Romantikus Regények
Sara Bennett
VÁGYÁLOM
General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
A mő eredeti címe Rules of Passion Copyright © 2005 by Sara Bennett Published by arrangement with HarperCollins Publishers. All rights reserved. Hungarian translation © Balog Edina © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvő kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította BALOG EDINA Szerkesztette LAIK ESZTER A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN Készítette
ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 394 9 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelıs kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezetı KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Mővészeti vezetı LANTOS KÁLMÁN Felelıs szerkesztı SZABÓ PIROSKA Készült 19 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3443-12
Prológus Valahol Észak-Angliában 1841
Marietta Greentree kinyitotta a szemét, és álmosan körülnézett az aprócska, rendetlen szobában. A táskája a földön hevert, a ruhák kiborultak. A fehérnemőhalom tetején ott feküdt az a finom, selyem hálóing, amelyet a nászéjszakáján akart viselni. Tekintetét a szők ablakon beáramló fény felé fordította. Kintrıl hangok kavalkádja szőrıdött be. Lovászok, szolgák, a fogadóban élı és dolgozó alkalmazottak szokásos napi munkájának a zaja hallatszott fel. Minden haladt a maga medrében, minden rendben volt. Kivéve Mariettát, akinek már soha többé nem lesz olyan az élete, mint azelıtt. Gerard Jones, akirıl azt hitte, szereti, akiben megbízott, aki rávette arra, hogy szökjön meg vele Gretna Greenbe, eltőnt. Itt hagyta ıt, ebben a szegényes fogadóban, a skót határ mellett. Pedig figyelmeztette az édesanyja, Lady Greentree, és a nıvére, Francesca is, de ı egyikükre sem hallgatott. A férfi nem volt eléggé megfelelı a számukra, annál inkább az volt tehát Mariettának – aki a maga romantikus idealizmusával azt gondolta, mindent tud. Nem értik meg, mondogatta magának. Olyan szerelem volt ez, amilyenrıl mindig is álmodott! Így amikor Lady Greentree nem egyezett bele, hogy összeházasodjanak, Marietta úgy érezte, megszakad a szíve, és kétségbeesésében úgy döntött, megszökik a férfival. Hiszen szerették egymást – de biztos, hogy ez elegendı? Azt mondogatta magának: ha majd megtudja a család, milyen boldogok együtt, mindenki belátja majd a tévedését, és mindent megbocsátanak. Micsoda ostobaság! Marietta felnyögött, és a párnájába temette arcát. Gerard egyáltalán nem szerette. Csak a testét akarta, vagy talán még azt sem. Talán csak egy olyan férfi volt, aki örömét leli abban, ha egy lány szívét összetöri és a jó hírét sárba tiporja. Az a fajta gazember, aki titokban kinevette ıt, miközben tırbe csalta. İ pedig túl ostoba volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Mégis… olyan jóságos volt a férfival, olyan szeretı és olyan ostobán jóhiszemő. Marietta, amióta csak az eszét tudta, szerelmes volt a szerelembe, Gerard pedig része volt ennek. Végül is szerelmes volt belé? Vagy csupán a gondolatba volt szerelmes? Izoldának képzelte magát Trisztán oldalán, Ginevrának Lancelot oldalán. A szíve megdermedt. Szenvedett a tudattól, hogy a férfi játékszerévé vált – naiv játékszerévé, de akkor is azzá. Múlt éjjel Gerard bejött a szobába, esedezve kérte, hogy igazából legyen az övé – legalábbis ezt mondta, úgy értette, „igazából”, csakúgy, mint egy melodrámában. De amikor megölelte és megcsókolta a lányt, Marietta valószerőtlennek érezte az egészet. Élvezetes volt a gondolat, igen, de álomszerő. Szinte hallotta, amint egy, az anyjáéhoz hasonló szigorú hang arról beszélt, hogy amit Gerard mond, gyanús sületlenségnek hangzik. Ám ahogy Gerard megcsókolta, azt mondta, szereti, ıt egyedül, és… Ahogy tovább gondolta, olyan lealacsonyítónak találta a jelenetet. Javára legyen mondva, kicsit ellenkezett – nagyon kicsit –, de fiatal volt és tapasztalatlan, ahogy Gerard is. A férfi nem volt olyan gyengéd és finom szeretı, mint amilyennek Marietta gondolta; a kételkedésen és a félelmen kívül nem is érzett semmit a férfi karjában. Alig várta, hogy vége legyen. Égı arccal idézıdött fel benne a kép, amint utána Gerard felkelt az ágyból. Reménykedve, hogy anyja majd megbocsát, nyugtalanul kérdezett valamit az esküvıjükkel kapcsolatban, de a szívében már érezte, hogy Gerard látszólagos rajongása halványulni kezdett. A férfi kinevette. – Esküvı? – kérdezte. A hangja gúnyosra váltott, és önelégült hangon felvilágosította, hogy esze ágában sincs feleségül venni ıt. Azt hallotta, hogy Marietta egy híres londoni kurtizán, Aphrodité lánya, és elsıként akarta kipróbálni ıt. És tényleg, te jó ég, csak ezt akarta! SARA BENNETT
4 VÁGYÁLOM
Marietta elıször túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy felfogja, mi történt. Mosolyogni próbált. Biztos csak viccel, mondogatta magában, csak kegyetlen tréfát őz vele. Ám a férfi csak folytatta, és a szörnyő igazság, lassan, de biztosan, felderengett a lány agyában. Marietta most hirtelen úgy érezte, mintha bizonyos távolságból figyelné magát, idegenként, akinek a szánalmas cselekedetei súlyos hibáknak tőntek. Amikor Gerard becsukta maga mögött az ajtót, sorsára hagyva a lányt, Marietta jó hírénél sokkal több volt az, amit elrabolt. Ellopta az ártatlanságát, a derőjét és a vigaszát, a lány pedig kételkedett benne, hogy bármelyiket visszaszerezheti valaha. De nem is akarta visszakapni. Megesküdött, hogy soha többé nem hagyja, hogy ilyen sebezhetıvé váljon. Elfintorodott, és fájó szívvel, testtel, összetört lélekkel felült. Komor tekintettel nézett végig magán. Hát megtörtént. Ugyanabban a fogadóban töltötték az éjszakát. Ugyanabban a szobában. Ez baj, nagy baj. Aztán… Marietta felegyenesedett, valami visszatért a régi gondolatok közül. Ez a hely elég messze van a Greentree-birtoktól; a fogadó kívül van a család vonzáskörzetén, vagy azon, ahol még ismerik a családot. Vajon látta valaki, hogy Gerarddal együtt érkezett a fogadóba? Nem valószínő. Talán el tud menekülni a Gerard okozta szörnyő kelepcébıl, azzal legalább némi elégtételt is venne a férfin. Szomorúsága kicsit alábbhagyott, ahogy új remény járta át a testét. A helyzet nem reménytelen. Gerarddal ketten tudják csak, hogy mi történt, a férfi pedig már elment. Marietta nem hitte, hogy valaha viszontlátja még; Gerard túl gyáva ahhoz. Ha esetleg észrevétlenül haza tudna lopózni, akkor senki sem tudná meg. Bocsánatot kérne a családjától, megkérné Mr. Jardine-t, anyja titkárát és a család barátját, hogy találjon ki valami ügyes történetet annak magyarázataként, hogy miért volt távol kis ideig. Soha, senkinek nem keli megtudnia, hogy Lady Greentree másodszülött lánya besétált Gerard Jones kelepcéjébe… Kinyílt a szobaajtó, és egy magas, sötét alak állt ott. Ismerıs volt az arca, apró szemei pedig vidáman csillogtak. Marietta zakatoló szívvel ismerte fel Rawlingsot, Lady Greentree korábbi intézıjét. Marietta édesanyja már évekkel ezelıtt elbocsátotta, a férfi pedig még mindig neheztelt miatta. Vajon milyen rettenetes véletlen folytán került ide, épp most? – Marietta Greentree kisasszony! – kiáltotta. – Tudtam, hogy ön az, amikor tegnap este láttam felmenni a lépcsın, és amikor ma reggel hallottam az egyik szolgálót arról beszélni, hogy faképnél hagyták az ifjú hölgyet… Á, látom, meglepıdött a találkozásunkon. Évekkel ezelıtt figyelmeztettem ıladységét, hogy baj lesz, ha odaveszi önt és a nıvéreit a házba. Nos, igazam lett. A férfi ragyogott elégedettségében – annyira sietett leleplezni a lányt, hogy még csak nem is kopogott. Marietta azonban tudta, hogy minden azon múlik: sikerül-e maga mellé állítani a férfit, és lenyelte büszkeségét. – Ugye… ugye nem mondja el senkinek? – kérdezte Marietta, és kelletlenül fedezte fel saját hangjában az esedezést. – Persze hogy nem – felelte a férfi. – Álmomban sem jutna eszembe. A lány tudta, hogy a férfi nem fogja tartani a száját. Meg kell ıriznie a hidegvérét. Eljön a nap, amikor az egész környék tudni fog a ballépésérıl, aztán egy hét múlva a megye, egy hónap elteltével pedig már London minden szegletében beszélni fognak róla. Marietta Greentree jó híre teljes egészében odalett.
SARA BENNETT
5 VÁGYÁLOM
Első fejezet London, Vauxhall Gardens 1845
A gázzal töltött légballon lomhán lebegett az enyhe szélben, mintha arra vágyott volna, hogy elszakadjon a kötél, és nekivághasson a távoli égboltnak. A vesszıbıl font kosár, amelyet vaspántok és kábelek rögzítettek a ballonhoz, kisebbnek tőnt, mint amilyenre emlékezett, a felszállásra kíváncsi tömeg pedig nagyobb volt, mint amekkorára számított. Marietta nem félt. Cseppet sem. Vidám volt és lelkes! Egész héten ezt a kiruccanást tervezgette, amióta csak megtudta, hogy a Vauxhall Gardensbe kell jönnie Mr. Jardine-nel, hogy megnézze az elsı londoni légballon felszállását. Elakadt a lélegzete a csodálkozástól, és kérlelni kezdte Mr. Jardine-t, hogy fizesse be egy útra. De a férfi hallani sem akart róla. – Mit szólna hozzá az édesanyja, Lady Greentree, ha megengedném, hogy ilyen veszélyes dolgot mőveljen? – Megértené, hogy a félelemnek nincs helye ebben az új világban, a tudomány és a felfedezések korában. – Lehet, Marietta kisasszony, de ez sem változtat a döntésemen. Ön egy kísérı nélküli ifjú hölgy, és nem lenne illendı, ha… – Ugyan! – felelte Aphrodité, a híres kurtizán és az ı igazi édesanyja hangja. – Mit számít az? Az én jó hírem már romokban hever, ezt ön ugyanolyan jól tudja, mint én. Ha nem az tette volna tönkre, hogy Aphrodité egyik lánya vagyok, akkor Gerard Jones rombolta volna le. – Az ön nıvére, Vivianna egy pillanatig sem hiszi… – Akkor Vivianna becsapja saját magát, Mr. Jardine. Azt hiszi, mindenkit meg tud változtatni, jobbá tud tenni, de rajtam ı sem tud segíteni. Én már elvesztem, és semmi esélyem, hogy valaha jó házasságot köthessek. Már belenyugodtam. Ezen a nyilvánvaló tényen pedig az sem tud változtatni, hogy felszállok-e egy ballonnal vagy sem. – Akár így van, akár nem, nem fogom hagyni, Marietta kisasszony, hogy veszélybe sodorja az életét egy ilyen… ilyen szerkezeten! Marietta azonban nem az a fajta lány volt, akit könnyedén el lehetett téríteni attól, amit egyszer a fejébe vett. Otthon, Yorkshire-ben, a Greentree-birtokon, testvéreivel együtt hatalmas szabadságban volt részük – aminek az árát ı, sajnos, már megfizette. Habár azt is tudta, hogy Londonban másképp mennek a dolgok, képtelen volt belátni, miért kellene bármirıl is lemondania. Különösen ha egyébként sem befolyásolja az udvarlók megjelenésének esélyeit a dolog, hiszen azt már korábban elrontotta. Vivianna szerencsés volt, ott volt neki Oliver, szerelmes volt, de Marietta már nem szállhatott versenybe testvére szerencséjével, miután megpróbált megszökni Gerard Jonesszal. Amikor visszahozták a Greentreebirtokra, sokáig sírt. Nem Gerard miatt, akit végül hazug gazembernek tartott, hanem a saját elırelátásának hiánya miatt. Idıvel belenyugodott, hogy együtt kell élnie a „botrányos Greentree nıvér” elnevezéssel – hiszen bármilyen érdeklıdést mutatott is valaki iránta, amint megismerte a múltját, nem volt rá kíváncsi többé. Talán vágyott rá, hogy másképp legyen, hogy elborítsa a szerelem, de már nem volt oly ártatlan, mint régen. A szerelem nem gyız le mindent, sıt, valójában sokkal inkább épp a szerelem a bajok okozója. SARA BENNETT
6 VÁGYÁLOM
Azért nincs minden veszve. Talán sosem lesz Lord Valaki felesége, de azért még megvan az élete. Miért ne próbálhatna ki bármit, amit az élet kínál, méghozzá annak a veszélye nélkül, hogy újra megsebezzék a szívét? Marietta készen állt a tervvel, és remélte, hogy hamarosan valóra válthatja. A Vauxhall Gardensben türelmesen várt, amíg Mr. Jardine érdeklıdve nézegetni kezdte az egyik állványt, majd sarkon fordult, és arra hivatkozva, hogy útközben elejtette a kesztyőjét, elindult visszafelé. – Egy perc, és itt vagyok – ígérte a lány. – Menjen csak tovább, majd utolérem. Visszasietett a ballonoshoz, hogy beszéljen a jegyárussal. Miután óvatosan belecsúsztatott egy jegyet a retiküljébe, visszatért a kísérıjéhez. Most felidézte, amit a jegyárus akkor mondott neki. – A saját felelısségére, kisasszony. Csak hogy tisztában legyen vele. – Tudom – felelte a lány röviden. – Akkor legyen itt a jövı héten ugyanekkor, és ha az idı megengedi, felmehet Mr. Keithszel. – Mr. Keith? – İ a légballon vezetıje, kisasszony. Ne hallgasson azokra, akik azt mondják, Mr. Green a legjobb légballonos Angliában! Mr. Keithszel bármikor felmennék! – mondta a fiatalember, és elmosolyodott. Marietta megfigyelte, hogy az emberek rendszerint rámosolyognak. Talán apró termete miatt, vagy rakoncátlan szıke fürtjei tették, esetleg nyílt arca és hatalmas kék szemei. Jól látszott rajta, hogy élvezi az életet, és az életöröm vonzza az embereket. Amíg rá nem jönnek, hogy bukott nı vagy – emlékeztette magát keserően; aztán tudomást sem vesznek róla többé. – Az efféle emberek nem érdemelnek figyelmet – mondta a testvére, Francesca, amikor jobb kedvre próbálta ıt deríteni. – Az igazi barátaid sosem fognak cserbenhagyni. Francesca csak egy évvel volt fiatalabb Mariettánál, de megjelenésükben és jellemükben is nagyon különböztek: Francesca magas volt és sötét hajú, Marietta pedig alacsony és szıke. Francesca mélyen érzı, komoly lány volt, míg Marietta, legalábbis kívülrıl, maga volt a ragyogás és a derő. Ennek ellenére nagyon közel álltak egymáshoz, és Marietta nagyon szerette volna, ha Francesca hajlandó lett volna maga mögött hagyni mindent, és Londonba költözni. Francesca jelenléte megnyugtató volt számára – vagy elviselhetıbbé tette a dolgokat. A ballon rá várt, és ezúttal nem fog idelent maradni, az biztos. Ezúttal felszáll, fel, az égbe, és onnan néz majd le. A lány elıresietett, és a tömeg szétnyílt elıtte. A ballon vezetıje, egy negyven körüli, lassan ıszbe forduló, sötét hajú és pofaszakállas férfi az utolsó mőveleteket végezte. Felpillantott, mintha megzavarta volna a tömeg moraja, mire a jegyárus fiú a fülébe súgott valamit. A férfi arca hirtelen megváltozott, és elmosolyodott. – Á, Miss Greentree! Hogy van? Ian Keith vagyok. Majdnem készen vagyunk a felszálláshoz. Kérem, jöjjön a fedélzetre! – darálta le enyhe külvárosi tájszólásban, pedig az egész világot beutazta. Helyes, gondolta Marietta, látszik rajta, hogy sokat repül. Visszamosolygott, és alig várta, hogy a fedélzetre lépjen. Amint elırenyújtotta kesztyőbe bújtatott kezét, észrevette, hogy a kosárban már van egy másik utas. Szinte teljesen beleolvadt az árnyékba, amelyet a fölötte tornyosuló ballon vetett. Marietta odanézett, és most tisztán látta a férfit. Idegen volt. Ráadásul nem valami barátságos kinézető. A lány nyíltan bámulta ıt, elég sokáig, mire rájött, hogy udvariasabb lenne lesütnie a szemét. A Greentree nıvéreket abban a hitben nevelték, hogy egy nınek mindig ki kell mondania, amit gondol, és annak megfelelıen kell cselekednie is. Azonkívül szembe kell néznie az élettel, úgy menni elıre, és sohasem hátrálni meg. A Gerarddal való tapasztalata talán csorbított önbizalmán, de korántsem ásta alá teljesen. A férfi mosoly nélkül állta a tekintetét. Nagyon jóképő volt. Mahagónibarna haja volt, és hasonló színő szeme. Sötétzöld zakót és sárgásbarna nadrágot viselt, és bár úriemberes megjelenéső volt, mégis kissé elnyőttnek tőnt rajta minden, mintha az inasa elfelejtett volna tiszta ruhát adni rá. Elhanyagolt idegen, gondolta Marietta. Tőnıdı és elhagyatott, titokzatos férfi, akinek nincs kedve nevetni, meg jól érezni magát, pedig Marietta tökéletesen az ellenkezıjére készült.
SARA BENNETT
7 VÁGYÁLOM
Úgy érezte, a férfi nem szeretné, hogy ı is felszálljon a ballonnal. Jelenléte veszélyeztette Marietta szórakozását, elsı kalandját azóta, hogy Yorkshire-bıl Londonba érkezett. Legalább nem kell udvarias beszélgetést folytatnia – a férfi olyan kiábrándultan nézett a lányra, mint ahogy az ırá. Egy udvarias beszélgetés pedig azzal járna, hogy általános információkat kellene megosztaniuk egymással az életükrıl, és akkor elkerülhetetlenül kiderülne, ki is ı valójában, kinek a lánya, a beszélgetıpartnernek pedig hirtelen sürgıs tennivalója akadna, és elbúcsúzna. A férfi felvonta a szemöldökét és megmozdult az ajka, amibıl Marietta egyfelıl rájött, hogy még mindig a másikat bámulja, másrészt, hogy a másik legalább mosolyogni tud. – Talán jobb lenne, ha beszállna a kosárba – szólalt meg a férfi mély, arisztokratikus hangon, ami egyáltalán nem passzolt viseltes öltözékéhez. – Ha nem akar lent maradni. Néhány lépcsıt támasztottak a fonott kosár oldalához, hogy segítsenek az utasoknak felmászni. Marietta nehezen lépkedett fel rajtuk. Nem is volt a legdivatosabban öltözve – sıt, két évvel le volt maradva a divattól, és még nem volt ideje szétnézni a londoni boltokban –, olyasmit vett fel, amirıl azt gondolta, hogy alkalmas lehet egy ballonos repülésre. Most a kék gyapjúruha és a két, egyszerő alsószoknya kifejezetten elavultnak tőnt. A divat megváltozott, a szoknyák sokkal merevebbek, a felhajtásdíszek hosszabbak lettek. Marietta a kevésbé díszes stílus híve volt, a túl sok fodor elınytelenül mutatott egyébként is gömbölyded idomain. Mai öltözéke, az egyszerő és nyakig begombolt mellényke is eléggé kényelmetlennek tőnik, vállkendıje hosszú végei pedig majd megfojtották, bársony fıkötıje pedig beszállás közben oldalra csúszott. Amint átmászott a kosár oldalán, örömmel nyugtázta, milyen ügyes, amikor a csizmája orra hirtelen beakadt. Megbotlott, és minden bizonnyal arccal esett volna a földre, ha az idegen el nem kapja. Marietta megkönnyebbülve lélegzett fel, amikor a férfi hatalmas, izmos testéhez csapódott, amely bástyaként fogta fel az esést. Egy pillanatra gondolkodni sem tudott – teljesen kiürült a feje. Sokkot kaptál, suttogta egy hang a fejében. Nem vagy hozzászokva, hogy ennyire közel legyél egy férfihoz. Ám ez több volt annál. Érzékei információval telítıdtek: a tiszta, férfias illat, a férfi állának sötét árnyéka a feje fölött, a férfi tenyerébıl áradó meleg, ahogy a kezét Marietta hátán tartotta. A lány beleremegett a férfi közelségébe, ami eléggé nevetségesnek tőnt, hiszen ı már nem érintetlen hajadon, hanem bukott nıszemély! Erre a gondolatra azonnal a kosár legtávolabbi sarkába húzódott. – Köszönöm – mondta egy pillanat múlva. A férfi udvariasan fejet hajtott; zord tekintetét le sem vette a lányról. Semmi sem utalt arra, hogy esetleg hasonló érzések kerítették volna hatalmukba, mint Mariettát. A lány inkább azt gondolta, hogy a férfi a pokolba kívánja ıt. – Kitőnı – suttogta maga elé. – Úgy tőnik, egy kedvetlen fickóval fogok felszállni. Mr. Keith befejezte az elıkészületeket. Gyakorlott mozdulattal átvetve lábát a kosár oldalán, beszállt. A kosár öt embernek is elég nagy lett volna, de úgy tőnt, hogy ma csak Marietta és az idegen férfi lesznek az utasok. – Kész vannak? – kérdezte Mr. Keith, de nyilvánvalóan csak igenlı válaszokat várt. Marietta leült, a kosár oldalába kapaszkodva, élénken bólogatott. – Gyerünk, Ian! – mondta a férfi mély, türelmetlen hangon, majd leült, és keresztbe tette hosszú lábait. – Jól van, Max. Mr. Keith értetlenkedve megrázta a fejét, majd kiszólt a segédeinek, akik szó nélkül eloldották a ballont, Mr. Keith kidobta a fenéksúlyt, és elég gyorsan emelkedni kezdtek a londoni ég felé. – Ó! – kapkodott levegı után Marietta. Gyorsan távolodott a talaj. Az arcát az ég felé emelı tömeg egyre kisebb lett. Különös csend volt, majdnem mint egy álomban, ahogy egyre feljebb emelkedtek. Alattuk a Vauxhall Gardens, aztán a Temze, a nyüzsgı London, szokásos füstfelhıjébe burkolózva, ameddig a szem ellát. A Parlament és a Szent Pálszékesegyház is látszott, nevetségesen kicsinek tőntek, akárcsak a kis terek és parkok az utcák hálózata között, meg a dobozka alakú házak. – Nem lettek bemutatva egymásnak – szólalt meg Mr. Keith az alattuk elterülı város lágy moraja fölött. Marietta vonakodva vette le a szemét a Temzérıl, a szellı pedig megbillentette a ballont. Mr. Keith rámosolygott, mintha megértené a lányt. – Miss Greentree, ez itt a barátom, Max. Max, bemutatom Miss Greentree-t. SARA BENNETT
8 VÁGYÁLOM
– Örvendek – mondta Max érdektelen hangon. Röviden a lányra nézett, sokkal inkább közömbös, mint barátságtalan pillantással, majd újra az alattuk elterülı város felé fordult. Marietta vállat vont, és visszafordult a maga választotta látványhoz, a Temzéhez, és nézte, ahogy az ezüstösen csillogó kígyót hidak tarkítják, lehorgonyzott hajók pihennek rajta, meg gızhajók, mint megannyi apró, felhúzós játék. Hamarosan Richmond felé folytatták útjukat, hegyek, mezık fölött repültek el, maguk mögött hagyva London füstjét és hegyes tornyait. – Jól szórakozik, Miss Greentree? Marietta ragyogó tekintettel nézett Mr. Keithre. – Sokkal szebb, mint vártam, uram. – Nem aggasztja a magasság? – Ó, nem, egyáltalán nem! A férfi vigyorgott, a szeme körüli ráncok elmélyültek. – Örülök. A barátom nem akart jönni. Én ragaszkodtam hozzá – amikor megtudtam, hogy ön lesz az egyetlen mai utas, azt gondoltam, jó társaság lesz. Most már inkább azt gondolom, jobb lett volna, ha otthon marad. Úgy ül ott a sarokban, mint egy rakás szerencsétlenség, még a végén elrontja a kedvünket. Marietta kuncogott, majd az ajkába harapott, amikor Max éles pillantást küldött felé. – Talán nem vagyok szórakozós hangulatban – szólalt meg végül halkan. – Talán a körülményeim nem engedik meg. Marietta rendíthetetlen tekintettel nézett rá. – Nem tudná elfelejteni a gondjait egy kis idıre? – kérlelte, és valóban nem értette a férfit. – Nézzen le. Hát nem bővöli el a látvány? Hogyhogy nem törpülnek el a gondjai, Mr… ö…? – Max – felelte gyorsan az. – És elbővöl a látvány. Csak nincs kedvem kimutatni. Marietta kinevette a férfit, amiért ennyire lehetetlen alak. Aztán észrevett a szemében egy villanást. Tényleg úgy nézett ki, mint egy rakás szerencsétlenség, Mr. Keith jól mondta. Vagy talán még rosszabb. Bármelyik pillanatban dühroham törhet ki rajta, nagyon veszélyesnek tőnt. Talán nem jó ötlet kötekedni vele, Mariettára mégis hirtelen és váratlanul rátört a vágy, hogy megnevettesse a férfit. – Nem hallott Maxrıl? – kérdezte halkan Mr. Keith. – İ a legújabb botrányhıs. Az unokatestvére elkergette a szülıi házból. Talán így jobban megérti, miért olyan kedvetlen, Miss Greentree, még ha nem is tud neki megbocsátani. – Elkergették otthonról? Nem, nem hallottam róla. Csak nemrég érkeztem Londonba. Hogy tehette ezt az az unokatestvér, Mr. Keith? – Nos – felelte fontolgatva a férfi –, ez az unokatestvér bizonyítékkal szolgált arra, hogy Max nem jogos örököse az apjának. Röviden, hogy Max apja egyáltalán nem is az apja! Marietta döbbenten nézett Maxre. – Most – folytatta Mr. Keith – mondhatjuk, hogy „szegény Max”, és együtt is érezhetünk vele, vagy nézhetjük más szemszögbıl is az eseményeket. Mondhatjuk, hogy Max a neveltetése rabja volt, és most esélyt kapott az újrakezdésre. A legelejétıl. – Tudom, mit mővelsz, Ian – mondta Max, szigorúan nézve barátjára. – Tedd félre a kesergést, Max. Az élet megy tovább. – Neked nincs annyi vesztenivalód, mint nekem. – Gondolj úgy a múltadra, Max, mint egy béklyóra, amitıl végre megszabadulhatsz. Csak gondolj bele, mennyivel könnyebb és szabadabb leszel nélküle! – És mit kezdjek a könnyebb és szabadabb élettel? Úgy hallatszott, mintha már beletörıdött volna, Mr. Keith pedig, a barátságuk érdekében, igyekezett felvidítani. – Max – mondta Mr. Keith rosszallóan –, Greentree kisasszony talán az egyetlen ifjú hölgy Londonban, aki nem sokat tud a helyzetedrıl. A legtöbbet kellene kihoznod a pillanatból, barátom. – Köszönöm, Ian – mondta Max ünnepélyesen, és úgy fordította az arcát, hogy csak az arcéle látszott a halványkék égbolt elıtt. Jóképő, megsebzett, komor – tökéletes byroni jellem. Ha Marietta lenne Francesca, festene róla egy képet, ahogy mogorván, magányosan áll a mocsár közepén, vagy írna egy verset a kedvetlen SARA BENNETT
9 VÁGYÁLOM
és megnyerı külsejő férfi tiszteletére. De ı nem a sötét hajú, drámai alkatú Francesca, ı a nagylelkő és lobbanékony Marietta. Így annak ellenére, hogy eldöntötte, nem fog beleavatkozni a dologba, máris azon gondolkodott, hogyan tudna megbirkózni a sorssal, hogyan tudná jobbá tenni a férfi életét. – Mr. Keith – fordult végül csendesen az aeronautához. – Maradt egyáltalán valami Maxnek? Persze – pillantott közben Maxre nem kell beszélnie róla, ha személyes. – Hiszen mindenki tudja, kisasszony. Igen, maradt ez-az. – Volt valami Mr. Keith hangjában, amit a lány nem értett, így nem is foglalkozott vele. – Arról van szó, hogy Max nagyon szerette a szülıházát, most pedig a születése szégyenével és az édesanyja tönkretett emlékével kell megbirkóznia. Kissé elveszettnek érzi magát. – Kegyetlennek és szükségtelennek tőnik, hogy az édesapja mindenkivel tudatni akarja a dolgot. Egy ilyen botrányt általában elhallgatnak. Az én családomban a nagybátyám mindent megtett, hogy a legcsekélyebb szégyent is a lehetı legjobban elrejtse. Ez igaz volt. A nagybácsi, William Tremaine, szörnyen megdöbbent, amikor értesült a Gerard Jonesügyrıl, és arról, hogy milyen jól szórakoztak a londoniak a pletykán. A bácsi azóta sem beszél vele, de Marietta egyszer hallotta, hogy a bácsi „nemhiába, az anyja lányaiként emlegette. Marietta közelebb húzódott Maxhez, a férfi pedig úgy nézett rá, mintha jobban szeretné, ha távol maradna tıle. De Marietta nem hagyta, hogy megállítsák, és egy pillanat múlva már ott ült a férfi mellett, karja a férfihoz nyomult, amikor egy erıs szélroham rázta meg ıket. A férfi azzal a furcsa, gıgös tekintettel nézett lefelé, Marietta viszont sosem volt könnyen megfélemlíthetı, ahogy most sem. Világos, hogy Maxnek néhány jó tanácsra van szüksége, Marietta pedig tudta, hogy ı az a személy, akitıl megkaphatja. – Az igazi apja nem tud segíteni önnek? – kérdezte nyíltan a férfit. – Talán még csak nem is tudja, hogy van egy fia. Max keserően felnevetett. – Talán csak úgy megszökött, és otthagyta anyámat, akinek így nem volt más választása, mint hozzámenni egy másik férfihoz, hogy elkerülje a szégyent. Marietta felsóhajtott. – Annyira sajnálom… Max. Tudja, magam is hasonló helyzetben vagyok, így megértem az érzéseit. Én sem tudom, ki volt az apám. Max úgy bámult a lányra, mintha kísértetet látna. Marietta érezte, hogy elpirul. Nem ezt akarta mondani, és nagyon furcsán is hangzott, de csak vigasztalni akarta a férfit. Végül is ez az igazság; tényleg nem tudta, ki az apja. Anyja, a kurtizán Aphrodité, tudta, de soha nem beszélt róla, és Marietta sem volt biztos benne, hogy meg szeretné ismerni. Majdnem biztos, hogy az apja sem kívánt találkozni vele. – Azt hiszem – mondta végül Max fáradtan –, ön csak próbál nagyon kedves lenni. De kérem, ne tegye. Valóban nincs szükségem erre. Bármit is gondol Ian, csak annyit szeretnék, hogy hagyjanak békén. – Hogy belesüppedjen a balsorsába? – kérdezte Marietta, és elégedetten nyugtázta, hogy az a mérges ragyogás visszatért a férfi tekintetébe. – Max, hát nem tudja, hogy mi magunk vagyunk a jó és rossz sorsunk kovácsa? Ez az, amit én is készülök megtenni… A szél hirtelen felerısödött, heves szélroham kezdıdött. Alattuk hajladoztak a fák, tehenek bıgtek, és menekülni próbáltak a ballon elıl. Mr. Keith a ballon ellenırzésének fontos tennivalóival foglalkozott, de Marietta észrevette, hogy figyelmesen hallgatja kettejük beszélgetését is. Most rá is nézett, és bólintott, mintha bátorítani akarná. De Marietta már mindent elmondott, amit akart. Ha Max örömét leli a balsorsában, akkor csak rajta! Újabb szélroham következett – a kosár kilengett. – Megkezdem a leszállást – mondta Mr. Keith. – A szél erısebb, mint vártam, úgyhogy legyenek óvatosak: lehet, hogy nem lesz zökkenımentes a földet érésünk. Max összevont szemöldökkel nézett barátjára, Marietta pedig észrevette tekintetükben a kimondatlan aggodalmat. Megbillent és oldalra perdült, tudta, hogy semmi kedve ebbıl a magasságból a földre pottyanni. – Kapaszkodjon, Miss Greentree! – mondta Mr. Keith fürgén. – A kosár felborulhat, miután földet értünk, de ha erısen kapaszkodik, nem fog kiesni. Max? Marietta búskomor útitársa felé fordult, aki bólintott. Bármit is kérdezett Mr. Keith a barátjától, az beleegyezett. Aztán leereszkedtek, mégpedig elég gyorsan. SARA BENNETT
10 VÁGYÁLOM
A ballon anyaga csattogott felettük, a kosár pedig ijesztıen himbálózott. A szél itt még erısebb volt, és a ballon vezetıje aggódva nézte az alattuk zöldellı, lágy ívő mezıt, amely most már egyre kevésbé tőnt hívogatónak. Marietta felkiáltott, ahogy a kosár a földbe csapódott, és újra meg újra megpördült. A gyorsan apadó ballon vadul csapkodva vonszolta végig a kosarat a földön, ami végül felborult, ık pedig kirepültek belıle. Erıs kar ölelte át Marietta derekát, szinte lehorgonyozta ıt, a lány arca pedig egy széles mellkasba fúródott. Szinte beborította és elnyelte az útitársa. Biztonságban volt. A látszólag véget nem érı földön vonszolódás ellenére, Marietta hihetetlenül biztonságban érezte magát Max karjának oltalmában. Ezért csimpaszkodott a nyakába, mondogatta késıbb magának, ezért fúrta az orrát a férfi mellénygombjai fölött a nyakkendıje ráncába, élvezve a tiszta, tökéletesen férfias illatot. Egy különösen kellemetlen ütközés felfelé lendítette a lányt, de Max erısen tartotta, míg orra alatt káromkodva odakiabált Mr. Keithnek. – Megvagyunk! Végül aztán stabilan feküdtek a földön. Ahogy megálltak, a hangzavarból baljós csend lett. Marietta az alatta lévı hatalmas testen hevert, amely minden lélegzetvétellel gyengéden megemelte ıt. A lány felemelte a fejét, és körülnézett. Szıke haja kibomlott és összekócolódott, fıkötıje sehol sem volt. A kosár az oldalára fordult, a benne lévı holmi szanaszét szóródott a mezın, a selyemballont még mindig rángatta a szél. Kicsit odébb egy ló álldogált, a farkával csapdosott, és gyanakodva nézte ıket. Aztán Mr. Keith megmozdult, és gondterhelt arccal vizsgálgatta a felszerelést. Max pedig… Max a hátán feküdt, jóképő arcán békés engedékenységgel a lányt nézte. Abban a pillanatban Marietta egyik vastag tincsét elengedték a hajtők, és ahogy az leomlott, végigsimította a férfi arcát, majd a szemébe csapódott. A férfi felsóhajtott, mintha ennél többet már nem tudna elviselni. Marietta érezte, ahogy elönti arcát a pír – ez a férfi kibírhatatlan. – Elnézést – szólalt meg a körülményekhez képest a lehetı leghővösebb hangon, és elkezdett feltápászkodni. Rettenetes volt, mert a szoknyája és az alsószoknyái mind összegabalyodtak a férfi hosszú lábaival. Behajlította a térdét, hogy négykézlábra tudjon állni, és már majdnem sikerült, amikor a férfi magához rántotta, és szitkozódva, karjában a lánnyal, oldalra perdült. Marietta lélegzetét visszafojtva a férfi nyakába kapaszkodott, akinek a haja selyemként tekeredett az ujjára. – Óvatosan, Greentree kisasszony, egyszer még tán apa szeretnék lenni – mondta a férfi gúnyos éllel a hangjában. – De hiszen ki akarna tılem gyereket? – tette hozzá, amibıl kiderült, hogy a gúnyolódás tárgya saját maga volt. – Ó, Max, biztos vagyok benne, hogy van valaki – mondta a lány meggondolatlanul. – Természetesen nem én, én… én nemde valaki majd biztosan… A lány esetlen igyekezete, hogy jobb kedvre derítse ıt, megérintette a férfit. Lassan elmosolyodott. A mosoly élénk, vicces kifejezést kölcsönzött komor arcának. – Gondolom, most még nem akarunk örökösrıl gondoskodni – mondta, és elkezdte lefejteni a nyakáról a lány karját, és kibogozni a lába közül a szoknyáit. Még mindig szilárdan tartotta a derekánál fogva, hagyta, hogy Marietta megtalálja az egyensúlyát, de még ettıl is furcsán elakadt a lány lélegzete, és csak akkor könnyebbült meg, amikor végre odébb léphetett. – Köszönöm – mondta Marietta feszes udvariassággal. – Hálásan köszönöm. – Nem sérült meg? – billentette le a fejét a férfi, hogy lássa a lány arcát, hiszen annyival magasabb volt nála. Közelrıl már nem volt annyira sötét a tekintete, az állán pedig volt egy kis heg. Marietta elkapta a tekintetét. – Tökéletesen jól vagyok, köszönöm. Nyilvánvalóan elhitte neki, majd Mr. Keithhez fordult. – Voltak már jobb landolásaid is, Ian. – És rosszabbak is, Max – felelte a másik, fel sem pillantva a munkájából. – Ne légy hálátlan. Egyben vagy, nem? Max felmordult, majd tett néhány lépést oldalra, és nyújtózkodni kezdett. Marietta csak állt és nézte – nem tudott betelni vele. A férfi hatalmas teste – márpedig nagy volt, ezt a lány is alátámaszthatta izomzata, könnyed mozgása, a tisztán érzéki élvezet az arcán, ahogy vizsgálgatta SARA BENNETT
11 VÁGYÁLOM
magát. Marietta rájött, hogy van valami nagyon vonzó a férfiban, ugyanakkor azt is érezte, hogy el kell távolodnia tıle, amilyen gyorsan csak lehet. – Kisasszony, nem sérült meg? – kérdezte Mr. Keith, amikor ráébredt, hogy a ballonon kívül esetleg másnak is baja eshetett. – Nem, köszönöm. Max… megóvott a sérüléstıl. Mr. Keith ajka megrándult. – Biztos voltam benne – mondta magától értetıdıen. Max félbehagyta a nyújtózkodást, és széles válla fölött a másikra nézett. – Nem vagyok szárazdajka, Ian. Marietta felegyenesedett, de még így is fel kellett emelnie a fejét, hogy a férfira nézhessen. – Tájékoztatnám önt, uram, hogy jócskán túl vagyok már azon a koron, amikor dajkára volt szükségem – szólalt meg csípısen. Max gúnyosan elmosolyodott – vagy legalábbis Marietta így gondolta, mert még sosem látott gúnyos mosolyt, csak könyvekben olvasott róla. – Valóban? Pedig nekem úgy tőnik, még gyerek. A lány megint elvörösödött. Gyerek? Marietta már nagyon rég nem érezte magát gyereknek. Néhány embert megtéveszt apró termete és élénk, idınként éretlen viselkedése, de azok mind rosszul ítélnek. Felnıtt nı volt, megvolt a magához való esze, és meglehetısen erıs akarattal rendelkezett. – A legtöbb barátnımnek már saját háztartása van, és dajkája, a saját gyerekei mellé – vágott vissza Marietta, megítélése szerint visszafogottan. – De Marietta kisasszony, önnek ugye még nincs? – mosolygott Mr. Keith, hogy oldja a helyzetet. – Nincs – mosolygott vissza a lány, de a szeme sarkából Maxet nézte. – Nem áll szándékomban férjhez menni. Soha. Max mintha felhorkantott volna. – Tapasztalataim szerint minden nı férjhez akar menni – mondta, mintha szakértı lenne a témában. – Mi mást is akarhatnának, mint férjhez menni? – Igen, igaza van – felelte a lány röviden. – Mi mást is tehetnének? Az elıkelı társadalom és azok, akik ezt diktálják, lehetetlenné teszik, hogy egy nı képes legyen egy férj támogatása nélkül megállni a lábán. De én… más vagyok, és nem áll szándékomban hagyni, hogy bárki megmondja nekem, hogyan éljem az életem. Valami egész mást fogok csinálni. Max arcátlanul felvonta a szemöldökét, és fölényesen elmosolyodott. – Értem. Talán egy afrikai szafarira készül menni, Greentree kisasszony. Vagy egy hegymászó túrára a Skót-felföldre. Vagy esetleg árvaházat létrehozni, ahol zongorázni tanítják a gyerekeket, mint ahogy egyszer egy hóbortos hölgy meg is tette. Vajon Viviannára gondolt? Marietta nıvére hozta létre néhány éve a Szegény Árvák Oltalma szervezetet. – Hiszek benne, hogy az életet a legteljesebb mértékben ki kell élvezni – vágott vissza a férfit nézve. – És szándékomban áll megízlelni minden egyes cseppjét. Ez igaz volt, hiszen a jó hírének elvesztése lehetıvé tette számára, hogy más utat járjon. Bizonyos fokú szabadságot ad, ha a dolgok már úgysem tudnak rosszabbra fordulni annál, ahogyan állnak. Valami megcsillant a férfi sötét szemében – mintha Marietta megpendített volna benne egy húrt. – Lehet, hogy szüksége lesz egy társra a kalandjaihoz – felelte Max, és a hangjából minden gúny eltőnt. – Én szabad vagyok – nevetett fel keserően. – Semmi más dolgom nincs, mint hogy egy helyben üljek, és sajnáljam magamat, amint ön az elıbb erre rámutatott. Kalandra fel, Greentree kisasszony! Marietta nem tudta, mit mondjon. Legszívesebben igent mondott volna, de ez lehetetlen. Semmi kedve nem volt beleszeretni sem Maxbe, sem más férfiba. A kalandokat pedig, amelyeket tervezett, Max nem engedhetné meg magának – egyáltalán. Mert Marietta egy ideje azt tervezgette, hogy kurtizán lesz, mint az édesanyja. Ez az egyetlen lehetıség arra, hogy azt az életet élje, amelyre vágyott, azt a teljes és elégedett életet, anélkül hogy felfedné összetört szívét. Romokban heverı jó híre pedig nem számítana, ha kurtizán lenne, sıt, inkább elınyére válna. Úgy hitte, úgysincs tovább, és ez az egyetlen irány, amely felé mozdulhat. Természetesen nem lesz könnyő. Ott van például a család, ıket meg kell gyızni – Marietta egy pillanatig SARA BENNETT
12 VÁGYÁLOM
sem hitte, hogy majd örülni fognak a döntésének, és nem akart több fájdalmat okozni nekik, már eddig is épp elég volt. Ám kornyadozni sem akart a homályban, élete hátralévı részében. Fiatal volt és erıs, itt az ideje, hogy örüljön ennek. Szerencsére nem kellett mindent elmagyaráznia Maxnek, mert félbeszakították ıket. – Hahó, jó napot! – szólította meg ıket egy gazda a kerítésen át. – Szükségük van segítségre? Nem sokkal ezután már mindannyian a gazda kocsijában ültek, és úton voltak visszafelé, Londonba. Marietta a gazda melletti ülést kapta, a férfiak pedig a szekér hátsó részében foglaltak helyet. Hallotta a megjegyzéseiket, de nem kapcsolódott be a beszélgetésükbe. Megrendítette a földet érés, és valami még annál is jobban. Max. Igen, feldühítette a férfi. Max kedvetlen volt, ráadásul igazságtalanul vonzó. Amikor a karjában tartotta, és a testük összeért, Marietta úgy érezte… nos, amit érzett, megrémítette, mert a legutóbbi ilyen alkalom szerencsétlenséggel végzıdött. Marietta természetesen együtt érzett a férfival, de idegenek voltak egymásnak, és hamarosan mindketten a maguk útját fogják járni, a maguk életét fogják élni. Megnyugtatónak érezte, hogy soha többé nem találkoznak majd. Amikor elérték London külvárosát, Mr. Keith kerített egy bérkocsit Mariettának, és hazavitette. A lány Maxre pillantott, amint beszállt a kocsiba. A férfi is ıt nézte, de már nem mosolygott, Marietta pedig tudta, hogy ez az ember hamarosan arra sem fog emlékezni, hogy ı valaha létezett. Picit felvonta a vállát, és nem vett többé tudomást a férfiról, és hazafelé vette az irányt.
Miss Greentree nem véletlenül jött velünk, ugye, Ian? Ian Keith a barátjára nézett, nyugtázva annak nyilvánvaló rosszkedvét. – Az igazat mondd, kérlek – tette hozzá Max, sötét szemöldökét összevonva. Ian felsóhajtott. – Nem értem, miért panaszkodsz. Bármely más férfi örömmel töltött volna el néhány órát egy ilyen édes kis hölgy társaságában. Arra gondoltam… abban reménykedtem, hogy talán sikerül elterelnie sötét gondolataidat. – Tényleg? Szerintem van benne valami naiv báj. Ha tíz évvel fiatalabb lennék… – Max, huszonkilenc éves vagy! – Százhuszonkilencnek érzem magam. Már sok ilyen lányt láttam, Ian. Túl sokat. – Ez elég fennhéjázó kijelentésnek tőnt, és ezt ı is tudta, de fontosnak tartotta, hogy meggyızze Iant arról, hogy nem mutat érdeklıdést Greentree kisasszony iránt. Mert ha Iant nem tudja meggyızni, akkor hogy az ördögbe fogja meggyızni saját magát? – Akkor nem gondolkodsz a nısülésen? – kérdezte Ian. – Nem mintha azt akarnám sugallni, hogy Greentree kisasszony legyen az a nı, aki megosztja veled a hitvesi ágyat, mindenesetre elgondolkoztam rajta. – Ha asszonyt akarok az ágyamba, elmegyek Aphroditéhoz, ott biztos találok nıt. A többi dologra pedig… A szolgáim elintéznek mindent; fıznek rám, kitisztítják a ruháimat, barátnak pedig itt vagy te – mondta vontatottan, hogy minél közönyösebbnek hallatsszék. – Egy feleség egyébként is csak még egy púp lenne a hátamon, különösen most, hogy nincs jövım. Ian megrázta a fejét. – Ez még nem a világ vége, Max. Még ha nem is tudod rávenni apádat, hogy meggondolja magát, vagy elérni, hogy az unokatestvéred lemondjon az örökségedrıl, egy csomó dologért még mindig hálás lehetsz. Gondolj csak anyád cornwalli birtokára és a londoni házadra! Be kell ismerned, Max, hogy aligha kell nyomorognod! Max arckifejezése egészen zord lett. – Végtelenül leegyszerősítve látod a világot, barátom. Anyám rám hagyott egy birtokot Cornwallban, ez igaz, de a ház omladozik. A londoni ház sem az enyém, hanem a Valland-vagyon része, így már az is Haroldé. Apám elküldte az intézıjét, hogy közölje velem: hó végével el kell hagynom a házat, de nem SARA BENNETT
13 VÁGYÁLOM
tudom, várhatok-e addig. Láthatod, hogy sem a szolgáimat, sem a háztartásom számláit nem tudom kifizetni. Bár az unokatestvérem, Harold nagylelkő, nem tehetem… nem várom el, hogy támogasson. – Miért nem? – kérdezte Ian hővösen. – Hiszen elvette, ami a tiéd, nem? Max csinos arca eltorzult. – Nem Harold hibája, ami történt. Apámat sem igazán hibáztatom. Soha nem láttam ennyire szomorúnak és mérgesnek sem, mint azon az estén, amikor elolvasta anyám levelét. Ian nem vitatkozott vele, pedig látszott rajta, hogy szeretett volna. – Aztán ott van a nevem – folytatta Max csendesen. – Nem hívhatnak tovább Lord Rosebynak sem – egyszerően Max Valland vagyok. És bár anyám halott, társadalmi megítélése igencsak halványukban van, pedig a gondoskodásáról, nagylelkőségérıl, ıszinteségérıl és tiszteletreméltóságáról volt híres. Gonosz pletykákat hallok, bármerre járok. Én vagyok a legújabb botrányhıs, és ezt nem szeretem. – Akkor szerinted is igaz, hogy az apád… – Nem az apám? Hogy minden gyanakvás nélkül vette feleségül anyámat, azt gondolván, hogy a gyermek, akit a felesége vár, tıle van? A saját szememmel láttam a bizonyítékot – anyám beismerı levelét el kell hinnem. – De akkor ki az apád, Max? – Nem tudom. – Még csak nem is sejted? – kérdezte Ian halkan. Max habozott egy kicsit, majd határozottan azt mondta: – Nem. Ian tudta, hogy nincs értelme Maxet bizalmas beszélgetésbe erıltetni, ez egyébként sem volt rá jellemzı. Max csak akkor mondaná el, ha neki tetszik, és amikor ı akarja; ha a teher már túl nehéz, és egy részét le szeretné tenni, Ian gyakran gondolta, hogy Maxnek épp egy feleségre lenne szüksége, egy erıs asszonyra, akiben megbízhat, aki mellette áll, aki szereti ıt, bármi legyen is a neve. Általában ez minden férfi vágya, de a legtöbbjüknek sosem adatik meg. Max talán nem könnyő eset, ráadásul pillanatnyilag zavaros körülötte minden, de nagyon sok jó tulajdonsága van. Ian abban reménykedett, hogy a gyönyörő, kék szemő és bájos mosolyú Greentree kisasszonynak lesz lehetısége megismerni néhányat ezekbıl.
Második fejezet
A látvány és a hangok, amelyek Vivianna szobájában fogadták, meghaladták, amit Marietta képes volt elviselni. Nem szívesen látta a testvérét szenvedni. Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz világra hozni egy kisbabát? Még egy olyan várt és szeretett kisbabát is, mint amilyen Vivianna és Oliver gyermeke. Marietta tudta, hogy nem kellene a szobában lennie, de a kavarodásban senkinek nem volt sem ideje, sem energiája kiküldeni ıt. Ezenkívül Oliver is bent volt, pedig neki sem volt ott keresnivalója! Egy apának, mondták meg kereken az orvosok, a klubjában kellene várnia a híreket, barátai társaságában, vagy legalábbis a szalonban, egy pohár brandyvel a kezében, fel-alá sétálgatva. Semmiképp sem a felesége szobájában, a kezét szorongatva. Aztán Vivianna egyszer csak felkiáltott, majd hirtelen vége lett. A kisbaba megszületett. – Fiú! – jelentette be az orvos megkönnyebbülve, majd elvette a babát, hogy megtörölgessék és bebugyolálják abba a kendıbe, amelyet évszázadok óta használnak a Montegomery babák megszületésekor. Ez a tény nyilvánvalóan nem érdekelte Oliver és Vivianna fiacskáját, mert amikor megmutatták ıt büszke szüleinek, olyan hangosan bömbölt, hogy az az egész Berkley Square felébresztéséhez elég lett volna. Vivianna ragyogó mosollyal nézett Oliverré, a kisfiú vörös és mérges arcocskája felett. – Most már nem te vagy az utolsó Montegomery – szólalt meg végül a fáradtságtól berekedve, majd könnyek záporoztak mogyoróbarna szemébıl. – Ó, Oliver… SARA BENNETT
14 VÁGYÁLOM
Oliver mindkettıjüket gyengéden átölelte, behunyta a szemét, arcát felesége hajába temette. A szobában mindenki jött-ment, takarítottak, gratuláló szavakat motyogtak, de Oliver, Vivianna és a kisfiúk háborítatlan, külön szigetet alkottak. Ahogy nézte ıket, Marietta érezte, ahogy az ı szemét is elöntik a könnyek – az öröm, a szomorúság és egy kicsit az irigység érzései kavarogtak benne. Ilyesmiben neki soha nem lesz része. İt valami egészen más irányba sodorta a végzet, és ha a reményei valóra válnak, akkor édes lesz az élete, és elégedett mosollyal fog visszatekinteni rá. Ám soha nem lesz az övé az, amit Vivianna máris a magáénak tudhat: egy férfi szíve. Azért jött Londonba, hogy a nıvére segítségére legyen a szülés alatt, illetve azért, hogy segítsen neki a szülés után, a háztartás vezetésében. Lady Greentree szívesen jött volna maga, de szerencsétlen balesetet szenvedett. Két héttel ezelıtt megbotlott, leesett a lépcsın, és kificamította a bokáját. Bár nem tört el a lába, nem tudott járni, így a Londonba utazás egyelıre nem jöhetett szóba. Még ha képes is lett volna utazni, ugyan mi hasznát vették volna bicegve? Így vonakodva volt kénytelen átengedni Mariettának a feladatot – Lady Greentree ugyanis a Gerard Jones-eset óta nem szívesen engedte látótávolságon kívülre második leányát, London pedig igencsak kiesett a látómezejébıl. Marietta tehát, édesanyja szigorú utasításaival felvértezve – mit szabad és mit nem szabad tennie –, Mr. Jardine társaságában eljött, hogy átvegye a mama helyét a Berkley Square-en. Vivianna nagyon örült a találkozásnak. – Ó, Marietta, köszönöm, hogy eljöttél, hogy itt legyél velem. Annyira hiányoztál! Mariettának jólesett ez a kedves fogadtatás, még ha tudta is, hogy a nıvére túlságosan izgatott az állapota miatt. Elhatározta, hogy kiválóan fogja végezni a dolgát. És végre Londonban volt! A legtöbbet akarta kihozni az itt-tartózkodásából. Megvoltak a maga tervei, amelyek közül az egyik éppen a hılégballonozás volt. A másik pedig… Nos, az valami olyasmi volt, amit Vivianna és Lady Greentree is a leghatározottabban megtiltottak. Marietta azt tervezte, hogy otthonában, a híres Aphrodité Klubban látogatja meg Aphroditét. Már azt is eltervezte, hogy segítséget kér tıle. – Semmilyen körülmények között nem mehetsz oda – mondta határozottan Vivianna, ismerve Marietta kalandvágyó és lobbanékony természetét. – Figyelsz rám, Marietta? A mama megtiltotta, és ha William Tremaine bácsikánk fülébe jutna a dolog… – Vivianna még a gondolatba is beleremegett, hogy Lady Greentree bátyja esetleg felfedez egy újabb botrányt a családban. – Már így is leírt téged. Arra kell koncentrálnod, hogy bebizonyítsd neki, milyen jó és engedelmes lány vagy. – Mikor kezdett érdekelni, hogy mit mond vagy gondol William bácsikánk? – kérdezte a nıvérét Marietta, és vigyázott, nehogy megbántsa a szavaival. – Különben is, én vagyok az, akit leírt. – Badarság! Vannak úriemberek, akik még csak nem is hallottak a… a ballépésedrıl. Oliver azt mondja, rengeteg olyan férfit ismer, aki nagyon szívesen venne feleségül téged. Marietta az ajkába harapott, így próbálta megállni, hogy nehogy kimondja, amit gondol. Vivianna talán hitte, hogy jó szolgálatot tesz a húgának – mint legidısebb testvér, mindig is próbált vigyázni testvéreire és magára, azóta, hogy gyerekkorukban elrabolták ıket Aphroditétıl, majd ott hagyták ıket Lady Greentree birtokán, ahol a lady rájuk talált, és befogadta ıket. Ám a gondolat, hogy Oliver segítségére és rábeszélıtehetségére lenne szüksége ahhoz, hogy férjet találjon magának – esetleg valami kéjsóvár öregembert –, szinte megbetegítette. Huszonegy éves volt, és a botrány hatására teljes egészében perifériára került. Szóba se jöhetett, hogy átengedje az irányítást Viviannának és Olivernek, csak azért, hogy elkerüljék William bácsi nemtetszését. Kiváltképpen, amikor megtudta, hogy nıvére, amikor ugyanennyi idıs volt, inkognitóban szintén felkereste az Aphrodité Klubot. Marietta még egy pillantást vetett a kisfiúkat csodáló Viviannára és Oliverre, majd kisurrant a szobából. Mr. Jardine a lépcsı tetejénél várakozott, kék szemébıl nyugtalanság áradt, és bár épp az imént simított végig a haján, az ısz szálak hátul makacsul szétálltak. – Fiú – mondta Marietta mosolyogva, hogy megnyugtassa a férfit. – Mindenki jól van. A férfi megkönnyebbült. Mr. Jardine már olyan régóta állt a Greentree család szolgálatában, hogy már mindannyian úgy gondoltak rá, mintha családtag lenne. Nem sokkal az után került a Greentree-birtokra, hogy Lady Greentree férje, Edward katonaként életét vesztette Indiában, és a birtok egyik házikójában SARA BENNETT
15 VÁGYÁLOM
megtalálták a magára hagyott Mariettát két nıvérével együtt. Abban az idıben Rawlings volt az intézı, mivel azonban Lady Greentree nem volt vele megelégedve, elbocsátotta – hogy aztán felbukkanhasson abban a bizonyos fogadóban, és tönkretehesse Marietta életét. Mr. Jardine átlagos testalkatú, jóképő férfi volt, és született úriember. Hosszú éveket töltött a NyugatIndiákon, a bıre ettıl kissé barnább lett. – Lady Greentree nagyon boldog lesz – felelte, és látszott rajta, hogy elképzeli, hogy fog örülni az asszony, amikor megtudja, hogy megszületett az unokája. Ilyen fokú lelkesedés egy alkalmazottól lehet a barátság jele, vagy a hála, a hőség eredménye, de Marietta tudta, hogy itt másról van szó. Jó néhány éve világossá vált számára, hogy Mr. Jardine szerelmes Lady Greentree-be. Sajnos azonban, a szerelme nem talált viszonzásra, mert Lady Greentree még mindig a férjét gyászolta, és talán ez így is marad örökre. Nagy kár, hogy nem tud szabadulni az emlékeitıl, hogy nem tud elıretekinteni. Ha csak egyszer képes lenne félretenni a gyászt, és elfogulatlanul tekinteni Mr. Jardine-re, Marietta biztos volt benne, hogy ı is beleszeretne a férfiba. Marietta otthagyta Mr. Jardine-t, és lement a lépcsın. A Montegomery örökös megszületésérıl szóló hír gyorsan elterjedt, a szolgák ragyogó arccal érkeztek a haliba. Hamarosan megérkeznek majd a gratuláló ismerısök, velük együtt Oliver gazdag nagynénje, Lady Marsh. Mr. Jardine, amilyen gyorsan csak lehet, üzenetet küld majd Lady Greentree és Francesca számára, Marietta pedig levelet fog írni nekik. A fontosabb napilapokba is belekerül majd a hír, amire még több jókívánság árad majd. Viktória királynı ajándékot fog küldeni, mivel Oliver az egyik kedvence, Albert herceg pedig személyes üzenet által gratulál, mert az ı egyik kedvence pedig Vivianna. De volt még valaki – valaki, aki Marietta számára még İfelségénél is fontosabb volt. Valaki, akit szintén tájékoztatni kell, amilyen gyorsan csak lehet. Mivel Vivianna teljesen elmerült új családja fölötti örömében, ezt a fontos személyt lehet, hogy csak másnap értesítenék. Ám egy nagymamát személyesen kell tájékoztatni. Marietta sietve megkereste nıvére komornáját, Lilt, hogy amíg ı elmegy Aphroditéval is közölni a jó hírt, figyeljen Viviannára. Ennek pedig semmi köze ahhoz az elképzelésemhez, hogy azért keresem fel az Aphrodité Klubot, hogy kurtizán legyen belılem. Semmi ilyesmirıl nincs szó… De Marietta csak áltatta magát, és ezt ı is tudta. Az Aphrodité Klubban való látogatás nem csupán múló szeszély, hanem egy nagyon fontos lépés a jövıje szempontjából. Minden azon múlik, hogy Aphrodité hogyan reagál majd arra a kérésre, hogy legyen segítségére terve megvalósításában – hiszen, ha már kurtizán akar lenni, a legjobb útmutatásra lesz szüksége. – Biztos benne, kisasszony, hogy oda kell mennie? – kérdezte Lil. – Nem tudom, hogy Lady Montegomery helyesnek tartaná-e. – Lady Montegomery engedélyére nincs szükség – felelte Marietta. Lil vitatkozni akart, ám ahogy Marietta csökönyösen felvetette az állát, becsukta a száját. A Greentree nıvérek mind egyformák, gondolta magában. Ha eldöntötték valamit, semmi sem állíthatja meg ıket.
Az Aphrodité Klub szigorú eleganciája alig sugallja a hely valódi rendeltetését, gondolta Marietta, amint kiszállt a kétkerekő, együléses kocsiból. Még sosem látta ezelıtt édesanyja klubját, de olvasott már efféle helyekrıl, és sokkal díszesebbnek képzelte. Ez a hely azonban inkább úgy nézett ki, mint egy fiatal hölgyek számára fenntartott magániskola! Marietta, amint felment a fehér bejárathoz vezetı lépcsın, kissé megemelte a szoknyáját. Attól eltekintve, hogy magára kapta smaragdzöld bársonyköpenyét, nem vette át egész nap viselt, pirosaszöld, áttört selyemruháját. Az öltözködéssel idıt vesztett volna, a jó hír kézbesítése pedig túlságosan fontos volt ahhoz, hogy várjon vele. Azonkívül, talán ez lesz az egyetlen lehetısége, hogy négyszemközt beszélhessen Aphroditéval, Marietta pedig ki akarta használni az alkalmat. A kopogtatásra egy piros, egyenruhaszerő kabátba öltözött, különös tekintető, barátságtalan arcú, jól fésült, ıszes hajú férfi nyitott ajtót. Marietta, Vivianna elbeszélése alapján, azonnal felismerte benne SARA BENNETT
16 VÁGYÁLOM
Dobsont, Aphrodité hő szolgáját. Ahogy a nıvére mondta, úgy nézett ki, mintha temérdek ökölharcban vett volna részt az évek folyamán. – Mit tehetek önért, kisasszony? – kérdezte ridegen, a londoni utcák emberének sajátos kiejtésével. – Tudja, hol van? Eltévedt, ugye? Marietta elmosolyodott. – Nem, nem tévedtem el, Dobson. Miss Marietta Greentree vagyok, és Aphroditéhoz jöttem. Dobson zord tekintetében érdeklıdés csillant meg, szája mintha mosolyra húzódott volna. – A szalonban van, Marietta kisasszony. – Valóban? – nézett el mellette kíváncsian a lány. – Jó híreket hoztam neki, Dobson. Viviannának és Olivernek kisfia született, és arra gondoltam, Aphroditénak azonnal meg kell tudnia. Dobson most már valóban elmosolyodott. – Nos, ez tényleg csodás hír! Aphrodité biztos, hogy azonnal meg akarja tudni. Itt várjon, kisasszony, azonnal megkeresem ıt – mondta, azzal elsietett. Marietta egyedül maradt az elıszobában. Nem is gondolta, hogy egy bordély ilyen… ilyen hétköznapi berendezéső lenne. Úgy tőnt, semmi különös nem történik, vagy ha mégis, akkor az, gondosan bezárt ajtók mögött történik. A szalonból zene, beszélgetés és nevetés hallatszott, ez viszont semmiben sem különbözött más nagy, divatos londoni intézménytıl. Majdhogynem csalódás, ismerte be magának Marietta. Kanyargós lépcsısor vezetett a fekete-arany korláttal szegélyezett galériára. Ott lehetnek a szobák, gondolta. Azok már biztos cifrábbak, és talán épp foglaltak is. Marietta felsóhajtott. Ahogy ott ült, egyedül az elıszobában, annyira távolinak érezte magát mindettıl, mint amennyire kimaradt az életbıl az utóbbi négy év alatt. Kopogtak. Marietta a csukott ajtóra bámult. Újra felhangzott a kopogás, ezúttal hangosabban, ı pedig izgatottan felállt. A halk nevetéstıl és zenétıl eltekintve a ház különben csendes volt. Nem hallatszottak közeledı léptek, Dobson nem igyekezett vissza. Bárki lehet is az, talán egyszerően csak távozik… Újra kopogtak azonban, türelmetlenül, hogy senki sem válaszol. Senki sincs itt, hangzott fel benne. Csak én. A kopogás egyre dühösebben hallatszott. Marietta izgatott lett. Emlékeztette magát, hogy az anyja házában van. Bár nem igazán illendı az ı társadalmi rangjában lévı ifjú hölgy számára ajtót nyitni – különösen nem egy ilyen ház ajtaját –, az ajtó másik oldalán lévı személy nem feltétlen tudja, ki is ı valójában. Gyorsan végignézett magán, majd ledobta a köpenyét. Pirosaszöld, áttört selyemruhája győrött volt, de elfogadható, a szögletes nyakkivágás és a hozzá passzoló kézelı tiszta volt, csak kicsit petyhüdt. Megtapogatta a haját, minden tincs a helyén volt. Újra kopogtak, dühös, utolsó próbálkozásként, hogy Dobsont mozgásra bírják, majd távolodó léptek hallatszottak. Mi van, ha egy fontos vendég volt? Valaki, akit Aphrodité nem akarna elveszíteni? Marietta odasietett, és kinyitotta az ajtót. Egy magas, kalapos férfi hagyta el épp a lépcsıt, és már az utca felé tartott – szemmel láthatóan feldúltan. Marietta utánakiáltott. – Uram? Kérem! A férfi megállt, és a válla fölött visszanézett. A mögötte lévı utcai gázlámpa fénye miatt nem látszott sok belıle, csak egy magas, széles vállú árnyék. – Elnézést, hogy várnia kellett! Jöjjön be! Hadd… ö… – Vajon hogyan kell üdvözölni egy Aphroditéhoz betérı úriembert? – Hadd gondoskodjam a kényelmérıl, uram. A férfi lassan elindult felé, mintha egyelıre csak fontolgatná az ajánlatot, majd megszaporázta a lépteit. Az elıszobából kiszőrıdı lámpafényben elıször a férfi bırcipıjének sötét csillogása vált láthatóvá, majd a fekete nadrágba bújtatott lábak. Fekete, gombos kabátot viselt, amelyet tökéletesen rászabtak széles vállára és mellkasára, kivillanó fehér inge a legfinomabb vászonból készülhetett. Fekete nyakkendıje fölött erıs és szögletes álla simára volt borotválva, és még egy kis forradás is volt rajta. Furcsa. Majdhogynem ismerıs.
SARA BENNETT
17 VÁGYÁLOM
Valójában, minden olyan különösen ismerısnek tőnt rajta. Egyenes, elıkelı vonalú volt az orra, ajka összeszorítva, mosolynak halvány nyoma sem látszott rajta, a szeme pedig… A szeme mahagónibarna, fekete szemöldökét összevonva, szinte ijedt rosszallással nézte a lányt. – Miss Greentree? – Max? – kapkodott levegı után Marietta. – Mit keres ön itt? – kérdezte szinte követelızıen a férfi, miközben elég közel volt már ahhoz, hogy a lánynak a szemébe kelljen néznie. – Üzenetet hoztam Aphroditénak – felelte a lány, de érezte, hogy ez elég sután hangzik. Aztán, ahogy kezdett magához térni a férfi viszontlátása okozta sokkból, folytatta: – Ön Aphrodité egyik pártfogoltjához jött látogatóba, igaz? Max a lányra bámult, szemöldökét még jobban összevonta. – Miss Greentree, nem hiszem, hogy önnek ilyen kérdést kellene hozzám intéznie – mondta olyan leereszkedı stílusban, ami nem tetszett a lánynak. – Miért nem kellene? – kérdezett vissza, tovább bosszantva a férfit. – Mert ez nem illendı – felelte a férfi. Aztán, mintha csak most döbbenne rá igazán, milyen illetlen is a helyzet, Max keményen összeszorította az ajkát. Barna szemét összehúzta, majd pillantása a lány mellére tévedt, aztán lejjebb, szoknyája által kiemelt, karcsú derekára. Szemügyre vette az árut! Abban a pillanatban Marietta pofon akarta vágni a férfit. Keményen. Mintha Max ugyanakkor ébredt volna rá, hogy mit mővelt, tekintetét a lány szemébe fúrta. Marietta legnagyobb meglepetésére a férfi napbarnított arcát elöntötte a pír, és még szigorúbban nézett a lányra. – Ön talán itt lakik, Miss Greentree? – kérdezte ugyanolyan leereszkedı stílusban, amitıl a lányt még jobban elöntötte a méreg. Mi jogon kérdezgeti ıt a férfi az ittléte okáról? Marietta egyetlen, tiszta és rendíthetetlen pillantással leállította a férfit. – Nem hiszem, hogy ez önre tartozna, Max.
Max igyekezett kikeveredni ebbıl a zőrzavarból. A közvetlen és nyughatatlan Greentree kisasszony volt a legutolsó személy, akit valaha is el tudott volna képzelni az Aphrodité Klub ajtajában. Zavarba ejtı és egyben érdekes élmény volt Ian légballonjában, a maga hetyke, olykor szemtelen beszédmódjával és hatalmas, kék szemével, amellyel a veséjébe látott. Édes volt, igen, és kétségkívül csinos, de – mondta a férfi csak úgy magának – egy pillantásra sem méltatta volna, amikor olyan sok társasági eseményre volt hivatalos, és olyan sokan akartak hozzámenni feleségül. Most pedig itt áll elıtte, ragyogó kék szemével, csókolni való, rózsaszín ajkaival, elszántan, London híres bordélyházának küszöbén. Ez nagyon nyugtalanító egy olyan férfi számára, aki az emberi természet ismerıjének tartja magát. Soha nem tartotta volna Aphrodité egyik pártfogoltjának – hiányzott a szemébıl a tapasztalat lángja. Most pedig egyáltalán nem az a nı volt, akinek eddig gondolta, ráadásul felkeltette az érdeklıdését, amire már hosszú ideje nem volt példa. Greentree kisasszonyból, a különös beszédő, édes ártatlanságból mostanra az éjszaka titokzatos hölgye, Miss Greentree lett. Elragadóan zavarba ejtı kombináció. Élénken élt benne az emlék, ahogy a légballon landolása közben a karjában tartotta a lányt, és a testében bizsergést érzett. Felidézıdtek benne ennek az apró hölgynek a lágy idomai, amelyekkel bıven meg volt áldva, és ahogy megtapasztalta, amikor rajta feküdt a földet éréskor, emlékezett a haja édes illatára, s ahogy az elszabadult tincsek az arcába hullottak. Ahogy hosszú, fekete szempillái kiemelték hatalmas, kék szemét, ahogy ijedten nézett rá, amikor felborultak. És mégis, milyen bátor volt abban a veszélyes helyzetben. Természetesen Max nem hagyta volna, hogy bármi baj történjen vele, bár ezt a lány nem tudta. Mégsem kezdett sikítozni, nem esett pánikba. Olyan erı volt a törékeny külsı mögött, olyan rejtett mélység, amely lenyőgözte a férfit. Greentree kisasszony, akárhogy is, rendkívüli teremtés volt. SARA BENNETT
18 VÁGYÁLOM
Max észrevette, hogy a lány is bámulja ıt, figyelmesen, óvatosan. Nem is csoda. Nagyon közel álltak egymáshoz. A lány illata, látványa feltüzelte a férfit. Azért jött ma este ide, hogy lazítson, hogy szórakozzon, hogy megpróbálja elfelejteni a problémáit. Legalább egy éjszakára a karjában tarthatna egy nıt, aki nem foglalkozna a botránnyal, aki úgy kezelné ıt, mint egy átlagos, kívánatos úriembert, nem pedig úgy, mint akit mindenáron el kell kerülni. Greentree kisasszony talán bosszantó és szemtelen, de Max hirtelen ráébredt, hogy ıt akarja – méghozzá mély és elemi erejő vággyal. Most pedig itt van a lány, hogy felajánlja szolgálatait, bármit is hitt ezzel ellentétben, ı pedig itt van, hogy éljen vele. Miért habozik hát? Max nem volt a hirtelen döntések embere, távol állt tıle, de most mégis így tett. – Miss Greentree, szabad ma este? – Ma este? – meredt rá Marietta. Vajon arra gondol, úgy érti, hogy…? Hát persze hogy úgy érti! Tehát ajánlatot tesz neki – Marietta döbbenettel vegyes diadalt érzett. Max összeszorította a fogát. – Nem, meggondoltam magam. Mégsem akarja ıt! Marietta megkönnyebbülten felsóhajtott, és nem vett tudomást elhanyagolható csalódottságáról. – Nos, nem akarom zavarba hozni, Max, de csak azért vagyok itt… – Meggondoltam magam az estével kapcsolatban – folytatta a férfi, leszerelve a lány magyarázkodását. – Egész éjszakára akarom magát. Egész éjszakára! – Ó – kapkodott levegı után Marietta, és hirtelen semmi sem jutott eszébe. – Nem is tudom… Ez nagyon… hízelgı, Max. Remélem… Talán az este ésszerőbb lenne. Úgy értem, mi van, ha nem vagyok olyan jó a… szóval abban, önnek pedig vissza kellene kérnie a pénzét. Szörnyő csalódás lenne mindkettınk számára. Habár biztos vagyok benne, hogy ez olyasmi, amiben ön jobb… gyakorlottabb. Az én ismereteim behatároltak, és… és… A férfi akaratlanul elnevette magát. – Miss Greentree… – Marietta. A nevem Marietta. – Marietta. Elbővölı – mondta a férfi, és hanyagul meghajolt. – Hogy válaszoljak a kérdésére, azt hiszem, hogy két ember közötti fizikai vonzalom nagyon sok mindenen múlik, és egyik sem könnyen… – Nos, én azt gondolom, gyakran egyetlen pillantás is elég. Hát persze hogy határozott nézetei vannak errıl, mint általában mindenrıl. Úgy nézett a férfira, mintha azt várná, hogy vitatkozni fog vele, így Max el is kezdte. – Badarság – szólalt meg szelíden. A lány csinos szája mosolyra húzódott. Szóval, szeret vele vitatkozni. Olyan nı volt, aki inkább értetlenkedik, mintsem egyetértsen? Egy olyan világban, ahol az udvariasság a legfıbb érték, Max számára borzasztóan vonzó gondolat volt Marietta Greentree-vel vitatkozni. Mióta elveszítette társadalmi rangját és botrányba keveredett, rájött, hogy az udvariasság gyakran csak álca, hogy ne kelljen kimondani az ember igazi érzéseit. Udvariatlannak lenni valójában hihetetlenül felszabadító érzés. – Ön fizikai vonzalmat érez irántam, Max? – Kegyed nem köntörfalaz, igaz? – kérdezett vissza Max. – Igen, Marietta, fizikai vonzalmat érzek ön iránt. A lány úgy mosolygott rá, mintha tökéletesen elégedett lenne a válasszal. A férfi úgy érezte, maga is mosolyog. A jelen körülmények ellenére Max született úriember volt. Egy úriembert pedig arra nevelnek, hogy úgy védelmezze a hölgyeket, mint értékes portékákat, amelyek nem eshetnek áldozatul az ember legelemibb vágyainak. Az úrikisasszonyok, a viktoriánus nıiesség erényeinek megfelelı neveltetés után, egyszerően és tökéletesen, feleségek lesznek. Max azonban férfi is volt, akinek ki kellett élnie ezeket az alantas vágyakat. Amikor ezt tette, akkor olyan nıkkel volt együtt, akik az Aphrodité Klubban laktak, nem pedig úrikisasszonyokkal, sohasem úrikisasszonyokkal. SARA BENNETT
19 VÁGYÁLOM
De Greentree kisasszony összezavarta. Egyrészrıl maga volt a tiszta nıiesség, másrészrıl viszont olyan nı is volt, akit boldogan és szabadon az ágyába vihetne. Valójában a két világ legjobb része ötvözıdött benne. – Meg kell mondanom, hogy meg vagyok lepve és hízelgınek találom, amit mond. Egy egész éjszaka. Ez a módja annak, hogy az üzlet létrejöjjön? Az én részemrıl egy egyszerő igen vagy nem? Vagy kíván egy kis ízelítıt elıször? Ízelítıt? Max képzelete szárnyra kapott, de visszazökkentette magát. – Ilyen körülmények között én bízom abban, hogy ön érti a dolgát, ön pedig abban bízik, hogy én is az enyémet. Marietta Greentree elgondolkodott ezen. – Nos, én értem a dolgomat, de talán egy egész éjszaka sok lesz önnek, Max. A szemtelen kis fruska megkérdıjelezi a szerelmi képességeit! Max mérgesen felnevetett. – Nem vagyok valami tapasztalatlan fiúcska, meglátja! Marietta tágra nyílt szemmel nézett rá, mintha hatással lettek volna rá a szavak, de ez is csak a mősor része volt. – Kegyed incselkedik velem, Miss Greentree? – Nem, dehogy, Max, de azt hiszem, ellenıriznem kell, hogy igazak-e az állításai. Hörtölök vele! Bizonyára elment az eszem, gondolta Marietta, mégsem tudta leállítani magát. Nem akarta. Ha kurtizán akarok lenni, akkor gyakorolnom kell, és Max tökéletesnek tőnik… Marietta nem félt tıle, és ezt csodálkozva vette tudomásul. Talán a hılégballonozás miatt, amikor óvta ıt a durva landolás alatt, úgy érezte, hogy Max mindig biztonságot tudna nyújtani neki, bármit mondana vagy tenne. Ez pedig figyelemre méltó szabadságot biztosított neki a férfival szembeni viselkedésében. – Rendben van – felelte Max, elszántságtól csillogó szemmel –, ön akarta. A férfi Marietta kezéért nyúlt. Lassan, közelrıl nézte a lányt, tenyerét a lányéhoz nyomta, és összemérte ujjaik hosszát. Max érezte, milyen finom a lány bıre, a keze igazi finom hölgy keze, körmei gömbölyőek és rózsaszínőek. Felemelte a lány kezét, lassan, mintha valami zamatos étel lenne, aztán lehajtotta a fejét, mintha meg akarná vizsgálni, majd végtelen finomsággal szopogatni kezdte a lány ujjvégeit, egyiket a másik után. Hallotta, ahogy a lánynak elakad a lélegzete. – Én… mit csinál? – Ízelítıt veszek magából – mosolygott rá a férfi. Marietta szeme majdnem fennakadt a gyönyörőségtıl. Valószínőleg nem olyan tapasztalt, mint amilyennek mutatja magát. Max megfordította a lány kezét, mintha olvasni akarna a tenyér vonalaiból, majd lágyan végigsimította az ujjával, és megállt a hüvelykujj alatti húsos párnácskánál. Különösen gömbölyő volt. Max gyengéden rálehelt a dombocskára, majd könnyedén beleharapott, fogával lágyan végigkaristolta a bırt. Marietta megremegett, és levegı után kapkodott. – Most mit csinál? – kérdezte suttogva, mintha meglepıdött volna, és mintha fel akarná izgatni a férfit, igen, mindkettıt egyszerre. – Ez itt az ön Vénusz-dombja – mondta Max, újra végighúzva hüvelykujját rajta, arca pedig nagyon közel volt a lány arcához. Marietta pupillái annyira kitágultak, hogy szinte elnyelték a szeme kékjét, ajka kissé szétnyílt, mintha minden szó, amit Max mondott, minden mozdulat, amit tett, borzasztóan fontos lett volna a számára. Mintha még nem sokszor lett volna ilyen helyzetben ezelıtt. – A Vénusz-dombom? – Ez jelzi a nıi szenvedély mélységét önben – felelte a férfi, és újra végigfuttatta rajta a hüvelykujját, simogatóan, oda-vissza, miközben nézte, milyen hatást vált ki a lányból. Nem tudta elnyomni diadalmas mosolyát. A lány azonban észrevette ezt, és gyanakvó tekintettel megkérdezte: – És ez mit árul el rólam? – Azt, Marietta, hogy ön valójában nagyon szenvedélyes nı – felelte Max lágy, mélyen érzéki hangon. SARA BENNETT
20 VÁGYÁLOM
Úgy tőnt, Marietta nem igazán tudja, mit mondjon erre, így Max kihasználta az alkalmat, közelebb húzta magához, amíg majdnem összeértek. Érezte a lány remegését, és tudta, hogy alig várja a következı mozdulatot. Jól van. Ajka a lány ajka fölött várakozott, készen arra, hogy megízlelje, hogy megszerezze a lányt. Milyen régóta nem érzett ilyen erejő vágyat? Egész teste feléledt, égett a vágytól, majdnem elvesztette az önuralmát. – Az egész éjszaka sem lenne elég arra, amit végig szeretnék csinálni önnel… Marietta – mondta Max. És komolyan gondolta minden egyes szavát. – Lord Roseby, mit mővel itt a lányommal? Mindketten megdermedtek. Mögöttük Aphrodité fekete selyemruhájának suhogása hallatszott, mögüle pedig Dobson csizmájának határozott dobogása. Marietta visszahúzta a kezét, és mélyen a tenyerébe mélyesztette ujjait, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a döbbenetet a férfi barna szemében. – Lord Roseby? – ismételte, még jobban megdöbbenve. – Ön azt mondta nekem, hogy Maxnek hívják. – Én pedig azt hittem, hogy ön Aphrodité egyik pártfogoltja – felelte a férfi egyre növekvı dühvel és csalódottsággal a hangjában. – Ön becsapott engem, Miss Greentree! – Én… nos, én Aphrodité lánya vagyok. Az egyik lánya. Hárman vagyunk. – Én úriember vagyok, és egy hölggyel szemben sem élek vissza a helyzetemmel, hacsak a hölgy nem tapasztalt ilyen dolgokban. Tudja, hogy milyen közel állt hozzá, hogy kompromittálják? Valami miatt borzasztóan szomorúnak látszott. – Én… engem ez nem érdekel – mondta gyorsan Marietta. – Engem már tönkretettek, Max. A férfi pislogva nézett rá. – Ezt nem hiszem el – mondta csendesen. – Úgy tőnik, idegenkedett attól, hogy elmondja nekem az igazat, Miss Greentree. Marietta vállat vont. – Miért nem mondta el, hogy ön Lord Roseby? – Mert többé már nem vagyok Lord Roseby – válaszolta Max. Hirtelen kemény és keserő lett a hangja. – Elvesztettem a jogot, hogy ezen a néven szólítsanak, amikor apám fattyúnak nevezett – folytatta, majd fürgén Aphroditéhoz fordult, és meghajolt. – Jó estét, asszonyom. Elnézését kérem, ha tolakodó voltam. Becsukta maga mögött az ajtót. Aphrodité megfogta Marietta kezét, ujjai kemények és hővösek voltak, nem olyan erısek és forróak, mint Maxé. – Mi a csuda történt itt, Marietta? Dobson azt mondja, Viviannának kisfia született. Eszébe jutott, miért is van itt, így Marietta mosolyogni kezdett. Max minden mást kitörölt a fejébıl. – Ó, igen! Aranyos kisfiú. Azért jöttem, hogy elmondjam. Meg kell néznie! Aphrodité arca felderült, aztán el is komorodott. Hirtelen átváltozott abba a hővös zárkózottságba, ami a menedéke volt. – Nem tehetem – mondta. – Nem volna illendı a részemrıl Lord Montegomery családja és barátai közé mennem. Zavarba hoznám Viviannát. Marietta hitetlenkedve felnevetett. – Nem hiszem! Aphrodité kényszeredetten elmosolyodott. – Nem. Nos, talán Vivianna nem jönne zavarba, de… én úgy érezném… rettenetes. Majd egy kicsit késıbb megyek el a Berkley Square-re. Köszönöm, hogy idıt szakított rám, és eljött, hogy elmondja a csodás hírt, Marietta. Szép öntıl, hogy az eszébe jutottam. – Szép tılem? – csattant fel Marietta. – Még szép, hogy gondolok önre! Aphrodité, ön nagymama lett! Aphrodité a csendesen mögötte álldogáló Dobson felé fordult. – Mon dieu – suttogta –, erre nem is gondoltam. A férfi az égre emelte tekintetét. – Egy nap ennek is meg kellett történnie – mondta. – De ettıl még semmi sem változik, igaz? Ön még mindig az én gyönyörő barátnım.
SARA BENNETT
21 VÁGYÁLOM
Aphrodité elégedetten felnevetett. Marietta nézte a játékukat. Világos, hogy Aphrodité és Dobson kapcsolata sokkal több volt, mint egy úrnı és szolga viszony, de eddig még soha nem vette észre. – Megvárhatom, Aphrodité? – kérlelte anyját. – Megígérem, hogy nem beszélek több vendéggel, és nem keresztezem az útját, amíg nem végez. Úton a Berkley Square felé ideális alkalom nyílna, hogy beavassa Aphroditét a jövıre vonatkozó terveibe. A kurtizán gyanakodva nézett rá. – Nem akar olyan férfiakkal Hörtölni, mint Lord Roseby? – Persze hogy nem – felelte Marietta ártatlanul. – Micsoda ötlet! Amúgy sem kedvelem különösebben Lord Rosebyt. Aphrodité elmosolyodott. – Nem volt túlságosan boldog, igaz, Marietta? Ön a bolondját járatta vele, és a férfiak nem szeretik, ha csúfot őznek belılük. – Miért érezte úgy magát? Azért, mert azt hitte, hogy én is az ön egyik pártfogoltja vagyok? Ez az ı baja. Nem kérdezte meg, csak feltételezte. Aphrodité semmitmondóan vállat vont. – Ezért is, meg másért is. – Dobsonra nézett, szótlan beszélgetés folyt köztük. – Nos, rendben van, megvárhat. Dobson, mutassa meg a lányomnak a kisebb szalont. És gondoskodjon róla, hogy ott maradjon. Marietta követte Dobsont az elıszobából nyíló egyik ajtóhoz. Amilyen természetes hangon csak meg tudott szólalni, megkérdezte: – Dobson, mi ez a botrány Lord Roseby körül? Valóban… ö…? – Fattyú? – kérdezte Dobson tárgyilagosan. – Ezt mondják, kisasszony. Az apja megfosztotta az örökségétıl, és mivel a birtok és a név együtt járnak, nem tehetett semmit. Lord Roseby édesanyja nem sokkal az elıtt halt meg, hogy az apja kijelentette, hogy Max soha nem volt az ı fia. Megjelentette az összes napilapban, hogy a fiú semmilyen követelést nem támaszthat vele szemben, és kijelentette, hogy Max unokatestvére, Harold lesz az örököse. Marietta teljesen megdöbbent. – Micsoda kegyetlenség! – Lord Roseby édesanyjának gondolnia kellett volna erre, mielıtt felszarvazta az öregembert – felelte Dobson közönyösen. – Most menjen be ide, kisasszony, és meg se moccanjon, amíg Aphrodité ide nem jön kegyedért. Érti? – Igen, Dobson – felelte Marietta alázatosan. A férfi szája megrándult, ahogy becsukta az ajtót. Marietta leült a kandalló elé, és a lángokba bámult. Igazságtalannak találta, hogy Max valami olyasmiért szenved, amirıl nem tehet. Ez a szerencsétlenség eléggé hasonlított a saját helyzetére, így könnyő volt együtt éreznie. İt is olyan emberek ítélték el és közösítették ki a társadalomból a születése körülményei miatt, akik nem is ismerték. Miért nem lehet úgy, ahogy Vivianna mindig mondta: a gyerekeket önmagukért kell szeretni, nem pedig a szüleik cselekedetei miatt. Az élet néha igazságtalan.
Harmadik fejezet
Max, azaz Lord Roseby, talán egyet is értene vele. Vagy talán nem. Nem volt jelen, hogy bármiben is egyetértsen, amit Marietta Greentree mond. Csak egy zavarba ejtı kis fruska volt, és nem csak azért, mert olyan kék volt a szeme és olyan káprázatos a mosolya, amilyet a férfi még sosem látott. Max nézni akarta az arcát, leginkább úgy, hogy a kezében, a karjában tartja ıt. Ám ez most már nem fog megtörténni. SARA BENNETT
22 VÁGYÁLOM
Max arról álmodott, hogy egy-két órát kikapcsolódik Aphrodité egyik pártfogoltja társaságában, ehelyett felizgatták, leforrázták, és bolondot csináltak belıle. Kívánta a lányt. Azt a lányt, aki Aphrodité lánya, és Marietta Greentree-nek hívják. Nem is választhatott volna rosszabbul. Származása ellenére a lány nyilvánvalóan ártatlan volt, és csak játszott a tőzzel – egy pillanatra sem hitte el, hogy valóban oda a jó híre –, és ez volt a legrosszabb, ami történhetett Maxszel. Mintha nem lenne így is elég baja, még egy szőz megrontásával is megvádolhatják. Szinte már hallotta is a pletykákat: „Hiszen nem is volt igazi úriember, mit is várhattunk volna tıle?!” Vagy: „Egy prostituált lányával szőrte össze a levet. Megtalálta a zsák a foltját.” Marietta tényleg Aphrodité lánya? Max megforgatta a sétabotját, és fel-alá kezdett járkálni az utcán. Gondolataiba mélyedt, és halványan felderengett neki egy évekkel ezelıtti botrány. Valami olyasmirıl, hogy egy híres kurtizán lányait gyerekkorukban elrabolták, és késıbb rájuk találtak. A dolgot aztán persze agyonhallgatták. Utána kell kérdeznie, hogy felfrissítse az emlékezetét – Harold biztosan emlékszik majd, hisz mindenkit, mindenhol ismer. Eltekintve attól, hogy Harold most már, feltehetıen, az ellensége. Harold, aki a helyébe lépett apja Barwon hercegi címének és a Surrey-ben lévı tágas Valland-háznak az örököseként, ahol mindketten felnıttek. Nem is beszélve az öregember vagyonáról. – Ebül szerzett vagyon – motyogta Max maga elé. Az idıs férfi akkor örökölte a címet, amikor még gyerek volt, a pénzt viszont elherdálta a szerencsejátékfüggı család. İ maga a Nyugat-Indiákra ment, és ott csinálta meg a szerencséjét, bár mindig volt valami homály a dolog körül. Max egyszer rákérdezett, de az apja sohasem akart beszélni róla. – A pénz az pénz – mondta mindig mogorván –, kit érdekel, honnan van? Úgy van, a pénz az pénz, és Maxnek szüksége volt pénzre, hogy fenntartsa magát. El kell adnia anyja cornwalli házát. Elég barátságtalan gondolat. Blackwood már a középkorban is a családjáé volt, de Max nem tudta, hogyan tarthatná meg, és maradhatna mégis Londonban. Hacsak nem hagyja itt Londont úgy, ahogy van – miért is ne, úgyis túl sok bánat érte itt, olyan sok dolog emlékezteti a régi életére. Visszavonulhatna Cornwall elszigeteltségébe, és remeteként élhetne tovább. Ez a gondolat tökéletesen illett a lelkiállapotához, még akkor is, ha tudta, hogy igen gyenge lábakon álló megoldás. És az is biztos, hogy halálra unná magát a semmittevésben. Felsóhajtott. – Talán lehet tenni valamit – mondta Harold félszegen, amikor legutóbb találkoztak. – Tudod, milyen erkölcstelennek érzem ezt az egészet, pajtás. Ne csinálj semmi meggondolatlanságot. Nem engedlek lecsúszni. – Nem támaszkodhatom rád életem hátralévı részében, Harold. – Nem hibáztatlak, öregem, ha utálni fogsz. – Nem a te hibád – mondta Max, és ez így volt igaz. Nem Harold hibája. Max édesanyja nyilvánvalóan már terhes volt vele, amikor hozzáment az apjához, most pedig kiderült az igazság. Maxet megfosztották az örökségétıl, és a herceg fivérének legidısebb fia, Harold volt a következı, jogos örökös. Tragikus történet, igen, de Harold nem tehet róla. Ahogy Max sem. Egyik nap még ı Lord Roseby, hercegi cím örököse, birtoka van Surrey-ben, és hatalmas vagyona – a világ a lábai elıtt hever. Majd hirtelen… Minden vagyona, társadalmi rangja, mindene odalett, mintha csak elfújta volna a szél. A végzet a Valland-házban érte utol, egy újévi, családi vacsorán. Beszélgettek, nevetgéltek, a mostohatestvére, Susannah zongorázott, apja pedig felállt, és megköszörülte a torkát. Mindig mondott köszöntıt ilyen alkalmakkor, méltatta az óévet, és köszöntötte a küszöbönálló újat. Ez alkalommal azonban nem emelte fel a poharát, hanem benyúlt a zsebébe, kihúzott egy levelet, és olvasni kezdte. A levelet néhány évvel korábban írta a hercegné, Max pedig nem akarta elhinni, hogy anyja valaha is gondolta volna, hogy valaki megtalálja, és egyszer majd hangosan felolvassa. Az a levél tette tönkre az életét. Képtelen volt a szobában maradni. Apja még csak rá sem nézett, amikor Max felállt, és kiment az ajtón, ki, a hideg éjszakába. Már órák óta rótta a köröket a kertben, amikor Harold és Susannah rátaláltak, és bevitték. Ám teljesen kábult volt, és képtelen beszélni, sírni vagy dühöngeni. Arra csak késıbb került sor. SARA BENNETT
23 VÁGYÁLOM
Max felsóhajtott, és elhessegette ezeket a rossz emlékeket, helyette Marietta puha kezére gondolt, ahogy az imént még a sajátjában tartotta. Ha becsukta a szemét, fel tudta idézni a haja illatát és kéklı tekintetét, ahogy arcátlanul a szemébe nézett. Még most is, ahogy ott állt az utcán, teste megfeszült a gondolatra, hogy meztelenül a karjában tartja Mariettát. Az ördögbe, arra készült, hogy az egész éjszakát Marietta Greentree-vel fogja tölteni! Az ütés a semmibıl érkezett. Egy tompa puffanás a homlokára. Max csillagokat látott, majd minden elsötétült körülötte. És aztán néma csend.
Marietta feje lebillent. Nagyon hosszú nap állt mögötte – Vivianna jóval pirkadat elıtt kezdett vajúdni, és mindenkin olyan izgatott együttérzés lett úrrá, hogy képtelenek voltak pihenni. Most, ahogy Marietta ott ült Aphrodité meleg és kényelmes szobájában, elbóbiskolt. Visszaemlékezett arra, amikor elıször találkozott Aphroditéval a Greentree-birtokon, nem sokkal az után, hogy Vivianna hozzáment Oliverhez…
A dolgozószoba ablakán át rapszodikusan sütött be a nap. Baljós felhık gyülekeztek a látóhatár szélén, ahol az ég összeért a zord lápvidékkel. De odabent, a kandallóban pattogott a tőz, a lámpák égtek, és a lakók a vendégüket várták. – Nagyon hosszú volt az utazás, és késı éjszaka érkezett meg – mondta Lady Greentree nyugodtan, hímzése fölé hajolva. – Tudom, hogy tizennégy éve nem láttad ıt, kedvesem, amióta elvitt tıle téged és a nıvéreidet Mrs. Slater. Talán eleinte kicsit furcsának találod majd a dolgot, de hidd el, édesanyád türelmetlenül szeretné helyrehozni a veled való kapcsolatát, amennyiben ez lehetséges… – Ó, de hát hol van már! – kiáltotta Marietta, majd talpra ugrott, és türelmetlenségében szinte toporzékolni kezdett. – Nem tudok tovább várni! Francesca behunyta a szemét, de Mariettát nem tévesztette meg – húga nyugodt természető lány volt. Aztán kinyílt az ajtó, és az asszony, akire mindannyian türelmetlenül vártak, belépett. Aphrodité megállt egy pillanatra. Talán olyan szokás volt ez, amit még fiatalabb korában sajátított el, amikor az életében nagyon fontos volt, hogy észrevegyék, vagy talán csak túláradtak benne az érzések abban a pillanatban. Fekete selyemruhájában és gyémántjaival fenséges jelenség volt, olyan, mint egy sötét tündérmese szereplıje, Marietta pedig arra vágyott, hogy olyan legyen, mint ı. – Marietta, Francesca, gyertek, találkozzatok az édesanyátokkal – szólalt meg Lady Greentree, szokás szerint nyugodt hangon, de még neki is szinte nehezére esett mosolyogni. Lady Greentree az „anyjuk” volt, Marietta kétéves kora óta, most pedig teret kell engednie egy másiknak. De ezt mindenki elfogadta, Aphroditét is beleértve, hiszen semmi sem fog egy csapásra megváltozni az életükben: a kurtizán csak annyit kért, hadd ismerkedjen meg a lányaival. Marietta tartózkodóan közeledett Aphrodité felé. – Asszonyom – mondta, és térdet hajtott. Aphrodité Marietta felé nyújtotta meleg kezét. – Marietta, olyan gyönyörő lánnyá fejlıdött! Bár mindig nagyon csinos kislány volt! – Asszonyom – mondta Francesca jóval hátrábbról, ı nem érzett olyan késztetést édesanyja üdvözlésére, mint Marietta. – Francesca, kicsikém. Olyan régen volt már… Francesca azonban nem jött elırébb, oldalról az ajtó felé sandított. Világos, hogy valahol máshol szeretett volna lenni. Marietta nem volt ennyire zaklatott. Ahogy a híres kurtizán arcába nézett, látta, hogy könnyes a szeme. Könnyes, hogy újra rátalált a lányaira! Bármennyire is szerette Lady Greentree-t, ez az asszony mégiscsak az édesanyja, és Marietta hirtelen azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint ı.
SARA BENNETT
24 VÁGYÁLOM
Marietta elmosolyodott álmában. Tényleg ennyire fiatal lett volna? Az önmagáról alkotott akkori kép olyan messze volt a maitól, mint a Hold a Földtıl. Emlékei fokozatosan álomképekbe mentek át. Magasan London fölött lebegett. Csak most nem ült légballonban. Négylovas hintóban utazott, a lovaknak pedig szárnyuk volt. Ez elég szokatlan volt, de még furcsább volt a tény, hogy Max, azaz Lord Roseby mellett ült, aki az ujjait szopogatta. – A Vénusz-dombra megyünk – mondta a férfi –, tetszeni fog ott önnek. Marietta élvezte ezt a szokatlan, mégis szép látomást, amikor egy hang visszarántotta ıt a székre, ahol üldögélt, vagyis a valóságba. Hangokat hallott az elıszobából, méghozzá egyre erısödı hangokat. Aztán egy kiáltást, és szaladó lépteket. Marietta ijedten felült, ébersége gyorsan visszatért. Elhagyta kényelmes karosszékét, és az ajtóhoz sietett. Dobson ugyan azt mondta neki, hogy ne hagyja el a szobát, Marietta azonban úgy gondolta, ez az utasítás nem vonatkozhat vész esetére. Ahogy azt mérlegelte, hogy vajon ez vészhelyzetnek számít-e, kinyitotta az ajtót, döbbenten nézte az eléje táruló látványt. Dobson a márványpadlón térdelt, egyik kezével egy férfi felsıtestét piros kabátos mellkasához támasztotta, míg a másik kezével egy nagy rongyot szorított a férfi fején lévı sebre. Mindenhol vér volt, sok vér. Ott ácsorgott egy szolgáló elfehéredett arccal, aki további rongyokat tartott a kezében, míg egy másik egy vékonyka fiúcska karját fogta. A bejárati ajtó tárva-nyitva volt, és tavaszi záportól nedves illatú, hideg levegı áradt befelé. Marietta az ajtóhoz lépett, és becsukta. Aztán odament, és megállt a sérült férfi mellett, elszánva magát, hogy megkérdezi Dobsont, segíthet-e valamit. Megdermedt. A bırcipık, a finom nadrág, a gombos kabát most piszkos volt és szakadt. Minden olyan ismerıs volt. Max volt az! Marietta hirtelen megdermedt, majd forróság öntötte el. Forogni kezdett vele a szoba, aztán megállt. A férfi Dobson karjában Max volt! Arca fakó volt a rongy alatt, haja csatakos. Marietta felemelte a kezét, majd leejtette, mert hirtelen nem merte megérinteni a férfit. – Mi történt? – suttogta. – Ez a kis küldönc talált rá a közeli sikátorban – felelte Dobson anélkül, hogy felpillantott volna a munkájából. – Aztán bejött értem. Még csak nemrég volt, amikor Max a kezét fogta, ajkával a bıréhez ért, sötét tekintete ígéretes folytatásról árulkodott. Most pedig itt fekszik, sebesülten, ájultan. – Baleset érte? Verekedés? – kérdezte a lány. Dobson egy tiszta ruháért nyúlt, Marietta pedig meglátta a homlokán éktelenkedı, vérzı sebet, és beleremegett. – Nem baleset volt, és nem is rablás. És nézze meg a kezét – felelte Dobson –, így tudja megállapítani, hogy egy férfi verekedett-e. Marietta próbaképpen megérintette Max egyik kezét, ujjai be voltak hajlítva. Nagyon hideg volt a keze, Marietta ösztönösen megpróbálta a sajátjával felmelegíteni. – Le van horzsolódva az ökle? – kérdezte Dobson. Marietta odafordult, hogy megvizsgálja a hosszú ujjakat, a szögletes, ápolt körmöket. – Nem. – Akkor nem verekedett. Úgy vélem, egyszerően rátámadtak menet közben, és figyelmeztetés nélkül leütötték. – Ki tehetett ilyen brutális dolgot? – Sokan megtehették. – Hadd menjek el – kezdett nyafogni hirtelen a fiú. – Jó szolgálatot tettem magának, igaz? Vissza kell mennem a csontkovácsokhoz. Jön egy úriember, aki el akar utazni. – Csontkovácsok? – kérdezte Marietta. – Bérkocsisok – magyarázta Dobson. – Ó. – Nem láttál semmit? – nézett Dobson szigorúan a fiúra.
SARA BENNETT
25 VÁGYÁLOM
– Semmit – felelte gyorsan a fiú, Dobson szemébe nézve. – Csak ezt a férfit, ahogy ott feküdt a földön. Felismertem, mert nemrég szereztem neki csontkovácsot. Tudtam, hogy a klubból jött. Dobson bólintott. – Jól csináltad. A jó cselekedeteket meghálálják, ezt ne feledd – mondta, és a szolgálóra nézett, aki még mindig a karjánál fogva tartotta vissza a fiút. – Vidd ıt az asszonyomhoz, és mondd meg neki, hogy szerintem megérdemel egy koronát. A szolgáló tágra nyílt szemmel nézett. – Egy koronát, Mr. Dobson! – Igen. Megmentett egy életet ma éjjel. Úgy vélem, ezzel megszolgált egy koronát. A fiú kukorékolt örömében, ahogy kivezették. – Jön már az orvos? – kérdezte Dobson a rongyokat tartó szolgálótól. – Még nem, Mr. Dobson. – Jó, akkor legjobb lesz, ha felvisszük az úriembert, és ágyba fektetjük. Nem maradhat idelent, a hidegben. – Én mit csináljak? – kérdezte Marietta azonnal. Dobson felé fordult, és meleg, szürke tekintettel nézett rá. – Marietta kisasszony, hogy bánik a kötszerrel? Én a harcmezın kötöztem sebeket annak idején, de belılem hiányzik a nıi gyengédség, ha érti, mire gondolok. – Én… biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni – felelte Marietta, mivel a férfi ezt a választ várta tıle. – Remek! Akkor kövessen. Egy nagy, izmos inas segítségével Max felkerült az emeletre, a galéria távolabbi végében lévı szobába. A szoba kellemes volt, tiszta, és nem túl díszes. Semmi nem utalt arra, hogy a ház rossz hírő, semmi olyan, amit Marietta várt volna. Krémszínő volt a paplan, halvány árnyalatúak voltak a vászonfüggönyök, a mosdótál és a kancsó fehér porcelánból készült. Talán ismét csalódást érez? Tényleg azt várta, hogy megdöbbentı látvány lesz? Amíg a szolgáló meggyújtotta a tüzet, Dobson és az inas lehúzták Max csizmáját, Mariettát pedig meleg vízért és további rongyokért küldték. Amikor visszatért, Max már az ágyban volt. Marietta gyengéden tisztogatni kezdte a fején lévı sebet. A homlokánál kezdte, ahonnan a seb a fejtetı felé indult. A haja megkeményedett és ragacsos volt a rászáradt vértıl. Eddig még nem is vette észre, milyen göndör és milyen hosszú a férfi haja – sötét hajtincs hajlott a szemöldökére, hátul pedig a tarkójára ért. Kár, hogy le kell vágnia belıle, hogy hozzáférjen a sebhez. Valami nagy tárggyal ütötték le Maxet – talán azt remélték, hogy meg is ölik, nem csak cselekvıképtelenné teszik. Amikor Marietta elmondta Dobsonnak, mit gondol, a férfi azt válaszolta, hogy vannak emberek, akiknek mindegy, kit bántanak. Amilyen hidegvérrel kezelte az esetet, Marietta azt gondolta, nyilván sok ilyen embert ismer. – Remélem, az orvos hamarosan megérkezik – felelte Marietta. – A vérzés elállt, és a sebet kitisztítottam, de nem tudom, mit csináljak ezután. Elég mély a sérülés, és azt hiszem, össze kell zárni, hogy rendesen begyógyuljon. – Össze kell varrni – válaszolta Dobson, gyakorlott szemmel vizsgálva Marietta ténykedését. – Legjobb lesz, ha ezt az orvosra bízzuk, kisasszony. Marietta megkönnyebbülve helyeselt. – Mit gondol, marad nyoma? – kérdezte a lány. – Lord Roseby jóképő férfi, kár lenne, ha egy heg elcsúfítaná a kinézetét – folytatta hangosan gondolkodva. Dobson kérdın nézett rá. Marietta érezte, hogy elpirul, és védekezı hangon hozzátette: – Természetesen csak Lord Roseby miatt mondtam. – Természetesen. Kétlem, hogy nyoma maradna, ha begyógyult a seb. Egyébként pedig néhány nı kedveli, ha egy férfin van egy-két forradás. Megmutatja, hányadán áll a világgal. Marietta megpróbálta elképzelni Maxet, forradással a homlokán, azon kívül az állán lévı, aprócska forradáson kívül, amely alig volt észrevehetı. Megérintette a férfi haját, gyengéden kisimítva a sebbıl. Max SARA BENNETT
26 VÁGYÁLOM
nem adott hangot. Bár a mellkasa egész elfogadható ütemben emelkedett és süllyedt, arca ijesztıen sápadt volt; szempillái íve két sötét holdsarlóként húzódott orcája tetején. Nem úgy nézett ki, mint az a férfi, akit a légballonban megismert, vagy akinek beleremegett az érintésébe, amikor az a tenyerét nézegette. Most gyámoltalannak, sebezhetınek és veszélyesen rokonszenvesnek látszott. Odalentrıl heves kopogás hallatszott, majd kicsit késıbb hangok és léptek közeledtek a lépcsın felfelé. Az ajtóban megjelent az orvos, aki úgy nézett ki, mintha percekkel ezelıtt rángatták volna ki az ágyból. Szinte nem is vette észre ıket Dobsonnal, tekintetét Maxre szegezte, ahogy elırelépett, hogy megvizsgálja. – Hm, elég ronda – jegyezte meg, olyan erısen piszkálva a sebet, hogy Marietta arca megrándult. – Bárki tette is ezt, nem az volt a szándéka, hogy megpróbálja elaltatni. Marietta, a férfi válla fölött kukucskálva, utálatot érzett, hogy ilyen elvetemült emberek laknak Aphrodité házának közelében. Az orvos körülnézett, Dobson pedig megköszörülte a torkát. – Összevarrom a sebet – mondta az orvos. – Könnyebb lesz, amíg eszméletlen. Az úriember, úgy tőnik, egyenletesen lélegzik, de egy ilyen ütés a fejre okozhat agykárosodást is. Zúzódás, dudor, és akár még vérzés is lehet a koponyán belül. – Gondoskodjunk róla, hogy Lord Roseby hazakerüljön? – kérdezte Dobson. – Nem, nem, az lesz a legjobb, ha itt marad egy darabig – felelte az orvos határozottan. – Azt tanácsolnám, a lehetı legkevésbé háborgassák. Hagyják aludni, és ha felébred, adjanak neki vizet vagy erılevest, ha meg tudja inni, akkor mindkettıt. Valakinek folyamatosan mellette kell lenni; nem szabad egyedül hagyni. A varrás kellemetlen dolog volt. Mariettának kellett tartania Max fejét. Tenyerét az egyik oldalon gyengéden, de határozottan az arcára szorította. Max nem ellenkezett – nem volt magánál –, és egy aprócska, ösztönös szemöldökrándulástól eltekintve, olyan volt, mintha nyugodtan tőrné az orvos ténykedését. A doktor épphogy összevarrta, és feltett egy friss kötést, amikor Max szeme megrebbent, majd kinyílt. – Greentree kisasszony? – nézett tiszta tekintettel Mariettára, majd az orvosra. – Uram? Hall engem, uram? – igyekezett az magára vonni Max figyelmét. – Persze hogy hallom. Ön kiabál – felelte Max sértıdötten. Majd megpróbált felülni. – Mi folyik itt? – kérdezte, de már ettıl a csekély mozdulattól is mély, kétségbeesett nyögés, majd fájdalmas kiáltás szakadt fel belıle. – Jó isten, a fejem! – Önt leütötték, uram. Nincs miért aggódnia. Csukja be a szemét, és pihenjen. Ez minden. Maxnek nem kellett kétszer mondani. Már be is csukta a szemét, és úgy tőnt, el is aludt, vagy elvesztette az eszméletét. Az orvos mindenesetre nagyon elégedett volt ezzel a rövid, ám tiszta pillanattal. – Rendbe fog jönni – jelentette ki vidám magabiztossággal. – Reggel megnézem, de nem hiszem, hogy bármilyen komplikáció lépne fel. – Elkapta Marietta tágra nyílt tekintetét, és megnyugtatóan elmosolyodott. – Ó, az úr mérges lesz, kisasszony, biztosíthatom, és pokollá fogja tenni az ápolója életét; jegyezze meg, amit mondok. Láttam már hasonlóan ıszinte úriembereket, és az ilyenek nem szeretik, ha cselekvıképtelenné válnak. Néhány további szigorú utasítás után az orvos és Dobson távoztak, Marietta pedig egyedül marad Maxszel. A férfi azonban nem ébredt fel, és nem is mozdult meg újra. Ahogy Marietta csendben nézte ıt, úgy látta, hogy most még inkább hasonlít egy byroni hıshöz, mint korábban, ha ez egyáltalán lehetséges. Habár Marietta sosem rajongott túlságosan Lord Byron féktelen szórakozásaiért – a viktoriánus társaság is megdöbbentınek tartotta –, Francesca nagyon odavolt érte. Olyan romantikus, olyan tragikus! Amint nézte most a sérült Lord Rosebyt, Marietta most elıször képes volt megérteni Francesca szenvedélyességét. Meglepı, hogy az ember egy olyan férfihoz vonzódik, akit nem is ismer. A felismerés megrázó volt, a minden porcikáját átjáró remegés megrémítette Mariettát, és nem állt szándékában hagyni, hogy ez tovább folytatódjon. Korábban élvezte a Maxszel való Hörtölést, most pedig nagyon sajnálta a férfit, de nem szabad ennél többnek történnie köztük. Max fel fog épülni, és éli majd a saját életét, ahogy ı is az övét. Aphrodité hamarosan megérkezett. Aggodalmas vonás ült egyébként nyugodt arcára, és Marietta azt is észrevette, hogy nagyon fáradt a szeme.
SARA BENNETT
27 VÁGYÁLOM
– Most már haza kell mennie, Marietta – mondta. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy ilyen soká maradjon. Én maradok Lord Rosebyval. Marietta újra Aphrodité kimerült arcára nézett. – Nem. Ön Viviannához megy. Szívesen itt maradok – akarok is maradni. Ismerem Lord Rosebyt, emlékszik? Ha felébredne, és fájdalmai lennének vagy összezavarodna… Nos, ha engem lát itt, az nem lesz olyan kellemetlen a számára, mintha valaki idegen ülne az ágya mellett. Aphrodité arca egyszerre mutatott csodálkozást, felindultságot és kételkedést, ahogy Mariettára nézett. – Biztos vagyok benne, hogy Lady Greentree nagyon dühös lenne rám, ha hagynám, hogy itt maradjon egy férfival, akit alig ismer. Ez nem illendı, Marietta. – A mama akkor lenne dühös önre, ha nem maradnék – javította ki udvariasan Marietta. – Úgy nevelt fel, hogy mindig legyek kedves, segítıkész, ha bármilyen sebesült teremtménnyel kerülök kapcsolatba, mindegy, hogy ki vagy mi az. Aphrodité halkan felnevetett. – Jól van, Marietta. Látom, hogy elszántan a saját útját akarja járni. – İszintén, Aphrodité, tökéletesen rendben leszek. Kötelességem maradni. Kérem, úgy érzem, hogy ami történt, részben az én hibám is. Ha nem dühítem fel Lord Rosebyt, nem távozik olyan hirtelen. Még mindig itt lenne, és jól érezné magát. Felelısnek érezte magát Maxszel szemben, és nem csak azért, mert a férfi ımiatta távozott. Olyan volt, mintha már eléggé ismerné ahhoz, hogy aggódhasson a hogyléte miatt. Aphrodité felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Nagyon jól halad az önállóság felé vezetı úton – motyogta. Aztán kicsit megrántotta a vállát. – Rendben van. Az orvos azt mondta, lehet, hogy szomjas lesz, ha felébred, ezért küldetek fel vizet. Odalent pedig melegen tartunk a számára egy kis erılevest, ha késıbb majd kéme. Önnek pedig, Marietta… az egyik szolgálóval küldtek fel teát és szendvicseket, mon petit puce. Marietta riadtan pislogott. Aphrodité kis bolhának nevezte?1 Ám Aphrodité gondolatai már továbbléptek ezekrıl a földi dolgokról, mint erıleves meg tea. – Szívtelennek fog tartani, és higgye el, hogy valóban érdekel, ami Lord Rosebyval történt, de pillanatnyilag azon gondolkodom, vajon jót tesz-e ez az üzletnek. Mit gondol, hogy veszi az ki magát, hogy az Aphrodité Klubból távozó vendégeket leütik? Bármilyen kellemesek is a körülmények, kétszer is meg fogják gondolni, hogy eljöjjenek, ha az életüket kockáztatják ezzel. Marietta egyáltalán nem tartotta szívtelennek Aphroditét – üzletasszonyként teljesen helyénvalóak voltak az aggodalmai. – Talán senki sem tudja meg. – Azt hiszem, már késı. A szolgák tudják, az orvos is, és a fiú, aki rátalált. És mi van, ha az a szörnyeteg, aki ezt tette Lord Rosebyval, újra próbálkozik, egy másik úriemberrel? Nem, nem, ez egyáltalán nem lesz jó. Marietta erre nem is gondolt. – Ön szerint ez újra megtörténhet? – Nem tudom, mon petit puce. De fel kell tennünk a kérdést: vaktában történt támadás volt, vagy kifejezetten Lord Roseby volt a célpont? A legcsúnyább botrány forrong körülötte. Az apja megtagadta, az élete romokban hever. Talán van odakint valaki, akinek nem elég, hogy tönkretették; aki a halálát akarja. Marietta kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Max, holtan? Szédült a rettegéstıl, ahogy végignézte az elméjében felbukkanó képet. Furcsa, hiszen még abban sem volt biztos, hogy kedveli ıt. Max komor hangulatban volt a balszerencséje miatt, és mégis rokonszenvezett a kalandvágyával. Amikor pedig a szeretıi képességeit firtatta, bebizonyította, hogy igen nagy szakértelemmel dobogtatta meg a szívét, és forrósította fel a vérét. Megfogta a kezét, és az ujjvégeit szopogatta, jelentıségteljesen nézett a szemébe, és épp, mielıtt Aphrodité belépett, meg akarta csókolni. İ pedig hagyta volna; sıt, alig várta. 1
A hajadon, szőz jelentéső francia „puce” szó egy másik jelentése a bolha, Marietta tréfás félreértése ebbıl adódik. (A szerk.) SARA BENNETT
28 VÁGYÁLOM
Aphrodité figyelte ıt, Mariettának pedig az a kényelmetlen érzése támadt, hogy édesanyja olvas a gondolataiban. Egy kurtizánnak értenie kell a gesztusokat, arckifejezéseket – a vendégek titkainak kifürkészése az egyik legfontosabb munkaeszköze. Ez a pillanat alkalmasnak tőnt arra, hogy a saját reményeirıl és terveirıl beszéljen. – Beszélhetek önnel, Aphrodité? – Természetesen! Marietta nem hitte, hogy Max hallhatja ıket, mégis furcsának találta, hogy a férfi jelenlétében beszéljen a legbelsıbb gondolatairól. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a galériára. Anyja rejtélyes mosollyal követte. – Emlékszik arra, amikor eljött a Greentree-birtokra, és újra találkoztunk? – kezdte Marietta óvatosan. – Hát persze hogy emlékszem! Együtt lenni a két kisebbik lányommal olyan hosszú idı után… Sosem fogom elfelejteni. – És tudja, mire gondoltam, amikor megláttam önt, Aphrodité? Aphrodité megrázta a fejét, és kíváncsian figyelt. – Nem, Marietta, mire gondolt? – Hogy ön annyira más, annyira izgalmas. A Greentree-birtok sosem látott önhöz hasonló különlegességet azóta, amióta egyszer elszabadult egy cirkuszi leopárd, majd a mocsárba menekült, és húsz ember kellett, hogy befogják. – Marietta vett egy nagy levegıt, miközben rájött, hogy kissé melodramatikusra sikeredett a mondandója, és hogy Aphrodité elrejtett egy mosolyt. – Mindig szerettem volna olyan vadul szerelembe esni, mint Vivianna. Gondolom, ezért történt meg, hogy ész nélkül megszöktem Gerard Jonesszal, a rengeteg jó tanács ellenére, amit kaptam. Buta kis romantikus fruska voltam, aki a szerelem gondolatába volt szerelmes. Most már jobban tudom. Tudom, hogy az a végzetem, hogy kurtizán legyek, mint ön, és azt szeretném, ha segítene elérnem a célomat. Aphrodité arcáról lehervadt a mosoly, elcsendesedett, és elmerült a gondolataiban. Marietta várt, nem tudta, mire számíthat, csak remélte, hogy édesanyja megérti a kérését. Remélte, hogy talán egy kicsit még büszke is lesz rá, hogy egyik lánya az ı selyemcipıs nyomdokaiba akar lépni. Türelmetlenségében azonban túl hosszúnak találta a várakozást. – Aphrodité, mit gondol? A kurtizán komor tekintettel vizsgálgatta Mariettát. – Azon gondolkodom, hogy ez megint csak egy romantikus ábránd a részérıl, mon petit puce. Egy kurtizán élete viszont nem romantikus ábránd. A túléléshez, a boldoguláshoz egy kurtizánnak gyakorlatiasnak kell lennie, okosnak és kíméletlennek, olyannak, amilyen néhány perce magam is voltam, amikor arról beszéltem, hogy a szegény Lord Roseby esete árt az üzletnek. Nincs benne semmi romantikus, vagy ha mégis, akkor az múlandó, és… el is kell nyomni magunkban. Tudja, Marietta, a romantika az szerelem, és egy nı nem lehet kurtizán, miközben egyetlen férfiba szerelmes. Sok ígéretes karrier ment tönkre szerelem miatt. – Ön volt valaha szerelmes, Aphrodité? – szakadt fel Mariettából a kérdés. Anyja elmosolyodott, és a mosolya arra emlékeztette Mariettát, ahogyan Vivianna mosolyog Oliverre. – A, igen, voltam szerelmes, és az a szerelem végül ahhoz vezetett, hogy befejezzem a pályafutásomat. Marietta tovább akarta kérdezgetni, de sürgetıbb volt számára, hogy a saját terveirıl beszélgessen. – Hogy értethetném meg önnel? Engem többé már nem érdekel a szerelem. Már tönkretettem magam, elegem van a szerelembıl. Nem áll szándékomban még egyszer egy férfi hatalmába kerülni, vagy belé vetni a bizalmamat. – Önmaga akarja irányítani a sorsát – felelte halkan Aphrodité. – Óvni akarja a szívét. Megértem. – Igen! – felelte a lány megkönnyebbülve. – És ha nem ezt az utat választom, akkor mi mást tehetnék, Aphrodité? Maradjak otthon, és arról álmodozzam, hogy mi lehetett volna? Hagyjam, hogy William bácsi folyton az én botrányos viselkedésemrıl tartson kiselıadást? Nem, ezt nem akarom. A saját életemet akarom élni! Aphrodité elmosolyodott. – És a két véglet között nincs semmi? – Nem látok más lehetıséget. A kurtizán felsóhajtott. SARA BENNETT
29 VÁGYÁLOM
– Az, hogy ön az én lányom, romba döntötte minden reményét a boldogságra. Most már látom, az én hibám. – Nem! – Oui, oui, az. Mert önzı voltam, és saját gyerekeket akartam. Ez az igazság, Marietta. – Hogy lehetne Gerard az ön hibája? Fiatal voltam és ostoba, és hagytam, hogy magával rántson. Okos gazember volt, és ha bölcsebb vagy óvatosabb lettem volna, átláttam volna rajta. De nem így történt, és én tönkretettem magam. Az egész egyedül az én hibám, elfogadtam, ahogy azt is, hogy nem akarok többé beleszeretni egy férfiba, vagy megbízni benne. Nem hagyom, hogy bármi ilyesmi tönkretegye az életemet. Madame, élni akarok, ez talán csak nem baj? Aphrodité felsóhajtott. – Marietta, nem kívánhat meg úgy valamit, hogy aztán arra várjon, hogy megtörténjen önnel. Kurtizánnak lenni többet jelent, mit egyszerően csak bájosan mosolyogni, és lesegíteni egy úriember kalapját és kabátját. Hiszen tudja. Marietta közelebb lépett. – Persze hogy tudom. Tudom, mit akarnak a férfiak, és biztos vagyok benne, hogy van némi rátermettségem – hiszen az ön lánya vagyok. Nem teszek úgy, mintha túlságosan tapasztalt lennék ezekben a dolgokban. De képes vagyok tanulni, és akarok is. Ezért jöttem el önhöz. Aphrodité rámeredt, de a lány csak mosolygott. – Érti most már, madame, miért gondolom, hogy nagyon jó kurtizán lennék? Nem a romantikát hajszolom, nagyon gyakorlatias vagyok, és a jó hírem már amúgy is romokban hever. Aphrodité hangosan felnevetett, de ugyanolyan gyorsan el is szomorodott. – Csak beszél ezekrıl a dolgokról, de nem is tudja igazán, hogy… – Ezért akarom, hogy ön tanítson! A kurtizán sötét pillantást küldött felé, mielıtt odafordult hozzá. Olvasott a gondolataiban, komolyan vizsgálgatta, és hirtelen hihetetlenül fontosnak tőnt, hogy Aphrodité komolyan vegye ıt. – Aphrodité, kérem! – könyörgött elszántan. – Nem tudom, mi mást tehetnék, ezért kérem önt újra, hogy segítsen. – Csitt, gyermekem, figyeljen rám egy pillanatra. Igazán megfontolta, hogy mit kér tılem? Jócskán a társadalom perifériájára fogja magát taszítani ezzel. Azt hiszi, hogy védve van, de nincs. Kurtizánnak lenni megvetettséggel jár. Ez az, amit akar? Igazán érti, mivel jár majd ez a döntése öt, tíz vagy húsz év távlatában? Ahogy Aphrodité a döntés következményeirıl beszélt, ijesztınek hangzott, de Marietta nem volt gyáva. Ha már eldöntött valamit, nem hátrált meg könnyen – azonkívül pedig milyen más lehetıségei lennének? Hagyja, hogy Oliver találjon valami áldozatot, aki a rossz híre ellenére hajlandó feleségül venni ıt? Hátralévı életében éljen a Berkley Square-en, mint egy aggszőz nagynéni? Kurtizánná válni izgalmas és viszonylag félelmetes, mivel szokatlan volt, de ez volt az egyetlen dolog, amelyet igazán akart. Persze, ott volt a családja, akiket figyelembe kellett vennie, és akikre hatással lesz ez a döntés, önzınek fogják tartani, aztán jönnek majd a pletykák, de mindezt már komolyan végiggondolta, és arra jutott, hogy a helyzet annál már nem lehet rosszabb, mint amilyen rossz máris – hiszen ı a rossz hírő nıvér. A családja talán szenvedni fog a döntése miatt, igen, de ez nem jelenti azt, hogy errıl az egész világnak tudnia kell. Meg fogja változtatni a nevét, a személyazonosságát – Marietta el fog tőnni a látómezıbıl, és Madame Coeur lép a helyébe: ezt a nevet választotta magának. Idıvel majd a család is elfogadja a döntését, és megértik, hogy így volt helyes. Marietta szívbıl hitt ebben. – Lesz valami kárpótlás, igaz? – kérdezte végül. – Ó, igen, az lesz – ütögette meg Aphrodité elegáns ujjával az állát. – Javasolhatok valamit önnek, mon petit puce? Mielıtt megmásíthatatlan elöntést hozna, azt szeretném, ha… hogy is mondjam, tenne egy próbát! Azt akarom, hogy próbálja ki, milyen egy kurtizán élete, és tudja meg, valóban ezt akarja-e. – De én már tudom… – kezdte Marietta türelmetlenül. – Igen, igen, azt hiszi, tudja. Ám valóban ezt az életet élni egész más, mint csupán elképzelni. És amikor arról beszélek, hogy próbálja ki, nem arra gondolok, hogy az Aphrodité Klubot végigjárva, bekukucskáljon a kulcslyukakon. Nem, önnek hús-vér férfival kell próbát tennie. Valakivel, aki hajlandó részt venni az ön SARA BENNETT
30 VÁGYÁLOM
játékában, aki tudja, hogy ez csak egy átmeneti dolog, és hogyha ön megváltoztatja a véleményét, akkor neki semmi követelnivalója nem lehet öntıl. Marietta megremegett, érezte, ahogy egyre izgatottabbá válik. – Nem fogom meggondolni magam. Ez az, amit akarok, mindenképpen. – Majdnem hiszek önnek. – Majdnem… – Marietta csalódottnak érezte magát. Miért nem akar hinni neki Aphrodité? Miért nem fogadja el, hogy Marietta tökéletesen biztos a döntésében? – Nem, nem. Figyeljen rám, mon petit puce. Ha azt teszi, amit mondok, és ha még a játszma végén is kurtizánként akarja élni az életét, akkor megígérem, segítek önnek. Rászánom az idıt, és átadom önnek az összes tapasztalatomat! – Nem értem – mondta Marietta óvatosan. – Azt akarja, hogy kipróbáljam, milyen kurtizánnak lenni, és ha mégsem tetszik, legyen lehetıségem meggondolni magam? Hogyan lehetséges ez? Ha egyszer már felégettem mindent magam mögött, hogyan lehetnék újra Marietta Greentree kisasszony? – Nem, ez nem lenne lehetséges. Ám van egy ötletem. Választ magának egy férfit, akivel gyakorol. Ön a kurtizán szerepét játssza vele, megtanulja, hogyan gondolkodjon, hogyan bánjon az érzékeivel, ı pedig megtanítja önt arra, mi a vágy, és arra, hogyan irányíthatja azt szándékosan. Így mindketten nyernek a viszonyból, és egyikük sem lesz boldogtalan, bármi legyen is a vége. – Nem akarok szerelembe esni… – kezdte megint esetlenül Marietta. – Nem azt mondtam, hogy bele fog szeretni a férfiba, mon petit puce. Azt mondtam, hogy kívánni fogja. Egy kurtizánnak ismernie kell a testi vágyat, meg kell tanulnia, hogy ki tudja mutatni. Mert a férfinak, akivel együtt van, úgy kell éreznie, mintha ı lenne az egyetlen férfi, a legjobb szeretı a kurtizán számára. Érti? – Igen, értem – mondta a lány, és egy pillanatra elgondolkodott. Valami rossz elıérzet bújt meg a lelkesedése mögött. – De ki egyezne bele ilyesmibe? Egyetlen olyan férfit sem ismerek, aki hajlandó lenne hagyni, hogy ilyesmire használják, és egy szót sem szólna, ha meggondolnám magam – ami persze lehetetlen! Aphrodité halványan elmosolyodott, és kinyitotta a szoba ajtaját. Odabent Max feküdt még mindig mozdulatlanul az ágyon, fekete hajtincsei rálógtak a kötésre, jóképő arca sápadt volt. Mielıtt Aphrodité megszólalt volna, Marietta már tudta, mit fog mondani.
Negyedik fejezet
Max? Azt akarja, hogy Max legyen az? Ó, nem, nem gondolhatja komolyan… – Miért ne lehetne Max? Mivel szörnyő botrányba keveredett, ha véletlenül úgy döntene, hogy kifecsegi az ön kis titkát, senki sem hinné el egyetlen szavát sem. De erre nem is kerülhet sor, hiszen úriember, mégpedig kívánatos úriember, ráadásul hatalmas tapasztalattal rendelkezik. Sokat taníthat önnek, ön pedig kipróbálhatja rajta újonnan megszerzett képességeit. Tökéletes férfi erre a szerepre. Aphrodité azt akarja, hogy Max legyen a partnere a kurtizánná válásban. Azt akarja, hogy Max ismertesse meg vele a testi vágyat. Azt akarja, hogy Marietta Maxen gyakorolja a csábítást és az érzékiség megélését… – Jóságos ég – suttogta. – Nagyon jó választás, Marietta. Nem ajánlanám, ha azt gondolnám, veszélyes lehet önre nézve. – De… egész éjszakára meg akart venni! – Egész éjszakára, hm? – Aphrodité elmosolyodott. – Az még akkor volt, amikor az egyik pártfogoltamnak nézte önt. Amint rájött a tévedésére, ismét tökéletes úriemberként viselkedett. Ezért volt olyan feldúlt, ártatlan Mariettám. Lord Roseby szeretett volna „kapcsolatot” kezdeményezni önnel, de túlságosan is angol úriember ahhoz, hogy elcsábítson egy általa ártatlannak tartott, és az ön társadalmi rétegébıl származó lányt. İ a tökéletes férfi az ön kis játékához, oui? SARA BENNETT
31 VÁGYÁLOM
– Ó. Akkor ezért lett annyira mérges – mint egy kisfiú, aki végre megkapja a cukorkára való pénzt, de az összes édességbolt zárva van? Mert kívánta ıt, de azt gondolta, hogy érinthetetlen a számára? Aphrodité arany karperecét forgatta a csuklóján. – Nos, mit gondol, rá tudja beszélni ılordságát az együttmőködésre? – Nem vagyok biztos benne – felelte töprengve Marietta, majd nagy levegıt véve folytatta. – Már megbocsásson, Aphrodité, de ha Lord Roseby még kíván is engem, nem hinném, hogy beleegyezne egy ilyen szerep eljátszásába. Aphrodité kuncogott. – İlordsága megsérült, ön pedig törıdik vele. Max úriember, és úgy fogja érezni, hogy adósa önnek, Marietta. Használja ki. Még ha nem is fog beleegyezni ebbe a szerepbe… Hát nem lenne ez máris jó arra, hogy próbára tegye a képességeit? Igazi kihívás lenne, és azt hiszem, önnek erre van szüksége. Azt akarom, hogy bebizonyítsa, komoly az elhatározása. – De… Aphrodité szinte ijesztıvé vált. – Semmi de! Hallgasson ide! Ebben a játékban lesznek olyan szabályok, amelyeket be kell tartania, és lesznek olyan készségek, amelyeket el kell sajátítania. Én fogom meghatározni a feladatokat, és ha ön teljesíti ıket, újabb feladatokat kap és így tovább. Amikor véget ér a játék, és minden feladatot az én megelégedésemre fog megoldani, anélkül hogy megszegné a szabályokat, akkor megígérem, hogy segítek önnek, ahogyan akarja. Aphrodité feltétel nélküli segítségének ígérete megrészegítette a lányt. Ám Marietta gyakorlatias volt, így meg is kérdezte: – Mi lesz az elsı feladat? – Á, meg kell önt csókolnia… – De hát az egyszerő! – Igen, de önnek kell ıt megkérnie, hogy mutassa meg, hogyan kell csókolni! Marietta elpirult. Kissé merész volt a gondolat, mégis kimondta. – Tudom, hogyan kell csókolni. Gerard megcsókolt engem. – Ugyan! Ki az a Gerard? Az egy senki. Max Valland pedig egy herceg fia, Marietta, aki régóta a városban él, és rengeteg nıvel volt már dolga. Higgye el, ı tudja, hogyan kell csókolózni. Marietta úgy érezte, mély lélegzetet kell vennie, hogy tisztán tudjon gondolkodni. – Amikor azt mondta, hogy alkalmi viszonyom lesz Maxszel, úgy értette, hogy mi… úgy értette, hogy testileg is? Aphrodité óvatosan nézett a lányra. – Az lesz belıle, amit ön akar, Marietta. Ne rémítgesse magát elıre azzal, hogy mi lesz, vagy mi nem lesz. Hagyja, hogy a dolgok kialakuljanak, várjon, és majd meglátja, oui? Minden viszonynak megvan a maga üteme, kezdete és vége. Elıször meg kell szereznie Max beleegyezését, és lehet, hogy ez bizonyul majd az egész dolog legnehezebb részének. Ám ha igaz, amit Aphrodité mond, és Max kívánja ıt, akkor az valójában az ı malmára hajtja a vizet. A férfi vágya segíthet megnyerni ıt a tervnek. Ezért mégsem lehet olyan nehéz a dolog, mint gondolta, és akkor Aphroditénak be kell tartania az ígéretét. – Nos, jól van – felelte gyorsan. – Megteszem. – Akkor áll az alku. – Köszönöm, hogy… Aphrodité azonban csendre intette, és élénken folytatta. – Majd beszélünk még errıl. Értesítem Viviannát, hogy ön itt marad ma éjjel. Ha szüksége van valamire, csak szóljon a szolgáknak vagy Dobsonnak. A klub hajnalig nyitva lesz, és nagy lesz a nyüzsgés, így ne féljen attól, hogy esetleg zavarja ıket. – Köszönöm.
SARA BENNETT
32 VÁGYÁLOM
Aphrodité távozott, Marietta pedig visszament a hálószobába, ahol Max pihent. Az ágy mellé lépett, onnan nézte a férfit. Hirtelen új és csábító vonzereje lett ennek az idegennek. Segíteni fog megvalósítani az álmait – valahogyan beleegyezésre kell bírnia, akár akarja a férfi, akár nem. Max nagyon nyugodtan feküdt a takarók alatt. Dobson, miután kiküldte Mariettát a szobából, levetkıztette Maxet. Marietta azonban nem tudta, vajon teljesen meztelen-e, mindenesetre csupasz válla és nyaka kilátszott a takaró alól. Felsı karján sima volt a bır, nyaka széles és erıs, a mellkasát finom szırzet boríthatta, amint erre a takaró szélénél kilátszó pár szálból következtetni lehetett. Mariettának eszébe jutott, hogy nézett ki meztelenül Gerard Jones, és kirázta a hideg. Nagy kapkodás volt az egész; talán Gerard észrevette, hogy Mariettának komoly kétségei támadtak, és akár fel is adná a végsı akadálynál. Hogy élvezte-e? Nem, nem élvezte. Egy pillanat alatt elveszítette a szüzességét és a jó hírét is. Ha egy lányt tönkretesznek, nem kellene legalább élveznie? Marietta Max fölött álldogált. Az orvos jó munkát végzett, összevarrta a sebet, bekötözte, és néhány, még mindig ragacsos hajtincstıl eltekintve, Max tisztának és nyugodtnak látszott. Arcszırzete kezdett sötéten átütni sápadt bırén, és ahogy végighúzta ujjait a férfi állán, érezte, hogy borostái elıbújtak már. Vajon ezt tenné, ha igazi kurtizánként el akarná csábítani? Így érintené meg? Meglepıen könnyő volt – izgalom támadt mélyen, a gyomrában, majd elárasztotta a testét. Ujjai önálló életre keltek, felfedezıútra indultak a férfi állán, könnyedén végigsiklottak keskeny felsı ajkán, majd érzéki alsó ajkán is. Marietta hirtelen elképzelte, ahogy ezek az ajkak az övére tapadnak. Lágyan megérintette a férfi szemhéját, majd beletúrt sőrő hajába. Igen, Max Valland elcsábítása élvezetes tapasztalat lenne. De… Sóhajtva visszahúzta a kezét. Max aludt, és nem tudta gıgös, hercegi tekintetét mérgesen ráemelni. Minden teljesen másképp lenne, ha felébredne, és újra önmaga lenne. Már ha egyáltalán magához tér. Marietta azonban azonnal magához tért. Sem a hely, sem az idıpont nem alkalmas arra, hogy kurtizánt kezdjen játszani. Max megsebesült, és az orvos optimizmusa ellenére lehet, hogy súlyosan. İ pedig az ápolónıje. Bármennyire is csábító lenne, nem élhet vissza a férfi állapotával. Marietta lehuppant a karosszékébe, és virrasztani kezdett.
Aphrodité készen állt, hogy elinduljon a Berkley Square-re. Mosoly bujkált a szája sarkában, ahogy a középsı lányával folytatott beszélgetésre gondolt. Marietta hitt benne, hogy könnyő dolga lesz, Aphrodité azonban másképp gondolta. Max, Lord Roseby küzdeni fog, és bár lehet, hogy Marietta eléri végül a célját, a kaland mindenképpen érdekes lesz. Mariettára gondolva Aphrodité nem volt meggyızıdve róla, hogy a lány tudja, mit kért tıle. Igaz ugyan, hogy saját hibájából sétált be a gazember Gerard Jones csapdájába, kényelmes és ismerıs életével azonban örökre szakítani talán mégsem a legjobb megoldás. Lady Greentree – bármilyen liberális gondolkozású is – minden bizonnyal szomorú és csalódott lenne, ha rájönne, mire is készül a lánya. Aphrodité nem tudta elképzelni, hogy örömmel fogadná lánya pályaválasztását. Mégis, ha Marietta valóban kurtizán akar lenni, akkor nincs mit tenni, ı segíteni fog neki céljai elérésében. Aphrodité újra elmosolyodott, és megpaskolgatta az arcát. Nos, megértette, hogy Marietta nem az ı ízlése szerinti életet akar választani. Sok lehetıség lett volna nemet mondani a kérésére, és ezt is kellett volna tennie, de nagyon jól tudta, hogy Marietta nem az a fajta lány, aki egykönnyen feladja. İ pedig nem akarta, hogy a lánya kétségbeessen. Ki tudja, mire lenne képes, ha sarokba szorítanák? Sokkal jobb, ha abban a tudatban van, hogy Aphrodité segít neki. Ami így is volt, csak nem abban az értelemben, ahogy Marietta gondolta. – Min mulatsz olyan jól? – A lányomon, Jemmy. Nagyon okos, nem gondolod? – Igazi kis kokott, kedvesem. Aphrodité végigsimította ujjaival a férfi arcát. – Én is az voltam, és nem ártott nekem. SARA BENNETT
33 VÁGYÁLOM
– Mindkettınknek sok bánatot okozott. Aphrodité lélegzete elakadt. – Ó, Jemmy, bárcsak… Ám Jemmy Dobson elhallgattatta, és a karjába zárta. – Nem akartam régi sebeket felszakítani. Menj, és látogasd meg az unokádat. Én majd intézem a klub dolgait helyetted, és a kis kokott lányodon is rajta tartom a szemem. Aphrodité a férfi kabátjába temette arcát. – Kurtizán akar lenni – sóhajtotta. Dobson meglepetten kuncogni kezdett. – Tényleg? Végül is a te lányod, nem igaz? A saját feje és szíve után megy. Csak tartsd távol a nagyobb zőröktıl, kedvesem, és minden rendben lesz. Viviannával is így volt. – Igen, igazad van. Vivianna jól járt – bólintott Aphrodité, majd megfordult, hogy elvégezze magán az utolsó simításokat. – Nos, mit gondolsz? Nem fogok szégyent hozni a Montegomery-házra? Jemmy elmosolyodott, szürke tekintete szerelemtıl csillogott. – Megfizethetetlen kincs vagy, Aphrodité.
Közel volt a hajnal, amikor Max végül felébredt. Marietta, aki a karosszékben szundikált, hallotta a férfi mormogását és az ágynemő suhogását, ahogy nyugtalanul mocorgott alatta. A lány felugrott, de lábai ólomsúlyúak voltak a kimerültségtıl, így szédelegve botorkált az ágy széléhez. A férfi kicsit megemelkedett, de úgy, mintha nem tudná, hol van. Marietta a vállára tette a kezét, és érezte, milyen forró a bıre. – Csitt – mondta gyengéden, közelebb hajolva –, biztonságban van, Max. Megsérült, de már biztonságban van. A lány hangjára, mintha csak még inkább felizgatta volna, Max megpróbált felülni. A takaró a derekáig csúszott, így Marietta látta, hogy tényleg meztelen. Széles mellkasán a barnás bırt finom szırzet borította, hasa lapos és kemény volt. Marietta a vállára tette a kezét, és keményen visszanyomta az ágyba, de a férfi érintése, forrósága összezavarta. Még ha megnyugtató volt is a hangja, gondolatai máshol jártak. Például, hogy a férfi annyira másképp néz ki, mint ı, és hogy ezek a különbségek milyen lenyőgözıek. Lapos a mellkasa, mellbimbói épphogy sötétebbek, mint a bıre, és ahogy véletlenül hozzájuk ért, kemények és merevek lettek. Kedve lett volna odahajolni, és megcsókolni, megízlelni a bırét. A szokatlan gondolatok ráébresztették, hogy hagyta az ápolónın felülkerekedni a kurtizánt. – Kérem, Max. Feküdjön vissza – könyörgött, épp annyira a saját, mint a férfi érdekében. Ám sem ahhoz nem volt elég erıs, hogy visszakényszerítse a férfit az ágyba, sem ahhoz, hogy az odafigyeljen rá. Max a matrac szélére tette a lábát. Marietta tágra nyílt szemmel nézte a férfi meztelen, izmos lábát. Szerencsére az ágytakaró a csípıjére tekeredett, különben Marietta olyasmit is meglátott volna, aminek Max semmiképp sem örült volna, ebben biztos volt. Habár, gondolta, ha tovább birkózik a férfival, a takaró hamarosan félre fog csúszni. Tekintetét elfordította a férfi hasa alján lévı sötét sávról. – Max! – mondta ijedt hangon. – Azonnal hagyja abba! Úgy tőnt, Max végre meghallotta. Már nem feszült a lánynak, kinyitotta a szemét, és barna tekintetét a lányéba fúrta. Egyik oldalon felállt a haja, győröttnek és felhevültnek látszott. Marietta pedig valami olyasmit érzett a gyomrában, amit még soha. Idegesség, vagy… lehet, hogy ez a vágy, amirıl Aphrodité beszélt? – Mi…? – pislogott a lányra. – ’Etta? – Igen, Marietta vagyok – felelte, mintha ura lenne a helyzetnek. – Most pedig feküdjön le. Fáradt, és pihenésre van szüksége. Még nem kelhet fel. Vissza az ágyba, Max, és aludjon. A férfi egy pillanatig rámeredt – mintha sokáig tartana, amíg a lány szavai utat találnak az értelméhez –, aztán azonnal lefeküdt. Ezzel egy probléma megoldódott. SARA BENNETT
34 VÁGYÁLOM
Ott volt azonban még az oldalt kilógó láb. Marietta a férfi térde köré fonta a karját, és megpróbálta felemelni a lábát. Rángatta, de meg sem tudta mozdítani. Aztán lenyúlt a lábfejéhez, és annál fogva húzta, de a férfi egyszerően behajlította a lábujjait, mintha csiklandósak lennének. Az ágy recsegésére Marietta felpillantott, és a férfi barna tekintetével találta szembe magát. Max felemelte a fejét a párnáról, és szemmel láthatóan zavarban volt a lány ténykedése miatt. – Miss Greentree? Mit mővel? – kérdezte, meglepıen érthetıen. Marietta elengedte a lábát, és hátraugrott, mintha megharapták volna. – Ön nyugtalan volt. Megpróbáltam… – Ön a lábujjaimmal játszott – folytatta a férfi, azzal a dölyfös pillantásával, majd egyszerően visszahúzta a lábát a takaró alá. Majd visszaejtette a fejét a párnára, behunyta a szemét, és a komor arc grimaszba torzult. Marietta, kísérletképpen, megfogta a takarót, és nyakig betakarta a férfit – a csábítást elhessegetve hogy biztonságba helyezze. Max azonban nem aludt. – Vizet – suttogta. A lány megfogta a kancsót, amit este felhozott a szolgáló, és egy pohárba töltött. A férfi fejét a saját vállához támasztotta, és a rengeteg ruharéteg ellenére érezte a férfi testébıl áradó forróságot. Max ajkához tartotta a poharat, és idınként egy picit megbillentette. Max mohón nyelt, de hamarosan eleget ihatott, mert félrefordította a fejét. A lány gyengéden visszaengedte Max fejét a párnára, és megsimította rakoncátlan hajtincseit. Az orvos átjön ma reggel, gondolta megkönnyebbülve. Max túlságosan forró volt. A láz várható volt, de honnan tudja, mikor elfogadható a láz, és mikor magas? – ’Etta. – Igen, Max? Mi az? Úgy tőnt, a férfi tudja, ki ı, és tisztán beszélt. Ez vajon azt jelenti, hogy jól van? Ha veszélyben lenne, talán reszketne, és nem lenne magánál? – Kék szemek. Hatalmas, ragyogóan kék szemek. Rózsaszín ajkak. Csókolni való rózsaszín ajkak. Nos, talán még sincs annyira magánál, ahogy azt Marietta gondolta. – Csitt, Max. Most aludjon. Szüksége van a pihenésre, hogy jobban legyen. Marietta nem volt biztos benne, hogy hallotta-e a férfi, amit mondott, viszont felsóhajtott, majd hamarosan mély álomba merült. Marietta csak ült, és nézte ıt, ellenkezve a fejében zakatoló vékonyka hanggal, amely arra buzdította, hogy érintse meg a férfit. Érintsd meg. Ez már jövıbeni foglalkozásának része volt, amire nem sokat gondolt. Félretette e gondolatokat, és hitte, hogy a kurtizánná válás fizikai velejárói majd maguktól kialakulnak – végül is Aphrodité lánya. Biztos, hogy nem lehet túl nehéz, még akkor sem, ha sosem csinálta ezelıtt. Volt mélyen a tudatában egy halvány, jelentéktelen kétely, hogy talán lehet, hogy nem is szereti, ha megérintik, és ı sem szívesen érint meg másokat. Most azonban, amikor megérintette Maxet, a meztelen férfitest tapintása, még ha csak ápolónıi minıségben, és sokkal inkább véletlenül, mint akaratlagosan történt is, végtelenül… izgató volt. Vajon azért, mert Maxrıl volt szó? Maxrıl, akivel nem akart érzelmi bonyodalmakat? Lehet. Bármi volt is az oka, Marietta azt gondolta, hogy ez jó. Egy kurtizánnak élveznie kell a kapcsolatainak testi vonatkozásait is, vágyat kell éreznie. Max megtaníthatja erre – Mariettának pedig az volt az érzése, hogy nagyon jó tanár lenne. Max még aludt, és amikor Marietta újra megérintette, már hővösebbnek érezte. Ásítva felállt, és a karosszékhez lépett, megpróbált kényelmesen elhelyezkedni. Az orvos hamarosan itt lesz, mondogatta magának, majd összegömbölyödött, és arcát a kezére tette. Így kényelmesebb volt… A következı pillanatban már ı is aludt.
SARA BENNETT
35 VÁGYÁLOM
Max feje átkozottul lüktetett. Csukott szemmel feküdt, és kétségbeesetten küzdött a hányinger ellen, amíg lassan, a kandallón lévı óra ketyegésére, az émelygés szőnni, ı pedig emlékezni kezdett. Az Aphrodité Klubba ment, majd onnan távozva, az utcán sétált. Valami megmagyarázhatatlan indok miatt behunyta a szemét. Felidézte a sötétséget és az ütés elıtti pillanatot, amikor megérezte, hogy nincs egyedül. A fejében érzett brutális fájdalomból ítélve, támadója elérte célját. Személyes ellenségeskedés lehetett a támadás mögött, Max mégis elég valószínőtlennek érezte. Hiszen pontosan úgy nézett ki, mint egy gazdag úriember, ez pedig bárkinek elég ok lehet arra, hogy megtámadja. Felvillant egy emlékkép. Max koncentrált, és elméjében megjelent, ahogy egy hatalmas, kék szempár nézett rá. Marietta Greentree? Igen, itt volt éjjel. Felidézte a lány kezét, ahogy a mellkasát hőtötte, a hangját, amely balzsamként hatott minden fájdalmára. Vagy csak álom volt az egész? A lány vajon valóban játszott az ı lábával? Max kinyitotta a szemét. Marietta Greentree egy karosszékbe gömbölyödve aludt, szoknyája egyszerően szétterült körülötte. Fejét a kezén pihentette, hajából néhány elszabadult tincs az arcába hullott. Gyámoltalannak és ártatlannak látszott. Közben pedig Aphrodité lánya. Max hitetlenkedve csóválni kezdte a fejét, majd azonnal abbahagyta, mert a mozdulattól majd szétrepedt a halántéka. Feje újra lüktetni kezdett. Rettenetesen. Hangosan felnyögött. Marietta kissé megemelte a fejét. Leomlott hajtincsein keresztül nézett a férfira, mintha összezavarodott volna. Aztán félresimította a szemébe lógó hajat, felült, és hatalmasat ásítva kinyújtózkodott. Akár egy kiscica a pihentetı szunyókálás után, vagy mint egy ártatlan kislány, akinek semmi sem bántja a lelkiismeretét. Ilyennek látja ıt, állapította meg Max bizonytalanul. Ártatlannak, és olyannak, akinek az ı úriemberi védelmére van szüksége. Nehezen tudta elképzelni ıt egy rossz hírő kurtizán lányaként. Túl sokáig bámulta a lányt. Azok a hatalmas, kék szemek visszanéztek rá, és egyre növekvı bizonytalanság tükrözıdött bennük. – Fáj a fejem – szólalt meg a férfi szánalomra méltóan, és ez volt az ıszinte igazság. – Szegénykém – válaszolta Marietta együtt érzın. A férfi homlokára tette a kezét, és volt valami megnyugtató az érintésében, amitıl az rögtön jobban érezte magát. Vagy talán a bıre illata és a szorosra húzott főzıben domborodó mellek halma derítette jobb kedvre. – Tudja, hogy mi történt? – kérdezte a lány, Max pedig megpróbált koncentrálni, de még mielıtt esélye lett volna válaszolni, a lány megtette helyette. – Megtámadták egy sikátorban, és egy küldönc talált önre. Dobson visszahozta ide, az Aphrodité Klubba, orvosért küldött, aki összevarrta és bekötözte a sebét. Megígérte, hogy ma reggel újra eljön megnézni, hogy érzi magát. Úgy tőnt, mintha a lány a szemébıl olvasná a következı kérdést, így meg sem próbálkozott azzal, hogy megkérdezze. – Az orvos úgy gondolta, hogy a mozgatástól rosszabbodhatott volna az állapota, így azt tanácsolta, maradjon itt éjszakára. – Így ön is itt maradt? – kérdezte Max rekedten. – Valakinek vigyáznia kellett önre. Nyilvánvalóan rám esett a választás. Furcsa védekezés volt a hangjában. Max azon gondolkodott, hogy vajon ı hozta kellemetlen helyzetbe, vagy csak a helyzet intimitása okozta? A lány nem olyan típusnak látszott, akit könnyen meg lehet félemlíteni, de ahogy a kezét összekulcsolva az ölébe ejtette, olyan volt, mintha arra várna, hogy összeszidják. Ez lecsendesítette a férfit. Talán valamiképp egy szörnyeteg benyomását keltette? Gyanította, hogy a légballonozáskor kissé rossz hangulatban volt, és könnyen lehet, hogy az idelenti viselkedésével pedig, amikor megpróbálta megvásárolni a szolgálatait, megijesztette. Marietta Greentree talán jogosan bizalmatlan, ismerte be vonakodva Max. Talán nem volt mindig olyan elızékeny és udvarias, mint amilyennek az édesanyja nevelte. Apja azonban folyton arra emlékeztette, hogy aki egy hercegi cím örököse, annak a viselkedésében egy bizonyos fokú arrogancia szinte már elvárás. Még ha a hercegség már nem is lehet az övé, a belé nevelt arroganciát akkor is nehéz levetkızni. SARA BENNETT
36 VÁGYÁLOM
– Köszönöm – mondta most olyan udvariasan, ahogy csak tudta, majd behunyta a szemét. A lány fölé hajolt, olyan közel, hogy a férfi hallotta a lélegzetét. Meglepte Mariettát. Igazi hıstett volt zavarba hozni a tiszta, bátor tekintető és határozott véleményő Marietta Greentree kisasszonyt. A szörnyő fejfájás ellenére Max úgy érezte, alig bírja megállni, hogy elmosolyodjon. – Szomjas? – kérdezte a lány nyugtalanul. – Vizet kér vagy erılevest? Erılevest? Jóságos isten. – Köszönöm, inkább nem – felelte finoman. – Csak haza akarok menni. Csengessen egy szolgának, hogy szerezzen nekem egy kocsit, és nem okozok több bajt önnek. Marietta hitetlenkedve felnevetett. Te jó ég, azt kívánja tıle, hogy betuszkolja egy kocsiba, aztán hazaküldi, csak azért, mert ezt találta mondani! Milyen önkényeskedı, ellenszenves ember! – Elıkerítem Dobsont – felelte a lány, ellentmondást nem tőrı hangon, és távozott. Dobson fáradtnak látszott. A nyakánál már kigombolt piros kabátjában éppen az utolsó éjszakai vendég mögött csukta be az ajtót. Amikor Marietta elmesélte neki a dolgokat, azt mondta: – Maradjon itt, kisasszony, majd én beszélek Lord Rosebyval. – Felfelé menet még a válla fölött visszaszólt: – Még jobb lenne, ha lemenne a konyhába, és enne valamit. A többiek is ott vannak. Mariettának, aki az alvás hiányától kimerült, az egész éjszakai ébrenléttıl pedig törıdött volt, nagyon vonzónak tőnt a meleg reggeli gondolata. Bárcsak tudná, merre van a konyha! Végül az orrára bízta magát. A konyha szinte az Aphrodité Klub legkényelmesebb része volt, amennyire a lány meg tudta ítélni. Óriási, gyalult fenyıdeszkából készült asztalával, hatalmas tőzhelyével, az edényekkel teli polcokkal, a kampókon lógó lábasokkal és serpenyıkkel tökéletes konyhának látszott. A szakács egy pocakos férfi volt, orrán csiptetıs szemüveget hordott, és szerényen fogadta nıi csodálói gratulációit. A lányok körülötte sürgölıdtek fényes, lenge ruháikban, amelyek elé sietve kötényt kötöttek, hogy megóvják azokat a szennyezıdésektıl. Szájuk kidudorodott a szalonnás tojástól és a pirítóstól. A kávé testes illata csak még jobban kiemelte az otthonosság és jólét érzését. Marietta gyorsan csatlakozott hozzájuk, de ahogy közeledett feléjük, és észrevették a jelenlétét, élénk beszélgetésük elcsendesedett. Csak a tőzhelyen készülı étel sistergése törte meg a csendet. – Dobson mondta, hogy jöjjek ide reggelizni – szólalt meg Marietta ragyogó mosolyt erıtetve magára, ami már-már szánalmas volt. – isteni ez az illat. A testes szakács elégedetten fogadta a bókot, a nık pedig – akikrıl Marietta azt gondolta, hogy valószínőleg Aphrodité pártfogoltjai – folytatták az evést. Csak egy volt köztük, aki a kezét nyújtotta, egy barna hajú és szemő lány, aki kicsivel idısebbnek látszott Mariettánál. – Ön biztosan Aphrodité lánya – mondta lágy, ír kiejtéssel. – Én Maeve vagyok. Hogy van? Jöjjön, és szedjen magának. Henri, ugye nem bánod? Henri Aphrodité szakácsa, vele van már… ó, öröktıl fogva! Marietta elmosolyodott, megkönnyebbült, hogy talált egy barátot. Maeve a kezébe adott egy tányért, Henri pedig elkezdte pakolni rá az ételt, amíg Marietta nevetve le nem állította. Leült a többiek közé, maga is enni kezdett, és csak ekkor jött rá, milyen éhes. Mikor is evett utoljára? Tegnap, ebédidıben, mielıtt megszületett Vivianna kisfia, és mielıtt idejött, hogy elmondja Aphroditénak a jó hírt. Max elıtt. Ettıl kezdve így fogja keltezni a dolgokat? Max elıtt és Max után? – Hát hogy van? – kérdezte Maeve, miközben megvajazott egy pirítóst. – Mármint Lord Roseby, ügy értem – tette hozzá, miközben Marietta lenyelte a falatot. – Felébredt, és haza akar menni. Dobson felment hozzá, hogy beszéljen vele. – Szegény – felelte Maeve, és jelentıségteljesen megrázta a fejét. – Igen, csúnya ütést kapott. – Nem, nem, nem a sérülés miatt. Úgy értettem, hogy amiatt, hogy az apja kitagadta, miután abban a tudatban nevelte fel, hogy egy nap majd ı lesz Barwon hercege. Vajon hogy érezheti magát? Szerintem ez szörnyen szomorú. Egy másik nı csúnyán felhorkant. – Azt mondom, megérdemelte – szólalt meg finomított londoni dialektussal. – Ilyesmit nem örökölhet az, aki egy másik férfi fattya. Ezt mindenki tudja. – Hiszen az nem is az ı hibája, nem? – szólt közbe valaki, és ez a felvetés további egyetértést, illetve ellenvetést szült. SARA BENNETT
37 VÁGYÁLOM
Marietta képtelen volt szóhoz jutni, csak tágra nyílt szemmel nézelıdött körbe, majd rájött, hogy ezek a gyönyörő nık jól érzik magukat. Mint a lármás iskolás lányok, akiket kiengedtek az osztályból, és akik elszántan levetkızték mindazt, amit fájdalmas verejtékkel megtanultak – a jó modort, az úriembereknek tetszı, szende mosolyt –, és önmagukat adták. Talán itt, Henri konyhájában volt az egyetlen hely az Aphrodité Klubban, ahol önmaguk lehettek. Abban a pillanatban, hővös hang szólalt meg az ajtóban. – Még mindig itt vannak? Laura, önnek franciaórája van. És önnek is, Donna. Maeve, mi ütött magába, néhány perc múlva kezdıdik a táncórája! Hölgyeim, még tanulniuk kell, mielıtt lefekhetnek aludni. Allevouz! Csörögtek a porcelánok, csikorogtak a székek, ahogy hátratolták ıket, majd elvonultak a lányok. Maeve távoztában még Mariettára vigyorgott, mindenki más azonban túlságosan engedelmes volt. Egy pillanat alatt kiürült a konyha, csak Henri maradt, aki gyanús serénységgel hajolt a tőzhely fölé. Aphrodité selyempapucsában szinte hangtalanul lépett a férfi mögé. – Henri – szólalt meg újra, immár aggodalmas hangon –, miért bátorítja ıket a rosszra? Henri ártatlan pillantást vetett rá a szemüveg fölött. – A, nincs szükségük bátorításra, asszonyom. Egyébként pedig, jót tesz nekik, ha néha rosszak – ha nem engedelmeskednek a mamának. Aphrodité megrázta a fejét, gyémánt fülbevalói csillagként ragyogtak sötét haja éjszakájában. – Nem vagyok a mamájuk, Henri, és szörnyeteg sem vagyok. Csak próbálom azzá tenni ıket, amivé válni szeretnének. Legtöbbjük a semmibıl jött, vagy még rosszabb helyrıl. Tudják, mit jelent szegénynek, elhagyatottnak és kétségbeesettnek lenni, és egyikük sem akar visszatérni oda. Csak megpróbálom valóra váltani az álmaikat. Henri gyengéden elmosolyodott. – Én tudom, asszonyom, de nem mindegyikük rendelkezik az ön rátermettségével, jellemének erısségeivel. Néha elkeserednek, mert nem látják, hol a vége mindannak, amit meg akar valósítani velük. Ez olyankor van, amikor szem elıl tévesztik a célt, és az utazás teherré válik számukra. Marietta egyikükrıl a másikukra pillantott. Henri nyilvánvalóan hosszú évek óta szolgája Aphroditét, és jól ismeri ıt, az asszony pedig becsüli és kedveli a férfit, hiszen nem utasítja rendre a megjegyzései miatt, még ha szemmel láthatóan nem is ért egyet velük. – Nem kötelezı velem maradniuk – mondta végül hővösen az asszony. Henri csak vágott egy grimaszt, mintha azt kérdezné: Ugyan, hová mehetnének még? – Nem jótékonysági intézményt mőködtetek! Henri megkongatta a serpenyıket. – Nem, asszonyom, persze hogy nem. Ön csak befogad elhagyatott, reményvesztett lányokat, és esélyt ad nekik egy jobb életre. Hogyan lehetne ez jótékonyság? – Mások azt mondanák, hogy elrontom ıket – felelte Aphrodité tömören. – Hogy már nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, miután befogadtam ıket. – Akkor, azt hiszem, ezeknek a „másoknak” kellene a lányokkal beszélniük – felelte Henri nyugodtan –, és megkérdezni tılük, ık mit gondolnak, vajon nem sokkal jobb-e az életük most, mintha máshol lennének. Néhányan furcsa erkölcsi normákat vallanak – szívesebben látnának éhen halni lányokat, vagy szegényházban szenvedni, mint olyan független életet élni, amire ön tanítja ıket. Van benne kockázat, oui, de mindenben van, bármit teszünk is. Aphrodité elmosolyodott. – Nagyon jól mondja, mon ami. Henri megigazította a cvikkerét. – Gondolja, hogy a Lord Rosebyt ért támadás üzenet volt önnek? Lehet, hogy valaki ártani akar az Aphrodité Klubnak? Vagy ártani akar önnek… – Henri – szólt rá Aphrodité fegyelmeztetıen, és győrőkkel ékesített kezét Marietta vállára tette. – Azért jöttem, hogy megmondjam a lányomnak, Lord Roseby kifejezett óhaja, hogy hazamenjen. Az orvos épp most vizsgálta meg, és ı is azt mondja, hogy úgy biztonságosabb is lenne a számára. Dobson éppen kocsit intéz neki – én pedig azt gondolom, jobb lesz, ha otthonosabb körülmények között lábadozik tovább. SARA BENNETT
38 VÁGYÁLOM
– Ó – nézett egyikrıl a másikra Marietta, miközben még mindig Henri mondatai zakatoltak az agyában. – örülök, hogy jobban van. – Vele kell mennie – mondta gyorsan Aphrodité. Marietta anyja szemébe nézett, hátha ki tud olvasni belıle valamit, de nem látott semmit. Aphrodité talán tényleg meg van gyızıdve róla, hogy a férfi jobban van, vagy talán csak neki akar lehetıséget biztosítani, hogy elkezdhesse a gyakorlást. Vajon mit szól majd Max, ha elmondja neki? Nemet fog mondani, ez természetes. Nos, meg kell találnia a módját, hogy beleegyezzen. – İ akarja, hogy vele menjek? – kérdezte elgondolkodva. – Ugyan! Hogy mit akar Lord Roseby, az egyáltalán nem érdekes, mon petit puce. Ön fog ragaszkodni ehhez. Ragaszkodni fog hozzá. Ez ígéretesnek tőnt. Talán sikerül rákényszerítenie Maxet, hogy megtegye, amit kér tıle… de az is lehet, hogy nem. Max egyelıre mit sem sejt arról, hogy az ı segítségével fogja elérni a célját. Marietta nem tehetett róla, de kicsit elfogta a félelem, amikor elképzelte, mit mond vagy tesz majd a férfi, ha megtudja.
Ötödik fejezet
Amikor Marietta és Aphrodité kiléptek az elıszobába, Max kocsija már megérkezett. A lány egy örökségétıl megfosztott herceg hintójaként feltőnıen szépnek találta – oldalán a címer mutatta, kié volt egykor. Hatalmas, egyenruhás kocsis ült a bakon. Abban a pillanatban két erıs szolga jelent meg a galérián Lord Rosebyt cipelve. Mögöttük Dobson tőnt fel, irányította a furcsa csoportot, ahogy elérte a lépcsıt. Max ugyanabban a győrött és sáros ruhában volt, amelyet tegnap este viselt. Arca fehér volt és nyúzott, és látszott rajta, hogy rosszul van. A száját azonban ugyanabban az arrogáns, konok stílusban tartotta, amelyet Marietta már nagyon jól ismert. – Marietta csatlakozni fog Lord Rosebyhoz – tájékoztatta Aphrodité Dobsont. – Igen, asszonyom – felelte a férfi, és mindössze egy halvány szemöldökrándulás jelezte meglepettségét. Max azonban nem így reagált. Semmi tévedés nem volt az érzéseit illetıen. – Nem, nem csatlakozik – mondta a férfi határozottan. – De igen – felelte Marietta, miközben uralkodni próbált türelmetlenségén. – Úgy néz ki, mint aki halni készül, Max. Mi van, ha rosszabbodni fog az állapota hazafelé? Szüksége van rám, hogy vigyázzak önre, és ezt is fogom tenni! – Vigyázni rám! – felelte Max, de amint felemelte a hangját, a fejébe hasított a fájdalom, így összeszorított foggal folytatta. – Nincs szükségem segítségre. – De igen. Mitıl fél? Megígérem, hogy nem áll szándékomban elbővölni önt a saját hintójában. A férfi elıbb nevetett, majd felnyögött, de hogy a fájdalomtól-e vagy csupán a bosszúságtól, azt Marietta nem tudta volna megmondani. Inkább az elıbbitıl, gondolta, és aggodalmasan motyogva követte a csoportot a hintóhoz, majd segített a férfinak a hintóban elhelyezkedni. Valaki elırelátóan egy csomó párnát rakott az ülésekre, és volt egy takaró is; Marietta ezeket gondosan a férfi köré rakta, mialatt Max riadt tekintettel nézett rá. – Az isten szerelmére – nyöszörgött Max –, hagyjon magamra! – Ágyban kellett volna maradnia, Max. Figyelmeztettem, de nem hallgatott rám. A férfi furcsán nézett rá. Marietta gyakran hallott már arról, hogy valaki ölni tudna a tekintetével, de eddig nem értette, mit jelent ez. – Talán nem hiszi el, Miss Greentree, de a tudat, hogy igaza volt, nem segít az állapotomon – felelte Max. – Miért nem kísérhet el valamelyik szolgám? Hol van Pomeroy? – Nem tudom, hol van Pomeroy. Talán nem ért rá. SARA BENNETT
39 VÁGYÁLOM
Max nem is próbált meg válaszolni, hanem csak elszántan behunyta a szemét, és csukva is tartotta. Marietta csak mosolygott magában, és nekidılt a puha háttámlának, ahogy a hintó elindult. Önzı volt tıle, de Max jelenlegi állapota talán a segítségére lesz. Ha ebben az elgyengült állapotban kicsikarhatná a férfi ígéretét, az nagyban segítené terve megvalósítását. Ahogy a londoni utcákon haladtak, Marietta rájött, hogy fogalma sincs, merre lakhat Max. Ez a kérdés még sosem merült fel. Kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, de a férfi olyan mereven feküdt vele szemben, hogy inkább nem szólalt meg. Alig tudok róla valamit. A gondolat egy pillanatra megállította. Bár különös módon úgy érezte, mintha ismerné a férfit, a szomorú igazság az volt, hogy szinte idegenek voltak egymásnak. Amikor erre ráébredt, elfogta a félelem. Aphrodité választotta ki Maxet, hogy ı legyen az a férfi, akivel gyakorolni fog, és ez eddig egyszerőnek is tőnt, de most… Marietta vett egy mély lélegzetet, és emlékeztette magát, hogy nem kell megtennie. Meggondolhatja magát. Megtehetné. Mi lesz azonban azután? Örökös árnyékban élje az életét? Marietta tudta, hogy képtelen lenne rá – hiszen az nem is lenne élet. Kurtizánként azonban teljes életet élhetne, és az érzelmi csalódás iránti félelmétıl is megszabadulhatna. Megóvná a szívét. Biztonságban lenne. A társaságába szegıdı férfiak lehetıséget biztosítanának arra, hogy anyagilag és fizikailag is jól érezze magát, de semmiképp sem szeretne beléjük. Max talán idegen, de semmiképp sem idegenebb, mint azok a férfiak, akiket meg kell tanulnia szórakoztatni, ha kurtizán akar lenni. Önmaga megnyugtatásától elégedetten, legalábbis egy pillanatra, Marietta ellazult. Majd hirtelen reccsenés hallatszott odakintrıl. A kocsis kiáltott egyet, és hirtelen irányt változtatott, a kerekek hevesen meginogtak. Marietta belekapaszkodott a bırhevederbe, kinézett az ablakon, és meglátott egy felborult fásszekeret és az úton szanaszét guruló farönköket. A kocsisuk kénytelen volt áthajtani a rönkökön, de sokkal szerencsésebb, vagy inkább okosabb volt, mint mások, akik szintén így tettek. Ahogy Marietta Maxre nézett, látta, hogy a férfi nem igazán értékelné, ha elmondaná neki, mi történt az imént. Még mindig behunyva tartotta a szemét, és a fogát csikorgatta, ahogy belenyilallt a fájdalom a sebbe, jobb lett volna, ha az Aphrodité Klubban marad, bár Marietta azt is megértette, hogy az otthoni, ismerıs körülményei közé vágyott. – Szeretné, ha… – Nem. – Még nem is tudja, mit akarok mondani – folytatta a lány szelíden. – Nem is érdekel. – Meg akartam kérdezni, hogy szeretné-e az ölembe hajtani a fejét. Talán puhább lenne, és meg tudnám óvni néhány nagyobb zökkenéstıl. Max, szemét rosszallóan összehúzva, a lányra bámult. – Azt kívánja, hogy az ölébe hajtsam a fejem? Talán még az arcomat is simogatná? – Szeretné? – kérdezett vissza Marietta, ártatlanul tágra nyitva a szemét. A férfi felhorkant, majd felnyögött, ahogy lüktetve újra a koponyájába hasított a fájdalom. Bár Maxnek volt része elég betegségben és balesetben – sokak szerint az utóbbi idıben talán túl sokban is –, ez a fajta fájdalom új volt a számára. Soha nem volt még fejfájása – ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni. Mi az ördögért utasította el az orvos javaslatát, hogy vegyen be egy kisebb adag laudánumot? Mit akart ezzel bizonyítani? Valószínőleg a hamisítatlanul önfejő büszkeségét és csökönyösségét, ami most is meggátolta abban, hogy Marietta Greentree gyönyörő ölében pihentesse a fejét. Ahogy a hintó elızetes figyelmeztetés nélkül újra egy egyenetlen utcakövekkel kirakott részre ért, Max büszkesége hirtelen szertefoszlott. – Hát legyen – préselte ki elfehéredett ajkai közt. – Kérem. Marietta inkább közönyösen, semmint diadalmasan, a férfi mellé ült, és óvatosan elhelyezkedett a párnák közt. Gyengéden megemelte Max fejét, a férfi pedig halkan szitkozódva felemelkedett. Rövid, fájdalmas helyezkedés után Max feje Marietta ölében pihent. A lány kitámasztotta a férfi vállát, hogy rögzítse
SARA BENNETT
40 VÁGYÁLOM
fektében, másik kezét a homlokára tette. Ujjai természetes mozdulattal siklottak a férfi sötét fürtjei közé, ahogy félresimította ıket a kötésbıl. – Na milyen, Lord Roseby? – kérdezte édesen. Ingerkedik a férfival? Gúnyolódik a gıgösségén? A fájdalom még mindig szörnyő volt, de valahogy már mégsem számított annyira, mint korábban. Most körbelengte Marietta illata, és körülvette a lány finom teste. Max felsóhajtott, ahogy a lány gyengéden, szinte cirógatva húzta végig ujjai hegyét a bırén. Arcát Marietta felé fordítva közelebb húzódott. A lány melle hozzáért az arcához. Ahogy Marietta igyekezett ellentartani a hintó zökkenéseinek és billegéseinek, a férfi még közelebb akart húzódni. Azt akarta… ki akarta gombolni a lány főzıjét, és csupasz bırére akarta tapasztani a száját. Végig akarta futtatni a nyelvét a lány mellének buja halmain. Meglepıdött, hogy ilyen forró vágy árasztotta el a testét, de legalább megfeledkezett a fejfájásáról. – A hintójának új rugókra lenne szüksége – mondta Marietta azon a tudálékos hangján, amit a férfi szívbıl utált. – Nem engedhetem meg magamnak – felelte Max a lány főzıjének és lágy melleinek. Soha nem érzett még ehhez foghatóan szívfájdító dolgot, hogy ennyire közel legyen egy helyzethez, amirıl tudja, hogy adott pillanatban képtelen lenne visszaélni vele. Visszaélni a helyzettel? Max pislogva próbálta rendbe szedni a gondolatait. Nem, nem, ı nem élne vissza a helyzettel, ı úriember. Valóban az lenne? Igen, az, botrányos – pillanatnyi helyzete ellenére is. – Ó, szóval nem engedheti meg magának, hogy új rugókat tetessen a kocsijára, megengedheti magának viszont az Aphrodité Klub látogatását? Nem mondhatnám, hogy gazdaságilag megalapozott gondolatnak tőnik. Max úgy fordította a fejét, hogy illendıen nézhessen a lány arcára, anélkül hogy bármi más elvonná a figyelmét. – Ez mennyiben tartozik önre, Greentree kisasszony? A lány átható tekintettel nézett rá. – Egy kicsit. Melyik lányt választotta volna Aphroditénél? Természetesen, mielıtt engem meglátott. – Természetesen. A lány önelégültnek tőnt, a férfi pedig úgy vélte, van is miért. Hiszen ı maga tett egész éjszakás ajánlatot neki. Mi az ördög van most vele? Az ırültségnek egy fajtája, az biztos. Nos, most már meggyógyult, mondta Max magában, ugyanakkor itt fekszik a lány ölelésében. Nıies volt és rózsaillatú, és a főzıje ellenére hihetetlenül puha… Egyik szemével felpillantott a lányra. Úgy tőnt, mintha Marietta várna valamire, de amíg a férfi megpróbált visszaemlékezni, mi is lehetett az, teljesen feloldódott a lány tökéletes vonalú arcának, pisze orrának és a hosszú, sőrő szempillák által keretezett kék szemei varázslatában. – Melyik lányt, Max? Olyan sokan voltak, hogy már nem is emlékszik? – kérdezte Marietta nem túl boldogan, miközben Max haját most már nem is simogatta, hanem szinte húzogatta. – Miért…? – kérdezte Max a torkát köszörülve. – Talán Maeve volt? – kérdezett rá hirtelen Marietta, miközben remélte, hogy nem. Ma reggel úgy tőnt, hogy Maeve talán a barátnıje lehetne, de ez nem jelentette azt, hogy szívesen venné, ha Maeve és Max szeretık lennének. Kellemetlenül kezdte érezni magát. Max azzal a másik, kissé szórakozott pillantásával nézett rá, mintha nem jutna eszébe a név. – Nem – mondta végül. – Nem Maeve az. Akárhogy is, egy úriember ilyesmirıl nem beszél. Olyan fellengzısen mondta, hogy Marietta tenyere viszketni kezdett, legszívesebben megtépte volna a férfit. Ehelyett azonban azt mondta: – Nem arra kértem, uram, hogy titkokat áruljon el nekem. Csak arra vagyok kíváncsi… vajon van-e önnek kedvenc nıtípusa? Úgy hallottam, hogy a férfiak különbözı típusú nıket kedvelnek. Például barna vagy vörös hajú, alacsony vagy magas, telt vagy karcsú. Mondja, uram, önnek van kedvenc típusa? – Nem, nincs – felelte a férfi csökönyösen, majd érdeklıdve megkérdezte: – „Uram”-nak szólított. Mi történt a Maxszel? – Nem éreztem illendınek. Ön fırend, és szinte idegeneknek vagyunk. Nem lett volna szabad a keresztnevén szólítanom. SARA BENNETT
41 VÁGYÁLOM
– Nem vagyok úr, többé már nem – motyogta Max. Nyugtalanul mocorogni kezdett, arca összerándult, majd felsóhajtott. Volt valami szívfájdító ebben a sóhajban. Lehet, hogy Max arrogáns és rossz természető, de szenved. Olyan halkan beszélt, hogy Mariettának közel kellett hajolnia, hogy hallja. – Semmi sem vagyok. – Ó, Max, biztos vagyok benne, hogy… – Semmi sem vagyok. Marietta az ajkába harapott, és csendben maradt. Max is hallgatott, bizonytalan jövıjén tőnıdött. Egy pillanat múlva a lány kinézett az ablakon, és látta, amint épp befordultak egy nagyon elegáns térre, amelynek kert és platánfák voltak a közepén. A kocsi egy egyszerő, de elegáns, György korabeli ház felhajtójához ért. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Nem ismerem ezt a teret. – Ez a Bedford Square – felelte Max, egyértelmő örömmel, hogy témát válthat, bár nehezére esett a beszéd. – Bedford… – Nem számít divatos helynek az arisztokrácia körében. Az apám csekély összegért szerezte meg Bedford hercegétıl, amikor néhány ügyvéden kívül senki más nem akart a környékre költözni. Abban reménykedett, hogy ha egy hercegi rezidencia lesz belıle, mások számára is vonzó lesz a hely. Nem lett így, de legalább apám úgy érezhette, jó üzletet kötött. Egy idısebb, komornyikszerő figura nyitott ajtót, aki sántikálva jött le a lépcsın. Nyomában egy hasonló korú, testes asszony közeledett óvatosan, bokáig felkapva a szoknyáját, amitıl számos alsószoknyája kilátszott. – Daniel! – kiáltott a komornyik, amint a kocsis leugrott a bakról. Daniel Coachman széles vállú, izmos karú, hatalmas férfi volt, aki egy pillanat alatt felkapta Maxet, és kiemelte a kocsiból. Egy másik, magas, vékony, kellemetlen zöld színő felöltıt és skót kockás nadrágot viselı férfi csatlakozott a kis csoporthoz a lépcsı aljánál. Mindenkit sürgetve intézkedett. – Óvatosan, Daniel! – mondta fontoskodón hadonászva. – Óvatosan! Készen van az ágy, Mrs. Pomeroy? Mrs. Pomeroy arca elvörösödött. – Igen, uram, ne aggódjon! Minden rendben van, és készen áll ılordsága fogadására. – Vigye fel ıt akkor, Daniel. Elküldött az orvosért, Pomeroy? Mindhárom szolga furcsán hallgatott, még egymás tekintetét is kerülték. – Nem, uram – felelte Pomeroy. – Az orvos nem akar eljönni. – Nem akar eljönni? – kérdezte villámló tekintettel a férfi. – Mi az ördögöt jelentsen, hogy nem akar eljönni? – Tudja, hogy ılordsága nem tud fizetni neki. Uram. Volt némi győlölet a hangjában. Az úriember is hallotta, és elvörösödött. Hirtelen elszállt a dühe, és nyugtalanság lépett a helyébe. – A, értem. Nos, akkor azonnal küldjön érte, és mondja meg neki, hogy én fizetek. – Igen, uram, köszönöm, uram – mondta megkönnyebbülve a komornyik. Daniel Coachman felvitte Maxet a lépcsın, mögötte Pomeroy-ék totyogtak, Marietta pedig ekkor jött rá, hogy keresztülnéztek rajta. A zöld felöltıs úriember utasításokat osztogatva már éppen az utolsó lépcsınél járt – egy pillanat múlva el is tőnik a házban, ı pedig itt marad az utcán, egyedül. – Elnézést, uram? Marietta hangját hallva a magas, furcsa idegen megállt, és megfordult. A szeme ugyanolyan mahagónibarna volt, mint Maxé, de sokkal kevésbé volt fenyegetı. – Ön kicsoda? – Miss Marietta Greentree vagyok. Én kísértem el Ma… azaz Lord Rosebyt az Aphrodité Klubból. Túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy egyedül utazzon, és egyik szolgája sem jött el, hogy segítsen neki. Volt némi burkolt célzás a szavaiban, és az úriember pontosan értette is, mire céloz a lány. – Amint látja, Miss Greentree, Pomeroy-ék idısek, és nem sokra ment volna velük. Jobban tették, hogy itthon maradtak, és elıkészítették a házat. Danielnek a kocsit kellett hajtani, de jó fiú, és bármikor kész, ha SARA BENNETT
42 VÁGYÁLOM
segíteni kell. Én pedig épp az imént érkeztem, egyébként biztos lehet benne, hogy felajánlottam volna a szolgálataimat – vágott vissza udvariasan, ám egyre növekvı kíváncsisággal. – Ám nyilván vannak más szolgái is? – Attól tartok, nincsenek. Hát persze hogy nincsenek, gondolta Marietta. Nem tud fizetni nekik. Ennyi maradt neki – egy idıs komornyik a feleségével és egy kocsis. Hiszen már nem Lord Roseby – hanem most már egy senki. A férfi az utca felé nézett, majd gyorsan végigmérte a lányt, smaragdzöld köpenyét, szıke tincseit. Marietta érezte, hogy a férfi azon gondolkodik, vajon mi dolga van az Aphrodité Klubban. Valószínőleg még nem látta benne a kurtizánt, mert egy pillanattal késıbb meghajolva bemutatkozott. – Harold Valland vagyok, Miss Greentree – Max unokatestvére. Pomeroy ma reggel üzenetben értesített a történtekrıl. Ha már tegnap este megtudtam volna, azonnal a segítségére siettem volna. Harold ıszintének tőnt, de valóban az volt? Marietta nem volt biztos benne. Talán azért nem akart hinni neki, mert Harold volt Max unokatestvére, akit a herceg utódul választott, és Max ellenében megtett örökösének. Ám nem látszott túl szörnyőnek. Marietta elmosolyodott. – Lord Rosebynak fáj a feje, és azt hiszem, kicsit lázas is. Orvosi ellátásra van szüksége, uram. – Igen, igen. Pomeroy elmegy érte – felelte Harold. Aztán, amikor valószínőleg rájött, hogy a lány szemtanúja lehetett az elıbbi jelenetnek, elkapta a tekintetét. – Nem tudom, milyen közeli ismeretségben van az unokafivéremmel, Miss Greentree… – Tudok egy keveset az életérıl, Mr. Valland. – Nagyon büszke férfi. Az ember megtesz minden tıle telhetıt, és valakinek óvatosnak is kell lennie. – Képzelem. Harold úgy érezte, ez elegendı magyarázat volt. – Mennem kell, hogy megnézzem, kényelmesen elhelyezték-e Pomeroy-ék Maxet. Köszönöm, a kedvességét, Miss Greentree, köszönöm, hogy törıdött az unokatestvéremmel. – Most már mennem kell. A nıvérem aggódni fog értem – mondta Marietta, mint aki pontosan érti, hogy elbocsátották. Harold a ház felé nézett, szemmel láthatóan már alig várta, hogy bemehessen, és megnézze Maxet. – A nıvére? – kérdezte mohón. – Lady Montegomery. Harold összerezzent, majd a lány felé fordult. Egy pillanatra elsápadt, Marietta pedig szinte látni vélte, ahogy a férfi agya lázasan dolgozik, ahogy megpróbálja az összes elıkelı londoni ismerısét felidézni. – Úgy érti, hogy az ön nıvére a felesége… – Lord Montegomerynek. Igen, Oliver a sógorom. Végre leesett a tantusz. A férfi elmosolyodott, szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy a lány egy fırend testvére, és így már minden rendben van. – Hát persze! Lord Montegomery, igen! Feltétlenül be kell jönnie, Miss Greentree, és idebent kell várakoznia, amíg szerzek önnek egy kocsit. Hihetetlen, gondolta Marietta, mire képes Oliver neve. Mégis, aligha tarthatta Haroldot sznobnak emiatt – az ilyesmi teljesen megszokott dolog. Marietta hagyta, hogy a férfi az elıcsarnokba kísérje, ahol Mrs. Pomeroy, a széles, kanyargós lépcsı aljánál nyugtalankodva csavargatta kezét a kötényébe. Nem is csoda. Odafentrıl rosszat sejtetı hangok hallatszottak. Max hangja kiáltásba csapott át, amelyet egy szörnyő, szívszaggató nyögés követett. – Ó, istenem – mondta Marietta tágra nyílt szemmel. – Rettenetesen fájhat a feje. – Szegény fiatalúr! – kiáltott fel az idıs hölgy. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy Daniel a szobájába vigye, de Pomeroy már elment az orvosért, és… – mondta könnybe lábadt szemmel. – Az az igazság, kisasszony, hogy már nem tudok felmenni a lépcsın. A lábaim felmondták a szolgálatot. – Ó, istenem – felelte újra a lány. – Milyen nagy bajban vannak mindannyian! Megengedi, hogy segítsek, Mrs. Pomeroy? Értek az ápoláshoz. Mrs. Pomeroy aggódó arckifejezése megkönnyebbülést mutatott. – Ó, igen, kisasszony, kérem. Daniel rendes fiú, de nincs túl sok sütnivalója, ha érti, mire gondolok. SARA BENNETT
43 VÁGYÁLOM
– Biztosan nem bánná, Miss Greentree…? – tette hozzá bátorítóan Harold, és a lépcsı felé mutatott. A lépcsı hatalmas volt és gyönyörő – Marietta szinte látta, ahogy pompás ruháikban hercegnék suhannak rajta. Ám Maxnek már nem lesz hercegnéje-, ha megnısülne, a felesége egyszerően Mrs. lenne, emellett, gondolta Marietta, az asszonynak nagyon türelmesnek és elnézınek kellene lennie. A hangok nyilvánvalóan a ház urának lakosztályából jöttek. A szobák gazdagon díszítettek voltak, a sötét színek domináltak, Marietta szinte már nyomasztónak érezte a környezetet. A bútorok úgy néztek ki, mintha Tudor Henrik idejébıl származnának. Különösen az ágy, amelyben Max feküdt. Hatalmas, buja drapériájú, baldachinos ágyban feküdt, és egyáltalán nem tőnt boldognak. A sápadt képő, dadogós Daniel Coachman túlságosan sietve hozta fel Maxet, és az ebbıl adódó rázkódás hirtelen még szaggatóbbá tette a fejfájását. A férfi arca pergamenszínő volt, kivörösödött szeme könnybe lábadt a fájdalomtól és az érthetı önsajnálattól. Friss vér szivárgott a homlokán lévı kötés alól. – Óvatosan! – kiáltotta Marietta, a férfi állapotát látva. – Óvatosan, tovább, az ágyra! Jól van. Legjobb lesz, ha megvárjuk az orvost, mielıtt levetkıztetjük. Ne, Daniel, hagyja a csizmát! A nadrágot is! Ó, hagyja már szegényt… – Elmehet, Daniel – mondta Harold szigorúan. A jóindulatú, ám nem túl eszes Daniel döngı léptekkel hagyta el a szobát. Marietta gyengéden megérintette Max arcát, aki reszketett, mintha rázná a hideg. – Szegénykém – suttogta a lány. – Fáj – préselte ki összeszorított fogai közt a férfi. – Tudom, tudom, hogy fáj. Az orvos hamarosan itt lesz, Max. Ad majd önnek laudánumot, aztán elalhat. Nem értem, miért nem kapott, mielıtt elindultunk. Max felnyögött. – Max, öregfiú? Én vagyok – kukucskált ki a lány mögül Harold, mintha nem lenne biztos benne, hogy szívesen látják. Max résnyire nyitotta a szemét. – Tudom, hogy te vagy az, Harold, ki más is viselhetne ilyen rettenetes színő kabátot? – Rá se ránts, kuzin. Hamarosan rendbe jössz. – Majd te összeszedsz engem – felelte Max halvány mosollyal. – Mint Tojás Tóbiást? – kapott rajta Harold. – Igen, ez az, öreg cimbora! Marietta egyik férfiról a másikra nézett, érezte, hogy igazi szövetség van köztük, szinte testvérien meleg szeretet, amely még gyerekkorukban alakult ki, így bármily árulás vagy csalás Harold részérıl teljesen valószínőtlennek látszott. Talán Harold éppannyira áldozata volt a kialakult helyzetnek, mint Max, bár látszólag sokkal jobban jött ki belıle. Vagy talán csak remek színész volt. Max hol megmarkolta, hol elengedte az ágynemőt. Marietta, hogy megnyugtassa, határozottan megfogta a férfi kezét. Max felsóhajtott, mintha így jobban érezné magát, és elcsendesedett. Harold mosolyogva a lány felé bólintott, majd az ablakhoz lépett és kinézett. Így maradtak, amíg megérkezett az orvos, és adott valamit Maxnek, amitıl el tudott aludni. Marietta végre távozhatott. – Ugye, értesít majd, hogy van? – kérdezte Haroldot, amint a férfi a kocsihoz kísérte. – Természetesen, Miss Greentree. Esetleg eljönne újra, hogy megnézze? Ugye nincs akadálya, hogy meglátogassa a beteget? – Nem, nincs – felelte Marietta, és még ha volna is, nem érdekelte. Max betegágyának meglátogatása tökéletes megoldásnak látszott, hogy dolgozzon a… barátságukon? Barátság volt köztük? Vagy túlságosan ingatag lábakon áll a kapcsolatuk ahhoz, hogy barátságnak lehessen nevezni? Harold mosolyogva meghajolt. – Szeretném megköszönni, Miss Greentree, hogy gondját viselte a kuzinomnak. Mindketten nagyon hálásak vagyunk érte. A férfi csak állt ott, és elgondolkodva nézett a lány után, ahogy a kocsi elhajtott vele.
SARA BENNETT
44 VÁGYÁLOM
Minden nagyon csendes volt a Berkley Square-en. Vivianna pihent, a kisbaba pedig aludt. Oliver szintén szunyókált. Marietta a szobájába ment, hogy megfürödjön és átöltözzön. Utána sokkal inkább képes lesz szembenézni a világgal. Az éjszaka, amit Aphroditénál töltött, szinte álomnak tőnt, holott nagyon is valóságos volt. Aphrodité valóban azt a feladatot adta neki, hogy kérje meg Maxet, mutassa meg neki, hogyan kell csókolózni? Maxet valóban megtámadták, és vajon ki? Tényleg szándékában állt közelebbi kapcsolatba kerülni Maxszel és az egész különc házzal? Úgy tőnik, így volt, hiszen máris mosolygott magában, ahogy a következı találkájukat tervezgette. Mr. Jardine épp az elıcsarnokban tartózkodott, és amikor Marietta lejött a lépcsın, kék szemét a lányra szegezte. – Marietta kisasszony! Aphroditétıl hallottuk, micsoda kalandban volt része. – Valóban? – Hogy van Lord Roseby? – Elég rosszul, de most már a saját ágyában pihen, és volt nála orvos is. Azt hiszem, ha elmúlik a fejfájása, sokkal jobban fogja érezni magát – felelte a lány közömbös arccal. – És nem kaland volt, Mr. Jardine. Emberbaráti cselekedet volt. – Természetesen – helyeselt a férfi, de a szeme tovább csillogott, Marietta pedig megértette, hogy a férfi jóval többet tud annál, mintsem puszta ellenkezéssel a bolondját lehetne járatni vele. – Mit mondott Aphrodité? – érdeklıdött a lány. – Azt, hogy Lord Rosebyt leütötték, és önt bemutatták neki, ön pedig úgy döntött, hogy vigyáz rá az éjszaka folyamán. Arról pedig, hogy ez illendı dolog volt, biztosította az ön nıvérét. – És mit szólt ehhez Vivianna? – Nyugtalanságát fejezte ki amiatt, hogy ön hogyan került ismeretségbe Lord Rosebyval, de aztán behozták a babát, és minden másról elfeledkeztek. Isten áldja a babát! Talán, gondolta Marietta, ez után Vivianna már nem fogja megdorgálni. – Mondja, kisasszony, Lord Roseby valóban Barwon hercegének a fia? Marietta meglepetésére, Mr. Jardine kíváncsi tekintettel nézett rá. – Igen. Végül is… ez egy hosszú történet. Ön ismeri Maxet, Mr. Jardine? Mr. Jardine sokat sejtetıen elmosolyodott. – Nem, ıt nem ismerem, de ismertem az édesapját. Együtt voltunk a Nyugat-Indiákon. – Ó. Marietta hirtelen úgy döntött, hogy bizalmába avatja Mr. Jardine-t a Maxszel kapcsolatos dilemma megoldása érdekében, és meghallgatja, hátha ki tud szedni belıle valamit, viszonzásképpen. Megbízott a férfiban, hogy nem mondja el senkinek a hallottakat, és tudta, hogy Mr. Jardine megfigyelései értékesek és lényegre törık. – Nagyon elfoglalt, vagy ráér egy kicsit csevegni velem, uram? – kérdezte Marietta, és a férfiba karolt. A férfi a szemébe nézett, és rögtön értette, mit akar a lány. – Nem, nincs sok dolgom – nyugtatta meg a lányt. – És szívesen teáznék is egyet. Hozatok egy keveset abból a pompás Pavini süteménybıl, jó? Jöjjön a könyvtárba, és segítsen megenni. Marietta felnevetett. – Ön nagyon jól ért engem, Mr. Jardine. – Ne csodálkozzon, Marietta kisasszony. Gyerekkora óta ismerem. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek a kandalló elıtt, Oliver hatalmas könyvgyőjteményével körülvéve, Marietta elmagyarázta Mr. Jardine-nek, mit hallott a Max körül kialakult helyzetrıl. Elég sok idıt vett igénybe, így a történet közepén abba kellett hagyniuk a beszélgetést, hogy elfogyaszthassák teájukat és a pompás, gyümölcsös Pavini süteményeket. Amikor Marietta befejezte a történetet, Mr. Jardine elgondolkodva ült, és a tőzbe bámult. – Ismertem Barwont Jamaicában – szólalt meg végül. – Sosem volt egy melegszívő férfi, túlságosan komoly volt és barátságtalan modorú. Magának való ember volt, kivéve amikor a családjáról beszélt. A felesége és a fia volt a mindene; eget-földet megrengetı dolgokra lett volna képes értük. Az üzleti életben SARA BENNETT
45 VÁGYÁLOM
óvatosságáról volt híres, bár egyesek inkább fösvénynek nevezték, de erre is megvolt az oka. A családi örökséget az apja elherdálta, és neki kellett helyrehozni a dolgokat. Ezért volt Jamaicában, felvásárolta a régi, lepusztult ültetvényeket, és újra virágzó gazdaságokká változtatta ıket. – Valóban? Visszaszerezte a családi vagyont? – Igen, így volt. Sokkal jobb munkát végzett, mint én – tette hozzá ironikus nevetéssel. – Talán bennem nem volt kellı elszántság. – Úgy érti, hogy önnek nem volt gyomra hozzá? – kérdezte Marietta kevésbé diplomatikusan. Mr. Jardine habozott, majd megrázta a fejét. – Csak annyi volt, hogy néha kevésbé volt megértı azokkal az emberekkel szemben, akik a régi ültetvényeken éltek. Emlékszem egy idıs kreol férfi esetére, aki már évek óta ott élt, és a túlélésért küzdött. A családja mentálisan betegnek nyilvánította, még az orvos is aláírta a papírokat, mégis eladták alóla a földet. Barwon odament, hogy kilakoltassa a férfit, aki nem akart elmenni. Talán tényleg bolond volt, Barwonnak azért mégsem kellett volna úgy elbánnia vele. Odavitt egy gonosztevıkbıl álló bandát, hogy megfélemlítsék, és gyötrelemmé tegyék az öreg életét, míg végül szegény ördög feladta, és hagyta, hogy elvigyék. Elég rideg módja annak, hogy nyélbe üssünk egy üzletet. Más esetek is voltak – elbocsátott olyan munkásokat, akik nemzedékek óta az ültetvényen dolgoztak, és nem érdekelte, hogy nincs hová menniük. Szemernyi könyörületet sem érzett ilyen esetekben – egyszerően csak számolt, mennyi pénzt tud még összeszedni. Én… nos, én nem voltam képes ilyesmire. – Szörnyetegnek tőnik – jegyezte meg Marietta, és megrázkódott. – Nem, csupán ügyes üzletember. Kitartóan haladt a célja felé, és nem foglalkozott olyan mellékes dolgokkal, mint erkölcsi igazság vagy méltányosság. Valójában elég kedves volt, ha nem a pénzérıl volt szó. Volt egy fiatal kreol lány is azon az ültetvényen, ahol az elıbbi öregember, és Barwon magához vette. Többé-kevésbé örökbe is fogadta. Igen, nagyon kedves tudott lenni, és azok ellen, akiket szeretett, semmi rosszat nem tett volna… nem is tett, egészen addig, amíg azok hőségesek voltak hozzá. Barwon nem viselte el, ha valaki megbántotta. Biztos vagyok benne, hogy ha megtudta, hogy a mindennél jobban szeretett asszony megcsalta, rászedte, és megfosztotta az egyetlen fiától, Barwon éktelen haragra gerjedt. Szerintem ez a magyarázata, hogy lerombolta a felesége jó hírét, és tönkretette Maxet. Megbántották, és most neki is meg kell bántania ıket. Barwon így mőködik. Marietta nem tudta egykönnyen megemészteni, ahogy elbántak Maxszel. – Gyanítom, hogy mindennek a feleség az oka – értett egyet –, de hogy lehet hibás a fia? Neki miért kell szenvedni? – Az öröklés törvényei egyértelmőek – Harold kap meg mindent, Max pedig földönfutó lesz. – Ez annyira igazságtalan. – Kegyetlen, az igaz, de így igazságos. Ha Max nem Barwon fia, akkor nincs joga birtokolni a címet, és nem örökölheti sem a vagyont, sem a birtokokat. – Van valami Harold Valland körül, ami miatt nem bízom benne. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy nem csupán ártatlan kívülálló. Egy pillanatig csend volt. – Valaki – folytatta Marietta a tőzbe révedve – benne van ebben a dologban. Mr. Jardine éles tekintettel nézett a lányra. – Marietta kisasszony, ez nem tartozik önre. Eszébe ne jusson belekeveredni. – Ki beszél itt belekeveredésrıl? – kérdezte lágyan a lány, a teájába kortyolva. Kopogtak az ajtón, és ez megmentette a lányt Mr. Jardine további kérdezısködésétıl. Lil lépett be, és Vivianna üzenetét hozta Marietta számára, miszerint várja ıt a hálószobájában. Marietta megkönnyebbülve tette le a csészéjét, és elsietett, Lil viszont ott maradt, és Lady Greentree titkárával kellemesen elbeszélgetett jelenlegi londoni életérıl. – Jacob Coachman szíve összetört, tud róla, Lil? – évıdött Mr. Jardine. – Soha többé nem lesz ugyanaz a férfi, aki azelıtt volt. – Ó, menjen már! – kiáltotta Lil. – Majd talál valaki mást, várjon csak, majd meglátja! A férfiak sosem változnak, kivéve magát, Mr. Jardine – tette hozzá ıszintén.
SARA BENNETT
46 VÁGYÁLOM
Mr. Jardine azonban mintha nem vette volna észre a lány rajongó pillantását és gyorsuló szívverését. Mindössze elmosolyodott, és a maga atyáskodó stílusában szokás szerint arra intette, hogy legyen jó, habár úgyis tudta, hogy erre nem kell Lilt biztatni, aztán mindig visszatért a munkájához, akármi volt is az. Lil sóhajtva magára hagyta a férfit. Már évek óta szerelmes volt belé, egészen pontosan azóta, hogy Lady Greentree-nél kezdett dolgozni, a Greentree-birtokon. Annak ellenére is, hogy tudta, egy ilyen férfi számára ı soha nem lehet vonzó. Nem tehetett mást, mint remélte, hogy a dolgok egyszer majd megváltoznak, és Mr. Jardine végre mint férfi néz majd rá, nem pedig apaként. Lil az utcán nıtt fel, ínségben, és amikor még nagyon fiatal volt, abból tartotta fenn magát, hogy a testét árulta. Vivianna talált rá ebben az állapotban, és „megmentette”, Lil pedig azóta is imádta érte. Vivianna egy új élet lehetıségét adta Lil kezébe. A lány határozottan meg akarta hálálni ezt a jóságot. Soha többé nem fog visszaesni abba a régi állapotba, már túlságosan tisztességes ahhoz. Pontosabban, még tanulmányozta is a tisztességes, jóravaló viselkedést, ahogy mások a zenét vagy a mővészeteket, és minden cselekedetében körültekintı volt. Azonban azt is tudta, hogy soha sem fog kiérdemelni egy olyan csodálatos úriembert, mint Mr. Jardine. Ráadásul a férfi Lady Greentree-t szerette. Kár, hogy a lady még mindig a férjébe szerelmes, aki sok évvel ezelıtt hunyt el Indiában. Sajnálatos, hogy Lady Greentree nem vette észre, hogy az orra elıtt ott egy hús-vér férfi, aki csak rá vár. Lil felsóhajtott, és felsietett Marietta után a lépcsın.
Hatodik fejezet
Max hol magához tért, hol újra önkívületbe került. Az orvos laudánumot adott neki, ami bár segített aludni és gyógyított is, az alvás mégsem volt nyugodt. Egyszer úgy hallotta, mintha Harold lenne ott vele a szobában, majd különös, de az apját is hallani vélte. – Jobbulást, fiam – mondta a herceg, majd elakadt a lélegzete, hogy önkéntelenül ezek a szavak hagyták el az ajkát. Ráébredt újra, hogy Max már nem az ı „fia”, hanem egy idegen gyereke, akit az ı nyakába varrtak. Max mindig is közelebb állt az anyjához, de apja nem is tudta olyan könnyen kifejezni az érzéseit. Max azonban mindig azt hitte, hogy szereti ıt, különösen amióta meghalt az anyja. A herceg, úgy tőnt, büszke Maxre, és arra a férfira, aki lett belıle. És most mindennek vége. A kapcsolatukban keletkezett hatalmas őr hasonló fájdalmat keltett a mellkasában, mint amilyet a fejsérülése okozott, kivéve hogy az elıbbi sosem fog elmúlni. Huszonkilenc évesen elvesztette mindkét szülıjét. Szerette volna győlölni az édesanyját azért, amit tett, de képtelen volt rá. A hercegné édes, kedves asszony volt. Hogyan győlölhette volna Max? Ráadásul – igaz lelkére – hogyan is hihetné el, hogy anyja valóban egy másik férfitól esett teherbe, majd hozzáment a herceghez? Csalással, hazugsággal és színjátékkal. Mégis, a herceg nyilvánvalóan igaznak vélte felesége levelét, ahogy Max is elfogadta a nyilvánvalót, pedig egész testében ellenkezett vele. Max hánykolódott és forgolódott hatalmas, hercegi ágyában, amíg édesanyja arca elhalványult, és helyébe egy, a lázas homlokán nyugvó, hővös tenyér képe került, kék szemek mosolyogtak rá, és egy puha ölbe hajtotta a fejét a hazafelé úton. Marietta Greentree. Mi van ebben a nıben, ami minden ellenállása dacára egészen a bıre alá fészkelte be magát? Erıszakos és szemtelen nı, ı pedig semmi mást nem akar, mint elmenekülni az elıl a tiszta, hideg tekintet elıl, és meg akarja akadályozni, hogy betörjön az életébe. Soha nem kérte, hogy segítsen, vagy avatkozzon közbe, most meg hirtelen mégis ott van, az ı kis világában, és fogalma sincs, hogyan tessékelje ki onnan újra. Nem tőnik gazdaságilag megalapozottnak… SARA BENNETT
47 VÁGYÁLOM
A lány hangja csak úgy visszhangzott lüktetı fejében, és kényszeredetten elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a dorgálás. Igaza volt – nem lett volna szabad az Aphrodité Klubban költekeznie, miközben a személyzet bérét vagy a kereskedık járandóságát sem tudja kifizetni, akik közben folyamatosan ott tolonganak az ajtaja elıtt, követelve, hogy fizesse ki a számláikat. Hogy képzelte, hogy odamegy? Talán úgy, hogy annyira nyomorult és magányos volt, és mert sosem lesz már semmi úgy, mint régen. Hamarosan dönteni kell a további életérıl. Cornwall. Ott volt édesanyja családjának a háza, generációkat szolgált már ki. Max csak egyszer járt Blackwoodban, még gyerekkorában; alig emlékezett rá, amire pedig emlékezett, az nem volt valami szívderítı. Nyomasztó, szürke kıfal, apró, sötét ablakok, amelyek alig engedik be a fényt, ráadásul az egészet a barátságtalan tenger fölé nyúló, bizonytalan sziklára építették. Ha elad mindent, amije maradt, talán el tud költözni Blackwoodba, és eléldegélhet ott takarékosan akár negyven évig is, vagy ilyesmi. Amíg meg nem hal. Maxet a hideg rázta, lázas volt. Utolsó esélyeként ott a Blackwood-ház, ahol elvonultan élhet, kivéve a rossz nyelveket, akik nem fogják hagyni, hogy feledésbe merüljön a története. Valószínőleg kitagadott hercegként fogják emlegetni… Mit is mondott Ian Keith? Valami olyasmit, hogy ez esély arra, hogy új életet kezdjen, a társadalmi helyzet és az elıjogok béklyói nélkül. Max belátta, hogy nem kellemes érzés végiggondolnia, hogy ezentúl a világban eddig elfoglalt helyéhez képest szinte számkivetettként fog hányódni. Cornwallba menekül, és nem azért, mert nem tudna máshová menni, hanem azért, mert semmi másra nem tanították meg, csak arra, hogyan legyen herceg. Egy ilyen úriember nem szennyezi be a kezét alkalmi munkával. Egy úriember inkább tisztán tartja a kezét, és lassan éhen pusztul. Iannek talán igaza van. Itt az ideje, hogy félretegye az elcsépelt elıítéleteket, ideje férfiként élni, és felhagyni a fınemesi gondolatokkal. Max lázasan töprengett, hátha eszébe jut, mihez is kezdhetne, mihez, ami jó lenne, és még örömet is okozna. Gazdálkodás? Jövedelmezı birtokká tehetné Cornwallt. Elképzelte, ahogy a munkásaival a köves talaj megmővelésén dolgozik, hogy olyan dolgokat termeljen, mint… mint például a takarmányrépa-, ahogy a nap melegen süti a hátát, ahogy a kezén érezni a munka illatát. Vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy eltartsa magát, és azokat, akik tıle függnek? Talán Marietta eljön és velem marad. A gondolat a semmibıl kúszott elı. Elképzelte, ahogy Marietta szıke fürtjeivel és csillogó tekintetével könnyedén lépked Blackwood komor folyosóin. Szinte látta, ahogy a lány a szerény, maguk termesztette zöldségekbıl készült vacsora közben a gyertyafényben mosolyogva kortyolgatja saját almaborukat. Elképzelte Mariettát éjjel az ágyában, hallani vélte az alattuk morajló tenger sziklákhoz csapódó hangjait, és szinte érezte a lány forró, mohó ajkait. Jóságos isten! Mi van velem?! Max szeme kipattant, és szegény Danielre bámult, aki éppen hideg vízzel mosta az arcát. A kocsis ijedtében elejtette a tálat. – Én… sajnálom, uram – dadogta Daniel. Max pislogva nézte a kocsist, arca kisimult. Gyenge volt és összetört. Ha majd felépül, már nem kell Mariettára gondolnia – a lány teljes egészében ki fog törlıdni az életébıl. Ennek így kell lennie. Max tudta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen nıre gondolhasson. Még akkor sem, ha már gondoskodni tud majd magáról. – Semmi baj, Daniel – nyugtatta meg a szolgát. – Mióta vagyok ágyban? – Két napja, uram. Az orvos mindkét nap itt volt, és adott önnek valamit, amitıl aludt. Ma este újra eljön, és itt lesz Harold úr meg Susannah kisasszony is. Max azt kívánta, bárcsak félre tudná tenni megtépázott büszkeségét, és elküldhetné Haroldot és Susannah-t, de nem lehet bolond; tudta, hogy egyedül nem tud gondoskodni magáról. Még nem. Ha jobban lesz, ha ki tud majd kelni ebbıl a nyamvadt ágyból, el fogja kezdeni megvalósítani a Cornwallba költözés tervét. Különben pedig nem az ı hibájuk, hogy Max nem az apja fia. Tudta, hogy Harold bőntudatot érez amiatt, hogy ilyen hirtelen és váratlanul fordult jóra a sorsa; tudta, Susannah mennyire szenvedett, hogy feltárja-e az igazságot vagy sem, amikor megtalálta a hercegné szörnyő levelét. Susannah kapta a feladatot, hogy átnézze a hercegné halála után megmaradt iratokat. Susannah, a herceg örökbe fogadott lánya, aki most SARA BENNETT
48 VÁGYÁLOM
Harold felesége. Barwon hercegnéjeként csodálatos lesz, mondta magában Max, ezzel igyekezvén csillapítani a lelki veszteség feletti fájdalmát. Örült neki, tényleg. Max, Harold és Susannah gyerekkoruktól kezdve barátok voltak, szilaj és szertelen játékokat folytattak a Valland-házban, együtt nıtt fel a két fiú és a fiús lány. Harold vette el végül a lányt; Max mindig csak a nıvérét látta benne. Talán azért is jobb így, mert Harold és Susannah sokkal több közös vonással bírnak: mindketten korán vesztették el a szüleiket, mindkettejüket a hercegék vették magukhoz, és saját gyerekeikként szerették ıket. Habár Maxnek eszébe jutott, amit egyszer Susannah mondott neki azzal a lágy, kreol kiejtésével, ami még ma is megvan neki: – Tudom, hogy szeretnek minket Harciddal, de téged, Max, sokkal jobban szeretnek. – Az ifjú hölgy üzenetet küldött ma délelıtt. Daniel hangja visszazökkentette Maxet a jelenbe. – Ifjú hölgy? – Vajon Mariettára gondol? Max majdnem hangosan felnyögött, Daniel pedig ártatlanul tágra nyílt tekintettel nézett rá, mint egy kutya, aki alig várja, hogy elé vessék a csontot. Daniel néha olyan naiv volt, mint egy nagyra nıtt gyerek – Maxnek mosolyognia kellett rajta. Mindenképpen Cornwallba kell jönnie vele. Pomeroy-ék már nagyon idısek, ezért talán az lenne a legjobb, ha elhelyezné ıket valahol – talán félre kellene tennie a büszkeségét, és megkérhetné Haroldot, hogy gondoskodjon róluk. Danielnek viszont vele kell maradnia. – Azt mondtam, uram, hogy az ifjú hölgy… – Hallottam, Daniel. Nos, rendben van, mit kívánt üzenni Miss Greentree? – Nem olvastam el, uram. Itt van – nyúlt a zsebébe a kocsis, és elıhúzott egy borítékot. – kívánja, hogy kinyissam önnek? – Rendben van – bólintott Max beletörıdve. – És olvassa is fel, kérem. Még nem bízom a látásomban. Daniel kinyitotta a borítékot. Belül csak egyetlen ropogós lap volt, ami egészen törékenynek látszott Daniel hatalmas kezében. Pomeroy tanította meg olvasni Danielt. – Azt írja: „Ma délután három óra körül meglátogatom önt.” Aztán a neve, Mary…etta Greentree. – Marietta Greentree – ült fel az ágyban Max, és hirtelen úgy találta, már nem is fáj annyira a feje. – Hány óra van most, Daniel? – Nemrég múlt dél, uram. Hallottam az órát ütni. Akkor két óra múlva érkezik. Max hirtelen rájött, hogy nem akarja, hogy így lássa ıt a lány, ilyen mosdatlanul és szerencsétlenül az ágyában, ugyanabban az állapotban, amilyenben itt hagyta ıt. Az ördögbe, vajon mit akarhat tıle ez a nı? Nem mintha nem lenne hálás érte, hogy vigyázott rá, és virrasztott mellette, de túlságosan felzaklatja a lelki békéjét. – Hozzon nekem meleg vizet, szappant és borotvát, Daniel – mondta hirtelen határozottan Max. – Meg kell borotválkoznom. És kerítse elı Pomeroy-t is – tette hozzá. – Neki biztosabb keze van, nem akarok összekaszabolt arccal mutatkozni Miss Greentree elıtt. – Igen, uram – felelte Daniel, láthatóan megkönnyebbülve, hogy nem neki kell borotválnia, és elindult, hogy teljesítse ura kéréseit. Csak annyit fogok mondani neki, hogy nincs szükségem a továbbiakban arra, hogy kedvesen beleavatkozzon az életembe, bámult Max az ágy fölé boruló baldachinra, miközben Pomeroy érkezésére várt, hogy segítsen felkelnie. Nem lehet olyan nehéz. Nála sokkalta veszélyesebb nıkkel is volt már dolgom. Akkor viszont miért érezte magát hirtelen ennyire elbizonytalanodottnak? És miért kezdett kalapálni a szíve a gondolatra, hogy viszontlátja ıt?
Volt a lépcsı aljánál egy kis asztal, rajta egy lámpás, amelynek fénye azonban csak kicsit oszlatott a homályon. A Bedford Square-i házban nem volt gáz, vagy… talán nem fizették ki a számlákat. Marietta együtt érzıén bólintott, ahogy Mrs. Pomeroy a problémákat sorolta, de csak félig figyelt, a gondolatai máshol jártak. Egészen pontosan: elképzelte, ahogy Max lázasan hánykolódik baldachinos ágyában, ebben a hatalmas, csendes házban, ami már nem is az övé.
SARA BENNETT
49 VÁGYÁLOM
– Ez nem igazság, kisasszony. Max fiatalúr mindig a legjobb fiú volt, és a legjobb herceg lehetett volna belıle. Most pedig mindent elveszített. Nem mintha egy pillanatra is elhinném, hogy ıladysége valaha is… – ajkába harapott, mintha nem tudná elviselni, hogy hangosan is kimondja. – Nos, egyszerően azt gondolom, hogy ez nem igaz – folytatta zsémbesen, amint Pomeroy csoszogva csatlakozott hozzájuk. – Miss Greentree ılordságához jött látogatóba – tájékoztatta férjét aggodalmasan pillantva felfelé. – Tud már látogatókat fogadni? Pomeroy tökéletesen festett sötétkék kabátos, fehér térd-nadrágos komornyik-egyenruhájában, rizsporos parókájában, kesztyőben. – Igen, és várja a hölgyet – tájékoztatta ıket tisztelettudóan. – Kisasszony, szabad lesz felkísérnem…? Ahogy Marietta követte Pomeroy-t, elég ideje volt körülnézni – a férfi csak lassan haladt a lépcsın és észrevette, hogy a lépcsıfordulóban aranyozott, fényesre polírozott tükröt helyeztek el, az alatta lévı asztalkán pedig a vázában friss virágok voltak. Lehet, hogy legutóbb kissé szétszórt volt, de biztos volt benne, hogy a tükör nem volt kifényesítve, és a virágok sem voltak ott. Valójában akkor az volt a benyomása, hogy a ház szánalmasan elhanyagolt; most pedig ragyogónak látszott. Amíg tépelıdött, Pomeroy egy széles, boltíves folyosó felé fordult, amely Max lakosztálya felé vezetett. Erre még több virág volt, és még egy falikar is világított, ami még lágyabbá tette a fényeket. A gyertyafényben szinte ragyogott a berendezés, a polírozáshoz használt citromolaj illata pedig semmivel sem volt összetéveszthetı. Amíg be nem lépett Max hálószobájába, és meg nem látta a férfit a párnáival felpolcolva, bekötözött fejével, sápadtan, mégis frissen borotválva, Marietta nem jött rá, mi történt. Az elıírásos rend és tisztaság az ı tiszteletére valósult meg, mert Max és a személyzet még a gondolatát sem tudta elviselni, hogy nem a legjobb formájukban lássa ıket. Marietta érezte, amint könnyek szöknek a szemébe, de gyorsan visszanyelte ıket. Soha nem fogja elárulni, mennyire meghatódott; bármily gyengeség a részérıl csak okot szolgáltatna a férfinak, hogy visszautasítsa azt az ajánlatot, amelyet Marietta szándékozott tenni neki. – Miss Greentree – szólalt meg kissé rekedt, különben erıs és kínosan udvarias hangon, majd a lány feje fölött Pomeroy-ra nézett. – Pomeroy, felhozná, kérem, a frissítıt? – Természetesen, uram. Marietta ellenkezni akart, hiszen a lépcsı túlságosan meredek, Pomeroy pedig túlságosan öreg volt, és egyébként sincs szüksége frissítıre, de végül meggondolta magát. Milyen jogon is utasíthatná vissza a vendégszeretetüket, és milyen okból, amikor az nyilvánvalóan sokat jelent a számukra. Az ajtó becsukódott a komornyik mögött. A sötétítıfüggöny be volt húzva, és a komódon lévı lámpa ellenére a szobában félhomály honolt. Marietta szeretett volna az ablakhoz lépni, és széthúzni a függönyöket, hogy a napfény eláraszthassa a szobát, de leállította magát. Max szemét talán zavarná is a fény. Ahogy a férfi felé lépkedett, látta, hogy látogatása alkalmából Max fel is öltözött, legalábbis deréktól felfelé. Tiszta, vasalt fehér inget viselt, fekete nyakkendıvel, és egy pirosaslila brokátfelöltıt, nyakig begombolva. Haja megfésülve, a kötés feletti, dús, göndör tincsek benedvesítve, hogy kiegyenesedjenek, megnyerı arca viszont sápadtnak és komornak látszott. – Sokkal jobban néz ki, Lord Roseby – szólalt meg rá egyáltalán nem jellemzı bátortalansággal a lány. Már kezdte úgy érezni, hogy ismeri Maxet, de az elıtte ülı férfi idegen volt számára – egy elıkelı idegen. – Javulóban vagyok, köszönöm, Miss Greentree – válaszolta a férfi szelíden, bár a tekintete éber volt és ragyogott. – A sógorom valamilyen sürgıs, üzleti ügyben Derbyshire-be utazott. A nıvérem nem nélkülözhette a jelenlétemet, Lord Roseby, különben már hamarabb… – Kérem, Miss Greentree, semmi szükség rá, hogy nekem magyarázkodjon. – Az orvos… – Nem hiszi, hogy túl nagy veszélyben lennék, a szőnni nem akaró fejfájáson kívül semmi bajom. Ez pedig, figyelembe véve a fejemet ért ütést, teljesen érthetı. – Talán ha…
SARA BENNETT
50 VÁGYÁLOM
– Miss Greentree. – Max hangja újra hővös volt, mint egy idegené. Marietta meglepıdött, és döbbenten nézett a férfira. Várt. –Tudom, hogy jót akar, és nagyra értékelem a kedvességét, hogy törıdik velem, de már elég jól vagyok. Biztos vagyok benne, hogy sokkal fontosabb dolgok is leköthetnék a figyelmét – az ön… nıvére, vagy hasonló… ön pedig most már megkönnyebbülve visszatérhet hozzájuk. A férfi elküldte ıt. Udvarias, hercegi stílusban, kimondta, hogy elege van belıle. Mindazok után, amit megtett érte! Marietta ádáz dühöt érzett, és Max tekintetének villanásából látta, hogy az észrevette, milyen hatást váltott ki a szavaival. – Azt hiszem, uram, félreértett – felelte a lány egyszerően. – Nem megyek sehová; legalábbis egyelıre. – Miss Greentree, semmi olyat nem kínálhatok önnek, ami érdekelhetné. És semmiképp sem szeretném, hogy szánakozzon rajtam… – Istenem, ha azt hiszi, hogy egy fikarcnyit is érdekel az ön szörnyő helyzete, akkor téved, Max. Búslakodjon kedvére a hatalmas, üres háza miatti elkeseredésében. Ez egyedül önre tartozik. Jól van, Mariettának végre sikerült feldühítenie a férfit. Még ha próbált is uralkodni magán, a lány látta rajta: ajkát összeszorította, szemöldökét kezdte összehúzni. – Akkor mit akar? – kérdezte rosszkedvően követelızı hangon. Ez már sokkal jobb; Marietta elmosolyodott. – Ajánlatot szeretnék tenni önnek, Max. A férfi nem tőnt boldognak. – Milyen ajánlatot? – kérdezte gyanakodva. Marietta számtalanszor végiggondolta már ezt a pillanatot, és tudta, hogy Max férfiúi erényeire, tisztességére kell hatni. Ez lesz a segítségére abban, hogy teljesítse a feladatokat, amelyeket Aphrodité állít majd elé. Egy széket húzott a férfi ágyához, tudomást sem véve a férfi dermedtségérıl; leült, és belekezdett a mondókájába. – Már említettem önnek, hogy Aphrodité az anyám, az igazi édesanyám. Szinte még kisbaba voltam, amikor a nıvéreimmel együtt elraboltak minket tıle. Csak néhány éve találkoztunk újra, de az azóta eltelt idı meggyızött arról, hogy a nyomdokaiba szeretnék lépni. Kurtizán akarok lenni, Lord Roseby. A férfi egy szót sem szólt, csak még sápadtabb lett, és a lányra szegezte a tekintetét. – Tudom, hogy egy finom úrilánynak általában nem ilyen ambíciója szokott lenni – folytatta Marietta –, de én nem is vagyok olyan, mint a többi ifjú hölgy. Én… én nem számíthatok jó házasságra, olyanra, amilyenre vágytam régebben. Amikor fiatalabb voltam, valami nagy ırültséget tettem, Max. Egy tisztességtelen fiatalember hatása alá kerültem, és amikor a családom nem egyezett bele a házasságba, a skót határra szöktem a szerelmemmel. – Miss Greentree – szólalt meg a férfi esdeklı hangon. Marietta azonban nem akarta abbahagyni a mondandóját. – Természetesen nem is állt szándékában feleségül venni engem, és miután egy fogadóban töltöttük az éjszakát, és ı… nos, kihasznált engem, ott is hagyott a fogadóban. Az esetet el lehetett volna hallgatni, és ez sokkal inkább a nagybátyám, William Tremaine kedvére való lett volna, de egy szerencsétlen véletlen folytán anyám – Lady Greentree – egyik elbocsátott alkalmazottja ugyanabban a fogadóban szállt meg, és felismert engem. Nagy örömét lelte abban, hogy mindenkinek elmesélje a történteket. Gondolom, hogy a nem sokkal korábban napvilágra került tény, miszerint Aphrodité lánya vagyok, csak még érdekesebbé tette a dolgot, amelyet immár országszerte beszéltek. Marietta érezte, hogy elönti a méreg és a megalázottság érzése, de még Max sajnálkozó pillantása sem tudta belefojtani a szót. – Így tehát… a jó hírem odalett, és nem sok reményem maradt arra, hogy tisztességes házasságot kössek. Egyetlen lehetıségem, hogy kurtizán legyek, mint anyám. – Miss Greentree… – Nem, hadd fejezzem be. Kurtizánként szabadon élhetek, kötöttségek és kötelezettségek nélkül, csak magamért és azokért a férfiakért, akiket a saját döntésem alapján kitüntetek a… a kegyeimmel. Egyáltalán nem vagyok szokványos nı, Lord Roseby, és nem félek a saját társadalmi osztályom rosszallásától – azonkívül pedig, természetesen a családom védelmében, új személyazonosságot választok. Eléggé elszánt SARA BENNETT
51 VÁGYÁLOM
vagyok, de tudom, hogy egyedül nem tudom véghezvinni a tervem. Aphrodité beleegyezésére van szükségem. A támogatására és segítségére. – Miss Greentree… – próbálkozott Max kétségbeesetten újra. – Már beszéltem is vele errıl, és beleegyezett, hogy segítsen nekem, azzal a feltétellel, hogy bebizonyítom, komoly az elhatározásom. Az elsı feladatom a kurtizánná válás folyamatában, hogy találnom kell egy úriembert, aki hajlandó együttmőködni velem. Egy szolgálatkész úriemberrel folytatott futó viszony, ahogy anyám nevezi, lehetıvé tenné számomra néhány szükséges készség elsajátítását, egyszersmind gyakorlatban történı finomítását. Anyám szerint nagyon fontos, hogy elıvigyázatosak legyünk – hátha meggondolom magam –, de biztosíthatom, Max, ez nem fog megtörténni! Ám anyám kívánsága szerint az úriembernek diszkrétnek kell lennie, hogy semmi baj ne történjen. Azonkívül, gondolom, ami már úgyis megtörtént. A külvilág azonban nem tudhat meg semmit – a viszony számukra nem derülhet ki –, és ez a legfontosabb. Marietta közelebb hajolt, és a férfi tágra nyílt szemébe mosolygott. – És itt következik ön, Max. Szükségem van egy megbízható úriemberre, aki segít bebizonyítanom Aphroditének, hogy rendelkezem azon adottságokkal, amelyek segítségével kurtizánná válhatok. – Egy szót se többet – mondta Max keményen és határozottan. – Tudom, mit akar kérdezni, és a válaszom: nem, nem és nem! – Miért nem? Anyám úgy gondolja, ön a legmegfelelıbb férfi. Hát nem akarta velem tölteni az egész éjszakát, Max? – nézett a férfira, tágra nyílt szemmel, ártatlanul. Max pillantása elsötétült, de tartotta magát. – Hogyan képzelheti, akár egyetlen pillanatig is, hogy egy úriember akár csak fontolóra venne egy ilyen lehetetlen és nevetséges… – Kérem, figyeljen rám – vágott a szavába Marietta, és a férfi karjára tette a kezét. – Hallgasson ide – folytatta. – Aphrodité szerint ön az, akire szükségem van, mert ön igazi úriember. Max olyan óvatosan nézett a lányra, mint egy veszedelmes kígyóra szokás. – Amikor „gyakorlatról” beszél, ugye nem arra gondol, hogy valójában… – Ön lesz az, akin kipróbálom magam, ön pedig reagál. Viszonzásképpen ön megosztja velem – Aphrodité szerint – hatalmas tapasztalatait. Talán lesznek határok, ameddig elmehetünk, nem tudom. Marietta megvonta a vállát, mintha közömbösséget akarna mutatni arra a lehetıségre, hogy akár még egy ilyen hatalmas ágyban is fekhetnek majd együtt. Mintha a szíve nem kalapált volna vadul.
Max tudta, hogy most túlságosan gyenge ahhoz, hogy megbirkózzon a hallottakkal. Tudta, hogy nem lenne szabad döntenie vagy bármit mondania, amíg ki nem alussza magát. Tudta, és mégis elbővölte a lány javaslata – elbővölte és megrémítette. Egy futó viszony, Marietta valóban ezt akarja? Kipróbálni a képességeit, és rajta gyakorolni, hogy kurtizán legyen, mint az anyja? És ı pedig mi is lenne… mentor? Mutassa meg neki, hogyan… hogyan lehet felébreszteni egy férfi vágyát? Nyelt egyet, képzelete lázasan dolgozott. Elég bizarr. Azonkívül pedig… csábító. Túlságosan csábító, hiszen kívánta a lányt, és egy belsı hang azt sugallta, hogy ez ideális mód lenne arra, hogy megkapja, amit akar. Marietta Greentree épp most ajánlotta fel a tökéletes megoldást. Mégis, valami miatt ellenkeznie kellett – részben a neveltetése, részben a jelenlegi, bonyolult körülményei miatt. – Marietta, egy úriember soha, semmilyen körülmények között nem kompromittál egy ifjú hölgyet. Ön pedig, születési körülményei ellenére, nagyon is figyelemreméltó ifjú hölgy. Marietta türelmetlenül felsóhajtott, megrázta a fejét, és úgy folytatta, mintha Max lassú felfogású lenne. – Éppen emiatt esett önre a választás. Ön, Max, olyan megbízható férfi, aki nem terjeszt semmilyen szóbeszédet. Mi értelme van olyan, hozzám hasonlóan rossz hírő úrilánynak lenni, akivel ha találkozik egy férfi, sarkon fordul, és elmenekül? Ön is szenved a botránytól, tudja, mit jelent ez. Én már négy éve szenvedek ettıl! SARA BENNETT
52 VÁGYÁLOM
– Ön újra szerelmes lesz, és… Marietta olyan keserőséggel nevetett fel, amilyet Max még sosem hallott tıle. – Nem, nem leszek. Semmi kedvem újra beleszeretni valakibe, hogy majd aztán az is összetörje a szívem, és tönkretegye az életemet. Nem vagyok bolond, és gyorsan tanulok, ez pedig egy olyan lecke, amit jól megtanultam. Komolyan gondolta, Max látta a szemén. A mosolygós és gyönyörő Marietta Greentree álarca mögött egy másik, csalódott nı rejtızött, összetört szívvel, megbántva. Még nem is heverte ki. Max érezte, ahogy forró hév önti el. – Hogy hívják? – kérdezte követelızın. – Kit? – dermedt meg Marietta. – A férfit, aki ezt tette önnel. Hogy hívják, ki az? Valami megvillant a tekintetében – csalódottan nézett a férfira, aki elıször nem is értette, miért. – A nevét akarja tudni? Hogy kikérdezze a részletekrıl? Biztosíthatom, hogy a teljes igazságot elmondtam önnek. Ha nem hallott az esetrıl… nos, csak érdeklıdjön. Biztos lesz néhány kedves ember, aki készséggel tájékoztatja a tönkretételem és megszégyenítésem részleteirıl. A férfi türelmetlenül megrázta a fejét. – Engem nem az érdekel. Azért akarom megtudni a nevét, hogy kitekerjem a nyakát. A lányt megdöbbentette a válasz. Hogy a helyzetével kapcsolatban érzett jogos düh teljesen új Marietta számára, csak még jobban feldühítette a férfit. Hát nincs ennek a lánynak fivére vagy apja, aki megbosszulná elrabolt tisztességét? Nem, valószínőleg nincs. Marietta Greentree-nek nincs Max Vallandja, aki fehér paripán siet a lány megmentésére, és ennek az igazságtalanságától elszorult a férfi szíve. – Nem tartom jó ötletnek – mondta végül a lány, ajkába harapva, hogy elrejtse mosolyát. A férfi nagy örömet okozott neki. – Nagyra értékelem, amit mond, Max, ıszintén, de magam mögött akarom hagyni már ezt a dolgot. Nem tudom, hol van az az ember, és nem is akarom tudni. Már csak elırenézek, arra koncentrálok, amikor már kurtizánként fogok élni. Ha el akarja játszani a gáláns hıs szerepét, akkor így teheti a legtöbbet értem. Segítsen megtanulni mindent a vágyról és a szenvedélyrıl. Vágy és szenvedély, jóságos isten… Max szédülni kezdett. A lány ujjai még mindig a karján pihentek, forrón és súlyosan. – Nincs pénzem – mondta komoran. – Max, nem számít, hogy van-e pénze. Ez egy futó viszony, amelybıl mindketten megkaphatjuk, amit szeretnénk a másiktól, és senki sem szegényebb vagy gazdagabb a másiknál. Nem érti? Azt tehetünk, amit csak akarunk, amíg egyformán jól érezzük magunkat. Olyannak hangzott az egész, mint amirıl fiatalabb korában álmodozott. Szabadon szeretkezhet egy gyönyörő nıvel, anélkül hogy a következményekkel kellene foglalkoznia. De most már felnıtt férfi, és pontosan tudta, hogy következmények mindig vannak. Mindig. – Gondolom, mást is megkérdezhetek – folytatta lágyan a lány, ártatlan tekintettel. – Rengeteg olyan úriembernek kell lennie Londonban, aki szívesen belemenne egy ilyen viszonyba velem. Esetleg ki tud segíteni egy ilyen listával? – Nem, az ördögbe is, nem tudom! – dörrent rá a férfi. – Ó? – nézett ártatlanul a férfi szemébe Marietta. – Akkor önnek kell megtennie, Max. Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy nem lehet olyan szörnyő! Egyikünk sincs elkötelezve, nem fogunk egymásba szeretni, vagy ilyesmi. A kurtizánok nem lehetnek szerelmesek, az ártana az üzletnek. Marietta manipulálta a férfit, és Max tudta ezt, de túlságosan zavart volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon – legalábbis ezt gondolta magában. Valójában a teste, bármennyire is gyenge volt, máris bizsergett a várakozástól. Viszony Marietta Greentree-vel! Évek óta nem volt semmi, amire ennyire vágyott volna, és most itt van, amikor az élete ilyen hanyatlásban van. Olyan ez most, mint egy ajándék. Tudta, hogy bolond lenne, ha visszautasítaná. Kopogtak, és Pomeroy lépett be, Daniellel a nyomában, hozták a frissítıt. Marietta levegı után kapkodott, ahogy meglátta a tálcát. Mrs. Pomeroy teát, szendvicset, süteményt és lepényt készített oda a teáscsészék és egyéb kiegészítık mellé.
SARA BENNETT
53 VÁGYÁLOM
– Ó, de csodás! – sóhajtotta Marietta, és Pomeroy-ról Danielre nézett. – Köszönjük szépen, és köszönöm a feleségének is, Pomeroy. Le vagyok nyőgözve. A két férfi ragyogva hagyta el a szobát. Marietta teát töltött a csészékbe, és amíg ezzel foglalkozott, érezte, hogy Max nézi ıt. Olyan feszülten figyelte, hogy Marietta biztos volt benne: ha megérintené a férfit, érezné, hogy szinte éget. Ám az, hogy nem utasította vissza egyértelmően, jelent valamit. Remény támadt benne, egyre erısebben, bárhogy igyekezett is nyugodt maradni. – Ön elıre megfontolt szándékkal egy gyenge pillanatomban keresett meg. Max összevont szemöldökkel figyelte a lányt, ám tekintetében inkább gyengéd zavarodottság tükrözıdött. – Teát? – kérdezte a lány vidáman. – El sem tudom képzelni, hogyan juthat eszébe ilyesmit ajánlani nekem… – Arra gondoltam, talán szomjas – felelte a lány, aztán, amikor látta, hogy Max úgy néz rá, mintha meg akarná fojtani, hozzátette: – Sajnálom, Max. De kurtizán akarok lenni. Azt akarom, hogy ne azok irányítsanak, akik ítélkeztek felettem, hanem a saját életemet élhessem, és erre nem látok más esélyt. Nem félek, Max. A férfi megrázta a fejét. A szeme alatti árnyékok elmélyültek, de a hangja erıs volt. – Ön nincs tisztában azzal, hogy ez mivel jár. Ön nem érti ezt az egészet. A vágy minden porcikáját át fogja járni, amíg szinte beleırül. Még ha úgy is döntött, hogy megállítja, talán rá fog jönni, hogy nem képes rá. – Nos, akkor önnek mindenre meg kell tanítania, ami a vággyal és a sóvárgással kapcsolatos – felelte a lány egy szendvicset rágcsálva. – Csak tegyen úgy, mintha rajongana értem, én pedig… majd elbővölöm. Max elmosolyodott. Marietta érezte, hogy az elıbb még csak pislákoló remény egyre erısödik benne. Max elmosolyodott. – Szóval elbővöl – ismételte hitetlenkedve. – Értem. Aztán ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. – Akkor beleegyezik? – Igen, beleegyezem. De csak vonakodva, és csak azért, hogy megmentsem önmagától, vagy egy olyan férfitól, aki kevésbé lelkiismeretes, mint én. A férfi rendkívül nagyképő volt, de Marietta nem törıdött vele, túlságosan boldog volt. – Ó, köszönöm, Max! – kiáltotta, és meg akarta ölelni a férfit, de úgy tőnt, az nem fogadná szívesen, így egy lepényt adott a kezébe. Max ránézett a süteményre, majd becsukta a szemét. – Nem hiszem, hogy tudnék enni – mondta elgyengülve. – Pedig meg kell próbálnia. Mrs. Pomeroy hihetetlen erıfeszítéssel készítette el az ennivalót, és pedig nem tudom egyedül megenni. Mi lesz a teával? Segítsek? Ez a legkevesebb, amit megtehetek önért, Max, amikor volt olyan kedves és nagylelkő, hogy viszonyba kezdjen velem. Úgy tőnt, a férfit szórakoztatja valami, de Marietta nem kérdezett rá. Ehelyett odament, leült az ágy szélére, és a férfi ajkához emelte a csészét. Max kortyolt egyet, és ahogy nézte a lányt, volt valami cinikus a tekintetében, ahogy felvonta a szemöldökét. – Ez már része az együttmőködésnek? – Természetesen nem – felelte a lány, majd tört egy falatot a lepénybıl, és a szájába tette. Félrebillentett fejjel nézett a férfira. – Habár, akár lehetne is, gondolom. Ám úgy vélem, jobb lesz, ha várok, amíg felépül. Nehogy rosszabbul legyen. Max újra kortyolt, nevetett, majd felnyögött, ahogy a fejébe hasított a fájdalom. Marietta letette a csészét, és könnyedén végigsimította ujjai hegyével a férfi homlokát, mintha el akarná mulasztani a fejfájását. Max a lány vállára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Olyan nagy volt, olyan nehéz, de Mariettának mégis tetszett ez az érzés. Még akkor is, amikor a férfi feje lejjebb billent, és a mellén pihent, nem panaszkodott, hanem simogatni kezdte a férfi haját. Mostanra már megszáradt, a göndör tincsek újra összeugrottak, a lány pedig az ujjai köré tekerte ıket. – Már nem sokáig leszek Londonban – szólalt meg végül, álmosan a férfi. – Ez a ház nem az enyém, és ideje szembenéznem ezzel. SARA BENNETT
54 VÁGYÁLOM
– De… akkor hová megy? – Cornwallba, azt hiszem. Ott van anyám háza. Az még legalább az enyém. Ott fogok élni. – Max… – A házat Blackwoodnak hívják – folytatta, mintha érezné, hogy a lány együttérzését akarná kifejezni, ı pedig nem akarta hallani. – Kıbıl épült, és egy tenger felé nézı sziklán áll, évszázadok óta. Gyerekkoromban jártam ott, így már nem nagyon emlékszem rá, de biztos vagyok benne, hogy meg fog felelni jelenlegi helyzetemnek. Talán még csempészhetek is valamit, hogy növeljem a jövedelmemet. Marietta mosolyogni próbált, de a szeme újra könnyben úszott. Mi az, ami sírásra készteti Max kétségbeesett bátorsága láttán? – Van még ott olyasmi, ami csempészeknek való? – kérdezte végül. – Kétlem – felelte a férfi. – De talán újraéleszthetném az egyik bandát. Akkor lenne mihez kezdenem a hosszú éjszakákon. A lány ıszintén felnevetett. Max úgy fordította a fejét, hogy lássa ıt. Tekintete vágyakozó volt. És veszélyes. Hirtelen valami olyasmi történt a férfival, ami olyan ellenállhatatlanná, olyan igézıvé tette, hogy Marietta, mielıtt rájött volna, hogy mit csinál, lehajtotta a fejét, és a férfi ajkára tapasztotta az övét. Max meglepıdött, de csak egy pillanatra. Ajkait kicsit szétnyitotta, megmozdította, aztán Marietta máris a karjaiban volt, Max pedig olyan intenzitással és hozzáértéssel csókolta, hogy a lány körül a feje tetejére fordult a világ. Marietta egy pillanatra elgyengült, majd legjobb tudása szerint visszacsókolta a férfit. Max ajka meleg volt, és a lány bizsergést, kellemes fájdalmat érzett a gyomrában. Max elfordította a fejét, és orrával végigsimította a lány nyakát, ajkával ingerelte, Marietta pedig fészkelıdött a karjában. Ez ugyanaz a férfi, aki néhány pillanattal ezelıtt még olyan hevesen ellenkezett? Nehezen tudta elképzelni. Kísérletképpen, nehogy egyetlen esélyt is elszalasszon, Marietta végigsimította a férfi nyakát, és a tarkójához csúsztatta a kezét. Max bıre finom volt, meleg, épp, mint két napja, éjjel – most felidézıdött benne a férfi meztelensége, és az, hogy ez mennyire izgatta ıt. – Levehetem az ingét? – kérdezte gondolkodás nélkül. Max megriadt, eltolta magát a lánytól, és visszahanyatlott a párnákra. Egy pillanatra elnémult, így Marietta azt hitte, megint fáj a feje. Megnézte, vérzik-e a seb, de minden rendben volt vele. – Ez már része a tanulásnak? – kérdezte végül Max. – Természetesen – felelte a lány, de tudta, hogy az elıbb, amikor megcsókolta a férfit, nem gondolt a gyakorlásra; eszébe sem jutott semmi abból, amit tenni akart. – Miért akarja levenni az ingemet? Max izgalommal vegyes kíváncsisággal nézett a lányra, de nem tőnt úgy, hogy teljesíteni akarja Marietta kívánságát, hacsak meg nem indokolja a kérését. – Egyik éjjel, emlékezzen vissza, önnél virrasztottam. Nem volt magán ruha, és a mellkasa olyan… – Marietta érezte, ahogy elpirul; tényleg meg kell tanulnia uralkodni az érzésein. Aphrodité sosem pirul el. – Ön és én fizikailag nagyon különbözıek vagyunk mondta ıszintén. – Annak ellenére, hogy voltam már férfival, nem mondhatom, hogy túl sok idıt tölthettem volna azzal, hogy megnézzem. Azonban ha kurtizán leszek, nem akarok meglepıdni, ha egy férfi leveszi az ingét. Max a lányra pillantott, pupillái kitágultak, tekintete meleg volt, ajka mosolyra húzódott. Ó, istenem, milyen nagyszerő férfi, gondolta Marietta. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elıször gondoltam, amikor a hılégballonozásnál találkoztunk. Hogy lehettem olyan buta, hogy azt képzeltem, nem kedvelem ıt? – Szóval, azért akarja megnézni a mellkasomat, mert nem olyan, mint az öné – ismételte a férfi egyenletes hangon. – Így van? – Igen, így van. Max azt gondolta, megırült. Amióta Marietta belépett az életébe, nem akarta többé régi, óvatos énjét. Úgy tőnt, néhány apróság is elég ahhoz, hogy felrázza – hát mi az ördögért nem tudja jól érezni magát? Milyen angol törvény mondja ki, hogy most már neki kell az országban a legszerencsétlenebbnek lennie? Elkezdte kihámozni magát a kabátjából, tudomást sem véve a homlokában lüktetı fájdalomról. A lány segített neki, olyan aggodalmas duruzsolással, hogy a férfi felnevetett, majd felnyögött, ahogy a feje még
SARA BENNETT
55 VÁGYÁLOM
jobban kezdett fájni. Az inget a fején keresztül kellett levenni, így, miután a lány kioldotta a nyakkendıjét, segített lehúzni az ujját, majd egy gyors mozdulattal áthúzta a fején is. Max azon gondolkodott, vajon mit fog a lány szólni vagy gondolni, és ahhoz képest, hogy milyen sokszor mutatkozott már különbözı nık elıtt meztelenül, most furcsán zavarban volt. Ám a lány nem szólt semmit. Egyszerően csak nézte a férfit, szája kinyílt, és tágra nyílt szemmel csodálta ıt. – Max – motyogta –, ön nagyon szép férfi. – Aztán kinyújtotta a kezét, majd megállt félúton, és a férfira nézett. – Megérinthetem? – Igen – felelte Max egyszerően. Azon gondolkodott, vajon tényleg megérinti-e a lány, végigsimítja-e a bırét, vagy az egész csak a lázas állapotából adódó képzelgés, és egy pillanat múlva majd felébred, és rájön, hogy az egész csak álom. A lány a vállára tette a kezét, tenyere puha volt és meleg. Max igyekezett nyugodt maradni, semmi reakciót nem mutatni, de forró volt – lázasan forró, és ezt a lázat Mariettának hívják. A teste pedig, jelenlegi állapota ellenére, kiválóan reagált, mire gyorsan gondoskodott róla, hogy az ágynemő diszkréten eltakarja ébredezı férfiasságát. Nincs szükség rá, hogy Marietta egyszerre ilyen sokat tanuljon. A lány finoman végighúzta a kezét a férfi felsıkarján. Max nem volt hiú, de tudta magáról, hogy a férfinem figyelemre méltó példánya. Úgy tőnt, a lányt teljesen elbővöli a férfi mellkasán lévı sötét szır, mert sokszor végighúzta rajta az ujjait. Látszott rajta, hogy élvezi. Körmével véletlenül megkarcolta a férfi mellbimbóját, mire Max arca megrezzent, de a lány még akkor sem fordította el a tekintetét arról, amit csinált, amikor bocsánatot kért a férfitól. Max mellbimbói teljesen lenyőgözték. Újra megérintette ıket, és figyelte, ahogy megkeményednek, a férfi pedig egyre jobban felhevült. – Ez történik, amikor fázom – mondta Max, úgy gondolván, szükség lehet némi magyarázatra, majd folytatta: – Vagy… ö… amikor szexuálisan felizgatnak. Ez önnél is ugyanígy van. A lány most a férfira nézett, aki látta, hogy Marietta eléggé meghökkent. – Még sosem vettem észre – mondta. – Ez valami olyasmi lehet, amire a hölgyek nem fordítanak különösebb figyelmet, és amikor levetkızöm vagy felöltözöm, a szolgálóm elıtt sosem vagyok teljesen meztelen. Úgy érti, hogy az én mellkasom ugyanígy reagálna, ha ön megérintené? Ha ı megérintené? Ha megdörzsölgetné ujjaival a lány mellbimbóját… Ez már szinte túlzás, ennél többet nem tud elviselni ebben a legyengült állapotban. – Igen – nyögte ki végül. Egy hihetetlen hosszú pillanatig azt hitte, hogy a lány meg fogja kérni, hogy mutassa meg, és tudta, hogy most képtelen lenne rá. Most nem tudná megtenni. Kívánta a lányt, és beleegyezett annak esztelen tervébe, de nem hitte, hogy a viszonyuk elsı napján a hátára kellene fektetnie Mariettát. Az egyezség nem errıl szól. – Elfáradtam, Marietta – szólalt meg halkan. A lány teljesen zavarba jött. – Ó, Max, annyira sajnálom. Ön beteg, hát persze. Micsoda meggondolatlanság a részemrıl. – Nem, dehogy – felelte a férfi, és mosolyogni próbált, de tudta, hogy csak egy grimaszt tud kicsikarni magából. – Élveztem az érintését. – Tényleg? – mosolyodott el a lány megkönnyebbülve. – Én is élveztem. – Megmondaná Pomeroy-nak, hogy jöjjön fel? Marietta felállt. – Természetesen. Sajnálom. – Mit? – fordult meg a férfi, és ahogy a lányra nézett, a szeme megcsillant a fényben. – Ne… tényleg élveztem. Túlságosan is. – Jól van – mondta a lány megkönnyebbülve, hogy semmi rosszat nem tett. Ám Max azt akarta, hogy a lány távozzon. Már nem tudta, mit mondjon, gondoljon vagy tegyen. Azt akarta, hogy hagyják magára, hogy megpróbálhassa kideríteni és megérteni, mi történt vele. Hogy újra magára találjon. – Viszontlátásra, Max. Nemsokára újra meglátogatom.
SARA BENNETT
56 VÁGYÁLOM
A férfi kinyitotta a száját, de mit is mondhatna? Nemet? Már beleegyezett a lány kérésébe, aki máris kihozta belıle a lehetı legtöbbet. Gyakorolta a kurtizánná válást! Amikor Max, fejfájás ide vagy oda, semmi mást nem akart, csak most rögtön az ágyába vinni, és magáévá tenni a lányt! Istenem, segíts! – Max, jól van? – Fáradtan – felelte a férfi, és úgy tett, mintha menten elaludna. Hála az égnek, a lány értette a célzást, és elment. Amint egyedül maradt, Max máris az alvás határán volt. Ám csak addig, amíg rájött, hogy még mindig érzi a lány illatát, mintha még mindig itt lenne vele, a szobában, és újra feltámadt benne a vágy, teste megmerevedett, ahogy kívánta a lányt. – Uram? – szólalt meg Pomeroy. – Jól érzi magát? Levette a ruháját, uram. – Elöntött a forróság. Pomeroy nem felelt, derekasan küzdött, hogy az arcáról semmit ne lehessen leolvasni. – Elment? – Miss Greentree? Odalent van. Ragaszkodott hozzá, hogy köszönetet mondjon Mrs. Pomeroy-nak. – Az idıs férfi elégedettnek tőnt, így Max nem akart megszólalni. Ehelyett csendben, örökre elátkozta Ian Keitht, amiért megkérte, hogy menjen vele hılégballonozni, amikor pontosan tudta, hogy így is elég baja van. Elátkozta, mert az volt az elsı alkalom, hogy a szemét Marietta Greentree-re emelte. Most pedig úgy tőnik, hogy soha többé nem fog tudni megszabadulni tıle. Ám ami még ennél is sokkal felkavaróbb felismerés volt: nem is akart.
Hetedik fejezet
Nagyon örülök, kisasszony, hogy ılordságával együtt értékelték szerény erıfeszítéseimet. Marietta elmosolyodott Mrs. Pomeroy szerénységén, amellyel a pompás tea, sütemény és szendvics összeállítás dicséretét kezelte. – Remélem, Lord Roseby megfelelıen értékeli az ön szolgálatait – felelte ünnepélyesen Marietta. Mrs. Pomeroy erıteljesen megdörzsölte a hatalmas ebédlıasztalt, majd csodálattal nézte a régi fa csillogását. – İ nagyon jó gazda, és nagyon jó ember – felelte az idıs hölgy ıszintén. – Bárcsak… – folytatta volna, ha nem kezd el patakokban folyni a könnye. Megrázta a fejét. – Azt mondja, el fog menni Cornwallba, és az édesanyja házában fog élni – mondta Marietta gyengéden. Mrs. Pomeroy szomorúan bólintott. – Igen, minden bánatát és fájdalmát magával akarja vinni. Mindig is ilyen volt a fiatalúr… magában tartotta az érzéseit, bezárva, mint egy dobozba. Édesanyja, a drága hercegnı, ki tudta zökkenteni a csendes magába fordulásaiból, de most már ı sincs, isten nyugosztalja. A herceg pedig ugyanolyan. Ugyanabból a fából faragták, olyanok voltak, mint… Elcsuklott a hangja, és kellemetlen csend lett. Körben, az ebédlı falain, rég elhunyt Vallandok arcképei lógtak, mindegyik Max szemével nézett rájuk, mintha titokban kihallgatnák a beszélgetést. – Ön nem hiszi el, ugye, Mrs. Pomeroy? – kérdezte halkan Marietta. – Nem hiszi el, hogy a herceg nem Max édesapja? Mrs. Pomeroy habozott, majd felemelte a fejét, és Marietta együtt érzı arcába nézett. – Nem, kisasszony. Nem hiszem el. És ha együtt látná ıket, akkor ön sem hinné el. Egyszerően ırültség ezt állítani. – Akkor miért tagadta ki Maxet az apja? Miért hitte el a levél állításait? – Szerintem mérges volt. A herceg mindig elveti a sulykot, ha mérges, és vigasztalhatatlan lett, amikor elolvasta a levelet – dörzsölte meg újra hevesen az asztalt Mrs. Pomeroy. SARA BENNETT
57 VÁGYÁLOM
– Most pedig már nincs mit tenni – motyogta Marietta. Kopogtatás hallatszott a bejárati ajtón. – Harold úr és Susannah kisasszony lesznek azok – jelentette ki a házvezetını. – Mindennap meglátogatják ılordságát, ami nem is csoda. Gyerekkoruktól kezdve közel állnak egymáshoz. Susannah kisasszony olyan volt a herceg és a hercegné számára, mintha a saját lányuk lett volna, pedig arról a pogány vidékrıl származik. Jamaicáról, vagy hogy is hívják. Mariettának eszébe jutott, amit Mr. Jardine-tıl hallott: Barwon örökbe fogadott egy fiatal, kreol lányt, akit az egyik ültetvényen talált. Nyilván ez a lány lesz Susannah. Mrs. Pomeroy-jal együtt az ablakhoz lépett, és kíváncsian kinézett. Ott állt Harold, türelmetlenül topogva, mellette pedig egy magas, karcsú hölgy zöld ruhában és hozzá illı, tollas fıkötıben. Amint megérezte, hogy nézik, felpillantott. Arca ovális, sápadt és finom, mint a virágszirom, szeme sötét és szomorú. Susannah Valland kétségkívül csodaszép nı. Aztán mozgásra lett figyelmes az utca túloldalán, és ahogy odanézett, egy középkorú, széles vállú férfit pillantott meg, ahogy ott állt ócska, barna kabátban, és nézte a ház elıtt várakozó Vallandokat. Megfigyelte, hogy a férfinak ritkás, barna haja van, és az arca kicsit Dobsonéra emlékeztet – mintha túl sok ökölharcban vett volna részt. Szinte ugyanakkor, amikor Marietta észrevette ıt, a férfi is felpillantott az ablakra, és amint meglátta a lányt, elsietett. Újra kopogtattak, és az ajtó kinyílt. Az elıcsarnokból hallották Pomeroy fontoskodó hangját, majd Haroldét is, és végül Susannah is megszólalt – a hangja mély volt, színtelen, és furcsán idegen kiejtéssel beszélt. Marietta alig bírta ki, hogy oda ne menjen az ebédlı ajtajához, hogy még egy pillantást vessen rájuk, de nem volt elég bátorsága. Ráadásul nem is lenne szabad itt lennie és a személyzettel csevegnie, kellemetlen lenne a számára, ha rajtakapnák – és kétségkívül még rosszabb lenne a szolgáknak. – A herceg itt járt tegnap – mondta Mrs. Pomeroy halkan, szintén az ajtóra meredve, ahogy hallgatták a látogatók lépteit, amint felfelé haladtak a lépcsın. Marietta meglepıdve fordult az idıs hölgy felé. Mrs. Pomeroy bólintott. – Bizony, rögtön idejött a Valland-házból, amint értesült Max fiatalúr balesetérıl. Megállt az ágyánál – a fiatalúr éppen aludt –, és csak nézte ıt – sóhajtott az asszony. – Pomeroy azt mondta, hogy a herceg elfelejthette, hogy ı is ott van, különben nem tett volna úgy. – Hogy nem tett volna? – kérdezte halkan Marietta. – A fiatalurat fiamnak szólította – suttogta Mrs. Pomeroy. Az ebédlı ajtaja kitárult, és a két nı felugrott. Daniel Coachman elvigyorodott, hogy milyen hatást okozott az érkezése, és egyik nırıl a másikra nézett. – Pomeroy azt mondta, hogy mindenki teát kér és süteményt – közölte –, és azért jöttem, hogy szóljak. Mrs. Pomeroy csettintett a nyelvével. – Akkor rajta – motyogta, és a konyha felé indult. – És Daniel, mit mondtam neked arról, hogy mielıtt belépsz valahová, kopogj? Sosem teszed meg nekem, te bolond fiú. Daniel újra Mariettára vigyorgott, majd követte a házvezetınıt. Marietta, ahogy egyedül maradt a fürkészı tekintető portrékkal az ebédlıben, eltőnıdött. Max kitagadása körül van még valami; többrıl van szó, nemcsak arról, hogy egy asszony megcsalja a férjét, és a férfi kitagadja a fiát, hanem ennél sokkal többrıl. Valami nincs rendben – itt valami sántít. Maxet kivéve mindenki tudja, érzi, de senki nem tesz semmit. Marietta izgatott lett, ellenállhatatlan sürgetést érzett – azonkívül, hogy újra látnia kell a férfi mellkasát. Max azzal, hogy beleegyezett a kérésébe, segít megvalósítani a tervét; miért ne segíthetne ı is a férfinak ebben a szövevényes helyzetben? Ez a legkevesebb, amit megtehet.
Susannah csók helyett Max arcához érintette az övét, barna szemében együttérzés látszott. Mint mindig, a férfit elbővölte a lány szépsége. Susannah gyermekként is gyönyörő, vad tekintető, csendes kislány volt, SARA BENNETT
58 VÁGYÁLOM
amikor édesapja Angliába hozta, mostanra pedig lélegzetelállítóan gyönyörő nı lett. Tényleg ı lenne a tökéletes Barwon hercegné. – Max, hogy érzed ma magad? – kukucskált át felesége válla fölött Harold. – Jobban – ismerte el Max. – Az utcák nem biztonságosak, akárki is legyél – mondta Susannah, miközben selyemszoknyáját igazgatta. – Úgy látszik, Maxnek van egy ırangyala, aki állandóan vigyáz rá – mondta Harold. Susannah odanyúlt, és megsimogatta Max kezét. – Hála istennek – motyogta ıszintén. Egy pillanat múlva Harold a torkát köszörülte. – Visszajött Miss Greentree, hogy meglátogasson? Kedves, gondos lánynak látszik, kár, hogy szerencsétlen a származása. Susannah elegánsan felvonta a szemöldökét. – Á, Harold mesélt nekem a te kis Miss Greentree-drıl. – Nem az enyém – komorodott el Max, még ha valójában így is gondolt a lányra. – És a származása aligha az ı hibája, Harold. Harold lebiggyesztette az ajkát, Maxnek pedig eszébe jutott, mit mesélt Marietta arról, hogyan ment tönkre az élete és a jó híre, és hogy ezt mindenki tudja. Harold biztos tudja; ı minden botrányról tud. – Beszélj – mondta röviden. Unokafivére élvezettel hajolt közelebb, alig várta, hogy belekezdhessen. – Aphroditénak, a híres kurtizánnak a lánya, tudod – mondta Susannah-nak, majd folytatta. – Három lánya volt, akiket kiskorukban elvettek tıle, gyerekrablás vagy ilyesmi; errıl nem sokat lehetett hallani. A yorkshire-i Lady Greentree, aki tiszteletre méltó hölgy, fogadta ıket örökbe. A hölgy az egyik Tremaine lány, az, aki Edward Greentree-hez ment feleségül; a férfi Indiában szolgált, a hadseregben, és ott is halt meg. – A lényeget, Harold – csikorgatta a fogát Max. – Szóval, addig semmi különös nem történt, amíg a lányok nem találkoztak újra Aphroditéval. Akkor azonban hatalmas botrány tört ki, mert kiderült, hogy az idısebb lány, Vivianna Fraser-nek – most újra Susannah-hoz fordult –, egy nagyon gazdag serfızınek a lánya. Ám rábeszélték ıfelségét, hogy fogadja el a lányt, mert Oliver Montegomery szerelmes volt belé, és feleségül akarta venni. – Nagyon romantikus – jelentette ki Susannah, és felvonta barna szemöldökét. – Mi a helyzet a másik lánnyal, Max Miss Greentree-jével? İ is Fraser lánya? – İt Mariettának hívják, és nem, ı nem Fraser lánya. Nem tudjuk biztosan, ki az apja. Mégis, talán eltekinthetnénk szokatlan származásától, hiszen rokonságban áll Oliver Montegomeryvel, csakhogy a lány beleszeretett egy fajankóba, és megszökött vele. Sosem házasodtak össze, mert a fickó elhagyta az elsı éjszaka után – természetesen egy nyilvános fogadóban, ráadásul pénz nélkül –, és persze minden kiderült. – Ó, te jó ég! – Volt még egy botrány a családban, évekkel ezelıtt. Helen Tremaine, Lady Greentree nıvére, a lányok nagynénje megszökött Toby Russell-lel, egy hozományvadász semmirekellıvel. De ık legalább összeházasodtak. Azt hiszem, ez Helen bátyja, a félelmetes William Tremaine közbenjárása miatt történt. – Így szegény Mariettának együtt kell élnie az anyja, a nagynénje és a saját maga szégyenével, meg azzal, hogy egy csirkefogó elhiteti vele, hogy szereti, majd elhagyja. Szerintem ez borzasztóan igazságtalan – mondta Susannah, majd felsóhajtott. – Bár egyetértek azzal, hogy a lány egyáltalán nem partiképes. A legjobb, amit remélhet, hogy feleségül veszi valami északi gyáros, és visszavonul az ismeretlenség homályába. – Susannah – figyelmeztette Max. – Csak miattad mondom, Max – felelte a nıvére, együtt érzı pillantással. Max a fejét rázta, aztán felnevetett. – Nem hiszem, hogy Marietta Greentree férjhez akarna menni, és ha mégis, kötve hiszem, hogy pont hozzám akarna jönni. – Akkor mit akar? – kérdezte kíváncsian Harold. SARA BENNETT
59 VÁGYÁLOM
Azt akarja, hogy tanítsam meg neki, mi a szenvedély és a testi vágy. Ezt azonban még az unokatestvérének és a nıvérének sem mondhatta el, akik gyerekkora óta a barátai, és akikben mindenkinél jobban megbízik. Nem lenne Mariettával szemben becsületes, hiszen a megegyezésük titkos és bizalmas. – Felelısnek érzi magát amiatt, ami velem történt, mert éppen ott volt. – Az utcán? – kérdezte Susannah tágra nyílt szemmel, és megrázkódott. – Ez egyre rosszabb és rosszabb. Mit keresett Miss Greentree az utcán ıgyelegve? – Nem, Susannah, nem az utcán volt, hanem az Aphrodité klubban. Az anyjánál volt látogatóban, amikor bevittek oda. Csak azt akartam mondani, hogy kedves volt. – Hm, úgy gondolod? – Harold a szája sarkában furcsa mosollyal figyelte Maxet. Susannah szomorú arccal megszólalt: – Nem akarom, hogy kihasználjanak téged. Amikor már így is annyi mindent kell elviselned. Rászolgáltál, hogy boldog légy. Bárcsak soha ne tettem volna… – Susannah, nincs mit másképp csinálni. Tudod, hogy soha nem hibáztattalak azért, amit tettél. – Olyan szörnyő megrázkódtatás volt – suttogta remegı hanggal. – Ha nem lett volna az a sokk, elégettem volna, akkor és ott. El is kezdtem, de aztán láttam, mi van benne, és… és azt gondoltam, ez csak valami félreértés lehet, és ha majd megmutatom a papának, nevetni fog, és elmagyarázza az egészet, kihúztam a tőzbıl. Képzelheted, hányszor szerettem volna visszaforgatni az idıt, Max, hogy lássam… hamuvá égni a mama levelét. Bárcsak elégettem volna! – Susannah, ne izgasd fel magad – mondta Harold éles hangon. – Ami történt, megtörtént, tovább kell lépnünk. Biztos vagyok benne, hogy Max nem akarja, hogy ezen rágódj – mondta, miközben kérdın nézett Maxre. Susannah könnyes szemmel nézte a férfiakat, miközben egyik híres, viharos és érzelmes lelkiállapota elérésén dolgozott. A két férfi már ismerte ezt, a lány hangszínének emelkedésébıl, merev tartásából és az arcán megjelenı pírból. Az együtt töltött évek alatt sokszor nyugtatgatták együtt Susannah-t. – Minden rendben lesz velem – mondta Max, mert úgy érezte, mondania kell valamit, még akkor is, ha tudta, hogy ez badarság – néha ı maga is azt kívánta, bárcsak hagyta volna Susannah elégni azt a levelet. De ami történt, megtörtént. – Gondoskodni fogunk rólad – ígérte Susannah, Max vállára hajtva a fejét. – Harolddal együtt nem hagyjuk, hogy bármi rossz történjen veled, Max, megígérem.
A tavaszi reggel tisztának tőnt, eltekintve a London fölötti, szokásos ködös homálytól, amelyet a szénégetık és a gyárak okoztak. Amikor Marietta és Lil elérték a Vauxhall Bridge-et, a levegı frissebbnek tőnt. A kilenclyukú vashíd alatt a Temze szélesen, barnán hömpölygött, rajta uszályok, csónakok, nagyobb bárkák; mindenki végezte a dolgát. Lil, aki Marietta mellett haladt sietve, arra panaszkodott, hogy Viviannának nem kellett volna elküldenie ıt, amikor rá a Berkley Square-en van szükség, hogy segítsen a baba körül, majd hirtelen megállt, és élvezettel gyönyörködni kezdett. – Ó, hát ez igazán szép! – Na, ugye? – felelte Marietta. – Jól van, most siessünk, Lil. A Vauxhall Gardensbe akarok érni, mielıtt besötétedik. Lil mosolya lehervadt. – Miért nem szálltunk bérkocsira, kisasszony? Már nem bírják a lábaim. – Ez azért van, mert abban a kis csizmában vagy, amelyet a Regent Street-i áruházban vettél. Tudod, hogy túl kicsi neked. Lil lehajtotta a fejét. – Csak jól akarok kinézni, kisasszony. Nincs abban semmi rossz. Marietta elmosolyodott.
SARA BENNETT
60 VÁGYÁLOM
– Akkor hagyd abba a panaszkodást, Lil, a gyaloglás jót tesz. Elhiszem, hogy lustán nıttél fel itt, Londonban. Már elfelejtetted, milyen is a Greentree-birtok, ahol kilométereket és kilométereket kell gyalogolni, mire az ember találkozik valakivel. – Én Londonban születtem – vágott vissza Lil, és megrángatta a kesztyőjét, hogy kiegyenesítse az ujjain lévı győrıdéseket. – Akkor biztos nagyon jó újra otthon lenni – mondta Marietta nyugodtan, és közben folytatta útját a hídon át, a túloldalon lévı kertek felé. Már látta a fák felett a pavilonok csillogó tetejét, és megdobbant a szíve – ami a hosszú évek alatt kissé megkopott a Vauxhallban, azt most újra rendbe hozták. – Nézd – mondta, és elıremutatott. – Kószálunk egyet a Nagy sétányon, Lil? Vagy talán elveszhetnénk a Sötét sétányon. Volt idı, amikor lezárták a Sötét sétányt, mert túl sok hölgy veszítette el ott a tisztességét. Marietta nem mondta ki hangosan, de egy titokzatos úriemberrel való találkozás az egyik félreesı sétányon, ahol szinte még hallani az elmúlt századok szeretıinek sóhaját és suttogását, mindig is vonzotta. Lil éppen csak felpillantott. A haját befonta, és ízlésesen a feje tetejére rögzítette, pici füle rózsaszín volt, mintha minden reggel tisztára dörzsölné ıket, gondolta Marietta. – London nem volt jó hozzám – mondta végül Lil, és összeszorította a száját, mint aki nem akar többet mondani a dologról. Marietta nem sok mindent tudott Lil múltjáról, attól az egyetlen dologtól eltekintve, hogy Vivianna Yorkban talált rá, és ragaszkodott hozzá, hogy fogadják be a Greentree-birtokra, amibe Lady Greentree beleegyezett. Hogy boldogtalan gyerekkora volt, talán nem meglepı, és azt is magyarázza, hogy elszánt elhatározással ragaszkodik a szabályokhoz. Marietta érezte, hogy Lil hisz abban, hogy ha nagyon, nagyon, nagyon jól viselkedik, és soha nem lépi át a határokat, akkor semmi rossz nem történhet vele többé. Talán nem is fog semmi rossz történni, de Marietta számára egy ilyen élet nagyon ridegnek és unalmasnak tőnt. Biztos, hogy ebben a világban az izgalom és a szórakozás egy része abból adódik, hogy alkalmanként kockázatot vállalunk, még ha piciket is. Lehet, hogy Lil már ezt a kirándulást is a Vauxhall Gardensbe személyes határai átlépésének érzi. Marietta viszont kalandnak tekintette. Valami nagy és kerek dolog villant meg az elıttük álló fák mögött – és Marietta felismerte Mr. Keith hılégballonját. Elnevette magát, ahogy meglátta Lil csodálkozó tekintetét. – A mindenit – kapkodta a levegıt a szolgáló. – Nézze csak, kisasszony! Az egyik ballon! – Még sosem láttál hılégballont, Lil? Lil megrázta a fejét, szemét még mindig nem vette le a ballonról, ahogy a kötélen himbálózott. – Lehetetlen – mondta, és megmarkolta a kistáskáját. – Nem fog leesni? – Nem, dehogy. Sıt, ha kiveszik belıle a fenéksúlyt, még magasabbra emelkedik. – Milyen magasra? – Amíg London egészen picinek nem látszik alatta. Lil hirtelen gyanakvó pillantást vetett a lányra, és Mariettának eszébe jutott, hogy Lil nem tudja, hogy beszállt a ballonba kísérı nélkül. Hogy kizökkentse a lányt, Marietta megkérdezte: – Miért nem jössz inkább, és találkozol a ballon kormányosával, Lil? Nagyon kedves ember. Lil még jobban összehúzta a szemét. – Kormányos? – szipogott a lány. – Én nem állok szóba hóbortos vagy különc emberekkel, kisasszony. És különben is, mit tud ön errıl a kormányosról? Honnan tudja a nevét, Marietta kisasszony, ha nem bánja, hogy megkérdezem? Marietta tétován elmosolyodott, és elıresietett, kényelmetlen lábbelije ellenére Lil vele tartott, de aztán túlságosan belefeledkezett egy kerek, kupolás épület, a rotunda tanulmányozásába, és mire bármit kérdezhetett volna, a zenekar játszani kezdett. Nemsokára eljutottak oda, ahol a ballont kipányvázták. Lil léptei lelassultak, ahogy közelebb értek, de Marietta elkapta a kezét, és türelmetlenül megrángatta. – Na, gyerünk, Lil. Ígérem, nem harap! Lil megadóan hagyta magát közelebb cipelni. – Nehogy egyedül hagyjon a mellett az izé mellett – mondta végül. – Hallja, kisasszony? Marietta elnevette magát. SARA BENNETT
61 VÁGYÁLOM
– Hogy te milyen egy gyáva nyuszi vagy, Lil! Marietta felnézett, és rájött, hogy Mr. Keith látta a közeledésüket. A kosárban tevékenykedett, még némi igazítást hajtott végre, de most átemelte egyik lábát a kosár peremén, és az asszisztense segítségével leugrott a földre. – Miss Greentree! – üdvözölte mosolyogva a lányt, mielıtt a tekintete Lil takaros és egyenes alakjára siklott. – És egy barátnıje, úgy látom. – İ a… ı itt Lil – mondta Marietta meglepıdve és örömmel, hogy érdeklıdést vélt felfedezni a férfi tekintetében. – Újabb felszállást tervez mára? Ha elül a szél, remélem, elrepülhetünk egyenesen a Buckingham-palota fölé. – Buckingham-palota? – kapkodott levegı után Lil. – İfelsége letartóztatná magát! Mr. Keith elnevette magát. – Ahhoz elıbb el kell kapnia, Miss Lil. Apropó, ez a Lillian rövidített formája? Lil elpirult. – Az nem tartozik magára – felelte egyszerően a lány, aki ebben a pillanatban botlott meg az egyik pányvában. Mr. Keith elırelépett, elkapta Lil karját, és megtartotta. Lil erre még jobban elpirult, mint az elıbb. – Vigyázzon, Lil – mondta Mr. Keith gyengéden. – Rengeteg ostoba csapdát helyeztem el itt, óvatlan lányok számára – folytatta csillogó szemmel, és Lil, ha akaratlanul is, de elmosolyodott. – Még sosem láttam hılégballont ezelıtt – ismerte be a lány kissé megenyhülve. – Lil azt mondta idefelé, hogy nem tud elképzelni annál izgalmasabb dolgot, mint felszállni az égbe – jegyezte meg Marietta ártatlanul. A szolgáló kinyitotta a száját, majd becsukta, de mielıtt visszavághatott volna Mariettának, Mr. Keith közbevágott. – Akkor, kérem, legyenek a vendégeim. Szombaton fel tudom vinni önöket. Természetesen, ha az idıjárás kedvezı lesz. Szeretném megmutatni önnek Londont odafentrıl, Miss Lil. Lil mocorogni kezdett, egyértelmően kellemetlennek érezte a gondolatot. Mr. Keithnek végül eszébe jutott, hogy Marietta is ott van. – Újabb felszállást tervez, Miss Marietta? Tökéletes nap ígérkezik egy kis ballonozásra. – Újabb? – kérdezte Lil elvékonyodó hangon, vádló tekintettel. Marietta nem vett róla tudomást. – Köszönöm, nem, Mr. Keith. Azért jöttem, mert Lord Roseby-ról szeretnék beszélni önnel. – Maxrıl? – Volt alkalmam hosszasan beszélgetni vele. Nos, igazság szerint, Marietta beszélt, Max pedig hallgatta, de Mr. Keithnek ezt nem kell tudnia. – Remélhetem, hogy némi fényt sikerült csempésznie az én siralmas állapotú barátom életébe? És ilyen rövid ismeretség után, Miss Greentree – ez minden bizonnyal jót tesz neki. Beismerem, hogy abban reménykedtem, idıvel önök ketten egymásra találnak. Házasságközvetítı aeronauta? Marietta azon gondolkodott, vajon ı is úgy elpirult-e, mint Lil, és remélte, hogy nem. Egy rövid emlékkép bukkant fel a fejében – ahogy Max megcsókolta. Aphrodité elsı feladatnak azt adta, hogy Maxnek meg kell ıt csókolnia – azaz inkább azt, hogy meg kell kérnie Maxet, hogy mutassa meg, hogy kell. Ez pedig azt jelenti, hogy spontán csókolózásuk nem felel meg anyja elvárásának. Legközelebb jobban oda kell figyelnie… Marietta elmosolyodott. Legközelebb… – Valójában a repülés után újra találkoztunk Maxszel – szólalt meg végül. – Megsérült… leütötték az Aphrodité Klub melletti mellékutcában. Már gyógyul, szóval, kérem, ne ijedjen meg, uram. – Jóságos isten – mondta az orra alatt Ian Keith. – Nem szeretek ilyesmit hallani. Azt mondja, leütötték? İ elmondta önnek, hogy ez nem az elsı eset, hogy megtámadták és megsérült, vagy majdnem megsérült? Amikor még gyerek volt, majdnem vízbe fulladt, kétszer is, és más esetek is voltak… Többször majdnem eltőnt, és egyéb rossz dolgok is történtek vele. Az utóbbi két évben, mielıtt kitagadták. Most meg még ez is.
SARA BENNETT
62 VÁGYÁLOM
Nagyon különös, több mint különös. Miss Marietta, meg kell hogy mondjam, határozottan gyanús ez a dolog! Ilyen sok baleset! Lehet egyszerő véletlen is, persze, de mégis, tényleg furcsa. Vajon igaza lehet Mr. Keithnek, és tényleg gyanús a dolog? Marietta egy kis remegést érzett belül, és tudta, hogy ez figyelmeztetés arra, hogy óvatosnak kell lennie. Amikor utoljára érezte ezt a remegést, éppen Gerard Jonesszal szöktek el vágtatva a Greentree-birtokról, a skót határ felé. – Tényleg úgy gondolja, Mr. Keith, hogy valaki szántszándékkal akar kárt tenni benne? – kérdezte Marietta. Úgy tőnt, Mr. Keith rájött, hogy megdöbbenésében meggondolatlanul beszélt, és most – talán Max iránti tiszteletbıl – megpróbálta elbagatellizálni iménti aggodalmát. – Max barátja vagyok, de csak nagyon keveset tudok a családjáról. Tudja, évekkel ezelıtt találkoztunk, a Valland-házban, amikor a ballonom a kertjükben ért földet. Lenyőgözte az egész szerkezet mőködése, és én számtalanszor felvittem magammal – hozzá kell tennem, hogy a szülei rosszallása ellenére. A herceg aggódott, egyetlen fiának nehogy valami baja essék. – Most pedig éppen ı bánt el vele a lehetı legrosszabb módon azzal, hogy megtagadta tıle az örökösi jogokat. Mr. Keith kételkedve nézett. – Azt mondja, leütötték? Furcsán hangzik, nem? – Gyanúsan. Mr. Keith elmosolyodott és Lilre pillantott. – Miss Marietta igen határozott, nem így véli? Gondolja, hogy Max tudja, hogy Miss Marietta beleártotta magát a dolgaiba? Nem tudom, örülne-e neki, ha megtudná. Max nagyon magának való férfi. – Akkor az lesz a legjobb, ha nem árulja el neki – javasolta Marietta. – Miss Marietta makacs teremtés – mondta Lil szipogva. – A nıvérei is azok, mindhárman csökönyösek, mint az öszvérek. Már meg sem próbálok hatni rájuk, uram. Csak hagyom, hadd menjenek az orruk után, amíg meg nem unják, aztán észre térítem ıket. A férfi elnevette magát, szürke szeme csillogott. – Ön London melyik részébıl származik, Miss Lil? Magam is londoni születéső vagyok. Lil elıször elképedt, majd bizalmatlanul nézett a férfira. – Nem tudom, mirıl beszél, Mr. Keith. – Ön londoni, hallatszik a beszédén. – Yorkshire-bıl származom, mint Miss Marietta. Ez nevetséges, gondolta Marietta. Az ı kiejtése vitathatatlan volt, de Lil beszédében semmi nem utalt rá, hogy egy helyrıl származnának. A lány egyszerően csak nem akart Mr. Keithszel a múltjáról beszélgetni, és nem is fog – ha egyszer azt mondja, hogy nem londoni, akkor senki és semmi sem fogja tudni rábírni, hogy beismerje az ellenkezıjét. Marietta elkapta a ballonos pillantását, és könnyedén vállat vont. – Hogyan jutott eszébe hılégballonozni? – kérdezte inkább a férfitól. – Puszta szerencse. Felfogadott egy aeronauta, hogy segítsek a ballonja körüli munkálatokban, és tehetségesnek látott. Elkezdett tanítani, és amikor úgy döntött, hogy abbahagyja, abban a helyzetben voltam, hogy megvehettem tıle a ballont. Akkoriban hidrogéngázt használtak, nem széngázt, mint ma, az pedig sokkal veszélyesebb volt. Abban a pillanatban az egyik pányván megugrott a ballon, ahogy belekapott egy szélörvény. Lil felsikoltott. – Miss Lil, nincs mitıl félnie! Jöjjön, hadd mutassam meg – mondta a férfi, és a kosár felé csalogatta a lányt, Marietta pedig látta, ahogy Lil vonakodva lépked, mintha nyársat nyelt volna. – Nem, uram, nem hiszem, hogy én… – ellenkezett Lil, de Mr. Keith hajthatatlan volt. – Honnan tudná meg, hogy tetszik-e valami önnek vagy sem, ha ki sem próbálja? – kérdezte gyengéden. – Na, jöjjön, Miss Lil, és nézze meg. Ez egy vesszıbıl font kosár, nem is kívánhatna ennél erısebbet és rugalmasabbat… Hazafelé Lil nagyon csendes volt, barna szemében döbbenet látszott.
SARA BENNETT
63 VÁGYÁLOM
– Tudja, Marietta kisasszony – szólalt meg végül –, nem is tudtam, hogy ilyesmi lehetséges. Ez a Mr. Keith nagyon okos. – Az bizony. Leszámítva, hogy kissé hóbortos és különc. Lil sokatmondó pillantást vetett rá. – Azt sem fogom elfelejteni, hogy ön, kisasszony, anélkül hogy bárkinek is szólt volna, felszállt a ballonnal. Nem bizony. – Néha jobbnak találom, hogy ne beszéljek senkinek a terveimrıl, Lil – mindenki csak aggódna.
Nyolcadik fejezet
Másnap reggel Marietta sürgısen levelet írt Lady Greentree-nek, elmesélve benne mindazt, ami történt – az ésszerőség határain belül. Ahogy lepecsételte a szorosan összehajtogatott lapokat, odalentrıl hangokat hallott. Felállt, és kinézett a Berkley Square platánfáira nézı ablakából. A Montegomery-ház elıtt egy hintó állt, Marietta felismerte, hogy Helen nénié és Toby Russellé. A lány egy grimasszal végigsimított a szoknyáján. Helen nénit – aki Amy, azaz Lady Greentree testvére volt – nagyon szerette, ám Toby visszataszító figura volt, akit a család csak Helen néni kedvéért volt hajlandó elviselni. Helen néni nagyon fiatal volt, amikor megszökött Tobyval, ahhoz pedig túlságosan naiv volt, hogy felismerje: a férfi igazából csak egy hozományvadász. William bácsi pedig, mint a Tremaine család feje, inkább teljesítette Toby követelését, hogy elkerüljön egy rettenetes botrányt. A férfi hamar elverte Helen néni pénzét, így most folyamatos nélkülözésben élnek. A párhuzam nyilvánvaló volt Helen néni és Marietta sorsa között, és a család ezt meg is vonta. Mindketten elég bolondok voltak ahhoz, hogy egy olyan férfinak adják a szívüket, aki teljességgel megbízhatatlan, majd még el is szöktek vele, hogy aztán teljesen tönkretegyék az életüket. Ám amíg Helen néni végül férjhez ment a csirkefogóhoz, Marietta nem – és Tobyt tekintve, nem tehetett róla, de úgy érezte, sokkal jobban járt, mint Helen néni. Kis idı múlva Marietta is belépett a szalonba, és látta, amint Helen néni éppen a könnyeit törölgeti, amint Vivianna kisfiát nézi a dadus karjában. – Na, jól van, öreglány, most már szedd össze magad – mondta Toby feszengve. – Azt hittem, túl vagy már ezen a butaságon. Toby jóképő férfi volt fiatal korában, de az utóbbi tíz évben nagyon megváltozott. Marietta titokban alaposan szemügyre vette, és merev derékvonala alapján úgy találta, hogy a férfi főzıt visel. – Milyen kár, hogy Amy nem tudott még eljönni – sajnálkozott Helen néni. – Már biztos nagyon vágyik rá, hogy láthassa ezt a kislegényt! Gondoljátok csak meg, hiszen nagymama! – És nem is ı az egyetlen – mondta Toby, önelégült mosollyal. Vivianna rosszalló pillantást vetett rá, majd egy ideig csend volt. Aztán Helen néni kihúzta magát, és szokatlanul merészen kezdett beszélni. – Nos, ami azt illeti, megmondtam Williamnek, hogy nem érdekel – kezdte remegı hangon, hiszen nagyon szerette Williamet, aki nagy hatással volt rá. – Megmondtam neki, hogy nem tudok másképp nézni Amy lányaira, mint a családomra, és hogy nagyon szeretem ıket. Ha ezzel bolondot csinálok is magamból… akkor sem tettem semmi rosszat! – Ó, Helen néni! – jött közelebb Marietta, és melegen megölelte nagynénjét. – Mi is szeretjük magát. – Te jó ég – rázta ki a hideg Tobyt ettıl az érzelemkitöréstıl, majd az ablakhoz ment, hogy kinézzen. – Csak arról van szó, hogy annyira bízom benne – folytatta a néni halkan. – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. William olyan erıs, én pedig sosem voltam az. Marietta és Vivianna összenéztek. Mindketten tudták, hogy Toby hasznavehetetlen, ezért Helen Williamre van utalva, aki, a maga módján, vigyázott is rá. Még Helen néhány lejárt tartozását is kifizette, amikor nıvére nem tudta, Toby pedig nem is akarta. SARA BENNETT
64 VÁGYÁLOM
– Semmi olyat nem várunk magától, amivel feldühítené William bácsit – nyugtatta meg a nénit Vivianna. – Tényleg, Helen néni, nyugodjon meg. Talán magának és William bácsinak is jó lenne, ha alkalmasint kiállnának magukért. Ha ahelyett, hogy azt mondja, amirıl azt hiszi, hogy William bácsinak a legjobban tetszene, kimondaná azt, amit valójában érez és gondol. – Nos, ebben az esetben… máris megkérdezheted errıl magát Williamet is – jelentette ki Toby az ablaktól visszafordulva, kibírhatatlanul önelégült mosollyal. – Épp most érkezett meg. Helen vett egy mély lélegzetet. Vivianna és Marietta újra egymásra néztek, majd Vivianna kiment az elıcsarnokba, hogy fogadja William bácsikájukat, Marietta pedig megpaskolta, majd megsimogatta a néni kezét, közben sokatmondó pillantással nézett Tobyra. A férfi gúnyos grimasszal válaszolt. William hangja betöltötte az egész elıcsarnokot, majd megjelent az ajtóban, mögötte Vivianna. Ridegen fogta meg Helen feléje nyújtott kezét, majd úgy üdvözölte Mariettát, mintha inkább azt szerette volna, ha ott sem lenne. A dadus kötelességtudóan megmutatta Vivianna fiát – William pedig gyanakodva nézte a babát, majd felhördült, és helyet foglalt a szalon legkényelmesebb karosszékében. – Tejet kérek a teámba, Marietta. És kettıt abból a teasüteménybıl – mondta, és kritikus szemmel figyelte, ahogy Marietta kiszolgálja. – Tényleg nagyon szörnyő ez az egész. Annak ellenére, hogy ıfelsége, a királyné kegyesen elismerte Amy lányait három éve, még mindig nem tudok megjelenni sehol anélkül, hogy a születésük körüli botrányról ne hallanék. Bárcsak sosem derült volna ki! Nem is tudom, hogy gondoltátok, hogy hagytátok napvilágra kerülni ezt a kérdést. – Nekem senki sem említette – mondta Vivianna némi éllel a hangjában. – İfelsége pedig jól érzi magát Oliver és az én társaságomban. Azt gondolom, magának kellene leállítani ezeket a pletykálkodókat, bácsikám, bárki legyen is az; foglalkozzanak a saját dolgukkal. Helen levegı után kapkodott, nyilvánvalóan mindannyiuknál feldúltabb volt a téma miatt. William legidısebb unokahúgára nézett, és fennhéjázva megjegyezte: – Amíg ti nem kerültetek ide, a Tremaine családban a legcsekélyebb botrány sem fordult elı. – Azt kötve hiszem – szólalt meg Toby. – Eltekintve szegény húgom házasságától veled, természetesen – állította le röviden William. – Még egy kis teasüteményt, bácsikám? – kérdezte Marietta kissé ádáz hangon, és odatartotta a tálcát. A férfi úgy nézett rá, mintha menten minısíteni akarná Marietta bőneit, de aztán a süteményekre pillantva meggondolta magát. – Köszönöm, Marietta, veszek még egyet. Apropó, hogy van Amy bokája? Gyógyul? – Abban reménykedik, hogy hamarosan útra kelhet – válaszolta kedvesen Marietta. – Bácsikámról is érdeklıdött legutóbbi levelében. – Valóban? – kérdezte kissé megenyhülve a férfi. – Nos, rendkívül jó erıben vagyok, bár a család ügyei egy kicsit kimerítenek. Marietta elképzelte, ahogy bácsikája egyik házából a másikba rohangál, miközben a botrány foszlányain bosszankodik, és megpróbálta leküzdeni nevethetnékét. Ahogy Viviannára pillantott, látta, hogy nıvére is hasonló nehézségekkel küzd. Még akkor is mosolyogtak, amikor az egyik szolga belépett, és bejelentette: – Madame Aphrodité megérkezett, asszonyom. Aphrodité szokásos viseletében lépett be a szalonba; csak ékszerei csillogása derítette fel tetıtıl talpig fekete öltözékét. A teáscsésze megcsörrent William kezében; a süteménymorzsák a kabátjára hullottak. Toby perverz örömmel elvigyorodott, Helen pedig elborzadva felnyögött. Marietta elszántan az ajtó felé mozdult, hogy mindenáron megvédje anyját, míg Vivianna William bácsi elé állt. Aphrodité maga is megdöbbent, a lába földbe gyökerezett, ahogy halálra vált arccal megállt az ajtóban. – Mon dieu – fohászkodott suttogva. William végül nagy csörrenéssel letette remegı kezébıl a teáscsészét, és felállt. – Attól tartok, nem maradhatok itt, ennek a nınek a társaságában – mondta a dühtıl és megvetéstıl remegı hangon. – Majd máskor meglátogatlak, Vivianna. Amikor majd egyedül leszel. – Bácsikám, kérem, erre semmi szükség… – szólalt meg Marietta a nıvére helyett, de senki sem hallgatott rá.
SARA BENNETT
65 VÁGYÁLOM
– Ami pedig magát illeti… – folytatta a férfi, és Aphrodité fölé tornyosult, arca csak centikre volt a nı arcától. Aphrodité becsületére váljék, hogy nem alázkodott meg, hanem továbbra is egyenesen állt, és állta a férfi tekintetét, de Marietta még sosem látta ilyen megrettentnek a kurtizánt. William pedig felemelt hangon folytatta: – Nem akarom meglátni, vagy akár csak meghallani, hogy bármilyen történeteket terjesszen az unokahúgaimról. Nem akarok több botrányt. Megértette? Aphrodité nem szólt semmit, csak nézte a férfit. – Tökéletesen tisztában vagyok minden lépésével – lágyult meg kissé a férfi hangja. – Vannak barátaim, akik folyamatosan tájékoztatnak. Aphrodité még mindig nem szólt semmit. Egy pillanattal késıbb William felhördült, és kimasírozott Aphrodité mellett a szobából. Hamarosan hallották, ahogy a bejárati ajtó becsukódik mögötte, és a hintójával elhajtat. Aphrodité megremegve felsóhajtott. Vivianna odasietett, és megfogta az egyik kezét, Marietta pedig a másikat. – Jöjjön, üljön le – mondta gyengéden, anyját a kanapé felé terelve, ahol Helen ült, még mindig dermedten. Vivianna, aki kisfia születése óta könnyen elsírta magát, elıvette zsebkendıjét és megtörölgette a szemét. – Én… én… annyira sajnálom, Mama! Olyan rémisztı volt! Még sosem láttam ilyennek! – El is felejtettem… de, igen, a fivérem nagyon félelmetes tud lenni – mondta Helen néni, és a mellkasára szorította a kezét, valószínőleg azért, hogy enyhítse szívdobogását. Csak Toby tőnt úgy, mintha nem érintette volna meg a jelenet. – A fivérednek tényleg sajátos a stílusa – mondta nyugodtan. – Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki kiérdemeltem ezt, de most már látom, hogy nem egyedül bitorlom a Tremaine család nevén legnagyobb foltot ejtı személynek járó megszólítást. Aphroditénak sikerült kipréselni magából egy erıtlen nevetést. Felvetette az állát, smaragd és gyémánt ékszerei megcsillantak. – Nem foglalkozom vele – mondta gıgösen. – Nem tud megijeszteni. Dehogynem, gondolta Marietta. Aphrodité Jeanne D’Arcot játszik, William bácsi pedig a maga részérıl az egyik angol lordot, akinek nagyon is sikerült ráijeszteni Aphroditéra. Hogy lehetett ilyen goromba! Aphrodité ott maradt teára, és dajkálta egy kicsit az unokáját is. Gyönyörő, fáradt arca ellágyult, ahogy szeretettel nézte a kisdedet. Marietta érezte, hogy egyre nı benne a csodálat ez iránt a nı iránt, aki elvesztette három gyermekét, és valahogy mégis túlélte. Amikor Aphrodité távozni készült, már újra önmaga volt; türelmetlenül vállat vont, amikor William viselkedése szóba került. – Ugyan! Némelyik férfi harsány és féktelen – legyintett elutasítóan. – Ez az egyetlen módja, hogy elérjék, amit akarnak. Nem foglalkozom vele. – Greentree mama mindig mondta nekünk, hogy William bácsinak nagyon heves a temperamentuma, de eddig nem igazán tudtam elhinni – mondta Vivianna, amikor Mariettával magukra maradtak. – Olyan dühös volt. – Azt hiszem, a család nevén esett folt miatt, vagy amit annak vélt. És vajon mit értett az alatt, hogy vannak „barátai”, akik tájékoztatják? Marietta a fejét rázta. – Talán… nem tudom. Azt mondanám, hogy olyan volt, mintha találkozott volna már korábban Aphroditéval. Szinte sütött belıle a személyes győlölet, nem érezted? Amikor kiabált vele, egészen közel hajolt, bele az arcába, mintha ismerné. – Amennyire én tudom, sosem találkoztak azelıtt, és nem tudom elképzelni, hogy William bácsi látogatná a klubot, te igen? İ olyan szenteskedı, minden hétköznapi dolgon fennakad. – Éppen ezért. Talán titokban ı is Aphrodité rajongója, és azt hiszi, Aphrodité elmondja nekünk, ezért a maga módján figyelmeztette. – Élénk a fantáziád, Marietta – nevetett Vivianna, aztán ásított egy nagyot. Marietta nyomban elszégyellte magát. SARA BENNETT
66 VÁGYÁLOM
– Hiszen te fáradt vagy! Menj fel, és pihenj. És hagyd rám a William bácsi miatti aggodalmat. Hiszen ezért vagyok itt, hogy levegyem a válladról ezeket a jelentéktelen, itthoni dolgokat, hogy foglalkozhass a fiaddal! Vivianna halványan elmosolyodott, és arca ellágyult, ahogy a húgára nézett. – Bárcsak nyaralásnak tekintenéd az ittlétedet, Marietta! Szükséged van valakire, szerintem. Mindig sajnáltam, hogy nem voltam melletted, amikor elszöktél azzal a Gerard nevő féreggel. Vissza tudtalak volna tartani. – Nem hiszem. El voltam szánva, hogy tönkreteszem magamat, és meg is tettem. És tudod, Vivianna, miután elhagyott engem, rájöttem, hogy egyáltalán nem is szerettem ıt. Csak a szerelem eszméje vonzott. Vivianna felsóhajtott. – De megváltoztál. Gerard elıtt gondtalan, jólelkő és rettenthetetlen lány voltál, most pedig látom a szomorúságot a szemedben. Sokkal óvatosabb vagy, kevésbé nyitod ki a szívedet másoknak. Örzöd az érzéseidet. – Megbántottak – felelte Marietta hővösen. – Nem akarom, hogy újra megtörténjen. Mi ebben a különös? – Nincs benne semmi különös. Érzékenyebb lettél, ez természetes. De azt szeretném, ha… Annyira bánt, hogy mindent elvesztettél. Azt hiszem, nem vagy boldog, Marietta, vagy igen? Marietta elmosolyodott, de ez nem a régi, természetes mosolya volt. – Nagyon boldog vagyok. Vagyis az leszek, Vivianna, ha abbahagyod végre ezeket a butaságokat, és lepihensz. Vivianna engedelmesen felment a lépcsın Lilhez, magára hagyva Mariettát Cookkal és a teával, és minden egyébbel, ami gondos odafigyelést igényelt. Az egyik ilyen dolog Max volt, azaz Lord Roseby. Marietta azt tervezte, hogy ma délután újra meglátogatja. Valamiféle sürgetı érzés lett úrrá rajta, amióta megtudta, hogy Max nem marad már sokáig Londonban. Ha Max Cornwallba távozik, akkor nincs sok idejük arra, hogy megvalósítsák alkalmi viszonyukat, ráadásul még Aphrodité elsı feladatát is teljesítenie kell. Ki kell használnia a rendelkezésükre álló idıt, hogy megtanuljon Maxtıl mindent a vágyról, amit csak lehet. Nem a szerelemrıl, emlékeztette magát szigorúan. Ez csak a tiszta szenvedélyrıl szólhat és… és a kéjrıl. Marietta beleborzongott a felbukkanó képbe, és a férfi ajkának és meleg bırének érzetébe, ennek emlékébe. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen rövid érintkezés ezt a hatást váltja majd ki belıle? Ha ıszinte akarna lenni, beismerné, hogy amióta megízlelte a férfi csókját, folyton annak ízére gondol, az érzésre, amit a férfi ébresztett benne, karjának szoros ölelésére. Ha ıszinte lenne, beismerné, hogy alig várja, hogy újra átélhesse ezt az élményt. Olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet.
Amikor Marietta megérkezett a Bedford Square-re, épp egy zaklatottnak látszó úriember távozott a házból. – Ez volt Max fiatalúr intézıje – tájékoztatta Pomeroy fontoskodva, amikor a lány megkérdezte. – İt hívatta legelıször. Marietta elgondolkodott, vajon mi lehet az a sürgıs ügy, ami nem tud várni, amíg Max felépül. Aztán elkábította az édes, dús virágillat, és rájött, hogy Mrs. Pomeroy felülmúlta magát. Egy hatalmas kínai váza volt az elıcsarnokban elhelyezett asztalon, tele rózsával, Marietta pedig elismerıen szimatolt. – Csodálatos – suttogta, és közben újra beleszimatolt a csokorba. – Honnan vannak ezek, Pomeroy? A férfi felragyogott. – A Valland-ház rózsakertjébıl valók, kisasszony. Harold úr és Susannah kisasszony küldte ıket. – Nagyon igyekeznek gondoskodni az úrról, igaz? – Ó, igen, kisasszony. Harold úr és Max fiatalúr olyanok, mintha testvérek volnának, és mindig is olyanok voltak. Susannah kisasszony pedig mintha a húga lenne. Legalábbis azok voltak, mielıtt… – hagyta abba hirtelen, és kényelmetlenül érezve magát, másfelé nézett. SARA BENNETT
67 VÁGYÁLOM
Marietta szerette volna tovább kérdezgetni, de tudta, hol a határa a személyzettel való csevegésnek. Azonkívül pedig, Pomeroy nem lenne lojális Maxhez, Marietta pedig nem akarta, hogy az idıs férfi úgy érezze, mintha elárulta volna az urát. – Hogy van ma Lord Roseby? – kérdezte, amint követte Pomeroy lassú lépteit felfelé. – Majdnem olyan, mint régen, kisasszony. Marietta eltőnıdött ezen, amint közeledtek Max lakosztálya felé, és azon gondolkodott, vajon ez valóban jó hír-e. Saját tapasztalata szerint Max régi önmaga gıgös és arrogáns, és így lehet, hogy nehezebben fog boldogulni vele. Mindenesetre Max nem nyomta már az ágyat, öltözéke tökéletes volt: kék kabát és világosbarna nadrág volt rajta, és egy olyan sarokban üldögélt, ahonnan a ház hátsó része felé lehetett látni. Bár a bıre elég sápadt volt még és színtelen, felállt, amikor Marietta belépett. – Miss Greentree. – Lord Roseby. Pomeroy becsukta az ajtót. – Úgy látom, sokkal jobban van, Max – jelentette ki Marietta, ahogy leült a férfival szemben lévı székre, de észrevette, hogy Max nem tudta elrejteni megkönnyebbülését, miközben ı is elfoglalta a helyét. – Amint látja, jó egészségnek örvendek. – És már beszélt is az intézıjével? A férfi összevonta szemöldökét. – Így igaz. Beszélnem kellett vele a jövımrıl. – Egész boldognak látszik ahhoz képest, hogy nincs mit remélnie. – Mondtam önnek, Marietta, hogy jól vagyok, és azt is, hogy nincs szükség rá, hogy meglátogasson. – Á, viszont ott a megállapodásunk. Biztos vagyok benne, Max, hogy arról nem feledkezett el. Max a szeme sarkából hosszan nézte a lányt, pillantásából nehezen lehetett bármit is kiolvasni. – Nem, nem felejtettem el. Bárcsak el tudnám! – Remélem, nem áll szándékában megtenni, és kihátrálni a dologból – mondta Marietta, ujjával úgy fenyegetve a férfit, mint egy ügyeletes nevelını. – Tudja, hogy úgysem hagynám, hogy megszegje az ígéretét. – Tiszta ırültség – felelte a férfi elkeseredett hangon. – De csak idıleges ırültség, Max – emlékeztette újra a lány. – És megmondtam önnek, hogy csak gyakorolunk. Ennyi az egész. Tulajdonképpen el is kezdhetnénk – mondta, és azzal Marietta elırehajolt, és a férfi térdére tette a kezét. A férfi csendben maradt, és úgy nézte a lány kezét, mintha az menten felrobbanna. – Emlékeztetni kívánom, Max, hogy kurtizán vagyok. Egy tapasztalt és kifinomult nı, akivel épp most ismerkedett meg… és aki iránt olthatatlan vágyat érez. Az utolsó szónál kicsit elmélyítette a hangját, mert azt gondolta, ezzel érzékivé teheti. Nem arra számított, hogy a férfi erre elvigyorodik. – Max! – Sajnálom, de ön egyáltalán nem úgy néz ki, mint „egy tapasztalt, kifinomult nı”. Ön úgy néz ki, mint… mint Marietta Greentree. – Használja a képzeletét! – felelte Marietta, és igyekezett nem feldühödni. – Még csak meg sem próbálja! A férfi újra elkomorodott. – De igenis, próbálom, de ez annyira nevetséges. Önnek nagyon élénk a… – Nem, nem az. Még sosem látott olyan nıt, akit azonnal megkívánt? Képzelje el, hogy bálban vagy táncmulatságon van, vagy valami ilyesmi, és látja, amint a nı áthalad a termen. Egyetlen pillantás – ennyi elég, hogy tudja, hogy meg akarja kapni. A nı minden porcikája vonzza önt, hogy odamenjen hozzá, az elegáns öltözéke, a nyaka lágy íve, titokzatos mosolya. Nem tud neki ellenállni. Odamegy hozzá, és rábeszéli, hogy menjen el magával, a hintóban pedig le sem tudja venni róla a szemét. Vagy talán a lápvidéken keresztül lovagolva… – Londonban nincs is láp.
SARA BENNETT
68 VÁGYÁLOM
– Akkor a parkon át – vágott vissza a lány, csillogó és mohó pillantással, saját fantáziájától elragadtatva. – Ön a parkon át lovagolva maga elıtt megpillant egy lányt, akinek a haja lobog a szélben. Ahogy utoléri, oldalra pillant, és nézi az arcát, az alakját, és valami fellobban önben. Azon nyomban. Akarja ıt. Történt már ilyesmi magával, Max? – Nem – felelte a férfi gyámoltalanul. – Amint épp mondani akartam, amikor félbeszakított, az ön fantáziája, Marietta, nagyon élénk, de nem sok köze van a valósághoz. Ha meglátok egy csinos hölgyet a bálteremben, igen, talán beszélgetni kezdek vele; szokásos témákról, udvarias kérdéseket teszek fel neki, ám mivel a pártfogója mellette ül, és sasszemmel figyeli minden lépését a bálteremben, semmiképp sem fogom a hintómban hazavinni a hölgyet. Aztán ott a lovagoló lány. Ha megugrik a lova, talán, de ha nem… Azon gondolkodnék, mi az ördögöt keres odakint egyedül. Ha egy igazi hölgyrıl van szó, akkor hangosan kiabálna, és ha mégsem, akkor… talán lenne némi aggályom, hogy megismerkedjek vele vagy sem. Tudja, a botrány miatt. Legalábbis ez volt a hozzáállásom, mielıtt magam is botrányba keveredtem. Marietta már jóval az elıtt elvesztette a türelmét, mielıtt a férfi befejezte volna kis beszédét. – Ön túlságosan gyakorlatias és körülményes. Semmi képzelıereje nincs, Max? – Nincs, de biztos vagyok benne, hogy önnek kettınk helyett is van elég. Marietta felsóhajtott, és a férfira bámulva visszaült a helyére. – Ez így nem megy – motyogta maga elé. – Megmondtam önnek… – Nem fogom feladni. A lány hangjából érzıdı elszántság egy nevetéshez hasonló nyögést szakított fel a férfiból. – Ön tényleg ennyire megállíthatatlan? Marietta úgy tett, mintha fontolgatná a választ. – Nem tudom. Még fiatal vagyok. Egy nap majd talán valami vagy valaki elıkerül, aki képes lesz megállítani. Gerardnak majdnem sikerült. De Max, ön ne tegye, még ne. Hajlandó együttmőködni? – Van választásom? – kérdezett vissza sötéten a férfi. – Nem igazán – mosolygott a lány káprázatosán a férfira. Max újra azon gondolkodott, hogyan sétálhatott be Marietta Greentree csapdájába. Íme, ártatlanul foglalkozik az üzleti ügyeivel, aztán színre lép Kékszemő kisasszony, és már semmi sem ugyanaz, mint azelıtt. Viszonyba kezd egy gyönyörő, szıke lánnyal, aki miatt éjszaka álmatlanul forgolódik. Az igazság az, hogy semmi esélye nem volt visszautasítani – csakhogy ezt még nem tudja a lány, mert ahhoz túlságosan ártatlan. Ez volt az igazi probléma. Mivel ıt úriembernek nevelték, és az úriemberek nem csábítanak el ártatlan lányokat – olyanokat sem, akiknek már romokban hever a jó híre. Marietta hirtelen felállt, és mielıtt még Max is felállhatott volna, odahajolt hozzá, az arcuk nagyon közel volt egymáshoz. A férfi kíváncsian nézte a lányt, és azon gondolkodott, vajon mit fog tenni, és remélte, hogy lesz lelkiereje és kibírja. Egy pillanat múlva már azon gondolkodott, hogy milyen finom a lány bıre, olyan, mint a krém, szeme olyan hihetetlenül tiszta kék, amilyet még sosem látott, szempillái pedig sokkal sötétebbek, mint a haja. Az ajka pedig, azzal a kis kunkorodással a sarkában… – mintha mindig egy mosoly bujkálna ott. Ó, igen, végtelenül elbővölınek és rendkívül csókolnivalónak találta. Légzése felgyorsult – mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Hogy történhetett meg ez? Megmarkolta a széket, nehogy elkapja a lányt, de Marietta minden ízében csalódottan már hátrább lépett. – Nem tudom, mit tegyek – siránkozott. – Számítok önre, Max, hogy megmutatja, mit kell tennem! Megígérte. Azt hittem, egy úriember sosem szegi meg az ígéretét. Valahogy meglágyult a férfi arca. – Ön játssza a kurtizán szerepét, Marietta, akkor nyilván a csábítás is a kisujjában van. Különben is, nem én vagyok az, akinek gyakorolnia kell. A lány ellenségesen nézett rá. – Ön élvezi ezt, igaz, Max? Élvezi, hogy ilyen kíméletlenül ellehetetlenít. Talán ehhez ért a legjobban. A férfi nem ellenkezett. Marietta körbesétált körülötte, suhogó szoknyában, csinos kis arca meggyötörve.
SARA BENNETT
69 VÁGYÁLOM
– Max, számítok a segítségére. Tényleg. Legalább csókoljon meg – mutassa meg, hogyan kell rendesen csinálni. Legalább ennyit tegyen meg. Múltkor, amikor itt voltam, megcsókolt. – Gyenge pillanatomban talált akkor, Marietta – felelte Max. – Akkor tegyen úgy, mintha ez egy másik gyenge pillanat lenne. – Csípıre tett kézzel állt meg a férfi elıtt. – Kérem. Max nemet akart mondani. Nemet kellett volna mondania. De a lány olyan szomorú volt, és a helyzet annyira nevetséges, hogy egy gyönyörő, fiatal lány könyörögve kéri, hogy csókolja meg. Max kívülrıl hallotta magát, amint ezt feleli: – Ha ragaszkodik hozzá. Aztán azt gondolta, ez talán még nevetségesebb. Ám ahhoz már késı volt, hogy meggondolja magát. Marietta diadalmas mosollyal közelebb hajolt, és határozott mozdulattal a férfi ajkára helyezte a sajátját. Majd úgy maradt. Ez olyan, gondolta a férfi, mintha horogra akadt volna. Ó, istenem, még a legalapvetıbb dolgot sem tudja a csókolózásról – hát nem tanította meg neki az a férfi, aki tönkretette? Maxnek kell megmutatni neki mindent? Csókold meg, hisz te is ezt akarod, nem? Itt könyörög, az isten szerelmére, hát tedd már meg! Max felemelte a kezét, és lágyan a lány vállára tette, majd eltolta egy picit, épp csak annyira, hogy beszélni tudjon. – Egy csók több, mint az ajkak érintkezése – dörmögte. – Cirógatni, dédelgetni kell az ajkaival. Érezni a másikat, majszolgatni, szívni és egy kicsit harapdálni, lágyan. Így – mondta, majd, mint egy bolond, hozzáfogott, hogy megmutassa a lánynak. Ajkait a lehetı legfinomabban és legmeghittebb módon mozgatta. Marietta ajka puha volt és bizonytalan, de határozottan odaadó. Max végighúzta nyelvét a lány alsó ajkán, majd finoman ajkai közé szippantotta azt. A lány torkából felszakadt egy nyögés, mintha tetszene neki, és hirtelen ı is ugyanígy tett a férfival. Max mélyebbre nyomult, nyelve már a lány szájában volt, ugyan nem erıszakosan, de a lány nyelve után kutatott. Marietta elıször tétován, majd növekvı önbizalommal követte Max útmutatását. És ı mióta nem csókolt már meg így egy nıt? Volt idı, amikor elég volt csak nıkre gondolnia, és arra a kölcsönös élvezetre, amit az együttlétek hozhattak, ki is vívott egyfajta elismerést, bár ez nem rettentette vissza a lányaikat férjhez adni vágyó anyákat, hogy tovább üldözzék Barwon hercegének egyetlen fiát. Ám késıbb… a szexuális öröm sokkal inkább gyors menetté változott, egy pillanatnyi elszakadás a gondoktól, majd hamar feledésbe is merült. Ez viszont teljesen más volt. Marietta Greentree különbözött az eddigi nıktıl, és Max nem értette, miért, kezdte azt gondolni, ha tudná is, már késı küzdeni ellene. Amikor késıbb megtörte a csókot, Marietta szeme csukva volt. Teljesen a férfihoz hajolt, keze Max mellkasán nyugodott, ajkai szétnyíltak és pirosak voltak. – Ó – sóhajtotta, és ez olyan valaki sóhaja volt, aki már mindent megértett. Max azon gondolkodott, hogy a feje a seb miatt vagy Marietta miatt szédül. És a szíve is a duplájára nıtt, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Mégis, a hangja, ahogy beszélni kezdett, nyugodt volt, és semmit nem sejtetett abból az ırületbıl, amelynek az áldozata lett. – Most pedig ön csókoljon meg engem – hallotta saját, szenvtelen hangját, és tudta, hogy ebbe bele fog ırülni. A lány kinyitotta a szemét, és bágyadt, kék tekintettel nézett a férfira. – Gondolja, hogy meg tudom csinálni? – Ezt teszik a kurtizánok. Marietta megnyalta a száját, aminek a látványától Max majdnem hangosan felnyögött. Aztán fejét félrefordítva, hogy elkerülje az orruk összeakadását, a lány úgy tett, ahogy az imént a férfi mutatta neki. Max igyekezett mereven tartani a karját, hogy megakadályozza magát abban, nehogy elkapja a lányt, és magához szorítsa ezt a lágy, élvezni való testet. Lehet, hogy Marietta nem volt tapasztalt, mindenesetre nagyon igyekezett, és volt benne valami elragadó báj, amelyre Max már a találkozásuk elsı pillanatában felfigyelt. Talán jó kurtizán válhat belıle, talán valóban az a végzete, hogy anyja nyomdokaiba lépjen, SARA BENNETT
70 VÁGYÁLOM
ahogy állítja. Max bensıjében viszont valami tiltakozni kezdett ez ellen, valami, aminek nem tudta a magyarázatát, és nem is akarta kideríteni. Marietta úgy érezte, mintha feloldódott volna, mintha minden átforrósodott és megédesedett volna benne. Maxhez akart simulni, a nyakába akart kapaszkodni, és csókolni akarta a férfit, vég nélkül. Miért nem mondta eddig senki, hogy ilyen egy csók? Hogy ilyen érzéki és erıteljes? És nem csupán azért, mert a csók a testi egyesülés elıjátéka, hanem önmagáért a csók hatalmáért. Max nyelve a lány nyelvét kereste, és Marietta hallotta, amint a férfi önkéntelenül felnyög. Szorosan fogta a lány derekát, és távol tartotta magától, amikor Marietta közelebb akart kerülni hozzá. Egy bizonyos távolságnál azonban nem engedte közelebb, kivéve az ajkait. Szenvtelennek kellett volna tőnnie, de volt valami nagyon erotikus a kettejük között lévı távolságban. A tudat, hogy csak ilyen kevés választja el ıket egymástól, ajkaik játékát még inkább felforrósította. Marietta még közelebb akart férkızni, bele akart túrni a férfi hajába, az ujja köré akarta csavarni azt a rakoncátlan kis tincset, ki akarta gombolni a férfi kabátját, és fel akarta fedezni a testét. Nem felejtette el azt az éjszakát, amikor elég sokat láthatott az ágyban fekvı meztelen férfiból. Valami zaj hallatszott az ajtó felıl, de egyikıjük sem figyelt fel rá. A következı pillanatban azonban szörnyő csattanással a földre esett egy teáscsészékkel teli tálca. Marietta ijedten hátrafordult, és látta, amint Daniel lesütött szemmel igyekszik kihátrálni a szobából, majd határozottan becsukja maga mögött az ajtót. Semmi kétség, Daniel látta ıket csókolózni. Max egyik szolgája látta ıket csókolózni. Kínos volt a dolog, de Mariettát nem érdekelte. Megcsináltam! – gondolta. Teljesítettem az elsı feladatot… Mégpedig olyan buzgón csókolta Maxet, és annyira élvezte is, hogy egy pillanatig sem gondolt eddig Aphroditéra. A kurtizánná válás gondolata az agyának a leghátsó szegletében sem volt jelen. Vajon a férfi is élvezte? Vagy csak tettette, csak a szerepét játszotta? Hő! Végighaladt ajkaival a férfi állkapcsán, apró, harapdáló csókokkal borította, majd kidugta a nyelvét, hogy megízlelje a férfi bırét. Max beleremegett. – Marietta. Marietta már tudta, hogy a másik éppannyira kívánja ıt, mint ı a férfit. Bármit mondjon is, a teste az övéért reszket. Valamiért megkönnyebbült ettıl a gondolattól. Úgy érezte, van némi hatalma a férfi felett, úgy érezte, nem kell attól tartania, hogy kihasználják és elhagyják. Max sóhajtva úgy fordította a fejét, hogy a lány szemöldöke az arccsontjához ért. – Úgy gondolom, mára épp eléggé megdöbbentettük a személyzetet – mondta felismerhetetlen hangon. – Elég, Marietta. – Miért? – ellenkezett a lány. – Már úgyis elment, mi meg még csak épphogy elkezdtük. Csókoljon meg újra. – Nem – felelte a férfi harsányan nevetve, és kicsit taszított a lányon, hogy kénytelen legyen hátralépni. – Nem hiszem el, hogy ez velem történik. Bizonyára megırültem. – Aztán egyenesen a lány szemébe nézett: – Marietta, nem akarom elveszíteni az önuralmamat, még nem. Azt akarom, hogy itt hagyjuk abba. Marietta egy pillanatig csak bámult rá, rendkívül forrónak és izgatottnak érezte magát. Maxnek talán igaza van. Még csak most kezdıdött el a viszony, nem szabad türelmetlenkednie. Max a gyakorlópartnere, jobb lesz, ha ezt nem felejti el. Igazából azonban úgy érezte, mintha ez több lenne ennél, több lenne a színlelésnél, az egyszerő partnerségnél. Úgy érezte, mintha ez igazi… Mégis, jobb lesz, ha nem hagyja, hogy túlzottan önteltté váljon. – Nem is tudom, Max – mondta fürgén felhúzva a kesztyőjét. – Természetesen sokkal több a tapasztalata ezekben a dolgokban, mint nekem, de úgy érzem, mintha kettınk közül az ön kezében volna az irányítás, és biztos vagyok benne, hogy más út is van. Én leszek kurtizán, nem ön. Max vállat vont, de Marietta úgy látta, mintha diadal villant volna fel a tekintetében. Természetes, hogy a férfi magának szerette volna az irányítást, így megakadályozhatta, hogy a lány kerüljön vezetı szerepbe. Az is az ı elınyét szolgálta, hogy itt voltak az ı házában. Most, hogy Max felépült a sérülésébıl, el fogja hagyni Londont. Marietta emlékeztette magát, hogy bár lehet, hogy teljesítette az Aphrodité által kitőzött elsı feladatot, nincs vesztegetni való idı, ha a többit is
SARA BENNETT
71 VÁGYÁLOM
teljesíteni akarja. És ha már itt tartott gondolatban: vajon mennyi feladat van, és melyek azok, amelyeket teljesíteniük kell? Mindenképpen találkoznia kell Aphroditéval, amilyen hamar csak lehet. Megfordult, és meglepıdött. Max barna szemében gyanakvás bujkált, így nézte ıt, mintha azt gondolná, hogy a lány esetleg megragadja ıt… és szeretkezni kezd vele. Marietta majdnem hangosan felnevetett. Nos, erre biztos nem kerül sor, legalábbis egyelıre, mindenesetre most néhány olyan kérdést fog feltenni a férfinak, amelyek talán nem lesznek ínyére. Itt az ideje, hogy Maxet szóra bírja.
Kilencedik fejezet
Max csak nézte ıt, új árnyékokkal a szeme alatt, Marietta szinte megsajnálta, de aztán a fején lévı kötésre tévedt a tekintete. Vajon baleset volt, vagy hidegvérrel kitervelt támadás? A férfi érdekében ki kell deríteni az igazságot a Valland családról, és Maxnek segítenie kell ebben. Elszánta magát. – Mr. Keithtıl hallottam, hogy tavaly két baleset is érte. Vajon miért történhettek? Max érezte, ahogy megnyúlik az arca, majd dühös grimaszba fordul. Sosem sikerült megtanulnia, hogy uralkodjon az arcvonásain. Anyja éppilyen volt, mindig sikertelenül próbálta megjátszani magát. Max pedig örökölte tıle a képmutatásra való alkalmatlanságot, mint ahogy apjától annak heves vérmérsékletét. Rettenetes kombináció. – Marietta, most tényleg túl messzire ment. A magánéletem nem tartozik önre… – Nos, szerintem viszont rám tartozik, amennyiben ön ismét kap egyet a fejére, mielıtt teljesítenénk a megállapodásunkat – felelte gyakorlatiasan a lány. – Csak magamra gondolok, Max. A férfi legszívesebben megfojtotta volna, ugyanakkor volt valami elragadó ártatlanság ebben a lányban, ami sokkal inkább arra késztette a férfit, hogy hangosan felnevessen… és csak azután fojtsa meg. Marietta Greentree egyetlen korábbi nıismerıséhez sem hasonlított, amivel bizonyos fokig el is bővölte a férfit, aki elszörnyedve gondolt arra, mit jelenthet a lány már így is összekuszálódott egzisztenciája számára. – Ugyan, Max, úgysem nyugszom addig, amíg el nem mondja. Hogy is volt az, hogy – kétszer is – majdnem vízbe fúlt? – Nem fulladtam vízbe, és az egész csak… baleset volt. – A szavak olyan idegenül, olyan sötéten hangzottak, ami nem tetszett a férfinak. A lány arra kényszeríti, hogy olyasmiken gondolkodjon, amiken inkább szeretne nem gondolkodni. – Kétszer? – Igen. Csónakázni mentem, de kilyukadt a hajóm. Szerencsére jó úszó vagyok, bár tél volt, és a víz rettenetesen hideg volt – folytatta összevont szemöldökkel. – A másik alkalommal pedig Harolddal búvárkodtunk – pénzérmékért merültünk le, afféle régi, gyerekkori szokásunk szerint, amikor belegabalyodtam a nádasba. Szerencsére nálam volt a zsebkésem, így ki tudtam szabadítani magam. Sérülés nem történt. – Hm, mindkét alkalommal saját magát mentette ki – nézett kételkedve a férfira. – Mondja, milyen egyéb „balesetek” érték az után, hogy majdnem kétszer is megfulladt? Max összeráncolta a homlokát, de azért elég nyugodtan válaszolt. – Csak a szokásos ifjúkori balesetek, lovasesések, lepottyanás egy fáról, kizuhanás egy ablakból. Ne nézzen ilyen elborzadva, Marietta, olyan voltam, mint minden más, hasonló korú fiú, sosem vigyáztam magamra úgy, ahogy kellett volna. Természetes, hogy az ember nem nagyon törıdik a testi épségével, amikor fiatal, ráadásul az apám… a herceg nem állított fel túl sok szabályt vagy korlátozást, amíg egyébként elvégeztük a dolgunkat. – Nem tudom elképzelni, hogy ön meggondolatlan lett volna, Max. A férfi sértıdöttnek látszott, majd felvette a korábban megismert Gıgös Uraság arckifejezést. SARA BENNETT
72 VÁGYÁLOM
– Talán azért nem, mert önnek nincsenek fivérei, így nem is értheti olyan jól a fiúk dolgait, mint hiszi, Marietta. – Nos, én tényleg vakmerı voltam – jelentette ki Marietta. – Francescával órákig trappoltunk a mocsárban, bármilyen volt is az idı. Egyszer sötétedésig kint maradtunk, és vártuk, hogy elıjöjjön a fekete szellemkutya. Egy legenda szerint, tudja, a kutya akkor jelenik meg, ha valaki sötétedés után odakint marad. Persze soha nem bukkant fel. A férfi elmosolyodott. – Esett is? – Mintha dézsából öntötték volna. Utána hetekig kegyetlen hideg volt. A mama azt hitte, meg fogunk halni. – Marietta… – Szóval, látja, én is meggondolatlan voltam, mégsem volt oly sok balesetem, mint önnek. Max furcsán nézett a lányra. – Talán a lányoknál ez másképp van. Bár Susannah, a testvérem is mindig velünk volt, és próbált kitartani. Mindegy. Amikor iskolába kerültem, minden megváltozott. Ott már nem volt olyan szabadság, hogy veszélyes dolgokat lehetett volna mővelni, nem is volt több balesetem. Tulajdonképpen nem is volt a múlt évig, amíg én… amíg… – mondta elkomorodva. Vajon tényleg van valami furcsa az utóbbi idıben elszenvedett balesetekben, ahogy Marietta mondja? Még soha nem is gondolta ezt rendesen végig ezelıtt? Soha nem vette volna észre eddig, hogy valaki ilyen régóta a halálát kívánja? De bármilyen kellemetlen gondolat bukkant is fel a fejében, Max azonnal elhessegette. – Nem – mondta végül. – Csupán véletlen egybeesés. Bármilyen gyerekkori csínyt bőncselekménnyé lehet változtatni, ha eléggé komolyan akarja az ember. – Max – folytatta halkan a lány –, mi történt tavaly? – Marietta, annak semmi jelentısége. – Ha semmi jelentısége, akkor nyugodtan beszélhet róla nekem, igaz? – kérdezte a lány a legédesebb mosolyainak egyikével az arcán. A férfi ajka önkéntelenül megrándult, és bár dühös volt a lányra, Marietta tudta, hogy nyert. – Látom, addig nem nyugszik, amíg el nem mondok mindent. Jól van! Múlt nyáron, lovaglás közben rám lıttek a Valland-háznál, apám… a herceg surrey-beli birtokán. – Tekintetével igyekezett elkerülni a lányét, amikor helyreigazította magát. – A lövést elhibázták ugyan, de nem sokkal. Nem jöttem rá, honnan jött a lövés, de úgy gondoltam, véletlen baleset volt. Miért akarna bárki is rám lıni? Talán maga az ismeretlen is megrémült, amikor rájött, hogy majdnem megölt, vagy talán nem is tudta, mit tett. Mindenesetre, soha nem jöttünk rá, ki volt a tettes, és nem is történt meg újra. – És mi a helyzet a második balesettel? Max felemelte a kezét, és grimaszt vágva megérintette a fején a kötést, majd leengedte a kezét. – Épp karácsony elıtt volt, amikor hazaértem. Az istállókban voltam – az egyik lovam lesántult, és éppen hozzá tartottam, hogy megnézzem, hogy van. Valami… valaki… valami lesújtott. Nem emlékszem semmire. Az egyik lovász egy óra múlva rám talált. Nem volt túl komoly a sérülés, csak egy púp volt a fejemen. Egy darab fa hevert mellettem, ami az egyik gerendából hiányzott. Úgy tőnt, mintha éppen akkor esett volna le, amikor alatta voltam. Szerencsére a ló nyugodt volt aznap éjjel. Pedig pokoli egy természete van. – Úgy érti, tiszta szerencse, hogy a ló nem taposta agyon magát, amíg öntudatlanul feküdt az állásában? Max, önnek nagyon sok szerencsés pillanata van – mondta csendesen Marietta. – Úgy tőnik, hogy ön ezt nem ismeri fel – vagy csak nem akarja mások számára viszont egyértelmő – fortyogott a lány tovább, míg a férfi csak ült, konok hallgatásban. – És ez a két legutóbbi „baleset” az elıtt történt, hogy az apja kitagadta? – Igen, röviddel elıtte. Januárban tagadott ki, újévkor, amikor mindannyian együtt voltunk a Vallandházban. A család összejön ilyenkor – ez már hagyomány. Nem számít, milyen távol vannak a Vallandok, az évnek ebben az idıszakában mindig visszatérnek ide. Apám mindenkit betessékelt a könyvtárba, majd felolvasta anyám levelét. Szörnyen… lehangoló volt, hogy úgy mondjam. SARA BENNETT
73 VÁGYÁLOM
Marietta tágra nyílt szemmel, levegı után kapkodott. – Úgy érti, hogy hangosan felolvasta az egész család elıtt? Az ön összes rokona elıtt? Max, ez nagyon kegyetlen dolog! Igazából szándékos kegyetlenségnek tőnik. A herceg ilyen kegyetlen ember? – Kegyetlen pillanat volt – felelte Max mogorván. – Valószínőleg nagyon csalódott volt, és mielıbb túl akart lenni rajta. Max kiállt a herceg mellett – a férfi mellett, aki egyetlen pillanat alatt romba döntötte Max egész életét, miközben megszégyenítette és megalázta. Marietta nézte Maxet, és szerette volna megrázni, amiért ennyire lojális, aztán megcsókolni érte. – Most meg ez a támadás az Aphrodité klub elıtt – folytatta Marietta szelíden. – Túl sok eset, ami hajszálon múlott. Nem gyanakszik, hogy talán nem is balesetek voltak? A férfi elkomorodott. – Nem függenek össze. Hogyan is függhetnének? Ön ártatlan véletleneket akar befeketíteni, anélkül hogy a leghalványabb jel utalna erre. – De Max, gondolkozzon! Nincs önnek valamije, amit más meg akar szerezni? – Talán volt, egyszer – ismerte be vonakodva. – Tudom, mit mővel, Marietta. Megpróbál rávenni, hogy azt higgyem, Harold azt akarja, hogy meghaljak, hogy övé legyen az örökség. De ha eltekintünk az egész feltételezés nevetségességétıl, mivel magyarázná ezt? – mutatott a fején lévı kötésre. – Haroldnak már megvan mindene. Mi értelme lenne megszabadulnia tılem most, amikor már név szerint is ı az örökös? – Ennek valóban nincs értelme, nem. Egyelıre. – Marietta, kérem, hagyja abba. Nincs szükségem rá, hogy beleavatkozzon az életembe, és nem is kértem meg erre. Azok közé a nık közé tartozik, akik örömmel szólnak bele mindenbe, igaz? Nos, ebbe a dologba, kérem, ne tegye! – Valakinek figyelnie kell a dolgaira, Max – mondta, miközben ártatlan tekintettel nézett a férfira. – A csókolózás könnyebb volt – motyogta a férfi. – Legalábbis amíg az ajkai mással voltak elfoglalva, nem tudott kérdéseket feltenni nekem, vagy nem tudott vad képzelgésekkel traktálni. – Ó, hát azt akarja, hogy gyakoroljunk? A férfi a lány ajkára pillantott, és miközben mérlegelte e lehetıséget, egy pillanatra kitágult a pupillája. Majd némi habozás után felállt. – Nem – mondta végül kereken. – Nincs több tanítás mára. Viszontlátásra, Marietta. Marietta elmosolyodott, nem számít, mennyire ellenkezik most Max, hisz tudta, hogy a férfi ugyanúgy élvezte a csókolózást, mint ı. – Nos, rendben van, viszontlátásra legközelebb, Max. Az ajtó becsukódott mögötte. Hála istennek, elment, gondolta Max, és nem vett tudomást a testében égı tőzrıl, amikor a lány csókjára gondolt. A lány vad gondolatokat vett a fejébe, és nem hagyja kiverni belıle ıket. Vad gondolatok ezek, mondta magának. Harold az unokatestvére és a legjobb barátja; soha nem bántaná ıt. Soha! Ám a bogarat már a fülébe ültették. Marietta Greentree felébresztette benne a kételyt, és bármennyire is küzdeni fog ellene, az a finom hang mindig ott fog duruzsolni a fejében. – Egyszerően csak szerencsés vagyok… vagy szerencsétlen – mormogta maga elé. – Vonzom a baleseteket, ennyi az egész. Ó, igen, nagyon is vonzom a baleseteket. – Ez semmit sem jelent. Mások is észrevették. Marietta egyértelmően rámutatott. – Ha valaki azért akarná, hogy meghaljak, hogy megszerezze az örökségemet, miért vágna fejbe az után, hogy mindenemet elveszítettem? Ennek semmi értelme. A hang nem szólt többet. Mert igazam van, gondolta Max. Ráadásul másról kell gondolkodnia. Az intézıje mondott néhány dolgot a Cornwalli házról, és annak a lehetıségérıl, hogy hogyan lehetne jövedelmezıvé tenni a birtokot. Egyikük sem volt túl optimista, eltekintve attól az egy gondolattól, ami mőködıképesnek tőnt. Volt egy bánya Blackwood közelében, ami hosszú ideje zárva volt, mert a múlt század végén elfogyott a pénz. Mostanában sok ilyen régi cinbányát SARA BENNETT
74 VÁGYÁLOM
nyitnak meg újra, és tesznek jövedelmezıvé. Hatalmas óntelepeket találtak a blackwoodi bányában, ahhoz mindenképpen eleget, hogy fontolgassa a megnyitását. Édesanyja hagyatéka elegendı lenne arra, hogy helyreállítsa és újra felszerelje a bányát, alkalmazzon néhány helyi férfit, és újrakezdje az életét. Ha elég hosszú ideig fog élni. – Az ördögbe Marietta Greentree-vel – morogta. A célozgatásainak semmi értelme. Egyiknek sem. Éppúgy, ahogy a lány iránti érzéseinek sincs semmi értelme. A legbosszantóbb nı a világon, és mégis… kívánta ıt. A lány máris úgy játszott a férfi vágyával, mint egy zenész a hárfáján – úgy csőri-csavarja a dolgokat, mint valami tapasztalt némber, közben pedig amiatt panaszkodik, hogy semmit nem tud a csábításról. Bosszantó volt, és furcsa érzéssel töltötte el, ahogy végignézett magán: az elıbb alig várta, hogy Marietta távozzon, most meg, hogy elment… A szoba üres lett nélküle.
Odalent Pomeroy épp egy magas, sovány fiatalembert fogadott, elvéve tıle a sétabotját és a kalapját. Harold Valland Mariettára pillantott, amint a lány lefelé jött a lépcsın. Barna szeme eléggé hasonlított Max tekintetére, de nagyban különbözött is tıle. – Miss Greentree! Pomeroy mondta, hogy itt van. Hogy van Max? Marietta elmosolyodott, amint odaért a férfihoz. – Sokkal jobban van, uram. – Ön igen nagylelkő, hogy ilyen figyelmet fordít az unokafivéremre – mondta Harold ıszinte hangon. – Sajnos, mióta… a problémái óta, az emberek elkerülik. De ön a barátja, igaz, Miss Greentree? Volt valami a férfi hangjában, amit Marietta nem értett. – Én… remélem, hogy a barátja vagyok – felelte óvatosan a lány. – Szívbıl remélem. – Ezt jó hallani. Marietta elkapta a férfi áthatóan vizsgálódó tekintetét, és úgy döntött, itt az ideje próbára tenni Harold unokatestvére iránti hőségét. – Lord Roseby barátjaként, elnézést, de ki kell mondanom, hogy kegyetlen dolog volt az apja részérıl, hogy mindenki elıtt, hangosan felolvasta az édesanyja levelét. – Tehát elmondta magának? – kérdezte Harold meglepıdve, majd elkapta a tekintetét. Marietta nem tudta volna megmondani, hogy azért tette ezt, mert zavarban volt nagybátyja viselkedése miatt, vagy azért, mert nem akarta, hogy a lány lássa szavakkal kifejezhetetlen pillantását. Bárcsak jobban ismerte volna; bárcsak úgy bízott volna benne, mint Max! – Max sok mindenrıl mesélt nekem. A férfi egy pillanatig gondolkodott. – A dolog magánügy ugyan, de mivel Max már beszélt róla… Nos, a herceg bölcs férfi, de néha, például ilyen nagy szerencsétlenség alkalmával, elvakítják az indulatai. Meg kell értenie, hogy szerette a feleségét, és annak gyalázatos hőtlenségébe majdnem belepusztult – szerintem nem is fog soha tökéletesen felépülni a csalódásból. Amikor a kezébe került a levél, a fájdalomtól és a dühtıl majdnem megırült. A hercegné halott, ıt nem lehetett a hőtlensége miatt megbüntetni, Max azonban ott volt. El tudom képzelni, hogy azért olvasta fel hangosan a levelet, hogy ı is fájdalmat okozzon, ahogy neki is fájdalmat okoztak. Nem igazán logikus lépés, de a családtagok gyakran nem reagálnak logikusan egymás dolgaira. Marietta a saját családjára gondolt, és ezzel a megjegyzéssel egyet tudott érteni. – Már csak azt nem értem, hogyan került elı a levél. Harold vágott egy grimaszt; nyilvánvalóan nem volt valami kellemes ez az emlék. – Ön nagyon kíváncsi, Miss Greentree, de mégsem fáj beszélnem róla, mivel egész London ismeri a történetet. A levél a hercegnı személyes papírjai közül került elı. A feleségem nézte át ıket, a hercegné halála után. A tőzbe vetette, mert azt gondolta, nem fontos, aztán beleolvasott. – Majd kikapta a tőzbıl, mielıtt elégett volna.
SARA BENNETT
75 VÁGYÁLOM
Hát persze. Látni akarta, mit jelenthet az ı és a férje számára egy ilyen levél, gondolta cinikusan Marietta. – Rettenetesen megdöbbentette – folytatta Harold, mintha olvasna a lány gondolataiban. – Susannah nagyon büszke a fivérére, és nem tudta elhinni, hogy ez igaz. Higgye el, sokat töprengett, hogy mit tegyen, végül úgy döntött, a hercegnek joga van megtudni az igazságot a feleségérıl és a fiáról, bármilyen kellemetlen legyen is. késıbb Susannah azt gondolta, hogy a hercegné azt akarta, hogy a férje megtudja az igazságot – különben mi értelme lett volna egy ilyen kompromittáló levelet megtartani? Miért nem semmisítette meg már évekkel azelıtt? – Igen, értem. A levelet… kinek írták? – Nem tudom. Azt sem tudom, hogy valóban levél volt-e. Inkább olyasminek látszott, mint amikor valaki lejegyzi a gondolatait. Mint egy vallomás, érti? Ezért gondolta Susannah, hogy eleve arra szánták, hogy valaki megtalálja. Marietta meg akarta kérdezni, hogy szóról szóra mi állt a levélben, de tudta, hogy azzal már túl messzire menne. Már így is azt gondolja róla Harold, hogy kibírhatatlanul tolakodó, és nem akarta, hogy a férfi ellene fordítsa Maxet – akit már így is felbıszített a kotnyeleskedése. Szüksége van Maxre, gondolta magában. İ fog segíteni neki elérni a céljait, ı pedig viszonzásképpen segíteni fog neki rendbe hozni zavaros életét. A végén a férfi még hálás lesz érte. – Ugye ön erısen érdeklıdik Max iránt, Miss Greentree? – Azt hiszem, igen… – Nagylelkő dolog öntıl, hogy összebarátkozott vele – mondta Harold, csendesen nézve a lányt, és megint olyan volt, mintha olvasna a gondolataiban. – Hamarosan nagyon magányos lesz, és bárhogyan próbálunk is segíteni neki, nem fogadja el. – Örömmel teszem, amit tudok – felelte Marietta zavartan. – Biztos vagyok benne – mosolyodott el kissé a férfi, de a mosoly erıltetettnek tőnt. Marietta pedig rögtön megértette, miért, amikor a férfi újra beszélni kezdett. – Habár Max többé már nem örököse a Barwon hercegségének, az unokatestvérem, és nagyon szeretem. Bizonyára megérti, hogy soha nem fogom hagyni, hogy olyanok áldozatává váljék, akik rosszat akarnak neki. Max, még ha nincstelenné lesz is, gazdag és hatalmas a kapcsolatai által, és így vannak néhányan, akik egyszerően mondva, „jó partinak” tartják. A szavakat lehetett volna Harold Max iránti elkötelezettségének bizonyítékaként értelmezni, de Marietta tudta, hogy nem errıl van szó. Ezeket a szavakat neki szánták – amióta Gerard Jones tönkretette a jó hírét, mindig voltak ilyen bárdolatlan emberek, akik beletapostak a lelkébe, és ez fájt, még mindig nagyon fájt. – Akkor szerencse, hogy én nem akarom ıt áldozattá tenni, és hogy nem vagyok férjvadász – felelte a lány könnyedén, bár a szemébıl eltőnt a barátságos ragyogás. Harold lehet, hogy Max barátja, és ezért kellett tudatnia a lánnyal, hogy Max nem az övé. – Ezt örömmel hallom, Miss Greentree – válaszolta a férfi nyájasan, de a lányt most nem csapta be. – Tudja, emlékeztetni fogom erre. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogja tenni – mosolyodott el kényszeredetten Marietta. – Talán… talán az lenne a legjobb, ha csak akkor látogatná meg ıt, amikor én vagy a feleségem is jelen vagyunk. – Bizonyára Max érdekében? A férfi összehúzta a szemét. – Amíg Max nincs jól, én gondoskodom róla, Miss Greentree. Véleményem szerint neki az lesz a legjobb, ha nem látja viszont önt. Marietta tudta, hogy elvörösödött – érezte, ahogy lángba borult az arca. – Rendben van, uram – mondta csendesen. – Méltányolom a kérését. Jó napot. Nem kellett volna rossz néven vennem, amit mondott, gondolkodott hazafelé Marietta. Harold csak aggódik Max miatt – „gondoskodik róla” és nem tudja, hogy Marietta nem egy gátlástalan nı, aki addig megy, amíg megszerzi, amit akar. Vagy talán épp a különlegessége miatt akarta eltávolítani ıt. Ha Harold a felelıs Max baleseteiért, akkor persze hogy nem akarja, hogy további kérdéseket tegyen fel, vagy rávegye Maxet, hogy a rokonait kérdezgesse a történtek felıl. SARA BENNETT
76 VÁGYÁLOM
Akárhogy is, a férfi megbántotta ıt, és Marietta tudta, hogy nagyon nehéz lesz kiverni a fejébıl az elhangzottakat. Természetesen Harold nem fogja megakadályozni, hogy lássa Maxet! Talán nem a saját házában, de majd akkor máshol. Max felnıtt ember, akinek megvan a magához való esze, és ami Mariettát illeti, az egyezségük változatlanul áll.
Fáradtnak látszol, Max. Harold elkomorodva nézett rá, Max pedig nevetett. – Mi vagy te, kuzin? A dajkám? Amint látod, ma már járóbeteg vagyok, ami szerintem egy fokkal jobb, mintha ágyban fekvı lennék. – Igen, én pedig azon gondolkodom, hogy miért vagy az ágyon kívül, amikor az orvos megmondta, hogy ott kell maradnod. Max csúnyán nézett rá. – Nem hatsz meg – mondta Harold. – Nem tudsz megfélemlíteni, Max. Túlságosan jól ismerlek. – Sajnos. Látom, majd meghalsz, annyira szeretnél mondani valamit – akkor meg miért nem mondod? – Marietta Greentree-t láttam távozni – felelt Harold hirtelen kényelmetlenül érezve magát, miközben a zsebórája láncával játszott. – Igen, meglátogatott – felelte lazán Max, bár Harold észrevette, hogy unokatestvére kissé elpirult. Tessék, igaza volt tehát, hogy eltávolította a lányt, mondta magában. Világos, hogy a nı már elkezdte szövögetni a hálóját Max körül, mialatt az ebben a sebezhetı állapotban volt. Harold tudakozódott a Greentree családról és Aphrodité lányairól, és bár külsıleg eléggé elfogadhatónak tőntek, azért a külcsín alatt kellemetlen dolgokról szóló, sötét pletykák keringtek. Max jobban jár, ha kimarad az efféle bonyodalmakból, a saját baja is épp elég szegénynek. Ám ha Max akar tenni valamit, Harold belátta, hogy neki kell majd ördögi gonoszsággal megállítania. – Remélem, semmilyen ırültségen nem töröd a fejed, Max. Max elkomorodott. – Miért tenném? Nem keresek feleséget, ha ez aggaszt, kuzin. Túl sok egyéb problémám van, mint hogy még egy gyámoltalan nıt is a nyakamba vegyek. Gyámoltalan? – Én… jól van. Csak mert Marietta Greentree nem lenne jó feleségnek, még a jelen… ö… körülményeid között sem. – Mekkora sznob vagy! – Lehet, de tudom, hogy mit fogad el a társaság és mit nem. Marietta Greentree nevéhez pedig túl sok botrány kapcsolódik. Még a Vallandok sem tudják ıt kiemelni a sárból, Max; magával rántana minket. Max keserően felnevetett. – Akkor mit tanácsolsz? Talán egy alkalmi viszonyt? Harold úgy tett, mintha gondolkodna rajta. – Abban semmi rosszat nem látok, ha ez az, amit akarsz. Csak nehogy túlságosan megkedveld. Nem hozzád való. Max behunyta a szemét. Hogy azért-e, mert fáradt volt, vagy azért, mert nem akart tovább beszélni errıl, azt Harold nem tudta volna megmondani. Úgy érezte, elmondta, amit akart, és elégedett volt vele. Nincs rá szükség, hogy elmondja Maxnek, hogy Marietta Greentree-t kitiltotta a házból. Unokafivére egy ideig talán csodálkozni fog, hogy miért nem jön a lány, aztán majd elfelejti. A családnak is jobb lesz úgy. Alkalmi viszony, tényleg! – Harold, nem gondolod, hogy túlságosan vonzom a bajt? Harold pislogva fogadta a hirtelen témaváltást. – Vonzod a bajt? – Igen, nem gondolod, hogy rendkívül magas a baleseteim száma? – Nos, az enyém sem kevés, ha emlékszel, különösen amikor még kisfiúk voltunk. Mindig bajba kerültünk – nevetett Harold, de tudta, hogy nem tőnik ıszintének. – Sajnálom, de nem értem, hová akarsz kilyukadni. SARA BENNETT
77 VÁGYÁLOM
Max válaszolni akart, de aztán határozottan megrázta a fejét. – Nem számít. Csak összevissza beszélek. Hogy van Susannah? Harold elmosolyodott, és mesélni kezdett, de érezte, hogy Max nem figyel rá. Ez pedig aggasztotta. Marietta Greentree, a kotnyeles kis némber, kételyeket ültetett el Max agyában. Harold pedig úgy döntött, hogy ezt nem engedheti meg.
Tizedik fejezet
Másnap reggel, mint mindig, pezsgı élet zajlott London utcáin, de Mariettát, aki Oliver kocsiján utazott, mindez hidegen hagyta. Már hozzászokott az itteni felgyorsult életritmushoz, és bár néha azon kapta magát, hogy a Greentree-birtokot övezı hatalmas lápvidékrıl álmodozik, mégsem érzett honvágyat. Mama és Francesca jobban hiányzott neki, mint Yorkshire. Marietta ajka mosolyra húzódott, amint meglátta Lilt, ahogy a bejárat elıtt állt, a kocsira várva. A szobalány megbotlott a lépcsın. Új, buggyos ujjú selyemszövet ruhát viselt, melynek szegélyét egyetlen fodor díszítette. Lil buggyos ujjú ruhában… Frizurája szinte már frivolnak hatott, a kis rózsaszín fülecskéi fölötti masnikkal. Tudatában az alapos szemrevételezésnek, Lil pironkodva hajához emelte kezét, mintegy megpróbálva elrejteni a loknikat. – Mondd csak – mondta ártatlanul Marietta, míg kezét Lil dereka köré fonta. – Nem ma van véletlenül a hılégballonnap a Vauxhall Gardensben? Lil a nyelvével csettintett, miközben teljesen elvörösödött. – Ne gúnyolódjék, Marietta kisasszony. Szó sincs ilyesmirıl, én… én csak épp indulni készültem… Sétálni. Semmi több. Marietta komolyan bólintott. – Persze. Látom, hogy nem a legjobb ruhádat viseled, és a frizurádra sem fordítottál különösebb gondot. Lil fél szemmel rápillantott, és idegesen felnevetett. – Folyton csak ugrat, Marietta kisasszony. – Sajnálom – felelte Marietta, és röviden megölelte. – Ne is törıdj azzal, amit mondok. Menj! Érezd jól magad, szórakozz! Tudod, hogy megérdemled, de ha mégsem tudnád, akkor hidd el nekem. – Azt hiszem, tényleg rám fér – mondta Lil mosolyogva. – Elég kelekótya vagyok mostanában – tette hozzá végül. – Mit gondol kisasszony, ez jó vagy rossz? – Szerintem ez jó, csak ki kell tartanod – hangzott a válasz.
Az Aphrodité klub szinte otthonosnak tőnt, és amikor Dobson széles mosollyal az arcán ajtót nyitott, a lány szívét átjárta a melegség. – Miss Marietta – szólította meg a férfi. – Jó reggelt, Dobson, Aphrodité itt van? – Önnek mindig – felelte a férfi. – Marietta! – szólalt meg Aphrodité felvont szemöldökkel, a nappali bejáratában állva. – Kerüljön beljebb, és mondja el, miért jött. Mindez nagyon formálisnak tőnt, csakúgy, mint Aphrodité maga. Fekete selyemruhájában és kesztyőjében, csipkés-fodros felsıszoknyájában és a rengeteg, magára aggatott ékszerrel elég ijesztı hatást keltett, kétségkívül egész éjjel fent volt, és e pillanatban az ágyára gondolt, de az összhatás mégis mást sugallt. Aphrodité már rég megtanulta, hogyan kell mesterien véka alá rejteni valódi érzéseit.
SARA BENNETT
78 VÁGYÁLOM
Talán épp erre volt szükség ahhoz, hogy túlélje az általa választott szakma mindennapjait. Marietta arra gondolt, vajon képes lesz-e valaha elrejteni a saját érzelmeit. Tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyő. Lobbanékony természet volt, egyesek szerint túlságosan is, ahhoz pedig, hogy kordában tudja tartani eleven természetét, nagyon sok türelemre és gyakorlásra lesz szüksége. – Ha azért jött, hogy kérdezzen, ne tétovázzon – rázta fel gondolataiból a lányt az anyja. – Remélem nem finnyás, mon petit puce! Vagy szégyenlıs… Egyik lányom sem szégyenlıs! Marietta mosolygott. – Nem, nem vagyok szégyenlıs! Nagyon is nyitott és határozott vagyok. Remélem, ez hasznomra lesz, bár sokszor bajba sodor, mégsem tudom másképp elképzelni az életem. Aphrodité elégedettnek tőnt a válasszal, de szorosan kézben tartotta a beszélgetés irányítását. – Nos, Marietta, akkor árulja el, mi aggasztja! Remélem, nem Vivianna és a kisfiú! – Nem, mindketten nagyon jól vannak – válaszolt Marietta, csillapítva ezzel Aphrodité aggodalmát. – Akkor hát mi a baj? Ne kelljen találgatnom, mon petit puce. Öreg vagyok én már az effajta játékokhoz. – Max a baj. – Ó, Lord Roseby! Nem akar együttmőködni? – De igen, csak… Csak nem könnyő, Madame. – Persze hogy nem könnyő. Mit érne az egész, ha az lenne? –válaszolta ridegen a kurtizán. – Teljesítette a feladatot, amit kiadtam? Marietta szája széles mosolyra húzódott. – Igen, megcsókolt. Órát adott csókolózásból, úgy, ahogy ön kérte. Aphrodité sötét szemében melegség csillant. – Gratulálok, Marietta, ön nagyon tehetséges. Mariettában fellobbant a bőntudat, azt gondolta, hogy nem is olyan tehetséges. Pontosabban egyáltalán nem az. Max érdeme volt minden, míg ı teljesen megfeledkezett a számára kiadott feladatról. Mindent a puszta szerencsének köszönhetett, de esze ágában sem volt ezt megemlíteni az anyjának. – Köszönöm, de van egy kis probléma, Madame. Harold Valland nem akarja, hogy találkozzam Maxszel. Megtiltotta, hogy meglátogassam ıt a Bedford Square-en. Aphrodité próbálta leplezni a dühét. Visszafogott hangon motyogott valamit franciául, amit Marietta még sosem hallott azelıtt. – Lord Roseby tud errıl? – Nem. Max soha nem tenne ilyet, és azt sem akarná, hogy az unokatestvére cselekedjen a nevében. – Hogy állíthat ilyet, ilyen rövid ismeretség után? – kérdezte Aphrodité kíváncsian. – Én… én úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Aphrodité elgondolkodva bólintott, majd vett egy nagy levegıt. – Azt javaslom, ne mondja el neki, hogy mit tett az unokatestvére. Semmi szükség rá, hogy pletykásnak tartsák, és Max is hamarosan rá fog jönni magától. – Nem akartam elmondani neki – mondta a lány halkan. –Túl megalázó lett volna, Madame. Ám a következı feladat végrehajtásához máshol kell találkoznunk. Biztos vagyok benne, hogy jobban haladnánk, ha kimozdíthatnám az otthona kényelmébıl. Aphrodité bólintott. – Nagyon jól látja, Marietta! A saját házában mindig is ı lesz az úr – mondta, majd ujjaival dobolni kezdett karosszékének szfinxfejet ábrázoló faragványán. Megint bólintott, ezúttal még határozottabban. – Igen, eldöntöttem, hogy mi lesz a következı feladat! Találkoznak, de úgy kell majd viselkednie, mintha nem ismernék egymást. Addig nem is beszélhet vele, és a legközelebbi találkozásnál is csak úgy, mint egy vadidegennel, akivel kizárólag az élvezetek, a gyönyörök kedvéért van együtt. Így könnyebb lesz majd eljátszani a szerepet, nem gondolja? Könnyebb lesz átvenni az irányítást, mon petit puce. Mariettának felcsillant a szeme. – Milyen remek ötlet! Találka egy idegennel! – különösen, hogy Max az az idegen. – Nagyon is kedvemre való, Madame. Hol találkozhatom vele? Aphrodité mosolygott. – Itt fognak találkozni, a klubban, az egyik privát szobában. SARA BENNETT
79 VÁGYÁLOM
Az ételrıl és az italról én gondoskodom majd, és Dobson is a közelben lesz, ha esetleg szükség lenne rá. Marietta nevetve rázta meg a fejét. – Nem hinném, hogy szükség lenne rá. Max egy igazi úriember, és ettıl nagyon nehéz eltántorítani. Azt hiszem, azt szeretné, ha elbuknék. Még az az egy csók is rengeteg munkámba került, szinte esedeznem kellett neki, de mikor végre megcsókolt, nos… – mondta, és megigazította a ruhája ujját –, el kell ismernem, hogy nagyon jól csinálta. Igaza volt, Madame, amikor azt mondta, hogy jól fog csókolni. Aphrodité ámulva nézett a lányára. – Így van. A csók nagy elırelépés, különösen akkor, ha ilyen keményen meg kellett dolgozni érte. Nagyon ügyes, hogy eddig eljutott egy olyan úriemberrel, mint Lord Roseby. Nem kell kétségbeesnie, tudom, hogy ennél sokkal tovább is el fog jutni. Minél nehezebb a feladat, mon petit puce, annál édesebb a gyızelem, és ez mind a segítségére lesz, non? Így aztán eldöntheti, hogy valóban kurtizánná akar-e válni, hogy örömmel veszi-e majd egy férfi csókját, érintését… és még sokkal többet – fejezte be mondandóját, meggyızıdve arról, hogy Marietta nincs felkészülve az egyenes beszédre. – Örömmel vettem! – kakaskodott Marietta. – Madame, én élveztem, ahogy megcsókolt! Aphrodité ajka megrándult. – És azt is élvezte, hogy visszacsókolta? Mert ez az, ami igazán fontos. Egy kurtizán mindig ura a helyzetnek, még akkor is, ha a férfi azt gondolja, hogy övé az irányítás. – Igen, így volt. Én…, én nem akartam abbahagyni, de Max eltolt magától, mondván, hogy ennyi gyakorlás elég egyszerre. Azt hittem, hogy lelketlenségbıl teszi, de már tudom, hogy csak nem akarta elveszíteni az önuralmát. – Talán igaza lehet – mondta Aphrodité rezzenéstelen arccal. – Azt hiszem, visszaéltem a helyzettel, hiszen Max még mindig gyenge a támadás miatt, bár azt állítja, hogy teljesen rendbe jött. – Néha ki kell használnunk a férfiakat, Marietta, mivel fogalmuk sincs, hogy mi a legjobb a számukra. – Remélem, véghez tudom vinni az összes feladatom, mielıtt Max elhagyja Londont. – Elutazik? – Igen. Most, hogy kitagadták, Cornwallba akar költözni, hogy eltőnıdjön a jövıjén, ha egyáltalán van neki – mondta a lány. – Együtt érez vele? – Természetesen igen, de szerintem nem kellene ilyen könnyen feladnia. Én nem tenném a helyében. Van valami különös ebben az egész ügyben. A legutóbbi eset elıtt is nagyon sok balesete volt Maxnek, de szerintem ezek egyáltalán nem balesetek voltak. Azt hiszem, valaki bántani akarja. – Marietta! – vágott közbe Aphrodité, és a mosoly eltőnt az arcáról. – Óvatosnak kell lennie. Nem tetszik ez nekem. Ha valaki bántani akarja Maxet, még önnek is baja eshet. Talán jobb lenne elfelejteni a feladatokat úgy, ahogy van, vagy találnunk kell egy másik úriembert. Mariettát arcul csapta a felismerés, hogy a nyelve megint gyorsabb volt, mint az esze. – Ne, kérem ne! – kiáltotta zavartan. – Ha már eddig eljutottam, hogy kezdhetném elölrıl? Ígérem, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. Hadd folytassam, kérem! Aphrodité elcsendesedett, hogy összeszedje gondolatait, majd rá nem jellemzı módon, reszketı hangon megszólalt. Teljesen elborították az érzelmei. – Meg kell értened, Marietta! Kislányom! Soha többé nem tennélek ki semmilyen veszélynek. Nekem kell vigyáznom rád, és másodjára már nem fogom kockára tenni az életed. Marietta felnézett, és meglátta az anyja szemében csillogó könnycseppet. Tudta, hogy Aphrodité mennyire szereti, és ez az áradó szeretet megmelengette a szívét. – Tudom, Mama – suttogta. – Nem hagyom, hogy bármi rossz történjen, ígérem. Aphrodité mély lélegzetet vett. – Szavadon foglak majd. Marietta összeszedte a gondolatait. – Kiadta a feladatot, hogy idegenként találkozzunk itt az Aphrodité klubban, de mi van a szabályokkal? Ezúttal is lesznek szabályok? SARA BENNETT
80 VÁGYÁLOM
– Szabályok, hm. Hát, igen. A szabályok a következık. Úgy kell kinézned, mint a többi lánynak. Ahhoz, hogy kurtizán lehess, hogy annak is érezd magad, úgy is kell kinézned. Nem kell aggódnod, van néhány ruhám, amit felpróbálhatsz. Biztosan találunk majd valami neked valót. Mikor Max megérkezik, az ajtóban fogod várni, majd a kanapéhoz kíséred. Az ételt és az italt csak akkor fogják felvinni, ha már kényelembe helyezte magát. Felszolgálni viszont már neked kell. Azt az érzést kell kelteni benne, hogy ı a legfontosabb ember a világon. Egyetlen óhaja sem okozhat gondot – természetesen a megállapodásunk keretein belül –, semmi sem lehet túl nagy feladat, kérdés nélkül kell megtenned mindent, Max kényelme érdekében. – Hm – ráncolta a homlokát Marietta. – Azt hittem, egy kurtizán sokkal… lényegre törıbb. Kicsit úgy hangzik, mintha szolgának állnék. – Ez csak egy része a leckének, mon petit puce. késıbb már elıhozakodhatsz a kívánságaiddal, de ezen a ponton még a tökéletes nıt kell látnia benned, aki maga a kulcs minden óhajához és álmához. Épp ezt mondtam egy perccel ezelıtt: el kell, hogy higgye, hogy ı uralja a helyzetet, de valójában neked kell mozgatni a szálakat. Lehet, hogy nem hiszed el, de tapasztalatom szerint a legtöbb férfi imádja, ha egy gyönyörő nı szolgálja ki. – Hát, rendben – mondta Marietta, de nem örült a hallottaknak. Kiszolgálni? Egyáltalán nem volt boldog, de nem tudta, hogy mondjon ellent. Aphrodité állította fel a szabályokat, és az egyetlen mód, hogy elnyerje anyja támogatását, az volt, hogy aláveti magát nekik. – Beszélgethetsz vele, miután elköltötte a vacsorát, de csakis olyan dolgokról, amik érdeklik ıt. Úgy kell majd ránézned, mintha minden szava csoda lenne. Mariettának ásítania kellett, kezdte unni a hallottakat. – Úgy kell néznem… Értem. A hangnem hallatán Aphrodité felvonta a szemöldökét, de tovább folytatta az instrukciók ismertetését. – A férfi szereti azt hinni, hogy ı áll a nı világának a középpontjában, hogy ı az egyetlen dolog, amit látunk. Ezt kell elhitetni vele. – De én… – Flörtölj vele, Marietta – mondta Aphrodité tompán. – képes vagy rá? – Ó, igen, igen, természetesen – mondta a lány, aztán újra végiggondolta. – Azt hiszem, menni fog a Flörtölés Maxszel. – Helyes. – Megint csókoljam meg? – Természetesen. – És… és érintsem meg? – Ha úgy kívánja! Marietta egyszerre próbálta palástolni a kétségeit és az izgatottságát. – Persze lehet, hogy ı nem akarja majd. Ahogy korábban mondta is, lehet, hogy nem akarja majd elveszíteni az önkontrollt. Nem, Max biztosan nem fogja hagyni, hogy átvegye az irányítást. Ellenállást fog tanúsítani, de ı sem marad adós, és… Csakhogy engedelmesnek kell lennie, emlékeztette magát komoran. – Ha meg akar érinteni, hagynod kell, és azt is, hogy a melledhez érjen – jelentette ki tényként Aphrodité. – De ha úgy hozzák a körülmények, még a derekadat is átölelheti. Marietta figyelt ugyan, de a gondolatai messze repültek. Max csókja, Max érintése, ölelése járt a fejében, ahogy a testük egymáshoz simult, mikor földet ért a hılégballon. Ellentétben az engedelmességgel, ez a szabály nagyon is tetszett neki, nagyon is felkeltette az érdeklıdését. – Igen, Madame, értem – bökte ki végül. – Értem, hogy miért aggódik, de ne feledje, hogy a jó hírem már így is romokban hever. Nem kell tartanom attól, hogy elveszítek valamit, amit már rég elveszítettem. – Talán nem – válaszolta Aphrodité felvont szemöldökkel, de te még nagyon is ártatlan vagy, Marietta, és ez ebben a szakmában sokat ér, ha van hozzá gyomrod. Marietta zavartan nézett rá. – Tudtad, hogy egy érintetlen lány eladhatja a szüzességét? Olyan is van, aki árverésre bocsátja.
SARA BENNETT
81 VÁGYÁLOM
Marietta döbbenten hallgatott. Fizetni valaki szüzességéért? A szüzesség nem egy olyan ajándék, amivel a nı rendelkezik? Nem csak a megfelelı idıben, a megfelelı helyen, és a megfelelı férfinak lehet odaadni? Ezt nem lehet áruba bocsátani, mint egy gombot, egy pár cipıt, vagy épp egy igáslovat… – Látom, meglepıdtél – mondta gyengéden a kurtizán –, de így van. Gyakran megesik az ilyesmi, Marietta, és ha úgy döntesz, hogy kurtizán leszel, akkor errıl is tudnod kell. Nem olyan szörnyő, mint amilyennek hangzik. Létezik olyan lány is, aki egy idegennek adja a szüzességét egy mezın, vagy épp egy fiúnak, aki megtetszett neki a bálban. Nagyon könnyő elveszíteni, sokkal könnyebb, mint gondolnád. Miért ne lehetne kihozni a legtöbbet belıle? – Én csak… én mindig azt hittem, hogy ez egy ajándék, Madame. – Én pedig úgy beszélek róla, mint egy csokor fehérrépáról valami kofa asztalán. Igen, valóban ajándék, de az ajándékot el lehet adni, és meg is lehet vásárolni. Marietta tudta, hogy meg kell fontolnia, amit Aphrodité mondott, de zavarta ez a felfogás. Neveltetése nem effajta gondolatokat plántált belé. Azt hitte, ı más, nagyon más, mint a többi lány itt az Aphrodité klubban, nagyon más, mint Aphrodité maga. – Még mindig akarod, hogy megszervezzem a találkát? Marietta ijedten kapta el anyja sötét, kérdı tekintetét, majd elmosolyodott. – Természetesen. Már alig várom. – Akkor ki kell tőznünk a napot és az idıpontot. Mondjuk, legyen este nyolc, négy nap múlva. Persze neked korábban kell érkezned, hogy legyen idı felkészülni. – így lesz. Majd értesítem Maxet. – Nem. Majd én küldök neki meghívót. Idegenek lesztek, ne feledd! Gondolod, hogy elutasítja majd a meghívást? – Nem hiszem, hogy megtenné, fıleg nem azok után, hogy megígérte, hogy segít. Addigra pedig már biztosan elég jól lesz ahhoz, hogy megtegye a rövidke utat a klubig. Remélem – tette hozzá csendesen Marietta –, nem lesz túl kimerült, mire ideér. – Akkor ezt meg is beszéltük – mondta Aphrodité, majd mit sem törıdve a lány arckifejezésével, a selymek és csipkék susogása közepette felállt. Ez a beszélgetés végére utaló jel volt, így Marietta is engedelmesen felállt. – Köszönöm, Aphrodité, megpróbálok… vagyis minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. – Persze hogy úgy lesz – válaszolta Aphrodité, majd kis szünetet tartott. Marietta várakozón nézett rá. – Gyermekem! Hogy is fogjak bele… Soha nem kérdeztél az apádról, hogy ki ı, hogy merre él. Vivianna égett a vágytól, hogy megtudja, de téged, úgy tőnik, nem érdekel. Mariettát furcsa hővösség járta át, és rögtön tudta, hogy ez nem lehet más, mint a félelem jele. – Semmi szükségem rá, hogy találkozzam vele, Madame – mondta csendesen. – Elégedett vagyok önnel és a testvéreimmel. Biztos vagyok benne, hogy csalódás lennék a számára. Aphrodité a homlokát ráncolta. – Ez csacsiság! Még hogy csalódás… Büszke vagyok rád, és hidd el, hogy ı is az lenne. És többé nem akarok hallani semmi ilyesmit, érted? Marietta még soha nem látta ilyen dühösnek az anyját. – Úgy értem… – Itt van a városban – vágott közbe Aphrodité. Marietta zavarában egy pillanatnyi szünetet tartott. – Úgy érti, az apám itt van Londonban? Aphrodité bólintott. – Láttam ıt. Üzenek neki, ha szeretnéd, megkérdem, hogy akar-e találkozni veled. Természetesen csak akkor, ha te is akarod – vonta meg a vállát sértıdötten, mire Marietta egy elfojtott mosollyal reagált. Jókedve azonban rögtön el is illant. Apa. A szó hallatán az ellenállhatatlan vágy társult a félelemérzet mellé. Látni azt az embert, belenézni a szemébe, és megtalálni magát benne. Valóban soha nem kérdezett róla, és azt sem tudta volna megmondani,
SARA BENNETT
82 VÁGYÁLOM
hogy egyáltalán vágyott-e erre a pillanatra, de most, hogy lehetısége nyílt rá, tudta, hogy képtelen lenne csak úgy elsétálni mellette. – Marietta! A lány az anyjára pillantott, és valami olyasfajta bizonytalanságot látott a tekintetében, amit addig még soha. Mintha arra számított volna, hogy Marietta elutasítja a lehetıséget. Marietta ösztönösen kinyújtotta karját, és magához ölelte az anyját. – Köszönöm! Nagyon szeretnék találkozni az apámmal. Aphrodité szemében immár másodszor csillantak meg a könnyek, míg viszonozta leánya ölelését.
Dobson erıs ujjai gyengéden masszírozták Aphrodité vállizmait, így próbálva enyhíteni a hosszúra nyúlt éjszaka okozta fájdalmas feszültségen. Ilyenkor, amikor a teste már szinte sírt a pihenésért, a mosolygás külön tehetséget igényelt. Szemét lehunyva, hálásan nyögött fel. – Mondtam már, hogy senki másnak nincs ilyen keze, Jemmy? – Már sokszor, drágám, de nem tudod elégszer mondani. Aphrodité szótlanul mosolygott, és elırehajtotta fejét, hogy a férfi jobban hozzáférjen a nyakához. Eszébe jutott korábbi találkozása Mariettával, és ettıl még szélesebb lett a mosoly az arcán. Úgy tőnt, hogy kedvére való az új feladat, amit Aphrodité kiszabott rá, bár a szabályok kissé megrémisztették. Az anyja nagyon is tudatában volt annak, mennyire ellenkeznek a lány személyiségével. Aphrodité kis híján hangosan felnevetett, látván a lánya arckifejezését, de kétsége sem volt afelıl, hogy nemcsak próbálkozni fog a feladat teljesítésével, de véghez is fogja vinni azt, csakúgy, mint az elızıt. Meglehet, hogy Marietta eltökélt volt a kurtizánná válást illetıén, Aphrodité azonban erısen kételkedett benne. Lányai erıs akaratú nık voltak, akik a saját útjukat járták az életben, de egyben romantikus alkatú hölgyek is voltak. Romantikusok, akik a szívükre hallgatnak. Egy kurtizán pedig nem engedheti meg magának, hogy érzelgıs beállítottságú legyen. Ezt Aphrodité saját tapasztalatból tudta. Marietta jobban járna, ha megtanulná a leckét, még mielıtt valaki összetöri a szívét, mielıtt olyan helyzetbe kerülne, ahol lehetetlen, netán veszélyes a szív szavára hallgatni. Aphrodité soha nem akart mást, mint hogy boldognak lássa a lányait, és ez most is így volt. Tisztában volt azzal, hogy erkölcsileg sokan kérdıjeleznék meg a Mariettának adott tanácsait, de túl rövid volt az idı ahhoz, hogy Aphrodité felmérje a határokat, melyeket az az elit szab, melyhez ı soha nem tartozott. Itt most csak Marietta számított, az ı biztonsága, a jóléte. A hírnevén esett csorba ez esetben pedig csak elımozdította, hogy új viszonyt létesítsen. Így Aphrodité oltalmazó szárnya alatt ismerheti meg a modern világ buktatóit is. Örült, hogy a lány jól érzi magát Max Valland társaságában, de remélte, hogy ez majd felnyitja a szemét, és rájön, hogy kurtizánnak lenni nem neki való feladat. Odaadni magát bárkinek, távol a szív szavától… Nem, ez nem ı. Minél inkább kezdte megérteni a lányát, annál határozottabban állt ellen az egész kurtizándolognak, bár ezt soha nem osztotta volna meg Mariettával. Tudta, hogy nem szabad elveszítenie a lánya bizalmát. – Messze jársz – motyogta Jemmy. – Mariettára és Maxre gondoltam. Marietta mesélte, hogy Maxet mennyi baleset érte. Furcsamód sokkal több, mint amennyi általában egy herceg fiával meg szokott történni. Jemmy gondolatban már jócskán elırébb járt. – Van valami szokatlan abban, ahogy Lord Rosebyt leütötték. kérdezısködtem kicsit, és azt suttogják, hogy nem csak egy elfuserált rablótámadás volt. Valakit megfizettek, méghozzá tisztességesen, hogy elvégezze a munkát. – Nem értem, kinek állhat érdekében Max halála, ha már úgyis kitagadták? Jemmy mosolygott. – Az, hogy egy apa megbántva érzi magát és haragszik a fiára, nem jelenti azt, hogy örökre dühös marad. – Azt akarod mondani, hogy még megmásíthatja a döntését, és visszahelyezheti Maxet az örökösi pozícióba? – Inkább úgy fogalmaznék, hogy van, aki ezt gondolja. SARA BENNETT
83 VÁGYÁLOM
– És ha Max halott… – Akkor valaki biztonságban lesz. – Sejted, hogy ki az a valaki? – A rossz nyelvek szerint valószínőleg az unokatestvére, Harold, de senki sem tudja biztosan. Ha akarod, nyitva tartom a fülem. – Köszönöm, az jó lenne. Jemmy meleg ajka megérintette a nı tarkóját. Aphroditét egész testében átjárta a bizsergés, mintha nem hosszú évek óta lettek volna már szeretık. Teste felismerte a férfiét, felkészítette magát rá. Az övé volt, a kezdetektıl fogva. Csakhogy erre túl késın jött rá. És épp emiatt nem hagyhatta, hogy Marietta elkövesse ugyanazt a hibát: hogy hátat fordítson a szerelemnek. Jemmy újra megcsókolta, és kezét a nı blúza alá csúsztatva megérintette a mellét. Aphrodité felsóhajtott a gyönyörtıl, és aggodalmait félretéve a szeretıje felé fordult.
Aznap éjjel Marietta túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy elaludjon. Csak Maxre és a találkára tudott gondolni, és bár azt mondta Aphroditének, hogy nem izgul, ez nem volt igaz. Feszültséggel teli várakozás lett úrrá rajta. Max a segítségére lesz majd, hogy az anyja után London legjobb kurtizánjává váljék. Egy szép napon majd ı fogja viselni azt a sok finom ruhát meg ékszert, annak jeléül, hogy mennyi szeretıje volt, hogy milyen sikereket ért el a szakmában. Összegömbölyödött a takaró alatt, és arra gondolt, hogy vajon mit fog gondolni róla Max, ha majd évek múltán megint találkoznak. Azzal fog-e dicsekedni, hogy ı tanította meg csókolni, vagy megfogadja majd Harold tanácsát, és kiiktatja ıt az életébıl? Aztán eszébe jutott, hogy Max Cornwallban fog élni, és nagyon csekély az esély arra, hogy újra lássák egymást, miután elköltözik. Ez a gondolat elkeserítette egy pillanatra, de aztán megint eszébe jutott a találka az Aphrodité klubban. Az engedelmesség, a vacsora felszolgálása, a Flörtölés és a csók, ha megengedi. Mindegy is, meg fogja találni a módját, hogy elcsábítsa a férfit. Sokat tanulhat Maxtıl, gondolta Marietta mosolyogva, de ı is rengeteg mindenre megtaníthatja a férfit. Aztán ott volt az apja. El sem merte képzelni, hogy nézhet ki, arról nem is szólva, hogy közel érzi-e majd magát hozzá, korábban beszélt Viviannával, aki Fraserrıl mesélt neki, arról, hogyan érzett, amikor elıször találkoztak, és hogy végül miképp szerette meg. Bizonyára a közös vérvonal tud ennyire szorosan összekapcsolni két embert, akárhogy is próbál valaki ellenállni neki. Marietta megfordult. Tekintete megakadt az éjjeliszekrényen heverı bırkötéses könyvön. Aphrodité naplója. Viviannától kapta azzal, hogy maga Aphrodité adta neki át elolvasásra. – Az évek alatt még kicsit kiegészítette, de ne számíts arra, hogy az apád nevét megtalálod benne – tette hozzá a testvére. – Mindenesetre nagy segítség ahhoz, hogy jobban megértsük az anyánkat. Marietta feljebb csusszant a párnán, közelebb húzta a gyertyát, és kezébe vette a könyvet. A finom bır szinte életre kelt az ujjai közt. Hagyta, hogy a könyv magától kinyíljon. Nagyjából az elsı harmad végén kezdte az olvasást. Aphrodité gyöngybetős kézírásából kiderült, hogy akkoriban Párizsban, a Boulevard de la Madeleine-en élt. Compte de Rennie ma odaígérte nekem a szívét, és minden mást, ami fölött csak rendelkezik, ha hozzá költözöm a Loire menti kastélyába. Repesnem kellene a boldogságtól, de nem teszem. Mintha az aranyfényő csillogás lekopott volna az életrıl, melyet olyannyira akartam, hogy bármit feláldoztam volna érte. De az arany alatt nem látni mást, csak az értéktelen vasat. Magam mögött hagytam a Seven Dialst és Jemmyt, de lám, most nem tudok másra gondolni. Elıttem van az arca, amikor felébredek, vagy ha alszom. Haza akarok menni hozzá. Haza akarok menni. Elmondtam a compte-nak, hogy nem élhetek vele, hogy a szívem hazahúz. Nem értette meg. Persze magam is alig értem. London. Ez a szó motoszkál bennem, egyre ez vibrál a szemem elıtt. Ma éjjel elindulok. A szolgálók majd összepakolnak mindent, és késıbb követnek. Nem fogok visszajönni. SARA BENNETT
84 VÁGYÁLOM
Az átkelés a csatornán egyszer már megviselt, de nem érdekel. Mit számít egy kis tengeribetegség, mikor újra otthon leszek? Az út Londonig fárasztó, de nem tudok aludni. Aztán feldereng egy kép, a szemembe könnyek szöknek, mikor megpillantom. A tömeg, az illatok, a hangok, azok a csodás londoni hangok. Olyan elevenen él bennem az emlék, hogy alig kapok levegıt. Látom magam, amint futok az utcán a lyukas cipımben, kezem Jemmyében. Látom, amint öleljük, szeretjük egymást, de az arcom mégis másfelé fordítom. Tekintetem a hamis csillogás felé fordítottam, és nem veszem észre, hogy a legbecsesebb ékszer már a birtokomban van. Ekkor felteszem magamnak a kérdést, amit eddig soha nem mertem megkérdezni magamtól: Mi van akkor, ha Jemmy már nem él? Elena várni fog rám a St. James's Hotelben, arca fájdalmasan ismerıs lesz majd. – Jó, hogy újra itthon vagy – mondja majd, és tudom, hogy ıszintén gondolja. Egy kis varrodája van, de nem könnyő az élete. Beszélgetünk majd egy ideig, aztán közlöm vele, hogy a Seven Dialsbe akarok menni. Az arcára kiülı kifejezés azt sugallja, hogy nem tartja jó ötletnek, de én ragaszkodom hozzá. Hirtelen elfog a vágy, hogy láthassam a szüleimet, remélve, hogy Jemmy is ott lesz, hogy hazatért a háborúból, hogy otthon lesz, akárcsak én. Elena kelletlenül zötyögi végig velem az utat. Kocsink keskeny utcákon át suhan, a beszőrıdı rekedtes hangok madárdalként csengenek majd. De rég volt… Annyira rég. Aztán ott lesz az anyám, aki megöregedett, és gyanakodva néz majd rám, a finom ruháimra. Az apám csak lopva néz rám, mintha szégyellne. De ez sem érdekel. – Jemmy? – kérdezem majd, mit sem törıdve a bőnbánattal, az égetı haraggal. – Láttátok, mióta elmentem? Egymásra néznek, és én tudni fogom. Tudom, hogy Jemmy halott. A válasz hallatán beleszédülök a megkönnyebbülésbe. – A kis Jemmy megnısült a múlt hónapban. Kedves teremtés, a kerékgyártó lánya. Életben van. Azzal nyugtatom magam, hogy legalább életben van. Mit számít, hogy máshoz tartozik? Meggyızöm magam, hogy nem számít, hogy túl sok csodát várok egyszerre, de csak az úton visszafelé jövök rá, hogy valami elpattant ott belül. Tovább kell lépnem. Élni fogom az életem, de soha többé nem leszek teljes. Marietta könnyes szemmel tette le a könyvet. Aphrodité elvesztette Jemmyt, elvesztette a szerelmét. Úgy tőnt, hogy egy kurtizán élete mégsem teljesen olyan, mint ahogy azt Marietta elképzelte. Bár Aphroditének mindene megvolt, az mégsem volt elég, többet akart. Vissza akarta szerezni az elveszített szerelmet.
Tizenegyedik fejezet
Marietta újabb csomagot adott át a lakájnak, miután kilépett a Regent Street-i divatszalonból. Az új kirakatüvegben visszatükrözıdött a tavaszi napfény, amit csak a többi vásárló sziluettje tört meg. Megcsodálta benne halványzöld, rózsabimbómintás muszlinruháját, melynek dupla szoknyáját két fodor díszítette. Lábán új papucsot viselt, amit a bokája fölött megkötött szalag rögzített. Szörnyen fájt a lába, mivel a papucs egyáltalán nem tartott semmit. Nem volt sarka, és a talpa is vékony volt, de nagyon jól állt neki. Semmi sem vidíthatja fel úgy az embert, mint egy öltözet új ruha, neki pedig most épp erre volt szüksége. Yorkshire szép volt, de divat szempontjából nem járt az élen. A londoni divat szinte minden másnap változott, és mivel Marietta nem tartotta magát sekélyesnek, követnie kellett a divat diktálta tempót. Élvezte, ha csinos lehet. Ekkor megállt mögötte egy alak. A széles vállú férfi elnyőtt kabátot és skót kockás nadrágot viselt, arca a bokszolókéhoz volt hasonlatos. A lány tekintete összeakadt a férfiéval. Mariettának remek volt az SARA BENNETT
85 VÁGYÁLOM
arcmemóriája, így azonnal felismerte. İt látta a Bedford Square-en, mikor meglátogatta Maxet. Emlékezett rá, hogy akkor látta meg, amikor Mrs. Pomeroy-jal az ablakból figyelték Harold és Susannah érkezését. Sem akkor, sem pedig most nem illett a környezetbe. Milyen különös, hogy megint találkoznak! Marietta tudta, hogy a férfi is felismerte ıt. Ajka összeszorult, szeme kikerekedett, majd hirtelen útnak eredt, maga mögött hagyva a lányt, aki azon tőnıdött, hogy vajon kell-e tartania tıle. – Miss Greentree! Ijedten nézett körbe, arra számítva, hogy az iménti férfit látja meg újra. Ehelyett azonban egy libériát viselı, óriási fickón akadt meg a szeme, aki egy ismerısnek tőnı kocsi bakjáról integetve próbálta magára vonni a figyelmét. – Daniel! – szólt Marietta láthatóan megkönnyebbülve. – Mit keres itt? – Ahogy közelített a jármő felé, rájött, hogy Max kocsija az. – Max úr szeretne néhány szót váltani önnel, Miss – mondta, és nem kis büszkeség volt a hangjában, amiért sikerült megtalálnia a lányt a tömegben. – Igazán? – Marietta az ajtónak támaszkodva lábujjhegyre állt, hogy bepillanthasson. – Max? Eléggé rendbe jött már a kocsikázáshoz? A seb éppen csak begyógyult, és az orvos azt mondta, hogy még bármikor megduzzadhat. A férfi sápadt volt, de elegáns. Felvont szemöldökkel hallgatta a lány megjegyzéseit. – Miss Greentree, lenne olyan kedves, és megengedné, hogy hazavigyem? Tudom, hogy egész Londont érdeklik a magánügyeim, de nem igazán áll szándékomban mindenkivel megosztani. Marietta érezte, hogy arcába szökik a vér. Tudta, hogy viselkedése még a megszokottnál is meggondolatlanabb, de hagyta, hogy a Max iránt érzett aggodalma felülkerekedjen józan eszén és óvatosságán, körülnézett, és megpillantotta Vivianna inasát, aki kicsivel mögötte várakozott. Intett, hogy jöjjön közelebb, nyisson ajtót, és segítse be a kocsiba. – Utazhat Daniellel – mondta kedvesen. – Természetesen, ha ılordságának nincs ellenére. Max nem reagált a lány megjegyzésére, így jelezve, hogy nincs kifogása ellene. – A Regent Park felé megyünk – mondta Danielnek, majd visszaült a sarokba, és fölényes tekintettel várt, míg Marietta végre kényelembe helyezi magát. Ez a folyamat a szokásosnál tovább tartott, mivel a lány főzıje túl szoros volt, ám eszében sem volt ezt a tényt megosztani Maxszel. Marietta sosem volt kibékülve a méreteivel és az alakjával. A legnagyobb bajt az volt, hogy testvéreivel ellentétben ı túl alacsony volt. És bár divatos volt a homokóra alak, úgy érezte, hogy túlságosan teltek az idomai. Mindezt szem elıtt tartva az új ruháját kicsivel kisebbre varratta, így a viseléséhez muszáj volt szorosra húzni a főzıt. Azzal vigasztalta magát, hogy így legalább kordában tarthatja gömbölyded alakját. Néha azon tőnıdött, hogy nem túl erıs-e az önkritikája – lehet, hogy tényleg fontosabb levegıhöz jutni, mint vékonynak látszani –, de Susannah Valland termetének látványa szertefoszlatta minden kételyét. – Mit keres errefelé, Max? – Meg akartam látogatni, de azt mondták, hogy a Regent Streeten vásárolgat. Sikerült rájönnöm, hogy mely boltokat fogja felkeresni. – Azt akarja mondani, hogy addig ólálkodott a környéken, amíg észre nem vett? – Ha úgy tetszik, bár nem szokásom ólálkodni sehol. A Regent Parkhoz érve zöldellı fasorok és sétálgató emberek látványa fogadta ıket. Marietta kinézett a kocsi ablakán, rövid pillantást vetett az elsuhanó állatkertre és a botanikus kertre. Bár az elé táruló kép csak megtévesztı illúziója volt a vidéki létnek, mégis üdítıleg hatott a belvárosi üzletek zsúfoltsága után. Marietta hısiesen viselte a főzı szorítását, míg Max válaszát várta. – Pomeroy mesélte, hogy látta önt Harolddal beszélgetni. Úgy vélte, ön feldúlt volt, Marietta. Tudni akarom, hogy mit mondott az unokatestvérem. Marietta elkapta a férfi tekintetét – Max még mindig elég gyengének látszott. Ha már vette a fáradságot, hogy megkeressen, annyit nyilván tudnia kell, hogy bármit is mondott az unokatestvére, az nem lehetett túl udvarias – gondolta a lány –, de esze ágában sem volt beavatni Maxet. Ha tudni akarja, Haroldot kell megkérdeznie. – Nem akarok errıl beszélni – mondta csendesen, és elfordult. Max fészkelıdni kezdett. SARA BENNETT
86 VÁGYÁLOM
– Ha nem tudom meg, hogy mit mondott, legalább elnézést kérhetek a nevében? Marietta fejét oldalra fordítva nézett rá. – Semmi szükség a bocsánatkérésre. Nem érdekel, hogy Harold mit mond, vagy mit gondol. Nekem nem Harolddal, hanem önnel van dolgom. Nem gondolta meg magát, ugye? A férfi megrázta a fejét. Marietta megkönnyebbülten felsóhajtott. – Helyes – válaszolta, és ismét Maxre nézett, majd eszébe jutottak a csókok. Visszatért az érzés, az az édes, alhasi fájdalom, és miután ilyet csak Max mellett érzett, átvillant az agyán, hogy megkérdezi a férfit, hogy ez mitıl lehet. – Max! Válasz helyett a férfi megfogta Marietta kezét. Ellentétben a lánnyal, ı nem viselt kesztyőt, és hüvelykujjával megdörzsölte a lány tenyerét. Azután, mintha zavarta volna, egy mozdulattal kigombolta a kesztyőt, és elkezdte lehúzni a lány kezérıl. – Max – kérdezte a lány nevetgélve –, mit mővel? – Teljesen be van csomagolva – válaszolta türelmetlenül a férfi. – Nézze csak meg, a csuklójától a nyakáig be van gombolva, a ruhák elfedik minden porcikáját, alatta pedig alsószoknya, főzı, csipke, és még isten tudja, hogy mi minden. Még a keze is el van takarva. – Ne most, kérem. Max azonban kiszabadította a textil fogságából az aprócska kezet. A lányt jólesı borzongás járta át, amint a bırük egy pillanatra összeért. Hagyta, hogy ujjaik összefonódjanak. Talán ezért kell egy nınek elfednie a testét – gondolta –, mert a férfiak bırének érintése ilyen felkavaró és erotikus. A férfi a sajátjában nyugvó kezet figyelte, majd lehajtotta fejét, és belecsókolt a lány tenyerébe. Forró ajkai érintésétıl Marietta felsóhajtott. Ekkor Max felnézett, és sötét szemével a lány arcát fürkészte. Amit látott, az nem arra késztette, hogy abbahagyja, amit csinál, hanem sokkal inkább arra, hogy folytassa. – Felidéztem magamban, ahogy megcsókolt – mondta a lány alig hallhatóan, de ennek nem a főzı szorítása volt az oka. – Azt álmodtam, hogy csókolózunk, és… nem is tudom – pillantott Maxre, aki minden idegszálával figyelte ıt. – Olyan furcsán éreztem magam. – Szeretné, ha abbahagynánk? – kérdezte halkan a férfi. – Nem, jaj, dehogy, nem szeretném. Jó értelemben véve éreztem furcsán magam, úgyhogy arra gondoltam, üzenetet küldök, hogy jöjjön azonnal, és csókoljon meg újra. – Meg kellett volna tennie – válaszolta a férfi nevetve. – komolyan mondom, Max. És most, hogy a tenyeremen érzem az ajkát, megint ugyanazt érzem. Ugyanazt a fájdalmat, ugyanazt a vágyat. – Á – reagált Max mosolyogva. – Hogy érti azt, hogy ? – vágott vissza ingerülten Marietta. – Ez nem válasz. Ha tudja, hogy mi a baj velem, miért nem mondja el? Max a hüvelykujjával masszírozta a lány tenyerét, majd végigsimított a csukló érzékeny bırén. Megint a szájához emelte a finom kezet, és apró csókokból karkötıt font köré. Marietta beleborzongott az érzésbe. – Most is érzi? – kérdezte suttogva Max. Közelebb csúszott az ülésen, ujjai a lány homlokán, halántékán járták táncukat, mely az ívelt ajkakon ért véget. Ujjával követte a száj vonalát, mire Marietta lehunyta a szemét. – És most? – Igen – hangzott az alig hallható válasz. – Nem emlékszem, hogy ezt… én… én ennél többre vágyom, Max. Ez is gyönyörteli, de én többet szeretnék. Max sóhajtva hátradılt az ülésen, tekintetébıl már eltőnt a korábbi dölyfösség, önelégültség. – Mindenki által jól ismert tény, drága Marietta, hogy minél többet simogatnak, csókolnak egy nıt, az annál többet akar. Elkezd vágyni az érzésre. És igen, egyre többet akar. Mint bármely nıstény az állatok világában, amelyiket arra ösztönzi a teste, hogy párosodjék az általa kiválasztott hímmel. Marietta meredten nézett rá. – Tehát én is olyan vagyok, mint az állatkertben a zsiráfok? Max mosolygott. – Arra kért, hogy tanítsam meg önnek, milyen a vágy. Hát ilyen. SARA BENNETT
87 VÁGYÁLOM
– Nem hiszek önnek – vágott vissza a lány, miközben felhúzta a kesztyőjét. Max hirtelen elırehajolt, és behúzta a függönyt. Homály borította be a fülkét, és olyan csend lett, hogy tisztán hallotta a férfi minden lélegzetét. – Max? – nyúlt felé a lány. Max megragadta a kezét, és mielıtt bármit is szólhatott volna, szájon csókolta, kemény ajka gyengéd volt és simogató. Csók közben elıbb a csuklóját, aztán Marietta könyökhajlatát cirógatta. kibontotta, majd félredobta a lány fıkötıjét, aztán a haját tartó tők után nyúlt. Marietta haja aranyszín fürtökben zuhant alá, édes illatot árasztva. Max beletúrt a hajzuhatagba, szája még mindig a lány ajkához tapadt, és Marietta szinte beleszédült nyelvük buja játékába. Úgy érezte, menten elájul. Regényekben olvasott már ilyesmirıl, de a való életben még nem hallott rá példát, hogy el lehet ájulni egy férfi csókjától, most pedig nagyon közel járt hozzá. – Max úr! – szólt hátra kedélyesen Daniel a bakról. – Menjünk vissza Berkley Square-re most, uram? – kérdezte. Max csak annyi idıre emelte el a száját, míg válaszolt. – Még egy kört menjünk itt a parkban, Daniel – majd ismét elveszett a csókolózásban. Marietta egész teste lüktetett. Melleit puhának és duzzadtnak érezte, a combja közt vibráló fájdalom kis híján megırjítette. Kívánta a férfit! Igaza volt Maxnek, valóban párosodni akart az általa kiválasztott hímmel, a választása pedig Max Valland volt. Mikor végül abbahagyták a csókolózást, Marietta a férfi vállára hajtotta a fejét. Max a lány haját, kipirult arcát simogatta. Mindketten egyformán gyors ütemben vették a levegıt. – Ez a vágy – törte meg a csendet rekedt hangon Max. – Amit ebben a pillanatban érzünk, az a vágy. Igaza lehet? Bizonyára. Minden részlet összeállt. Mi másért nem menekülnek el a nık a csirkefogók elıl, miért nem hagyják el ıket, mi másért mennek hozzájuk, ha nem a vágy miatt? A szerelem és a vágy egymás kísérıi, összeolvadnak, elválaszthatatlanok. Még mindig nagyon közel volt hozzá, forró lehelete simogatta a lány arcát. Mintha csak képtelen lett volna ellenállni, szájával arcához ért, és apró csókjaival a szája sarkát vette célba. Marietta felnyögve felé fordult, és vágyakozón csókra nyílt a szája. A csók ezúttal sokkal mélyebb, sokkal érzékibb volt, nyelvük szinte násztáncot járt, amire a testüknek nem volt lehetısége. Marietta Max felé fordult, melle a férfi mellkasának feszült. Max átölelte a derekát, ettıl a kebleit feszítı fájdalom még intenzívebbé vált. Mintha megérezte volna, Max feljebb húzta kezét, érintése alig volt érzékelhetı a ruhán keresztül. A lány furcsa, félig nevetı, félig síró hangot hallatott, majd még szorosabban bújt partneréhez. Az erıs ujjak simogatásától testét a gyönyör hulláma járta át. Milyen lesz vajon majd azt átélni, amikor tetıtıl talpig ruhátlan testük egymáshoz simul? Hátrahajtotta fejét. Max végigcsókolt a nyaka ívén. – Marietta, gondolnunk kell a következményekre – motyogta. – Óvatosnak kell lennünk. – Miért? – kérdezte a lány. – Nem akarok óvatos lenni. – Lehet, hogy azt gondolja, nincs mit veszítenie, de higgye el, ha valaki így látna minket, annak komoly visszhangja lenne. Engem már kitagadott a családom, nem számít, hogy mit csinálok, de az ön családjának fizetnie kell majd a történtekért. Szavai kijózanítólag hatottak, ám mégis beletelt egy kis idıbe, míg erıt tudott győjteni ahhoz, hogy elszakadjon a férfitól. – Az én családom hírneve akkor fog kárt szenvedni, ha kiderül, hogy kurtizán szeretnék lenni. Ezért is akarom megváltoztatni a nevem, hogy teljesen új személyazonosságom legyen. Így lesz a legjobb. Marietta Greentree eltőnik a színrıl, és Madame Coeur lép majd a helyébe. Max felnevetett. – Tényleg ez lesz majd a neve? Azt hittem, a kurtizánná váláshoz az is hozzátartozik, hogy nem veszíti el a szívét. Nem akarja újra átgondolni? Marietta különös képet vágott. Hátrasimította haját, egyik kezével összefogta, a másikkal pedig a szoknyáján heverı hajtők után kutatott. – Sokat gondolkodtam, és ez volt a legjobb, ami eszembe jutott. SARA BENNETT
88 VÁGYÁLOM
– Madame Vénusz, Madame Erósz? – érdeklıdött Max feszülten figyelve. – Nem vagyok Vénusz – vágott vissza, és megigazította szők főzıjét. Max hunyorítva nézett rá. – Hát, nem is tudom – mondta vontatottan, majd komoly hangnemre váltott. – Azt mondja, hogy a házasságra vonatkozó minden reménye elszállt, de szerintem még mindig van esély, hogy jól menjen férjhez. A sógora tehetıs ember, vagy tévedek? Marietta megdermedt, és tágra nyílt szemmel nézett a férfira. Ugyanazzal a gondolatmenettel szembesült, amelyet Viviannától hallott, hogy Oliver vehetne neki egy férjet. Válasszon számára valakit, mintha csak egy pár kesztyőt venne. Miféle ember hagyná magát ily módon megvásárolni? Valaki, akiben nincs egy szemernyi büszkeség sem, akinek a pénz és a hatalom sokkal fontosabb, mint ı. A puszta gondolattól is reszketni kezdett. – Nem akarok olyan férjet, akit megzsarolnak, hogy elvegyen – mondta hővösen. – Győlölném azt az embert. Miért mondja ezt? Azért, mert nem akarja, hogy kurtizán legyek, ugye? Bármi mást tehetek, még hozzá is mehetek egy olyanhoz, aki zsarolás árán vesz el. – Igen – hangzott a válasz. – Pontosan így van. Nem akarom, hogy bármi ırültséget tegyen. – Miért nem vesz engem senki sem komolyan? Max mélyen a szemébe nézett. Az érzékiség csodáját fedezte fel benne, mindazt, ami annyira jellemzı volt rá. Azt gondolta, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül élvezheti a lány társaságát. Hitte, hogy minden gond nélkül el tudna veszni a hedonizmus örvényében, hogy megérdemli ıt. De mindezt nem találta egyszerőnek. Folyton Marietta jövıje járt a fejében, hogy mi lesz, miután egymáséi lesznek, miután eljátszotta a tanító szerepét, hogy mi fog történni, miután Cornwallba kötözik, hogy Marietta másé lesz majd. Max az ülésen hátradılve figyelt. Dühös volt és frusztrált. Meg kell akadályoznia. Nem hagyhatja, hogy tönkretegye az életét. De hogy? Arra gondolt, hogy megkérhetné, legyen a szeretıje, úgy legalább biztonságban tudhatná. Ám ezt biztosan elutasítaná. Határozottan kijelentette, hogy egyetlen férfi mellett sem áll szándékában elkötelezni magát, arról nem is szólva, hogy ı magának meg sem pénz, sem hatalom nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy szeretıt tartson. Hacsak… Alig látható mosoly jelent meg ajkán. Hacsak nem a vágy kötelékével láncolja magához olyan szorosan, hogy ne tudjon és ne is akarjon elmenekülni. – Mi az? – kérdezte a lány követelızın. – Mit mondtam, amin ilyen jól szórakozik? Maxnek eszében sem volt elmondani, hogy miért mosolyog, de kezdte úgy érezni, hogy rájött, hogyan állíthatná meg a lányt. Nyilvánvalóan drasztikus lépés volt, de még mindig jobb, mint az a jövı, amit Marietta szánt magának. Felnyitotta a kocsi napellenzıjét, majd hangosan megkopogtatta a tetıt. – Daniel, hazavisszük Miss Greentree-t. A Berkley Square-re megyünk. Marietta sóhajtva húzta vissza a fıkötıjét. Bájos arca kipirult a hévtıl. Amióta Max a lány ölébe hajtotta a fejét, megérezte annak puha lágyságát, azóta gyötörte a szőnni nem akaró merevedés. Bár tudta, hogy a hosszan tartó, kielégítetlen erekció nincs jó hatással a férfiakra, azzal is tisztában volt, hogy türelmesnek kell lennie. Lehet, hogy Marietta Greentree azt gondolja, oda a jó híre, de minden más szemszögbıl érintetlen és tiszta. Max meg volt gyızıdve arról, hogy Marietta nem az a fajta nı, aki képes lenne kurtizánként élni, sorra váltogatni a férfiakat, anélkül hogy a szíve megsínylené. Mélyen érzı, nagyszerő nı volt, és ez az életmód biztosan tönkretenné, összetört szívének, lealacsonyodásának már a gondolata is túl sok volt Max számára, fıleg ha a londoni utcanıkre és a bordélyokban tapasztaltakra gondolt. Úgy érezte, meg kell ıt gyıznie. Vágy és kéj. Ezek azok a dolgok, amiket Marietta teste kívánt. Már csak azt kellett elérnie, hogy Max legyen vágyai tárgya, hogy rá legyen szüksége. Fel fogja állítani a csapdát, és miután a lány besétál, elzárja majd a kifelé vezetı utat. És Marietta Greentree az övé lesz.
SARA BENNETT
89 VÁGYÁLOM
Mire hazaértek, Marietta annyira rendbe szedte magát, amennyire csak lehetett. Max meg sem szólalt, amióta elhagyták a parkot, és csak akkor kapott erıre, miután Marietta közölte vele, hogy a közeljövıben mindenképpen találkozni fognak. – Amikor a csókjaimról álmodik, ne feledje, hogy… én pedig az ön csókjairól álmodom. Marietta kissé szédült, amikor belépett a házba, és már alig várta, hogy felérjen a szobájába, és lazítson a főzıjén. Valóban túl szorosra vette – gondolta –, miközben apró, gyors lélegzeteket vett, de azt sem tartotta kizártnak, hogy a Max által keltett érzések okozták a szédülését. Egy hangos nyögés kíséretében hanyatt dılt az ágyán, szemét lehunyta, és ismét eszébe jutott a csók. Miért nem Max volt az, abban a fogadóban, a skót határ felé vezetı út mentén? Miért nem belé lettem szerelmes, és miért nem vele szöktem meg? Hirtelen kipattant a szeme. Egy pillanat alatt megfeszült a teste, mint egy vadállaté, ami veszélyt érez. Nem, nem és nem! Nem lesz többé szerelmes, sem Maxbe, sem senki másba. Soha többé nem hagyhatja, hogy egy férfi összetörje a szívét, hogy szenvednie kelljen. Max mellett jól érezte magát, de nem szánt neki állandó szerepet. Marietta szabad és független életet akart, amelyben nem volt hely Lord Roseby számára.
Harold alvó feleségére pillantott. Susannah homlokát keskeny ráncok borították, mintha aggasztanák a saját gondolatai. A férfi csak arra tudott gondolni, hogy milyen tökéletes jelölt a felesége a Barwon hercegnıje címre. Max bizonyára nem így látja, ı azt hiszi, hogy Marietta Greentree a megfelelı nı. Gondolhat, amit csak akar, hiszen már nem ı az örökös többé. Fészkelıdni kezdett a bőntudattól, tudta, hogy nem lenne szabad ilyesmiket gondolnia a rokonáról. Egész életében gondját viselte Maxnek, de ı még ezekben a nehéz idıkben sem kereste a társaságát. Talán eljött az idı, hogy a saját jövıjével kezdjen foglalkozni. Susannah motyogott valamit gyerekkorának érthetetlen nyelvén. Kissé szétszórt volt mostanában, valószínőleg magát okolta azért, ami Maxszel történt, bőntudata volt, amiért más kárára érte a jó szerencse. Harold azzal nyugtatta magát, hogy majd elmúlik, hamarosan úgyis túlságosan elfoglalja az új szerepe ahhoz, hogy a testvére miatt aggódjon. Mindenki a maga útján… – Papa! – kapott levegı után álmában Susannah. De hogy nevelıapját szólította, vagy édesapját, akit maga mögött hagyott Jamaicán, azt Harold nem tudhatta. Soha nem beszélt a múltjáról, mintha csak kizárta volna a tudatából, ám Harold mindig észrevette rajta, amikor a régi idıkre emlékezett. Olyankor elveszett saját magában. Harold elképzelte feleségét gyermekként, amint mezítláb, napbarnított bırrel, kócosán szaladgál a trópusi erdıkben, ahogy fénylı levelek és ragyogó virágok közül tekint a világra. Vadnak és szabadnak látta. Az ı Susannah-ja…
Az Aphrodité klub elhagyatott volt, akár egy bentlakásos iskola, ahonnan a diákok hazamentek a nyári szünetre. A különbség csak annyi volt, hogy a klub lakói nem utaztak el, hanem a szobájukban pihentek, hogy megint a legjobbat hozhassák ki magukból, mire megérkeznek az elsı vendégek. Egyikük volt csak fenn, Mariettára várva. – Jöjjön csak, már várják – köszöntötték, miután megérkezett. Maeve egyszerő, fehér köntöst viselt, sötét színő haját a tarkóján összefogott kontyban viselte. Válla fölött hátramosolygott, majd bekísérte Mariettát egy tágas, privát nappaliba. Odabent Elena, Aphrodité varrónıje várta. Mindenütt ruhák hevertek, akár a virágokon megpihenı pillangók. Némelyikhez papucs és más kiegészítı is tartozott. Marietta megcsodálta a felhalmozott szépségeket, ám ettıl egyszerő kék gyapjúruhájában rosszul öltözöttnek érezte magát. Elena kritikus pillantással mérte végig, majd szája keskeny mosolyra húzódott. SARA BENNETT
90 VÁGYÁLOM
– Ön nagyon csinos, Miss Marietta – mondta alig észrevehetı akcentussal. – Helyes, ez nagyon megkönnyíti a munkámat. Ha Marietta nem olvasta volna Aphrodité naplóját, soha nem tudta volna meg, hogy Elena ugyanabban az utcában nıtt fel, mint az édesanyja. Tudta, hogy Aphrodité mekkora segítségére volt Elenának a sikerei elérésében azáltal, hogy viselte az általa készített ruhákat, és el is mondta mindenkinek, hogy kitıl valók. Elena arcáról eltőnt a mosoly, parancsolón összecsapta tenyerét, ezzel jelezve segítıjének, hogy ideje munkához látni. Szorgos kezük között kis idı elteltével Mariettán nem maradt más, mint főzı és alsónemő. Nem érezte magát valami kényelmesen, alsónemőben álldogálva, idegen tekintetek kereszttüzében. Megpróbált úgy tenni, mintha nem törıdne a helyzettel. Nem nagyon sikerülhetett, mivel Maeve, aki a sarokban álló széken ülve követte az eseményeket, együttérzésének adott hangot. – Ne aggódjon, majd hozzászokik. Mindannyian hozzászoktunk. – Azt hiszem, a kínai selyem lesz – jelentette be Elena, éhes cápaként körözve Marietta körül. – Bár kicsit nehéz, mégis az emeli ki legjobban a kebleket, kargyakorlatokat kellene végeznie, Miss Marietta, attól feszesebbek lennének a mellei – mondta, majd megint az asszisztenséhez fordult. – A derék szép vékony. A csípı egy picit telt, de nem baj, szeretni fogja. Hm. A lábak sem túl rosszak… bár talán egy kicsit vastagok és túl rövidek… – Nagyon szép a haja – mondta gyorsan Maeve. – Tudja, mindig is szıke hajat szerettem volna. – A sötét haj a divat – emlékeztette Marietta, miközben Elenára pillantott. Tisztában volt vele, hogy rövidek a lábai, ı maga alacsony! Mire számított ez a nı, egy ruhába bújtatott struccra? – Több figyelmet kellene fordítania a bırére, Miss Marietta – vetette oda Elena fontoskodva. – Különösen azokra a részekre, amelyeket elfed a ruházata. Az egész testének puhának és hívogatónak kell lennie, nem csak az arcának meg a kezének. – Bizonyára… – És tegyen róla, hogy a fürdıvizébe elegendı olaj kerüljön. Látok itt-ott néhány száraz foltot. Mariettában az az érzés támadt, hogy valamilyen oknál fogva Elena nem kedveli ıt, hogy azt szeretné, ha elbukna a bemutatkozóján. Ezen a ponton szeretett volna itt hagyni csapot-papot… Aztán a felháborodása egy pillanat alatt köddé vált. Nem sétálhatott ki csak úgy, bármit is gondolt róla Elena. A szavát adta, és végig is akarta csinálni. Nem adhatta fel az elsı akadálynál. Össze kell szorítania a fogát, és elviselni a nı durvaságait, fittyet hányva a tényre, hogy alig takarja valami a testét. Figyelme ekkor ismét Elenára terelıdött. – Vegye le az alsónemőjét, Miss Marietta – vetette oda, ellentmondást nem tőrı hangon. Tekintetük egymásra talált, és Mariettának elakadt a szava. Akármit is fedezett fel Elena a szemében, láthatóan szórakoztatta, de nem eléggé ahhoz, hogy mosolyt fakasszon az arcára. – A ruhát, amit önnek választottunk, nem szokták alsónemővel hordani – magyarázta lassan, mintha csak valami idiótához beszélne, majd lapos mellkasa elıtt, várakozón összefonta a karját. Minden bizonnyal arra számított, hogy Marietta megtagadja az engedelmességet, vagy egyszerően kisétál, ahogy tervezte is még egy pillanattal azelıtt. Ám most, hogy Marietta számára világossá vált Elena célja, elhatározta, hogy nem hagyja magát. El fogja viselni a megaláztatást és a szégyent, a rosszindulatú megjegyzéseket, és megmutatja ennek a nınek, hogy nem egy elkényeztetett mimóza, akit néhány gonosz pillantással és kellemetlen megjegyzéssel meg lehet törni. İ Aphrodité lánya volt, és ez jelentett valamit. Nem számít, mondta magának. Hozzá kell szoknom. De nem volt könnyő, és tudta, hogy lángoló arca mindent elárul, míg Elena asszisztense lesegítette róla a főzıt. Az alsóval nem szorult segítségre, Marietta kilépett belıle. Anyaszült meztelen volt, és évek óta nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. – Mit gondol, miért viselünk mi, nık ennyi ruhát? – kérdezte Elena, majd megfordult, és felemelt egy gyöngyházszínő selyemruhát. – Mert félünk a saját testünktıl. Félünk a férfiak fölötti hatalmunktól, és ık is félnek. Így elrejtızünk, mássá formáljuk az alakunkat, mint amilyen valójában: mássá válunk. Remélem, nem azzal az icipici ruhával akarja eltakarni a testem, gondolta Marietta. Te jó ég! De igen… – Az alsószoknya alól kivillanó boka – magyarázta Elena, míg megállíthatatlanul közelített a ruha ujja és a kesztyő közti fedetlen csukló. Ezek mind érzéki és izgató dolgok, de csakis azért, mert a test többi része SARA BENNETT
91 VÁGYÁLOM
takarva van. Teljes valójában megmutatni egy nıt, főzı nélkül, szabadon hagyva a melleket és a derekat, fedetlenül a csípıt, hatalmas szoknyák nélkül a lábakat, az olyan… mint leleplezni egy mesterien megfaragott szobrot. A gomb nélküli finom selyemblúz könnyedén siklott át Marietta fején. Gyöngyházszínben tündöklött, de bıréhez érve melegebb tónusra váltott. Annyira finom, annyira vékony volt, mint a lehelet. A textília a melléhez tapadt, és bár nem volt mély a dekoltázsa, mégis sokkal kihívóbb volt annál, mint amilyet Marietta valaha viselt. Elena rásegítette az alsót… ami valójában egy nadrág volt. Bı selyemnadrág, olyan, mint amilyet a háremhölgyek viselnek. Derekát alacsonyra szabták, így a lány hasa szabadon maradt, kiemelte viszont a csípı, a comb és a vádli domborulatait. Viselése egyenesen sokkoló volt egy olyan nı számára, aki öt alsószoknya, keményített ruha viseléséhez volt szokva, ezzel is takarva alakját. Ez semmit sem takart az alakjából. Amint Elena hátrább lépett, Marietta meglátta magát a tükörben. Szó nélkül nézegette magát. Tényleg ı az ott a tükörben? Mezítláb, leheletfinom ruhában? Meglepve felfedezte fel lábának halvány körvonalát, de akkor ijedt meg igazán, mikor megpillantotta a combja közti sötét szırzet sziluettjét. Levegı után kapkodva igyekezett eltakarni magát, ezzel egy idıben tört rá a felismerés, hogy a mellére simuló anyag nemcsak annak formáját engedi láttatni, hanem mellbimbójának sötétebb körvonalát is. – Nem viselhetek ilyesmit – suttogta döbbenten. – Ennyi erıvel meztelen is lehetnék. Elena csípıre tette a kezét, tekintetük találkozott a tükörben. – Ön is kurtizán szeretne lenni, mint az édesanyja? Megmondtam a Madame-nak, hogy szerintem ön túlságosan prőd. Elıre szóltam, hogy ne is várja, hogy olyan bátor legyen, mint ı – mondta összehúzott szemmel. – Maeve! Menj, kerítsd elı a Madame-ot, és mondd el neki, hogy a lánya nem hajlandó viselni a ruhát, amit kiválasztottam neki. Maeve rosszalló pillantást vetett Mariettára, majd kelletlenül felállt. Marietta ekkor már biztosan tudta, hogy próbára akarják tenni. Ha nem veszi fel a ruhát, ha nem mőködik együtt, akkor búcsút inthet minden reménynek, minden álmának, és elkényeztetett, hisztis gyereknek fogják tartani. Az arcukra volt írva. – Legyen – sziszegte összeszorított foggal. Elena elmosolyodott, és intett a segítıjének. A lány felemelt egy köntösnek tőnı ruhadarabot, ami ugyanabból a finom selyembıl készült, majd átadta mesterének. Elena Mariettához lépett vele, és felsegítette rá. Marietta rájött, hogy a köpeny része az öltözéknek, hogy a nadrággal és a blúzzal együtt kell viselni. Elena tisztában volt ezzel, de ki akarta várni a lány reakcióját. Nyilvánvalóan átment a vizsgán. A köpeny éppolyan vékony és leheletfinom volt, mint az öltözék többi része, de meggátolta, hogy az avatatlan szemek megpillanthassák a bırét. Mivel menet közben könnyen szétnyílt, óvatosnak kellett lennie, hogy testét ne láthassa meg akárki. Vajon Max felfigyel majd rám? – gondolta sóhajtva. Nem ilyen öltözetre számított, de ezzel kellett beérnie – csak nagyon, de nagyon óvatosan kellett közlekednie benne. – Most pedig – szólt katonásan Elena –, a haja következik. Maeve még az ajtónál állva habozott. – Még mindig meg kell keresnem a Madame-ot? – puhatolózott. Elena arca grimaszba fordult. – Ne fáradj, lányom, nélküle is jól haladunk. Maeve gyors mosolyt vetett Mariettára, majd visszatért a székéhez. A fodrász javaslatára Marietta haja kibontva maradt, csak felül oldalt tőzték hátra a ruhájához illı színő fésőkkel. – Semmi lábbeli – válaszolta Elena, miután a lány a papucs felıl érdeklıdött. – ki fogjuk festeni a körmeidet – magyarázta, mintha ebben nem lenne semmi különös. Miután mindennel végeztek, Marietta megállt a tükör elıtt. Egy idegen tekintett vissza rá. Csábító, egyértelmően engedelmes, talán még vonzó is… de ezt Maxnek kell eldöntenie, ha egyáltalán rá tudja majd venni, hogy felmenjen vele a szobába. SARA BENNETT
92 VÁGYÁLOM
Miután kimondta aggályait, Elena arcára önelégült mosoly ült ki, de Maeve válaszolt helyette. – Torkára forr majd a szó a látványtól – mondta tompán. Marietta felvonta a szemöldökét. – A torkára forr? – El fog akadni a lélegzete – magyarázta Elena. Mariettának is megfordult ez a fejében. – El sem tudom képzelni. Valószínőleg úgy fog majd rám nézni, mintha ı lenne a herceg, én pedig a rabszolgája… Mit mővel? Ez már Elena segédjének szólt, aki a lába elıtt térdelt, és a nadrág szárát igazgatta. – Elena azt mondta, hogy túl hosszú – magyarázta, és hangjából mestere tónusa csendült vissza. – Felhajtok belıle, hogy a vendége jól láthassa a bokáját. Marietta legszívesebben a lány mellkasára tette volna a lábát, és hanyatt lökte volna, de erıt vett magán. Ha Aphrodité megtudná, hogy milyen nehéz kezelni, bizonyára megtagadná a további segítséget, és minden álma romba dılne. Így csak mosolyogva bólintott egyet, és megvárta, míg elkészül a munka, de a lelke mélyén megrémült, hogy olyasvalakinek kell kiadnia magát, aki ennyire távol áll a saját énjétıl. – Hamarosan megérkezik – figyelmeztetett Maeve, míg Elena Marietta testének olyan tájaira kent a jázminillatú olajból, amikre a lány álmában sem gondolt volna. Gyorsan szaladt az idı. Marietta az ablakra pillantva észrevette, hogy már sötétedik. – Készen állok? – kérdezte, szétnézve maga körül. A körötte szorgoskodó nık apró hada egyik pillanatról a másikra változott át súlyos teherbıl áldásos mankóvá, amelyekre ezekben a percekben nagy szüksége volt. Tudta, hogy a meztelenség a testét épp csak elfedı selyem alatt sebezhetıvé teszi. Biztonságot csakis a többrétegő szoknyák, alsószoknyák, az állig begombolt ruhák és a szorosan a csuklójára feszülı ingujjak nyújthattak számára. A főzık, az ingek, az alsók, esetenként a meleg Flanel mind-mind védelmi rendszerének részei voltak. Azt gondolta, ennyi erıvel akár meztelen is lehetne. – Miss Marietta! – szólította meg Elena, akinek az arckifejezésében a barátságtalanságot egyfajta kedvesség váltotta fel. – Ma este azzá válhat, amivé csak akar, ezt ne feledje. A választás az ön kezében van. Míg Marietta megpróbálta kihámozni a lényeget a mondandójából, Maeve kézen fogta, és az ajtóhoz vezette. – Minden rendben lesz, meglátja, Miss Marietta. Menjünk fel az emeletre. A Madame a Cupido szobát szánta önnek és a lovagjának – mondta, és cinkosan rákacsintott. – Várjon csak, mindjárt meglátja.
Tizenkettedik fejezet
A szoba csodálatos volt. Marietta megpördült maga körül, és hátravetett fejjel csodálta a festett mennyezetet, készítıje kék eget festett, rajta úszkáló angyalokkal. Végtagjaikra tekert lepedıkben játszadoztak, úszkáltak, a megszokottnál nagyobb bırfelületet mutatva magukból. A köztük elvegyülı kerekded Cupidók felajzott íjukkal vették célba a szoba használóit. – Imádnivaló, ugye? – lépett be Aphrodité hangtalanul. Marietta megfordult. Anyja szelíden mosolygott, látván lánya csodálkozó arckifejezését. – Nem hinném, hogy ebben a szobában nehéz lenne eljátszani a kurtizán szerepét, mon petit puce. Gondolj arra, hogy ez itt egy színpad, te pedig szerepet játszol. Marietta kezdte megérteni, hogy mit is akar mondani az anyja és Elena. Azt akarták, hogy engedje el a kétségeit, szabaduljon meg a korlátaitól, mindentıl, amit gyerekkora óta beleneveltek, tegye félre a
SARA BENNETT
93 VÁGYÁLOM
szabályokat, amelyek között kislány kora óta élt. Tegyen félre minden mást, és legyen önmaga. Csakhogy Marietta nem igazán tudta, hogy kicsoda is ı valójában. Tekintete édesanyjáról ismét a szobára vetıdött, túl a szilvakék bársonyfüggönyön, a berendezést leginkább meghatározó baldachinos ágyra, melyet barackszínő selyem fedett, és nehéz párnák díszítettek. Eluralkodott rajta a bizonytalanság. Vajon képes lesz-e elérni azt – ha csak néhány percre is –, hogy Max kivetkızzön annak az úriembernek a szerepébıl, aki ellenzi a kurtizánná válását? Hogy képes lesz-e sutba dobni neveltetését, megfeledkezni arról, hogy milyen vészesen közel jár ahhoz, hogy szerelmes legyen belé? Aphrodité azonnal észrevette a hangulatváltást. – Maeve – szólt, de szemét le sem vette Mariettáról. – öltözzön át, szükség van önre a szalonban. Mielıtt magukra hagyta volna ıket, Maeve bátorító mosolyt küldött Mariettának, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Kétségeid vannak? – kérdezte Aphrodité csendesen. A lány válaszképpen csak megrázta a fejét. – Nem. Csak… Nem afelıl vannak kétségeim, hogy mit akarok, hanem hogy képes leszek-e rá. – Nem tartod vonzónak Maxet? – De igen – felelte Marietta. Max olyan volt számára, akár egy közelgı vihar, amely kész arra, hogy engedelmességre kényszerítse, de Marietta minden tıle telhetıt meg akart tenni, hogy meggátolja ebben. – Nem szabad alábecsülnöd ıt, Marietta, hiszen ı egy életerıs férfi. Érted? – Azt hiszem, igen. – Akkor ne nyugtalankodj – tette vállára hővös kezét Aphrodité. – Meglátod, minden magától fog menni. Talán túl sokat gondolkodsz. Ilyen helyzetben jobb, ha nem gondolkodik az ember. Végy egy nagy levegıt, és engedd át magad az érzéseknek. Marietta nagy levegıt vett, de semmi sem történt. – Megpróbálom. – Helyes. És ne feledd – mondta Aphrodité felemelt ujjal –, idegenek lesztek! Számodra ı nem Max, csak egy férfi, akire vágysz. Anyja, szeme közt apró ráncokkal, várakozón fürkészte tekintetét. Marietta mosolyt erıltetett az arcára, hogy megmutassa, minden a legnagyobb rendben van. Aphrodité bólintott, majd távolabb lépve végighúzta az ujját az asztal szélén, így ellenırizve, hogy a személyzet megfelelı munkát végzett-e. – Magadra hagylak, hogy várhasd Lord Rosebyt… bármelyik pillanatban itt lehet. Csengess kétszer, ha azt szeretnéd, hogy felküldessem a vacsorát, háromszor, ha azt, hogy leállítsam az eseményeket – adta ki az instrukciókat elszánt tekintettel. – kiszállhatsz az egészbıl, amikor csak akarsz, Marietta. Csak mi ketten fogunk tudni róla, ezt remélem, tudod – mondta végezetül. Marietta szája mosolyra húzódott. – Köszönöm, észben fogom tartani – válaszolta. – Akkor hát, sok szerencsét – tette még hozzá Aphrodité, majd becsukta maga mögött az ajtót, így a lány végre magára maradhatott. Marietta hasán összefont kézzel sétálgatott a szobában. Élvezte, amint a különleges szınyeg hozzáér meztelen talpához. Úgy érezte magát, akár egy nimfa valami tündérmesében. Ellépdelt az ágy mellett, és a falra akasztott festményt vette célba. Egy gyönyörő nıt ábrázolt, aki egy virágokkal tarkított füves réten heverészik. Sötét színő haja vállára omlott, az átlátszó ruha inkább kiemelte, mintsem elrejtette bájait, csakúgy, mint Mariettának. Egy bokor mögül Cupido lesett ki, rózsaszínes arcáról csak úgy sugárzott a jókedv. Íjával a nı szívét vette célba, de az is lehet, hogy a mellette térdelı férfi volt a célpont. İ teljesen fel volt öltözve. A nı melle felé nyúlt, de nem ért hozzá, bár Marietta úgy vélte a férfi arckifejezésébıl, hogy meg akarja tenni. Elképzelte, vágyott rá. Volt valami nagyon energikus a képben, ami miatt a lány nem tudta levenni róla a szemét. A férfi a nı felé nyúl, hogy megérintse; a nı is vágyik az érintésre, Cupido pedig felajzott íjjal készen áll arra, hogy a szerelmet kéjjel vegyítse. Mariettát annyira magával ragadta a látvány, hogy észre sem vette, ahogy kinyílt az ajtó, és Max a szobába lépett.
SARA BENNETT
94 VÁGYÁLOM
Lord Roseby, ezennel teljes diszkréció mellett meghívom önt egy gyönyörökkel teli estére az Aphrodité Klubba… A meghívót finom papírra írták, cirkalmas betőkkel. Max nem lepıdött meg, amikor kézhez kapta, bár úgy tett, mintha gondolkodna azon, hogy elfogadja-e. Döntése – hogy eltérítse Mariettát a szándékától azáltal, hogy magához láncolja ıt – elszánt volt. Utolsó találkozásuk óta bıven volt ideje, hogy alaposabban átgondolja a dolgokat, és arra jutott, hogy csakis akkor fogja végigcsinálni, ha szép szóval nem éri el a célját. A mai este ideális alkalom volt arra, hogy beszéljenek. Látni akarta a lányt, látni és megóvni saját magától. Itt állt tehát egy seregnyi angyal és egy csapat szárnyait rebegtetı Cupido csapdájában. Rövid ideig az volt a benyomása, hogy a szoba üres. Elıször az ágyon akadt meg a tekintete, de hamar levette róla a szemét. Helyette inkább a függönyöket és a díványt díszítı bársonypárnákat vette szemügyre, majd pillantása a távolabbi falon lévı festményre tévedt. Egy nimfát akart elcsábítani – vagy molesztálni, ezt nem tudta pontosan megállapítani – egy lelkes udvaronc. Ekkor vette észre, hogy a kép elıtt áll egy nı. Halvány, átlátszó ruhát viselt, melynek alázuhanó hullámai körbeölelték a testét, mégis jól láthatóak voltak idomai, mintha csak meztelen lett volna. Marietta Greentree szıke haja hullámokban omlott a vállára, és úgy ragyogott a halvány lámpafényben, akár az arany. Max érezte, hogy megszédül, érezte, hogy a teste megmerevedik. Számított rá, hogy ez fog történni, ha Marietta közelébe kerül, abból a szempontból viszont rossz jel volt, hogy szerette volna tiszta fejjel végigcsinálni az estét. Szüksége volt valamiféle kontrollra, latba kellett vetnie minden tapasztalatát, hogy egy utolsó próbálkozással lebeszélje a lányt errıl a nevetséges tervrıl. – Marietta! A lány megfordult. Olyan volt, akár egy rémült angyal. Selyemruhája meglebbent, köntöse szétnyílt. Hajtincsei aranyzuhatagként omlottak a vállára, a mellére és… Max tisztán látta a halvány félgömböket a papírvékony textilen keresztül, egészen addig, míg a lány ismét össze nem fogta maga elıtt a ruhadarabot, mintha csak ettıl remélt volna valamilyen védelmet. Védelmet, de mitıl? Tıle? A gondolattól megdermedt egy pillanatra. Alaposabban szemügyre vette a lányt, és az a benyomása támadt, mintha az ki akarna rohanni a szobából, hogy halálra van rémülve. De miatta? Vagy ettıl a helyzettıl, amit ı maga teremtett? Talán már készen is áll arra, hogy feladja ezt az ırültséget, és akkor nem kell elcsábítania. A pokolba! Marietta hunyorítva nézett rá. – Max, ön haragszik! És még a kötést is levette a fejérıl! Így volt, bár Mrs. Pomeroy leragasztotta a homlokán gyógyuló sebet. Max visszafogott öltözéket választott a találkozóra. Fekete kabátot és nadrágot viselt, hozzá selyeminget és nyakkendıt. Mellénye zsebébıl kilógott a zsebóra lánca. Lehet, hogy kitagadták, de hercegnek született, ennek megfelelı neveltetést is kapott, és minden részletében ennek megfelelıen öltözött. Marietta ıszinte elismeréssel, nyílt tekintettel mérte végig a férfit, mintha csak a legjobb barátok lennének, mintha semmi védelemre nem lenne szükség vele szemben. Max azt szerette volna, ha a lány nem bízna benne ennyire, hiszen nem akart a barátja lenni. Hogy is lehetne, mikor épp arra készül, hogy csellel eltérítse ıt a szíve vágyának megvalósításától. Ha ismerné Max tervét, biztosan győlölné ıt. Max mosolyt erıltetett az arcára, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Nos, mi a program ma estére, Marietta? Elsı jelenet: a férfi színre lép. A második jelenet? – Az úr helyet foglal, kényelembe helyezi magát. Erre parancsoljon, Lord Roseby – válaszolta, majd elindult a kandalló felé. Max követte a párnáktól roskadozó kanapé felé. Próbált tudomást sem venni a szellıként lengedezı selymek alatt ringó csípırıl. Pokolba is, ha hunyorgott, tisztán látta a feneke formáját. Tehát semmi alsónemő. Leült a párnákkal borított bútorra. – Egy italt, uram? – kérdezte Marietta édes, engedékeny tónusban, ami szöges ellentétben állt saját, leginkább utasítgató hanghordozásával. SARA BENNETT
95 VÁGYÁLOM
– Egy brandyt, köszönöm – érkezett a válasz. Egy ital segíthet megerısíteni az elhatározásában, ráadásul ezzel is lefoglalja a lányt, meggátolva abban, hogy véghezvigye tervét. Igen, le kell kötnie ıt, ez lesz a megoldás. Figyelte, amint Marietta elindult az üvegekkel megrakott asztal felé. Bizonytalanul nyúlt az egyik üveg felé, majd végül egy másikat vett kézbe, kinyitotta, megtöltött egy poharat, aztán hízelgı mosollyal az arcán a vendégéhez indult. Max nem tudta visszafogni a nevetést. – Úgy fest, mintha épp fogat készülne húzatni. A lány mosolyát haragos tekintet váltotta fel. – Ne piszkálódjon, Max! Engedelmesnek kell lennem, ön pedig nincs a segítségemre. – Helyes – válaszolta a férfi, és belekortyolt a brandybe. Csakhogy az nem brandy volt, hanem sherry. Csakis úriember volta tartotta vissza attól, hogy ne köpje ki. Felülkerekedve iszonyán, lenyelte, majd visszaadta a poharat. Marietta csodálkozva figyelte. – Sherry volt, nem pedig brandy – mondta a férfi. A lány homlokát ráncolva beleszagolt a pohárba. – Színre olyan, mint a brandy. Nem iszom ilyesmit, honnan tudhattam volna? Max csak felsóhajtott. – Valami ennivalót? – kérdezte a lány készségesen. – Van egy… isteni vacsora vár ránk. – Ó, igazán? – kérdezett vissza a férfi, és nem tudta megállni, hogy tekintete ne vándoroljon a lányon lefelé. Nadrágot viselt a köntös alatt, átlátszó selyemnadrágot – akárcsak a háremhölgyek –, és egy szők blúzt, ami szabadon hagyta sima hasát. Nem volt sem alsószoknya, sem pedig főzı, ami eltakarta volna valódi alakját. A csodásan gazdag idomok Marietta Greentree sajátjai voltak. A lány észrevette, hogy a férfi fürkészve figyeli, és gyanakvó tekintettel ismét összehúzta magán a köntöst. – Ezt adták rám – szólalt meg. – Tetszik önnek? – Hogy tetszik-e? – próbálta kibökni rekedten. – Miért ne tetszene? – Nem tudom. Talán mert túl kihívó, ön pedig úriember, vagy legalábbis folyton ezt hangoztatja. – Nos, tényleg tetszik, Marietta. Nagyon is tetszik. – Megint meg fog csókolni? – kérdezte suttogva, táguló pupillákkal Marietta. – Valószínőleg – felelte a férfi. – Igen, meg fogom csókolni. Max tekintete a lány lábára tévedt. Csak ekkor tőnt fel neki, hogy nem visel cipıt, és hogy a körmeit rózsaszínre festették. Úgy érezte, megremeg alatta a föld. Minden önkontrolljára szüksége volt, hogy ne keljen fel, hogy ne… – Aphrodité azt mondta, hogy hozzám érhet, de csak deréktól felfelé – közölte, de úgy, mint aki nyilvánvalóan nem ért egyet a döntéssel. – Tehát a lábaihoz nem? – viccelıdött Max, de tudta, hogy nagy bajban van. Mi az ördögért kellett ezt elmondania? Hát nem látja, hát nem érzi? Aztán belenézett Marietta kék szemébe, és rögtön meg is kapta a választ: nem is sejti.
Marietta felfigyelt rá, hogy a férfi nagyon különös arckifejezést vett fel. Úgy vélte, jobb lenne, ha még ágyban lenne. Talán még fájlalja a sérülését, talán fáj a feje. Aztán eszébe jutott: ez az a hely, ahol rátámadtak. Hogy is lehetett ennyire ostoba, hogy visszahozza ide, a fájdalom és szenvedés helyszínére? Természetes, hogy zaklatott. – Annyira sajnálom, Max! – suttogta, majd közelebb lépve megállt elıtte. Egyik kezével megfogta a férfi kezét, a másikat a sebesült homlokára tette. Max tekintete kissé elhomályosult. – Tessék? – nyögte ki végül. Tisztán látszott, hogy milyen fájdalmas emlékek ébredtek benne.
SARA BENNETT
96 VÁGYÁLOM
– Megfeledkeztem róla! Hogy is felejthettem el, hogy itt támadtak önre! Nem kellett volna hagynom, hogy ilyen hamar visszajöjjön ide. Max pislantott párat. Úgy tőnt, hogy kicsit kezd magához térni. – Nem itt történt, hanem a sikátorban – igazította ki a lányt. – Igen, de itt volt a közelben. Nem akar hazamenni? Talán jobb lenne, ha elhalasztanánk. – Nem – válaszolt a férfi nagyot nyelve. Nem lett volna képes újra belekezdeni ebbe az egészbe. Azt gondolta, hogy jobb mielıbb túlesni rajta. Aztán más irányba tévedt a tekintete, és arcul csapta a felismerés, hogy tisztán látja a lány mellének körvonalát, közepén a sötétebb rózsaszínő körrel. Szemét lehunyva dılt hátra a kanapén. – Max! – szólt a lány, és úgy repkedett körülötte, akár egy molylepke. A férfi nem válaszolt, de még csak meg sem moccant, képtelen volt rá. Egy gondolat járt a fejében, nem maradt másnak hely. Engedélye volt, hogy megérintse ıt deréktól felfelé. Engedélye volt rá… – Max! – szólította ismét a lány, kétségbeesetten. Még egy pillanat, és hívni fogja a személyzetet, hívni fogja Dobsont, és az egész rémálom kezdıdik majd elölrıl. Max erıt vett magán. – Jól vagyok – mondta. – Talán… most jól jönne az az isteni vacsora. Marietta aggódva nézett rá. Max megigazította mandzsettáját, keresztbe tette lábát, és még egy mosolyra is futotta az erejébıl, bár tudatában volt, hogy viselkedése nem természetes. Szemében ott lobogott a tőz. – Hát jó, ha tényleg így gondolja – válaszolta Marietta, kissé megnyugodva. – Ne keljen fel, maradjon ott, ahol van. Én majd… én majd megetetem. Max nyöszörögni kezdett. A lány a csengı felé indult, de egyik szemét rajta tartotta, mintha csak arra számítana, hogy le fog szédülni a kanapéról. – Biztos, hogy elég jól van? – kérdezte. A férfi felsóhajtott. Nem minden esetben helyes kimondani az igazságot, de ez esetben Marietta megérdemelte, hogy hallja. – Marietta! Itt vagyok kettesben egy szobában egy gyönyörő nıvel, aki alig visel ruhát. Nem, nem vagyok jól. Próbálom visszafogni magam, hogy viselkedésem ne váljék úriemberhez méltatlanná. Most már érti? Marietta szóra nyitotta száját, de végül nem mondott semmit. Késıbb is csak annyit, hogy „Ó”. – Igen! – válaszolt mogorván Max. – Ó. Marietta szíve hevesen kalapált, míg megrázta a csengıt. Max olyan szemérmetlenül legeltette rajta a szemét, hogy az már szinte zavaró volt. Persze, nem volt hozzászokva, hogy így nézzenek rá, ráadásul ez a pillantás felért egy érintéssel. Elképzelte, hogy milyen lesz majd, amikor átfogja a derekát, aztán feljebb csúszik a keze, és hozzáér a melléhez. Szíve egyre hevesebben vert. Felemelt egy sherryvel teli poharat, szájához emelte, és az egészet felhajtotta. Az alkohol édesen maró ízétıl egy pillanatra elakadt a lélegzete, fulladozni kezdett, és kezét a torkához emelte. Max egy pillanat alatt mellette termett, egyik kezét a lány hátára tette, készen arra, hogy hátba veregesse. A lány megfordult, és könnyezı szemmel nézett fel rá. – Marietta? Mi történt? Mi… – szólt aggódva, de aztán bizonyara megérezte az alkoholt a lány leheletén, mert aggodalma hirtelen csodálkozássá változott. – Marietta! A lány nagyot nyelt, és kicsit magához tért. – Azt mondta, nem szereti, igaz? Max a fejét csóválta. – Marietta – mondta csendesen –, ha sherryt kell innia bátorításért, akkor jobb, ha abbahagyjuk az egészet. Hallja? A lány kissé hátrébb lépett, de Max keze még mindig a hátán nyugodott. – Ön ezt nem értheti. Meghoztam egy döntést, és ettıl nem tud eltántorítani.
SARA BENNETT
97 VÁGYÁLOM
– Nem – mondta a férfi dühösen. – Tényleg nem értem. Tényleg azt akarja, hogy idegen férfiak tegyék ezt önnel? – kardoskodott, majd egy hirtelen mozdulattal karjaiba vonta a lányt. Marietta a tompa huppanással landolt a férfi mellkasán, és felnézett a sötét szemekbe. – Ezt akarja? – kérdezte Max követelızın, és lejjebb hajolt. Majd megcsókolta a lányt. Marietta egy pillanatra meglepıdött. A hozzásimuló test érzetétıl egész testében megremegett. Ezúttal érezhette a teljes testet. Majdnem olyan volt, mintha meztelenek lettek volna. Érzékelte a férfi széles mellkasában, a karjában feszülı erıt, keskeny csípıjét. Szája forró volt és elszánt, egyben érzéki és követelızı. Marietta a férfi nyaka köré fonta a karját. Ez a csók más volt, mint az összes korábbi. Benne lángolt Max minden haragja és szenvedélye, megfeledkezett úriember mivoltáról, megfeledkezett a tanár szerepérıl. Csókjában benne volt a vágy, és benne volt az is, hogy többé nem érdekeli, hogy miért is kezdtek bele az egészbe. Marietta szája forró volt és odaadó. Max úgy érezte, belevész az érintésébe, az ízébe. Érezte a lány mellének lágyságát, melegét a mellkasán, ezúttal a főzı nélkül. Bárhová nyúlt, mindenhol ıt érezte. Derekának, csípıjének finom ívét. Akárki is öltöztette fel, tudta, hogy mit csinál. Nem sok választotta el ıket attól, hogy a földre kerüljenek, hogy valami visszafordíthatatlan dolgot mőveljenek, és ha volt még némi esély arra, hogy észre térítse a lányt, az köddé váljon. Egy pillanatig még borotvaélen táncoltak, végül Maxnek valahogy mégis sikerült biztonságos mederbe terelni az eseményeket. Levette ajkát a lányéról, mindketten gyorsan ziháltak. Marietta arca kipirult, szemét lehunyta. Ajka duzzadt volt a csókolózástól. Selyemruhájában – amit aligha lehetett ruhának nevezni – ledérnek és mindenre kaphatónak tőnt, ám Max tudta az igazságot. Bármit gondolt is Marietta, Max tudta, hogy a lány legalább annyira nem való kurtizánnak, mint maga Max. – Ó, Max… – szólalt meg a lány, majd nagyot nyelt, és újrakezdte a mondatot. – Max! Elismeri, hogy egy kicsit elvesztette a kontrollt? – kérdezte. A férfi válaszképpen fintorgott egyet. – Badarság! Végig ura voltam a helyzetnek. Marietta ráemelte tekintetét, és mosolyra húzódott rózsaszín ajka. – Nem is volt. Mintha örült volna annak, hogy Max kis híján az italos asztalkára döntötte, és majdnem magáévá tette. Max nem akarta lebecsülni ıt mint kurtizánt, mindössze csalódottságot akart ébreszteni benne. – Azt elismeri, hogy elcsábítottam? – folytatta, miközben ujja hegyét végigfuttatta a férfi mellkasán, egészen a nyakáig, ahol aztán végigsimított a napbarnított bırön. Max dühösen felnevetett. – Nem, még csak azt sem mondanám. Némi csalódottság csillant meg a lány szemében, de a következı pillanatban megvonta a vállát. – Nem baj, szerintem egy kicsit elcsábítottam. Úgy csókolt, mintha komolyan gondolta volna. A férfi káromkodott egyet a bajsza alatt, ám abban a pillanatban udvarias kopogás hallatszott az ajtó felıl. Marietta titokzatosan rámosolygott a férfira, majd kedvesen megszólalt. – Tessék! Kifejezéstelen arcú szolgálók vonultak be, tálcákkal a kezükben. Gondosan elrendezve pakolták le az ételt az ablak alatt álló asztalra, az üvegek és a jegesvödör mellé. Nem kettı, de jó néhány ember számára elegendı lett volna az étel, ám Max rájött, hogy Aphrodité minden elképzelése a túlzásokon alapszik. Túlzás az étkezésben, az ivásban, túlzás a szeretkezésben a gyönyörő, tapasztalt lányokkal. A szolgálók irányítója röviden meghajolt, majd kivonultak a szobából, és becsukták maguk mögött az ajtót. Egy pillanatra csend lett. Marietta az asztalhoz lépett. – Mmm – hallatta, míg felemelt egy darabkát az ételbıl. – Remekül néz ki! Nem is gondoltam, hogy ennyire éhes vagyok. Minden olyan csábítóan és engedelmesen fest itt. Max felmordult. – Engedelmesen! Ön minden, csak az nem! SARA BENNETT
98 VÁGYÁLOM
Marietta elengedte a megjegyzést a füle mellett, és szájába vett egy darabkát az ételbıl. A látványtól Max furcsa bizsergést érzett a gyomra tájékán. Öntelt módon azt gondolta, hogy lesz elég ereje ahhoz, hogy véghezvigye tervét: vagy lebeszéli a lányt az elképzelésérıl, vagy pedig a vágyak csapdájába ejti, és magához láncolja ıt. Amikor elindult az Aphrodité klubba, kétsége sem volt afelıl, hogy nyertesen fog kikerülni ebbıl a játszmából, hogy a lány végül észre tér, és megmásítja döntését. Marietta nem való kurtizánnak. Arra született, hogy egyetlen férfit szeressen, és Max kezdte azt hinni, hogy ı az a férfi. İ már számtalan próbát kiállt. Mi van, ha Marietta a saját akarata szerint cselekszik, és nem fordítva? Mi lesz, ha végül ı követi majd a lányt, akár egy szerelmes kiskutya? Mi volt ebben a nıben? Max minden józan megfontolás ellenére tudta, hogy nem fogja abbahagyni, amibe belekezdett. Marietta már-már a rögeszméjévé vált. Meg akarta menteni ıt, de a Maxet vezérlı érzések sokkal erısebbek, mélyebbek voltak. Tisztában volt azzal, hogy szinte semmit sem tud felkínálni a lánynak. Üzleti tanácsadója világosan megmondta, hogy a cornishi ingatlanon lévı bánya újranyitása rendkívül rizikós, de a szükség felülírta az ésszerőséget. A döntés zsigerbıl jött, a vállalkozás gondolata szinte részévé vált. Mindazon évek alatt, melyeket a leendı Barwon hercegeként töltött, amikor még jóképősége mellett gazdag is volt, egyetlen nı sem váltott ki belıle többet egy röpke fellángolásnál. Mariettában meglátta a nıt, ellenben mostanra semmije sem maradt, amitıl a lány kísértésbe eshetne: se pénz, se rang, se ékszer, vagy egyéb drága dolgok. Csak önmagát és a benne gyarapodó érzéseket tudta felajánlani. Vajon elegendı mindez?
A vacsora valóban isteni volt. Volt ott csirke vol-au-vent, roston sült galamb és rák. Emellett számos különbözı hús, vajjal ízesített spárgával körítve. Desszertként citromos süteményt és narancsszuflét hoztak, de volt fagylalt is, külön erre a célra rendszeresített kelyhekben. Marietta különös figyelmet szentelt arra, hogy a férfi tányérja mindig tele legyen, hol ebbıl, hol pedig abból szedegetett neki kóstolót. Minden falat után kikérte véleményét, míg sajátját próbálta megtartani magának. Max hálás volt a házigazdaként végzett odaadó munkájáért, bár nehezére esett a vacsorára figyelnie a sokat sejtetı ruházat látványától, mely megmozgatta a fantáziáját. Mikor Marietta arra kérte, hogy vegye le a kabátját meg a cipıjét, le kellett állítania. – Üljön le, Marietta! – mondta éles hangon. – Így nem tudok enni. A lány csodálkozva foglalt helyet. – Csak a kényelmét próbáltam szolgálni – mondta halkan. – Egy jó kurtizán mindig tesz arról, hogy a vendége jól érezze magát. – Kétségkívül így van, de ennél jobban nem is érezhetném magam, úgyhogy hagyja abba. Marietta elhallgatott egy pillanatra. – Hogy ön milyen hálátlan, Max! – mondta kicsit késıbb. Max felsóhajtott, és lenyelte a falatot. – Szükségem van önre, és ön megígérte, hogy segít. Nem kérek túl sokat, vagy ön úgy gondolja? Csak annyit kell tennie, hogy itt ül, és hagyja, hogy kényeztessem. Biztos vagyok benne, hogy minden más férfi kapva kapna egy ilyen lehetıségen. – Ebben én is biztos vagyok – értett egyet Max. – De ön engem választott áldozatul, én pedig megteszek mindent, ami tılem telik. Mariettának bőntudata támadt, amikor arra gondolt, hogy mennyi minden járhat Max fejében. – Szegény Max! – mondta, majd elırehajolt, és egy gyengéd csókot lehelt a férfi homlokára. Max felnyögött. – Fájt? – kapott levegı után a lány. – Annyira sajnálom – mondta a férfi felé nyúlva. Max megragadta a kezét, így állítva meg a mozdulatot. Volt valami a tekintetében, valami égetı, valami veszélyes, amit Marietta korábban még sosem látott. Ebben a pillanatban fogta fel igazán, hogy mennyire kívánja ıt a férfi. Akaratlanul tette próbára Max önuralmát. Legszívesebben felnevetett volna, de a felismeréstıl elakadt a lélegzete. SARA BENNETT
99 VÁGYÁLOM
– Soha nem fogja feladni, ugye? – morogta a férfi. – Csak az idımet vesztegetem, amikor próbálom lebeszélni róla. – Nem adhatom fel. A házasságra már alkalmatlan vagyok, és semmi kedvem ahhoz, hogy én legyek a testvéreim gyerekeinek a vénlány nagynénje. – Van más lehetıség is. – Valóban? Akkor miért nem látom? Nem fogok vereséget szenvedni, Max! Nem fogok eltőnni a színrıl csak azért, mert bizonyos embereknek kényelmesebb lenne, ha nem is léteznék. Igen, hibáztam. Ostoba hiba volt, de fiatal voltam és hiszékeny. Ezt használták ki. Megszegtem a szabályokat. De ezek nem az én szabályaim voltak, és eszemben sincs bőnbánattal tölteni a hátralévı életemet. – Marietta… A lány elkapta a férfi aggódó tekintetét, majd villámcsapásként érte a felismerés. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, mi gátolja az események szabad folyását. Csak most értette meg, amit Aphrodité és Elena is próbált korábban elmondani. Max csakis Marietta Greentree-ként látta ıt, ı pedig Max Vallan-dot kutatta a férfiban. Mindketten magukkal hozták a problémáikat, az életük bonyodalmait erre a találkára, és ez meggátolta ıket abban, hogy félretegyenek minden mást, és csak az érzésekkel törıdjenek. Ha idegenek lennének, ha semmit sem tudnának a másikról… Felpattant, megállt a férfi elıtt, és elszánt tekintettel nézett a szemébe. Max óvatosan viszonozta a pillantást. – Max – mondta csendesen –, azt hiszem, rosszul fogtunk hozzá ehhez a dologhoz. Idegenként kellett volna közelednünk egymáshoz, és úgy eltölteni egy gyönyörökkel teli estét. Ehelyett itt civódunk, akár a régi házasok. Szerintem most rögtön kezdjük újra, az elejétıl. – Marietta, van fogalma róla, hogy mit beszél? De a lány nem hagyott helyet vitának. – Ne! Még a nevemet sem tudja, nem vagyok Marietta. Egy lány vagyok, akivel most találkozott elıször. Fizetett az estéért, és az én dolgom az, hogy örömet szerezzek önnek. A férfi semmit sem válaszolt. – Mit tegyek, hogy örömet szerezzek önnek? – kérdezte csendesen. – Uram! Max tágra nyílt szemmel nézett fel a lányra, majd nyelt egy nagyot. – Mar… – Nem! – Nem lesz visszaút – mondta Max komolyan és visszavonhatatlanul. – Tudom, és nem is akarok visszafordulni. Az egyetlen út, ami kivezet ebbıl az összevisszaságból, az elırefelé mutat. És most: mit tehetek, hogy örömet szerezzek önnek, uram? Max lesütötte a szemét. – Vegye le azt a pokoli köntöst. Marietta egy pillanatig sem habozott. Hagyta szabadon áramlani az érzelmeit. Levette a köntöst, és a földre ejtette. Ott állt a férfi elıtt egy szál nadrágban és blúzban, és nem gondolt semmire. Max a mellét nézte, újra és újra elidızve a közepén lévı sötétebb foltokon. Keze megrándult, de visszafogta magát. – Kíván engem? – kérdezte suttogva a lány. A férfi hangtalanul felnevetett. – Akkor érintsen meg! Tudni akarom, hogy mire vágyik, Ma… uram! Meg akarom ismerni az érzéseit. Már így is tökéletesen ismerte ıket. Már a kocsiban is tisztában volt velük, amikor kétszer is megkerülték a parkot. Az arcára kiült vágy, szemének csillogása most valami hasonló érzetet váltott ki a lányból. Gyomra összeszorult, testét melegség járta át, mintha magával ragadta volna az ár, és ebbıl nem tudott, nem is akart menekülni. Max kinyújtotta a kezét, és végigsimított a lányon. Olyan gyengéd volt, hogy Marietta beleborzongott. Csak ámulva nézte partnerét, ajka kissé szétnyílt. Max kényszeredetten mosolygott, majd hüvelykujjával megérintette a sötétes mellbimbót. Marietta soha nem gondolta volna, hogy a teste ennyire érzékeny lehet. SARA BENNETT
100 VÁGYÁLOM
A férfi a tenyerébe fogta a mellét, és úgy tartotta, mintha csak valami ajándék lenne a kezében. Másik kezét a dereka köré fonta, közelebb húzta magához a lányt, és nyalogatni kezdte a feszes bırt. Marietta megragadta a férfi fejét, és közelebb vonta magához. Meleg szájának érintése nem maradt hatástalan. A doromboláshoz hasonló hang szakadt fel a lány torkából, mire Max hátrébb hajolt, és felnézett rá. Csillogó szemében égett a vágy, arcán mosoly ült. Tisztán látszott, hogy minden korábbi szenvedése elillant. Max ekkorra már eldöntötte, hogy átengedi magát annak, amit a lány kínál neki. Marietta egy pillanatra megdöbbent a férfi visszavonulásától, de aztán még mindig felfelé nézve, Max végigsimított a lány hasán, minden pillanatát élvezve a meztelen bır tapintásának. Marietta önfeledten adta át magát az érzésnek. Max meleg keze felfelé indult a selyemblúz alatt. Marietta reszketett a gyönyörtıl. – Max! – Idegen vagyok, emlékszik? – mondta a férfi kissé ironikusan. – Az a dolgom, hogy megismertessem önnel a vágyat. Vagy nem így van? Max feszülten várta a választ. Mivel a lány nem értette ıt, ezért egy kurta „igen”-nel válaszolt. – Ha abba akarja hagyni, jobb, ha most szól! – Nem akarom abbahagyni! A mohó ujjak elérték a mell alsó részét, majd a forró tenyér birtokba vette az egész dombocskát. Simogatta, gyengéden megszorította. Tekintetük összeakadt, Max úgy nézett rá, mintha csak a lány engedélyére várna. Aztán közelebb hajolt, forró ajkával megérintette a mellbimbót, és a textilen keresztül szopogatni kezdte. Marietta térde megroggyant. Max elkapta, és ugyanazzal a mozdulattal az ölébe vonta. Arcát apró csókokkal borította el, közben még mindig simogatta a mellét. Maga volt a gyönyörőség. Teljes, mindent beragyogó gyönyörőség. De hol volt a másik keze? Ekkor vette észre, hogy teljes súlyával, minden melegségével és tettrekészségével ott nyugszik a térdén. Szóra nyitott a száját, hogy emlékeztesse a szabályokra, de Max lecsapott a lehetıségre, és szájon csókolta. Mariettát elvarázsolta a csók gyönyörének csodája. Mire kicsit magához tért, addigra Max már a hasát simogatta ott, ahol a nadrág dereka véget ért. A mohó ujjak már a szegély alatt kutakodtak. A lány testét égetı fájdalom járta át, és már az sem számított, hogy a férfi olyan helyen ér hozzá, ahol nem lenne szabad. Teste arra vágyott, hogy azok az ujjak még lejjebb kutassanak. Felnyögött, egész teste megfeszült. – Ez a baj a vággyal – mormolta a férfi érzéki hangon. – Minél többet kap, annál többet akar. Elıre szólok, drága Marietta, ha egyszer az enyém lesz, az enyém is marad. Újra meg újra. – Csak érintsen meg! Azt akarom, hogy hozzám érjen! Engedelmesen közelebb hajolt, és újra szájába vette a mellét. A lány feje a férfi vállára bukott, mintha túl sok bort ivott volna. Vágytól részegen, érzésektıl bódultan. A gondolattól nevetni támadt kedve, de csak arra maradt ereje, hogy felsóhajtson, miután a kíváncsi ujjak egyre mélyebbre hatoltak a nadrágjában, hogy felfedezzék a szırzetet, amit korábban olyannyira szeretett volna elrejteni. Az effajta félelmek és aggodalmak addigra már a múlt homályába vesztek, az érintésre irányuló vágy minden mást elhomályosított. Max ujjaival szétnyitotta a szeméremajkakat, így fedve fel a duzzadt kis gombocskát. Marietta háta ívbe hajlott, amint a gyönyör hulláma végigsöpört a testén. – Ó, Max – nyögött fel az átható érzéstıl. – Hamarosan – suttogta a férfi, és tovább simogatva, egyre beljebb hatolt a gyönyörök kertje felé. Marietta próbált még közelebb kerülni hozzá, mivel érezte, hogy ott találja majd az igazi örömök forrását. Max azonban biztosította arról, hogy nem fog semmit elkapkodni, ezzel lassan az ırületbe kergetve a lányt. Marietta félig rátámaszkodott, az ölébıl feltörı érzésektıl kissé zavarodott volt. Egy ideig úgy tőnt neki, hogy Max teljesen elégedett azzal, ha kínozhatja. Aztán elvette a kezét. Marietta szinte felzokogott. – Hamarosan, drága Marietta! – mondta halkan, és közel hajolt, hogy megcsókolhassa. Megérintette a mellét, amitıl a lány megint vonaglani kezdett, és a vágyak hulláma mindent elsöprı erıvel támadt rá. Akárhogy is, de ennek véget kell vetni – gondolta kétségbeesetten. Az ilyen gyönyöröknek kell, hogy legyen SARA BENNETT
101 VÁGYÁLOM
tetıpontja. Miért nem tudta ezt eddig? Miért nem élte át ezeket Gerard Jonesszal? Talán azért, mert nem jelentett számára semmit, és most úgy érezte magát, mintha ez lenne az elsı alkalom. Max maga felé fordította úgy, hogy a térdén ült behajlított lábbal, lovagló ülésben. Meztelen lábával a kanapén támaszkodott a férfi csípıje mellett. A selyemnadrág ellenére kiszolgáltatottnak és sebezhetınek érezte magát, de mindezek ellenére a szíve majd’ kiugrott a helyérıl. Haja a vállára omlott, a frizuráját tartó kis fésőket Max már korábban kivette. Tarkóján összefogta Marietta haját. Csillogó szemmel nézett rá, tekintetével végigpásztázta a lány testét. Mellén nedves volt a blúz, azon a helyen, amit korábban szájával fedezett fel. Mellbimbói az égnek meredtek a textilen át. Szeme egy pillanatra elidızött a lány hasán, majd lejjebb tévedt a nadrágra, mely szinte semmit sem takart vágyakozó ölébıl, keze végigsiklott a lány lábán, fel a térdéig, végig a combján, végül megállt a csípıjén. Marietta felnyögött, és szíve szerint mosolygott volna, de képtelen volt rá. Úgy érezte, hogy teljesen kivetkızött önmagából. Erre gondolt Elena és Aphrodité korábban. Szabad volt, vad és erıs. Talán mégis önmaga volt, csak ez az énje eddig mélyen elrejtve élt benne. A kurtizán… Mit tenne egy kurtizán ebben a helyzetben? – kérdezte magától. Visszahúzódna, hazaküldené a férfit, aki még mindig vágyik rá? Sokat ígérne, de keveset adna? Valószínőleg igen. Kissé eltorzult az arca – nem akarta ezt tenni. Nem akart visszahúzódni, tovább akart menni, meg akarta tudni, milyen érzés Max asszonyának lenni. Max csípıje a lába között volt, így tisztán láthatta a nadrágján egyre hatalmasabb dudort. Mindketten ugyanúgy akarták egymást, csak Maxben erısebb volt az önfegyelem. Marietta azt remélte, hogy megfordíthatja ezt a helyzetet. Lenyúlt, és teljes hosszában végigsimította a férfit a nadrág anyagán keresztül. Max megdermedt. Arckifejezése zavart kéjvágyra váltott, majd egy sóhaj kíséretében lehunyta a szemét. Marietta újra végigsimított rajta, a slicc alatt rejlı gombok után kutatva. – Meséltem arról az emberrıl, aki megszégyenített – szólt a lány rekedtes hangon. – Az éjszakáról, mikor elvitt abba a fogadóba. Megnyílt az elsı gomb. – Nem is emlékszem, vagyis nem mindenre. Már akkor kétségeim voltak, de csapdában éreztem magam. Azt hiszem, abban bíztam, hogy minden jóra fordul majd. Amíg csinálta, próbáltam valami másra gondolni. Alig emlékszem, hogy mit csinált, és egyáltalán nem élveztem. Nem volt olyan, mint önnel! A második gomb is engedett. – Szerintem ez nincs így rendjén. Megbecstelenítenek valakit, és az még csak nem is élvezi a dolgot. Mit gondol? Kinyílt a harmadik gomb is. Becsúsztatta ujját, és rögtön meg is találta, amit keresett, kitöltötte tenyerét, nagy volt, nehéz, és vágytól duzzadó. Egy pillanatra ismét kétségei támadtak. Attól tartott, hogy a szerelemtıl és a bizalomtól való félelme tönkreteszi majd a rá váró gyönyöröket, de hamar elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Végre elérkezett az ı ideje, és élvezni akarta minden pillanatát. Max arca feszes és mosolytalan volt, keze a lány csípıjét markolta. Marietta ujjának minden simításától megfeszültek ujjai, de hagyta. Hagyta, hogy kezével fedezze fel, hogy kényeztesse, hogy csodálja. – Biztos, hogy minden férfinak van ilyenje? – kérdezte a lány pillái mögül figyelve. Max felnevetett, majd felnyögve megfeszült a kéz szorításától. – Dörzsölje hozzám magát – mondta, miután megint meg tudott szólalni. – Izgassa magát! Marietta kicsit elgondolkodott, de Max lassan maga felé vonta. Lejjebb csúszott az ölében egészen addig, míg ölük egymáséhoz nem ért. Mindketten felnyögtek, kicsit fordított a csípıjén, megdöntötte, és vesszıjével dörzsölgetni kezdte a nyílást. Mariettát olyan áramütésszerő kéjhullám járta át, amitıl egész testében reszketni kezdett. A lány megismételte a mozdulatot, hátratolta magát, majd lassan visszacsúszott rá. Ezúttal még jobb volt. Max keze a csípıjérıl a lány fenekére vándorolt, ezzel is segítve neki a mozgásban. Mindketten a saját testüket használták a másik kielégítésére. Marietta érezte, hogy csak egy hajszál választja el a tetıponttól. Szíve hevesen kalapált, kapkodva lélegzett, mintha nem tudna elegendı levegıt beszívni egyszerre. Max nyögve szitkozódott, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta a lány nadrágjának derekát, és a szemébe nézett. Marietta tudta, hogy mire SARA BENNETT
102 VÁGYÁLOM
készül, csakúgy, mint azt, hogy ha megteszi, akkor nincs visszaút. Max várt. Egy pillanatig arra számított, hogy a lány nemet fog mondani. – Igen – suttogta Marietta. Letépte. Szakadt a finom selyem, szabaddá téve az utat. Ugyanazzal a mozdulattal megemelte, magára igazította a lányt, és behatolt, könnyen ment, annyira könnyen… Marietta fel volt készülve, nedvektıl áztatva várta az egyesülés pillanatát. Max felnyögött, szája a lányéra tapadt, kijjebb húzta szerszámát, majd megint visszanyomta. – Kérem! – lihegte Marietta, és még szorosabban bújt hozzá, mintha csak siettetni akarná a dolgokat. Max viszont nem akart sietni. Ritmusos mozgással egyre mélyebben hatolt belé, és a lány minden mozdulattal közelebb került az eksztázishoz. Belemarkolt a férfi hajába, és türelmetlenül kapaszkodott a tincsekbe. Max lassan, de annál mélyebbre tolta magát, eltalálva a lány legérzékenyebb pontját. Marietta átjutott a holtponton, és forogni kezdett vele a világ. Vadul kapkodott levegı után, a férfi nevét ismételgetve. Érezte az egyre gyorsuló lökéseket, tudta, hogy már neki sem hiányzik sok. Aztán elöntötte a férfi magjának forrósága. Max hátrazuhant a kanapén, szorosan magához ölelve a lányt.
Tizenharmadik fejezet
Hosszú csend következett. Egy ideig Marietta nem hallott mást, mint a saját és Max szívverését. Mellkasa szinte fájt a gyors lélegzetektıl, egész teste lüktetett a gyönyör utóhatásaitól. Ám lassan minden visszatért a normális kerékvágásba. Újra hallhatóvá vált a tőz pattogása, az utcáról beszőrıdı zajok. Ekkor Max megköszörülte a torkát. – Elnézést kérek – mondta. – Miért? – kérdezte a lány fészkelıdve. Eddig soha senki nem mondta neki, hogy a vágy ennyire kimerítı dolog. – Azt mondta, hogy deréktól felfelé. Gondolom feltőnt, hogy deréktól lefelé is dolgoztunk. Marietta a férfi nyakába temette arcát, és felnevetett. – Ez mindig ilyen? Max szünetet tartott. – Nem. Csak nagyon ritkán ilyen. Marietta felemelte kócos fejét, és csípısen nézett rá. – Azért mondja ezt, mert nem akarja, hogy kurtizán legyek, és másokkal is csináljam, vagy azért, mert így igaz? Mosoly ült ki Max arcára. – Mindkettı – felelte röviden. Marietta megérintette a férfi arcát, és végigsimított az ajkán. Valami megmozdult a szívében. Max megcsókolgatta a finom ujjak hegyét, mint ahogy azt már korábban is tette. – Még mindig idegenek vagyunk, vagy most már szólíthatom Mariettának? – Nem tudom. Ha idegenek vagyunk, akkor itt maradhatok a karjában, de ha Marietta vagyok, akkor el kell kezdenem gondolkodni a jövımön, a múltamon, a… – Ugye tudja, hogy most már nem engedhetem el. Marietta mosolygott. – Nem tudom, hogy tudna megtartani. Én sokba kerülök, önnek pedig nincs pénze. – Néha a legalkalmatlanabb embert akarjuk magunknak – mondta Max a távolba meredve. – Max, kezdek aggódni önért – suttogta Marietta. A férfi felnevetett, majd ismét munkára szólítva a nyelvét, lassan megcsókolta a lányt. Nem kellett sok idı, hogy Marietta megint megérezze a combjának feszülı férfiasságot. Lenyúlt, és megsimogatta a bársonyos vesszıt. Lassan mozgatta kezét, mire Max belenyögött a lány szájába. Max levette a lányról a SARA BENNETT
103 VÁGYÁLOM
blúzt, és tenyerébe vette mellét. Élvezte a feszes bır lágy melegét. Másik kezével a Marietta combja közé nyúlt, és a nyílást simogatta. Érezte, hogy még mindig telt és duzzadt a korábbi szeretkezésüktıl. – Ó Max… Lenézett a lányra. Olyan kifejezés ült az arcán, amit Marietta nem igazán értett. Elszántság keveredett a vággyal, de valahogy mégis több annál. Mintha hosszas vívódás után meghozott volna egy elöntést. Marietta gyengéden megsimogatta a férfi fürtjeit, majd bódultan megcsókolta az arcát. Még soha életében nem volt ennyire boldog, és nem akarta, hogy véget érjen ez a pillanat. Azt sem akarta tudni, hogy Max milyen tervet forral ellene. – Feküdjön le – mondta a férfi, és segített neki, hogy végigdıljön a párnák közt, a díványon. Marietta végignézett a mennyezeten mókázó angyalokon és Cupidókon. Hosszú haja szétterült a párnán. Max levette a kabátját, és a lányra nézett. Majd levette a mellényt is, melyet a nyakkendı követett. Végül az ingbıl is kibújt. Marietta kissé magához tért, kezét kinyújtva simított végig a bırén, felfedezve mellkasának szırzetét, kemény hasát. Max felállt, lerúgta cipıjét, majd megszabadult a nadrágtól is. Megállt felette, meztelen testének derengı körvonala ámulatba ejtette a lányt. Levette Marietta nadrágját, vagyis ami megmaradt belıle. A lány arra gondolt, hogy vajon tényleg rövidek-e a lábai, de a következı pillanatban már semmi sem számított, hiszen Max ott volt rajta, benne, körülötte. Nyalni, szívogatni kezdte a férfi vállát. Max lehajtotta a fejét, nyitott szája a lány forró nyakához ért. Beleszagolt a hajába, belélegezte az illatát. Ritmusosan mozgott a lányon, Marietta pedig a férfi fenekébe kapaszkodva próbálta fokozni a tempót. – Ne hagyja abba – nyögte Marietta. – Nem hagyom, soha nem fogom abbahagyni. A gyönyör ismét sőrősödni kezdett a lányban, teste megrándult, és mintha fel akart volna ülni, melle Max mellkasának feszült. A férfi a testük közé nyúlt, megérintette a lányt, mire az a sokktól szédülten felnyögött. Megismételte a mozdulatot. Marietta szeme elıtt csillagok járták ırült táncukat. Úgy érezte, minden csontja folyadékká változott, még az angyalok is nevetni kezdtek a feje fölött. De ez még nem volt elég. Max lassan, de határozottan mozgott, és a lány arcát figyelte. Marietta remegı pillákkal nézett vissza rá. – Gyere velem Cornwallba – szólalt meg váratlanul. El sem tudta hinni, amit hallott. Biztosan valami mást mondott. Míg Marietta azon törte a fejét, hogy mit kellene válaszolni, Max fokozni kezdte az iramot, minden lökésnél egyre mélyebbre csúszva belé. A lány teste kezdte felkészíteni magát, hogy másodszor is átlépje az eksztázis küszöbét. Lábával átkulcsolta a férfi derekát, és eltolta magától. Max csak mosolygott. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és sápadt volt. Ez nem biztos, hogy jót tesz neki – gondolta Marietta kissé megkésve. Nemrég még beteg volt, és valószínőleg még mindig az. – Talán jobb lenne, ha most abbahagynánk – lihegte. – Még nem. Max felemelkedett, hatalmas kezével megragadta és szélesre tárta a lány combját, feltérdelt, és így hatolt belé. Marietta felemelte fejét, hogy láthassa a benne lüktetı férfit, aztán megint megjelentek a táncoló csillagok. Teste ívbe feszült, egyre hangosabb, már-már sikoltó hangok szakadtak fel a torkából. Max már nem bírta tovább, erıteljes lökések és hangos nyögés kíséretében jutott a csúcsra. Marietta a kimerültnél is kimerültebb volt, de boldog. Úgy érezte, hogy a testének minden csontja vízzé változott, és a kisujját sem tudja megmozdítani. Szerencse, hogy vele volt Max, aki erıs karjába vette, és a barackszínő selyemmel borított hatalmas ágyba vitte. – Szegény drágám – suttogta. – A vágy nagyon fárasztó tud lenni, és ahogy hamarosan meg fogod tapasztalni, nagyon könnyen rá lehet szokni. Az ágynál csak a takaró volt puhább. Marietta sóhajtva fészkelte be magát. Már majdnem elaludt, mikor észrevette, hogy a férfi ott áll mellette. Bár tudta, hogy Maxet látja a fekete kabátban és fehér ingben, mégis idegennek tőnt a számára. Az a férfi, aki oly gondos szakértelemmel használta a testét. Valaki teljesen más.
SARA BENNETT
104 VÁGYÁLOM
Max fölé hajolt, gyengéden megcsókolta a szemöldökét. – Légy a feleségem, és gyere velem Blackwoodba – mondta, és ezúttal nem lehetett félreérteni. Marietta kinyitotta a szemét, de csak annyira, hogy tekintetük találkozhasson. Nyugtázta magában, hogy a férfi halálosan komolyan gondolja, amit mondott, majd újra lehunyta a szemét. Mire felébredt, Max már nem volt mellette.
Aphrodité felnézett, mikor Max belépett a szalonba, öltözete megfelelt minden elıírásnak, bár kissé kócos volt, és a nyakkendıje is ferdén állt. Tekintetük találkozott. Max intett neki, hogy félrehívja a szobából nyíló privát hálóba. A nı elnézést kért az ıt körülvevı vendégseregtıl, majd elindult felé. Max megfogta a kezét, és udvariasan fölé hajolt. Arcára féloldalas, bocsánatkérı mosoly ült ki. Aphrodité tudta, hogy valami megváltozott. A lánya miatt érzett aggodalomtól hővössé vált, de valahogy mégis képes volt mosolyt erıltetni az arcára. – Az ön lánya azt állítja, hogy megbecstelenítették, és hogy kurtizán akar lenni. – Ez így igaz, uram. – Feleségül akarom venni ıt! Aphrodité egy pillanatra becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, Lord Roseby még mindig ott állt elıtte, némileg csodálkozó, ám ıszinte tekintettel – mintha csak saját szavain gúnyolódna. – Nem hinném, hogy Marietta beleegyezne – felelte az asszony. – Max! – szólalt meg tompán. – Hívhatom Maxnek? – Természetesen. – A lányom esküt tett a szerelem és a házasság ellen. Elkötelezte magát, hogy a nyomdokaimba lépjen. Alaposan szemügyre vették egymást. Bárki azt gondolhatná, hogy Max Vallandnak így is épp elég problémája akad. Vakmerı dolog volt szemet vetnie egy kurtizán lányára, akinek a hírnevét egyszer már megtiporták, és minden esély megvolt arra, hogy újra megtegye valaki. Mindezek ellenére Aphrodité úgy tett, mintha nem lenne meglepve. – Meglehet, de én meg tudom változtatni a véleményét – vágott vissza Max. – Efelıl semmi kétségem, de nem hinném, hogy a családja is olyan örömmel fogadná Mariettát, mint ön. Azt hallottam, hogy a rokona, Harold eltiltotta a lányomat a háztól, miután tudomására jutottak a történtek. Pedig Max még mit sem tudott errıl. Az asszony árgus szemmel figyelte a férfi arcán cikázó haragot. – Madame! El kell ismernem, hogy nem én vagyok az ideális férjjelölt – kezdte egy halvány mosollyal az arcán. – Ha kétségei vannak a jelen helyzetemmel kapcsolatban, szívesen felvilágosítom. Alig van pénzem, kitagadtak, elvesztettem a földjeimet, a rangomat. Az esély, hogy mindezt visszaszerezzem, gyakorlatilag nulla. A jó oldala viszont az, hogy maradt egy ingatlanom Cornwallban, amivel terveim vannak. Fiatal vagyok és egészséges, a lányával pedig a legnagyobb tisztelettel bánnék. Tudom, hogy nem tőnik soknak, de biztosíthatom… – Ajkába harapott, mintha nem lenne biztos abban, hogyan folytassa anélkül, hogy megsértené az asszonyt. Aphrodité szinte biztos volt abban, hogy mit fog hallani, de kivárt. – …Biztosíthatom, hogy sokkal jobb lenne Mariettának, ha hozzám jönne, ha együtt élhetnénk Cornwallban – függetlenül attól, hogy mennyi pénzünk van –, mintha kurtizánná válna. A nı elegánsan felvonta a szemöldökét. – Azt tervezi, hogy megmenti ıt saját magától? Azt hittem, okosabb ennél. Max bocsánatkérın megvonta a vállát. – Nem szeretnék tiszteletlen lenni, Madame, de alaposan megismertem Mariettát, és ı nem az a típusú nı, aki képes lenne egy ilyen életet élni. Biztosan belepusztulna. Aphrodité megenyhült kissé. – Lehet, hogy egyetértek önnel, Max, de ha elmondja Mariettának, le fogom tagadni. A lányomnak hatalmas, de törékeny a szíve, és igen, aggódom érte. Emellett azonban erıs jellem, és úgy vélem, már eldöntötte, hogy milyen irányba induljon. Tudom, hogy a jó szándék vezérli önt, de nehéz lesz rábeszélnie, hogy elfogadja az ajánlatát. SARA BENNETT
105 VÁGYÁLOM
Max fintorogva nézett el a feje fölött, végig a szalonon, ahonnan kíváncsi szempárok figyelték a beszélgetést. – Ezért akarja feleségül venni? Csak mert hıs akar lenni a fehér lován, aki megmenti ıt? Tekintetük megint egymáséra talált. – Azt hiszem, elıször ez is átvillant az agyamon. Le akartam beszélni a tervérıl, de nem hallgatott rám. Túl mélyek voltak a sebei, hogy újra bízzon valakiben. Úgy vélem, az egyetlen módja annak, hogy ismét boldog lehessen, ha megtanulja, hogy nem kell félnie a szerelemtıl, és hogy eljött az a férfi, aki sosem fogja cserbenhagyni. Biztosan nem fogja megbánni, ha hozzám jön, és Cornwallba költözik. – Értem – válaszolta az asszony, de nem volt biztos benne, hogy valóban érti-e. – Mondja, Max, szereti ön a lányomat, vagy csak a testét akarja? Max kezdte kényelmetlenül érezni magát. Aphrodité szúrós szemmel figyelte. Nem volt hozzászokva, hogy egy nı ilyen nyíltan beszéljen vele. kivéve persze Mariettát. Bizonyára innen örökölte az ıszinteségét. Az igazság az volt, hogy fogalma sem volt arról, hogy szereti-e, még soha nem volt szerencséje az érzéshez. – Mindketten botrány áldozatai vagyunk – szólalt meg végül. – Vigaszt találunk egymásban. Jól illünk egymáshoz, és azt hiszem, boldogok lehetnénk egymás oldalán. Ez a szerelem? Talán igen. Aphrodité szája mosolyra húzódott, de tanácsát megtartotta magának. – El kell mondanom – folytatta Max hogy ı és én intim fizikai kapcsolatba kerültünk. A szó minden értelmében szeretık vagyunk, és nem gondolom, hogy bármelyikünk képes lenne leállítani ezt a folyamatot. Az asszony félelmei testet öltöttek. A röpke viszony már nem volt az a könnyed kapcsolat többé, sokkal inkább érzéki szerelem két ember között. Egy igazi grandee passion, amit már sokkal nehezebb kézben tartani, és nagyon könnyen végzıdhet azzal, hogy egyikük vagy mindkettıjük szíve összetörik. Vagy a másik lehetıséggel: egy boldog házassággal. Aphrodité már jó néhányszor találkozott Maxszel, de még soha nem tekintett rá úgy, mint vıjelöltre. Ezúttal megnézte ilyen szemmel. A férfi elegáns volt és jóképő. Az asszony tudta, hogy egy talpig úriemberrel áll szemben, akirıl soha nem keringtek rosszíző pletykák. Összességében annyira jólelkő és ıszinte volt, amennyire csak egy herceg fia lehetett. Kis híján túl szép, hogy igaz legyen. Kár, hogy kitagadták… Marietta említett valamit arról, hogy megtámadták, hogy veszélyben van, Jemmy pedig már szaglászik az esettel kapcsolatban. Aphrodité a homlokát ráncolta. – A lányom azt gondolja, hogy ön veszélyben van, hogy valaki megpróbál ártani önnek. Igaz ez, Max? – Marietta és én nem értünk mindenben egyet. – Milyen unalmas is lenne. – Madame, meglehet, hogy nem én vagyok az ideális férj a lánya számára, de nem akarom tovább úgy élni az életem, mintha én lennék az örököse az apám hercegségének. Én… felszabadultam. Nem félek bepiszkítani a kezem tisztes munkával. Hiszem, hogy ha lenne feleségem és családom, az csak még több okot adna arra, hogy keményen dolgozzak. – Ha ön jobb parti lenne, valószínőleg rá se nézne Mariettára. Akkor is a listán lenne egy kurtizán megbecstelenített lánya, ha még mindig ön lenne az örökös? – Erre a kérdésre nem tudom a választ, hogy is tudhatnám? – mondta Max ıszintén. – Azt viszont tudom, hogy most, hogy megismertem Mariettát, senki mást nem akarok. Aphrodité kezdett elfáradni, de a férfi szavai annyira megérintették, hogy felnevetett, és tapsolni kezdett. – Nagyon jó, Max, ez volt a tökéletes válasz. Mondja csak, hol van most a lányom? Odakint várakozik a hallban? – Ágyba raktam, alszik. – Mon dieu! – sóhajtott a nı, majd kelletlenül így szólt: – Rendben van, meggondolom az ajánlatát. De nem engem kell meggyıznie – engem már meggyızött –, hanem Mariettát. Ott fog igazi nehézségekbe ütközni. Max meglepıdött, hogy az asszony mellette foglal állást. – Köszönöm, Madame, és megkérhetném egy apró szívességre? Kérem, ne említse Mariettának, hogy tud a házassági szándékomról. Ha megtudná, hogy ön hajlik az ötletre, azt hinné, hogy összeesküvés folyik ellene, és olyan messzire menekülne elılem, amennyire csak lehet.
SARA BENNETT
106 VÁGYÁLOM
– Igen, igen, rendben – válaszolt Aphrodité türelmesen. – Legalább olyan jól ismerem a lányomat, mint ön. Semmit sem fogok mondani neki. De ne feledje, ha bántani meri… – Higgye el, hogy soha nem tennék ilyet. Aphrodité nyugtázta az ıszinteségét, majd egy bólintással útjára bocsátotta a férfit. Amint Max elhagyta a szalont, az asszony magához intette Dobsont, és elıvigyázatosságból megkérte, hogy kövesse Maxet, amíg biztonságban be nem száll a kocsiba. – Nagyon jót tett az üzletnek, hogy ılordsága ilyen hamar visszatért hozzánk, az viszont nagyon rosszat tenne, ha megint megtámadná valaki. Dobson távozott, az asszony pedig magára maradt a gondolataival. Marietta, Marietta, mit kezdjek veled? Max Valland feleségül akarja venni a lányát, nincs egy fillére sem, mégis magával akarja vinni Cornwallba. Eszement ötletnek tőnt, de ha Mariettát boldoggá teszi, akkor nem számít semmi más. Bár jobb lenne, ha szeretnék egymást. Aphrodité már tudta, mi az a szerelem, és szerette volna, ha a lánya is megismeri ezt a csodás érzést. Eszébe jutott a Max arcán bujkáló ismerıs kifejezés. Talán mégis szerelmes volt a lányba, csak még nem tudott róla – annyi bizonyos, hogy nagyon határozottnak tőnt a szándékait illetıen. De vajon Marietta is így állt hozzá? Meg kellett tudnia, hogy érez a lánya. Pajkos mosoly bujkált az arcán. Amióta a lánya megérkezett Londonba, azóta sokkal érdekesebb az élet.
Marietta álmodott. A levegıbe emelkedve utazott egy kocsin, amit szárnyas lovak repítettek. Nyugat felé indult, Cornwall irányába. Max ott ült mellette, cilindert viselt, ı pedig menyasszonyi fátylat. Boldog volt mindaddig, míg fel nem fedezte, hogy valaki más is van velük a kocsiban. Abban a pillanatban, mikor felismerte, hogy Harold, az egy pisztolyt húzott elı, és tüzet nyitott Maxre. Marietta azonnal felébredt. A barackszínő selyem összegyőrıdött. Mikor megpróbált felkelni, a teste azonnal segítségért kiáltott. Marietta felnyögött. Egész teste sajgott, combja között az a bizsergı, égı érzés. És ott volt az illata… Max. A fájdalom ellenére sikerült felülnie, majd aggódva körülnézett a szobában. A lámpa még mindig gyenge fénnyel világított, a kandallóban pattogott a tőz, a vacsora maradványai pedig szanaszét hevertek. A szoba azonban üres volt. Tekintete a kanapéra vetıdött, de a földre vetett párnákon és az összegyőrt takarón kívül semmi sem árulkodott arról, hogy ott korábban az eksztázis szédítı magasságait járták be. Kétszer is. Vagy háromszor? Max, az úriember, aki bosszúból lazította meg önkontrollja gyeplıjét, akinek a lovai tétovázás nélkül nekiiramodtak. Marietta mosolyogva feküdt vissza a párnára. Óvatosan nyújtózott egyet, és hagyta, hogy az emlékei újra végigvezessék az estén. Most már mindent tudott a vágyakról. Max olyan dolgokat mutatott meg neki, amikrıl eddig csak álmodott, nem volt összehasonlítási alapja. Aphrodité nem túlzott, mikor azt mondta, hogy Max gyakorlott szeretı. Aphrodité! Marietta kipattant az ágyból, aztán rögtön meg is állította a combjába hasító szúrás. Mindene fájt, ragacsosnak érezte magát. Lassan a mosdótál felé indult, ahol aztán alaposan végigmosta magát. Nadrágja helyrehozhatatlanná vált, a blúzát pedig sehol sem találta. Megmaradt viszont a köntöse, amit gyorsan magára is öltött. Tudta, hogy nagyon késıre jár. Mennyit aludhatott? Vivianna tudta, hogy Aphroditénél van, és bár csak neheztelve egyezett bele, hogy Marietta idejöjjön, de nem fog aggódni érte. Aphrodité viszont biztosan türelmetlenül várja, hogy megtudja, hogy sikerült az este. Mintha gondolataival megidézte volna az anyját, abban a pillanatban hangos kopogás hallatszott az ajtó felıl, de mielıtt Marietta bármit is szólhatott volna, kinyílt.
SARA BENNETT
107 VÁGYÁLOM
Aphrodité belépett, és becsukta maga után az ajtót. Egy ideig semmit sem szólt, csak figyelte a lányt, amint a szoba közepén áll selyemköntösében. Az asszony szokásához híven fekete ruhát viselt, haját szoros kontyba fogta. Arca és szeme ragyogott az izgatottságtól. Marietta aggodalmaskodva nézett vissza rá. – Nem kell semmit mondanod, a te Maxed elmesélte, hogy mit tett. – Ó – hebegte Marietta, és megkönnyebbült egy idıre. – Nos, az igazat megvallva nem csak az ı hibája. Minden… valahogy nem tudtuk abbahagyni. Megadta rá a lehetıséget, de nem akartam abbahagyni. – Értem – forgatta szemét az asszony. – Ismerıs a történet – motyogta magának Aphrodité. – Miért nem figyel rám egyik lányom sem? – Madame! – suttogta Marietta. – Mindegy, már nem számít – mondta legyintve Aphrodité. – A te Maxed azonban nem olyan, akivel kibabrálhatsz, mon petit puce, ezt tartsd szem elıtt. Nem szabad a bolondját járatni vele. Marietta zavartan pislogott anyjára. – Ezt meg hogy érti, Mama? – Úgy értem… nagyon is érti a dolgát, gyermekem. Talán meg kéne kérnem, hogy segítsen a többi lánynak is. Ajánlanád ıt tanítónak, Marietta? Erre nem is gondoltam korábban, de nagyon jónak tőnik az ötlet. A lány testét hirtelen fájdalom járta át, úgy érezte, hogy menten összeesik a javaslat hallatán. Mellkasa sajgott, és minden erıfeszítése ellenére könnyek szöktek a szemébe. Az anyja csak figyelte ıt. – Nem! – mondta végül zihálva, és megköszörülte a torkát. – Úgy értem, hogy nagyon jó tanító, de soha nem menne bele ilyesmibe. Aphrodité aggódva ráncolta a homlokát. – Minden rendben, gyermekem? Nem tőnsz boldognak. Gyere csak közelebb, fáj valamid? – Nem fáj semmim. Csak… Csak… – a szemében összegyőlt könnyek elhomályosították látását. Aphrodité lágy, együtt érzı hangot hallatott, majd széttárta karját. Rövid hezitálás után Marietta odaszaladt, és átölelte anyját. Szorosan ölelték egymást – még a merev főzın és a ruha selymén is átsugárzott az anyai melegség. Mariettának semmi más nem volt fontos, ha az anyai kezek oltalmazták, mikor édes illata nyújtott menedéket. – Ha egy olyan férfi akar egy nıt, Marietta, mint Max Valland, akkor szinte lehetetlen ellenállni. Nem kell bőntudatot érezni emiatt. Marietta még közelebb húzódott. – Még soha nem volt lehetıséged, hogy így is jól érezd magad. Max egy teljesen új világot nyithat meg elıtted, az érzéki csodák birodalmát. Szerintem tölts minél több idı vele, mert az effajta élvezetek nem teremnek minden bokorban. Marietta felsóhajtott. – Nem volt jó, amit csináltatok? Nem érezted jól magad, Marietta? Egy pillanatra elgondolkodott, de képtelen volt Aphrodité szemébe hazudni. – Csodálatos volt. – Akkor hát, ha Max is beleegyezik, teszek neki egy ajánlatot. Folytassa tovább a tanítást, és ha végeztetek, akkor folytathatja a munkát a többi lánnyal. Mit szólsz hozzá? Úgy tőnt, hogy érti a lényeget, de e pillanatban Marietta érzelmileg túlságosan labilis volt ahhoz, hogy valóban felfogja az anyja szavait. Valójában szörnyő ötletnek tartotta. A kép – amint Max mással csinálja, amit korábban csináltak – szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott. Tudta, hogy nem lenne szabad hagynia, hogy ilyen hatást gyakoroljon rá. Semmit sem jelentett számára, csak egy közeli ismerıs volt, semmi több. Majdnem olyan, mintha szerelmes lennék belé – gondolta Marietta ridegen. De tudta, hogy soha nem lehet szerelmes. Nem engedhette meg magának, hogy megint összetörjék a szívét. A Maxszel történt események ráébresztették, hogy ez alkalommal sokkal rosszabb lenne, mint korábban volt. Ha a férfi szeretné, ha elérné azt, hogy az ı szívében is fellángoljon a tőz, és ha végül úgy döntene, hogy mégsem kell neki, ha elhagyná, abba bizonyára belepusztulna. Porig rombolná. Onnan pedig már nem lenne visszaút.
SARA BENNETT
108 VÁGYÁLOM
Az önmagáról való gondoskodás és a teljes élet utáni vágy kombinációja indította el a kurtizánná válás útján. Senki sem térítheti le errıl az útról, fıleg most, hogy már oly közel a cél. Nem hagyhatja, hogy elvakítsa a szerelem és a boldogság gondolata, hiszen az nem más, mint a fiatal lányok ábrándja. Max jóképő volt, erıs és ıszinte. Sokszor úgy gondolt rá, mint aki túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ezek a tények csak még több okot adtak arra, hogy ne bízzon a Maxszel kapcsolatos érzéseiben, az ösztöneiben. Csak egy bolond követi el kétszer ugyanazt a hibát. Aphrodité tovább ringatta, de a lány mélyen el volt merülve a saját gondolataiban. – Majd még visszatérünk erre – suttogta végül halkan. – Szerintem egyelıre haladj tovább a feladatokkal. Max majd megtanít arra, hogy milyen az, mikor egy nı kíván egy férfit, oui? Csakúgy, ahogy eddig is tette. – De… – kezdte Marietta, és próbálta visszafogni a sírást. – Hacsak nem szeretnél egy másik férfit – mondta ártatlanul Aphrodité, de még mindig figyelı tekintettel. Marietta nagyot nyelt, kezdte rosszul érezni magát. Egy másik férfit Max helyett? Hogy egy másik férfi csókolja, hogy hozzáérjen, hogy a szemébe nézzen, miközben a testébe hatol? Marietta határozottan megrázta a fejét. – Helyes. Akkor tehát a terv szerint haladunk tovább Maxszel. Az lesz a legjobb, ha legközelebb egy elhagyatott helyen találkoztok. A találka két szeretı közt jön majd létre, akik csak titokban szerethetik egymást. Különösen pikáns, oui? Ez hogy tetszik, Marietta? A lány fáradt, de csodálkozó szemmel nézett anyjára. – Izgalmasan hangzik, Madame. És hol van ez a búvóhely, ahol randevúzhatnánk? Aphrodité mosolygott. – Van egy villa St. Jones Woodban. Egy primadonna tulajdona, de megengedi, hogy bemutatkozóházként használjuk. Marietta zavartnak tőnt. – A primadonna egy olyan nı, mon petit puce, akit kitartanak. A bemutatkozóházat pedig azok használják, akik inkognitóban akarnak maradni, és szívesen találkoznak olyanokkal, akik hasonló szórakozási lehetıséget keresnek. A villát Ledér Ladynek hívja a köznyelv. Max biztosan hallott már róla. Ott fog vele találkozni holnap este tizenegykor. Menni fog, Marietta? – Biztos vagyok benne – válaszolta Marietta. Ledér Lady! Ijesztı név. De még ez sem tudta felülírni a lányon elhatalmasodó várakozást. Úgy érezte, hogy többé már nem ura a vágyainak, és aggódni kezdett, mikor eszébe jutottak Max figyelmeztetı szavai. Marietta agyán egy pillanatra átvillant a gondolat, hogy mesél anyjának Max házassági ajánlatáról, hogy megkérte, hogy költözzön Cornwallba vele, de aztán elvetette az ötletet. Még a végén azt gondolná, hogy mégsem jó ötlet folytatnia, vagy keresne neki egy másik férfit, akivel nem fenyeget a szerelembe esés lehetısége. Bármi is szóljon mellette vagy ellene, bármilyen veszélyt is hordozzon magában, dacára a tudatnak, hogy talán ez az út sehová sem vezet, Marietta folytatni akarta, amit elkezdett Maxszel, lehetıség szerint minél hosszabb ideig.
Max a Bedford Square-i házában bóklászott, a sötétség ellenére minden lépése biztos és határozott volt. Pomeroy-ék és Daniel már aludtak, mindenki a saját szobájában. Csak maga volt. Születése óta ez volt az otthona, úgy ismerte az épületet, mint a tenyerét. Nem volt szüksége fényre, akár bekötött szemmel is végig tudta volna járni. Nemsoká számára ez a ház már a múlté lesz, át kell majd adnia Haroldnak és Susannahnak, miután az apja… Ha az apja, Barwon hercege már nem él, a Valland-ház is az övék lesz. Az élet, amelyben Max annyira bízott, visszafordíthatatlanul megváltozott az anyja levelétıl, amit az apja olvasott fel az újévi vacsoránál. Még mindig a fülében csengett a herceg reszketı hangja, jogos haragja. Mégis, Max volt az, aki legelıször elgyengült, majd kibotladozott a szobából.
SARA BENNETT
109 VÁGYÁLOM
„...szenvedélyes és felelıtlen viszony volt, amibıl egy fiúgyermek fogant. Mit tehet egy nı ilyen helyzetben? Ha szeretıje sorsára hagyja, és szembe kell néznie a megbecstelenítéssel? Még a legtisztesebb nı is megpróbálna kiutat találni. Ha egy úriember épp akkor tesz ajánlatot neki, ráadásul az illetı még szerelmes is belé, hogy mondhatna nemet? Aztán jönnek olyan pillanatok, mikor szeretné elmondani az igazságot, de ahogy telnek a napok, a szerelme egyre mélyül, és a nı tudja, hogy egy ilyen vallomás örökre tönkreteheti a boldogságot, amelyre mindig is vágyott. Úgy tesz, mintha a gyermek a férfié lenne, a férfi boldog, és senki sem foglalkozik azzal, hogy kire hasonlít a gyermek. Mindenki elfogadja, hogy az apja fia. Maxnek hívják majd, és az élet megy tovább a maga útján, és senki sem gondol a szörnyő hazugságra…”
Max elhessegette a gondolatait, és folytatta a sétát. Léptei egyre hosszabbak és elszántabbak lettek, ahogy próbálta túltenni magát az emlékeken. A történtek feletti sajnálkozásnak semmi értelme sem lett volna, hisz azzal már nem változtathat semmin. Erıvel szakították le a Valland család keblérıl, de Ian Keithnek igaza volt, mikor azt mondta, hogy van ebben némi szabadság. A bánya újranyitására vonatkozó terve napról napra jobban izgatta a fantáziáját, de a jól bevésett feladatok és kötelességek átvétele az apja halálát követıen egyre kevésbé. Bármivé válhatott, amivé csak akart. Az élete egy sakktábla volt, ahol bármely irányba elindulhatott. Marietta. Visszaemlékezett bıre érintésére, csókjának melegére, reszketı testére, amint átlépi az érzékiség paradicsomának küszöbét. Az égetı vágy, amit a lány iránt érzett, teljesen új volt számára. Ugyanakkor furcsa is: mikor még ı volt a hercegi cím várományosa, meg sem fordult a fejében a házasság gondolata. Azt gondolta, még rengeteg ideje van az ilyen földi dolgokra. Tisztában volt azzal, hogy egy napon meg kell majd nısülnie, örököst kell gyártania, de eszében sem volt elkapkodni a dolgot. Ha már akkor is ismerte volna Mariettát, akkor is úgy tekintett volna rá, mint álmai asszonyára? Igaza volt Aphroditének? Rajta lett volna a lehetséges jelöltek gondosan összeállított listáján? Harold nyilván nem így gondolta. Hirtelen dühös lett, mikor eszébe jutott unokatestvére magas szintő „közbenjárása”. Max utasította Pomeroy-ékat, hogy hagyjanak figyelmen kívül mindent, amit Harold mond nekik. Aztán egyik pillanatról a másikra övé lett minden. Minden, csak Marietta nem. Fejét a hideg ablaküvegnek támasztva bámult le az üres térre. Marietta biztosan ébren van már a barackszínő ágyban, és angyalok meg Cupidók köröznek a feje fölött. Azon gondolkodott, hogy vajon a lány is gondol-e rá, aztán arra jutott, hogy valószínőleg igen. Olyan magasságokba repítette ıt, amikrıl nem is tudta, hogy léteznek, és biztos volt benne, hogy a lány minden pillanatát élvezte. Mégis, Aphroditének valószínőleg igaza volt, és Marietta soha nem költözne Cornwallba vele, mivel olyan makacsul ragaszkodik a kurtizánná váláshoz. Persze ennek más oka is volt. A szívét egyszer már csúnyán összetörte valaki, és a fájdalma, szégyene miatt nem csoda, hogy óvatosabb lett. Max megértette és elfogadta ezt a tényt. Az is világos volt számára, hogy annyira akarja ıt, hogy harcba is szállna érte, ha úgy hozza a szükség. Marietta bátor, egyenes tekintettel, határozott elképzelésekkel lépett be az életébe, és Maxnek esze ágában sem volt elengedni ıt. Nem tudta biztosan, hogy szerelmes-e belé, de akarta ıt. Minden, tıle távol töltött pillanat múltával egyre inkább akarta ıt, szinte a részévé vált. Afelıl sem volt semmi kétsége, hogy milyen boldogok lehetnének Cornwallban. Mindketten imádnák a gyermekeiket. Csendes, de boldog élet állna elıttük, ennek is megvan a maga varázsa. És az éjszakák, ó igen, azok az éjszakák… Marietta könyörgött neki, hogy tanítsa meg a vágyra, hát meg is tanítaná. Olyannyira megtanítaná, hogy soha többé nem akarna nélküle élni.
SARA BENNETT
110 VÁGYÁLOM
Tizennegyedik fejezet
Másnap reggel Marietta sápadtan, de elszántan készülıdött, mielıtt a Berkley Square-re indult. Max azt remélte, hogy a lány minden reményét, minden álmát eldobja majd, és Cornwallba költözik vele, de mint ez rövid idın belül kiderült, csak áltatta magát. Marietta ragaszkodott az alkalmi viszonyhoz, ami valóban az is volt: alkalmi. Aphrodité mellette állt az elıcsarnokban, míg a kocsira várt. Marietta az anyjára pillantott. Feltőnt neki, hogy az asszony kissé furcsán viselkedik. Idınként aprócska mosolyok jelentek meg az arcán, de mikor Marietta megkérdezte, mi jár a fejében, csak megvonta a vállát, és annyit mondott, hogy semmi. Valamit tudott Aphrodité, amit ı nem? És ha igen, mi lehetett az? – Van valami, amit el kell mondanom, mon petit puce. Az asszony ismét elnyerte lány figyelmét. – Felkerestem az édesapád, és megkérdeztem, hogy akar-e találkozni veled. Igent mondott. Mariettában az az érzés támadt, mintha ez a pillanat nem a valóság, hanem valami álom lenne. Könnyei marni kezdték a szemét. Találkozni fog az apjával! Nem kellene, hogy fontos legyen számára ez a pillanat – soha nem hitte, hogy az lesz –, de most, hogy elérkezett, nagyon is fontossá vált. – Mindenkitıl távol, vidéken él – folytatta Aphrodité szelíden, és megveregette a lány vállát. – İ maga döntött így, hogy távol tartja magát London zsúfoltságától. Jobb, ha felkészülsz a búskomor hangulatra. – De… miért él elkülönülten? Valami nincs rendjén vele? – Ez egy szomorú történet, Marietta. Adam – így hívják – balesetet szenvedett. Mindkét lába csúnyán megsérült, amikor felborult a kocsija. Valamikor életerıs férfi volt, aki élvezte az élet minden percét, de már nem tud úgy mozogni, mint valaha. Gyakran erıs fájdalmai vannak, ezért ragaszkodik az egyszerő élethez. Marietta nem tudta, mit feleljen. Az apja egy nyomorék. – Én, én nagyon sajnálom. Megnısült? – Igen, van felesége, de elég butuska szegény – válaszolt az anyja fintorogva. – Így nem kell sokat fáradoznia, hogy megtartsa az asszonyt. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, mert úgy tőnik, hogy nagyon szeretik egymást. Amikor az édesapád Londonba jön, a felesége nem kíséri el. A mai napig a barátom, és ezt a felesége is tudja, bár szeret úgy tenni, mintha nem is léteznék. – De már nem szeretık? Aphrodité pislogott. – Nem – válaszolta, és az ajtó mellett várakozó Dobsonra pillantott. – Nem, már hosszú évek óta nem vagyunk szeretık. Csak jó barátok vagyunk, és az üzleti ügyekben is nagy segítségemre van. Marietta bólintott, mintha értené, de védtelennek érezte magát. Az elmondottak alapján Adam teljesen másnak tőnt, mint az anyja, és el sem tudta képzelni, hogy valaha közük lett volna egymáshoz. Ennyi erıvel akár idegenek is lehettek volna. – Mi a teljes neve? – kérdezte Marietta. – Sir Adam Langley. Báró, és bár nagyon gazdag, de nem annyira, mint Fraser. Fraser, Vivianna apja, tényleg nagyon gazdag volt. – Nem számítottam gazdag apára – válaszolt azonnal Marietta. – Sir Adam Langley – ismételte mosolyogva. – Tetszik a neve, Mama, remélem ı is tetszeni fog. – Én is remélem, Marietta. De van még valami, amit tudnod kell, mon petit puce. Édesapádnak rajtad kívül is vannak gyerekei, szám szerint öt – mondta, és elegánsan felvonta a szemöldökét. – Ezért te soha nem fogsz örökölni, bár… – Aphrodité megrázta a fejét. – De jobb, ha ezt személyesen mondja el neked. – Öt testvér? – kérdezett vissza Marietta bizonytalanul. – Fivérek és nıvérek? – Oui. A lányban felgyülemlett az izgatottság. Szerette volna megismerni a féltestvéreit, bár úgy hangzott, mintha az apja nem látná szívesen a családban. Az igazat megvallva, Marietta ezen sem lepıdött meg.
SARA BENNETT
111 VÁGYÁLOM
Nem sokkal késıbb megérkezett a kocsi. Marietta befészkelte magát az ülésre, felkészült az útra. Bár megjelenése nem volt makulátlan, nem számított túl sok kellemetlen kérdésre. Szerencsére Vivianna figyelmét és idejének nagy részét lekötötte a kisfia. Maxnek igaza volt, a vágy tényleg kimerítı dolog. Egy mosoly készült kiülni az arcára, de ajkába harapott, hogy elfojtsa. Legszívesebben átölelte volna magát, hagyva, hogy az emlékek úrrá legyenek gondolatain. Teste még mindig sajgott egy kissé, de kellemes volt a fájdalom. Idırıl idıre visszatért belé az a bizsergetı érzés, mintha a legérzékenyebb testrészei is Maxre emlékeznének. Ma éjjel megint találkoznak a Ledér Ladyben. Már alig várta.
A Berkley Square-i házban iszonyú volt a rendetlenség. Egymásra halmozott dobozok és ládák foglalták el a hallt, szolgálók sertepertéltek mindenütt. Marietta szíve egyre hevesebben vert az izgalomtól, ahogy közeledett Vivianna nappalija felé. A nı felnézett a kandalló mellett álló kényelmes székébıl, bekötött lábát egy kisszékre helyezett párnán pihentette. Divatos, selyem utazóruháját szırme szegélyezte. Vonzó, középkorú nı volt, elegáns frizurája illett világos szeméhez. Tekintetébıl fáradtság sugárzott, homlokára ráncot szántott a fájdalom, ám mindkettıt elüldözte a Marietta érkezésébıl fakadó öröm. – Mama! – kiáltott fel Marietta, és egy pillanat múlva már ott térdelt az anyja mellett, átölelve ıt. Amy Greentree elfojtott nevetést hallatott, majd könnyeivel küszködve felemelte Marietta arcát. – Tudod, kedvesem – kezdte rekedt hangon –, amikor kicsi voltál, és olyasmit tettél, amirıl tudtad, hogy nem fogok neki örülni, olyankor mindig egy kicsit szorosabban öleltél magadhoz. Tehát mi történt, mesélj! Marietta úgy érezte magát, mintha üvegbıl lenne, bár Lady Greentree-nek mindig is jó érzéke volt ahhoz, hogy belelásson gyermekei szívébe. – Csak boldog vagyok, hogy láthatom, Mama – mondta, és könnyes szemmel felállt. – Hogy van a fájós bokája? Nem volt túl kimerítı az utazás? Csak hetekkel késıbbre vártam az érkezését. Lady Greentree hagyta, hogy a lány témát váltson, bár az asszony arckifejezésébıl kiderült, hogy tudja, történt valami, csak épp nem tesz róla említést. – A bokám még mindig gyenge egy kicsit, de azért tudok járni rajta. Az utazás során pedig minden rendben volt. Csak ülnöm kellett, mindent megcsináltak helyettem. Hogy én milyen lusta vagyok! – Mr. Jardine már tudja, hogy mama megérkezett? Amy Greentree mosolya nyílt volt és természetes. – Nem, éppen nincs itthon, de hamarosan hazaérkezik. Tudod, már nagyon hiányoznak a beszélgetéseink. Marietta az ilyenkor megszokott csalódottságot érezte megint. Elég volt a szempilla apró rebbenése, az ujjak egy mozdulata ahhoz, hogy azt remélje, hogy az anyja mélyebb érzéseket tápláljon Mr. Jardine felé egy szimpla barátságnál. Aztán megint hamar rá kellett ébredjen, hogy erre semmi remény. – Viviannával és az unokájával találkozott már? Amy felsóhajtott. – Igen, láttam ıket. Itt ültem, és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés asszony vagyok. Ha nem találkoztam volna azzal a három édes kislánnyal sok évvel ezelıtt, akkor mára csak egy magányos, megkeseredett özvegy lennék. – Szerencsés? Hm. Megérdemli a szerencsét, már ha a három makacs kisasszony nevelése annak nevezhetı. Senki sem érdemli meg jobban mamánál. – Ezzel én is egyetértek. A hang hátulról jött. Marietta megfordult, örömében felkiáltott. Francesca állt elıtte. Magas volt, vékony, sötét haja hátrafogva. Fekete szemében öröm csillogott. Marietta egy pillanatra elbizonytalanodott: Francesca itt? Londonban? Francesca felnevetett. – Igen, tényleg én vagyok, nem a kísértetem. Nem hagyhattam, hogy mama egymagában utazzon. Arról nem is beszélve, hogy mennyire akartam már látni Vivianna kisfiát.
SARA BENNETT
112 VÁGYÁLOM
A testvérek összeölelkeztek, és mivel korukat tekintve ık álltak a legközelebb egymáshoz, kapcsolatuk mindig is különleges volt. Marietta szeretett volna elmesélni mindent, ami történt vele, de körültekintınek kellett lennie. A testvére valószínőleg nem értené meg. Hármuk közül Francesca hasonlított leginkább Aphroditére, ám mégis ı viselte legnehezebben a tényt, hogy egy közismert kurtizán lánya. Lehet, hogy itt az esély, hogy egy anya és a legkisebb lánya jobban megismerhessék egymást? – Nem maradhatok soká – döntött romba Francesca minden reményt. – Vissza kell térnem a Greentreebirtokra, mihelyt a mama kényelmesen elhelyezkedett. Amy Greentree együtt érzıén nézett legifjabb lányára. – Ilyen hamar elviselhetetlenné vált London? Elismerem, hogy zajos, és egyes helyeken piszkos is, de Marietta szerint meg lehet szokni. – Nem tudom elképzelni – mondta Francesca hidegen. Most sem volt sápadtabb a szokottnál, viszont volt valami vadság a szemében, olyasféle, mint a csapdába esett vadállatokéban. Francesca kötıdött hármuk közül leginkább yorkshire-i otthonukhoz. Úgy járta a lápvidéket, mintha a része lenne, és ez meg is mutatkozott szemléletes és egyben melankolikus festményein is. – A magam részérıl örülök, hogy látlak, Francesca, és nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar menned kell – szögezte le Marietta. – Nagyon bántana, ha nem maradnál legalább két hétig, vagy annál is tovább. Rengeteg tenni-, illetve látnivaló van itt Londonban, majd mindent megmutatok. Meglátod, milyen nagyszerő lesz, különösen a hılégballon. Abbahagyta, de már túl késı volt. Amy összeszőkült, gyanakvó pillantást vetett rá. – Hılégballon, Marietta? Remélem, te magad nem vettél részt efféle utazáson! – Nagyon biztonságosak, Mama – felelte kedvesen a lány, kikerekedett, ártatlan szemmel, anélkül hogy megválaszolta volna a kérdést. Francesca majd’ megfulladt a nevetéstıl, de Amyt ez sem nyugtatta meg. – Rendben, legyen két hét – mondta Francesca, még mielıtt vita alakult volna ki a témában. – De csakis azért egyeztem bele, mert könyörögtél, és mert magadban bizonyára nem boldogulsz. – Pszt! – vágott vissza Marietta, de közben azon töprengett, hogy mit gondolna a nıvére, ha rájönne, hogy mi történt közte és Max között. Érzéki leckéket vett egy kitagadott hercegtıl. Biztosan elszörnyedne. Vagy mégsem? Francesca ugyanis bizonyos értelemben még Viviannánál és Mariettánál is szabadelvőbb volt. – Mi történt Lillel? – kérdezte a testvére kicsivel késıbb, az emeletre menet. – Egészen furcsán viselkedik, nem a tıle megszokott savanyú módon. Talán még viccelıdött is egy kicsit. Persze ahhoz túlságosan meg voltunk lepve, hogy nevessünk is rajta. Nem volt beteg mostanában? Marietta oldalra pillantva nézett rá. – Beteg a szerelemtıl. Megismert egy aeronautát, azóta minden szabadidejét a hılégballonban tölti. Francesca döbbenten hallgatott egy ideig. – Mi történt Jacobbal? – kérdezte aztán. – Azt hittem, hogy már mindent megszerveztek az esküvıhöz. Marietta mindig is tudta, hogy Lilnek eszében sincs hozzámenni a kocsisukhoz. A lány sokkal többre tartotta magát annál, és inkább feljebb kezdett keresgélni a ranglétrán. – Mr. Keith nagyon kedves ember, egyáltalán nem ragaszkodik a konvenciókhoz, ráadásul imádja Lilt, de majd megismered. Kicsit tétovázott, majd olyan témába vágott bele, amit már régóta meg akart beszélni testvérével. – Aphrodité elárulta az apám nevét, és hamarosan találkozom is vele. Most, hogy itt vagy, talán… Francesca egy pillanat alatt megdermedt, fekete szeme baljósán villogott. – Inkább megmaradnék a sötét tudatlanságban. Nem érdekel az apám. Sem az anyám. – Francesca, kérlek… – Nem, Marietta! Ha Francesca ilyen határozottan foglalt állást valamiben, semmi sem változtathatta meg a véleményét – ezt Marietta nagyon jól tudta, és sajnálta is a dolgot. Benne viszont egyre erısebben égett a vágy, hogy megismerje az apját. Már alig várta a pillanatot. Csak ne félne annyira, hogy az apja nem fogja megkedvelni ıt, hogy esetleg hallott szégyenletes bukásáról, és csalódott lesz. SARA BENNETT
113 VÁGYÁLOM
Nagy kár, hogy Francesca nem akar osztozni vele a találkozás élményében.
William bácsi, Helen néni és Toby meghívást kaptak vacsorára. Az étkezıasztalt, mely körül helyet foglalt a társaság, egy kisebb ünnephez méltóan terítették meg. A vendégek különféle történeteket meséltek egymásnak. Vivianna mindent megtett, hogy boldognak tőnjön, de tisztán látszott rajta, hogy Oliver tartós távolléte boldogtalansággal tölti el. Marietta viszont örült, hogy láthatja Lady Greentree-t és Francescát, bár gondolatai gyakran elkalandoztak, Max járt a fejében. Aznap délután egy üzenet érkezett. Lil – aki legújabb szokása szerint most is a fellegekben járt – felvitte a levélkét Marietta szobájába. Amikor Marietta átvette tıle a papírt, és felhívta Lil figyelmét e változásra, a lány vihogni kezdett. Vihogott! Merıben szokatlan volt tıle… – Ian, úgy értem, Mr. Keith éjszakai repülést tart a Vauxhall Gardensben. Zenés mulatság lesz, meg tőzijáték. Mr. Keith fogja felvinni az eszközöket a kosarában, és odafent gyújtja majd meg ıket, hogy bevilágítsák London egét. Csuda látványos lesz! Marietta el tudta képzelni. – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit veszélyes lehet? Mármint begyújtani a tőzijátékot, amikor te is ott vagy a ballon kosarában? Lil lebiggyesztette ajkát. – Lehet, de Ian, vagyis Mr. Keith elég gyakorlott aeronauta – mondta olyan meggyızıdéssel, hogy Mariettát nem vitte rá a lélek, hogy kinevesse. – Én pedig azért leszek ott, hogy segítsek neki. – Lil! – Megkért rá – vágott közbe Lil éles hangon –, és én megígértem. Nem kell aggódnia miattam, Miss Marietta, szeretem a kalandokat. Miután Lil elhagyta a szobát, Marietta leült az ágy szélére. Csodálkozva bámult a lány után. Kezében tartotta a győrött papírt, lenézett, majd olvasni kezdett. Hirtelen minden más gondolat elillant a fejébıl. Várni fog egy kocsi a Gardensnél, az én monogramommal. A kocsis elhoz majd hozzám, tizenegy órára, ahogy megbeszéltük. M. Elsı reakciója egy megkönnyebbült mosoly volt. Korábban azon törte a fejét, hogyan surranhatna ki anélkül, hogy észrevegyék, hogyan rendeljen kocsit, ami elviszi majd a Ledér Ladybe. A puszta gondolat elég volt ahhoz, hogy minden porcikája bizseregni kezdjen. Ha csak néhány órára is, de látni fogja Maxet. Vajon mit fog majd mondani, mit tesz majd vele? Alig hallhatóan felnyögött. – Marietta, jól vagy? – kérdezte az anyja, aki ıt bámulta, Marietta pedig csak ekkor vette észre, hogy már nincs egyedül a szobájában. Erıltetetten felnevetett. – Elnézést, kicsit elkalandoztam. Az este hátralévı részében megpróbálta kordában tartani a gondolatait, kiőzni fejébıl a vágyálmokat Maxrıl és a Ledér Ladyrıl. Vacsora után Mr. Jardine, aki tíz évet fiatalodott, mióta Lady Greentree megérkezett, elsıként ajánlotta fel a segítségét, hogy a hölgyet a szalonba kísérje. Viselkedése akkor vált különösen aggodalmaskodóvá, amikor a ladyt kényelembe kellett helyezni a legjobb székben. Még egy zsámolyt is hozott, hogy feltehesse sérült lábát. Amy Greentree megkönnyebbülten felsóhajtott. – Köszönöm, Mr. Jardine, ön olyan kedves hozzám. A férfi Amyre mosolygott, és abba a mosolyba Marietta szíve szinte belesajdult. Megfordult, és észrevette, hogy William bácsi az ajtóban állva figyeli ıket. Mariettával ellentétben az ı szíve nem sajgott, fájdalmas arckifejezésébıl ítélve azonban a hasa annál inkább. Marietta, azt gondolván, hogy mindjárt SARA BENNETT
114 VÁGYÁLOM
kapnak megint egy jó adagot William bácsi szörnyőséges példabeszédeibıl, a fogát csikorgatta, de a bácsi, különös módon, nem szólt egy szót sem. Amikor távozott, baljós pillantást vetett Mr. Jardine-re, arckifejezése pedig még mindig merev és mosolytalan volt. Marietta szerette volna figyelmeztetni édesanyját, de nem tudta, hogyan hozza fel a dolgot anélkül, hogy el ne árulná Mr. Jardine eltitkolt érzelmeit. A férfi sosem bocsátaná meg neki. Nem beszélve arról, hogy Amyt megviselte a hosszú utazás, és visszavonulni készült, így a lehetıség odalett. Francesca is elvonult már, Vivianna is lefekvéshez készülıdött odafenn, a szobájában. A lépcsın felfelé Marietta egy gyors pillantást vetett az órára. Negyedóra volt már csak egészig, így alig maradt ideje elkészülni. Az éjkék bársonyruha mellett döntött, melyet a vacsoránál is viselt. Gyorsan megfésülködött, hátul lazán összefogta a haját, és vállára terítette smaragdzöld köpenyét. Amikor végre elkészült, leosont a hátsó lépcsın, és kilépett az udvarra.
Csak kicsivel késıbb vette észre a kocsit. Hatalmas, sötét folt volt csak a fák lombjainak halvány körvonalában. Marietta sietve indult el felé, de fel-felszisszent, ahogy a kavicsok a vékony talpú papucson keresztül a lábába nyomódtak. Elevennek érezte magát, ahogy a friss, éjszakai levegı kitöltötte tüdejét. Már nagyon rég nem élte át ezt az érzést. Vajon Max változtatta meg, vagy egyszerően csak most tette meg az elsı lépéseket a saját maga által választott úton? Most nem akart a boldogság okán elmélkedni, csak ki akarta élvezni minden pillanatát. Azt gondolta, Daniel ül a bakon, de az alak le sem nézett, hogy üdvözölje. Marietta, kezével a kilincsen, tétovázott egy ideig. – Ledér Lady? – kérdezte a barátságtalan hang. – Igen – válaszolt a lány. Minden rendben tehát, ez volt Max kocsija, és már a monogramot is észrevette az ajtón, csak épp nem Daniel ült a bakon. Figyelembe véve a körülményeket, ez érthetı volt. Marietta mosolyogva szállt fel a kocsiba. A hintó elindult. A késıi óra ellenére, London utcáin zajlott az élet. Jármővek haladtak minden irányba, a járdákat gyalogosok lepték el. A város sosem aludt. Marietta a gázlámpa fénye elıl a sarokba húzódott, és arra az esetre, ha valaki benézne, köpenye csuklyáját az arca elé emelte. Azt gondolta, hogy ez is része a játéknak. Egy titkos randevú. Egy szeretı, akivel sosem szabad nappali fényben mutatkoznia. Vére forrni kezdett, és várakozón nézett ki az ablakon, azt remélve, hogy hamarosan megérkeznek. A kocsi lassított. A Ledér Lady kocsifelhajtóját lobogó fáklyák fénye világította be. Maga az épület egy uradalmi birtokon állt, mélyen elrejtve, a fák között. Egy sárga libériás inas sietett Marietta elé, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, majd a kocsit a ház mögötti területre irányította. A villa furcsamód csendesnek tőnt, miután az inas a bejárathoz vezette a lányt, és meghajolva intett, hogy lépjen be. Tekintetében nem volt kíváncsiság, bizonyára már elég köpenyes hölgyet látott, akik magányos úriemberek társaságát keresték. – Merre induljak? – kérdezte Marietta nyugtalankodva a férfit. Egy magányos lámpa állt odabent, fénye alig törte meg a sötétséget. Hirtelen mégsem tőnt olyan jó kalandnak az egész. – Csak egyenesen, ma’am – hangzott a válasz, mintha már századszorra ismételné. – Álljon meg ott, ahol tetszik. Ha az ajtó nyitva, nyugodtan csatlakozzék. Ha nincs nyitva, az azt jelenti, ne zavarjanak. Megállni, ahol tetszik? Csatlakozni, vagy nem zavarni? Marietta egy szót sem értett az egészbıl, mégis megtette az elsı lépést befelé. Az ajtó rögtön becsukódott mögötte. Rövid idıre pánik lett úrrá rajta, legszívesebben dörömbölni szeretett volna, hogy engedjék ki. Abban a pillanatban nem akart mást, mint hazamenni a testvére házába, a családjához, és elfelejteni ezt az egész ırültséget. Csakhogy nem holmi ırültségrıl van szó. Mostantól ez az élete, gyakori vendég lesz majd az efféle helyeken, és tudta, jobb lesz, ha mielıbb hozzászokik. De az izgalom elillant, helyét a félelem és a Max ölelése iránti vágy vette át.
SARA BENNETT
115 VÁGYÁLOM
Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, már egészen könnyen tájékozódott. A folyosó komor faborítása egy középkori épület hatását keltette. Távolabb elıtte egy másik, halvány fényő lámpa világította be az utat. Ahogy elindult, közelrıl érkezı, morgó hangok ütötték meg a fülét. Nem messze tıle egy ajtót pillantott meg. Eszébe jutottak az inas szavai, megállt, és benézett. Többen voltak odabent. Pislogott néhányat, próbálta kivenni, hogy mi zajlik a szobában. Egymásba gabalyodott végtagok, nyitott szájak látványa fogadta. Akár az állatok, párzás idején… Ekkor fogta fel, hogy mibe is csöppent. Elıbb csak kiemelkedett egy nıi arc a sötétbıl, aztán lágyan felnevetett. – Jöjjön, csatlakozzon hozzánk! Minél többen vagyunk, annál jobb – szólalt meg az arc. Szavait morgás és egy mélyrıl felszakadó nyögés követte. Marietta felkapta a szoknyáját, és szaladni kezdett a folyosón. Cipıjének kopogása felvette szívverésének ritmusát. Esze ágában sem volt csatlakozni. Fojtogató érzés kerítette hatalmába, és rettentıen félt. Még több szoba következett, néhánynak nyitva volt az ajtaja, a többi szoba vendégei inkább az elvonulást választották. Még több árnyék, még több hang. Kezdett rosszul lenni a körülötte lengedezı kéj illatától. Még soha életében nem járt hasonló helyen, és a mellkasában érzett szorítás, reszketı gyomra mind azt harsogta, hogy soha, de soha nem akar az ajtók mögött rejtızı lények egyike lenni. Ennél rosszabbra már nem is gondolhatott. A folyosó végén egy lépcsısor állt. Kezét tétovázva a korlátra tette, amikor maga mögül hangot hallott. Csizmasarok koppanását a fapadlón, ruha suhogását. Marietta hátrafordult. A lámpa tompa fényében egy hatalmas férfi sziluettje derengett. Az alak felé tartott. Maga sem tudta, miért, de azt gondolta, hogy ugyanaz az elnyőtt, barna kabátos férfi, akit korábban már kétszer is látott. Mi van, ha mindenhová követi ıt? Mi van, ha ide is követte? Ijedtében felfelé indult a lépcsın, de megbotlott a szoknyájában. Reszketı kézzel ragadta meg a korlátot. Nem akart visszafordulni, de mégsem tudott megállni. Miután megfordult, élete legrémisztıbb látványa fogadta. Az alak már sokkal közelebb volt hozzá, arca szinte csak egy baljós árnyék volt a kalapja alatt, köpenye lobogott, ahogy egyre közeledett. Marietta elindult felfelé. Felért a lépcsın, de az árny a nyomában volt. Újabb folyosón találta magát, menekülni kezdett. Szíve a torkában dobogott, fejében szörnyő gondolatok cikáztak. Attól tartott, hogy a férfi berántja valamelyik szobába. Ezen a szinten az összes ajtó zárva volt, de itt is lehetett hallani a mögülük kiszőrıdı hangokat. Kiáltások, suttogások, a lealacsonyodás végtelen örvénye. Marietta megszédült. Nem tudta eldönteni, hogy az elé táruló képek miatt van, vagy csak túl szorosra húzta a főzıjét, és nem kap rendesen levegıt. Miért is kellett a hiúságát a józan ész elébe helyezni? Ugyan mit számít ez most? Már nagyon bánta, hogy eljött. A férfi ekkor érte utol. Megragadta a derekát, a fülébe zihált, széles mellkasa a lány hátának feszült. Marietta elfojtott sikollyal próbált szabadulni, püfölte, karmolta a férfi karját. Biztosan csapdába csalták, és Max nem is jön el. Meg fogják ölni, csak elıbb… – Pszt, Marietta – suttogta a hang a nyakába. – Ne félj, drágám, én vagyok. Marietta szeme könnybe lábadt. – Max? – kapkodott levegı után. – Nem küldhettem Danielt a kocsival, soha nem tudott tikot tartani. Magam ültem a bakon, és miután megérkeztünk, még hátra kellett vinnem a kocsit az istállóhoz. Azután indultam a keresésedre. Meg kellett volna mondanom, hogy én vagyok az, nem pedig más. Nem volt pénzem, hogy másik kocsist fogadjak, és nem akartam, hogy megtudd. Hiúság volt a részemrıl, és nagyon sajnálom. – Ó, Max, már azt hittem, hogy… – Szólítottalak, csak nem hallottad, és elrohantál. Marietta az ismerıs barna szempárba nézett, melyben megbánás csillogott. Ennyire még soha, semminek nem örült. – Max, rettenetesen megijesztettél – mondta a lány, és karon fogta a férfit. A köpeny csuklyáját hátratolta, így engedve szabadon aranyló haját. – Mi ez a hely? – kérdezte reszketı hangon, és aggódva nézett körül. – Nagyon nem tetszik. – Ez a bemutatkozóház. Olyan férfiak és nık találkoznak itt, akik ugyanazokat az örömöket keresik – magyarázta, és hátrasimított egy arcába lógó hajtincset. SARA BENNETT
116 VÁGYÁLOM
– De hát nem csak párok vannak itt. Max jót mulatott magában, de nem nevette ki a lányt. Marietta befészkelte magát a férfi karja közé, Max pedig viszonozta az ölelést. – Vannak itt olyanok, akik szeretik megosztani másokkal az örömeiket, de vannak olyanok is, akik nem. Ezért van némelyik ajtó nyitva. Azt hiszem, ez csak ízlés dolga. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a hely sok eltompult embernek nyújt menedéket. Miután már kiélték minden perverz vágyukat, szükségük van valamire, ami megcsiklandozza az érzékeiket. Hallottam, hogy van itt egy korbácsolószoba is. Marietta gyomra émelyegni kezdett. Nem akart ı is eltompult élvhajhásszá válni, bár volt egy olyan érzése, hogy a nık, akik ide járnak, valaha ugyanabban a helyzetben voltak, mint amiben ı most. Figyelmét ismét Max felé fordította. – Ne aggódj, Marietta, én nem fogom megosztani ezeket az örömöket senki mással. Mellettem biztonságban leszel. Max közelsége valóban biztonságérzetet keltett benne, de ezt nem akarta a tudomására hozni. Tudta, hogy merésznek kell lennie, bár eddig, ezen az estén, nem érezte magát annak. Fiatalnak, rémültnek és nevetségesen ártatlannak érezte magát. – Nem aggódom – mondta, és csak remélni tudta, hogy hangja könnyed és magabiztos. Max erıs karját a lány dereka köré fonta. Így vezette végig a folyosón, mit sem törıdve a maguk mögött hagyott szobákkal. Útjuk végén egy elhagyatott szobához értek, és beléptek az ajtón. Marietta kíváncsian nézett körül, míg Max becsukta az ajtót. Mindenütt gyertyák égtek, lángjuk megmeglebbent. Az egyik fal mellett egy dívány állt, mellette asztal, székekkel. A teríték egyszerő volt, mindössze egy kancsó borból és két fémserlegbıl állt. Összességében kellıen tisztának tőnt minden, bár volt valami elhasználtság látszata a helynek, amit Marietta taszítónak talált. Hány pár állhatott ott elıttük, a testi gyönyörökön elmélkedve? Hány szenvedélyes és züllött jelenetnek voltak tanúi ezek a falak? Max némán, komor arccal figyelte, amint a lány befogadja a környezetet. Marietta rámosolygott, szívét átjárta a boldogság. – Marietta – mormolta Max, majd a lány kezét a szájához emelte. Marietta a kesztyőn keresztül is érezte a férfi ajkát, forró leheletét a csuklóján. – A sebed! – szólalt meg Marietta. Észrevette, hogy a varratot kiszedték, és csak egy rózsaszínes sebhely maradt utána. Azt remélte, hogy idıvel el fog halványodni, bár Max haja elég jól takarta a sebesülés nyomát. – Már sokkal jobb – válaszolta a férfi, és ujjával óvatosan végigsimított a homlokán. Marietta megsimogatta Max arcát, mire a férfi lehunyta a szemét, mintha az érintéstıl megszédült volna. Marietta lábujjhegyre állt, és megcsókolta a sebhelyet a férfi állán. A meglepetéstıl Max kinyitotta szemét. – Szeretık vagyunk, akik csak titokban találkozhatnak – szólalt meg Marietta, mivel úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik tettéért. – Csak a szerepemet játszom. A folyosóról hangos kiáltások sora hallatszott, amit egy nı kísérteties sikolya követett. A hang alapján lehetett volna akár egy véres gyilkosság is, de Marietta tudta, hogy a túláradó kéjérzet válthatta ki. Tágra nyílt szemmel meredt Maxre, és ajkába kellett harapnia, hogy elfojtsa nevetését. Max a fejét rázva vigyorgott vissza rá. Néhány kényelmetlen pillanat következett, egyikük sem tudta, hogy mit kellene mondani vagy tenni. Max törte meg a csendet. – Csak egy órára kaptuk meg a szobát. – Ó – jött a rövid válasz. Az idı rövidsége miatt kínosan érezte magát, fıleg ha arra gondolt, mi minden történt az elmúlt éjszaka. Hirtelen azt kívánta, bárcsak kilométerekkel távolabb lehetne.
Max azon töprengett, vajon mi járhat a lány fejében. Aphrodité nem véletlen választotta a Ledér Ladyt helyszínként. Azt akarta, hogy Marietta lássa, mivé alacsonyíthatnak le egy nıt, milyen mélységekig tudják megalázni. Max csak azért egyezett bele, mert látni akarta Marietta reakcióit. Amikor utolérte a folyosón,
SARA BENNETT
117 VÁGYÁLOM
Marietta rémült volt, és nagyon félt, pont úgy, ahogy Max gondolta. Az sem javított a helyzeten, hogy üldözıbe vette, de muszáj volt, mivel attól tartott, hogy a lány ijedtében benyit egy foglalt szobába. Mariettának be kell látnia, hogy ha továbbra is a maga által kitőzött úton halad, akkor odáig alacsonyodhat, hogy rendszeresen kell majd ilyen helyeket látogatnia. Ennek a sorsnak a beteljesülése csak idı kérdése, ami, hacsak nem lesz ırült szerencséje, elıbb vagy utóbb ıt is eléri. A Ledér Lady a lehetı legideálisabb hely volt a mindenre elszánt, boldogtalan emberek számára. Max elhatározta, hogy nem hagyja, hogy ez megtörténjen. Küzdeni fog érte, ha teszik a lánynak, ha nem. – Drága Marietta – suttogta, készen arra, hogy feladja minden tervét, és engedelmességre kényszerítse ıt. – Nem kell itt maradnunk, mehetünk máshová is, vagy akár haza is mehetsz. – Nem olyan rossz itt – felelte a lány, és sóhajtott egy nagyot. – Nem muszáj itt maradnunk. – De akarok – válaszolta halkan. Hangja szinte már panaszos volt. – Maradnom kell, Max, véghez kell vinnem a feladatomat, hogy Aphrodité segítsen kurtizánná válnom. Max legszívesebben vitába szállt volna vele, figyelmeztetve arra, hogy az itt lévı nık többsége is gazdag és híres kurtizán akart lenni. Marietta azonban elébe vágott a vitának, mosolyogva a férfi nyaka köré fonta karját, és arcát az arcához vonta. Vágytól forró ajkuk összeért, csodás érzéssel töltve el mindkettıjüket. A csókot viszonozva Max azon töprengett, hogy ki is csábít el kit?
Tizenötödik fejezet
Mariettát magával ragadta a Max iránt érzett vágy, ám az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Ott kellett lennie azon a szörnyő helyen, amit csakis Max jelenléte miatt tudott elviselni, és tudta, hogy ha egyszer elvégzi a rá osztott feladatot, soha többé nem kell visszatérnie ide. Egyetlen találka erejéig sem, senki kedvéért. Azt gondolta, hogy az ı vendégköre nem ebbıl a rétegbıl kerül majd ki. De egy hang a fejében gúnyosan felnevetett. Hogy elhessegesse, megint megcsókolta a férfit, mire ı mohón visszacsókolta. A lány teste már bizsergett, melle megfeszült, lába reszketett, de mindez nem számított, mert Max a dereka köré fonta a kezét, és erısen magához szorította. Max végigcsókolta a lány arcát és nyakát. Belélegezte, ízlelgette ıt. Marietta egész testében beleremegett. – Hiányoztál – mondta Max. – Egész nap téged akartalak, de nem voltál mellettem. Marietta visszafogta a nevetését. – De most itt vagyok. Szájuk megint egymásra talált, és Max olyan hévvel csókolta a lányt, hogy teste szinte lángba borult, és alig kapott levegıt. – A dívány? – javasolta Max rekedt hangon. Marietta kétkedve nézett a bútorra, és azon töprengett, hogy vajon hány férfi és nı párosodott már rajta. Max, mintha olvasott volna a lány gondolataiban, csendesen felnevetett, és úgy fordította Mariettát, hogy a lány háta a mellkasához ért. – Max? – kérdezte Marietta meglepıdve. A férfi válasz helyett azonban a tenyerébe vette a lány mellét, Marietta pedig érzékien simult a férfi erıs tenyerébe. Max a lány nyakára tapasztotta a száját, beleszagolt a hajába, szabad kezével pedig a ruhán keresztül simogatta a végletekig felajzott lányt. – Hajolj elıre – mormolta a férfi. Marietta enyhe nyomást érzett a vállán, Max ezzel segítette, hogy az asztalra hajoljon. A férfi által nyújtott örömöktıl kábultan követte az utasításokat. Max elkezdte felhúzni Marietta szoknyáját. Végtelennek tőnı feladat volt, a bársony és az alsószoknyák vastag rétegein kellett átverekednie magát, mire SARA BENNETT
118 VÁGYÁLOM
végül elérte az alsónemőt. Keze egy vékony réteg gyapjúba ütközött, azon keresztül simogatta a lány fenekét, derekát. Aztán elırenyúlt a lány hasához, és kioldotta a szalagot. Az alsó a lány bokájánál ért földet. A hővös levegı végigsimított Marietta combján, jólesett, ahogy lehőtötte felforrósodott bırét. Érezte magán a férfi ujjait, melyek már nem puha tollként értek hozzá. Max erıteljesen simogatta, majd megragadta és széttárta a lány combját. Térdét Marietta térde közé nyomta, ezzel szélesítve a terpeszt. – Max! – hebegte reszketı hangon a lány, és felnyögött a gyönyörtıl, mikor a férfi a combja között kezdte simogatni. Hüvelykujjával a duzzadt kis gombocskát dörzsölte, egészen addig, míg Marietta lába reszketni nem kezdett. Zihálva kapkodott levegı után, kesztyős kezét összekulcsolta maga elıtt, csípıje megrándult, és érezte, hogy egyre közeledik a tetıpont felé. De még nem állt készen. Max még nadrágban volt, Marietta érezte a combjának dörzsölıdı durva anyagot, a teljes hosszában nekifeszülı férfiasságot, amint duzzadt húsához ért. A lány mozdulatlanná dermedt egy idıre, még a levegıt is visszafogta, így várva az áhított behatolást. És megtörtént. Elıször csak félig. Marietta érezte, amint tágul, hogy ebben a szögben be tudja fogadni a tetemes méretet. Max tovább nyomult befelé, az asztalhoz szorítva a lányt. Marietta levegı után kapkodott, öklével az asztalt ütötte, és könyörögni kezdett. – Kérlek, ó kérlek, csináld! A férfi ujjai szinte égették a lány hasát, amint az ágyékára vonta ıt. Mutatóujját becsúsztatta a duzzadt szeméremajkak közé, és dörzsölgetni kezdte. Marietta nyöszörögve riszálta magát, ezzel is siettetve a férfit. Max újra belecsusszant, ezúttal teljesen kitöltve a lányt. Marietta a tarkóján érezte Max forró leheletét, amint közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott. – Gyere velem Blackwoodba. Saját, mindent felemésztı érzékiségétıl rémülten fordult hátra, de mielıtt megszólalhatott volna, a férfi ismét simogatni kezdte, amitıl a lány minden gondolata elillant. Max még mélyebbre hatolt belé, és bár megpróbálta tartani a ritmust, érezte, hogy nemsoká magával ragadja az érzékiség vihara. Tökéletes érzés volt. A következı percben már úgy érezte, nem bírja tovább, a gyönyörtıl felsikoltott, teste görcsbe rándult. Max megállt, torkából nyögés szakadt fel, majd ráborult a lány hátára. Abban a pillanatban még minden a legnagyobb rendben volt, de a következıben Marietta rájött, hogy fulladozik. Levegı után kapkodott, a gyertyafényben úszó szoba forgott körülötte. A szoros főzı gátolta a légzésben. – Max – nyögte –, oldozd el a… kérlek, nem kapok levegıt A férfi kezdte megérteni, hogy mit is akar Marietta. Szitkozódva kigombolta a lány ruháját, egy gyors és határozott mozdulattal szétnyitotta a mellényt, hogy hozzáférjen a főzıt összefogó szalaghoz. – Siess! – szólt a lány elhaló hangon. Úgy érezte magát, mint egy partra vetett hal, mely hasztalan csapkodva vergıdik a szárazföldön. Max gyakorlott mozdulattal lazította meg a főzıt, így a lány tüdejére nehezedı nyomás enyhült. Marietta vett egy mély lélegzetet vett, aztán még egyet. Max gyengéden masszírozta a hasát. A körülötte keringı szoba lassan megállt, és Marietta kezdett magához térni. – Miért hordod ezt az átkozott izét? – kérdezte Max fintorogva. – Mert az alakom nem fér bele a ruhába! – csattant fel a lány, mintha egy idiótához beszélt volna. Max pislantott párat, és végignézett Mariettán. Szemügyre vette a ruhából kibuggyanó mellét, dús idomait, férfiassága pedig kezdett új erıre kapni. – Viselj olyan ruhát, ami jó rád! – hangzott praktikus javaslata. – Ha főzı nélkül hordanám a ruháimat, úgy néznék ki, mint… Túl erıs vagyok! A királynıt kicsi kora óta kövérnek nevezik, és velem is ez a helyzet. Mindketten alacsony, telt nık vagyunk, de mivel ı a királynı, rá senki nem mer megjegyzést tenni. Velem persze nem így van. Nálunk a testvéreim között mindig én voltam az alacsony, a telt, a megbecstelenített. Kilógok a sorból. Max úgy nézett, mintha nem is értené, amit hall. Megrázta a fejét, és olyan hangon válaszolt, mint amilyet a tébolydában szokás használni, a bentlakókkal.
SARA BENNETT
119 VÁGYÁLOM
– Marietta, te vagy a leggyönyörőbb nı, akivel valaha találkoztam. Elismerem, hogy el kell takarnod magad, mert ha nem tennéd, minden férfi téged akarna. Ha Cornwallba költözöl velem, soha többé nem kell ruhát hordanod, sıt, el is fogom várni, hogy ne viselj semmit. Marietta felszabadultan nevetett. – Komolyan beszélek – vágott vissza a férfi, de szemébıl melegség áradt. – Azt szeretném, ha hozzád férhetnék, legyen az éjjel vagy nappal. Éjjel és nappal. – Nem fog feltőnni az inasoknak? – kérdezte Marietta könnybe lábadt szemmel. – Blackwood hatalmas ház. Biztosan találnánk egy nyugodt sarkot, ahol elrejtızhetnénk, hogy folytassuk a leckéket. Marietta megrázta a fejét. – Nem mehetek veled Blackwoodba – felelte csendesen. – Arra kérlek, hogy gyere hozzám feleségül – erısködött Max kétségbeesetten. – Tudom, de én soha nem fogok férjhez menni. Nem vállalhatom a kockázatot, arról nem is szólva, hogy a te pozíciód pillanatnyilag eléggé támadható. Talán azt sem tudod, mit beszélsz. Inkább a saját jövıdre kellene gondolnod ahelyett, hogy lehorgonyoznál egy ilyen bukott nı mellett, mint én. – Ne bánj velem úgy, mint egy gyengeelméjővel – felelte Max ingerülten. – Tudom, hogy mit akarok. – Max, ez a beszélgetés nem vezet sehová, már meghoztam a döntésemet. Ne rontsd el az együtt töltött idıt. Fogadd el, hogy neked Cornwallba kell menned, nekem pedig meg kell tanulnom, hogyan kell jó kurtizánnak lenni. Max szótlanul elfordult, de a lány látta a tartásán, hogy erısen gondolkodik. – Te kívánsz engem – szólalt meg csendesen. – Ez nem fog elmúlni, Marietta, higgy nekem. Ez csak egyre rosszabb lesz. Marietta megvonta a vállát, mintha nem hinne neki, de furcsamód a gyomra emelkedni kezdett. Maxnek igaza volt, tényleg kívánta ıt, és tényleg egyre rosszabb lett a helyzet. Ám valahogy túl kell tennie magát ezen, tovább kell lépnie az életében, és el kell felednie Maxet. Úgy borult rá a rossz hangulat, mint Londonra az ıszi köd, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Inkább felelevenítette magában a Gerard Jonesszal történt eset nyomorúságát, fájdalmas emlékeit. Eszébe jutott esküje, miszerint soha többé nem fogja a szívét kockára tenni. Lehet, hogy Max tökéletes jelölt lenne, de megengedheti-e magának, hogy kockáztasson? Ráadásul ezáltal minden reménye elszállna, hogy valaha olyan kurtizánná váljék, mint az anyja. A végén még magára marad, minden jövı nélkül. És mégis… Miért visz kísértésbe? Idegesen elkezdte rendbe hozni zilált ruházatát, de a mellényét nem kötötte meg. Helyette összefogta magán a köpenyét, védelemként a kíváncsi tekintetek ellen. Teste még mindig lüktetett, és a szeretkezés utórezgései hatására kellemes fájdalmat érzett. Nem is mert belegondolni, milyen lenne, ha Max mindig mellette lenne. Mi értelme lett volna romantikus befejezésen gondolkodni, ha egyszer a szíve nem bírná ki, hogy megint összetörje valaki. Max figyelte a lányt, miközben a maga ruháját igazgatta. Néhány erıteljes rántás, néhány gomb begombolása… Marietta már arra gyanakodott, hogy le akarja venni a lábáról. Max felkínálta a karját. – Hazavihetem, hölgyem? – kérdezte ironikusan. Marietta könnyedén rámosolygott, és bár Max csak egy rövidke mosollyal viszonozta, mégis bujkált valami a tekintetében, ami csak megerısítette a lány gyanúját, hogy még nem adta fel, hogy véghez akarja vinni, amit eltervezett. Kinyitotta a száját, hogy ismét felsorolja érveit, de nem volt képes megszólalni. Maxnek el kell fogadnia a döntését, és ha elég határozottan kitart mellette, a férfinak nem marad más választása, mint feladni. Csak a „határozott kitartás” volt az, ami miatt aggályai támadtak.
Marietta nem tudott elaludni. Forgolódott, folyton Max csókja, ölelése, testük eggyé olvadása járt a fejében. SARA BENNETT
120 VÁGYÁLOM
Nem mehetek el vele, mondogatta magának. Miért ne mehetnék? Ha van esély arra, hogy megtaláljam azt a boldogságot, amit Vivianna is megtalált, akkor megéri a kockázatot. Megígértem magamnak, hogy nem kockáztatok többé. Az ígéretek azért vannak, hogy megszegjük ıket. Gyáva vagy. Talán igen, de nem adhatom meg magam neki. Ám a teste még mindig sajgott, gyötörte ıt. Feje belefájdult a saját magával vívott vitába, így feladta, és gyertyát gyújtott. Aphrodité naplója ott hevert az asztalon. Felvette, és olvasni kezdett. Egyedül vagyok, mindig egyedül. Nem akarok egyedül lenni. Bár Jemmy nem lehet az enyém, attól még lehetek boldog. Annyira öreg lennék, hogy a magam mögött hagyott fiatalságom napjait vágyom vissza? Talán jó lenne egy család, a saját családom, akiket szerethetnék, akikkel törıdhetnék. F. mogorva ember, de hiszem, hogy a durva külsı melegséget és szeretetéhséget takar. Egyezséget kötöttünk. Neki nincs örököse, és nem áll szándékában nısülni. Én egyedül vagyok, szeretnék gyereket, és nem akarok házasodni. Tehát csinálunk egy gyereket, neki meglesz az örököse, nekem pedig valaki, akit szerethetek. Egy kislány. A neve Vivianna lesz. F. nem túl boldog. Azt remélte, hogy egy erıs fia lesz majd, de én boldog vagyok. A létezését titokban tartjuk addig, amíg szükséges. Keresek egy vidéki otthont, ahol boldog lesz, biztonságban érzi magát, és gyakran meglátogathatom. Már nem olyan sivár az életem… Megismertem A.-t. Kedves, gyengéd, és azt mondja, úgy imád, mint ahogy a Nap imádja a Holdat. Nem tudom, ez hogy lehetséges, mégis mosolyt csal az arcomra. Szívesen szülnék gyermeket A.-nak, ha beleegyezne. Majd meglátjuk. Ma láttam Jemmyt. Olyan volt, mintha megállt volna a szívem, majd egy ágyúdörgés erejével indult volna el újra. Tudtam, hogy ı az, bár kissé megöregedett. Csak fiúként ismertem. Mára már érett férfi. A kocsimban utazva éppen A.-hoz tartottam, amikor hirtelen megjelent. Egy söröskocsit hajtott. Elıbb úgy tőnt, mintha el lenne mélyülve a gondolataiban, de aztán valaki, akit ismert, megszólította, és ı felnevetett. Akkor már tudtam, hogy Jemmy az, az én szeretett Jemmym. Nem tudtam elmenni A.-hoz. Hazamentem, és a szobámban sirattam az elveszett idıt, az elhalasztott lehetıséget. Tudom, hogy butaság, de így érzem magam mostanság. A. meg fogja érteni. İ olyan empatikus. A. gyermeket akar. Azt mondja, senkit sem szeret nálam jobban, és ha nem ragadja meg most az alkalmat, akkor soha sem fogja. Szóval, azt gondoltam, miért ne? Viviannának lenne játszótársa, és ez a gyermek talán enyhítené az állandó fájdalmat a szívemben. Van még egy lányom. A. Mariettának akarja hívni, a nagyanyja után. Gyönyörő, és elragadóan boldog gyermek. És igen, sokat enyhített a szívemen. Többé nem fogok Jemmyre gondolni. Nem tesz jót, ha olyasmi miatt kesergünk, amin már nem lehet változtatni. Én voltam az, aki elhagyta ıt. Nincs jogom visszavárni. Marietta letette a könyvet, és nagyot sóhajtott. Az olvasással nem azt a hatást érte el, amire számított. Aphrodité boldogtalan volt, mert olyan emberre vágyott, akit nem kaphatott meg. Ám a vágyai ellenére elfogadta a sorsát és összeszedte magát: új értelmet talált az életének.
A hılégballon mozdulatlanul állt a földön, egy leheletnyit sem mozdult a levegı, míg Mr. Keith elvégezte a szükséges elıkészületeket az esti repüléshez. Lil a tüsténkedı férfit figyelte, amint ellenıriz, aztán újra végignéz mindent. Éppen a tőzijáték elrendezésén fáradozott. A fonott kosár alján akarta elhelyezni a petárdákat – mindennek a megfelelı helyre kellett kerülnie. Ha valaki meggyújtotta volna a gázzal teli tartályt, az egész város romba dılt volna.
SARA BENNETT
121 VÁGYÁLOM
– Bízom magában – mondta Lil, miután a férfi kifejezte a lány iránti aggodalmát. – Ha nem így lenne, nem is lennék itt. Ian csak mosolygott. – Köszönöm, Lil – válaszolta mosollyal az arcán. – De kegyed nem bízik meg bennem annyira, hogy elmondja az igazat, ugye? Lil elfordult, és megvonta a vállát. – Nincs mit mondanom – felelte. Ian felsóhajtott. – Tudom, hogy ez nem igaz. Nagyon kedvelem magát, és bánt, hogy nem mesél magáról semmit. Mintha attól félne, hogy rosszat fogok gondolni. Ez nagyon kedves tıle, gondolta Lil, de az igazat megvallva rettentıen félt. Ha elmondaná neki, hogy valaha az utcán… Az utcán árulta vézna testét, hogy ki tudja fizetni az anyja lakbérét, nos hát… Megpróbálta elképzelni a szituációt. Legrosszabb esetben annyi történne, hogy a férfi többé soha nem állna szóba vele. A második legrosszabb az lenne, ha a szánakozva tekintene rá, mintha csak valami szörnyő betegségben szenvedne. Erre se vágyott. Nem kockáztathatott. Életében elıször talált egy olyan férfit, akit szerethet, akire felnézhet. Nem egy inast, mint Jacob, nem egy uraságot, aki mást szeret, mint Mr. Jardine. Egy férfit, aki ıt szereti. Lil nem akart semmit kockáztatni, még a végén elveszíti ıt. Mindezek ellenére azt gondolta, hogy ha nem mond el neki mindent, így is, úgy is elveszíti.
Max, remélem, hogy nem lesz semmi dolgod ezzel a nıvel. Semmit sem tehetsz érte. Max dühös pillantást vetett unokatestvérére, amitıl az kissé meghátrált. Helyes, épp itt volt az ideje, hogy valaki megmutassa Haroldnak, hogy a világ nem úgy táncol, ahogy ı fütyül. Ha Harold irányítaná a világot, akkor a kerítés egyik oldalán lennének az arisztokraták, mindenki más pedig a másik oldalon. Ami pedig az olyan nıket illeti, mint Marietta, nos, ıket valószínőleg a Temzébe dobatná. Ha erre kerülne a sor, Max akár oda is követné a lányt. – Azt teszem, amit csak akarok, Harold! – mondta csendesen. – Ez az elınye annak, ha kitagadják az embert. Többé már nem kell megfelelnem az apámnak, sem pedig a családomnak. Egészen felszabadító érzés. Harold dühösen csettintett a nyelvével, de Susannah megnyugtatólag a férje karjára tette kinyújtott kezét. – Kérlek, hagyjátok abba mindketten! Max, te most másképp látsz mindent. Ez a nıszemély behálózott téged, és most nem tudsz tisztán gondolkodni. Nem vagy önmagad. Állj meg egy pillanatra, és gondold végig, hogy mit csinálsz! – Én önmagam vagyok – felelte Max mosolyogva. – Ez az egésznek a lényege. Sokkal inkább önmagam vagyok, mint valaha is voltam. Harold megigazította ingujját, és lesöpört egy szöszt a nadrágjáról. – Susannah, drágám, egyedül hagynál minket egy percre? Látszott az asszonyon, hogy nem akar elmenni, de egy ingerült mosoly kíséretében elegánsan felállt. – Tehát menjek el? Hogy férfias dolgokról tudjatok beszélni? – Susannah! – kezdte Harold. Ám a nı csak unottan legyintett egyet, és kinyitotta az ajtót. – Ne is törıdj velem, majd elszórakoztatom magam. Megkérem Mrs. Pomeroy-t, hogy állítson össze egy listát a ház berendezésérıl. Jól fog jönni majd, mielıtt beköltözünk – mondta, és Maxre pillantva megrántotta a vállát. – Sajnálom, Max, de az élet megy tovább, az ilyen dolgokat pedig praktikusan kell kezelni. Nagyon kedvellek téged, de mindig is gyakorlatias nı voltam. Még egy pillanatig tétovázott, de már nem volt mit mondania, és ezt mindannyian tudták.
SARA BENNETT
122 VÁGYÁLOM
– Megteszi, ami tıle telik – szólt Harold csendesen, miután becsukódott az ajtó. – Kicsit maga alatt van mostanában, sosem volt egy erıs alkat. Gyakran gondol a múltra, amikor még kislány volt Jamaicán, és ez felzaklatja. El sem hinnéd, mennyit álmodozik arról, hogy hazamegy. – Azt hittem, túltette magát a múltján. Élete nagy részét Angliában töltötte, most már ez az otthona. Az igazi apja meghalt, nem? – Te ezt nem értheted. Nem beszél róla, de a szíve mélyén ı még mindig kreol. Megígértem magamnak, hogy egy napon majd elviszem oda, hogy láthassa az ültetvényt meg a házat, ahol felnıtt. – Azt hittem, apa lebontatta. Soha nem volt szentimentális az ilyesmikben. Soha nem beszélt azokról az idıkrıl. Kérdeztem, de mindig kikerülte a választ. Mintha csak… bőntudata lenne. Harold megvonta a vállát. – Talán így van. Talán amit Jamaicán csinált, nem volt teljesen legális, de tudom, hogy csak az lebegett a szeme elıtt, hogy megtartsa a Valland-házat a családnak. – Lehet, de ez mit sem változtat Susannah helyzetén. – Nagyon kedvel téged, Max. Nem az ı hibája, ami történt. – Tudom, és nem is állítom, hogy így van. Harold megköszörülte a torkát. – Nem kell kukacoskodnod velem, nem is az én hibám. Csak próbállak észre téríteni. Ez a nı nem való hozzád, és ha feleségül veszed, az nem csak a te életedre lesz kihatással. Mindannyian szenvedni fogunk a következményektıl. Nem is beszélve arról, hogy fogod eltartani a feleséged a család segítsége nélkül. Nem tarthatsz egyszerre két vasat a tőzbe. Nem szakadhatsz el a családtól, égethetsz fel magad mögött minden hidat, aztán meg majd visszajössz pénzért könyörögni. – Nem akarok semmilyen támogatást! – csattant fel Max, és bár próbálta türtıztetni magát, Harold szeme mégis kikerekedett. – Ne izgasd fel magad, barátom… – Egyikıtöktıl se akarok semmit. Ezt kell megértened! Az én életem többé nem tartozik rád, és nem is fogom hagyni, hogy beleavatkozz. Harold felállt. Ajkát összepréselte, mint mindig, mikor ideges volt. – Rendben van, testvérem, ha ezt akarod… Most mennem kell, mert nyilvánvaló, hogy nem tudsz tisztán gondolkodni. Ez a nı elvette az eszed, és még isten tudja, mi mást mővelt veled. De nem is érdekel, és jobb is, ha nem is tudok róla. Akármit is tervezel, nagyon, de nagyon meg fogod bánni. És ezt természetesen tudatnom kell a herceggel is. Max meghökkenten nézett rá. Miért kell úgy bánni vele, mint egy gyerekkel? – Harold! – szólalt meg csendesen. – Az még nem fordult meg a fejedben, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy kivel beszélsz? Ha akarod, tılem a parlamentben is mondhatsz egy beszédet, vagy adj fel egy hirdetést a Timesban, az sem érdekel. Harold még egy utolsó pillantást vetett rá, majd elhagyta a szobát. Max lejjebb csúszott a székében. Úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Még sohasem volt példa arra, hogy a családot ennyire érdekelték volna a magánügyei. Volt már olyan, hogy egy nem éppen megfelelı nıvel volt dolga, de senki sem törıdött vele. Mert egyiküket sem akartad elvenni. Persze hogy nem! Mert nem voltál szerelmes beléjük! Persze hogy nem! De Marietta Greentree-be szerelmes vagy, igaz? Max ekkor döbbent rá az igazságra. Szinte megkönnyebbült: ez a magyarázat arra, hogy miért viselkedik így mostanában. Tényleg szerelmes volt Marietta Greentree-be. Élete sivár lenne nélküle, de hogy lehetne ezt neki is elmagyarázni? Nem hibáztathatta azért, mert nem akar hozzámenni, és Cornwallba költözni vele. Végül is, mit tudott volna felkínálni neki? Csak egy kitagadott nincstelen volt, legalábbis a korábbi helyzetéhez képest. Marietta jobban járna nélküle…
SARA BENNETT
123 VÁGYÁLOM
Ökölbe szorította a kezét. A pokolba is, nem! Nem adhatja fel, harcolni fog érte! Rá kell ébresztenie, hogy egymásnak lettek teremtve. Fel kell nyitnia a szemét. Odakint a Bedford Square-en Harold besegítette feleségét a kocsiba. Addig tett-vett körülötte, míg a nı le nem állította. – Max felbosszantott, ugye? – kérdezte az asszony csendesen. – Tudom, hogy nagyon kedveled ıt. – Csakúgy, mint te, kedvesem. – Harold felsóhajtott, és lejjebb csúszott az ülésen. – Úgy érzem, hogy cserbenhagytam, hogy valamit tennem vagy mondanom kellett volna, hogy helyrehozzam ezt a zőrzavart. – Papa nagyon dühös volt, ami nem is csoda. – Nem, de azt hittem… – Megint sóhajtott egy nagyot, és a feleségére mosolygott. – Azt hittem, hogy mostanra elrendezıdnek a dolgok. Rá kellett jönnöm, hogy bár Max nem a fia, mégis sajátjaként szereti. Tudod, Susannah, Max nem érdemli meg ezt a bánásmódot. – Az élet kegyetlen – motyogta a nı, és tágra nyílt szemmel nézett a férjére. – Nem végzıdhet minden happy enddel. Isten nem szolgáltat igazságot, magunknak kell megtalálni. – De a herceg meg fogja tudni – erısködött Harold. – Tudom, hogy így lesz. Csak remélni merem, hogy addigra nem lesz még túl késı megmenteni Maxet. – Igen, csak remélni lehet, hogy nem lesz túl késı.
Amy Greentree hosszú ujjával gyengéden végigsimított Marietta haján. Karosszékében ült a szobájában, lábát a zsámolyon tartotta. Látszólag pihent, de a valóságban élvezte a második lányával töltött békés pillanatokat. – Tudom, hogy mostanában nem könnyő az életed, Marietta. Bárcsak sohasem találkoztál volna azzal a szörnyő férfival! Marietta az anyjára pillantott. – Férfi? – motyogta, és Max jutott eszébe. Tud Maxrıl! – Az a Jones nevő fickó. Attól a pillanattól fogva győlölöm, amikor elıször megláttam. A vigyorát, a hajbókolását, a dörzsöltségét. Annyira álságos volt, kedvesem. Csak te nem vetted észre, mert annyira bele voltál bolondulva. – Az asszony felsóhajtott. – Persze, nagyon jóképő volt, és ostobaság volt megtiltanom, hogy találkozz vele. Vivianna azt írta levélben, hogy engedjem meg, hogy gyakran látogasson meg, mert akkor úgy magad is rájössz, hogy micsoda pernahajder. Azt is írta, hogy minél inkább tiltom a találkozást, annál érdekesebb embernek fogod tartani. Marietta arcára kényszeredett mosoly ült. – Tényleg érdekesnek találtam. Akkor ı jelentette nekem a világot, okos volt, szellemes, és mikor csókot lopott tılem a kertben, még bátornak is tartottam. – Ráadásul elég pimasz is volt ahhoz, hogy megkérje a kezed. – Amy tágra nyílt szemmel emlékezett vissza. – Azonnal elzavartam, és azt mondtam neked, hogy soha többé nem láthatod. Marietta felsóhajtott. – Rávette Francescát, hogy továbbítson nekem egy üzenetet. Francesca azóta sem bocsátotta meg neki. Az üzenetben megkért, hogy szökjek meg vele, mert az milyen romantikus lesz. – Ó, az a romantika! – mosolygott Amy. – Semmi baj a romantikával, kedvesem. Sıt, szerintem mindenki életének része kellene, hogy legyen, csak néha hozzá kell adni egy jó adag józan észt is. – Mindegy, már úgyis kinıttem ebbıl az egész romantikásdiból – vágott vissza Marietta. Amy felnevetett. – Akkor csak szegényebb lettél – kötekedett az anyja. – Minden férfi, nı és gyermek arról álmodik, hogy valaki szeresse. Nincs abban semmi rossz. – Jones jól tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy levegyen a lábamról – válaszolt Marietta monoton hangon –, de mindez csak játék volt neki, és miután megkapta a díjat… – Igen! – vágta rá Amy. – Amikor megtudtam, hogy elszöktél, annyira dühös voltam, hogy korbáccsal küldtem utána Mr. Jardine-t. – Korbáccsal? SARA BENNETT
124 VÁGYÁLOM
Amy elmosolyodott. – Soha nem meséltem neked errıl, Marietta. Mr. Jardine utolérte, néhány kilométerre, délre. A gazfickó megállt, hogy pihenjen egy kicsit az út mentén. Nem hinném, hogy azóta képes lenne úgy elaludni, hogy ne jutna eszébe az az ébredés. Marietta levegı után kapott. – Azt akarja mondani, Mama, hogy Mr. Jardine… – Igen, drágám, megtette – sóhajtott Amy. – Legnagyobb szerencsétlenségünkre, az a szörnyő Rawlings addigra már elterjesztette a pletykát. Lehetetlen volt hallgatásra bírni – mondta, és elsimított egy tincset lánya arcából. – Ami történt, megtörtént. Marietta kuncogni kezdett, amikor elképzelte Mr. Jardine-t egy korbáccsal a kezében. Az akkori események már kezdtek nevetségessé válni. Akkor még olyan naiv volt. Max Valland igazi férfi, Gerard Jones pedig sohasem lesz az. Azt kívánta, bárcsak ismerte volna Maxet már akkor. Ha nem lett volna Gerard, akkor talán megfontolná Max ajánlatát. Másrészt viszont, ha Gerard nem lett volna, nem lenne összetörve a szíve, és nem lenne lerombolva a hírneve. Az egész olyan igazságtalan. – Tudnod kell, bármit akarsz is tenni, támogatni foglak – mondta Amy, és nyugodt tekintettel a lánya szemébe nézett. Marietta tudta, hogy anyja mindenki másnál jobban ismeri a vágyait, az álmait, ıt magát. Könnybe lábadt a szeme, szinte alig látta anyja szeretett arcát. – Magam sem tudom, hogy mit akarok – mondta reszketı hangon. – Ez a legnagyobb baj, Mama. Amy egy csipkés zsebkendıvel itatta fel a lány könnyeit. – Csitt! Nem vagy már gyerek, Marietta, felnıtt nı vagy. Intelligens vagy, értelmes, és nem kell belerohannod semmibe. Adj idıt magadnak, gondold át alaposan. Tudni fogod, hogy mi az, ha majd rátalálsz. Marietta tudta, hogy anyjának igaza van. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy már rátalált arra, amit akart. Nagy kár, hogy nem lehet az övé.
Tizenhatodik fejezet
Francesca ragaszkodott hozzá, hogy ha már egyszer Londonban van, megnézze a Towert. Maga után rángatva a kelletlen Lilt, Marietta alig tudta tartani a tempót Francesca hosszú léptei mellett. Francescát inspirálta a félelmetes hely, annak véres történelme, és a károgó varjak. Marietta úgy sejtette, hogy nıvére már tervezget egy rideg akvarellt, hogy megörökítse látogatását. Késıbb vásárolgattak egy kicsit, majd hazaindultak. Marietta azon kapta magát, hogy ásítozik, és azt gondolta, hogy ez Max hibája. Fáradt volt, nem tudott aludni, egész éjjel forgolódott. Max járt a fejében, teste szinte már dühítıen bizsergett. Valahogy véget kellett vetnie ennek az egésznek, de még nem jött el az ideje. Aphrodité üzenetet küldött neki, amelyben megadta a következı feladatot. Egy álarcosbálon kellett megjelennie inkognitóban, hogy ott találkozzon Maxszel. Mindig is arról álmodozott, hogy egyszer elmegy egy ilyen helyre, de hogy Max is ott lesz, az számára már maga volt a csoda. Marietta megfogadta, hogy amíg véget nem ér a bál, semmilyen döntést nem hoz Maxszel kapcsolatban. Visszatérve a Berkley Square-re, Mariettát jókora meglepetés érte. Hodge, a lakáj – miután kiadta az utasítást egy szolgálónak, hogy vigye el a csomagokat – suttogva közölte vele, hogy egy elıkelı személy szeretne vele négyszemközt beszélni. – Egy elıkelı személy? Ki az az ember, Hodge? – kérdezett vissza Marietta. Tudta, hogy izgatottá vált a hangja, és hogy Hodge élvezte, mikor titokzatos lehet. – Barwon hercege – felelte halkan. – A legjobb szalonban van, Lord Montegomeryvel.
SARA BENNETT
125 VÁGYÁLOM
Marietta nagyot nézett, és azon töprengett, vajon jól hallotta-e, de tudta, hogy Hodge nem mer tréfálkozni vele. Barwon hercege? Vajon mi az ördögöt akar Max apja „személyesen” megbeszélni vele? Aztán Hodge válaszának második része villant át kavargó gondolatain. – Oliver itthon van? – kérdezte reménykedve. – Igen, kisasszony, egy órával ezelıtt érkezett. Marietta megkönnyebbült. Semmi kedve nem volt találkozni Max apjával. Ha ı is olyan, mint Harold, akkor csakis ellenségeskedést várhat tıle, különösen ha Harold beszélt neki róla. Csakis ez lehetett a látogatás mögött. Harold megtudhatta, hogy még mindig találkozgat Maxszel, így magasabb fórumra terelte az ügyet. Biztos, hogy Max nem említette az apjának, hogy megkérte a kezét. Vagy mégis megemlítette ıt? Egy megbecstelenített yorkshire-i senkit? Nem tenne ilyet, Max nem olyan elhamarkodott, és nem is olyan buta. Mégis, nagyon eltökéltnek tőnt. Az a fajta ember volt, aki hozzá van szokva, hogy eléri, amit akar… Marietta érezte, hogy bármit is akar tıle a Valland család feje, az jó nem lehet. – Marietta? – szólította meg Francesca, aki kíváncsian figyelte, és szeme még a szokásosnál is macskaszerőbb volt. – Ki az a Barwon hercege, és mit akar tıled? – Én is épp ezt kérdeztem magamtól – válaszolta Marietta, és megigazította a szoknyáját. – Megjelenhetek így? Vagy vegyem fel a zöld-vörös selyemruhámat? – aggodalmaskodott. Mióta Max kiszabadította a főzı szorításából, azóta nagyon óvatosan húzta meg a szalagot, és igyekezett régebbi ruhákat hordani. Az a fullasztó érzés a Ledér Ladyben megtanította, hogy nem elég csak vágyni a levegıre. Francesca türelmetlenül nézett végig rajta, ıt soha nem érdekelte a divat világa. – Teljesen rendben vagy, Marietta – felelte, és közelebb hajolt, hogy Hodge ne hallja. – Egy férfiról van szó, ugye? Rögtön tudtam, mihelyt megláttalak, a szemed mindent elárul. Marietta csodálkozva pislogott, és most az egyszer nem színlelt. – Mit árul el a szemem? – A kielégültséget. A lánynak tátva maradt a szája, de mielıtt letagadhatta volna, megzavarták ıket. – Marietta? Vivianna állt a szalonba nyíló ajtóban. Kipirult volt és boldog. Boldogabbak tőnt, mint bármikor az elmúlt néhány napban. Azért lehet, mert Oliver itthon van – gondolta Marietta megkönnyebbülve, de az öröme rögtön el is illant, mikor felfedezte a testvére mogyoróbarna szemében villódzó haragot. – Gyere, és beszélj a herceggel – mondta, és szorosan megragadta a lány karját, idıt sem hagyva az ellenállásra. – Azt hiszem, ez a legkevesebb azok után, amit mostanában csinálsz. Az elsı ember, akit megpillantott, miután belépett a szobába, Oliver volt. Az ablak elıtt állt, kezét összefogta a háta mögött. Fáradtnak tőnt, és ezt igazolták a szeme alatt lévı karikák is, ám amint megpillantotta feleségét, arca rögtön kivirult. Mellette egy magas férfi állt, hasonló pózban, szakasztott olyan, mint Max, csak idısebb kiadásban. Sötét, göndör haja ıszesbe fordult, vastag szemöldöke majdnem teljesen eltakarta a szemét. Olyannyira, hogy miután megfordult, Marietta nem tudta megállapítani a szeme színét. Egy pillanatig gorombán nézett Mariettára, ı pedig viszonozta a keresetlen pillantást. Aztán Oliver tett egy lépést elıre. – Kegyelmes uram, ez itt a sógornım, Miss Marietta Greentree. Marietta, İméltósága, Barwon hercege. A férfi nem nyújtott kezet, és arcán sem enyhült a merev lenézés. Mariettát átjárta a borzongás, de nem félt viszonozni a kritikus pillantást. Emlékeztette magát, hogy nem tett semmi rosszat. Ami közte és Max között zajlott, ahhoz nem volt köze sem a hercegnek, sem pedig a Valland családnak. Csakis kettejükre tartozott. Végül is kitagadták a családból. A herceg és Max nagyon is hasonlítottak egymásra. Abszurdum, hogy azt hiszi, Max nem a fia. – Az unokaöcsém, Harold azt mondja, Miss Greentree, hogy megkérte önt, tartózkodjék a fiam látogatásától a Bedford Square-i házban. Vivianna felszisszent, de Marietta elébe vágott. – Ez így igaz, kegyelmes uram. – De ön még mindig találkozik a fiammal! SARA BENNETT
126 VÁGYÁLOM
– Igen, de nem a Bedford Square-en, kegyelmes uram. – Gondolja, hogy kíváncsi vagyok a részletekre? – csattant fel a herceg durván, majd méltóságteljesen elsétált a kandallóig és vissza. Marietta nyugtalanul, egyben elbővölve figyelte a férfit. Mintha csak Maxet látta volna. – Kegyelmes uram – folytatta nagyot nyelve a lány –, biztos vagyok benne, hogy ha találkozom is a fiával, az már nem tartozik önre. Azt mondta nekem, hogy minden kapcsolatot megszakított a családjával. – A testvérem nagyon szókimondó – lépett közbe Vivianna, és figyelmeztetı pillantást vetett Mariettára. Ám a herceg tudomást sem vett róla. – Önnek teljesen igaza van. Kitagadtam a fiamat – mondta Mariettának. Egy pillanatra úgy tőnt, hogy belerokkan tettének súlyába, hogy felemészti ıt. Aztán még jobban kihúzta már amúgy is egyenes hátát, és tovább folytatta. – Harold aggódik az én… Max jövıje miatt. Azt mondta, hogy az ön hírneve hagy némi kívánnivalót maga után, Miss Greentree. Ezúttal Oliver lépett közbe, és minden vidámság eltőnt riadt tekintetébıl. – Ön elveti a sulykot, uram! – Csak azt mondom, amit nekem is mondtak – válaszolt a herceg, de közben alig nézett Oliverre. – Szeretném tudni, hogy mi a sógornıje mondanivalója az üggyel kapcsolatban. Harold szerint Maxet egyáltalán nem érdekli, hogy milyen hatással lesz ez rá és a családjára. Kinyilvánította nısülési szándékát, a hölgy hírneve ellenére. Á! – mondta bólogatva, látván Marietta szemében a meglepettséget. – Ön nem is tudott errıl, ifjú hölgy? Vagy már el is utasította az ajánlatát? Okosabbnak tőnik annál, mint hogy elutasítson egy szerelemtıl szenvedı fiatalembert, mert ezzel csak még elszántabbá teszi. – Max tudja, hogy nem fogok hozzámenni – mondta végül Marietta, de ajkát merevnek érezte, és még a meglazított főzı is túl szorosnak tőnt hirtelen. – Sem hozzá nem megyek, sem pedig máshoz. Amint azt nagyon helyesen mondta, uram, a hírnevem lehetetlenné tesz bármilyen tisztességes házasságot. Eldöntöttem, hogy nem megyek férjhez, és ehhez tartom is magam. A herceg elmosolyodott. A hasonlóság így még szembetőnıbb volt. – Már látom, hogy Max miért kedveli önt – motyogta szinte magának, aztán újra felvette a haragos tekintetet. – İszinte leszek önhöz, Miss Marietta, csakúgy, mint ön volt hozzám. A fiam… Max, igen, kitagadtam ıt, de ön sohasem lesz Mrs. Valland, akárhogy vágyik is rá. Marietta azon gondolkodott, hogy vajon mitıl lett hirtelen annyira dühös. Arca kipirult, szemében harag győlt. Soha nem vágyott semmilyen hercegnıi titulusra, de mégis, nehezére esett elviselni, hogy ez az ember még a lehetıségét is megtagadja annak, hogy beleképzelje magát a szerepbe. – Tönkretette az életét, és most azt képzeli, megszabhatja neki, mit lehet és mit nem? Ön alábecsüli a fiát, uram! Soha nem fogja megbocsátani önnek, amit vele tett, és arra ne is számítson, hogy követni fogja az utasításait. Miért is tenné, hiszen szabad ember?! A herceg arckifejezése egyre borúsabb lett, tekintete elkomorult. – Ön semmit sem tud a fiamról, és, kérem, ne feledje, hogy kivel áll szemben. Marietta tudta, hogy kivel áll szemben, és egy cseppet sem kedvelte. Mr. Jardine mesélte, hogy Barwon mennyire rideg ember, aki életének fordulatait is egyenes vonalaknak látja, és akit soha, semmilyen morális megfontolás nem tartott vissza attól, hogy átgázoljon mások érzelmein. Most épp Max életének irányítását készült kezébe venni, dacára annak, hogy többé el sem ismeri fiaként. Max ezt sosem fogja hagyni. – Max felnıtt ember, uram, és ön nem… Barwon még inkább kihúzta magát, hogy lenézhessen a lányra. Marietta megijedt, de nem hátrált meg. – Ne tegye próbára a türelmemet, Miss Greentree, és ne mondja meg nekem, hogy mit nem tehetek. Engem csak a feleségem volt képes irányítani, és… Úgy tőnt, eszébe jutott a felesége, akit nem csak a halál választott el tıle, aki elviselhetetlen kínokat okozott neki. Eltorzult arccal küzdött a felelevenedı fájdalommal, és tisztán látszott, hogy ez már túl sok neki. Fıméltósága, Barwon hercege kisétált a szobából. Felesége sokatmondó pillantását látva, Oliver utánament. Marietta magán érezte Vivianna tekintetét, ami olyan érzés volt, mintha apró tırök álltak volna a hátába. Nagy levegıt vett, és a testvére felé fordult. Megrémült a látványtól. Vivianna mindig kiállt mellette, gondját viselte. Marietta nagyon szerette Viviannát,
SARA BENNETT
127 VÁGYÁLOM
és tudta, hogy az érzés kölcsönös, de most a nıvére arcán semmi nyoma sem volt szeretetnek, csak rideg ellenszenvet látott. – Hogy tehetted? – suttogta. – Tarthatatlan helyzetbe hoztad Olivert. Hogy jutott eszedbe inkognitóban találkozgatni Max Vallanddal? Szerinted ez csak valami játék? A legutóbbi botrány éppen elég volt, most meg bele akarsz keverni minket egy másikba?! Soha nem fogok megbocsátani ezért, Marietta, soha! Könnyek potyogtak a szemébıl, és elhagyta a szobát. Marietta mozdulni sem tudott. Tudta, hogy holtra sápadt, mert mikor Oliver visszatért a szalonba, egyenesen hozzá lépett, és magához ölelte ıt. A lány nem sírt, bár jólesett volna neki. – Nem akartam bajt okozni sem neked, sem pedig Viviannának – mondta halkan. – Soha nem tennék ilyet, Oliver. – Tudom, ’Etta. Vivianna is tudja, csak most fel van dúlva. – Győlöl engem! – A baba sok energiát elvesz, és én sem vagyok mindig itthon. Aggódik érted. Azt hiszi, cserbenhagyott téged és anyátokat azáltal, hogy elhanyagolt mostanában. Kikerültél a látókörébıl, és saját magát okolja emiatt. Bocsáss meg neki, Marietta. Marietta azon töprengett, hogy vajon Vivianna képes lesz-e megbocsátani neki, különösen azután, hogy megtudta, csökönyös testvérének eszében sincs megváltoztatni az álláspontját. Nehéz úgy bocsánatot kérni, hogy közben ne változtassunk a másikon. – Mi a terved Max Vallanddal? – kérdezte Oliver csendesen, és hátrébb tolta magától a lányt. Komoran nézett a szemébe. – Tényleg megkérte a kezed? – Igen, megkért. Azt is mondta, hogy költözzek hozzá Cornwallba – ismerte be de nemet mondtam. Tudja, hogy nem tehetem, tudja, hogy más terveim vannak. Tudja, hogy nem fogom hagyni, hogy megint összetörjék a szívem. Oliver megrázta a fejét. – De 'Etta – mondta gyengéden –, nem tarthatod kalitkában a szíved, ez képtelenség. De ha mégis, nos, ha mégis, akkor soha nem fogsz tudni igazán élni. Nem élhet igazán az, aki nem szeret. Tudom, hogy fájdalmat okoztak neked, de emiatt nem bujkálhatsz egy életen át. A szíved kiszárad és meghal, ha nem adsz neki még egy esélyt, hogy szerethessen. – Hallottad, mit mondott Max apja? – fakadt sírva végül Marietta. – Nem fog beleegyezni, hogy hozzámenjek Maxhez. Nem vagyok elég jó, így akár el is utasíthatnak. Jogom van megvédeni magam, hogy többé ne bánthasson senki. Ezzel megfordult, és elviharzott. Követte Vivianna példáját, felment az emeletre, és becsapta maga mögött az ajtót.
Max az apjára nézett, de nem szólt semmit. A herceg már fél órája otthon volt. Max megváratta, míg megírta a levelet a Cornwalli ingatlan kezelıjének, hogy a közeljövıben be fog költözni a házba. Amikor végzett, csatlakozott az apjához az emeleti szalonban, ahol Pomeroy épp felszolgált egy tálcányit felesége kitőnı lángosából. – Azért jött, hogy megnézze, elhagytam-e már a házat? – kérdezte a herceget, míg helyet foglalt. Már hónapok óta nem látták egymást. A herceg mókás pillantást vetett rá, és belekortyolt a teájába. – Éppen az imént látogattam meg a te kis… Miss Greentree-det. Max azon törte a fejét, vajon látszik-e rajta, hogy mennyire dühös. Talán látszott, mivel apja abbahagyta a tea kortyolgatását, és letette a csészét. Mintha csak attól tartana, hogy az ölében köt ki az ital. – Beleavatkozik a magánügyeimbe, Sir! – A fiam vagy. – Nem vagyok az, ezt elég világosan a tudomásomra hozta.
SARA BENNETT
128 VÁGYÁLOM
Barwon megköszörülte a torkát. Hirtelen öregnek és megfáradtnak látszott. Teljesen más volt, mint az a keserő, dühtıl elvakult ember, akit Max ismert. Azt kérdezte magától, vajon mit keres itt az apja, vajon miért akarja felszakítani a sebeket? Lehetséges volna? Lehet, hogy megbánta, amit tett? Még ha így is lenne, már túl késı. İrület volt ez, egy fájdalmas ırület, ami senkinek sem volt a hasznára. – Én… én szeretnék havi juttatást adni neked, Max. Természetesen Haroldé és Susannah-é lesz az ingatlan nagyobbik része, de azt akarom, hogy továbbra is a család része legyél. Formálisan fiammá fogadlak. Lesz majd egy-két jogi formaság, amit el kell intézni, de… nos, hamarosan minden elrendezıdik, és megint a fiam leszel. Önelégülten mosolygott, mintha szükségtelen lenne bármi mást mondania. Hihetetlen volt. Maxnek elakadt a szava, reszketett a dühtıl és a fájdalomtól. Ami még ennél is rosszabb volt, a herceg beleegyezésnek vette Max hallgatását, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Max karját. Max úgy rántotta el a kezét, mintha egy kígyó marását próbálta volna elkerülni. Lassan, mereven felállt, minden porcikájában olyan félelmetes volt, mint a herceg. – Semmit nem fogadok el öntıl, uram. Semmi sem kell, ami az öné. Kérem, távozzék! Barwon remegett. – Nem érted – mondta, és hangjából kiveszett a korábbi arrogáns magabiztosság. – Amikor elolvastam anyád levelét, olyan volt nekem, mintha halálos sebet kaptam volna. Amikor meghalt, legalább meg tudtam gyászolni, aztán megint elveszítettem. Ez alkalommal már csak győlölni voltam képes. – Az nem az én hibám volt – mondta Max csendesen. – Nem – bólintott lassan a herceg, és éppen olyan volt, mint egy öregember. Valóban vénnek tőnt, arcát ráncok szántották végig, válla megroggyant. – Nem, nem a te hibád volt, Max. Miután megtörtént, nem tudtam tisztán gondolkodni. Valakin ki kellett töltenem a dühömet, és csak te voltál mellettem. Elvesztettem az önuralmamat. – Arra vár, hogy megbocsássak? – Mélységesen megbántam, amit tettem, jóvá szeretném tenni, Max, hadd tegyem jóvá! Max hideg pillantást vetett apjára. Hogyan magyarázza el, hogy kettejük kapcsolata már soha nem lesz olyan, mint korábban volt, függetlenül attól, hogy a herceg mennyi pénzt szándékozott adni neki? Vajon az apja felfogja ezt? Vagy a csalódottságtól nem veszi észre, hogy többé már semmi nem lesz olyan, mint régen? – Beszélt Haroldnak és Susannah-nak a tervérıl? – Nem tartozik rájuk, de tudatni fogom velük. Elıször veled akartam beszélni, Max. Különben is, Harold azt teszi, amit mondok neki. – Értem. – Max tekintetébıl ellenszenv sugárzott. – Szeretném ezt az egész kellemetlenséget magam mögött tudni. Maxben egyre csak győlt a fájdalom. Talán még soha életében nem volt ennyire dühös, és még soha nem érezte ennyire jogosnak, hogy kimutassa érzéseit. A tény, hogy kitagadták, sokkal felszabadítóbb volt, mint azt valaha képzelte volna. – Tudja, apám, nem érdekel, hogy ön mit akar, és a Valland-ház sem érdekel. Teljesen elégedett vagyok anyám Cornwalli házával. Már alig várom, hogy odaköltözhessek. Terveim vannak a régi bányával. Ön valószínőleg csak nevetne rajta, mint valami értéktelen vacakon, és volt idı, amikor én is egyetértettem volna önnel. De már nem kell az ingatlanokra gondolnom. Nem kell szem elıtt tartanom, hogy egy herceg fia vagyok, nem kell ehhez mérten viselkednem, nincsenek feladataim és kötelezettségeim, amelyek köré szervezıdne az életem. Egyszerően Max Valland vagyok, és szabadon megtehetek bármit, amit csak akarok. Így hát Cornwallban fogok élni, Mariettával, ha hajlandó hozzám jönni – Itt egy pillanatnyi szünetet tartott, és hangszíne jéghidegre váltott. – Ön pedig megbántotta ıt, apám, ezért nem vállalok felelısséget a tetteimért. – Az isten szerelmére, Max! Most azt gondolod, hogy nem érdemelsz meg egy tiszteletre méltó feleséget, de állj meg egy percre, és gondold végig! Majd ha már mindent elrendeztem, választhatsz magadnak valaki mást – emelte meg a hangját a herceg, és kétségbeesetten folytatta. – Max, Max, gyere vissza! Ám Max közben elhagyta a szalont. Hallotta maga mögött az apja hangját, amint az egyik pillanatban még dühös, a következıben már mentegetızı, de Max nem figyelt rá. Lement az alsó szintre, ki a kapun, SARA BENNETT
129 VÁGYÁLOM
mit sem törıdve a Pomeroy házaspár izgatott kérdezısködésével. Átvágott a Bedford Square-en, végig a Bloomsbury Streeten. Életében elıször az sem érdekelte volna, ha soha többé nem látja a Valland-házat vagy az apját.
Francesca megveregette testvére hátát, és közben vigasztaló hangokat hallatott. Ahogy kinyílt az ajtó, Francesca felnézett. – Nem hagyja abba a sírást – szólalt meg aggódó hangon. Az ágy megmozdult Vivianna súlya alatt, ahogy odaült a testvére mellé. Gyengéden hátrasimította Marietta összekócolt haját, hogy láthassa kipirult, nedves arcát, kisírt szemét. – Marietta, kedvesem – suttogta. – Annyira sajnálom! Nem tudom, mi történt velem. Nem érdekel, ha megsérted a herceget, sértegesd, amennyit csak akarod! Az sem érdekel, ha megsérted az egész londoni elitet, és nyelvet öltesz a királynıre. Na, jó, talán azt mégsem – tette hozzá óvatosságból. – De a többi egy pillanatig sem érdekel. Te vagy az, aki nekem számít, és azt hiszem, errıl megfeledkeztem egy pillanatra. Kérlek, bocsáss meg, vagy örökké lelkiismeret-furdalásom lesz miatta. Marietta nıvére felé fordult, és látta, hogy Vivianna is sír. Ettıl újra zokogni kezdett, majd testvére karjába vetette magát. Francesca is csatlakozott hozzájuk. – Ki kell tartanunk egymás mellett – szólalt meg Vivianna szipogva. – Együtt kell maradnunk. Eddig is mindent túléltünk, ha egymás mellett voltunk, és ha nem… Ha egyikünknek bánata van, az mindannyiunknak fáj. – Mindenki egyért – mondta Francesca tompa hangon. Marietta felnevetett. – És egy mindenkiért? – kérdezte még mindig szipogva. Vivianna komolyan bólintott. – Pontosan. Az ajtón kopogás hallatszott, majd résnyire kinyílt. Lil dugta be a fejét, és elkerekedett szemmel bámulta a három testvér könnyáztatta arcát. – Elnézést a zavarásért, kisasszony, de egy úriember várakozik odalent, és Miss Mariettát keresi. Nem tőnik túl boldognak. Marietta eltakarta az arcát. – Csak nem megint a herceg? Lil megrázta a fejét. – Nem, kisasszony. Ezúttal a fia van itt. – Max itt van? – kérdezte Marietta, és felült. – Én… Én nem vagyok olyan állapotban, nem kerülhetek a szeme elé, fıleg azután, amit az apja mondott. – Szereted ezt az embert? – kérdezte Francesca komolyan. – Ezt a Maxet? Még soha nem láttalak ilyennek Marietta, soha. Biztos, hogy érzel valamit iránta. Marietta hideg tekintettel nézett rá. – Nem tudom, hogy mit érzek. Számolom a perceket, amíg végre újra láthatom, hiányzik, ha nincs mellettem, éjszaka róla álmodom. Vivianna felsóhajtott. – Ó, kedvesem! – Ez szerelem? De mit számít az, ha szeretem? Nem mehetek hozzá, és ezt meg is mondtam neki. Félek. Emlékszem, milyen volt, mikor ott hagytak a fogadóban, és egyedül kellett hazajönnöm. Nem volt semmi pénzem, és egy fuvaros hozott el a kocsiján. Aztán, amikor Mr. Jardine meglátott, meg sem ismert. Az arca… – folytatta, és könnyek gördültek végig az arcán. – Az ijedtség az arcán… Teljesen összetörtem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer ilyen mélyre süllyedjek. Egyszerően nem! Vivianna vigasztalóan megveregette a hátát, de a hangja magabiztos volt. – Marietta, szerinted miért kérte volna meg a kezed Lord Roseby, ha nem gondolná komolyan? İ igazi arisztokrata, és megcsorbult hírneve ellenére született úriember, akinek pozíciója, kapcsolatai vannak. SARA BENNETT
130 VÁGYÁLOM
İszintén hiszem, hogy ı nem az a fajta ember, aki anélkül megkérne, hogy valóban a feleségének akarna téged. Ha szereted, akkor komolyan el kellene gondolkodnod azon, hogy elfogadd az ajánlatát. Marietta nagyot nyelt idegességében. – De a szívem… – Hagyd már a szívedet! – szakította félbe Francesca. – Túl sokat aggódsz a múlt miatt. Nem élhetsz úgy, hogy zsebkendıbe csavarva hordozod a szíved, mint valami családi örökséget. Vedd elı, porold le, és adj neki még egy lehetıséget. – De egyedül nem kerülhetek a szeme elé. Lehet, hogy az apja már beszélt vele, és rávette, hogy vonja vissza az ajánlatát. Mi van, ha i… igent mondok, ı pedig közben meggondolta magát? Vivianna megölelte testvérét. – Mindannyian megyünk – jelentette ki határozottan Vivianna. – Francesca is. Ha mondani akar valamit neked, azt mondhatja mindannyiunk elıtt is. Marietta felnevetett, de Lil a szemét forgatta. – Akkor jobb lesz, ha sietnek – mondta szárazon. – Olyan fajta embernek tőnik, aki nem fog sokáig várakozni, hanem feljön ide, és elveszi, amiért jött.
Amikor Marietta kinyitotta az ajtót, az elsı, ami eszébe jutott, hogy Lilnek igaza volt. Max úgy festett, mint aki bármire képes. Arca feszes volt és sápadt, a gyógyuló sebhely szinte ordított a homlokán, sötét hajtincseit összekócolta a szél. Marietta biztosra vette, hogy gyalog jött a Bedford Square-rıl, legalábbis kinézte belıle. Figyelmét mégis a férfi tekintete kötötte le. Szemében érzelmek tüze égett. – Max! – Marietta! – A megkönnyebbülés enyhített kicsit arckifejezésén, de ez csak addig tartott, amíg meg nem látta választottja mögött a két másik nıt. Vivianna és Francesca is beléptek a szobába, és hang nélkül megálltak. – A testvéreim – válaszolta meg a fel nem tett kérdést Marietta. – Lady Montegomery és Miss Francesca Greentree. Max udvariasan meghajolt, Marietta pedig azon mosolygott magában, hogy még az adott körülmények között is úriemberként viselkedik. – Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte. – Én… Nem. Ha van valami mondanivalója, azt elmondhatja a testvéreim elıtt is. Az édesapja ma már meglátogatott minket. Max felsóhajtott. – Az apám. Igen, értem. Soha nem tudta, hogy kell kezelni mások érzéseit. Azt hiszi, elég, ha azt mondja: sajnálom – mondta, és hangnemet váltott. – Nem kérem, hogy bocsássa meg, amit mondott, csak annyit kérek, hogy fontolja meg. – Az apjának nem kell aggódnia! – vágta rá gyorsan Marietta. – Nem fogok férjhez menni önhöz, Max. Megmenekül a rossz híremtıl. Max felnyögött, és úgy tett, mintha ki akarná tépni a saját haját. – Marietta, engem nem érdekel a hírneve! Boldogok lehetnénk egymással. És ez a másik zagyvaság… Nem tudom végignézni, ahogy tönkreteszi magát. – Nem teszem tönkre magam – felelte gyorsan a lány. – Csak a szívemet védem. – Szeretlek! Egy pillanatra csend lett a szobában. Francescának még a lélegzete is elállt. Marietta el tudta képzelni, hogy mi jár a nıvére fejében – Maxet igazi byroni hısnek tartja. Végül Vivianna törte meg a csendet. – Lord Roseby, tisztában van azzal, hogy mit mondott? Max le sem vette szemét Mariettáról. SARA BENNETT
131 VÁGYÁLOM
– Feleségül akarlak venni. Szeretlek! – Karját felemelve folytatta. – Mi mást mondhatnék? Marietta szeme könnyben úszott, de visszatartotta a sírást. Alig tudta megállni, hogy ne vesse magát a férfi karjaiba, és ne viszonozza a vallomását. Ahogy ingadozott a szakadék szélén, eszébe jutottak Oliver és Vivianna szavai, hogy a boldogság olyasvalami, amit nem szabad könnyelmően eldobni magunktól. Legutóbb rosszul választott, meg is szenvedett miatta, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezúttal is a rossz utat választaná. Max ebbıl a szempontból nem jelentett fenyegetést, Max tökéletes választás volt. Talán eljött az ideje, hogy újra bízzon a szíve szavában. Próbaképp elırelépett. Sokkal könnyebben ment, mint gondolta volna. Tett egy újabb lépést. Max mozdulatlanul figyelte ıt, arra várva, hogy mi következik. Már egészen közel volt, de Max még mindig nem mozdult, mintha nem akarná megijeszteni. Marietta felemelte a kezét, és végtelen gyengédséggel megérintette a férfi arcát. – Igen, Max! – Egy pillanatra azt érezte, hogy hatalmas huppanással a földre zuhan, de aztán ez az érzet hamar megváltozott. Szinte lebegett a boldogságtól. Max arca széles mosolyra húzódott. – Marietta! – suttogta, és magához ölelte a lányt, a testvérei szeme láttára, mintha megfeledkezett volna arról, hol van. Az is lehet, hogy egyszerően nem törıdött vele. – Soha nem fogod megbánni! – súgta a lány fülébe. – Remélem, hogy te sem fogod megbánni – válaszolta halkan Marietta. – Boldog vagyok, hogy nem leszel herceg, Max, mert ha az lennél, akkor sohasem találkoztunk volna, és nem mehetnék hozzád feleségül. Max olyan erıvel szorította magához, hogy alig jutott levegıhöz. Mintha sohasem akarná elengedni. Vivianna megköszörülte a torkát. – Lord Roseby! Azt hiszem, jobb lenne, ha most elengedné a húgomat. Max zavartan nézett vissza rá. – Nos, akkor azt hiszem, gratulálhatunk – tette hozzá Vivianna, és sugárzó arccal elindult feléjük. Francesca kicsit lemaradva követte, és azon nevetett, hogy amikor Londonba jött, meg sem fordult a fejében, hogy tanúja lesz egy lánykérésnek. Mire mindenki gratulált, hogy új taggal bıvült a Greentree család, Max teljesen kimerült. Lady Greentree nem sokkal korábban ért haza titkáránál és családi barátjuknál, Mr. Jardine-nél tett látogatásából. Oliver félrehívta egy pohár brandyre, hogy elmondja neki, Marietta milyen kedves lány, és hogy mennyire kedveli ıt. Ebbıl Max arra következtetett, hogy ha bármi rosszat tesz Mariettával, akkor nagy bajban lesz. – Cornwallban messze lesz a testvéreitıl – mondta Max, míg a három nıt figyelte, amint nevetgélnek, beszélgetnek, ahogy máris hozzálátnak az esküvı megszervezéséhez. Oliver megvonta a vállát. – Bármikor meglátogathatja ıket, és viszont. Ha boldog lesz, fel sem tőnik majd neki a távolság. – így van – mosolygott Max. Ekkor Marietta elkapta a vılegénye tekintetét, és felragyogott az arca. Nagyon szerette ıt, és ezt Max is látta rajta. Boldog volt, igazán boldog, hogy nem hozta szóba az apja tervét, hogy visszahelyezze a Valland család középpontjába, és azt, hogy ı pedig visszautasította az ajánlatát. Visszavonhatatlanul elutasította. Nem beszélve arról, hogy ha Marietta megtudná, hogy visszakapta a nemesi rangot, biztosan nem menne hozzá. Max pedig képtelen lenne elviselni, ha elveszítené, ami végre az övé lett.
Tizenhetedik fejezet
Marietta este még olvasott pár bekezdést anyja naplójából: SARA BENNETT
132 VÁGYÁLOM
A. egy ravasz üzletember, ami szokatlan egy férfitól. Beszélgettünk egy évek óta dédelgetett álmomról, hogy alapítok egy különleges klubot Londonban, ahová a hozzá hasonló férfiak járhatnának, és a leggyönyörőbb, leghozzáértıbb nık szórakoztatnák ıket Úgy döntöttünk, hogy a hely neve Aphrodité Klub lesz, A. pedig beszélt a bankárjával. Közösen vezetjük majd, megbízom benne, bár köztünk az érzelmek kihőlıfélben vannak. İ az a fajta ember, aki soha nem árulna el. Van valami, amit még nem mondtam el neki, még nem találtam meg a módját. Babát várok, remélem, örülni fog. Még egy kisláng. Olyan boldog vagyok! Az én kis családom teljessé válik, bár az apja és én már nem vagyunk szeretık többé, csak közeli barátok és üzlettársak. Az Aphrodité Klub jól prosperál, úgy látszik, divatba jöttünk. Ma reggel ébredés után rájöttem, hogy boldog vagyok. Itt vannak a lányok, és van egy férfi, aki azt mondja, imád. Bár nem nagyon hiszek az effajta kijelentésekben, mégis jó hallani, ha valaki azt mondja, hogy gyönyörő vagyok és kívánatos. Tehát boldog vagyok, és ezt még Jemmy gondolata sem homályosíthatja el. Azt hiszem, az életem végre nyugodt vizekre talált. A szoba el volt sötétítve, mintha a lakója nem tudná elviselni a verıfényes tavaszi nap látványát. Marietta csak egy sötét, görnyedt alakot látott a karosszékben. Aphrodité megérintette lánya kezét, és amikor a lány ránézett, az anya az alak felé biccentett. – Fájdalmai vannak, az utazás nagyon megviselte. De nagyon szeretne találkozni veled, Marietta. Légy hozzá kedves és türelmes, oui? Marietta bólintott, és közelebb lépett az apjához. Most már örült, hogy elızı este beleolvasott anyja naplójába. Örült, hogy ha csak egy kis darabot is belıle, de megismerhette apja múltját, hogy megtudta, szülei milyen régóta állnak üzleti kapcsolatban. Az apja segített az Aphrodité Klub beindításában, ık ketten megosztották a költségeket, az apja mégis hagyta, hogy Aphrodité a saját szája íze szerint vezesse az intézményt. Aphrodité olyannyira megbízott benne, hogy amikor már nem voltak szeretık, akkor is kikérte a véleményét üzleti kérdésekben. A férfi kezére támasztott fejjel figyelte a lányt, követte minden lépését. Apja lába használhatatlanná sorvadt, és a szoba melege ellenére gyapjúkendı takarta. Marietta megpróbált mosolyogni, de reszketett az ajka. Ez az apám – mondta magának –, és végre megismerhetem. – Marietta! – szólította meg a férfi. A lány megfigyelte kék szemét, halántékán ıszülı haját. – Sajnálom, hogy így kell látnod, lányom. Fárasztó volt az út Londonig, és még nem vagyok teljesen fogadóképes. – Sajnálattal hallottam a… problémáiról. A férfi felemelte a kezét. Marietta jól láthatta hosszú, elegáns ujjait, melyek közül az egyiken ékköves győrő díszelgett. – Ülj le mellém, Marietta, hadd vegyelek jobban szemügyre. A lány a kanapén foglalt helyet. Érezte, amint álla megemelkedik, ahogy apja egyik oldalról a másikra fordítja a fejét. Minden egyes vonását alaposan megnézte. – Mi az? – kérdezte Marietta sóhajtva, és attól tartott, hogy csalódást okozott. Ennek a puszta lehetısége is rosszulesett neki. – Olyan gyönyörő vagy, lányom! – mondta a férfi. – Nagyon hasonlítasz az anyámra, ı is igazi Vénusz volt. Egy igazi kis forgószél volt, akit az apám is imádott. Most már mindig ı fog eszembe jutni, ha rád nézek. Aphrodité mosolyogva lépett közelebb, lehajolt, és gyengéden megcsókolta a férfi arcát. Marietta ismét rádöbbent, hogy mennyire fontosak egymásnak. – Szegény Adam – szólalt meg kedves hangon. – Nem jó így látni téged, mon ami. Menjünk el inkább, hogy tudj pihenni? – kérdezte az asszony. – Nem, nem – motyogott a férfi. – Szeretnék még gyönyörködni a szépséges lányunkban. Aphrodité mosolygó arcát Marietta felé fordította. – Valóban nagyon szép. SARA BENNETT
133 VÁGYÁLOM
– És mit fogsz kezdeni ezzel a szépséggel, gyermekem? – kérdezte Adam. – Már huszonegy vagy, és anyád szerint még hajadon. Nem hinném, hogy az angol férfiak ennyire vakok lennének. Csak nem a tökéletes férfira vársz? Nos, hidd el nekem, hogy sosem fogod megtalálni. Marietta vetett egy pillantást az anyjára. Még nem mesélt Aphroditének Max lánykérésérıl. Ki akarta várni a megfelelı pillanatot, amikor majd mind együtt lesznek, úgy akarta közölni velük a jó hírt. – Már megtaláltam a tökéletes férfit, uram. A neve Max Valland. Feleségül kért, és én igent mondtam. Aphrodité levegı után kapott. – Marietta, te rossz kislány! Ezt eddig eltitkoltad elılem. Marietta megpróbált olvasni az anyja szemében. – Örül, Mama? – kérdezte suttogva. – Sajnálom, hogy mégsem fogok a nyomdokaiba lépni, de azt hiszem, nem lenne belılem jó kurtizán. Adam le sem vette róluk a tekintetét, ezek hallatán pedig felnevetett. Nevetése fröcsögı köhögésre váltott. Aphrodité felemelt egy pohár szíverısítıt, és a férfi szájához emelte. Adam ivott, aztán megint köhögött, ám végül sikerült összeszednie magát. – A lányunk önre emlékeztet, kedves Madame – mondta végül, a fáradtságtól rekedt hangon. – Óvatosan kövesd a szíved, Marietta, mert olyan helyekre vezethet, ahol nem szívesen leszel, így van? – Ez utóbbi megjegyzése Aphroditének szólt, aki egy gúnyos fintorral válaszolt. – Az élet arra való, hogy szeressünk – vágott vissza az asszony. – Lehet, hogy követtem el hibákat, de legalább éltem. A férfi bólintott, de a vidámság eltőnt az arcáról. – Remélem, az a Max jól fog bánni veled, lányom, mert ha nem, akkor velem győlik meg a baja. – İ a herceg fia – válaszolt Marietta. – Legalábbis az volt. – Az mindegy, te túl értékes vagy számára. Marietta boldog volt. Mióta megismerte Maxet, ez volt az elsı alkalom, hogy valaki ilyen szívmelengetı dolgokat mondott neki. Aphrodité megfogta mindkettıjük kezét. – Nagyon boldog vagyok – mondta. – Nem lett volna helyes, ha kurtizánnak állsz, Marietta, és Max… Max igazi úriember, látszik rajta, hogy mennyire szeret. Legyetek nagyon boldogok! Adam megszorította az asszony ujjait. – Marietta, egyszer meglátogathatnál. Van egy házam Somersetben, ott élem egyszerő életem. Ne nevess ki, de néha még dolgozom is a kertben, virágokat ültetek, és locsolgatom ıket. – Nagyon szeretném meglátogatni önt Somersetben – felelt Marietta határozottan. – Helyes, helyes – felelte a férfi. Megpaskolta a lánya kezét, és mosolygott. Olyan volt, mintha kifogyott volna a mondanivalóból. Jelentıségteljes pillantást váltottak Aphroditéval. Az asszony Mariettához fordult. – Valami nagyon fontosat szeretnék mondani, mon petit puce. Az Aphrodité Klub Adammel közös tulajdonunk. Már sok évvel ezelıtt megegyeztünk, hogy mint gyermekünkre, rád örökítjük, ha eljön az ideje. Azt akarjuk, hogy te légy az Aphrodité Klub tulajdonosa, Marietta. Mit gondolsz errıl? Mindketten feszülten várták a lány reakcióját. Marietta nem is tudta, mit feleljen, szeme könnybe lábadt. – Ó – suttogta. – Ez is csak egy üzlet – szólt gyorsan Adam. – Gondolj rá így, lányom. – Elsısorban a gyönyörök háza, másodsorban üzlet – tette hozzá Aphrodité. Marietta arca mosolyra húzódott, ahogy civódni hallotta ıket. – Meglepıdtél? – kérdezte Aphrodité gyengéden, de árgus tekintetében komolyság ült. – Ha akarsz, mondhatsz nemet is. – Megértenénk – motyogta Adam. Marietta nem tudta, sírjon vagy nevessen. Az Aphrodité Klub az övé lett. Bizonyos szempontból az anyja nyomdokaiba léphet, és Max is az övé. – Büszke lennék, ha az Aphrodité Klub tulajdonosa lehetnék. Nagyon köszönöm mindkettıjüknek. SARA BENNETT
134 VÁGYÁLOM
Adam elégedetten bólintott, Aphrodité pedig nagyot sóhajtott. – Akkor én is nagyon örülök, de reméljük, hogy az a nap csak a távoli jövıben lesz, oui? Most pedig – mondta felállva az asszony –, az apád elfáradt. Hagyunk pihenni, Adam. Esetleg Marietta újra meglátogathatna, mielıtt visszatérsz Somersetbe? – Természetesen! Nagyon örülnék neki! így is túl sokat voltunk külön. Marietta szorosan megölelte apját, majd magára hagyták. Aphrodité a lányára nézett, majd átkarolta derekát. – Ne izgasd magad, mon petit puce. Valóban szomorú, hogy ilyen dolog történt vele, más szempontból viszont szerencsés ember. Nem kell sajnálni ıt. – Nem sajnálom – válaszolt Marietta megfontoltan. – Csak azt szeretném, ha megint tudna járni. Nem magam miatt, hanem miatta. – Kitaláltam neked egy újabb feladatot, emlékszel? Találkoznod kell Maxszel az álarcosbálon, a Vauxhall Gardensben. Még mindig végig akarod csinálni? – Ó igen, köszönöm – válaszolta a lány. Ezáltal megünnepelhetik majd a boldogságot, szerelmük gyızelmét. – Ez lesz az utolsó találkátok, mon petit puce. Úgy döntöttem, hogy aranyszínő maszkot fogsz viselni, hozzá vörös köpenyt, szırmeszegéllyel, Max pedig fekete köpenyben és ezüst álarcban lesz. A rotundánál fogtok találkozni, aztán együtt végigmentek a Sötét sétányon. Nagyon romantikus lesz, biztosan örömet okoz majd neked. Ez az én eljegyzési ajándékom. Marietta tényleg örült neki. – És mik lesznek a szabályok ez alkalommal? – kérdezte anyját komolyan. Aphrodité felkacagott. – Minek kellenek szabályok? Legutóbb sem feleltél meg nekik, miért veszıdnénk velük most? Állítsd fel a saját szabályaidat, Marietta. Légy boldog! Na! Ez a szabály. Egyszerően csak boldognak kell lenned. Boldog leszek – mondta magának Marietta. És mégis… Most valami teljesen új kétség borzolta fel lelkének nyugodt tengerét. Mit gondol majd Max arról, hogy egy napon ı lesz az Aphrodité Klub tulajdonosa? Lehet, hogy szemet hunyt a hírneve és kétséges származása felett, de vajon azt is elnézi-e majd, hogy egy bordély tulajdonosa lesz? Nem fogom elmondani neki. Végül is csak hosszú évek múlva lesz esedékes. Elhatározása nyomán az az érzés támadt benne, hogy máris becsapja a vılegényét.
Max mosolyogva fogadta Aphrodité üzenetét, melyben gratulált közelgı menyegzıjéhez, egyben tudatta vele a báli randevú részleteit. Maxnek hiányozni fognak az effajta találkozások izgalmai, a cselszövések, de a házasság gondolata olyan melegséggel töltötte el a szívét, amilyet még sohasem érzett. És ott lesz majd a szívében a vágy és a szenvedély is, de helye lesz a bizalomnak és a szeretetnek is. Boldog volt, hogy azzal a nıvel élheti le az életét, akit mindenki másnál jobban akart. – Max? A férfi ijedten megfordult, az üzenet kihullott ujjai közül. Harold állt a szobában, legörbült szájjal. Nem tőnt boldognak. – Azt hallottam, hogy a herceg örökbe akar fogadni. – Visszautasítottam az ajánlatát, Harold – válaszolta Max óvatosan. Harold megvonta a vállát, mintha nem hitt volna neki. – Örülök neki, hát persze hogy örülök, de nem hagy nyugodni a kérdés, hogy vajon vissza akar-e helyezni a korábbi pozíciódba is? Susannah azt gondolja, hogy igen. Mi lesz így velünk, Max? Úgy érzem magam, mintha hintában ülnék. – Nem áll szándékomban elfogadni… Ám Harold türelmetlenül legyintett.
SARA BENNETT
135 VÁGYÁLOM
– Most ezt mondod, de holnapra már másképp fogod gondolni. Majd a herceg meggyız, és Marietta Greentree is ezt fogja tenni. Az ı múltjával melyik nı ne akarna hercegnı lenni? Max érezte, amint a dühtıl minden izma, minden ina megfeszül. Tudta, hogy unokatestvére rendkívül feldúlt, ezért, de csakis ezért uralkodott magán. Ez is az apja hibája volt, aki könnyedén gázolt át mások érzelmein úgy, hogy közben csak a saját célja lebegett a szeme elıtt. Max az italostálcához lépett, hogy brandyt töltsön mindkettıjüknek. – Ülj le, Harold, beszéljük meg a dolgot. – Remélem, tudod, hogy nem magam miatt mondom – szólalt meg Harold. Úgy tőnt, meg sem hallja, amit Max mond neki. – Csakis Susannah érdekeit tartom szem elıtt. Max megfordult, és látta, hogy Harold felvette az üzenetet az asztalról, és azt olvassa. Max érezte, amint lángolni kezd az arca, amiért ilyen durván beleavatkoznak a magánéletébe. Haroldnak fel sem tőnt, hogy mi az, amit olvas. Letette a papírt, és elvette az italt, amit Max nyújtott felé. – Marietta és én össze fogunk házasodni, és Blackwoodban fogunk élni. Úgy döntöttem, újra megnyitom a régi bányát. Munkát adok a falubélieknek, és talán nekem is marad némi pénzem. Biztos nagyon furcsállod, Harold, de nincs szükségem a Valland-házra, és semmi egyébre, amire valaha a sajátomként tekintettem. A kitagadottság felszabadít, nem beszélve arról, hogy hamarosan enyém lesz a legbecsesebb kincs. – Azt kívánom… – kezdte Harold, de bármit is akart kívánni, meggondolta magát, és nem osztotta meg Maxszel. Helyette lenyelte a brandyjét, és azt kérdezte: – Meghívsz majd az esküvıre, Max? Ígérem, hogy jól fogok viselkedni. Max komoly pillantást vetett rá. – Még gondolkodom rajta. Harold mosolyogva fogott kezet Maxszel. – Sok szerencsét – mondta és tényleg komolyan gondolom. Max elgondolkodva nézett utána. Harold ki volt fordulva magából, de nem lehet okolni érte azok után, amit a herceg tett velük. Arra gondolt, vajon Haroldnak igaza volt-e, amikor azt mondta, hogy elgyengülhet, és talán hagyni fogja, hogy az apja visszahelyezze az örökösi pozícióba. És ha ez megtörténik, egyet jelent-e Marietta elvesztésével? Világosan megmondta, hogy nem akar hercegnı lenni – azt gondolta, hogy a múltja miatt nem alkalmas egy ilyen cím viselésére. Ha választania kellene a hercegi örökösség és Marietta között, egy percet sem tétovázna. Egy cseppnyi kétség sem volt benne.
A Berkley Square-i ház könyvtárában William Tremaine méltán rosszalló pillantással bámulta Mr. Jardine-t. – Láttam ám, hogy néz a húgomra, Jardine! Ne nézzen bolondnak vagy vaknak, mert egyik sem vagyok. Mr. Jardine érezte, hogy elvörösödik. – Téved, Mr. Tremaine, nem áll szándékomban… – Igen, igen, csak tartsa meg a magyarázatait magának, nem akarom hallani. Az lenne a legjobb, ha most azonnal beadná a felmondását. – Azt biztosan nem fogom megtenni. William kék szeme vészjóslóan összeszőkült. – Ellenkezik velem? – Nem ön alkalmaz engem, hanem a testvére. Természetesen, ha ı utasítana arra, hogy mondjak fel, az teljesen más lenne, de addig folytatom a munkát. – Igen, bámulja ıt! Tudom ám, hogy mire megy ki a játék! Az ı pénzén akar nyugdíjba menni, az ı otthonának a kényelmébe. Nem fogom hagyni, hallja? Nem hagyom! – William! Mielıtt William be tudta volna fejezni a mondatot, egy másik hang szólalt meg az ajtóból. Amy Greentree volt az, a botjára támaszkodva. Arca kipirult a dühtıl, szeme villogott, csakúgy, mint a testvéréé.
SARA BENNETT
136 VÁGYÁLOM
– Milyen jogon beszélsz ilyen hangon Mr. Jardine-nal? És hogy mered feltételezni azt, hogy bármi módon ártani akarna nekem, vagy azt, hogy be akarna furakodni a magánéletembe? İ egy úriember, aki nagyon jó barát, és egyben a titkárom is. Nagyon dühös vagyok rád! Nincs jogod így beszélni vele. William felfújta az arcát. – Minden jogom megvan hozzá, én vagyok a család feje, és… – Annak semmi köze ehhez. Én, én hálás vagyok az aggodalmadért – vágott közbe Amy, ám látszott rajta, hogy nem az –, de nem kértem ki a véleményedet. William egy kézlegyintéssel reagált. – Te egy nı vagy, Amy, és szükséged van egy férfira, aki helyrehozza a hibákat, amiket vétesz. Testvéredként jogom van… – Meglett nı vagyok, William. Egy özvegy, akinek három felnıtt lánya van. Nincs szükségem senkire, aki helyrehozná a hibáimat. – Te nem ismered úgy a világot, mint ahogy én. Vannak férfiak, csirkefogók, akik csupán azért furakodnak a bizalmadba, hogy kifosszanak. Amy gyorsabban vette a levegıt, ujjai a botra feszültek. Amikor válaszolt, hangja szokatlanul halk volt. – Figyelmeztetlek, William, ha ragaszkodsz hozzá, hogy beleavatkozz a magánéletembe, a végén kizárlak belıle. A férfi egy pillanatig csak nézett Amyre, nem hitt a fülének. – Én vagyok a családfı, Amy, és nem hagyom, hogy itt botrány legyen. Ez az ember pedig… Amy ismét közbevágott. – Nem tőröm, hogy rágalmazd Mr. Jardine-t. Menj haza, William, és törıdj a saját dolgoddal. Ma már nincs itt rád szükség. William válaszolni akart, de aztán mégsem mondott semmit. Megsértıdve felállt, és elhagyta a szobát. Amy mély lélegzetet vett, majd még egyet. Egész testében reszketett. – Nem tudom, miért büntet a sors egy ilyen elviselhetetlen testvérrel. Bocsánatot kérek. Mr. Jardine lassan közeledett Amyhez, mintha William szavai még nagyobb óvatosságra intették volna. – Nem az ön hibája, Amy. Gondolja, hogy érdekel, mit beszél egy ilyen pletykafészek? Remélem, azért annál jobban ismer. Amy felnevetett, az izgatottság és a harag könnyei felszáradtak arcáról. – Igen, ennyire már ismerem önt. Legalábbis remélem, hogy ismerem. – Akkor verje ki a fejébıl az egészet, én is azt fogom tenni. – Bárcsak tudnám! – sóhajtott fel Amy. – Bárcsak érteném, hogy mitıl van ilyen állapotban. Sosem volt könnyő vele, de mostanában egyre rosszabb a helyzet. – Abban legalább biztos lehet, hogy miután ön visszatér Yorkshire-be, a testvére nem fogja megtenni az utat, hogy felkeresse. – Igen, ott biztonságban leszek. Amy egy pillanatig nézte a férfit, majd elfordult. Újra a megszokott arckifejezést öltötte fel. – Hagyom dolgozni, Mr. Jardine. A férfi meghajolt, majd felegyenesedett. Hallgatta Amy elhalkuló lépteit. Vajon az asszony észrevett valamit az arcán? Vajon belátta, hogy Williamnek igaza volt? Hogy sokkal komolyabb érzelmeket táplál Amy iránt, mint amilyet egy titkárnak kellene a munkaadója iránt? Mr. Jardine furcsamód szinte azt remélte, hogy így történt. Úgy legalább felszínre került volna a nı iránt érzett szerelme. Hosszú ideig nyugodtan viselte, hogy nem adott hangot érzéseinek. Reménytelen eset volt, de nem volt más választása. Már a gondolatától is megrémült annak, hogy esetleg felzaklasson egy olyan kedves teremtést, mint Amy Greentree. Amynek igaza volt Williammel kapcsolatban. Nem tudni, miért, de mostanában kibírhatatlanul viselkedett. Talán a három lány miatt volt ilyen állapotban, akik, úgy tőnt, vonzzák a botrányokat, vagy pletyka áldozataivá lesznek. Vagy talán hallotta a legutóbbi híreket Mariettáról és Barwon fiáról? Talán ez volt a helyzet. Bármi is okozta a viselkedését, Mr. Jardine már alig várta, hogy hazaérjen a Greentreebirtokra, és élete visszatérjen a rendes kerékvágásba.
SARA BENNETT
137 VÁGYÁLOM
Majd felderengett elıtte egy pillanatra Amy arca. A nı nem nézett teljesen a szemébe. Azon töprengett, hogy vajon meg fognak-e változni a dolgok az iménti jelenettıl, vagy marad minden a régiben.
Amy Greentree egymagában álldogált a hallban. Valahogy szétszórtnak érezte magát, bár nagyon fontos döntés elıtt állt. William iránt érzett haragja még mindig forrt benne, de már teljesen más járt a fejében. Valami, amit már réges-régen észre kellett volna vennie. Mr. Jardine szerelmes volt belé. Ám ı Edwardot szerette… Még mindig Edwardot szerette, még így is, hogy már hosszú évek óta halott. Egy férj elvesztésével nem vész el a szerelem is. Ebben a pillanatban nagyon vágyott az ölelésére, arra, hogy fejét Edward izmos mellkasára hajthassa, hogy védelmezze és szeresse. Mr. Jardine szerette ıt, és az asszony is kedvelte a férfit. Egészen addig a pillanatig nem tőnt fel neki, hogy mennyire szerelmes belé a titkára, amíg William meg nem fenyegette. Arra gondolt, hogy mennyire hiányozna neki, ha a férfi esetleg elmenne. Az élete… üressé válna. Amy Greentree úgy érezte magát, mint aki hosszú álom után most kezd ébredezni.
David! A férfi ijedten felállt, a tollat és a papírt leverte az asztalról. Amy jött vissza hozzá, és a keresztnevén szólította, ami egyáltalán nem volt megszokott tıle. Ahogy közelebb ért, a férfi látta, hogy az asszony arca sápadt, de határozott. Ez alkalommal mélyen a szemébe nézett. – Amy. Az asszony gyengéden a férfi vállára tette a kezét, tekintetét továbbra is arcára szegezte. Mr. Jardine meg sem mozdult, képtelen lett volna rá. Arra gondolt, vajon mit láthat Amy a szemében. Szerelmet biztosan, valamint a hosszú évek elkötelezettségét és hőségét. De vajon láthatja-e az ígéretet, amelyet annyira meg akart tenni, és a közös élet lehetıségét, amire annyira vágyott? Amy mosolygott. Olyan gyönyörő volt, hogy a férfi alig tudta állni a tekintetét. Aztán az asszony közelebb hajolt, ajkát a férfi ajkához érintette, és egy finom csókot lehet rá. – Ezt azért, aki vagy, Dávid – suttogta. Az ajtó hang nélkül csukódott be mögötte. David Jardine úgy rogyott vissza a székébe, mint aki bepillantást nyert a Paradicsomba.
Tizennyolcadik fejezet
Marietta ellenırizte, hogy aranyszínő maszkja a helyén van-e. A mosolygó álarc arcának csak a felsı részét takarta el, és a lány meglepve nyugtázta, hogy még így is milyen nehezen lehet felismerni. A vörös, szırmeszegélyes köpeny minden lépésénél meg-lebbent. A köpeny alatt ugyanolyan élénkvörös ruhát viselt. Ez a szín kis híján áttetszıvé tette a bırét, haja aranyként ragyogott, szeme pedig úgy fénylett, akár a zafír. Aphrodité azt mondta, hogy úgy néz ki, mint egy hercegnı. Marietta a klubban öltözött át, és meg sem fordult a fejében, hogy olyan unalmasan nézne ki, mint egy hercegnı. Sokkal inkább szerette volna azt hinni, hogy egy pogány istennıre hasonlít, akit imádni kell. Mosolygott. Egyre inkább érezte a bizsergést a vérében, teste felkészült, a szíve egyre gyorsabban vert. Érzékei reagáltak a ruházatára, a bársony és a szırme puhaságára, a harisnya selymes luxusára, főzıjének szorítására. Mély dekoltázsa már-már a jó ízlés határait súrolta. Marietta korábban még soha nem viselt ilyen kihívó ruhát – arra gondolt, vajon mit fog gondolni Max. SARA BENNETT
138 VÁGYÁLOM
Oldalra pillantott a válla felett. Aphrodité megkérte Dobsont, hogy kísérje el a Vauxhall Gardensbe. Néhány lépéssel a lány mögött volt, hogy megvárja, amíg találkozik Maxszel. Anyja különösen elıvigyázatos volt ma este, és ez hálával töltötte el Mariettát. Bár Dobson csak karba tett kézzel álldogált a tömegben, veszélyesnek és nagyon erısnek tőnt. Vajon Dobson személye megegyezik Jemmyével, akit az anyja a naplójában említett? A férfival, akit szeretett, de elveszített? Marietta nem tudta, hogyan találkoztak újra, anyja történetének második fele még olvasásra várt. Elıször semmi különöset nem fedezett fel Dobsonban, de ahogy jobban megismerte, ahogy nyilvánvalóvá váltak anyja iránta táplált érzései, Marietta újragondolta a véleményét. Szürke szemében humor és pengeéles intelligencia bujkált, ám amikor Aphroditére nézett, tekintetét átjárta a meleg ragaszkodás és a vágy. Szerették egymást. Mintha csak olvasna a gondolataiban, Dobson rákacsintott, elhessentve ezzel a róla kialakult „merev fickó” képet. Marietta mosolygott a maszk alatt, és végignézett a tömegen, saját szeretıje után kutatva. Mindenütt színes lampionok lógtak a fákról, az oszlopokról. Egy gólyalábas férfi tüzet fújt, a nık sikítoztak az izgalomtól. A privát lugasok azok számára voltak fenntartva, akik szívesebben vonultak félre vékonyra szelt sonkájukat eszegetve, akik csak figyelték a végtelen emberfolyamot, ahogy végigvonultak a fákkal övezett sétányon. Marietta szája mosolyra húzódott egy különösen hangos csoport láttán. Figyelte, ahogy egy nı sikongva nevet azon, ahogy az egyik férfi pezsgıt iszik egy cipıbıl. Mindenféle ember megfordult a Vauxhall Gardensben. Képviseltette magát az elit és a kevésbé elit, voltak gazdagok és szegények, jók és rosszak. A tulajdonosok még több lampiont helyeztek ki a sétányokra. İröket alkalmaztak arra, hogy szemmel tartsák a terepet, figyeljék a zsebtolvajokat, véget vessenek a verekedéseknek, de még így sem tudták megváltoztatni a Vauxhall eredeti hangulatát. Lármás volt és veszélyes, Marietta pedig imádta. Az emelvényen játszó zenekar épp befejezett egy darabot, melyet hangos tapsvihar követett. Amikor elhalkult, egy hang szólalt meg mögötte. – Hölgyem? Marietta megfordult, és egy magas, széles vállú férfit pillantott meg, aki fekete köpenyt és ezüstszínő maszkot viselt. A lány szeme megakadt az állán lévı sebhelyen, majd a száját vette szemügyre. Nagyon jól ismerte azt a szájat. – Uram! – szólalt meg rekedt hangon. – Ön elkésett. – Már azóta figyellek, amióta megérkeztél, csak gyönyörködtem a látványban. Fejét elırebillentette, közelebb lépett a lányhoz, testük majdnem összeért. Egyik hajtincse hozzásimult a lány hajához. Karon fogta a lányt. – Gyönyörő vagy ma este, Marietta – mondta halkan. Marietta egy mosollyal válaszolt. Gyönyörőnek is érezte magát, mert tudta, hogy Max szereti, és a világon semmi más nem számított. A zenekar újból rázendített, ezúttal egy nı énekelt. A magasabb hangoknál kissé ingadozott a hangja. Max elfintorodott, érzékei nehezen viselték, amit hallott. Marietta hangosan felnevetett. – Talán sétálhatnánk egyet a Sötét sétányon – javasolta Max, és hunyorított a maszk alatt. – Arrafelé csendesebb, és szerintem még tanulságos is. – Tanulságos? – kérdezett vissza Marietta, és szárnyra kapott a képzelete. – Oktatási értelemben véve. Sok mindent tudok a Sötét sétányról. Megmutathatom a lugast meg a kerti házat, ahol a férfiak évszázadok óta elbővölik a nıket. Marietta érezte, amint a férfi halkuló szavai végigsimítanak rajta és izgalomba hozzák. De játszania kellett a szerepét, így csak óvatosan reagált. – Azt hallottam, hogy egy úriasszony nem megy végig a Sötét sétányon, mert az veszélyes lehet a hírnevére nézve. – És mi van azokkal az úriasszonyokkal, akiket már eljegyeztek? İk kivételek? – Csak akkor, ha szerelmesek. Max a lány dereka köré fonta karját, és a szemébe nézett. – És te szerelmes vagy? – Ó, igen – állt lábujjhegyre Marietta, és egy röpke csókot nyomott Max szájára. – Nagyon is! SARA BENNETT
139 VÁGYÁLOM
Max méltatlankodva sóhajtott fel a csók rövidsége miatt. Az énekesnı megint megpróbált kiénekelni egy magasabb hangot, Max szája pedig újabb mosolyra húzódott. Így indultak el, kifelé a tömegbıl, a fákkal övezett sétány felé. – Ha ez az utolsó randevúnk, akkor mindkettınk számára emlékezetessé akarom tenni – szólalt meg Max. – Elviszlek egy csendes helyre, és megnézem, hogy amit a köpeny alatt viselsz, az tényleg olyan szívet dobogtató-e, mint amilyennek gondolom. Marietta úgy tett, mintha a szavak semmilyen hatással nem lennének rá. – Nem tudom, hogy megengedhetem-e, hogy hozzám érj. Megálltak egy bokor mellett, ami menedéket nyújtott a járókelık pillantásaitól. Max magához szorította Mariettát, és mélyen, érzékien megcsókolta. – Mit is mondtál? – kérdezte nevetve. Marietta tétovázott a válasszal, és szerepét félretéve szólalt meg. – Boldogok leszünk Cornwallban? – kérdezte csendesen, és fejét a férfi mellkasára hajtotta. Max lehajolt, és megcsókolta, miközben a vállát és a hátát simogatta. – Kétségeid vannak, drágám? – Nem, nem igazán. Csak néha. Nem vagyok hozzászokva a boldogsághoz, Max, eddig nem gondoltam, hogy része leszel a jövımnek. Hallva a Marietta szavai mögött megbújó kétségeket, Max levette az álarcát, hogy a lány jól láthassa az arcát. Sötét haját hátrasimította a homlokáról. Így is jóképő volt, de sokkal inkább hasonlított egy ismeretlen arisztokratára. Semmi kétség, ı volt az, Max Valland, Lord Roseby, Barwon hercegének a fia. Marietta szíve majd’ kiugrott az izgalomtól. Max megfogta a kezét, ujjai erısek és melegek, biztonságot adók voltak. Marietta lenézett, és figyelte Max ujjait, a kezét, amint az ı kezét fogja, ahogy simogatja, ahogy szeretkezik vele. Ezt a kezet fogja szorítani, ahogy fogadalmat tesz az esküvıje napján, és ebbe a kézbe fognak kapaszkodni a gyermekeik, amikor megteszik az elsı lépéseket. – Drága Marietta! Azt akarom, hogy tudd, soha nem foglak elhagyni. Elmegyünk Cornwallba, és ígérem, hogy minden tılem telhetıt megteszek majd, hogy boldog légy. Veled az oldalamon, Marietta, úgy érzem, bármi lehetek, bármire képes vagyok. Teljesnek érzem magam. Gyönyörő szavak voltak, az a fajta beszéd, amilyenrıl kislány kora óta álmodozott. Mindezek ellenére, amikor a férfi szemébe nézett, arra gondolt, hogy vajon mit fog szólni, ha beszél neki az Aphrodité Klubról. Tudta, hogy gyáván viselkedik, de túlságosan félt elmondani Maxnek, hogy egy szép napon büszke bordélytulajdonos válik majd belıle. Aznap este a Vauxhall Gardens olyan volt, mint egy tündérmese helyszíne. Marietta nem tudta volna elviselni, ha a valóság beszivárog az estébe. – Gyere velem – érezte fülén a férfi forró leheletét, és elindultak a kavicsos úton, egyre messzebb kerülve a tömegtıl. A lampionok ellenére sötét árnyékok vették birtokba a sétányt. A beszőrıdı fényt a fák és a bokrok sziluettje szaggatta szét. Elhagyatott hely volt, mégis megvolt a maga varázsa, ám a Maxszel történt baleset után Marietta azt fontolgatta, valóban biztonságban vannak-e itt. – Ne menjünk inkább vissza? Max cinkosan rákacsintott. – Miért, attól tartasz, hogy elcsábítalak? Marietta felnevetett. – Nem félek, Max, már alig várom, hogy elcsábíts. Max végigsimított a lány köpenyének szegélyén, majd szétnyitotta, hogy láthassa az alatta rejlı ruhát. Mellét olyannyira megemelte a főzı, hogy szinte kibuggyant a ruhából. Tőzött dereka tökéletesen kiemelte a lány homokóra alakját, a szoknya rásimult a csípıjére, és egyenletes hullámokban hullt alá a földre. A ruha összességében középkori hatást keltett. Marietta nem viselt alsószoknyát, így Max jól láthatta lábának formás ívét, mely a köpeny nélkül már illetlen látvány lett volna. – Ó, abban biztos lehetsz – mondta a férfi biztatóan. Végighúzta ujját a fehér bırön, annyira gyengéden, hogy a lány alig érezte, ám a teste így is azonnal reagált. Reszketni kezdett, ajka kissé megnyílt, pillái rebegtek, majd lecsukódott a szeme. Max a szájával SARA BENNETT
140 VÁGYÁLOM
nedves köröket írt a mellére, majd rátalált a kapcsokra, amik mindent összefogtak, és egyenként kezdte kikapcsolni ıket. A ruha nyaka meglazult és a formás mellek Max tenyerébe hulltak. – Max! – zihálta a lány. – Kívánlak! Akarlak, most rögtön! Max a kezével takarta el Marietta mellét, combjával a combját simogatva a ruhán keresztül. – Imádom, hogy mindig elmondod, mit érzel irántam – motyogta, és forró, csábító ajkakkal csókolt végig a lány nyakán. – Most nem olyan szoros a főzım – mondta Marietta, és próbált Max szavaira koncentrálni, amíg az olyan érzékien simogatta a mellét, hogy a lány egész testében reszketni kezdett. – Hálát adok érte az Istennek – válaszolta. Továbbindultak a kanyargós ösvényen, balra a fı csapástól, egyenesen a fák közé. A lehullott lombozat és a talaj illata kavargott körülöttük. Elérték a titkos kerti házat, amelyet teljesen benıtt a növényzet. Max lépett be elsınek. Marietta karját a férfi nyaka köré fonta, melle izgatón Max mellkasának feszült. – Igazán? – kérdezte suttogva. Mintha csak belebújt volna a kisördög, és hallotta volna magát, amint megszólal. – Mi lenne, ha valami felháborítót tennék, Max? Mi lenne, ha lenne egy olyan klubom, mint Aphroditéé? Akkor is hálát adnál az Istennek? Max felnevetett. Azt hitte, Marietta csak viccel. Egy pillanatig sem vette komolyan. Abban a pillanatban elkezdıdött a tőzijáték. A kis házikó visszaverte a fényeket, a vöröset, kéket, aranyat. Egyik pillanatban nappali világosság volt, aztán ismét sötét. Az elsı sortőznél Marietta ugrott egyet ijedtében, de Max szorosan magához ölelte, és lehajolt, hogy száját eltakarja a sajátjával. Ízlelgette, simogatta, és mindent megígért neki. Marietta visszacsókolt, testében egyre erısebben éledt a vágy, ahogy hozzásimult a férfihoz. Most, hogy az irányítás kezdett kicsúszni a kezébıl, a kisördög még mindig ott volt a fejében. Tönkretette a pillanatot, amint listát állított össze azon félelmekrıl, amelyeket Marietta már maga mögött tudott. Ott marad majd elhagyatva, összetört szívvel. Vajon elhagyja majd Max, ha megtudja, hogy egy napon övé lesz az Aphrodité Klub, vagy ragaszkodni fog ahhoz, hogy utasítsa vissza szülei ajándékát? Azon töprengett, hogy milyen lenne eldobni magától azt, amit olyan jó szívvel adtak neki. És egy olyan ember, aki ilyesmire kényszeríti, tényleg megérdemli ıt? Max megszakította egy pillanatra a csókokat. – Mi a baj? – kérdezte élesen. – Marietta! A lány kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. Max picit távolabb tolta magától, és még a sötétben is jól látszott, ahogy összevont szemöldökkel figyeli. Gyengéden a feje mögé nyúlt, kibontotta a szalagot, és végre levette a lányról az arany maszkot. Marietta úgy érezte, hogy meztelenre vetkıztették, és ezúttal nem volt kellemes az érzés.
Valami baj volt. Max látta a szemében, leolvasta az arcáról, érezte a csókjából. Egyik pillanatban még teljesen az övé volt, a következıben valahol teljesen máshol járt. – Mi a baj? – követelızött a férfi aggodon. – Marietta, mi a baj? A lány úgy nézett vissza rá, mint megriadt nyúl a rókára. A tekintetében lévı kifejezés megrémítette a férfit. Tátongó őrt érzett odabent. Legszívesebben addig rázta volna a lányt, amíg vissza nem tér arcára az a kópés, ártatlan kifejezés, és azt nem mondja, hogy semmi, hogy csak játék volt az egész. – Max, valamit el kell mondanom – kezdte halkan, remegı hangon. Annak a lánynak a hangja volt ez, aki sötét múltjáról beszél, akit bántottak, aztán sorsára hagytak, és aki soha nem heverte ki a gyötrelmeit. Azt akarja mondani, hogy nem jön hozzám – gondolta Max ridegen. Nem tud, vagy nem akar. Minden, amit akartam, amit eddig terveztem, szertefoszlik majd. Hihetetlen erıvel lett úrrá rajta a kétségbeesés, hiszen tudta, hogy Marietta Greentree nélkül vége az életének. Újabb tőzijáték dördült odafent, ám a lélegzetelállító szépséget Max észre sem vette. Le sem vette szemét Mariettáról, csak várta, hogy mondjon végre valamit. SARA BENNETT
141 VÁGYÁLOM
Ezért nem vette észre a bejárat elıtt elhaladó férfit, aki elnyőtt barna kabátot viselt. Hallani sem hallhatta, mivel a tőzijáték robaja minden mást elnyomott. – Mondd csak el – szólalt meg Max, hangja hővös volt és távoli, mintha máris magányos lett volna. De Marietta tágra nyílt szemmel meredt valahová, egy távolabbi, Max háta mögötti pontra. Egy felvillanó zöld fény beteges hatást keltett az arcán, majd ujjait belevájta Max karjába. – Hé, maga! – kapott a lány levegı után, míg Max hátrafordult. A mögöttük álló férfi nem volt túl magas, de erıs testalkatú volt, mint aki egész életében kemény fizikai munkát végzett. Olcsó, elnyőtt ruhát viselt, szabálytalan arca szinte ijesztı volt. Úgy festett, mintha korábban bokszoló lett volna. Max csak ekkor vette észre, hogy a férfi pisztolyt tart a kezében. Marietta felsikoltott, és még szorosabban markolta meg Max karját, míg Max próbálta eltolni magától, hogy kikerüljön a tőzvonalból. A férfi felemelte a fegyvert. – Álljon félre, hölgyem! – vicsorogta. – Nem akarom magát is megölni. – Ön követett engem – mondta Marietta reszketı hangon. – Már máskor is láttam magát. – Nem magát! – vágta rá a férfi. – İt! Vártam a lehetıséget, és most itt van. Álljon félre az útból, hogy megdolgozhassak a pénzemért. – Nem engedem… – kapaszkodott Marietta még erısebben Maxbe, annak ellenére, hogy Max megpróbálta lefejteni ujjait a karjáról, hogy biztonságban tudhassa. Remegett a félelemtıl, de nem tágított. A fegyveres férfi megint rámordult, hogy menjen az útból. – Ne! – sikoltotta a lány, és a hangja belehasított az éjszakába. – Ne bántsa ıt, ne bántsa Maxet, kérem! Max látta, hogy a férfit frusztráltsága még kiszámíthatatlanabbá teszi. Vészjóslóan hadonászott a fegyverrel. Max elindult felé, aztán visszalépett. Egy pillanat, és elsüti a pisztolyt, és Mariettát fogja eltalálni. Max nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Rövid küzdelem után megemelte a lányt, és sikerült odébb löknie. Marietta megbotlott, és a földre esett. A férfi eltökélt arccal felemelte a fegyvert, készen arra, hogy tüzet nyisson. – Tiszta munkát fogok végezni, uram. Ne aggódjon, nem fog érezni semmit. – Én nem tenném a helyedben, Slipper – hallatszott Dobson fenyegetı hangja, ahogy kilépett az árnyékból. Maga is fegyvert tartott a kezében, de ez Slipper hátára szegezıdött. – A pokolba is – nyögött fel Slipper, és megfordult, hogy lássa, kié a fenyegetı hang. – Te vagy az, Jemmy? – Dobd el a fegyvert, vagy lınöm kell, és én nem vagyok olyan jó céllövı, mint te. Slipper eldobta a pisztolyt, de közben végig Dobsont figyelte. – Nem gondoltam volna, hogy bántanál egy nıt – mondta Dobson. – A feleséged nem örülne, ha tudná, hogy bánsz a nıkkel. Slipper felsóhajtott. – Miért nem sikerül nekem semmi? Amióta megismertem a hercegnıt, azóta csak a baj van. Marietta felkelt a földrıl. Szédült, mintha el akarna ájulni. A tőzijáték még mindig tartott, de ezekhez a pillanatokhoz valahogy nem illett. Inkább csak elterelte a figyelmet bizonyos sötét ügyletek leleplezésérıl. Max nem messze állt Mariettától, és a férfit figyelte, akit Dobson Slippernek nevezett. Arca és egész teste megfeszült. – Hercegnı? – suttogta. – Miféle hercegnı? Slipper egyik lábáról a másikra állt, ronda arcát Maxrıl Dobson felé fordította, mintha egyikükben sem bízna. – Csak én hívom annak – magyarázta. – Mert úgy néz ki, mint egy hercegnı, de nem az. Max csak egyetlen olyan nıt ismert, aki akár hercegnı is lehetett volna. Slipper sunyin nézett rá. – Tudni akarja, hogy ki az, ugye? Ha megmondom, elenged? Dobson felnevetett. – Az mindegy, jó öreg Slipper barátom, így is, úgy is megmondod. Slipper elbizonytalanodott, ám miután Dobson intézett hozzá még egy rövidke beszédet, elmondta nekik.
SARA BENNETT
142 VÁGYÁLOM
Dobson gyengéden megszorította Marietta karját, miután kiszálltak a kocsiból. – Jól van, kisasszony? – Igen, azt hiszem. Csak Max miatt aggódom. – Max szívósabb, mint bárki más, miatta nem kell aggódnia. De nem tudta megállni. Dobson elmesélte neki, hogy Slipper az egyik edzıtársa volt, mikor még bokszolt. Sokszor jött jól, hogy Dobson a Seven Dialsnél nıtt fel. Ez annyit jelentett, hogy ismert minden londoni gazfickót, és minden gazfickónak az anyját is. Slipper anyja tőznyelı volt, és Slipper jobban félt tıle, mint bármelyik rendırtıl. Végül ezt az anyjától való félelmet használta fel Dobson, hogy kiszedje belıle, ki bérelte fel Max meggyilkolására. Marietta Maxre pillantott, de a férfi arca nem árult el semmit. Amióta meghallotta azt a bizonyos nevet, azóta nem szólt egy szót sem, magában tartotta az érzelmeit, felkészült a szembesítésre. A ház, ahová megérkeztek, nem volt akkora, mint Max háza. Fények szőrıdtek ki az ablakon, és zongoraszó hallatszott az emeleti ablakból. Max felment a lépcsın, és hangosan kopogott. Marietta lassan követte, félve az elkövetkezı pillanatoktól. Vita volt köztük a kocsiban. Max azt akarta, hogy a lány menjen haza, és várja meg ott, de ı ellenkezett. Rövid, de heves csata után Max feladta a küzdelmet. Marietta mellette akart lenni, hogy támogassa, hogy egyszerően vigyázzon rá. A lány kis híján elvesztette Maxet, és egyrészt örült, hogy sértetlenül megúszta, másrészt még mindig rettegett, hogy mi történhetett volna. Ami még mindig megtörténhetett. Max elviharzott az inas mellett, aki ajtót nyitott neki. – Mr. és Mrs. Valland nem fogadnak vendégeket – kezdte, és tekintetével végigpásztázta Mariettát, majd Dobsont. – Uram, sajnálom, de… Max nem is figyelt rá, csak robogott fel a lépcsın, a zongora hangját követve. Dobson karon fogta Mariettát, és a nyomába eredtek. Mire beérték, addigra Max már olyan erıvel tépte fel az ajtót, hogy az a falnak csapódott. Csak ekkor értette meg Marietta, hogy mennyire dühös Max. Mégiscsak örökölte a Vallandtemperamentumot. – Max! – szólt Harold, és feltápászkodott. Már félig aludt a kandalló elıtt. Zavartan nézett, haja kócosan meredezett, ingujja feltőrve. Max nem szólt semmit. Úgy nézett Haroldra, mintha még sosem látta volna, aztán fejét a zongora felé fordította. Susannah ült elıtte, keze még mindig a billentyőkön pihent, de tekintete üres volt, mintha csak egy szellemet látott volna. – Igen, én vagyok az, Max – mondta csendesen, de a hangja ijesztı volt. – Sajnálom, hogy csalódást okozok. – Csalódást? – visszhangozta Harold, és csodálkozva lépett közelebb. Akkor vette észre Mariettát és a mögötte álló Dobsont, amitıl aztán még zavartabbá vált a tekintete. – Mi ez az egész, Max? Mit keresel itt, és miért hoztad ide ezeket az embereket? – Susannah tudja, hogy mirıl van szó. Miért nem kérdezed meg tıle? – mondta, és elindult a nı felé, de közben le sem vette róla a szemét. Marietta arra számított, hogy győlölet lobban majd benne Susannah iránt, hogy legszívesebben felpofozná, amiért bántani akarta Maxet. De most… most zavarban volt. Susannah a billentyőkön matatott, próbálta elkapni azt a dallamot, amit röviddel azelıtt játszott. – Harold szereti, ha játszom neki esténként – mondta mintegy bocsánatkérıen, mintha Max minden este rájuk törné az ajtót. – Susannah… – Jamaicán nem volt zongoránk, így nem tudtam játszani. Szegények voltunk, és az apám nem tudott olyan oktatásban részesíteni, amilyenben szeretett volna. Volt egy földünk, egy házunk meg a régi dicsıségünk. Ennyi volt. Amikor Angliába jöttem, akkor tanultam meg játszani. Megtanultam, hogyan viselkedjem hidegen, de udvariasan. Tudtátok, hogy Angliában helytelennek minısül, ha valakinek érzései vannak? El kell nyomni ıket, úgy kell tenni, mintha közönyösek lennénk, és ha már kellıen sokáig tettünk így, úgy érezhetjük, hogy halottak vagyunk. SARA BENNETT
143 VÁGYÁLOM
Egy pillanatra harag csillant a szemében, aztán el is tőnt. Titokban Maxre mosolygott. – Örülök, hogy legalább te nem vagy halott – mondta. Marietta ekkor vette észre igazán a Susannah-t körüllengı tragédiát. Száján a néma szenvedés nyomait, megroggyant vállát. Susannah maga volt a fájdalom, de hogy ez indokolt volt vagy sem, valódi vagy sem, azt nem tudta megmondani. – Max! – motyogta Marietta intın. De Max nem értette az ilyen finom figyelmeztetéseket. – Örülsz, hogy nem vagyok halott? – üvöltötte, hangjában ott volt minden haragja, becsapottsága. Marietta összerezzent. – Akkor miért fizettél Slippernek, hogy öljön meg? Ennyire győlölsz? Mi rosszat tettem neked, Susannah? Hiszen a testvérem vagy! – Te ezt nem értheted, Max – felelte a nı sóhajtva. Arca gyönyörő volt, de komor, mintha odabent elevenen emésztené el valami. – Ennek semmi köze az irántad érzett szeretetemhez, sem pedig fordítva. Ennek csakis az igazságtalansághoz van köze. Papa elszakított az apámtól, az otthonomtól. Elvett mindent, hogy a pénzt a Valland-ház megmentésére fordítsa, hogy újra meg tudja csinálni a szerencséjét. Hol itt az igazság, Max? Papa… a herceg azt mondta, sajnálja, és késıbb már rájöttem, hogy minden alkalommal bőntudata van, amikor rám néz. Rólam mindig az jut eszébe, hogy miféle ember is valójában. – De ez már a múlt – kezdte Harold. A nı férje felé fordult, sötét szeme szinte villogott. – Egyetlen pillanatra sem felejtettem el. Mindig is bennem lesz, mindig! – Susannah! – kezdte megint Harold csodálkozva. – Miért beszélsz így? Max miért mond ilyeneket? – Minden rendben, Harold – mondta a nı immár harag nélkül, gyengéd mosollyal az arcán. – Meg fogom magyarázni, azt akarom, hogy Max megtudja, miért. – Mit mért? – suttogta Harold, de a hangjában félelem volt, mintha kezdte volna felfogni, hogy olyan területre értek, ahonnan nincs visszaút. – Hogy azért próbáltam elszakítani Papától, mert Papa elszakított engem apámtól és az otthonomtól. Amit tett, az helytelen volt, és ezért büntetést érdemelt. Ha elszakítom Maxet tıle, akkor majd érteni fogja, akkor majd szenvedni fog. – Megpróbáltál megöletni – mondta Max ridegen. – Hát persze! – felelte Susannah. – Elıször épp csak megfordult a fejemben, csak egy hirtelen ötlet volt. Aznap, amikor érméket dobáltam nektek a tóba, hogy hozzátok fel, akkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha Max érméjét közelebb dobnám a nádashoz? Mi lenne, ha beleakadna, és megfulladna? Senki sem okolna engem miatta, és az apám is megkapná, amit akar tılem. Az igazságot. De te túl jó úszó vagy, Max. Akkor aztán fúrtam egy lyukat a csónakba, mielıtt kieveztél volna, de az sem mőködött. Voltak más alkalmak is, más balesetek, de azokat nem terveltem ki elıre, szinte maguktól történtek. Tudod, nem akartam, hogy meghalj. Ez nem rólad szól, ugye tudod? Ugye megérted, Max? Harold valami hangot hallatott, aztán elfordult. Marietta látta, hogy úgy sír, mint egy gyerek. – Tavaly te akartál lelıni? Te voltál az, Susannah? – Max hangja érzéketlenné vált, mintha alvajáró lenne. – Igen, mindig is pontosan céloztam, de valamilyen oknál fogva elvétettem, vagy elmozdultál, már nem emlékszem. Volt egy farönk, amit rád löktem az istálló padlásáról. Láttam, hogy talált, hogy elestél és… Azután… azután már nem próbálkoztam. Rosszul lettem az eset után. Akkor halt meg a mama. Keresgéltem a papírjai között, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha lenne itt egy levél, ami arról szól, hogy Max nem a papa fia. Úgy tettem, mintha megtaláltam volna, és… Magam is meglepıdtem, amikor mindenki hitt nekem. Papa dühös volt, én pedig boldog, mert láttam, hogy mindketten átélitek azt, amit én átéltem. Hogy mit érzett szegény apám, amikor elveszített. Most már értitek, mit jelent az, mikor elrángatnak onnan, ahová tartozol. – Te írtad a levelet? – kérdezte Max a fejét rázva. – Nem hiszem… – Persze hogy én írtam. A leckéket is én írtam meg helyetted és Harold helyett, amikor még gyerekek voltunk, hogy tudjatok horgászni, vagy más, fiús dolgot csinálni. Mindig is nagyon ügyesen tudtam utánozni más kézírását, és a mamáét is úgy ismertem, akár a sajátomat. Nem emlékszel?
SARA BENNETT
144 VÁGYÁLOM
Max nem felelt, mintha kifogyott volna a szóból. Úgy érezte, remeg a talaj a lába alatt, és a következı pillanatban megnyílik alatta a föld. Susannah olyan megfontolt volt, hangja olyan nyugodt és meggyızı, sıt még valami szörnyőséges értelem is volt abban, amit mondott. Ám Maxet így is halálra rémítette. – Amikor a papa elolvasta a levelet, kitagadott, és elzavart téged, pont úgy, ahogy reméltem. Azt is tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, mert a papa szeret téged. Jobban, mint engem, jobban, mint Haroldot. Téged szeret a legjobban. Soha nem hagyná, hogy örökre számkivetett maradj. Csak a hirtelen haragja hatására hozta meg a döntést, és ha lehiggadt, elıbb vagy utóbb vissza fogja vonni. – Szóval ön bérelte fel Slippert? – kérdezte Dobson, akinek a jelenlétérıl Marietta már meg is feledkezett. – Ön verette meg vele Lord Rosebyt az Aphrodité Klub melletti kis utcában, ma pedig azért fizetett neki, hogy lelıje a Vauxhall Gardensben? – Így van – válaszolta Susannah mosolyogva. – Én béreltem fel Slippert, nem tudtam rávenni magam a tettre az utolsó alkalom után. Így kerestem valakit, aki szívesen elvégzi helyettem, és Slipper nagyon kedves volt hozzám. Hercegnıjének nevezett. A Vauxhall Gardens jó ötletnek tőnt, és Harold mesélte, hogy látta a meghívódat. Én pedig elmondtam Slippernek. Elismerıen bólintott a saját ravaszságán. – Max – tért magához Harold, bár az arca még mindig piros volt és könnyektıl áztatott, szemében pedig kétségbeesett fény csillant. – Kérlek, ne hallgass rá, tudod, hogy nincs jól. Már évek óta nincs jól. – Drága Harold, ne mondj ilyeneket. Kérj elnézést! – mondta Susannah, és dorgálóan ráncolta össze a homlokát. Harold felé nyújtotta kezét. Harold egy ideig tétovázott, majd remegı ujjakkal felesége kezéért nyúlt. Lehajolt, száját a nı bırére tapasztotta. Szemét lehunyta, mintha el akarna rejtızni az igazság elıl. – Néha elkerülhetetlen, hogy a saját kezünkbe vegyük a dolgok irányítását – mondta Susannah. – Teremtsünk magunknak igazságot, ezt követelik a halottaink. Ijesztı volt a hidegvérősége. Harold szipogott még egy darabig, majd megrázta a fejét. Marietta tudta, hogy Harold nem tudhatja az igazat a feleségérıl. Annyira el volt telve vele, hogy nem is feltételezte, hogy bárkinek is árthatna. Szegény Harold, ı legalább olyan áldozat volt, mint Max. – Nos – mondta Susannah, és megigazította a szoknyáját. – Nagyon jól éreztem magam, de most már szeretnék nyugovóra térni. Halvány mosoly ült az arcára, és elindult az ajtó felé. Senki nem tartotta vissza, Dobson még félre is állt, hogy utat engedjen neki. Némán figyelték, ahogy léptei egyre halkulnak. – Az a sok-sok év – mondta Max hővösen, és hitetlenkedve csóválta a fejét, majd az unokatestvérére nézett. – Hogy lehet, hogy nem tudtál róla, Harold? – Nem tudtam! – bizonygatta. – Voltak napok, mikor rosszkedvő volt, és ki sem jött a szobájából, de mindig is ilyen változékony volt, ezt te is tudod. Mindig nagyon vigyáztunk, hogy ne zaklassuk fel. Nem is gondoltam másra, mint arra, hogy csak szomorú. Nem hittem volna, hogy… İrült Harold hangjában új aggodalom jelent meg. – Max, hadd vigyem haza Jamaicára. Veszek majd magunknak egy házat, és ott eléldegélhet csendesen. Keresek egy jó orvost is. Még… Kérlek, tedd meg ezt nekem. A régi barátság kedvéért. Max felé fordult, és azt az ijedtséget és nyomorúságot látta a szemében, mint ami a sajátjában lehetett. Könnyő lett volna utólag ítélkezni, de hogy is okolhatta volna Haroldot valamiért, amit maga sem vett észre. – Ne hagyd, hogy elmenjen a bíróságra – suttogta Harold. – A botrány megölné, minket pedig tönkretenne. Max? – Rendben – felelte Max. – Tégy, ahogy jónak látod. Harold kezet nyújtott, Max pedig némi habozás után elfogadta. Ujjaik szorosan összefonódtak. – Gondolod, hogy tényleg holtan akart látni? – kérdezte Max, mintha nem tudta volna visszatartani a kérdést. Harold egy pillanatra elgondolkodott. – Annyiszor megpróbálta, és minden alkalommal elbukott. Nem tudom, hogy igazán akarta-e. Annyira jó céllövı volt, mégis elhibázta a birtokon aznap. – Igen – felelte Max, némi megnyugvást találva ebben. SARA BENNETT
145 VÁGYÁLOM
– Mit számít ez? – folyatatta Harold reszketı hangon. – Elmegyünk innen, és a herceg visszahelyez az örökösi pozícióba. Te leszel Barwon hercege, és a Valland-házban fogsz élni. Ez a végzeted, és úgy tőnik, mindegy, mennyire akarsz szabadulni tıle, nem fog menni. Elkeseredett mosollyal az arcán Harold a felesége után indult. Max leült a zongoraszékre, lába nem bírta tovább tartani a súlyát. Rosszul érezte magát. Hogy is gondolhatta, hogy olyan jól ismeri Susannah-t. Ennyi év után is csak egy idegen volt a számára. Cserbenhagyta volna, miután Angliába érkezett? Talán ha jobban odafigyelt volna rá, ha kérdezgette volna a múltjáról… De a herceg nem akarta ezt. Figyelmeztette ıt és Haroldot, hogy ne emlékeztessék szomorú múltjára, ık pedig engedelmeskedtek a hercegnek. – Max! Ismerısnek tőnt a hang, de hirtelen nem tudta hová tenni. – Max, én vagyok az – folytatta szelíden a hang. – Én vagyok az, Marietta. A férfi megfordult, és a lányra nézett. – Marietta! – mondta halkan, és megdörzsölte arcát. – Gondolom, most fogod elmondani, hogy miért nem jössz hozzám. A lány ijedten hátralépett, szeme kék volt, akár az óceán. Max szeretett volna elmerülni benne, megtalálni a szerelmet és a békét, amirıl tudta, hogy ott van, csak el van rejtve. – Milyen ironikus helyzet. Az apám vissza akar helyezni a Barwon hercegség örökösi posztjába, és mindenbe, ami ezzel jár. Én leszek Anglia egyik leggazdagabb embere, te pedig nem akarsz engem. Marietta tisztán látta, hogy Max magánkívül van. Nem okolhatta, amiért dühös, és megbántva érzi magát, azok után, amin keresztülment. Biztosan azon töpreng, ezek után vajon megbízhat-e valakiben. Max kis híján meghalt azon az estén, Marietta majdnem elveszítette ıt, örökre. E mellett eltörpültek az olyan dolgok, mint a beszennyezett hírnév és a botrányok. – Hozzád akarok menni, Max! Szeretlek, és ha akarod, én leszek a hercegnıd. Olyan jó hercegnı leszek, mint amilyen még senki sem volt. Mosoly bukkant volna fel Max szemében? Ám ahogy jött, úgy el is tőnt hirtelen, összetörtnek látszott. – De van még valami, nem? – kérdezte hővösen. – Igen, van még valami. Próbáltam elmondani a Vauxhall Gardensben, de Slipper megzavart. – Marietta! – nyögött fel Max. – Mondd már el, kérlek. – Aphrodité és az apám rám akarják hagyni a klubot. Persze nem most, csak késıbb, amikor Aphrodité már nem tudja vezetni többé. Azt mondták, hogy nekem adják, és én nagyon örülnék neki. De nem lepne meg, ha ellenedre lenne, hogy a feleséged egy olyan hely tulajdonosa, megérteném, ha… Max összevonta a szemöldökét. – Miféle badarság ez? Marietta reszketett. Max felállt. Aztán hangosan, hogy ne lehessen félreérteni, azt mondta: – Szeretlek! Ha hercegnek kell lennem, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy elviselhetıvé teszed, és a hercegnım leszel. Ami pedig a klubot illeti, egyáltalán nem érdekel. Nyiss egy féltucatnyit, ha úgy akarod. Azt teszel, amit csak akarsz. És komolyan is gondolta, amit mondott. Semmi más nem érdekelte, csak az, hogy Marietta a felesége legyen. A lány sírva fakadt, átkarolta Max nyakát, és megcsókolta. Max pedig visszacsókolta. – Azt hittem, le fog lıni – szipogta a lány. – Már azt hittem, hogy elveszítelek.. Max, ó Max, annyira szeretlek! – Én is azt hittem, hogy elveszítelek – válaszolt a Max. – Soha többé ne játszd a hısnıt. Aztán csak némán ölelték egymást, megtalálva a nyugalmat a szerelmükben. Hálásak voltak, hogy túlélték a sok kellemetlenséget, és még mindig csak ölelték egymást. Az egészben ez volt a legjobb.
SARA BENNETT
146 VÁGYÁLOM
Epilógus Egy évvel késıbb, Cornwallban…
Bár valóban nem volt egy kimondott Valland-ház, Blackwood nem tőnt olyan borzalmasnak, mint amilyennek Max beállította. Marietta izgalmasnak találta az elszigeteltségét, különösen éjszakánként, amikor az ég roskadásig tele volt csillaggal, és a tenger gyengéden simogatta a parti homokot. Már tíz hónapja voltak házasok. Minden nap csodásán telt, bár nem volt könnyő dolog egy olyan ember feleségének lenni, aki azt a pozíciót töltötte be, mint Max. Kötelességeket kellett teljesítenie, feladatokat ellátnia, emellett alkalmazottak százait kellett irányítania. Nagyon kimerítı volt. De épp ettıl volt olyan szép a blackwoodi élet, csak ketten, együtt. Vagyis csak majdnem. Marietta fintorogva lépdelt lefelé a parti szikla ösvényén, a fehér homokkal övezett menedékház felé. Max szorgosan dolgozott, a régi bánya megnyitásának részleteit ellenırizte. A falu lakói ünnepelték ıt, ujjongva tapsoltak, amikor kocsijuk áthaladt a fıutcán. Marietta addig fel sem fogta, hogy mennyit jelent nekik a bánya, hogy milyen égetı szükségük volt azokra a munkahelyekre, amelyeket Max kínált nekik. Igazi hıs volt. Ám olykor még a hısöknek is szükségük van a kikapcsolódásra. Marietta el akart mondani neki valamit, és egy üzenetet hagyott az íróasztalán, ahol biztosan megtalálja. A herceg visszaállította örökösi státusát, és nyilvánosan bocsánatot kért. Max még nem bocsátott meg neki, vagy legalábbis nem teljesen, bár Marietta észrevett bizonyos jeleket, amelyek arra utaltak, hogy hajlik rá. Bármit is tett a herceg a múltban, akkor is Max apja volt. Marietta már-már megsajnálta, és ezt a herceg is észrevette, így egyre közelebb kerültek egymáshoz. Max figyelmeztette a feleségét, hogy sokkal jobb lesz, ha az ı pártját fogja, és szorgosan bizonygatta, hogy mirıl fog lemaradni, ha nem így tesz. A bizonygatás mindkettıjük számára élvezetes volt. Harold és Susannah elutaztak, de rendszeresen írtak levelet. Max ragaszkodott hozzá, hogy a herceg visszaadja Susannah tulajdonát, bár ez édeskevés volt, és az is túlságosan késın. Valamelyest mégis segített visszabillenteni a mérleg nyelvét. Úgy tőnt, hogy Susannah nem emlékezett arra, hogy mit tett és miért, Harold napjai pedig azzal teltek, hogy boldoggá tegye feleségét. Marietta dühös akart lenni rá, és Max miatt az is volt, de sajnálta is ıket. Azzal nyugtatta magát, hogy legalább együtt vannak, és szeretik egymást. Lady Greentree és Mr. Jardine nagyon szemérmesek voltak, de Marietta kezdte úgy látni, hogy talán megtalálják egymásban a boldogságot. Ami pedig Lilt és Ian Keitht illeti, a dolgok kezdtek kihőlni köztük. Lil nem nagyon akart beszélni róla, és Marietta csak remélhette, hogy bármilyen akadály is merült fel, elıbb vagy utóbb legyızik. A szerelem mindent legyız. Aznap meleg volt az éjszaka, sós szellı lengedezett a tenger fölött. A víz nyugodt volt, szinte egyetlen hullám sem borzolta a felszínt. Marietta mosolygott, mikor végre elérte a homokos partot. Maga mögé pillantott, és a hold fényében meglátta a közeledı férjét. Menet közben levette magáról a köntösét, és hagyta, hogy az a földre hulljon. A hővös levegı simogatta a bırét. Hallotta, ahogy a közeledı Max léptei felgyorsulnak. – Marietta! – szólt hozzá elfúló hangon.
SARA BENNETT
147 VÁGYÁLOM
– Elhanyagolsz mostanában – mondta az asszony gyengéden, míg meztelenül a hullámok felé indult. Aranyhaja a vállára omlott, és a hátát, combját simogatták. Amikor hátrafordult, látta, hogy Max szitkozódva szabadul meg ruháitól. Kissé megborzongott, de mosolyogva lépett a habok közé. Max átölelte, kezével megérintette mellét, ajkát az asszony arcához szorította. – Én drága kurtizánom! Tényleg elhanyagoltalak, Madame Coeur? – Egy kicsit. Csak magamnak akartalak néhány órára. Ez lehetetlen lenne a Valland-házban, de egész Londonban is, hiszen mindig van mit tenni, mindig van kivel találkozni. – Ó, a kezdı hercegné túlzsúfolt élete! Max maga felé fordította a lányt. Hullámok nyaldossák a lábukat, míg meztelenül ölelkeztek. – Megbántad már, hogy hozzám jöttél? Marietta ágaskodva megcsókolta a férje száját, közben a mellkasát simogatta, majd mélyen a szemébe nézett. – Nem, egyetlen percre sem. Minden pillanat csodás. Max rámosolygott. – Az én kis botrányhıs feleségem. – Nem is kicsi botrányhıs! Max lehajtotta a fejét, és megcsókolta Marietta mellét. Kezét végigcsúsztatta a hátán, megmarkolta a fenekét, és felemelte az asszonyt. Marietta behajlította a lábát, széttárta a combjait, hogy férje bejuthasson oda, ahová annyira vágyott. Marietta hátravetette fejét, és az éjszakai eget nézte. Csillagok ragyogtak le rájuk, a hullámokon táncolt a tükörképük. A gyönyör lassan fokozódni kezdett, majd tetıpontjára ért. Egy jó ideig még ölelkezve álltak a vízben. Miután felöltöztek, Max a karjába emelte feleségét, úgy vitte végig a homokon, vissza a szirtre, a ház felé. – El kell mondanom valamit – szólalt meg Marietta, orrát a férfi nyakához nyomta, élvezve az illatát. – Bordélyt akarsz nyitni? Marietta hozzábújt. – Nem, babát várok tıled. Max megállt, és Marietta szemébe nézett. A férfi arcáról boldogság és mindent átható öröm sugárzott. Mariettának könny szökött a szemébe. Aztán szorosan egymáshoz simultak, és hazafelé vették útjukat. Max felesége dereka köré fonta karját, és úgy ölelte át, mintha a legbecsesebb kincset tartaná a kezében.
_________________________________
SARA BENNETT
148 VÁGYÁLOM
