Romantikus Regények. Elizabeth Hoyt BŐNÖS CSÁBÍTÁS. General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Romantikus Regények Elizabeth Hoyt

BŐNÖS CSÁBÍTÁS

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mő eredeti címe To Seduce a Sinner Copyright © 2008 by Nancy M. Finney This edition published by arrangement with Grand Central Publishing, New York, New York, USA. All rights reserved. Hungarian translation © Nagy Nikoletta © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvő kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította NAGY NIKOLETTA Szerkesztette ÁRKOS ESZTER A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN Készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 302 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected]

Felelıs kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezetı KISS-PÁLVÖLGYl LÍDIA Mővészeti vezetı LANTOS KÁLMÁN Felelıs szerkesztı BARDI ERZSÉBET Készült 20,5 nyomdai ív terjedelemben, Kiadói munkaszám 3245-11

Apámnak, Robert G. McKinnellnek, aki mindig támogatott az írói munkában. (De ezt a könyvet akkor sem olvashatod el, Papa!)

Köszönetnyilvánítás

Köszönet illeti csodálatos szerkesztımet, Amy Pierpontot és szorgos asszisztensét, Kristin Switzert; fantasztikus ügynökömet, Susannah Taylort; a Grand Central Kiadó energikus marketingcsapatát, kiváltképpen Tanisha Christie-t és Melissa Bullockot; a Grand Central Kiadó mővészeti osztályát, különösen Diane Lugert; és a készíratszerkeztımet, Carrie Andrewst, aki ismét megmentett engem a nyilvános megszégyenüléstıl. Köszönöm mindannyiótoknak!

Prológus

Egyszer réges-régen, egy távoli, ismeretlen országban egy katona háborúból tartott hazafelé. A háború, amelyben harcolt, nemzedékek óta tartott. Olyan régóta, hogy azok, akik részt vettek benne, már el is felejtették, miért küzdenek. Egy napon a katona rápillantott az ellenség soraiban harcoló férfiakra, és rádöbbent, hogy nem tudják, miért akarják megölni ıket. A tisztek valamivel késıbb jutottak ugyanerre a következtetésre, de végül ık is belátták. A katonák mindkét oldalon letették a fegyvert. Kikiáltották a békét. Hısünk tehát éppen hazafelé tartott, magányosan. Ám mivel a háború oly sok évig tartott, már nem volt hová hazamennie. Valójában sehová sem tartott. De a batyujában volt némi élelem, a nap sütött, az út, amelyen elindult, könnyő volt és egyenes. Elégedett volt a sorsával. Laughing Jacknek hívták...*

* Laughing Jack meséje a regény történetével párhuzamosan folytatódik. (Laughing Jack, vagyis Dacelo novaeguineae, magyarul annyit tesz mint kacagójancsi, más néven kacagó kokabura, a jégmadárfélék családjához tartozó faj. Nevét jellegzetes, az emberi nevetésre hasonlító hangjáról kapta.)

Első fejezet Jack folytatta útját. Vidáman fütyörészett, fittyet hányt a világra...

London, Anglia 1765. május

Kevés szerencsétlenebb dolog eshet meg egy férfival, mint hogy menyasszonya az esküvı napján hagyja faképnél – gondolta magában Jasper Renshaw, Vale vikomtja. Ám ha az ember fiát úgy hagyják faképnél, hogy közben még az elızı esti kemény italozás utóhatásait nyögi... Nos, azzal bizonyára megdönti a balszerencse világrekordját. - A-aa-aaa-nnyira sajnálom! - sivította Mary Templeton, a szóban forgó jövendıbeli, fülsértı fejhangon. - Nem akartam elárulni önt! - Értem – felelte Jasper. - Ez bizonyára így van. Bármit megadott volna, hogy sajgó fejét a kezébe temethesse, de érezte, ez nem volna méltó a helyzet komolyságához, miután Miss Templeton szemmel láthatóan élete jelentıs drámai pillanatait élte át éppen. De legalább ülhetett. A sekrestyében egyetlen egyenes támlájú szék volt, azt foglalta el meglehetısen udvariatlan módon, amint beléptek a helyiségbe. Miss Templeton az láthatóan nem zavarta. - Ó, uram! - kiáltott fel, feltehetıen a vikomtnak címezve, bár tartózkodási helyüket figyelembe véve akár egy nálánál jóval felsıbbrendő lényhez is szólhatott. - Egyszerően nem bírtam magammal, tényleg nem! Az asszony ingatag. Túl egyszerő, túlságosan melegszívő, hogy ellen tudjon állni a szenvedély viharának! A szenvedély viharának?! - Kétségkívül – mormolta Jasper. Arra gondolt, bár lett volna ideje meginni egy pohár bort aznap reggel – esetleg kettıt. Talán kicsit kijózanította volna, és segített volna megérteni, mit is akar mondani a menyasszonya – azon a félreérthetetlen tényen kívül, hogy már nem kíván Vale negyedik vikomtjának felesége lenni. De ı, nyomorult fajankó, abban a hiszemben kászálódott ki reggel az ágyból, hogy egy unalmas esküvı, és egy véget nem érı esküvıi reggeli vár rá. Ehelyett leendı apósa és anyósa várta a templom kapujánál. Elıbbi komornak, utóbbi gyanúsan idegesnek tőnt. Amikor meglátta csinos menyasszonya könnyáztatta arcát, borús és gondterhelt lelke legmélyén megsejtette, hogy aznap nem fog esküvıi tortát enni. Elfojtott egy sóhajt, és szemügyre vette hajdanvolt menyasszonyát. Mary Templeton igen csinos volt. A haja sötéten fénylett, a szeme ragyogó kék, a bıre üde, a keble dús. Míg a nı fel-alá járkált elıtte, ı bosszúsan állapította meg magában, hogy e dús keblekre milyen régóta fente már a fogát. - Ó, Julius! - fakadt ki most a kisasszony, és széttárta vonzó, gömbölyded karjait. Nagy kár, hogy a sekrestye ilyen szőkös. Ehhez a drámához nagyobb színtérre lett volna szükség. - Csak nem szeretnélek annyira! Jasper pislogott, és elırehajolt. Nyilvánvalóan lemaradhatott valamirıl, mert ez a Julius nem rémlett neki. - Ööö, Julius...? A nı megfordult, és kerekre nyitotta búzavirágkék szemét. Szó se róla, csodaszép szeme volt. - Julius Fernwood. Egy városi káplán, a Papa vidéki birtoka közelében. Egy káplán miatt hagyják el?! - Jaj, ha látná a szelíd barna szemét, a szalmaszıke haját és az ünnepélyes megjelenését...!

Biztosan maga is úgy érezne, ahogyan én. Jasper felvonta az egyik szemöldökét. Ez igen valószínőtlennek tőnt. - Szeretem ıt, uram! Tiszta szívembıl szeretem. Mary váratlanul térdre rogyott elıtte, bájos, könnyáztatta arcát felé fordította, puha, fehér kezeit összekulcsolta telt keblei elıtt. - Könyörgöm! Könyörögve kérem, szabadítson meg ettıl a kegyetlen béklyótól! Adja vissza a szárnyaimat, hogy igaz szerelmemhez repülhessek. E szerelmet akkor is a szívemben ırizném, ha arra kényszerítenének, hogy feleségül menjek magához. Ha a maga karjaiba taszítanának, ha kénytelen lennék eltőrni a maga állatias vágyait, ha muszáj lenne... - Igen, igen – vágott közbe Jasper sietve, mielıtt a nı tovább színezhette volna a képet rıla mint valami nıket megbecstelenítı, nyáladzó szörnyetegrıl. - Belátom, nem vehetem fel a versenyt a szalmaszıke hajjal és egy káplán javadalmával. Visszavonulok a házasság területérıl. Ön szabad, siessen igaz szerelméhez. Gratulálok, meg minden. - Köszönöm, uram! Megragadta a kezét, és nedves csókokkal borította. - Örökké hálás leszek. Örökre az adósa vagyok. Ha bármikor... - Igen, tudom. Ha bármikor szükségem lenne egy szalmaszıke káplánra vagy egy káplánnéra és a többi, és a többi. Észben tartom. Jasper hirtelen ötlettıl vezérelve benyúlt a zsebébe, és elıhúzott egy marék félkoronást. Ezeket kellett volna odadobnia a népnek az esküvı után. - Tessék. A menyegzıre. Sok boldogságot kívánok, Mr. Ööö... Fernwooddal. A nı markába szórta az érméket. - Ó! - Mary Templeton szeme még nagyobbra nyílt. - Jaj... nagyon köszönöm! Miután még egyszer utoljára kezet csókolt Jaspernek, a nı kiszökellt az ajtón. Talán rájött, hogy a sokfontnyi aprópénz meggondolatlan ajándék volt, és ha tovább idızik a szobában, a vikomt még meggondolja magát. Jasper felsóhajtott, elıvett egy nagy vászonzsebkendıt, és megtörölte a kezét. A sekrestye kicsi volt, és a fal ugyanabból az ısrégi szürke kıbıl épült, mint a templom falai, amelyek között nısülni készült. Az egyik falat sötét színő fapolcok borították, rajtuk egyházi kacatok: régi gyertyák, papírok, bibliák és óntányérok. Magasan fent egy mozaikablak engedte be a fényt. Jasper látta a ragyogó kék eget és az egyetlen, békésen úszó, kövér fehér felhıt. Egy magányos kis szoba, amit csakhamar ismét magára hagynak. Visszatette a zsebkendıt felöltıje zsebébe, és futólag megállapította, hogy az egyik gomb meglazult. El ne felejtsen szólni Pynchnek. Könyökét a széke melletti asztalra támasztotta, fejét a tenyerébe fektette, és behunyta a szemét. Pynch, az inasa csodás gyógyitalt tud készíteni, ami enyhíti a kicsapongások okozta fejfájást. Nemsokára hazamehet és rendelhet magának a fızetbıl, sıt talán vissza is bújhat az ágyába. Az istenfáját, micsoda fejfájás, és ı még nem indulhat el! Kintrıl zaj hallatszott és visszaverıdött a régi kıtemplom boltíves mennyezetérıl. A hangokból ítélve Miss Templeton némi szülıi ellenkezéssel találkozott, amikor elıadta romantikus terveit. Jasper szája sarkában mosoly bujkált. Lehet, hogy a menyasszony apját nem annyira veszi le a lábáról a szalmaszıke haj. İ mindenesetre szívesebben nézne szembe most vérszomjas franciákkal, mint az odakint várakozó családdal és vendégsereggel. Sóhajtott, és kinyújtóztatta hosszú lábait. Így válik semmivé hat hónap kemény munkája. Hat hónapja udvarolt Miss Templetonnak. Egy hónapig tartott találni egy megfelelı lányt – aki jó családból származik, nem túl fiatal, nem túl öreg, és elég csinos ahhoz, hogy ágyba lehessen vele bújni. Három hónap körültekintı udvarlás, flörtölés a bálokon és a szalonokban, sétakocsikáztatás, édesség, virág és csecsebecsék ajándékba. Ezután a lánykérés, a kedvezı válasz, majd az ártatlan csók a szőzi orcára. Nem volt más hátra, csak a házasság kihirdetése és a felkészülés a lakodalomra. Vajon mi romlott el? Korábban úgy tőnt, minden tervük egybevág. Az arát nem gyötörték kételyek. Sıt, az arany és gyöngy fülbevalók láttán mondhatni magánkívül volt az örömtıl. Honnan hát e hirtelen késztetés, hogy hozzámenjen egy szalmaszıke káplánhoz? Jasper bátyjának, Richardnak sosem kellett volna hőtlen arákkal szembenéznie, ha megéri azt a kort, hogy feleséget kelljen magának keresnie. Talán vele van a baj – rágódott Jasper. Van valami

bennem, amitıl a szebbik nem irtózik – legalábbis, ha házasságról van szó. Nem tudta nem észrevenni, hogy alig egy éven belül másodjára adták ki az útját. Igaz, az elsı Emeline volt, akihez – valljuk meg ıszintén – inkább testvéri, semmint szerelmes érzések főzték. Ám egy úriember nagyon is... A sekrestye ajtajának nyikordulása szakította meg Jasper gondolatmenetét. Kinyitotta a szemét. Egy magas, karcsú nı állt bizonytalanul az ajtóban. Emeline barátnıje volt, akinek Jasper képtelen volt megjegyezni a nevét. - Elnézést, felébresztettem? - kérdezte a nı. - Nem, csak pihentem. A nı bólintott, vetett egy gyors pillantást hátrafelé, és becsukta maga mögött az ajtót. Ezzel meglehetısen kompromittáló helyzetbe hozta magát. Jasper felvonta a szemöldökét. Sosem tartotta drámai vérmérsékletőnek ezt a barátnıt, de hát az ı ítélıképessége a nık terén vitán felül megbízhatatlan volt. A nı kihúzott derékkal, egyenes vállal állt, az állát kissé megemelve. Egyszerő jelenség, nehezen felidézhetı vonásokkal – valószínőleg ezért nem emlékezett a nevére. A haja meghatározhatatlan színő, valahol a szıke és a barna között, amit szorosan összefogott a tarkóján. A szeme barnás, a ruhája szürkésbarna. Egyszerő, egyenes szabású mellényt viselt, ami apró melleket sejtetett. Jasper felfigyelt rá, hogy a nınek különlegesen szép bıre van. Az a fajta áttetszı kékesfehér, amit gyakran márványhoz hasonlítanak. Ha jobban szemügyre venné, bizonyára megfigyelhetné az ereket is, amelyek a sápadt, finom bır alatt futnak. Ehelyett azonban a nı arcára emelte a tekintetét. İ csak állt mozdulatlanul, amíg Jasper végigmérte, és halvány pír jelent meg az arcán kétoldalt. Látva, hogy milyen zavarban van, Jasper is kényelmetlenül érezte magát. Emiatt szavai élesen csengtek a némaságban. - Miben lehetek szolgálatára, asszonyom? A hölgy a kérdésre kérdéssel válaszolt. - Igaz a hír, miszerint Mary nem megy magához nıül? Jasper felsóhajtott. - Úgy tőnik, egy káplánra vetette ki a hálóját, és egy egyszerő vikomttal már nem éri be. A nı nem mosolyodott el. - Maga tehát nem szereti ıt... Jasper széttárta a karját. - Ez sajnos így van, bár nem szép tılem, hogy beismerem. - Ez esetben lenne egy ajánlatom az ön számára. - Csakugyan? A nı összekulcsolta maga elıtt a kezét, és megkísérelte a lehetetlent. Még jobban kihúzta magát. - Vegyen inkább engem feleségül!

Melisande Fleming rákényszerítette magát, hogy egyenesen Lord Vale szemébe nézzen, a lányos zavar legcsekélyebb jele nélkül. Végül is nem volt már kislány. Huszonnyolcadik életévében járó nı volt, túl a narancsvirágok és a tavaszi esküvık korán. Sıt jóval túl volt már a boldogság reményén is. De úgy tőnik, a remény szívós dolog, sıt, a remény hal meg utoljára. Iménti javaslata nevetségesen hangzott. Lord Vale gazdag ember. Nemesember. Ereje teljében lévı férfi. Olyasvalaki, aki kedvére válogathat nálánál fiatalabb és szebb lányok közül. Még akkor is, ha éppen most hagyták el egy nincstelen káplánért. Melisande tehát könnyen nevetség, megvetés vagy ami a legrosszabb, szánalom tárgyává tehette magát. Lord Vale mindezek helyett azonban egyszerően csak figyelte. Talán nem hallotta, mit mondott. Szeme kissé véreres volt, és abból, ahogy a fejét támasztotta, amikor a nı belépett a szobába, Melisande arra következtetett, hogy elızı éjjel talán túlzásba vitte közelgı menyegzıje

megünneplését. A vikomt elterpeszkedett a székén, és hosszú, izmos lábát messzire maga elé nyújtotta. Döbbenetesen élénk, zöldeskék szemét továbbra is a nın tartotta. Igaz, most véreres és vörös volt, mégis a szeme volt az egyetlen szépnek nevezhetı vonása. Hosszú arcát a szeme és a szája körül mély ráncok barázdálták. Az orra is hosszú volt, és ráadásul nagy. A szemhéja lekonyult, mintha örökösen álmos volna. A haja pedig... a haja voltaképpen szépnek mondható, sőrő, göndör és fénylı vörösesbarna. Bármely más férfit fiússá, már-már nıiessé tett volna. Kis híján Melisande nem jött el aznap az esküvıre. Mary távoli unokatestvéreként összesen egyszer vagy kétszer találkoztak életükben. De Gertrude, Melisande sógornıje reggel rosszul érezte magát, és ragaszkodott hozzá, hogy Melisande eljöjjön az esküvıre, és képviselje a családot. Így hát ott volt, és éppen most tette meg élete legvakmerıbb lépését. Milyen különös a sors! Lord Vale megmoccant. Nagy, csontos kezével megdörzsölte az arcát, és hosszú, szétnyitott ujjai között nézett Melisande-ra. - Bocsásson meg, amiért ilyen faragatlan vagyok, de ha agyoncsapnak sem jut eszembe a becses neve. Hát persze. Mindig is az a fajta volt, aki észrevétlenül elvegyült a tömegben. Sosem állt a középpontban, sosem hívta fel magára senki figyelmét. A férfi pedig pont az ellentétének tőnt. Melisande vett egy mély lélegzetet, és összeszorította az idegességtıl remegı ujjait. Ez az egyetlen esélye, nem szabad elrontania. - A nevem Melisande Fleming. Atyám Ernest Fleming, a northumberlandi Flemingek házából. Régi és köztiszteletben álló családból származott, nem kellett odáig süllyednie, hogy további részletekbe bocsátkozzon. Ha a vikomt még nem hallott róluk, amúgy sem most lenne jó bizonygatnia tisztes származását. - Atyám meghalt, de van két fivérem, Ernest és Harold. Anyám porosz emigráns volt, ı sem él már. Talán emlékszik még, hogy Lady Emeline barátnıje vagyok, aki... - Igen, igen. - A férfi elemelte a kezét az arcától, hogy elejét vegye a nı magyarázkodásának. Tudom, hogy kicsoda ön, csak... - A nevemet nem tudta. Jasper bólintott. - Így van. Faragatlan fráter vagyok, amint mondtam. A nı nyelt egyet. - Megtudhatnám a... válaszát? Jasper a fejét csóválta, majd tétován felpillantott. - Az az igazság... hogy tegnap túl sokat ittam, és még Miss Templeton árulásából sem volt idım felocsúdni, úgyhogy nem vagyok szellemi képességeim teljes birtokában. Egyszerően nem értem, miért akarna hozzámjönni. - Uram, ön vikomt. Az álszerénység nem illik egy vikomthoz. Jasper széles szája halvány mosolyra húzódott. - Jól felvágták a nyelvét, ahhoz képest, hogy egy úriember kezére pályázik! Melisande érezte, ahogy az arcába szökik a forróság, és ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy feltépje az ajtót és futva elmeneküljön. - Annyi vikomt van a világon, miért pont az én feleségem akar lenni? - kérdezte halkan a férfi. - Maga köztiszteletben álló ember. Emeline-tól tudom. - A nı gondosan megválogatta a szavait. Abból ítélve, hogy milyen rövid volt a jegyessége Maryvel, nyilván sürgısen házasodni kíván. Igaz? - Meglehet – emelte fel fejét Jasper. Melisande bólintott. - Én pedig szeretnék saját életet élni ahelyett, hogy a fivéreim nagylelkőségébıl élek. Ez részben igaz is volt. - Nincsen saját jövedelme?

- Szép hozományom és egyéb jövedelmem is van. De egy nı, aki nincsen férjnél, nemigen élhet egymaga. - Ez igaz. Jasper elgondolkodva vizsgálgatta a nıt. Furcsa elégedettséggel töltötte el, hogy Melisande úgy áll elıtte, mint a király színe elé járuló alattvaló. Kis idı elteltével bólintott, és felállt. A nınek fel kellett néznie rá. İ is magas volt, de a férfi még magasabb. - Bocsásson meg, de a jövıbeni félreértések elkerülése végett nyersen kell fogalmaznom. Én valódi házasságot akarok. Olyan házasságot, amely, Isten kegyelmébıl, a nászágyban fogant gyermekekkel ajándékoz majd meg. - A vikomt elragadó mosollyal villantotta kék szemét Melisande-ra. - Önnek is ez a szándéka? - Igen – felelte a nı, le sem véve pillantását Jasperrıl. Nem mert reménykedni. - Ez esetben, Miss Fleming, tisztelettel elfogadom házassági ajánlatát – felelte a férfi egy kis meghajlással. Melisande mellkasa összeszorult, de közben úgy érezte, belülrıl szétfeszíti valami, ami vadul verdes, hogy kiszabaduljon, és örömében körberepülhesse a szobát. Kinyújtotta a kezét. - Köszönöm, uram. A vikomt incselkedıen mosolygott a felkínált kéz láttán, majd ahelyett, hogy az alku megpecsételéseképpen megrázta volna, fölé hajolt, és a nı érezte meleg ajkának könnyő érintését. Vágyakozó borzongás futott végig rajta a puszta érintéstıl. A férfi felegyenesedett. - Remélem, az esküvınk után is megköszöni majd, Miss Fleming. Melisande szóra nyitotta a száját, de a vikomt már elfordult tıle, és így folytatta: - Azt hiszem, szörnyen másnapos vagyok. Három nap múlva felkeresem a fivérét. Kell legalább három nap, amíg az elhagyott szerelmest játszom, nem gondolja? Ennél rövidebb idı igen rossz fényt vetne Miss Templetonra. Cinkos mosollyal húzta be maga mögött az ajtót. Melisande válla hirtelen elernyedt. Egy pillanatig az ajtóra bámult, azután körüljáratta tekintetét a szobán. Közönséges szoba volt, kicsi és nem túl rendes. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen helyen fog megfordulni vele a világ. Ám, ha az elmúlt negyed órát nem álmodta, akkor ebben a helyiségben vett az élete egészen új és váratlan fordulatot. Szemügyre vette a kézfejét. Nem látszott rajta a férfi csókjának nyoma. Évek óta ismerte Jasper Renshaw-t, Lord Vale-t, de még soha, egyetlenegyszer sem ért hozzá. Kézfejét az ajkához nyomta, és becsukta a szemét. Elképzelte, milyen lenne, ha az ajkuk összeérne. Testén remegés futott végig erre a gondolatra. Ezután újra kihúzta magát, lesimította már amúgy is sima szoknyáját, és ujjait végighúzta a haján, hogy ellenırizze, minden a helyén van-e. Miután mindent rendben talált, elindult kifelé a szobából. Ekkor azonban belerúgott valamibe. Egy ezüstgomb hevert a kıpadlón. A szoknyája eltakarta, amíg arrébb nem lépett. Melisande felvette a gombot, és lassan forgatta az ujjai között. Egy V bető volt az ezüstbe vésve. Egy pillanatig elidızött a gombnál, azután elrejtette a ruhaujjába. Kisétált a sekrestyébıl.

Pynch, hallott már olyat, hogy valaki egyetlen nap leforgása alatt elveszíti a menyasszonyát, és talál helyette másikat? - kérdezte Jasper mintegy mellékesen aznap délután. Hatalmas bádog fürdıkádjában heverészett. Pynch, az inasa a szoba sarkában állt, és a szekrényben, a ruhák között matatott. - Nem uram – felelte anélkül, hogy megfordult volna. - Akkor lehet, hogy én vagyok az elsı a történelemben, akivel ez történt. Londonban szobrot kellene állítaniuk a tiszteletemre. A gyerekek szájtátva bámulnák, a nevelınıik pedig figyelmeztetnék ıket, hogy semmiképp se az én kétes példámat kövessék. - Minden bizonnyal, uram – hangzott Pynch egyhangú válasza.

Pynchnek tökéletes inashangja volt: lágy, egyenletesen mély és higgadt. Még szerencse, mert egyébként egyáltalán nem nyújtott tökéletes inashoz hasonlatos látványt. Nagydarab ember volt. Hatalmas darab. A válla akár egy bikáé, a tenyere átmérıje egy nagy tányéréhoz közelített, a nyaka olyan vastag, mint Jasper combja, a feje tarkopasz. Pynch inkább egy gránátosra emlékeztetett, vagy egy nehézgyalogosra, akit a hadseregben arra használnak, hogy áttörje az ellenséges vonalat. Történetesen valóban gránátos volt eredetileg, ıfelsége seregében. Még mielıtt kisebb nézeteltérése támadt volna a felettes tisztjével, aminek folytán egy napot kalodában kellett töltenie. İ maga így látta elıször Pynchet, amint sztoikusan fogadja az arcába dobált romlott zöldséget. Ez a látvány olyan mély benyomást gyakorolt Jasperre, hogy Pynch kiszabadulása után azonnal felajánlotta neki az inasi posztot. Pynch készséggel elfogadta az ajánlatot. Két évvel késıbb, miután Jasper eladta katonai rangját, Pynchet is kivásárolta, és inasaként vitte magával vissza Angliába. Igen kedvezıen alakulnak az ügyeim – gondolta magában Jasper, és egyik lábfejét kiemelve a fürdıbıl, lepöckölt egy vízcseppet a nagylábujjáról. - Elküldte azt a levelet Miss Flemingnek? - Jasper firkantott néhány udvarias sort, és tudatta a hölggyel, amennyiben idı közben nem gondolta meg magát, három nap elteltével felkeresi a fivérét. - Igen, uram. - Helyes, helyes. Szerintem ez az eljegyzés jól fog sikerülni. Van egy ilyen megérzésem. - Egy megérzése, uram? - Igen – felelte Jasper. Felvett egy hosszú nyelő kefét, és végighúzta a lábujja hegyén. - Mint két héttel ezelıtt, amikor feltettem fél guinea-t arra a hosszú nyakú pejre. Pynch megköszörülte a torkát. - Úgy emlékszem, az a pej lesántult. - Valóban? - Jasper legyintett. - Mindegy. A nıket amúgy sem szabad lovakhoz hasonlítani. A lényeg, hogy már három órája vagyunk jegyesek, és Miss Fleming még mindig nem gondolta meg magát. Azért ez bizonyára magának is feltőnt. - Ez valóban kedvezı jel, uram. Azonban bátorkodom felhívni a figyelmét, hogy Miss Templeton egészen az esküvı napjáig várt az eljegyzés felbontásával. - Igen, de ebben az esetben maga Miss Fleming állt elı a házasság ötletével. - Csakugyan, uram? Jasper egy pillanatra abbahagyta bal lábfejének vakargatását. - Ennek persze kettınk között kell maradnia. Pynch megmerevedett. - Ez csak természetes, uram. Jasper arca megrándult. A pokolba is, megbántotta Pynchet. - Nem volna jó megsérteni a hölgy érzékenységét, még ha a lábam elé vetette is magát. - Oda vetette, uram? - Képletesen szólva. - Jasper a hosszú nyelő kefével hadonászott, és összefröcskölte a kád mellett álló széket. - Úgy tőnt, meg van róla gyızıdve, hogy én mindenáron nısülni akarok, és ezért talán szerencsét próbálok vele. Pynch felvonta a szemöldökét. - És ön meghagyta a hölgyet ebbéli hitében? - Pynch, Pynch, hányszor mondjam, hogy sosem mondunk ellent egy nınek?! Úriemberhez nem méltó és merı idıpocsékolás, hisz továbbra is azt hiszik, amit hinni akarnak. - Jasper megdörgölte az orrát a fürdıkefével. - Másrészt pedig, elıbb-utóbb meg kell nısülnöm... és utódokat kell nemzenem, ahogy nemes ıseim is tették. Semmi értelme kilógni a sorból. Kell egy-két fiú utód, lehetıség szerint némi sütnivalóval megáldva, hogy továbbvihessék az ısrégi és penészes Vale nevet. És így több havi keresgélést és udvarlást megspórolok. - Á, szóval ön szerint egyik nı olyan, mint a másik, uram? - Igen – vágta rá Jasper, de rögtön meg is gondolta. - Nem. A fenébe is, Pynch, a csavaros jogász észjárásával! Az az igazság, hogy van ebben a nıben valami. Nem is tudom, pontosan mi. Nem pont olyan, mint amilyen nıt én választanék, de ahogy ott állt, azzal a halált megvetı bátorsággal, és olyan rosszalló tekintettel, mintha éppen a padlóra köptem volna elıtte... Nem is tudom, azt hiszem,

egészen elbővölt. Hacsak nem az elızı esti whiskey utóhatásait éreztem. - Hogyne, uram – mormolta Pynch. - Na, de mindegy is. Csak azt akartam mondani, remélem, hogy ez a házasság végre esküvıben végzıdik. Ellenkezı esetben hamarosan mindenki azt gondolja majd, hogy valami bőzlik körülöttem. - Így van, uram. Jasper rosszallóan a mennyezetre emelte a tekintetét. - Pynch, nem kellene egyetértenie, amikor azt mondom, hogy valami bőzlik körülöttem. - Nem, uram. - Köszönöm. - Szívesen, uram. - Csak remélni merem, hogy Miss Fleming nem találkozik egyetlen káplánnal sem az esküvıt megelızı hetekben. Fıleg szıkékkel nem. - Bizony, uram. - Ha jobban utánagondolok – mélázott el Jasper -, én még sohasem találkoztam szimpatikus káplánnal. - Csakugyan, uram? - Valahogy mintha egyiknek sem lenne álla. - Itt Jasper megérintette sajátját, meglehetısen hosszú állát. - Talán ez az egyik feltétele annak, hogy az ember csatlakozhasson az anglikán egyházhoz. Lehetséges ez? - Lehetséges. De nem valószínő, uram. - Hm. A szoba túlsó végében Pynch éppen egy stóc ágynemőt rámolt át a szekrény felsı polcára. - Itthon lesz ma, uram? - Sajnos nem. Más ügyekben kell eljárnom. - Kapcsolatban áll ez az ügy azzal az illetıvel, aki a Newgate börtönben raboskodik? Jasper pillantását a mennyezetrıl az inasára emelte. Pynch máskor kifejezéstelen arcán most sanda pillantás jelent meg, ami nála az aggodalom jele volt. - Igen, attól tartok. Thorntont nemsokára bíróság elé állítják, ráadásul biztosan elítélik és felakasztják. Akkor pedig minden, amit tud, sírba száll vele együtt. Pynch átszelte a szobát egy nagy fürdılepedıvel. - Már persze ha feltételezzük, hogy egyáltalán van mit megosztania önnel. Jasper kilépett a kádból, és elvette a fürdılepedıt. - Igen, ezt feltételezzük. Pynch továbbra is ugyanazzal a sanda pillantással figyelte, amíg ura megtörölközött. - Bocsásson meg, uram, nem szoktam véleményt nyilvánítani, ha valami nem rám tartozik... - De azért most megteszi – morogta a bajsza alatt Jasper. A szolgáló mintha meg sem hallotta volna. - De aggódom, hogy valósággal megszállottja lett ennek az embernek. Közismert hazudozó. Mibıl gondolja, hogy most igazat mond? - Nem gondolom. - Jasper félredobta a törülközıt, és odasétált a székhez, amin a ruhái voltak. Öltözködni kezdett. - A fickó hazug, erıszaktevı, gyilkos és isten tudja, mi minden még. Bolond volnék, ha hinnék neki. De nem hagyhatom úgy menni a bitófa alá, hogy nem próbáltam meg kiszedni belıle az igazat. - Attól tartok, kedvére szórakozik önnel. - Minden bizonnyal igaza van, Pynch, mint mindig. - Jasper nem nézett az inasra, ahogy áthúzta a fején az inget. Pynch és ı azután ismerkedtek meg, hogy a Huszonnyolcadik Gyalogezredet Spinner's Fallsnál lemészárolták. Pynch nem vett részt az ütközetben, és nem érzett semmilyen késztetést, hogy kiderítse, ki árulta el az embereket. - Ám az észérvek sajnos nem számítanak. Oda kell mennem. Pynch sóhajtott, és odahozta ura cipıjét. - Ahogy kívánja, uram.

Jasper leült, hogy felhúzza csatos cipıjét. - Fel a fejjel, Pynch! A fickót egy héten belül kivégzik. - Ha ön mondja, uram – felelte Pynch, és nekiállt a fürdı feltakarításának. Jasper csendben fejezte be az öltözködést, majd megfésülködött. Pynch elıkészítette a kabátját. - Ugye nem felejtette el, hogy Mr. Dorning ismét megkérte, látogasson el a Vale-birtokra, Oxfordshire-be? - A fenébe. - Dorning a birtok intézıje volt, és levélben már többször kérte, hogy a vikomt személyesen látogasson oda, és legyen segítségére valami vitás földkérdés megoldásában. Szegény ördögnek már így is várnia kellett az esküvı miatt, most meg... - Dorningnak várnia kell még néhány napot. Nem utazhatom el, amíg nem beszéltem Miss Fleminggel és a fivérével. Ha visszajöttem, kérem, emlékeztessen. Jasper magára rántotta a kabátját, fejébe nyomta a kalapját, és elviharzott, mielıtt Pynch tiltakozásra nyithatta volna a száját. Lecsörtetett a lépcsın, odabiccentett a komornyiknak, és kilépett londoni háza ajtaján. Kint már várta az egyik istállófiú és Belle, a nagy, pej kanca. Jasper megköszönte a lovásznak, felpattant a lóra, és megfordította az oldalazva lépkedı, zabláját rágcsáló állatot. Az utcán nagy volt a nyüzsgés, ezért lépésre kellett fognia a kancát. Jasper nyugatnak indult, a Szent Pál-katedrális kupolájának irányába, amely kiemelkedett a környezı házak tengerébıl. A nyüzsgı Londont össze sem lehetett hasonlítani azzal a lakatlan, erdıs vidékkel, ahol az egész történet elkezdıdött. Jól emlékezett a magas fákra, a vízesésekre, és arra, ahogy a morajló víz hangja összekeveredett az emberi halálsikolyokkal. Csaknem hét évvel ezelıtt kapitány volt İfelsége seregében. A franciákkal harcolt a gyarmatokon. A Huszonnyolcadik Gyalogezred a québeci diadal után menetelt éppen visszafelé egy keskeny ösvényen, amikor indiánok támadtak rájuk. Nem volt idejük védelmi alakzatba rendezıdni. A katonákat fél óra leforgása alatt szint az utolsó szálig lemészárolták, és megölték az ezredüket is. Jaspert nyolc társával együtt elfogták, és egy huron indián táborba vezették, ahol... Még most sem szívesen gondolt vissza erre. Az akkor történtek árnyéka úgy lapult meg a gondolatai legmélyén, mint egy olyan látvány, amit csak a szemünk sarkából pillantunk meg. Most végiggondolt mindent, a múltat, amit bár eltemetett, elfeledni nem tudott. Hat hónappal ezelıtt épp egy bálterembıl sétált ki a kertbe, amikor odakint megpillantotta Samuel Hartley-t. Hartley káplár volt a seregben. Egyike volt azon keveseknek, akit túlélték a mészárlást. İ mondta Jaspernek, hogy egy áruló segített a franciáknak és indián szövetségeseiknek a sereg nyomára jutni. Amikor Jasper Hartley-val együtt elkezdett az áruló után kutatni, rábukkantak egy gyilkosra, aki a Spinner's Fallsnál elesett egyik katona, Dick Thornton személyazonosságát vette fel. Thornton, akit Jasper annak ellenére így hívott, hogy tudta jól, nem ez az igazi neve, most a Newgate börtönben raboskodott, gyilkosság vádjával. Elfogatásának estéjén Thornton azt állította, nem ı volt az áruló. Jasper megbökte a ló véknyát, hogy kikerüljön egy érett gyümölccsel megrakott targoncát. - Édes szilvát, uram? - kiáltott oda a kocsi mellıl egy csinos, fekete szemő lány. Kacéran félrebillentette a csípıjét, és a gyümölcsöt a férfi felé nyújtotta. Jasper arcán elismerı vigyor terült szét. - Lemerném fogadni, hogy az almája édesebb. Elhaladtában még hallotta a gyümölcsárus lány kacagását. Gondolatai visszatértek a feladatához. Ahogy arra Pynch olyan találóan rámutatott, Thornton az a fajta ember volt, aki megszokásból hazudott. Hartley legalábbis meg volt gyızıdve Thornton bőnösségérıl. Jasper felhorkant. Persze az is igaz, hogy Hartley esze már akkor is inkább újdonsült feleségén, Lady Emeline Gordonon járt, aki történetesen Jasper elsı menyasszonya volt. Jasper felnézett, és észrevette, hogy már a Skinner utcában jár, ami egyenesen belefut a Newgate utcába. A börtön impozáns, díszes kapuja átívelt az utca fölött. A börtönt a nagy tőzvész után újjáépítették, és olyan nemes érzelmeket jelképezı szobrokkal díszítették, mint a béke és a könyörület. De közelebb érve az ember orrát egyre erısebb bőz csapta meg. A levegı nehéz volt, emberi ürülék, betegség, rothadás és nyomor visszataszító szagával terhes.

A kapu íve a kapuır bódéjában folytatódott. Jasper az udvaron szállt le a lováról. Az ajtó mellett ácsorgó ır felnézett. - Hát visszajött, milord? - Rossz pénz nem vész el, McGinnis. McGinnis szintén ıfelsége seregében szolgált, és valahol idegenben veszítette el a fél szemét. Egy rongy volt a feje köré csavarva, hogy elrejtse a szemgödrét, de néha félrecsúszott, és a vörös sebhely láthatóvá vált. Az ır bólintott, és bekiabált az ırbódéba. - Hé, Bill! Lord Vale van itt megint. - Újra Jasperhez fordult. - Bill mindjárt jön, milord. Jasper bólintott, és adott az ırnek egy félkoronást. Ezzel biztosította, hogy a kanca még akkor is az udvaron legyen, amikor visszatér. Elsı látogatása után hamar rájött, az ırök gáláns lekenyerezése nagyban megkönnyíti a dolgát ezen a lehangoló helyen. Bill, satnya, bozontos ısz hajú kis ember, hamarosan kijött az ırbódéból. Jobb kezében tartotta mestersége címerét: egy hatalmas, kulcsokkal teli vaskarikát. Egy vállrándítással jelzett Jaspernek, és elindult az udvaron át a börtön fıbejárata felé. A hatalmas, kiugró kaput faragott bilincsek díszítették, és egy bibliai idézet: Ecce venio sicut fur. „Íme, úgy jövök, mint tolvaj.”* Bill a kapuıröknek is jelzett, és elırement. Idebent még kellemetlenebb szag terjengett. A levegı áporodott volt és mozdulatlan. Bill szaporán lépkedett Jasper elıtt. Áthaladtak egy hosszú folyosón, és újra kint voltak az épületbıl. Keresztülmentek egy tágas udvaron, ahol rabok sétáltak körbe-körbe, vagy álldogáltak kupacokba verıdve, mint a vízmosta szemét egy elhanyagolt tengerparton. Miután átmentek egy újabb, kisebb épületen, Bill odavezette Jaspert ahhoz a lépcsıhöz, amely a halálraítéltek zárkáihoz vezetett. Ez a részleg az alagsorban volt, talán hogy ízelítıt adjon a raboknak a pokolból, ahová hamarosan kerülnek. A lépcsıfokok nedvesek voltak, és sok reményvesztett halálba induló lába koptatta ıket simára. A föld alatti folyosón félhomály uralkodott. A raboknak maguknak kellett megvenniük a gyertyájukat, és az árak egyre emelkedtek. Valaki egy gyászdalt énekelt szép, mély hangon, amely csak néha csapott át magas hangokba. Máshonnan köhögés hallatszódott, amott fojtott hangon vitatkoztak, de a hely javarészt csendes volt. Bill megállt egy cella elıtt, aminek négy lakója volt. Az egyik a priccsen feküdt a sarokban, valószínőleg aludt. Ketten egy pislákoló gyertya fényénél kártyáztak. A negyedik férfi a rács mellett, a falnak támaszkodva állt, de amint megpillantotta ıket, felegyenesedett. - Szép napunk van, nemdebár, Dick? - szólította meg Jasper. Dick Thornton felszegte a fejét. - Hát, én azt nem tudhatom. Jasper halkan ciccentett. - Elnézést, öregem. Elfelejtettem, hogy nemigen látja a napot idelent, ugye? - Mit akar? Jasper szemügyre vette a rács mögött álló férfit: átlagos külsı, nem túl magas, és nem is túl alacsony testalkat, kellemes, bár nem különösebben feltőnı arcvonások. Az egyetlen kivételesnek nevezhetı jellemzıje égıvörös haja volt. Thornton pontosan tudta, hogy Jasper mit akar, éppen elégszer elmondta már neki. - Hogy mit akarok? Nem akarok én semmit. Csak éppen sétálgatok, gyönyörködöm a Newgate látnivalóiban. Thornton arca önkéntelen vigyorra húzódott, és idegesen hunyorgott. - Bizonyára bolondnak néz. - Szó sincs róla.

* Újszövetség, Jelenések könyve 16.15.

Jasper végigmérte a férfi szakadt rongyait. Belenyúlt a zsebébe, és elıhúzott egy félkoronást. - Erıszaktevınek, hazugnak és többszörös gyilkosnak tartom, de bolondnak semmi esetre sem. Félreismer, Dick. Thornton megnyalta a szája szélét, látva, ahogy Jasper az ujjai között forgatja a pénzérmét. - Akkor miért van itt? - Hát... - Jasper félrehajtott fejjel, szórakozottan vizsgálgatta a foltokat a mennyezeten. Eszembe jutott, amikor Sam Hartley-val elkaptuk Princess Wharfnál. Micsoda esı volt! Emlékszik? - Még szép, hogy emlékszem. - Akkor talán arra is emlékszik, hogy azt állította, nem maga az áruló. Thornton szemében ravaszkás fény villant. - Nem is állíthattam mást. Nem én vagyok az áruló. - Valóban? - Jasper elfordította tekintetét a mennyezetrıl, és egyenesen Thornton szemébe nézett. - Hát, látja, pontosan errıl van szó. Szerintem hazudik. - Ha hazudok, meglakolok majd a bőneimért. - Egy hónapon belül mindenképpen halállal lakol. A törvény elıírja, hogy az ítéletet követı két napon belül az elítéltet fel kell akasztani. Attól tartok, Dick, az ilyesmit igen szigorúan veszik. - Feltéve, hogy a tárgyaláson elítélnek. - El fogják ítélni – jelentette ki Jasper szárazon. - Egyet se féljen. Thornton elkomorult. - Akkor minek mondanék magának bármit? Jasper vállat vont. - Van még néhány hete. Nem lenne jobb, ha a hátralévı életében jóllakhatna, és tiszta ruhát hordhatna? - Én mondok magának valamit egy tiszta kabátért cserébe – mormogta a háttérbıl az egyik kártyázó férfi. Jasper mintha meg sem hallotta volna. - Nos, Dick? A vörös férfi kifejezéstelen arccal bámult rá. Hunyorgott, majd hirtelen a rácshoz nyomta az arcát, és így szólt: - Akarja tudni, hogy ki árult el bennünket a franciáknak és a skalpszedı barátaiknak?! Akarja tudni, ki miatt ázott vérben a föld annál az elátkozott vízesésnél?! Nézze meg jobban, kiket fogtak el magával együtt! Az árulót közöttük találja. Jasper úgy hıkölt vissza, mint akit kígyó támadott meg. - Képtelenség! Thornton egy pillanatig még az arcába bámult, aztán magas, szaggatott hangon röhögni kezdett. - Kuss legyen! - kiáltott rájuk valaki egy másik cella mélyérıl. Thornton továbbra is különös, ugató hangon nevetett, és merev, rosszindulatú tekintetét le nem vette Jasperrıl. Jasper meredten nézte. Hazugságok és sejtelmes részigazságok – ez minden, amit Dick Thorntonból kiszedhet. Ma vagy bármikor máskor. Állta Thornton pillantását, és szándékosan leejtette a félkoronást. Az érme a folyosó közepéig gurult, olyan messze a rácstól, hogy a cellából nem lehetett elérni. Thornton abbahagyta a nevetést, de Jasper addigra már megfordult, és kifelé tartott abból az elátkozott pincébıl.

Második fejezet

Jack most megpillantott egy öregembert, aki az út mentén üldögélt. A rongyos ruhájú, mezítlábas öregember úgy ült ott, mintha a világ összes terhe az ı vállát nyomná. - Ó, jó uram – szólt oda az öreg -, volna-e egy darabka kenyérhéja a számomra? - Van nálam több is, öregapám – felelte Jack. Elıvett a zsákjából egy gondosan, kendıbe csomagolt, fél húsos lepényt. Ezt megosztotta az öregemberrel, és miután egy közeli forrás vizével megtöltött egy bádogbögré, igazán pompás lakomát csaptak...

Aznap este Melisande a vacsoraasztalnál ült egy tányér párolt marhahús, párolt répa és párolt zöldborsó felett. Harold, az egyik fivére kedvenc étele volt ez. Melisande egy hosszú, sötét faasztal egyik végén foglalt helyet. Az asztalfın Harold ült, az asztal ellenkezı végén pedig Gertrude, Harold felesége. A szobában félhomály uralkodott, a falon árnyékok reszkettek. Csupán néhány gyertya világított. Természetesen megengedhetnék maguknak, hogy méhviasz gyertyával világítsanak, de Gertrude takarékos háziasszony lévén, nem volt a gyertyaviasz pazarlásának híve. Ezzel a filozófiával Harold is mélységesen egyetértett. Melisande gyakran gondolt arra, hogy Harold és Gertrude a tökéletesen összeillı pár mintaképei: egyforma az ízlésük, egyformák a nézeteik, és mindketten egyformán unalmasak kissé. Lenézett a tányérjára porciózott, szürkés színő, fıtt marhahúsra, és azon tőnıdött, hogyan számoljon be fivérének és sógornıjének a Lord Vale-lel kötött megállapodásáról. Precízen levágott egy kis darabot a húsból, és észrevétlenül lenyújtotta az asztal alá. Egy kis, hideg orr érintését érezte a kezén, és a húsdarab a következı pillanatban eltőnt. - Sajnálom, hogy nem lehettem ott Miss Templeton esküvıjén – szólt Gertrude az asztal végébıl. Finom, széles homlokát egy függıleges ránc barázdálta az orra fölött. - Jobban mondva az esküvı elmaradásán. Biztos, hogy Mrs. Templeton örült volna, ha ott vagyok. Sokak szerint vigaszt és megkönnyebbülést jelentek azoknak, akiktıl elpártol a szerencse. Mrs. Templetontól pedig igencsak elpártolt mostanában. Mondhatni köszönı viszonyban sincs a szerencsével. Pillanatnyi szünetet tartott, hogy a szájához emelhessen egy kis falat fıtt répát, és a férjére nézett, az egyetértés jelére várva. Harold megrázta a fejét. Apjuk erıs állkapcsát és ritkuló, világosbarna haját örökölte, amelyen most ıszes parókát viselt. - Kenyéren és vízen kellene tartania azt a lányt, amíg meg nem jön az esze. Kikosarazni egy vikomtot... İrültség, én mondom, ırültség! Gertrude bólintott. - Teljesen elment az esze. Harold erre felkapta a fejét. Mindig is különös érdeklıdést tanúsított a betegségek iránt. - Van elmebaj a családban? Melisande érezte, hogy valaki megböki a lábát. Lenézett, és egy kis, fekete orrocskát látott kikandikálni az asztal alól. Levágott még egy darab húst, és kisvártatva az orrocska és a falat egyaránt eltőntek. - Nem tudom, van-e elmebaj abban a családban, de nem lepne meg, ha lenne – felelte Gertrude. Egyáltalán nem lepne meg. A családnak ezen az ágán természetesen sosem volt elmebaj, de attól tartok, a Templetonok ugyanezt nem mondhatják el magukról. Melisande villájával a tányér szélére kotorta a borsószemeket. Sajnálta Maryt. Végül is csak azt

tette, amit a szíve diktált. Érezte, egy mancs nehezedik a térdére, de most nem törıdött vele. - Úgy tudom, Mary Templeton szerelmes abba a káplánba. Gertrude szeme akkorára nyílt, mint egy csészealj. - Hogy jön ez ide?! - A férjéhez fordult. - Szerinted ez a tárgyhoz tartozik, Mr. Fleming? - Nem, ez egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz – hangzott Harold kiszámítható válasza. - Annak a lánynak megfelelı férjet találtak, ı meg kikosarazta egy káplán kedvéért. - Egy pillanatig elgondolkodva rágta az ételt. - Egyébként szerintem Vale jobban is járt így. Lehet, hogy elmebaj került volna a vérvonalba. Az pedig nem jó. Nem bizony. Jobban teszi, ha máshol keres feleséget magának. - Ha már itt tartunk... - Melisande köhintett. Ennél jobb alkalmat keresve sem találna, hogy szóba hozza a témát. Legalább túlesik rajta. - Volna valami, amit szeretnék elmondani mindkettıtöknek. - Mi az, kedvesem? - Gertrude a tányérján tornyosuló húsdarabbal küzdött, és nem nézett fel. Melisande vett egy mély lélegzetet, és egyenesen belevágott a közepébe. Mi mást is tehetett volna? Kezét az ölében nyugtatta, és egy meleg nyelvecske megnyugtató érintését érezte rajta. - Lord Vale és én ma kötöttünk egy megállapodást. Össze fogunk házasodni. Gertrude leejtette a kését. Harold félrenyelte a bort. Melisande összerezzent. - Gondoltam, jobb, ha tudtok róla. - Összeházasodtok? Te és Lord Vale? Jasper Renshaw, Vale vikomtja? - kérdezte Gertrude, mintha lenne másik Lord Vale Angliában. - Igen. - Ó! - Harold a feleségére nézett. Gertrude visszanézett rá, és szemmel láthatóan nem talált szavakat. A férfi Melisande-hoz fordult. - Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy félreértettél egy pillantást, vagy... - itt elakadt a mondandójában, hiszen nem nagyon juthatott eszébe semmi más, amit össze lehetne téveszteni egy házassági ajánlattal. - Biztos – felelte a húga halkan, de határozottan. A hangja higgadtan csengett, bár magában titokban ujjongott. - Lord Vale azt mondta, három nap múlva felkeres, hogy megbeszéljétek a részleteket. - Értem. - Harold olyan döbbenten meredt a párolt angol marhahúsra, mintha hirtelen spanyol tintahalpörköltté változott volna. - Ez esetben, kedvesem, engedd meg, hogy gratuláljak! Sok boldogságot kívánok neked Lord Vale oldalán! - A férfi pislogott, és ránézett. Barna szemében bizonytalanság tükrözıdött. Szegénykém, sosem értette igazán a húgát, de szerette és vigyázott rá. Ha biztos vagy benne... Melisande rámosolygott. Bármennyire különbözött is tıle Harold, nagyon szerette a bátyját. - Biztos vagyok benne. Harold bólintott, de az aggodalom nem tőnt el az arcáról. - Akkor küldök egy levelet Lord Vale-nek, és tudatom vele, hogy örömmel látom. - Köszönöm, Harold. - Melisande gondosan egymás mellé fektette a kését és a villáját a tányéron. - Most pedig bocsássatok meg, de hosszú napom volt. Felállt az asztaltól, és pontosan tudta, amint kilép a szobából, Harold és Gertrude róla fog beszélni. Mancsok csoszogtak utána sietısen a fapadlón, amint átment a rosszul megvilágított hallba, ahol szintén Gertrude gyertyatakarékos elvei érvényesültek. Teljesen érthetı, hogy családja megdöbbent a hír hallatán. Melisande hosszú évek óta semmilyen érdeklıdést nem mutatott a házasság iránt. Egészen pontosan azóta, amióta eljegyzése Timothyval olyan katasztrofális véget ért. Különös most visszagondolni arra, mennyire elkeseredett, amikor Timothy elhagyta. A veszteség elviselhetetlennek tőnt. Az érzései akkor élesek és fájdalmasak voltak, olyannyira fájdalmasak, hogy azt hitte, belehal a férfi elvesztésébe. Fizikai fájdalmat érzett, mintha valami mély seb tátongott volna a mellkasában. Soha többé nem akart ilyen kínszenvedést átélni. Melisande befordult, és felment a lépcsın. Timothy óta kevés udvarlója akadt, és egyik sem volt komoly. Harold és Gertrude valószínőleg régen beletörıdtek, hogy élete végéig náluk marad. Hálás volt nekik, amiért sosem mutattak semmilyen ellenérzést a jelenlétével kapcsolatban. Sok más vénlánnyal ellentétben neki nem kellett tehernek vagy nemkívánatos személynek éreznie magát.

Az emeleti folyosón, miután jobbra kanyarodott, belépett az elsı ajtón a szobájába. Mouse, a kiskutyája felugrott az ágyra. Háromszor megfordult a saját tengelye körül, majd leheveredett az ágytakaróra, és a gazdájára nézett. - Önnek is fárasztó napja volt, Sir Mouse? - érdeklıdött Melisande. A kis terrier oldalra billentette a fejét, fekete gombszeme élénken csillogott, füleit, az egyik fekete volt, a másik fehér, kíváncsian hegyezte. A tőz alig pislákolt a kályhában. Melisande körben gyertyákat gyújtott a kis hálószobában. A helyiség gyéren volt bútorozva, de minden darab jó ízléssel lett kiválasztva. Az ágy keskeny volt, faragott lábai aranybarna színben játszottak. Az egyszerő, fehér ágytakaró finom selyembıl készült ágynemőt rejtett. A kandalló elıtt egyetlen szék állt, aranyozott karfával, arannyal és lilával gazdagon hímzett kárpittal. Ez volt az ı menedéke a világ elıl. Itt igazán önmaga lehetett. Melisande szemügyre vette az íróasztalán tornyosuló papírhalmokat. Már majdnem elkészült a mese fordításával... Kopogtak az ajtón. Mouse leugrott az ágyról, és olyan vad ugatással vetette magát az ajtóra, mintha rablók támadtak volna rájuk. - Csönd legyen! - Melisande gyengéden arrébb tolta a lábával, és ajtót nyitott. Egy cselédlány állt az ajtó elıtt. Pukedlizett, és azt kérdezte: - Úrnım, beszélhetnék önnel? Melisande felvonta a szemöldökét, bólintott, és hátralépett. A lány szemmel tartotta a halkan morgó kutyát, és úgy jött be a szobába, hogy messzire elkerülje. A kisasszony becsukta az ajtót, és várakozóan a cselédre nézett. Csinos lány volt, üde arcát göndör, szıke tincsek keretezték. Elegáns, zöld, hímzett kartonruhát viselt. - Sally, ugye? A lány újra pukedlizett. - Igen, úrnım, Sally, lentrıl. Úgy hallottam... - Nyelt egyet, szorosan becsukta a szemét, és egy szuszra elhadart mindent. - Úgy hallottam, úrnım, hozzámegy Lord Vale-hez, és ha ez igaz, akkor el fog költözni ebbıl a házból, és ott fog élni, és akkor vikomtessz lesz, úrnım, és ha vikomtessz lesz, úrnım, akkor szüksége lesz egy rendes szobalányra, mert a vikomtesszek hajának és ruhájának tökéletesnek kell lennie, és megbocsásson, úrnım, de most nem az. - Hirtelen megijedt, hogy megsértette az úrnıjét, és sietve hozzátette: - Persze nem úgy értem, hogy most bármi baj lenne úrnım hajával vagy a ruhájával, csak nem... nem... - Nem pont olyan, mint egy vikomtesszé – fejezte be a mondatot Melisande szárazon. - Nem, úrnım, ha megengedi, úrnım. És azt akartam kérdezni... örökké hálás lennék, ha megengedné, és nem csalódna bennem... elvinne-e engem úrnım szobalánynak? Sally szóáradatának hirtelen vége szakadt. Most némán, tátott szájjal bámult, mint aki sorsdöntı ítéletre vár. Talán nem is alaptalanul, hiszen egy lenti cselédlány és egy szobalány között igen nagy a különbség. Melisande bólintott. - Rendben. Sally pislantott egyet. - Parancsol, úrnım? - Rendben. Elviszem magammal szobalánynak. - Ó! - Sally felemelte a kezét, és egy pillanatig úgy tőnt, megragadja Melisande kezét, de aztán valószínőleg visszafogta magát, és inkább csak a levegıben hadonászott vele izgatottan. - Ó! Jaj, köszönöm, úrnım! Jaj, köszönöm! Nem fogja megbánni, higgye el! Én leszek a legjobb szobalány a világon, majd meglátja! - Biztosan. - Melisande ismét kinyitotta az ajtót. - Reggel majd alaposabban átbeszéljük a teendıit. Jó éjszakát! - Igen, úrnım. Köszönöm, úrnım. Jó éjt, úrnım. Sally kipukedlizett az ajtón, megfordult, újra pukedlizett, és amikor Melisande becsukta az ajtót, még mindig pukedlizett. - Elég rendes lánynak tőnik – mondta Melisande a kutyának.

Mouse felhorkant, és visszaugrott az ágyra. A gazdája megveregette az orrát, majd a fiókos szekrényhez lépett. Egy egyszerő, bádog tubákosszelence feküdt rajta. Ujjával gyorsan végigsimított a kopott felületen, mielıtt kivette volna a gombot a ruhaujjából, ahová korábban elrejtette. Az ezüst V bető megcsillant a gyertyafényben, ahogy merengve nézte. Hat hosszú, hosszú esztendeje szerette Jasper Renshaw-t. Röviddel angliai hazatérése után rendezhették azt az estélyt, ahol elıször találkozott vele. İ persze nem vette észre Melisande-ot. Kékeszöld szeme azonnal átsiklott rajta, amint bemutatták ıket egymásnak, és rövidesen kimentette magát, hogy a hírhedt és közismerten szép özvegyasszonnyal, Mrs. Reddel kezdjen flörtölni. Melisande a báli sokadalom szélérıl, egy sor idısebb hölgy mellıl figyelte, amint a férfi fejét hátravetve, fesztelenül nevet, s izmos nyakán végigfut harsány hahotája. Lebilincselı látvány volt, de Melisande bizonyára leírta volna mint ostoba, mihaszna arisztokratát, ha néhány órával késıbb nem történik valami. Már elmúlt éjfél, Melisande igencsak belefáradt az ünnepségbe és haza is ment volna, de nem akarta elkedvetleníteni barátnıjét, Lady Emeline-t. Emeline vette rá, hogy egyáltalán eljöjjön, mivel már egy év is eltelt a Timothy-eset óta, és Melisande még mindig bánkódott. A bál zaja, a hőség és az egymásnak préselıdı testek annyira elviselhetetlenné váltak számára, hogy Melisande kiszökött a bálterembıl. Azt hitte, a nık szeparéja felé tart, de férfihangok ütötték meg a fülét. Akkor kellett volna megfordulnia, és visszaosonnia a sötét folyosón, de az egyik férfihang mintha sírás lett volna, és Melisande kíváncsisága erısebbnek bizonyult. Kikukucskált egy sarok mögül, és tanúja lett... nos, egy drámai életképnek. A folyosó végén egy ismeretlen fiatalember állt a falnak dılve. Fehér parókát viselt, az arcbıre finom és sápadt volt, eltekintve a kétoldalt kiütközött piros foltokról. Szép férfiarca kétségbeesésrıl árulkodott, feje hátrahanyatlott, szemét behunyta. Egyik kezében egy üveg bort szorongatott. Mellette Lord Vale állt, de egy egészen más Lord Vale, mint az, aki három órán át flörtölt és nevetett a bálteremben. Most csendben, nyugodtan állt, és figyelt. Hallgatta, ahogy a másik férfi sír. - Korábban csak álmomban jöttek, Vale – zokogta a fiú. - Most már akkor is jönnek, ha ébren vagyok. Meglátok egy arcot a tömegben, és az képzelem, egy francia az, vagy egy vadember, aki a skalpomat akarja. Tudom, hogy nem igaz, de nem tudom legyőrni ezt az érzést. Múlt héten leütöttem az inasomat, mert véletlenül megijesztett. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, mikor lesz ennek vége. Nem tudok megnyugodni. - Cssss... - csitította Vale, mint egy gyereket. A szemében szomorú kifejezés ült, a szája lefelé görbült. - Vége lesz. Ígérem, vége lesz... - Honnan tudod? - Én is ott voltam, nem? - felelte Vale. Egyik kezével gyengéden kivette az üveget a fiú kezébıl. - Túléltem, és te is túl fogod élni. Erısnek kell lenned. - De te is látod a démonokat? - suttogta a másik. Vale becsukta a szemét, mintha fájna valamije. - Nem szabad törıdni velük. Tereld el a gondolataidat könnyedebb, kellemesebb témák felé. Ne idızz a rettenetes és pokoli képeknél. Különben foglyul ejtik az elméd, és lehúznak magukkal a mélybe. A fiatalember még mindig boldogtalannak látszott, de kezdett kisimulni a homloka. - Te megértesz engem, Vale. Senki más nem ért meg. Egy szolgáló közeledett a terem másik végébıl, és elkapta Lord Vale tekintetét. Lord Vale bólintott. - A hintó már vár rád. Ez az ember megmutatja az utat. - Lord Vale a fiú vállára tette a kezét. Menj haza, és pihenj egy kicsit. Holnap átmegyek, és együtt kilovagolunk a Hyde Parkba, cimbora. A fiatalember sóhajtott, és megadóan követte a szolgálót. Lord Vale figyelte ıket, amíg el nem tőntek a sarkon. Azután a falnak vetette a fejét, és alaposan meghúzta a borosüveget. - Az istenit – morogta, amikor elemelte az üveget az ajkától, és a szája eltorzult a fájdalomtól

vagy valami más, kevésbé érezhetı érzelemtıl. - Az isten verje meg. Majd megfordult, és elsétált. Fél órával késıbb Melisande újra látta Lord Vale-t, ahogy a bálteremben sugdos Mrs. Redd fülébe. Melisande el sem hiszi, ha nem a saját szemével látja, hogy ez a léha csirkefogó ugyanaz az ember, aki az imént a barátját vigasztalta. De a saját szemével látta, és tudta, rögtön tudta, Timothy, a veszteség, a szerelmi csalódás és a bánat ellenére tudta: íme egy férfi, aki ugyanolyan féltve ırzi titkait, akárcsak ı maga. Íme egy férfi, akibe menthetetlenül – reménytelenül – beleszeretett. Hat éve szerette, annak ellenére, hogy a férfi nem ismerte ıt. Végignézte, amint eljegyezte magát Emeline-nel, és a szeme se rebbent. Mi értelme lett volna siránkozni, ha a férfi úgysem lehet az övé? Végignézte, amikor eljegyezte magát a sekélyes Miss Templetonnal, és higgadt maradt – legalábbis látszólag. Ám amikor elızı nap megtudta a templomban, hogy Miss Templeton faképnél hagyta Lord Vale-t, egy ırült és fékezhetetlen gondolat ragadta magával. Miért ne, kérdezett a belsı hang, miért ne próbálnám meg? És így is tett. Melisande ujjai között forgatta a gombot, és a gyertyafény megcsillant a fényezett felületen. Nagyon, nagyon óvatosan kell eljárnia a Lord Vale-lel való kapcsolatában. Pontosan tudta, a szerelem az ı Achilles-sarka. Sem szóval, sem tettel nem adhatja a férfi tudtára, hogy hogyan érez iránta. Melisande kinyitotta a tubákosszelencét, és óvatosan beletette a gombot. Levetkızött, és eloltotta a gyertyákat, mielıtt bebújt az ágyba. Elrendezte a takarót, és megengedte a kutyájának, hogy a lábánál aludjon. Az ágy mozgott, amíg Mouse elhelyezkedett, puha, meleg hátát Melisande vádlijának nyomva. A nı nyitott szemmel meredt a sötétbe. Hamarosan már nem engedheti meg a kutyájának, hogy vele aludjon. A férjével fogja megosztani a hitvesi ágyat. Vajon képes lesz úgy feküdni Jasper mellett, hogy titokban tartsa iránta érzett szerelmét? Kirázta a hideg a gondolatra, csak lassan jött álom a szemére.

Egy héttel késıbb Jasper megállította két szürkéjét Harold Fleming városi háza elıtt, és leszökkent a bakról. Új kocsija bakjáról. A kocsi magas volt és elegáns, hatalmas kerekekkel. Csillagászati összeget kértek érte. Alig várta, hogy elvigye Miss Fleminget az aznapi zenedélutánra. Persze nem a zenedélutánt várta, de ha valakinek új kocsija van, valahova mennie kell vele. Háromszöglető kalapját hetykén félrecsapta, felszaladt a lépcsın, és bekopogott. Tíz perccel késıbb egy meglehetısen unalmas könyvtárszobában rostokolva várta, hogy menyasszonya megérkezzen. Négy nappal azelıtt már látta ezt a könyvtárszobát, amikor felkereste Mr. Fleminget, hogy megbeszéljék a házasságot. Az aztán valóban unalmas három óra volt. Az egyetlen fénypontot az jelentette, amikor kiderült, Miss Fleming nem túlzott: a hozománya valóban busás. Miss Fleming akkor nem tüntette ki ıket jelenlétével. Nem mintha kellett volna, hiszen a szóban forgó hölgyek általában nem vettek részt ezeken a megbeszéléseken. De a jelenléte üdítı színfolt lett volna. Jasper fel-alá járkált a könyvtárszobában, és szemügyre vette a polcokat. Az összes könyv latinul volt, és azon tőnıdött, vajon Mr. Fleming tényleg mindet elolvasta-e latinul, vagy ládaszám vásárolta és rakta ki ıket a polcra. Ekkor lépett be Miss Fleming, éppen a kesztyőjét húzta. A sekrestyében történt találkozásuk óta nem látta, de a nı arckifejezése nem sokat változott: eltökéltség és enyhe rosszallás tükrözıdött rajta. Jasper furcsamód vonzónak találta ezt az arckifejezést. A férfi széles mozdulattal meghajolt. - Ah, kedvesem, az ön látványa oly jólesı, akár a szellı egy meleg nyári napon. Ez a ruha úgy foglalja keretbe szépségét, mint aranygyőrő a rubint. A nı félrehajtott fejjel nézett rá. - Azt hiszem, a hasonlata nem állja meg a helyét. A ruhám nem aranyszínő, én pedig nem vagyok rubin. Jasper erre még szélesebben mosolygott.

- Ó, nekem azonban nincs kétségem afelıl, hogy erényei által rubinná válik a nık között. - Értem – Melisande szája megrándult, de hogy bosszankodott vagy jól szórakozott-e, az nem volt egyértelmő. - Tudja, sosem értettem, miért nincs a Bibliában a férjekre vonatkozó hasonló értelmő szakasz. Jasper ciccentett. - Csak óvatosan. Vészesen közel jár az istenkáromláshoz. Különben is, a férjek mind erényesek, nem? Melisande hümmögött. - És hogyan magyarázza a ruhámat, ami nem arany? - Lehet, hogy nem arany, de a színe... ööö... - itt sajnos kifogyott az ötletekbıl, ugyanis Miss Fleming ruhájának lócitrom színe volt. Miss Fleming lassan felvonta a szemöldökét. Jasper megragadta a nı kesztyős kezét, és fölé hajolt. Beszívta a főszeres narancsillatot, és lázasan próbált kiötölni valamit. Csak arra tudott gondolni, hogy a narancsvirág érzéki illata milyen éles ellentétben áll a nı egyszerő ruhájával. Az illat szerencsére beindította az agysejtjeit, mert amikor felegyenesedett, elbővölıen mosolygott, és így szólt: - A ruhája színe egy vad és viharos sziklára emlékeztet. Miss Fleming szemöldöke továbbra is kétkedıen felhúzva maradt. - Valóban? A fene essen ebbe a lányba. Átfőzte Melisande kezét a karján. - Igen. - Amennyiben? - Egzotikus és rejtélyes a színe. - Azt hittem, sima barna. - Dehogy! - Szemét tágra nyitva meglepıdést mímelt. - Sose mondja, hogy „sima barna”. Hamu-, tölgy-, tea- vagy ız-, esetleg mókusszínő, de semmi esetre sem barna. - Mókusszínő? - A nı vetett Jasperre egy oldalpillantást, miközben lefelé lépkedtek a lépcsın. Ez ön szerint bók, uram? - Szerintem igen. Legalábbis mindent megtettem ennek érdekében. De persze attól is függ, hogyan viszonyul az ember a mókusokhoz. Megálltak Jasper kocsija elıtt, és Melisande ellenséges pillantást vetett a magasan lévı ülésre. - A mókusok néha nagyon bájosak tudnak lenni. - Na látja, nyilvánvalóan bók volt. - Butaság – mormolta Melisande, és óvatosan fellépett a kocsi falépcsıjére. - Engedje meg! - Jasper megtámasztotta a nı könyökét, amíg bemászott a hintóba. Meglepetten észlelte, hogy a csontjai olyan finomak és vékonyak, hogy ujjai teljesen körülérik a karját. Észrevette, a kocsiban ülve Melisande megmerevedik, és arra gondolt, talán fél a magasságtól. - Kapaszkodjon az ülés szélébe! Ne aggódjon, Lady Eddings háza nincs messze. Ha azzal a pillantással ölni lehetett volna... - Nem félek. - Hát persze hogy nem – mondta Jasper, miközben megkerülte a kocsit, és beszállt. Érezte, hogy a nı feszülten és mozdulatlanul ül mellette, amíg ı kezébe veszi a gyeplıt, és elindítja a lovakat. Melisande egyik keze ernyedten feküdt az ölében, de a másikkal szorosan markolta a hintó oldalát. Mindegy, mit mond a menyasszonya, szemmel láthatóan tart a kocsitól. Egyszerre gyengédség fogta el a nı iránt. Olyan tüskés, bizonyára nehezére esik gyengének mutatkoznia. - Szerintem maga nagyon kedveli a mókusokat – mondta, hogy elterelje a nı gondolatait. Egy függıleges ránc jelent meg Melisande két szemöldöke között. - Ezt most miért mondja? - Mert olyan gyakran viseli. Mármint ezt a mókusszínt. Abból, hogy ennyire kedveli a mókusszínő ruhákat, arra következtettem, az állatot is kedveli. Talán gyerekkorában volt egy saját mókusa, ami fel-alá szaladgált a házban, és borzolta a szobalányok meg a dadus kedélyeit. - Micsoda szárnyaló képzelet! - felelte a nı. - Ez a szín barna, amint azt ön is jól tudja, és nem

tudom, szeretem-e a barnát, de mindenesetre megszoktam. Jasper lopva rápillantott. Melisande rosszallóan meredt a gyeplıt tartó kezére. - Azért ilyen színő a bundájuk, hogy észrevehetetlenek lehessenek. A nı pillantását Jasper kezérıl az arcára emelte, és igen zavartnak tőnt. - Félek, elveszítettem a fonalat... - Mármint a mókusok. Sajnálom, de ha ön nem változtat témát, valószínőleg egész úton róluk fogok fecsegni. A mókusok azért mókusszínőek, mert a mókusszínt nehéz észrevenni az erdıben. Felmerült bennem, esetleg ön azért hordja ezt a színt... - Hogy láthatatlanná váljak az erdıben? - ezúttal határozottan mosolygott. - Lehet. Lehet, hogy fáról fára szeretne röpködni egy árnyas erdıben, hogy elrejtızzön a vadak, na és a szegény, szegény férfiak elıl. Mit gondol? - Azt, hogy nem ismer túl jól. Jasper odafordult a nıhöz, ı pedig visszanézett rá. Szemmel láthatóan jól szórakozott, bár az egyik kezével még mindig szorosan markolta a hintó szélét. - Azt hiszem, igaza van – felelte Jasper. De, amint arra rádöbbent, nagyon is meg akarja ismerni ezt a nyugtalanító teremtést, aki nem hajlandó félelmet mutatni. - Elégedett a megállapodással, amit a bátyjával kötöttem? - kérdezte. Elızı nap ugyanis megtörtént a kihirdetés, három hét múlva pedig megtartják az esküvıt. Sok hölgy nem örülne ilyen rövid jegyességnek. - Meg kell mondanom, sokáig viaskodtunk. Egy ponton már azt hittem, fizikai küzdelemre kerül a sor. Szerencsére bátyja ekkor tea és sütemény bevetésével elhárította a veszélyt. - Jaj nekem, szegény Harold. - Persze, szegény Harold, és velem ki törıdik? - Maga nyilvánvalóan szent a férfiak között. - Örülök, hogy észrevette – felelte Jasper. - És a megállapodás? - Elégedett vagyok vele. - Pompás – megköszörülte a torkát. - Közölnöm kell, holnap elutazom. - Csakugyan? - Melisande hangsúlya nem változott, de az ölében tartott keze ökölbe szorult. - Sajnos muszáj. A birtokom intézıje hetek óta írogat, és kér, hogy mindenképpen utazzam oda, és segítsek elsimítani valamilyen viszályt. Nem halogathatom tovább. Azt gyanítom – folytatta bizalmasan -, hogy Abbott, a szomszédom megint hagyta a bérlıit az én földemen építkezni. Úgy tízévenként megpróbálja kitolni birtoka határait. A fickó van vagy nyolcvanéves, és már ötven éve ezt csinálja. Apámat az ırületbe kergette. Rövid szünetet tartott, amíg a lovakat egy kisebb utcába irányította. - Mégis, mikor tér vissza? - érdeklıdött Melisande. - Egy hét, talán kettı. - Értem. Jasper rápillantott. A nı ajka elvékonyodott. Talán azt szeretné, hogy maradjon? Titokzatos, akár egy szfinx. - De az esküvınk napján biztosan itt leszek. - Hogyne. Jasper felnézett, és észrevette, hogy már Lady Eddigs városi háza elıtt vannak. Megállította a lovakat, és a gyeplıt egy lovászfiúnak dobta, mielıtt leugrott a bakról. Gyorsasága ellenére nem tudta megelızni Miss Fleminget, aki ekkora már állt. Jasper ezt igen bosszantónak találta. A nınek nyújtotta a kezét. - Hadd segítsek! Melisande makacsul figyelmen kívül hagyta a feléje nyújtott kezet, és még mindig a hintó szélét markolva, óvatosan lelépett a kocsi oldalára szerelt lépcsıre. Jasper úgy érezte, valami elpattan benne. Lehet, ez a nı olyan bátor, amilyen csak akar, de a segítségét ne utasítsa el! Felnyúlt, és két kézzel megragadta Melisande karcsú, meleg derekát. A nı halkan felsikkantott, amikor Jasper letette maga elé. Narancsvíz illata szállt a levegıben. - Erre igazán semmi szükség – mondta Melisande a szoknyáját igazgatva.

- Ó, de igenis van – biztosította Jasper, és a nı kezét a karjába öltötte. Odavezette az Eddings-ház impozáns fehér ajtajához. - Ah, egy zenedélután! Milyen kellemes délutáni idıtöltés! Remélem, lesznek olyan countryballadák, amikben leánykák a kútba ölik magukat. Miss Fleming kétkedı pillantást vetett rá, de egy szigorú komornyik már nyitotta is elıttük az ajtót. Jasper menyasszonyára vigyorgott, és betessékelte a házba. A szíve izgatottan zakatolt, és ez nem a rá váró zenebonának, és még csak nem is Miss Flemingnek volt köszönhetı. Azt remélte, találkozhat régi barátjával, Matthew Hornnal, aki szintén ıfelsége seregének veteránja, és ami ennél is fontosabb: egyike annak a néhány veteránnak, akik túlélték a Spinner's Falls-i mészárlást.

Melisande egy keskeny széken foglalt helyet, és megpróbált a fiatal énekesnıre összpontosítani. Tudta, ha fegyelmezetten, nyugodtan ül és becsukja a szemét, elıbb-utóbb elmúlik ez a rettenetes pánik. Sajnos nem számított rá, hogy váratlan eljegyzésük híre milyen reakciókat vált majd ki a jó ízlés védelmezıibıl. Amint beléptek Lady Eddings házába, ırá és Jasperre szegezıdött minden tekintet – és Melisande szeretett volna láthatatlanná válni. Győlölte, amikor a figyelem középpontjában állt. Kimelegedett és izzadni kezdett. A szája kiszáradt, a keze remegett. De a legrosszabb az volt, hogy ilyenkor szinte teljesen elveszítette az értelmes társalgásra való képességét. Csak banbán nézett, amikor az a szörnyő Mrs. Pendleton megjegyezte, hogy Lord Vale nagyon el lehetett keseredve, ha megkérte Melisande kezét. Este, amikor álmatlanul fekszik az ágyában, biztos fél tucat csípıs replika eszébe jut majd, de most csak nézett, minta a legbutább barika. A legokosabb, ami eszébe jutott, az volt: beeee. Lord Vale a füléhez hajolt, és rekedt, cseppet sem halk hangon azt súgta: - Maga szerint is pásztorlányka? Beeee?! Melisande felpislantott a férfira. Jasper a szemét forgatva magyarázta: - Mármint ı. Fejével Lady Eddings legifjabb lánya felé intett, aki a csembaló mellett állt. A hölgy egészen jól énekelt, de hatalmas, oldalsó abroncsokkal merevített szoknyát és slampos fıkötıt viselt. Ráadásul a kezében érthetetlen okból egy sajtárt tartott. - Biztos, hogy nem a szobalány? - tőnıdött Lord Vale. Meg se kottyant neki a rájuk irányuló figyelem, és csak nevetett, amikor a zenedélután kezdete elıtt érdeklıdı úriemberek egész hada vette körül. Bal lábát úgy lóbálta, mint egy unatkozó kisfiú a templomban. - Bár azt hiszem, ha szobalány lenne, szenesvödröt cipelne magával. Igaz, aligha bírná el. - Tehenészlány – suttogta Melisande. - Tényleg? - Jasper összevonta bozontos szemöldökét. - Ebben a panierben? - Csitt! - szólt rájuk valaki hátulról. - Úgy értem – folytatta Lord Vale egy árnyalattal halkabban -, egyáltalán nem tőnik túl praktikusnak. Nem taposnak rá a tehenek a szoknyájára? Nem mintha olyan sokat tudnék a tehenekrıl és a fejılányokról. Bár a sajtot szeretem. Melisande az ajkába harapott, mert szokatlan késztetést érzett a kacarászásra. Milyen különös! Egyáltalán nem volt az a nevetgélıs típus. A szeme sarkából Lord Vale-re pillantott, és látta, a férfi ıt figyeli. Széles szája sarka felfelé ívelt, és közelebb hajolt. A nı érezte az arcán a férfi leheletét. - Imádom a sajtot és a szılıt. Azokat a sötét, gömbölyő, vörös szılıszemeket amik szinte szétrobbannak az ember szájában, és az édes lé kifröccsen belılük. Maga szereti a szılıt? Bár a vikomt szavai teljességgel ártatlanok voltak, olyan mélyen és vontatottan mondta ki ıket, hogy Melisande-nek minden erejére szüksége volt, hogy ne piruljon el. Korábban sokszor látta már így a férfit, amint közel hajol egy nıhöz, és mindenféle bőnös dolgokat sugdos a fülébe. Az évek során számtalanszor szemtanúja volt ennek a jelenetnek. De ez most más. Most vele flörtölt. Úgyhogy kihúzta magát, illedelmesen lesütötte a szemét, és így szólt:

- Szeretem a szılıt, de azt hiszem, a málnát még jobban. A málna nem olyan émelyítıen édes. Sıt néha kifejezetten fanyar, egy kicsit... pikáns. Amikor felemelte a tekintetét, és a férfira nézett, látta, továbbra is figyelmesen nézi, mintha nem tudná, mire vélje a nı viselkedését. Melisande állta a tekintetét, kihívóan vagy figyelmeztetıen, maga sem tudta. Végül elakadt a lélegzete, és az arcát pír öntötte el. Jasperen most nyoma sem látszott a megszokott gondtalan mosolynak, és tekintetében valami komoly, valami sötét tükrözıdött. Ekkor a közönség tapsban tört ki, és Melisande összerezzent a hangra. Lord Vale elfordult, és a pillanat tovaszállt. - Hozhatok önnek egy pohár puncsot? - kérdezte Jasper. - Igen – a nı nyelt egyet. - Köszönöm. Nézte, ahogy a férfi könnyedén elsétál, és érezte, a világ újra berobban az érzékszerveibe. A fiatalasszony, aki korábban hátulról csendre intette ıket, most egy barátnıjével pletykálkodott. Melisande véletlenül elkapta az állapotos szót, és gyorsan elfordult, hogy többet ne tudjon kivenni a két nı duruzsolásából. Sokan éppen Lady Eddings lányának gratuláltak az elıadásért. Egy pattanásos fiatalember állt hőségesen a lány mellett, és tartotta helyette a vödröt. Melisande lesimította a szoknyáját, és örült, hogy senkinek nem jutott eszébe odajönni és beszélgetni vele. Ha megengednék neki, hogy csak üljön, és megfigyelje a körülötte nyüzsgı embereket, még élvezné is az ehhez hasonló eseményeket. Megfordult, és szemével Lord Vale-t kereste a tömegben, valahol a frissítık tájékán. Nem volt nehéz megtalálni. Egy fejjel az összes többi férfi feje fölé magasodott, és a korábbról ismert hangos nevetéssel nevetett. Az egyik kezével olyan széles mozdulatot tett, hogy félı volt, a nála lévı puncs a mellette álló úriember parókáján köt ki. Melisande elmosolyodott, nehéz lett volna komolynak maradnia e féktelen vidámság láttán, ám ekkor észrevette, hogy a férfi arckifejezése megváltozik. A változás nem volt látványos, éppen csak egy kicsit összeszőkült a szeme, és széles mosolya kissé elhalványult. Valószínőleg senki más nem vette észre. De ı észrevette. Követte a férfi tekintetét. Egy fehér parókás úriember lépett be a terembe, majd udvarias mosollyal váltott néhány szót a háziasszonnyal. Valahogy ismerısnek tőnt, de Melisande nem tudott rájönni, ki lehet. Átlagos testalkatú férfi, a tekintete nyílt és üde, a kiállása katonás. A nı újra Lord Vale-re nézett, aki már elindult az újonnan érkezett férfi felé, kezében a pohár punccsal. A fiatalember felpillantott, meglátta a vikomtot, és elnézést kért a ház asszonyától. Elindult Vale felé, a kezét üdvözlésre nyújtotta, de az arca komor volt. Melisande látta, a vılegénye kezet fog a másikkal, majd a fülébe súg valamit. Jasper ezután végigjáratta tekintetét a szobán, és a szeme találkozott a nıével. Mire a fiatalemberhez ért, korábbi mosolya eltőnt, és az arca most kifejezéstelen volt. Szándékosan hátat fordított Melisande-nak, és magával húzta a másik férfit. Ekkor az átnézett Vale válla fölött, és Melisande-nak elakadt a lélegzete: végre rájött, honnan ismeri ezt az embert. İ volt az a fiú, akit hat évvel ezelıtt sírni látott.

Harmadik fejezet

Miután az utolsó morzsáig elfogyasztották a húsos pitét, az öregember felállt. Ekkor valami nagyon különös dolog történt: szakadt rongyai eltőntek, és hirtelen egy fiatal, jóképő férfi állt Jack elıtt, ragyogó fehér ruhában. - Kedves voltál hozzám – mondta az angyal, hiszen ki más is lett volna, mint Isten angyala -, ezért megjutalmazlak. Az angyal elıhúzott egy kis bádogdobozt, és Jack tenyerébe nyomta. - Keresd ebben, amire szükséged van, és megtalálod. Azzal az angyal megfordult, és eltőnt. Jack pislogott, aztán belekukkantott a dobozba. Felkacagott, mert a dobozban bizony nem volt más, mint néhány levét tubák. Jack bedugta a kis bádog tubákosszelencét a zsákjába, és ismét útra kelt...

Három héttel késıbb Melisande reszketı kezét esküvıi ruhája dús redıibe rejtette. A háta mögött új szobalánya, Sally Suchlike végzett néhány utolsó simítást a szoknyán. - Öröm magára nézni, úrnım – biztosította Sally öltöztetés közben. A templom zárt elıterében álltak, közvetlenül a fıhajó mellett. Bent már megszólalt az orgona, és Melisande-nak hamarosan végig kellett haladnia a tömött sorok között. Reszketett az idegességtıl. Bár az esküvıt csak nem rég hirdették ki, szinte minden padsor tele volt. - Amikor kiválasztotta ezt a szürkét, azt hittem, kicsit unalmas lesz – fecsegett tovább Sally. - De most már látom, úgy fénylik, mint az ezüst. - Azért nem feltőnı, ugye? - nézett végig magán Melisande aggodalmasan. A ruhán kicsit több volt a díszítés, mint ahogy azt eredetileg tervezte. A mély, kerek nyakkivágás köré apró masnikba kötött halványsárga szalagokat varrtak. A felsı szoknyája fel volt tőzve, hogy kilátszódjon alóla a szürke, vörös és sárga színnel gazdagon hímzett alsószoknya. - Dehogy! Nagyon elegáns – felelte a szolgáló. Megkerülte az úrnıjét, és összeráncolt homlokkal, elölrıl is szemügyre vette. Egy szakácsra emlékeztetett, aki egy marhacombot vizsgálgat. Elmosolyodott. - Lord Vale biztosan el lesz ragadtatva. Hiszen már ezer éve nem találkoztak. Nos, ez nem egészen igaz, gondolta Melisande, de tény, hogy hetek óta nem látta a vikomtot. Lord Vale Lady Eddings zenedélutánját követıen elutazott, és egészen tegnapig nem tért vissza Londonba. Melisande-ban már az is felmerült, a férfi azért marad távol, hogy ıt elkerülje. Miután beszélt a barátjával a zenedélutánon, meglehetısen szórakozottnak tőnt, és nem is mutatta be ıt a fiatalembernek. Igaz, a barát a beszélgetés után rögtön el is tőnt. De mindez nem számít, figyelmeztette magát. Végül is Lord Vale most ott áll a templomban, és ıt várja. - Kész vagy? - nyitott be Gertrude, aki a fıhajóból érkezett sietve, és meghúzogatta Melisande szoknyáját. - Nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot, kedvesem. Férjhez mész, ráadásul egy vikomthoz! A Renshaw családnak nagyon jó híre van, rossz vérnek nyoma sincs náluk. Jaj, Melisande! Legnagyobb meglepetésére Melisande könnyeket látott máskor közönyös sógornıje szemében. - Annyira örülök! - Gertrude mereven megölelte, és arcát egy pillanatra Melisande arcához szorította. - Kész vagy? Melisande kihúzta magát, és mielıtt válaszolt volna, vett egy mély, bátorító lélegzetet. Idegessége ellenére öröm csendült ki a hangjából: - Igen.

Jasper lenézett a tányérján lévı sült kacsára, és arra gondolt, milyen furcsa szokás az esküvıi reggeli. Barátok és rokonok győlnek össze, hogy a szerelmet ünnepeljék, holott igazából a termékenységet kellene ünnepelniük. Hiszen valójában annak reményében jönnek létre ezek az egyesülések, hogy gyermekek szülessenek belılük. De a lényeg, hogy végre házas, és talán ideje lenne félretenni a cinizmust, és megelégedni ezzel a ténnyel. Elızı nap, amíg London felé utazott, azon tőnıdött, nem várt-e túl sokat a visszatéréssel. Mi van, ha Miss Fleming megharagudott, amiért elhanyagolja? Mi van, ha arra sem veszi majd a fáradságot, hogy megjelenjen a templomban, és ott kosarazza ki? Sokkal tovább kellett Oxfordshieben maradnia, mint tervezte. Mindig volt valami, ami késleltette a visszautazását: még egy föld, amit az intézı meg akart mutatni neki, még egy út, amit azonnal meg kellett javítani, és... ha ıszinte akar lenni, a menyasszonya átható tekintete. Úgy tőnt, a nı ferde vágású, barna szeme átlát rajta, átlát felszínes nevetésén, és látja a titkot, amelyet lelke legmélyére rejtett. Lady Eddings zenedélutánján, amikor megfordult, és meglátta Melisande Fleminget, amint ı és Matthew Hornt figyeli, egy pillanatra jeges rémület markolt a szívébe – azt hitte, a nı tudja, mirıl beszéltek. De nem tudta. Ebben biztos lehetek, gondolta Jasper, és belekortyolt a rubinvörös borba. Nem tudta, mi történt Spinner's Fallsnál, és ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni soha. - Szép kis esküvı, mi? - rikkantotta elırehajolva egy idısebb úriember. Jaspernek fogalma sem volt, ki az. Bizonyára a menyasszony rokonságához tartozik. De azért elvigyorodott, és megemelte borospoharát a fickó felé. - Köszönöm, uram. Nekem is tetszett. Az idıs úr fertelmes kacsintgatásba kezdett. - De a nászéjszaka még jobban fog tetszeni, mi? Én azt mondom, jobb ma egy nászéjszaka, mint holnap egy esküvı! Ha-ha! Annyira magával ragadta önnön szellemessége, hogy majdnem leesett a parókája a nagy nevetéstıl. A vele szemben ülı idısebb hölgy elfintorodott, és rászólt: - Elég lesz, William. Jasper az oldalán ülı csendes menyasszonyára pillantott, és magában elmormolt egy káromkodást. Melisande arcába végre visszatért egy kis szín. A szertartás alatt teljesen elsápadt, és Jasper felkészült rá, hogy elkapja, ha esetleg elájul. De nem tette. Inkább úgy állt ott, mint egy katona a kivégzıosztag elıtt, és síri hangon mondta el a házastársi esküt. A vılegény valamivel boldogabb menyasszonyra számított, de a múltkori fiaskó után megtanulta, ne legyen válogatós. Jasper hangosan szólt oda az idıs úrnak: - Uram, mesélne nekünk a saját esküvıjérıl? Azt hiszem, mindannyian jól mulatnánk. - Nem emlékszik – vágta rá az idıs hölgy, mielıtt a férje meg tudott volna szólalni. - Olyan részeg volt, hogy már lefekvés elıtt elaludt. A hallótávolságon belül ülı vendégek hangos hahotára fakadtak. - Jaj, Bess! - kiabálta túl az öregúr a nevetést. - Attól voltam úgy kipurcanva, hogy téged hajkurásztalak! - A mellette ülı fiatal nıhöz fordult, és nagy örömmel kezdett az emlékek felidézésébe. - Majd négy évig udvaroltam neki, és... Jasper visszatette borospoharát az asztalra, és a menyasszonyára pillantott. Miss Fleming – Melisande – szabályos kis tornyokat épített az ételbıl a tányérján. - Egyen belıle! - szólt Jasper halkan. - A kacsa egyáltalán nem olyan szörnyő, mint amilyennek látszik, és jobban fogja érezni magát tıle. A nı nem nézett rá, de a teste megfeszült. - Teljesen jól vagyok. Makacs egy lány. - Hát persze – felelte Jasper könnyedén. - De a templomban olyan fehér volt, mint a fal. Sıt, néha egészen elzöldült. El sem tudom mondani, milyen megrázkódtatást jelentett ez az én vılegényi lelkemnek. A kedvemért egyen egy falatot!

A nı szája mosolyra húzódott, és evett egy kicsit a kacsából. - Mindenbıl tréfát csinál? - Majdnem mindenbıl. Tudom, hogy fárasztó, de én már csak ilyen vagyok. - Intett egy inasnak. - Legyen szíves, töltse újra a vikomtessz borospoharát. - Köszönöm – motyogta Melisande, miután az inas bort töltött neki. - Nem az. - Mi nem az? - A tréfálkozása. - Melisande a férfira nézett, ferde vágású szeme kifürkészhetetlen pillantásával. - Nem fárasztó. Nekem tetszik. Csak azt remélem, ön is el tudja majd viselni az én hallgatagságomat. - Ha így néz rám, örömmel elviselem – suttogta Jasper. Melisande belekortyolt a borba, és közben a férfi szemébe nézett. Jasper látta, ahogy a nyeléstıl megmozdul a nı finom és törékeny torka. Hamarosan ágyba bújik ezzel a nıvel, akit alig ismer. Ráfekszik majd, behatol puha, meleg húsába, és a feleségévé teszi. Furcsán hatottak ezek a gondolatok az illedelmesen fogyasztott reggeli mellett. Furcsán, ugyanakkor izgatóan. Milyen különös is a házasság a magukfajták között. Sok szempontból a lótenyésztésre hasonlít. Az ember a vérvonal alapján kiválasztja a kancát és a csıdört, egymás közelében helyezi el ıket, és reméli, hogy a természet elvégzi a dolgát, és új lovak születnek – vagy új arisztokraták, a részt vevı felektıl függıen. Mosolyogva figyelte újdonsült feleségét, és azon tőnıdött, vajon mit szólna, ha beszámolna neki a lovakról és az arisztokraták házasságáról alkotott elképzeléseirıl. Talán ez a téma túlságosan rázós lenne a szőzi fülek számára. De más témákról lehet beszélni. - Ízlik a bor, asszonyom? - Savas, fanyar, egy árnyalatnyi édes szılıízzel – mosolyodott el lassan a nı. - Úgyhogy igen, ízlik. - Ez örvendetes – felelte Jasper lustán leeresztett szemhéjjal. - Férjeként természetesen kötelességem gondoskodni arról, hogy minden vágya, még a legkisebb is, kielégüljön. - Csakugyan? - Ó, igen. - És mi az én hitvesi kötelességem? Hogy utódokat szüljön nekem. Ez túlságosan nyers válasz lett volna. Ez még a kedves flörtölés és évıdés ideje volt, nem a házasság rideg valóságáé. - Asszonyom, önnek egyetlen komoly feladata van, mégpedig hogy szépségével beragyogja az otthonomat és a szívemet. - Attól tartok, hamarosan elunom magam, ha csak ennyi a feladatom. Szükségem lesz más kihívásokra is azontúl, hogy szép legyek. - Belekortyolt a borba, és letette a poharát. Nyelve hegyével lassan letörölt egy apró borcseppet az alsó ajkáról. - Elı tudna állni valami megerıltetıbb feladattal? Jasper kifújta az eddig bent tartott levegıt, mert minden figyelmét Melisande nedves alsó ajkára összpontosította. - Asszonyom, számtalan lehetıség kavarog a fejemben. Az ötletek forognak, táncolnak, felbukkannak, aztán újra eltőnnek. Tudna néhány példát említeni a feleség kötelességeire? - Hát, példából rengeteg van. - Mosoly játszott a szája körül. - Nem tartozom önnek például engedelmességgel és tisztelettel? - Ó, de hát ezek könnyő feladatok, és ön megerıltetıt akart. - Lehet, hogy nem lesz mindig könnyő feladat önnek engedelmeskedni – suttogta a nı. - Dehogynem. Csak olyasmira fogom kötelezni, hogy mosolyogjon rám, és derítse fel a kedvem. Ebben engedelmeskedni fog? - Igen. - Akkor már is teljesítette hitvesi kötelességét. De mintha szerepelt volna még valami az esküben. - Hogy szeretni fogom – vágta rá Melisande. Szemérmesen lesütötte a szemét. A férfi nem

láthatta a tekintetét. - Igen, ez az – mondta Jasper könnyedén. - Engem szeretni, attól tartok, nehezebb házastársi feladat, mint bármelyik másik. Néha elég kiállhatatlan fickó vagyok, úgyhogy nem hibáztatom, ha ez nem fog sikerülni. Esetleg inkább csodáljon, ha az jobban megfelel. - Én tisztességes nı vagyok, és esküt tettem – felelte Melisande. Jasper ránézett, és megpróbálta eldönteni, meddig tart az évıdés, és hol kezdıdik az igazi érzelem, ha volt ilyen egyáltalán. - Akkor tehát szeretni fog? - Természetesen – felelte a nı egy vállrándítással. Jasper megemelte a poharát. - Ez esetben én vagyok a legszerencsésebb férfi a földön. Melisande csak elmosolyodott, mintha már fárasztaná a társalgás. Jasper kortyolt a borból. Vajon a nı várja már a ma éjszakát, vagy retteg tıle? Valószínőleg inkább az utóbbi. Még ha idısebb volt is, mint a legtöbb menyasszony, nyilván keveset tudott a férfiak és nık közötti fizikai kapcsolatról. Talán részben ezért volt olyan sápadt korábban. Majd ügyelnie kell, hogy tapintatos legyen este, és ne tegyen semmi olyat, ami megijeszthetné vagy taszíthatná Melisande-ot. Szellemes replikái ellenére, saját bevallása szerint is tartózkodó nı. Talán fontolóra kellene vennie, hogy egy-két nappal elhalassza a frigy elhálását, hátha azalatt kicsit jobban összemelegszenek. Lehangoló ötlet. Megrázta a fejét, elhessegette ezeket a kellemetlen gondolatokat, és egy újabb szelet sült kacsáért nyúlt. Mégiscsak az esküvıjét ülik éppen!

Jaj, annyira szép esküvı volt, úrnım! - mondta Sally ábrándosan, amikor aznap este lesegítette úrnıjérıl a ruhát. - Az uraság igen jól festett abban a hímzett, vörös felöltıben. Olyan szép magas és széles vállú! Szerintem nem is kell neki válltömés, ugye? - Hm... - hümmögött Melisande. Lord Vale vállát találta az egyik legvonzóbb dolognak a férfiban, de úgy gondolta, nem a szobalányával kellene megvitatnia újdonsült férje fizikumát. Kilépett az alsószoknyájából. Sally óvatosan egy székre terítette az alsószoknyát, és elkezdte kioldani Melisande főzıjét. - És amikor Lord Vale a tömegbe dobta azt a sok pénzt! Egy igazi úr. Úrnım tudta, hogy a ház minden szolgálójának adott egy quinea-t, még a kis cipıpucoló fiúnak is? - Tényleg? - Melisande elfojtott egy mosolyt Lord Vale szentimentális gesztusa hallatán. Egyáltalán nem lepte meg. Végigsimított a karja alatt egy piros folton, ahol a főzı kidörzsölte. Aztán, már hálóingben, leült egy ízléses, nyersfa fésülködıasztalhoz, és elkezdte lehúzni a harisnyáját. - Mrs. Cook szerint Lord Vale nagyon rendes munkaadó. Sosem marad el a bérrel, és nem kiabál a cselédekkel, mint más urak. - Sally kirázta a főzıt, és óvatosan a sarokban álló nagy, faragott szekrény polcára fektette. A vikomtessz szobái azóta voltak lezárva a Renshaw-házban, amióta Lord Vale apja meghalt, anyja pedig a londoni özvegyi rezidenciára költözött. De Mrs. Moore, a házvezetını szemmel láthatóan értette a dolgát. A szobákat alaposan kitakarították. A hálószoba mézszínő faberendezései frissen voltak fényesítve, a sötétkék és aranyszínő drapériákat kiszellıztették és kitisztították, és még a szınyegeket is kiporolták. A hálószoba nem volt különösebben nagy, de ízlésesen lett berendezve. A falak selymes krémszínőek voltak, a szınyegek pedig sötétkék alapon arany- és rubinszín mintásak. A kandalló csinos kis darab volt, kobaltkék cserepek borították, a párkánya pedig fehér fából készült. Elıtte két aranyozott lábú szék, azok között pedig egy alacsony márványasztalka állt. Melisande zavartan elkapta a tekintetét, amikor szemlélıdése közben ahhoz az ajtóhoz ért, amely a vikomt szobájába vezetett. A másik oldalon nyíló ajtó mögött saját öltözıje, illetve azon túl egy kis társalgó helyezkedett el. Néha halk kaparászás hallatszott az öltözıbıl, de Melisande nem törıdött vele.

Mindent összevetve, a szobák otthonosak és kényelmesek voltak. - Ezek szerint találkozott már a többi szolgálóval? - kérdezte hirtelen a lányt, amikor azon kapta magát, hogy megint a férje ajtaját bámulja, mint egy epekedı liba. - Igen, úrnım. - Sally odalépett, és elkezdte kibontani Melisande haját. - A fıkomornyik, Mr. Oats elég szigorú, de rendesnek tőnik. Mrs. Moore azt mondja, ı feltétel nélkül bízik az ítéletében. Hat lenti cselédlány van, öt fenti, és nem tudom hány inas. - Én hetet számoltam – mondta Melisande. Aznap délután mutatták be a személyzetnek, de még el kell telnie egy kis idınek, amíg megtanulja a neveket, és hogy ki mit csinál. - Akkor tehát mindenki kedves volt magához? - Igen, úrnım. - Sally egy pillanatra elhallgatott, miközben egyenként kiszedegette a rengeteg hajtőt, amelyek asszonya haját tartották. - Bár... Melisande figyelte a kis cselédet a fésülködıtükörben. Sally összehúzta finom vonalú szemöldökét. - No? - Ó, semmi, úrnım – felelte a lány, de rögtön folytatta is. - Csak az a Mr. Pynch nevő ember. Amikor illendıen bemutatkoztam mindenkinek, ahogy az a Mr. Pynch rám nézett... nagyon fennhordja az orrát! És milyen nagy orra van! Nem hiszem, hogy ilyen rettentı büszkének kellene lennie rá. És azt mondja nekem: „Kissé fiatal még ahhoz, hogy szobalány legyen, nem?” És mindezt azon a szörnyő, öntelt hangon. Csak azt szeretném én tudni, mi köze van hozzá egyáltalán? Melisande pislantott egyet. Még sosem látta, hogy Sally így a szívére vett volna valamit. - Ki ez a Mr. Pynch? - Az uraság inasa – felelte a lány. Felvette az asztalról a kefét, és energikus mozdulatokkal végighúzta asszonya haján. - Egy nagy mamlasz alak, ráadásul teljesen kopasz. Cook szerint együtt szolgált Lord Vale-lel a gyarmatokon. - Akkor már sok éve áll az úr szolgálatában. Sally határozott, gyors mozdulatokkal befonta a haját. - Hát, szerintem fejébe szállt a dicsıség. Az egyik legellenszenvesebb, legfelfuvalkodottabb hólyag, akivel valaha találkoztam. Melisande elmosolyodott, majd a nyíló ajtó hangjára felnézett, és szíve azonnal vadul verni kezdett. Lord Vale jelent meg a két szobát összekötı ajtóban. Skarlátvörös köntöst, alatta pedig inget és térdnadrágot viselt. - Ó, úgy látom, túl korán érkeztem. Visszajöjjek késıbb? - Nem szükséges, uram. - Melisande igyekezett uralkodni a hangja remegésén. Alig bírta megállni, hogy ne bámulja a férfit. Az inge felül nyitva volt, és az a kivillanó, csupasz bırfelület szédítı hatással volt rá. - Köszönöm, Sally. A lány, új gazdája váratlan felbukkanásától megnémulva, pukedlizett, majd az ajtóhoz sietett, és távozott. Lord Vale utánanézett. - Remélem, nem rémítettem halálra a kis szobalányát. - Csak lámpalázas az új környezetben. - Melisande a tükörbıl figyelte, ahogy a férje ide-oda járkál a szobában. Egzotikus hím vadállat. İ pedig a felesége. Majdnem hangosan felnevetett erre a gondolatra. A férfi odasétált a kandallópárkányhoz, és szemügyre vett rajta egy porcelánórát. - Nem akartam megzavarni az esti toalettjét. Semmi idıérzékem nincs. Visszajöhetek fél óra múlva, ha az jobban megfelel. - Nem, köszönöm, készen vagyok. - Vett egy mély lélegzetet, felállt és megfordult. Jasper rápillantott, és tekintete végigsiklott a nı csipkés hálóingén. A ruhadarab, terjedelmes de szinte teljesen áttetszı volt, és Melisande hasa megfeszült a férfi átható pillantásától. Vale pislogott, és elfordult. - Inna egy kis bort? Enyhe csalódottság nyilallt Melisande szívébe, de nem mutatta. Fejét félrebillentve válaszolt:

- Köszönöm, kérek. - Remek. - A férfi odament a kandalló melletti kisasztalon álló borosüveghez, és töltött két pohárral. Melisande a kandallóhoz lépett, és épp a férfi közelében állt, amikor az visszafordult és átnyújtotta a poharat: - Parancsoljon. - Köszönöm. - Elvette a bort, és belekóstolt. Vajon Vale ideges? A tőzbe bámult, úgyhogy Melisande beleült az egyik aranyozott székbe, és a mellette állóra mutatott. - Kérem, uram, foglaljon helyet! - Hogyne, persze. - Leült, hirtelen kiitta a bor felét, majd elıredılt, és poharát zavartan az ujjai között himbálta. - Nézze, egész nap azon gondolkodtam, hogyan fogalmazhatnám meg ezt illendıen... még mindig nem jöttem rá, úgyhogy egyszerően csak kimondom. Elég gyorsan házasodtunk össze, én pedig a jegyességünk idejének nagy részében távolt voltam, ami az én hibám, és sajnálom. De mindezek miatt nem volt alkalmunk megfelelıen megismerkedni egymással, és arra gondoltam... ööö... - Igen? - ...hogy talán szeretne várni. - Végre ránézett, és a tekintetében olyasmi tükrözıdött, ami leginkább a sajnálatra hasonlított. - A döntést teljes mértékben önre bízom. Szörnyő, vakító villámcsapásként hasított belé a gondolat: a férfi talán nem találja elég vonzónak ahhoz, hogy lefeküdjön vele. Miért is találná? Magas és sovány, az alakja nem különösebben formás. Az arcát sem mondták sosem szépnek. Igaz, hogy a férfi flörtölt vele, de hát ı minden nıvel flörtölt, aki csak az útjába került. Az nem jelent semmit. Némán nézett Jasperre. Most mit tegyen? Mit tehet egyáltalán? Aznap reggel házasodtak össze... ezt nem lehet meg nem történtté tenni! Nem is akarta meg nem történtté tenni. Ez alatt a gyötrelmes gondolatmenet alatt a férfi végig beszélt. - ...úgyhogy várhatunk egy kicsit, egy-két hónapot, vagy amennyit csak kíván, hiszen... - Nem. - Tessék? Ha várnak, elıfordulhat, hogy sosem hálják el a házasságot. Ezt pedig semmiképpen nem akarta. Sıt, állítása szerint a férfi sem ezt akarta. Ezt nem engedheti. Letette a borospoharat a tőz elıtt álló asztalra. - Nem akarok várni. - Ööö... értem. Melisande felkelt a székbıl, és a férfi elé állt. İ felnézett rá ragyogó kék szemével. Kiitta a poharát, letette, és ı is felállt. Most a nınek kellett felnéznie rá. - Biztos benne? Melisande csak felvonta a szemöldökét. Könyörögni azért nem fog. Jasper bólintott, az ajka megkeményedett, kézen fogta a nıt, és az ágyhoz vezette. Melisande már a kezének érintésétıl remegni kezdett, de ezúttal meg sem próbálta elrejteni az érzéseit. A férfi felhajtotta az ágytakarót, és intett a nınek, hogy feküdjön le. Melisande a hálóingét magán hagyva nézte, ahogy Jasper elıvesz egy kis dobozkát a köntöse zsebébıl, és az éjjeliszekrényre teszi. A férfi ezután kibújt a köntösébıl és a cipıjébıl. Az ágy meghajolt a súlya alatt, ahogy befeküdt a nı mellé. Meleg volt és nagy... Melisande az ujjaival megérintette az ingujját. Csak az ingujját, mert attól tartott, a szíve kiugrik a helyébıl, ha bárhol máshol érinti meg a férfit. Jasper föléhajolt, és ajkával könnyedén megérintette a nı ajkát. Melisande szinte eszét vesztve hunyta be a szemét. Te jó ég, végre. Végre csillapíthatja a szomját, miután egész életét magányosan töltötte a sivatagban. A férfi ajka puha volt, de határozott, szájában még a bor fanyar íze. Kezét Melisande mellére tette, és a nı megborzongott, ahogy a nagy, meleg kéz érintését érezte a hálóing vékony anyagán át. Ajkát hívogatóan szétnyitotta, de Jasper elhúzódott. Lenézett, és kettejük között matatott valamit. - Vale – suttogta Melisande. - Csitt... - Vale könnyedén homlokon csókolta. - Nemsokára vége lesz. - Az éjjeliszekrényre tett kis dobozkáért nyúlt, és kinyitotta. Valamilyen kenıcs volt benne. Az ujjával belenyúlt, és a keze

megint eltőnt valahol kettejük között. Melisande megrökönyödött. Egyáltalán nem azt remélte, hogy nemsokára vége lesz. - Én... De a férfi derékig felhajtotta a hálóingét, és Melisande, ahogy csípıjén érezte az érintését, elhallgatott. Talán ha nem gondolkodna annyit, és inkább csak érezne... - Engedj... - suttogta Vale. Szétnyitotta Melisande lábait, és combjai közé férkızött. A férfi hálónadrágjának slicce már nyitva volt. Érezte, ahogy a férfi keményen és forrón a combjának feszül. Elakadt a lélegzete az izgalomtól, ami hirtelen elborította. - Lehet, hogy furcsának fog tőnni, és fájhat, de nem fog sokáig tartani – hadarta Jasper. - És csak elsıre fáj. Becsukhatod a szemed, ha gondolod. Micsoda?! És akkor beléhatolt. Ahelyett, hogy becsukta volna a szemét, tágra nyitotta, és felnézett a férfira. Szeretett volna megélni minden pillanatot. Jasper szeme csukva volt, a homlokát összeráncolta, mintha fájdalmai lennének. Melisande átkarolta. Érezte a férfi széles vállait és megfeszült izmait. - Az... ez... - Lökött egyet rajta. - Csak maradj így egy pillanatra. Jasper feltámaszkodott a kezére, és Melisande legnagyobb sajnálatára félrelökte a karját. Azután beléhatolt újra. Egyszer, kétszer, háromszor, nehézkesen és keményen. Csikorgatta a fogát, olyasféle hangot hallatott, mint aki fulladozik, majd a nıre zuhant. Tényleg nem tartott sokáig. Melisande megmoccant, hogy ismét átölelje, és legalább utólag így feküdhessen vele, de a férfi arrébb gurult. - Bocsánat, nem akartalak összenyomni. Hátat fordított, és feltehetıen rendbe szedte magát. Melisande lassan lehúzta magán a hálóinget, és próbált úrrá lenni az elkeseredettségén. Az ágy megnyikordult, ahogy Jasper felkelt róla. A férfi ásított egyet, majd lehajolt, hogy felvegye a köntösét és a cipıjét. Aztán odahajolt a nıhöz, és egy cuppanós csókot nyomott az arcára. - Remélem, nem volt annyira szörnyő. - Kék szemében aggodalom tükrözıdött. - Aludj egyet, és gondoskodom róla, hogy a szolgák reggel felhozzanak egy forró fürdıt. Az segíteni fog. - Én... - Igyál még egy kis bort, ha fájdalmaid vannak. - Kezével végigszántott a haján. - Jó éjszakát! És távozott. Melisande egy pillanatig a csukott ajtóra meredt, teljesen letaglózva. Az öltözı ajtaja felıl újra kaparászás hallatszott. Becsukta a szemét, és próbált nem tudomást venni a zajról. Kezét a hálóinge alá csúsztatta. Nedves volt odalent, síkos a férfi spermájától és a saját nedvétıl. Ujjaival végigsimított a szeméremajkain, és próbálta felidézni, milyen érzés volt a férfit magában érzeni, és milyen kék a szeme. Megérintette a csiklóját. Duzzadt volt, és lüktetett a kielégítetlen vágytól. Simogatni kezdte magát, megpróbált ellazulni és emlékezni... A kaparászás újra kezdıdött. Melisande bosszúsan sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Az ágya selyem mennyezetére meredt. Kék volt, és volt egy kis lyuk a sarkában. A fenébe. A kaparászást most nyüszítés kísérte. Jaj, várj már egy kicsit! Bosszankodva kimászott az ágyból, a sperma végigfolyt a combja belsı oldalán. Az öltözıasztalon állt egy korsó víz. Öntött egy keveset a lavórba. Belemártott egy törülközıt a hővös vízbe, és megtörölgette magát. Aztán odament az öltözı ajtajához, és kinyitotta. Mouse felháborodva prüszkölt, és berontott a szobába. Felugrott az ágyra, háromszor megfordult a saját tengelye körül, aztán megpihent egy párnán, gondosan hátat fordítva a gazdájának. Utálta, ha kizárták az öltözıbe. Melisande visszamászott az ágyba, és pontosan ugyanolyan morcos volt, mint a kutyája. Egy ideig még a selyem mennyezetet bámulta, és azon tőnıdött, vajon hol követhette el a hibát ebben a sietıs aktusban. Sóhajtott, és úgy döntött, mindezen ráér holnap reggel is elgondolkodni. Elfújta az

ágya melletti gyertyát, és lehunyta a szemét. Mielıtt elaludt volna, az utolsó épkézláb gondolata ez volt: még szerencse, hogy már nem szőz...

A ma esti szeretıi teljesítményére nem lehet különösebben büszke, gondolta Jasper néhány perccel késıbb. Saját szobájában üldögélt, egy kényelmes székben a kandalló elıtt. Nem adott Melisande-nak gyönyört. Ahhoz az egész túlságosan gyors és sietıs volt, tudta jól. Attól tartott, ha hagyja magát belefeledkezni az aktusba, durvábban használja a nıt, mint szeretné. Melisande számára nem nyújtott szenvedélyes, izgalmas élményt. Ugyanakkor valószínőleg nem is okozott neki túl sok fájdalmat. És végül is ez volt a fı cél: hogy ne riassza el szőz menyasszonyát már elsı este a hitvesi ágyban. Egész pontosan a nı ágyában. Jasper saját hatalmas, sötét és lenyőgözı ágyára sandított. Jobb is, hogy ı ment át a felesége szobájába, és nem az asszonyt hívta át ide. Az ı ágya még a legelszántabb nıt is megijesztené a testi örömökbe való beavatásának éjszakáján. Arról nem is beszélve, hogy utána meg kellett volna találnia a módját, hogy kitessékelhesse a szobájából. Felhajtotta az utolsó korty konyakot a poharából. Na, az kellemetlen lett volna. Mindent összevetve az aktus nem alakult a vártnál rosszabbul. Lesz még alkalma megmutatni, milyen örömteli lehet férfi és nı testének találkozása. Feltéve persze, hogy a nı továbbra is jelen szeretne lenni a hitvesi ágyban. Sok arisztokrata hölgy nem óhajtott szeretkezni a férjével. Nem tetszett neki ez a gondolat. Korábban sosem látott semmi kivetnivalót az ilyesféle divatos házasságokban, amelyekben az érdekelt felek nemzettek egy-két utódot, aztán mind társasági, mind pedig szexuális életüket tekintve elváltak útjaik. Ez a fajta házasság szinte megszokott volt az ı társadalmi osztályában. İ maga is ilyesmire számított. Most azonban mégis olyan hidegnek, sıt ellenszenvesnek tőnt egy olyan házasság gondolata, amelyben a férj és a feleség csupán udvarias viszonyt ápolnak egymással. Jasper megrázta a fejét. Úgy látszik, a házasság megzavarta az elméjét. Ez megmagyarázná ezeket a különös gondolatokat. Felállt, és letette a poharát a kandalló melletti asztalra, a borosüveg mellé. A szobája több mint kétszerese volt, mint a feleségéé. Emiatt éjszaka igen nehéz volt megfelelıen megvilágítani. A sarkokban, a szekrény és az ágy körül árnyak derengtek. Levetkızött, és megmosakodott a szobájában álló jéghideg vízzel. Felkérhetett volna friss, meleg vizet is, de nem szerette, ha sötétedés után bárki bejön a szobájába. Még Pynch jelenléte is nyugtalanította. Egy kivételével az összes gyertyát elfújta. Azzal az eggyel átment az öltözıjébe. Itt volt egy keskeny ágy, amolyan inasoknak való, de Pynchnek volt saját szobája, így ezt az ágyat senki sem használta. Az ágy mellett, a szemközti sarokban volt egy meglehetısen rozzant priccs. Jasper a padlóra állította a gyertyát a priccs mellett, és szokás szerint ellenırizte, hogy minden megvan-e: egy kendıbe csavart váltás ruha, egy vízzel teli bádog kulacs én némi kenyér. Pynch kéthárom naponta friss vizet és kenyeret tett a régi helyére, bár Jasper sosem beszélt inasával a csomagról. A batyu mellett egy kis kés, egy penge és egy tőzkı feküdt. Vale letérdelt, meztelen vállára terített egy takarót, és lefeküdt a keskeny priccsre, a falnak háttal. Egy kis ideig még elnézte a gyertya vetette ingatag árnyékokat a mennyezeten, aztán becsukta a szemét.

Negyedik fejezet

Kis idı múlva Jack még egy rongyos ruhájú öregemberrel találkozott, aki az út mentén üldögélt. - Van valami ennivalód a számomra? - kérdezte a második koldus mogorva hangon. Jack lerakta a zsákját, és elıvett egy kis sajtot. Az öregember kikapta a kezébıl, és magába tömte. Jack elıvett egy vekni kenyeret. Az öregember megette az egészet, és a kezét nyújtva még kért. Jack megrázta a fejét, de végül addig kutatott a zsákjában, amíg a legalján talált egy almát. Az öregember befalta az almát, és így szólt: - Csak ilyen vacakokat tudsz adni? Erre aztán elfogyott Jack türelme. - Azt a kutya mindenedet! Megetted az összes ennivalómat, és egy szóval sem mondtál köszönetet. Mát itt sem vagyok. Légy átkozott!

A Renshaw-ház volt a legpompásabb otthon, amit Sally Suchlike valaha látott, és még mindig meg volt szeppenve egy kicsit. Azt a mindenit! Rózsaszín és fekete márványpadló, olyan finomra faragott fabútorok, hogy a lábuk szinte fogpiszkálónak tetszett. Gyönyörő, hímzett selyem, brokát és bársony mindenütt, méterszám. Sokkal több volt belılük, mint amennyi az ablakok és székek borításához feltétlenül szükséges lett volna. Mr. Fleming háza is szép volt, de ez, ez olyan volt, mintha a királyi palotában lakna az ember. Gyönyörő! Mi tagadás, mindez elképesztı elırelépést jelentett Sallynek, aki a Seven Dials környékén született és élt. Már ha életnek lehet nevezni egyáltalán, hogy az ember napkeltétıl napnyugtáig dolgozik, lószart, kutyaszart, és mindenféle más szart győjtöget, hogy aztán, ha az apjával aznap szerencsével jártak, eladja egy kis kenyérért és egy darabka rágós húsért. Tizenkét éves koráig maradt ott. Akkor kezdte el apja pedzegetni, hogy hozzáadja egyik barátjához, Pinkyhez, egy nagydarab, büdös fickóhoz, akinek az összes elülsı foga hiányzott. Tudta, még több szar és szomorúság vár rá, ha hozzámegy Pinkyhez, amíg végül fiatalon meg nem hal ugyanabban a városrészben, ahol született. Sally még aznap éjjel megszökött, hogy konyhalányként próbáljon szerencsét. Okos volt és gyorsan tanult, és amikor a szakács talált egy jobb munkát – Mr. Fleming házában -, magával vitte Sallyt. İ pedig dolgozott, nem is akárhogyan. Gondosan ügyelt rá, hogy sose maradjon kettesben egy inassal vagy henteslegénnyel. Más se hiányzott volna, mint hogy teherbe essen. Mindvégig adott magára, és nyitva tartotta a fülét. Hallgatta, hogyan beszélnek Flemingék, és esténként, amikor keskeny ágyán feküdt Alice, a leni cselédlány mellett, aki úgy horkolt, mint egy vénember, újra meg újra elsuttogta a szavakat és gyakorolta a hanglejtést, egészen addig, amíg a beszéde csaknem olyan kifogástalan nem lett, mint Miss Flemingé. Amikor elérkezett az idı – Bob, az egyik szolga berontott a konyhába, és elújságolta a nagy hírt, miszerint Miss Fleming, akinek olyan egyszerő és szomorú az arca, valahogy fogott magának egy vikomtot -, Sally már készen állt. Összehajtogatta a ruhát, amit éppen foldozott, és csendesen kiosont a konyhából, hogy azután Miss Fleming elé álljon a kérésével. És most itt van! Egy vikomtessz szobalánya! Most már csak ki kell ismernie e hatalmas, pompás ház összes átjáróját, emeletét és ajtaját, és minden tökéletes lesz. Sally megigazította a kötényét, és kinyitott egy ajtót a szolgálók átjárójában. Ha a számításai nem csalnak, a gazda hálószobája elıtti hallban fog kilyukadni. Bekukucskált. A hall nagy volt, falát sötét fa berakások borították, a padlót pedig egy hosszú, vörös és fekete színő szınyeg. Sajnos ez a hall nagyban hasonlított a házban található más hallokhoz. Ám, amikor Sally jobbra nézett, meglátta a botrányos kis fekete márványszobrot, ami egy régen élt úriembert ábrázolt, amint egy meztelen hölgyet hajkurászik. Korábban is felfigyelt már a szobrocskára – nehéz volt nem észrevenni -, és tudta, a vikomt

szobájának ajtaja elıtt áll. Sally bólintott, és becsukta maga mögött a rejtett tapétaajtót, mielıtt nekiállt közelebbrıl megfigyelni az alakokat. Mindkét szereplı meztelen volt, és a nı nem igazán tőnt gondterheltnek. Sıt egyik gödröcskés karjával átölelte az úriember nyakát. Sally félrebillentette a fejét. A férfinak mintha szırös, kecskeszerő alteste, és tömzsi kis szarva lett volna. Jobban megnézve, a pajzán márványfigura erısen emlékeztetett a vikomt inasára, Mr. Pynchre. Kivéve, hogy neki nem volt haja, szarva és szırös alteste. A hasonlóság arra késztette Sallyt, hogy alul is szemügyre vegye a szobrot, és eltőnıdjön, vajon Mr. Pynchnek is ilyen hosszú-e... Valaki megköszörülte a torkát mögötte. Sally sikított, és megpördült. Mr. Pynch közvetlenül mögötte állt, mintha csak az ı gondolatai idézték volna meg. Egyik szemöldökét felvonta, és kopasz feje homályosan derengett a rosszul megvilágított hallban. Sally érezte, hogy fülig elvörösödik. Mindkét kezét csípıre tette. - A mindenségit! Meg akar ölni? Ismertem egy hölgyet, ı is így halt meg. Egy fickó mögéosont, és megijesztette. Én is itt feküdhetnék holtan, kiterülve a szınyegen. És akkor vajon mit mondott volna az úrnak, mit mővelt az esküvıje másnapján? Benne lenne ám a pácban! Mr. Pynch újra megköszörülte a torkát, ami olyan hanggal járt, mintha megráztak volna egy kövekkel teli bádogvödröt. - Talán, ha nem merült volna el annyira annak a szobornak a tanulmányozásában, Miss Suchlike... Sally felhorkant, ami meglehetısen nıietlen dolog volt, mindazonáltal a helyzet megkövetelte. - Szóval azzal vádol, hogy ezt a szobrot nézegettem, Mr. Pynch? Az inas felvonta a szemöldökét. - Én csak... - Ha éppen tudni akarja, azt ellenıriztem, nem poros-e a szobor. - Hogy nem poros-e? - Úgy van. - Sally határozottan bólintott. - Az úrnım nem bírja a port. - Értem – felelte Pynch leereszkedıen. - Ügyelni fogok erre. - Remélem is – mondta Sally. Megigazította a kötényét, és úrnıje ajtajára pillantott. Nyolc óra volt, úrnıje, az újdonsült Lady Vale, ilyenkor már javában fenn szokott lenni, de a nászéjszakája után talán... Mr. Pynch még mindig ıt figyelte. - Azt javaslom, kopogjon. Sally elfintorodott. - Nagyon jól tudom, hogyan keltsem fel az úrnımet. - Akkor mi a gond? - Talán nincs egyedül. - Sally érezte, hogy újra elpirul. - Mi van, ha az úr is ott van? Mekkora bolondot csinálnék magamból, ha besétálnék, ık meg... ık meg... ık meg... - Sally vett egy mély levegıt, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. - ...nincsenek készen. Elsüllyednék szégyenemben. - Az úr biztos nem. - Biztos nem micsoda? - Biztos nem maradt odabenn – jelentette ki Pynch megfellebbezhetetlen bizonyossággal, és belépett gazdája szobájába. Sally rosszallóan nézett utána. Micsoda piszok alak! Még egyet simított a kötényén, és bekopogott az úrnı ajtaján.

Melisande az íróasztalánál ült, és éppen az utolsó mesét fordította, amikor meghallotta a

kopogást. Mouse, aki a lábánál feküdt, most felugrott, és morogni kezdett. - Szabad! - szólt ki Melisande, és nem lepte meg, hogy a szobalánya feje jelent meg az ajtóban. Melisande a kandallópárkányon álló porcelánórára pillantott. Alig múlt nyolc óra, de ı már több mint két órája talpon volt. Általában napkeltekor ébredt. Sally ismerte a szokásait, és rendszerint sokkal korábban jött öltöztetni. Ma valószínőleg azért járt el ilyen körültekintıen, mert Melisande friss házas volt. Egy pillanatra rettentı kínosan érezte magát. Hamarosan az egész személyzet tudni fogja, hogy külön aludta a férjétıl a nászéjszakájukon. De hát, nincs mit tenni. Túl kell tennie magát ezen. - Jó reggelt, úrnım – Sally le nem vette a szemét a kutyáról, és gondosan kikerülte. - Jó reggelt. Mouse, gyere ide! - Melisande csettintett. Mouse vetett egy utolsó gyanakvó pillantást a szobalányra, és beszaladt az íróasztal alá, hogy helyet foglaljon gazdája lábánál. Melisande már elhúzta az íróasztal elıtti függönyöket, de Sally most nekiállt félrehúzni a többit is. - Nagyon szép idı van. Süt a nap, egy felsı sincs az égen, és a szél is alig fúj. Mit szeretne ma felvenni, úrnım? - A szürkére gondoltam – felelte Melisande szórakozottan. Éppen egy német szó megfejtésén fáradozott. A régi mesekönyv, amit fordított, legkedvesebb barátnıje, Emeline tulajdona volt. Valószínőleg porosz dadusa hagyományozta rá. Mielıtt Emeline elhajózott Amerikába újdonsült férjével, Mr. Hartley-val, odaadta a könyvet Melisande-nak, hogy lefordítsa. Melisande azért vállalta a feladatot, mert tudta jól, mindkettıjük számára többet jelent egyszerő fordításnál. Azzal, hogy neki adta féltett kincsét, Emeline egyszersmind ígéretet tett arra, hogy a barátságuk kiállja majd az idı és a távolság próbáját, és Melisande hálás volt ezért a gesztusért. Azt tervezte, hogy lefordítja és lemásoltatja a meséket, és Emeline legközelebbi angliai látogatása során átadja neki a bekötött könyvet. Melisande azonban sajnos nehézségekbe ütközött. Három mesét minden gond nélkül lefordított, de a negyedik... A negyedik kemény diónak bizonyult. - A szürkére, úrnım? - kérdezett vissza Sally értetlenkedve. - Igen, arra. A nyelvjárással volt a probléma. Illetve azzal, hogy írott szöveget kellett lefordítania. Melisande az édesanyjától tanult németül, de inkább csak beszélte a nyelvet, nem olvasta, és úgy tőnt, ez döntı különbség. Végigsimított a törékeny lapon. Amikor a könyvön dolgozott, mindig Emelie-re gondolt. Annyira örült volna, ha barátnıje ott van az esküvıjén! És még jobban örült volna, ha most vele van. Milyen megnyugtató volna, ha beszélgethetne Emeline-nel a házasságáról és a férfiak rejtélyérıl általában! Miért kellett a férjének... - Melyik szürkére? - Tessék? - Melisande végre ránézett a szobalányra, és elkapta ingerült pillantását. - Melyik szürkére? - Sally kitárta a szekrény ajtaját, és rámutatott a fakó színő ruhák egész sorára. - A kékesszürkére. Sally elıvette a szóban forgó ruhát, és az orra alatt motyogott valamit. Melisande inkább nem reagált, hanem felállt az asztaltól, és langyos vizet töltött a lavórba, hogy megmossa az arcát és a nyakát. Ilyen módon felfrissülve, türelmesen álldogált, amíg a szobalány felöltöztette. Fél órával késıbb Melisande kiküldte a lányt, és elindult a lenti hallba, ahol a falat halványrózsaszín márvány borította, arany és fekete díszítéssel. Itt tétovázott. A reggelit bizonyára valamelyik lenti szobában szolgálják fel. De annyi ajtó volt, és elızı nap, a beköltözés és a személyzettel való ismerkedés izgalmában elfelejtette megkérdezni, merre menjen. Valaki megköszörülte a torkát mellette. Melisande megfordult, és Oaksot, a komornyikot pillantotta meg. Alacsony, gömbölyő vállú ember volt, nagy lapátkezekkel. A fejét feltőnı, göndör, fehérre púderezett parókát viselt. - Segítségére lehetek, úrnım? - Igen, köszönöm – felelte Melisande. - Megkérné valamelyik szolgát, hogy vigye ki a kutyámat,

Mouse-t a kertbe? És legyen szíves, mutassa meg, melyik szobában szolgálják fel a reggelit. - Úrnım! - Oaks csettintett, mire elıugrott egy hórihorgas, fiatal szolga, mint akit dróton rángatnak. A komornyik a kutyára mutatott. A szolga Mouse felé hajolt, majd megdermedt, mikor a kutya az ínyét kivillantva rávicsorgott. - Jaj, Sir Mouse! - Melisande lehajolt, felvette a kis terriert, és míg az tovább morgott, a szolga kezébe nyomta. A szolga igyekezett a lehetı legtávolabb tartani a fejét a karjában ülı kutyától. Melisande Mouse orrára koppintott. - Elég legyen! A kutya abbahagyta a morgást, de továbbra is gyanakodva méregette az inast. A fiú elindult a ház másik vége felé, karját egyenesen maga elıtt tartva szállította az állatot. - A reggelizıhelyiség erre van – mutatta Oaks. Átmentek egy elegáns társalgón, és egy kertre nézı szobába jutottak. Melisande kinézett az ablakon, és látta, ahogy Mouse, nyomában az inassal, minden, az utat szegélyezı díszfa mellett megemeli a lábát. - Ez az a szoba, ahol a vikomt reggelizni szokott, ha vendégei vannak – magyarázta Oaks. Természetesen, ha ezen változtatni óhajt, csak szóljon nekem. - Nem, ez nagyon kellemes. Köszönöm, Oaks. - Melisande a fıkomornyikra mosolygott, és helyet foglalt a neki felkínált széken, a hosszú, fényezett faasztal végén. - A szakácsnı kiváló lágy tojást készít – mondta Oaks. - De, ha inkább heringet kér... - A tojás jó lesz. Szeretnék egy-két zsömlét is, és forró csokoládét. A komornyik meghajolt. - Azonnal felküldetek mindent egy cselédlánnyal. Melisande megköszörülte a torkát. - Még ne. Szeretném megvárni a férjemet. Oaks pislogott. - A vikomt késın kelı... - Azért én várok. - Igen, úrnım. - Azzal Oaks csendesen távozott. Melisande figyelte, ahogy Mouse elvégzi a dolgát, aztán futva megindul a ház felé. Néhány perccel késıbb az inassal együtt felbukkant a reggelizıszoba ajtajában. Elırebicsakló fülét felszegte, amikor meglátta a gazdáját. Odaszaladt hozzá, megnyalta a kezét, és nagyot szusszanva letelepedett a széke alá. - Köszönöm – fordult Melisande mosolyogva a szolga felé. A fiú nagyon fiatalnak tőnt, a parókája alól kilátszott pattanásos bıre. - Mi a neve? - Sprat*, úrnım – felelte amaz, és belepirult, hogy észrevették. Te jó ég, remélhetıleg nem Jacknek* keresztelték a szülei. Melisande bólintott. - Sprat, ezentúl maga gondoskodik Sir Mouse-ról. Reggel, délben és este ki kell vinni a kertbe. Meg tudná ezt tenni a kedvemért? - Igen, úrnım. - Sprat idegesen meghajolt. - Köszönöm, úrnım. Melisande elfojtott egy mosolyt. Úgy tőnt, Sprat nem teljesen biztos benne, hogy hálásnak kell lennie. A szék alól Mouse halk morgása hallatszott. - Köszönöm, ennyi. Sprat kihátrált, és Melisande újra magára maradt. Egy percig üldögélt, de aztán nem bírta tovább a tétlenséget. Felállt, és az ablakhoz sétált. Hogyan viselkedjen a férjével szemben? Hitvesi derővel, természetesen. De vajon volna-e mód arra, hogy finoman – diszkréten – tudassa vele, miszerint az elmúlt éjszaka csalódást jelentett a számára? Melisande arca megrezzent. Valószínőleg nem a

* Jack Sprat egy régi angol mondóka fıszereplıje. (A szerk.)

reggelizıasztalnál. A férfiak közismerten érzékenyek az ilyesmire, és sokuk nincs a legjobb

formában korán reggel. De valamikor, valahogyan szóba kell hoznia a témát. Végtére is Vale híres szeretı volt! A múlt éjjeli teljesítményénél nyilván sokkal többre képes, hacsak nem hazudott minden egyes nı, akire kivetette a hálóját. - Valahol egy óra kilencet ütött. Mouse felállt, nyújtózkodott, és rózsaszín nyelvét felpöndörítve ásított egyet. Melisande csalódottan felhagyott a várakozással, és kiment a hallba. Sprat ott állt, és üres tekintettel meredt a mennyezetre, de amikor ıt meglátta, gyorsan elkapta a szemét. - Kérem a reggelimet – szólt Melisande, és visszatért a reggelizıszobába. Vajon Vale már elment itthonról, vagy mindig ilyen sokáig aludt? A magányos reggelit követıen Melisande más irányba terelte a gondolatait. Elküldetett a szakácsnıért, és talált egy elegáns, sárga és fehér társalgót, ahol megtervezhette a heti menüt. A szakácsnı kis termető, szívós asszony volt, az arca keskeny és aggodalmas. İszülı fekete haját a feje tetején ülı szoros kontyba fésülte. A szék szélére telepedett, elırehajolt, és szorgosan bólogatva hallgatta Melisande-ot. Nem mosolygott – az arca mintha nem is lett volna alkalmas rá -, de szorosan összehúzott szája elernyedt, amikor az úrnı dicsérni kezdte a reggeli lágy tojást és a forró csokoládét. Melisande-nak már éppen az az érzése támadt, hogy jól meg fogják érteni egymást az asszonnyal, amikor hangos felbolydulás szakította félbe a beszélgetést. Mindketten felkapták a fejüket. Melisande a férfihangok mellett kutyaugatást hallott. Jaj nekem! Udvariasan a szakácsnıre mosolygott. - Megbocsát? Felállt, és kényelmes tempóban átment a reggelizıszobába, ahol egy némajáték jelenete tárult elé. Sprat tátott szájjal állt, Oaks szép fehér parókája félrecsúszott, és gyorsan, alig hallhatóan magyarázott valamit. Ezalatt újdonsült férje összevissza hadonászott a levegıben, szélesen gesztikulált, mint egy dühös szélmalom, és kiabált. Haragjának célpontja mindenre elszántan, morogva állt Lord Vale lábfejétıl néhány centire. - Hogy került ide ez a korcs?! – vonta kérdıre Vale az inasokat. – Ki engedte be? Az ember már meg sem reggelizhet anélkül, hogy mindenféle élısködık támadnának a szalonnájára? - Mouse – szólt Melisande csendesen, de a kutya meghallotta. Egy utolsó, diadalmas morranás után odaügetett a gazdájához, helyet foglalt a papucsán, és lihegni kezdett. - Te ismered ezt a korcsot? – ripakodott rá Lord Vale, és tajtékzott a dühtıl. – Hogy kerül ide? Oaks a parókáját igazgatta, és a bajsza alatt motyogott valamit. Sprat fél lábon állt. Melisande szeme összeszőkült. Szépen vagyunk! Azok után, hogy egy órája váratja! - Mouse a kutyám. Lord Vale pislogott, és a nı nem tudta nem észrevenni, hogy bár a férfi tanácstalan és jócskán kikelt magából, kék szeme szépsége most is káprázatos. Rajtam feküdt múlt éjjel, gondolta Melisande, és érezte, forróság önti el az alhasát. A testünk eggyé vált. Végre a felesége lettem. - De ez a dög megette a szalonnámat! Melisande lepillantott a kutyára, aki imádattal lihegett vissza rá, és a szája mintha mosolyra húzódott volna. - Mouse – hangsúlyozta Melisande, és elmosolyodott. – Sir Mouse kutya úrfi. Aki különösen kedveli a szalonnát, úgyhogy igazán nem volna szabad kísértésbe hozni. Csettintett, és kilibbent a reggelizıszobából, nyomában Mouse-szal. - Kutya úrfi? – Jasper az ajtóra meredt, amelyen át újdonsült felesége távozott. Feltőnıen elegáns volt, ahhoz képest, hogy egy ocsmány kis vadállat lihegett a nyomában. – Kutya úrfi? Hallottak már ilyet? – fordult a szobában maradt férfitársasághoz. A szolga, egy hórihorgas fickó, valami mesebeli névvel, ami nem jutott Jasper eszébe, megvakarta a parókáját. - Úgy tőnik, az úrnı igencsak kedveli azt a kutyát. Oaks mostanra már összeszedte magát, és lapos pillantást vetett gazdájára. - A vikomtessz külön rendelkezett az állat ellátásáról, uram, amikor egy órával ezelıtt elfogyasztotta a reggelijét. Jasper ebben a pillanatban döbbent rá, milyen faragatlan volt. Megrezzent az arca. Igazság szerint reggelenként sosem volt túlságosan gyors felfogású. De akkor is túllıtt a célon azzal, hogy

rákiabálta a feleségére az esküvıjüket követı elsı napon, a személyzet jelenlétében. - Intézkedem, hogy a szakácsnı még egy reggelit készítsen önnek, uram – szólt Oaks. - Nem – sóhajtott Jasper. – Már nem vagyok éhes. – Egy pillanatig elgondolkodva szemlélte az ajtót, aztán úgy döntött, jelenleg nem képes megfelelıen bocsánatot kérni a feleségétıl. Egyesek talán gyávának tartanák, de ha nıkrıl van szó, jobb félni, mint megijedni. – Hozasd elı a lovamat! - Igen, uram – hajolt meg Oaks, és eltőnt. Elképesztı, hogy milyen nesztelenül tud járni. A fiatal inas még mindig a reggelizıszobában álldogált. Úgy tőnt, mondani akar valamit. Jasper felsóhajtott. Még a teáját sem tudta meginni, mielıtt a kutya tönkretette a reggelijét. - Igen? - Megmondjam ınagyságának, hogy távozik? – kérdezte a fickó, és Jasper ismét tuskónak érezte magát. Még egy szolga is jobban tudja, hogyan kellene bánnia a feleségével. - Igen, mondja. – Kerülte az inas pillantását, és elhagyta a szobát. Valamivel több mint fél órával késıbb Jasper London forgalmas utcáin lovagolt. Egy városi rezidenciára tartott, Lincoln Inn Fieldsbe. Újra kisütött a nap, és úgy tőnt, az utca népe mindenáron élvezni akarja a kellemes idıt ezen a korai órán. Utcai árusok állomásoztak a fontosabb csomópontokon, hangosan kínálva a portékájukat. Divatosan öltözött hölgyek sétáltak kart karba öltve, és hintók dübörögtek el teljes gızzel. Hat hónappal ezelıtt, amikor ı és Sam Hartley kikérdezték a Spinner’s Falls-i mészárlás néhány túlélıjét, nem sikerült nyomára bukkanni minden katonának. Sokan eltőntek. Néhányan idejekorán öreg emberekké lettek, megnyomorodva, koldulásból és lopásból tengették életüket. Pengeélen táncoltak, ahonnan bármikor lezuhanhattak, hogy eltőnjenek örökre. Esetleg a feledés homályába merülnek, ha nem is mindjárt a halál karjaiba. Mindenesetre néhányukat lehetetlenség felkutatni. Azután ott voltak az olyan túlélık, mint Sir Alistair Munroe. İ igazából nem katona volt a Huszonnyolcadik Gyalogezredben, hanem természettudós, akit azzal bíztak meg, hogy a katonákkal együtt haladva fedezze fel és jegyezze le ıfelsége számára az ottani állat- és növényvilágot. Persze amikor az ezredet megtámadták Spinner’s Fallsnál, az indiánok nem tettek különbséget civilek és katonák között. Munroe Jasperrel együtt esett fogságba, és ugyanaz a sors várt rá, mint azokra, akiket késıbb kiváltottak. Jasper összerázkódott a gondolatra, és megállította a kancát, hogy utat engedjen egy csapat kiáltozó gyaloghintósnak. Nem mindenki tért vissza élve azok közül, akiket elfogtak és keresztülhajtottak Amerika sötét és szúnyogoktól hemzsegı erdein. Azok pedig, akik túlélték, többé nem voltak ugyanazok az emberek. Jasper néha úgy érezte, otthagyta lelkének egy darabját azokban a sötét erdıkben… Elhessegette a gondolatot, és egy nagy, divatos tér felé irányította Belle-t. A ház, ahová tartott, egy magas, elegáns, vörös téglás épület volt, az ablakok és az ajtók körül fehér szegéllyel. Jasper leszállt a lóról, átadta a kantárt egy inasnak, felment a lépcsın és bekopogott. Néhány perccel késıbb a komornyik beengedte ıt és egy dolgozószobába vezette. - Vale! – Matthew Horn felállt egy nagy íróasztal mögül, és kezet nyújtott. – Ma van az esküvıd másnapja, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk. Jasper kezet fogott vele. Horn fehér parókát viselt, ami még inkább kihangsúlyozta a vörös hajú emberekre jellemzı, sápadt arcát. Érzékeny bırén a széltıl vagy a borotvától gyakran jelentek meg piros foltok, s még az is elképzelhetı, hogy arca ötvenéves korára egészen pirospozsgás lesz. Az állkapcsa és az arccsontja erıs és szögletes volt, mintegy ellensúlyozandó lányosan szép vonásait. A szeme világoskék és meleg, a sarkakban nevetıráncokkal, pedig még harmincéves sem volt. - Gazember vagyok, amiért ilyen hamar magára hagyom a feleségem. – Jasper elengedte Horn kezét, és hátralépett. – De attól tartok, sürgıs az ügy. - Foglalj helyet! Jasper szétnyitotta a kabátja szárnyait, és leereszkedett a Horn íróasztalával szemközt álló székre. - Hogy van édesanyád? Horn a mennyezetre pillantott, mintha belátna anyja emeleti hálószobájába. - Sajnos ágyhoz van kötve, de a kedélye kiváló. Ha tehetem, délutánonként vele teázom, mert mindig tudni akarja a legfrissebb pletykákat.

Jasper elmosolyodott. - Spinner’s Fallst említetted, amikor találkoztunk a zenedélutánon – tért a tárgyra Horn. - Igen. Emlékszel Sam Hartley-ra? Hartley tizedesre? İ odavalósi volt, és azért csatlakozott hozzánk, hogy elvezesse az ezredet az Edward-erdıbe. - Igen? - Múlt szeptemberben Londonba látogatott. - Akkor éppen itáliai körúton voltam. – Horn hátradılt a székében, hogy meghúzzon egy csengızsinórt. – Sajnálom, hogy nem találkozhattam vele. Jasper bólintott. - Eljött hozzám. Megmutatott egy levelet, ami valahogyan hozzá került. - Milyen levelet? - Részletesen le volt benne írva a Huszonnyolcadik Gyalogezred útja Québectıl az Edwarderdıig, beleértve azt is, hogy milyen útvonalon fogunk haladni, és pontosan mikor érünk Spinner’s Fallshoz. - Micsoda?! – Horn szeme résnyire szőkült, és Jasper ekkor rádöbbent, hogy ez az ember már nem ugyanaz a kisfiú, aki volt. Többé már nem. Jasper elıredılt. - Elárultak minket. A helyzetünkrıl beszámoltak a franciáknak és a szövetséges indiánoknak. Az ezred Spinner’s Fallsnál csapdába sétált, ahol lemészárolták. A dolgozószoba ajtaja kinyílt, és belépett a komornyik, egy magas, sovány fickó. - Uram? Horn pislantott. - Ja, igen. Hozzon fel egy kis teát. A komornyik meghajolt, és távozott. Horn megvárta, amíg az ajtó becsukódik, és csak azután szólalt meg. - De ki tehette ezt? Csak a vezetık és a tisztek tudták az útvonalat. – Ujjaival az asztalon dobolt. – Biztos vagy benne? Láttad a levelet? Lehet, hogy Hartley félreértette. De Jasper a fejét rázta. - Láttam a levelet, tévedésrıl szó sincs. Elárultak bennünket. Hartley-val arra gondoltunk, Dick Thornton volt az. - Azt mondtad, beszéltél vele, mielıtt felakasztották. - Igen. - És? Jasper vett egy mély lélegzetet. - Thornton megesküdött, hogy nem ı volt az. Szerinte az áruló azok között volt, akiket az indiánok foglyul ejtettek. Horn egy pillanatig tágra nyílt szemmel meredt rá. Aztán hirtelen megrázta a fejét, és nevetett. - Miért hinnénk egy gyilkosnak? Jasper a térdei között összekulcsolt kezére nézett. İ is ugyanezt kérdezte magától. - Thornton tudta, hogy meg fog halni. Semmi oka nem volt hazudni nekem. - Hacsak nem az ırület. Jasper bólintott. - Igen, de… Thornton láncra vert rabként, a sor végén menetelt, amikor az ezred úton volt. Szerintem ı láthatott, hallhatott olyan dolgokat, amiket mi nem, mert mi az ezred vezetésével voltunk elfoglalva. - És ha elhisszük Thornton vágyait, abból mi következik? Jasper mozdulatlanul figyelte. Horn széttárta a karját. - Mi az? Azt gondolod, hogy én tettem? Szerinted én akartam, hogy addig kínozzanak, amíg berekedek az ordítástól? Tudod jól, milyen rémálmok kísértettek. Tudod… - Elég – vágott közbe Vale. – Persze, hogy nem rád gondoltam. - Akkor kire? – Horn ránézett, könnyes szeme parázslott az indulattól. – Melyikünk árulná el az egész ezredet? Nate Growe? Az ujjait levágták. Munroe? Valóban, neki csak a szemét vágták ki…

hát ez nem valami jó fizetség a szolgálataiért. - Matthew… - Vagy St. Aubyn? Ja, ı meghalt. Talán elszámolta magát, és jutalmul megégették. Vagy talán… - Hagyd már abba, az istenit! – Jasper nem kiabált, de elég élesen csattant fel ahhoz, hogy félbeszakítsa Horn szörnyő felsorolását. – Tudom. Én is tudom, a pokolba is! Horn lehunyta a szemét, és csendesen azt mondta: - Akkor azt is tudod, hogy egyikünk sem tehette. - Valaki mégis megtette. Valaki csapdát állított, és négyszáz embert vágóhídra küldött. Horn elfintorodott. - A fenébe. Ekkor belépett egy cselédlány, megrakott teástálcával. Mindkét férfi hallgatott, amíg a lány megterített. Amikor elkészült, finoman behúzta az ajtót maga után. Jasper régi barátjára és harcostársára nézett. Horn félretolt egy papírhalmot az íróasztalán. - Mit vársz tılem? - Azt, hogy segíts kideríteni, ki az áruló – felelte Jasper. – És segíts megölni.

Már jóval elmúlt vacsoraidı, amikor Lord Vale végre hazaért. Melisande ezt azért tudta, mert a ház elülsı részén levı társalgó kandallópárkányán volt egy rendkívül ízléstelen óra. Kövér rózsaszín nimfák fickándoztak az óra számlapja körül, egyértelmően erotikusnak szánt pózban. Melisande megvetıen horkantott. Milyen keveset tudott az óra tervezıje a valódi erotikáról! Az úrnı lábánál fekvı Mouse felült Lord Vale érkezésének hangjára. Az ajtóhoz ügetett, és az ajtórésben szimatolt. Melisande figyelmesen áthúzott egy selyemfonalat a hímzıtőjén, és ezzel tökéletes francia csomót kötött az anyag jobb sarkába. Örömmel nyugtázta, hogy nem remeg a keze. Talán ha folyamatosan ki lesz téve Lord Vale közelségének, már nem lesz ilyen szörnyen érzékeny rá. Tudta, a várakozás hosszú órái alatt felhalmozódott harag szintén hasznos ebben a tekintetben. Még mindig érezte a jelenlétét, vágyott a társaságára, de ezeket az érzéseket pillanatnyilag elnyomta a bosszúság. Reggeli óta nem találkoztak, és nem kapott üzenetet, miszerint a férje nem lesz jelen a vacsoránál. Talán érdekházasság az övék, de ez nem jelenti azt, hogy fel kell rúgni az udvariasság alapvetı szabályait. Hallotta, Vale a komornyikkal és a szolgákkal beszél az elıtérben. Aznap este már nem elıször fordult meg a fejében, hogy a férje talán teljesen megfeledkezett arról, hogy immár van felesége. Oaks talpraesett embernek tőnt. Remélhetıleg ı majd emlékezteti gazdáját Melisande létezésére. A csúnya óra kongó, monoton hangon negyedet ütött a kandallón. Melisande a homlokát ráncolva újabb öltésbe kezdett. A kisebb, sárga-fehér társalgó a ház túlsó felén sokkal szebb volt. Ezt a nappalit csak azért választotta, mert közel volt az elıtérhez, és Vale-nek át kell mennie rajta, hogy a szobájába jusson. A társalgó ajtaja kinyílt, és Mouse ijedtében hátraugrott. Azután, mint aki szégyelli, hogy hátráláson kapták, gyorsan elırelendült, hogy megugassa Lord Vale bokáját. Lord Vale lepillantott. Melisande-nak az volt a benyomása, a férje legszívesebben felrúgná a kutyát. - Sir Mouse! – szólt, hogy megelızze a tragédiát. Mouse még egyet vakkantott, aztán odaszaladt hozzá, és felugrott a mellette álló pamlagra. Lord Vale becsukta az ajtót, és beljebb repült. Meghajolt, és így szólt: - Jó estét, kedvesem. Elnézést, amiért nem voltam jelen a vacsoránál. Hm. Melisande bólintott, és a szemközti székre mutatott. - Bizonyára rendkívül fontos kötelesség szólított el, uram. Lord Vale hátradılt a székében, és egyik bokáját a térdére fektette. - Sürgıs dolog, igen, de hogy fontos-e, vagy sem, azt nem tudnám megmondani. Akkor annak tőnt.

Megpöckölte a kabátja szárnyát. Melisande új öltésbe kezdett. A férfi valahogy lehangoltnak tőnt, mintha elhagyta volna a megszokott életöröm. Melisande haragja elillant, amíg azon tőnıdött, vajon mi bánthatja. A férfi rosszalló pillantást vetett rá és a kutyára. - Azon a pamlagon szaténhuzat van. Mouse a gazdája ölébe fektette a fejét. Melisande megcirógatta az orrát. - Igen, tudom. Lord Vale kinyitotta a száját, aztán becsukta. Tekintetét körüljáratta a szobán, és a nı érezte, legszívesebben felugrana, és fel-alá járkálna. Ehelyett csak a szék karfáján dobolt hosszú ujjaival. Fáradtnak tőnt, és amiért nem csillogott a megszokott jókedv a szemében, öregebbnek is. Melisande-nak fájt, hogy így látja. - Kérsz egy konyakot? Vagy valamit a konyháról? Cook biztos tud még adni a vacsoráról maradt vesés pitébıl. Vale nemet intett. Melisande egy pillanatra rajta felejtette a szemét. Évek óta szerette ezt a férfit, de sok szempontból nem ismerte. Azt például nem tudta, hogyan vigasztalhatná, ha fáradt és szomorú. Összevont szemöldökkel lenézett, és elszakította a fonalat. Kosarából egy érett málnához hasonló színő selymet vett elı. Lord Vale abbahagyta a dobolást. - Úgy néz ki ez a minta, mint egy oroszlán. - Azért, mert ez egy oroszlán – felelte Melisande, és felvitte az elsı öltést az oroszlán kilógó nyelvére. - Nem szokatlan ez? Melisande a szeme sarkából rápillantott. Mintha egy kis vidámság derengett volna fel a férfi arcán. - Nem mintha nem lenne szép hímzés. Nagyon szép. - Köszönöm. Vale tovább dobolt. Melisande elkészítette az oroszlán nyelvének körvonalát, aztán elkezdte kitölteni finom selyemöltésekkel. Jó volt itt ülni együtt, még ha egyikıjük sem igazán tudta, mit kellene tenniük. Halkan felsóhajtott. Talán idıvel megjön ez a bölcsesség is. Lord Vale ismét abbahagyta a dobolást. - Majd elfelejtettem. Hoztam neked valamit a városból. Belenyúlt a kabátja zsebébe. Melisande félretette a hímzıkeretet, és átvette a kis dobozt. - Fogadd bocsánatkérésemet a reggeli kiabálásért – mondta Vale. – Faragatlan gazember voltam, és a férjek szégyene. Melisande halványan elmosolyodott. - Azért annyira nem volt vészes. Jasper a fejét rázta. - Ez megengedhetetlen, hogy az ember így rákiabáljon a feleségére, és nem is fogok ebbıl rendszert csinálni, ebben biztos lehetsz. Legalábbis a reggeli teám után semmiképp. Melisande kinyitotta a dobozkát, és egy pár apró gránit fülbevalót talált benne. - De gyönyörő! - Tetszik? - Igen, köszönöm. Jasper bólintott, és talpra ugrott. - Remek. Akkor jó éjszakát kívánok! Melisande érezte, hogy a férfi ajkával könnyedén megérinti a haját, és már az ajtónál is termett. Keze már a kilincsen volt, amikor félig visszafordult, és azt mondta: - Nem szükséges, hogy ma ébren várj rám. Melisande kérdın felvonta a szemöldökét. - Úgy értem, ma nem kereslek fel a szobádban. Túl korai a nászéjszakánk után, nem? Csak

gondoltam, jobb, ha tudod, és nem aggódsz. Aludj jól, szívem. A nı bólintott, összeharapta az ajkát, hogy el ne sírja magát, de a férfi már nem volt a szobában. Melisande pislogott, aztán újra megnézte a dobozkát, benne a gránit fülbevalóval. Szép fülbevaló volt, de ı sosem viselt ilyesmit. Ki sem volt lyukasztva a füle. Ujjbegyével óvatosan megérintette az egyik kis gránitkövet, és azon tőnıdött, Vale vajon megnézte-e már ıt úgy igazán. Gyengéden becsukta a dobozt, és a hímzıkosarába tette. Azután összeszedte a holmiját, és távozott, Mouse-szal a nyomában.

Ötödik fejezet

A második koldus felállt, és a rongyai eltőntek. Alóluk szörnyőséges, félig állati, félig emberi lény bukkant elı. Testét rothadó fekete pikkelyek borították. - Én legyek átkozott?! – recsegte a démon, hiszen nyilvánvalóan az volt. – Inkább én átkozlak meg téged! Jack zsugorodni kezdett. A keze és a lába egyre rövidebb lett, míg végül akkorára ment össze, mint egy gyerek. Az orra viszont megnyúlt és legörbült, majdnem egészen az álláig, ami hosszú lett és felfelé kunkorodott. A démon harsány hahotára fakadt, és eltőnt egy kénes füstfellegben. Jack pedig teljesen magára maradt az út szélén. Egyenruhájának ujja a porba lógott…

Ó, pompás! – örvendezett Jasper három nappal késıbb a vacsoraasztalnál. – Marhahús, mártás és Yorkshire puding, a tipikus angol vacsora megtestesítıje. – Ennél nagyobb sületlenséget nem is mondhatott volna. Belekortyolt a borba, és a pohár széle fölött a feleségére sandított, hogy megállapítsa, vajon ı is egyetért-e ezzel az önkritikával, de ez a fránya asszony szokás szerint az udvariasság álarca mögé rejtızött. - Cook valóban nagyon jól készíti a Yorkshire pudingot – felelte szórakozottan Melisande. Az elmúlt néhány napban alig találkoztak, és ez volt az elsı együtt elköltött vacsorájuk. Melisande mégsem zsörtölıdött vagy bosszankodott. Egyáltalán semmilyen érzést nem árult el. Jasper letette a poharát, és megpróbálta beazonosítani elégedetlenségének forrását. Pontosan ezt akarta, nemde? Hogy legyen egy béketőrı felesége, aki nem rendez jeleneteket, és nem csinál felhajtást. Úgy tervezte – már amikor egyáltalán tervezett -, hogy idırıl idıre felkeresi majd a feleségét, elkíséri egy-egy bálra, és amikor szépen teherbe esett, tapintatosan szeretıt fogad magának. Jó úton haladt, hogy elérje célját. És mégis, a helyzet valami különös ok folytán nem volt ínyére. - Meghívtak minket Lady Graham éves álarcosbáljára, úgy láttam – szólalt meg, és belevágott a marhahúsba. – Meglehetısen unalmas esemény, fıleg álarcban. Nekem mindig melegem van a maszk alatt, és tüsszentenem kell tıle. De gondoltam, talán szívesen elmennél. Melisande egy kis fintor kíséretében emelte fel a borospoharát. - Köszönöm kérdésed, de nem hiszem. - Ó! – Vale a marhahúsnak szentelte figyelmét, és kissé csalódott volt. – Ha az álarc a gond, egy pillanat alatt csináltatok egyet. Lehetne mondjuk aranyszínő, tollakkal, és kis ékkövekkel a szemed körül. Ez megmosolyogtatta Melisande-ot. - Úgy néznék ki, mint egy pávabırbe bújt varjú. Köszönöm, de nem. - Ahogy akarod.

- De gondolom, te azért elmész – tette hozzá Melisande. – Nem szeretném, ha miattam kimaradnál a jóból. Jasper azokra a végeérhetetlen, pokoli órákra gondolt, amelyeket részeg idegenek társaságában próbált meg elütni. - Ez nagyon kedves tıled. Attól tartok, nem tudok ellenállni egy jelmezbál csábításának. Talán az vonz, hogy végignézhetem, ahogy egyébként tisztes urak és hölgyek dominóban és álarcban parádéznak. Gyerekes, tudom, de ez van. Melisande egy szót sem szólt, csak figyelte a férfit, és kortyolt a borból. A két szemöldöke között megjelent a szokásos ránc. Talán túl sokat árult el, gondolta a férfi. - Nagyon csinos vagy ma este – mondta Jasper, hogy témát változtasson. – Jól áll neked a gyertyafény. - Micsoda csalódás! – rázta meg a fejét Melisande szomorúan. – Itt ülök London egyik leghíresebb amorózójával, és azt mondja nekem, hogy jól áll a gyertyafény?! Vale szája megrándult. - Én kérek elnézést, asszonyom. Akkor talán dicsérjem a szemed? - Csak nem a lelkem tükre? Jasperbıl kitört a nevetés. - Hölgyem, igen kemény kritikus vagy. Beszéljek inkább elbővölı mosolyodról? - Ahogy akarod, de lehet, hogy közben elalszom. - Dicsérhetem az alakod. Melisande gúnyosan felhúzta a szemöldökét. - Akkor magasztalom a nemes lelkedet. - De hiszen nem ismered a lelkem, akár nemes, akár nem – vetette ellen Melisande. – Nem is ismersz engem. - Ezt már említetted. – Jasper hátradılt a székén, és a nıt fürkészte. Melisande úgy kerülte a pillantását, mint aki már megbánta, hogy belekezdett ebbe a szópárbajba. Ez azonban csak még jobban felpiszkálta a férfi érdeklıdését. – De te nem engedtél bepillantást nyerni a lelkivilágodba. Melisande megvonta a vállát. Egyik kezét a hasára szorította, a másikkal a poharát forgatta. - Talán el kellene kezdenem felfedezni ismeretlen hitvesemet. A legegyszerőbbel fogom kezdeni – mondta Vale gyengéden. – Mit szeretsz enni? A nı a tányérján kihőlt marhahúsra és pudingra bökött. - Ez finom. - Nem könnyíted meg a dolgom. – Jasper felszegte a fejét. A legtöbb nı, akit ismert, imádott magáról beszélni. Mondhatni, ez volt a kedvenc témájuk. Az ı felesége miért nem tartozik közéjük? – Azt szeretném tudni, mi az, amit a legjobban szeretsz. - A roston sült csirke finom. Holnap este ehetnénk azt, ha neked is megfelel. Vale karját az asztalra fektette, és a nı felé hajolt. - Melisande. Melyik ételt szereted a legjobban a világon? Melisande végre felnézett rá. - Azt hiszem, nincs kedvenc ételem. Ettıl Jasper szinte kikelt magából. - Hogy lehet az, hogy nincs kedvenc ételed?! Mindenkinek van kedvenc étele. Melisande vállat vont. - Még nem gondolkoztam ezen. Jasper elkeseredetten dılt hátra. - A füstölt tarja? A vajas pirítós? Az érett szılı? A gyümölcskenyér? A borhab? - Borhab? - Kell, hogy legyen valami, amit szeretsz? Nem is. Valami, amit imádsz. Ami után éjjelente sóvárogsz. Amirıl ábrándozol, amikor a teadélutánokon a melletted ülı idıs hölgyet kellene hallgatnod, aki macskákról duruzsol. - Neked is kell lennie ilyen kedvencednek, ha helytálló az elméleted. Jasper elmosolyodott. Szánalmas kísérlet.

- Galambos pite, füstölt tarja, málnatorta, friss, érett körte, egy jó marhasült, frissen sült keksz, roston sült liba és bármilyen sajt. Melisande az ajkához érintette a poharat, de nem ivott. - Sok ételt említettél, nem pedig egy kedvencet. - Nekem legalább van listám. - Lehet, hogy nem tudod magad elkötelezni egyetlen kedvenc mellett. – A nı szája halvány mosolyra húzódott, és Jasper most elıször vette észre, hogy bár az ajka nem buja és telt, mégis finoman ívelt és igen csinos. – Vagy talán azért nem emelkedik ki egyik sem a többi közül, mert mind egyformán evilági a számodra. - Csak nem azt akarod mondani, hogy léha vagyok? Melisande most szélesen elmosolyodott. - Akinek, nem inge… Jasperbıl kipukkadt a sértett nevetés. - A saját asztalomnál, a saját feleségem inzultál! Nem bánom, adok egy lehetıséget, hogy visszavond, amit mondtál. - Fájdalom, de nem tehetem – vágta rá a nı. A mosoly még mindig az ajka körül játszott, és a férfi szeretett volna átnyúlni az asztal fölött, és megérinteni a száját a hüvelykujjával, hogy testközelben érezhesse Melisande vidámságát. – Mi mást mondhatnál valakire, akinek annyi kedvenc étele van, hogy nem tud közülük választani? Ki szeret és veszít el két menyasszonyt kevesebb mint egy év leforgása alatt? - Na, ez övön aluli volt! – tiltakozott Vale nevetve. - Kin nem láttam még soha kétszer ugyanazt a felöltıt? - Á… - És ki barátkozik mindenkivel, aki csak szembejön vele, anélkül, hogy lenne egyetlen, legkedvesebb barátja? Melisande arcáról lehervadt a mosoly, és a férfi is abbahagyta a nevetést. Valaha volt egy legjobb barátja. Reynaud St. Aubyn. De Reynaud meghalt a Spinner’s Falls-i mészárlást követı véres események során. İ pedig idegenek között tölti az estéit. Igaza van ennek a fránya asszonynak, ismerıse rengeteg van, de barátja egy sem. Jasper nyelt egyet, és halkan szólalt meg: - Azt mondd meg, kedvesem, miért nagyobb baj az, ha valaki dolgok egész özönét szereti, mint az, ha annyira fél, hogy egyet sem mer kiválasztani? Melisande letette a poharát. - Már nem tetszik nekem ez a beszélgetés. Néhány pillanatra megdermedt közöttük a levegı. Vale felsóhajtott, hátratolta a székét és felállt. - Megbocsátasz? Melisande bólintott, a férfi pedig kisétált a szobából, és az volt az érzése, hogy megadta magát. Nem, nem volt ez vereség… csak egy kis idıre visszavonul, hogy átcsoportosítsa az erıit. Ebben nincs semmi restellnivaló. Sok kiváló tábornok tartja okosabbnak a meghátrálást, mint a teljes vereséget.

Ma este végzetesen közel került ahhoz, hogy túl sokat áruljon el magáról. Túl sokat arról, hogy mit érez Vale iránt. Melisande egyik kezét az alhasára szorította, miközben Sally végighúzta a kefét a haján. Rendkívül csábító, ha valakit, különösen Vale-t, ennyire érdekel az ı lelkivilága. Aznap este férje minden figyelme felé fordult. Ha nem vigyáz, könnyen függıvé válhat ettıl az odaadástól. Egyszer már megengedte, hogy az érzelmei teljesen eluralkodjanak rajta, és mi lett a vége? A Timothyval való szakítás szinte felırölte. A szerelme mély volt és ıszinte. Nem áldás, ha valaki így tud szeretni. Inkább átok. Az, hogy valaki képes ilyen természetellenesen erıs érzelemre – az, hogy egyáltalán el

tudja viselni – egyfajta mentális rendellenesség. Évekig tartott, mire felépült Timothy elvesztésébıl. Nem feledkezett meg errıl a sérelemrıl, ezzel figyelmeztette magát, hogy mi történhet, ha hagyja, hogy az érzelmei átvegyék az irányítást fölötte. Az épelméjősége függött attól, hogy mennyire szigorúan tud uralkodni magán. Megborzongott a gondolattól, és egy másik fájdalom hasított belé. A fájdalom az alhasát szorította görcsbe, mintha egy csomót húztak volna szorosra odalenn. Melisande nyelt egyet, és megragadta a fésülködıasztal szélét. Már tizenöt éve tőrte ezeket a havi fájdalmakat, semmi értelme nagy felhajtást csinálni miattuk. - Olyan csinos leengedett hajjal, úrnım! – szólalt meg Sally mögötte. – A haja hosszú és erıs. - Erısen barna, sajnos. - Hát igen – hagyta jóvá Sally -, de szép barna. Olyan, mint a tölgy, amikor megöregszik. Olyan lágy szıkésbarna. Melisande kétkedıen pillantott a szobalánya képmására a tükörben. - Nem kell hízelegned. Sally pillantása találkozott az övével a tükörben, és úgy tőnt, ıszintén meglepıdik. - Ez nem hízelgés, úrnım, ha egyszer igaz. És az. Igenis igaz. Tetszik nekem, ahogy a haja hullámokat vet az arca körül, ha megengedi, hogy ezt mondjam. Kár, hogy nem hordhatja mindig leengedve. - Jól is néznék ki – felelte Melisande. – Mint egy szomorú erdei tündér. - Hát, én nem értek az ilyesmihez, úrnım, de… Melisande behunyta a szemét, ahogy újra görcsbe rándult az alhasa. - Fáj valamije, úrnım? - Nem – hazudta. – Ne is törıdj vele. A szobalány tétovázott. Nyilván pontosan tudta, mi a probléma, hiszen ı tartotta rendben Melisande fehérnemőjét. De Melisande nem akarta, hogy bárki, még ha olyan ártalmatlan is, mint a szobalánya, tudjon ezekrıl az intim dolgokról. - Hozzak egy forró téglát, úrnım? – kockáztatta meg a lány. Melisande elıször majdnem felcsattant, de akkor beléhasított egy újabb fájdalom, úgyhogy némán bólintott. Egy bebugyolált, forró tégla talán jót fog tenni. Sally kisietett a szobából, és Melisande az ágyhoz ment. Bemászott a paplan alá, és érezte, ahogy a fájdalom hosszú csápjai elérik a csípıjét és a combját is. Mouse felugrott az ágyra, és miután odakúszott a gazdájához, a vállára fektette a fejét. - Jaj, Sir Mouse – sóhajtott Melisande. Megcirógatta a kutya orrát, az pedig megnyalta a kezét. – Te vagy a leghőségesebb lovagom. A lány visszatért, kezében a puha vászonba csavart forró téglával. - Tessék, úrnım. – Bedugta a téglát a takaró alá. – Próbálja meg, talán segít. - Köszönöm. – Melisande a hasához szorította a téglát. Újabb fájdalomhullám tört rá, és az ajkába harapott. - Hozhatok még valamit? – Sally még mindig az ágy mellett állt, összekulcsolt kézzel és aggodalmas tekintettel nézett az úrnıjére. – Egy kis teát, mézzel? Vagy még egy takarót? - Nem. – Melisande hangja ellágyult. A kis szobalány tényleg annyira kedves volt. – Köszönöm. Másra nincs szükségem. Sally pukedlizett, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Melisande becsukta a szemét, és próbált nem tudomást venni a görcsökrıl. Érezte, hogy Mouse mögé kúszik a paplan alatt, és úgy helyezkedik, hogy kis, meleg testét a csípıjének nyomja. A kutya sóhajtott egyet, aztán csend telepedett a szobára. Egy pillanatra elbóbiskolt, és megmoccant. Nyögött egyet, ahogy a hasa görcsbe rándult. Kopogás hallatszott, majd kinyílt a hálószobákat összekötı ajtó. Lord Vale sétált be rajta. Melisande egy másodpercre behunyta a szemét. Miért pont a ma estét választotta, hogy újra teljesítse házastársi kötelezettségét? A nászéjszaka óta tartotta a három lépés távolságot, feltehetıen azért, hogy neki legyen ideje felgyógyulni. Most pedig, amikor tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a kedvére tegyen, megjelenik. És mégis hogyan fogja megmondani neki anélkül, hogy elsüllyedne

szégyenében? - Ó, már ágyban… - kezdte Vale. De Mouse félbeszakította. Kirontott a paplan alól, felugrott a gazdája hasára, és veszettül ugatott. Lord Vale visszahıkölt, Mouse elvesztette az egyensúlyát, és lecsúszott Melisande hasáról, aki felnyögött fájdalmában. - Bántott? – Jasper összeráncolt szemöldökkel közelített az ágyhoz. Ettıl Mouse olyan ırült ugatásba kezdett, hogy mind a négy lába egyszerre emelkedett el az ágytól. - Csend, Mouse! – szólt rá elgyötörten Melisande. Vale hideg, kék szeme a kutyára meredt. Azután egy olyannyira hirtelen és gyors mozdulattal, hogy a nınek nem volt ideje tiltakozni, megragadta a grabancát, felemelte, és behajította az öltözıszobába. Rácsukta az ajtót, visszatért az ágyhoz, és kérdıre vonta Melisande-ot: - Mi a baj? A nı nyelt egyet, kissé sértıdötten, amiért Jasper eltávolította a kutyát. - Semmi. Ettıl a választól a férfi még komolyabb arckifejezést öltött. - Ne hazudj nekem! A kutya valahogyan fájdalmat okozott neked. Szóval mondd meg, mi… - Nem Mouse volt. – Melisande becsukta a szemét, mert ezt másképpen nem tudta volna elmondani. – A havi… a havibajom. A szobában akkora volt a csend, hogy Melisande arra gondolt, Vale talán visszatartja a lélegzetét. Kinyitotta a szemét. A férfi úgy meredt rá, mintha sós heringgé változott volna. - Ó, a havi… a… értem. Körülnézett a szobában, mintha segítséget várna. Melisande szeretett volna eltőnni. Egyszerően csak köddé válni. - Kell... ööö... - Vale megköszörülte a torkát. - Szükséged van valamire? - Nem, köszönöm. - Melisande az orráig felhúzta a paplant. - Jól van. Hát akkor... - Illetve... Pontosan egyszerre szólaltak meg. Jasper elhallgatott, ránézett, majd nagy kezének kecses mozdulatával jelezte, hogy a nı beszéljen. Melisande megköszörülte a torkát. - Ki tudnád engedni Mouse-t? - Persze. - Japer odasétált az öltözı ajtajához, és kinyitotta. Mouse, mint akit puskából lıttek ki, azonnal újra az ágyon termett, és úgy folytatta az ugatást, mintha az a kis közjáték az öltözıvel meg sem történt volna. Vale elfintorodott, majd az ágyhoz lépve lenézett a kutyára. Mouse keményen megvetette tömzsi kis lábait, és morgott. Lord Vale így fordult Melisande-hoz: - Bocsáss meg, de legjobb lesz, ha ezt most tisztázzuk. Ismét meglepı gyorsasággal mozgott, de most a kutya pofáját kapta el. Mouse is meglepıdhetett, mert nyikkant egyet. Melisande ösztönösen tiltakozásra nyitotta a száját, de Vale egyetlen oldalpillantására becsukta. Végül is ez Vale háza, ı pedig a felesége. Jasper, még mindig erısen tartva a kutya pofáját, lehajolt, és belenézett Mouse szemébe. - Nem! Ember és kutya farkasszemet néztek egy kis ideig, aztán az ember jól megrázta a kutyát, majd elengedte. Mouse leült Melisande mellé, és megnyalta a pofáját. Lord Vale pillantása visszatért a feleségére. - Jó éjt! - Jó éjt! - mormolta Melisande. Jasper távozott. Mouse gazdája arcához nyomta az orrát. Melisande megsimogatta.

- Hát ezt megérdemelted, azt ugye te is tudod? Mouse nagyot szusszanva kifújta a levegıt, aztán kapirgálni kezdte az ágytakaró szélét. Melisande megemelte a takarót, hogy a kutya visszamászhasson alá, és újra elfoglalhassa a helyét a gazdája hátánál. Ezután becsukta a szemét. Férfiak. Hogyan lehetséges az, hogy hiába volt Jaspernek egy sereg kedvese az elmúlt években, mégsem tudja, mihez kezdjen a saját feleségével? Bár Melisande burokban élt, mégis mindig eljutott hozzá a pletyka, amikor csak Vale új szeretıt fogadott, vagy új viszonyba kezdett. Minden alkalommal úgy érezte, mintha egy kis tört döfnének belé, és addigaddig ırlıdött csendben, míg már észre sem vette, ha több sebbıl vérzett. És most, amikor a férfi végre az övé, csak az övé, kiderül, hogy olyan érzéketlen, mint a kı. Melisande megfordult, és megpaskolta a párnáját. Ettıl Mouse zsémbelıdve helyet változtatott. Ez valami rossz tréfa! Övé álmai férfija, aki kıbıl van. Az nem lehetséges, hogy valóban ilyen rossza szeretı, és mégis ekkora hírnévre tett szert az elıkelı hölgyek körében. Hiszen némelyik nı hónapokig vele maradt, pedig azok kifinomult cédák voltak, akik kedvükre válogathatnak az udvarlók között. Több tucat udvarló között. Erre a gondolatra megdermedt. A férje tapasztalt szeretıkhöz volt szokva. Talán csak nem tudta, mit kezdjen egy feleséggel. Vagy – micsoda szörnyő gondolat – az volt a szándéka, hogy a szenvedélyét egy szeretınek tartogatja, és a feleségét csak arra használja, hogy gyermeket nemzzen neki. Ebben az esetben talán úgy érzi, felesleges energiát pazarolnia arra, hogy a felsége is élvezze a házaséletet. Melisande homlokát ráncolva meredt magányos szobája sötétjébe. Ha ez így megy tovább, szerelem és szex nélküli házasság elébe néz. Szerelem nélkül megvolna – meg kell hogy legyen, ha meg akarja ırizni a józan eszét. Nagyjából annyira vágyott rá, hogy Vale tudomást szerezzen az iránta táplált érzelmeirıl, mint egy foghúzásra. De ez nem jelenti azt, hogy le kell mondania a szenvedélyrıl is. Ha elég ügyes, sikerülhet rávennie a férjét a kielégítı házaséletre anélkül, hogy valaha rájönne, mit érez iránta.

Valahányszor csak Matthew Hornra nézett, bőntudata támadt, gondolta magában Jasper másnap délután. Egymás mellett lovagoltak a Hyde Parkban. Jasper a keskeny priccsre gondolt, és azon tőnıdött, vajon Matthew-nak is van-e valamilyen titkos szégyenbélyege. Így vagy úgy, a túlélık mindegyikének volt. Megpaskolta Belle nyakát, és elhessegette a gondolatot. Ezek az éjszaka démonai voltak. - Amikor a minap nálam jártál, elfelejtettem gratulálni az esküvıdhöz – szólt Horn. - Azt hittem, sosem jön el ez a nap. - Ezzel mások is így voltak – felelte Jasper. Melisande még nem kelt fel, amikor elindult otthonról, és Jasper azt gondolta, talán az egész napot ágyban tölti majd. Nem volt túlságosan tájékozott ezekben a nıi dolgokban. Sok nıt ismert, de náluk nem került elı ez a téma. Ez a házasságosdi több erıfeszítési igényel, mint gondolta. - Bekötötted szegény nı szemét, hogy oltár elé vezethesd? - kérdezte Horn. - Nagyon is szívesen jött, ha éppen tudni akarod – pillantott rá Jasper. - Kis esküvıt akart, különben meghívtalak volna. Horn elvigyorodott. - Nem is bánom. Az esküvıkön általában csak az ifjú pár nem unatkozik. Ezt nem sértésnek szánom. - Nem is vettem annak – bólintott Vale. Megkerültek egy álló hintót. Egy vézna alak ült benne, aki a fejét vakarta a parókája alatt. A mellette ülı nı kihajolt az ablakon, hogy két arra járó hölggyel pletykálkodjon. Vale és Horn kalapot emeltek, ahogy elhaladtak mellettük. Az úriember szórakozottan biccentett, a hölgyek pukedliztek, majd újra összedugták a fejüket, és vad sugdolózásba kezdtek. - Neked nincsenek hasonló szándékaid? - kérdezte Jasper.

Horn kérdın pillantott rá. Jasper fejével az élénk színő foltok felé intett, amelyek a szebbik nem jelenlétét jelezték a parkban. - Házasság? Horn gúnyosan elmosolyodott. - Na, kezdıdik. - Micsoda? - Minden frissen nısült férfi késztetést érez arra, hogy másokat is lépre csaljon. Jasper figyelmeztetıen felvonta a szemöldökét. De hiába. Horn megrázta a fejét. - Legközelebb majd bemutatsz egy sápatag, kancsal kis jószágnak, és kifejted, mennyivel jobbra fordul majd a sorsom, ha örök hőséget esküszöm neki. - Ami azt illeti – vetette fel Jasper -, valóban van egy hajadon unokanıvérem. Nemsokára betölti a negyvenet, de elég nagy vagyona van, és persze az összeköttetései is jók. Horn arcára kiült a néma iszony. Vale elvigyorodott. - Jól van, gúnyolódj csak, de múlt hónapban tényleg kaptam egy nagyon hasonló ajánlatot. Horn megborzongott. - A szebbik nemtıl való természetellenes idegenkedésed miatt töltesz olyan sok idıt a kontinensen? - Dehogy. - Horn meghajolt egy csoport, hintóban ülı hölgy felé. - Azért utazgattam Görögországban és Itáliában, hogy romokat látogassak és szobrokat győjtsek. Jasper csodálkozó arcot vágott. - Nem is tudtam, hogy egy mőértıvel állok szemben. Horn vállat vont. Jasper elırenézett. Csaknem átértek a park túlsó felére. - Megtaláltad Nate Growe-t? - Nem – felelte Horn. - Elmentem abba a kávéházba, ahol láttam korábban, de semmit nem tudtak róla. Lehet, hogy nem is Growe-t láttam. Hónapokkal ezelıtt volt. Sajnálom, Vale. - Ne sajnáld. Legalább megpróbáltad. - Akkor ki marad? - Nem sokan. Nyolc fogoly volt: te, Alistair Munroe, Maddock, Coleman ırmester, John Cooper, Growe és én. - Jasper a homlokát ráncolta. - Ki is van még? - St. Aubyn kapitány. Jasper nyelt egyet, amint eszébe jutott Reynaud élénk, fekete szeme és hirtelen mosolya. - Hát persze, St. Aubyn kapitány. Cooper meghalt a menetelés során. Coleman abba halt bele, amit az indiánok tettek vele, amikor letáboroztunk. St. Aubyn úgyszintén. Maddock is a táborban halt meg, miután elmérgesedtek a korábbi sebei. Ki maradt tehát életben? - Te, Munroe, Growe és én – vágta rá Horn. - Itt a vége. Zsákutcába jutottunk. Munroe nem áll szóba veled, Growe-nak pedig nyoma veszett. - A fenébe. - Jasper a gyalogösvényre meredt, és gondolkozni próbált. Kell, hogy legyen valami, ami elkerülte a figyelmét. Horn felsóhajtott. - Te magad mondtak, hogy Thornton valószínőleg hazudik. Szerintem hagyj fel vele, Vale. - Nem megy. Ki kell derítenie az igazságot: ki árulta el ıket, és hogyan. Túl sok embert veszítettek Spinner's Fallsnál, az ı embereit. Nem hagyhatta feledésbe merülni az ügyet. Isten a tanúja, ı sosem fogja elfelejteni. Körbepillantott. Az emberek sétálgattak, lovagoltak és pletykálkodtak. Ugyan mit tudnak ezek a selyembe és bársonyba burkolt, finom emberek a kényelmes életükkel és elegáns meghajlásaikkal a világ másik felén lévı sötét erdırıl? Ahol a napfény nem tud áthatolni a fák sőrőjén, és az erdı csöndje elnyeli a rettegı emberek lihegését? Néha, az éjszaka közepén arra gondolt, talán az egész csak egy szörnyő lázálom volt, egy sok évvel ezelıtti látomás, amitıl azóta

sem tud szabadulni. Tényleg látta, ahogy lemészárolták az ezredét? Ahogy levágják a katonáit, mint az állatokat? Ahogy a hadtest parancsnokát lehúzzák a lováról, és lefejezik? Ahogy levetkıztették, megkínozták, kikötözték és megégették Reynaud St. Aubynt? Éjszakánként összefolyt álom és emlékezet, és néha nem tudta megmondani, mi valóság és mi nem. - Vale... - Te magad mondtad, a tisztek voltak azok, akik ismerték az útitervet – mondta Jasper. - Igen, és? - kérdezte Horn türelmetlenül. - Akkor összpontosítsunk a tisztekre. - Mind meghaltak, kivéve téged és engem. - Talán ha beszélnénk a még élı családtagjaikkal és barátaikkal. Lehet, hogy fennmaradt egy árulkodó levél. Horn olyan arckifejezéssel nézett rá, ami leginkább szánalomról árulkodott. - Coleman ırmester szinte írástudatlan volt. Nem hinném, hogy írogatott haza. - És Maddock? Horn mélyet sóhajtott. - Nem tudom. Lord Hasselthorpe a fivére, úgyhogy... Jasper felkapta a fejét. - Mi? - Lord Hasselthorpe – tagolta Horn. - Nem tudtad? - Nem – Jasper megrázta a fejét. Múlt ısszel vendégeskedett Lord Hasselthorpe-nál, de fogalma sem volt, hogy Maddock rokona. - Beszélnem kell vele. - Nem hinném, hogy bármit is tudna – ellenkezett Horn. - Úgy hallottam, Hasselthorpe is a gyarmatokon volt, de egy egészen más ezrednél szolgált. - Akkor is meg kell próbálnom. - Ahogy gondolod. - Elértek az ösvény végére, a Hyde Park bejáratához, és Horn megállította a lovát. Aggodalmasan figyelte Jaspert. - Sok sikert, Vale. Szólj, ha tehetek valamit az ügy érdekében. Jasper bólintott, kezet ráztak, és elváltak. A kancája türelmetlenkedett, és a zabláját rágcsálta, míg Jasper követte szemével a távolodó Hornt. A ház irányába fordította a lovat, és megpróbált megszabadulni a fejében tobzódó szörnyő képektıl. Talán Melisande felkelt már, és akkor eldiskurálhatnak. Az évıdés újdonsült feleségével meglepıen szórakoztató idıtöltésnek bizonyult. De amikor hazaért és Oakstól érdeklıdött, kiderült, a felesége elment hazulról. Jasper biccentett, és átadta háromszöglető kalapját a komornyiknak, majd felment az emeletre. Különös. Az asszony kevesebb mint egy hete lakott itt, és a jelenlétét mégis érezni lehetett az egész házban. Nem rendezte át a szobákat, nem cserélte le a személyzetet, mégis magáévá tette a házat. A kis dolgokban volt mindez tetten érhetı. A narancsvíz halvány illata a kis társalgóban, a tőz nyomai a kandallóban, a sárga fonaldarabka, amit a minap talált a szınyegen. Mintha egy szellemmel élne együtt. Felért az emeleti hallba, és a szobája felé indult, de aztán megtorpant Melisande ajtaja elıtt. Megérintette a kilincset, és mielıtt alaposabban átgondolhatta volna, már bent is volt a szobában. A szobában olyan rend és tisztaság uralkodott, mintha lakatlan lenne. A függönyök frissen mosva, az új vikomtessz tiszteletére. Ugyanaz a magas, sötét faszekrény állt a szobában, amit anyja is használt. Egy fésülködıasztal, egy szék, a kandalló elıtt pedig több alacsony szék. Jaspernek most elıször tőnt fel, hogy a nı egyetlen saját bútordarabot sem hozott magával. A szekrényhez ment, és kinyitotta. Fakó színő ruhák hosszú sorát találta benne. Melisande ágya szépen be volt vetve, de nem látott rajta semmi személyeset, sem csipkepárnát, sem illatosítót. Az éjjeliszekrényen egyetlen gyertya állt, se hajtők, se könyv. Átment az öltözıasztalhoz. Egy arannyal és gyöngyházzal kirakott hajkefe állt rajta. Végigsimított a sörtéjén, de nem talált hajszálakat. A hajtők egy kis porcelántálban voltak, mellette pedig egy szép elefántcsont doboz állt. Abban tartotta az ékszereit – néhány hajtőt, egy gyöngysort és azt a gránit fülbevalót, amit tıle kapott. Jasper becsukta a dobozt. A fésülködıasztalnak egyetlen fiókja volt. Azt kihúzta, de csak néhány szalagot, csipkét és további hajtőket talált benne. Óvatosan visszatolta, és körülnézett a szobában. Kell hogy

legyen valamilyen személyes tárgya. Valami, ami fontos neki. Ha volt is ilyen, jól elrejtette. Jasper odalépett a fiókos szekrényhez, és kihúzta a legfelsı fiókot. Gondosan összehajtogatott fehérnemő volt benne. Narancsillat szállt fel belıle, ahogy megérintette. A második fiókban ugyanezt találta, és a harmadikban is. Ám a legalsó fiókban, a fehérnemők alá valamit elrejtettek. Leguggolt, hogy szemügyre vegye, mi az. Egy régi, bádog tubákosszelence volt, akkora, hogy épp elfért a tenyerén. Megfordította. Honnan szerezhette vajon? Az apjának meg a fivéreinek, ha tubákolnak is, bizonyára drágább dohánytartójuk volt. Felhajtotta a doboz fedelét. Egy ezüstgombot talált benne, egy apró porcelánkutyát és egy lepréselt ibolyát. Kézbe vette a gombot. Az övé volt, amint arról a rávésett V is tanúskodott, de nem emlékezett, hogy elveszítette volna. Visszatette a gombot a bádogdobozba. Fogalma sem volt, mit jelentenek ezek a tárgyak Melisande számára. Hogy azért ırizte meg ıket, mert fontosak voltak a számára, vagy csak egy hirtelen ötlettıl vezérelve rejtette el ıket. A feleségének igaza volt: nem ismeri ıt. Jasper lecsukta a bádogdoboz fedelét, és visszatette a legalsó fiókba, a fehérnemők alá. Aztán felállt, és szétnézett a szobában. Itt nem tud meg róla semmit. Csak úgy ismerheti meg, ha magát a nıt tanulmányozza. Magában bólintott, majd elhagyta a szobát.

Hatodik fejezet Szörnyő, ami történt, de mit tehetett? Folytatta útját. Miután egy újabb teljes napig gyalogolt, Jack egy csodálatos városba ért. Amikor belépett a kapun, az emberek megbámulták és kinevették. Egy csapat gyerek a nyomába szegıdött, és csúfolta hosszú orra és görbe álla miatt. Jack földhöz vágta a zsákját, apró kezét a csípıjére tette, és így kiáltott: - Hát azt hiszitek, bolondot csinálhattok belılem?! A háta mögül ismét nevetést hallott, de ez halk volt és dallamos. Jack hátrafordult, és megpillantotta a legszebb nıt, akit életében látott. Sőrő aranyhaja volt, és rózsás arca. A nı meghajolt, és így szólt: - Azt hiszem, te vagy a legmókásabb kis ember, akivel valaha találkoztam. Elszegıdsz hozzám? Így lett Jack a király lányának udvari bolondja...

Másnap Melisande a szokott idıben, fél kilenckor, és szokásos reggeli lágy tojást és zsemlét fogyasztotta, amikor valami szokatlan történt. A férje jelent meg a reggelizıszobában. Melisande csészét tartó keze megállt a levegıben. Gyors pillantást vetett a porcelánórára. Nem tévesztette el az idıt: az óra nyolc óra harminckét percet mutatott. Belekortyolt a csokoládéjába, aztán gondosan visszahelyezte a csészét a csészealjra. Örömmel állapította meg, hogy nem remeg a keze. - Jó reggelt, uram! Lord Vale mosolygott. A szája két oldalán futó ráncok ilyenkor elmélyültek, amit Melisande mindig elbővölınek talált. - Jó reggelt, kedves feleségem! Mouse elıbújt gazdája szoknyája alól, és egy pillanatig farkasszemet nézett a ház urával. Aztán bölcsen megadta a kellı tiszteletet, és visszahúzódott rejtekébe. Jasper a tálalóhoz lépett, és elégedetlenül megjegyezte: - Nincs szalonna. - Igen, tudom. Én általában nem eszem. - Melisande odaintette az ajtó mellett álldogáló inast. Szóljon Cooknak, hogy készítsen szalonnát, tojást, néhány vesét vajjal, pirítóst és egy kanna friss

teát Lord Vale-nek. Ja, és ne feledkezzen meg a jóféle lekvárról sem! A szolga meghajolt, és távozott. Vale asszonyával szemben foglalt helyet. - El vagyok ragadtatva. Tudod, hogy mit szoktam reggelizni. - Persze, hogy tudom. - Végül is évek óta tanulmányozta Vale-t. - Ez is a feleségek kötelességei közé tartozik. - Kötelesség – mormolta a férfi, és elterpeszkedett a székén. Az ajkát lebiggyesztette, mintha ízléstelennek találná ezt a szót. - És a férjnek is kötelessége tudni, mit eszik a felesége? Melisande összeráncolta a homlokát, de válaszolni nem tudott, mert a szája tele volt tojással. Jasper bólintott. - Szerintem igen, úgyhogy lássuk. Lágy tojás, vajas zsemle, forró csokoládé. Úgy látom, lekvárt és mézet nem fogyasztasz a zsömléhez. Melisande lenyelte a falatot. - Nem. Veled ellentétben én nem vagyok oda a lekvárért. A férfi még jobban belesüppedt a székbe, és türkizkék szemével lustán pillantott fel. - Bevallom, édesszájú vagyok. Lekvár, méz, sıt szirup. Kend rá szinte bármire, és lenyalogatom. - Valóban? - Melisande érezte, hogy a hasát melegség önti el a férfi pajzán szavai hallatán. - Bizony. Felsoroljam, mi mindenre kennék szirupot? - kérdezte Jasper ártatlanul. - Köszönöm, inkább ne. - Kár. Melisande ránézett. Borzasztóan örült, hogy a férfi vele reggelizett, ráadásul igen különös hangulatban volt. İt figyelte, és mosoly játszott széles, érzéki szája körül. - Van valami dolgod ma reggel? - Nincs. - Még sosem láttam, hogy 11 óra elıtt felkeltél volna. - Ez igaz, de csak kevesebb mint egy hete vagy a feleségem. Lehet, hogy máskor hajnali kilenckor, sıt ötkor már kukorékolok. Melisande érezte, hogy lassan elpirul. - És kukorékolsz? - Nem. - Akkor hogyhogy ma ilyen korán fenn vagy? - Talán a lekváromra áhítoztam. Melisande felpillantott. Jasper nyugtalanító tekintettel nézett vissza rá. - Vagy szerettem volna szépséges feleségemmel elkölteni a reggelit. Melisande szeme tágra nyílt. Nem tudta, örüljön, vagy inkább aggódjon e hirtelen támadt érdeklıdés miatt. - Miért... Két cselédlány lépett be, a reggelit hozták, és Melisande lenyelte a kérdést. Mindketten csendben várták, amíg a cselédek elrendezték a tálakat, majd kérdın az úrnıjükre néztek. Melisande biccentett, és a cselédlányok távoztak. - Miért... Ám a férfi ugyanebben a pillanatban szólalt meg. Mindketten elhallgattak, majd Jasper jelezte az asszonynak, hogy beszéljen. Melisande azonban azt mondta: - Nem, bocsánat. Kérlek, folytasd. - Csak szerettem volna érdeklıdni, mik a terveid mára. Melisande átnyúlt az asztal fölött, és öntött a férjének egy kis teát. - Arra gondoltam, meglátogatom a nagynénémet, Miss Rockwellt. Jasper felnézett a pirítósvajazásból. - Anyai nagynéni? - Nem. Apám anyjának a nıvére. Már elég idıs, és úgy hallottam, múlt héten ágynak esett.

- Sajnálom. Veled tartok. Melisande pislantott egyet. - Tessék? Vale hatalmasat harapott a pirítósba, és elropogtatta. Ujját feltartva jelezte, még nincs kész. Melisande végignézte, ahogy megrágja az ételt, majd egy fél csésze teával leöblíti. - Au, forró! Azt hiszem, megégettem a nyelvem – sziszegett a férfi. - El akarsz jönni velem meglátogatni a nénikémet? De hát ez lehetetlen! - fakadt ki Melisande. - Pedig így van. - Az öreg nénikémet, aki... - Mindig is odavoltam az idıs hölgyekért. Ez a gyengém, tudd meg. - De belepusztulsz majd az unalomba. - Nem, dehogy, amíg veled lehetek, kedvesem – mondta Jasper gyengéden. - Kivéve persze, ha te nem szeretnéd, hogy elkísérjelek. Melisande rápillantott. A férfi úgy hevert a székben, mint egy jól megtermett kandúr. Gondtalanul eszegette a szalonnáját, de zöldeskék szemében megcsillant valami. Miért érezte úgy, hogy besétál a férfi csapdájába? Vajon mi oka van arra, hogy éppen az ı nénikéjét akarja meglátogatni? Vajon Vale a macska, ı pedig a kisegér? És miért öntötte el melegség ennek a macska-egér játéknak a gondolatára? Jaj, micsoda bolond. - Nagy örömömre szolgálna, ha velem tartanál – felelte, hiszen mást nem mondhatott. Jasper elvigyorodott. - Remek. Hintón megyünk. Azzal beleharapott egy újabb pirítósba. Melisande szeme összeszőkült. Most már biztos volt benne, hogy férje készül valamire.

Lehetett volna rosszabb is, gondolta Jasper vidáman, kezében a gyeplıvel. Mehetett volna látogatóba... ööö... nem, valójában nem sok rosszabb dolog létezik egy vénkisasszony nagynéninél. Mindegy. Reggel megbízta Pynchet, hogy tudja meg, Lord Hasselthorpe a városban tartózkodik-e, és ha igen, hol lehet megtalálni. Jaspenek nem volt más sürgıs dolga. Az idı szép, ismét az új kocsiját hajthatja, elragadó felesége pedig az oldalán ül, és nem tud elmenekülni. Elıbb-utóbb a nı kénytelen lesz beszédbe elegyedni vele. Oldalra pillantott. Melisande úgy ült a kocsiülésen, mintha nyársat nyelt volna. Hátával nem is érintette a karmazsinszínő bırhuzatot. Az arca derős volt, bár szorosan markolta a hintó oldalát. De legalább a szemében nem ült az a fájdalmas kifejezés, amit két napja látott. Jasper elfordult. Ritkán érezte magát annyira tehetetlennek, mint akkor este. Látta, hogy a feleségének erıs fájdalmai vannak, de nem tudott segíteni rajta. Más férfiak hogyan birkóztak meg a házaséletnek ezzel a részével? Volt valami titkos gyógyír a feleségük nıi bajaira, vagy egyszerően csak úgy tettek, mintha minden rendben volna? Lassított, amikor egy hölgyekbıl álló társaság ment át az utcán a hintó elıtt. - Úgy látom, már jobban érzed magad. Melisande háta még jobban megfeszült. Jasper azonnal tudta, ezt nem kellett volna szóba hoznia. - Nem tudom, mire gondolsz. - Dehogynem tudod – nézett a nıre. - Nagyon jól vagyok. A rosszabbik énje nem engedte, hogy annyiban hagyja. - Két nappal ezelıtt nem volták nagyon jól, tegnap pedig csak futólag találkoztunk. Melisande összeszorította a száját. - Mindig ilyen? - folytatta elgondolkodva Jasper. - Azt tudom, hogy minden hónapban van, de mindig ennyire fájdalmas? Mennyi ideig tart? - Hirtelen beléhasított egy gondolat. - De ugye nem azért történt, mert mi...

- Jaj, édes istenem... - sóhajtott Melisande. Aztán gyorsan beszélni kezdett, olyan halkan, hogy a férfinak oda kellett hajolnia, hogy értse. - Teljesen jól vagyok. Igen, minden hónapban ilyen, de csak néhány napig, és a... a fájdalom általában csak az elsı egy-két napon erıs. - Tényleg? - Igen. - Pontosan hány napig tart? Melisande felháborodott pillantást vetett rá. - De hát miért akarod tudni? - Azért, kedvesem – felelte Jasper -, mert ha tudom, mikor áll el, akkor tudom, mikor látogathatlak meg újra. Ettıl Melisande elcsendesedett. Néhány perc múlva halkan megszólalt. - Általában öt nap. Vale összevonta a szemöldökét. Ma van a harmadik nap. Ha most is „általában” van, akkor három nap múlva feküdhet le vele újra. Igazság szerint nagyon csábította ez a kilátás. Az elsı alkalom nem volt túl jó, és Jasper meg akarta mutatni Melisande-nak, milyen csodálatos is lehet. Hirtelen megjelent egy kép a szeme elıtt arról, amint lehull a nı álarca, a feje hátrahanyatlik az elragadtatástól, a szemét tágra nyitja, a szája puha és sebezhetı. Zavartan fészkelıdni kezdett erre a gondolatra. Még több napi várakozás elıtt áll. - Köszönöm, hogy elmondtad. De azért... rohadt egy dolog. Minden nıvel ez történik? Melisande rábámult. - Mármint mi? Jasper vállat vont. - Hát, tudod. Minden nınek ennyire fáj, vagy... - Ezt nem hiszem el – motyogta Melisande saját magának vagy a lovaknak. Más nem volt hallótávolságon belül. - De hiszen nem a Holdról jöttél. Miért kérdezel ilyeneket? - Mert a feleségem lettél. Biztos vagyok benne, hogy mindenki meg szeretné tudni ezeket a dolgokat a feleségérıl. - Ezt erısen kétlem. - Én tudni akarom ezeket a dolgokat. - Érezte, hogy a szája mosolyra húzódik. Talán nem szokványos beszélgetés az övék, de ı mindenesetre nagyon élvezi. - Miért? - Mert a felségem vagy – felelte Jasper, és hirtelen, a lelke mélyén tudta, hogy ez igaz. - Akit ölelnem, óvnom, védelmeznem kell. Ha valami fáj neked, azt nekem tudnom kell. - De ez olyasvalami, amin nem segíthetsz. Jasper vállat vont. - Akkor is tudnom kell. Ne titkold el elılem sem ezt, sem más fájdalmat. - Azt hiszem, sosem fogom megérteni a férfiakat – sóhajtott Melisande. - Fura egy társaság vagyunk, azt meg kell hagyni – felelte Vale vidáman. - Igazán kedves tıled, hogy elviselsz. Melisande az égre emelte a tekintetét, aztán elıredılt. A kezét öntudatlanul Jasper karjára tette. - Ezen a sarkon fordulj be! A nénikém háza ezen a soron van. - Ahogy hitvesem óhajtja. - A lovakat a jelzett irányba fordította, és mindvégig tudatában volt a karján nyugvó kéznek. Melisande egy perc múlva elengedte, Jasper pedig szerette volna újra a karján tudni a kezét. - Itt vagyunk – szólt a nı, és Jasper megállította a lovakat a szerény városi ház elıtt. Vale letette a gyeplıt, és leugrott a kocsiról. Akármennyire igyekezett, mire átkerült a másik oldalra, a nı már állt, és éppen elindult egyedül lefelé az ülésrıl. Jasper megragadta a derekát, és a szemébe nézett. - Engedd meg... Nem kérdés volt, de Melisande biccentett. Magas nı volt, de vékony csontú. A férfi keze szinte összeért a derekán. Könnyedén felemelte, és izgalom futott át a testén. Ahogy a feje fölé tartotta, a nı tehetetlen volt, és ki volt neki szolgáltatva.

Melisande lenézett, és felvonta a szemöldökét, de Jasper érezte, hogy reszket a kezei között. - Most már letehetnél a földre. A férfi elvigyorodott. - Hogyne. Lassan engedte le a feleségét, kiélvezte a pillanatot, hogy most ı irányíthatja a nıt. Tudta, ez nem mindennap adatik meg a számára. Amint Melisande lába földet ért, hátralépett, és megigazította a szoknyáját. Szigorú pillantást vetett Jasperre. - A nagynéném meglehetısen nagyothall, és nem nagyon kedveli a férfiakat. - Ó, remek – felelte Jasper, és karját nyújtotta a nınek. - Akkor ez érdekes lesz. - Hm... - Melisande finoman megérintette Jasper kabátujját, és a férfi újra érezte az izgalmat. Lehet, hogy túl sok teát ivott reggelire. Felmentek a lépcsın, zörgettek a fényét vesztett sárgaréz kopogtatóval, majd türelmesen várakoztak. Jasper a feleségére sandított. - Említetted, hogy a nénikéd süket, de a szolgálói is azok? Melisande lebiggyesztette az ajkát, így a férfinak elment a kedve attól, hogy megcsókolja. - Nem süketek, de meglehetısen öregek, és... Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy csipás szempár jelent meg. - Igen? - Lord és Lady Vale szeretné tiszteletét tenni Miss... - Jasper súgva Melisande-hoz fordult segítségért. - Hogy is hívják? - Miss Rockwell. - Melisande megcsóválta a fejét, és az idıs komornyikhoz intézte szavait. - A nagynénémet jöttünk meglátogatni. - Ó, Miss Fleming! - zihálta az öregember. - Jöjjön csak be! - Lady Vale! - szólt hangosan Jasper. - He? - A komornyik kezével tölcsért formált a füle elıtt. - Lady Vale! - üvöltötte Jasper. - A feleségem! - Igen, uram, hogyne, uram. - Az öreg megfordult, és áttotyogott az elıszobán. - Szerintem nem értette – jelentette ki Vale. - Jaj, istenem! - szólt rá Melisande, és megrántotta a kabátujját. Beléptek a lakásba. A néni vagy ellenezte a gyertyahasználatot, vagy látott a sötétben, mert a hall szinte koromfekete volt. Jasper a szemét meresztette. - Merre ment a fickó? - Erre. - Melisande magabiztosan haladt, mint aki ismeri a járást. És ismerte is, mert számos kanyar és lépcsısor megmászása után egy ajtóval és egy kivilágított szobával találták szemben magukat. - Ki az? - szólt egy panaszos hang az ajtó mögül. - Miss Fleming és egy úr, úrnım – felelte az öreg komornyik. - Lady Vale – ordította Jasper, ahogy beléptek a szobába. - Ki? - Egy apró termető, idıs hölgy ült a heverın, fehér csipke, szalagok és masnik tengerében. Hosszú, réz hallócsövet tartott a füléhez, és arrafelé fordította, amerre a vendégek álltak. - Ki? Jasper lehajolt, és belebeszélt a hallócsıbe. - Most már Lady Vale! - Kicsoda? - Miss Rockwell végleg elkeseredve engedte le a hallócsövet. - Melisande, kedvesem, úgy örülök, hogy látlak, de ki ez az úriember? Azt állítja, hogy lady, de hát az nem lehet. Jasper érezte, hogy remegés fut végig Melisande karcsú alakján, majd elcsitul. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja, de valahogy leküzdötte. - İ a férjem, Lord Vale – felelte Melisande. - Valóban? - az idıs hölgy nem tőnt kifejezetten boldognak a hír hallatán. - És minek hoztad ide? - Szerettem volna találkozni önnel – sietett a válasszal Vale, aki megelégelte, hogy úgy beszélnek

róla, mintha ott sem lenne. - Mi? - Úgy hallottam, csodás süteményei vannak! - üvöltötte Vale. - Micsoda pimaszság! - az idıs hölgy hátravetette a fejét, és ettıl a fıkötıjén díszelgı szalagok meglibbentek. - Ki mondta? - Hát, mindenki – mondta Jasper. Leült a pamlagra, és a feleségét is maga mellé húzta. - Nem igaz? A néni lebiggyesztette az ajkát, ahogy Jasper már Melisande-nál is látta. - A szakácsnım tényleg elég jó süteményeket süt. Biccentett az inasnak, akit kissé meglepett, hogy kiküldik a szobából. - Pompás! - Jasper keresztbe tette a lábát. - És most szeretném, ha elmesélné, milyen csintalanságokon törte a fejét a feleségem kislány korában. - Lord Vale! - tiltakozott Melisande. Jasper ránézett. A nı arca kipirult, a szeme tágra nyílt a felháborodástól. Elragadó volt. A férfi felé fordult. - Jasper – mondta. Melisande összeszorította a száját. Vale pillantása az ajkára vándorolt, aztán újra felnézett, mélyen a nı szemébe. - Jasper – ismételte. Melisande ajka szétnyílt, sebezhetıen és egy kissé reszketve, és a férfi magában hálát adott, amiért a kabátja szárnya eltakarja az ágyékát. - Jasper – suttogta a nı. És Jasper abban a pillanatban tudta, hogy elveszett. Elveszett, eszét vesztette, és már harmadszor zuhant ebbe a sötét verembe reménytelenül, de nem bánta. Bármit megadna, csak hogy megfejtse ennek a nınek a rejtélyét. Meg akarta tudni legbensıbb titkait, le akarta csupaszítani a lelkét. És amikor majd megismeri a titkait, amikor megtudja, mit rejteget a szíve mélyén, akkor életével ırzi majd a titkot és a nıt. Az övé volt, hogy ölelje és védelmezze.

Melisande jóval éjfél után hallotta Vale-t hazatérni aznap éjjel. A saját szobájában bóbiskolt, de a hallból beszőrıdı fojtott hangok teljesen felébresztették. Végül is rá várt. Izgatottan felült, és Mouse kidugta fekete orrocskáját a takaró alól. Ásított, rózsaszín nyelve felkunkorodott. Melisande az orrára koppintott. - Maradsz! Felkelt, és az ágya melletti székre terített pongyoláért nyúlt. A pongyola mély ibolyakék színő volt, és a szabása férfiköntösre emlékeztetett. Híján volt a szokásos nıi fodroknak és szalagoknak. Melisande rávette vékony batiszthálóingére, és megborzongott az érzéki súlytól. Nehéz szaténból készült, finom karmazsinvörös hímzéssel. Ahogy Melisande mozgott, az anyag alig láthatóan változtatta a színét liláról karmazsinra, majd ismét lilára. Melisande odalépett a fésülködıasztalhoz, és parfümöt öntött a nyakára. Megremegett, ahogy a hideg folyadék befolyt a két melle közé. Kesernyés narancsillat szállt a levegıben. Ily módon felfegyverkezve, odament az összekötı ajtóhoz, és kinyitotta. Ez már Vale birodalma volt, ahova korábban sosem merészkedett. Kíváncsian nézett körül. Az elsı, amit megpillantott, a fekete fából készült, hatalmas ágy volt, rajta olyan sötétvörös ágynemővel, ami szinte feketének tetszett. A második, amit észrevett, Mr. Pynch volt. Vale inasa elengedte a köntöst, amit éppen az ágyra terített, és most megingathatatlanul tornyosult a szoba közepén. Melisande még sosem beszélt az inassal. Most felemelte az állát, és a férfi szemében nézett. - Köszönöm, elmehet. Pynch nem mozdult. - Az úrnak szüksége lesz rám az átöltözéshez.

- Nem – felelte Melisande halkan. - Nem lesz. Az inas szemében megcsillant valami, talán mulattatta a helyzet. Meghajolt, és kilejtett a szobából. Melisande érezte, hogy a két lapockája között kioldódik egy csomó a megkönnyebbüléstıl. Az elsı akadályt sikeresen vette. Vale talán meglepte aznap reggel, de most rajta a sor. Körbepillantott a szobában, és észrevette, a kandallóban ég a tőz, és a szobát gyertyák sokasága ragyogja be. Szinte nappali világosság volt. Melisande kicsit rosszallotta ezt a költekezést. Körbejárt a szobában, és eloltott néhány gyertyát, mígnem csak halvány fény maradt. Viasz és füst szaga terjengett, de megérzett egy izgalmasabb illatot is. Melisande behunyta a szemét, és beszívta az illatot. Vale. Talán csak képzelte, de a férje illata ott volt a szobában. Szantálfa és citrom, konyak és füst. Próbált megnyugodni, amikor nyílt az ajtó. Vale lépett be, és már bújt is ki a kabátjából. - Küldött már meleg vízért? - kérdezte, és a kabátját egy székre hajította. - Igen. A nı hangjának hallatán Jasper megpördült. Arca furcsán kifejezéstelen volt, a szeme összeszőkült. Ha Melisande nem lett volna annyira bátor, elmenekült volna elıle. A férfi olyan nagy volt, és olyan mozdulatlanul és komoran meredt rá. De aztán elmosolyodott. - Kedves feleségem. Bocsáss meg, de nem számítottam rád. Melisande némán bólintott, mert a hangjában nem bízott. Különös, borzongató izgalom vett rajta erıt, és tudta, uralkodnia kell magán, nehogy kitörjenek belıle az érzelmek. Vale az öltözıhöz ment, és bekukkantott. - Pynch itt van? - Nincs. A férfi biccentett, majd becsukta az öltözı ajtaját. A nyitott ajtón át Sprat érkezett, egy nagy, gızölgı kancsóval. Mögötte egy cselédlány, a kezében kenyérrel, sajttal és gyümölccsel megrakott ezüsttálca. A szolgák lerakták terhüket, és Sprat kérdın Melisande-ra nézett. - Úrnım? Az úrnı bólintott. - Köszönöm, mást nem kérek. A szolgák kimasíroztak a szobából, és a házaspárra csend telepedett. Vale a tálcáról a nıre nézett. - Honnan tudtad? Melisande könnyen kiderítette a személyzettıl, hogy a férje általában könnyő vacsorát fogyaszt, amikor este hazatér. Vállat vont, és a férjéhez siklott. - Nem akarom felborítani a napirendedet. - Ez... ööö... - Jasper elvesztette a fonalat, mert felesége elkezdte kigombolni a mellényét. Melisande a sárgaréz gombokra és a gomblyukakra összpontosított, és észrevette, a légzése felgyorsul a férfi közelségétıl. Amikor ilyen közel volt hozzá, érezte a teste melegét a ruharétegeken keresztül. Kínzó gondolat tolakodott a fejébe: hány másik nı részesült már a kiváltságból, hogy levetkıztethették? Melisande felnézett, és a szeme találkozott a férfi türkizkék szemével. - Ööö... kedves tıled. - Tényleg? Melisande felvonta a szemöldökét, és figyelmét újra a gombok felé fordította. Vajon egy másik nıvel volt aznap este? Közismerten nagy étkő férfi, és ı jelenleg nem tudja kielégíteni az étvágyát. Ez talán elég volt ahhoz, hogy máshová menjen? Az utolsó gombot is kicsúsztatta a gomblyukból, és felnézett. - Kész. Jasper felemelte a karját, és Melisande lehúzhatta a vállán át a mellényt. Érezte a férfi átható pillantását, míg kioldotta a nyakkendıjét. Jasper borszagú lehelete a haját súrolta. Fogalma sem

volt, hova jár a férje esténként. Feltehetıen férfias szenvedélyeknek hódolt, szerencsejáték, ivás, talán nık. Az ujjai felmondták a szolgálatot ez utóbbi gondolatra, és Melisande végre azonosította az ágyát elborító érzelmet: féltékenység. Ez teljesen váratlanul érte. Már egybekelésük elıtt is pontosan tudta, hogy a férfi kicsoda – és micsoda. Azt gondolta, be fogja érni annyival, amennyit a férfi megoszt vele magából. A többi nırıl pedig, ha lesznek, egyszerően nem vesz majd tudomást. De most rájött, képtelen erre. Magának akarja ıt. Teljes egészében. Lerakta a férfi nyakkendıjét, és elkezdte kigombolni az ingét. A bıre melege átsütött a vékony kelmén, és körülölelte az ujjait. Az illata forró volt és férfias. Melisande az orrán át vette a levegıt, diszkréten szimatolt. Jaspernek szantálfa- és citromosszappan-illata volt. A férfi hangja Melisande feje fölött zengett. - Nem kell, hogy... - Tudom. Miután az utolsó gombot is kioldotta, Melisande áthúzta az inget az elırehajló férfi vállán és fején. Jasper felegyenesedett, és a nınek egy pillanatra elakadt a lélegzete. A férfi magas volt, és bár Melisande sem volt alacsony, a feje így is csak az álláig ért. Mellkasa és válla arányban volt széles, majdhogynem csontos termetével. Ha rajta volt az inge, soványnak tőnhetett. De ha nem volt rajta, rögtön látszott, ez tévedés. Hosszú, szikár izmok fonták közül a karját és a vállát. Melisande tudta, a férje majdnem minden nap lovagol, és ha ennek ez az izgató test az eredménye, akkor neki nincs is kifogása ellene. Jasper mellkasán finom szırzet burjánzott. A hasa csupasz volt, egészen az alhasáig, ahol is egy vékony szırcsík vezetett a köldökétıl lefelé. Ez volt a legerotikusabb dolog, amit Melisande valaha látott. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megérintse, és ujjaival kövesse a vonalat, amíg el nem tőnik a nadrágban. Kényszerítette magát, hogy felnézzen. A férfi ıt figyelte. Az arca beesettnek tőnt. Gunyoros, de mindig vidám arcán most nyoma sem volt a nevetésnek. Az ajka íve egyenesen kegyetlennek tőnt. Melisande vett egy mély lélegzetet, és a férfi mögött álló székre mutatott. - Foglalj helyet! Jasper szemöldöke felszaladt, és a forró vízzel teli kancsóról a nıre nézett. - Borbélyt is szeretnél játszani? Melisande a meleg vízbe mártott egy kendıt. - Megbízol bennem? Jasper szemmel tartotta, és a nınek uralkodnia kellett a szája rángatózásán, ahogy a kendıt a férfi arcára borította. Sparttól tudta, hogy Vale esténként szokott fürdeni és borotválkozni. Talán korai lenne a fürdésnél segédkezni neki, de a borotválást megcsinálhatja. Amikor Melisande apja halála elıtt ágynak esett, a lánya volt az egyetlen, akit a borotvával magához engedett. Ami furcsa, mert azelıtt sosem mutatott különösebben gyengéd érzelmeket iránta. Melisande a fiókos szekrényhez lépett, aminek a tetejére Pynch odakészítette a borotválkozás kellékeit, és felvette a borotvát. A hüvelykujjával ellenırizte, elég éles-e. - Úgy vettem észre, meglehetısen jól szórakoztál ma délután a nénikém rólam szóló történetein. Melisande a férfira meredt, és kezében a lazán tartott borotvával visszasétált a székhez. A fehér kendı fölött Jasper szemei immár vidáman csillogtak. Levette a kendıt, és az asztalra hajította. - Különösen az tetszett, amikor négyévesen tövig vágtad a hajadat. - Igen? Melisande letette a borotvát, és felvett az asztalról egy kis kendıt. Belemártotta egy tál szappanos vízbe, és a habot szétkente a férfi arcán. Citrom és szantálfa illata töltötte meg a szobát. - Ühüm – Vale becsukta a szemét, a fejét pedig hátradöntötte, mint a simogatást élvezı, nagy macska. - Meg az a tintás történet. Melisande mindkét karját összerajzolta tintával, és egy hónapig ezzel a tetoválással mászkált. - Úgy örülök, hogy jól mulattál – mondta szelíden. A férfi gyanakodva kinyitotta egyik kék szemét. Melisande mosolygott, és a pengét a nyakára tette. Mélyen a szemébe nézett, és így szólt: - Azon tőnıdtem, vajon merre jársz esténként.

- Én... - nyitotta szóra a száját Vale. Az asszony az ajkára tette az ujját, és érezte a kiáramló levegıt. - Nana! Nem akarod, hogy megvágjalak, ugye? Jasper becsukta a száját, és hunyorított. Melisande óvatosan végighúzta a nyakán a borotvát. A sercegés volt az egyetlen hang a szobában. Gyakorlott mozdulattal rázta le a habot a pengérıl, és újra a férfi nyakára tette. - Eszembe jutott, hogy esetleg nıkkel találkozol. Vale válaszolni próbált, de Melisande gyengéden hátrahajtotta a fejét, és az álla alatt kezdte borotválni. Látta, a férfi nyel egyet, és az ádámcsutkája eltőnik erıs nyakában, de az arckifejezésébıl ítélve nem félt. Sıt. - Semmi különöset nem csinálok – szólalt meg vontatottan Vale, míg Melisande megtörölte a pengét. - Bálok, estélyek, mindenféle események. Te is velem jöhetnél. Azt hiszem, már említettem, hogy szívesen elkísérnélek Lady Graham álarcosbáljára holnap este. - Hm... - A férfi válasza egy kicsit enyhített a szívét perzselı féltékenységen. Most az állára összpontosított. Oly sok felfedezésre váró mélyedés! Nem szerette azokat a társasági összejöveteleket, ahol az embertıl elvárják, hogy csevegjen. Hogy mosolyogjon, flörtöljön, és mindig legyen a tarsolyában egy szellemes replika. Ez a fajta könnyed évıdés sosem tartozott az erısségei közé, és már letett arról, hogy ez valaha megváltozik. Amikor Jasper szólt neki a bálról, gondolkodás nélkül talált valami kifogást, hogy ne kelljen ott lennie. - Te is velem tarthatnál esténként – mormolta Vale. - Részt vehetnénk néhány társasági eseményen. Melisande lepillantott a kezére. - Vagy te maradhatnál itthon velem. - Nem. - Jasper szája szomorú, önironikus mosolyra húzódott. - Attól tartok, túlságosan szeszélyes alak vagyok ahhoz, hogy sokáig beérjem az itthoni, a kandalló elıtt töltött estékkel. Csevegésre, emberekre és hangos nevetésre van szükségem. Pontosan arra, amit én győlölök, gondolta magában Melisande, és megmártotta a pengét a meleg vízben. - De nem találkozom más nıkkel esténként, kedves feleségem. - Nem? - A szemük találkozott, ahogy a nı finoman végighúzta a borotvát a férje arcán. - Nem. - Jasper állta a pillantását. Melisande nyelt egyet, és megemelte a borotvát. Vale arca tökéletesen sima lett. Csak egy vékony habcsík maradt a szája csücskében. Melisande óvatosan letörölte a hüvelykujjával. - Akkor jó – felelte elfúló hangon. Közel hajolt, és ajka csaknem hozzáért a férfi széles szájához. - Jó éjszakát! Ajkaik egy elsuttogott csókban találkoztak. Melisande érezte, Vale karja megmozdul, hogy átölelje, de ı már ott sem volt.

Hetedik fejezet

E csodálatos város hercegnıjét Surcease-nek hívták, és bár szép volt, mint egy álom, s a szeme csillagként ragyogott, a bıre finomsága, akár a selyemé, mégis oly dölyfös volt, hogy nem akadt férfi, akihez feleségül ment volna. Az egyik férfit túl öregnek, a másikat túl fiatalnak találta. Néhányan túl hangosan beszéltek, mások csámcsogva ettek. Közeledett a hercegnı huszonegyedik születésnapja, és atyja, a király türelme elfogyott. Úgyhogy kihirdette, a hercegnı születése napján egy sor próbát rendeznek majd, és a gyıztesé lesz a lány keze...

Az elızı esti jelenet után Melisande csalódottan tapasztalta, hogy Vale nem jelent meg a reggelinél. Már korábban elment otthonról valamilyen közelebbrıl meg nem határozott férfidologban, úgyhogy Melisande beletörıdött, neki is a saját dolgaival kell foglalkoznia aznap, és estig nem találkoznak. Így is lett. Tanácskozott a házvezetınıvel és a szakácsnıvel, részt vett egy villásreggelin, vásárolt, azután elment férje anyjának kerti partijára. Itt aztán minden számítását keresztülhúzták. - Szerintem a fiam még sosem vett részt egyetlen délutáni összejövetelemen sem – tőnıdött el az özvegy Vale vikomtessz. - Azt kell gondoljam, az ön befolyásának köszönhetı az ittléte. Tudta, hogy eljön hozzám ma délután? Melisande megrázta a fejét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a férje eljött erre a nyugodt és unalmas kerti partira. Ez egészen egyszerően nem volt szokása, úgyhogy Melisande-nak elakadt a lélegzete az izgalomtól, és bár mindent megtett annak érdekében, hogy nyugalmat erıltessen magára, várakozásteljesen nézett a délután elé. Anyósával az özvegy nagy, városi kertjében ültek. A kert teljes nyári pompában tündöklött. Az idıs Lady Vale kis asztalokat és rengeteg széket készíttetett ki a teraszra, hogy a vendégei élvezhessék a nyári napot. A meghívottak kis csoportokban üldögéltek vagy sétáltak. Legtöbbjük hatvan felé járt, vagy túl is volt azon. Vale a terasz túloldalán ácsorgott három idısebb úriemberrel. Melisande figyelte, ahogy a férje fejét hátravetve nevet valamin, amit az egyik férfi mondott. Az izmos nyaka látványától Melisande szíve ismét hevesebben kezdett kalapálni. Akkor sem unná meg soha, ha ezer évig nézné, hogy a férfi milyen felszabadultan nevet. Gyorsan elkapta a pillantását, nehogy észrevegyék, hogy imádattal bámulja. - Gyönyörő a kertje, asszonyom. - Köszönöm – felelte a másik. - Nem is csoda, figyelembe véve, hogy egy egész seregnyi kertészt alkalmazok. Melisande elrejtett egy mosolyt a teáscsészéje mögé. Már az esküvı elıtt nagyon tetszett neki Vale anyja. Az özvegy vikomtessz apró termető nı volt. A fia óriásnak tőnt mellette. Ugyanakkor egyetlen pillantásával képes volt helyretenni akár a fiát, akár más férfiakat. Lady Vale arca kerek volt és nıies, ıszülı haját egyszerő kontyba fésülte. Egy cseppet sem hasonlított a fiára, kivéve a szemét: az övé is ragyogó türkizkék volt. Fiatalon még szebb lehetett, és most is egy csinos nı magabiztosságával viselkedett. Lady Vale azokon a gusztusos, fehér és rózsaszín süteményeken legeltette a szemét, amik a kettıjük közötti asztalon, egy ízléses tálon sorakoztak. Egy kissé elırehajolt, és Melisande azt gondolta, talán vesz magának egy süteményt, de az idıs hölgy végül elfordult. - Annyira örültem, amikor Jasper úgy döntött, magát veszi el Miss Templeton helyett – szólt Lady Vale. - Az a lány csinos, de túlontúl könnyelmő. Nincs meg a képessége, hogy kézben tartsa a fiamat. Jasper egy hónap alatt ráunt volna. - Az özvegy bizalmasan lehalkította a hangját. Szerintem csak a mellébe volt belebolondulva. Melisande ellenállt a kísértésnek, hogy lenézzen saját, kicsiny kebleire. Lady Vale megpaskolta a kezét, és talányosan azt mondta: - Sose aggódj emiatt. A mellek nem tartanak örökké, de az értelmes beszélgetések igen. Bár a férfiak nagy része ezt nem veszi észre. Melisande pislantott, és azon gondolkodott, mit feleljen, bár meglehet, nem is volt szükség válaszra. Lady Vale egy süteményért nyúlt, de aztán ismét meggondolta magát, és inkább a teáscsészéjét emelte fel. - Hallotta, hogy Miss Templeton apja megengedte a lányának, hogy hozzámenjen ahhoz a káplánhoz? Melisande a fejét rázta. - Nem hallottam. Az özvegy vikomtessz letette a teáját anélkül, hogy beleivott volna.

- Szegény fickó. Az a nı tönkre fogja tenni az életét. - Dehogy. Melisande figyelmét elvonta, hogy Vale otthagyta a beszélgetıtársait, és feléjük ıgyelgett. - Figyeld csak meg, igazam lesz. - Azzal hirtelen a tálhoz nyúlt, és megragadott egy süteményt. Letette a tányérjára, és egy pillanatig rámeredt, mielıtt Melisande-ra nézett volna. - A fiamnak melegségre van szüksége, gyengédségre. Amióta hazatért a gyarmatokról, más ember lett. Melisande-nak alig volt ideje felfogni ezeket a szavakat, már ott is termett Vale. - Kedves feleségem, kedves anyám, jó napot kívánok! - Cikornyásan meghajolt, majd az anyjához fordult. - Elrabolhatom a feleségem, hogy tegyünk egy sétát a káprázatos kertedben? Arra gondoltam, megmutatom neki az íriszeket. - Csak azt nem tudom, minek, mivel az íriszek már nem nyílnak – vágta rá csípısen az özvegy. Biccentett. - De menjetek csak. Azt hiszem, kifaggatom Lord Kensingtont, mit tud a palotabotrányról. - Magad vagy a megtestesült kedvesség, asszonyom – Vale a karját nyújtotta Melisande-nak. Melisande felállt, és hallotta, ahogy az anyósa azt motyogja a hátuk mögött: - Jaj, ugyan már! Melisande szája mosolyra húzódott, ahogy Jasper egy kavicsos sétány felé vezette. - Az édesanyád úgy gondolja, szörnyő sorstól mentettelek meg, ami Miss Templeton oldalán várt volna rád. - Meghajolok anyám józan ítélıképessége elıtt – felelte vidáman Vale. - Fogalmam sincs, mit láthattam Miss Templetonban. - Anyád szerint csakis a mellét. - Ó! - Melisande érezte, ahogy a férfi ránéz, bár ı az ösvényen tartotta a szemét. - Mi, férfiak, szánalmas, hús-vér teremtmények vagyunk. Könnyő minket az orrunknál fogva vezetni. Valóban elképzelhetı, hogy egy dús kebel elhomályosította velem született intelligenciámat. - Hm – Melisande arra a sok nıre gondolt, akik Vale szeretıi voltak. Vajon mindegyiknek telt keble volt? Jasper odahajolt hozzá, a lehelete a fülét csiklandozta, és Melisande megborzongott. - Nem én lennék az elsı, aki összetéveszti a mennyiséget a minıséggel, és egy nagy szelet, cukros torta után nyúl, holott valójában egy szép kis zsemle jobban megfelel az ízlésének. Melisande fejét oldalra billentve rápillantott. A férfi szeme csillogott, mozgékony szája körül mosoly bujkált. Az asszonynak komoly erıfeszítésbe került, hogy megırizze komolyságát. - Jól hallottam, az idomaimat egy pékáruhoz hasonlítottad? - Mutatós és finom pékáruhoz – emlékeztette Jasper. - Bóknak szántam. Melisande elfordult, hogy elrejtse mosolyát. - Majd megfontolom. Befordultak egy sarkon, és Jasper hirtelen megálljt parancsolt egy növénycsoport elıtt. - Íme! Anyám íriszei, immáron virágzásukon túl. Melisande rápillantott a növény karéjos leveleire. - Ez babarózsa. Az ott az írisz – mutatott egy kardlevelő virágra lejjebb az út mentén. - Tényleg? Biztos van benne? Honnan tudod, ha egyszer nem virágzik? - A levele alakjából. - Bámulatos. Ez már szinte jóslás. - Jasper a babarózsáról az íriszre nézett. - Nem túl mutatósak virágok nélkül, ugye? - Anyád megmondta, hogy nem virágoznak. - Ez igaz – motyogta Vale, és egy új ösvény felé kanyarodott. - Milyen más képességeket titkolsz elılem? Úgy énekelsz, mint egy pacsirta? Mindig is olyan lányt akartam feleségül venni, aki tud énekelni. - Akkor az esküvınk elıtt kellett volna megkérdezned – felelte Melisande gyakorlatiasan. Nincs különösebben szép hangom. - Ezt a csalódást férfiasan fogom viselni. Melisande a férjére pillantott, és eltőnıdött, vajon mit forgat a fejében. Úgy kereste a társaságát,

mintha udvarolni akarnak neki. Nyugtalanító gondolat. Miért udvarolna a feleségének? Talán többet lát bele a dologba, mint amennyi benne van. Ez a gondolat megrémítette. Ha reménykedni kezd, ha elhiteti magával, hogy a férje kívánja, akkor szörnyő lesz a csalódás, amikor Vale elfordul tıle. - Akkor talán táncolni tudsz – folytatta Jasper. - Tudsz táncolni? - Persze, hogy tudok. - Ahogy sejtettem. És mi a helyzet a zongorával? Tudsz zongorázni? - Nem túl jól, attól tartok. - Összetörted a kandalló elıtt töltött zenedélutánokról szövögetett álmaimat. A hímzésedet már láttam, az nagyon szép. Rajzolni tudsz? - Egy kicsit. - Festeni? - Igen. Egy padhoz érkeztek az ösvény kanyarulatánál, amit Jasper gondosan leporolt a zsebkendıjével, mielıtt hellyel kínálta a nıt. Melisande lassan leereszkedett a padra, és újrarendezte a védelmi vonalát. Egy rózsabokor borult a pad fölé, és Melisande látta, ahogy a férfi leszakít egy virágot. - Au! - Jaspert megszúrta egy tövis, és bekapta a hüvelykujját. Melisande elfordult, hogy nem lássa a férfi ujja köré simuló ajkát, és nyelt egyet. - Meg is érdemled, amiért megtépáztad édesanyád rózsáit. - Megérte – felelte Vale, túl közelrıl. A padra támaszkodott, és elırehajolt. Melisande megérezte a szantálfa illatát. - Ha megszúr a tövis, még jobban értékeled a rózsát, amit leszakítasz. Melisande odafordult, a férfi arca csak néhány centire volt az övétıl. A szeme olyan különös, trópusi színben játszott, ami Angliában még a természetben sem fordul elı. Melisande úgy látta, a szempár mélyén szomorúság rejtızik. - Miért csinálod ezt? - Mit? - kérdezte Vale szórakozottan. A rózsát finoman végighúzta a nı arcán. A puha szirmok érintésétıl borzongás futott végig Melisande gerincén. Elkapta Jasper kemény és meleg kezét. - Hát ezt. Úgy viselkedsz, mintha udvarolnál. - Igazán? - a férfi nyugodtan állt, a szája centiméterekre volt a nıétıl. - Már a feleséged vagyok. Nem kell udvarolnod nekem – suttogta Melisande, és hangjából kicsendült a könyörgés. Vale könnyedén mozgatta a kezét, bár Melisande ujjai még mindig köréfonódtak. A rózsa a nı szétnyílt ajkán simított végig. - Ó, szerintem nagyon is kell – felelte Vale.

Melisande ajka pontosan ugyanolyan árnyalatú volt, mint a rózsa. Jasper figyelte, ahogy a szirmok végigsimítják a száját. Olyan puha, olyan édes! Szerette volna újra a száján érezni. Szerette volna szétnyitni, és elfoglalni, a magáévá tenni. Az asszony azt mondta, öt nap, azaz egy még hátra van. Türelmet kell tanúsítania. Melisande arca rózsás színt öltött, a szemét tágra nyitotta a rózsa fölött, de aztán elhomályosult a tekintete, és a szemhéja kissé leereszkedett. Annyira érzékeny volt, olyan könnyen reagált a legkisebb ingerre is. Jasper azon tőnıdött, vajon a csúcsra tudná-e juttatni pusztán azzal, hogy megcsókolja. Ettıl a gondolattól szaporábban kezdte venni a levegıt. Az elızı este a meglepetés erejével hatott rá. Az a buja teremtés, aki tegnap este behatolt a szobájába és átvette az irányítást, minden férfi erotikus álma. Vajon hol tanulhatott ilyen érzéki fortélyokat? Olyan volt, mint a higany – rejtélyes, egzotikus, megfoghatatlan. És mégsem vette észre azelıtt sosem. Ostoba volt, vak fajankó, de ezért hálát adott istennek. Mert ha ı bolond volt, az volt az összes többi férfi is, aki számtalan bálon és estélyen elment emellett a nı mellett anélkül, hogy jobban megnézte volna. İk sem vették észre, így most az övé

volt. Csak az övé... az ágyban is. Igyekezett visszafogni magát, hogy a mosolya ne váljon farkasszerővé. Ki gondolta volna, hogy ilyen izgató lehet, ha az ember a saját feleségét próbálja becserkészni? - Minden okom megvan rá, hogy csapjam neked a szelet. Hiszen mielıtt összeházasodtunk, nem volt idınk ilyesmire. Miért ne tegyem most? - De hát minek veszıdsz vele egyáltalán? - kérdezte Melisande bódult hangon. - Miért ne? - Jasper ismét megcsiklandozta a nı ajkát a rózsával. Figyelte, ahogy a virág kissé lehúzza az alsó ajkát, és láthatóvá válik a belsı, nedves bır. Jasper ágyéka megfeszült a látványtól. Hát nem az a rendjén való, ha egy férj ismeri, dédelgeti és birtokolja a feleségét? Melisande szemében szikra gyúlt a birtokol szó hallatán. - Szóval birtokolsz engem? - Törvény szerint igen – felelte halkan Vale. - De testileg, lelkileg... nem tudhatom. Te mit gondolsz? - Szerintem nem. - Jasper visszahúzta a virágot, hogy Melisande tudjon beszélni. A nı nyelve megérintette az alsó ajkát ott, ahol a rózsa volt. - Nem tudom, ez valaha megváltozik-e. Nyílt pillantása kihívást jelentett. Vale bólintott. - Lehet, hogy nem. De ez nem fog visszatartani attól, hogy megpróbáljam. Melisande összevonta a szemöldökét. - Én nem... Vale az ajkára tette a hüvelykujját. - Milyen más tehetségedrıl nem számoltál be nekem, szépséges feleségem? Milyen titkaid vannak elıttem? - Nincsenek titkaim. - Az ajka csókkal érintette a férfi hüvelykujját, ahogy beszélni kezdett. Hiába keresel, nem találsz egyet sem. - Hazudsz – felelte Jasper gyengéden. - Csak azt nem tudom, miért. A nı szemhéja leereszkedett, és elkendızte a pillantását. Jasper érezte a hüvelykujján a nyelve nedves melegségét. Amikor újra lélegzethez jutott, azt kérdezte: - Valami ısi, vad vidéken találtak és neveltek fel? Különös, földöntúli népek gyermekének tőnsz, aki után sóvárognak a férfiemberek. - Az apám egyszerő angol úriember volt. Nevetségesnek találná a tündérek gondolatát. - És édesanyád? - Poroszországból jött, és még apámnál is gyakorlatiasabb volt. - Könnyedén sóhajtott, a lehelete a férfi kezét súrolta. - Nem vagyok én semmiféle mesebeli hajadon. Csak egy átlagos angol nı. Vale ebben erısen kételkedett. Elvette a kezét, és futólag végigsimított Melisande arcán. - Londonban nıttél fel vagy vidéken? - Többnyire vidéken, bár legalább egyszer egy évben ellátogattunk Londonba. - És voltak játszópajtásaid? Aranyos kislányok, akikkel sugdolóztál és nevetgéltél? - Emeline. - Találkozott a tekintetük, és a nıé sebezhetıségrıl árulkodott. Emeline most az amerikai gyarmatokon él. - Hiányzik neked. - Igen. Jasper szórakozottan felemelte a rózsát, és Melisande csupasz nyakát kezdte cirógatni vele, miközben felidézte, amit Emeline gyerekkoráról tudott. - De csak iskoláskorod vége felé ismerkedtetek meg, ugye? A birtokom határos az övékkel, és ıt és a bátyját, Reynaudot is karonülı kora óta ismertem. Emlékeznék rád, ha már akkor is Emeline barátnıje lették volna. - Biztos? - Melisande szemében harag villant, de tovább beszélt, mielıtt a férfi védekezhetett volna. - Akkor ismertem meg Emeline-t, amikor meglátogattam egy környéken lakó barátomat.

Tizennégy vagy tizenöt éves lehettem. - És azelıtt? Kivel játszottál? A fivéreiddel? - Jasper a virágot figyelte, ahogy végigsimította a nı kulcscsontját, majd lejjebb vándorolt. Melisande vállat vont. A rózsa csiklandozta, de nem söpörte le magáról. - A fivéreim idısebbek nálam. Mindketten iskolába jártak, amikor én még kicsi voltam. - Akkor magad voltál. - Vale a szemébe nézett, míg a rózsa becsúszott a dekoltázsába. A nı az ajkába harapott. - Volt egy dadám. - Az nem ugyanaz, mint egy játszótárs. - Lehet. Ahogy Melisande beszívta a levegıt, a melle nekinyomódott a rózsának. Micsoda szerencsés virág! - Csendes gyerek lehettél – jelentette ki Vale, mert biztos volt benne, hogy így volt. Még a nagynénitıl hallott történetek után is tudta, hogy Melisande csendes gyerek volt. Szinte néma. Tartózkodó. Törékeny és csinos testét, végtagjait mindig szigorú felügyelet alatt tartotta. A hangját gondosan szabályozta, és az összejöveteleken a háttérben húzódott meg. Miféle gyerekkor miatt tökélte el, hogy észrevétlen marad? Jasper közelebb hajolt. Bár a rózsa édes illata ölelte körül mindkettıjüket, a férfi főszeres narancsillatot is érzett. Melisande illatát. - Olyan gyerek voltál, aki a gondolatait elrejtette a világ elıl. - Ezt te nem tudhatod. Nem ismersz. - Nem – ismerte el Vale. - De szeretnélek megismerni. Meg akarok rólad tudni mindent, amíg minden gondolatod olyan ismerıs nem lesz a számomra, mint a sajátom. Melisande szinte félve hıkölt hátra. - Én nem leszek... De Jasper az ajkára tette az ujját, aztán gyorsan felegyenesedett. Hangokat hallott az ösvény felıl. Egy pillanattal késıbb egy másik pár fordult be a sarkon. - Pardon – szólt az úriember, és Jasper akkor vette észre, hogy Matthew Horn az. - Vale! Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk. Jasper tréfásan meghajolt. - Mindig is úgy tartottam, nagyon tanulságos anyám kertjében sétálni. Ma délután például elmagyaráztam a feleségemnek, mi a különbség a bazsarózsa és az írisz között. A háta mögül elfojtott horkantás hallatszott. Matthew szeme elkerekedett. - Ó, szóval ı a feleséged? - Igen. - Jasper megfordult, és a pillantása találkozott Melisande barna szemének titkolózó pillantásával. - Szívem, engedd meg, hogy bemutassam Matthew Hornt, a Huszonnyolcadik Gyalogezred volt tisztjét. Horn, a feleségem, Lady Vale. Melisande kezet nyújtott, Matthew pedig megfogta, és fölé hajolt, hogy megcsókolja. Mindez persze teljesen helyénvaló volt, Vale mégis ösztönös késztetést érzett, hogy a nı vállára tegye a kezét, ezzel mintegy jelezze, hogy hozzá tartozik. Matthew hátralépett. - Engedjék meg, hogy bemutassam Miss Beatrice Corningot. Miss Corning, Lord és Lady Vale. Jasper a csinos lány keze fölé hajolt, és elfojtott egy mosolyt. Ez megmagyarázza Horn jelenlétét a fogadáson, hisz az indítékai hasonlóak. Mindketten hölgyük kegyeit keresik. - London az otthona, Miss Corning? - fordult a lányhoz. - Nem, uram – hangzott a felelet. - Általában vidéken lakom, a nagybátyámmal. Azt hiszem, ismeri ıt, hiszen tudtommal szomszédok vagyunk. İ Blanchard grófja. A lány mondott még valamit, de Jasper már nem hallotta. Reynaud lett volna Blanchard grófja... ha nem lett volna addigra halott. A rangot apja halála után örökölte. De elfogták és megölték az indiánok Spinner's Falls után. A lány Melisande-dal csevegett, s Jasper most vette csak szemügyre. A megjelenése üde és

vidékies volt, a haja az érett búza színére emlékeztetett, a szeme pedig szelíden szürkéllett, a tekintete nyílt volt és ıszinte. Arcát apró szeplık tarkították. Bár nem volt saját rangja, de Matthew akkor is nagyra tört, ha egy gróf unokahúgának akart udvarolni. A Horn család régi volt, de nem nemesi. A Blanchard név viszont évszázadokra tekintett vissza, a gróf rezidenciája egy hatalmas nemesi udvarház volt. A lány azt mondta, ott lakik. Reynaud otthonában. Jaspernek összeszorult a szíve, és elfordította a tekintetét Miss Corning kifejezı arcáról. Semmi értelme ezt a lány hibáztatni. Még az iskolapadot koptatta, amikor hat évvel ezelıtt Reynaud egy tüzes kereszten lelte halálát. Nem tehetett róla, hogy a nagybátyja örökölte meg a címet. Vagy hogy most azon a birtokon él, ami Reynaud jogos öröksége lett volna. Mégsem bírt ránézni. Melisande felé nyújtotta a kezét, és félbeszakította a beszélgetést. - Gyere, el kell indulnunk a délutáni találkozónkra. Meghajolt Matthew és Miss Corning felé. Nem nézett Melisande-ra, de érezte, a nı kíváncsian figyeli, még akkor is, amikor kezét a karjára fekteti. A felesége tudta, nincs semmiféle délutáni találkozó. Csak most, késve jutott Jasper eszébe, ha a felesége titkait kutatja, fennáll a veszély, hogy felfedi saját, sokkal sötétebb titkait. Ennek egyszerően nem szabad megtörténnie. Jasper Melisande kezére fektette a kezét. Ez amolyan férji gesztusnak tőnt, holott valójában ösztönösen tette, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy a nı elillanjon. Nem beszélhetett neki Reynaudról és arról, ami Amerika sötét erdeiben történt. Nem mondhatta el, hogy a lelke örökre összetört, nem beszélhetett legnagyobb kudarcáról és legmélyebb gyászáról. De feleségét szorosan átkarolhatja és magánál tarthatja. És így is fog tenni.

Hogy hogy nézett ki?! Mint egy istenverte hülye! Kilógott a meztelen feneke, világ csúfjára! Mrs. Moore, Lord Vale házvezetınıje éppen a történet végére ért, s a csattanót hangsúlyozva nagyot csapott a konyhaasztalra. A három fenti cselédlány dılt a nevetéstıl, a két szolga az asztal végén oldalba böködte egymást, Mr. Oaks döcögı hangon nevetett, és még Cook is elmosolyodott, pedig az ı arcán rendszerint elgyötört kifejezés ült. Sally Suchlike vigyorgott. Lord Vale háza nagy változást jelentett Mr. Flemingéhez képest. Több mint kétszer annyi cseléd volt, de Mr. Oaks és Mrs. Moore felügyelete alatt baráti viszonyban éltek, szinte mint egy család. Néhány nappal azután, hogy idekerült, Sally összebarátkozott Mrs. Mooreral és Cookkal is – akinek zord külseje félénk szívet takart -, és elcsitult attól való félelme, hogy nem fogják szeretni és befogadni. Sally langyos teája fölé hajolt. Lord és Lady Vale már elfogyasztotta a vacsoráját, és most a szolgákon volt a sor. - Hát azután mi történt, Mrs. Morre, ha megkérdezhetem? - Nos – kezdett bele a nı, és szemmel láthatóan nagy megelégedésére szolgált, hogy folytathatta az obszcén történetet. Ekkor azonban Mr. Pynch megjelenése szakította félbe. Mr. Oaks azon nyomban elkomolyodott, a szolgák kihúzták magukat ültükben, az egyik fenti cselédlány pedig idegesen vihogott, mire a szomszédja csendre intette. Mrs. Moore elpirult. Sally csalódott sóhajt hallatott. Pynch társasága hideg zuhanyként hatott mindenkire. - Segíthetek, Mr. Pynch? - kérdezte a komornyik. - Nem, köszönöm – felelte Pynch. - Miss. Suchlike-ért jöttem. Az úrnıje hívatja. Merev hanghordozása újabb vihogást váltott ki a cselédlányból. A lányt Gussynak hívták, és az a fajta volt, aki szinte mindenen vihog. A mosoly akkor fagyott az arcára, amikor Pynch rávetette jéghideg, zöld pillantását. Házizsarnok, gondolta Sally. Felállt a hosszú konyhaasztal mellıl. - Köszönöm, Mrs. Moore, ezt a remek történetet.

Mrs. Moore pislogott, és az öröm pírja jelent meg az arcán. Sally rámosolygott az asztal körül ülıkre, mielıtt Pynch után sietett, aki persze nem várta meg, hogy a lány elköszönjön. A hátsó lépcsı egyik fordulójában érte utol. - Miért kell ilyen undoknak lennie? Pynch nem állt meg. - Nem tudom, mire gondol, Miss Suchlike. Sally fintorogva lihegett az inas nyomában. - Szinte soha nem eszik együtt a többi szolgálóval, és amikor mégis megjelenik, azonnal elrontja a hangulatot. Egy pihenıhöz érkeztek, és Pynch olyan váratlanul állt meg, hogy a lány a hátának ütközött, és csaknem egyensúlyát vesztette a lépcsın. A férfi megfordult, és a zavar legcsekélyebb jele nélkül elkapta Sally karját. - Nagyon érdekes, amit mondd, Miss Suchlike, de úgy gondolom, inkább maga az, aki túlságosan közvetlen a többi szolgálóval. Elengedte a lány karját, és megindult felfelé a lépcsın. Sally alig bírta megállni, hogy ne öltse ki a nyelvét Pynch széles háta mögött. Sajnos azonban az inasnak igaza volt. Mint az úrnı szobalányának, neki a többi cseléd fölött kellene állnia, kivéve Mr. Oaksot és Mrs. Moore-t. Talán neki is meg kellene vetnie vidám étkezéseiket, és fel kellene húznia az orrát a nevetésük hallatán. Csakhogy akkor alig lenne kihez szólnia a házban. Lehet, hogy Mr. Pynchnek megfelel a remete életforma, de neki nem! - Nem esne le a karikagyőrő az ujjáról, ha legalább egy kicsit barátságosabb lenne – mormolta Sally, amikor felértek a gazda hálószobája elıtti hallba. Pynch felsóhajtott. - Miss Suchlike, egy magafajta fiatal lány aligha képes... - Nem vagyok én olyan fiatal, mint gondolja! Pynch elhallgatott, és a lány úgy vette észre, élvezi a helyzetet. Ahhoz képest, hogy általában milyen merev az arckifejezése, most mintha egyenesen nevetne rajta. Sally csípıre tette a kezét. - Ha éppen tudni akarja, húsz leszek! Pynch ajka megrándult. - És maga, nagypapa, mennyi idıs? - csattant fel a lány. A férfi felvonta a szemöldökét, ami rendkívül bosszantó volt. - Harminckettı. Sally hátrahıkölt, és úgy tett, mintha megdöbbenne. - Te jó ég! Csoda, hogy még él! Pynch csak a fejét rázta a bohóckodás láttán. - Menjen be az úrnıjéhez, kislány! Sally nem uralkodott magán tovább, és mielıtt bemenekült volna Lady Vale hálószobájába, kiöltötte a nyelvét.

Melisande gazdagon ráncolt szoknyájába rejtette remegı kezét, amikor megérkezett Lady Graham jelmezbáljára aznap este. Minden bátorságára szüksége volt, hogy eljöjjön. Valójában csak az utolsó pillanatban gondolta meg magát, mert ha hosszabban töprengett volna rajta, biztos, hogy otthon marad. Utálta az ilyen mulatságokat. Tele voltak összeverıdött emberekkel, akik pletykálkodtak és bámészkodtak, és mindig kizárták ıt. Ez Vale terepe volt. De neki most ebben a helyzetben kellett bizonyítania, hogy méltó utódja a számtalan korábbi szeretınek. Idegesen babrálta a ruháját, és próbált egyenletesen lélegezni. Valamennyire segítségére volt, hogy jelmezbál zajlott. Bársony álarca annyira sötétlilában játszott, hogy már-már feketének tetszett. Nem rejtette el tökéletesen a kilétét – nem is ez volt a célja -, de mégis adott egy kis

önbizalmat. Melisande vett egy bátorító lélegzetet, és körülnézett. Körös-körül álarcos urak és hölgyek nevetgéltek és kiabáltak, mindannyian abban a biztos tudatban, hogy lássanak és látszódjanak. Volt, aki dominót viselt, de sok nı színes báli ruhában volt, és csak álarccal álcázta magát. Melisande-on lila selyemdominó volt, amit maga köré csavart, míg Vale-t keresve körbejárt a tömegben. A délutáni kerti parti óta nem látta. Amikor onnan eljöttek, elváltak útjaik: Vale lóra ült, Melisande pedig a hintóra. Pynch körmönfont kikérdezésének köszönhetıen tudta, hogy a férje fekete dominót visel. Csakhogy a férfiak felén fekete dominó volt. Egy nı haladt el mellette, és a vállának ütközött, egy másik pedig elutasítóan nézett vissza rá. Melisande legszívesebben elmenekült volna. Megfordult a fejében, hogy felhagy a tervével, és a kint várakozó hintóban keres menedéket. De ha Vale képes volt szembenézni egy sereg idıs hölggyel, csak hogy becserkészhesse ıt a délutáni kerti partin, akkor neki is szembe kell tudnia nézni a bálterem szörnyőségeivel, ha a férje nyomára akar jutni. Ekkor meghallotta a férfi nevetését. Megfordult, és megpillantotta Vale-t, aki csaknem egy fejjel emelkedett mindenki más fölé. Mosolygó férfiak vették körül, és egy-két nevetgélı nı. Mindegyik szép volt és tökéletesen magabiztos. Ki ı, hogy megpróbáljon bekapcsolódni ebbe a társaságba? Biztos egyetlen pillantással felmérnék, és kinevetnék. Már-már azon volt, hogy megfordul, és kimenekül a hintóhoz, amikor a Vale balján álló, gyönyörő, pirosított arcú, nagy mellő szıke nı a férfi karjára tette a kezét. Mrs. Redd volt az, Jasper egykori szeretıje. A férjérıl, a szerelmérıl volt szó. Melisande ökölbe szorította a kezét, és a kis csoport felé vitorlázott. Még több méter választotta el ıket egymástól, amikor Vale megpillantotta ıt, és megmerevedett. Melisande látta a férfi kéken világító szemét a fekete szaténálarc mögött, és állta a pillantását. A Jasper körül állók hátraléptek, és utat engedtek neki. Megállt a férfival szemben. - Ugye ez a te táncod? - kérdezte az idegességtıl fátyolos hangon. - Kedves feleségem – szólt Vale, és meghajolt. - Bocsásd meg a feledékenységemet! Melisande elfogadta a felé nyújtott kart, és diadalittasan vette tudomásul, hogy a férfi ilyen könnyen otthagyta a másik nıt. Némán vágtak át a tömegen. Melisande érezte, ahogy Jasper karizmai mozogtak a felöltı és a dominó alatt, elakadt a lélegzete. A táncparketten azután ki-ki elfoglalta a maga helyét. Jasper meghajolt. Melisande pukedlizett. Egymás felé lépkedtek, majd eltávolodtak, de a férfi nem vette le a szemét a nı arcáról. Amikor a lépés legközelebb egymás felé vitte ıket, Vale halkan így szólt: - Nem is reméltem, hogy eljössz. - Nem? - csodálkozott Melisande. - Úgy vettem észre, a nappalt jobban kedveled. - Csakugyan? A tánc eltávolította ıket egymástól, és Melisande ezen a különös kijelentésen töprengett. Amikor újra összetalálkoztak, összeérintették a tenyerüket, és félkört írtak le. - Talán összetévesztetted a megszokást a kedvteléssel. Jasper szeme mintha megvillant volna az álarc mögött. - Magyarázatot kérnék. Melisande vállat vont. - Én általában nappal tudom le a társasági köröket, te pedig este. De ez nem jelenti azt, hogy te az éjszakát szereted, én pedig a nappalt. Vale homlokán megjelent egy gondterhelt ránc. - Lehetséges – folytatta a nı suttogva, míg újra távolodni kezdtek egymástól -, hogy azért jársz éjszaka, mert ezt szoktad meg, de valójában a nappalt kedveled. A férfi kérdın oldalra billentette a fejét, és újra együtt lépegettek. - És te, kedves feleségem? - Az én terepem pedig talán inkább az éjszaka. Elváltak, és odébb siklottak. Melisande végigtáncolta a lépéseket, majd újra találkoztak. Ahogy a

kezük összeért, izgalom futott át a nı testén. Vale úgy mosolygott, mintha tudta volna, mit okozott az érintése. - Akkor hát, te éjasszony, mit fogsz velem tenni? - Körbe-körbe lépkedtek, és csak az ujjuk hegye ért össze. - Elcsalsz? Incselkedsz velem? Megtanítasz rá, mi is az éjszaka? Elváltak, és alámerültek. Melisande végig szemmel tartotta Vale-t. A férfi szeme kék és zöld szikrákat szórt. Egymáshoz léptek, és anélkül, hogy megérintette volna, Vale az asszony füléhez hajolt. - Mondd csak, asszonyom, el mernél-e csábítani egy magam fajta bőnöst? Melisande légzése felgyorsult, a szíve hevesen vert az izgalomtól, de az arca nyugodt maradt. - Tényleg ez a kérdés? - Milyen kérdés tetszene jobban? - Engeded-e, hogy elcsábítsalak... Megálltak. A tánc véget ért, a zene elhalkult. Egymás szemébe néztek, és Melisande pukedlizett. Amikor felemelkedett, a tekintetük még mindig egymásba fonódott. Vale az asszony keze fölé hajolt, és miközben megcsókolta, halkan azt felelte: - Ó, igen... Lekísérte a táncparkettrıl, és azonnal köréjük sereglettek. Egy vörös dominós férfi nyomult Melisande oldalának, és azt kérdezte: - Ki ez a kellemes kis teremtés, Vale? - A feleségem – felelte Vale könnyedén, majd ügyesen átkormányozta Melisande-ot a másik oldalára. - És hálás lennék, ha ezt észben tartanád, Fowler. Fowler részeg nevetést hallatott, valaki más pedig odavetett egy megjegyzést, amire Vale kapásból válaszolt is, de Melisande nem értette. Túlságosan elvonta a figyelmét a sok összepréselıdı meleg test és ellenséges tekintet. Mrs. Redd eltőnt, remélhetıleg örökre. Mivel már megtalálta Vale-t, és táncolt is vele, most csak arra vágyott, hogy hazamehessen. A férje azonban még mélyebbre vezette a sokaságba, erısen tartva a könyökét. - Hová megyünk, uram? - érdeklıdött Melisande. - Arra gondoltam... - felelte Vale, mint akinek máshol jár az esze. - Éppen most érkezett meg Lord Hasselthorpe, és van vele egy kis megbeszélnivalóm. Ugye megengeded? - Hát persze. Odaértek egy csoport férfihoz, akik a bálterem bejáratánál álltak. Szemmel láthatóan sokkal komorabbak voltak, mint akikkel Vale eddig múlatta az idıt. - Hasselthorpe! Micsoda váratlan szerencse! - kiáltott Vale. Lord Hasselthorpe megfordult, és még Melisande is észrevette, mennyire meg van zavarodva. Ám Vale kezet nyújtott, és a másik, gyanakodva bár, de kénytelen-kelletlen fogadta a köszöntést. Hasselthorpe jellegtelen, középmagas férfi volt, szemét nehéz szemhéj fedte, és az arcán, a szája két oldalán, mély barázdák húzódtak. Arckifejezése ünnepélyesnek látszott, ahogy egy parlamenti képviselıhöz illik. Mellette Lister hercege állt, egy magas, erıs testalkatú férfi, szürke parókában. Több lépéssel arrább egy szép, szıke nı várt tétován. Mrs. Fitzwilliam volt az, Lister állandó szeretıje. Úgy tőnt, egyáltalán nem élvezi a bált, csak álldogál egymagában. - Vale... - szólt lassan Hasselthorpe. - Ez pedig az elragadó felesége? - Igen – felelte Vale. - Azt hiszem, már találkozott vele múlt ısszel a házában adott fogadáson. Hasselthorpe igenlı választ motyogott, míg Melisande keze fölé hajolt. Le nem vette a szemét Vale arcáról, mintha az asszony ott sem volna. Melisande is a férjére pillantott, és látta, hogy az nem mosolyog. Volt valami a levegıben, amit Melisande nem tudott megfejteni, de egyvalamiben biztos volt: férfiak ügyérıl van szó. Melisande mosolygott, és Vale kabátujjára tette a kezét. - Attól tartok, elfáradtam, uram. Nagyon csalódott lennél, ha korán visszavonulnék? Vale megfordult, és Melisande látta a vívódást az arcán, de miután vetett egy gyors oldalpillantást Hasselthorpe-ra, megenyhült. Az asszony keze fölé hajolt. - Nagyon, nagyon csalódott, szívem, de nem tartóztatlak. - Akkor jó éjt, uram! Méltóságos uram. Uram – bókolt a két másik férfi felé is.

Az urak meghajoltak, és köszönésfélét mormoltak. Melisande lábujjhelyre állt, és a férje fülébe súgta: - Ne feledd, már csak egy éjszaka. Ezután hátat fordított. Ahogy elhaladt a tömegben, még elkapott két szót a háta mögött összehajoló férfiak beszélgetésébıl. Spinner's Falls.

Nyolcadik fejezet

Nem nehéz elképzelni, mi történt a király bejelentését követıen. A világ minden égtája felıl érkeztek kérık a kis országba. Voltak közöttük hercegek, akik ırökkel, udvaroncokkal, szolgákkal érkeztek. Voltak kóbor lovagok, akik eljöttek szerencsét próbálni, számos viadal nyomát hordozó páncéljukban. De akadtak olyanok is, akik gyalogosan érkeztek, reménytelen koldusok és tolvajok. Egyetlen közös vonásuk volt: mindannyian úgy hitték, ık lesznek azok, akik kiállják az összes próbát, és feleségül vesznek egy csodaszép királylányt...

Ahhoz képest, hogy éjasszony, a felesége igencsak korán kelt aznap reggel. A frissen kinevezett reggelizıszoba elıtt állva Jasper megpróbálta kidörzsölni szemébıl az álmot. Melisande korán távozott a bálról elızı este, de azért így is majdnem éjjel egy órára járhatott. Hogyan lehetséges, hogy mégis fent van már, sıt úgy tőnik, éppen reggelizik? Jómaga legalább egy órával késıbb jött haza. Eredménytelenül próbálta elérni, hogy Lord Hasselthorpe meghallgassa. Hasselthorpe nevetségesnek tartotta a feltételezést, hogy az öccse ezredét elárulta valaki, aki a franciáknak kémkedett, és tiltakozásának igen erıteljesen adott hangot. Jasper úgy döntött, néhány napot vár, mielıtt újra próbálkozna nála. Tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet: a szemét erıvel tágra nyitotta, hogy valóban úgy tőnjön, ébren van, és belépett a szobába. Melisande szálfaegyenesen ült az asztalnál, a haja tökéletesen simára, egyszerő kontyba volt fésülve, világosbarna szeme hővös és higgadt maradt. Vale meghajolt. - Jó reggelt, kedves feleségem! Így elnézve ıt, senki sem gondolná, hogy ugyanaz a rejtélyes nı, aki tegnap lila dominóban táncolt a bálon. Talán csak álmodta azt a csábos látomást. Különben hogyan lehetne megmagyarázni, hogy két ennyire különbözı személy lakik egyazon testben? Melisande ránézett, és mintha megcsillant volna valami az éjszakai szeretıbıl a komoly pillantás mélyén. A nı biccentett. - Jó reggelt! A kiskutyája kijött a szoknyája alól, és epés pillantást vetett Jasperre, majd miután az lenézett rá, visszavonult a fedezékébe. A kutya nyilvánvalóan utálja, de azt legalább már tisztázták, ki az úr a háznál. - Jól aludtál? - kérdezte Jasper, és a tálalóhoz sétált. - Igen – felelte Melisande a háta mögül. - És te? A férfi üveges tekintettel meredt egy tál halra, a halak pedig üveges tekintettel meredtek vissza rá, miközben ı arra a kemény kis priccsre gondolt az öltözıszobájában. - Mint akit fejbe vágtak. Ami igaz is volt, feltéve, hogy akit fejbe vágtak, az kést tart a párnája alatt, és egész éjjel forgolódik. Átdöfött egy halat, és átemelte a tányérjára. Az asztal felé menet Melisande-ra mosolygott.

- Van valami terved mára? Az asszony hunyorítva nézett rá. - Igen, de semmi olyan, ami téged érdekelne. Ez a kijelentés természetesen azonnal felkeltette Jasper érdeklıdését. Leült a nıvel szemben. - Gondolod? Melisande bólintott, és teletöltötte a férje teáscsészéjét. - Vásárlás a szobalányommal. - Pompás! Melisande gyanakodva pillantott rá. Talán kissé eltúlozta a lelkesedést. - Nem akarsz velem jönni. - Nem kérdésnek szánta. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy ezzel a szigorú arckifejezéssel csak felcsigázza Jaspert? Bizonyára megdöbbenne. Jasper felidézte az elızı esti csábító nıt, aki félreérthetetlen szavakat suttogott a fülébe szemrebbenés nélkül, és eltőnıdött. Melyik a felesége valódi énje? A nappali szemérmes vagy az esti kalandvágyó? Melisande a válaszára várt. Jasper elvigyorodott. - El sem tudok képzelni kellemesebb elfoglaltságot egy délelıtti vásárlásnál. - Nem ismerek egyetlen férfit sem, aki ezt mondaná. - Akkor szerencse, hogy én vagyok a férjed, nem igaz? Melisande nem felelt, csak töltött magának még egy csésze csokoládét. Jasper kettétört egy zsömlét, és megvajazott egy darabot. - Nagyon örülök, hogy ott voltál tegnap este a bálon. A nı alig észrevehetıen megmerevedett. Talán nem lenne szabad említést tenni az éjszakai viselkedésérıl? - Korábban nem találkoztam ezzel a Matthew Hornnal – felelte Melisande. - Közeli barátok vagytok? Á, szóval így mőködik ez. Próbál nem tudomást venni a saját éjjeli létezésérıl. Érdekes. - Akkor ismertem meg, amikor a seregben szolgáltam – válaszolta Vale. - Akkor jó barátok voltunk. Azóta eltávolodtunk egymástól. - Sosem beszélsz azokról az idıkrıl. Jasper vállat vont. - Annak már hat éve. Melisande elgondolkodva megkérdezte: - Hány évig is szolgáltál? - Hét. - És kapitányi rangban? - Igen. - Benne voltál a sőrőjében. Nem tőnt kérdésnek, és Vale nem is tudta, hozzáfőzzön-e egyáltalán bármit is. A sőrőjében. Elég enyhe kifejezés a vérre, verejtékre és sikolyokra. Az ágyúdörgésre, füstre és hamura, a csatateret borító hullákra. A sőrőjében. Ó, igen, a sőrőjében. Belekortyolt a teájába, hogy számőzze a keserő gondolatokat. - Ott voltam Québecnél, amikor elfoglaltuk a várost. Remélem, ezt a történetet egyszer majd az unokáinknak elmesélhetem. Melisande elfordította a tekintetét. - Lord St. Aubyn nem ott halt meg. - Nem – vágta rá zordul Vale. - Szerinted kellemes errıl beszélgetni reggeli közben? Az asszony nem hátrált meg. - Nem gondolod, hogy egy feleségnek ismernie kell a férjét? - Nem csak az vagyok, ami a seregben történt velem. - Nem, de azért azt hiszem, ott sok minden történt. Mit lehetett erre mondani? Melisande-nak igaza volt. Valahogy tudta, pedig Jasper ilyesminek soha semmi jelét nem adta. Tudta, a férfit megváltoztatta, megsebezte és megcsonkította az, ami az

észak-amerikai erdıben történt. Talán valamilyen ördögi jelet viselt magán? A nı talán látta, mivé lett? Valahonnan ismerte legmélyebb szégyenét? Nem, az lehetetlen. Ha tudná, az arcára kiülne a szánalom. Jasper lenézett a zsömléjére. - Talán mégsem akarsz velem tartani ma délelıtt? - kérdezte az asszony halkan. Vale erre felkapta a fejét. Agyafúrt teremtés. - Nem riadok vissza ilyen könnyen. Melisande szeme kissé elkerekedett. Jasper túl szélesen mosolygott. Talán a nı megpillantotta azt, ami a mélyben rejtızik. De bátor volt. - Akkor mesélj a katonaságról! - kérte. - Nem tudok sok érdekeset mondani – hazudta Vale. - Kapitány voltam a Huszonnyolcadik Gyalogezredben. - Akárcsak lord St. Aubyn – mondta Melisande. - Együtt választottátok a tiszti rangot? - Igen. - Olyan fiatalok, olyan ostobák voltak! İt leginkább a pompás egyenruha vonzotta. - Nem ismertem Emeline fivérét – mesélte Melisande. - Vagy csak alig. Egyszer vagy kétszer találkoztunk. Milyen ember volt? Vale lenyelte az utolsó falatot a zsemlébıl. Próbált idıt nyerni. Reynaudra gondolt, féloldalas mosolyára, sötét, nevetı szemére. - Reynaud tudta, egy napon ı örökli majd a grófságot... egész életében arra a napra készült. - Hogy érted ezt? Jasper megvonta a vállát. - Már kisfiúnak is túl komoly volt. A felelısség terhe ránehezedik az emberre, még gyerekként. Richard ugyanilyen volt. - A bátyád – vetette közbe halkan Melisande. - Igen. Reynaud és ı jobban hasonlítottak egymásra. - Vale szája megrándult a régi felismerés gondolatára. - Reynaudnak inkább vele kellett volna barátkoznia, nem velem. - Talán Reynaud látott benned valamit, ami belıle hiányzott. Vale félrehajtott fejjel mosolygott. Nevetségesen hatott a gondolat, miszerint neki lenne olyan jellemvonása, ami Richardból, a tökéletes bátyból hiányzott. - Például mit? Melisande felvonta a szemöldökét. - Az életkedvedet? Jasper rábámult. Melisande tényleg életörömöt látott ebben az emberi roncsban, amivé vált? - Lehetséges. - Szerintem így volt. Vidámságra és rosszalkodásra mindig kész barát voltál – jelentette ki Melisande. Aztán, mintha csak magában beszélne, hozzátette: - Hogyan is tudott volna ellenállni neked? - Ezt te nem tudhatod – szőrte Vale a fogai között. - Nem ismersz engem. - Gondolod? - az asszony felállt az asztaltól. - Meglepıdnél, ha tudnád, milyen jól ismerlek. Akkor tíz perc múlva? - Tessék? - nézett fel a férfi bambán. Melisande elmosolyodott. Talán szereti a bamba férfiakat. - Tíz perc múlva indulhatunk vásárolni. Azzal kilibbent a reggelizıszobából. Jasper zavartan és kíváncsian nézett utána.

Melisande a hintó mellett állt, és éppen a szobalányával konzultált, amikor Vale kilépett a házból. Leszaladt a lépcsın, és mellettük termett. - Indulhatunk? - kérdezte Melisande. - Állok úrnım rendelkezésére! - felelte Jasper széttárt karral. Sallynek pedig odabiccentett. Elmehet. A lány elpirult, és aggodalmasan Melisande-ra nézett. Általában elkísérte úrnıjét az ilyen

kiruccanásokra, hogy segítsen neki a ruhák kiválasztásában és a csomagok cipelésében. Vale figyelmesen megvárta, Sally tiltakozik-e. Melisande halványan elmosolyodott, és biccentett. - Talán megcsinálhatná azt a foldozást. A szobalány pukedlizett, és visszament a házba. Amikor Melisande visszafordult a férjéhez, látta, hogy az a szoknyájához simuló kutyát figyeli. Gyorsan megszólalt, mielıtt a férfi ıt is elküldhette volna. - Sir Mouse mindenhova velem jön. - Ó! Melisande örömmel nyugtázta, hogy ezt sikerült tisztázni, és fellépett a hintó lépcsıjére. Leült a menetirányba nézı plüssülésre, Mouse pedig felugrott mellé. Vale a szemközti ülésen helyezkedett el. Hosszú lábát kinyújtotta, és a korábban tágasnak, sıt hatalmasnak tőnı jármő hirtelen megtelt férfivégtagokkal. Jasper kopogott a hintó tetején, majd a feleségére pillantott, és meglátta, ahogy az rosszallóan néz a lábára. - Valami baj van? - Nem, dehogy. Melisande kinézett az ablakon. Furcsa volt így összezárva lenni ezen a szők helyen. Valahogy túlságosan intim. Ez pedig különös gondolat. Testi kapcsolat főzte ehhez a férfihoz, elızı éjjel évıdve táncoltak, sıt pár napja megvárta a szobájában, levetkıztette és megborotválta. De mindez éjszaka történt, halvány gyertyafényben. Este sokkal könnyebben ellazult. Az árnyékok bátorságot öntenek belé. Lehet, hogy tényleg éjasszony, ahogy Vale nevezte. És ha így van, nappal a férfi az úr? Döbbenten pillantott Jasperre. Általában a nappali órákban kereste a társaságát. Napsütésben cserkészte be. Lehet, hogy bálba és játékbarlangokba este szeret menni, de a felesége titkait napközben akarja kikutatni. Talán azért, mert érzi, Melisande napvilágnál gyengébbnek érzi magát? Vagy a férfi érzi magát erısebbnek nappal? Esetleg mindkettı? - Mindenhova magaddal viszed ezt? Melisande gondolatmenete megszakadt. - Mit? - A kutyádat. - Állával a kutya felé bökött, aki összegömbölyödve feküdt gazdája mellett az ülésen. - Mindenhova elkísér? - Sir Mouse ı, nem pedig ez – jelentette ki Melisande. - És igen, szeretem magammal vinni minden olyan helyre, ahol jól érezheti magát. Vale szemöldöke felszaladt. - Élvezi a vásárlást? - Szeret hintón utazni. - Melisande megcirógatta a kutya orrát. - Neked sosem volt háziállatod? - Nem. Illetve volt egy macska gyerekkoromban, de sosem jött oda, amikor hívtam, és megvolt az a rossz szokása, hogy karmolt, ha valami nem tetszett neki. És sajnos általában nem tetszett neki valami. - Hogy hívták? - Macska. Melisande ránézett. Jasper arca komoly volt, de kék szemében ördögi fény villant. - És neked? - kérdezte a nıt. - Volt gyerekkorodban állatod, szépséges feleségem? - Nem – Melisande ismét kinézett az ablakon. Nem kívánt visszatérni magányos gyerekkorának témájára. Úgy tőnt, a férfi megértette ellenérzését, és most az egyszer nem erısködött. Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan azt mondta: - Igazából Richard macskája volt. Melisande kíváncsian pillantott rá. Vale széles szája félszeg mosolyra húzódott, mintha saját magát gúnyolná.

- Anya nincs különösebben oda a macskákért, de Richard beteges gyerek volt, és amikor az istállóban megtetszett neki egy kiscica... - Vale megvonta a vállát. - Gondolom, kivételt tett. - Hány évvel volt idısebb a bátyád? - kérdezte halkan Melisande. - Két évvel. - És mikor halt meg? - Még nem volt harminc. - Jasper már nem mosolygott. - Mindig is gyengélkedett. Sovány volt, és könnyen kifulladt. Amíg én a gyarmatokon szolgáltam, váltólázat kapott, és sosem gyógyult ki belıle. Anyám utána évekig nem mosolygott. - Sajnálom. Jasper felfordította a tenyerét. - Régen történt. - Apád ekkor már nem élt? - Nem. Melisande a férjére pillantott, aki látszólag gondtalanul üldögélt a hintóban, miközben apja és bátyja korai elvesztésérıl mesélt. - Nehéz lehetett neked. - Sosem gondoltam, hogy vikomt leszek, hiába volt Richard mindig beteg. Valahogy mindenki azt gondolta a családban, hogy lesz örököse. - Hirtelen Melisande-ra pillantott, és vidáman hozzátette: - Testileg talán gyenge volt, de lelkiereje óriási volt a bátyámnak. Úgy viselkedett, mint egy született vikomt. Tudta irányítani az embereket. - Ahogyan te is – emlékeztette gyengéden a felesége. Vale megrázta a fejét. - Nem úgy, ahogy ı. És nem is úgy, ahogy Reynaud, ha már itt tartunk. Mindketten jobb vezetık voltak, mint én. Melisande ezt nehezen tudta elképzelni. Lehet, hogy Vale kigúnyolja saját magát, szeret viccelıdni, és néha játssza a bolondot, de hallgatnak rá az emberek. Amikor belép egy szobába, sistereg körülötte a levegı. Férfiak és nık egyaránt úgy győlnek köré, mintha ı lenne a nap miniatőr univerzumukban. El akarta ezt mondani neki. El akarta mondani, hogy ı maga is mennyire csodálja, de visszatartotta az attól való félelem, hogy túl sokat talál elárulni saját érzelmeibıl. A hintó lassított, és amikor Melisande kinézett az ablakon, látta, hogy megérkeztek a Bond utcába. Kinyílt az ajtó, Vale kiugrott, majd megfordult, és a kezét nyújtotta. Melisande felállt, és megfogta a kezét. Érezte erıs ujjai szorítását. Lelépett a hintóról, és Mouse követte. Az utcán egymás mellett sorakoztak a divatos üzletek. Hölgyek és urak sétáltak el a kirakatok elıtt. - Merre menjünk, édesem? - kérdezte Vale, és a karját nyújtotta. - Vezess, és én követlek. - Azt hiszem, erre – mutatott elıre Melisande. - Elıször egy dohányboltot szeretnék megnézni, tubákot kell vennem. Magán érezte a férfi pillantását. - Csak nem hódolsz te is a tubákolás divatos szenvedélyének, mint a királynınk? - Jaj, dehogy! - Melisande felhúzta az orrát a gondolatra, aztán észbe kapott, és abbahagyta a fintorgást. - Haroldnak lesz. A születésnapjára mindig a kedvenc dohányát kapja tılem. - Értem. Szerencsés fickó. Melisande felpillantott rá. - Te is szereted a tubákot? - Nem. - Kék szemével melegen pillantott le a nıre. - Arra gondoltam, milyen szerencsés, hogy ilyen szeretı húga van. Ha tudtam volna... De ekkor Mouse hangos ugatása szakította félbe. Melisande gyorsan körülnézett, és még látta, ahogy a kutya átszáguld a forgalmas utcán. - Mouse! - Szemét a kutyán tartva utánaeredt. - Várj! - Vale elkapta a karját. Melisande megpróbált kiszabadulni. - Engedj! Még valami baja esik!

Vale visszarántotta az úttestrıl, pont egy arra robogó söröskocsi elıl. - Inkább neki, mint neked. Melisande kiabálást hallott az utca túloldaláról, majd morgást és Mouse elveszett ugatását. Megfordult, és kétségbeesetten Vale mellkasára tette a kezét. - De Mouse... A férje dörmögött valamit a bajsza alatt, aztán azt mondta: - Majd én visszahozom a kis vadállatot, egyet se félj. Megvárta, hogy elmenjen egy kocsi, aztán átszaladt a túloldalra. Melisande most megpillantotta a kutyát, és jeges rémület markolt a szívébe. Mouse egy nálánál legalább négyszer nagyobb masztiffal hadakozott. A masztiff lerázta magáról Mouse-t, és odakapott. A kiskutya kitért elıle, de csak néhány centi választotta el a rettentı állkapocstól. Ezután újra támadott, vakmerıen, mint mindig. Több fiú és férfi megállt, hogy figyelje a viadalt. Néhányan bátorítóan kiáltoztak a masztiffnak. - Mouse! - Melisande ezúttal körülnézett, hogy nem jön-e hintó, ló vagy kordé, mielıtt átrohant az úton Vale után. - Mouse! Vale éppen akkor ért oda a kutyákhoz, amikor a masztiff óriási állkapocsa összezárult Mouse körül. Felemelte Mouse-t, és rázni kezdte. Melisande sikoltani szeretett volna, de valamiért képtelen volt. A hatalmas kutya könnyen eltörhette Mouse nyakát. Vale mindkét öklével lesújtott a masztiff pofájára. A nagy kutya egy lépést hátrált, de nem eresztette el a zsákmányát. - Hé! - üvöltötte Vale. - Ereszd el, te pokolfajzat! Újra megütötte a kutyát, Mouse közben vadul ficánkolt a masztiff szorításában. Ez a kettı együtt végül megtette hatását, és a masztiff elengedte a kiskutyát. Egy pillanatra úgy tőnt, megtámadja Vale-t, de a férfi a hatalmas állat véknyába rúgott, és ez eldöntötte a kérdést. A masztiff elmenekült, az összegyőlt tömeg legnagyobb csalódására. Mouse nekirugaszkodott, hogy üldözıbe vegye, de Vale elkapta a grabancát. - Nem, nem, eszedbe ne jusson, te kis idióta! Melisande elborzadva látta, hogy Mouse ide-oda tekereg Vale kezében, majd belemélyeszti a fogát a kezébe. - Mouse, ne! - kiáltott, és a kutyáért nyúlt. Ám Vale elhárította a mozdulatot a másik kezével. - Ne! İrjöng a dühtıl, még a végén téged is megharap. - De... Jasper felé fordult, egyik markában még mindig a kezét harapdáló kutyával. A szeme most mélykék volt, és csak eltökéltség tükrözıdött benne. Melisande még sosem látta ilyen szigorúnak, az arca elsötétült, vidámságnak nyoma sem látszott rajta. Melisande-nak átfutott az agyán, hogy biztosan így nézett ki, amikor csatába indult. A férfi hangja hideg volt, akár a jégcsap. - Jól figyelj! A feleségem vagy, és nem engedem, hogy bármi bajod essék, akkor sem, ha megharagszol rám ezért. Ebben az ügyben nincs helye vitának. Melisande nyelt egyet, és bólintott. Jasper egy pillanatig még rajta tartotta a szemét, és szemmel láthatóan nem zavarta, hogy a kezébıl csöpög a vér. Aztán biccentett. - Jól van. Állj arrébb, és ne avatkozz bele. Az asszony összekulcsolta a kezét, nehogy önkéntelenül Mouse felé kapjon. Imádta ezt a kutyát, pedig tudta, rossz természető kis jószág, és senki más nem szereti. Mouse az övé, és ı is imádja a gazdáját. De Vale a férje, és nem szegülhet ellen a parancsának, még ha ezért fel is kell áldoznia Mouse-t. Vale megrázta a kutyát. Mouse morgott, és zárva tartotta az állkapcsát. Vale nyugodtan ledugta a másik keze hüvelykujját a kutya torkán. Az öklendezett, és elengedte. A férfi egy szemvillanás alatt a kutya pofája köré kulcsolta a kezét. - Gyere! - szólt oda a feleségének, és a kutyát két kézzel tartotta. Most, hogy nem volt kilátás

további vérontásra, a tömeg feloszlott. Vale a hintó felé tartott. Az egyik inas eléjük sietett. - Megsebesült, uram? - Semmiség – felelte Vale. - Van a hintóban valamilyen doboz vagy táska? - A kocsis ülése alatt van egy kosár. - Van fedele? - Igen, uram, erıs fedele van. - Hozza ide, kérem. A szolga visszaszaladt a hintóhoz. - Mit fogsz csinálni? - kérdezte Melisande. Vale rápillantott. - Semmi szörnyőséget. El kell zárni, amíg lenyugszik egy kicsit. Mouse abbahagyta a morgást. Idınként elkeseredetten vonaglani kezdett, és megpróbált kiszabadulni, de Vale szorosan tartotta. A szolga a hintónál várta ıket a nyitott kosárral. - Csukja rá a fedelet, amint beteszem a kutyát. - Vale a szolgára nézett. - Kész? - Igen, uram. Egy szempillantás alatt a kosárba tették a végsıkig küzdı kutyát. A kosár vadul mozgott az inas kezében. - Tegye vissza az ülés alá – utasította a szolgát Vale. Megfogta Melisande karját. - Menjünk haza!

Lehet, hogy elriasztotta a feleségét, vagy megutáltatta magát, de nem volt más megoldás. Jasper figyelte a vele szemben ülı nıt. Melisande mereven kihúzta magát, a háta és a válla szögegyenes, a feje kissé elırebillen, miközben az ölébe bámul. Az arca nem árulkodott semmilyen érzelemrıl. Nem szép nı... Jasper egyik fele hideg fejjel tudatosította magában ezt a gondolatot. Illedelmes, felejthetı ruhákat hord, és semmit nem tesz azért, hogy észrevegyék. Sokkal szebb nıkkel is volt már kapcsolata. Melisande egyszerő, hétköznapi nı. És mégis, az agya lázasan járt, ahogy megpróbálta kitervelni Melisande erıdszerő lelkének letámadását. Talán valami ırület kerítette hatalmába, mert az asszony annyira elbővölte, mintha egy mesebeli tündér volna, aki megpróbálja átcsábítani egy másik világba. - Mire gondolsz? - kérdezte Melisande, és a hangja úgy pottyant a férfi gondolataiba, mint kavics a vízbe. - Azon tőnıdöm, vajon tündér vagy-e – felelte Vale. Melisande szemöldöke finoman megemelkedett. - Csak bolondítasz. - Sajnos nem, kedvesem. Melisande ránézett, kifürkészhetetlen világosbarna szemével. Azután a pillantása Jasper kezére esett. A férfi zsebkendıt csavart a keze köré, amint beszálltak a hintóba. Melisande az ajkába harapott. - Fáj még? Vale megrázta a fejét, bár a keze valójában lüktetett. - Egyáltalán nem. Az asszony még mindig aggodalmasan figyelte. - Szeretném, ha Mr. Pynch rendesen bekötözné, amikor hazaérünk. A kutyaharapás nagyon csúnya tud lenni. Légy szíves gyızıdj meg róla, hogy alaposan kimossa. - Ahogy kívánod. Melisande kinézett az ablakon, és szorosan összekulcsolta a kezét az ölében. - Annyira sajnálom, hogy Mouse megharapott! - Veled is megesett már?

Melisande zavartan meredt Jasperre. - Megharapott már téged is a kutya, kedves feleségem? - ismételte meg a férfi. Ha igen, végez vele. Az asszony szeme tágra nyílt. - Nem, nem, dehogy! Mouse velem nagyon kedves. Igazából rajtad kívül még senkit nem harapott meg. Vale kényszeredetten mosolygott. - Akkor, gondolom, büszke lehetek rá, hogy én vagyok az elsı. - Mit fogsz csinálni vele? - Csak hagyom, hadd fortyogjon magában egy kicsit. Melisande arca ismét kifejezéstelen lett. Jasper tudta, milyen sokat jelent neki ez a kis korcs, hiszen bevallotta, hogy ı az egyetlen barátja. A férfi mozgolódni kezdett az ülésen. - Honnan szerezted? Melisande olyan sokáig hallgatott, hogy Jasper azt hitte, nem is fog válaszolni. Aztán felsóhajtott. - A fivérem istállójában találtak egy alom kutyakölyköt. A fılovász azt akarta, hogy vízbe fojtsák ıket, mert volt már elég patkányfogójuk. Betette a kölyköket egy zsákba, és az egyik istállófiú elment egy vödör vízért. Én pont akkor értem az udvarra, amikor a kiskutyák kiszöktek a zsákból. Szanaszét szaladtak, az emberek kiabáltak, és próbálták elkapni szegényeket. Mouse odaszaladt hozzám, és belecsimpaszkodott a ruhám szegélyébe. - Te pedig megmentetted – tette hozzá Jasper. Melisande vállat vont. - Úgy gondoltam, ezt kell tennem. Attól tartok, Harold nem volt túl boldog. Jasper is kételkedett benne, hogy Melisande nehézkes fivére örömmel fogadott volna egy korcsot a házában. De a nı eleresztette a füle mellett a kifogásokat, és úgy tett, ahogy a kedve tartotta. Szegény Haroldnak pedig nem volt más választása, mint hogy beletörıdjön a helyzetbe. Jasper kezdte belátni, a felsége szinte ijesztıen eltökélt tud lenni. - Megérkeztünk – szólt Melisande. A férfi kinézett, és látta, a hintó a ház elé gördül. - Megkérem a szolgát, hogy hozza be Mouse-t. - Látta az asszony tekintetén, hogy mély benyomást gyakorol rá az állhatatossága. - Ne engedd ki, és ne is nyúlj hozzá, amíg én nem szólok. Melisande biccentett. Az arca nyugodt maradt és elıkelı, akár egy királynıé. Leszállt a hintóról anélkül, hogy megvárta volna a férfi segítségét. Odasétált a bejárati lépcsıhöz, és sietség nélkül felment rajta. A fejét felszegte, a vállát kihúzta, a háta egyenes volt. Jasper különös módon kihívónak találta a hátát. Homlokát ráncolva elmormolt egy káromkodást, és a felesége nyomába eredt. Lehet, hogy ezt a fordulót megnyerte, de valahogy mégis úgy érezte, megalázó vereséget szenvedett.

Kilencedik fejezet

Surcease hercegnı a kastély ormán állt, és az alant gyülekezı kérıket figyelte, az oldalán Bolond Jackkel. A hercegnı nagyon megkedvelte a bolondot, aki mindenhova elkísérte. Jack most egy felfordított kövön állt, hogy kilásson a falon, mivel csak a derekáig ért a hercegnınek. - Jaj nekem! - sóhajtott Surcease. - Mi bánt, ó szépséges és finom hölgy? - kérdezte Jack. - Jaj, Bolond, bárcsak megengedné atyám, hogy magam válasszak férjet magamnak! - felelte a hercegnı. - De ez nem lehetséges, ugye?

- Elıbb fog egy bolond feleségül venni egy gyönyörő királylányt – vágta rá Jack...

Mouse csaholt. Melisande elfintorodott, miközben Sally beletőzött egy csatot a hajába. Igaz, a hang messzirıl, három emelettel lejjebbrıl szólt. Vale egy kis raktárba záratta be a kutyát, a pince mellé. Mouse nem sokkal azután kezdett ugatni, hogy bezárták. Valószínőleg akkor, amikor rájött, hogy nem fogják rögtön kiengedni. Azóta – reggel óta – kitartóan ugatott. Már estére járt. Néha elhallgatott, mintha hallgatózna, hogy jön-e már a felmentı sereg. Miután nem jött, újra rákezdte. És a csaholás minden alkalommal hangosabbnak tőnt. - Van hangja a kiskutyának, nem igaz? - jegyezte meg Sally. Nem tőnt úgy, mintha különösebben zavarná a lárma. Talán a kutya nem zavarta meg annyira a ház nyugalmát, mint Melisande gondolta. - Még sosem volt bezárva. - Akkor jót fog tenni neki. - Sally elhelyezett még egy hajtőt, majd hátralépett, hogy kritikus szemmel megvizsgálja az alkotását. - Mr. Pynch azt mondja, ha ez így megy tovább, hamarosan dühöngı ırültté változik. Úgy tőnt, a szobalánynak ínyére lenne, ha az inas elvesztené az eszét. Melisande felvonta a szemöldökét. - Lord Vale hazatért már? - Igen, úrnım, úgy fél órája. - A lány elkezdett rendet rakni a fésülködıasztalon. Melisande felállt, és céltalanul körbejárt a szobában. Mouse ugatása hirtelen félbeszakadt, és Melisande visszatartotta a lélegzetét. Aztán a kutya újrakezdte. Vale megtiltotta, hogy lemenjen hozzá, de ha ez még sokáig így megy, nem biztos, hogy meg tudja állni. Nagyon nehezen viselte Mouse megpróbáltatásait. Kopogtak az ajtón. Melisande megfordult. - Szabad! Vale benyitott. Nemrég jöhetett haza, de nedves haja arra engedett következtetni, volt ideje megfürdeni és átöltözni. - Jó estét, kedves feleségem! Meglátogatom a foglyot, velem tartanál? Melisande lesimította a szoknyáját, és bólintott. - Igen. Vale félreállt, és az asszony ment elöl a lépcsın. Ahogy közeledtek, az ugatás egyre hangosabb volt. - Szeretnék kérni egy szívességet, asszonyom – szólt Vale. - Mit? - Szeretném, hogy félreállnál, és hagynád, hogy én foglalkozzam a kutyával. Melisande összeszorította a száját. Mouse csak neki fogad szót. Mi lesz, ha megint megpróbálja megharapni Vale-t? A férje nem erıszakos ember, de ez a gyengédség valószínőleg csak a felszín. - Melisande? A nı megfordult. Jasper megállt a lépcsın, és a válaszára várt. Türkizkék szeme mintha világított volna a félhomályban. Melisande röviden biccentett. - Ahogy akarod. Lemenetek az utolsó néhány lépcsıfokon, és a férfi kézen fogta Melisande-ot. Hátravezette a konyhához. A cselédek házrészének folyosóján félhomály uralkodott. A hatalmas konyha egyik végét egy jókora, boltíves kemence uralta. Nappal a fény két nagy ablakon át özönlött a helyiségbe, de most gyertyák egészítették ki a kintrıl beszőrıdı gyér világosságot. A szakácsnı, három mosogatólány,

számos szolga és a komornyik mind a vacsora elıkészítésén fáradoztak éppen. Amikor az úr és az úrnı belépett a konyhába, a szakácsnı beleejtette a kanalát egy fazék gyöngyözı levesbe, és mindenki elhallgatott. Lentrıl Mouse csaholása hallatszott. - Uram – kezdte Oaks. - Elnézést, nem akarom megzavarni a munkát – mondta Vale. - Csak azért jöttünk, hogy elvigyük az úrnı kutyáját. Pynch! Az inas felállt a kemence mellıl. - Sikerült beszereznie a húsdarabot? - Igen, uram – felelte Pynch. - Cook volt olyan kedves, és adott egy kis marhahúst a tegnapi vacsorából. - Azzal elıhúzott egy kis, zsebkendıbe bugyolált csomagot. Melisande megköszörülte a torkát. - Ha... Vale lepillantott rá. - Igen, szívem? - Ha Mouse-nak lesz, ı a sajtot imádja... - mondta Melisande bocsánatkérıen. - Meghajolok fensıbbrendő tudásod elıtt – felelte Vale, és a szakácsnıhöz fordult, aki a leves körül szorgoskodott. - Volna egy kis sajt? Cook pukedlizett. - Igen, uram. Annie, hozd be azt a kerek sajtot a kamrából! Az egyik mosogatólány besietett a konyha melletti helyiségbe, és egy kisebb malomkeréknyi sajttal tért vissza. Letette a konyhaasztalra, és óvatosan kihámozta a konyharuhából. Cook fogott egy éles kést, és levágott egy szeletet. - Ez megfelel, uram? - Tökéletesen, Mrs. Cook. - Vale a szakácsnıre villantotta a mosolyát, akinek ettıl halovány pír jelent meg sovány arcán. - Örökké az adósa leszek. Most pedig megmutatná a pincét, Mr. Oaks? A komornyik átvezette ıket a kamrán, majd egy ajtón át lement egy rövid lépcsısoron, ami a föld alatti pincébe vezetett. - Vigyázzon a fejére! - figyelmeztette Oaks Melisande-ot. Neki magának szinte kétrét kellett görnyednie, hogy le tudjon menni a lépcsın. - Köszönöm, Oaks, most elmehet. A komornyik szemmel láthatóan megkönnyebbült. A pincét hideg, nyirkos kı borította. A falak mentén élelmiszerrel és borral megrakott polcok sorakoztak. Az egyik sarokból kis faajtó nyílt, amögött tartották fogva Mouse-t. Amikor meghallotta a közeledı lépteket, abbahagyta az ugatást, és Melisande maga elıtt látta, ahogy az ajtó mögött, félrebillent fejjel fülel. Vale Melisande-ra nézett, és ujját az ajkára tette. Melisande összeszorított szájjal bólintott. A férfi elvigyorodott, és kinyitotta a pinceajtót. A nyílásban azonnal megjelent egy kis, fekete orr. Vale leguggolt, és tört egy darabka sajtot. - Nos, Sir Mouse – pusmogta Vale, és hosszú, erıs ujjai között maga elé tartotta a sajtot. Átgondoltad a bőneidet? Az orrocska megrándult, és Mouse rendkívül óvatosan kivette a sajtot a férfi kezébıl, majd eltőnt. Melisande azt hitte, Vale most majd benyomul a kis helyiségbe, de ı csak várt, a kıpadlón guggolva, mint akinek az égvilágon semmi dolga nincs. Néhány másodperc múlva újra elıbukkant a fekete, reszketı kis orr. Vale most úgy tartotta oda a sajtot, hogy a kutya éppen ne érje el. Melisande lélegzet-visszafojtva várt. Mouse néha elképesztıen csökönyös. Ugyanakkor imádta a sajtot. Az orrával kilökte az ajtót. Kutya és ember egy pillanatig farkasszemet nézett, aztán Mouse kitrappolt, és elvette Vale kezébıl a második darab sajtot is. Ezután rögtön visszavonult, hátat fordított, és úgy falta be a sajtot. Vale ezúttal a térdére fektetett, nyitott tenyerére tette a csalétket. Mouse ezért már közelebb kúszott, és habozva elvette a sajtot. Amikor visszatért egy újabb falatért, Vale végigsimította a falatozó kutya fejét. Úgy tőnt, Mouse

nem bánja, vagy talán észre sem veszi. A férfi elıhúzott a zsebébıl egy hosszú, vékony bırszíjat. Az egyik végére hurkot kötöttek. Amikor Mouse visszajött a következı falatért, Vale fürgén a nyakára tette a lazán lógó hurkot. Aztán újabb sajtdarabokat adott a kutyának. Mire Mouse elfogyasztotta az egész szeletet, Vale már egész kicsi testét szabadon vakargathatta. A férfi ezután felállt, a combjára csapott, és így szólt: - Na, gyere szépen! Megfordult, és elindult kifelé. Mouse értetlenül pillantott Melisande-ra, de mivel a póráz másik végén Vale volt, kénytelen volt ıt követni. Melisande álmélkodva csóválta a fejét, és utánuk eredt. Vale átment a konyhán, aztán ki a hátsó ajtón, ahol olyan hosszúra eresztette a pórázt, hogy Mouse elvégezhesse a dolgát. Ezután feltekerte a szíjat, és a feleségére mosolygott. - Mit szólnál, ha megvacsoráznánk? Melisande csak bólintani tudott. A szíve megtelt hálával. Vale megszelídítette Mouse-t, megmutatta neki, ki az úr a háznál, anélkül, hogy bántotta volna. Nagyon kevés embert ismert, aki vette volna a fáradságot, hogy ezt megtegye, fıleg verés nélkül. Amit a férfi tett, ahhoz intelligenciára, türelemre és nem utolsósorban könyörületre volt szükség. Könyörületre egy olyan kutyával szemben, aki aznap reggel harapta meg. Ha nem történt volna meg már korábban, most biztosan beleszeretne.

Mouse Jasper lábánál feküdt, az asztal alatt. A póráz a férfi csuklója köré volt tekerve, úgyhogy Jasper érezte a rándulását, amikor a kutya tett néhány elvetélt kísérletet arra, hogy a gazdájához menjen. A kutya most nyugodtan feküdt, feje a mancsai között, és néha teátrálisan felsóhajtott. Jasper szája mosolyra húzódott. Már értette, miért volt úgy oda Melisande ezért a kis vadállatért. Mouse nem volt mindennapi jelenség. - Ma este is elmész itthonról? - kérdezte Melisande az asztal túloldaláról. A borospohara pereme fölött figyelte a férfit, és a tekintete titokzatosan fátyolos volt. Jasper vállat vont. - Lehet. A férfi lenézett, és levágott egy darabot a tányérján lévı marhahúsból. A felesége talán azon tőnıdik, miért megy el valahova minden este, miért fordul elı olyan gyakran, hogy csak hajnalhasadtára tér haza? Vagy egyszerően csak részeges semmirekellınek tartja? Milyen megalázó! Különösen, mivel nem igazán kedvelte a játékbarlangokat és a bálokat, ahol az estéit töltötte. Csak éppen a sötét, kínzó éjszakai órákat még kevésbé szerette. - Itthon maradhatnál – vetette fel Melisande. Jasper rápillantott. A nı arcán nyájas kifejezés ült, és nyugodt mozdulatokkal vajazta a zsömléjét. - Szeretnéd, ha itthon maradnék? - kérdezte Jasper. Melisande felvonta a szemöldökét, a szemét még mindig a zsömlén tartva. - Talán. Jasper érezte, hogy megfeszül a hasa ennek az egyetlen, finoman kötekedı szónak a hallatán. - És mit csinálnánk, édesem, ha itthon maradnék? Melisande vállat vont. - Ó, annyi mindent csinálhatnánk! - Például? - Kártyázhatnánk. - Ketten? Az nem túl izgalmas. - Dáma vagy sakk? Vale elfintorodott. - Beszélgethetnénk – mondta halkan Melisande. Jasper belekortyolt a borba. Nappal kereste a felesége társaságát, de a gondolat, hogy azzal töltse

az estét, hogy feleségével beszélget, valamiért kellemetlenül érintette. A kísértetek éjjel voltak a legvadabbak. - Mit szeretnél megbeszélni? Egy szolga jelent meg, kezében sajttál és friss eper. Letett a tálcát kettıjük közé. Melisande nem mozdult – a háta, mint midig, katonásan egyenes volt -, de Jasper úgy látta, egy kissé elıredıl. - Mesélhetnél a fiatalkorodról. - Fájdalom, ez igen unalmas téma. - Vale szórakozottan babrált a poharával. - Kivéve, amikor Reynaud és én majdnem belefulladtunk a St. Aubyn-tóba. - Errıl szívesen hallanék. - Melisande még mindig nem nyúlt az eperért. - Veszélyes idıszak volt – fogott bele Jasper. - Egészen pontosan tizenegy évesek voltunk. Az utolsó nyáron történt, mielıtt iskolába küldtek minket. - Ó... - Melisande kiválasztott egy szem epret, és áttette a saját tányérjára. Nem a legnagyobbat, és nem is a legkisebbet választotta, de egy tökéletesen érett és piros szemet. A mutatóujjával végigsimította, mintha arra készülne, hogy megízlelje. Jasper ivott a borból. Hirtelen kiszáradt a torka. - Azt hiszem, aznap délután megszöktem a házitanítóm elıl. - Megszöktél? - Melisande megforgatta az epret a tányéron. Jasper figyelte a nı ujjait a gyümölcsön, és elképzelte, hogy azok valahol egész máshol vannak. - A házitanítóm egy idıs férfi volt, és ha nem volt egy kis elınyöm, könnyen magam mögött hagytam. - Szegény... - Azzal Melisande beleharapott az eperbe. A férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, és teljesen kiürült a feje. Aztán megköszörülte a torkát, de a hangja mégis rekedt volt, amikor megszólalt. - Hát igen, és ami még rosszabb, Reynaud is kereket oldott. Melisande nyelt egyet. - És? - Sajnos úgy döntöttünk, hogy a halastónál találkozunk. - Sajnos? Jasper összeráncolt homlokkal próbált emlékezni. - Valahogyan az az ötletünk támadt, hogy építünk egy tutajt. Melisande szemöldöke, két finom, barna szárny, felszaladt. Jasper felszúrt a késére egy darabka sajtot, és megette. - Kiderült, hogy lehullott faágakból és néhány darab zsinegbıl tutajt építeni nehezebb, mint ahogy azt az ember gondolná. Fıleg ha az ember tizenegy éves. - Egy tragédia elıszelét érzem. - Melisande arca komoly volt, de a szeme nevetett. - Bizony. - A férfi elvett egy szem epret, és a szárát a két ujja között forgatta. - Délutánra tetıtıl talpig sárosak voltunk, izzadtunk és lihegtünk, de valahogy építettünk egy egy négyzetméteres szerkezetet, bár négyzet alakú éppen nem volt... Melisande az ajkába harapott, mintha nevetéssel küszködne. - És? Jasper az asztalra könyökölt, még mindig az eperrel a kezében. Ünnepélyes arckifejezést öltött. - Utólag visszatekintve, erısen kétlem, hogy a szerkezet, amit összetákoltunk, fenn tudott volna maradni a vízen. Természetesen eszünkbe sem jutott, hogy ezt esetleg az elıtt próbáljuk ki, hogy felszállunk rá. Melisande most már meg sem próbálta visszatartani a nevetését, és a férfit ez izgatott örömmel töltötte el. Ezt a nıt kibillenti az egyensúlyából, érzelemnyilvánításra késztetni nem kis mutatvány. Jasper nagy örömét lelte benne, hogy megnevettetheti. - A vég, attól tartok, elkerülhetetlen volt. - Vale átnyúlt az asztal fölött, és a kezében tartott epret a mosolygó szájhoz nyomta. Melisande halványrózsaszín ajka szétnyílt, és beleharapott a gyümölcsbe. A férfi ágyéka megfeszült, és figyelte Melisande száját. - Szinte azonnal elsüllyedtünk, és éppen az mentett meg minket, hogy a tutaj annyira rozoga volt. Melisande nyelt egyet.

- Hogyhogy? Jasper félredobta az eper szárát, és az asztalra könyökölt. - Csak egyméternyire jutottunk a parttól. A hínárban kötöttünk ki, ahol a víz csak a derekunkig ért. - Ennyi? Jasper szája mosolyra húzódott. - Hát, ennyi lett volna, ha Reynaud nem pont egy vadlúd fészkére érkezik. Melisande fájdalmasan elfintorodott. - Jaj, istenem... A férfi bólintott. - Bizony. A gúnár rossz néven vette, hogy behatoltunk tóparti tanyájára. Majdnem egészen a Vale-udvarházig üldözött minket. Ott pedig utolért minket a tanítóm, és olyan vesszızést kaptam tıle, hogy egy hétig alig bírtam ülni. Azóta nem nagyon szeretem a libasültet. Jasper egy pillanatra mélyen Melisande nevetı szemébe nézett, a szobában csend honolt, a cselédek valahol az elıtérben tartózkodtak. Hallatszódott minden lélegzet, és az idı mintha megállt volna, ahogy a felesége szemébe mélyedt. Valaminek a szélén állt – egy fordulópontnál az életében, egy újfajta érzés vagy gondolkodásmód határán. Nem tudta pontosan, de a szakadék ott volt a lábánál. Csak egy lépést kellett tennie. De Melisande megmozdult. Hátratolta a székét, és felállt. - Köszönöm, uram, a szórakoztató történetet. - Azzal az étkezı ajtajához ment. Jasper tekintete megrebbent. - Ilyen hamar magamra hagysz? Melisande megállt, szálfaegyenes hátát még mindig a férfi felé fordította. - Azt reméltem, feljössz velem. - Hátranézett a válla fölött. A tekintete komoly, rejtélyes és egy kissé ingerkedı volt. - A tilalomnak immár vége. Csendesen behúzta maga mögött az ajtót.

Melisande halk szitkozódást, majd hangos ugatást hallott, miután kilépett az étkezıbıl. Elmosolyodott. Vale nyilván megfeledkezett róla, hogy Mouse póráza a csuklójára van kötve. Gyorsan felment a lépcsın, és nem nézett hátra. Tudta, a férje követni fogja, és felgyorsult a pulzusa. A gondolattól gyorsabban szedte a lábát a fenti hallban. A lépcsı felıl gyorsan közeledı, súlyos léptek hangja hallatszódott. Vale bizonyára kettesével veszi a lépcsıfokokat. Melisande a hálószobájához ért. Kissé lihegett az izgalomtól. Belökte az ajtót, átvágott az üres szobán, majd a kandallónál megpördült. Egy pillanattal késıbb Vale is betoppant. - Mit csináltál Mouse-szal? - kérdezte Melisande erıltetetten nyugodt hangon. - Egy szolgára bíztam – felelte Jasper, és kulcsra zárta az ajtót. - Értem. A férfi újra felé fordult, és megállt. A fejét oldalra billentve várta, hogy Melisande lépjen. A nı vett egy mély levegıt, és elindult. - Tudod, általában velem alszik. Megragadta Jasper kabáthajtókáját, és határozott mozdulattal lehúzta róla a kabátot. - Ebben a szobában? - Az ágyamban. - A kabátot óvatosan egy székre terítette. - Ó, tényleg? - Vale úgy ráncolta a homlokát, mintha törné a fejét valamin. - Tényleg – ismételte a nı halkan. Meglazította Jasper nyakkendıjét, és a kabátra terítette. A keze úgy reszketett, mint egy öregasszonyé. - Az ágyban. - Igen. - Kigombolta a férfi mellényét. Jasper lerázta magáról a mellényt, és a földre ejtette. Melisande lepillantott, és úgy döntött,

otthagyja. Nekiállt az ingnek. - Én azt gondolnám... - Elhallgatott, mintha elvesztette volna a fonalat. Melisande lehúzta róla az inget, és ránézett. - Igen? Vale megköszörülte a torkát. - Talán le kellene ülnünk. - Miért? - Melisande nem akarta hagyni, hogy az történjen, ami a nászéjszakájukon. Ujjbegyével megérintette a férfi mellkasát, aztán könnyedén végigsimított a hasán. Tobzódott a szabadságban, hogy megérintheti Vale csupasz bırét. A férfi hasa erre összerándult. - Ah... Melisande a nadrághoz ért, és megtalálta a gombokat. - Lassan! - Szerinted lassítanunk kellene? - kérdezte az asszony gyengéden. Kibújtatta a gombokat a gomblyukból. - Hát... - Igen? - A nadrág kinyílt. - Ah... - Vagy nem? - Melisande becsúsztatta a kezét a férfi alsónemőjébe, és érezte, hogy a férfi keményen vár rá. Várakozásteli melegség ömlött szét az alhasában. Ma este megkapja a férfit – mégpedig úgy, ahogy ı akarja. Jasper becsukta a szemét, mintha kínban lenne, és elég határozottan azt felelte: - Nem. - Akkor jó – suttogta Melisande. - Egyetértek. A másik kezét is a nadrágba csúsztatta, és két tenyere közé fogta a férfit. Melisande átadta magát a felfedezés örömének. A keze furcsa módon nem remegett már, most, hogy végre Vale legintimebb testtáját érinthette. Érezte a kézfejét csiklandozó, göndör szırt, és a tenyerében lüktetı forró húst. Bal kezével átfogta a férfi péniszét, a jobb keze pedig felfedezıútra indult. Puha bır, alatta kıkemény izmokkal. Enyhén kidudorodó erek, széles, karimás végzıdésben. Ujjbegyével végigsimított az érzékeny bırön. Megtalálta az apró nyílást. Érezte a nedvességet, ami a nyílásból szivárgott. Ujjával körözve szétsimította a folyadékot, és közben a másik kezét kissé összeszorította. - Jaj, istenem... - esdekelt Vale. - Elgyengülök tıled, kedves feleségem. Melisande elmosolyodott, a nıt titkos, diadalmas mosolyával. Még mindig Vale hímvesszıjével a kezében állt, majd lábujjhegyre emelkedett. - Légy szíves, csókolj meg! Jasper szeme tágra nyílt, és szinte vadul nézett a nıre. Aztán megragadta a karját, és lehajolt, hogy megcsókolja. A szája nyitva volt, és pont olyan nedves és vágyakozó volt, ahogy Melisande szerette volna. A nı boldog, doromboló hangot hallatott, és határozott mozdulatokkal simogatta a férfit. Vale felnyögött. A nyelvét Melisande szájába, a hímtagját pedig a kezébe tolta. A nı elkapta a nyelvét és szopogatni kezdte. Vale nagy kezével megmarkolta Melisande fenekét, és ettıl a nı ágyékán örömteli izgalom futott át. Jasper hirtelen, levegı után kapkodva hıkölt hátra. - Édesem, lehet hogy inkább... Nem. Melisande letolta a férfi nadrágját, és jól megnézte szép, csupasz hímvesszıjét. Érezte, hogy alhasában az izmok összehúzódnak a látvány hatására. - Melisande... A pénisze sötétvörös volt, büszke és merev. Alatta a heréje feszes és kemény. Melisande a makk alá nyomta a hüvelykujját, arra a kis, érzékeny, lenti mélyedésre. - Igen? - Nem akarsz...? Melisande a férjére pillantott. A férfi kissé kábának tőnt.

- Nem – felelte határozottan, és elırehajolt, hogy megnyalja Jasper bal mellbimbóját. Vale összerándult, és magához húzta a nıt, akinek a keze így kettejük közé szorult. Melisande elengedte a zsákmányát, és mindkét tenyerét a férfi mellkasára téve egy szék felé tolta Jaspert. A férfi tett egy tétova lépést, majd türelmetlenül lehajolt, és ledobta magáról a nadrágját és az alsónemőjét, majd a harisnyáját és a cipıjét. Teljes meztelen pompájában ült le a székre, és úgy tőnt, csak akkor veszi észre, hogy a felesége még tetıtıl talpig fel van öltözve. - De... - Csitt! - Melisande ujját az ajkára tette. Érezte a férfi nedves leheletét és ajkának selymes tapintását. Jasper becsukta a száját, és a nı hátralépett. Kioldotta a főzıje zsinórját, és Jasper meredten nézte, ahogy levetkızik. A szobában semmi más nesz nem hallatszott, csak a tőz ropogása és a férfi lélegzetvétele. A tőz fényénél még nagyobbnak látszott a férfi teste. Széles válla bıven átérte a szék támláját. Hosszú ujjai szorosan markolták a karfát, mintha uralkodni próbálna magán. A felkarja izmai kidagadtak a feszültségtıl. Lent pedig... Melisande vett egy mély lélegzetet, és kilépett a szoknyájából. A férfi kemény combja körülfogta vadul felmeredı péniszét. A látványtól Melisande lábai elgyengültek, az ágyéka pedig forró és nedves lett. A pillantásuk találkozott. Vale komolyan meredt rá, széles, kifejezı szája körül nyoma sem volt mosolynak. Melisande összeszedte a bátorságát, és a földre ejtette a főzıjét. Csak egy leheletfinom selyemkombiné maradt rajta. Ahogy Vale felé indult, az fel akart állni a székbıl. De Melisande egyik kezét a vállára tette, és feltérdelt mellé a székre. - Nem baj? Örömmel tapasztalta, hogy Jasper elfúló hangon szólalt meg. - Dehogy. Melisande biccentett, és felhúzta a kombinéját a csípıjére, mielıtt elhelyezkedett a széken. Óvatosan a férfi ölébe ereszkedett, és elengedte a kombinét. Aztán leült. Egy pillanatig csak arra tudott gondolni, ahogy a férfi forró combja a fenekének nyomódik. Érezte, hogy Vale testszıre a legrejtettebb testrészét csiklandozza. Elmosolyodott, és Jasper nyaka köré fonta a karját. - Megcsókolnál? - Ó, igen... - nyögte a férfi rekedten. Szorosan a mellkasához szorította a nıt, erıs karjával átölelte. Melisande majdnem felnevetett. Annyira csodálatos volt végre Vale karjában lenni! A férfi szája megtalálta az övét, és már nem volt nevethetnékje. Úgy csókolta, mintha éhezne, és a nı lenne hetek óta az elsı falat kenyér. Széles szájával levegı után kapkodva kóstolgatta a száját. Erısen markolta, és Melisande fejében megfordult, hogy reggelre kék foltok lesznek rajta. Melisande kissé megemelkedett, és közelebb csúszott Vale hímvesszıjéhez. A férfi megmerevedett, ajkával még mindig a nı ajkán várta, hogy mi történik. Melisande elıre mozdult Vale ölében, míg a férfi pénisze kettıjük közé szorult. Ekkor lassan hozzádörgölıdzött. A férfi makkja szétnyitotta a szeméremajkát, és Melisande hozzádörzsölte a csiklóját. Csukott szemmel adta át magát az élvezetnek. Jasper kibontakozott a csókból, és megpróbált benyúlni kettejük közé. - Ne! - Melisande kinyitotta a szemét, és komolyan pillantott Jasperre. Aztán újra hozzádörgölıdzött. Vale arca kipirult, és az ajka nedves volt. A szája körüli hosszú barázdák még jobban elmélyültek, és ettıl az arca egészen búskomorrá vált. Melisande hozzádörgölıdzött, a forróság egyre növekedett, a szeméremajka síkos lett. Még mindig a férfi szemébe nézett, és így megakadályozta, hogy az leállítsa. Jasper elırehozta mindkét kezét, és a nı mellére tette. - Folytasd! Melisande feltérdelt, és a férfi péniszéhez nyomta magát. Most már lihegett. Vale figyelte, hüvelyk- és mutatóujja közé szorította a mellbimbóját. Melisande levegıért kapkodott, és ívben

hátrafeszült, amitıl Jasper hímvesszıje félrecsúszott. A nı magánkívül utánakapott, megmarkolta és magához dörgölte. Ujja alatt érezte megduzzadt szeméremajkát. Elképzelte a nemi szervét, vörösen és nedvesen, ahogy Vale férfiasságához simul. A férfi makkját a csiklójához nyomta, erısen, erısebben... az ajkába harapott, ahogy a csúcsra tartott. Ekkor Jasper elıredılt, és forró, nedves szájába vette Melisande egyik mellbimbóját. A nı feljutott a csúcsra. Sietısen, lihegve szétrobbant. A kombinéja szinte semmivé foszlott a mellbimbóját szívó férfi nyelve alatt. Résnyire szőkült szemmel nézte Vale-t, fejét hátravetette a gyönyör pillanataiban. Vale. Reszketve bújt a férfihoz, még mindig ég és föld között. Nem akart visszatérni. Jasper keze most finoman cirógatta a hátát, ı pedig reszketett a karjában. A légzése fokozatosan lelassult, és egyre sürgısebb szükségét érezte, hogy magában érezze a férfit. Vale megmozdult, és a kezét a nı csípıjére tette. Minden erıfeszítés nélkül megemelte. Melisande felnézett, és a tekintete találkozott Jasper szenvedélyes tekintetével. A férfi állta a pillantását, és belényomult. Áthatolt a bejáraton, és Melisande-ot új kelető öröm járta át. Megbillentette és leengedte a medencéjét, hogy a férfit teljes hosszában magába engedje. Teljes súlyával rajta ült. Nı és férfi találkozott. Férj és feleség. A tekintetük még mindig összekapcsolódott, és Melisande azon tőnıdött, vajon Jasper mire gondol – meglepıdött, kellemesen vagy kellemetlenül csalódott. Az is lehet, hogy nincsenek ilyen összefüggı gondolatai. Széles száját elhúzta, szinte rosszallóan. A szeme résnyire szőkült. Az állán egy izzadságcsepp gyöngyözıdött. Lehet, hogy nem kell gondolkodnia. Lehet, hogy csak érez. Ahogyan ı maga is. Elırehajolt, és lenyalta az izzadságcseppet. A só és a férfi ízét érezte – a férfiét, aki most már az övé volt. Vale arcát a két tenyerébe fogta, és beleharapott az alsó ajkába. A férfi felnyögött, erısebben megmarkolta Melisande-ot, és megemelte. A hímvesszıje így kicsúszott a nyílásból, de csak azért, hogy újra elengedje, és a nı teste visszazuhanjon rá. Melisande szeretett volna nevetni örömében. Szabadon szárnyalt, végre szabadon szeretkezhetett az imádott férfival. Megbillentette a csípıjét, amikor a férfi újra magára rántotta, Jasper pedig kihúzta az alsó ajkát a nı fogai közül, mozogni kezdett Melisande alatt, és érzékien, durván nyomult belé. Az asszony megragadta Vale széles vállát, és belekapaszkodott. A lábát széttárta, a melle ugrált, nyitott szájával a férfi arcát csókolta, nyalta, harapta. Vale a magáévá tette. Rázkódva. Követelıen. Mélyen belémerülve. Aztán egyszerre megfeszültek az izmai. Megrázta a fejét, összeszorította a fogát, a teste megmerevedett, és Melisande érezte, ahogy forrón beleömlik. Jasper megrándította a testét... még egyszer, még egyszer. Aztán hosszan kifújta a levegıt. Melisande csókokkal borította az arcát és az állát, figyelte ıt, a férjét, ahogy ellazul a szeretkezésük után. Az izmai fokozatosan elernyedtek. A keze lehullott a nı csípıjérıl. A feje hátrahanyatlott a szék támlájára. És Melisande még mindig csókolta. A nyakát, a fülét, a vállát. Könnyő, puha csókokkal. Vale. Vale. Vale. Nem mondhatta ki hangosan, ami a szívén volt, de a szájával becézhette a férfit. Jasper teste forró volt, a mellkasa nyirkos Melisande tenyere alatt. A nı érezte testük kipárolgásának szeretkezés utáni illatát. Az élete, a világ különbözı darabkái most mind a helyükre kerültek, egymással összhangban. Békében. Örökké így tudott volna maradni. De Vale megmoccant alatta, és kihúzta a nemi szervét az övébıl. Melisande visszafojtott egy csalódott kiáltást, mert a férfi felemelte, és az ágyhoz vitte. Lefektette, és föléhajolt, hogy gyengéden szájon csókolja. Aztán megfordult, és az összekötı ajtón át távozott. Nem is látta a nı feléje nyújtott karját.

Tizedik fejezet

Azon a napon, amikor a próbák elkezdıdtek, több száz, sıt talán több ezer férfi győlt össze reménykedve a kastély falai elıtt. Építettek egy magas emelvényt, ahonnan minden kérı jól hallhatta a királyt. Az uralkodó felállt az emelvényre, és elmondta, mi fog történni. Összesen három próba lesz, hogy senkise nyerhesse el egykönnyen a királylány kezét. Az elsı próba során egy bronzgyőrőnek kell a nyomára jutni. A győrő egy mély és jeges tó fenekén van elrejtve, és a tóban egy hatalmas kígyó tanyázik...

Melisande magányosan ébredt az ágyában. Sally bizonyára beengedte Mouse-t az éjjel, mert a kutya most összegömbölyödve feküdt az ágy lábánál. Melisande egy pillanatig az ágya selyem mennyezetét bámulta, és megpróbált tisztába jönni az érzéseivel. A tegnap esti szeretkezés csodálatos volt – legalábbis neki. Jasper talán azért hagyta ott utána, mert túlzottnak találta a rámenısségét? Vagy a szeretkezés csak fizikai aktus volt a számára, és ezért nem érezte szükségét, hogy ott maradjon és összebújjon vele? De nem épp ez volt az, amit ı maga is akart? Hogy megossza Vale-lel mindazt, amit a házasság fizikai értelemben jelent, anélkül, hogy érzelmileg belebonyolódna? Melisande türelmetlenül sóhajtott. Úgy tőnt, már maga sem tudja, mit akar. Az ágy lábánál Mouse felállt és nyújtózott egyet, hátsójával az ég felé. Aztán puhán a gazdájához lépdelt, és orrával megbökte a kezét. - És te mit gondolsz, Sir Mouse? - kérdezte Melisande, és megsimogatta a kutya selymes kis fülét. - Téged megszelídített, mi? Mouse megrázta magát, leugrott az ágyról, és az ajtóhoz szaladt. Kaparászással adta tudtul, hogy mit szeretne. Melisande sóhajtott, és felhajtotta a takaróját. - Hát jó. Azzal úgysem oldok meg semmit, ha ágyban fekszem. Csengetett Sallynek, és amíg várt, megmosakodott az öltözıasztalon hagyott jéghideg vízzel. Azután a szobalány segítségével gyorsan felöltözött, és csakhamar Mouse-szal a nyomában igyekezett lefelé a lépcsın. A kutyát Spratre bízta, majd a reggelizıszobába indult, felkészülve a férjével való találkozásra. Ám a reggelizıszoba üres volt. Melisande egy pillanatig tétovázott a bejáratnál. Az asztalt természetesen leszedték és letörölték, de néhány morzsa elárulta, hogy Vale már járt itt, és el is ment. Melisande az ajkába harapott. Miért nem várta meg? - Hozhatom a forró csokoládét, úrnım? - kérdezte Sprat, aki idıközben visszaért a kutyával. - Igen, köszönöm – hagyta rá automatikusan Melisande. Aztán hirtelen hátrafordult, a szolga nem kis ijedségére. - Illetve nem. Inkább hozassa elı a hintót, kérem! Sprat zavartnak tőnt. - Igen, úrnım. - És mondja meg Sallynek, hogy várjon az elıtérben. A szolga meghajolt, és kiment. Melisande a tálalóhoz lépett, ahol többféle zsemle és hús várta. Konyharuhába csomagolt néhány zsömlét, és Mouse-szal a nyomában kiment a hallba. A szobalány már ott várta. Melisande jöttére felnézett. - Megyünk valahova, úrnım? - Arra gondoltam, sétálhatnánk egyet a parkban – felelte Melisande élénken. Mouse-ra pillantott, aki nyugodtan ült a lábánál. A kutya ártatlanul nézett vissza rá. - Sprat, azt hiszem, szükségünk lesz Mouse pórázára is. A szolga visszasietett a konyhába, és elıhozta a szíjat. A nık és a kutya csakhamar már a kocsin

ültek, úton a Hyde Park felé. - Ugye gyönyörő napunk van, úrnım? - jegyezte meg Sally. - Kék az ég, és süt a nap. Mr. Pynch azt mondja, most élvezzük ki, mert hamarosan esni fog. - A lány összeráncolta a homlokát. - Ez a Mr. Pynch mindig rossz idıt jósol. Melisande-ot mulattatta a szobalánya dohogása. - Marcona, igaz? - Marcona? - Komor és rosszalló. - Hát igen – Sally homloka kisimult -, komor, de nem annyira rosszalló, inkább nagyon magas lóról beszél az emberekkel, ha érti, mire gondolok. - Ó – bólintott Melisande -, akkor felsıbbrendő lény. - Igen, úrnım, pontosan errıl van szó – fakadt ki a lány. - Úgy viselkedik, mintha ı lenne a legokosabb. Vagy mintha, csak mert valaki fiatalabb nála, nem tudhatna annyit, mint ı. Sally eltőnıdött kissé a fensıbbrendő inason. Melisande érdeklıdve figyelte. Sally szinte mindig vidám volt. Még sosem látta rosszkedvőnek, fıleg nem egy tizenkét évvel idısebb, kopasz inas miatt. - Megérkeztünk, úrnım. Melisande felpillantott, és látta, hogy már be is hajtottak a parkba. Még korán volt, és a park nem volt tele azokkal a divatos hintókkal, amik késıbb majd elárasztják. Most csak néhány lovast, egykét hintót, és a távolban sétáló alakokat lehetett látni. A kocsi megállt. Kinyílt az ajtó, és egy szolga kukkantott be. - Itt megfelel, úrnım? Egy kis kacsaúsztató közelében álltak. Melisande bólintott. - Nagyon jó. Mondja meg a kocsisnak, hogy itt várjon, amíg mi sétálunk. - Igen, úrnım. - A szolga elıször Melisande-ot, aztán a komornáját segítette le. Mouse a földre szökkent, és azonnal megemelte a lábát egy bokornál. Melisande megköszörülte a torkát. - Elsétáljunk a kacsaúsztatóhoz? - Ahogy kívánja, úrnım. - Sally több lépéssel lemaradva követte úrnıjét. Melisande sóhajtott. Teljesen helyénvaló, hogy a szobalánya mögötte jöjjön, és ne mellette, de ez kizárja a bizalmas beszélgetés lehetıségét. Valóban csodaszép nap volt, és Melisande eltökélten indult neki. Miért is várna otthon egy férjet, aki külön életet él? Nem, inkább élvezi a szép idıt, élvezi ezt a sétát, és nem gondol Vale-re és arra, hogy a férfi miért nem várta meg a reggelinél. Melisande azonban sajnos úgy tapasztalta, meglehetısen nehéz nyugodt lelkiállapotra szert tenni, amíg az ember Mouse-t tartja pórázon. A kutya nekifeszült, izmos lába a talajba mélyedt, ahogy megküzdött a következı lépésért. Olyan erıvel húzott, hogy félig megfojtotta magát a szíjával. - Mégis mit csinálsz, te ostoba jószág? - szólt oda Melisande a drámaian fuldokló és köhögı kutyának. - Ha lenne annyi eszed, hogy ne húzzál, nem kellene fuldokolnod. Mouse hátra sem nézett a hangja hallatán. A fonott bırszíjjal folytatott ádáz küzdelem kötötte le minden figyelmét. Melisande felsóhajtott. A parknak ez a része csaknem teljesen kihalt volt. Csak egy nıt és két gyereket látott a kacsaúsztató partján. Mouse mindig is imádta a gyerekeket, így Melisande megnyugodhatott: lehajolt, és levette a kutyáról a pórázt. Mouse azonnal a földre szegezte az orrát, és körözni kezdett. - Mouse! - hívta Melisande. A kutya megállt, és a fülét hegyezve ránézett. - Jól van – mosolyodott el Melisande. Mouse megcsóválta a farkát, és odaszaladt egy fához, hogy körülszimatolja. - Imád futkározni, igaz? - szólt Sally hátulról. - Igen, és már jó ideje nem volt rá alkalma. Most, hogy a kutya már nem rángatta a pórázt, Melisande kényelmesebben lépkedett. Megállt,

kicsomagolta a zsemléket, és megkínálta a szobalányt is. - Köszönöm, úrnım. Melisande elmajszolta a zsömlét. Mouse visszaszaladt hozzá, és elvett a kezébıl egy falatot, mielıtt további felfedezıútra indult volna. Most már idehallatszott a gyerekek nevetése, és a velük lévı nı mélyebb hangja is. A gyerekek a tó szélén guggoltak, a nı kissé arrébb állt. Az egyik gyerek egy bottal szurkálta a sarat, a másik pedig nézte. Mouse megpillantott a parton egy totyogó kacsapárt, és vidám vakkantással a nyomukba eredt. A kacsák felrepültek. Az oktalan kis kutya felugrott a levegıbe, és úgy csattogtatta a fogát, mintha bizony el tudná kapni valamelyik kacsát röptében. A gyerekek felnéztek, és odakiáltottak valamit. Mouse ezt magára vette, és odaszaladt barátkozni. Közelebb érve Melisande látta, hogy Mouse két újdonsült ismerıse egy kisfiú és egy kislány. A fiú öt-hatéves, a lány talán nyolcéves lehetett. A kisfiú szép öltönyt viselt, és Melisande aggódva figyelte, ahogy átkarolja Mouse sáros nyakát. Szerencse, hogy a kislány kevésbé volt lelkes, mert rajta makulátlan fehér ruha volt. - Asszonyom, asszonyom, hogy hívják? - kiáltott oda a fiú, amikor megpillantotta Melisande-ot. - Remek kutya! - Ne kiabálj! - szólt rá a nıvére rosszallóan. Melisande a kislányra mosolygott. - A neve Mouse, és valóban remek kutya. Úgy tőnt, Mouse elvigyorodott, mielıtt orrát a tóparti sárba dugta. A fiú és a kutya újra a víz tanulmányozásának szentelték magukat. Melisande megállt. Nem volt sok tapasztalata a gyerekekkel való társalgásban, de azt gondolta, talán vannak dolgok, amelyek általános érvényőek. A kislányhoz fordult. - És téged hogy hívnak? A gyermek elpirult, és lesütötte a szemét. - Abigail Fitzwilliam – suttogta a lábfejének. - Ó! - Melisande gondolkodott, míg a kislányról az anyjára nézett, akivel éppen a minap találkozott az álarcosbálon. Helen Fitzwilliam Lister hercegének szeretıje. A herceg nagy hatalmú férfiú, de bármilyen magas rangú legyen is egy férfi, az ilyen nıket akkor is érinthetetlennek tartják. Melisande a kislányra mosolygott. - Én Lady Vale vagyok. Nagyon örvendek. A gyerek kitartóan bámulta a cipıjét. - Abigail – szólt egy mély nıi hang -, bókolj a hölgynek, kérlek. A kislány bizonytalanul, de kedvesen pukedlizett. Melisande a nıre pillantott, és megállapította, hogy nagyon szép. Ragyogó, aranyszıke haj, hatalmas, kék szem és tökéletesen ívelt száj. Kicsit idısebb lehetett nála, de szebb, mint bármely fiatal lány, akit Melisande ismert. Érthetı, hogy Lister hercege ilyen káprázatosan gyönyörő szeretıt választott magának. Melisande tudta, tovább kellene mennie, és sem szóval, sem pillantással nem volna szabad tudomást vennie a kitartott nırıl. Testtartásából ítélve, Mrs. Fitzwilliam pontosan erre számított. Melisande ismét a kislányra nézett, aki még mindig lesütött szemmel állt. Vajon hányszor lehetett már szemtanúja, hogy az édesanyját levegınek nézik? Melisande biccentett. - Üdvözlöm. Melisande Renshaw vagyok, Vale vikomtessz. Látta, hogy az asszony arcán elıször meglepetés, majd hála tükrözıdik, mielıtt meghajol. - Ó! Micsoda megtiszteltetés, hogy megismerhetem. A nevem Helen Fitzwilliam. Melisande is bókolt, és amikor felegyenesedett, látta, hogy a kislány mosolyogva néz rá. - És az öcsédet hogy hívják? A lány hátranézett a válla fölött. A kisfiú a víz szélén kucorgott, és egy bottal bökdösött valamit. Mouse is a zsákmányukat szaglászta, és Melisande csak remélni tudta, hogy nem jut eszébe belehemperegni valami ocsmányságba. - İ Jamie – felelte Abigail. - Szereti a bőzlı dolgokat. - Látom – bólintott Melisande. - Mouse is.

- Odamehetek megnézni, anya? - kért engedély a kislány. - Igen, de próbáld meg elkerülni, hogy te is olyan sáros legyél, mint az öcséd. Abigail megsértıdött. - Dehogy leszek! Óvatosan odasétált, ahol Jamie és a kutya játszott. - Szép kislány – jegyezte meg Melisande. Általában nem szeretett idegenekkel szóba elegyedni, de tudta, ha csendben marad, azt az asszony elutasításnak veszi. - Ugye? - felelte Mrs. Fitzwilliam. - Tudom, hogy egy anyának nem volna szabad ilyet mondani, de én is mindig így gondoltam. Abigail és Jamie az én szemem fénye. Melisande bólintott. Nem tudta, mióta volt az asszony Lister szeretıje, de a gyerekek feltehetıen tıle vannak. Milyen különös árnyékélete lehet egy ágyasnak... Listernek volt hivatalos családja, felesége és vagy fél tucat, már felnıtt gyereke. Elismerte egyáltalán, hogy ez a kettı is az övé? - Imádják a parkot – folytatta Mrs. Fitzwilliam. - Amilyen gyakran csak tudok, kijövök velük, de még így sem elég gyakran. Nem szeretek akkor jönni, amikor sokan vannak. Mindezt tárgyilagos hangon, önsajnálat nélkül közölte. - Maga szerint miért szeretik a kisfiúk és a kutyák annyira a sarat? - tőnıdött Melisande. Abigail tartotta a három lépés távolságot, de Jamie felállt, és megtaposott valamit a sárban. Göröngyök repkedtek mindenfelé. Mouse csaholt. - Talán a sárszag tesz? - találgatott Mrs. Fitzwilliam. - Vagy a kosz? Abigail visított, és hátraugrott, amikor az öccse újra beletaposott a sárba. - Vagy az, hogy a lányok undorodnak tıle? Melisande elmosolyodott. - Ez megmagyarázná Jamie érdeklıdését, de a kutyáét nem. Azon kapta magát, hogy szívesen meghívná ezt az asszonyt teára. Mrs. Fitzwilliam egyáltalán nem olyan volt, mint gondolta. Nem akart együttérzést kicsikarni, nem tőnt úgy, mintha elégedetlen lenne a sorsával, és volt humorérzéke. Jó barátnı válhatna belıle. De sajnos semmi jó nem származna belıle, ha meghívna magához egy rosszhírő nıt. - Úgy tudom, most ment férjhez – szólt az asszony. - Engedje meg, hogy gratuláljak! - Köszönöm – mormogta Melisande. A homlokát összeráncolta, mert eszébe jutott, hogyan hagyta magára Jasper elızı este. - Sokszor eltöprengtem rajta, milyen nehéz lehet együtt élni egy férfival – mélázott Mrs. Fitzwilliam. Melisande vetett rá egy gyors pillantást. Az asszony elpirult. - Remélem, nem sértettem meg. - Ó, dehogy. - Csak arra gondolok, hogy a férfiak mennyire távolságtartóak – folytatta halkan a nı. - Mintha megzavarnánk ıket, mintha betörnénk az életükbe. De lehet, hogy nem mindegyik férfi ilyen. - Nem tudom – válaszolta Melisande. - Én csak a férjemet ismerem. - Persze. - Mrs. Fitzwilliam a földre szegezte a tekintetét. - De azon tőnıdöm, vajon egyáltalán lehetséges-e, hogy egy férfi és egy nı valóban közel kerüljön egymáshoz. Mármint lelki értelemben. A két nem annyira távol áll egymástól, nem gondolja? Melisande összekulcsolta a kezét. Mrs. Fitzwilliam meglehetısen cinikus nézeteket vallott a házasságról, és egy része – az értelmes, gyakorlatias része – hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Egy másik része azonban hevesen tiltakozott. - Nem hiszem, hogy ez minden esetben így van. Láttam már olyan párokat, akik olyan szerelmesek voltak egymásba, hogy szavak nélkül is megértették egymást. - És önnek is ilyen a kapcsolata a férjével? - kérdezte Mrs. Fitzwilliam. A kérdés bárki más szájából tolakodó lett volna, de ı ıszintén érdeklıdött. - Nem – felelte Melisande. - Lord Vale és én nem ilyen pát vagyunk. És pontosan ezt akarta, nem? Egyszer már volt olyan szerelmes, és a lelke mély sebet kapott.

Egyszerően nem tudná újra elviselni ezt a fájdalmat. Szomorúság szorította össze a szívét, ahogy ez tudatosult benne. Neki sosem lesz része abban a szeretetre és kölcsönös megértésre alapuló házasságban. - Ah – mondta Mrs. Fitzwilliam, aztán csendben álldogáltak, és a gyerekeket meg a kutyát figyelték. Végül az asszony felé fordult, és elmosolyodott, olyan szépséges mosollyal, amitıl Melisandenak egyszerően elállt a lélegzete. - Köszönöm, amiért megengedte, hogy játsszanak a kutyájával. Melisande válaszra nyitotta a száját, de ekkor kiáltás harsant mögötte. - Kedves feleségem! Micsoda öröm, hogy itt talállak! Megfordult, és látta, hogy Vale közeledik lóháton, egy másik férfi társaságában.

Melisande annyira elmerült a beszélgetésben, hogy észre sem vette Jaspert, amíg a férfi nem üdvözölte. Ahogy Lord Hasselthorpe-pal együtt közelebb ért, a másik asszony megfordult, és lassan arrébb sétált. Jasper felismerte a nıt. Mrs. Fitzwilliam az, és Lister herceg szeretıje már vagy tíz éve. Mégis miért áll szóba Melisande egy félvilági nıvel? - A felesége rossz társaságba keveredett – szólt Lord Hasselthorpe. - A fiatal nık néha azt képzelik, attól válnak érdekessé, ha a társadalmi konvenciók határait feszegetik. Jobb lesz, ha figyelmezteti, Vale. Jaspernek már a nyelvén volt egy csípıs visszavágás, de lenyelte. Az elızı fél órát azzal töltötte, hogy megpróbálta megkedveltetni magát Lord Hasselthorpe-pal. Összeszorította tehát a fogát, és így felelt: - Majd ügyelek, uram. - Tegyen úgy – mondta Hasselthorpe, és megállította a lovát, még mielıtt Melisande-hoz értek volna. - Bizonyára szeretne megbeszélni egyet s mást a feleségével, úgyhogy itt magára hagyom. Át kell gondolnom mindazt, amit elmondott. - Ez azt jelenti, hogy segíteni fog megtalálni az árulót? - kérdezett rá Jasper. Hasselthorpe habozott. - Az elmélete megalapozottnak tőnik, Vale, de nem szeretek semmit elsietni. Ha Thomas öcsémet valóban valami gyáva áruló miatt ölték meg, számíthat rám. De szeretném jobban átgondolni az egészet. - Jól van – egyezett bele Jasper. - Felkereshetem holnap? - Legyen inkább holnapután – válaszolta Hasselthorpe. Jasper bólintott, noha nagyon nem volt ínyére ez a késlekedés. Kezet ráztak, és Jasper megindult a felesége felé. Melisande már várta, keze a háta mögött összekulcsolva, a háta valószínőtlenül egyenes, mint mindig. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az a nı, aki olyan nagy szakértelemmel csábította el elızı éjjel. Jasper egy pillanatig szerette volna vállon ragadni és megrázni, hogy kizökkentse ebbıl az áthatolhatatlan higgadtságból és ebbıl a karót nyelt tartásból. De természetesen nem tette; az ember nem támad neki a saját feleségének fényes nappal a parkban, még ha az említett feleség éppen rosszhírő személyekkel társalgott is. Inkább mosolygott, és újra megszólította az asszonyt. - Kijöttél sétálni, szívem? Mouse észrevette. A sáros kisfiút hátrahagyva Vale lovának rontott, és úgy ugatott, mint az ırült. Tényleg annyi esze volt, mint egy tyúknak. Szerencsére Belle csak horkantott egyet a patájánál tomboló kutya láttán. - Mouse – szólt rá Jasper szigorúan -, ülj le! Csodával határos módon a kutya leereszkedett a főbe. Jasper leugrott a nyeregbıl, és Mouse-ra nézett. Mouse megcsóválta a farkát. Jasper tovább figyelte, egészen addig, amíg a kutya lesunyta a fejét, és olyan vadul csóválta a farkát, hogy az

egész hátsó fele ide-oda járt. A fejét szinte a földig hajtva Jasper lábához kúszott, a szája megadó vigyorra húzódott. - Az isten szerelmére! - mormogta Vale. A kutya viselkedésébıl úgy tőnt, mintha megverte volna. Mouse ezeket a szavakat beleegyezésként értelmezte, úgyhogy Jasperhez szaladt, és várakozóan a lábához telepedett. A férfi zavartan pillantott le rá. Elfojtott kuncogást hallott. Hátrafordult, és látta, hogy Melisande a kezével takarja el a száját. - Azt hiszem, kedvel téged. - Igen, de vajon én kedvelem-e ıt? - Nem számít, hogy te kedveled-e. - Melisande közelebb sétált. - İ szeret, és kész. - Hm. - Jasper újra a kutyára pillantott. Mouse oldalra billentett fejjel várta az utasítást. - Jól van, akkor menj. A kutya vakkantott egyet, majd körbeszaladta Jaspert, Melisande-ot és a lovat. - Az ember azt gondolná, utál, amiért bezártam a pincébe – jegyezte meg Vale. Melisande elegánsan megvonta a vállát. - A kutyák furcsán mőködnek. - Lehajolt, és két ujjal felvett egy botot a földrıl. - Tessék. Jasper a sáros botra meredt. - Lenyőgözı a figyelmességed, asszonyom. Melisande az égre emelte a tekintetét. - Nem neked lesz. Dobd el Mouse-nak. - Miért? - Mert szeret botot visszahozni – felelte a nı türelmesen, mintha egy nagyon lassú felfogású emberhez beszélne. - Ó! - Vale elvette a botot, Mouse pedig azonnal megállt és felnézett. Jasper elhajította a botot, amilyen messzire csak tudta, közben furcsamód tisztában volt vele, hogy próbál imponálni a nınek. Mouse a bot után szaladt, ráugrott, és hevesen rázni kezdte. Majd elcaplatott a tó irányába. Jasper rosszallóan nézett utána. - Nem arról volt szó, hogy visszahozza? - Azt nem állítottam, hogy túl jó ebben a játékban. Jasper lenézett a feleségére. A reggeli levegı adott egy kis színt többnyire sápadt arcának, a szeme pedig csillogott az örömtıl, hogy megtréfálhatta a férfit. Szép volt. Igen-igen szép. Jaspernek nyelnie kellett, mielıtt megszólalt. - Azt akarod mondani, hogy elvesztettem egy pompás botot? A kacsaúsztató túlvégérıl halk reccsenés hallatszott, ahogy Mouse szétrágta a botot. Melisande elfintorodott. - Szerintem így már nem sok hasznát vennéd. - Nem eszi meg, ugye? - Eddig még sosem ette meg. - Ah – nyugtázta Jasper, én nem tudta, mit mondhatna még. Ilyesmi ritkán fordult elı vele. Szerette volna megkérdezni Melisande-ot, hogy mirıl beszélgetett Mrs. Fitzwilliammel, de sehogy sem tudta megfogalmazni a kérdést. Csábítási leckéket vettél egy ledér nıszemélytıl? Nem, ez nem lesz jó. Jasper észrevette, hogy Mrs. Fitzwilliam és a gyerekei már nem voltak a parkban. Legalábbis sehol nem látta ıket. - Miért nem vártál meg a reggelinél? - törte meg a csendet Melisande. A tó körül sétáltak, Jasper maga mögött vezette a lovát. - Nem is tudom. Azt gondoltam, hogy azután, ami az éjszaka történt... Mit gondolt? Hogy az asszony szeretne egy kicsit egyedül lenni? Nem, ez nem egészen igaz. Talán neki magának volt szüksége egy kis egyedüllétre. És ez mit mond el róla? - Túlzottan rámenısnek találtál? Felháborítónak? - szegezte neki a kérdést Melisande. Jasper annyira meglepıdött, hogy megtorpant, és a nıre meredt. Mi oka volna ezt gondolni? Mindenesetre az, hogy megkérdezte, egy érzékeny pontot árult el a nı lelkérıl. - Nem, dehogy, szívem. Soha, de soha nem tudnálak téged felháborítónak vagy rámenısnek tartani, még ha akarnád, akkor sem.

Melisande kissé összevont szemöldökkel fürkészte a férfi arcát, mintha azt próbálná megállapítani, hazudik-e. Jasper odahajolt hozzá, és azt mormolta: - Kíváncsivá teszel, kísértésbe viszel, lángra lobbantasz... még hogy felháborítanál? Soha, édes feleségem, soha. Melisande összeszedte magát, és amikor megszólalt, a hangja mély volt. - De nem az történt, amire számítottál? Jasper felidézte, ahogy a nı magabiztosan irányítva a kezébe vette a férfiasságát elızı este. Ahogy hővös ujjainak érintésére és elszánt arcára gondolt, majdnem elélvezett ott helyben. - Nem – felelte kissé rekedten. - Nem erre számítottam, Melisande... Ebben a pillanatban lövés dördült a parkban. Jasper ösztönösen átkarolta Melisande-ot. Mouse eszeveszett ugatásba kezdett. Kiabálást és nyerítést hallottak. Bármi is történt, egy csalitos eltakarta a szemük elıl a teret. - Mi az? - kérdezte Melisande. - Nem tudom – dörmögte Vale. Egy kalap nélküli úriember közeledett egy nagy, fekete lovon, a lárma irányából. Jasper a háta mögé tolta Melisande-ot. - Hé! Maga ott! Mi történt? A férfi megrántotta a gyeplıt, és a lova félig felágaskodott. - Orvosért megyek, nincs idım. - Meglıttek valakit? - Gyilkossági kísérlet – kiáltotta vissza az idegen, miközben megsarkantyúzta a lovát. - Valaki meg akarta ölni Lord Hasselthorpe-ot!

De miért lıne rá valaki Lord Hasselthorpe-ra? - firtatta Melisande aznap este. Vale korábban hintóba rakta, és hazaküldte, mielıtt odament a gyilkossági kísérlet helyszínére. Egészen vacsora utánig távol volt, és Melisande csak most tudta kikérdezni. - Nem tudom – felelte Jasper. A felesége hálószobájában volt, de úgy járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat. - Lehet, hogy baleset volt. Valami idióta lıgyakorlatot tartott, de nem volt megfelelı a céltáblája, hogy felfogja a golyót. - A Hyde Parkban? - Nem tudom! - csattant fel Vale. Aztán bocsánatkérıen pillantott az asszonyra. - Bocsáss meg, kedvesem. De ha bérgyilkos volt az illetı, nagyon rossz lövı volt. Hasselthorpe-ot éppen hogy csak súrolta a golyó a karján. Teljesen felépül. Rengeteg hasonló sebesülést láttam a fronton, és hacsak nem fertızıdnek el, említésre sem méltók. - Örülök, hogy csak könnyebben sérült meg – mondta Melisande. A kandalló elıtti egyik alacsony karosszékben ült, egészen pontosan abban, amelyikben elızı nap szeretkeztek. Onnan figyelte a férfit. - Sosem beszélsz a háborúról. - Nem? - vetette oda Vale. Melisande fésülködıasztalánál állt, és egy tál hajtőben turkált szórakozottan. Térdnadrágján és ingén kívül egy vörös és fekete köntös volt rajta. - Nem sok érdekeset lehet mesélni róla. - Tényleg? De hát hat évig voltál a seregben, nem? - Hét évig – felelte Vale. A nı szekrényéhez lépett, szélesre tárta az ajtaját, és úgy járatta végig a tekintetét a ruhákon, mintha közöttük remélné megtalálni a választ az univerzum rejtélyeire. - Miért léptél be? Jasper megfordult, és egy pillanatig üres tekintettel meredt rá. Aztán pislantott, és felnevetett. - Azért léptem be a seregbe, hogy férfit faragjanak belılem. Apám legalábbis ezt akarta. Azt gondolta, túlságosan lusta és vérszegény vagyok. És mivel otthon nem vették hasznomat – folytatta egy vállrándítással -, gondolták, katonai rangot vesznek nekem.

- És a legjobb barátod, Reynaud St. Aubyn is ugyanakkor vásárolt magának rangot? - Ó, igen. Nagyon lelkesen csatlakoztunk a Huszonnyolcadik Gyalogezredhez. Nyugodjék békében. - Azzal becsukta a szekrényajtót, és tőnıdve kinézett az ablakon. Lehet, hogy annyiban kellene hagynia. Nem kellene piszkálnia, hadd tartsa meg magának a férje a titkait. De valami nem hagyta nyugodni. Vale életének minden darabkája érdekelte, és az, amit el akart rejteni, még jobban. Melisande sóhajtott, és felkelt a székbıl. Nehéz szaténpongyolát viselt a hálóinge fölött, de most kibújt belıle, és gondosan a székre fektette. - Tetszett a katonaélet? - kérdezte halkan. Látta a férfi tükörképét a sötét ablaküvegben, ahogy ıt figyeli. - Részben igen. Sokan panaszkodnak a szörnyő kosztra, a menetelésre, a sátorban lakásra. Pedig néha mókás. Ahogy az ember a tábortőz mellett üldögélve megpróbálja megenni a borsólisztbıl fıtt málét a szalonnájával. Míg Vale-t hallgatta, Melisande kibújt a hálóingébıl is, és a férfi hirtelen elhallgatott. Melisande meztelenül lépett mögé, és a kezét a hátára tette. Jasper izmai olyan kemények voltak, mintha kıvé vált volna. - És a csaták? - Akár a pokol – suttogta Vale. Melisande végigsimított a férfi széles hátán. Érezte a mélyedést és az izmokat a gerince mentén. Akár a pokol. Vérzett a szíve, amiért a szerelme megjárta a poklot. - Sok csatában vettél részt? - Néhányban... - Jasper sóhajtott, és lehajtotta a fejét, amikor Melisande a csípıje fölötti izmokra nyomta az ujját. A nı most megveregette Jasper vállát. - Vedd ezt le! A férfi lerázta magáról a köntöst és az inget. Amikor meg akart fordulni, Melisande határozottan ellenszegült. Kis, erıteljes köröket írt le a hüvelykujjával Jasper gerincének két oldalán. A férfi felnyögött, és ismét lebicsaklott a feje. Mindkét kezével az ablakpárkányba kapaszkodott. - Ott voltál Québecnél – szólt most Melisande halkan. - Az volt az egyetlen igazi csata. A többi csak kis csetepaté volt. Volt olyan is, ami csak néhány percig tartott. - És Spinner's Falls? Vale válla meggörbült, mintha megütötték volna, de nem szólt egy szót sem. Melisande tudta, hogy Spinner's Fallsnál mészárlás történt. İ vigasztalta Emeline-t, amikor végre hírt kapott a bátyjáról, aki nem élte túl az ottani fogságot. Most kellene erıltetnie, nyilvánvalóan ez a férfi gyenge pontja. De nem lehet ennyire könyörtelen. Nem bírta volna elviselni, hogy fájdalmat okozzon az emlékezéssel Vale-nek. Inkább kézen fogta, és az ágyhoz vezette. Jasper csendben, tehetetlenül hagyta, hogy a nı levetkıztesse. Igaz, a hímvesszıje korán sem volt tehetetlen. Melisande lenyomta az ágyra, és bebújt mellé. A könyökére támaszkodva a szabad kezével végigsimított Vale mellkasán. Hálás volt, amiért az övé lehet ez a férfi, legalább ezekben a pillanatokban. Itt és most azt tehet vele, amit csak akar. Adomány ez. Csodálatos adomány. Úgyhogy elırehajolt, és puha, nedves csókokkal borította Jasper oldalát. Végignyalogatta a bordáit és a férfi kiálló medencecsontját. Jasper mormogott valamit, figyelmeztetést vagy bátorítást, Melisande nem tudta biztosan. De nem is érdekelte. A szeme elıtt ott volt Vale pénisze, merészen, vastagon és keményen. Ujjbegyével végigsimította. Aztán lehajolt, és gyengéden megcsókolta. Vale csípıje ívben megfeszült, és a férfi belemarkolt a nı hajába. - Ne! Nem érdemlem meg. Az ajka fölött izzadság gyöngyözıdött, és szeme vad volt és szomorú. Érdekes, hogy a megérdemel szót használta, és Melisande el is raktározta ezt az információt, hogy késıbb elıvehesse, és közelebbrıl megvizsgálja. Most azonban csupán megnyalta a száját, és azt mondta:

- De akarom. Szerette volna megnyugtatni a férfit, ha lehet. Vale szorítása engedett, talán a meglepetéstıl... Melisande kihasználta az alkalmat, elıredılt, és a szájába vette a férfiasságát. Ekkor a férfi újra megmarkolta, de most nem azért, hogy megállítsa. Elıször a sós makkot szopogatta, és közben a keze álmodozón járt le-föl. Nem volt sok gyakorlata ebben, és ha volt is megfelelı módja annak, hogy az ember ezt csinálja, ı nem tudott róla. Vale azonban, úgy tőnt, nem bánja. Mormolt valamit érthetetlenül, és beharapta az ajkát. Melisande titokban elmosolyodott, és hagyta, hogy Jasper hímvesszıje halk cuppanással kicsússzon a szájából. Fogát finoman a húsos makkba mélyesztette, és erısebben simogatta. Vale hímvesszıjén nem volt semmi puhaság. Kemény volt, készen állt, és... Vale hirtelen felült, és Melisande-ot maga alá győrte. Hatalmasan és fenyegetın magasodott fölé, és sötét arccal azt morogta: - Mit képzelsz te, hogy a játékszered vagyok, úrnım? Melisande széttárta a lábát, és sarkát az ágynak nyomva ívben megemelte a csípıjét. Nemi szervét a férfiéhoz dörgölte, és figyelte, ahogy Jasper erre félig lehunyja a szemét. - Talán igen – suttogta. - Talán a férfiasságod a kedvenc játékszerem. És azt akarom, hogy játsszon velem... Vale gyorsan és keményem beléhatolt, és az öröm Melisande szavát vette. - Te kéjnı – szőrte a fogai között a férfi. - Az én kéjnım. Melisande felnevetett a tiszta érzéki gyönyörtıl. Megemelte a csípıjét, így Jaspernek még mélyebben kellett belémerülnie, csak hogy felül maradhasson. Melisande hangosan kacagott, forgolódott és dörgölıdzött, és a férfi verejtéke csupasz mellére csöpögött. Vale megmarkolta a csípıjét, és szorosan tartotta, miközben elképesztı ütemben vágtázva ütıdött neki. Melisande hátravetette a fejét, és magánkívül lihegett a gyönyörtıl. Megmarkolta Jasper sikamlós vállát, és érezte, ahogy a forróság szétterjed az ágyékából. Haloványan érzékelte, hogy még akkor is hangosan nevet, amikor a csúcsra ér. Csak amikor a férfi megremegett a karjában, és a bajsza alatt mormolt, akkor tisztult ki Melisande tekintete. Látta Vale tragikus arcát maga fölött.

Tizenegyedik fejezet

Minden kérı a bronzgyőrő nyomába eredt. Surcease hercegnı felsóhajtott, és visszament a kastélyba. Jack talált egy csendes sarkot, és elıvette tubákosszelencéjét. És mi mást talát volna benne, mint azt, amire éppen szüksége volt? Egy éjszakából és szélbıl készült lovagi páncélt, és a világ legélesebb kardját. Jack felöltötte a páncélt köpcös alakjára, és megragadta a kardot. Azután huss! Máris a tó partján találta magát. Csak abban nem volt biztos, vajon a megfelelı tó partjára került-e. Ám ekkor egy hatalmas kígyó emelkedett ki a vízbıl. Micsoda élet-halál harc kezdıdött! A kígyó nagy volt, Jack pedig kicsi, de a világ legélesebb kardja, és a páncél is a segítségére sietett. A kígyó végül holtan esett össze, a győrőt pedig Jack a kezében szorongatta...

Úgy látszik, egy buja nıt vett feleségül, gondolta magában Jasper másnap reggel. Egy szégyentelen, érzéki kéjnıt. Ekkora szerencsét! Amikor abban a sekrestyében üldögélt, és a másnaposságtól hasogató fejjel hallgatta a nı házassági ajánlatát, nem gondolta volna, hogy a hitvesi ágy ilyen csodálatos örömök színhelye lesz. Mindez persze korántsem magyarázza, miért tart éppen elfelé otthonról ma reggel, miután ismét a felesége nélkül fogyasztotta el a reggelit. Ez már erısen súrolja a gyávaság határát. És míg a testét

rabul ejtette Melisande érzékisége, hideg fejjel azon gondolkodott, vajon hol szerzett a nı ennyi tapasztalatot. Kellett, hogy legyen legalább egy szeretıje, de az is lehet, hogy több. Jasper nem volt benne biztos, hogy szeretne ennek jobban utánagondolni. Egy másik férfi képe, ahogy Melisande-ot tanítja. Megmutatja neki, hogyan vegye a férfiasságát édes, meleg szájába... Vale felmordult. Egy arra járó kéményseprı meglepett pillantást vetett rá, majd eliszkolt. Jasper kényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Elıregörnyedt, és gallérját felhajtva védekezett a hideg ködszitálás ellen. A jó idınek vége volt, és Londonra szürke, szomorú reggel köszöntött. Jasper gondolatai újra az elmúlt éjszaka körül kalandoztak. Felidézte felesége képmását a sötét ablaküvegen, ahogy lefejti a hálóinget magas, karcsú alakjáról. Sápadtnak és másviláginak tőnt, és világosbarna haja a dereka körül örvénylett. Melisande bizonyára azt gondolja róla, hogy gyáva, vagy hogy félkegyelmő. Miután szeretkeztek, anélkül hagyta ott, hogy akár csak jó éjszakát kívánt volna, és az éjszakát a priccsén töltötte. Faragatlan volt. De az a szempár, ahogy ıt figyeli, miközben a mellkasát csókolgatja, és nem sokkal elıtte Spinner's Fallsról kérdezi. Te jó ég! Melisande-nak fogalma sincs, kihez ment hozzá. Talán jobb is, hogy ilyen barátságtalanul távozott. Jobb, ha nem ad okot rá, hogy az asszony valami többre számítson, amikor ı maga nem képes ennél többre. És most már a saját gondolatait sem érti. Felnézett, és észrevette, hogy Matthew Horn háza elé ért. Megkönnyebbült, hogy megszabadul ezektıl az érzelgıs ábrándoktól. Leszállt a lováról, a kantárt átadta egy szolgálónak, és felsietett a lépcsın. Egy perccel késıbb már a könyvtárban vizsgálódott, és várta, hogy Horn megjelenjen. Éppen lehajolt, hogy szemügyre vegyen egy vastag és poros kötetet, amikor Horn hangját hallotta az ajtó felıl. - Valami szórakoztató olvasmányt keresel? - Csak azon tőnıdtem, vajon kit érdekel a rézbányászat története – egyenesedett fel Vale vigyorogva. Horn elfintorodott. - Jóatyámat. Nem mintha a javára vált volna. A bánya, amibe befektetett, becsıdölt. - Azzal besétált a szobába, levetette magát egy tekintélyes mérető fotelbe, és a lábát átdobta a karfán. - A Hornok nem éppen pénzügyi érzékükrıl híresek. Jasper együtt érzı arcot vágott. - Hát ez balszerencse. Horn vállat vont. - Kérsz teát? A whiskyhez még kicsit korán van. - Nem, köszönöm. - Jasper egy bekeretezett világtérképhez sétált, és megpróbálta rajta megtalálni Itáliát. - Megint Spinner's Falls miatt jöttél, ugye? - tette fel a kérdést Horn. - Igen – hagyta jóvá Vale anélkül, hogy megfordult volna. Lehetséges, hogy ezen a térképen nem is szerepel Itália? - Hallottad, mi történt Lord Hasselthorpe-pal? - Rálıttek a Hyde Parkban. Azt mondják, gyilkossági kísérlet. - Igen. És éppen azután, hogy megígérte nekem, megfontolja, vajon a segítségemre legyen-e. A bejelentést rövid csend követte, amelyet Horn hitetlenkedı nevetése tört meg. - Csak nem gondolod, hogy a két dolog összefügg? Jasper vállat vont. Természetesen nem volt biztos benne, de mégiscsak felettébb különös ez az egybeesés. - Én még mindig azt gondolom, hogy el kellene felejtened Spinner's Fallst – mondta halkan Horn. Vale nem felelt. Ha képes lenne rá, megtenné. Horn felsóhajtott. - Nos, gondolkoztam a dolgon. - Tényleg? - fordult meg most Vale. Horn bizonytalanul intett. - Hellyel-közzel. Nem értem, miért árulta volna el valaki az ezredet. Mi értelme lehetett? Fıleg,

ha olyasvalaki tette, aki fogságba esett. Biztos módszer, hogy megölesd magad. Jasper kifújta a levegıt. - Szerintem ı nem akart fogságba esni. Mármint az áruló. Valószínőleg meg akart húzódni valahol, hogy kimaradjon a harcból. - Mindannyian harcoltunk, és jól harcoltunk. - Igen, igazad van. - Jasper visszafordult a térképhez. - Akkor mi oka lehetett bárkinek, hogy elárulja az ezredet, és annyiunkat megölessen? Szerintem rossz lóra tettél, öregem. Nem volt semmiféle áruló. Spinner's Fallsnál egyszerően nem volt szerencsénk. - Lehet. - Vale olyan közel hajolt a térképhez, hogy az orra szinte hozzáért a pergamenhez. - De én tudok egy nagyon jó okot rá, miért árulhatott el valaki bennünket. - Éspedig? - Pénz miatt – Jasper végleg letett a térképolvasásról. - A franciák nem titkolták, hogy jól megfizetik az értesüléseket. - Egy kém? - Horn szemöldöke felszaladt. Úgy tőnt, Vale nem gyızte meg. - Miért is ne? - Mert ha bármelyikünk megtudja, apró darabokra tépjük a rohadt gazembert, azért! - vágta rá Matthew, és felugrott a székbıl. - Annál inkább meg kellett gyızıdnie róla, hogy senki nem tudja meg – mondta Jasper halkan. Matthew most kibámult az ablakon, és csak rándított egyet a vállán. - Nézd, nekem sem öröm ezt gondolni – magyarázta Vale. - De ha valóban elárultak minket, ha a többiek egyetlen ember kapzsisága miatt haltak meg, ha azért meneteltünk keresztül azon az erdın, és álltuk ki... - nem tudta folytatni. Behunyta a szemét, de így is látta a húsba hatoló égı botokat, így is érezte az égı bır szagát. Kinyitotta a szemét. Horn kifejezéstelen tekintettel nézett rá. - Meg kell találnunk, nekem meg kell találnom azt az embert, és át kell adnom az igazságszolgáltatásnak. Meg kell lakolnia a bőneiért – jelentette ki Jasper. - És Hasselthorpe? Találkoztál vele a lövöldözés óta? - Nem hajlandó fogadni. Üzentem neki ma reggel, és találkozót kértem, de azt írta vissza, hogy a teljes felépüléséig visszavonul vidéki birtokára. - A francba. - Bizony – Jasper újra a térképet kezdte tanulmányozni. - Alistair Munroe-val kell beszélned – szólalt meg Horn a háta mögött. Vale megfordult. - Szerinted ı az áruló? - Nem – Matthew megrázta a fejét -, de ott volt. Eszébe juthat valami, ami nekünk nem jutott eszünkbe. - Már írtam neki – felelte Vale lemondóan. - Nem válaszol. Matthew átható pillantást vetett rá. - Akkor, gondolom, el kell utaznod Skóciába.

Melisande aznap vacsoránál látta elıször a férjét. Már-már azt gondolta, Vale kifejezetten kerüli ıt, vagy valami baj van. De most elnézve a férfit, ahogy felszúrja a borsószemeket a villájára és viccelıdik a cselédekkel, semmi különöset nem vett észre rajt. - Milyen napod volt? - kérdezte Vale könnyedén. Néha hihetetlenül bosszantó tudott lenni. - Anyáddal villásreggeliztem. - Valóban? - Jasper intett az inasnak, hogy töltsön még bort. - Hm. Töltött articsóka volt és hideg sonka. Jasper megborzongott.

- Articsóka. Igazából sosem tudtam, hogyan kell enni az articsókát. - A fogaddal leharapdálod a levelét. Nem nehéz. - Ráadásul levele van. Kinek jut eszébe levelet enni? - hangzott a feltehetıen költıi kérdés. Nekem ugyan nem. Bizonyára egy nı találta fel az articsókaevést. - A rómaiak is ették. - Akkor egy római nı. Nyilván felszolgált a férjének egy nagy tál levelet, és így szólt: Tessék, drágám, lakj jól! Melisande akaratlanul is elmosolyodott, ahogy elképzelte a római nıt és szerencsétlen férjét. - Mindenesetre az az articsóka, amit az anyád felszolgált, nagyon finom volt. - Ha! - hördült fel Jasper kétkedve. - Gondolom, részletesen beszámolt eltékozolt fiatalkoromról. Melisande bekapott egy szem borsót. - Az elıérzeted nem csal. - És hallottál valami egészen példátlant? - Állítólag kisbaba korodban sokat büfiztél. - Ezen legalább már túl vagyok – mormogta Vale. - Tizenhat évesen pedig egy fejılánnyal flörtöltél. - Ezt el is felejtettem! - kiáltott fel a férfi lelkesen. - Micsoda gyönyörő lány volt! Agnes vagy Alice? Az is lehet, hogy Arabella... - Azt kétlem – vetette közbe halkan Melisande. Jasper meg sem hallotta. - Gyönyörő, hamvas bıre volt, és hatalmas... - itt a mondandója köhögésbe fulladt. - Lába? - kérdezte Melisande ártatlanul. - Fantasztikus volt, igen. A lába – felelte Vale pajkosan csillogó szemmel. - Hm – dünnyögte Melisande, és el kellett fojtania egy mosolyt. - És a te napod milyen volt? - Hát... - Jasper a szájába vett egy nagy falat marhahúst, és alaposan megrágta, mielıtt lenyelte volna. - Átmentem Matthew Hornhoz. Emlékszel rá? Az a fickó anyám kerti partijáról. - Igen. - Képzeld, olyan világtérképe van, amin nincs rajta Itália. - Lehet, hogy nem jó helyen kerested – mondta Melisande kedvesen. - Nem, nem errıl van szó. - Vale a fejét rázta, és ivott egy kis bort. - Oroszországtól innen, Afrika fölött. Biztos vagyok benne, hogy észrevettem volna. - Lehet, hogy olyasvalaki készítette a térképet, aki nem szerette Rómát. - Gondolod? - Jaspert szemmel láthatóan lenyőgözte a gondolat. - És úgy döntött, egész Itáliát eltörli a föld színérıl? Melisande vállat vont. - Mekkora ötlet! Nem kellett volna annyi éven át latint tanulnom, ha nem lett volna Itália. - De tanultál, és biztos vagyok benne, hogy a javadra vált. - Hm – dünnyögte Vale bizonytalanul. Melisande belekóstolt a fıtt répába. Ízlett neki. Cook valami édessel ízesítette, talán mézzel. Ne felejtse el megdicsérni a szakácsnıt. - És másról is beszéltél Mr. Hornnal, vagy csak a hibás térképérıl? - Beszéltünk egy közös ismerısünkrıl is, aki Skóciában él. - Igen? Vale újra beleivott a borba, és semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Ez felkeltette Melisande érdeklıdését. - Hogy hívják? - Sir Alistair Munroe. İ is az ezredemmel tartott, de nem katonaként. A király megbízásából készített feljegyzéseket az amerikai állat- és növényvilágról. - Tényleg? Fantasztikus ember lehet. Jasper elfintorodott. - Már amennyiben szívesen beszélgetsz páfrányokról órákon át. Melisande belekortyolt a borba.

- Szeretem a páfrányokat. Jasper még jobban elfintorodott. - Mindenesetre azt fontolgatom, hogy elutazom a jó öreg Skóciába, és meglátogatom. Csönd lett, és Melisande a kihőlt borsót és répát tanulmányozta. Vajon elıle menekül a férfi? İ annyira élvezte, hogy a házában él, és tudja, hogy mindig a közelében van. Még ha Vale az idı nagy részében nem is volt otthon, és sokszor késı éjjelig kimaradt, tudhatta, hogy elıbb-utóbb hazajön. A puszta tudat, hogy egy fedél alatt vannak, simogatta a lelkét. És a férfi most ettıl is megfosztja. Jasper megköszörülte a torkát. - Az a helyzet, hogy Edinburgh-tól északra lakik, elég messze. Legalább egy heti utazás hintón, rossz utakon. Huzatos fogadókban kell megszállni, rossz ételeket kell enni, sıt talán útonállókkal is számolhatunk... összességében minden valószínőség szerint szörnyő utazás lesz. Rosszalló tekintetét a tányérja felé fordította, és villájával a marhahúsba döfött. Melisande csendesen ült. Abbahagyta az evést, mert összeszorult a torka. Vale meglátogat valakit, akit saját bevallása szerint még csak nem is ismer vagy szeret különösebben. Miért? - Ám mindezek ellenére szeretném megkérdezni, velem tartanál-e, kedves feleségem. Melisande annyira elmerült a gondolataiban, hogy egy pillanatig nem is értette, mit kérdez a férje. Látta, hogy Jasper kérdın néz rá fénylı, kékeszöld szemével. Boldog megkönnyebbülés áradt szét Melisande mellkasában. - Mikor indulsz? - kérdezte. - Holnap. A nı szeme elkerekedett. - Olyan hamar? - Valami fontosat kell megbeszélnem Munroe-val. Olyasvalamit, ami nem várhat. - Elırehajolt. Elhozhatod Mouse-t is. Persze a pórázára is szükség lesz, és vigyáznunk kell, nehogy megijessze a lovakat a fogadóknál. Biztos nem lesz kényelmes, és az is lehet, hogy nagyon fogsz unatkozni, de... - Jó. Jasper pislantott. - Tessék? - Szeretnék veled menni – mosolyodott el Melisande, és folytatta az evést.

Skóciába utaznak – jelentette be Bernie, a szolga, amikor behozta a borsós tálat a konyhába. Sally Suchlike majdnem beleejtette a kanalát a levesestányérjába. Skóciába? A pogányok földjére? Azt mondják, a férfiak ott akkora szakállt növesztenek, hogy ki se látszik a szemük. És közismert tény, hogy a skótok nem fürdenek. Cook nyilvánvalóan hasonlóan vélekedett. - Pedig még csak most házasodtak össze – lamentált a szakácsnı, miközben citromos túrótortaszeleteket rendezett el egy tálcán. - Kár, igazán kár. Intett Bernie-nek, hogy viheti a tálcát, aztán kezét a szolga karjára téve megállította: - Mondták, hogy mennyi ideig lesznek távol? - Az úr még csak most szólt az úrnınek, de gondolom, hetekig. - A szolga rándított egyet a vállán, és ezzel majdnem felborította a vállára fektetett tálcát. - Az is lehet, hogy hónapokig. És máris indulnak. Holnap. Az egyik mosogatólány sírva fakadt, amint a szolga kilépett a konyhából. Sally nyelni próbált, de egyszerően nem volt több nyál a szájában. El kell utaznia Lady Vale-lel Skóciába. Ez a szobalányok dolga. Az új pozíciója, bár annyival több bért kapott, hogy még félre is tudott tenni belıle, egyszerre nem tőnt olyan nagyszerőnek. Sally megborzongott. Skócia a világ vége. - Nohát, elég volt ebbıl! - hallatszott Mr. Pynch mély hangja a kemence mellıl, ahol az esti pipáját szívta éppen. Sally elıször azt gondolta, neki szól a figyelmeztetés, de aztán rájött, hogy az inas Bitsyhez, a

mosogatólányhoz beszél. - Skócia nem olyan vészesen rossz hely – folytatta Pynch. - Járt már talán Skóciában, Mr. Pynch? - kérdezte Sally. Talán ha a marcona inas megjárta Skóciát, és épségben visszatért, tényleg nem olyan szörnyő hely. - Nem – felelte Pynch, letörve Sally reményeit. - De a seregben találkoztam skótokkal, és attól eltekintve, hogy furán beszélnek, ugyanolyanok, mint mi. - Ó! Sally lenézett a marhahúslevesére, ami az úrnak és az úrnınek feltálalt sültbıl származó csontokból készült. Nagyon finom leves volt. Néhány pillanattal ezelıttig Sally élvezettel fogyasztotta. Ám most felfordult a gyomra a leves tetején úszkáló zsír látványától. Ismerni egy skótot és elutazni Skóciába ég és föld. Sally szinte dühös volt Pynchre, amiért nem vette észre a különbséget. Az ı skót ismerıseit nyilván megszelídítették a hadseregben. De azt nem tudhatta, milyen lehet egy skót Skóciában. Lehet, hogy szeretik a szıke, alacsony, londoni lányokat. Lehet, hogy elrabolják majd álmában, és szörnyő dolgokat mővelnek vele, vagy még ennél is rosszabb történik. - Na, ide nézz, lányom! - Mr. Pynch hangja egészen közelrıl szólt. Sally felpillantott, és megállapította, hogy az inas leült vele szemben a konyhaasztalhoz. Amíg merengett, a konyhai cselédek visszatértek a munkájukhoz. Bitsy a mosogatnivaló fölött szipogott. Senki nem foglalkozott a hosszú konyhaasztal túlsó végén üldögélı inassal és szobalánnyal. Mr. Pynch élénken csillogó szemét a lányra szegezte. Sally még sosem vette észre, milyen szép zöld szeme van az inasnak. Pynch az asztalra könyökölt, egyik kezében a hosszú szárú, fehér agyagpipával. - Nincs mitıl tartania Skóciában. Ugyanolyan, mint bármelyik másik hely. Sally a kihőlt levest kavargatta. - Sosem jártam még Greenwich-nél messzebb. - Tényleg? Hol született? - Seven Dials – felelte Sally, és felpillantott, hogy lássa, vajon a férfi elfintorodik-e, amikor meghallja, hogy ilyen rossz hírő környéken nevelkedett. Ám Pynch csak biccentett, és a pipáját szopogatta. Az illatos füstöt oldalra fújta, hogy ne menjen a lány szemébe. - És élnek még ott családtagjai? - Csak a papám. - Sally felhúzta az orrát, és hozzátette: - Legalábbis ott élt. Évek óta nem láttam, úgyhogy az is lehet, hogy már máshol él. - Rossz ember volt a papa? - Nem túl rossz. - Sally ujjával körberajzolta a levesestányér szélét. - Nem sokat vert, és adott enni, amikor tudott. De el kellett jönnöm. Úgy éreztem, nem kapok levegıt. - Felpillantott, hogy lássa, a férfi érti-e, mire gondol. Pynch bólintott, és beleszívott a pipába. - És a mamája? - Meghalt, amikor megszülettem. - A levesnek újra jó illata volt, és Sally evett egy kanállal. Testvéreim sincsenek. Legalábbis nem tudok róla. Pynch ismét bólintott, és elégedettnek tőnt, ahogy a levest kanalazó lányt figyelte, és pipázott. Körülöttük a lenti és a konyhai cselédek sürögtek-forogtak, végezték a munkájukat, de Sally és Pynch számára a pihenés ideje jött el. A lány megette a leves felét, és felpillantott. - Hát maga hol született, Mr. Pynch? - Ó, én messze. Cornwallban. - Tényleg? - Sally kíváncsian nézett rá. Cornwall majdnem olyan távolinak tőnt, mint Skócia. De nincs is tájszólása. Az inas vállat vont. - Mi halásznépség vagyunk. Nagy kedvem volt világot látni, úgyhogy amikor a katonák megjelentek a városban a sok dobbal, abban a rikító egyenruhában, hamar közibük álltam. - A szája

furcsa félmosolyra húzódott. - Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, ıfelsége hadserege nem csak a csinos egyenruháról szól. - Hány éves volt akkor? - Tizenöt. Sally a levesébe bámult, és megpróbálta elképzelni a nagydarab, kopasz Mr. Pynchet langaléta kamasznak. Nem ment. Túlságosan férfias volt ahhoz, hogy gyerekként el lehessen képzelni. - Élnek még rokonai Cornwallban? Pynch bólintott. - Anyám és fél tucat testvérem. Apám akkor halt meg, amikor a gyarmatokon voltam. Nem is tudtam róla, amíg két évvel késıbb vissza nem jöttem Angliába. Anyám azt mondta, fizetett, hogy megírjanak és elküldjenek nekem egy levelet, de sosem kaptam meg. - Nehéz lehetett hazajönni és megtudni, hogy az apja két éve halott. A férfi vállat vont. - Ez a világ rendje, kislány. Az élet megy tovább. - Hát, igen. - Sally kissé összeráncolta a homlokát, mert eszébe jutottak a vad, felföldi skótok az arcukat beborító szakállal. - Kislány – Pynch kinyújtotta a kezét, és egyik nagy, gömbölyő körmő ujjával megveregette Sally kézfejét. - Nem lesz semmi baj Skóciában. De ha mégis, én megvédem. Sally némán meredt Mr. Pynch állhatatos, zöld szemébe, és a gondolat, hogy a férfi megvédi, egészen felmelegítette.

Miután Vale éjfélig sem jelent meg a szobájában, Melisande a keresésére indult. Lehet, hogy egyszerően lefeküdt aludni, és nem méltóztatik ıt felkeresni aznap, de Melisande ezt nem tartotta valószínőnek. Semmilyen neszt nem hallott a férfi hálószobájából. Rejtély, hogyan tudta Vale kialudni magát, amikor hajnalig fenn volt, és mire a felesége felkelt, már elment hazulról. Lehet, hogy nem is volt szüksége alvásra. Mindenesetre elege volt a várakozásból, úgyhogy kijött a szobájából – ahol még mindig nagy volt a felfordulás, miután Sally sietısen összecsomagolt -, és a hallon át Jasper keresésére indult. A könyvtárban és a társalgókban nem találta, úgyhogy végül kénytelen volt megkérdezni Oaksot, nem tudja-e, hol van a férje. Csak remélni tudta, hogy nem lángol az arca a szégyentıl, amikor meghallotta, hogy Vale elment otthonról anélkül, hogy neki szólt volna. Szeretett volna belerúgni valamibe, de mivel úrinık ilyet nem tesznek, egyszerően megköszönte Oaksnak a felvilágosítást, és újra felment a lépcsın. Miért csinálja ezt vele? Elıször megkéri, hogy menjen vele Skóciába, aztán meg elmenekül elıle? Belegondolt egyáltalán, hogy több napon át egy hintóban fognak utazni? Vagy Vale majd a kocsi tetején, a csomagokkal utazik? Olyan furcsa ez az egész. Elıször napokig jár utána, aztán hirtelen eltőnik, pont amikor Melisande úgy érezte, közelebb kerültek egymáshoz. Hangosan kifújta a levegıt, amikor a hálószobája ajtajához ért, de ott elbizonytalanodott. Vale ajtaja közvetlenül az övé mellett van. Túl nagy volt a kísértés. Odalépett a férje hálószobájának ajtajához, és kinyitotta. A szoba üres volt, de magán viselte Pynch keze nyomát. Ingek, mellények, nyakkendık sorakoztak az ágyon, csomagolásra elıkészítve. Melisande halkan behúzta maga mögött az ajtót. Az ágyhoz ment, és ujja hegyével megérintette a sötétvörös ágytakarót. Itt terpeszkedik Vale éjjelente, hosszú végtagjait szétvetve. Vajon a hátán alszik? Vagy a hasán, és kócos fejét félig befúrja egy párna alá? Valamiért úgy képzelte, a férfi meztelenül alszik, bár tudta, hogy van egy fióknyi hálóruhája. Olyan intim dolog együtt aludni valakivel! Az ember minden védıpajzsát leengedi, amikor alszik, és sebezhetı, szinte gyermeki lesz. Melisande szívének legfıbb vágy az volt, hogy a férfi megossza vele az ágyát. Maradjon vele éjszakára, és mutassa meg neki legsebezhetıbb arcát. Felsóhajtott, és elfordult az ágytól. Az öltözıasztalkán Jasper édesanyjának bekeretezett arcképe

állt. Néhány barna hajszálat talált a hajkeféje sörtéjébe beleakadva. Az egyik szinte vörös. Melisande elıvette a zsebkendıjét a ruhaujjából, és gondosan belecsomagolta a hajszálakat. Odament az éjjeliszekrényhez, és megnézte, milyen könyv hever rajta: Anglia királyainak története. Ezután az ablakhoz lépett, és kipillantott. Majdnem ugyanolyan kilátás nyílt a hátsó kertre, mint az ı szobájából. Tekintetét csalódottan körülhordozta a szobán. Sok minden hevert szanaszét – ruhadarabok, könyvek, fura zsinórok, egy toboz, törött pennák, egy bicska, tintatartó -, de semmi olyan, amibıl sokat megtudhatott volna a férjérıl. Milyen buta dolog volt besurranni ide abban a hiszemben, hogy kideríthet valamit Jasperrıl, gondolta fejcsóválva, majd pillantása az öltözıszoba ajtajára esett. Nem valószínő, hogy ott személyesebb dolgokat találna, de ha már belekezdett, nincs visszaút. Elfordította az ajtógombot. Bent még egy öltözıasztalt, több ruhafogast, egy keskeny ágyat, és a sarokban, a fal mellett egy priccset látott. Melisande elgondolkodva hajtotta oldalra a fejét. Különös. Miért van ágy és priccs is? Mr. Pynchnek nyilván elég csak az egyik. És minek a priccs. Vale-t eddig nagyvonalú munkaadónak ismerte meg, miért fektetné ilyen kényelmetlen ágyra hőséges inasát? Melisande beljebb ment a kis szobába, megkerülte az ágyat, és lehajolva szemügyre vette a priccset. Egyetlen gyertya állt mellette, egy égett viasszal borított gyertyatartóban. A hanyagul ledobott takaró alól félig kikandikált egy könyv. Melisande a priccsrıl az ágyra nézett. Az ágy nem úgy nézett ki, mintha bárki is használná – csak egy üres matrac volt rajta. Melisande félrehúzta a takarót a priccsen, hogy el tudja olvasni a könyv címét. John Donne verseskötete volt. Melisande elgondolkodva nézte egy darabig, és azon tőnıdött, milyen különös olvasmány egy inasnak, amikor hajszálakat vett észre a párnán. Sötétbarna, majdhogynem vörös hajszálakat. Ekkor valaki megköszönte a torkát mögötte. Melisande megpördült, és Pynchcsel találta szembe magát. - Segítségére lehetek a keresésben, úrnım? - kérdezte az inas felvont szemöldökkel. - Nem – Melisande szoknyája redıibe rejtette remegı kezét, és nagyon örült, hogy nem Vale lepte meg. Bár az is éppen eléggé kellemetlen volt, hogy az inas rajtakapta, amint a férje holmijában turkál. Elıreszegett állal a hálószobaajtóhoz vitorlázott. Ott azonban elbizonytalanodott, és visszafordult az inashoz. - Már sok éve szolgálja az uramat, igaz, Mr. Pynch? - Igen, úrnım. - Mindig ilyen keveset aludt. A nagydarab, kopasz férfi felvett egy nyakkendıt az ágyról, és gondosan újra összehajtogatta. - Igen, úrnım, amióta csak ismerem. - És tudja, hogy miért? - Van, akinek nincs szüksége sok alvásra – felelte az inas. Melisande csak rápillantott válaszképpen. Pynch letette a nyakkendıt, és végre az asszonyra nézett. Felsóhajtott, mint aki enged a nyomásnak. - Vannak katonák, akik nem alszanak olyan jól, mint kellene. Lord Vale pedig... nos, szereti a társaságot. Különösen az esti órákban. - Fél a sötétben? Az inas, arcán sötét rosszallással, felegyenesedett. - A háborúban golyót kaptam a lábamba. Melisande pislogott. Meglepte a hirtelen témaváltás. - Igazán sajnálom. Az inas elhessegette az együtt érzı szavakat. - Semmiség. Csak esıs idıben érzem néha. De amikor meglıttek, elestem. Csatában voltunk, és én ott feküdtem, fölöttem egy francia, aki éppen le akart döfni a szuronyával. Ekkor érkezett Lord Vale. Egy sor francia katona állt felemelt puskával kettınk között, de ez ıt nem tartotta vissza. Lıttek rá, és azóta sem értem, hogyhogy nem esett el, de a mosoly egy pillanatra sem tőnt el az arcáról. Le is vágta ıket, úrnım. Egy sem maradt állva.

Melisande megborzongott. - Értem. - Akkor és ott megfogadtam, úrnım – folytatta Pynch -, hogy követni fogom Lord Vale-t akár a pokolba is, ha úgy kívánja. - Köszönöm, hogy elmondta ezt nekem, Mr. Pynch – felelte Melisande, és kinyitotta az ajtót. Kérem, mondja meg Lord Vale-nek, hogy reggel nyolc órára útra kész leszek. Az inas meghajolt. - Igen, úrnım. Melisande biccentett, és távozott, de nem tudott szabadulni egy gondolattól. Pynch, mialatt a történetét mesélte, mintha végig a kis öltözıszoba ajtaját ırizte volna.

Tizenkettedik fejezet

Amikor Jack visszatért a kastélyba, valami nagyon furcsa dolgot mővelt. Újra magára öltötte a bolondgúnyáját, és lement a kastély konyhájába. Éppen a király vacsoráját fızték, és nagy volt a sürgés-forgás. A fıszakács kiabált, a szolgák ide-oda szaladgáltak, a mosogatólányok edényeket súroltak, a kukták pedig szeleteltek, kevergettek és sütöttek. Senki nem vette észre, ahogy Jack odaosont egy kisfiúhoz, aki egy fazék levest kevergetett a tőzön. - Pszt! - szólt oda Jack a fiúnak. - Adok egy ezüstöt, ha megengeded, hogy kevergessem a hercegnı levesét. A fiú örömmel belement az üzletbe. Ahogy elfordult, Jack a levesbe dobta a bronzgyőrőt...

A hintó átdöccent egy nagy keréknyomon, és megbillent. Melisande is vele dülöngélt, mert az utazás elsı napján megtanulta, hogy sokkal jobb együtt mozogni a kocsival, mint merev testtartással ellenállni neki. Ez már a harmadik nap volt, úgyhogy egészen hozzászokott a dülöngéléshez. A vállával kissé nekiütközött Sallynek, aki összekuporodott mellette az ülésen, és szunyókált. A másik oldalán Mouse szintén aludt, és idınként halkan felhorkant. Melisande kinézett az ablakon. Úgy tőnt, valami isten háta mögötti vidéken járnak. Kékeszöld hegyek úsztak el mellettük a távolban. Sövények és terméskıfalak szabdalták ıket. A nap lemenıben volt. - Nem kellett volna már megállnunk? - fordult Melisande a férjéhez. Vale a szemközti ülésen terpeszkedett, és a lábát messzire elırenyújtotta a kocsi padlóján. Csukva volt a szeme, de azonnal válaszolt, és ezzel igazolta Melisande gyanúját, miszerint egyáltalán nem aludt. - De igen. Meg kellett volna állnunk Birkhamben, de a kocsis azt mondja, zárva volt a fogadó. Letértünk a fıútról, hogy találjunk egy másikat, de szerintem eltévedtünk. Vale kinyitotta egyik szemét, és kinézett az ablakon. Egyáltalán nem tőnt nyugtalannak, amiért mindjárt leszáll az este, és ık még nem találtak szállást. - Határozottan letértünk a fıútról – állapította meg. - Hacsak nem egy legelı közepén van a fogadó. Melisande sóhajtott, és elpakolta a fordítást, amin dolgozott. Már majdnem elkészült, szép lassan kibontakozott a különös történet. Egy katonáról szólt, aki fura kis emberré változott. Fura, de rendkívül bátor kis emberré. Nem tőnt szokványos mesehısnek, de Emeline mesekönyvének egyik hıse sem volt az. Mindenesetre a fordítással holnapig várnia kell, most már túl sötét van hozzá. - Nem fordulhatnánk vissza? - kérdezte Vale-tıl, miközben összecsukta írómappáját. - Egy gazdátlan fogadó is jobb hajlék a kietlen hegyeknél.

- Milyen igaz, kedvesem. Ám attól tartok, mindenképpen besötétedik, mielıtt visszaérnénk Birkhambe. Jobb, ha továbbmegyünk. Bosszantó módon újra lecsukta a szemét. Melisande egy ideig kibámult az ablakon, és az ajkát harapdálta. Alvó szobalányára pillantott, és lehalkította a hangját. - Megígértem Sallynek, hogy sötétedés után nem utazunk. Még sosem hagyta el Londont. - Akkor sokat fog tanulni az út során – felelte a férfi anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna. Egyet se félj. A kocsisnál és a szolgáknál is van fegyver. - Hm – Melisande karba tette a kezét. - Milyen jól ismered ezt a Mr. Munroe-t? Az elmúlt két napban már többször megpróbálta kideríteni, mirıl kell Vale-nek beszélnie ezzel az emberrel. Amikor kérdéseket tett fel, a férje egyszerően másról kezdett el beszélni. Melisande most más taktikához folyamodott. - Sir Alistair Munroe – mormolta Jasper. Magán érezhette a nı felháborodott pillantását, mert csukott szemmel elmosolyodott. - A koronának tett szolgálataiért lovaggá ütötték. Írt egy könyvet az Újvilág állat- és növényvilágáról. Illetve a halakról, a madarakról és a rovarokról is. Nagy, vaskos kötet, de nagyon szép metszetek vannak benne. Kézzel festették ıket, és Munroe saját vázlatai alapján készültek. György királyra olyan nagy hatással volt, hogy meghívta magához a szerzıt teára. Legalábbis ezt hallottam. Melisande a természetbúvárra gondolt, aki a királlyal teázott. - Sok évet kellett a gyarmatokon töltenie ahhoz, hogy elegendı anyagot győjthessen a könyvéhez. Végig a ti ezredetekkel volt? - Nem. Ezredrıl ezredre vándorolt, attól függıen, hogy melyik hol állomásozott éppen. A Huszonnyolcadikkal úgy három hónapot volt – mesélte Vale. - Pont azelıtt jött hozzánk, hogy elindultunk Québecbe. Jasper álmosnak tőnt, ami felkeltette Melisande gyanakvását. Már nem elıször fordul elı, hogy a férfi egyszerően elalszik, amikor kérdéseket tesz fel neki. - Beszélgettél vele, amikor az ezredetekkel volt? Milyen ember? Vale megcserélte keresztbe tett lábát, de a szemét még mindig csukva tartotta. - Ó, nagyon skót. Hallgatag, szőkszavú. De vitriolos humora volt, arra tisztán emlékszem. Nagyon fanyar. Vale elhallgatott, és Melisande az alkonyi fényben lilába játszó hegyeket figyelte. A férfi végül álmodozva megszólalt. - Emlékszem, volt egy nagy, bır bevonatú utazóládája. İ készíttette. Több tucat filccel bélelt rekesze volt, nagyon okos találmány. Mindenféle dobozokban és üvegcsékben tartotta a mintákat, és különbözı mérető prések voltak a levelek és virágok számára. Egyszer szétszedte... látnod kellett volna a katonákat, akik évtizedek óta a seregben szolgáltak, és a szemük sem rebbent, bármit is láttak... ott álltak, és úgy bámulták Munroe utazóládáját, mint a gyerekek. - Szép – jegyezte meg Melisande halkan. - Igen. Igen, az volt. - A férfi hangja mintha messzirıl jött volna a sőrősödı sötétségben. - Megkérhetem, hogy megmutassa nekem, amikor meglátogatjuk? - Nem tudja – felelte Vale a kocsi túloldalának homályából. - Odalett, amikor az indiánok megtámadtak minket. Ízzé-porrá zúzták. A mintákat szétdobálták, minden megsemmisült. - Ez borzasztó. Szegény ember! Szörnyő lehetett neki, amikor látta, mi történt a győjteményével. Vale nem felelt. - Jasper? - Nem látta – hangzott fel hirtelen a férfi hangja a sötétbıl. - A sebei... Sosem tudott visszatérni a helyszínre. Ahogy én sem. Csak hónapokkal késıbb hallottam, mi történt az utazóládájával. - Sajnálom. - Melisande vakon bámult ki a sötét ablaküvegen. Nem is tudta, miért mondta ezt... az összetört láda, az elveszett leletek, az egész mészárlás vagy amiatt, hogy egyik férfi sem élte túl sértetlenül. - Hogy néz ki ez a Sir Alistair? Fiatal? Vagy idıs? - Azt hiszem, kicsit idısebb nálam – tőnıdött Vale. - Tudnod kell, hogy...

- Nézd! - Vágott közbe Melisande, és elırehajolt, mert mintha mozgást látott volna az ablak túloldalán. Ekkor lövés dördült élesen az éjszaka csendjében. Melisande hátrahıkölt. Sally sikítva ébredt fel, Mouse pedig felugrott, és ugatni kezdett. Kintrıl egy hangos, rekedt hang így kiáltott: - Pénzt vagy életet! A hintó egy rándulással megállt. - A francba! - sziszegte Vale.

Pontosan ettıl tartott, amióta besötétedett. Olyan vidéken jártak, ami ideális az útonállók számára. Jaspert nem nagyon érdekelte, ha elveszik az erszényét, de inkább meghal, mintsem hagyja, hogy akár egy ujjal is Melisande-hoz érjenek. - Mi a... - szólalt meg Melisande, de Vale odanyúlt, és gyengéden befogta a száját. Melisande megértette. Azonnal elhallgatott. Ölébe húzta a kutyát, és egyik kezével körülfogta a pofáját. A kis szobalány öklét a szájába győrte, és a szeme tágra nyílt. Nem szólt egy szót sem, de azért Jasper ujját a szájára téve jelezte neki, hogy hallgasson, bár nem tudhatta, egyáltalán látják-e ıt a nık ebben a sötétben. Vajon miért nem próbált a kocsis elhajtani? Jobban belegondolva, Jasper maga is rájött a válaszra. A kocsis korábban már beismerte, hogy nem ismeri a terepet. Valószínőleg attól félt, hogy felborítja a hintót, és mindannyian odavesznek. - Szálljanak ki! - kiáltott egy másik hang. Ezek szerint legalább ketten vannak, ha nem többen. Az egyik feltehetıen a kocsisra szegezi a fegyverét, hogy nehogy elhajtson. Egy másik a kocsi mellett lovaglókat fedezi. Egy harmadik dolga lehet megszabadítani az utasokat az értékeiktıl, feltéve, hogy hárman vannak. Ha többen, akkor... - Az istenfáját! Kifelé, különben én megyek be, de akkor lıni is fogok! A szobalány félelmében halkan nyöszörgött. Mouse szabadulni próbált, de Melisande erısen tartotta, és csendben maradt. Ha volna egy kis esze a rablónak, sorra lelıné a kinti szolgákat, és ezzel bírná rá ıket, hogy elhagyják a hintót. De lehet, hogy ez az útonálló elég ostoba ahhoz, hogy... Valaki feltépte a kocsi ajtaját, és egy pisztolyt tartó férfi hajolt be az utastérbe. Jasper megragadta a karját, és erısen megrántotta. A fegyver elsült, és a hintó szemközti ablaka csörömpölve kitört. Sally sikított. A rabló félig beesett a hintóba, és Jasper kicsavarta a kezébıl a pisztolyt. - Ne nézz ide! - szólt oda Melisande-nak, és a fegyver markolatával lesújtott a férfi halántékára. Bár már elsıre is csontot tört, gyors, ádáz mozdulatokkal még háromszor fejbe vágta a rablót, hogy biztosan meghaljon. Aztán eldobta a pisztolyt. Utált fegyvert fogni. Kintrıl kiáltás, majd lövés hallatszott. - A fenébe. Földre! - utasította Melisande-ot és a lányt. Egy golyó át tudna hatolni a hintó oldalán. A nı nem ellenkezett, és a szobalánnyal és a kutyával együtt végigfeküdt az ülésen. Valaki futva közeledett a hintóhoz, és Jasper a nıket eltakarva megvetette a lábát. - Uram! - Pynch széles arca jelent meg az ajtónyílásban. - Jól van, uram? És a nık? - Igen, azt hiszem. - Jasper a feleségéhez fordult, és a kezével végigtapogatta a nı arcát és haját. - Jól vagy, szerelmem? - I-igen... - Melisande azonnal felvette a szokásos egyenes testtartását, és Vale szívébe fájdalom hasított. Ha bármi történne az asszonnyal, ha egyszer nem tudná megvédeni... A szobalány reszketett, mint a nyárfalevél. Melisande elengedte a kutyát, és magához ölelte Sallyt. Vigasztalóan veregette a vállát. - Nincs semmi baj. Lord Vale és Mr. Pynch megvédett minket. Mouse leugrott a hintó padlójára, és a halott rablóra morgott. Pynch megköszörülte a torkát. - Az egyik útonállót elfogtuk, uram. A másik elmenekült. Jasper az inasára nézett, akinek fél arca puskaporos volt, és elvigyorodott. Pynch mindig is

kiváló lövı volt. - Segíts ezt kivinni a hintóból! - kérte az inast. - Melisande, légy szíves, maradj itt, amíg meg nem gyızıdünk róla, hogy a veszély elmúlt. Az asszony felszegett állal, bátran bólintott. - Persze. Annak ellenére, hogy Pynch és a szobalány jelen volt, Jasper nem állta meg, hogy oda ne hajoljon, és szájon ne csókolja. Minden olyan hirtelen történt. Ha egy kicsit másként alakulnak a dolgok, elveszíthette volna a nıt. Jasper kimászott a kocsiból. Nagyon szeretett volna szemtıl szemben állni azzal a férfival, aki veszélybe sodorta a feleségét. Elıször azonban segített Pynchnek kihúzni a halott rablót a hintóból. Remélte, hogy Melisande nem vette közelebbrıl szemügyre, mert a fickó arccsontja és halántéka be volt zúzva. Mouse is leugrott a kocsiról. Jasper felegyenesedett. - Hol van? - Erre, uram. - Pynch egy út menti fára mutatott, aki mellett több szolga állt körül egy fekvı alakot. Mouse a nyomukban szimatolt. Jasper biccentett, és amíg a csoportosuláshoz sétáltak, megkérdezte: - Megsebesült valaki? - Bobnak van egy horzsolás a karján – felelte Pynch. - Mást nem találtak el. - Biztos? - A sötétben, a nagy felfordulásban elıfordulhat, hogy valaki golyót kap, és észre sem veszi. Ám Pynch is volt katona. - Biztos, uram. Jasper biccentett. - Helyes. Szóljon az egyik szolgának, hogy gyújtson meg még néhány lámpást. A fény távol tartja a ragadozókat. - Igen, uram – Pynch visszatért a hintóhoz. - Hát ez itt? - kérdezte Vale, amikor a szolgákhoz ért. - Az egyik rabló, uram – felelte Bob. A szolgáló kendıt szorított a jobb felkarjához, de a pisztolyt rezzenéstelenül a foglyukra fogta. Megérkezett Pynch egy újabb lámpással, és mindannyian a rabló felé fordultak. Szinte gyerek volt még, nem lehetett több húszévesnél. A mellkasából ömlött a vér. Mouse megszagolgatta a fiút, majd továbbállt, és megemelte a lábát a fánál. - Él még egyáltalán? - tudakolta Jasper. - Alig – felelte Pynch közömbösen. Valószínőleg az ı lövése terítette le a fiút, de Pynch semmi jelét nem adta, hogy sajnálná. Igaz, a fiú fegyvert fogott rájuk. Lelıhette volna Melisande-ot. Jasper lelki szemei elıtt szörnyő kép jelent meg: Melisande feküdt a fiú helyén, szétlıtt mellkassal. Melisande, ahogy szétroncsolt tüdejével lélegzetért küzd. Jasper elfordult. - Hagyják itt! - Nem. Jasper felnézett, és Melisande-ot pillantotta meg, aki a hintó mellett állt, annak ellenére, hogy világosan megmondta neki, hogy maradjon bent. - Parancsol, asszonyom? Melisande nem hátrált, bár Vale hangja fagyosan csengett. - Vigyük magunkkal, Jasper. Jasper a lámpafényben álló légies és törékeny alakra meredt. Erre a túlságosan is törékeny alakra. Gyengéden szólt hozzá: - Megölhetett volna, szívem. - De nem ölt meg.

Lehet, hogy kívül törékeny, de belül vasból van. Vale még mindig szemmel tartotta az asszonyt, bólintott. - Pynch, bugyolálja a fiút egy takaróba, és fektesse maga elé a lóra. Melisande aggodalmas arcot vágott. - A hintó... - Nem engedem, hogy a közeledben legyen. Melisande a férjére pillantott, és látta, hogy ebben nem enged. Bólintott. Jasper Pynchre nézett. - Ha a fogadóba érünk, bekötheti a sebét. Nem szeretnék tovább idızni ezen a helyen, mint ameddig feltétlenül szükséges. - Igen, uram – felelte Pynch. Ezután Jasper a feleségéhez lépett, megfogta a karját, és érezte a belıle áradó melegséget és életet. A füléhez hajolt, és azt súgta: - Ezt érted teszem. Csakis a te kedvedért. Melisande felnézett rá, az arca sápadt holdként világlott a sötétben. - Magadért is teszed. Nem helyes hagyni egyedül meghalni, akármit is tett. A férfinak nem volt kedve vitatkozni. Hadd gondolja csak Melisande, hogy ıt érdekli az ilyesmi. Odavezette az asszonyt a hintóhoz, beültette, és becsukta az ajtót. Ha el is él még az az útonálló néhány órát, már nem árthat Melisande-nak, és végül is csak ez számít.

Melisande felsóhajtott, amikor az ajtó bezárult fogadóbeli szobájában aznap este. Vale mindig két szobát vett ki nekik a fogadókban, és az aznap este sem volt kivétel. Az átélt szörnyő izgalom, a haldokló rabló – akit egy hátsó szobába vittek -, a zsúfolásig megtelt fogadó, mind nem volt elég ahhoz, hogy Melisande együtt alhasson Vale-lel. Odalépett a kis kályhához, amelyben magasra tornyozva állt a szén, a fogadósnének juttatott nagylelkő borravaló jóvoltából. Táncoltak a lángok, de Melisande ujjai mégis hidegek maradtak. Vajon a cselédek kibeszélték, hogy uruk és úrnıjük külön szobát vesz ki alig valamivel az esküvıjük után? Melisande-ot homályos szégyenérzet gyötörte, mintha kudarcot vallott volna mint feleség. Mouse felugrott az ágy lábára, háromszor megfordult a saját tengelye körül, majd lefeküdt. Ezután sóhajtott egyet. Sally egyszer sem tett említést a hálószobákról. A kis szobalány segédkezett az öltözésben és a vetkızésben. Igaz, a mai rablótámadás után nehezére esett mosolyogni. Még mindig sokkos állapotban volt, és nem volt képes vidáman csevegni. Melisande megsajnálta, és korán leküldte megvacsorázni. Melisande teljesen magára maradt. A vacsorához, amit a gömbölyded fogadósné felszolgált, nem volt étvágya. Bár a csirke jól nézett ki, nehéz úgy enni, ha az ember tudja, egy fiatal fiú haldoklik a hátsó szobában. Így aztán Melisande kimentette magát, és inkább feljött a szobájába. Most már persze azt kívánta, bár ott maradt volna az étkezıben, amelyet Vale lefoglalt a számukra. Megrázta a fejét. Nincs értelme ébren maradni. Már levetkızött, úgyhogy nem mehet vissza. Felhajtotta az ágynemőt, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy tisztának tőnik. Bemászott az ágyba, az orráig felhúzta a takarót. Elkoppintotta a gyertyát, és addig nézte a kialvó tőz fényárnyékát a mennyezeten, amíg a szemhéja el nem nehezült. Csapongtak a gondolatai. Vale világító kék szeme, és a tekintete, amikor kíméletlenül berántotta az útonállót a hintóba. A csirke és a gombóc, amit a szakácsnı készített neki. Hány napig utaznak még a hepehupás utakon dülöngélı hintón? Mikor érnek Skóciába? A gondolatai ezután összefüggéstelenné váltak, és álomba merült. Egyszer csak melegséget érzett. Erıs karok ölelték át, és az ajkát whisky íző száj érintette. - Jasper? - motyogta félálomban. - Ssss! - suttogta a férfi, és nyitott szájjal, a nyelvét mélyen Melisande szájába téve csókolni kezdte. Melisande sós ízt érzett. Felnyögött, álom és ébrenlét határán, teljesen védtelenül. Érezte,

ahogy Vale felhúzza, és leveszi róla a hálóinget. Érezte a férfi kezét a mellén, ahogy elıször gyengéden simogatja, majd a mellbimbóját olyan erısen szorítja két ujja közé, hogy szinte fáj. - Jasper – sóhajtotta Melisande. Tenyerével végigsimított a férfi hátán. Vale meztelen volt, és a bıre szinte sütött. Melisande érezte keze alatt az izmai mozgását, ahogy a férfi rajta feküdt, súlypontja a nı széttárt lábai között. - Ssss! - suttogta Jasper újra. A férfi megtalálta a vágy kapuját, és beléhatolt. Az asszony teste puha volt, alélt az alvástól és Vale kezétıl, de még nem állt készen. Vale visszahúzódott, majd újra mozdult, gyengéden, lassan nyitogatva Melisande-ot, finoman, egyre mélyebben belényomulva. Kezével Melisande térde alá nyúlt, és megemelte. Így a nı combjai körülfogták. Ezután megcsókolta, és a tenyerével alig érezhetıen, kínzón végigsimított Melisande csupasz mellbimbóján. Melisande megpróbálta feljebb nyomni magát, hogy Jasper erısebben markolja meg, de nem volt elég emelıereje hozzá. A férfinál volt az irányítás, és úgy szeretkezett vele, ahogy neki tetszett. Melisande nem tehetett mást, mint hogy megadja magát. Úgyhogy beletúrt Vale hajába, és buján, megadóan visszacsókolta. Jasper felnyögött. A csípıje most egy kicsit gyorsabban mozgott, és a férfiasságát tövig belényomta. Melisande érzett minden lökést, nıi húsának minden tágulását, és újra meg újra befogadta a férfit. Vale kibontakozott a csókból, hátrébb húzta a fejét, és hangosan, vadul lihegett. Melisande nem nyitotta ki a szemét; nem akarta szétfoszlatni ezt a földöntúli állapotot. Azután érezte, hogy Jasper ujjai elindulnak lefelé az oldalán, kettejük között. Erıs és értı keze megtalálta Melisande legérzékenyebb pontját, és hüvelykujját a csiklójára nyomta. - Gyere velem – suttogta, vágytól rekedten. - Gyere velem! Az asszony végre kinyitotta a szemét. Úgy látszik, Vale hozott magával egy gyertyát, mert halovány fény játszott a testükön. A férfi válla széles volt, és az izmok kidomborodtak rajta. Nedves hajszálak tapadtak az arcához, vad, türkizkék tekintetét sürgetıen rászegezte. - Gyere velem – suttogta ismét. Hüvelykujja kis köröket írt le, és sebészi pontossággal találta el a megfelelı pontot, közben a hímvesszıje izgatóan töltötte ki teljes bensıjét. Melisande ott feküdt kiterítve, a férfi zsákmányaként, az pedig egyre csak azt suttogta: - Gyere velem! Hogyan is utasíthatná vissza? Az öröm egyre fokozódott, és Melisande szerette volna elrejteni az arcát. Jasper most úgy irányítja ıt, ahogy eddig még nem engedte neki. Nézni fogja. Meg fogja ismerni azokat a titkokat, amelyeket eddig nem fedett fel elıtte. - Gyere velem! - Azzal a férfi lehajolt, és megnyalta a mellbimbóját. Melisande hátrafeszítette a fejét, és felkiáltott. Vale a szájával fogta fel a hangot. Felnyalta, és lenyelte, ez volt a hadizsákmánya. Ráfeküdt, és átölelte a nıt, amikor az elélvezett, és teste a gyönyör minden hullámára megrándult. Leszorította a szájával, a csípıjével és azzal a hüvelykujjal, amellyel most könnyedén, gyengéden érintette. Melisande-nak még sosem volt ilyen orgazmusa. Olyan intenzív volt, hogy szinte fájt. Kinyitotta a szemét, és látta, a férfi még nincs készen. Az ı testét átjárta már a kéjes borzongás, de Jasper még az elején járt. Feltámaszkodott a két kezére, és az asszonyt figyelte, miközben forrón, keményen és könyörtelenül beléhatolt. A szemében vad vágy, és még valami... - Úristen – szőrte a fogai között. - Úristen. Úristen. Úristen! Hátravetette a fejét, a teste megfeszült, és Melisande látta, szinte vicsorog, ahogy a teste az övének ütközik. Forró magja elárasztotta. Az asszonyt soha nem tapasztalt öröm járta át. Adott és kapott. Már-már szent egyesülés volt az övék. Vale feje hátrahanyatlott, és még mindig kinyújtott karjára támaszkodott. Melisande nem látta az arcát a hajától. Egy csepp folyadék hullott a bal mellére. - Jasper – suttogta, és két keze közé fogta a férfi nedves arcát. - Jasper...

Vale kiemelkedett belıle, a hiánya szinte máris fájdalmasan érintette a nıt. Kikelt az ágyból. Lehajolt, hogy felvegye a köntösét, és magára kanyarította. - Az útonálló fiú meghalt – szólt, azzal távozott.

Tizenharmadik fejezet

Aznap este a királyi udvarban élénk párbeszédek folytak. A kígyó elpusztult, a bronzgyőrő eltőnt, de senki nem hozta a király elé. Ki lehetett az a bátor férfi, aki megszerezte? Jack szokásához híven a hercegnı széke mellett állt a vacsora alatt, és a hercegnı igen különös pillantást vetett rá, amikor leült. - Jack – szólt oda neki -, hol jártál? Vizes a hajad. - Elmentem látogatóba egy kis ezüst halacskához – felelte Jack, és bolondos bukfencet vetett. A hercegnı mosolygott, és nekilátott a levesnek. Ám micsoda meglepetés várta a tányér alján! Ott volt a bronzgyőrő. Támadt erre ribillió! Ám hiába hallgatták ki szegény fıszakácsot az egész udvar füle hallatára, fogalma sem volt, hogyan kerülhetett a győrő Surcease hercegnı levesébe. A király végül válasz nélkül maradt...

A múlt éjszaka után a felesége nyilván vadállatnak tartja, gondolta magában Jasper a reggelinél. Nem volt kellemes gondolat, és a férfi rosszallóan nézett a tojásra és a kenyérre, amit a fogadósné felszolgált. Az étel finom volt, de a tea gyenge és nem a legjobb minıségő. Persze ezen a reggelen a legkisebb dolog is képes lett volna fokozni rosszkedvét. A csészéje fölött a feleségére sandított. Nem úgy nézett ki, mint az a nı, aki éjjel teljesen átadta magát az elragadtatásnak. Ellenkezıleg: friss volt, kipihent, és minden hajszála a helyén. Ez valamiért még jobban bosszantotta Vale-t. - Jól aludtál? – tette fel a világ legbanálisabb társalgásindító kérdését. - Igen, köszönöm. – Melisande adott egy kis zselét Mouse-nak az asztal alatt. Jasper tudta ezt, bát a nı nem mozdult, és az arckifejezése sem változott. Továbbra is mereven rá nézett. Éppen a tekintete merevsége árulta el Jaspernak, hogy mint csinál. - A mai napon elérünk Skóciába – mondta Vale. – Ha minden jól megy, holnap Edinburgh-ban leszünk. - Igen? Vale bólintott, és megvajazta a harmadik zsemléjét. - Van egy nagynéném Edinburgh-ban. - Tényleg? Sosem említetted. – Melisande ivott egy korty teát. - Pedig van. - Skót? - Nem. Az elsı férje skót volt. Azt hiszem, jelenleg a harmadik férjénél tart – Jasper letette a vajazókést a tálcára és hátradılt. – Mrs. Esther Whippering a neve, és egy éjszakára nála fogunk megszállni. - Nagyon jó. - Nem fiatal már, de vág az esze, mint a borotva. Amikor kisfiú voltam, mindig megcsavarta a fülemet. Melisande kezében megállt a teáscsésze. - Miért? Mit mőveltél? - Semmit az égvilágon. De azt mondta, rám fér.

- Biztosan így volt. Vale válaszra nyitotta a száját, hogy megvédje ifjúkori becsületét, de ekkor valami hideg és nedves ért az ölében nyugvó kezéhez. A másik kezével éppen a vajazókést tartotta, és majdnem leejtette ijedtében. - Te jó ég, mi ez? - Gondolom, Mouse – felelte Melisande derősen. - De mit akar? - A zsömlédet. Jasper magánkívül nézett az asszonyra. - Azt lesheti! Melisande vállat vont. - Addig fog bökdösni, amíg nem adsz neki egy kicsit. - Ez nem ok arra, hogy helytelen viselkedésre bátorítsuk. - Hm. Megkérjük a fogadósnét, hogy csomagoljon nekünk valami ebédet? Úgy tőnik, jól fız. Vale most a lábán érezte a bökdösést. Meleg súly nehezedett a lábfejére. - Remek ötlet. Lehet, hogy ebédidıben pont nem lesz fogadó a közelben. Melisande bólintott, és kiment a kis étkezıbıl, hogy megrendelje az ebédet. Amint elfordult, Jasper lenyújtott egy darab tojást az asztal alá. A kis, nedves nyelv egy pillanat alatt lenyalogatta az ujjairól. Melisande visszajött, és gyanakodva nézett a férjére, de nem szólt egy szót sem. Fél óra múlva a lovakat befogták, a szobalány a változatosság kedvéért a kocsis mellett helyezkedett el, Melisande és Mouse a hintóban várakozott, Jasper pedig a fogadóstól búcsúzkodott. Ezután beugrott a kocsiba, kopogott a tetın, és leült. Amikor a hintó nekilódult, Melisande felnézett a hímzésébıl. - Mit mondtál neki? Vale kinézett az ablakon. Köd ereszkedett a dombokra. - Kinek? - A fogadósnak. - Megköszöntem neki a csodálatos, bolhamentes éjszakát. Melisande rápillantott. A férfi felsóhajtott. - Adtam neki pénzt, hogy eltemettesse a fiút. Meg egy kis fájdalomdíjat. Gondoltam, ezt szeretnéd. - Köszönöm. Vale elhelyezkedett az ülésen, és a lábát oldalra nyújtotta. - Vajból van a szíved, kedvesem. Melisande határozottan rázta a fejét. - Nem, csak helyén van az igazságérzetem. - Az igazságérzeted egy olyan fiú segítségére sietett, aki szemrebbenés nélkül lelıtt volna. - Ezt nem tudhatod. Jasper a dombokat fürkészte. - De azt tudom, hogy tegnap este néhány idısebb fickóval és töltött fegyverrel indult útnak. Ha nem akarta használni, nem kellett volna megtöltenie. Vale magán érezte az asszony pillantását. - Te miért nem lıttél tegnap este? A férfi vállat vont. - Az útonálló pisztolya elsült, és nem volt több golyó. - Mr. Pynch azt mondta ma reggel, hogy vannak pisztolyok az ülés alatt. A fene essen Pynchbe. Melisande-ra pillantott. A nı arcán kíváncsiság, és nem rosszallás tükrözıdött. Vale felsóhajtott. - Gondolom, meg kellene mutatnom, hogy tudd használni, ha a szükség úgy hozza. De

könyörgöm, csak akkor vedd elı, ha használni akarod, és mindig fordítsd a föld felé. Melisande felvonta a szemöldökét, de nem szólt. Vale átült az ı oldalára, és a saját ülésérıl felemelte a vékony párnát. Alatta kinyitható fedelő rekesz volt. Felemelte a fedelet, és rámutatott az ott fekvı két pisztolyra. - Itt vannak. - Nagyszerő – felelte Melisande ıszintén. – Tegnap este miért nem vetted elı ıket? Jasper gyengéden arrébb tolta a kutyát, aztán lehajtotta a fedelet, visszatette a párnát, és újra helyet foglalt az ülésen. - Ha tudni akarod, azért nem vettem elı ıket, mert megmagyarázhatatlan módon irtózom a fegyverektıl. Melisande felvonta a szemöldökét. - Ez nem lehetett túl elınyös a háborúban. - Ó, a seregben elég gyakran használtam pisztolyt és puskát is, és nem is vagyok rossz lövı. Legalábbis nem voltam… mióta visszajöttem Angliába, nem volt fegyver a kezemben. - Akkor most miért győlölöd a fegyvereket? Vale bal keze mutatóujjával erıteljesen dörzsölgette a jobb tenyerét. - Nem szeretem a pisztolyt, vagy még inkább a pisztoly súlyát érezni a kezemben. – Melisandera pillantott. – De ha nem lett volna más megoldás, lelıttem volna ıket. Nem kockáztattam volna az életedet. - Tudom – bólintott az asszony. Ez az egy szó olyasmival töltötte el, amit régóta nem érzett… boldogsággal. Nézte a nıt, aki megingathatatlanul biztos az ı hozzáértésében, az ı bátorságában, és titkon így fohászkodott: Kérlek, uram, ne hagyd, hogy megtudja az igazat!

Aznap este Melisande arra gondolt, bárcsak egyszerően megmondhatná a férjének, hogy nem akar külön aludni tıle. Egy újabb, ezúttal nagyobb fogadó udvarán állt, és figyelte, ahogy a lovászok kifogják a hintóból a lovakat, Vale pedig a fogadóssal tárgyal. Szobát foglalt. Melisande-nak. A fogadó csaknem tele volt, és már csak egyetlen szabad szoba volt. Ám ahelyett, hogy azt megosztotta volna vele, Vale a közös hálóban szándékozott aludni. Isten tudja, a fogadós mit gondolhatott. Melisande felsóhajtott, és arrafelé nézett, ahol egy szolga sétáltatta Mouse-t pórázon. Illetve ahol Mouse sétáltatta a szolgát. A lovak számára fenntartott oszlophoz rángatta a szegény ördögöt, megemelte a lábát, majd tovább húzta a fiút a következı oszlophoz. - Készen vagy, édesem? Melisande felnézett, és látta, hogy amíg ı a házasságuk rejtélyén elmélkedett, Vale megállapodott a fogadóssal. Bólintott, és Jasperbe karolt. - Igen. - Mouse mindjárt kitépi annak a szolgának a karját – jegyezte meg Vale a fogadó felé menet. – Kockát vetnek, hogy eldöntsék, ki vigye az esti sétájára, tudtad? - És aki nyer, az viszi? – kérdezte Melisande, amikor a fogadóba léptek. - Nem. Aki veszít – felelte a férfi, majd összevonta a szemöldökét. Féktelen hahota hallatszott a közös szobából. A fogadó ısrégi volt. Hatalmas, megfeketedett gerendák tartották az alacsony mennyezetet. Balra volt a közös szoba, benne ócska, kerek asztalok és – annak ellenére, hogy a nyár derekán jártak – lobogó tőz. Minden asztal körül utazók ültek, többnyire férfiak. Sört ittak és vacsoráztak. - Erre – mondta Vale, és jobbra vezette, egy kis hátsó szobába. Ez volt az ı külön étkezıjük, ahol már várta ıket az agyagedényekkel megterített asztal és egy vekni frissen sült barna kenyér. - Köszönöm – mormolta Melisande, amikor a férfi kihúzott neki egy széket. Amint leült, a szolga meghozta Mouse-t. A kutya azonnal hozzá szaladt, és simogatásra várva megállt mellette. - És te hogy vagy, Sir Mouse? Jólesett az egészségügyi séta?

- Majdnem elkapott egy patkányt, úrnım – mesélte a szolgáló. – Az istállóban. Fürge kis kutya. Melisande a terrierre mosolygott, és megvakargatta a fülét. - Ügyes vagy. A fogadós sietett be egy üveg borral, mögötte egy lány birkapörkölttel, és egy pillanatra nagy zőrzavar támadt a kis étkezıben. Beletelt öt perc, mire Vale és Melisande újra kettesben lehettek. - Holnap… - kezdte Vale, de félbeszakította egy különösen hangos kiáltás a közös szobából. A férfi rosszalló pillantást vetett az ajtóra. A különszoba menedéket jelentett a számukra, de így is hallották a szomszédból érkezı folyamatos morajt. Vale átnézett az asztal fölött Melisande-ra. Zöldeskék szeme összeszőkült. - Magadra kell zárnod a szobád ajtaját ma éjjel, és nem jöhetsz ki. Nem tetszik nekem ez a társaság. Melisande bólintott. Mindig bezárta az ajtót, ha lehetett, vagy egy széket tolt elé. Igaz, Vale rendszerint amúgy is a szomszéd szobában volt. - Múlt éjjel nem volt zárva az ajtód. Melisande azon tőnıdött, vajon a férfi most szenvedélyes szeretkezésükre gondol-e. - Nem volt zár az ajtón. - Ma éjjel odaküldöm az egyik szolgát az ajtód elé aludni. Baráti csendben fejezték be az étkezést. Jóval elmúlt tíz óra, mire Melisande a kutyájával együtt a szobájába ment. A szobalány ásítozott, miközben elıvett egy tiszta hálóinget úrnıje számára. A szoba kicsi volt, de takaros. Volt benne egy ágy, egy asztal és néhány szék a kandallónál. Még két kis lovas festményt is akasztotta az ajtó melletti falra. - Milyen volt a vacsora? – kérdezte Melisande a szobalányát, miközben az ablakhoz lépett, és megállapította, hogy ablaka az istállóudvarra néz. - Nagyon jó, úrnım – felelte Sally. – Bár sosem szerettem a birkát különösebben. - Nem? – Melisande elkezdte kibontani a ruhája főzıit. - Hagyja csak, úrnım, majd én – lépett közbe Sally. – Nem. Marhahús, az jöhet, ha jó. Mr. Pynch viszont azt állítja, neki a hal a kedvenc étele. El tudja ezt képzelni? - Azt hiszem, sokan szeretik a halat – felelte Melisande diplomatikusan. Kibújt a főzıjébıl. Suchlike nem volt meggyızve. - Igen, úrnım. Mr. Pynch azt mondja, azért van, mert a tengernél született. Mármint azért szereti a halat. - Mr. Pynch a tengernél született? - Igen, úrnım. Cornwallban. Olyan messze, és mégsem beszél furcsán. Melisande figyelte a szobalányát, amíg az segített neki levenni a maradék ruháját is. İ azt gondolta volna, az inas túl öreg és savanyú Sallyhez, de úgy tőnt, a lány szívesen cseveg róla. Csak remélni tudta, hogy Pynch nem játszadozik a lánnyal. Elhatározta, reggel megvitatja az ügyet Valelel. - Tessék, úrnım – szólt a szobalány, és áthúzta a hálóinget Melisande fején. – Nagyon csinos. Jól áll önnek a csipke. Tettem egy melegvizes palackot az ágyba, és hoztam egy kancsó vizet. Van az asztalon egy kis bor és pohár is, ha inni kívánna lefekvés elıtt. Befonjam a haját éjszakára? - Nem, köszönöm – felelte Melisande -, majd én kifésülöm. A szobalány pukedlizett, és az ajtóhoz ment. Melisande-nak eszébe jutott valami. - Ó, és Sally! - Úrnım? - Mindenképpen olyan helyen aludjon, ahol az embereink meghallhatják. Lord Vale-nek nem tetszik a társaság a közös szobában. - Mr. Pynchnek is gyanúsak voltak – felelte a lány. – Azt mondta, a fél szemét rajtam tartja majd ma éjjel. Melisande megenyhült az inas iránt. Legalább védelmezi Sallyt. - Ezt örömmel hallom. Jó éjt. - Jó éjt, úrnım! Aludjon jól! – Azzal a lány távozott.

Melisande töltött magának egy kis bort az asztali üvegbıl, és belekortyolt. Nem olyan jó minıségő bor volt, mint amilyen Vale tartott a pincéjében, de kellemesen fanyar. Melisande kiszedte a hajtőit, és szépen elrendezte ıket az asztalon. Leengedte a haját, és kifésülte. Hirtelen valami robaj hallatszott lentrıl. A hajkefével a kezében az ajtóhoz ment, hogy jobban hallja, de egy percnyi hangos szóváltás után úgy tőnt, minden elcsitul. Melisande befejezte a fésülködést, kiitta a bort a poharából, és bemászott az ágyba. Azon tőnıdött, vajon Vale felkeresi-e aznap. Ahhoz el kellene kérnie a kulcsot a fogadóstól, mert miután a szobalány elment, Melisande kulcsra zárta a szobája ajtaját. Ezután elaludhatott, mert azt álmodta, Jasper egy csatában van, körülötte ágyútőz, de a férfi nevet, és nem hajlandó fegyvert ragadni. Álmában kiabált neki, és könyörgött, hogy védje meg magát. Potyogtak a könnyei. Ekkor kiabálásra és dörömbölésre ébredt. Felült, abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és négy részeg alak tódult be a szobába. Melisande a rémülettıl bénultan meredt rájuk. Mouse leugrott az ágyról, és ugatni kezdett. - Csinos kis darab – mondta az egyik, és ekkor valami lesújtott rá hátulról. Vale volt az. Vadul és némán ütlegelte a fickót. Mezítláb jött, egy szál térdnadrágban. Megragadta a férfi üstökét, az arcát a padlóba verte, hogy spriccelt a vére, mindenfelé. A részegek közül kettı csak pislogott a váratlan támadás láttán, de a harmadik elırelendült. Mielıtt azonban elérte volna Vale-t, Mr. Pynch kapta el hátulról, és a folyosóra vonszolta. Egy döngés rázta meg a falat, és az egyik lovas festmény leesett. Vale felkelt a padlón fekvı, mozdulatlan férfi mellıl, és a másik kettı felé fordult. Melisande visszafojtott egy kiáltást. Lehet, hogy részegek, de mégiscsak ketten vannak egy ellen. Mr. Pynch még mindig a folyosón verekedett a negyedik támadóval. Az egyik férfi mosolyogni próbált. - Csak szórakoztunk egy kicsit… Vale az arcába vágott. A fickó megpördült az ütés erejétıl, és elterült, mint egy zsák. Az utolsó férfi hátrált. Vale megragadta a kabátjánál fogva, megfordította, és fejjel a falnak lökte. A másik lovas festmény is lezuhant. Mouse nekirontott a keretnek. Mr. Pynch jelent meg az ajtóban. Vale lihegve nézett fel az utolsó leterített férfi mellıl. - Kint minden elintézve? Mr. Pynch bólintott. A bal szeme piros volt, és kezdett bedagadni. - Felébresztettem a szolgákat. A folyosón töltik az éjszaka hátralevı részét, hogy megelızzük a további kellemetlenségeket. - És Bob?! – csattant fel Vale. – Itt kellett volna lennie a feleségem ajtaja elıtt. - Kiderítem, mi történt – ígérte Pynch. - Mindenképpen járjon utána! – szólt Vale. – És szóljon a többieknek, hogy takarítsák el innen ezt a szemetet! - Igen, uram! – Pynch eltőnt a folyosón. Vale végre Melisande-ra nézett. A tekintete vadul villogott, és az arcán egy vágásból szivárgott a vér. - Jól vagy, kedves feleségem? Az asszony bólintott. Vale elfordult, és ököllel a falba vágott. - Ez nem történhetett volna meg! - Jasper… - Az isten verje meg! – Azzal belerúgott az egyik leterített részegbe. - Jasper… Ebben a pillanatban érkezett vissza Pynch a többi szolgálóval. Kicipelték a támadókat a szobából, közben egyikıjük sem mert még egy pillantást sem vetni Melisande-ra, aki még mindig az ágyán ült, állig betakarózva. Megjelent Bob is, sápadtan és lesújtva, és próbált magyarázkodni, hogy rosszul volt. Vale ökölbe szorított kézzel hátat fordított neki. Melisande látta, Mr. Pynch az állát felszegve int a szolgának, hogy elmehet. Szegény Bob elsomfordált.

Egyszerre kiürült a szoba. Minden szolga távozott, csak Vale maradt ott, aki úgy járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Mouse vakkantott egy utolsót, majd felugrott az ágyra, hogy bezsebelje a dicséretet. Melisande megsimogatta a puha, selymes füleket, és figyelte, ahogy a férje egy széket tol az ajtó elé. A keret eltört a zár mellett, úgyhogy az ajtót most nem lehetett rendesen bezárni. Melisande egy pillanatig még figyelte a férfit, aztán felsóhajtott, és kimászott az ágyból. Mezítláb az asztalhoz lépett, töltött egy kis bort, és Vale-nek nyújtotta. A férfi odajött, szó nélkül elvette a poharat, és egy hajtásra kiitta a bor felét. Melisande szerette volna megnyugtatni, miszerint nem az ı hibája, hiszen ı elég elırelátó volt ahhoz, hogy ırt állítson az ajtó elé, és amikor ez nem sikerült, éppen idıben érkezett. De tudta, bármit is mondana, a férfi továbbra is magát okolná. Reggel talán már tudnak errıl beszélni, de most nem. Egy kis idı múlva Vale megitta a maradék bort, és olyan óvatosan tette le a poharat, mintha attól félne, hogy összetörik. - Feküdj vissza, édes szívem. Itt maradok veled reggelig. Azzal leült a kandalló elıtti egyik székre, Melisande pedig visszabújt az ágyba. Egyenes támlájú, egyszerő, fából készült szék volt, úgyhogy nem lehetett túlságosan kényelmes, de Vale kinyújtotta hosszú lábát, a karját pedig összefonta a mellén. Melisande egy ideig szomorúan figyelte, és azt kívánta, bár vele aludna, de aztán lehunyta a szemét. Tudta, nem fog tudni visszaaludni, de ha ébren marad, az aggasztja a férfit, úgyhogy alvást színlelt. Kis idı elteltével halk motozást hallott az ajtó felıl, és egy szék csikordulását. Vale szinte hang nélkül mozgott, aztán újra minden elcsendesedett. Melisande óvatosan kinyitotta a szemét. A férje a sarokban feküdt, egy olyasmi priccsen, mint amilyen a saját öltözıszobájában is van. Az oldalán feküdt, háttal a falnak. Melisande addig figyelte, amíg a férfi légzése lassú és egyenletes nem lett. Akkor várt még egy kicsit. Amikor már nem tudott tovább várni, kimászott az ágyból, és lábujjhegyen a priccshez osont. Egy pillanatra megállt, és nézte, ahogy Vale alszik ezen a kemény fekhelyen, aztán átlépte. Az volt a terve, hogy bepréseli magát a férfi és a fal közé, de abban a pillanatban, ahogy letette a lábát a férfi mellé, Vale villámgyorsan megragadta a bokáját. A férfi felnézett rá, kékeszöld szeme szinte feketének látszott a sötétben. - Menj vissza az ágyba! Melisande nagyon óvatosan letérdelt mellé. - Nem. Vale elengedte a bokáját. - Melisande… Az asszony nem törıdött a férfi hangjából kicsendülı könyörgéssel, felemelte a takarót, és befeküdt Vale háta mögé. - A fenébe… - mormogta a férfi. - Sss! – Melisande arccal a férje széles, erıs hátának feküdt. Lassan végighúzta a kezét Vale kemény oldalán, és addig araszolt elıre a kezével, amíg át nem ölelte. Belélegezte a férfi testmelegének émelyítı, boldogító illatát. Vale meleg volt és megnyugtató. Melisande sóhajtott, és orrát a férfi széles vállához dugta. Vale izmai elıször megfeszültek, de aztán elernyedt a teste, mintha átadná a nınek ezt a pillanatot. Melisande elmosolyodott. Egész életében egyedül aludt. De most nem. Végre otthon volt.

Jasper arra ébredt, hogy egy nıi kéz vándorol lefelé a hátán. Elsı reakciója a szégyen volt. Szégyen, amiért az asszony megtudta, hogy a földön alszik, akár egy koldus. Szégyen, amiért ı nem képes ágyban aludni, mint más emberek. Szégyen, amiért Melisande megtudta a titkát. Aztán a nı keze lejjebb csúszott, és minden gondolatot elsöpört benne a vágy.

Kinyitotta a szemét, és látta, még sötét van, de a tőz már kialudt. Máskor meggyújtana egy gyertyát, de most nem zavarta a sötét. Melisande keze elırecsúszott a derekán, hogy megmarkolja a hímvesszıjét, mire ı felnyögött. Érezni ezeket a keskeny, hővös ujjakat, amint felfedezik az ı forróságát, olyasvalami, amirıl a férfiak akkor ábrándoznak éjjelente, amikor távol vannak az otthonuktól. A nı elıször a makkját simogatta, aztán a hímvesszıjére kulcsolta a kezét, és lassan fel-alá mozgatta. A férfi heréi feszesek és kemények lettek, érezte, ahogy Melisande kicsi, csodás melle a hátának nyomódik. Ennél többet nem bírt elviselni ilyen kora reggel. Megfordult. - Mássz rám! Melisande haja ki volt engedve, és hullámokat vetett az arca körül. A kandalló nyújtotta halvány derengésben úgy nézett ki, mint valami földöntúli lény, aki át akarja csábítani a férfit a halhatatlan létezésbe. Most felült, és egyik hosszú, karcsú lábát átvetette Vale csípıjén. Egyenesen és szemérmesen magasodott a férfi lüktetı hímvesszıje fölé. - Tegyél be magadba, kedves feleségem – suttogta Vale. – Végy a te szép és forró öledbe! Úgy látta a sötétben, hogy Melisande összeráncolja a homlokát, mintha a délutáni tea során hallana valami illetlenséget. Lehet, hogy a délutáni teánál szemérmes és illedelmes, de éjjel, és amikor vele van, kéjvágyó teremtés. - Lovagolj meg, szívem! – türelmetlenkedett Vale. – Lovagolj, amíg nedves nem leszel… Lovagolj, amíg beléd nem ömlik a magom. Melisande zihálva felemelkedett. Vale érezte, ahogy a nı leereszkedett, és elfojtott egy kiáltást. Szoros, nedves, nıi forróság. Köréfonódik. Átadja magát neki. Vale felemelte a nı csípıjét, és két kézzel megragadta a nı fenekét, hogy erısen magára rántsa. Melisande a férfi mellkasára tenyerelt, és egyenes háttal mozgott rajta. Hosszú haja a férfi arcába hullt. Meglovagolta, a száját harapdálva, a medencéjét a férfiénak lökve. Vale várt, visszatartotta magát, és figyelte a nı arcát. Melisande szeme csukva volt, bájos arca hátrahanyatlott. Vale a mellére csúsztatta a kezét, és a nı háta ívben megfeszült. A férfi ujjai közé szorította mellbimbóit, és addig gyötörte az izgató kis húsdarabokat, amíg Melisande levegıért nem kapkodott. - Jasper… - lihegte Melisande. – Jasper… - Igen, szerelmem? - Érints meg! - Hiszen megérintettelek – felelte a férfi könnyedén és ártatlanul. Melisande nekilökte magát, és elforgatta a csípıjét, hogy megbüntesse. A férfi egy pillanatig képtelen volt gondolkodni. Aztán a nı azt mondta: - Nem így értem. Tudod, mit szeretnék. Vale a fejét ingatta, és újra megszorította Melisande mellbimbóját. - Ki kell mondanod, szívem. Melisande felsikoltott. Meg kellett volna hogy essen rajta a szíve, de ı már csak ilyen vadállat volt az ágyban, és hallani akarta azokat a szavakat ebbıl az édes, szemérmes szájból. - Mondd ki! - Jaj, édes istenem… érintsd meg a csiklómat! Vale érezte az elsı kilövellést, ahogy a szavak elhagyták a nı ajkát. Hüvelykujját zihálva Melisande vadul mozgó csiklójára nyomta, és érezte, ahogy alatta kemény húsa ki-be jár a nı húsában. Ez túl sok volt. Ívben felemelkedett a földrıl, Melisande száját az övére nyomta, hogy tompítsa a kiáltását. És elélvezett, belerobbant a nıbe, rázúdította a lelkét.

Tizennegyedik fejezet

Másnap a király kihirdette a második próbát. Meg kell szerezni egy ezüstgyőrőt, amely egy hegy tetején van elrejtve, és egy óriás ırzi. Jack ismét megvárta, amíg mindenki elindult, és akkor kinyitotta a kis bádog tubákosszelencéjét. Egy éjszakából és szélbıl készült lovagi páncél és a világ legélesebb kardja került elı belıle. Jack felöltötte a páncélt, megragadta a kardot, és huss! Egy szempillantás alatt máris a gonosz óriás elıtt találta magát. Ez a harc tovább tartott, mint az elızı, de ugyanúgy végzıdött. Jack megszerezte az ezüstgyőrőt…

Amikor Melisande reggel felébredt, Vale már nem volt a szobában. Végigsimított a férfi párnáján. Még meleg volt, és látni lehetett a mélyedést, ahol a feje nyugodott. Egyedül ébredt, mint házasságának minden reggelén, de ez a reggel mégis más volt. Elızı éjjel Vale karjában feküdt. Hallgatta, ahogy lélegzik, érezte a szívverését, és forró, meztelen bırénél melegedett. Néhány pillanatig mosolyogva feküdt még, majd felkelt, és hívatta a szolgálólányt. Fél órával késıbb már lent volt, és reggelizni akart, de a férjét sehol sem látta. - Lord Vale kilovagolt, úrnım – tájékoztatta egy birkaképő szolgáló. – Azt mondta, visszajön, mire indulni kell. - Köszönöm – válaszolta Melisande, és átment a kis étkezıbe, hogy megreggelizzen. Nem vezet jóra, ha kajtat a férje után. Elıbb-utóbb amúgy is elıkerül. Vale aznap úgy döntött, a hintó mellett lovagol, és Melisande csak a szobalánya társaságában himbálózott a kocsiban. Késı délután értek Edinburgh-ba, és valamivel öt óra után kanyarodtak Vale nagynénjének elegáns városi háza elé. Vale kinyitotta a hintó ajtaját, és Melisande-nak éppen csak arra volt ideje, hogy a kezét a férfi kezébe csúsztassa, mielıtt a nagynéni az üdvözlésükre sietett. Mrs. Whippering alacsony, vaskos kis nı volt, és napsárga ruhát viselt. Az arca rózsás, és örökké mosolygott. Harsány hangját nagyon szerette hallatni. - İ Melisande, a hites feleségem – vetette közbe Vale, amikor a nénikéje levegıt vett túláradó üdvözlıbeszéde közben. - Annyira örülök, hogy megismerhetem, kedvesem! – fuvolázta Mrs. Whippering. – Feltétlenül szólítson Esther néninek. Melisande így is tett. Esther néni bevezette ıket a házba, amit szemmel láthatóan felújítottak a hölgy harmadik házasságának alkalmából. - Új férj, új ház – magyarázta vidáman Melisande-nak. Jasper csak vigyorgott. Nagyon szép ház volt. Edinburgh szépséges dombjainak egyikén állt, fehér kıbıl épült, és letisztult, klasszikus vonalak jellemezték. Bentre Esther néni fehér márványt és fekete-fehér padlót választott. - Erre! – szólt a néni, és végigsietett a hallon. – Mr. Whippeing már alig várja, hogy megismerhessen benneteket. Egy vörös társalgóba vezette ıket, ahol hatalmas, gyümölcsöket ábrázoló csendéletek lógtak a falon, az aranyfekete kandalló két oldalán. Egy botsáskára emlékeztetı, rendkívül magas és sovány férfi ült a pamlagon. Éppen egy muffint tett a szájába, amikor beléptek. Esther néni csapkodó sárga ruhalebernyegek örvényében repült felé. - Muffint ne, Mr. Whippering! Tudod, hogy nem tesz jót az emésztésednek. Szegény fickó letette a muffint, és felállt, hogy bemutathassák. Még Vale-nél is magasabb volt, és a felöltıje redıkben lógott rajta. A mosolya lenyőgözıen kedves volt, ahogy félhold alakú szemüvege fölött a vendégekre pillantott.

- Mr. Horatio Whippering, a férjem – jelentette be Esther néni büszkén. Mr. Whippering meghajolt Vale felé, majd megfogta Melisande kezét, és pajkosan pislogott fel rá. Miután a bemutatkozást megejtették, Esther néni lehuppant a pamlagra. - Üljetek le, üljetek le, és meséljetek az utazásról! - Útonállók támadtak ránk – felelte elızékenyen Vale. Melisande felvont szemöldökkel nézett rá, és a férfi szeme megrebbent. - Ne! – Esther néni szeme elkerekedett, és a férjéhez fordult. – Hallottad ezt, Mr. Whippering? Útonállók támadnak az unokaöcsémre és a feleségére! Ilyet még csak nem is hallottam! – a fejét rázva öntött egy kis teát. – Hát, gondolom, elkergetted ıket. - Teljesen egyedül – mosolygott Vale szerényen. - Szerencsés, hogy ilyen erıs és bátor férje van – fordult Esther néni Melisande-hoz. Melisande mosolygott, és kerülte Jasper pillantását, nehogy elnevesse magát. - Szerintem fel kellene ezeket akasztani, komolyan mondom – folytatta a néni. Átnyújtott egy csésze teát Vale-nek, majd Melisande-nak, és végül a férjének is, de ıt figyelmeztette: - Tejszínt ne tegyél bele! Ne feledd, mit tesz az emésztéseddel, kedvesem. – Ezután, ölében egy nagy tál muffinnal, hátradılt, és bejelentette: - Beszédem van veled, kedves öcsém. - És mirıl, kedves néném? – tudakolta Jasper. Kiválasztotta a legnagyobb muffint, beleharapott, és morzsaáradatot zúdított az ingére. - Hát errıl a sietıs házasságról. Semmi szükség az effajta sietségre, hacsak – és itt éles pillantást vetett rájuk – nincs valami oka… Melisande pislantott, és megrázta a fejét. - Nem? Akkor mire ez a nagy sietség? Éppen csak megkaptam az értesítése, hogy új jegyesed van, és a következı postával, de tényleg a következı posta volt, ugye, Mr. Whippering…? – fordult a férjéhez. A férfi bólintott. Szemmel láthatóan jól ismerte már a szerepét az asszony monológjaiban. – Én is úgy gondolom… - folytatta Esther néni. – Szóval ahogy mondtam, a következı postával jött egy levél anyádtól, amelyben megírta, hogy megtartottátok az esküvıt. Még arra sem volt idım, hogy találjak megfelelı nászajándékot, nemhogy megszervezzek egy londoni utazást, egyszóval azt szeretném én tudni, minek kell ilyen gyorsan összeházasodni? Mr. Whippering három évig udvarolt nekem, igaz, Mr. Whippering? Kötelességtudó bólintás. - És azután még kilenc hónapig várakoztattam az eljegyzéssel, és csak utána házasodtunk össze. El sem tudom képzelni, miért kell ilyen gyorsan házasságot kötni. – Elhallgatott, hogy levegıt vegyen, és kortyoljon a teájából. Eközben ádáz rosszallással nézett az unokaöccsére. - De Esther néni, hiszen el kellett vennem Melisande-ot, amilyen hamar csak lehetett – felelte Vale, és maga volt a sértett ártatlanság. – Attól tartottam, esetleg ı is meggondolja magát. Annyi kérı dongta körül, hogy úgy kellett elkergetnem ıket. Miután nekem ígérte a kezét, olyan gyorsan oltár elé vezettem, amilyen gyorsan csak tudtam. Azzal zárta le ezt a hazugságáradatot, hogy ártatlanul a nagynénjére mosolygott. A hölgy elégedetten csapta össze a kezét. - És milyen jól tetted! Nagyon helyes! Örülök, hogy ilyen finom hölgyet vettél feleségül. Úgy látom, megvan a magához való esze. Majd ı ellensúlyozza a te ırültségedet. Vale a szívéhez kapott, és teátrálisan hátrahanyatlott a székben. - Megsebzett, ó, úrnım! - Ugyan! – felelte a néni. – Bolond vagy, de hát a legtöbb férfi az, ha nıkrıl van szó. Még az én Whipperingem is. Mindannyian Mr. Whipperingre néztek, aki minden erejével azon volt, hogy kellıen haszontalan benyomást keltsen. A csontos térdén egyensúlyozott teáscsésze mintha akadályozta volna ebben. - Mindenesetre hosszú és boldog házasságot kívánok! – szólt Esther néni, és jóízőt harapott a muffinból. – És eredményes házasságot! Melisande nyelt egyet a gyerekekre való utalás hallatán, és némán meredt a csészéjébe. A gondolat, hogy karjában tarthatná Jasper és az ı gyermekét, simogathatná a pihe-puha,

vörösesbarna hajat, fájdalmas vágyakozással töltötte el. Milyen csodálatos lenne egy kisbaba. - Köszönöm, néném – felelte Vale komolyan. – Legalább egy tucat utódot szándékozom nemzeni. - Tudom, hogy gúnyolódsz, de a család nagyon fontos. Rendkívül fontos. Mr. Whipperinggel többször megvitattuk már ezt a kérdést, és egyetértettünk abban, hogy a gyermekek segítenek a férfiaknak megállapodni. Neked pedig, kedves öcsém, nem ártana egy kis megállapodás. Emlékszem, amikor… - Esther néni egy sikollyal szakította félbe saját magát, amikor pillantása az órára tévedt. – Mr. Whippering! Látod az órát? Látod az órát?! Miért nem szóltál, hogy ilyen késı van, te szörnyő ember? Mr. Whippering zavartan pislogott. Esther néni hevesen himbálózott elıre-hátra, hogy fel tudjon kelni a pamlagról. Terjedelmes ruhája, valamint az ölében tartott teáscsésze és muffinostányér azonban megakadályozta ebben. - Estére vacsoravendégeket várunk, és el kell készülnöm. Jaj, segíts már! Mr. Whippering felállt, és felhúzta a feleségét a pamlagról. Az asszony felpattant, és a csengıhöz szaladt, hogy behívja a szobalányt. - Sir Angus is eljön vacsorára. Kiállhatatlan alak, de ez ne zavarja magát – közölte bizalmasan Melisande-dal. – Miután megitta a második pohár borát, isteni történeteket tud mesélni. Szólok Megnek, hogy mutassa meg a szobátokat, és felfrissíthetitek magatokat, ha kívánjátok. De hét órára mindenképpen gyertek le, mer Sir Angus biztos, hogy az ajtó elıtt fog állni pontban hétkor. Aztán valahogy el kell majd beszélgetnünk vele, amíg a többieket várjuk. Jaj, csodás embereket hívtam meg! A néni úgy tapsolt örömében, mint egy kislány, és Mr. Whippering szeretettel mosolygott le rá. Melisande letette a tányérját és felállt, míg Esther néni az ujjain számolta a vendégeket. - Mr. És Mrs. Flowers. Magát Mr. Flowers mellé ültetem, mert ı mindig elég kedves, és tudja, mikor kell egyetérteni egy hölggyel. Miss Charlotte Stewart, ı tudja mindig a legjobb pletykákat. Pickering kapitány és a felesége, a tengerészetnél szolgált, és látott egyet s mást, és… Ó! Itt van Meg. Egy szobalány, feltehetıen Meg lépett a szobába, és pukedlizett. Esther néni odalibbent. - Mutassa meg az unokaöcsémnek és a feleségének a szobájukat. A kék szobát, ne a zöldet. Igaz, hogy a zöld nagyobb, de a kék sokkal melegebb. A zöld szoba huzatos – fordult Melisande-hoz. – És ne feledjétek, hét órakor! Vale, aki mostanáig üldögélt és elégedetten majszolta a muffint, felállt: - Ne aggódj, nénikém. Pontosan hét órakor lent leszünk, a legszebb ünneplıruhánkban. - Pompás! – lelkesedett a néni. Melisande csak mosolygott, mivel feleslegesnek tőnt beszéddel próbálkozni, és elindult a szobalány után. - Ó, és még valami – szólt utánuk Esther néni. – Lesz még egy házaspár. Melisande és Vale udvariasan megfordult, hogy meghallgassák, hogyan hívják a még nem említett vendégeket. - Mr. Timothy Holden és a felesége, Lady Caroline – közölte Esther néni ragyogva. – Mielıtt Edinburgh-ba költöztek, Londonban éltek, úgyhogy gondoltam, mindketten örültök majd nekik. Mr. Holden ragyogó úriember. Talán ismeritek is? Melisande döbbenetében azt sem tudta, mit válaszoljon.

Melisande-nak valami baja van, gondolta magában Jasper aznap este. A hosszú vacsoraasztal ellenkezı végén ült, a kedves Mr. Flowers és a szırszálhasogató Sir Angus között. Utóbbi már a harmadik pohár bornál tartott, úgyhogy megeredt a nyelve. Melisande sötétbarna ruhát viselt, kis, zöld, hímzett virágokkal a felsı részén és az ujjak körül. Nagyon csinos volt, sápadt, ovális arca nyugalmat sugárzott, világosbarna haja összefogva, puhán feküdt a hátán. Jasper biztos volt benne,

hogy rajta kívül senki nem veszi észre az asszony elleplezett nyugtalanságát. Belekortyolt a borba, és eltőnıdött, mi bántja a feleségét, aki éppen halványan elmosolyodott valamin, amit Mr. Flowers mondott. Talán az ismeretlen társaság érintette kellemetlenül Melisandeot. Tudta, milyen félénk teremtés, mint ahogyan minden földöntúli lény. Jasperrel ellentétben nem szerette a tömeget, és nem szerette az elhúzódó társasági eseményeket. A férfi, bár ı maga sosem érzett így, megértette Melisande-ot. Már hozzászokott az asszony tartózkodó viselkedéséhez, amikor emberek közé mentek. De ez a nyugtalanság most több ennél. Valami baj van, és Jaspert zavarta, hogy nem tudja, mi. Pedig igazán kellemes összejövetelen vettek részt. Esther néni szakácsnıje remekül fızött. A vacsora egyszerő volt, de ízletes. A szőkös étkezıt hangulatosan világították meg. A szolgák nem fukarkodtak a borral. Jasper jobbján Miss Stewart ült. Élemedett korú, púderezett és pirosított arcú nı volt hatalmas, szürke parókában. Ahogy odahajolt Jasperhez, a férfi orrát erıs pacsuliillat csapta meg. - Hallom, most jött Londonból, igaz? - kérdezte a hölgy. - Így van, asszonyom – felelte Jasper. - Jöttünk hegyen-völgyön át, hogy megpillantsuk a napfényes Edinburgh-t. - Hát, legalább nem télen jöttek – hangzott a kissé bizonytalan válasz. - Miután leesik az elsı hó, rettenetes az utazás. Bár a város nagyon szép olyankor: a hó eltakarja a koszt és a kormot. A kastélyt látták már? - Sajnos nem. - Mindenképpen nézzék meg! - Miss Stewart élénk fejbólintással kísérte a jótanácsot, amitıl az álla alatti redık rezegni kezdtek. - Bámulatos. Az angolok többnyire nem értékelik Skócia szépségeit. Kutató pillantásával szinte átszúrta Jaspert. A férfi gyorsan lenyelte a kiváló báránysültfalatot, amelyet a nagynénje felszolgált. - Ó, dehogynem. A feleségem és én lényőgözınek találtuk a vidéket. - Nem is csoda – állapította meg a hölgy, és levágott egy húsdarabot. - Holdenék például nyolc vagy tíz évvel ezelıtt költöztek ide Londonból, és egy pillanatra sem bánták meg. Igazam van, Mr. Holden? - fordult a vele szemben ülı úriemberhez. Timothy Holden lélegzetelállítóan jóképő volt, már ha valakinek tetszik a puha arc és a piros száj. A nık többségének vélhetıen tetszett, mert sőrőn pillantottak az irányába. A férfi hófehér parókát viselt és vörös felöltıt, az ujján arany és zöld színő hímzéssel. Miss Stewart kérdésére Mr. Holden bólintott, és így felelt: - A feleségemmel jól érezzük magunkat Edinburgh-ban. Oldalra pillantott, de különös módon nem a saját feleségére, hanem Jaspreére. Jasper ivott egy korty bort, és a szeme összeszőkült. - A társaság igen elıkelı itt – szólt hozzá Lady Caroline is. Jóval idısebbnek tőnt a férjénél, ráadásul nemesi rangja van. Itt bizonyára valami titok lappang. A haja nagyon szıke, szinte fehér volt, a bıre pedig halványrózsaszín, és ettıl az egész asszony csaknem vértelennek látszott. Csak világoskék szeme jelentett némi színt szegényen, de fakó arcával és a szeme körüli pirossággal mégis leginkább egy fehér nyúlra emlékeztetett. - Ilyenkor csodálatos a kert – folytatta. - Talán ön és Lady Vale megtisztel minket egy teára itttartózkodásuk alatt. Jasper a szeme sarkából látta, ahogy Melisande megmerevedik. Mozdulatlan lett, úgy tőnt, nem is lélegzik. Jasper udvariasan elmosolyodott. - Borzasztóan sajnálom, hogy vissza kell utasítanom ezt a kedves meghívást. Sajnos csak ma este szállunk meg Edinburgh-ban. Egy barátomhoz igyekszünk, aki innen északra lakik. - Valóban? És ki az? - tudakolta Miss Stewart. Melisande fellélegzett, úgyhogy Jasper újra a szomszédjának szentelte a figyelmét. - Sir Alistair Munroe. Ismeri? Miss Stewart határozottan megrázta a fejét.

- Természetesen tudom, hogy ki ı, de legnagyobb sajnálatomra sosem találkoztam vele. - Micsoda csodálatos könyvet írt az az ember! - dörögte Sir Angus az asztal túlvégérıl. Egyszerően lenyőgözı. Tele mindenféle madárral, állattal, hallal, rovarral. Rendkívül tanulságos. - Találkozott már vele személyesen? - akarta tudni Esther néni. - Azt nem. - Na ugye! - dılt hátra Mrs. Whippering diadalmasan. - Egyetlen embert sem ismerek, aki már látta volna. Téged kivéve, kedves öcsém, de te sem láttad évek óta, ugye? Jasper komoran rázta a fejét. Most rajta volt a sor, hogy az asztalt bámulja, és a poharát forgassa. - Akkor honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán él-e még? - kérdezte Esther néni. - Úgy hallottam, leveleket ír az egyetemnek – vetette fel Mrs. Flowers balról. - Van egy nagybátyám, aki ott tanít, ı mesélte, hogy Sir Alistair nagy tiszteletben álló, tudós ember. - Munroe egyike Skócia legnagyobb koponyáinak – jelentette kis Sir Angus. - Ám legyen – akadékoskodott Esther néni. - De nem értem, miért nem mutatkozik a városban. Tudom, hogy többen meghívták vacsorára meg bálokba, de sosem jön el. Vajon mit rejteget, kérdezem én. - A sebhelyeit – vágta rá Sir Angus. - Ó, ez bizonyára csak szóbeszéd! - mondta Lady Caroline. Mrs. Flower elırehajolt, és terjedelmes keble így vészesen közel került a tányérján levı szószhoz. - Azt hallottam, az arcán olyan szörnyő sebhelyek vannak az amerikai háborúból, hogy maszkot kell viselnie, nehogy az emberek elájuljanak az iszonyattól. - Badarság! - hördült fel Miss Stewart. - Így van, ahogy mondom – védekezett Mrs. Flowers. - Két évvel ezelıtt a húgom szomszédjának a lánya, amint épp kifelé tartott a színházból, véletlenül megpillantotta Sir Alistairt, és elájult. Aztán ágynak esett magas lázzal, és hónapokig gyengélkedett. - Nagyon buta teremtés lehetett – jelentette ki Miss Stewart. - Nem csodálkoznék, ha egy szava sem lenne igaz. Mrs. Flowers sértıdötten kihúzta magát. Esther néni közbeavatkozott. - Az unokaöcsémnek tudnia kell, tényleg vannak-e ilyen szörnyő sebhelyei Sir Alistairnek, hiszen együtt szolgáltak a seregben. Jasper? Jasper érezte, hogy reszketni kezdenek az ujjai. Az ıt emésztı kór szörnyő fizikai tünete ez. Elengedte a borospoharát, nehogy felborítsa, és gyorsan az asztal alá rejtette a kezét. - Jasper? - szólította meg újra a nénikéje. A fenébe is, mindenki ıt nézi. Kiszáradt a torka, de nem tudta megemelni a poharát. - Igen – mondta végül. - Igen, igaz. Sir Alistair Munroe arca sebhelyes.

Mire Jasper segített elbúcsúztatni a nagynénje vendégeit, hullafáradt volt. Melisande röviddel a vacsora után kimentette magát. Jasper megállt egy pillanatra a szoba elıtt, amelyet Esther néni a rendelkezésükre bocsátott. Melisande valószínőleg már ágyban van. Óvatosan fordította el a kilincset, nehogy felébressze. De amikor a szobába lépett, látta, a felesége nem alszik. Éppen egy priccset alakított ki a szemközti fal mellett a földön. Vale hirtelen nem tudta, nevessen-e vagy szitkozódjon. A nı felnézett, és megpillantotta. - Ide tudnád adni a takarót az ágyról? Jasper bólintott, mivel a hangjában nem bízott. Az ágyhoz lépett, és lehúzta róla a takarót. Mit gondol róla Melisande? Odavitte neki a pokrócot. - Köszönöm. - Az asszony lehajolt, és a takarót leterítette, majd betőrte egy kupac ágynemő alá, hogy egy matracszerőséget rögtönözzön. Vajon aggódott, hogy egy ırülthöz ment feleségül? Jasper körülnézett. A szoba nem nagy, de

kényelmes. A fal szürkéskék, a földet halványbarna és rózsaszín mintás szınyeg borítja. Jasper az ablakhoz ment, és félrehúzta a függönyt, hogy kilásson, de az éjszaka sötét volt, semmit nem tudott kivenni. Elengedte a függönyt. Suchlike már bizonyára járt itt, majd távozott. Melisande egy csinos, csipkedíszes hálóinget és köntöst viselt. Jasper levette a felöltıjét, és elkezdte kigombolni a mellényét. - Pompás vacsora. - Igen. - Lady Charlotte felettébb szórakoztató volt. - Hm. A férfi levette a nyakkendıjét, majd továbbra is a kezében tartva, némán meredt rá. - Azt hiszem, a hadsereg miatt van. Melisande megállt. - Micsoda? - Hát az – bökött Jasper állával a priccs felé. Kerülte a nı tekintetét. - Mindenkinek, aki visszatért a háborúból, van valami rigolyája. Van, aki minden hangos zajra felugrik. Van, aki nem bírja a vér látványát. Van, aki rémálmokra ébred éjjelente. És van – becsukta a szemét, és vett egy mély lélegzetet -, aki nem bír nyitott térben aludni. Van, aki attól tart, hogy éjszaka támadják meg, amikor alszik, és nem tudja megvédeni magát. Nekik hátukat a falnak vetve kell aludniuk, égı gyertya mellett, hogy lássák a támadókat. Kinyitotta a szemét, és folytatta. - Ez egy kényszer, azt hiszem. Egyszerően képtelenek úrrá lenni rajta. - Értem – mondta Melisande. A tekintete gyengéd volt, nem olyan, mint azé, aki éppen most tudta meg, hogy a férje ırült. Lehajolt, és folytatta a fekhely kialakítását. Úgy tőnt, tényleg érti. De hogyan is érthetné? Hogyan tudná elfogadni, hogy a férje csak félember? Még ı maga sem tudja elfogadni. Jasper töltött magának egy kis bort. Állva iszogatta, és közben üres tekintettel a tőzbe bámult egy ideig. Aztán eszébe jutott, mi járt a fejében, amikor feljött a szobájukba. Letette az üres poharat. - Biztosan azt gondolod majd, hogy csak képzelıdöm, de amikor bemutattak minket Holdenéknak, egy pillanatra úgy tőnt nekem, mintha Timothy Holden felismerne téged. Melisande nem válaszolt. Vale egy székre hajította a mellényét, és a nıre nézett, aki túlzott eréllyel paskolta a fekhelyet. - Kedvesem? Melisande felegyenesedett, és felszegett fejjel viszonozta a pillantását, mintha egy kivégzıosztaggal kellene szembenéznie. - A jegyese voltam. Jasper csak figyelte. Tudta, hogy kellett lennie valaminek, valakinek, de Melisande sosem említett semmilyen eljegyzést. Bolond volt, hogy nem jött rá korábban. És most, hogy tudta... Érezte, ahogy elborítja a féltékenység. Melisande valamikor hozzá akart menni egy másik férfihoz, Timothy Holdenhez. Szerette a jóképő, piros ajkú Timothy Holdent? - Szeretted? - kérdezte. Melisande rápillantott, aztán újra lehajolt, hogy befejezze a fekhelyet. - Több mint tíz évvel ezelıtt történt. Tizennyolc éves voltam. Jasper felszegte a fejét. Ez nem volt válasz a kérdésére. - Hol találkoztatok? - Egy olyan vacsorán, mint a mai. - Melisande felvett egy párnát, és végigsimított a huzatán. Mellettem ült, és annyira kedves volt tıle, amiért nem fordult el, ahogy a legtöbb úriember tette annak idején, miután nem kezdtem vele rögtön élénk társalgásba. Jasper áthúzta az inget a fején. İ is egyike volt ezeknek az udvariatlan férfiaknak, ez nem kérdés. Melisande letette a párnát a priccsre. - Kikocsizott velem a parkba, táncolt velem a bálokon, ahogy a férfiak szokták, amikor

udvarolnak egy nınek. Hónapokig udvarolt, aztán megkérte a kezem az apámtól. Apám természetesen igent mondott. Jasper leült, hogy levegye a cipıjét és a harisnyáját. - Akkor miért nem vagy a felesége? Melisande vállat vont. - Októberben kérte meg a kezem, és júniusra terveztük az esküvıt. Jasper tekintete megrebbent. Az ı esküvıjük is júniusban volt. Odament az asszonyhoz, és gyengéden lesegítette róla a köntöst. Aztán kézen fogta, és lefeküdt vele a priccsre. Melisande addig helyezkedett, míg végül a feje Vale vállán nyugodott. A férfi finoman simogatta a nı hosszú haját. Különös, mennyivel kényelmesebb tud lenni egy priccs, ha Melisande is rajta fekszik. - Kelengyét vásároltam – folytatta Melisande halkan. A lehelete a férfi meztelen mellkasát súrolta. - Kiküldtem a meghívókat, megterveztem az esküvıt. Aztán egy napon Timothy eljött hozzám, és elmondta, hogy mást szeret. Természetesen elengedtem. - Természetesen – morogta Jasper. Holden egy utolsó gazember. Eljegyezni egy fiatal, kedves lányt, és aztán szinte az oltárnál elhagyni, ilyet csak egy mocskos disznó csinál. Simogatta a felesége haját, mintha az évtizedes fájdalmat próbálná enyhíteni, és közben az ı házasságukra és házaséletükre gondolt. Végül felsóhajtott. - A szeretıd volt. Nem kérdésnek szánta. Jasper mégis meglepıdött, amikor Melisande nem tiltakozott. - Igen, egy ideig. Jasper összevonta a szemöldökét. Melisande hangja túlságosan üresen csengett. A férfi nyugtalanul mozgolódni kezdett. - Nem kényszerített, ugye? - Nem. - Nem is fenyegetett? - Nem. Gyengéd volt. Jasper behunyta a szemét. Istenem, mennyire utálta ezt! A keze már nem járt Melisande hajában, hanem önkéntelenül is ökölbe szorult. Azután kifújta a levegıt, és gondosan kiengedte az öklét. - Akkor mi az? Van valami, amit még nem mondtál el, szívem. Az asszony olyan sokáig hallgatott, hogy Jasper már azt gondolta, csak féltékeny képzelgés volt a részérıl, és nincs is semmi más. Ám végül Melisande elveszett, magányos sóhajt hallatott, és azt mondta: - Nem sokkal azután, hogy Timothy felbontotta az eljegyzést, rájöttem, hogy várandós vagyok.

Tizenötödik fejezet

Amikor Jack visszatért az ezüstgyőrővel, csak annyi idıre állt meg, amíg visszavedlett a rongyaiba, aztán lesietett a királyi konyhába. Ugyanaz a kisfiú kevergette a hercegnı levesét. Jack ismét fizetett neki azért, hogy átadja a helyét a fazék mellett. Zsupsz, az ezüstgyőrő már benn is volt a levesben, és Jack odébbállt, mielıtt a fıszakács megleshette volna. Felszaladt a lépcsın, és elfoglalta helyét a hercegnı oldalán. - Hol voltál egész nap, Jack? - kérdezte Surcease hercegnı, amikor meglátta. - Itt is, ott is, erre is, meg arra is, szépséges úrnım. - És mi történt szegény karoddal? Jack lepillantott a karjára, és látta, az óriás kardja megvágta. - Ó, hercegnım, valóban megbirkóztam egy szörnyőséges pincebogárral ma a tiszteletedre. Azzal Jack ugrabugrálni kezdett, s az egész udvartartás fennhangon nevetett.

Melisande érezte, hogy Vale keze megáll a hajában. Vajon elfordul tıle a férfi? Feláll és kisétál? Vagy egyszerően úgy tesz majd, mintha nem is hallotta volna a felesége önkínzó szavait, és többé szót sem ejtenek róla? Melisande visszafojtott lélegzettel várt. Ám Vale újra végigsimított a haján, és azt mondta: - Mondd el! Úgyhogy Melisande becsukta a szemét, és elmondta. Felidézte azokat a régmúlt idıket és a fájdalmat, amitıl majdnem megszakadt a szíve. - Azonnal tudtam, mi a helyzet, amikor reggelenként rosszul lettem. Hallottam, hogy vannak nık, akik nem biztosak benne, és hónapokig nem mondják el senkinek, de én tudtam. - Megijedtél? - Jasper mély hangja nyugodt volt, és nem lehetett tudni, mit érez. - Nem. Vagyis talán elıször igen, amikor rájöttem. De rögtön ezután tudtam, hogy akarom azt a kisbabát. Hogy mindennek ellenére örömömet lelem majd benne. Melisande nem látta a férfi arcát, csak a mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed a tenyere alatt. A szegycsontja mélyedésében szırszálak göndörödtek. Melisande a mutatóujjával végigsimított rajtuk, és egy kicsit újra átadta magát annak az örömnek. Olyan erıs volt! Olyan mulandó! - Elmondtad a családodnak? - Nem. Nem mondtam el senkinek, még Emeline-nek sem. Azt hiszem, tartottam attól, amire rávettek volna. Elvették volna a gyermekemet. - Vett egy mély lélegzetet. El volt szánva rá, hogy most mindent elmond a férjének, arra az esetre, ha legközelebb már nem volna hozzá bátorsága. Tudod, mindent elterveztem. Gondoltam, az idısebbik bátyámhoz, Ernesthez költözöm majd, amíg meg nem látszik rajtam, és aztán egy vidéki tanyára az öreg dadusommal. Megszülöm a babát, és együtt neveljük majd fel, a dadám és én. Buta, gyerekes terv volt, de akkor úgy gondoltam, mőködhet. De az is lehet, hogy csak vágyálomba ringattam magam. Melisande érezte, forró könnyek csorognak végig az arcán, és tudta, Jasper is érzi ıket a mellkasán. Elcsuklott a hangja. De a férfi továbbra is gyengéden simogatta a haját, és ez megnyugtatta. Nyelt egyet, és befejezte a szomorú történetet. - Nemrég óta laktam Ernest bátyámnál, amikor egy éjjel arra ébredtem, vér folyik a combomon. Öt napon át erısen véreztem, és aztán vége lett. A kisbabám elment. Melisande itt elhallgatott, mert a torka összeszorult a feltörı érzésektıl. Behunyta a szemét, és hagyta, hadd folyjanak le a könnyek a halántékán, a férfi mellkasára. Egyszer még felzokogott, aztán elhallgatott. Csak feküdt ott, és reszketett fájdalmában. Régi seb volt ez, de bizonyos pillanatokban frissnek tőnt, és váratlanul lepte meg az éles fájdalom. Egyszer egy új élet lehetıségét hordozta magában, de elvesztette. - Sajnálom – dörmögte Vale. - Nagyon sajnálom, hogy elvesztetted a gyermekedet. Az asszony nem tudott megszólalni, csak bólintott. Felpillantott, hogy láthassa Vale arcát. A férfi türkizkék tekintete átható volt. - Tılem lesz majd kisbabád, édesem. Amennyit csak akarsz. Erre a szavamat adom. Melisande csodálkozva meredt rá. İ nem szégyellte, ami történt, de a férfi részérıl inkább haragra számított, és nem együttérzésre. Ekkor Jasper megcsókolta. A szája gyengéden tapadt Melisande szájára, és olyan volt ez, mint egy eskü. Szent és igaz. A férfi magukra húzta a takarót, gondosan betakarta Melisande-ot, és szorosabban magához vonta. - Aludj, kedves feleségem. Dörmögı hangja és gyengéd érintése vigasztaló volt. Melisande lehunyta a szemét, hallgatta Jasper szívverését, és lassan felszáradtak a könnyei. A férfi egyenletes és erıs szívverésének ritmusára aludt el.

Másnap barátságtalan reggel köszöntött rájuk. Az ég szürke volt, és szitált az esı. Esther néni kiadós reggelivel és hosszas integetéssel búcsúztatta ıket. Amikor végre befordultak egy sarkon, és maguk mögött hagyták a néni házát, Melisande visszafordult az ablaktól, és Vale-re nézett. - Mikor érkezünk Sir Alistairhez? - Szerintem ma, ha jól haladunk – felelte Vale. Hosszú lábát szokás szerint kinyújtotta a hintó padlóján, és a teste ernyedten hevert az ülésen, de a szája sarka rosszallóan lefelé görbült. Vajon mit gondol róla? Reggel, amikor felkeltek, felöltöztek és megreggeliztek, ugyanúgy bánt vele, mint máskor, de a tegnapi vallomás meg kellett hogy rendítse. Az ember nem számít rá, hogy újdonsült feleségének nemcsak hogy szeretıje volt korábban, de az a szeretı teherbe is ejtette. Melisande elfordította a tekintetét Vale-rıl, és kibámult az ablakon. A férfi jól fogadta a hírt, de most, hogy már volt ideje gondolkodni rajta, zavarja? A tudat, hogy a felesége nem volt szőz a nászéjszakájukon, elıbb-utóbb elmérgesedik benne? Vajon ellene fordul majd? Melisande nem tudhatta, és zaklatottan figyelte az elsuhanó felföldi dombokat. Egy széles, tiszta patak mellett álltak meg a késıi ebédre. Megették a hideg sonkát, sajtot, kenyeret és bort, amit Esther néni csomagoltatott nekik. Mouse szaladgált, és megugatott néhány, a közelben legelészı felföldi marhát, bozontos jószágot, a szemükbe lógó szırrel. Vale rákiáltott, úgyhogy a kutya visszajött, és letelepedett egy sonkacsonttal. Egész délután utaztak, és amikor esteledni kezdett, Melisande látta, a férje nyugtalan. - Eltévedtünk? - kérdezte tıle. - Amikor legutóbb megálltunk, a kocsis azt mondta, tudja, hol vagyunk – felelte Vale. - Még sosem jártál Sir Alistairnél? - Nem. Újabb fél órát kocsikáztak, és a szobalány elszundított Melisande mellett. Az út göröngyös és elhanyagolt lehetett, mert a hintó billegett és rázott. Végül, pont amikor az utolsó fénysugár is eltőnt, az egyik emberük kiáltását hallották. Melisande kikukkantott az ablakon, és egy hatalmas épület halvány körvonalait vélte kivenni. - Ez a te barátod kastélyban lakik? Vale is kikukkantott. - Olybá tőnik. A hintó lassan rákanyarodott egy keskeny kocsifelhajtóra, és akkor már az udvarház felé döcögtek. Sally felriadt. Melisande sehol nem látott fényt az épület ablakaiban. - Ugye Sir Alistair tudja, hogy jövünk? - Írtam neki – mondta Vale. Melisande gyanút fogott. - És válaszolt? Vale úgy tett, mintha nem hallotta volna, miközben megálltak a nagy épület elıtt. Kintrıl kiabálás és valami kis felfordulás zaja hallatszódott, majd csend lett, és kinyílt a hintó ajtaja. Mr. Pynch magasra tartott egy lámpást, amelynek fénye baljós árnyékot vetett az inas komor arcára. - Senki nem nyit ajtót, uram. - Hát akkor hangosabban kell kopognunk – felelte Vale. Kiugrott a kocsiból, és megfordult, hogy Melisande-ot is kisegítse. Sally óvatosan kimászott, és Mouse is kirontott, majd rögtön egy bokorhoz szaladt, hogy könnyítsen magán. Az éjszaka nagyon sötét volt, és hideg szél fütyült át a kocsibehajtón. Melisande megborzongott. - Várj – szólt Vale, és egy köpenyt húzott elı a hintó ülése alól. Melisande vállára terítette, majd karját nyújtotta a nınek. - Mehetünk, kedvesem? Melisande belekarolt, és a füléhez hajolva, súgva megkérdezte: - Jasper, mit csinálunk, ha Sir Alistair nincs itthon? - Ó, valakit biztos hogy találunk, egyet se félj!

Elindultak a kılépcsın, amely olyan régi volt, hogy meghajolt az idık során rajta taposó, megszámlálhatatlanul sok láb súlyától. Az ajtó legalább három méter magas volt, és hatalmas vaspántok tartották. Vale az öklével kopogott az ajtón. - Hé! Nyissák ki! Utazók érkeztek, akinek a tőz melege és puha ágy kell! Hé! Munroe! Engedjen be! Jó öt percig dörömbölt így, talán még tovább is. Hirtelen azonban megállt az ökle a levegıben. Melisande ránézett. - Mi... - Csend! És akkor ı is meghallotta. A ház belsejébıl valami halk kaparászás hallatszott, mintha valami föld alatti teremtmény mozgolódna. Vale ököllel az ajtóra vágott, és Melisande ijedten hátrahıkölt. - Nyissa ki az ajtót, Munroe! Retesz kattanását hallották, és az ajtó csikorogva kinyílt. Egy alacsony kis ember állt elıttük. Köpcös volt, és ıszbe forduló vörös haja úgy meredezett a feje két oldalán, mint a pitypang pelyhei. A feje teteje teljesen kopasz volt. Hosszú hálóinget és csizmát viselt, és morcosan pislogott rájuk. - Na?! Vale megvillantotta elbővölı mosolyát. - Én Vale vikomtja vagyok, ez pedig itt a feleségem, Lady Vale. Az urához jöttünk látogatóba. - Nem – felelte a különös teremtmény, és be akarta csapni az ajtót. Vale megfogta az ajtót, hogy ne tudjon becsukódni. - De igen. A kis ember nekifeszült az ajtónak, megpróbálta becsukni, de az nem mozdult. - Nekem senki nem említett látogatókat. Nincsenek kitakarítva a szobák, és nincsen elég eleségünk sem. Jobb lesz, ha máris továbbállnak. Vale már nem mosolygott. - Engedjen be minket, és a többit késıbb elrendezzük. A kis ember kész volt felvenni a harcot, és szóra nyitotta a száját, ám ekkor elıkerült Mouse. Egyetlen pillantást vetett Sir Alistair inasára, és azonnal úgy döntött, ı az ellenség. Olyan vad ugatásba kezdett, hogy mind a négy lába elemelkedett a földtıl. A vörös hajú inas fülsértı visítást hallatott, és hátraugrott. Vale-nek sem kellett több, kilökte az ajtót, és Mr. Pynchcsel az oldalán benyomult az elıtérbe. - Maradj a hintónál, amíg visszajövünk – szólította Melisande a szobalányt, és a két férfi nyomában nyugodtan besétált a házba. - Nem jöhetnek be! Nem jöhetnek be! Nem jöhetnek be! - sivította a kis ember. - Hol van Sir Alistair? - akarta tudni Vale. - Elment! Kilovagolt, és lehet, hogy órákig távol lesz. - Sötétben lovagol? - kérdezte Melisande meglepetten. A vidék, ahol jártak, göröngyös, köves és dimbes-dombos. Nem gondolta volna, hogy valaki megkockáztatja, és egyedül kilovagol sötétedés után. Az inas elıttük rohant a tágas elıtérben. Követték, és amikor feltépett egy ajtót, megálltak. - Itt várhatnak, ha gondolják. Nekem mindegy. Megfordult, és el akart menni, de Vale elkapta a gallérját. - Várjon! - Melisande-ra pillantott. - Meg tudsz itt várni minket Mouse-szal, amíg mi keresünk néhány hálószobát és valami ennivalót? A szoba sötét volt és nem túl barátságos, de Melisande felszegte az állát. - Persze. - Az én bátor feleségem! - Jasper könnyedén arcon csókolta. - Pynch, gyújtson meg néhány gyertyát az úrnı számára, aztán ez a kedves úriember majd körbevezet minket. - Igen, uram. - Pynch meggyújtott négy gyertyát a lámpásáról, ennyi volt összesen a szobában, azzal a férfiak kivonultak.

Melisande hallgatta a lépteik elhaló zaját, majd megborzongott, és körülnézett. Valami társalgófélében lehetett, de a szoba nem volt túl kellemes. Itt-ott volt néhány szék, mind nagyon régi és csúnya. A faragott famennyezet nagyon magas volt, és a gyertyafény nem tudott teljesen áthatolni a fenti sötétségen. Melisande mintha lecsüngı pókhálókat látott volna. A fal is sötét színő, faragott fából lehetett, és kitömött állatfejek díszítették: több molyrágta ız, egy borz és egy róka. Üvegszemükkel hátborzongatóan meredtek rá a félhomályban. Melisande megrázta magát, és eltökélten a szürke kıkandallóhoz lépdelt, a szoba másik végébe. A kandalló nyilvánvalóan nagyon régi volt, valószínőleg még a faragottfa-burkolatnál is régebbi. A belseje teljesen meg volt feketedve. Melisande talált egy dobozt, benne néhány fadarabbal és egy hasábbal. Ezeket óvatosan elhelyezte a kandallóban, és próbált nem gondolni a pókokra. Mouse odajött, hogy megnézze, mit csinál a gazdája, de hamarosan visszatért a szoba árnyainak felderítéséhez. Melisande felállt, és megtörölte a kezét. Átkutatta a kandallópárkányt, és végül talált is egy adag poros tőzgyújtó gyertyát. Meggyújtott egyet, és a fadarabok közé tartotta. Ám a fa nem fogott tüzet, a gyújtó pedig hamarosan leégett. Melisande újabb gyertyáért nyúlt, és éppen meg akarta gyújtani, amikor Mouse ugatni kezdett. Melisande megpördült. Egy férfi állt mögötte. Magas volt, sötét és szikár. Vállig érı haja rendezetlenül lógott az arcába. A lábánál álló kutyát figyelte, de amikor Melisande megfordult, arcát felé fordította. Arca bal oldalát sebhelyek torzították, és a pislákoló gyertyafény ijesztı megvilágításba helyezte. Ugyanazon az oldalon a szemgödre besüppedt és üres volt. Melisande elejtette a tőzgyújtót.

Munroe inasa épp azt magyarázta nekik, hogy egyetlen tiszta ágynemőjük sincs az egész uradalomban, és Jasper már-már azon volt, hogy tehetetlen dühében megrázza a fickót, amikor meghallotta Mouse ugatását. Pynchre pillantott. Szó nélkül megfordultak, és visszasiettek a sötét, kanyargós lépcsın. Jasper káromkodott. Nem kellett volna magára hagynia az asszonyt. A társalgó elıtt Vale megállt, hogy halkan közelítsen az ajtóhoz. Mouse az elıbbi ugatása óta csendben volt. Vale belesett a szobába. Melisande a túloldalon állt, háttal a kandallónak. Mouse elıtte, megfeszült izmokkal, de csöndben. Velük szemben egy nagydarab ember, bır kamásliban és régi vadászzubbonyban. Jasper megmerevedett. Munroe megfordult, és akaratlanul is hátrahıkölt. Amikor utoljára látta ezt az embert, a sérülései frissek voltak. Az idı begyógyította az arca bal oldalát borító sebeket, amelyek bár behegedtek, nem lettek szebbek. - Renshaw – recsegte Munroe. Mindig is rekedtes volt a hangja, de Spinner's Falls után olyan lett, mintha a sikolyai megtörték volna. - De most Vale, igaz? Lord Vale. - Igen – Jasper belépett a szobába. - İ pedig a feleségem, Melisande. Munroe bólintott, bár nem fordult vissza, hogy a nıre nézzen. - Írtam, hogy ne jöjjön. - Nem kaptam levelet – felelte Jasper ıszintén. - Egyesek szerint az is lehet annak a jele, hogy nem látnak minket szívesen – mondta erre Munroe szárazon. - Valóban? - Jasper vett egy mély lélegzetet, hogy úrrá legyen növekvı haragján. Sokkal tartozik Munroe-nak – nem is tudná visszafizetni -, de ez Munroe-ra is igaz. - Azonban én rendkívül sürgıs ügyben járok. Beszélnünk kell Spinner's Fallsról. Munroe feje megrándult, mintha megütötték volna. Jasperre meredt világosbarna szeme megfejthetetlen pillantásával. Végül biccentett. - Rendben van. De most késıre jár, és a hölgy nyilván fáradt. Wiggins majd mutat néhány szobát. Kényelmet nem ígérhetek, de meleget igen. Reggel beszélünk. Aztán távozhatnak.

- Szavát adja? - kérdezte Jasper. Munroe-ról el tudta képzelni, hogy egyszerően eltőnik, és vissza sem jön, amíg ık el nem utaznak. Munroe szája mosolyra görbült. - Szavamat adom. Holnap beszélhetünk. Jasper bólintott. - Köszönöm. Munroe vállat vont, és kisétált. A kis vörös hajú ember, feltehetıen Wiggins, eddig az ajtónál leskelıdött, és most kelletlenül azt mondta: - Gondolom, meggyújthatom a tüzet a szobájukban. Majd megfordult, és szó nélkül elindult. Jasper kifújta a levegıt, és Pynchre pillantott. - Gondoskodna a többi szolgáló elhelyezésérıl? Nézze meg, van-e valami ennivaló a konyhában, és szerezzen nekik szobát. - Igen, uram – felelte Pynch, és elindult a dolgára. Jasper tehát kettesben maradt a feleségével. A férfi vonakodva fordult meg és nézett Melisandera. Az asszony még mindig a kandalló elıtt állt. Más nı most biztosan hisztériázna. De Melisande nem. Nyugodtan viszonozta a férje pillantását, és azt kérdezte: - Mi történt Spinner's Fallsnál?

Sally Suchlike óvatosan szétkotorta a forró széndarabokat a piszkavassal, majd felakasztott egy üstöt a tőzhelyre. A kandalló hatalmas volt, Sally még sosem látott ekkorát. Egy felnıtt ember elfért volna benne kiegyenesedve. Hogy miért kellett bárkinek ekkora kandalló, azt Sally nem értette. Hiszen nehezebb volt dolgozni vele, mint egy kellemes, rendes méretővel. A víz hamarosan gızölögni kezdett az üstben, úgyhogy Sally beledobta a feldarabolt nyulat, amit Mr. Pynch talált a kamrában. A szobalányok elıkelı szolgálók, úgyhogy neki sosem volt feladata a főzés, de most senki más nem tudott vacsorát készíteni. Mr. Pynch biztosan tudta, hogyan kell nyúlpörköltet csinálni, jobban, mint Sally, de ı azzal volt elfoglalva, hogy szobát találjon mindenkinek. Sally bedobott az üstbe néhány felaprított répát. Kicsit fonnyadtak, de ez van. Hozzájuk dobott némi hagymát, és megkeverte az ételt. Pillanatnyilag nem nézett ki túl jól, de talán egy kis forrás után összeáll. Sally felsóhajtott, és leült egy közeli székre. A kendıjét szorosan maga köré csavarta. Igazság szerint nem nagyon tudott fızni. Amikor mosogatólány volt, akkor inkább mosogatott és takarított. Mr. Pynch adta oda neki a nyulat, a répát és a hagymát, és azt mondta, fızze meg ıket, úgyhogy így tett. Az az ellenszenves, vörös hajú ember, Wiggins nem segített. A fickó egy mesebeli alakra emlékeztette Sallyt. Eltőnt, amint Mr. Pynch hátat fordított, és így nekik maguknak kellett boldogulniuk egy ismeretlen háztartásban. Sally felállt, és vetett egy pillantást a gyöngyözı ételre. Talán kellene még bele valami. Só! Ez az! Mit gondolna róla Mr. Pynch, ha még azt se tudná, hogy a pörköltöt meg kell sózni? Odalépett a sarokban álló nagy szekrényhez, és kutakodni kezdett benne. Szinte teljesen üres volt, de azért sót és egy kis lisztet talált benne. Tíz perccel késıbb éppen tésztát próbált gyúrni lisztbıl, vízbıl, vajból és sóból, amikor Mr. Pynch lépett be a konyhába. Letette a lámpását, odajött, és Sally könyökénél állva, némán figyelt. Sally felpillantott rá. - Nokedli a pörkölthöz. Megpróbáltam úgy csinálni, ahogy Cooktól láttam, de nem tudom, sikerült-e. Az is lehet, hogy szörnyő íze lesz. Tudja, én nem vagyok szakácsnı. Én szobalány vagyok, nekem nem kell tudni fızni. Meg kell elégednie azzal, amit csinálok, és ha ehetetlen lesz, nem szeretnék panaszt hallani. - Én nem szóltam – felelte békésen Pynch. - Hát ne is!

- Én szeretem a nokedlit. Sally kifújt egy hajtincset a szemébıl, és hirtelen zavarba jött. - Tényleg? Az inas bólintott. - Igen, és ez a tészta teljesen jónak tőnik. Odavigyem a tálat a tőzhelyhez, hogy beleszaggathassa a pörköltbe? Sally felegyenesedett, és bólintott. Összedörzsölte a kezét, hogy lejöjjön róla a tészta, Mr. Pynch pedig felemelte a nagy cserépedényt. Együtt odamentek a tőzhelyhez, és az inas tartotta a tálat, amíg Sally óvatosan belekanalazta a tésztát a forró pörköltbe. Vasfedıt tett az üstre, majd Pynchhez fordult. Tudta, hogy izzad az arca a tőz melegétıl. Néhány csapzott hajszál tapadt az arcához, az inas szemébe nézett, és megkérdezte: - Na, így milyen? Pynch közelebb hajolt, és azt felelte: - Tökéletes... És megcsókolta.

Melisande takarókat terített egymásra a földre, és figyelte, ahogy a férje fel-alá járkál a szobában. Zaklatott volt, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné az önuralmát, és elrohanhatna. Talán Sir Alistair is ezt tette, amikor ilyen késı este kilovagolt? İ is a démonok elıl menekült? Vale azonban maradt, és Melisande hálás volt ezért. Még nem felelt a kérdésére. Üvegbıl itta a whiskyt, és fel-alá járkált, de itt maradt. Ez azért megnyugtató volt. - Québec után történt – szólalt meg váratlanul a férfi. Az ablaknál állt, és kifelé nézett, úgyhogy talán nem is Melisande-hoz beszélt, bár más nem volt a szobában. - Szeptemberben az Edwarderdıbe vezényeltek minket, hogy ott töltsük a telet. Már több mint száz embert elveszítettünk a csatában, és vagy három tucatot sorsára hagytunk, mert megsebesültek, és nem tudtak menetelni. Megtizedeltek minket, de azt gondoltuk, a nehezén túl vagyunk. Megnyertük a csatát, Québec elesett, és csak idı kérdése volt, hogy a franciák teljesen megadják magukat, mi pedig megnyerjük a háborút. Fordult a kocka. Elhallgatott, kortyolt a whiskybıl, majd halkan hozzátette: - Olyan bizakodók voltunk! Tudtuk, ha hamarosan véget ér a háború, mindannyian hazamehetünk. Semmi másra nem vágytunk, mint hogy otthon lehessünk a szeretteinkkel. Hogy megpihenjünk végre a csata után. Melisande egy lepedıt terített a takaróhalomra. Kicsit dohos volt a szekrénytıl, ahol tárolták, de ezzel kellett beérniük. Míg rendezkedett, elképzelte Jaspert fiatalon, ahogy az embereivel egy ıszi erdın át menetel valahol a világ másik felén. Mámorosan a megnyert csatától, a hazatérés boldog reményével. - Egy keskeny ösvényen haladtunk. Egyik oldalunkon sziklás hegyek, a másikon egy folyó. Az emberek csak kettesével fértek el egymás mellett. Reynaud éppen akkor lovagolt oda hozzám, és azt mondta, szerinte túlságosan szét vagyunk szóródva. A menet vége majdnem egy kilométerre volt az elejétıl. Úgy döntöttünk, tájékoztatjuk Darby ezredest, és engedélyt kérünk a lassításra, hogy a sor vége utolérhesse az elejét. Ekkor csaptak le ránk. Jasper színtelen hangon beszélt, és Melisande leült a sarkára, úgy figyelte. A férfi még mindig az ablaknak fordulva állt. Melisande arra gondolt, bárcsak oda mehetne hozzá, és szorosan átölelhetné, de attól tartott, ez megakasztaná az elbeszélést. És érezte, hogy most arra van szükség, hogy megnyissanak egy elfertızıdött sebet. - Csatában az ember nem gondolkozik – folytatta Vale, szinte ábrándosan. - Az ösztönök és az érzések vezetnek. Az a borzalom, amit átélsz, amikor látod, hogy Johnny Smitht átlövi egy nyílvesszı. A düh, amit az indiánokkal szemben érzel, akik ordítva lerohanják az embereidet, és megölik ıket. A félelem, amikor a lovadat kilövik alólad. A pánik, amikor eluralkodik rajtad, amikor tudod, hogy azonnal ugranod kell, különben beszorulsz az állat alá, és tehetetlen leszel a

bárdokkal szemben. Belekortyolt az italába, Melisande pedig megpróbálta megérteni a férfi szavait. A szíve hevesebben kezdett verni, mintha átélte volna ugyanazt a pánik rémületet, amit Jasper évekkel ezelıtt átélt. - Azt hiszem, derekasan küzdöttünk – mesélt tovább Vale. - Legalábbis mások szerint. Én nem tudom megítélni. Számomra a csatában csak a körülöttem lévık léteznek, és az a kis darabka föld, amit védelmezek. Elesett Clemmons hadnagy, aztán Knight hadnagy, de csak amikor megláttam, hogy a parancsnokunkat, Darby ezredest lerángatják a lováról, akkor fogtam fel, hogy el fogjuk veszíteni a csatát. Hogy mindannyiunkat megölnek. Felnevetett, de a hangja száraz volt és rideg, egyáltalán nem hasonlított a megszokott nevetéséhez. - Ekkor kellett volna félelmet éreznek, de furcsamód nem éreztem. Ott álltam a levágott emberek tengerében, és meglóbáltam a kardomat. És megöltem néhány vadembert, de nem eleget. Nem eleget. Melisande szeme könnybe lábadt a férfi hangjából kicsendülı szomorú fásultságtól. - Végül elesett az utolsó emberem is, és lerohantak. Fejbe vágtak, és összeestem. Egész pontosan Tommy Pace holttestére zuhantam. - Elfordult az ablaktól, átvágott a szobán, és az asztali whiskysüvegbıl töltött a poharába. - Nem tudom, miért nem öltek meg, amikor szinte mindenki mást megöltek. Amikor magamhoz tértem, a nyakam körüli kötéllel össze voltam kötözve Matthew Hornnal és Nate Growe-val. Körülnéztem, és láttam, Reynaud is foglyul esett. El sem tudod képzelni mennyire megkönnyebbültem. Legalább Reynaud életben maradt. - Mi történt? - suttogta Melisande. Jasper ránézett, mintha már elfelejtette volna, hogy az asszony is ott van. - Napokon át az erdıben meneteltünk. Hosszú napokig, élelem nélkül, kevés vízzel, néhányunk sebesülten. Matthew Horn golyót kapott a felkarjába. Amikor John Cooper nem tudott továbbmenni a sebei miatt, bevitték az erdıbe, és megölték. Ezek után ha Matthew Horn megbotlott, a vállam gyorsan a hátába nyomtam, hogy meg ne álljon. Nem veszíthettem el több katonát. Nem veszthettem el több embert. Melisande elborzadt. - Te megsebesültél? - Nem. - Jasper szája torz félmosolyra húzódott. - Attól a púptól eltekintve a fejemen, semmi bajom nem volt. Addig meneteltünk, amíg el nem érkeztünk egy francia kézen levı indián faluba. Újra beleivott a whiskybe. Csaknem kiürítette a poharat, majd becsukta a szemét. Ám Melisande tudta, még nem ért véget a történet. Valamitıl sebhelyes Sir Alistair arca. Vett egy mély levegıt, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: - Mi történt a táborban? - Van egy kedves szokásuk a hadifoglyok üdvözlésére. Vesszıfutásnak hívják. Az indiánok, férfiak és nık, felsorakoznak két hosszú sorban. A foglyokat egyesével végighajtják a két sor között, és nehéz botokkal ütlegelik, és megrugdossák ıket. Ha a fogoly elesik, elıfordul, hogy halálra verik. De egyikünk sem esett el. - Hála istennek! - lehelte Melisande. - Akkor mi is így gondoltuk. De most már nem vagyok biztos benne. Vale megvonta a vállát, és ivott. Lerogyott egy székbe, és a szavai összefolytak. - Jasper... - Talán itt kellene megállni. Melisande tartott attól, ami ezután következik. A férfi olyan sok mindenen ment már keresztül, és most késı van, ı pedig fáradt. - Jasper? Ám a férfi mintha nem hallotta volna. Kábán meredt a poharába. - És azután következett az igazi mulatság. Elvitték Reynaudot, Munroe-t, Hornt pedig cölöpökhöz kötözték. Égı fadarabokat fogtak a kezükbe, és... és... Zihálva lélegzett. Behunyta a szemét, és nyelt egyet, de nem tudta folytatni. - Ne folytasd... - suttogta Melisande. - Nem kell elmondanod. Nem kell. Jasper ránézett, zavartan és elkeseredetten. - Megkínozták ıket. Megégették ıket. A botok vörösen izzottak... a nık forgatták ıket. A nık! És

azután Munroe szeme... Úristen! Az volt a legrosszabb... Üvöltöttem, hogy hagyják abba, de leköptek, és levágták az emberek ujjait. Akkor rájöttem... csendben kell maradnom, bármit is csinálnak, mert, ha kimutattam az érzelmeim, minden még rosszabbra fordult. És megpróbáltam, Melisande, megpróbáltam, de a sikolyok és a vér... - Jaj, kedvesem, kedvesem... - Melisande odament hozzá. Lehajolt, és átölelte. A férfi arcát a melléhez szorította. És most már nem tudta visszafojtani a sírást. Zokogott Jaspert hallgatva. - Másnap átvittek minket a tábor másik oldalára – suttogta Vale az asszony karjaiban. - Ott égették meg Reynaudot. Cölöpökre feszítették, és felgyújtották. Azt hiszem, már halott volt, ment nem mozdult, és én ismét hálát adtam istennek. Hálát adtam istennek, amiért a legjobb barátom meghalt, és már nem érez fájdalmat. - Ne – suttogta Melisande. - Ne. De Jasper folytatta. - És amikor kialudta a tőz, visszavittek minket a tábor másik felére, és ott folytatták. Munroe arca és Horn mellkasa. És csak folytatták, és folytatták. - De te végül megmenekültél, ugye? - kérdezte Melisande kétségbeesetten. El kell érnie, hogy Jasper hátrahagyja ezeket a rémes képeket, és eljusson a jó részhez. Túlélte. Életben van. - Két héttel késıbb. Azt mondják, Hartley tizedes egy mentıosztagot vezetett a helyszínre, és váltságdíjjal kiváltottak bennünket. De én nem nagyon emlékszem. Nem voltam magamnál. - Megviselt voltál és sebesült – vigasztalta Melisande. - Teljesen érthetı. Jasper kitépte magát az ölelésbıl. - Nem! Semmi bajom nem volt, a hajam szála sem görbült meg! Melisande elképedt. - De hát a kínzás... A férfi feltépte magán az inget, és csupasz mellkasára mutatott. - Láttál már meztelenül, kedves feleségem! Láttál bárhol is sebhelyet a testemen?! Melisande zavartan a férje sértetlen mellkasára pillantott. - Nem... - Mert egy ujjal sem értek hozzám! Hosszú napokon át kínozták a többieket, de engem nem! Te jó ég! Melisande továbbra is Jasper mellkasára meredt. Egy olyan ember számára, mint Vale, ezerszer rosszabb az egyetlen sértetlen katonának lenni, mint a legtöbb kínzást elviselni. Melisande vett egy mély lélegzetet, és feltette a kérdést, amit Jasper várt tıle. - De miért? - Mert én voltam nekik a tanú, a legmagasabb rangú tiszt, az egyetlen kapitány, miután Reynaudot megölték. Azt akarták, hogy életben maradjak, és végignézzem... ha csak egyszer megroggyantam a látványtól, azonnal mélyebbre vágtak... mélyebbre mártották az égı billogot... annál kegyetlenebbül kínozták az embereimet... Vale a feleségére nézett, arcán torz, ırült mosollyal, szemében a démonokkal. - Hát nem érted?! A többieket kínozták, én pedig néztem!

Tizenhatodik fejezet

Surcease hercegnı a levesét kanalazta, és mi mást talált volna a tányér alján, mint az ezüstgyőrőt? A király ırjöngve a fıszakácsért küldött, és szegény ördögöt megint az udvar színe elé rángatták. De akárhogy is faggatták, megesküdött égre-földre, hogy nem tudja, hogyan került a győrő a hercegnı levesébe. Végül a királynak megint vissza kellett engednie a konyhába. Az emberek összedugták a fejüket, és találgatták, vajon ki szerezte meg az ezüstgyőrőt. Surcease hercegnı hallgatott, és elgondolkodva figyelte a bolondot...

Másnap reggel Melisande arra ébredt, hogy Mouse kaparászik az ajtón. Megfordult, és Vale-re nézett. A férfi egyik karját a fején átvetve aludt. A takaró félig lecsúszott hosszú alakjáról. Az elmúlt néhány éjszaka Melisande megfigyelte, hogy Vale nyugtalanul alszik. Álmában gyakran tette egyik karját vagy lábát Melisande-ra, és az asszony néha arra ébredt, hogy a férfi arcát a nyakába temeti. Többször addig forgolódott, míg az egész takarót maga köré csavarta. Melisande nem bánta. Megérte. De a tegnapi szívettépı vallomás után Jaspernek pihenésre volt szüksége. Melisande óvatosan kibújt a takaró alól, és felkelt. Talált egy egyszerő felsıt és szoknyát, magára terített egy köpenyt, és Mouse-szal együtt csendesen kiosont. Lementek a lépcsın, és a sötét hallon át a konyhába jutottak. Melisande megállt. A konyha hatalmas, boltíves mennyezetét málladozó fehér festék borította. Nagyon réginek tőnt. Melisande látta, hogy a sarokban két priccset alakítottak ki egymás mellett. Sally mélyen aludt az egyiken. A másikról Mr. Pynch nézett fel. Melisande némán biccentett az inasnak, aztán kilépett a konyhából. Kint Mouse boldogan futott néhány kört, mielıtt nekiállt, hogy a dolgát elvégezze. Hosszú, lejtıs, gondozatlan gyep tárult Melisande szeme elé, távolabb pedig teraszos kert, amely valaha gyönyörő lehetett. Melisande arrafelé indult. Szép idı volt. A ragyogó reggeli napsütés most kezdte eloszlatni a zöldellı hegyekre ereszkedett ködöt. Melisande megállt, és visszanézett a kastélyra. Nappali fénynél nem is volt olyan félelmetes. Napszítta, halványrózsaszín kıbıl épült, és lépcsızetes, omladozó oromzatban csúcsosodott ki. Itt-ott kémények nyújtóztak az égre. Mind a négy sarkán kerek torony állt, és ettıl az egész épület stabilnak és ısréginek tetszett. Melisande arra gondolt, milyen hideg lehet itt télen. - Ötszáz éves – szólalt meg egy mély, recsegı hang Melisande háta mögött. Az asszony megfordult, Mouse pedig odarohant, és ugatni kezdett. Sir Alistair volt az, egy hatalmas, bozontos, szürke kutyával, a feje a férfi derekáig ért. Mouse lecövekelt a kutya elıtt, és magából kikelve csaholt. A nagy kutya nem mozdult. Csak bámult lefelé Mouse-ra, mintha azon tőnıdne, mi fán terem ez a kis ugató micsoda. Sir Alistair egy pillanatig homlokát ráncolva nézett a terrierre. A haja most hátra volt fogva, és sérült szemét fekete szemkötı takarta. - Csend legyen, barátocskám! - szólt vontatottan, skót dialektusban. - Ne mérgesítsed fel magadat! Leguggolt, és kezét Mouse felé nyújtotta. A kiskutya odatrappolt, és megszagolta. Melisande elborzadva vette észre, hogy Sir Alistair jobb kezérıl hiányzik a mutató- és a kisujj. - Bátor kis fickó – jegyezte meg Sir Alistair. - Hogy hívják? - Mouse. A férfi bólintott, és felegyenesedett. A lankás gyep felé nézett. A hatalmas kutya szusszant egyet, és letelepedett a gazdája lábához. - Nem akartam megijeszteni múlt éjjel, asszonyom. Melisande rápillantott. Innen nézve, ahonnan a sebhelyek szinte nem látszottak, egészen jóképő volt. Az orra vonala egyenes és arrogáns, az álla határozott és makacs. - Nem ijesztett meg. Csak meglepett a hirtelen megjelenése. A férfi most arcával teljesen felé fordult, mintha meg akarná futamítani. - Bizonyára így volt. Melisande dacosan felszegte az állát. - Jasper szerint ıt hibáztatja a sebhelyeiért. Igaz ez? Melisande maga is megrémült önnön nyerseségétıl. Ha csak róla lett volna szó, sosem mert volna így beszélni. De tudnia kellett, hogy ez az ember további fájdalmat fog-e okozni a férjének. Sir Alistair állta a tekintetét. Talán meglepte a nı ıszintesége. Melisande le merte volna fogadni, hogy nem sokan merik megemlíteni a sebhelyeket. A férfi végül ismét elfordította a tekintetét, és a tönkrement kertet fürkészte. - Ha úgy kívánja, beszélek a férjével a sebeimrıl, úrnım.

Jasper egyedül ébredt. Csak néhány éjszakát aludtak együtt, de mégis furcsa érzés volt a hiányára ébredni. Nem tetszett ez neki. A kedvesének ott kellene lennie mellette, lágy vonalainak az ı kemény teste mellett, hogy a haja és a bıre illata körülvegye. Olyan volt a Melisande-dal való alvás, mint egy éltetı elixír – nem forgolódott félálomban egész éjjel. A fenébe is, hol lehet? Sietve felkelt és felöltözött. Szitkozódva gombolta be az ingét. Magára kapott egy kabátot, és kiviharzott a szobából. - Melisande! - kiabált a hallban, mint egy eszelıs. A kastély olyan nagy, hogy az asszony nem hallja meg, hacsak nincs a közelben. De azért újra szólította. - Melisande! Lent a konyha felé indult. Ott találta Pynchet, aki éppen tüzet rakott. Mögötte Melisande szobalánya aludt egy priccsen. Jasper felvonta a szemöldökét. Két külön priccset állítottak fel, na de akkor is. Pynch némán biccentett az ajtó felé. Jasper kiment a házból, és hunyorgott a fényben. Aztán meglátta Melisande-ot. Munroe-val beszélgetett, és ennek láttán Jasperbe belenyilallt a féltékenység. Lehet, hogy Munroe egy sebhelyes remete, de korábban igencsak kedvelték a nık. Melisande pedig túl közel állt hozzá. Jasper odasétált hozzájuk. Mouse észrevette, egy vakkantással üdvözölte, majd odaszaladt. Munroe megfordult. - Felkelt végre, Renshaw? - Most már Vale – morogta Jasper, és átkarolta Melisande derekát. Munroe felfigyelt a mozdulatra, és felvonta a szemöldökét. - Hát persze. - Megreggeliztél már, kedvesem? - kérdezte Vale a feleségét. - Még nem, uram. Megnézzem, mi van a konyhán? - Reggel elküldtem Wigginst egy közeli farmra kenyérért és tojásért – szólt Munroe. Kicsit elpirult, mintha végül mégis elszégyellné magát a vendégszeretet hiánya miatt. De rögvest hozzátette: - Reggeli után megmutathatom a torony tetejét. Csodálatos kilátás nyílik onnan. Jasper érezte, hogy Melisande megrezzen. Eszébe jutott, hogyan kapaszkodott a nı a magas hintó oldalába. - Talán majd máskor. Melisande megköszörülte a torkát, és finoman elhúzódott a férjétıl. - Ha megbocsátanak az urak, szeretném megnézni, van-e egy kis maradék Mouse számára a konyhán. Jasper nem tehetett mást, meghajolt. Melisande biccentett, és elindult a kastély felé. Munroe elgondolkodva nézett utána. - Elragadó teremtés a feleséged. És milyen intelligens! - Tudom – értett egyet Vale. - Fél a magasban. - Ah! - Munroe most Jaspert fürkészte. - Nem hittem volna, hogy az esete. Jasper rosszallóan összevonta a szemöldökét. - Fogalma sincs, milyen az esetem. - Dehogynincs. Hat évvel ezelıtt a nagymellő, kevéssé intelligens, és még kevésbé erkölcsös nık társaságát kereste. - Az hat évvel ezelıtt volt. Azóta sok minden megváltozott. - Az igaz – ismerte el Munroe. A gazzal benıtt kert felé indult, és Jasper mellette lépkedett. Magából vikomt lett, St. Aubyn meghalt, és pedig elvesztettem a fél arcomat, amiért egyébként nem magát okolom. Jasper megtorpant. - Tessék? Munroe is megállt, és szembefordult Jasperrel. A szemkötıjére mutatott. - Ezért. Nem magát okolom, és soha nem is okoltam. Jasper a távolba nézett. - Hogy lehet, hogy nem engem hibáztat? Akkor vágták ki a szemét, amikor én nem bírtam

tovább. - Amikor felnyögött a borzalomtól fogolytársai szenvedését látva. Munroe hallgatott. Jasper nem bírt ránézni. A skót valamikor jóképő férfi volt. És nem élt mindig remeteként. Sokszor üldögélt a tőz mellett a többiekkel, és nevetett durva vicceiken. Vajon mosolyog még valaha? Munroe végül megszólalt. - A pokolban voltunk, igaz? Jasper összeszorított állkapoccsal bólintott. - De emberek voltak, nem démonok. - Micsoda? Munroe hátrahajtotta a fejét, a szeme csukva volt. Úgy tőnt, élvezi a könnyő szellıt. - A huron indiánok, akik megkínoztak minket. Emberek. Nem állatok, nem vademberek, csak emberek. İk döntöttek úgy, hogy kivágják a szemem, nem maga. - De ha én nem lettem volna annyira gyenge... Munroe sóhajtott. - Ha semmilyen érzelmet nem mutatott volna ki, akkor is megteszik. Jasper elképett. A másik bólintott. - Igen, azóta utánanéztem. Így bánnak a hadifoglyokkal. Kínozzák ıket. - A szája sértetlen fele mosolyra húzódott, de nem jókedvében. - Ahogy mi felakasztjuk a kisfiúkat, akik egy felnıttıl lopnak. Ez a szokás. - Nem értem, hogyan tud errıl ilyen szenvtelenül beszélni – felelte Jasper. - Nem érez dühöt? Munroe vállat vont. - Engem arra tanítottak, hogy megfigyeljek. Mindenesetre nem hibáztatom magát. A felesége ragaszkodott hozzá, hogy ezt elmondjam. - Köszönöm. - Azt hiszem, a felesége erényeinek listájára fel kell vennünk a hőségeset és az elszántat. El sem tudom képzelni, hogy talált rá. Jasper felhorkant. - Egy magafajta züllött alak meg sem érdemli ıt, azt tudja, ugye? - Azért is teszek meg mindent, hogy megtartsam. - Nagyon bölcsen teszi. Egyszerre indultak el megint. Csend volt, amit Jasper különös módon barátinak érzett. Munroe sosem volt igazán a barátja. Az érdeklıdésük nagyon különbözött, és gyakoriak voltak a súrlódások. De ı is ott volt. İ is ismerte azokat az embereket, akik már nem élnek, ı is keresztülgyalogolt azon a pokoli erdın kötéllel a nyakán, és ı volt az, akit megkínzott az ellenség. Nincs mit magyarázni, nincs mit rejtegetni. Ott volt, és tudja. Elérték a teraszos kert második szintjét. Munroe megállt, és a kilátásban gyönyörködött. A távolban egy folyó, jobbra egy csalit. Lenyőgözı vidék. Az ír farkaskutya, aki velük tartott, most lefeküdt Munroe lábához. - Ezért jött? - kérdezte Munroe. - Hogy a bocsánatomat kérje? - Nem – vágta rá Jasper, de aztán elbizonytalanodott. Eszébe jutott a vallomás, amelyet Melisande-nak tett elızı éjjel. - Illetve, talán. De nem csak ezért. Munroe ránézett. Úgyhogy Jasper elmondta neki. Samuel Hartley-t és a terhelı levelet. A nevetı Dick Thorntont a New Gate börtönben. A vádat, miszerint az áruló a foglyok között volt. Végül pedig a Lord Hasselthorpe elleni merényletet közvetlenül azután, hogy Jasper beszélt vele. Munroe figyelmesen végighallgatta az egész történetet, és a végén megrázta a fejét. - Merı képtelenség. - Nem hiszi, hogy volt közöttünk egy áruló, és kelepcébe csaltak minket? - De igen, ezt készséggel elhiszem. Másként nem lehet megmagyarázni, hogy ennyi huron indián harcos állt lesben azon az ösvényen. Csak azt nem hiszem el, hogy az áruló azok között volt, akik fogságba estek. Melyikünk tehette volna? Azt gondolja, hogy én voltam?

- Nem – felelte Jasper, és így is volt. Sosem gondolta, hogy Munroe lehet az áruló. - Akkor csak maga, Horn és Growe marad, hacsak nem hiszi, hogy a halottak között kell keresni az árulót. El tudja képzelni bármelyikükrıl, akár az élıkrıl, akár a holtakról, hogy elárultak bennünket? - Nem. De a fenébe is! - Jasper a nap felé fordította az arcát. - Valaki megtette. Valaki elmondta a franciáknak és indián szövetségeseiknek, hogy ott leszünk. - Ez világos. De csak egy félırült halálraítélt szava a bizonyság arra, hogy az áruló a foglyok között volt. Adja fel, barátom! Thornton csúf játékot őzött önnel. - Nem adhatom fel – erısködött Jasper. - Képtelen vagyok. Nem tudom elfelejteni. Munroe felsóhajtott. - Vizsgálja meg más szemszögbıl! Miért tenne bárki is ilyet? - Mármint hogy mindannyiunkat eláruljon? - Igen. Kell hogy legyen valami oka. Talán a franciákkal szimpatizált az illetı? Jasper megrázta a fejét. - Reynaud St. Aubyn anyja francia volt – jegyezte meg Munroe szenvtelenül. - Ne beszéljen badarságokat! Reynaud meghalt. Szinte azonnal megölték, ahogy beértünk abba a nyomorult faluba. Ezenkívül lojális angol volt, és a legjobb ember, akit valaha ismertem. Munroe széttárta a kezét. - Maga bolygatja ezt az ügyet, nem én. - Így van, és én egy lehetséges okot tudok: a pénzt. - Jasper megfordult, és jelentıségteljesen a kastélyra nézett. Valójában nem gondolta, hogy Munroe az áruló, de a Reynaudra tett célzás felbosszantotta. Munroe követte a pillantását, és berozsdásodott hangon felnevetett. - Gondolja, hogy ha eladtam volna magunkat a franciáknak, a kastélyom ilyen állapotban lenne? - Talán elrejtette valahova a pénzt. - Ami pénzem van, azt örököltem, vagy magam kerestem. Ha valaki tényleg pénzért csinálta, akkor az illetınek nyilván adósságai voltak, vagy hirtelen meggazdagodott. A maga pénzügyei hogy állnak? Korábban szerette a kártyát. - Már elmondtam Hartley-nak, és most elmondom magának is: évekkel ezelıtt visszafizettem azokat a régi kártyaadósságokat. - Mibıl? - Az örökségembıl. Az ügyvédeim papírokkal tudják igazolni, ha tudni akarja. Munroe vállat vont, és újra sétálni kezdett. - Horn pénzügyeinek utánanézett? Jasper lépést tartott vele. - Az anyjával lakik egy városi házban. - A szóbeszéd szerint az apja sokat veszített a tızsdén. - Tényleg? - csodálkozott Jasper. - A ház Lincoln Inns Fieldben van. - Elég drága környék olyasvalakinek, aki nem örökölt. - Arra is van pénze, hogy Itáliába és Görögországba utazzon – tőnıdött el Vale. - És Franciaországba. - Micsoda? - torpant meg Jasper. Munroe nem vette rögtön észre, hogy a másik lemaradt. Jó néhány lépéssel távolabbról fordult vissza. - Matthew Horn az elmúlt ısszel Párizsban járt. - Honnan tudja? Munroe félrebillentette a fejét, és jó szemével Jasperre nézett. - Visszavonultan élek, de levelezésben állok természettudósokkal Angliában és a kontinensen egyaránt. Télen levelet kaptam egy francia botanikustól. Beszámolt egy vacsoráról, amelyen Párizsban részt vett. Egy Horn nevő, fiatal angol is ott volt a vacsorán, aki a gyarmatokon szolgált. Szerintem ez a mi Matthew Hornunk, maga szerint nem? - Lehetséges – rázta meg a fejét Vale. - De mit keresne ı Párizsban?

- Talán várost néz. Jasper felvonta a szemöldökét. - Amikor hadban állunk a franciákkal? Munroe vállat vont. - Vannak, akik az én levelezésemet a francia kollégámmal felforgató tevékenységnek titulálnák. Jasper fáradtan felsóhajtott. - Tő a szénakazalban. Tudom, hogy a lehetetlennel határos, amire vállalkoztam, de nem tudom elfelejteni a mészárlást. Maga igen? Munroe keserően elmosolyodott. - Az arcomra vésett emlékekkel? Nem, sosem fogom elfelejteni. Jasper a szél felé fordította az arcát. - Miért nem jön el hozzánk Londonba látogatóba? - A gyerekek sírva fakadnak, ha meglátnak, Vale – közölte Munroe tényszerően. - Edinburgh-ba sem jár? - Nem. Sehova nem járok. - Bebörtönözte magát a kastélyába. - Ez annyira színpadiasan hangzik! - Munroe elhúzta a száját. - Valójában nem ilyen drámai. Elfogadtam a sorsom. Itt vannak nekem a könyveim, a tanulmányaim, az írásaim. Én... elégedett vagyok. Jasper kétkedve fogadta ezt a kijelentést. Elégedett, amiért egy nagy, huzatos kastélyban él, ahol az egyetlen társasága egy kutya és egy goromba inas? Munroe bizonyára tudta, hogy Jasper nem fogja beérni ezzel a válasszal, úgyhogy visszafordult a kastély irányába. - Jöjjön! Még nem reggeliztünk, és a felesége már bizonyára várja. Nekiindult. Jasper káromkodva követte. Munroe még nem állt készen arra, hogy elhagyja a biztonságos fészket, és amíg az önfejő skót nincs készen, kár volna vitába szállni vele. Jasper csak remélni tudta, hogy Munroe még ebben az életben kimozdul.

Ennek az embernek sürgısen szüksége van egy házvezetınıre – jelentette ki Melisande, ahogy a hintójuk távolodni kezdett Sir Alistair kastélyától. Sally máris elbólintott a sarokban. Vale-t mulattatta a megállapítás. - Nem tetszettek az ágynemői, szívem? Melisande összeszorította a száját. - A dohos ágynemő, a vastagon álló por mindenütt, az üres kamra és az a szörnyő, szörnyő inas. Nem, valóban nem tetszett. Vale felnevetett. - Hát, ma tiszta lepedın fogunk aludni. Esther néni azt mondta, szívesen lát minket a visszaúton is. Szerintem pletykákat akar hallani Munroe-ról. - Semmi kétség. Melisande elıvette a hímzését, és keresgélni kezdett a fonalak között. Citromsárgára volt szüksége. Kellett lennie még néhány szálnak, és azzal akarta kiemelni az oroszlán sörényét. Vetett egy oldalpillantást a szobalányra, hogy lássa, alszik-e. - Megtudtad Sir Alistairtıl, amit akartál? - Részben igen – Vale kibámult az ablakon, Melisande pedig várt, és gondosan befőzte a cérnát a tőbe. - Valaki elárult minket Spinner's Fallsnál, és már egy ideje próbálom kideríteni, ki volt az. Melisande összpontosított, hogy meg tudja csinálni az elsı öltést, ami nem kis dolog egy rázkódó hintóban. - Azt gondoltad, Sir Alistair volt az? - Nem, de úgy gondoltam, segíthet kitalálni, ki volt.

- És segített? - Nem tudom. Csalódottnak kellett volna lennie, de Jasper meglehetısen vidámnak tőnt. Melisande magában mosolygott, miközben az oroszlán sörényén dolgozott. Lehet, hogy Sir Alistair megnyugtatta egy kicsit Jaspert. - Édes-rumos zselé – szólalt meg néhány perccel késıbb Melisande. Jasper ránézett. - Tessék? - Egyszer azt kérdezted, mi a kedvenc ételem. Emlékszel? A férfi bólintott. - Hát az édes-rumos zselé. Amikor kislány voltam, karácsonykor mindig az volt nálunk. De a szakácsnınk rózsaszínre színezte, és mandulával díszítette. Én voltam a legkisebb, úgyhogy én kaptam a legkisebb tányérral, de csodálatosan krémes és finom volt. Minden évben nagyon vártam. - Ehetünk rózsaszínő zselét minden este, ha akarod – vágta rá Vale. Melisande megrázta a fejét, és megpróbált komoly arcot vágni a férfi hirtelen ötletéhez. - Nem, akkor már nem volna olyan különleges. Csak karácsonykor. Megmelegedett a szíve, amiért a férjével a karácsonyt tervezgetik. Arra gondolt, milyen sok karácsonyt fognak együtt tölteni. Ennél szebb jövı elképzelni sem tudott. - Jó, akkor csak karácsonykor - egyezett bele Vale olyan ünnepélyesen, mintha komoly üzleti megállapodásról lenne szó. - De ragaszkodom hozzá, hogy egy egész tál édes-rumos zselét kapj majd. Melisande mosolyogva felhördült. - Ugyan mit kezdenék én egy egész tál zselével? - Teleehetnéd magad – felelte Vale teljes komolysággal. - Magadba tömhetnéd az egészet egyszerre. Vagy eltehetnéd. Csak néznéd, és arra gondolnál, milyen finom lesz, milyen krémes... - Badarság. - Vagy minden este ehetnél belıle egyetlen kanállal. Egyetlen kanállal, én pedig az asztal túlvégérıl irigykedve figyelnélek. - Miért, neked nem lesz egy saját tál zseléd? - Nem. Ettıl lesz a tiéd olyan különleges. - Jasper hátradılt az ülésen, összefonta a karját a mellén, és úgy tőnt, nagyon elégedett magával. - Igen, így lesz. Minden karácsonykor egy egész tál rózsaszín szelét készíttetek csak neked. Ne mondhassák, hogy nem vagyok bıkező férj! Melisande az égre emelte a tekintetét, de mosolygott. Már várta az elsı karácsonyt Jasperrel. Aznap jól haladtak, és jóval vacsora elıtt odaértek Esther nénihez. A néni éppen akkor kísért ki egy másik házaspárt, akik bizonyára nála teáztak, amikor a hintó begördült a ház elé. Csakhamar felismerték bennük Timothyt és a feleségét. Melisande figyelte a férfit, az elsı szerelmét. Volt idı, amikor vonzó arcának puszta látványától is elakadt a lélegzete. Évekbe tellett, míg túltette magát az elvesztésén. Ez a fájdalom most tompa volt, és valahogy távoli, mintha a felbontott eljegyzés egy másik, naiv, fiatal lánnyal történt volna meg. Nézte a férfit, és azt gondolta magában, hála a jó égnek. Hála az égnek, hogy megmenekült a vele való házasságtól. Vale dörmögött valamit a bajsza alatt, aztán kiugrott a kocsiból. - Esther néni! - kiáltotta, látszólag tudomást sem véve a másik párról. A nagynénje fel tartott, amikor valamiért, valahogyan nekiment Timothy Holdennek. A férfi, aki alacsonyabb volt Vale-nél, megtántorodott, Vale pedig a segítségére sietett. De ehelyett újra nekiütközhetett, mert Timothy fenékre esett a sáros utcán. - Jaj nekem – nyögte Melisande, és kikászálódott a hintóból, mielıtt a férje még megöli volt szeretıjét a „kedvességével”. Mouse is kiugrott, és odaszaladt megugatni a földön ülı férfit. Mielıtt Melisande odaérhetett volna, Vale a karját nyújtotta, Timothy pedig, a szerencsétlen félnótás, elfogadta. Melisande legszívesebben eltakarta volna a szemét. Vale valamivel nagyobbat rántott a kelleténél, úgyhogy a földön ülı férfi felpattant, mint az órarugó, és Vale-nek ütıdött, aki ekkor közel hajolt hozzá. Timothy arca hirtelen hamuszürke lett. Hátraugrott, és minden további segítséget elhárítva a feleségével együtt a hintajukhoz sietett.

A préda megfutamodását látva Mouse egy utolsó, önelégült vakkantást hallatott. Vale lehajolt, megveregette a kutya hátát, és motyogott neki valamit, amitıl a kutya csóválni kezdte a farkát. Melisande megkönnyebbülten sóhajtott, és odalépett a két hímhez. - Mit mondtál Timothynak? Vale felegyenesedett, és ártatlan szemekkel nézett az asszonyra. - Hogyan? - Jasper! - Hát jó, de nem volt sok. Csak megkértem, hogy ne látogassa a nagynénémet. - Megkérted? Vale szája körül elégedett mosoly bujkált. - Nem hiszem, hogy Mr. Timothy Holden és a felesége még egyszer beteszik ide a lábukat. Melisande sóhajtott, és titkon örült, amiért a férje így törıdik az ı érzéseivel. - Biztos, hogy szükség volt erre? Jasper belekarolt, és halkan így felelt: - Ó, igen, szívem, biztos. Aztán Esther nénihez vetette, és így szólt: - Visszatértünk, nénikém, és hírt hoztunk a remetérıl!

Tizenhetedik fejezet

Másnap a király kihirdette az utolsó próbatételt, Egy aranygyőrő volt elrejtve mélyen, egy föld alatti barlangban, és egy tőzokádó sárkány vigyázta. Így hát Jack magára öltötte az éjszakából és szélbıl készült páncélt, és marokra fogta a világ legélesebb kardját. Csakhamar a barlang bejárata elıtt találta magát. A sárkány üvöltve kirontott, és Jacknek nem akármilyen harcot kellett megvívnia, mert a sárkány hatalmas volt. Egy álló napon át küzdöttek egymással. Már majdnem leszállt az este, mire a sárkány holtan terült el, Jack pedig a kezében tartotta az aranygyőrőt...

Egy héttel késıbb Melisande a Hyde Parkban sétált Mouse-szal. Elızı éjjel értek vissza Londonba. A visszaút eseménytelen volt, eltekintve egy szörnyő húsos káposztától, amit a harmadik napon kellett elfogyasztaniuk. Este Melisande felállított egy priccset a szobája sarkában, és Vale egész éjjel mellette aludt. Melisande tudta, kissé különös ez a megoldás, de annyira boldog volt, amiért a férje vele alszik, hogy más nem érdekelte. Azt sem bánta volna, ha egész életében a földön kell aludnia. Sally csodálkozó pillantással illette a fekhelyet, de nem szólt. Talán Mr. Pynch beszámolt neki Lord Vale furcsa alvási szokásairól. A szél meglibbentette Melisande szoknyáját. Vale reggel elment, hogy beszéljen Matthew Hornnal, feltehetıen Spinner's Fallsról. Melisande elgondolkozott ezen. Azt remélte, miután beszélt Sir Alistairrel, Jasper felhagy a kutatással, és talán megnyugszik. Ám a férfi eltökéltebb volt, mint valaha. A visszaút során szinte végig elméleteket gyártott, terveket szıtt, és újra meg újra elmondta az ötleteit, hogy ki lehetett az áruló. Melisande pedig csak ült, hallgatott és hímzett, de titokban egyre jobban elkeseredett. Mekkora a valószínősége, hogy Vale képes lesz ennyi év után az áruló nyomára bukkanni? És ha nem találja meg, akkor mi lesz? Élete végéig folytatja a meddı keresgélést? Így sosem engedi begyógyulni ezt a sebet... Egy kiáltás szakította félbe a gondolatmenetét. Felnézett, és látta, amint Jamie, Mrs. Fitzwilliam kisfia éppen átöleli Mouse-t. A kutya lelkesen nyalogatta a gyerek arcát. Nyilvánvalóan emlékezett rá. A kislány is lehajolt, és óvatosan megveregette Mouse fejét.

- Jó napot! - köszönt Mrs. Fitzwilliam. İ egy kissé távolabb állt, de most elindult Melisande felé. - Gyönyörő napunk van! Melisande mosolygott. - Igen. Egymás mellett álltak, és figyelték a gyerekeket és a kutyát. Mrs. Fitzwilliam felsóhajtott. - Vennem kellene Jamie-nek egy kutyát. Már régóta könyörög érte. De ıkegyelmessége nem bírja az állatokat. Tüsszög tılük, és azt mondja, piszkosak. Melisande-ot kicsit meglepte, hogy az asszony ilyen nyíltan emlegeti a kitartóját, de próbálta titkolni a zavarát. - A kutyák tényleg elég piszkosak tudnak lenni. - Igen, sejtem. De hát a kisfiúk is. - Mrs. Fitzwilliam felhúzta az orrát, ami csak még bájosabbá tette szépséges arcát. - És amúgy sem látogat már minket túl gyakran. Tavaly legfeljebb havonta egyszer, ha eljött. Gondolom, szerzett magának egy másik nıt, akár egy török szultán. İk tartják tucatjával a nıket. Azt hiszem, háremnek hívják az ilyet. Melisande érezte, ahogy elvörösödik, és a lábujját bámulta. - Jaj, elnézést kérek! - kapott észbe Mrs. Fitzwilliam. - Zavarba hoztam, ugye? Mindig rosszat mondok, különösen, amikor ideges vagyok. İkegyelmessége annak idején azt mondta, jobb lenne, ha mindig szorosan csukva tartanám a számat, mert amikor kinyitom, semmivé foszlik az illúzió. - Milyen illúzió? - A tökéletességé. Melisande pislogott. - Szörnyő ilyet mondani. Mrs. Fitzwilliam félrebillentett fejjel fontolta meg ezt a kijelentést. - Igen, tényleg az. De akkoriban, azt hiszem, nem tőnt fel. Félelemmel vegyes csodálattal tekintettem rá, amikor megismertem. De hát nagyon fiatal voltam, csak tizenhét éves. Melisande nagyon szerette volna megkérdezni a nıt, hogyan lett Lister herceg szeretıje, de félt a választól. Ezért inkább azt kérdezte: - Szerette ıt? Mrs. Fitzwilliam felnevetett. A nevetése kellemes volt és dallamos, de szomorúság csendült ki belıle. - Hát szeretheti az ember a napot? A nap ott van az égen, fényt és meleget ad nekünk, de szerethetjük igazán? Melisande hallgatott mert bármit is felelt volna, azzal csak tetézte volna a másik szomorúságát. - Szerintem szerelem csak egyenlık között lehetséges – folytatta Mrs. Fitzwilliam. - Olyanok között, akik alapvetıen egyenlık. Nem csupán a társadalmi helyzetre vagy a vagyonra gondolok. Ismerek olyan nıket, akik tiszta szívbıl szeretik a kitartójukat, és olyan férfiakat is, akik szeretik a nıt, akit kitartanak. De ık egyenlıek... lelki szinten... - Azt hiszem, értem – felelte Melisande lassan. - Ha minden érzelmi hatalom a férfi vagy a nı kezében van, nem tudnak ıszintén szeretni. Azt hiszem, az embernek meg kell nyílnia a szerelemhez. Meg kell engednie magának, hogy sebezhetı legyen. - Erre nem gondoltam, de azt hiszem, igaza van. A szerelem alapvetıen megadás. - A nı megrázta a fejét. - Bátorságra van szükség, hogy az ember így megadja magát. Melisande bólintott, és a földet bámulta. - Én nem vagyok valami bátor – tette hozzá Mrs. Fitzwilliam halkan. - Az életem minden döntését többé-kevésbé félelembıl hoztam. Melisande kíváncsi pillantást vetett rá. - Egyesek azt mondanák, hogy azzal az élettel, amit választott, igen nagy vakmerıségrıl tesz tanúbizonyságot. - Nem ismernek engem – vágta rá Mrs. Fitzwilliam. - Nem olyan életrıl álmodtam, ahol a félelem vezet.

- Sajnálom. Mrs. Fitzwilliam bólintott. - Bárcsak képes lennék megváltozni! Akárcsak én, gondolta Melisande. Egy pillanatra nagy egyetértés alakult ki kettejük között. Az elıkelı hölgy és a kitartott szeretı. Aztán Jamie felkiáltott, és mindketten odafordultak. A kisfiú beleesett a sárba. - Jaj nekem! - sóhajtott fel Mrs. Fitzwilliam. - Jobb lesz, ha hazaviszem. Nem tudom, mit fog szólni a cselédlány, ha meglátja a ruháit. Összecsapta a kezét, és élénken odakiáltott a gyerekeknek, akik csalódottnak tőntek, de kelletlenül megindultak felé. - Köszönöm – szólt Mrs. Fitzwilliam. Melisande felvonta a szemöldökét. - Mit? - Hogy beszélgetett velem. Nagyon élveztem. Melisande eltőnıdött, vajon milyen gyakran nyílik alkalma Mrs. Fitzwilliamnek más nıkkel beszélgetni. Kitartott nı, ezért a tisztességes hölgyek nem érintkeznek vele, ugyanakkor egy herceg szeretıje, ami magasabb rangra emeli szinte mindenkinél. Kivételes és magányos pozíció az övé. - Én is élveztem – felelte Melisande. - Szívesen beszélgetnék máskor is. Mrs. Fitzwilliam félénken mosolygott. - Talán még lesz rá alkalom. Azután összeszedte a gyerekeit, és búcsút intett. Melisande kettesben maradt Mouse-szal. Visszafordult arrafelé, amerrıl jött. Egy hintó várt rá, és egy szolga követte diszkréten. Arra gondolt, amit Mrs. Fitzwilliamnek mondott: hogy az igaz szerelemhez sebezhetıségre van szükség. Azt kérdezte magától, vajon lesz-e bátorsága újra ilyen sebezhetıvé tenni magát.

Tudott Munroe valami használható ötlettel szolgálni, ki lehetett az áruló? - kérdezte Matthew Horn aznap délután. Jasper vállat vont. Ismét a Hyde Parkban lovagoltak, és Jasper nyugtalan volt. Szerette volna vágtára ösztökélni Belle-t, és addig lovagolni, amíg mindketten leizzadnak. Úgy érezte, nem bírja tovább. Nem folytathatja az életét anélkül, hogy megtalálná az árulót. Mert most már bizony tovább akart lépni. Talán ezért volt olyan éle a hangjának, amikor így szólt: - Munroe szerint utána kellene néznem a pénzügyeidnek. - Micsoda? - Az áruló feltehetıen a franciáknak dolgozott. Vagy politikai okokból, vagy pénzért. Munroe szerint meg kellene vizsgálnom azoknak a pénzügyeit, akik foglyul estek. - De hát ki fogadna el pénzt, hogy aztán keresztülmenjen a hadifogság gyötrelmein? Jasper vállat vont. - Lehet, hogy nem az volt a terve, hogy fogságba esik, csak valami félresikerült. - Nem – rázta meg a fejét Horn. - Nem. Ez nevetséges. Ha volt egy franciabarát áruló, az biztos nem lett volna ott Spinner's Fallsnál, amikor belesétáltunk az indiánok csapdájába. Valahogyan lemaradt vagy egyszerően dezertált volna. - És ha nem tudott? Ha tiszt volt? Tudod, hogy csak a tisztek tudták, merre fogunk haladni... Horn felhorkant. - Szóbeszéd járta a katonák között is. Te is tudod, mennyire nem lehet titkot tartani a seregben. - Ez igaz – hagyta rá Jasper. - De ha az illetı tiszt volt, nem lett volna könnyő dolga, ha el akar tőnni. Már Québecnél is megtizedeltek bennünket. Alig maradt tiszt. Horn megállította a lovát. - Szóval minden tiszt pénzügyeit át fogod vizsgálni? - Nem, csak...

- Vagy csak azokét, akik fogságba estek? Jasper ránézett. - Munroe mondott még valamit. Horn tekintete megrebbent. - Mit? - Azt is mondta, hogy te Párizsban jártál. - Mi? - Azt mondta, van egy francia barátja, aki megírta neki, hogy Párizsban, egy vacsorán találkozott egy Horn nevő férfival. - De hát ez nevetséges! - kiáltott fel Horn elvörösödve. A szája szigorú vonallá keskenyedett. - A Horn elég gyakori név, nyilván másvalaki volt az. - Akkor tehát te nem voltál Párizsban múlt ısszel? - Nem – felelte Horn táguló orrlyukkal. - Nem, nem voltam Párizsban. Itáliában és Görögországban utazgattam, ahogy azt már említettem neked. Jasper hallgatott. Horn megragadta a gyeplıt, és elıredılt a nyeregben. Teste merev volt a dühtıl. - Kétségbe vonod a becsületemet? Kétségbe vonod a hőségemet? Hogyan merészeled, uram?! Hogyan merészeled?! Ha nem te volnál, most azonnal párbajra hívnálak! - Matthew... - kezdte Jasper, de Horn megfordította a lovát, és elvágtatott. Jasper utánanézett. Megsértett valakit, akit a barátjának tartott. Hazaindult, és komoran azon tőnıdött, mi vezette arra, hogy megsértsen valakit, aki sosem ártott neki. Hornnak igaza van: könnyen lehet, hogy Munroe barátja tévedett azt illetıen, hogy kivel találkozott Párizsban. Hazaért, a feje tele egymásnak ellentmondó gondolatokkal, ráadásul megtudta, hogy Melisande még nincs otthon. Ez még jobban lesújtotta. Alig várta, hogy találkozzanak, és megvitassa vele a rosszemlékő lovaglást Matthew Hornnal. Lenyelt egy káromkodást, és betért a dolgozószobájába. Éppen csak arra volt ideje, hogy töltsön magának egy kis whiskyt, amikor Pynch kopogtatott, és belépett. Jasper megfordult, és aggodalmasan nézett az inasra. - Megvan az emberünk? - Igen, uram – felelte Pynch, és közelebb jött. - Mr. Horn inasa valóban az egyik volt katonatársam bátyja. - Beszélt? - Igen, uram. Ma volt a fél szabadnapja, úgyhogy egy kocsmában találkoztunk. Fizettem neki néhány italt, és az öccsérıl beszélgettünk. Québecnél esett el. Jasper bólintott. Sokan elestek Québecnél. - A negyedik ital után Mr. Horn inasának megeredt a nyelve, uram, és sikerült a gazdájára terelnem a szót. Jasper kortyolt a whiskyjébıl, és már nem volt biztos benne, hogy hallani akarja, amit Pynch megtudott. De hát ı hozta mozgásba a gépezetet, ı küldte Pynchet erre a portyára, amint hazatértek Londonba. Gyávaság lenne most visszakozni. Pynchre nézett, hő szolgájára, aki oly sok részeg kábulaton és rémálmon segítette át. Pynch mindig jól szolgálta. Derék ember. - Mit mondott? Az inas ráemelte zöld és kissé szomorú tekintetét. - Az inas azt mondja, Mr. Matthew Horn apjának halála után a család nehéz anyagi helyzetbe került. Az anyja szélnek kellett hogy eressze a cselédség nagy részét. Azt suttogták, a városi házukat is el kell adniuk. És akkor Mr. Horn visszatért a gyarmatokról. Újra felvették a cselédeket, vettek egy új hintót, és Mrs. Horn, hat év után elıször, új ruhákban járt. Jasper üres tekintettel meredt a poharába. Nem ezt akarta. Nem ez volt az a megkönnyebbülés, amelyre vágyott. - Mikor halt meg Mr. Horn apja? - 1758 nyarán – felelte Pynch.

A québeci csata elıtti nyáron. A Spinner's Falls elıtti nyáron. - Köszönöm – mondta Jasper. Pynch habozott. - Mindig fennáll a lehetısége valamilyen örökségnek vagy más, tökéletesen ártatlan pénzszerzési módnak. Jasper kétkedve húzta fel a szemöldökét. - Olyan örökség, amirıl a szolgák még csak nem is hallottak? - Ez nagyon valószínőtlen. Köszönöm. Pynch meghajolt, és távozott. Jasper lehajtotta a whiskyjét, és a tőzhöz lépett. Ezt akarta? Ha Horn az áruló, képes lenne-e átadni a hatóságoknak? Lehunyta a szemét. İ indította el ezt az eseménysort, és nem tudta, vajon képes-e még befolyásolni egyáltalán. Amikor legközelebb felnézett, Melisande állt az ajtóban. Jasper újra kiürítette a poharát. - Szépséges feleségem. Hol jártál? - Sétáltam a Hyde Parkban. - Csakugyan? - Jasper az üveghez lépett, és újabb whiskyt töltött magának. - Megint félvilági nıknek adtál találkát? Melisande arcára hővös kifejezés költözött. - Talán jobb, ha most magadra hagylak. - Nem, nem – mosolygott rá Jasper, és megemelte a poharát. - Tudod, hogy mennyire utálok egyedül lenni. Ezenkívül ünnepelnünk kell. Hamarosan hazaárulással fogom megvádolni egy régi barátomat. - Nem tőnsz túl boldognak. - Ellenkezıleg. A mennyekben járok. - Jasper... - Melisande lenézett összekulcsolt kezére, és kereste a szavakat. - Azt hiszem, megszállottjává váltál ennek a kutatásnak. Annak, ami Spinner's Fallsnál történt. Félek, hogy ez a hajsza ártalmas a számodra. Nem lenne jobb, ha... ha annyiban hagynád? Vale belekortyolt az italába, és a feleségét fürkészte. - Már miért tenném? Tudod, mi történt Spinner's Fallsnál. Tudod, mit jelent ez nekem. - Én azt tudom, hogy úgy tőnik, nem tudsz szabadulni attól, ami történt, és nem tudsz továbblépni. - Láttam, ahogy meghalt a legjobb barátom. Melisande bólintott. - Igen, tudom. És talán el kellene ıt engedned. - Ha én haltam volna meg akkor, Reynaud nem nyugodott volna, amíg meg nem találja az árulót. Melisande csendesen figyelte a férfit, ferdevágású macskaszeme titokzatos, kifürkészhetetlen pillantásával. Jasper kiitta a maradék whiskyt. - Reynaud nem hagyta volna annyiban. - Reynaud meghalt. A férfi megdermedt, és lassan Melisande-ra emelte a tekintetét. Az asszony felszegett állal, határozott, szinte szigorú arckifejezéssel nézett vissza rá. Úgy nézett ki, mint aki képes volna szembenézni egy egész üvöltı indiántörzzsel. - Reynaud meghalt – ismételte meg. - És te különben sem vagy Reynaud.

Aznap este Melisande a haját kefélte, és a férjére gondolt. Elsı vitájuk után Vale egyetlen szó nélkül távozott a dolgozószobából. Melisande felállt az öltözıasztal mellıl, és fel-alá járkált a szobában. A priccs meg volt vetve, és az asztalon frissen megtöltött boroskancsó állt. Minden készen állt Vale fogadására. De a férfi nem volt ott.

Már tíz óra is elmúlt, és nem volt ott. Együtt vacsoráztak. Csak nem ment el otthonról vacsora után anélkül, hogy szólt volna? Házasságuk elsı napjaiban ez volt a szokása, de azóta megváltozott egy s más. Vagy mégsem? Melisande összefogta magán a köntösét, és döntött. Ha Vale nem jön át hozzá, majd átmegy ı. Határozott léptekkel az összekötı ajtóhoz sietett, és elfordította az ajtógombot. Ám hiába. Melisande egy pillanatig értetlenül meredt az ajtógombra, és nem hitt a szemének. Az ajtó zárva volt. Melisande tekintete megrebbent, de aztán összeszedte magát. Talán véletlenül zárták be. Hiszen nem járt át túl gyakran a férje hálószobájába. Többnyire fordítva történt. Melisande kiment a hallba, és odalépett Vale szobájának ajtajához. Megpróbált benyitni, de ez az ajtó sem engedett. Ez képtelenség. Bekopogott, és várt. És várt. Majd újra bekopogott. Beletelt talán öt percbe is, mire rájött, hogy a férje nem fogja beengedni.

Tizennyolcadik fejezet

Késı volt, mire Jack visszasietett a kastélyba. Alig volt ideje, hogy megszabaduljon a páncéljától, és a konyhába siessen, és újra megvesztegesse a kis kuktát. Aztán a bálterembe szaladt, ahol az udvartartás már helyet foglalt a vacsorához. - Jack! - szólt a hercegnı, amikor meglátta. - Hol jártál megint, és mi az az égés a lábadon? Jack lepillantott, és látta, hogy a sárkány tüze megsebesítette. Idétlen táncba és pörgésbe kezdett. - Lidércfény vagyok – rikkantotta -, és a szél hátán utaztam a szalamandrák királyához!

Jasper nem volt otthon, amikor Melisande másnap reggel felkelt. Az asszony beharapta a száját, amikor meglátta, hogy a reggelizıszoba üres. Vajon a férfi direkt kerüli? Nyíltan beszélt vele tegnap, talán túlságosan nyíltan. Melisande tudta, a férje szerette Reynaudot, és idıbe telik, mire az ember túlteszi magát egy ilyen fájdalmas veszteségen. De mindennek már hét éve. Jasper talán nem veszi észre, hogy az áruló utáni hajsza megmérgezi az életét? És neki mint a feleségének vajon nincs joga felhívni rá a figyelmét? Az biztos, hogy segítenie kell a férjének megtalálni a boldogságot, vagy legalábbis az elégedettséget az életben. Annyi év után, amióta szereti a férfit, és miután idáig jutottak a házasságukban, nem volt fair Vale részérıl, hogy most elhúzódik tıle. Nem tartozik-e neki legalább annyi udvariassággal, hogy meghallgatja? A zsemlébıl és a forró csokoládéból álló egyszerő reggelit követıen Melisande úgy döntött, nem akar egyedül bolyongani a hatalmas házban. Magához hívta Mouse-t, és kimentek az elıtérbe. - Elviszem sétálni a kutyát – közölte Oaksszal. - Nagyon jól teszi, úrnım – felelte Oaks, és csettintett egy szolgának, hogy kísérje el Melisandeot. Melisande összeszorította a száját. Sokkal szívesebben sétált volna egyedül, de erre egyszerően nem volt mód. Biccentett Oaksnak, aki kinyitotta elıtte a nagy bejárati ajtót. A nap elbújt egy felhıgomolyag mögé, úgyhogy szinte esti sötétség honolt. De Melisande nem emiatt torpant meg. A bejárati lépcsı alján Mrs. Fitzwilliam állt két gyermeke társaságában, a karján két vászontáskával. - Jó reggelt! - köszöntötte Melisande. Mouse leszaladt a lépcsın, hogy üdvözölje a gyerekeket. - Jaj nekem! - mondta Mrs. Fitzwilliam zavartan, és a szemében mintha könnyek csillogtak volna. - Nem... nem volna szabad. Kérem, bocsásson meg, hogy zavarom. Sarkon fordult, és el akart menni, de Melisande lesietett hozzá. - Kérem, ne menjen el! Nem jönne be egy teára?

- Ó! - Egy könnycsepp gördült le az asszony arcán. A kézfejével maszatolta el, mint egy kislány. - Most biztos azt gondolja, buta liba vagyok. - Dehogy – biztosította Melisande, és belekarolt. - Azt hiszem, a szakácsnım fánkot süt ma. Jöjjön be! A gyerekek felkapták a fejüket a fánk említésére, és ez hatott. Mrs. Fitzwilliam bólintott, és hagyta, hogy Melisande bevezesse a házba. A háziasszony egy kis, hátsó szobát választott, amelynek francia ablaka a kertre nyílt. - Köszönöm – mondta Mrs. Fitzwilliam, amikor helyet foglaltak. - Nem tudom, mit gondolhat most rólam. - Örülök, hogy van társaságom – felelte Melisande. Egy cselédlány lépett be. Teát és fánkot hozott tálcán. Melisande megköszönte, és a lány távozott. Aztán Jamie-re és Abigailre pillantott. - Szeretnétek fánkkal és Mouse-szal együtt kimenni a kertbe? A gyerekek fürgén felugrottak. Amíg ki nem értek, visszafogták magukat, de a kertben Jamie lelkesen rikkantott. Melisande mosolygott. - Tündéri gyerekek. Töltött egy csésze teát, és Mrs. Fitzwilliamnek nyújtotta. - Köszönöm – szólt Mrs. Fitzwilliam, és belekortyolt a teába. Úgy tőnt, a forró ital erıt önt belé. Felnézett, és a tekintetük találkozott. - Elhagytam ıkegyelmességét. Melisande magának is töltött a teából. Most letette a csészét. - Tényleg? - Elbocsátott. - Milyen szörnyő, hogy így eldobhatnak valakit, mint egy használt ruhadarabot. Az asszony vállat vont. - Nem ez az elsı alkalom. Még csak nem is a második. İkegyelmessége néha elveszíti a fejét. Toporzékol és kiabál, és azt mondja, már nem akar engem, és el kell hagynom a házát. Ne értse félre, sosem bánt engem. De... dühöng. Melisande belekortyolt a teájába, és az járt a fejében, ha valakinek azt mondják, hogy már nem kell, az talán rosszabb, mint ha fizikailag bántalmaznák. - És most? Mrs. Fitzwilliam kihúzta magát. - Most úgy döntöttem, szaván fogom, és eljöttem. Melisande biccentett. - Helyes. - De... - nyelt egyet Mrs. Fitzwilliam. - Azt akarja majd, hogy visszamenjek. Biztos vagyok benne. - A múltkor azt mondta, lehetséges, hogy a herceg új szeretıt fogadott – mondta Melisande nyugodt hangon. - Igen, majdnem biztos vagyok benne. De az nem számít. İkegyelmessége nem szeret lemondani arról, amit a sajátjának tart. Megtart olyan dolgokat és... embereket, akikre nincs is szüksége, pusztán azért, mert az övéi. - Amikor ezt mondta, Mrs. Fitzwilliam kinézett az ablakon, és Melisande követte a tekintetét. Kint a gyerekek Mouse-szal játszottak. Melisande vett egy mély levegıt. Végre megértette, mitıl fél az asszony. - Értem. Mrs. Fitzwilliam a gyerekeit nézte, és a tekintetében olyan bensıséges, mély szeretet tükrözıdött, hogy Melisande szinte betolakodónak érezte magát. - Nem igazán szereti ıket. És nem is tesz jót a gyerekeknek. El kell ıket vinnem onnan. Egyszerően muszáj. - Melisande-hoz fordult. - Van pénzem, de a nyomomra fog jutni. Lehet, hogy ide is követtek. Valami távoli hely kellene. Ahol eszébe sem jut keresni. Talán Írország, vagy akár Franciaország. Csak hát nem beszélek franciául. Írországban pedig nem ismerek senkit. Melisande felkelt, átvágott a szobán, és keresgélni kezdett egy íróasztal fiókjában.

- Hajlandó volna dolgozni? Mrs. Fitzwilliam szeme elkerekedett. - Persze! De nem tudom, mit dolgozhatnék. A szépírásom kitőnı, de így, gyerekekkel, egyetlen család sem venne fel nevelınınek. És, ahogy mondtam, nem beszélek franciául. Melisande talált papírost, tollat és tintát. Eltökélt mosollyal leült az íróasztalhoz. - Háztartást tudna vezetni? - Hogy házvezetını legyek? - Az asszony felállt, és lassan az íróasztalhoz lépdelt. - Nem sokat tudok a háztartásról. Nem hiszem, hogy... - Ne aggódjon! - Melisande befejezte a levelet, és egy szolgáért csengetett. - Az illetı, akire én gondolok, boldog lehet, ha a szolgálatába áll. És nem kellene hosszú ideig ott maradnia. Csak amíg a herceg nyomát veszti. - De... Belépett egy szolga, és Melisande odalépett hozzá az összehajtogatott és lepecsételt levéllel. - Vigye el ezt az özvegy vikomtessznek. Mondja meg neki, hogy sürgıs, és hogy nagyon hálás lennék, ha segítene. - Igen, úrnım – felelte a szolga, meghajolt, és elsietett. - Azt akarja, hogy az özvegy vikomtessz házvezetınıje legyek? - kérdezte Mrs. Fitzwilliam elhőlve. - Én igazán nem hiszem, hogy... Melisande megfogta a kezét. - Csak azt kértem tıle, hogy adja kölcsön a hintaját. Ön azt mondta, lehet, hogy követik. A hintó hátra fog kerülni, és az istállósor végén várja majd. Cselédnek öltöztetve csempésszük majd be magát és a gyerekeket a kocsiba. Aki követi, biztosan nem számít majd arra, hogy Lady Vale hintaján távozik. Bízzon bennem, Mrs. Fitzwilliam. - Ó, kérem, szólítson Helennek – vetette közbe az asszony. - Bárcsak... bárcsak ki tudnám valahogyan fejezni, mennyire hálás vagyok! Melisande egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte: - Azt mondta, hogy szép a kézírása, ugye? - Igen? - Volna egy apróság, amit esetleg megtehetne. - Melisande felállt, és ismét az asztalhoz lépett. Kihúzta a fiókot, és elıvett egy lapos dobozt. Odavitte Helennek. - Most fejeztem be egy barátnım mesekönyvének fordítását, de az én kézírásom förtelmes. Le tudná másolni nekem, hogy aztán beköttethessem? - Hogyne, persze. - Helen átvette a dobozt, és végigsimított rajta. - De... de hová küld bennünket? Melisande lassan elmosolyodott, mert igazán elégedett volt magával. - Skóciába.

Amikor Jasper aznap délután hazaért, Melisande nem volt otthon. Ez megmagyarázhatatlan okból idegesítette a férfit. Már csaknem egy napja kerülte a feleségét, most viszont, hogy látni akarja, az asszony nincs itt. Állhatatlan nıszemély. Nem törıdött a belsı hanggal, amely azt mondta, hogy ostoba szamárként viselkedik, és felment a szobájába. Megállt az ajtaja elıtt, és átnézett Melisande ajtajára. Hirtelen ötlettıl vezérelve benyitott a felesége szobájába. Egy hónappal ezelıtt azért jött be ide, hogy megtudjon valamit a feleségérıl, de nem lett okosabb. Azóta elutaztak együtt Skóciába, megtudta, hogy az asszonynak volt egy szeretıje és teherbe esett, szenvedélyesen szeretkeztek, és még mindig – még mindig – úgy érezte, Melisande titkol valamit elıle. Úristen! Hiszen azt sem tudta, miért ment hozzá feleségül. Jasper körülkémlelt a szobában. Nevetségesen hiú volt, amikor a nı elıállt házassági ajánlatával. Azt gondolta – ha gondolkodott egyáltalán -, hogy Melisande-nak nem volt más választása. Hogy petrezselymet árul, és egy kérıje sem akadt. Hogy ı jelentette számára az utolsó esélyt a házasságra. De most, hogy már tudta, milyen együtt élni, évıdni, szeretkezni ezzel az asszonnyal,

Jasper rájött, hogy korábbi nevetséges elképzelései teljesen célt tévesztettek. Melisande éles esző, intelligens nı, aki ráadásul az ágyban új életre kel. Olyan nı, akit sok férfi egész életében keres, de sosem talál meg. De ha mégis megtalálja... akkor nagyon vigyáz, hogy maga mellett tartsa, és boldoggá tegye. Melisande-nak volt választása. A kérdés tehát az, miért éppen ıt választotta? Jasper a felesége fiókos szekrénye elıtt találta magát. Pillanatnyi gondolkodás után lehajolt, és kihúzta a legalsó fiókot, benne a kis bádog tubákosszelencével. Kivette a dobozkát, és felegyenesedett. Amikor kinyitotta, ugyanazt a kis porcelánkutyát és ezüstgombot találta benne, de a lepréselt ibolya hiányzott. Megmozgatta a tárgyakat. Új dolgok kerültek az ibolya helyére: egy kis gallydarabka és néhány összegabalyodott hajszál. Jasper kézbe vette a növényt, és szemügyre vette. A levelek keskenyek, szinte tőszerőek voltak, és a száron kis, lila virágok nyíltak. Egy hangaág volt. Skóciából. A hajszálak pedig nagy valószínőséggel tıle származtak. Elgondolkodva nézte a bádogszelencét, amikor nyílt az ajtó mögötte. Meg sem próbálta elrejteni a dobozt. Valamiért szinte örült, hogy rajtakapták. Megfordult, és szembenézett Melisande-dal. - Kedves feleségem. Az asszony halkan behúzta az ajtót, és a férjérıl a bádogdobozra nézett. - Mit csinálsz? - Próbálok rájönni valamire – felelte Jasper. - Mire? - Hogy miért jöttél hozzám.

Vale ott állt Melisande elıtt, kezében a nı legrejtettebb titkaival, és feltette a világ legostobább kérdését. Melisande habozott, de mivel nem tudta elhinni, hogy a férfi tényleg ezt kérdezte, visszakérdezett: - Tessék? Vale felé indult, a dobozt még mindig nagy, csontos kezében tartva. Lófarokban hátrafogott, hullámos, gesztenyeszín haja kezdett szétzilálódni. Mélyen barázdált arca szomorú volt, a szeme alatti karikák álmatlan éjszakákról árulkodtak. Barna és vörös kabátja foltos volt a könyökénél, a cipıje pedig kopott. Melisande még sosem érzett egyszerre haragot és ekkora szeretetet egy ember iránt. Mennyire tökéletes is ez a férfi minden tökéletlenségével együtt! - Szeretném tudni, miért lettél a feleségem, drága, egyetlen szívem – mondta Vale, és minden figyelmét Melisande-ra fordította. - Bolond vagy? A férfi felkapta a fejét ezekre a szavakra és erre a hangnemre, de inkább kíváncsian, semmint megbántva. - Nem. - Lehet, hogy kiskorodban fejre ejtettek – közölte kedvesen Melisande. - Vagy talán a családodban van hajlam az elmebajra. Jasper lassan megrázta a fejét, és még mindig az asszony felé közeledett. - Tudtommal nincs. - Akkor teljesen magadtól vagy bolond. - Nem hiszem, hogy gyengeelméjőbb lennék, mint bármelyik másik férfi. - Most már Melisande elıtt állt. Egészen közel hajolt hozzá. Túl közel, túlságosan intim módon. - Dehogynem! - fakadt ki Melisande, és nagyot lökött a férfin. Jasper meg sem rezdült, a fene vigye el. Csak zsebre vágta a tubákosszelencét, és egyik kezével durván belemarkolt a nı hajába. Hátrafeszítette Melisande fejét, és széles, nedves száját a nyakára nyomta.

- Mondd meg! - morogta, és Melisande érezte a hangja rezgését a bırén. - Te vagy a leghülyébb, legtökkelütöttebb – újra meglökte a férfit, és amikor az nem mozdult, ököllel ütni kezdte a mellkasát és a karját -, legbárgyúbb férfi a világtörténelemben! - Kétségtelen – lehelte Vale a nı nyakába. Úgy tőnt, nem bánja, vagy talán meg sem érzi Melisande ütlegeit. Félrehúzta a nı dekoltázsát díszítı csipkét, és szájával megkereste a melle felsı domborulatát. - Mondd meg, édesem, hogy miért. - Figyeltelek... - lihegte Melisande. - Évekig. Láttam, ahogy más nıkre nézel... felszínes, szép nıkre. Láttam, amikor kiválasztod, akit meg akarsz kapni. Láttam, ahogy becserkészed, udvarolsz, és elcsábítod. És láttam azt is, amikor ráunsz, és a tekinteted ismét körbejár. Jasper megfogta Melisande ruhájának felsı részét, és addig rángatta, amíg szabaddá nem vált a nı mellbimbója. Egyik mellét megfogta, a másikat pedig a szájába vette, és erısen szopogatni kezdte. Melisande felkiáltott. A férfi felemelte a fejét. - Folytasd! Melisande ránézett, és érezte, hogy a szája megrándul dühében. És fájdalmában. - Láttalak. Láttam, ahogy félrevonod ıket, és a fülükbe sugdosol. Láttam, ahogy távozol egy-egy kiválasztott nıvel, és tudtam, az ágyadba viszed... Melisande arca eltorzult, és forró könnyek csorogtak le az arcán. Jasper még mindig ıt nézte. A tekintete átható volt, a keze pedig gyengéden cirógatta a nı mellbimbóját. Melisande nem kért a gyengédségbıl. A gát átszakadt, és az éveken át elfojtott érzelmek a felszínre törtek. A férfi vállára támaszkodva felágaskodott, és a fülébe harapott. Jasper hátrarántotta a fejét, majd egy gyors mozdulattal ledöntötte Melisande-ot a lábáról. A vállára kapta a hangosan sikítozó asszonyt, és az ágyhoz vitte. Ledobta, és Melisande, ahogy hirtelen az ágyra huppant, abbahagyta a sikítást. Mielıtt megmozdulhatott volna, Vale már rajta feküdt, és egyik kezével szorosan tartotta a csuklóját. Kopogtak az ajtón. - Tőnjön el! - kiáltott ki Vale, de a szemét le nem vette Melisande arcáról. - Uram! Úrnım! - Ki ne nyissák azt az ajtót, megértették? - Uram... - Az istenfáját! Hagyjanak minket békén! Mindketten hallgatták a szolga távolodó lépteit. Aztán Jasper megnyalta Melisande nyakát. - Mondd tovább! Az asszony fel akart emelkedni, de Jasper lába leszorította. - Annyi éven át... Vale levette a nyakkendıjét, és Melisande-ot csuklójánál fogva az ágytámlához kötözte. - Mi volt annyi éven át? Mondd el, Melisande. - Láttalak – lihegett a nı. Felnézett a feje fölé, és megrángatta a nyakkendıt, de az nem engedett. - Figyeltelek. - Ne kapálózz! - parancsolt rá Vale. - Még bántódásod esik, édes. - Bántódásom! - nevetett fel Melisande hisztérikusan. Vale kést vett elı a zsebébıl, és elkezdte levágni feleségérıl a ruhát. Minden rántás jobban felkorbácsolta a nı érzékeit. - Mondd el! - Ágyba vitted ıket, egyik nıt a másik után. - Melisande felidézte a szívébe markoló féltékenységet. Jasper teljesen megszabadította a ruhája felsırészétıl. - Annyit, hogy nem gyıztem számolni. Te igen? - Nem – felelte a férfi halkan. Lerántotta Melisande szoknyáját, és a földre hajította. A cipıjét is lehúzta, és félredobta. - Még a nevükre sem emlékszem.

- Te pokolfajzat. - Melisande-on a harisnyáján és harisnyakötıjén kívül most már semmi nem volt. A keze meg volt kötve, de a lába szabad volt. Jasper felé rúgott, és eltalálta a combját. A férfi súlyosan ránehezedett, a csípıjük egymásnak szorult. A szája ismét Melisande mellén volt, kezével a combja feletti tincseket simította végig. - Folytasd! - Évekig figyeltelek – suttogta Melisande. Könnyei az arcára száradtak, és egyre jobban elöntötte a forróság. Bár megérintené a férfi. Bár megérintené ott. - Én figyeltelek, de te sosem vettél észre. - De most észreveszlek – felelte Jasper, és körbenyalta Melisande mellbimbóját. Nyelvével végigvándorolt a mellén, és a másik mellbimbóját is körbenyalta. Finoman. Gyengéden. A fene essen belé. - Még a nevemet sem tudtad. - De most tudom – mondta Vale, és beleharapott. Melisande testén fájdalommal vegyes gyönyör futott át, a mellbimbójától egészen odáig, ahol a férfi keze még mindig idızött. Megfeszült, néma könyörgéssel, és Jasper megszánta. A szájába vette a mellbimbóját. - Te... - Melisande nyelt egyet, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. - Te azt sem tudtad, hogy a világon vagyok. - De most tudom. Ezután a férfi végigsiklott Melisande testén, szétnyitotta a lábát, és a lábszárát a vállára tette. Melisande ellenállt, és megpróbálta eltolni magától a férfit, de most sem tudta megmozdítani. Jasper lehajolt, és megnyalta az ágyékát. Az asszony hasa összerándult, megkötözött keze ökölbe szorult, majd becsukta a szemét, és átadta magát az érzésnek. A férfi nyelvének nedves érintése, a csípıcsontját markoló egyik kéz, és a szeméremdombját cirógató másik... Jasper újra, és újra nyalta, lassan és érzékien. Minden nyelvcsapás a csiklóját érte. Melisande érezte, ahogy a feszültség nıttön nı benne, és az ökle még szorosabban összeszorult. A férfi lejjebb csúsztatta a kezét, szétnyitotta a szeméremajkakat, és Melisande sebezhetıvé vált. Beharapta az ajkát, csak várt, és várt. És ekkor Vale közvetlenül a csiklójára nyomta a száját, és szopogatni kezdte. Majszolgatta, nyelvével forgatta azt a kis húsdarabot, amíg Melisande nem bírta tovább, és megadta magát. Felemelte a csípıjét, és a medencéjét a férfi arcába nyomta. Érezte, elönti a forróság, és a szíve ırülten kalapál. Vale még mindig nyalta és szopogatta, és nehéz tenyerével lenyomva tartotta. Újabb hullám öntötte el, és Melisande nyögdécselni kezdett. A hangja felverte a csendet. Máskor talán érdekelte volna, talán szégyellte volna az erotikus hangokat, amiket kiadott, de most... Úristen. Most csak a kéj létezik a számára. Vale két ujját belédugta, és folytatta a gyengéd, kétségbeejtıen jól irányzott nyalogatást, és Melisande reszketett. Egész teste, minden izma várakozásteljesen megfeszült. Nem bírta. Túl gyenge volt, túl megviselt. Ekkor Vale mozgatni kezdte benne az ujjait, és újra szopogatni kezdte. Melisande izmai az ágyékában összehúzódtak, és elernyedtek. Elélvezett, és beleremegett az orgazmus erejébe. Reszketett, és levegı után kapkodott. Fehér forróság terjedt szét az alsótestébıl, örömteli hullámokat vetve. Tagjai elernyedtek a megkönnyebbülés melegében. Érezte, hogy a férfi megmozdul. Lustán kinyitotta a szemét, és látta, hogy Jasper leengedi a lábát. Melisande ott feküdt széttárt combokkal, buján. Jasper a nı kitárt ágyékát bámulta, amíg felállt, és levetkızött. - A múltat nem tudom megváltoztatni – mondta. - Nem tudom meg nem történtté tenni azt a sok szeretkezést, ami elıtted volt. Az elıtt, hogy megismertelek. Tekintete belefúródott Melisande tekintetébe, és kék szeme úgy fénylett, hogy szinte bevilágította a szobát. - De tudnod kell, hogy most már soha többé nem bújok ágyba egyetlen nıvel sem rajtad kívül. Csak te kellesz. Csak téged látlak. Kilépett a nadrágjából, és Melisande látta, hogy merevedése van. A pénisze primitív

férfibüszkeséggel meredt fel. Karját kinyújtva, az öklére támaszkodva a nıre feküdt. A vállán megfeszültek és kidagadtak az izomkötegek. Melisande nyelt egyet. - Oldozz el! - Nem – felelte Vale nyugodt, bár kissé érdes hangon. Lehajolt, és a fogát finoman végighúzta Melisande torkán. Az asszony megborzongott a várakozás érzéki izgalmában. Vale a lábaival még jobban szétnyitotta Melisande combját, és leeresztette a csípıjét. A pénisze a nı túlérzékeny szeméremajkának nyomódott. Melisande felszisszent. - Nedves vagy – mormolta Jasper. - Nedves vagy, és rám vársz. Ugye? Melisande nyelt egyet. - Ugye? - hatalmas hímvesszıjét becsúsztatta a szeméremajkak közé. - Mondd meg, Melisande. - I-igen. - Mi igen? - Jasper elırenyomta a csípıjét, és a hímvesszıje végigsiklott a szeméremajkak között, és heves vágyra lobbantotta a nıt. - Igen, rád várok, nedvesen – suttogta Melisande. Megpróbált megmozdulni, a csípıjét a férfiéhoz emelni, de Vale túl nagy súllyal nehezedett rá. - Most szeretkezni fogok veled – lihegte Jasper az asszony nyakába. - A farkamat a puncidba dugom, és csak te leszel és én, Melisande. A többiek, emlékek, nem számítanak. Melisande erre kinyitotta a szemét, és felnézett a férjére, akinek a mellkasa fénylett az izzadtságtól. Látva, hogy neki is nehezére esik türtıztetni magát, Melisande elmosolyodott. Vale tekintete az övébe fúródott. - De elıtte még hallanom kell valamit. A férfi megmozdította a csípıjét, és a hímtagja visszacsúszott, annyira, hogy éppen csak érintette Melisande nyílását. Az asszony nyelt egyet, félájultan a vágytól. - M-mit? - Az igazat. Jasper megmoccant, és hímvesszıje hegyét kicsit Melisande-ba nyomta. - Már megmondtam az igazat. A férfi kihúzódott belıle, és Melisande legszívesebben sírva fakadt volna. Jasper újra Melisande csiklójának nyomta a péniszét, és ránehezedett. Két karját kinyújtva tartotta a nı két oldalán, a felsıteste Melisande elgyötört teste fölött magasodott. - Nem az egészet. Nem a teljes igazságot. Mindenestıl akarlak. A titkaidat akarom. - Nincs több titkom – suttogta Melisande. A feje fölé kifeszített karja reszketett, és érezte, hogy a mellbimbója keményen mered felfelé. Vale hátrahúzódott, majd teljes hosszában beléhatolt. Melisande felszisszent. Olyan teljes, olyan tökéletes érzés! Szinte a mennyországban érezte magát. De a férfi nem mozdult többet. - Mondd el! Melisande körékulcsolta a lábát, és magában tartotta. - Nekem... nekem nincs... Vale lenézett rá, és megfontoltan megemelte a csípıjét. Annak ellenére, hogy a nı lába körülfonta, könnyedén kisiklott belıle. - Akarod? Akarod a kemény farkamat? - Igen! - Melisande már nem törıdött a büszkeséggel, nem színlelt többé. Magában akarta érezni a férfit. Félırült volt a vágyakozástól. - Akkor mondd meg, miért jöttél hozzám! Melisande a férfira meredt. - Tegyél magadévá! Jasper szája sarka megrándult, bár az arca egyik oldalán legördült egy izzadtságcsepp. İ sem

bírja már sokáig, és Melisande ezzel tisztában volt. - Szeretkezni fogok veled, édes-kedves feleségem. És egyetlen mozdulattal, kemény, vastag férfiasságával beléhatolt. Vadul mozgott, teljesen eszét vesztve. Melisande már nem törıdött semmivel. A fejét hátravetette, a szeme csukva volt. Érezte, ahogy a férfi kemény teste örömét leli az ı testében. Jasper lehajolt, és megnyalta az asszony ugráló mellét. Melisande csukott szemhéja mögött fénylı pontok robbantak fel, és futottak végig a végtagjain. Levegıért kapkodott, és a férfi nyelve behatolt a szájába. Jasper egész teste megremegett, ahogy a hímvesszıjét újra meg újra a nıbe tolta. Hirtelen abbahagyta, és Melisande kinyitotta a szemét. A férfi fejét hátravetve, vakon bámult a semmibe, és az arcát eltorzította a gyönyör. - Melisande! - kiáltotta. A feje lehanyatlott a nı melletti párnára, és kapkodva szedte a levegıt. Nagy súllyal nehezedett Melisande-ra, akinek még mindig meg volt kötve a keze. De ez sem számított. Melisande boldogan megfulladt volna alatta. Fejét a férfi felé fordította, és megnyalta a fülét, amit korábban véresre harapott. Azután végre kimondta. Megadta Jaspernek, amit kért. - Szeretlek. Régóta szeretlek. Ezért mentem hozzád.

Tizenkilencedik fejezet

Meghozták Surcease hercegnı levesét, és miután az egészet megette, megtalálta a tányér alján az aranygyőrőt. A fıszakácsot ismét a király színe elé hívták, és bár a király ordított és fenyegetızött, a szegény ördög továbbra sem tudott semmit. Végül a királylány, aki eddig a győrőt forgatta az ujjai között megszólalt: - Ki az, aki a zöldséget szeleteli a leveshez, jóember? A szakács kidüllesztette a mellét. - Hát én, felség! - És ki teszi fel a levest a tőzre fıni? - Én, felség! - És ki kevergeti a levest, amíg fı? A szakács szeme elkerekedett. - A kis kukta. No, lett is erre felzúdulás! - Azonnal hozzák ide a kis kuktát! - parancsolta a király...

Jasper felébredt másnap reggel, és mielıtt kinyitotta volna a szemét, tudta, megint egyedül van. Hideg volt a priccs ott, ahol korábban Melisande melegét érezte maga mellett. Halvány narancsillat terjengett a levegıben, de az asszony már nem volt ott. Jasper felsóhajtott. Minden tagja fájt. Melisande igencsak próbára tette elızı este, de végül megtudta, amit akart. Az asszony szereti ıt. Melisande szereti ıt. Erre a gondolatra kipattant a szeme. Valószínőleg nem érdemli meg a szerelmét. Melisande intelligens, érzékeny, szép nı, ı pedig olyan férfi, aki végignézte, hogyan égetik meg a legjobb barátját. Az ı sebei talán mélyebben vannak, mint azoké a foglyoké, akiket fizikailag bántalmaztak. Az ı sebesülése a lelkében van, és még mindig vérzik. Aligha méltó egy nı szerelmére, és különösen nem Melisande szerelmére. Ám, ami még ennél is rosszabb, ez az igazi gazemberség, esze ágában sincs lemondani az asszonyról. Lehet, hogy nem egészen méltó a szerelmére, de holtáig maga mellett akarja tartani. Nem fogja engedni, hogy Melisande meggondolja magát. Az asszony

szerelme gyógyír a sebeire, és élete végéig nagy becsben fogja tartani. Ezek a gondolatok nyugtalanná tették, és kikelt az ágyból. Nem csengetett Pynchnek, inkább egyedül megmosakodott, és felöltözött. Leszaladt a lépcsın, és megtudta Oakstól, hogy Melisande az özvegy Lady Vale-hez ment látogatóba, és legalább egy órát távol lesz. Jasper kissé csalódott volt, ugyanakkor megkönnyebbült. Az asszony szerelmének felfedezése még nagyon friss élmény volt, érzékeny a tapintásra. Jasper a reggelizıszobába lépett, magához vett egy zsömlét, és szórakozottan beleharapott. Túlságosan be volt sózva ahhoz, hogy leüljön és megreggelizzen. Úgy érezte, a végtagjaiban méhek döngicsélnek. Két harapással befalta a zsemlét, és elindult az elıtérbe. Lehet, hogy Melisande még órákig nem jön meg, ı pedig nem tud tétlenül ülni. Amúgy is van egy kis elintéznivalója, amit akár most is letudhat. Végére kell járnia ennek a dolognak Matthew-val. És ha ez is zsákutcának bizonyul, ami valószínő, akkor talán a feleségének van igaza. Talán itt az ideje, hogy búcsút intsen Spinner's Fallsnak, és hagyja, hogy Reynaud békében nyugodjék. - Kérem, szóljon Pynchnek, hogy szükségem van rá – fordult Oakshoz. - És hozasson két lovat! Várakozás közben fel-alá járkált a hallban. Pynch a ház túlsó felérıl került elı. - Uram? - Elmegyek beszélni Matthew Hornnal – közölte Jasper. Intett Pynchnek, hogy kövesse, és kilépett a házból. - Szeretném, ha velem jönne, arra az esetre, ha... - tétova mozdulattal fejezte be a mondatot. Az inas megértette. - Hogyne, uram. A két férfi lóra ült, és Jasper ügetésre fogta a pejt. Komor, szürke felhık borították az eget, és lógott az esı lába. - Nem tetszik ez nekem – mormolta Jasper. - Horn egy jó családból való úriember, és a barátomnak tekintem. Ha a gyanú megalapozott... - Itt elhallgatott, és a fejét rázta. - Annak rossz vége lesz. Nagyon rossz. Pynch nem felelt, és az út hátralevı részét némán lovagolva tették meg. Jaspernek nem volt ínyére a feladat, de valakinek el kellett végezni. Ha Horn az áruló, valamilyen fajta igazságot kell szolgáltatni. Fél órával késıbb Vale megállította a lovát Matthew Horn háza elıtt. Az ısrégi házfalra pillantott, és az itt élı nemzedékekre gondolt. Horn anyja rokkant volt, és teljes mértékben ehhez a házhoz volt kötve. Atyaisten, micsoda csúnya ügy ez! Jasper felsóhajtott, leszállt a lóról, majd komoran felment a lépcsın. Bekopogott, és várt. Tudta, hogy Pynch egy lépcsıfokkal alatta várakozik. Hosszú szünet következett. A ház csendes volt, semmilyen nesz nem hallatszott bentrıl. Jasper visszalépett, és felnézett az ablakokra. Semmi mozgás. Összeráncolt homlokkal újra kopogtatott, ezúttal határozottabban. Hol vannak a szolgák? Talán Horn azt az utasítást adta, hogy ıt ne engedjék be? Éppen felemelte a kezét, hogy újra kopogjon, amikor kinyílt az ajtó. Zaklatottnak látszó fiatal szolgáló állt elıttük. - Itthon van a gazdája? - kérdezte Vale. - Azt hiszem, uram. - Akkor megtenni, hogy beenged, hogy beszélhessek vele? - tudakolta Vale oldalra billentett fejjel. A szolga elvörösödött. - Hogyne, uram. - Szélesre tárta az ajtót. - Legyen szíves a könyvtárban várakozni, uram, én pedig idehívom Mr. Hornt. - Köszönöm. - Jasper Pynchcsel az oldalán belépett a könyvtárszobába, és körülnézett. Minden ugyanolyannak tőnt, mint legutóbb, amikor itt járt. Egy óra ketyegett a kandallópárkányon, és az utcáról behallatszott az elhaladó hintók tompított zaja. Jasper ahhoz a

térképhez lépett, amelyrıl hiányzott Itália, hogy várakozás közben szemügyre vegye. A térkép két füles karosszék és a sarokban álló asztal mellett függött a falon. Ahogy közelebb lépett hozzá, Jasper nyöszörgésre lett figyelmes. Pynch is arrafelé indult, és Jasper áthajolt egy szék fölött, hogy benézzen a sarokba. A székek mögött egy nı térdelt a földön, és az ölében egy férfi feküdt. A nı elıre-hátra hajlongott, és halkan nyöszörgött. A férfi felöltıje ragacsos volt a vértıl, és a mellkasából egy tır állt ki. Halott volt. - Mi történt itt? - kérdezte Vale. A nı felpillantott. Csinos teremtés volt. A szeme gyönyörő kék, de az arca holtsápadt, és az ajka vértelen. - Azt mondta, rengeteg pénzünk lesz – szólalt meg. - Elég ahhoz, hogy vidékre menjünk, és nyissunk egy saját kocsmát. Azt mondta, elvesz, és gazdagok leszünk. Ismét lefelé nézett, és csendesen himbálózott. - Az inas az, uram – szólt Pynch hangja Vale háta mögül. - Mr. Horn inasa, akivel találkoztam. - Pynch, hívjon segítséget! - utasította Jasper. - És nézzen utána, Horn jól van-e. - Hogy jól van-e?! - nevetett fel hisztérikusan a nı, ahogy Pynch kisietett. - İ tette ezt! Leszúrta az én drága emberemet, és bedobta ide a sarokba, mint valami szemetet. Jasper üres tekintettel meredt rá. - Mit mond? - Az emberem talált egy levelet – suttogta a nı. - Egy francia úriembernek szólt. Az emberem szerint Mr. Horn titkokat adott el a franciáknak a gyarmati háború idején. Azt mondta, rengeteget fogunk keresni, ha a gazda visszavásárolja tılünk a levelet. És akkor nyithatunk egy kocsmát vidéken. Jasper leguggolt mellé. - Zsarolni próbálta Hornt? A nı bólintott. - Gazdagok leszünk, azt mondta. Én elbújtam a függöny mögé, ı pedig szólt Mr. Hornnak, hogy beszélni szeretne vele. A levélrıl. De Mr. Horn... A szavai halk zokogásba fulladtak. - Matthew tette?! - döbbent rá végre Jasper a szörnyő igazságra. Az inas feje lebicsaklott vérben ázó mellkasára. - Uram – szólt Pynch hátulról. Jasper felnézett. - Mi az? - A szolgák azt mondják, sehol sem találják Mr. Hornt. - Elment megkeresni a levelet – mondta a nı. Jasper csodálkozva pillantott rá. - Azt hittem, a maga emberénél volt. - Nem – rázta meg a fejét a nı. - Okosabb volt annál, hogy magánál tartsa. - Akkor hol van? - Az úr nem fogja megtalálni – felelte ábrándosan a nı. - Jól elrejtettem. Elküldtem a nıvéremnek vidékre. - Te jó ég! - felelte Jasper. - Hol lakik a nıvére? Lehet, hogy veszélyben van. - Mr. Horn ott biztosan nem fogja keresni a levelet – suttogta a nı. - Az emberem sosem említette a nıvérem nevét. Csak azt árulta el, ki mondta neki, hogy nézze át a papírokat Mr. Horn íróasztalában. - És ki? - kérdezte Jasper növekvı rémülettel. A nı felnézett, és kedvesen elmosolyodott. - Mr. Pynch – felelte. - Uram, Mr. Horn tudja, hogy az ön inasa vagyok – szólalt meg Pynch, és falfehér lett. - És ha ezt tudja... Jasper már talpra is ugrott, és kétségbeesetten rohant az ajtóhoz, de még meghallotta Pynch

mondatának végét. - ...akkor azt fogja gondolni, önnél van a levél. A levél. A levél, ami nincs nála. A levél, amirıl Matthew nyilván azt gondolja, hogy az ı házában van. Az ı házában, ahová szeretett felesége mostanra minden bizonnyal visszaért. Egyedül, védtelenül, és abban a hiszemben, hogy Matthew a férje barátja. Jóságos atyaúristen. Melisande.

Az anyám rokkant – mondta Matthew Melisande-nak, az asszony pedig bólintott, mert nem tudta, mi mást tehetne. - Egyáltalán nem lehet mozdítani, fıleg nem Franciaországba. Melisande nyelt egyet, és óvatosan megkockáztatta: - Sajnálom. De nem ezt kellett volna mondania. Mr. Horn megbökte az oldalának szorított pisztollyal, és Melisande akaratlanul is összerándult. Sosem szerette a fegyvereket, irtózott a hangos csattanástól, amivel elsütötték ıket, és a teste megremegett a gondolattól, hogy egy golyó hasít bele. Gyávaság volt, tudta jól, de nem tehetett róla. Rettegett. Mr. Horn már akkor is kissé furcsán viselkedett, amikor megérkezett. Feldúltnak tőnt. Amikor Melisande társalgójába kísérték, az asszonyban felmerült, hogy a férfi esetleg ivott, bár még déli tizenkét óra sem volt. Horn azután Vale-t akarta látni, és amikor Melisande megmondta neki, hogy a férje nincs otthon, ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse Vale dolgozószobáját. Melisande-nak nem tetszett az ötlet, és addigra már gyanús lett neki, hogy valami nincs rendben. Amikor Horn elkezdte átkutatni Jasper íróasztalát, Melisande az ajtó felé indult, hogy odahívja Oaksot, és erıszakkal távolíttassa el a betolakodót. Horn ekkor rántotta elı a pisztolyát. Melisande csak most, a férfi kezében tartott nagy pisztolyra meredve látta meg a sötét foltot Horn kabátujján. Az asszony észrevette, hogy amint a férfi a kezével a papírok felforgatását folytatja, sötétvörös maszatot hagy maga után. Olyan volt, mintha vérbe mártotta volna a kabátujját. Melisande megborzongott, és megpróbálta lecsillapítani rémisztı gondolatait. Nem tudhatta, hogy a folt valóban vér-e, úgyhogy felesleges elveszítenie a fejét egy esetleges félreértés miatt. Vale hamarosan hazaér, és mindent elrendez. Igaz, azt nem tudja, hogy Mr. Hornnak fegyvere van. Lehet, hogy besétál, és teljesen készületlenül éri a helyzet. Úgy tőnt, Horn rögeszméjének középpontjában Jasper áll. Mi van, ha bántani akarja? Melisande vett egy mély lélegzetet. - Mit keres? Mr. Horn az összes papírt lesöpörte az asztalról. A kisebb darabok úgy lebegtek, mint a leszálló madarak. - Egy levelet. Az én levelemet. Vale ellopta. Hol van? - Én... én nem... Horn a pisztolyt Melisande-ra szegezve közelebb lépett, bal kezével elkapta a nı arcát, és fájdalmasan megszorította. A szemében könnyek csillogtak. - Vale tolvaj és zsaroló. Azt hittem, hogy a barátom. Azt hittem... Szorosan becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, és vad elszántsággal folytatta: - Nem fog tönkretenni, hall engem? Mondja meg, hol van a levél, hova rejthette, különben szemrebbenés nélkül megölöm. Melisande reszketett. Meg fogja ölni. Nem is reménykedett abban, hogy túléli ezt a napot. De ha Jasper hazajön, neki is baja eshet. Ez a felismerés vezette. Minél messzebb van Horn a bejárati ajtótól, annál több ideje van Vale-nek, hogy felismerje a veszélyt, amikor hazaér. Melisande megnyalta az ajkát. - A hálószobájában. Azt... azt hiszem, a hálószobájában. Horn szó nélkül megragadta a nyakszirtjét, és maga elıtt kilökte az elıtérbe. A pisztolyt még

mindig az oldalának nyomta. Az elıtér kihaltnak tőnt, és Melisande magában hálát adott ezért. Nem tudta, hogyan reagálna Horn, ha megjelenne egy cseléd. Az is lehet, hogy gondolkodás nélkül lelıné. A férfi Melisande mögött haladt a lépcsın, és fájdalmasan szorította a tarkóját. A lépcsı tetején Melisande megfordult, és majdnem elállt a szívverése. Sally lépett ki a hálószobájából. - Úrnım? - szólt a szobalány zavartan. Melisande-ról Mr. Hornra nézett. Melisande gyorsan megszólalt, hogy megelızze fogvatartóját. - Mit csinálsz itt, te lány? Megmondtam, hogy délre legyen kimosva és kivasalva a lovaglóruhám! A lány szeme elkerekedett. Melisande még sosem beszélt vele ilyen hangon. És ha ez még nem lett volna elég, a szobalány mögött Mouse orra jelent meg az ajtónyílásban, és a kutya kiszalad a szobából. Egyenesen Melisande és Horn felé tartott, és veszett ugatásba kezdett. Melisande érezte, hogy Horn elmozdítja a pisztolyt az oldalától. Mouse most a gazdája lábánál állt, és Melisande gyorsan cselekedett. Belerúgott a kutyába. Szegény állat vonyított fájdalmában és meglepetésében, és a hátára esett. Melisande Sallyre nézett. - Vidd magaddal a kutyát a konyhába, most azonnal. És készülj el a lovaglóruhámmal, különben szélnek eresztelek, még ma! Sally sosem kedvelte Mouse-t, de most lehajolt, és sietısen felnyalábolta a kutyát. Aztán könnyes szemmel leszaladt a lépcsın. Amikor a szobalány eltőnt szem elıl, Melisande megkönnyebbülten sóhajtott. - Nagyszerő – mondta Horn. - És hol van Vale hálószobája? Melisande az ajtóra mutatott, és a férfi arrafelé taszigálta. Amikor kinyitotta az ajtót, Melisande szíve megint hevesebben kezdett verni. Mi lesz, ha Pynch odabent van? Fogalma sem volt, hol lehet most az inas. Ám a szoba üres volt. Horn a szekrényhez ráncigálta, és elkezdte a földre dobálni Vale gondosan összehajtogatott nyakkendıit. - Vale ott volt, amikor kínoztak. Egy oszlophoz kötözték, és tartották a fejét, hogy néznie kelljen. Szinte jobban sajnáltam, mint magamat. - Hirtelen elhallgatott, és beszívta a levegıt. - Még most is elıttem van, ahogy az a kék szeme megtelik bánattal, amikor a mellkasomat égetik. İ tudja, hogy milyen volt. Tudja, hogy mit tettek velem. Tudja, hogy két pokoli hétbe tellett, mire a brit hadsereg kegyeskedett kiváltani minket. - Jaspert hibáztatja a sebeiért – suttogta Melisande. - Ne legyen eszement bolond! - csattant fel a férfi. - Vale ugyanúgy nem tehetett arról, amit vele csináltak, mint arról, amit velünk tettek. Én az árulása miatt hibáztatom. Neki aztán igazán meg kellett volna értenie, miért tettem, amit tettem. Miután kiürítette a fiókosszekrényt, a ruhásszekrényhez rángatta az asszonyt. - İ tudja, milyen volt. İ is ott volt. Hogy merészel ítélkezni fölöttem? Hogyan merészel?! Melisande látta, milyen jéghideg és eltökélt a férfi tekintete, és ettıl megfagyott ereiben a vér. Mr. Hornt sarokba szorították, és csak idı kérdése, hogy rájöjjön, Melisande hazudott neki.

Mire Jasper hazaért, a szíve majd kiugrott a helyébıl a félelemtıl. A lova gyeplıjét odadobta egy szolgának, és nem is várt Pynchre, hanem felrohant a lépcsın. Belökte a bejárati ajtót, de rögtön meg is torpant, mert az elıtérben ott találta Melisande zokogó szobalányát, az ölében Mouse-szal. Körülötte Oaks és két szolgáló Jasper jöttére Oaks megfordult. Az arcán elmélyültek a ráncok az aggodalomtól. - Uram! Azt hisszük, Lady Vale bajban van. - Hol van? - kérdezte Jasper. - Fent – szipogta Sally. Mouse hevesen vonaglott a karjában, hogy kiszabaduljon. - Van vele egy

férfi is, és, jaj, uram, azt hiszem, fegyvere van. Jasperben megállt az ütı. Ne. Kérlek, uram, ne. - Hol látta ıket, Sally? - kérdezte Pynch Vale mellıl. - A lépcsı tetején – felelte a szobalány. - Az ön hálószobája elıtt, uram. Mouse végül olyan erıvel ficánkolt, hogy Sally leejtette. A kutya Jasperhez futott, és vakkantott egyet, majd megindult a lépcsı felé. Felugrott az elsı lépcsıfokra, és újra vakkantott. - Maradjanak itt! - utasította Vale a szolgákat. - Ha túl sokan vagyunk... - de nem mondta ki hangosan, amire gondolt. Elindult a lépcsın. - Uram! - szólt Pynch. Jasper hátrafordult. Az inas két pisztolyt nyújtott felé. Találkozott a tekintetük. Nagyon is jól tudta, hogyan érez a gazdája a fegyverekkel kapcsolatban. Mégis odanyújtotta ıket. - Ne menjen fel fegyvertelenül! Jasper szó nélkül átvette a pisztolyokat, és felsietett a lépcsın. Mouse ugatott, és a férfi elıtt szedte a lépcsıfokokat, izgatottan lihegve. Elértek az elsı lépcsıfordulóhoz, majd tovább indultak a második emeletre, ahol az úr és az úrnı hálószobája volt. A legfelsı lépcsıfokon Vale megállt, és hallgatózott. Mouse mellette állt, és türelmesen figyelte. Jasper innen is hallotta a lent szipogó szobalányt, és egy mélyebb hang dörmögését, valószínőleg a lányt vigasztaló Pynchét. Semmi mást nem hallott. Nem akart arra gondolni, mit jelenthet ez a csend. Lábujjhegyen az ajtóhoz settenkedett, Mouse pedig követte. Az ajtó résnyire nyitva volt, és Vale leguggolt, hogy kevésbé könnyő célpont legyen, amikor kinyitja. Semmi sem történt. Jasper vett egy mély lélegzetet, és a kutyára pillantott. Mouse ıt figyelte, és egyáltalán nem érdekelte, mi van a szobában. Jasper elmormolt egy káromkodást, és belépett a szobába. Matthew szemmel láthatóan itt járt. Jasper ruhái szanaszét hevertek a földön, az ágyról, amelyet sosem használt, lecibálták az ágynemőt. Benézett a kis öltözıbe is, és bár azt is felforgatták, most üres volt. Amikor visszajött a hálószobába, látta, hogy Mouse egy földön heverı párnát szimatol. Jasper jobban megnézte a párnát, és csaknem térdre rogyott. A párnán egy kis vérfolt éktelenkedett. Vale behunyta a szemét. Nem. Nem, Melisande nem sebesült meg. Nem halt meg. Nem gondolhatta máshogy, ha meg akarta ırizni a józan eszét. Kinyitotta a szemét, és elıreszegezte a pisztolyokat. Aztán körbejárta az összes szobát az emeleten. Tizenöt perc elteltével lihegett, és kétségbe volt esve. Mouse minden szobába elkísérte, körülszimatolt az ágyak alatt és a sarkokban, de nem mutatott különösebb érdeklıdést egyik iránt sem. Jasper felment a következı emeletre, ahol a cselédek hálószobái voltak. Nem tudta elképzelni, miért hozta volna fel Matthew ide Melisande-ot. Lehet, hogy hátul ment le, és a konyhán keresztül menekült el. De akkor valaki meghallotta volna. Lett volna egy kiáltás. A fenébe is! Hová tőnt Matthew? És hová vitte Melisande-ot? Éppen a legfelsı szinten jártak, amikor Mouse hirtelen megmerevedett, és ugatni kezdett. A keskeny, szınyeg nélküli folyosó végébe szaladt, megállt egy ajtó elıtt, és kaparni kezdte. Jasper követte, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Bentrıl falépcsı vezetett a tetıre. Odafent volt egy keskeny korlát, de az inkább csak dísz volt, és Jasper még sosem járt a tetın. Mouse melléfurakodott, és megindult a meredek lépcsın, kis, izmos testével lépcsıfokról lépcsıfokra kapaszkodva. Felért a lépcsı tetejére. Orrát a kis ajtó résébe dugta, és nyüszített. Jasper a pisztolyokat markolva, csendesen felmászott a lépcsın. Fent a csizmájával arrébb tolta a kutyát, és szigorúan nézett le rá. - Itt maradsz! Mouse megadóan hátracsapta a fülét, de nem ült le. - Itt maradsz! - utasította Vale. - Különben isten bizony bezárlak valamelyik szobába. A kutya nem érthette ezeket a szavakat, de a hangsúlyból minden bizonnyal értett. Maga alá húzta a hátsóját, és leült. Jasper az ajtóhoz fordult. Kinyitotta, és kilépett.

Az ég betartotta az esı ígéretét. Hideg, szürke, vigasztalan esı verte a tetıt. Az ajtó csak arra szolgált, hogy javítások és takarítás céljából ki lehessen jönni rajta. Elıtte egy kis darabon egyenesen rakták le a cserepeket, de itt éppen hogy egy ember tudott csak megállni. Körben mindenhol lejtett a tetı. Jasper lassan felegyenesedett, és érezte, hogy a szél esıcseppeket vág a nyakába. A hátsó kert felé nézett. Balra csak az üres tetıt látta, jobbra a még üresebb tetıt. Átkukucskált a tetıgerincen. Atyaisten. Matthew az alacsony kıkorlát fölé hajolva tartotta Melisande-ot, az utcafront felé. A korlát még a térdmagasságot is alig érte el, és semmi esetre sem tudná megakadályozni, hogy Melisande lezuhanjon. Csak Matthew karja választotta el attól, hogy szétloccsantsa a fejét a járdán. Jaspernek eszébe jutott, hogy mennyire fél az asszony a magasságtól, és tudta, milyen rémült lehet most. - Ne gyere tovább! - kiáltotta Horn. Nem volt rajta sem kalap, sem paróka, és az esı a koponyájára tapasztotta és megsötétítette rövid, vörösesszıke haját. Kék szemében kétségbeesés. Ne, vagy ledobom a tetırıl! Jasper belenézett Melisande gyönyörő, barna szemébe. Az asszony haja félig kibomlott, és hosszú, nedves tincsek tapadtak az arcához. Matthew karjába kapaszkodott, mert más fogódzója nem volt. Melisande visszanézett a férjére, és szörnyő dolog történt. Mosolygott. Drága, bátor kislány. Jasper elfordította a tekintetét, és Matthew-ra nézett. Felemelte a jobb kezében levı pisztolyt, és a támadóra szegezte. - Ha elengeded, szétlövöm a fejedet. Horn halkan kuncogott, Melisande pedig kapálózni kezdett a karjában. - Hátra, Vale, de rögtön! - És aztán mi lesz? Matthew rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. - Tönkretettél. Nincs többé életem, nincs jövım, nincs reményem. Anyám nélkül nem menekülhetek Franciaországba, ha pedig itt maradok, felakasztanak, amiért titkokat adtam el a franciáknak. Az anyám kegyvesztett lesz; a király mindenünket elveszi, ıt pedig kiteszik az utcára. - Akkor ez öngyilkosság? - És ha az? - Engedd el Melisande-ot! - mondta Jasper nyugodtan. - Neki semmi köze ahhoz, ami történt. Ha elengeded, leteszem a pisztolyom. - Ne! - kiáltott Melisande, de egyik férfi sem foglalkozott vele. - Elvesztettem az életem – felelte Horn. - Miért ne tenném tönkre az életed, ahogyan te az enyémet? Kissé elfordult, és Vale a tetıgerincre vetette magát. - Ne! Odaadom a levelet. Matthew habozott. - Körülnéztem. Nincs nálad. - Nem itthon van. Máshol rejtettem el. - Jasper minden erejével megpróbált ıszinteséget vinni a hangjába, amikor kimondta ezeket a hazugságokat. Csak az érdekelte, hogy idıt nyerjen, és Melisande-ot eltávolítsa a korláttól. - Tényleg? - Matthew óvatosan reménykedni kezdett. - Igen – vágta rá Jasper, és lassan átvetette az egyik, majd a másik lábát is a tetıgerincen. Ott guggolt, csak mintegy háromméternyi távolságra Melisande-tól és Matthew-tól. - Húzódj vissza a tetı szélétıl, és idehozom. - Nem. Itt maradunk, amíg ide nem hozod a levelet. Matthew úgy hangzott, mint aki józanul gondolkodik, de ma már megölt egy embert. Nem lehet egyedül hagyni Melisande-dal. - Idehozom a levelet – alkudozott Jasper, és elırearaszolt. - Odaadom a levelet, és elfelejtjük az egészet. Csak elıször engedd ide a feleségem. İ többet jelent nekem, mint bármilyen bosszú Spinner's Falls miatt.

Matthew reszketni kezdett, és Jasper félve emelkedett fel. Lehet, hogy a fickó valamiféle rohamot kap? De Matthew torkából keserő nevetés szakadt fel. - Spinner's Falls? Te jó ég, azt hiszed, én vagyok a Spinner's Falls-i áruló? Még mindig nem tudsz semmit, igaz? Nem én árultam el magunkat Spinner's Fallsnál. Csak késıbb történt! Azután, hogy a brit hadsereg két istenverte hétig hagyott minket ott sínylıdni, csak akkor adtam el titkokat a franciáknak. Miért is ne tettem volna? A hőségemet kivágták a mellkasomból. - De te lıttél rá Hasselthorpe-ra. Csak te lehettél. - Nem én, Vale. Valaki más lıtt rá. - Ki? - Honnan tudjam? Hasselthorpe nyilván tud valamit Spinner's Fallsról, amit valaki titokban akar tartani. Jasper esıcseppeket pislogott. - Akkor semmi közöd nem volt a... - Úristen, Vale – suttogta Matthew elkeseredett arccal. - Tönkretetted az életemet. Azt hittem, te vagy az egyetlen, aki megért. Miért árultál el? Miért? És Jasper halálra válva figyelte, ahogy Horn felemeli a pisztolyát, és Melisande fejének szegezi. Túl messze volt. Nem érné el idıben. Úristen. Nem volt más választása. Elsütötte a saját fegyverét, és meglıtte Matthew kezét. Látta, hogy Melisande összerándul, és vér fröccsen a hajára. Látta, hogy Matthew fájdalmas kiáltással elhajítja a pisztolyát. Látta, ahogy a férfi átlöki Melisande-ot a korláton. Jasper elsütötte a másik pisztolyt is, és Horn feje hirtelen hátrabicsaklott. Aztán Jasper végigegyensúlyozott a csúszós tetıcserepeken, és a fejében egy sikoly visszhangzott. Félrelökte Matthew holttestét, és átnézett a korláton. Arra számított, hogy Melisande teste ott lesz lent összetörve. Ehelyett az asszony arca nézett vissza rá egy méterrel lejjebbrıl. Jasper levegıért kapkodott, és a sikoltás abbamaradt. Csak ekkor döbbent rá, hogy a hang, amit eddig hallott, valóságos volt, és ı maga adta ki. Lenyújtotta a kezét. Melisande egy kıszegélybe kapaszkodott. - Fogd meg a kezem! - szólt Vale rekedten. Melisande kábán pislogott. A férfinak eszébe jutott az a délután, Lady Eddings háza elıtt, mielıtt még összeházasodtak volna. Melisande nem fogadta el a karját, amikor le akarta segíteni a hintóról. Még jobban kihajolt. - Melisande, bízz bennem! Fogd meg a kezem! Az asszony levegıért kapkodott, édes ajka szétnyílt, és az egyik kezével elengedte a kıszegélyt. Jasper elırelendült, és elkapta a csuklóját. Aztán hátrahajolt, és teljes testsúlyát bevetve felhúzta a biztonságot jelentı tetıre. Melisande átjutott a korláton, és ernyedten a férje karjaiba omlott. Jasper szorosan átölelte. Csak ölelte, beszívta a hajából áradó narancsillatot, és érezte a leheletét az arcán. Eltelt egy kis idı, mire észrevette, hogy ı maga is reszket. Melisande végül megmoccant. - Azt hittem, utálod a fegyvereket. Jasper hátrébb húzódott, hogy lássa Melisande arcát. Az egyik orcáján egy horzsolás éktelenkedett, a hajában pedig alvadt vér, és mégis ı volt a legszebb nı, akit Jasper valaha látott. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy válaszolni tudjon: - Utálom is. Szívbıl győlölöm ıket. Az asszony összevonta finom szemöldökét. - Akkor hogy...? - Szeretlek – felelte Vale. - Hát nem tudod? Képes lennék a pokol tüzén is átmenni érted. Egy istenverte pisztoly elsütése semmiség, ha rólad van szó, édes feleségem. Jasper megsimogatta Melisande arcát. Látta, ahogy az asszony szeme elkerekedik, és lehajolt, hogy megcsókolja. - Szeretlek, Melisande – ismételte.

Huszadik fejezet

A reszketı kis kuktát tehát a király színe elé hozták. Hamarosan mindent bevallott. Jack, a hercegnı bolondja háromszor is megfizette, hogy kevergethesse egy kicsit a levest – utoljára éppen ma este. Nahát! Az udvaroncok felzúdultak, Surcease hercegnı elgondolkodott, a király pedig tombolt dühében. Az ırök térdre lökték Jacket a király elıtt, és az egyik a bolond torkához nyomta a kardját. - Beszélj! - kiáltotta a király. - Beszélj, és áruld el, kitıl loptad el a győrőket! Mert természetesen senki nem hitte, hogy az alacsony, torz kis emberke maga szerezhette meg a győrőket. - Beszélj! Különben fejedet vetetem!

Sally Suchlike tétován álldogált úrnıje ajtaja elıtt. Késı reggel volt már, de az ember sosem tudhatja. Nagyon nem szeretett volna úgy bemenni, hogy az úrnıje nincs egyedül. A kezét tördelte, a pajzán kecskeember és a meztelen nı szobrára meredt, és próbálta eldönteni, mitévı legyen. De a szobor láttán persze elkalandoztak a gondolatai. A kecskeember tényleg annyira hasonlított Mr. Pynchre, és Sally azon tőnıdött, mint mindig, hogy vajon a hatalmas... Valaki közvetlenül mögötte megköszörülte a torkát. Sally visított, és megpördült. Mr. Pynch olyan közel állt, hogy a lány érezte a teste melegét. Az inas lassan felvonta az egyik szemöldökét, és ettıl jobban hasonlított a kecskeemberre, mint valaha. - Minek lebzsel itt a folyosón, Miss Suchlike? A lány felszegte a fejét. - Azon gondolkoztam, bemenjek-e az úrnı szobájába, vagy sem. - Miért ne menne? Sally úgy tett, mintha megbotránkozna. - Hát mert lehet, hogy nincs egyedül, azért. Mr. Pynch szája halvány gúnymosolyra húzódott. - Ezt nehezen tudom elképzelni. Lord Vale mindig egyedül alszik. - Csakugyan? - Sally csípıre tette a kezét, és érezte, hogy az izgalomtól melegség önti el az alhasát. - Hát, akkor csak menjen, és nézze meg, a gazdája egyedül alszik-e az ágyában, mert én fogadok, hogy nincs is a szobájában. Az inas nem méltatta válaszra. Csak tetıtıl talpig végigmérte, és belépett Lord Vale hálószobájába. Sally kifújta a levegıt, és legyezni kezdte magát, hogy egy kicsit lecsillapodjon várakozás közben. Nem kellett sokáig várnia. Mr. Pynch újra felbukkant, és csendesen becsukta az ajtót maga mögött. Méltóságteljesen a lányhoz lépdelt, majd fölé magasodott, amíg Sally egészen a falnak nem szorult. Ekkor Mr. Pynch lehajolt, és a lány fülébe súgta: - A szoba üres. Elfogadod a szokásos jutalmat? Sally nyelt egyet, mert a főzıje hirtelen túl szorosnak tőnt. - I-igen. Mr. Pynch lehajolt, és ajkát a lány ajkára tapasztotta. A folyosó csendjét csak az inas mélyülı lélegzete és Sally sóhaja törte meg. Végül Mr. Pynch felemelte a fejét. - Miért találod olyan lenyőgözınek azt a szobrot? Akárhányszor itt talállak, mindig azt bámulod.

Sally elpirult, mert a férfi a nyakát csókolgatta. - Szerintem hasonlít rád. A kis kecskeember. Mr. Pynch felemelte a fejét, és a válla fölött a szoborra nézett. Majd visszafordult Sallyhez, és uralkodói hangnemben azt felelte: - Valóban. - Valóban – folytatta Sally. - És azon tőnıdtem, vajon... - Igen? Most a lány vállát harapdálta, úgyhogy nem volt könnyő összpontosítani. De Sally vitézül próbálkozott. - Azon tőnıdtem, vajon mindenhol olyan vagy-e, mint a kis kecskeember. Mr. Pynch megdermedt Sally válla felett, és a lány egy pillanatig azt hitte, talán túl messzire ment. Aztán a férfi felnézett, és Sally meglátta a vidám csillogást a szemében. - Hát, Miss Suchlike, örömmel segítek megválaszolni a kérdéseidet, de azt hiszem, van valami, amit elıbb még meg kell tennünk. - Mi volna az? - kérdezte Sally elfúló hangon. Az inas arcán nyoma sem volt többé az évıdésnek. Hirtelen elkomolyodott, kék szemével szinte tétován pillantott le a lányra. Megköszörülte a torkát. - Miss Suchlike, azt hiszem, ahhoz, hogy folytassuk ezt a beszélgetést, hozzám kell jönnöd feleségül. Sally kissé hátrébb húzódott, és döbbenten nézett fel a férfira. Pynch összevonta a szemöldökét. - Most mi van? - Azt hittem, azt mondtad, hogy túl öreg vagy hozzám – mondta Sally. - Igen, de... - És hogy én még túl fiatal vagyok, hogy tudjam, mit akarok. - Igen, de... - És hogy nézzek inkább más férfiak után. Akik korban jobban hozzám illenek, mint például az a fiatal szolga, Sprat. Pynch elkomorult. - Azt nem mondtam, hogy a fiatal Sprattel kezdjél. Megtetted? - Nem – vallotta be a lány. Majd megszakadt a szíve, amikor Mr. Pynch ilyeneket mondott neki, hiszen ıt nem érdekelte egyetlen más férfi sem, csak ı. Csak az vigasztalta, hogy reggelenként Pynch mindig mögélopódzott, és elvesztette ezt a buta fogadást. Úgy tőnt, a férfi képtelen abbahagyni a vele való flörtölést, és Sally is képtelen volt. Nem mintha akarta volna. - Akkor jó – mormogta Pynch. Sally felmosolygott rá. A férfi egy pillanatig figyelte, aztán megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. - Szóval? - Szóval mi? Az inas felsóhajtott. - Leszel a feleségem, Sally Suchlike? - Ó! - Sally gondosan lesimította a szoknyáját, mert hát persze, hogy hozzá akart menni Mr. Pynchhez. De józan gondolkodású lány volt, és teljesen biztos akart lenni a dolgában. Hiszen a házasság sorsdöntı lépés. - Miért akarsz elvenni? Pynch puszta arckifejezése a legtöbb lány megfutamította volna, de Sally már egy ideje tanulmányozta a férfit és az arckifejezéseit, és tudta, biztonságban van. - Ha nem vetted volna észre, legalább két hete minden reggel megcsókollak ezen a folyosón. És bár túl fiatal és túl csinos vagy hozzám, és elıbb-utóbb bizonyára meg fogod bánni, hogy egy ilyen ronda fajankóhoz kötötted az életed, én mégis el akarlak venni.

- De miért? Mr. Pynch a lányra meredt, és ha lett volna haja, könnyen lehet, hogy most kitépte volna tehetetlen dühében. - Mert szeretlek, te buta kislány! - Ó, akkor jó – dorombolta Sally, és karját a férfi vastag nyaka köré fonta. - Akkor hozzádmegyek. De nincs igazad, tudod? Ezen a ponton Sallyt félbeszakította az inas heves és lelkes csókja, úgyhogy eltelt egy kis idı, mire a férfi felemelte a fejét, és rákérdezett: - Miben nincs igazam? Sally belenevetett Mr. Pynch kedves, aggodalmas arcába. - Nincs igazad, ha azt gondolod, meg fogom bánni, hogy hozzádmentem. Sosem fogom megbánni, mert én is szeretlek. Sally jutalma egy újabb lelkes csók volt.

Melisande élvezettel nyújtózkodott, majd a férje mellé gurult. - Jó reggelt! - suttogta. - Bizony jó reggel ez – felelte Vale. A hangja lustán és kissé kimerülten csengett. Melisande a férfi válla mögé rejtett egy mosolyt. Vale teljesen kimerült lassú szerelmeskedésükben. Úgy tőnt, szereti felébreszteni a feleségét reggelente. Az öltözıszoba felıl kaparászás és nyüszítés hallatszódott. Melisande Jasper bordái közé bökött. - Most már ki kell engedned. A férfi felsóhajtott. - Muszáj? - Különben tovább kapar, aztán ugatni kezd, és Sprat ide fog jönni az ajtónk elé, hogy megkérdezze, kivigye-e sétálni. - Te jó ég, micsoda felhajtás egy ilyen kicsi kutya miatt! - mormogta a bajsza alatt Vale, de felkelt a priccsrıl, és meztelenül az öltözı ajtajához lépdelt. Melisande félig lehunyt szemhéja mögül figyelte. Tényleg hihetetlenül szép feneke van. Elmosolyodott, és arra gondolt, vajon mit szólna a férfi, ha megmondaná neki. Jasper kinyitotta az ajtót. Mouse egy csonttal a szájában, serényen kitrappolt az öltözıbıl. Felugrott a priccsre, és háromszor megfordult a tengelye körül, mielıtt letelepedett volna, hogy rágcsálja a zsákmányát. Az elmúlt egy hónapban a fekvıhelyük egy keskeny matraccal és rengeteg párnával bıvült. Melisande teljesen eltávolíttatta az ágyat a szobájából, és most a priccs foglalta el a fı helyet a falnál, a két ablak között. Éjszakánként, amikor csak egyetlen gyertya világított, Melisande azt képzelte, hogy valami török palotában fekszik. - Kellene ennek a kutyának egy saját ágy – morogta Vale. - Van neki – mutatott rá Melisande. - De nem hajlandó abban aludni. Vale homlokráncolva nézett le a kutyára. Persze ı adta Mouse-nak a csontot, úgyhogy nehéz volt komolyan venni a rosszallását. - Örülj, hogy legalább már nem a paplan alatt alszik – mondta Melisande. - Örülök is. Remélem, soha többet nem kell egy jéghideg orr érintését éreznem a fenekemen. Rosszalló tekintetét most Melisande-ra villantotta. - Hát te, kedvesem, mit somolyogsz? - Kikérem magamnak, ez nem somolygás. - Hanem? - Vale megindult az asszony felé. Csupa izom és elszántság. Egy felajzott hím. - Akkor te hogyan jellemeznéd az arckifejezésed? - Gyönyörködöm a látványban – felelte Melisande. - Tényleg? - Jasper tett egy kitérıt a felöltıjéhez, amit elızı este hanyagul ledobott. - Eltáncoljak esetleg egy menüettet? Melisande félrebillentett fejjel figyelte a kabátja zsebében kutakodó férfit.

- Azt lehet, hogy megnézném. - Igen, te kis telhetetlen. - Igen. - Melisande nyújtózott egyet a priccsen, és a mellbimbója kibukkant a takaró alól. - De nem vagyok én telhetetlen, hiszen tudod. - Nem? - motyogta Vale. Tekintetét a nı mellbimbójára szegezte, és a gondolatai mintha máshol jártak volna. - Én próbálkozom és próbálkozom, és te még mindig kielégületlennek tőnsz. Jól kimeríted az embert. Melisande szája mosolyra húzódott a férfi panasza hallatán, és jelentıségteljesen Jasper hímvesszıjére nézett, amely ismét büszkén ágaskodott. - Nem tőnsz kimerültnek. - Szörnyő, nem igaz? - jegyezte meg Vale könnyedén. - Csak rám nézel, és szégyenszemre máris felkelted az érdeklıdésem. Melisande kinyújtotta a karját. - Gyere ide, te kis buta! Jasper elvigyorodott, és a nı mellé térdelt. - Mi az ott nálad? - kérdezte Melisande, mert a férfi a háta mögé rejtette az egyik kezét. A férfi elkomolyodott, és a könyökére támaszkodva Melisande mellé feküdt. - Hoztam neked valamit. - Tényleg? - Melisande összevonta a szemöldökét. A gránit fülbevaló óta semmit nem kapott a férjétıl. Vale elıhúzta a kezét a háta mögül, és felfordította a tenyerét. Egy kis bádog tubákosszelence feküdt rajta. Kicsit hasonlított arra a dobozra, amelyben Melisande a kincseit tartotta, de ez szemmel láthatóan vadonatúj volt. Melisande kérdın felvonta a szemöldökét, és a férfi tenyerérıl az arcára nézett. - Nyisd ki! - kérte Jasper rekedten. Melisande elvette a dobozt a tenyerébıl, és meglepetten tapasztalta, milyen nehéz. Újra Jasper arcára pillantott. A férfi élénk türkizkék szemével leste minden mozdulatát. Melisande kinyitotta a dobozt. Elállt a lélegzete. A tubákosszelence kívülrıl egyszerő, dísztelen bádognak tőnt, de a belseje fénylı aranyból készült, és drágakövekkel volt kirakva. Gyöngy és rubin, gyémánt és smaragd, zafír és ametiszt, és sok más kı, aminek Melisande még a nevét sem tudta. Szikráztak a doboz belsejében, és szinte teljesen szivárványszínbe borították az arany felületet. Melisande könnyes szemmel nézett fel Jasperre. - De hát miért? Mit jelent ez? Vale magához húzta Melisande dobozt tartó kezét, megfordította, és ajkával könnyedén megérintette az asszony kézfejét. - Te vagy az. Melisande lenézett a gyönyörő, csillogó-villogó dobozra. - Micsoda? Vale megköszörülte a torkát. - Amikor elıször találkoztunk, bolond voltam. És az azt megelızı években is bolond voltam. Csak a bádogot láttam, amely mögé elrejtıztél. Túlságosan hiú voltam, túlságosan ostoba, túl rövidlátó ahhoz, hogy a felszín mögé nézzek, és meglássam a szépségedet, édes feleségem. A férfi felemelte szép, türkizszín tekintetét, és Melisande látta benne a csodálatot. - Szeretném, ha megértenéd, hogy most már látlak. Megmártóztam a szépséged csodájában, és többé nem engedlek el. Megtépázott lelkem minden szerelmével szeretlek. Melisande még egyszer utoljára lepillantott a kincsesdobozra. Egészen különlegesen szép darab volt. Ilyennek látja hát Jasper. Ez a gondolat elnémította. Óvatosan lecsukta a dobozka fedelét, és letette. Tudta, hogy ez a legdrágább, legtökéletesebb ajándék, amit valaha kaphat. Ezután magához húzta a férjét, és csak ennyit tudott mondani: - Szeretlek. És megcsókolta.

Epilógus

A kardot szorosan Jack torkának nyomták, de ı mégis bátran beszélt. - Elmondanám, ki szerezte meg a győrőket, felség – mondta Jack -, de attól tartok, nem hinnél nekem. A király ordítani kezdett, de Jack felemelte a hangját, és túlkiabálja a dühkitörést. - És amúgy sem az számít, ki szerezte meg a győrőket. Hanem, hogy kinél vannak most. A király ebben a pillanatban elhallgatott, és a bálteremben minden szem Surcease hercegnıre szegezıdött. İ maga is ugyanolyan meglepettnek tőnt, amikor benyúlt az övén lógó, ékkövekkel díszített zsákba, és elıhúzta a bronzgyőrőt és az ezüstgyőrőt. A tenyerében tartott aranygyőrő mellé tette ıket, és így együtt volt mindhárom. - Surcease hercegnınél vannak a győrők – mondta Jack. - Úgy gondolom, ez felhatalmazza arra, hogy maga válasszon férjet magának. A király hímezett-hámozott, de végül el kellett ismernie, hogy Jacknek igaza van. - Kit választasz tehát férjedül, leányom? - fordult a király a hercegnıhöz. - A világ minden tájáról vannak itt férfiak. Akadnak közöttük gazdagok, bátrak, és olyanok is, akik annyira jóképőek, hogy a hölgyek elalélnak, ha ellovagolnak mellettük. Szólj tehát, melyik lesz a férjed? - Egyik sem – mosolyodott el Surcease hercegnı. Segített Jacknek lábra állni, és így folytatta: Jack, a bolond lesz a férjem, senki más. Lehet, hogy bolond, de megnevettet, és szeretem. Ezután a kıvé dermedt udvaroncok és királyi atyja szeme láttára lehajolt, és megcsókolta Jacket, pontosan hosszú, görbe orra hegyén. És micsoda különös dolog történt ekkor! Jack elkezdett nıni. A karja és a lába megnyúlt és megvastagodott. Az orra és az álla visszahúzódott rendes méretére. Mikor a változás lezajlott, Jack újra önmaga lett. Magas volt és erıs, és mivel az éjszakából és szélbıl készült csodálatos páncélt viselte, és a világ legélesebb kardja lógott az oldalán, el lehet képzelni, milyen pompás látványt nyújtott! Ám a szegény hercegnınek nem tetszett ez a jóképő idegen, aki elıtte állt. Sírva fakadt, és azt kiáltotta: - Ó, hol az én Jackem? Hol az én drága bolondom? Jack letérdelt a hercegnı elé, és kis kezét az ı nagy kezébe fogta. Közel hajolt hozzá, és olyan halkan, hogy csak a hercegnı hallja, azt suttogta: - Én vagyok az a drága bolond, szépséges hercegnım. Én voltam az, aki táncolt és énekelt, hogy megnevettessen. Szeretlek, és örömmel felvenném újra azt a torz, szörnyő alakot, csak hogy mosolyogni lássalak. E szavak hallatán a hercegnı valóban elmosolyodott, és megcsókolta a férfit. Mert bár Jack külseje annyira megváltozott, hogy nem ismerte fel, a hangját megismerte. A hang a bolond Jacké volt, azé az emberé, akit szeretett. Azé az emberé, akit ı maga választott férjéül.