nézett. – Így van? Nem, nincs így. És nem is viselkedett úgy, mintha az övé lenne Sophia. – Ez nem tartozik rád. Fiona fivére karjára tette a kezét. – Dougal, teljesen világos, hogy vonzónak találod MacFarlane kisasszonyt. Azt reméltem, hogy ez most végre másfajta kapcsolat lesz a számodra, de semmi jelét nem látom, hogy így lenne. – Honnan tudod, hogy mit érzek So… Miss MacFarlane iránt? KAREN HAWKINS


Fiona szemrehányóan nézett rá. – Ha szeretnéd, jobban vigyáznál a jó hírére. Fiona szavai tűként fúródtak belé, gyomrában remegés támadt. A nővérének igaza van. Annyira el volt foglalva Sophia üldözésével, hogy egyáltalán nem figyelt sem a lány jó hírére, sem a biztonságára – még Sir Reginald ágya alatt sem. Ez teljesen szokatlan volt számára, és tisztán látszik, hogy milyen problémák adódnak abból, ha érintetlen nőkkel kezd az ember. Megbánás érzése járta át. Meggondolatlan volt? Sok tekintetben mindenképpen. Mégis úgy tűnt, mintha nem tehetne róla. Sophia minden lélegzetvétele kínok kínját okozza neki, és teljesen megőrül érte, mint egy fiatalember az első szerelméért. – Dougal, hallod, amit mondok? Be kell fejezned Sophia zaklatását. Dougal tudta, hogy Fionának igaza van. Mégis elkeseredetten igyekezett elmenekülni a felszínre törő érzelmek elől, a gondolatok elől, amelyeket erővel próbált elnyomni. Az ajtó felé indulva csak ennyit mondott: – Majd gondolkozom rajta. – Dougal! A férfi visszafordult. – Tudom, hogy Sophiával nagyon szeretnétek megtalálni az adománylevelet és az ékszereket, de vigyáznod kell a jó hírére. Ő egy jólelkű, gyönyörű nő, és minden lehetőséget megérdemel, ami adódhat, beleértve egy jó házasságot is. Dougal a szemét dörzsölgette. Amikor újra kinyitotta, Fiona döbbenten nézett rá. – Te szereted őt! Dougal összeráncolta a homlokát. – Nem számít, mit érzek iránta. Nem engedhetem meg magamnak ezt az érzést, Fiona – mondta zord arccal. – Abba kell hagynod végre az önmarcangolást, Dougal. Mindannyian dühösek voltunk, amikor Callum meghalt. Nem tudhatod, hogy egyedül okoztad-e azt a vihart. – De tudom. KAREN HAWKINS


Fiona felsóhajtott. – Nem fogod megmondani neki, mit érzel iránta? – Nem – felelte Dougal, és súlyos csend nehezedett rá. – De igazad van, önző voltam. Itt akartam tartani, ezért… – megrázta a fejét, a szíve rettenetesen fájt. – Mit csináltál? – kérdezte halkan Fiona. Dougal torka hirtelen elszorult, és nyelnie kellett egyet, mielőtt folytathatta volna. – Haza kellett volna küldenem, de nem akartam, hogy elmenjen. Fiona közelebb lépett hozzá, és csendesen megkérdezte: – Miért, Dougal? Miért nem akartad, hogy elmenjen? Mert szeretem. A gondolat millió tégla súlyával nehezedett rá. Egy pillanatig nem kapott levegőt, és gondolkodni sem tudott. Szereti Sophiát. Ó, istenem, mikor történt meg ez? És most mi az ördögöt kezdjen ezzel? Ha meglesz az okirat és előkerülnek az ékszerek, a lány visszatér szeretett otthonába. Ő pedig visszatér Londonba, és… semmi. De a semmi még mindig jobb, mint a bűntudat, amit akkor érez, amikor feltámad benne a féltékenység vagy elveszíti a fejét, és vihar támad. A pokolba a féktelen szívével! Fiona a fivére karjára tette a kezét. – Dougal, biztos van valami, amit… – Nincs – fogta meg a nővére kezét. – El kellett volna engednem abban a pillanatban, amikor megérkezett, de tudtam, hogy akkor láttam volna utoljára. Ez az utolsó alkalom, hogy megengedtem magamnak, hogy lássam. Fiona felsóhajtott, válla előrebukott. – Dougal, annyira sajnálom! – Én is – felelte a férfi, és röviden megölelte Fionát, s mivel nem tudott megszólalni, szó nélkül távozott. Már félig átért a nagy csarnokon, amikor a komornyik megállította. – Bocsásson meg, uram. – Igen? – fordult meg Dougal. KAREN HAWKINS


– Üzenet, uram. MacFarlane kisasszonytól. Dougal hosszasan nézte az összehajtogatott papírt, mielőtt kinyitotta. Találkozzunk a szalonban ötkor. Beszélnem kell önnel. Olyan csodás vonalakkal írta alá Sophia, hogy Dougal szíve beleremegett. – Lesz válasz, uram? Dougal zsebre vágta a cédulát, ujjaival simogatva azt a részt, ahol a lány aláírta. – Mondja meg a kisasszonynak, hogy nem talált meg. – Igenis, uram. Dougal az istállók felé vette az irányt. Egy erőteljes vágta majd kilazítja, és ha visszatért, gondoskodik róla, hogy Sophia megtudja, édes szeretkezéseiknek vége. Ezt kell tennie. Az istállók felé tartva léptei lelassultak, utolérték a gondolatait. Tudta, hogy nincs annyi lovaglás, amennyitől jobban érezné magát. A kérdés az volt, hogy van-e egyáltalán valami, amitől jobban érezhetné magát? Amilyen nehéz volt a szíve, nincs. Aztán mintha elő lenne írva, sötét felhők gyülekeztek a horizonton, fenyegetően és súlyosan, mégis furcsa csendességben.

KAREN HAWKINS


Huszonegyedik fejezet Az egyetlen nőnek lenni, aki végül a szerelem örvényébe taszít egy férfit… a legnagyobb varázslat! AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Sophia belépett a szalonba. A vacsorát egy óra múlva szolgálják fel, így Dougalnak hamarosan vissza kell térnie a lovaglásból. El kell mondani neki, milyen felfedezést tett a Sir Reginald szobájában talált dolgokból. Miért ment Dougal ilyen időben lovagolni? Tiszta őrültség. Megállt az ablakban, és kinézett. Sötét felhők húzódtak a horizonton, de szél nem volt. Reszketve elfordult; érezte az érkező vihart, a levegő várakozással telt meg. Mozgást hallott a folyosóról. Vajon Dougal tért vissza? Az ajtóhoz ment, és kinézett. Sir Reginald állt a folyosón, kalapját éppen odaadta az egyik inasnak. Lovaglóöltözékben volt, fehér orrú csizmája aranyrojtokkal díszítve, divatosnak látszott. Próbáljon meg kideríteni még valamit? Az ördögbe, de jó lett volna előbb Dougallal beszélni! Ajkába harapva az ajtó mellé állt, így Sir Reginald nem láthatta meg. KAREN HAWKINS 243 KALANDOS SZERELEM

Egyszer csak egy férfi sietett be az előcsarnokba a személyzeti bejáraton, Sir Reginald felé vette az útját. Vajon Gilbert lehetett az, a komornyik? Alacsony, ráncos férfi volt, aki fontoskodóan viselkedett. Túlzott mozdulattal hajolt meg Sir Reginald előtt. – Hát itt van! – szólalt meg Sir Reginald türelmetlenül. – Nos? Hozott üzenetet? – Igen, uram. A gróf úr levelet írt önnek – felelte, és a közömbös inasra pillantott. – Megvárjam önt a szobájában, és… – Nem, nem! Csak adja ide most! A komornyik, nyilvánvalóan kedvetlenül, hogy meghiúsították egyszemélyes előadását, egy apró borítékot húzott elő. Sir Reginald mohón elkapta a borítékot, kinyitotta, és gyorsan átfutotta a levelet. – Kitűnő – mondta végül, és zsebre vágta. – Köszönöm, Gilbert. Ez minden. A komornyik újra meghajolt. – Kikészítsem az esti öltözékét? – Igen, kérem. A kék-ezüst mellényt. – Igen, uram – hajolt meg újra Gilbert, és távozott. Tisztán látszott rajta, hogy nem mutathatta meg, mit tud. Sir Reginald egy darabig még zsebre dugott kézzel, nagyon elgondolkodva álldogált. Végül körülnézett, mintha épp akkor ébredt volna, és akkor vette volna észre, hogy a folyosón ácsorog. Gyorsan megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. Nem mehet el! Sophia épp most tudta meg, hogy a zsebében lévő levél lehet a bizonyíték Sir Reginald árulására, hiszen kétségkívül arra vonatkozó megegyezés van a birtokában, hogy Ware grófjának fogja eladni az ő ékszereit. Ha most meg tudja szerezni, mindenre fény derül. Gondolkodás nélkül előlépett. – Sir Reginald? Sir Reginald összerezzent a hangjára, de kötelességtudóan mosolygott és meghajolt. – Miss MacFarlane! Hogy van ma délután? Sophia mosolyogva magához intette. – Éppen önt keresem. Nagy szívességet szeretnék kérni. KAREN HAWKINS


– Természetesen – válaszolt nagyvonalúan a férfi. – Bármiben segítek, amiben csak óhajtja! – Tudtam, hogy számíthatok önre! – felelte Sophia, és a szalon felé mutatott. – Bemegyünk ide? A kérésem személyes jellegű. Ha elég közel tud menni hozzá, kiveheti a zsebéből a levelet. A szíve majd kiugrott a helyéről. A férfi felvonta a szemöldökét, de csak ennyit mondott: – Magam vagyok a diszkréció. – Biztos voltam benne. – Hogyan kerülhetne elég közel hozzá, hogy észrevétlenül a zsebébe nyúlhasson? – Én, á… szóval szükségem van a véleményére egy fontos dologgal kapcsolatban… Nos, arról van szó, hogy… – Várjon egy pillanatot, engedje meg, hogy becsukjam az ajtót – mondta a férfi egyszerűen. – Ettől ön is megnyugszik – folytatta, majd odament az ajtóhoz, látványosan szétnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nincs a közelben, aki látná, hogy ő csukta be az ajtót. Sophia elkomorodott, amikor rájött, hogy a férfi azt gondolja, flörtölni akar vele. Sir Reginald magáról alkotott véleménye kicsit különös volt, bár… talán épp ez a módja, hogy megszerezhesse a zsebéből a levelet. El tudja játszani, hogy flörtölni kezd vele, és ha már eléggé meg lesz zavarodva, el tudja venni a levelet. Dougal meg lenne döbbenve a vakmerőségétől. Az igazat megvallva, ő is meg volt döbbenve magán. Elfordult, hogy lesimítsa a ruháját, és megszorítsa a melle alatti szalagot, aztán elkomorodott. Korábban azt gondolta, divatos ruhákat varratott magának, de amikor itt maradt, rájött, hogy szánalmasan divatjamúlt minden öltözéke. Mrs. Kent ruhái sokkal finomabb anyagból készültek, nyakkivágásai sokkal feltűnőbbek, cipői pedig teljesen más fazonúak voltak. Talán kicsit lejjebb kellene engednie a dekoltázsát. Gyors mozdulattal megoldotta a kérdést. Így jobb volt. Amíg ezt végiggondolta, a ruha vissza is rendeződött eredeti állásába.

KAREN HAWKINS


Sophia, összevont szemöldökkel, újra megpróbálta megigazítani a dekoltázsát. Ezúttal kicsit jobban sikerült, és már nemcsak a melle felső része látszott ki, hanem fehérneműjének a csipkéje is. Sophia az ajkába harapott. Nos, így már mindenképpen merészebb. Kihúzta magát, felemelte a fejét – és az ablaküvegben pontosan Sir Reginald szemébe nézett, aki az ő tükörképét bámulta az ablakban. Ó, istenem! A férfi végignézte, amint a ruháját igazgatja. Sophia elpirult. Már nem volt mit tenni: vagy most, vagy a vacsoránál, de szembe kell néznie a férfival. Most talán jobb lenne, mivel senki más nem volt körülöttük, főleg nem Dougal, a maga sasszemével, és azzal, hogy úgysem hagyná elég ideig egyedül. Sophia mosolyogva Sir Reginaldhoz fordult, és könnyedén térdet hajtott. – Köszönöm, hogy meghallgat. A férfi fejet hajtott, de nem vette le a szemét a lányról. – Mindig a rendelkezésére állok, Miss MacFarlane, bármiről legyen is szó – felelte a férfi, és gyorsan végignézett a lányon, majd pillantása a leengedett dekoltázson pihent meg. – Talán most sokkal inkább, mint máskor. Sophia arca még a kandallóban égő szénnél is jobban izzott. Ujjait a tenyerébe vájta, nehogy kísértésbe essen a helyére igazítani a dekoltázsát. – Egy személyes kérdésben van szükségem a véleményére. – Ó? – keményedett meg a férfi tekintete. – Igen – lépett előre, ujjai közé csippentve a széles selyemöv végét, és az ujjára csavarta. – Sir Reginald, ön nagyon fess férfi. Sir Reginald önkéntelenül páváskodni kezdett. – Van, amihez jól értek – kalandozott végig a tekintete Sophián. – Különösen a női dolgokhoz. Meg kell mondanom, hogy sokkal jobban tetszik az ön stílusa, mint bármely, itt tartózkodó hölgyé. Ön visszafogott és szerény. – Hajára, arcára pillantott, majd újra a mellét nézte. – Azonkívül pedig átkozottul gyönyörű.

KAREN HAWKINS


Sophia mosolyogni próbált, és kétségbeesetten harcolt a gondolattal, hogy el kell takarnia magát. Hogy elűzze a kényelmetlen pillanatot, ellépett a férfi mellett, az ablakhoz ment, és kinézett. – Eléggé kiszámíthatatlan az idő errefelé, igaz? – Mindig kiszámíthatatlan, ha a MacLeanek jelen vannak. Sophia megfordult, és a férfira nézett. – Hallotta az átokról szóló pletykákat? – Hallottam róluk, és hiszek bennük – felelte a férfi, és a lány mellé tépett. – Ön nem? A zseb, amibe Sophia bele akart nyúlni, a másik oldalon volt. Az ördögbe! – Gondolja, hogy valamelyik MacLean most épp mérges? Sir Reginald a tornyosuló felhőkre nézett, tekintete elkomorult. – Igen – felelte halkan. – Egyikük minden pillanattal egyre dühösebb. Élénk szél mozgatta meg a fák lombját, a fű pedig olyan hullámzásba kezdett, mint az óceán, felhők borították el az eget. Sophiának eszébe jutott a kártyázás éjszakáján támadt hatalmas vihar, és mélyen megborzongott. Megdörgölte a karját, hogy eltűnjön róla a libabőr. Elkapta Sir Reginald érdeklődő tekintetét, és leengedte a karját. – Nem hiszek az átkokban. – Ahogy gondolja, drágám – mondta a férfi, majd keresztbe tette a karját és a lányra mosolygott. – Bocsásson meg, ha tévedek, de úgy látom, rengeteg gondolat forog a fejében. Nem akarja megosztani velem őket? Boldogan a segítségére leszek… amiben csak tudok. Akkor most… Lesz, ami lesz. Sophia lábujjhegyre állt, egyik karjával átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta. Amíg a férfi meglepetten állt, a lány megtalálta a zsebét. Megvan! A saját zsebébe csúsztatta a levelet, és azzal elengedte a férfit. – Nagyon sajnálom! Nem tudom, mi jött rám, de… Sir Reginald azonban elkapta a lány fejét, lehajolt és visszacsókolt. Sophia megdöbbent. Sir Reginaldnak nem ezt kellett volna tennie! KAREN HAWKINS


A lány próbált kiszabadulni, de a férfi félreértette, igyekezetét bátorításnak vette, és még szenvedélyesebben csókolta. Sophia megpróbálta elfordítani a fejét. Sir Reginald csókja nem olyan volt, mint Dougalé. Nem volt izgató, gerincén pici bizsergést érzett, és a férfi ajkának idegesítő nyomását az ajkán, és… jóisten, csak nem a nyelve? Elkapta a férfi csuklóját, kiszabadította a fejét, és levegő után kapkodva, sértődötten megszólalt: – Sir Reginald! A férfi egyenesen Sophia lángoló arcába nézett. – Ön nehéz eset, igaz, kedvesem? – Nem vagyok a kedvese. Azonnal engedjen el – felelte Sophia fagyosan. A férfi halkan felnevetett, karját összeszorította. – Maga nem olyan, igaz? Részemről rendben. Kedvelem az ilyesmit. – Sir Reginald, vegye le rólam a kezét! – Kegyed csókolt meg először, kedves. – Tévedés volt. – Nem, nem volt az – mosolyodott el. – Túlságosan bájosnak találom önt. – Én pedig túlságosan idegesítőnek találom önt. Ha nem enged el azonnal, nem állok jót magamért. A férfi kuncogni kezdett. – Heves kis teremtés kegyed, igaz? Fogadom, hogy szereti, ha… Sophia keményen a férfi rüsztjére taposott. Sir Reginald felkiáltott, és elengedte a lányt, arca fájdalmasan eltorzult. Sophia el akart menni mellette, de a férfi elkapta a karját, és visszarántotta. – Maga kötekedik velem – zihálta. Sophia a férfi mozdulatát használta fel arra, hogy a kanapéra lökje. Az egyik pillanatban a férfi előtte állt, a következőben pedig a kanapé mögött feküdt a szőnyegen, lábaival az ég felé. KAREN HAWKINS


Sophia felkapta a szoknyáját, és az ajtó felé szaladt. Már csak egy lépésnyire volt onnan, amikor kinyílt az ajtó, és ott állt Dougal. Lovaglóöltözékben volt, Sophia pedig önkéntelenül összehasonlította Dougal eleganciáját Sir Reginald csiricsáré öltözékével, túlméretezett lovaglókabátjával és tarka, aranybojtos csizmájával, amivel még mindig a levegőben kalimpált. Dougal mérgesen nézett a férfira, majd Sophiára. Hangja jéghideg volt. – Mi az ördög folyik itt? Az ablaktáblák rezegtek, és a vihar felerősödött. Sophia megragadta Dougal karját, és az ajtó felé tolta. Ki kell vinnie innen Dougalt, mielőtt Sir Reginald rájön, hogy ellopta a levelét. – Jöjjön, nézzük meg, mikor szolgálják fel a vacsorát. Farkaséhes vagyok, és… Dougal kiszabadította a karját, és a felkászálódó Sir Reginaldot figyelte. Haja rendetlen volt, nyakkendője szánalmasan nézett ki, kabátja és inge összegyűrődött. Pár pillanat, elkezdi rendbe szedni magát, és rájön, hogy üres a zsebe. – Dougal, itt nincs semmi látnivaló – mondta Sophia kétségbeesetten. – Sir Reginalddal csak beszélgettünk – nézett gyorsan a férfira. – Igaz, uram? A férfi csak bámult rá, a nyakkendőjét igazgatva. – Igen – nyögte ki. – Csak beszélgettünk. – Most pedig szeretnék átöltözni a vacsorához – mondta Sophia, és el akart menni Dougal mellett, de a férfi elkapta a karját. – Nem megy sehová. Addig nem, amíg meg nem tudom, mi történt itt. Sir Reginald a kabátjával és a kézelőjével volt elfoglalva. Sophia pánikba esett, és Dougal elé perdült. – Kérem, nekem… Odakintről újonnan érkező vendégek által keltett izgalom zaja hallatszott. A beszélgetésből kihallatszott egy Sophia számára nagyon is jól ismert hang. KAREN HAWKINS


– Red! – szabadította ki a karját a lány. – Dougal, meg kell tudnom, miért van itt az apám. Dougal a lány szemébe nézett. Egy pillanatra Sophia azt hitte, belevész a sötétzöld mélységbe. Tisztán látta, mennyire kívánja őt a férfi, és azt is, milyen mérges. Dougal végül elengedte a lányt. – Menjen. Üdvözölje az édesapját. Én itt maradok, hogy váltsak néhány szót Sir Reginalddal. Jól van. Hadd beszéljen Sir Reginalddal. Sophia bólintott, kéjes hullámok árasztották el a testét, ahogy Dougal szemébe nézett. A férfi oldalra lépett, tökéletesen elzárta Sir Reginald útját. Az előcsarnokban Red egy pár mankón egyensúlyozott bizonytalanul, gyalázatosan nézett ki. Ahogy Sophia elindult felé, észrevette, hogy apja vad tekintettel bámul a csarnok túloldalára. Egy idős úriember állt ott, évtizedekkel ezelőtti divat szerint öltözve. Ragyogó kék szeme volt, és rizsporos parókát viselt, melynek szárnyai ráncos arca mindkét oldalán lelógtak. Rendkívül sok ezüstcsat és porcelángomb csillogott vörösesbarna, ezüstcsipkével szegélyezett mellényén. Finom selyemkabát borította keskeny vállát, selyemnadrágját csíkos harisnyával hangsúlyozta, és nevetségesen magas sarkú cipőt viselt. Az idős férfi felemelte ezüstfogantyús botját, és Redre mutatott vele. – Maga! – szólalt meg, mint egy drámai színész. – Megmondtam, hogy soha ne merjen visszatérni Angliába! – Nem is tértem vissza – csattant fel Red. – Legalábbis addig nem, amíg a kis Sophia le nem akart telepedni, az édesanyja halála után. Az idős férfi koppantott a botjával, és gyászosan érzelgős hangon folytatta. – Az én Beatrice-em nem halt volna meg, ha Angliában marad, nem pedig mindenféle huzatos fogadókban tölti idegen éghajlatokon az életét. Magát okolom a haláláért, MacFarlane! Az ő Beatrice-e? – Megfelelően gondoskodtam róla! – csattant fel Red, és Angus figyelmeztető mormogását figyelmen kívül hagyva közelebb KAREN HAWKINS


bicegett. – Beatrice szeretett engem – mondta, majd kelletlenül hozzátette: – Ahogy magát is szerette, csak maga túlságosan csökönyös volt ahhoz, hogy olyannak fogadja el őt, amilyen. Sophia döbbenten bámult az idős férfira. – Ön… ön a nagyapám! – Sophia, halálra aggódtam magam miattad, kislányom, így idejöttem, hogy… Sophia, tekintetét le sem véve az idős férfiról, az apja körül lépkedett. – Ön tényleg a nagypapám? A férfi úgy bámult Sophiára, mintha villám sújtott volna rá. Red kelletlenül válaszolt. – Igen, Ware a nagyapád, bár nála hitványabb semmirekellőt keresve sem találnék. – Maga… maga…! – lengette feléjük a botját, dühtől izzó arccal az öregember. – A lányomat már elrabolta, MacFarlane. Nem hagyom, hogy az unokámat is távol tartsa tőlem! Sophia nyíltan szembenézett az apjával. – Azt mondtad nekem, hogy meghalt. – Nem tehettem mást – préselte ki a szavakat a foga között Red –, mert nincs nála zsugoribb, pitiánerebb alak egész Angliában. – De én legalább nem vagyok senkiházi csavargó? –csattant fel az öreg. Red előrelendült, de Sophia közéjük állt. – Red, ne. Red olyan volt, mintha nyomban felrobbanna, majd ingerülten megjegyezte: – Érted jöttem, Sophia. Mondd meg Marynek, hogy szedje össze a holmidat, és menjünk. – Még nem mehetek el, Red. Eltűntek az ékszerek és az adománylevél is, meg kell találnom őket. – Eltűntek? Hol a csudában lehetnek? – Nem tudom. Azt hittem… – fordult ragyogó kék szemével az öregúr felé, aki csak állt, és elragadtatással bámulta őt. – Elnézését kérem, de jól értettem, hogy ön Ware grófja? KAREN HAWKINS


Az öregember ráncos ajka halvány mosolyra húzódott. – Igen. – Önnél vannak az ékszereim és a házam papírja? A férfi a zsebébe nyúlt, előhúzta belőle az ékszereket, és odanyújtotta. Sophia bódultan vette át őket. – Red, azt hiszem, itt az ideje a bemutatkozásnak. Red hallhatóan csikorgatta a fogát. – Sophia, ez a férfi a nagyapád, aki szívtelenül hátat fordított édesanyádnak, amikor ő tizenhét éves volt. Az idős férfi megmerevedett. – Az én Beatrice-em elszökött otthonról. Nem volt tekintettel a társadalmi helyzetére – mondta, majd ahogy Sophiára nézett, tekintete ellágyult. – Ön pontosan úgy néz ki, mint ő. – Köszönöm. Hát… Örvendek. Mindig is szerettem volna egy nagypapát – felelte Sophia, majd a szalon felé fordult, és Dougal válla fölött Sir Reginaldhoz szólt. – Ön mondta meg a grófnak, hogy itt vagyok. – Remélem, nem bánja – bólintott Sir Reginald –, de kölcsönvettem az ékszereit, hogy elküldhessem a grófnak. Az idős férfi elégedett arcot vágott. – Hát itt vagy, fiam. Sir Reginald a keresztfiam – mondta Sophiának. – Nem értem – felelte Sophia összezavarodva. – Van egy festmény az édesanyjáról – magyarázta Sir Reginald – a gróf londoni házában. Amikor megláttam önt, biztos voltam benne, hogy láttam már valahol, de nem emlékeztem rá, hol. Amikor megláttam az ékszereit, már tudtam. Hogy megbizonyosodjak róla, elküldtem a grófnak az ékszereket. Épp ma válaszolt – dugta a kezét a zsebébe Sir Reginald. – Az ördögbe! Hová lett a levél? – Nálam van! – húzta elő Sophia a saját zsebéből a papírt. – Ön elvette tőlem? – kérdezte izgatottan. – Amikor… – Igen – felelte Sophia elpirulva. – Azt hittem, ön eladta az ékszereimet, és hogy ebben a borítékban van a fizetség. Bizonyítékot akartam, ezért elvettem. KAREN HAWKINS


– Amikor megcsókolt? Odakint villámlott. – Ön megcsókolta? – hitetlenkedett Dougal. – Csak egyszer. – Valójában kétszer – mondta halkan Sir Reginald. Dougal behúzott egyet neki, akkorát, hogy a férfi a másik falig repült, és ott szépen lecsúszott a földre. – Istenemre, ez szép volt! – kiáltott fel Red. – MacLean, szívesen megnézném egy igazi bunyóban! – Igen – értett egyet a gróf. – Jó kis balegyenese van. – Ugyan, mit tud maga a bokszról? – kérdezte Red durván. – Az összes nagy meccset láttam az utóbbi… Az ég dörgött, villám csapott le, fénynyalábokkal világítva be az előcsarnokot. – Elég ebből – mondta Dougal határozottan, látva Sophia sápadt arcát. Keményen a grófra nézett. – Miért van itt? MacFarlane-ék nyilvánvalóan nem kedvelik magát. – Az unokámért jöttem. – Nem a magáé! – tiltakozott Red. – Ő nem egy vagyontárgy, maga bolond! A gróf elvörösödött. – Eszemben sem volt azt állítani, hogy az. A pokolba magával, MacFarlane, azért jöttem, hogy jóvátegyem a dolgokat – mondta, és Sophiához fordult. – Drágám, amikor fiatalabb voltam, forrófejűen és büszkén viselkedtem. Emiatt nagyon rosszul reagáltam, amikor az én Beatrice-em apádat választotta. Kitagadtam, egyetlen fillér nélkül ment el, és azzal áltattam magam, hogy megérdemelte. De amikor tényleg elment… – Az idős férfi hangja remegett. – Olyan nagyon hiányzott! Addig nem is tudtam, mennyire szerettem a lányomat, amíg el nem ment. Sophia lassan bólogatott. – Biztos vagyok benne, hogy ön is hiányzott neki. Red előrelendült. – Egy évig majdnem minden este sírva aludt el! Úgy tűnt, az idős férfi egész testét már csak a bot tartja. KAREN HAWKINS


– Próbáltam megtalálni őt, magukat, de sosem maradtak egy helyben elég sokáig. Embereket küldtem Franciaországba, Itáliába, mindenhová, ami csak eszembe jutott, de nem jártam sikerrel. Hosszú csend következett. – Megpróbált megtalálni minket? – komorodott el Red. – Igen. Hogy bocsánatot kérjek – mondta remegő szájjal a gróf. – Sosem kaptam rá esélyt – folytatta, majd előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte a szemét. – A büszkeség szörnyű dolog – sóhajtotta. Red csendesen bólintott. A gróf Sophia felé sántikált. – Mindenemet odaadtam volna, hogy elmondhassam a lányomnak, mennyire megbántam a büszkeségemet. Mivel ezt nem tehettem meg, kérlek, adj egy esélyt, hogy bizonyíthassak. Nem voltam jó apa, de mindent megteszek, hogy jó nagyapává váljak. – Nagyon szép történet – horkant fel Red –, de ugyanazt fogja csinálni Sophiával, mint amit Beatrice-szel próbált megtenni: bezárja őt, és megfosztja az életétől. – Csak óvtam őt! – görbült le a gróf szája. – És jobban is fogom csinálni, mint maga! Sir Reginald épp az imént ismerte be, hogy kompromittálta Sophiát, és nem látom, hogy maga bármit is tenne. De én fogok! – mondta a gróf, és keményen Sir Reginaldra nézett, aki épp feltápászkodott. – Ön, uram, feleségül veszi az unokámat! – Nem, nem veszi – szólalt meg halkan Dougal. Mindenki őt nézte. – Ha valaki itt feleségül veszi Sophiát, az én leszek. Sir Reginald duzzadt állát dörzsölgette. – Azt hiszem, Lord MacLean sokkal inkább igényt tarthat a bájos MacFarlane kisasszonyra, mint én. Szerelmes belé. Minden tekintet Dougal felé fordult, de ő csak Sophiát látta. A lány tágra nyílt szemmel a férfi felé lépett. – Dougal? Eljött az igazság pillanata. – Kedvesem, azt hittem, le tudom győzni ezt az érzést, de nem tudtam. Soha nem gondoltam, hogy nősülős típus vagyok, de most… úgy érzem, megérte a játszma. KAREN HAWKINS


Red Dougalra vigyorgott. – Bizony, kislányom. Nagyon is megérte! Dougal még mindig Sophiát nézte. – Nem ígérhetek semmit. Nem vagyok alkalmas rá, hogy sokáig egy helyben maradjak, és soha nem gondoltam magamról, hogy jó férj válhat belőlem. – Ahogy én sem gondoltam magamról – mondta Red. – És én sem – tette hozzá a gróf. – Nem? – nézett Dougal a két idősebb férfira. Red a fejét rázta. – A mi házasságunk nem volt mindig könnyű, és nem mondanám, hogy nem hibáztam; ahogy én követtem el hibákat, úgy a feleségem is. De mindig megtaláltuk a kiutat a nehézségekből – mondta Red, majd ellágyult tekintettel folytatta: – Ha ön szereti Sophiát, ő pedig szereti önt, akkor minden rendben lesz. A gróf homályos tekintettel bólogatott. – Én is szerettem a feleségemet. Akkor halt meg, amikor Beatrice tizenhárom éves volt. Valószínűleg ezért fogtam őt olyan keményen, és nem engedtem el sehová. Nem tudom elmondani, mennyire fájt Maryt elveszítenem, de mindent újra végigcsinálnék, ha vele lehetnék. – Dougal? – szólalt meg Sophia, és a férfi ránézett. – Azt mondja… hogy szeret engem? A lány szavai úgy pengették Dougal szívének a húrjait, mint a hárfán játszó ujjak a hárfa húrjait. – Igen, Sophia. Szeretlek. Jobban szeretlek, minthogy el tudnám mondani. Azt hittem, hogy ha szeretni foglak, az el fog gyengíteni, annyira, hogy a végén teljesen elveszítem az irányítást az átok fölött. De most… – Dougal az ablakra pillantott. Odakint tombolt a vihar, ő pedig bánatosan elmosolyodott. – Most már rájöttem, hogy ha nem tudhatlak magam mellett az életben, attól ugyanúgy elveszíteném az irányítást, és még csak nem is volna semmi okom rá, hogy megpróbáljam visszaszerezni. Sophia odament hozzá, és felnézett rá. KAREN HAWKINS


– Én is szeretlek – mondta, majd mosolyogva megfogta a férfi kezét. – És a szívemben már feleségül is mentem hozzád. Csak állt a férfi előtt, és nézte magasra emelt fejével, ragyogó arany hajával, szerelemtől ragyogó szemével. És Dougal tudta, hogy a lány igazat beszél. Szívük már a legelső alkalommal eljegyezte egymást, akkor, amikor meglátta őt a MacFarlane-ház lépcsőjén lefelé lépkedni. – Sophia, tudom, milyen fontos neked a házad. Nem tudom megígérni, hogy egész évben ott kívánok majd élni, de hajlandó vagyok megpróbálni. A lány elmosolyodott, aztán elszomorodott. – Soha nem találjuk meg az okiratot… A férfi a zsebébe nyúlt, és előhúzta. A lánynak tágra nyílt a szeme. – Te… de hát hol… és hogyan… – Azt gondoltam, ha azt hiszed, hogy ellopták az okiratot, akkor maradsz. – De az ékszerek… – Azokat Sir Reginald lopta el, ugyanazon a napon. A véletlen egybeesés még előnyös is volt számomra. Sophia csendben maradt. Aztán puha kezével megfogta a férfiét, aki rögtön tudta, mit kell tennie. Letérdelt a lány előtt. – Sophia MacFarlane, bár minden lehetséges módon bolondot csináltam magamból, és bár loptam tőled, és hazudtam neked, ahogy te is loptál tőlem és hazudtál nekem, hozzám jössz feleségül? Megóvsz minden bajtól? Sophia csuklott a nevetéstől, és könnyes volt a szeme. – Igen, Dougal MacLean, ha te is akarsz engem. Miután megmentettem a MacFarlane-házat, rájöttem, hogy azok nélkül az emberek nélkül, akiket szeretek, az a ház sem több mint egy üres épület. Az én otthonom nálad van, a szívedben. Dougal felkapta a lányt, és megcsókolta. Majd nevetve újra a saját lábára állította. KAREN HAWKINS


– Gyere, szerelmem, keressük meg a nővéremet. A délután jó részét azzal töltötte, hogy elmagyarázza, milyen bolond vagyok. Feltétlenül meg kell mutatnom neki, hogy tévedett. – És ehhez szükséged van a segítségemre? – Nagyszerű meglepetés lenne számára, ha belém karolnál, és tökéletesen boldognak látszanál. – Azt hiszem, ezt meg tudom csinálni – kuncogott Sophia. Hangos, perlekedő csoport haladt át az előcsarnokon. Red és a gróf folytatták egymás piszkálását, Sir Reginald pedig szükségét érezte, hogy megmagyarázza illetlen ölelkezését Sophiával, bár már mindenki megpróbálta lebeszélni róla. Ahogy Dougal betessékelte őket az ebédlőbe, azon gondolkodott, vajon Sophia apja és nagyapja velük akarnak-e majd maradni a MacFarlane-házban. Ám ahogy Sophia mosolygós szemébe nézett, rájött, hogy nem számít. Amíg ő mellette van, addig az élet hatalmas kaland. Ennél többet senki sem kívánhat.

KAREN HAWKINS


Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.–ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

KAREN HAWKINS


KOCKÁZATOS SZERELEM General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Recommend Documents