Negyedik fejezet
A gyanú A fôorvos állta a szavát. Levente, ha más kollégák neve alatt is, de levezethetett szüléseket. És ahogy teltek a hetek, egyre jobban átlátta a rendszert. Hamarosan furcsa dologra lett figyelmes: a koraszülések utáni elhalálozás drasztikusan csökkent. Munkája kapcsán kimutatásokat és mindenféle diagramokat kellett készítenie, és ezekbôl egyértelmûen kiderült a változás a korábbiakhoz képest. Ugyanakkor, ha nagyságrendben nem is, de mindenképpen számottevôen és jól láthatóan nôtt a spontán abortuszok havi átlaga, vagyis amikor mindenféle külsô behatás nélkül, véletlenszerûen elvetélt a kismama. A férfi észlelte ugyan ezt a tényt, de nem sokat foglalkozott vele, mígnem egy napon a kezébe került egy jelentés, melyen nem az ô neve szerepelt ugyan, de az eseménynél valójában ô volt jelen. A baj nem is ezzel volt, hanem hogy ezt is abortuszként könyvelték le, nem pedig koraszülésként. De vajon mi lett a babával? Elírtak valamit? Vagy késôbb meghalt a kicsi, és ezért változtattak? De ki vagy kik változtattak és miért? És legfôképp: kinek az utasítására? Nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben. Koraszülésnél nagyon gyakori az egy héten belüli elhalálozás. De vajon miért kellett az újszülött elhalálozása után átírni abortuszra a szülést? Az biztos, hogy ô egy élô, ugyan kevésbé 61
aktív, de mindenképpen élô kisfiút adott át a szülésznônek, aki inkubátorba rakta. Az asszony furcsán nézett rá, de akkor még sem ennek nem tulajdonított jelentôséget, sem annak, hogy a nô megjegyezte: – Mennyi felesleges munka… Tudta, hogy nem kellene, de felkereste a szülésznôt, és kérdôre vonta. Udvariasan persze, de határozottan kérte, hogy magyarázza meg a dolgot. – Szerintem azzal beszéljen, akinek a neve a jelentésen szerepel. Én ki akarok ebbôl maradni – kapta a választ. – Maga még nem túl régóta van itt nálunk, ezért nem láthat bele mindenbe. Addig jó a doktor úrnak, amíg más ír alá mindent, és ezáltal más is tartja a hátát. Higgye el, hogy nem érdemes kutakodni, mert még a végén olyan dolgokat talál, amik ellen fel akar majd lépni, csak hát, ugye, eleve vesztes lesz. Bedarálja a rendszer… – Ezt hogy érti? – Hagyjuk! Csináljon, amit akar, de én figyelmeztettem, az én lelkiismeretem tiszta. A többiek szerint kár lenne magáért, mert maga jó orvos és jó ember… Ennyiben is maradt volna a dolog. Levente megpróbálta átugrani a saját árnyékát. Visszament a helyére, beletemetkezett az adatokba. Aztán a megalkuvásra képtelen énje mégiscsak felülkerekedett, és gondolatban lejátszotta a történteket. A végeredmény megrémisztette. Találkozott már hasonlóval korábban, sôt, orvosi karrierjének holtvágányra futását is ilyen esemény okozta. Tudta, hogy mit kell tennie. Mármint a nyomozással kapcsolatban. Ki fogja deríteni, valóban ugyanaz játszódik-e le itt is, mint korábban az elôzô munkahelyén. Nem akart semmi egyebet, csak tisztán látni. Meg sem fordult a fejében, hogy ügyet csináljon a dologból. Azt egyszer már megtette, és meg is itta a levét. Ezért még habozott. Ha lebukik, és jelentik a megfelelô helyen a kíváncsiskodását, könnyen elveszítheti az utolsó esélyt, amit kapott. Akkor nemcsak három évre, hanem végleg padlóra kerül. Két napig rágódott és mérlegelt, fontolgatta az esélyeket. Azt mindenképpen be fogja tartani, határozta el, hogy bármi 62
derül is majd ki, csendes szemlélôje marad a dolgoknak, és nem fog beavatkozni. Végül rászánta magát, és belevágott. Tudta, hogyan kell elindulnia. Korábbi fônöke, aki beavatta a nagyon magasról kiadott feladat részleteibe, pontosan informálta az egész folyamatról. Osztályvezetôje csak úgy tudta elkerülni az utasítás végrehajtását, hogy kérte a nyugdíjazását, mely már amúgy is nemsokára esedékes lett volna. Ez néhány héttel a beszélgetésük után meg is történt. Új felettese viszont nem tûrt ellentmondást. Akinek nem tetszik, az elmehet, tudatta az osztályos orvosokkal már az elsô munkanapján. Azt is az értésükre adta, hogy nyomon követik a távozókat, és kellemetlen meglepetések érhetik ôket szakmailag és karrier szempontjából, ha ezt a megoldást választják. Így hát mindenki maradt, ô is… Az elsô eset után leitta magát a sárga földig. Két nappal késôbb, immár kijózanodva, nemet mondott a továbbiakra. Mindenki gyôzködte, ne tegye, ám ô makacsul ragaszkodott az elhatározásához. Ekkor a lehetô legegyszerûbb módon oldották meg a vele kapcsolatos problémát: nyakába varrták, szánt szándékkal végrehajtott, kegyetlen eljárásként könyvelték el az elsô esetet. Azt is a tudomására hozták egy nyolcszemközti megbeszélésen, ahol a párt is képviseltette magát, hogy ne akarjon nagyon kapálózni, mert könnyen kitörheti a nyakát. Mind szakmai, mind pedig fizikai értelemben. Azt hitte, rosszul hall. Végül annyi engedményt tettek, hogy elkerülte a börtönt. Ez is volt fônöke közbenjárására történt, aki, kapcsolatait kihasználva, szívességeket kért az illetékesektôl. Ennyit tehetett csupán, de az ügy horderejét tekintve még ez is óriási eredménynek számított. Neki pedig még hálát is kellett mutatnia azok felé, akik megrágalmazták, hogy esélyt kapjon a késôbbi újrakezdésre. Fájt az ítélet és fájt a megalázás. Hajtotta a vágy, hogy megtudja, ismét ugyanannak a veszélynek a közelében van-e, mint akkor. Egyszerûen tudni akarta. Gyorsan összeállt a terv. Információkat akart, és erre Zsófit szemelte ki. Távolságtartó, ám udvarias viszonyban voltak egymással, mely esetleg alapot adhatott a továbbiakhoz. Nevezetesen egy kellemes beszélgetéshez, melynek során puhatolózhat majd. Nem is húzta az idôt sokáig. Egy kedd délután, amikor Rózsavölgyi és a helyettese már hazamentek, meglátogatta ôt. 63
Pár perc semmitmondó csevegés után rátért a lényegre. – Tudja, nincs túl sok barátom itt, és arra gondoltam, esetleg megismerhetnénk egymást kicsit közelebbrôl. Ne értsen félre, kérem. Maga nagyon csinos, vonzó és felettébb intelligens, de higgye el, hogy mindenféle hátsó szándék távol áll tôlem. – Rendben, értem – mosolygott rá Zsófi. Tetszettek neki a férfi szavai. A közelmúlt lelki bajai, többek között a szakítás, megviselték annyira, hogy valami kellemes élmény után vágyódjon. Egy kis figyelem, egy kis kedvesség és semmi több, ô a maga részérôl ezt szerette volna, s ahelyett, hogy kérette volna magát, megkérdezte: – És konkrétan mire gondolt? – A napokban beülhetnénk valahová valamikor munka után. – Egész héten sokáig kell bent maradnom, nem fogok ráérni, de mit szólna a péntekhez, megfelelne. – Remek – bólintott Levente, és hirtelen bevillant neki, amit valamilyen titokzatos módon megtudtak a kollégák, hogy Zsófi már nem egy pár a fônökkel, és nem ô dobta partnerét, hanem fordítva. Ezt majd ki kell használnia. – Akkor pénteken idejöhetek magáért? – Igen, várom. Amikor eljött a péntek, olyan izgatott volt, mintha igazi randira menne. Zsófi tetszett neki, és más körülmények között talán próbálkozott volna nála, de jelen esetben csak egy cél lebegett a szeme elôtt: megtudni, amit tudni akar. Vidáman beszélgetve, együtt jöttek el a kórházból, nem törôdve azzal, hogy ez esetleg pletykára adhat okot. Végül is nem volt miért aggódniuk, mindketten független, szabad emberek voltak. Még akár össze is jöhetnének, ha akarnák, bár ez pillanatnyilag egyikük fejében sem fordult meg. Napsütéses délután volt, ezért jó hosszú sétával kezdték a barátkozást. Máris elég mélyenszántó beszélgetést folytattak. Csalódásokról, elrontott kapcsolatokról… Természetesen szóba került az is, hogy Levente miként került ide. Zsófi meglepôen tájékozott volt. Ráadásul nyíltan, szókimondó stílusban folyt a társalgás, mintha már ezer éve ismernék egymást. Furcsa módon ez cseppet sem zavarta az orvost, még imponált is neki a nô lényegre törô és könnyed stílusa. 64
Ô is hozta a formáját, kulturált, visszafogott bókok és vicces mondások formájában. Tudott bánni a nôkkel, annak ellenére, hogy mostanában kevésbé érdekelte ôt a földi örömöknek ez a formája, inkább csak a munkájával foglalkozott. Ennek oka nem a volt menyasszonya utáni vágyakozás volt. Életének azt a szakaszát már lezárta. Csupán egyfajta védekezés volt ez az új, idegen környezettel szemben, bizalmatlanság a korábbi rossz tapasztalatok miatt. Mire a Zsófi által ajánlott kávéházhoz értek, már kellôképpen feloldódtak. – Kérhetek magának egy italt? – kérdezte Levente, miután helyet foglaltak egy csendes sarokban. – Most valami finom konyak jólesne – mondta a nô. – Nagyon jó ötlet! Igyunk egy kortyot egy kezdôdô barátságra. És kérem, legyen a vendégem. Hiszen hálával tartozom magának már azért is, hogy egyáltalán szóba áll velem. – Tudja, nekem végül is nem volt gondom magával soha. Semmi közöm ahhoz, ami miatt idekerült, az nem az én dolgom. Sosem foglalkoztam a múlttal, csak a jelennel és a jövôvel. Nekem ez bevált az életben, és pillanatnyilag csak egy nagyon rokonszenves, sôt, elbûvölô embert látok magam elôtt. – Ó! Ez az én szövegem kellett volna, hogy legyen – tárta szét a karját Levente. – Ne aggódjon, lesz még alkalma ugyanezt mondani… – Igen? – nézett rá a férfi, aki célzást vélt kihallani a szavakból. – Persze, hiszen maga még fiatal, és az elkövetkezendô sok év alatt biztosan kerül majd ugyanilyen szituációba – nevette el magát a nô. Tudta, hogy Levente másra gondolt az imént, és szívesen ugratta egy kicsit, de nem rajta, hanem inkább vele nevetett. Félórával késôbb, a második féldeci konyak és egy kávé elfogyasztása után már össze is tegezôdtek. Bármennyire is próbálták elkerülni, valahogy mindig visszatértek a párkapcsolat témájához. Talán ösztönösen tették, mert jólesett megnyílni valakinek, vagy többet kezdtek látni a másikban, mint egyszerû munkatársat. Jól érezték magukat egymással. 65
Olyannyira, hogy Levente majdnem elfeledkezett a tervérôl. Gyorsan szállt az idô, már két óra eltelt, és nem azon az úton haladt, amelyet eltervezett. Észbe kapva elkezdett óvatosan puhatolózni. – Ha valaki sokszor nincs kéznél, mert elutazik, akkor az elôbb-utóbb a kapcsolat rovására megy. Nálad is hasonló gondok voltak, nem? Lassan a háttérbe szorulva érezted magad, hiába próbáltad felhívni magadra a figyelmet. Jól gondolom? Ne válaszolj, ha nem akarsz. Nem muszáj. Nem ezt, nem így akarta mondani, de a precíz tervezgetés ellenére valahogy esetlenül fogalmazott. A merész gondolatok a maguk nyíltságával romba dönthették a terveit, de kockáztatott. Kockáztatott, mert néha jobb egyenesen a falnak menni, mint hosszasan kerülgetni azt. Zsófi ugyan valóban meglepôdött, de addigra felengedett, és az alkohol is oldotta a gátlásait, így nem akadt fenn a magánéletét boncolgató szavakon. Ôszintén, a legbelsôbb érzéseit kiterítve válaszolt, önmagát is meglepve. – Értem, hogy mire akarsz kilyukadni, de nem csak ez volt a baj, a végére már több sebbôl vérzett a kapcsolatunk. A nem jól feltett kérdésnek vagy negyedóra érzelmes szóáradat lett az eredménye. Bár Zsófi ügyelt, hogy a legbelsôbb, legszemélyesebb dolgokat ne beszélje ki, hiszen mégiscsak a férfi fônökérôl volt szó, ennek ellenére sok mindent elárult. Levente figyelmesen hallgatta szavait, majd a megfelelô idôben, udvariasan közbevágva, mosolyogva újabb kérdést tett fel: – Mostanában például hova kellett elutaznia? Mondjuk, a szakítás elôtti egy hónapban. Csak a mihez tartás végett, hiszen lehet, hogy tévedek, és rosszul látom a helyzetet. – Kéthetente Pest, aztán Szombathely, Pécsre, az egyetemre valami elôadásra, utána valami nevenincs településre, a Balaton partjára. Nagyot dobbant Levente szíve, és érezte, amint pulzusa felgyorsul. – Nem Balatonhegykô esetleg? – kérdezte félrenézve, mintha igazából nem is nagyon érdekelné a válasz. – De igen. Honnan tudtad? 66
– Az elôzô fônököm is járt ott korábban. – Azt is tudod, hogy mi volt a téma? – csapott le Zsófi furcsán nézve és különösen hangsúlyozva a szavakat. – Nem kötötték az orromra – hazudta a férfi, és látta a nô reakcióin, hogy gyanúja kezd beigazolódni. Próbálta elterelni a figyelmét. – Végül is, nem mindegy? Nem a mi dolgunk, hogy mirôl bájcsevegtek. Foglalkozzunk inkább a jelennel, velünk. Az kellemesebbnek ígérkezik… Én legalábbis úgy érzem, hogy eléggé egy hullámhosszon vagyunk. Be kell valljam, ahogy itt ülünk és beszélgetünk, egyre jobban látom, milyen rendes és kedves nô vagy. – Köszönöm a bókot. Mert ez most az volt, ugye? – mutatta a naivat Zsófi, szánt szándékkal túlhangsúlyozva a mondatot és az arcjátékát. – Igen. Szerintem ennyi még belefér ebbe az újdonsült… barátságba. Sokat sejtetôen nézett át az asztal fölött. Kénytelen volt flörtölni kicsit, hogy elterelje partnere figyelmét. Szerencsére még egy közös volt bennük, ami segített neki ebben, mégpedig a dzsessz iránti rajongásuk. Errôl egy újabb órát sikerült kellemesen elbeszélgetniük, majd Leventének, mivel eleget tudott meg, mehetnékje támadt. Más körülmények között biztosan udvarlásra vált és rohamra indul, ám most nem ezen járt az esze. Hogyan tovább? Mihez kezdjen most a megszerzett információkkal? Még nem volt biztos abban, hogy itt is ugyanaz zajlik, mint az ô egykori kórházában, de gyanúsan sok egyezést talált. Úgy döntött, elsôre ennyi elég lesz, és a második találkozáskor majd még egy kicsit puhatolózik. Végül is nem tagadhatja, kellemes társaságban töltötte el a délutánt és az estét. Zsófi teljesen más volt a magánéletben, mint a munkahelyen, jó értelemben csalódott benne. Érezte, hogy nem fog nehezére esni, hogy újra találkozzon vele. Sôt, mintha már várná is. Aztán gyorsan észbekapott, és elhessegette a gondolatot. Figyelmeztette magát, hogy nem a nô miatt van itt, és csak felesleges bonyodalmakat okozna, ha többet akarna tôle, mint munkahelyi barátságot. De mégsem tudott teljesen elszakadni a témától. – Örülök, hogy elhívtalak és eljöttél. Tudod, eléggé egyedül vagyok itt nálatok, ebben a nem is olyan kicsi városban. 67
Jólesik végre társaságban lenni, és fôleg ilyen kellemes társaságban. Úgy értem… Szóval nagyon… hát… hogy is mondjam… – Gondolom, arra akarsz kilyukadni, hogy csinosnak tartasz – fejezte be Zsófi Levente helyett a mondatot, és ô közben úgy érezte, mintha egy villanásnyi idôre még mélyebben nézett volna a szemébe. Aztán a pillanat elmúlt, és ismét az elôbbi vidám, barátságos, de tartózkodó nô ült vele szemben, aki finoman simogató hangon folytatta: – Megint csak köszönöm a bókot. Most nagyon rám fér… Már teljesen beesteledett, mire hazaindultak, és Levente, ahogy az egy úriemberhez illik, hazakísérte a lányt. Minden eshetôségre felkészülve célzott rá, hogy pusztán udvariassági gesztusról van szó, és nincs mögötte semmiféle hátsó szándék. A nô örült is ennek. Nem ront ajtóstul a házba, és mivel elvileg csak barátkozni hívta, be is tartja az íratlan szabályokat. Helyes. Szimpatikusnak találta a férfit, annak ellenére, hogy ô sohasem tartozott a könnyen kitárulkozó és könnyen ismerkedô típusba. Kivéve persze, amikor célja volt valakivel. Akkor pillanatok alatt érte el, amit akart. Jelenleg azonban egyszerûen jó volt Leventével lenni. – Itt lakom, megérkeztünk – mutatott a kapura Zsófi, kislányosan elbizonytalanodva. Nem értette magát, hiszen nem tizenévesként álldogált az éjszaka hûvösében, hanem érett nôként. Ráadásul nem randiról tért haza. Mégis valami olyasmit érzett, amit már régen nem. – Köszönöm a délutánt… meg persze az estét. Remekül éreztem magam. Akkor én most felmegyek… – hebegte. – Én is csak ugyanezt mondhatom. Mármint nem a felmenéssel kapcsolatban, hanem a… Szóval remek napot tudhatunk magunk mögött, azt hiszem… Hogy miket beszélek én itt összevissza! – nevette el végül magát a férfi, és közelebb lépett a nôhöz. Hogy mi célból, azt pillanatnyilag még ô sem tudta. Végül félúton ráérzett, mit is kell tennie. – Viszlát, kedves Zsófi! – mondta csendesen. Kollegiálisan kezet fogtak, de mindketten érezték ennek furcsaságát. Levente megjegyezte, hogy reméli, máskor is találkoznak, és megkönnyebbülést érzett, amikor a nô ezt 68
örömmel fogadta. Egy pillanattal tovább fogták egymás kezét, mint az egy kollegiális kézfogásnál szokás, és ez is teljesen spontán módon történt. Zsófi egészen elalvásig Leventén törte a fejét. Nem lett volna az, aki, ha nem gondolja végig egy esetleges tartós kapcsolat esélyeit. Az a bizonyos három év nem egy örökkévalóság, és utána feljutni a fôvárosba egy orvos oldalán, nem is rossz gondolat. Fôleg, mivel elsôre megkedvelte a férfit. Egy lehetôséggel több a biztos jövô felé – állapította meg, és ez nyugalommal töltötte el. A férfi viszont sokkal gyorsabban lezárta magában az ügyet, bár csak azért, hogy a fél éjszakát átvirrasztva kitalálja a nyomozás folytatásának következô lépését. Már majdnem biztos volt benne, hogy ugyanabba az ügybe keveredett, mint elôzô munkahelyén, de szerencsére itt külsô szemlélôként figyelheti az eseményeket. Már, ha meg tud állni ennyinél, amire, ismerve önmagát, nem sok esélyt látott. Pedig kénytelen lesz legyôzni az igazságot mindenáron felfedni vágyó, öngyilkos énjét. Ha belekeveredik, és ez kiderül, akkor kíméletlenül eltapossák, de ez alkalommal végleg. Már nincs senki, aki kiállhatna érte. Magára maradt. Nem tudott dûlôre jutni a saját magával vívott harcban, de abban biztos volt, hogy Zsófitól még meg kell tudnia, vajon Rózsavölgyi tényleg azért ment-e Balatonhegykôre, amire ô gondol, vagy esetleg más miatt. Bár az eddigiek alapján majdnem száz százalék, hogy jó nyomon jár. Elôbb biztosat kell tudnia, akkor majd képes lesz racionális döntést hozni a továbbiakat illetôen. Sokáig forgolódott, nehezen jött álom a szemére, és reggel nehezen, kialvatlanul ébredt. Félretolta az üggyel kapcsolatos gondolatait, és csak azt a célt tûzte ki maga elé, hogy mielôbb közel, vagyis még közelebb kell kerülnie Zsófihoz. Talán udvarolnia is kell majd… Ám ez nem riasztotta el. A megbizonyosodásnak ára van, ezzel tisztában volt. Ráadásul nem is lesz az olyan kellemetlen feladat, mosolyodott el végre önfeledten, és feltett egy lemezt. A szaxofon lágy dallama végigkísérte az öltözködést és a gyors reggelit is, halkan dúdolva hagyta szétáradni magában a zenét. Imádta a dzsesszt… * 69
Eltelt újabb két hét, és bár nem mondták ki, de tudták, a hétvégén biztosan egymáséi lesznek. Levente belátta az elmúlt napok során, hogy képtelen ellenállni Zsófinak. Különösen, amikor a nô két jegyet hozott valami klubba, ahol Szakcsi Lakatos Béla fogja dzsesszhangokra bírni a gordonkát. Akkor ô már biztos volt benne, hogy ebbôl a kapcsolatból viszony lesz. Leventének nem volt autója, Zsófi azonban szerzett valahonnan. A ház elôtt átadta a volánt, mert mégiscsak a férfi vezessen, ha már randevúról van szó. – Szép autó. Egy barátodé? – kérdezte a férfi útközben Pest felé. – Az apámé, és nem szoktam kölcsönkérni soha. De ez most egy különleges alkalom, úgy érzem… – Igen. Azt hiszem, elérkeztünk valahova, ahol el kell döntenünk pár dolgot. Vagyis csak egyvalamit… – Úgy érted, elértünk ahhoz a ponthoz, amikor...? A férfi csak a koncert után akart elôhozakodni a kettejük dolgával, viszont valahogy kiszaladt a száján, talán nem is bánta. Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba. – Én már eldöntöttem, te jössz… – tette rá kezét Zsófi a férfi sebességváltót fogó kezére. Válaszul Levente csak ennyit mondott: – Ha most nem vezetnék, akkor… – Nem kell sietnünk semmivel. Élvezzük ki a mai napot, és a végén majd meglátjuk, mi lesz. – Egyetértek. Zsófinak nem kellett az útra koncentrálnia, ezért megtehette, hogy odahajolva a férfihez, megcsókolta a nyakát. – Egy kis elôleg… – dorombolta lágyan, mint egy macska. Innentôl kezdve már teljesen feloldódtak, és Levente egyre kevesebbet gondolt az eredeti szándékaira. Most már az járt a fejében, hogy miért ne élvezhetné az életet. És hogy miért kell neki feltétlenül nyomoznia ebben a kacifántos ügyben, s ezzel kockára tennie egy gondtalanabb élet lehetôségét. Ugyanakkor a megalázó procedúra, amelyen átesett, és magánélete zátonyra futásának emléke sem hagyta nyugodni. Legalább meg akarta ismerni a tényeket. Ha tenni nem is fog semmit, legalább tisztán akart látni. 70
A koncert jól sikerült, és ezen nem csak a jó muzsikát kell érteni: a másfél-két órát már összebújva és csókokat váltva töltötték el. Hazafelé nem szóltak egy szót sem, csak várták, hogy kiszállhassanak az autóból, és felmenjenek valamelyikük lakására. Nem mondták ki, de mindkettejükben ez a gondolat motoszkált. Végül Levente tette fel a kérdést: – Hozzád vagy hozzám? Szinte azonnal jött a válasz alig hallhatóan: – Én nálam szeretném… Leparkoltak a panelház mellett az út szélén, és sietség nélkül mentek fel az emeletre. Késô este volt már, de nem kapcsolták fel a lépcsôházi világítást, a kintrôl beszûrôdô fény épp elég volt ahhoz, hogy ne essenek orra és megtalálják a kulcslyukat. Jobb volt így, hangulatosabb. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, szabad utat engedtek vágyuknak. Sodródtak az árral, elmerültek benne, nem is akartak szembeszállni vele. Kicsit ügyetlenkedve vetkôztették egymást, és mire az ágyhoz értek, mindketten remegtek az izgalomtól. Nem gondoltak semmire, csak egymást akarták érezni és boldoggá tenni. Kizárták a külvilágot, Zsófi a múltat Rózsavölgyivel, Levente pedig élete minden eddigi keservét és baját, köztük az egész kórházat és a szülészeti osztályt is. Akkor és ott csak ôk voltak, csak ôk számítottak. * Majdnem mindennap együtt voltak. Hol Leventénél, hol Zsófinál. Jól alakultak a dolgok, és a férfinak nem akarózott megbolygatni ezt a harmóniát a régóta esedékes kérdésekkel. Hosszú idô után végre csak jól akarta magát érezni, és emiatt szinte alig érzett lelkiismeret-furdalást. Akkor is éppen ezen rágódott, amikor a papírok alá temetett telefonja megszólalt. Elôásta, és felvette a fekete kagylót. – Igen, tessék! Doktor Nagy Levente. – Üdvözlöm! Én Tinner Henrik vagyok, Zsófi édesapja. Találkoznunk kellene! Mikor lenne alkalmas önnek, hogy ellátogasson hozzám? – hallott egy mély, erôs hangot. Udvarias hangsúly erôs akarat, parancsoláshoz szokott egyéniség zengett a szavakban. Levente annyira meglepôdött, hogy szóhoz sem jutott. 71
– Nekem minden délután jó, öt órától. Magának? – szakította meg a csendet Tinner. – Hogyne, az remek… Mondjuk, holnap? – Rendben. Komáromi út 34. Akkor várom! – bontotta meg a vonalat az apa. A doktor úgy gondolta, nem említi Zsófinak, hogy találkozója lesz. Majd utána megbeszélik, ha esetleg olyasvalamirôl lenne szó, ami hatással lehet a kapcsolatukra. Viszont kíváncsi volt, hogy alig kéthónapos ismeretség után miért is kell vizitelnie a szülôknél. Nem esett nehezére a dolog, hiszen valóban vonzódott a nôhöz, és el tudott volna vele képzelni egy hosszabb, komolyabb kapcsolatot, de az egész dolog nagyon furcsa volt. Másnap azért teljes nyugalommal nyomta meg a kapucsengôt. Úgy érezte, nagyobb baj nem történhet vele, minthogy egy túlbuzgó és kicsit régimódi apa felteszi neki az ilyenkor szokásos kérdéseket. A majd kétméteres kôkerítésen nem lehetett belátni, és az önmûködôen nyíló kis kapu egy tágas elôkertbe vezette. Tujákkal övezett kavicsos ösvény vezetett egészen a legalább ötven méterre álló házig, vagyis inkább villáig. Rengeteg ablak villogott, és két, szinteltolásos terasz terült el közvetlenül egy úszómedence mellett. A gondozott kertben fák adtak árnyékot, középen egy szépen faragott kerti asztal állt székekkel. Impozáns villa volt, Leventében felvillant, hogy vajon honnan volt rá pénzük Zsófi szüleinek, de azonnal túl is lépett ezen a kérdésen. Végül is semmi köze hozzá. A frissen nyírt fû kellemes illatát mélyen belélegezve állt meg a járdán. Várakozott, de pár pillanat múlva egy hatvanas évei közepén járó barna hajú, magas, szikár férfi közeledett felé. Kezet fogtak, és egy pillanatig nagyon mélyen néztek egymás szemébe. Felmérve az erôviszonyokat, vendéglátója szólalt meg elsônek. – Köszönöm, hogy idôt szakított rám, és eljött. Foglaljon helyet! Leültek, és a férfi folytatta, miközben teával és ásványvízzel kínálta Leventét. – A belügynél dolgozom, kiterjedt kapcsolataim vannak, és ebbôl adódóan, ha valakirôl meg akarok tudni valamit, akkor többnyire nincs elôttem zárt ajtó. Ezt csak azért említem, 72
hogy elkerüljük a felesleges idôhúzást és félrebeszélést, ha véletlenül ezzel próbálkozna. – Tehát ne is próbáljak hazudni, mert úgyis tud rólam mindent. – Pontosan errôl van szó. Ezért beszéljünk nyíltan, kertelés nélkül! – Azt hiszem, ez nekem nem jelent problémát – bólintott a doktor. E rövid pengeváltás már elôrevetítette a párbeszéd folytatásának hangvételét. Levente tudta, pillanatnyilag ô van alárendelt pozícióban. Nem kezdeményezett, várta, hogy Tinner terelje a beszélgetést arra, amerre csak akarja. Hosszú másodpercek múlva Zsófi apja folytatta: – Azzal, gondolom, tisztában van, hogy a lányomról akarok magával beszélni. – Igen, ezt rögtön sejtettem. – Pontosabban szólva nem csupán róla, hanem magáról is. Ismerem a múltját, és a lehetséges jövôjét is fel tudnám vázolni, ha akarnám, higgye el. Ezt nem nagyképûségbôl mondom. Persze, több lehetôség áll ön elôtt, de a közös bennük, hogy egyiket sem ön fogja választani, hanem készen kapja ôket. Nem is hinné, mire képesek egyes emberek, ha hatalmat kapnak. De száz szónak is egy a vége, idehívtam, tehát megelôlegeztem a bizalmat, és ebbôl is láthatja, nem reménytelen az ügy. Már, ha egyáltalán komoly szándékai vannak Zsófival. Ez, ugye, ilyen rövid idô után nem valószínû, de ennek ellenére én most mégis érdeklôdnék errôl. Tudja, az apai érzések sokszor türelmetlenné teszik az embert. Nos? – Nagyon jól érezzük magunkat együtt, mindketten szeretjük a dzsesszt. A reméltnél jobban kijövünk egymással, és ezért elmondhatom, hogy biztosan nem futó kalandként kezelem, vagy – ha úgy tetszik – kezeljük kapcsolatunkat. Pillanatnyilag csak ennyit mondhatok. Az idôsödô férfi elmosolyodott, és töltött magának a gôzölgô teából. Vakítóan hófehér ingén nem tudtak árnyékot vetni a délutáni fények, ahogy elôrehajolva tevékenykedett az asztalon. Igazából már rég eldöntötte, hogy barátságos lesz Leventével, mert az utóbbi idôben azt látta a lányán, hogy boldog. Rózsavölgyi mellett jól érezte magát, de valahogy 73
másképpen, hûvösebben. Ez a mostani kapcsolat meg szinte újjávarázsolta. Apai lelkének ez jólesett. Hamarosan nyugdíjba megy, és akkor semminek nem örülne jobban, mint egy unokának. Megköszörülte a torkát, és az eddiginél barátságosabb hangon folytatta: – Nos, kedvezô benyomást tett rám. Határozott és eltökélt, bár ez néha bajt hoz a fejére. Most sem hajlott meg, és nem lett bólogatójános, pedig felhívtam a figyelmét a beosztásomra. Ennek igazán örülök, higgye el. Tudja, Zsófi eléggé akaratos, mondhatni, makacs teremtés, de állhatatos is, szóval mindig eléri a célját, bármi legyen is az. Tehát a partnerének tudnia kell kezelni ôt. Nem megfelelô társ mellett gondok adódhatnak, és ezt nem szeretném, mert ô az egyetlen gyermekem, nagyon nagy kincs számomra, fôleg, mióta az anyja meghalt. Ennek már nyolc éve, és ô azóta lett ilyen céltudatos, ha úgy tetszik, rámenôs. Talán így kompenzál, és így tudja túltenni magát a bánaton. Másrészt én sem mindig voltam kéznél, mikor szüksége lett volna rám. A munkám gyakran szólít el itthonról, sokszor napokig máshol alszom, és ezt ô nehezen viselte a gyász idején. Tudja, ôk ketten a feleségemmel, nagyon jól kijöttek. Bármennyire is elcsépelten hangzik, igazi barátnôk voltak. Nem titkolóztak egymás elôtt, még a legszemélyesebb dolgokban sem. A temetés után megfogadtam, hogy bár helyettesíteni az édesanyját nem fogom tudni, mindent megteszek azért, hogy a lehetô legjobban alakulhasson az élete. Hosszú beszéde után felemelte a mutatóujját és ismét keményebb hangra váltva a doktor felé bökött. – Ha fájdalmat okoz neki, magának vége! Levente vállalt vont. – Ugyan már… Nem áll szándékomban. – Itt egy rövid ideig gondolkozott, de végül kimondta, amit érzett. Eldöntötte, lesz, ami lesz, a letérdelést és a meghunyászkodást most kihagyja. – De nem azért, mert a kedves papa ijesztget, nem félek magától… – Nem is kell félni! Felesleges. Elég, ha tisztában van a dolgokkal, és egy kicsit tart tôlem. Én nagyon barátságos ember is tudok lenni az arra érdemesekkel. Viszont nálam nincs szürke, csak fekete és fehér. Vagy elfogadok valakit teljesen, vagy sehogy. 74
– Meghívott a házába, és beszélget velem, teával kínál. Értsem ezt úgy, hogy elfogad? – kérdezte enyhén kihívóan Levente. Úgy döntött, már itt a legelején a sarkára áll, és ha késôbb engednie kell, legalább lesz hova visszavonulnia. Finom kis játék volt kialakulóban, ahol mindketten kóstolgatják a másikat, felmérve az erôviszonyokat. A kapukon kívül elbukna vele szemben, de itt bent, mint apa, kissé talán jobban befolyásolható, és ez megfelelô alapot ad majd a jövôbeni kapcsolatuknak. Bár azért ehhez Zsófinak is lenne szava, mert nem úgy ismerte meg, mint aki vakon teljesíti az apja parancsait. Tinner tudta, mit akar a férfi. Hosszú évek tapasztalata és a kifinomult ösztöne révén nem igazán érték meglepetések a beszélgetés alatt. Belül már jó ideje mosolygott, de kívül még mindig a marcona apa álarca mögé bújva vívta harcát. Harc? Milyen harc? Nincs itt semmiféle harc, állapította meg. Kedvére valónak találta vendégét, bár ezt nem nagyon éreztette vele. A lágy, elérzékenyülôs jeleneteket soha nem szerette, és most sem akarta kimutatni, mennyire örül, hogy a lánya végre olyan valaki oldalán kötött ki, aki tiszteli, becsüli és elfogadja olyannak, amilyen. Ráadásul Zsófi még szereti is ôt, nem csak úgy elvan vele, mint a korábbi férfiakkal, akiket pôre számításból csavart az ujja köré. – Visszatérve a korábban elhangzott figyelmeztetésre, természetesen nem azt értem rajta, hogy nem szakíthat vele, mert akkor baj lesz. Hiszen az érzelmeknek nem lehet parancsolni, és ha nincs meg az a bizonyos kapocs maguk között, akkor felesleges húzni az idôt. Én arra gondolok, hogy rossz irányba viszi, és az életük olyan fordulatot vesz, mely negatívan hat rá. Na, ezt nem szeretném és szerintem maga sem… – Az ügyemre céloz, melynek lehetnek még esetleges kellemetlen kihatásai? – tudakolta Levente, majd választ sem várva, folytatta: – Megnyugtathatom, az már a múlt. Megkaptam a büntetésem, amit elfogadtam és beletörôdtem. Életemnek ezzel a részével nem lesz gond. – Egy újabb botrány senkinek sem lenne jó – mondta az idôs férfi sokat sejtetôen. Karjait összefonta a mellkasán, majd átható tekintettel, mint valami röntgengéppel kezdte figyelni a doktort. 75
– Hogy érti? Nem csináltam semmi olyat, ami arra engedne következtetni, hogy magamra haragítanék bárkit is. – Még nem, de már készül rá… – Micsoda? – lepôdött meg Levente. Nagyot nyelve próbált meg higgadt maradni. – Ez meg honnan tudja… vagyis mibôl gondolja? – A munkámon kívül a magánéletben nincsenek titkaim a lányom elôtt, és ugyanez fordítva is érvényes. Szinte mindent elmesélt a beszélgetéseikrôl és tanácsot is kért sok mindenben. Ne higgye, hogy buta nôvel van dolga. Megértette, hogy fokozott érdeklôdést tanúsít Rózsavölgyi iránt. A maga múltjában nagy szerepet játszott Balatonhegykô, és amikor megtudtam, hogy egyik beszélgetésük alkalmával újra felbukkant a falu neve, rögtön gondoltam, hogy ez nem lehetett véletlen. Másrészt pedig a munkámból adódóan van gyakorlatom a mozaikok kirakásában, és még egyszer mondom, nincsenek véletlenek, minden logikusan kikövetkeztethetô. Még mielôtt rossz helyrôl szerezne információt, és ezzel lavinát indítana el, inkább elmondom én, amit tudni akar. De van egy feltételem. – Éspedig? – kérdezte izgatottan Levente, és már meg sem lepôdött a hirtelen váltáson, ahogy Tinner komolyabb témára váltott. Bár talán nem is ez a legjobb kifejezés, mert mi lehet fontosabb az ember családjánál? Természetesen semmi. – Abbahagy minden nyomozást, és csak a munkájára, valamint a lányomra koncentrál – kezdte el sorolni a feltételeit Zsófi apja. – Számomra az ô boldogsága a legfontosabb, de azért az sem mellékes, hogy mennyire kompromittálódik a párkapcsolatában. Felelôs beosztásban lévén erre is ügyelnem kell. Maga nagyon közel tudott férkôzni a lelkéhez, bár ezt próbálja titkolni ön elôtt. Én viszont látom a különbséget az eddigi kapcsolatai és a mostani között. Tehát még egyszer megkérdezem: ha megtud mindent, akkor nyugton marad? Nem fog feleslegesen kockáztatni semmit? Levente érdekes szituációba került, nem ilyen beszélgetésre számított. Be kellett azonban látnia, hogy a saját szempontjából Tinnernek teljesen igaza van. Gyorsan végigpörgette a lehetôségeit és a hallottakat, majd eltökélten válaszolt: 76
– Megígérem, hogy megpróbálom. Mivel eléggé jól utánam nézett, tudnia kell, hogy nem könnyen tudok szemet hunyni az általam bûncselekménynek ítélt ügyekben, különösen, ha a leleplezés emberi életeket menthet meg. Tudja azt is, hogy akkor is megszólaltam, amikor tudtam, hogy ezzel saját magam alatt vágom a fát… Viszont a lánya valóban sokat jelent nekem, ezért, még ha motoszkálna is bennem valami esztelen gondolat, ígérem, hogy erôteljesen fogok küzdeni ellene. Az idôsebb férfi nyugodtan kortyolgatta teáját, és egyszerûen csak hallgatta a választ. Aztán érzékelve a határozatlanságot, ismét nekiszegezte vendégének a kérdést: – Igen vagy nem? – Rendben, meghallgatom! – egyezett bele Levente. A vallomás nem tartott sokáig, mindössze talán két percig, de ez alatt az idô alatt az orvos újból átélte közelmúltja legnehezebb pillanatait, amikor porig alázták és megbüntették. Cseberbôl vederbe került? Nem változott semmi? Talán annyiban volt most könnyebb helyzetben, hogy nem kellett aktívan részt vennie egy bûnös dologban, és külsô szemlélôként viszonylagos biztonságban tudhatta magát. Amennyiben csendben szemet huny a dolog fölött, minden rendben lesz, szép nyugisan elmúlik az a három év, ami után visszatérhet az igazi életbe. Megéri hallgatni? Megér ennyit, hogy reggelente nem lesz képes tiszta lelkiismerettel tükörbe nézni? Zsófi van annyira fontos neki, hogy félretegye kettejükért az elveit? A férfi türelmesen megvárta, míg végiggondol mindent. Levente végül határozottan nézett Tinner szemébe, és úgy nyugtázta az elhangzottakat. – Köszönöm, hogy tájékoztatott. Biztosan megfelelô visszatartó erô lesz a kettônk boldogsága, hogy ne csináljak ostobaságot, ezt szinte biztosra mondhatom. – Ne okozzon csalódást! Nem volt könnyû utánajárni a részleteknek, és jó pár szívességgel adós lettem – hazudta rezzenéstelen arccal a házigazda. Valójában teljesen tisztában volt az ország egyes kórházaiban kialakult helyzettel és Levente ügyével is. Az ilyen kényes és nagy horderejû ügyek hozzá tartoztak, többnyire neki kellett megakadályoznia a botrányt és elsimítania a kényes szituációkat. 77
A doktor még körülbelül fél órát maradt, és végre sorra kerültek az igazi, apai kérdések. Mindennapi életének legapróbb részletei is érdekelték az öregurat, és látszott rajta, hogy valóban fontosnak tartja a válaszokat. Levente nem tudta, mi lehet a munkája, ám a mindenre kiterjedô, részletes „állapotfelmérés”, mely személyét érintette, nem hagyott kétséget afelôl, hogy van gyakorlata a faggatózásban. Még egy kicsit beszélgettek lényegtelen dolgokról, majd a vendég elköszönt és távozott. * Tinnerrel való találkozása óta Levente másképp nézte a munkahelyi ügyeket. Most már egyértelmûen átlátott kollégái álszent viselkedésén. Elôször még találgatta, hogy vajon mindenki aláveti-e magát az utasításoknak, vagy netán van, aki ellenáll, de hamar belátta az utóbbi lehetôség csekély valószínûségét. Mégsem tudta teljesen elítélni ôket, hiszen sok vesztenivalójuk volt. Aki orvosnak megy, az nem munkát választ, hanem hivatást, és errôl nehéz lemondani. Betartotta ígéretét: csak azzal foglalkozott, amivel megbízták, és nem firtatta a számok, a statisztikák mögötti összefüggéseket. Nem volt könnyû, de minden egyes találkozás Zsófival rádöbbentette, hogy a saját élete igenis fontos. Elvégre ô nem szent, és nem is mártír. Az utóbbit egyszer már eljátszotta, és meg is fizetett érte, most már inkább élni szeretett volna, hátrahagyni a múltja kísérteteit. Két nap telt el, mire Zsófi rákérdezett, hogy mi történt a találkozón. Tehát tudott róla, állapította meg Levente. Mivel nemigen volt vesztenivalója, ôszintén elmondott mindent, a belsô vívódásait is. Ez utóbbival konkrét célja is volt. Szerette volna tudni, hogy Zsófi megérti-e ôt, elfogadja-e az ô értékrendjének ellentmondó viselkedését, a belenyugvást, azt, hogy szemlesütve hallgat, amikor üvöltenie kellene. Amikor egyenesen megkérdezte Zsófi véleményét, szerelme, mert mostanra már mindketten éreztek valami ilyesmit a másik iránt, habozott egy pár másodpercet, de aztán határozottan közölte a véleményét: 78
– Én távolabbról nézem ezeket a dolgokat, nem vagyok közvetlenül érintett. De azért ne gondold, hogy rám nincs hatással ez az egész. Rózsavölgyitôl tudok pár dologról, aztán az apám is utánajárt, úgyhogy többé-kevésbé bennem is összeállt a kép. A legfontosabb, amit tudnod kell, hogy teljesen megértelek, és nem ítéllek el azért, ahogy viselkedsz. És tudod, miért nem? Mert te legalább egyszer megpróbáltál becsületes maradni, de nálad nagyobb erôk beléd fojtották a szót, és legyôztek. Szóval az a véleményem, hogy te megtetted, amit egy ember ilyenkor megtehet. És hogy te megérdemelsz egy békés, nyugodt életet. Levente fellélegzett. – Ha tényleg nem tartasz gyávának és megalkuvónak, akkor nekem ennyi elég is – csókolta meg lágyan, szerelmesen a lányt. – Ellenkezôleg. Téged én nagyon sokra tartalak. – Zsófi szemében könny jelent meg, de közben mosolygott. – Fôleg, hogy engem is képes voltál bizonyos dolgokban megváltoztatni. Ezt apám észre is vette, és csak ennek köszönhetô, hogy nem próbált beleszólni a kapcsolatunkba. Másképp könyörtelenül megtette volna… – Ha már apádnál tartunk… Neki mi a munkája, mit csinál tulajdonképpen? Már ha nem titok, természetesen. A nô megvonta a vállát, hozzábújt, és kissé határozatlanul felelt: – Annyit tudok csak, hogy nincs konkrét beosztása és rangja. Egyszerûen csak elintéz olyan kényes ügyeket, melyek a legfelsôbb pártelitet érintik, és hát neki kell elsikálnia az esetleges problémákat. Sok mindenkit ismer. Ôt is ismeri mindenki a pártvezetésben. Szerintem nem tudnál tôle olyat kérni, amit ne lenne képes elintézni. Tényleg… Nagy dolog ám, hogy szimpatikusnak talált. Ha nem tetszel meg neki, tehetetlenek lettünk volna vele szemben, hiába is akartunk volna együtt maradni. – Ez az egész elég ijesztôen hangzik, de örülök, hogy nem haragítottam magamra. – Hát igen. Hozzájutott az aktádhoz, és megállapította, hogy nem vagy rossz ember, hanem ahogy ô mondja, a körülmények áldozataként rosszkor voltál rossz helyen, és emiatt kerültél bajba. Na, meg a finom lelked miatt… 79
Napok teltek el eseménytelenül. A kórház ügyeit Levente csak a papírokon át tanulmányozta, és csak olyan mélységig, ahogyan a munkaköre alapján feladata volt. Az adminisztráció terén sem tett sem többet, sem kevesebbet, mint amennyit elvártak. Minden pillanatban élete új szereplôje járt az agyában, a maga bájos, kívánatos és vidám egyéniségével. Korábbi igyekezete az igazság kiderítésére most fölösleges szélmalomharcnak tûnt, és annyira távolinak tetszett, hogy amikor hazaérve belépett a lakásába, hirtelen fel sem fogta, mi is történt és legfôképp, hogy miért… Aztán, ahogy a lakás feltúrt és romhalmazzá változtatott helyiségeit látta, egyre növekvô dühöt érzett. Valakik ott jártak a lakásában és átkutatták minden zugát, egyáltalán nem törôdve az árulkodó nyomokkal. Talán nem is kerestek semmit, csak ôt akarták megfélemlíteni. Levente pedig érezte, ahogy feltámad benne az eddig oly ügyesen háttérbe szorított makacsság, vagy nevezhetjük éppen állhatatosságának is. Vagy akár lelkiismeretnek, mely újra megszólalt, és igazságért kiáltott. A maga és a mások igazáért. Vett néhány mély lélegzetet, és amikor már lehiggadt, elkezdte rendbe tenni a bútorokat meg a szanaszét szórt ruhákat. Viszonylag gyorsan végzett, mert nem igazi rombolással került szembe. Semmi nem szakadt, repedt vagy törött el. Meg kellett állapítania, hogy ez egy nagy mûgonddal véghezvitt színjáték volt csupán. Ekkorra már világos volt, hogy jobban oda kell figyelnie arra, mit és hogyan csinál. És azt is eldöntötte, hogy tovább fog kutakodni, míg meg nem tudja a teljes igazságot. Ennek megvalósítása azonban nehezebb volt, mintsem azt elôre gondolta volna… Óvatos volt, alig mozdult el az íróasztala mellôl, de valahol megint csak hibázhatott, mert egy héttel késôbb újabb meglepetés fogadta ôt és Zsófit, ahogy hazaértek. Mihelyt becsukták maguk mögött az ajtót, hirtelen felkapcsolódott a villany, és erôs kezek ragadták meg ôket. A bordáiknak nyomódó pisztolycsövek miatt az ellenállásra még csak gondolni sem mertek. Az öltönyös, vaskos férfiak összesen hárman voltak. Szürke ruházatuk pedánsan állt rajtuk, gyûrôdésmentesen. 80
Betömött szájjal, a székre kötözve, egyáltalán nem tûnt rózsásnak a helyzetük. A legmagasabbik támadó Zsófihoz hajolt, de közben Levente szemébe nézett. Jobb kezével simogatni kezdte a nô mellét. Nem erôszakosan, inkább lágyan, finoman. – Ne keverd fel a pöcegödröt, doki. Könnyen megszédülhetsz a szagtól, és beleeshetsz. Sôt, még a barátnôdet is magaddal ránthatod. Ugye, nem akarsz ilyesmit? A szavakkal egyetemben a kéz átvándorolt a hasra, onnan pedig a harisnyás combok közé. Egy végtelennek tûnô pillanatig megállt, aztán egy hírtelen mozdulattal besiklott az ágyékhoz. – Nem láttam, hogy bólintottál volna, elvtárs… – húzta fel a szemöldökét a rövid, fekete hajú, általánosságban véve barátságos arcú férfi. A másik kettô hátulról figyelt, némán. Levente rémülten tette, amit elvártak tôle. Pulzusa kétszáz is lehetett talán, de próbált nyugalmat erôltetni magára, és háromszor is bólintott. Közben állta a Zsófi szoknyája alatt kotorászó férfi tekintetét, farkasszemet néztek egy darabig, majd a pasas felállt, biccentett a másik kettônek, és a hívatlan vendégek jól összeszokott módon, egyszerre indultak el kifelé a lakásból. Az egész nem tartott tovább három percnél, mégis egy életre szóló élménnyel tette ôket gazdagabbá. Némi erôsebb lábmunka és csuklómozdulat révén hamarosan ki is szabadultak. Pont addig tartott a kötél, ameddig kellett. Profi módon bántak el velük, nem vitás. – Ne mondj semmit! – kérte Zsófi sírós hangon, miközben remegô kezekkel szedte rendbe magát. Ezek után már nem sok szó hangzott el közöttük. Ott alvásról természetesen szó sem volt. Talán maradni kellett volna, és megbeszélni a történteket, megnyugodva bátorítani egymást, ám a lány csak minél elôbb el akarta hagyni a lakást. Búcsúzáskor ennyit mondott nagyon komoly hangon: – Remélem, ebbôl tanultál, és tudod, mit kell tenned. Vagyis inkább, hogy mit nem kell tenned… A férfi nem tudott a szemébe nézni. Bûntudata volt, amiért ilyen helyzetbe hozta szerelmét. Letörten csukta be Zsófi mögött az ajtót, majd visszafeküdt az ágyra, és sokáig bámulta a plafont. 81
Zsófi lesietett az utcára. Amint kilépett a szabad levegôre, hírtelen megragadták, és egy járdaszélen parkoló sötétkék kocsiba tuszkolták. A meglepetéstôl még sikítani sem tudott, pedig nem is fogták be a száját. Elég jól ismerhették az emberi természetet. – Nekünk még lenne némi megbeszélni valónk, hölgyem – mondta az egyenes háttal ülô férfi, aki nemrégen oly intim kapcsolatba került vele. Valamire most is készült, mert megfogta a nô remegô kezét. Ezután biccentett a sofôrnek, hogy indulhatnak. – Sok bajtól megóvhatja magát és a dokit, ha szán rám két percet. A két tenyér egyre szorosabban tapadt egymáshoz, ahogy a szorítás másodpercrôl másodpercre erôsödött. Az elején még nem volt kellemetlen, ám hamarosan elfehéredtek a vékony, törékeny ujjak, a nô felnyögött, és a szemébôl kibukott két könnycsepp. A férfi, mintha mi sem történt volna, tovább beszélt arról, hogy mennyire jót tenne az egészségi állapotuknak, ha kordában tartaná Leventét. Aztán egy piros lámpánál megálltak, a férfi áthajolt fölötte, és kinyitotta neki az ajtót. – Mehet! Zsófi kiszállt, és nyomban elfordult az elrobogó kocsitól. Remegô térddel nézett szét egy telefonfülkét keresve. Apját hívta, akinek csak annyit mondott, hogy megtámadták és ki akarták rabolni. Amikor eljött érte, és ô beszállt mellé, a férfi egy szót sem szólt, amit Zsófi nagyon furcsának talált. Rövid, néma utazás után a villa garázsában aztán kiderült a hallgatás oka. Tinner hihetetlen dolgot közölt vele: – Sajnálom, hogy bele kellett keveredned az ügybe. Nem így akartam, de magasabb érdekek domináltak, és meg volt kötve a kezem. – Micsoda?! – hökkent meg Zsófi. – Te tudtál errôl?! Megrökönyödve fordult vissza az apja felé. Próbálta megôrizni a nyugalmát legalább annyira, hogy ne essen neki és kezdje el ököllel verni a mellkasát. Ez sem ment könnyen. – Már mondtam, hogy sajnálom – hangzott el újra az idegesítô bocsánatkérés, amely csak olaj volt a tûzre. – Azt hiszed, ezzel el is van rendezve a dolog?! Tudod te, hogy mit csináltak velem?! 82
– Te vagy a végsô fékezôerô, amely megállíthatja Leventét. Hatással vagy rá, amit vétek lenne nem kihasználni… Szerintük. – Ez… ez… hihetetlen. Nem is tudom, mit mondjak. A saját lányod testi épségét teszed kockára valami homályos ügy miatt… A disznóságaik miatt? Ez egyszerûen döbbenetes! Ezt egyszerûen nem hiszem el. A saját apám… – Nem voltál igazi veszélyben. – Nem? Ezt te honnan tudod? Amikor az a tetû a szoknyám alatt nézett körül, nekem nem úgy tûnt, hogy nem voltam veszélyben. – Hogy? Mit mondasz? – lepôdött meg az apja. Egy pillanatra felcserélôdtek a szerepek, és most ô nézett nagy szemekkel. – Jól hallottad. – De ugye nem… – Nem. Nem erôszakoltak meg. – Csak ismételni tudom, hogy sajnálom, és megígérem, soha többé nem engedem, hogy bárki az osztályról rád tegye a kezét. – Ezt örömmel hallom, apa, de nem úszod meg ennyivel. Életemben nem csalódtam még ekkorát. A saját apám… Megérdemelnéd, hogy soha többé ne álljak szóba veled. Egyelôre maradjunk annyiban, hogy elfelejtjük ezt a mai napot, egyszer és mindenkorra. Megértettél? – Legyen, ahogy akarod, szívem. – Szívem…? Na ezt ne! Most inkább ne… Inkább azt mondd el, hogy mit talált Levente, ami ennyire kiakaszt titeket? – Errôl nem beszélhetek. Sajnálom. – Már megint ez a sajnálom… Tudsz egyáltalán mást is mondani? – Bármi is történjék, ígérem, hogy nem fog bántódásotok esni. Innentôl a kezembe veszem az ügyet. Zsófi apja a hivatalába sietett, és zárt ajtó mögött kezdett el intézkedni. Telefonon tisztázott néhány fontos részletet, és, visszakérve néhány korábbi szívességet, biztosította magát afelôl, hogy az akciót az orvos ellen nem folytatják. Majd, amikor eléggé lecsillapodott, hiszen igencsak felzaklatta, hogy egy szem kislányát bántották, felhívta Faludi ôrnagyot. Ô volt az irányító, neki adták ezt az ügyet. Pontosabban 83
szólva nekik kettôjüknek, csak éppen a tiszt önállósította magát. Nem tudta, mire vállalkozik, amikor Zsófit is engedte belekeverni az ügybe. Tinner figyelmeztette ugyan, hogy ne tegye, de nem hallgatott rá. Mindenféle szolgálati papírokat lobogtatva kelt ki magából, hogy ne kösse meg a kezét, mert fontos államérdek, hogy ez az ügy ne szivárogjon ki, de bízzon csak rá mindent nyugodtan, a lányának nem esik bántódása. Aztán ígérete ellenére olyan események következtek be, melyeket valószínûleg ô sem akart. Vagy éppen ellenkezôleg? Így is tervezte, mintegy célzásként arra, hogy hamarosan úgyis elfoglalja eddigi felettese helyét, és ô lesz az új Intézô? Na, persze, azt nem tudhatta, hogy a fônök tulajdonképpen már kiválasztotta az utódját. Nagyot fog majd nézni, ha mégsem ô ülhet bele a székébe. – Tinner vagyok – kezdte hidegen, de nyugodtan a beszélgetést. Hálát adott a jóistennek, hogy kollégája most nincs itt vele szemtôl szemben, mert minden bizonnyal megszorongatná a torkát. – Tudtam, hogy hívni fog – jött a túloldalról, köszönés vagy bemutatkozás helyett. Azonban erre nem is nagyon volt már szükség kettejük között, tisztában voltak azzal, hogy hányadán állnak egymással, és a felesleges udvariassági köröknek örökre befellegzett. – Akkor azt is tudja, miért. – Miért is? Kicsit részletesebben, ha kérhetem. – Szóval ezt játsszuk, elvtárs? – Szándékosan nem a rangján szólította, ezzel is jelezve megvetését. – Nem játszunk semmit, hanem egy kényes ügyben fogunk eszmecserét folytatni. – Tehát mégis csak tudja, miért keresem… – Na, ide figyeljen, Tinner! – váltott erélyes hangnemre hírtelen az ôrnagy. – Azt akarja a tudomásomra hozni, hogy elégedetlen a lányát ért atrocitás miatt. De még mielôtt mélyebben belemenne a kis családja engem roppantul nem érdeklô kálváriájába, közölnöm kell, hogy a belügy szabad kezet adott nekem… Maga ki lett zárva az ügybôl, és örüljön, hogy ennyivel megúszta a kicsike… Legalábbis elsôre. A fölényes és szemtelen szavak felkorbácsolták a dühét, Tinner egyre vörösödô fejjel kérdezett vissza: 84
– Mirôl beszél? Mi az, hogy kizártak, és mi az, hogy elsôre?! – Ezek szerint még nem kapta meg az új utasításokat. Minô véletlen, hogy nekem már kézbesítették… Vajon a magáé hol is keveredhetett el? Na de mindegy! Viszont ne aggódjon, mert a takarítás megmaradt magának. A fôszereplôk viszont rám tartoznak. Ekkorra már tisztán látott és értett mindent. Innentôl kezdve kétfrontos háborút kénytelen vívni, aminek hangot is adott. – Ez nyílt támadás a felettese ellen! Magának annyi esze sincs, hogy leplezze valamelyest a piszkos kis céljait, és ne ilyen durván taposson bele az életembe… Meg persze a munkámba. – A régi idôknek vége, ez most egy új stratégia. Erôsen és jól láthatóan ütünk, hogy az ellenség tisztában legyen az erônkkel. – Igazán? És én mióta lettem ellenség? – Csak képletesen értettem, de amennyiben tovább kísérletezik a lánya érdekében, amit mint magánember természetesen megértek, akkor kénytelen leszek bizonyos szankciókat foganatosítani. Ez, bizony, nyílt fenyegetésnek hangzott, melyet az Intézô nem hagyhatott szó nélkül. – Ha egyetlen haja szála is meggörbül Zsófinak, elintézem magát! Ne ringassa magát hiú ábrándokba, még nem vette át a helyemet. Talán nem is fogja soha… – Majd meglátjuk. Addig is, ha nincs más, akkor… – próbálta befejezni a beszélgetést Faludi. – Csak azt árulja el: vannak még tervei vele? Az apai féltés akaratlanul kibuggyanó szavai mintha kiváltottak volna valamennyi érzelmet, mert némi hallgatás után a tiszt így felelt: – Mivel pillanatnyilag ô az egyetlen, akivel hatni lehet a doktorra, nem marad más választásom, mint továbbra is bent tartani az ügyben. Sajnos, nem garantálhatom, hogy zökkenômentesen fog minden történni… Tudja, elôfordulhatnak balesetek… – Jól gondolja meg, mit mond és mit tesz. Felelôtlenül ne ijesztgessen senkit, de fôleg engem ne! – figyelmeztette Tinner. 85
– Nem kérek a tanácsaiból. Ezzel Faludi ôrnagy letette a kagylót, ám Tinner még legalább egy percig markolta a hideg fekete mûanyagot. Gondolkodott. Nem érte váratlanul a hátbatámadás, de nem pont most kellett volna megtörténnie. A feljebbvalója családját belevonni egy ügybe nem tanácsos. Ezzel tisztában kellett lennie az ôrnagynak is, ennek ellenére megtette. Vagy talán éppen ez volt a terve, ezzel akart csapást mérni rá, siettetni a vezetôváltást? Akárhogy is van, lépnie kell, állapította meg magában. Természetesen nem kellett sokat töprengenie azon, hogy merre induljon el, ha meg akar találni egy városban pár belügyest. Annak az ügynöknek, aki a lánya combjai közé nyúlkált, meg a másik kettônek, hamarosan nagy meglepetésben lesz része. Csak tudjon idejében intézkedni… Az idô volt a legnagyobb ellensége most. Megírt egy rövid, mindössze két szóból álló levelet, borítékba tette, aztán másnap reggel futárral küldte el a vidéki kisváros postájára. A címzett majd ott felveszi, és cselekszik… * A Kalapács félig már nyugdíjba vonult, ám ha egy régi munkatárs megkereste, akkor hébe-hóba segített elsimítani egy-egy kényes ügyet. Még csak ötven volt, de az elmúlt években megfelelô anyagi hátteret teremtett magának a semmittevéshez. A mindennapok unalmasságát rendszeres testedzéssel és a szokásos reggeli sétájával próbálta színesíteni, melynek során a helyi postát is útba szokta ejteni. Azonban bemenni csak hetente egyszer szokott. Ilyenkor a 143as fiókot nyitotta ki, és többnyire üresen találta. Ma azonban nem ez történt… A levélben csak ennyi állt: Hívj fel! Tudta, ki küldte, és biztos volt benne, nem ok nélkül. Azt a bizonyos egyetlen szívességet nem a semmiért váltja be Tinner. Hazafelé menet megállt egy telefonfülkénél. – Kerestél – mondta azon az összetéveszthetetlen, mélyen reszelôs hangján, ami egy réges-régi savnyelés után alakult ki, amikor is az Intézô megmentette az életét. Most viszont 86
úgy fest, lehetôséget kapott a törlesztésre, és ezzel megszakad a kapcsolat, végleg. Jó ideje már csak azokkal állt szóba, akiknek valamilyen módon tartozott. Aztán, ha lerótta adósságát, végleg el fog tûnni az ô szemük elôl is. – Személyes gondjaim adódtak – közölték vele Timmer. – Hallgatlak. – A lányom bajba került, és csak egy külsôs tud segíteni. A Kalapács megköszörülte a torkát, s közben eldöntötte, hogy nem fog kertelni. – A belügyesek? – Igen. – Folytasd! – Egy túlságosan is ügybuzgó illetô embereit kellene leállítani. Csak leállítani, nem kiiktatni. Ez fontos! – Mennyi az annyi? – Hárman vannak egy fedett lakásban. A címet holnap megkapod, ha megérkeztél, és… ha segítesz. – Persze, jövök neked ezzel… Holnap négykor hívlak. Az Intézô megnyugodott. A Kalapács roppant precíz ember volt, ha valamit elvállalt, azt maradéktalanul teljesítette. És bármi áron… A régi csapat tagjai közül, akik egykor a Nyugat ellen kémkedtek, mára csak ôk ketten éltek. Dalos, Hallgatag, Szivaros és Kopasz már valahol a föld alatt táplálták a kukacokat. Kevés a nyugdíjas hírszerzô… Abbahagyta múltidézést, mert sokkal fontosabb dolgot kellett elintéznie. Meg kellett tudnia a pontos címet, ahol a belügyesek kiépítették a megfigyelési bázist. Szerencsére jól ismerte az ilyenkor szokásos protokollt, és tudta, kivel kell beszélnie. A tanácselnököt személyesen kereste fel, ezzel is nyomatékosítva a dolog komolyságát. A városban lévô három, szakszóval élve fedett lakásból jelenleg csak egy volt használatban, és egy pillanat alatt kiderült, melyik az. A megbeszélt idôben aztán átadta az információt a Kalapácsnak. – Két napon belül jelentkezem – nyugtázta a férfi, majd rögtön ezután kocsiba ült, és a már korábban összekészített bôröndjével együtt elindult a város felé. Pár óra múlva túl is volt egy szobabérlésen, és egy távcsôvel felszerelkezve gubbasztott egy szemközti ház padlásán. Vele szemben, a harmadik emeleten nem sokat törôdtek a biztonsággal, vagy ha 87
jobban tetszik, az álcázással. Nem húzták be a függönyöket, és gyakran kinyitották az ablakot, amikor rágyújtottak. Pancserek, nyugtázta elégedetten a Kalapács. Nem a közvetlen szomszédban volt a feladatukat képezô Levente lakása, ezért lazítottak a szigorú elôírásokon. Vesztükre… Az elsô nap megfigyeléssel telt, a második reggelére pedig már készen is állt a terv. Menni és rombolni. A rövid határidô túl sok teketóriázást nem tett lehetôvé, bármennyire is szükséges lett volna egy alaposabb felkészülés. Azonban tekintettel az ellenfél csekély létszámára – mindössze három fô – a Kalapács nem találta túl nagynak a kihívást. Természetesen nem becsülte le a veszélyt, hiszen mégis csak kiképzett tisztekkel van dolga, ám a tapasztalat és a meglepetés elônye az ô oldalán volt. Reggel hétkor, mint elôzô nap is, az egyik belügyes lement bevásárolni aznapra. A Kalapács már várta a lépcsôház ajtajánál, a biciklitároló sarkába húzódva. Hagyta elmenni maga elôtt, majd a gerincébe talpalt és jobbjával ütésre lendítette a kalapácsot, kedvenc fegyverét. A nyakszirtre mért erôs, jól pozícionált, megfelelô erôvel érkezô csapás csigolyát nem tört ugyan, de mintha villám sújtott volna a férfiba, úgy omlott össze egyetlen pillanat alatt. A jótékony ájulás pedig fájdalomcsillapításnak is megfelelt a következô fél percben, amikor is a bal láb sípcsontját vették kezelésbe. A csont reccsenve törött, de csupán egy apró nyögés hallatszott válaszul. A Kalapács ezután félrehúzta az eszméletlen ügynököt, hátra a pincéhez, és felfelé indult az emeletre. Egy megvan, nyugtázta magában. * Tinnert telefonon hívták. Várta, hogy ez bekövetkezzen, és nem is izgult. Eddigi munkája, valamint a külszolgálatban eltöltött rázós évek után nem volt félnivalója. Az élete, a szabadsága nem volt veszélyben, legfeljebb a lánya és a munkája. De ha szerencséje lesz, akkor még az sem. Persze, mindenképpen fejmosást fog kapni, nem vitás, hiszen a nyomok hozzá vezetnek majd. – Üdvözlöm, Tinner elvtárs. Bardóczi Erik vagyok. 88
Így kezdôdött a kérdôre vonás. Az illetô Kádár Jánosnak, a Központi Bizottság fôtitkárának jobbkeze, tehát nagyon magas rangú személyiség volt. Még az Intézô is megilletôdött kissé, hogy személyesen ez az ember keresi. Ezek után nem is volt más dolga, csak hallgatni és bólogatni, vagyis igenekkel válaszolni. Egy bizonyos megfigyelési ügy tisztjeit furcsa támadás érte, és ennek kinyomozását erôlteti egy bizonyos Faludi ôrnagy, tájékoztatták. Na persze, ki más, húzta el a száját ekkor Tinner, de továbbra is erôsen összpontosított Bardóczira. – Én a saját idômmel is, az embereim idejével is pontosan el tudok számolni, ha kell. – Ezt nem is kétlem, Tinner elvtárs. De azt azért tudnia kell, hogy ha már felmerült a neve, és foglalkoznom kellett ezzel az üggyel, alaposan tanulmányoztam az aktáját. Úgy ítélem meg, már éppen eleget tett a hazájáért, és ideje lenne megkezdeni a jól megérdemelt pihenést. – Úgy érti, ki vagyok rúgva? – kérdezte teljesen higgadtan az Intézô, miközben lelki szemei elôtt felrémlett egy kép, ahogy a kertben játszik az unokájával. Szép álom, de ezért tennie is kell, azaz kellett… Bár lehet, hogy még nincs vége. – Ne fogalmazzunk ennyire drasztikusan. Benyújtja a nyugdíjazási kérelmét, és mi azonnal elfogadjuk, nem akadályozzuk meg önkéntes szándéka megvalósításában. Természetesen az utódját még ki kell választania, és be kell tanítania, amire kap… Mondjuk, fél évet. Ennyi az én megítélésem szerint bôven elegendô lesz. Egyetért velem? – Igen. Én választok vagy neveket kapok? – A szakmai múltjából ítélem meg, nem ennek a csúnya baklövésnek az alapján, amelyet esetleg elkövethetett… Maga tudja, milyen tulajdonságok és jellembeli vonások alapján célszerû beszervezni valakit egy ennyire bizalmi állásba. Ez a döntés csakis a maga felelôssége. – Értem. – Köztünk legyen mondva, ha az én családomat érné egy ilyen… hogy is mondjam, atrocitás, én sokkal messzebb mennék el. Nem vagyok különösebben nagy véleménnyel Faludiról, de a hivatalos panaszt kötelességem kivizsgálni, ugye megérti? Ennélfogva, bármennyire is tisztában vagyok az ôrnagy ambícióival az ön helyét illetôen, nem szándékozom 89
esélyt adni neki. De, gondolom, ezt nem kell még alaposabban kifejtenem – bizalmaskodott Bardóczi. – Akkor tehát van még fél évem. – Használja ki jól, és fontos, hogy az új ember ne okozzon csalódást. Mi továbbra is bízunk magában, bár szembeszállni a felsô döntéshozókkal nem feltétlenül racionális cselekedet. – Már amennyiben megtettem volna. – Persze, persze… – kuncogott a kagylóba vidáman a fôelvtárs. Egy pillanat múlva viszont ismét kemény, ellentmondást nem tûrô hangon folytatta: – Akkor a részemrôl ennyi volt, Tinner elvtárs.
90
