Romantikus Regények
Judith McNaught
VARÁZSLAT
General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
A mű eredeti címe Someching Wonderful Copyright © 1988 by Eagle Syndication, Inc. Originally published by Atria Booics/Beyind Words, a Division of Simon and Scfiuster, Inc.
Hungarián transiation © Erdélyi András © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította ERDÉLYI ANDRÁS Szerkesztette HÁMORI VALI A boritótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 203 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNÉ Irodalmi vezető PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 27,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 3016-10
JUDITH MCNAUGHT
2
VARÁZSLAT
Christopher Brian Fehlingnek Elragadó kis unokaöcsém voltál, akit imádtam. Most felnőtt férfi vagy, akit csodálok és barátomként tisztelek.
JUDITH MCNAUGHT
3
VARÁZSLAT
Köszönetnyilvánítás Hálás köszönetem Melinda Helfernek. e regény megírásához nyújtott támogatásáért és bátorításáért és Róbert A. Wulffnak, akinek a szakértelme és a kedvessége lehetővé tette számomra, hogy csakis a munkámra koncentrálhassak, és minden mást rá hagyjak.
JUDITH MCNAUGHT
4
VARÁZSLAT
Első fejezet
Az érzéki szőke asszony könyökére támaszkodott, és mellére húzta a könnyű takarót. Szemöldökét kissé összevonta, és tűnődve szemügyre vette a szép, fekete tizennyolc éves fiatalembert, aki vállát az ablakkeretnek támasztva a hálószoba ablakánál állt, s nézett kifelé a hátsó ligetre, ahol az anyja tiszteletére rendezett születésnapi fogadás zajlott. – Mit lát, ami jobban leköti a figyelmét, mint én? – kérdezte Lady Catherine Harrington, miközben bebugyolálta magát a lepedőbe, és ő is az ablakhoz lépett. Jordan Addison Matthew Townsende, Hawthorne jövendő hercege mintha meg sem hallotta volna a kérdést, a fejedelmi birtok ligeteit szemlélte, melyek apja halála után mind őrá szállnak majd. Ahogy az élősövény-labirintust bámulta, meglátta anyját, amint előbukkan a csalitosból. Lopva körbekémlelt, ruhaderekát sietve lesimította, s hamar elrendezte súlyos, sötét hajfürtjeit. A következő pillanatban Lord Harrington bukkant elő, nyaksálát kötözgetve. Ahogy egymásba karoltak, nevetésük felhallatszott Jordan nyitott ablakába. Jordan sovány arcának ifjonti szépségét enyhe gúny felhőzte, ahogy anyját és legújabb szeretőjét figyelte, amint átsétálnak a pázsiton, és andalogva elérik a lugast. Néhány pillanattal később ugyanabból a sövénylabirintusból apja bukkant elő, körbenézett, majd Lady Milborne-t, jelenlegi szeretőjét csalogatta elő a bokrok sűrűjéből. – Anyámnak, úgy látszik, megint új szeretője van – mondta Jordan, gunyorosan nyújtva a szavakat. – Valóban? – kérdezte Lady Harrington, kikémlelve az ablakon. – És ki az? – Az ön férje – felelte Jordan egyenesen szembefordulva vele, hogy csinos arcán valami jelét kutassa a meghökkenésnek. Miután semmi ilyet nem látott, saját arcvonásai gunyoros álarccá keményedtek. – Tudta, hogy együtt lesznek a lugasban, és nyilván emiatt támadt fel hirtelen az érdeklődése az ágyam iránt, igaz? A lady zavartan bólintott a rászegeződő hideg, szürke szempár ijesztő könyörtelenségétől. – Arra gondoltam – mondta, s keze felsiklott a fiatalember kemény mellkasán –, mi is... élvezhetnénk egy kicsit egymás társaságát, ah..., szóval..., ha már így alakult. De az érdeklődésem nem új keletű, Jordan. Régóta vágytam önre. Most, hogy az ön anyja és az én férjem egymásban lelik örömüket, semmi kizáró okát nem látom annak, hogy én is megszerezzem azt, amire vágyom. Mi rossz van ebben? – Jordan nem szólt semmit, s a nő félénk mosollyal kutatta a kemény, kifürkészhetetlen arcot. – Meglepődött? – Csöppet sem – felelte a férfi. – Nyolcéves korom óta tudok anyám szerelmi kalandjairól, és kétlem, hogy létezik nő, aki nekem valaha is meglepetést tudna okozni. Ha valamin csodálkozom, az legfeljebb az, hogy több találékonyságot vártam öntől. Hogyhogy nem eszelt ki mind a hatunknak egy kis „családi együttlétet” a csalitosban? – fejezte be maró gúnnyal és szándékoltan sértő pimaszsággal. A nő tompa hangot hallatott, amely egyszerre volt nevetés és elborzadás. – Ezt viszont én tartom elképesztőnek... Jordan lomhán kinyújtotta a kezét, megemelte a nő állát, és az arcát fürkészte, korához képest túl kemény, túlságosan is tapasztalt tekintettel. Catherine hirtelen zavartan elhúzta kezét a férfi mellkasáról, és szorosabban csavarta a lepedőt meztelen teste köré. – Tényleg nem értem, Jordan, miért néz rám ilyen megvetően – mondta, s az arca őszinte döbbenetet és sértettséget tükrözött. – Ön nem házasember, így nem tudhatja, milyen elviselhetetlenül unalmas az élet számunkra. Ha nem flörtölhetnénk kicsit, hogy eltereljük a figyelmünket, már rég beleőrültünk volna a mérhetetlen unalomba. A nő hangjából kicsendülő mély drámaiság meglágyította Jordan arcvonásait, és kemény, érzéki ajka gúnyos mosolyra görbült. – Szegény kicsi Catherine! – mondta szárazon, s ujjperceivel végigsimította az arcát. – Hogy maguknak, nőknek, milyen szerencsétlen sors jutott osztályrészül. Attól a naptól fogva, hogy a világra jöttek, minden kívánságuk egyetlen szóra teljesül, semmiért sem kell megdolgozniuk, ha pedig mégis volna magukban
JUDITH MCNAUGHT
5
VARÁZSLAT
ilyen indíttatás, el vannak tiltva minden erőfeszítéstől. Nem engedjük magukat tanulni, sportolni, tehát sem a szellemüket, sem a testüket nem edzhetik. A hűség tisztessége sem adatik meg maguknak, mert amíg egy férfi becsülete a saját elhatározásán múlik, addig maguk a lábuk között hordják a tisztességet, amelyet aztán szépen elrabol az első férfi, aki megkaparintja magukat. Milyen igazságtalan az élet! – fejezte be. – Nem csoda, hogy minden nő ilyen életunt, erkölcstelen és léha. Catherine teljesen elbizonytalanodott. Meghökkentették a férfi szavai, nem tudta eldönteni, vajon gúnyt űz belőle, vagy komolyan beszél. – Tökéletesen igaza van – szólalt meg végül vállat vonva. Jordan furcsán nézett rá. – Előfordult az életében, hogy megpróbált mindezen változtatni? – Nem – ismerte el a nő kertelés nélkül. – Legalább őszinte, és ezt méltányolom. Ritkán tapasztalható női erény. Jordan Townsende, zsenge kora ellenére, női nemre gyakorolt hatásáról már legendák keringtek, és ahogy Catherine belemélyedt ebbe a cinikus, szürke szempárba, hirtelen úgy érezte, mintha valami ellenállhatatlan mágneses erő vonzaná a fiatalemberhez. Értelem volt ebben a tekintetben, csöppnyi humorral és kemény tapasztalatokkal fűszerezve, melyek messze túlmutattak Jordan életkorán. Talán éppen ez volt az, ami szép, sötét vonásainál és kemény férfiasságánál is jobban vonzotta az asszonyokat. Jordan értett a nőkhöz; értett őhozzá is. Csodálatról vagy bármiféle egyetértésről persze szó sem volt nála, de elfogadta őt olyannak, amilyen. Minden gyarlóságával együtt. – Nincs kedve ágyba bújni, lordom? – Nincs – felelte tartózkodón. – Miért nincs? – Mert ahhoz még nem unatkozom eléggé, hogy feltétlenül ágyba bújjak az anyám szeretőjének a feleségével. – Maga... maga nincs valami nagy véleménnyel a női nemről, igaz? – kérdezte Catherine, mert nem hagyhatta ennyiben a dolgot. – Volna valami okom rá, hogy sokra tartsam őket? – Én... – folytatta Catherine, de ajkába harapott, és megrázta a fejét. – Nem. Bizonyára nincs. De egy napon meg kell majd házasodnia, hogy gyermekei szülessenek. Jordan ettől a megállapítástól szemlátomást jókedvre derült, nekidőlt az ablakkeretnek, s karját összefonta a mellkasán. – Megházasodni? Valóban? Így kell gyereket nemzeni? Mindeddig azt hittem... – Jordan, kérem, ne komolytalankodjon! – nevetett fel Catherine, s érezte, hogy lenyűgözi a fiatalember lezser évődése. – Törvényes örökösre lesz szüksége. – Ha arra kényszerülök, hogy elkötelezzem magam a trónörökös gyártás magasztos céljainak – felelte a férfi maró gúnnyal –, akkor majd egyenest az iskolapadból választok magamnak egy naiv fruskát, aki csakis arra vár, hogy eleget tegyen a kívánságaimnak. – És ha ez a fruska elunja magát, és más mulatság után néz? – Elunja magát? – kérdezett vissza Jordan kemény hangon. Catherine elnézte a férfi széles, izmos vállát, domború mellkasát, keskeny csípőjét, majd pillantása marcona arcvonásaira tévedt. Vászoningében, combjára feszülő bricseszében Jordan Townsende magas alakja minden porcikájában nyers erőt és fojtott érzékiséget árasztott. Catherine felvonta szemöldökét ravasz zöld szeme fölött. – Talán szerencséje lesz, és nem fog unatkozni – fejezte be hűvösen. Amíg Catherine öltözködött, Jordan visszafordult az ablakhoz, és szenvtelenül bámulta a Hawthornebirtok pázsitján nyüzsgő elegáns vendégsereget, amely anyja születésnapjára gyűlt össze. A külső szemlélő számára Hawthorne ezen a szép napon kétségkívül lenyűgöző, buja paradicsomnak tűnhetett, melyet gondtalanul parádézó, fényűző pompájukba öltözött csodaszép trópusi madarak népesítenek be. A tizennyolc éves Jordan Townsende számára azonban kevéssé volt érdekes a jelenet, és nem is nyűgözte le; túl jól ismerte már, hogy mi folyik a négy fal között ebben a házban, miután a vendégek távoztak. Jordan tizennyolc éves fejjel nem hitt az ember vele született jóságában – a sajátjáéban sem. Hercegként, jóképű és gazdag fiatalemberként mindene megadatott – mégis életunt volt, fojtott és feszült.
JUDITH MCNAUGHT
6
VARÁZSLAT
Miss Alexandra Lawrence apró állát öklére támasztva, elmélyülten szemlélte az ablakpárkányra telepedett sárga pillangót, majd hirtelen hátrafordult imádott, ősz nagyapja felé, aki az asztal túlsó felén ült. – Mit mondtál, Nagyapa? Nem értettelek. – Azt kérdeztem, miért érdekesebb számodra az a pillangó, mint Szókratész? – kérdezte a kedves öregember. Gyengéd, tanáros mosolyával a tizenhárom éves csöppséget nézte, aki anyja fényes gesztenyeszínű fürtjeit és történetesen az ő kékeszöld szemét örökölte. Az öregúr derűsen megkopogtatta a Szókratész-kötetet, melyből kis unokáját okította. Alexandra szívlágyító, bocsánatkérő mosollyal nézett vissza rá, de nem tagadta, hogy figyelme másfelé kalandozott. Nem tagadta, mert szelíd, tudós nagyapja gyakran mondogatta: „A hazugság vétek a lélek ellen, és méltatlanul sérti az intelligenciáját annak, aki ellen a hazugságot elkövetik.” Márpedig Alexandrától mi sem állt távolabb, mint hogy éppen ennek a drága, szelíd embernek okozzon sérelmet, aki belé csepegtette életbölcsességét, s aki bevezette őt a matematika, a filozófia, a történelem és a latin nyelv rejtelmeibe. – Azon törtem a fejem – vallotta meg a kislány vágyakozó sóhajjal –, vajon mennyi esély van rá, hogy én most „bábállapotban” legyek, s egy napon gyönyörűséges pillangóvá változzam? – Mi a rossz a bábállapotban? Ha úgy vesszük, „soha semmi nem volt / boldog egészen” 1– hozott fel egy idézetet a nagypapa évődve, és pajkos kíváncsisággal várta, vajon kis unokája felismeri-e az idézet forrását. – Horatius – vágta rá Alexandra azonnal, s rámosolygott nagyapjára. A nagypapa elégedetten bólintott, és hozzátette: – Nem kell aggódnod a külsőd miatt, kicsi aranyom, hiszen az igazi szépség szívből fakad, és a szemedben lakozik. Alexandra oldalra billentette fejecskéjét, töprengett, de egyetlen filozófus sem jutott eszébe, se ókori, se modern, aki ilyesmit írt volna. – Ki mondta ezt? Nagyapja kuncogott: – Én. A kislány válaszként felcsendülő dallamos kacagása, mint kis harangok csilingelése, vidámsággal töltötte meg a napfényes szobát. Ám hirtelen elkomorult. – Papa csalódott, hogy nem vagyok szép. Mindig látom rajta, amikor meglátogat minket. Okkal várna tőlem többet, hiszen Mama csodaszép, és amellett, hogy Papa is jóképű, ráadásul egy grófnak a negyedik unokatestvére. Mr. Gimble veje iránti ellenszenvét és a homályos grófi kapcsolatra utalással kapcsolatos kételyeit alig tudta palástolni, és nyomatékos hangon újabb idézettel rukkolt elő: – „A származás semmit sem ér erény nélkül.” 2 – Molière – vágta rá Alexandra automatikusan az idézet forrását. – De – folytatta komoran, visszatérve eredeti aggodalmához – azt el kell ismerned, hogy felettébb barátságtalan lépés a sorstól, hogy ilyen átlagos lányt adott neki. Miért nem lehetek magas és szőke? – folytatta durcásan. – Mennyivel szebb volnék, mint így, hogy egy kis cigány lányhoz hasonlítok, ahogy Papa szokta mondani. A kislány elfordította a fejét, és ismét a pillangó szemlélésébe merült, míg Mr. Gimble csak úgy ragyogott az elfogult szeretettől és gyönyörűségtől, hiszen tudta jól, unokája mindennek nevezhető, csak átlagosnak nem. Négyéves korától tanította őt írásra és olvasásra, pontosan úgy, ahogyan a gondjaira bízott falusi gyerekeket, csakhogy Alex jóval fogékonyabbnak bizonyult, gyorsabban és alaposabban megragadta a fogalmakat. A parasztgyerekek közepes tanulók voltak, akik csak pár évig jártak hozzá, aztán mentek apáik földjeire dolgozni, házasodtak, szaporodtak, vagyis kezdték az élet körforgását újra elölről. Alex azonban, nagyapja legnagyobb gyönyörűségére, tanulásra termett. Az idős férfi rámosolygott unokájára; ez a „körforgás” nem is olyan rossz dolog, gondolta. Ha saját ifjúkori vágyait követi, agglegény marad, s nősülés helyett egész életét a kutatásnak szenteli, akkor bizony Alexandra Lawrence most nem létezne. Márpedig Alex ajándék a világnak. Az ő ajándéka. Ettől a gondolattól felderült, de nyomban zavarba is jött, mert nem szerette az önhittséget. De így is elárasztotta a gyönyörűség, ahogy ránézett a göndör hajú gyermekre. Minden reményének megfelelt, sőt annál is többnek. Szelíd volt és vidám, intelligens és lélekkel teli. Talán túl sok is volt benne a lélek, túl sok 1 2
Horatius; Óda II. 16. Bede Anna fordítása. Molière: Don Jüan. Illyés Gyula fordítása.
JUDITH MCNAUGHT
7
VARÁZSLAT
az érzékenység – mert újra és újra kitárulkozott, próbálva kedvében járni felszínes apjának a nem túl gyakori látogatásokkor. Mr. Gimble azon tűnődött, vajon unokája milyen férfihoz fog feleségül menni – őszintén remélte, nem olyanhoz, mint a saját lánya. Lányában nem volt meg az a szilárd karakter, amely megvolt Alexandrában. Apaként bizony ő rontotta el, gondolta Mr. Gimble önváddal. Alexandra anyja gyenge volt és önző, és férjnek is ilyen embert választott. Alexnek azonban sokkal jobb ember kell, és messze jobbat is érdemel. Alexandra, szokásos érzékenységével, azonnal érzékelte nagyapja hirtelen hangulatváltozását, és máris mindent megtett, hogy felvidítsa őt. – Nem érzed jól magad. Nagypapa? Megint a fejfájás? Megmasszírozzam a nyakadat? – Kicsit fáj a fejem – felelte Mr. Gimble, és belemártotta lúdtollát a tintatartóba, hogy kerek mondatokat alkosson, melyek egy napon a „Értekezés Voltaire életéről” című művé állnak majd össze. A kislány mögé került, és gyermekkezeivel elkezdte kidörzsölni a feszültséget nagyapja vállából és nyakából. Alighogy a kis kezek megnyugodtak, a nagyapa valami csiklandóst érzett az arcán. Munkájába merülve odakapott, és szórakozottan megdörzsölte arcát. Egy pillanattal később a nyaka csiklandott, így ott is megdörzsölte. A viszketés ekkor a jobb fülén jelentkezett. Elfojtott egy bosszús mosolyt, amikor végre rájött, hogy az unokája ingerkedik egy lúdtollal. – Alex, angyalkám – mondta –, attól tartok, egy huncut kis madárka rebbent ide, hogy elterelje a figyelmemet a munkámról. – Mert túl sokat dolgozol – felelte a kislány, majd puszit nyomott a pergamenszerű arcra, és visszatelepedett a székére Szókratészt tanulmányozni. Néhány pillanattal később csapongó figyelmét egy giliszta térítette el, mely a nyitott ajtón át mászott be a zsúpfedelű házba. – Ha a világegyetemben minden dolog Isten sajátos céljait szolgálja, akkor mit gondolsz, miért teremtett az Úr kígyókat? Olyan rondák! Sőt tulajdonképpen rémesek! Mr. Gimble nagyot sóhajtva, hogy megint meg kell szakítania a munkát, letette a lúdtollat, de a kislány napsugaras mosolyának képtelen volt ellenállni. – Megígérem, ahogy az Úristennel találkozom, felteszem neki a kérdést. A célzás hallatán, hogy nagyapja hamarosan meg fog halni, Alexandra elkomorult, de a kintről behallatszó hintózörgésre azonnal talpra szökkent, s a nyitott ablakhoz szaladt. – Megjött a Papa! – kiáltotta kitörő örömmel, – Papa megjött Londonból, végre! – Épp ideje! – morogta Mr. Gimble, de Alex ezt már nem hallotta. Kedvenc térdnadrágjában és parasztingében futott ki az ajtón, és apja nem különösebben lelkes ölelésébe vetette magát. – Hogy vagy, kis cigány lány? – kérdezte az apja különösebb érdeklődés nélkül. Mr. Gimble felkelt a székéről, az ablakhoz ment, és összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a jóképű londoni férfi felsegíti kislányát az új, cifra hintóba. Fényes hintó, fényes ruhák, ám az erkölcsök már nem olyan fényesek, gondolta Mr. Gimble dühösen, ahogy felidézte magában a múltat. Azt a délutánt, amikor ismeretlenül betoppant a házába, mert éppen a közelben akadt el a hintója, s a vége az lett, hogy a jóképű, behízelgő modorú férfi elcsavarta a lánya, Felicia fejét. Mr. Gimble nagyvonalúan felajánlotta, hogy náluk töltheti az éjszakát, és késő délután, jobb meggyőződése ellenére, engedett Felicia könyörgésének, és elengedte lányát sétálni, hogy az idegennek „megmutassa a csodás látképet a dombról, a patak fölött”. Amikor besötétedett, és még mindig nem tértek vissza, Mr. Gimble a keresésükre indult – könnyen tájékozódott a telihold fényénél. A domb tövében fedezte fel őket, a patak partján, meztelenül, egymás karjában. George Lawrence-nek kevesebb mint négy órára volt szüksége a csábításhoz és ahhoz, hogy meggyőzze Feliciát az alapvető életelvek feladásáról. Mr. Gimble soha nem tapasztalt haragra gerjedt, és szó nélkül távozott a helyszínről. Amikor két órával később hazaért, már ott volt vele jó barátja, a helyi vikárius. A lelkész pedig hozta magával a könyvet a házassági liturgia felolvasásához. Mr. Gimble, biztos, ami biztos, egy puskát is előkészített, hogy garantálja lánya elcsábítójának részvételét a ceremónián. Életében először fogott fegyvert. És mit hozott a jogos harag Felicia számára? A saját magának feltett kérdéstől Mr. Gimble elkomorult. George Lawrence vett a feleségének egy nagy, romos házat, amely évtizedeken át üresen állt, szolgálókat fogadott mellé, és a házasságkötés után kilenc hónapot kényszeredetten hajlandó volt e távoli kis grófságban eltölteni. Aztán megszületett Alexandra, s röviddel ezután George Lawrence visszatért Londonba, ott lakott, és Morshamba évente csupán kétszer látogatott el, legfeljebb két vagy három hétre.
JUDITH MCNAUGHT
8
VARÁZSLAT
– A tőle telhető legtöbbet megteszi, hogy megkeresse a család kenyerét – magyarázta Felicia az apjának, nyilvánvalóan azt visszhangozva, amit a férjétől hallott. – Nemesember, következésképpen nem várható el tőle, hogy átlagemberek módjára dolgozzon. Londonban a származása és a kapcsolatai révén megfelelő körökkel tud érintkezni, jó tőzsdei befektetésekhez kap ötleteket, és nyerő lóversenytippeket szerezhet. Ez az egyetlen módja, hogy támogathasson minket. Ha csak rajta múlna, természetesen minket is magával vinne, de London rendkívül drága város, ezért nem akar minket kitenni annak, hogy szűk, koszos szállásokon tengődjünk, ahol egyébként ő maga tölti keserves napjait. Úgyis mindig lejön hozzánk, amilyen gyakran csak tud. Mr. Gimble-nek voltak kételyei George Lawrence magyarázatával kapcsolatban, hogy miért részesíti előnyben a londoni tartózkodást, azt azonban tökéletesen tudta, hogy a férfi miért jelenik meg évente kétszer Morshamban. Azért gyakorolja e „nagyvonalú gesztust”, mert Mr. Gimble közölte vele: amennyiben évente legalább kétszer nem látogatja meg a feleségét és a kislányát, ő bizony felkeresi őt Londonban – és fegyvert is visz magával. Mindazonáltal Mr. Gimble nem látta értelmét, hogy saját lányát megsebezze az igazsággal, hiszen Felicia szemlátomást boldog volt. A grófságban élő többi nőtől eltérően ő egy „igazi nemesember” felesége volt, és az ő együgyű kis felfogásában csak ez számított. Tartást adott számára a felsőbbrendűség tudata, és királynői méltósággal járkált szomszédjai között. Feliciához hasonlóan Alexandra is imádta George Lawrence-t, így a férfi, rövid látogatásai idején, sütkérezett kettejük feltétel nélküli imádatában. Felicia nagy hűhót csapott körülötte, Alex pedig hősiesen próbált egyszerre fia és lánya lenni apjának – örökké aggodalmaskodott nőies szépségének hiánya miatt, ugyanakkor bricseszt hordott, és szorgosan gyakorolta a vívást, hogy ha apja bármikor beállít, el tudja őt szórakoztatni vívástudományával. Az ablaknál állva Mr. Gimble mogorván meredt a pompás hintóra, melyet négy fényes, ficánkoló paripa húzott. Ahhoz képest, hogy milyen kevés pénzzel látta el feleségét és kislányát, George Lawrence igen drága lovas fogattal közlekedett. – Meddig maradsz, Papa? – kérdezte Alexandra, mert máris rettegett az elkerülhetetlen pillanattól, amikor apja ismét búcsút int. – Most csak egy hétig. A kenti Landsdowne-ból jövet, úgy gondoltam, beugrom egy kicsit. – Miért vagy olyan sokat távol? – kérdezte Alexandra, és képtelen volt leplezni csalódottságát, mivel azt hitte, apja is szívesebben maradna velük. – Mert muszáj – felelte Lawrence, és amikor látta, hogy lánya tiltakozni akar, tréfásan megrázta a fejét, és zsebéből kis dobozt húzott elő. – Nézd csak, Alex, hoztam neked valamit a születésnapodra. Alexandra gyönyörűséggel és imádattal nézett rá, annak ellenére, hogy a születésnapja jó egy hónappal azelőtt volt, és még csak egy levelet sem kapott az apjától. A kislány tengerkék szeme felragyogott, ahogy kinyitotta a tokot, és kiemelt belőle egy kicsiny, ezüstszínű nyakérmét, mely szívet formált. A nyakék ónból készült, és semmi különös nem volt benne, ám Alex úgy tartotta a tenyerén, mint valami felbecsülhetetlen értékű drágakövet. – Mindig rajtam lesz, örökké – suttogta, és szenvedélyes öleléssel apja köré fonta karjait. – Annyira szeretlek! Keresztülhajtottak a kicsiny, álmos falun, a lovak patái porfelleget kavartak, és Alexandra mindenkinek integetett, hogy lelkesen tudassa velük: az ő csodás, fess papája hazatért. Nem kellett különösebben igyekeznie, hogy felhívja a helybeliek figyelmét apjára. Estére a faluban már mindenki róla beszélt, nemcsak a hazatéréséről, hanem a kabátja színéről és tucatnyi egyéb apróságról, hiszen Morsham falu mit sem változott az évszázadok folyamán: maradt ugyanaz az álmos, nyugodt, elfeledett, isten háta mögötti falu a kis eldugott völgyben. Lakói földből élő, egyszerű, keményen dolgozó népek voltak, akiknek elmondhatatlan gyönyörűséget szerzett a legkisebb esemény is, amely valami változatosságot hozott létük végtelen egyhangúságába. Mindmáig arról beszéltek, amikor három hónappal azelőtt egy hintó tévedt arra, egy városi alakkal, aki a kabátján nemhogy egy, hanem egyenesen nyolc körgallért viselt! Semmi kétség, hogy az elkövetkező hat hónap témája George Lawrence csodás lovas fogata lesz majd. Egy kívülálló szemével Morsham unalmas helynek tűnhetett, pletykálkodó parasztokkal, unalmas hétköznapokkal, de a tizenhárom éves Alexandra a falut és lakóit valami csodának látta. Tizenhárom éves fejjel hitt Isten minden teremtményének született jóságában, és kétsége sem volt afelől, hogy őszinteség, tisztesség és derű alkotja az egész emberiség közös kincsét. Alex igazán nemes szívű teremtésként tekintett a világra – vidáman és menthetetlenül derűlátón.
JUDITH MCNAUGHT
9
VARÁZSLAT
Második fejezet
Hawthorne hercege lassan leengedte a karját, a pisztoly még füstölt a kezében. Közönyösen bámult Lord Grangerfield mozdulatlanul fekvő, összegörnyedt alakjára. Féltékeny férjek: átkozott nyűg – gondolta Jordan csaknem akkora bajkeverők, mint csalfa, léha feleségeik. Az még csak hagyján, hogy gyakorta teljesen megalapozatlan következtetésekre jutnak, de ragaszkodnak hozzá, hogy téveszméiket hajnalban, pisztollyal vitassa meg velük az ember. Jordan még mindig az idős, sebesült férfit szemlélte, akit közben ellátott az orvos a párbajsegédektől körülvéve, és átkozta magában a gyönyörű bajkeverő fiatalasszonyt, akinek féktelen szerelmi kalandvágya ehhez a párbajhoz vezetett. A huszonhét éves Jordanben már régóta elhatározássá érett a tapasztalat, hogy a férjes asszonyokkal folytatott viszony lényegesen több bonyodalommal jár, mint amennyit bármiféle szexuális kielégülés kompenzálna. Következésképpen régen bevezette azt a gyakorlatot, hogy gyakran ismétlődő szexuális kalandjait kizárólag férjtől mentes nőkre korlátozza. Ilyenekből is jóval több volt a kelleténél, és többségük alig várta, hogy az ágyába bújhasson. A flörtölés azonban előkelő körökben a normális élet szerves tartozéka, és Jordan legutóbbi kalandja Elizabeth Grangerfielddel, akivel gyerekkoruk óta ismerték egymást, alig volt több flörtnél. Ártatlan kacérkodásnál, mely akkor kezdődött, amikor a hölgy egy tartós, több mint egy évig tartó külföldi tartózkodás után visszatért Angliába. Néhány pajkos szóval indult – tagadhatatlanul szexuális felhangokkal –, két régi barát ártatlannak tetsző évődéseként. Nem is lett volna belőle több, ám az előző héten egyik este Elizabeth váratlanul besurrant Jordan főkomornyikja mellett a palotába, és amikor Jordan hazaért, az ágyában találta a buja, meztelen és kétségkívül kívánatos nőszemélyt. Ha máskor történik, Jordan kiráncigálja az ágyából, és hazaküldi, de ezen az éjjelen a barátokkal benyakalt jelentős mennyiségű konyak megtette a hatását, s amikor döntési helyzetbe került, teste felülbírálta renyhe értelmét, és azt diktálta, hogy adja meg magát a nő ellenállhatatlan csáberejének. Jordan ekkor a tisztás széle felé indult, ahol lova várt rá egy fához kötve, és szórakozottan felnézett az eget csíkozó gyér napsugarakra. Maradt még pár órája némi alvásra, mielőtt nekilát bokros teendőinek és eleget tesz társadalmi kötelezettségeinek, melyek a nap végén, Bildrupék bálján érik el fénypontjukat.
Csillárok tündököltek, kristályok százait ragyogtatva az óriási tükrös bálterem fölött, s a parketten szaténban, selyemben, bársonyban suhogó táncosok forgolódtak a friss keringőre. Szárnyas üvegajtók nyíltak a balkonokra, hűs fuvallatot engedve a terembe, s holdfényes romantikára csábítva az intim együttlétre vágyakozó párokat. A legtávolabbi ajtónál, valamelyest a kastélyépület kiszögellésének takarásában, az egyik pár rá se hederített a benti találgatásokra, melyek igencsak megszaporodtak a bálteremből való távozásuk után. – Szégyenletes! – mondta Miss Leticia Bildrup a személyes kíséretét alkotó elegáns fiatalemberek és hölgyek koszorújában. Szigorúan elítélő, féltékenységtől sem mentes pillantást vetett a távoli szárnyas ajtó felé, melyen az imént lépett ki a pár, és hozzátette: – Elizabeth Grangerfield úgy csimpaszkodik Hawthorneba, mint egy utcalány, miközben a férje éppen a Hawthorne-tól ma reggel elszenvedett sérüléseiből vérzik a halálos ágyán! Sir Roderick Carstairs gúnyos arccal nézett a felhevült Miss Bildrupra. Ezt a vitriolos arckifejezést jól ismerték – és rettegték – a magasabb társasági körökben. – Természetesen igaza van, szépségem. Elizabethnek illene példát vennie önről, és nem nyilvánosan, hanem csakis titokban vadásznia Hawthorne-ra. Leticia gőgös fölénnyel nézett vissza rá, de árulkodó arcpír festette rózsaszínűre sima orcáját. – Vigyázzon, Roddy, kezdi összetéveszteni a tréfálkozást a kifejezetten sértő otrombasággal. – Szó sincs róla, kedvesem, amit mondtam, azt kifejezetten sértőnek szántam.
JUDITH MCNAUGHT
10
VARÁZSLAT
– Megkérem, ne hasonlítson engem Elizabeth Grangerfieldhez! – csattant fel Leticia bőszen. – Semmiben nem hasonlítunk egymáshoz! – Dehogynem! Mindketten Hawthorne-ra fenik a fogukat. Hat tucat hölggyel egyetemben, akiket egyenként, név szerint is fel tudok sorolni, ha kívánja – vágott vissza Carstairs, és fejével a csodaszép, vörös hajú balerina felé biccentett, aki egy orosz herceggel keringőzött a táncparketten –, de kétségkívül Elise Grandeaux áll a sor élén. Jelenleg ő látszik mindnyájuk között a legesélyesebbnek, amit az is igazol, hogy ő Hawthorne új szeretője. – Nem hiszem! – tiltakozott Letty, miközben kék szeme a kecses vörös hajúra szegeződött, aki állítólag megbabonázta a spanyol királyt, és elcsábított egy orosz herceget is. – Hawthorne teljes mértékben független. – Miért vitatkoztok, Letty? – kérdezte egy ifjú hölgy, udvarlójától elfordulva. – Amiatt vitázunk, hogy ő és Elizabeth Grangerfield kettesben kivonultak a balkonra – csattant fel Letty. Az „ő” névmás semmiféle magyarázatra nem szorult. Felsőbb körökben mindenki pontosan tudta, hogy az „ő” nem lehet más, csakis Jordan Addison Matthew Townsende: Landsdowne márkija, Leeds vicomte-ja, Reynolds vicomte-ja, Marlow grófja, Stroleigh, Richfield és Monmart bárója, valamint Hawthorne sorrendben tizenkettedik hercege. Az „ő” az ifjú hölgyek álmainak netovábbja: magas, sötét hajú és ellenállhatatlanul jóképű férfi, ördögi csáberővel felruházva. Az előkelő társaság fiatalabb hölgytagjai között teljes egyetértés uralkodott a tekintetben, hogy a hűvös szürke szempár egy apácát is levenne a lábáról. Mások – többnyire férfiak – azt állították, hogy ettől a nézéstől az ellenség ereiben megfagy a vér. Idősebb hölgyek hajlottak arra, hogy inkább az előbbi álláspontot fogadják el, s az utóbbit tagadják, ugyanis Jordan Townsende bár százával küldte másvilágra a francia ellenséget, csakhogy nem a tekintetével, hanem pisztollyal és karddal. Egyvalamiben azonban az előkelő társaság valamennyi hölgytagja kortól függetlenül tökéletesen egyetértett: Hawthorne hercege az előkelőség, az elegancia és a stílus megtestesülése – egy tökéletesen csiszolt gyémánt. És gyakran pontosan olyan kemény is, mint a gyémánt. – Roddy azt állítja, hogy Elise Grandeaux lett az új szeretője – mondta Letty, és fejével a pompás tizianvörös szépség felé intett, aki mintha rá se hederített volna Hawthorne hercegének iménti távozására Lady Elizabeth Grangerfielddel. – Nonszensz – mondta egy tizenhét éves elsőbálozó, aki még annyira tejfölösszájú volt, hogy szó szerint értelmezte az illendőség szabályait. – Ha a szeretője volna, bizonyosan nem hozta volna őt ide. Ilyet nem tehet! – Már hogyne tehetne. És meg is tette – jelentette ki egy másik ifjú hölgy, akinek a tekintete szinte rátapadt a szárnyas ajtóra, mintha csak arra várna, hogy újra megpillanthassa a legendás herceget. – Mama azt mondja, Hawthorne azt tesz, amit akar, és fittyet hány mások véleményére! Mindeközben maga a herceg, akinek az érzelmi élete ilyen izgalmas találgatásokra adott okot a népes bálteremben, odakint, a balkon kőkorlátjánál ácsorgott, és Elizabeth csillogó kék szemébe meredt, nem titkolt bosszúsággal. – A jó híre odavan, Elizabeth! Ha maradt egy csöpp józan esze most néhány hétre visszavonul vidékre, és magával viszi „gyengélkedő” férjét, amíg a párbaj körüli pletykák elülnek. Elizabeth erőltetett könnyedséggel vállat vont. – A pletykák hozzám nem érnek föl, Jordan. Grófné vagyok – mondta, ám fojtott hangjában keserűség bujkált. – Nem számít, hogy a férjem harminc évvel idősebb nálam. A szüleim egy újabb családi címet szereztek, és nekik csakis ez számít. – Nincs értelme a múlton rágódni – felelte Jordan, próbálva fékezni türelmetlenségét. – Ami történt, megtörtént. – Miért nem kérte meg a kezemet, mielőtt elment harcolni abba az ostoba háborúba, Spanyolországba? – kérdezte Elizabeth fojtott hangon. – Azért, mert nem akartam feleségül venni – válaszolta Jordan kíméletlen őszinteséggel. Öt évvel azelőtt Jordan kétségkívül eljátszott a gondolattal mi lenne, ha egyszer a távoli, homályos jövőben megkérné Elizabeth kezét, csakhogy túlságosan akkor sem lelkesedett a házasságért és voltaképpen semmi megállapodás nem született közöttük mielőtt elment Spanyolországba. Egy évvel az elutazása után Elizabeth apja, azzal a szándékkal, hogy újabb címet ragasszon a családfához, ragaszkodott hozzá, hogy a lánya férjhez menjen Grangerfieldhez. Amikor Jordan megkapta Elizabeth levelét, amelyben megírta, hogy összeházasodott Grangerfielddel, igazából nem érzett pótolhatatlan veszteséget. Másfelől viszont ifjúkoruk
JUDITH MCNAUGHT
11
VARÁZSLAT
óta ismerték egymást, és tagadhatatlanul érzett iránta bizonyos vonzalmat. Lehetséges, ha akkor a közelében lett volna, meggyőzi Elizabetht, hogy szálljon szembe szülei akaratával, és utasítsa vissza Grangerfield lánykérését. De az is lehet, hogy nem. Ahogy csaknem minden nő ebben a magas társadalmi rétegben, Elizabeth is megtanulta már gyermekkorában, hogy szülei kívánsága szerint kötelessége férjhez menni. Jordan mindenesetre nem volt a nő közelében. Két évvel apja halála után, annak ellenére, hogy nem gondoskodott örökösről, aki az utódlást biztosítja, Jordan tiszti rangot vásárolt a hadseregben, és elment Spanyolországba Napóleon hadai ellen harcolni. Vakmerősége és bátorsága kezdetben abból fakadt, hogy mit sem törődött a saját életével. Később, ahogy egyre nagyobb szakértelemre és tapasztalatra tett szert a számtalan véres ütközetben, éppen ez a rendíthetetlen bátorság mentette meg az életét, és hozta meg számára a fortélyos stratéga és legyőzhetetlen ellenfél hírnevét. Négy évvel később elege lett a háborúból, lemondott tiszti rangjáról, és visszatért Angliába, hogy kézbe vegye végre a hercegség irányítását, és felelősséget vállaljon az otthoni gazdálkodásért. Ám az a Jordan Townsende, aki Angliába visszatért, merőben más volt, mint az a fiatalember, aki annak idején hadba vonult. Amikor hazatérése után először lépett bálterembe, a változás igen szembeszökő volt: a főnemesi osztály sápatag, enervált férfijaival ellentétben Jordan napbarnított arca kicsattant az egészségtől, magas, tagbaszakadt, izmos alakja, élénk mozgása határozottságot tükrözött; és miközben a legendás Hawthorneféle csáberő továbbra is átsütött enervált mosolyán, volt benne valami, ami azt sugallta: ez az ember szembenézett a veszéllyel – és nem rettent meg tőle, sőt talán még élvezte is. Olyan aura volt ez, amelyet a nők végtelenül izgatónak és ellenállhatatlannak találtak. – El tudod felejteni, hogy mit jelentettünk egymásnak? – nézett föl rá Elizabeth, s mielőtt Jordan válaszolhatott volna, lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a férfit. Vágyakozó, kerek bájai ígéretével a férfi testéhez simult. Jordan keményen megragadta a belé kapaszkodó karokat, és eltolta magától a nőt. – Elment az eszed! – szólt rá szigorúan, miközben hosszú ujjai a nő karjába mélyedtek. – Barátok vagyunk, semmi több. Ami a múlt héten történt köztünk, az merő félreértés, semmi egyéb. Vége! Elizabeth próbált közelebb bújni hozzá. – Meg tudom lágyítani a szívedet, Jordan. Tudom, hogy képes vagyok rá. Néhány évvel ezelőtt már-már szerelmes voltál belém. És múlt héten is megkívántál... – A buja testedet kívántam meg, édesem – gúnyolódott Jordan szándékos kíméletlenséggel –, semmi mást. Ez minden, amit akarok tőled. Nem fogom a kedvedért párbajban megölni a férjedet, jobb, ha erről máris leteszel. Más balekot kell találnod, ha olyat keresel, aki pisztollyal szerzi meg neked a szabadságodat. Elizabeth elsápadt, könnyei közül pislogott fel rá, de nem cáfolta, hogy abban reménykedett: Jordan megöli a férjét. – Én nem akarok szabadságot, Jordan, én téged akarlak! – mondta könnyeivel küszködve. – Lehet, hogy te csak barátot láttál bennem, de én szerelmes vagyok beléd, tizenöt éves korunk óta. E vallomást olyan szerény, reményvesztett kínnal mondta ki, hogy bárki hitelesnek fogadta volna el, és alighanem meg is sajnálja a nőt – Jordan Townsende kivételével. Neki azonban régóta komoly fenntartásai voltak a női őszinteséggel kapcsolatban. A kínos vallomásra mindössze azzal reagált, hogy átnyújtott Elizabethnek egy hófehér zsebkendőt. – Töröld meg a szemedet! Pár pillanattal később a táncterem feszülten figyelő közönsége annyit látott, hogy Lady Grangerfield meglehetősen feldúlt állapotban, sietve elhagyja a báltermet. Hawthorne hercege azonban szokásos zavartalan nyugalmával tért vissza a szépséges balerinához, legújabb szeretőjéhez. És amikor a gyönyörű pár kisvártatva a táncparkettre lépett, a termet valamiféle mágneses energia töltötte meg, amelyet ez a ragyogó, karizmatikus pár árasztott maga körül. Elise Grandeaux karcsú, törékeny kecsessége jól illett a férfi merész eleganciájához; a hölgy élénk színei tökéletes kontrasztként érvényesültek a férfi komorsága mellett, és amikor a táncparkettre léptek, olyan pompás emberpárt látott a közönség, hogy mindenki arra gondolt: a jóisten is egymásnak teremtette őket. – Ugyanaz a nóta – jegyezte meg Miss Bildrup a körülötte állóknak, akik elbűvölten nézték a párt. – Hawthorne mellett minden nő tökéletes partnernek tűnik. – Nos, ő akkor sem fog elvenni egy közönséges balerinát, bármilyen partnernek látszik is – vágott vissza Miss Morrison. – És a bátyám megígérte, jövő héten elhozza őt hozzánk egy villásreggelire – tette hozzá diadalmasan. Öröme azonban nem tartott soká, mert Miss Bildrup azonnal lecsapott:
JUDITH MCNAUGHT
12
VARÁZSLAT
– Mamától tudom, hogy holnap Rosemeade-be utazik. – Rosemeade-be? – visszhangozta a másik magába roskadva. – A nagyanyja birtokára – magyarázta készségesen Miss Bildrup. – Északon van a birtok, valami Morsham nevű, isten háta mögötti falun túl.
JUDITH MCNAUGHT
13
VARÁZSLAT
Harmadik fejezet
Ez minden képzeletet felülmúl, Filbert, de igazán! – jelentette ki Alexandra az öreg inasnak, aki egy kis nyaláb tűzifával csoszogott be a hálószobába. Filbert rövidlátón hunyorgott tizenhét éves úrnőjére, aki szokásos szűk, barna bricseszében és kifakult ingében, kis állát két kezével feltámasztva hasalt az ágyon. – Tényleg megáll az ember esze – ismételte Alexandra rosszallón. – Mi történt, Miss Alex? – tudakozódott az inas az ágy felé közelítve. Az úrnő előtt valami nagy és fehér volt kiterítve az ágytakarón, amiből a rövidlátó inas arra következtetett, hogy vagy törülközőnek, vagy pedig újságnak kell lennie. Hunyorogva rámeredt a fehér tárgyra, melyen ekkor elmosódott fekete tintafoltok jelentek meg, így hát levonhatta a korrekt végkövetkeztetést: újságról van szó. – Azt írják – folytatta az úrnő, miközben mutatóujjával az 1813. április 2-i dátummal megjelent újságra bökött –, hogy Lady Weatherford-Heath nyolcszáz embernek adott bált, amelyet nem kevesebb mint negyvenöt különböző fogásból álló vacsora követett! Negyvenöt fogás! El tud képzelni ekkora pazarlást? Továbbá – folytatta Alex, szórakozottan elfésülve nyakszirtjéről sötét hajfürtjeit, miközben továbbra is az ominózus újságra meredt – a cikk vég nélkül zsolozsmázik, hogy ki mindenki jelent meg a partin, és milyen ruhát viselt. Ezt hallgasd meg, Sarah – mondta, s mosolyogva felnézett a szobába lépő Sarah Withersre, aki ölében friss ágyneműt hozott. Alexandra apjának három évvel azelőtt bekövetkezett haláláig Sarah házvezetőnői címet viselt, de az apa halálával bekövetkezett szűkös pénzügyi helyzet miatt a többi szolgálóval együtt őt is elbocsátották – kivéve Filbertet és Penrose-t, akik mindketten túl idősek és betegek voltak már ahhoz, hogy elhelyezkedhessenek másutt. Sarah azóta havonta csupán egyszer jött el, hogy egy parasztlány segítségével a mosást és a nagytakarítást elvégezze. Sarah kedvéért Alexandra ömlengő fejhangon olvasott fel a cikkből: „Miss Emily Welfordot Marcham grófja kísérte. Miss Welford elefántcsontezüst ruháját gyöngyök és gyémántok díszítették.” Alex kuncogva összecsukta az újságot, és Sarah-ra nézett. – El tudod képzelni, hogy az emberek ilyen sületlenségeket akarjanak olvasni? Ki a csudát érdekel, hogy Delton grófja mostanában tért vissza skóciai tartózkodásából, vagy, hogy „úgy hírlik, a gróf különös érdeklődést mutat egy bizonyos ifjú hölgy iránt, akinek szépsége és jelentőségteljessége figyelemre méltó”? Sarah Withers felvonta szemöldökét, és rosszallóan nézett Alex öltözetére. – Egyes ifjú hölgyek igenis mindent megtesznek a jó megjelenésük érdekében – felelte nyomatékkal. Alexandra ezt a jó szándékú célzást derűs, filozofikus nemtörődömséggel fogadta. – Ahhoz, hogy nagyvilági dámának fessek, többre volna szükség, mint egy kis púderre és vörösbarna szaténra. Alex hajdani kívánsága, hogy „lepkegubóból” klasszikus szépségű szőke szépséggé változzék, egyáltalán nem vált valóra. Ehelyett rövidre vágott, göndör haja gesztenyebarna színt öltött, álla továbbra is kicsi volt és konok, orra pisze, teste pedig karcsú és fürge, akár egy kamasz fiúé. Igazság szerint az egyetlen figyelemre méltó vonása koromfekete seprűs szempillájú, hatalmas, tengerkék szeme volt, mely teljességgel uralta arcát – azt az arcot, mely most finoman napbarnított volt a szabadban végzett munkának és lovaglásnak köszönhetően. Külseje azonban már legkevésbé sem érdekelte Alexet; más, jóval fontosabb dolgok foglalkoztatták elméjét. Három évvel azelőtt, nagyapja halálát követően csaknem azonnal, meghalt az apja is, s így Alex lett gyakorlatilag – noha nem éppen szabatos a szóhasználat – a „férfi a háznál”. Ifjú vállára nehezedett úgyszólván minden felelősség: törődni a két öreg szolgálóval, kijönni a szűkös családi büdzséből, gondoskodni a napi betevőről és kezelni a mama szeszélyes dühkitöréseit. Egy átlagos lány, aki szokványos módon nevelkedett, soha nem tudott volna felnőni a feladathoz. Csakhogy Alexandra megjelenésében és képességeiben éppenséggel semmi nem volt átlagos. Fiatal lányként megtanult halászni és a puskával bánni, hogy megfelelő partnernek bizonyuljon, amikor apja látogatóba
JUDITH MCNAUGHT
14
VARÁZSLAT
érkezik. Az új helyzetben, higgadt elszántsággal, mindezen jártasságát egyszerűen arra használta fel, hogy élelemmel lássa el a családot. A faládába zúdított tűzifa puffanása elterelte gondolatait a gyémántokkal felcicomázott báli ruhákról. Megborzongva a fagyos, nyirkos levegőtől, melyet a ház vastag falai árasztottak magukból még nyáron is, fázósan maga köré fonta karjait. – Ne pazarolja el, Filbert – mondta gyorsan, ahogy meglátta, hogy az öreg inas lehajol, és rá akar rakni egy kis hasábot a pislákoló tűzre. – Nincs itt olyan hideg – tódította –, csak egy kicsit friss a levegő. Nagyon egészséges. Különben is, hamarosan elmegyek Mary Ellen fivérének ünnepségére, úgyhogy semmi értelme elpazarolni a tűzifát. Filbert úrnőjére pillantott, és bólintott, de a fahasáb kicsúszott az öléből, és végiggördült a kopott fapadlón. Az öregember kiegyenesedett, körbepillantott, próbálva megkülönböztetni az elgurult fahasábot a temérdek padlódeszka tengerében. Tudván, hogy az öregnek mennyire megromlott a látása, Alexandra gyengéden odaszólt neki: – Az íróasztalom lábánál van. Majd együtt érzőn figyelte, ahogy az öreg odabotorkál az íróasztalhoz, lekuporodik, és kitapogatja a fahasábot. – Sarah? – szólalt meg hirtelen Alex, mert a várakozás különös izgalma, mely az elmúlt három évben időnként meglepte őt, ezúttal is belé költözött. – Éreztél valaha olyat, hogy valami különleges dolog van készülőben? Sarah fürgén végzett az íróasztallal, és a szekrény körül kezdett el sürgölődni. – Hogyne, persze. – És valóra vált a megérzés? – Igen. – Tényleg? – kérdezte Alexandra, s nagy, tengerkék szeme kíváncsian megcsillant. – És mi történt? – Beomlott a kémény. Előtte százszor is megmondtam a papának, hogy be fog omlani, ha nem javíttatja meg. Dallamos nevetés tört ki Alexandrából, és megrázta a fejét. – Nem, nem, én nem ilyesfajta megérzésre gondoltam. – Majd kissé zavarban bizalmasra fogta: – Röviddel nagyapa halála után jelentkezett először az érzés, de a múlt hét óta sokkal erősebb, és állandósult. Úgy érzem, mintha egy szakadék szélén állnék, és arra várnék, hogy valami megtörténjen. Sarah-t meghökkentette a máskor olyannyira gyakorlatias és villámsebesen sürgölődő Alexandra hirtelen elábrándozó hangja és elmélázó epekedése, s fürkészve nézett úrnőjére. – Mire gondol, minek kéne történnie? Alexandra kéjesen megborzongott. – Valami varázslatosnak – felelte, és még mondani akart valamit, de gondolatait szétkergette egy fülszaggató női visítás, mely Monty nagybácsi hálószobájából áradt ki a hallba, majd ajtócsapódás hallatszott, s lábdobogás. Alexandra hirtelen kiegyenesedett, leugrott az ágyáról, kecses, energikus mozgással, mely sokkal inkább illett természetéhez, mint az iménti lankadt álmodozás. Közben Mary, a fiatal parasztlány, akit Sarah hozott magával, hogy a mosásnál segítsen, dühödten beviharzott a hálószobába. – Rám csapott, de ténleg! – tört ki Maryből, miközben terjedelmes fenekét dörzsölgette. Vádlón mutatott Monty nagybácsi szobája felé: – Én az ilyent nem tűröm el az effajtátul, de mástul se! Én rendes lyány vagyok, és... – Akkor viselkedj úgy, mint egy rendes lány, és vigyázz a nyelvedre! – rivallt rá Sarah. Alexandra felsóhajtott, ahogy ennek az egész, őt körülvevő háztartásnak a felelőssége megint teljes súlyával ránehezedett, elterelve minden gondolatát a negyvenöt fogásos vacsoráról. – Megyek, és beszélek Monty bácsikámmal – mondta Marynek. – Biztos vagyok benne, hogy többé nem tesz ilyet – folytatta mosolygós elfogulatlansággal, majd hozzátette –, legalábbis akkor, ha nem fogsz elérhető közelségben hajlongani előtte. Sir Montague ugyanis... nos..., a női anatómiának egyfajta connoisseurje, igen jó ismerője, és amikor egy nőszemély különösen kerekded fenékkel van megáldva ő olyankor hajlamos elégedettségét paskolással kifejezni, valahogy úgy, mint amikor egy lovas ember megpaskolja a horpaszát egy különösen tetszetős telivérnek. Ez a hízelgő érvelés levette a lábáról a parasztlányt, mert, annak ellenére, hogy Montague Marsh úriemberhez méltatlan magatartást tanúsított, mégiscsak megyei képviselő volt és lovag.
JUDITH MCNAUGHT
15
VARÁZSLAT
Miután mindenki eltávozott, Sarah mogorván meredt az üres szobára és az ágyon hagyott Gazette lapjaira. – Hát ez igazan remek! – horkant föl és keserűen gondolt a tizenhét éves lányra, aki zokszó nélkül igyekszik vállán cipelni ennek a bizarr háztartásnak minden nyűgét ahol az egyetlen szolgáló egy görnyedt, kiöregedett főkomornyik, aki túl büszke ahhoz, hogy beismerje elhatalmasodó süketségét és egyre reménytelenebbé váló vaksiságát. De a család legalább akkora teher Alexandrának, mint a személyzet, gondolta Sarah émelyegve. A nagybácsi, Montague Marsh, jóindulatú bár, de ritkán józan ahhoz azonban soha nem eléggé részeg, hogy elmulasszon egyetlen alkalmat is, hogy kimutassa érzéki vonzódását bárki iránt, aki szoknyát visel. Mrs. Lawrence, Alexandra anyja, akinek valójában át kellett volna vennie a ház irányítását Mr. Lawrence halála után, teljességgel elhárította magától a felelősséget, így minden teher Alexandra nyakába szakadt. – Monty bácsi – szólt Alexandra kissé ingerült hangon atyai nagybátyjára, aki két évvel ezelőtt költözött hozzájuk, minekutána közelebbi rokona már nem maradt a családból. A testes öregúr a pislákoló tűz mellett üldögélt, köszvényes lábat egy zsámolyon nyugtatta, és megindítóan jámbor arccal nézett föl. – Gondolom, azért jöttél, hogy leteremts a lány miatt – motyogta s bűntudatos, véreres szemmel nézett Alexre. Olyan volt, mint egy megszeppent, öregedő gyerek, úgyhogy Alexandra képtelen volt kellő szigort gyakorolni. – Igen azért jöttem – ismerte el kényszeredett kis mosollyal –, no meg azért, hogy kiderítsem, hová tüntette bácsikám azt a madeirás palackot, amelyet kedves barátja, Mr. Watterly csempészett be ide tegnap. Monty nagybácsi rosszul megjátszott felháborodássál reagált: – És ha szabad kérdeznem, ki merészel ilyesmit feltételezni, hogy ebben a szobában ilyenféle palackok volnának? Az öregúr a szeme sarkából figyelte, ahogy Alexandra oda se figyelve a szavaira hozzálát a kedvenc rejtekhelyek – kanapé párnái, matracalj, kandalló – módszeres és alapos átkutatásához. Miután vagy fél tucat hasonló helyet átvizsgált, Alex odalépett Montague bácsi foteljéhez, és jóindulatúan kinyújtotta a kezét. – Kérem szépen, Monty bácsi. – Mit? – kérdezte az öreg bamba arccal, és nyugtalanul fészkelődni kezdett, mert a madeirás palack élesen nyomta terjedelmes alfele egyik oldalát. Alexandra látta a fészkelődést, és felnevetett. – A madeirás üveget, amelyen ül, azt kérem! – A gyógyszeremre gondolsz – helyesbített Monty bácsi. – Dr. Beetle ugyanis azt tanácsolta, hogy gyógyhatása miatt fogyasszam csak bátran, ha a régi háborús sebesülésem kiújulna. Alexandra fürkészőn nézte a véreres szemeket, a rózsapiros arcot, s próbálta felbecsülni a részegség fokát, azzal a szakértelemmel, amelyre az elmúlt két év során tett szert meggondolatlan, felelőtlen, de így is szeretetre méltó nagybácsikája gondozása során. Kinyújtott kezét még közelebb tartotta hozzá, és nem tágított: – Adja ide, bácsikám! Mama vacsorára várja a földesurat és a feleségét, és azt akarja, hogy bácsikám is ott legyen. Úgyhogy olyan józannak kell lenni, mint a... – Muszáj becsiccsentenem, hogy el tudjam viselni azt a nagyképű házaspárt. Értsd meg, angyalkám, ettől a két embertől kiráz a hideg. A jámborság a szentek erénye, csakhogy a szenteskedés nem a magamfajta hús-vér embernek való – magyarázta az öreg, s mivel Alexandra továbbra is kinyújtva tartotta a kezét, Monty bácsi lemondó sóhajjal megemelte csípőjét, és előhúzta a félig üres madeirás palackot a feneke alól. – Rendes ember! – dicsérte Alexandra a nagybácsit, és barátian megveregette a vállát. – Ha még fenn lesz, bácsikám, amikor visszajövök, megígérem, whistelünk egy jót, és... – Amikor visszajössz? – kapta fel a fejét Sir Montague. – Ugye, nem akarod azt mondani, hogy egyedül hagysz anyáddal meg a borzalmas vendégeivel!? – De bizony, ezt teszem – felelte Alexandra vidáman, és már indult is kifelé. Puszit dobott bácsikájának, és becsukta az ajtót, miközben az öregúr „döglesztő unalomról” és „örök gyászos hangulatról” motyogott valami cifrát. Alex anyja hálószobája előtt haladt el, amikor felhangzott Felicia Lawrence gyönge, de így is parancsoló hangja: – Alexandra, Alexandra, te vagy az?
JUDITH MCNAUGHT
16
VARÁZSLAT
Anyja siránkozó hangjának indulatosságára Alex megtorpant, és próbált lelkileg felkészülni egy újabb kellemetlen összeütközésre vele. Nyilván Will Helmsleyről akar beszélni, gondolta Alex, és kihúzva vézna vállát, egyenes derékkal lépett anyja hálószobájába. Mrs. Lawrence az öltözőasztalánál ült, régi, foltozott köpenyében, és összevont szemöldökkel nézett rá vissza a tükörből. A férje halála óta eltelt három év évtizedeket rakott anyjának egykoron csodaszép arcára, gondolta Alex szomorúan. Az eleven szikrázás, mely hajdanán felragyogtatta anyja tekintetét, és elevenséggel töltötte meg hangját, megfakult, akárcsak mahagóni színű haja, mely mostanra tompa barnává változott, ősz tincsekkel csíkozva. De nemcsak a bánat csúfította el anyja arcát, Alex pontosan tudta ezt, hanem a harag is. Három héttel George Lawrence halála után egy fényes hintó hajtott fel Alexék háza elé. A hintó Alex imádott apjának „másik családját” hozta: a feleséget és a lányt, akivel Lawrence több mint tizenkét éve Londonban élt. Törvényes családját csaknem szegénységben tartotta a világtól elrejtve Morshamban, miközben házasságon kívüli élettársát és lányát nagyvonalúan kényeztette. Alex még ekkor is összerándult a fájdalomtól, ha felidézte a lesújtó napot, amikor váratlanul szemtől szembe került saját mostohahúgával, ugyanebben a házban. A lányt Rose-nak hívták, és rendkívül csinos volt. De még ez sem fájt Alexnek annyira, mint a csodaszép aranymedalion, mely Rose karcsú nyakát díszítette. Az ajándék George Lawrence-től származott, akárcsak Alexé. Csakhogy Alex nyakéke ónból készült másolat volt! A bádog nyakék és az a tény, hogy apja a szép szőke lányt választotta az állandó együttélésre, Alex és anyja számára egyértelművé tette az apai értékítéletet. Két családját mindössze egyetlen szempontból kezelte egyformán – és ez már a vagyonról szólt: Lawrence úgy halt meg, hogy egyetlen shilling sem volt a nevén, tehát mindkét családját egyaránt nélkülözésben hagyta. Anyja miatt Alex eltemette magában a megcsalattatása miatt érzett fájdalmat, és próbált napirendre térni a történtek felett, de anyja bánata időközben önző haragba fordult. Mrs. Lawrence tartósan visszavonult a szobájába, hogy sebeit nyalogassa, és mindent Alex gondjaira hagyott. Két és fél év óta Mrs. Lawrence rá se hederített a háztartásra, mint ahogy lánya bánata sem érdekelte. Ha megszólalt, kizárólag saját sorsának igazságtalansága és a férje árulása miatt panaszkodott. Hat hónappal ezelőtt azonban Mrs. Lawrence ráébredt, hogy helyzete talán nem is olyan reménytelen, mint amilyennek látszik. Rátalált a szorult helyzetből való menekülés eszközére – és ezt az eszközt Alexandrában vélte felfedezni. Alexandra – döntött az anya – igazán kivethetné hálóját egy alkalmas férjre, s ezzel kimenekíthetné mindkettejüket ebből a szegényes életformából. Kapzsi tekintetét Mrs. Lawrence ettől kezdve a szomszédságban élő különböző családok felé fordította. Egy akadt csak köztük, Helmsley-ék, akiknek a gazdagsága megfelelőnek tűnt számára, így hát a Helmsley fiú, Will mellett döntött, annak ellenére, hogy Will tunya, puhány fiatalember volt, aki teljességgel az amúgy puritán beállítottságú szülők befolyása alatt állt. – Meghívtam az uraságot és a feleségét vacsorára – jelentette be Mrs. Lawrence, a tükörből szemlélve lányát. – Penrose azt ígérte, remek ételt készít nekünk. – De hát Penrose komornyik. Mama, nem várható el tőle, hogy vacsoravendégekre főzzön. – Pontosan tisztában vagyok Penrose háztartásbeli besorolásával, Alexandra. De azt is tudom, hogy Penrose még mindig jobban főz, mint Filbert vagy te, ezért ma este be fogjuk érni az ő képességeivel. És hallal, természetesen – tette hozzá, s finom borzongással összehúzta vézna vállát. – Kár, hogy annyi halat kényszerülünk enni mostanában. Soha nem voltam oda érte. Alexandra, aki maga fogta a halat, és vadat is lőtt hozzá rendszeresen, hogy meglegyen a család napi betevője, bűntudatosan elpirult, mintha e sajátságos háztartás vezetőjeként legalábbis kötelességmulasztás terhelné. – Sajnálom, Mama, rosszul állunk vadhúsból. Holnap kilovagolok majd, és körülnézek, akad-e valami jobb. Most viszont mennem kell, és csak későn érek haza. – Későn? – hüledezett az anyja. – De hiszen ma este itt kell lenned, és muszáj, muszáj, muszáj, hogy a lehető legjobb oldaladat mutasd! Pontosan tudod, mennyire szőrszálhasogatón kényes a földesúr meg a felesége a női erkölcsösséget illetően! Jaj, és a lelkem sajog közben, hogy az az ember úgy hagyott minket itt, ezen a sártekén, hogy egy egyszerű földesúr kegyeit kelljen keresnünk! Alexandrának nem kellett rákérdeznie, kit takar a megnevezés: „az az ember”. Anyja rendszerint „az az ember” vagy „az apád” megjelöléssel illette őt – mintha legalábbis Alexandra volna a hibás, amiért őt „választotta” apának, miközben Mrs. Lawrence pusztán ártatlan áldozata volna saját döntésének.
JUDITH MCNAUGHT
17
VARÁZSLAT
– Akkor talán nem kellene a kegyeit keresni a földesúrnak – felelte Alexandra szelíd, de rendíthetetlen határozottsággal. – Már csak azért sem, mert én nem megyek hozzá Will Helmsley-hez, még akkor sem, ha az éhenhalás fenyegetne, amitől szerencsére a legkevésbé sem kell tartanunk. – De bizony, hozzámész! – szögezte le anyja fojtott, dühös hangon, melyben a kétségbeesés és az erőszakosság keveredett kellemetlenül. – És úgy fogsz viselkedni, ahogy az egy jó családból való ifjú hölgyhöz illik. Nincs több csavargás a földeken. Helmsley-ék nem fognak szemet hunyni a legkisebb skandalum gyanúja fölött sem, ha a jövendőbeli menyükre vetül árnyék. – Én nem vagyok semmiféle jövendőbeli akármijük! – felelte Alexandra, kis híján elveszítve önuralmát, mely vészesen fogyatkozott. – Undorodom Will Helmsley-től, és közlöm veled – kiáltotta Alex, s előállt a végső érvvel, hogy anyja józan eszére hasson Mary Ellen azt mondja, hogy Will Helmsley a lányok helyett inkább a fiúkat kedveli. Az állításban rejlő iszonyat, melynek valós tartalmával maga Alex amúgy csak részlegesen volt tisztában, egyszerűen elsuhant Mrs. Lawrence füle mellett. – Nos, természetesen, a legtöbb fiatal fiú más fiatalemberek társaságát kedveli. Habár – folytatta Mrs. Lawrence, s közben felkelt és fel-alá kezdett járkálni, az olyan ember lázas sutaságával, aki hosszú ideje rokkantságra van kárhoztatva –, talán éppen ez az oka annak, hogy a fiatalember nem mutatott túl nagy ellenállást, hogy egybekeljen veled, Alexandra. Anyja éles pillantással mérte végig Alexandra vékony kis alakját, az elnyűtt, szűk, barna bricseszt, a nyakánál kigombolt, fehér, hosszú ujjú inget és a barna csizmát, melyen látszott, hogy viselője gyakori fényesítgetéssel igyekszik viszonylag újjá varázsolni. Alex valójában úgy festett, mint egy jobb sorsra érdemes ifjú legény, akinek a családja nehéz időket él át, s ezért kénytelen kinőtt ruhákat viselni. – Jó volna, ha elkezdenél végre női ruhákat hordani, még akkor is, ha az ifjú Willnek éppenséggel nincs kifogása a bricseszed ellen. Alex próbálta türtőztetni magát, és fegyelmezetten így válaszolt: – Mama, egyetlen ruhám sincs, amelyik ne a térdemen fölül érne. – Mondtam már, hogy válassz egyet az enyéimből, és alakítsd át. – De nem tudok a tűvel bánni, és... Mrs. Lawrence abbahagyta a járkálást, és a lányára meredt. – Látom, felhasználsz minden ürügyet, hogy akadályt gördíts az eljegyzésed elé, de én akkor is azt mondom, hogy véget kell vetnünk ennek a csúfos életnek, amelyet élünk, és ehhez Helmsley földbirtokos fia az egyetlen reményünk – mondta, és rosszalló pillantást vetett az ajtóban álló konok gyereklányra, miközben kesernyés bánat suhant át sápadt arcán. – Tisztában vagyok vele, hogy soha nem álltunk igazán közel egymáshoz, Alexandra, az viszont annak az embernek a bűne, hogy ilyen vad, kezelhetetlen lánnyá lettél, a mezőn csavarogsz, nadrágot hordasz, puskával lövöldözöl, és csupa olyasmit művelsz, amit nem illene. Alexandra nem tudta tovább türtőztetni magát, élesen visszavágott: – Ha olyan jól nevelt, unalmas, gyámoltalan alak lennék, amilyennek szeretnél, akkor már réges-rég éhen haltunk volna! Mrs. Lawrence-ben volt annyi illemtudás, hogy úgy tegyen, mintha kissé zavarban volna: – Amit mondasz, az igaz, de így nem jutunk egyről a kettőre. Minden erőfeszítésed ellenére fűnek-fának el vagyunk adósodva. Tudom, hogy nem voltam jó anya az elmúlt három évben, de végre összeszedtem magam, és most lépéseket teszek a megfelelően gyümölcsöző házasságod érdekében. – Csakhogy én nem szeretem Will Helmsley-t! – tört ki Alexandra kétségbeesetten. – Ami kimondottan hasznos is lehet – felelte Mrs. Lawrence kíméletlenül. – Így legalább nem árthat neked, mint nekem az apád, azzal a temérdek gonoszsággal. Will rendes, szolid családból való. Nem fenyeget az a veszély, hogy szeretőt vagy exfeleséget fog tartani Londonban, és a vagyont eljátssza a lóversenyen. Alexandra összerezzent a kíméletlen utalástól, mely apja hitványságát hozta fel érvként, de az anyja tovább folytatta: – Tulajdonképpen nagyon szerencsések vagyunk, hogy Helmsley földesúr ennyire rátarti, máskülönben, azt hiszem, aligha ragaszkodna hozzá, hogy a menyévé fogadjon. – Akkor hát mitől vagyok én ilyen kapós meny? Mrs. Lawrence megütközve nézett a lányára. – De hát, Alexandra, mi mégiscsak egy gróffal állunk rokonságban, és egy megyei képviselővel – felelte öntudatosan, mintha ezzel mindent megválaszolt volna.
JUDITH MCNAUGHT
18
VARÁZSLAT
Mrs. Lawrence ezt követően méla csöndbe süppedt, Alexandra pedig vállat vont, és így szólt: – Akkor én elmegyek Mary Ellenhez. Ma van a bátyja születésnapi ünnepsége. – Talán jobb is, hogy nem leszel itt a vacsorán – mondta Mrs. Lawrence erőtlenül emelve fel a hajkeféjét, és elmélázva fésülgetni kezdte hajfürtjeit. – Helmsley-ék, gondolom, szóba hozzák a házasságot, és még csak az hiányozna, hogy fintorogjál, és lássák az ellenkezésedet. – Mama – szólalt meg Alexandra riadtan s egyben kissé szánakozva is –, én inkább éhen halok, mint hogy Willhez hozzámenjek. Mrs. Lawrence arckifejezése világossá tette, hogy ő viszont nem tekinti alternatívának az éhezést lánya házassága esetében. – Legjobb ezeket a dolgokat a felnőttekre bízni. Menj Mary Ellenhez, de vegyél fel valami női ruhát! – Nem tehetem. John O’Toole születésnapján ugyanis lovagi torna lesz, tudod, olyan, mint a régi időkben: harci játék, amelyet minden évben megrendeznek az O’Toole-ok születésnapján. – Ahhoz már túl nagylány vagy, Alexandra, hogy ezekben az ósdi, rozsdás páncélokban maskarázz. Hagyd itthon ezeket a rozsdás vasakat! – Semmi rossz nincs ebben – bizonygatta Alexandra. – Csak egy pajzsot veszek magamhoz, a sisakot, a lándzsát és a mellvértet. – Ó, hát ez igazán remek – felelte anyja fáradt beletörődéssel.
JUDITH MCNAUGHT
19
VARÁZSLAT
Negyedik fejezet
Az öreg Thunder – csapott hátú, rossz természetű herélt, mely idősebb volt Alexandránál, hiszen még a nagyapjáé volt – nyergében ülve poroszkált lefelé a kitaposott úton O’Toole-ék szélesen elterülő kastélya felé, puskája a tokjában az oldalán, szeme pedig az út szélét fürkészte, remélve, hogy észrevesz valami kisebb vadat, melyet puskavégre kaphat a Mary Ellenékhez vezető úton. Nem mintha túl sok esélye lett volna rá, hogy vadra leljen, hiszen a karja alá szorított hosszú lándzsa hangosan csörömpölt a mellvértjén, és nekiütődött a fején levő sisaknak. Anyjával való szerencsétlen összezördülése ellenére Alex lélekben egyre emelkedettebben érezte magát, szinte szárnyakat kapott a ragyogó tavaszi naptól, és megint az az izgalmas várakozás töltötte el, amelyet korábban Sarah-nak próbált ecsetelni. Balra, lent a völgyben, illetve tőle jobbra a fák között, tavaszi virágok nyíltak, s szivárványszínükkel a szemét gyönyörködtették, elragadó illatukkal az orrát töltötték meg. A falu határában kis vendégfogadó állt, és Alexandra, aki a maga teljes világát felölelő nyolcmérföldes körzetben mindenkit ismert, feltolta a sisakrostélyát, s vígan integetett Mr. Tilsonnak, a tulajdonosnak. – Szép napot, Mr. Tilson! – kiáltotta. – Szép napot magának is, Miss Alex! – kiáltotta vissza Mr. Tilson.
Mary Ellen O’Toole és hat fivére a zegzugos kastély udvarán sürgölődött, ahol a lovagi torna már teljes parádéval zajlott. – Gyere, Alexandra! – kiáltotta a tizennégy éves Tom apja vén lovának nyergéből. Itt az idő a dárdaviadalra! – Nem, előbb a párbaj! – ellenkezett a tizenhárom éves öcs. – Most én leszek a legjobb, Alex! Éjjelnappal gyakoroltam. Alexandra nevetett, és nehézkesen lekászálódott a nyeregből, átölelte Mary Ellent, majd mindkét lány belevetette magát a játékba, mely a hét O’Toole gyerek minden egyes születésnapjának rituális velejárója volt. A délután és az este önfeledt játékokkal telt, vidám versengéssel, és az eszem-iszomra összegyűlt nagycsalád harsány nevetésével – olyasmivel, amire Alexandra, aki egyke volt, mindig is vágyakozott. Mire elérkezett az idő, hogy hazainduljon, jóleső fáradtságot érzett, és nyögött a kiadós ételektől, melyeket Mrs. O’Toole szívélyes erőszakossággal belédiktált. Az öreg Thunder patáinak álmosító kopogására, a ló szelíd mozgásától hagyta magát elringatni, elnehezült szemhéja bágyadtan csukódott le. Mivel nem volt más módja, hogy a viadalra felöltött páncélruhát hazaszállítsa, magára vette a nehéz vasakat, amitől kellemetlenül melege lett, és még inkább elálmosodott. Miután elhaladt a vendégfogadó mellett, az öreg Thunder ráfordult a széles ösvényre, mely az erdőn keresztül vezetett, s amely egy mérfölddel arrébb keresztezte a főutat. Alexandra látta, hogy a fogadó udvarán jó néhány ló várakozik, és odabent még mindig égnek a fények. Férfikurjantás, víg nótázás hallatszott ki a nyitott ablakon. Alex feje fölött tölgyfák ágai bólogattak a tavaszi éjszakában, s ahogy kitakarták a holdat, kísérteties árnyékokat vetettek az ösvényre. Későre járt, Alexandra tudta ezt, de nem akarta gyorsítani a tempót. Részint, mert Thunder elmúlt már húszéves, részint pedig azért, mert biztos akart lenni, hogy mire hazaér, az uraságot és Mrs. Helmsley-t már nem találja a házban. A sisakrostély hirtelen megint lecsapódott, ezért Alexandra ingerülten sóhajtva arra gondolt, talán jobb, ha leveszi a sisakot, s inkább a kezében tartja, úgy vélte, Thunder eléggé elfáradt a nehéz nap után ahhoz, hogy rakoncátlankodjon, ezért megállította őt, elengedte a kantárszárat, és a nehéz pajzsot átvette a bal
JUDITH MCNAUGHT
20
VARÁZSLAT
kezébe. Úgy gondolta, hogy leemeli fejéről a sisakot, és a jobb hónaljához szorítva viszi tovább, ám ahogy a sisak felé nyúlt, hirtelen különös, tompa hangokra lett figyelmes, melyek az erdőszélről hallatszottak, negyed mérföldnyire előtte, az út közeléből. Vajon vadkan lehet az, vagy egy kevésbé veszélyes – talán ehető – vadfajta, futott át a fején a gondolat. Közben kiemelte tokjából a puskáját, nesztelenül, már amennyire a páncélruha ezt lehetővé tette. E pillanatban pisztolylövés hasított az éjszaka csöndjébe, majd nyomban utána újabb lövés dördült. Mielőtt Alexandra bármit tehetett volna, az öreg Thunder megugrott, és vadul nekiiramodott a ritkuló erdőnek – vakon vágtázva, egyenesen a lövés irányába, kantárszára a földet súrolta repülő patái mellett, Alexandra lábai pedig halálos szorításban feszültek a ló oldalához. A bandita ösztönösen az erdőből kirobbanó fémes zörej felé kapta a fejét, míg Jordan Townsende tekintete elszakadt a gyilkos lyukról, mely a másik haramia által rászegezett pisztoly csövének végéről meredt rá. A látvány, amely elébe tárult, egyszerűen elképesztő volt. A fák közül egy csapott hátú gebe nyergében egy tetőtől talpig páncélba öltözött lovag viharzott elő a megmentésére, sisakrostélya leeresztve, egyik kezében pajzs, a másikban puska. Alexandra elfojtott egy sikolyt, ahogy előrontott a fák közül, és a holdfényben egy olyan jelenet közepébe robbant, amely minden rémálmán messze túltett: egy sebesült kocsis feküdt egy hintó mellett, míg két bandita, piros kendő mögé rejtett arccal egy magas férfira szegezte fegyverét. A második haramia, ahogy Alexandra rájuk rontott, megfordult, és pisztolyát egyenesen ráirányította. Gondolkodásra nem maradt idő, azonnal cselekedni kellett. Alexandra erősen megragadta a fegyverét, s közben tudat alatt arra számított, hogy pajzsa és mellvértje védelmet nyújt számára az elkerülhetetlen golyóval szemben, jobbra dőlt, s rá akarta vetni magát a banditára, hogy a földre rántsa, ám ebben a pillanatban eldördült az útonálló fegyvere. Thunder eszeveszett félelmében megugrott, egyensúlyát vesztette, s kihajította lovasát a nyeregből; Alexandra tehetetlenül repült a levegőben, s végül egy rakás rozsdás fémként a második haramián landolt. Az ütközés kis híján letépte a sisakját, fegyvere kicsúszott a kezéből, és az útra repült, Alexandra pedig félig eszméletét vesztve csapódott a földre. Sajnos a bandita hamarabb eszmélt föl, mint ahogy Alexandra magához tért. – Mi a fészkes fene ez... – röfögte, és hatalmas lökéssel letaszította magáról Alexandra erőtlen testét, s jókorát belerúgott, mielőtt társa segítségére sietett, aki ádáz küzdelmet folytatott tagbaszakadt áldozatával a pisztoly megszerzéséért. A pániktól és a fájdalomtól homályosan ugyan, de Alexandra látta, hogy mindkét bandita ráveti magát a magas férfira. A puszta félelem diktálta erőfeszítéssel előrelökte magát – kúszott, mászott, csörtetett a keréknyomban heverő puskája felé. Ahogy megragadta a csillogó puskatust, látta, hogy a magas férfi kicsavarja a pisztolyt egyik támadója kezéből, és rálő, majd lekuporodik, megpördül, és a pisztolyát egyenesen a másik banditára szegezi. Lenyűgözve ettől az elképesztően halálos eleganciától, amellyel a magas férfi a villámsebes manővert végrehajtotta, Alexandra figyelte, amint a megtámadott ember hűvös nyugalommal a második banditára emeli a pisztolyt. Alexandra még mindig szétterpesztett lábbal hasalt a földön, szemét lehunyta, és várta az elkerülhetetlen dörrenést. De csak egy éles kattanás hallatszott, jelezve, hogy a fegyver üres. – Te nyomorult, idióta féreg! – mondta a bandita felröhögve, és lustán az inge alá nyúlt, előhúzva saját pisztolyát. – Aszitted, ott hagyom a másik pisztolyt a fődön, ha nem t'om biztosan, hogy üres? Lassú halállal fogsz megdögleni, amér' megölted a bátyámat. Kínosan hosszú ideig eltart, amíg a gyomorlövéstő' elpatkolsz. Alexandra halálos félelemben helyére rántotta fegyvere závárzatát, és a célzógömbbe nézett. Abban a pillanatban, amikor a bandita fölemelte a pisztolyát, a lány meghúzta a ravaszt. A fegyver erőteljes visszaütése hátrataszította, és kipréselte a levegőt a mellkasából. Ahogy fölnézett, a bandita egy holdfénysávban feküdt, fejének egyik fele leszakadt. Nem pusztán megsebesítette, ahogy remélte, hanem megölte őt. Felnyögött a félelemtől, és fájdalom mart a torkába, mely összeszorult mellkasából tört fel, aztán a világ forogni kezdett vele, először csak lassan, majd egyre gyorsabban, de azt még látta, ahogy a magas férfi felrúgja az útonállót, akit Alex az imént megölt, és megindul felé, hosszú lábai gyorsan, valahogy fenyegetően közelednek felé... A világ egyre gyorsabban pörgött körülötte, mintha egy fekete lyuk mélyére zuhanna. Alexandra, életében először, elájult...
JUDITH MCNAUGHT
21
VARÁZSLAT
Jordan leguggolt az ájultan fekvő lovag mellé, durva sietséggel tépte le a sisakot, hogy mielőbb felmérhesse, milyen sérülést szenvedett a páncélöltözet viselője. – Gyorsan, Grimm! – kiáltotta kocsisának, aki éppen akkor tápászkodott fel, a banditától elszenvedett ütéstől ugyanis átmenetileg eszméletét vesztette. – Segítsen már ezzel az átkozott páncéllal! – Megsérült a lovag, kegyelmes uram? – kérdezte Grimm a test mellé térdepelve. – Nyilvánvaló – felelte Jordan nyersen, s felszisszent, ahogy megpillantotta a kis arc bal oldalán éktelenkedő vágást. – Lövést nem kapott, vagy igen? – Nem hiszem. Tartsa a fejét, óvatosan, a szentségit, megpróbálom lehúzni róla ezt a szörnyűséget. Jordan félrelökte a sisakot, és lehúzta a mellvértet. – Úristen, micsoda képtelen öltözék – állapította meg, de a hangja tele volt aggodalommal, ahogy az ernyedt testet vizsgálta a hold fényénél, és lőtt sebet vagy vérnyomot keresett. – Túl sötét van, nem látjuk a sérülést. Forduljon meg a kocsival, elvisszük a fogadóba, amely mellett az imént elhaladtunk. Csak van valaki, aki tudja, kik a szülei, és hol találunk egy orvost a közelben. Jordan lehajolt, és gyengéden hóna alá nyúlt ifjú megmentőjének, és közben meglepve tapasztalta a legényke pehelysúlyát a páncél alatt. – Kisfiú ez, nincs több tizenhárom vagy tizennégy évesnél – mondta Jordan rekedtes hangon, és lelkiismeret-furdalása volt, hiszen a megmentésére siető bátor ifjú miatta sebesült meg. Könnyedén fölnyalábolta a gyermeket, s megindult vele a hintó felé.
Jordan betoppanása a fogadóba, karján az eszméletét vesztett Alexandrával, durva trágárságokra és ocsmány megjegyzésekre sarkallta a kocsma korhely közönségét. Későre járt, s a fickók jócskán felöntöttek a garatra. Jordan arisztokrata emelkedettséggel és nagyúri közönnyel engedte el a füle mellett az ordítozást, és méltóságteljes léptekkel egyenest a kocsmárosné felé tartott. – A legjobb szobáját kérem, és azonnal küldje ide a tulajdonost! A kocsmárosné Alexandra göndör, sötét fürtjeire pillantott, majd a kifogástalan öltözetű, magas úriemberre, és elsietett, hogy végrehajtsa a kapott parancsot. Először is megmutatta a fogadó legjobb szobáját. Jordan gyengéden az ágyra helyezte a legénykét, és kioldotta a zsinórt az inge nyakánál. A fiú felnyögött, szempillái verdesve felnyíltak, és Jordan azon kapta magát, hogy valami hihetetlenül nagy, tengerkék színű szempár néz rá, melyet elképesztően hosszú, göndör szempillák szegélyeznek – gyönyörű szem, mely zavart megrökönyödéssel néz vissza rá. Jordan bátorítóan elmosolyodott, és szelíden így szólt: – Üdvözöllek ismét e földi világon, Galahad lovag! – Hol...? – szólalt meg Alexandra rekedt hangon, megnedvesítve kicserepesedett ajkát. Torkát köszörülve újra próbálkozott, most kicsivel kevésbé rekedten, cérnavékony suttogással: – Hol vagyok? – Egy fogadóban, nem messze onnan, ahol megsebesültél. A véres jelenetek hirtelen újra felrémlettek, és Alexandra azt érezte, hogy forró könnyek duzzasztják a szemét. – Megöltem! Megöltem azt az embert – suttogta fojtottan. – És ezzel megmentettél két másik életet: az enyémet és a kocsisomét. Bódult állapotában Alexandra belekapaszkodott ebbe a bizonyosságba és az általa kínált vigaszba. Egyelőre képtelen volt élesen fókuszálni, így mintha a távolból figyelte volna, ahogy a férfi keze végigsiklik a lábán, le és föl. Anyjáén kívül idegen kéz még sohasem érintette a testét – anyjáé is csak hosszú-hosszú évekkel azelőtt. Az érzést egyszerre találta enyhén kellemesnek és furcsán felkavarónak, de amikor a férfi keze a mellkasa alatti részt kezdte gyengéden tapogatni, elakadt a lélegzete, és megragadta a vastag csuklókat. – Sir! – horkant fel kétségbeesetten. – Mit művel? Jordan az elkeskenyedő ujjakra pillantott, melyek félelem diktálta erővel szorították a csuklóit. – Törött csont után kutatok, fiatalúr. Orvosért küldtem, és iderendeltem a fogadóst. De mivel most már magadhoz tértél, elárulhatod, ki vagy voltaképpen, és hol találjuk a legközelebbi orvost.
JUDITH MCNAUGHT
22
VARÁZSLAT
Megrémülve és feldühödve a minden bizonnyal szerfölött magas orvosi költségek gondolatára, Alex kétségbeesetten tiltakozott: – Van fogalma arról, mibe kerül manapság egy felcser? Jordan hosszasan lenézett a gyönyörű szemű, sápadt legénykére, és csodálattal vegyes, felkavaróan mély szánakozást érzett iránta – az érzelmek olyan keverékét, amely addig teljesen ismeretlen volt számára. – Miattam sebesültél meg. Természetesen én állom a költségeket. A férfi mosolygott, és Alexandra úgy érezte, hogy a homály utolsó foszlányai is eloszlanak a fejében. Aki reá mosolygott, az a legnagyobb és kétségkívül a legszebb férfiember volt, akit valaha is látott vagy elképzelt életében. Szeme ezüstszürke volt, atlaszselyem és acél csillogásával, válla igen széles, baritonja telt és lenyűgöző. Napbarnított arcának kontrasztjaként fogai elképesztően fehérek, és jóllehet dacos férfierő vésődött álkapcsa és álla kemény vonalába, érintése gyengéd volt, és piciny szarkalábak futottak szét a szeme sarkából, ami humorérzékéről tanúskodott. Ahogy Alexandra a fölé tornyosuló óriást nézte, nagyon kicsinynek és törékenynek érezte magát. Különös módon azonban, mintha biztonságban lett volna. Nagyobb biztonságban, mint bármikor az utóbbi három évben. Engedett a szorításon, már nem fogta úgy a férfikart, kezét a férfi állkapcsához és állához emelte, és megérintette az állkapcsot. – Maga is megsebesült – mondta félénk mosollyal. A legényke izzó mosolyának váratlan ragyogásától Jordannek elállt a lélegzete, és a férfi csaknem megdermedt az elképedéstől, amikor fura, belső bizsergés futott végig rajta a fiú érintésétől. Egy fiúétól! Ridegen lerázva magáról a kis kezet, azon törte a fejét komoran, vajon miféle érzés kerítette hatalmába. Életuntsága és temérdek üres időtöltése valamifajta természetellenes hajlamot gerjesztett volna benne? – Még nem árultad el a nevedet – mondta szándékosan hűvös hangon, miközben a fiú alsó bordázatát kezdte vizsgálni, figyelve, hogy feltűnik-e a kis arcon a fájdalom legcsekélyebb jele. Alexandra szólni akart, hogy megmondja a nevét, ám e pillanatban pánikszerű és felháborodott sikoly hagyta el a torkát, ahogy a férfi keze váratlanul a mellére csúszott. Jordan úgy rántotta vissza mindkét kezét, mintha parazsat fogott volna. – De hisz te lány vagy! – Nem tehetek róla! – vágott vissza Alexandra, megbántódva a férfi hangjának szemrehányó felhangjától. Egyszerre ébredtek rá iménti szóváltásuk abszurditására: Jordan mogorvaságából hirtelen széles mosoly lett, Alexandra pedig felnevetett. És ez volt az a pillanat, amikor Mrs. Tilson, a fogadós felesége rájuk nyitotta az ajtót: mindketten az ágyban, kacarászva, miközben a férfi keze néhány centire Miss Alexandra Lawrence nyitott inge és szabadon hagyott keble tájékán pihen. – Alexandra Lawrence! – tört ki a fogadósnéból, ahogy csatahajó módjára, kibontott vitorlákkal beviharzott a szobába, szeme szikrát szórt, ahogy a férfi kezére meredt, Alexandra nyitott inge fölött. – Mit jelentsen ez?! Alexandra ártatlan naivitással fogta fel a helyzetet, amit Mrs. Tilson látott és gondolhatott, Jordan azonban nem! A férfi émelyítőnek találta, hogy ez az asszony a maga rosszindulatával nyilvánvalóan olyasmivel vádolhatja meg a fiatal lányt, ami csak a saját romlott fantáziájában létezik. Jordan arca megkeményedett, és fagyos elhatárolódással, tekintélyt parancsolóan közölte a következőt: – Miss Lawrence megsérült egy balesetben, nem messze innen, az úton délre. Azonnal küldjön orvosért! – Nem, kérem, ne, Mrs. Tilson! – tiltakozott Alexandra, és inogva ülő helyzetbe tornázta föl magát, de közben erősen megszédült. – Tökéletesen jól vagyok, és haza szeretnék menni. Jordan kurta, parancsoló hangon szólt a gyanakvó nőhöz: – Ez esetben hazaviszem Miss Lawrence-t, maga pedig azonnal az útkanyarulathoz küldi az orvost, pár mérföldnyire innen délre! Talál ott két útonállót, akik már nem szorulnak orvosi ellátásra, de bizonyosodjon meg róla, hogy valóban elpatkoltak – mondta Jordan, és zsebéből előhúzott egy kártyát a saját nevével, fölötte egy kicsi aranykereszttel. – Én pedig, miután Miss Lawrence-t hazavittem a családjához, visszajövök, hogy beszéljek az orvossal, ha vannak kérdései. Mrs. Tilson az orra alatt morgott valamit banditákról és bujálkodásról, kikapta a kártyát Jordan kezéből, haragosan rámeredt Alexandra nyitott ingére, és kimasírozott. – Úgy látom, ön kissé meglepődött azon..., hogy lány vagyok – szólalt meg Alexandra bizonytalanul. – Nos, úgy látszik, ez ma a meglepetések éjszakája – felelte Jordan, elhessegetve gondolataiból Mrs. Tilsont, és teljes figyelmét Alexandrának szentelve. – Tolakodásnak venné, ha megkérdezném öntől, mit keresett itt talpig páncélba öltözve?
JUDITH MCNAUGHT
23
VARÁZSLAT
Alexandra óvatosan átlendítette lábát az ágy szélére, és megpróbált fölállni. A szoba forgott körülötte. – Tudok járni – tiltakozott, amikor a férfi előrenyúlt, hogy a karjára emelje. – De jobban örülnék, ha én vihetném – mondta Jordan határozottan, és pontosan így is tett. Alexandra elmosolyodott magában a jelenet pajzánságán, ahogy a férfi peckes léptekkel, fensőbbségesen átvonult a kocsmahelyiségen, rá se hederítve a szájtáti falusiakra, karján egy bricseszes, ingujjra vetkőzött kócos, szutykos lánykával. Ahogy azonban Jordan leült vele szemben a pompás hintóban, miután gyöngéden a mély üléspárnákra fektette őt, Alexandra vidámsága nyomban elillant. Eszébe ötlött, hogy át kell haladniuk a borzalmas helyszínen, ahol az imént... – Kioltottam egy ember életét – suttogta elgyötörten, ahogy a hintó a rettegett kanyarhoz közelített. – Soha nem bocsátom meg magamnak. – Én viszont azt nem bocsátanám meg, ha maga tényleg ilyesmin törné a fejét – jegyezte meg Jordan évődő mosollyal. A hintó lámpáinak izzásában hatalmas tengerkék, könnybe lábadt szempár nézett fel a férfira, fürkészőn és némán, további vigaszért esdekelve. Jordan önkéntelen mozdulattal reagált. Előrehajolt, fölemelte a lányt a párnákról, ölébe vette, és ringatni kezdte, mint egy ijedt gyermeket. Alex az is volt e pillanatban. – Nagyon bátor dolgot cselekedett – duruzsolta a selymes, sötét fürtök közé, melyek az arcát cirógatták. Alexandra remegve felsóhajtott, megrázta a fejét, és arcát ösztönösen a férfi mellkasához dörzsölte. – Én nem voltam bátor. Egyszerűen csak túlságosan rémült ahhoz, hogy bölcsen elmeneküljek. Ahogy a bizalommal teli gyermeket a karjában tartotta, Jordant egészen szokatlan gondolat lepte meg: egy napon talán a saját gyermekét tarthatja így a karján. Volt valami mélyen megindító abban, ahogy ez a törékeny lány szorosan, bizalommal telten hozzábújt. Ekkor azonban az eszébe villant, hogy a természet gonosz rendje szerint az efféle elbűvölő kicsi lánykákból óhatatlanul is feslett fiatal nők lesznek. Azonnal elhessegette iménti ábrándképeit, – Miért volt magán ez a rozsdás páncélöltözet? – kérdezte immáron másodszor az est folyamán. Alexandra mesélni kezdett a harci játékokról, melyek rituális tartozékai az O’Toole gyerekek születésnapjának, majd ismét harsány nevetést csalt ki Jordanből aznapi vereségeinek és győzelmeinek tréfás felsorolásával. – Morshamon kívül másutt nem játszanak harci játékokat? Mindig azt hittem, hogy az emberek mindenütt egyformák. Persze nem tudom, miből gondolom ezt, hiszen valójában soha életemben nem jártam Morshamon túl. És valószínűleg soha nem is fogok. Jordan tűnődve hallgatott. Saját köreiben mindenki utazott mindenhová, méghozzá elég nagy gyakorisággal. Fura volt tudomásul vennie, hogy ez a ragyogó gyermek ne lásson más helyet az isten háta mögötti faluja határán túl. Lenézett a félig takart arcocskára, és azt vette észre, hogy a lány mintha rokonszenvező érdeklődéssel fürkészné őt. Ez a tekintet merőben különbözött attól a félelemmel vegyes tisztelettől, amelyhez hozzá volt szokva. Magában elmosolyodott az elképzelt jeleneten, ahogy a zabolátlan parasztgyerekek belevetik magukat a lovagi tornába. Mennyire más lehet az ő gyerekkoruk, mint a nemesi családokban felnövőké. Mint amilyen például a sajátja is volt: nevelőnőkkel, házitanítókkal, örökös dorgálásokkal, hogy tisztának és elegánsnak kell lenni, és úgy kell viselkedni, hogy mindenkor méltó legyen felsőbbrendű származásához. Talán az ilyen gyerekek, akik távoli, eldugott helyeken nőnek fel, jobb emberek lesznek és mások – őszintébbek, bátrabbak és mesterkéletlenebbek, ahogy, lám, ez a kislány is. Annak alapján, amit Alexandra az imént elmondott az életéről, feltette magának a kérdést, vajon mindent összevetve nem szerencsésebbek-e ezek a parasztgyerekek. Parasztgyerekek? Most jött csak rá, hogy voltaképpen semmiféle durva paraszti vonás nincs ebben a lánykában, főleg nem a választékos szóhasználatában. – Miért nevezte önt a kocsisa kegyelmes úrnak? – kérdezte a lány mosolyogva, és kis gödröcske jelent meg az arcán. Jordan elkapta a tekintetét az elbűvölő kis horpadásról. – A hercegeket általában így szólítják. – Herceg? – visszhangozta Alexandra, és kissé csalódott, hogy ez a csinos idegen nyilvánvalóan egy olyan világban él, amelyhez neki semmi köze nem lehet, s ezért ez az első, s alighanem egyben utolsó találkozásuk. – Ön tényleg herceg? – Tartok tőle, igen – felelte Jordan, és nem kerülte el a figyelmét az elszomorodás. – Csalódást okoztam?
JUDITH MCNAUGHT
24
VARÁZSLAT
– Kicsit – felelte Alexandra habozás nélkül. – És hogyan szólítják az emberek? Úgy értem, a „hercegen” kívül. – Legalább tucatnyi néven – válaszolta Jordan elbűvölve a lány őszinte keresetlenségén. – A legtöbben Hawthorne-nak hívnak, vagy Hawknak. Közeli barátaim a keresztnevemen, Jordannek szólítanak. – A Hawk illik magához – állapította meg Alex, de fürge kis agya máris előreszökellt egy fontos következtetésre: – Gondolja, hogy azok a rablók azért szemelték ki magát, mert maga egy herceg? Úgy értem, szörnyű kockázatot vállaltak azzal, hogy magára támadtak az úton, nem messze egy fogadótól. – A kapzsiság igen erős motívum a kockázatvállaláshoz – felelte Jordan. Alexandra egyetértően bólintott, és könnyedén előrukkolt egy idézettel: „Nincs tüzesebb a szenvedélynél, nincs ádázabb a gyűlöletnél, nincs mohóbb a kapzsiságnál.” Jordan őszinte elképedéssel meredt rá. – Mit mondott? – Nem én mondtam, hanem Buddha – magyarázta Alexandra. – Ismerem az idézetet – mondta Jordan, és némi időbe tellett, míg rendezte a vonásait. – Azon csodálkozom, maga honnan tudja ezt – tette hozzá, s közben észrevette, hogy halvány fények szűrődnek ki a homályosan körvonalazódó házból, mely ekkor tűnt fel előttük. A lány nyilván itt lakik. – Alexandra – mondta gyorsan és határozottan, ahogy a ház felé közeledtek –, nem szabad, hogy valaha is lelkiismeretfurdalása legyen amiatt, amit ma este cselekedett. Semmi oka nincs, hogy bármiféle szemrehányást tegyen magának. Alexandra gyengéd mosollyal nézett a férfira, ám ahogy a hintó felkanyarodott a nagy, romos ház kitaposott felhajtójára, felkiáltott: – Ó, ne! A szíve elszorult, ahogy megpillantotta a földesúr fényes hintóját és pompás telivér kancáit a bejárat közelében. Alex abban reménykedett, hogy már réges-rég hazamentek. A herceg kocsisa kinyitotta a hintó ajtaját, és leengedte a lépcsőt, de amikor a herceg után Alexandra is ki akart lépni a hintóból, a férfi felnyalábolta őt. – Biztos vagyok benne, hogy tudok járni – tiltakozott Alex. A herceg bágyadt, meghitt mosolyától Alex lélegzete elakadt. – Végtelenül kínos egy magamfajta meglett férfi számára, ha egy kislány menti meg az életét, még ha páncélruhát visel is ez a megmentő. Megsebzett önérzetem miatt meg kell engednie nekem, hogy most lovagias lehessek önnel. – Nos, rendben – adta beleegyezését Alexandra engedékeny kuncogással. – Mert ki vagyok én, hogy összezúzhatnám egy nemes herceg önérzetét? Jordan alig hallotta e szavakat, pásztázva mérte fel a ház körüli, gazzal benőtt kertet, az ablakok ferdén lelógó zsalugátereit és az összes többi jelet, mely arra utalt, hogy a házra bizony igencsak ráférne egy alapos tatarozás. Nem valamiféle szerény házikó volt ez, amire számított, hanem egy régi, elhanyagolt és kísértetiessé vált kúria, amelyet a benne lakók szemlátomást nem voltak képesek fenntartani. A herceg a bal karjára és bal lábára helyezte át az ölében tartott testet, jobb kezét felemelte, bekopogott az ajtón, s közben észrevette a lepattogzott festéket. Senki nem nyitott ajtót, így hát kisvártatva Alexandra bátortalanul megjegyezte: – Azt hiszem, hangosabban kellene kopognia. Tudja, Penrose kissé nagyothall, még ha túl büszke is ahhoz, hogy ezt bevallja. – Ki az a Penrose? – kérdezte Jordan, s erőteljesebben zörgette meg a nehéz bejárati ajtót. – A főkomornyikunk. Amikor Papa meghalt, el kellett bocsátanom a személyzetet, de Penrose és Filbert túl öreg és beteges volt már ahhoz, hogy új munkahelyet találjon magának. Sehova nem volt menniük, így hát maradtak, és abban állapodtunk meg, hogy koszt és kvártély ellenében dolgoznak. Penrose főz is, és besegít a takarításnál. – Milyen különös – mormolta Jordan hangosan tűnődve, várva, hogy végre valaki ajtót nyisson. A bejárat feletti lámpa fényénél a lány pikáns arcocskája vidám kíváncsisággal nézett fel a férfira. – Mit ért azon, hogy különös? – A süket főkomornyik alkalmazására gondolok. – Akkor Filbert alkalmazását alighanem még különösebbnek fogja találni. – Kétlem – felelte Jordan szárazon. – Ki az a Filbert? – Az inasunk.
JUDITH MCNAUGHT
25
VARÁZSLAT
– Szabad megkérdeznem, miben áll az ő „különlegessége”? – Rövidlátó – vágta rá Alex kertelés nélkül. – De annyira, hogy a múlt héten például összetévesztette a falat az ajtóval, és a falon akart átmenni. Jordan, legnagyobb rémületére, azon kapta magát, hogy elemi erejű nevetés kívánkozik ki belőle. Igyekezett azonban kímélni a lány büszkeségét, ezért a lehető legkomolyabb hangon így szólt: – Egy süket főkomornyik és egy vak inas... Milyen... hogy is mondjam csak... konvencióktól mentes. – Igen, magam is úgy vélem – jelentette ki Alexandra szinte büszkén. – De, ami engem illet, én nem is szeretnék konvencionális lenni – tette hozzá, és hetykén újabb idézettel rukkolt elő: – A konvenció a tunya elme menedéke. Jordan fölemelte öklét, és olyan erősen döngette meg az ajtót, hogy Alex még azt is hallotta, ahogy a házon belül visszhangzik a mennydörgés, a férfi ugyanakkor tanácstalanul meredt a lány vidám arcára. – Kitől való ez az idézet a konvencionálisról? – kérdezte zavartan. – Tőlem – felelte a lány pajkosan. – Én találtam ki. – Micsoda pimasz kis fruska maga – mondta Jordan mosolyogva, és még mielőtt tudatosult volna benne, hogy valójában mit művel, fogta magát, és szeretetteljes atyai csókot nyomott a lány homlokára. De aztán fékezte magát, annál is inkább, mert az ajtó hirtelen kitárult, és ott állt az ősz hajú Penrose, igencsak rosszalló tekintettel. – Semmi szükség, sir, hogy úgy dörömböljön az ajtón, hogy attól a holtak is fölébredjenek. Senki nem süket ebben a házban! Jordan elképedve állt egy pillanatig, hogy egy egyszerű komornyik, ráadásul ilyen kifakult és foszladozó uniformisban, így leteremtse őt. Már nyitotta a száját, hogy jól megérdemelt ledorongolásban részesítse a szolgát, de az öregember éppen ekkor vette észre, hogy Jordan voltaképpen Alexandrát tarja a karjában, s a lány megsérült az állkapcsán. – Mit művelt maga Miss Alexandrával? – kérte számon a cseléd dühödten sziszegve, és kinyújtotta ernyedt karjait, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy Alexandrát magához ragadja. – Vezessen Mrs. Lawrence-hez – parancsolta Jordan kurtán, mit sem törődve az inas mozdulatával. – Azt mondtam – ismételte tagoltan és emelt hangon Jordan –, hogy azonnal vezessen minket Mrs. Lawrence-hez. Penrose mogorván nézett rá. – Elsőre is hallottam – jelentette ki ingerülten, és kényszeredetten megfordult. – Egy halott is felébred magától... – motyogta, ahogy elindult. A rájuk meredő arcok a szalonban Alexandra minden képzeletét felülmúlták. Anyja riadt sikollyal ugrott fel a helyéről; a testes földesúr és még testesebb felesége szúrósan, mohó kíváncsisággal dőlt előre karosszékében, és meredt Alexandra nyitott ingére, amely csaknem fedetlenül hagyta kebleit. – Mi történt? – kiáltott fel Mrs. Lawrence. – Alexandra, az arcod... édes istenem, mi történt? – Az ön lánya megmentette az életemet, Mrs. Lawrence, de eközben megsérült az arca. Biztosíthatom önt, hogy nincs ok aggodalomra, a sebesülés sokkal komolyabbnak látszik, mint amilyen valójában. – Tegyen le, kérem! – mondta Alexandra sürgetőn, mivel látta, hogy anyját az ájulás kerülgeti. Ahogy Jordan leengedte, Alexandra úgy döntött, hogy megkésve ugyan, de eleget tesz a bemutatási etikettnek, s ezzel – a formalitásokban legalábbis – menti a menthetőt. – Mama – jelentette be higgadt, csillapító hangon –, ő itt Hawthorne hercege. – Anyja hátrahőkölt, Alexandra azonban udvarias, tárgyilagos hangon folytatta: – Akkor akadtam össze vele és a kocsisával, amikor banditák támadtak rá, és én... én lelőttem az egyik haramiát – mondta, majd Jordan felé fordulva így folytatta: – Főméltóságod, ő itt az anyám, Mrs. Lawrence. Teljes csönd állt be. Mrs. Lawrence némaságba dermedt, a földesúr és felesége továbbra is szájtátva hüledezett. A reagálástól Alexandra ragyogó mosolyra derült, ám e pillanatban Monty nagybácsi jelent meg a szalon ajtajában, kissé imbolyogva. Fátyolos tekintete arról tanúskodott, hogy az estét titokban tiltott madeirája társaságában töltötte. – Monty bácsikám – mondta Alex kissé kétségbeesetten –, vendéget hoztam a házhoz. Ő Hawthorne hercege. Monty bácsi súlyosan ráhajolt elefántcsont fogantyús botjára, kétszer pislogott, s megpróbált a vendég arcára fókuszálni. – Te jóságos isten! – kiáltott fel a hirtelen sokkhatástól. – Teringettét, tényleg Hawthorne az! – tette hozzá, és kissé megkésve ugyan, de igyekezett illemtudóan összeszedni magát, majd suta meghajlással szívből jövően és bensőségesen így szólt: – Sir Montague Marsh, kegyelmes uram, állok szolgálatára!
JUDITH MCNAUGHT
26
VARÁZSLAT
Alexandra, akit inkább csak a hosszan elhúzódó csend feszélyezett, s nem annyira a romos ház, az ősöreg szolgálók vagy a sajátságosan viselkedő hozzátartozók, ragyogó mosollyal fordult Jordanhez, majd Filbert felé intett, aki teás tálcával a kezében csoszogott be éppen a terembe. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy súlyos vétséget követ el a legalapvetőbb társadalmi illemszabályok ellen azzal, hogy egy főnemest egy közönséges inasnak bemutat, kedvesen így szólt: – Ő pedig Filbert, aki mindenről gondoskodik, amiről Penrose nem. Filbert, ő Hawthorne hercege. Filbert felnézett, ahogy a teás tálcát az asztalra helyezte, és rövidlátón Monty bácsikára hunyorgott. – Hogy van? – szólt egészen téves irányba címezve szavait, és Alexandra látta, ahogy a herceg ajka megrándul. – Csatlakozna hozzánk egy teára? – kérdezte Alex a herceget, miközben gyanakodva fürkészte a szürke szempárban bujkáló nevetést. Jordan elmosolyodott, de megrázta a fejét, a sértettség legcsekélyebb jele nélkül. – Nem tudok, kislány. Hosszú út áll még előttem, s mielőtt folytathatnám, még vissza kell térnem a fogadóba, hogy beszéljek a hatóság embereivel. Valamifajta magyarázatot várnak tőlem a ma esti csetepatéra – válaszolta, és kurtán biccentve elbúcsúzott a feszülten figyelő társaságtól. Majd Alex csalódott arcára nézett, és kedvesen így szólt: – Kikísérne, kérem? Alexandra bólintott, és a bejárati ajtóhoz kísérte a herceget, nem törődve a hátuk mögött elszabaduló pusmogással. A földesúr felesége szinte visítva tette fel a kérdést: – Mit jelentsen az, hogy vissza a fogadóba? Mrs. Lawrence, bizonyára nem azt értette ezen a herceg, hogy Alexandra is ott tartózkodott vele a fogadóban...? A herceg megállt az előszobában, és hosszasan Alexandrára nézett, acélszürke szeme tele volt melegséggel, amitől a lány egész testét forróság járta át. És amikor a férfi fölemelte a kezét, és gyöngéden megérintette a sérült állkapcsot, Alexandra szíve a torkában dobogott. – Hová... hová utazik most? – kérdezte, próbálva késleltetni az elválást. – Rosemeade-be. – Az micsoda? – Nagyanyám kis vidéki birtoka. Ideje java részét ott tölti, mert fejébe vette, hogy a ház „lakályos”. – Ó – mondta Alexandra, és nehezen tudott megszólalni, sőt akár csak levegőt venni, mert a férfi finom ujjbegyei ekkor az arcán kalandoztak, és Jordan olyan pillantással nézett rá, amit akár már megtiszteltetésnek is tekinthetett. – Soha nem fogom elfelejteni magát, kicsi lány – mondta Jordan mély, száraz hangon, s lehajolva hozzá, forró csókot nyomott a lány homlokára. – Ne engedje, hogy bárki megváltoztassa! Maradjon mindig ilyen, amilyen most. A férfi távozott, és Alexandra kővé dermedten állt, forgott körülötte a világ a csóktól, mely mintha a homlokára égett volna. Ilyen még nem történt vele, hogy egy ennyire lefegyverző, tapasztalt és ellenállhatatlan férfi közelségébe kerüljön. A gyakorlott szoknyavadászok messze kívül estek Alexandra tapasztalati körén.
A becstelen élvhajhászok és a ravasz csábítók éppenséggel nem hiányoztak Mrs. Lawrence gazdag élettapasztalatából, hiszen amikor áldozatul esett egy hazug szoknyapecérnek, ő maga sem volt sokkal idősebb, mint ekkor Alexandra. Akárcsak Hawthorne hercege, az ő férje is vérlázítóan jóképű volt, behízelgő modorú, kifogástalanul öltözködő, és természetesen mentes minden gátlástól. Így tehát nem csoda, hogy másnap reggel Alexandra arra ébredt, hogy anyja beront a szobájába, s dühtől remegő hangon rikácsolni kezd: – Alexandra, ébredj fel, de azonnal! Alexandra nyújtózkodva nagy nehezen felült, és elsimította a szemébe hulló göndör fürtjeit. – Mi baj van? – Majd megmondom én neked, mi a baj! – felelte az anyja, mire Alexandra megrémült a féktelen indulattól. – Ez idáig négy látogatónk volt ma reggel: az első a fogadós felesége, aki arról tájékoztatott, hogy tegnap este egy hálószobában tartózkodtál egy ártatlan lánykákra vadászó, ócska szoknyapecérrel. Ezt követően két pletykaéhes kíváncsiskodó alkalmatlankodott itt. A negyedik látogató pedig – sistergett a dühtől Alex anyja könnyekkel küszködve – maga a földesúr volt, aki közölte velem, hogy az előző éjszakai
JUDITH MCNAUGHT
27
VARÁZSLAT
botrányos viselkedésed, a lenge ruházatod és az erényesség és a jó erkölcs iránti teljes érzéketlenséged láttán úgy gondolja, messze túllépted azt a határt, amely keretein belül alkalmas lehetnél arra, hogy a fia va gy bármely más, önmagára valamit is adó férfi felesége lehess! Alexandra némán hallgatta a tirádát, s az arca tagadhatatlan megkönnyebbülést tükrözött az utóbbi szavak hallatán, amitől azonban Mrs. Lawrence végképp elvesztette az önuralmát. Vállánál fogva megragadta a lányát, és erősen megrázta. – Van fogalmad arról, mit műveltél? – kiáltotta. – Nincs, ugye? Nos, akkor elárulom neked: jóvátehetetlenül foltot ejtettél a saját becsületeden! Pletykák keringenek mindenütt, az emberek úgy beszélnek rólad, mint egy utcalányról. Látták, amint becipelnek egy fogadóba lenge öltözetben, majd kettesben maradtál egy szobában egy férfival! Fél órával később pedig kivitt téged ugyanaz a férfi ugyanabból a fogadóból. Tudod te, mit gondolnak erről az emberek? – Hogy fáradt voltam, és pihenésre volt szükségem? – felelte Alexandra, akit a vádló szavaknál sokkal jobban megrémisztett anyja sápadtsága. – Neked elment az eszed! Te őrültebb vagy, mint amilyen én voltam valaha! Soha nem lesz tisztességes férjed! – Mama – szólalt meg Alexandra nyugodt határozottsággal, igyekezve megfordítani kettejük természetes szereposztását, pontosan úgy, ahogy az elmúlt három évben oly sokszor meg kellett tennie –, csillapodj! – Ne merészelj velem ilyen lekezelő hangon beszélni, kisasszony! – üvöltötte az anyja, s arca nagyon közel volt a lányáéhoz. – Megérintett téged az a férfi? Egyre jobban megijedve anyja hisztériájától, Alexandra tárgyilagosan így felelt: – Tudod, hogy igen. Láttad, amikor behozott ide, és... – Nem úgy értettem! – üvöltötte az anyja, s most már kifejezetten remegett a dühtől. – Hozzád nyúlt az az ember? Megcsókolt? Válaszolj, Alexandra! Alexandra e pillanatban fontolóra vette, hogy megtagadja nagyapja önmérsékletre intő bölcs elveit, de mielőtt megszólalhatott volna, anyja már felfedezte rajta az arcpirulás árulkodó rózsáit. – Igen, megcsókolt, tehát igaz! – ordította. – A válasz rá van írva az arcodra. Mrs. Lawrence ellökte magát az ágytól, felállt, és őrült tempóban fel-alá kezdett járni Alexandra ágya előtt. Alexandra hallott olyan nőkről, akik idegességükben a saját hajukat tépték, és tartott tőle, hogy anyja most közel jár ehhez az állapothoz. Fürgén kiugrott az ágyból, és kinyújtotta a kezét, hogy véget vessen anyja tébolyult szaladgálásának. – Mama, kérlek, ne dühítsd fel magad ennyire! Kérlek! A herceggel semmi rosszat nem tettünk. Anyja csaknem szétőrölte a fogait dühében. – Lehet, hogy te nem tudtad, hogy amit teszel, az rossz, nagyon rossz dolog, de ez az aljas, romlott, degenerált alak pontosan tisztában volt ezzel. Igen, ő pontosan tudta! Bemasírozott ide határtalan pimaszsággal, mert tudta, hogy túl naiv vagy ahhoz, hogy felfogd. Úristen, hogy én mennyire gyűlölöm a férfiakat! – Minden előzetes nélkül váratlanul magához rántotta Alexandrát, s tüzes öleléssel átkarolta. – Már nem vagyok az a meggondolatlan bolond, aki egykor voltam. Annak idején hagytam, hogy az apád saját kénye-kedve szerint kihasználjon, aztán félrelökjön minket, de azt már nem engedem, hogy Hawthorne is ugyanezt tegye velünk! Tönkretette az életedet, és ezért fizetni fog, esküszöm! Kényszeríteni fogom rá, hogy megtegye, amit ilyenkor meg kell tenni! – Mama, kérlek! – tört ki Alexandrából, s kiszabadította magát a fojtogató öleléséből. – Semmi rosszat nem tett, igazán nem. Csak megérintette a karomat és a lábamat, hogy nincs-e eltörve, és amikor elment, kaptam tőle egy búcsúcsókot a homlokomra. Ebben igazán nincs semmi kivetnivaló. – Tönkretette a jó híredet azzal, hogy becipelt egy nyilvános fogadóba. Semmi esélyed nincs egy tisztességes házasságra. Innentől kezdve tisztességes férfi nem fog feleségül venni. Ettől a naptól kezdve bárhová mész a faluban, ujjal mutogatnak rád. És ezért fizetnie kell, méghozzá busásan! Amikor tegnap éjjel visszament a fogadóba, az orvosnak meghagyta a címét. Utána fogunk menni, és igazságot követelünk! – Nem! – kiáltotta Alexandra, de anyja csak a saját belső hangjára hallgatott, mely bosszút követelt az elszenvedett legutóbbi három hosszú keserves évért. – Semmi kétségem, hogy számol a jelentkezésünkkel – folytatta keserűen, mit sem törődve Alexandra tiltakozásával. – És most, hogy a tegnap éjszakai katasztrófa teljes igazságára fény derült, nem fogja megúszni a látogatásunkat!
JUDITH MCNAUGHT
28
VARÁZSLAT
Ötödik fejezet
Hawthorne
özvegy nagyhercegnője ajkán szigorú mosollyal, mogyorószín szemének figyelmes pillantásával nézett unokájára. Hetvenévesen – fehér hajával, fejedelmi testtartásával, tartózkodó, rendíthetetlen magabiztosságával és kiváltságos életmódjából fakadó kiegyensúlyozottságával – még mindig csinos asszony volt. A szigorú méltóság azonban, amely minden mozdulatát áthatotta, nem jelentette azt, hogy a bánat iránt érzéketlen lett volna. Sok megpróbáltatás érte az utóbbi években, hiszen eltemette férjét, sőt saját fiait is. Mindezt a sorscsapást azonban olyan fokú önuralommal viselte, hogy még a hozzá legközelebb állók is kételkedtek olykor, vajon életükben valóban szerette-e férjét és fiait, és hogy egyáltalán felfogta-e a halálukat. Tekintélye megingathatatlanságát mutatta azonban, hogy még a legmagasabb főúri körökben sem akadt olyan, aki valaha is rá mert volna kérdezni ezekre a dolgokra. Arca az aggodalom legcsekélyebb jelét sem árulta el, ahogy derűs nyugalommal hallgatta legidősebb unokája beszámolóját, aki csizmás lábait keresztbe vetve ült a fogadószoba egyik kerevetén, és hanyagul magyarázta, hogy azért érkezett késedelmesen, mert éjszaka útközben két haramia rátámadt, és kis híján kioltotta az életét. A másik unoka mindenesetre azon nyomban kételyeit fejezte ki unokafivére magyarázkodásával szemben. Anthony ajkához emelte konyakos poharát, és szélesen elvigyorodott, majd tréfásan megjegyezte: – Jordan, valld be az igazságot, egyszerűen együtt akartál tölteni még egy kellemes éjszakát a balerináddal. Ó, pardon, Nagymama – tette hozzá Anthony megkésve, ahogy észrevette az özvegy hercegnő lesújtó pillantását. – Szóval, szerintem nem is voltak semmiféle útonállók, és merő kitaláció, hogy egy tizenkét éves kislány mentette meg az életedet. Igazam van? – Nincs – állította Jordan makacsul. A hercegnő figyelte az unokafivérek közti szócsatát. Fivérekként milyen közel állnak egymáshoz, és mégis úgy különböznek, mint nappal az éjszakától, gondolta. Jordan sokkal inkább hasonlított hozzá, tartózkodó volt, hűvös, szenvtelen, míg Anthony könnyen kiismerhető, és rendíthetetlenül jólelkű. Anthonyt agyonkényeztette két rajongásig szerető szülője, míg Jordannek soha nem volt rá módja, hogy az igazi szülői szeretetet valaha is megtapasztalhassa. A hercegnő teljes szívvel állt Jordan mellé, míg Anthony könnyen alkalmazkodó természetét helytelenítette. Igen, a helytelenítés volt az egyetlen érzelemnyilvánítás, amelyet – különböző fokozatokban – az özvegy hercegnő megengedett magának. – Pontosan úgy történt, ahogy mondtam, bár a dolog, el kell ismernem, sérti némiképp a büszkeségemet – folytatta Jordan fanyarul miközben fölállt, és odasétált a pohárszékhez, hogy újratöltse a poharát. – Az egyik pillanatban még egy pisztoly csöve meredt rám, a következő percben meg ott termett ő, rozzant gebéjén egyenesen közénk csörtetve, leeresztett sisakrostéllyal, egyik kezében lándzsát lóbálva, a másikban meg puskát. Teletöltötte poharát kedvenc portóijával, majd visszatért a karosszékéhez. Tűnődő tárgyszerűséggel így folytatta: – Rozsdás páncélruhát viselt, a háza meg mintha valami vacak gótikus regényhez szolgálna díszletül: pókhálóval borított tartógerendák, kifakult falikárpitok, nyikorgó ajtók, penészes falak, van egy főkomornyikja, aki süket, mint az ágyú, és egy vak inasa, aki nekimegy a falnak, meg egy öreg, iszákos nagybácsija, aki Sir Montague Marsh-nak nevezi magát... – Érdekes család – morogta Anthony. – Nem csoda, hogy a lány annyira... hm... nem kedveli a konvenciókat. – A konvenció a lusta elme menedéke – idézte Jordan a lány szavait. Az özvegy hercegnő, aki egész életét lelkiismeretesen és aggályosan a konvencionális előírások betartásának szentelte, mogorván horkant fel: – Ki állít ilyen sületlenséget?
JUDITH MCNAUGHT
29
VARÁZSLAT
– Alexandra Lawrence. – Valóban nem kedveli a konvenciókat – nevetgélt Anthony, és közben unokafivére szinte ellágyult mosolyát tanulmányozta. Jordan ritkán mosolygott – hacsak nem csábítóan vagy cinikusan –, és még ritkábban nevetett. Apjának meggyőződése volt, hogy az érzelem puhány dolog, és minden, ami puhány, az visszataszító és tiltott. És mindent ebbe a kategóriába sorolt, ami egy férfit sebezhetővé tesz. Beleértve a szerelmet is. – És hogy néz ki ez a rendkívüli nőszemély? – kérdezte Anthony, aki nagyon szeretett volna többet tudni a lányról, aki ilyen kivételes hatást gyakorolt az unokafivérére. – Kicsi – felelte Jordan, s egy kép villant föl benne Alexandra mosolygós arcáról. – És túl vékony. De olyan a mosolya, hogy az egy kősziklát is meglágyít. És neki van a legtüneményesebb szeme a világon. Tengerkék, s amikor ránézel, semmi mást nem látsz. A beszédmódja ugyanolyan választékos, mint a tiéd vagy az enyém, és roppant vidám kis teremtés annak ellenére, hogy abban a szörnyűséges házban lakik. – És természetesen bátor is, ahogy a történtek bizonyítják – tette hozzá Anthony. Jordan bólintott, majd így folytatta: – Küldök neki egy váltót. Ez lesz a jutalom, hogy megmentette az életemet. Isten tudja, biztos örül majd a pénznek. Abból, amit elmondott, meg amit tapintatosan elhallgatott arra következtetek, hogy ő visel minden terhet abban az egész isten háta mögötti háztartásban. Persze a pénzt nyilvánvalóan sértőnek találná, ezért is nem ajánlottam fel neki tegnap éjjel. De könnyíteni fog a helyzetén, úgyhogy elküldöm neki csekken. A hercegnő lekicsinylőn elfintorodott, szemlátomást nem tette túl magát Miss Lawrence konvenciókra vonatkozó fura kis meghatározásán. – Az alsóbb osztályok mindig kapzsik, Jordan, függetlenül attól, hogy milyen címen jutnak pénzhez. Csak azt csodálom, hogy már tegnap éjjel nem próbált kiügyeskedni magának valamiféle pénzjutalmat. – Kezdesz cinikussá válni – ingerkedett Jordan szelíden. – De ami ezt a lányt illeti, azt hiszem, tévedsz. Őbenne nincs ravaszság vagy kapzsiság. Ez a kijelentés Jordan szájából – akinek a női jellemről alkotott lesújtó véleménye közismert volt – olyannyira meghökkentő volt Tony számára, hogy nyomban fivére segítségére sietett: – Pár év múlva megkereshetnéd, hogy esetleg bevezesd a... – Anthony! – csattant fel a hercegnő fenyegető rosszallással. – Ezt ne az én jelenlétemben, ha megkérhetlek rá! – Ilyesmiről nem álmodom. Kár volna kiszakítani őt a környezetéből – mondta Jordan, aki hozzá volt szokva nagyanyja harcias mogorvaságához. – Alexandra ritka értékes teremtés, de Londonban egyetlen napot sem bírna ki. Nem elég kemény, nem elég rideg nem elég ambiciózus ehhez. Ő... – Jordan megszakította mondandóját, és kérdőn nézett a főkomornyikra, aki udvariasan köhintett, hogy felhívja magára a figyelmet. – Igen, Ramsey, mit óhajt? Ramsey kihúzta magát, mint aki nyársat nyelt, száját finnyásán elhúzta, szemöldöke magasba szökött, és Jordanhez intézve szavait azt mondta: – Három személy jelent meg itt, kegyelmes uram, akik ragaszkodnak hozzá, hogy önnel találkozhassanak. Egy leírhatatlan kordélyon érkeztek, amelyet egy olyan négylábú vontat, amely nem érdemes a ló megnevezésre, öltözetüket pedig valamirevaló személy pillantásra sem méltatná... – Kik azok? – vágott közbe Jordan türelmetlenül. – A férfi azt állítja magáról, hogy ő Sir Montague Marsh, a vele lévő két hölgy közül az egyik a sógornője, Mrs. Lawrence, míg a másik az unokahúga, Miss Alexandra Lawrence. Azt állítják, azért jöttek, hogy behajtsák önön az adósságot, amellyel tartozik nekik. Az „adósság” szó hallatán Jordan komoran összevonta a szemöldökét. – Vezesse be őket! – rendelkezett kurtán. A nagyhercegnő, rá nem jellemző fegyelmezetlenséggel, ezúttal megengedett magának egy „ugye, megmondtam” jellegű pillantást. – Miss Lawrence nemcsak hogy mohó, de még tapintatlan és tolakodó is. Elképesztő, hogy ide merészel jönni, és holmi tartozást követel. Jordan nem válaszolt nagyanyja cáfolhatatlan helyzetértékelésére, átment a termen, és helyet foglalt faragott tölgyfa íróasztalánál. – Nem szükséges végigülnötök a most következő jelenetet. Majd én elintézem a dolgot.
JUDITH MCNAUGHT
30
VARÁZSLAT
– Épp ellenkezőleg – mondta a hercegnő fagyosan. – Anthony-val itt maradunk tanúnak, arra az esetre, ha ezekkel a személyekkel szemben kényszerintézkedéseket kellene foganatosítani. Alexandra lehajtott fővel vonult be a főkomornyik háta mögött anyja és Monty nagybácsi nyomában. Végtelenül megalázottnak érezte magát, s kínjait ezerszeresre fokozta Rosemeade fényűző pompája. Számított rá, hogy a herceg nagymamája nagy kastélyban lakik, de el nem tudott volna képzelni egy ilyen gigantikus palotát, mely kertek és pázsitok végtelen tengerének közepén tornyosul. Mindeddig dédelgette magában azt a képet, amelyet a hercegről az előző éjszaka alakított ki – egy barátságos, közvetlen embert képzelt maga elé. Rosemeade azonban elűzött minden abszurd álmodozást a fejéből. Egy világ választja el őket! A herceg számára Rosemeade „kicsi vidéki lak”. Valójában egy palota, gondolta Alex kínok közepette, ahogy talpa belesüppedt az Aubusson szőnyegbe, egy palota, mely, ha lehet, még kisebbé és jelentéktelenebbé tette őt, mint amilyennek addig érezte magát. A főkomornyik feltárt előttük egy dupla szárnyú tölgyfa ajtót, és oldalra lépett, hogy utat engedjen a terembe, amelynek falait cifra keretű festmények díszítették. Vissza kellett fognia magát, hogy ösztönösen meg ne hajoljon a merev tartású főkomornyik felé, s Alexandra, ahogy lépkedett előre a süppedős szőnyegen, rettegett a pillanattól, amikor szembe kell néznie újdonsült barátjával, és azt kell látnia, amiben előre biztos volt: a férfi arcára írt mély megvetést. Ebben nem tévedett. A férfi ott ült szépen faragott íróasztala mögött, és a legkevésbé sem hasonlított arra a mosolygós, szelíd emberre, akit Alex két nappal azelőtt megismert. Egy idegen, jegesen zárkózott férfi fürkészte szúrós tekintettel Alex családját, mintha férgek másznának elő csodaszép szőnyege alól. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy udvariasságot színlelve felálljon, sem arra, hogy bemutassa őket a teremben tartózkodó másik két személynek. Ehelyett kurtán biccentett Alex anyja és Monty bácsi felé, jelezve, hogy leülhetnek az íróasztal elé helyezett székekre. Amikor azonban végül Alexandrára pillantott, gránit vonásai meglágyultak, tekintete átmelegedett, s mintha átlátta volna, milyen megalázottnak érzi magát a lány. Megkerülte íróasztalát, és még egy karosszéket tolt oda, külön Alexandra számára. – Fáj még a zúzódása, kisasszony? – kérdezte, és szemügyre vette a megkékült ütésnyomot az arcán. Alexandrának végtelenül hízelgett ez az udvariasság és aggódás, s megrázta a fejét. – Semmiség, csöppet sem fáj – mondta, mérhetetlenül megkönnyebbülve attól, hogy a férfi nem hibáztatja őt ezért az arcátlan betolakodásért. Anyja ruhájában, mely idétlenül lötyögött rajta, Alexandra roppant esetlenül ült le a karosszék szélére. Amikor tétován megpróbált hátrébb fészkelődni, szoknyája beletapadt a szék bolyhos bársonyszövetébe, és az egész ruha ráfeszült a testére, egészen a nyakvonaláig, s a magas gallér miatt kénytelen volt felszegni az állát. Nyúl a saját kelepcéjében, valahogy így érezte magát Alexandra, és segélykérőn nézett föl a herceg kifürkészhetetlen szürke szemébe. – Kényelmesen ül? – kérdezte a férfi rezzenéstelen arccal. – Elég kényelmesen, köszönöm – füllentett Alexandra, miközben megesküdött volna rá, hogy a férfi pontosan átlátja szorult helyzetét, és alig tudja visszafojtani a nevetését. – Talán, ha fölállna, és újra leülne? – Tökéletesen jól vagyok így. A derültség, amelyet Alexandra kiolvasni vélt a férfi szeméből, egy pillanat alatt elpárolgott, ahogy Jordan visszaült az íróasztala mögé. Alex anyjáról Monty bácsira nézett, és minden bevezető nélkül így szólt: – Megkímélhették volna magukat ennek a szükségtelen látogatásnak a kellemetlenségeitől. Szándékomban állt megfelelőképpen kifejezni hálámat Alexandrának, nevezetesen egy ezerfontos bankváltó révén, melyet jövő héten kaptak volna kézhez. Alexandra megszédült ekkora összeg hallatán. Úristen, ezer font, ebből a teljes háztartását legalább két éven át fenn tudná tartani, szinte fényűzően! Lenne bőven tűzifája, még pazarolhatná is, ha úgy tartaná úri kedve, amit persze nem tenne meg, természetesen... – Az kevés! – vakkantott Monty bácsi mogorván, és Alexandra ösztönösen remegni kezdett. A herceg hangja kifejezetten fagyos lett: – Mennyit akarnak? – kérdezte, és szúrós tekintete a karosszékhez szögezte szegény Monty bácsit. – Korrekt összeget akarunk – köszörülte meg a torkát Monty bácsi. – Elvégre a mi Alexandránk megmentette a maga életét. – Amit készen állok bőkezűen honorálni. Szóval – ismételte meg Jordan tagoltan, és minden egyes szótagnak éle volt – mennyit akarnak?
JUDITH MCNAUGHT
31
VARÁZSLAT
Monty bácsi kezdte kellemetlenül érezni magát a rá szegeződő jeges tekintettől, de tovább erősködött: – A mi Alexandránk megmentette a maga életét, és mit kapott cserébe? Maga egy életre tönkretette őt! A herceg fojtottan kérdezett vissza: – Hogy mit tettem én? – csikordult meg a hangja vészjóslóan. – Maga egy jó családból való ifjú hölgyet bevitt egy nyilvános fogadóba, és kettesben tartózkodott vele egy szobában. – Bevittem egy gyermeket egy fogadóba – jelentette ki Jordan. – Egy eszméletlen gyermeket, akinek orvosi ellátásra volt szüksége! – Figyeljen rám, Hawthorne! – handabandázott Monty bácsi váratlanul harsányan. – Maga bevitt egy ifjú hölgyet abba a fogadóba. Felvitte egy szobába, méghozzá a fél falu szeme láttára. Majd kihozta a karján fél órával később; a hölgy teljesen öntudatánál volt, ruhája összekuszálva, miközben semmiféle felcser nem jelent meg a környéken sem. A falusiaknak, mint mindenki másnak, megvannak a maguk erkölcsi törvényei, és maga nyilvánosan megszegte ezeket a törvényeket. És ebből óriási skandalum keletkezett. – Ha a maguk kis porfészkében az úgynevezett erényes polgárok botrányt kavarnak abból, hogy egy gyermeket bevisznek egy fogadóba, akkor legelőször is ezeknek az embereknek a fejében kellene rendet teremteni. Most pedig elég az ostoba szőrszálhasogatásból, mondják meg, mennyit akarnak... – Ostoba szőrszálhasogatás!? – rikoltott föl Mrs. Lawrence magánkívül, s előrehajolva olyan erővel ragadta meg az asztal szélét, hogy ujjpercei belefehéredtek. – Maga... maga aljas, erkölcstelen kéjenc! Alexandra tizenhét éves, és maga tönkretette őt! A vőlegénye szülei a szalonomban tartózkodtak, amikor maga Alexszel az ölében beállított a házunkba. És a szülők máris közölték, hogy megszakítják a házassági előkészületeket. Magát fel kéne akasztani! Nem, az akasztás túl enyhe magának... A herceg, mintha nem is hallotta volna az utolsó szavakat, hirtelen Alexandra felé fordult, és úgy fürkészte a lány arcát, mintha soha nem látta volna azelőtt. – Hány éves ön? – kérdezte, mintha nem bízna az anya kijelentésében. Alexandrának nehezen sikerült csak hangot kipréselnie kíntól gyötört mellkasából. Rémálmában sem tudott volna hasonlót elképzelni. – Tizenhét. Én... én tizennyolc leszek jövő héten – mondta cérnavékony, bocsánatkérő hangon, majd elpirult, ahogy a férfi pillantása arcáról apró mellére siklott, nyilvánvalóan kételkedve benne, hogy a bő ruha egy érett, felnőtt nő bájait takarja. Alex szabadkozni kezdett megtévesztően fiús külseje miatt: – Nagyapa mondta, hogy a családunkban a nők mind későn érők, és én... – tette hozzá szánalmasan, de közben ráeszmélt, hogy amit mond, az megbocsáthatatlanul otromba, nem beszélve arról, hogy abszolút nem tartozik a tárgyhoz. Ettől a felismeréstől még jobban elpirult, és elkínzott pillantást vetett a teremben ülő két ismeretlen személyre, némi megértést és megbocsátást remélvén tőlük. De semmi ilyesmit nem kapott. A férfi elképedve nézett rá, ugyanakkor szemlátomást szórakoztatta a jelenet. A lady úgy festett, mintha márványból vésték volna a vonásait. Alexandra visszanézett a hercegre, és azt látta, hogy a férfi rendkívül dühös. – Feltéve, de meg nem engedve, hogy valóban ekkora hibát vétettem – mondta Jordan Mrs. Lawrencehez fordulva –, mit kívánnak tőlem? – Mivel azok után, amit maga tett, tisztességes ember soha nem fogja elvenni Alexandrát, azt várjuk magától, hogy maga vegye őt feleségül. Származásunk kifogástalan, családunk egy gróffal és egy lovaggal áll rokonságban. Nem lehet kifogása az alkalmasságát illetően. Harag lobbant a herceg szemében. – Nincs kifogásom... – mennydörögte, majd elharapta további szavait, olyan erősen szorítva össze állkapcsát, hogy arcizmai megfeszültek. – És ha visszautasítom? – kérdezte maróan. – Akkor törvény elé idéztetem magát a londoni magisztrátusnál. Ne higgye, hogy nem teszem meg! – rikoltotta Mrs. Lawrence. – Maga nem fog ilyet tenni – állította a herceg, metsző bizonyossággal. – Amennyiben pert indítana ellenem, azzal csak annyit érne el, hogy London-szerte híre menne a botránynak. A botrányt pedig, ugyebár, ahogy az imént kifejtették, rendkívül ártalmasnak találják Alexandra jövőjére nézve. A herceg logikus érvelésével párosuló arrogancia és a saját férjétől elszenvedett sérelmek emléke valósággal kilökte Mrs. Lawrence-t a székéből. Dühtől remegve rikácsolta: – Most pedig jól figyeljen rám! Pontosan azt fogom tenni, amit mondtam. Alexandra vagy megkapja az ön nevével járó társadalmi rangot, vagy lehetőséget kap arra, hogy ezt a rangot megvásárolhassa a maga pénzén! És minden centet be fogok hajtani, ha ez rajtam múlik! Bármelyik utat választja, nekünk nincs
JUDITH MCNAUGHT
32
VARÁZSLAT
vesztenivalónk. Megértett engem? – kérdezte, csaknem sikítva. – Nem fogom hagyni, hogy kihasználjon minket, majd félredobjon, ahogy a férjem tette annak idején! Maga ugyanolyan szörnyeteg, mint amilyen ő volt. Minden férfi szörnyeteg: önző, kimondhatatlan szörnyeteg... Jordan fagyosan meredt a szinte tébolyult nőszemélyre, aki lázasan izzó szemmel állt előtte, keze ökölbe szorult, olyan erővel, hogy a kék erek szinte kidagadtak a bőre alól. Komolyan gondolja, semmi kétség! Olyan mély gyűlölet él benne a férje iránt, hogy Alexandrát gondolkodás nélkül föláldozza egy nyilvános botrányban, csak hogy elégtételt vehessen egy másik férfin – történetesen őrajta. – Maga megcsókolta! – csikorgott újra vádlón Mrs. Lawrence reszelős hangja. – Tapogatta őt, Alex beismerte... – Mama, ne! – kiáltott Alexandra, karját a gyomra köré fonva és összegörnyedve a szégyentől vagy a fájdalomtól, Jordan nem tudta eldönteni, melyiktől. – Ne, kérlek, ne tedd ezt! – suttogta megtörten. – Ne tedd ezt velem! Jordan elnézte a gyermeklányt, aki szánalmas kis gombóccá kuporodott össze, és alig tudta elhinni, hogy ugyanazt a bátor, nevetős kislányt látja maga előtt, aki két nappal azelőtt megmentette az életét. – És csak a jóisten tudja, mit engedtél még meg neki... Jordan az asztalra csapott, olyan erővel, hogy a tölgyfa borítású terem csak úgy visszhangzott. – Elég! – mennydörögte gyilkos hangon. – Leülni! – parancsolt rá Mrs. Lawrence-re, és amikor a nő mereven engedelmeskedett, Jordan felállt a karosszékéből. Kimért léptekkel megkerülte az asztalát, majd nem túl gyengéden megragadta Alexandra karját, és felhúzta őt a székéből. – Maga velem jön – közölte. – Négyszemközt akarok magával beszélni. Mrs. Lawrence tiltakozni akart, de az idős hercegnő végre megszólalt, méghozzá ellentmondást nem tűrő, fagyos hangon: – Csönd legyen, Mrs. Lawrence! Épp eleget hallottunk magától! Alexandrának csaknem szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani a herceggel, ahogy az keresztülmasírozott vele a fogadószobán, és az előcsarnokon át egy leanderekkel díszített kisebb szalonba vezette őt. Csak itt engedte el Alexandra karját, majd zsebre dugta a kezét. A csend belemart Alexandra felzaklatott idegeibe, miközben a herceg mereven bámult kifelé az ablakon a pázsitra, arcéle kemény volt és félelmet keltő. Alexandra tudta, hogy a férfi azon töri a fejét, miként tudna kitérni a házasság elől, és azt is tudta, hogy a feszesen kontrollált arcvonások mögött félelmetes, vulkanikus düh tombol, mely bármelyik pillanatban felszínre törhet. Alexandra, mélységesen szégyellve magát, tehetetlenül várakozott, figyelte, ahogy a férfi egyik kezét felemeli, és masszírozni kezdi feszült nyakizmait, arckifejezése egyre sötétebbé és baljósabbá vált, ahogy teltek a másodpercek. Olyan hirtelen fordult meg, hogy Alexandra önkéntelenül hátrébb lépett. – Ne játssza itt a rémült nyulacskát! – dörrent rá a férfi. – Én kerültem csapdába, nem maga. Alexandrát halálos nyugalom szállta meg e pillanatban, elűzve mindent, csak a szégyenérzetet nem. Kicsiny állát felszegte, kihúzta magát, és Jordan szeme láttára hősiesen felvette a harcot, hogy úrrá legyen nyomorult helyzetén. És ezt a harcot szemlátomást sikerrel vívta meg. Odaállt a férfi elé, mint egy fiús külsejű királynő, újra rendbe hozott rongyokban, szemei iker ékkövekként szikráztak. – A másik teremben nem beszélhettem – mondta, alig érzékelhető remegéssel a hangjában –, anyám nem engedett szóhoz jutni, de ha ön nem kezdeményezte volna ezt a négyszemközti beszélgetést, én kértem volna arra, hogy beszélhessek önnel. – Nos, akkor ki vele, mit akart mondani, és legyünk túl rajta. Alexandra erre a fagyos válaszra még jobban felszegte az állát. Valami miatt eddig abban reménykedett, hogy a herceg őt talán nem azzal a brutális megvetéssel kezeli, ahogyan az imént Monty bácsikájával és anyjával bánt. – A házasságunk gondolata nevetséges – kezdte Alexandra. – Ebben tökéletesen egyetértünk – csapott le a férfi nyersen. – Két külön világ vagyunk. – Ismét fején találta a szöget. – Ön nem akar engem feleségül venni. – Magának ördöge van, Miss Lawrence – jelentette ki Jordan, sértően elnyújtva a szavakat. – De én sem kívánok hozzámenni magához – vágott vissza Alexandra, lelke mélyéig megsebzetten a herceg minden egyes bántó szavától.
JUDITH MCNAUGHT
33
VARÁZSLAT
– Ez nagyon bölcs elhatározás öntől – értett egyet a herceg, maró gúnnyal. – Szerfölött rossz férjre lelne bennem. – Továbbá senkihez nem kívánok férjhez menni. Tanítani akarok, ahogy a nagyapám tette, és önállóan akarom eltartani magamat. – Milyen egyedülálló! – gúnyolódott a herceg. – Látja, én meg mindeddig abban a tévhitben éltem, hogy minden hajadon azon mesterkedik, hogy gazdag férjnek állítson kelepcét. – Én nem vagyok olyan, mint a többi lány. – Ezt a találkozásunk pillanatától kezdve sejtettem. Alexandra kihallotta a sértést ezekből a látszólag egyetértő, sima szavakból, és csaknem fuldoklott csalódottságában. – Akkor ezt megbeszéltük. Nem kelünk egybe. – Éppen ellenkezőleg – közölte a férfi, és minden egyes szava keserű dühvel volt átitatva. – Nincs más választásunk, Miss Lawrence. Az ön anyja megteszi, amivel fenyegetőzik. Közvádas eljárást fog indíttatni ellenem a törvényszéken. És hogy engem megbüntessenek, tönkre fogja tenni magát. – Nem, nem! – tiltakozott Alexandra. – Ő nem tesz ilyet. Ön nem érti anyámat, ő... beteg..., soha nem fogja kiheverni apám halálát – mondta, és öntudatlanul megérintette a herceg makulátlan szabású szürke felöltőjének ujját, szemében könyörgés volt, hangjában sürgetés: – Ön nem hagyhatja, hogy ebbe a házasságba kényszerítsék! Örökké gyűlölni fog engem emiatt, tudom, hogy így lenne. A falubeliek el fogják felejteni a botrányt, higgye el! Megbocsátanak nekem, és elfelejtik. Mindenért én vagyok a hibás, a miatt az ostoba ájulásom miatt volt az egész, azért kellett bevinnie a fogadóba. Soha ilyen nem fordult velem elő, de most megöltem egy embert és... – Elég! – dörrent rá Jordan keményen, és érezte, hogy a házassági kötelék hurokcsomója egyre vészesebben szorul a nyakára. Alexandra iménti szavaiig Jordan kétségbeesetten kereste a menekülés lehetőségét ebből a dilemmából – még arra is hajlott, hogy belekapaszkodjon a lány azon állításába, hogy anyja csak blöfföl. Valójában arra is fel volt készülve, hogy felsorolja mindazon okokat, amelyek miatt a lány gyűlölni fogja ezt a házasságot – egyvalamire azonban nem számított. Arra, hogy a lány ilyen önzetlenséggel esdekeljen azért, hogy Jordan ne áldozza fel magát a házasság oltárán pusztán az ő kedvéért. Jordan átmenetileg még arról is megfeledkezett, hogy a lány megölt egy embert azért, hogy megmentse az ő életét. Nézte ezt a büszke, szánandó gyermeket az ócska gúnyájában. Ez a lány megmentette az életét, miközben a sajátját kockáztatta. Viszonzásként Jordan gyakorlatilag tönkretette minden esélyét, hogy valaha is férjet találhasson magának. Gondoskodó férj nélkül pedig annak az egész bizarr háztartásnak minden terhe ezekre a vézna kis vállakra nehezedik, életfogytiglan. Jordan tehát, még ha nem is szándékosan, de kétségkívül hathatósan ellehetetlenítette ennek a lánynak a jövőjét. Türelmetlenül lesodorta a lány kezét a felöltője ujjáról. – Ebből a helyzetből egyikünk számára sincs kiút – hadarta. – Elintézem a soron kívüli engedélyt, és egy héten belül egybekelünk. Az anyja és a bácsikája – tette hozzá kíméletlen megvetéssel – beköltözhet a helyi fogadóba. Az én házamban egyikük számára sincs hely. Ez az utolsó megjegyzés megszégyenítőbb volt Alexandra számára, mint az összes többi, amit a férfi addig mondott. – A szállásukat természetesen én fizetem – tette hozzá kurtán, teljesen félreértve a lány döbbent arckifejezését. – Nem a költségekről van szó! – tiltakozott a lány. – Akkor hát mi nem tetszik? – kérdezte Jordan türelmetlenül. – Ez az egész – kezdte Alexandra, miközben kétségbeesetten végigpásztázta a szalon túlcicomázott berendezését –, ez az egész! Minden rossz! Nem így képzeltem a házasságomat – mondta, de ellenvetései sokaságából ezúttal a legkevésbé fontosat ragadta ki: – Mindig azt hittem, hogy a falu templomában lesz az esküvőm, és a legjobb barátnőm, Mary Ellen fog kísérni, és hogy az egész... – Értem – vágott közbe a herceg. – Hívja meg a barátnőjét, ha ez megkönnyíti magának az esküvő előtti napokat. Adja meg a címet a főkomornyiknak, és elküldetek érte egy szolgálót. Íróeszközt amott talál az íróasztalfiókban. Írni csak tud, feltételezem? Alex megrándult, mintha a férfi pofon ütötte volna. És egy röpke pillanatra Jordan megláthatta a büszke, tüzes asszonyt, akivé lesz ez a lány egy szép napon. Kékeszöld szeme megvetően szikrázott fel, ahogy megadta a feleletet:
JUDITH MCNAUGHT
34
VARÁZSLAT
– Igen, uram, tudok írni. Jordan rámeredt a gőgös gyermekre, aki tetőtől talpig végigmérte őt, és derűs csodálat támadt benne, hogy ez a lány így merészel ránézni. – Rendben van – felelte kurtán. – ... három nyelven – tette hozzá a lány fejedelmi büszkeséggel. Jordan csaknem elmosolyodott. Miután a herceg kiment a szalonból, Alexandra mereven odalépett a sarokban álló kis íróasztalhoz, és leült mögé. Kihúzta a fiókot, levélpapírt, lúdtollat és tintatartót vett elő. Túlságosan feszült idegállapotban volt ahhoz, hogy részletesen elmagyarázza szorult helyzetét, ezért egyszerűen fogalmazott: Legdrágább Mary Ellen, kérlek, kövesd e levél kézbesítőjét, és gyere ide hozzám, ahogyan csak tudsz. Borzalmas csapás ért, és rettenetesen elhagyatottnak érzem magam! Mama itt van, meg Monty bácsi is, úgyhogy mamádnak nem kell aggódnia a biztonságodért. Siess, kérlek! Nincs sok idő, hamarosan el kell hagyjalak... Alex szeméből két könnycsepp buggyant ki, koromfekete szempilláin remegve elidőzött, majd arcára csordult. Egyik könnycsepp a másik után hullott a levélre, nedves pacát ejtve, mígnem Alex feladta a reménytelen küzdelmet, fejét a karjára hajtotta, és remegő vállal keserves zokogásban tört ki. – Valami varázslatos? – suttogott megtörten Istenhez. – Ezt nevezed te varázslatosnak?
Háromnegyed órával később Ramsey kiterelte a házból az elégedett, noha kellően megfegyelmezett Mrs. Lawrence-t és Sir Montague-t, magára hagyva az özvegy hercegnőt két unokájával. A hercegnő lassan felemelkedett, s merev testtartással fordult Jordan felé. – Nem gondolhatod komolyan, hogy ezt végigcsinálod! – jelentette ki. – Pedig ez a szándékom. A hercegnő elsápadt e szavak hallatán. – Miért? – követelte a választ. – Ugye nem akarod elhitetni velem, hogy ezt a kis provinciális egeret feleségül akarod venni? – Nem erről van szó. – Akkor hát miért, az ég szerelmére? – Szánalomból – felelte Jordan kíméletlen őszinteséggel. – Sajnálom őt. És akár tetszik, akár nem, felelősséggel tartozom a sorsáért. Ilyen egyszerű. – Akkor fizesd ki! Jordan, hátradőlve karosszékében, meggyötörten lehunyta a szemét, és kezét zsebre tette. – Fizesd ki! – ismételte keserűen. – Adná isten, hogy megtehessem! De ez lehetetlen. Megmentette az életem, én pedig cserébe megfosztottam minden esélyétől, hogy hozzá méltó, tisztes életet élhessen. Hallhattátok az anyját: a vőlegény már visszalépett, azzal, hogy a lány „romlott”. Ahogy visszatér a falujába, szabad prédája lesz az összes kéjsóvár kujonnak. Nem számíthat többé tiszteletre, nem lehet férje, nem lehet gyermeke. Egy-két éven belül árulhatja majd a testét ugyanabban a fogadóban, ahová én cipeltem be. – Nonszensz – mondta az özvegy keményen. – Ha kifizeted, elmehet bárhová. Letelepedhet Londonban, ahová a pletyka nem ér el utána. – A legtöbb, amit Londonban remélhet, hogy valakinek a szeretője lesz, s ahogy elnézem az adottságait, legfeljebb valami vén kéjencet vagy hóbortos fiatal piperkőcöt foghat ki magának. Láttad őt, nem igazán az a típus, aki túlzottan felkeltené a férfiak buja vágyait. – Ne légy közönséges! – szólt rá a hercegnő ridegen. Jordan szeme elkerekedett, és keserűen gúnyos arccal válaszolt: – Őszintén szólva, azt is eléggé közönségesnek találom, hogy ezt a kis fruskát, aki megmentette az életemet, azzal jutalmazzam, hogy útnak indítom a dicsőséges szajhaság életpályáján, márpedig, ha jól értem, te ezt javaslod. Farkasszemet néztek egymással a terem két végéből; két ádáz, megfékezhetetlen akarat ütközött a néma csendben. A hercegnő végül megadta magát, makulátlan hajkoronával díszített fejének alig észrevehető bólintásával.
JUDITH MCNAUGHT
35
VARÁZSLAT
– Ahogy óhajtod, Hawthorne – mondta, s vonakodva engedett a férfiunoka mint a család feje törvényen alapuló tekintélyének. Majd újabb gondolat ötlött fel benne, visszasüppedt a karosszékébe, arca elkomorult, halálosan elsápadt. – Hétszáz éven keresztül családunk vérvonala makulátlan volt. Királyok és uralkodók leszármazottai vagyunk. Te most mégis úgy gondolod, hogy a következő örököst ezzel az abszolút senkivel kell produkáltatni. Végtelen csalódottságában a hercegnő dühét a másik unoka felé fordította: – Te meg ne ülj itt némán, Anthony, mondj már valamit! Lord Anthony Townsende hátradőlt a karosszékében, és elfintorodott. – Nos, rendben van – fogadta el Jordan döntését ördögi vigyorral. – Mikor óhajtasz bemutatni jövőbeni cousineonnnak? Vagy az esküvőig a szalonban óhajtod őt tartani? A hercegnő gyilkos pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Néma csendben ült, szálfaegyenes derékkal, hófehér fejét felszegve, de az elmúlt egy óra okozta keserű csalódottság tíz évet barázdált az arcára. Anthony Jordanre pillantott, és köszöntésre emelte poharát: – Közelgő boldog házasságodra, Hawk! – vigyorgott. Jordan gunyoros pillantást vetett rá, de tökéletesen összeszedett arcvonásokkal nézett vissza. Anthonyt nem lepte meg ez az érzelemmentesség. Nagyanyjához hasonlóan Jordan csaknem mindig szigorú ellenőrzés alatt tartotta az érzelmeit, de a hercegnőtől eltérően Hawk minden erőfeszítés nélkül tette ezt – annyira könnyedén, hogy Tony és sokan mások gyakran eltűnődtek: lakozik-e vajon bármiféle mélyebb érzelem ebben az emberben – a haragon kívül. Ebben az esetben Tonynak mindenesetre igaza volt. Jordan egyfajta elkeseredettségen, dühödt beletörődésen kívül más érzelmet nem nagyon táplált a házassága iránt. Ahogy ajkához emelte poharát, keserű iróniával gondolt a sors e váratlan fordulatára. Hosszú évek féktelen kicsapongásai után Anglia legtapasztaltabb, legrafináltabb – és legkevésbé erényes – asszonyainak társaságában, a sors fonák módon élethossziglan nyakába varr egy gyermeklányt, akit aztán a legkevésbé lehet mesterkéltséggel vádolni. Jordan minden ösztöne azt súgta, hogy Alexandra természetessége nem pusztán tapasztalatlanságából fakad, hanem sokkal inkább őszinte nemes lelkűségből és szívjóságból. Jordan fizikailag elveszi majd az ártatlanságát, de abban ő maga is kételkedett, hogy ártatlan naivitását elvesztené valaha is e csodálkozó szemű teremtés, vagy, hogy kitanulná az unalmas és felszínes társasági mesterkedés és incselkedés fortélyait, ami ugyanúgy elengedhetetlen feltétele az előkelő társaságba való bebocsáttatásnak, mint a megfelelő családi kapcsolat. Jordant valamelyest zavarta, hogy a lány soha nem lesz képes alkalmazkodni ehhez a világhoz. Zavarta őt, de nem túlságosan. Már csak azért sem, mert igazság szerint nem állt szándékában túl sok időt együtt tölteni vele az elkövetkező években, mint ahogy a saját életstílusán sem szándékozott túl sokat változtatni. Majd elhelyezi őt devoni házában, és alkalmanként meglátogatja, döntötte el magában... Sóhajtva eszébe jutott, hogy szeretőjét értesítenie kell, hogy a következő héten nem találkozhatnak Devonban, ahogy tervezték, Hála istennek Elise legalább annyira megértő és rafinált, mint amennyire szép és érzéki; nem fog jelenetet rendezni, ha Jordan elmagyarázza neki a devoni utazás körülményeit meg a házasságát. – Nos, tehát, mikor kerül sor az illő bemutatásunkra? – érdeklődött ismét Anthony. Jordan, hátranyúlva, megrángatta a csengő zsinórját. – Ramsey – mondta, ahogy a főkomornyik megjelent az ajtóban –, menjen át Miss Lawrence-ért a szalonba, és kísérje őt ide. – Hol van az anyám és Monty bácsi? – kérdezte Alexandra kétségbeesetten, ahogy a fogadóterembe lépett. Jordan felállt, és odalépett hozzá. – Visszavonultak a helyi fogadóba, ahol gondtalan várakozásban fogják tölteni a küszöbönálló menyegzőnkig hátralevő időt – felelte nem leplezett iróniával. – Ön azonban itt marad. Mielőtt Alexandra megemészthette volna mindezt, máris az özvegy hercegnő színe elé kellett járulnia, aki lornyonján keresztül szemügyre vette őt. Elviselhetetlenül megalázó volt a hercegnő megvető vizsgálódása. Alexandra felszegte az állát, és egyenesen az idős özvegy szemébe meredt. – Ne bámuljon rám ilyen faragatlan, tiszteletlen módon – csattant fel a hercegnő Alexandra arckifejezése láttán.
JUDITH MCNAUGHT
36
VARÁZSLAT
– Ó, faragatlan voltam, asszonyom? – kérdezte Alexandra színlelt szerénységgel. – Nos, ez esetben a bocsánatát kérem. Tudja, tisztában vagyok vele, hogy nem illendő megbámulni valakit. Csakhogy lesújtóan tudatlan vagyok az etikettet illetően abból a szempontból, hogy mit kell tenni, ha valaki engem bámul meg! A hercegnő kezéből kicsúszott a lornyon, szeme résnyire szűkült. – Hogy merészel leckéztetni engem? Maga egy senki, egy vérvonal nélküli jöttment, előkelő származás, felmenő ág nélkül. – Az előkelő származás minden bizonnyal roppant kívánatos dolog – vágott vissza Alexandra indulatosan –, de a dicsőség ilyen esetben az őseinket illeti, nem minket. Anthony elfojtott nevetést hallatott, majd sietve beékelődött felbőszült nagyanyja és a hercegnővel verbális ütközetbe merészkedett, meggondolatlan gyermek közé. – Platón, igaz? – mosolygott Anthony, és kinyújtotta a kezét. Alexandra megrázta a fejét, félénken elmosolyodott, abban a reményben, hogy talán lesz egy szövetségese ebben a barátságtalanul idegen környezetben. – Plutarkhosz. – Jó, de legalább közel jártam hozzá – kuncogott Anthony. – Ahogy látom, Jordan megnémult a döbbenettől, úgyhogy engedje meg nekem, hogy bemutatkozzam. Tony vagyok, Jordan unokafivére. Alexandra a kinyújtott tenyérbe tette a kezét. – Örülök, hogy megismerhetem. – Pukedli! – parancsolta a hercegné fagyosan. – Pardon? – Egy ifjú hölgy pukedlizik, amikor bemutatják egy korban vagy rangban felette álló személynek.
JUDITH MCNAUGHT
37
VARÁZSLAT
Hatodik fejezet
Másnap az esti szürkületben Alexandra a hálószobája ablakánál állt, és a kocsifelhajtón túlra bámult, amikor egyszer csak egy pompás hintó tűnt fel, csillogó lámpásokkal. – Mary Ellen! – kiáltott fel, és kiszaladt a szobájából, hogy lesiessen a harmadik emeletről a hosszú előcsarnokba. Ramsey kinyitotta az ajtót, és Mary Ellen robbant ki a hintóból, felszaladt a hatalmas ház bejárati lépcsősorán, hosszú, vörös hajzuhatag úszott utána, karjában valami fura formájú csomagot cipelt, főkötőjének szalagjai közben összegabalyodtak. Az előcsarnokban megtorpant, pukedlizett a meghökkent főkomornyiknak, akit gőgös viselkedése alapján Nagyon Fontos Személyiségnek ítélt, majd elkínzott hangon választ követelt: – Kérem, milord, hol van Alexandra? Életben van még? A főkomornyik csak tátogott, Mary Ellen erre megpördült, és egy inassal találta magát szemben, akinek újabb pukedlivel tisztelgett, majd őt is válaszra nógatta: – Hol van Alexandra, sir? Kérem, mondja meg nekem! Alexandra leviharzott a lépcsőn, és kitárt karral magához ölelte Mary Ellent csomagostul, szalagos fejfedőstül, mindenestül. – Mary Ellen! – kiáltott boldogan. – Annyira örülök, hogy megérkeztél... A nagyhercegnő fenséges otthonának szokásos síri csendjében ez a lármás üdvözlés hatalmas felfordulásként hatott, s így nemcsak további három szolgálót vonzott az előcsarnokba, hanem magát az özvegy hercegnőt és idősebb unokáját is előcsalogatta. Mary Ellen egyszerű, becsületes morshami parasztcsaládból származott, ahol nem foglalkoztak és nem is törődtek a kifinomult viselkedési formákkal, a finomkodó gesztusokkal vagy a feljebbvalóik véleményével, akikkel egyébiránt nem is kerültek soha semmiféle kapcsolatba. Ennek folytán Mary Ellen áldott tudatlansággal és felettébb közömbösen viseltetett azon körülmény iránt, hogy Rosemeade lakói, beleértve a főkomornyikot és az inasokat is, külseje alapján, első látásra, milyen ítéletet alkotnak róla. Egyébiránt a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte őt ezeknek az embereknek a véleménye –, az egyetlen, ami hűséges szívének fontos volt, hogy Alexandra vélhetően valami komoly bajba keveredhetett. – Ó, Alex! – kiáltott föl zaklatottan, csapongva és kapkodva. – Már azt hittem, haldokolsz! És lám, hála istennek, ugyanolyan jól nézel ki, mint máskor, kivéve egy kis sápadtságot, ami nyilván amiatt van, hogy benn laksz ebben a lehangoló házban ezekkel a lehangoló emberekkel – majd alig véve levegőt, aggodalmasan folytatta: – A leveled annyira megijesztett, és Mama is rögtön jönni akart, de nem tudott, mert Papa megint nem érzi jól magát. És ez a rémítő kocsis, ez meg egy árva szót nem volt hajlandó elárulni, hogy mi a baj veled, pedig könyörögtem neki! Csak nézett le rám a mögül a hatalmas orra mögül, és azt ismételgette: „Biztos vagyok benne, hogy nem az én tisztem erről beszámolni.” Nahát, most már áruld el, mi történt, mielőtt kilyukad az oldalam! Miért vagy „elhagyatott”, és mi az a „borzalmas csapás”, amiről írtál, és... és kik ezek az emberek itten? A hátuk mögül ostorcsapásként csattant a hercegnő hangja: – Úgy vélem, Miss Lawrence azért érzi magát „elhagyatottnak”, mert hamarosan összeházasodik ennek a „lehangoló” háznak a tulajdonosával, aki történetesen nem más, mint az unokám. Mary Ellen tátott szájjal pördült Alexandra felé. – Ó, nem! – jajveszékelt, és elborzadt pillantása Ramsey-re tévedt, akiről jól szabott fekete öltönye alapján tévesen azt feltételezte, hogy azonos e ház tulajdonosával. – Alex, nem mehetsz hozzá ehhez az emberhez! Egyszerűen nem engedem! Alex, hiszen ez kövér! Érzékelve a szikrázó haragot, mely nagyanyjából elementáris erővel kezdett el szétsugározni, Jordan megköszörülte a torkát az előcsarnok szemközti bejáratánál, ahonnan bosszúsággal vegyes élvezettel figyelte a jelenetet.
JUDITH MCNAUGHT
38
VARÁZSLAT
– Alexandra, a barátnője talán szeretne megszabadulni csomagja terhétől, és akkor esetleg sort keríthetnénk az illendő bemutatkozásra is. Alexandra hirtelen kiegyenesedett Jordan váratlanul felhangzó mély tónusától. – Igen, igen, természetesen – mondta kapkodva, miközben Ramsey előrelépett, és elvette a csomagot Mary Ellen kezéből. – Mi van ebben? – kérdezte Alexandra suttogva, miközben Ramsey megfordult, és elindult a folyosó felé. – Gyógyszerek belsőségekből és humuszból – hazudta fennhangon Mary Ellen –, amit Mama készített, hogy meggyógyítson, bármi bajod van. Ramsey kinyújtott karral eltartotta magától a csomagot, mire mindkét lány fojtott vihogásban tört ki, Alexandra vidámsága azonban olyan gyorsan elillant, ahogy jött. Megragadva Mary Ellen könyökét, figyelmeztető szorítással megfordította barátnőjét, aki e pillanatban szembe találta magát Jordannel és a nagyanyjával. Mary Ellen vetett egy pillantást a nagyhercegnő gránit arcvonásaira, majd visszahőkölve hátrébb lépett, miközben Alexandra akadozva belekezdett a bemutatásba. Ügyet sem vetve Mary Ellen hebegő tisztelgésére, a hercegnő váratlan kérdéssel csapott le a lányra: – Ír? – szegezte neki a kérdést dermesztő hangon. Mary Ellen bólintott, inkább zavartan, mint ijedten. – Gondolhattam volna – mondta kesernyésen a hercegnő őkegyelmessége. – És semmi kétség: katolikus? Mary Ellen újfent bólintott. – Természetesen. A hercegnő hosszú, elkínzott pillantást vetett Jordanre, majd sarkon fordult és kivonult a szalonból. Egy nagyhercegnő nem szenvedheti az efféle alacsony sorból jött, ellenszenves halandók megbotránkoztató jelenlétét. Mary Ellen figyelte a hercegnő távozását, csinos arcán a tanácstalanság jelei voltak láthatók, ahogy a kivonulást szemlélte, majd megfordult, miközben Alex bemutatta neki a magas férfit mint Hawthorne hercegét. Mary Ellen ahhoz túlságosan elképedt, hogy egyetlen szót is szóljon a férfihoz, ehelyett Alexre bámult tágra nyílt szemmel. – Egy herceg? – suttogta, s közben figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy a cím viselője éppen az illendő meghajlást várná el tőle. Alexandra bólintott, s ekkor ráeszmélt, hogy tisztességtelen dolog volt részéről Mary Ellent, egy egyszerű parasztlányt, így iderendelni ebbe a környezetbe. – Egy igazi, tőrű’ metszett, isten-bizony herceg? – kérdezte egy szuszra és állhatatosan, annyira megilletődötten, hogy továbbra sem mert a férfira nézni. – Ez a valódi helyzet – szólalt meg Jordan gúnyosan nyújtva a szavakat. – Egy igazi, tőrű’ metszett, istenbizony herceg. Most pedig, hogy ilyen szerencsésen tisztáztuk szerény személyem kilétét, rátérhetnénk talán arra, hogy ön voltaképpen kicsoda? Mary Ellen lángoló vörös haja tövéig elpirulva pukedlizett, megköszörülte a torkát, és ekként válaszolt: – Mary Ellen O’Toole, sir. Azaz uram. Azaz őfensége – mondta, s újabb pukedli következett. – Szolgálatjára, sir. Vagyis lord... – A kegyelmes úr elég lesz – szakította félbe Jordan. – Hogyan? – visszhangozta Mary Ellen zavartan, s még jobban elpirult. – Majd odafönn elmagyarázom – suttogta Alexandra. Mary Ellen valamelyest újra összeszedte magát, de továbbra is bizonytalanul nézett Jordanre, aki délibábszerűen lebegett az ajtóban, mint valami sötét istenóriás. Nagyobbnak tűnt, mint az életben. Félelmetes volt. Valahogy mégis lenyűgöző. – Ha megbocsát, kegyelmes úr, Mary Ellent most felvezetném az emeletre. – Feltétlenül – mondta a herceg vontatottan, mire Alexandrának óhatatlanul is az a megalázó érzése támadt, hogy abszurd módon szórakoztatónak találja a párosukat, mintha esetlen, korcs kutyakölykök hancúroznának egy istállóudvaron. Ahogyan átmentek a szalonon, megint felharsant a hercegnő hangja, mintha valami hordóból visszhangozna: – Pukedli! – csattant fel. Mindkét lány megpördült, és tökéletes összhangban pukedlizett a szalon ajtaja felé. – Ez bolond? – tört ki Mary Ellenből, amikor végre kettesben voltak Alexandra hálószobájában. Szeme rémülten tágra meredt, és úgy nézett körül a fényűző szobában, mintha attól tartana, hogy a hercegnő
JUDITH MCNAUGHT
39
VARÁZSLAT
bármelyik pillanatban testet ölthetne közöttük, mint valami gonosz szellem. – Örökké csak parancsszavakat ordítozik? – Ír? Katolikus? Pukedli! – utánozta Mary Ellen. – Ez egy bolondokháza – erősítette meg Alexandra, és spontán nevetését rögvest magába is fojtotta, ahogy ráeszmélt saját helyzetének kilátástalanságára. – És nekem ide kell férjhez mennem! – De miért? – sóhajtott Mary Ellen, és nyílt, őszinte arcán aggodalom tükröződött. – Alex, mi történt veled? Alig négy napja, hogy együtt játszottunk, lándzsát törtünk, nevettünk, aztán hirtelen eltűntél, most meg az egész falu rólad beszél. Mama azt mondja, ne is hallgassak oda, hogy ki mit pletykál, mindaddig, amíg veled nem beszéltünk, de a fogadós felesége azt mondta Honornak, aki aztán továbbadta nekem, hogy többé nem szabad szóba állni veled. Menjünk át az utca túloldalára, ha szembejössz velünk, és kerüljünk téged mert beszennyeződtél. Alexandra nem hitte volna, hogy létezhet még annál is magányosabb, szerencsétlenebb érzés, mint amely már addigra hatalmába kerítette, de ekkor szinte felsikoltott, annyira belesajdult a szíve. Mindenki a legrosszabbat feltételezi róla. Azok az emberek, akik kicsi gyerekkora óta ismerik, most ki akarják közösíteni, anélkül, hogy meghallgatnák az ő szájából a történetet. Egyedül Mary Ellen és a családja hisz benne annyira, hogy legalább kíváncsiak a magyarázatra. Leroskadva az arany ágytakaróra, barátnőjére emelte megtört tekintetét. – Elmondom, mi történt. Hosszú perceken át ecsetelte a történteket, miközben Mary Ellen némán és elképedve bámult rá. Aztán hosszasan elgondolkodott majd egyszer csak határozottan felderült az arca. – Alex! – kiáltott fel széles mosollyal, mert lelki szemei előtt megjelent az imént látott magas férfi képe, aki hamarosan Alexandra férje lesz. – A jövendőbeli férjed nemcsak hogy herceg, de elképesztően jóképű férfi is. Igen, az, ne is tiltakozz! Abban a pillanatban rájöttem, ahogy megláttam őt odalent a hallban. Csak közben szörnyen aggódtam miattad, és ezért nem is figyeltem rá különösebben. Alexandra pontosan tisztában volt Mary Ellen másik nem iránti elragadtatásával, ezért kissé visszafogottan válaszolt: – Nos, a megjelenése valóban nem kifejezetten előnytelen. – Nem előnytelen? – hüledezett Mary Ellen, és csípőre tette mindkét kezét, miközben szemét álmodozón forgatta. – Esküszöm, még Henry Beechley-nél is vonzóbb, pedig ő aztán a legcsinosabb fiú, akit ismerek. És nekem már Henrytől is eláll a lélegzetem! – Fél évvel ezelőtt George Larsonról mondtad ugyanezt, hogy nem ismersz nála csinosabb fiút – emlékeztetett Alexandra mosolyogva. – És akkor George-tól állt el a lélegzeted. – Csakis azért, mert akkor még nem néztem meg magamnak alaposabban Henryt – válaszolt Mary Ellen védekezőn. – És fél évvel azelőtt meg azt mondtad, hogy Jack Sanders a legcsinosabb fiú a világon, és hogy tőle áll el a lélegzeted – folytatta Alexandra, és vidáman felvonta a szemöldökét. – Csakis azért, mert akkor még nem néztem meg magamnak alaposabban George-ot és Henryt – felelte Mary Ellen, és őszintén zavarba jött Alexandra nyilvánvaló élcelődésétől. – Úgy gondolom – ingerkedett tovább Alexandra –, a légzési nehézségeid abból származhatnak, hogy túl sokat ülsz egy helyben, romantikus regények fölé görnyedve. Ezek tönkreteszik a látásodat, és ezért van az, hogy minden fiatalembert, akit meglátsz, roppant csinosnak találsz, és nyomban felfedezed bennük a romantikus hőst. Mary Ellen túl vehemensen nyitotta a száját, hogy tiltakozzék a Henry Beechly iránti megingathatatlan szerelmét ért gyalázatos vád miatt, de aztán meggondolta magát, és huncutul Alexandrára mosolygott. – Semmi kétség, teljesen igazad van – mondta, s közben átment az ágy másik oldalára, majd leült. Szomorkásán elismerte: – A te herceged elég tűrhetően néz ki. – Tűrhetően!? – csattant fel Alexandra védekezőn. – Az arcvonásai nemesek, férfiasak és... és nagyon szépek! – Tényleg? – kérdezte Mary Ellen nevetését leplezve, és közben úgy tett, mintha a körmei hegyét vizsgálgatná. – Nem gondolod, hogy a bőre túlzottan cserzett, vagy, hogy a szeme színe eléggé furcsa? – Acélszürke szeme van! Csodálatos, ritka árnyalata a szürkének! Mary Ellen, egyenesen Alexandra haragos tekintetébe meredve, tettetett ártatlansággal így folytatta: – Na de azért bizonyára egyikünk sem menne el odáig, hogy egy görög istenhez hasonlítsuk őt. – Görög istenhez, hát igen – gúnyolódott Alexandra. – Ahhoz valóban nem.
JUDITH MCNAUGHT
40
VARÁZSLAT
– Hát akkor hogyan jellemeznéd őt? – csapott le rá Mary Ellen, és most már nem tudta tovább rejtegetni, mennyire mulatságosnak találja barátnője szerelmi elvakultságát. Alexandra megadóan leeresztette a vállát, és beismerte az igazságot: – Ó, Mary Ellen – sóhajtott áhítattal és epekedve –, ő pontosan olyan, mint Michelangelo Dávidja! Mary Ellen megfontoltan bólintott. – Te szerelmes vagy belé. Ne is tagadd! Az arcodra van írva, ahogy róla beszélsz. Te, mondd – húzódott közelebb Alexandrához, és mohó kíváncsisággal fürkészte az arcát –, milyen érzés, hm... szerelmesnek lenni egy férfiba? – Nos – kezdett belemelegedni a témába Alexandra annak ellenére, hogy minden erejével igyekezett megőrizni józanságát –, a világ legfurább érzése, de ugyanakkor izgalmas is, nagyon. Ha megpillantom őt a teremben, ugyanaz az érzés fog el, mint amikor annak idején megláttam Papa hintóját közeledni a felhajtón: tudod, boldog vagyok, de attól félek, hogy ijedtnek látszom és szomorúnak, mert aggódom, hogy nem talál eléggé vonzónak és szórakoztatónak, és emiatt elvesztem őt. Mary Ellen annyira szeretett volna további részleteket hallani, hogy gondolkodás nélkül rávágta: – Ne butáskodj! Hogyan hagyhatna el, ha egyszer már össze lesztek házasodva? – Pontosan úgy, ahogy Papa elhagyta Mamát. Együttérzés villant Mary Ellen zöld szemében, de aztán a lány szinte azonnal fel is derült. – Ne gondolj erre! Ez mind a múlté, és különben is, négy nap múlva betöltöd a tizennyolcat, ami azt jelenti, hogy nővé érsz... – Nem érzem magam nőnek! – felelte Alexandra elesetten, s most végre szavakba öntötte mindazt, ami leginkább nyomasztotta azóta, hogy megismerte a férfit, aki egy óra leforgása alatt teljességgel elrabolta a szívét, attól számítva, hogy az első pillantást vetette rá. – Mary Ellen, nekem fogalmam sincs, mit kell mondanom neki. Engem eddig a legkevésbé sem érdekeltek a fiúk, most meg, amikor ez az ember a közelemben van, azt sem tudom, mit mondjak, vagy mit tegyek. Vagy kibukik belőlem az első butaság, ami az eszembe jut, és bolondot csinálok magamból, vagy teljesen elmegy az eszem, és állok ott, mint Bálám szamara. Mondd meg, mit tegyek! – esdekelt. Mary Ellen szeme büszkén felcsillant. Alexandrát mindenki tisztelte az eszéért a faluban, de azt senki nem mondta volna rá, hogy csinos volna. Mary Ellen viszont kétségkívül a falu szépének számított, de azt aligha lehetett volna ráfogni, hogy az eszéért szeretik. Még saját apja is következetesen „az én kis aranyos libuskámként” emlegette. – Mondd, te miről beszélgetsz a fiúkkal, akik otthon legyeskednek körülötted? – kérdezte Alexandra halálos komolysággal. Mary Ellen összevonta a szemöldökét, derekasan igyekezve összeszedni minden sütnivalóját, ha már egyszer Alexandra ekkora bizalommal fordult hozzá. – Nos – felelte nyújtottan –, azt már régen megfigyeltem, hogy a fiúk saját magukról szeretnek beszélni, és csupa olyasmiről, ami őket érdekli – vágta ki, és nagyon elégedett volt magával, hogy ilyen szellemesen megoldotta a feladatot. – Semmi mást nem kell tenned, csak a megfelelő kérdést kell feltenned neki, és attól kezdve már a szavába sem tudsz majd vágni, ilyen egyszerű ez. Alexandra kétségbeesetten emelte égnek mindkét kezét. – Honnan a csudából tudhatnám, mi érdekli? Azonkívül ő nem – fiú, hanem egy huszonhét éves férfi. – Ez igaz – ismerte el Mary Ellen. – De a mama mindig azt mondogatja, hogy a férfiak, még a papa is, a lelkük mélyén kisfiúk. Ezért a tervem tökéletesen be fog válni. Kezdjél el vele beszélgetni, és kérdezz rá valami olyasmire, ami érdekli. – Csakhogy nem tudom, mi érdekli – sóhajtott Alexandra. Mary Ellen mély hallgatásba merült, és próbált megoldást találni a problémára. – Megvan! Ugyanazok a férfias dolgok érdeklik, amelyekről a papa szokott beszélni. Kérdezd őt a... – A miről? – követelte a választ Alexandra, és türelmetlenül előrehajolt, miközben Mary Ellen, úgy tűnt, elvesztette a gondolata fonalát. Hirtelen azonban csettintett az ujjaival, és az arca felragyogott. – A rovarokról! Kérdezd meg, milyen a termés a birtokán, és hogy van-e gondja a rovarokkal! A rovarok minden férfit érdekelnek, aki termel a birtokán. Alexandra kétkedve ráncolta a homlokát. – Hát, ez nem valami kellemes téma.
JUDITH MCNAUGHT
41
VARÁZSLAT
– Ó, a férfiak nem a kellemes vagy igazán érdekes témákat kedvelik. Úgy értem, ha megpróbálsz beszélni nekik, mondjuk, egy gyönyörű szalagkötős kalapról, amelyet megláttál a kirakatban, attól teljesen lehervadnak. És ha merészeled előttük hosszabban kifejteni, hogy mennyire vágyódsz egy bizonyos ruhára, amelyet egy szép napon szeretnél megkapni, na, hát, biztos lehetsz, hogy elszundítanak a mondandód közepén. Alexandra elraktározta ezt az életbe vágóan fontos információt, a rovarokra vonatkozó jó tanáccsal együtt. – És semmilyen körülmények között se beszélj arról a te ósdi, idejétmúlt Szókratészedről meg a lehangoló Platónodról! A férfiak megvetik a túl okos nőket. És még valami, Alex – tette hozzá Mary Ellen, egyre jobban belemelegedve a témába meg kell tanulnod flörtölni! Alexandra összerezzent, de nem bocsátkozott vitába. Tény ugyanis, hogy a legkülönbözőbb korosztályokból való fiúk előszeretettel legyeskedtek Mary Ellen szoknyája körül, és megtöltötték a családi ház fogadószobáját, abban a reményben, hogy legalább egy percet együtt tölthetnek vele, ennek folytán Mary Ellen tanácsait egyáltalán nem lehetett félvállról venni. – Nos, rendben – mondta kényszeredetten. – Hogyan kezdjek hozzá a flörtöléshez? – Először is használd a szemedet! Neked gyönyörű szemed van. – Használjam, de mire? – Nézz mereven a herceg szemébe. És rezegtesd a szempilládat egy kicsit, hogy megmutasd, milyen hosszú... Alexandra kísérletképpen „rezegtetni” kezdte a szempilláját, majd nevetve a párnájára csuklott. – Teljesen bolondot csinálok magamból. – Nehogy azt hidd! A férfiak szeretik az ilyesmit. Alexandra hirtelen kijózanodott, és elgondolkodó pillantást vetett a párnájáról Mary Ellenre. – Biztos vagy te ebben? – Abszolút biztos! És még valami: a férfiak szeretik, ha kényeztetik őket. Úgy értem, ha azt mondogatod nekik, hogy erősek, bátrak, okosak, ilyesmi... Ettől különlegesnek érzik magukat. Mondtad már a hercegnek, hogy szereted őt? Néma csönd. – Mondtad? – Természetesen nem. – Pedig mondanod kell! És akkor erre azt fogja mondani, hogy ő is szeret téged. – Biztos vagy benne? – Holtbiztos.
JUDITH MCNAUGHT
42
VARÁZSLAT
Hetedik fejezet
Én ezt nem bírom tovább! – tört ki Alexandrából, s arca haragtól lángolt. Fenyegetően nézett a varrónőkre, akik három nap óta megállás nélkül méricskélték, tűzdelték, mustrálgatták, és vagdosták a szivárvány minden színében pompázó szöveteket, melyek szerteszét hevertek a szobában: nappali viseletek, lovaglóöltözetek, kosztümök sétához, estélyi ruhák, félkész vagy majdnem kész ruhadarabok formájában. Úgy érezte magát, mint egy kitömött próbababa, akinek nem lehetnek érzései, nem pihenhet, csupán az a feladata, hogy mozdulatlanul álljon, és tűrje, hogy tűzögessék, szurkálják, döfködjék. És eközben persze az idős hercegnő minden gesztusra, minden mozdulatra a legélesebb kritikával reagált. Három napja kérte újra és újra, hogy szót válthasson jövendőbeli férjével, de a herceg „más irányú elfoglaltsága miatt” nem ért rá, ahogy azt a szoborarcú főkomornyik, Ramsey papagáj módjára ismételgette. Alexandra néha megpillantotta őt, amint a könyvtárban más uraságokkal értekezik, késő délutánokig. Alexandrának és Mary Ellennek a szobájukban szolgálták fel az ételt, miközben a herceg a nagyanyja társaságát részesítette előnyben, aki nyilvánvalóan jóval érdekesebb beszélgetőpartner számára. „Más irányú elfoglaltság” – jelentette ki most is az idős asszony, ami annyit jelentett, hogy a herceg ezúttal sem kívánja látni Alexandrát. Három ilyen nap után Alexandra érthető módon feszült volt, ingerlékeny, és – ami ennél is rosszabb – meg volt rettenve. Anyja és Monty bácsi szőrén-szálán eltűnt. Feltehetően néhány mérföldnyire, egy fogadóban tartózkodtak, de tilos volt őket meghívni Rosemeade-be. Az egész élet ijesztő, magányos lyukként tátongott Alexandra előtt, sem a saját családtagjaival, sem Mary Ellen hozzátartozóival nem találkozhatott, de még az öreg szolgálókkal sem, akiket gyermekkora óta barátainak tudhatott. – Ócska komédia ez az egész! – mondta Alexandra Mary Ellennek, és tehetetlen dühében toppantott egyet, metsző pillantást vetve a varrónőre, aki éppen ekkor végzett a citromsárga muszlinruha szegélyének feltűzésével. – Csillapodjon, ifjú hölgy, és kíméljen meg minket a nagyjeleneteitől – mondta fagyosan a hercegnő őkegyelmessége, aki ekkor lépett a terembe. A hercegnő három napja egyetlen emberi szót nem szólt Alexandrához, csak kritizált, kioktatott, intézkedett vagy parancsokat osztogatott. – Nagyjelenet... – tört ki Alexandrából, ahogy forrón és némi kielégülést szerezve végigsöpört rajta a felháborodás. – Ha azt gondolja, hogy ez színészkedés, akkor mit szól majd ahhoz, amit most fogok mondani! A hercegnő sarkon fordult, mint aki távozni készül, de Alexandra számára úgy tűnt, ez az utolsó szalmaszál. – Azt javaslom, várjon egy pillanatig, asszonyom, és engedje, hogy befejezzem! A hercegnő megfordult, és várakozón felvonta arisztokratikus szemöldökét. Testtartásának merő arroganciája annyira felbőszítette Alexandrát, hogy remegő hangon tudta csak folytatni: – Legyen szíves, mondja meg láthatatlanná vált unokájának, hogy az esküvőből nem lesz semmi, vagy ha mégis úgy döntene, hogy testet ölt, akkor majd én mondom meg neki – közölte Alexandra, és attól tartva, hogy elsírja magát, amin az idős hölgy nyilván csak gúnyolódna, kiviharzott a teremből, és leszaladt a lépcsőn. – Mit mondjak őkegyelmességének – kérdezte a bejárati ajtónál a főkomornyik –, amennyiben a holléte felől érdeklődne? Alexandra egy pillanatra megtorpant, és egyenesen a főkomornyik szemébe nézett. – Mondja meg neki, hogy „más irányú elfoglaltságaim miatt vagyok távol”. Egy órával később, ahogy a rózsakertben sétált, a dühkitörése hideg elhatározássá keményedett. Izgatottan lehajolt, és letépett egy gyönyörű rózsát, orrához emelte, beszívta az illatát, majd szórakozottan tépkedni kezdte a szirmait, egyiket a másik után, s közben lázasan kavarogtak a gondolatai. Rózsaszínű
JUDITH MCNAUGHT
43
VARÁZSLAT
virágszirmok úsztak a szoknyája körül, s lehulltak a piros, fehér és sárga szirmok mellé, melyeket korábban öntudatlanul letépkedett. – A Ramsey-nél hagyott üzenetből következtetve, arra kell gondolnom – szólalt meg a háta mögött egy nyugodt, mély férfihang –, hogy ön valamivel nincs megelégedve. Alexandra megpördült meglepetésében, a megkönnyebbülés, hogy végre szóhoz jut, elnyomta a növekvő rémületet, melyet napok óta próbált magában elfojtani, sikertelenül. – Mindennel elégedetlen vagyok! Jordan derűs pillantása a lány szoknyája köré hintett rózsaszirmokra tévedt. – Beleértve a rózsákat is, ahogy látom – mondta, és némi lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy az utóbbi napokban teljességgel elhanyagolta a lányt. Alexandra követte a férfi tekintetét, zavartan elpirult, és szorongással teli bánattal válaszolt: – A rózsák gyönyörűek, de... – De unalmasnak találta, ahogy a szirmok rajtuk vannak, igaz? Látva, hogy a virágokról szóló diskurzus eltereli a lényegről a figyelmet, Alexandra kihúzta magát, és higgadt, engesztelhetetlen hangon így szólt: – Kegyelmes úr, én nem fogok feleségül menni önhöz. A herceg zsebre tette a kezét, és mérsékelt kíváncsisággal nézett a lányra: – Valóban? És miért nem? Ahogy Alexandra igyekezett összeszedni a gondolatait, keze végigsiklott göndör, sötét fürtjein. A mozdulat kecsessége a legkevésbé sem kerülte el Jordan figyelmét, sőt ez volt az első eset, hogy valóban szemügyre vette a lányt. Napfény csillant a haján, csillámlón bearanyozva a fürtöket, és a varázslatos szemek türkizzöld csillámokat szórtak. Sárga színű ruhája kiemelte bőre hamvasságát, arcán barackvirágszín árnyalat ragyogott fel. – Megkérhetném önt, hogy ne nézzen rám ezzel a furcsa, tolakodó tekintettel, mintha minden apró szépséghibát fel akarna fedezni az arcomon? – Ezt tettem volna? – kérdezte Jordan szórakozottan, s most először figyelt fel a lány egzotikusan széles arccsontjára és ajka teltségére. Ahogyan elmerült e megragadóan finom metszésű arc, az ívelt szemöldök és a koromfekete szempillák tanulmányozásában, elcsodálkozott azon, hogyan is nézhette fiúnak, akár egyetlen pillanatig is, ezt a kecses teremtést. – Maga Pygmaliont játszik az életemmel, és én ezt nem szeretem. – Mit teszek én? – kapta fel a fejét Jordan, és most már nem az arc varázslatosságára figyelt. – A mitológiában Pygmalion volt a... – Ismerem a görög mitológiát, csupán azon lepődtem meg, hogy egy nőszemély járatos a klasszikus tudományok... – Igencsak szerény tapasztalatai lehetnek a női nemet illetően – felelte Alexandra meglepetten. – Nagyapám azt vallotta, a nők legalább olyan intelligensek, mint a férfiak. Alexandra észrevette, hogy a férfi szemében fojtott nevetés villan, és azt feltételezte, persze tévesen, hogy Jordan a női intelligenciára vonatkozó megjegyzését találja ennyire mulatságosnak, nem pedig azt, amit a nők terén szerzett tapasztalatairól mondott. – Kérem, ne kezeljen engem úgy, mint egy félkegyelműt! Amit egyébként mindenki tesz az ön házában; még a szolgálói is gőgösen és nagyon furcsán viselkednek velem. – Haladéktalanul utasítom a főkomornyikot, hogy tömjön vattát a fülébe, és tegyen úgy, mintha süket volna – élcelődött Jordan. – Az inasnak pedig megparancsolom, hogy hordjon szemellenzőt. Így otthonosabban fogja érezni magát? – Megtenné, kérem, hogy komolyan vesz!? Jordan azonnal kijózanodott a parancsoló hangnemtől. – Elveszem magát feleségül – mondta hűvösen. – Ez nem elég komoly? Most, hogy Alexandra eldöntötte: nem megy hozzá a herceghez, és ezt közölte is vele, a döntés okozta fájdalmát valamelyest enyhítette az a hírtelen támadt felismerés, hogy a dilemmától megszabadulva jóval oldottabban érzi magát Jordan társaságában. – Mondja, észrevette már – kérdezte bájos mosollyal, fejét félrebillentve –, hogy maga kifejezetten ijesztővé válik, amikor kimondja azt a szót, hogy „házasság”?
JUDITH MCNAUGHT
44
VARÁZSLAT
Miután a herceg nem válaszolt, Alexandra az ingujjára tette kezét, mintha egy meghitt barátjával értekezne, és mélyen belenézett a kifürkészhetetlen szürke szempárba. Lappangó cinizmust látott a tekintet mélyén. – Igazán nem szeretnék tolakodó lenni, de mennyire elégedett ön az élettel, kegyelmes úr? Úgy értem, a saját, személyes életével? A herceget szemlátomást bosszantotta a kérdés, de válaszolt: – Nem különösebben. – Na, látja! Ezért nem illünk mi egymáshoz. Ön kiábrándítónak találja az életet, én viszont nem. A nyugodt, belső öröm, a bátorság és a zabolátlan lélek, melyet Jordan nyomban érzékelt azon az éjszakán, amikor először találkoztak, most teljességgel áthatotta a lány hangját, ahogy a kék égre emelte a tekintetét. Egész lénye derűt sugárzott, ártatlanságot és reményt. – Én szeretem az életet, még akkor is, amikor rossz dolgok történnek velem. Soha nem szűnök meg szeretni. Jordan megkövülten bámult a lányra, aki ott állt a hajladozó rózsákkal és a távoli zöld hegyekkel a háttérben – egy pogány szűz, aki egyenesen az eget szólítja meg édes, lágy hangjával: – Minden évszak azzal az ígérettel köszönt be számomra, hogy egy napon valami varázslatos történik velem. Azóta van bennem ez az érzés, hogy a nagyapám meghalt. Olyan ez az egész, mintha ő mondaná: várjak erre a csodára! Télen az ígéret a hó illatával érkezik. Nyáron a mennydörgéssel és villámlással, mely kék villanásokkal fest sávokat az égboltra. De legjobban ilyenkor érzem, tavasszal, amikor minden zöld és fekete... – Fekete? – kérdezte Jordan zavartan. – Igen, fekete..., tudja, mint a fatörzsek, amikor nedvesek, vagy a frissen felszántott föld, melynek olyan a szaga, mint a... – Alexandra mélyet szippantott, mintha próbálná felidézni az illatot. – Sár – találta meg a legkiábrándítóbb szót sietve a férfi. Alexandra levette szemét az égboltról, és a férfira nézett. – Maga bolondnak tart engem – sóhajtott. Kihúzta magát, és a férfi iránt feltámadt fájdalmas belső sóvárgása ellenére nyugodt méltósággal így szólt: – Nem házasodhatunk össze. Jordan összevonta sötét szemöldökét kétkedő, acélszürke szeme fölött. – Csak azért döntött így, mert éppenséggel a nedves sarat nem találom parfümillatúnak? – Egyetlen szót sem értett meg abból, amit mondtam – felelte Alexandra csalódottan. – Arról van szó, hogy ha én hozzámegyek önhöz, ön ugyanolyan boldogtalanná tesz engem, mint amilyen saját maga. És ha engem boldogtalanná tesz, azt én minden bizonnyal azzal torlom meg, hogy még boldogtalanabbá teszem magát, és néhány éven belül mindketten ugyanúgy megkeserednénk, ahogyan az ön nagyanyja. És ezen ne merészeljen nevetni! – figyelmeztette Alexandra, ahogy látta, hogy a férfi szája furán megrándul. Jordan karon fogta a lányt, és végigsétált vele a kikövezett ösvényen, mely a rózsaágyásokat kettéválasztotta, majd egy lugasba vezette Alexandrát, ahol tavaszi virágok nyíltak. – Sajnálatos módon egy rendkívül fontos körülményt kifelejt a számításból. Attól a pillanattól kezdve, hogy bevittem magát a fogadóba, minden megváltozott az ön életében. Még ha a kedves mamája, tételezzük fel, blöffölt is azzal a fenyegetőzésével, hogy mindkettőnket törvényszék elé citál, az ön jó híre így is, úgy is csorbát szenved – mondta Jordan, és a lugas bejáratánál nekidőlt egy tölgyfának, majd rideg, személytelen hangon így folytatta: – Tartok tőle, nincs más választása, mint hogy méltóztatik megtisztelni azzal, hogy hozzám jön feleségül. Alexandra kénytelen volt elmosolyodni ezen, figyelmét ugyanis elterelte a férfi kacifántos udvariaskodása, mely még ebben a sajátos helyzetben sem maradhatott el, amikor pedig éppen a kikosarazásáról volt szó. – Egy hétköznapi lányt feleségül venni Morshamból aligha nevezhető „megtiszteltetésnek” egy herceg számára – emlékeztetett kedves, mesterkéletlen őszinteséggel. – Miért mond nekem ilyeneket? Jordan elmosolyodott, azon kapta magát, hogy a lány jókedve átragadt rá. – Megszokásból – ismerte el. Alexandra félrebillentette a fejét: íme, egy elragadóan szellemes lány, akinek még ahhoz is van bátorsága, hogy szócsatába szálljon vele. – Mondja, ön soha nem azt mondja, amit valójában gondol? – Ritkán. Alex megfontoltan bólintott.
JUDITH MCNAUGHT
45
VARÁZSLAT
– Az, hogy valaki azt mondja, amit gondol, nyilván azoknak a privilégiuma, akiket az ön nagymamája megvetően „alsóbb osztályoknak” titulál. Mondja, miért érzem azt, hogy maga örökké ki akar engem nevetni? – Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva – felelte Jordan derűs ábrázattal – kedvelem magát. – Ez igazán szép öntől, de nem elég ok a házasságra – tért vissza Alexandra makacsul az eredeti témához. – Vannak más fontos dolgok, mint például... – a lány hirtelen elnémult. Mint a szerelem, gondolta. A szerelem az egyetlen lényeges dolog. – Mint például micsoda? Alex képtelen volt kipréselni magából a szót, ezért inkább sietve elkapta a tekintetét, és közönyösen vállat vont. A szerelem, gondolta magában Jordan csöndesen lemondó sóhajjal, és eszébe jutott, ideje volna visszatérnie a dolgozószobájába, hogy folytathassa a megszakított tárgyalást nagyanyja intézőjével. Alexandra szerelemre vágyik és romantikára, Jordan elfeledkezett róla, hogy még egy ilyen zsenge korú, ártatlan lány is igényt tarthat valamiféle romantikára, ha már egyszer eljegyezték. Arra azonban nagyon nem vágyott, hogy kótyagos kamasz fiú módjára gyengéd udvarlásba kezdjen, és így próbálja rávenni a lányt a házasságra. Alighanem egy rendes csók lenne a leggyorsabb és leghatékonyabb módja, hogy letudja ezt a kötelezettséget, semlegesítse a lány rossz előérzeteit, és végre visszatérhessen a munkájához. Alex ijedten visszahőkölt, ahogy a férfi hirtelen tenyerébe vette az orcáját, s ezzel megszakította elterelő hadmozdulatát, nevezetesen a lugas bejáratának alibiszerű tanulmányozását. – Nézzen rám! – mondta a férfi mély, bársonyos hangon, mind ez idáig ismeretlen tónusban, amitől Alexnek furcsa bizsergés futott végig a gerincén. Alexandra a férfi napbarnított arcára emelte szemét. Senki nem próbálta még elcsábítani, senki nem akart csókot lopni tőle, ám a súlyos szemhéjak alól álmosan rátekintő szemekből kiolvasta, hogy itt most valami fontos dolog van készülőben. Hirtelen jött mentsvárként gyanakvóan megszólalt: – Most mire gondol? A férfi ujjai érzékien a nyakára tévedtek, és lusta, ernyedt mosolyától Alex szíve máris a torkában dobogott. – Arra gondolok, hogy megcsókolnám önt. Alexandra lázas képzelete azonnal nekilódult, ahogy felidézte magában a regényeket, amelyeket ebben a témakörben olvasott. Amikor a titokban szeretett férfi megcsókolja választottját, a hősnő óhatatlanul is elalél, vagy pedig feláldozza erényességét, vagy, harmadik lehetőségként, kinyilatkoztatja halhatatlan szerelmét. Megrémülve, hogy neki is valami ilyesmit kellene most tennie, Alexandra hevesen rázni kezdte a fejét. – Nem, ezt most nem kellene – tiltakozott. – Most semmiképpen. Nagyon szép öntől, hogy felajánlja, de nem most! Talán valamikor máskor, amikor én... Mit sem törődve a lány tiltakozásával, és igyekezve visszafojtani saját derültségét, Jordan a lány álla alá helyezte ujjbegyét, és felfelé billentette a fejét, hogy megcsókolhassa. Jordan lehunyta a szemét. Alexandra tágra nyitotta. A férfi közelebb hajolt. Alex átkarolta saját magát, hogy legyőzze perzselő szenvedélyét. A férfi a lány ajkához érintette az ajkát. És aztán kész... Jordan kinyitotta a szemét, és szemügyre vette a lány reakcióját. Ez nem az a naiv elragadtatás volt, amelyet várt volna. Alexandra szeme tágra meredt az elképedéstől, és a... csalódottságtól. Alex fellélegzett, hogy nem csinált bolondot magából, mint a regények hősnői, és finnyásán elfintorodott. – Ennyi az egész? Ezt nevezik csóknak? – kérdezte a nemes férfiút, akinek tüzes csókjától szüzek tucatjai dobják félre erényességüket, és férjes asszonyok feledkeznek meg hűségesküjükről. Jordan egy pillanatig nem mozdult; nehéz szempillái alól kíváncsi szürke szemekkel tanulmányozta a lányt. Alexandra hirtelen valami izgató és nyugtalanító tüzet látott fellobbanni az ezüstszürke szempárban. – Nem – suttogta a férfi, és megragadta Alex karját, magához húzta a testét, olyan közel, hogy a lány melle csaknem a mellkasához ért. Ám a lelkiismeret hangja, amelyről Jordan azt feltételezte, hogy már réges-régen kimúlt, ebben a valószerűtlen pillanatban, sokéves hallgatás után, hirtelen megszólalt. Egy gyermeket csábítasz el, Hawthorne! – figyelmeztetett méla undorral. Jordan tétovázott, és az igazat megvallva jobban meglepődött ennek a rég elfeledett belső hangnak a megszólalásán, mint magán a vétkes cselekedeten. Szándékosan elcsábítasz egy könnyen rászedhető gyermeket, mert sajnálod rá az időt, hogy józan érvekkel meggyőzzed őt. – Most min töpreng? – kérdezte Alexandra óvatosan.
JUDITH MCNAUGHT
46
VARÁZSLAT
Számos kitérő válasz között választhatott volna, de eszébe jutott, hogy a lány az imént mennyire kigúnyolta üres közhelyeiért. Úgy döntött tehát, hogy ezúttal az igazat mondja: – Azon gondolkodom, hogy egy gyermek megrontásának megbocsáthatatlan bűnét követem-e el éppen. Alexandra, aki az előbb rájött, hogy a férfi csókjától inkább megkönnyebbülést érez, semmint csalódást, ekkor majdnem elnevette magát. – Elcsábítani, engem? – kérdezett vissza vidám kuncogással, és megrázta a fejét, amitől göndör fürtjei káprázatos összevisszaságba gabalyodtak. – Ó, nem, emiatt igazán nem kell aggódnia, engem ugyanis jóval keményebb fából faragtak, mint a legtöbb nőt, aki elalél egy csóktól, és odadobja az erényességét – mondta tárgyilagosan. – Engem nem vett le a lábamról a maga csókja. Nem mintha rémesnek találtam volna a dolgot – tette hozzá vigasztalón –, sőt, egyáltalán nem találtam annak, efelől biztosíthatom. Eléggé... kellemes volt. – Köszönöm – felelte Jordan merev arccal. – Ez igazán kedves öntől. A férfi könyökhajlatába szorította a lány kezét, megfordult, s pár lépést tett vele a lugas felé. – Hová megyünk? – tudakozódott a lány, társalgó hangnemre váltva. – Takarásba, hogy ne lássanak minket a házból – felelte Jordan szárazon, s megállt egy virágzó almafa alatt. – A visszafogott flörtölés egy rózsakertben megengedett a jegyespárnak, de a szenvedélyes csókhoz már több diszkréció szükséges, tehát, irány a lugas! Alexandra, akit első pillanatban megtévesztett a tárgyilagos hangnem, nem fogta fel azonnal a szavak valódi jelentőségét. – Hát ez bámulatos! – nevetett a férfira. – Főnemesi körökben, úgy látszik, abszolút mindenre van szabály. És ezt könyvekben is leírták? – kérdezte, de még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Alexnek elállt a lélegzete, ahogy az előbbi szavakat hirtelen megértette. – Sze... szenvedélyes csókhoz? De miért? Jordan a lugas bejárata felé pillantott, hogy megbizonyosodjék, nincs más a környéken, majd ezüsttekintetének és lusta mosolyának minden csáberejével a lány felé fordult. – A hiúságom miatt – mondta halk évődéssel. – Bosszant a dolog, hogy az imént csaknem elaludt a csókom kellős közepén. Most be akarom bizonyítani önnek, hogy fel tudom ébreszteni. Egy percen belül másodszor bírta szóra hosszú ideje néma lelkiismeretét. Szinte üvöltve szólalt meg a belső hang: Te aljas gazember, tudod te, mit művelsz? Ezúttal azonban Jordan nem tétovázott. Pontosan tudta, mit csinál. – Most pedig – szólalt meg bizalomkeltő mosollyal, s miután belenézett a hatalmas kékeszöld szempárba, hogy szavait nyomban tettekre váltsa –, a csók, az valami olyan dolog, amelyhez ketten kellenek. Mindkét kezemet a karjára helyezem, így, és most szépen közelebb vonom magamhoz. Alexandrát zavarba ejtette ez a sok hűhó egyetlen csók körül, töprengve bámult a hosszú, erős ujjakra, melyek felkarját fogva tartották, majd a finom szövetű fehér ingre az orra előtt, s csak utána emelte fel ijedt tekintetét a férfi arcára. – Én hová tegyem a kezemet? Jordan visszafojtotta kitörni készülő nevetését, akárcsak a képzeletserkentő választ, mely ösztönszerűen ajkára tolult. Ehelyett visszakérdezett: – Hová szeretné? – A zsebembe? – kérdezte Alexandra reménykedve. Jordan, aki e pillanatban inkább egy jóízűt nevetett volna, semmint hogy a csábító szerepében tetszelegjen, végül is folytatásra szánta el magát. – A lényeg, amire szerettem volna rávezetni önt – magyarázta szelíden –, az volna, hogy tökéletesen rendjén valónak találnám, ha megérintene. De én nem akarom, tiltakozott magában Alex kétségbeesetten. Pedig ezt fogja tenni, ígérte Jordan csöndes belső mosolyával, miután helyesen értelmezte a lány lázadó arckifejezését. Felfelé billentette a lány állát, belenézett azokba a nagy, kerek, fényes szemekbe, és gyöngédség áradt szét benne – valami olyan érzés, amely legalább annyira idegen volt számára, mint a lelkiismeret hangja, mindaddig, amíg nem találkozott ezzel a romlatlan, kiszámíthatatlan, mesterkéletlen gyermeklánnyal. Egy pillanatig úgy érezte, mintha egy angyal szemébe nézne, s öntudatlan tisztelettel érintette meg a sima arcot. – Van fogalma arról – suttogta gyöngéden –, hogy ön milyen elbűvölő és kivételes teremtés? A kimondott szavak az ujjak érintésével és a férfihang mély zengésével párosulva pontosan azt a csábító hatást keltették, amelytől Alexandra próbálta megóvni magát az első csóknál. Úgy érezte, mintha belülről olvadni és lebegni kezdene. Képtelen volt levenni tekintetét a hipnotikus szürke szemről; és most már nem is
JUDITH MCNAUGHT
47
VARÁZSLAT
törekedett erre. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit tesz, remegő ujjbegyét a férfi kemény állkapcsához emelte, megérintette az arcát, miközben Jordan az ő arcához ért. – Azt hiszem – suttogta fájdalmasan –, ön gyönyörű. – Alexandra... – a lágyan kiejtett szó olyan szívbe markoló szelídséget sugallt, amilyet Alex soha addig nem hallott a férfitól, és vágyat ébresztett benne, hogy kitárja a szívét. Nem volt tudatában annak, milyen izgató hatást gyakorol a férfira ujja érintésével és nyílt, türkiz szemével, s ugyanolyan fájdalmas hangon folytatta: – Azt hiszem, ön pontosan olyan gyönyörű, mint Michelangelo Dávidja... – Ne... – suttogta fájdalmasan a férfi, és a csók, melyet most az ajkára nyomott, semmiben sem hasonlított az elsőre, Jordan ajka rézsútosan, szenvedélyes érzékiséggel tapadt az övére, miközben keze a nyakszirtjére hajlott, ujjai Alex érzékeny bőrét cirógatták, míg másik kezével a lány csípőjét ölelte körül, egészen szorosan magához vonva testét. Alámerülve az érzékiség tengerébe, ahogy a férfiszáj az ajkát ízlelgette és kényeztette, Alexandra a férfi mellkasára csúsztatta kezét, majd karját a nyaka köré fonta, támaszt keresve belecsimpaszkodott, ártatlanul és öntudatlanul teljes hosszában beleolvadt a másik testbe. Ebben a pillanatban a csábító elcsábítottá vált: vágy lobbant Jordan testében, és a karjában tartott lány vonzó nővé változott. Jordan ösztönösen mélyítette a csókot, szája éhesen és követelőzőn kereste a lányét, miközben Alexandra még szorosabban simult hozzá a testével, ujjai a gallér fölött a férfi göndör fürtjeibe túrtak, egész testét lökésszerűen kerítették hatalmukba az élvezet vad hullámai. Hosszan és sóvárogva csókolta őt a férfi, nyelvével a lány remegő ajkához ért, majd beljebb hatolt, megtöltve a szájüreget. Keze a lány hátáról a derekára csúszott, majd a melle felé kalandozott. A félelemtől vagy a vágytól, ki tudja, Alexandra halkan felnyögött, és ez a hang valahogy behatolt Jordan felkorbácsolt érzékiségébe, csillapította vágyát, és ha nehezen is, de visszarántotta őt a valóságba. Keze lehanyatlott a lány keskeny csípőjéről, belenézett a mámorító fiatal arcba, és képtelen volt elhinni a szenvedélyt, amelyet a lány váratlanul felébresztett benne. Alexandra, vágytól és szerelemtől szédülten, a tenyere alatt érezte a férfi heves szívdobbanását. Meredten nézett fel az érzéki szájra, mely először gyengéden, majd tüzesen fedezte fel az övét, majd szemét a parázsló szürke szempárra emelte. És tudta. Tudta, hogy valami varázslat történt. Íme, itt a sors beígért ajándéka: ez a varázslatos, hihetetlenül jóképű, bonyolult lelkű, kifinomult férfi. Csak az övé, és azért van, hogy szeresse. Nem törődött most azzal, hogy apja annak idején hasonló módszerekkel csábította el az anyját, ehelyett repeső szíve minden szerény alázatával elfogadta a sors ajándékát. Nem vette észre a férfi váratlanul visszatért józanságát, és azt, hogy a vágyakozás időközben ingerültségre váltott át. Jordanre emelte fénylő szemét, és csöndesen, emelkedettség vagy szégyenkezés nélkül így szólt gyöngéden: – Szeretem. Jordan valami ilyesmire számított abban a pillanatban, amikor a lány ráemelte tekintetét. – Köszönöm – felelte, s igyekezett inkább egyfajta alkalmi udvariasságként, semmint nyílt vallomásként felfogni a kijelentést. Magában elcsodálkozott azon, milyen hihetetlenül és lefegyverzőn romantikus ez a lány. És mennyire naiv. Persze mindez csak vágy, szögezte le magában a férfi. Semmi több. Olyan, hogy szerelem: nincs! Csupán a vágy különböző fokozatai léteznek, melyet romantikus nők és hóbortos férfiak hajlamosak „szerelemnek” nevezni. Jordan tudta, hogy abba kellene hagynia a lány bolondítását, és kereken meg kellene mondania neki, hogy kettejük érzésvilága távolról sem azonos, mi több, nagyon nem szeretné, ha a lány ilyenfajta érzéseket táplálna iránta. Jordan ezt akarta tenni. Lelkiismerete azonban, mely több évtizedes hallgatás után most váratlanul és zavaróan megszólalt, tiltakozott az ellen, hogy megsebezze ezt a lányt. Bármilyen kőszívű, cinikus és türelmetlen embernek ismerte magát, nem volt eléggé kőszívű, cinikus és türelmetlen ahhoz, hogy szándékosan megbántson egy gyermeket, aki egy kölyökkutya imádatával tekint rá. Olyannyira kölyökkutyára emlékeztette őt, hogy ösztönösen összeborzolta a vastag, selymes fürtöket. Mosolygós józansággal így szólt: – Elkényeztet engem ezzel a sok hízelgéssel – mondta, majd a ház felé pillantott türelmetlenül, hogy visszatérhessen a munkájához. – Be kell fejeznem a nagyanyám számláinak átvizsgálását még ma délután és az este folyamán – váltott témát hirtelen. – Holnap reggel látjuk egymást. Alexandra bólintott, és figyelte, ahogy a férfi, sietős léptekkel, távozik a lugasból. Másnap feleségül megy ehhez az emberhez! Persze a férfi éppenséggel nem úgy reagált, mint aki nagyon várná a pillanatot,
JUDITH MCNAUGHT
48
VARÁZSLAT
legalábbis az imént nem ez derült ki, amikor Alex megvallotta neki szerelmét. De ez most nem számít. Később sem! Az ő szívében éppen elég szerelem lakozik ahhoz, hogy életben tartsa az érzést. – Alex? – viharzott be a lugasba Mary Ellen, arcán mohó kíváncsisággal. – Figyeltem az ablakból. Olyan sokáig voltatok kettesben. Megcsókolt? Alexandra egy fehér, díszes kovácsoltvas padra telepedett egy szilvafa árnyékában, és kuncogva válaszolt barátnője sóvár arckifejezése láttán: – Igen. – És mit csinált? – követelt további részleteket ujjongva. – Mit mondott? Alexandra ábrándos mosollyal felelt: – Annyit mondott: „köszönöm.
Tűzfény táncolt vígan a kandallóban, száműzve a tavaszi éjszaka hidegét. A villanó árnyékok úgy szökdécseltek és ugrándoztak a falakon, mint afféle koboldok egy őszi fesztiválon. Alexandra, nagy halom párnára támasztva fejét, hatalmas ágyából nézte a lángok árnyjátékát, és ábrándozott. Másnap lesz az esküvője! Felhúzta a térdét, karjával körbeölelte, és a tűzbe bámult. A borzongató felfedezés ellenére, hogy beleszeretett jövendőbeli férjébe, nem akarta magát azzal áltatni, hogy belelátna a férfi lelkébe, vagy, hogy tudná, miként kell őt boldoggá tenni. Két dolgot azonban pontosan tudott: boldoggá akarja őt tenni, és valahogyan, valamilyen módon meg kell találnia ehhez a megfelelő eszközt. Ennek a felelősségnek a rettenetes súlyát viselte most lelkén, és azt kívánta, bárcsak lenne fogalma róla, mi mindennel jár együtt, ha az ember lánya egy főnemesi családba csöppen feleségnek. Házasságról szerzett ismeretei meglehetősen hiányosak voltak, így ezekkel sokra nem ment. Apja elbűvölő, elegáns, szép férfi volt, de örök idegen, akit minden alkalommal, amikor méltóztatott meglátogatni őket, buzgó imádattal vett körül ő is, anyja is. Alexandra térdére támasztotta állát, és nyilalló fájdalommal hasított belé az emlék, micsoda hűhóval rajongták körül apját, hogyan csüngtek anyjával együtt a szavain, hogyan lesték kívánságait, mintha egy isten szállt volna alá közéjük, akit feltétel nélkül kell imádni. Megalázottnak érezte magát, ahogy most visszagondolt rá, milyen ostoba, provinciális és rászedhető teremtésnek láthatta mindkettejüket az apja. Nyilván csak nevetett magában ezen a parttalan rajongáson. Alexandra, vakmerő módon, hirtelen a saját házasságára terelte gondolatait. A herceg bizonyosan nem várja el majd tőle, hogy ugyanabban a megkülönböztetett bánásmódban részesítse őt, mint annak idején anyja az apját, őkegyelmessége, úgy tűnt, élvezte, amikor Alex nem tett lakatot a szájára, még ha olykor botrányosan hangzott is, amit mondott. Olykor hangosan elnevette magát Alex szabadszájúságán. Csakhogy a nagy kérdés akkor is nyitva állt: hogyan tovább a következő negyven évben? Alexandra mind ez idáig kizárólag parasztházasságokat látott közelről, ahol az asszony főzött, takarított, varrta a férje ruháit. A gondolat, hogy ő is effélékkel foglalatoskodhatna, csöndes vágyódással töltötte el, miközben persze pontosan tisztában volt vele, hogy ez az egész csacska álomkép csupán. A kastélyban hemzsegnek a különféle szolgálók, akik másra sem várnak, mint hogy az uraságok kívánságait teljesíthessék, lehetőleg úgy, hogy a gondolatukat is előre kitalálják. Alexandra hangos sóhajtással fogadta el a tényt, hogy Hawthorne hercegének nincs szüksége az ő gondoskodására, pláne nem úgy, ahogy egy rendes parasztasszony gondoskodik a férjéről. De azért így is eljátszadozott a csodás gondolattal: ott ül a kandalló előtt a férjével, ujjai fürgén szaporázzák az öltéseket a herceg hófehér ingén. Elmélázva képzelte maga elé a képet, amint a szép, de zord férfiarcon lassan szétterül a hála és az öröm jele a megfoltozott ing láttán. Milyen hálás is lehetne érte... Fojtott nevetés tört ki belőle, ahogy eszébe jutott, voltaképpen milyen elképesztő antitalentumként kezelte mindig is a varrótűt. Ha véletlenül nem szurkálta össze az ujjait, és nem vérezte össze az inget, akkor összevarrta a karkivágást, vagy valami hasonló szörnyűséget művelt. Az üdvös házasság képei nyomban elhalványultak, és Alex arca hirtelen komoran eltökéltté vált. Minden ösztöne azt súgta, hogy a herceg rendkívül összetett egyéniség, és nem örül túlzottan az ő ifjonti tapasztalatlanságának. Másfelől ő mégsem csupán egy szeleburdi fruska, még akkor sem, ha a herceg, minden jel szerint, szereti őt valamiféle mulatságos gyermekként kezelni. Pedig Alex bebizonyította, ha
JUDITH MCNAUGHT
49
VARÁZSLAT
szükség van rá, igencsak helyén van az esze és a gyakorlatiassága. Vagy talán nem ő tartja össze ezt az egész nyomorult háztartást tizennégy éves kora óta? Most tehát új kihívással kell szembenéznie. Fel kell készítenie magát arra, hogy alkalmas hitvese legyen Hawthorne hercegének. A herceg nagyanyja az elmúlt néhány napban százával tette a kritikai észrevételeket Alexandra viselkedésére és modorosságára, és jóllehet Alex felhúzta az orrát a parancsolgatáson és az illemszabályok fölösleges túlhangsúlyozásán, titokban elhatározta, hogy megtanul mindent, amire a jövőben szüksége lehet. Szerette volna elérni, hogy férjének soha ne legyen oka szégyenkeznie miatta. Az én férjem, ábrándozott Alexandra, és szorosan magához ölelte a párnáját. Igen, ez a magas, jóképű, elegáns arisztokrata hamarosan az ő férje lesz...
JUDITH MCNAUGHT
50
VARÁZSLAT
Nyolcadik fejezet
Másnap reggel Anthony egy magas támlájú karosszékben terpeszkedve csodálkozva és hüledezve fürkészte unokafivérét. – Hawk – mondta nevetve –, istenemre esküszöm, igaz, amit tartanak rólad: neked nincsenek idegeid. Ma nősülsz, és állítom, hogy még én is jobban izgulok nálad. Jordan, félig felöltözve fodros, fehér ingben, fekete nadrágban és ezüst brokátmellényben, szimultán tanácskozást tartott nagyanyja intézőjével, miközben lassan lépkedett föl s alá a hálószobájában, és belebelepillantott az üzleti kimutatásokba. Egy lépéssel mögötte elgyötört inasa követte konokul, igyekezett kisimítani a finoman szabott ing apró ráncait, és mikroszkopikus szövetpettyeket távolított el a fekete nadrágról. – Állj már meg, Jordan! – szólt rá Tony nevetve, mert megesett a szíve az inason. – Szegény Mathison itt leheli ki a lelkét, hogy a nyomodba érjen. – Hm? – állt meg Jordan egy pillanatra, és értetlen pillantást vetett Tonyra. A derék inas kihasználta az alkalmat, felkapott egy remekbe szabott fekete zakót, feltartotta olyan módon, hogy Jordan-nek nem maradt más választása, mint hogy belecsúsztassa a karjait. – Elárulnád nekem, hogy a fenébe vagy képes ennyire rá se hederíteni a saját esküvődre? Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy negyedóra múlva bekötik a fejedet? Jordan intett az intézőnek, hogy elmehet, letette a gazdasági kimutatásokat, s nagy nehezen végre felvette a Mathison által még mindig szolgálatkészen odatartott zakót, majd a tükör felé fordult, és állkapcsát megtapogatva belátta, hogy itt az ideje a borotválkozásnak. – Nem tekintem a dolgot házasságnak – felelte szárazon. – Inkább úgy kezelem, mint egy gyermek örökbefogadását. Anthony viccnek vette a megjegyzést, Jordan azonban annál komolyabban folytatta: – Alexandra nem sok változást fog hozni az életemben, mint ahogy én sem kívánok a házassággal túlzottan beavatkozni az övébe. Miután Londonban megállunk, hogy Elise-t meglátogassam, Alexandrát leviszem Portsmouthba, és végighajózunk a partok mentén, hogy lássam, hogyan funkcionál az új tervezésű személyszállító hajónk, majd leteszem a lányt a devoni házamban. Szeretni fogja Devont. A ház nem túl nagy, ezért nem találja majd nyomasztónak. Természetesen időnként meglátogatom majd. – Természetesen – mondta Anthony kényszeredetten. Jordan nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon rá, ehelyett újra felkapta a gazdasági kimutatást, és folytatta a munkát. – A te szépséges balerinád nem fog repesni az új fejleményektől – törte meg a csöndet pár perc múltán Tony. – Meg fogja érteni – felelte Jordan szórakozottan. – Szóval így! – mondta a terembe beviharzó nagyhercegnő haragosan. Elegáns barna szaténruhát viselt a kegyelmes asszony, krémszínű csipkedísszel. – Tehát mégiscsak végig akarod vinni ezt a házassági kutyakomédiát. Az a szándékod, hogy ezt a falusi csirkét úgy vezesd be a társaságba, mintha legalábbis rendben lenne a származása és a pallérozottsága. – Épp ellenkezőleg – válaszolta Jordan csillapítón. – Úgy gondolom, hogy Devonba költöztetem, és a kellő pallérozottság megszerzése érdekében a te gondjaidra bízom. Persze nem kell sietni. Nyugodtan fordíts rá egy évet vagy akár kettőt, hogy megtanítsd mindarra, amit tudnia kell ahhoz, hogy hercegnőmként elfoglalhassa mellettem méltó helyét. – Ehhez a gigászi feladathoz egy évtized is kevés volna – vágott vissza Jordan nagyanyja. Jordan mindaddig türelemmel tolerálta nagyanyja kifogásait, ez a megjegyzés azonban túl soknak bizonyult számára. Olyan éllel válaszolt, amitől a jelenlévők, sőt még a szolgálók is felkapták a fejüket. – Nem is olyan könnyű egy intelligens lányt sekélyes, mihaszna libává átformálni, igaz?
JUDITH MCNAUGHT
51
VARÁZSLAT
A sziklaszilárd idős hölgy megőrizte rendíthetetlen méltóságát, de az arckifejezésében némi nyoma volt a meglepettségnek, ahogy unokája rideg vonásait szemügyre vette. – Szóval, ilyennek látod saját társadalmi osztályod hölgytagjait? Sekélyesnek és mihasznának? – Nem – felelte Jordan kurtán. – Csak azokat látom ilyennek, akik Alexandra korosztályához tartoznak. Később aztán elég sokat romlanak. Mint az anyád – gondolta a hercegnő. Mint az anyám – gondolta Jordan. – Ez azért nem igaz minden nőre. – Nem – hagyta jóvá Jordan különösebb meggyőződés vagy érdeklődés nélkül. – Talán nem.
A házassági ceremóniát megelőző szépítkezési és öltözködési előkészületek három órát vettek igénybe Alexandra és két udvarhölgye számára. Maga a szertartás mindössze tíz percig tartott. Egy órával később Alexandra aranyszínű pezsgővel színültig töltött kristálypoharat tartott a kezében, s öntudatosan állt vőlegénye mellett a hatalmas kék-arany szalon közepén. Jordan pezsgőt töltött magának. Alexandra elhatározta, nem vesz tudomást a zavaró körülményekről, annyit azonban kénytelen volt megállapítani, hogy esküvője a valószerűtlenség és a feszült hangulat légkörében zajlott. Anyja és Monty bácsi jelen volt ugyan, de a herceg és nagyanyja szemlátomást alig viselte el őket, pedig Monty bácsi ezúttal minden tőle telhetőt megtett, s még attól is aggályosan visszatartotta magát, hogy megbámulja a hölgyek dekoltázsát, beleértve az idős hercegnőét is. Lord Anthony Townsende és Mary Ellen ugyancsak jelen volt, de már mindannyian elindultak hazafelé. Az aranytól csillogó szalon fojtó eleganciájában, Jordan anyjának mesés esküvői ruhájában, a gyöngyökkel díszített elefántcsont szaténban Alex, ha lehet, még idegenebbül érezte magát Rosemeade-ben, mint addig. Betolakodónak, aki behatolt egy olyan világba, ahol ugyanolyan ellenszenvvel fogadják, mint lenézett rokonait, s ez szinte fojtogatóan hatott rá. Fura, hogy ennyire bizonytalannak és nyugtalannak érezte magát, pedig az esküvői ruhája minden képzeletet felülmúlt, és sokkal csinosabban festett benne, mint gondolta volna. Craddock, a hercegnő öltöztetője, személyesen ellenőrizte Alexandra toalettjét. Gondos felügyelete mellett addig simítgatták Alexandra rakoncátlan fürtjeit, míg a gyöngy fülbevalókhoz gyönyörűen illeszkedő gyöngyfésűk segítségével engedelmesen odasimultak kicsiny füle mögé. Alexandra teljes életnagyságban végigmérhette magát a terem hatalmas tükrében, és meg kell hagyni, elégedett volt a látvánnyal. Még Craddock is tett egy lépést hátra, sőt kijelentette: igazán jól fest, ahhoz képest... Jordan azonban semmit nem mondott a külsejére. Biztatóan mosolygott csupán, amikor Alex bevonult Monty bácsi karján, és ez a mosoly kitartott a ceremónia végéig. Ekkor azonban kettesben maradtak, először férjként és feleségként, és a nagy csendben csak a nehéz utazóládák puffanásai hallatszottak, mert a személyzet már hordta le a koffereket a lépcsőn a hintóhoz, hiszen hamarosan indulnak a nászútra. Nem tudta, mit kezdjen a pezsgővel, és kissé tétován a legkisebb ellenállás irányába mozdult: belekortyolt a gyöngyöző italba, majd elhelyezte a poharat egy szép metszésű aranyozott asztalon. Amint megfordult, azt látta, hogy Jordan úgy néz rá, mint egy vadidegenre. A délelőtt folyamán egyszer sem kommentálta Alex külsejét, most azonban tetőtől talpig végigmérte őt, csillogó hajkoronájától tündöklő szaténruhájának alsó szegélyéig, és érezhető volt, hogy mondani fog valamit, amit Alex lélegzetvisszafojtva várt. – Ön magasabb, mint gondoltam. A váratlan megállapításra, a férfi kifejezetten zavarodott arckifejezését látva, Alexandra zavartan felnevetett: – Nem hinném, hogy pár centinél többet nőttem volna az elmúlt hét alatt. A férfi szórakozottan elmosolyodott a csípős válaszon, majd elgondolkodva folytatta: – Először fiúnak néztem, és csodálkoztam, milyen kicsi. Alexandra eltökélte, hogy ettől a naptól kezdve minden lehetséges alkalmat felhasznál arra, hogy valami vidámságot vigyen kettejük kapcsolatába, így hát incselkedve megjegyezte: – Csakhogy nem vagyok fiú.
JUDITH MCNAUGHT
52
VARÁZSLAT
Ahhoz képest, hogy Jordan az előző napi csók után személytelen és távolságtartó viselkedésre határozta el magát, most nem tudott ellenállni Alex derűs, elbűvölő mosolyának. De még a házassági ceremónia okozta búskomorságot is elűzte szívéből ez a párbeszéd. – Ön valóban nem fiú – mosolygott vissza rá. – Ám ifjú hölgynek sem mondhatnám, ha egészen pontosan akarnék fogalmazni. Ugyanakkor kész hölgynek sem. – Bakfiskorban vagyok, nem igaz? – villant a szeme Alexnek ezen az élcelődésen. – Kétségkívül – nevetgélt Jordan. – Egyébiránt ön hogyan jellemezne egy ifjú hölgyet, aki még nem töltötte be a tizennyolcat? – Már betöltöttem – váltott komolyra Alexandra. – Ma van a születésnapom. – Nem tudtam, hogy ma van a születésnapja – mentegetőzött Jordan őszinte sajnálkozással. – Útközben veszek majd önnek ajándékot. Mit szeretnek a lányok a maga korában? – Például azt, ha nem emlékeztetik őket állandóan a zsenge életkorukra – felelte Alexandra könnyedén, de jelentőségteljes pillantással. Jordan harsány nevetése csak úgy visszhangzott a szalonban. – Jóságos ég, magának aztán vág az esze! Lenyűgöző egy ilyen fiata... csinos teremtéstől – javította ki magát nyomban. – Elnézését még egyszer, hogy az életkorával élcelődtem, és hogy megfeledkeztem erről az ajándékdologról. – Meg kell mondanom, ha tetszik magának, ha nem, a születésnapi ajándékot ön jelenti számomra. – Ez aztán a beszédfordulat! – nyugtázta elégedett nevetgéléssel Jordan. Alexandra az órára pillantott; kevesebb, mint fél óra maradt már csak a Jordan által tervezett indulásig. – Legjobb, ha most felmegyek, és átöltözöm – mondta Alex. – A nagyanyám hová tűnt? – szólt utána Jordan, ahogy Alex elindult a lépcső felé. – Könnyen lehet, hogy ágynak dőlt az unokája szerencsétlen házassága felett érzett bánatában – tett egy ügyefogyott kísérletet Alexandra, hogy némi humort csempésszen a komor témába. Majd jóval komolyabban hozzátette: – Mit gondol, túlteszi magát rajta valaha? – Ahhoz a mi házasságunknál sokkal súlyosabb dolognak kell történnie, hogy az én nagyanyám ágynak dőljön, és az inast repülősóért kelljen meneszteni – mondta Jordan szerető elfogultsággal és csodálattal a hangjában. – Az én nagyanyám magával Napóleonnal is szembeszállt, és az ütközetből ő került ki győztesen. Az lett a vége, hogy maga a hadvezér jött el a bocsánatáért esedezni, amiért ujjat húzott a családunkkal. Egy ilyen apróság, mint az én „szerencsétlen házasságom”, a nagyanyámnak meg se kottyan, higgye el nekem. És még valami: most, hogy ön már a nevemet viseli, egy dologban biztos lehet! Innentől kezdve, ha önnek a haja szála görbülne bárki miatt is, azt az én nagyanyám elevenen nyúzná meg.
Fél órával később a tökéletesen szabott cseresznyeszínű úti kosztümben, melyet mintha rá öntöttek volna, Alexandra beszállt a csillogó fekete hintóba. A hintóajtón Jordan ezüstszínű hercegi címere fénylett. Alex hátradőlt az elképesztően elegáns szürke bársonypárnákon. A kocsis felhajtotta a lépcsőt, becsukta a kocsi ajtaját, megragadta a négy ficánkoló pej mén gyeplőjét, s a kitűnő rugózatú utazókocsi, alig érzékelhető mozgással, végigsiklott a hosszú kocsifelhajtón, hat libériás lovas kíséretében. Alexandra körbenézett maga körül, megcsodálta a súlyos ezüstfogantyúkat az ajtókon, és a kristály-ezüst lámpákat. Elkényeztetve a tágas utazóalkalmatosság szokatlan kényelmétől, megpróbálta végre elhitetni magával, hogy valóban férjhez ment, és most éppen nászúton tartózkodik. Szemben vele Jordan kinyújtott lábbal ült, és az ablakon bámult kifelé, kényelmes hallgatásba süppedve. A férfi is átöltözött az utazáshoz, s Alex csöndesen csodálta a hosszú, izmos lábakra feszülő, testre szabott, tejeskávészínű nadrágot és a fényes csizmát. A krémszínű ing ki volt gombolva, s így látni engedte a férfi napbarnított bőrét a nyakánál. A kávészínű zakó igen előnyösen kiemelte Jordan csodálatra méltón széles vállait. Alex elmormolt magában egy fohászt, bárcsak egyszer a férfi is olyan élvezettel tekintene rá, mint ahogy ő néz most Jordanre. Aztán úgy döntött, itt az ideje, hogy valami kellemes párbeszédet kezdeményezzen. – Az édesanyja esküvői ruhája igazán gyönyörűséges – mondta puhatolódzva. – Féltem, nehogy valami baja essék, de szerencsére nem történt semmi. Jordan vetett rá egy pillantást.
JUDITH MCNAUGHT
53
VARÁZSLAT
– Nem kellett volna aggódnia – felelte szárazon. – Bizonyos vagyok afelől, hogy ön sokkal méltóbb a szűzies tisztaság szimbólumára, mint anyám volt annak idején. – Ó – mondta Alexandra, s tisztában volt vele, hogy most egy bókot kapott, noha ebben a szövegkörnyezetben a „köszönöm” nem tűnt éppen helyénvaló válasznak. Miután a férfi nem tett további kísérletet arra, hogy a társalgást folytassa, Alexandra érezte, hogy Jordant valami súlyos probléma foglalkoztatja, s ezért nem is zavarta meg a csendet, hanem inkább a buja zöld tájat figyelte az ablakon át. Délután háromkor végre megálltak ebédelni egy nagy, zegzugos fogadónál, melynek téglafalait kívülről vadborostyán borította, és hatalmas udvarát takaros, fehér kerítés vette körül. Az egyik lovas kísérőt nyilvánvalóan előreküldték, mert a fogadós és a felesége igen nagy udvariassággal sietett elébük, és azonnal átvezette őket a közös helyiségen keresztül egy lakályos különterembe, ahol ételekkel roskadásig megrakott asztal várta a vendégeket. – Maga aztán jó éhes volt – jegyezte meg utóbb Jordan, miután Alex letette a kését és a villáját, s jólesőt sóhajtott. – Majd éhen haltam – erősítette meg Alexandra. – A gyomrom még nem szokott hozzá ahhoz az időbeosztáshoz, ahogy Rosemeade-ben élnek. Amikor maguknál vacsorához ülnek, este tízkor, én már rég ágyban vagyok. – Este nyolc körül megérkezünk az éjszakai szálláshelyünkre, úgyhogy most már nem kell olyan hosszú ideig várnia a következő étkezésig – mondta készségesen Jordan. Amikor Alex látta, hogy a férfi kényelmesen elidőzik a bora mellett, megkérdezte: – Nem bánná, ha odakint várnám meg? Sétálnék egyet, mielőtt újra beülünk a hintóba. – Remek. Pár perc múlva csatlakozom önhöz. Alexandra csatangolni indult odakint, élvezte a napsütést, miközben Jordan kocsisa minden lépését gondosan szemmel tartotta. Két újabb hintó érkezett a fogadó udvarára, mindkettő fényes és elegáns, de egyik sem közelítette meg a herceg ragyogó hintóját, az ezüstcímert s a lovak csillogó ezüsthámját. Lovászok siettek oda, hogy gondoskodjanak a lovakról, s Alexandra egyszerűen csak figyelt, s élvezte a látnivalókat. Jordan lovait éppen elővezették, amikor Alexandra észrevett egy fiatal fiút, amint a kerítés tövében guggolva lefelé suttog valamit. Különös, gondolta Alex, de aztán elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a fiúcska egy kölyökkutyaalomhoz intézi szavait: hosszú szőrű kutyusok hancúroztak az orra előtt. – Milyen tündériek! – kiáltott fel Alexandra. A kutyusok feje és mellső lábacskája fehér volt, a hátsó lábak barnák. – Nem akarna venni egyet? – kapott az alkalmon a fiúcska, erős tájszólással. – Jó áron megszámítom magának. Fajtiszta ám mindegyik! – Milyen fajták? – kérdezte Alexandra, és gyönyörűséggel felkacagott, ahogy a legkisebbik fehér-barna gömböc kivált a többi közül, felé iramodott, apró fogacskáival beleakaszkodott Alex szoknyájának a szegélyébe, és játékosan cibálni kezdte. – A legnemesebb angol juhászkutyák – lelkendezett a fiúcska, és lehajolt, hogy a kutyust elválassza a szoknya szegélyétől. – Nagyon okosak, elhiheti. Abban a pillanatban, ahogy Alexandra keze hozzáért a vastag, selymes kutyaszőrhöz, teljesen elbűvölte a tapintása. Hajdanán volt egy hosszú szőrű skót juhászkutyája, de miután Alex apja meghalt, meg kellett gondolni, hogy a betevő falatot olyan állatnak adják, melynek nincs közvetlen haszna, így hát a skót juhászt megkapta Mary Ellen fivére. Alex most felnyalábolta a kis szőrpamacsot, szemmagasságba emelte, miközben a kutyus lábai a levegőben kapálóztak, s a piciny, rózsaszín nyelvecske buzgón nyaldosta Alex kezét. Még akkor is az ölében tartotta a kutyát, hallgatva a lelkes gazda áradozását a kis jószág erényeiről, amikor férje megjelent a háta mögött, és így szólt: – Ideje indulnunk. Alexandrának meg sem fordult a fejében, hogy megkérje újdonsült férjét, hadd vehessen magának egy kölyökkutyát, de a nagy, kerek szemében és gyengéd mosolyában tükröződő önkéntelen sóvárgás, ahogy Jordan felé fordult, mindennél többet elárult. – Valaha régen volt egy skót juhászom. – Valóban? – kérdezett vissza Jordan kitérően. Alexandra bólintott, letette a kutyakölyköt a földre, és rámosolygott a fiúcskára. – Sok szerencsét a gazdi kereséshez – mondta.
JUDITH MCNAUGHT
54
VARÁZSLAT
Három lépést sem tett meg, amikor hátulról apró rántást érzett a szoknyája szélén. Megfordult, és a kutyus ott ült a szoknyájánál, rózsaszín nyelvecskéjét kilógatva, és mulatságosan imádni való ábrázattal nézett föl rá. – Kedvel engem – magyarázta szomorkásán. Lehajolt, és visszairányította a kutyust az alom felé, megpaskolta a fenekét, hogy szaladjon vissza a fiúcskához. A kölyökkutya azonban makacsul ragaszkodott Alexhez. Nem maradt más választás, Alexandra érzelmes és bocsánatkérő mosolyt küldött a kis szőrgombolyag felé, majd sarkon fordult, és Jordan kíséretében visszament a hintóhoz. Jordan utasításokat adott a kocsisnak, majd helyet foglalt Alex mellett az ülésen. Hamarosan továbbindultak. – Ez az útszakasz nem annyira sima, mint az északi – jegyezte meg Alexandra egy órával később kissé aggodalmaskodva, amikor az utazóhintó éles kilengésekkel hol jobbra, hol balra imbolygott. Jordan, lábát kinyújtva, összefont karral ült, és közömbösen megjegyezte: – Az úttal semmi baj. – De akkor miért inog a hintó ennyire? Mielőtt Jordan válaszolhatott volna, Alex hallotta odakintről a kocsis kiáltását, amint megálljt vezényel a kísérőcsapatnak, és az egész menet lehúzódik az út szélére. Alexandra kikémlelt az ablakon az út menti erdőre. Egy pillanattal később a kocsi ajtaja kinyílt, és megjelent a kocsis zaklatott és bocsánatkérő arca. – Kegyelmes uram – mondta töredelmesen –, képtelen vagyok a lovakat irányítani, s közben ezt az örökmozgó masinát féken tartani. Az előbb majdnem beleborultunk az árokba. Az „örökmozgó masina”, melyet a jobb könyökhajlatában tartott éppen, egy fészkelődő barna-fehér szőrgombolyag volt. Jordan nagyot sóhajtott, és bólintott. – Rendben van, Grimm, adja ide azt az állatot! Nem, tudja, mit, előbb sétáltassa meg! – Majd én! – ajánlkozott Alexandra, és Jordan is kiszállt a hintóból, hogy együtt induljanak egy kis erdei sétára az út mentén. Alexandra megfordult, és férje derűs arcára emelte ragyogó szemét. – Azt hiszem, ön a legkedvesebb férfi a világon – suttogta. – Boldog születésnapot! – mondta Jordan megadó sóhajjal. – Nagyon köszönöm! – mondta Alex hálával telt szívvel, mert tudta, hogy a férfinak nincs túl nagy véleménye arról az ajándékról, amelyre Alex annyira vágyakozott. – A kutyussal nem lesz semmi gondja önnek, megígérem. Jordan kétkedő pillantást vetett a kutyakölyökre, amely ekkor éppen a földet szimatolta teljes elmélyültséggel, s izgatottan csóválta tömpe farkincáját. Hirtelen felkapott egy ágat, és vadul szaggatni kezdte. – A kisfiú azt mondta, hogy nagyon okos kutya. – A korcsok többnyire azok. – Ó, de hát ő nem korcs! – tiltakozott Alexandra, miközben lehajolt pár szál rózsaszín vadvirágért, mely ott virított a lába előtt. – Ő egy angol juhászkutya. – Egy micsoda? – csattant fel Jordan. – Angol juhász – magyarázta Alexandra, arra gondolva, hogy Jordan bizonyára azért lepődött meg ennyire, mert nem ért a fajtákhoz. – Nagyon okosak, és nem nőnek túl nagyra. – Jordan erre úgy nézett rá, mintha Alexnek elment volna a józan esze. – Ez a kedves fiúcska elmondott nekem mindent róla – tette hozzá magyarázóan. – Ez a kedves, becsületes fiúcska? – kérdezte Jordan gunyorosan. – Aki azt is elhitette magával, hogy ez egy fajtiszta jószág. – Igen, természetesen – billentette oldalra a fejét Alexandra, nem értvén Jordan gúnyolódását. – Ő mondta. – Akkor már csak abban bízhatunk, hogy a pedigréjét illetően is hazudott ez a derék fiúcska. – Gondolja, hogy hazudott nekem? – Gondolom – jegyezte meg Jordan zordan. – Ugyanis ha ez a kutya valóban angol juhász, akkor hamarosan akkorára nő, mint egy póniló, és csészealjnyi mancsai lesznek. Úgyhogy reménykedjünk inkább abban, hogy az apja, mondjuk, egy kis termetű terrier volt. Jordan annyira feldúltnak látszott, hogy Alexandra jobbnak látta, ha gyorsan elfordul, hogy elrejtse mosolyát. Aztán letérdelt, hogy felvegye a kölyökkutyát.
JUDITH MCNAUGHT
55
VARÁZSLAT
A cseresznyeszínű utazóruha szoknyája fényes kört képezett a mohazöld gyepszőnyegen, ahogy lehajolt a ficánkoló kiskutyáért, hogy karjába vegye, miközben szabad kezében tartotta a rózsaszín vadvirágokat, melyeket az imént szedett. Jordan nézte a gyermeklányt, akit feleségül vett, figyelte, ahogy a szellő belekap a hajába, mahagóni fürtöket göndörít alabástromarca köré, ahogy ott térdepel a tisztáson, karján a kutyakölyökkel, kezében a vadvirággal. Pettyes napsugarak szűrődtek át a fakoronákon, fényudvart vonva a lány köré. – Úgy fest most, mint egy Gainsborough-portré – mondta a férfi gyengéden. Az érzelemtől fojtott fátyolos férfihang és a szürke szemek csaknem tiszteletteljes izzása valósággal megigézte Alexandrát. Lassan felemelkedett. – Sajnos én nem vagyok túl szép. – Gondolja? – kérdezett vissza a férfi, s mosoly bujkált a hangjában. – Bárcsak az volnék, de tartok tőle, nagyon is szokványos teremtés vagyok. Jordan fura mosolyra húzta érzéki száját, majd csóválni kezdte a fejét. – Semmi nincs, ami szokványos lenne önben, Alexandra – mondta. Korábbi elhatározása, hogy várni fog még pár évet, amíg a lány valódi felnőtt nővé válik, és elég érett lesz a szerelmi játékokhoz, ekkor hirtelen meginogni látszott, mert Jordan hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ezt a puha ajkat újra megcsókolhassa. Csak még egyszer! Ahogy lassan, de céltudatosan megindult felé, Alexandra szíve hangosan kalapálni kezdett a várakozástól, mert érezte, hogy a férfi mit akar. Már megtapasztalta, mit jelent az, amikor a férfi szeme felizzik, a hangja mélyen bársonyossá válik. Jordan két tenyere közé fogta a hamvas arcot, ujjai a sötét fürtök közé csusszantak. Mint a szatén, olyan volt a lány arcbőre, haja, mint a selyem, ahogy Jordan az arcot felfelé emelte kissé. Végtelen gyöngédséggel csókolta meg az ajkat, s közben ezerszer elátkozta magát azért, amit tesz, de ahogy a lány ajka elernyedt, és átadta magát az övének, Jordan megfeledkezett minden korábbi elhatározásáról. Mélyíteni szándékozott a csókot, ám ebben a pillanatban a kölyökkutya a lány karjában éles, tiltakozó vakkantást hallatott, amitől a férfi azonnal visszahúzódott. Alexandra, amikor visszaült a hintóba, nehezen tudta elfojtani csalódottságát a rövidre sikeredett csók miatt. Jordan azonban hatalmasan megkönnyebbült, hogy a csókból nem lett újabb csók, ami óhatatlanul is újabb szerelmi vallomást csalt volna ki a lányból, akit amúgy elvett feleségül. Jordan pontosan tudta, hogy egy újabb „köszönömmel” most már nem lehet elintézni a dolgot, ugyanakkor nem akarta összetörni a lány lelkét valami olcsó és kíméletlen kioktatással. Egy vagy két évet várni kell még, amíg ágyba viszi, döntötte el szilárd elszántsággal – megvárni, amíg a lány megtapasztalja a társasági életet, és reálisabb elvárásai lesznek a házasságot illetően. Döntése helyességében csak megerősítették az imént szerzett tapasztalatok, és ettől mélységesen megkönnyebbült. – Gondolkozott már rajta, hogy milyen nevet ad neki? – kérdezte, ahogy a hintó lágyan mozgásba lendült. A kutyakölyök közben lelkesen szimatolt a hintó padlóján, s mohón fedezte fel új környezete minden szegletét. Alexandra kedvtelve nézett a kis puha, fehér szőrpamacsra. – Mit szólna, mondjuk, a Vajascsészéhez? Jordan maszkulin méltatlankodással forgatta a szemét. – Daisy? – Maga viccel. – Petúnia? – Az életben nem mehetne emelt fővel a többi kan kutya közé – nevetett fel Jordan. Alexandra zavartan nézett rá. – A fiú azt mondta, hogy lány kutya. – A leghatározottabban állítom, hogy nem az. Alex nem akarta elhinni, hogy egy gyerek ennyire rászedte őt, és legszívesebben felemelte volna a kis ebet, hogy saját szemével bizonyosodjék meg az igazáról, de ehhez nem volt elég bátorsága. – Biztos benne? – kérdezte. – Teljes mértékben.
JUDITH MCNAUGHT
56
VARÁZSLAT
– Nem! – szólt rá a kutyusra Alex, amint az megint beleakasztotta fogait a szoknya szegélyébe, de a kis ördögfajzat ettől csak még vadabbul ráncigálta a szoknyát. – Elég! – szólt rá a herceg mély, dörgő hangon. A kutya nyomban érzékelte a Tekintély Hangját, elengedte a szövetet, és farkát csóválva Jordan lábához törleszkedett, s fejecskéjét ráfektette a ragyogóra fényesített csizmára. Ettől a bizalmaskodó szeretet megnyilvánulástól Jordan annyira elképedt, hogy Alexandra nem állta meg nevetés nélkül: – És maga nem szereti az állatokat, lordom? – kérdezte, s alig tudta elfojtani újabb nevetését. – A neveletlen, fegyelmezetlen állatokat valóban nem – felelte, de be kellett látnia, hogy a lány gyöngyöző kacaja ellen védtelen, s kis híján ő is elnevette magát. – Henrynek fogom hívni – jelentette ki hirtelen Alexandra. – Miért? – Mert ha valóban olyan nagydarab, szőrös fenevaddá nő, akkor VIII. Henrikre fog hasonlítani. – Ez igaz – mondta Jordan derűsen, és érezte, hogy a hangulata egyre derűsebbé válik ennek a lánynak a vidám társaságában. Az út hátralevő részét azzal töltötték, hogy mindenféléről cseverésztek. Alexandra örömmel fedezte fel, hogy az ő újdonsült férje rendkívül olvasott, intelligens ember, és átfogó ismeretekkel rendelkezik hatalmas birtokai igazgatásában, továbbá számtalan olyan üzleti kérdésben, amely kétségkívül meghaladta Alex érdeklődési körét. Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy Jordan könnyűszerrel viseli a vállán a rangjával és vagyonával együtt járó felelősséget. Alexandra a legjobb úton haladt afelé, hogy hősnek kijáró imádattal tekintsen férjére. Jordan a maga részéről még inkább meggyőződött arról, amit már addig is sejtett: Alexandra rendkívül értelmes, intelligens, éles eszű teremtés. Ám arra is rájött, hogy elképesztően naiv lélek, sokkal inkább az, mint amilyennek gondolta, legalábbis, ami a szerelemmel kapcsolatos dolgokat illeti. Ez akkor vált számára végleg bizonyossá, amikor túlestek egy igen kiadós vacsorán abban a fogadóban, ahol éjszakára megszálltak. Minél hosszasabban időzött Jordan e téma körül, annál idegesebbé és szórakozottabbá vált Alexandra. Végül felugrott, és elkezdte kisimítgatni ruhája gyűrődéseit, majd sarkon fordult, és elkezdett nézegetni egy teljesen érdektelen kis tölgyfa asztalt. – Kiváló mestermunka, nem igaz? – Nem különösebben. A lány csaknem kétségbeesetten folytatta: – Ha én ránézek egy bútordarabra, mindig az jut eszembe, vajon a készítője milyen ember lehetett: alacsony, magas, mogorva vagy kedélyes... szóval efféléket gondolok. – Valóban? – Igen, természetesen. Miért, ön talán nem? – Nem. Alexandra, még mindig hátat fordítva, a kiskutya iránt hirtelen feltámadt súlyos felelősségérzettől vezérelve így folytatta: – Azt hiszem, fogom Henryt, és kiviszem megsétáltatni. – Alexandra – szólalt meg Jordan, s higgadt, tárgyilagos hangjára a lány megtorpant és visszafordult. – Igen? – Semmi szükség arra, hogy ijesztő gondolatokkal gyötörje magát. Nem áll szándékomban önnel aludni ma éjszaka. Alexandra, akinek pillanatnyilag az okozta a legnagyobb gondot, hogy szeretett volna kimenni a fogadó toalettjébe, meglepetten és értetlenül nézett a hercegre. – Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Miért is akarna velem egy szobában aludni, amikor a fogadó éppen elég tágas, ön pedig nyugodtan megengedhet magának egy külön szobát? Ezúttal Jordanén volt a sor, hogy elképedjen. – Bocsásson meg, nem értettem pontosan – mondta, mert nem akart hinni a fülének. – Nem arról van szó, hogy nem osztanám meg önnel szívesen a szobámat – szabadkozott Alexandra udvariasan –, de hogy miért Kívánna ilyet tenni, azt elképzelni sem tudom. Sarah, a házvezetőnőnk mindig mondogatta, hogy éjszakánként úgy csapkodok álmomban, mint egy partra vetett hal, úgyhogy biztos vagyok benne, nagyon kellemetlen éjszakája lenne. Ha nincs ellene kifogása, én most felmennék. Jordan egy pillanatig némán bámult rá, borospoharát a szájához emelte, de a mozdulat valahol félúton elakadt, majd megrázta a fejét, mintha így próbálná tisztázni gondolatait.
JUDITH MCNAUGHT
57
VARÁZSLAT
– Ó, persze, természetesen – mondta furcsa, fojtott hangon. – Menjen csak!
JUDITH MCNAUGHT
58
VARÁZSLAT
Kilencedik fejezet
Jordan szólt a kocsisnak, hogy a következő tisztásnál álljon félre az
út mellett, mire Alexandra megkönnyebbülten sóhajtott. Ebéd óta egyfolytában utaztak, gyors tempóban, és nagy szükségét érezte már egy kis sétának, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. Férje azonban szemlátomást tökéletes kényelemben érezte magát a hintó belsejében – valószínűleg azért, gondolta Alexandra, mert sokkal praktikusabb úti öltözetet visel, mint ő. Barnássárga bivalybőr bricseszében, fényes barna csizmájában, nyaknál kigombolt bő ujjú parasztingében Jordan nyilvánvalóan komfortosabban érezhette magát a hosszú úton. Alexandra ezzel szemben három alsószoknyát volt kénytelen eltűrni fényes sárga, széles szoknyája alatt, és testhez tapadó szőrmebéléses felsőkabátot sötétkék szegéllyel fehér selyemblúza fölött. Sárga, fehér és kék csíkokkal díszített sálat kötött a nyakára, mahagóni fürtjeit pedig sárga szalagokkal és selyemrózsákkal szegélyezett szalmakalap fedte. Melege volt, és amiatt is bosszankodott, hogy egy ifjú hölgynek ilyen ostoba öltözködési előírásokat kell követnie, miközben a divatos uraságok, mint a férje például, tetszésük szerint választhatják meg kényelmes viseletüket. Ahogy a hintó teljesen megállt egy széles tisztás mellett, és leengedték a lépcsőt, Alexandra felnyalábolta Henryt, és a nagy sietségben összeütközött Jordannel. Ahelyett, hogy Jordan elsőként szállt volna ki a hintóból, ahogy normális esetben szokásos, megértő pillantást vetett Alexre, és visszahuppant az ülésre. Arra gondolt, a privát szükséglet az oka a nagy sietségnek, s ezért csak utóbb szállt le. Majd lassan átsétált az út menti csalitos keskeny ösvényén, s egy kis tisztásra ért. – Hát nem csodálatos. Henry? – lelkendezett Alex a tisztás közepén állva, kezét a feje fölött összekulcsolva magasba nyújtózott, miközben a kutyus a lábánál ücsörgött. Jordan immáron másodszor gondolt arra, milyen szép lenne, ha egy művész megfestené ezt az idilli képet. Fényes, sárga ruhájában, sárga és fehér vadvirágokkal borított dombokkal a háttérben Alexandra üde fiatalságot, kecsességet és kirobbanni készülő energiát sugárzott – íme, egy vidám erdei nimfa, a legújabb divat szerint öltözve. Jordan elmosolyodott gondolatai költői szárnyalásán, és kilépett a tisztásra. – Ó, hát maga az! – mondta, s két karját hamar leengedte, de azért szemlátomást megkönnyebbült. – Miért, ki mást várt? Hogy minél később térjenek vissza a hintóhoz, Alexandra húzta az időt, előrehajolt, és egy elszáradt hajtásról letört egy hosszú, karcsú ágat. – Senkit, de ha valaki két kocsissal, két futárral és hat lovas kísérővel utazik, akkor soha nem lehet tudni, ki bukkan elő körülötte. Ez egy egész hadsereg! – nevetett a lány, majd váratlanul kardvívói tisztelgést produkált, és a letört ággal Jordan mellkasa felé szúrt. – En garde! – mondta incselkedve, majd a fakardot a földbe szúrta, tenyerét a „fogantyújára” helyezte, egyik bokáját könnyedén a másik lábfeje elé helyezte, s ebben a testtartásban pontosan úgy festett, mint egy csinos, ifjú kardvívó. A szúró mozdulatot a fa-„karddal” Alex képzett vívót megszégyenítő, hibátlan technikával hajtotta végre. Jordan számára mégis meglehetősen hihetetlennek tűnt, hogy ez a lány komolyabb jártassággal rendelkezne a vívásban. – Ön tud vívni? – kérdezte, és sötét szemöldökét hitetlenkedve összevonta. Alex lassan bólintott, és szélesen elmosolyodott. – Próbára akar tenni? Jordan habozott, mivel későre járt már és hamar sötétedett, de a kíváncsisága legyőzte a józan megfontolást. Egyébiránt ő is unta már kissé a hintó bezártságát. – Meg kellene fontolnom a dolgot – válaszolta, szándékosan csigázva a lányt. – Kérdés, hogy tud-e rendesen vívni. – Csak egyetlen módja van, hogy megbizonyosodjon róla! Jordan felcsillanó szemmel fogadta a kihívást, megfordult, hogy keressen magának egy alkalmas ágat. Mire rátalált a megfelelő hosszúságú és szélességű botra, addigra Alexandra levette szalagkötős kalapját és
JUDITH MCNAUGHT
59
VARÁZSLAT
szőrmebéléses felsőkabátját. Jordan lenyűgözve nézte, ahogy a lány kioldozza a nyaksálát, és kigombolja selyeminge legfelső gombját. A férfi közeledtének neszére Alex megfordult, sárga szoknyája csak úgy örvénylett a dereka körül, csillogott a napfényben, és tengerkék szeme felszikrázott a várakozástól. – Bárcsak levehetném az alsószoknyáimat meg a cipőmet is! – panaszkodott. S ahogy ezt kimondta, megemelte szoknyáját, s elővillantak karcsú, meglepően formás lábikrái. Kígyószerűen mozgatta csinos lábfejét, és bosszankodott a kellemetlen topánkák miatt. – Attól tartok, tönkretenném a harisnyámat, ha levenném a cipőt. Mit gondol? Tanácstalanul nézett Jordanre, aki azonban e pillanatban egészen más gondolatokkal volt elfoglalva: elragadtatva bámult erre a különleges pózra, és közben kénytelen volt ráeszmélni, hogy felébredt benne valami, aminek nem kellett volna felébrednie: a vágy. Minden előzetes figyelmeztető jel nélkül tört rá a forró vágyakozás – váratlanul, hívatlanul, de cáfolhatatlanul. – Lordom? Pillantásuk találkozott. – Miért néz rám ilyen vad haraggal? Jordan némi erőfeszítéssel próbálta gondolatait az iménti kérdés felé terelni, de közben valahol a lelke mélyén pontosan tudta, hogy az út végére magáévá fogja tenni a lányt. – Ha aggódik a harisnyája miatt, vegye le – javasolta, és megint elcsodálkozott a lány ártatlan naivitásán, ahogy az természetes mozdulattal hátat fordított neki, és lehámozta magáról a harisnyát, ismét látni engedve sima, meztelen vádliját és bokáját. Amikor mindezzel végzett, felkapta a kardként szolgáló botot, és pajzán jókedvében homlokához érintette, vagyis szabályosan szalutált. Jordan viszonozta a tisztelgést, jóllehet gondolatait teljesen lefoglalta a lány megigéző kékeszöld szemének szikrázása, és finom orcájának páratlan szépségű rózsaszínes ragyogása. Két találatot már be is vitt neki a lány, mielőtt felocsúdhatott volna, és pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált, hogy méltó ellenfélre akadt. Ami erőben hiányzott a lánynál, azt pótolta villámgyors mozgásával és lábmunkájával. De végül éppen a lábmunka volt az, ami a „vesztét” okozta. A tisztás közepéig szorította vissza Jordant peckes előretöréseivel, gyorsan haladt előre, tartotta a megszerzett pozícióját, és egyszer sem hátrált, hacsak a férfi fizikai fölényével élve rá nem kényszerítette erre. Már csak egyetlen pont volt hátra a győzelméig, amikor Alexandra hirtelen nyitással támadásba lendült. De ahogy előretört, rálépett a ruhája szegélyére, elvesztette egyensúlyát, s egyenesen Jordan karjába zuhant. – Vesztett – nevetett diadalmasan a férfi, ahogy magához ölelte. – Igen, de csak a hosszú szoknyám, nem pedig a maga vívótudománya miatt – feleselt kacagva. Kibontakozva a férfi karjából hátralépett, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után kapkodott. De kipirult arca még inkább jelezte a komoly fizikai erőkifejtést. – Párszor eltaláltam az elején – emlékeztette a lány. – De hát maga kétszer olyan erős, mint én. – Ez igaz – ismerte el Jordan cinikus mosollyal –, de egyszer sem éltem vissza az erőfölényemmel. Azonkívül az éveim számát tekintve kétszeresen maga előtt járok. Alex nevetett, és mindkét kezét keskeny csípőjére tette kihívóan. – Ön egy igazi antik darab, kegyelmes uram. Jövőre már az utolsó kenetet is felveheti, sállal a nyaka körül, miközben Henry ott szunyókál majd a lábánál. – És maga hol lesz mindeközben? – kérdezett vissza Jordan színlelt komolysággal. Alex hátralépett huncutul mosolyogva. – A gyerekszobában a babáimmal játszom majd, ahogy zsenge koromhoz illik. Jordan felnevetett, és arra gondolt, mit szól majd az előkelő társaság, ha rájön, hogy egy tizennyolc éves falusi fruska a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül feleselget neki. – Hol másutt is lehetnék, ha nem a babaszobában? – évődött tovább Alex. Az ölemben, mondjuk, gondolta Jordan. Vagy az ágyamban. A nevetés hirtelen eltűnt Alexandra arcáról, ahogy Jordan válla fölött előrenézett. – Te jó ég! Jordan megfordult, hogy lássa, mi okozhatta a lány bosszúságát, s ekkor meglátta mind a hat lovas kísérőt, a két kocsist és a két futárt, amint ott állnak egymás mellett, zavart arckifejezésük egyértelműen arról árulkodik, hogy szemtanúi voltak az iménti kardvívásnak a herceg és a hercegnő között. Jordan állkapcsa megkeményedett, szigorú, jeges tekintete végigfutott a bámész gyülekezeten, és e nézés minden kimondott szónál hatékonyabbnak bizonyult az azonnali „tömegoszlatáshoz”.
JUDITH MCNAUGHT
60
VARÁZSLAT
– Ez igazán rendkívül hatásos – élcelődött Alexandra, s közben lehajolt, hogy összeszedje ledobott ruhadarabjait. – Ez, amit a szemével művel – magyarázta, s körülnézett, hol lehet Henry. – Maga ölni tud a szemével. Nincs is szüksége kardra. Ez született adottság egy főnemesnél, vagy később szerzik meg, a társadalmi rangjuknak megfelelően? – kérdezte, és közben észrevette, hogy Henry egy bokor aljánál szimatol. Felnyalábolta az ebet. – A nagymamája is remekül csinálja. Halálra rémít vele. Megfogná ezt, kérem? – tette hozzá, és mielőtt Jordan észbe kapott volna, már kezében is volt a szalagkötős kalap, a szőrmebéléses felsőkabát és a szőrös kiskutya, egy rakáson. – Megfordulna, kérem, amíg felveszem a harisnyámat? Jordan engedelmesen eleget tett a felszólításnak, de közben elképzelte, milyen képet vágnának az előkelő társaság tagjai a látványtól: Jordan Townsende, Hawthorne tizenkettedik hercege, Európa legpompásabb birtokainak és legmesésebb vagyonának tulajdonosa, itt áll egy tisztás közepén egy rakás levetett női ruhadarabbal és egy nyakába sózott kölyökkutyával a karján, amely neveletlen jószágnak éppen feltett szándéka, hogy végignyalja az arcát. – Ki tanította vívni? – kérdezte, ahogy visszafelé sétáltak a hintóhoz. – Az apám. Órákon át gyakoroltunk, valahányszor hazalátogatott. Miután elment, Mary Ellen fivéreivel folytattuk a gyakorlást. Vagy bárki mással, aki kapható volt rá, hogy amikor apám visszatér, megcsodálhassa az ügyességemet. Gondolom, mivel nem látszottam túl ígéretesnek, mármint női szépség dolgában, mulatságosnak találta, hogy úgy kezelhet, mint egy fiút. Másfelől az is lehetséges, hogy egyszerűen csak szeretett vívni, és arra használta a vívóleckéket, hogy valahogyan elüsse az időt. Alexandra nem is sejtette, hogy a hangszíne milyen híven érzékelteti az apjával szemben érzett fájdalmát és megvetését.
Alexandra? A lány levette szemét a hintóablakon túl elsuhanó tájról. Két óra telt el játékos párbajuk óta, s a herceg egy ideje furcsa, elgondolkodó tekintettel fürkészte őt, ami egyre inkább feszélyezte Alexet. – Igen? – Azt mondta, hogy az apja nem túl gyakran járt haza? Hol töltötte az idejét? Sötét árnyék homályosította el Alex szemének ragyogását, amelyet aztán eltüntetett egy erőltetetten könnyed mosoly. – Évente kétszer-háromszor látogatott meg minket, és általában két hétig maradt, vagy nagyjából így. A többi időt Londonban töltötte. Hozzánk csak amolyan látogatóként jött le. – Sajnálom – mondta Jordan szabadkozva amiatt, hogy olyan emberről kérdezte a lányt, aki annak idején nyilvánvalóan fájdalmat okozott neki. – Nincs miért bocsánatot kérnie. Ellenben ha az édesanyámat kicsikét a szívébe tudná zárni, azért valóban nagyon hálás lennék önnek. Anyám kedves, vidám teremtés volt, de apám halála után... valahogy széthullott körülötte minden. – És így aztán a háztartással meg az egész személyzettel járó összes terhet szépen rárakta egy tizennégy éves gyerek vállára – fejezte be a gondolatsort Jordan indulatosan. – Láttam, hol laktak, és volt szerencsém megismerni az anyját meg a nagybácsikáját. Pontosan el tudom képzelni, min kellett önnek keresztülmennie. Alexandra kihallotta a düh mögül az együttérzést, és ettől csak nőtt benne a férfi iránti szeretet, mert érezte a törődést. Ennek ellenére tagadóan megrázta a fejét, elhárítva a sajnálatot. – Nem volt az olyan rossz, amilyennek gondolja. Jóleső, megnyugtató érzés töltötte el ettől az aggódástól, olyannyira, hogy alig tudta magában tartani a férfi iránt hirtelen feltámadt gyengédséget és hálát. De nem tudta szavakba önteni érzéseit, ezért inkább a ruhájához tökéletesen illő retiküljébe nyúlt, és féltő gonddal előhúzott egy aranyláncon lógó súlyos órát. Szent ereklye volt ez Alexandra számára – a legértékesebb hagyaték attól az embertől, akit annak idején imádott. Jordan felé nyújtotta, s amikor az kérdőn nézett rá, magyarázni kezdte: – A nagyapámé volt. Egy skót gróf adta neki, aki csodálta nagyapám filozófiai jártasságát – mondta Alex, s ahogy Jordan széles tenyerébe helyezte a kincset, bepárásodott a tekintete. Hangja elcsuklott a szívszaggató emlékektől. – Ha élne, azt akarná, hogy ez az öné legyen. Méltónak találná önt erre. – Kétlem – jegyezte meg Jordan határozott hangon. – Ó, nem, higgye csak el! Azt mondta annak idején, hogy egy nemes emberbe leszek majd szerelmes.
JUDITH MCNAUGHT
61
VARÁZSLAT
– Azt mondta magának, hogy egy nemesemberbe lesz szerelmes? – kérdezte Jordan elképedve. Alexandra nem tudta, hogy Jordannek komoly gyűjteménye van ennél jóval értékesebb aranyórákból, ezért így folytatta: – Az ön egyik inasát elküldtem az óráért a házunkba, Penrose-hoz. Így került ide az óra. A nagymamája azt mondta, hogy a dolog rendjén van így. Jordan tenyerébe zárta az órát. – Köszönöm – csak ennyit mondott. Alexandra azért szánta rá magát erre a nagyvonalú lépésre, hogy a számára legbecsesebb emléket Jordannek ajándékozza, mert látta, hogy a férfi mennyire kedveli az aranyórákat. De a válasz – a kényszeredett köszönöm – kissé lehangolta. Mintha a herceg nem örülne igazán Alex ajándékának. Kínos csend telepedett közéjük, mint amikor két ember rájön, hogy túl sokat tárt fel önmagából a másik előtt. A hintó lágy ringatózása és a bőséges ebéd megtette a hatását, és Alexandra igencsak elálmosodott. A hintó fényűző belseje ellenére sem találta azonban kellően kényelmesnek az ülést ahhoz, hogy el tudjon aludni. Próbálta fejét a hintó falának támasztani, de a legkisebb zökkenőnél koppant a feje, és minduntalan felébredt. Kinyújtott karját összefonta a mellén, és próbálta fejét az üléstámlára hajtani, de ahogy a hintó belezökkent egy kátyúba, Alex egész felsőteste élesen jobbra billent. Kezével kitámasztva magát az ülésen újra kiegyenesedett. Jordan nevetgélt rajta, és maga mellett megveregetve az ülést így szólt: – Boldoggá tenne, ha elfogadná párnának a vállamat, úrnőm. Alexandra álmosan, de hálásan elfogadta az invitálást, odatelepedett a herceg mellé. Jordan azonban nem csupán a vállát ajánlotta fel neki, hanem átkarolta őt olyan módon, hogy Alex feje nyomban meghitt helyet talált a férfi könyökhajlata és mellkasa között. Úrnőm, ismételte magában Alex álmosan. Milyen kedvesen hangzott ez a herceg szájából. Alex szinte azonnal álomba szenderült. Alkonyodott már, amikor fölébredt, és rémülten fedezte fel, hogy csaknem teljesen rajta fekszik a férfin. Szundikálás közben Jordan időnként változtatott a testhelyzetükön, olyan módon, hogy hátát a hintó falának vetette, lábát pedig átlósan kinyújtotta az ülések között. Alexandra a férfi karjában feküdt, lábai összegabalyodtak Jordanéival, karját pedig a férfi dereka köré fonta. Megrémülve, hogy Jordan felébred, és ebben az illetlen testhelyzetben találja őt, Alexandra óvatosan felemelte fejét a széles mellkasról. Próbálta észrevétlenül kiszabadítani magát, vigyázva, hogy fel ne ébressze, s közben hosszú szempillái alól kémlelte a férfit. Az alvás kisimította a kemény vonásokat a napbarnított arcon, meglágyította a szögletes állkapocs kemény kontúrjait. Így nem tűnt annyira félelmetesnek, sőt csaknem kisfiús volt ez az arc, de... ekkor felébredt! Kinyitotta a szemét, s állát lefelé billentve Alexre nézett. A másodperc törtrészéig zavartan nézett, mintha nem tudná, hol van, aztán elmosolyodott – elragadóan kedves, lankadt mosollyal. – Jól aludt? Alexandra túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy mozdulni merjen, ezért csak bólintott, és megpróbált feltápászkodni. A férfi karja azonban megfeszült, és visszatartotta őt. – Ne menjen el! – mondta, és félig behunyt szemmel egy hosszú pillanatig elidőzött Alex ajkán, majd lassan belenézett a lány tágra nyílt kék szemébe. – Maradjon itt velem. Meg akar csókolni, döbbent rá Alexandra félelemmel vegyes izgalommal, ahogy abba a meleg, kényszerítően hívogató szürke szempárba nézett. Félénken átadta magát a csóknak, s közben érezte, hogy a férfi keze lassan, nyugtatóan és bátorítóan elindul fölfelé, a hátát simogatva. A férfi ajka lágyan mozgott, felfedezőútra indult, s mintha őt is ugyanerre biztatta volna, miközben szabad kezével finoman megtámasztotta hátulról a lány fejét, ujjai a nyakszirtjén kalandoztak, másik kezével pedig továbbra is érzékien simogatta Alex hátát. Végtelenül hosszú, kábító csókban olvadtak össze, mely Alex egész lényét mélyen átjárta, hogy telhetetlenül egyre többet és többet akarjon ebből az érzésből. A férfi nyelve követte a lány ajkának vonalát, lágyan felfedezte a száját, majd gyengéden behatolt és visszahúzódott, incselkedőn és kínzón, mígnem Alexet is elöntötte a vágy, hogy hasonló gyönyört keltsen a másikban, és nyelvével megérintette a férfi ajkát. És ebben a pillanatban a csók féktelenül elszabadult. A férfi hirtelen mozdulattal feszes testéhez ölelte a lányt, keze egyre lejjebb tévedt, és a tompora tájékán végzett köröző mozdulatokat, nyelvét újra és újra a szájüregébe dugta, majd visszahúzta, valami vadul izgató és tiltott ritmusban, amitől a gyönyör tüzes lökései hullámzottak végig Alexandra testén.
JUDITH MCNAUGHT
62
VARÁZSLAT
Egészen addig, amíg a férfi a tenyerébe fogta a mellét, majd kezét a selyemblúz alá csúsztatta. Ám ekkor Alex hirtelen lökéssel kiszabadult az élvezet fojtó gyönyöréből. Inkább meghökkenés és lelkiismeretfurdalás, semmint visszatetszés volt az, ami meghátrálásra késztette. A férfi megragadta Alex mindkét alkarját, miközben a lány próbálta visszafojtani a lélegzetét, majd fejét felemelve zavartan belenézett a parázsló szürke szemekbe. – Megijesztettem önt – suttogta Jordan rekedten. Ez igaz volt bár, de Alexandra a párás férfitekintetben meglátta, hogy mulattatja őt a helyzet, ezért szándékosan tagadta, hogy megrémült volna. Elfogadta a hallgatólagos kihívást, ajkát a férfi ajkára helyezte, és amikor a férfi nyelve újból az ajkai közé csúszott, testével ösztönösen a másik testéhez simult. A férfiból fojtott hang tört elő, mely részint nyögésre, részint nevetésre emlékeztetett, de amikor Alex el akart távolodni tőle, az erős karok még szorosabban fogták őt körül, és a férfi szája még követelőzőbbé vált. Alexandra megadta magát a szájnak és a kezek fölforrósodott követelőzésének, és a testében felébredő vágy teljes kábulatával csókolta vissza a férfit. Amikor Jordan végül elengedte Alexet, legalább olyan szaporán vette a levegőt, mint a lány. Kézfejével végigsimított a felhevült arcon. – Milyen hamvas – suttogta. – Milyen észbontóan ártatlan. Alexandra az „ártatlan” szót „naivnak” értelmezte, és sértetten eltolta magát a férfitól. – Rettentő unalmas lehetek egy ilyen rendkívül tapasztalt férfiú számára, amilyen ön. Jordan azonnal satuba szorította a lány karjait, és visszahúzta őt magához. – Ez bók volt! – magyarázta kemény hangon, arca néhány centire volt csak az övétől, és a hangja olyan feszült volt, hogy a lány egy pillanatig elgondolkodott, milyen lehet az, amikor ez az ember valóban ingerült. Kicsit meg is rázta a lányt, miközben röviden tisztázta a szó jelentését: – Romlatlan, makulátlan; mesterkéltségtől, színleléstől mentes. Így már érthető? – Tökéletesen – felelte Alexandra, nem is annyira a szavaktól, inkább a tónustól visszakozva, majd felfogva az egész helyzet abszurditását, hirtelen elnevette magát. – Most tulajdonképpen arról vitatkozunk, hogy milyen szeretni való vagyok? A lány ellenállhatatlan mosolya nyomban elűzte Jordan pillanatnyi indulatát, és ha vonakodva is, de némi mosolyt csalt az arcára. – Nos, valami ilyesmiről – felelte gyengéden, némi belső rezignációval, mert közben véglegesen szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a továbbiakban fölösleges úgy tennie, mintha a testét nem kerítette volna hatalmába a lüktető vágy. A lány visszahajtotta fejét a férfi mellkasára, miközben ő a semmibe révedve sorra vette magában az összes logikus érvet, hogy miért is követne el súlyos hibát, ha aznap éjszaka ágyába vinné a lányt: Túlzottan fiatal, naiv és idealista. Én azonban egyik sem vagyok... Szerelemre vágyik. Én meg a testére. Azt várja tőlem, hogy szerelmet adjak neki. Számomra azonban „szerelem” csak és kizárólag az ágyban létezik. Belém szeretett. Nekem azonban eszem ágában sincs a nyakamba venni egy szerelemittas gyereklányt. Másfelől azonban: Akar engem! Én pedig akarom őt! Jordan tehát meghozta döntését, és állát leszegve a lányra nézett. – Alexandra? Ahogy a lány érdeklődve felnézett, Jordan nyugodt, tárgyszerű hangon így szólt:
JUDITH MCNAUGHT
63
VARÁZSLAT
– Tudja ön, hogyan kell gyermeket nemzeni? A váratlan kérdésre Alex zavartan elnevette magát, és mélyen elpirult. – Ezt... ezt most muszáj nekünk megtárgyalnunk? Jordan elmosolyodott. – Erre a kérdésre tegnap még azt válaszoltam volna, hogy nem. Egy órával ezelőtt bizonytalan lettem volna. Most viszont azt mondom: igen, muszáj! – És mitől változott meg ennyire a véleménye? Most Jordan jött zavarba. – A csókolózásunktól – mondta ki némi szünet után, köntörfalazás nélkül. – És mi köze mindennek a gyerekekhez? Jordan hátrahajtotta a fejét, szemét lehunyta, és némiképp elcsüggedve felsóhajtott. – Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja kérdezni. Alexandra pár pillanatig elnézte a férfi fura arckifejezését, majd felült, és öntudatosan kisimította ruhája gyűrődéseit. Mary Ellen valamikor két évvel ezelőtt megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy a gyerekeket ugyanúgy csinálják, mint ahogy a kutyakölyköket, de Alexandra finoman pallérozott elméje visszautasította ezt a viszolyogtató képtelenséget. Ember így nem viselkedhet, efelől meg volt győződve, és csak az ilyen hóbortos fruskák, mint Mary Ellen, hihetnek az efféle képtelen dolgokban. De hát Mary Ellen abban is hitt, hogy ha az ember hátat fordít a szivárványnak, az szerencsétlenséget hoz, és hogy a gombák kalapja alatt tündérek ugrabugrálnak. Éppen ezért Mary Ellen, ha szivárványt látott az égen, csakis hátrafelé közlekedett, gombát pedig egyáltalán nem volt hajlandó enni. Alexandra lopva a férjére pillantott, és elhatározta, hogy feltesz neki egy egyszerű kérdést egy olyan dologról, amellyel kapcsolatban a fiatal lányokat tudatlanságban szokták tartani, de amiről úgy érezte, neki mégiscsak tudnia kell. Nagyapja gyakran mondogatta: a tudatlanság betegség, amelynek egyetlen ellenszere van: a kérdezés, így hát Alexandra ártatlan őszinteséggel így fordult férjéhez: – És, hogyan kell gyereket csinálni? Jordan egy pillanatra hátrahőkölt, válaszra nyitotta a száját, de aztán valamiért mégis képtelen volt megszólalni. Alexandra először nem tudta mire vélni ezt a fura hallgatást, de aztán minden megvilágosodott előtte. Rosszallóan megcsóválta a fejét, és együtt érző sóhajjal fejezte ki csalódottságát kettejük kölcsönös tudatlansága okán: – Maga sem tudja, igaz? Pisztolylövésként dördült el Jordan harsány nevetése, fejét hátravetette, egész testét fékezhetetlen nevetés rázta, s nagy erőfeszítésébe került, hogy annyi levegőt pumpáljon a tüdejébe, hogy egyáltalán képes legyen megszólalni: – De igen, Alexandra, én tudom – mondta, és ekkor az jutott eszébe, hogy egy egész év alatt nem nevet annyit, mint amennyit az utóbbi egy hétben nevetett, amióta megismerte ezt a páratlan teremtést. Alexandra megbántódott kissé a zabolátlan harsányságtól, és megszeppenve kérdezte: – Miért, hogyan kell csinálni? A vidámság még ott csillogott Jordan szemében, amikor lassan elkomolyodva megsimogatta a lány arcát, és gyöngéden hátrasimította selymes haját. Különös, fátyolos hangon szólalt meg: – Ma éjjel megmutatom, hogyan kell csinálni. Több szó nem esett köztük, miközben a hintó lekanyarodott az útról, és behajtott egy fogadó fényesen megvilágított belső udvarára, ahol az ablakokból hívogató fények szűrődtek ki.
JUDITH MCNAUGHT
64
VARÁZSLAT
Tízedik fejezet
Vidám gyertyafény táncolt a kandallópárkányon és az alacsony asztalon, melyről éppen az imént szedte le a szobalány a vacsoraedényeket. Alexandra egy mintás pamutszövettel borított kanapéra kucorodott, maga alá húzta harisnyás lábát, s ahogy Jordan karjába gömbölyödött, megállapította magában, hogy soha ilyen pompás és meghitt kényelemben nem volt része. Ajkához emelte poharát, belekortyintott a borba, melyet Jordan tukmált rá az elmúlt egy órában, s azon törte a fejét, vajon a férfi mikor óhajt visszavonulni saját szobájába. Persze az sem egészen biztos, hogy vane ezúttal saját külön szobája. Amikor Alex a vacsora előtti tisztálkodását végezte, a férfi egy, a szobához tartozó kicsi helyiségben mosakodott, amely voltaképpen csak egy kis bemélyedés volt, melyet nyilvánvalóan az inasnak vagy a hölgyek komornáinak tartottak fenn, normális esetben. Alexandrának azonban nem volt komornája, tökéletesen elboldogult saját maga is, Jordan pedig azt mondta, hogy rövid utazásoknál inkább otthon hagyja az inasát. Mivel tehát ezúttal egyiküknek sem volt szolgálójuk, Alex okkal tűnődött azon, vajon annyira tele lenne a fogadó, hogy Jordan kénytelen a csatolt kis helyiségben tölteni az éjszakát? Tűzfény táncolt a rostélyon, elkergette a tavaszi este hűvösét, még meghittebbé téve a szoba hangulatát, s Alexandra gondolatai ekkor az éjszakai elhelyezésről a gyerekekre kalandoztak. Jordan megígérte, hogy aznap éjjel megmutatja, hogyan kell kisbabát csinálni. Alex el nem tudta képzelni, hogy házasemberek miért titokzatoskodnak annyit a módszert illetően. Pedig hát igazán nem lehet ez valami borzasztó dolog, hiszen az angol házaspárok szorgosan gyakorolják, másként aligha gyarapodna ilyen szépen az ország lakossága. De talán éppen azért kezelik a dolgot ilyen bizalmasan, mert a magasabb körökben nem kedvelik az ilyen Alexandra-féle lányokat, akik nyakra-főre babát akarnának, férjjel vagy éppenséggel férj nélkül, csak úgy a saját fejük után menve. Nyilvánvalóan erről van szó, következtette ki Alexandra logikai úton. Az idők kezdetétől fogva a férfiak alkotják a szabályokat, és nyilvánvalóan ők rendelkeztek arról is, hogy egy lány „romlottnak” tekintendő, ha férj nélkül szül gyermeket. És ez így is van rendjén. Habár... az elmélet bizonyos pontokon vitatható... Egy baba! – gondolta csendes vágyódással. Alexandrát egyke létére kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el már pusztán csak a gondolat is, hogy egy barna hajú fiúcskát magához ölelhessen és dédelgethessen. Ráadásul éppen eleget olvasott a történelemből arról, hogy mennyire fontos a fiú utód a címmel, ranggal felruházott férfiak számára – különösen egy olyan illusztris személy esetében, mint Jordan. A hirtelen felismerés, hogy éppen ő lehet az, aki e nemes férfiút megajándékozhatja örökössel, olyan elsöprő erejű büszkeséggel és örömmel töltötte el, amit alig tudott magában tartani. Seprűs szempillái alól lopva a férfira pillantott, és a szíve nagyot dobbant. A férfi a párnákra dőlve terpeszkedett, fehér inge félig nyitva izmos mellkasán, napbarnított bőre aranybarnán csillogott a tűz fényében. Sötét, enyhén göndör hajával, markáns metszésű arcvonásaival és csodálatos testfelépítésével olyan volt Alexandra szemében, mint egy valódi istenség. Alexandra azon töprengett, vajon mennyire lépi át az illendőség határait azzal, hogy így hozzásimul a férfihoz, hogy elfogadja a csókját. De hát mit lehet tenni, ha egyszer ez az ember oly ellenállhatatlanul gyönyörű, nyugtatgatta magát. És emellett mégiscsak a férje. Isten és ember színe előtt tettek esküt, úgyhogy voltaképpen semmi ok arra, hogy Alex úgy tegyen, mintha kellemetlennek találná a férfi iránta tanúsított vonzalmát. Nagypapája nyilvánvalóan aggódott annak idején, hogy a szülők rossz példája megmérgezi Alex házaséletét is, és ezért óvatosan, de következetesen igyekezett rávezetni unokáját, hogyan kezelje majd a házasságot. – Két nagy hibát követnek el az emberek, amikor eljön az ideje a házasságnak – mondogatta gyakran. – Az első, hogy nem megfelelő társat választanak. A második, hogy megtalálják ugyan az igazit, de megtagadnak tőle fontos dolgokat, legfőképpen a szerelmet. Tanuld meg, kis unokám, ha megadod a férjednek a feltétlen szeretetet, akkor ő sem tagadhatja meg, hogy viszontszeressen.
JUDITH MCNAUGHT
65
VARÁZSLAT
Jordannek mindeközben jóval gyakorlatiasabb gondolatok jártak a fejében. Azon töprengett, hogyan kellene levetkőztetnie a lányt, anélkül, hogy halálra rémítené őt. Alexandra a feje búbján érezte a férfi ajkának simogatását, és elmosolyodott a belső örömtől, noha nem lepte meg a kedvesség, mert Jordan ezen az estén elég gyakran csókolgatta őt ilyen módon. Kisvártatva azonban megriadt kissé, amikor a férfi kivette a kezéből a boros poharat, és ugyanazzal a mozdulattal az ölébe vonta őt, majd hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. De ennél is jobban megrökönyödött, amikor percekkel később a csókolózás abbamaradt, és Jordan nyugodt, de határozott hangon azt javasolta, hogy vonuljon a szoba sarkát elválasztó rekeszfal mögé, és öltse magára hálóköntösét. Alexandra lázasan törte a fejét, vajon melyik köntös volna a legkevésbé illetlen az utazóbőröndben lapuló gazdag ruhatárból, melyet a francia varrónő állított össze számára a nászútra. Fölállt, és zavartan rákérdezett: – Ön hol fog aludni? – Ön mellett – felelte Jordan kissé gúnyosan. Alexandra szeme gyanakodva résnyire szűkült. Valami azt súgta neki, hogy ez a példátlan döntés a férfi részéről, hogy mellette kívánja eltölteni az éjszakát, valamilyen módon összefügghet a babacsinálás misztériumával, és hirtelenjében úgy érezte, hogy most már talán nem is akar annyira belelátni ennek a furcsa titoknak a mélyébe. Egyelőre legalábbis nem. – Nem volna jobb, ha a saját, kényelmes ágyában aludna? – pedzegette reménykedve. – A babacsináláshoz egy ágyra van szükség, nem kettőre – magyarázta a férfi türelmesen. Alexandra aggodalmasan vonta össze a szemöldökét. – Miért? – Hamarosan megmutatom önnek, miért. – Nem lehetne inkább most rögtön megmondani? – kötötte az ebet a karóhoz Alex. Jordan fura, fojtott hangot hallatott, de nyílt tekintettel nézett rá. – Tartok tőle, nem. Jordan figyelte, ahogy a lány vonakodva ugyan, de megindul a paraván felé, és képtelen volt elfojtani mosolyát, ahogy elnézte a merev vállakat és a lágyan ringó csípőt. Kezd megriadni, állapította meg együttérzéssel, pedig tulajdonképpen még hozzá sem ért. Nyilvánvaló, hogy a nők születésüktől fogva rendelkeznek valamiféle hatodik érzékkel, mely figyelmezteti őket, hogy a férfi veszedelmes és megbízhatatlan fenevad attól a pillanattól kezdve, hogy a nőt nem védi ruházatának sokrétegű páncélzata. Alexandra tele van csodálkozással, gondolta magában Jordan, ahogy tűnődve a rekeszfal felé nézett. Egy tudós alapossága, egy ártatlan teremtés szíve és egy bölcs intelligenciája lakozik benne. Az egyik percben elég bátor és vakmerő ahhoz, hogy fegyvert szegezzen a Jordanre támadó rablóra, és habozás nélkül megölje, a másik pillanatban meg elájul a sokkhatástól, hogy megölt egy embert. Egy tudós tárgyilagos elfogulatlanságával hozza szóba a szex témáját, majd amikor eljön az ideje, hogy a gyakorlatba is átültesse a dolgot, reszket a félelemtől és húzza az időt. A lány félénksége zavarta Jordant, de nem annyira, hogy eltántorítsa őt vágya kielégítésétől. Jóllehet Alexandra lényegesen fiatalabb, mint azok a tapasztalt nagyvilági nők, akikkel Jordannek eladdig dolga akadt, ugyanakkor Alex, évei számát tekintve, elég idős ahhoz, hogy házaséletet éljen és gyermeket foganjon. És még valami, győzködte magát Jordan: igazán busásan megfizetett az aznap esti kiváltságért, hogy a szűz lányt magáévá tegye, hiszen mégiscsak elvette feleségül, s maga mellé emelte őt a nagyhercegi családba. Ám mindettől függetlenül, ahogy múltak a másodpercek, Jordan lelkesedése fokozatosan csökkent az aznap éjszakai szeretkezést illetően. Két ok miatt is. Először is: Alexandrának fogalma sincs arról, hogy Jordan voltaképpen mit is akar vele csinálni, és amikor rájön erre, akkor az ijedtsége akár még ellenállássá is fajulhat. Másodszor még ha nem is következne be ilyesmi, Jordannek nem volt túl nagy kedve egy tapasztalatlan gyereklányt ágyba vinni, és az elejétől kezdve kitanítani a szerelem kifinomult művészetére. Más férfiaktól eltérően Jordan nem vetette ki hálóját ártatlan szüzekre, sokkal inkább a tapasztaltabb hölgyeket kedvelte – az érzéki, kifinomult partnereket, akik pontosan tudják, hogyan járjanak a kedvében, és akik félénkség és tartózkodás nélkül adják át magukat a kapott gyönyöröknek. Az a tény, hogy ezek a nők többnyire a herceg rájuk is átsugárzó hírneve vagy népszerűsége miatt vonzódtak hozzá, különösebben nem zavarta őt. Elvégre ő is akart tőlük valamit, érthető, hogy nekik is vannak elvárásaik, hiszen, lássuk be, ez a csodálatos világ mégiscsak az önérdek tengelye körül forog. De
JUDITH MCNAUGHT
66
VARÁZSLAT
bármi is vonzotta őt ezekhez a nőkhöz, a szenvedély kölcsönös csillapítása után Jordan szerette, ha a saját ágyában egymaga térhet nyugovóra. A neszezés abbamaradt a rekeszfal mögött, s ebből Jordan tudta, hogy Alexandra befejezte az átöltözést, és csak azért nem lép elő a takarásból, mert borzasztóan szégyelli magát a hálóköntösében. Jordan úgy vélte, a legtöbb, amit pillanatnyilag tehet a lányért, ha a ruhájáról – vagy annak hiányáról – kezd el vele társalogni, méghozzá nyugodt, tárgyilagos hangnemben. Ezért felállt, átment a másik sarokba, hogy töltsön magának egy pohár bort, majd határozott és elszánt hangon így szólt: – Alexandra, segítsek az átöltözésben? – Nem, dehogy! – jött azonnal a kétségbeesett válasz. – Én... én épp most lettem kész. – Akkor lépjen elő, ha kérhetem. – Nem lehet! Sajnos ugyanis az a tébolyult francia varrónő, akit az ön nagymamája szabadított rám, telerakott engem lyukakkal. – Lyukakkal? – kérdezett vissza Jordan meghökkenve. Borosüveggel a kezében a rekeszfal felé kémlelt. – Miféle lyukakkal? Alexandra előlépett, és Jordan meredten nézett a lány szégyentől pirosló, méltatlankodó arcára, majd tekintete a csillogó szatén hálóing merész kivágására tévedt. – Ezen a hálóingen – mutatott a lány panaszosan a feltárulkozó ruhaderékra – lyukat vágtak a mellrészen. A kék ruhának négyszögletes lyukat hasítottak a hátulján. A sárga pedig – tette hozzá kétségbeesetten –, na, hát, az aztán a legrosszabb! Annak a hátulján is van lyuk, meg az elején is, és az oldalát felhasították egészen a térdemig! Ennek a francia szabónőnek – fejezte be komoran – nem szabadna ollót adni a kezébe! Jordan hangosan felnevetett, magához vonta Alexet, és beletemetkezett a lány illatos hajzuhatagába, miközben a válla is rázkódott a nevetéstől. És ebben a pillanatban az összes, múltban felgyülemlett, megátalkodott cinizmusa kezdett elpárologni. – Ó, Alex! – sóhajtotta. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen teremtés valóban létezik! Mivel Alexandra nem érezte magát felelősnek ezekért a lehetetlen öltözékekért, ezért nem vette személyes sértésnek, hogy a másik kineveti őt, de baljós hangon figyelmeztette a herceget: – Nem fog nevetni, amikor meglátja a többit is, amelyekért egy vagyont fizetett ki ennek a nőnek. Jordannek emberfölötti erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa kirobbanni készülő nevetését, legalább annyira, hogy belenézhessen a lány zavart és dühös szemébe. – Miért mondja ezt? – Azért, mert a többi ruha meg olyan áttetsző, hogy keresztül lehet látni rajtuk, mint az ablakon. – Ablako...? – Jordanből most másodszor robbant ki a nevetés. Válla hevesen rázkódott, karjába kapta a lányt, és ismét magával ragadta ennek a teremtésnek a végtelen mesterkéletlensége és különleges észjárása. Az ágyhoz vitte, de amikor kihúzta karját a térde alól, a lábak a combjára csúsztak, érintve Jordan kiálló merevségét, amitől a lány azonnal megriadt. Elbizonytalanodva és ijedten kutatta a férfiarcot, mintha hirtelen rádöbbent volna a merev testrész jelentésére. – Mit szándékozik tenni velem? – suttogta remegve. – Szeretkezni fogok önnel – felelte Jordan gyengéden és szándékos tétovasággal. A lány teljes testében remegett. – Hogyan? Jordan biztatóan elmosolyodott, mintha őt is megérintette volna a hatalmas, nedves szemekből sugárzó ártatlanság és rémület. – Majd közben elmagyarázom – ígérte, de amikor látta, hogy ez a válasz nem elégíti ki a lányt, hozzátette: – Leegyszerűsítve a dolgot, arról van szó, hogy a mag, amelyből a baba fogan, bennem van, és ezt hamarosan áthelyezem önbe. De azt nem tudhatjuk bizonyosan, hogy éppen most keletkezik-e ebből a magból baba. Alexandra – tette hozzá szelíd határozottsággal, mert sejtette, hogy a most következő dolgokat a lány óhatatlanul is „bűnösnek” fogja találni –, szavamat adom rá, hogy amit most teszünk, abban semmi „rossz” nincs. Az emberek gyakran csinálják ezt, függetlenül attól, hogy akarnak-e babát vagy sem. – Tényleg csinálják? – kérdezte szívfacsaró bizalommal. – Miért? Jordan visszafojtott egy mosolyt, és elkezdte kioldozni a selyemszalagot a lány mellén. – Azért, mert jó nekik – felelte egyszerűen. Jordan a lány vállára helyezte a kezét, és még mielőtt Alexandra ráeszmélhetett volna, hogy mi történik, a csillogó atlaszselyem hálóköntös lecsúszott meztelen testéről, és a lába elé hullott. Jordan lélegzete elállt, ahogy megpillantotta a lány testének váratlan tökéletességét. Karcsú volt, ám a melle meglepően telt, dereka parányi, lába hosszú és formás.
JUDITH MCNAUGHT
67
VARÁZSLAT
Alex lehajtotta a fejét, jéggé dermedt a félelemtől és zavartól, amelyet a férje tekintete okozott, meredten bámult a földön heverő hálóköntösére, és kimondhatatlanul megkönnyebbült, amikor Jordan megfogta, és az ágyába emelte. Kapva kapott a könnyű ágynemű kínálta menedéken, álláig magára húzta a lepedőt, és gyorsan másfelé nézett, amikor meglátta, hogy Jordan vetkőzni kezd az ágy mellett. Próbálta magát szigorúan emlékeztetni arra, hogy az emberek az idők kezdete óta ilyen módon csinálnak babát, így hát semmi bizarr vagy csúf dolog nem lehet abban, amit most Jordan vele elkövetni készül. Továbbá hitvesi kötelessége, hogy örökössel ajándékozza meg a férjét, és megbocsáthatatlan vétek lenne a részéről, ha rögtön a házasságuk kezdetén megpróbálna kibújni e kötelesség alól. Ám mindezen értelmes következtetések ellenére, amikor a férfi mellé bújt az ágyban és fölébe hajolt, Alex szíve őrülten kalapálni kezdett. – Mi... mit fog most csinálni? – kérdezte rettegve, és képtelen volt levenni a szemét a fölébe tornyosuló napbarnított, izmos mellkasról. Jordan gyöngéden felemelte a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Meg fogom csókolni, és magamhoz ölelem – felelte bársonyosan lágy és dédelgető hangon. – És meg fogom érinteni. Később teszek valami olyat, ami egy pillanatig fájni fog, de csak egy pillanatig – ígérte. – Szólni fogok előtte – tette hozzá, hogy idejében előkészítse a lányt a kellemetlenségre. Alex szeme kitágult a fájdalom említésére, de amikor megszólalt, már sokkal inkább a férfi miatt aggódott, semmint saját maga miatt: – És magának is fájni fog? – Nem. Jordan arra számított, hogy a lány ellenkezni, küzdeni fog a döntő pillanatokban, ehelyett Alexandra tétován elmosolyodott, és ujjaival félénken megsimogatta a férfi arcát. – Ennek örülök – mondta halkan. – Nem szeretnék önnek fájdalmat okozni. A gyengédség és a vágy hatalmas hulláma öntötte el Jordant és fojtogatta a torkát, lehajolt, és tüzes, felkavaró csókkal tapadt a lány puha ajkára. Próbált lassabb tempót diktálni magának, és tudatosan enyhítette a nyomást a lány ajkán, tantaluszi kínokat okozva saját magának a visszafogottsággal, s egészen finoman érintette a puha ajkat, kezével közben érzékien cirógatta a nyakszirtjét. Nyelve tapogatózva keresgélt az ajkak remegő rése között, és amikor utat talált, behatolt, és találkozott a lány nyelvével, miközben keze most már erőteljesen szorította a nyakszirtet. Alexandra, ösztöneire hagyatkozva és az ereiben szétáradó gyönyörtől vezérelve, a férfi karjába simult, és ebben a pillanatban az erős karok körülzárták őt, csípője eggyé olvadt a férfi megkeményedett kontúrjaival. Ahogy a lány teste riadtan megfeszült a kemény hímtag fenyegető érintésétől, és ösztönösen megpróbált visszakozni, a férfi keze nyugtatóan cirógatni kezdte Alex gerincét, miközben gyengéd, de határozott szorítással ölelte őt magához. Alexandra ellazult a szorító ölelésben, de amikor a férfi keze visszasiklott a mellére, megint megszólalt a vészcsengő, és Alex újból ösztönösen visszahőkölt az érintéstől. Jordan ezúttal kényszeredetten levette ajkát a lány szájáról. Fejét felemelve mélyen belenézett a riadt, kék szemekbe, hüvelykujját gyengéden végigsimította Alex állkapcsának elegáns ívén. – Ne féljen tőlem, édes szerelmem! Alexandra tétovázott, varázslatos szeme kutatva fürkészte Jordan tekintetét, mintha a férfi sötét lelkének mélységeit kutatná – Jordan-nek legalábbis ez a nyugtalanító érzése támadt. A lány azonban mintha mást látott volna ebben a tekintetben, mert gyengéden így szólt: – Ön soha nem tenne olyat, amivel ártana nekem, én ezt pontosan tudom. Kívülről keménynek látszik, de belülről csodálatos. Ezek a szavak egészen érzékeny húrokat pendítettek meg Jordan lelkének legmélyén. Visszafojtott sóhajjal lehajolt, majd szája hirtelen vad vággyal tapadt a lány ajkára. A szenvedély ezúttal Alexet is hatalmába kerítette, ajka megadóan nyílt szét, mohón fogadta be a férfi nyelvét és adta oda a sajátját, szorosan magához ölelve a férfitestet. Anélkül, hogy Jordan megszakította volna a csókot, keze a lány karjáról a bordák felé kalandozott, majd felfelé, mígnem újra megérkezett a mellekhez, hüvelykujja körözve a mellbimbókat cirógatta, s tenyerén érezte a bimbók büszke merevedését. Csókkal borította a lány halántékát, szemét, arcát, majd orrát Alex kecses nyakához dörzsölte, nyelvével megérintette az érzékeny fülcimpát, és érezte, ahogy a lány teste erősen az övéhez simul. Nyelvük összeforrt, és a lány felnyögött az édes vágytól, körmei a férfi karjába vájtak.
JUDITH MCNAUGHT
68
VARÁZSLAT
Jordan ajka követte a lány nyakának hajlatát, majd oda tévedt, ahol az előbb a keze járt, megcsókolta a lány mellét, lassan szájába vette a megkeményedett mellbimbót, nyelvével játszadozott vele, csigázva a lányt, kezével és szájával egyaránt. Ujjai ekkor a hajfürtjei közé siklottak a tarkóján, közben közelebb vonta magához a melleket, és amikor ajkával a mellbimbóra tapadt, gyönyörűséggel érezte, ahogy a lány egész teste erőteljesen hozzásimul. Csókjai ezt követően a lapos hasat borították el, keze szüntelenül járt fel s alá, hol a melleket, hol a csípőt simogatta, végül felemelte a fejét. A lány gyönyörtől és csodától kábultan nézett Jordan perzselő tekintetébe, ösztönösen érzékelte a rendkívüli odaadást, amellyel a férfi bánt vele, nem tudván, milyen gyakorlott szakértelem mozgatja a kezet és az ajkat, aminek hatására most már egész teste lángban égett. Csak azt tudta, hogy a szerelem teljességgel magával ragadta, és hogy semmi mást nem kíván jobban, mint viszonozni a férfinak ugyanazt a csodálatos gyönyörérzést, amelyet tőle kap. És amikor Jordan érzéki ajkát ismét a szájához közelítette, és így suttogott: – Csókoljon meg, szerelmem –, Alexandra a legboldogabb odaadással tett eleget a kérésnek. Színtiszta ösztöntől vezérelve és abban a hitben, hogy ami őbenne csodás élvezetet kelt, ugyanolyan gyönyörrel ajándékozza meg a férfit is, Alexandra öntudatlanul bevetette minden csáberejét. Perzselő hévvel csókolta meg a férfit, keze a tarkójára simult, és pontosan úgy csókolta a másikat, ahogy az imént tőle megtapasztalta, nyelvét végighúzta az ajkán, majd behatolt a résen, és lélegzetelállító csókkal tapadt a szájára. Alexandra heves csókjának hatására Jordan visszahanyatlott a párnára, miközben a lány feltámaszkodott a könyökére, és fölé hajolt, édes csókokkal borítva homlokát, szemét, arcát, keze pedig mellkasának sötét szerzetében vándorolt. Ujjai játékosan kalandoztak fel s alá, ajkával megérintette a mellbimbóit, majd merészen a fülcimpájára lehelt izgató csókot. A lány tenyere alatt Jordan szíve egyre hevesebben dörömbölt a mellkasában, miközben Alex egyre jobban nekibátorodva, csókjaival már a férfi izmos mellkasán járt, mígnem elérkezett a mellbimbókig. Amikor szájába vette az egyiket, éles, reszelős, fojtott sóhaj tört elő a férfiból, és az izmai ösztönösen megfeszültek. Olyan volt a férfi bőre, mint a nyers szatén, és Alexandra felfedezte az ízét és a szövedékét ennek a bőrnek, miközben élvezte, hogy a férfi keze a hajfürtjeivel játszadozik. Ahogy Alex incselkedve tovább csókolta a férfitestet, és ajkával lefelé haladt a lapos, izmos has felé, Jordan olyan hangot hallatott, amely részint nevetésnek hatott, részint nyögésnek, majd hirtelen felkapta a lányt, átgördült vele, és fölébe kerekedett. A férfi minden pórusát átjárta a szenvedély, és maga sem értette, hogyan vált egyik pillanatról a másikra csábítóból elcsábítottá. Annyit tudott csak, hogy ez az elbűvölő lány, akit ágyba vitt, hirtelen tündöklően izgató asszonnyá lett, aki tudatosan kergeti őt a vágy őrületébe. Jordan kiéhezetten nyitotta ki száját, miközben a keze a lány csípőjére, majd combjára csúszott, és megérintette a göndör háromszöget a lábai között. A lány megmerevedett ettől az intim érintéstől, és hirtelen összezárta a lábait, fejét pedig vadul megrázta. Jordan hatalmas erőfeszítéssel, mely csaknem lecsapolta nedveit, lassan és csillapítóan felemelte a lány fejét, és mélyen a szemébe nézett. – Ne féljen tőlem, kedves – mondta lüktető suttogással, s közben keze gyengéd, de hajthatatlan mozdulatokkal a legérzékenyebb helyet kezdte dédelgetni, ujjaival felkutatva a nedves, meleg bejáratot. – Bízzon bennem! Egy tétova pillanat múltán Alexandra merevsége eltűnt a végtagjaiból, és a combok édesen szétnyíltak. Jordan az első pillanattól fogva tudatosan számolt azzal, hogy a lány küzdeni fog és ellenáll, amikor az ölelésnek ebbe az intim stádiumába jutnak. Ehelyett fenntartás nélkül adta oda magát, leküzdve saját belső félelmeit is, és végsőkig bízva benne, hogy a férfi nem fog bajt okozni. A gyöngédség hullámai, melyeket az ártatlanul csábító teremtés megindító tekintete keltett Jordanben, szinte már túllépték az elviselhetőség határait. A férfi meredten nézte őt, szinte alázatossá vált ettől az édes, magatehetetlen odaadástól, a lány lehunyta szemét, arcával a férfi mellkasába temetkezett, miközben Jordan ujjai játékosan és gyengéden készítették elő maga számára a behatolást. Alex erősen Jordan felkarjába kapaszkodott. A perzselő vágy és a vélhetően bekövetkező fájdalomtól való félelem keveredett Alexben, amikor Jordan fölébe tornyosult. Saját testsúlyát alkarjára terhelve kezébe fogta a lány arcát, lüktető hímtagja az édes testnyílásnál meredezett. – Alex – nyögte sajgó hangon, mely még a saját fülének is idegenül hangzott.
JUDITH MCNAUGHT
69
VARÁZSLAT
A lány hosszú szempillái rebbenve nyíltak szét. Apró, ijedt pihegéssel lélegzett, de ahelyett, hogy szemét lehunyta volna, tekintete egyenesen a férfiéra szegeződött, mintha biztatást és vigaszt keresett volna ugyanannál az embernél, aki éppen fájdalmat készül okozni neki. Jordan lassan mozgott a csípőjével, apró kis lökésekkel haladt befelé, egyre mélyebben a szoros melegségbe, amíg el nem érte azt az akadályt, amely a további behatolást gátolta, és amelyet gyengéd, szelíd nyomással már nem lehetett áttörni. Az a remény, hogy fájdalommentes, könnyű behatolás lesz, e pillanatban szertefoszlott. Jordan felemelte a lány csípőjét, és csaknem teljesen visszahúzta hímtagját, majd remegő csókokkal borította a lány ajkát. – Ne haragudjon, édesem – suttogta fátyolos hangon. Erősen tartva a lányt, gyors mozdulattal újra beléhatolt. A lány teste ívben megfeszült, a könnyű sikoly, mely elhagyta ajkát, a férfi szívéig hatolt, de a lány egyetlen mozdulattal sem próbálta ellökni magától a fájdalmat okozó férfitestet. Ehelyett odaadóan engedelmeskedett, és hálásan fogadta a férfi csillapító becézgetéseit. Alexandra görcsösen nyeldekelve kinyitotta könnyektől csillogó szemét, s csodálkozva és megkönnyebbülve érzékelte, hogy a fájdalom gyorsan alábbhagy. Férje szép arca komor volt a szenvedélytől és az együttérzéstől. Alex átölelte őt. – Nem is volt olyan rossz – suttogta. Az a gesztus, hogy még a lány az, aki ebben a helyzetben őt próbálja vigasztalni, egészen meglágyította Jordant. A cinizmus és a rideg távolságtartás, mely áthatolhatatlan falként vette őt körül az elmúlt csaknem huszonhét évben, elkezdett teljességgel szertefoszlani, és egyetlen nagy hullámmal belemosódott abba az önzetlen szenvedélybe, amely Jordan minden pórusát átjárta. Kínos lassúsággal kezdett el mozogni odabent, óvatosan behatolt a lány testébe, majd visszahúzódott, hogy lassan újra előrenyomuljon, s közben nézte a kedves, kipirult arcot, amint a lány ösztönösen elkezdett együtt mozogni vele. Alex körme a férfi izmos hátába mélyedt, s remegő igyekezettel adta át magát kemény testének, ritmikusan követelőző lökéseinek, miközben a lány fékezhetetlen belső izgalma a vágy gyors, szúrós nyilallásaival ostromolta egész testét. – Ne küzdjön, kedvesem! – suttogta Jordan fátyolos hangon, válla és karja megfeszült, ahogy visszafogta magát, mellkasa hullámzott minden egyes súlyos lélegzetvételekor. Folyamatosan gyorsította a ritmikus lökések tempóját. – Csak engedje, hogy megtörténjen. Eksztatikus robbanás zajlott Alexandrában, az örömmámor szétáradt ereiben, teste görcsbe rándult, és felsikoltott. Ugyanebben a pillanatban Jordan karja körülölelte őt, és a férfi hímtagja mélyen beléhatolt. Ekkor történt meg a vulkánszerű kitörés, s a mag olyan erővel ömlött bele a befogadó melegségbe, hogy Alex teste újra és újra beleremegett. A gyönyör rángásai még tartottak, amikor Jordan gyengéden elemelte testsúlyát a lányról, oldalra fordult, de úgy, hogy magával forgatta a testéhez tapadó női testet. Alexandra lassan tért magához az édes, forró belefeledkezésből, mellyel a férfi megajándékozta őt, hogy aztán végül felmérje, hol is van tulajdonképpen. Ahogy az óvó ölelésben feküdt, fejét befészkelve a férfi álla alá, arra gondolt, hogy el nem tudta volna képzelni a szerelemnek ezt a fokát. Még ekkor is érezte az intim cirógatások melegét, a férfi vad, forró csókjait. Csaknem attól a pillanattól kezdve, hogy Jordan odabújt mellé az ágyba, Alexandra ösztönösen érezte, hogy a férfi kívánja és akarja őt, de azt nem egészen értette, hogy voltaképpen mi is az, amit vár tőle. Most már tudta. A tiszta gyönyörnek ezt a robbanását akarta – és azt akarta, hogy ebben a gyönyörben neki, Alexandrának is része lehessen. Büszkeség és öröm töltötte el Alexet a tudattól, hogy képes volt mindezzel megajándékozni a férfit. Képes volt ezt az erős férfitestet megremegtetni, ahogy a saját teste is megremegett a másikétól, és képes volt olyan gyönyörben részesíteni a másikat, hogy elakadjon a lélegzete a gyönyörűségtől. Nem okozott számára szégyenérzetet az a szertelenség, amellyel viszonozta a férfi szenvedélyét. A szerelem azt jelenti, hogy mindent odaadunk, és nem tartunk vissza semmit, ahogy nagyapja magyarázta annak idején. Azt jelenti, hogy a boldogságunkat rábízzuk a másikra, és viszonzásképpen teljes felelősséget vállalunk a másik ember boldogságáért. És Alex ezen az éjszakán mindkettőt megélte. Gondolatai a babára kalandoztak. Soha nem értette, hogyan lehetséges, hogy egyes pároknak olykor elhatározásuk ellenére születik gyermekük. Most itt volt a magyarázat: nyilván nem tudnak ellenállni, hogy ágyba bújjanak, és élvezzék ezt a fenséges dolgot, amelyet Jordan „szerelmeskedésnek” nevezett. Jordan kicsit megmozdult, s szelíd pillantást vetett feleségére. A gyertyafényben szembeszökő volt a lány arcának tisztasága. Hihetetlenül hosszú szempillái mint göndör legyezők pihentek sima arca fölött; a lány törékenynek látszott, ártatlannak, és hihetetlenül szépnek. Jordannek az volt az eredeti szándéka, hogy
JUDITH MCNAUGHT
70
VARÁZSLAT
bevezesse őt a szenvedélyek világába, ehelyett a lány tanította meg őt, mit jelent az önzetlen, feltétel nélküli odaadás. Ártatlan volt és szenvedélyes, csalárdságtól mentes; bízó, nyílt és bájos. A természetes női varázs megtestesítője. Halvány mosoly jelent meg a férfi szája szegletében, ahogy ráeszmélt az igazságra, hogy a lány igen leleményesen ugyanazt a szerelmi technikát alkalmazta vele szemben, de még hozzá is tett valamit – valami megfoghatatlant és mélyen megrázót. Valamit, amitől Jordan egyszerre érzett büszkeséget és alázatot; egyszerre érezte magát birtokon belülinek és méltatlannak. És hirtelen igen nyugtalannak. Kíváncsi volt, vajon elaludt-e a lány, ezért ajkával óvatosan megérintette a homlokát, halkan suttogta a nevét, majd lassan kisimította az összekuszált fürtöket a homlokából. Alex kinyitotta a szemét, és amit Jordan ekkor meglátott a ragyogó kék szemekben, attól a keze megdermedt, majd remegni kezdett: ugyanazt látta ebben a tekintetben, mint ami korábban egész testét megremegtette, amikor a lány megcsókolta és hozzáért: a világmindenség összes szerelme ott ragyogott a lány szemében. – Ó, istenem! – sóhajtott fel a férfi fátyolos hangon.
Órákkal később, amikor átestek a második szeretkezésen, Jordan dédelgetve tartotta a lányt a karjában, mereven nézte a kandallón álló gyertyák pislákoló fényét, és képtelen volt elűzni magából a birtoklásra vágyó féltékenység nyugtalanító érzését. – Alexandra – szólalt meg Jordan nyersebben, mint ahogy szeretett volna –, soha ne bízzon egyetlen férfiban sem, aki azt mondja önnek, hogy „bízzál bennem”, és különösen ne bízzon benne akkor, ha történetesen meztelenül fekszik mellette. A lány kinyitotta a szemét, mosolya tele volt csodálkozással. – Hány férfival számol, drága lordom, aki olyankor beszélget velem, amikor meztelenül fekszem mellette? – Eggyel sem! – felelte zordan. – Pusztán csak tréfáltam. – Azt persze képtelen volt őszintén bevallani, hogy se őbenne, se más férfiban soha ne bízzon, ezért inkább köntörfalazva így folytatta: – Nem szabad túlzottan bízni az emberekben. Bajt okozhat a túlzott bizalom. A lány megfontolt mosollyal válaszolt: – Én viszont úgy vélem, akkor okozok bajt magamnak, ha nem bízom. Ön nem bízik az emberekben? – Nem túl sokban, és azokban sem feltétel nélkül. Alexandra végighúzta ujjbegyét a férfi meleg, érzéki ajkán. – Ha nem bízik – mondta a bölcsesség és a naivitás lefegyverző egyvelegével –, akkor valóban soha senkiben nem fog csalódni. Ugyanakkor megfosztja magát attól az esélytől, hogy valaha is tökéletesen boldog lehessen – tette hozzá Alex, s mivel képtelen volt elvenni a kezét, ujját végighúzta a férfi kemény állkapcsának ívén, nem is sejtve, hogy ezzel milyen vágyakat gerjeszt a másikban. – Ön nagyon szép, gyengéd, bölcs és erős – suttogta Alex, ujját a férfi nyakáról a mellkasára vezetve, miközben figyelte a férfi bepárásodó tekintetét. – De meg kell tanulnia bízni az emberekben, mindenekelőtt bennem. Teljes bizalom nélkül a szerelem nem életképes, és én szeretem ma... Jordan e pillanatban mohó csókkal zárta le a lány ajkát, útját állva a további szavaknak, s ismét belezuhantak mindketten abba a világba, ahol semmi más nem létezik, csakis a szeretkezés gyönyörűsége.
JUDITH MCNAUGHT
71
VARÁZSLAT
Tizenegyedik fejezet
Másnap reggel rövid időre megálltak Londonban, és amíg Jordan bizonyos üzleti ügyeit intézte, addig a kocsis elvitte Alexandrát egy kétórás városnézésre, ami elég volt Alexnek ahhoz, hogy meggyőződjön: minden jel szerint ez a világ legizgalmasabb városa. A nap már a tengerbe hanyatlott a horizonton, amikor másnap megérkeztek a hajójukhoz. Alexandra mohó gyönyörűséggel itta magába a tengeri kikötő látnivalóit és zajait, figyelte a dokkmunkásokat, amint leföl járnak a pallókon, vállukon hatalmas ládákat cipeltek könnyedén, s közben óriásdaruk emelték le a rakománnyal tömött hálókat a rakodópartról a hajók belsejébe. Toronymagas árbocokkal felszerelt hatalmas hadihajókba rakodták az ellátmányt, s készítették elő őket a veszélyes tengeri útra, hogy csatlakozhassanak testvérhajóikhoz, melyekkel blokádot vontak az amerikai kolóniák köré vagy a franciák ellen harcoltak. Tagbaszakadt tengerészek kószáltak a dokkokban, karjukon vastagon kirúzsozott asszonyaikkal, akiknek a ruháihoz képest Alexandra legmerészebb hálóköntösei is szemérmes öltözéknek tűntek. A fedélzetre lépve a Fair Winds kapitánya személyesen üdvözölte őket, és nyomban meghívta az ifjú párt egy „szerény vacsorára” a kabinjába. A „szerény” étkezés tizennégy fogásból állt, mindegyikhez más-más borfajtát szolgáltak fel, és élénk beszélgetés vette kezdetét a háborúról, melyet Anglia vív a franciákkal és az amerikaiakkal. Morshamban, amikor Alexandra a napóleoni erők ellen vívott véres ütközetekről és tengeri összecsapásokról olvasott, minden olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. Ekkor azonban, körülvéve a kikötőben horgonyzó hadihajókkal, a háború nagyon is kézzelfogható és rémületes dologgá vált. Mire azonban Jordan lekísérte feleségét a kabinjukba, Alex a kapitány unszolására annyi bort ivott, hogy meglehetősen szédült, és rettentően elálmosodott. Jordan utazóládáit a közös kabinban helyezték el, és rózsás reménykedéssel latolgatta, vajon aznap éjszaka is szerelmeskedni fognak-e. Férje előző nap kissé kimértnek tűnt, amikor londoni megbeszéléseiről visszatért, és nem kezdeményezte a szeretkezést a Londontól délre eső fogadóban, ahol végül is megszálltak. Adott egy, „jó éjt” csókot, ennyi volt az egész, igaz, a karjában tartotta Alexet, míg a lány el nem aludt. – Szolgálatára lehetek az úrnőnek alkalmi öltöztetőnőként? – kérdezte Jordan. S még mielőtt választ kapott volna, körbeforgatta feleségét, és elkezdte kigombolni a rózsaszín selyemmel bevont gombokat a ruha hátulján. – Inog ez a csónak? – kérdezte Alexandra, és megkapaszkodott maga mellett a tölgyfa asztalban. Jordan harsány, szívből jövő nevetésre fakadt. – Ez nem csónak, hanem hajó, ami pedig az imbolygást illeti, azt ön teszi, kedvesem. Tartok tőle, a vacsorájához elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű bornak köszönhetően. – A kapitány ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljam meg mindegyiket – tiltakozott Alex. – Nagyon kedves ember – tette hozzá, és e pillanatban meglehetősen szépnek látta a világot, úgy általánosságban véve. – Más véleményen lesz, kedvesem, reggel, amikor majd felébred – kötekedett vele Jordan. A férfi udvariasan elfordult, amíg Alex levetkőzött, és hálóköntösbe bújt, majd szépen besegítette az ágyába, egészen az álláig húzta fel a takarót. – Lordom, nem bújik mellém az ágyba? – kérdezte Alexandra, és arra gondolt, bárcsak ne kellene örökké „kegyelmes uramnak” vagy „lordnak” szólítania a férjét, de a hercegnő nagyasszony igen szigorúan a lelkére kötötte, hogy így kell cselekednie, mindaddig, amíg a férjura engedélyt nem ad a másfajta megszólításra. Ami azonban mindeddig nem történt meg. – Felmegyek a fedélzetre, kicsit kiszellőztetem a fejem – mondta Jordan, s menet közben megállt, hogy felöltője zsebéből kivegye a pisztolyát, és betuszkolja sötétkék nadrágja övrésze mögé. Alexandra pillanatokon belül álomba szenderült, tulajdonképpen még azelőtt, hogy Jordan elérte volna a keskeny átjárót, mely a felső fedélzethez vezető lépcsőkhöz vitt. A korlátnál Jordan a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy karcsú, vágott végű szivart, melynek élvezetéről vacsora után szinte soha nem mondott le. Kezével tölcsért formált a szivarvég körül, rágyújtott, majd tűnődve a távolba révedt a La Manche csatorna vize fölött. Azon tűnődött, hogy voltaképpen milyen
JUDITH MCNAUGHT
72
VARÁZSLAT
bonyolult problémák tömegével kell szembenéznie, hogy e kedves lányt feleségül vette. Hosszú éveken át kizárólag rafinált, élvhajhász és sekélyes nőkkel volt dolga – és e tapasztalatok alapján ítélte meg lényegében az egész női nemet –, s most lám, feleségül vett egy lányt, aki mesterkéletlen, éles eszű, intelligens és nagylelkű. És Jordannek e pillanatban fogalma sem volt róla, mihez kezdjen ezzel a teremtéssel. Alexandra tett néhány bolondos, ábrándos megjegyzést, hogy Jordan nemes és gyengéd és „csodaszép”. Miközben Jordan pontosan tudta magáról mindennek az ellenkezőjét: megcsömörlött, kiábrándult és erkölcsileg romlott férfinak tartotta magát. Fiatal kora ellenére temérdek embert ölt meg a harctéren, és annyi asszonyt vitt ágyba, hogy össze se tudná őket számolni. Alexandra hitt az őszinteségben, a bizalomban és a szerelemben – és eltökélt szándéka volt, hogy megpróbálja férjét is megismertetni saját hite örömeivel. Jordan azonban nem tudott mit kezdeni az ilyen fogalmakkal: nyíltság, bizalom, szerelem. Alex szelíd álmodozó volt, míg Jordan kemény realista. A lány a fellegekben járt, és olyasmikben hitt, hogy „valami varázslatos” fog történni, ami persze nem is meglepő azok után, hogy ábrándozásai közepette a tavaszi nedves földnek a szagát hajlamos összetéveszteni a parfümével... Alexandra azt szerette volna, ha férje ugyanúgy látja a világot, mint ő: üdének, életvidámnak és romlatlannak. Csakhogy Jordan számára az efféle illúziók már réges-rég szertefoszlottak... A legtöbb, amit e kedves, naiv lányért megtehet, hogy megpróbálja számára egy világnak az illúzióját fenntartani, ameddig csak lehetséges. Ő azonban már nem képes osztozni ebben az illúzióban. És nem is akar. Ő nem ehhez a világhoz tartozik. Devonban Alexandrát nem éri utol az előkelő társaság romboló hatása; biztonságban lesz ennek a világnak a züllött kicsapongásaival, rideg és ravasz könyörtelenségével szemben. Ez Jordan világa, ő ehhez szokott hozzá; itt nem kell átadnia magát az „igaz szerelemnek”, nem várják el tőle, hogy másokban bízzon, vagy hogy mások előtt feltárja belső gondolatait és érzéseit. Jordan rettegett a pillanattól, amikor meg kell mondania a lánynak, hogy nem fog állandóan vele tartózkodni Devonban – maga előtt látta a lány fájdalmas arckifejezését –, de hiába, akkor sem maradhat vele. Erre ő már képtelen. A La Manche csatorna végtelenül terült el a szeme előtt, koromsötét felszínét óriási sárga holdfénysugár pásztázta. Jordan idegesen elpöckölte magától a szivart, s csak utána jutott eszébe, hogy ez volt az utolsó darab. A lapos aranydobozt a többi szivarjával otthagyta előző este Elise házában, Londonban. Jordan ideges volt a hintó kényszerű bezártságában töltött hosszú időtől meg attól, hogy nem tud jobb megoldást kieszelni Alexandrával kapcsolatban. Elfordult a korláttól, és végignézett a kocsmák fényeivel megvilágított rakodóparton, ahol részeg tengerészek dülöngéltek kikötői kurváikkal ricsajozva. Alig néhány méterrel arrébb két férfi lopakodott végig a hajó mentén a sötétben, majd sietve lekuporodtak a hajókötelek közé, oda, ahol Jordan nem láthatta őket. Jordan átsétált a fedélzeten, remélve, hogy a szemközti kocsmában tud venni magának pár szivart, és elindult a hajóhíd felé. Két árnyék bukkant elő a kötelek mögül, és tisztes távolból észrevétlenül követte őt. Jordan tisztában volt vele, hogy sötétedés után a kikötő igen veszélyes hely, ahol toborzóbandák csapnak le a gyanútlan alakokra, leütik és őfelsége valamelyik indulásra kész hadihajójára hurcolják a szerencsétlent, aki aztán másnap arra a „megtiszteltetésre” ébred, hogy tengerésszé avanzsált, és csak hónapok, esetleg évek múltán térhet vissza otthonába, amikor a hajó visszatér a tengeri csatából. Ugyanakkor volt fegyver Jordannél, s amikor felmérte a terepet, látta, hogy a rakodópart tele van részeg matrózokkal, és a spanyol harctereket megjárt katonaként csak nem ijed meg attól, hogy pár lépést megtegyen a hajótól a szemközti kocsmáig. – Ne rohanj előre, te barom, hagyjuk, hogy lemenjen a dokkra – suttogta az egyik árnyalak a másiknak, ahogy a pallóhídnál csöndben Jordan nyomába eredtek. – Mi a francra várunk? – türelmetlenkedett a másik a kocsmai eresz alatt, ahol kiszemelt áldozatukra vártak. – Fejbe kellett vóna kólintani és behajítani a vízbe, amíg odafönn vót a hajón! Az első árnyalak kajánul elvigyorodott. – Jobb ötletem van – mondta –, kevesebb melóval sokkal nagyobbat fogunk kaszálni! Jordan kilépett a kocsmából, három darab vastag, nem túl jó minőségű szivarral a zsebében. Most, hogy megvoltak a szivarok, már nem feltétlenül akart rágyújtani. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy árnyékok mozdulnak mögötte, s a deszkázat megreccsen. Feszülten figyelt, de haladt tovább, ugyanabban a tempóban. Közben óvatosan a pisztolyáért nyúlt, de mielőtt megragadhatta volna a fegyvert, éles fájdalom nyilallt a
JUDITH MCNAUGHT
73
VARÁZSLAT
koponyájába. És abban a pillanatban belezuhant a felejtés koromsötét alagútjába. Aztán már csak lebegett, sodródott, és egy csábos fény felé haladt, mely az alagút végéről világított hívogatóan.
Alexandra a tengerészek kiáltozására ébredt hajnalban. A fedélzeten javában folytak az előkészületek a kihajózáshoz. Habár a feje sajgott és tompa volt, mintha vattával tömték volna ki, Alexben feltámadt a kíváncsiság, hogy mi történik odafönn, és mindenképpen látni akarta, amikor a köteleket eloldják, és kibontják a vitorlákat. Jordan bizonyára már odafönn van a fedélzeten, gondolta Alexandra, mert egyedül ébredt a kabinban. Hamar magára kapta friss, levendulakék gyapjúköntösét, s irány a fedélzet! Szürke és rózsaszín sávok csíkozták az eget, matrózok sürögtek mindenütt, kerülgették Alexet, miközben a kötelekkel bajlódtak, és készítették elő a csamakzatot a vitorlák felhúzásához. A fedélzetmester szétterpesztett lábbal, Alexandrának háttal állt, és parancsokat kiáltozott a majomügyességgel árbocra mászó tengerészeknek. Alex körbenézett, de úgy tűnt, utasként e pillanatban egyedül van a fedélzeten. Jordan sehol. Előző este a vacsoránál hallotta, amikor Jordan azt mesélte Farraday kapitánynak, hogy mennyire szeret vitorlabontáskor a fedélzeten lenni. Alexandra felkapta szoknyája szegélyét, és elindult a kapitány felé, aki éppen ekkor lépett ki a kabinjából. – Farraday kapitány, nem látta véletlenül a férjemet? – kérdezte Alex. A kapitány türelmetlen arcát látva magyarázatként sietve hozzátette: – Nincs a kabinban, és a fedélzeten sem látom őt. Van esetleg más hely is a hajón, ahol a férjem tartózkodhat? – Nem valószínű, kegyelmes asszonyom – felelte a kapitány szórakozottan, de közben az eget kémlelte, hogy felbecsülje, mennyi idő van még hátra a teljes napkeltéig. – És ha most megbocsát, asszonyom... Alex elbizonytalanodott, és igyekezett úrrá lenni különös nyugtalanságán. Visszament a kabinba, és tanácstalanul körülnézett. Arra gondolt, hátha a férje csak egy rövid kikötői sétára ment. Meglátta a karosszék támláján ott heverő cserszinű kabátot, amelyet Jordan a megérkezésük után dobott oda hanyagul. Alex beakasztotta a zakót a szekrénybe, közben arcához dörzsölte a finom szövetet és magába szívta Jordan kölnijének jellegzetes illatát. A herceg persze hozzá van szokva, hogy az inas mindent elrak utána, gondolta magában Alex, és gyöngéden elmosolyodott, majd a cserszinű nadrágot is szépen berakta a szekrénybe. Aztán megfordult, és kereste a sötétkék kabátot, amelyet a férje magára kapott, amikor előző este sétára indult a fedélzeten. A kék kabát azonban nem volt sehol, sőt a többi ruhadarab is eltűnt, amelyben Alex előző este utoljára látta a férjét. Farraday kapitány megértette Alex aggodalmát, de esze ágában sem volt elmulasztani a dagályt a kihajózáshoz. Alexandrát azonban szörnyű balsejtelem kezdte gyötörni, egész testében remegett, és ösztönösen érezte, hogy ennél az embernél könyörgéssel semmire sem megy. – Farraday kapitány – húzta ki magát Alex, és olyan hangon szólalt meg, amelyről úgy vélte, a leginkább hasonlít Jordan nagyanyjának parancsoló hangneméhez –, ha a férjem sérülten fekszik valahol a hajón, a felelősség önt fogja terhelni, nem csupán a sebesülés miatt, hanem azért is, hogy kihajózik, ahelyett, hogy a herceget partra vinnék, és gondoskodnának a megfelelő orvosi ellátásáról. Továbbá – folytatta minden erejét összeszedve, nehogy a hangja megremegjen –, ha nem tévedek, a férjem a tulajdonosa a hajót üzemeltető részvénytársaságnak, következésképpen magának a hajónak is!
JUDITH MCNAUGHT
74
VARÁZSLAT
Tizenkettedik fejezet
Farraday kapitány és első tisztje kifogástalan uniformisban, teljes katonai pompával várakozott a zár alá vett Fair Winds kihalt fedélzetén. Nézték, ahogy a fekete utazócséza megáll közvetlenül a hajópalánkjuk előtt. – Ő lenne az? – kérdezte az első tiszt, és hitetlenkedve bámult az egyenes tartású, sudár teremtésre, aki lassan haladt fölfelé a hajópalánkon, kezét Sir George Bradburn karján pihentetve, aki köztudottan az Admiralitás egyik legbefolyásosabb embere. – Azt akarja mondani, hogy ennek az ősz hajú idős hölgynek akkora a befolyása, hogy rá tudta venni a minisztert a hajónk zár alá vételére és arra, hogy mindkettőnket karanténban tartsanak? És csak úgy idejön ez az idős asszony, és felelősségre von minket? Alexandra a kabinban ült. A kopogásra riadtan felpattant, szíve majd kiugrott a helyéről a félelemtől és a reménytől, ötödik napja várta a csodát, és figyelt minden kívülről jövő hangra, de sajnos most sem a herceg állt az ajtóban, hanem a nagyanyja, akit Alex az esküvő napja óta nem látott. – Van valami hír? – suttogta Alexandra kétségbeesetten; zaklatottságában még arról is megfeledkezett, hogy illendően köszöntse a nagyhercegnőt. – A kapitány és az első tiszt nem tud semmit – felelte kurtán a kegyelmes asszony. – Jöjjön velem! – Nem! – rázta meg a fejét Alexandra, és hátrébb lépett. Az idegösszeomlás határán volt a két nap és két éjszaka óta tartó szakadatlan feszültség miatt. – A herceg azt várja el tőlem, hogy itt maradjak... Az idős hercegnő kihúzta magát, és arisztokratikus orrát magasba emelve tekintett le a sápadt, zavarodott lányra. – Az én unokám – közölte a lehető legfagyosabb hangnemben – azt várja el öntől, hogy önuralommal és méltósággal viselkedjen, úgy, ahogy az a feleségéhez, Hawthorne hercegnőjéhez méltó! E szavak arculcsapásként érték Alexandrát, ám egyúttal kijózanítóan is hatottak rá. Férje tehát ezt várja el tőle! Minden erejével igyekezett úrrá lenni az elszabaduló rémületen, felkapta a kölyökkutyát, megsimogatta a hátát, és mereven elindult a hercegnő és Sir George Bradburn mögött a hintó felé, de amikor a kocsis megfogta a könyökét, hogy felsegítse őt a hintóba, Alexandra hirtelen visszahúzódott, és még egyszer, szinte tébolyult pillantással végigpásztázta a kocsmákkal és raktárépületekkel szegélyezett, emberektől hemzsegő dokkot. A férjének itt kell lennie valahol. Betegen vagy sérülten, de itt kell lennie! Alexandra józan esze elutasított minden más lehetőséget. Órákkal később a hintó lassított, kényszerűen alkalmazkodva a londoni utcák forgalmához, és Alexandra komor tekintetét az ablakról a hercegnő felé fordította, aki mereven, egyenes derékkal ült vele szemben, s ahogy Alex erre a fagyos, szenvtelen arcra pillantott, arra gondolt, vajon képes-e ez az asszony bármiféle érzelemre. A hintó síri csendjében Alexandra rekedt suttogása kiáltásként hangzott: – Hová megyünk? Szándékos kivárás után, ami egyértelművé tette, hogy a nagyasszony, szándékait illetően, nem tartozik Alexandrának semmiféle magyarázattal, az idős hölgy fagyosan így szólt: – A londoni házamba. Ramsey már a helyszínen van egy kisebb létszámú személyzettel, és gondoskodik róla, hogy a függönyök összehúzva maradjanak, és minden hívatlan érdeklődővel azt közöljék, hogy Rosemeade-ben tartózkodunk. Az unokám eltűnésével már tele vannak a lapok, és nem szeretném, ha a nyakunkra szabadulnának a kíváncsiskodók és a szenzációhajhászok. A hercegnő rideg hangneme minden jel szerint felkelthetett valami együttérzést Bradburn miniszterben, aki mindaddig némán ült, s ekkor először törte meg a hallgatást, hogy valamelyest megnyugtassa Alexandrát: – Mindent latba vetünk, amit csak lehetséges égen és földön, hogy kiderítsük, mi történt Hawthorne-nal – közölte nyájasan. – A Bow Streetről több száz embert vezényeltünk a kikötő átfésülésére, és a Hawthorne család ügyvédei további száz nyomozót bíztak meg azzal, hogy saját köreikből minden lehetséges eszközzel információkat gyűjtsenek. Eddig nem jelentkezett senki váltságdíj-követeléssel, ezért nem gondoljuk, hogy ilyen céllal rabolták volna el a herceget.
JUDITH MCNAUGHT
75
VARÁZSLAT
Alexandra, könnyeit visszafojtva – mert tudta, hogy a nagyasszony megveti az efféle gyengeséget –, kimondta a kérdést, amelyet saját magának sem mert igazából feltenni: – Mennyi esély van arra, hogy megtalálják... – kérdezte, és elharapta a mondat végét. Azt a szót, hogy „élve”, már nem tudta kimondani. – Nos... – tétovázott a miniszter –, nem tudom. Hangja mindenesetre arra utalt, hogy nem túl jók az esélyek, és Alexandra szeme forró könnyel telt meg, amit úgy próbált leplezni, hogy arcát Henry puha szőrébe rejtette, és visszanyelte a gyötrelem fájdalmas csomóját, mely a torkát fojtogatta.
Négy végtelen nap telt el egy fedél alatt a nagyasszonnyal, aki továbbra is keresztülnézett Alexandrán, egyetlen szót sem szólt hozzá, sőt még csak rá sem pillantott. Az ötödik napon Alex a hálószobája ablakánál állt, amikor látta, hogy Sir George éppen távozik a házból. Alex túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy a következő becitálásra várakozzon, így hát lesietett a szalonba, és valósággal rárontott a hercegnőre. – Láttam, hogy itt járt a miniszter. Mit mondott? A hercegnő rosszalló pillantást vetett rá az illetlen belépés miatt. – Sir George látogatása nem önre tartozik – válaszolta fagyosan, és nyers elutasítással elfordította a fejét. E szavak elszakították az önuralom vékony fonalát, s Alexandra nem tudta tovább kordában tartani háborgó indulatait. Csípőre tett kézzel, csalódottságtól és dühtől remegő hangon így szólt: – Annak ellenére, madame, amit gondol rólam, nem vagyok ostoba gyermek, és jobb, ha tudja, hogy a férjem a világon a legfontosabb ember az életemben. Ön nem teheti meg, nincs joga hozzá, hogy visszatartsa előlem az információkat! Miután a hercegnő továbbra is fagyos némasággal reagált, Alexandra könyörgőre fogta: – Kérem, nagyon kérem, mondja el az igazságot, ne titkolja el előlem! Nem tudom elviselni, hogy ne tudjak semmit. Kérem, ne tegye ezt velem! Nem akarom terhelni önt a hisztériámmal... Amikor az apám meghalt, és az anyám képtelen volt újrakezdeni az életét, én vettem át otthon a háztartás vezetését, pedig még csak tizennégy éves voltam. És amikor a nagyapám meghalt, én... – Nincs semmi hír! – vágott közbe a hercegnő. – Ha megtudok valamit, gondom lesz rá, hogy ön is értesüljön róla. – De hiszen annyi idő telt el! – fakadt ki Alexandra. A hercegnő a lány felé fordult, tekintetében mély megvetéssel. – Maga szeret színészkedni, igaz? De hadd nyugtassam meg, nem kell aggódnia a jóléte miatt. Az unokám ugyanis olyan házassági szerződést kötött az ön anyjával, mely elegendő pénzt biztosit ahhoz, hogy az anyja fényűzésben tölthesse élete hátralevő részét. Van mit a tejbe aprítania, úgyhogy jut belőle magának is. Alexandrának tátva maradt a szája, mert csak ekkor jött rá, a hercegnő voltaképpen azt feltételezi róla, hogy ő a saját jövőjéért aggódik, és nem a férje miatt, aki lehet, hogy már nem is él, és akinek a holtteste lehet, hogy valahol a La Manche csatorna mélyén fekszik. A dühtől elnémulva hallgatta a hercegnő kegyetlen zárószavát: – Pusztuljon a szemem elől! Nem tudom elviselni a megjátszott aggodalmát! Menjen innen! Maga alig ismerte őt, úgyhogy ne játssza meg nekem, mintha bármi köze lenne hozzá! – Hogy merészeli! – kiáltotta Alexandra. – Hogyan merészel itt ülni és ilyeneket vagdosni a fejemhez!? Maga... maga nem is értheti, mit érzek iránta, mert magának nincsenek érzései! De még ha volnának is, maga túl... túl öreg ahhoz, hogy emlékezhessen, mi az a szerelem! A hercegnő lassan felemelkedett, és Alexandra fölé tornyosult. A lány azonban túlságosan feldúlt állapotban volt már ahhoz, hogy abbahagyja a heves kirohanást: – Ön nem tudja elképzelni, milyen érzés volt számomra látni őt, amint rám mosolyog, vagy, ahogy együtt nevet velem. Maga nem tudhatja, milyen érzés belenézni a szemébe, és látni, ahogy mosolyog... – zokogta Alexandra, és könnyek csorogtak végig sápadt arcán. – Nekem nem kell a pénze! Én csak azt akarom, hogy belenézhessek a szemébe, és láthassam őt mosolyogni! A hercegnő döbbenetére a lány zokogva térdre rogyott a lába előtt, és megtörten annyit tett hozzá: – Én csak látni akarom azokat a gyönyörű szemeket!
JUDITH MCNAUGHT
76
VARÁZSLAT
A nagyasszony tétovázni látszott, majd sarkon fordult, és távozott, magára hagyva Alexandrát vigasztalan magányával és mély fájdalmával. Tíz perccel később Ramsey lépett a szalonba, és díszes ezüst teáskészletet hozott magával. – Őkegyelmessége azt mondta, hogy ön „legyengült a koplalástól” és tápláló ételre vágyik – mondta a főkomornyik. Alexandra még mindig a padlón térdepelt, arcát tenyerébe temette, majd lassan felemelte a fejét, és öntudatosan letörölte a könnyeit. – Kérem, vigye el ezt innen. Rá se bírok nézni. Követve a nagyasszony utasításait és figyelmen kívül hagyva Alexandra iménti kívánságát, Ramsey az asztalra helyezte a nemkívánatos tálcát, majd kiegyenesedett, és első ízben, amióta Alexandra megismerte őt, tétovának és nyugtalannak látszott. – Nem áll szándékomban pletykálkodni – kezdte mereven némi szünet után –, de Craddock, azaz a nagyhercegnő őkegyelmességének öltöztetője arról informált, hogy a kegyelmes asszony ötödik napja úgyszólván semmit nem eszik. A tálcát az előbb szolgáltuk fel a kis szalonban. Talán ha ön személyesen felajánlaná, hogy együtt étkezne a nagyhercegnő őkegyelmességével, akkor meg tudná győzni őt, hogy vegyen magához némi étket. – Ennek az asszonynak nincs szüksége ételre – csattant fel Alexandra eléggé meggondolatlanul. – Ő nem olyan, mint a többi halandó. Ramsey addigi hűvös magatartása kifejezetten fagyosra változott az úrnőjét ért indirekt inszinuáció hallatán. – Negyven éve szolgálom Hawthorne hercegnőjét – jelentette ki. – Az iránta érzett mély aggodalom vezetett arra a sajnálatosan téves feltételezésre, hogy talán ön is érez némi aggodalmat iránta, hiszen most már mégiscsak valamiképpen a családhoz tartozik. Elnézést, hogy tévesen ítéltem meg a helyzetet. A főkomornyik mereven meghajolt, és elhagyta a termet, magára hagyva Alexandrát utálatos helyzetével és teljes zavarodottságával. Ramsey nyilvánvalóan teljes odaadással szolgálja a hercegnőt, ám Alexandra azt is pontosan tudta, hogy a hercegnő miként bánik a szolgálóival. Rosemeade-ben kétszer is keményen leteremtette Alexandrát amiatt, hogy „a személyzettel pletykálkodik”, pedig Alex mindössze annyit tett, hogy megkérdezte Ramsey-től, hogy házasember-e, illetve a szobalánynak merészelte feltenni azt a kérdést, hogy vannak-e gyerekei. A hercegnő rendkívül emelkedett nézőpontjából persze, ha az ember egy szolgálóval szóba áll, az már azonos a pletykálkodással, másfelől pedig magában foglalja, hogy egyenrangúként kezeli őket az ember, ami a kegyelmes asszony nézete szerint megengedhetetlen. Mindennek ellenére Ramsey nyilvánvalóan odavolt a nagyasszonyért. Ami egyben azt is jelenti, hogy az idős asszonyban kell lennie valami többnek a büszkeségen és fennhéjázáson túl, vonta le a következtetést Alexandra. Ez a lehetőség újabb feltételezést szült, miközben Alexandra a teás tálcára bámult üres zavarodottsággal, s azon tűnődött, vajon a hercegnő nem egyfajta „békeajánlatot” küldött-e az imént a főkomornyikkal. Öt perccel ezelőtt ugyanis a nagyasszony még a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az iránt, hogy Alexandra eszik-e vagy sem. Másfelől persze könnyen meglehet, hogy a tálca pusztán egyfajta tudatos emlékeztető kíván lenni arra vonatkozóan, hogy jó lenne, ha Alexandra fegyelmezné önmagát. Alexandra az ajkába harapott, ahogy baljósan visszhangoztak benne Ramsey iménti szavai: a kegyelmes asszony ötödik napja úgyszólván semmit nem eszik. Ami azt illeti, Alexandra is így volt ezzel, de ő fiatal, egészséges és erős. Kissé megenyhült, ahogy most arra gondolt, hogy a hercegnő képtelen lenyelni egyetlen falatot is, hiszen ez azt jelzi, hogy az unokája iránti aggodalom jóval mélyebb, semmint a látszat alapján Alex eddig gondolta volna. Alexandra mély sóhajjal kisöpörte hajtincseit a homlokából, és némi eltökéltséggel azt a következtetést fogadta el magában, hogy a teás tálca márpedig a békeajánlat szimbóluma. Azért is fogadta el ezt a feltételezést, mert képtelen lett volna elviselni a gondolatot, hogy egy hetvenéves asszony a szeme láttára a végletekig legyengítse magát. A kék szalon félig nyitott ajtaján át Alexandra látta, hogy a hercegnő egy magas támlájú karosszékben ül, és a tűzbe bámul. Még ebben a pihenő állapotában is volt benne valami félelmetes, ugyanakkor a merev tartásával és visszafogott vonásaival döbbenetesen emlékeztette Alexandrát a saját anyjára, egészen pontosan az apja halála utáni napokra, még mielőtt a másik feleség megjelent volna náluk, hogy Mrs. Lawrence gyászát gyűlöletté változtassa.
JUDITH MCNAUGHT
77
VARÁZSLAT
Alexandra halkan belépett a terembe, s ahogy a szeme sarkából a hercegnő észlelte az árnyékot, felkapta a fejét. Alexandrára pillantott, de ugyanabban a pillanatban el is kapta róla a tekintetét, ám ez a másodperc elég volt ahhoz, hogy Alex észrevegye a hercegnő szemében az árulkodó könnyeket. – Kegyelmes asszony? – szólalt meg Alexandra halkan, s egy lépést tett előre. – Nem adtam magának engedélyt, hogy belépjen és megzavarjon – csattant fel az idős asszony, de Alexandra ezúttal nem vett tudomást az éles hangról. Ugyanazon a nyugtató hangon, ahogyan anyjával bánt ilyen helyzetekben, szelíden így szólt: – Nem, madame, valóban nem adott. – Távozzék! Alexandra csüggedten, de eltökélten folytatta: – Csak rövid ideig zavarom, de szeretnék bocsánatot kérni öntől az imént mondottakért. Megbocsáthatatlan volt a részemről. – Elfogadom a bocsánatkérést. És most menjen! Alex elengedte a füle mellett a durva hangot, s újabb lépést tett előre. – Arra gondoltam, mivel mindkettőnknek ennünk kellene, elviselhetőbb lenne talán, ha együtt fogyasztanánk pár falatot. El... el tudnánk viselni egymás társaságát. Düh lobbant az idős asszonyban, aki külön fölháborodott azon, hogy iménti kívánságát Alexandra semmibe vette. – Ha társaságra van szüksége, menjen haza az anyjához, ahogy az előbb már javasoltam magának. – Nem tudok. – Miért nem? – kérdezett vissza indulatosan a hercegnő. – Azért – suttogta Alexandra fojtottan –, mert szükségem van egy olyan ember közelségére, aki hozzá tartozik, és szereti őt. A férjemet. Mély és leplezetlen fájdalom tükröződött az idős hercegnő arcán, mielőtt újra rendezte vonásait, és ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy Alexandra felfedezze a szörnyű kínt a feszes méltóság külső máza mögött. Alexandrának belesajdult a szíve, de vigyázott rá, hogy ne látszódjék rajta. Gyors mozdulattal leült a hercegnővel szemközti karosszékbe, és levette a fedőt az egyik tálcáról. Gyomra felkavarodott az étel látványától, de élénk mosolyt erőltetett arcára. – Ebből a pompás csirkéből kérne egy szeletet, vagy inkább a marhaszeletet választja? A hercegnő tétovázott, összeszűkült szemmel fürkészte Alexandrát. – Az unokám életben van! – jelentette ki határozott hangon, és kihívóan nézett a menyére, hogy merészeli-e tagadni az állítást. – Természetesen életben van – ismételte Alexandra buzgón, pontosan átérezve a helyzet minden fonákságát. – Hiszek benne, hogy él, teljes szívemből! A hercegnő gyanakodva fürkészte Alexandrát, hogy felmérje a lány őszinteségét, majd kurta, tétova bólintással mogorván így szólt: – Azt hiszem, egy kis csirkét kérek. Teljes csöndben falatoztak, csak a kandallóban pislákoló tűz pattogása szakította meg időnként a csöndet. Végül Alexandra felállt, és engedélyt kért, hogy jó éjszakát kívánhasson. A hercegnő mindaddig egy árva szót sem szólt. Ám ekkor váratlanul keresztnevén szólította a lányt: – Alexandra – suttogta rekedten. Alexandra felkapta a fejét. – Igen, madame? – Ön... – a hercegnő szaggatottan, nehézkesen vette a levegőt. – Nos, szokott ön imádkozni? Könnyek gyűltek Alexandra szemébe, és sírás fojtogatta a torkát, mert e pillanatban ráeszmélt, hogy a büszke, idős asszony nem a vallási szokásai iránt érdeklődik, hanem azt kéri tőle, hogy imádkozzék! Alexandra nagyot nyelt, hogy meg tudjon szólalni, és bólintott. – Nagyon, nagyon erősen! – suttogta.
JUDITH MCNAUGHT
78
VARÁZSLAT
Alexandra és a hercegnő a következő három napot csöndes virrasztással töltötte a kék szalonban, felületesen váltottak csak néhány szót, természetellenesen fojtott hangon – két idegen, akinek nincs sok köze egymáshoz, attól a kimondhatatlan rettegéstől eltekintve, mely tagadhatatlanul összefűzi őket. A harmadik nap délutánján Alexandra megkérdezte a hercegnőtől, hogy értesítette-e Anthonyt, Townsende lordját. – Üzentem érte, hogy jöjjön el, de ő éppen... – a hercegnő megszakította a mondatot, mert Ramsey jelent meg az ajtóban. – Igen, Ramsey? – Sir George Bradburn szeretné tiszteletét tenni, kegyelmes asszony. Alexandra aggódva szökkent talpra, ledobta a hímzést, amelyet a hercegnő erőltetett rá, de amikor pár pillanattal később meglátta a disztingvált, ősz hajú férfit, elég volt egyetlen pillantást vetnie a mesterkélten, kifejezéstelen arcra, hogy egész testében remegni kezdjen a rémülettől. A miniszter láttán a hercegnő is hasonló következtetésre juthatott, mert arcából kiszaladt a vér, miközben lassan felemelkedett, és rátámaszkodott a botjára, amelyet azóta használt, amióta ideköltöztek a Grosvenor Square-re. – Mi hírt hozott, George? – A nyomozók megállapították, hogy Hawthorne eltűnésének éjszakáján egy kikötői kocsmában tizenegy óra körül láttak egy férfit, aki megfelel a Hawthorne-ról adott személyleírásnak. Jelentős kenőpénz fejében a kocsma tulajdonosa hajlandó volt emlékezni, hogy a férfi szokatlanul magas volt – több mint száznyolcvan centiméter –, és feltűnően jól öltözött. Az illető úriember vásárolt néhány szivart, majd távozott. A kocsma szemben helyezkedik el azzal a dokkal, ahol a Fair Winds horgonyzott, és bizonyosak vagyunk benne, hogy az illető férfi nem lehetett más, csakis Hawthorne. Bradburn szünetet tartott, és nem túl szerencsésen hozzáfűzte: – Helyet foglalnának a hölgyek, mielőtt tovább folytatom? A baljós felszólítás hallatán Alexandra megkapaszkodott a karosszéke oldalában, de megrázta a fejét. – Folytassa! – rendelkezett a nagyhercegnő kissé rekedten. – Két tengerész a Fair Winds közelében horgonyzó Falcon fedélzetéről látott egy feltűnően magas, jól öltözött férfit, akit két alak követett, utóbbiak közönséges rablóknak tűntek. A Falcon matrózai nem nagyon törődtek velük, mert már eléggé ittas állapotban voltak, de az egyikük úgy emlékszik, hogy az elegáns urat az egyik rabló furkósbottal fejbe verte. A másik matróz nem látta ezt, de azt igen, hogy az urat – akiről azt hitte, hogy részegségében dőlt el – az egyik rabló a vállára veti, és végigcipeli a rakodóparton. – És semmit nem tettek, nem siettek a segítségére? – kiáltotta Alexandra. – Egyik matróz sem volt abban az állapotban, hogy segítsen, de az efféle incidensekbe amúgy sem szívesen avatkoznak bele a kikötői népek. – Más híre is van még, igaz? – gyanította a hercegnő a miniszter komor arcát fürkészve. Sir George mély levegőt vett, és hosszan engedte ki a tüdejéből. – Tudomásunkra jutott, hogy a kérdéses éjszakán a kényszertoborzó bandák különösen aktívak voltak, és további nyomozással kiderítettük, hogy az egyik ilyen banda rablóktól megvásárolt egy férfit, akinek a személyleírása tökéletesen ráillik Hawthorne-ra. A toborzók azt hitték, hogy a férfi azért nincs magánál, mert részeg, s miután semmi azonosító iratot nem találtak nála, kifizették az emberrablókat, Hawthorne-t pedig hiszen bizonyosan róla van szó, felcipelték őfelsége egyik hadihajójának, a Lancasternek a fedélzetére. – Hála istennek! – kiáltott fel Alexandra a szívéből kiszakadó örömtől. Gondolkodás nélkül megragadta a hercegnő jéghideg kezét, és erősen megszorította. Bradburn ekkor következő szavai azonban a legmélyebb poklokba taszították Alexandra lelkét. – Négy nappal ezelőtt – folytatta a férfi komoran – a Lancaster ütközetbe bocsátkozott egy francia hajóval, a Versailles-jal. Egy másik hadihajónk, a Carlisle eközben próbált visszajutni a kikötőbe a köd leple alatt, miután harcképtelenné vált egy amerikai hajóval történt összecsapás következtében. Nem tudott segítséget nyújtani a testvérhajónak, éppen ezért a Carlisle kapitánya kénytelen volt távcsövön keresztül távolról végignézni az ütközetet. Amikor a csata véget ért, a Versailles alig tudott elhajózni... – És a Lancaster? – kiáltotta Alexandra. Sir George megköszörülte e torkát. – Szomorú kötelességem tájékoztatni önöket, hogy a Lancaster elsüllyedt, és a fedélzeten tartózkodó személyeknek nyoma veszett, beleértve őkegyelmességét, Hawthorne hercegét is.
JUDITH MCNAUGHT
79
VARÁZSLAT
Forogni kezdett a szoba Alexandra körül; mellkasából sikoly tört fel, kezét a szájára szorította, és eszelős pillantást vetett a hercegnő elgyötört arcára. Látta, hogy az idős asszony meginog, és a lány ösztönösen karjába ölelte a zokogó asszonyt, előre-hátra ringatta, mint egy gyermeket, hátát simogatta, és értelmetlen vigasztalásokat suttogott a fülébe, miközben az ő arcán is patakokban folyt a könny. Valahonnan távolról hallani vélte Sir George Bradburn hangját, olyasmiről beszélt, hogy hozott magával egy orvost, és ekkor Alexandra homályosan érzékelte, hogy valaki szelíden, de határozottan kihúzza a karja közül Jordan zokogó nagyanyját, miközben Ramsey karon fogja őt, és felvezeti az emeletre.
JUDITH MCNAUGHT
80
VARÁZSLAT
Tizenharmadik fejezet
Lázálmok gyötörték Alexandrát, hátára fordult, és megpróbált menekülni a szörnyű álomból, melyben egy templomudvar közepén állt, sírkövek százaival körülvéve, és a kövekre az apja, a nagyapja és a férje neve volt felvésve. Mindegyik sírkőre. Megpróbált felébredni, de szemhéja ólomsúllyal csukódott vissza, majd amikor nagy nehezen mégis sikerült, azt kívánta, bárcsak inkább fel sem ébredt volna. A feje úgy sajgott, mintha baltát hasítottak volna belé, és szúrt a szeme az ablakon át beömlő éles napfénytől. Összerándulva kapta el szemét a fény forrásától, s ekkor egy vézna asszonyt pillantott meg, aki kikeményített fekete egyenruhában, fehér kötényben és főkötőben bóbiskolt az ágy melletti karosszékben. A szobalány, gondolta Alexandra homályosan. – Maga hogy kerül ide? – suttogta erőtlenül és rekedten Alex, mintha nem is a saját hangján szólalt volna meg. A szobalány halkan hortyogott mellette, mire Alex lüktető feje visszahanyatlott a párnára. Aztán lassan oldalra nézett, s az ágy melletti éjjeliszekrényen egy kanalat és egy poharat pillantott meg, meg egy üvegcsét. – Mi ez? – suttogta, most már valamivel hangosabban. A bóbiskoló szobalány hirtelen rándulással kiegyenesedett, és látva, hogy Alexandra felébredt, felugrott a székéről. – Ópiumtinktúra, úrnőm, és az orvos azt mondta, hogy amint felébred, azonnal ennie kell. Hozom a tálcát, máris itt vagyok. Alexandra túl kába volt ahhoz, hogy megértse, mi folyik itt voltaképpen, s inkább újra lehunyta a szemét. Amikor ismét felnézett, egy tálca volt az ágy mellett, és a nap már jóval alacsonyabb szögből nézett le az égről. Délutánra jár, ébredt rá Alexandra zavarodottan és kábán, de valamelyest kipihenve. A szobalány ekkor teljesen ébren volt, és aggódva fürkészte Alexandrát. – Istenkém, úgy aludt az úrnő, mint egy halott! – hitetlenkedett, majd kezét a szájához kapta, szeme tágra meredt a rémülettől. Alexandra kíváncsian nézett rá, majd nagy nehezen felült, hogy a szobalány az ölébe tehesse a tálcát. A gazdagon megrakott reggelizőtálcán szokás szerint egy piros rózsa is volt, meg a Times legfrissebb számának félbehajtott példánya. – Ópiumtinktúrát kaptam? – kérdezte Alexandra, és bosszantotta, hogy alig forog a nyelve, és képtelen rendesen összeszedni a gondolatait. – A doktor úr rendelte úgy, hogy azt kell kapnia. Alexandra zavartan összevonta a szemöldökét, majd reflexszerűen feltette ugyanazt a kérdést, amelyet minden reggel feltett amióta ebbe a házba érkeztek: – Sir George járt ma itt...? Fájdalom hasított a testébe, és elkínzott nyögés tört föl belőle, ahogy hirtelen eszébe villant Bradburn keddi utolsó látogatása. Megrázta elnehezült fejét, próbálta kitörölni emlékezetéből az egymásra torlódó képeket és hangokat: szomorú kötelességem tájékoztatni önöket, hogy a fedélzeten tartózkodó személyeknek nyoma veszett... Gyorsan, hívják be az orvost... A hatóságok megfelelően Jártak el... Ramsey, vigye az ágyba... – Nem! – kiáltotta Alexandra, és elkapta tekintetét a szobalányról, de a Times ott feküdt az ölében. Alex a címlap vastagon szedett betűire meredt. – Mi a baj, asszonyom? Mi van benne? – kérdezte rémülten a szobalány, és értetlenül meredt a szavakra, mivel olvasni nem tudott. A szalagcímben az állt, hogy Jordan Addison Matthew Townsende – Hawthorne tizenkettedik hercege, Landsdowne márkija Marlow grófja, Richfield bárója – meghalt. Alexandra visszahanyatlott a párnára, lehunyta a szemét, és mindenről megfeledkezett, csak a kínszenvedésről nem mely a lelkét égette.
JUDITH MCNAUGHT
81
VARÁZSLAT
– Ó, úrnőm, kegyelmes asszony, ha tudtam volna, hogy így felzaklatom... – suttogta a szobalány a kezét tördelve. – Hívom az orvost. A kegyelmes nagyhercegasszonyt le kellett fektetni, és sajnos annyira rosszul van, hogy az orvos azt mondta, nem meri otthagyni... Az utolsó szavak lassan hatoltak be Alexandra vigasztalanságába. – Bemegyek hozzá egy kicsit – mondta a kétségbeesett szobalánynak. – Ó, ne, kegyelmes asszonyom, hiszen ön is beteg és nem tenne jót önnek, semmiképpen. Craddock azt mondta Ramsey-nek, hogy a nagyasszony nem is beszél. Nem tud beszélni. Senkit sem ismer meg, csak mered maga elé... Az aggodalom felülkerekedett Alexandra fájdalmán, s nem törődve a lány tiltakozásával, átlendítette lábát az ágy oldalára, megkapaszkodott az ágytartó oszlopban, hogy a szédüléstől el ne essen, majd magára vette a köntösét. Alexandra kopogtatására az orvos nyitott ajtót, és kilépett a folyosóra a hercegnő hálószobájából. – Hogy van a hercegnő? – kérdezte Alexandra aggódva. Az orvos megrázta a fejét. – Nincs jól, egyáltalán nincs jól a kegyelmes asszony. Nem fiatal már, és rettenetes megrázkódtatáson ment keresztül. Nem eszik és nem beszél. Csak fekszik és némán mered a távolba. Alexandra bólintott, emlékezve saját anyja viselkedésére, amikor röviddel apja halála után apja szeretője beállított. Anyja ugyanígy ágynak esett, nem evett, nem beszélt, és nem hagyta, hogy bárki vigasztalja. Később aztán, amikor végre feladta önkéntes elszigeteltségét, többé már nem volt önmaga. Olyanná vált, mintha a bánat és a keserűség konzerválódott volna, és beleivódott volna a lelkébe. – Sírt? – kérdezte Alexandra, tudva, hogy mennyire veszélyes a bánatot visszafojtani. – Bizonyosan nem! Az ő társadalmi helyzetében és lelki alkatával az ember nem engedheti meg magának a könnyeket. Ahogy Craddock meg én is újra és újra elmondtuk neki, erősnek kell lennie, és a dolgok jó oldalát kell néznie. Végtére is van neki egy másik unokája is, tehát nincs arról szó, hogy a cím kikerülne a családból. Alexandra addig sem tartotta túl sokra a felcsereket, de ahogy ezt az érzéketlen alakot a maga fellengzős fontoskodásával elnézte, a beléjük vetett maradék hitét is végképp elveszítette. – Szeretném látni őt, ha kérhetem. – Próbálja felvidítani – javasolta a doktor, s nem vette magára Alexandra mélyen megvető pillantását. – És ne hozza szóba neki Hawthorne herceget. Alexandra belépett az elsötétített szobába, és összefacsarodott a szíve a sajnálattól és a rémülettől, ahogy meglátta a nemrég még olyannyira élénk, megingathatatlannak látszó nagyasszonyt, aki ekkor felpárnázva feküdt az ágyban, mintha csak saját egykori önmaga szelleme volna. Fehér hajkoronája alatt az arca falfehér volt, tört fényű szeme mély, sötét üregből tükrözte kimondhatatlan fájdalmát. Semmi jelét nem mutatta, hogy felismerte volna menyét, amikor Alexandra elment az ágya előtt, és leült mellé az ágy szélére. Alexandra ijedten nyúlt és ragadta meg a hercegnő kék eres kezét az arany ágytakarón. – Ó, madame, nem szabad, hogy így folytassa – mondta remegő, együtt érző suttogással, könyörögve, hogy a hercegnő figyeljen a szavaira. – Nem szabad! Jordan nagyon nem szeretné ilyennek látni. – Az idős asszony nem reagált, amitől Alexandra még inkább kétségbeesett, s megszorította a törékeny kezet. – Van fogalma róla mennyire büszke volt Jordan az ön lelki erejére és szilárdságára? Tudom, mert dicsekedett nekem, hogy milyen nagymamája van. A megfakult kék szemek meg se rezdültek. Alexandra nem tudta eldönteni, a hercegnő vajon hallja-e egyáltalán a szavait, vagy nem akar hinni neki, vagy egyszerűen nem vesz tudomást a jelenlétéről, így hát újabb kísérletet tett, hogy meggyőzze az idős asszonyt: – Higgye el, így igaz, ahogy mondom. Nagyon jól emlékszem, amikor az esküvőnk után Rosemeade-ben készülődtünk az utazásra. Megkérdezte tőlem, hogy ön hová tűnt. Mondtam neki, hogy felment az emeletre, és hogy nagyon félek, hogy soha nem fogja megbocsátani és kiheverni a házasságunkat. Jordan elmosolyodott, tudja, azzal a különleges mosolyával, amelyet az embernek azonnal viszonoznia kell, és aztán tudja, mit mondott? A hercegnő meg se moccant. – Azt mondta – folytatta Alex sürgetően –, hogy: Az én nagyanyám magával Napóleonnal is szembeszállt, és az ütközetből ő került ki győztesen. Az lett a vége, hogy maga a hadvezér jött el a bocsánatáért esedezni, amiért ujjat húzott a családunkkal. Egy ilyen apróság, mint az én „szerencsétlen házasságom”, a nagyanyámnak meg se kottyan, higgye el nekem. Igen, szó szerint ezt...
JUDITH MCNAUGHT
82
VARÁZSLAT
A hercegnő szeme lecsukódott, mire Alexandra szíve kihagyott egy dobbanást, de a következő pillanatban két könnycseppet látott legördülni az idős hölgy sápadt arcán. A könny jó jel, Alexandra tudta és lelkesen folytatta tovább: – Jordan tudta, hogy ön bátor és erős és... lojális. Egyszer azt mondta nekem, hogy soha nem hitt a nők hűségében, egyetlen kivétel van ez alól, és ez ön. A hercegnő kinyitotta a szemét, s kínnal és kétséggel teli könyörgéssel nézett Alexandrára. Alex megsimogatta az idős asszony arcát, és még határozottabban próbálta meggyőzni őt az igazságról. De közben ő is hamar elvesztette önuralmát, és alig tudott már beszélni: – Higgye el, így van, ahogy mondom. Jordan annyira hitt a nagymamája lojalitásában, hogy egyszer azt is mondta nekem, igaz ugyan, hogy ön ellenezte a házasságunkat, de ha valaki bántani merészelne engem, azt ön elevenen nyúzná meg – és csakis azért, mert Jordan nevét viselem. A fakókék szemek megteltek könnyel, és végigpatakzottak a hercegnő arcán Alexandra ujjaira. Hosszú, néma percek múltán a hercegnő görcsösen nyelt egyet, Alexandrára emelte a tekintetét, és esdeklő hangon így szólt: – Valóban ezt mondta Hawthorne... Napóleonról? Alexandra bólintott, és megpróbált mosolyogni, de a hercegnő következő szavai az ő szemébe is könnyet csaltak, eláztatva hosszú szempilláit. – A fiamnál is jobban szerettem őt – zokogta a hercegnő. Kinyújtotta a karját, és magához ölelte a zokogó lányt, aki olyan őszinte odaadással próbálta vigasztalni őt. – Alexandra – mondta hangosan sírva –, én... én soha nem mondtam meg neki, hogy szeretem. És most már késő... A nap hátralevő részét és a következő napot Alexandra a hercegnő mellett töltötte, aki szinte folyamatosan Jordanről beszélt, hiszen a fájdalom gátjai immáron átszakadtak.
Másnap este nyolc órakor Alexandra magára hagyta az idős teremtést, hadd pihenjen nyugodtan, és mivel semmi kedve nem volt saját szobája nyomasztó elszigeteltségébe visszavonulni, ezért inkább a kék szalonban foglalt helyet. Próbálta fájdalmas gondolatait kordában tartani, és kézbe vett egy könyvet. Az ajtóban Ramsey a torkát köszörülte, hogy látogató érkezését jelentse: – Őkegyelmessége, Hawthorne hercege... Örömsikoly tört ki Alexandrából, ahogy talpra ugrott, és az ajtóhoz szaladt. Ramsey oldalra lépett, Hawthorne hercege valóban ott állt. Anthony Townsende volt az. Ekkor ugyanis őt illette már ez a cím. Irracionális és fékezhetetlen düh lobbant Alexandrában, hogy ez az ember máris Jordan címét bitorolja, ilyen illetlenül rövid idővel a halála után. Anthony Townsende hasznot húz ebből a tragédiából, döbbent rá Alexandra, és valószínűleg most maradéktalanul boldog... Anthony hátrahőkölt, ahogy meglátta Alexandra sápadt arcán az izzó haragot. – Ön téved, Alexandra – szólalt meg csöndesen. – Mindent megadnék érte, ha Jordan e pillanatban közöttünk lehetne. Ha tudtam volna, hogy Ramsey ilyen ostoba módon jelenti be az érkezésemet, természetesen megkértem volna rá, hogy ne így fogalmazzon. Alexandra dühe azon nyomban elpárolgott, ahogy kiérezte Anthony hangjából a nyilvánvaló őszinteséget, és meglátta szemében a mély szomorúságot. Alex túl őszinte teremtés volt ahhoz, hogy letagadja iménti gondolatait, ezért inkább elnézést kért a lobbanékonyságáért. – Kérem, bocsásson meg, kegyelmes úr. – Tony – javította ki a herceg, és üdvözlésre nyújtotta baráti jobbját. – Nagyanyám hogy van? – Alszik éppen, de mindennap egy kicsivel tovább van fenn. – Ramsey-től tudom, hogy ön mérhetetlenül sok vigasztalást és támogatást nyújtott neki. Igazán hálás vagyok érte. – Nagyon derék asszony és keményen tartja magát. – És ön? – kérdezte Tony, miközben a pohárszékhez lépett, hogy sherryt töltsön magának. – Ön is tartja magát? Elég rosszul fest. A régi humorérzék villant fel egy pillanatra Alex szemében. – Mihez képest? Attól tartok, rövid az emlékezete, kegyelmes uram. Soha nem voltam túl szemrevaló teremtés. – Tony – ragaszkodott a megszólításhoz a herceg, és helyet foglalt, majd hosszan nézte a pislákoló tüzet.
JUDITH MCNAUGHT
83
VARÁZSLAT
– A nagymamája nem kíván Londonban maradni, és nem óhajtja, hogy a részvétnyilvánítás ürügyén kíváncsiskodók tömege tolongjon itt – mondta Alexandra pár perccel később. – Inkább szerény megemlékezést tartana, és rögtön utána Rosemeade-be kíván utazni. A hely említésére Anthony megrázta a fejét. – Nem hinném, hogy jót tenne neki, ha egyedül bezárkózna Rosemeade-be. Ami engem illet, én egy hétnél tovább semmiképpen sem tudok vele maradni. Hawthorne, Jordan székhelye, hatalmas birtok, szolgálók és földbérlők ezreivel, akiknek utasításokra és megnyugtatásra lesz szükségük, amikor hírét veszik fivérem halálának. Jócskán össze kell szednem magamat, hogy megtanuljak eligazodni Jordan befektetéseiben és képes legyek átlátni az összes birtok irányításával járó gondokat. Ezért nagyon örülnék, ha nagyanyám velem tartana Hawthorne-ba, és ott is maradna velem. – Ez neki is sokkal jobb lenne – helyeselt Alexandra. Tony ezután Alexandra további tervei felől érdeklődött. Alex elmondta, hogy a búcsúceremónia után haza akar költözni. – Anyám rögtön az esküvőnk után hosszú utazásra indult, hogy kikapcsolódjon – magyarázta. – Azt ígérte, megírja majd, merrefelé utazgat, úgyhogy várhatóan érkezik tőle levél az otthoni címre, és akkor majd megírom neki, hogy a férjem... Nem tudta kimondani a szót, hogy „halott”. Még ekkor sem hitte el, hogy ez a jóképű, életerős férfi, akivel a minap házasodott össze, nincs többé az élők sorában.
A nagyhercegnő másnap reggel zord elszántsággal az arcán és Ramsey aggályosan féltő kíséretében méltóságteljesen bevonult a sárga szalonba, ahol Anthony a reggeli lapot olvasta, Alexandra pedig az íróasztalnál ült és elmélázva meredt a távolba. Ahogy a hercegnő megpillantotta a beesett arcú, sápadt leányt, aki oly derekasan átsegítette őt a bánat legnehezebb óráin, arca megenyhült, de csak egy pillanatig, mert észrevette Henryt, a kölyökkutyát. A kis szőrpamacs a saját farkával kergetőzött, majd pedig Alexandra fekete gyászruhájának szegélyét ráncigálta. – Nyugton marad! – parancsolt rá a hercegnő a pajkos négylábúra. Alexandra felriadt, Anthony talpra ugrott, ám Henryt csöppet sem zavarta meg a nagyhercegnő jelenléte, üdvözlésképpen megcsóválta a farkát, majd újra belefeledkezett önfeledt játékába. Az égbekiáltó engedetlenség láttán a nagyasszony szikrázó szemmel próbálta jobb belátásra bírni a duhaj kis fenevadat, ám amikor nyilvánvalóvá vált, hogy félelmetes és rettegett tekintete a kis rakoncátlan ebre a legcsekélyebb hatást sem gyakorolja, a méltóságteljesen várakozó főkomornyikhoz fordult: – Ramsey – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon –, gondoskodjon róla, hogy ezt a szánalmas kis teremtményt vigyék el egy kiadós és jó fárasztó sétára! – Igenis, kegyelmes asszony. Azonnal – mondta a főkomornyik ünnepélyesen, és rezzenéstelen arccal fejet hajtott. Majd lehajolt, jobb kezével tarkónál fogva megragadta a kutyakölyköt, bal kezét a kutyus hátsója alá tartotta, és a ficánkoló állatkát teljes kartávolságnyira, azaz finnyásán a lehető legmesszebb tartva saját magától, mereven kivonult. – Nos, tehát – mondta a hercegnő a régi határozottságával, miközben az iménti jelenet láttán Alexandra kénytelen volt elfojtani egy önkéntelen mosolyt –, Anthony arról tájékoztatott, hogy ön haza kíván térni. – Igen, holnap, nyomban a szertartás után, szeretnék búcsút venni. – Ezt verje ki a fejéből. Ön ugyanis Anthonyval és velem együtt Hawthorne-ba fog utazni. Alexandra rettegett attól, hogy visszatérjen régi élete színhelyére, és úgy folytassa, mintha Jordan soha nem létezett volna, de arra a legkevésbé gondolt, hogy Hawthorne-ba menjen. – Miért kellene odamennem? – Azért, mert ön Hawthorne hercegnője, és önnek a férje családjánál a helye. Alexandra tétovázott egy darabig, majd megrázta a fejét. – Az én helyem otthon van. – Szamárság – jelentette ki a hercegnő keményen, és Alexandra önkéntelenül is elmosolyodott magában, hogy az idős asszonynak visszatért jellegzetes, ellentmondást nem tűrő stílusa; mellesleg összehasonlíthatatlanul jobban állt neki, mint a gyász okozta élettelen tompaság. – Azon a reggelen, amikor ön házasságot kötött Hawthorne-nal – folytatta a hercegnő eltökélten –, a herceg megbízott azzal a feladattal, hogy fejlesszem ki önben azokat a képességeket, amelyek teljességgel alkalmassá teszik önt, hogy
JUDITH MCNAUGHT
84
VARÁZSLAT
elfoglalhassa méltó helyét az előkelő társaságban. S noha az unokám már nincs közöttünk, biztosíthatom arról, hogy bennem megvan a kellő lojalitás – e szót külön hangsúlyozta a hercegnő –, hogy a kívánságát teljesítsem. A lojalitás szó nyomatékosítása eszébe juttatta Alexandrának – nem véletlenül –, hogy éppen ő mondta a gyász legnehezebb pillanataiban az idős hercegnőnek, hogy az unokája mennyire csodálta benne ezt a tulajdonságot. Alexandra a bűntudat, a felelősségérzet és a saját jó sorsa iránti aggodalom malomkövei között őrlődve töprengett azon, vajon tudna-e élni Hawthorne-ban. Távol mindentől és mindenkitől, amit és akiket ismert és szeretett. A nagyhercegnőnek megvan a saját bánata, amellyel meg kell küzdenie, hogyan is vehetné vállára még a menye gyászát is. Másfelől Alex nem volt biztos benne, hogy tudja-e hosszú távon egyedül viselni azokat a borzalmas terheket, melyeket nagyapja és apja halálakor rárakott a sors. – Nagyon kedves öntől, méltóságos asszonyom, hogy felajánlja számomra a lehetőséget, de tartok tőle, nem élhetek vele – visszakozott Alexandra rövid gondolkodás után. – Anyám elutazott, a többiekért nekem kell felelősséget vállalnom, és nekem mindenekelőtt ezt kell szem előtt tartanom. – Miféle felelősségről beszél? – kérdezte a hercegnő élesen. – Penrose-ról és Filbertről. Azzal, hogy anyám elutazott, senki nem gondoskodik róluk. Az volt a tervem, hogy megkérem majd a férjemet, hogy találjunk helyet számukra a háztartásunkban, de... – Kicsoda – szakította félbe a hercegnő erélyesen – ez a Filbert és Penrose? – Penrose a főkomornyikunk, Filbert pedig az inasunk. – Elég régóta élek együtt azzal a gyanúperrel – mondta a kegyelmes asszony éles hangon –, hogy a szolgálókat azért teremtette az Úr, hogy a kenyéradó gazdájukról gondoskodjanak, és nem fordítva. Mindazonáltal – enyhült meg kissé a hercegnő – dicséretesnek tartom az ön felelősségérzetét. Magával hozhatja őket Hawthorne-ba – jelentette ki nagylelkűen. – Elég nagy a kastély és a szolgáló személyzet, nem okozhat gondot, hogy helyet találjunk egy vagy két új alkalmazottnak. – Sajnos elég öregek! – sietett tisztázni Alexandra. – Nehéz munkát már egyikük sem tud végezni, de mindketten igen büszkék, és fontos, hogy azt hihessék, borzasztóan nagy szükség van rájuk. Elég régóta táplálom bennük ezt az illúziót. – Ezt helyeslem, hiszen mindig is keresztényi kötelességemnek tartottam gondoskodni róla, hogy az idősebb szolgálók addig dolgozhassanak, amíg csak akarnak és erejük engedi – füllentett habozás nélkül a hercegnő, s közben megsemmisítő pillantást vetett unokájára, aki elképedve nézett rá. Alexandrából ragyogó, ifjú, előkelő hölgyet kell faragnia, ez most a feladat! Komoly kihívás ez, s egyben kötelesség és kitűzött cél. Azt nem szívesen vallotta be magának, hogy ez a cigányos fürtökkel megáldott, feleselgető derék leány, aki őszinte odaadásával átsegítette őt a megrázkódtatás és a bánat legnehezebb óráin, bizony állandó helyet követelt magának a szívében, és hogy most már igen nehezére esne megválni tőle. – Nem gondolom... – kezdett bele Alexandra egy újabb ellenérvbe, ám a nagyhercegnő nyomban érzékelte, hogy a lány újabb elutasításra készül, így hát előhúzta a végső aduját: – Alexandra, ön most már valódi Townsende, ezért közöttünk a helye. Mindezen túl esküt tett arra, hogy tiszteletben tartja férje kívánságát, márpedig ő kifejezetten úgy rendelkezett, hogy önnek méltóvá kell válnia e történelmi név viselésére. Ezek a szavak tagadhatatlanul célba találtak, és Alexandra ellenkezését teljességgel porrá zúzták. Igen, ő most már a Townsende név viselője, és nem Lawrence többé, ébredt rá büszkén és boldogan. Mégsem vesztett el mindent, amikor elveszítette őt; hiszen Jordan megajándékozta őt a nevével! Ugyanakkor az is hirtelen eszébe villant, hogy az oltár előtt ünnepélyesen megfogadta Jordannek: mindenkor tiszteletben fogja tartani őt, és teljesíti kívánságait. Nem kétséges, a férje valóban azt kívánta tőle, hogy igazi lady váljon belőle, és méltó módon viselje a nagy nevet az előkelő társaságban – bármit is jelentsen ez a kifejezés. Gyöngéd érzés áradt szét a szívében, ahogy a hercegnőre emelte szemét, és halkan fogadalmat tett: – Mindent az ő akarata szerint fogok tenni. – Helyes! – zárta le a vitát a hercegnő érdesen. Alexandra ezután fölment a szobájába, hogy csomagolni kezdjen, Anthony pedig hátradőlt a karosszékében, és nagyanyjára emelte csodálkozó tekintetét. A nagyasszony mereven kihúzta magát, és tekintélyt parancsolóan nézett vissza unokájára. A trükk ezúttal nem vált be. – Áruld el, nagymama – szólalt meg Tony nevetéstől fojtott hangon –, mikor ébredt fel benned az az ellenállhatatlan vágy, hogy kiöregedett szolgálókat alkalmazz?
JUDITH MCNAUGHT
85
VARÁZSLAT
– Akkor, amikor rájöttem, hogy Alexandrát csak így tudom visszatartani a távozástól – felelte a hercegnő, ezúttal meglepő őszinteséggel. – Már csak nem fogom megengedni, hogy ez a gyereklány elzárkózzon egy isten háta mögötti faluban, és élete végéig özvegyi ruhát viseljen! Végtére is alig töltötte be a tizennyolcat.
JUDITH MCNAUGHT
86
VARÁZSLAT
Tizennegyedik fejezet
Hawthorne-nagyhercegség,
a Townsende család tizenkét generációjának nagybirtoka huszonötezer hektárnyi területet foglalt magában erdőségekkel, parkokkal, lankás dombokkal és jó talajú szántóföldekkel. A kastélybejáratot impozáns vaskapu zárta el, melyen a Hawthorne-ok címerpajzsa díszelgett, és egy libériás kapuőr lépett elő a kőből épült kapuslakból, hogy széttárja a nehéz kapukat a pompás utazócséza előtt. Alexandra a hercegnő mellett ült, s ámuldozva nézte az ablakon át a sima burkolatú felhajtót, mely méltóságteljesen kanyargott a sok-sok hektárnyi, kifogástalanul nyírt bársonyos gyepszőnyegen át. A sima utat mindkét oldalon hatalmas fák övezték, fenséges ágaik lombkoronát terítettek a parkon áthaladó hintók fölé. Noha Hawthorne immáron Anthony tulajdonának számított, Alexandra szívében változatlanul Jordanhez kötődött. Ez volt a férje otthona, a hely, ahol született és ahol férfivá cseperedett; itt tehát Alex sokat megtudhat róla, jóval közelebbről megismerheti őt, mint ahogy valaha is remélhette volna az életben. Egyszerűen csak azáltal, hogy itt van, máris közelebb érezte magát hozzá. – Ez minden képzeletemet felülmúlja – sóhajtotta Alex. Anthony mosolygott az ifjú hölgy áhítattal teli lelkendezésen. – Várjon csak, magát a kastélyt még nem is látta – mondta, és hangjából ítélve Alexandra sejthette, hogy hamarosan valami igazán grandiózus látványban lesz része. De még ilyen előkészítés után is elállt a lélegzete, amikor a hintó felkanyarodott a kör alakú kocsifelhajtóra. Félmérföldnyire tőle teljes pompájában terült el szeme előtt a kétszáz szobát magában foglaló, háromszintes, csupa kő és üveg kastély, hátterében lankás, zöld dombokkal, kristálytiszta kék patakokkal és teraszos kertekkel. Az előtérben, a házhoz vezető út túloldalán hattyúk úszkáltak egy hatalmas tó békés felszínén, jobbra pedig egy csodálatos hófehér nyári lak állt klasszikus görög stílusú, tetszetős oszlopokkal, rálátással a tóra és a parkra. – De hiszen ez mesésen gyönyörű! – suttogta Alexandra. Fél tucat inas várakozott fegyelmezetten az alacsony, kecses lépcsősor alján, mely a kocsifelhajtótól a bejárati ajtóhoz vezetett. Követve a hercegnő példáját, Alexandra is próbált kellően rideg viselkedést magára erőltetni, s a hintóból kiszállva ő is úgy haladt végig a szolgálók sorfala előtt, mintha észre sem venné őket. A bejárati ajtót szélesre tárta egy libériás ember, akinek dölyfös testtartásán nyomban látszott, hogy ő a főkomornyik, s egyúttal az egész kastélyszemélyzet vezetője. A hercegnő Higgins néven mutatta be őt, majd Alexandrával az oldalán bevonult a hallba. Elegáns félkörben széles márványlépcső vitt fel az előcsarnokból a második szintre, majd egy balkonon át a következő emeletre. Alexandra és a hercegnő együtt lépdeltek fel a kanyargó lépcsősoron, és Alexandrát bevezették egy rózsaszín árnyalatokkal dekorált ragyogó lakosztályba. Miután a szobalány magukra hagyta őket, a hercegnő Alexandrához fordult. – Óhajt lepihenni? A tegnapi nap mindkettőnk számára nagy megpróbáltatás volt. A búcsúszertartás Alexandrában a fájdalom és a valószerűtlenség keverékeként maradt meg – fenyegető és komor arcok százai méregették őt ellenségesen, ahogy ott állt a hatalmas katedrálisban az özvegy nagyhercegnő oldalán. Anthony özvegy édesanyja és az öccse állt Alexandra másik oldalán, arcuk sápadt volt és feszült. Fél órával a szertartás előtt ment el a hintó értük Anthony korábbi házához. Alexandra kedvelte őket, és örült, hogy a közelében vannak. – Pihenés helyett szabad volna inkább megnéznem Jordan szobáját, madame? Tudja, az esküvőnk után olyan rövid idő telt csak el, ami kevés volt ahhoz, hogy igazán megismerhessem. Jordan itt nőtt fel, ebben a házban, és itt élt egészen addig a pillanatig, amíg találkoztunk – mondta Alex, de a torkát ismét a már jól ismert belső fájdalom kezdte fojtogatni, s a hangja megremegett: – Szeretnék minél többet megtudni róla, és ez a hely, azt hiszem, alkalmas erre. Ez volt az egyik ok, amiért végül is elfogadtam az ön kedves invitálását. Gyengédség áradt szét az idős hercegnőben, s lassan megsimogatta Alexandra sápadt arcát. Majd hamar összeszedte magát, és szokásos rideg modorában válaszolt: – Felküldöm önhöz Gibbonst, a főlakájt.
JUDITH MCNAUGHT
87
VARÁZSLAT
Kisvártatva valóban megjelent Gibbons, egy élénk mozgású, idősebb férfi, és átkísérte Alexandrát „a legfőbb hálószobába”, ahogyan ő nevezte a második szinten elhelyezkedő fejedelmi lakosztályt, ahol függőleges ablakbordával osztott franciaablakok néztek le a kertre. Alexandra abban a pillanatban, ahogy belépett, megérezte Jordan finom kölnijének ismerős illatát, ugyanazt a szagot, amely a férfi simára borotvált álláról és arcáról áradt, amikor éjszakánként Alex álomba szenderült a karjaiban. A férfi halála miatti fájdalom a lelke legmélyéig hatolt, és tompa, kínzó lüktetést idézett elő a testében, de mégis valahogy különös vigaszt jelentett a tudat, hogy itt lehet, mert így el tudta űzni magából azt a gyötrő érzést, hogy a csodás idegennel kötött négynapos házassága pusztán álomkép lett volna. Megfordult, és tekintetét szeretetteljesen végigvezette a terem minden apró szegletén, a mennyezet pompás domborműveitől a mélykék és arany színekben pompázó meseszép perzsaszőnyegekig. Két robusztus márványkandalló állt a hatalmas terem két oldalán, akkora tűztérrel, hogy Alex könnyedén beleállhatott volna, teljes magasságával. Tőle balra óriási ágy terpeszkedett mélykék szatén ágytakaróval, arany hímzésekkel gazdagon, fölötte fenséges kék és arany baldachin illeszkedett a magas mennyezethez. Jobbra pedig két aranyselyem kanapé nézett szembe egymással a kandalló előtt. – Szeretnék körülnézni – mondta az inasnak elfogódott suttogással, mintha egy szentélyben járna, egyébiránt valóban ott is érezte magát. Odalépett a rózsafa szekreterhez, szeretetteljesen megérintette az ónixos felületet, mely mintha csak Jordan kezének érintésére várt volna, majd lábujjhegyre állt, és megpróbálta szemügyre venni magát a tükörben a szekreter fölött. Jordan tükre! A férfi magasságához volt beállítva, így aztán Alexandra még lábujjhegyen állva is csak a homlokát és a szemét pillanthatta meg benne. Milyen magas volt, gondolta, és meghatottan elmosolyodott. Három további helyiség nyílt a hálószobából: egy öltöző, egy könyvtárszoba puha bőrfotelekkel, és még egy szoba, amelynek látványától Alexandrának elállt a lélegzete. Hatalmas, félkör alakú terem, aranyerezetű fekete márvánnyal a falakon és a padlón, és egy óriási, kör alakú süllyesztett márványmélyedés a közepén. – Mi a csuda ez? – kérdezte Alexandra. – Fürdőszoba, kegyelmes asszonyom – felelte az inas, és ismét meghajolt. – Fürdőszoba? – kérdezett vissza Alexandra, és elképedve bámult az aranycsapokra s a kecses márványoszlopokra, melyek a fürdőmedence szélén sorakoztak, majd a kupolás mennyezetvilágításra tévedt a tekintete. – Jordan nagyúr hitt a mo-der-ni-zá-ci-ó-ban, kegyelmes asszonyom – magyarázta az idős szolgáló tagoltan, büszkén és szeretetteljesen. – Szeretném, ha egyszerűen Miss Alexandrának szólítana – mondta Alex barátságos mosollyal. Az inas ettől olyannyira meghökkent, hogy Alexandra jobbnak látta helyesbíteni: – Jó, akkor Lady Alexandrának. Jól ismerte a férjemet? – Jobban, mint bárki más a személyzetből, Mr. Smarth, a főlovász kivételével – felelte Gibbons, és érzékelve, hogy Lady Alexandra személyében odaadó közönségre talált, rögvest ajánlkozott, hogy körbevezeti a kegyelmes asszonyt az egész kastélyon és a környékén. Ebből aztán egy háromórás túra lett. Jordan összes gyerekkori kedvelt helyét végigjárták, és útközben Alex megismerkedett Smarthszal, a főlovásszal is, aki felajánlotta az ifjú hercegnőnek, hogy szívesen elmesél neki „mindent Jordan nagyúrról”, bármikor megtiszteli őt a hercegnő azzal, hogy meglátogatja az istállóban. Késő délután, a kastélynéző túra végén, még két helyiséget mutatott meg Gibbons a hercegnőnek, az egyik nyomban Alex kedvenc helyévé vált. Egy hosszú galéria volt ez, ahol a hosszú falakon a korábbi tizenegy Hawthorne herceg életnagyságú portréja sorakozott arannyal befuttatott egyforma keretekben, s mindegyik kép mellett a feleség és a gyermekek portréi. – Az én férjem a legszebb közöttük – jelentette ki Alexandra, miután részletesen tanulmányozta mindegyik portrét. – Jómagam és Mr. Higgins is ugyanezen a véleményen vagyunk. – Csakhogy az ő portréját nem látom itt a többi hercegé között. – Saját fülemmel hallottam, amikor Jordan nagyúr azt mondta Anthony nagyúrnak, hogy okosabbat is el tud képzelni, mint hogy fontoskodó és méltóságteljes pózban modellt álljon – magyarázta Gibbons, és fejével a felső sor felé intett. – Ez itt ő, fiatal fiúként, amikor tizenhat éves volt. Édesapja ekkor tudta rávenni utoljára, hogy modellt álljon, de Jordan nagyurat majd szétvetette a düh. Mosoly suhant át Alexandra sápadt arcán, ahogy felnézett a sötét, göndör hajú kisfiúra, aki komolyan állt egy tüzes, acélszürke szemű csodaszép szőke asszony mellett, aki nem volt más, mint az anyja. A trónszerű,
JUDITH MCNAUGHT
88
VARÁZSLAT
vörös bársony borítású karosszék másik oldalán egy jóképű, komor tekintetű, széles vállú férfi állt – ilyen dölyfös tekintetet Alexandra életében nem látott. Az utolsó helyiség, ahová Gibbons elkalauzolta Alexandrát, egy elég kicsi szoba volt a harmadik szinten. Áporodott levegőjű kis terem volt ez, nyilván nagyon régen szellőztették. Három apró íróasztal nézett szembe egy jóval nagyobbal, és egy ősöreg földgömb állt az egyik mellett egy sárgaréz állványon. – Ez volt a tanterem – magyarázta Gibbons. – Az ifjú Jordan úrfi többnyire azt az elvet vallotta, hogy kívül tágasabb, mint idebent, úgyhogy igyekezett minél kevesebbet itt tartózkodni. Aztán meg az is az igazsághoz tartozik, hogy a fiatalúr itt ismerkedett meg Mr. Rigly pálcájával, amikor elhanyagolta a tanulmányait. De mindent megtanult, amit csak tudnia kellett. Az esze vágott, mint a beretva. Alexandra végigpásztázta a komor kis helyiséget, majd szeme hirtelen megakadt a legközelebbi asztalnál. Négy betűt látott az asztallapba vésve: J. A. M. T. Jordan teljes nevének kezdőbetűit. Gyöngéden megérintette a betűket, s közben kíváncsi nyugtalansággal nézett körbe. Mennyire más ez a zord, barátságtalan terem, mint a nagyapja vidám, rendetlen dolgozószobája. És milyen felfoghatatlan, hogy egy tanító pálcával neveljen, ahelyett, hogy a tudásával kápráztatná el tanítványát. Amikor az inas végül engedélyt kért a távozásra, Alexandra még egyszer megállt a galériában férje tizenhat éves kori arcképénél. S ahogy a képet nézte, ünnepélyes fogadalmat suttogott: – Méltó leszek magához, szerelmem, megígérem.
Az elkövetkező napokban Alexandra hatalmas elszántsággal és minden intellektuális képességét latba vetve látott neki a feladatnak: hosszú oldalakat memorizált Debrett Főrendek című művéből, lázasan tanulmányozta az igazgatással, az etikettel és a protokollal foglalkozó köteteket, melyeket a nagyhercegnő bocsátott a rendelkezésére. Szorgalma hamar elnyerte az úrnő dicséretét, mint ahogy minden más is, amit Alexandra tett – két lényeges kivétellel. E két utóbbi dilemma miatt a nagyhercegnő hamarosan a dolgozószobájába rendelte Anthonyt. – Alexandra barátkozik Gibbonsszal és Smarthszal – közölte a nagyhercegnő nem csekély megrökönyödéssel és aggodalommal a hangjában. – Az elmúlt egy hétben többet beszélt velük, mint amennyit én az elmúlt negyven évben összesen. Anthony felvonta a szemöldökét, és gúnyosan így szólt: – Családtagokként kezeli a szolgálókat. Nyilván ezért is kérte, hogy idehozhassa a főkomornyikját meg az inasát. Ártalmatlan dolog. – Aligha fogod annak találni, ha meglátod Filbertet és Penrose-t – vágott vissza a hercegnő komoran. – Ma reggel mindkettő megérkezett. Anthony emlékeztetni akarta nagyanyját, hogy Alexandra idős emberekről beszélt, akik mitől is ne volnának „ártalmatlanok”, s már kezdte is mondani. – Ők ugye... – Az egyik süket, a másik vak! – jelentette ki a zsémbes nagyhercegnő. – A komornyik egy szót sem hall, hacsak nem kiabál az ember a fülébe, az inas pedig hol az ajtónak, hol a komornyiknak megy neki! Sajnos nem lehetünk tekintettel Alexandra gyöngéd érzéseire; ha látogatók érkeznek, el kell tüntetnünk őket szem elől. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a vendégek szeme láttára ütközzenek össze az előcsarnokban, az ordításuktól pedig leomoljanak a kastély falai. Látva, hogy Anthonyt inkább szórakoztatja a dolog, semmint bosszantaná, a hercegnő az unokájára mordult: – Ha nem látsz ebben semmi kifogásolhatót, akkor arra végképp kevés reményt látok, hogy lebeszéljelek az Alexandrával folytatott vívótréningjeidről. Teljes mértékben elfogadhatatlan magatartás egy ifjú ladytől, arról nem is beszélve, hogy bricseszt visel. Anthony valóban nem látott több kifogásolnivalót a vívóleckében és a bricseszben, mint abban, hogy Alexandra a szolgálókkal barátkozik. – A magam és Alexandra érdekében is remélem, hogy nem akarod eltiltani őt a vívástól. Meglehetősen ártalmatlan dologról van szó, nem beszélve arról, hogy nagyon élvezi. Azt mondja, kell a jó erőnlétéhez. – És neked mihez kell? – kérdezte a hercegnő ingerülten. Anthony elmosolyodott.
JUDITH MCNAUGHT
89
VARÁZSLAT
– Ez a lány csodálatosan jól vív, és csúcsformában tart. Jordan mellett engem tartottak Anglia legjobb vívójának, de most azt kell mondanom, hogy e rang megtartásához igencsak meg kell küzdenem Alexandrával. Minden reggel alaposan megszorongat. Miután Tony elhagyta a termet, az özvegy hercegnő tehetetlenül meredt az üres karosszékre. Ugyanakkor azt is pontosan tudta, miért nem szorgalmazta e téma megvitatását Alexandrával. Egyszerűen képtelen lett volna lehűteni Alexandra nyíltszívű lelkesedését, hiszen pontosan tudta, mennyire igyekszik a lány mindenben a kedvében járni. Közel egy hét telt el a megérkezésük óta, és Alexandra szívet melengető mosolya, dallamos nevetése felvidította Hawthorne egész atmoszféráját. És a hercegnő azt is tudta jól, hogy Alexandra nem azért mosolyog folyton, mert ő maga ilyen felhőtlenül boldog, hanem azért, mert kétségbeesetten igyekszik tartani a lelket mindenkiben, beleértve saját magát is. Őszinteség, gyengédség, eltökéltség és bátorság – ezeket az erényeket egészen egyedülálló módon egyesíti magában a lány, állapította meg a hercegnő. Alexandra persze nem tudta, hogy sajátos beilleszkedésével a hercegi palota korábban oly rideg életrendjébe bizonyos szempontból szorongást idézett elő az idős hercegnőben. Ahogy a tavasz nyárba fordult, folytatta tanulmányait, szabad idejét pedig azzal töltötte, hogy bejárta a csodaszép területet, illetve ellátogatott a hatalmas Hawthorne-istállóba, ahol Smarth csodás történeteket mesélt Jordan gyerekkoráról és ifjúkori hőstetteiről. Gibbonshoz, az inashoz hasonlóan Smarth is nagy rajongója volt Jordan nagyúrnak, és nem kellett hozzá sok idő, hogy Jordan nagyúr elbűvölő ifjú hitvese is teljességgel lenyűgözze a lovászt. Alexandra számára mozgalmasan teltek a napok, de közben Jordan egy pillanatra sem ment ki a fejéből. Egy hónappal férje halála után Alex kívánságára elkészült egy kis márvány dísztábla, melyre Jordan nevét, születésének és halálának dátumát vésték, és ezt a táblát a szokástól eltérően nem a temetőben helyezték el, hanem a tó távoli partjánál, az erdő szélén, a kerti házikó mellett. Alexandra úgy gondolta, hogy ez a hely meghittebb – különösen a magányos temetőhöz képest, mely a keresztdombon túl, a kastély mögött terült el. Ennek ellenére, amikor a dísztáblát elhelyezték, nem volt teljesen elégedett. Felkereste a főkertészt, akitől kapott pár virághagymát, s azokat elültette az erdő szélén. Aztán majd mindennap visszatért, és újabb és újabb virágokra tett szert. Sokáig maga sem vette észre, hogy öntudatlanul megduplázta a kicsiny kertet, ahol Jordan egykoron azt suttogta a fülébe, hogy olyan, mint egy Gainsborough-portré. Jobban megszerette ezt a helyet, mint gondolta volna, és sok száz boldog órát töltött a kis háznál, elnézte hosszan a kis tisztást, visszaidézett minden együtt töltött pillanatot. Elérzékenyülve gondolt vissza a gesztusokra, melyekkel Jordan megajándékozta őt: a kölyökkutya megvásárlásától – pedig hogy ódzkodott a kis állattól – egészen addig a sorsfordító elhatározásig, hogy feleségül vegye Alexandrát, és megóvja életét a szégyenteljes jövőbeni kudarcoktól. Legszívesebben persze Jordan szenvedélyes csókjaira s a dédelgető, cirógató kezek kínzó gyönyörére emlékezett. Amikor pedig belefáradt, hogy a valódi csókokra emlékezzen, különféle jeleneteket képzelt el: tüzes csókokat, melyek azzal fejeződnek be, hogy Jordan térdre borul előtte, kezét szívére teszi, és soha nem múló szerelmet esküszik. Minél többet ábrándozott az együtt töltött időkön, annál inkább fölerősödött benne a bizonyosság, hogy végül is meghódította a férfi szívét. Gibbons és Smarth enyhén eltúlzott történetei alapján, melyek Jordan kisfiúkori csínytevéseiről, majd férfias hőstetteiről szóltak, Alexandra kegyelettel zárta szívébe ezt az embert, s egy szent erényeivel, egy hős bátorságával és egy arkangyal szépségével ruházta fel őt. Rózsaszín fényben ragyogott Jordan emléke: minden egyes gyöngéd szava, minden szívmelengető mosolya, minden felkavaró csókja felmagasztosult és halhatatlanná vált. Az természetesen meg sem fordult Alex fejében, hogy Smarth és Gibbons elfogultságukban esetleg szemet hunytak az egyes hibák fölött, vagy, hogy hallgatólagos egyetértéssel gondosan kerültek minden olyan témát, amely halványította volna a herceg dicsfényét törvényes felesége szemében. Egyetlen szó sem esett egy bizonyos balerináról, sem a bájos hölgy számos elődjéről, vagy a kormányzónéról, vagyis azokról a kétségkívül vonzó és elegáns hölgyekről, akik ugyancsak eltöltöttek jó néhány idilli órát a kerti házikóban. Smarth és Gibbons mesés történetei alapján Alexandra természetesen abban a hitben élt, hogy férje csakis a bátorságának, a merészségének és a becsületességének köszönhette hírnevét. Arról mit sem sejtett, hogy ehhez a hírnévhez bizony jócskán hozzájárultak a szenvedélyes flörtölések, az érzéki hódítások és a botrányos szerelmi kalandok azokkal az előkelő társasághoz tartozó asszonyokkal, akik egyetlen jelentős társadalmi értékkel büszkélkedhettek: a szépségükkel.
JUDITH MCNAUGHT
90
VARÁZSLAT
Így hát Alexandra, tizennyolc évének minden buzgalmát latba vetve, azzal töltötte napjait, hogy szorgosan gyakorolt a zongorán, magolta a társadalmi protokollt, társalgási leckéket vett házitanítójától, és előkelő viselkedésben igyekezett nyomába érni az úrnőnek, az egyetlen élő hercegnőnek, akit ismert, s aki elérhető közelségben volt számára – Jordan nagyanyjának. És mindezt azért, hogy amikor majd Londonba megy, az előkelő társaság úgy nézzen fel rá, mint aki méltó Jordan Townsende nevéhez és hírnevéhez. És miközben Alexandra szorgosan fejlesztette ezeket a készségeket – nem is sejtve, hogy Jordant éppen ezek a dolgok kergették csömörbe és életuntságba –, a természet mintha örömét lelte volna abban, hogy szépen lassan elárasztotta Alexandrát azzal a nagylelkű adományával, amely mindennél fontosabb előfeltétele annak, hogy az előkelő társaság Jordan herceghez méltónak találja őt: a szépséggel.
Anthony az ablaknál állva figyelte, ahogy Alexandra világoskék lovaglóruhában vágtázik lefelé az úton. Tony a nagyanyja felé fordult, aki ott állt mellette az ablaknál: – Hihetetlen – mondta fura félmosollyal. – Egy év leforgása alatt gyönyörű ifjú asszonnyá változott. – Nincs ebben semmi „hihetetlen” – mondta a hercegnő haragos női szolidaritással. – A csontjai, az alapvonásai mindig is jók voltak, csak vézna volt és túl fiatal. Kikerekedett, és ez így van rendjén. Én ugyanilyen későn érő típus voltam. – Valóban? – nézett rá Anthony derűsen. – Valóban – felelte az idős hercegnő kimérten, majd elkomorult. – Még mindig hordja a virágokat Jordan emléktáblájához. Mindennap. Télen azt hittem, megszakad a szívem, amikor láttam, ahogy virágokkal a karján jön ki az üvegházból és gázol át a havon, szegény. – Tudom – mondta Tony komoran. Újra kinézett az ablakon, és látta, ahogy Alexandra feléjük integet, majd Satant, a ficánkoló paripát átadja a lovászfiúnak. Fényes, szélfútta haja hosszúra engedve, hullámos fürtökben omlott a vállára; arca rózsás volt, gyönyörű szeme fekete szempillái alatt hatalmas akvamarinként tündökölt. Jordan fiúnak nézte őt első találkozásukkor, most már nem nézné annak. A világoskék lovaglóruha alatt csábos női idomok domborodtak a megfelelő helyeken. Anthony tekintete követte a csípő lágy ringását, ahogy jött felfelé a lépcsőn, hosszú, formás lábának csodásan könnyed és kecses lépteivel. Minden porcikája mágnesként vonzotta és ejtette rabul a férfitekintetet. – Néhány hét múlva, a társasági bemutatkozáson, bottal kergethetjük el a kérőket mellőle – tűnődött Tony hangosan.
JUDITH MCNAUGHT
91
VARÁZSLAT
Tizenötödik fejezet London
Anthony! – szólt a hercegnő, és ezüst szaténruhájában idegesen lépkedett fel-alá. – Gondolod, hogy hibáztam, amikor nem fogadtam fel egy fiatalabb hölgyet Alexandra mellé, hogy megtanulja a társasági illemszabályokat? Tony elfordult a tükörtől, ahol fölöslegesen újraigazgatta hófehér nyakvédője nem létező ráncait, és együtt érzően mosolygott nagyanyja lámpalázas aggodalmán Alexandra aznap esti debütálása miatt. – Késő bánat – jegyezte meg. – Nos, ki más is lehetett volna alkalmasabb rá, hogy megtanítsa a helyes viselkedésre, ha nem én? – emlékeztette unokáját a főrendi özvegy kissé sértetten, s ezáltal nyomban fölül is bírálta iménti észrevételét. – Tekintettel arra, hogy mégiscsak én volnék a társasági viselkedés eszményképe, vagy talán nem így látod? – Dehogynem, természetesen – helyeselt Tony, és volt annyira tapintatos, hogy nem emlékeztette nagyanyját arra a korábbi jó tanácsára, hogy mégsem egy-hetvenegy éves asszonytól kellene Alex-nek elsajátítania a társasági érintkezés legújabb szabályait. – Nem tudom végigcsinálni – jelentette ki váratlanul az idős hercegnő, és teljesen elcsüggedve rogyott le egy karosszékbe. Tony kajánul felnevetett ezen az egészen példátlan elbizonytalanodáson, amire a nagyhercegnő haragos pillantást vetett unokájára. – Hamarosan nem fogsz nevetni! – mondta fenyegetően. – Ma este a társaság krémjét kell meggyőznöm arról, hogy befogadjon valakit, akinek se vagyona, se családi kapcsolata, se előkelő felmenője, aki hivatkozási alapot jelenthetne. Kétségbeejtően reménytelen feladat. Nem bújhatok ki, és szégyenszemre kudarcot fogok vallani, mint egy ócska szélhámos. Anthony odalépett a kétségbeesett idős asszonyhoz, akinek félelmetes tekintete, borotvaéles nyelve és rideg modora öt évtizeden át tartotta rettegésben az előkelő társaságot és Jordan kivételével a saját családját is. Tony, életében először, spontán csókot nyomott nagyanyja homlokára. – Senki nem merészel szembeszállni veled! Nem merik Alexandrát kiközösíteni, még akkor sem, ha némelyek fintorognak majd a származása miatt. Akadálytalanul fogod bevezetni őt a társaságba. Egy kisebb tekintélyű asszony lehet, hogy kudarcot vallana, de te, Nagymama, lehengerlő egyéniség vagy, és ezzel mindenki tisztában van. A hercegnő pár pillanatig latolgatta az elhangzottakat, majd lassú, fejedelmi fejbólintással jelezte kegyes egyetértését. – Teljességgel igazad van, természetesen. – Természetesen – mondta Anthony, leplezve mosolyát. – Amiatt meg nem kell aggódnod, hogy Alexandra kifecsegné a családi hátterét. – A gondolkodásmódja miatt is aggódom, nem csak a családi háttere miatt. El sem tudom képzelni, mi lehetett a nagyapjának a szándéka, amikor teletömte a fejét ezekkel a könyvekből vett képtelenségekkel. Tudod – vallotta meg az idős hercegnő aggodalmasan –, annyira szeretném, ha jó évad köszöntene erre a lányra; ha sikere lenne, és ha szert tenne egy megfelelő partira. Kár, hogy Galverston a múlt héten megkérte a kezét annak a Waverly fruskának. Galverston az egyetlen facér őrgróf Angliában. Úgyhogy Alexandrának most már meg kell elégednie egy gróffal vagy még annál is kevesebbel. – Ha ilyesmikben reménykedsz, Nagymama, akkor bizony csalódni fogsz – sóhajtott Tony. – Alexandrát a legkevésbé sem érdeklik a báli szezon eseményei, mint ahogy az sem, hogy ő legyen a város szépe. – Ne beszélj csacsiságokat, hiszen ezért dolgozott, tanult, és csak erre vár hónapok óta! – De nem olyan megfontolásból, amire utalsz – mondta Anthony mogorván. – Pusztán azért teszi mindezt, mert meggyőzted őt, hogy Jordan azt kívánná tőle, foglalja el méltó helyét az előkelő társaságban, Hawthorne hercegnőjeként. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt az elmúlt hónapokban: hogy méltó legyen
JUDITH MCNAUGHT
92
VARÁZSLAT
erre a megtiszteltetésre. De esze ágában sincs újra férjhez menni. Tegnap este megmondta nekem. Meggyőzte magát, hogy Jordan szerette őt, és arra készül, hogy „a hátralévő életét feláldozza” az emlékének. – Te jóságos isten! – sopánkodott a hercegnő. – Még csak tizenkilenc éves! Magától értetődő, hogy férjhez kell mennie! Mit mondtál neki? – Semmit – felelte Anthony keserű gúnnyal. – Hogyan is mondhattam volna meg neki, hogy ahhoz, hogy Jordan hírhedt társaságába be tudjon illeszkedni, inkább a flörtölést és enyelgést kellene kitanulnia, semmint szalonbeszélgetéseket folytatnia és Debrett Főrendek című művét tanulmányoznia. – Hagyj magamra, Anthony – sóhajtott a hercegnő. – Elkeserítesz. Menj, és nézd meg, mi van Alexandrával! Ideje indulni! Alexandra a hálószobája előtti folyosón állt egy Jordanről készült kis portré előtt, melyet egy üres, lakatlan szobában fedezett fel, röviddel azután, hogy Londonba érkeztek. Azt kérte, hogy a közelében lehessen a portré, ahol minden alkalommal láthatja, amikor elhalad mellette. A festmény egy évvel korábban készült: Jordan egy fa tövében ül, hátát egy fatörzsnek támasztja, egyik lábát felhúzva tartja, csuklója lazán a térdén nyugszik, és szembenéz a portréfestővel. Alexandra szerette a festmény természetes póztalanságát, de igazából Jordan arckifejezése dobogtatta meg a szívét. Jordan tekintete ugyanis éppen olyan, mint amikor a valóságban arra készült, hogy megcsókolja őt. Ábrándos és sokat tudó acélszürke szem, bágyadt, kissé tétova mosoly. – Ez a mi esténk lesz, szerelmem – suttogta Alexandra, s megsimogatta a képet. – Nem kell szégyenkeznie miattam, ígérem. Szeme sarkából látta, hogy Anthony jön felé, és gyorsan visszarántotta a kezét. Anélkül, hogy levette volna a szemét Jordan lenyűgöző portréjáról, így szólt: – Csodálatos tehetség lehetett a művész, aki festette, de nem tudom kiolvasni a nevét. Ki ő? – Allison Whitmore – felelte Anthony mogorván. Alex, meglepődve Anthony kurta válaszán és főleg azon, hogy a portréfestő nő, kissé elbizonytalanodott, majd úgy döntött, hogy nem foglalkozik az üggyel. Ehelyett lassan körbefordult Anthony előtt. – Nézzen rám, Anthony! Gondolja, hogy Jordan elégedett volna velem? Tony fegyelmezetten visszatartotta magát attól, hogy beavassa Alexandrát a valóság egy pikáns kis szeletébe azzal, hogy mesél neki Lady Allison Whitmore-ról, a festmény születésének körülményeiről és Jordan tüzes szerelmi kalandjáról. Ehelyett inkább elfordult a képtől, és a lányra nézett. Amit látott, attól elállt a lélegzete. Egy derűtől szikrázó sötét hajú, elbűvölő szépség állt előtte mélyen dekoltált estélyiben, melyet csillogó tengerkék szegély díszített tökéletes összhangban a varázslatos tengerkék szem árnyalatával. A ruhadísz átlósan haladt át a telt kebleken, a karcsú derékra simult, és gyengéden átfogta a kerek csípőt. Csillogó mahagóni haja homlokáról hátraszorítva hullámos fürtökben omlott a vállára és a hátára. Gyémántok csillogtak a fényes hajhullámokban, mintha csillagok ragyognának a kecses nyakhajlatban és a csuklókon. Valójában azonban az arc tündöklése volt az, ami Anthonyt teljességgel levette a lábáról. Alexandra Lawrence Townsende-et aligha lehetett volna a klasszikus értelemben vett szőke hajú, fehér bőrű szépségek közé sorolni, mindazonáltal nála elbűvölőbb és felkavaróbb teremtést Anthony soha életében nem látott. Seprűs szempillái alatt delejező és lefegyverző szempár ragyogott, s csak növelte a hatást, hogy a lány mindezt a legtermészetesebb ártatlansággal viselte. Rózsaszín, puha ajka csókra invitált, nyugodt mosolya mégis mintha arra intett volna, hogy jobb három lépés távolságot tartani. Valahogy egyszerre volt csábító és érinthetetlen, szűzies és mégis érzéki, és éppen ez az ellentét tette őt ellenállhatatlanná. Alexandra finom metszésű arca kissé belesápadt, amíg arra várt, hogy a váratlanul elnémult férfi végre mondjon már valamit. – Ennyire katasztrofális? – kérdezte Alex, hogy tréfával leplezze valós rémületét. Anthony végre szélesen elmosolyodott, megragadta Alex kezét, és szívből jövő őszinteséggel így szólt: – Jordan ugyanúgy el volna ragadtatva öntől, ahogy az előkelő társaság minden egyes tagja elbűvölve nézi majd ma este az ön bevonulását. Kérhetek öntől egy táncot az este folyamán? Egy keringőt? –, tette hozzá, és mélyen belenézett a hatalmas tengerkék szempárba. A hintóban az idős hercegnő még ellátta néhány utolsó utáni jó tanáccsal: – Nem kell aggódnia a keringő miatt, kedvesem, mint ahogy a többi társasági nyájaskodás miatt sem, amelyet ma este elvárnak öntől. Azonban – váltott hirtelen vészjóslóra a hercegnő hangja – ismételten emlékeztetnem kell önt arra, hogy ne hagyja magát félrevezetni Anthony – és itt a hercegnő szünetet tartott,
JUDITH MCNAUGHT
93
VARÁZSLAT
hogy kellő nyomatékot adjon fajsúlyosnak szánt szavainak – dicséretei által, melyekkel örökké az ön intellektusát magasztalja. Kérem, kedvesem, ne mondjon semmi olyat ma este, amivel túlságosan olvasottnak és intelligensnek tünteti fel magát. Így ugyanis, higgye el nekem, biztosan nem lesz sikere, efelől biztosíthatom. Ahogy számos esetben felhívtam már a figyelmét, most is emlékeztetem rá: a férfiak nem kedvelik a túlságosan művelt hölgyeket. Amikor kiszálltak a hintóból, Tony bátorítóan megszorította Alex kezét. – Ne feledkezzen meg a nekem ígért táncról! – mondta, és biztatóan a nagy, fényes szempárba mosolygott. – Az összes a magáé lehet, ha kívánja – nevetett Alexandra, és belekarolt a férfiba, mint aki nincs tudatában a saját szépségének és annak a hatásnak, amelyet a férfira gyakorol. – Ki fogom várni a soromat – szerénykedett Anthony. – De még így is ez lesz a legszebb estém, hosszú évek óta, efelől semmi kétségem! Lord és Lady Wilmer báljának első fél órájában minden úgy zajlott, ahogyan Tony megjósolta. Tony szándékosan előresietett a bálterembe, hogy szemtanúja lehessen nagyanyja és Alexandra nagy belépőjének. És nem bánta meg! Hawthorne nagyasszonya, az özvegy hercegnő úgy vonult be a bálterembe, mint egy csibéjét védelmező tyúkanyó: mellét kidüllesztve, szálfaegyenesen, állát támadóan felszegve, testtartásával egyértelműen jelezve, hogy senki ne merészelje megkérdőjelezni a döntését, melynek értelmében ez a lány most már a hercegi család sokszorosan védett tagja, és eszébe se jusson bárkinek, hogy ezt bármilyen módon megkérdőjelezze. A nagy belépő szó szerint „megszakította a műsort”. A londoni elit legillusztrisabb, legdörzsöltebb és legcinikusabb ötszáz tagja hirtelen abbahagyta a társalgást, hogy szájtátva bámulja Anglia legtekintélyesebb, legkeményebb és legbefolyásosabb főrendi nagyasszonyát, aki minden kétséget kizáróan szárnyai alá vett egy senki által nem ismert ifjú nőszemélyt. A vendégek sugdolózni kezdtek, monoklik villantak, ahogy a fürkésző tekintetek az idős hercegnőről az elragadó ifjú szépség felé fordultak. És ez a hölgy a legkevésbé sem hasonlított arra a keszeg, sápadt kislányra, aki Jordan búcsúszertartásakor tűnt fel rövid időre a katedrálisban. Anthony mellett állva Sir Roderick Carstairs vonta fel arrogáns szemöldökét, és affektáltan azt kérdezte: – Hawthorne, remélem, részletesen tájékoztatsz minket arról, hogy voltaképpen ki ez a sötét hajú, páratlan szépség a nagyanyád oldalán. Anthony negédes arckifejezéssel Carstairs felé fordult: – A hölgy elhunyt unokafivérem özvegye, Hawthorne új hercegnője. – Te tréfálsz! – mondta Carstairs olyan arckifejezéssel, amely akár meglepettnek is mondható, noha ilyesminek soha egyetlen halvány jele sem mutatkozott ezen az örökké fanyar arcon. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ez az elbűvölő teremtés azonos volna azzal a csúf, szánalmas kis békával, akit Hawk búcsúszertartásán láttunk!? – kérdezte Roddy. Tony igyekezett elfojtani dühét a sértő megjegyzés hallatán, és viszonylag higgadtan így felelt: – A gyász megrendítette, és nagyon fiatal volt még, amikor utoljára láttad. – Tökéletessé érett az idő múlásával – jegyezte meg Roddy szárazon, és szeméhez emelve cvikkerét, méregetni kezdte Alexandrát. – Mint a jó bor. Az unokafivéred mindig is nagy ínyenc volt a borok és a nők terén. Ezzel a lánnyal se tagadta meg önmagát. Mondd csak – folytatta, cvikkerét még mindig Alexandra felé irányozva –, tudtad, hogy Hawk csodaszép balerinája azóta sem engedett más férfit az ágyába? Az ész megáll, ha belegondolsz, hogy maholnap egy szerető hűségesebb hozzád, mint a saját feleséged. – Mire célozgatsz? – követelt választ Anthony. – Célozgatok? – fordult Roddy gunyoros arccal Anthony felé. – Semmire. De ha nem akarod, hogy a társaság ugyanarra a következtetésre jusson, mint én az imént, akkor jobban teszed, ha nem bámulod Jordan özvegyét ilyen kiguvadt szemmel. Ugye jól értesültem, hogy a hölgy nálatok lakik? – Elég legyen! – csattant fel Anthony. Sir Roderick Carstairs nem szívta mellre Tony ingerült válaszát, sőt jellegzetes simulékonyságával hirtelen témát váltott, és szélesen elvigyorodott: – Mindjárt kezdődik a tánc. Gyere, mutass be a lánynak! Igényt tartok az első táncra. Anthony tétovázott, s a fogát csikorgatta. Ahhoz nincs joga, hogy a bemutatást megtagadja; nem beszélve arról, hogy Carstairs bosszút állhat azzal, hogy megakadályozza Alexandra társasági beilleszkedését, vagy,
JUDITH MCNAUGHT
94
VARÁZSLAT
ami ennél is rosszabb, folytatja a burkolt célozgatást, amelyet az imént elkezdett. És Roddy jelenleg kétségkívül a legbefolyásosabb tagja az előkelő társaságnak. Hiába örökölte Tony Jordan rangját és vagyonát, pontosan tudta, hogy hiányzik belőle az a hűvös arrogancia és ijesztő magabiztosság, amellyel Jordan az haute ton legtekintélyesebb tagjává vált. Az idős nagyhercegnő a maga megkérdőjelezhetetlen befolyásával elérheti ugyan, hogy a magasabb körök ne rekesszék ki Alexandrát, és a saját korosztályánál garantálhatja a lány elfogadását, de Tony generációjával már más a helyzet, itt Roddy Carstairs az úr! A fiatalabb nemzedék rettegett Roddy csípős nyelvétől, és senki nem kívánt áldozatául válni Carstairs veszedelmes intrikáinak. – Természetesen – nyögte ki végül Tony. És a legrosszabb előérzettel, de bemutatta Carstairst Alexandrának, majd hátralépett, és figyelte, ahogy Roddy gálánsán meghajol, és lovagias tisztelettel felkéri a lányt. Csak a keringő vége felé oldódott fel Alexandra annyira, hogy már nem kellett magában számolnia a lépéseket. Már éppen fellélegzett volna, hogy nem véti el a lépést, és nem tapos rá elegáns, unott arcú partnere lábára, amikor a férfi olyat mondott, amitől Alex kis híján mégiscsak kiesett a ritmusból. – Mondja, kedvesem – szólt a férfi gunyorosan nyújtott hangon –, hogyan sikerült kivirulnia ott, abban a fagyos égövben? Úgy értem, Hawthorne özvegy hercegnőjének társaságában? A zenekar a keringő utolsó taktusaihoz közeledve éppen crescendóba csapott át, így Alexandra először azt hitte, nem jól értette a kérdést. – Már... megbocsásson... hogy mondta? – Tisztelegtem az ön bátorsága előtt, hogy sikerült túlélnie egy teljes évet a mi legtiszteletreméltóbb jégcsapunk, a hercegnő nagyasszony társaságában. Alexandra, aki nem ismerte az efféle „kifinomult és elmés” csevegések szabályait, nem tudta, hogy ezt az intrikát nevezik korszerű társalgásnak, s így aztán felháborodottan védelmébe vette az idős asszonyt, aki az elmúlt hónapokban olyannyira közel került a szívéhez. – Ön nyilvánvalóan nem ismeri túl közelről a kegyelmes asszonyt. – Ó, dehogynem. Éppen ezért bátorkodom kifejezni önnek őszinte részvétemet. – Nincs szükségem a részvétére, tisztelt uram, és megismétlem, hogy ön nem ismerheti a kegyelmes asszonyt, ha így beszél róla. Roddy Carstairs hűvös nemtetszéssel meredt a lányra. – Biztosíthatom, hogy meglehetősen jól ismerem őt, olyannyira, hogy számos alkalommal súlyos fagykárokat szenvedtem a közelségében. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: a vénasszony egy sárkány. – Nagylelkű és kedves asszony! – Ön tehát vagy retteg tőle, s ezért nem meri kimondani az igazat – mondta Carstairs sértő vigyorral –, vagy kegyed a legnaivabb fruska, akivel életemben találkoztam. – Ön pedig – vágott vissza Alexandra olyan fagyos megvetéssel, ami magának az idős nagyasszonynak is becsületére vált volna – vagy teljesen vak, és nem látja a nyilvánvaló igazságot, vagy pedig szerfölött rosszindulatú. Ebben a pillanatban véget ért a valcer, és Alexandra elkövette azt a megbocsáthatatlan – és látványos – inzultust, hogy sarkon fordult és faképnél hagyta partnerét. Nem gondolta volna, hogy bárki is figyeli őket, egyszerűen csak visszasétált Tonyhoz és a hercegnőhöz. A jelenetet azonban nagyon sokan figyelték árgus szemmel. És persze nyomban akadtak jó páran, akik nem mulasztották el az alkalmat, hogy a dölyfös lovagot kellőképpen zavarba hozzák az ifjú hercegnőnél elszenvedett kudarcával. Sir Roderick viszont azzal állt bosszút, hogy egész este fennhangon ócsárolta Alexandrát, és mindenkinek arról fecsegett, hogy rövid táncuk elég volt annak kiderítéséhez, hogy Hawthorne ifjú hercegnője egy sekélyes, ostoba, mihaszna fruska, és halálosan unalmas, bárdolatlan, pallérozatlan teremtés, akinek fogalma sincs a szellemes társalgás alapkövetelményeiről. Egy órán belül Alexandra, anélkül, hogy bármit is tett volna, az egész vendégsereg szemében egy kínosan ostoba vidéki libuskává vált. Úgy esett, hogy húszas, harmincas éveikben járó, roppant elegánsan öltözött fiatalemberek közé keveredett. Az aranyifjak lelkesen ecsetelték az előző esti balettelőadást, és egy bizonyos Elise Grandeaux nevű balerinát magasztaltak. Alexandra Anthony felé fordult, hangját kicsit megemelte, hogy tisztán hallható legyen, és ártatlanul megkérdezte, vajon Jordan kedvelte-e a balettet. Kéttucatnyi ember némult el, és hüledezett elképedt és megsemmisítően gúnyos arckifejezéssel. A következő kínos incidensre röviddel ezután került sor. Anthony két aranyifjú társaságában hagyta Alexandrát, akik a dekoltázs optimális mélységéről cseréltek eszmét, amikor Alexandra megpillantotta a két
JUDITH MCNAUGHT
95
VARÁZSLAT
leggyönyörűbb nőt, akit valaha is látott életében. Egymáshoz közel álltak, de háttal egymásnak, és oldalpillantásaikkal mindketten Alexandra vonásait tanulmányozták. Egyikük hűvös szőke szépség a húszas éveinek végén, míg a másik buja, gesztenyebarna és pár évvel fiatalabb. Alexandra ellágyulva emlékezett, amikor Jordan egyszer egy Gainsborough-portréhoz hasonlította őt, de most ezt a két fiatal nőt látva bizony nem kisebb művész, mint Rembrandt jutott az eszébe. Közben észrevette, hogy Mr. Warren éppen hozzá intézi szavait, s nyomban elnézést kért tőle figyelmetlenségéért, majd ismét a két hölgy felé pillantott. – Létezhet-e bájosabb teremtés a világon, mint ott az a két hölgy? – kérdezte elragadtatott mosollyal, és a legcsekélyebb féltékenység nélkül. A körötte állók először a két fiatal nőre néztek, majd Alexandrára. Szemöldökök rándultak össze, szemek kerekedtek el, és legyezők emelkedtek, hogy elrejtsék a kirobbanni készülő nevetést. A bál végéig négyszáz ember értesült róla, hogy Hawk özvegye hogyan csodálta meg Jordan két korábbi szeretőjét, Lady Allison Whitmore-t és Lady Elizabeth Grangerfieldet. A dolog annyira szórakoztató volt és pikáns, hogy még Lady Grangerfield és Lady Whitmore is – akik egyébiránt a rivalizálás miatt régóta nem beszéltek egymással – évek óta először felhőtlenül együtt kacarászott, mintha a legjobb barátnők volnának. Alexandrának halvány sejtelme sem volt róla, mekkora baklövést követett el, azt azonban elég pontosan érzékelte, hogy körülötte egyre többen rejtőzködtek tenyerük vagy legyezőjük mögé, mintha kitörni készülő nevetésüket akarnák leplezni. Hazafelé tartva a hintóban könyörgött Anthonynak, árulja el, mit rontott el, de a férfi csak megveregette a vállát, és nyugtatóan annyit mondott: – Nagy siker volt. Míg a hercegnő annyit tett hozzá: – Kitűnő bemutatkozás volt, kedvesem. Mindennek ellenére Alexandra ösztönösen érezte, hogy valamit nagyon elrontott. Az elkövetkező hetekben a bálok, estélyek, villásreggelik és táncos estek forgatagában a sanda pillantások özöne csaknem elviselhetetlenné vált számára. Sebzetten és zavartan keresett menedéket a nagyasszony baráti körében, ahol ugyan évtizedekkel idősebb hölgyek gyűltek össze rendszeresen, de egyikük szeméből sem azt kellett kiolvasnia, hogy ő egy mulatságos, fura, szánalmas kis figura volna. Sőt még arra is lehetősége nyílt, hogy elmesélje azokat a csodálatos történeteket, amelyeket Jordan ügyességéről és bátorságáról hallott a Hawthorne-kastély főlakájától és főlovászmesterétől, azokról a hősi időkről, amikor a derék ifjú megmentette a főlovászt a vízbe fulladástól. Azt persze Alexandra nem sejtette, hogy ezek az udvarias, idős hölgyek, akik végighallgatják színpompás beszámolóit, többnyire ugyanarra a következtetésre jutnak, mint a bemutatkozó estély közönsége: hogy ez a lány szánalmasan és nevetségesen belehabarodott Hawthorne-ba. És Alex arról sem tudott, hogy ugyanezek a jóságos barátnők viszik a híreket ifjabb rokonaiknak, akik aztán továbbadják a pletykát barátaiknak. Előfordult ritkán, hogy Alexandrát mégiscsak felkérték táncolni, de többnyire olyanok, akiket kizárólag a mesés hozomány izgatott, melyet Anthony és az idős hercegnő az ifjú özvegyre testált. És persze akadtak olyan férfiak, akik finoman szólva testközeli tapasztalatokat kívántak szerezni Anglia egyik leghírhedtebb nőcsábászának ifjú özvegyéről. Alexandra nem tudta, de érezte, hogy ezek az urak nem igazán kedvelik őt, így aztán védekezésképpen felszegte állát, és hűvös udvariassággal egyértelművé tette, hogy ő szívesebben marad az idős hercegnő társaságában. Mindennek végeredményeként Alexandrát kikiáltották Jéghercegnőnek, és rá is ragadt ez a kellemetlen gúnynév. Sületlen tréfák keringtek az előkelő társaságban olyan célozgatásokkal, hogy Jordan Townsende alighanem jobbnak látta vízbe fulladni, semmint halálra fagyni felesége mellett az ágyban. A hölgyek és urak azon csámcsogtak nem csekély élvezettel, hogy ugyanaznap délután, amikor a házasság híre a Timesban megjelent, Jordan állítólag a szépséges táncosnő szeretőjének bérelt lakásából jött ki többek szeme láttára. Hosszasan és kárörömmel taglalták továbbá, hogy ugyanezen az estén Jordan szeretője nevetve mesélte: a herceg pusztán egyfajta „kellemetlenségnek” minősítette a házasságát, és eszébe sem jutott véget vetni kapcsolatuknak. Két héten belül Alexandra fájdalmasan ráébredt, hogy reménytelenül kiközösítették a társaságból, de mivel a szóbeszédet nem hallotta, képtelen volt választ találni a miértre. Mindössze annyit tudott, hogy a társaság hol leereszkedően, hol gunyorosan kezelte őt, időnként pedig leplezetlen megvetést tanúsított iránta. És hogy Jordan emléke előtt szánalmasan kudarcot vallott. Talán ez fájt neki a legjobban. Órákat töltött
JUDITH MCNAUGHT
96
VARÁZSLAT
azzal, hogy a hallban álldogált Jordan képmása előtt, próbálta elfojtani sírását, kudarcát mentegette csöndesen, s elhunyt férje bocsánatáért esedezett.
Hallasz, Hawthorne? Ébredj fel, ember! Jordannek minden erejét össze kellett szednie, hogy reagálni tudjon a suttogó szavakra. Lassan felemelte ólomsúlyú szemhéját. Vakító fehér fény özönlött be magasról a fal apró résein, sajgott tőle a szeme, olyannyira, hogy a fájdalomtól a következő pillanatban visszazuhant az öntudatlanság sötét bugyrába. Éjszaka volt, amikor újra magához tért és meglátta George Morgan piszkos ábrázatát. Morgannel a Lancasteren szolgált együtt „toborzott matrózként”, de nem látta őt három hónapja, amióta leszedték őket a hajóról. – Hol vagyok? – kérdezte Jordan, és érezte, hogy vér szivárog kicserepesedett ajkáról. – A pokolban – felelte az amerikai sötéten. – Egy francia tömlöcben, hogy egészen pontos legyek. Jordan megpróbálta felemelni a karját, de rájött, hogy nehéz láncok béklyózzák. Tekintete követte a láncot a kőfalba erősített vaskarikáig, és ködösen próbálta kikövetkeztetni, miként lehetséges, hogy őt megláncolták, George Morgant pedig nem. Morgan értette, hogy a társa mire kíváncsi, és nyomban magyarázatba fogott: – Nem emlékszel? A láncot jutalmul kaptad, amiért meghintáztattál egy őrt, eltörted az orrát, és majdnem elmetszetted a torkát a saját késével, amikor reggel behurcoltak ide. Jordan lehunyta a szemét, de nem tudott visszaemlékezni az őrrel folytatott közelharcra. – És még mivel jutalmaztak? – kérdezte, s a hangja olyan rekedten szólt, hogy maga sem ismert rá. – Három vagy négy bordád eltörött, a képedet szétverték, a hátad meg olyan, mint a nyers hús. – Remek – recsegte Jordan. – Van valami különleges oka annak, hogy csak péppé vertek, ahelyett, hogy megöltek volna? Jordan higgadt, szenvtelen hangja elismerő nevetést csalt ki George-ból: – A fenébe is, nektek, brit kékvéreknek aztán a szemetek se rebben, bármi történjék, mi? Angol hidegvér, ahogy mondják rólatok. George belemerített egy bádogcsészét az iszapos vizű csöbörbe, kilöttyentett belőle annyit, hogy legalább a felszínről valamelyest eltűnjön a televény, majd a csészét odatartotta Jordan véres ajkához. Jordan ivott egy kortyot, de abban a pillanatban dühödt undorral ki is köpte. George nem vett tudomást a reakciójáról, újra a magatehetetlen ember ajkához nyomta a bádogcsészét, és így szólt: – Nos, rendben, tudom, hogy hiányzik belőle a kedvenc madeirád bukéja, meg a csésze sem olyan tiszta, mint az úri kristályserleged, de ha nem iszod meg, akkor megfosztod az őreinket attól a kiváltságtól, hogy saját kezükkel ölhessenek meg, ebbéli csalódottságuknak viszont én fogom meginni a levét. Jordan szemöldöke összerándult, de látta, hogy a másik csak tréfál, így hát lenyelt néhány kortyot a rettenetes léből. – Így már mindjárt jobb. Tudom, hogy nagy adagban szereted a büntetést – folytatta George könnyed szavakkal, de közben hozzálátott, hogy gondosan átkötözze Jordan mellkasát a saját ingéből tépett csíkokkal. – Megspórolhattad volna magadnak ezt a verést, ha a mamád idejében megtanít rá, hogy viselkedj udvariasan, ha két olyan emberrel beszélsz, akinél pisztoly van és kés, és akik ráadásul felettébb morcos hangulatban vannak. – Mit művelsz? – Megpróbálom helyükön tartani a bordáidat. És hogy válaszoljak a korábbi kérdésedre, hogy miért nem öltek meg, nos, a franciák arra az esetre próbálnak életben tartani, ha a britek foglyot ejtenének közülük. Hallottam, amikor az egyik tisztjük arról beszélt, hogy adunak tartogatnak, és jó üzletet akarnak csinálni veled. Amiből persze csak akkor részesedhetsz, ha életben maradsz, és nem cseszteted az őrt, és nem akarod mindenáron elvenni tőle a fegyverét. Persze ha így rád nézek, azt kell mondanom, hogy semmilyen szívességet nem tettem, amikor magammal együtt kimentettelek az óceánból, és kirángattalak arra a francia fregattra, amelyik idehozott minket. – Nagyon pocsékul nézek ki? – kérdezte Jordan különösebb érdeklődés nélkül. – Úgy mondanám, hogy még egy ilyen verés, és közel sem fogod olyan érzékinek találni a két hölgyet, akikről beszéltél, mint amikor otthagytad őket.
JUDITH MCNAUGHT
97
VARÁZSLAT
Jordant ismét az eszméletvesztés kerülgette, hogy visszarántsa a már jól ismert fekete aknába, azonban keményen küzdött ellene, s inkább a fájdalmat választotta, semmint az öntudatlanságot. – Miféle két hölgyet? – Ezt neked kéne jobban tudnod. Az egyiket Elise-nek hívják, ő a feleséged? – A szeretőm. – És Alexandra? Jordan szaporán pislogott, próbálta kitisztítani ködös elméjét. Alexandra. Alexandra... – Az egy gyerek – mondta, és homályos kép jelent meg előtte egy fakarddal hadonászó sötét hajú kislányról. – Nem – suttogta fájdalmasan, mintha ekkor peregne le előtte az élete; egy eltékozolt élet üres flörtölésekkel és kicsapongásokkal, egy céltalan élet, mely a hóbortos, megfontolatlan házasságában csúcsosodott ki egy elbűvölő lánnyal, akivel igazából csak egyszer szeretkezett. – A feleségem. – Tényleg? – kérdezte George őszinte csodálattal. – Szerető és feleség és egy gyerek, s mindez egy személyben? – Nem – helyesbített Jordan ködösen. – Nincs gyerek. Egy feleség van. És több szerető. George elvigyorodott, és kezével megdörzsölte koszos szakállát. – Én aztán igazán nem akarok rosszmájú lenni. Mindig is csodáltam az olyan fickókat, akik tudnak élni. De – folytatta, és őszinte megrökönyödés volt a hangjában – több szerető? – Nem egy időben – pontosított megint Jordan, s közben fogait csikorgatta fájdalmában. – Hol tartottak téged idáig? Azóta nem láttalak, hogy a franciák leszedtek minket a hajójukról három hónappal ezelőtt. – Privát elszállásolásban volt részem és személyes kiszolgálásban – felelte Jordan iróniával, utalva a sötét aknára a tömlöc alatt, ahol időről időre kínzásoknak vetették alá, és csaknem az őrületbe kergették. A cellatárs Jordan megkínzott testére meredt komor aggodalommal, de igyekezett továbbra is könnyed hangon beszélni: Mit mondtál a francoknak, hogy még nálamnál is jobban kihúztad náluk a gyufát? Jordan köhintett, és a fogát csikorgatta a szúró mellkasi fájdalomtól. – Megmondtam nekik a nevemet. – És? – És emlékeztek rá – mondta Jordan, s közben levegő után kapkodott, és küzdött, hogy öntudatánál maradjon. – Spanyolországból. George zavartan összevonta a szemöldökét. – Azért tették ezt veled, mert valamit csináltál velük Spanyolországban? A félig eszméletét vesztett férfi bólintott, már amennyire tudott, és lehunyta a szemét. – És azért... mert... azt gondolják, hogy... még mindig vannak információim. A hadseregről. – Figyelj rám, Hawthorne – mondta George kétségbeesetten. – Motyogtál valamit egy menekülési tervről, amikor idehoztak nemrég. Van valami terved? Újabb erőtlen bólintás következett. – Veled akarok menni. De Hawthorne..., te nem fogsz túlélni még egy ilyen verést. Komolyan mondom, ember! Ne dühítsd fel még egyszer az őröket! Jordan feje oldalra hanyatlott, ahogy végül elvesztette a csatát, és mégis belezuhant az ájulás fenyegető aknájába. George a sarkán kuporogva kétségbeesetten rázta a fejét. A Versailles olyan sok embert vesztett a Lancasterrel vívott ütközetben, hogy a francia kapitány kihalászott három embert a vízből, és velük egészítette ki a vészesen megfogyatkozott legénységét. Egyikük pár nappal később belehalt a sérüléseibe. George azt latolgatta, vajon hármuk közül cellatársa lesz-e a következő véráldozat.
JUDITH MCNAUGHT
98
VARÁZSLAT
Tizenhatodik fejezet
Alexandra az első társasági fellépését követő három hétben mire Lord és Lady Donleight báljára sor került, olyan szánalmasan érezte magát és olyan feszült volt, hogy belül teljes fásultság lett úrrá rajta. Úgy érezte, hogy soha többé nem tud szívből nevetni, és már a könnyek sem hoznak megkönnyebbülést. Ezen a végzetes estén azonban mindkettőben részesült: nevetésben és könnyekben egyaránt. Az özvegy hercegnő suttogó unszolására Alexandra udvariasan bár vonakodva hajlandó volt egy táncra Lord Ponsonbyval, egy kövér mézes-mázos, középkorú piperkőccel, aki selypítve beszélt, rikító ruhákat viselt, és tánc közben fontoskodva közölte, hogy felsőbbrendű intelligenciájának köszönhetően felsőbb körökben kivételes tiszteletnek örvend. Ezen az estén narancssárga szatén térdnadrágot viselt, mely kidudorodó hasa táján jelentősen kiöblösödött, szilvaszínű atlaszselyem mellényt és hosszú, sárga brokátfelöltőt - ez az egyedi kombináció okkal keltette Alexandrában azt az érzetet, hogy egy nagy halom túlérett gyümölcs tornyosul előtte. A táncot követően, ahelyett, hogy visszakísérte volna Alexandrát az idős hercegnőhöz. Lord Ponsonby (akiről az a hír járta, hogy gazdag feleségre vadászik, mert így reméli rendezni jelentősen felgyülemlett szerencsejáték-adósságát), kifejezetten ellenkező irányba vonszolta Alexandrát. – Muszáj velem tartania, kegyelmes asszonyom, van itt ugyanis egy igazán elragadó alkóv. A hercegnő nagyasszony tegnap este említette, hogy ön érdeklődik a filozófia nagy kérdései iránt, ezért legalábbis megkísérlem valamelyest felnyitni a szemét az ókor egyik legnagyobb filozófusának, Horatiusnak a bölcseleteire. Alexandra azonnal tudta, hogy a hercegnő, ha már ahhoz folyamodik, hogy egy Ponsonbynak a menye intellektusával kérkedjen alighanem szörnyen aggódhat amiatt, hogy Alexnek szégyenszemre petrezselymet kell árulnia. – Könyörgök, ne ijedjen meg, kegyelmes asszonyom – fontoskodott Sir Ponsonby, teljesen félreértve Alexandra döbbent arckifejezését –, ígérem, egy pillanatra sem feledkezem meg arról, hogy ön a női nemhez tartozik, és mint ilyen egyed, aligha képes megérteni a logika bonyolult összefüggéseit és nehezen megragadható finomságait. Megbízhat bennem, hogy az eszmecserét igen-igen egyszerű szinten fogom tartani. Alexandra túl lehangolt volt ahhoz, hogy felháborodjon a női intelligenciát ért inzultus miatt, és túlzottan csüggedt ahhoz, hogy enyhe melankólián kívül mást is érezzen egy ilyen ember otrombasága miatt, aki egyébiránt úgy fest, mint egy rakás rothadt gyümölcs. Udvarias érdeklődést erőltetve arcára hagyta, hogy a páváskodó alak bevezesse őt az alkóvba, melyet kétoldalt bársonyzsinórral összefogott bíborvörös bársonyfüggöny választott el a fő bálteremtől. Ahogy beléptek az elszeparált helyiségbe, Alexandra nyomban észrevette, hogy más is tartózkodik az alkóvban: egy tündöklő ifjú nő patríciusi arcéllel és csillogó aranyszálas hajzuhataggal. A nyitott üvegajtónál állt, félig háttal, s minden jel szerint felettébb élvezte az egyedüllét ritka pillanatait és a friss levegőt. A fiatal nő kissé feléjük fordult, ahogy Alexandra Lord Ponsonbyval az alkóvba lépett, és Alex azonnal felismerte: Lady Melanie Camden volt az, Camden gróf csodaszép ifjú hitvese, aki alig egy hete tért vissza Londonba vidékről, ahol a húgát látogatta meg. Alexandra jelen volt Lady Camdenék évadnyitó bálján, s távolról figyelte, ahogy az illusztris vendégek megrohamozták a ragyogó ifjú hölgyet, elragadtatott mosolyokkal és lelkes ölelésekkel ünnepelve londoni visszatérését. „Közéjük tartozik”, gondolta Alexandra csöndes vágyódással. Érzékelve, hogy megzavarták Lady Camden magányos pillanatait, Alexandra tétován elmosolyodott, és csöndesen elnézést kért a betolakodásért. A grófné udvarias biccentéssel nyugtázta a mosolyt, és méltóságteljesen visszafordult a kitárt üvegajtó felé. Lord Ponsonby vagy elmulasztotta észrevenni a grófnét, vagy nem volt hajlandó zavartatni magát a jelenléte miatt. Miután leemelt magának a közeli tálcáról egy pohár puncsot, elhelyezkedett az egyik márványoszlop mellett, mely közvetlenül a függöny előtt tornyosult. És nyomban belekezdett durva
JUDITH MCNAUGHT
99
VARÁZSLAT
pontatlanságokat tartalmazó, fellengzős kiselőadásába Horatiusnak a becsvágyról alkotott filozófiai meglátásairól, de közben mindvégig Alexandra kebleit mustrálgatta. Alexandra annyira zavarba jött attól, hogy életében először egy férfi ilyen szemérmetlenül méregeti a bájait – még ha nemének történetesen egy ilyen komikusan szánalmas példánya is –, hogy amikor Ponsonby egy horatiusi idézetet mellékesen Szókratésznak tulajdonított, alig vette észre a hibát, de még arra sem igazán figyelt fel, hogy Camden grófné gyors pillantást vetett feléjük, mely mintha meghökkenést tükrözött volna. Egy perccel később Lord Ponsonby fontoskodva kijelentette: – Egyetértek Horatiusszal, aki azt mondotta: „A becsvágy oly hatalmas szenvedély az emberi kebelben, hogy bármily magasra hágunk is, elégedettek soha nem leszünk...” Annyira elbátortalanodott Ponsonby tolakodó mustrálgatásától hogy észre sem vette az immáron teljesen feléjük forduló Lady Camden elképedését és leplezetlen derűjét. Alex bágyadtan csak annyit motyogott: – Machiavelli. – Horatius – szögezte le Lord Ponsonby, és Alexandra legnagyobb rémületére a mulatságos külsejű férfiú szeméhez emelte cvikkerét, és Alexandra ruhaderék fölött domborodó érett bájai felé irányozta. Átadta magát a keblek merész tanulmányozásának, s közben azzal próbált javítani előnytelen megjelenésén, hogy hanyag eleganciával igyekezett az oszlopnak dőlni. Sajnos azonban Alexandra keblének önfeledt szemlélése megakadályozta őt abban, hogy hátranézzen, és megbizonyosodjék az oszlop pontos elhelyezkedéséről. – Most talán ön is kezdi megérteni – magyarázta, s közben hátradőlve, mindent átölelő gesztussal szélesre tárta karjait –, hogy Horatius észrevétele miért okozott... ááá! Ponsonby e pillanatban széttárt karokkal hanyatt vágódott, feldöntötte a puncsos asztalkát, és magával rántotta a függönyt, hogy aztán kezét-lábát szétvetve három férfi vendég lábánál landoljon akár egy színpompás gyümölcsöstál a puncszuhatag alatt. Alexandra képtelen volt visszafojtani kirobbanó nevetését, szája elé kapta kezét, megpördült, és szembe találta magát Camden grófnéval, aki hasonlóképpen szája elé kapott kézzel meredt Alexandrára, válla rázkódott, nagy zöld szeme csillogott a túláradó vidámságtól. A két ifjú hölgy egyszerre indult meg az üvegajtó felé, össze is ütköztek a nagy sietségben, és együtt menekültek ki a balkonra. Odakint aztán nekidőltek a ház falának, és mindketten harsány nevetésre fakadtak. Egymás mellett dülöngélve sikítoztak a nevetéstől, még azt sem bánták, hogy a kemény fal hátulról nyomja a lapockájukat, levegő után kapkodtak, és az arcukon lecsurgó könnyeket törölgették. Amikor a nevetés végül kuncogássá csillapult, Camden grófné Alexandra felé fordult, és elcsukló hangon így szólt: – Ahogy ott fe... feküdt a hátán, pontosan úgy nézett ki, mint egy ó... óriáspapagáj. – Engem... meg... egy tál gyümölcsre..., nem, nem is... hanem gyümölcsös puncsra emlékeztetett – felelte Alexandra, s alig tudta kipréselni magából a szavakat a nevetéstől. – Sze... szegény Ponsonby – kuncogott Lady Camden –, nagyképű okoskodása áldozatul esett Machiavelli szellemének, aki, úgy látszik, rossz néven vette, hogy a szavait Horatiusnak tulajdonította. – Ez volt Machiavelli bosszúja! – így Alexandra. És a csillagokkal borított fekete bársony ég alatt két elegánsan öltözött ifjú hölgy dőlt neki a hideg falnak, s szabadjára engedve jókedvüket olyanok voltak, mint két huncut kislány, amint mezítláb szaladnak át a réten fékezhetetlen pajkossággal. Amikor végre csillapult a jókedvük, Melanie Camden kimerülten dőlt a falnak, és fejét Alexandra felé fordítva kedves kíváncsiskodással ezt kérdezte: – Honnan tudta, hogy ez az utálatos Lord Ponsonby összekeverte Machiavellit Horatiusszal? – Olvastam mindkettőt – vallotta be Alexandra némi lelkiismeret-furdalással. – Hát ez döbbenetes! – mondta a grófné színlelt rémülettel. – És képzelje, én is! Alexandra nagyra meresztette a szemét – Mindeddig azt hittem, ha egy nő klasszikusokat olvas, arra nyomban rásütik a bélyeget, hogy kékharisnya. – Többnyire valóban ez a gyakorlat – ismerte el Melanie fesztelenül. – De az én esetemben a társaság úgy döntött, hogy elnézi nekem ezt a... hm... nem nőies érdeklődést, mely túllép a társasági pletykákon és a divaton. Alexandra oldalra billentette a fejét, és elragadtatott csodálkozással nézett a grófnéra. – És hogyhogy ilyen elnézők önnel szemben? Lady Camden hangja bizalmasabbra váltott:
JUDITH MCNAUGHT
100
VARÁZSLAT
– Mert a férjem elevenen nyúzná meg azt, aki kétségbe merészelné vonni, hogy én volnék a világ legtökéletesebb ladyje – mondta a grófné, majd hirtelen gyanakvó pillantást vetett Alexre: – Játszik ön valamilyen hangszeren? Mert ha igen, akár barátok leszünk, akár nem, ne számítson rá, hogy végighallgatom a játékát. Ha csak meghallom Bach vagy Beethoven nevét, az már elég nekem, hogy szalmiákszesz után menesszem az inasokat, egy hárfa puszta látványa pedig kifejezetten erőszakos hajlamokat ébreszt bennem. Alexandra egy éven át tanult zongorázni, a nagyhercegnő ugyanis kijelentette, hogy egy ifjú lady képességeinek elengedhetetlen részét képezi, hogy legalább egy hangszeren játszani tudjon. Ezek után hihetetlen volt hallani ezt a lekicsinylő kommentárt, ráadásul egy olyan úrinő szájából, akinek a véleménye a fennhéjázó elit számára hiteles zsinórmértékül szolgál. – Vettem zongoraleckéket, de ahhoz nem tudok eleget, hogy közönség előtt játsszam – vallotta meg bizonytalanul. – Kiváló – nyugtázta Melanie nagy megelégedéssel. – Mennyire érdeklik a divatos holmik és a vásárlás? – Az igazat megvallva nem túlságosan... – Tökéletes – jelentette ki a grófné, de ez még mindig nem oszlatta el minden gyanakvását. – Ugye nem szokott énekelni? Ahogy az imént Alexandra kissé vonakodva vallotta meg, hogy kevéssé jártas a hangszerek használatában, most ugyanúgy vonakodott elismerni, hogy az énekhangja viszont meglehetősen jó. – Nos, énekelni sajnos szoktam. – Senki sem tökéletes – vigasztalta Alexandrát Camden grófné kedvesen és nagylelkűen. – Nem beszélve arról, hogy időtlen idők óta vágyom egy olyan barátnőre, aki olvasta Horatiust és Machiavellit, és nem fog eltántorítani öntől az a kis zavaró körülmény, hogy tud énekelni. Persze csak akkor, ha nem énekel túl jól! Alexandra válla rázkódott a nevetéstől, mert tisztában volt vele hogy gyönyörűen énekel. Melanie kiolvasta a választ Alex nevető szeméből, és komikus elszörnyedést imitált: – De azért nem énekel túl gyakran, ugye? – Nem – fojtott vissza egy kuncogást Alexandra, majd tiszteletlenül még azt is hozzátette: –, és ha ezzel növelem az irántam való nagyrabecsülését, arról is biztosíthatom, hogy a kifinomult társalgást legfeljebb öt percig bírom. Miután ilyen kedélyesen tisztázták maguk között személyes hozzáállásukat a sznob társaság legszentebb tabutémáihoz, mindkét ifjú hölgy harsány nevetésre fakadt. Mindeközben odabent, a Regent Street 45-ös szám alatti palota termeiben a vendégek tovább táncoltak, csevegtek, kacagtak, mit sem sejtve arról a jelentőségteljes eseményről, amely az üvegajtón túl zajlott. Csak két hunyorgó csillag tanúskodott róla, hogy egy elhagyatott londoni balkonon két rokon lélek hosszú magányos bolyongás után egymásra talált. – Ez esetben – hirdette ki ünnepélyesen Melanie, miután abbahagyták a nevetést – úgy kell tekintenem önre, mint a számomra legmegfelelőbb és legkellemesebb társasági partnerre. – Vidáman félretéve a további formalitásokat, Lady Camden nyugodt hangon így szólt: – Közeli barátaimnak: Melanie. Egy futó pillanatig Alexandra egész testén bizsergető boldogság suhant át, majd eszébe villant a kiábrándító valóság, hogy Melanie Camden baráti köre nyilván nem fogja őt befogadni. Az előkelő társaság, beleértve Melanie kifinomult baráti körét is, már minősítette Alexandrát. Szánalmasan alkalmatlannak ítélték a társasági életre. Nyilvánvaló, hogy Melanie Camden, aki nemrég tért vissza Londonba, még nem értesült ezekről a fejleményekről. Alexandra gyomra görcsbe rándult, ahogy elképzelte magában, milyen gúnyos arcok fogadnák Lady Camdent, ha Alexandrával sétálna vissza a bálterembe. – És önt hogyan szólítják a barátai? – érdeklődött nyomban Melanie. Nekem nincsenek már barátaim, gondolta Alexandra, és sietősen lehajolt, mintha a szoknyáját rendezgetné, hogy elrejtse könnyeit. – Alexnek hívtak... hívnak. Alex hirtelen úgy döntött, még mindig jobb, ha azonnal véget vet ennek a kapcsolatnak, semmint hogy elszenvedje az újabb, elkerülhetetlen megaláztatást, amikor majd legközelebbi találkozásukkor Melanie Camden egyszerűen csak keresztülnéz rajta. Így hát mély levegőt vett, és kínosan otromba hadarással azt mondta: – Nagyra becsülöm az ön baráti ajánlatát. Lady Camden, de tudja, mostanában én rendkívül elfoglalt vagyok a bálok és az ebédmeghívások miatt, és... és az összes efféle mulatság miatt... És, tudja, nagyon
JUDITH MCNAUGHT
101
VARÁZSLAT
kétlem, hogy ön... mi..., szóval, hogy időt tudnánk szakítani... és bizonyos vagyok benne, hogy önnek tucatszám vannak barátai, akik úgy vélik... – ...hogy ön zöldfülűként is a legzöldebb, aki valaha megfordult London báltermeiben – fejezte be a mondatot Melanie szelíden. Mielőtt Alexandra reagálhatott volna, Anthony lépett ki a balkonra az árnyékból, és Alex megkönnyebbülve rohanta le, úgy, hogy Tonynak ideje sem maradt, hogy bármit is szóljon. – Értem jött, kegyelmes uram? Ideje távoznunk, jó estét. Lady Camden! – Miért utasította el Lady Camden baráti ajánlatát? – kérdezte Tony dühösen, ahogy beültek a hintóba, s elindultak hazafelé. – Én... Ennek nem lett volna alapja – köntörfalazott Alexandra, miközben Melanie Camden gyengéd búcsúszavait latolgatta. – Másféle körökben mozgunk, ahogy önöknél mondják. – Tisztában vagyok vele, és tudom az okot is – mondta Tony feszülten. – Roddy Carstairs áll a dolog hátterében. Alexandra összerezzent a felismeréstől, hogy Tony tisztában van az ő népszerűtlenségével; pedig már abban reménykedett, hogy a férfi megfeledkezett a legelső megszégyenítően kínos fellépésről. – Megkértem Carstairst, hogy keressen fel holnap reggel – folytatta Tony kertelés nélkül. – Valamit tennünk kell, hogy megváltozzék az önről alkotott véleménye, és hogy feledtessük vele azt a kínos jelenetet, amikor faképnél hagyta őt a táncparketten azon az első báli estén az egész báli közönség szeme láttára... – Feledtessük vele...!? – kiáltott fel Alexandra. – Anthony, tudja ön, milyen szörnyűségeket és gonoszságokat mondott ez az ember az ön nagymamájáról? – Carstairs mindig mond másokról erősen kifogásolható dolgokat – mondta Tony bennfentes mosollyal. – Különösen szeret nőket zavarba hozni, sokkolni, megfélemlíteni, és amikor ez sikerül, élvezi, hogy leszólhatja az illetőt a gyávasága vagy az ostobasága miatt. Carstairs olyan, mint egy madár, amelyik fáról fára röppen, és mindenütt elhinti a viszálykodás magvait. Általában nagyon szórakoztató, amit mond – mindaddig, amíg másokról van szó. Mindenesetre a jelek szerint önnek sikerült olyan megvetéssel ránéznie, vagy valami olyat mondania, ami teljesen kihozta a sodrából. – Borzasztóan sajnálom. Én semmit nem tudtam erről. – Sok minden van, amiről ön még semmit nem tud – sziszegte Tony a fogai között, ahogy ráfordultak a házukhoz vezető felhajtóhoz az Upper Brook Streeten. – De most, ha hazaérünk, megpróbáljuk orvosolni ezt az helyzetet. Alexandrának borzalmas és megmagyarázhatatlan előérzete támadt, ahogy a szalon felé lépdeltek. Tony intett, hogy üljön le a világoszöld brokátkanapéra, s közben töltött magának egy pohár whiskyt. Amikor visszafordult, dühösnek látszott és gondterheltnek. – Alex – mondta minden átmenet nélkül –, ugye tudja, hogy önnek fergeteges sikert kellett volna aratnia ebben az évadban. Isten a megmondhatója, hogy minden előfeltétel a rendelkezésére állt, talán jóval több is a kelleténél. Ehelyett mi történt: önnek sikerült az évtized legnagyobb kudarcával megörvendeztetnie London legfelsőbb köreit. A szégyen csaknem letaglózta Alexandrát, de Anthony sietve magasba lendítette a kezét, és ügyetlen magyarázkodásba kezdett: – Ez az én hibám, nem az öné. Elhallgattam ön elől dolgokat, melyeket időben közölnöm kellett volna, de a nagyanyám megtiltotta, hogy beszéljek róluk – nem tudta volna elviselni, hogy csalódást okozzak önnek. Most azonban már ő is egyetért azzal, hogy be kell avatnunk önt ezekbe a dolgokba, mielőtt elvesztené az utolsó esélyét is arra, hogy megtalálja a boldogságát – feltéve, hogy nem késtünk el vele már így is. Anthony ajkához emelte a poharat, s egy hajtásra kiitta a whiskyjét, mintha ezzel próbálna bátorságot meríteni, majd folytatta: – Amióta ön Londonba jött, nyilván értesült róla, hogy Jordant a barátai, ismerősei Hawk néven szokták emlegetni. Alex bólintott. – És mit gondol, miért? – Arra gondoltam, hogy ez valamiféle rövidítés, becenév, amely a Hawthorne családi névből ered. – Vannak, akik így gondolják, de a többség, főleg a férfiak, valami mást értenek rajta. A Hawk héját is jelent, s mint tudja, a héja ragadozó madár, hihetetlen éles látással és azzal a képességgel, hogy kelepcébe csalja áldozatát, még mielőtt az megneszelné a veszélyt.
JUDITH MCNAUGHT
102
VARÁZSLAT
Alexandra udvarias érdeklődéssel nézett Tonyra, de szemlátomást egy szót sem értett az elhangzottakból. Tony idegesen a hajába túrt. – Jordan évekkel ezelőtt kapta a nevet, amikor meghódított egy különösen büszke fiatal szépséget, akinek a kegyeiért fél London hónapokon át versengett. Hawknak egyetlen estén sikerült a hódítás, és mindössze egy tánc kellett hozzá. Anthony előrehajolt, és megragadta Alex foteljének karfáját. – Alex – mondta élesen –, ön meggyőzte saját magát arról, hogy szerelmes Hawkba, és hogy ő viszontszereti önt, és hogy ez az ember lényegében... egy szent. Az igazság ezzel szemben az, hogy Hawk sokkal közelebb állt az ördöghöz, mint a szentekhez, különösen, ha nőügyekre gondolunk. És ezt mindenki pontosan tudja. Ért engem? – kérdezte Tony kesernyésen, s az arca ekkor nagyon közel volt Alexéhoz. – Londonban mindenki, aki hallotta önt a férjéről áradozni, pontosan tisztában van vele, hogy ön Hawk legújabb szerencsétlen áldozata... Vagyis gyarapította eggyel azoknak a nőknek a végeláthatatlan sorát, akik áldozatul estek Hawk végzetes vonzerejének. Hawk nem próbálta őket elcsábítani – sőt egy ideje inkább bosszantotta, ha egy nő megint belészerelmesedett, ám ők mégis csapdába estek, akárcsak ön. A különbség csak annyi, hogy ön túl őszinte ahhoz, hogy mások elől elrejtse az érzéseit. Alexandra zavartan elpirult, de nem gondolta, hogy Jordant hibáztatni kellene azért, mert mások belészerettek. – Testvéremként szerettem őt, de ez nem változtat a tényen, hogy hírhedett élvhajhász volt, akit okkal tekintettek a kicsapongó, feslett éjszakai élet első számú bajnokának – mondta Tony, de közben bosszankodott magában, mert látta, hogy nem tudja megingatni a lány hűségét és ártatlanságát. – Nem hisz nekem, igaz? Nos, rendben, akkor elmondok még valamit. Azon a bizonyos estén, az első bálon, amikor ön nyilvánosság előtt dicsérte annak a két hölgynek a szépségét..., emlékszik? Lady Allison Whitmore volt az egyik és Lady Elizabeth Grangerfield a másik. Mindkettő Jordan szeretője volt. Tudja, mit jelent ez? Felfogja? Alexandra lassan elsápadt. Hogy Jordan szeretőt tartott volna, miközben vele azokat az intim dolgokat művelte? Anthony észrevette a lány sápadtságát, és tovább ütötte a vasat, elhatározva, hogy mindent elmond. – Ugyanazon a bálon ön feltette azt a kérdést, hogy vajon Jordan kedveli-e a balettet. A többiek a hasukat fogták a nevetéstől. Mit gondol, miért? Mert mindenki tudja, hogy Elise Grandeaux Jordan szeretője volt, egészen Jordan halálának a napjáig. Alex, az esküvő után, amikor nászútra indultak, és a kikötő felé tartva Londonban megálltak... Emlékszik? Nos, látták őt kijönni Elise Grandeaux házából! És a hölgy szétkürtölte mindenkinek, hogy az önnel kötött házasságát Jordan egész egyszerűen apró kellemetlenségnek titulálta. Alexandra talpra ugrott, és vadul megrázta a fejét. – Nem igaz! Nem hiszek magának! Jordan azt mondta, hogy üzleti megbeszélésre megy. Ő soha nem tett volna... – Dehogynem, és meg is tette, a szentségit! Azonkívül az volt a szándéka, hogy leviszi önt Devonba, és otthagyja, ő meg visszatér Londonba, és ott folytatja, ahol a szeretőjével abbahagyta. Ő maga mondta nekem! Jordan csak azért vette el magát, mert úgy érezte, hogy ez kötelessége önnel szemben a történtek után, de nem vágyódott maga után, és nem is állt szándékában úgy élni önnel, mint a feleségével. Az egészet csak és kizárólag szánalomból tette. Alexandra feje oldalra billent, mintha arcul ütötték volna. – Szánakozott rajtam? – zokogott összetörten és megalázottan. Szoknyája redőit gyűrögette, hogy az ujjai belefehéredtek. – Azt gondolta, hogy szánalmas vagyok? Újabb felismerés nyilallt belé, és szája elé kapta a kezét, mert azt hitte, rosszul lesz. – Jordan tehát ugyanazt akarta tenni vele, amit annak idején Alex apja művelt az anyjával: feleségül venni, aztán otthagyni egy isten háta mögötti helyen, és visszatérni a feslett szeretőjéhez. Anthony feléje nyúlt, és megpróbálta magához ölelni, de Alex lerázta magáról a kezét, hátralépett, és úgy nézett a férfira, mintha ugyanolyan elvetemültnek tartaná, mint Hawkot. – Hogyan tehették! – tört ki belőle, és hangja remegett a keserűségtől és a fájdalomtól. – Hogyan engedhették, hogy gyászoljam őt és bolondot csináljak magamból? Hogyan lehettek ilyen kimondhatatlanul kegyetlenek, hogy elhitették velem, hogy ez az ember törődött velem?! – Mert azt hittük, hogy ezzel jót teszünk – szólalt meg mogorván az özvegy hercegnő Alex háta mögött. Kissé sántítva jött be a terembe – amikor súlyos gondok gyötörték, előjött a sántasága. Alexandra azonban túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy ekkor az idős asszony miatt aggódjon.
JUDITH MCNAUGHT
103
VARÁZSLAT
– Hazamegyek – jelentette ki elkínzottan, s közben küzdött, hogy a szívet tépő fájdalomtól egyáltalán levegőhöz jusson. – Nem, arról szó sem lehet! – csattant fel Anthony. – Az édesanyja egész éves hajókázásra indult a szigetekre. Ön nem maradhat egyedül. – Nincs szükségem az engedélyükre, hogy hazatérjek. És a pénzügyi támogatásukra sem tartok igényt. Az ön nagyanyja szerint megkaptam a magam pénzét Hawktól! – mondta tagoltan nyomatékosítva Alexandra. – Amit gyámjaként én ellenőrzők – emlékeztetett Anthony. – Nincs szükségem gyámra. Saját lábamon állok tizennégy éves korom óta! – Alexandra, figyeljen rám! – mondta szigorúan Anthony, s megragadta a lány mindkét vállát, sőt kissé meg is rázta őt. – Tudom, hogy most dühös és csalódott, de akkor sem menekülhet el csak úgy Londonból. Ha ezt teszi, egy életen át kísérteni fogja, amit tett. Maga nem szerette Jordant... – Ó, igazán? – vágott közbe Alexandra haragosan. – Akkor árulja el nekem, miért töltöttem egy teljes évet azzal, hogy megpróbáljak méltóvá válni hozzá? – Maga egy illúziót szeretett, nem Jordant. Egy álomképet kreált magának, mert ön ártatlan és idealista... – És rászedhető és vak és ostoba! – sziszegte Alexandra. A megaláztatás és a gyötrelem miatt elutasította az együttérzést, amelyet Anthony próbált felkínálni neki. Nekikeseredett hangon elnézést kért, és felsietett a szobájába. Csak miután egyedül maradt a hálószobája magányában, engedett szabad utat a könnyeinek. Sírt az ostobasága miatt, a rászedhetősége miatt, és amiatt, hogy egy teljes éven át minden erejét megfeszítve munkálkodott azon, hogy méltóvá váljék egy olyan emberhez, aki még azt sem érdemli meg, hogy úriembernek nevezzék. Addig sírt, amíg a saját zokogásának a hangja rá nem ébresztette, hogy saját maga érdemel megvetést, ha egy ilyen érdemtelen emberre pazarolja a könnyeit. Végül nagy nehezen feltápászkodott, felszárogatta a könnyeket, de gondolatai tovább gyötörték a saját ostobasága emlékképeivel: látta magát a kertben egy nappal az esküvő előtt: Meg akar csókolni? – kérdezte, és amikor a másik ezt megtette, kis híján a karjaiba alélt, majd nyomban szerelmet vallott neki. Mary Ellen azt mondta, hogy a főnemesi származású emberek szeretik, ha csodálják őket, és Alex persze komolyan vette barátnője okoskodását. Azt hiszem, ön éppolyan gyönyörű, mint Michelangelo Dávidja – mondta Jordannek a csók után. Szégyen öntötte el Alexandrát, s hangosan felnyögött, karját a gyomrára szorította, de a sanyargató emlékezés nem akart szűnni, istenem! Neki adta a nagyapa óráját! Odaajándékozta neki, és azt mondta, hogy nagyapa kedvelte volna őt, mert Jordan nemes ember. Még hogy kedvelte volna! Úgy tette volna ki a szűrét ennek a csaló, túltenyésztett kékvérnek, hogy a házuk közelébe se mehetett volna! És eszébe jutott az is, amikor a hintóban engedte, hogy Jordan újra meg újra megcsókolja – aztán meg ő maga feküdt rá, mint valami ostoba, feslett nőszemély. Hagyta, hogy Jordan azt csináljon vele az ágyban, amit csak akar, aztán ez az ember fogta magát, és másnap este ugyanazt művelte a szeretőjével. Ahelyett, hogy Jordan támadóját lőtte le azon az éjszakán, amikor először találkoztak, inkább magát Jordan Townsende-et kellett volna lelőnie! Milyen unalmasnak tarthatta ez a kiélt ember az ő tapasztalatlanságát, és persze miért is akarta volna végighallgatni a naiv szerelmi vallomásait!
Mennyit várunk még? – suttogta George Morgan Jordannek a sötétben. – Egy órát, és aztán lelépünk – válaszolt Jordan nyögve, ahogy megfeszítette görcsös izmait, hogy vért pumpáljon elgémberedett végtagjaiba, s felkészüljön a küszöbönálló szökésre. – Biztos vagy benne, hogy jól hallottad, amikor arról beszéltek, hogy a csapataitok itt harcolnak, ötvenmérföldnyire délre? Rühellném, ha ötven mérföldet gyalogolnánk rossz irányba, én a sánta lábammal, te meg egy lyukkal a tiedben. – Az csak egy kis horzsolás – felelte Jordan arról a sérülésről, amelyet előző nap szenvedett el a túlerőben lévő őrségtől. A barlang, amelyben előző nap óta rejtőzködtek, miközben a franciák az egész erdőt átfésülték utánuk, olyan szűk volt, hogy csaknem hétrét görnyedtek benne mindketten. Fájdalom hasított Jordan görcsös lábába, szüneteltette a mozgást, mélyeket lélegzett, és ösztönösen felidézte magában Alexandra arcát, és minden idegszálával igyekezett erre a képre összpontosítani. Próbálta elképzelni, milyen lehet most a lány, ekkor azonban csak az a kép jelent meg előtte, amikor ott áll az erdővel szegélyezett tisztáson, karján a
JUDITH MCNAUGHT
104
VARÁZSLAT
kölyökkutyával, és néz föl rá szerelemtől csillogó szemmel. Jordan lehunyta a szemét, és képzeletében letapogatta Alexandra arcának minden egyes kis részletét. Lábában a fájdalom lassanként csillapult, s valahová a tudata perifériájára szorult vissza, noha ott továbbra is jelen volt, de elviselhető mértékben. Ezerszer használta ezt a technikát, amely, úgy látszik, ezúttal is bevált. Fogságának kezdetén, amikor a kínzások és megaláztatások csaknem őrületbe kergették, Alexandra volt az egyetlen menedéke, hozzá menekült képzeletben, s őrá összpontosítva sikerült gondolatait valamelyest elterelnie a kínzó fizikai fájdalomról. Minden másodperc, amelyet képzeletében vele tudott tölteni, enyhülést hozott. Feszülten összpontosított hajdani környezetük minden apró részletére, felidézett minden egyes szót, minden hangszínt. Szerelmeskedett vele a fogadóban, újra és újra levetkőztette, karjába zárta, felidézte a lány hihetetlen üdeségét, és újra átélte, ahogy hozzásimul. De ahogy teltek a hetek, és hónapokká fakultak, a hajdani rövid együttlétük emlékei már egyre kevésbé tudták semlegesíteni a kínzásokat; Jordannek újabb fegyverre volt szüksége, hogy elcsendesítse az alattomosan hívogató hangot, mely csalárdul arra buzdította, hogy adja fel az életéért vívott harcot, és adja meg magát a halál enyhet ígérő fájdalommentességének. Ezért Jordan jeleneteket talált ki és épített a lány köré, és így próbálta megerősíteni gyöngülő akaratát a túléléshez. A spanyol harcmezőkön szerzett tapasztalataiból ugyanis pontosan tudta, hogy a sebesült katonák, amikor engedték magukban eluralkodni a reménytelenséget, valójában a halálnak adták meg magukat. Különféle élethelyzeteket talált ki – kellemeseket, amint Alexandra szalad előle, pajkos kacagással, aztán megfordul és várakozón kitárja felé a karját. Ijesztő jeleneteket gondolt ki, amint Tony utcára taszítja Alexandrát, s a lány a londoni nyomornegyedbe kerül, ott tengeti nyomorúságos életét, s várja, hogy Jordan hazatérjen, és megmentse őt. Érzéki jeleneteket, amint tündöklő meztelenségében fekszik az atlaszselyem ágyneműn – és Jordanre vár, hogy szeretkezzenek. Százával találta ki a jeleneteket, az egyetlen, ami közös volt mindegyikben, hogy Alexandra mindig őrá várt. Vágyakozva. Jordan tudta, hogy mindez csak fantáziálás, mégis ebbe kapaszkodott bele. Ez volt ugyanis az egyetlen fegyvere a démonok ellen, melyek ellepték gondolatait, és üvöltve arra biztatták, hogy adja fel a harcot, lazítson a józan észhez való ragaszkodásán, s következő lépésként engedje el – magát az életet. Ehelyett inkább lehunyta a szemét a férgektől hemzsegő cellája mocskában, és arra összpontosított, hogy szökését kitervelje, mert tudta, hogy haza kell jutnia – őhozzá! Most, hogy egy év tengernyi szenvedésével tekintett vissza korábbi élete sivárságára, készen állt arra, hogy Alexandra bevezesse őt a saját világába, oda, ahol minden friss, üde és romlatlan – ahol örökké „valami varázslat” vár az emberre. Jordan vágyott rá, hogy feloldódhasson a lány kedvességében, egy olyan környezetben, amelyet az ő nevetése és életvidámsága tölt meg. Meg akart tisztulni börtöne mocskától, és meg akart szabadulni eltékozolt élete minden szennyétől. És mindezen túl már csak egyetlen, kevésbé nemes, de számára hasonlóképpen életbe vágóan fontos cél lebegett előtte. Ki akarta deríteni, ki az az ember, aki elrablásakor a kikötőben – immáron másodjára – az életére tört. Bosszúra szomjazott! Tony nyerne a legtöbbet a halálával, ezzel Jordan tisztában volt, de azt egyelőre képtelen lett volna elviselni, hogy egy ilyen változatba mélyebben belegondoljon. Itt ebben a helyzetben – semmiképpen. És bizonyítékok nélkül sem! Hiszen Tonyt, amióta az eszét tudja, testvéreként szereti.
JUDITH MCNAUGHT
105
VARÁZSLAT
Tizenhetedik fejezet
Alexandra érdekes módon egészen kipihentnek érezte magát a borzalmas éjszakai könnyes önvádaskodás után. Jordan hűtlenségének lelepleződése megfosztotta őt illúzióitól, de ahogy lassan belemerült a reggeli tisztálkodás és öltözködés rutintevékenységébe, kezdett ráébredni, hogy amit megtudott ezen az estén, az egyúttal megszabadította őt a hűség és önfeláldozás kötelékeitől, melyek több mint egy év óta a férfi emlékéhez béklyózták őt. Most tehát megszabadult Jordan Townsende-től. Tétova, kesernyés mosoly jelent meg szája szegletében, ahogy leült a fésülködőasztal mellé, és elkezdte kifésülni hosszú, súlyos hajfürtjeit. Milyen mulatságos, hogy miközben minden erejével megpróbált „méltóvá” válni Jordanhez és a hercegnői szerepkörhöz, rideg, pedáns, tisztességtudó nővé vált, aki inkább egy lelkész mellé illett volna, semmint egy erkölcstelen, élvhajhász botrányhőshöz. A dolog azért furán ellentmondásos, mert valódi természetétől, ha valami, a szigor és a kimértség meglehetősen távol állt. Hirtelen ráeszmélt, hogy voltaképpen világéletében olyanná alakította magát, amilyennek mások akarták őt látni: az apja szemében inkább fiú volt, mint lány; az anyja kedvéért inkább szülővé lett, ahelyett, hogy megmaradt volna gyereknek; Jordan számára pedig átalakult... önmaga ellentétévé. Ettől a naptól kezdve azonban minden másként lesz! Bármit is hoz a sors, Alexandra Lawrence Townsende azt fogja tenni, ami neki tetszik. Ám ehhez mindenekelőtt meg kell szabadulnia attól a terhes és végtelenül ostoba hírnévtől, amelyre az haute ton köreiben akaratlanul szert tett. Mivel Sir Roderick Carstairs volt a leglármásabb s egyúttal legbefolyásosabb becsmérlője, nyilvánvalóan nála kell kezdeni a dolgot! Anthony beszélgetésre hívta Carstairst, de Alex most úgy vélte, hogy talán ő maga is tehet valamit annak érdekében, hogy megváltozzék ennek az embernek a róla alkotott véleménye. Miközben ezen tűnődött, hirtelen eszébe ötlött a Melanie Camdennel folytatott előző esti beszélgetésének utolsó mondata. Lady Camden azt mondta, hogy „Alexandra zöldfülűként is a legzöldebb, aki valaha megfordult London báltermeiben”. Ebből viszont az következik, hogy a grófné pontosan tisztában volt azzal, hogy Alexandra persona non grata az előkelő társaságban, és ennek ellenére barátkozni akart vele. Tony is valami ilyesmire célzott az eset után. A fésű megállt Alexandra kezében, és arca csodálkozva felderült. Lehetséges, hogy lesz egy igaz barátnője Londonban? Jóval felszabadultabbnak érezte magát, mint bármikor az elmúlt egy év alatt, haját feltűzte a feje tetejére, hamar magára kapott egy bricseszt és egy inget, előkapta tőrét a faliszekrényből, fogta a vívómaszkját, és vidáman dúdolgatva, könnyű, gondtalan léptekkel elindult a lépcsőn lefelé. Tony egyedül állt az üres bálterem közepén, ahol reggelente a vívótréningek folytak, s tőre hegyével szórakozottan piszkálgatta csizmája talpát. Felkapta a fejét a fényes parketten kopogó szapora léptek hangjára, arca megkönnyebbülést tükrözött, amikor megpillantotta Alexet. – Féltem, hogy nem lesz kedve hozzá, a tegnap este történtek után... Alexandra futó mosollyal jelezte, hogy nincs benne harag Tony iránt amiatt, hogy elhallgatta Jordan csalárdságát, de nem is fűzött semmi kommentárt az előző estéhez. El akarta felejteni az egészet, Jordan Townsende-del együtt. Felkapta a bélelt mellvértet a bálterem padlójáról, magára illesztette, majd felvette vívómaszkját, helyére igazította, és tőrét homlokához érintve könnyed tisztelgéssel üdvözölte tisztes ellenfelét. – En garde... – mondta élénken. – Mondd, Hawthorne – szakította meg Roddy Carstairs affektált hangja Alexandra és Anthony ádáz csörtéjét –, nincs túl korán egy ilyen nekivadult ugrabugráláshoz? Lomha tekintetét Anthony ismeretlen vívópartnere felé fordította, és őszinte csodálattal hozzátette: – Akárki is ön, mesterien bánik a tőrrel. Alexandra szaporán lélegezve, csípőre tett kézzel állt, s közben gyorsan mérlegelte, hogy most azonnal fölfedje-e kilétét Carstairs előtt, vagy csak később, a szalonban tegye meg, ahogyan eredetileg eltervezte.
JUDITH MCNAUGHT
106
VARÁZSLAT
Emlékeztetve magát arra, amit Anthony mondott erről az alakról előző este, úgy döntött, hogy inkább a vakmerőbb megoldást választja, s nem a meghunyászkodást. Feje mögé nyúlt, kikapcsolta vívómaszkját, s kihúzta a hajtűket, melyek súlyos hajfürtjeit összetartották. Egyetlen gyors mozdulattal lehúzta a vívómaszkot, erőteljesen megrázta fejét, hagyva, hogy sötét haja csillogó gesztenyebarna zuhatagban omoljon a vállára. – Ez hihetetlen! – szaladt ki a mindig egykedvű Sir Roderick száján, amint elképedve bámult az előtte álló vidám nőre, s csaknem komikus volt, ahogy próbálta feldolgozni a tényt, hogy a gőgös, fennhéjázó Hawk előző nap látott felesége egy és ugyanaz ezzel az ifjú hölggyel, aki most itt áll előtte, lábra feszülő bivalybőr bricseszben, mely csábosabb, mint a legmélyebb dekoltázsú báli ruha, amelyet valaha is látott. Ráadásul a kékeszöld szem pajkos vidámsággal szemléli az ő megrökönyödött ábrázatát. – Átkozott legyek... – kezdte Roderick, de félbeszakította Alexandra mélyről jövő dallamos nevetése, egy olyan tónus, amilyet a férfi még életében nem hallott. – Nem kétséges, az lesz – mondta Alex színlelt együttérzéssel, s egy ifjú atléta könnyed, természetes kecsességével elindult a férfi fele. – És ha véletlenül mégse úgy alakulna, akkor legalábbis illene, hogy megátkozzák – tette hozzá, és kegyesen kinyújtotta kezét, mintha éppenséggel nem az imént kimondott szavaival kívánta volna pokolra a férfit. Ikrek lennének, vagy miféle trükk ez az egész? – próbálta a férfi megfejteni a rejtélyt, majd ösztönösen megragadta a feléje nyújtott kezet. – Miért vélekedik így rólam? – kérdezte, és dühös volt magára amiért képtelen volt fegyelmezni arcvonásait. – Azért – felelte Alexandra könnyedén –, mert ön nevetség tárgyává tett engem, amire persze részint rászolgáltam. Mindazonáltal talán mégis fontolóra vehetné, hogy helyrehozza, amit tett, feltéve, hogy az örökkévalóságot a pokolnál komfortosabb helyen kívánja élvezni. Nem gondolja? – kérdezte Alexandra, és finoman ívelt szemöldökét válaszra várva kissé felvonta, mire Roddy, akarata ellenére kis híján elvigyorodott. Anthony a háttérből elégedetten figyelt. Carstairs pontosan úgy reagált ennek a bájos párbajozó hölgynek a kihívására, ahogyan remélte, amikor Higginst reggel arra utasította, hogy amint a vendég megérkezik, vezesse be a bálterembe. – Jól sejtem, hogy engem hibáztat... eh..., hogy is mondjam csak... a megcsappant népszerűsége miatt? – kérdezte Roddy Carstairs s kezdte visszanyerni magabiztosságát. – Magamat hibáztatom – válaszolta az ifjú szépség bájos, sőt ami ennél is izgalmasabb volt, öntudatlanul csábos mosollyal. – Azt kérem öntől, hogy segítsen változtatni a helyzeten. – És miért tenném? – kérdezte Carstairs durván. Alexandra felvonta szemöldökét, és szélesen elmosolyodott: – Természetesen azért, hogy bebizonyítsa: ön még ezt is képes megtenni! A kihívást, mint egy párbaj kesztyűt, olyan könnyedén dobta oda Alex. Roddy tétovázott, hogy felvegyee. Merő megátalkodottságában és végtelen unalmában gátlástalanul rombolta le dölyfös hölgyek reputációját, de azt még soha nem próbálta ki, hogy egy tönkretett hírnevet újra felépítsen. Egy ilyen kísérlet kétségkívül kemény próbatétele lenne, s lemérhetné rajta, ténylegesen milyen erős a társasági befolyása. De mi történik, ha nem sikerül...? A kihívás azonban tagadhatatlanul izgalmas. Az idős nagyhercegnő elegendő befolyással rendelkezik ahhoz, hogy a vén banyáknál kierőszakolja Alexandra elfogadását, de az ifjabbak körében kizárólag maga Roddy lenne képes erre, hiszen mégiscsak ő a hangadó. Ahogy Alexandrára pillantott, észrevette, hogy a nő a szeme sarkából figyeli őt, és egy apró, ellenállhatatlan kis mosoly bujkál ajka szegletében. Meglepve fedezte fel, milyen hihetetlenül hosszú és göndör szempillák vetnek árnyékot a hölgy finom metszésű, széles arccsontjára. Szinte akaratlanul – és legjobb meggyőződése ellenére –, Roddy Carstairs a karját kínálta a hölgynek. – Megvitathatnánk a stratégiánkat később, mondjuk ma este? Eljönnék önért, hogy elvigyem Tinsley-ék báljára. – Akkor tehát segít nekem? Sir Roderick nyájas mosolyt erőltetett magára, és egy filozófiai idézettel rukkolt elő: – „Nincs oly csúcs, ami elriaszt, / múlók balgatagon vívjuk a tág eget."* Ez egy Homérosz-idézet, ha emlékezetem nem csal – tette hozzá nagyképűen. Ám a tizenkilenc éves komisz kis boszorkány diadalmasan felnevetett, és merész szemtelenséggel így válaszolt:
JUDITH MCNAUGHT
107
VARÁZSLAT
– Horatius! Carstairs csak bámult rá, és egy pillanatra szóhoz sem jutott. Aztán tűnődve megszólalt: – Igaza van – mondta lassan, és lomha szemében mintha valamiféle elismerő csodálat csillant volna fel.
Milyen könnyen ment, mosolygott magában Alexandra négy héttel később, barátok és csodálók népes gyűrűjében. Melanie tanácsára új ruhakészletet rendelt magának, fényes pasztellekkel és primer színekben gazdagon – olyan ruhákat, melyek előnyösen kiemelték pompás alakját, és jól illettek élénk színeihez. Ezen túl csak arra volt szüksége, hogy figyelmen kívül hagyja az idős hercegnő helyes viselkedésre vonatkozó szigorú bírálatait, és helyette az „ami a szívemen, a számon”– taktikát kövesse. A többit Roddy elvégezte azzal, hogy karján vezette fel a nyilvánosság elé, s ezzel gyakorlatilag szalonképessé tette őt a társaság szemében. Emellett még néhány jó tanáccsal is ellátta Alexandrát például azzal, hogy igyekezzen jó kapcsolatokat ápolni Jordan korábbi szeretőivel, Lady Whitmore-ral és Lady Grangerfielddel. – A kínosan naiv megjegyzéseivel, amelyeket a férje képzelt erényeiről tett, és a férje korábbi szeretőinek szépségét magasztaló abszurd bókjaival nincs mit kezdeni – magyarázta Roddy, úton az első közös bálra. – Viszont ha már így alakult, célszerű jó viszonyt ápolnia ezekkel a hölgyekkel. A társaság ugyanis, ahelyett hogy félkegyelműnek gondolná önt – amire kétségkívül alapos okot adott * Horatius: Óda I. 3. Weöres Sándor fordítása.
– azt fogja mondani: lám egy bátor ifjú hölgy, akinek mindeddig nem méltányoltuk rendkívül fejlett humorérzékét. Alexandra követte Roddy tanácsát és az összes többit is s röpke négy hét leforgása alatt hihetetlen sikere lett. Szende, elsőbálozó lánykák között Alexandra a maga természetes észjárásával és született intelligenciájával még kifinomultabbnak és kívánatosabbnak látszott; míg az igazán sokat tapasztalt férjes asszonyok körében mesterkéletlen őszintesége és szelíd mosolya tette őt még finomabbá, nőiesebbé és kevésbé rideggé. A tejbe pottyantott szőkék tengerében Alexandra élénk színei és dús mahagóni hajzuhataga úgy ragyogott, mint a drágakő, melyet halvány atlaszselyem háttérbe helyeznek. Impulzív volt, szellemdús és víg kedélyű, ám népszerűségét nem elsősorban szépségének és eszességének köszönhette, nem is a busás hozománynak, melyet Anthony testált rá, de még csak a Townsende családhoz fűződő értékes kapcsolatrendszerének sem mellyel jövendőbeli férjét kecsegtethette volna. A legfőbb ok, hogy Alexandra titokzatos talánnyá vált izgató rejtéllyé, hogy Anglia legkapósabb és leghírhedtebb élvhajhásza vette őt feleségül, ennek folytán okkal feltételezhették róla, hogy egészen különleges jártasságra tett szert a szerelem művészetében. Ugyanakkor legoldottabb pillanataiban is sugárzott róla egyfajta hamvasság, ártatlanság, ami a legtöbb férfit elbizonytalanította, s visszatartotta attól, hogy túl sokat megengedjen magának. A higgadt büszkeség légköre lengte őt körül, ami arra intette a férfiakat, hogy ne merészkedjenek túl közel! Ahogy egyik beléhabarodott udvarlója. Lord Merriweather jellemezte: – Felébreszti bennem a vágyat, hogy mindent megtudjak róla, ugyanakkor azt az érzést kelti bennem, hogy ez a vágyam soha nem fog teljesülni. Merem állítani, senki nem ismeri az ő „valódi” énjét. Hawthorne ifjú özvegye igazi talány, én mondom! És ezt mások is így érzik. Átkozottul izgató. Amikor Roddy elismételte Lord Merriweather észrevételeit, Alexandra puha ajka kissé megremegett, mert alig tudta visszafojtani kitörni készülő nevetését. Egészen pontosan tudta ugyanis, hogy az haute ton fennkölt uraságai miért találják őt annyira „talányosnak” és nehezen megfejthetőnek. A bonyolult kifinomultság nagy műgonddal megszerzett látszata mögött ugyanis Alexandra Lawrence Townsende maga volt az ámítás! A felszínen Alexandra részint magáévá tett egyfajta ernyedt életuntságot, mely de rigueurként érvényesült az előkelő társaságban – és különösen Jordan fennhéjázó barátainak körében –, de sem a társaság szigorú bírálata, sem ő maga nem nyomhatta el teljesen a benne rejlő természetes életerőt, vagy a vele született józan paraszti észt. Nem állhatta meg, hogy szeme fel ne csillanjon a bujkáló nevetéstől, amikor valaki égbekiáltóan túlcifrázott bókokkal rukkolt elő, nem leplezhette pajkos, kislányos örömét, ha
JUDITH MCNAUGHT
108
VARÁZSLAT
versenyre invitálták a Hyde Parkba. És őszinte elragadtatását sem tudta teljesen elrejteni, ha egy hírneves felfedező valamely távoli kontinensről hazatérve legújabb dzsungelélményeiről számolt be, és lélegzetelállítóan izgalmas történeteket mesélt az őslakókról, akik méregbe mártott lándzsákkal harcolnak. A világ, és benne az emberek, újra és újra megunhatatlanul izgalmas élményként tárultak elébe, ugyanúgy, ahogy kislány korában, amikor nagyapja ölében ülve hallgatta a lenyűgöző meséket.
Egy hódolója gyöngyöző pezsgős poharat nyújtott át, s Alexandra könnyed mosollyal fogadta a kínálást, majd ajkához emelve a poharat, tűnődve végignézett az előtte keringőző táncos forgatagon. A terem túlsó sarkában Roddy emelte magasba kristálypoharát, néma köszöntéssel, és Alex hasonlóképpen viszonozta az üdvözlést. Roddy Carstairs sok szempontból továbbra is rejtély maradt számára, ám különös módon valahogy megkedvelte a férfit, és rendkívül hálás volt neki azért, amit érte tett. Az elmúlt hetekben csupán egyszer neheztelt meg Roddyra, amikor a férfi szétkürtölte a Jordannel való legelső találkozása történetét, annak ellenére, hogy Alex a bizalmas közlés előtt a lelkére kötötte – és Roddy a szavát is adta rá –, hogy a történetet nem adja tovább. Huszonnégy órán belül egész London lázban égett a pletykától, hogy Alexandra Townsende tizenhét éves lányként megmentette Hawk életét. Az azt követő negyvennyolc órán belül az Alexandrát körüllengő „misztikum” megtízszereződött. Akárcsak a népszerűsége és persze a kérőinek száma is. Amikor Alexandra számon kérte a férfin a szószegést, Roddy úgy nézett rá, mint egy bolondra. – Édes leányom – mondta nyújtott hangon –, én arra adtam a szavamat, hogy nem mondom el senkinek, hogy azon az ominózus éjszakán, amikor a drága Jordan életét megmentette, maga lelőtt egy embert. De azt nem ígértem, hogy arról is hallgatok, hogy kegyed megmentette Jordan életét – ez a kis kaland túl szaftos pletyka nekem ahhoz, hogy magamban tartsam. Az ön jobblétre szenderült férje – magyarázta Roddy gúnyos mosollyal – igen veszélyes ember hírében állt, főleg, ha valaki keresztezni merészelte az útját. Kiválóan lőtt és mesterien forgatta a kardot, ahogy számos férj, köztük Lady Whitmore férje és Lady Grangerfield megboldogult ura is személyesen megbizonyosodhatott róla. Alexandra magában eléggé viszolyogtatónak találta a férjek képmutató magatartását, de igyekezett méltányosan megítélni őket. Általában véve törekedett arra, hogy senkit ne ítéljen meg túl keményen, mert elég frissek voltak benne a fájdalmas emlékek, mit jelent a kirekesztettség. Ennek a toleranciának aztán az lett a következménye, hogy félénk fiatalemberek hadai özönlötték el, mivel pontosan tudták, hogy Hawthorne hercegnője soha nem alázná meg őket akár csak egy lenéző pillantással vagy egy rovásukra elsütött tréfás kiszólással. Az idősebb és értelmesebb uraságok meg azért rajzottak körülötte egy vacsorameghívás elfogadásának vagy akár csak egy odaígért táncnak a reményében, mert Alex nem várta el tőlük, hogy előírásos, lapos közhelyeket szajkózzanak. Ehelyett intelligens, művelt társalgásokba bocsátkozhattak vele. Az élvhajhász aranyifjak nemcsak páratlan szépségéért csodálták őt, hanem félelmetes vívótudásáért is – és abban a reményben sereglettek az Upper Brook Street környékére, hogy láthatják az ifjú hercegnőt vívni. Ez persze elég ritkán adatott meg nekik – még ritkábban, hogy maguk is vívhassanak vele, és saját vívótudományukkal esetlegesen felhívják magukra a csodaszép dáma becses figyelmét. És végül említést érdemel az ifjú Lord Sevely, aki, igaz ugyan, hogy túlságosan kétbalkezes volt ahhoz, hogy vívótőrt vegyen a kezébe, és túlzottan félénk, hogy táncra kérje fel az ünnepelt hercegnőt, mégis lepipálta az egész udvarlósereget. Miután kiszimatolta, hogy Lady Melanie Camden, valamint a Brook Street-i házban az idős segédlakáj (aki amúgy elég süketnek tűnt) Alexandrát különös becenéven szólítja, költeményt írt a hercegnőhöz, amelyet aztán meg is jelentetett. A versnek a következő címet adta: Óda Alexhez. Nem törődve bele, hogy egy Sevely-féle idétlen zöldfülű csak úgy kiüsse őt a nyeregből, a botanikában komoly jártasságra szert tett idősebb Sir Dilbeck egészen odáig ment, hogy Alexandra tiszteletére új rózsafajtát nemesített, melyet „Tündöklő Alex” néven lajstromoztatott. A többi rajongó, miután kellőképpen kibosszankodta magát a két vetélytárs tolakodó merészségén, hamarosan követte a példát. Ők is Alexnek kezdték szólítani az ifjú hercegnőt.
JUDITH MCNAUGHT
109
VARÁZSLAT
Tizennyolcadik fejezet
Nagyanyja hívására Anthony kissé kelletlenül besétált a szalonba. Az özvegy hercegnő az ablaknál állt, és bámulta a divatos hintókat, melyek ekkor tértek vissza az Upper Brook Streetre a parkbeli rituális délutáni sétakocsizás után. – Gyere ide egy pillanatra, Anthony – mondta az idős hölgy fejedelmi hangon. – Nézz ki az utcára, és mondd meg, mit látsz! Anthony kikémlelt az ablakon. – Jönnek vissza a hintók a parkból. Ugyanazt látom, mint máskor. – És mit látsz még? – Alexandrát látom az egyikben John Hollidayjel. Mögöttük a félfödeles hintóban Peter Weslyn és Gordon Bradford. A Hollidayék előtt álló hintó Lord Tinsdale-é, aki már a szalonban van, s egy ideje Jimmy Montfort társaságában rostokol. Szegény Holliday – nevetett Anthony. – Üzent, hogy négyszemközt szeretne velem beszélni ma délután. Ugyanezt üzente Weslyn, Bradford és Tinsdale is. Mindegyikük Alexandra kezére pályázik, természetesen. – Természetesen – ismételte a hercegnő baljósan. – És én pontosan erről akarok veled beszélni. Ez folyik idestova egy hónapja: kérők érkeznek párosával, hármasával, torlódást okoznak az utcában, és naphosszat itt lármáznak a lenti szalonunkban. Alexandra azonban nem óhajt férjhez menni, és ezt világossá is tette a többségük számára. Ennek ellenére itt parádéznak a házunkban, virágcsokrokkal érkeznek, aztán meg kimasíroznak, gyilkos tekintettel. – Jó, nagymama... – kezdte Tony csillapítóan. – Semmi „jó, nagymama” – dörrent rá az idős asszony Tonyra. – Lehet, hogy megöregedtem, de szenilis még nem vagyok. Látom, hogy valami nagyon kellemetlen, nagyon veszélyes dolog készülődik itt a szemem láttára. Alexandra minden jel szerint komoly kihívást jelent a ti zavarodott férfinemetek számára. Miután Alexandra megtudta Jordan valós szándékait, és Carstairs a szárnyai alá vette őt, a lány szinte egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Valósággal kivirult. És most már egészen más helyzettel kell szembenéznünk. Az a tény, hogy a családunkhoz tartozik, kiegészítve az óriási hozománnyal, melyet te meg én kilátásba helyeztünk számára, olyan kívánatos partivá tette őt, hogy nincs az a megrögzött agglegény Londonban, akinek hirtelenjében ne támadt volna kedve megnősülni. A hercegnő szünetet tartott, várt valami ellenérvet az unokájától, Tony azonban hallgatott. – Ha Alexandra akár csak a legcsekélyebb vonzalmat mutatta volna valamelyikük iránt, vagy legalább jelezte volna, hogy milyen típust részesítene előnyben – folytatta a hercegnő –, a többiek talán föladják, és mostanra már visszavonulnak. De Alexandra semmi ilyen jelzést nem adott. És ez az, ami ahhoz a tarthatatlan helyzethez vezet minket, amelynek a kialakulásáért én igenis a te egész bűnös férfinemedet hibáztatom. – A férfinememet? – visszhangozta Tony elképedve. – Hogy érted ezt, nagymama? – Úgy értem, hogy amikor egy férfi meglát valamit, amiről úgy véli, hogy a többi férfi nem tudja magának megkaparintani, akkor természetesen rögtön utánanyúl, hogy bebizonyítsa, márpedig ő megszerzi magának – mondta az idős asszony, és szünetet tartva vádlón meredt a meghökkent Anthonyra. – Kétségkívül undorító jellemvonás ez, amelyet a férfiak születésük pillanatától kezdve magukban hordanak. Menj el bármelyik kisdedóvóba, és nézd meg hogyan viselkednek a fiúgyerekek a saját testvéreikkel. Függetlenül attól, hogy a többi idősebb vagy fiatalabb nála, a fiúkölyök azt a játékot próbálja megkaparintani, amelyen a többiek huzakodnak. Nem azért, természetesen, mert kell neki az a játék, hanem pusztán azért, hogy bebizonyítsa: ő azt képes megszerezni. – Köszönöm, nagymama – mondta Anthony rezignáltan –, hálás köszönet ezért az általánosításért a világ népességének egyik fele nevében. – Én pusztán tényeket állítok. Az én nemem soha nem tolong, nem tülekedik az ilyen-olyan ostoba versengéseknél.
JUDITH MCNAUGHT
110
VARÁZSLAT
– Úgy van. – Márpedig itt most pontosan ez történik. Minél több a versenytárs, annál többeket izgat a kihívás Alexandra kegyeinek elnyeréséért. És ez még hagyján, amíg csupán kihívásról van csak szó. De itt már sokkal jobban elfajultak a dolgok. – Amennyiben? – kérdezte Anthony, de közben maga is elkomorult nagyanyja körmönfont eszmefuttatásától, mely kétségkívül egy meglehetősen bonyolult és kellemetlen szituációt vázolt fel, nem is teljesen alaptalanul. – Alexandrából jutalomdíj lett. Trófea, amelyet meg kell nyernie – vagy el kell rabolnia – az első számú hímnemű egyednek, aki elég merész és ügyes ahhoz, hogy elragadja. – Anthony szólni akart, de a hercegnő felemelte ékszerezett kezét, és csendre intette. – Ne akard azt mondani, hogy ez nem történhet meg, mert már megtörtént. Mint megtudtam, három nappal ezelőtt Marbly már elő is állt egy kis kiruccanás ötletével. Cadburybe akarta vinni Alexandrát, aki bele is egyezett. Még szerencse, hogy az egyik kikosarazott udvarlója meghallotta, hogy Marbly eldicsekszik a tervével. Így derült ki, hogy Marbly nem is Cadburybe, hanem valójában Wiltonba, a vidéki kastélyába akarja vinni Alexandrát, és három éjszakát ott akar tölteni vele. Az illető beszámolt neked a hallottakról, és ennek köszönhető, hogy egy órával ezelőtt utolérted Marblyt és Alexandrát a wiltoni leágazásnál, és visszahoztad őt azzal, hogy hívatom őt – ami kétségkívül nagyon bölcs dolog volt a részedről. Ha ugyanis elégtételt követeltél volna, a párbaj miatti botrány csúnyán besározta volna Alexandra jó hírét, és legalább megtízszerezte volna a problémáinkat. – Mindenesetre Alexandra semmit nem tudott Marbly valós szándékáról, és most sem tud semmit. Ezért nem látok okot rá, hogy ezzel zaklassuk őt. Megkértem rá, hogy többé ne találkozzon ezzel az emberrel, egyetértett, s ezzel le is zártuk az ügyet. – És mi a helyzet Ridgelyvel? Mi volt ez az egész, hogy valami vásárba cipelte a lányt? Egész London erről beszél. – Alexandra gyerekesen szereti a vásárokat. Meg sem fordult a fejében, hogy nem szabadna odamennie. – Ridgely komoly úriember – csattant fel a hercegnő. – Miféle szándék mozgathatta, hogy egy ártatlan ifjú hölgyet ilyen helyre vigyen!? – Látod, nagymama, most fején találtad a szöget a további problémáink lényegét illetően – mondta Anthony gondterhelten, és megdörzsölte a nyakszirtjét. – Alexandra voltaképpen özvegyasszony, és nem mondható már ártatlan leánynak. Amit egyes gátlástalan „úriemberek” olykor megengednek maguknak, egy tapasztalt hölggyel szemben nem merik megtenni, különösképp akkor nem, ha az illető hölgy teljesen leveszi őket a lábukról, ahogy ez Alexandra esetében történik. – De Alexandra aligha nevezhető tapasztalt nőnek! Sőt egyáltalán még nőnek sem igazán! A téma komolysága ellenére Anthony óhatatlanul is elmosolyodott nagyanyja nyilvánvalóan téves helyzetmegítélésén. Milyen naivul alábecsüli az ifjú szépség mámorító mosolyának és észveszejtő alakjának férfiakra gyakorolt hatását! Tony mosolya azonban hamar lehervadt az arcáról, amint ráeszmélt a helyzet tényleges összetettségére. – Ez az egész ügy olyan átkozottul zavaros és sokrétű – elemezte a helyzetet. – Alexandra igen fiatal, de már volt férje, ha igen rövid időre is. Ha most is férjnél volna, mint például Camden grófné, senki nem törődne az apró kis csínytevéseivel. Ha meg idősebb volna, a társaság nem várná el tőle, hogy ugyanolyan szigorú szabályok szerint éljen, ahogy egy fiatal lánynak illendő. Ha csúnya volna, akkor a kikosarazott udvarlók nem akarnák bosszúból vagy féltékenységből mindenáron besározni a jó hírét. – Miért, már próbálták? – Mindössze ketten vagy hárman közülük, de azok elég szorgosan sustorognak a megfelelő fülekbe. Nagymama, éppen olyan jól tudod, mint én, hogy a pletyka milyen könnyen terjed, és ha lángra kap, futótűzként terjed. Végül aztán mindenkinek a fülébe jut valami, és kezdődik a „nem zörög a haraszt” kezdetű találgatás. – Mennyire súlyos a helyzet? – Egyelőre nem annyira. A hoppon maradt udvarlók eddig mindössze annyit tudtak elérni, hogy megpróbáltak néhány kis bolhából elefántot csinálni. – Például? Anthony vállat vont. – Alexandra a múlt hét végét Southebyben töltötte, egy partin vett részt. Megállapodott egy bizonyos úriemberrel, hogy korán reggel kilovagolnak, és nyolc körül valóban el is hagyták az istállót. Csak sötétedés után tértek vissza, és amikor megérkeztek, Alexandra ruhája néhol szakadozott volt és rendezetlen.
JUDITH MCNAUGHT
111
VARÁZSLAT
– Jóságos isten! – kapott a szívéhez a hercegnő. Anthony elmosolyodott. – Az illető úr hetvenöt éves, és nem más, mint Southeby vikáriusa. Egy régi temetőt akart megmutatni Alexandrának, melyre egy héttel korábban bukkant rá véletlenül, és valami sírkövet akart Alexandrával megcsodáltatni. Sajnos azonban a vikárius nem emlékezett pontosan a helyre, és mire órákkal később rátaláltak a temetőre, Alexandra eltévedt, az öregúr meg annyira kimerült a megerőltető lovaglástól, hogy nem mert visszaülni a lovára. Alexandra, ha akart volna, sem tudott volna nélküle visszatérni, de természetesen esze ágában sem volt otthagyni az öregurat. – És mi történt a ruhájával? – A lovaglóruhája szegélye elszakadt. – Akkor tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész epizód úgy ahogy van, említést sem érdemel. – Így igaz, de a történet szárnyra kapott, és annyiszor ismételgették, színezgették, hogy ez is alkalmassá vált a burkolt célozgatásokra. Az egyetlen megoldás, hogy felfogadunk egy házisárkányt, aki gardedámként mindenhová elkíséri Alexandrát. Ha azonban ezt tesszük – különösképp a már terjengő pletykák tükrében –, mindenki azt fogja gondolni, hogy nem bízunk a lányban. Arról nem beszélve, hogy teljesen tönkretesszük szegénynek az első szezonját. – Szamárság! – mondta a hercegnő makacsul. – Alexandra semmi örömét nem leli ebben a nyüzsgésben, és pontosan ez az, amiért hívattalak. Kiruccangat ezzel-azzal, többek közt veled is, flörtöl, mosolyog, és a kisujja köré csavarja a férfiakat, és mindezt miért? Azért, mert posztumusz be akarja bizonyítani Jordannek, hogy képes legyőzni őt a saját játszmájában. Ha az összes udvarlója térdre borulna előtte, azt se venné észre, és rá se hederítene. Anthony ellenkezett: – Egy ártatlan kiruccanás vagy az, hogy Jordan lovát megfuttatja a Hyde Parkban, vagy néhány apró vétek, amelyet bárki elkövet, még nem jelenti azt, hogy „le akarná győzni Jordant a saját játszmájában”. – Mindazonáltal – felelte a hercegnő, és nem hagyta magát megcáfolni – pontosan ez az, amit Alexandra tesz, még akkor is, ha saját magában ezt nem tudatosítja. Nem értesz egyet? Tony tétovázott, majd kényszeredetten bólintott. – De, azt hiszem, tökéletesen igazad van, Nagymama. – Természetesen igazam van – szögezte le a matróna szokásos szigorával. – És hajlandó vagy azzal is egyetérteni, hogy Alexandra reputációjának helyreállítása, sőt egész jövője szempontjából a jelenlegi helyzet komoly veszélyeket rejt magában, s ha ez így megy tovább, még több problémával kell szembenéznünk? Nagyanyja szúrós tekintetétől és agyafúrt érvelésétől meghunyászkodva Anthony zavartan zsebre tette a kezét, és felsóhajtott: – Igen, egyetértek. – Helyes – nyugtázta az idős asszony, és meglepően elégedettnek látszott. – Akkor viszont nyilván azt is meg fogod érteni, hogy hátralevő öreg napjaimat nem kívánom egy olyan londoni házban eltölteni, amelyet folyamatos ostrom alatt tartanak Alexandra udvarlói, és nem akarok tűkön ülni amiatt, hogy mikor sikerül valamelyik „gavallérnak” megint valami hasonló csapdát állítania, mint amivel Marbly próbálkozott. Vagy, hogy valami ennél is kimondhatatlanabb dolgot kövessenek el a lánnyal – s rajta keresztül a családunkkal. Ezért hátralevő éveimet Rosemeade-ben kívánom eltölteni. Csakhogy mégsem tehetem, mert Alexandrának oda is velem kellene jönnie, ami viszont a jövőjét majdnem olyan sivárrá tenné, mint az ellenkezője. Az egyetlen kézenfekvő megoldás az lehetne, ha itt hagynám őt veled, ebből viszont akkora botrány kerekedne, amit megint csak nem kockáztathatunk – jelentette ki a hercegnő, és egészen közelről figyelte Anthony arcát, érzékeltetve, hogy a reagálásnak ezúttal nagy horderejű következményei lesznek. – Egyik megoldás sem kivitelezhető – helyeselt Tony. A hercegnő alig leplezett diadalérzettel csapott le a válaszra: – Tudtam, hogy pontosan úgy látod a helyzetet, ahogy magam is. Rendkívüli intelligencia és együttérzés lakozik benned, Anthony. – Ó, nagymama, köszönöm – mondta Tony szemlátomást meghökkenve ettől a túláradó és váratlan bóktól, amilyet nagyanyja nemigen szokott csak úgy osztogatni. – Most pedig, hogy tisztáztuk tökéletes nézetazonosságunkat – folytatta a hercegnő –, szeretnék kérni tőled egy szívességet, Anthony. – Bármit, nagymama. – Vedd feleségül Alexandrát!
JUDITH MCNAUGHT
112
VARÁZSLAT
– Bármit, de ezt nem – visszakozott nyomban Anthony, és elkomorulva nézett nagyanyjára. A hercegnő válaszképpen hegyesen felvonta szemöldökét, és megvető pillantást vetett unokájára, jelezve, hogy gyökeres változás következett be iménti, meglehetősen kedvező, de sajnos elhamarkodott megítéléséhez képest. Ezt a pillantást ötven év óta alkalmazta páratlan sikerrel a hercegnő, hogy meghátrálásra kényszerítse főrendi társait, megfélemlítse alattvalóit, csendre intsen gyerekeket, és elfojtsa bárki esetleges ellenkezését, beleértve a férjéét és a fiaiét is. Egyedül Jordanre nem volt a legcsekélyebb hatással sem e nézés. Jordanre és az anyjára. Anthony azonban már tizenkét éves korában elvesztette védettségét a megemelt szemöldökkel szemben, amikor nagyanyja ugyanezzel a pillantással némította el hangos lázadását a latinlecke magolásával kapcsolatban, és a fiúcskának szégyenszemre fel kellett somfordálnia a tanulószobájába, hogy alávesse magát a kellemetlen nyelvleckének. Tony ekkor nagyot sóhajtott, és kétségbeesetten körbenézett a szalonban, mintha menekülési útvonalat keresne. Az özvegy hercegnő csöndben várakozott. A csönd! Ez volt a másik nagy fegyvere – Tony pontosan tudta ezt. Az ilyen pillanatokban mindig ezt a fegyvert vetette be a nagyasszony. Mennyivel szebb – méltóságteljesebb, elegánsabb – ez a taktika: udvarias csöndben várakozni, amíg a zsákmányul esett „vad” tehetetlenül megadja magát. Nem ám gyilkos indulattal rárontani és szükségtelenül verbális zárótüzet nyitni rá. – Mintha nem mérted volna fel, hogy mit kérsz tőlem – szólalt meg Tony indulatosan. Anthony tehát elsőre fellázadt az ellen, hogy méltósággal és azonnal megadja magát. Erre azonban a nagyhercegnő hajszálnyival magasabbra emelte szemöldökét, mintha nemcsak csalódottságát akarná jelezni, hanem bosszúságát is amiatt, hogy ez esetben kénytelen lesz figyelmeztető lövést leadni. Haladéktalanul meg is tette, pontosan úgy, ahogy Anthony számított rá. A verbális támadásban nagyanyja verhetetlen. – Őszintén remélem – nyújtotta a szavakat csöppnyi megvetéssel –, nem azt akarod állítani, hogy férfiként közömbös vagy Alexandra iránt? – És ha igenis ezt mondom? A hófehér szemöldök most már egyenesen a hajvonalig szaladt föl, figyelmeztetve az áldozatot, hogy a fegyver csőre van töltve, és további ellenállás esetén már sajnos a lövésnek kell következnie. – Nem szükséges elővenni a nehézfegyvereket – emelte fel kezét Tony védekezőn, fegyverszüneti szándékot jelezve. Egyfelől rossz néven vette, hogy minden véleményütközésnél nagyanyja azonnal gyerekszintre redukálja őt, másfelől viszont elég felnőtt és érett volt már ahhoz, hogy belássa: valóban gyerekes dolog lenne vitába szállnia nagyanyjával, amikor annak alapvetően mégiscsak igaza van. – Nem tagadom. Mint ahogy azt sem, hogy a gondolat az én fejemben is megfordult. Nem is egyszer. A hófehér szemöldök visszaereszkedett megszokott helyére, és a hercegnő alig észrevehető, uralkodói főbólintással jutalmazta a beismerő vallomást – olyan gesztussal, mely legalábbis nyitva hagyott egy kiskaput, hogy Tony talán egyszer visszanyerheti még a kegyeit. – Kiváló a helyzetmegítélésed – mondta. Legyőzöttjeivel a nagyasszony mindig nagylelkűen bánt. – A javaslatoddal nem értek egyet, azzal azonban igen, hogy tárgyaljuk meg a dolgot Alexandrával, és a döntést bízzuk rá. – Alexandrának nincs több választási lehetősége, mint neked, kedvesem – mondta, olyannyira elragadtatva saját nyájasságától, hogy óvatlanul becéző formulát használt, anélkül, hogy a késedelmes kapituláció után kivárta volna az ilyenkor szokásos többhetes vagy akár egy hónapos intervallumot. – És ezúttal nincs szükség azzal vesződni, hogy mikor és hol ejtsük szerét ennek a konzultációnak, mivel bátorkodtam utasítani Higginst, hogy hívja ide Alexandrát – itt megszakította a mondatot a kopogásra – most. – Most!? – kiáltott fel Tony. – Nem, én így nem tudom... Három úriember vár rám odalent, és mindhárom azért, hogy megkérje Alexandra kezét. A nagyhercegnő uralkodói ujjpöccintésével szabadult meg a problémától. – Szólok Higginsnek, hogy küldje el őket. Még mielőtt Anthony tiltakozhatott volna, a hercegnő kinyitotta az ajtót, hogy bebocsássa Alexandrát, Tony pedig csodálattal figyelte, hogy nagyanyja személyisége újabb szembetűnő változáson megy keresztül. – Alexandra – mondta a hercegnő szigorúan, de nem minden gyengédség nélkül. – Az életvitele az utóbbi időben komoly aggodalomra ad okot számunkra. Tudom, kedvesem, hogy nem akar nekem gondot okozni, hiszen egyáltalán nem vagyok már fiatal...
JUDITH MCNAUGHT
113
VARÁZSLAT
– Aggodalomra, madame? – kérdezett vissza Alexandra ijedten. – Az én életvitelem? De hát mit tettem? – Megmondom – kezdett bele a hercegnő kíméletlen disszertációjába, mellyel egyértelműen a ráijesztés, megfélemlítés és kényszerítés volt a szándéka, hogy a tiráda legvégén, amikor majd kettesben hagyja a lányt az unokájával, Alexandra magától omoljon Anthony karjaiba. – Ez a rémítő zűrzavar nem kizárólag az ön hibája – kezdte, és a szavak villámgyorsan peregek ajkáról. – De tény, hogy amennyiben Anthony nem értesül idejében az ön Cadburybe tervezett kiruccanásáról Sir Marbly invitálására, és nem tartóztatja fel önöket útközben, akkor maga, kedvesem, Wiltonban találta volna magát, visszavonhatatlanul kompromittált helyzetben, és arra kényszerítve, hogy hozzámenjen ahhoz a gazemberhez. Ennek az összevissza kiruccanósdinak, röpködésnek egyik udvarlótól a másikig egyszer s-mindenkorra véget kell vetni! Mindenki azt gondolja, hogy ön ezt roppantul élvezi, de én tudom az igazságot! Ön azért viselkedik ilyen vad, szeszélyes módon, mert bosszút akar állni Jordanen: meg akarja mutatni neki, hogy egyenrangú vele, szemet szemért alapon. Nos, ez nem fog menni, kedvesem! Az ön kis botlásai nem mérhetők az uraságok viselt dolgaihoz, különösen nem Jordanéihoz. És még valami! – emelte meg a hangját a hercegnő, jelezve, hogy ezúttal különösen nagy horderejű bejelentést kíván tenni: – Jordan halott! Alexandra teljes elképedéssel nézett rá. – Tudom, hogy halott. – Nos, ebből következően semmi oka nincs rá, hogy ott folytassa, ahol eddig – enyhült meg a hercegnő, s tőle szokatlan gesztussal megérintette Alexandra arcát. – Engedje el őt, még mielőtt helyrehozhatatlan foltot ejtene saját büszkeségén és jó hírén, és persze a családén is. Férjhez kell mennie, kedvesem, és én, aki igazán szívemen viselem a sorsát, azt kívánom, hogy ez a valaki Anthony legyen, mint ahogy ő maga is ezt kívánja. Elvette a kezét a lány arcáról, és most már csak a maradék lőszerkészlet kilövése következett: – Valamivel le kell foglalnia a gondolatait, Alexandra, a szórakozáson kívül. Egy férj s hamarosan a gyermeknevelés tökéletesen alkalmas erre a célra. Kedvére kitáncolhatta magát, kedvesem, de attól tartok, a mulatság véget ért, s itt az ideje kifizetni a cechet. Egy estélyi ruhakészlet a londoni báli szezonra vagyonokat emészt fel, és mi nem vagyunk dúsgazdagok. Most itt hagyom Anthonyval, kedvesem, beszéljék meg a részleteket – mondta a nagyasszony, és jóságosan Alexandrára mosolygott, valamivel szigorúbb pillantást vetett Anthonyra, s lendületesen elindult az ajtó felé. Az ajtónál visszafordult, és mindkettőjükhöz szólva ezzel fejezte be: – Ezúttal szép, nagy templomi esküvőt tervezzetek, és lehetőleg minél hamarabbra! – Természetesen – felelte Anthony csüggedten. Alexandra semmit nem szólt, csak állt, földbe gyökerezett lábbal. A nagyasszony fenyegetően Tonyra meredt, majd Alexandrához intézte utolsó megjegyzését: – Eddig senkinek nem vallottam be, de igazság szerint kissé babonás vagyok. Úgy tűnik, hogy azok a dolgok, amelyek rosszul kezdődnek, ritkán érnek jó véget. Márpedig az esküvője Jordannel... nos, olyan szomorú, baljós kis epizód volt. Egy nagy templomi esküvő ezzel szemben minden rosszat feledtet. A társaság alig várja az ilyesmit, és mégiscsak jobb, ha a fényes ceremóniáról beszélnek, s nem önről pletykálnak, meg arról, ami az egész kalamajkát megelőzte. Mához három hétre tökéletesen megfelel – mondta, s anélkül, hogy megvárta volna a választ, becsukta maga mögött az ajtót, esélyt sem adva akár Tonynak, akár Alexandrának az ellentmondásra. Ahogy az özvegy hercegnő távozott, Alexandrának hirtelen elgyengülésében bele kellett kapaszkodnia a karosszékbe. Anthony felé fordult, aki bamba vigyorral bámult a becsukódott ajtóra. – Voltaképpen sokkal kíméletlenebb, mint eddig gondoltam – jegyezte meg Tony nekikeseredetten, de hangjába némi gyengédség is vegyült. Majd Alexandra felé fordult: – Hawk volt az egyetlen, akit nem tudott térdre kényszeríteni a tekintetével. Apám rettegett tőle, és Jordan apja is. És a nagyapám... – Tony – szólt közbe Alexandra kétségbeesetten, bűntudattól és zavarodottságtól fuldokolva. – Mit tettem én? Fogalmam sem volt róla, hogy szégyent hozok magunkra. Miért nem szólt, hogy túl sokat költök az estélyi ruhákra? – kérdezte, és hirtelen elöntötte a szégyen, mert kristálytisztán megvilágosodott előtte, mennyire léha, céltalan és költséges életet élt az utóbbi hónapokban. – Alexandra! – szólalt meg Tony, miközben a lány zavartan nézett a férfi fura mosolyára. – Ön itt most egy olyan durva, erőszakos és előre kitervelt érzelmi zsarolás áldozata lett, amilyet soha nem látott a világ. A nagyanyám hihetetlenül agyafúrt – mondta Tony, s biztató mosollyal kinyújtotta a tenyerét, Alexandra pedig belehelyezte kezét a bizalomgerjesztő szorításba. – Nagyanyámnak kutya baja az egészségével, ön
JUDITH MCNAUGHT
114
VARÁZSLAT
pedig, higgye el, nem dönt minket anyagi romlásba, és biztosíthatom, hogy semmivel sem veszélyeztette a Townsende nevet. Alexandrát nem nyugtatták meg teljesen ezek a szavak. Igazság szerint a nagyhercegnő az imént számos olyan dolgot mondott, ami Alexnek is megfordult már a fejében. Több mint egy éve él együtt ezekkel az emberekkel, akik családtagként kezelik, és úgy bánnak vele, mintha királyi hercegnő volna, holott nem az. Kezdetben azzal nyugtatgatta lelkiismeretét, hogy az idős hercegnőnek a Jordan halála utáni hónapokban valóban szüksége van rá, hogy ott legyen mellette. Később azonban Alexandra nem túl sokat időzött az idős hölgy társaságában; jobbára csak távolról integettek egymásnak, amikor hintójuk elhaladt egymás mellett az utcán, vagy akkor váltottak pár szót, amikor a lépcsőn összetalálkoztak, amint egyéni társasági programjaikra indultak. – Amit Marblyról mondott, az ugye igaz volt? – kérdezte Alex elkeseredetten. – Igen – felelte Tony. – Pedig Marbly igazán nem úgy viselkedett velem, mint némelyik aranyifjú, aki a hősszerelmest játszotta. Nem is értem, miért akart megszöktetni. – Nagyanyámnak van egy érdekes teóriája erről. A kisfiúkról szól, meg a játékaikról. Egyszer majd kérdezze meg tőle. – Könyörgök, Tony, ne beszéljen rébuszokban! Inkább mondja el, mi történik itt körülöttem! Tony előadta a rövidített változatát a nagyanyjával folytatott iménti eszmecseréjének. – A helyzet az – foglalta össze a dolgokat hogy ön egész egyszerűen túl vonzó és kívánatos teremtés ahhoz, hogy nyugodtak lehessünk az ön körül legyeskedő zsákmánylesői had láttán. – Micsoda hazugság! – nevette el magát Alex. – Valami másnak is lennie kell itt. – Mondja meg őszintén, mennyire élvezi a báli szezont? – Ez az egész annyira... izgalmas és elegáns, és az emberek... olyan elegánsak... izgalmasak..., és én soha nem láttam még ilyen elegáns hintókat és pompás kocsikat vagy... Tonyt rázta a nevetés. – Elképesztően rosszul hazudik. – Tudom – ismerte be Alexandra magába roskadva. – Akkor inkább próbáljunk meg mindketten ragaszkodni az igazsághoz. Alexandra bólintott, de még mindig habozott. – Mennyire élvezem a londoni báli szezont? – ismételte meg a kérdést komolyan elgondolkodva. Jó ideje átvette a jó helyre született londoni hölgyek életrendjét: a szezon hónapjaiban alvás késő délelőttig, aztán ágyba hozzák a reggelit, és kezdődhet az öltözködés hosszadalmas ceremóniája. Legalább ötször váltott ruhát napjában: külön öltözet a délelőtti vizithez, külön a parkbeli sétához, külön a partikhoz, az estélyekhez, illetve a bálokhoz. Rémes elfoglaltságról éppenséggel nem panaszkodhatott, mégis, amikor átgondolta napi teendőit – amelyek alapjában véve egyáltalán nem voltak ellenére, csak éppen a napok suhantak tova, szinte észrevétlenül –, gyakran felötlött benne a kérdés: Ez minden?... És semmi több? Alexandra nem tudott Tony szemébe nézni, ezért inkább az ablakhoz sétált, és onnan mondta: – A szezon igazán nagyon szórakoztató, és annyiféle mulatságra kínál lehetőséget, de néha mégis úgy tűnik nekem, mintha mindenki csakis arra koncentrálna, hogy valamilyen szerepet eljátsszon. London minden bizonnyal nagyon fog hiányozni, ha elhagyom, és tudom, hogy vágyakozni fogok utána, de úgy érzem, ennél valami több kell az élethez. Azt hiszem, értelmes munkára lenne szükségem. Nyugtalannak érzem magam itt, pedig soha nem volt ennyi programom. Mondja, Tony, van valami értelme annak, amit mondok? – Amit ön mond, Alexandra, annak mindig van értelme. Önbizalmat merítve a szelíd, bátorító hangból, Alexandra megfordult, és egyenesen Tony szemébe nézett. – Sándor pápa azt mondta, hogy a szórakozás azok boldogsága, akik nem tudnak gondolkodni. Nem értek vele teljesen egyet, de az élvezetek hajszolása, mint önmagáért való cél, nos, szerintem is egy kissé kevés. Tony, önt soha nem untatták ezek a véget nem érő mulatságok? – Az idén nem sok időm volt még efféle időtöltésre – rázta meg a fejét Anthony, széles gesztust tett, majd savanyú képpel folytatta: – Tudja, annak idején irigyeltem Jordant mindezért a házaiért, a birtokokért, a nagy hasznot hajtó befektetésekért. Most azonban, hogy mindez az enyém, olyan, mintha egy mázsás ékszert akasztottak volna a nyakamba. Túl értékes, hogy az ember ne törődjön vele, ahhoz viszont túl nagy, hogy viselje. El sem hinné, hányféle befektetése van, vagy, hogy mennyi időt vesz igénybe, amíg az ember kiokoskodja, mivel, mikor mit kezdjen. Amikor Jordan húszévesen megörökölte a címet, a Townsende-
JUDITH MCNAUGHT
115
VARÁZSLAT
vagyon jelentős volt ugyan, de távolról sem ekkora. Hét év alatt megtízszerezte a tulajdonunkat. Jordan úgy dolgozott, mint egy megszállott, de maradt ideje szórakozásra is. Én viszont, úgy fest, képtelen vagyok megtalálni a megfelelő egyensúlyt. – Ezért mellőzi azokat a hölgyeket, akik örökké tőlem próbálják megtudni a programját, hogy esélyük legyen valahol „összetalálkozni” önnel? Tony felnevetett: – Nem. Én ugyanazért kerülöm őket, amiért ön kerüli az udvarlóit. Hízelegnek a hiúságomnak, de valójában nem érdekelnek. – De azért csak akadt olyan ifjú hölgy az utóbbi években, aki mégis felkeltette az érdeklődését, nem? – Igen, egy – vallotta meg Tony széles mosollyal. – És ki volt az? – csapott le rá Alexandra. – Egy gróf lánya – felelte Tony most már elmélázóbb tekintettel. – És mi történt vele? – kíváncsiskodott tovább Alexandra – Vagy túl személyes jellegű dologról van szó? – Nem, egyáltalán nem. De nem különösebben egyedi történet. Úgy tűnt annak idején, hogy szeret, mint ahogy én is őt. Megkértem a kezét, de a szülei azt akarták, hogy várjuk meg a báli szezon végét hátha akad ígéretesebb fogás nálam. Tudja, a származással meg a családi háttérrel nálam sem lett volna baj, de se rangom se komolyabb vagyonom nem volt. Így hát megállapodtunk abban, hogy egymás iránti gyöngéd érzelmeinket a szezon végéig titokban tartjuk – És aztán? – forszírozta tovább Alexandra, érezvén hogy Tony ki akarja tárni a szívét. – És aztán valaki megjelent a színen, megfelelő ranggal és vagyonnal, elvitte őt néhány bálba, párszor látogatást tett náluk így aztán Sally annak rendje s módja szerint belehabarodott. Alexandra hangja együtt érző suttogássá változott: – És a végén hozzáment feleségül, ahelyett, hogy önt választotta volna? Tony kajánul felnevetett, és megrázta a fejét. – Nem, a tisztes főnemesi sarj ugyanis pusztán futó kalandnak buta, üres, értelmetlen közjátéknak tekintette a Sallyvel való flörtölést. – Csak... nem... Jordan volt az? – kérdezte Alex elsápadva. – Nem, szerencsére nem ő volt. – Mindenesetre ön így járt jobban – vonta le a tanulságot Alexandra hű barátként. – Nyilvánvaló, hogy a hölgy vagy nagyon érdekhajhász volt, vagy túlságosan léha – mondta, s elbűvölően meghitt mosoly jelent meg puha ajka szegletében, majd hirtelen elragadtatással felnevetett: – Most viszont, hogy ön lett Anglia első számú hercege, fogadok, hogy a hölgy nagyon bánja a döntését – Lehetséges. – Nagyon remélem, hogy bánja! – kiáltott fel Alexandra önkéntelenül, majd némi lelkiismeret-furdalással hozzátette – Gonosz vagyok, igaz? – Mindketten gonoszak vagyunk – nevetett Tony – mert én is ugyanezt remélem. Egy pillanatig csöndben néztek egymásra, jóleső baráti összhangban. amely egyébként mindig is áthatotta kapcsolatukat. Végül Tony aggódva felsóhajtott, és így szólt: – Amit az imént mondani szerettem volna: a túlzásba vitt munka sem hoz több megelégedést, mint a túlzásba vitt szórakozás. – Önnek igaza van, természetesen. Látja, ezen még nem gondolkodtam. – Van itt még valami, amin érdemes volna elgondolkodnia – mondta Tony gyengéden. – Mi volna az? – Érdemes volna eltűnődnie azon, hogy az a bizonyos meghatározhatatlan dolog, amiről az imént azt mondta, hogy hiányzik az életéből, voltaképpen nem más, mint a szerelem. Tony egy csipetnyi tubákért nyúlt volna, de Alexandra váratlanul vidám reakciója a mozdulat közepén megállította a kezét. – Te jó ég, remélem, hogy hiányozni is fog! – tört ki belőle a dallamos nevetés, mely betöltötte a szalont. De nem volt benne semmi rosszindulat, s így Tony megnyugodhatott, hogy Alex reagálásában csupán a Jordan bánásmódja miatt érzett átmeneti keserűség fogalmazódott meg – Voltam már szerelmes, kegyelmes uram, és mondhatom önnek, a legkevésbé sem élveztem! – nevetett keserűen Alex. – Úgyhogy inkább egy szimpla gyomorfájás, mint egy újabb szerelem, köszönöm szépen! És ezt komolyan is gondolja, állapította meg Tony, ahogy a tündöklően szép arcra nézett. És ettől a felismeréstől Tonyban csaknem fékezhetetlen gyűlölet támadt Jordannel szemben.
JUDITH MCNAUGHT
116
VARÁZSLAT
– De hiszen alig kóstolt bele... – Éppen eléggé, hogy torkig legyek. – Legközelebb jobban fogja élvezni. – Borzasztó érzéseket keltett bennem. Olyan volt, mintha egy angolnát kellett volna lenyelnem – kacagott Alexandra. – Én... A Tonyból kirobbanó harag megakasztotta a mondatot: – Átkozott Jordan! Ha élne, a saját kezemmel fojtanám meg! – Nem, ön félreért! – sietett megnyugtatni Alex a férfit, és ragyogó szeme a másik tekintetét kereste, hogy megértesse, mire gondolt: – Még amikor ostoba módon úgy éreztem, hogy törődik velem, még akkor is állandó görcsben volt a gyomrom. Rettegtem a legapróbb dolog miatt is, nehogy valami rosszat mondjak, örökké a kedvében akartam járni, és a lelkemet is kitettem. Azt hiszem, ez egyfajta öröklött családi betegség: a nők a mi családunkban mindig rosszul választják meg a szerelmüket, aztán meg vak odaadással imádják a férfit, aki tönkreteszi és eltapossa őket, és beleőrülnek, csak hogy a kedvében járjanak. Elég émelyítő dolog, ha belegondolunk – mondta Alex, de az önirónia váratlanul parttalan jókedvre derítette. Harsány nevetés tört ki Tonyból, mielőtt hirtelen karjába kapta és magához ölelte a nőt, és belekacagott illatos hajába. Amikor féktelen jókedvük csillapult, Tony mélyen belenézett Alexandra szemébe, és komolyan azt kérdezte: – Alexandra, tulajdonképpen mit vár az élettől? A férfi átható tekintetétől Alex visszahőkölt. – Nem tudom – suttogta kővé dermedve, miközben a férfi akit a bátyjának tekintett, két nagy tenyerébe fogta az arcát. – Mondja meg őszintén, hogyan érzi magát most, hogy a londoni előkelő társaság szépségkirálynői trónjára lépett? Alexandrát mintha satuba fogták volna: akkor se tudott volna megmozdulni, ha valaki elkiáltja magát, hogy ég a ház. – Üresnek – vallotta be rekedtes suttogással. – És ridegnek. – Legyen a feleségem, Alexandra! – Én... én... nem lehet! – Dehogynem lehet – mondta Tony elmosolyodva a nő ellenállásán, mint aki számított erre, és meg is érti a reakciót. – Én megadok önnek mindent, amire igazán szüksége van a boldogsághoz. Tudom, hogy mire van szüksége, még ha ön egyelőre nem is tudja. – Miről beszél? – suttogta Alexandra, s közben úgy fürkészte a férfi arcát, mintha akkor látná először. – Ugyanazokról a dolgokról, amelyekre én magam is vágyom – gyermekre, családra, gondoskodó társra – felelte Tony fátyolos hangon. – Nem! – kiáltotta Alexandra, ahogy érezte, hogy ellenállása gyengül és kezd szétporladni. – Ön nem tudja, miről beszél. Tony, én nem vagyok szerelmes magába, és maga sem szerelmes belém. – De ön másba sem szerelmes, igaz? Alexandra határozottan megrázta a fejét, és szélesen elmosolyodott. – Na látja, ez viszont lényegesen megkönnyíti a döntést. Én sem vagyok szerelmes másba. Ön az elmúlt hetekben megismerte az idei szezon partiképes férjjelöltjeinek a legjavát. A maradék, aki valamilyen oknál fogva kimaradt a tülekedésből, semmivel sem jobb ezeknél, erre szavamat adom. Alexandra az ajkába harapott, és továbbra is tétovázott, mire Tony finoman megrázta őt. – Alexandra, hagyjon fel az álmodozással! Ez itt a való élet, olyan, amilyen, se jobb, se rosszabb: megtapasztalhatta. És ez ilyen is marad, hacsak... hacsak egy család... Igen, egy család. Egy igazi család. Alexandrának soha nem lehetett része ilyenben – nem volt igazi családja apával, anyával, gyerekekkel; unokatestvérekkel, nagynénikkel és nagybácsikkal. A gyerekeiknek persze csak egy nagybácsijuk lehetne, mégpedig Tony öccse, de akkor is... Remélhet-e többet nő annál, amit Tony e percben felajánlott? Most először derengett fel Alexandrában, hogy mennyit ugratta barátnőjét, Mary Ellent a romantikus képzelgései miatt, miközben ő maga is pontosan úgy viselkedik, mint egy romantikus kamasz lány. Tony törődik vele. Benne pedig megvan a képesség, hogy boldoggá tegye a férfit. A felismerés belső melegséggel és olyanfajta jó érzéssel töltötte el, amilyet nagyon régóta nem tapasztalt. Igen, arra áldozhatja az életét, hogy ezt a férfit boldoggá tegye, és hogy gyerekeket szüljön neki.
JUDITH MCNAUGHT
117
VARÁZSLAT
Gyerekek... A gondolat, hogy a karján tartja majd a saját gyermekét, óriási ösztönzés ahhoz, hogy férjhez menjen ehhez a kedves, gyengéd, jóképű férfihoz. Az összes férfi közül, akivel Londonban megismerkedett, Tony látszott az egyetlennek, aki ugyanúgy gondolkodik az életről, mint ő.
Jordan óriási erőfeszítéssel talpra segítette elcsigázott barátját, karját a nyakszirtje fölött a másik vállára emelte, testsúlyát oldalazva kiegyensúlyozta, és félig cipelte, félig húzta maga után George Morgant a sekély patakon át. Teljesen kimerülve, fogát csikorgatva pillantott fel az égre, s a nap állásából próbálta megítélni a napszakot és az órát. A nap alacsonyan járt az égen, a hegyek és a fák már eltakarták a szeme elől. Tudni akarta, mennyi az idő, ez most mindennél fontosabb volt számára! Délután öt felé járhat, állapította meg. Délután öt óra volt, amikor az első egyenruhás katonákat megpillantotta a fák közt lopakodni. Angol katonák! Szabadság! Hazatérés! Otthon! Némi szerencsével három-négy hét alatt otthon lehet.
JUDITH MCNAUGHT
118
VARÁZSLAT
Tizenkilencedik fejezet
Az egybegyűltek mindannyian sugárzó mosollyal fordultak a lépcső tetején megjelenő Alexandra felé, aki acélkék, nehéz atlaszselyem ruhájában tündökölt, melynek mély, szögletes nyakkivágását és széles ruhaujjait gyöngyökkel, gyémántokkal és kék cirkonnal kirakott széles szegély díszítette. Penrose kitárta előtte az ajtót, ahogy ezerszer cselekedte élete folyamán, ezen a nagy napon azonban, amikor úrnője a hatalmas gótikus katedrálisban készült kimondani a boldogító igent Tonynak, a hű szolga kedves, öreg arca mosolyra derült, miközben ő maga derékból mélyen meghajolt a csodaszép menyasszony előtt. Filbert rövidlátó szeme könnybe lábadt, amikor Alexandra feléje fordult, és nyakát átfogva magához ölelte. – Csak óvatosan – suttogta az öreg szolgáló és vigyázzon, nehogy bepiszkolja ezt a szép ruhát. Örök időktől erre figyelmeztetett, és Alexandra érezte, ahogy könnyek szöknek a szemébe a meghatottságtól. Ez a két idős ember és Monty nagybácsi alkotta a teljes családját Angliában. Anyja eladta morshami házukat, és hosszú luxusutazásra indult a szigetekre, ezért nem lehetett jelen Alex esküvőjén; Mary Ellen várandós volt első gyermekével, bármelyik pillanatban jöhetett a baba, ezért férjével együtt otthon maradt. De legalább Monty bácsi jelen volt, hogy útjára bocsássa őt. És Melanie is eljött, jóllehet éppen ekkor derült ki, hogy várandós, ám ez még nem látszott, így elvállalhatta a tiszteletbeli anya szerepét. – Készen állsz, kedvesem? – ragyogott fel Monty bácsi, és karját kínálta Alexnek. – Vigyázzon, nehogy rálépjen Alexandra uszályára! – figyelmeztette a vénembert éles hangon az idős hercegnő, és kritikus szemmel fehér hajkoronájától kifényesített fekete lakkcipőjéig végigmérte az öregurat. Az utóbbi három napban olyan dresszúrának vetette alá a vénembert – az általános illemszabályok sulykolásától az esküvői ceremónián tanúsítandó helyes viselkedésen át a józanság erényeinek célzatos hangoztatásáig –, hogy Sir Montague teljességgel megjuhászodott a kíméletlen női terror súlya alatt. A nagyasszony szeme hirtelen összeszűkült, ahogy észrevette a nagybácsi kerek arcának gyanús színárnyalatát. – Sir Montague – dörrent rá vesébe látó szemmel –, randevúzott ma reggel a bordóival? – Természetesen nem! – tiltakozott Monty bácsi felháborodottan. – Ki nem állhatom a bordóit. Se a bukéját, se a testességét – pöffeszkedett, mint egy izgága kakas. Egészen más kérdés, hogy annál bőségesebben kortyolgatott a madeirából. – Hagyjuk a mellébeszélést! – vágott közbe az idős hercegnő rideg türelmetlenséggel. – Ne felejtse el, amit megpróbáltam az eszébe vésni: miután az oltárhoz kísérte Alexandrát, otthagyja őt, és azonnal visszatér a padsorba, mellénk! Helyet foglal mellettem, és meg sem moccan, amíg fel nem állok a ceremónia végeztével! Megértette? Jelezni fogom önnek, amikor eljött az ideje, hogy felálljunk, és kilépjünk a padsorok közti átjáróba. Mindenki másnak ülve kell maradnia mindaddig, amíg mi fel nem állunk. Megértette? – Nem vagyok gyengeelméjű, mint azt ön is tudja, madame. Én egy tartományi lovag vagyok! – Ellenben halott ember, és a rangjának is befellegzett, ha a legcsekélyebb hibát is elköveti – helyezte kilátásba a rettegett matróna, miközben felhúzta ezüstszürke kesztyűjét, melyet Penrose nyújtott át neki. – Nem fogok eltűrni egy újabb szégyenletes megnyilatkozást, mint amilyet múlt vasárnap is produkált – folytatódott a heves kirohanás végig az úton, egészen a hintóig. – Nem hittem a fülemnek, amikor az istentisztelet kellős közepén elaludt, és szégyentelenül hangos hortyogásba kezdett. Monty nagybácsi bemászott a hintóba, és elgyötört pillantást vetett unokahúgára, mintha csak azt mondaná: Nem is értem, hogyan voltál képes elviselni ezt a vén hárpiát ilyen hosszú időn át, édes lányom. Alexandra elmosolyodott. Mindent értett, és azt is tudta, hogy az élénkpiros arcszín Monty bácsi ábrázatán arról tanúskodik, hogy az öregúr aznap reggel javarészt kiürítette a madeirás palackot.
JUDITH MCNAUGHT
119
VARÁZSLAT
Alexandra, hátradőlve a címeres hintó luxuspárnáin, jövendőbeli férje felé tartva, a kinti világot nézte, és magába fogadta London képeit, hangjait. Melanie az előttük haladó hintóban utazott Roderick Carstairs társaságában, aki Anthony vőfélyének szerepében tetszelgett. Az esküvői szertartás főszereplőit szállító két jármű előtt és mögött elegáns hintók valóságos tengere árasztotta el az utat, mind ugyanazon katedrális felé tartva. Hatalmas forgalmi torlódást okoz a menet, állapította meg Alexandra kesernyés mosollyal. Milyen különös, gondolta magában Alex, hogy amikor Jordannek esküdött örök hűséget, mennyire ideges volt, mennyire izgatott és lámpalázas. Tizenöt hónappal ezelőtt, amikor bevonult a csöndes szalonba, hogy összekösse életét Jordannel, remegett a lába, s a szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéből. Most meg, egy órával azelőtt, hogy Tonynak mond igent a londoni haute ton színe-javának háromezres közönsége előtt, teljesen nyugodt. Derűs. Se lámpaláz, se izgatottság... Alexandra sietősen elhessegette magától a csalárd gondolatokat...
Miért nem haladunk? – követelt magyarázatot Jordan a kocsistól. A hintót a Falcon kapitánya bocsátotta rendelkezésére, de az Upper Brook Street felé közeledve egészen dühítő lassúsággal araszoltak csak előre. – Nem tudom, kegyelmes uram. Úgy fest, valami esküvőt tartanak abban a nagy templomban. Jordan a napra nézett, s próbálta felbecsülni, hány óra lehet. Több mint egy éve nem élvezhette az időmérő adta luxust, noha odahaza legalább hat színarany zsebórát tartott – de soha nem értékelte igazán a becses darabokat. Mint ahogy mást sem – eddig. Minden luxust magától értetődőnek tekintett maga körül az életben. Egy és negyed évnyi teljes nélkülözés után azonban most már merőben másként látja a világot. London képei és zajai, melyek oly nagy örömmel töltötték el egy órával ezelőtt, kezdtek fakulni és elhalkulni, ahogy egyre jobban foglalkoztatta a gondolat, milyen sokkhatás éri szeretteit váratlan betoppanásakor. Nagyanyja még él – ennyit megtudott Jordan a Falcon kapitányától, aki emlékezett rá, hogy pár hónappal azelőtt olvasta a Gazette-ben: a nagyasszony Londonban tervezi tölteni az évadot. Jordan arra gondolt, hogy a hercegnő remélhetően a saját londoni házába költözött, s nem Jordanébe. mert így majd elküldhet hozzá valakit a megérkezése hírével, és az idős asszonyt nem hozza olyan helyzetbe, hogy előzetes értesítés nélkül kelljen átélnie a sokkoló viszontlátást. Tony, ha éppen Londonban van, természetesen az Upper Brook Streeten, Jordan házában tartózkodik, abban a hitben, hogy övé a ház. Jordannek többször megfordult a fejében, hogy Tony nem feltétlenül örül majd a viszontlátásnak, tekintve hogy kénytelen lesz visszaadni a hercegi rangot és a birtokokat, de ez a gondolat majdnem annyira visszataszítónak tűnt, mint az a gyanú, hogy Tonynak része lehetett a Jordan elleni merényletben. Jordan nem volt hajlandó hinni ebben a feltételezésben, mindaddig, amíg nincs rá egyértelmű bizonyíték. Nem hitt benne – de sajnos a kínzó gyanútól sem tudott teljesen megszabadulni, mert azokat a szavakat, melyek a kikötői támadáskor közvetlenül az eszméletvesztése előtt vésődtek agyába, újra és újra felszínre hozta az emlékezete: „A góré azért fizet, Jamie, hogy megöljük a pasast, és nem azért, hogy felrakjuk egy hajóra...” Jordan elhessegette az egészet. Teljességgel elképzelhető, hogy valamelyik felszarvazott férj – például az öreg Grangerfield – eszelte ki a merényletet, hogy bosszút álljon Jordanen. Ki fogja deríteni! De ma nem ezzel akar foglalkozni; ez a nap a hazatérésé, ezt kell ma felhőtlenül megünnepelni! Elképzelte a küszöbönálló eseményt, ahogy megérkezik az Upper Brook Streetre, belép a házba, kezet ráz Higginsszel, megöleli nagyanyját, és letörli arcáról a megkönnyebbülés és a hála könnyeit, hiszen bizonyos, hogy az újratalálkozás nagyanyjának és az öreg inasnak a szemébe is könnyeket csal majd. Meglapogatja Tony vállát, és megköszöni neki, hogy legjobb tudása szerint igyekezett kézben tartani a Hawthorne-birtok ügyeit. Mindegy, milyen baklövéseket követett el – mert afelől nem volt kétsége Jordannek, hogy unokaöccse csakis kétbalkezesen nyúlhatott hozzá a bonyolult üzleti ügyekhez –, akkor is hálás lesz mindenért. Ezután Jordan vesz majd egy alapos fürdőt, és friss ruhát ölt. És akkor... akkor jöhet Alexandra! Az igazat megvallva az összes várható esemény közül az utóbbi miatt aggódott Jordan a leginkább. Nem lehet vitás, hogy a szinte gyerekes ragaszkodás szörnyű fájdalmakat okozhatott Alexnek, amikor értesült Jordan halálhíréről. Vékony volt a lány, mint a nádszál, amikor utoljára látta őt, és mostanra minden
JUDITH MCNAUGHT
120
VARÁZSLAT
bizonnyal csont és bőr lehet. Úristen, milyen nyomorúságos életet is élt szegény, attól kezdve, hogy összetalálkoztak! Jordan feltételezte, hogy a lány minden bizonnyal megváltozott a távolléte alatt, de remélte, hogy ez a változás nem nagyon jelentős és nem túl drasztikus. Alighanem nővé érett mostanra, aki elég felelősséggel rendelkezik már ahhoz, hogy férje legyen, s gyerekeket szüljön. Jordan elhatározta, hogy személyesen saját maga fogja bevezetni a londoni előkelő társaságba. De nem időznek majd túl sokat Londonban. Több mint egy évet elveszített az életéből, ám temérdek ideje maradt arra, hogy eldöntse, hogyan akarja tölteni élete hátralevő részét. Megtanulta, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem, és azt is tudja már, hogy mit akar az élettől – mi az, amire mindig is vágyott. Értelmes életet akar élni, és igazi házasságra vágyik, nem üres, sekélyes kapcsolatokra. Arra a szerelemre vágyik, amelyet Alexandra próbált megadni neki – arra a szerelemre, amely fogsága idején értelmet adott létének, hogy küzdjön a túlélésért. Viszonzásképpen tenyerén fogja hordozni a lányt, mostantól megad neki minden örömöt, és megvédi a külső világ romboló hatásaitól. A szerelem talán sérthetetlen a külső világgal szemben. Vagy talán a bizalom az, ami ennél is fontosabb? A bizalom, amelytől egy feleség örökké hű marad a férjéhez, függetlenül attól, hogy hová veti a sors és kivel? Igen, nyilvánvalóan erről van szó, döntötte el magában a kérdést Jordan. Túl sokat nem tudott a bizalomról, annál is kevesebbet az igazi szerelemről, Alexandra azonban mindkettőnek a megtestesülése, és annak idején önként felajánlotta, hogy megtanítja Jordant mind a kettőre. Jordan most készen állt arra, hogy megtanulja a leckét. Próbálta elképzelni, hogyan festhet most a lány, de csakis egy nevető arcot látott maga előtt, melyet hatalmas, varázslatos, tengerkék szempár uralt. Ez az arc nem igazán szép a szó klasszikus értelmében, de nagyon közel áll hozzá. Ez az ő „érdekes arca”. Alex egy évet nyilván gyászban töltött, majd a következő hónapokat arra szánta, hogy nagyanyja irányításával beletanuljon a társasági élet szabályaiba. Alighanem most készülget az első nagy társasági bemutatkozásra, amelyre nyilván majd az őszi kis szezonban kerül sor, feltéve, hogy nagyanyja posztumusz teljesítette Jordan kívánságát a lány „kikupálását” illetően. De sokkal valószínűbb és sokkal ijesztőbb is egyúttal, gondolta Jordan sötéten, hogy Alexandrát annyira megviselte a gyász, hogy bánattól sújtottan és elhagyatottan visszatért a romos morshami házukba, vagy teljesen elijedt az emberektől, vagy, uramisten, megtébolyult azok után, amin keresztül kellett mennie! A hintó megállt az Upper Brook Street 3. előtt, Jordan kiszállt, s a főlépcsőnél egy pillanatra megállt, hogy felnézzen a háromemeletes kőpalotára, a kecses kovácsoltvas díszekre és az ablakívekre. Ismerős volt minden, és mégis oly idegen. Megemelte a nehéz, fényezett kopogtatót, majd leejtette, miközben felkészült rá, hogy Higgins, aki majd ajtót nyit, önfeledt mámorral borul a nyakába. Az ajtó kicsapódott. – Igen? – kérdezte egy ismeretlen arc, drótkeretes szemüveg mögül fürkészve Jordant. – Maga kicsoda? – kérdezte Jordan meghökkenve. – Én ugyanezt kérdezném öntől, uram – felelte Filbert dölyfösen, és körülnézett, hol lehet Penrose, aki persze nem hallotta a kopogtatást. – Jordan Townsende vagyok – válaszolta Jordan nyersen, tudva, hogy csak fölöslegesen vesztegetné az idejét, ha megpróbálná elmagyarázni ennek az ismeretlen szolgálónak, hogy ő Hawthorne hercege, és nem Tony. Félresodorva a lakájt, Jordan, méltóságteljesen belépett a márvány előcsarnokba. – Küldje ide Higginst! – Mr. Higgins elment. Jordan összevonta a szemöldökét, s már csak azért is bosszankodott, mert azzal számolt, hogy Higgins vagy Ramsey segít majd nagyanyját felkészíteni a váratlan hazatérés hírére. Gyors léptekkel elindult előre, benézett jobbra, a nagy szalonba, majd balra a kisebbikbe. Mindkét helyiség tömve virágokkal, de senki odabent. Mintha az egész lépcsőházat telerakták volna virágkosarakkal, fehér rózsával és zöld lombokkal. – Vendégeket várunk? – Igen, uram. – Nyomban átalakulhat „a hazatérő ünnepévé” – nevetgélt elégedetten Jordan, majd ridegen hozzátette: – Hol van az úrnő? – A templomban – felelte Filbert felkancsalítva a magas, szépen lebarnult uraságra. – És az ön gazdája? – kérdezte Jordan, Tonyra utalva. – Szintén a templomban, természetesen.
JUDITH MCNAUGHT
121
VARÁZSLAT
– Imádkoznak a halhatatlan lelkemért, semmi kétség – tréfálkozott Jordan. Tudva, hogy Tony szolgálatába fogadta Mathisont, Jordan főkomornyikját, Jordan azt kérdezte: – Mathison itt van valahol? – Igen, ő itt van – erősítette meg Filbert, és elámulva nézte, ahogy a Townsende család ezen ismeretlen tagja elindul fölfelé a lépcsőn, s közben foghegyről parancsokat osztogat, mintha legalábbis ő volna ennek a háznak a legfőbb ura. – Azonnal küldje fel hozzám Mathisont! Az arany szalonban leszek. Mondja meg neki, hogy fürdőt akarok, és borotválást, de azonnal. És egy váltás ruhát. Az enyémből, lehetőség szerint, ha még megvannak. Ha nem, akkor majd felveszem Tony ruháját, vagy bárkiét, akiét tüstént el tudja orozni. Jordan gyors léptekkel elhaladt a főhálószoba mellett, melyet most nyilván Tony használ, és kinyitotta az arany vendégszalon ajtaját. Ez a helyiség távolról sem volt annyira fényűző, ám e pillanatban mégis ez tűnt a legszebb szobának, amelyet valaha látott. Levette a szűk zakót, amelyet a Falcon kapitánya kölcsönzött neki, az egyik karosszékre dobta, és kigombolta az ingét. Lehúzta az inget, odahajította a zakóra, és éppen a nadrágját kezdte kigombolni, amikor Mathison sebbellobbal megérkezett a szalonba. Olyan volt, mint egy űzött pingvin – fekete frakkszárnyai libegtek utána. – Valami félreértés történhetett a neve körül. uram... Atyaúristen! – akadt el a lélegzete az inasnak. – Te jó isten, kegyelmes úr, te jó atyaúristen! Jordan szélesen vigyorgott. Nos, igen, valahogy így képzelte a megérkezését. – Biztos vagyok benne, hogy mindannyian rendkívüli hálával tartozunk a Mindenhatónak a hazatérésemért, Mathison. E pillanatban azonban majdnem olyan hálás lennék egy jó meleg fürdőért meg egy váltás rendes öltözetért. – Természetesen, kegyelmes úr. Azonnal, kegyelmes úr. És szabad kifejeznem rendkívüli örömömet... elragadtatásomat..., hogy... te jó atyaúristen! – kiáltott fel Mathison, ezúttal azonban teljes rémület volt a hangjában. Jordan, aki soha még a legkritikusabb helyzetben sem látta a rendíthetetlen inast kibillenni lelki nyugalmából, most némi csodálkozással szemlélte, ahogy a derék szolgáló keresztülrohan a termen, eltűnik a főhálószobában, és kisvártatva előkerül Tony egyik ingét lobogtatva az ujjai között, a másik kezében pedig Jordan lovaglónadrágját és csizmáját tartva. – Épp a múlt héten fedeztem fel ezeket a ruhásszekrény hátuljában – lihegte Mathison. – Hamar! Sietnie kell! – mondta zihálva. – A templom! – sürgette Jordant. – Az esküvő...! – Ah esküvő! Szóval ezért tartózkodik mindenki a templomban – mondta Jordan, és félrelökte a nadrágot, amelyet Mathison eléje tartott, mert ragaszkodott mindenekelőtt a fürdőhöz. – És kinek az esküvője? – Lord Anthonyé – lihegte Mathison fojtott hangon, s ezúttal az inget próbálta szinte erőszakkal ráhúzogatni Jordanre. Jordan szélesen elvigyorodott, s rá se hederített az ingre, amely úgy lobogott előtte, mint egy zászló. – És kit vesz el? – Az ön feleségét! Jordan egy pillanatig képtelen volt átlátni a helyzetet a maga teljes valójában. Gondolatai megfeneklettek annál a kellemetlen körülménynél, hogy amennyiben Tonynak ezen a napon van az esküvője, akkor már nyilván Hawthorne hercegeként írta alá az eljegyzési dokumentumot, és ilyen minőségében tett fogadalmat jövendőbelijének és családjának, márpedig a címet nem tarthatja meg. – Bigámia! – szörnyülködött Mathison. Jordan feje hátrarándult, mint akinek ekkor csapódott a tudatába a döbbenetes hír. – Gyerünk az utcára, és azonnal leinteni az első mozgó járművet! – adta ki a parancsot Jordan, elragadta az inget, és magára kapta. – Hánykor kezdődik és hol? – Húsz perc múlva a Szent Pálban.
Jordan bevetette magát egy bérkocsiba, amelyet egy felháborodott idős asszony orra elől kaparintott meg az Upper Brook Street közepén. – A Szent Pálhoz! – förmedt rá a kocsisra. – És ha tizenöt percen belül ott leszünk, annyi fuvardíjat kap tőlem, hogy abból máris nyugdíjba mehet. – Nem valószínű, főnök – mondta a kocsis. – Esküvő van a Szent Pálban, és a fél várost lebénítja a kocsi áradat.
JUDITH MCNAUGHT
122
VARÁZSLAT
Az elkövetkező percekben tucatnyi gyötrő gondolat és érzelem tolult fel és kavargott Jordan agyában, legfőképpen az, hogy oda kell érnie! Tekintve azonban, hogy a közlekedési dugókat nem befolyásolhatta, hátrahanyatlott az ülésen, és elemezni kezdte magában ezt az egész iszonyatos összeomlást. Távolléte idején néha felötlött benne az a valószínűtlen lehetőség, hogy amikor az egyéves gyászidőszak letelik, Tony megismerkedik valakivel, akivel rászánja magát az esküvőre, de Jordan ilyenfajta fordulatra azonban nem számított. Tony, akárcsak Jordan, nem sietett lekötni magát egy asszony mellett, még a modern házasságnak a meglehetősen vékony szálú kötelékét sem szívesen vállalta volna magára. Jordan ugyanakkor eltűnődött az elmúlt több mint egy év során azon a lehetőségen is, hogy Alexandra egy napon találkozik valakivel, akihez esetleg hozzámenne, na de nem ilyen átkozottul hamar! És természetesen nem a gyászév ideje alatt! Főleg nem úgy, hogy minden jel szerint fülig szerelmes volt Jordanbe... De amit aztán végképp nem tudott volna elképzelni – még lázálmaiban sem, amikor a hazatérése körüli bonyodalmak gyötörték –, az egy olyan változat, hogy Tony, valami egészen félreértelmezett „tisztességtudástól” vezérelve, úgy gondolja, hogy kötelessége feleségül vennie Jordan szegény özvegyét. A hétszentségit! Ezen törte Jordan a fejét, amikor a Szent Pál-székesegyház tornyai végre feltűntek előtte mi a fészkes fene vezethette Tonyt erre az őrült elhatározásra? A válasz szinte azonnal eszébe ötlött. A szánalom lehetett az oka. Ugyanaz a szánalom, amelyet Jordan érzett a kedves kis elhagyatott gyereklány iránt, aki megmentette az életét, és aki azokkal a hatalmas, rajongó szemekkel csüngött rajta. A szánalom okozta ezt az egész katasztrofális helyzetet, és Jordannek nincs más választása, mint megakadályozni a házasságkötést, bármilyen fázisában tart is a ceremónia, amikor betoppan a katedrálisba, máskülönben Alexandra és Tony bigámiát követ el, nagy nyilvánosság előtt. Az is eszébe villant, hogy szerencsétlen Alexandra immáron másodszor lesz elszakítva ifjú hitvesétől, és egy pillanatra belenyilallt Jordanbe a lelkiismeret-furdalás, hogy megint feldúlja a lány lelkét. A bérkocsi még meg sem állt egészen a Szent Pál-katedrális előtt, Jordan már kettesével szedte a lépcsőfokokat a főbejárat felé, s azért imádkozott, hogy idejében érkezzen, mert meg kell akadályoznia ezt az átkozott esküvőt, mielőtt a szertartás megkezdődne. Reménye azonban nyomban szertefoszlott, ahogy kinyitotta a gyertyafényben úszó katedrális nehéz tölgyfa ajtaját, és meglátta, hogy a menyasszony és a vőlegény már háttal áll a zsúfolásig megtelt székesegyház közönségének. Jordan megtorpant egy pillanatra, cifra káromkodások hosszú sora futott végig az agyán, majd egyéb választás híján megindult a padsorok közötti folyosón, csizmás lépteinek robaja ágyúdörrenésként visszhangzott a zsúfolt katedrálisban. Az oltár közelébe érve megállt, hogy megvárja az alkalmas pillanatot a megszólaláshoz. És ekkor – és csak ekkor! –, ahogy ott állt a pazar öltözetű vendégek sorai között, akik jobbára mindannyian családtagok, barátok és ismerősök voltak, eszmélt rá Jordan, hogy ezek nem is gyászolták őt. Ha ugyanis előírásszerűen meggyászoltak volna, akkor ő most nem volna rákényszerítve erre az abszurd tragikomédiára, amely az elkövetkező pillanatokban bontakozik ki ennek az átkozott templomnak a falai között. A felismerés jeges haragot ébresztett benne, de az arca rezzenéstelen maradt, ahogy ott állt a második padsor közötti átjáróban, karba tett kézzel – a közelgő pillanatra várva. Mindkét oldalán egyre többen kezdték felismerni, és az egyre zajosabb sugdolózás futótűzként terjedt a tömegben. Alexandra észlelte a növekvő zűrzavart a háta mögött, és tanácstalanul nézett Anthonyra, aki, úgy tűnt, mintha az érsekre összpontosítana. Az érsek éppen e szavakat mennydörögte: – Ha a jelenlevők között van olyan, aki bármilyen okról tud, amely akadályát képezheti az előttem álló férfi és az előttem álló nő házasságkötésének, az most szóljon, vagy örökre hallgasson róla... A másodperc törtrészéig teljes csönd borult a katedrálisra – az a feszült ünnepélyes csönd, mely minden alkalommal követi az ősi felszólítást –, ezúttal azonban válasz érkezett a kérdésre, és a csöndet mély, ironikus bariton hang törte meg: – Van ilyen ok... Tony megpördült, az érsek levegő után kapkodott, Alexandra kővé dermedt, a háromezres vendégsereg pedig teljesen felbolydult a padsorokban, izgatott morajlás futott végig a katedrális falai között, mint dagálykor az árhullámok. Az oltárnál Melanie Camden megdermedt ujjai közül kicsúszott a rózsacsokor, Roddy Carstairs ugyanakkor szélesen elvigyorodott. Alexandra pedig ott állt, és azt latolgatta, vajon mindez valóban megtörténik vele, vagy csak egy rossz álom az egész, vagy egész egyszerűen megtébolyult. – Milyen alapon tiltakozik e házasságkötés ellen? – mennydörgött végül az érsek hangja.
JUDITH MCNAUGHT
123
VARÁZSLAT
– Azon az alapon, hogy a menyasszony már férjnél van – felelte Jordan, mintha már-már mulattatná a helyzet. – Én vagyok a férje. Ezúttal már félreismerhetetlen volt a fájdalmasan ismerős mély tónus, és rohamszerű remegések futottak végig Alexandra gerincén, majd egész testén. Boldogság robbant a szívében, eltörölve hirtelen Jordan hűtlenségének és csalárdságának minden emlékét. Alex lassan megfordult, még mindig attól rettegve, hogy ez az egész csak valami kegyetlen tréfája a sorsnak, majd lassan felemelte tekintetét a férfira. Igen, ő Jordan! Él! A szép, kemény metszésű férfiarc láttán Alexandra csaknem térdre rogyott. Íme, itt áll, őrá néz, halvány mosoly játszik kemény ajkán. Alexandra egész lénye felizzott, gondolatban kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az imádott arcot, és megbizonyosodjon a valóságáról. Jordan mosolya átmelegedett, mintha érezné az érintést; szeme Alex arcát pásztázta, és érzékelte a káprázatos változást egész megjelenésén. Ezután, minden kézzelfogható ok nélkül, Jordan arckifejezése hirtelen fagyossá vált, és éles, vádló pillantást lövellt Tony felé. Az első sorban az özvegy hercegnő bénultan ült, és jobb kezét a torkára szorítva Jordanre meredt. A hirtelen beállt kataklizmaszerű csöndben csak Monty bácsi nem veszítette el beszélő –, valamint cselekvőképességét – nyilván a titokban benyakalt egész üveg madeira homályosította el a látását annyira, hogy ne ismerje fel Jordant profilból. Arra azonban élénken emlékezett, hogy az özvegy hercegnő milyen illemszabályokat kötött a lelkére a szertartás idejére, ennek folytán kötelességének érezte, hogy a rendbontót megrendszabályozza. Sir Montague dörgő hangon támadt a betolakodóra: – Üljön le, uram! És meg ne moccanjon, amíg az érsek úr be nem fejezi, máskülönben az özvegy hercegnő pokoli haragját zúdítja magára! Monty bácsi kirohanása, úgy tűnt, megtöri a mindenkit elnémító dermesztő döbbenetet. Az érsek hirtelen bejelentette, hogy a szertartás nem folytatódhat, és visszavonult. Tony megfogta Alexandra remegő kezét, és elindultak lefelé a padsorok közötti folyosóra. Jordan félreállt, hogy utat engedjen, a kővé dermedt nagyhercegnő lassan felemelkedett, tekintete Jordanre tapadt. Monty bácsi zavart állapotában arra a téves következtetésre jutott, hogy a szertartás rendben véget ért, s emlékezve a nagyasszony korábbi instrukcióira, karját nyújtotta az idős hercegnőnek, és büszkén kivezette őt a padsorok között, az ifjú pár nyomában. Közben nyájasan mosolygott a hüledező bámészkodókra, akik lassan feltápászkodtak, es mumifikálódott ámulattal nézték végig a jelenetet. A templomkapun kívül Monty nagybácsi hangos csókot nyomott Alexandra arcára, megragadta Tony kezét, és lelkesen szorongatta, ám e pillanatban Jordan kemény hangja jéggé dermesztette: – Maga átkozott idióta, az esküvő elmarad! Hasznosítsa magát, és vigye haza a feleségemet – utasította Jordan, és megragadva nagyanyja karját, elindult a várakozó hintók felé. Félig visszafordulva foghegyről odavetette Tonynak: – Javaslom, tűnjünk el innen, mielőtt ez a csőcselék ránk szabadul. A reggeli lapok tele lesznek a csodával határos hazatérésem hírével. Nyilván itt fognak szimatolni. Találkozunk az Upper Brook Street-i házamban! – Nem kell lelombozódni, Hawthorne – vette át ismét a kezdeményezést Monty bácsi, látva, hogy sem Alexandra, sem Anthony nem képes megmozdulni. – Sehol egy bérkocsi, majd mi hazavisszük az ifjú párt – rikkantott, majd egyik karjával erőszakosan belecsimpaszkodott Anthonyba, másikkal Alexandrába, és elmasírozott velük Tony hintója felé. Jordan az özvegy hercegnő pompás hintaja fele vezette nagyanyját, rövid utasításokat adott a kővé dermedt kocsisnak, majd beült nagyanyja mellé a hintóba. – Jordan...? – szólalt meg végre suttogva az idős hercegnő, és boldogan, könnyes szemmel meredt unokájára, miközben a hintó megindult. – Valóban te vagy az? Jordan komor arcát együtt érző mosoly lágyította meg, átkarolta nagyanyja vállát, és gyöngéd csókot nyomott az idős asszony homlokára. – Igen, kedves. A szeretet e ritka megnyilvánulására a hercegnő gyengéden megsimogatta Jordan napbarnított arcát, majd hirtelen elkapta a kezét és erélyesen választ követelt: ' – Hawthorne, hová tűntél és hol voltál idáig? Azt hittük, meghaltál! Szegény Alexandrát csaknem elemésztette a bánat Anthony pedig... – Kímélj meg a hazugságoktól! – vágott közbe Jordan fagyosan. – Tony sok mindennek tűnt, csak boldognak nem, amikor meglátott, az én „bánatos” feleségemből meg éppenséggel tündöklő menyasszony lett.
JUDITH MCNAUGHT
124
VARÁZSLAT
Jordan maga előtt látta az elragadó szépséget, amint az oltártól felé fordul. Egy csodálatos és fájdalmas pillanatig azt hitte, hogy rossz esküvőre tévedt, vagy, hogy Mathison összetévesztette valakivel Tony menyasszonyát, Jordan ugyanis nem ismerte meg a saját feleségét – legalábbis addig nem, amíg Alexandra rá nem emelte azt a felejthetetlen tengerkék szemét. Ezután, és csakis ezután bizonyosodott meg felőle, hogy ő az – és ez volt az a pillanat, amikor arra is rádöbbent, hogy Tony nem szánalomból, sem jótékonykodásból veszi feleségül. Az oltár előtt álló mámorító szépség bármely férfiban buja vágyakat ébresztene, aminek legcsekélyebb köze sincs a szánakozáshoz. – Eddig abban a tévhitben éltem – jegyezte meg Jordan maró gúnnyal –, hogy a közvetlen család számára az elhunyt családtag halálától számítva egy év a szokásos gyászidő. – Természetesen annyi, és mi tekintettel is voltunk erre! – felelte a hercegnő védekezőn. – Mi hárman ki sem mozdultunk, semmiféle társasági eseményen sem vettünk részt egészen áprilisig, amikor is sor került Alexandra első társasági bemutatkozására, és én nem tudom... – És hol tartózkodott az én bánkódó feleségem ez alatt a szomorú időszak alatt? – kérdezte Jordan kellő szarkazmussal. – Hawthorne-ban, Anthonyval és velem, természetesen. – Természetesen – ismételte Jordan epésen. – Elképesztőnek tartom, hogy Tony nem elégedett meg a címem, a birtokaim és a vagyonom megszerzésével... még a feleségem is kellett neki. Az idős hercegnő elsápadt, mert hirtelen ráeszmélt, hogyan festhet az egész szituáció Jordan szemszögéből, de azt is rögtön felismerte, hogy súlyos hibát követne el, ha ebben a hangulatban kezdené el magyarázni Jordannek, hogy Alexandra népszerűsége tette szükségessé a házasságot. – Tévedsz, Hawthorne. Alexandra... – Alexandra – vágott közbe Jordan – nyilvánvalóan ráérzett az ízére, hogy nem is olyan rossz dolog Hawthorne hercegnőjének lenni, és ennek folytán mindent megtett azért, hogy állandósítsa pozícióját. Vagyis hozzáment Hawthorne jelenlegi hercegéhez. – Ő egy... – Fondorlatos kis haszonleső? – sugallta Jordan epésen, és a düh meg az émelygés belemart a gyomrába, mint a sav. Amíg ő a börtön mélyén rohadt, és éjszakánként amiatt gyötrődött álmatlanul, hogy Alexandra szegény, elhervad bús magányában, elemészti őt a fajdalom és a kétségbeesés, mindeközben Tony és Alexandra önfeledten élvezték a világi örömöket, hogy aztán úgy döntsenek, hogy egymásban is örömüket lelik. Az özvegy hercegnő látta a keserűséget Jordan feszült arcán, és nagyot sóhajtott tehetetlen együttérzésében. – Pontosan tudom, milyen rettenetesnek tűnik ez az egész, Jordan – mondta, és zsémbes hangjába érezhetően bűntudat vegyült. – És azt is megértem, hogy e pillanatban nem vagy hajlandó meghallgatni az okokat. Mindazonáltal nagyon szeretném, ha valami magyarázattal szolgálnál arra nézve, hogy hol voltál te mindezen idő alatt. Jordan nagy vonalakban elmondta kényszerű távollétének rövid történetét, kihagyta persze a legijesztőbb részleteket, de az emlékek felidézése még fájdalmasabban rádöbbentette őt az egész helyzet émelyítő fonákságára: miközben ő rabláncon senyvedett, Tony boldogan bitorolta a rangját, a birtokait, a pénzét, majd végül úgy döntött, hogy a feleségére is igényt tart. A mögöttük haladó hintóban – mely Hawthorne hercegének címerét viselte azt a megkülönböztető jelzést, melynek használatára Anthony többé nem jogosult – Alexandra néma csöndben ült Monty nagybácsi mellett, Anthonyval szemben. Tony az ablakon bámult kifelé Alexandra gondolatai vad köröket írva le zavarosan egymásra torlódtak. Jordan tehát életben van és ép, egészséges, vagyis annak látszik eltekintve attól, hogy jóval soványabb, mint amire Alex emlékezett. Vajon szándékosan tűnt el, hogy elmeneküljön a szánalmas gyereklány elől, akit feleségül vett? És csak azért bukkant fel ismét mert időközben felfedezte, hogy az unokatestvére bigámiára készül? Az öröm helyét, melyet Alex az imént Jordan hazatérésé felett érzett, hirtelen zavarodottság foglalta el. Nem, ennyire mégsem találhatta őt visszataszítónak Jordan! – nyugtatgatta magát. Ám ahogy ez a következtetés valamelyest lecsillapította háborgó lelkét, újabb és még fájdalmasabb felismerések nyilalltak bele gyors egymásutánban: ez az ember, akinek a hazatérésén örvendezett az imént, azonos azzal, aki annak idején lesajnálta és semmibe vette őt. És gúnyolódott rajta a szeretője előtt. Jordan Townsende – és ezt soha nem szabad elfelejtenie! – egy becstelen, hűtlen, szívtelen, erkölcsileg romlott ember. És ő, Alexandra, hozzáment: feleségül ehhez az emberhez!
JUDITH MCNAUGHT
125
VARÁZSLAT
Újabb és újabb borzalmas jelzők jutottak eszébe Alexandrának, de ahogy a hintó közeledett az Upper Brook Streethez, dühe kezdett csillapulni. Az indulathoz energiára és összpontosításra van szükség, ám jelen pillanatban Alex összezavart gondolatait csaknem megbénította a sokkhatás. A szemközti ülésen Tony fészkelődni kezdett, s ez a mocorgás hirtelen rádöbbentette Alexandrát arra, hogy nem csak a saját élete fordult fel fenekestül Jordan váratlan felbukkanásával. – Tony – mondta együttérzéssel –, sajnálom... Jordan visszatérése nyilván önt is sokkolja. Alex legnagyobb megdöbbenésére Tony szélesen elmosolyodott. – Tudja, Hawthorne hercegének lenni távolról sem olyan örömteli dolog, mint ahogy annak idején gondoltam. Pár héttel ezelőtt említettem önnek, hogy hiába birtokol az ember mesés gazdagságot, ha nincs ideje élvezni azt. Most viszont éppen arra gondoltam, hogy a sors milyen adománnyal ajándékozta meg önt. – Hogy érti ezt? – meredt Alexandra a férfira, mintha annak elborult volna az elméje. – Gondolja csak meg – folytatta Tony, és Alex teljes elképedésére hangosan nevetni kezdett. – Jordan hazatért, s közben a felesége Anglia legkívánatosabb asszonyává érett! Tegye a szívére a kezét, Alex, hát nem erről álmodott? Alexandra szomorú iróniával eltűnődött, milyen sokkhatás érhette Jordant, amikor ráébredt, hogy az ő nemkívánatos, szánalmas kis felesége immáron az előkelő társaság ünnepelt szépsége. – Nem óhajtok a továbbiakban Jordan felesége maradni – mondta döntő elhatározással. – Az első adandó alkalommal közlöm vele, hogy el akarok válni. Tony azonnal kijózanodott. – Ezt nem mondhatja komolyan. Van fogalma, mekkora botrány kerekedne egy válásból? Még ha sikerülne is véghezvinnie, a társaság azonnal kiközösítené önt. – Nem bánom. Tony Alexre nézett, és a hangja ellágyult: – Méltányolom az irántam való aggodalmát, Alex, de semmi szükség arra, hogy miattam válásra gondoljon. Még ha végzetesen szerelmesek volnánk is egymásba – tudjuk, nem ez a helyzet –, akkor is fölösleges volna ilyesmin törnie a fejét. Ön Jordan törvényes hitvese. És ezen a tényen semmi nem változtat. – Az nem fordult még meg a fejében, hogy esetleg éppen ő akar ezen változtatni? – Nem – jelentette ki Tony derűsen. – Bármiben lefogadom, hogy ő most azon töri a fejét, hogy párbajra hívjon és elégtételt követeljen. Nem látta, milyen gyilkos pillantást lövellt felém a székesegyházban? De ne aggódjon – folytatta Tony kaján nevetéssel, látva Alex elborzadását –, amennyiben Hawk párbajra hív, hosszú tőrt fogok választani, és magát küldöm el dublőrömnek. Önt nem tudja legyőzni, önnek viszont annál több esélye van, hogy megcsapolja a vérét. Alexandra jogosan érvelhetett volna azzal, hogy Jordant a legkevésbé sem érdekli, hogy ők ketten majdnem összeházasodtak, de az érveléshez tiszta, racionális elmére lett volna szükség, és Alex e pillanatban képtelen volt eloszlatni maga körül a valószerűtlenség ködfátyolát, mely mindenre rátelepedett. – Hadd közöljem vele én, hogy válni akarok, Tony! A jövőbeni családi béke érdekében Jordannek meg kell értenie, hogy ez teljességgel az én döntésem, és önnek semmi köze az egészhez. Tony, a kaján rácsodálkozás és az aggodalom határán egyensúlyozva, előrehajolt, és nevetve, ugyanakkor gyengéden megrázta Alex vállát. – Alex, hallgasson rám! Tudom, hogy sokkhatás érte, és nyilván nem arra gondolok, hogy azonnal, még a héten vagy akár ebben a hónapban Jordan karjába kellene omolnia. De a válással túl messzire menne a bosszúállásban! – A legcsekélyebb kifogást sem támaszthatná ellene – lobbant fel Alexandrában a sértett önérzet. – Soha rám se hederített. Tony megrázta a fejét, ajka mosolyra görbült, bárhogy is igyekezett leplezni. – Ön nem igazán érti a férfiakat és a büszkeségüket; Jordant pedig egyszerűen nem ismeri, ha azt hiszi, hogy ez az ember csak úgy hagyja önt elmenni, ő... – Tony szeme hirtelen megtelt kaján nevetéssel, hátravetette magát a hintó ülésén, és harsogó hahotázásban tört ki. – Tudja, Jordan a játékait már gyerekkorában sem szerette mással megosztani, másfelől soha életében egyetlen kihívást sem szalasztott el. Monty nagybácsi hol egyikre, hol másikra nézett, majd kabátja belső zsebébe nyúlt, és kis flaskát húzott elő. – Az ilyenfajta helyzetek – jelentette ki, és máris nyeldekelni kezdett – némi erősítőszert követelnek. További eszmecserére nem maradt idő, mert a hintó, Jordan kocsiját követve, felkanyarodott az Upper Brook Street-i ház elé.
JUDITH MCNAUGHT
126
VARÁZSLAT
Alexandra, miközben lopva Jordant figyelte, aki a nagyanyját segítette le a hintó lépcsőjén, elfogadta Tony kezét, és kilépett a kocsiból. De ahogy Jordan a nagyanyjával a karján Alex mögött lépdelt, a sokk, mely egészen odáig jótékony érzéstelenítőként hatott Alexandrára, kezdte elveszíteni nyugtató hatását. Jordan csizmái alig két lépéssel Alex mögött kopogtak a kövezeten, s a kíméletlenül éles koppanásoktól baljós remegések futottak végig Alex hátán; a férfi magas alakja és széles válla a napfényt eltakarva félelmetes árnyékot vetett a lépcsőre. Itt van tehát, teljes, élő valójában, gondolta Alexandra, és fékezhetetlen remegés lett úrrá rajta. Valóság ez, nem álom, még csak nem is lázálom, amelyből föl lehet ébredni! Az egész menet egységesen a fogadószalon felé vette az irányt. Alexandrában egyre félelmetesebben tudatosult a fenyegető jövő, akárcsak Tony aggodalma az esetlegesen küszöbönálló párbaj miatt. A szalonba érve Alexandra egy pillanatra megtorpant, felmérte az ülőalkalmatosságok elhelyezkedését, s mérlegelte minden egyes ülő pozíció lélektani előnyeit és hátrányait. Semleges pozíciót keresett, ezért a kanapét nyomban elvetette, s helyette a kandalló előtt álló, egymással szembenéző két karosszék egyikében ült le, majd minden erejével arra összpontosított, hogy valamiképpen csillapítsa heves szívdobogását. Az idős hercegnő minden jel szerint ugyancsak semleges pozíciót keresett magának, s ennek megfelelően azonnal elfoglalta a másik fotelt. Már csak a kanapé maradt üresen, mely a két fotelre merőlegesen, a kandallóval szemben helyezkedett el. Tony, egyéb választás híján, oda ült, és Monty nagybácsi is csatlakozott mellé, aki némi iddogálás reményében nyomult be a szalonba, miközben természetesen készen állt arra, hogy minden lelki támogatást megadjon Alexandrának. Jordan a kandallóhoz lépett, karját lazán a kandallópárkányra helyezte, és fagyos tekintettel végigmérte a némaságba dermedt gyülekezetet. Miközben az idős hercegnő, a hintóban folytatott beszélgetés alapján, rendkívül gyorsan és zaklatottan összefoglalta Jordan elmúlt tizenöt hónapját, Filbert jelent meg a szalonban, ajkán ünnepélyes mosollyal, kezében egy tálca pezsgővel. Mit sem tudva a vészterhes történésekről, illetve Jordan és Alex egymáshoz való pillanatnyi viszonyulásáról, a hűséges inas egyenesen Alexandrához vitte a tálcát, és színültig töltötte az öt pezsgőspoharat. Ahogy az idős hercegnő befejezte mondandóját, Filbert átnyújtotta az első poharat Alexandrának, és így szólott: – Legyen örökké olyan boldog, amilyen ebben a pillanatban, Miss Alex. Alexandra alig tudta visszafojtani hisztérikus nevetését, miközben egyre erősebb rémület lett rajta úrrá, ezalatt Filbert zavartalanul visszatért az asztalhoz, és szertartásosan kiosztotta a teletöltött pezsgőspoharakat a teremben tartózkodó többi, hallgatag személynek, Jordant is beleértve. Teltek a másodpercek, de senki, még Monty bácsi sem vette a bátorságot, hogy elsőként emelje poharát, és belekortyoljon a kivételes minőségű pezsgőbe, melyet kifejezetten erre az alkalomra hoztak fel a pincéből, hogy megünnepeljék a hét országra szóló menyegzőt... Senki – kivéve Jordant. Látványosan fittyet hányva a szalonban lüktető feszültségre, Jordan megforgatta kezében a pezsgőspoharat, szemlélgette a kristálypohárban gyöngyöző, felfelé szálló buborékokat, majd hosszan belekortyolt az italba. Amikor végül elvette ajkáról a poharat, keserű gúnnyal Tony felé fordult: – Jó tudni – mondta fagyosan –, hogy az állítólagos elhalálozásom fölötti bánat nem gátolt meg a legjobb italaim élvezetében. A hercegnő nagyasszony összerándult, Alexandra megmerevedett, Tony azonban hanyag mosollyal reagált a csípős megjegyzésre: – Biztosítalak, Hawk, hogy minden egyes palack felnyitásakor kegyelettel megemlékeztünk rólad. Alexandra leeresztett szempillái alól lopva nyugtalan pillantást vetett a kandallónak támaszkodó magas, sötét alakra, s kissé hisztérikusan az ötlött fel benne, voltaképpen miféle ember az ilyen! Afölött könnyedén napirendre tér, hogy Tony „bitorolta” a rangját a vagyonát a birtokait, sőt még a feleségét is – az ellenben kihozza a sodrából, hogy a boroshordóit megdézsmálták. Jordan ekkor következő szavai azonban nyomban rácáfoltak Alex iménti feltételezésére, legalábbis ami a vagyont illeti. – Mi történt a hawthorne-i gazdasággal a távollétemben? – kérdezte, és a következő egy órában gyorstüzelő kérdésekkel igyekezett Tonyt sarokba szorítani, aprólékos részletességgel faggatva őt mind a tizenegy birtoka állapotáról, temérdek üzleti vállalkozása helyzetéről, személyes vagyonáról, de még némelyik alkalmazottja egészségi állapota felől is. Ahányszor csak megszólalt, mély hangja próbára tette Alexandra amúgy is megtépázott idegeit, és azokban a ritka pillanatokban, amikor Alex lopva rápillantott, rögvest ijedten kapta el róla a tekintetét. A
JUDITH MCNAUGHT
127
VARÁZSLAT
szűk bricseszben, mely kirajzolta hosszú, izmos lábának kontúrjait és a nyitott hófehér ingben, mely hozzásimult széles vállához Jordan Townsende teljesen oldottnak látszott, mégis körüllengte őt a hatalom és a kíméletlenség félreismerhetetlen aurája – felgyülemlett és egyelőre visszafogott energiákat lehetett érezni, amelyek csak arra várnak, hogy Alexandrára rászabaduljanak. Alex emlékezett rá milyen csinosnak találta egykoron, de valahogy soha nem ilyen nyersen férfiasnak, ilyen ijesztően hatalmasnak. Túl sovány volt, de a napbarnítottság, melyre a menekülése után a hajó fedélzetén tett szert, mennyivel egészségesebbnek mutatta őt, mint ahogy az előkelő társaság sápatag uraságai kinéznek! Alextől alig karnyújtásnyira olyan benyomást keltett, mint valami baljós kísértet – egy veszedelmes, rosszindulatú emberóriás, aki hirtelen rátelepedett Alexandra életére, most már másodízben, hogy végleg útját állja jövőbeni boldogságának. Alex ahhoz nem volt elég szívtelen, hogy a férfi életben maradása miatt sajnálkozzon, de azt keservesen megbánta, hogy valaha is szemet vetett erre az emberre. Örökkévalóságnak tűnt, amíg Alexandra teljes mozdulatlanságban ült. Belül vibrált a feszültségtől, és küzdött, hogy kívülről teljesen nyugodtnak látszódjék, úgy fegyelmezte arcvonásait, mintha egy takarót húzott volna magára, amely alatt elbújhat, Jordan elöl. Rettentő félelemben, de végső elszántsággal várta az elkerülhetetlen pillanatot, amikor Jordan végül is előveszi az ő ügyét. Ám nem ez történt. Miután Jordan megtárgyalta Tonyval a birtokok gazdálkodását, áttért a többi vállalkozása helyzetére, miközben Alexandra aggodalma tovább nőtt. Amikor ezt a témakört is kimerítették, Jordan a helyi eseményekről kezdett kérdezősködni, és Alexandra félelmébe ekkor már némi zavarodottság vegyült. De amikor újfent témát váltottak, és a fordhami lóversenyfutamok tavaszi eredményei, pletykái és banalitásai kerültek terítékre, akkor Alexandra zavarodottsága kifejezetten felháborodásba csapott át. Nyilvánvalóvá vált, hogy Jordan fontossági sorrendjében Lord Wedgeley kétéves kancája vagy Sir Markham ígéretes nyeretlen kétévese megelőzi a saját feleségét. Nem mintha meglepő volna, emlékeztette magát Alexandra keserűen, hiszen nem olyan régen derült ki Alex számára egyértelműen, hogy Jordan Townsende soha nem tekintette őt másnak, mint kellemetlen felelősségnek. Amikor az összes egyéb ügyet, de még a legtriviálisabbat is megvitatták, zavart csend telepedett a szalonra, és Alexandra természetesen úgy gondolta, hogy most végre eljött az ő ideje. De amikor éppen azt várta volna, hogy Jordan négyszemközt kíván maradni vele, a férfi addigi hanyag testtartásából hirtelen kiegyenesedett, és bejelentette, hogy távozni szándékozik! Józan esze arra intette Alexandrát, hogy hallgasson, csakhogy képtelen lett volna egy újabb órát vagy akár egy egész napot ebben a borzalmas bizonytalanságban tölteni. Igyekezett nyugodt és személytelen hangon megszólalni: – Úgy vélem, van itt még valami, amit meg kellene beszélnünk, kegyelmes uram. Jordan, anélkül, hogy pillantásra méltatta volna Alexet, elfogadta Tony kinyújtott kezét, és kezet ráztak. – Az a valami még várhat – vetette oda foghegyről. – Utánanézek pár fontosabb ügynek, és utána beszélek önnel, négyszemközt. A hallgatólagos következtetés egyértelmű volt: Alexandra nem tartozik a „fontos ügyek” kategóriájába. Alex a szándékos és indokolatlan sértéstől kővé dermedt. Teljes jogú, felnőtt nőnek tekintette magát, nem volt már az a könnyen manipulálható, őrülten szerelmes gyereklány, akivel bármit meg lehet tenni. Fékezte elszabadulni készülő indulatait, és éles logikával a következőt mondta: – Egy ember talán megérdemel annyit az ön drága idejéből, mint Sir Markham csikója, ezért helyénvaló volna, ha most vitatnánk meg a dolgot, amikor mindannyian együtt vagyunk. Jordan hirtelen rándulással Alexandra felé fordult, akinek elállt a lélegzete a férfi szemében felvillanó rideg gyűlölettől. – Azt mondtam, négyszemközt! – ismételte élesen, semmiféle kétséget nem hagyva Alexandrában, hogy a hűvös, szenvtelen arc mögött Jordan Townsende-ben rettenetes indulatok dúlnak. Még mielőtt Alexandra a feszült helyzethez alkalmazkodva visszavonta volna iménti mondatát – nem állt messze ettől –, az özvegy hercegnő sietve felállt, intett Monty bácsinak és Tonynak, s mindhárman elhagyták a termet. Vészjósló dörrenéssel csapódott be mögöttük az ajtó, és most, tizenöt hónap után először, Alexandra ott állt szemben a valódi férjével – fenyegetetten és idegtépően: egyedül. Szeme sarkából figyelte, ahogy Jordan az asztalhoz lép, és újra megtölti pezsgőspoharát. Alex kihasználta a pillanatot, hogy alaposabban szemügyre vegye a férfit. Amit látott, csak növelte a félelmét. Elképedve gondolt vissza, hogyan lehetett annak idején olyan naiv vagy őrülten szerelmes, hogy erről az emberről gyöngédséget feltételezett.
JUDITH MCNAUGHT
128
VARÁZSLAT
Most, immáron felnőttként, a szelídségnek vagy a kedvességnek a nyomát sem tudta felfedezni ezen a durva metszésű arcon. És ő még ezt az alakot hasonlította egykoron Michelangelo Dávidjához! Szelíd szépség helyett kíméletlen dölyfösség sugárzott Jordan Townsende napbarnított arcáról; kérlelhetetlen úrhatnámság a merev állkapocsról, az egyenes vonalú orról, és hideg elszántság az előreugró állról. Alex megborzongott a hideg szemekből áradó cinizmustól, az elnyújtott hangból kihallatszó maró gúnytól. Annak idején azt hitte, hogy a szürke szempárban szelídség lakozik, mint a kék égben nyári zápor után, de ekkor azt látta, hogy ez a tekintet hideg és barátságtalan, akár a jégmező – a fagyos szempárban semmi kedvesség vagy emberi megértés nincs. Ó, persze még így is nagyon jóképű, ismerte el Alex vonakodva – ellenállhatatlanul az, de csak annak, aki a sötét bőrű, durván agresszív, gátlástalanul érzéki férfiak iránt vonzódik, márpedig ő bizonyosan nem tartozik az ilyen nők közé. Azon törte a fejét, hogyan lehetne a legszerencsésebben nekifutni a témának. Odalépett az asztalhoz, és töltött magának egy újabb pohár pezsgőt, megfeledkezve arról, hogy az első pohara is tele van, majd körülnézett, hogy eldöntse, leüljön-e vagy állva maradjon. Úgy döntött, állva marad, mert a férfi így nem tűnik olyan magasnak és ijesztőnek. Jordan a kandallónál állt, ajkához emelte a poharat, és figyelte őt. A nőnek két oka lehet arra, hogy ragaszkodjék ehhez a kínos megbeszéléshez gondolta. Az első lehetőség, hogy őszintén beleszeretett Tonyba, és ezért kíván nőül menni hozzá. Ha ez a helyzet, akkor ezt a tényt fogja most közölni, egyszerűen és őszintén, mert ilyen a természete. A második lehetséges változat, hogy bárkihez bármikor hajlandó hozzámenni, feltéve, hogy az illető rendelkezik Hawthorne hercegi címével Ha viszont így áll a dolog, akkor most megpróbál előjönni valami megható női praktikával, hogy Jordant valahogy megbékéltesse. Mindenekelőtt azonban megvárja, amíg Jordan valamelyest lecsillapodik – és most pontosan ezt a taktikát követi. Jordan kiitta a pezsgőt, és erőteljes koppantással a kandallópárkányra helyezte a poharát. – Várok! – szólalt meg türelmetlenül. Alexandra megrándult és hirtelen szembefordult vele, meghökkenve az éles hangtól. – Igen tudom – mondta eltökélten. Azt akarta, hogy szavai érett higgadtságot sugalljanak, és félreérthetetlenül világossá tegyék Jordan számára, hogy többé nem szorul rá a gyámkodására és a támogatására. Másfelől azonban nem akart semmi olyat tenni vagy mondani, amivel elárulná, mennyire sértette őt, milyen haragot ébresztett benne és mennyire elveszítette minden illúzióját, amikor megtudta az igazságot Jordan valódi érzéseiről és arról, hogy bolondot csinált belőle London leghírhedtebb kéjnője előtt. Bonyolította a helyzetet, hogy Alexandra hamar felismerte, Jordan pillanatnyilag nincs abban a hangulatban, hogy higgadtan reagáljon a válás nagy botránnyal fenyegető ügyére. Sőt Alex ösztönösen érezte, hogy Jordanből éppen az ellenkező reakciót váltaná ki a téma fölvetése. – Az igazat megvallva, nem tudom, hogyan is kezdjem – szólalt meg Alex tétován. – Ez esetben – nyújtotta a szavakat gunyorosan Jordan, ahogy szeme Alex tündöklő acélkék atlaszselyem menyasszonyi ruhájára tévedt – hadd tegyek önnek néhány javaslatot. Amennyiben arra készül, hogy előadja nekem, mennyire hiányoztam, és milyen súlyos megpróbáltatásokat élt át a távollétemben, nos, ehhez az előadáshoz ez az öltözet nem éppen a legmegfelelőbb. Bölcsebb lett volna átöltöznie hozzá. Mindazonáltal igazán bájos ez a ruha – tette hozzá, majd hirtelen hangnemet váltott: – Az én pénzemből van? – Nem... ez, pontosan nem is tudom, hogyan... – Ó, emiatt ne fájjon a feje! – vágott közbe Jordan maró gúnnyal. – Térjünk rá inkább egy érdekesebb kérdésre. Miután nem tudott a karjaimba omolva örömkönnyeket hullatni a hazatérésem eufórikus pillanataiban, lévén menyasszonyi ruhában és történetesen egy másik férfi oldalán érte önt az örömteli esemény, nos, nem ártana elgondolkodnia valami más kiengesztelésen, hogy meglágyítsa a szívemet, és elnyerje bocsánatomat. – Elnyerjem a mijét? – robbant ki Alexandrából a felháborodás, legyőzve minden félelmét. – Miért nem kezdi el sorolni, milyen mélységes bánatba zuhant, amikor „idő előtti távozásom” híréről értesült? – folytatta Jordan epésen, figyelmen kívül hagyva Alex iménti jogos felháborodását. – Ez igazán szépen hangzana. Aztán, ha esetleg egy könnycseppet is ki tudna sajtolni, esetleg kettőt, és elmondaná, hogyan gyászolt, mennyit zokogott, és imádkozott az én... Mivel a gyászra vonatkozó gúnyos megjegyzések pontosan a valóságot tükrözték, Alexandra hangja ekkor már remegett a dühtől: – Hagyja abba! Nem akartam semmi ilyet mondani! Azonkívül maga egy arrogáns, képmutató alak, s ha van valami, amire a legkevésbé sem tartok igényt, az a maga megbocsátása!
JUDITH MCNAUGHT
129
VARÁZSLAT
– Márpedig ez elég nagy ostobaság öntől, kedvesem – mondta Jordan negédesen, s közben eltolta magát a kandallótól. – A gyöngéd érzelem és a finom könnycseppek hasznosabbak az ilyen helyzetekben, mint a sértegetés. Azonfelül az elemi érdeke is azt diktálná, hogy meglágyítsa a szívemet. Jó családból való hölgyek, akik hercegnői címre pályáznak, rendszerint mindent megtesznek, hogy a legjobb színben tűnjenek fel a kiszemelt partiképes herceg előtt. Ha már egyszer az átöltözés elmaradt, és könnyeket sem tudott csalni a szemébe, miért nem próbálja meg legalább azt előadni, hogy mennyire hiányoztam magának? – indítványozta Jordan vérlázító pökhendiséggel. – Mert hiányoztam magának, nem igaz? Rettenetesen hiányoztam, bármiben lefogadom. Annyira hiányoztam, hogy kénytelen volt arra az elhatározásra jutni, hogy feleségül megy Tonyhoz, hiszen Tony annyira... ah... hasonlít hozzám. Így történt szóról szóra, nem igaz? – gúnyolódott Jordan? – Miért viselkedik így? – kiáltotta Alexandra. Anélkül, hogy válaszra méltatta volna, Jordan közelebb lépett, és fölébe tornyosult, mint valami sötét viharfelhő. – Egy vagy két napon belül közlöm magával a további sorsára vonatkozó döntésemet! Düh és zavarodottság kavargott Alexandra lelkében, teljesen összezavarva a gondolatait. Jordan Townsende soha nem törődött ővele, következésképpen nincs joga hozzá, hogy úgy viselkedjen, mint egy sértett, felháborodott férj! – Ne kezeljen úgy, mint egy élettelen vagyontárgyat! – tört ki Alexből. – Nem rendelkezhet velem úgy, mint egy... egy bútordarabbal! – Valóban? Nocsak! Próbáljuk ki! – vágott vissza Jordan. Alexandra lázasan törte a fejét, hogyan tudná megfékezni a férfi irracionális dühét, és lecsendesíteni sértett egóját. Beletúrt súlyos hajzuhatagába, és kétségbeesetten keresett valami logikai kapaszkodót. Kettejük kapcsolatában Alex a sértett fél, e pillanatban mégis ő fenyegeti őt hatalmi fölényével, így hát meg kell találnia a módját, hogy szót értsen vele. – Látom, nagyon ingerült... – Milyen jó a megfigyelőképessége – gúnyolódott Jordan aljasul. Alexandra elengedte a füle mellett a megjegyzést, és próbált továbbra is tárgyilagos maradni: – Úgy látom, ilyen légkörben nem lehet önnel higgadtan beszélni... – Azért csak próbálkozzon! – biztatta Jordan, de a tekintete éppen az ellenkezőjét sugallta, ahogy fenyegető lépést tett Alex felé. Alexandra ösztönösen hátrébb húzódott. – Nincs... nincs értelme. Úgysem hallgat rám. A harag kioltja az értelem lámpását... Az ismerős idézet váratlanul érte Jordant, és fájdalmasan emlékeztette arra az elbűvölő, göndör hajú lányra, aki bármikor előrukkolt egy-egy odaillő Buddha – vagy Keresztelő Szent János-idézettel, az adott helyzetnek megfelelően. Ám ettől csak még bosszúsabb lett, hiszen aki előtte állt, az már nem az a kislány. Hanem egy számító, körmönfont haszonleső. Ha azért akart volna hozzámenni Tonyhoz, mert valóban szereti őt, akkor azt már kimondta volna, gondolta magában Jordan. Mivel azonban egyetlen szót sem szólt erről, csakis egyetlen cél lebeg előtte: hogy megtarthassa a Hawthorne hercegnője címet. Na, persze éppen itt a bökkenő számára, fűzte tovább Jordan a cinikus gondolatmenetet. Az ugyebár nem lett volna hihető, ha a lány Jordan karjába veti magát, és örömkönnyeket hullat, közvetlenül azt követően, hogy törvényes férje szeme láttára csaknem kimondta a boldogító igent egy másik férfinak. Ugyanakkor az is kockázatos számára, ha Jordan egyszerűen sarkon fordul anélkül, hogy lépéseket tenne a megbékélés felé – hiszen ez jelentősen csökkentené a „hercegnő” presztízsét az előkelő társaság szemében. Ahhoz, hogy tekintélyét a társaság előtt megőrizze, nagy szüksége van a látszat fenntartására, hogy sikerült visszanyernie a nagyherceg kegyeit. Igencsak megjött az étvágya a kicsikének az elmúlt tizenöt hónap alatt, állapította meg magában Jordan izzó megvetéssel. És közben persze gyönyörű nővé érett. Sajnos. Elbűvölő szépséggé, ahogy mahagóni fürtjei a vállára omlanak, hatalmas zuhatagban és göndör hullámokban, éles kontrasztot alkotva tündöklő alabástrombőrével briliáns tengerkék szemével, és lágy, rózsaszín ajkával. A hivatalos szépségeknek kikiáltott sápadt szőkékkel összehasonlítva nem lehet kétséges Alexandra diadalmas fölénye. Jordan szúrósan meredt rá, abban a meggyőződésben, hogy egy ravasz, körmönfont, haszonleső nőszemély áll előtte. Némileg furcsállotta azonban, hogy a szikrázó, dühös szemekben az alattomosságnak semmi nyomát nem tudja felfedezni. Ez a különös ellentmondás, amely valamilyen oknál fogva nem
JUDITH MCNAUGHT
130
VARÁZSLAT
engedte, hogy olyannak lássa a nőt, amilyennek az iménti logika alapján megítélte, még jobban felbőszítette Jordant. Úgyhogy hirtelen sarkon fordult és elindult az ajtó felé. Alexandra nézte, ahogy távozik, ezernyi ellentétes érzés kavargott benne: harag megkönnyebbülés és félelem egyszerre. A férfi az ajtónál megállt, Alexandra feszülten figyelt. – Holnap beköltözöm a kastélyba. Addig is némi útbaigazítás, hogy tudja, mihez tartani magát Tonyval semmilyen körülmények között nem találkozhat! Megértette? A hangnem borzalmas következményeket engedett sejteni arra az esetre, ha Alexandra megszegné az utasítást, jóllehet Alex el nem tudta képzelni, miféle megtorlást alkalmazhatna a férfi vagy hová akar most menni, és miért teszi ki magát a kinti pletykák özönének. Legfőképpen azonban a fenyegető hangnem aggasztotta, amely a következő mondatból is csak úgy sistergett: – És természetesen nem hagyhatja el a házat! Megértette, amit mondtam? Alexandra bámulatos közönnyel, tökéletesen leplezve félelmeit, könnyedén vállat vont, és így szólt: – Három nyelven folyékonyan beszélek, kegyelmes uram. Az egyik ezek közül történetesen az angol. – Maga gúnyolódik velem? – kérdezte Jordan, akit majd szétvetett a düh. Alexandrában a merészség és a józanész viaskodott egymással, egyik sem tudott fölülkerekedni. Támadni nem mert, de eddigi pozícióját sem akarta feladni, ezért inkább igyekezett valami olyasféle hangot megütni, ahogyan egy higgadt felnőtt beszél a nehezen kezelhető, rakoncátlan gyerekkel: – Nem kívánok önnel vitatkozni sem erről, sem más kérdésről mindaddig, amíg ilyen szélsőséges hangulatban van. – Alexandra – szólalt meg Jordan egészen ijesztő hangon –, ha azt próbálgatja éppen, hogy meddig mehet el velem szemben, akkor közlöm önnel, hogy most érkezett el a tűrőképességem végső határáig. A jelenlegi „szélsőséges hangulatomban” semmi sem nyújtana nagyobb kielégülést számomra, mint hogy most bezárjam az ajtót, és az elkövetkező tíz percben gondoskodjam arról, hogy egy hétig ne legyen képes leülni a fenekére. Tudja követni a gondolatmenetemet? A fenyegetés, hogy egyszerűen csak elnáspángolhatják, mint egy vásott gyermeket, azon nyomban porrá zúzta Alexandra nehezen megszerzett önbizalmát, és ugyanolyan félszeggé és gyámoltalanná tette, mint amilyen egy évvel azelőtt volt, amikor a férfi közelségében tartózkodott. Állát felszegte és nem szólt semmit, de arca égett a megalázottságtól, s a szemébe könny szökött. A férfi némán rámeredt, majd elégedetten konstatálta, hogy elérte a célját, s anélkül, hogy az udvariasság elemi szabályainak eleget tett volna, biccentés nélkül kivonult a teremből. Alex két évvel ezelőtt még mit sem törődött az effajta formalitásokkal, és tulajdonképpen észre sem vette volna, ha Jordan azzal sérti meg, hogy nem veszi a fáradságot a meghajlásra, a kézcsókra, a hölgyeknek kijáró elemi tiszteletadásra. Mint ahogy amiatt sem törte magát Alex, hogy férjura kegyeskedjék engedélyezni számára, hogy a keresztnevén szólíthassa. Ekkor azonban, ahogy egyedül maradt a tágas szalon közepén, égetően és hevesen belé mart ezeknek a csekélységeknek a hiánya. Megvárta a bejárati ajtó csapódását, majd mereven kisétált a szalonból, fel a lépcsőn a szobájába. Fájdalom és döbbenet kerítette hatalmába, intett a szobalánynak, hogy elmehet, és fásultan elkezdte magáról lehámozni az esküvői ruhát. Lám, visszatért! És rosszabb, mint valaha, rosszabb, mint amit el lehetett képzelni – arrogánsabb zsarnokibb es döbbenetesen érzéketlen. És ő ennek az embernek a törvényes felesége! – nyilallt Alexandra szívébe. Aznap reggel még minden olyan egyszerűnek és kiszámíthatónak tűnt. Felkelés, készülődés a nagy eseményre, esküvői ruha székesegyház... És most, három órával később, hozzá van láncolva egy másik, számára teljesen idegen emberhez. Hevesen küzdött a könnyeivel, lerogyott a kanapéra karját a gyomrára szorította, és próbálta elűzni az emlékképeket, de hasztalan. Ott hemzsegtek a gondolataiban; élénk képsorok jelentek meg előtte kínzó életszerűséggel arról a becsapott, elbolondított, tudatlan lányról, aki egykoron volt... Látta saját magát Rosemeade-ben a kertben amint áhítattal néz fel Jordanre – Azt hiszem, ön pontosan olyan gyönyörű, mint Michelangelo Dávidja... – locsogta. – Szeretem önt. És amikor szerelmeskedtek. Csaknem elalélt a férfi karjában és gügyögött hozza, hogy milyen erős és bölcs és lenyűgözően szép! – Uramisten! – nyögött fel Alex hangosan, ahogy egy másik felejthetetlen párbeszéd villant elő az emlékeiből, amikor azzal évődött Jordannel – London leghírhedtebb nőcsábászával – hogy bizonyára nincs túl sok tapasztalata a nők terén. Nem csoda, hogy a férfi kinevette őt.
JUDITH MCNAUGHT
131
VARÁZSLAT
A megalázottság forró könnyei buggyantak ki Alex szeméből, de dühösen letörölte a könnycseppeket, mert elhatározta, hogy nem fog többe sírni egy ilyen szörnyeteg miatt. Tengernyi könnyet ejtett már amúgy is, gondolta haragosan. Tony hetekkel ezelőtt mondott szavai jutottak eszébe hogy tovább gyötörjék felkorbácsolt érzelmeit. „Jordan szánalomból vette el magát, de nem kívánt és nem is szándékozott önnel úgy élni, mint a feleségével. Azt tervezte, hogy leviszi magát Devonba, és otthagyja, ő meg visszatér Londonba és ott folytatja, ahol a szeretőjével abbahagyta... Akkor is a szeretőjével volt, amikor magával összeházasodott... Azt mondta a szeretőjének, hogy a házassága csak egy kis kellemetlen malőr...” Halk kopogtatás hallatszott az ajtón, de Alexandra annyira belemerült saját fájdalmába, hogy csak akkor vette észre Melanie-t, amikor az belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Alex? Ijedten kapta fel a fejét. Melanie ránézett barátnője elkínzott arcára, és azonnal hozzásietett. – Uramisten! – suttogta Melanie elszörnyedve, letérdelt Alexandra előtt, előkapta a zsebkendőjét, s csaknem gügyögni kezdett izgatottságában: – Miért sírsz? Tett veled valamit? Neked rontott vagy... vagy megütött? Alexandra nagyot nyelt, barátnőjére nézett, meg akart szólalni, de a hang elakadt sírástól fojtogatott torkában. Melanie férje Jordan legközelebbi barátja, ezt Alex pontosan tudta, s ezért mérlegre kellett tennie, vajon hol húzódik Melanie lojalitásának a határa. Alex megrázta a fejét, és elvette Melanie-tól a zsebkendőt. – Alex! – kiáltott rá Melanie növekvő aggodalommal. – Kérlek, mondj már valamit! A legjobb barátnőd vagyok, és az is maradok örökké – tette hozzá, pontosan értelmezve Alex gyanakvó tekintetét. – Nem fojthatod magadba ezeket a dolgokat... sápadt vagy, mint egy kísértet, és látom rajtad, hogy az ájulás környékez. Alexandra korábban elmesélte Melanie-nak, hogy annak idején mennyire belehabarodott Jordanbe, de azt nem említette, hogy a férfi semmilyen érzést nem táplált iránta, és Alex arról sem beszélt, hogy derűs öniróniájának álarca mögött valójában mennyire szégyelli magát. Most azonban felfakadt belőle a teljes, meztelen igazság, és apró részletességgel feltárta Melanie előtt Hawkhoz fűződő megalázó kapcsolatát, semmit sem hagyva ki belőle. A szaggatott elbeszélés közben Melanie hitetlenkedve és együttérzéssel rázta a fejét Alexandra naivitásán, hogy milyen jóhiszeműen tárta fel a szívét Jordan előtt, amikor azonban Alexandra arról beszélt, hogy Hawk Devonba akarta költöztetni a feleségét, akkor Melanie kifejezetten elkomorult. Amikor azonban Alexandra a történet végén arra is kitért, hogy Jordan milyen magyarázatot adott az eltűnésére, Melanie megpaskolta barátnője kezét. – Mindez a múlté. De most lássuk a jövőt! Van valami terved? – Igen – felelte Alex higgadt elszántsággal. – El akarok válni! – Micsoda? – hüledezett Melanie. – Nem gondolhatod komolyan! A lehető legkomolyabban gondolta, és ezt ki is mondta: – A válás elképzelhetetlen – közölte Melanie, és néhány rövid mondatban megvilágította, miért tartja teljesen elfogadhatatlannak ezt a változatot. – Kiközösítenek, Alexandra! Még az én férjem is, aki egyébként mindenben engedi, hogy a saját fejem után menjek, meg fogja tiltani, hogy szóba álljak veled. Minden rendes társaságból kitaszítanak, mindenki elfordul tőled, Alexandra! – Még az is elviselhetőbb, mint hogy ennek az embernek a felesége legyek, és valahol az isten háta mögött, a világtól elzárva éljek Devonban. – Lehet, hogy most így tűnik neked, de ezúttal nem az érzéseid a legfontosabbak. Lehetséges, hogy a férjedet bele lehet kényszeríteni egy válásba, azt azonban nem tudom elképzelni, hogy ő ezt akarná. De még ha ezt akarná is, nagyon alapos indokokra van szükség a válás kimondásához, és még ilyen esetben is szükséges Hawk külön jóváhagyása. – Éppen ezen törtem a fejemet, mielőtt jöttél, és azt hiszem, ezek az indokok már megvannak, és nem hinném, hogy bármilyen további jóváhagyás kellene tőle. Engem ebbe a házasságba belekényszerítették a... a körülmények. Másodszor, a házasságkötéskor Hawk esküt tett, hogy szeretni és tisztelni fog, de esze ágában sem volt eleget tenni az esküjének – mindez, úgy vélem, elég ok arra, hogy annullálják a házasságkötést, vagy, hogy kimondják a válást – tette hozzá Alexandra fellobbanó dühvel. – És ami a legfontosabb, hogy ő valójában soha nem kívánt engem feleségül venni. – Nos – érvelt Melanie –, ez még nem jelenti azt, hogy örülne neki, ha híre menne, hogy te többé nem tartasz rá igényt.
JUDITH MCNAUGHT
132
VARÁZSLAT
– Ha lesz ideje megfontolni a javaslatomat, rá fog jönni, hogy számára csakis megkönnyebbülés, ha megszabadul tőlem. Melanie a fejét rázta. – Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy meg akarna szabadulni tőled. Láttam tegnap a székesegyházban, hogyan nézett Lord Anthonyra. Egyáltalán nem tűnt felszabadultnak. Majd szétvetette a düh! – Rossz természetű ember – mondta Alexandra undorral. – Semmi oka, hogy akár Anthonyra, akár rám nehezteljen. – Semmi oka!? – kérdezett vissza Melanie döbbenten. – És az, hogy egy másik emberrel álltál az oltár előtt? – Nem értem, ez mennyiben változtat a dolgokon. Mint már az imént mondtam, valójában esze ágában sem volt feleségül venni. – Ami azonban nem jelenti azt, hogy szívesen látná, ha valaki más venne el – érvelt Melanie igen bölcsen. – De nem is ez a lényeg. A válás egyszerűen ki van zárva. Más megoldást kell keresni. A férjem ma tér vissza Skóciából – mondta Melanie felélénkülve. – Tanácsot kérek Johntól, ő nagyon okos ember – tette hozzá, de kissé elbizonytalanodott. – Sajnos Hawkot a legjobb barátjának tartja, és ez némiképp befolyásolja majd a véleményét. Mégis azt mondom – szögezte le teljes határozottsággal –, hogy a válás semmiképpen nem alternatíva. Lennie kell más megoldásnak! Hosszú pillanatokig szünetet tartott, homlokát ráncolva gondolataiba mélyedt. – Azon nem csodálkozom, hogy belehabarodtál – szólalt meg kisvártatva együtt érző kis mosollyal. – Anglia legrámenősebb hölgyei tolongtak a kegyeiért. De a kicsapongásaitól eltekintve soha nem mutatta jelét, hogy viszonozná az érzelmeiket. Természetesen most, hogy visszatért, mindenki azt várná tőled, hogy a karjába omolj, különösen azok után, hogy a társaság jól emlékszik rá, mennyire elvakultan szerelmes voltál belé, amikor Londonba érkeztél. Az új felismerés, hogy Melanie-nak tökéletesen igaza van, Alexandrát végképp romba döntötte. Fejét hátradöntötte a kanapén, nagyot nyelt, és mélységes gyötrelemmel lehunyta a szemét. – Erre nem gondoltam, de tökéletesen igazad van. – Persze hogy igazam van – mondta Melanie tűnődve. – Másfelől – tette hozzá felcsillanó szemmel –, mi lenne, ha ezúttal pont az ellenkezője történne? – Hogy érted ezt? – Az optimális megoldás az volna, ha most ő szeretne beléd. Így egyszerre megmaradna az önbecsülésed és a férjed is. – Melanie – mondta Alexandra fásultan –, először is, nem hiszem, hogy Jordan képes volna bárkibe beleszeretni, ennek az embernek ugyanis kő van a szíve helyén. Másodszor, még ha akadna is valaki, aki felkeltené az érdeklődését, az bizonyosan nem én vagyok. Harmadszor... Melanie nevetve elkapta Alexandra karját, felemelte a szófáról, majd barátnőjét a tükörhöz vonta. – Amiről te beszélsz, az a múlt, Alex. Nézz a tükörbe! Ennek a nőnek, aki visszanéz rád a tükörből, ma már egész London a lába előtt hever! Férfiak marakodnak a kegyeidért... Alexandra nagyot sóhajtott, és inkább Melanie-t nézte a tükörben, semmint saját magát. – Csak azért, mert egyfajta groteszk, divatos botránykő lett belőlem. Férfidivattá vált arról képzelegni, hogy szerelmesek belém. – De hiszen ez remek! – lelkendezett Melanie egyre önfeledtebben. – Hawthorne-t sokkolni fogja, ha rájön –, majd meglátod! Alex szeme egy pillanatra felcsillant, de aztán megint elhomályosult. – Többé nem számít. – Már hogyne számítana – kacagott Melanie. – Gondold csak meg: életében először Hawthorne versenyre kényszerül: méghozzá a saját feleségéért. Képzeld csak el, hogy fog csámcsogni ezen a társaság, hogy Anglia legrafináltabb nőcsábásza kénytelen azért küzdeni, hogy elcsábítsa és megzabolázza a saját feleségét. – Van még egy ok, ami miatt nem fog menni – mondta Alexandra keményen. – És mi az? – Egyszerűen nem akarom megtenni! Még ha végig is tudnám csinálni, amiben egyáltalán nem vagyok biztos, akkor sem akarom. – De miért nem? – kiáltotta Melanie. – Az isten szerelmére, miért nem?
JUDITH MCNAUGHT
133
VARÁZSLAT
– Azért – tört ki Alexandrából –, mert nem szeretem őt. És nem akarom, hogy belém szeressen, sőt még csak azt sem akarom, hogy a közelemben legyen! – mondta, és odalépett a csengőzsinórhoz, hogy teát hozasson. – Mégis azt mondom, ez az egyetlen lehetséges módja, hogy valami kiutat találjunk ebből a zűrzavarból – zárta le a vitát Melanie, majd felkapta a kesztyűjét, a retiküljét, és csókot nyomott Alexandra homlokára. – Fáradt vagy és kimerült, nem látsz most tisztán. Bízd csak rám a dolgot! Elindult kifelé a szalonból, s már majdnem az ajtóhoz ért, amikor Alexandra ráébredt, hogy semmit nem tud arról, miféle elszánás fogant meg a barátnőjében. – Hová mész, Mel? – kérdezte gyanakodva. – Beszélek Roddyval – felelte Melanie az ajtóból visszafordulva. – Gondoskodom róla, hogy Roddy mielőbb tudatosítsa Hawthorne-ban hogy te már nem vagy az a kis naiv, vidéki libuska, akit annak idején megismert. Roddy imádni fogja a feladatot – jósolta Melanie felvidultan. – Pontosan az a fajta intrika, amelynek Roddy nagymestere. – Melanie, várj! – kiáltotta Alexandra csüggedten, de ahhoz már nem volt ereje, hogy konkrét ellenérveket sorakoztasson fel a tervvel szemben, mert a kimerültségtől valóban az ájulás környékezte. Ezért csak annyit mondott: – Ígérd meg, hogy nem teszel semmit anélkül, hogy velem megbeszélnéd. – Hát persze, drágám – válaszolt Melanie derűsen, es könnyed intéssel távozott. Alexandra hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és lassan álomba szenderült. Arra ébredt, hogy az óra tízet üt, és a kongatás összevegyült a szüntelenül érkező látogatók felhallatszó lármájával. Alex felkönyökölt pislogott a hálószobáját elárasztó gyertyafénytől, és csodálkozott azon, hogy elaludt a kanapén, ráadásul ilyen korai órán. Fülelt az odalenti felbolydulásra, a bejárati ajtó állandó csapódására, majd fölült, és kábultan próbálta megfejteni, vajon miért tolonghat az egész haute ton az előcsarnokban... aztán végre rájött... Hawk hazatért. Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy most is itthon van, és mindenki látni akarja, beszélni akar vele, s a kíváncsiság erősebbnek bizonyult az illemszabályok aggályos betartásánál, ami egyébiránt azt követelte volna tőlük, hogy várják meg legalább a másnap reggelt. Hawk nyilván számított erre, szögezte le magában Alexandra haragosan, miközben átöltözött selyem hálóköntösébe, és ágyba bujt. A férje valószínűleg azért döntött úgy, hogy az éjszakát a nagyanyja házában tölti, mert így az ő nyakukba szakad a kíváncsiskodók tolakodó hada. – Jordan tehát, gondolta Alex, most minden bizonnyal elégedetten fekszik az ágyában, és jóízűen alszik.
JUDITH MCNAUGHT
134
VARÁZSLAT
Huszadik fejezet
Alexandra mindkét feltételezése tévesnek bizonyult. Jordan nem hevert az ágyában, és korántsem élvezte az estét. Nagyanyja londoni házának barokk nappalijában ült, lábát hanyagul kinyújtva, enyhén gunyoros arckifejezéssel, három barátja társaságában, akik üdvözölni jöttek őt, s akikhez csatlakozott Roddy Carstairs is, aki szemlátomást nagy élvezettel ecsetelte Alexandra „mulatságos” kalandjait. Közel egy órája tartott Carstairs beszámolója, amelyre nem lehetett azt mondani, hogy Jordant enyhén fárasztotta vagy valamelyest irritálta vagy esetleg bosszantotta volna. Nem. Jordan hamuszürke volt a dühtől! Mialatt ő éjszakánként álmatlanul feküdt a börtönpriccsen, és gyötrődött, hogy imádott ifjú hitvese otthon eszét veszti a bánattól, addig a kicsike London társasági életének középpontjába került. Amíg Jordan börtönben sínylődött, Alexandra tucatszám fogadta az udvarlókat. Mialatt Jordan láncra verve feküdt, „Alex” a Gresham Green-i lóversenyen hajszolta önfeledten a győzelmet, és játékos párbajt vívott Lord Mayberryvel, s közben combhoz simuló bricseszével úgy elkápráztatta ellenfelét, hogy a kiváló kardvívó elvesztette ellene a csörtét. Vásárokon kószált, és valami gyanús randevún hetyegett a southebyi vikáriussal, aki Jordan becslése szerint legalább hetvenéves lehet. És ez még mind semmi! Ha hinni lehet Carstairsnek, Tony hat tucat kérőt fogadott, akik mindannyian Alexandra kezére pályáztak, hogy aztán a kikosarazásukat követően először kitárgyaljak a történteket, utána összevesszenek, és végül az egyikük, bizonyos Marbly, szöktetési kísérletre is vetemedjen. Egy ifjú piperkőc, bizonyos Sevely verset publikált Óda Alexhez címmel, míg egy Dilbeck nevű vénember az új rózsáit nevezte el róla „Tündöklő Alexnek”. Jordan hátradőlt a karosszékében, konyakospoharát ajkához emelte, és fegyelmezve magát, hogy arca csak mérsékelt érdeklődést mutasson, némán hallgatta Carstairs zsolozsmázását Alexandra viselt dolgairól. Három barátja pontosan ezt a reagálást várta Jordantől, az íratlan társasági szabályok értelmében ugyanis férj és feleség meglehetősen nagy szabadságot élvez – mindaddig, amíg a kényesebb dolgok diszkrét keretek között maradnak. Másfelől az úriemberek közötti testvéri szolidaritás megköveteli, hogy a legközelebbi barátot kellőképpen tájékoztassák – a lehető legnagyobb tapintattal, természetesen – arról, ha a hitves netán átlépné a tolerálhatóság határait és kínos helyzetet idézne elő a férj számára. Alighanem most erről van szó, feltételezte Jordan, és ez az oka annak, hogy barátai nem hallgattatják el a szószátyár Carstairst ezen az estén. Ha Carstairs nem Jordan barátaival együtt érkezik, akkor persze nem nyer bebocsátást ebbe a házba. Jordan pusztán távoli ismerősnek és idegesítő pletykafészeknek tartotta ezt az alakot, de a másik három vendég mégiscsak Jordan barátja. És igaz ugyan, hogy újra és újra igyekeztek Carstairst rávenni, hogy valami más témáról beszéljen és ne Alexandra dolgairól, óvatosan semleges arckifejezésükből nyilvánvalóvá vált, hogy Carstairs szavai zömmel megfelelnek a valóságnak. Jordan elgondolkodva nézett Carstairsre, s azon tűnődött, vajon miért kellett ennek a bajkeverőnek ekkora sebbel-lobbal idesietnie, hogy Jordant elszórakoztassa a történeteivel. Az elit köreiben közismert volt, hogy Jordan a nőket legfeljebb élvezetes ágymelegítőnek használja. Ha valaki, ő aztán a legutolsó férfi a világon, aki megszédülne egy csinos arcocska vagy egy érzéki test láttán. Mennyire elcsodálkoznának, ha tudnák, hogy egy sötét hajú lányka már réges-rég elcsavarta a fejét, jóval azelőtt, hogy kivirágzott volna megigéző női szépsége. A négy férfiú a Gloucester Street-i ház szalonjában azon is elképedt volna, ha kiderül, hogy Jordan, aki látszólag unottan hallgatta Carstairs szavait, belül valójában majd szétrobban a dühtől. Mérhetetlenül haragudott Tonyra, amiért kiengedte Alexandrát a kezei közül és ugyancsak mérges volt a nagyanyjára, amiért az nem próbált meg valamiféle ellenőrzést gyakorolni a lány fölött. Persze nyilván az a körülmény, hogy Alexandra már viselte a hercegnői rangot, jelentős szabadságot engedett számára. Mindegy, a múlton már nem lehet változtatni, a lány jövőjét viszont annál drasztikusabban befolyásolhatja. Csakhogy voltaképpen nem is annyira Alex viselt dolgai bosszantották, de még csak nem is a flörtjei.
JUDITH MCNAUGHT
135
VARÁZSLAT
Ami igazából kihozta a sodrából, az a névhasználat volt. Nevezetesen az, hogy mindenki Alexnek hívta a lányt. Mindenki... Az előkelő társaság minden egyes tagja mintha a legintimebb kapcsolatot ápolná az ő feleségével – főként a férfiak. Jordan az ajtónál ácsorgó inasra pillantott, és alig észrevehetően nemet intett a fejével, jelezve, hogy nem kell a vendég poharát újratöltenie. Arra várt, hogy Carstairs levegővételnyi szünetet tartson, s nyomban közbevágott, elég udvariatlanul: – Nyilván megbocsátasz, Carstairs, de ezek az urak azért jöttek, hogy üzleti ügyekről tárgyaljunk. Roddy megértően bólintott, és fölállt, hogy távozzék, de azért még egy verbális döfést elhelyezett: – Örülök, hogy ismét köztünk vagy, Hawk. Szegény Tonyt azonban sajnálom. Ugyanúgy belehabarodott Alexbe, akárcsak Wilston, Gresham, Fites, Moresby és még néhány tucatnyian... – Téged is beleértve? – jegyezte meg Jordan hűvösen. Roddy flegmán felvonta a szemöldökét. – Természetesen. Ahogy Roddy nyújtott léptekkel elhagyta a szalont, Jordan két barátja. Lord Hastings és Fairfax szintén felállt, hogy távozzon, s kissé zavartan és bocsánatkérőn néztek Jordanre. Lord Hastings, hogy oldja a feszültséget, búcsúzóul a Queen's Race-re, a lóversenyzés kiemelkedő kétnapos eseményére terelte a szót, melyen a nobilitás hagyományosan részt vesz, de legalábbis nézőként megjelenik. – Indulsz a fekete csődörön a szeptemberi Queen's Race-en, Hawk? – kérdezte Lord Hastings. – Valamelyik lovammal benevezek – válaszolta Jordan, s miközben a közelgő örömteli eseményre próbálta terelni a gondolatait, energiája egy részét kénytelen volt arra fordítani, hogy megfékezze a Carstairs szavai keltette dühöt. – Biztos voltam benne, hogy benevezel. Ami engem illet, rád fogadok, ha valóban úgy döntesz, hogy Satant lovagolod. – Te nem indulsz? – kérdezte Jordan különösebb érdeklődés nélkül. – Dehogynem. De ha te a fekete fenevaddal mész, én bizony rád fogadok, nem magamra. Nála gyorsabb lovat életemben nem láttam. Jordan zavarodottan vonta össze a szemöldökét. Satan, Jordan istállójának díjnyertes kancája, meglehetősen rossz természetű, kiszámíthatatlan hároméves versenyló volt akkor, amikor Jordan több mint egy éve utoljára lovagolta. – Láttad versenyezni? . – Hogyne! A feleséged lovagolta... – mondta Hastings, de rémülten elharapta a szót, amint látta, hogy Jordan állkapcsa gránitkeményre feszül. – Nagyon ügyesen... eh, egyáltalán nem hajszolta túl a lovat, Hawk – magyarázta Fairfax kétségbeesetten, amint észlelte Jordan reakcióját. – Biztos vagyok benne, Hawk, hogy semmi baj nincs a feleségeddel csak egy kicsit tüzesvérű – szúrta közbe Lord Hastings ügyetlen lódítással, melyben több volt a bizonytalanság, mint a meggyőződés, s közben meglapogatta Jordan hátát. Lord Fairfax lelkesen bólogatott. – Tüzesvérű, ez a helyes kifejezés. Kicsit szorosabbra fogod a kantárszárat, és máris kezes báránnyá válik. – Úgy van, kezes báránnyá! – erősített rá Lord Hastings azonnal. Odakint ahogy mentek lefelé a lépcsőn, a két férfi – maguk is mindketten megszállott lótenyésztők és szenvedélyes fogadok – kétkedő pillantást vetett egymásra. . – Kezes bárány? – ismételte Lord Hastings barátja iménti szavait. – Meg aztán, ha Hawk szorosabbra fogja a szárat? Lord Fairfax szélesen elvigyorodott. – Na, igen csakhogy ahhoz először be kell tenni a zablát a fogak közé ám ehhez előbb meg kell béklyózni! Az biztos, hogy a hölgy küzdeni fog, amikor Hawk megpróbálja betörni, ezt bármibe lefogadom. Sokkal szilajabb, mint az átlagos nők. És azt hiszem, jóval büszkébb is az átlagnál Hastings lehunyta a szemét, s derűsen megrázta a fejet. – Alábecsülöd Hawk nőkre gyakorolt rendkívüli hatóerejét. Pár hét múlva a tenyeréből fog enni a kicsike. A Queen's Race-re már felköti a szalagot Hawk kabátujjára, és ott fog éljenezni neki. Az ifjú Wilson és a
JUDITH MCNAUGHT
136
VARÁZSLAT
barátja, Fairchild már fogadtak is rá. Négy az egyhez a tét White szalonjában, hogy Hawkon rajta lesz a szalag. – Tévedsz, barátom. Ez a nő nagyon meg fogja, keseríteni Hawk napjait. – Semmi esélye. Bele volt habarodva, már amikor Londonba érkezett. Nem emlékszel rá, milyen bolondot csinált magából az első bálon? Mindenki erről beszél, azóta, hogy Hawk ma délelőtt felbukkant a székesegyházban. – Tudom, és lefogadom, hogy ezt ő sem felejtette el – jelentette ki Fairfax határozottan. – Ismerem az ifjú hercegnőt, és tudom, hogy ez a nő mennyire büszke. És a büszkesége nem engedi, hogy csak úgy Hawk karjába omoljon, erre meg mernék esküdni. Hastings kihívásként vette barátja kijelentését, és máris fogadást ajánlott: – Ezer fontot teszek fel, hogy a Queen's Race-en Hawkon rajta lesz a hercegnő szalagja. – Állom a fogadást – vágta rá Fairfax habozás nélkül, és máris elindultak White-hoz, az exkluzív úri kaszinóba, hogy megkössék a fogadást, és aztán meg is ünnepeljék azt. De a fogadásukról nem készült írásos dokumentum, magánügynek tekintették, melyről még a legközelebbi barátok sem tudhattak. Miután Fairfax és Hastings távozott, Jordan odalépett a kisasztalhoz, és újratöltötte a poharát. A harag, melyet addig gondosan leplezett a többiek elől, most egyértelműen kiült az arcára, ahogy megfeszült állkapoccsal legközelebbi barátjára, John Camdenre pillantott. – Őszintén remélem – mondta gunyorosan nyújtott szavakkal – nem azért maradtál itt, mert neked is van valami további indiszkrét értesülésed Alexandra viselt dolgairól, és azt akarnád mindenáron közölni velem négyszemközt. Lord Camden élesen felnevetett. – Szó sincs róla. Csak arra akarom felhívni a figyelmedet, hogy amikor Carstairs a Hyde Park-beli versenyről beszélt, amelyen a feleséged is indult, meg a Mayberryvel vívott párbajról, akkor mellékesen megemlítette Melanie nevét. Azt hiszem, arra célzott, hogy Melanie mindkét esetben a te hercegnőd győzelméért szorított Jordan belekortyolt az italába. – Valóban? – Melanie – jelentette be John – a feleségem. A pohár a szája felé tartó rövid úton megállt Jordan kezében – Micsoda? – Megnősültem. – Tényleg? – kérdezett vissza Jordan fagyosan. – Minek? Lord Camden elvigyorodott. – Mert nem tudtam ellenállni. – Ebben az esetben engedd meg, hogy kifejezhessem utólagos gratulációmat – közölte Jordan gúnnyal teli hangon. Poharát emelte a megjátszott tósztra, de aztán mégiscsak felülkerekedett benne a jólneveltség: – Ne haragudj az otrombaságomért, John. De e pillanatban a házasság szó hallatán valahogy nincs kedvem ujjongani. Ismerem én Melanie-t? Találkoztam már vele? – Remélem, nem! – tiltakozott John eltúlzott vidámsággal. – A társasági bemutatkozására az eltűnésed után került sor. Azt kell mondanom, hogy szerencsére! Ellenállhatatlannak találtad volna, és ennek folytán kénytelen lettem volna párbajozni veled. – Na, azért te sem panaszkodhatsz, ami a rossz híredet illeti. – Nem vagyunk egy súlycsoportban – tréfálkozott John, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kissé felvidítsa barátját. – Ha én szemet vetettem egy vonzó leányzóra, a mamája nyomban gardedámot rendelt mellé. De ha te tetted ugyanezt, minden anyukán görcsös félelem és egyúttal heves reménykedés lett úrrá. Természetesen én nem rendelkezem hercegséggel, ami azért igencsak szerepet játszott a félelmükben és a mohóságukban. – Nem emlékszem rá, hogy valaha is enyelegtem volna erényes szüzekkel – mondta Jordan, s leült, majd belebámult a poharába. – Nem, ilyet valóban soha nem tettél. Ha azonban a feleségeink elegendő közös tulajdonságot fedeztek fel egymásban ahhoz, hogy barátnőkké váljanak, akkor azt kell feltételeznem, hogy igencsak hasonlítanak egymásra. Márpedig ez esetben komoly megpróbáltatásoknak nézel elébe az életben. – Miért? – kérdezte Jordan udvariasan.
JUDITH MCNAUGHT
137
VARÁZSLAT
– Azért, mert soha nem fogod tudni, hogy egyik napról a másikra mit eszel ki, és mire rájössz, már főhet a fejed. Melanie például ma délután közölte, hogy várandós, és már most rettegek attól, hogy valahol ott felejti a gyereket, miután megszülte. – Feledékeny? – kérdezte Jordan, és igyekezett érdeklődést mutatni legjobb barátja ifjú hitvese iránt – nem sok sikerrel. John felvonta a szemöldökét, és vállat vont. – Annak kell lennie. Máskülönben hogyan felejthette el megemlíteni, amikor ma késő délután hazatértem Skóciából, hogy ő és a legjobb barátom felesége – akivel eddig még nem volt szerencsém találkozni – különféle bonyodalmakba keveredett, együtt. Látva, hogy Jordant nem sikerül ezzel a témával kilendíteni rossz kedélyállapotából, John tétovázott egy darabig, majd komoly hangon azt kérdezte: – Mi a terved a feleségeddel? – Számos megoldás közül választhatok, és e pillanatban mindegyiket vonzónak találom – felelte Jordan nyersen. – Például kitekerhetem a nyakát, őrizet alá helyeztethetem, vagy holnap elküldöm Devonba, és ott tartom, kellő távolságban a nyilvánosságtól. – Úristen, Hawk, azt nem teheted! Azok után, ami tegnap a székesegyházban történt, az emberek azt fogják gondolni... – A legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak az emberek – szakította félbe Jordan, de ebben az esetben mindketten tudták, hogy ez nem így van. Jordant egyre inkább dühítette a gondolat, hogy nevetség tárgyává válik a társaság szemében, amiért képtelen megzabolázni saját feleségét. – Talán csak egy kicsit tüzesvérű – mondta óvatosan Lord Camden. – Melanie ismeri őt, és nagyon kedveli – tette hozzá majd fölállt, és távozni készült. – Ha van hozzá kedved, gyere el holnap este Whitehoz. Csapunk egy kis mulatságot, megünnepeljük a közelgő apaságomat. – Ott leszek – mondta Jordan kényszeredett mosollyal. Miután Camden elment, Jordan üres tekintettel meredt a kandallópárkány fölött lógó tájképre, s azon törte a fejét, vajon az elmúlt egy évben hány szeretőt vihetett Alexandra az ágyába. Amikor előző nap délután kettesben maradtak a szalonban, Jordan látta a nő szemében az ártatlanság elvesztését és a csömört. Az egykoron oly nyílt, bizalommal teli és gyengéd tekintetet most hideg ellenségesség fátyolozta el. Harag áradt szét Jordan egész testében, mint az erdőtűz amikor eszébe ötlött, honnan ered Alexandra ellenséges magatartása: a nő bánja, hogy Jordan életben van! Igen, a mesterkéletlen, imádattal teli gyermek, akit feleségül vett, most mérges amiatt, hogy Jordan élve hazatért! A megigéző fiatal lány, akit feleségül vett, hideg, számító gyönyörűséges... szajhává változott. Jordan néhány percig fontolóra vette a válást, de aztán elvetette a gondolatot. Azon túl, hogy botrányt okozna, a procedúra évekig eltarthat, ő pedig örököst akar, minél előbb. A Townsende férfiak általában elég rövid életűek, és még ha Alexandra híján van is az erényeknek és a méltóságteljes viselkedésnek, ahogy az események mutatják, gyermekszülésre akkor is alkalmas – legfeljebb el kell különíteni, hogy a gyereknek nehogy véletlenül valaki más legyen az apja. Jordan fejét a karosszék támlájának hajtva lehunyta a szemét, és hosszú, mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Amikor végre valamelyest lehiggadt, hirtelen eszébe villant, hogy voltaképpen közönséges pletykák alapján ítélte meg Alexandrát és döntött a sorsáról. Az életét köszönheti annak a tiszta lelkű, romlatlan lánynak, akit annak idején feleségül vett. Annyi tehát mégiscsak jár neki, hogy legalább megvédhesse a saját igazát. Jordan úgy döntött, hogy másnap nyíltan szembesíti őt mindazzal, amit Carstairs ezen az estén előadott, és esélyt ad neki a cáfolatra. Alexandrának joga van ehhez, feltéve, hogy nem kezd el hazudozni. De ha az derülne ki, hogy Alex valóban egy körmönfont haszonleső, vagy egy kis feslett, kéjsóvár nőszemély, akkor Jordan olyan módszerrel fogja megregulázni őt, amilyet megérdemel. Vagy engedelmeskedik, vagy megtörik, a lényeg, hogy meg fogja tanulni, mi a dolga egy rendes, kötelességtudó feleségnek – döntötte el Jordan hideg eltökéltséggel.
JUDITH MCNAUGHT
138
VARÁZSLAT
Huszonegyedik fejezet
Alexandra sietős léptek szüntelen zajára ébredt, le-föl szaladgáló szolgálók fojtottan izgatott hangja hallatszott az előcsarnokból. Álmosan a hátára fordult, és zavart meglepetéssel nézett az órára. Még kilenc óra sem volt, túl korai időpont ahhoz, hogy szolgálók sürögjenek-forogjanak ezen az emeleten, ahol a szezon idején az itt lakók gyakran tizenegyig alszanak a hajnalig tartó mulatságok után. Semmi kétség, a ház illusztris urának érkezésére készülődnek gondolta magában émelyegve. Alexandra anélkül, hogy csengetett volna a szobalányért, kikelt az ágyból, és hozzálátott a szokásos reggeli készülődéshez, miközben füle ráhangolódott a kinti zajokra. Csinos, levendulaszínű köntöst vett magára, rövid, szellős ujjút, kinyitotta az ajtót, és szinte hátra kellett ugrania, mert éppen négy inas masírozott el mellette hatalmas dobozokkal, melyeken London legjobb szabóinak és csizmadiáinak a cégéres nevei voltak láthatók. Lentről, a hallból, szinte szünet nélkül szólt az ajtókopogtató hangja, nyílt és csukódott a bejárati ajtó, mély, pallérozott férfihangok hallatszottak. Sokkal nagyobb volt a felbolydulás, mint előző este. Hihetetlen számban érkeztek a kíváncsiskodók, nyilván abban a reményben, hogy Hawkkal találkozhatnak. Alexandra és a hercegnő korábban meglehetősen sok vendéget fogadott, de ekkora kavalkád és ilyen korai órán elképzelhetetlen volt. Alexandra kíváncsian lenézett az előcsarnokra, ahol Higgins – nem, Penrose! – nyitott éppen ajtót, hogy három férfit bebocsásson, akiket Alexandra csak a rangjuk alapján ismert. További kettő, aki nyilvánvalóan az imént érkezhetett, várt türelmesen a sorára, hogy bevezessék őket a megfelelő szalonba, miközben szolgálók hada serénykedett körülöttük fojtott izgalommal és tetterős buzgalommal. Ahogy Higgins bevezette a könyvtárba az utolsó vendéget, Alexandra megállította az egyik szobalányt, aki friss ágyneművel sietett éppen a hallba. – Lucy? A szobalány megtorpant, és sietve pukedlizett. – Igen, úrnőm? – Mi ez a nagy sürgés-forgás ilyen korai órán? A kis szobalány kihúzta magát, és büszkén jelentette: – Hawthorne hercege végre hazatér. Alexandra megkapaszkodott a lépcsőkorlátban, s rémülten pillantott az előcsarnok felé. – Már itt is van? – Igen, úrnőm. Így, ahogy mondja. Alexandra riadt tekintete éppen akkor fordult a lenti folyosó felé, amikor Jordan kilépett az egyik szalonból. Szálfatermetén kifogástalan szabású sötétkék nadrágot viselt, hófehér inget, nyakánál hanyagul kigombolva. És aki vele volt, az nem volt más, mint György régensherceg, személyesen! Pávaszínekben pompázó atlaszselymet és bársonyt viselt, és ragyogó arccal nézett fel Jordanre, miközben királyi többes számot használva éppen e szavakat mondta: – Szomorú nap volt számunkra, amikor az eltűnéséről értesültünk. Megparancsoljuk, hogy a jövőben jobban vigyázzon magára. Az ön becses családját éppen elég tragikus esemény sújtotta az elmúlt években. Azt várjuk öntől, hogy a jövőben legyen sokkal körültekintőbb Továbbá – rendelkezett a régensherceg – örömmel vennénk, ha most már az utódnemzés szép feladatára is gondot fordítana, hogy legyen, aki a Hawthorne nevet továbbviszi. A királyi ediktumra Jordan csupán egy szórakozott mosollyal válaszolt, majd halkan mondott valamit, mire a régensherceg hátravetett fejjel harsányan felkacagott. Aztán vállon veregette Jordant, elnézést kért, amiért bejelentés nélkül toppant be ezen a reggelen, majd oldalra lépett, hogy Higgins időben odaférjen a bejárathoz, és hajbókolva kinyithassa előtte az ajtót. Eltelt pár másodperc, mire Alexandra magához tért a döbbenetből hogy Britannia régenshercegével tartózkodik
JUDITH MCNAUGHT
139
VARÁZSLAT
egy fedél alatt, s hogy Jordan szemlátomást olyan lezserül kezeli az uralkodót, hogy az már a kedélyes szórakozottság határát súrolja. Amikor az előcsarnok kiürült, és csak a főkomornyik maradt ott, Alexandra összeszedte magát lelkileg, és lassan lesétált a lépcsőn. Igyekezett túltenni magát a régens látványa okozta döbbeneten, hogy gondolatait egy még dermesztőbb esemény fele terelje – a Jordannel való, küszöbönálló összecsapásra. – Jó reggelt Higgins – mondta udvariasan, ahogy a földszintre ért. – Hol van Penrose és Filbert? – nézett körül kutakodva az előcsarnokban. – Őkegyelmessége leküldte őket a konyhába, amikor ma reggel megérkezett. Úgy gondolta, hogy... olyan helyen... hm... tartózkodjanak... ahol... – Ahol nincsenek szem előtt, igaz? – kérdezte Alexandra feszülten. – Ezért kizavarta őket a konyhába? – Valahogy úgy. Alexandra fagyossá vált. – És ön véletlenül sem tett említést őkegyelmességének arról, hogy Penrose és Filbert az én bará...– elharapta a szót, hogy barátainak nevezze őket, s inkább így fejezte be: – ...szolgálom? – De igen, említettem. Alexandra emberfeletti erőfeszítéssel, visszafojtotta kirobbanni készülő mérhetetlen dühét. Nyilvánvaló, hogy a két idős ember nem szolgálhatta ki a régensherceget, sőt valószínűleg a sok látogató fogadása is meghaladta volna az erejüket, de ettől még nem kellett volna megalázni őket az egész személyzet szeme láttára azzal, hogy Jordan kiparancsolja őket a konyhába, ahelyett, hogy valami más teendőt bízott volna rájuk a házban. Ez méltánytalanság és durva sértés. Egyúttal kisstílű bosszúállásra vall Jordan részéről, állapította meg magában Alexandra. – Mondja meg őkegyelmességének, hogy ma beszélni kívánok vele – mondta Alexandra visszafogottan, mert vigyázott rá, hogy ne Higginsen töltse ki a haragját. – Méghozzá amint lehet. – Őkegyelmessége is beszélni óhajt önnel: fél kettőkor a dolgozószobájában. Alexandra az órára pillantott a hallban. Három és negyed óra volt hátra a megjelölt időpontig. Három és negyed órát kell még várnia, hogy megmondhassa ennek az embernek, hogy tévedésből ment hozzá feleségül, és hogy orvosolni kívánja a tévedését. Fél kettőig mindenesetre szót válthatna a hercegnővel és Tonyval. – Alex! – kiáltott a felső hall másik oldaláról Tony, ahogy Alexandra éppen emelte a kezét, hogy bekopogjon a hercegnő lakosztályának ajtaján. – Hogy van a tegnapi nehéz este után? – kérdezte s közben felé indult. Alexandra testvéri gyöngédséggel nézett Tonyra. – Jól vagyok, köszönöm. Elaludtam délután, aztán végigaludtam az egész éjszakát is. És ön? – Én alig hunytam le a szemem – ismerte be Tony nevetgélve. – Látta ezt? – kérdezte, s felé nyújtotta a reggeli újságot. Alexandra tagadóan rázta a fejét, majd végigfutotta a cikket, mely Jordan elrablásáról és szökéséről számolt be. A riportban megszólalt egy rabtárs is, egy amerikai, aki elragadtatottan beszélt Jordan bátorságáról és arról, hogyan szöktek meg a börtönből, és hogy Jordan a szökés közben többször is kockára tette érte saját életét. Kinyílt a hercegnő hálószobájának ajtaja, két inas jött ki, nehéz ládákat cipelve vállukon. A hercegnő a szoba közepén állt, és utasításokat adott a szobalányoknak, akik ládákba és útibőröndökbe rakodták a holmikat. – Jó reggelt, kedveseim! – köszöntötte a hercegnő Tonyt és Alexandrát, és beinvitálta őket. Kiküldte a szobalányait, majd belesüppedt egy karosszékbe, és elégedetten nézett körül a nagy zsibvásárban maga körül, miközben a két fiatal helyet foglalt vele szemben. – Mi ez a nagy sürgés-forgás? – kérdezte Alexandra aggódva. – Anthonyval visszaköltözünk a városi házamba, kedvesem – felelte olyan hangon, mintha Alexandrának számítania kellett volna erre. – Mindenesetre önnek már nincs szüksége gardedámra, hiszen megjött a férje. A „férje” szó hallatán összeszorult Alexandra szíve, és görcsbe rándult a gyomra. – Maga szegény gyermek – sajnálkozott a hercegnő, nyomban észlelve a feszültséget. – Mennyi sokkhatás érte rövid kis élete során, s mindehhez még ez a tegnapi nap! A házat szüntelen ostrom alatt tartja London összes pletykafészke. De ne aggódjon, hamarosan minden megnyugszik. Egy vagy két nap, s folytatjuk ugyanúgy az életünket mintha mi sem történt volna. A társaság napirendre tér a dolgok felett és természetesen azt fogják gondolni, hogy Anthony a halottnak vélt unokafivére iránti kötelességérzetből
JUDITH MCNAUGHT
140
VARÁZSLAT
szorgalmazta a házasságot s most, hogy Jordan visszatért, minden visszatért a régi kerekvágásba – mindannyiunk teljes megelégedésére. Alexandra nem gondolta, hogy a társaság erre a következtetésre jutna, s ennek hangot is adott. – Dehogynem, kedvesem – mondta a hercegnő nyájas leereszkedéssel – Ugyanis pontosan erre utasítottam a barátaimat, akik tegnap itt tolongtak a szalonunkban, míg maga aludt. Azonkívül mindenki tudja, hogy Anthony még a múlt évben heves szerelemre lobbant Sally Farnsvorth iránt, s ez is alátámasztja azt a feltevést, hogy önt csak kötelességtudatból szándékozott elvenni. A barátaim elhintik ezt a nézetet a megfelelő körökben, és a pletyka futótűzként terjed majd. – Miért ilyen biztos ebben? – kérdezte Alexandra. A hercegnő felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Azért mert a barátaimnak túl sok vesztenivalójuk van, ha nem úgy hintik el a pletykát, ahogy kérem tőlük. Tudja, kedvesem, a régi mondás, miszerint „az számít, hogy kit ismersz”, már régen nem érvényes. A bölcselet ma így hangzik: „mit tudsz arról, akit ismersz. És ez igen nagy különbség! És én elég sokat tudok a baráti körünkről, ami adott esetben meglehetősen kényelmetlen is lehet számukra, már amennyiben napvilágra kerülnek bizonyos dolgok. Tony felnevetett. – Neked aztán nincsenek skrupulusaid, nagymama! – Ez igaz – ismerte el a hercegnő minden szépítgetés nélkül. – De mondja, Alexandra, miért kételkedik még mindig? – Csak azért, mert az ön tervének éppen az a sarkalatos pontja, hogy mindannyian kilépjünk a nyilvánosság elé. Az ön másik unokája – mondta Alexandra, és szándékosan használta a személytelen formulát, világosan jelezve, hogy nem kívánja hozzákötni magát Jordan nevéhez, címéhez vagy az átmenetinek tekintett törvényes kapcsolathoz – azt parancsolta nekem tegnap, hogy nem hagyhatom el a házat. Más kérdés, hogy én ezt a parancsot nem kívánom betartani – fejezte be Alex lázadón. A hercegnő egy pillanatra a homlokát ráncolta. – Jordan még nem látja át világosan a dolgokat – mondta rövid gondolkodás után. – Ha azonban ön ilyesmit tenne, mindenki felé azt jelezné, hogy szégyelli magát, amiért majdnem hozzáment Tonyhoz. Azonkívül az ilyesmi azt sugallná, hogy Jordannel elhidegültek egymástól. Nem, kedvesem – fejezte be a hercegnő felélénkülve –, Jordan nem gondolta át a dolgot, amikor így rendelkezett. Mindannyiunknak meg kell jelenni a társaság színe előtt egy vagy két napon belül. Ez ellen ő sem emelhet kifogást. Majd én beszélek a fejével, a nevében is. – Ne, Nagymama – ellenkezett Alexandra tapintatosan –, kérem, ne tegye! Felnőtt nő vagyok, és nincs szükségem arra, hogy bárki is a nevemben beszéljen. Azonkívül nem akarom Jordannek megengedni, hogy rendelkezzen felettem. Ehhez nincs joga! A hercegnő felkapta a fejét erre a lázadó, feleséghez nem illő állításra. – Micsoda badarság! Egy férjnek joga van irányítani a feleségét. És ha már e témánál tartunk, kedvesem, megengedné nekem, hogy ellássam néhány jó tanáccsal, hogy miként bánjon a férjével a jövőben? Valahányszor Alexandra férjeként említette a hercegnő Jordant, Alex lélekben összerezzent és magában tiltakozott, de fegyelmezte magát, és hangosan csak annyit mondott: – Igen, természetesen. – Helyes. Tegnap érthetően felindult volt, kedvesem, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy rögtön üljön le önnel beszélni, de ugyanakkor provokálta is, és ez nem volt bölcs dolog. Higgye el, én jobban ismerem őt. Jordan nagyon kemény tud lenni, ha dühös, és tegnap nyilvánvalóan haragudott önre, miután kiderült számára hogy kis híján feleségül ment Anthonyhoz. Alexandra dühös volt, és sértette őt, hogy az idős hercegnő, akit időközben kétségkívül a szívébe zárt, ennyire egyoldalúan elfogult Jordannel. – Megbocsáthatatlanul durván viselkedett tegnap – szögezte le Alex határozottan. – És igazán sajnálom, ha emiatt megvet engem, madame, de nem tudok úgy tenni, mintha boldog volnék ebben a házasságban. Ön nyilvánvalóan megfeledkezik róla, hogyan állt hozzá Jordan annak idején a házasságunkhoz. Azonkívül elkövetett olyan dolgokat, amelyeket én nem tudok megbocsátani, és a jelleme..., szóval... jellembeli fogyatékosságokat fedeztem fel nála – fejezte be akadozva. A hercegnő váratlanul elmosolyodott. – Ha akarnám, sem tudnám gyűlölni, gyermekem. Az egyetlen lányunokámként szeretem – mondta, és átkarolta Alexandra vállát, majd mosolyogva hozzátette: – Én lennék az utolsó, aki azt mondaná, hogy
JUDITH MCNAUGHT
141
VARÁZSLAT
Jordan nőügyei bármiféle dicsekvésre adnának okot. A feladat önre vár, kedvesem, hogy ezen a helyzeten változtasson. Nem könnyű feladat, de ne feledje, hogy a megtért pernahajderekből lesznek a legjobb férjek. – Ha és amennyiben „megtérnek” – felelte Alexandra keserűen. – Én mindenesetre nem akarok a felesége lenni. – Persze hogy nem. Legalábbis ebben a pillanatban. De nincs más választása, tekintve, hogy már a felesége. Megvallom, előre élvezem, ahogy térdre fogja őt kényszeríteni. Alexandra szája tátva maradt ettől a kijelentéstől, mely pontosan megfelelt Tony és Melanie jóslatainak. – De én ezt nem tudom..., és még ha... – Dehogynem tudja, és meg is fogja tenni – jelentette ki a hercegnő lehetetlent nem ismerő határozottsággal, majd kissé megenyhülve hozzátette: – Meg fogja tenni, Alexandra, már csak azért is, hogy elégtételt szerezzen magának. Ön büszke, erős lelkű és bátor. Alexandra válaszra nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de a hercegnő már Tony felé fordult. – Anthony, semmi kétségem afelől, hogy Hawthorne bizonyos magyarázatot vár arra nézve, miért is döntöttél úgy, hogy Alexandrát feleségül veszed, és azt hiszem, nem árt, ha alaposan átgondoljuk, mit mondasz majd neki. – Elkéstél vele, Nagymama. Hawk már a szőnyeg szélére állított, méghozzá egészen törvénytelenül korai órán: ma reggel nyolckor, a könyvtárban, és pontosan ez volt a legelső kérdés, amelyre választ követelt. A hercegnő – a beszélgetés során első ízben – mintha kissé megijedt volna. – Remélem, azt mondtad neki, hogy „szükséghelyzetről” volt szó. Az ilyen magyarázatokra fogékony. Vagy mondhattad volna azt is, hogy csak egy kis múló szeszély, vagy... – Semmi ilyet nem mondtam – vigyorgott Tony gonoszul. – Azt feleltem, hogy London összes partiképes férfiúja itt tolongott a házunkban, hogy házassági ajánlatot tegyen, torzsalkodtak Alexandráért, és azon mesterkedtek, hogy megszöktessék őt. A hercegnő a torkához kapott. – Ezt mondtad? – Igen. – De miért, az isten szerelmére? – Mert ez az igazság – nevetett Anthony. – És azért, mert pár napon belül saját magától is rájött volna ugyanerre. – Helyesebb lett volna jóval később közölni vele! – Lehet, de az messze nem lett volna ilyen élvezetes – viccelődött Anthony, és Alexandra e pillanatban azt gondolta róla, hogy ő a világ legaranyosabb, legkedvesebb embere –, ugyanis addigra megtudta volna valaki mástól, én meg nem láthattam volna a reakcióját. – És hogyan reagált? – kérdezte Alexandra, mert nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon. – Sehogy – felelte Anthony, s vállat vont. – De hát Hawk már csak ilyen. Soha nem mutatja ki az érzelmeit. Hírhedett a hidegvéréről, talán jobban, mint a flört... – Elég, Anthony! – csattant fel a hercegnő, majd odalépett a csengőzsinórhoz, hogy behívja a szobalányait. Alexandra és Tony egyszerre állt fel. – Van kedve egy kis víváshoz ma reggel? – fordult Tony Alexhez. Alexandra bólintott. A vívással könnyebben telik az idő – a nagy szembenézésig!
Röviddel fél egy előtt Higgins jelent meg Jordan dolgozószobájában, s átadott egy üzenetet, amely egy Bow Street-i üzletembertől érkezett, aki elnézést kért, de nem érzi jól magát, s ezért az aznapi bizalmas megbeszélést a herceggel másnapra kéri halasztani. Jordan a főkomornyikra pillantott, majd úgy döntött, előrehozza az Alexandrával tervezett megbeszélését. – Úrnője hol tartózkodik, Higgins? – A bálteremben, kegyelmes uram. Lord Anthonyval. Vívótréninget tartanak. Jordan benyitott a harmadik emeleti hatalmas bálterembe, de a vívó páros nem vette észre, hogy belépett, s zavartalanul folytatta ádáz küzdelmét: hosszú tőrjeik összecsaptak, majd elváltak, majd újra találkoztak, ahogy a két vívó fél meglehetős szakértelemmel és kecses mozdulatokkal hol támadott, hol hárított.
JUDITH MCNAUGHT
142
VARÁZSLAT
Jordan falnak vetve vállát elnézte őket, acélos tekintete a ruganyos női alakra szegeződött, a sokat feltáró bricsesz hangsúlyosan mutatta a keskeny csípő és a hosszú lábak kecses vonalait. Ez a nő nemcsak tehetséges tőröző, ahogy azt régóta feltételezte róla, hanem briliáns kardvívó is, hibátlan időzítéssel, villámgyors reflexszel, és megdöbbentően célratörő mozdulatokkal. Még mindig nem vették őt észre, de Alexandra hirtelen felkiáltott, hogy álljanak meg. Levegő után kapkodva és nevetve nyúlt a feje mögé, lehúzta vívómaszkját, és erőteljesen megrázva fejét hagyta, hogy hosszú, súlyos fürtjei a vállára omoljanak arannyal átszőtt, rakoncátlan mahagóni hullámokban. – Tony, maga kezd lassulni! – ugratta ellenfelét, nevető arca csábítóan kipirult, ahogy levette kipárnázott mellvértjét, s fél térdre ereszkedve a falnak támasztotta. Anthony erre mondott valamit, és közben mosolyogva a nő válla fölé hajolt... Jordan szeme előtt, mintha időutazáson venne részt a múltban, a buja szépség képe összeolvadt egy másik képpel – annak az elbűvölő, göndör hajú lánynak az emlékképével, aki egy fakardot suhogtat előtte egy erdei tisztáson, majd letérdepel a virágok közé, egy kölyökkutyával a karján néz fel rá, leplezetlen szerelem izzásával a szemében. Nosztalgia nyilallt Jordanbe a veszteségérzet fájdalmával keveredve, hiszen az a lány az erdei tisztásról már nincs sehol. Tony végre észrevette, hogy Jordan ott áll a falnál. – Hawk – szólt oda tréfásan –, gondolod, hogy azért lassulok, mert öregszem? A terem másik végén Alexandra hátrapördült, arca fagyossá vált. – Remélem, nem – felelte Jordan ridegen. – Idősebb vagyok nálad – tette hozzá, majd Alexandra felé fordulva így szólt: – Mivel korábban végeztem, úgy gondolom, előbbre hozhatnánk a megbeszélésünket. Az előző napi ellenséges hangnemhez képest most kifejezetten udvariasnak és tárgyszerűnek hatott Jordan hangja. Alexandra kissé megkönnyebbülve, de azért éberen vetett egy pillantást saját testhez álló ruhájára, és tévesen úgy ítélte meg, hogy jelentős hátrányba kerülne a férfival szemben, ha ebben az öltözékben, felhevült arccal, rendezetlen hajkoronával kellene tárgyalnia. – Előbb átöltöznék – mondta. – Nem szükséges. Mivel nem akart ilyen csekélységen huzakodni, amikor sokkal nagyobb horderejű kérdéseket kell megvitatniuk, Alexandra hűvös udvariassággal fejet hajtott a férfi kívánsága előtt. Feszült csendben vonultak le a dolgozószobába, s közben próbálta összeszedni magában mindazt, amit el akar mondani. Jordan, becsukva maguk mögött a dupla ajtót, megvárta, amíg Alexandra helyet foglal a cifra faragványokkal díszített, masszív tölgyfa íróasztal körül elhelyezett karosszékek egyikében. Jordan nem ült le az íróasztal mögé, ehelyett az asztal szélére telepedett, s lazán lóbálta lábát, olyan módon, hogy nadrágja szövete szinte súrolta Alex bricseszét. Örökkévalóságnak tűnt, amíg végre megszólalt. Hangja nyugodt volt és ellentmondást nem tűrő: – Két „kezdésünk” volt eddig: az egyik a nagyanyám házában egy évvel ezelőtt, a másik tegnap, ebben a házban. A körülmények folytán egyik sem bizonyult túl szerencsésnek. Ez ma a harmadik – s egyben az utolsó – kezdet számunkra. Néhány percen belül dönteni fogok a jövőnket illetően. Előtte azonban szeretném hallani, mit szól ehhez... – mondta, s a háta mögé nyúlt, felemelt egy papírlapot az asztalról, és higgadtan átnyújtotta Alexandrának. Alexandra kíváncsian vette át a papírt, rápillantott, majd olyan szikrázó haragra gerjedt, ami csaknem kilökte őt a karosszékből. A papírlapon Jordan számos olyan „megkérdőjelezhető tevékenységet” sorolt fel, beleértve a Roddyval folytatott párbajgyakorlatot, a lóversenyzést a Hyde Parkban, azt a kínos kalandot, amikor Lord Marbly megpróbálta őt Wiltonba csábítani, és számos más „csínytevést”, amelyek relatíve ártalmatlanoknak tűntek, de így, csokorba szedve, valóságos vádiratként hatottak. – Mielőtt döntenék a jövőnk felől – folytatta Jordan szenvtelenül, tudomást sem véve a csodaszép arcon fellángoló haragról –, azt gondolom, úgy tisztességes, ha megadom az esélyt, hogy cáfolatát adja a listán szereplő bármelyik tényállásnak, illetve, hogy magyarázatot fűzzön mindehhez, amennyiben ilyen magyarázat a rendelkezésére áll. Alexandra egész teste megremegett a fékezhetetlen haragtól, lassan felemelkedett a székéről, keze ökölbe szorult. Álmában sem gondolta volna, hogy a férfi odáig meg az arcátlanságban, hogy még ő meri kritizálni Alexandra viselkedését. Hiszen ahhoz az életvitelhez képest, amelyet Jordan megengedett magának, Alexandra valóban ártatlan, mint a ma született bárány. – Ez az egész undorító, képmutató, arrogáns...! – tört ki Alexandrából elementáris erővel, és óriási önfegyelemre volt szüksége, hogy megfékezze elszabaduló indulatait. Felszegte állát, és egyenesen
JUDITH MCNAUGHT
143
VARÁZSLAT
belenézett a férfi enigmatikus szemébe, majd hirtelen felismeréssel nekivadult élvezetet talált abban, hogy egyszerűen beismerje az egész – durván eltúlzott – bűnlajstromot. – Bűnös vagyok – jelentette ki bőszülten. – Bűnös, minden egyes jelentéktelen, ártatlan, ártalmatlan incidensben, amely ezen a listán szerepel. Jordan csak bámulta a szilaj szépséget, az ékszerként csillogó vad szemeket, a visszafojtott szenvedélytől hullámzó kebleket, és a férfi dühe lassan csodálattá alakult át: lenyűgözte őt ennek a viharos vallomásnak az őszintesége és bátorsága. Alexandra azonban még nem fejezte be: – Hogyan merészel maga egy ilyen vádirattal szembesíteni engem, és hogy képzeli, hogy ultimátumot adhat a jövőmre nézve! – kiáltotta, és még mielőtt a férfi reagálhatott volna, Alex érintési távolságon kívülre került, sarkon fordult és elindult az ajtó felé. – Jöjjön vissza! – parancsolt rá Jordan. Alexandra megpördült, fényes hajzuhataga egy tomboló vízesés csillogó hullámaiban és fodraiban omlott bal vállára. – Visszajövök! – biztosította Jordant felbőszültén. – Csak tíz percet kérek! Jordan hagyta menni, s szemöldökét összevonva komoran bámult a becsapódó ajtóra. Nem számított ilyen heves reakcióra. Voltaképpen nem is tudta pontosan, mit várt ennek a listának a bemutatásától, azon kívül, hogy valamiképp meg akarta nyugtatni magát: a nő legfeljebb ezekig a „csínytevésekig” ment el a távollétében. Igazából ez volt az egyetlen, amit tudni akart, de amire nem mert egyenesen rákérdezni: együtt hált-e Alexandra valakivel, amíg ő távol volt. Jordan felmarkolt egy iratköteget az íróasztaláról, valami szállítmányozási szerződést, és szórakozottan olvasgatni kezdte, hogy elüsse az időt, amíg Alexandra visszatér. Ez a lista, ismerte be magának, nem volt túl fényes ötlet. Hogy mennyire nem, az igazából pár perccel később derült ki, amikor Alexandra beviharzott az ajtón, anélkül, hogy engedélyt kért volna a belépésre, és lecsapott egy papírlapot Jordan íróasztalára, közvetlenül a férfi mellé. – Mivel ön vádpontokat óhajt cserélni, és alkalmat kínált a cáfolatra – mondta dühödten –, én is megteszem önnek ugyanezt a szívességet, mielőtt közlöm önnel az én ultimátumomat a jövőnket illetően. Jordan kíváncsi pillantása felesége felhevült, gyönyörű arcáról az asztalon fekvő papírlapra tévedt. Félretette a szállítmányozási szerződést, intett Alexandrának, hogy üljön le, és kezébe vette a listát. Mindössze tizenhat szó szerepelt rajta. Nyolc név. A korábbi szeretőinek a neve. Félretette a listát, elgondolkodva Alexre nézett, de nem szólt semmit. – Nos? – szólalt meg Alexandra végül. – Talált valami pontatlanságot a listán? – Igen, egyet – válaszolt Jordan vérlázító nyugalommal –, és számos kihagyást. – És miben hibáztam? – kérdezte Alexandra, némiképp összezavarodva a férfi szemében felvillanó oda nem illő vidámságtól. – Maryanne Winthrop „y”-nal írja a keresztnevét, nem „i”-vel. – Köszönöm a nélkülözhetetlen információt – vágott vissza Alexandra. – Ha egyszer netán arra az elhatározásra jutnék, hogy a hölgyet csiricsáré nyaklánccal kívánnám megajándékozni, amelyről mindenki tudja, hogy öntől származik, akkor feltétlenül helyesen fogom ráírni a nevét a névjegykártyára. Jordan a szája sarkában megjelenő halvány kis mosollyal értékelte a humort, miközben Alexandra felemelkedett székéről – egy büszke, haragos istennő, aki eddig eltörpülni látszott egy sötét, arrogáns emberóriás árnyékában. – Most pedig, hogy elismerte bűnösségét, én fogom megmondani magának, hogyan határoztam a jövőnk alakulásáról – jelentette ki Alexandra diadalmasan, s lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy kordában tartsa őrült haragját. – A házasságunk semmissé nyilvánítását fogom kezdeményezni! A kemény szavak végigsöpörtek a termen, visszacsapódtak a falakról, és hosszan visszhangoztak a fülsiketítő csöndben. Jordan pókerarca azonban meg sem rezdült. – Semmissé nyilvánítását – ismételte a férfi némi szünet után. Mint amikor a tanár egy abszurd retorikai állítást próbál elmagyarázni a gyengébb képességű diáknak, Jordan szelíd hangon így folytatta: – Megengedi nekem, hogy adjak néhány hasznos tanácsot elhatározása kivitelezéséhez? A férfi átkozott nyugalma végképp kihozta Alexandrát a sodrából: legszívesebben sípcsonton rúgta volna Jordant.
JUDITH MCNAUGHT
144
VARÁZSLAT
– Nem tartok rá igényt. Hamarosan értesülni fog elhatározásom jogi hátteréről a... megfelelő személytől, aki az efféle ügyeket intézi. – Ügyvédre gondol? – sietett készségesen a segítségére Jordan. – Tudniillik azok intézik „az efféle ügyeket”. Alexandra haragja a tetőfokára hágott ettől a vállveregetően fensőbbséges stílustól, Jordan azonban rátett még egy lapáttal: – Számos kiváló ügyvédet tudnék önnek ajánlani a saját jogi szakértőim közül. Ez a felháborító ajánlat oly mértékben lekezelő volt, hogy Alexandrának könny gyűlt a szemébe. – Hát ennyire könnyen becsapható futóbolond benyomását keltettem magában két évvel ezelőtt? – kérdezte fájdalmas suttogással. – Ennyire ostobának tart, hogy a maga ügyvédjétől fogok tanácsot kérni magamnak? Jordan összevonta a szemöldökét, és számos meglepő felismerésre eszmélt rá hirtelenjében. Először is: a bátorság és a mindent félresöprő elszántság csodálatra méltó megnyilvánulásai ellenére Alexandra nyilvánvalóan könnyekkel küszködik. Másodszor: a merész, ártatlan és elbájoló lány, akit feleségül vett, lenyűgöző egzotikus szépséggé érett, de mindeközben a makacs és tüzes lázadó hajlam nemkívánatos vonásait is magában hordozza. Végül pedig – és ez a felismerés volt talán a leginkább zavarba ejtő – legalább olyan fizikai vonzerőt gyakorol rá a lány, mint egy évvel azelőtt. Sőt! Annak sajnos a sokszorosát. Jordan higgadtan válaszolt: – Pusztán megpróbáltam volna megkímélni önt egy meglehetősen kellemetlen és teljességgel hiábavaló tortúrától, amely önre várna valamely ismeretlen – és feltehetően indiszkrét – ügyvédi irodában. – Nem lesz hiábavaló! – De az lesz! – állította Jordan magabiztosan. – A házasságot elháltuk, vagy már elfelejtette? A pimasz emlékeztető arra az éjszakára, amikor Alexandra meztelenül és teljes odaadással feküdt a férfi karjaiban, túl sok volt a nő amúgy is túlfeszített idegeinek. – Nem vagyok szenilis – vágott vissza, és a férfi szemében felszikrázó nevetés arra ösztökélte Alexandrát, hogy minden eszközzel megpróbálja lerombolni ezt az átkozott, ördögi nyugalmat, s nyomban közölte, hogy milyen módon szándékozik elérni a semmissé nyilvánítást. – A házasságunk már csak azért is érvénytelen, mert nem szabad akaratomból és nem jó szántamból mentem feleségül magához. Ahelyett azonban, hogy Jordannek inába szállt volna a bátorsága, még vidámabban nézett vissza rá. – Ha ezt elmondja egy ügyvédnek, az ott helyben halálra fogja nevetni magát. Ha egy házasság pusztán attól érvénytelen, hogy a menyasszony nem önszántából ment férjhez, akkor a londoni előkelő társaság majdnem minden házaspárja jelen pillanatban bűnös kapcsolatban él. – Engem nemcsak köteleztek erre – erősködött Alexandra –, hanem kényszerítettek, becsaptak és elcsábítottak! – Jó, akkor keressen egy ügyvédet, mondja el neki, de ne felejtsen repülősót vinni magával, mert az újraélesztéshez szükség lesz rá! Alex ekkor döbbent rá, hogy a férfinak valószínűleg igaza van, s ettől szinte elállt a szívverése. Az elmúlt negyedórában minden felgyülemlett haragját és keserűségét rázúdította Jordanre – akiből mindez a legcsekélyebb érzelmi reakciót sem váltotta ki –, és most Alex úgy érezte, mintha mindentől megfosztották volna. Beleértve a reményt és a gyűlöletet is. Kiürült. A férfira emelte tekintetét, és úgy nézett rá, mint egy vadidegenre, mint az emberi faj egy ismeretlen példányára, akihez semmi, de semmi köze. – Ha a semmissé nyilvánítást nem tudom elérni, akkor elválok. Jordan állkapcsa megfeszült, mert hirtelen rádöbbent, hogy Tony nyilvánvalóan hazudott, amikor az egymás iránti „családi” érzésekről papolt. – Csakhogy ezt a beleegyezésem nélkül nem teheti meg – mondta hidegen. – Azt pedig felejtse el, hogy hozzámegy Tonyhoz. – Nem szándékozom feleségül menni Tonyhoz! – lángolt fel Alex olyan indulattal, hogy Jordan ettől nyomban meg is könnyebbült kissé. – És nem akarok a maga felesége sem maradni. Jordan lényegesen jobb hangulatba került attól a kijelentéstől, hogy Alexandra nem akar hozzámenni Tonyhoz, s most már indulat nélkül fürkészte felesége arcát. – Bocsásson meg, ha ostobán reagáltam, de eléggé meglepett, hogy semmissé kívánja nyilváníttatni a házasságunkat. – Kétségkívül meglepte, hogy létezik olyan nő ezen a földkerekségen, aki esetleg nem tartja önt ellenállhatatlannak – jegyezte meg Alexandra epésen.
JUDITH MCNAUGHT
145
VARÁZSLAT
– És emiatt akarja a házasságunkat semmissé nyilváníttatni? Mert nem tart ellenállhatatlannak? – Azért akarom semmissé nyilváníttatni – nézett egyenesen a férfi szemébe Alexandra, majd udvarias hangon folytatta, mely teljességgel ellentétben állt a szavaival –, mert nem szeretem önt. Jordan hitetlenkedve rámosolygott. – Ön nem ismer engem eléggé ahhoz, hogy ne szeressen! – kötekedett Jordan. – Ó, dehogynem! – felelte Alex komoran. – És éppen ezért nem maradok a felesége. – Pedig nincs más választása, szívszerelmem. Az alkalmi, üres kedveskedéstől újra kigyúltak a harag lángjai Alex arcán. Pontosan ez a felszínes flörtölés hozta ki a sodrából a legjobban; a férfi most nyilván azt várja tőle, hogy a lába elé omoljon. – Ne nevezzen engem a „szívszerelmének”! Bármi áron, de kiszabadulok ebből a házasságból. És vegye tudomásul, igenis van választási lehetőségem – jelentette ki a pillanat hevében. – Hazamegyek Morshamba, és... és veszek ott egy házat. – És miből óhajtja kifizetni azt a házat? – kérdezte Jordan szárazon. – Csak mert pénze az nincs hozzá. – De van! Amikor összeházasodtunk, azt mondta, hogy nagyobb összeget helyezett el a számlámon. – Amit ön mindaddig használhat – tisztázta a kérdést Jordan – amíg én jóváhagyom a költekezését. – Milyen kényelmesen megoldotta – mondta Alex maró gúnnyal. – Kölcsönadta a pénzt saját magának. Ez az értelmezés meglehetősen közel állt az igazsághoz, úgyhogy Jordan csaknem elnevette magát. Hosszan belenézett a vad kék szemekbe, nézte a kipirult arcot, és azon tűnődött vajon mitől tudta őt ez a lány kezdetektől fogva megnevettetni – vajon mitől támadt benne ez az emésztő, csillapíthatatlan vágy, hogy birtokolja és dédelgesse ezt a teremtést, s közben arra is vigyázzon, nehogy megtörje a lelket. Óriásit változott az elmúlt egy év során, de még így is sokkal jobban illik hozzá, mint bármely nőszemély, akit valaha is találhat magának. – Ez az egész vita a jogi kérdésekről óhatatlanul is felhívta a figyelmemet arra, hogy vannak bizonyos törvényes jogaim, amelyeket az elmúlt egy év során nem gyakorolhattam – mondta s karjánál fogva elkapta a lányt, és erősen a combjai közé húzta. – Nincs magában semmi illem... – tiltakozott Alexandra s csapkodva próbált kiszabadulni a szorításból. – Az unokafivére jegyese vagyok! Jordan mélyről jövőn felnevetett: – Ez aztán a meggyőző érv! – Nem akarom, hogy megcsókoljon! – figyelmeztette Alexandra ádáz dühvel a férfit, és tenyerét a mellkasának feszítve próbálta ellökni magától. – Hát ez bizony sajnálatos – válaszolt a férfi halkan és kőkemény mellkasára vonta Alexandrát, átkarolta, s a lány alkarját kettejük teste köze szorítva valósággal csapdába ejtette –, ugyanis éppen azt óhajtanám kipróbálni, képes vagyok-e még felhevíteni önt – Csak az idejét vesztegeti! – kiáltotta Alexandra, félrefordítva a fejet, fuldokolva a megalázottságtól, hogy ilyen nyersen emlékeztetik őt arra a pillanatra, amikor a férfi csókjától elalélva nyíltan elárulva, hogy szíve és teste áttüzesedett. Ha hinni lehet a szóbeszédnek Jordan Townsende csókjai Anglia női lakosságának legalább a felénél bizonyítottan jelentős testhőmérséklet-emelkedést képesek előidézni. – Naiv gyerek voltam akkor. Most viszont felnőtt vagyok és más férfiakkal is csókolóztam azóta, akik legalább olyan jól csinálják, mint maga. Sőt, jobban! Jordan azzal torolta meg ezeket a szavakat, hogy szabad kezének ujjaival beletúrt a súlyos hajfürtökbe Alex nyakszirtjénél, és durván hátrarántotta a fejét. – És hány férfival kísérletezett? – kérdezte, miközben megfeszült egy izom az állkapcsán. – Tucatnyival! Százzal! – fuldokolt Alexandra. – Ez esetben – folytatta kíméletlenül – eleget tanulhatott ahhoz, hogy engem is felhevítsen! Mielőtt Alexandra válaszolhatott volna, a férfi szája lecsapott az ajkára, és dühödt birtoklásvággyal tapadt rá, ajka előre-hátra mozgott, könyörtelenül. Büntető csók volt ez, mely semmiben sem hasonlított Tony gyengéd ajakérintéséhez, sem ahhoz a pár lopott csókhoz, melyet a szerelmes udvarlók némelyikével váltott, eljutva ezzel a szabadosság általa engedélyezett végső határáig. Ez a csók azonban egyikhez sem hasonlított, mert a könyörtelenségén túl egyfajta követelőző rábírás is volt benne, ragaszkodás ahhoz, hogy csókolja őt vissza, szinte minden tagadáson túl – ígéret arra, hogy ha megadja magát, a csók átalakul gyengédséggé és valami egészen mássá. Alexandra érezte a csöndes ígéretet, felfogta, anélkül, hogy tudta volna, miként, és egész testében remegni kezdett a félelemtől és a sokkhatástól, ahogy a férfi szája alig észrevehetően kezdett lágyulni, ajka
JUDITH MCNAUGHT
146
VARÁZSLAT
összeolvadt Alex ajkával, lassú, kutató mozgással felfedezőútra indult, sürgetve őt, hogy viszonozza a csókot. Egy elakadó lélegzet sóhaja a hátuk mögött Jordant arra késztette, hogy engedjen a szorításon, Alexandra megpördült, mire Jordan annál erősebben szorította magához a testét, s közben mindketten megpillantották a halálra rémült Higginst, aki éppen három férfit kísért a könyvtárterembe, közöttük Lord Camdent. A főkomornyik és a három vendég megtorpant. – Bocsánatáért esedezem, kegyelmes uram! – omlott össze Higgins, s arcvonásai első ízben mutattak mély zavarodottságot, amióta Alexandra ismerte őt. – Úgy értelmeztem az utasítását, hogy amikor a gróf úr megérkezik, azonnal szóljak... – Negyedóra múlva csatlakozom az urakhoz – mondta Jordan a három barátjának. Az urak távoztak, de előtte Alexandra elkapta még derűs ábrázatukat, és a megalázottság dühével fordult Jordan felé. – Azt fogják hinni, hogy újabb negyedórát töltünk csókolózással! – fakadt ki. – Remélem, elégedett, maga... – Elégedett? – szakította félbe Jordan, és felderült, ahogy újra szemügyre vette ezt a szilaj, ismeretlen, vadul kívánni való fiatal nőt aki egykoron gyermekies csodálattal nézett fel rá parázsló kék szemével. Eltűntek a rakoncátlan fürtök. Eltűnt a gyermeki rácsodálkozás a szeméből. Eltűnt az ártatlanul pajkos leányzó, akit feleségül vett. Helyette itt volt ez az elragadó ifjú szépség a maga kiszámíthatatlan temperamentumával, s aki iránt Jordan ellenállhatatlan irracionális vágyat érzett, hogy megszelídítse, és ugyanolyan engedelmessé tegye, amilyen egykoron volt. – Elégedett? – ismételte meg a kérdést. – Ezzel a szánalmas kifogással egy csók miatt? Aligha. – Nem erre gondoltam! – kiáltotta Alexandra elkeseredetten – Három nappal ezelőtt oltárhoz vezetett egy másik férfi. Van fogalma arról, mennyire bizarrnak találhatta ez a három ember a helyzetet, hogy itt csókolózom magával? – Kétlem, hogy bármi, amit teszünk, valaha is „bizarr” színben tűnne fel bárkinek is – felelte Jordan derűs iróniával. – Különösen azok után, hogy szemtanúi lehettek, amint berontok a maga esküvőjére, hogy megszakítsam a ceremóniát. Most első ízben jutott eszébe Alexandrának, mennyire komikus lehetett az előkelő társaság szemében – és mennyire kínos Jordannek – az egész jelenet, és Alex végre kicsiny elégtételt érzett, ami nyomban tükröződött is az arcán. – Gyerünk, nevessen csak! – biztatta a férfi keserűen figyelve hogyan küzd Alex azért, hogy megőrizze hűvös tartózkodását – Pokolian mulatságos volt, igaz? – Nem volt az – helyesbített Alexandra, és aggályosan megőrizte arca komolyságát. – ott, a helyszínen semmiképpen. – Nem volt mulatságos – értett egyet Jordan, majd lusta lefegyverző mosoly suhant át napbarnított arcán. – Látnia kellett volna saját magát, milyen arcot vágott, amikor megfordult az oltárnál és megpillantott engem. Mintha kísértetet látott volna. Ott az oltárnál egy másodpercre Alexandra valóban úgy festett, mint amikor valaki megpillant valakit, aki a szívének végtelenül kedves, és mérhetetlen öröm árasztja el – Jordan így emlékezett a pillanatra. – Maga meg olyan volt, mint egy haragvó isten – mondta Alexandra, s közben nyugtalanul érzékelte, hogy a férfi delejes csábereje elkezd sugározni. – Nevetségesnek éreztem magam. Alexandra kelletlenül, de kétségkívül némi csodálattal vette észre a férfiban az önirónia képességét, s ez a felismerés, ha csak egy pillanatra is, feledtette vele mindazt, amit a férfiról megtudott. Visszapörgött az idő, és Jordan megint az a mosolygós, lenyűgöző, ellenállhatatlanul jóképű férfi volt, akihez annak idején feleségül ment, akivel évődött, és akivel játékos párbajt vívott az erdei tisztáson. Nem véve tudomást a másodpercek múlásáról, Alexandra belemélyedt ebbe a merész, delejező, acélszürke szempárba, miközben bódult elméje véglegesen és a maga teljességében elfogadta, hogy a férfi valóban él – hogy ez az egész nem egy álom csupán, amely ugyanúgy véget ér, mint ahogy a korábbi álmokból rá kellett ébrednie a valóságra. És bármilyen hihetetlen, ez az ember az ő férje. Legalábbis ebben a pillanatban. Annyira elveszett a saját gondolataiban, hogy némi időbe tellett, amíg észrevette, hogy a férfi pillantása az ajkára szegeződik, karja körülöleli őt, és közel húzza izmos testéhez. – Nem! Én...
JUDITH MCNAUGHT
147
VARÁZSLAT
Jordan a tiltakozást éhes, vad, izgató csókkal fojtotta el. Átmenetileg megfosztva a dühtől, mely ellenállását táplálta, Alexandra áruló teste elvesztette ridegségét, és a józan ész figyelmeztető sikolyát elnyomta a zakatoló szív lüktetése és a megrázó gyönyör, hogy újra férje erős karja öleli át, azé a férfié, akit hosszú időn át halottnak hitt. Nagy férfikéz simult a nyakszirtjére, hosszú ujjak simogatták, dédelgették a tarkóját, míg a másik kéz a hátát simogatta, lassan birtokba véve egész testét. A férfi forró ajkának érintése, a megkeményedő férfitest érzékelése, mindez olyannyira fájdalmasan, szívszaggatóan, vibrálóan ismerős volt számára, hiszen álmaiban ezerszer végigélte. Tudta, hogy a tűzzel játszik, de hagyta a csókot megtörténni – csak most az egyszer hagyta, hogy a férfi szájának, kezének, testének tiltott, elröppenő öröme a hatalmába kerítse. De nem viszonzott semmit – ahhoz nem volt bátorsága. Jordan eltávolodott az ajkától, és meleg csókot nyomott a halántékára. – Csókoljon meg! – suttogta, s lehelete forró lüktetést küldött szét Alex ereiben. – Csókoljon meg! – unszolta hízelegve, és csókokkal borította Alex arcát, majd a nyak és a fül érzékeny hajlataiba kalandozott. Kezét a súlyos hajzuhatagba csúsztatta, Alex arcát felfelé fordította, hogy a szemébe nézhessen, incselkedve és kihívóan. – Elfelejtette, hogyan kell csinálni? Alex belehalt volna inkább, semhogy megerősítse a férfi hitét abban, hogy ő lett volna az egyetlen férfi, akivel az elmúlt tizenöt hónapban csókolózott. – Nem – mondta megremegve. A férfi félig nyitott ajka újra Alexéhez közelített, és újabb hosszú fürkésző csók következett. – Csókoljon meg, hercegnő! – sürgette rekedt hangon, s megint csókokkal borította a halántékát, a fülét, az arcát. – Tudni szeretném, hogy tényleg olyan jó-e, mint amire emlékeztem. A fájdalmasan szívbe markoló felismerés, hogy nemcsak ő, hanem a férfi is annak a néhány hajdani csóknak az emlékéből élt, több volt, mint aminek Alexandra ellen tudott állni. Alex halk, kétségbeesett nyögéssel felé fordította a fejét, ajkuk találkozott és Alex keze a férfi mellkasára csúszott. Jordan szája rézsútosan az ajkára tapadt, és ezúttal a női ajkak megadták magukat az erőteljes mégis gyengéd csóknak, lassan szétnyíltak az érzéki nyomás alatt, és ez volt az a pillanat, amikor a férfi nyelve behatolt, hogy teljességgel birtokba vegye és felfedezze a száját. A vágy, a zavar és a sóvárgás viharos tengerébe veszve Alexandra érezte, hogy a férfi keze rézsútosan a gerince alsó részére téved szorosabban magához húzza őt, de ahelyett, hogy ellenállt volna kezét a férfi vállára csúsztatta, és elomló testével akaratlanul hozzáidomult a kemény férfitesthez. Remegés futott végig az izmos férfitesten, Jordan karja megfeszült, még szorosabb abroncsot vonva köré keze a mellére tévedt, hüvelykujja a megkeményedett mellbimbót dörzsölte, s nyelve közben alámerült a szájpadlásában, újra és újra egyre vadabb, egyre izgatóbb és szaporább ritmusban, a tiltott vágyakozás őrületébe kergetve Alexandrát. A bódító, végtelen csók a hátát szüntelenül simogató férfikéz provokatív melege, majd a melleket birtokba vevő tenyerek, a lábak és combok feszes keménysége, melyek intim módon nyomultak Alexandra combjai közé, megtették hatásukat a maguk pogány mágiájával. Alexandra visszacsókolt, meghozza olyan perzselő hévvel, amilyet annak idején, az első közös együttlétükkor érzett, csak éppen a félénk bizonytalanságot ezúttal legyőzte a vágy, hogy magához kapcsolja őt, és ha rövid időre is, de átadja magát annak az érzésnek, hogy ő testesíti meg mindazt, amire valaha is vágyott az életben. Jordan csak azt tudta, hogy a nő, akit a karjában tart, jóval nagyobb hévvel viszonozza a csókját, mint valaha, és ez megsemmisítő hatást gyakorolt kiéhezett testére. Amikor Alex nyelvének hegye közeledett, hogy ajkát megérintse, Jordan magához rántotta a testet, szájába szívta a nyelvet, miközben a vágy futótűzként söpört végig a testén, lüktető véráramlatot küldve ágyékába. Jordan a vad vágy ellen küzdve, hogy azonnal a szőnyegre döntse Alexandrát, és ott helyben magáévá tegye, elszakította ajkát az övétől, hosszan s szaggatottan vette a levegőt, majd lassan kilélegzett. Nyilvánvaló, hogy a felesége igen sokat tanult a csókolózás művészetéből, amíg ő a börtönben senyvedett, állapította meg magában sötéten. Alexandra, lassan ébredezve a vágy ködéből, hosszan belenézett a férfi hipnotikus szemébe, kábán figyelte a színek és hangulatok váltakozását a szenvedély füstös sötétségétől a megszokott talányos ezüstös fényekig, és érezte, hogy a valóság lassan visszatér. A férfi keze még mindig Alexandra nyakszirtjén pihent, és bőrének tüzes érintése egyetlen üzenetet közvetített: hozz lázba! Büszkeség és megelégedettség futott végig Alexandrán, amikor rájött, hogy voltaképpen éppen ezt cselekedte. Ajka öntudatlanul provokatív mosolyra derült. Jordan szeme összeszűkült az elégedett mosoly láttán, majd állkapcsa megfeszült, leengedte karját, és hátralépett.
JUDITH MCNAUGHT
148
VARÁZSLAT
– Minden elismerésem – mondta kurtán, és Alexandra figyelte, ahogy a férfi szeszélyes hangulata hirtelen újabb nyilvánvaló és rémisztő fordulatot vesz. – Ön valóban sokat tanult az elmúlt év során. Egy évvel ezelőtt, emlékezett vissza Alexandra sértett önérzettel, naiv, szánalmas fruskának tekintette őt a férfi. Alex ekkor könnyed, művi mosolyt erőltetett az arcára, és így felelt: – Egy évvel ezelőtt ön kínosan naiv teremtésnek tartott engem. Most meg amiatt panaszkodik, hogy már nem vagyok az. Magának nem könnyű a kedvében járni. Jordan, hogy tovább gyötörje Alexet, nem tagadta, hogy valóban naivnak gondolta őt. – Azt pedig, hogy miként tehet a kedvemre, megbeszéljük ma éjszaka az ágyban, miután visszatértem White szalonjából. Ezzel egyidejűleg – folytatta kérlelhetetlen, parancsoló tónusában mintha ediktumot hirdetne – néhány dolgot világossá kívánok tenni ön előtt Először is: a semmissé nyilvánítás szóba sem jöhet. Ugyanez vonatkozik a válásra. Másodszor: nincs többjátékos párbajozás nincs több parádézás ebben a bricseszben, amelyet most visel, nincs több lóversenyzés a parkban, és egyetlen férfival sem jelenhet meg a nyilvánosság előtt rajtam kívül. Világosan beszéltem? Más férfival nem mehet társaságba, kizárólag velem! Alexandrából újra kitört a felháborodás: – Kinek képzeli magát? – kiáltotta ingerülten, s újfent megállapította magában, hogy ez az ember semmit sem változott az elmúlt két év alatt. Továbbra is el akarja őt rekeszteni a külvilágtól. Semmi kétség, meg mindig Devonba akarja őt telepíteni. – Én pontosan tudom, hogy ki vagyok, Alexandra – felelte Jordan fenyegetőn. – Azt azonban kevésbé tudom, hogy ön kicsoda! Most már végképp nem! – Biztos vagyok benne, hogy nem tudja – felelte Alexandra csöndesebben, mert közben igen bölcsen visszafogta magát attól, hogy idő előtt jelezze visszautasítási szándékát. – Ön azt gondolta, hogy egy szolgálatkész, rajongó nőszemélyt vesz feleségül, aki remegve lesi minden apró kívánságát, igaz? – Igen, valahogy úgy – felelte Jordan keményen. – Hát, ezt nem kapta meg – De meg fogom kapni! Alexandra felszegett fejjel sarkon fordult, és szándékosan elmulasztotta a kötelező tiszteletadást. – Téved, kegyelmes úr – mondta, és elindult az ajtó felé – A nevem – közölte a herceg élesen – Jordan. Alexandra megtorpant és félig visszafordult, finom ívű szemöldökét színlelt meglepetéssel felvonta, arca diadalmasan felfénylett. Volt idő, amikor égett a vágytól, hogy keresztnevén szólíthassa a férfit ekkor azonban nagy élvezettel utasította vissza a felkínált lehetőséget. – Tisztában vagyok vele – mondta higgadt ellenszegüléssel majd hozzátette: –, kegyelmes úr! Miután ilyen egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem kíván élni a bizalmas megszólítás adta lehetőséggel, megfordult, és elindult az ajtó felé, s közben érezte, hogy a férfi tekintete szinte lyukat fúr a hátába, és csak azért imádkozott, nehogy remegő térde meginogjon a mérhetetlen idegességtől, amelyet minden erejével igyekezett leplezni. Ám mielőtt még a kezét a kilincsre tette volna, megdörrent a mély baljós férfihang – Alexandra! Önkéntelenül is visszarándult. – Igen? – nézett hátra a válla fölött. – Gondolja meg alaposan, mielőtt elkövetné azt a hibát, hogy szembeszegül az utasításaimmal. Meg fogja bánni, higgye el nekem. A selymes hangba csomagolt jeges fenyegetés ellenére Alexandra felszegte az állát: – Befejezte? – Igen. Küldje be Higginst, ha távozott. A főkomornyik említése eszébe juttatta Alexandrának saját szolgálói siralmas helyzetét, és hirtelen megpördült, végső összetűzésre szánva el magát: – Legközelebb, ha bosszút akar állni rajtam valami képzelt kis sérelem miatt, ne a szolgálóimon torolja meg, ha kérhetem. Ez a két szelíd idős ember, akit maga ma reggel kizavartatott a konyhába, számomra a legközelebb áll ahhoz, amit apának neveznek. Penrose tanított meg horgászni és úszni. Filbert saját kezűleg fabrikált nekem babaházat, később tutajt épített, és megtanított vitorlázni. Nem tűröm el magától, hogy durván bánjon velük, vagy, hogy megalázza őket... – Szóljon Higginsnek – szakította félbe Jordan ridegen –, hogy helyezze át őket oda, ahová ön kívánja, kivéve az előcsarnokot!
JUDITH MCNAUGHT
149
VARÁZSLAT
Ahogy az ajtó becsukódott Alex mögött, Jordan leült a karosszékébe, sötét szemöldökét komoran összevonva mélyen elgondolkodott. Végrehajtotta, amit tervezett, vagyis közölte Alexandrával a szabályokat, amelyekhez mostantól fogva tartania kell magát, és Jordan biztos volt afelől, hogy felesége engedelmeskedni fog. A gondolat, hogy egy nő szembeszegüljön vele, különösen egy ilyen fiatal teremtés, aki nemrég még nyíltan rajongott érte, elképzelhetetlen volt számára. Azonkívül a csaknem fékezhetetlen testi vágy, amelyet a nő ébresztett benne, s ami pár perccel azelőtt még őt magát is meglepte, nyugtalanította, sőt bizonyos aggodalommal töltötte el Jordant – nos, lássuk be, ez a fékezhetetlen vágy nyugodtan írható az egyéves kényszerű önmegtartóztatás számlájára. Alexandra soha nem lesz az a szolgálatkész hitves, akiről álmodott, de tüzes szelleme bőséges kárpótlást nyújt ezért, gondolta Jordan. Unatkozni soha nem fog mellette, az biztos, emellett Alex nem hazug és nem gyáva. Az elmúlt fél órában Alex letett eléje egy listát Jordan szeretőiről, és őszintén színt vallott a saját viselkedéséről az elmúlt két évben. A nő egyszerre bosszantó, ámulatba ejtő és szexuálisan izgató – nem, unatkozni bizonyosan nem lehet mellette. Felkapott egy lúdtollat az íróasztaláról, szórakozottan megpörgette az ujjai között, s a komor arckifejezés lassan halvány mosollyá szelídült. Úristen, milyen imádni való volt az a haragos szem, amely zöld lángokat lövellt, és az alabástromarc, amelyet rózsásra színezett az indulat. Mindaddig, amíg rendesen viseli magát, élvezheti mindazt az előnyt, melyet Hawthorne hercegnőjének pozíciója kínál, döntötte el magában Jordan. Addig, amíg tartja magát a... Higgins jelent meg az ajtóban John Camdennel a nyomában. – Feltételezem – mondta John vigyorogva –, sikerült kielégítő módon dűlőre jutnod a feleségeddel. – Rendesen fogja viselni magát – mondta Jordan fensőbbséges magabiztossággal. – Ez esetben talán lesz kedved velünk tartani White-hoz ma este? – Ott leszek – ígérte Jordan, majd az urak bányavállalattal kapcsolatos közös ügyeik tárgyalásába kezdtek.
JUDITH MCNAUGHT
150
VARÁZSLAT
Huszonkettedik fejezet
Alexandra Jordan dolgozószobájából egyenesen az előcsarnokba sietett, ahol közölte a főkomornyikkal, hogy Penrose és Filbert mostantól nem korlátozható a konyhai munkára, majd barátságosan megkérte Higginst, hogy mindkettejüket küldje be hozzá a nappaliba, és mosolyt erőltetve az arcára elhagyta a helyiséget. A napfényes nappali a maga élénksárga színeivel és kerti panorámájával mindig felderítette Alexandra lelkét, e napon azonban, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, a mosoly, melyet a személyzet kedvéért erőltetett magára, nyomban eltűnt az arcáról. Az energikusság, amelyet odakinti határozott lépteivel mutatott, ugyancsak alábbhagyott, ahogy lassan az ablakhoz sétált, és üres tekintettel kibámult a kertre. Úgy érezte magát, mintha egy hadseregnyi óriással csatázott volna az elmúlt percekben. És veszített. Szégyenérzet és félelem kerítette hatalmába, ahogy arcát tenyerébe temette és kétségbeesetten szembesült a borzalmas igazsággal: testileg semmivel sem érzéketlenebb Jordan Townsende-del szemben, mint egy évvel azelőtt. Ó, a haragjával képes dacolni, de nem úgy a mosolyával és a csókjával. Az édes erőszak, amely ebből a csókból árad, rombolva söpör végig a testén, a lelkén, s behatol a szívébe. Minden tapasztalat és rafinéria ellenére, amelyre az elmúlt hónapokban szert tett, mindannak ellenére, amit megtudott róla, Jordan Townsende még ma is ugyanúgy átforrósítja minden porcikáját, gúzsba köti a vágyakozás szoros csomóival, pontosan úgy, mint amikor tizenhét éves éretlen fruskaként a csapdájába esett. A történtek ellenére mosolya még mindig meglágyítja őt, csókjai felélesztik benne a vágyakozás tüzét, hogy aztán megadja magát a férfi akaratának. Csüggedt sóhaj hagyta el Alexandra ajkát, ahogy homlokát az ablaktábla sima, hűvös felületének támasztotta. Attól a pillanattól kezdve, hogy előző nap elhagyták a székesegyházat, Alexandra teljességgel bizonyos volt abban, hogy többé nem támadnak fel benne ezek az érzések a férfi iránt. Aztán elég volt hozzá egyetlen mosoly, egy csók, egy érintés, hogy ez a „bizonyosság” tévesnek bizonyuljon. A férfi ugyanolyan hatást gyakorol rá, mint annak idején. – Édes istenem! – fohászkodott hangosan, miféle ördögi varázslat van ebben a férfiban, amellyel így megbabonázza a nőket? Még őt is, aki pedig már semmilyen illúziót nem táplál magában azzal kapcsolatban, hogy a férfiban bármiféle gyöngéd érzés lakozna iránta. Mi van ebben az emberben, ami azt az érzést kelti Alexandrában, hogy valami rendkívüli teljesítményt ért el, ha sikerül mosolyt csalnia a férfi arcára, vagy megnevettetnie őt? És miért kell még mindig küzdenie az ellen az ostoba érzés ellen, hogy valami csoda folytán egy napon mégis jelent majd valami különöset ennek a férfinak – hogy majd ő lesz az, aki meglágyítja, megszelídíti, és kiűzi a cinizmust a tekintetéből? Semmi kétség, minden nőben hasonló érzéseket ébreszt: ha nagyon igyekeznek, akkor majd jelentenek neki valami többletet a vetélytársakhoz képest; semmi kétség, ez az oka annak, hogy még a legtapasztaltabb, legrafináltabb kacér nők is kifordulnak, önmagukból, csak hogy a kedvében járjanak. Alexandra azonban még hozzájuk képest is nagyobb veszélyben van, ő ugyanis a felesége ennek az embernek. És ezen az éjszakán Jordan többet akar a feleségétől egy csóknál. „Azt, hogy miként tehet a kedvemre, megbeszéljük ma éjszaka az ágyban.” Az ágyban, ma éjjel... az ágyban... Áruló gondolatai már el is kezdték visszapörgetni a szívfájdító emlékeit annak a hajdani éjszakának a fogadóban, és Alexandra dühödten megrázta a fejét, és megpróbált nem venni tudomást a forróságról, amely testét elöntötte. Nem, nem teheti meg, nem engedi be az ágyába se ma éjjel, se máskor. Hogy képzeli ez az ember, hogy csak úgy visszasétál az életébe, és befekszik az ágyába, anélkül, hogy legalább úgy tenne, mintha udvarolna egy kicsit, ahogyan az előkelő urak – amit Alex ekkor már tapasztalatból tudott – mégiscsak teszik. Jordan soha nem vette a fáradságot magának, hogy udvaroljon neki, figyelmeztette magát Alexandra keserűen. De ami őt illeti, ő erre bizonyosan nem kapható, úgyhogy Jordan kereshet magának éjszakára másik ágyast a tucatnyi londoni szeretője közül, azok – a pletyka szerint – amúgy is bármikor mohó odaadással
JUDITH MCNAUGHT
151
VARÁZSLAT
fogadják „gyengéd érzelmeit”. Semmi kétség, múlt éjjel is ezt tette a férfi. Majdnem biztos, hogy a szeretőjénél volt. Ma este meg egy másik kis kaland után óhajtana bemászni az ő ágyába. Ez a gondolat annyira felbőszítette Alexandrát, hogy valósággal rosszul lett tőle. Levette kezét az arcáról, körülnézett az élénk színű, kellemes szobában, mintha menekülési utat keresne. Ahhoz, hogy megőrizze ép eszét és józanságát – villant át rajta a gondolat –, valahogyan, valamilyen úton-módon el kell menekülnie innen. Tőle! Nem akar átélni még egy érzelmi összeomlást! Nyugalomra van szüksége. Békére, nyugalomra és normális életre. London és az újonnan szerzett barátok elhagyásának gondolata fájdalommal töltötte el, de vigaszt jelent majd a béke és a nyugalom, valahol messze innen. A Morshamba való visszatérés gondolata, mely akkor fogant meg benne, amikor előző nap Melanie-val beszélt a gyötrelmeiről, most új és még vonzóbb lehetőségnek tűnt fel – a szülőfalu képe úgy lebegett a szeme előtt, mint egy biztos rév, mely hívogatóan várja. De ha valóban meg akarja találni a visszautat régi életéhez, akkor nincs értelme tovább vesztegetnie az időt és várni a sors kegyeire. A sors, tűnődött Alexandra, soha nem volt megbízható szövetségese. A sors kényszerítette őt arra, hogy feleségül menjen egy olyan férfihoz, aki nem akarta őt, és aki ráadásul egy pernahajder. A sors hozta vissza ezt az embert az életébe, és a sors most azt várja tőle, hogy alázatosan vesse alá magát egy olyan férfi szeszélyeinek, aki nemcsak pernahajder, hanem egy arrogáns, érzéketlen zsarnok is. Saját kárán volt kénytelen megtanulni, hogy a nők nem egyebek használati tárgyaknál, s különösképpen vonatkozik ez a felsőbb osztálybeliekre, akiket vérvonal alapján választanak a férfiak, mint a kancáikat, hogy gondoskodjanak a megfelelő arisztokrata örökösről, majd amikor eleget tettek a dolguknak, kicsapják őket a legelőre, mint a lovakat, ő azonban nem egy gyámoltalan, felsőbb osztálybeli nő, emlékeztette magát Alexandra öntudatosan. Tizennégy éves korától megfelelően gondoskodott magáról, az anyjáról, a házukról, és két idősebb szolgálójukról is. Felnőtt nőként tehát minden bizonnyal képes lesz visszatérni korábbi életéhez, sőt most már sokkal jobban fogja irányítani azt. Azt fogja tenni, amire nagyapja biztatta egykoron: gyerekeket tanít majd olvasásra, írásra. Tisztes módon házasságot köt, és a helybeliek nyilván nem fogják őt kiközösíteni az illemszabályok ellen elkövetett hajdani vétke miatt. De ha még ezt is tennék, Alexandra elég szívós ahhoz, hogy akár kitaszítottként is megállja a helyét, amíg megbocsátanak neki. Mindenképpen jobb lesz az úgy, mint ez a mostani élet, melyben tollpiheként sodorja őt a sors és egy durva, megfékezhetetlen ember szeszélye. Itt az ideje, határozta el szilárdan, hogy kezébe vegye a sorsát, és kijelölje a megfelelő irányt. Az utóbbi elég egyszerűnek látszott, tekintve, hogy csak egyetlen út állt előtte: a visszaút. Hazatér, és a saját életének ő lesz a gazdája. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, mindenekelőtt el kell tántorítania nemkívánatos férjét attól az abszurd elhatározástól, hogy ragaszkodjon ehhez a házassághoz. És persze pénz is kellene. Ez utóbbi aggasztotta a leginkább. Annyi pénze volt mindössze, amennyit Tony az utolsó negyedévre járadékként kiutalt, de ez nem elég ahhoz, hogy házat béreljen, tűzifát vásároljon télire, és beszerezze mindazt, amire neki, Filbertnek és Penrose-nak szüksége lesz addig, amíg a konyhakertet felélesztik. Szóval, legalább tízszer annyi kellene, mint amennyije van. Eladhatná az ékszereket, melyeket a hercegnőtől és Tonytól kapott, de hát azok családi ereklyék, és valójában nem is az övéi. Az egyetlen értékesebb darab, amely valóban az övé, a nagypapa órája. Azt fogja eladni, döntött Alexandra, s rettentő fájdalom hasított a szívébe. De akkor is el kell adnia, méghozzá hamar, nem vesztegetve az értékes időt. Az idő – ezt is meg kellett tanulnia – Jordannek dolgozik, neki azonban ellensége. Ha túl sok az idő, és a testi közelség – gondolta rémülten –, megint Jordan karjában köt ki. Most, hogy volt már terve, kissé jobban érezte magát. Az asztalhoz lépett, ahol mindig ki volt készítve a tea, hogy miután Tonyval befejezték a vívótréninget, letelepedjenek mellé pihenni. Töltött magának egy csészével, és e pillanatban megjelent a két hűséges idős szolgáló a szobában. – Jaj, Miss Alexandra, ördögi hálót fontak maga köré – kiáltotta Filbert minden formalitás és köntörfalazás mellőzésével nyomban a lényegre térve, miközben rövidlátó szemével Alexandra arcát fürkészte vastag okuláréján át. A szemüveget Alexandra vásárolta neki, s azóta összehasonlíthatatlanul jobban látott a derék vénember. Kezét csaknem kifacsarva az aggodalomtól, leült az asztalhoz Alexandrával szemben – ahogy a régi szép időkben tette, amikor még „egy család” voltak Morshamban. Penrose Filberttel szemben foglalt helyet, és előrehajolva feszülten figyelt, hogy hallja, amit Filbert mond.
JUDITH MCNAUGHT
152
VARÁZSLAT
– Hallottam, amit a herceg mondott önnek tegnap – folytatta Filbert a jajveszékelést –, amikor kettesben maradtak. Mondtam is Penrose-nak: ez az ember nagyon durván bánik önnel, vagy egyszerűen nem méltó, hogy az ön férje lehessen. Ez a színtiszta igazság. Mit fogunk most csinálni? – tette hozzá aggodalmasan. Alexandra ránézett a két idős emberre, akik felnevelték őt, vigasztalták bánatában, ott voltak mellette élete minden nehéz órájában, és bágyadtan elmosolyodott. Tudta jól, hogy hazudni nem érdemes nekik – fizikailag meggyöngültek ugyan, de szellemileg elég friss mindkettő. Igaz ugyan, hogy nem vágott úgy az eszük, mint a régi időkben, amikor nem létezett olyan trükk, amellyel be lehetett volna csapni őket. – Vissza akarok térni Morshamba – jelentette ki Alexandra, és fáradtan kisimított egy hajfürtöt a homlokából. – Morsham! – suttogta Penrose áhítattal, mintha azt mondaná: Mennyország. – Csakhogy ehhez pénz kell, s ami nekem van, az mindösszesen az utolsó negyedéves járadékom. – Pénz! – mondta Filbert komoran. – Annak mindig szűkében voltunk, Miss Alexandra. Még amikor a papája élt, hogy átkozott legyen az a hűtlen... – Elég! – vágott közbe Alexandra határozottan. – Halottról vagy jót, vagy semmit! – Véleményem szerint – jelentette ki Penrose emelkedett utálattal – elég sajnálatos, hogy ön megmentette ennek a Hawthorne-nak az életét. Nem a merénylőjét kellett volna lelőnie, hanem őt magát! – És azt követően – tett rá egy lapáttal Filbert – egy karóval át kellett volna döfnie a szívét, hogy ez a vámpír ne térhessen vissza halottaiból, mint ahogy most visszajött, hogy megkeserítse az ön életét! Ez a vérszomjas beszéd egyszerre borzongatta meg és késztette nevetésre Alexandrát. Aztán kijózanodott, mély levegőt vett, és ellentmondást nem tűrő elszántsággal a hangjában így fordult Penrose-hoz: – A nagyapám aranyórája ott van a fiókban az ágyam mellett. Azt akarom, hogy vigye el a Bond Streetre, és adja el egy ékszerésznek, annak, amelyik a legtöbbet kínálja érte. Penrose tiltakozni akart, de látva a makacs elhatározást úrnője kicsi arcán, vonakodva bólintott. – Máris induljon, Penrose! – tette hozzá Alexandra fájdalmas hangon. – Még mielőtt meggondolnám magam. Miután Penrose távozott, Filbert átnyúlt az asztalon, és eres, öreg kezét Alexandráéra helyezte. – Penrose-zal félretettünk egy kisebb összeget az elmúlt húsz év során. Nem túl sok... tizenhét font és két shilling... – Nem! Szó sem lehet róla! – vágott közbe Alexandra a leghatározottabban. – Maguknak szükségük van erre a... Higgins méltóságteljes lépéseinek zaja visszhangzott végig az előcsarnokon, s közeledett a reggeliző szalon felé, mire Filbert meglepő fürgeséggel talpra szökkent. – Higginsnek vörös posztó, ha baráti beszélgetésen kap minket – fűzött szükségtelen magyarázatot mozdulatához Filbert, miközben felkapta Alexandra sárga asztalkendőjét a teáscsésze mellől, és nagy buzgalommal söpörgetni kezdte a nem létező morzsákat az asztalról. Erre a jelenetre nyitott be Higgins a reggelizőszalonba, hogy bejelentse: Sir Roderick Carstairs óhajtja tiszteletét tenni őkegyelmességénél. Pár perccel később nyújtott léptekkel megjelent Roddy, helyet foglalt a reggelizőasztalnál, kegyes bólintással jelezte Filbertnek, hogy tölthet a teából, majd vígan belekezdett Hawknál tett előző esti látogatása „finom részleteinek” ecsetelésébe. Alexandra, félbeszakítva a meghökkentő előadást, félig felemelkedett székéről, és vádlón a férfira kiáltott: – Maga mondta el rólam ezeket a dolgokat? Maga? – Ne nézzen már úgy rám, mintha szellemet látna, Alex – mondta Roddy unott nemtörődömséggel, miközben kevéske tejet töltött a teájához. – Azért mondtam el neki az egészet, hogy biztosan tudomást szerezzen róla, hogy ön a londoni báli szezon első számú csillaga, így amikor felfedezi majd – és biztos lehet benne, erről is értesülni fog –, hogy ön milyen kapós lett a londoni elit köreiben, akkor lehervadjon az az önelégült vigyor Jordan képéről. Melanie felkeresett tegnap, és ugyanezt javasolta, de addigra magam is ugyanerre a következtetésre jutottam, és el is mentem Hawkhoz. Mit sem törődve Alexandra döbbent arckifejezésével Roddy élénken folytatta: – És azért is tettem ezt, mert látni akartam az arcát, amikor meghallja a hírt, jóllehet nem ez volt az elsődleges célom, mint az imént említettem már. Tulajdonképpen – mondta Roddy, és belekortyolt a teájába, majd visszahelyezte a sévres-i porceláncsészét a csészealjra – azzal, hogy tegnap este odafáradtam a Mount Streetre, hogy mindezt elmondjam neki, életem első igazán nemes cselekedetét hajtottam végre. Attól tartok,
JUDITH MCNAUGHT
153
VARÁZSLAT
intő jelnek kell ezt tekintenem, ami arra figyelmeztet, hogy jellemgyengeség mutatkozik nálam, és ezért önt hibáztatom. – Engem? – kérdezett vissza Alexandra, s csaknem elszédült a meghökkenéstől. – Miféle jellemgyengeségről beszél? – Nemeslelkűségről, kedvesem. Amikor ön rám néz azzal a csodálatos nagy szemével, gyakran olyasfajta ijesztő érzésem támad, hogy ön valami jobbat és kifinomultabbat lát bennem, mint amit én, amikor tükörbe nézek. Tegnap este az a különös érzés tört rám hirtelen, hogy valami jót kellene cselekednem, és ezért átsiettem Hawkhoz, hogy nemes szándéktól vezérelve megvédjem az ön nemes büszkeségét. Elég émelyítő volt számomra ez a jótékonykodás, ezért is zúgolódom miatta – mondta Roddy, és olyan képet vágott hozzá, ami valóban arra utalt, mintha undorodna saját magától, mire Alexandra kénytelen volt mosolyát a saját teáscsészéje mögé rejteni. – Sajnos nagylelkű cselekedetem alighanem hiábavalónak bizonyult. Tartok tőle ugyanis, hogy Jordan rám se hederített, annak ellenére, hogy visszataszító módon csaknem egy órán át fecsegtem neki. – Emiatt egy pillanatig se nyugtalankodjék, alaposan odafigyelt önre – jegyezte meg Alexandra. – Ma reggel átnyújtott egy bűnlajstromot ugyanezekkel a vétkekkel, és beismerő vallomást vagy cáfolatot követelt tőlem. Roddy szeme elkerekedett a gyönyörűségtől. – Igazán? Sejtettem, hogy sikerült bogarat ültetnem a fülébe, de Hawk esetében soha nem lehet biztosra menni. És ön beismerte a bűnöket, vagy tagadta? Alexandra túlságosan feszült és nyugtalan volt ahhoz, hogy ülve maradjon, letette a csészéjét, és bocsánatkérő pillantással felállt, izgatott léptekkel az ablak mellett álló kis kanapéhoz sietett, és teljesen fölöslegesen megigazgatta a sárga, virágdíszes párnákat. – Természetesen beismertem. Roddy megfordult a székén, s nagy érdeklődéssel tanulmányozta a hercegnő profilját. – Akkor e pillanatban feltehetően nem éppen rózsás a hangulat az újraegyesült ifjú pár között. Alexandra szórakozottan megrázta a fejét, mire a férfi szélesen elvigyorodott. – Azt bizonyára észrevette már, hogy a társaság tűkön ül, hogy láthassa, amint Hawk legendás bűvereje újra megadásra kényszeríti önt. A fogadások e pillanatban négy az egyre teszik, hogy a Queen's Race napjára ön ismét rajongó hitveseként jelenik meg a nyilvánosság előtt. Alexandra megpördült, és dühödt rémülettel meredt a férfira. – Hogyan? – nyögte émelyegve, mert nem tudott hinni a fülének. – Miről beszél? – Fogadásról – felelte Roddy velősen. – Négy az egyhez teszik, hogy a szalagját Hawk karjára helyezi, és neki szurkol majd a Queen's Race-en. Igen családias hangulatban. Alexandra nem hitte volna, hogy létezik olyan undor, amely ekkor kezdett felgyülemleni benne. – Az emberek ilyesmikre fogadnak? – Természetesen. A Queen's Race napján hagyomány, hogy a hölgyek úgy tüntetik ki szívük választottját, hogy kalapjukról leveszik a szalagot, és választottjuk karjára kötik, így kivannak jó szerencsét és győzelmet. A közönség előtt zajló szeretetnyilvánításnak ezt a módját a társaság, úgy vélem, azért pártolja különösképpen, mert utána hosszasan lehet csámcsogni az unalmas téli hónapokban hogy ki kinek a szalagját viselte. Az ön esetében, mint mondtam négy az egy ellen teszik, hogy rá fogja kötni Hawk karjára a szalagját. Alexandra figyelme egy pillanatra elterelődött a nagyobb problémájáról a kisebbre, és gyanakodva méregette Roddyt. – Mondja, és ön kire fogadott? – Még nem tettem meg a tétemet. Arra gondoltam, előbb benézek magukhoz, hogy kiszimatoljam a légkört, és utána ugrom be White-hoz. Finomkodva megtörölte ajkát a szalvétával, felállt, kézcsókkal bókolt, majd kihívóan rákérdezett: – Nos, kedvesem, mi légyen? Kimutatja gyengéd érzelmeit hitvesének szeptember hetedikén azzal, hogy megajándékozza őt a színes szalagjával? – Természeten nem! – válaszolta Alexandra, és megborzongott meg a gondolattól is, hogy egy olyan embernek hízelegjen a nagy nyilvánosság előtt, akiről mindenki tudja, hogy szemernyit sem törődik vele. – Biztos benne? Nem szeretnék elbukni ezer fontot.
JUDITH MCNAUGHT
154
VARÁZSLAT
– A pénze biztos helyen lesz – mondta Alexandra keserűen majd leroskadt a virágos kanapéra, és maga elé meredt. A férfi már majdnem az ajtónál volt, amikor Alex hangosan utána szólt, és úgy ugrott fel a kanapéról, mintha a párnák lángba borultak volná, örömteli nevetéssel sietett a meghökkent arisztokrata felé. – Roddy, maga csodálatos! Briliáns! Ha nem volnék, férjnél esküszöm, magát választanám! Roddy nem szólt semmit erre a váratlan bókra, de szemöldökét felvonva némi aggodalommal fürkészte az ifjú hölgyet. – Kérem, nagyon kérem, megtenne nekem egy apró szívességet? – kérte Alex kedvesen. – Mi volna az? Alexandra mély levegőt vett, mert még maga sem hitte, hogy a sors ilyen tökéletes megoldást kínál számára reménytelennek tűnő helyzetében. – Megtenné, kérem, hogy... hogy egy nagyobb összeggel fogad a nevemben? Roddy mulatságosan meghökkent arcán lassan felderengett, hogy kezdi felfogni, miről is lenne szó, majd határtalan derű kerítette hatalmába. – Azt hiszem, semmi akadálya. De mondja, tudja állni a fogadási összeget, ha veszít? – Nem veszíthetek! – felelte Alexandra kitörő örömmel. – Ha jól értettem, amit az imént mondott, ahhoz, hogy nyerjek, mindössze annyit kell tennem, hogy elmegyek a Queen's Race-re, és nem kötöm rá a szalagomat Hawk karjára, igaz? – Igen, csupán ennyi a teendője. Alexandra alig tudta magában tartani izgalmát, tenyerét összecsapva mohón fürkészte Roddy tekintetét. – Ugye, Roddy, megteszi értem? El sem tudja képzelni, mennyire fontos ez nekem. Kaján mosoly suhant át a férfi arcán. – Természetesen megteszem – felelte, és új keletű tisztelettel nézett a hercegnőre. – Soha nem volt túl nagy barátság az ön férje és közöttem, ahogy ezt már ön is nyilván kitalálta. Alex értetlen mosolyát látva Roddy fáradtan felsóhajtott. – Ha a férje megtette volna nekem azt a szívességet, hogy „halva” marad, és Tony elhalálozna anélkül, hogy fiúörököst nemzene, én, illetve az utódaim lennénk a következő Hawthorne hercegek. Ön ismeri Tony öccsét, Bertie-t: gyöngécske fiú, hálni jár belé a lélek, pedig még csak alig húszéves. Nem lesz hosszú életű. Úgy tudom, valami születési rendellenesség... Alexandra, akinek mindeddig sejtelme sem volt róla, hogy Roddy ilyen magas helyen következik a felmenő ági rokonságban, lassan ingatta a fejét. – Azt tudtam, hogy ön rokonságban áll velünk, úgy értem, a Townsende családdal, de azt hittem, ez valami távoli kapcsolat, negyed vagy ötödfokú unokatestvér. – Az is. Csakhogy Jordan, illetve Tony apjának kivételével az összes többi Townsende-nek valami döbbenetes pechje van az utód nemzésben: fiút nem tudnak produkálni, csak lányokat, és azt se túl sokat. A férfiak a mi családunkban elég korán halnak, és nem vagyunk túl szaporák az utódnemzésben, habár – tette hozzá Roddy megpróbálva szándékosan zavarba hozni Alexandrát – nem arról van szó, hogy ne próbálkoznánk szorgalmasan. – A beltenyészet átka, attól tartok – jegyezte meg Alexandra és ezzel nyomban sikerült palástolnia zavarát, amelyet Roddy szeretkezésre utaló iménti szavai keltettek. – Tudja, ugyanez a helyzet a skót juhászkutyák esetében is. Az egész fajtára ráférne egy alapos vérfrissítés, máskülönben hamarosan mind vakarózni kezd a füle mögött és kihullik a szőre. Roddy hátravetett fejjel harsányan felnevetett. – Szemtelen fruska – mondta vigyorogva. – A jóságos nézésével mintha háromig sem tudna számolni, közben meg teljesen bolondot csinál az emberből. Ezt szépen megtanulta, de nem bánom, csak így tovább – biztatta Alexet, majd élénken hozzátette: – De vissza az üzlethez! Mennyit akar feltenni a fogadásra? Alexandra az ajkába harapott, mert nem akarta túlzott mohóságával megkísérteni Fortuna istenasszonyt, aki végre-valahára rámosolygott. – Kétezer fontot... – kezdte, de megszakította a mondatot, mert Filbert, aki Roddy mögül figyelt, hirtelen hangos köhögésbe kezdett majd a torkát köszörülve jelentőségteljesen valami ilyesmit hallatott: – Khm! Alexandra vidám tekintettel pillantott először Filbertre aztán Roddyra, s hamar módosított: – Kettőezer-tizenhét fontot... – Khm! – jött ki Filbertből megint. – Khm! – Kettőezer-tizenhét font – helyesbített újra Alexandra engedelmesen – és kettő shillinget.
JUDITH MCNAUGHT
155
VARÁZSLAT
Roddy, aki persze rögtön felfogta, mi folyik itt, lassan megfordult es elismerő pillantást vetett az inasra, akiről Alexandra pár héttel korábban elmesélte, hogy gyerekkorától mellette szolgál. – És az ön neve? – kérdezte elnyújtva, miközben gőgös vidámsággal tekintett Filbertre. – Filbert, uram. – Ön volna, ha jól sejtem, a tulajdonosa a tizenhét fontnak és a két shillingnek? – Igen, uram. Én és Penrose. – És ki az a Penrose? – Az alkomornyik – felelte Filbert, majd magáról megfeledkezve haragosan hozzátette: –, vagyis a volt alkomornyik, mivel nemes őkegyelmessége ma reggel volt szíves lefokozni őt. Roddy szórakozottan a távolba meredt. – Milyen végtelenül megindító – mormolta, majd gyorsan összeszedte magát és előírásszerűen meghajolt Alexandra előtt: – Gondolom, ma este nem lesz jelen Lindworthyék bálján? Alexandra tétovázott egy röpke pillanatig, majd pajkos kis mosollyal így felelt: – Mivel a férjemnek ma este más irányú elfoglaltsága van, nem látom be, miért is ne... De hisz ez fantasztikus! – ujjongott magában Alexandra. Csodával határos módon hamarosan annyi pénz üti a markát, amennyiből legalább tíz évig élhet kényelmesen Morshamban. Életében először megtapasztalhatja a függetlenség, a szabadság ízét, márpedig a szabadság maga az üdvözülés. Édes és isteni. Mámorítóbb, mint a bor. Máris merésszé, csaknem vakmerővé vált tőle. Szeme túláradó gyönyörűségtől ragyogott, amikor azt mondta: – És, Roddy, ha még mindig van kedve próbára tenni a vívótudományát, a holnap reggel, azt hiszem, kiválóan alkalmas volna rá. És hívjon bárkit nézőnek. Hívja ide az egész világot! Roddy most először nyugtalannak látszott. – Az a baj, hogy még a mi drága Tony barátunk is, aki pedig hagyta, hogy ön a saját feje után menjen, megtiltotta, hogy vívhassunk önnel. Márpedig Tony tiltásához képest most már sokkal rosszabb a helyzet, és tartok tőle, az ön férje igencsak mogorván fogadná, ha híre menne... – Sajnálom, Roddy – visszakozott Alex nyomban –, igazán nem akarnám önt kellemetlen helyzetbe hozni... – Én ön miatt aggódom, drága gyermekem, nem magam miatt. Én nem vagyok veszélyben. Hawk engem nem fog párbajra hívni, – annál mindketten civilizáltabbak vagyunk, semhogy megalázzuk magunkat egy ilyen nyilvános csetepatéban. Másfelől azonban – tette hozzá Roddy kertelés nélkül – biztos vagyok benne, hogy hamarosan keres valamilyen ürügyet ahhoz, hogy négyszemközt megpróbáljon leszámolni velem. De ne aggódjon! – tette hozzá abszolút hidegvérrel. – Meg tudom védeni magam a saját két kezemmel. Annak dacára, amit ön netán gondolna rólam, kemény férfiút rejt e finom úri öltözet – mondta, és gáláns csókot nyomott Alexandra kézfejére, majd szárazon hozzátette: – Keresni fogom önt ma este Lindworthyék bálján. Ahogy Roddy távozott, Alexandra mindkét karját a gyomra köré fonta, és hangos nevetésre fakadt. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – nézett fel a díszes mennyezetre, és hálát rebegett Istennek és a sorsnak. Roddy oldotta meg a probléma első felét azzal, hogy felhívta figyelmét a pénzforrásra, ő pedig rájött saját magától a megoldás második felére: Jordan Townsende, ahogy Alex az elmúlt két napban alaposan megfigyelte olyan ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy feltétlen, megkérdőjelezhetetlen és azonnali engedelmességet követeljen mindenkitől beleértve saját feleségét is. Ő nem az az ember, aki eltűrné, hogy bárki ellenszegüljön, legyen az férfi, nő vagy szolga. Ebből pedig Alexandra ujjongva levonta a következtetést – szabadságának nyilvánvaló kulcsa az ellenszegülés. Számos azonnali és égbekiáltó lázadási mód jutott eszébe, amellyel a férfit kihozza a sodrából, nevetségessé teszi zsarnoki módszereit, és ami a legfontosabb, a lehető legvilágosabban a tudomására hozza, hogy messze a legkényelmesebb megoldás számára, ha Alexandrát mielőbb eltávolítja az útjából, sőt mi több, az életéből. – Őkegyelmessége nem fog örülni, ha úrnőm fogadni mer ellene, vagy bálba megy ma este – szólalt meg Filbert tiszteletlenül majd aggodalmaskodva hozzátette: – Hallgatóztam, és hallottam mit mondott önnek. Alexandrából kitört a nevetés, és átkarolta a derék öreg szolgálót. – Soha nem szerez tudomást a fogadásról – magyarázta jókedvűen. – Ha meg nem örül annak, hogy bálba megyek, hát istenem! Legfeljebb visszaküld Morshamba. Vagy elválik tőlem! – felelte Alexandra, s könnyed léptekkel megindult az ajtó felé. Vidám kis dalt dúdolgatott, s így szökdécselt le a hallba, majd fel a hosszú lépcsősoron. Két hónap múlva, amikor besöpri a fogadásból származó nyereséget, egyszerűen csak kisétál innen, faképnél hagyja Jordan Townsende-et, és gazdag nőként éli tovább az életét Morshamban.
JUDITH MCNAUGHT
156
VARÁZSLAT
Különös örömmel töltötte el a tudat, hogy saját ötletéből gazdagszik meg – és hogy Jordan soha nem fog rájönni, hogyan tett szert a pénzre. Jordan éppen a látogatóitól búcsúzott dolgozószobája ajtajában, amikor megpillantotta a lépcsőn felfelé szökdelő feleségét. Milyen szép hangja van, nyugtázta Jordan halvány kis mosollyal. Csodás hang! És a csípő ringása! Igazán csábos. Nagyon csábító!
Az egész délutánját beragyogó önbizalom csak tovább nőtt, amikor az öltözőasztalnál állt, és a kandallópárkányra helyezett órára pillantott. Másfél órával ezelőtt, amikor Jordan belépett a nagy hálószobába, amely szomszédos volt Alex szobájával, hallotta, amint a férje közölte az inassal, hogy az aznap estét White-nál tölti. Huszonöt perccel ezelőtt Jordan valóban el is ment. White szalonja nem messze esett Lindsworthyék palotájától, és hogy a lehető legkisebbre csökkentse az összetalálkozás kockázatát, Alexandra úgy vélte, az a leghelyesebb, ha elegendő időt hagy Jordannek az út megtételére, és ő csak később indul el otthonról. Alexandra úgy számolt, hogy Jordannek addigra meg kellett érkeznie, és odafordult a középkorú francia szobalányhoz, akit egyébként az idős hercegnő alkalmazott kifejezetten Alex miatt. – Jó leszek így, Marie? – kérdezte tündökölve, s közben persze tudta, hogy soha nem ragyogott ilyen fényesen. – Eláll majd a szavuk, kegyelmes asszony – válaszolta Marie mosolygósan és teljes meggyőződéssel. – Ettől félek – kuncogott Alex, ahogy szemügyre vette magát a tükörben. Lélegzetelállítóan gyönyörű citromsárga ruhadísz borult a vállaira, apró kis pliszékben, melyek átlósan keresztezték a ruhaderekat, kiemelve a keblek csábos domborulatát, hogy aztán a nyakvonalnál merész V alakú kivágásban végződjenek. Keskeny csípőjét vízszintesen futó, széles pliszék ölelték át, melyek légies könnyedséggel fodrozódtak szoknyává. A ruhához illő kesztyűi egész alkarját befedték, s csak könyök fölött öblösödtek ki; gyémántok csillogtak a nyakán, s finom gyémántindák kandikáltak ki a fülénél. Fényes haja elegáns kontyba-csavarva; a súlyos hajköteget vastag gyémánttekercsek fonták át művészi elrendezésben. Hajviseletének tiszta egyszerűsége kiemelte finom metszésű arcát, s még nagyobb hangsúlyt adott fiatalságának, s egész megjelenése ebben a drámaian megformált ruha-összeállításban a tökéletességhez közelített. Alexandra felkapta gyöngyökkel díszített kis retiküljét, és vidáman odaszólt szobalányának: – Ne várjanak rám, Marie. Az éjszakát egy barátom házában töltöm. Ez persze nem fedte tökéletesen a valóságot, de Alexandrának nem állt szándékában Jordan Townsendedel újra szeretkezni, és erre az éjszakára legalábbis ezzel a tervvel igyekezett kibújni házastársi kötelezettségei alól.
White szalonja, Anglia legelőkelőbb úri kaszinója, mit sem változott azóta, hogy Jordan több mint egy éve elsétált széles, boltozatos ablakai előtt. És mégis, ahogy ezen az estén belépett e különös szentélybe, mintha valami finom változást érzékelt volna. Más volt, valahogy mégis ugyanaz: alacsony asztalok körül kényelmes fotelek, amelyekben az ember hátradőlhetett, lazíthatott, s közben mellékesen vagyonokat veszthetett vagy nyerhetett a lapjárás szeszélyétől függően. A nagy könyv, melyben a fogadásokat regisztrálták – White szerencsejátékosainak bibliája –, ott feküdt megszokott helyén. Igaz, aznap este a szokottnál nagyobb sereglet vette körül – ezt Jordan nyomban észrevette, amint hosszú léptekkel haladt előre. – Hawthorne! – kiáltott egy szívélyes hang, talán túlságosan is szívélyesen, s a fogadókönyv körül hajlongók hirtelen kiegyenesedtek, majd sietve Jordan köré csoportosultak. – Jó, hogy ismét köztünk! – mondta Lord Hurly, s kezet rázott Jordannel. – Ez igazán pompás, hogy újra itthon, Hawk! – erősített rá valaki más, és a barátok, ismerősök nem győztek a közelébe férkőzni, hogy megszorongathassák a kezét. Egy kicsit talán túlzott ez a lelkesedés gondolta Jordan...
JUDITH MCNAUGHT
157
VARÁZSLAT
– Igyál valamit, Jordan – mondta Camden komoran, és könnyedén lekapott egy madeirás poharat az éppen arra haladó lakáj tálcájáról, hogy Jordan felé nyújtsa. Jordan visszafogott mosollyal reagált Camden szokatlan gesztusára, és visszaadta a poharat a lakájnak. – Whiskyt – mondta tömören, és megindult a nagy könyv felé. – Na, lássuk csak, miféle marhaságokra fogadnak manapság az aranyifjaink! Remélem, nem malacversenyre! – mondta, mire hat férfiú lépett elé azonnal, és félkört alkotva eltorlaszolták előle a könyvet, majd egymás szavába vágva próbálták másfelé terelni a figyelmét. – Milyen fura ma az időjárás... Miket kellett átélned... Mesélj róla... Mi van Lord Anthonyval?... A nagyhercegnőnek, nagymamádnak, hogy szolgál a kedves egészsége? Jordan nem látta, de John Camden intett a fejével a többieknek, hogy hiábavaló az embertorlasz a könyv körül, mire a férjek szolidáris köre hirtelen szétnyílt Jordan előtt. – Nagyanyám köszöni, jól van, Hurly – felelte Jordan, ahogy megindult a sorfal közepén a könyv felé. – És Tony is – tette hozzá, majd a karosszékre támaszkodva kissé előredőlt, és visszalapozott a könyvben, mint amikor valaki régi újságokat böngészik át, hogy hosszú távollét után naprakésszé váljon a világ dolgaiban. Mindennel kapcsolatban voltak itt fogadások: a következő hóvihar várható időpontjától kezdve az öreg Bascombe elsőszülött gyermekének testsúlyáig. Nyolc hónappal ezelőtt az ifjú Lord Thornton például ezer fontot tett fel arra, hogy ifjú barátjának, Stanley grófnak, két hónappal később, december 20-án gyomorpanaszai lesznek. December 19-én Thornton száz fontban fogadott Stanleyvel, hogy Stanley nem tud megenni két tucat almát egy ültében. Stanley megnyerte a fogadást. De másnap elvesztett ezer fontot. Jordan vigyorogva nézett fel a barátaira, és szárazon megjegyezte: – Látom, Stanley semmit nem változott, ugyanolyan balek maradt. Hagyományos átverések voltak ezek, melyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A körben álló hat férfiú derék atyái ugyanezt játszották annak idején, mint ahogy azok elődjei is pontosan így szórakoztak hajdanán. Jordan iménti megjegyzésére a barátoknak normális esetben hasonlóan mulatságos történetek tucatjaival kellett volna válaszolniuk, ezúttal azonban a hat férfiú zavartan mosolygott, és nem szólt semmit. Jordan kissé értetlenül nézett végig az arcokon, majd visszatért a könyv lapozgatásához. Csönd telepedett az egész teremre, még a játékasztaloktól is odafordultak, mindenki feszülten figyelt. A következő pillanatban Jordan rájött, mi az oka ennek a fura légkörnek, amely körülveszi: a májusi és a júniusi oldalak ugyanis tele voltak olyan fogadásokkal, amelyek azt latolgatták, hogy Alexandra melyik udvarlóját – és ezekből tucatszám akadt – választja végül hitvesének. Jordant bosszantották, de nem lepték meg ezek a bejegyzések és továbblapozott, mígnem rá nem bukkant arra az oldalra, amelyen a derék barátok arra fogadtak, hogy vajon a Queen's Day-i lóversenyen Alexandra ráköti-e a szalagját Jordan karjára vagy sem. Unottan végigfutotta a neveket, és látta, hogy a túlnyomó többség őrá szavazott, habár... a lap alján szerepelt pár ellenfogadás is– Carstairs például éppen tegnap tett fel ezer fontot ellene. Jellemző gondolta Jordan. A következő fogadó is ellene tett – méghozzá meglehetősen nagy és egészen fura összeget – kétezertizenhét fontot és két shillinget – Carstairs garanciájával, de valaki másnak a nevében, aki... Jordan ebben a pillanatban éktelen haragra lobbant majd fölegyenesedett, és a barátaihoz fordult: – Bocsássanak meg, uraim – mondta fojtott, gyilkos hangon. – Most jutott eszembe, hogy más dolgom is van ma este – jelentette ki, és anélkül, hogy bárkire ránézett volna, öles léptekkel kivonult a teremből. A könyv körül ácsorgó hat férfiú tehetetlen szörnyülködéssel nézett egymásra. – Carstairshez megy! – jegyezte meg John Camden baljósan mire a többiek egyetértően bólintottak. Mindannyian tévedtek. – Irány haza! – dörrent Jordan a kocsisra, és a hintóba vetette magát. Kesztyűjét hanyagul a combjára csapta, és ahogy a kocsi az Upper Brook Street 3. felé haladt, halálos nyugalommal vette sorra azokat a rendkívüli kielégülést nyújtó módszereket, amelyekkel botrányosan önfejű és makrancos feleségét örökre emlékezetesen móresre tanítja. Soha életében nem vetemedett arra, hogy egy nőt megüssön de ebben a pillanatban nem tudott elképzelni annál üdvözítőbb megoldást, mint hogy beront felesége hálószobájába, ölébe rántja, és addig fenekeli, amig csak szusz van benne. Messzemenően helyénvaló büntetés egy messzemenően gyermeteg, nyilvános ellenszegülésért!
JUDITH MCNAUGHT
158
VARÁZSLAT
És utána belöki az ágyba, és aláveti annak, amire az Isten teremtette! – ez az elhatározás fortyogott Jordanben. És amilyen hangulatban volt, valószínűleg így is cselekedett volna. Amikor azonban berontott a házba, és a lépcső felé sietett Higgins arról tájékoztatta, hogy Alexandra nincs otthon. Egy másodperccel korábban Jordan megesküdött volna arra, hogy a dühét már nem lehet tovább fokozni. Ez a hír azonban, hogy Alexandra nyíltan szembeszegült vele, holott kifejezetten ráparancsolt, hogy nem hagyhatja el a házat, forráspontig hevítette a vérét. – Küldje ide a szobalányát! – utasította Higginst olyan hangon, hogy a főkomornyik egy pillanatra megtorpant az ajtónál, mielőtt kisietett volna, hogy teljesítse a parancsot. Öt perccel később, tíz óra harminckor Jordan már úton volt Lindsworthyék felé.
Őkegyelmessége, Hawthorne hercege! – jelentette be ünnepélyesen Lindworthyék főkomornyikja. Alexandra szórakozottságában nem figyelt föl a hirtelen támadt nyüzsgésre és a bejárat felé forduló kíváncsi tekintetekre. Kecsesen lépdelt lefelé a főlépcsőn, élete legmerészebb ruhakölteményében, amellyel bizonyosan elkápráztatja az este folyamán a báli közönséget. Tökéletesen állt neki a ruha, és csodálatosan függetlennek és merésznek érezte magát ezen az estén. A lépcsősor közepe táján óvatosan körbepillantott a zsúfolt báltermen Roddyt, Melanie-t vagy az idős hercegnőt keresve. Először a hercegnőt látta meg, idősebb barátnőktől körülvéve, és nyomban meg is indult felé. A fiatalság és a kiegyensúlyozottság szikrázó, tündöklő látványát nyújtotta, szeme csillogott, akárcsak az ékszerei, melyeket viselt, s így vonult át a termen, olykor megállva, hogy fejedelmi bólintással üdvözöljön egy-egy ismerőst. – Jó estét, drága madame – köszöntötte vidáman a hercegnőt, és csókot nyomott az idős asszony pergamenszerű arcára. – Látom, jó hangulatban van, gyermekem – mondta a hercegnő, és megpaskolta Alexandra kesztyűbe bújtatott kezét. – Örülök neki – tette hozzá –, hogy Hawthorne ma reggel megfogadta bölcs tanácsomat, és elállt attól a bolond ötletétől, hogy eltiltsa önt a társaságtól. Alexandra pajkos mosollyal mélyen és tiszteletteljesen meghajolt a hercegnő előtt – mozdulata maga volt a kecses varázslat majd felszegett fejjel, hetykén kijelentette: – Nem, madame, Jordan nem fogadta meg a tanácsát. – Úgy érti, hogy... – Pontosan úgy. – Ó! Mivel Alexandra pontosan tudta, hogy a hercegnő milyen álláspontot képvisel a házastársi kötelezettségek tekintetében a lázadó magatartására adott meghökkent reakció egyáltalán nem lepte meg, és nem is szegte kedvét. Sőt ebben a hangulatában úgy érezte, hogy semmi sem szegheti a kedvét. Legalábbis a következő pillanatig, amikor is Melanie sietett hozzá, és döbbent kétségbeeséssel nézett rá. – Ó, Alex, hogy tehettél ilyet? – tört ki belőle, s még arra sem ügyelt, hogy a hercegnő ott áll mellettük. – Nincs olyan férj ebben a teremben – beleértve a sajátomat is –, aki ne akarná kitekerni a nyakadat, ha meghallja, mit tettél! Túl messzire mentél, ez már túl van azon a határon, ami rokonszenvet kelthetne. Nem teheted meg! – Miről beszélsz? – vágott közbe Alexandra, de a szíve már elkezdett figyelmeztetően kalapálni higgadtnak ismert barátnője heves kirohanásától. – A fogadásról beszélek, Alexandra, amelyet Roddyval beírattál a White-féle könyvbe! A saját nevedben! – Az én nevemben...? – kiáltott Alexandra rémült hitetlenkedéssel. – Édes istenem! Ezt nem tehette...! – Miféle fogadás? – horkant fel az idős hercegnő mogorván. – De bizony megtehette, és meg is tette! És ebben a bálteremben mindenki tud róla. – Édes istenem! – nyögött fel Alexandra ismét, csaknem aléltan. – Miféle fogadás? – mennydörögte újra a hercegnő, ám Alexandra Melanie-ra hagyta a választ. Felkapta szoknyája szegélyét megpördült, és elviharzott, hogy megkeresse Roddyt. Tucatnyi ellenséges férfitekintet követte sietős lépteit. Hosszas keresés után végül meglátta Roddyt, és gyilkos indulattal a szemében, szívében fájdalommal rárontott:
JUDITH MCNAUGHT
159
VARÁZSLAT
– Alexandra, szerelmem – mondta a férfi széles mosollyal – maga pompásabban fest, mint... A férfi felé nyúlt, de Alex elkapta előle a kezét, és haragos vádló tekintettel nézett rá. – Hogy tehette ezt velem!? – tört ki belőle keserűen. – Hogy írhatta bele a fogadást abba a könyvbe, és hogyan merészelte odaírni mellé a nevemet?! Másodízben fordult elő, amióta Roderick Carstairst ismerte, hogy a férfi arcáról egy pillanatra eltűnt a nyájas kifejezés. – Hogy érti ezt? – kérdezte mélyen sértett hangon. – Azt tettem, amit kért tőlem. Maga demonstrálni akarta a társaság előtt, hogy nem óhajt Jordan lába elé omlani, és én elhelyeztem a fogadását a lehető legjobb helyen ahhoz, hogy az érzéseiről a nyilvánosság tudomást szerezzen. És ez egyáltalán nem volt könnyű feladat – folytatta ingerülten. – Kizárólag a White Klub tagjai jegyeztethetnek be fogadást a könyvbe, éppen ezért kellett a saját nevemet is odaírnom, és garanciát vállalnom az ön... – Én azt akartam, hogy a saját nevében tegye fel nekem a tétet, és nem az enyémben, pontosan ezért kértem meg magát! – kiáltotta Alexandra teljes kétségbeeséssel. – Egy csendes, bizalmas, írásba nem foglalt úri fogadásra gondoltam! Roddy dühösen összevonta a szemöldökét, jogos sértettségét harag váltotta fel. – Ne legyen már ilyen szamár! Mi a fenét nyert volna egy „csendes, bizalmas, írásba nem foglalt” fogadásból? – Pénzt! – kiáltotta Alexandra összeomolva. Roddynak tátva maradt a szája. – Pénzt? – ismételte értetlenül. – Maga azért fogadott, hogy pénzt nyerjen? – Hát persze! – felelte Alex naivan. – Mi másért fogad az ember? Roddy úgy nézett rá, mintha az emberfaj valami egészen különös példánya állna előtte, és ennek megfelelő hangnemben kezdett magyarázni: – Az ember azért fogad, mert élvezi a győzelmet. Ön Európa egyik leggazdagabb emberének a felesége. Minek magának a pénz? A logikusnak látszó kérdés megválaszolásához Alexandrának ismertetnie kellett volna jövőbeni tervét, amelyet azonban teljességgel magánügyének tekintett. – Nem árulhatom el – mondta összetörten –, de sajnálom, hogy hibáztattam önt. Roddy bólintással nyugtázta a bocsánatkérést, majd a feléjük közelítő lakáj tálcájáról lekapott két pohár pezsgőt, s az egyiket Alexandra kezébe nyomta. – Mit gondol, van rá esély, hogy Hawk előtt titokban maradjon a fogadásom? – kérdezte Alex mohón, és észre sem vette, hogy hirtelen sokatmondó suttogás fut végig a termen. Ám Roddy figyelmét ritkán kerülte el az ilyesmi; kíváncsian körbenézett, és követte a többiek pillantását. – Nem sok esélyt látok erre – felelte szárazon, s közben hanyag kézmozdulattal a felső balkon felé mutatott, ahol Lindworthyék főkomornyikja éppen e pillanatban jelentette be dörgő hangon: – Őkegyelmessége, Hawthorne hercege! Meghökkenés és várakozás moraja hullámzott végig a tömegen, Alexandra felkapta a fejét, és halálos rémülettel pillantotta meg a talpig feketébe öltözött, magas, félelmetes alakot, aki határozott, kemény léptekkel haladt a lépcsőn lefelé. A lépcső alig tizenöt méterre volt Alexandrától, de amikor Jordan a lépcső aljára ért, a bálterem emberóceánja hatalmas hullámokban a férfi köré özönlött, és az üdvözlések zsivaja fülsiketítő kakofóniává változott. Másfél fejjel magasodott a tömeg fölé, és a sarokból Alexandra látta, hogy a férfi halvány mosollyal figyel a többiek szavára, de tekintete közben kutatva pásztázza a tömeget – félő, hogy bizony őt keresve. Alex ijedtében elejtette a pezsgőspoharát, mire Roddy felkínálta a sajátját: – Igya meg az enyémet – mondta kurtán –, szüksége lesz rá. Alexandra körbenézett, mint a róka, amikor búvóhelyet keres, hátha talál egy zugot, ahová elrejtőzhet Hawk kutató tekintete elől. De képtelen volt mozdulni, hátát a falnak vetette, és Roddy poharát gondolkodás nélkül ajkához emelve szeme hirtelen az idős hercegnő tekintetével találkozott. A hercegnő különös, egészen szúrós pillantást vetett felé, majd Melanie-hoz fordult, és gyorsan mondott neki valamit. Kisvártatva Melanie, átfurakodva a Jordant körülvevő tömegen, ott termett Alexandra és Roddy mellett. – Nagyanyád azt mondja – hadarta Melanie, amint odaért –, hogy ma este semmiképpen ne vidd túlzásba az élvezeteket, és ne aggódj, mert Hawthorne pontosan tudni fogja, mit cselekedjen, amikor észreveszi, hogy a bálteremben vagy. – Mást is mondott? – könyörgött Alexandra valami biztatás reményében.
JUDITH MCNAUGHT
160
VARÁZSLAT
– Igen – bólintott Melanie élénken. – Azt mondta, ragadjak rád, mint a kullancs, és ne hagyjalak egyedül, bármi történne is ma éjszaka. – Édes istenem! – tört ki Alexandrából. – Nem azt mondta, hogy ne aggódjak!? Roddy könnyedén vállat vont, és így szólt: – Lehet, hogy Hawk nem tud még a fogadásáról, úgyhogy ne nézzen olyan kétségbeesetten! – Nem csak a fogadás miatt aggódom – közölte Alexandra ijedten, és közben Jordant figyelte, próbálva kiszámítani az irányt, amerre a férfi elindul majd a nagy tömegből, hogy ő az ellenkező irányba menekülhessen. – Attól félek, hogy felfedezi, hogy... Valaki mondott valamit Jordannek a körülötte tolongók közül, mire Jordan arrafelé nézett, ahol Alexandráék álltak, és tekintete végigpásztázott a fal mellett állókon... tovasiklott Melanie-n, Roddyn, Alexandrán, majd visszatért, és a szeme, mint két halálos pisztolycső, megállapodott rajta. –...itt vagyok – fejezte be Alexandra a mondatot teljesen elgyengülve. Jordan tekintete egyenesen rá szegeződött, és kétséget nem hagyott afelől, hogy a legelső pillanatban, amikor módja adódik, kézre keríti feleségét a tömegben. – Azt hiszem, éppen most fedezte fel – kellemetlenkedett Roddy. Alex elkapta a szemét Hawkról, és valami biztonságos rejtekhely után kutatott. Hirtelen úgy döntött, hogy a legbiztonságosabb még mindig az, ha elvegyül a hétszáz vendég között; és megpróbál beolvadni a tömegbe, egészen addig, amíg Jordan feladja a keresését. – Vegyüljünk el, kedvesem? – javasolta Roddy, aki nyilvánvalóan ugyanerre a következtetésre jutott. Alexandra kissé megkönnyebbülve bólintott, habár az „elvegyülés” ötlete pár perccel később már korántsem tűnt olyan vonzónak, amikor elhaladt Lord és Lady Moseby, valamint Lord North mellett, akik a bálterem tükörrel borított, széltében futó fala közelében álltak. Lady Moseby kinyújtott kézzel feltartóztatta Alexandrát, és csodálattal vegyes vidámsággal így szólt: – Hallottam a fogadásáról, Alexandra. Az udvarias mosoly lefagyott Alexandra arcáról. – Ez... ez csupán egy kis tréfa volt – sietett a segítségére Melanie Camden, aki az idős hercegnő utasításának megfelelően valóban nem mozdult el Alexandra mellől. Lord North rosszallóan mérte végig Alexandrát, és kimérten megjegyezte: – Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon Hawk is ilyen mulatságosnak találja-e. – Én nem találnám annak, efelől biztosíthatom – közölte ridegen Lord Moseby, majd karon ragadta feleségét, és kurta biccentéssel arrébb vonultak, Lord North pedig nyomban követte őket. – A szentségit! – átkozódott Roddy mogorván utánuk nézve. Hosszú, elmélázó pillanat után bűnbánattal, bosszúsággal és iróniával vegyes tekintettel nézett Alexandrára. – Attól tartok, nagyon rosszat tettem magának ezzel a fogadással – mondta. – Arra természetesen számítottam, hogy a férfitársaság prűdebb tagjai kicsit: csóválják majd a fejüket. De arra nem, hogy ez a kis női lázadás ekkora felháborodást váltson ki az elit összes férfi tagjából. Alexandra alig hallotta ezeket a szavakat. – Roddy – mondta kapkodva nagyon kedves öntől, hogy mellettem maradt, de az a helyzet, hogy maga elég magas és... – És önt könnyebben észreveszik, ha itt állok ön mellett – fejezte be Roddy a gondolatot, mire Alex bólintott. – Ez esetben – mondta bűnbánóan –, engedelmével, eltűnök. – Köszönöm. – Ahhoz képest, hogy a figyelmetlenségem is hozzájárult az ön szorult helyzetéhez, a legkevesebb, amit tehetek, hogy elhordom magam – tette hozzá, és gyors meghajlással sarkon fordult, majd eltűnt a tömegben. Pár perccel később, félig háttal állva a bálteremnek, Alexandra aggódva kérdezte Melanie-tól: – Látod őt? – Nem – válaszolta Melanie, miután lopva körbepillantott a zsúfolt termen. – Se a lépcsőn nem látom, se a környékünkön. – Akkor én most távozom – mondta Alexandra hadarva, és sietős csókot nyomott Melanie arcára. – Nem lesz semmi bajom, ne aggódj. Holnap látjuk egymást, ha lehet... – Sajnos nem lehet – felelte Melanie szomorúan. – A férjem úgy véli, hogy a londoni levegő nem tesz jót nekem. Visszavisz vidékre, és azt akarja, hogy maradjak ott, amíg a baba megérkezik. A hír, hogy a rá váró megpróbáltatásokat Melanie bizalmas közelsége nélkül kell kiállnia, teljesen elgyámoltalanította Alexandrát.
JUDITH MCNAUGHT
161
VARÁZSLAT
– Írok majd – ígérte, és közben arra gondolt, vajon látja-e még valaha Melanie-t az életben. Többet képtelen volt mondani, felkapta szoknyája szegélyét, és elsietett a lépcső irányába. Melanie utána szólt még, de a zsúfolt bálterem zaja elnyelte a kiáltást, miközben Alexandra szapora léptekkel surrant tova a fal mellett. Közben letette a pezsgőspoharát egy asztalra, majd felsikoltott, amikor egy erős kéz kíméletlenül megragadta az alkarját, és visszarántotta. Ebben a pillanatban Jordan lépett elébe, gondosan elszigetelve mindkettejüket a bálterem vendégeinek kíváncsi tekintete elől. A férfi magasan a falnak támasztotta kezét Alexandra mögött, s így testével foglyul ejtette őt, ugyanakkor, aki kívülről szemlélte a jelenetet, azt hihette, hogy pusztán egy oldott, intim beszélgetés folyik egy úr és egy úri dáma között. – Alexandra – kezdte Jordan vészjósló nyugalommal a hangjában, mely tökéletes ellentétben állt a szemében szikrázó haraggal. – Hozzávetőleg négyszáz férfi tartózkodik ebben a teremben. Túlnyomó többségük szilárdan hiszi, hogy kötelességem elrettentő példát statuálni a feleségek előtt azzal, hogy én most mindenki szeme láttára kirángatom magát innen, hazaviszem, és otthon a legkeményebben móresre tanítom, amihez egyébként igen nagy kedvet érzek, nem, pontosabb, ha azt mondom: égek a vágytól, hogy megtehessem. Alexandra döbbenetére a férfi szünetet tartott, és leemelt két pezsgőspoharat a mellettük álló talapzatról, majd az egyiket nyájasan felé nyújtotta, olyan mozdulattal, amely két ember bensőséges párbeszédének szerves részét képezi – látszólag. Majd ugyanazon a vérfagyasztó hangon folytatta: – Annak ellenére, hogy az ön nyilvánosan bejegyzett fogadása és a botrányos lázadása, hogy ide merészelt jönni ma este, abszolút kiérdemli a nyilvános retorziót, nos, mindennek ellenére én most két lehetőséget kínálok fel önnek – mondta bársonyos hangon. – Figyeljen nagyon arra, amit most mondok! Dühödt szégyenében Alexandra keble hullámzott, mint egy csapdába esett madárkáé. Rémületében mi mást tehetett bólintott. Jordant nem hatotta meg felesége nyilvánvaló riadalma, és higgadtan ismertette az első változatot: – Ön most távozik az oldalamon a teremből: nyugodtan és látszólag önszántából, vagy rúgkapálva és kiáltozva – nekem édes mindegy. Bármelyik formában történik a kivonulás, mindenki pontosan tudni fogja, miért vezetem ki önt innen. Jordan szünetet tartott, Alexandra görcsösen nyelt egyet, és kiszáradt torokkal megkérdezte: – És mi a másik lehetőség? – Hogy mentsük a büszkeségét, hajlandó vagyok önnel a táncparkettre vonulni, és megpróbáljuk mindketten azt a látszatot kelteni, hogy ez az egész fogadáshistória csupán ártalmatlan tréfa volt. De bármelyik változat mellett dönt – fejezte be vészterhesen –, tudnia kell, hogy amint hazaérünk, felelnie kell! Megértette? Az utolsó mondat és a fizikai megtorlásra vonatkozó félreérthetetlen fenyegetés eléggé megrémítette Alexandrát ahhoz, hogy mindenre rábólintson – mindenre, amivel időt nyerhet. Valahol a kavargó gondolatok zűrzavarában homályosan felötlött benne, hogy Jordan azzal, hogy esélyt ad a büszkesége megóvására, tulajdonképpen méltányosabban jár el vele szemben, mint ahogyan ő tette, amikor nyilvánosan ellene fogadott. Másfelől viszont nem tudott túl nagy hálát érezni iránta, amiért megkíméli őt a nyilvános megaláztatástól, ha közben azzal fenyegetőzik, hogy később fizikai megtorlást fog alkalmazni. Alexandrának minden erejét összeszedve sikerült rendeznie vonásait, és viszonylag határozott hangon kijelentette: – Inkább táncolnék. Jordan lenézett a kedves, sápadt arcra, és némi csodálattal adózott felesége lélekjelenlétének, noha ezt természetesen nem mondta ki. Ehelyett udvariasan a karját nyújtotta, Alexandra pedig ráhelyezte remegő kezét férje karjára. Abban a pillanatban, ahogy Jordan oldalra lépve utat engedett neki, Alexandra bűntudatosan félrekapott arcokat látott maga körül, és rájött, hogy a négyszemközti beszélgetésüknek igen sok szemtanúja volt. A külvilágnak szóló kimért, lassú méltósággal lépdelt Jordan oldalán, az ámuldozó közönség szétnyílt előttük, mint a Vörös-tenger, és az emberek hosszasan bámultak utánuk. Alexandra önfegyelme azonban megingott egy pillanatra, amikor az egyik pár utat nyitott nekik, és hirtelenjében szembe találta magát Elizabeth Grangerfielddel, akinek idős férje nemrég hunyt el. A sokkhatástól, hogy ott áll szemtől szemben Jordan egykori szeretőjével, Alex csaknem összeroskadt, miközben Jordan és Elizabeth könnyed fesztelenséggel üdvözölte egymást. – Isten hozta újra itthon, kegyelmes úr – mondta Elizabeth kedélyesen, miközben kezét nyújtotta.
JUDITH MCNAUGHT
162
VARÁZSLAT
– Köszönöm – felelte Jordan udvarias mosollyal, és gáláns csókot lehelt a hölgy kézfejére. Alexandrát érzékenyen érintette a jelenet. Sikerült valahogyan megőriznie semleges arckifejezését, ahogy továbbhaladtak, de amikor a táncparkettre értek, és Jordan felesége derekára helyezte a kezét, Alex hátrahőkölt, és szikrázó szemmel meredt a férfira. – Mégis távozni óhajt inkább? – kérdezte a férfi édeskésen, miközben a táncosok forgolódni kezdtek körülöttük. Alexandra túlságosan ingerült volt ahhoz, hogy észrevegye: csaknem hatszáz kíváncsi szempár figyeli őket, s vonakodva a férfi karjára helyezte a kezét. Arckifejezése azonban ékesszólóan elárulta, mennyire viszolyog a helyzettől. Jordan magához szorította őt, és beolvadtak a keringőző párok színes forgatagába. – Ha jót akar magának, vagy ha tanult némi illemet – sziszegte a férfi fojtott haraggal –, akkor letörli az arcáról ezt a mártír kifejezést, és megpróbál a társasághoz illően viselkedni! Ez a megjegyzés, az összes felsőbbrendű arroganciával együtt, komoly vágyat ébresztett Alexandrában, hogy elhelyezzen egy jókora pofont ezen a pimasz, önelégült arisztokrata, arcon. – Hogyan merészel maga leckéztetni engem illemből és helyes viselkedésből, amikor az imént ott csúszott-mászott a volt szeretője lábánál a saját felesége szeme láttára?! – Ön szerint mégis mit kellett volna tennem? – kérdezett vissza Jordan kurtán. – Átgázolni rajta? Ott állt előttünk! – Talán bevonhatott volna a társalgásukba! – vágott vissza Alexandra, s idegességében eszébe sem jutott, hogy ez még kínosabb lett volna számára. Az ellenségeskedés Hawthorne hercege és lázadó felesége között természetesen nem kerülte el a bálterem közönségének a figyelmét. A táncosok egymásnak ütközve próbáltak közelebb kerülni hozzájuk, hogy elcsípjenek valamit a szóváltásból, a zenészek meg ide-oda hajolgatva leskelődtek; cvikkerek fókuszálták közelről s távolról a hírneves párra. – Bevonni magát! – ismételte Jordan hüledezve. – Bevonni a társalgásba azzal a nővel, aki... – Jordan az utolsó pillanatban elharapta a folytatást, de Alex nyomban a segítségére sietett: –...akivel egy ágyban fetrengett – sziszegte. – Ön aligha van abban a helyzetben, hogy illemtanórát adjon nekem, madame. Az elmúlt hetekben tanúsított viselkedése igen távol áll attól, ami egy hercegi feleséghez méltó. – Az én viselkedésem!? – kiáltotta Alexandra magából kikelve. – Tájékoztatom önt – közölte vele maró gúnnyal –, ha én úgy viselkedtem volna, ahogy azt ön a hercegi feleségétől „méltónak” gondolja, akkor az utamba kerülő valamennyi férfit elcsábítottam volna! Az iménti kitörés annyira elképesztette Jordant, hogy egy töredék másodpercig csaknem tettlegességre ragadtatta magát felesége pimaszsága miatt, ugyanakkor azonban hirtelen ráeszmélt, hogy Alexandra valójában: féltékeny! Jordan ettől kissé megenyhült, körülnézett, és látta, hogy a táncosok fele a parkett szélére vonult, hogy jobban láthassa kettejük példátlan civakodását, a többiek meg nyíltan bámulták őket. Jordan, elkapva tekintetét a bámészkodókról, művi mosolyt erőltetett az arcára, s a fogai közt azt sziszegte Alexandrának: – Mosolyogjon, a szentségit! Az egész bálterem minket figyel! – Nem mosolygok! – makacsolta meg magát Alex teljesen irracionálisan, de azért sikerült magára erőltetnie némi nyugalmat. – Én még mindig az unokafivére jegyese vagyok! Ez a kifogás olyannyira értelmetlen és váratlan volt, hogy Jordan majdnem felnevetett. – Ez aztán a sajátos etikai kódex, szerelmem. De nem árt, ha tudja: e pillanatban történetesen az én feleségemként van törvényesen bejegyezve. – Ne merészeljen a szerelmének nevezni, és az a legkevesebb, hogy tekintettel van Anthony helyzetére – erősködött Alexandra. – Gondolja meg, milyen megalázó lesz számára, ha mindenki azt gondolja, hogy én egyenesen a maga karjába omlottam. Semmi lojalitás nincs magában a saját unokafivére iránt? – Súlyos morális dilemma ez számomra – felelte Jordan gúnyosan –, de ez esetben a lojalitásomat teljes egészében önmagamnak szentelem. – Maga átkozott...! Jordan lenézett a háborgó ifjú szépségre, a provokatív citromsárga ruhára, a finom arcra, mely élénken tündökölt a haragos tengerkék szem és a rózsaszirom ajak ragyogásában, és hirtelen maga előtt látta őt
JUDITH MCNAUGHT
163
VARÁZSLAT
halványsárga ruhájában, amint az idős hercegnő kertjében áll, és elbűvölő arcát az ég felé fordítva gyengéd, édes hangon magyarázza: Minden évszak azzal az ígérettel köszönt be számomra, hogy egy napon valami varázslatos történik velem... Télen az ígéret a hó illatával érkezik... Nyáron a mennydörgéssel és villámlással, mely kék villanásokkal fest sávokat az égboltra... De legjobban ilyenkor érzem, tavasszal, amikor minden zöld és fekete... Ez a lány valami varázslatosat remélt, ám amit helyette kapott, az mindössze egy négynapos házasság volt, melyet tizenöt hónapos özvegység követett, temérdek illúzióromboló hírrel, azzal kapcsolatban, hogy miféle életet élt Jordan a házassága előtt. A düh azonnal elpárolgott Jordanből, belemélyedt a ragyogó szempárba, és a gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy hazavigye ezt a teremtést, és otthon megríkassa. – Áruljon el nekem valamit – kérte szelíden. – Még mindig úgy gondolja, hogy a sárnak parfümillata van? – Hogy mit gondolok? – ráncolta össze sima homlokát Alexandra és aggódva tanulmányozta a férfi kissé megenyhült arcvonásait. – Ó értem már, emlékszem – mondta, s azt hitte, a férfi arra akarja emlékeztetni, mennyire szánalmasnak találta annak idején. – Nem – tette hozzá sietve –, nem gondolom úgy. Azóta felnőttem. – Értem – mondta Jordan, s hangjában a gyengédség keveredett az ébredező testi vággyal. Alexandra észrevette a hirtelen ellágyulást, s hirtelen elkapta tekintetét a férfi arcáról. De a harag, mintha benne is kezdett volna csillapulni. Lelkiismerete emlékeztette őt arra, hogy a fogadóirodai akciója valamint a táncparketten tanúsított ellenséges viselkedése – ahová mégiscsak a női méltósága megóvásáért vezette fel Jordan – nem indokolható. Már nem érezte magát teljesen ártatlannak és egyoldalúan sértettnek. Ajkába harapott, és a férfira emelte szemét. – Fegyverszünet? – ajánlotta fel Jordan bágyadt mosollyal. – Amíg itt vagyunk – helyeselt nyomban Alexandra. És amikor a férfi puhatolózón rámosolygott, Alexandra megesküdött volna, hogy jóváhagyás csillant a kifürkészhetetlen szürke szempárban. – Mi van a kiskutyával, amelyet tőlem kapott? – kérdezte Jordan, és mosolya kiteljesedett. – Henry Hawthorne-ban van. Ó, és persze tévedett – tette hozza Alexandra pajkosan. – A fiúcska, aki eladta magának, nem hazudott. Fajtiszta! – Nagy testű kutya lett? – kérdezte Jordan. – Csészealj méretű mancsokkal? Alex megrázta a fejét. – Inkább levesestányérnak mondanám. Jordan felnevetett, Alexandra pedig mosolygott. A táncparketten forgolódó párok ismét a zenére kezdtek figyelni, a cvikkerek lehulltak, és a társalgás újraéledt. Ahogy a tánc véget ért, Jordan megfogta Alex könyökét, és át akarta vezetni a tömegen, de lépten-nyomon csoportosulás támadt körülöttük. Jordan barátai nem győzték ünnepelni a hazatérését. Alexandra, aki korábban életképesnek látszó tervet eszelt ki arra, hogy Jordan aznap éjjel ne találhassa őt a hálószobájában arra számított, hogy a férfi azon nyomban hazasiet vele ám ehelyett Jordan a következő fél órát azzal töltötte, hogy elbeszélgetett a körülötte tolongó emberekkel, miközben a kezét Alex ujjain nyugtatta. Alexandra, más választása nem lévén, ott álldogált mellette, igyekezett nyugodtnak mutatkozni, és úgy tenni, mintha szinte semmi nem változott volna, s tulajdonképpen ugyanolyan volna Jordan mellett állni, mint annak idején Tony oldalán. De ha ő maga igyekezett is Jordant ugyanúgy kezelni, mint korábban Tonyt, a társaság szemlátomást nem így állt hozzá a dologhoz. Tonyval kétségkívül udvariasan viselkedtek, és megadták a rangjának kijáró tiszteletet, de megközelítőleg sem övezte őt olyan megbecsülés, mint Hawkot ezen az estén. Ahogy figyelte a felékszerezett hölgyek udvarias bókjait, az elegáns urak tiszteletteljes hajlongásait és kézrázásait, Alexandra ráébredt, hogy számukra Tony nem több egy rang puszta birtokosánál, míg Jordan maga a rang! Ő személyesen Hawthorne, a nagyherceg, akinek született. Ahogy ott állt mellette, kezdett felébredni benne az aggodalom, hogy túlbecsülte saját képességeit, amikor azt hitte, hogy a pénz elég lesz majd Jordan manipulálásához, és ahhoz, hogy visszaengedje őt Morshamba. Az előkelő társaságban töltött utóbbi hetek alapján Alexandra tévesen tett egyenlőségjelet Jordan és a többi megismert arisztokrata közé. Kétségtelen, hogy Jordan is sima modorú, kényes ízlésű és udvarias. De gyengéd is. Szelíd
JUDITH MCNAUGHT
164
VARÁZSLAT
Most, hogy figyelte, ahogyan a többiekkel társalog, rájött, hogy a kulturált, udvarias külsőn kívül semmiben sem hasonlít hozzájuk. Jordan odahajolt hozzá, és udvarias, de határozott hangon így szólt: – Ha szavát adja, hogy innen egyenesen hazamegy, akkor most távozhat. Így azt a látszatot keltheti, mintha szabadon rendelkezne a saját idejével, én pedig a magaméval. Negyedóra múlva követem önt. Meghökkenve ettől az előzékeny gesztustól és mérhetetlenül megkönnyebbülve attól a gondolattól, hogy ilyen módon még könnyebben végrehajthatja tervét, Alexandra bólintott, és máris indult volna, de a férfi erős keze a karjára kulcsolódott. – Adja a szavát, Alexandra! – Szavamat adom, hogy egyenesen hazamegyek – mondta a megkönnyebbülés sugárzó mosolyával, és sietve távozott. Jordan figyelte őt, szeme kissé összeszűkült, ahogy utólag mérlegelte a nő gyanúsan felszabadult mosolyát és azt, hogy vajon bölcsen döntött-e, amikor ilyen könnyen útjára engedte. Nem annyira a szavahihetőségébe vetett bizalom miatt tette az ajánlatot, sokkal inkább azért, mert igazából el nem tudta képzelni, hogy Alexandra újra szembeszegüljön vele, főleg azok után, hogy most már látnia kellett, milyen következményekkel járhat az engedetlensége. Emellett, mérlegelt Jordan józanul, s közben újra barátai felé fordult, hová máshová mehetne, ha nem haza? Senki, még az idős hercegnő sem nyújtana neki menedéket a férje elől. Nem Jordan volt természetesen az egyetlen, aki figyelte Alexandra távozását; a népes vendégsereg követte a lépteit, de nem mindegyiküket tévesztette meg az idillikus búcsúzási jelenet. – Hawk móresre tanítja otthon – biztosította Lord Ogilvie a körülötte álló népes csoportot. – Biztosak lehetnek, hogy egyetlen éjszakára sem hagyja megtorlatlanul az asszony viselt dolgait. És mondok még valamit: Hawk viselni fogja a szalagját a Queen's Race napján. – Egészen bizonyosan! – erősített rá ifjabb Sir Billowby. – Nem lehet kérdéses! – csatlakozott Thurston grófja. – Semmi kétség! – jelentette ki Lord Carleton határozottan. Lady Carleton tűnődve Hawthorne hercegnője után nézett, aki éppen felfelé haladt a lépcsőn, és merészen kijelentette: – Nagyon remélem, hogy valamennyien tévednek. Hawthorne Anglia-szerte összetörte a női szíveket, itt az ideje, hogy egy nő törje össze az övét. Sir Billowby félénk ifjú hitvese felszegte állát, és csatlakozott ehhez a véleményhez; – Remélem, hogy Alex másnak adja a szalagját! – Ne csacsiskodj, Honor – szólalt meg a férje. – Száz fontot teszek rá, hogy Hawk kapja a szalagot. A két úri dáma egymásra nézett, majd a férfiakra. – Lordom! – botránkoztatta meg saját férjét Lady Honor ahogy előhúzott egy százfontos bankjegyet a retiküljéből – én viszont ennyit teszek ellenében. – És én is! – jelentette ki Lady Carleton. Amíg Alexandra a hintójához ért, több évre és jó néhány kofferre való fogadási pénz gyűlt össze, és az esély huszonöt az egyhez alakult, Jordan javára. Csak az ifjabb hölgyek reménykedtek, hogy Alexandra lesz az első nő, aki képes lesz ellenállni az „ellenállhatatlan” Hawthorne hercegének.
JUDITH MCNAUGHT
165
VARÁZSLAT
Huszonharmadik fejezet
Az Upper Brook Street palotái holdfényben fürödtek, amikor Alexandra kiszállt a hintóból, és intett a kocsisnak, hogy hajtson tovább. Óvatosan becsúsztatta kulcsát a 3-as számú ház bejárati ajtajának zárjába. Éppen csak résnyire nyomta be az ajtót, hogy először körbekémleljen az előcsarnokban. Ahogy remélte, Higgins és a személyzet többi tagja már nyugovóra tért. Alex besurrant, halkan becsukta maga mögött az ajtót, és lábujjhegyen föllopakodott a hosszú lépcsősoron. A saját hálószobája ajtajánál tétovázva megállt, azt latolgatva, hogy hűséges szobalánya az utasítása ellenére vajon nem döntött-e úgy, hogy mégis megvárja úrnőjét. Jobb nem kockáztatni, döntött végül Alexandra, és végigsietett a hosszú folyosón, melynek mindkét oldalán vendégszobák sorakoztak. A folyosó végén újabb lépcsősor vezetett fel a következő emeletre. Alex lábujjhegyen felosont, majd megállt a jobb kéz felől eső utolsó ajtónál. Halkan elfordította a kilincset, és bekémlelt a sötét üres szobába, amely hajdanán a nevelőnőké volt. És belopakodott. Elégedetten elmosolyodott saját leleményességén, lehúzta kesztyűjét, s odadobta egy sötét bútordarabra, amelyet így, a félhomályban, kisebb fiókos szekrénynek vélt. Végtére is nem szegte meg a szavát: egyenesen hazajött. Az más kérdés, hogy amikor férje majd hazatér, és bevonul a hálószobába, hogy a kilátásba helyezett büntetéseket foganatosítsa, nem fogja őt ott találni. Hideg futkározott a hátán, ahogy hirtelen elképzelte, milyen dühös lesz Jordan, de a másik lehetőség, hogy tétlenül várja sorsa beteljesedését, sokkal taszítóbb változatnak tűnt. Másnapra kiderül, mennyi pénzt kapott Penrose a nagypapa órájáért, de bármennyi lesz is, ahogy Jordan elhagyja a házat, azonnal útnak indul ő is két hű, öreg szolgájával, és elhagyják Londont. Alexandra levetkőzött, végignyúlt a keskeny ágyon, melyen nem volt ágynemű, és behunyta a szemét. Kimerültség és zavarodottság vett erőt rajta, ahogy végiggondolta Jordan aznap esti viselkedését. Hogyan tudott olyan gyilkos indulattal rátámadni, majd egyszerre jó képet vágni a társaság felé. Soha nem érti meg ezt az embert. Egy dolog volt csak biztos e pillanatban: el kellett rejtőznie előle, a saját házában – félve és reszketve annak az embernek a haragjától, akinek az eltűnése miatt nem is olyan régen még véget akart vetni a saját életének, hogy együtt lehessen vele a túlvilágon.
Lord Camden éppen akkor érkezett a bálba, amikor Jordan távozni készült, de csak addig maradt, amíg megtudta, hogy felesége, Melanie már távozott. Camden tapintatosan óvakodott attól, hogy a csodálkozásnak akár csak legcsekélyebb jelét is mutassa, amikor Jordannek a kijáratnál hirtelen eszébe ötlött, hogy a saját hintóját már hazaküldte – Alexandrával. Természetesen felajánlotta, hogy hazaviszi Jordant. A hintó megállt az Upper Brook Street 3-as számú palota előtt, és Jordan kiszállt. Gondolatai Alexandra körül jártak, aki ekkor minden bizonnyal a hálószobájában várja őt, s így Jordan alig figyelt fel az utca túloldalán várakozó magányos lovasra, aki kalapját mélyen az arcába húzva posztolt az épülettel szemben. De valahol a tudata mélyén mégiscsak észlelte a sötét alakot. Mintha veszélyt érezne, Jordan hátrafordult a második lépcsőfokról, hogy búcsút intsen Camdennek, de a pillantása a karcsú lovasra ugrott, aki éppen e pillanatban emelte fel a karját. Jordan behúzott nyakkal balra ugrott, és ugyanabban a pillanatban eldördült a pisztoly. Jordan azonnal a merénylő után iramodott, de az megsarkantyúzta a lovát, és pillanatok alatt ügyesen eltűnt a Brook Streeten araszoló széles hintók forgatagában. A jókora járművek John Camdent is megakadályozták abban, hogy a saját hintójával üldözőbe vehesse a merénylőt.
JUDITH MCNAUGHT
166
VARÁZSLAT
A marcona megjelenésű Edward Fawkes arra szakosodott, hogy különösen megválogatott kliensek rendkívül kényes ügyeiben nyomozzon; olyan ügyekben, amelyekben kuncsaftjai nem óhajtanak hatósági közreműködést. Fawkes az órájára nézett. Pár perc híján éjjel egy óra, és ott ül Hawthorne hercegével szemben, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy nyomozza ki az ellene elkövetett két gyilkossági kísérletet, és azt, hogy ki áll a merényletek hátterében. – Hitvesemmel együtt a mai napon a reggeli után nyomban Hawthorne-ba indulunk – közölte a herceg. – Egy merénylő ugyanis sokkal könnyebben elrejtőzhet London utcáin és sikátoraiban, mint vidéken. Ha csupán a saját életem forogna kockán, úgy természetesen a városban maradnék. Abban az esetben azonban, ha az unokafivérem áll a merényletek hátterében, ő nem kockáztathatja meg, hogy a feleségem örököst szüljön, következésképpen az ő élete ugyanolyan veszélyben forog, mint a sajátomé. Fawkes egyetértően bólintott. – Vidéken az embereim jóval könnyebben kifigyelik, ha idegen téved a Hawthorne-birtokra, vagy a falu környékén ólálkodik. Kétségkívül jobban szemmel tudjuk tartani a gyanús alakokat. – Az elsődleges feladat a feleségem védelme – mondta a herceg tömören. – Ha pedig Hawthorne-ba érünk, kigondolok egy tervet, hogy odacsalogassuk az illetőt, bárki legyen is az. Holnapra rendeljen négy embert a sajátjaiból a hintóm mellé kísérőnek. Saját embereimmel együtt így összesen tizenkét tagból fog állni a fegyveres kíséret. – Elképzelhetőnek tartja, hogy az a személy, aki ma éjszaka rálőtt önre, azonos lehet az unokafivérével? – kérdezte Edward Fawkes. – Azt mondta, hogy nem volt jelen sem White-nál, sem Lindsworthyék bálján. Jordan fáradtan dörzsölgette nyakszirtjén a feszült izmokat. – Nem ő volt az. A lovon egy jóval kisebb alak ült. És mint már említettem, nem vagyok meggyőződve arról teljesen, hogy az unokafivérem áll a dolog hátterében. Jordan csak aznap tudta meg, hogy az öreg Grangerfield meghalt, s igazság szerint titkon mindmáig azt remélte, hogy ő pénzelte a merényletet. Az első kísérlet a kikötőben – amikor nászútra indult volna Alexandrával – mindössze két nappal az után történt, hogy Jordan párbajban megsebesítette Grangerfieldet. Az ezen az éjszakán történt epizód azonban eloszlatott minden reményt. – A gyilkosságok két leggyakoribb indítéka a bosszú vagy a személyes haszon – mondta Fawkes óvatosan. – Az unokafivére sokat nyerne az ön halálával. Most még többet, mint korábban. Jordan nem kérdezett vissza, mit akar ezzel mondani; maga is kitalálta már Alexandra. Alexandra...? Belesápadt, ahogy most felidézte magában az éjszakai támadó homályosan ismerős, karcsú figuráját. Akár nő is lehetett az illető... – Valami fontos dolog jutott az eszébe? – csapott le rögtön a nyomozó, helyesen értelmezve Jordan arckifejezését. – Nem – felelte Jordan nyersen, és talpra szökkent, azonnal véget vetve a konzultációnak. A feltételezés, hogy Alexandra az életére tör, egyszerűen nevetséges. Abszurd. De azok a szavak, amelyeket a felesége a reggeli veszekedéskor a fejéhez vágott, mégiscsak ott motoszkáltak benne: Bármi áron, de kiszabadulok ebből a házasságból. – Még valami, kegyelmes uram! – mondta Fawkes, és ő is fölállt. – Az a személy, akiről azt gondolta felséged, hogy múlt tavasszal Morsham mellett az úton agyonlőtte, nem lehet azonos azzal, aki ma éjjel rálőtt önre? Hiszen azt mondta, egy kis termetű alakról van szó. Jordan meglepő módon megkönnyebbült ettől a feltételezéstől. – Éppenséggel nincs kizárva. Ahogy mondtam, ma éjjel nem láttam az arcát. Miután Fawkes távozott, Jordan felballagott a lépcsőn a saját hálószobájába. Fáradt volt, dühös és elkeseredett, hogy valami őrült vadászik rá. Álmos lakáját aludni küldte, s lassan levette magáról az ingét. Az vigasztalta csupán, hogy Alexandra ott van a szomszéd szobában, és máris felélénkült a gondolattól, hogy csókjaival hamarosan felébreszti az alvó szépséget. Elindult a két lakosztályt összekötő ajtó felé, átment felesége öltözőszobáján, és belépett a sötét hálóhelyiségbe. Holdfény szűrődött be az ablakokon, ezüstös holdsugár pásztázta végig a tökéletesen sima atlaszselyem ágytakarót. Alexandra nem jött haza. Visszasietett a saját szobájába, és megrángatta a csengőzsinórt.
JUDITH MCNAUGHT
167
VARÁZSLAT
Harminc perccel később az egész álomittas személyzet ott sorakozott előtte a szalonban, hogy a kérdéseire válaszoljanak. Csak egyvalaki nem volt ott közöttük: Penrose, Alexandra idős szolgálója. Alexandrával együtt, rejtélyes módon, ő is eltűnt. Alapos kérdőre vonás következett, de Jordan mindössze annyit tudott meg, hogy a kocsis a bakról szemmel kísérte úrnőjét, amíg az biztonságosan felmegy a bejárati lépcsőn az ajtóig. Ezután Alexandra intett neki, hogy hajtson el – ez a mozdulat mindenesetre, a kocsis szerint is, meglehetősen szokatlan volt. – Nyugovóra térhetnek – közölte Jordan a harmincegy alkalmazottal, egyikük azonban, akiben Jordan Alexandra öreg inasát vélte felfedezni, aggodalmas és eléggé dühös arccal ott maradt. Jordan odalépett a kisasztalhoz, kitöltötte a poharába az utolsó korty portóit, futólag Filbertre pillantott, s utasította, hogy hozzon fel egy teli palackot. Hanyagul felhajtotta az italt, leroskadt egy fotelbe, kinyújtotta a lábát, és igyekezett valamelyest lecsöndesíteni felzaklatott idegeit. Valahogy még mindig nem tudta elhinni, hogy Alexandra ilyesmire vetemedne, és hogy eltűnése összefüggne az éjszakai merénylettel. Minél tovább tűnődött a rejtélyesen felragyogó mosolyon, mellyel Alexandra elbúcsúzott tőle a bálteremben, és megígérte, hogy egyenesen hazamegy, annál biztosabb volt benne, hogy a felesége egyszerűen elment valahová, miután kijátszotta a kocsist azzal, hogy úgy tett, mintha bemenne a házba. Mielőtt Alex a bálból távozott, nyilván megkérte valamelyik házibarátját, hogy hajtson utána hazáig, majd pedig vigye el őt egy másik címre. Mivel Jordan kilátásba helyezett némi testi fenyítést aznap éjszakára, egyáltalán nem meglepő, hogy Alex így akarta megúszni a dolgot. Valószínűleg az idős hercegnőhöz mehetett, gondolta Jordan, ahogy a portói kezdte csillapítani zaklatott idegeit. – Hozza ide a palackot! – szólt a savanyú képű öreg inasra, akin továbbra is látszott a leplezetlen sértettség. – Áruljon el nekem valamit! – mondta Jordan nyersen, és életében először vetemedett arra a példátlan leereszkedésre, hogy személyes ügyben megszólít egy szolgálót – Az úrnője... mindig ilyen volt? A vénember önérzetesen kihúzta magát, és félbehagyta a portói kitöltésének műveletét. – Miss Alex... – kezdte Filbert, de Jordan fagyosan félbeszakította: – Rangjának pontos megnevezésével hivatkozzon az úrnőjére! Hawthorne hercegnőjéről beszél! – Na, aztán sok haszna van szegénynek belőle! – vágott vissza a szolga dühödten. – Mit akar ez jelenteni? – követelt magyarázatot Jordan visszahőkölve a példátlan pimaszságtól, s annyira meg volt rökönyödve, hogy elmulasztotta a rangjából és temperamentumából következő, s ilyen esetben minimálisan elvárható szigorú ellenlépést. – Azt akarja jelenteni, amit mondtam – hőbörgött tovább Filbert, és lecsapta az asztalra a palackot. – Az, hogy Hawthorne hercegnője lett, semmi mást nem hozott neki, csak szívfájdalmat! Maga éppen olyan gonosz vele, mint az apja volt... nem, maga rosszabb, még annál is! Az az ember csak a szívét törte össze, de maga a lelkét is meg akarja törni! . . Filbert sarkon fordult, és elindult kifelé, ám Jordan mennydörgő hangon utána szólt: – Megállni! Jöjjön vissza! Filbert engedelmeskedett, de göcsörtös keze ökölbe szorult, és vádlón meredt arra az emberre, aki megkeserítette Miss Alexandra életét attól a naptól kezdve, hogy találkoztak. – Mi a fenéről beszél maga? Filbert állkapcsa harciasan előreugrott. – Ha maga azt hiszi, hogy én bármi olyat mondok, amit felhasználhat Miss Alex ellen, akkor nagyot téved. Szentséges úr! Jordan már nyitotta a száját, hogy közölje ezzel a vérlázítóan pimasz vénemberrel, hogy azonnal szedje a sátorfáját, és tűnjön el innen de haragjánál is eresebbnek bizonyult kíváncsisága, hogy magyarázatot kapjon a szolga megdöbbentő kijelentéseire. Hihetetlen erőfeszítéssel fegyelmezte indulatát, és fagyosan így szólt: – Ha bármi mondandója van, amivel enyhítheti a maga imádott úrnőjével szembeni haragomat, akkor bölcsen teszi, ha most előrukkol vele – mondta Jordan fojtottan, de az öreg csökönyösen hallgatott. – Pillanatnyi hangulatomban – folytatta Jordan a lehető legőszintébben –, ha a kezem közé kaparintom őt, könyörögni fog istennek, bárcsak soha ne került volna az utamba! Az öregember elsápadt, nagyot nyelt, de még mindig makacsul hallgatott. Érzékelve, hogy Filbert megingott, de azt is látva, hogy a megfélemlítés önmagában kevés lesz ahhoz, hogy szóra bírja a csökönyös vénembert, Jordan portóit töltött az egyik pohárba, és olyan gesztusra ragadtatta magát, ami a főnemesi társadalom kollektív megrökönyödését váltotta volna ki, ha kitudódik. Hawthorne hercege egy közönséges lakáj felé nyújtotta a poharat, hogy „férfi a férfi-val” – párbeszédre invitálja ezt az alattvalót.
JUDITH MCNAUGHT
168
VARÁZSLAT
– Mivel az imént, bár nem állt szándékomban, nyilvánvalóan megsértettem az ön úrnőjét, fogadja el tőlem ezt az italt, és mondja el nekem, miben hasonlítok én az úrnője apjához! Mit tett vele az az ember? Filbert gyanakvó tekintete a herceg arcáról a portóira tévedt majd lassan átvette a poharat a herceg kinyújtott kezéből. – Megengedi, hogy leüljek, amíg iszom? – Hogyne, épp kérni akartam rá – felelte Jordan rezzenéstelen arccal. – Az apja volt a legaljasabb gazember, akit valaha is ismertem – kezdte Filbert, és megfeledkezett arról, hogy ezzel, ha közvetetten is de újabb durva sértést vág a herceg fejéhez. Szünetet tartott, hogy jókorát húzzon a lélekerősítőből, majd megborzongott, és leplezetlen undorral nézett a pohárra. – Brrr! Mi ez? – Portói: speciális fajta, amelyet kizárólag a kedvemért készítettek. – Nyilván attól speciális, hogy más nem bírná meginni – jegyezte meg Filbert, egyáltalán nem hatódva meg az iménti közléstől – Borzalmas kotyvalék. – Sokan gondolják így. Úgy fest, én vagyok az egyetlen, aki meg tudja inni. Szóval, mit művelt vele az apja? – Nem kaphatnék valami sört? – Tartok tőle, nem. – Whiskyt? – kérdezte Filbert reménykedve. – Az van. A szekrényben. Szolgálja ki magát. Hat pohár whiskybe és két hosszú órába került, amíg sikerült kihúznia a történetet a vonakodó lakájból. Mire Filbert nagyjából a történet végére ért, addigra Jordan – aki úgy vélte, neki is át kell váltania whiskyre, nehogy alábbhagyjon a lakáj mesélőkedve – lomhán elterült a foteljében, ingét félig kigombolta mellkasán, és próbált minden erejével józan maradni. – Aztán egy napon, a hatodik vagy hetedik héten, azt követően, hogy az apja meghalt – fejezte be Filbert a történetet –, begördült egy pompás hintó a ház elé, és kiszállt belőle az a csodaszép lady meg a csinos, szőke kislánya. Ott voltam, amikor Miss Alexandra kinyitotta előttük az ajtót, és a lady – aki valójában nem volt igazi lady – egyszerűen közölte, hogy ő Lawrence felesége, a lányka mellette pedig nem más, mint Lawrence lánya. Jordan felkapta a fejét. – Bigámista volt az apa? – Ühüm. Na, aztán látnia kellett volna azt a perpatvart a két Lawrence asszonyság között. Miss Alex azonban megőrizte a nyugalmát. Csak nézett arra a szőke hajú lányra, és kedvesen azt mondta neki: – Nagyon szép vagy. – A szőke fruska nem mondott semmit, csak kényesen felhúzta az orrát. Aztán meg észrevette Miss Alex nyakán azt a szív formájú kis bádog nyakérmet. A születésnapjára kapta Miss Alex az apjától, és úgy őrizte, mint valami felbecsülhetetlen kincset – mindig megérintette, és örökké azon aggódott, nehogy elveszítse. Kérdezte a szőke fruska Miss Alextől, hogy az apjától kapta-e a medaliont. Miss Alex azt mondta, igen, mire a csitri előhúzott egy aranyláncot a nyakából, amelynek a végén ugyanolyan szívecske lógott, csak éppen színaranyból. – Nekem egy értékes aranyszívet adott – mondta a fruska, de olyan hangon, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont. – A tiéd csak bádog. Filbert szünetet tartott, hogy újabb korty whiskyvel csillapítsa felindultságát, majd csettintett az ajkával. – Miss Alex egyetlen szót sem szólt, csak leszegte a fejét, mindig így tesz, amikor bátorságot gyűjt, de a szemében annyi fájdalom volt, hogy attól egy felnőtt férfi is elsírta magát. Igen, én sírtam – vallotta meg Filbert rekedten. – Bementem a szobámba, és sírtam, mint egy gyerek. Jordan nagyot nyelt, mert valami fura csomót érzett a torkában. – És utána mi történt? – Másnap reggel Miss Alex lejött reggelizni, ugyanúgy, mint rendesen. És mosolygott rám, ugyanúgy, mint rendesen. De a szívecske, először, amióta az apjától megkapta, nem volt a nyakán. Soha többé nem láttam rajta. – És maga azt mondja rám, hogy én ugyanolyan vagyok, mint az apja? – tört ki Jordan őrjöngve. – Hát nem olyan? – kérdezett vissza Filbert megvetően. – Maga is összetöri a szívét, valahányszor a közelében van, aztán meg ránk marad, Penrose-ra meg rám, hogy összerakjuk a darabkákat. – Miről beszél? – követelt választ Jordan, s közben ügyetlenül whiskyt döntött a poharába. Filbert a herceg orra alá tolta saját poharát, mire Jordan engedelmesen azt is teletöltötte. – Arról beszélek, ahogyan Miss Alex megsiratta magát, amikor azt hitte, hogy maga meghalt. Egyik nap azon kapom szegényt abban az otromba nagy vidéki házban, hogy ott áll a maga portréja előtt. Órákat töltött
JUDITH MCNAUGHT
169
VARÁZSLAT
a kép előtt, és csak bámulta magát. És ahogy így elnéztem, arra gondoltam magamban: milyen vékonyka szegény, szinte át lehet látni rajta. Erre ő a képre mutat, és azt mondja nekem, azon a vékonyka, remegő hangján, ami mindig azt jelzi, hogy próbálja visszafojtani a sírását, szóval azt mondja szegénykém: – Nézz rá Filbert, hát nem csodaszép? Filbert szünetet tartott, és undorodva szippantott egyet – félreérthetetlenül jelezve különvéleményét Jordan külsejét illetően. Kissé megbékélve az elképesztő hír hallatán, hogy Alexandra mégiscsak gyászolta őt, méghozzá nem is akárhogyan, Jordan túltette magát a lakáj rá nézve nem éppen hízelgő magánvéleményén. – Folytassa! – mondta. Filbert szeme összeszűkült a dühtől, ahogy belemelegedett a témába. – Először magába bolondította – mondta vádlón Jordannek –, majd szegény Londonba jött, és rá kellett ébrednie, hogy maga soha nem fogja őt feleségeként kezelni. Hogy maga csak szánalomból vette el! Maga száműzni akarta őt Devonba, pontosan úgy, ahogy az apja tette Miss Alex anyjával. – Tudott Devonról? – kérdezte Jordan döbbenten. – Mindenről tudott. Lord Anthony végül is kénytelen volt mindent elmondani neki, mert a maga vidám londoni barátai kiröhögték Miss Alexet a háta mögött, amiért szereti magát. És mindenki tudott arról is, hogy maga mit gondol róla, mivel maga kibeszélte őt a kis galambocskájának, az meg szétkürtölte mindenkinek. Maga „kis kellemetlenségnek” titulálta a házasságukat. Szégyenbe hozta Miss Alexet, és újra meg újra megríkatta őt. De többé nem fogja őt megalázni, mert Miss Alex most már pontosan tudja, hogy miféle hazug ripők maga! Filbert elmondta a magáét, talpra állt, poharát letette, kihúzta magát, és magasztos méltósággal még annyit tett hozzá: – Megmondtam Miss Alexnek, és magának is a szemébe mondom: jobban tette volna, ha azon az éjszakán hagyja magát meghalni! Jordan figyelte, ahogy az öregember kimasírozik a szobából, anélkül, hogy a legcsekélyebb nyoma látszana rajta az elfogyasztott igen jelentős mennyiségű tömény szesznek. A herceg vaksin pislogott az üres poharára, miközben lassan kikristályosodtak előtte az okok, hogy mitől változott meg ennyire Alexandra az ő távolléte alatt. Filbert rövid, de érzékletes leírása Alexandra bánatáról, arról, ahogy szánni való soványságában ott áll Jordan portréja előtt a hawthorne-i kastélyban, megindította Jordan szívét. Élénk képekben maga elé képzelte, amint szegény lány Londonba érkezik, szívét kitárja mindenki előtt, majd pedig a cinikus Elise hideg megvetéssel szétkürtöli Jordan meggondolatlan kijelentését a házasságukról. Jordan a fotel háttámlájának támasztotta fejét, szemét lehunyta, és lelkifurdalással vegyes megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Alexandra tehát aggódott érte! Az a kép, amely éltette Jordant a fogsága idején az elbűvölő, mesterkéletlen lányról, aki szerelmes belé, mégsem volt hamis! És ez a felismerés most mindennél fontosabb volt Jordan számára. Való igaz, szívtelen és nemtörődöm módon számtalanszor megsértette a lányt. Jordan most visszahőkölt saját magától. De úgy érezte, amit tett, az nem helyrehozhatatlan. Persze magyarázkodással már nem lehet a történteket jóvátenni, hiszen Alexandra úgysem hinne a szép szavaknak. Tettekre van szükség, nem szavakra, csak így lehet eloszlatni a bizalmatlanságát, és újra feléleszteni a szerelmét. Halvány, szórakozott mosoly jelent meg Jordan szája szegletében, ahogy gondolatban hozzálátott stratégiája kimunkálásához.
Másnap reggel kilenckor azonban már nem mosolygott Jordan, amikor az inas azzal a hírrel tért vissza, hogy Alexandra bizonyosan nem a hercegnő nagyasszony házában töltötte az éjszakát. És akkor sem mosolygott Jordan, amikor fél órával később maga az idős hercegnő vonult be a dolgozószobájába, hogy teljességgel őt hibáztassa Alexandra szökéséért, és olyan tirádát zúdítson Jordan fejére érzéketlenségéről, dölyfösségéről és józan értelmének hiányáról, amilyet még soha nem hallott. Alexandra mindeközben előző napi estélyi ruhájában kócos haját fésülgette ujjaival, kikémlelt a felső hallba, majd kisurrant a folyosóra, és leosont a lépcsőn saját hálószobájába. Ha Jordan ugyanazt a napirendet követi, mint amelyet előző nap, akkor már minden bizonnyal bezárkózott a dolgozószobájába az üzletfelekkel, akikkel előző nap is tárgyalt. Alaposan átgondolva, miként
JUDITH MCNAUGHT
170
VARÁZSLAT
tudnak észrevétlenül kiosonni a házból Penrose-zal és Filberttel hármasban, Alexandra kinyitotta a ruhásszekrényt. A szekrény üres volt, csak egy utazóruha lógott benne. Körülnézett a szobában, és észrevette, hogy a fésülködőasztaláról az összes parfümjét elpakolták. Az a fura érzése támadt, hogy idegen szobába tévedt, ám ekkor nyílt az ajtó, és egy szobalány lépett be, és ijedten felsikoltott. Mielőtt Alex bármit tehetett volna, hogy megállítsa, a szobalány sarkon fordult, és kiviharzott a balkonra. – A kegyelmes asszony visszajött! – kiabált a balkonról Higginsnek. Bármennyire is félt Alexandra ettől a találkozástól, tudta, hogy a végleges menekülése előtt nem kerülheti el a férjével való szembenézést. – Marie! – kiáltott a szobalány után, aki már rohant lefelé a lépcsőn, hogy szétkürtölje a jó hírt. – Hol van a herceg? Személyesen kívánom tudatni vele, hogy itthon vagyok. – A dolgozószobájában, kegyelmes asszony. Jordan hosszú léptekkel fel s alá járkált könyvespolcokkal teli dolgozójában, és fohászkodott, hogy Alexandra előkerüljön valahonnan, mindegy, hogy honnan, csak épségben. Képtelen volt elűzni magából a gyötrő félelmet, hogy feleségének valami baja eshetett. Alexandra erősen tartott tőle, hogy Hawk dühe óhatatlanul is elszabadul, ahogy meglátja őt. Csendben lépett a dolgozószobába, és becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt megszólalt volna. – Gondolom, beszélni óhajt velem. A hangra Jordan hátrapördült, miközben az öröm, a megkönnyebbülés és a düh váltakozott benne, amint meglátta az éjszakai alvástól kisimult szép arcot – ő maga szemhunyást sem aludt egész éjjel. – Hol a pokolban volt mostanáig? – követelt választ, és hosszú léptekkel megindult Alexandra felé. – Emlékeztessen rá, soha többé ne kérjem öntől, hogy szavát adja valamire! – tette hozzá vitriolosan. Alexandra legyőzte magában a gyáva ösztönt, hogy meghátráljon. – Megtartottam a szavamat, uram. Egyenesen hazajöttem és lefeküdtem aludni. Egy izom baljósan megrándult Jordan feszült arcán. – Ne hazudjon nekem! – A nevelőnői szobában aludtam – tisztázta Alex udvariasan. – Az nem szerepelt az utasításában, hogy a saját szobámba kell mennem. Jordan első pillanatban meg tudta volna őt fojtani, de nyomban felülkerekedett benne az ellentétes vágy: hogy magához ölelje és hangos nevetéssel fejezze ki elismerését az ellenszegülés e hihetetlenül szellemes formája iránt. Ott van tehát a házban, egy emelettel feljebb, és édesdeden alussza végig az éjszakát, amíg ő odalent tépelődik, és aggodalmában a sárga földig leissza magát. – Áruljon el valamit! – mondta ingerülten. – Maga mindig ilyen volt? – Milyen? – kérdezte Alexandra gyanakodva, mert nem tudta, mire akar kilyukadni a másik. – Ilyen bajkeverő! – Ho... hogy érti ezt? – Megmondom, hogy értem – lépett közelebb hozzá, mire Alexandra ösztönösen hátrálni kezdett. – Az elmúlt tizenkét óra leforgása alatt először is tagadhatatlanul otromba módon otthagytam magát, és elmentem a barátaimhoz White szalonjába. Aztán a nagy nyilvánosság előtt veszekedtem önnel a táncparketten, majd eltűrtem, hogy itthon lehordjon a sárga földig egy vén lakáj, aki mellesleg az asztal alá ivott az éjszaka folyamán. Végig kellett hallgatnom nagyanyám erkölcsi eszmefuttatását, aki életében először olyannyira megfeledkezett magáról, hogy felemelte a hangját, méghozzá úgy, hogy azt már nem lehet másnak minősíteni, mint ordítozásnak! Tudja – fejezte be Jordan komoran, miközben Alexandrának el kellett fojtania egy halvány mosolyt –, én meglehetősen rendezett életet éltem, mielőtt összehozott önnel a sors. De attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem önt, minden alkalommal, amint teszek egy lépést, valami más... Jordan tirádáját Higgins váratlan felbukkanása szakította félbe; a főkomornyik kopogtatás nélkül rontott be a szobába, frakkszárnya lebegett utána. – Kegyelmes uram! – lihegte. – Egy rendőr van itt, aki ragaszkodik hozzá, hogy személyesen beszélhessen önnel vagy a kegyelmes asszonnyal. Jordan gyilkos pillantást vetett Alexandrára, hogy el ne mozduljon onnan, amíg vissza nem jön, és le nem zárják a beszélgetést, majd kisietett a dolgozószobájából. Két perccel később tért vissza, napcserzett arcán leírhatatlan döbbenet és felháborodás. – Valami... baj van? – kérdezte Alex bátortalanul, miután látta, hogy Jordan egyszerűen képtelen megszólalni.
JUDITH MCNAUGHT
171
VARÁZSLAT
– Ó, semmiség – felelte Jordan gúnyosan. – Azt is mondhatnám, csak egy újabb szokásos kis esemény, ami szerves része az önnel töltött hétköznapoknak. – De hát mi a baj? – erősködött Alexandra, tudva, hogy bármi történt is, Jordan őt tartja érte felelősnek. – A maga hűséges komornyikja éppen most jelent meg a bejárati ajtómban, egy rendőr kíséretében. – Penrose? – hüledezett Alexandra. – Igen, ő róla van szó. – De... hát, mit tett? – Hogy mit tett, kedvesem? A Bond Streeten járt, ahol tegnap rajtakapták, amint az órámat próbálta értékesíteni – felelte Jordan, és mindezt illusztrálandó, magasba emelt egy aranyláncot, melyen Alexandra nagyapjának aranyórája lógott. – Bigámia kísérlete, lopás és szerencsejáték – összegezte Jordan gúnyos mosollyal. – Mondja, mi a következő konkrét lépése, amelyre esetleg jobb, ha előre felkészülök? Például hivatali zsarolás? – Az nem a maga órája! – csattant fel Alexandra, szemét az órára szegezve, melynek eladása az egyetlen reményt jelentette volna a szabaduláshoz. – Kérem, adja vissza! Az az óra az enyém! Jordan meghökkenve ráncolta a homlokát, de lassan kinyújtotta a kezét. – Eddig abban a hitben voltam, hogy az órát nekem ajándékozta. – Csalárd fondorlattal jutott az órához – jelentette ki Alexandra dühödt konoksággal, és az óráért nyúlt. – A nagyapám igazi... nemes ember volt, erényes, melegszívű, finom úriember. Az óráját csak olyan érdemli meg, aki méltó az emlékéhez. Ön azonban nem méltó rá. – Értem – felelte Jordan csöndesen, s az arca kitisztult, ahogy az órát belehelyezte Alexandra kinyújtott tenyerébe. – Köszönöm – mondta Alexandra, és valamiért úgy érezte, túl messzire ment, ahogy a férfi sértett arcára nézett. Szíve nincs ennek az embernek, de annál érzékenyebb – gondolta magában Alex. – Hol van Penrose? Beszélnem kell a hatósággal, hogy mindent megmagyarázzak. – Ha követte az utasításomat, a szobájában van – válaszolta Jordan szárazon. – És a nyolcadik parancsolaton meditál. Alexandra, aki meg volt győződve róla, hogy kérges szívű, zsarnoki férje azonnal átadta szegény Penrose-t a hatóságoknak, hogy a lehető legszigorúbb büntetést mérjék ki rá, most zavartan nézett Jordanre. – Ez minden, amit tett? Hogy beküldte a szobájába? – Talán tömlöcbe kellett volna vettetnem és kerékbe töretnem? – kérdezett vissza Jordan. Alex végképp zavarba jött férje aznap reggeli különös hangulatától, és fürkészőn nézett rá. – Azt hittem, valami ilyesmit tett. – Azért hitte, mert nem ismer engem, Alexandra – mondta Jordan olyan hangon, amelyből Alexandra kifejezetten megbékélési szándékot vélt kihallani. Jordan élénkebben folytatta: – Ezt azonban talán lehet még orvosolni – fűzte hozzá, és a nyitott ajtón át vetett egy pillantást az inasokra, akik hatalmas utazóládákkal, köztük Alexandra bőröndjeivel egyensúlyoztak a lépcsőn lefelé. – Mondjuk egy óra múlva el is kezdhetjük, amikor útnak indulunk Hawthorne fele. Alexandra hátranézett, meglátta a saját utazóládáit, majd visszafordulva így szólt lázadón: – Én nem megyek! – Úgy vélem meg fogja változtatni az álláspontját, ha ön elé tárom új feltételeimet, de mielőtt ezt megtenném, tudni szeretném, miért akarta Penrose eladni az én... bocsánat, az ön nagyapjának... az óráját. Alexandra tétovázott, majd úgy döntött, leghelyesebb, ha ezúttal nem mond semmit. – A kézenfekvő magyarázat az, hogy pénzhez kívánt jutni – folytatta Jordan tárgyilagos hangon. – Márpedig én csupán két dolgot tudok elképzelni, amiért önnek pénzre lenne szüksége. Az első lehetséges ok, hogy további botrányos fogadásokat akart kötni a káromra, amit egyébiránt szigorúan megtiltottam önnek. Hozzáteszem rögtön, kétlem, hogy erre kellett volna a pénz – mondta Jordan, és feltartotta a kezét, amikor látta, hogy Alexandra dühösen tiltakozni akar a feltételezés ellen, hogy ő csak úgy alázatosan engedelmeskedne Jordan utasításainak. – Azért nem hiszem, hogy újabb fogadást kötött volna ellenem, mert a tegnapi fogadása semmiféle összefüggésben nem áll a tiltásommal. Egész egyszerűen nem volt ideje rá, hogy újabb engedetlenséget kövessen el. Halvány mosolya annyira váratlanul érte Alexandrát, és olyannyira ragadós volt, hogy Alexnek küzdenie kellett, hogy vissza ne mosolyogjon rá.
JUDITH MCNAUGHT
172
VARÁZSLAT
– Ezért aztán – vonta le a következtetést Jordan – arra kell gondolnom, hogy az ok, amiért sürgősen pénzt akar, nem lehet más, mint amiről két nappal ezelőtt beszélt: vagyis el akar hagyni és a saját lábára akar állni. Erről van szó? Jordan annyira szelíd hangon mondta ezt, hogy Alexandra felülbírálta előbbi elhatározását, és megerősítően bólintott. – Pontosan erre gondoltam. Ez esetben engedje meg, hogy felajánljak önnek egy megoldást, amely kiutat jelenthet szorult helyzetéből, s egyúttal vonzó lehetőségeket kínál szerencsejátékos hajlamainak a kielégítéséhez is. Megengedi? – kérdezte Jordan udvariasan, és odatett Alexandrának egy fotelt az íróasztal elé. – Igen – válaszolta Alexandra, és leült, miközben Jordan rátámaszkodott az íróasztalára. – Elegendő pénzt adok önnek ahhoz, hogy egész életét fejedelmi pompában élhesse le, abban az esetben, ha együtt tölt velem három hónapot, és utána is úgy érzi, hogy el akar hagyni. – Én... én ezt nem teljesen értem – hebegte Alexandra, és értetlenül meredt a napcserzett arcra. – Pedig elég egyszerű. Maga beleegyezik abba, hogy három teljes hónapon át engedelmes, szerető, szófogadó feleségként viselkedik mellettem. Ezen idő alatt a magam részéről minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy – fogalmazzunk így – „megnyerjem” önt annak, hogy többé ne akarjon elhagyni. Ha kudarcot vallok, ön a három hónap elteltével szabadon távozhat. Ilyen egyszerű. – Nem! – tört ki Alexandrából önkéntelenül, még mielőtt átgondolta volna az ajánlatot. Az, hogy Jordan előre megfontoltan megpróbálja őt levenni a lábáról és elcsábítani, viszolyogtató volt számára, abba pedig, hogy férje intim utalást tett arra, hogy „szerető” feleségként kell viselkednie, Alexandra belepirult. – Fél, hogy leveszem a lábáról? – Természetesen nem – hazudta Alex mesterkélten. – Akkor miért nem fogad velem? Egy vagyont teszek fel rá, hogy el tudom érni, hogy mellettem akarjon maradni. Nyilvánvalóan attól tart, hogy veszíteni fog, máskülönben nem vonakodna. Jordan olyan észrevétlenül csempészte be a kihívást, hogy Alexandra észre sem vette, máris belesétált a csapdájába. – Én... szóval, nekem... egyéb szempontokat is fontolóra kell vennem... – húzta az időt akadozva, és túlságosan zavart volt ahhoz, hogy higgadtan tudjon gondolkodni. – Ó, igen, fennáll a lehetősége, hogy férji kötelezettségeim tüzes teljesítése következményeként ön ugyebár várandós lesz. Erről van szó, ugyebár? A mind ez idáig átgondolatlan lehetőségtől Alexandra döbbenten és rémülten elnémult, s csak bámult a férjére, arca égett a szégyentől, miközben Jordan lustán felemelt egy papírnehezéket az asztalról. – Márpedig ez feltett szándékom, kedvesem – mondta ki Jordan kereken. – Továbbá – folytatta, s a papírnehezéket közben a tenyerén billegtette, mintha Alexandra jövőjét mérlegelné – a fogadásunk elengedhetetlen feltétele, hogy ön garantálja: vonakodás nélkül kegyeiben részesít az ágyában. Más szóval – fejezte be Jordan kaján mosollyal –, ha ön visszakozik vagy tiltakozik, vagy nem működik együtt velem: vesztett. – Maga őrült! – kiáltott Alexandra, és felpattant a székről, de zaklatott állapotában továbbra sem jutott eszébe olyan megoldás, amellyel véget lehetne vetni ennek a nemkívánatos házasságnak. – Bizonyára az vagyok – hagyta jóvá Jordan indulat nélkül. – Három hónap valóban elég rövid idő. Hat hónap sportszerűbb volna, ha jobban belegondolok. – Három hónap éppen eléggé sportszerű! – tiltakozott Alexandra. – Megállapodtunk – mondta Jordan negédesen. – Akkor tehát három hónap. Három hónap hitvesi boldogság számomra, cserében... mondjuk talán... félmillió fontért? Alexandra összeszorította, majd háta mögé rejtette remegő kezeit, elméje lázasan próbálta feldolgozni az ujjongó öröm és a sértettség egyszerre rátörő rohamait. Félmillió font... Félmillió font... egy vagyon! Ágyban nyújtott szolgáltatásainak ellenértéke. Azzal, hogy Jordan pénzt ajánl föl, szeretői státuszba fokozza le; vagyis szó szerint „kifizeti” őt. – Ne így fogja fel – javasolta Jordan higgadtan, mert Alexandra arcáról nyomban leolvasta a gondolatot. – Ha elvesztem a fogadást, tekintse úgy a kapott pénzt, mint késleltetett jutalmat” azért, hogy megmentette az életemet. Alexandra önérzetét valamelyest csitította ez az érv, s némi tétovázás után bizonytalanul bólintott, és diplomatikusan hozzátette:
JUDITH MCNAUGHT
173
VARÁZSLAT
– Meglehetősen rendhagyó javaslat, több szempontból is... – A mi házasságunk minden szempontból „meglehetősen rendhagyónak” tekinthető – jegyezte meg Jordan szárazon. – Most pedig döntsük el: írásba foglaljuk a megállapodásunkat, vagy megbízunk egymásban, hogy mindketten tartjuk magunkat a feltételekhez? – Bizalom! – ismételte Alexandra gúnyosan. – De hiszen saját maga mondta, hogy nem bízik senkiben! Alexandra pontosan emlékezett rá, amikor annak idején egymás mellett feküdtek az ágyban, és arra kérte Jordant, hogy bízzék benne. Azt magyarázta a férfinak, hogy a szerelem nem lehet életképes bizalom nélkül. Ahogy most ránézett, tudta, hogy Jordannek is eszébe jutott az a beszélgetés. A férfi tétovázott, mintha fontos döntést mérlegelne. Majd ünnepélyes komolysággal így szólt: – Én bízom önben. A halkan kimondott három szó igen gazdag mögöttes tartalmat hordozott, melyet azonban Alexandra nem kevés gyanakvással fogadott. Igyekezett nem észrevenni a férfi tekintetéből sugárzó meghittségét, de hamarosan belátta, nem képes ellenállni, amikor Jordan ilyen különös, csaknem gyengéd módon viselkedik. Végül úgy döntött, a leghelyesebb, ha higgadt távolságtartással viszonyul hozzá, és udvariasan csak annyit mondott: – Megfontolom az ajánlatát. – Fontolja meg! – s mintha csöppnyi derültség csillant volna a férfi szemében, ahogy az utazóládákkal lefelé vonuló inasok felé nézett. – Két perc elég lesz? – intett a nyüzsgő folyosó felé. – Hogyan? – Egy órán belül útra kelünk Hawthorne-ba. – De... – Alexandra! Nincs választása – mondta a férfi nyugodtan, és végigsimított Alex karján, miközben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy magához ölelje, és megpecsételje a győzelmet, amelyet már magáénak érzett. Alexandra tusakodott még belül, de valójában tudta, hogy a férfinak igaza van. Roddy szavai jutottak eszébe: A férfiak a mi családunkban nem túl szaporák az utódnemzésben... – Ez idáig rendben is volna, gondolta Alex gonoszul. De a mondat folytatása annál ijesztőbben hangzott: Ami persze nem azt jelenti, hogy ne próbálkoznánk... – Elpirult – állapította meg Jordan, és mosolyogva Alex szemébe nézett. – Minden nő elpirulna, ha otrombán közölnék vele, hogy a következő három hónapot azzal kell töltenie, hogy... – Meztelen tündöklésben hever a karomban? – segített befejezni a mondatot Jordan. Alexandra olyan tekintetet lövellt felé, amely egy sziklát is szétporlasztott volna. Jordan vidáman folytatta: – Gondolja csak el, én milyen kockázatot vállalok! Tegyük fel, hogy teljesen elveszítem a fejemet, és rabjává válok az ön test... szépségének – javította ki magát kissé megkésve, de kifejezetten kedélyesen. – És akkor maga fogja a pénzemet, és elsétál vele, s viszi magával az összes reményemet, hogy törvényes örököst szüljön nekem. – Maga természetesen egy pillanatig sem hiszi, hogy képes vagyok megtenni, igaz? – csattant fel Alexandra ingerülten. – Nem hiszem. Megint az az elviselhetetlen, önelégült vigyor jelent meg az arcán, amitől Alexandra nem tehetett mást, fogta magát és sarkon fordult. Jordan utána nyúlt és keményen visszarántotta, hangja nyugodt volt, de tekintélyt parancsoló: – Addig nem, amíg nem jutunk egyezségre. Tehát két lehetősége van: vagy fogadást kötünk, vagy, ha szükséges, őrizet alatt jön velem Hawthorne-ba, és egyúttal lemond a díjazás reményéről is, amely három hónap után megilletné, ha úgy döntene, hogy mégis elhagy. Ebbe az összefüggésbe ágyazva Alexandrának abszolút semmi esélye nem maradt. Fejét felszegve Jordan szemébe nézett, és leplezetlen utálattal így felelt: – Áll a fogadás. – Minden feltétellel egyetért? – Meglehetős idegenkedéssel, kegyelmes úr – felelte fagyosan, és kirántotta karját Jordan kezéből, majd távozni készült. – Jordan – szólt utána a herceg.
JUDITH MCNAUGHT
174
VARÁZSLAT
Alexandra megfordult. – Pardon? – A nevem: Jordan. Kérem, a jövőben szólítson így! – Ha lehet, inkább nem. A herceg szándékosan eltúlzott szigorral emelte fel mutatóujját, és így szólt: – Szívszerelmem, legyen kissé óvatosabb, mert még az első öt percben elveszti a fogadást. Beleegyezett, hogy „engedelmes, szerető és szófogadó feleség” lesz. A parancsom pedig az imént így hangzott: szólítson a keresztnevemen! Alexandra szeme lándzsákat lövellt, de aztán mégiscsak fejet hajtott: – Ahogy óhajtja. Már kívül volt a dolgozószobán, amikor Jordan ráeszmélt, hogy sikerült a nőnek minden megszólítást mellőzve távoznia. Mosoly suhant át a herceg arcán, miközben szórakozottan billegtette a papírnehezéket a tenyerén, és fontolgatta a küszöbönálló vidéki tartózkodás gyönyöreit igézően csinos – noha igencsak makrancos – feleségével.
JUDITH MCNAUGHT
175
VARÁZSLAT
Huszonnegyedik fejezet
Pompás
paripákon nyolc egyenruhás lovas tartotta magasba Hawthorne hercegének rozsdabarna kopjalobogóit. Ők vezették fel a menetet, mely Jordan ragyogó hintójából és további három kocsiból állt; utóbbiak szolgálókkal és az utazóládákkal telezsúfolva. Nyolc további lovas zárta a sort mögöttük. Egész nap, ahogy falvakon és zöldellő, buja tájakon haladtak át fejedelmi pompával, bámészkodó parasztok gyűltek össze az út mentén, hogy megcsodálják a szélben lengedező kopjazászlók, a csörömpölő ezüst lószerszámok, a rozsdabarna és aranyszín egyenruhák, valamint a hercegi arany címerpajzzsal díszített csillogó, lakkozott fekete járművek fenséges látványát. Elhaladtak a Tony házához vezető leágazás mellett, és Alexandra előre örült, hogy hamarosan viszontlátja Tony édesanyját és öccsét. Rendkívül kedves és barátságos embereknek ismerte meg őket, a házukat pedig sokkal otthonosabbnak és meghittebbnek találta Hawthorne fennkölt ridegségével szemben. Kis pajkos mosoly jelent meg a szája szegletében, ahogy a Hawthorne melletti Winslow falu felé közeledtek. Valahányszor áthaladtak egy-egy falun, kisebbfajta népünnepély támadt körülöttük, de semmi nem hasonlított ahhoz, ami Winslow-ban készülődött. Az út mentén színes sálakat és keszkenőket lobogtató népek sorakoztak fel, hogy köszöntsék a hazatérő herceget. A hírnökök révén, akiket előreküldtek, hogy riasszák a hawthorne-i személyzetet, a falubeliek is értesültek a herceg hazatéréséről, és a hír futótűzként terjedt. Mennyire más volt ez az ünnepélyes várakozás ahhoz képest, ahogyan egy évvel korábban Anthonyt fogadták. Akkor is kijöttek az emberek az utcára, de valahogy ímmel-ámmal, kötelességszerűen üdvözölték új hercegüket, nem úgy, mint most. – Úgy látom, tetszik önnek valami – jegyezte meg Jordan, ahogy Alexandra arcát nézte. Alexandra káprázatos mosolya teljes varázserejével fordult Jordan felé. – Szeretem a parádékat – vallotta meg kissé röstelkedve, és elnevette magát. – Ez a bennem lakozó gyermek, gondolom. Jordan, aki pillanatokkal korábban még arról fantáziált, milyen izgalmas gyönyörök várnak rá az előtte álló éjszakán, amikor azon „fáradozik” majd, hogy az a bizonyos gyermek ténylegesen is beköltözhessen Alexandra hasába, most alig tudta elfojtani az iménti szavak keltette buja vágyat. Az aznap reggeli barátságtalan beszélgetésük után Jordan arra számított, hogy Alexandra végigduzzogja majd az utat, de nem kis meglepetésére, attól a perctől fogva, hogy kihajtottak Londonból, Alexandra szívélyes udvariassággal kezelte őt, noha továbbra is volt benne némi óvatos távolságtartás. E kellemes hangulatváltozás okára Jordan egyelőre nem tudott rájönni, ezért elhatározta, hogy kerek perec rákérdez a dologra. Alexandra hirtelen levette szemét a hintó ablakáról, és öntudatosan ránézett saját kezére, majd varázslatos tengerkék szemét a hercegre emelte. – Miután volt időm elgondolkodni a történteken – mondta teljes nyíltsággal –, rájöttem, hogy az ön fogadási ajánlata több mint tisztességes. Ön semmivel sem hibáztatható jobban a kettőnk házasságáért, mint én, és arról egyikünk sem tehet, hogy nagy valószínűséggel nem illünk egymáshoz. Ön felkínált nekem egy kivezető utat ebből a lehetetlen helyzetből, és ez a gesztus jóval több annál, mint amit a legtöbb férfi az ön pozíciójában megtenne. Ezért be kell látnom, hogy bárdolatlanság volna részemről, ha az elkövetkező három hónapban ellenségesen viselkednék önnel szemben. Mielőtt még Jordan magához térhetett volna a döbbenetből, hogy Alexandra őszintén és mélyen hiszi, hogy ő nyerheti meg a fogadást, Alex kecsesen felé nyújtotta a kezét. – Szent a béke? – ajánlotta fel. Jordan elfogadta a kezet, hüvelykujja gyengéden cirógatni kezdte az érzéki női tenyeret. – Szent a béke – mondta, és egyetlen szemrebbenéssel sem árulta el sértett hiúságát, illetve csodálatát Alexandra tisztessége és lelki ereje láttán.
JUDITH MCNAUGHT
176
VARÁZSLAT
– Itthon vagyunk – szólalt meg Alexandra mosolyogva, ahogy a menet felhajtott a Hawthornecímerpajzzsal díszített fekete vaskapuhoz. – Igen, megérkeztünk – mondta Jordan közömbösen, miközben a kapuőr szalutált a hintónak, mely átrobogott a szélesre tárt kapun. A lovas kavalkád elárasztotta a tükörsima kocsifelhajtót, és ahogy Jordan megpillantotta „otthonának” fényűző pompáját, semmiféle büszkeséget nem érzett, de még csak a hazatérés melege sem járta át a szívét. Hawthorne valójában a szülei házasságának és a saját gyermekkorának a ridegségét jelenítette meg számára. – Amióta tavaly megismertem ezt a kastélyt, úgy gondolom, ez Anglia legpompásabb birtoka – sóhajtott Alexandra boldogan, és tekintete végigpásztázott a hatalmas, elegáns épületen, majd a zászlóra nézett, amely már odafent lobogott az előcsarnok fölött, jelezve, hogy a herceg a rezidencián tartózkodik. – Elődeim örömmel hallanák – jegyezte meg Jordan szárazon, ahogy a szürkületi félhomályban felderengő épületre pillantott. – Azt akarták elérni, hogy Hawthorne a királyi rezidenciával versengjen. Lenyűgözni és megfélemlíteni: ez volt a szándékuk. – Ön... ön nem kedveli? – kérdezte Alexandra elképedve. – Nem különösebben. Túlságosan hivalkodónak tartom. Vannak más kastélyaim, amelyek, ha nem is ennyire fényűzőek, de kellemesebbek. Alexandra hüledezve nézett rá. – Szebbek, mint Hawthorne? – Lakályosabbak. – Hawthorne-ban tényleg van valami félelmetes – ismerte el Alexandra. – Valahogy annyira... néma. A kétszáz főnyi személyzet, szobalányokkal, vadőrökkel, lovászokkal, lakájokkal együttvéve, egyenruhában, arcukon ünnepélyes mosollyal felsorakozott a teraszos lépcsőkön, amint a hintó a ház elé hajtott és megállt. Inasok rohantak oda, hogy leengedjék a lépcsőt, de Jordan ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg emelje le a hintóról feleségét, s miután lerakta őt, keze hosszasan elidőzött Alexandra derekán. – Isten hozta itthon! – mondta meghitt mosollyal. – A szobáink készen állnak, és kitűnő vacsora vár ránk. – Túl fáradt vagyok, nem kívánok enni – vágta rá nyomban Alexandra, abban a reményben, hogy legalább aznap éjszakára megúszhatja az intim együttlétet. – Inkább megfürödnék, és rögtön utána visszavonulnék aludni. A kifogás túl átlátszó volt és hiábavaló. – Ez esetben harapunk valamit, és egyenesen ágyba bújunk – felelte Jordan türelmesen, de kérlelhetetlenül. – Feltételeztem, hogy legalább egy éjszakát engedélyez nekem. Hogy kipihenjem az utazást! – Nem menekülünk a saját ágyunkba, szívszerelmem! – Ne nevezzen így, uram! – Jordan – szólt rá újra a herceg. – Itt jönnek – kuncogott Gibbons Smarthnak, és izgatottan kikémlelt a vadőr válla mögül. – Alig várom, hogy láthassam Alexandra arcát, most, hogy a nagyúr visszatért – visszhangozta Gibbons a Hawthorneszemélyzet többségének gondolatait, azokét, akik szemtanúi voltak Alexandra szívfacsaró fájdalmának, amikor még mindenki azt hitte, hogy a herceg meghalt. – Biztosan boldog, mint egy dalos pacsirta – mondta Mrs. Brimley, a kulcsárnő, nyakát nyújtogatva. – Fogadok, hogy ragyog a boldogságtói, tündököl, mint egy... – Gibbons félbehagyta a mondatot, mert Alexandra éppen akkor suhant el mellettük, olyan arckifejezéssel, amit legjobb esetben sem lehet boldognak nevezni. – Nos, én... – nagyot sóhajtott Gibbons, és tanácstalanul nézett először Smarthra, majd Mrs. Brimley-re.
Alexandra kínos csendben eszegetett a gyertyafényes asztalnál. – Nem ízlik a bor? – kérdezte a herceg. Alexandra felriadt a mély hangtól, s a kanala csörömpölve ütődött hozzá a finoman megmunkált sévres-i porcelánedényhez. – Én... én nem vagyok oda a portóiért, kegyelmes úr. – Jordan – emlékeztetett a herceg.
JUDITH MCNAUGHT
177
VARÁZSLAT
Alexandra nagyot nyelt, képtelen volt kipréselni magából a nevet. A táljában pirosló érett eperszemekre bámult, és letette a kanalát; gyomra kavargott a feszültségtől, arra gondolva, hogy egy óra múlva mi vár rá. – Alig evett valamit – jegyezte meg Jordan mély, fátyolos hangján. Alexandrát nyomasztotta ez a kitüntetett és erőltetett figyelmesség, amellyel Jordan megpróbálta elbűvölni és lefegyverezni őt. Megrázta a fejét. – Nem vagyok túl éhes. – Ez esetben – mondta Jordan, és félretolta asztalkendőjét – visszavonulhatunk, kedvesem? Egy lakáj lépett elő, hogy hátrasegítse a herceg székét, Alexandra azonban a villája után kapott. – Azt hiszem, megkóstolnám azt a fácánt – mondta sietősen. Jordan udvariasan visszahelyezte az asztalkendőt az ölébe, de Alex megesküdött volna rá, hogy nevetés villant a férfi szemében. Alexandra mindent bevetett, hogy húzza az időt: hosszú és precíz műveletbe kezdett, hogy apró, szabályos darabkákra szeletelje a zamatos fácánhúst, majd addig rágott minden kicsiny szeletkét, amíg az szinte szétolvadt a szájában. Amikor az utolsó geometriai alakzatot is eltüntette a tányérjáról, és letette a villáját, Jordan kérdőn nézett rá, hogy befejezte-e. Alexandra segélykérőn pillantott föl a legközelebb álló lakájra. – Én... én megkóstolnám még a szakácsunk ízletes spárgáját – jelentette be kétségbeesetten, és ezúttal Jordan már leplezetlenül elmosolyodott. A spárga után Alexandra kevéske zöldborsókrémet ízlelgetett, majd az almával töltött disznóhúsba kóstolt bele, a továbbiakban nem kerülte el figyelmét a tésztakehelyben sült homár sem, valamint kedve szottyant egy kis áfonyára is. Amikor az áfonya iránt jelentette be igényét, Jordan nem vesződött tovább azzal, hogy véka alá rejtse derültségét. Hátradőlt a székében, és mosolyogva figyelte Alexandra hősies küzdelmét a maradék áfonyával. – Még valami, erősítőnek, kedvesem? – javasolta Jordan készségesen. – Egy kis csokoládétorta? A desszert említésére Alexandra megborzongott, és sietve megrázta a fejét. – Egy kis borban pácolt marhaszelet? Alexandra nyelt egyet, és suttogva így szólt? – Nem, köszönöm szépen. – Egy hordszéket, esetleg? – kérdezte Jordan gonosz vigyorral. – Hogy felvigyék az emeletre? Mielőtt Alexandra válaszolhatott volna, Jordan eltökélten félretette asztalkendőjét, felállt, és megkerülte az asztalt, hogy feleségét felsegítse. – Ha így folytatja az evést – mondta incselkedve, ahogy a hosszú, kanyargós lépcsőkön fölfelé lépdeltek –, olyan kövér lesz, hogy nem tud majd felmászni ezen a lépcsőn. Kénytelen leszek csörlőt meg emelőhálót beszereltetni, hogy felszállíttassam magát az emeletre. Más körülmények között Alexandra minden bizonnyal értékelte volna a tréfát, de a közelgő éjszaka miatti feszültség és a kínzó lelkifurdalás elnyomta humorérzékét. Látta, hogy Jordan próbálja megkönnyíteni a helyzetét, de elsősorban mégiscsak ő volt az oka ennek az egész kialakult helyzetnek. Azonkívül azt sem értette Alex, hogyan képes ez az ember ennyire fesztelenül viselkedni a küszöbönálló esemény tudatában. Aztán persze eszébe jutott, mekkora nőcsábász hírében áll, és fel kellett tennie magának a kérdést: mitől lenne zavarban vagy izgatott ez az ember, amikor olyasmire készül, amit ezerszer csinált már nők tucatjaival! Egy órával később Jordan kinyitotta a lakosztályaikat elválasztó ajtót, és belépett Alexandra hálószobájába. Hirtelen megtorpant, és dühödt elképedéssel meredt az ágyra. A függönyök hívogatóan elhúzva, krémszínű selyemágynemű az ágyon, de Alexandra sehol... Jordan megpördült, teljes mértékben felkészülve rá, hogy a Hawthorne-kastély minden zugát át kell kutatnia ezen az éjszakán, ám ekkor meglátta őt – a hatalmas szoba szemközti sarkában állt. Nézett kifelé a függőleges osztóval ellátott ablakon át a sötétbe, karját maga köré fonva, mintha fázna. Vagy mintha félne. Megkönnyebbülés váltotta fel Jordan iménti haragját, elindult Alexandra felé, lépteinek zaját elnyelte a vastag Aubusson szőnyeg, tekintete élvezettel vette birtokba a csábító női idomokat. A gyönyörű hajzuhatag lágy hullámokban borult Alexandra vállára, mély kivágású, fehér atlaszselyem ingválla fölött csak úgy csillogott hófehér bőre a gyertyafényben. Alexandra hirtelen megfordult, ahogy az ablak tükrében meglátta a mögéje lépő férfialakot. Jordan kinyújtotta a kezét, gyengéden végigsimította a csillogó hajzuhatagot, Alex szemében harag lobbant, de nem húzódott el. Hajának érintése olyan volt, mint az atlaszselyemé.
JUDITH MCNAUGHT
178
VARÁZSLAT
– Tehát – mondta ki hangosan Jordan az érzéseit, és belemosolygott a haragos szemekbe – az én kis verebem csodaszép hattyúvá változott. – Üres bókok... – Veszélyes következményekkel – fejezte be a mondatot Jordan széles mosollyal. Mielőtt Alexandra reagálhatott volna, Jordan lehajolt, és ölbe kapta a feleségét. – Hová visz? – kérdezte rémülten, ahogy a férfi elsietett vele az ágya mellett. – Az ágyamba – suttogta Jordan, orrával megérintve a nő nyakát. – Mert az nagyobb. Gyertyák sokasága égett a kandallópárkányon a szoba végében, lágy fényeket vetve az árnyékos zugokba. Jordan fellépett a baldachinos emelvényre, és lassan leengedte Alexandrát, élvezve közben a pompás érzést, ahogy a nő lába végigcsúszik a combján. De amikor felemelte a fejét és belenézett azokba a gyönyörű szemekbe – de lehet, hogy a szapora lélegzetvétel is hozzájárult ehhez –, rájött, hogy Alexandra voltaképpen nem dühös. Hanem rémült. – Alexandra? – kérdezte gyöngéden, érezve a remegést, ahogy keze felsiklott a nő karján az atlaszselyem köntös ruhaujja alatt. – De hiszen ön reszket. Fél talán? Alexandra képtelen volt akár csak egyetlen szót is kisajtolni magából, felnézett a magas, robusztus, rettenthetetlen férfira, aki arra készül, hogy mindenféle intim dolgokat műveljen az ő meztelen testével. Csak egy bólintásra maradt ereje. Jordan szelíd mosollyal kisimította Alexandra sápadt arcából a rakoncátlan fürtöket. – Ezúttal semmi fájdalmat nem okozok, ígérem. – Nem erről van szó – tört ki Alexandrából, ahogy a férfi keze a szalagra csúszott a melle körül. Elkapta a férfi ujjait, s könyörgő hadarással próbált valahogy időt nyerni: – Maga ezt nem érti. Én még nem ismerem magát. – De „ismer”, kedvesem, a szó bibliai értelmében – incselkedett Jordan fátyolos hangon. – Igen, de az olyan... olyan régen volt... Jordan felemelte a fejét, és fürkészőn nézett Alexre. – Valóban? – kérdezte szelíden, és a csodás szempár láttán hatalmas megkönnyebbülést érzett. Az elmúlt három hónapról hallott beszámolók és a férjes asszonyok laza erkölcseiről szerzett saját tapasztalatai alapján félt attól, hogy elhitesse magával: Alexandra nem szűrte össze a levet más férfival, ugyanakkor csökönyösen kerülte az alkalmat, hogy őszintén szembenézzen ezzel az eshetőséggel. De Alexandra szeméből most csalhatatlanul kiolvasta a zavart ártatlanságot, s Jordan szívét átforrósította a boldog felismerés, hogy mámorítóan gyönyörű felesége továbbra is teljességgel és kizárólag az övé. – Mindkettőnk számára túl hosszú volt ez az idő – suttogta, és finoman megcsókolta a fülét. – Kérem, ne! – tiltakozott Alexandra, mire Jordan felkapta a fejét a hangból kihallatszó őszinte riadalomra. – Én... én félek – vallotta meg Alexandra, és Jordan pontosan tudta, mit jelent egy ilyen vallomás e bátor lány számára, aki az elmúlt három napban olyan keményen dacolt az akaratával. Jordan, igen bölcsen, nem nevette ki ezt a félelmet, ehelyett megpróbálta a lányt mindkettejük szorult helyzetével megnevettetni. – Én is félek egy kicsit – vallotta be, és szelíden Alexandrára mosolygott. – Maga... maga fél? Mitől? Jordan gyengéden, megnyugtatóan beszélt, miközben kioldotta a szalagot a női ruhaderékon, feltárva a mellek atlaszselyem halmait. – Mint ön is mondta, nagyon régen volt – mondta, s miközben Alexandra szemébe mosolygott, lecsúsztatta a köntöst felesége válláról. – Lehetséges, hogy elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni – tette hozzá színlelt riadalommal. – És ha egyszer már az ágyban vagyunk, túl késő megkérdezni valakit, most aztán hogyan tovább. Képzelje csak el, behívatom a barátját, Penrose-t, és tanácsot kérek tőle, de kénytelen vagyok kiabálva előadni a problémámat, mert ugye Penrose nagyothall. Mire az egész személyzet fölébred, és idesereglik, hogy mi ez a nagy lárma itt... Szorult helyzete dacára Alexandrából kikívánkozott a nevetés, így közben alig vette észre, hogy Jordan ujjai ügyesen a földre csúsztatták a köntöst, s az atlaszselyem ruhadarab a lábánál kötött ki. – Így jobb lesz – suttogta Jordan, s szándékosan nem vette le szemét Alexandra tekintetéről, és kerülte, hogy egyelőre rápillantson a ragyogó meztelen testre, nehogy ezzel is újabb riadalmat okozzon. – Szeretem, amikor nevet, tudja? – folytatta, s közben kioldotta saját rozsdabarna köntösét. – Ragyog a szeme, amikor mosolyog – mondta, és szelíden, de feltartóztathatatlanul az ágyba helyezte Alexandrát, s maga is odafeküdt mellé.
JUDITH MCNAUGHT
179
VARÁZSLAT
Alexandra felpillantott az igéző szürke szempárba, miközben a férfi feltámaszkodott a könyökére, szabad kezét a lány derekára tette, majd óvatosan a mellére kalandozott, s közben lassan odahajolt, és végtelen csókkal kavarta fel Alexandra érzékiségét. Újabb és újabb és újabb csókok következtek, a két férfikéz kínzón és csábítóan mozgott a női hajlatokban, mígnem Alexandra teljességgel megadta magát. Tehetetlenül felnyögött, Jordan felé fordult, és az elmúlt év összes elfojtott vágyakozásával hevesen visszacsókolta. Félig nyílt ajka rátapadt a férfi szájára, nyelve beékelődött az ajkak közé, ujjai a férfi nyakszirtjénél játszadoztak a göndör, vastag hajfürtökkel. Megadásában benne rejlett a győzelem is, mert ezúttal Jordan volt az, aki tehetetlenül felnyögött, és belefeledkezett a csókba. Jordan átölelve Alexet a hátára gördült, magával ragadva őt; keze, ahogy végigsiklott a selymes bőrön, mindent elárult a sürgető vágyról; lábuk összegabalyodott, miközben a férfi lassan a csípőjének nyomta testét, nem hagyva kétséget, mit szándékozik tenni. A tüzes kavargás mélyén valami arra figyelmeztette Jordant, hogy lassítson, de teste, mely több mint egy éve vágyakozott a lány után, nem engedelmeskedett a józan ész parancsának – főleg azután nem, hogy Alexandra ugyanúgy csókolta a fülét, ahogy korábban ő tette, és nyelvével a fülcimpáját cirógatta. Képtelenség volt tovább visszafojtani a vágyat, Jordan a hátára gördítette a lányt, keze a combok közé csúszott, és a meleg nedvességet tapintva bizonyossá vált, hogy Alexandra kész a befogadására. – Bocsásson meg, szerelmem – suttogta rekedten, két tenyerébe fogva a lány fenekét, és megemelte a csípőt a befogadáshoz. – Nem... nem tudok várni – nyögött fel, ahogy lassan behatolt a hihetetlenül gyönyörteljes melegségbe, vigyázva, hogy a legkisebb fájdalmat se okozza, majd abbahagyta a mozdulatot, amint döbbenten azt látta, hogy lány hirtelen elfordítja a fejét, és csillogó könnycseppek gördülnek le hosszú, göndör szempilláiról. – Alexandra? – suttogta, miközben megfeszítette karját és vállizmait, hogy féken tartsa magában a teljes behatolásra ösztökélő lüktető vágyat. Alkarjára támaszkodott, megfogta a lány állát, és határozottan maga felé fordította az arcát. – Nyissa ki a szemét, és nézzen rám! – szólt rá csöndes határozottsággal. A könnyáztatta szempillák megrebbentek, és Jordan belenézhetett a könnybe lábadt tengerkék szemekbe. – Fájdalmat okozok? – kérdezte hitetlenkedve. Alexandra nagyot nyelt, és megrázta a fejét. Fékezhetetlen vágy élt benne, hogy arra kérje a férfit: óvja őt, és szeresse szívvel-lélekkel, úgy, ahogy kívánta az első pillanattól fogva, amikor a férfi a karjába vette. Ezért fakadt sírva. Néhány röpke percen belül a férfi szerelmeskedése ledönt minden akadályt, amelyet Alexandra felépített ellene, legyőzi minden addigi ellenállását, hamarosan ott marad megint gyenge, sóvárgó, naiv teremtésként, ugyanolyan kiszolgáltatottan, mint egykoron. – Kedvesem, mi a baj? – kérdezte Jordan, és lehajolt, hogy lecsókolja a könnyeket a gyönyörű arcról. – Nem kíván? A kérdésben rejlő szerény, kisfiús ártatlanság, mely becézgető szelídséggel párosult, végromlásba vitte Alexandrát. – De igen – suttogta, és belenézett a visszafojtott szenvedélytől izzó férfiszembe. – Akkor miért a könnyek? – suttogta Jordan. – Azért – vallotta meg Alex tüzes, fojtott hangon –, mert nem akarom kívánni magát! Olyan hang tört fel Jordanből, amely részint nyögésre, részint nevetésre emlékeztetett, ujjaival beletúrt a pompás hajkoronába, a gyönyörű arcot keze börtönébe zárta, és ugyanabban a pillanatban teljes hosszúságában, mélyen behatolt a női testbe. Alexandra csípője ívben, lökésszerűen megfeszült a férfitest alatt, és Jordan elvesztette minden önuralmát. – Kívánom – nyögte rekedten, visszahúzódva, majd újra behatolva, minden lökéssel mélyebbre és egyre mélyebbre, szíve gyönyörtől dagadt, amint érezte, hogy hitvese köré fonja a karját, és teljességgel megadja magát a tomboló férfivágynak. – Annyira kívánom – lihegte Jordan –, hogy nem tudok várni... Alexandra körmei mélyen belevájtak a férfi hátizmába, csípője megemelkedett, Jordan a csúcsra ért, és olyan erővel robbant szét odabent, hogy a gyönyör fájdalmas kiáltást tépett ki mellkasából: Alexandra! Oldalára gördült, de továbbra is dédelgetve ölelte hitvesét, és várta, hogy saját lélegzete csillapuljon. A baldachinos emelvény alatti gyertyafényes félhomályba bámult, és érezte, ahogy lassan visszatér a józansága, s hamarosan két meglepő felismeréssel lett gazdagabb. Az első: hogy az imént voltaképpen megkérdezte saját feleségét, hogy kívánja-e őt – mint egy kamasz fiú, aki kegyért könyörög. Soha életében nem kérdezett ilyet egyetlen nőtől sem. És ebből eredt a másik felismerés: soha még ilyen sebbel-lobbal nem vitt ágyba nőt, ahogy ezen az estén Alexandrát, és soha ilyen hamar nem jutott el a
JUDITH MCNAUGHT
180
VARÁZSLAT
beteljesülésig. Egyáltalán nem volt büszke aznap esti teljesítményére, sem arra, hogy teljesen elveszítette az önuralmát. Alexandra fészkelődött, fejét oldalra billentve a párnán tüzetesen tanulmányozta a férfi arcát, a feszes állkapcsot, ahogy Jordan maga elé meredt és gondolataiba mélyedt. – Dühös valamiért? – suttogta értetlenül és ijedten. Jordan leszegte állát, és derültség nélkül rámosolygott. – Magamra vagyok mérges, nem önre. – Miért? – kérdezte Alex, imádni való ártatlanságával és női meztelenségével, miközben szeme fürkészőn kutatta a férfi arcát. – Azért, mert... – Jordan megrázta a fejét, majd némán összezárta ajkait Azért, mert túlságosan kívánom – vallotta be magában. Azért mert ma este elvesztettem a fejemet. Azért, mert a keze puszta érintése őrült vágyat ébreszt bennem. Azért, mert nincs ember, aki ennyire képes kihozni a sodromból, mint maga, és azért, mert eszeveszett dühömben is képes megnevettetni. Azért, mert ha magáról van szó, sebezhető vagyok. Puha... Apja hangja szólalt meg metszőn Jordan elméjében: „A férfi nem lehet puha. Jordan... A férfi kemény, szívós, sebezhetetlen... A férfi nem bízhat senkiben, csak saját magában... A nőket arra használjuk, hogy gyönyört kapjunk tőlük, de nincs rájuk szükségünk... Egy férfinak senkire sincs szüksége.” Jordan kiűzte fejéből apja szavait, és arra gondolt, micsoda ócska szemfényvesztés volt apja egész házassága. És az is felötlött benne, bárcsak valahová máshová vitte volna Alexandrát; mert Hawthorne és a ház falai közt lakozó emlékek túlságosan zavaróak. Alexandra gyengéd, félénk szavai térítették vissza gondolataiból: – Menjek át a saját szobámba? Látom, valamiért neheztel rám. Jordan szíve váratlanul elfacsarodott a gondolattól, hogy Alexandra még el is hiszi, amit az imént mondott. – Épp ellenkezőleg – mondta széles mosollyal – ,ön túlságosan is a kedvemre való. Alexandra olyannyira kétkedve nézett rá, hogy Jordan elnevette magát. – Az ágyban, igen, ott maximális örömet szerez – magyarázta a lány szemébe mosolyogva. – Az ágyon kívül azonban szörnyen fel tud bőszíteni, úgy vélem, az egyetlen megoldás – tette hozza fátyolos hangon, s érezte, hogy a vágy újabb hulláma söpör végig a testén elementáris erővel –, hogy örökké ágyban legyünk. A férfi lehajolt hozzá, és hosszú csókot nyomott az édes ajakra, amitől csillapodtak iménti, háborgó érzelmei. Túl sok előzménye volt ennek a ma esti szeretkezésnek, vonta le a konzekvenciát magában. Végtére is tizennégy éves kora óta életében most fordult elő először, hogy több mint egy hónapig, sőt ezúttal több mint egy évig nő nélkül maradt. Nem lehet csodálkozni a túlzott mohóságán, és az érzelmi túlcsorduláson... Ám a soron következő szeretkezéskor Jordan már nem sajnálta az időt az aprólékos finomságokra –, visszatartotta magát, és egyik eksztatikus csúcsról a másikra vezette Alexandrát, hogy aztán ő maga is felérjen a csúcspontra. Pirkadt már, széles, rózsaszín sávokat festve a bíbor égboltra, amikor Jordan az utolsó szerelmeskedést is befejezte, és mély álomba szenderült. Alexandra óvatosan kibújt a férfi ölelő karjaiból, és kicsúszott a lepedő alól. Teste nem volt hozzászokva az ilyen erőteljes szeretkezéshez, gyengének, erőtlennek érezte magát, és gyönyörűségesen elcsigázottnak, ahogy csöndben megkerülte az ágyat, és fölemelte atlaszselyem köntösét. Belebújtatta karjait, beburkolózott a köntösbe, majd elbizonytalanodott, ahogy lenézett a férjére. Sötét haja ébenfeketén csillogott a hófehér párnán, s az álom meglágyította cserzett arcának kemény vonásait. Csaknem kisfiúsnak tűnt így. A lepedő lecsúszott a csípőjéig, s látni engedte széles, izmos mellkasát és karjait. Napbarnított volt a teste is, akárcsak az arca, fedezte fel Alexandra. Éjszaka nem láthatta mindezt, de ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a hajóúton hazafelé barnára sült az egész teste. Nagyon lefogyott a fogságban. Túlságosan vékony volt. Alexandra végigpásztázta a férfitestet, kiélvezve a ritka helyzet adta szabadságot. Pompás alakja van, valóban nagyszerű, állapította meg csendes, vágyódással teli tárgyilagossággal. Nem is volt ő annyira naiv és ostoba egy évvel ezelőtt, amikor Michelangelo Dávidjához hasonlította a férfit. Ösztönösen gyöngéd mozdulattal lehajolt, és óvatosan felhúzta a lepedőt a férfi válláig, majd kiegyenesedett, de még mindig nem távozott. Szórakozottan megdörzsölte karját, ahogy a férfi éjszakai mondata felötlött benne: Nem kíván? – s jóleső borzongás futott végig a testén.
JUDITH MCNAUGHT
181
VARÁZSLAT
Azon tűnődött, mennyire nem tudta palástolni a férfi az aznap esti első szeretkezéskor a kirobbanni készülő vágyát – hiábavalónak bizonyult a temérdek tapasztalat. Ez az első szeretkezés jobb volt, mint a többi. Hiszen ekkor történt meg először, hogy Jordan nem volt képes uralkodni magán. A gyönyörűség friss hulláma futott végig Alexandrán, ahogy felidézte a férfi kisfiús bocsánatkérését: Bocsásson meg, nem tudok várni. Milyen gyönyörűséges és diadalmas érzés tudni azt, hogy nemcsak a férfi képes feléleszteni benne a vágy tüzét, hanem a dolog fordítva is igaz: ő is lázba tudja hozni őt. Az éjszaka folyamán aztán többször – sokszor – ismételték meg, s Jordan ezeknél a szeretkezéseknél már szigorú kontroll alatt tartotta magát, olyan ügyességgel és szakértelemmel simogatott és csókolt, ahogy egy hegedűművész játszik a hangszerén. Alexandra élvezte nagyon, de egyik élmény sem ért fel az első édes önfeledtségével. Mindezzel együtt Jordan minden egyes alkalommal eljuttatta őt a legteljesebb eksztázisig. Ugyanakkor Alexandra nem volt már az a naiv gyermek, aki egyetlen csók – vagy akár egy egész viharos éjszaka – élményétől halhatatlan szerelemről kezd fecserészni. Többé már nem az a meggondolatlan, naiv, csillagszemű leányka. Óvatossá vált és bölcsebbé. Még így is veszedelmesen a hatása alá került titokzatos férjének, hogy váratlanul megtapasztalta sebezhetőségét – állapította meg magában, majd abbahagyta az álomba szenderült férfi szemlélését. Visszatért saját hálószobájába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
JUDITH MCNAUGHT
182
VARÁZSLAT
Huszonötödik fejezet
Későn ébredt, és nehezen viselte Marie sürgölődését maga körül; a szobalány ragaszkodott hozzá, hogy addig fésülgesse úrnője haját, amíg az csillogva tündököl. Csak ezután került sor annak megtárgyalására, hogy levendulaszín muszlint vagy fodros rózsaszín ruhát öltsön magára az úrnő. Alexandra kíváncsian várta, Jordan vajon hogyan viselkedik vele aznap reggel, lassan és szemérmes léptekkel haladt lefelé a lépcsőn. Ahogy Jordan dolgozószobájához ért, óvatosan bekukkantott a félig nyitott ajtón. Férje az íróasztalánál ült, s egyik tiszttartójával tárgyalt. Felnézett, s ahogy Alexandra elhaladt, találkozott a pillantásuk. Jordan kurtán biccentett, de a tekintetében volt valami nemtetszés. Alexandra, összezavarodva kissé ettől a váratlan hűvösségtől, udvariasan viszonozta a biccentést, és továbbment a reggelizőszalonba. Méla csendben, gondolataiba mélyedve falatozott, miközben Penrose és Filbert serénykedett körülötte, s a két öreg időnként aggodalmas pillantást váltott egymással. Alexandra bölcsen úgy döntött, hogy a következő három hónap gyorsabban telik, ha talál magának értelmes tevékenységet; elhatározta, hogy rendszeres látogatásokat tesz a gazdaságban, felújítja az írás-, olvasásoktatást, melyet annak idején kezdeményezett, még mielőtt Londonba költöztek. Megállt az istállónál, hogy szót váltson Henryvel, akinek nyájas természete egészen más légkört varázsolt a lovardába, mint amilyen az üres és néma kastélyban uralkodott. Alex késő délután tért csak vissza hosszú kocsikázásából. Felfrissült az áldott szabadságtól, hogy saját maga hajthatja végig kocsiját a festői, kacskaringós dűlőutakon, melyek Jordan hatalmas birtokán kígyóztak végig. Gyors ügetésre fogta lovát, ahogy a ház mellett elhaladt, s egyenesen az istállóba hajtott. Smarth sietett elébe, hogy kivegye kezéből a gyeplőszárat, ragyogó mosoly ült az arcán. Smarth a maga részéről mindent megtett, hogy előmozdítsa a családi harmóniát Alexandra és a férje között, és sugárzó arccal közölte: – Őkegyelmessége több mint egy órája várja a hercegnőt, itt sétál föl s alá, már eléggé türelmetlen... Alexandra meglepődött, de kissé hízelgett is neki, hogy a herceg idesietett elébe az istállóhoz, de öröme csak addig tartott, amíg meg nem látta Jordant, amint baljós komorsággal előlép az istállóból. – Soha ne hagyja el a házat anélkül, hogy nem hagy üzenetet, pontosan hová megy és pontosan mikor tér vissza – rivallt rá Jordan, s nem túl gyengéden derékon ragadva, leemelte Alexandrát a kocsiról. – Továbbá nem hagyhatja el a nagybirtok területét lovász kísérő nélkül! Az ott Olsen – biccentett a tagbaszakadt, izmos, mackóforma férfi felé, aki ott állt az istálló bejáratánál –, ő a személyes lovásza! Jordan dühe annyira igazságtalanul hatott, parancsai annyira indokolatlanok voltak, és az egész viselkedése olyannyira ellentétben állt azzal a gyengédséggel, amelyet éjszaka tanúsított, hogy Alexandra egy pillanatig csak elkerekedett szemmel állt, majd érezte, hogy megint forrni kezd benne a düh, miközben Smarth, igen bölcsen, sietve hallótávolságon kívül helyezkedett. – Befejezte végre? – csattant fel Alexandra, s azon volt, hogy sarkon fordul, és szó nélkül felmegy a házba. – Nem! – folytatta Jordan, és dühödtebbnek tűnt, mint valaha.– Volna még valami. Ha lehet, legközelebb ne keljen ki az ágyamból éjnek évadján, amikor alszom, mint valami örömlány, aki visszasomfordál a kikötői sikátorba! – Hogyan merészeli! – robbant ki Alexandrából, s máris lendült a karja, hogy megüsse Jordant, anélkül, hogy meggondolta volna, mit cselekszik. Jordan megragadta a csuklóját a mozdulat közepén, keze satuba szorította a vékony női csuklót, szeme, mint a jégszilánk... és egy pillanatig Alexandra azt hitte, hogy a férfi megüti őt. Ám Jordan szó nélkül leengedte a karját, sarkon fordult, és hatalmas léptekkel elviharzott a ház felé. – Jaj, úrnőm – lopakodott vissza Smarth sopánkodva –, a nagyúrnak alighanem igen rossz napja van ma, mert soha ilyen mérgesnek nem láttam még. Biztatónak szánt hangja ellenére Smarth kedves öreg arca komoly aggodalmat tükrözött, ahogy a távolodó Jordan széles válla után nézett.
JUDITH MCNAUGHT
183
VARÁZSLAT
Alexandra dühösen és fájdalmas zavarodottsággal nézett a régi bizalmas barátra, aki így folytatta: – Én bizony ilyennek még soha nem láttam a kegyelmes urat, pedig apró gyermek kora óta ismerem. Én raktam fel őt az első pónijára, és mondhatom, soha nem ismertem nála bátrabb, nemesebb... – Kérem! – tört ki Alexandrából, mert ezúttal nem akarta hallani a dicső történeteket, amelyeket annak idején annyira élvezett. – Nincs szükségem a hazugságokra! Nem kell őt gáláns, nemes lovagként beállítani előttem, amikor az életben éppen eléggé kimutatta a foga fehérjét: egy rossz természetű, szívtelen szörnyeteg! – Nem, asszonyom, nem az! Gyermekkora óta ismerem, mint ahogy az édesapját is ismertem, mielőtt... – Biztos vagyok benne, hogy az apja sem volt különb! – jelentette ki Alexandra, mert túlzottan sértve érezte magát ahhoz, hogy meggondolja, amit mond. – Semmi kétségem, hogy nagyon is egyformák! – Nem, úrnőm! Nem. Higgye el, téved! Nagyon nagyot téved, ha ezt gondolja! Miért mond ilyeneket? Alexandrát meglepte a tagadás határozottsága, összeszedte magát és erőltetett mosollyal vállat vont: – Nagyapám mindig azt mondta: nézd meg az apját, ismerd meg a fiát. – A nagypapája mondása nem igaz Jordan nagyúrra és az apjára, úrnőm – tiltakozott Smarth igen vehemensen. Alexandrában az ötlött fel, hogy Smarth alighanem valódi kincsestárat őrizhet magában Jordanről, s ha istenigazából szóra tudná bírni az öreget, megtudná végre a szépítgetés nélküli igazságot a férjéről. Aztán meg sztoikusan arra gondolt, így is éppen eleget tud erre az átmeneti időre, de amikor kissé ingerülten megszólalt, valamelyest mégis ellentmondott saját magának: – Mivel úgysem mehetek őrizet nélkül sehová, elkísérne, kérem, a karámhoz, hogy megnézhessem a csikókat? Smarth bólintott, és amikor a karámhoz értek, váratlanul megszólalt: – Nem szabadott volna fogadnia ellene, asszonyom, ha megbocsájtja, hogy ezt mondom. – Honnan tud maga a fogadásról? – Mindenki tud róla. John, a kocsis hozta a hírt Lord Hackson lovászától, még aznap délután, hogy bejegyezték White-nál a könyvbe. – Értem. – Nagy hiba volt mindenki tudomására hozni a dolgot azzal a bejegyzéssel, mert igen sértette a nagyúr méltóságát. Az ön iránti szeretet jele, hogy nem csinált belőle túl nagy ügyet. Ilyet még a nagyúr édesanyja sem merészelt volna... – Smarth félbeszakította a mondatot, elvörösödött, és szánalmasan lehorgasztotta a fejét. – Én nem akartam nyilvánosságra hozni azt a fogadást – mondta Alexandra, majd mintha csak mellékesen érdeklődne, óvatosan faggatózni kezdett: – Ha már a férjem anyját említette, őt milyennek ismerte? Smarth idegesen egyik lábáról a másikra állt. – Csodaszépnek, természetesen. Szerette a fényes fogadásokat... mindenféle volt itt akkoriban, folyamatosan. – Vidám, kedves asszony lehetett... – Azt kell mondanom, hogy a közelébe sem érhet önnek, úrnőm – tiltakozott Smarth élénken, és Alexandrát meglepte egyfelől a reagálás hevessége, másfelől az a kellemes felismerés, hogy ilyen hízelgően nyilatkozik róla az idős ember. – Ő a rangján alul soha senkit észre nem vett, és senkivel nem törődött, csakis saját magával. – Mi jellemezte őt? Tudna róla mesélni? – Mennem kell, úrnőm, vár a munka – mondta Smarth kényszeredetten. – Bármikor, amikor úgy gondolja, hogy jót szeretne hallani a kegyelmes úrról, jöjjön vissza, mert biztos, hogy sok minden eszembe jut majd. Alexandra belátta, hogy hiába faggatózik, ennél többet nem tud kikényszeríteni Smarthból, így hát útjára engedte az öregembert. De azért a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, mert érezte, hogy különös dolgok lappanghatnak a felszín alatt. Azzal az ürüggyel, hogy az egyik ajtó forgópántja olajozásra szorul, magához rendelte Gibbonst, az inast, aki ugyanolyan elkötelezett volt Jordan iránt, mint Smarth, és akivel szintén sokat beszélgetett korábbi hawthorne-i tartózkodása idején. Smarthhoz hasonlóan az idős inas is odavolt a gyönyörűségtől, hogy újra láthatja a hercegnőt, és óriási lelkesedéssel kezdett volna bele a Jordan ifjúkoráról szóló történetek
JUDITH MCNAUGHT
184
VARÁZSLAT
felelevenítésébe, de amint a szó a szülőkre terelődött, Gibbons bezárult, és hirtelen ráeszmélt, hogy sürgős tennivalója van a cselédszobák tájékán.
Alexandra barackszínű selyemruhájában, hajzuhatagát lazán a vállára engedve pontban kilenckor, a késői vacsorára megjelölt időpontban kilépett a szobájából, és lassan lesétált a lépcsőn. Az istállónál lezajlott legutóbbi dühödt összecsapásuk után most találkozott először Jordannel, s a férfi iránti kíváncsiságát elnyomta újra feltámadt ingerültsége, sőt nem csekély mértékű rettegése a férfitól. Ahogy az ebédlőhöz ért, Higgins lépett elő, és sietve egy másik ajtót nyitott ki a hercegnő előtt. Alex zavartan nézett a főkomornyikra, és elbizonytalanodott. – Őkegyelmessége vacsora előtt minden alkalommal elfogyaszt egy pohár sherryt – mondta Higgins ünnepélyesen, és utat engedett a szalon felé a hercegnőnek. Jordan felpillantott, odalépett a pohárszékhez, és töltött egy pohárral a feleségének. Alexandra figyelte a szakavatott mozdulatokat, s végigpillantott férje magas, karcsú alakján. Igyekezett nem venni tudomást arról, milyen elképesztően elegáns széles vállára simuló burgundivörös házikabátjában, szürke nadrágjában, mely kiemelte hosszú, izmos lábát. Apró rubin csillogott hófehér nyaksálán, a sál fehérsége még jobban kiemelte napbarnított arcát. Jordan szótlanul feléje nyújtotta a sherryvel töltött poharat. Alexandra kissé tétován, a férfi hangulatát latolgatva közelebb lépett, és a pohárért nyúlt. Jordan következő szavai hallatán azonban legszívesebben a férfi arcába löttyintette volna a pohár tartalmát. – Kialakult szokásom – közölte Jordan –, hogy fél kilenckor sherryt fogyasztok a szalonban. Vacsora kilenckor. Legyen szíves a jövőben pontosan fél kilenckor csatlakozni hozzám, Alexandra. Alexandra szemében szikrák gyúltak, de sikerült viszonylag higgadt hangon válaszolnia: – Azt ugye már közölte velem, hogy hol kell aludnom, hová mehetek, kivel érintkezhetek, és mikor kell ennem. Volna szíves tájékoztatni arról is, mikor vehetek levegőt? Jordan összevonta szemöldökét, majd lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. Csalódott és bizonytalan mozdulattal a tarkójához nyúlt, és masszírozni kezdte a nyakizmait, mintha minden feszültség onnan eredne, majd leejtette a karját. – Alexandra – mondta csüggedten és kimerülten –, azzal akartam kezdeni, hogy bocsánatot kérek öntől, amiért olyan ingerülten viselkedtem az istállónál. Egy órát késett, és attól féltem, valami baja esett. Nem akartam dorgálással kezdeni az estét, és újabb fojtogató szabályokat sem kívánok önre erőszakolni. Nem vagyok emberevő szőr... Ekkor elhallgatott, mert diszkrét kopogás hallatszott az ajtón. Higgins lépett be, ezüsttálcán üzenetet hozott. Alexandra, a bocsánatkéréstől valamelyest megenyhülve, helyet foglalt a bársonnyal kárpitozott karosszékek egyikében, és bágyadtan körülnézett a hatalmas szalonban. A borvörös bársonnyal bevont barokk bútorok nyomasztó pompát árasztottak. Nyomasztó pompa – feddte meg gondolatban saját magát. Jordan mélabús hangulata saját otthonát illetően, úgy látszik, kezd őrá is átragadni. Jordan átvette az üzenetet, leült az íróasztalához, feltörte a pecsétet, s ahogy átfutotta a levelet, arca először kíváncsiságot, majd hitetlenkedést, legvégül pedig haragot tükrözött. – Tonytól érkezett – mondta, s ahogy állkapcsa megfeszült, arcán kidudorodtak az izmok. – Úgy fest, a szezon kellős közepén otthagyta Londont, és leköltözött ide, alig három mérföldre tőlünk. A hír, hogy a régi jó barát ilyen közel van hozzájuk, jókedvre derítette Alexandrát. Felragyogó arccal újságolta: – Éppen arra gondoltam, hogy meglátogatnám az édesanyját meg az öccsét holnap... – Megtiltom, hogy odamenjen! – szakította félbe Jordan fagyosan. – Küldök egy válaszlevelet Tonynak, amelyben megírom, hogy a következő néhány hetet teljességgel magunkban kívánjuk tölteni – folytatta, s amikor Alexandra arcán meglátta az újabb lázadás jelét, még keményebben folytatta: – Megértette, Alexandra? Megtiltom, hogy odamenjen! Alexandra lassan felállt, s Jordan is ezt tette, fölébe tornyosulva. – Tudja – meredt a férjére hitetlenkedve, mintha az egyenesen a tébolydából szabadult volna –, azt hiszem, maga őrült. Jordan érthetetlen módon kissé elmosolyodott ezen.
JUDITH MCNAUGHT
185
VARÁZSLAT
– Nem kétlem – mondta, de képtelen volt elmagyarázni, hogy Tony visszatérése gyakorlatilag Fawkes gyanúját támasztja alá, és hogy nemcsak a saját élete, de nagy valószínűséggel Alexandráé is veszélyben forog, főként attól a pillanattól fogva, hogy a következő Hawthorne-örököst hordja a szíve alatt. Ehelyett Jordan csak annyit mondott, elég határozottan: – Mindazonáltal elvárom öntől, hogy engedelmeskedjék! Alexandra szólásra nyitotta száját, hogy közölje, fittyet hány az ostoba szabályaira, de Jordan az ujját a nő ajkára helyezte, és szélesen elmosolyodott. – A fogadás, Alexandra. Fogadalmat tett, hogy engedelmes feleségként viselkedik. Ugye nem akarja ilyen korán elveszíteni a játszmát? Alexandra gőgös megvetéssel nézett vissza rá. – Én nem veszíthetem el ezt a fogadást, uram. Mert azt már ön rég elveszítette! Pohárral a kezében a kandallóhoz lépett, és úgy tett, mintha érdeklődve tanulmányozna egy tizennegyedik századi kecses vázát. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Jordan, és csendesen mögé lépett. Alexandra végigfuttatta ujját a felbecsülhetetlen értékű váza talapzatán. – A fogadás részét képezi, hogy a viselkedésével megpróbál meggyőzni, hogy a végén ön mellett maradjak. – És? – És vesztésre áll, uram. Alexandra arra számított, hogy a férfi ekkor elzavarja, szokásos, arrogáns modorában. Ehelyett a vállára tette a kezét, maga felé fordította őt, hogy szemtől szembe álljanak. – Akkor sokkal jobban kell igyekeznem, nem igaz? Alexandra, egyfajta gravitációs erő és gyöngédség hatása alatt, engedte magát megcsókolni. Közben próbált a józanságába kapaszkodni, de a férfi erősen átkarolta, magához vonta, és hosszú csókot nyomott az ajkára. Szája hosszasan kutatva kóstolgatta Alexandra ajkát, mintha minden pillanat ízét a végletekig ki akarná élvezni. Amikor Jordan percekkel később leengedte a karját, Alexandra szótlan elképedéssel meredt rá. Hogyan képes ez az ember egyik pillanatban ennyire gyöngéd lenni, a másikban azonban zsarnokian rideg és kegyetlen – tűnődött, ahogy belemerült az igéző szürke szemekbe. – Bárcsak érteném magát! – mondta ki csendesen Alexandra a gondolatát. – Mi az, amit nem ért? – kérdezte Jordan, de már tudta, hogy felesége mire céloz. – Szeretném tudni a valódi okot, hogy miért támadt nekem olyan durván ott az istállónál? Alexandra arra számított, hogy megint valami pimasz megjegyzéssel vagy vállrándítással intézi el férje a választ, de meglepetésére nem ez történt. Jordan teljesen őszintén így szólt: – Voltaképpen megadtam önnek a választ, csak a végére hagytam. – Éspedig? – Sértette a büszkeségemet, hogy otthagyott az éjszaka kellős közepén – vallotta be. – A maga büszkeségét sértette? – hüledezett Alexandra. – Ezért nevezett kikötői szajhának? Alexandra nem vette észre a vidám csillanást a férfi szemében, ezért csak kisvártatva ébredt rá, hogy Jordan valójában nem őt, hanem saját magát gúnyolja. – Ön nyilván nem várhatja el egy intelligens felnőtt férfitól, aki véres csatákat vívott idegen földeken, hogy bátran belenézzen egy nő szemébe, és higgadt, megfontolt hangon feltegye neki azt az egyszerű kérdést: miért nem akarta vele tölteni az éjszakát. – Miért nem? – kérdezte Alexandra tanácstalanul, majd hangosan elnevette magát, amikor rájött az előbbi mondat valódi értelmére. – Férfiöntudat – ismerte be Jordan féloldalas mosollyal. – E tekintetben nem ismerünk határokat, ha a saját öntudatunk védelméről van szó, attól tartok. – Köszönöm – mondta Alexandra gyengéden –, hogy elmondta az igazságot. – Ezért rontottam úgy magára. De hozzá kell tennem, hogy van valami ebben a kastélyban is, ami eléggé nyomasztóan hat rám. – De hiszen itt nőtt fel! – Igen, és valószínűleg éppen ezért nem kedvelem ezt a helyet – mondta Jordan csöndesen, s közben belekarolt Alexbe, és átvezette a szalonba. – Hogy érti ezt? Jordan kedvesen rámosolygott, de ellenkezve rázta meg a fejét.
JUDITH MCNAUGHT
186
VARÁZSLAT
– Egyszer a nagyanyám kertjében ön arra kért, beszéljek a gondolataimról és az érzéseimről, és én készülök is rá, hogy megtegyem. De őszintén szólva, nem vagyok hozzászokva, hogy más előtt feltárjam a lelkemet. Bele kell jönnöm a dologba – mondta kissé feszengve. – Egy napon válaszolni fogok a kérdésére. Jordan szemlátomást valóban elszánta magát arra, hogy elfogadtassa magát Alexandrával, és e cél érdekében mindent bevetett a vacsoránál, ezzel azonban teljességgel feldúlta Alexandra lelki békéjét. Annak idején, amikor összeházasodtak, kétségkívül sokat tett Jordan, hogy a kedvében járjon, ám az akkori igyekezete szinte semmi nem volt a mostanihoz képest. A két órán át tartó vacsora alatt ellenállhatatlan vonzerejének teljes fegyverzetét bevetette, incselkedett vakító mosolyával, és hihetetlenül mulatságosan élcelődött az immáron Alexandra által is jól ismert londoni előkelő társaság botrányos és mulatságos figuráin. Vacsora után pedig ágyba vitte őt, és olyan szenvedéllyel szeretkezett, amitől valóban egy testté és egy lélekké olvadtak össze. Majd karjába zárva Alexandrát, egész éjszaka a szívére szorítva tartotta őt.
Alexandra, átvéve az édességgel teli kosarat, amelyet a szakácstól rendelt, másnap reggel beszállt a hintójába, hogy Jordan kifejezett tiltóparancsával dacolva mégiscsak meglátogassa Tonyt. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem szerelmes Jordanbe, hogy a szülei iránti érdeklődése mögött puszta kíváncsiság rejlik, de szíve mélyén tudta, hogy ez így mégsem teljesen igaz. Veszedelmesen közel járt ahhoz, hogy megint belehabarodjon, miközben kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta megérteni ezt a rejtélyes férfit, aki történetesen az ő férje. Tony az egyetlen, akivel jelen pillanatban kibeszélheti a dolgot, s talán tőle megkaphatja a választ. Miután Alexandra közölte Olsennel, a kijelölt „személyi lovászával”, hogy nem tart igényt a kíséretére a Wilkinsonéknál teendő látogatásához, elindult egyedül Wilkinsonék kis házához. Hamar befejezte ottani látogatását, s lovát Tony kastélya felé irányította. Azt persze nem tudta, hogy Olsen észrevétlenül követi őt, kihasználva az erdő nyújtotta rejteket. Alexandra abban a boldog tudatban, hogy teljesen egyedül van, az utolsó szakaszon vágtára fogta lovát. – Alexandra! – kiáltott Tony, s tárt karokkal szaladt elé a házból, le a lépcsőn a fákkal övezett keskeny kocsifelhajtóig. – Azt hittem a Jordantől kapott üzenet alapján, hogy a férje kizárólag saját magának tartogatja az elkövetkező hetekre. – Nem tudja, hogy idejöttem – mondta Alexandra, melegen átölelve Tonyt. – Megesküszik, hogy titokban tartja? – Természetesen. Szavamat adom rá! – fogadkozott Tony fennkölt mosollyal. – Jöjjön, hadd örüljön anyám és Bertie öcsém is a látogatásának! Eláll a lélegzetük, ha meglátják! – erősködött Tony, látva Alex tétovázását. – Rendben, de utána sétálhatnánk egyet kettesben? – hadarta Alexandra. – Szeretnék valamit négyszemközt megbeszélni. – Természetesen, semmi akadálya – felelte Tony készségesen. Elfogadva Tony karját, felsétáltak a bejárati ajtóhoz. – Gondolom, azért hagyta ott Londont, mert megelégelte a kettőnk körüli pletykálkodást – mondta Alexandra sajnálkozva. – Részben amiatt, másfelől viszont majd megölt a kíváncsiság, hogy halljak önről. És van itt még egy ok – tette hozzá Tony különös mosollyal. – Sally Farnsworth üzent Londonban, hogy találkozni szeretne velem. A név azonnal beugrott Alexandrának: ő az a lány, akibe Tony saját bevallása szerint annak idején szerelmes volt. – És találkoztak? – kérdezte Alexandra izgatottan, s mohón fürkészte Tony csinos arcát. – Igen. – És mit mondott neki? És ő hogyan reagált? – Ajánlkozott – mondta Tony szárazon. Alexandra ámuldozva felnevetett. – És? – Fontolóra veszem – ingerkedett a férfi. – Na, de komolyan: jövő héten meglátogat. Szeretném, ha a saját szemével látná, mi az, amit nyújtani tudok neki otthonként és családi környezetként. Már nem vagyok herceg, tudja. Amikor az voltam, nem hittem volna el, hogy a rangomon túl más miatt is akarna engem.
JUDITH MCNAUGHT
187
VARÁZSLAT
Most már tudom, hogy igen. Túl sokat nem kínálhatok fel neki. De nagyon kérem, Alex, anyámnak ne említse a dolgot! Szeretném kíméletesen közölni vele Sally látogatását. Anyám nem kedveli túlzottan, azok után, ami... történt. Alexandra nyomban ígéretet tett, hogy hallgatni fog a dologról, és bementek együtt a házba. – Ó, kedvesem, mennyire örülök, hogy látom! – kiáltott fel Lady Townsende kedves, vidám hangján, ahogy Tony bekísérte Alexandrát a kedélyes kis szalonba, ahol a lady mellett ott ült Bertie, Tony öccse is. – Micsoda meglepetést szerzett nekünk a mi drága Jordanünk, hogy visszatért a halálból. Alexandra viszonozta a kedves fogadtatást, s közben aggódva észlelte, hogy Tony ősz hajú édesanyja milyen sovány és sápadt. A Jordan visszatérése körüli hercehurca nyilván alaposan megviselte az idős, törékeny asszonyt. Alex mögé kémlelve Lady Townsende reménykedve nézett az ajtó felé: – Jordan nem jött el, kedvesem? – kérdezte nyilvánvaló csalódottsággal. – Nem, én... igazán sajnálom, de nem. Jordan most éppen... – Megszállottan dolgozik, mint mindig – szólt közbe Bertie széles mosollyal, és nagy nehezen feltápászkodott a székről, majd rátámaszkodott botjára, melyet béna bal lába miatt használt. – És persze elszántan őrzi önt, hogy a hosszú távollét után megújítsa meghitt kapcsolatukat. – Nagyon keményen dolgozik – mondta Alexandra, és hálás volt Bertie-nek, hogy segítségére sietett a magyarázattal. Bertie a maga 182 centiméteres termetével, kicsivel magasabb volt Tonynál, haja vörösesszőke, szeme mogyoróbarna. Jóllehet teljességgel birtokában volt a Townsende-ek bűverejének, a születési rendellenesség, testi fogyatékossága: a béna láb okozta fájdalom nyomot hagyott szép arcán. A szája körüli ráncok keserű vonásokat véstek arcára, olyanfajta keserűséget, amely egyébként ellentétben állt vidám természetével. – Jordan azt kérte Alexandrától, hogy várjon ezzel a látogatással, mert azt szerette volna, ha együtt jönnek el hozzánk – rögtönzött Tony készségesen, hogy magyarázattal szolgáljon anyjának és öccsének. – Megígértem Alexandrának, hogy nem rontom el Jordan jövőbeni látogatását azzal, hogy elárulom neki: Alex már megörvendeztetett minket, és beszámolt róla, milyen kalandokon ment át szegény Jordan az elmúlt egy év alatt. – Miért, milyen kalandokon esett át? – csapott le Lady Townsende. Alexandra nem akart újabb udvarias meséket kitalálni az iménti kifogások mellé, ezért örömmel vágott bele, hogy a következő tíz percben apró részletességgel ecsetelje Jordan elfogásának és rabságának a körülményeit. Miután Lady Townsende Jordan egészségi állapotát illető valamennyi aggódó kérdésére válaszolt, Tony hirtelen felállt, és megkérte Alexandrát, társuljon hozzá egy kis sétára a pázsiton. – Látom azokból az apró kis redőkből a csinos homlokán, hogy valami aggasztja önt. Mi a baj? – kérdezte Tony, miközben átsétáltak a ház előtti gondosan nyírt kicsiny pázsiton a kert felé. – Nem igazán tudom – vallotta meg Alexandra bánatosan. – Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttuk Hawthorne-t, Jordan valahogy megváltozott. Tegnap este annyit mondott, hogy itt töltötte a gyerekkorát, és emiatt érzi nyomasztónak a helyet. De amikor rákérdeztem, hogy miért, nem válaszolt. Ma aztán Smarth egészen furcsán beszélt Jordan szüleiről – folytatta Alexandra, és most először használta férje keresztnevét, amióta hazatért. Alex hirtelen Tony felé fordult, és így szólt: – Milyenek voltak a szülei? Milyen volt a gyerekkora? Tony továbbra is mosolygott, de ekkor kissé nyugtalannak tűnt. – Miért fontos ez ma már? – Nem volna különösebben fontos – tört ki Alexandrából az elkeseredés –, ha nem válna mindenki ilyen ingerlékennyé, amikor rákérdezek. – Kiket kérdezett? – Nos, Gibbonst és Smartht. – Atyaisten! – szörnyülködött Tony nevetve. – Nehogy rajtakapja Jordan! Nem tűr semmiféle barátkozást a személyzettel. Ez családi tabu – tette hozzá Tony –, habár nem az én családi ágamon. Nekünk összesen hat szolgálónk van, és képtelenség lenne nem családtagokként kezelni őket. Tony megállt, lehajolt, és leszakított egy szál rózsát a kertből. – Jordantől kell megkérdeznie ezeket a dolgokat. – De ő nem beszél erről. Egyszer régen mondtam neki, hogy az üres közhelyek helyett én az igazságot szeretem. Tegnap este, amikor megkérdeztem tőle, miért nem kedveli Hawthorne-t, azt válaszolta, hogy nem tudja a módját, miként beszéljen a gondolatairól és az érzéseiről, és nincs hozzászokva ahhoz, hogy feltárja a
JUDITH MCNAUGHT
188
VARÁZSLAT
lelkét. Azt mondta, bele kell tanulnia – tette hozzá Alexandra halvány mosollyal, ahogy felidézte magában férje incselkedő hangját. – Megígérte, hogy egy napon válaszolni fog a kérdésemre. – Úristen! – kiáltott fel Tony csodálkozva, és Alexandrára bámult. – Jordan ezt mondta? Azt ígérte, hogy egy napon feltárja a lelkét ön előtt? Nos, Alex, akkor sikerült jobban behálóznia, mint ahogy valaha is képzeltem – mondta, és a rózsaszálat Alex füle mögé tűzte, majd megpaskolta a pofikáját. – Különös rejtéllyé vált ez az egész, és mindenképpen meg kell fejtenem – türelmetlenkedett Alexandra, látva, hogy Tony nem akar többet elárulni. – Azért, mert beleszeretett? – Azért, mert rettenetesen és megbocsáthatatlanul gyötör a kíváncsiság – köntörfalazott Alexandra, de amikor látta, hogy Tonyt nem hatja meg a mellébeszélés, megadó sóhajjal beismerte: – Jó, rendben. Tartok tőle, beleszerettem egy olyan idegenbe, aki, valamilyen ok miatt, nem akar feltárulkozni előttem. Tony tétovázott, majd megesett a szíve Alexandrán. – Rendben van, mivel nem pusztán öncélú kíváncsiskodásról van szó, megpróbálok válaszolni a kérdéseire. Pontosan mit szeretne tudni? Alexandra kivette a rózsát a füle mögül, és szórakozottan megpörgette a szárat az ujjai között. – Először is azt, hogy történt-e valami rossz emlékű dolog a gyerekkorában a Hawthorne-birtokon? Milyen volt a kamaszkora? – A főnemesi családokban – kezdte Tony vontatottan – a törvényes örököst rendszerint különleges figyelemmel tüntetik ki a szülők. Jordan esetében ez azért volt még hangsúlyosabb, mert ő egyke volt. Amíg én odakint játszhattam, fára mászhattam, fetrenghettem a porban, addig Jordannek viselkednie kellett; tisztának kellett maradnia, komolynak, fennköltnek, és örökké tudatában kellett lennie saját fontosságának. Apja és anyja egyetlen dologban teljesen egyetértett, éspedig rangjuk felsőbbrendűségében. A többi nemesi származású fiú szabadon játszhatott a saját korosztályába tartozó gyerekekkel – akár még a lovászok kölykeivel is –, nagynéném és nagybátyám azonban teljes képtelenségnek tartotta volna, ha Jordan közönséges halandók csemetéivel érintkezik. Mivel hercegfiókák és grófi sarjak viszonylag ritkán teremnek az országnak ebben a szegletében, Jordan teljes elszigeteltségben volt kénytelen felnőni. Pillanatnyi szünetet tartva Tony tűnődve felnézett a fakoronára, és nagyot sóhajtott. – Mindig csodálkoztam rajta, hogyan képes elviselni ezt a magányt. – Gondolom, azt azért nem kifogásolták Jordan szülei, hogy önnel barátkozzon. – Nem, azt nem, de én ritkán mentem át Hawthorne-ba, többnyire csak akkor, amikor a nagynéném és a nagybátyám nem volt otthon. Amikor a rezidencián tartózkodtak, ki nem állhattam azt a fojtogató légkört: egyszerűen libabőrös lettem tőle. Hozzátartozik a dologhoz, hogy a nagybátyám világossá tette előttem és a szüleim előtt, hogy a jelenlétem nemkívánatos Hawthorne-ban. Azt mondták, zavarom Jordant a tanulásban, és hogy elterelem a figyelmét a komoly dolgokról. Amikor szabad időt engedélyeztek neki, többnyire ő jött hozzánk, annál is inkább, mert imádta anyámat, és jól érezte magát közöttünk – mondta Tony, majd fura, szomorkás mosollyal hozzátett még valamit: – Nyolcéves korában megpróbálta eladni az örökségét nekem meg a családunknak. Önként lemondott volna a hercegségről, ha helyet cserélünk, és én megyek Hawthorneba lakni. – Egyáltalán nem ilyennek képzeltem a fiatalkorát – jegyezte meg Alexandra, miután Tony elhallgatott. – Kislány koromban azt hittem, a gazdagság valami mennyei érzés lehet – folytatta, és felidézte saját gyerekkorát; az önfeledt játszadozást, a gondtalan, boldog időket, a meghitt barátságot Mary Ellennel és családjával. Hihetetlen szomorúságot érzett, hogy Jordan mindebben nem részesülhetett gyermekként. – Nem minden nemesi család gyerekei nőnek fel ilyen rideg légkörben. – És a szülei... ők milyenek voltak, közelebbről? Alexandra olyan őszinte aggodalommal nézett rá, hogy Tony vigasztalásként szeretetteljesen átölelte sógornője vállát. – Tömören összefoglalva, már amennyire lehetséges, azt kell mondanom, hogy Jordan anyja elég csapodár nőszemély volt, akinek szerelmi kalandjairól sokat beszéltek. Nagybátyám ezzel nemigen törődött. Az asszonyokat ő gyönge, erkölcstelen teremtéseknek tekintette, akik nem képesek megfékezni szenvedélyüket – legalábbis ezt mondta. Másfelől azonban ő maga ugyanúgy gátlástalanul váltogatta szerelmi partnereit, akárcsak a felesége. Amikor azonban Jordanről volt szó, az apa kifejezetten vaskalapossá vált. Egy percre sem hagyta, hogy Jordan megfeledkezzen a származásáról és arról, hogy ő Hawthorne soron következő hercege. Feltett szándéka volt, hogy Jordanből olyan embert faragjon, aki minden korábbi Townsende-et felülmúlva bátrabb, okosabb és méltóbb a név viselésére. Csakhogy minél
JUDITH MCNAUGHT
189
VARÁZSLAT
inkább igyekezett Jordan megfelelni apja elvárásainak, az apa annál követelőzőbbé és szigorúbbá vált vele szemben. Ha Jordan nem tanulta meg rendesen a leckét, a házitanítónak elő kellett vennie a nádpálcát – apai utasításra. Ha Jordan nem jelent meg pontban kilenckor a reggelinél – ha egy perccel előbb vagy később érkezett, az már büntetés alá esett –, akkor másnap estig egy falatot sem ehetett. Nyolc- vagy kilencéves korára már a legtöbb felnőtt férfinál különbül lovagolt. Egy vadászat alkalmával azonban Jordan lova megtorpant egy sövény előtt – vagy azért, mert Jordan túl kicsi volt, hogy kellő erővel sarkantyúzza a lovat, vagy azért, mert megijedt az akadálytól, én mindenesetre soha nem felejtem el azt a napot. Egyetlen lovas, sem mert átugratni a sövényen, amelynek a túloldalán egy kis szurdok húzódott. Nagybátyám megálljt vezényelt a csapatnak, és mindannyiunk előtt legyávázta a fiát. És addig szekírozta, amíg Jordan nekiment az akadálynak. – Ha belegondolok – mondta Alexandra fojtott hangon –, kiskoromban azt hittem, minden gyerek boldogabb nálam... És mi lett, megugrotta a sövényt? – Háromszor – felelte Tony szárazon. – Negyedszerre a lova megbotlott, s ahogy elzuhant, Jordannek eltörött a karja. Alexandra elsápadt, de Tony annyira belefeledkezett a történetbe, hogy észre sem vette, és folytatta a mesélést: – Jordan nem sírt, természetesen. Nem volt szabad sírnia, kiskorában sem. Nagybátyám úgy vélte, a sírás férfiatlan. Nagyon mereven gondolkodott az ilyen dolgokról. Alexandra a nap felé fordította arcát, és pislogva próbálta a szemébe toluló könnyeit visszatartani. – Miféle dolgokról? – Úgy vélekedett, egy férfi legyen kemény és teljességgel önálló, és eszerint nevelte Jordant. Bármilyen érzelem a puhaság jele, ennél fogva az ilyesmi férfiatlan és visszataszító. Az érzelmesség egyenlő a puhasággal és a férfiatlansággal, és ugyanaz vonatkozik a szerelemre és a gyengéd ragaszkodásra. Bármi, ami egy férfit „sebezhetővé” tesz, férfiatlan. Nagybátyám a frivolság minden formáját mereven elutasította, kivéve a másik nemmel való enyelgést, amely azonban szerinte része a férfiasságnak. Azt hiszem, soha nem láttam ezt az embert nevetni, legfeljebb kárörvendeni – az igazi, őszinte nevetés ismeretlen volt számára. Így aztán Jordan is elég ritkán mosolyodott el. Dolgozni és kitűnni, bármiben, amit az ember végez, csak ez számított a bácsikámnak – meglehetősen sajátos hozzáállás egy nemesember részéről, ahogyan ön ezt minden bizonnyal gondolja. – Én meg tudom nevettetni – jegyezte meg Alexandra szomorúan, de némi büszkeséggel. Tony szélesen elmosolyodott. – Az ön mosolya minden férfinak meglágyítja a szívét. – Nem csoda, hogy Jordan nem szívesen beszél a gyerekkoráról. – Volt azért némi haszna is nagybátyám szigorának, hiszen Jordan kétségkívül kitűnt mindenben, amibe belefogott – Például? – Például a tanulásban. Azzal, hogy ilyen keményen kellett tanulnia, mire egyetemre mentünk, annyira előttünk járt, hogy privát kurzusokat tartott számos tantárgyból, amelyekről nekünk a legcsekélyebb fogalmunk sem volt. Ezenkívül kiválóan tudta alkalmazni a tudását a gyakorlatban, ami azért sem volt mindegy, mert Jordan mindössze húszéves volt, amikor az apja meghalt. Tizenegy birtokot örökölt a címmel együtt, de a Townsende-ek büdzséje soha nem állt valami fényesen, és Hawthorne volt az egyetlen olyan birtok, ahol viszonylag jól álltak a dolgok. Jordan azonban három év leforgása alatt felvirágoztatta az összes gazdaságot, olyannyira, hogy Európa egyik leggazdagabb emberévé vált. Nem kis teljesítmény ez egy huszonhárom éves fiatalembertől. Ezenkívül nem sokat tudnék róla mondani. Alexandra hálával telt szívvel kinyújtotta a karját, és szorosan magához ölelte Tonyt. Tony viszonozta az ölelést, Alex hátradőlt a férfi karjában, és kissé elérzékenyülve rámosolygott. – Köszönöm – mondta egyszerűen, és szemében gyengédség csillogott, majd aggodalmasan a lenyugvó napra pillantott. – Nem maradhatok tovább. Azt mondtam, egy órára megyek csak el, és már jócskán letelt az idő. – És mi történik, ha később megy haza? – kérdezte Tony incselkedve, de elbizonytalanodva. – Lebukom. – És? – És elveszítem a Jordannel kötött fogadásomat. – Miféle fogadást?
JUDITH MCNAUGHT
190
VARÁZSLAT
Alexandra magyarázni kezdte a dolgot, de a férje iránt feltámadt gyengédség és hűség elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy újabb indiszkréciót ne kövessen el Jordannel szemben azzal, hogy unokaöccsének elmeséli: valójában az egyetlen ok, amiért Hawthorne-ba jött vele, nem más, mint hogy gyakorlatilag megvesztegette őt. – Csupán egy kis bolondságról van szó... kettőnk között – köntörfalazott, miközben Tony felsegítette őt a hintóba.
Alexandra gondolataiba merülve elhajtott az inas mellett, aki lóhalálában szaladt elébe a kastélyból, hogy átvegye a gyeplőt, és egyenesen az istállóépülethez vezesse a kocsit. Tony beszámolója Jordan gyerekkoráról felkavarta Alex érzéseit, és a szíve megtelt együttérzéssel. Most végre számos dolgot megértett Jordan viselkedésében, többek között azt a rejtélyes hangulatváltozást is, amely akkor következett be, amikor megérkeztek Hawthorne-ba. Alex azon tűnődött, mekkorát tévedett kislány korában, amikor azt hitte, a boldogság egyetlen záloga, hogy az ember maga mellett tudhassa mindkét szülőjét. Megint csak nagyapának volt igaza, aki mindig azt mondogatta: senki sem egészen az, aminek látszik! Alexandra annyira belemerült a gondolataiba, hogy semmit nem szólt Smarthnak, aki kiszaladt az istállóból, hogy lesegítse az úrnőt a hintóról. Ehelyett egyszerűen csak keresztülnézett az inason, mintha az nem is létezne, majd sarkon fordult, és elindult a ház felé. Smarth félreértette úrnője gesztusát; arra gondolt, ez a büntetés azért, hogy nem volt hajlandó kellemetlen részleteket mesélni a nagyúr fiatalkoráról. – Úrnőm! – szólalt meg Smarth egyszerre sértetten és rendkívül aggódón. Alexandra megfordult, ránézett az inasra, de valójában még mindig azt a kisfiút látta maga előtt, akitől elrabolták a gyerekkorát. – Kérem, úrnőm! – esdekelt Smarth szánalmasan –, ne nézzen úgy rám, mintha megbántottam volna valamivel, akaratomon kívül! – mondta, és a karám felé biccentett, ahol két csikó ficánkolt, nagyokat rúgva hátsó lábukkal. – Ha odajönne velem a karámhoz, mondanék önnek valamit, amiről korábban kérdezett. Alexandra hirtelenjében nem értette a dolgot, némi erőfeszítést vett igénybe, hogy odafigyeljen a bánatos képű inasra, de megtette, amit kért. A lovakra bámulva Smarth csendesebbre fogta, és így szólt: – Gibbonsszal megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, önnek joga van megtudni, miért olyan a nagyúr hangulata, amilyen. Higgye el, úrnőm, ő nem durva ember, de abból, amit hallok, hogy mi történik önök között, amióta Jordan nagyúr hazatért, ön bizonyára kőkeménynek találhatja őt. Alexandra közbe akart szólni, hogy közölje az aggodalmaskodó szolgálóval, nem kell megosztania vele a tudását, de a következő szavak hallatán földbe gyökerezett a lába. – A másik ok, amiért úgy döntöttünk, hogy mindent elmondunk önnek, mert hallottunk róla, hogy nagyasszonyunk nem akar Hawthorne-ban maradni, és nem akar nagyurunk felesége lenni... csak három hónapig, állítólag. – Hogy a fenébe...? – rivallt rá Alexandra. – A személyzet pusmogása – védekezett Smarth, de volt a hangjában némi büszkeség is. – Hawthorne a legjobb ilyen szempontból Angliában, erre megesküszöm. Itt az egész személyzet húsz percen belül mindenről értesül, hacsak nem Mr. Higgins vagy Mrs. Brimley, a kulcsárnő értesül a dolgokról, mert az ő szájukon mintha laka..., szóval ők senkinek nem mondanak semmit – magyarázkodott, s az arca közben skarlátvörössé változott. – Ez mindenesetre rendkívül bosszantó lehet önöknek – mondta Alexandra hűvösen, amitől Smarth még mélyebben elvörösödött. Egyik lábáról a másikra állva zavartan zsebre dugta a kezét, majd előhúzta, és kétségbeesetten szemlélgette mindkettőt, feldúlt arcát a teljes boldogtalanság ráncai redőzték. – Ön azt kérte tőlem, meséljek a kegyelmes úr szüleiről, és Gibbonsszal úgy döntöttünk, hogy nem tagadhatjuk meg úrnőnk parancsát – mondta szinte suttogva, majd rendkívül aggodalmasan előadta szinte ugyanazt a történetet, amelyet Tony mesélt az imént. – És most el tudja képzelni úrnőnk, milyenek is voltak ezek az évek itt Hawthorne-ban – fejezte be Smarth az elbeszélést. – És Gibbonsszal abban reménykedünk, hogy úrnőnk itt marad, és felvidítja ezt a helyet, ugyanúgy, ahogyan vidámságot hozott nekünk, amikor legelőször eljött közénk. Úgy értem: valódi nevetést – pontosította mondandóját Smarth. – Nem azt a fajtát,
JUDITH MCNAUGHT
191
VARÁZSLAT
ami csak úgy az ember szájából jön, hanem ami a szívéből fakad, ahogy ön azt megmutatta nekünk korábban. Nagyurunk soha nem hallott ilyen vidám hangokat korábban Hawthorne-ban, és ez igazán nagyon jót tenne neki, különösen, ha úrnőnk továbbra is itt tudna maradni vele.
Minden, amit ezen a napon megtudott, úgy kavargott benne, mint egy szédítő kaleidoszkóp –, forogva és formát változtatva, új dimenziókat tárva fel, így aztán Alexandra még akkor is az új ismereteit próbálta feldolgozni, amikor Jordan magához vonta őt az ágyban, s mély álomba szenderült. Már pirkadt, amikor ő még mindig ébren feküdt a mennyezetet bámulva, és azt latolgatta, megtegyen-e valami olyat, amitől újra kiszolgáltatottá válik Jordannel szemben. Ez idáig meglehetősen jól fegyelmezte magát, és minden érzelmét, minden cselekedetét óvatos ellenőrzés alatt tartotta. Oldalára fordult, Jordan pedig átkarolta őt, hátát a mellkasához vonta, lábuk egymáshoz simult, és a férfi a dús hajzuhatagba temette arcát. Álmos cirógatással hátulról tenyerébe fogta felesége mellét, érzéki remegéssel töltve fel Alexandra egész testét. Alexandra lemondó belső sóhajjal ráébredt, hogy kívánja őt. Mindannak ellenére, amit korábban megtudott róla – hogy kicsapongó, szívtelen nőcsábász, és durva férj –, kívánta őt! Szíve mélyén azonban végre úgy érezte, beismerheti magának a vonzódást... hiszen mindabból, amit legutóbb megtudott róla, nyilvánvalóvá vált, hogy Jordan nem egy romlott, sekélyes arisztokrata. Vágyott a szerelmére, a bizalmára és gyerekeket akart tőle. Azt kívánta, hogy ez a ház vidám nevetéstől legyen hangos, és hogy Jordan is végre varázslatosnak láthassa Hawthorne-t. Az egész világot széppé akarta varázsolni számára. Tony, az idős nagyhercegnő, de még Melanie is hitt benne, hogy Alexandra képes felébreszteni Jordanben a szereimet. Következésképp nem adhatja fel anélkül, hogy meg sem próbálná – ezt most már ő maga is jól tudta. Csak azt nem tudta, hogyan lesz képes elviselni, ha kudarcot vall.
Huszonhatodik fejezet
Lordom? – suttogta Alex másnap hajnalban. Jordan álmosan kinyitotta az egyik szemét, és megpillantotta feleségét, amint derűsen és éberen ott ült az ágya szélén. – Jó reggelt – mormogta, és tekintete nyomban az övvel összefogott selyemköntös lélegzetelállítóan csábító dekoltázsára vándorolt. – Mennyi az idő? – kérdezte álomittasan. Közben az ablak felé nézett, és látta, hogy odakint még sötét van, csak egy halovány rózsaszín csík dereng föl a szürke égbolton. Alexandra azonban, Jordannel ellentétben, egész éjszaka ébren volt, így tehát álomittasságnak nyoma sem volt a tekintetében. – Hat óra – felelte üdén. – Maga tréfál! – zsörtölődött Jordan. Azonnal lehunyta a szemét, és magyarázatot követelt a hajnali ébresztésre. – Valaki beteg? – Nem. – Meghalt? – Nem. Halvány mosoly játszadozott a férfi szája szegletében, és résnyire kinyitotta egyik szemét, úgy morogta: – Betegség vagy halál, racionális emberi lény kizárólag ezt a két okot fogadhatja el az ilyen korai ébresztés indokaként. Jöjjön, feküdjön vissza! Alexandra elnevette magát ezen a könnyed, álmos évődésen, de megrázta a fejét. – Nem. Jordan álmosan és újra behunyt szemmel is érzékelte a szokatlan derűs mosolyt felesége arcán, no meg a combjához simuló csípőjét. Eddigi tapasztalatai szerint Alexandra mosolya általában visszafogott volt,
JUDITH MCNAUGHT
192
VARÁZSLAT
csöppet sem oldott. A másik meglepő észrevétele pedig az volt, hogy Alex a szeretkezésen kívül rendszerint aggályosan került vele minden testi érintkezést. A kíváncsiságtól Jordan teljesen felébredt: vajon mi lehet az oka ennek a ma reggeli igen kellemes, de meglehetősen szokatlan magatartásbeli változásnak. Kinyitotta a szemét, s meglátta a vállakra omló csodás hajzuhatagot, és az egészségtől csillogó gyönyörű bőrt. Alexandra tüneményesen festett. Ám az is látszott rajta, hogy valamit forgat a fejében. – Nos? – kérdezte Jordan, és alig tudta visszafogni magát, hogy ne rántsa vissza maga mellé az ágyba. – Mint látja, ébren vagyok. – Akkor jó – felelte Alexandra, és bizonytalanságát élénk mosolya mögé rejtette. – Ugyanis ma reggel valami egészen különlegeset szeretnék csinálni. – Ilyen korán? – incselkedett Jordan. – Mit lehet ilyenkor csinálni, azon kívül, hogy kisettenkedik az ember az útra, leüti az első gyanútlan utazót, és ellopja az erszényét. Csak útonállók és szolgák vannak ébren e korai órán. – Nem kell azonnal kikelni az ágyból – visszakozott kissé Alexandra, mert kezdeti bátorsága kissé alábbhagyott, és kezdett felkészülni az esetleges visszautasításra. – De ha visszaemlékszik rá, azt mondta, hogy szeretné magát vonzó színben feltüntetni előttem... – Jó, de akkor árulja el végre, mit szeretne? – sóhajtott Jordan, és magában felkészült a szokásos női kívánságok valamelyikére. – Találja ki! – Szeretné, ha vennék magának egy új szalagkötős kalapot? – kérdezte Jordan nem különösebb lelkesedéssel. Alexandra megrázta a fejét, és a mesés hajzuhatag bal vállára és mellére omlott. – Ki akar lovagolni napfelkeltét nézni, hogy vázlatot készíthessen festői hajlamai ösztönzésére? – Sajnos egyenes vonalat sem tudok húzni – vallotta be Alexandra. Majd remegve mély levegőt vett, és minden bátorságát összeszedve kimondta: – Horgászni szeretnék! – Horgászni? – hüledezett Jordan, és megfordult a fejében, hogy feleségének elment a józan esze. – Azt akarja, hogy horgászni menjek önnel kora hajnalban? Mielőtt még Alexandra válaszolhatott volna, a férfi mélyen beletúrta fejét a párnába, és elszántan lehunyta a szemét, nyilvánvalóan elutasítva a képtelen ötletet. – Szó sem lehet róla! Amíg van mit ennünk, és amíg mindketten el nem gyengülünk az éhezéstől, addig egy tapodtat sem! – jelentette ki, de azért volt a hangjában némi biztató játékosság. Alexandra ezen felbátorodva hízelgőre fogta: – Nem kell bajlódnia azzal, hogy megtanítson a megfelelő módszerre, ugyanis tudok horgászni. Jordan ismét kinyitotta az egyik szemét, és elcsodálkozott: – És miből feltételezi, hogy én értek ehhez? – Ha nem ért hozzá, szívesen megtanítom. – Köszönöm, de elboldogulok magam is – felelte Jordan érdesen, de most már kezdte alaposabban szemügyre venni Alexandrát. – Akkor jó! – csacsogott Alexandra felszabadultan. – Mert én is így vagyok ezzel. Mindent meg tudok csinálni saját magam, beleértve, hogy én tűzöm fel a kukacomat a horgomra. Jordan elmosolyodott. – Remek, akkor feltűzheti az én kukacomat is. Nem vagyok hajlandó ugyanis ezen a törvénytelen órán kiszolgáltatott kukacokat felébreszteni, csak azért, hogy szörnyű, elvetemült kínzásoknak vessem alá őket. Alexandra boldogan vette a lapot, gyöngyöző kacajra fakadt, ahogy felállt, és szorosabbra kötötte rózsaszín köntösén az övet. – Gondoskodom valamennyi előkészületről – mondta felszabadultan, és átviharzott a hálószobájába. Jordan visszahanyatlott a párnájára, de közben nagy gyönyörűséggel figyelte a csodás női csípő öntudatlanul csábító ringását, és alig tudta leküzdeni magában a vágyat, hogy visszacsalogassa feleségét az ágyba, és a következő egy órát az utódnemzés gyönyörűségének szenteljék. A horgászáshoz semmi kedve nem volt. Azt meg végképp nem értette, mitől támadt ez az ötlete Alexandrának, de valami oka bizonyosan van rá, és most már Jordant is hajtotta a kíváncsiság, vajon mi lehet az. Alexandra valóban „gondoskodott valamennyi előkészületről”, állapította meg Jordan, ahogy lóháton leereszkedtek a magas töltés túloldalán, mely eltakarta a kastélyt a szem elől, ha az ember innen lentről az erős sodrású, széles folyam partjáról nézett vissza.
JUDITH MCNAUGHT
193
VARÁZSLAT
A töltés alján kikötötték egy fához a lovaikat, és a füves parton lesétáltak egy óriási tölgyfához, amely alatt egy élénkkék színű takaró volt kiterítve. – Mi ez az egész? – kérdezte Jordan a takaró mellé helyezett két nagyobb és egy kisebb kosárra mutatva. – Reggeli – felelte Alexandra, vidám pillantást vetve rá. – És ebéd is, ahogy így elnézem. A szakács szemlátomást nem igazán bízik az ön horgászszerencséjében, ezért ebédet is készített. – Megvallom, legfeljebb egy órát tudok itt tölteni. Alexandra megszakította a horgászbot előkészítésének műveletét, arcán zavar és csalódottság látszott: – Egy órát? – Temérdek ügyet kell ma elintéznem – magyarázta Jordan, s közben kiválasztott egyet a szolgálók által korábban odakészített horgászbotok közül, és próbálgatta a hajlékonyságát. – Nagyon elfoglalt ember vagyok, Alexandra – tette hozzá szórakozottan. – De nagyon gazdag is – mondta Alexandra könnyed mozdulatot imitálva, ahogy a saját botját próbálgatta. – Miért kell mindig agyondolgoznia magát? Jordan elgondolkodott egy pillanatig, majd nevetve válaszolt: – Éppen azért, hogy megőrizzem a gazdagságomat. – Ha az ember a gazdagságáért azzal fizet, hogy soha nem élvezheti az életet, akkor azt a gazdagságot túl magas áron adják – fordult felé Alexandra. Jordan összevonta a szemöldökét, ahogy azon töprengett, vajon ezúttal melyik filozófus szavait idézte hitvese, de nem jutott eszébe egyetlen név sem. – Ki mondta ezt? Alex merészen rámosolygott: – Én. Jordan megrázta a fejét csendesen csodálva felesége éles elméjét, majd horgára tűzött egy kukacot, és leballagott a folyóhoz. Egy kidőlt fa törzse mellé telepedett, melynek ágai jócskán benyúltak a víz fölé, és bedobta a zsinórját. – Ez nem a legideálisabb hely a nagy fogáshoz – okítgatta felesége nem csekély dölyfösséggel, ahogy mögé érkezett. – Megtartaná, kérem, a botomat? – Mintha korábban azt mondta volna, hogy mindent saját maga intéz – kötekedett Jordan, észrevéve, hogy Alexandra közben levette a lovaglócsizmáját és a harisnyáját. Még mielőtt Jordan kitalálhatta volna, hogy hitvese mire készül, Alexandra felrántotta a szoknyáját, elővillantva karcsú vádliját, csinos bokáját és apró, meztelen lábfejét, majd egy gazella kecsességével felszökkent a kidőlt fa széles törzsére. – Köszönöm – mondta, s nyúlt a botjáért. Jordan visszaadta a botot, arra számítva, hogy Alexandra helyet foglal ott, ahol állt, de legnagyobb rémületére a lány elindult kifelé a víz fölé nyúló keskeny ágon, akrobata módjára egyensúlyozva. – Jöjjön vissza! – parancsolt rá Jordan. – Beleeshet a vízbe! – Úgy úszom, mint a hal – közölte Alex, s széles mosollyal hátrapillantott, majd letelepedett. Egy mezítlábas hercegnő lóbálja formás lábát a víz fölött, haja ragyog a napfényben. – Kislány korom óta horgászom – mondta csivitelve, s behajította zsinórját a folyóba. Jordan bólintott. – Penrose tanította rá. Ráadásul, becsületére legyen mondva, jól megtanította, mosolygott Jordan magában, s figyelte, ahogy a lány kiemel egy kukacot a szolgálók által előkészített kosárkából, és ügyesen a horgára tűzi. Gondolataik nyilvánvalóan azonos irányba futhattak, mert egy pillanattal később Alexandra rámosolygott föntről, a kakasülőjéről, és megjegyezte: – Örömmel látom, hogy nem annyira finnyás a kukacokkal. – Én soha nem vagyok finnyás – tiltakozott Jordan a lehető legkomolyabb hangján. – Csak éppen nem bírom hallani a kukacok jajszavát, amikor ön a horgára tűzi őket. Gyilkolunk, mielőtt csalinak használjuk őket. Emberileg talán érthető, hogy ez engem megvisel, nem igaz? – Nincs semmiféle hang! – tiltakozott Alexandra hevesen, de Jordan olyan komoly arccal nézett rá, hogy ettől kissé elbizonytalanodott. – Csak a rendkívül kifinomult hallású emberek érzékelik – felelte a férfi rezzenéstelen arccal. – Penrose azt mondta, hogy ez nem fáj nekik. – Penrose süket, mint az ágyú. Hogyan hallaná a sikolyukat?
JUDITH MCNAUGHT
194
VARÁZSLAT
Leírhatatlan rémület suhant át Alexandra csinos kis orcáján, ahogy rámeredt a kezében tartott horgászbotra. Jordan gyorsan elfordította az arcát, nehogy a lány észrevegye a mosolyát. Közben azonban a válla rázkódott a nevetéstől, és Alexandra hamarosan észrevette a félreérthetetlen jelet. Egy pillanattal később maroknyi letört ág és levél landolt Jordan bal vállán. – Gazfickó! – kiáltotta Alex odafentről. – Én kis drága, bolond feleségem – mondta szélesen vigyorogva Jordan, miközben letisztogatta magáról az ágakat és a leveleket. – Ha én a maga helyében odafent trónolnék egy víz fölé hajló ágon, nagyobb tisztelettel viseltetnék a férjem iránt – mondta, és hogy illusztrálja is, mire gondol, szabad kezével gyengéden meglökte a vastag faágat. A makrancos feleség méltóságteljesen felvonta a szemöldökét. – Én kis drága, bolond férjem – felelte könnyedén, és e szavaktól váratlan boldogság áradt szét Jordan belsejében –, ha azon töri a fejét, hogy a vízbe lökjön, megbocsáthatatlan hibát követ el önmagával szemben, mert bizony saját maga sem kerülheti el a vízbe merülést. – Én? És miért nem? – kérdezett vissza Jordan, élvezve az évődést. – Azért – felelte Alexandra nyugodtan és igen komoly hangon –, mert nem tudok úszni. Jordan elsápadt, és talpra ugrott. – Ne, az isten szerelmére! – kiáltott kétségbeesetten. – Tapodtat se mozduljon! Nem tudni, milyen mély a víz ott, de ahhoz bizonyosan elég mély, hogy belefulladjon, és elég zavaros ahhoz, hogy ne lássam meg a víz alatt. Maradjon ott, ahol van, máris megyek magáért! Egy atléta ruganyosságával mászott fel a fatörzsre, és lopakodott előre az ágig, amíg karnyújtásnyira nem ért. – Alexandra! – szólt nyugtató, bizalomkeltő hangon –, ha még közelebb jövök, letörhet az ág, vagy annyira meghajlik, hogy maga vízbe eshet. Egy csöppet még közelebb araszolt, majd előrehajolva kinyújtotta felé a kezét. – Ne féljen! Csak nyújtsa ki a karját, és ragadja meg erősen a kezemet! Hála istennek, most az egyszer nem ellenkezik, állapította meg magában Jordan némi megkönnyebbüléssel. Bal kézzel erősen megragadta a feje fölé lógó ágat, hogy egyensúlyt tartson, jobb karjával pedig elkapta a lány csuklóját. – Most pedig húzza maga alá mindkét lábát, és lassan álljon fel! Támaszkodjon nyugodtan a csuklómra. – Inkább nem! – felelte Alexandra. Jordan elképedt tekintete élesen meredt a lány vidám arcára, miközben Alex erősen megragadta Jordan csuklóját, és fenyegetően így szólt: – Inkább úsznék egyet, mit szól hozzá? – Meg ne próbálja! – figyelmeztette Jordan fenyegetőn, de közben képtelen volt kiszabadítania a csuklóját. Ebben a kínos helyzetben, csuklója és karja foglyul ejtve, teljességgel ki volt szolgáltatva Alexandra könyörületének, és ezt mindketten pontosan tudták. – Ha nem tud úszni, szívesen megmentem – ajánlkozott Alexandra negédesen. – Alexandra! – mondta Jordan halkan, de vészjósló hangon –, ha belelök a jéghideg vízbe, jobb, ha ellenkező irányba kezd úszni, ha kedves az élete. Jordan komolyan gondolta, amit mondott, és ezt Alex is tudta. – Igen, uram – mondta megadással, és szófogadón elengedte a férfi csuklóját. Jordan lassan kiegyenesedett, és bosszúsággal vegyes vidámsággal nézett le rá. Maga a világ legmegátalkodottabb... – mondta, de nem tudta folytatni, mert elnevette magát. – Köszönöm – felelte Alexandra élénken. – Ami kiszámítható, az olyan unalmas tud lenni, nem gondolja? – kiáltott a férje után, aki végigment az ágon, majd leugrott a fűbe. – Honnan tudjam? – kérdezett vissza Jordan vidám méltatlankodással, ahogy letelepedett a fűben, és kézbe vette a horgászbotját. – Egyetlen kiszámítható órám nincs, amióta magát megismertem. A következő három óra észrevétlenül elröpült, és a végére Jordan nemcsak arról bizonyosodott meg, hogy felesége kiváló horgász, hanem hogy elbűvölő, szellemes, intelligens társ is egyben. – Nézze csak! – kiáltott fel hirtelen Alex, ahogy Jordan botja csaknem kétrét görbült, és kis híján elrántotta a férfit, amint tartani próbálta. – Kapása van...! Öt percig tartott a küzdelem a hallal, ám a legügyesebb és legkitartóbb manőverezés ellenére Jordan zsinórja hirtelen megereszkedett. Tiszteletlen ifjú arája, aki a fatörzsön állva szemlélte férje sikertelen küzdelmét, s közben jó tanácsokat és bátorításokat kiabált felé, csalódottan felnyögött, és karját égnek emelve közölte a kiábrándító végeredményt:
JUDITH MCNAUGHT
195
VARÁZSLAT
– Elúszott a hal! – Ez nem hal volt – vágott vissza Jordan. – Ez egy gyilkos bálna volt hatalmas fogakkal. – Csak azért, mert elszalasztotta – kacagott fel Alexandra, és a nevetése annyira ragadós volt, hogy Jordan maga sem állta meg mosolygás nélkül, noha igyekezett komoly hangon válaszolni: – Jó volna, ha nem kicsinyítené a bálnámat, és most már igazán kinyithatná azt a kosarat. Menten éhen halok. Jordan gyönyörűséggel nézte, ahogy felesége lemászik a kidőlt fa törzséről. Amint Alex átadta a horgászbotját, hogy leugorhasson, Jordan elkapta a derekánál, és leemelte a földre, de ahogy testük egymáshoz simult, a lány megmerevedett, mire Jordan azonnal elengedte. A reggeli gyönyör valamelyest megfakult a lány váratlan elutasító reakciójától. Jordan leült a takaróra, hátát a fának vetette, és tétlen csendben figyelte feleségét, amint a kosarakból akkurátusan kirakosgatja a harapnivalót. Jordan próbálta megfejteni, vajon mi ösztönözhette Alexandrát erre a különös, reggeli kirándulásra. Nyilvánvalóan nem valami „romantikus intermezzóra” gondolhatott. – Ez igazán szép reggel volt – szólalt meg Alexandra, s nyomban elhallgatott, hogy elnézze a vízfelületen táncoló napsugarakat. Jordan felhúzta a térdét, átkarolta, s prózaian azt mondta: – Most azonban, hogy eltelt, gondolom, elárulja, mi is volt ez az egész. Alexandra levette szemét a vízről, és Jordanre nézett. – Hogy érti ezt? – Úgy értem, mi volt a célja ezzel a különös piknikkel? Alexandra azt hitte, férje elbűvölőnek találja az ötletet, és nem volt felkészülve arra, hogy ilyen fantáziátlanul követel tőle magyarázatot. Kissé nyugtalanul vállat vont: – Arra gondoltam, megmutatom, milyen életet képzelnék el, ha rajtam múlna. Jordan gúnyosan elhúzta a száját: – És most, hogy bebizonyította, hogy mégsem az a teljesen kifinomult, elegáns nő, amilyennek látszik, gondolom, el kéne borzadnom öntől, és hagynom kellene, hogy visszatérjen Morshamba. Erről van szó? A feltevés olyan messze járt az igazságtól, hogy Alexandra nevetésben tört ki. – Soha nem dédelgettem magamban ilyen nyakatekert terveket száz évre előre – mondta, mindazonáltal meglepte az ötlet eredetisége. – Sajnálom, de ennyire nem vagyok leleményes. Alexandra megesküdött volna, hogy a másodperc egy töredékéig megkönnyebbülést látott felvillanni Jordan félig lehunyt szemében, és hirtelen elhatározta, hogy visszatér a nyájas, könnyed tónushoz, amely addig oly kellemessé tette közös horgászásukat. – Nem hisz nekem, igaz? – Nem tudom biztosan. – Tettem valaha is olyat, amiért oka volna rá, hogy ennyire körmönfontnak tartson? – Az ön nemének képviselői nem a nyíltságukról és őszinteségükről híresek – felelte Jordan keserűen. – Az okok alighanem a férfiak háza táján keresendők – incselkedett Alexandra, s hanyatt vetette magát, fejét a karjára fektette, és elmélázva nézte a vattaszerű felhőket a halványkék égbolton. – A férfiak nem tudnák elviselni, ha nyíltak lennénk és őszinték. – Valóban? – kérdezett vissza Jordan, és könyökére támaszkodva maga is elhevert hitvese mellett. Alexandra bólintott, és felé fordult. – Ha mi, nők őszinték lennénk és ostobák, nem tudnánk meggyőzni a férfiakat arról, hogy ők okosabbak, bölcsebbek és bátrabbak nálunk, olyan élethelyzetekben is, amikor nem valami irdatlanul nehéz tárgyat kell felemelni, amiben valóban maguk az erősebbek. – Alexandra – suttogta a férfi, és ajkával lassan Alex ajkához közelített –, minden pillanatban őrizkedjen attól, hogy lerombolja egy férfi önértékelését! Ezzel ugyanis arra kényszeríti őt, hogy hagyományos módon mutassa meg a felsőbbrendűségét. A fátyolos hang és a szürke szempár csábító ernyedtsége egy pillanat alatt megszaporázta Alexandra szívverését. Legszívesebben széles válla köré fonta volna a karját, és magához ölelte volna a férfit, ám ehelyett remegő hangon csak annyit kérdezett: – Leromboltam az önértékelését? – Igen. – Azzal, hogy azt mondtam, a nők okosabbak, bölcsebbek és bátrabbak a férfiaknál?
JUDITH MCNAUGHT
196
VARÁZSLAT
– Nem – suttogta Jordan, és mosolygós szája csaknem hozzáért Alexandra ajkához. – Hanem azzal, hogy nagyobb halat fogott, mint én. Alexandra meglepett kuncogását azonnal elfojtotta az ajkára tapadó férfiszáj. Végtelen ernyedtségében és alapos kielégültségében Jordan úgy döntött, elejét veszi szeretkezésüknek, és miután engedélyezett magának egy hosszú, szenvedélyes csókot, óvatosan visszafektette Alexandrát maga mellé. Alexandra kissé meglepett és kissé csalódott is volt, hogy elmaradt a folytatás. – Később – ígérte Jordan bágyadt mosollyal, amitől a lány elpirult, majd sietve elkapta a tekintetét. Egy perc elteltével úgy tűnt, mintha valami csodálatos dolgot figyelne az égbolton. – Mit lát? – kérdezte Jordan kisvártatva. – Egy sárkányt – felelte Alexandra, s látva a férfi értetlenségét, felemelte a karját, és délkeleti irányba mutatott az égen. – Nézze csak, ott azt a felhőt; mit lát, ha hosszasan nézi? – Egy kövér felhőt. Alexandra felé fordította az arcát. – És mit lát még? Jordan egy pillanatig csendben tanulmányozta az eget. – Öt további kövér felhőt, és három vékonyabbat. Jordan meglepetésére és nem kis gyönyörűségére a lány gyöngyöző nevetésben tört ki, oldalára gördült, és szájon csókolta őt, de amikor megpróbálta erősebben magához szorítani, hogy szerelmeskedjenek, Alexandra visszahúzódott, és ragaszkodott hozzá, hogy Jordan tovább fürkéssze az eget. – Hát nincs magának semmi képzelőereje? – korholta szelíden. – Nézze azokat a felhőket... csak lát egyet, amelyik emlékezteti valamire! Az iménti megjegyzés, hogy nincs képzelőereje, Jordan elevenébe vágott, így hát elkezdett hunyorogni és erőltette a szemét, hátha valamilyen forma kibontakozik előtte. Aztán az égbolt jobb szélén egyszer csak tényleg felderengett valami, ami tagadhatatlanul hasonlított – két női mellhez! Épp csak felismerte a vonzó, kerekded formákat, amikor Alexandra sürgetően megszólalt: – Mit lát? Jordan egész teste rázkódott a néma nevetéstől. – Gondolkodom – vágta rá hirtelen. Aztán lassan mégiscsak kibontakozott előtte valami, amit az illendőség keretei között meg is lehetett nevezni. – Egy hattyút! – mondta, szinte áhítattal. – Igen, egy hattyút látok! A felhőnézés – Jordan nyomban ráérzett – meglepően kellemes időtöltés, különösen, ha közben Alexandra kezét foghatja, a lány teste pedig az övéhez simul. Pár perccel később azonban a testközelség és Alex finom parfümjének illata túlságosan is ingerlőnek bizonyult ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. Jordan, alkarjára támaszkodva, átkarolta feleségét, és lassan az ajka felé közelített. Alexandra olyan hevesen válaszolt az első csókra, hogy Jordan szíve azonnal repesni kezdett. Abbahagyta a csókot, rápillantott a gyönyörű arcra, és teljesen elernyedt a lány gyengédségétől és melegségétől. – Mondtam már önnek – suttogta szívből jövően –, mennyire gyönyörűnek látom? Mielőtt azonban Alexandra válaszolhatott volna, éhes csókkal borult az ajkára.
Késő délutánra járt, amikor visszalovagoltak az istállóhoz. Smarth és vagy két tucat istállófiú lopva és mohó kíváncsisággal figyelte érkezésüket, ám erről Alexandra mit sem sejtett, amikor Jordan széles vállára helyezte kezét, szemébe nevetett, Jordan pedig leemelte őt az oldalnyeregről. – Köszönöm ezt a szép napot – mondta Alexandra, ahogy puhán földet ért. – Szívesen – felelte Jordan, s keze elidőzött még egy kicsit felesége csípőjén, egészen közel tartva magához a kívánatos testet. – Van kedve megismételni? – kérdezte Alexandra ártatlanul, és természetesen a horgászásra gondolt. Jordan mélyről jövően felnevetett. – Megismételni? Hogyne – vágta rá fátyolos hangon, s ő meg természetesen a szeretkezésre értette. – Újra és újra. És aztán megint és újra és újra... Alexandra szégyenlősen elpirult, de szeme felszikrázott, amikor válaszolt: – Úgy értettem, hogy van-e kedve egy újabb horgászáshoz?
JUDITH MCNAUGHT
197
VARÁZSLAT
– Megengedi, hogy legközelebb én fogjam ki a legnagyobb halat? – Természetesen nem – felelte Alexandra, és arca ragyogott a vidámságtól – de annyit tehetek önért, hogy tanúskodom maga mellett, ha mindenkinek el akarja mesélni a nagy bálnát, amelyet kifogott, hogy aztán elszalassza. Jordan hátravetett fejjel, harsányan felkacagott. Nevetése végigvisszhangzott az istállóban, ahol Smarth az egyik lovászfiúval állt az ablaknál, figyelve a herceget és ifjú hitvesét. – Mondtam, hogy meg tudja csinálni! – bökte oldalba az istállófiút Smarth, és kacsintott. – Mondtam, hogy felvidítja a herceget, boldogabbá teszi, mint valaha! Vidáman dúdolgatva felkapott egy kefét, és csutakolni kezdett egy sárga csődört. John a kocsis, abbahagyta az ezüst lószerszámok fényezését, hogy elnézhesse a szerelmespárt, majd lehajtotta a fejét, és újra belemerült a munkájába, de közben vidám dalocskát kezdett fütyörészni. Egy istállófiú letette a vasvilláját, és megbámulta a herceget és a hercegnőt, majd ő is fütyörészni kezdett, ahogy nekiállt egy újabb szénabálának. Jordan hitvese karjára helyezve kezét, a házhoz kísérte feleségét, de útközben megtorpant, mert az istálló felől mindenfele hamis melódia és fütyörészés hallatszott; a személyzet szokatlanul vidám hangulatban dolgozott. – Valami baj van? – kérdezte Alexandra, követve férje tekintetet. Jordan kissé meglepetten vonta fel a szemöldökét, majd vállat vont és maga sem tudta pontosan, mi az, ami elterelte a figyelmét. – Nem nincs semmi baj – felelte, és továbbindult a ház felé feleségével a karján. – Csak éppen ellustálkodtam a napot, és ezért ma meg holnap kétszer annyit kell dolgoznom, hogy utolérjem magam. Alexandra kissé csalódottan, de változatlan eltökéltseggel így szólt: – Akkor most nem akarom újabb élvezetekre csábítani... legalábbis holnapig. – Miféle élvezetekre gondol? – kérdezte Jordan mosolyogva. – Piknikre. – Azt hiszem, arra tudok időt szakítani.
Üljön le, Fawkes, csak pár percre érek rá – mondta Jordan később az íróasztalánál ülve, miközben a londoni ügynökétől kapott üzleti jelentést olvasta, de még csak arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen az iratokból. A nyomozót nem rendítette meg kliense udvariatlansága, a herceg amúgy érthető bosszúságának tudta be a barátságtalan fogadtatást, hiszen nem kellemes dolog egy ilyenfajta szolgáltatást igénybe venni, és ebben volt némi igazság. Fawkes segéd jószágigazgatónak álcázta magát, s ebben a maskarában foglalt helyet Jordan súlyos íróasztalánál. Pár perccel később a herceg ledobta a tollszárát, hátradőlt karosszékében, és minden átmenet nélkül a tárgyra tért: – Nos, mi a helyzet? – Kegyelmes uram – kezdte Fawkes élénken –, amikor tegnap este ön átadta nekem Lord Anthony levelét, nem azt mondta, hogy megtiltotta a feleségének, hogy a lordot meglátogassa? – De azt mondtam. – És biztos benne, hogy a felesége jól hallotta és megértette az ön kívánságát? – Tökéletesen biztos vagyok benne. – Teljesen világossá tette előtte a dolgot? Jordan kezdte elveszíteni a türelmét, s megemelte a hangját: – Teljesen világossá! Nyugtalanság és aggodalom felhőzte Fawkes homlokát, de hamar összeszedte magát, és tárgyilagos hangon folytatta: – Tegnap délután az ön felesége lement az istállóba, és kért egy hintót. Az emberemnek, Olsennek azt mondta, hogy csak a birtokon belül megy el egy családhoz, ezért nincs szüksége a szolgálatára. Ám ahogy tegnap megállapodtunk, miután értesültünk róla, hogy Lord Anthony rejtélyes okoknál fogva úgy döntött, visszatér Winslow-ba, Olsen természetesen követte az ön feleségét, észrevétlenül persze, hogy szükség esetén megvédhesse őt, de anélkül, hogy fölöslegesen nyugtalanítaná a hercegnőt. Fawkes szünetet tartott, majd jelentőségteljesen folytatta:
JUDITH MCNAUGHT
198
VARÁZSLAT
– Miután a hercegnő rövid látogatást tett az említett családnál, egyenesen Anthony kúriájához indult. Annak ismeretében, ami az ott tartózkodása alatt kitudódott, az esetet meglehetősen nyugtalanítónak, sőt egyenesen gyanúsnak találom. Jordan sötét szemöldöke vészjóslóan közelítettek egymáshoz jeges szürke tekintete fölött. – Nem látom be, miért kellene magának „nyugtalankodnia” – mondta élesen. – Feleségem figyelmen kívül hagyta az utasításomat, ami az én gondom, nem a magáé. Ez azonban még nem ad okot arra, hogy meggyanúsítsuk őt bármiféle... – Jordan félbehagyta a mondatot, mert képtelen volt kiejteni a szót. – Bűnrészességgel? – sietett Fawkes a segítségére. – Talán nem, legalábbis egyelőre. Embereim, akik állandó megfigyelés alatt tartják Lord Anthony házát, hogy kiszűrjék a gyanús látogatókat, azt jelentették, hogy Lord Anthony öccse és az anyja ugyancsak a házban tartózkodott. Kénytelen vagyok azonban tájékoztatni önt arról is, hogy az ön felesége csak rövid időt töltött a házban, a társaságukban. Hozzávetőlegesen negyedóra elmúltával Lord Anthony és az ön felesége együtt elhagyta a házat, és a ház lakóinak látókörén kívül került. Majd magánbeszélgetést folytattak, melyet Olsen nem hallhatott, de amely rendkívül intenzív jellegűnek tűnt számára – az arckifejezésükből és a gesztusaikból ítélve. A nyomozó tekintete Jordan kifürkészhetetlen arcáról a távoli fal egy pontjára szegeződött. – Mialatt a kertben tartózkodtak, megölelték és megcsókoltak egymást. Kétszer. Fájdalom, gyanakvás és kétely hasított Jordanbe, mintha forró fejszét vágtak volna belé, ahogy maga elé képelte Alexandrát Tony karjában... ajka a felesége ajkán... keze... – De nem huzamos időperiódusról volt szó – tette hozzá Fawkes a feszült csöndben. Jordan lélekerősítő, mély sóhajtással rövid időre lehunyta a szemét. Amikor megszólalt, hangja nyugodt volt, hűvös és szilárd meggyőződéssel teli: – Feleségem és unokaöcsém rokonságban áll a házasságunk révén. Mindemellett barátok. Mivel a feleségem nem tudja, hogy unokaöcsém gyanúsítható az ellenem megkísérelt merénylettel, illetve hogy az ő életét is veszélyeztetheti ugyanaz a merénylő, ennélfogva igazságtalannak és indokolatlannak tartja, hogy eltiltottam őt unokaöcsém meglátogatásától, és ezért döntött úgy, hogy ellenszegül az utasításomnak. – Az ön felesége kirívóan semmibe veszi az ön kívánságait, és ön ezt mégsem tartja... khm... gyanúsnak? Vagy legalábbis különösnek, kegyelmes uram? – Dühítőnek találom, nem „gyanúsnak” – válaszolta Jordan csípős iróniával –, és legkevésbé sem „különösnek”. Feleségem gyerekkora óta makacs teremtés, csakis a saját feje után megy. Elég kellemetlen tulajdonság, amit szándékomban áll megtörni, de ez nem jelenti azt, hogy bűnrészességet vállalna egy merényletben. Fawkes látva, hogy ezt a témát nem érdemes tovább feszegetni, udvariasan bólintott, és vonakodva felállt. Távozni készült, de alkalmazójának jeges hangjára kénytelen volt visszafordulni. – Ami pedig a jövőt illeti, Fawkes – rendelkezett Jordan keményen –, utasítsa az embereit, hogy ne leskelődjenek utánunk, ha a feleségemmel kilépünk a házból. Az a feladatuk, hogy merénylő után kutassanak, nem pedig az, hogy utánunk kémkedjenek. – Ké... kémkedjenek – dadogta Fawkes rémülten. Jordan kurtán bólintott. – Ma hazafelé tartva észrevettem két emberét az erdőben. A feleségemet bámulták, és egyáltalán nem úgy tűntek, mint akik merénylőt keresnek a fák között. Távolítsa el őket. – Valami félreértés történhetett, kegyelmes uram. Az embereim magasan képzett, professzionális... – Távolítsa el őket! – Ahogy óhajtja – hajolt meg Fawkes. – És még valami! Amikor ott vagyok a feleségem mellett, megmondhatja az embereinek, hogy húzódjanak távolabb. Az a dolguk, hogy biztosítsák: veszélytelenül és félelem nélkül sétálhassunk a saját birtokunkon. A magánéletemet nem fogom feláldozni, és nem fogok a házamban rejtőzködni éjjel-nappal. Ha a feleségem mellett vagyok, saját magam gondoskodom a védelméről. – Kegyelmes uram – nyújtotta ki mindkét kezét békéltető mozdulattal Fawkes –, sokéves tapasztalatom alapján mondhatom, hogy az ilyesféle helyzetek megviselik az embert, különösen az olyan magas státuszúakat, amilyen ön, hogy finoman fejezzem ki magam. De kötelességmulasztást követnék el, ha nem figyelmeztetném önt arra, hogy Lord Townsende váratlan döntése, miszerint e szokatlan évszakban visszatért a birtokára, első számú gyanúsítottá tette őt. Továbbá az embereimmel együtt kizárólag arra törekeszem, hogy megvédjem az ön feleségét...
JUDITH MCNAUGHT
199
VARÁZSLAT
– Amiért egy vagyont fizetek magának! – vágott közbe Jordan élesen. – Éppen ezért átkozottul jól kell dolgozniuk, és pontosan úgy, ahogy mondom. Fawkes számára nem voltak ismeretlenek a nemesi körök méltánytalan elvárásai, így aztán megadóan bólintott. – Mindent megteszünk, kegyelmes uram. – És vegye tudomásul, hogy a továbbiakban nem tűrom el a feleségemet illető alaptalan gyanúsítgatásait! Fawkes újból meghajolt, és távozott. De amikor a dolgozószoba ajtaja becsukódott mögötte, a határozottság és a bizonyosság eltűnt Jordan kemény arcáról. Kezét zsebre téve a karosszék támlájának hajtotta a fejét, lehunyta szemét, és próbálta kiűzni fejéből Fawkes szavait, melyek ezernyi dühödt kalapácsütésként dörömböltek elméjében. Lord Townsende váratlan visszatérése első számú gyanúsítottá teszi őt... Az ön felesége Lord Townsende társaságában elhagyta a házat, és intenzív magánbeszélgetésbe... Megölelték és megcsókolták egymást... Viselkedésüket gyanúsnak találom... Jordan elméje néma kiáltással tiltakozott a nyomozó állításai ellen, s ahogy előrehajolt karosszékében, megrázta a fejet, hogy tisztán lásson, őrültség! Éppen elég szembenézni azzal a ténnyel, hogy Tony, akit testvéreként szeret, valószínűleg az életére tőr. De azt nem hajlandó feltételezni, hogy Alexandra is elárulná őt. A nyíltszívű, elbűvölő fiatal szépség, aki nevetve végigincselkedte vele ezt a napot, s aki olyan forrón adta át magát a szeretkezésnek, kizárt, hogy titokban Tony után vágyakozzék, bizonygatta magának Jordan elkeseredett dühvel. Eszement ötlet! És viszolyogtató! Egyszerűen nem akarta elhinni. Mert nem is tudta volna elviselni, hogy elhiggye. Szaggatott sóhaj tört elő Jordanből, ahogy szembenézett az igazsággal. Attól a pillanattól kezdve, hogy Alexandra betoppant az életébe rabul ejtette a szívét. Lányként elbűvölte és felvidította őt. Asszonyként gyönyörrel ajándékozta meg, bosszantotta, csábította és nyugtalanította. De bármit tett is, mosolya átmelegítette Jordan szívét, érintése felforralta a vérét, s gyöngyöző kacaja szárnyakat adott lelkének. Még így is, féltékenységtől ostromolva, kétségektől gyötörve, elmosolyodott, ha arra gondolt, hogyan nézett rá aznap reggel, hogyan ült a fatörzsön a víz fölött, amint gyönyörű hajzuhatagán megcsillant a napfény, s formás meztelen lábát felfedte. Báli ruhában elegáns volt és derűs, mint egy istennő; az ágyban ösztönösen kihívó, mint a legegzotikusabb szerető; és ahogy ott ült a takarón meztelen lábát maga alá húzva, s ahogy a szél belekapott káprázatos hajába, minden porcikájában igazi hercegnő. Egy mezítlábas hercegnő. Az ő mezítlábas hercegnője, gondolta Jordan birtokolni vágyón. Igenis az övé, Isten és ember törvényei szerint. Felkapva tollszárát, Jordan elszántan belevetette magát a munkába, és elhessegetett magától minden más gondolatot. Ám életében először mégsem tudott teljességgel belefeledkezni a papírokba. Mint ahogy azt sem tudta teljességgel kiverni a fejéből, hogy Alexandra hazudott neki arról, hogy hol járt előző nap.
Huszonhetedik fejezet
Napfény szűrődött be az egyetlen ablakon át a barátságtalan szobába, ahol Jordan egykor a leckéit tanulta – a nádpálca durva fenyegetettségében. Alexandra visszasimított takaros kontyába egy rakoncátlan fürtöt, és figyelmesen tanulmányozta az alacsony polcokon sorakozó könyvek borítóit. Elsős olvasókönyvnek valót keresett azoknak a gyerekeknek, akik hamarosan összegyűlnek a vadőr házában, hogy olvasni taníthassa őket. Megilletődött csodálat töltötte el Alexandrát, ahogy végigpásztázta a könyveket, és kezdett ráébredni, milyen mély és sokoldalú tudásra tehetett szert Jordan tanulmányai során. Bőrkötéses vastag kötetek Platón, Szókratész, Plutarkhosz műveitől kezdve tucatnyi más, Alexandra által kevésbé ismert filozófuséig. Teljes építészeti sorozatok az európai történelem összes korszakáról, továbbá átfogó tanulmányok az európai uralkodók életéről és teljesítményeiről. Némelyik angol nyelven, mások latinul, görögül vagy franciául. A matematika különösen érdekelhette Jordant, e tudományágban ugyanis temérdek könyv sorakozott a
JUDITH MCNAUGHT
200
VARÁZSLAT
polcokon, sok közülük olyan bonyolult címmel, hogy Alexandra csak találgathatta, miről is lehet szó bennük. Földrajzi könyvek, felfedezők úti beszámolói, ősi kultúrákról szóló kötetek; valamennyi témakör, amelyet Alex nagypapája annak idején említett, képviseltette magát a tudományok e csodás tárházában. Az utolsó könyvespolchoz érve Alexandra elmosolyodott, mert rátalált az alsó sorban azokra az olvasmányokra, amelyek a kicsiknek a betűvetéshez kiválóan megfelelhetnek. Lehajolt, és kiválasztott két könyvet, melyről úgy vélte, induláshoz elegendők lesznek. A két kötettel és egy palatáblával a hóna alatt lassan végigment a fapadlón, és ugyanazt a meghatottsággal vegyes szomorúságot érezte, mint amelyet több mint egy évvel korábban, amikor először lépett ebbe a barátságtalan terembe. Hogyan is tölthetett el éveket ezen a magányos helyen az a kisfiú? Saját tanulóévei jutottak eszébe: a napfényes szoba, vagy a kert, ahová kiültek nagyapával, aki békére és boldogságra lelt a tudásban, és aki ugyanolyan élvezettel csepegtette unokájába az ismereteket. Alexandra megállt a padnál, mely szembenézett a nevelő nagy íróasztalával. Meghatottan fedezte fel a tanulópad felületére vésett, gondosan kirajzolt kezdőbetűket: J. A. M. T. Amikor először látta ezeket a betűket, úgy tudta, Jordan halott, s most felrémlett benne az akkor érzett vigasztalanság, amely aztán a rá következő hosszú hónapokat is betöltötte. De lám, most mégis itt van az imádott férfi, odalent dolgozik a szobájában – élő, eleven és hihetetlenül jóképű. Nem a sírban porlad, hanem az íróasztalánál ül hófehér ingében, mely hangsúlyozza arcának napbarnítottságát, és rásimul széles vállára, és barnássárga lovaglónadrágot visel, mely kiemeli hosszú, izmos lába és combja ívét. Ép és egészséges, és itt van vele, pontosan úgy, ahogy Alexandra imádkozott érte, és álmodott róla. Isten meghallgatta az imáit, ébredt rá Alexandra, és ez a felismerés hirtelen bizsergetően édes érzéssel és mély hálával töltötte el. Isten visszaküldte neki Jordant, és még abban is segít, hogy megértse ezt az előkelő, zsarnoki, szelíd, briliáns és olykor cinikus férfit, akit szeret. Ezekkel a gondolatokkal feltöltődve sétált ki Alexandra a teremből, de ahogy behúzta maga mögött az ajtót, valami leesett, és végiggurult a padlón. Visszafordulva látta, hogy az ajtókeretnek volt támasztva egy nádpálca, az dőlt el az ajtócsapódástól. Döbbenettel és gyűlölettel meredt Alexandra a fényezett nádpálcára, amelyet egy hajdani ismeretlen nevelő alkalmazott, a zord apa parancsa szerint Jordan dresszírozására. Izzó harag lobbant Alexandra szemében, ahogy rámeredt a gyűlöletes „nevelőeszközre”, és legszívesebben rásuhintott volna egyet a névtelen nevelőre, aki egykoron ezzel a pálcával vélte elérni magasztos céljait. Aztán sarkon fordult, bevágta maga mögött az ajtót, és ahogy elhaladt egy szolgáló mellett, odahajította a pálcát, a következő utasítással: – Égesse el! Dolgozószobája ablakánál állva Jordan Alexandrát nézte, amint ringó léptekkel az istálló felé tart, s a karján mintha könyvek volnának. Csaknem ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy utána kiáltson, és a nap hátralevő részét vele, csakis vele töltse. Máris hiányzott a közelsége. Két órával később Jordan megszeppent titkára, Adams, aki a szokásos délutáni diktáláshoz volt berendelve, készenlétben tartott pennával várta a következő mondatot a Sir George Bentlynek írandó levélhez. A diktálás kellős közepén azonban Hawthorne hercegének villámgyors mondatszerkesztése hirtelen lelassult, a herceg elnémult, és szórakozottan kibámult az ablakon. Adams zavarba jött a hercegnél soha nem tapasztalt figyelemkihagyástól, óvatosan megköszörülte a torkát, hátha a hirtelen támadt csend azt akarja jelenteni, hogy befejezték a munkát, és távozhat. Jordan hirtelen visszaparancsolta elkalandozó gondolatait a kék égen úszó kövér felhőalakzatok szemlélésétől, öntudatosan kihúzta magát, és a titkárra pillantott. – Hol tartottam? – A Sir George-nak írandó levélnél – felelte Adams. – Éppen az utasításokat kezdte diktálni arra vonatkozóan, hogy a The Citadel legutóbbi útjából származó nyereséget milyen módon kell befektetni. – Igen, hogyne – mondta Jordan, de tekintete ismét az ablak felé kalandozott. Egy hintó formájú felhő éppen óriási tengeri sirállyá kezdett átalakulni. – Közölje vele, hogy készítsék elő a The Sea Gullt... ó... a The Valkyrie-t – helyesbített Jordan – a kihajózáshoz. – A The Valkyrie-t, kegyelmes uram? – kérdezte Adams meghökkenve. A herceg vonakodva levette szemét az égi látványról, és Adams zavart arcára nézett. – Talán nem ezt mondtam az imént? – De igen, uram. Csakhogy egy bekezdéssel előbb ön azt kérte Sir George-tól, hogy a The Four Windst készíttesse elő.
JUDITH MCNAUGHT
201
VARÁZSLAT
Adams elképedve konstatálta, hogy munkaadója arisztokratikus arcán olyan kifejezés suhan át, amely aligha tekinthető másnak, mint a zavar egyfajta kínos megnyilvánulásának. A következő pillanatban a herceg félrelökte a kezében tartott iratokat, és kurtán így szólt: – Ennyi elég lesz mára, Adams. Holnap délután folytatjuk, mint rendesen. Amíg Adams azon csodálkozott, vajon miféle nagy horderejű, szörnyű esemény miatt halaszthatta el munkaadója az aznap délutáni munkát – ilyesmi nyolc év alatt egyetlen esetben történt; a herceg nagybátyjának temetésekor –, addig a herceg gyengéden hozzátette: – Nem, a holnap délután sem jó. Adams már majdnem az ajtóból fordult vissza, és meghökkenve nézett alkalmazójára, még inkább elcsodálkozva azon, miféle ok késztetheti a herceget arra, hogy még tovább halogassa a meglehetősen sürgős levelek megírását. – Programom van délutánra – magyarázta a herceg nyájasan. – Piknik. Adams derekasan küzdött, hogy rezzenéstelen ábrázattal vegye tudomásul e közlést, bólintott és meghajolt. Megfordult, és csaknem feldöntött egy karosszéket. Jordan meggyőzve magát, hogy pusztán nyugtalanságról van szó, mert túl sok időt töltött a négy fal között, kisétált a házból, és az istálló felé vette útját. Amikor azonban Smarth kirohant elé az istállóból, hogy megtudakolja: kilovagolni óhajt-e a herceg, Jordan hirtelen megváltoztatta elhatározását, és elindult a vadőr erdőszéli házikója felé, ahol Alexandra olvasásórát tartott a kicsinyeknek. Pár perccel később Jordan énekhangokra lett figyelmes, ám ahogy felment a házikó falépcsőjén, mosolyogva jött rá, hogy Alexandra nem pusztán dalolgatással „múlatja az időt”, hanem kedves kis dalokkal az ábécét tanítja a kicsiknek. Jordan zsebre tett kézzel megállt az ajtóban, és őszinte csodálattal nézett körül a helyiségben. Nemcsak különböző korú gyerekek, de felnőttek is voltak a teremben, valamennyien a padlón ültek, és odaadó figyelemmel énekeltek. Némi töprengés után Jordan felismerte két asszonyban a haszonbérlői feleségét, egy idősebb férfiban pedig a jószágigazgatója nagyapját. A többi felnőttet nem ismerte, mint ahogy a gyerekekről sem tudta, ki melyik családból jöhetett. Ők azonban nyomban felismerték a herceget, és a dallam kellemetlen diszharmóniába hanyatlott, ahogy a nagyobb gyerekek abbahagyták az éneklést, és lepisszegték a kisebbeket is. Jordantől pár lépéssel jobbra Alexandra oldalra billentette a fejét, és rámosolygott a tanítványaira. – Elég volt mára? – kérdezte együtt érzőn, félreértelmezve a figyelem hirtelen lankadását. – Nos, akkor, íme, egy „emlékeztető gondolat” addig is, amig pénteken újra találkozunk: – Minden ember egyenlő – jelentette ki, és közben az ajtó felé mozdult, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elbúcsúzzon majd a kifelé tóduló diákjaitól. – Nem a születés tesz minket különbbé, hanem az erény – tette hozzá, és bal válla Jordanbe ütközött, mire meglepetten megpördült. – Miféle dolgokat mond nekik? – kérdezte Jordan szelíd, csipkelődő hangon, figyelmen kívül hagyva a többieket, akik sietve talpra szökkentek, és félelemmel, vegyes tisztelettel bámultak rá. – Maga anarchiát szít az efféle idézetekkel. Jordan ellépett a kijáratból, amit a bent lévők helyesen úgy értelmeztek, hogy távozhatnak, és sietősen felsorakoztak, majd zavartan kisurrantak a teremből. – Egy szót sem szóltak önhöz – jegyezte meg Alexandra, ahogy meghökkenve nézte az egyébként vidám és barátságos tanulókat, amint bűntudattal eliszkolnak mellette, majd kiszabadulnak a házikó melletti erdőbe. – Azért, mert egy szót se szóltam hozzájuk – magyarázta Jordan teljes közönnyel. – És miért nem? – kérdezte Alexandra bizonytalanul, s a herceg váratlan látogatása feletti örömét csaknem kioltotta a zavarodottság. – Eltérően számos földbirtokostól, az én elődjeim soha nem érintkeztek személyesen a gazdasági alkalmazottaikkal – felelte Jordan ugyanolyan közömbös hangon, mint az imént. Alexandra előtt önkéntelenül is megjelent a magányos kisfiú, akinek minden barátkozást megtiltottak az emberektől nyüzsgő, hatalmas gazdaságban, és a hercegnő szeme gyöngéd érzelemmel telt meg, ahogy férjére pillantott. Szívesen elárasztotta volna mindazon szeretettel, amely a szívében felgyülemlett, és belékarolva így szólt: – Meglepett a látogatásával. Mi szél hozta ide? Az, hogy hiányozott, gondolta magában Jordan. Ehelyett azt füllentette: – Korán végeztem a munkámmal.
JUDITH MCNAUGHT
202
VARÁZSLAT
Tenyerét felesége kézfejére helyezve sétálni invitálta Alexandrát a kerti faház előtti gyepen, a tó távoli szegélyéhez. – Ez a kedvenc helyem Hawthorne-ban – magyarázta, és vállát az egyik fehér oszlopnak vetette, mely a ház tetejét dúcolta alá. Kezét zsebre téve szórakozott pillantást vetett az erdőre és a tóra, de tekintete elkerülte a virágokat, melyeket Alexandra ültetett a tisztás szegélyére. – Azt hiszem, ha összeadnám az órákat, melyeket gyerekként és fiatalemberként ebben a kunyhóban töltöttem, évek telnének ki belőle. Alexandra megborzongott az izgalomtól, hogy a jóképű, rejtelmes férfi, akihez feleségül ment, lám, végre kezd megnyílni előtte. – Ez volt a kedvenc helyem, amikor először Hawthorne-ban jártam – mondta Jordanre mosolyogva. – Mit csinált, amikor idekint volt? – kérdezte Alex, és eszébe jutottak azok az élénk, de reménytelen ébren álmodások, amikor Jordanről szőtt képeket és jeleneteket, magányosan üldögélve a kunyhó élénk színű párnáin. – Tanultam – felelte Jordan egyszerűen. – Nem kedveltem túlzottan a tanulószobát. Vagy a magántanáromat, hogy pontosabban fogalmazzak. Alexandra mosolya elhalványult, ahogy elképzelte a csinos, magányos fiúcskát, akitől az apja elvárja, hogy mindenben kitűnjön. Jordan észrevette a kék szemekben felragyogó gyöngédséget, és feleségére mosolygott, nem értve pontosan, hogy mitől is vált ilyen meghitté Alexandra hozzáállása. – És ön mit csinált, amikor idekint volt? – kérdezte incselkedve. Alexandra nyugtalanul vállat vont. – Álmodoztam, többnyire. – Miről? – Szokásos dolgokról – felelte Alexandra, de látta, hogy nem kell belebonyolódnia a válaszba, mert Jordan szemöldökét ráncolva fürkész valamit a tisztás szélén. – Az ott micsoda? – kérdezte, kiegyenesedett, és megindult a kör alakú tisztás irányába. Egyenesen az ék alakú márványtömbhöz ment, és valami leírhatatlan elképedéssel az arcán elolvasta a márványba vésett szöveget: JORDAN ADDISON MATTHEW TOWNSENDE HAWTHORNE 12. HERCEGE SZÜLETETT: 1786.JÚNIUS 27-ÉN MEGHALT: 1814. ÁPRILIS 16-AN
Szinte már mulatságos felháborodás ült az arcán, ahogy Alexandra felé fordulva magyarázatot követelt: – Anthony kirakott: engem ide, az erdőbe? Annyira sem érdemesített, hogy a családi temetőbe kerüljek? Alexandra elnevette magát a mulatságos jeleneten, ahogy férje meghökkent a márványba vésett téves halálhíren. – Ott is van síremléke önnek. De én arra gondoltam, hogy ezen a szép helyen is állíttatok egy követ az emlékére. Alexandra várta, hogy Jordan észrevegye: az emlékkő körül jócskán kiterebélyesedett a tisztás, és virágágyások is díszítik a helyet, de amikor látta, hogy a férfi nem reagál, könnyedén rákérdezett: – Nem vesz észre semmi változást? Jordan körbenézett, de még mindig nem érzékelte Alex keze munkájának gyümölcseit. – Nem. Változott itt valami? Alexandra égre emelt tekintettel, rosszallóan felnevetett: – Hogyan siklik át a szeme egy valóságos virágoskerten? – Virágok? – kérdezett vissza Jordan különösebb érdeklődés nélkül. – Ja, igen, látom – mondta, és elfordult a tisztásról. – Tényleg? – csipkelődött Alexandra, de komolyan gondolta, hogy zavarba hozza a férjét. – Anélkül, hogy visszafordulna, mondja meg nekem, milyen színű virágokat látott! Jordan fürkészőn nézett vissza rá, megragadta Alexandra karját, és elindultak a ház felé. – Sárga? – próbálkozott kisvártatva. – Rózsaszín és fehér. – Majdnem eltaláltam.
JUDITH MCNAUGHT
203
VARÁZSLAT
A házhoz visszafelé tartva Jordan végre észrevette, hogy a rózsák pompásan virulnak a gyönyörűen ápolt virágágyásban a ház mellett, és nem keverednek, hanem szín szerint szét vannak választva, és hogy a rózsaszín Alexandra ajkát juttatja az eszébe. Kissé zavarba jött a hirtelen rátörő érzelgősségtől, de ahogy rápillantott Alexandra lehajtott fejére, még megrendítőbben hatalmába kerítette a szentimentális elérzékenyülés, mint az imént. Az jutott eszébe, hogy öt nap múlva lesz a születésnapja, és kíváncsi lett volna rá, vajon a felesége észrevette-e ezt, amikor a márványkövön a dátumokat nézték. Vágykép villant föl benne, amint Alexandra csókkal ébreszti, és boldog születésnapot kíván, és hirtelen nagyon akarta, hogy hitvesének eszébe jusson a dátum, és valami aprósággal kimutassa ragaszkodását. – Öregszem – jegyezte meg Jordan tettetett közömbösséggel. – Hm – hümmögött Alexandra szórakozottan, és olyan izgalmas, olyan tökéletes meglepetésen járt az esze, hogy legszívesebben azonnal hozzálátott volna a kivitelezéséhez. Jordan csalódottan vette tudomásul, hogy feleségének eszébe sem jut a közelgő születésnap, hiába célozgatott rá az imént, mint egy szerelmes kamasz fiú, aki valami jelképes viszonzásért kuncsorog szíve hölgyénél. Amint beléptek az előcsarnokba, Jordan máris ott akarta őt hagyni, és hívatta a jószágigazgatóját, de Alexandra hangja megállította: – Kegyelmes uram! – mondta. – Jordan! – reagált tömören. – Jordan – ismételte Alexandra, s úgy mosolygott rá, hogy a férfi legszívesebben a karjába kapta volna –, áll még a holnapi piknik a folyónál? Jordan bólintott, mire Alexandra magyarázni kezdett: – Reggel el kell intéznem néhány dolgot: Mrs. Little, a vadőr felesége most adott életet egy fiúgyermeknek, és kell vinnem valami ajándékot. És van néhány egyéb elintéznivalóm is. Találkozzunk a folyónál? – Remek. Az egyre növekvő vágyakozástól, hogy örökké maga mellett akarná tudni feleségét, Jordan megriadt és bosszankodott, így hát szándékosan nem vacsorázott együtt Alexandrával, és aznap éjjel nem is vitte őt ágyba. Ehelyett álmatlanul feküdt terebélyes baldachinos ágyában, kezét feje alatt összekulcsolva a mennyezetet bámulta, és fegyelmezte magát, hogy át ne menjen Alexandra hálószobájába. Hajnalban még mindig ébren volt, és éppen azon törte a fejét, hogyan rendezné át Alexandra lakosztályát. Kellene neki egy ugyanolyan tágas márvány fürdőszoba, mint a sajátja, gondolta nagyvonalúan. Persze ha ilyet kialakítanának, nem maradna hely a női hálószobában az ágynak. Halvány, elégedett mosoly jelent meg Jordan szája szegletében, s végre lehunyta a szemét. Na jó, akkor megosztaná vele a saját ágyát! – jutott el a nagylelkű végkövetkeztetésig. Elvégre a modernizáció érdekében minden áldozatot, ahogy mondani szokták, meg kell hozni!
JUDITH MCNAUGHT
204
VARÁZSLAT
Huszonnyolcadik fejezet
A szíve repesett, miután az egész délelőttöt arra szánta, hogy előkészítse terve megvalósítását. Alexandra a tisztáshoz lovagolt, és leszállt a lováról. Jordan a folyóparton állt, a túlpart messzeségébe révedt, és szemlátomást mélyen elmerült gondolataiban. Alexandra se bűntudatot, se aggodalmat nem érzett Tonynál tett aznap reggeli titkos látogatása miatt, mert biztos volt benne, hogy Jordan nem kifogásolja a dolgot, ha másnap felfedezi a látogatás okát. A buja fű elnyelte Alex lépteinek zaját, ahogy férje felé közeledett, érzelmei a találkozás öröme és az előző esti közös vacsora és ágyba bújás elmaradása miatt érzett aggodalom között ingadoztak. Észrevette, hogy Jordan magatartása akkor vált ridegebbé, amikor előző nap a kerti háztól visszafelé tartottak, s ez némiképp nyugtalanította Alexandrát, de végül úgy döntött, elhessegeti az aggodalmait. Az a fontos, hogy szereti őt, és meg fogja tanítani szeretni és nevetni! Ezzel az eltökéltséggel lopakodott mögé, lábujjhegyre állt, és hátulról befogta a szemét. Jordan nyilvánvalóan meghallotta a lépteit, mert egyetlen izma se rezdült az érintéstől. – Késett – mondta, de volt némi vidámság a hangjában, mert Alex még mindig befogva tartotta a szemét. – Gyorsan mondja meg nekem – mondta Alexandra –, milyen színű virágokat látott a szemközti domboldalon. – Sárgákat. – Fehéreket – sóhajtott Alexandra, ahogy levette a kezét a szeméről. – Most már maradok a sárgánál – felelte Jordan szárazon –, így előbb-utóbb csak eltalálom. Alexandra tettetett kétségbeeséssel megrázta a fejét, és elindult a parton a kiterített takaró felé. – Maga a legridegebb, érzelmek nélküli férfi a világon – mondta félig visszafordulva. – Valóban? – kérdezte Jordan elkapva Alex vállát, s erősen magához húzva a testét. A férfi lélegzete felborzolta a hajfürtöket felesége halántékán. – Igazán ridegnek talál, Alexandra? Alexandra nagyot nyelt, és megremegett a hatalmas férfitestből áradó szexuális kisugárzástól. – Nem, a rideg szó nem igazán pontos – válaszolta megszédülve, s szégyenletesen vágyott rá, hogy Jordan karjába simuljon és kifaggassa, miért nem akarta vele tölteni a múlt éjszakát. Erővel igyekezett elfojtani féktelen vágyódását, a takaró szélére térdelt, és elkezdte sietősen kipakolni az elemózsiát a kosárból. – Ennyire éhes? – évődött Jordan, és odatelepedett mellé. – Éhen halok – füllentette Alexandra, érezvén, hogy a férfi bármelyik pillanatban megcsókolhatja, és próbálta legalább addig féken tartani érzéki vágyait. Az odáig rendjén van, hogy incselkedik vele, és megpróbál valamiféle összhangot teremteni kettejük között, de az már megengedhetetlen, hogy a férfi azt lássa: bármikor kész a karjába vetni magát, amikor csak őfenségének kedve szottyan egy csókra. Főleg azok után, hogy előző éjjel teljességgel elhanyagolta őt. Mintha az élete függne attól, hogy a tányérokat és a kristályokat kifogástalan szimmetriában rendezze el, Alexandra továbbra is térdeplő helyzetben maradt, és profilját mutatta Jordan felé. Ahogy előrehajolt, hogy kisimítson egy hófehér damaszt asztalkendőt, Jordan kisimított egy rakoncátlan fürtöt felesége arcából. – Káprázatos a haja – suttogta bársonyos hangon, amitől fékezhetetlen izgalom söpört végig Alexandra testén. – Mint a méz, úgy szikrázik a napfényben, és a bőre lágy, akár a barack. Alexandra könnyed humor mögé menekült: – Úgy látszik, nem csak én vagyok éhes. Jordan felnevetett ezen a kibúvón, de a keze érzékien siklott le Alex arcáról meztelen karjára. – Egyik bérlőm sem kínálta meg frissítővel? – Mrs. Scottsworth megkínált, de Mrs. Tilberry is a konyhában volt, úgyhogy inkább nemet mondtam – fintorodott el Alexandra, ahogy az éles nyelvű Mrs. Tilberryre gondolt, aki kíméletlenül zsarnokoskodott menye fölött, még az ő jelenlétében is.
JUDITH MCNAUGHT
205
VARÁZSLAT
Jordan erősebben szorította Alexandra karját, kérlelhetetlenül elhúzva hitvese kezét az asztalkendőről, melyet Alex makacsul újra akart rendezni. Végül nem volt más választás, szembe kellett fordulnia Jordan perzselő tekintetével. – És mit keresett Mrs. Tilberry Mrs. Scottsworth konyhájában? – mormolta Jordan, ahogy ajka Alexéhoz közelített. – Varázsigéket kántált, és egy bottal hadonászott a fazék fölött – tréfálkozott Alexandra megremegve. – Varázsigéket kánt... – tört ki Jordanből a nevetés, elkapta Alex vállát, és egy ijesztően gyors mozdulattal hátradöntötte feleségét, s karját a teste alá csúsztatva fölébe hajolt. – Nos, ha ezen a környéken létezik boszorkány, aki másokat megigéz, az nem más, mint maga! – mondta fátyolos hangon. Ezüstös tekintetétől megbabonázva Alexandra egyszerre kívánta a csókot, és neheztelt amiatt, hogy a férfi ilyen könnyű prédának tekintheti őt, bármikor rátör a szerelmi vágy. Ahogy férje közel hajolt, Alexandra kissé elfordult tőle, úgyhogy a férfiajak csak az arcát érinthette. Jordant ez nem tántorította el, és izgató csókot lehelt Alex érzéki fülcimpájára. Nyelvét hirtelen Alexandra fülkagylójába dugta, amitől a nő egész teste ösztönös rándulással megmerevedett. – Én... én... éhes vagyok – tátogott Alexandra kétségbeesetten. – Én is – suttogta Jordan sokatmondóan, mire Alex szíve őrülten kalapálni kezdett. Jordan felemelte az arcát, és belenézett a sóvárgó kék szemekbe. – Öleljen magához! – Mi volna, ha evés után tenném ezt, amikor erősebb vagyok? – húzta az időt Alexandra. Mélyen elbűvölve nézte, ahogy Jordan kemény férfiajka kérlelhetetlenül egyetlen parancsszót formáz: Most! Alexandra megadó sóhajjal átölelte a széles vállakat. Minden előzetes megfontolás nélkül mindkét keze megfeszült, és erőteljesen magára húzta a férfi testét, de hirtelen megrémült a rátörő ellenállhatatlan vágytól. – Most! – ismételte Jordan rekedt suttogással, ajka egyre közelített Alexandráéhoz. – Nem... nem szeretne inni előbb egy pohár bort? – Most! Alexandra kétségbeesett és megadást jelző halk nyögéssel férje tarkójára helyezte a kezét, és mohón odanyújtotta ajkát a férfinak. A csók először gyengéden és tapogatózva indult, de minél hosszabban tartott, annál jobban élvezték, és annál erősebben forrtak össze ajkaik. Jordan nyelve finoman utat talált felesége ajkai között, édes, vágykeltő ízeket kóstolva odabent, majd visszahúzódott..., hogy aztán újból mohón, sürgetőn behatoljon, s e pillanatban mindkettejük vágya átszakította a gátakat. Jordan kigombolta felesége ruháját, lehúzta róla az inget, feltárva a meztelen kebleket mohó tekintete előtt. Tenyerébe vette Alex mellét, kissé felnyomta, hüvelykujjával körözött a mellbimbó körül, és nézte, ahogy a rózsaszín csúcs kemény bimbóvá merevedik. Majd szándékosan kínzó lassúsággal hajolt oda, és helyezte oda a száját, ahol az imént a hüvelykujja körözött. Szájába vette a merev bimbót, ajkával s nyelvével addig játszadozott vele, míg Alexandra levegő után kapkodott a gyönyörtől, majd ugyanolyan odaadó figyelemmel vette kezelésbe a másik keblet is. Forró szenvedély tombolt Alexandrában, mire végül Jordan mindkettejüket megszabadította a ruháiktól, és alkarjára támaszkodva végignyúlt mellette a takarón. – Nem tudok betelni magával – suttogta sajgó fájdalommal, tekintete majd elolvadt a vágytól, ahogy Alexandra szemébe nézett, közben keze kereste és megtalálta a bűvös rejteket felesége lába között. Még mindig a szemébe mélyedve szétválasztotta a combokat, ujjai játékos ingerkedésbe kezdtek, behatolva a nedves melegségbe, míg Alexandra tehetetlenül megvonaglott, ívben magasba emelte csípőjét a játékos kéz ellentartásában, de Jordan még mindig nem hagyta abba. Forró, görcsös rángások futottak végig Alexandra testén, s végül hangosan felnyögött, kezei föl-alá siklottak az izmos férfikarokon, majd a férfi vállát átkarolva magára húzta őt. Az ügyes ujjak még követelőzőbbé váltak, s újabb nyögés tört elő Alexandra torkából. – Tudom, kedvesem – mondta Jordan gyönyörteljes kínban – én is nagyon kívánom. Önzetlenül szerette volna eljuttatni a csúcsra, hogy aztán csatlakozva hozzá együtt érjenek fel az újabb csúcsra – ahogy előző éjszaka történt felesége azonban feledtette vele az ötletet. Alexandra kiszakítva száját Jordan forró csókjából, a férfi hajába túrt, és lihegve azt mondta: – Így nagyon magányos vagyok, hogy nem érzem mélyen belül... Jordan szaggatott nyögéssel megadta hát, amit mindketten kívántak. Még mindig oldalt fekve átölelte őt, maga fölé húzta, és egyetlen határozott lökéssel behatolt. Alexandra keményen Jordan combjához nyomta csípőjét, míg a férfi két kezébe fogta a nő tomporát, és élvezte élete legönfeledtebb szeretkezését. Lassan,
JUDITH MCNAUGHT
206
VARÁZSLAT
ritmikusan mozgott odabent, csakis arra figyelt, hogy minden egyes mély lökéssel gyönyört szerezzen neki, miközben Alexandra ugyanolyan odaadással akart a kedvében járni, ahogy átvette a férfi ritmusát. Szeretem, gondolta Jordan testének minden egyes lökésekor, szeretem, kiáltotta a szíve minden egyes heves dobbanáskor; szeretem, sóhajtotta a lelke, ahogy Alexandra szorosan magába fogadta. Szeretem – robbant a szó a lényében, ahogy utoljára behatolt, és átömlesztette az életét, a jövőjét és valamennyi múltbeli csalódását a lágy, puha testbe. És amikor túl voltak az eksztázison, feleségét a karjában tartva valami kimondhatatlan öröm töltötte el, ahogy a halványkék égen úszó felhőket szemlélte. Ezúttal mindegyik felhő formát öltött, és mindegyiknek volt valami jelentése számára. Az egész élete formát öltött és jelentéssel telítődött e pillanatban. Amikor Alexandra egy örökkévalóság múltán magához tért, azon kapta magát, hogy oldalt fekve a férfi meztelen testéhez simul. Jordan tenyere meztelen hátán pihent, másik keze még mindig a hosszú hajtincsek erdejében, miközben mellére szorítja hitvesét. Alexandra némi erőfeszítéssel felemelte a fejét, kinyitotta bágyadt, kék szemét, majd elpirult, ahogy meglátta a sokat tapasztalt férfi tekintetét a félig leeresztett szempillák alatt, s a halvány, elégedett mosolyt Jordan szája szegletében. Megrémült saját magától: úgy viselkedett, mint valami szégyentelen örömlány, és mindezt fényes nappal! Hirtelen lesújtotta őt a tudat, hogy a férfi ennyire könnyedén megtöri az ellenállását. Hátat fordított, és sután így szólt: – Éhes vagyok. – Majd ha új erőre kapok – évődött Jordan, szándékosan félreértve, hogy mire is éhes a felesége. – Ételre! – hüledezett Alexandra. – Ó, hát csak erről van szó – legyintett Jordan, de azért kötelességtudóan talpra szökkent, udvariasan hátat fordított, hogy mindketten nyugodtan felöltözhessenek. – Fű tapadt a hajába – kuncogott visszafordulva, és lesepert néhány fűszálat a káprázatos mahagóni hajfürtökről. Ahelyett, hogy Alexandra mosollyal vagy szellemes csipkelődéssel válaszolt volna, ajkába harapott, másfelé nézett, és elkezdte kipakolni az elemózsiát. Jordan végre megértette, hogy felesége egyedül szeretne maradni pár percre, így hát lesétált a folyópartra, ahol a lábát egy nagy, gömbölyű kőre helyezve elidőzött egy kicsit. A virágok a szemközti dombon, fedezte fel ezúttal ragyogó tisztasággal, valóban fehérek – vidám, eleven virágszőnyeg, sötétzöld háttérrel. Mire visszatért, Alexandra egy kristály borospalackot tartott a kezében. – Kér egy pohár bort? – kérdezte különös udvariassággal, ahogy csak izgatott emberek beszélnek. – Ez... nos, ez egy egészen különleges ital... a palackjából ítélve. Jordan leguggolt és átvette a felé nyújtott poharat, de nyomban félre is tette, és egyenesen Alexandra szemébe nézett. – Alex – mondta gyöngéden –, semmi erkölcstelen, semmi szégyellnivaló és semmi rossz nincs abban, amit az imént tettünk. Alexandra nagyot nyelt, és nyugtalanul körbepillantott. – De fényes nappal történt. – Utasítottam a lovászokat, hogy ma délután senki ne zavarjon minket. Alexandra elpirult. – Így aztán mindenki tudja, miért... Jordan leült a takaróra, nyugtatóan Alex vállára tette a kezét, és szélesen rámosolygott megszeppent feleségére. – Kétségtelenül tudják – mondta a zavar legcsekélyebb jele nélkül. – Végtére is az örökösöket valahogy ilyenformán produkáljak. Jordan meglepetésére Alex arcán valami döbbenetféle suhant át, majd felesége hirtelen hozzábújt, és a mellkasába temette arcát, miközben kecses válla rázkódott a nevetéstől. – Valami mulatságosat mondtam? – kérdezte leszegett állal, próbálván meglátni felesége arcát. Alexandra Jordan ingébe fojtotta a nevetését. – Nem, én... nekem csak az jutott eszembe, amit egyszer Mary Ellen mondott sok évvel ezelőtt... a gyerekcsinálásról. Olyan furán hangzott, hogy nem akartam elhinni neki. – És mit mondott magának Mary Ellen? – érdeklődött Jordan. Alexandra ráemelte nevető arcát, és nagy nehezen levegőhöz jutott. – Az igazat! Együttes nevetésük végigvisszhangzott a völgyön, s felriasztotta a madarakat a fejük fölött. – Elég volt a portói, vagy töltsek még? – kérdezte Alexandra, miután befejezték a falatozást.
JUDITH MCNAUGHT
207
VARÁZSLAT
Jordan a háta mögé nyúlt, és felkapta az üres poharat, melyet korábban véletlenül felborított a fűben. – Nem – mondta elégedett mosollyal –, de szeretném, ha megtartaná ez a szokást, és máskor is így várna rám. Alexandra állta a férfi tekintetét, ahogy csöndesen és félénken bevallotta az igazságot. – Nagyon élveztem. Hazafelé a hintóban Alexandra gondolatban nem tudott elszakadni az egész délutánt betöltő szenvedélyes szerelem élményétől meg a szeretkezés utáni csöndes étkezés békés nyugalmától. – Érintsen meg! – kérte Jordan. – Szeretem, amikor megérint. Milyen érintésre gondolhat vajon? Olyasmire, ahogyan az előkelő társaság némelyik hölgytagja gyakorta megérinti a férj kabátujját, amikor mondani akar valamit? Az önkéntes érintés ötlete izgatóan vonzónak tűnt, Alexandra azonban kissé meg is ijedt a gondolattól, hogy egy ilyen gesztus túlzottan ragaszkodónak, netán gyermetegnek tűnhet. A szeme sarkából töprengve vetett rá egy pillantást hosszú szempillái alól, azt latolgatva, vajon férje hogyan reagálna, ha – nagyon óvatosan persze – a vállára hajtaná a fejét. Mi volna, ha azt színlelné, hogy félig szunyókál, biztatgatta magát Alexandra. Lesz, ami lesz, kipróbálja, döntötte el magában Alex. A pompás rugózású hintó lágyan ringott alattuk, és Alexandra szíve kissé hevesebben vert, amikor fejét finoman Jordan vállának támasztotta. Először történt, hogy saját akaratából ilyen gyengéd gesztusra ragadtatta magát, s Jordan reagálásából, ahogy a férfi nyomban feléje fordult, tudta, hogy ő is meglepődött. Csak éppen azt nem tudta, mi járhat Jordan fejében. – Álmos? – kérdezte Jordan. Alexandra szólásra nyitotta a száját, s hogy mentse a menthetőt, azt akarta mondani: igen, de ugyanabban a pillanatban Jordan felemelte a karját, és átkarolta felesége vállát. – Nem – válaszolt Alex, iménti szándéka ellenére. Alexandra érezte, ahogy férje teste kissé megfeszül, amint észreveszi, hogy hitvese, közvetett módon ugyan, de jelzi, hogy testközelben szeretne lenni vele, és Alex szíve hevesebben vert, ahogy a következő reagálást latolgatta. Nem kellett sokáig várnia. Jordan keze elmozdult Alex válláról, s az arcára kalandozott, ujjai gyengéden megérintették az ajka körül, majd hitvesét közelebb vonva magához, lassan simogatni kezdte a haját. Amikor Alexandra felébredt, már az istállónál jártak. Jordan gyöngéden leemelte feleségét a hintóról. Mit sem törődve az istállószemélyzet mohó kíváncsiságával, a lopva feléjük irányzott pillantásokkal, Jordan finoman letette Alexandrát a földre, és szélesen mosolygott. – Kifárasztottam, kedvesem? – kérdezte, és rekedten nevetett felesége pirulása láttán. Alexandra belekarolt férjébe, és elindultak a ház felé, miközben az egyik istállófiú dúdolgatni kezdett, igen hamisan, a másik fütyörészett, Smarth pedig – az ő hangját Jordan nyomban felismerte – valami gyalázatosan obszcén dalocskára fakadt. Jordan megállt egy pillanatra, megfordult, és igen kemény pillantást lövellt a szolgálók felé. A fütyörészés azonnal abbamaradt, és a zümmögés is lassan elnémult. Smarth a kantárszár felé nyúlt nagy sietve, hogy Jordan rakoncátlan lovát az istállóba vezesse –, az egyik istállófiú felkapta a vasvilláját, és energikusan a szénaboglyába nyomta. – Valami baj van? – kérdezte Alexandra. – Alighanem túlfizetem őket – tréfálkozott Jordan, de arcán némi tanácstalanság látszott. – Valamitől túl jó a kedvük. – Legalább végre kezdi észrevenni, hogy dallamok szállnak a levegőben – jegyezte meg Alexandra tiszteletlen mosollyal. – Zsémbes asszony – csipkelődött Jordan nevetgélve, de széles mosolya elhalványult, ahogy lenézett a csodaszép arcra, és igen komolyan azt gondolta magában: szeretem. A szó úgy csapódott elméjébe, hogy csaknem hangosan is kimondta. ösztönösen ráérzett, hogy felesége hallani szeretné a szót, hiszen a gyönyörű szempár a lelkébe lát. Éjjel meg is mondja neki, döntötte el Jordan magában. Amikor kettesben lesznek az ágyban, ki fogja mondani a szót, amelyet még soha nem ejtett ki a száján. Felmenti Alexandrát a fogadás alól, és ünnepélyesen meg fogja kérni rá, hogy maradjon vele. Alexandra szeretne maradni, ezt érezte, és Jordan azt is tudta, hogy ez a ragyogó, elbűvölő, káprázatos teremtés szereti őt. – Min töpreng? – kérdezte Alexandra szelíden.
JUDITH MCNAUGHT
208
VARÁZSLAT
– Ma éjjel elárulom – ígérte Jordan fátyolos hangon. Átölelte a derekát, szorosan az oldalához szorította, és így sétáltak fel a házhoz – két szerelmes szív egy gyönyörű nap után, kielégülten, sietség nélkül, elégedetten. Ahogy áthaladtak a széles, rózsával borított boltív alatt, mely a korábbi kert bejáratát jelölte, Jordan némi öniróniával elmosolyodott magában, és megrázta a fejét, ahogy felfedezte – életében először –, hogy a boltívre futtatott rózsák a feje fölött: pirosak. Buja, remegő, vörös rózsák.
JUDITH MCNAUGHT
209
VARÁZSLAT
Huszonkilencedik fejezet
Jordannek nem akaródzott megválnia felesége társaságától, így hát felkísérte őt a hálószobájába. – Élvezte a délutánt, hercegnő? – kérdezte. A becézéstől felparázslott a tengerkék szempár. – Ó, nagyon! Jordan megcsókolta, majd valami ürügyet keresve a maradásra, lassan elindult a két lakosztályt összekötő ajtó felé. Ahogy elhaladt az öltözőasztal mellett, egy bársonydobozban észrevette Alexandra nagyapjának óráját, megállt, és kézbe vette az aranyból készült súlyos darabot. – Van valami hasonlóság ön és a nagypapája között? – kérdezte szórakozottan, s közben az órát vizsgálgatta. – Nincs. Az órát emlékként őrzöm. – Kivételesen remek darab – jegyezte meg Jordan. – Nagyapám kivételesen remek ember volt – mondta Alexandra udvarias hangnemben, mely teljességgel rácáfolt a szemében megbújó titkos mosolyra, amellyel férje arcélét figyelte. Jordan nem vette észre a fürkésző tekintetet, továbbra is az órát nézte. Egy évvel azelőtt pusztán udvariasságból fogadta el a becses emléktárgyat. Most azonban jobban vágyott rá, mint bármi másra az életben. Nagyon szerette volna, hogy Alexandra újra nekiajándékozza. Szerette volna, ha ismét úgy nézne rá, mint hajdanán, szerelemmel és csodálattal a szemében, és ha nekiadná az órát, melyet olyan férfinak szánt, aki „igazán méltó” rá. – Egy skót gróf ajándékozta nagyapámnak, mert csodálta őt filozófiai jártasságáért – mondta Alexandra halkan. Jordan letette az órát, és felesége felé fordult, időbe telik, míg visszanyeri a bizalmát, állapította meg magában, de egy napon Alexandra bizonyosan érdemesnek fogja találni őt rá. Másfelől azonban akár a születésnapjára is megajándékozhatná az órával, mosolygott magában – feltéve persze, hogy Alexandra tudatában van annak, hogy négy nap múlva következik el a jeles esemény. – Csodaszép darab – nyomatékosította Jordan, majd hozzátette: – Hogy repül az idő! Észre sem veszi az ember, és megint eltelt egy újabb év... Vacsora előtt találkozunk a szalonban.
Jordan közelebb hajolt a tükörhöz, hogy szemügyre vegye, sikerült-e elég precízen megborotválkoznia. Kivételesen jó hangulatban volt, hogy hamarosan ismét élvezheti Alexandra társaságát. Inasára mosolygott a tükörből, és tréfálkozva így szólt: – Nos, Mathison, mit gondol, elveszem ezzel az ábrázattal a hercegnő étvágyát? Mathison, aki mögötte állt és egy kifogástalan szabású fekete felöltőt tartott a karján, türelmesen várva, hogy Jordan belebújjon, teljességgel megrökönyödött a példátlanul közvetlen hangnemtől, tekintve, hogy ilyet még soha az életben nem tapasztalt távolságtartó gazdájától. Szegény inas kétszer is megköszörülte a torkát, mielőtt hebegve rászánta magát a válaszra: – Ha szabad megjegyeznem, tekintve, hogy a kegyelmes asszony páratlanul kifinomult ízléssel rendelkezik, csakis a legnagyobb elragadtatással reagálhat a kegyelmes úr ma esti megjelenésére. Jordan fanyarul elmosolyodott, mert felötlött benne a kép, amint „kifinomult” ifjú arája egy faágon trónolva lóbálja lábát a folyó fölött, horgászbottal a kezében. – Áruljon el nekem valamit, Mathison! – mondta, s közben belerázta magát a felöltőbe. – Milyen színűek a rózsák a kertben a boltív fölött? A váratlan témaváltás Mathisont végképp zavarba hozta. – A rózsák, kegyelmes úr? Milyen rózsák? – kérdezte elhűlve.
JUDITH MCNAUGHT
210
VARÁZSLAT
– Mathison, magának sürgősen feleségre van szüksége – közölte a herceg, és barátságosan meglapogatta az elképedt inas hátát. – Maga még nálam is rosszabb. Magához képest én legalább annyit tudtam, hogy vannak ott rózsák... – mondta Jordan, de nem tudta folytatni a mondatot, mert Higgins kopogtatott az ajtón igen sürgetően, s kétségbeesetten kiáltozott: – Kegyelmes uram... kegyelmes úr! Félreterelve az útból Mathisont, Jordan nagy léptekkel az ajtóhoz ment, kitárta, és rámeredt a főkomornyikra. – Mi az ördög lelte magát? – förmedt rá dühödten. – Nordstrom... az egyik inas, kegyelmes úr – dadogta Higgins olyan feldúltan, hogy egyenesen belecsimpaszkodott Jordan kabátujjába, és szabályosan kivonszolta a herceget a folyosóra, hogy ott folytassa összefüggéstelen mondókáját: – Tüstént közöltem Mr. Fawkesszal, pontosan úgy, ahogy azt ön meghagyta, hogy minden szokatlan dolgot jelentenem kell neki... Mr. Fawkes tüstént szeretne beszélni önnel, kegyelmes úr, az ön dolgozószobájában. Tüstént. Azt is mondta, hogy senkinek ne szóljak, ezért csak Jean a konyhában, és én tudunk a borzalmas eseményről, ami... – Nyugodjon meg végre! – csattant fel Jordan a vörös szőnyeggel borított lépcső felé tartva. – Mi ez az egész, Fawkes? – követelt választ Jordan, ahogy leült az íróasztala mögé, és várta, hogy a nyomozó is leüljön vele szemben az íróasztal túloldalán. – Mielőtt megmagyaráznám – kezdte Fawkes óvatosan meg kell kérdeznem öntől valamit, kegyelmes úr. Attól az időponttól kezdve, hogy az ön hintója elindult a ház elől a piknikes elemózsiás kosárral, ki kezelte a portóit tartalmazó palackot, amelyet a délután folyamán helyeztek el a piknikes kosárban? – A portóit? – kérdezett vissza Jordan. – A feleségem, amikor kitöltött nekem egy pohárral. Különös, csaknem szomorú arckifejezés felhőzte egy pillanatra a nyomozó arcát, majd nyomban el is tűnt, amint azt kérdezte: – Ivott belőle? – Nem – felelte Jordan. – A pohár felborult a fűben. – Értem. És természetesen az ön felesége sem ivott belőle. – Nem – felelte Jordan kurtán. – Alighanem én vagyok az egyetlen ember, akinek a gyomra befogadja ezt az italt. – Megálltak-e esetleg útközben, és őrizet nélkül hagyták-e a kosarat valahol, mondjuk az istállónál vagy egy kerti háznál? – Nem, sehol nem álltunk meg – válaszolta Jordan türelmetlenül. Alig várta már, hogy ismét Alexandrával lehessen, ezért dühítette a nyomozó akadékoskodása. – Mi a pokol ez az egész? Azt hittem, valami Nordstrom nevű inasról akar beszélni velem. – Nordstrom halott – közölte Fawkes tényszerűen. – Megmérgezték. Az okot már akkor gyanítottam, amikor Higgins értem sietett, hogy idehozzon. A helyi orvos, dr. Danvers, éppen most erősítette meg a feltevést. – Megmérgezték? – kérdezett vissza Jordan, mert képtelen volt felfogni, hogy az ő házában ilyen hátborzongató esemény megtörténhessen. – Az isten szerelmére, hogy történhetett ilyen baleset? – Az egyetlen „véletlenszerű” eleme ennek a sajnálatos „balesetnek” maga az áldozat. A mérget ugyanis önnek szánták! Magamat hibáztatom, amiért meg sem fordult a fejemben, hogy az ön ellen irányuló merénylet végrehajtása akár házon belülről is indulhat. Bizonyos fokig tehát – jelentette ki a nyomozó kemény hangon –, az inas haláláért magamat tartom felelősnek. Különös módon Jordan első futó gondolata az volt, hogy mindeddig rosszul ítélte meg Fawkest. E szavak hallatán hajlott rá, hogy elhiggye, a nyomozó valóban elkötelezetten védi alkalmazóinak életét, és nem feltétlenül csak a haszonszerzés motiválja. Csak ezt követően hasított Jordanbe a tudat, hogy valaki a saját házában nyilvánvalóan meg akarta őt mérgezni, és a gondolat annyira megdöbbentette, hogy alig tudta elhinni. – De hát az isten szereimére, miből gondolja, hogy egy megmagyarázható baleset valójában egy ellenem irányuló meghiúsult merénylet lett volna? – követelt magyarázatot Jordan. – A lehető legtömörebben összefoglalva: a mérget az ön különleges portóijába keverték, mely a piknikkellékekhez tartozott. Miután önök hazatértek, a piknikes kosarat egy Jean nevű konyhai alkalmazott kipakolta. Higgins is jelen volt ekkor, és észrevette, hogy néhány fűszál tapadt az üvegre. Higgins közelebbről megvizsgálta a borosüveget, és úgy találta, hogy némi fűszál vagy egyéb apróbb törmelék belekerülhetett az üvegbe, és úgy ítélte meg, hogy ennél fogva a bor alkalmatlanná vált arra, hogy ön
JUDITH MCNAUGHT
211
VARÁZSLAT
elfogyassza. Feltételezem – tett egy kis kitérőt Fawkes –, hogy Hawthorne-ban is ragaszkodnak ahhoz az előkelő körökben dívó szokáshoz, miszerint az étkezéshez felnyitott palackból a megmaradó ital a főkomornyikot illeti, vagy pedig ő dönt arról, hogy a személyzetből kinek adja oda a maradékot. – Igen – erősítette meg Jordan, és feszült figyelemmel várta a folytatást. Fawkes bólintott. – Ezt mondták nekem is, de szerettem volna, ha ön is megerősíti. E szokásnak megfelelően a maradék bor tehát Higginsé lett. Mivel azonban ő nem issza ezt a fajtát, továbbadta a bort Nordstromnak, hogy megünnepelhesse tegnap született unokáját. Nordstrom ma délután négykor bevitte a kristálypalackot a szobájába. Három órával később, este hét órakor holtan találták, a teste még nem hűlt ki, a kristálypalack ott volt mellette. Kikérdeztem a mosogatólányt, aki azt vallotta, hogy Nordstrom ma reggel nyitotta fel a palackot, belekóstolt, hogy megbizonyosodjék, nem romlott-e meg a bor, majd áttöltötte a kristálypalackba, amelyet aztán a kosárba helyezett. Nordstrom volt az, aki a kosarat a borral együtt kivitte az ön hintójához ma délután. Higgins azt mondta nekem, hogy ön sietve indult el ma délután, és egy vagy két perccel azután szállt hintóba, hogy Nordstrom berakta a kosarat. Igaz ez? – Egy istállófiú tartotta a lovakat, inast nem láttam a hintó körül. – Az istállófiú nem rakhatta a mérget a palackba – jelentette ki Fawkes teljes bizonyossággal. – Ő ugyanis az én emberem. Átgondoltam Higgins szerepét, ő azonban... – Higgins, ugyan már! – vágott közbe Jordan, mert még a feltételezést is teljesen nevetségesnek találta. – Igen, Higgins valóban nem tehette – értett egyet Fawkes az ő esetében ugyanis nincs indítóok. Ezenkívül alkatilag is képtelen a gyilkolásra. Hisztérikus rohamot kapott Nordstrom halálhírére, kezét tördelte, és nagyobb jajveszékelést csapott, mint a mosogatólány. Repülősót kellett az orra alá tartanunk, hogy magához térítsük. Más körülmények között Jordan minden bizonnyal jót mulatott volna, hogy rendíthetetlen, sziklaszilárd főkomornyikja hisztériás rohamot kapott, de most nyoma sem volt vidámságnak a jéghideg, acélszürke szempárban. – Folytassa! – Ugyancsak Nordstrom volt az, aki a hintóból kipakolta a kosarakat és visszahozta a konyhába. Következésképpen Nordstrom volt az egyetlen, aki a kristálypalackot és a benne lévő bort kezelte a piknik előtt és a piknik után is. De a mérget nyilvánvalóan nem ő tette bele. Jean, a mosogatólány biztosított afelől, hogy más nem érintette meg a kristálypalackot. – Akkor hát mikor tették a mérget a palackba? – kérdezte Jordan, és sejtelme sem volt róla, hogy amit hallani fog, az a lelkében egy egész világot dönthet romba. – Miután kizártuk a lehetőséget, hogy a méreg a piknik előtt vagy után került volna az üvegbe – mondta Fawkes higgadtan –, a nyilvánvaló válasz csakis az lehet, hogy a piknik alatt kellett odakerülnie. – Ez abszurdum! – tiltakozott Jordan. – Kettesben voltunk a feleségemmel. Fawkes tapintatosan elfordult, és úgy folytatta: – Pontosan. És mivel ön nem tehette, marad a... felesége. Jordan keze mennykőcsapásként dörrent az asztallapon, és ugyanabban a pillanatban talpra ugrott, egész teste remegett a dühtől. – Kifelé! – közölte fojtott, irgalmat nem ismerő hangon. – És vigye magával az összes hibbant alkalmazottját is. Ha negyedórán belül nem tűnnek el a birtokomról, saját kezemmel hajítom ki magukat. És ha megtudom, hogy még egyszer szájára veszi a feleségemet ezzel a mocskos, alaptalan rágalommal, saját kezemmel ölöm meg magát, isten engem úgy segéljen. Fawkes lassan felállt, de még nem fejezte be. Annyira azért nem volt elővigyázatlan, hogy kartávolságon belül maradjon felbőszült alkalmazójához. Egy lépést hátrálva szomorúan megjegyezte: – Sajnálattal azt kell mondanom, hogy nem „alaptalan rágalom”. Kimondhatatlan rémület áradt végig Jordan egész testén, agya lüktetett, szíve belesajdult, ahogy felidézte magában a jelenetet, amikor visszatérve a folyópartról ott találta Alexandrát a portóis kristálypalackkal a kezében. – Kér egy kis bort? A maga különleges itala... – A felesége ma reggel újabb titkos látogatást tett az ön unokaöccsénél. Jordan megrázta a fejét, mintha eleve tagadni akarná, amit az értelme már kezdett pedzegetni. Fájdalom, düh és megrendülés járta át lényének minden sejtjét. Fawkes úgy értelmezte a reakciót, hogy a herceg hajlandó elfogadni a tényeket, s csöndesen így folytatta:
JUDITH MCNAUGHT
212
VARÁZSLAT
– A felesége és az unokaöccse jegyesek voltak az ön hazatérésekor. Nem furcsállotta, hogy az unokaöccse ilyen könnyen lemond a hercegnő kezéről? A herceg lassan Fawkes felé fordult, jeges szürke szemében düh és fájdalom tükröződött. Nem válaszolt. Szótlanul odament az asztalhoz, lerántotta a kupakot az ezüsttálra helyezett konyakosüvegről, és színültig töltötte a poharát. Két korttyal az egészet lenyelte. Fawkes óvatosan megszólalt a háta mögött: – Megengedi, hogy elmondjam a magam feltételezését? Jordan kissé lehajtotta a fejét, de nem fordult meg. – Az előre kitervelt gyilkosságnak mindig van indítéka, és ebben az esetben a személyes nyereségvágy a legvalószínűbb motiváció. Mivel az ön unokafivére. Lord Townsende nyerne a legtöbbet az ön halálával, ennélfogva természetesen ő az első számú gyanúsított. Még a további bizonyíték nélkül is, mely ugyancsak alátámasztja ezt a gyanút. – Miféle bizonyíték? – Azonnal feltárom ön előtt. Előtte azonban hadd mondjam el, hogy a banditák, akik egy évvel ezelőtt feltartóztatták önt Morsham közelében, nem a pénztárcáját akarták, és nem is afféle alkalomszerű támadók voltak. Valójában ugyanis ez volt az első merényletkísérlet ön ellen. A második pedig természetesen röviddel ezt követően történt, amikor elrabolták önt a kikötőben. Addig az eseményig Lord Townsende-et „csak” az motiválta, hogy önt eltávolítsa az útjából, és megszerezze a rangját és a vagyonát. Mostanra azonban keletkezett egy további motívum is. Fawkes szünetet tartott, várt néhány másodpercig, de a herceg nem reagált, csak állt némán, háttal neki, merev, széles vállaival. – A kiegészítő motívum természetesen az ön feleségének a megszerzése, akit tudvalevően eljegyzett, és akivel azóta is titokban találkozik. Miután a hercegnő továbbra is látogatja őt, úgy gondolom, elég nagy biztonsággal feltételezhető, hogy a lorddal való házasság sincs ellenére, ami azonban nem lehetséges mindaddig, amíg ön életben van. Ami azt jelenti, hogy Lord Townsende-nek van egy bűntársa: a hercegnő. Fawkes nagy levegőt vett, és folytatta: – Mostantól pedig egészen nyíltan kell beszélnem, feltéve, hogy ön együttműködik velem annak érdekében, hogy az életét megvédhessem... A herceg robusztus alakja a szoba másik végében továbbra is mozdulatlan maradt. A hallgatást Fawkes jóváhagyásnak gondolta – helyesen. – Rendben van. A szóbeszéd alapján, amelyet embereim az ön alkalmazottai körében hallottak, azon az éjszakán, amikor Londonban merényletet kíséreltek meg ön ellen, a felesége nagy riadalmat keltett mindenkiben azzal, hogy egész éjszakára eltűnt, és csak másnap reggel tért haza. Tudja, hol volt a felesége? Jordan megint ívott a konyakjából, de továbbra is háttal állt a nyomozónak. – Azt mondta, egy vendégszobában aludt a személyzet emeletén. – Kegyelmes úr, lehetségesnek tartja, hogy a lovas, aki rálőtt önre, nem férfi, hanem nő? – A feleségem kitűnő lövő – felelte Jordan szarkasztikusan, ha le akart volna lőni, nem hibázza el a lövést. – Sötét volt, és az elkövető lóháton ült – mormolta Fawkes, inkább csak maga elé. – Lehetséges, hogy a ló megmozdult a lövés pillanatában. Mindazonáltal magam is hajlok rá, hogy kétségbe vonjam, hogy ő hajtotta volna végre a merényletet – ez ugyanis túlságosan kockázatos lett volna. Mind ez idáig külső személyeket béreltek fel az ön megölésére, most azonban már személyesen saját maguk próbálkoznak, s ez jóval nagyobb veszélyt jelent önre nézve, az én munkámat pedig tízszeresen megnehezíti. Pontosan ezért kérem önt arra, hogy egyelőre tegyünk úgy, mintha nem tudnánk arról, hogy Nordstromot megmérgezték. Vagyis hagyja meg a feleségét és az unokaöccsét abban a tudatban, hogy ön semmit nem sejt a cselszövésükről. Dr. Danverst arra utasítottam, hogy mindenkinek azt mondja: hogy Nordstrom szíve leállt. És jómagam is nagyon óvatosan kérdezősködtem a konyhai személyzetnél, igyekezve nem nagyon hangsúlyozni a borospalackra vonatkozó kérdéseimet. Az elkövetőknek tehát egyelőre nincs okuk azt gondolni, hogy mi bűntettre gyanakodnánk. Amennyiben fel tudjuk állítani ezt a csapdát, és az eddiginél is szigorúbban ellenőrizzük a feleségét és Lord Townsende-et, időben értesülhetünk a következő merényletkísérletükről, és jó esélyünk van rá, hogy tetten érjük őket – vonta le a következtetést Fawkes. – Csaknem biztosra veszem, hogy újra megpróbálkoznak a mérgezéssel, pontosan azért, mert azt hiszik majd, hogy nem gyanakszunk rájuk. Mindenesetre, ha így lesz, és valóban megpróbálják, akkor olyan ételt nem fognak megmérgezni, amelyet mások is fogyasztanak, mert egy újabb haláleset már mindenképpen gyanús
JUDITH MCNAUGHT
213
VARÁZSLAT
lenne. Ennélfogva a konyak például, amelyet a kegyelmes úr iszik, eléggé biztonságos, mert ezt a vendégeknek is felszolgálják, de attól óva intem kegyelmes urat, hogy olyan ételt vagy italt fogadjon el a felesége kezéből, amelyhez a kegyelmes asszony hozzáférhetett akkor, amikor az ön látókörén kívül került. Ezen túl pillanatnyilag nincs más teendőnk, mint figyelnünk és várnunk. Fawkes ezzel befejezte, várt valamilyen reagálásra, de a herceg továbbra is úgy állt ott, mint egy kőszobor. Fawkes tétovázott pár pillanatig, majd meghajolt a herceg merev hátának. Halk és őszinte hangon annyit mondott csak: – Nagyon sajnálom, kegyelmes uram. Alighogy Fawkes becsukta maga mögött az ajtót, hatalmas robaj törte meg a folyosó csendjét, majd üvegcsörömpölés zaja hallatszott a dolgozószobából. Fawkes azt hitte, hogy belőttek az ablakon, ezért visszafordult, feltépte az ajtót, majd mozdulatlanná dermedt. Egy remekmívű aranykristály konyakosüveg – mely egykoron a francia királyé volt – hevert a fényezett padlón pár lépésnyire a herceg lábától. A herceg, aki az iménti konzultáció alatt az érzelem legcsekélyebb jelét sem mutatta, most a kandallónál állt, két karjával szélesen rátámaszkodott a kandallópárkánya, és izmos válla rázkódott a néma kíntól.
Alexandra megpördült a fényes zöld selyemruha örvénylésében, ahogy Jordan kimért léptekkel bevonult a szalonba. A hercegnő káprázatos mosolya nyomban elhalványult, ahogy meglátta férje feszes állkapcsát és tekintetének hideg villanását. – Valami... baj van, Jordan? Keresztnevének meghitt említésére Jordan arcizmai olyannyira megfeszültek, hogy egy ideg lüktetni kezdett az arcán. – Baj? – kérdezett vissza ironikusan, s közben sértő alapossággal mérte végig felesége testét: mellét, csípőjét, ajkát, s csak utána nézett a szemébe. – Nincs semmi baj, ahogy így elnézem – felelte maró közönnyel. Alexandra szája kiszáradt, szíve hevesen kalapálni kezdett a borzasztó félelemtől, amint érzékelte, hogy Jordan, a jelek szerint ismét elzárkózik előle, mintha a meghitt, szelíd és vidám órákat nem együtt élték volna át. Rémület lett úrrá Alexandrán, ahogy megpróbálta menteni a menthetőt, és az asztalra helyezett sherrysüveghez lépett. Teletöltött egy kis metszett poharat, és tétova mosollyal Jordan felé nyújtotta. – Kér egy kis sherryt? Jordan szeme lángoló tőrré vált, arcidege még vadabbul kezdett lüktetni. Ahogy Alexandrára emelte tekintetét, a hercegnő hátrahőkölt a szeméből szikrázó érthetetlen vadságtól. Az ijesztő tekintet fenyegetően szegeződött rá, miközben a férfi elvette tőle a poharat. – Köszönöm – mondta, ám egy másodperccel később a törékeny stampedli szétpattant a kezében. Alexandra ijedten felsikoltott, megpördült, s keresett valamit, amivel feltörölheti a foltot, hogy a kifolyt ital nehogy beleivódjon a gyönyörűséges Aubusson szőnyegbe. – Hagyja csak – ragadta meg Jordan az asszony könyökét, és durván elrántotta. – Nem számít. – Nem számít? – kérdezte Alexandra zavartan. – De hát... Jordan halkan, és közönyösen hozzátette: – Semmi nem számít. – De... – Mehetünk vacsorázni, édesem? Alexandra, elfojtva növekvő rémületét, bólintott. A becéző „édesem” csaknem sértően hangzott. – Nem, várjon! – tört ki Alexandrából az izgalom, majd megszeppenve hozzátette: – Szeretnék adni önnek valamit. Mérget? – gondolta Jordan gunyorosan, ahogy ránézett. – Ezt – nyújtotta ki a kezét Alexandra. Nyitott tenyerén nagyapjának nagy becsben tartott órája pihent. Ragyogó szemét férjére emelve tétován csak annyit mondott: – Szeretném, ha az öné lenne. Egy borzalmas és hihetetlen pillanatig Alexandra azt hitte, hogy Jordan visszautasítja az ajándékot. De aztán mégis elfogadta, és hanyag mozdulattal zsebre tette. – Köszönöm – mondta sértő közönnyel. – Feltéve, hogy pontosan jár, ezúttal fél órát késünk a vacsorával.
JUDITH MCNAUGHT
214
VARÁZSLAT
Alexandrát mintha arcul ütötték volna. Mint egy bábu, férje karjára helyezte kezét, és tehetetlenül hagyta magát átkísérni a vacsoraasztalhoz. Evés közben hiába próbálta győzködni magát, hogy ez az egész döbbenetes magatartásbeli fordulat csak képzelgés, nem valóság. Aznap éjjel elmaradt a szeretkezés. Alexandra egyedül feküdt az ágyában, és álmatlanul forgolódott egész éjjel. Próbált rájönni, miben hibázhatott, amivel így magára haragította férjét. Másnap folytatódott ugyanez a hangulat, Jordan egyetlen szót sem szólt hozzá, kivéve a legszükségesebbeket étkezés közben. Alexandra végül félretéve büszkeségét, rászánta magát, hogy bekopogjon Jordan dolgozószobájába, s jámboran megkérdezze mi rosszat tett. Jordan felnézett az íróasztaláról, szemlátomást idegesítette, hogy felesége munka közben zavarja, végigmérte őt, aki úgy állt előtte, mint valami ideges kérvényező, kezét tördelve a háta mögött. – Rosszat? – kérdezett vissza Jordan hűvösen, vadidegen hangon. – Semmi rosszat, Alexandra, az időzítésen kívül. Ahogy látja, Adamsszel éppen dolgozunk. Alexandra megfordult, és zavarodottan látta, hogy egy kis asztalnál, az ablak közelében ott ül Adams, akit eddig nem vett észre. – Sajnálom... uram. – Ez esetben – intett Jordan jelentőségteljesen az ajtó felé –, ha nem haragszik... Alexandra megszégyenülten távozott, és nem kísérletezett újabb beszélgetéssel, egészen késő estig, amikor hallotta, hogy Jordan belép a saját hálószobájába. Minden bátorságát összeszedve magára kapta fésülködőköpenyét, kinyitotta a két szoba közötti átjáró ajtaját, és belépett férje hálószobájába. Jordan éppen az ingét vette le, amikor a tükörből észrevette Alexandrát, és hirtelen rándulással feléje fordult. – Igen, mi az? – csattant fel. – Jordan, kérem – tört ki Alexandrából, ahogy férje felé indult. Egy ártatlan, igéző szépségű asszony közeledett férjéhez, vállára omló hajzuhataggal, ide-oda lebbenő rózsaszín szaténköpenyben. – Mondja meg, kérem, mivel dühítettem fel? Jordan belenézett a gyönyörű kék szempárba, kezét oldalához szorította, ahogy egyszerre küzdött az indulat ellen, hogy azonnal megfojtsa feleségét az árulásáért, és az ennél is erőteljesebb vágy ellen, hogy ágyba vigye, és legalább még egy órán át úgy tegyen, mintha továbbra is az ő elbűvölő, varázslatos, mezítlábas hercegnője volna. Legszívesebben ölbe kapta volna, csókolta volna, és kiűzte volna magából az elmúlt napok poklát. Csak egy órára! De nem lehetett, mert a kínzó kép újra és újra felvillant előtte: amint felesége Tonyval ölelkezik és tervet sző a meggyilkolására. Nem, egy órára sem lehet. Egy percre sem többé... – Nem vagyok dühös, Alexandra – mondta fagyosan. – És most menjen ki, legyen szíves. Ha szükségem lesz a társaságára, üzenek magáért. – Értem – suttogta Alexandra, és megfordult. De semmi mást nem látott, csak a saját könnyeit. Vakon és fájdalmas méltósággal tért vissza saját hálószobájába.
JUDITH MCNAUGHT
215
VARÁZSLAT
Harmincadik fejezet
Alexandra üres tekintettel meredt az ölében heverő hímzőkeretre, hosszú ujjai mozdulatlanok voltak, szíve komor és zord, mint az égbolt a nappali szoba függönyén túl. Három nap és három éjjel telt el így, teljes elidegenedésben; Jordan rideg, fenyegető emberré vált, aki fagyos és látványos közömbösséggel vagy megvetéssel néz feleségére. Mintha egy vadidegen költözött volna a testébe – valaki, akit Alex soha nem ismert, valaki, aki a szeme sarkából vet rá néha egy pillantást, de olyan rosszindulattal, hogy az hátborzongató. Még Monty bácsi váratlan látogatása és harsány jelenléte sem oldotta Hawthorne vészterhes légkörét. Az öregúr Alexandra megmentésére érkezett – legalábbis ezt magyarázta négyszemközt, miután előző nap befészkelte magát az egyik vendégszobába, és kritikusan szemlélgette az emeleti szobalány méretes fenekét, amint az ágyazott neki. Monty bácsi kissé megkésve értesült Londonban, hogy „Hawthorne mint a harag istene”, úgy viselkedik ifjú hitvesével, miután felfedezte a White-féle könyvbe bejegyzett ominózus fogadást. De még Monty bácsi szívós és átlátszó próbálkozásaival sem sikerült Jordant bevonni valami emberibb társalgásba, legfeljebb aggályosan kimért, kurta válaszok érkeztek a hercegtől. És hiába igyekezett Alexandra úgy tenni, mintha ez volna a normális és természetes, senki, még a személyzet sem hitte el, hogy így festene egy boldog házaspár. Az egész személyzet, Higgins főkomornyiktól egészen Henryig, a tányértappancsú ebig, idegesen és vibrálóan érzékelte a feszült légkört. A nappali nyomasztó csendjében Monty bácsi hirtelen felharsanó életerős hangja mennykőcsapásként térítette magához Alexandrát: – Én mondom, Hawthorne, remek időnk van ma! – mennydörögte, s felvonta fehér szemöldökét, hátha érkezik valami válasz, amelyet aztán tovább lehet görgetni a társalgáshoz vezető úton. Jordan felnézett a kezében tartott könyvből, és csak annyit morgott: – Valóban. – Egyáltalán nem esik – erősködött Monty bácsi kivörösödött arccal a jelentős mennyiségű benyakalt bortól. – Egyáltalán nem esik – ismételte meg Jordan kifejezéstelen arccal és hangon. Monty bácsi kissé elbátortalanodva, de rendületlenül folytatta: – És meleg is van. Jót tesz a termésnek. – Valóban? – reagált Jordan, olyan hangon, mely kétséget nem hagyott afelől, hogy nincsenek ínyére ezek a társalgási kísérletek. – Hát... meglehetősen – felelte Monty bácsi, és karosszékébe süppedve kétségbeesett pillantást küldött Alexandra felé. – Nem tudja, hány óra? – kérdezte Alexandra, mert szeretett volna már visszavonulni. Jordan felnézett rá, és szándékos durvasággal csak annyit vetett oda: – Nem. – Kellene magának egy óra, Hawthorne – javasolta Monty bácsi, mintha valami csodásan eredeti ötlet jutott volna az eszébe. – Ma már csak azzal lehet lépést tartani az idővel. Alexandra hamar elfordította a fejét, hogy elrejtse sértettségét amiatt, hogy Jordan, miután másodszor fogadta el a nagypapa óráját, nyomban félre is dobta azt. – Tizenegy óra van – mondta előzékenyen Monty bácsi, saját órájára és láncára mutatva. – Nálam mindig van óra – dicsekedett. – Soha nem kell kérdezősködnöm, hogy mennyi az idő. Csodás dolgok ezek, úgy értem, az órák – folytatta elragadtatással. – Az ember fel sem tudja fogni, hogyan működnek, vagy igen? Jordan nagy csattanással becsukta a könyvet. – Igen – vetette ellen nyersen. – Van, aki fel tudja fogni. Ezúttal sem sikerült tehát élénk párbeszédbe vonni a herceget, s az újabb kudarcot elkönyvelve Monty bácsi esdeklő pillantást vetett Alexandrára, csakhogy ezúttal Sir Henry volt az, aki reagált. A hatalmas angol
JUDITH MCNAUGHT
216
VARÁZSLAT
juhászkutya sajátos természeténél fogva egyfelől teljességgel elhanyagolta házőrzői feladatait, másfelől azonban annál nagyobb odaadással állt készenlétben, hogy bármikor megvigasztalja, és szeretettel halmozza el az embereket, és kéznél, illetve láb alatt legyen, ha bárki igényt tart gondoskodó figyelmére. Látva Sir Montague nekikeseredett ábrázatát, a derék eb azonnal talpra szökkent a kandalló mellől, és odaügetett a búval bélelt lovaghoz, hogy két hatalmas puszit nyaljon a kezére. – Úristen! – ordított fel Monty bácsi, és korát meghazudtoló ruganyossággal pattant fel a karosszékből, élénken törölgetve nadrágjába a kézfejét. – Ennek az állatnak olyan a nyelve, mint a beáztatott mosogatórongy! A sértés hallatán Sir Henry rosszalló pillantást vetett finnyás áldozatára, majd megfordult, és nagy puffanással levetette magát a kandalló mellé. – Ha megbocsátanak, én most visszavonulok – mondta Alexandra, mert képtelen volt tovább elviselni a fojtogató légkört.
Készen áll minden a ligetben, Filbert? – kérdezte Alexandra másnap délután, amikor hűséges inasa megjelent a hívására a hálószobájában. – Igen – felelte az inas keserűen. – Nem mintha a férje megérdemelné ezt a születésnapi ünnepséget. Ahogy ez az ember önnel bánik, inkább egy jó nagy fenékbe rúgás dukálna neki! Alexandra elsimított egy rakoncátlan hajfürtöt égszínkék szalagos kalapja karimája mögé, és nem kommentálta a megjegyzést. A meglepetésparti ötlete azon a napon fogant meg benne, amikor Jordannel a kerti házikónál jártak – rövid életű üdvös együttlétük legboldogabb napja volt az. Jordan napok óta tartó fagyos és teljességgel érthetetlen magatartása megviselte Alexandrát: arca sápadt volt, és örökké könnyeivel küszködött. Mellkasa belefájdult a visszatartott sírásba, szíve sajgott, mert semmilyen magyarázatot nem talált Jordan viselkedésére. De ahogy az ünnepi pillanatok közeledtek, Alexandrában mégiscsak éledezni kezdett valamiféle remény, hogy amikor Jordan meglátja a Tony és Melanie segítségével előkészített meglepetést, visszaváltozik azzá az emberré, aki a folyóparton dédelgette őt, vagy legalábbis elárulja végre, hogy voltaképpen mi a baja. – Az egész személyzet arról beszél, hogyan bánik magával – folytatta Filbert dühösen. – Hogy bezárkózik a dolgozószobájába éjjel-nappal, és hogy nem teljesíti házastársi... – Filbert, kérem! – vágott közbe Alexandra. – Ne tegye tönkre a napomat ezekkel a dolgokkal. Filbert bűntudatosan, de azért mégiscsak makacsul utat keresve ellenszenve kinyilvánításának azzal az emberrel szemben, aki így megkeseríti úrnője életét, állhatatosan folytatta: – Nem én fogom azt tönkretenni, ő majd gondoskodik róla. Már az is meglepett, hogy hajlandó lemenni önnel a ligetbe. – Engem is – mondta Alexandra, s megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Aznap reggel találkozott Jordannel a dolgozószobájában – férje az új segéd-jószágigazgatóval, egy Fawkes nevű emberrel tárgyalt – és Alex teljességgel föl volt készülve rá, hogy könyörögnie kell majd a férjének, Jordan először valóban el is utasította a kérést, hogy társuljon hozzá egy rövid kis kocsikázásra, de aztán elbizonytalanodott, az intézőre pillantott, majd váratlanul beleegyezett.
Minden készenlétben áll – biztosította Fawkes Jordant a dolgozószobában. – Embereim elhelyezkedtek a fákon a ligethez vezető út mentén, és természetesen a ligetben is. Három órája állnak készenlétben – húsz perccel azt követően helyezkedtek el, hogy az ön felesége javasolta a kis kiruccanást. Utasítottam őket, hogy el ne mozduljanak a leshelyükről, amíg a merénylő vagy merénylők fel nem bukkannak. Mivel az őrhelyüket nem hagyhatják el, hiszen így láthatóvá válnának, ezért jelenteni sem tudnak ezen idő alatt. Isten tudja, hogy az unokaöccse miért éppen a ligetet választotta, ahelyett, hogy egy elhagyott kis házat vagy valami még eldugottabb helyet szemelt volna ki a merénylet végrehajtásához. – Nem hiszem, hogy megkísérlik – mondta Jordan, miközben friss inget öltött. A mozdulatot félbeszakította egy pillanatra, mert hirtelen ráébredt a helyzet abszurditására: ő azon igyekszik, hogy jól öltözötten páváskodjon a felesége mellett, miközben drágalátos hitvese éppenséggel az életére tőr.
JUDITH MCNAUGHT
217
VARÁZSLAT
– Meg fogják próbálni – jelentette ki Fawkes a harcedzett katona halálos nyugalmával. – Ez egy csapda. A felesége hangjából és tekintetéből egyértelmű számomra: ahogy előállt ennek a délutáni kirándulásnak az ötletével. Ideges volt, és hazudott. Figyeltem a szemét. A szem soha nem hazudik. Jordan keserű gúnnyal nézett a nyomozóra, ahogy eszébe jutott, hányszor nézett rá Alexandra a maga megtévesztő, sugárzó ártatlanságával. – Ugyan már, ez csak egy mítosz – mondta megvetően. – Valaha én is hittem egy mítoszban. – Lord Townsende üzenetéből, amelyet egy órával ezelőtt elcsíptünk, tudjuk, hogy egyáltalán nem mítosz – emlékeztette Fawkes Jordant higgadt meggyőződéssel. Azt hiszik, hogy mit sem sejtünk, és annyira magabiztosak, hogy most már elővigyázatlanokká váltak. Tony üzenetének említésére Jordan arca olyan kifejezéstelenné vált, mint egy kőmaszk. Az utasításnak megfelelően Higgins először Jordanhez hozta be Tony üzenetét, s csak utána vitte fel Alexandrának. A szavak valósággal beleégtek Jordan agyába: Minden készen áll a ligetben. Csak annyi a teendő, hogy oda kell csalogatni. Egy órával ezelőtt, az üzenet olvastán, Jordan csaknem térdre rogyott. Ekkor azonban nem érzett semmit. Túl volt azon a ponton, amikor az ember bármit is érez, legyen az árulás vagy félelem a bekövetkező eseménytől. Most már csak egyet akart: mielőbb túl lenni az egészen, és kivetni Alexandrát a szívéből és az elméjéből. Egész éjszaka ébren feküdt az ágyában, és küzdött az ostoba késztetéssel, hogy bemenjen hozzá, odaadja a pénzét, és figyelmeztesse rá: meneküljön! Mert bárhogy is végződik a dolog, ha sikerül a merénylet, ha nem, Fawkesnak már elegendő bizonyítéka gyűlt össze ahhoz, hogy Tonyt és Alexandrát életük végéig fegyházba küldje. A kép, ahogy Alexandra mocskos rongyokban éli le hátralévő napjait egy patkányoktól hemzsegő cellában, csaknem elviselhetetlen volt Jordan számára. Még ekkor is, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy szabályosan vadászik rá a felesége, mint egy vadra a nyílt terepen. Alexandra az előcsarnokban várt rá, széles krémszínű szalaggal szegélyezett kék muszlinruhájában ártatlanul ragyogott – akár a tavasz. Megfordult, és nézte, ahogy férje jön le a lépcsőn, mosolya csak úgy tündökölt az odaadástól. Mosolyog, döbbent rá Jordan, s alig tudta fékezni őrült haragját, hogy az ő csodaszép ifjú hitvese mosolyogva készül kioltani az életét. – Mehetünk? – kérdezte Alexandra vígan. Jordan szótlanul bólintott, s együtt kisétáltak a felhajtón várakozó lovas kocsihoz. Alexandra seprűs szempillái alól lopva Jordan arcélét vizslatta, ahogy a kocsi lágyan ringva végigvitte őket a fákkal szegélyezett ösvényen, amely aztán hamarosan gyümölcsöskertekkel határolt széles, buja szántófölddé terebélyesedett. Alexandrának feltűnt, hogy látszólag hanyag testtartása ellenére, ahogy az ülés támlájának dőlt, és lazán kezében tartotta a gyeplőt, Jordan szeme folyamatosan és nyugtalanul pásztázta az utat szegélyező fákat. Azon kezdett tűnődni, hogy vajon Jordan megneszelhetett-e valamit a „meglepetésből”, s arra számít-e, hogy az ünneplők valahonnan a fák közül bukkannak elő. A kocsi közben kiért a nyílt terepre, és Jordan szemlátomást hátrahőkölt a látványtól, amely fogadta, és amely azon nyomban kizárt minden lehetőséget, amelyre a nyomozó figyelmeztette. – Mi a...? – kapkodott levegő után, ahogy megpillantotta az elébe táruló elképesztő látványt. Színes zászlókat lobogtatott a szél, és az összes gazdasági alkalmazottja, családostul, gyerekestül, legszebb ünneplő ruhájában ott sorakozott a mező szélén, és szélesen mosolygott felé. Tőle balra megpillantotta Tonyt, az anyját, a fivérét, amint ott állnak nagyanyja, az idős hercegnő társaságában. Melanie és John Camden, valamint Roddy Carstairs fél tucat más londoni ismerőssel együtt jött el. Jordantől jobbra, a tisztás szélén, egy hatalmas emelvény volt felállítva, két trónusszerű karosszékkel, és fél tucat más, kevésbé cifra székkel telerakva. Baldachin védte az emelvényt a naptól, és a tartóoszlopokon Hawthorne kopjalobogóit lengette a szél, s ki volt tűzve a Hawthorne család címerpajzsa is – egy sólyom, kiterjesztett szárnyakkal. Jordan kocsija a tisztás közepe felé tartott, és négy lelkes kürtös hivatalosan jelezte a herceg érkezését – ahogy rendesen – hangos, ünnepélyes kürtszóval, amit a tömeg üdvrivalgása követett. Jordan visszafogva a lovakat metszőn Alexandrára nézett: – Mi ez az egész? – követelt választ. A ráemelt tekintet tele volt szerelemmel, bizonytalansággal és reménnyel. – Boldog születésnapot! – mondta Alexandra gyöngéden.
JUDITH MCNAUGHT
218
VARÁZSLAT
Jordan csak nézett rá, állkapcsa megfeszült, és semmit nem szólt. Alexandra tétova mosollyal magyarázni kezdett: – Morshamban így ünnepelünk, csak ennél egyszerűbb körülmények között. Jordan nem vette le róla a szemét, mire Alexandra férje karjára helyezte a kezét, és lelkesen folytatta: – A lovagi torna és a falusi búcsú egyfajta keveréke ez, ahogy a herceg születésnapját ünnepeljük. És ez ahhoz is hozzásegít, hogy kicsit jobban megismerje a birtokán élő embereket. Jordan dühödt megrökönyödéssel nézett körül a tömegen. Vajon ez az egész egy jól kidolgozott gyilkossági terv hátteréül szolgálna? – tette fel a kérdést magában. De hát mi az ő felesége voltaképpen: egy angyal vagy egy nőstény ördög? Mire a nap véget ér, meg fogja tudni a választ. Leszállt a kocsiról, és lesegítette Alexandrát. – És most mit kell tennem? – Nos, lássuk csak – mondta Alexandra élénken, igyekezve nem kimutatni, mennyire megalázottnak és sértettnek érzi magát. – Látja ott a karámban az állatokat? Jordan körbenézett, és vagy féltucatnyi karámot látott szétszórtan elhelyezve a tisztáson. – Igen. – Nos, az állatállomány a gazdasági személyzet lábasjószágaiból áll, és önnek az lenne a dolga, hogy mindegyik karámból kiválassza a legszebb példányt, és a tulajdonosnak átadja a díjakat, amelyeket még előzőleg a faluban megvásároltam. Amott látja ugye a köteleket, amelyek futópályákat jelölnek ki; ott kerül sor a lovagi tornára, arrébb pedig, ahol a céltáblákat látja, az íjászversenyre, és... – Azt hiszem, értem a lényeget – szakította félbe Jordan nyersen. – Kedves volna öntől, ha néhány versenyen részt venne – tette hozzá Alexandra tétován, mert tartott tőle, hogy férjének nem fog tetszeni az ötlet, hogy elvegyüljön az alattvalói között. – Remek – mondta Jordan, és minden további kommentár nélkül az emelvényen álló trónushoz kísérte Alexandrát, majd ott is hagyta. Miután üdvözölte Londonból érkezett barátait. Lord Camden és Tony társaságában ivott néhány korty sört, majd elvegyült a tömegben, elidőzve kicsit a tizennégy évesek lovagi tornájánál. – Szóval, kedvesem – hajolt közel Alexandrához Roddy Carstairs –, őrülten szerelmes már magába a férje? Megnyerem a fogadásunkat? – Viselkedjen, Roddy! – szólt rá Melanie Alexandra mellől. – Ne merjék többet említeni azt az átkozott fogadást a jelenlétemben! – csattant fel az idős hercegnő. Alexandra közelebbről szerette volna látni Jordant, s ezért lelépett a trónusáról, majd az emelvényről, és Melanie-val az oldalán sétára indult. – Nem mintha nem szívesen látnám Roddyt, de mit keres itt? És a többiek? Melanie kuncogott. – A többiek társultak hozzá, és ugyanazért jöttek, amiért Roddy. Az, hogy ilyen közel vagyunk Hawthorne-hoz, hirtelen rendkívül megnövelte a népszerűségünket a kíváncsiskodók körében – a többségük tegnap érkezett hozzánk, és mind azt akarja kiszimatolni, hogyan is állnak a dolgok közted és a herceg közt. Tudod, Roddy büszke rá, hogy hozzá hamarabb eljutnak a pletykák, mint bárki máshoz. Annyira hiányoztál – tette hozzá Melanie váratlanul, és szeretettel átölelte Alexandrát, majd kissé eltolva magától, az arcát fürkészte. – Boldog vagy vele? – Én... igen – füllentette Alexandra. – Tudtam! – szorította meg Melanie Alexandra kezét, és odavolt a gyönyörűségtől, hogy a jóslata, lám, tökéletesen beigazolódott. Alexandrának ezek után nem kellett belebonyolódnia a magyarázkodásba, hogy voltaképpen olyan férfihoz ment hozzá, akinek a kiszámíthatatlan hangulatváltozásai már-már az őrületbe kergetik. Így aztán Alexandra hallgatott, és keserédes elégedettséggel figyelte, amint Jordan kezét háta mögött összekulcsolva a lábasjószágok környékén kószál, és a helyzethez illő komoly arckifejezéssel kiválasztja a legkövérebb szárnyast, a legígéretesebb sertést, a legképzettebb kutyát, és kiosztja a díjat a megilletődött tulajdonosoknak. Mire a nap lassan leereszkedett a fák koronái mögé, és kigyúltak a fáklyák, a hangulat a tetőfokára hágott, olyannyira, hogy a főnemesi vendégsereg a helyi népek közé vegyülve sörözött, a komolynak indult versenyek pedig kissé kótyagos mulatságba torkolltak. Jordan, Lord Camden, de még Roddy Carstairs is részt vett az íjászaton, a lovagi tornán, a víváson és a lövészeten. Alexandra szíve megtelt gyöngéd büszkeséggel, ahogy látta, hogy Jordan szándékosan elhibázza utolsó lövését, hogy egyik szolgálójának tizenhárom éves kisfia győzhessen.
JUDITH MCNAUGHT
219
VARÁZSLAT
– A díj a legjobb férfiút illeti – jelentette ki Jordan, ahogy a megilletődött kamasznak átadta az aranyérmet. Aztán meg sutba dobva hercegi méltóságát, benevezett a teknőcversenyre, kiválasztva egy teknősbékát a kosárból, és ragaszkodva hozzá, hogy barátai is kövessék a példáját. Mindeközben azonban egyetlenegyszer sem pillantott Alexandrára. Úgy tűnt, mintha kizárólag a vendégei kedvéért fáradozna. Gyerekekkel körülvéve, London három legelőkelőbb főnemesének társaságában ott állt a startvonalnál, üdvözölte a verseny egyéni indulóit, önfeledten buzdította őket, és mély csalódottságának adott hangot, amikor a teknősök figyelmen kívül hagyták fenséges parancsait, és visszahúzódtak páncéljuk mögé. – Soha nem kedveltem a teknősöket, legfeljebb levesben – tréfálkozott Tony, oldalba bökve John Camdent de most nagyon úgy fest, hogy az én teknősöm fürgébb, mint a tiéd. Fogadok egy fontban, hogy a tiéd később bújik ki a páncéljából, mint az enyém. – Állom a fogadást! – vágta rá John Camden gondolkodás nélkül, és magasztaló szavakkal máris ösztökélni kezdte lusta teknősét, hogy dugja már elő a fejét a páncélja alól. Jordan zárkózottan figyelte őket, majd sarkon fordult, és odament egy söntéshez, ahol saját konyhalányai mérték a sört. – Mi az ördög bújt a te illusztris cousinodba? – kérdezte Roddy Carstairs Tonytól. – Amikor vívtatok, úgy tűnt, mintha a véredet akarná ontani. Még mindig féltékeny volna amiatt, hogy a távollétében eljegyezted a felségét? Tony szándékosan a teknősére összpontosított, s könnyedén vállat vont. – Miből gondolod, hogy Hawk valaha is féltékeny volt? – Édes fiam, ne feledd, én ott voltam Lindworthyék bálján, amikor úgy csapott le ránk, mint egy bosszúálló angyal, és láttam, hogyan parancsolja haza Alexet. – Igen, a miatt a vérlázító fogadás miatt, amelybe te kergetted bele szegény Alexet – vágott vissza Tony, és ettől kezdve látványosan kizárólag a teknősére fordította minden figyelmét. Jordan újabb pohár sörrel a kezében egy fának támaszkodva állt az erdő szélén, és tűnődve figyelte Alexandrát, aki a tömeget pásztázta a tekintetével – nyilvánvalóan őt kereste. Egész éjszaka figyelték őt, Tonyval együtt, efelől Jordannek semmi kétsége nem maradt. És most mindkettejüknek ugyanolyan zavart és nyugtalan a tekintete, mintha arra számítottak volna, hogy Jordant teljesen lenyűgözi majd a születésnapi ünnepség. Jordan újra Alexandrát figyelte, és látta, hogy a felesége valamin felnevet, amit a nagyhercegnő mond neki. Szinte hallotta a nevetése dallamát, és még a lopakodva alászálló sötétségben is látni vélte a fényt kacagó szemében. Íme, az ő felesége. Egy gyilkos! Jordan a szíve mélyén még mindig hevesen tiltakozott a borzalmas minősítés ellen, de az esze sajnos mást diktált. Egyszerűen nem hiszem el! – tört elő belőle egy halk, tébolyult sóhaj. Nem létezik, hogy az a lány, aki ezt az ünnepséget megszervezte, gyilkosságot terveljen ki! A lány, aki a forró éjszakákon úgy tudott ölelni, s aki a folyónál oly bájosan incselkedett horgászás közben, és aki oly félénken megajándékozta őt nagyapja órájával – lehetetlen, hogy az életére törjön! – Kegyelmes uram? – állította meg Fawkes sürgető hangja Jordant, aki közben elindult a lövészverseny felé, amely egyre mulatságosabbá vált, ahogy a versenyzők sörtől elhomályosult tekintettel hunyorogtak és próbálták eltalálni a fára szögezett céltáblát. – Ragaszkodnom kell hozzá, hogy haladéktalanul hagyja el a helyszínt – suttogta Fawkes, ahogy útját állta Jordannek. – Ne legyen ostoba! – csattant föl Jordan, végképp türelmét vesztve Fawkestól és az összeesküvés elméleteitől. – Az unokaöcsém üzenetének tartalma teljesen nyilvánvaló: együtt készítették elő a feleségemmel ezt a születésnapi ünnepséget, és ezért találkoztak titokban két alkalommal. – Most nincs idő arra, hogy ezt megvitassuk – mondta Fawkes ingerülten. – Néhány percen belül besötétedik, és az embereim nem baglyok. Nem látnak a sötétben. Előreküldtem őket, hogy helyezkedjenek el az út mentén és biztosítsák az ön hazatérését. – Ha már úgysem érnék haza sötétedés előtt, akkor miért ne maradhatnék itt? – Nem vállalhatom a felelősséget a fejleményekért, amennyiben most azonnal nem távozik innen – figyelmeztetett Fawkes, majd sarkon fordult, és peckes léptekkel távozott. – Hitted volna, hogy ezek a tekintélyes, felnőtt férfiak teknősbékákat hajkurásszanak mindenki szeme láttára? – kuncogott Melanie, Tonyt és férjét figyelve. Azt hiszem, oda kell mennem, és emlékeztetnem kell őket a rangjukhoz méltó viselkedésre – mondta Melanie, de valójában nem ezzel a szándékkal kelt föl, és lépett le az emelvényről. – Tulajdonképpen kíváncsi vagyok, melyikük békája győz vallotta be, s Alexre kacsintott.
JUDITH MCNAUGHT
220
VARÁZSLAT
Alexandra szórakozottan bólintott, s közben tovább pásztázta az önfeledten mulató ünnepi seregletet, ám a pillantása hirtelen megakadt egy kellemetlenül ismerős arcon. Feltűnően komor volt ez az arc. És Alexnek ebben a pillanatban eszébe villant a Jordannel való első találkozása – balzsamos este volt az is, akárcsak a mostani –, amikor a két útonálló orgyilkos az erdőben Jordanre szegezte a fegyverét. – Nagymama – fordult a nagyhercegnő felé –, ki az az alacsony ember ott, fekete ingben... az ott, amelyiknek vörös sál van a nyakában? A hercegnő követte Alexandra pillantását, majd vállat vont. – A legcsekélyebb fogalmam sincs, ki az – jelentette ki a nagyhercegnő kissé zsörtölődő hangon. – Itt ma egyszerre több alkalmazottat láttam, mint előtte a Hawthorne-ban töltött harminc évem alatt összesen! Nem mintha ez a parti ne volna pompás ötlet, kedvesem – tette hozzá némi kényszerű udvariaskodással. – Az utóbbi időben nagyot változott a világ Angliában, és noha kétségkívül nehezemre esik komázgatni azokkal, akik szolgálni kötelesek minket, de belátom, hogy egy fölbirtokos manapság bölcsen teszi, hajó kapcsolatot ápol a bérlőivel. Persze aztán ebből könnyen az következik, hogy egyre többet és többet követelnek, s a végén egészen elfajulhatnak a... Alexandra figyelme egészen másfelé terelődött; az a bizonyos rossz emlékű éjszaka járt a fejében, amikor Jordant megtámadták az erdőben. Idegesen nézett körül a tisztáson, kereste a fekete inges férfit, ám az időközben eltűnt a szeme elől. Pár perccel később Alexandra, anélkül, hogy tudatosult volna benne, komoly felderítő munkába kezdett szerettei után. Tonyt kereste, de sehol sem látta, majd végre Jordant szerencsére megpillantotta az erdő szélén, amint egy fának támaszkodva sört kortyolgat és figyeli az ünnepi forgatagot. Jordan észrevette, hogy felesége őt nézi, és tartózkodóan biccentett. Az édes, puhatolózó mosolytól, amelyet felesége arcán látott, kissé elbizonytalanodott, ugyanakkor éles fájdalom mart belé. Megemelte poharát, néma tósztra, ám ebben a pillanatban egy valahonnan ismerős hang szólalt meg a sötétben, közvetlenül mellette: – Pisztoly csöve szegeződik a koponyájának, milord, egy másik fegyver meg a felesége csinos kis fejecskéjének, amott. Egyetlen nyikkanás, kegyelmes úr, és a társam abban a pillanatban szétlövi a felesége fejét. Most pedig oldalazva kövesse a hangomat, ide be, a fák közé. Jordan megfeszült, és lassan leengedte a sörös kupát. Fura módon félelem helyett megkönnyebbülés áramlott végig az erein, ahogy a hang felé fordult; készen állt, hogy végre szembenézzen oly régóta várt ellenségével – sőt valósággal sóvárgott a pillanatra. Egyetlen pillanatig sem hitte el persze, hogy Alexandra veszélyben volna; ez nyilván egy újabb trükk, hogy rábírják az engedelmességre. Két lépést tett a sűrű erdő sötétje felé, és a következő lépésnél megpillantotta a pisztoly halálos villanását. – Hová megyünk? – kérdezte a fegyvert tartó árnyalaktól. – Egy kis meghitt házikóba, lefelé az ösvényen. Most pedig gyerünk, induljon el előttem. Jordan teste, mint egy összenyomott rugó, összezsugorodott, jobb kezével megszorította a súlyos sörös kupát. – Ezzel mit csináljak? – kérdezte tettetett maflasággal, kissé visszafordult, s a jobb kezét fölemelte. A bandita az ónkupára meredt egy töredék pillanatig, ám ez elegendő volt Jordannek. A korsó tartalmát a bandita szemébe löttyintette, s ugyanazzal a mozdulattal meglendítette a súlyos ónkupát, és olyan erővel vágta állkapcson és halántékon a gazembert, hogy az menten térdre rogyott. Jordan felkapta a földre zuhant pisztolyt, megragadta a kábult fickó grabancát, és talpra rántotta. – És most gyerünk előre, te mocskos disznó! Teszünk egy kis sétát oda, ahová menni akartál. A merénylő tántorgott, így Jordan adott neki egy löketet, hogy elinduljon lefelé az ösvényen. Jordan eközben a zsebébe nyúlt, hogy megkeresse a saját kis kézifegyverét, melyet, amióta visszatért Angliába, állandóan magánál tartott. Rá kellett jönnie, hogy a pisztoly alighanem kiesett a kabátjából, amikor lehajolt, hogy felrántsa a fickót, így hát markába szorította a zsákmányolt fegyvert, és követte a foglyul ejtett banditát az ösvényen. Öt perccel később egy erdészház sötét körvonalai derengtek fel az ösvény végén. – Hányan vannak a házban? – követelt választ Jordan a támadótól, noha semmi fény nem szűrődött ki a csukott zsalukon át, ami, arra utalt volna, hogy várnak rájuk odabent. – Senki nincs bent – morogta a bandita, de nyomban helyesbített, ahogy a tarkóján megérezte a pisztoly hideg csövét. – Egy vagy kettő. Nem tudom – hadarta rémülten. Jordan hangja hideg volt, mint a halál: – Ahogy az ajtóhoz érünk, azt fogod mondani nekik, hogy elkaptál, és gyújtsanak lámpát – mondta, és a nyomaték kedvéért még erősebben nyomta a pisztoly csövét a gazember koponyájának.
JUDITH MCNAUGHT
221
VARÁZSLAT
– Rendben – lihegte a fickó, és inogva, de szaporán szedte a lépcsőket, hogy meneküljön a fegyver érintésétől. – Elkaptam! – kiáltott be rémült hangon, miközben megrugdosta az ajtót. – Gyújtsák már meg azt az átkozott lámpást, mert koromsötét van itt! – tette hozzá az utasításnak megfelelően. Gyújtós sercegése hallatszott, valaki lámpást gyújtott, fény villant. Jordan gyors mozdulatot tett: a pisztoly tussal leütötte foglyát, a fickó ájultan terült el a földön. Ugyanabban a pillanatban Jordan kiegyenesített karral rászegezte a fegyvert a lámpás fölé hajló alakra. Az arc, amely a lámpa fényénél visszanézett rá, olyan döbbenetet váltott ki Jordanből, hogy csaknem térdre rogyott a fájdalomtól. – Jordan! – kiáltotta nagynénje szinte tébolyultan. Az öregasszony pillantása a távoli sarok felé rebbent, mire Jordan ösztönösen arra fordította a fegyvert, és tüzelt. Vér lövellt ki a nagynéni által felbérelt másik merénylő mellkasából, aki őrjöngve a sebéhez kapott, és megbénult kezével hasztalanul lóbálva fegyverét, elterült a padlón. Jordan mindössze egyetlen pillantást fecsérelt a merénylőre, megbizonyosodott, hogy halott, majd visszafordult, és ránézett arra az asszonyra, akit a saját anyjánál is jobban szeretett – egészen eddig a pillanatig. És nem érzett... semmit! Hideg, kemény üresség támadt benne, mely minden más érzelmet, amelyet valaha is érzett, kiűzött a lelkéből – mindent, még a haragot is! Kifejezéstelen, száraz hangon csak annyit kérdezett: – Miért? Ez a higgadt, vészjósló udvariasság annyira megrémítette nagynénjét, hogy dadogni kezdett: – Mi-miért akarunk meg-megölni, azt kér-kérded? A többes szám használatára Jordan azonnal fölfigyelt. A sarokban fekvő tetemhez sietett, kikapta a kezéből a csőre töltött fegyvert, és elhajította a másikat, amely már üres volt. A betárazott pisztolyt könyörtelenül rászegezte az asszonyra, akit valaha imádott, odament a szomszéd szobába nyíló ajtóhoz, és óvatosan bekémlelt. Kis hálószoba volt ez, és üresnek látszott, noha a nagynénje iménti szavai arra utaltak, hogy a merénylet még hátravan, és, ami több mint figyelmeztető: félreérthetetlenül többes számot használt! És ebben a pillanatban Jordanben felrémlett a magyarázat: nagynénje minden bizonnyal Tonyt és Alexandrát várja a helyszínre, mert az egész szörnyűség kitervelői nyilván meg akarnak bizonyosodni, hogy a gyilkosságot megfelelően végrehajtották. Jordan, visszatérve a nagyobbik szobába, halálosan fagyos hangon így szólt: – Mivel nyilvánvalóan az erősítést várja, legjobb talán, ha mindketten helyet foglalunk, és úgy várjuk meg, amíg ideérnek. Páni félelem és kétségbeesés vibrált az asszony szemében, ahogy lassan leereszkedett az asztal mögött a durva fából ácsolt székre. Jordan színlelt udvariassággal megvárta, amíg az idős hölgy helyet foglal, és aggályosan tiszteletben tartva az illemszabályt, csak utána támaszkodott neki óvatosan az asztal szélének, úgy, hogy szembenézzen a csukott ajtóval. – Most pedig – szólalt meg negédesen –, gondolom, válaszolni fog néhány kérdésemre, méghozzá gyorsan és tömören. Az a bizonyos éjszakai támadás ellenem Morsham közelében, ugyebár nem véletlen baleset volt? – Én... én nem tudom, miről beszélsz. Jordan vetett egy pillantást a földön fekvő banditára, akiben felismerte a támadóját, majd ismét a nagynénjére nézett. Szó nélkül felemelte a fegyvert, és rászegezte a halálosan rettegő asszonyra. – Az igazat, madame! – Nem volt baleset! – kiáltotta kétségbeesetten a rászegeződő pisztolycsőre meredve. Jordan leengedte a fegyvert. – Tovább! – És a ha-hadihajóra kényszerítésed sem volt véletlen, csak éppen nem arról volt szó, hogy elraboljanak, hanem hogy megöljenek... de hát olyan nehéz téged megölni! – tette hozzá Jordan „derék” nagynénje elgyötörten, szinte már vádló hangon. – Mindig átkozottul szerencsés voltál! Igen, a pénzeddel, a címeiddel és azokkal az erős, egészséges lábaiddal, míg szegény Bertie nyomoréknak született, Tonym pedig egy balek, és lényegében koldusszegény maradt! Könnyek buggyantak ki a szeméből, majd nyöszörögve folytatta:
JUDITH MCNAUGHT
222
VARÁZSLAT
– Neked viszont mindened megadatott, és a tetejébe még átkozottul szerencsés is vagy. Még megmérgezni sem tudtunk! – nyüszítette, és válla remegett a zokogástól. – És nem tudtunk alkalmasabb embereket felbérelni a megölésedre, mert az összes pénz a tiéd! – Hogy én milyen tapintatlan, érzéketlen egy alak vagyok – jegyezte meg Jordan fanyar szarkazmussal. – Miért nem kértek tőlem, ha pénzre volt szükségük? Pontosan tudja, hogy adtam volna, ha kérnek. Kivéve persze – helyesbített gúnyosan –, ha arra kérik a pénzt, hogy eltegyenek láb alól.
Nagymama – mondta Alexandra kissé kétségbeesetten –, nem látta valahol Jordant? Vagy... vagy azt a fekete inges alakot vörös kendővel a nyakán? – Alexandra, az isten szerelmére – csattant fel a nagyhercegnő bosszúsan –, miért ostromol folyton azzal, hogy nem láttam-e ezt vagy azt? Hawthorne valahol itt van a közelben, efelől biztos lehet. Az előbb itt állt annál a fánál, és azt a borzalmas löttyöt kortyolgatta a kupájából. Alexandra elnézést kért, megpróbált nyugodtan ülve maradni, de pár perc múltán képtelen volt tovább elfojtani a megmagyarázhatatlanul és egyre jobban elhatalmasodó páni félelmet. – Hová megy, kedvesem? – kérdezte a nagyhercegnő, ahogy Alexandra felpattant, és kisimítgatta a szoknyáját. – Megkeresem a férjemet – mondta, majd keserves mosollyal beismerte: – Attól félek, hogy megint eltűnik, valahogy úgy, mint egy évvel ezelőtt. Butaság, tudom, de mit tegyek. – Nos, akkor most vigyáz rá, ugye, gyermekem? – jegyezte meg a hercegnő gyengéden. Alexandra túlságosan aggódott Jordan holléte miatt ahhoz, hogy valami semmitmondóan diplomatikus válasszal bajlódjon, ezért csak bólintott. Nyugtalanul pásztázta a tömeget, ahogy felkapott szoknyaszegéllyel elindult az erdő széle felé, ahol utoljára látta a férjét. Tony is eltűnt, Melanie és John Camden azonban éppen feléje tartott, kart karba öltve. – Csodálatos a parti, Alexandra – ismerte el John Camden nyájas mosollyal. – Lepipálja a város legmulatságosabb összejövetelét. – Köszönöm, Nem... nem látták a férjemet valamerre? Vagy Tonyt? – Az elmúlt negyedórában egyiküket sem láttam. Megkeressem őket? – Igen, kérem – mondta Alexandra, és idegesen a hajába túrt. – Elég rosszul aludtam az éjjel – vallotta be zavart magyarázkodással. – Képzelgek mindenfélét... kora délután például teljesen olyan érzésem volt, mintha egy embert láttam volna a fák között. Most meg..., szóval, Jordan eltűnt... John Camden kedvesen rámosolygott, és olyan hangon szólt hozzá, mintha egy megszeppent gyermeket nyugtatgatna: – Pár perccel ezelőtt még mindannyian együtt voltunk. Meg fogom találni őket, és azonnal ideküldöm mindkettőt. Alexandra megköszönte, és elsietett az egyik asztal felé, ahol súlyos ónkupákban mérték a sört a vendégeknek. Odabiccentett az egyik mosogatólánynak, majd elindult ahhoz a fához, amelynél Jordan álldogált néhány perccel azelőtt. Vetett még egy pillantást a tisztáson nyüzsgő sokadalomra, majd az erdő felé vette az irányt, és tétován elindult a keskeny ösvényen lefelé. Bolondság és képzelgés az egész, mondogatta magában, ahogy néhány lépés után megtorpant és körülnézett. A tisztás felől jövő zsivaj és muzsikaszó elnyomta az erdő neszeit, és a feje fölé boruló vastag ágak kioltottak minden fényt, s olyan érzése támadt, mintha egy kísérteties üres térben állna, ahol zajokat hallani ugyan, de életnek semmi nyoma. – Jordan? – kiáltotta. Nem érkezett válasz. Alexandra az ajkába harapott, és aggodalmasan ráncolta a homlokát. Vissza akart menni a tisztásra, s már majdnem megfordult, amikor meglátta a lába előtt heverő fedeles fémkupát. – Úristen! – suttogta, miközben felkapta a földről a serleget, és fejjel lefelé fordította. Csak pár csepp folyt ki belőle. Kétségbeesetten nézett körül, hátha Jordan ott fekszik az ösvényen, elkábulva a sok sörtől, ahogyan Monty bácsival gyakorta megesett – Alexandra legalábbis ebben reménykedett. Ehelyett egy apró fényes pisztolyt vett észre az ösvény szélén. Alexandra felkapta a fegyvert, és fojtottan felsikoltott, ahogy hirtelen egy kemény férfitestbe ütközött. – Tony! Hála istennek, hogy maga az! – kiáltotta.
JUDITH MCNAUGHT
223
VARÁZSLAT
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Tony, megragadta Alexandra vállát, és aggódva megrázta. – Camden azt mondja, hogy Jordan eltűnt, ön pedig egy férfit látott a fák között megbújni. – Megtaláltam Jordan sörös kupáját itt a földön, a pisztolyát pedig kicsit arrébb – mondta Alexandra, s a hangja, sőt az egész teste remegett a félelemtől. – És láttam egy férfit, szerintem ugyanazt a fickót, aki Jordant megkísérelte megölni azon az éjszakán, amikor először találkoztunk. – Menjen vissza azonnal a tisztásra, és legyen állandóan szem előtt a fényben! – utasította Tony élesen, s kikapta a fegyvert Alexandra kezéből, majd elfutott az ösvényen, beleveszve az erdő sűrűjébe. Alexandra megbotlott egy kiálló gyökérben, aztán futott vissza a tisztás felé, nem annyira biztonságot, mint inkább segítséget keresve. Eszelősen nézett körül Roddy vagy John Camden után kémlelve, de egyiküket sem látta. Egy dülöngélő fickónak szaladt neki, aki a lövészverseny izgalmait egy sörös pultnál igyekezett oldani, s társaihoz hasonlóan jócskán felöntött már a garatra. Kis... kegyelmes asszonyom! – dadogott a fickó, lekapta a sapkáját, és hozzákezdett egy mély meghajláshoz. – Adja ide a pisztolyát! – rivallt rá Alexandra, és abban a pillanatban már ki is kapta a döbbent alak kezéből a fegyvert. – Töltve van? – fordult hátra Alexandra, de már futott is az ösvény felé. – Egggészen biztosssan... Tony alig kapott levegőt a hosszú rohanás után, mire az erdészházhoz ért. Az ajtóhoz hajolt, és fülelt. Semmi nesz odabentről. Óvatosan lenyomta a kilincset, de amikor az nem nyílt, két lépést hátrált, majd vállal nekirontott az ajtónak, olyan erővel, hogy az szélesen kicsapódott a lökéstől. Könnyebben, mint számított rá, így alig tudta visszanyerni az egyensúlyát. A látványtól, amely odabent fogadta, tátva maradt a szája. Saját anyja ült egy karosszékben, mereven. Mellette félig az asztalon ülve: Jordan. Kezében pisztoly. Egyenesen Tony szívére szegezte a fegyvert. – Mi... mi ez az egész? – kérdezte Tony zihálva. Tony érkezése lerombolta az utolsó halvány reményt is Jordan-ben, hogy felesége és unokaöccse talán mégsem azért szervezte ezt az ünnepséget, hogy eltegye őt láb alól. Halkan, de halálosan fenyegetőn így szólt Tonyhoz: – Isten hozott a partimon, cousin. Az a gyanúm, hogy hiányzik még valaki a tánchoz. Talán a feleségem őnagysága? Mit szólsz te ehhez, Tony? Mielőtt Tony válaszolhatott volna, Jordan hozzátette: – Ne türelmetlenkedj, egész biztosan eljön, mert látni akarja, hogy rendesen elintéztetek-e. Semmi kétségem, hogy itt lesz. Bársonyos hangja hirtelen megkeményedett. – Valami kidudorodik a zsebedből, nyilván egy pisztoly. Vedd le szépen a kabátodat, és dobd a földre! – Jordan... – Gyerünk! – kiáltott rá vadul, mire Tony lassan engedelmeskedett. Ahogy Tony a földre dobta a kabátját, Jordan kissé balra mozdította a fegyvere csövét, a bezsaluzott ablak mellett álló karosszék felé mutatva. – Ülj le! És ha megmoccansz – figyelmeztetett halálos nyugalommal –, megöllek. – Te megőrültél! – suttogta Anthony. – Jordan, az isten szerelmére, áruld már el, mi a pokol ez az egész? – Hallgass! – mordult rá Jordan, s fejét az ajtó felé kapta, mert kintről léptek zaja hallatszott. Minden haragja a lány ellen fordult, akit megszállottan imádott több mint egy éven át – a körmönfont hazudozót, aki elhitette vele, hogy szereti őt, a kis boszorkányt, aki ott feküdt a karjában és mohó testét átadta a vad szerelemnek: a varázslatosan gyönyörű, kacagó, mezítlábas lányt, aki elhitette vele, hogy a mennyország egy folyó, piknikes takaróval a pártján. Most azonban, gondolta Jordan éktelen haraggal, karma közé került az álnok kis bestia. Nyikorogva kinyílt az ajtó, lassan, először csak résnyire; ismerős mahagóni fürtök kandikáltak be a nyíláson, majd egy kék szempár, mely hatalmasra kerekedett, ahogy megpillantotta a rászegeződő pisztolyt Jordan kezében. – Ne ijedjen meg, drágám! – szólalt meg Jordan olyan fojtottan, hogy elhaló suttogásnak hangzott. – Kerüljön beljebb! Már vártunk önre. Alexandra nagy megkönnyebbüléssel fújta ki magából a levegőt, szélesre tárta az ajtót, rámeredt a földön heverő banditára, és Jordanhez szaladt. Könnyek csorogtak az arcán, karját a férfi köré fonta, a kezében tartott pisztolyról meg is feledkezett. – Tudtam, hogy ő az... tudtam! Én...
JUDITH MCNAUGHT
224
VARÁZSLAT
Ebben a pillanatban felsikoltott a váratlan fájdalomtól, ahogy Jordan keze köré csavarta a haját, és kegyetlenül hátrarántotta a fejét. Arcuk arasznyira volt egymástól, s Jordan sziszegve válaszolt: – Persze, hogy tudta, maga kis gyilkos bestia! – mondta, s egy kegyetlen csuklómozdulattal földre rántotta a nőt; Alexandra fájdalmasan a kezében tartott pisztolyra zuhant. Egy pillanattal később a földön ült, félelemtől tágra meredt szemmel nézett fel Jordanre, és képtelen volt felfogni, mi történik itt. – Csak nem fél, szívszerelmem? – gúnyolódott Jordan negédesen. – Van oka rá! Ahová kerül, ott nincsenek ablakok, nincsenek pompás ruhák, nincsenek férfiak, csak pár börtöntöltelék, aki majd kezelésbe veszi a kis gyönyörűséges testét, amíg olyan aszottá nem gyötrik, hogy senkit nem fog érdekelni. Remélhetőleg az érdeklődésük hosszabban kitart majd, mint a magáé énirántam – tette hozzá szándékos kegyetlenséggel. – Ne bámuljon ilyen értetlenül – tette hozzá, félreértelmezve Alexandra döbbenetének okát. – Csak azért vittem az ágyamba, hogy fenntartsam a gyanútlan férj látszatát; nem azért, mert kívántam – hazudta Jordan, s közben alig tudta féken tartani dühét, hogy ott helyben meg ne ölje feleségét az árulásért. – Jordan, miért csinálja ezt? – zokogott Alexandra, s azon nyomban visszahőkölt a gyűlölet láttán, amely felizzott a férfi szemében, hogy keresztnevén merte őt szólítani. – Válaszokat akarok, nem kérdéseket! – csattant fel Jordan élesen. Úgy számolt, nagyjából tíz perc kell ahhoz, hogy Fawkes felfedezze az eltűnését, és a nyomára bukkanjon. Nekidőlt az asztalnak, csak az egyik lábára támaszkodva, a másikat lazán lóbálva, és Tony felé fordult. – Amíg várakozunk – mutatott feléje a pisztoly csövével –, elmesélhetnének néhány apróbb részletet. Például hogy mibe tettek még mérget a házamban? Tony a fegyver csövéről Jordan arcára emelte tekintetét. – Te őrült vagy, Jordan. – Jó, akkor megöllek – mondta Jordan tűnődve, és magasabbra emelte pisztolyát, mintha lövésre készülne. – Várj! – kiáltotta Jordan nagynénje, kétségbeesett pillantást vetve az üres szoba ajtaja felé, és dadogni kezdett: – Ne... ne bántsd Tonyt! Ő nem tud a mé-méregről. – És, gondolom, a feleségem sem tud róla – jegyezte meg Jordan maró gúnnyal. – Igaz, drágaságom? – kérdezte, és a fegyver csövét felé fordította. Alexandra hüledezve és haraggal telten lassan feltápászkodott, a pisztolyt erősen megmarkolta a szoknyája fodrai között. – Maga azt hiszi, hogy meg akartuk mérgezni? – zihálta, és úgy meredt a férjére, mintha az gyomron vágta volna. – Nem hiszem, tudom – felelte Jordan, és élvezte a nő szemében tükröződő gyötrelmet. – Voltaképpen – jelent meg az üresnek vélt hálószoba ajtajában Bertie Townsende, s pisztolyát egyenesen Jordan koponyájának szegezte – attól tartok, tévedésben vagy. Ahogy hisztérikus anyámat elnézem, pillanatokon belül bevallja, hogy én terveltem ki ezeket a hatékony – bár kétségkívül sikertelen – merényleteket, hogy megszabaduljunk tőled. Tonynak nincs gyomra a gyilkossághoz, és mivel én vagyok a család esze – ha a lába nem is –, valóban én vesződtem a tervezéssel. Meglepettnek látszol, cousinom. Ahogy mindenki más, úgy te is azt hiszed, egy nyomorék nem jelenthet komoly veszélyt másokra, igaz? Dobd el a pisztolyt, Jordan! Mindenképpen meg kell, hogy öljelek, de ha nem dobod el a fegyvert, a feleségedet is megölöm, a szemed láttára. Jordan lekuporodott, mint egy összepréselt rugó, földre dobta a pisztolyt, majd lassan felemelkedett, de Alexandra ebben a pillanatban odasurrant hozzá, mintha tévesen azt gondolná, ott biztonságosabb. – Menjen távol! – suttogta Jordan, de Alex megragadta a kezét, mintha félelmében kapaszkodót keresne, ám ugyanabban a pillanatban egy pisztolyt nyomott Jordan tenyerébe. – Engem is meg kell ölnöd, Bertie – szólalt meg Tony halkan, ahogy felállt, és az előtérbe lépett. – Magam is így vélem – felelte habozás nélkül a fivér. – Valójában első pillanattól fogva ez volt a szándékom. – Bertie! – kiáltott fel az anya. – Ne! Nem ez volt a tervünk... Alexandra a földön fekvő férfira szegezte a tekintetét; látta, hogy Tony kabátja felé csúsztatja a karját, és mögötte egy másik férfi lép be az ajtón, aki lassan felemeli a pisztolyát. – Jordan! – sikoltott Alexandra, és mivel más mód nem volt, hogy megvédje férjét a három merénylőtől, elébe vetette magát, pontosan abban a pillanatban, amikor két fegyver dördült egyszerre.
JUDITH MCNAUGHT
225
VARÁZSLAT
Jordan ösztönösen magához szorította Alexet, miközben Bertie Townsende összecsuklott az ajtóból tüzelő Fawkes pisztolylövedékétől, a földön fekvő bandita pedig átpördült Jordan lövésétől, ahogy a golyó ütötte sebhez kapott a karján. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Jordan csak ekkor vette észre, hogy Alexandra teste hirtelen elnehezül, és halálos súly csúszik le saját teste mentén. Szorosabban ölelte magához a testet, állát felszegte, mert arra készült, hogy évődve magához téríti feleségét, aki minden bizonnyal a rémülettől gyöngült el. De amit Jordan e pillanatban meglátott, az iszonyú rémülettel mart a szívébe. Alexandra feje ernyedten a vállára hanyatlott, és ömlött a vér megsebzett halántékából. – Orvost, azonnal! – kiáltott Tonyra, és a padlóra fektette feleségét. Szíve kalapált a félelemtől, Alexandra mellé térdepelt, lerántotta magáról az ingét, és csíkokra szaggatta, hogy bekötözhesse a súlyos fejsérülést. Mire befejezte a kötözést, a vér átütött a fehér vásznon, és Alexandra arca vészes gyorsasággal hamuszürkévé vált. – Ó, istenem! – suttogta. – Ó, édes jó istenem! Sok embert látott meghalni a csatatéren; ismerte a végzetes sebesülés jeleit, és miközben rémülten fedezte fel ugyanazokat a jeleket, ölbe kapta feleségét. Mellkasához szorítva rohant végig vele az ösvényen, szíve közben egyre csak azt kalapálta: Ne haljon meg... ne haljon meg... ne haljon meg!!! Zihálva futott ki a tisztásra ernyedt, ájult, drága terhével. Mit sem törődve a szolgálók döbbent hadával, akik némán és dermedten állták körül őket, Alexandra testét gyengéden a kocsira helyezte, amely időközben Tony utasítására előállt az erdő szélén. Egy idősebb asszony, egy bába, vetett egy pillantást az átvérzett kötésre és Alexandra hamuszürke arcára, és amíg Jordan sietve felkapaszkodott a bakra, az asszony gyorsan próbálta kitapintani a hercegnő pulzusát. Aztán visszafordult az összegyűlt bámészkodók felé, és szomorúan megrázta a fejét. Az asszony, aki sokat köszönhetett Alexandrának egy hajdani önzetlen segítségért, fájdalmas szeretettel nézett a kocsin fekvő mozdulatlan testre, és ahogy Jordan elhajtott a kocsival, halk zokogás hangja töltötte meg a tisztást. Alig tíz perce még vidám mulatozástól volt hangos a környék – vígságtól, melyet Alexandra hozott el nekik.
JUDITH MCNAUGHT
226
VARÁZSLAT
Harmincegyedik fejezet
Gyászos arccal lépett ki dr. Danvers Alexandra hálószobájából, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, kimondhatatlan fájdalom hasított Jordan szívébe. – Sajnálom – mondta az orvos csöndesen a hallban várakozó zaklatott embereknek. – Semmit nem tehettem... Mire ideértem, minden remény elveszett. A nagyhercegnő ajkához szorította zsebkendőjét, és Tony karjába kapaszkodott, Melanie zokogva kereste férje ölelését. John Camden vigasztalón Jordan vállára tette a kezét, majd zokogó feleségét lekísérte Roddy Carstairshez. Az orvos Jordan felé fordulva folytatta: – Most bemehet, hogy elbúcsúzzon tőle, de ő már nem foga hallani. Mély kómába esett. Néhány perc, legfeljebb néhány óra múlva csendesen elalszik. Látva a herceg arcán a leírhatatlan kínt, dr. Danvers gyengéden hozzátette: – Ő már nem érez fájdalmat, Jordan, erről biztosíthatom. Egy izom görcsös rángásba kezdett Jordan torkán, a herceg néma, tehetetlen pillantást lövellt az orvos felé, majd besietett Alexandra hálószobájába. Gyertyák égtek a baldachinos ágy mellett, s Alexandra halotti nyugalomban, hófehéren feküdt a szaténpárnákon, s alig lélegzett. Jordan fájdalmasat nyelt, és leült az ágy mellé helyezett karosszékre. Nézte az imádott arcot, és igyekezett minden arcvonást mélyen az emlékezetébe vésni. Mennyire sima a bőre, gondolta fájdalmasan, és milyen hihetetlenül hosszúak a szempillái – mint buja, sötét legyezők borulnak a szemére... De nem lélegzik! – Nem, ne haljon meg! – könyörgött rekedten, ahogy megragadta felesége ernyedt kezét, és tébolyultan kereste a pulzusát. – Ne haljon meg! Megtalálta a pulzust – gyengén tapinthatóan, de mégiscsak vert –, és hirtelen úgy érezte, hogy beszélnie kell hozzá. – Ne hagyjon el, Alex! – könyörgött, a kezét szorítva. – Istenem, kérem, ne hagyjon el! Annyi mindent szeretnék mondani, annyi helyet megmutatni még! De nem tehetem, ha elmegy. Alex, kérem, szívem, mindenem..., kérem, ne menjen el! – Figyeljen rám! – könyörgött Jordan sürgetőn, mert valahogy úgy érezte, hogy életben tudja tartani a feleségét azzal, ha megérteti vele, mennyire fontos számára. – Hallgasson rám, és értse meg, hogy teljesen üres volt az életem addig a pillanatig, amig beviharzott abban a fura páncélöltözetben. Céltalan volt az életem. Szintelen. És akkor jött maga, és hirtelen olyan dolgokat kezdtem érezni, amelyeknek korábban nem hittem a létezésében. És olyasmiket láttam meg, amiket korábban észre sem vettem. Nem hiszi el, ugye, kedvesem? Pedig ez az igazság, és be is tudom bizonyítani önnek – mondta, és mély hangja elakadt a könnyektől. – A virágok a mezőn: kékek – mondta akadozva. – Azok, amik a folyónál nyílnak. – fehérek. És a boltíven, a kertkapunál a rózsák; pirosak. Arcához emelte Alexandra kezét, és arcához simította. – És nemcsak ezt jegyeztem meg. Azt is észrevettem, hogy a tisztás a pavilonnál, ahol az emléktáblámat elhelyezte, pontosan olyan, mint az a hely, ahol egy éve megálltunk fakarddal párbajozni. Ó, édesem, van még valami, amit el kell mondanom –, szeretem, Alexandra! Könnyek fojtogatták Jordant, és a hangja elkínzott suttogássá halkult: – Szeretem, és ha meghal, soha nem tudom megvallani magának. Jordan, haragtól és kétségbeeséstől vezérelve, még erősebben markolta Alexandra kezét, és a könyörgésről hirtelen fenyegetésre váltott át: – Alexandra, ne merészeljen itt hagyni! Ha megteszi, esküszöm, Penrose-t a süket fülénél fogva penderítem ki innen. És nem kap tőlem ajánlólevelet. A fülénél fogva, hall engem? És rögtön utána Filbert is
JUDITH MCNAUGHT
227
VARÁZSLAT
ugyanarra a sorsra jut. És Elizabeth Grangerfieldet újra a szeretőmmé teszem. Ne féljen, szívesen lép a lábnyomába Hawthorne hercegnőjeként... A percek órává terebélyesedtek, majd újabb óra telt el, és Jordan még mindig beszélt, egyre csak beszélt, hol könyörgőn, hol fenyegetőn, s végül, amikor már minden remény veszni látszott, hízelkedve: – Gondoljon a halhatatlan lelkemre, szívszerelmem! Sötét a lelkem, ha nem marad velem, és nem segít a javulás útjára lépnem. Bizonyosan ismét elhatalmasodik rajtam a régi rossz természetem. Várt, fülelt, figyelt, Alexandra élettelen kezét szorongatta, hogy saját erejét átömlessze, mígnem az elszántság és a remény, amely arra ösztönözte, hogy órákon át szüntelenül beszéljen, hirtelen szétporladt. Elkeseredés markolt Jordan szívébe, fájdalom fojtogatta, és könnyek gyűltek a szemébe. Karjába emelte az ernyedt testet, arcát felesége arcára fektette, széles vállát zokogás rázta. – Ó, Alex – jajveszékelt, és úgy dédelgette őt, mint egy kisgyermeket –, hogyan folytatom az életet maga nélkül? Vigyen magával! – suttogta. – Önnel akarok menni... És akkor érzett valamit – mintha szavak leheletét érzékelte volna az arcán. Jordannek elállt a lélegzete, hátrahőkölt, szeme őrjöngve fürkészte felesége arcát, ahogy óvatosan visszahelyezte a testet a párnára. – Alex? – esdekelt panaszosan, fölébe hajolt, és éppen akkor, amikor a szempillák mintha erőtlenül megrebbentek volna, a sápadt ajkak szétnyíltak, és szavakat próbáltak formálni. – Mondja, kedvesem! – könyörgött kétségbeesetten, és egészen közel hajolt hozzá. – Mondjon valamit, kérem, szívszerelmem! Alexandra nyelt egyet, és végre alig hallhatóan, de megszólalt: – Mit mond, mindenem? – esdekelt Jordan türelmetlenül, mert mintha nem jól hallotta volna. Alex újra elsuttogta, mire Jordan szeme tágra meredt, ahogy megértette a szavak jelentését. Továbbra is szorosan tenyerében tartotta felesége kezét, rábámult a kezekre, majd egyszer csak vállai rázkódni kezdtek a nevetéstől. Halk moraj támadt a mellkasában, mely aztán heves kacagásként robbant ki belőle, és söpört végig a balkonon, s pillanatokon belül beviharzott a szobába a nagyhercegnő, az orvos és Tony; mindannyian azt hitték, a fájdalom eszét vette Jordannek. – Tony! – újságolta Jordan remegő mosollyal, miközben Alexandrát a karjában tartotta, és ragyogva nézett rá. – Alexandra úgy gondolja – mondta, s a válla közben rázkódott a nevetéstől –, hogy Elizabeth Grangerfieldnek túl nagy a lába!
Alexandra elfordította a fejét a párnán, s tekintetével követte Jordant, aki ekkor lépett be közös lakosztályuk ajtaján. Két nap telt el azóta, hogy megsebesült; két nap és két éjszaka öntudatlanság és ébrenlét között lebegve. Valahányszor magához tért, Jordan ott ült az ágya szélén, csöndesen virrasztott, az aggodalom mély árkokat vésett barázdált arcára. Most, hogy Alexandra végre teljesen magához tért, szívesen hallotta volna ugyanazt a gyöngéd hangot, amellyel férje az elmúlt két napban kényeztette, és szerette volna látni a szemében parázsló szerelmet. Sajnos azonban Jordan arcvonásai ezen a reggelen tökéletesen rendezettek és kifürkészhetetlenek voltak – olyannyira, hogy Alexandra már azon tűnődött, vajon álmodta-e csupán a szelíd, gyötrelmesen édes szavakat, melyeket férje akkor intézett hozzá, amikor azt hitte, haldoklik. – Hogy érzi magát? – kérdezte Jordan az ágy mellé lépve, s mély hangja ezúttal inkább csak udvariasságot közvetített. – Nagyon jól, köszönöm – felelte Alexandra hasonlóan udvarias tónusban. – Csak egy kissé fáradtan. – Gondolom, szeretne választ kapni néhány kérdésre az elmúlt napok történéseit illetően. Amire Alexandra igazából vágyott, az inkább az lett volna, hogy férje átölelje, és szerelmet valljon neki. – Igen, természetesen – felelte udvariasan, és aggódott kissé Jordan rejtélyes hangulata miatt. – Hogy röviden összefoglaljam: másfél évvel ezelőtt Bertie rajtakapta az egyik konyhai szolgálóját – egy Jean nevű helyi parasztlányt –, amint pénzt akart elcsenni tőle. A lány beismerte tettét, és azt is bevallotta, hogy a bátyjainak akarta kijuttatni a pénzt, akik odakint vártak a ház mögött, az erdőben. Bertie és az anyja ekkor már javában szőtték a tervüket a megöletésemre, de egészen odáig fogalmuk sem volt róla, hogy kivel hajtassák végre a gyilkosságot. És ekkor támadt egy ötletük. Ahelyett, hogy a szobalányt törvény elé citálták volna a lopásért, Bertie aláíratott vele egy vallomást, amelyben a lány beismerte a lopást. Bertie ezek után
JUDITH MCNAUGHT
228
VARÁZSLAT
lefizette a lány bátyjait, hogy tegyenek el láb alól – ezt kísérelték meg azon az éjszakán, amikor mi először találkoztunk –, a konyhalány vallomását meg természetesen jól eltette, hogy ezzel biztosítsa a fivérek együttműködését. Ön azonban meghiúsította a tervüket azzal, hogy a megmentésemre sietett abban a fura páncélzatban, de az egyik Fivérnek, annak, amelyiket meglőttem, sikerült a lovához másznia és elmenekülnie, miközben a fogadóba vittem önt. Bertie a házasságunkat követő negyedik napon próbálkozott másodszor, ezúttal azonban a két gazember akiket lefizetett, zsebre vágta a pénzt, és ahelyett, hogy megöltek volna, úgy döntöttek, megduplázzák a hasznukat, és jó pénzért eladtak a matróztoborzóknak. Ahogy a nagynéném elpanaszolta – tette hozzá Jordan gunyorosan –, nem könnyű megfelelő bérgyilkosokat felbérelni, ha az embernek nincs elég pénze. Jordan zsebre dugta a kezét, és úgy folytatta: – Amikor „visszatértem a halálból” egy héttel ezelőtt. Bertie emlékeztette a konyhalányt arra a bizonyos terhelő vallomásra, amelyet arra használt fel, hogy megzsarolja a lány bátyját, es rávegye az újabb gyilkossági kísérletre ellenem. Ezúttal a Brook Streeten lőtt rám a fickó – azon az éjszakán, amikor ön a nevelőnői szobában aludt. Alexandra csodálkozva nézett rá: – Soha nem mondta, hogy valaki rálőtt önre azon az éjszakán. – Nem akartam fölöslegesen megijeszteni – felelte Jordan, majd nyersen hozzátette: – Ez persze így nem teljesen igaz. Az a gyanú is belém fészkelte magát, hogy akár ön is lehetett, aki rám szegezte azt a pisztolyt. Az alak termetéből ítélve akár ön is lehetett volna. És ön ugyanazon a napon, pár órával korábban, közölte velem, hogy bármire képes, csak hogy megszabaduljon ettől a házasságtól. Alexandra az ajkába harapott, és elfordította az arcát, de Jordan még megpillantotta a fájdalmasan vádló tekintetet a gyönyörű szemekben. Még mélyebbre süllyesztette a kezét a zsebében, és így folytatta: – Három nappal ezelőtt egy Nordstrom nevű inas meghalt, mert ivott abból a portóiból, amelyet a piknikünkről hazahoztunk; ugyanarról a portóiról van szó, amellyel ön többször is megkínált, odakint a folyónál. Alexandra férje arcába nézett, Jordan pedig kemény önváddal folytatta: – Fawkes valójában nem segéd-jószágigazgató, hanem nyomozó, akinek az emberei megszállták Hawthorne-t, amióta hazajöttünk. Ő derítette ki, hogy a portóival engem akartak megmérgezni, és úgy tűnt, ön az egyetlen, aki a mérget a borba tehette. – Én? – kiáltott fel Alexandra elhalóan. – Hogyan volt képes maga ilyet feltételezni? – Fawkes tanúja egy mosogatólány volt, akit olykor alkalmaztunk az elmúlt másfél évben, amikor a szükség úgy hozta. A lány neve: Jane! Ő mérgezte meg a portóit, ismételten csak Bertie utasításának megfelelően. A többit pedig, úgy vélem, ön is tudja már. Alexandra fájdalmasan nyelt egyet. – Ön tehát magában megvádolt és elítélt engem azzal, hogy az életére török, s ehhez elegendő volt egy ilyen gyatra kis bizonyíték? Nevezetesen, hogy nagyjából azonos a testmagasságom azéval az alakéval, aki magára lőtt a Brook Streeten, illetve hogy egy mosogatólány állítása szerint én mérgeztem meg a portóiját? Jordan a lelke mélyén összerándult e szavak hallatán. – Ezekre alapoztam, és arra a tényre, hogy Olsen, aki Fawkes egyik embere, két külön alkalommal is követte önt Tony házához. Tudtam róla, hogy titokban találkoznak, és ez – összekapcsolva minden egyébbel – átkozott módon önre terelte a gyanút. – Értem – mondta Alexandra komoran. De valójában egyáltalán nem értette, és Jordan ezzel pontosan tisztában volt, illetve, lehet, hogy túlságosan is jól érti, gondolta Jordan elborzadva. Nem kétséges, Alexandra kristálytisztán látja, hogy férje nem volt képes teljesíteni az ígéretét, hogy megbízik benne, és ismételten visszautasította a szerelmet, amelyet Alex kínált neki. És Alexandra azt is tudja, nézett szembe Jordan a keserű igazsággal, hogy kétszer is kockára tette az életét egy olyan emberért, akitől viszonzásként szívtelenséget és bizalmatlanságot kapott. Jordan nézte a csodaszép, sápadt arcot, és pontosan tudta: bizony rászolgált, hogy e csodálatos teremtés utálattal és megvetéssel tekintsen rá. És most, hogy teljességgel tudatában volt saját szívtelensége és ostobasága valós mélységeinek, várta az „ítéletet”, és korántsem lepte volna meg, ha Alexandra arra a döntésre jut, hogy végképp száműzi őt az életéből. Ám amikor látta, hogy Alex nem szól semmit, kötelességének érezte, hogy maga mondja ki azokat a következtetéseket, amelyeket a felesége is kimondhatott volna.
JUDITH MCNAUGHT
229
VARÁZSLAT
– Tudom, hogy megbocsáthatatlanul viselkedtem önnel szemben – kezdte feszülten, és a hangja rémülettel töltötte el Alexet. – Ezek után természetesen nem várhatom el öntől, hogy mellettem maradjon, és a feleségem legyen. Amint elég erősnek és egészségesnek érzi magát a távozáshoz, kiállítok önnek egy banki váltót félmillió fontról. Amennyiben többre van szüksége... Megállt, a torkát köszörülte, mint akit fojtogat valami. – Ha bármikor többre van szüksége – kezdte újra érdesen –, kérem, csak szóljon. Amim csak van, azt mindenkor megosztom önnel. Gyöngédséggel vegyes harag és elképedés viaskodott Alexandra lelkében, ahogy e szavakat hallgatta. Válaszolni akart, de Jordan újra megköszörülte a torkát, és hozzátette: – És még valamit szeretnék önnek elmondani... Mielőtt Londont elhagytuk, Filberttől megtudtam, ön mi mindenen ment keresztül, amikor azt hitte, hogy meghaltam, és hogyan reagált, amikor Londonba érkezve minden illúziója szertefoszlott. Mindannak, amit hallott rólam, a zöme igaz. Azonban szeretném, ha azt is tudná, hogy nem háltam együtt Elise Grandeaux-val azon az éjszakán, amikor Londonban találkoztam vele. Jordan szünetet tartva hosszasan Alexandrára meredt, és próbálta öntudatlanul emlékezetébe vésni e kedves arc minden apró vonását, hogy felkészüljön az előtte álló sivár évekre, amikor már csak az emlékképek felidézése jelenthet számára vigaszt. Tudta, hogy minden reményt és minden álmot, amelyet a szívében dédelget, ez az arc jelenti számára. Alexandra a jóság, a gyöngédség és a bizalom. A szerelem. A virágmező a domboldalon és a boldog nevetés a kastély folyosóin. Jordan minden erejét összeszedve mély levegőt vett, hogy befejezze mondandóját, mielőtt kilép e csodálatos teremtés életéből. – Filbert – mondta bizonytalan hangon – azt is elmondta nekem, hogy mi történt az ön apja halála után. Nem tudom semmissé tenni a sérelmet, amelyet okozott önnek, de szeretném ezt önnek ajándékozni... Jordan felé nyújtotta a kezét, amelyben Alexandra egy hosszú, lapos bársonydobozt pillantott meg. Átvette tőle, és kinyitotta a reteszt. Fehér szaténbélésben, finom aranyláncra fűzve a legnagyobb rubint pillantotta meg, amelyet valaha is látott. Az ékkő szívet formált. Mellette egy másik lapos rekeszben gyémántfoglalatú smaragd – szintén szív formájú. A smaragd mellett egy pompás, csillogó gyémánt. Könnycsepp formájú. Alexandra az ajkába harapott, hogy csillapítsa álla remegését. – Azt hiszem – suttogta, s közben megpróbált mosolyogni –, a rubint a Queen's Race napján fogom viselni, és amikor a szalagomat a kabátujjára kötöm... Jordan hatalmas sóhajjal zárta karjába hitvesét. – És most, hogy mindezt elmondta nekem – suttogta Alexandra, miután ajkát percekkel később elvette a férfiéról – lehetségesnek tartja, hogy végre kimondja azt a szót, hogy „szeretem”? Azóta várok erre, amióta elkezdte, és... – Szeretem! – kiáltotta Jordan szenvedélyesen. – Szeretem – suttogta gyengéden, s arcát felesége hajába temette. – Szeretem – sóhajtotta, és megcsókolta az ajkát. – Szeretem, szeretem, szeretem...
JUDITH MCNAUGHT
230
VARÁZSLAT
Epilógus
Jordan kisfiát a karján ringatva elbűvölten bámulta az apró kis arcocskát, amely visszanézett rá. Nem volt benne biztos, mit kell mondani ilyenkor, de azt biztosan tudta, hogy esze ágában sincs megfosztani magát a gyönyörűségtől, hogy a babát a karjában tarthatja, végül úgy döntött, hogy néhány atyai jó tanáccsal látja el a kisdedet: – Eljön majd a nap, kicsi fiam, amikor feleséget fogsz választani magadnak, és fontos tudnod, hogyan kell hozzákezdeni az ilyesmihez, úgyhogy elmesélek neked most egy történetet: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gőgös, cinikus férfi. Nevezzük őt... – Jordan habozott egy pillanatig, majd így folytatta: – nos, nevezzük őt Hawthorne hercegének. Alexandra észrevétlenül állt az ajtóban, és visszafojtotta a nevetését, miközben Jordan folytatta: – Ez a herceg meglehetősen gonosz alak volt, aki senkiben és semmiben nem látta meg a jót, különösen nem saját magában. Aztán egy végzetes éjszakán banditák támadtak rá, és abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy az élete csúfos véget ér, egy lovag nyargalt elő lóháton és tetőtől talpig rozsdás páncélban, hogy megmentse őt. A lovag segítségével a herceg legyőzte a banditákat, de a harc közben a lovag megsebesült. A gonosz herceg az ájult lovag segítségére sietett, de legnagyobb döbbenetére felfedezte, hogy a lovag egyáltalán nem férfi, hanem egy hölgy. Apró volt és kecses, göndör hajjal és a világ leghosszabb szempillájával, amilyet a herceg még sohasem látott. És amikor ez a csodaszép lány kinyitotta a szemét, tengerkék szempár nézett fel a gonosz hercegre. A herceg, akinek a szíve üres volt, belenézett ebbe a szempárba, és attól, amit látott, elállt a lélegzete... A baba megigézve bámult apjára. – És mit látott? – kérdezte Alexandra az ajtóból fájdalmas suttogással. Jordan fölemelte a fejét, feleségére pillantott, és tekintete a szívét tükrözte. Szelíd ünnepélyességgel így felelt: – Valami varázslatosat!
JUDITH MCNAUGHT
231
VARÁZSLAT
