Romantikus Regények. Elizabeth Hoyt KÍGYÓHERCEG

Romantikus Regények Elizabeth Hoyt

KÍGYÓHERCEG

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Elizabeth Hoyt

1

A Kígyóherceg

A mű eredeti címe The Serpent Prince Copyright © 2007 by Nancy M. Finney This edition published by arrangement with Grand Central Publishing, New Yoric, New York, USA. Ali riglits reserved. Hungárián transiation © Szabó Csaba © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZABÓ CSABA Szerkesztette HÁMORI VALI A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 227 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] www.romantikusregenyek.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető PÁLVÖLGYI ÜDlA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő MIHÁLY KRISZTINA Készült 22 nyomdai ív terjedelemben. Kiadói munkaszám 3009-10

Elizabeth Hoyt

2

A Kígyóherceg

Jade Leenek, kritikus társamnak, aki mindig rendelkezik kávéval, csokoládéval és bölcsességgel... bár nem feltétlenül ebben a sorrendben

Elizabeth Hoyt

3

A Kígyóherceg

Köszönetnyilvánítás köszönet Melanie Murray-nek, a bölcs és csodálatos szerkesztőnek, valamint ügynökömnek, Susannah Taylornak, aki mindig figyel a részletekre.

Első fejezet

Elizabeth Hoyt

4

A Kígyóherceg

Anglia, Maidén Hill 1760. november A Lucinda Craddock-Hayes lába előtt heverő halott férfi olyan volt, mint egy bukott isten. Apolló, vagy még inkább Mars, a hadak istene, aki emberi alakot öltött, és alászállt az égből, hogy rátaláljon egy hazafelé igyekvő hajadon. Eltekintve attól, hogy az istenek ritkán véreznek. Valamint ritkán halnak meg, ha már itt tartunk. – Mr. Hedgel – kiáltott Lucy hátra a válla fölött, végignézett a magányos úton, amely Maidén Hill városától vezetett a Craddock-Hayes-házig. Ugyanolyannak tűnt, mint mielőtt megtette felfedezését. Teljesen kihalt volt, nem számítva persze őt magát és messze a nyomában lihegő szolgáját. És a holttestet, amely az út szélén feküdt. Az ég alacsonyan és fagyosan, szürkén borult a fejük fölé. A fény már kezdett halványulni, pedig még öt óra sem volt. Kopár fák sorakoztak az út mentén a néma zimankóban. Lucy megborzongott, és még szorosabbra vonta a válla körül a köpönyegét. A holttest meztelenül hevert, összeverve, arccal a talaj felé. Háta hosszú ívét elcsúfította a jobb vállán szétterülő vérfolt. Csípője keskeny volt, lába izmos és szőrös, lábfeje pedig furcsa módon elegáns és csontos. A nő pislogott, majd ismét az arcát vette szemügyre. Még holtan is igen jóképű volt. Oldalra fordult feje nemesi profilt mutatott: orra hosszú volt, arca keskeny, csontos, szája széles. Csukott szeme fölött az egyik szemöldökét egy sebhely szelte ketté. Rövidre vágott szőke haja volt, amelyre helyenként rászáradt a vér. Bal keze a feje fölé volt vetve, mutatóujján pedig egy gyűrű lenyomata volt látható. Gyilkosai bizonyára azt is elrabolták minden mással együtt. A test körül a sár fel volt túrva, egy csizma sarkának mély nyoma látszott a halott férfi csípője mellett. Nem volt egyéb arra utaló jel, ki lehetett az, aki ilyen kegyetlenül elbánt vele. Lucy érezte, hogy ostoba könnyek tódulnak a szemébe. Volt valami abban, ahogy gyilkosai ott hagyták meztelenül, megalázva, ami szörnyű sértést jelenthetett a férfi számára. Oly kibírhatatlanul szomorú volt. Szamárság, korholta magát. Hirtelen egyre erősödő motyogásra lett figyelmes. Gyorsan letörölte arcáról a könnyeket. Elizabeth Hoyt

5

A Kígyóherceg

– Először meglátogatja Jonesékat, az összes kis Jonest, a taknyos csirkefogókat. Aztán felkapaszkodunk a dombtetőre az öreg Hardy asszonysághoz. A vén satrafa! Nem is értem, miért nem ásták még meg neki a sírját. És ezzel vége is volna? Nem, még csak véletlenül sem! Ezek után, ezek után még feltétlenül szükségét érzi, hogy beköszönjön a parókiára. Én meg csak cipelhetem azokat a hatalmas kocsonyás edényeket mindvégig. Lucy elfojtotta magában a késztetést, hogy a szemét forgassa. A férfi, Hedge, foltos háromszögletű kalapot viselt kócos szürke haján. Koszos kabátja és mellénye egyaránt szánalmas látványt keltett, karikalábait pedig élénkvörös zoknival tette feltűnővé. Kétségtelenül használt ócskaságokat viselt. A nő mellett megtorpant. – Ó, jaj, csak nem egy hulla!? A kis ember meglepetésében elfelejtett meggörnyedni, de amikor a nő feléje fordult, drótszerű teste hirtelen meghajlott. Hátát meggörbítette az immáron üres kosár szörnyű súlya alatt. Feje fásultan billent oldalra. Hedge mindennek tetejébe pedig előhúzott egy tarka kendőt, és látványosan törölgetni kezdte a homlokát. Lucy minderre ügyet sem vetett. Százszor, ha nem ezerszer látta már ezt a jelenetet életében. – Nem tudom, helyes-e hullának titulálni, de annyi bizonyos, hogy egy élettelen test. – Hát, jobb, ha nem bámészkodunk itt. Hagyjuk csak a holtakat békében nyugodni, én amondó vagyok. – Hedge már tovább is somfordált. Lucy útját állta. – Nem hagyhatjuk itt csak úgy! – Miért nem? Már itt volt, amikor maga erre járt. Észre sem vettük volna, ha a rövidebb utat választjuk a legelőn keresztül, ahogy javasoltam. – Csakhogy mi találtunk rá. Tud segíteni a cipelésében? Hedge leplezetlen hitetlenséggel tántorgott hátra. – A cipelésében? Egy ekkora hatalmas fickót? Nem, hacsak nem akar nyomorékká tenni. Rossz a hátam. Már húsz éve. Nem panaszképp mondom, de akkor is. – Jól van – engedett Lucy. – Kocsit kell szereznünk.

Elizabeth Hoyt

6

A Kígyóherceg

– Miért nem hagyjuk úgy, ahogy van? – ellenkezett a kis ember. – Hamarosan rátalál majd valaki. – Mr. Hedge... – Átszúrták a vállát, és az egész teste vérben úszik. Nem fest valami jól. – Hedge úgy eltorzította az arcát, hogy végül már egy rohadt tökre hasonlított. – Biztos vagyok benne, hogy nem ő maga kívánta, hogy szúrják át akár a vállán, akár máshol, így nem gondolom, hogy ezt számon lehetne kérni rajta – dorgálta Lucy. – De hiszen már oszlásnak indult! – Hedge legyezni kezdett a zsebkendőjével az orra előtt. Lucy inkább nem mondta ki, hogy semmiféle szagot nem érzett, amíg Hedge oda nem ért. – Én itt várok majd, amíg maga elmegy Bob Smithért és a kocsijáért. A szolga két bozontos, szürke szemöldöke azonnal összehúzódott ellenkezése jeléül. – Hacsak nem szeretne inkább maga itt maradni a testtel. Hedge két szemöldöke a helyére került. – Nem, kisasszony. Maga tudja, mi a legjobb, ebben biztos vagyok. Már szaladok is Smithhez... A hulla felnyögött. Lucy meglepetten kapta oda a tekintetét. Hedge ugrott egyet mellette, majd kimondta, ami mindkettejük számára egyértelmű volt: – Jesszus isten! Ez az ember nem hótt meg! Jóságos ég, hiszen ő egész idő alatt csak állt ott, és Hedge-zsel pörlekedett. Lucy lekapta a köpenyét, és a férfi hátára terítette. – Adja ide a kabátját! – De... – Most! – Lucy nem is nézett Hedge-re. Ritkán emelte fel a hangját, éppen ezért csak még hatásosabb volt, ha mégis így tett. Szolgája mogorván odalökte neki a kabátját. – Menjen, kerítse elő Fremont doktort! Mondja neki, hogy sürgős, és azonnal jöjjön! – Lucy szigorúan nézett szolgája szemébe. – És, Mr. Hedge... – Igen, kisasszony? – Kérem, szedje a lábát!

Elizabeth Hoyt

7

A Kígyóherceg

Hedge elhajította a kosarat, és elindult. Meglepően fürgén mozgott, meg is feledkezett fájó hátáról. Lucy lehajolt, és Hedge kabátját a férfi csípője és lába alá tűrte. Kezét a férfi orra alá tartotta, és lélegzetét visszatartva várt. Egyszer csak megérezte a gyenge levegőáramlatot. Tényleg életben volt még. Lucy a sarkára ült, hogy végiggondolja a helyzetet. A férfi az útszél félig fagyott, gyomos sarában fekszik, amely hideg és kemény is. Ez biztosan nem tesz jót neki, tekintettel a sebeire. De ahogy Hedge rámutatott, igen nagytermetű, és Lucy nem volt biztos benne, hogy képes volna egyedül megmozdítani. Visszahajtotta a férfi hátát borító köpeny egyik sarkát. A vállán lévő vágást alvadt vér vette körül, a vérzés már elállt, már amennyire a nő gyakorlatlan szeme meg tudta állapítani. Zúzódások vöröslöttek a hátán és az oldalán. Csak az Úr a megmondhatója, milyen lehet az elülső oldala. Aztán ott volt a fejseb. Lucy a fejét csóválta. Olyan mozdulatlan és fehér volt, ahogy ott feküdt. Nem csoda, hogy tévesen halottnak hitte. Mégis, Hedge már rég úton lehetett volna Fremont doktorért, mialatt a szerencsétlenül járt férfi feje fölött vitatkoztak. Lucy ismét ellenőrizte a férfi légzését, tenyerét az ajka fölé tartva. Légzése gyenge volt, de egyenletes. Kézfejével végigsimította a férfi hideg arcát. Alig észlelhető borostán akadt meg az ujja. Vajon ki lehet ez a férfi? Maidén Hill kisebb település annál, semhogy egy idegen észrevétlenül keresztülutazhasson rajta. Mégsem hallott senkit látogatókról pletykálni délutáni látogatásai során. Valahogyan mégis odakerült az útra, anélkül hogy bárki is felfigyelt volna rá. Meg aztán nyilvánvaló, hogy ezt a férfit megverték és kirabolták. De miért? Egyszerű áldozat, vagy valamiért kivívta maga ellen a sors haragját? Lucy összefonta a karját ez utóbbi gondolat közben, és azért imádkozott, hogy Hedge siessen. Gyorsan sötétedett, és az a kevéske meleg is elveszett, amely a nap során összegyűlt. Egy sebesült férfi, aki, isten tudja, mióta fekszik ott, kitéve az időjárásnak... Lucy az ajkába harapott. Ha Hedge nem ér vissza hamar, nem lesz már szükség doktorra. Halott. Elizabeth Hoyt

8

A Kígyóherceg

Az érdes szó, amely Sir Rupert Fletcher mellett hangzott el, túlságosan hangosnak hatott a tömött bálteremben. Körbepillantott, hogy lássa, nem áll-e hozzá valaki túl közel ahhoz, hogy meghallja, majd közelebb lépett a beszélőhöz, Quincy Jameshez. Sir Rupert jobb kezével megragadta ébenfa sétapálcáját, és próbálta palástolni dühét. Vagy inkább meglepettségét. – Hogy érted? – Ahogy mondom – felelte James önelégült vigyorral. – Halott. – Megölted? – Nem én. Ráküldtem az emberemet. Sir Rupert mogorván nézett, próbálta felfogni a hallottakat. James egymaga vette kézbe a dolgot, és sikerrel járt? – Hányan voltak? – kérdezte hirtelen. A fiatalabbik megvonta a vállát. – Hárman. Többen is, mint szükséges volt. – Mikor? – Ma, kora reggel. Most kaptam a hírt, mielőtt elindultam ide. – James arcán szemtelen vigyor suhant át, amitől kisfiús gödröcskék jelentek meg rajta. Világoskék szeme, szabályos angol vonásai és sportos testalkata alapján a legtöbb ember azt gondolná, hogy kellemes, sőt vonzó fiatalember. A legtöbb ember tévedne. – Remélem, a nyomok nem vezetnek majd vissza hozzád. – Sir Rupert hangjának, erőfeszítése ellenére, volt egy kis éle. James mosolya lehervadt. – A halottak nem tudnak beszélni. – Hm, hm. Micsoda egy idióta! Hol történt? – A vidéki háza közelében. Sir Rupert száját halk szitkozódás hagyta el. Lekaszabolni egy brit főnemest a saját otthona előtt fényes nappal, ilyesmit csakis egy félkegyelmű tervelhet ki. Rossz lába egyébként is pokolian fájt egész este, erre most jön James ezzel az őrültséggel. Még jobban ránehezedett az ébenbotra, és közben próbált tovább gondolkodni. – Ne dühítsd fel magad! – mosolygott James idegesen. – Se-senki sem látta őket.

Elizabeth Hoyt

9

A Kígyóherceg

Az idősebbik férfi felvonta az egyik szemöldökét, isten mentse az embert az olyan arisztokratáktól, akik úgy döntenek, egymaguk gondolkodnak, pláne cselekednek. Túl sok generációja nőtt már fel nagy kényelemben az uracskáknak ahhoz, hogy képesek legyenek önállóan vizelni, a bonyolultabb dolgok elvégzéséről, például egy gyilkosság kiterveléséről már nem is beszélve. A naiv James nem is sejtette, Sir Rupertnek miféle gondolatok járnak a fejében. – Különben is lecsupaszították a testet, és vagy egynapi lovaglásra Londontól lökték ki. Senki sem fogja felismerni őt arrafelé. Mire megtalálják, egyébként sem sok marad belőle, amit felismerhetnének. Te-teljes a biztonság. – A fiatalember felemelte a kezét, hogy egyik ujjával beletúrjon aranysárga hajába. Nem viselt rizsport, talán hiúságból nem. Sir Rupert ivott egy korty madeirát, miközben ez utóbbi kijelentésen töprengett. A bálterem zsúfolásig tömve volt, égő viasz illata, valamint erős parfümillat és testszag lengte be. A kertre nyíló üvegajtókat kitárták, hogy beeresszék a hűvös éjszakai levegőt, ám annak csekély hatása volt a teremben uralkodó hőségre. A puncs fél órával azelőtt került felszolgálásra, az éjféli étkezésig pedig még órák voltak hátra. Sir Rupert elfintorodott. Nem sok reményt fűzött a frissítőkhöz. Lord Harrington, a házigazda, notórius fösvény hírében állt, még olyankor is az volt, amikor az előkelő társaság legjavát szórakoztatta, no meg pár feltörekvőt, mint amilyen Sir Rupert is. A terem közepén egy keskeny területet szabadon hagytak a táncolók számára, akik a szivárvány színeiben kavarogtak. Púderezett hajú ifjú hölgyek csipkés ruhában. Parókás úriemberek kényelmetlen ünneplőöltözetben. Nem irigyelte a fiatalemberek csinos mozdulatait. Biztosan kiveri őket a veríték selyemruhájuk és paszományuk alatt. Lord Harringtonnak bizonyára örömére szolgál, hogy ilyen szép számmal jelentek meg nála így a társasági idény elején. Vagy inkább Lady Harringtonnak. Annak az asszonynak öt hajadon leánya van, és úgy sorakoztatta fel haderejét, mint egy csatára kész, tapasztalt hadvezér. Négy lánya is a parketten tartózkodott egy-egy rátermett úriember karjában.

Elizabeth Hoyt

10

A Kígyóherceg

No, nem mintha szólhatna egy szót is, hisz neki is három lánya van, mindhárom huszonnégy évesnél ifjabb. Mindegyik kinőtt már az iskolapadból, és mindegyiknek megfelelő férjre volna szüksége. Ami azt illeti... Matilda, aki vagy húszlépésnyire állt tőle, Sarah mellett, elkapta a pillantását. Egyik szemöldökét felvonta, és jelentőségteljes pillantással mérte végig az ifjú Quincy Jamest, aki még mindig mellette állt. Sir Rupert alig láthatóan megrázta a fejét. Egy veszett kutyához is szívesebben adná a lányát. Kommunikációjuk magas szintre fejlődött három évtizedes házasságuk során. Hitvese negédesen elfordult, hogy élénk párbeszédet folytasson egy másik matrónával, anélkül hogy az észrevehette volna, hogy ő közben információt cserél a férjével. Később talán kérdőre vonja majd a férjét Jamesszel kapcsolatban, hogy mi volt a baj a fiatalemberrel, de ekkor, semmiképpen sem mert volna alkalmatlankodni a férjénél. Bár ilyen körültekintően járna el a többi beszélgetőpartnere is! – Nem értem, miért aggódsz. – James láthatóan nem bírta tovább a csöndet. – Egyáltalán nem tudott rólad. Senki sem tudott rólad. – És szeretném, ha ez így is maradna – mondta Sir Rupert szelíden. – Mindannyiunk érdekében. – Azt meghiszem! Hagytad, hogy helyetted rá-rám meg Walkerre meg a másik kettőre vadásszon. – Mindenképpen megtalált volna téged is, és a másik kettőt is. – Vannak még, akik sze-szeretnének tudni rólad. – James olyan hevesen kapott a fejéhez, hogy majdnem kibomlott a copfja. – De hát nem állhat az érdekedben, hogy elárulj engem – felelte Sir Rupert szenvtelenül, miközben odabiccentett egy arra haladó ismerősnek. – Nem is mondtam, hogy eljár a szám. – Rendben. Te is ugyanannyit nyertél az üzleten, mint én. – Igen, de... – Akkor minden jó, ha vége jó. – Kö-könnyű azt mondani. – James dadogása egyre intenzívebb lett, ami arra utalt, hogy a férfi felizgatta magát. – Te nem láttad Hartwell testét! Átnyársalták a torkát. Biztos Elizabeth Hoyt

11

A Kígyóherceg

elvérzett. A segédje szerint csak két percig tartott a párbaj. Hangsúlyozom: két percig. Szö-szörnyű. – Te jobban bánsz a karddal, mint Hartwell bármikor is – mondta Sir Rupert. A férfi mosolyogva nézte, amint Julia, legidősebb gyermeke, menüettbe kezd. Halványkék ruhát viselt. Vajon látta már ebben azelőtt? Nem rémlett neki. Biztosan új. Remélhetőleg nem dönti őt nyomorba. Partnere egy negyvenes évein túl járó gróf volt. Csöppet öreg, de mégiscsak egy gróf... – Pe-peller is kiváló vívó volt, mégis őt öl-ölték meg elsőként – vágott James hisztérikus hangja Sir Rupert gondolataiba. Túl hangos. Sir Rupert próbálta őt csitítani. – James... – Éjjel hívták ki, és má-másnap reggelre halott volt! – Nem hiszem... – Három uj-ujját is levágták, amikor a kezével próbálta magát védeni, miután a kardot kiütötték belőle. A fű-fűben kellett megkeresnem őket utána. Jó-jó, nem? A közelükben fejek forogtak. A fiatalember egyre hangosabbá vált. Ideje indulni. – Elég. – Sir Rupert James felé fordította a fejét, hogy lecsillapítsa. A másik férfi szeme alatt megrándult egy izom. Mély lélegzetet vett, hogy belekezdjen a mondandójába. Sir Rupert megelőzte. Kedves hangon szólt hozzá: – Halott. Most mondtad. – De-de... – Akkor hát nincs miért aggódnunk. – Sir Rupert biccentett, és elsántikált. Nagy szüksége volt még egy pohár madeirára. – Nem engedem be a házamba – jelentette ki CraddockHayes kapitány, karjait összefonva hordó méretű mellkasán, lábait pedig megfeszítve, mintha egy mozgó szekéren állna. Parókás fejét felszegte, tengerkék szemét pedig a távoli horizontra szögezte. A Craddock-Hayes-ház bejáratában állt. A hall általában elég nagynak bizonyult, hogy kielégítse a szükségleteiket. Ekkor azonban a helyiség érezhetően összement a benne Elizabeth Hoyt

12

A Kígyóherceg

tartózkodó személyek létszámának köszönhetően, gondolta Lucy bánatosan, a kapitány pedig a kellős közepén állt. – Igen, Papa. – Lucy kitért az útjából, majd intett az idegent cipelő férfiaknak, hogy jöjjenek beljebb. – Vigyék fel az öcsém szobájába. Egyetért, Mrs. Brodie? – Természetesen, kisasszony – bólintott a házvezetőnő. Arca körül főkötője redői úgy remegtek, ahogy mozgott. – Már meg van ágyazva, és egy pillanat alatt befűttetem a szobát. – Remek – mosolygott Lucy elismerően. – Köszönöm, Mrs. Brodie. A házvezetőnő megtermett hátsó felét himbálva felsietett a lépcsőn. – De hát azt sem tudod, ki ez az alak – folytatta az apja. – Lehet, hogy egy martalóc vagy egy gyilkos. Hedge azt mondta, hátba szúrták. Hát miféle alak az, akit leszúrnak, kérdem én. He? He? – Nem tudom. Biztosan – hangzott Lucy gépies válasza. – Arrébb mennél egy kicsit, hogy az őt cipelő férfiak elférjenek? Papája engedelmesen a falhoz csoszogott. A cipekedők zihálva hozták be a sebesült idegent. Mozdulatlanul feküdt, arca holtsápadt volt. Lucy az ajkába harapott, és próbálta leplezni izgatottságát. Nem ismerte a férfit, még azt sem tudta, milyen színű a szeme, mégis életbevágóan fontos volt számára, hogy éljen. Egy ajtólapra fektették, hogy könnyebben tudják őt vinni, de a férfi magassága és súlya miatt láthatóan így is nehézkes volt a közlekedés. Az egyik férfi elkáromkodta magát. – Nem tűrök ilyen beszédet a házamban! – A kapitány szúrós szemmel mérte végig a tettest. A férfi elvörösödött, és motyogva bocsánatot kért. Lucy papája bólintott. – Milyen apa volnék, ha mindenféle jöttment csavargót beeresztenék az otthonomba? Egy hajadon lánnyal a házban? He? Egy átkozott rohadék lennék, az! – Igen, Papa. – Lucy lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy a férfiak a lépcsőn küszködnek. – Éppen ezért ezt az alakot máshová kell vinni. Fremont házába. Ő az orvos. Vagy a szegényházba. Esetleg a

Elizabeth Hoyt

13

A Kígyóherceg

parókiára. Penweeble-nek legalább volna alkalma tanúságot tenni némi keresztényi jóakaratról. Hm. – Igazad van, de már itt van – mondta Lucy csitítólag. – Nem volna helyes megint mozgatni. Az egyik férfi rémült pillantással mérte végig a nőt a lépcsőről. Lucy biztatón visszamosolygott. – Egyébként sem biztos, hogy sokáig húzza. – Papája tekintete elkomorult. – Mi értelme összekoszolni a tiszta lepedőket? – Majd én gondoskodom róla, hogy a lepedők túléljék. – Lucy felfelé indult a lépcsőn. – És mi lesz a vacsorámmal? – morogta apja a háta mögött. – He? Arra ki figyel, miközben mindenki azzal van elfoglalva, hogy gazembereket szállásoljon el? Lucy áthajolt a korláton. – Azonnal nekilátunk a vacsorának, amint megbizonyosodtam afelől, hogy elhelyezték. – Mondhatom, szép, hogy a ház urának arra kell várnia, hogy kényelembe helyezzenek egy haramiát – morogta a papája. – Nagyon megértő vagy – felelte Lucy mosolyogva apjának. – Hah! Lucy hátat fordított, és továbbindult a lépcsőn. – Kicsim! Lucy a korlát fölött hátrahajolt. Apja mogorván nézett rá, dús szemöldökét összevonta vöröshagymaszerű orra fölött. – Légy óvatos azzal a fickóval! – Igen, Papa. – Hah! – morogta a háta mögött megint az apja. De Lucy felszaladt a lépcsőn, majd be a kék hálószobába. A férfiak már át is emelték az idegent az ágyra. Sárcsíkot húzva maguk után kisiettek a szobából, amint Lucy belépett. – Nem kellene itt lennie, Miss Lucy – mondta Mrs. Brodie levegő után kapkodva, majd egy lepedővel letakarta a férfi mellkasát. – Nem szabadna így látnia.

Elizabeth Hoyt

14

A Kígyóherceg

– Láttam sokkal kevesebb ruhában is egy órával ezelőtt, Mrs. Brodie, e felől biztosíthatom. Most már legalább be van kötözve. Mrs. Brodie felhorkant. – De nem a fontos részeken. – Nos, az lehet – engedett Lucy. – De alig hinném, hogy az ő állapotában ez kockázatot jelentene. – Az ám, szegény ember! – Mrs. Brodie megpaskolta a férfi mellkasát borító lepedőt. – Szerencsés, hogy maga még időben rátalált. Ha ott maradt volna az úton, reggelre megfagy, a felől kétségem sincs. Ki lehet képes ilyen gonoszságra? – Nem tudom. – Szerintem senki nem tudja Maidén Hillben. – A házvezetőnő a fejét csóválta. – Biztos valami londoni söpredék. Lucy nem jegyezte meg, hogy söpredék Maidén Hillben is akad. – Fremont doktor azt mondta, hogy reggel ismét eljön, hogy megnézze a kötéseket. – Hát igen. – Mrs. Brodie kétkedő pillantást vetett a betegre, mintha annak a valószínűségét latolgatná, vajon a férfi megéri-e a reggelt. Lucy mély lélegzetet vett. – Addig azonban nem tehetünk mást, mint hogy kényelembe helyezzük. Nyitva hagyjuk az ajtót arra az esetre, ha magához térne. – Jobb lesz, ha máris utánanézek a kapitány úr vacsorájának. Tudja, milyen, ha későn kapja meg. Amint az asztalára kerül az étel, felküldöm Betsyt, hogy őrködjön mellette. Lucy bólintott. Egyetlen cselédlányuk volt csupán, Betsy, de a három nő csak meg tudja majd oldani az idegen ápolását. – Menjen csak, egy perc, és én is lent leszek. – Rendben, kisasszony. – Mrs. Brodie szigorú pillantást vetett Lucyra. – De ne késlekedjen sokáig! Az édesapja beszélni akar magával. Lucy fintorogva bólintott. Mrs. Brodie együtt érző mosollyal az arcán távozott.

Elizabeth Hoyt

15

A Kígyóherceg

Lucy letekintett a David öccse ágyában fekvő idegenre, és ismét eltűnődött. Vajon ki lehet ez a férfi? Olyan mozdulatlan volt, hogy összpontosítania kellett, ha látni akarta mellkasa alig észrevehető emelkedését. A fején lévő kötések kihangsúlyozták elesettségét, és kiemelték szemöldökén a sebet. Olyan magányosnak tűnt. Vajon aggódik érte, hazavárja valaki? Egyik karja a takaró fölött nyugodott. Lucy megérintette. A férfi keze hirtelen megrándult, Lucy csuklójára fonódott, megragadta és megszorította. Lucy annyira meglepődött, hogy csak egy rémült sikolyra volt ideje. Aztán belebámult a legvilágosabb színű szempárba, amelyet valaha látott, jégszínű volt a szeme. – Megöllek – mondta a férfi jól érthetően. Lucy egy pillanatig azt gondolta, a kegyetlen szó neki szól, és szíve majdnem megállt. A férfi tekintete keresztülhatolt rajta. – Ethan? A férfi arca gondterhelt, zavart lett, majd behunyta különös szemét. Egy perccel később enyhült a szorítása Lucy csuklóján, majd karja visszahullott az ágyra. Lucy mély lélegzetet vett. Mellkasa fájdalmából ítélve ez lehetett az első levegővétel, amióta a férfi megragadta őt. Hátralépett az ágytól, és dörzsölni kezdte fájó csuklóját. A férfi érintése durva volt, reggelre bizonyára véraláfutásos lesz a helye. Vajon kihez beszélt? Lucy megborzongott. Bárki legyen is ez a férfi, nem irigyli. A hangjában a határozatlanságnak a legcsekélyebb nyoma sem volt hallható. Képzeletben kétségtelenül képes lenne megölni az ellenségét. Lucy ismét az ágyra tekintett. Az idegen légzése most lassú volt és mély. Olyan, mintha békésen szenderegne. Ha nem érezte volna a fájdalmat a csuklóján, talán azt gondolta volna, az előző esemény csak álom volt. – Lucy! – A lentről jövő üvöltés csakis apjától eredhetett. Megigazította szoknyáit, majd elhagyta a szobát, és lesietett a lépcsőn. Papája már az asztalfőn ült, és asztalkendő volt a nyakába kötve.

Elizabeth Hoyt

16

A Kígyóherceg

– Nem szeretek későn vacsorázni. Árt az emésztésemnek. Fél éjszaka nem tudok olyankor aludni a bugyogástól. Túl nagy kérés, hogy időben ülhessek asztalhoz a saját házamban? Túl nagy? He? – Nem, természetesen nem. – Lucy helyet foglalt apja jobbján. – Bocsáss meg. Mrs. Brodie gőzölgő sült marhahúst hozott be krumplival, póréhagymával és répával. – Hah! Ezt látja szívesen egy férfi az asztalon vacsorára. – Papája valósával ragyogott, ahogy felemelte a kését és a villáját a szeletelésre készülve. – Remek angol marha. Pompás illata van. – Köszönöm, uram. – A házvezetőnő Lucyra kacsintott, majd megfordult, és a konyha felé indult. Lucy visszamosolygott rá. Az isten áldja meg Mrs. Brodiet! – Na, tessék, kóstold csak meg! – Papája egy étellel megrakott tányért nyújtott át neki. – Mrs. Brodie tudja, hogyan kell elkészíteni a marhasültet. – Köszönöm. – Az egész országban a legfinomabb. Szükséged van egy kis táplálékra azok után, hogy egész délután csatangoltál. He? – Hogy haladtál az emlékirataiddal? – Lucy belekortyolt a borába, és próbálta elterelni a gondolatait az emeleten fekvő férfiról. – Remekül, remekül. – Papája lelkesen vágott bele a sült húsba. – Leírtam egy harminc évvel ezelőtti botrányos történetet. Feather kapitányról, aki azóta már admirális, a pokolba vele, és három bennszülött nőről. Tudtad, hogy ezek a bennszülött lányok a szigeten nem hordanak semmiféle... Khm! – Hirtelen köhögni kezdett, és feszengve pillantott a lányára. – Igen? – Lucy bekapott egy falat krumplit. – Nem érdekes. Nem érdekes. – Papája megrakta a tányérját, és oda húzta, ahol hasa összeért az asztallal. – Maradjunk annyiban, hogy hosszú idő után lángra lobbantotta az öregfiút. Hah! – Milyen elragadó! – mosolygott Lucy. Ha apja valaha elkészül az emlékirataival, és kiadja, a királyi flotta állománya bizonyára dührohamot kap majd. Elizabeth Hoyt

17

A Kígyóherceg

– Úgy van. Úgy van. – Papája nyelt egyet, és belekortyolt a borába. – Na, jól van. Nem szeretném, ha aggódnál a miatt a csirkefogó miatt, akit idehoztál. Lucy lesütötte a szemét, a kezében tartott villát bámulta. Enyhén megremegett, és csak remélte, hogy apja nem veszi ezt észre. – Nem, Papa. – Nemes tettet hajtottál végre, szamaritánus cselekedetet, az ám. Pontosan, ahogy anyád tanította neked a Bibliából. Helyeselné is. De ne feledd – felszúrt a villájára egy darab répát. – Láttam én már fejsebeket. Vannak, akik túlélik. Vannak, akik nem. És az égvilágon semmit nem tehetsz sem ezért, sem azért. Lucy úgy érezte, szíve elnehezül a mellkasában. – Szerinted nem éli túl? – Nem tudom – vakkantott papája türelmetlenül. – Épp azért mondom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. – Értem. – Lucy beleszúrta a villáját egy répába, és próbálta visszatartani a könnyeit. Apja az asztalra csapott. – Éppen erre próbállak figyelmeztetni. Ne kerüljön az a csavargó túl közel a szívedhez! Lucy szája szeglete megrándult. – De az érzéseimet nem tudod visszatartani – felelte kedvesen. – Vannak, ha akarom, ha nem. Apja bőszen összevonta a szemöldökét. – Nem szeretnélek szomorúnak látni, ha éjjel elpatkolna. – Mindent meg fogok tenni, hogy ne legyek szomorú, Papa – ígérte Lucy. De tudta, hogy ehhez már késő. Ha az a férfi meghal az éjjel, másnap sírni fog, bármit is ígért most. – Hm. – Apja ismét a tányérja felé fordult. – Ebből egyelőre elég. Ha netán mégis életben maradna, ne feledd, mit mondtam! – Felpillantott, és szinte átszúrta lányát azúrkék szemével. – Ha csak egyetlen hajad szálát is megpróbálja meggörbíteni, úgy kidobom a házamból, hogy a lába nem éri a földet.

Elizabeth Hoyt

18

A Kígyóherceg

Második fejezet Amikor Simon Iddesleigh, Iddesleigh hatodik Vicomte-ja kinyitotta a szemét, az angyal az ágya mellett ült. Azt gondolta, egy szörnyű, visszatérő álom gyötörte meg az éjjel, vagy ami még rosszabb, talán nem is élte túl a verést, és végérvényesen belevetette magát ebből a világból a rá váró lángokba. De abban szinte egészen biztos volt, hogy a pokolnak nincs levendula és keményítőillata, és nem olyan érzés benne lenni, mintha ágyneműben és tollpárnán volna az ember, nem hallatszik benne verébcsipogás, sem fátyolfüggöny susogása. És persze a pokolban nincsenek angyalok. Simon a nőt nézte. Angyala tetőtől talpig szürkébe öltözött, ami illene egy apácához. Egy nagy könyvbe írogatott figyelmes tekintettel, fekete szemöldökét összevonva. Sötét haja magas homlokából hátra volt fésülve, és tarkójánál össze volt fogva. Enyhén csücsörített, ahogy keze az oldal fölött mozgott. Talán az ő bűneit jegyzi föl. A toll sercegése ébresztette fel. Amikor a férfiak angyalokról beszélnek, főként, ha azt a női nemmel kapcsolatosan teszik, általában díszes szóvirágokat alkalmaznak. Szőke hajú, rózsaszín arcú, piros, nedves ajkú lényekről regélnek – mindkét típus esetében. Bárgyú, kifejezéstelen, kék szemű olasz puttók jutnak az eszükbe hullámos, sima vonalakkal. Simon azonban nem efféle angyalt szemlélt. Nem, ez az angyal bibliai alakra hasonlított, az ószövetségből, nem az újból. A nem egészen emberi, szigorú, ítélkező típusba tartozott. Az a típus, amely inkább hajlamos az embert örök kárhozatra ítélni egy szenvtelen legyintéssel, mint hogy tollas galambszárnyak Elizabeth Hoyt

19

A Kígyóherceg

segítségével repdessen. Aki nem valószínű, hogy szemet hunyna az emberi jellem apró szépséghibái fölött. Simon felsóhajtott. Az ő kontóján több volt néhány apró jellemhibánál. Az angyal bizonyára meghallotta a sóhaját. Mennyei topáz szemét felé fordította. – Felébredt? Olyan erősen érezte a nő pillantásának érintését, mintha a vállára tette volna a kezét, és az igazat megvallva, igencsak zavarta ez az érzés. Nem mintha kimutatta volna a zavarát. – Attól függ, mit értünk ébrenléten – morogta a férfi. Még a beszéddel járó apró mozdulatoktól is megfájdult az arca. Valójában egész teste égett a fájdalomtól. – Nem alszom, de voltam már éberebb is. Gondolom, nem áll rendelkezésre valami kávéféleség, amely felgyorsítaná az ébredési folyamatot? – Megmoccant, hogy felüljön, de ezt nehezebbnek találta a kelleténél. A takaró lecsúszott a hasáig. Az angyal tekintete követte a lehulló takarót, majd morcosan rámeredt a férfi meztelen torzójára. Már most modortalan vele a férfi. – Attól tartok, kávénk nincsen – motyogta a férfi köldökének –, de van tea. – Természetesen. Az mindig van – mondta Simon. – Volna szíves segíteni a felülésben? Az ember lehangoló hátrányban érzi magát, ha a hátán kénytelen feküdni, arról nem is beszélve, hogy ez a testhelyzet igencsak megnehezíti, hogy úgy igyon teát, hogy az ne folyjék a fülébe. A nő bizalmatlan pillantást vetett rá. – Talán jobb lenne, ha hívnám Hedge-t vagy apámat. – Ígérem, nem harapok. Tényleg. – Simon egyik kezét a szívére tette. – És ritkán fordul elő, hogy köpnék. A nő ajka megvonaglott. Simon mozdulatlanná merevedett. – Maga igazából nem angyal, vagy igen? A nő egyik ébenfekete szemöldöke enyhén megemelkedett. Még ilyen lenéző pillantást egy vidéki hölgytől! Arckifejezése illene egy hercegnőhöz is. – Lucinda Craddock-Hayes vagyok. És ön? Elizabeth Hoyt

20

A Kígyóherceg

– Simon Matthew Raphael Iddesleigh, méghozzá vicomte, attól tartok. – Hirtelen fejet hajtott, ami megítélése szerint egészen jól sikerült, tekintve, hogy teljesen magatehetetlen volt. – Maga Iddesleigh vicomte-ja? – A hölgy szenvtelen maradt. – Sajnos. – Akkor nem idevalósi. – Az itt azt jelenti, hogy...? – Maidén Hill városa Kentben. – Ah. – Kentben? Miért éppen Kentben? Simon kinyújtotta a nyakát, és megpróbált kikémlelni az ablakon, de a fehér fátyolfüggöny elhomályosította a kilátást. A nő követte a férfi tekintetét. – A fivérem hálószobájában van. – Kedves tőle – motyogta Simon. Most, hogy elfordította a fejét, észrevette, hogy valamivel be van kötve. Egyik kezével odanyúlt, és ujjaival megérezte a kötést. Valószínűleg úgy néz ki, mint egy elmeháborodott. – Nem, nem mondhatnám, hogy valaha is jártam volna Maidén Hill városában, bár biztos vagyok benne, hogy igen tetszetős, a templom pedig igazi turistalátványosság. A nő telt, piros ajka ismét elbűvölően megrándult. – Honnan tudja? – A legszebb városokban ez mindig így van. – Letekintett, úgy téve, mintha a takarót akarná megigazítani, de valójában csak el akarta kerülni annak az ajaknak a különös kísértését. Gyáva – Elfecsérelt időm legnagyobb részét Londonban töltöm. Saját elhanyagolt birtokom is ott van az északi részén, Northumberlandben. Járt már Northumberlandben? Lucy a fejét rázta. Szépséges, topázszínű szeme zavarba ejtő egyenrangúsággal meredt a férfira, szinte férfiasan. Csakhogy Simont férfiak pillantása még sosem kavarta fel. Csettintett egyet a nyelvével. – Nagyon falusias. Ezért az elhanyagolt jelző. Az ember néha eltűnődik, vajon mi járhatott egész pontosan az ősei fejében, amikor megépítették azt az öreg kőkupacot, távol mindentől. Csak köd van ott, meg juhok. Mégis ősidők óta a családé. Akár meg is tarthatnám.

Elizabeth Hoyt

21

A Kígyóherceg

– Milyen szép magától – suttogta a hölgy. – De az elgondolkodtató számomra, ha egyszer soha nem járt még ezen a környéken, akkor miért találtunk magára fél mérföldre innét. Gyorsan vág az esze, nem igaz? Egyáltalán nem hagyta magát eltéríteni az üres fecsegéssel. Az intelligens nők meglehetősen komoly bosszúságot okoznak. Éppen ezért nem szabadna, hogy úgy elbűvölje ez a nő. – Sejtelmem sincs. – Simon elkerekítette a szemét. – Talán volt szerencsém, és rám támadt néhány buzgó tolvaj. Aztán, mert nem felelt meg nekik a hely, ahol feküdtem, rejtélyes módon idehoztak, hogy többet is lássak a világból. – Hm. Kétlem, hogy úgy gondolták, maga lát még bármit is a világból – felelte Lucy fojtott hangon. – Mm. Hát nem lett volna kár? – kérdezte a férfi tettetett ártatlansággal. – Mert ez esetben nem találkoztam volna önnel. – A nő felvonta a szemöldökét, és ismét szólásra nyitotta a száját, minden bizonnyal a célból, hogy nyomozói készségét tovább próbálgassa a férfin, de Simon beléfojtotta a szót: – Azt mondta, van tea. Tudom, hogy becsmérlően nyilatkoztam róla az imént, de igazán nem volna ellenemre egy-két korty. Angyala elpirult, halvány rózsaszín festette meg fehér arcának két oldalát. Ah, gyöngeség! – Bocsánat. Tessék, hadd segítsek felülnie! Hideg, apró kezét a férfi karjára tette – az érintés felkavaróan erotikus volt –, és együttes erővel elérték, hogy a férfi felüljön, bár Simon addigra erősen zihált már, aminek nem csak a nő volt az oka. Olyan érzése volt, mintha kisördögök vagy – az ő esetében – apró angyalok izzó vassal szurkálnák a vállát. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd amikor ismét kinyitotta, egy csésze tea volt a szája előtt. Érte nyúlt, majd megdermedt, és csupasz jobb karjára nézett. Nem volt meg a pecsétgyűrűje. Ellopták a gyűrűt. Lucy félreértette a férfi habozását. – A tea friss, biztosíthatom róla. – Nagyon kedves. – A férfi hangja zavarba ejtően gyenge volt. Megremegett a keze, ahogy megragadta a csészét. A gyűrű már megszokott koppanása a porcelánon hiányzott. Ethan halála óta nem vette le soha. – A pokolba!

Elizabeth Hoyt

22

A Kígyóherceg

– Semmi baj, majd én tartom magának. – A nő hangja finom volt, mély és bizalmas, bár valószínűleg nem volt tudomása róla. El tudna időzni ezen a hangon, el tudna úszni rajta, minden gondját hátrahagyva. Veszélyes nő. Simon lenyelte a langyos teát. – Szörnyen nagy kérés volna, hogy írjon meg nekem egy levelet? – Természetesen nem. – Letette a csészét, majd visszahúzódott széke biztonságába. – Kinek kíván írni? – A komornyikomnak, azt hiszem. Azt biztosan nem úsznám meg zaklatás nélkül, ha valamelyik ismerősömet értesíteném. – Azt pedig semmi esetre sem akarhatjuk. – Nevetés volt a hangjában. A férfi éles pillantást vetett rá, de a nő szeme nagy volt és ártatlan. – Örülök, hogy megérti a problémámat – mondta szárazon. Igazság szerint jobban aggasztotta, hogy mi történne, ha az ellenségei tudnák meg, hogy életben van. – A komornyikom el tud majd látni mindennel, amire szükségem van: tiszta ruhával, lóval és pénzzel. Lucy felemelte a még mindig nyitott könyvét. – Hogy hívják? Simon a nyakát nyújtogatta, de abból a szögből nem láthatta a könyv lapjait. – Henry. London, Cross Road 207. Mit írt az előbb? – Tessék? – Fel sem nézett. Milyen irritáló. – A könyvébe. Mit írt? Lucy habozott, a ceruza megállt a levélen, fejét pedig továbbra is lehajtotta. Simon arckifejezése könnyed maradt, de kíváncsisága végtelenül nagyra nőtt. Csend volt, miután Lucy lejegyezte a címet. Aztán oldalra fordította a fejét, és a férfira nézett. – Ami azt illeti, rajzolgattam. – Megfogta a nyitott könyvet, és a férfi ölébe helyezte. A bal oldali lap kisebb-nagyobb rajzokkal, karikatúrákkal volt tele. Egy apró, hajlott hátú ember, aki kosarat cipel. Kopár fa. Törött zsanérú kapu. A jobb oldali lapon egyetlen Elizabeth Hoyt

23

A Kígyóherceg

vázlat volt, amely egy alvó férfit ábrázolt. Őt. És nem éppen a legjobb formájában azzal a kötéssel. Fura érzés volt tudni, hogy álmában nézte őt a nő. – Remélem, nem bánja – mondta Lucy. – Nem, egyáltalán nem. Örülök, hogy volt valami hasznom is. – Simon visszalapozott egyet. Itt néhány rajzot vízfestékkel ki is színeztek. – Ezek egészen jók. – Köszönöm. Simon érezte, hogy ajka mosolyra görbül a lány biztos válaszának hallatán. A legtöbb nő szerénységet színlel, ha dicséretet kap egy művéért. Miss Craddock-Hayes azonban tudatában van a tehetségének. Még egyet lapozott. – Ez meg mi? Azon a lapon egy fa vázlata volt látható, amely az évszakoknak megfelelően változik: tél, tavasz, nyár és ősz. A nő arca ismét a rózsa színében játszott. – Próbavázlatok. Egy kicsi imakönyvhöz, amelyet Mrs. Hardy-nak készítek, aki a faluban lakik. Születésnapi ajándéknak szánom. – Gyakran készít ilyet? – Ismét lapozott, egészen elbűvölte, amit látott. Ezek nem egy unatkozó hölgyemény fakó rajzai voltak. Ezekből a skiccekből életerő áradt. – Úgy értem, könyvillusztrációt? – A férfi fantáziája meglódult. Lucy megvonta a vállát. – Nem, nem túl gyakran. Csak barátoknak. – Akkor talán én is rendelhetnék egy munkát. – Még időben nézett fel, hogy meglássa a lány szólásra nyíló száját. Folytatta, még mielőtt lehetősége lett volna rámutatni, hogy ő nem sorolható a barátok sorába. – Egy könyvet az unokahúgom számára. Lucy becsukta a száját, és szemöldökét felvonva némán várakozott, hogy a férfi folytassa. – Már persze, ha nincs ellenére egy sebesült férfi kedvét keresni. – A szégyentelen! Valami miatt fontos volt neki, hogy megbízza. – Miféle könyvet? – Ó, egy mesekönyvet, azt hiszem. Mit szól hozzá? Lucy visszavette a füzetét, és az ölébe helyezte, majd lassan nyitott egy üres lapot. – Igen?

Elizabeth Hoyt

24

A Kígyóherceg

Ó, te jó ég, most aztán bajban van. Ugyanakkor legszívesebben hangosan felnevetett volna. Időtlen idők óta nem érezte magát ilyen felszabadultnak. Simon sebtében körbenézett az apró szobában, majd megpillantott egy kicsi, bekeretezett térképet a szemközti falon. Tengeri kígyók tekeregtek a nyomtatott mű szélén. A nő szemébe mosolygott. – A Kígyóherceg történetéről. Lucy tekintete hirtelen a férfi ajkára esett, aztán gyorsan elkapta onnan. A férfi mosolya még szélesebb lett. Ah, szóval még egy angyalt is lehetséges megkísérteni. De a nő egyszerűen csak felvonta az egyik szemöldökét. – Még sosem hallottam. – Ez meglep – füllentette könnyedén. – Gyermekkoromban nagy klasszikus volt. Boldog emlékeket idéz fel bennem. Hogy öreg dajkám térdére kuporodom, ahogy a tűz mellett ül, és elvarázsol bennünket a mesével. – Aki á-t mond, mondjon b-t is! A nő leplezetlenül szkeptikus pillantást vetett rá. – Nos, lássuk csak! – Simon elfojtott egy ásítást. A vállában érzett fájdalom lanyha lüktetéssé mérséklődött, de fejfájása felerősödött, mintegy ellensúlyozva a javulást. – Egyszer volt, hol nem volt, ugye így szokás kezdeni? A nő nem segített neki. Csak hátradőlt a székén, és várta, hadd csináljon a férfi bolondot magából. – Élt egyszer egy szegény lány, aki a király kecskéinek legeltetéséből tengette életét. Árva volt, magára maradt a világban, csak a kecskéi voltak, de azok igen büdösek. – A kecskék? – A kecskék. A király igencsak kedvelte a kecskesajtot. De kérem, hallgasson, gyermekem, ha szeretné hallani a történetet. – Simon hátraszegte a fejét. Szörnyű fájdalommal járt. – Ha jól emlékszem, Angelicának hívták, már ha ez számít valamit is. Mármint a kecskepásztorlányt. Ezúttal a nő csak bólintott. Felemelt egy ceruzát, és rajzolni kezdett a könyvébe. Mivel a férfi nem látta a lapot, nem tudta, az ő történetét illusztrálja-e vagy sem. – Angelica mindennap keményen dolgozott pirkadattól jóval napnyugta utánig, és csak a kecskéi voltak a társasága. A király vára egy kőszirt tetején állt, a kecskepásztorlány pedig a szirt lábánál lakott egy kicsi Elizabeth Hoyt

25

A Kígyóherceg

fakunyhóban. Ha felnézett jó magasra a meredek sziklák, a vár fénylő fehér kőfala felé, egészen a toronyig, néha egy pillanatra meglátta az ékszereket és szép ruhákat viselő várnépet. És nagyon ritkán megpillantotta a herceget is. – A Kígyóherceget? – Nem. Lucy felkapta a fejét, de közben még mindig a rajzát nézte. – Akkor miért Kígyóherceg a mese címe, ha egyszer nem is ő a Kígyóherceg? – Ő majd később következik. Mindig ilyen türelmetlen? – kérdezte a férfi szigorúan. Lucy felpillantott a férfira, és közben ajka lassan mosolyra görbült. Simon hirtelen elnémult, minden gondolat kihussant a fejéből. A nő gyönyörű, drágakőszerű szeme mosolygott, és bal arcán megjelent egyetlenegy gödröcske. Szó szerint ragyogott Miss Craddock-Hayes valóban egy angyal. Simon erős, szinte erőszakos késztetést érzett arra, hogy ujjával elsimítsa azt a gödröcskét. Hogy megemelje a nő arcát, és megízlelje a mosolyát. Behunyta a szemét. Ezt nem akarta. – Bocsásson meg – hallotta meg a nő hangját. – Nem fogok többet közbevágni. – Ugyan, semmi baj. Attól tartok, megfájdult a fejem. Minden bizonnyal azért, mert a minap jól bevertem. – Simon hirtelen abbahagyta a fecsegést, mert valami az eszébe jutott. – Pontosan mikor is találtak rám? – Két nappal ezelőtt. – Lucy felkelt, és felvette a könyvét és a tollait. – Hagyom magát pihenni. Megírom addig a levelet a komornyikjának, és elküldöm neki. Vagy szeretné előbb elolvasni? – Nem, biztos vagyok benne, hogy remekül megoldja. – Simon belesüppedt a párnájába, gyűrűtlen keze ernyedten feküdt a takarón. Közömbös hangon megkérdezte: – Hol vannak a ruháim? Lucy félúton megtorpant, majd rejtélyes pillantást vetett a férfira a válla fölött. – Nem volt magán semmi, amikor megtaláltam. – Halkan behúzta maga mögött az ajtót.

Elizabeth Hoyt

26

A Kígyóherceg

Simon csak pislogott. Általában nem szokta elveszíteni a ruháit, csak akkor, ha már legalább másodjára találkozik egy hölggyel. Itt van a lelkész, beszélni szeretne magával, kisasszony – kukkantott be Mrs. Brodie a nappaliba másnap reggel. Lucy a kék damasztkanapén ült, és papája egyik harisnyáját stoppolta. Felsóhajtott, és a mennyezetre emelte tekintetét. Azon tűnődött, vajon a vicomte meghallotta-e az ablakból, ki érkezett látogatóba. Azt sem tudta, vajon ébren van-e már, aznap reggel még nem is találkozott vele. Volt valami éberség a férfi szórakozott kék szemében, ami egészen megrészegítette őt előző nap. Nem szokott még hozzá ahhoz, hogy megrészegítsék, és nem volt éppen kellemes az élmény. Emiatt kerülte el gyáván a sebesült férfit, amióta magára hagyta, hogy nekilásson a levélírásnak. Félrerakta a munkáját. – Köszönöm, Mrs. Brodie. A házvezetőnő rákacsintott, mielőtt visszasietett volna a konyhába, Lucy pedig felállt, hogy köszöntse Eustace-t. – Jó reggelt! Eustace Penweeble, Maidén Hill kicsi templomának lelkésze főhajtással köszöntötte a nőt, ahogyan tette kivétel nélkül minden kedden az elmúlt három évben, dacolva a szabadnapokkal és a rossz idővel is. Félénken a nőre mosolygott, nagy, szögletes kezében kalapját szorongatva. – Szép napunk van. Volna kedve velem tartani a körutamon? – Pompásan hangzik. – Jó, jó – felelte a férfi. Egy barna hajtincs kiszabadult összekötött hajából, és a homlokára hullott, amitől olyan volt, mint egy hatalmasra nőtt kisfiú. Úgy tűnik, ismét megfeledkezett a tisztéhez illő rövid, rizsporos parókáról. Annyi baj legyen. Lucy úgy találta, jobban néz ki nélküle. Nagy szeretettel rámosolygott, felvette úti köpenyét, majd Eustace előtt kilépett az ajtón. A nap valóban gyönyörű volt. Olyan fényesen sütött, hogy szinte elvakította Lucyt, ahogy ott állt a gránit főlépcsőn. A Craddock-Hayes-ház régi, narancssárga téglái meleg színben pompáztak, elülső oldalának bordázott Elizabeth Hoyt

27

A Kígyóherceg

ablakairól pedig visszaverődött a napfény. Öreg tölgyfák sorakoztak a kavicsos út mentén. Leveleiket már elhullatták, de görbe ágaik érdekes formákat rajzoltak ki a tiszta, kék égen. Eustace kocsija az ajtóhoz közel várakozott, a ló fejénél Hedge állt. – Megengedi, hogy felsegítsem? – kérdezte Eustace udvariasan, mintha a nőnek jogában állna visszautasítani. Lucy a tenyerébe helyezte a kezét. Hedge a szemét forgatva mormogott az orra alatt. – Minden áldott kedden. Miért nem csütörtökön vagy pénteken, az isten szerelmére!? Eustace összevonta a szemöldökét. – Köszönöm. – Lucy hangja elnyomta az inasét, és Eustace tekintetét is elvonta róla. Úgy helyezkedett el, hogy az valóságos mestermű volt. A lelkész felpattant mellé, és megfogta a gyeplőt. Hedge fejcsóválva húzódott vissza a ház irányába. – Arra gondoltam, elkocsikázhatnánk a templomhoz, amennyiben a beleegyezését adja. – Eustace füttyentett a lónak. – A sekrestyés figyelmeztetett, hogy a sekrestye tetőzete szivárog. Segítene a véleménye. Lucy ezúttal nem volt hajlandó gépiesen rávágni, milyen elragadó ötlet, ehelyett mosolygott. Kigördültek a CraddockHayes-ház bevezető útjáról arra az útra, amelyen a vicomteot megtalálta. Az út ekkor a napfényben ártatlannak tűnt, a kopár fák pedig már nem voltak fenyegetőek. Felértek egy emelkedő tetejére. Kőfalak hullámzottak a messzi domboldalakon. Eustace megköszörülte a torkát – – Jól tudom, hogy nemrégiben ellátogatott Hardy asszonyhoz? – Igen – fordult felé Lucy illedelmesen. – Vittem neki egy kis kocsonyát. – És milyen állapotban találta? Meggyógyult már a bokája azóta, hogy elesett? – Még mindig fel volt kötve a lába, de volt már benne annyi élet, hogy panaszt emeljen amiatt, hogy a kocsonya nem annyira ízletes, mint az övé. – Ah, remek. Ha már tud panaszkodni, akkor biztosan jobban van. – Én is éppen erre jutottam. Elizabeth Hoyt

28

A Kígyóherceg

Eustace kávébarna szemével Lucyra mosolygott. – Ön csodálatos segítség számomra, hogy követni tudjam a falubeliek életét. Lucy bólintott, majd arcát a szélbe tartotta. Eustace gyakran tett hasonló megjegyzéseket. Azelőtt megnyugtatóan hatottak, még ha unalmasak is voltak. Aznap azonban a lelkész elégedettségét egy kicsit bosszantónak találta. De Eustace tovább beszélt: – Bárcsak több hasonló jólelkű hölgy is volna a faluban! – Ezt hogy érti? A lelkész arcát elöntötte a pír. – Ott van például a barátnője, Miss McCullough. Azt hiszem, ideje java részét pletykálkodással tölti. Lucy felvonta a szemöldökét. – Patrícia valóban szereti a minőségi pletykákat, de amellett igazán kedves teremtés. A lelkész hitetlenkedő arcot vágott. – Hiszek önnek e tekintetben. Egy szétszéledt tehéncsorda lepte el az utat előttük. Eustace lelassította a kocsit, és megvárta, hogy a csorda, pásztorát követve, letérjen az útról a mezőre. Megrázta a gyeplőt, hogy elindítsa a lovat, és intett a férfinak, ahogy elhaladtak mellette. – Hallottam, hogy kalandja volt a minap. Lucy nem lepődött meg. Valószínűleg az egész város percek alatt tudomást szerzett a felfedezéséről, miután Hedge elhívta Fremont doktort. – Valóban. Épp ott találtunk rá a férfira. – Odamutatott, és úgy érezte, gerincén végigfut a remegés, ahogy meglátta a helyet, ahol rátalált a vicomte-ra, aki közel járt a halálhoz. Eustace engedelmesen az árokra nézett. – A jövőben elővigyázatosabbnak kellene lennie. Az az alak akár rosszban is sántikálhatott volna. – Eszméletlen volt – felelte Lucy szelíden. – Akkor is. jobb lenne, ha nem járkálna egyedül. – A lelkész Lucyra mosolygott. – Nem szeretném elveszíteni magát. Eustace most teljesen ostobának nézi? Próbálta palástolni a bosszúságát. – Mr. Hedge velem volt. Elizabeth Hoyt

29

A Kígyóherceg

– Persze, persze. De Hedge kicsi ember, és igencsak koros is. – Lucy a férfira nézett. – Rendben. Csak a jövőre tekintettel mondom. – Megint megköszörülte a torkát. – Van fogalma róla, hogy ki lehet az az alak, akit megtalált? – Tegnap magához tért – válaszolta Lucy óvatosan. – Azt mondja, ő Simon Iddesleigh. Egy vicomte. Eustace megrántotta a kantárt. A ló, egy vénülő szürke, megrázta a fejét. – Vicomte? Valóban? Gondolom, egy beteges vénember. Lucynak eszébe jutott fürge tekintete és még fürgébb nyelve. Aztán a meztelen mellkas, amelyet meglátott, amikor a takaró lecsúszott. A vicomte bőre sima volt és feszes, hosszú izmok húzódtak alatta. Mellbimbója sötétbarna színe igen elütött az azt körülvevő bőr sápadt színétől. Hát lehet, hogy ilyesmit nem illett volna észrevennie. Lucy megköszörülte a torkát, és az út felé fordította a fejét. – Nem hinném, hogy több volna harmincnál. Érezte, ahogy Eustace lopva rápillant. – Harminc. Akkor is. Egy vicomte. Egy kicsit gazdag Maidén Hillhez, nem gondolja? Milyen egy elszomorító gondolat! – Talán. – Egyébként is, jó lenne tudni, mit keresett errefelé. Ekkorra már beértek Maidén Hillbe, Lucy odabiccentett két idősödő hölgynek, akik épp a pékkel alkudoztak. – Isten bizony, nem tudom. A két hölgy mosolyogva integetett nekik. Ahogy elgördültek mellettük, a két fej egyszerre hajolt le. – Hm. Nos, meg is érkeztünk. – Eustace a kicsi román templom előtt megállította a kocsit, majd leugrott. Átment a másik oldalra, és udvariasan lesegítette a nőt. – Na most, a sekrestyés szerint a szivárgás a főhajóban... – A lelkész a templom hátulja felé került, és magyarázni kezdte az alakját és a szükséges javításokat. Lucy hallotta már mindezt korábban is. A három éve tartó udvarlás során Eustace gyakorta elhozta őt a templomhoz, talán mert itt érezte magát a legtehetősebbnek. Fél füllel hallgatta, ahogy mögötte lépkedett. Nem tudta elképzelni, hogy a cinikus vicomte egy tetőről fecsegjen egyfolytában, Elizabeth Hoyt

30

A Kígyóherceg

főleg nem egy temploméról. Aztán arca megrándult, ahogy elgondolkodott rajta, vajon mit szólna ehhez az egészhez. Valami éleset, annyi biztos. Nem mintha a vicomte feltételezhető reakciója elvenne bármit is a tető fontosságából. Valakinek a részletekre is figyelnie kell, hogy az élet folyhasson a maga medrében, ez pedig egy kicsi település, ahol egy szivárgó templomtető igen nagy problémát jelent. A vicomte minden valószínűség szerint magához hasonló hölgyekkel tölti a napjait – és az éjszakáit. Akik léhák és szellemesek, akiket ruháik díszein és frizurájuk stílusán kívül nem izgat semmi. Az ilyen embereknek vajmi kevés hasznuk van a világban. És mégis... a vicomte incselkedése szórakoztató volt. Lucy hirtelen sokkal éberebbnek, sokkal élettelibbnek érezte magát, mint mielőtt ugratni kezdte, mintha elméje szikrát fogott volna, hogy belobbanjon. – Menjünk be. Szeretnék megbizonyosodni a felől, hogy, a szivárgás nem tett-e kárt a falak mintázatában. – Eustace megfordult, és belépett a templomba, majd hirtelen kidugta a fejét. – Feltéve, ha nincs ellenére. – Nem, persze hogy nincs – felelte Lucy. Eustace rámosolygott. – Kedves lány. – Aztán eltűnt a templom belsejében. Lucy lassú léptekkel követte, végigsimítva a templomkert viharvert sírkövein. Maidén Hill temploma nem sokkal az után épült ide, hogy a Hódító partra szállt. Lucy felmenői nem éltek ott túl régóta, de a Craddock-Hayes család sok tagja nyugodott a temető sarkában álló kicsi kriptában. Kislány korában itt játszadozott a vasárnapi istentisztelet után. Szülei itt ismerkedtek meg Maidén Hillben, itt kötöttek házasságot, és itt töltötték egész életüket is, legalábbis a mamája. Papája hajóskapitány volt, és körbehajózta a világot, ahogy szívesen mondogatta is, ha valaki hajlandó volt meghallgatni. David is tengerész lett. Épp ekkor is kint járt valahol az óceánon, talán egy egzotikus kikötő felé közeledett. Lucyba egy pillanatra belehasított az irigység. Milyen csodás is volna, ha az ember megválaszthatná a saját sorsát, ha eldönthetné, hogy orvos akar-e lenni, vagy művész, vagy tengerész a nyílt tengeren! Az volt az érzése, hogy egyáltalán nem lenne belőle rossz tengerész. Ott állna

Elizabeth Hoyt

31

A Kígyóherceg

a hajó farában, haja lobogna a szélben, feje fölött nyikorogna a vitorlaszerkezet, és... Eustace szemügyre vette a templomajtót. – Nem jön? Lucy pislogott, majd az arcára erőltetett egy mosolyt. – Dehogynem. Simon vállmagasságban kinyújtotta a jobb karját, majd igen óvatosan felemelte. A fájdalom lángjai lüktetve hasítottak bele a vállába, aztán végig a karjába. A pokolba! Magához térésének másnapján fordult elő utoljára, hogy Miss Craddock-Hayes az ágya mellett ült, azóta azonban nem látta. Ez a tény pedig bosszantotta. Vajon kerüli őt a nő? Vagy ami még rosszabb, hogy egyszerűen csak nem érez késztetést arra, hogy ismét meglátogassa őt? Talán unalmasnak találta. Az arca megvonaglott erre az elszomorító gondolatra. A feje jobban volt már, levették róla azt a nevetséges kötést, háta azonban még mindig olyan volt, mintha égne. Simon leeresztette a karját, és mély lélegzetet vett, miközben a fájdalom tompa sajgássá csillapult. Lepillantott a karjára. Ingujja tizenöt centivel rövidebb volt a csuklójánál. Az oka az volt, hogy az ing, amelyet viselt, Davidé, az angyal távol lévő fivéréé volt. A ruha hosszából ítélve, amely az ágyból való kikelést megnehezítette, a testvér bizonyára egy törpe lehet. Simon sóhajtott, és körbenézett a kicsi szobában. A helyiség egyetlen ablaka kezdett sötétedni az éj beköszöntével. A szoba épp csak akkora volt, hogy elférjen benne az ágy – amely az ő ízléséhez képest igen keskeny volt egy ruhásszekrény és egy öltözőasztal, és egyetlen asztalka az ágy mellett két székkel. Semmi több. Simon megítélése szerint spártai hely volt, de nem rossz a lábadozásra, főként mivel nem akadt más választása. A tűz már kialvóban volt, aminek következtében a szoba hűvössé vált. De a hideg aggasztotta a legkevésbé. Szüksége volt a jobb kezére, hogy kardot foghasson. És nem csak azért, hogy kardot foghasson, hanem azért is, hogy védje magát, visszaverje a támadást, és ellentámadásba lendülhessen. És ölhessen. Mindig a gyilkolás.

Elizabeth Hoyt

32

A Kígyóherceg

Lehet, hogy ellenségei nem ölték meg, de annyi bizonyos, hogy jobb kezét, legalábbis egy időre, mozgásképtelenné tették. Az is lehet, hogy örökre. Nem mintha ez visszatartaná őt a kötelességében. Végtére is megölték a fivérét. Csak a halál elégítheti ki bosszúszomját. Mindamellett fontos, hogy meg tudja védeni magát, ha legközelebb rátámadnak. Fogát csikorgatva a fájdalomtól ismét felemelte a karját. Előző éjjel ismét ujjakról álmodott. Ujjakról, amelyek véres virágokként nyíltak a fűben Peller lábánál. Álmában Peller megpróbálta felvenni levágott ujjait. Borzalmas látvány volt, ahogy csonka kezével a fűben kaparászott... Kinyílt az ajtó, és az angyal belépett egy tálcával a kezében. Simon hálásan fordította felé a fejét, örült, hogy elűzte őrült gondolatait. Mint amikor legutóbb látta, most is ugyanúgy apácaszürkébe öltözött, haját pedig összefogta a tarkójánál. Talán fogalma sincs, milyen erotikus tud lenni egy női tarkó, ha fedetlen. Rövid, göndörödő hajtincseket látott rajta, és finom, fehér válla ívének kezdetét is. Bőre bizonyára puha és sérülékeny, és ha ajkával végigsimítaná válla és nyaka hajlatát, biztosan beleborzongana. Nem tudta visszatartani a mosolyát erre a gondolatra. Úgy vigyorgott, mint egy féleszű, aki cseresznyetortát kapott. A nő szigorú pillantást vetett rá. – Helyes, hogy ezt csinálja? A nő minden valószínűség szerint a tornájára utalt, nem pedig az ostoba arckifejezésére. – Kétségtelenül helytelen. – Leengedte a karját. Ezúttal már csak úgy érezte, mintha ezernyi méh csipkedné. – Akkor azt javaslom, tartson szünetet, és egyen valamit vacsorára! – Letette a tálcát az ágy mellett álló asztalra, majd a kandallóhoz lépett, hogy felszítsa a tüzet, aztán visszatért egy kis lánggal, hogy meggyújtsa a gyertyákat. A férfi felemelte a karját. – Ah! Miféle ínycsiklandó fogásokat hozott? Tejbekását? Egy csésze marhahúslevest? – Az elmúlt két nap során ez volt a menü. A kemény, száraz kenyér lassan már egyenesen kívánatossá vált számára. – Nem. Marhahúsos és vesés pitét, ahogyan Mrs. Brodie készíti.

Elizabeth Hoyt

33

A Kígyóherceg

Simon túl gyorsan eresztette le a karját, így magába kellett fojtania egy nyögést. – Igazán? – Igen. Most pedig hagyja ezt abba! Fejét csúfondárosan félig lehajtotta. – Ahogy parancsolja, kisasszony. A nő felvonta egyik szemöldökét, de nem válaszolt. Simon nézte, ahogy leemeli a tál tetejét. Hála bármelyik szentnek, aki hallja, a hölgy igazat állított. Egy jó vastag húsos piteszelet feküdt a tányéron. – Áldott, áldott asszony! – Ujjával lecsípett egy darabot, és kis híján könnyekre fakadt, amikor a szájába vette. – Mint az istenek ambróziája! Mondja meg a szakácsnőnek, hogy áldva dicsérem a nevét, és belepusztulok, ha nem szökik meg velem azonnal. – Megmondom majd neki, hogy ízletesnek találta a főztjét. – Szedett belőle egy darabot a tányérra, és átnyújtotta neki. A férfi az ölébe tette a tányért. – Nem hajlandó tolmácsolni neki házassági ajánlatomat? – Házasságot nem említett az imént. Csupán azt ajánlotta fel, hogy megbecsteleníti szegény Brodie asszonyt. – Életem nagy szerelmét Brodie asszonynak hívják? – Igen, mégpedig azért, mert Mr. Brodie felesége, aki jelenleg a tengeren hajózik. – Lucy helyet foglalt az ágy mellett álló széken, és a férfira nézett. – Talán nem árt, ha tudja, hogy úgy ismerik őt Maidén Hillben, mint a környék legerősebb emberét. – Valóban? Ezzel a megjegyzéssel, gondolom, az volt a célja, hogy becsmérelje a fizikai erőnlétemet. Lucy végigpásztázta a férfi testét, akinek felgyorsult a légzése. – Maga ágyban fekszik, mert egy olyan bántalmazásból lábadozik, amelybe kis híján belehalt – mondta halkan. – Ez csak részletkérdés – felelte a férfi könnyedén. – De meghatározó. – Hm. – Villájára szúrt egy falatot. – Nem akadna egy kis vörösbor is? Lucy feddő pillantást vetett rá. – Egyelőre csak víz.

Elizabeth Hoyt

34

A Kígyóherceg

– Belátom, hogy ez hiú ábránd. – Lenyelte a falatot. – A bölcsek tanácsolják, hogy elégedjünk meg azzal, amink van, én is így teszek. – Örömmel hallom – felelte Lucy szárazon. – Van valami különös oka annak, hogy a karja tornáztatásával gyötri magát? A férfi nem nézett Lucy topázszínű szemébe. – Unalom, azt hiszem, egyszerű unalom. – Valóban? El is felejtette, milyen fürge észjárású a nő. Elbűvölő mosollyal nézett rá. – Nem jutottam túl messze a mesémmel tegnap este. – Igazán van unokahúga? – Természetesen. Hát hazudnék én magának? – Úgy gondolom, igen. És különben sem tűnik egy odaadó nagybácsinak. – Ah. Hát milyennek lát engem? – kérdezett vissza gondolkodás nélkül. Lucy magasra emelte a fejét. – Olyannak, aki mindenáron próbálja elrejteni a lelkét. Jó ég! Ha menten agyonlőnék, akkor sem tudná, mit feleljen erre. Lucy ajka megrándult azzal a bájjal, amely egész lényéből áradt. – Uram? A férfi megköszörülte a torkát. – Igen, nos, hol is tartottam a mesémben? – Micsoda egy faragatlan alak is ő! Legközelebb pálcákkal hadonászó kisgyerekek elől fog elmenekülni. – Szegény Angelica, a kecskepásztorlány, a magas, fehér várkastély és... – A herceg, aki nem a Kígyóherceg. – Lucy elismerte vereségét, és fogott egy szénceruzát. Ezúttal egy másik füzetet hozott magával, ennek zafírkék volt a kötése, kinyitotta, minden valószínűség szerint azért, hogy illusztrálja a férfi meséjét. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá Simonon, hogy a nő nem erőlteti tovább a kérdéseit, és nem ismeri meg őt, legalábbis egyelőre. Ha szerencséje van, talán soha. Falatozni kezdett a pecsenyéből, a harapások között pedig beszélt.

Elizabeth Hoyt

35

A Kígyóherceg

– Úgy van. A herceg, aki nem a Kígyóherceg. Szükséges egyáltalán említenem, hogy ez a herceg egy vonzó, jóképű, göndör, szőke hajú férfi volt égszínkék szemmel? Tulajdonképpen majdnem olyan szép volt, mint maga a koromfekete tincsű és melaszbarna szemű Angelica, akinek a szépsége pedig a csillagok ragyogásával vetekedett. – Melaszbarna? – Lucy hangjának volt némi hitetlenkedő színezete, de összecsücsörítette ajkát, mintha egy mosolyt akarna visszafojtani. Mennyire szerette volna Simon mosolyra bírni őt! – Ühüm, melaszbarna – felelte halkan. – Megfigyelte már, milyen szép a melasz, ha megvilágítja a fény? – Én csak azt figyeltem meg, mennyire ragacsos. Simon ügyet sem vetett a megjegyzésére. – Nos, bár Angelica olyan gyönyörűséges volt, mint egy mennyei lény, senki nem tudott erről. Csak a kecskék voltak a társasága. Elképzelheti hát az izgalmát, amikor megpillantotta a herceget. A herceg messze fölötte állt, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, Angelicát pedig eltöltötte a vágy, hogy találkozzon vele. Hogy belenézhessen a szemébe, és kifürkészhesse arckifejezését. Csak ennyire vágyott, hisz el sem merte képzelni, hogy szóba elegyedhetne vele. – Miért nem? – motyogta Miss Craddock-Hayes. – Őszintén szólva a kecskék miatt – felelte Simon komoly hangon. – Angelica tudatában volt annak, hogy milyen szagot áraszt miattuk. – Hát persze. – Lucy ajka megrándult, és akaratlanul is mosolyra görbült. Ekkor különös dolog történt. Simon férfiassága szintén megrándult, habár az alak, amelyet felvett, semmiképpen sem nevezhető görbének, ami azt illeti, jó ég, micsoda tapintatlanság tőle, hogy képes izgalomba jönni egy lány mosolyától! Simon köhintett. – Jól van? – Lucy arcáról eltűnt a mosoly, hál' istennek, de ekkor aggódó szemmel nézett rá, az pedig nem fordult elő gyakran, hogy ezt az érzelmet váltsa ki a szebbik nem képviselőiből. Sosem lesz képes visszanyerni a büszkeségét ilyen mélyről.

Elizabeth Hoyt

36

A Kígyóherceg

– Jól vagyok. – Ivott egy korty vizet. – Hol is tartottam? Ó, igen, tehát úgy tűnt, Angelica kénytelen lesz hátralévő napjait azzal tölteni, hogy az aranyhajú herceg után vágyakozik, arra kárhoztatva, hogy sosem érhet majd fel vele. Egy napon azonban történt valami. – Reméltem is, máskülönben ez egy borzasztó rövid mese volna – állapította meg Miss Craddock-Hayes. Visszatért a vázlatfüzetéhez. Simon úgy döntött, nem törődik a megjegyzéssel. – Egyik este későre járt már, amikor Angelica elindult, hogy hazaterelje a nyáját, és mint minden este tette, ekkor is megszámolta őket. Ezúttal azonban eggyel kevesebben voltak. A legkisebb kecskéje, egy fekete gida, amelynek az egyik lába fehér volt, hiányzott. Ekkor alig hallható mekegésre lett figyelmes, amely arról a szikláról jött, amelyen a vár állt. Felnézett, de nem látott semmit. Aztán ismét hallotta a mekegést, így hát Angelica felkapaszkodott a sziklára, amennyire csak tudott, követve a hangot. Képzelje csak el, hogy meglepődött, amikor felfedezett egy repedést a sziklán. Szünetet tartott, mert ivott egy korty vizet. Lucy nem nézett fel. Arca rendkívül nyugodtnak tűnt a tűz fényében, és bár keze gyors mozdulatokat tett a papírlapon, volt benne valami mozdulatlanság. Simon ráébredt, hogy igen jól érzi magát ennek a nőnek a társaságában, akit igazából alig ismer. Pislogott, majd folytatta a történetét. – Pislákoló fényt pillantott meg a repedésben. A járat szűk volt, de Angelica úgy találta, hogy oldalvást képes lesz becsúszni, miután pedig így tett, döbbenetes dolgot pillantott meg. Egy rendkívül furcsa férfit, vagy legalábbis férfinak tűnő lényt. Magas volt, szikár, haja hosszú, ezüstszínű, és meglehetősen meztelen volt. Egy kicsi, kék lángú tűz mellett állt, amely egy rézüstben égett. Lucy felvonta a szemöldökét. – A legérdekesebb mégis az volt az egészben, hogy ahogy Angelica nézte, egyszeriben láthatatlanná vált. Amikor odalépett, ahol a férfi az imént állt, egy hatalmas, ezüstszínű kígyót pillantott meg, amely körbetekeredett a rézüst alján. – Hüvelykujjával szórakozottan megdörzsölte

Elizabeth Hoyt

37

A Kígyóherceg

mutatóujját a gyűrűje helyén. Hirtelenjében nagyon fáradtnak érezte magát. – Ó, végre eljutottunk hát a híres Kígyóherceghez. – Lucy felpillantott, és bizonyára meglátta a kimerültség jeleit a férfi tekintetében. Arca elkomolyodott. – Hogy van a háta? Pokolian. – Remekül, egyszerűen remekül. Azt hiszem, a késszúrás sokat javított rajta. Lucy egy pillanatra rámeredt. Simon ekkor ráeszmélt, hogy a temérdek év ellenére, amelyet a nők tanulmányozására fordított, a leghalványabb elképzelése sincs arról, mi járhat Lucy fejében. – Ön szokott komoly is lenni? – kérdezte. – Nem – felelte. – Soha. – Én is erre jutottam. – Lucy elszánt tekintettel meredt rá. – Miért? Simon félrepillantott. Nem bírta azt az elszánt, túlságosan is éles tekintetet. – Nem tudom. De számít az? – Szerintem tudja – felelte Lucy halkan. – Ami azt illeti, hogy számít-e... Nos, azt nem nekem kell megmondanom. – Nem? – Ezúttal Simon meredt Lucyra, és tekintetével próbálta rávenni, hogy bevallja... Mit is? Maga sem tudta. – Nem – suttogta Lucy. Simon már nyitotta a száját, hogy folytassa a vitát, de valami későn jövő önfenntartó ösztön megállította. Lucy mély lélegzetet vett. – Pihennie kell, én pedig túl soká tartottam már fel. – Simon angyala becsukta a füzetét, és felállt. – Tegnap elküldtem a levelét a komornyikjának. Hamarosan meg kell kapnia. Simon hagyta, hogy feje visszahulljon a párnájára, és nézte, ahogy a nő összeszedi az üres tálakat. – Köszönöm, szépséges hölgyem. Lucy megállt az ajtóban, és visszanézett a férfira. A gyertyaláng ott táncolt az arcán, amitől olyan lett, mint egy reneszánsz festmény, ami tökéletesen illik egy angyalhoz. – Biztonságban van itt? Lucy hangja halk volt, Simon pedig már majdnem álomba merült, így hát szavai bizonytalanok voltak. – Nem tudom. Elizabeth Hoyt

38

A Kígyóherceg

Elizabeth Hoyt

39

A Kígyóherceg

Harmadik fejezet Iddesleigh. Iddesleigh. – Lucy papája összevonta a szemöldökét a sonkaszelet rágása közben, miközben állkapcsa föl-le mozgott. – Ismertem egy Iddesleigh nevű embert a tengerészeknél, amikor az Islanderen hajóztam huszonöt évvel ezelőtt. Tengerészkadét volt. Mindig tengeribeteg lett, amint kihajóztunk a nyílt vízre. Állandóan ott öklendezett a fedélzet korlátján kihajolva. Talán rokona? Lucy magába fojtott egy sóhajt. Papája egész vacsora alatt a vicomte-ot ostorozta. Pedig általában szívesen szórakoztatta az új vendégeket. Friss hallgatóságát látta bennük fakuló tengeri történeteinek, amelyeket számtalanszor mondott el újra és újra a gyermekeinek, a szomszédoknak, a szolgálóknak és bárkinek, aki képes volt elég sokáig mozdulatlanul ülni és hallgatni. De Lord Iddesleigh valamiért nagyon a bögyében volt. Ez volt az első étkezés, amelyhez a szegény ember le tudott jönni, miután négy teljes napja nyomta már az ágyat. A vicomte figyelmes arccal ült az asztalnál, látszólag jól érezte magát. Igen közelről tűnhetett csak fel, hogy még mindig kíméli a jobb karját. Lucy nem tudott volna neheztelni rá, ha az aznap este után inkább visszavonul a szobájába. Pedig akkor szörnyen csalódott volna. Bár a lelke mélyén tudta, távolságot kellene tartania a vicomte-tól, mégsem tehetett az ellen semmit, hogy állandóan ő járt a fejében. Állandóan. Ez már bosszantó volt. Talán csak az az oka, hogy új személy került szűkös ismeretségi körébe. Végül is azokat, akikkel nap mint nap találkozik, azóta ismeri, amióta az eszét tudja. Azonban az is lehet, hogy az ok nem egyéb, mint maga a férfi. Ez pedig igen kellemetlen gondolat volt. – Nem, nem hinném – felelt Lord Iddesleigh Lucy apjának kérdésére, miközben szedett még magának egy kis főtt krumplit. – Családom tagjai rendszerint elkerülnek mindent, ami munkára emlékeztet. Az túlságosan kimerítő, és ezért sajnálatos módon hajlamos verejtékezéshez vezetni, jobban Elizabeth Hoyt

40

A Kígyóherceg

szeretjük krémes süteményekkel és a legfrissebb pletykákkal elütni az időt. A fiatalember már megint kötekedik az apjával, gondolta Lucy. Papája szeme vészjóslóan összeszűkült. Lucy felkapott egy kosarat, és meglengette szülője orra előtt. – Kenyeret? Friss, Mrs. Brodie ma reggel sütötte. Apja ügyet sem vetett próbálkozására. – Régi földbirtokos nemesek, nem igaz? – Az öreg élénken vagdosta a húst beszéd közben. – Másokat dolgoztatnak a földjükön, mi? Munka helyett minden idejüket London bűnös húsosfazekaiban töltik. Ó, az isten szerelmére! Lucy feladta, és letette a kenyereskosarat az asztalra. Márpedig ő jóízűen elkölti a vacsoráját, még akkor is, ha egyedül marad ebben. Az étkező reménytelenül ódivatú volt, mindamellett kellemes hangulatú. A lehangoló párbeszéd helyett megpróbált az őt körülvevő dolgokra összpontosítani. Balra fordult, és elégedetten látta, hogy a tűz vidáman ég. – Igen. Miért? Jómagam sem vetek meg időnként egy jó húsosfazekat – mondta Lord Iddesleigh ártatlan mosollyal az arcán. – Már ha akad elég erőm ahhoz, hogy kikászálódjam az ágyból. Szeretem, amióta csak az eszemet tudom. – Igazán... – kezdte el mondatát Lucy, de papája horkantása félbeszakította. Sóhajtott egyet, és a szoba túlsó végébe pillantott. Ott állt az egyetlen ajtó, amely a hallba és a konyhába vezetett. Olyan jó, hogy ez a szoba nem huzatos. – Habár – folytatta a vicomte – be kell vallanom, egy kicsit bizonytalan vagyok abban, hogy egészen pontosan mit is értünk húsos fazékon. Lucy lesütötte a tekintetét az asztalra, pillanatnyilag az egész helyiségben csak oda nézhetett biztonságosan. A régi diófa étkezőasztal nem volt hosszú, de így annál bensőségesebbek voltak az étkezések. Mamája választotta ki a burgundi vörös és krémszínű csíkos tapétát még Lucy születése előtt, a falat pedig papája vitorlás hajókat ábrázoló nyomatai ékesítették... – Úgy értem, hogy jön össze a hús meg a fazék? – tűnődött fennhangon Lord Iddesleigh. – Gondolom, nem olyan értelemben, mint az ágytál... Elizabeth Hoyt

41

A Kígyóherceg

Veszélyes terület! Lucy eltökélten elmosolyodott, és belevágott az undok férfi mondókájába. – Mrs. Hardy azt mesélte nekem a minap, hogy valaki kieresztette Hope gazda malacait. Fél mérföldes területen elkódorogtak, és egy egész napja ráment Hope gazdának és a fiainak, hogy összegyűjtsék őket. Ügyet sem vetettek rá. – Hah! A húsosfazék az a Bibliából ered. – Lucy papája előrehajolt, mint aki szerzett egy pontot. – Mózes II. könyvében található. Olvasta a Bibliát, ugye? Ó, istenem. – Mindenki azt gondolta, hogy a Jones fiúk eresztették ki őket – mondta Lucy fennhangon. – Mármint a malacokat. Tudod, hogy a Jones fiúk mindig csintalanságokon törik a fejüket. De amikor Hope gazda elment a Jones családhoz, mit gondolsz, mit látott? Mindkét fiú az ágyat nyomta lázasan. A két férfi nem vette le a tekintetét egymásról. – Bevallom, mostanában nem. – A vicomte jeges, ezüstszínű szeme ártatlanul csillogott. – Túl sok időt vett el, hogy ellustálkodjam az életem, tudja. Tehát akkor mit is jelent a húsosfazék? Lucy papája krákogott egyet. – Húsosfazekat. – Az öreg meglengette a villáját, majdnem megszúrta Mrs. Brodie-t, aki épp akkor érkezett még egy kis krumplival. – Mindenki tudja, mit jelent a húsosfazék. Húsosfazekat. Mrs. Brodie a szemét forgatva erőteljesen az asztalra csapta a krumplis tálat az öreg könyökénél. Lord Iddesleigh ajka megrándult. Szájához emelte a poharát, és ivás közben Lucyt nézte a pohár pereme fölött. Lucy érezte, hogy arcát elönti a forróság. Muszáj így néznie rá? Kellemetlenül érezte magát, és biztos volt benne, hogy ez udvariatlanság a férfi részéről. Még forróbb lett az arca, amikor a férfi letette a poharát, és még mindig őt nézve megnyalta a száját. Gazember! Lucy eltökélten félrenézett. – Papa, meséltél egyszer egy mulatságos történetet egy malacról, amely a hajódon utazott. Amelyik kiszabadult, és úgy szaladgált a fedélzeten, hogy senki sem tudta megfogni. Elizabeth Hoyt

42

A Kígyóherceg

Apja kegyetlen arckifejezéssel meredt a vicomte-ra. – Na, igen, van mit mesélnem. Valaki tán tanulhatna is belőle. Egy békáról és egy kígyóról szól. – De... – Milyen érdekes – mondta Lord Iddesleigh. – Kérem, mondja el! – Hátradőlt a székén, kezével még mindig a pohárral játszadozott. Dávid ruháit viselte, de egyik darab sem volt megfelelő méretű, mivel Lucy fivére alacsonyabb és erősebb testalkatú volt. A skarlátvörös zakó ujjából kilógott csontos csuklója, ugyanakkor a zakó valósággal elállt a nyakán. Arca az elmúlt néhány nap során visszanyert már valamennyit a színéből ahhoz képest, amilyen falfehér volt akkor, amikor rátaláltak, bár úgy tűnt, arcának természetes a sápadtsága. Nevetségesen kellett volna festenie, mégsem volt az. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi béka és egy hatalmas nagy kígyó – kezdte Lucy papája. – A kígyó megpróbált átkelni egy patakon. Csakhogy a kígyók nem tudnak úszni. – Biztos ön ebben? – kérdezte halkan a vicomte. – Úgy tudom, egy-két viperafaj a vízben ejti el prédáját. – Ez a kígyó nem tudott úszni – helyesbített az öreg. – Szóval, azt kérdezi a békától – „Át tudnál vinni engem?” Lucy már nem is mímelte az evést. Tekintete egyik férfiról a másikra járt. Több szinten is összetűzésbe kerültek egymással, és ezt már nem állt módjában befolyásolni. Apja átható tekintettel előrehajolt, arca vörös volt fehér parókája alatt. A vicomte feje fedetlen volt, világos haja csillogott a gyertyafényben. A felszínen nyugodt volt és jókedvű, talán még egy kicsit unott is, de a felszín alatt, Lucy jól tudta, ugyanúgy összpontosított, mint az öreg. – Azt feleli erre a béka: „Nem bolondultam meg! A kígyók megeszik a békákat. Fölfalnál engem, olyan bizonyosan, mint hogy itt ülök.” – Lucy apja szünetet tartott, hogy igyon egy keveset. A szobában csönd volt, csak a tűz pattogása hallatszott. Az öreg letette a poharát az asztalra. – De a kígyó ravasz egy szerzet volt. Azt mondja a kicsi békának: „Attól ne félj! Ha megennélek úszás közben, megfulladnék.” A béka végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, igazat mond a kígyó, a vízben biztonságban van. Elizabeth Hoyt

43

A Kígyóherceg

Lord Iddesleigh belekortyolt a borába, tekintete éber volt és szórakozott. Betsy hozzálátott, hogy leszedje az asztalt, kövér, vörös kezei fürgén és könnyedén mozogtak. – A kígyó megkapaszkodott a kis béka hátán, és elindultak a patakban. Aztán tudja, mi történt félúton? – Az öreg a vendégükre meredt. A vicomte lassan megrázta a fejét. – A kígyó belemélyesztette a fogát a békába. – Az öreg rácsapott az asztalra, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. – A béka pedig utolsó szavával azt kérdezte: „Miért tetted ezt? Most mindketten meghalunk.” Erre a kígyó azt feleli... – „Mert a kígyók természete az, hogy megeszik a békát.” – Lord Iddesleigh válasza egyszerre hangzott el Lucy apjáéval. A két férfi egy pillanatra egymásra meredt. Lucy testének minden izma megfeszült. A vicomte törte meg a feszült csendet. – Bocsánat. Évekkel ezelőtt elterjedt már ez a történet. Egyszerűen csak nem tudtam megállni. – Kiürítette a poharát, és óvatosan a tányérja mellé tette. – Az én természetem talán olyan, hogy elrontom mások meséit. Lucy kieresztette magából a levegőt, amelyről nem is tudta, hogy magában tartotta. – Nos, úgy tudom, Mrs. Brodie almatortát készített desszertnek, és isteni cheddar sajtot is felszolgálnak mellé. Van kedve megkóstolni. Lord Iddesleigh? Simon Lucyra nézett, és elmosolyodott, széles szája érzéki ívbe görbült. – Maga kísértésbe visz engem, Miss Craddock-Hayes. Lucy papája az asztalra csapott az öklével, de úgy, hogy az étkészlet megcsörrent. Lucy felugrott. – Gyerekkoromban gyakran intettek óva attól, hogy kísértésbe essek – mondta a vicomte. – És bár szomorú, de az egész életemet leéltem úgy, hogy figyelmen kívül hagytam ezt a jó tanácsot, ma este mégis úgy gondolom, elővigyázatos leszek. Ha megbocsát, Miss Craddock-Hayes. Craddock-Hayes kapitány. – Fejet hajtott, és elhagyta a helyiséget, még mielőtt Lucy bármit is szólhatott volna.

Elizabeth Hoyt

44

A Kígyóherceg

– Pimasz, modortalan fráter – dörmögte Lucy papája, majd hirtelen ellökte a székét az asztaltól. – Láttad, milyen pökhendin nézett rám, mielőtt kiment? Az ördög vigye el! Meg a húsosfazekakat is! Hah! A londoni húsosfazekakat. Kicsim, nem tetszik nekem ez az ember, ha vicomte, ha nem. – Tudom, Papa. – Lucy behunyta a szemét, és ernyedten a kezébe temette arcát. Úgy érezte, kezdődik fejgörcse. – Az egész ház tudja – jelentette be Mrs. Brodie, ahogy nagy dérrel-dúrral belépett a helyiségbe. Igaza volt Craddock-Hayes kapitánynak, a vén rókának, gondolta Simon később, az este folyamán. Minden férfi, különösen egy dörzsölt, sasszemű apa, jól teszi, ha próbál megvédeni egy olyan angyalt, mint amilyen Miss Lucinda Craddock-Hayes, a világban élő ördögöktől. Amilyen ő maga is. Simon nekidőlt az ablakkeretnek a vendéghálószobában, és belebámult az éjszakába. A lány a kertben volt, Simon úgy látta, fel-alá járkál a hidegben az után a fenséges, de társalgásilag katasztrofálisra sikeredett vacsora után. Mozgását világos, ovális arca alapján követte, minden más része beleveszett a sötétbe. Nem tudta megmondani, miért izgatja annyira ez a vidéki hajadon. Talán mindez csak a sötét vonzalma a világoshoz, ahogy egy ördög akar megrontani egy angyalt. De mégsem így gondolta. Volt valami a nőben, valami komolyság, értelem, ami teljesen felkavarta a lelkét. A mennyek illatával kísértette, a megváltás reményével, ami ugyanolyan hiú ábránd volt, mint maga a remény. Hagynia kell ezt a vidéki magányban élő angyalt. Ártatlanul alszik, hasznos munkát végez, és remekül kézben tartja apja házának ügyeit. Bizonyára létezik egy kívánatos úriember, aki udvarol neki, látta is a lovas kocsit, amelyen a minap elhajtottak. Valaki, aki tiszteli majd társadalmi helyzetét, és nem teszi próbára a szilárdságát, amely – Simon érzése szerint, – a lány külsője mögött rejtőzik. Valaki, aki egyáltalán nem olyan, mint ő. Simon sóhajtott, és eltolta magát az ablakkerettől. Sosem bánt helyesen a kellene és a nem szabadna dolgokkal az életében. Kilépett ideiglenes lakosztályából, és lement a lépcsőn. Nevetséges óvatossággal lépkedett. Legjobb, ha nem kelti fel a védelmező édesapa figyelmét. A Elizabeth Hoyt

45

A Kígyóherceg

lépcsőfordulóban beütötte a vállát, ami miatt szitkozódni kezdett. Próbálta minél többet használni jobb karját, hogy edzésbe hozza, de az az átkozott testrész még mindig pokolian fájt. A házvezetőnő és a cselédlány a konyhában tevékenykedett, amikor keresztülhaladt a házon. Elmosolyodott, majd megszaporázta a lépteit. Már ki is lépett a hátsó ajtón, amikor meghallotta Mrs. Brodie hangját. – Uram... Óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Miss Craddock-Hayes minden bizonnyal meghallotta. Kavics csikorgott a talpa alatt, ahogy megfordult. – Hideg van idekinn. – Csak egy halvány alak volt a sötétben, de szavait elvitte a férfihoz az éjszakai szellő. A kert körülbelül negyedholdnyi lehetett. Amennyire meg tudta állapítani ablakából napvilágnál, igen csinos volt. Volt benne egy alacsony kerítéssel körbevett konyhakert, egy kis pázsitos rész gyümölcsfákkal, hátul pedig egy virágoskert. Kavicsos ösvények kötötték össze a különböző részeket, és az egész tökéletesen elő volt készítve a télre. Kétségtelenül ez is Lucy keze munkája. A halovány félhold fényében nem volt könnyű tájékozódnia. Megint szem elől tévesztette a lányt a sötétben, amit mérhetetlenül bosszantónak talált. – Hidegnek találja? Észre sem vettem, ami azt illeti, inkább frissnek mondanám. – Kezét zsebre dugta, a kertben kutya hideg volt. – Nem szabadna ilyen hamar kijönnie így, hogy beteg. Simon ügyet sem vetett rá. – Mit csinál itt ezen a fagyos téli estén? – A csillagokat nézem. – Hangja úgy ért a férfi fülébe, mintha közben távolodna. – Ilyenkor, télen a legfényesebbek. – Valóban? – Neki aztán egyformák voltak azok valamennyi évszakban. – Ühüm. Látja ott a Kaszást? Ma vöröses a fénye. – Lucy hangja halkabb lett. – De most már igazán be kellene mennie, túl hideg van. – Rám fér a testmozgás, bizonyára az édesapja is így vélekedne, a téli levegő pedig jót tesz egy magamfajta lerobbant alaknak. Elizabeth Hoyt

46

A Kígyóherceg

Lucy hallgatott. Simon úgy érezte, a nő irányába halad, de aztán elbizonytalanodott. Nem kellett volna említenie az apját. – Sajnálom, ahogy a papa viselkedett vacsora közben. Ah, még egy kicsit jobbra. – Miért, szerintem bölcs történetet mesélt. Egy cseppet hosszú volt ugyan, de igazán... – Máskor nem ilyen zord. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Simon érezte a nő, keményítő és rózsaillatát, ami furán barátságosan, de egyszersmind izgatón is hatott. Milyen ostoba volt! A fejsérüléstől bizonyára elment az esze. – Ó, értem. Igen, észrevettem, hogy az öregúr egy kissé ingerlékeny, de ezt azzal magyarázom, hogy az ő házában lakom, a fia ruháit viselem, és valódi meghívás nélkül is a rendkívül ízletes kosztját fogyasztom. Meglátta, hogy Lucy arca felé fordul. Kísérteties volt a holdfényben. – Nem. Magával van valami baja. – Szinte érezte a nő leheletét az arcán. – Habár maga is lehetett volna egy kicsit kedvesebb. Simon kuncogott. Vagy szipogás volt. – Szerintem nem. – Megrázta a fejét, bár Lucy ezt nem láthatta. – Nem, biztos vagyok benne. Képtelen vagyok arra, hogy kedvesebb legyek. Egyszerűen hiányzik belőlem. Olyan vagyok, mint az apja meséjében a kígyó, akkor is lecsapok, ha nem kellene. Habár az én esetemben inkább arról van szó, hogy akkor is tréfálkozom, amikor nem kellene. A fák koronája lengett a szélben, bütykös ujjakat meresztgetve az éjszakai égbolt felé. – Emiatt került eszméletlenül az árokba Maidén Hill határában? – Lucy közelebb húzódott a férfihoz. Talán a mesterkélt őszinteség csábította oda? – Belekötött valakibe? Simon lélegzete elakadt. – Először is, miért gondolja, hogy a támadás az én hibámból történt? – Nem tudom. Így volt? Fenekét a konyhakert hideg kerítésének támasztotta, ettől dideregni kezdett, majd összefonta a karját.

Elizabeth Hoyt

47

A Kígyóherceg

– Legyen ön a bírám, tisztelt hölgyem. Ön elé tárom az esetemet, és kérem, bírálja el. – Nem az én tisztem, hogy bárkit is megítéljek. Vajon összevonta a szemöldökét? – Ó, dehogynem, kedves angyal. – Én nem... – Csitt! Hallgasson ide! Aznap reggel egy szörnyen szokatlan órában keltem fel. Felöltöztem, miután a piros sarkú cipővel kapcsolatos vitát lezártuk a komornyikommal, amelyet ő nyert meg. Henry egész egyszerűen hatalmaskodik fölöttem... – Ezt valahogy képtelen vagyok elhinni. Simon egyik kezét a szívére tette, bár a mozdulat teljesen hiábavaló volt a sötétben. – Pedig biztosíthatom efelől. Aztán lesiettem a lépcsőn, elegánsan kiöltözve, ragyogó kék zakómban, ondolált, rizsporos parókában és a már említett piros sarkú cipőben... – Lucy felhorkant. – Majdnem negyed mérföldet megtettem már az úton, amikor három haramia rám támadt. Lucy lélegzete elakadt. – Három? Ez jólesett Simonnak. – Három. – Könnyed hangon folytatta. – Kettővel tán még elbántam volna. Eggyel egészen biztosan. De hárman végül is a vesztemet okozták. Megfosztottak mindenemtől, ami csak rajtam volt, a cipőtől is, így abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy első találkozásunkkor nem csak meztelen voltam, de ami még botrányosabb, eszméletlen is. Nem is tudom, vajon kiheveri-e valaha is a kapcsolatunk ezt a kezdeti traumát. Lucy ügyet sem vetett a tréfálkozására. – Nem ismerte a támadóit? Simon már tárta volna szét a karját, de csak megrándult az arca, aztán leeresztette őket. – Becsületszavamra. Nos, hacsak nem gondolja úgy, hogy a piros sarkú cipők ellenállhatatlan kísértést jelentenek a londoni rablóknak, amely esetben bizonyosan én magam provokáltam ki a megtámadásomat azáltal, hogy fényes nappal nem átallottam viselni őket, azt gondolom, el kell ezt néznie nekem.

Elizabeth Hoyt

48

A Kígyóherceg

– És ha nem teszem? – Olyan halkan mondta ezt, hogy a szél majdnem elfújta a szavakat. Milyen óvatos kacérkodás! Mégis, az incselkedésnek ez az aprócska jele is elég volt ahhoz, hogy ágyéka keményedni kezdjen. – Akkor, hölgyem, legjobb, ha soha többé ki sem ejti a nevemet. Mert Simon Iddesleigh akkor azonnal köddé válik. Kilehelem a lelkem, és szó szerint szertefoszlom, ha megvet engem. Csend. Lehet, hogy a lélek kilehelése kissé túlzás volt. Aztán Lucy felnevetett. Hangosan, vidáman, amitől valami megmozdult Simon mellkasában. – Maga a londoni hölgyeket is ilyen szamárságokkal bolondítja? – kapkodott Lucy levegő után. – Ha igen, akkor biztos vagyok benne, hogy alig tudják magukba fojtani a nevetést, és nem győznek grimaszolni, hogy leplezzék. Simon megmagyarázhatatlan módon úgy érezte magát, mintha kiütötték volna. – Közölnöm kell önnel, hogy a londoni körökben igen eszesnek tartanak. – Jó ég, úgy beszél, mint egy beképzelt fráter. – A leghíresebb estélyek háziasszonyai egymással versengve igyekeznek a vendéglistájukra felvenni. – Valóban? A kis huncut! – Igen, valóban. – Nem tudott mit tenni, a szavak mogorva hangzással hagyták el a száját. Ó, ez majd tetszeni fog neki. – Egy estélyt akkor lehet sikeresnek nevezni, ha én azon részt veszek. Tavaly egy hercegnő elájult, amikor arról értesült, hogy nem tudok jelen lenni. – Szegény, szegény londoni hölgyek! Milyen szomorúak lehetnek most! Simon arca megvonaglott. Talált. – Ami azt illeti... – És mégis élnek, maga nélkül is. – A nevetés még mindig ott volt a levegőben. – De az is lehetséges, hogy nem. Elképzelhető, hogy a távolléte számos ájulást idézett elő a háziasszonyok körében. – Ó, kegyetlen angyal! – Miért nevez így? Sok londoni hölgy van, akit ezen a néven szólít? – Mire gondol, az angyalra? Elizabeth Hoyt

49

A Kígyóherceg

– Igen. – Simon hirtelen ráébredt, hogy a nő közelebb van hozzá, mint gondolta. Tulajdonképpen egy karnyújtásnyira. – Nem, csak magát. – Egyik ujja hegyével megérintette Lucy arcát. Bőre meleg volt, még az esti hűvösben is, és puha, nagyon puha. Lucy ekkor hátralépett. – Nem hiszek magának. Vajon tényleg azért volt olyan a hangja, mert elállt a lélegzete? Simon arcán démoni vigyor jelent meg a sötétben, de nem felelt. Atyaisten, de szerette volna egyszerűen a karjába kapni és szétnyitni édes ajkát a sajátjával, érezni leheletét a száján és mellét a mellkasán. – Miért éppen angyal? – kérdezte Lucy. – Én nem vagyok egy angyaltípus. – Ó, ebben téved. A szemöldöke könyörtelen, a szája pedig olyan ívű, mint egy reneszánsz szenté. A szeme bámulatos. Az esze pedig... – Simon megkockáztatott felé egy lépést, míg végül majdnem összeértek, és Lucy kénytelen volt felemelni sápadt arcát az övére. – Az eszem milyen? Simon mintha érezte volna meleg leheletét. – Az esze olyan, mint egy vasharang, amely gyönyörűen, könyörtelenül és igazan cseng. – Simon hangja erős volt, még a saját fülének is, és jól tudta, hogy most túl sokat fedett fel önmagából. Lucy egyik hajtincse áthidalta a közöttük lévő néhány centis űrt, és megsimogatta Simon nyakát. Hímvesszője ettől fájdalmasan megduzzadt, lüktetése a szíve ritmusát visszhangozta. – Fogalmam sincs, ez mit jelent – suttogta. – Talán jó is így. Lucy egyik kezét felemelte, habozott, majd egyik ujja hegyével óvatosan megérintette Simon arcát. A férfi úgy érezte, érintkezésük végigperzseli a testét egészen a lábujjáig. – Időnként az az érzésem, hogy ismerem magát – suttogta Lucy olyan halkan, hogy Simon alig tudta kivenni a szavakat. – Időnként az az érzésem, hogy mindig is ismertem magát, amióta először kinyitotta a szemét, és úgy vélem, a lelke mélyén maga is ismer engem. De ekkor maga

Elizabeth Hoyt

50

A Kígyóherceg

tréfálni kezd, vagy megjátssza a bolondot, olykor a széptevőt, majd elfordul. Miért csinálja ezt? Simon már nyitotta a száját, hogy elüvöltse félelmét vagy mondjon valami egészen mást, de ekkor kinyílt a konyha ajtaja, és íves fénnyel árasztotta el a kertet. – Kicsim? Az őrapa. Lucy arcát, ahogy elfordult, kirajzolta a konyhából kiszűrődő fény. – Be kell mennem. Jó éjt. – Elhúzta a kezét, s miközben távolodott, megsimította Simon ajkát. Úrrá kellett lennie magán, hogy képes legyen megszólalni. – Jó éjt. Lucy a konyhaajtó felé indult, majd belépett a fénybe. Apja megfogta a könyökét, és Lucy feje fölött kikémlelt a kertbe, mielőtt becsukta volna az ajtót a lánya mögött. Simon csak nézte, ahogy Lucy eltávolodik, és úgy döntött, inkább meghúzódik a sötétben, mint hogy összeütközésbe keveredjen Craddock-Hayes kapitánnyal. Válla lüktetett, feje hasogatott, lábujjai pedig meg voltak fagyva. Egy olyan játékba kezdett, amelyet nem nyerhet meg. – Ne-nem hiszek neked! – Quincy James idegesen odalépett Sir Rupert dolgozószobájának ablakához, majd vissza. Léptei kapkodósak és szaggatottak voltak. – A-azt mondták, hogy vérzett a feje. Hátba szú- szúrták, és ott hagyták meztelenül a fagyos hidegben. Hogy ké-képes valaki ezt túlélni? Sir Rupert sóhajtott, majd újabb whiskyt töltött magának. – Azt nem tudom, hogyan élte túl, de túlélte. Az informátorom csalhatatlan. A harmadik férfi, aki a szobában tartózkodott. Lord Gavin Walker, megmoccant a tűz mellett a karosszékében. Walker olyan volt, mint egy földmunkás, magas és széles, karja akkora, mint egy sonka, arcvonásai durvák. Ha nem viselt volna drága holmit és parókát, az ember nem gondolta volna, hogy egy arisztokratával áll szemben. Pedig családfáját egészen a normannokig vissza tudta vezetni. Walker elővett egy díszes tubákosszelencét kabátja zsebéből, egy csipetnyit a kézfejére helyezett belőle, majd

Elizabeth Hoyt

51

A Kígyóherceg

felszippantotta. Csend következett, majd hatalmasat tüsszentett, és előkapta a zsebkendőjét. Sir Rupert arca megvonaglott, és elfordította a fejét. Undorító egy szokás ez a tubákolás. – Én ezt nem értem, James – szólalt meg Walker. – Először azt mondod, Iddesleigh halott, és nincs több gondunk, aztán hirtelen feltámad. Biztos vagy benne, hogy a megfelelő személyt kapták el az embereid? Sir Rupert hátradőlt íróasztala mögött a székében, és a mennyezetet nézve várta James elkerülhetetlen dühkitörését. Dolgozószobája fala férfiasan sötétbarna volt, amit derékmagasságban egy krémszínű csík tört meg. A padlót vastag fekete és karmazsinvörös szőnyeg borította, az utca zaját pedig óaranyszín bársonyfüggönyök fogták fel. Egy botanikai metszetgyűjtemény darabjai ékesítették a falat. A gyűjtést egy margitvirág-tanulmánnyal kezdte, amelyre egy könyvesboltban bukkant immár több mint harminc évvel azelőtt. Az a metszet nem volt éppen a legjobb. Vízfolt volt a sarkában, és a növény latin nevének, a Chrysanthemum partheniumnak a karcolata elmosódott, de tetszetős volt a kompozíció, ezért megvette, mégpedig olyan időszakban, amikor e kiadás miatt minőségi tea nélkül kellett kihúzniuk a hónapot. Két jóval nagyobb és drágább metszet – egy eperfa (Morus nigra) és egy igen elegáns kinézetű articsóka (Cynara cardunculus) – között lógott a falon. Felesége, gyermekei és szolgái tudták, hogy nem lehet őt megzavarni a dolgozószobájában, hacsak nem valamilyen égetően szükséges dologról van szó. Az pedig még jobban bosszantotta, hogy magánterületét kénytelen megosztani Jamesszel és Lord Walkerral, és a gonddal, amelyet magukkal hoztak. – Hogy biztos vagyok-e benne? Pe-persze, hogy az vagyok. – James megpördült, és odadobott valamit Walkernek, ami csillogva repült a levegőben. – Ezt visszahozták nekem. Walker, aki általában lassú, nehézkes mozgású alak volt, azért tudott hirtelen mozdulatokat is tenni, ha akart. Elkapta a tárgyat, és felvont szemöldökkel szemügyre vette. – Iddesleigh pecsétgyűrűje. Sir Rupert hátán felállt a szőr. Elizabeth Hoyt

52

A Kígyóherceg

– A pokolba is, James, mi az ördögnek tartottad ezt meg? – Veszélyes őrültek veszik körül, gondolta magában. – Mi-mit számít az, he? Ha Iddesleigh ha-halott. – James ingerült képet vágott. – Csakhogy nem halott. Hála az alkalmatlan embereidnek. – Sir Rupert egy óriási adag whiskyt hajtott fel. – Add ide, majd én megszabadulok tőle. – I-ide figyelj... – Igaza van – vágott közbe Walker. – Ez egy nem kívánatos bizonyíték. – Keresztülsétált a szobán, és a pecsétgyűrűt letette Sir Rupert íróasztalára. Sir Rupert a pecsétgyűrűre meredt. Az Iddesleigh-címer halvány volt rajta, az arany megkopott az idők során. Hány generációnyi arisztokrata viselhette ezt a gyűrűt! A markába vette, majd a mellényzsebébe tette. Lopva jobb lábát masszírozta az asztal alatt. Apja külkereskedő volt a városban. Gyermekkorában Sir Rupert az apja által vezetett nagy üzletben dolgozott, gabonazsákokat és súlyos ládákat cipelt. Nem emlékezett a balesetre, amelyben a lába összezúzódott, legalábbis nem tisztán. Csak a sós tőkehal szagára, amely a törött hordóból borult ki. És a törött csont okozta fájdalomra. Még most is felfordult a gyomra, ha sós hal szaga csapta meg az orrát. Sir Rupert a társaira nézett, és eltűnődött, ők vajon dolgoztak-e valaha életük során. – Mit tudsz te? – James most a nagyobbik ember szemébe nézett. – Eddig semmiben sem segítettél. Én voltam Peller segédje a párbajban. – Jókora őrültség volt. Nem lett volna szabad rávenni Pellert, hogy megölje Ethan Iddesleigh-t. Akkor is elleneztem. – Walker ismét elővette a tubákosszelencéjét. James a sírás határán állt. – Ne-nem igaz! A nagy ember higgadt maradt, miközben szertartásosan kimérte kézfején a tubákot. – De igen. Azt gondoltam, titokban kellene megtennünk. – Jónak találtad a tervet a kezdetektől, a pokolba veled! – Nem. – Walker szippantott. Lassan megrázta a fejét, miközben ismét előhúzta zsebkendőjét a mellényzsebéből. – Marhaságnak tartottam. Kár, hogy nem hallgattál rám. – Te rohadék! – támadt James Walkerre. Elizabeth Hoyt

53

A Kígyóherceg

A nagyobbik férfi odébb lépett, így James komikus mozdulattal elsiklott mellette. Elvörösödött, majd ismét Walker felé fordult. – Uraim! – csapott Sir Rupert sétapálcájával az asztalára, hogy magára vonja a figyelmet. – Kérem! Eltávolodtunk a témánktól. Mit kezdjünk most Iddesleigh-vel? – Biztosak lehetünk abban, hogy életben van? – kötekedett Walker. Az az ember lassú, de makacs. – Igen. – Sir Rupert tovább dörzsölte fájó lábát. A megbeszélés után fel kell majd párnáznia, és a nap hátralévő részében már semmire nem használhatja. – Maidén Hillben van, egy Kenti városkában. James hitetlenkedve nézett rá. – Ezt meg honnan veszed? – Az nem számít. – Nem akarta, hogy túl sokat tudjanak meg a dologról. – Az a fontos, hogy Iddesleigh van annyira jó bőrben, hogy el tudjon küldeni a komornyikjáért. Ha teljesen felépül, kétségkívül visszatér Londonba. Azzal pedig mindannyian tisztában vagyunk, hogy akkor mit fog tenni. Sir Rupert levette a tekintetét Jamesről, aki olyan erővel vakarta a feje búbját, hogy minden bizonnyal kivérzett a bőre világosszőke haja alatt, majd Walkerre emelte, aki gondolataiba mélyedve tekintett vissza rá. A nagyobbik férfi fogalmazta meg a nyilvánvaló következtetést: – Ez esetben, ha nem tévedek, el kell érnünk bármi áron, hogy Iddesleigh ne térhessen vissza.

Elizabeth Hoyt

54

A Kígyóherceg

Negyedik fejezet

Időnként az az érzésem, hogy ismerem magát Lucy szavai belevésődtek Simon elméjébe. Egyszerű szavak. Őszinte szavak. Szavak, amelyek halálra rémítették. Simon megmozdult a karosszékében. A szobájában volt, a tűzhelyben pislákoló tűz mellett pihent, és azon tűnődött, vajon hol lehet Miss Craddock-Hayes. Ebédnél nem volt jelen, a kapitány pedig csak egy szótagos válaszokat adott, már amikor egyáltalán hajlandó volt megszólalni. Az ördög vigye el azt a lányt! Hát nem tudja, hogy az őszinteség zavarba ejtően tapintatlan tud lenni? Hát nem tudja, hogy ha egy úriemberrel beszél, akkor úgy illik, hogy lesüsse a szemét, és értelmetlen csacskaságokat fecsegjen? Hogy csak flörtöljön, tréfálkozzon, és mindig rejtse el az őszinte gondolatait? Hogy ne mondjon ki olyan szavakat, amelyek képesek egy férfi lelkébe hasítani! Időnként az az érzésem, hogy ismerem magát. Micsoda egy ijesztő gondolat. Ha valóban ismerné... Ő az a férfi, aki az utóbbi hónapjait azzal töltötte, hogy felkutassa Ethan gyilkosait. Egyenként felkutatta, párbajra hívta, majd kardélre hányta őket. Mit kezdene egy angyal egy ilyen férfival? Reszketne a rémülettől, ha igazán ismerné őt, és sikítva elmenekülne előle. Adja az ég, hogy Lucy sose lásson bele a lelkébe! Hirtelen valami felbolydulásra lett figyelmes, amely a földszintről hallatszott. Hallotta Craddock-Hayes morgó hangját, Mrs. Brodie magasabb hangszínét, és ezek mellett annak a fura inasnak, Hedge-nek a folyamatos motyogását. Simon kikelt a karosszékből, és a lépcső felé sántikált. Alaposan megfizette az előző éjjelen a hideg kertben tett, angyal utáni kiruccanásának az árát. Hátizomzata fellázadt, amiért ilyen hamar használatba vette, és bemerevedett az éjjel. Ennek következtében úgy mozgott, mint egy vénember, akit jól elvertek és megkéseltek. Ahogy közeledett a földszint felé, a hangok elkülönültek egymástól.

Elizabeth Hoyt

55

A Kígyóherceg

– ...egy akkora kocsi, mint egy fél bálnavadászhajó. Hivalkodó, ez a megfelelő szó, egyszerűen hivalkodó. – így a kapitány baritonja. – Mit gondol, vajon kérnek majd teát, uram? Megnézem, hogy állunk fánkkal. Készítettem annyit, hogy elég legyen. – így Mrs. Brodie. És végül: – ...a hátam is fáj, bizony ám. Négy ló, de nem akármekkora állatok ám! Én meg nem leszek fiatalabb. Az is lehet, hogy belepusztulok, úgy ám. De érdekel az valakit? Nem, persze hogy senkit. Csak két kéz vagyok én nekik. – Hedge, természetesen. Simon mosolyt erőltetett az arcára, ahogy leért a lépcső aljára, és a bejárati ajtóhoz lépett, ahol a többiek is összegyűltek. Mókás, hogy milyen hamar hozzászokott ennek a háznak a ritmusához és hangjaihoz. – Jó napot, kapitány úr – szólalt meg. – Mi ez a felfordulás? – Felfordulás? Hah! Jó nagy jármű. Azon töprengek, vajon be tud-e fordulni egyáltalán a bekötőútra. Miért van bárkinek is szüksége egy ekkora vacakra, fel nem foghatom. Amikor fiatal voltam... Simon megpillantotta a kocsit a nyitott bejárati ajtóból, a kapitány panaszáradata pedig elhalkult. Nem volt az más, mint az ő utazóhintója, ajtaján az aranyozott Iddesleighcímerpajzsal. De Henry helyett, aki már öt éve volt a komornyikja, egy másik, fiatalabb férfi szállt ki belőle, akinek majdnem derékig kellett lehajolnia ahhoz, hogy kiférjen a hintó ajtaján. Elérte már azt a kort, amikor a testmagassága, hála istennek, nem változott, máskülönben óriás válna belőle, teste azonban még nem erősödött meg annyira, mint amit a magassága megkívánt volna. Így hát keze aránytalanul nagy volt, ráadásul ujjai bütykösek is. Lába mint egy kölyökkutyáé, túl nagy a vékony lábszárához képest, válla pedig széles, de csontos. Christian kiegyenesedett, élénkvörös haja ragyogott a délutáni napfényben. Elvigyorodott, amikor meglátta Simont. – Azt pletykálják, hogy meghaltál, de legalábbis igen közel állsz hozzá.

Elizabeth Hoyt

56

A Kígyóherceg

– A pletyka, mint mindig, most is sikeresen felnagyította az ügyet. – Simon lebotorkált a lépcsőn. – A temetésemen kívántál volna részt venni, vagy egyszerűen csak erre jártál? – Úgy gondoltam, megbizonyosodom afelől, valóban meghaltál-e. Végtére is rám hagyhattad volna a kardodat és a hüvelyét. – Az nem valószínű – felelte Simon vigyorogva. – Úgy emlékszem, a végrendeletemben egy zománcozott ágytál mellett szerepel a neved. Azt mondták, antik darab. Henry is megjelent az ifjú arisztokrata mögött. Feltűnő, kétfarkú fehér parókájával, lila és ezüstszínű felöltőjében és nyíllal díszített fekete harisnyájában Henry sokkal jobb benyomást keltett, mint Christian, aki egyszerű barna ruhát viselt. Henry egyébként is mindig pompásabban öltözködött, mint bárki a közelében, legyen az szolgáló vagy arisztokrata. Simonnak néha erőfeszítésébe került, hogy ne kerüljön a komornyikja árnyékába. És mindehhez hozzátartozik még az is, hogy Henry arca olyan volt, mint egy züllött Erószé. Aranyhajával és telt, piros ajkával a férfi komoly fenyegetés volt számára, ha a szebbik nemmel kerültek szembe. Kész csoda, hogy Simon megtartotta maga mellett. – Ez esetben azonban nagy örömömre szolgál, hogy a pletyka túlzó volt. – Christian mindkét kezével megfogta Simonét, szinte megölelte, és közben aggódó tekintettel nézett a szemébe. – Tényleg jól vagy? Simon megmagyarázhatatlan módon kényelmetlenül érezte magát. Nem volt hozzászokva, hogy mások aggódjanak a hogyléte miatt. – Elég jól. – Hát ez kicsoda, ha megkérdezhetem? – A kapitány odaért Simon mellé. Simon félig az öregember felé fordult. – Engedje meg, hogy bemutassam önnek Christian Fletchert. Barátom és vívótársam. Christian, ő a vendéglátóm, Craddock-Hayes kapitány. Rendkívüli vendégszeretetben részesített engem, önzetlenül rendelkezésemre bocsátotta fia használaton kívüli szobáját, házvezetőnője remek főztjét és lánya kiváló társaságát. – Kapitány úr, megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem – hajtott fejet Christian. Elizabeth Hoyt

57

A Kígyóherceg

A kapitány, aki úgy nézett Simonra, mintha a társaság szó netán kétértelmű volna, szúrós tekintetét Christianre emelte. – Gondolom, önnek is szüksége lesz egy szobára, fiatalember. Christian döbbent arcot vágott. Segítségkérőn pillantott Simonra, mielőtt válaszolt volna. – Nem, egyáltalán nem. Arra gondoltam, megszállok a fogadóban, amely mellett elhaladtunk a városban. – Christian bizonytalanul mutatott hátra a válla fölött, vélhetőleg a fogadó irányába. – Hah! – A kapitány egy pillanatra zátonyra futott. Aztán váratlanul Simonra támadt: – De a szolgálói. Lord Iddesleigh, ők az én házamban fognak megszállni, ha van hely számukra, ha nincs? – Hát persze, Craddock-Hayes kapitány – felelte Simon vidáman. – Először arra gondoltam, őket is a fogadóban szállásoltatom el, de tudom jól, hogy rendkívüli vendégszeretetét ennek még a gondolata is sértené. Így hát, ahelyett hogy belekezdtem volna abba az illendőség fölött vívott szélmalomharcba, az előtt feladtam a csatát, hogy azt megvívtuk volna, és idehívtam az embereimet. – Nyilvánvaló füllentéseit kis főhajtással fejezte be. A kapitány egy pillanatra elnémult. Fenyegetőn összevonta a szemöldökét, de Simon tudta, mikor lőtt gólt neki. – Hah! Nos. Hah! – Az idősebb úriember megpördült, és a hintára nézett. – Éppen ilyenre számítottam városi piperkőcöktől. Hah! Akkor szólnom kell Mrs. Brodie-nak. Épp jókor fordult meg, hogy bele ne ütközzön Hedge-be. Az inas kilépett, majd megtorpant, és tátott szájjal Simon libériás kocsisára és inasaira meredt. – Nahát! Nézzenek oda – mondta Hedge. Ez volt az első eset, hogy Simon a tisztelet jelét vélte felfedezni a hangjában. – Hát így kell egy igazi férfinak öltöznie, ezüstpaszományba és lila felöltőbe. Persze az aranypaszomány még jobb vóna. De akkor is, sokkal szebb, mint amilyenbe egyesek öltöztetik a személyzetüket. – A személyzetüket? – A kapitány igencsak felháborodott.

Elizabeth Hoyt

58

A Kígyóherceg

– Te nem a személyzet része vagy. Te a piszkos munkát végzed. Menj, segíts nekik behordani a csomagokat! Jó ég, még hogy személyzet! Hedge motyogva elindult az ellenkező irányba. – Azt hiszem, nem kedvel engem – suttogta Christian. – A kapitány? – Simon a ház felé indult a fiatalemberrel. – Nem, nem, az az ember egyenesen imád téged. Csak ő így fejezi ki. Láttad a pajkos csillogást a szemében? Christian enyhén elmosolyodott, mintha nem volna biztos abban, hogy Simon szavait komolyan veheti-e vagy sem. Simonba egy pillanatra belenyilallt valami. Hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen fiatalon létezik a világban, mint egy éppen kikelt kiscsibe, akinek a fenekén még ott a tojáshéj, miközben jóval nagyobb, kevésbé ártatlan szárnyasok veszik körül, és közelben ólálkodó rókák leselkednek rá! Aztán Simon hirtelen elkomorodott egy váratlanul támadt gondolaton. – Hol hallottad a vesztemről szóló pletykákat? – Harringtonék bálján beszéltek róla egyik este, aztán másnap délután is a kávéházban. De nem vettem túl komolyan a dolgot egészen addig, amíg meg nem hallottam Angelónál is a hírt. – Christian megvonta a vállát. – És hát nem jelentél meg a szokásos edzésünkön sem. Simon bólintott. Dominico Angelo Malevolti Tremamondo, akit tanítványai egyszerűen csak Angelóként ismertek, volt pillanatnyilag a legkeresettebb vívómester. Sok arisztokrata úriember látogatta az olasz férfi óráit, de sokan jártak gyakorolni és edzeni is sohói vívóiskolájába. Simon tulajdonképpen a mester intézményében ismerkedett meg Christiannel is hónapokkal azelőtt. A fiatalabb férfi nyílt csodálattal viseltetett Simon technikája iránt. Aztán a csodálat valahogyan átment heti egy vívómérkőzésbe, amely során Simon bőségesen ellátta őt tanácsokkal. – Mi történt veled? – Beértek a hallba, amely igen sötéten hatott a kinti napfény után. Christian léptei hosszúak és fürgék voltak, miközben beszélt, és Simonnak nehezére esett lépést tartania vele anélkül, hogy gyengeségét kimutatná. – Henry látszólag semmit sem tudott. – Leszúrtak. – A kapitány már a társalgóban volt, és minden bizonnyal meghallotta a kérdést, amikor beléptek. Elizabeth Hoyt

59

A Kígyóherceg

– A vicomte-ot hátba szúrták. A lapockacsontján találták el. Ha egy kicsit arrébb éri a döfés, átszúrták volna az egyik tüdejét. – Akkor minden bizonnyal szerencséje volt. – Christian úgy állt, mint aki bizonytalan abban, hogyan lépjen tovább. – Az egyszer biztos, hogy szerencséje volt. – A kapitány egy árva mozdulattal sem üdvözölte a másik két férfit. – Látott már embert tüdősérülésben meghalni? He? Nem tud lélegezni. Megfullad a saját vérében. Ronda egy halál. Simon helyet foglalt egy díványon, és lazán keresztbe tette a lábát, ügyet sem vetve a hátában érzett fájdalomra. – Az ön leírása egészen lebilincsel engem, kapitány úr! – Hah! – A kapitány egy karosszékben foglalt helyet, arcán fura vigyor jelent meg. – Engem pedig az a kérdés bilincsel le, vajon miért támadták meg magát. He? Egy féltékeny férj? Belekötött valakibe? Christian, akit nem kínáltak hellyel, körbenézett, majd meglátott egy széket a dívány mellett. Rátelepedett, de abban a pillanatban mozdulatlanná is dermedt, mert a szék vészjóslóan reccsent egyet. – Sok-sok emberbe belekötöttem már életem során, annyi biztos. – Simon visszamosolygott a kapitányra. Nem szabad lebecsülnie az öreg megfigyelőképességét. – Ami pedig a féltékeny férjeket illeti, nos, tapintatosságból erről többet nem fedhetek fel. – Hah! Tapintat... De a kapitány elhallgatott, amikor belépett a helyiségbe lánya, akit Mrs. Brodie követett, tálcán teát hozva. Simon és Christian felállt. A kapitány alighogy fölkelt, rögtön vissza is ült. – Kedves hölgyem – mondta Simon, miközben előrehajolt, hogy kezet csókoljon –, teljesen elbűvöl az ön sugárzó jelenléte. – Felegyenesedett, majd megpróbálta kitalálni, vajon szándékosan kerülte-e őt aznap a lány, de szeme fátyolos volt, így nem tudta kifürkészni, mi jár a fejében. Ez pedig felettébb bosszantó volt. Az angyal ajka mosolyra görbült. – Óvatosabbnak kellene lennie, Lord Iddesleigh. Egy napon még teljesen elcsavarja a fejem a szóvirágaival. Simon a mellkasára csapott, és visszahőkölt. – Találat! Telitalálat! Elizabeth Hoyt

60

A Kígyóherceg

Lucy elmosolyodott Simon bolondozásán, de aztán aranyszínű szemét Christianre emelte. – Kit tisztelhetek a vendégében? – Ő nem több mint egy baronet szegény fia, ráadásul rőt hajú. Nem méltó az ön isteni figyelmére. – Szégyen-gyalázat. – Megrovó pillantást vetett Simonra, ami furcsán hatásosnak bizonyult, majd Christian felé nyújtotta a kezét. – Nekem tetszik a vöröses haj. És kit tisztelhetünk önben, egy baronet szegény fia? – Christian Fletcher vagyok, Miss...? – A fiatalember bájosan elmosolyodott, majd fejet hajtott. – Craddock-Hayes. – Lucy pukedlizett. – Látom, édesapámmal már összeismerkedett. – Valóban. – Christian ajkához emelte Lucy kezét, Simonnak pedig el kellett fojtania magában a késztetést, hogy a torkának ugorjon. – Ön Lord Iddesleigh barátja? – kérdezte Lucy. – Hát... Simonnak elege lett abból, hogy Lucy figyelmét más köti le. – Christian a megtestesítője mindannak, amit én nagyra tartok egy társban. – Ez egyszer ő maga sem tudta, vajon igazat beszél-e vagy sem. – Igazán? – Lucy arca komollyá változott ismét. A pokolba is, hogy ilyen komolyan veszi, senki más nem teszi, még ő maga sem. Lucy kecsesen helyet foglalt a díványon, és hozzálátott, hogy töltsön a teából. – Régóta ismeri Lord Iddesleigh-t, Mr. Fletcher? A fiatalember mosolyogva elfogadta a teáscsészét. – Csupán néhány hónapja. – Akkor ön sem tudja, miért támadhatták meg? – Attól tartok, nem, kisasszony. – A. – Lucy tekintete találkozott Simonéval, ahogy felé nyújtotta a teáját. Simon mosolygott, és szándékosan végigsimította egyik ujjával Lucy kezét, ahogy átvette a csészét. Lucy pislogott, de nem sütötte le a szemét. Bátor, kicsi angyal. – Bárcsak kielégíthetném a kíváncsiságát, Miss CraddockHayes!

Elizabeth Hoyt

61

A Kígyóherceg

– Khm! – A kapitány szinte felrobbant a díványon a lánya mellett. Christian elvett egy fánkot a tálcáról, majd hátradőlt. – Nos, bárki légyen is, aki rátámadt Simonra, annyi bizonyos, hogy ismeri őt. Simon mozdulatlanná dermedt. – Miért mondod ezt? A fiatalember vállat vont. – Hárman voltak, nem igaz? Én úgy hallottam. – Igen? – Tehát biztosan tudták, hogy a kardforgatás mestere vagy. – Christian hátradőlt, és majszolni kezdte a fánkját, arca nyíltabb és ártatlanabb volt, mint valaha. – A kardforgatás mestere? – Miss Craddock-Hayes hol Simonra, hol Christianre kapta a tekintetét. – Nem gondoltam volna. – Tekintetével látszólag Simonét kereste. A pokolba! Simon mosolygott, remélvén, hogy nem árulta el magát. – Christian túloz... – Nahát, Iddesleigh! Sosem ismertelek szerénynek. – A fiatalember csaknem elnevette magát. – Biztosíthatom, hölgyem, hogy a nála termetesebb férfiak is menekülőre fogják, ha arra jár. Nincs, aki ki merné őt hívni párbajra. Csak ezen az őszön is... Jóságos ég! – Ez a történet bizonyára nem való egy ifjú hölgy érzékeny fülének – sziszegte Simon. Christian elvörösödött, szeme pedig elkerekedett. – Én csak... – De én szívesen hallanék olyasmiket, amik nem valók az én érzékeny fülemnek – mondta halkan Miss CraddockHayes. Tekintete olyan erős hatást gyakorolt Simonra, hogy szinte már hallotta a csábító szirénhangot: Mondja el! Mondja el! Mondja el, hogy ki maga valójában! – Nem hagyja, hogy Mr. Fletcher folytassa? A védelmező édesapa ekkor megmoccant, és megkímélte Simont a további ostobáskodástól. – Nem gondolom, hogy helyes volna, kicsim. Hagyd már szegény embert!

Elizabeth Hoyt

62

A Kígyóherceg

Az angyal elpirult, de tekintete rezzenéstelen maradt, és Simon tudta, ha még sokáig marad ott, beleveszik azokba a topázszínű szemekbe, és áldja majd az isteneket a szerencséjéért még akkor is, amikor harmadjára merül el. – Meztelen? Anyaszült meztelen? – Patrícia McCullough előredőlt az antik díványon, és kis híján az ölébe borította a citromos süteménnyel telepakolt tányért Kerekded arcának azzal a barack és krémszínű árnyalatával, telt, rubinvörös ajkával és arany hajfürtjeivel olyan volt, mint egy unalmas pásztorlányka egy festményről. Külleme azonban eltért természetétől, amely inkább egy háziasszonyéra hasonlított, aki a helyi hentessel alkudozik. – Úgy van. – Lucy bekapott egy süteményt, majd derűsen rámosolygott gyermekkori barátnőjére. A Craddock-Hayes-ház kicsi hátsó szobájában üldögéltek. A helyiség falai vidám rózsaszínűek voltak almazöld díszcsíkkal, a nyári virágoskert látványát idézvén. A szoba nem volt olyan nagy, sem olyan elegánsan bútorozott, mint a társalgó, de ez volt Lucy mamájának a kedvence, és remekül megfelelt arra, hogy az ember elszórakoztasson benne egy Patrícia-féle kedves barátnőt. Az ablakok a hátsó udvarra néztek, így ráláthattak az odakint tartózkodó úriemberekre. Patrícia hátradőlt, és összevont szemöldökkel mérte végig a vicomte-ot és barátját az ablak mögül. A fiatalabbik férfi ingujjban volt, a novemberi hideg ellenére. Kezében kardot tartott, és hadonászott vele, kétségkívül komoly vívóedzést tartott, bár a lépések Lucynak meglehetősen bolondosnak tűntek. Lord Iddesleigh a közelében ült, és vagy segítő bátorítást nyújtott barátjának, vagy pedig, amit Lucy valószínűbbnek tartott, kritikával illette őt. Vajon mi lehetett az a történet, amelyet Mr. Fletcher majdnem kikotyogott előző nap? És miért akarta olyan határozottan a vicomte, hogy ő ne hallja? A legvalószínűbb oknak az tűnt, hogy valami botrányos szerelmi ügy állhat a dolog hátterében. Általában az efféle dolgokat ítélik meg úgy, hogy azok túlságosan sértők egy ifjú hölgy fülének. Lucynak ugyanakkor az volt az érzése, hogy Lord Iddesleigh nem az a típus, aki ódzkodna attól, hogy a

Elizabeth Hoyt

63

A Kígyóherceg

hálószobatitkaival megbotránkoztassa őt és természetesen az apját. Valami rosszabb lehetett. Valami, amit szégyell. – Velem bezzeg sosem történik ilyesmi – kesergett Patrícia, amivel visszatérítette Lucyt a jelenbe. – Micsoda? – Hogy hazafelé tartván meztelen úriembereket találjak az út mentén. – Elmerengve harapott bele a süteményébe. – Sokkal valószínűbb, hogy az egyik Jonesra találok rá részegen az árokban. Teljes öltözetben. Lucy összerezzent. – Én úgy vélem, az mégiscsak jobb. – Kétségkívül. De úgy legalább volna mit mesélni majd az unokáimnak a hideg téli estéken. – Velem is először fordult elő ilyesmi. – Ühüm. Hanyatt vagy hason feküdt? – Hason. – Kár. A két hölgy ismét az ablak felé fordult. A vicomte elnyúlt egy kőpadon az egyik almafa alatt, hosszú lábait szétvetve, rövidre nyírt haja csillogott a napfényben. Elmosolyodott azon, amit Mr. Fletcher mondott, szája széles mosolyra görbült. Olyan volt, mint egy szőke hajú sátán, már csak a paták és a szarv hiányoztak róla. Kár. – Mit gondolsz, mit keresett Maidén Hillben? – kérdezte Patrícia. – Éppen annyira való ide, mint egy aranyszirmú liliom egy trágyadombra. Lucy összevonta a szemöldökét. – Én nem nevezném Maidén Hillt trágyadombnak. Patríciát ez nem hatotta meg. – Én igen. – Azt mondja, megtámadták, aztán itt hagyták. – Maidén Hillben? – Patrícia szeme elkerekedett a hitetlenségtől. – Igen. – Elképzelni sem tudom, miért. Hacsak nem rendkívül ostoba rablók támadták meg. – Ühüm. – Magában persze Lucy is ugyanerre gondolt. – Mr. Fletcher kedves fiatalembernek tűnik. .

Elizabeth Hoyt

64

A Kígyóherceg

– Igen. Elgondolkodtató, hogyan barátkozhatott össze Lord Iddesleigh-vel. Úgy egymásra találtak, mint zsák és a foltja. Lucy igyekezett visszafojtani egy horkantást, de nem egészen sikeresen. – A vörös haj pedig sosem igazán vonzó egy férfi esetében, nem igaz? – Patrícia felhúzta szeplős orrát, amitől még bájosabb jelenség lett, mint általában. – Rosszindulatú vagy. – Te vagy túlságosan jóindulatú. Mr. Fletcher bemutatott egy különösen látványos vágást. Patrícia nem vette le róla a szemét. – Bár el kell ismerni, elég magas. – Magas? Ez az egyetlen, amit vonzónak találsz rajta? – Lucy töltött neki még teát. – Köszönöm. – Patrícia elvette a csészéjét. – Nem kellene lebecsülnöd a magasságot. – Te még nálam is alacsonyabb vagy, pedig én sem vagyok egy amazon. Patrícia meglengetett egy süteményt, így kis híján belegabalyodott aranytincseibe. – Tudom. Sajnálatos, de így van. Furcsa módon az olyan férfiakhoz vonzódom, akik fölém tornyosulnak. – Ha ez a legfontosabb kritérium, akkor Mr. Fletcher kétségkívül a legmagasabb férfi, akivel valaha is összehozhat a sors. – Az igaz. – Esetleg meghívhatnálak vacsorára, hogy jobban összeismerkedhess Mr. Fletcherrel. – Azt jól tennéd. Végtére is megkaparintottad az egyetlen alkalmas agglegényt egész Maidén Hillből, aki nem Jones vagy nem reménytelenül együgyű. – Patrícia szünetet tartott, amíg belekortyolt a teájába. – És ha már itt tartunk... – Csöngetek még forró vízért – vágott közbe hirtelen Lucy. – Ha már itt tartunk... – Patrícia valósággal letaglózta. – Láttalak Eustace-szal kocsikázni tegnap. Nos? – Nos, micsoda? – Ne nézz bolondnak! – mondta Patrícia, és úgy festett, mint egy dühös narancssárga cica. – Mondott valamit?

Elizabeth Hoyt

65

A Kígyóherceg

– Hát persze hogy mondott valamit. – Lucy nagyot sóhajtott. – Hosszasan taglalta a templomtető javításának feladatát, aztán Mrs. Hardy bokájáról beszélt, valamint azt latolgatta, vajon fog-e havazni. Patrícia szeme elkeskenyedett. Lucy beadta a derekát. – De a házasságról semmit. – Visszavonom, amit mondtam. Lucy kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Azt hiszem, Eustace-t is a reménytelenül együgyű kategóriába kell sorolnunk. – Na de Patrícia... – Három éve! – Barátnője öklével egy díszpárnára csapott. – Három éve kocsikáztat téged fel-alá Maidén Hillben. A lova már csukott szemmel is tudja az utat. Már megvan a saját keréknyoma az úton, amerre jártok. – Igen, de... – És megkérte már a kezed? Lucy elfintorodott. – Nem, még nem – válaszolta meg saját kérdését Patrícia. – És miért nem? – Nem tudom. – Lucy vállat vont. Őszintén szólva ez számára is rejtély volt. – A férfiaknak kell egy kis nógatás. – Patrícia felpattant, és fel-alá kezdett járkálni Lucy előtt. – Ha lelkész, ha nem, őszbe csavarodik már a fejed, mire eljut végre odáig, hogy megkérjen. És ha kérdezhetem, mi jó lesz abban? Gyereket sem tudsz majd szülni. – Lehet, hogy nem is szeretnék. Lucy azt hitte, túl halkan szólt ahhoz, hogy barátnője meghallja őt heves kirohanása közben, de Patrícia elhallgatott, és rámeredt. – Te nem akarsz gyereket? – Nem – felelte Lucy vontatottan –, nem vagyok már biztos benne, hogy hozzá szeretnék menni Eustace-hoz. És ráébredt, hogy valóban így érez. Mindaz, ami néhány nappal azelőtt még elkerülhetetlennek tűnt, jónak és kiszámíthatónak, az most ósdinak, poshadtnak és lehetetlennek látszott. Képes lehet-e ezután arra, hogy élete hátralévő részét egy olyan emberrel összekötve töltse, aki Elizabeth Hoyt

66

A Kígyóherceg

Maidén Hill kínálatából a legjobb? Hát nincs annál sokkal több is széles e világon? Tekintetét szinte akaratlanul is odavonzotta ismét az ablak. – De akkor csak a Jones fivérek maradnak, és az igazán... – Patrícia szemével követte Lucy tekintetét. – Ó, kedvesem. Barátnője visszaült a helyére. Lucy érezte, hogy elpirul. Gyorsan elkapta a szemét. – Bocsáss meg, tudom, hogy szereted Eustace-t, annak ellenére, hogy... – Nem. – Patrícia a fejét rázta, csak úgy röpködtek a fürtjei. – Nem Eustace-ról van szó, ezt te is tudod. Róla van szó. Odakint a kertben a vicomte felkelt, hogy bemutasson egy mozdulatot. Karját széttárta, egyik elegáns kezét a csípőjére tette. Lucy sóhajtott. – Mit gondolsz? – vágott közbe Patrícia. – Tudom, hogy jóképű, és hogy az a szürke szempár igen alkalmas arra, hogy egy szűzlány elájuljon a láttán, az alakjáról már nem is beszélve, amelyet, mint azt bevallottad, te még meztelenül is megszemlélhettél. – Én... – Csakhogy ő egy londoni nemes úr. Biztos vagyok benne, hogy ő is olyan, mint azok az afrikai lények, azok a krokodilusok, amelyek megvárják, amíg a szerencsétlen áldozat túl közel merészkedik a vízhez, és akkor felfalják őket, nyámnyám! – Ő nem fog felfalni engem. – Lucy ismét a teáscsészéért nyúlt. – Nem érdeklem én őt... – Hogy... – És ő sem érdekel engem. Patrícia leplezetlen kétkedéssel vonta fel a szemöldökét. Lucy minden erejét összeszedte, hogy tudomást se vegyen róla. – És különben sem az én világomból való. Ő egy világi úriember, aki Londonban él és divatos hölgyekkel sző kapcsolatot, én pedig... – Lucy gyámoltalanul megvonta a vállát. – Én pedig csak egy vidéki kisegér vagyok. Patrícia megsimogatta Lucy térdét. – Nem működne, kedvesem.

Elizabeth Hoyt

67

A Kígyóherceg

– Tudom. – Lucy elvett egy újabb citromos süteményt. – Egy napon Eustace úgyis megkéri majd a kezem, és én igent mondok neki. – Határozott hangon mondta ezt, mosolyt erőltetve az arcára, de valahol a lelke mélyén érezte, ahogy növekszik benne a nyomás. Tekintetét továbbra is az ablakra szegezte. – Remélem, nem zavarom – szólította meg Simon később aznap este. Simon beólálkodott a kicsi szobába a ház végében, ahová Miss Craddock-Hayes rejtőzött. Különös nyugtalanságot érzett magában. Christian már visszatért a fogadóba, Craddock-Hayes kapitány elment, valami küldetése lehetett. Henry a ruhái rendezgetésével volt elfoglalva, neki pedig minden bizonnyal ágyban fekve kellene folytatnia a felépülését. Csakhogy nem ezt tette. Ehelyett magára kapta az egyik kabátját, és kicselezte a komornyikját, aki azt tervezte, hogy elkészíti a teljes toalettjét, majd megkereste az angyalát. – Egyáltalán nem. – Lucy gyanakvó pillantást vetett a férfira. – Kérem, foglaljon helyet! Már kezdtem azt gondolni, hogy kerül engem. Simon arca megvonaglott. Kerülte is. De nem bírta már tovább, hogy távol kell tartania magát a lánytól. Igaz, ami igaz, elég jól érezte már magát az utazáshoz, annak ellenére, hogy nem épült még fel egészen. Össze kellene csomagolnia, és elegánsan búcsút vennie ettől a háztól. – Mit rajzol? – Leült Lucy mellé. Túl közel sikerült. Megérezte a keményítő illatát. A lány némán megfordította hatalmas füzetét, hogy Simon láthassa. Szénnel rajzolt Christian táncolt a lapon, döfött és támadott egy képzeletbeli ellenféllel szemben. – Nagyon jó. – Ostobának érezte magát, amiért csak egy ilyen lapos bókra futotta, de Lucy elmosolyodott, aminek meg is lett az ekkor már kiszámítható hatása. Hátradőlt, és megigazította kabátja szegélyét az ágyékánál, majd széttárta a lábait. Óvatosan. Lucy elkomorodott, egyenes szemöldökét komoran összevonta. – Begörcsölt a háta.

Elizabeth Hoyt

68

A Kígyóherceg

– Nem volna szabad észrevennie egy úriember gyengeségét. Ilyenkor ugyanis férfibüszkeségünk helyrehozhatatlan károkat szenvedhet. – Bolond! – Lucy felkelt, és odavitt neki egy párnát. – Hajoljon előre! Simon engedelmeskedett. – És bolondnak sem tanácsos neveznie bennünket. – Akkor sem, ha valóban az? – Főként akkor nem. – Lucy eligazgatta a párnát a férfi háta mögött. – Ez ugyanis megsemmisítőleg hat a férfibüszkeségre. – Istenem, mennyivel jobb így! Lucy hümmögött. Keze finoman végigsimította a férfi vállát. Aztán az ajtóhoz lépett, és hívatta a házvezetőnőt. Simon nézte, ahogy Lucy a tűzhelyhez lép, és megpiszkálja a parázsló fadarabokat, hogy azok lángra kapjanak. – Mit csinál? – Arra gondoltam, vacsorázhatnánk itt, ha nincs ellene kifogása. – Ami a maga kedve szerint van, az nem lehet ellenemre, szépséges hölgyem. Lucy az orrát ráncolva így szólt: – Ezt beleegyezésnek tekintem. Az ajtóban megjelent a házvezetőnő, ezért semmitmondó társalgásba kezdtek, amíg ki nem sietett ismét. – Papa ma este Fremont doktorral vacsorázik – mondta az angyal. – Szeretnek együtt politizálni. – Csakugyan? Ő az az orvos, aki ellátta a sebesülésemet? – Az a jó doktor biztos remek vitapartnere lesz a kapitánynak. Simon a legjobbakat kívánta neki. – Ühüm. Mrs. Brodie és a szobalány megrakott tálcákkal érkezett. Beletelt egy kis időbe, amíg felszolgálták az ételt az oldalt álló asztalkán, majd kimentek. – Papa annak idején remek vitákba elegyedett Daviddel. – Miss Craddock-Hayes vágott egy szelet vadhúst. – Szerintem hiányzik neki. – Átnyújtotta a tányért Simonnak. Simonnak szörnyű gondolata támadt: – Csak nem gyászolják? Lucy egy pillanatig értetlenül meredt a férfira, mozdulata megállt a hús fölött, majd felnevetett. Elizabeth Hoyt

69

A Kígyóherceg

– Ó, nem! David a tengeren van. Tengerész, mint a papa. Főhadnagy a New Hope-on. – Bocsásson meg – mondta Simon. – Egyszeriben rájöttem, hogy semmit nem tudok a fivéréről, noha a szobájában lakom. Lucy lenézett, és választott magának egy almát. – David huszonkét éves, két évvel fiatalabb nálam. Már tizenegy hónapja van a tengeren. Gyakran ír, bár a leveleit egy kötegben szoktuk megkapni. Akkor tudja csak feladni őket, ha kikötnek. – Ölébe helyezte a tányérját, és felpillantott. – Papa egyszerre végigolvassa valamennyit, amint megérkeznek, én viszont szeretem beosztani őket, és hetente csak egyet vagy kettőt olvasok el belőlük. Így tovább tartanak. – Szinte bűntudat volt a mosolyában. Simon hirtelen késztetést érzett arra, hogy azonnal felkeresse Davidét, és megkérje, hogy írjon a nővérének százszor több levelet. Hogy azokat aztán ő adhassa át Lucynak, és a lábánál ülve nézhesse a mosolyt a lány ajkán. Még mit nem! – Önnek van testvére? – kérdezte Lucy ártatlanul. Simon a tányérjába meredt. Ez történik, ha az ember hagyja, hogy elbűvöljék a sötét, összevont szemöldökök és egy komoly száj. Lanyhul az éber figyelem. – Lánytestvérben hiányt szenvedek, sajnos. – Belevágott az omlós húsba. – Mindig is úgy gondoltam, jó volna egy kishúg, akit lehet bosszantani, bár ahogy hallom, hajlamosak megnőni, és megtorolni a bosszantást. – Hát fivérek? – Egy bátyám. – Felemelte villáját, és meglepetten vette észre, hogy remegnek az ujjai, a pokolba is velük. Azt kívánta, bár megszűnne a remegés. – Meghalt. – Sajnálom. – Lucy hangja alig volt több suttogásnál. – Annyi baj legyen. – Simon a borospoharáért nyúlt. – Ő volt az idősebb, így én sosem kaphattam volna meg a címet, ha ő el nem távozik az élők sorából. – Túl nagyot kortyolt a vörösborból, végigégette a torkát. Letette a poharat, és megdörzsölte jobb mutatóujját. Lucy hallgatott, és csak nézte őt fürkésző, topázszínű szemével. – Egyébként – folytatta Simon – elég nagy marha volt Ethan, az ám. Folyton azon aggodalmaskodott, hogy mi a Elizabeth Hoyt

70

A Kígyóherceg

helyes, és hogy vajon méltó vagyok-e a család nevére, amelyre, természetesen, sosem voltam az. Évente egyszerkétszer odahívatott a családi birtokra, és végigmért azzal a gyászos szemével, miközben a bűneimet sorolta, és hogy mi minden van a rovásomon. – Szünetet tartott, mert ismét rátört a fecsegés. Simon Lucyra pillantott, hogy lássa, vajon meghökkentette-e már annyira, hogy elküldje őt. Lucy csak nézett rá vissza, arcáról együttérzés sugárzott. Félelmetes, félelmetes angyal. Simon ismét a tányérjába nézett, bár az étvágya már elment. – Nem hinném, hogy a minap végigmondtam a mesémet. Szegény Angelicáról és a Kígyóhercegről. Hál' istennek Lucy bólintott. – A varázslatos repedésig jutott, és az ezüstkígyóig. – Úgy van. – Simon mély lélegzetet vett, és próbált megszabadulni a mellkasában érzett feszültségtől. – Az ezüstkígyó sokkal nagyobb volt, mint bármelyik kígyó, amelyet Angelica valaha is látott. Csak a feje akkora volt, mint az ő alkarja. Ahogy nézte a kígyót, az kitekeredett, és egészben lenyelte a szegény kicsi kecskéjét. Aztán lassan elkúszott a sötétben. Miss Craddock-Hayes megborzongott. – Ez szörnyű. – Igen, az. – Simon szünetet tartott, amíg a szájába vett egy falatot. – Angelica, amilyen halkan csak tudott, kimászott a repedésből, és visszatért kicsi faviskójába, hogy átgondolhassa a történteket, mivel igencsak megrémült. Mi lesz, ha a hatalmas kígyó több kecskéjét is megeszi? Mi lesz, ha úgy dönt, hogy belekóstol egy jóval puhább húsba is, és megeszi őt magát? – Milyen elképesztően undorító – motyogta Lucy. – Az. – És mihez kezdett? – Semmihez. Végül is mit is tehetett volna egy olyan hatalmas kígyóval szemben? – Hát például... Simon szigorú tekintettel mérte végig Lucyt. – Állandóan közbe fog szólni?

Elizabeth Hoyt

71

A Kígyóherceg

Lucy összeszorította a száját, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani, és nekilátott meghámozni az almáját. Simon úgy érezte, forróság önti el. Olyan kellemes volt ott ülni, és tréfálkozni Lucyval. A férfiak képesek annyira ellazulni, hogy elfelejtsék minden gondjukat, bűnüket, mindazt a mészárlást, amelyet még véghez kell vinniük. Simon mély lélegzetet vett, és elhessegette e gondolatot. – Angelica kecskéi fogyatkozni kezdtek, ő pedig teljesen tanácstalan volt. Igaz ugyan, hogy egymagában éldegélt, de a király intézője előbb-utóbb megjelenik majd, hogy elszámoltassa a kecskékkel, és akkor hogyan tudja majd megmagyarázni a megfogyatkozásukat? – Simon szünetet tartott, és ivott egy korty bort. Lucy összevonta egyenes, komoly szemöldökét, miközben az almát hámozta egy kis késsel és villával. Simon a szemöldökéből meg tudta volna mondani, hogy legszívesebben ellenkezne Angelicával azért, hogy nincs lelkiereje. Simon a borospohara mögé rejtette mosolyát. – Aztán egy nap késő éjjel bekopogott egy szegény kufárasszony a faviskó ajtaján. Kirakta a portékáját: szalagokat, egy darab fűzőt és egy kifakult sálat. Angelica szíve megesett az asszonyon. „Szavamra mondom, nincs egy vasam sem”, mondta neki, „de elfogadná-e ezt a korsó kecsketejet cserébe egy szalagért?” Nos, az öregasszony örült, hogy üzletet tudott csinálni, és így szólt Angelicához: „Mivel jó a szíved, adok neked egy tanácsot: ha megszerzed egy kígyó bőrét, hatalmad lesz az állat fölött. Akkor a kezedben tartod majd az életét.” – Azzal az öreg kufárasszony elbicegett, még mielőtt Angelica kérdezhetett volna bármit is. Lucy abbahagyta az almahámozást, és hitetlenkedő pillantást vetett Simonra. A férfi felvonta a szemöldökét, ivott egy korty bort, és várt. Lucy törte meg a csendet: – Az öreg kufárasszony csak úgy a nagy semmiből került elő? – Igen. – Csak úgy? – Miért, mi baj van azzal?

Elizabeth Hoyt

72

A Kígyóherceg

– Időnként az az érzésem, hogy ez a történetet most találja ki, miközben meséli. – Sóhajtott egyet, majd megcsóválta a fejét. – Folytassa! – Biztos benne? – kérdezte Simon fenyegetőn. Lucy szörnyű pillantást vetett rá szemöldöke alól. Simon megköszörülte a torkát, hogy elfojtsa a nevethetnékjét. – Azon az éjjelen Angelica bemászott a repedésbe. Nézte, ahogy az óriási kígyó a mélyedés végében lévő járatokban kúszik. Lassan körbetekeredett a kéklángú tűz körül, aztán megjelent a meztelen, ezüsthajú férfi. Angelica közelebb mászott, és meglátta, hogy egy hatalmas kígyóbőr fekszik a férfi lábánál. Mielőtt inába szállt volna a bátorsága, előugrott, és megragadta a bőrt. – Simon a szájába vett egy falat húst, majd lassan rágni kezdte, élvezvén a zamatát. Felpillantott, és látta, hogy Miss Craddock-Hayes kétkedőn néz rá. – Nos? Simon ártatlanul pislogott. – Nos, micsoda? – Ne ingereljen tovább – tagolta világosan Lucy. – Mi történt? Simon férfiassága megemelkedett az ingerelni szó hallatán, és ördögi elméjében megformálta a képet, amelyben Miss Craddock-Hayes meztelenül fekszik kinyújtózva egy ágyon, miközben ő a nyelvével a mellbimbóját ingerli. Jesszus! Simon pislogott, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Angelica természetesen a hatalmába kerítette a Kígyóherceget. A fémüsthöz szaladt, hogy a kígyóbőrt a lángokba vesse, és ez által elpusztítsa a lényt, de a Kígyóherceg szava megállásra késztette: „Kérlek, szép hajadon! Kérlek, hagyd meg az életemet!” És ekkor Angelica meglátta, hogy egy láncot visel... Lucy felhorkant. – Azon pedig egy apró zafírkorona lógott – fejezte be sietve. – Mi az? – Azelőtt kígyó volt – mondta Lucy erőltetett türelemmel. – Vagyis nem volt válla. Hogyan viselhetett akkor nyakláncot? – Láncot. A férfiak nem viselnek nyakláncot. Lucy csak meredt Simonra leplezetlen hitetlenséggel. Elizabeth Hoyt

73

A Kígyóherceg

– El volt varázsolva – jelentette ki Simon. – Rajta maradt. Lucy már kezdte forgatni a szemét, de aztán visszafogta magát. – És meghagyta az életét Angelica? – Hát persze. – Simon szomorúan mosolygott. – A mennyei lények mindig így tesznek, ha megérdemli a teremtmény, ha nem. Lucy óvatosan félretette, ami az almájából maradt, és megtörölte a kezét. – De miért ne érdemelné meg egy kígyó, hogy ne vegyék el az életét? – Mert kígyó. A sötétségből származó ördögi lény. – Ezt nem hiszem el – vágta rá Lucy. Simon felnevetett. Túl élesre és túl hangosra sikeredett. – Na de Miss Craddock-Hayes, biztos vagyok benne, hogy olvassa a Bibliát, és ismeri a kígyó történetét, amely bűnre csábította Ádámot és Évát. – De uram! – Lucy gúnyosan felszegte az állát. – Biztos vagyok benne, hogy ön is tudja, a világ ennél bonyolultabb. Simon felvonta a szemöldökét. – Most meglepett. – Miért? – Lucy hirtelen megmagyarázhatatlan dühöt érzett a férfi iránt. – Mert vidéken élek? Mert az én baráti köröm nem rangosakból és műveltekből áll? Azt hiszi, csak a londoniak elég intelligensek ahhoz, hogy meglássák a lényeget a világban? Hogyan pattant ki ez a vita? – Én... Lucy előrehajolt, és éles hangon azt mondta: – Szerintem ön a provinciális, amiért képes a nélkül megítélni engem, hogy ismerne. Vagyis azt hiszi, ismer, pedig a legkevésbé sem. Egy pillanatig Simon döbbent arcára meredt még, majd felpattant, és kiviharzott a szobából. És ott hagyta a férfit fájdalmasan lüktető erekciójával. Ötödik fejezet

Elizabeth Hoyt

74

A Kígyóherceg

Késik! – méltatlankodott Lucy papája másnap este. A kandalló peremén álló órára pillantott, majd tekintetével végigpásztázta a szobát. – Londonban nem ismerik az időt, he? Csak úgy tengnek-lengnek, és akkor jönnek elő, amikor jólesik? Eustace cüccögött, és együttérzését kifejezendő megcsóválta a fejét, ami igencsak képmutató gesztus volt, hisz ő maga is hajlamos volt olykor megfeledkezni az időről. Lucy sóhajtott, és a szemét forgatta. A társalgóban gyűltek össze, és már csak Lord Iddesleigh-re vártak, hogy vacsorához ülhessenek. Lucy valójában már nem érezte magát olyan izgatottnak, hogy viszontláthassa a vicomte-ot. Előző este sikerült bolondot csinálnia magából. Még mindig nem egészen értette, miért öntötte el a düh, annyira hirtelen volt az egész. De valóságos. Jóval több volt ő, mint egy lánygyermek, ezt tudta jól a lelke mélyén. Maidén Hillben azonban sosem válhat azzá, aki lenni szeretne. Csupán homályos elképzelése volt arról, mivé válhat, de afelől biztos volt, hogy ha itt ragad, sosem lesz képes felfedezni önmagát. – Biztos vagyok benne, hogy azonnal megérkezik, uram – mondta Mr. Fletcher. Lord Iddesleigh barátjának hangja azonban sajnálatosan egyáltalán nem árulkodott bizonyosságról. Megköszörülte a torkát: – Talán legjobb lesz, ha megyek, és... – Micsoda egy díszes társaság! – csattant Lord Iddesleigh hangja az ajtóban. Mindenki a hang irányába fordult, Lucynak kis híján tátva maradt a szája. A vicomte lenyűgözően festett. Ez az egyetlen szó, amely kifejezi: lenyűgöző. Ezüst brokátzakót viselt ezüst és fekete hímzéssel a kézelőn, a szegélyeken és az alja elülső részén. Alatta zafír mellényt, amelyet hímzett szőlőindák és színes virágok díszítettek. Inge kézelőjén és nyakán csipke pompázott, a fején pedig hófehér paróka volt. A vicomte besétált a társalgóba. – Ugye nem rám várnak itt mindannyian? – Késett! – tört ki magából Lucy papája. – Elkésett a vacsorámról! Ebben a házban pontosan hét órakor jelenjen meg a vacsorához, ha pedig erre képtelen... – Az öreg elhallgatott, és a vicomte lábára meredt.

Elizabeth Hoyt

75

A Kígyóherceg

Lucy követte apja tekintetét. A vicomte lábán elegáns cipő volt... – Piros sarok! – ordította Lucy papája. – Jóságos ég, maga piperkőc, mit gondol, ez itt egy bordélyház? A vicomte ekkorra Lucy mellé ért, és a papa fröcsögését hallgatva egykedvűen ajkához emelte a nő kezét. Még mindig lehajtott fejjel felpillantott rá, Lucy pedig ekkor észrevette, hogy szeme éppen csak sötétebb, mint a hófehér paróka. Miközben Lucy megigézve meredt rá, a férfi kacsintott egyet, és a nő ekkor megérezte nedves nyelvének meleg behatolását az ujjai közé. Lucy éles levegőt vett, de a vicomte elengedte a kezét, és megpördülve az apa felé fordult, mintha mi sem történt volna. Lucy a szoknyájába rejtette a kezét a vicomte felelete közben. – Bordélyház, uram? Nem, bevallom, sosem néztem az ön otthonát bordélyháznak. Ha azonban a falakon lógna néhány festmény, amely... – Asztalhoz ülnénk végre? – cincogta Lucy. A választ azonban nem várta meg, ha ugyanis így folytatódik tovább a diskurzus, csatározásba megy át, mielőtt egyáltalán hozzáfognának a vacsorához. Ehelyett megragadta a vicomte karját, és átvezette őt az étkezőbe. Arra természetesen sosem lett volna képes, hogy erőszakkal kényszerítse Lord Iddesleigh-t, hogy oda menjen, ahová nem kívánkozik. Szerencsére azonban a vicomte-nak látszólag nem volt ellenére, hogy a nő elvezeti őt. Ahogy az ebédlőbe léptek, Simon odahajolt Lucyhoz. – Ha tudtam volna, kedves hölgyem, hogy ily hőn vágyik a társaságomra... – kihúzott egy széket Lucynak –, elzavartam volna Henryt, és alsóruhában jöttem volna le. – Bolond – suttogta neki Lucy, miközben helyet foglalt. Simon mosolya kiszélesedett. – Angyalom. Aztán kénytelen volt megkerülni az asztalt, és helyet foglalni Lucyval szemben. Miután mindenki megtalálta a helyét, Lucy alig észrevehetően felsóhajtott. Most már talán képesek lesznek polgárian viselkedni. – Többször is nagy kedvet éreztem már magamban, hogy Ellátogassak a londoni westminsteri apátságba – szólalt meg Eustace igen fontoskodó hangon, miközben Betsy Elizabeth Hoyt

76

A Kígyóherceg

hozzálátott a krumpli és a hagymaleves tálalásához. – Hogy meglátogassam, a költők és más jeles irodalmárok sírját, szóval érti. De sajnos egyszer sem tudtam még időt szakítani rá, amikor ellátogattam csodálatos fővárosunkba. Mindig a parókia ügyei kötöttek le, tudja. Ön talán mesélhetne nekünk ezzel a csodálatos apátsággal kapcsolatos benyomásairól Lord Iddesleigh. A vacsoraasztal körül ülők kivétel nélkül a vicomte felé fordultak. Simon ezüstszínű szeme körül elmélyültek a ráncok, miközben kezébe fogta a borospoharát. – Sajnálom, de sosem láttam még értelmét annak, hogy belépjek abba a koszos régi mauzóleumba. A legkevésbé sem vonz, igazán nem. Ennek valószínűleg az én rettenetes gyarlóságom az oka. Lucy szinte hallotta papája és Eustace ki nem mondott, egyetértő válaszát. Mr. Fletcher köhögött, majd a borospoharába meredt. Lucy sóhajtott. Amikor papája meghívta Eustace-t, hogy vacsorázzon velük, Lucy örömmel fogadta a hírt, hiszen így legalább még változatosabb lett a társaság. Mr. Fletcher ugyan szórakoztató személyiség, de képtelen volt kiállni papája kitartó faggatását előző nap ebédnél, és a végére már kifejezetten sápatag volt. Ezzel szemben a vicomte, aki a legkisebb erőfeszítés nélkül verte vissza apja nyilvánvaló bosszantó támadásait, túlságosan is jól állta a sarat. Képes volt papáját addig dühíteni, hogy az összefüggéstelen dolgokat hordjon össze. Azt remélte, Eustace lehet a villámhárító. A dolog azonban nem így alakult. És ami még tovább rontott a helyzeten, hogy kimondottan szajhának érezte magát sötétszürke ruhájában. Bár a ruha szép munka volt, egyszerűségéből kifolyólag csupán rongynak tűnt a vicomte pompája mellett. Lucy nem ismert senkit a környéken, aki képes volna ilyen kérkedőn öltözködni. Lord Iddesleigh-nek pedig minden bizonnyal igen nagy az önbizalma, ha ilyen kirívó viseletben jelenik meg. Lucy erre a gondolatra kihívóan felemelte a borospoharát, és a vele szemben ülő vicomte-ra meredt. Zavart pillantás villant a vicomte szemében, de aztán visszatért a megszokott, unott arckifejezése.

Elizabeth Hoyt

77

A Kígyóherceg

– Ezzel szemben a Vaux Hall-beli gyönyörök kertjéről színes leírással tudnék szolgálni – mondta Lord Iddesleigh elmerengve, folytatván a témát, amelyet Eustace hozott fel. – Ki tudja, hány éjszakát töltöttem ott el, és nem szívesen emlékeznék arra, hogy hány emberrel hányféle dolgot csináltam... nos, azt hiszem, érti. De nem tudom, vajon az elbeszélésem illendő-e egy ilyen hölgyekből is álló társaságnak. – Hah! Akkor azt javaslom, ne is mesélje el – morogta Lucy papája. – Egyébként sem igen érdekelnek a londoni látványosságok. A jó angol vidék a legjobb hely a világon. Én már csak tudom. Az én időmben bejártam a világot. – Egyetértek, kapitány – mondta Eustace. – Nincs szebb egy angol vidéki tájképnél. – Hah! Akkor hát, erről ennyit. – A papa előrehajolt, és szúrós pillantást vetett vendégére. – Jobban érzi már magát, Iddesleigh? Lucy kis híján felnyögött. Papája arra vonatkozó célzásai, hogy a vicomte most már távozhatna, egyre egyértelműbbé váltak. – Köszönöm, hogy érdeklődik, uram. – Lord Iddesleigh töltött még magának bort. – Leszámítva a hátamat ért késszúrásból eredő fájdalmat és az érzékelő képességem elvesztését a jobb karomban, valamint a hányingert és a szédülést, amelyet akkor érzek, amikor állok, jobban vagyok, mint valaha. – Pompás. Igazán jól fest. Gondolom, nem kíván már hosszan maradni, he? – Lucy apja mogorván nézett ki bozontos fehér szemöldöke alól. – Esetleg holnap? – Papa! – vágott közbe Lucy, mielőtt még apja úgy dönt, hogy már aznap este útilaput köt vendégük talpára. – Lord Iddesleigh az imént mondta, hogy még nem épült fel egészen. Mrs. Brodie érkezett Betsyvel összeszedni a levesestányérokat, és felszolgálni a következő fogást. A házvezetőnő körbenézett a kelletlen arcokon, és felsóhajtott. Belenézett Lucy szemébe, és együtt érzőn megcsóválta a fejét, majd távozott. Mindenki a sült csirkére és a borsóra meredt. – Én jártam egyszer a westminsteri apátságban – szólalt meg Mr. Fletcher. Elizabeth Hoyt

78

A Kígyóherceg

– Eltévedtél? – érdeklődött udvariasan Lord Iddesleigh. – Egyáltalán nem. Anyám és a nővéreim egy építészeti tivornyán vettek részt. – Nem is tudtam, hogy vannak lánytestvéreid. – Pedig vannak. Három is. – Úristen! Bocsásson meg, lelkész úr. – Két nővérem – mondta Mr. Fletcher bőbeszédűen – és egy húgom. – Őszintén gratulálok. – Köszönöm. Egyébként tíz éve is már annak, hogy bejártuk az apátságot a Szent Pál-katedrális és a Tower között. – De hiszen te akkoriban még csak egy ifjú és befolyásolható gyermek voltál. – A vicomte szomorúan csóválta meg a fejét. – Milyen szomorú is azt hallani, hogy egyeseknek micsoda erkölcstelenségeket kell elszenvedniük felmenőik jóvoltából. Az ember elgondolkodik, merrefelé is tart Anglia. Lucy papája robbanásszerű hangot hallatott leánya mellett, Lord Iddesleigh pedig a lányra kacsintott az asztal túlsó végéről. Lucy, miközben szájához emelte a borospoharát, pillantásával próbálta megfedni a vicomte-ot, de bármilyen lehetetlenül viselkedett is a férfi, nehezére esett megbírálnia” őt. A vicomte pompája mellett Eustace szürke kis verébnek tűnt csak szokásos barna gyapjúzakójában, - nadrágjában és - mellényében. A barna szín persze jól állt neki, és az ember nem is várja el egy vidéki lelkésztől, hogy ezüst brokátruhában járjon. Nem volna helyénvaló, és valószínűleg bolondosan hatna abban a fényűző öltözetben. Az azonban elgondolkodtató, hogy vajon mi az oka, hogy a vicomte, ahelyett hogy bolondosan festene, egyenesen veszedelmesnek tűnik nagy pompájában. – Tudták, hogy ha valaki füttyent egyet a Westminster főhajójában, egész jó visszhangja van? – kérdezte Mr. Fletcher, és körbetekintett az asztalnál ülőkön. – Ez lenyűgöző – mondta a vicomte. – Igyekszem ezt észben tartani arra az esetre, ha egyszer arra vetődnék, és kedvem támadna füttyenteni.

Elizabeth Hoyt

79

A Kígyóherceg

– Rendben, de lehetőleg ne hölgy rokonok társaságában tedd. Én ugyanis egy jókora pofont kaptam. – Mr. Fletcher visszaemlékezése közben megdörzsölte az arcát. – Ó, a hölgyek megzaboláznak bennünket. – Eustace felemelte rá poharát, és közben Lucyra pillantott. – Nem is tudom, mihez kezdhetnénk az irányításuk nélkül. Lucy felvonta a szemöldökét. Nem emlékezett, hogy valaha is irányította volna Eustace-t, de ez teljesen lényegtelennek is tűnt. Lord Iddesleigh úgy döntött, Lucyra is pohárköszöntőt mond. – Figyelem, figyelem! Az én leghőbb vágyam az, hogy alázatosan befekhessek hölgyem vaskeze alá. Szigorú pillantásába beleremegek. Rejtőzködő mosolyától pedig megmerevedek és eksztázisban reszketek. Lucy szeme elkerekedett, miközben mellbimbói megduzzadtak. A gazember! Mr. Fletcherre ismét rátört a köhögés. Lucy papája és Eustace elkomorodott, majd a fiatalabbik így szólt: – Szavamra, ez egy kissé merész volt. – Nincs semmi baj – próbálkozott Lucy, de a férfiak oda sem hallgattak, mit mond ékes szóvirágjaik ellenében. – Merész? – A vicomte letette a poharát. – Már milyen értelemben? – Nos, a megmerevedés értelmében. – A lelkész elvörösödött. Ó, az isten szerelmére! Lucy már nyitotta a száját, de a vicomte beléfojtotta a szót: – A megmerevedés? A megmerevedés? A megmerevedés? – ismételgette Lord Iddesleigh, ami rendkívül ostobán hangzott. – De hisz ez egy gyönyörű szavunk. Kifejező és egyértelmű. A legjobb házaknál is használják. Magának a királynak a szájából is hallottam már. Valójában egészen pontosan azt írja le, amit most ön csinál, Mr. Penweeble. Mr. Fletcher összegörnyedt, kezével próbálta vörösödő arcát eltakarni. Lucy csak remélte, hogy nem neveti magát halálra nagy mulatságában. Eustace arca riasztó barnásvörös színt öltött.

Elizabeth Hoyt

80

A Kígyóherceg

– És mi van az eksztázissal? Na, ezt védje meg, ha tudja! A vicomte kihúzta magát, és lepillantott. – Úgy vélem, hogy mindannyiunk közül ön, lelkész úr, az Úr egyházának katonája, sokat tanult és kiválóan gondolkodó ember, aki az egyedül a mi urunk, Jézus Krisztus által lehetséges isteni megváltást kereső lélek, ön tudja a legjobban, hogy az eksztázis szó nagyon is tisztességes, sőt vallásos kifejezés. – Lord Iddesleigh szünetet tartott, míg bekapott egy falat csirkét. – Mely egyéb jelentésére gondolt? Az asztal körül ülő férfiak egy pillanatra mindannyian a vicomte-ra bámultak. Lucy egyikről a másikra nézett, és majd szétvetette a bosszúság. Ez az esti szócsata kezdett már nagyon fárasztóvá válni. Aztán megszólalt a papája: – Szerintem ez istenkáromlás. – Aztán elnevette magát. Mr. Fletcher abbahagyta a fuldoklást, és maga is csatlakozott a nevetőhöz. Eustace eleinte fintorgott, majd ő is felnevetett halkan, bár látszólag még mindig zavarban volt. Lord Iddesleigh mosolyogva felemelte a poharát, és közben Lucyt nézte ezüst szemével a pohár pereme fölött. Egyszerre volt botrányos és illetlen, de Lucy nem bánta. Az ajka remegett, és úgy érezte, pusztán a férfi látványától is eláll a lélegzete. Gyámoltalanul mosolygott vissza rá. – Várjon! – Simon másnap reggel lebicegett a bejárat lépcsőjén, ügyet sem vetve a hátában érzett fájdalomra. Miss Craddock-Hayes kocsija már majdnem tovasuhant az úton. – Hé, várjon! – Lassítania kellett, mert már égett a háta a fájdalomtól. Előrehajolt, kezével a térdére támaszkodott, és közben lehajtott fejjel zihált. Egy héttel azelőtt még erre sem lett volna képes. A háta mögött Hedge motyogott valamit a CraddockHayes-ház bejárata mellett. – Bolond ifjú, ha uraság, ha nem. Bolond, mert hagyta magát leszúrni, és bolond, mert vidéki kisasszonyok után koslat. Még ha az olyan is, mint Miss Lucy. Simon teljes szívéből egyetértett. Kapkodása nevetséges volt. Mikor futott ő a nők után? De mindenáron beszélni akart vele, hogy megmagyarázza előző esti, úriemberhez Elizabeth Hoyt

81

A Kígyóherceg

méltatlan viselkedését. Vagy talán ez csak ürügy volt. Talán csak arra volt szüksége, hogy vele lehessen. Tudatában volt, hogy az idő homokja sebesen pereg az ujjai között. Hamarosan ki fog fogyni az ötletekből, miért kell még mindig Maidén Hillben lábadoznia. Hamarosan nem láthatja többé az angyalát. Szerencsére Miss Craddock-Hayes meghallotta a kiáltását. Megállította a lovat, még mielőtt a bekötőút beleveszett volna az erdőbe, hátrafordult az ülésén, és a férfira nézett. Aztán megfordult a kocsival. – Mi ütött magába, hogy csak úgy kiszalad utánam? – kérdezte, amikor Simon mellé ért a kocsival. Egyáltalán nem volt nagyrabecsülés a hangjában. – A végén még megint felszakad a sebe. Simon kiegyenesedett, és igyekezett nem egy legyengült szerencsétlen látszatát kelteni. – Csekély ár az egy magával töltött édes pillanatért, gyönyörű hölgy. Hedge hangosan felhorkant, majd becsapta maga mögött a bejárati ajtót. De Lucy rámosolygott. – A városba megy? – kérdezte Simon. – Igen. – Lucy felszegte a fejét. – Kicsi helység az. Nem hinném, hogy bármi is érdekelné önt belőle. – Ó, pedig meglepődne. A vaskereskedés, a főtér közepén álló kereszt, a régi templom, mindezek nagyon is izgalmasak. – felugrott Lucy mellé a kocsira, amitől az megingott. – Kívánja, hogy én hajtsam? – Nem. El tudom vezetni Kate-et. – Csettintett az izmos lovacskának, minden bizonnyal ő volt Kate, és zötykölődve elindultak. – Megköszöntem már önnek, hogy kimentett az árokból? – Azt hiszem, igen. – Lucy sietős pillantást vetett rá, majd ismét az út felé fordult, hogy Simon ne láthassa az arcát kalapja karimája alatt. – Mondtam már, hogy amikor először megláttam, halottnak hittem magát? – Nem. Sajnálom, hogy elszomorítottam. – Örülök, hogy nem halt meg. Simon szerette volna látni az arcát. – Ahogyan én is. – Azt gondoltam... – elhallgatott, de aztán folytatta: – olyan furcsa volt, amikor rátaláltam magára. Egészen Elizabeth Hoyt

82

A Kígyóherceg

szokványos napom volt, aztán egyszer csak lepillantottam, és megláttam magát. Először nem is hittem a szememnek. Annyira nem illeszkedett az én világomba. Az még mindig így van. Simon azonban nem mondta ki a gondolatát. – Mintha egy varázslatos lényt fedeztem volna fel – mondta Lucy halkan. – Akkor bizonyára rettenetesen csalódott. – Hogy érti? – Amikor rájött, hogy én is csak emberi lény vagyok, és egyáltalán nem vagyok varázslatos. – Aha! Ezt a napot fel kell majd jegyeznem a naplómban. Belezöttyentek egy kátyúba, amitől Simon nekidőlt Lucynak. – Miért? – December másodika – mondta komoly, éneklő hangon Lucy. – Ebéd után. Iddesleigh vicomte-ja alázatos vallomást tesz önmagával kapcsolatban. Simon arcán ostoba vigyor jelent meg. – Talált! Lucy nem fordította felé a fejét, de Simon így is látta, hogy elmosolyodik. Hirtelen késztetést érzett arra, hogy kivegye a gyeplőt a nő kezéből, megállítsa a kocsit az út szélén, és karjába vegye az angyalát. Ő talán ismeri a varázsigét, amelynek segítségével a torz szörnyeteget emberibbé lehet változtatni. Ugyan már, hisz az az angyal beszennyezésével járna. Így Simon inkább felemelte a fejét, és belenézett a téli napfénybe, bár az elég gyengécske volt. Jó volt kimozdulni, még ha hideg szél fújt is. Jó volt Lucy mellett üldögélni. A vállában érzett fájdalom tompa lüktetéssé szelídült. Szerencséje volt, hogy végül nem szakadt fel újra a seb. Angyalára nézett. Lucy egyenes tartással ült, és hozzáértőn kezelte a gyeplőt, de nem hivalkodón, úgy, mint Simon hölgyismerősei, akik szerették a drámai hősnő szerepét játszani, ha egy férfi kocsiját vezették. Lapos szalmakalap volt a fején, amelyet bal füle alatt kötött meg. Világosszürke ruhája fölött szürke köpönyeget viselt. Simon hirtelen ráeszmélt, hogy még nem is látta őt más színű ruhában. – Van valami oka annak, hogy mindig szürkét visel? – kérdezte tőle. Elizabeth Hoyt

83

A Kígyóherceg

– Tessék? – A ruhája – mutatott Simon a nő öltözékére. – Mindig szürke ruhát hord. Mint egy csinos kis galamb. Ha nem gyászol, Akkor miért jár ilyen ruhában? Lucy összevonta a szemöldökét. – Nem gondolom, hogy illendő, ha egy úriember megjegyzéssel illeti egy hölgy öltözékét. Londonban más konvenciók uralkodnak? Jaj! Angyalkája igen harapós kedvében van ezen a délelőttön. Simon hátradőlt az ülésén, könyökét megtámasztotta a háta mögött. Annyira közel volt Lucyhoz, hogy érezte teste melegét a mellkasán. – Igen, ami azt illeti, mások. Példának okáért kifejezetten elvárt, hogy egy úriembert kocsikáztató hölgy botrányosan flörtöljön vele. Lucy csücsörített, de még mindig nem volt hajlandó Simonra nézni. Simon ettől csak még jobban felbátorodott. – És szigorú pillantással kell illetni mindazon hölgyeket, akik nem tesznek eleget ennek a konvenciónak. Az előkelő társaság idősebb tagjai pedig igen gyakran csóválják a fejüket ezen szegény, elveszett lelkek láttán. – Maga rettenetes! – Attól tartok, ez igaz – sóhajtott fel Simon. – De én megbocsátásban részesítem önt ez alól, tekintve, hogy most a tudatlanság vidékén tartózkodunk. – Tudatlan? – Lucy rántott egyet a gyeplőn, mire Kate megrázta a zabláját. – A tudatlanból nem engedek. Lucy szúrós pillantást vetett rá. Simon egyik ujjával végigsimította Lucy szálfaegyenes gerincét. Ettől ő még jobban megmerevedett, de nem tette szóvá. Simonnak eszébe jutott, milyen volt a lány ujjainak íze a nyelvén előző este, amire egy jóval kevésbé udvarias testrésze szintén merev állapotba került. Hogy Lucy elfogadta az érintését, legalább annyira erotikus volt, mintha egy másik nő hangosan ellenkezne. – Nem hibáztathat érte, hiszen ha a városban volnánk, arra kényszerülne, hogy különféle lenyűgöző dolgokat suttogjon piruló fülembe. Elizabeth Hoyt

84

A Kígyóherceg

Lucy sóhajtott. – Nem emlékszem már, mit is kérdezett, mielőtt belekezdett ebbe az őrültségbe. Simon elmosolyodott, ami igen tapintatlanul hatott. Nem is tudta, mikor szórakozott utoljára ilyen jól. – Miért visel mindig szürke ruhát? Nem mintha ellenemre volna a szürke, és szó, ami szó, figyelemfelkeltő egyházi jellegű megjelenést kölcsönöz önnek. – Úgy festek, mint egy apáca? – Lucy fenyegető szemöldökei összeértek. A kocsi megint zökkent egyet egy kátyúban, amitől Simon válla Lucyéhoz ütődött. – Nem, bájos leány. Azt akartam mondani, bár kétségkívül kissé körülményesen és igen homályosan sikerült kifejeznem magam, hogy ön egy égből alászállt angyal, akit azért küldtek, hogy elítéljen engem a bűneimért. – Azért hordok szürke ruhát, mert ezen a színen nem látszik meg a piszok. Miféle bűnöket követett el? Simon közelebb hajolt, mintha egy bizalmas vallomásra készülne, és rózsaillatot érzett. – Vitatom, hogy a szín szót a szürkével kapcsolatban helyes volna alkalmaznunk, sőt, azt állítom, a szürke nem is szín, sokkal inkább annak a hiánya. Lucy szeme vészjóslóan elkeskenyedett. Simon visszahúzódott, és felsóhajtott. – Ami a bűneimet illeti, drága hölgyem, nem olyasfélék azok, amelyekről egy angyal jelenlétében beszélhetnék. – Akkor hát hogyan ítélhetném meg őket? A szürke pedig igenis egy szín. Simon felnevetett. Legszívesebben széttárta volna a karját, és dalra fakadt volna. Bizonyára a vidéki levegő teszi. – Hölgyem, meggyőzött az ön jól kiérlelt érvének alapossága, amely, úgy gondolom, még Szophoklészt is térdre kényszerítené. A szürke márpedig egy szín. Lucy krákogott. – És a bűnei? – Az én bűneim számosak és jóvátehetetlenek. – Hirtelen elé villant a kép, ahogy Peller kétségbeesetten maga elé emeli ,a kezét, kardja kettészeli azt, a levegőben vér fröccsen, és ujjak repülnek. Simon pislogott, majd mosolyt Elizabeth Hoyt

85

A Kígyóherceg

erőltetett az arcára. – Akik ismerik a vétkeimet – mondta könnyedén –, beleremegnek a borzalomba, ha csak meglátnak, mintha leprás volnék, és az orrom leesne, a fülem pedig rothadna. Lucy Simonra nézett szigorú, ártatlan szemmel. Bátor, kicsi angyal, akit még nem csapott meg a férfiak bűze. Simon nem tudta megállni, hogy ismét meg ne simogassa a hátát. Óvatosan, lopva. Lucy szeme elkerekedett. – És helyesen is teszik – folytatta Simon. – Például tudvalévő rólam, hogy kalap nélkül szoktam elmenni hazulról. Lucy eltöprengett. Ekkor sem viselt kalapot. – Londonban – pontosította. De Lucyt nem érdekelték a kalapok. – Miért gondolja, hogy jóvátehetetlenek a bűnei? Minden ember megbocsátást nyerhet, ha megbánja a bűneit. – Ekképpen szóla az Úr angyala. – Simon Lucyhoz hajolt, egészen a lapos szalmakalap alá, és megint megérezte hajának rózsaillatát. Férfiassága azonnal reagált. – És mi van, ha én egy ördög vagyok, egyenesen a pokolból, és egyáltalán nem az ön világához tartozom, angyalom? – Én nem vagyok angyal – felelte Lucy állát felszegve. – Ó, de még mennyire, hogy az – suttogta Simon. Ajkával megsimította Lucy haját, és egy heves pillanatig arra gondolt, akár meg is csókolja, megrontja hölgyét mocskos szájával. De a kocsi billegni kezdett, ahogy egy kanyarba értek, Lucy pedig a ló felé fordította a fejét, és a pillanat elillant. – Hogy ön milyen önálló – mondta Simon alig hallhatóan. – A vidéki hölgyek rá vannak kényszerítve, ha el akarnak jutni valahová – felelte Lucy némileg mogorván. – Azt gondolta, egész nap otthon ülök, és harisnyákat stoppolok? Ó, ingoványos talaj. Már jártak rajta két nappal korábban is, amikor úgy megneheztelt rá a nő. – Nem. Tisztában vagyok az ön sokoldalú tevékenységével és az adottságaival is, amelyek között nem elhanyagolható a falu szerencsétlen flótásainak gyámolítása. Nincs kétségem afelől, hogy rajongott úri hölgy lehetne Londonban, de ez szükségszerűen azt vonná maga után, hogy el kellene hagynia ezt a csodás városkát, és

Elizabeth Hoyt

86

A Kígyóherceg

biztos vagyok abban, hogy a lakói nem élnék túl az ön elvesztését. – Valóban? – Igen – felelte Simon őszintén. – Ön szerint nem így van? – Szerintem mindenki remekül ellenne nélkülem – felelte Lucy szenvtelenül. – Egy másik nő hamar a helyembe lépne, biztos vagyok benne. Simon összevonta a szemöldökét. – Ennyire alulértékeli önmagát? – Nem erről van szó. Mindössze csak arról, hogy azt a karitatív munkát, amelyet én itt végzek, bárki képes volna elvégezni. – Hm. – Simon szemügyre vette Lucy gyönyörű profilját. – És ha el kellene hagynia mindenkit, aki kötődik önhöz itt Maidén Hillben, mit tenne? Lucy ajka szétnyílt, miközben a feleleten gondolkodott. Simon közelebb hajolt hozzá. Ó, mennyire szerette volna megkísérteni ezt az ártatlan teremtést! – Hajlandó volna London színpadán lila cipőben táncolni? Selyemvitorlás hajón a messzi Arábiába hajózni? Társasági asszonnyá válni, akit eszéért és szépségéért csodálnak? – Önmagam lehetnék. Simon értetlenül pislogott. – Már így is önmaga. Szépséges és szigorú. – Valóban? Magán kívül ez senkinek nem tűnik fel. Simon ekkor belebámult Lucy topáz szemébe, és szeretett volna mondani valamit. A nyelvén volt már, de valami érthetetlen okból kifolyólag mégsem tudott megszólalni. Lucy félrenézett. – Mindjárt Maidén Hillbe érünk. Látja ott a templomtornyot? – mutatott az irányába. Simon engedelmesen odanézett, és próbálta visszanyerni a nyugalmát. Rég el kellett volna már utaznia. Ha marad, csak tovább kínozza a kísértés, hogy elcsábítsa ezt a hajadont, és mint azt egész élete példázza, nemigen képes ellenállni a kísértésnek. A pokolba is, időnként ráadásul önszántából rohant bele. De ezúttal nem. Ezzel a nővel nem. Lucyt nézte, homlokráncolva, ahogy kocsijával behajt a városkába. Egy sötét hajtincs kiszabadult, és az arcát simogatta, mint egy szerető keze. Ha engedne a kísértésnek Elizabeth Hoyt

87

A Kígyóherceg

ezzel a nővel is, azzal elpusztítana valamit, ami őszinte és jó. Valamit, amit sehol máshol nem találhat meg ezen az egész nyomorult világon. És nem hitte, hogy túlélné ezt a pusztítást. Lucy sóhajtott, majd belemerült a forró fürdővízbe. Természetesen nem merülhetett túl mélyre, mivel csak ülőfürdőt vett, de akkor is maga volt a luxus. A ház végében lévő kicsi szobában volt, édesanyja szobájában. Hedge vég nélkül panaszkodott, miközben a vizet szállította ehhez a „természetellenes” fürdőhöz, pedig lépcsőt sem kellett másznia közben. A szoba mindössze néhány lépésre volt a konyhától, ami jócskán megkönnyítette ezt a tisztálkodási folyamatot. A vizet aztán el is kell majd hordani, ha befejezte a fürdést, de Lucy azt mondta Hedge-nek és Betsynek, hogy azzal várhatnak másnap reggelig. Elengedte őket aludni, így kényelmesen áztathatta magát a meleg vízben anélkül, hogy a szolgálók ott türelmetlenkedtek volna körülötte. Nyakát a kád magas támlájának támasztotta, és a mennyezetet nézte. A tűz pislákoló árnyakat vetett az öreg falakra, ami igen meghitt hangulatot teremtett. Papája aznap este is Fremont doktorral vacsorázott, és valószínűleg nagyban folyt még az eszmecsere politikáról és történelemről. Lord Iddesleigh Mr. Fletchert ment meglátogatni a fogadóban. Így most övé volt az egész ház, leszámítva a szolgálókat, akik már nyugovóra tértek. Rózsa és levendula illata terjengett körülötte. Felemelte a kezét, és nézte, ahogy csöpög a víz az ujjai hegyéről. Milyen különös is volt ez az utóbbi hét, amióta rátalált Lord Iddesleigh-re! Az elmúlt napokban többet töprengett azon, hogy milyen életet is él, és mihez is fog kezdeni vele, mint az addigi években összesen. Sosem gondolt még arra, hogy élete lehetne tartalmasabb is annál, mint hogy papája házának ügyes-bajos dolgait intézi, és közben jótékonykodik a környéken, és mindeközben Eustace udvarol neki. Vajon miért nem gondolt még bele, hogy lehetne több is, mint egy lelkész felesége? Még azt sem tudta, hogy egyáltalán többre vágyna. Olyan érzése volt, mintha egy álomból ébredne fel. Hirtelen ott volt ez a hivalkodó férfi, aki nem hasonlított senkire, akivel korábban találkozott. Megjelenésében és Elizabeth Hoyt

88

A Kígyóherceg

öltözködésében talán még régimódi is volt, de mozdulataiban és pillantásában mégis olyan férfias. Piszkálta és ösztönözte őt. Többet követelt egyszerű ismeretségnél. Az ő reakciójára várt. Annyira eltöltötte az életerő Simon révén, amennyire elképzelni sem tudta addig. Úgy érezte, a férfi érkezése előtt alvajáróként élte az életét. Reggel úgy ébredt, hogy szeretne beszélni vele, szeretné hallani, ahogy mély hangján árad belőle a sok bolondság, amely hol megmosolyogtatta, hol feldühítette. Szeretett volna még többet megtudni róla: hogy mitől komorodik úgy el ezüstös szeme időnként, mit akar üres locsogása mögé rejteni, és hogyan lehet megnevettetni. Sőt ennél is többre. Vágyott az érintésére. Éjszaka, amikor keskeny ágyában fekve álomba merült, arról álmodott, hogy Simon megérinti őt, hogy hosszú ujjai az arcát simogatják. Hogy széles szája az övére tapad. Mély lélegzetet vett, és közben megremegett. Nem szabadna, tudta ezt jól, de nem tudta megállni. Behunyta a szemét, és maga elé képzelte, milyen volna, ha most itt lenne. Lord Iddesleigh. Simon. Vizes kezeit kiemelte a vízből, finoman hullottak a vízcseppek a kád vizébe, és végigsimította a kulcscsontját, azt képzelvén, hogy Simon kezei azok. Megremegett. Libabőrös lett a nyaka. Mellbimbói, amelyek épp csak kilátszottak a meleg vízből, megfeszültek. Ujjai lejjebb vándoroltak, és érezte, milyen puha a bőre, milyen hideg és nedves a víztől. Középső ujjbegyével kört rajzolt a mellei köré, amelyek teltek voltak és súlyosak, majd bimbójához kalandozott. Sóhajtott, majd nyugtalanul mozgatni kezdte a lábait. Ha Simon őt nézné most, látná, mennyire izgatott, látná bőrének nedves bizsergését. Látná csupasz melleit és kihegyesedő mellbimbóit. A puszta gondolattól, hogy így láthatja őt, az ajkába harapott. Körmeivel lassan megsimogatta a mellbimbóit, és ettől az érzéstől össze kellett szorítania a combját. Ha most látná... Hüvelyk és mutatóujjaival megfogta mellbimbóit, és összeszorította őket. Lucy felnyögött. És hirtelen feleszmélt. Egy végtelen pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd lassan kinyitotta a szemét. Elizabeth Hoyt

89

A Kígyóherceg

A férfi az ajtóban állt. Pillantása összezárult az övével, forró volt, kiéhezett és nagyon-nagyon férfias. Aztán lejjebb emelte a tekintetét, és végigpásztázta Lucy testét. Kipirult arcától fedetlen kebléig, amelyet még mindig a tenyerében tartott, mintha felajánlaná őket, le egészen addig, amit a víz alig rejtett el. Lucy szinte érezte pillantását csupasz bőrén. Simon orrcimpái kitágultak, arca kipirult. Ismét felpillantott, és Lucy szemébe nézett, aki egyszerre látta meg szemében a megváltást és a kárhozatot. Abban a pillanatban semmi sem érdekelte már. Akarta a férfit. Simon sarkon fordult, és elhagyta a szobát. Simon felrohant a lépcsőn, hármasával szedve őket, majd kiugrott a szíve, légzése elnehezült és felgyorsult, hímvesszője fájdalmasan feszült. Úristen! Azóta nem érezte magát ilyen felajzottan, hogy kölyökkorában kileste, ahogy az egyik inas megfogdossa a vihogó szobalányt. Tizennégy évesen, telve bujasággal csak erre tudott gondolni minden reggel, délben és éjszaka: a puncira, és hogy pontosan hogyan kaphatná meg. Berontott a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Fejét az ajtólapnak támasztotta, mellkasa zihált, miközben próbálta csillapítani a légzését. Figyelmetlenségében megnyomta a vállát is. Az említett nap óta számtalan nőt vitt már ágyba, rangosakat és kevésbé rangosakat, és akadt köztük röpke kaland és hosszabb viszony is. Rég megtanulta már, mikor jelzi egy asszony szeme, hogy rendelkezésre áll. A női test komoly szakértőjévé vált. Legalábbis így gondolta. Most azonban ismét úgy érezte magát, mint egy tizennégy éves fiú, aki egyszerre van tele izgalommal és félelemmel. Behunyta a szemét, és visszaemlékezett. Egy Christiannal elköltött, szinte ehetetlen vacsora után visszaérkezett, és igencsak csendesnek találta a házat. Azt gondolta, mindenki nyugovóra tért már. Még Hedge sem várta meg, hogy üdvözölje őt érkezésekor, bár Hedge-t ismervén ez nem is volt meglepő. Már elindult fölfelé a lépcsőn, amikor elbizonytalanodott. Nem is tudta, mi vonzza a kicsi szoba felé. Talán valamiféle férfiösztön, amely tudta, mire fog lelni ott, mit fog látni. Ennek ellenére teljesen ledöbbent. Sóbálvánnyá változott, mint Lót felesége. Pontosabban ő inkább a testi vágy oszlopává merevedett.

Elizabeth Hoyt

90

A Kígyóherceg

Lucy a fürdőkádban, a fehér bőre, amely nedvesen csillogott a gőztől, amelytől haja begöndörödött halántékánál. Hátravetett feje, szétvált nedves ajka... Simon nyögve, behunyt szemmel kigombolta nadrágját. Lucy nyaka teljesen hátrafeszült, Simon úgy érezte, látja, ahogy szíve sima torkában dobog. Kulcscsontjai között a mélyedésben egy vízcsepp pihent, mint egy gyöngyszem a kagylóhéjban. Megragadta kemény férfiasságát, és erősen megmarkolta. A bőr felgyűrődött az ujjai fölött. Azok a tündöklő, meztelen, fehér, harang alakú mellek, amelyeket kicsi kezében tartott... Erőteljeset húzott magán lefelé, keze nedves lett szivárgó magjától. Ujjai, amelyek körbefogták piros, hegyes mellbimbóit, mintha játszadozott volna velük, és magát ingerelte volna magányos fürdőjében. Heréit bal kezébe fogta, és morzsolni kezdte őket, miközben egyre gyorsabban mozgatta jobbját. És ahogy Lucyt nézte, ő megszorította a mellbimbóit, megnyomta, majd meghúzta azokat a szegény, édes domborulatokat, aztán... – Ah, istenem! – Simon összerándult, csípője remegni kezdett. Felnyögött a gyönyörtől. Sóhajtott, majd az ajtólapnak támasztotta a fejét. Megint le kellett csendesítenie a légzését. Lassan előhúzta zsebkendőjét, és beletörölte a kezét, miközben igyekezett megakadályozni, hogy lelke belefulladjon az önutálatba. Aztán a kicsi öltözőasztalhoz lépett, és vizet töltött a mosdótálba. Megvizezte az arcát és a nyakát, majd csöpögő fejét a tál fölé hajtotta. Kezdte elveszíteni a fejét. Hangos nevetés robbant ki belőle a csendes szobában. Már elveszítette a fejét, isten tudja, mit fog mondani Lucynak másnap reggel, angyalának, akit kilesett fürdés közben, és akinek elcsente a titkait. Simon fájdalmasan kiegyenesedett, megtörölte az arcát, és lefeküdt az ágyára anélkül, hogy a vetkőzéssel bajlódott volna. Rég el kellett volna már hagynia ezt a helyet.

Elizabeth Hoyt

91

A Kígyóherceg

Hatodik fejezet Lucy összébb húzta szürke gyapjúköpenyét maga körül. Éles szél fújt aznap reggel, jeges ujjakat juttatott a szoknyája alá, amelyek egészen a csontjáig hatoltak. Más körülmények között Lucy nem merészkedett volna tovább, főleg nem gyalog, de szüksége volt egy kis időre, hogy végiggondolhassa magában a dolgokat, a ház pedig tele volt férfiakkal. Igaz, ez nem jelentett többet a papájánál, Hedgenél és Simonnál, de közülük kettővel egyáltalán nem volt kedve beszélni, Hedge pedig még a lehető legjobb esetben is csak bosszantóan volt képes viselkedni. Így hát a séta ígérkezett a legideálisabbnak. Belerúgott egy kavicsba az úton. Hogyan ülhet az ember asztalhoz azzal az úriemberrel szemben, aki meztelenül látta őt legutóbb, ráadásul a saját mellét simogatva épp? Ha nem lenne olyan zavarba ejtő a téma, megkérdezné Patrícia Elizabeth Hoyt

92

A Kígyóherceg

véleményét. Barátnője egészen bizonyosan tudna neki valamiféle válasszal szolgálni, még ha nem is a megfelelővel. És talán segítene neki túllépni ezen a kínzó feszélyezettségen is. Rettenetes volt előző este, amikor megpillantotta őt. Rettenetes volt, ugyanakkor valami gonosz, titokzatos módon csodálatos is. Élvezte, hogy a vicomte őt nézi. Ha őszinte akarna lenni magához, beismerné, hogy arra vágyott, maradjon. Maradjon, és... Lépések. Sebes, súlyos léptek hangját hallotta a háta mögül. Lucy hirtelen ráeszmélt, hogy maga van csak az úton, és kunyhó sincs a láthatáron. Maidén Hill általában alvó település, de akkor is... Lucy megpördült, hogy szembekerüljön azzal, bárki legyen is az, aki meg akarja őt előzni. Nem útonálló volt. Nem, annál is rosszabb. Simon volt az. Majdnem ismét hátat fordított. – Várjon! – Levert volt a hangja. Ismét kinyitotta a száját, de hirtelen be is csukta, mert nem tudta, mi mást mondhatna. Ettől a szokatlan hallgatástól Lucy egy kicsit jobban érezte magát. Vajon Simon is képes zavarba jönni, ahogy ő? Simon néhány lépésre tőle megtorpant. Fedetlen volt a feje, se kalap, se paróka nem volt rajta, és némán meredt a nőre, sóvárgó, szürke szemmel. Egészen úgy, mintha szüksége volna valamire a nőtől. Lucy próbaképpen így szólt: – A mészkődombokhoz sétálok. Volna kedve velem tartani? – Igen, hogyne, legmegbocsátóbb angyalom! És hirtelen minden rendben lett. Lucy elindult, Simon pedig hozzá igazította a lépteit. – Tavasszal ezek az erdők tele vannak harangvirággal. – Lucy a környező fák felé mutatott. – Nagy kár, hogy az évnek éppen ebben a szakában érkezett ide, amikor minden olyan sivár. – Legközelebb azon leszek, hogy nyáron lássák majd el a bajom – mormogta Simon. – Tavasszal még jobb volna.

Elizabeth Hoyt

93

A Kígyóherceg

Lucy a férfira pillantott. Kesernyés mosoly jelent meg az arcán. – Akkor nyílnak a harangvirágok. – Á. – Gyermekkoromban Mama tavasszal gyakran hozott ki ide minket Daviddel piknikezni, miután egész télen bezártságra voltunk ítélve. Papa legtöbbször távol volt a tengeren, természetesen. Daviddel annyi harangvirágot szedtünk, amennyit csak össze tudtunk fogni, és mindet az ölébe hordtuk. – Türelmes édesanya lehetett. – Az volt. – Mikor halt meg? – Simon hangja gyengéd volt, bensőséges. Lucynak ismét eszébe jutott, hogy ez a férfi látta őt legsebezhetőbb állapotában. Egyenesen maga elé tekintett. – Tizenegy évvel ezelőtt. Tizenhárom éves voltam akkor. – Nehéz ebben a korban elveszíteni egy szülőt. Lucy Simonra nézett. A családtagjai közül egyedül a bátyját említette eddig. Látszólag sokkal jobban érdekelte Lucy soványka története, mint hogy felfedje a sajátját. – Az ön édesanyja él? – Apja nyilvánvalóan nem él már, hisz megörökölte a címet. – Nem. Néhány évvel ezelőtt halt meg, mielőtt... – Nem folytatta. – Mielőtt? – Mielőtt Ethan, a bátyám meghalt. Hál' istennek. – Hátravetette a fejét, és úgy tűnt, a feje fölött lévő kopár ágakat bámulja, bár talán valami egész mást figyelt. – Ethan volt a szeme fénye. Az egyetlen és legtökéletesebb műve, az a személy, akit a legjobban imádott az egész világon. Ő tudta, hogyan kell elbűvölni valakit, legyen az idős vagy fiatal, és az orruknál fogva vezette a férfiakat. A helyi parasztok is hozzá fordultak vitás ügyekben. Nem volt ember, aki ne szerette volna. Lucy a férfira nézett. Hangja szenvtelen volt, miközben a bátyjáról mesélt, de tenyerét lassan széttárta a csípője mellett. Lucy azon tűnődött, vajon tudatában van-e kézmozdulatának. – Úgy beszél róla, mintha a példaképe volna.

Elizabeth Hoyt

94

A Kígyóherceg

– Az is volt. Sőt több volt annál. Sokkal több. Ethan gondolkodás nélkül, meggyőződéssel tudta, mi helyes és mi helytelen. Nagyon kevés ember képes erre. – Lepillantott, és úgy tűnt, észrevette, hogy jobb mutatóujját húzogatja. Két kezét a háta mögé rejtette. Lucy valami hangot adhatott. Simon rápillantott. – A bátyám volt a legerkölcsösebb személy, akit valaha ismertem. Lucy összevonta a szemöldökét, és elmerengett ezen a tökéletes, halott fivéren. – Hasonlított magára? Simon meglepődött a kérdésen. Lucy felvonta a szemöldökét, és várt. – Ami azt illeti, egy kicsit igen. – Arcán átsuhant egy mosoly. – Ethan egy kicsit alacsonyabb volt nálam, de csak egy egészen kevéssel, de szélesebb volt és testesebb. – És a haja milyen volt? – Lucy a férfi szinte színtelen tincseire pillantott. – Ő is világosszőke volt? – Ühüm. – Simon megborzolta a haját. – Bár inkább aranyszínű és göndör. Hosszúra növesztette, és sosem viselt parókát, sem rizsport. Szerintem hiúságból. – Gonoszul Lucyra mosolygott. Lucy visszamosolygott rá. Szerette, ha Simon ilyen bolondos és gondtalan, és hirtelen ráébredt, hogy a férfi, lezser stílusa ellenére, nagyon ritkán tudja csak elengedni magát. – A szeme világoskék volt – folytatta. – Anyám mindig azt mondta, az a kedvenc színe. – Azt hiszem, nekem jobban tetszik a szürke. Simon nagyot bókolva fejet hajtott. – Hölgyem, rendkívül megtisztel. Lucy válaszképpen pukedlizett, aztán elkomorodott, majd újabb kérdést tett fel: – Hogyan halt meg Ethan? Simon megtorpant, így Lucy is kénytelen volt megállni. A férfi arcára emelte a tekintetét. Úgy tűnt, Simon vívódik magában, szemöldökét összevonta gyönyörű jégkék szeme fölött. – Hát...

Elizabeth Hoyt

95

A Kígyóherceg

Egy bogár repült el zümmögve Lucy feje mellett, amit egy lövés éktelen dörrenése követett. Simon durván megragadta őt, és az árokba lökte. Lucy a csípőjére esett, fájdalom és megrökönyödés áradt szét a testében, majd Simon is ráesett, belenyomva őt a sáros levelek közé. Lucy elfordította a fejét, próbált levegőt venni. Úgy érezte, mintha egy ló ülne a hátán. – Ne mozduljon, az ördögbe is! – Simon Lucy fejére tette a kezét, és visszanyomta a földre. – Valaki ránk lövöldözik! Lucy kiköpött egy levelet. – Tudom. Simon váratlanul a fülébe nevetett. – Csodálatos angyal! – Lehelete tea és mentaillatú volt. Újabb lövés dördült. Néhány lépésre Lucy vállától becsapódva felkavarta a leveleket. Simon cifrát káromkodott. – Most tölt újra. – Látja, hol van? – suttogta Lucy. – Valahol a túloldalon. Nem tudom meghatározni a pontos helyzetét. Csitt! Lucy arra eszmélt, hogy bár nem kap levegőt, és könnyen lehet, hogy élete erőszakos véget ér, egészen jó érzés, ahogy Simon rajta fekszik. Elképesztően meleg volt. És jó volt az illata is, nem volt dohányszagú, mint a legtöbb férfi, hanem valami sokkal különösebb illata volt. Talán szantálfáé? Két karja, amely ölelve védelmezte az ő testét, nyugtatón hatott. – Figyeljen ide! – Simon Lucy füléhez tette a száját, ajka minden szónál simogatón hozzáért. – A következő lövés után elfutunk. Egy puskája van csak, és újra kell töltenie. Amikor... Egy lövedék néhány ujjnyira Lucy arcától csapódott a talajba. – Most! Simon felrántotta őt, és futni kezdett, mielőtt egyáltalán felfoghatta volna a parancsot. Lucy lihegve követte, attól tartván, hogy a következő lövés bármelyik pillanatban a hátába fúródhat. Vajon mennyi időbe telik újratölteni egy puskát? Biztosan nem több néhány percnél. Légzése fájdalmasan égetett a mellkasában. Simon ekkor maga elé taszította őt. Elizabeth Hoyt

96

A Kígyóherceg

– Menjen! Az erdőbe! Rohanjon tovább! Azt akarja, hogy magára hagyja? Jóságos ég, de hisz akkor Simon meghal! – De... – Én kellek neki. – Élesen a nő szemébe nézett. – Nem tudom megvédeni magam, ha ön is itt van. Most pedig menjen! Utolsó szava egyszerre hangzott egy újabb lövés dörrenésével. Lucy megfordult, és rohanni kezdett, nem mert sem hátranézni, sem megállni. Hangosan felzokogott, amikor eltakarta őt az erdő hűvös sötétsége. Futott, ahogy csak tudott, az aljnövényzetben botladozva, az ágak belekaptak a köpenyébe, arcán a félelem és a fájdalom könnyei csorogtak. Simon ott maradt fegyvertelenül egy puskával felszerelt emberrel szemben. Ó, istenem! Vissza akart menni, de nem tudott. Ha ő nincs útban, Simonnak talán van egy kis esélye a támadóval szemben. Súlyos lépések hangját hallotta meg a háta mögül. Lucy szíve a torkában dobogott. Megfordult, hogy szembekerüljön támadójával, két öklét szánalmas védekezésképp felemelve. – Csitt, én vagyok az. – Simon ziháló mellkasához ölelte őt, lehelete Lucy arcát érte. – Csitt, minden rendben. Ön rendkívül bátor, hölgyem. Lucy Simon mellkasára hajtotta a fejét, és hallotta a szívverését. Két kézzel megragadta a kabátját. – Hát életben van! – Igen, hogyne. Attól tartok, a magamfajta alakok sosem... – Nem folytatta, mert Lucy nem tudta visszatartani a zokogást. – Sajnálom – suttogta Simon komolyabb hangon. Felemelte Lucy fejét a mellkasáról, és tenyerével letörölte a könnyeit. A férfi aggódón, fáradtan és bizonytalanul tekintett rá. – Ne sírjon, kedvesem! Nem érek én annyit, igazán nem. Lucy összevonta a szemöldökét, és igyekezett visszatartani apadhatatlanul csorgó könnyeit. – Miért mondja ezt folyton? – Mert ez az igazság. Lucy a fejét rázta.

Elizabeth Hoyt

97

A Kígyóherceg

– Maga nagyon-nagyon fontos nekem, és akkor sírok magáért, amikor csak akarok. Simon szája gyengéd mosolyra görbült, de nem gúnyolta ki Lucy ostoba szavait. – Meghatnak a könnyei. Lucy félretekintett, nem bírta elviselni a férfi pillantását. – És a támadó...? – Azt hiszem, elment – suttogta Simon. – Egy rozoga szekér jött az úton. Egy csapott hátú szürke ló húzta. A kocsi tele volt munkásokkal, biztosan az ijesztette el a támadót. Lucyból kitört a nevetés. – A Jones fivérek! Életükben egyszer hasznosak voltak. – Aztán hirtelen belenyilallt egy gondolat. Hátralépett, és Simonra nézett. – Megsebesült? – Nem. – Simon rámosolygott, de Lucy a szeméből látta, hogy a gondolatai valahol máshol járnak. – Legjobb lesz, ha minél előbb hazaviszem magát, aztán... Lucy várt, de Simon most sem fejezte be a mondatot, hanem a gondolataiba merült. – Aztán mi lesz? – sürgette. Simon elfordította a fejét, miközben szája megsimogatta Lucy arcát. Lucynak már szinte hiányoztak a szavai. – Aztán el kell mennem innen. Az ön védelmében. – Rálőttek?! – üvöltötte Craddock-Hayes kapitány egy órával később. Simon egyszeriben maga előtt látta a vasmarkot, amely harminc éven át tartotta kézben a hajót és a legénységet. Már azt hitte, az ablakok üvegtáblái kirobbannak ólomkeretükből. A Craddock-Hayes-ház kellemesen berendezett társalgójában voltak. Csinosan volt bútorozva, vörösbarna és krémszínű függönyök lógtak az ablakon, a díványok is hasonló színűek voltak benne, a kandallót pedig egy tetszetős kínai óra díszítette. Simonnak Lucy kis nappali szobája a ház végében mégis sokkal jobban tetszett. Nem mintha választania kellett volna. – Az én leányom, a női nem virágszála, szelíd és kötelességtudó leányka. – A kapitány fel-alá járkált a szobában, miközben a levegőben hadonászott, és karikalábával dobogva adott nyomatékot a mondandójának. – Akinek ártatlanságát nem mocskolta be még a világ, akit egész életében oltalmaztam. És most rátámadnak, nem Elizabeth Hoyt

98

A Kígyóherceg

egészen félmérföldnyire a szülőházától! Hah! Maidén Hillben negyedszázada nem volt már gyilkosság. Huszonöt éve! Erre most megjelenik maga! A kapitány a kandalló és a tengeri csecsebecsékkel megrakott asztalka között járt fel-alá. Hatalmas levegőt vett. – Gazember! – üvöltötte, hogy majdnem lesüvített Simon szemöldöke. – Haramia! Csirkefogó! Aljas veszélybe sodrója az angol, eh, ő... – Ajka remegett, miközben a szavakat keresgélte. – Fehérnépeknek – segítette ki Hedge. A teát korábban szintén az inas hozta be Betsy, illetve Mrs. Brodie helyett, valószínűleg azért, mert Simontól ily módon is megvontak minden női együttérzést. Hedge még mindig nem távozott, ürügyként az ezüstkészlettel babrált valamit, és feszülten figyelt. A kapitány üvöltve folytatta: – Hölgyeket – Szikrázó tekintetét Simonra szegezte. – Soha életemben nem hallottam még ehhez fogható gaztettről, maga csirkefogó! Mit tud felhozni a mentségére? He? He? – Azt mondom, kapitány úr, igaza van. – Simon elcsigázottan dőlt hátra a díványon. – Kivéve a „szelíd és kötelességtudó”-t. Minden tiszteletem ellenére, azt kell mondjam, uram, én Miss Craddock-Hayes esetében egyik tulajdonságot sem tapasztaltam. – Hogy merészeli, uraság, miután majdnem a lányom vesztét okozta! – Az öreg megrázta az öklét Simon felé, arca egészen ellilult. – Hah! Egy óra nem telik bele, és kiteszem a szűrét ebből a házból! Úgy ám! Majd én megmutatom! Lucy ennek a közösségnek a szíve és a lelke. Sokan vannak, nem csak én, akiknek kedves. Ha kell, szurokkal bekenve, tollban megforgatva, karóra ültetve kergetem ki a faluból! – A kutyafáját! – vetette közbe Hedge, akinek nyilvánvalóan felkavarták az érzéseit a kapitány szavai, bár nehéz lett volna eldönteni, vajon Lucy iránt érzett szeretete indította meg, vagy inkább annak a lehetősége, hogy egy karón elkergetett nemesembert láthat. Simon sóhajtott. Megfájdult a feje. Aznap reggel tapasztalta meg a legvérfagyasztóbb félelmet, amit valaha is érzett. Attól kellett tartania, hogy egy puskagolyó kioltja az életét a becses lénynek alatta, és tudta, hogy attól eszét Elizabeth Hoyt

99

A Kígyóherceg

veszítené. Elborzadt a gondolattól, hogy esetleg nem tudja majd megvédeni. Nem szerette volna újra átélni azt a tehetetlen rettegést egy másik ember életéért. A talajjal nem sok kapcsolata volt, mert Lucy puha combja teste és a föld közé ékelődött. És ez vajon nem volt valami észveszejtően csodálatos? Érezhette azt, amivel kapcsolatban megfogadta, hogy sosem fogja. Arcuk egymás mellett volt, Lucy feneke pedig az ő lágyékának nyomódott. Ám e borzalom közepette is, tudván, hogy ez az egész az ő hibája, hogy az ő puszta jelenléte sodorta veszélybe Lucy életét, és a köztük lévő többrétegnyi kiváló angol szövet ellenére is hatással volt a testére. Simon azonban azt is tudta, hogy angyala akkor is képes volna őt felajzani, ha tíznapos hulla volna már, és az nem holmi vallásos szertartás eredménye volna. – A bocsánatáért esedezem, amiért veszélybe sodortam Miss Craddock-Hayest, kapitány – szólalt meg Simon. – Biztosíthatom, noha tudom, hogy mindez vajmi keveset ér már, ha csak a legcsekélyebb gyanúját is sejtettem volna annak, hogy veszély leselkedik rá, inkább felvágtam volna az ereimet, mint hogy a közelébe engedjem. – Pfű! – Hedge gúnyos hangot hallatott, ami furcsamód kifejezőre sikeredett a szavak hiánya ellenére. A kapitány egy hosszú percig szótlanul meredt Simonra. – Hah! – szólalt meg végül. – Szép szavak, és úgy gondolom, komolyan beszél. Hedge legalább olyan döbbenten nézett, mint amilyen döbbenetet Simon érzett. – Ennek ellenére sem akarom, hogy a házamban maradjon – morogta a kapitány. Simon fejet hajtott. – Henry már csomagol, és elküldettem Mr. Fletcherért is a fogadóba. Egy órán belül elhagyjuk a házát. – Jól van. – A kapitány helyet foglalt, és Simont nézte. Hedge odasietett egy csésze teával. Az öreg elhessegette. – Ne azt a mosogatólevet! Elő azzal a brandyvel, jóember! Hedge kötelességtudóan kinyitotta a szekrényt, és elővett egy csorba likőrösüveget, amely félig volt a dús,

Elizabeth Hoyt

100

A Kígyóherceg

borostyánszínű folyadékkal. Töltött két pohárba, majd felszolgálta őket, aztán vágyakozón megállt a szekrénynél. – Ó, csak tessék – kínálta a kapitány. Hedge töltött magának is egy ujjnyit, majd várakozón felemelte a poharat. – A szebbik nemre – indítványozta Simon. – Hah! – dörmögte az öregember, de azért ivott. Hedge egy hajtásra kiitta a brandyjét, behunyta a szemét, és megborzongott. – Hát ez fenséges! – Az ám. Ismerek egy csempészt a tengerparton – motyogta a kapitány. – Lucy veszélyben lesz azt követően is, ha maga elutazik? – Nem. – Simon a dívány támlájára hajtotta a fejét. A brandy remek volt, de a feje csak még jobban fájt tőle. – Én kellek nekik. Olyanok ezek, mint a hiénák, követik a szagomat, amint elmegyek innen. – Elismeri hát, hogy ismeri ezeket a gyilkosokat? Simon behunyt szemmel bólintott. – Ugyanazok, akik halálra akarták verni? – Vagy a bérgyilkosaik. – Mi ez az egész, he? – dörmögte a kapitány. – Mondja el végre! – Bosszú. – Simon kinyitotta a szemét. Az öreg nem pislogott. – A magáé vagy az övék? – Az enyém. – Miért? Simon a poharába meredt, körbeforgatta az italt, és nézte, ahogy az megfesti a pohár belsejét. – Megölték a bátyámat. – Hah! – Az öreg erre ivott. – Akkor hát sok szerencsét kívánok! Másutt. – Köszönöm. – Simon kiürítette a poharát, majd felállt. – Gondolom, tudja, mit tartanak a bosszúról. Simon megfordult, és mivel az öreg elvárta, és mert sokkal elnézőbb volt vele, mint amire jogosan számíthatott volna, illedelmesen visszakérdezett. – Mit?

Elizabeth Hoyt

101

A Kígyóherceg

– Az ember legyen óvatos a bosszúval! – A kapitány elvigyorodott, mint egy gonosz, öreg kobold. – Előfordul, hogy mögé kerül, és a hátsójába harap. Lucy hálószobájának keskeny ablakában állt, amely a bekötőútra nézett, és figyelte, ahogy Hedge és Simon komornyikja bepakol az elegáns fekete hintóba. Úgy tűnt, azon vitatkoztak, hogyan volna helyes elrendezni a csomagokat. Mr. Hedge hevesen gesztikulált, a komornyik meglepően szép ajkán megvető mosoly volt, a dobozt tartó inas pedig támolygott. Nem úgy tűnt, mintha egyhamar képesek volnának megoldani a feladatot, de ez még nem változtatott a tényen: Simon elutazik. Bár Lucy tudta jól, egyszer el fog jönni ez a nap, valamiért még ekkor sem számított rá igazán, most azonban, hogy valóban eljött, érzett magában valami... mit is? Kopogtatás hallatszott a szobája ajtaján, ami megszakította zavaros gondolatait. – Tessék! – Elengedte az áttetsző függönyt, és megfordult. Simon kinyitotta az ajtót, de a folyosón maradt. – Beszélhetnék önnel egy pillanatra? Kérem. Lucy némán bólintott. Simon habozott. – Arra gondoltam, sétálhatnánk egyet a kertben. – Természetesen. – Nem is volna illendő, ha kettesben beszélgetne itt vele. Felkapott egy gyapjúsálat, és előre indult lefelé. Simon kinyitotta Lucy előtt a konyhaajtót, és kilépett a hűvös napfényre. Mrs. Brodie konyhakertje sivár látványt nyújtott az évnek ebben a szakában. A fagyott talajt dér lepte vékonyan. Elszáradt káposztatorzsák meredeztek kapatosan egy sorban. Mellettük néhány vékony, fekete, széttöredezett hagymalevél feküdt a földhöz fagyva. Fonnyadt almák lógtak a megmetszett fák csupasz ágain, a szüret idejéről ott felejtve. A tél fagyos álmot borított a kertre. Lucy összefonta a karját, majd mély levegőt vett. – Hát elmegy. Simon bólintott. – Nem maradhatok, mert további veszélynek tenném ki önt és a családját. Ma reggel nagyon közel volt a baj, szinte Elizabeth Hoyt

102

A Kígyóherceg

halálos közelségben. Ha a gyilkos nem lőtt volna mellé elsőre... – Simon fintorogva folytatta: – Csupán önzőségből maradtam ilyen sokáig. Nem lett volna szabad az elmúlt hetet is itt töltenem, tudván, hogy milyen messze képesek elmenni. – Tehát visszatér Londonba. – Lucy képtelen volt közömbösen ránézni, ezért hát a zörgő faágakra emelte a tekintetét. – Ott nem találnak magára? Simon rekedt hangon felnevetett: – Angyalom, attól tartok, a kérdés sokkal inkább az, hogy én rájuk találok-e. Lucy ekkor ránézett. Simon arca keserű volt. És magányos. – Ezt miért mondja? – kérdezte. Simon habozott, láthatóan vívódott, majd végül megrázta a fejét. – Annyi mindent nem tud rólam. Csak nagyon keveset, és az ön érdekében azt szeretném, ha ez így is maradna. Simon nem hajlandó többet elárulni neki, Lucy ezért éktelen haragra gerjedt. Még mindig azt hiszi, hogy ő csupán egy üvegszobor, amelyet vattába kell csomagolni? Vagy egyszerűen csak nem tiszteli őt annyira, hogy megossza vele a titkait? – Hát igazán azt szeretné, hogy ne ismerjem, magát? – Lucy Simon szemébe nézett. – Vagy minden naiv nőnek ezt mondja, akivel csak találkozik, hogy olyan okosnak higgyék? – Hinni? – Simon elmosolyodott. – Ez az elevenembe vágott. – Azt akarja, hogy elégedjek meg ostobaságokkal. Simon csak pislogott, fejét hátrakapta, mintha pofon vágták volna. – Ostobaság... – Igen, ostobaságokkal. – Lucy hangja remegett a dühtől, és úgy tűnt, képtelen megzabolázni magát. – Azért játssza a bolondot, hogy ne kelljen elmondania az igazságot. – Csak önnek mondtam ezt. – Most már az ő hangja is dühös volt. Na tessék! Pedig Lucy is annak érezte magát. – Hát így akar élni? Magányosan? Sosem engedni be senkit? – Nem kellene erőltetnie, tudta, hisz most látják egymást utoljára. Elizabeth Hoyt

103

A Kígyóherceg

– Nem az akarással van a baj... – Simon megvonta a vállát. – Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megváltoztatni. És különben is, nekem megfelel így. – Ez nagyon magányos életformának tűnik, és nem hinném, hogy kielégítő lehetne – mondta Lucy vontatottan, jól megválogatva és úgy sorakoztatva fel a szavait, mintha katonákat küldene a csatába. – Hogy úgy járja végig az életet, hogy nincs egy igazi bizalmasa. Valaki, akinek rettegés nélkül felfedhetné önmagát. Valaki, aki ismeri a hibáit és a gyengeségeit, és aki mindazok ellenére a gondját viseli. Valaki, aki előtt nem kénytelen szerepet játszani. – El sem tudom mondani, mennyire megrémiszt időnként. Ezüstszínű szeme ragyogott, ahogy ezt suttogta, Lucy pedig azt kívánta, bárcsak tudna olvasni bennük. – Ne kísértsen egy férfit, aki oly régóta van már híján a társnak! – Ha maradna... – Lucynak szünetet kellett tartania, hogy lecsillapítsa a légzését, mellkasa csak úgy feszült. Rengeteget kockáztatott ebben a néhány pillanatban, és nagyon meggyőzőnek kellett lennie. – Ha maradna, talán jobban megismerhetnénk egymást. Talán lehetnék én a bizalmasa. A társa. – Nem vagyok hajlandó további veszélynek kitenni önt. – De Lucy habozást vélt felfedezni a férfi szemében. – Én... – Amit pedig tőlem kér – Simon félrepillantott úgy gondolom, az nincs meg bennem. – Értem. – Lucy a kezére kapta a pillantását. Vereséget szenvedett hát. – Ha bárki... De Lucy közbevágott, hangosan és sebesen, mert nem akarta hallani a sajnálkozását. – Ön egy forgalmas nagyvárosból való, én pedig csak egy egyszerű vidéki úri hölgy vagyok. Én megértem, ha... – Nem. – Simon visszakapta a fejét, és tett egy lépést Lucy felé, így már csak egy karnyújtásnyira kerültek egymástól. – Ne egyszerűsítse le a városi és a vidéki gondolkodásmód közötti különbségre azt, ami közöttünk van! A szél Lucy arcába fújt, amitől megborzongott. Simon arrébb húzódott, hogy testével védje őt a széltől.

Elizabeth Hoyt

104

A Kígyóherceg

– Az elmúlt másfél hét során többet éreztem, mint egész életemben. Ön valamit felkavar bennem. Én... – Simon felpillantott Lucy feje fölött a felhős égre. Lucy várt. – Nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam. Hogy mit érzek. – Lepillantott Lucyra, és halványan rámosolygott. – Ez pedig igen szokatlan számomra, amint azt már tudja. Csak annyit tudok mondani, hogy örülök, hogy megismertem, Lucy Craddock-Hayes. Könnycseppek csillogtak Lucy szemében. – Én is örülök, hogy megismertem önt. Simon megfogta Lucy kezét, és óvatosan kiegyenesítette az ujjait, hogy tenyerét sajátjai fészkébe foghassa. – Életem minden napján emlékezni fogok önre – suttogta Simon olyan halkan, hogy Lucy szinte nem is hallotta. – És nem tudom, hogy ez vajon áldás lesz, vagy átok. – Simon a kezeik fölé hajolt, Lucy pedig érezte Simon ajkának meleg simogatását hideg tenyerén. Simon tarkójára pillantott, és egy könnycseppje a férfi hajába hullott. Simon kiegyenesedett. Anélkül hogy Lucyra nézett volna, annyit mondott: – Ég önnel. Aztán elment. Lucyból feltört a zokogás, de abban a pillanatban erőt vett magán. A kertben maradt, amíg el nem halkult egészen a távolodó hintó zaja. Simon felkapaszkodott a hintóba, és helyet foglalt a vörös bőrülésen. Megkopogtatta a tetőt, majd hátradőlt, hogy az ablakon keresztül lássa a távolodó Craddock-Hayes-házat. Lucyt nem láthatta, mivel ő a kertben maradt, mozdulatlanul, mint egy alabástromszobor, de a ház is megtette helyette. A hintó elzötyögött. – Alig tudom elhinni, hogy ilyen sokáig kibírtad ebben a városkában – sóhajtott Christian vele szemben. – Azt gondoltam volna, szörnyen unalmasnak találod. Mit csináltál egész nap? Olvastál? A kocsis ügetésre fogta a lovakat. A hintó imbolyogva haladt az úton. Henry, aki Christiannel osztozott egy ülésen, megköszörülte a torkát, tekintetét pedig a kocsi plafonjára szegezte. Elizabeth Hoyt

105

A Kígyóherceg

Christian aggódó pillantást vetett Simonra. – Persze belátom, a Craddock-Hayes család igen vendégszerető volt. Jó emberek. Miss Craddock-Hayes kedvesen a pártfogásába vett ezeken a rettenetes vacsorákon. Úgy éreztem, mintha meg akarna védelmezni a saját apjától, a vén hetvenkedőtől. Nagyon kedves volt. Remek lelkészfeleség válik belőle, ha hozzámegy ahhoz a Penweeble nevű alakhoz. Simon arca majdnem megvonaglott, de még időben erőt vett magán. Legalábbis azt gondolta. Henry olyan hangosan köszörülte meg a torkát, hogy Simon attól tartott, a végén még kiköpi valamelyik létfontosságú szervét. – Mi baja van, jóember? – Christian mogorván meredt a komornyikra. – Hurutos a torka? Olyan hangokat ad, mint az apám, amikor a legbosszúsabb kedvében van. A ház ekkor már csak babaháznak tűnt, egy apró, bukolikus pontnak, amelyet az út menti tölgyek szegélyeznek. – Köszönöm kérdését, de az egészségemmel semmi baj, uram – felelte Henry fagyosan. – Gondolkodott már azon, mihez kezd Lord Iddesleigh, miután visszatért Londonba? – Ühüm. – Az út elkanyarodott, ők befordultak, így nem láthatta már a házat. Egy pillanatig még kifelé nézett: életének ez a fejezete lezárult. Lucy ott maradt. Legjobb, ha elfelejti, igazán el, az egészet. Ha tudja. – Bizonyára megteszi majd a tiszteletköröket – locsogott Christian naivan. – Visszatér Angelóhoz pletykálni, vissza a szerencsejátékhoz, és felkeresi a hírhedtebb házak feslett madárkáit. Simon kiegyenesedett, és elsötétítette az ablakot. – Am i azt illeti, vadászni indulok. Figyelmesen szimatolva, a fülemet hegyezve, vérszomjas vérebként próbálom meg felkutatni a támadóimat. – Miért, hát nem útonállók voltak? – nézett Christian döbbenten. – Úgy értem, meglehetősen bonyolult, ha fel akarsz kutatni néhány betyárt Londonban. Hemzseg tőlük a város. – Számomra elég egyértelmű, hogy kik azok. – Simon jobb mutatóujjával dörzsölni kezdte a másik kezét. – Igazság

Elizabeth Hoyt

106

A Kígyóherceg

szerint majdnem biztos vagyok benne, hogy már összeismerkedtem velük. Vagy legalábbis a gazdáikkal. – Valóban? – Christian csak nézett, ekkor eszmélt rá, hogy valamit félreértett. – És mit csinálsz velük, ha sarokba szorítottad őket? – Hogyhogy mit? Hát párbajra hívom őket. – Simon fehér fogai kivillantak. – Kihívom és megölöm őket.

Hetedik fejezet És úgy vélem, a sekrestyetető felújítása ezúttal tartós eredménnyel fog járni. Thomas Jones biztosított arról, hogy ő maga fogja elvégezni a munkát, és nem hagyja, hogy a kölykei elfuseráljanak bármit is. – Eustace szünetet tartott a templom renoválásáról szóló értekezésben, hogy óvatosan kikerüljön egy kátyút a kocsival. – Ez pompás – vetette közbe Lucy, amikor alkalma nyílt rá. A nap magasan járt az égen, ahogy előző kedden is. Maidén Hillbe tartottak, Eustace a megszokott utat választotta. Elhaladtak a pékség előtt, ahol ugyanazt a két idős hölgyet pillantották meg, amint a pékkel alkudoznak. A hölgyek, mint ahogy az előző héten, ekkor is megfordultak, amikor elhaladtak mellettük, és integettek. Semmi sem változott. Mintha Simon Iddesleigh sosem jelent volna meg az életében, hogy aztán újra kikerüljön belőle. Lucy heves késztetést érzett arra, hogy nagyot sikoltson. – Igen, csakhogy a főhajó továbbra is aggaszt – felelte Eustace. Ez újdonság volt a templommal kapcsolatos problémák listáján. – Miért, mi a baj a főhajóval? Eustace gondterhelt arcot vágott, általában sima homloka ráncba szökött. – Ott is elkezdett szivárogni a tető. Nem nagyon, még csak a plafon ázott be, de a boltozat miatt nem lesz könnyű feltárni a helyet. Talán még Tom legidősebb fia sem

Elizabeth Hoyt

107

A Kígyóherceg

végezné el szívesen ezt a munkát. Lehet, hogy többet kell fizetnünk érte. Lucy nem bírta tovább. Hátravetett fejjel nevetett, bolond kacaja túl harsányra sikeredett, úgy tűnt, mintha visszhangzana a tiszta téli levegőben. Eustace arcán egy félmosoly jelent meg, mint amikor az ember nem érti a viccet. A két idős hölgy sietve átkelt a pázsiton, hogy lássák, mi ez a felbolydulás, a kovács pedig a fiával együtt kilépett az üzletéből. Lucy megpróbálta abbahagyni a kacagást. – Bocsásson meg. – Ne kérjen bocsánatot! – pillantott rá Eustace félénk, kávébarna szemével. – Örülök, hogy jókedvűnek láthatom. Nem nevet valami gyakran. Lucynak ettől persze csak még rosszabbul érezte magát. Behunyta a szemét. Hirtelen ráébredt, hogy ennek régesrégen véget kellett volna már vetnie. – Eustace... – Azt akartam... – szólalt meg éppen abban a pillanatban a férfi is. Nem folytatta, csak elmosolyodott. – Parancsoljon – ösztönözte Lucyt a folytatásra. Lucy ekkor már szörnyen érezte magát, és nem volt kedve belekezdeni az igen kellemetlennek ígérkező beszélgetésbe. – Nem, én kérek elnézést. Mit szeretett volna mondani? Eustace mély levegőt vett, széles mellkasa kitágult kabátja durva barna gyapjúszövete alatt. – Már jó ideje szeretnék beszélni önnel egy igen fontos dologról. – A templom mögött befordult a kocsival, így hirtelen kettesben maradtak. Lucynak szörnyű balsejtelme támadt. – Úgy gondolom... Eustace ez alkalommal azonban nem hátrált meg előtte. Folytatta mondandóját, Lucy szavába vágva: – Szerettem volna elmondani, milyen nagyra értékelem önt. Hogy mekkora örömöt okoz nekem az önnel töltött idő. Nagyon kellemesek ezek a mi kis kocsikázásaink, nem igaz? Lucy ismét próbálkozott. – Eustace... – Ne, kérem, hallgasson meg! Engedje, hogy kimondjam! Ki gondolta volna, hogy ennyire izgulok majd, hisz oly jól Elizabeth Hoyt

108

A Kígyóherceg

ismerem önt. – Mély lélegzetet vett, majd kissé kifújta. – Lucy Craddock-Hayes, megtisztelne azzal, hogy a menyasszonyom lesz? Hát, ezt szerettem volna csak mondani. – Én... Eustace váratlanul magához rántotta, ezért mondandója nyögésben végződött. Finoman erős mellkasához szorította, ami olyan érzés volt, mintha egy óriási, fullasztó dunna takarta volna be, ami nem kényelmetlen ugyan, de nem is túl kellemes. Eustace fölé hajolt, majd hirtelen lecsapott rá, hogy megcsókolja. Ó, az isten szerelmére! Az elkeseredés hullámai összecsaptak Lucy feje fölött. Abban biztos volt, hogy nem azt érzi, amit egy nőnek éreznie kellene, amikor egy jóképű fiatalember megcsókolja. És az igazat megvallva, Eustace csókja egészen... jó volt. Ajka meleg volt, és jólesett neki, ahogy az övét simogatja. Borsmentaillatú volt, bizonyára készülhetett erre a csókra, ezért elrágcsált egy keveset. E gondolatra Lucy türelmetlensége mély együttérzéssé változott. Eustace elhúzódott tőle, és úgy festett, mint aki nagyon elégedett magával. – Elmondjuk az édesapjának? – Eustace... – Ó, istenem! Hiszen először tőle kellett volna engedélyt kérnem. – Szemöldöke gondterhelt ívbe görbült. – Eustace... – De végtére is nem érheti olyan nagy meglepetésként, nem igaz? Jó ideje udvarolok már önnek. Szerintem a falu népe már házasoknak is tekint bennünket. – Eustace... Eustace ekkor Lucyra meredt erős hangja hallatán. – Kedvesem? Lucy behunyta a szemét. Nem akart kiabálni, de Eustace máskülönben tovább fecsegett volna. Megrázta a fejét. Legjobb, ha összeszedi magát, ha már túl kell esnie a dolgon. – Eustace, én rendkívül nagyra becsülöm, hogy megtisztel engem ezzel, de... – Elkövette azt a hibát, hogy ránézett a férfira.

Elizabeth Hoyt

109

A Kígyóherceg

Eustace csak ült ott, egy barna hajtincs az arcán lobogott, és tökéletesen ártatlannak tűnt. – Igen? Lucy arca megvonaglott. – Nem lehetek a felesége. – Dehogynem! Nem hinném, hogy a kapitány úrnak bármilyen kifogása volna ellene. Már réges-régen elkergetett volna, ha nem tartaná jó gondolatnak. Ön pedig már rég túl van a törvényes koron. – Köszönöm. Eustace elvörösödött. – Úgy értettem... – Tudom, hogyan értette. – Lucy sóhajtott. – De én... én valóban nem mehetek feleségül önhöz, Eustace. – Miért nem? Lucy nem akarta őt megbántani. – Nem maradhatnánk egyszerűen ennyiben? – Nem. – Eustace félszeg méltósággal emelkedett fel. – Sajnálom, de ha valóban visszautasít, úgy gondolom, annyit legalább megérdemlek, hogy tudjam az okát. – Nem, én sajnálom. Nem akartam hitegetni. Csak arról van szó – Lucy lesütötte a szemét, miközben a megfelelő szavakat kereste –, hogy az évek során eluralkodott rajtam egy szokás, amelyet már nem is kérdőjeleztem meg. Pedig meg kellett volna. A ló megrázta a fejét, amitől megcsörrentek a lószerszámok. – Hogy én egy szokás volnék? Lucy arca megrándult. – Nem azt mondtam... Eustace két nagy kezét összekulcsolta a térdén. – Mindvégig azt reméltem, hogy feleségül jön hozzám. – Keze megfeszült. – Ön is számított a házasságra, ne mondja, hogy nem! – Sajnálom... – És most arra kér, hogy a szeszélye miatt félreálljak? – Ez nem egy szeszély. – Lucy mély lélegzetet vett. A sírás gyáva módja lenne annak, hogy visszanyerje Eustace együttérzését, többet érdemel annál. – Az elmúlt napokban nagyon sokat gondolkodtam. Egyszerűen elég lett.

Elizabeth Hoyt

110

A Kígyóherceg

– Miért? – kérdezte halkan Eustace. – Miért kellene megkérdőjeleznie azt, amink van, amik együtt vagyunk? Én nagyon szépnek találom. – Hát éppen ez az! – Lucy a férfi szemébe nézett. – A szép nekem nem elég. Én többre vágyom... többre van szükségem. Eustace egy pillanatig hallgatott, a szél néhány lehullott falevelet a templom ajtajába kavart. – Iddesleigh az oka? Lucy félrekapta a tekintetét, mély lélegzetet vett, majd nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, igen. – Tudja, hogy nem tér vissza többé. – Tudom. – Akkor miért – csapott hirtelen a combjára –, miért nem jön hozzám? – Nem volna tisztességes önnel szemben, ön is jól tudja. – Szerintem jobban tenné, ha meghagyná nekem a lehetőséget, hogy ezt magam bíráljam el. – Lehet – engedett Lucy. – De akkor önnek is hagynia kell, hogy elbíráljam, mi a tisztességes részemről. Az, hogy az életemet békében leéljem egy szép házasságban, már nem elfogadható lehetőség számomra. – Miért nem? – kérdezte Eustace egészen hangosan. Lucynak úgy hallatszott, a sírás környékezi. A lány úgy érezte, az ő szemébe is könnyek szöknek. Hogyan keseríthetett el ennyire egy ilyen jó embert? – Gondolja, hogy szereti azt az embert? – Nem tudom. – Lucy behunyta a szemét, a könnyek mégis kicsordultak. – Csak annyit tudok, hogy ajtót nyitott egy olyan világra, amelyről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Átléptem annak az ajtónak a küszöbét, és már nem fordulhatok vissza. – De... – Tudom – tett éles mozdulatot a kezével –, tudom, hogy sosem jön vissza, hogy soha többé nem találkozom, és nem beszélek már vele. De ez nem számít, érti? Eustace rázni kezdte a fejét, úgy tűnt, nem tudja abbahagyni. Feje ide-oda fordult, mint egy makacs medvéé. – Olyan ez, mintha... – Lucy könyörgőn felemelte a kezét, és próbált kitalálni egy jó hasonlatot. – Mintha az ember Elizabeth Hoyt

111

A Kígyóherceg

vakon születne, aztán egy napon egyszer csak látna. És nemcsak látna, hanem szemtanúja volna a gyönyörű napfelkeltének, ahogy az megjelenik az azúrkék égen. Ahogy a sötétkék és levendulaszín lassan rózsaszínné és vörössé változik, szétterülve a horizonton, míg végül az egész földön világos lesz. Mígnem az ember áhítatosan pislogva ereszkedik térdre a fény előtt. Eustace mozdulatlanná dermedt, és úgy bámult Lucyra, mint aki megnémult. – Hát nem érti? – suttogta Lucy. – Még ha a következő pillanatban – ismét el is veszítené az ember a látását, akkor is emlékezne rá, és tudná, hogy mit veszített Hogy milyen lehetne. – Akkor hát nem jön hozzám – állapította meg Eustace halkan. – Nem. – Lucy elcsüggedten és kimerülten ejtette le a kezét. – Nem megyek magához. A pokolba! – horkant fel Edward de Raaf, Swartingham ötödik grófja, amikor egy újabb pincér elsuhant mellette anélkül, hogy észrevette volna De Raaf hatalmas, integető kezét. Simon magába fojtott egy sóhajt. Kedvenc londoni kávéházában üldögélt, lábát, amelyet új, piros sarkú cipő díszített, a mellette álló székre vetette, de gondolatait képtelen volt elterelni a kisvárosról, amelyet egy héttel azelőtt volt kénytelen elhagyni. – Nem találod úgy, hogy egyre rosszabb itt a kiszolgálás? – kérdezte társa, aki mellett ismét elhaladt egy pincér. Az a fiú bizonyára vak. Vagy szándékosan nem veszi őt észre. De Raaf jó százkilencven centi magas volt, fakó, ragyás arca és szembeötlő, sötét haja volt, amelyet rendetlenül fogott össze, jelenlegi arckifejezésével képes lett volna megsavanyítani a tejet is. Nem olvadt bele a tömegbe. – Nem – kortyolt bele Simon merengve a kávéjába. Ő korábban érkezett a másik két férfinál, így őt már kiszolgálták. – Mindig is ilyen csapnivaló volt. – Akkor miért járunk ide? – Nos, én a kiváló kávé miatt. – Simon körbepillantott az ütött-kopott, alacsony mennyezetű kávéházon. Az Agrár

Elizabeth Hoyt

112

A Kígyóherceg

Egyesület, a sokoldalú, enyhén szabályozott klub tagjai itt szoktak összegyűlni. – És persze a kifinomult hangulatért. De Raaf komikusan sértődött pillantást vetett rá. A sarokban vitába keveredett egy szánalmas, rózsaszín poros, háromfarkú parókát viselő piperkőc és egy sáros lovaglócsizmát viselő vidéki földesúr. A pincér ismét elsietett mellettük, De Raafnak ezúttal esélye sem maradt, hogy időben jelezzen neki. Eközben Harry Pye lopózott be a kávéházba. Pye úgy mozgott, mint egy vadászó macska, könnyedén és hangtalanul. Ha hozzávesszük jellegtelen kinézetét – átlagos magasságú és külsejű férfi volt, aki unalmas, barna ruhákat szeretett viselni –, kész csoda, hogy egyáltalán valaki felfigyelt rá. Simon szeme összeszűkült. Pye-ból, testi adottságai alapján, remek kardforgató válhatna. Mivel azonban közember, minden bizonnyal sosem tartott még kardot a kezében, hisz az a nemesek kiváltsága. Pye-t nem tartotta vissza semmi attól, hogy bal csizmájában mindig tartson magánál egy pengét. – Uraim. – Pye helyet foglalt az asztal mellett álló üres széken. De Raaf hosszú sóhajt eresztett ki magából. – Hányszor mondtam már, hogy szólíts Edwardnak vagy De Raafnak? Pye enyhén elmosolyodott, jelezvén, hogy tudomásul vette a már jól ismert szavakat, de Simonhoz szólt először: – örülök, hogy jó bőrben látom, uram. Azt rebesgették, hogy kis híján meggyilkolták önt. Simon könnyedén megvonta a vállát. – Csekélység, biztosíthatlak efelől. De Raaf összevonta a szemöldökét. – Én nem ezt hallottam. A pincér letett egy csésze kávét Pye elé. De Raafnak leesett az álla. – Ezt meg hogy csináltad? – Mit? – Pye tekintete a gróf előtti üres asztalrészre vetődött. – Ma nem kávézik? – Hát...e – Úgy elöntött, felhagy a kávézással – vágott közbe Simon. – Azt hallotta, rossz hatással van a nemi vágyra. Huntington írt róla nemrég egy értekezést, nem hallottál róla? Főként a középkorúakat fenyegeti ez a veszély. Elizabeth Hoyt

113

A Kígyóherceg

– Valóban? – pislogott Pye. De Raaf sápatag, ragyás arca elvörösödött. – Mi az ör... – No, nem mintha én észrevettem volna bármiféle hatást magamon. – Simon szelíden elmosolyodott, majd belekortyolt a kávéjába. – De hát De Raaf nálam ugye jóval idősebb. – Hazudsz... – És nemrégiben nősült meg. Annak pedig szükségképpen van egy kis lassító hatása. – Na, ide figyelj... Pye ajka megrándult. Ha Simon nem nézte volna olyan figyelmesen, észre sem veszi. – Én is nemrég nősültem – vetette közbe Pye halkan. – És nem mondhatnám, hogy bármiféle, khm, problémám volna. Biztosan a kor. Simon furcsa nyilallást érzett, amikor ráeszmélt, hogy ő az, aki kilóg a sorból. Egyszerre fordultak a gróf felé, aki hadarni kezdte a mondandóját. – Hitvány, hazug, alávaló... A pincér ismét elment mellette. De Raaf őrjöngve integetett utána. – Á, a pokolba! A fiú eltűnt a konyhában, még csak hátra sem fordult. – Még jó, hogy felhagytál ezzel a szent itallal – mondta Simon affektálva. A sarki vitázók felől jókora csattanás hallatszott. Mindenki odakapta a fejét. A vidéki földesúr az elegáns, immár paróka nélküli férfit háttal az asztalra lökte. Két törött szék feküdt a közelükben. Pye összevonta a szemöldökét. – Az ott nem Arlington? – De igen – felelte Simon. – Nem könnyű felismerni őt a förtelmes parókája nélkül, nem igaz? Fel nem foghatom, miért éppen rózsaszín kell neki. Kétségtelenül ez lehet az oka, hogy az a vidéki alak így ellátta a baját. Bizonyára nem bírta már azt a parókát. – A sertéstenyésztésről vitatkoztak – rázta De Raaf a fejét. – Világéletében ostobaságokat beszélt a disznóólakkal kapcsolatban. Családi ártalom.

Elizabeth Hoyt

114

A Kígyóherceg

– Gondolja, hogy segítenünk kellene rajta? – kérdezte Pye. – Nem. – De Raaf villogó tekintettel nézett körül, a pincért keresve. – Arlingtonra ráfér a verés. Talán belevernek egy kis észt. – Kétlem. – Simon ismét felemelte a csészéjét, de azonnal le is eresztette, ahogy meglátott egy vékony, piszkos alakot, aki az ajtóban várakozott. A férfi körbekémlelt a teremben, majd megpillantotta őt. Feléjük indult. – A teremtésit! – kiáltott fel De Raaf Simon mellett. – Szándékosan nem vesznek tudomást rólam. – Akarja, hogy hozzak magának egy kávét? – kérdezte Pye. – Nem. Megoldom magam, ha belepusztulok is. A férfi megállt Simon előtt. – Öregem, majdnem egy napomba telt, de végül megtaláltam. – Felé nyújtott egy koszos papírfecnit. – Köszönöm. – Simon egy érmét adott neki. – Én is. – A kis ember biccentett, majd távozott. Simon kihajtogatta a papírt, majd olvasni kezdett: Az ördög Barlangjában, tizenegy után. Összegyűrte az üzenetet, majd belegyömöszölte a zsebébe. Csak ekkor vette észre, hogy a másik két férfi őt nézi. Felvonta a szemöldökét. – Mi az? – morogta De Raaf. – Újabb párbajellenfél? Simon zavartan pislogott. Azt hitte, párbajai titkát megőrizte De Raaf és Pye előtt. Nem volt szüksége sem a belebeszélésükre, sem a prédikációjukra. – Meglep, hogy tudjuk? – De Raaf hátradőlt, ami miatt veszélybe került a faszék, amelyen ült. – Nem volt nehéz kiszimatolni, mivel töltötted az utóbbi hónapokat, főleg nem a Hartwell-lel vívott párbajod után. Most mire céloz ez a nagy ember? – Semmi közötök hozzá. – De bizony van, miután minden egyes párbajjal az életét kockáztatja – felelte Pye mindkettejük nevében. Simon elszántan nézett a szemükbe. Ők állták a tekintetét. A pokolba velük! Simon pislogott. – Megölték Ethant. Elizabeth Hoyt

115

A Kígyóherceg

– A bátyádat John Peller ölte meg. – De Raaf jelentőségteljesen az asztalra koppintott nagy ujjával. – Ő azonban már halott, jó két évvel ezelőtt keresztüldöfted őt. Miért kezded most újra? – Peller tagja volt egy összeesküvésnek. – Simon elfordította a tekintetét. – Egy borzalmas, véres összeesküvésnek. Hónapokkal ezelőtt jöttem csak rá, amikor Ethan iratait rendezgettem. De Raaf hátradőlt, és keresztbe fonta a karját. – Az előtt jutott tudomásomra a dolog, hogy kihívtam Hartwellt. – Simon felemelte a mutatóujját. – Négyen vettek részt az összeesküvésben. Már csak kettő él, és mindkettő bűnös. Te mit tennél, ha a te bátyádról volna szó? – Valószínűleg ugyanazt, amit te. – Na, ugye. De Raaf elfintorodott. – Minden egyes párbajjal nő az esélye annak, hogy megölnek. – Eddig mindkét párbajban én nyertem. – Simon félrepillantott. – Miből gondolod, hogy nem fogom megnyerni a következőt is? – Még a legjobb kardforgató is megbotolhat, elvonhatja valami a figyelmét egy pillanatra. – De Raaf dühösen nézett. – Mindössze egy pillanat, nem kell több. Te magad mondtad. Simon megvonta a vállát. Pye előrehajolt, és halkan azt mondta: – Legalább hadd legyünk a segédei. – Nem. Valaki másra gondoltam. – Arra a kölyökre, akivel Angelónál szoktál vívni? – vetette oda De Raaf. Simon bólintott. – Christian Fletcherre. Pye tekintete éles lett. – Mennyire ismeri őt? Meg lehet bízni benne? – Christianben? – Simon felnevetett. – Fiatal, azt meg kell hagyni, de jól forgatja a pengét. Majdnem olyan jól, mint én, ami azt illeti. Egyszer-kétszer már le is győzött gyakorlás közben. – De vajon fedezne is téged, ha baj van? – De Raaf a fejét csóválta. – Észrevenné egyáltalán, ha a másik csalásra készülne? Elizabeth Hoyt

116

A Kígyóherceg

– Addig nem fogunk eljutni. – A pokolba! – Mellesleg – pillantott Simon egyikről a másikra – mindketten boldog házasságban éltek. Azt gondoljátok, kedvemre volna megmutatni a feleségeteknek a holttesteteket még az első házassági évforduló előtt? – Simon... – kezdte De Raaf. – Nem. És maradjunk ennyiben. – A pokolba veled! – A nagy ember felállt, széke majdnem felborult. – Ha jót akarsz magadnak, életben leszel, amikor legközelebb találkozunk. – Nagy robajjal elindult a kávéház ajtaja felé. Simon összevonta a szemöldökét. Pye csendben kiürítette a csészéjét. – Ha már emlékeztetett a feleségemre, azt hiszem, legjobb, ha én is elindulok. – Felállt. – Ha szüksége van rám, Lord Iddesleigh, csak üzenjen! Simon bólintott. – A barátság szíves ajándékát kérem csak. Pye megérintette a vállát, aztán ő is elment. Simon a kávéjába meredt. Kihűlt már, a tetején egy zsírfolt úszott, de nem rendelt újat. Aznap este tizenegykor felkeresi bátyja egy újabb gyilkosát, és párbajra hívja. Addig azonban semmi különös tennivalója nem maradt. Senki sem várta haza. Senkiben nem nőtt a feszültség, ahogy telt az idő. Senki sem gyászolná, ha nem maradna életben. Simon belekortyolt abba az undorító löttybe, és elfintorodott. Nincs szánalmasabb annál, amikor egy férfi hazudik önmagának. Nem arról van szó, hogy senki sem gyászolná meg, hiszen Pye és De Raaf éppen most adott hangot annak, hogy pontosan ezt tenné, hanem arról, hogy egyetlen nő sem siratná meg. Még mindig hazudik. Lucy. Nem, Lucy sem gyászolná meg. Elsuttogta a nevét, majd ujjával a csészére koppintott. Mikor játszotta el a lehetőségét annak, hogy normális élete legyen, felesége, családja? Talán Ethan halála után, amikor váratlanul megörökölte a címet, és mindazt a felelősséget, amely vele járt? Vagy később, amikor megölte az elsőt? John Pellert. Simon megvonta a vállát. Álmában még mindig kísértették Peller ujjai, amelyek úgy hullottak szét a harmatos fűben, mintha frissen kinyílt, szörnyűséges virágok volnának. Elizabeth Hoyt

117

A Kígyóherceg

Jóságos ég! És képes volna ezekkel a hátborzongató rémálmokkal élni. Végtére is, az a férfi megölte az egyetlen bátyját. Ezért meg kellett halnia. A rémálmok kezdtek már ritkulni. Mindaddig, amíg rá nem jött, hogy néhány emberrel le kell még számolnia. Simon ajkához emelte a csészét, s csak ekkor eszmélt rá, hogy az már üres. A Hartwell-lel vívott párbaja után is Pellerről és az ujjakról álmodott minden éjszaka. Különös. Bizonyára az elme játéka. Méghozzá rendellenes játéka, mert biztos, hogy elméje már nem egészséges. Lehetséges, hogy vannak olyanok, akik képesek úgy gyilkolni, hogy nem változnak meg tőle, de ő nem tartozik közéjük. Ettől a gondolattól ismét felocsúdott, jól tette, hogy Lucyt otthagyta. Hogy úgy döntött, nem köti le magát egy asszony mellett, bármekkora legyen is a kísértés, hogy egy rendes ember életét élje tovább. Már képtelen volna arra. Azt a lehetőséget eljátszotta már akkor, amikor szabad utat engedett a bosszújának. – Nem hiszem, hogy okosan teszed, ha ezzel az Iddesleigh úrfival barátkozol, Christian, akár vicomte, akár nem. – Matilda szúrós szemmel nézett egyetlen fiára, miközben odanyújtotta neki a kenyeret. Sir Rupert fintorgott. Felesége vörös haja harmincéves házasságuk folyamán némileg megfakult ugyan, kissé világosabb lett, és enyhe szürke árnyalattal is gazdagodott, vérmérséklete azonban cseppet sem változott. Matilda egy baronet egyetlen leánygyermeke volt, ősi, ám mostanra lecsúszott család sarja. Megismerkedésük előtt Sir Rupert azt gondolta, az arisztokrata hölgyek olyanok, mint a hervadt liliomok. De nem Matilda. Finom külseje mögött vasakaratra lelt. Megemelte poharát, és figyelte, miként bontakozik ki a vita a vacsoraasztalnál. Matilda általában engedékeny édesanya volt, és hagyta, hogy gyermekei szabadon válasszák meg barátaikat és érdeklődési körüket. Nemrégiben azonban valami zavarni kezdte őt Iddesleigh és Christian barátságában.

Elizabeth Hoyt

118

A Kígyóherceg

– Miért, anyám, mi kivetnivaló van benne? – Christian elbűvölőn mosolygott anyjára, haja éppen olyan tizianvörös volt, mint anyjáé húsz évvel azelőtt. – Kicsapongó ember, és nem is túl finom – felelte Matilda pápaszeme mögül, amelyet csak odahaza, családi körben viselt. – Azt beszélik, párbajra hívott és megölt két férfit. Christian leejtette a kenyereskosarat. Szegény kölyök, csóválta a fejét magában Sir Rupert. Még nincs hozzászokva a köntörfalazáshoz. Szerencséjére nővére kimentette. – Szerintem Lord Iddesleigh igen ínycsiklandó férfi – mondta Rebecca kihívó mélykék szemmel. – A pletykák pedig csak vonzóbbá teszik. Sir Rupert sóhajtott. Becca, második gyermekük, aki klasszikus vonásaival a család ékessége volt, tizennégy éves kora óta, immár tíz éve, folyamatosan civakodott anyjával. Apja azt remélte, mára kinőtt már a gyűlölködésből. – Igen, kedvesem, tudom. – Matilda, aki már réges-régen hozzászokott lánya kötekedéseihez, nem vette fel a kesztyűt. – Bár jobban örülnék, ha nem fogalmaznál ilyen nyersen. Az ínycsiklandó szóról nem egy férfi, hanem egy oldal szalonna jut az ember eszébe. – Ó, Mama... – Nem értem, mi tetszhet neked benne, Becca – mondta Julia, a legidősebb nővér, miközben gondterhelten szemügyre vette sült csirkéjét. Sir Rupert jó ideje töprengett már azon, vajon a lány nem örökölte-e anyja rövidlátását. És bár Julia gyakorlatiasnak tartotta önmagát, hiú természetéből fakadóan felháborodott volna, ha pápaszem viselését javasolják neki. – A humora nem mindig kedves, és olyan furcsán tud nézni az emberre – folytatta Julia. Christian felnevetett. – Na de Julia! – Én még sosem találkoztam Iddesleigh vicomte-tal – mondta Sarah, a legfiatalabb, és az apjára leginkább hasonlító nővér. Barna szeme fürkészve pásztázta végig testvéreit. – Bizonyára nem hivatalos azokra a bálokra, amelyeken én megfordulok. Mégis milyen? – Jópofa fickó. Nagyon vicces, és remekül bánik a karddal.

Elizabeth Hoyt

119

A Kígyóherceg

Tanított is nekem néhány fogást... – Christian elkapta anyja pillantását, mire figyelmét hirtelen a borsóra összpontosította. Julia folytatta: – Lord Iddesleigh magasabb az átlagosnál, de nem annyira, mint a fivérünk. Jóképű és jó alakja van, és remek táncos hírében áll. – Istenien táncol – vetette közbe Becca. – Úgy van. – Julia szabályos kockákra vágta a tányérján lévő húst. – De ritkán táncot hajadonokkal, noha ő maga nőtlen még. Jobban tenné, ha keresne egy megfelelő feleséget. – Nem hiszem, hogy fel kellene hoznod ellene, amiért még nem érdeklődik a házasság iránt – ellenkezett Christian. – Szeme természetellenesen világosszürke, és arra használja, hogy szörnyű pillantásokat vessen az emberekre. – Julia... – El sem tudom képzelni, mit szerethet benne bárki is. – Julia bekapott egy falat csirkehúst, majd kérdőn a fivérére nézett. – Nos, én kedvelem őt természetellenes szemszíne ellenére – nézett Christian merőn a nővérére. Becca kuncogni kezdett. Julia sóhajtott egyet, majd bekapott egy falat krumplipürét. – Hm. – Matilda a fiát fürkészte. Nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznie. – Még nem hallottuk apátok véleményét Lord Iddesleigh-ről. Minden tekintet a családfő felé fordult. Milyen közel járt már egyszer ahhoz, hogy elveszítse őket! Hogy az adósok börtönében kössön ki, családja pedig a rokonok szegényes együttérzésére utalva szétszóródjon. Ethan Iddesleigh cseppet sem volt vele megértő két évvel azelőtt. Erkölcsi közhelyeket sorolt, mintha a szavak képesek volnának etetni és ruházni egy családot, vagy tetőt adni gyermekei feje fölé, és biztosítani, hogy lányai megfelelően kiházasodjanak. Ezért kellett Ethant megölni. De ez már a múlté. Vagy legalábbis annak kellene lennie. – Szerintem Christian elég idős már ahhoz, hogy képes legyen megítélni egy férfi jellemét.

Elizabeth Hoyt

120

A Kígyóherceg

Matilda szóra nyitotta a száját, majd be is csukta, jó feleség volt, és képes volt elfogadni férje véleményét olyankor is, ha az nem egyezett a sajátjával. Sir Rupert a fiára mosolygott. – Hogy van Lord Iddesleigh? – Szedett még egy kis csirkét a tálról, amelyet az inas odatartott neki. – Amikor hirtelen Kentbe utaztál, azt mondtad, megsérült. – Megverték – válaszolta Christian. – Egy hajszálon múlt az élete, bár ő ezt nem szívesen vallja be, persze. – Jóságos ég! – mondta Becca. Christian összevonta a szemöldökét. – És azt gyanítom, ismeri a támadóit. Különös egy ügy. – Lehet, hogy sok pénzt vesztett szerencsejátékon – mondta Sarah. – Jóságos ég! – Matilda szúrós pillantást vetett legkisebb lányára. – Mit tudsz te az olyasféle dolgokról, gyermekem? Sarah megvonta a vállát. – Csak amennyit hallok, sajnos. Matilda összevonta a szemöldökét, szája szegletében mosoly jelent meg. Szólásra nyitotta a száját. – Igen, nos, már jobban van – vetette közbe sietve Christian. – Ami azt illeti, azt mondta, ma este dolga van. Sir Rupertnek a torkán akadt a falat, gyorsan ivott egy korty bort, hogy leplezze. – Valóban? Korábbi leírásod alapján azt gondoltam, több időre van szüksége a felépüléshez. Legalább egy hét, legalábbis azt remélte. Vajon merre lehet James és Walker ma este? Figyelmeztetheti őket? Különben is, a pokolba velük! Jamesszel azért, mert elszúrta az Iddesleigh elleni támadást, Walkerrel pedig azért, mert nem találta őt el a pisztolyával. Feleségére pillantott, aki aggódó tekintettel meredt vissza rá. A szentségit, Matilda, hát semmi nem kerüli el a figyelmét? Pedig jó volna, ha most nem kellene még az ő tisztánlátásával is bajlódnia. – Nem, Iddesleigh elég jó erőben van – felelte Christian vontatottan. Zavart tekintettel nézett apjára. – Akárki is az, akin rajta akar ütni, nem szívesen volnék a helyében. Én sem. Sir Rupert érezte a pecsétgyűrűt mellénye zsebében. Kemény volt és nehéz. Én sem.

Elizabeth Hoyt

121

A Kígyóherceg

Nyolcadik fejezet Neked elment az eszed! – jelentette ki Patrícia. Lucy vett magának még egy rózsaszín törökmézet. Ez az édesség szinte ehetetlennek tűnt, színe természetellenes volt, de ennek ellenére nagyon kedvelte. – Elment az eszed, ha mondom. – Barátnője hangja felerősödött, amitől az ölében ülő szürke macska megmoccant. Leugrott, majd sietve távozott. Éppen teáztak, amikor Patrícia hangosan bosszankodott Lucy meghiúsult románcán. Meg is volt rá az oka. Lucy papáján kívül mindenki szomorú szemmel méregette őt az elmúlt napokban. Még Hedge is sóhajtozni kezdett, ha meglátta. Patrícia és megözvegyült édesanyja kicsi, emeletes házikójának nappaliját aznap délután elárasztotta a napfény. Lucy jól tudta, hogy Mr. McCullough halála óta Elizabeth Hoyt

122

A Kígyóherceg

anyagi helyzetük meglehetősen nehéz, de azt a nappali látványa alapján senki meg nem mondta volna. Fantáziadús vízfestmények díszítették a falat, amelyeket Patrícia készített. És még ha volt is néhány világosabb folt a sárga csíkos tapétán, nem sokan emlékeztek már rá, hogy egykor olajfestmények lógtak ott. Fekete és sárga párnák álltak halomban a két díványon, elrendezésük egyszerre volt hanyag és elegáns. Fel sem tűnt, hogy a párnákkal díszített bútorok kissé elnyűttek már. Patrícia ügyet sem vetett arra, hogy a macska elmenekült. – Az a férfi három teljes évig udvarolt neked. Sőt, öt, ha hozzáadjuk azt az időt is, amelyet azzal töltött, hogy összeszedje a bátorságát, és megszólítson. – Tudom. – Lucy vett egy újabb édességet. – Minden áldott kedden meglátogatott téged, egyetlenegyet sem hagyott ki. Tudtad, hogy vannak a faluban olyanok, akik az órájukat a házatok felé tartó lelkész kocsijához állították? – Patrícia komor pillantást vetett Lucyra, ajka imádnivaló grimaszba torzult. Lucy a fejét rázta. Szája tele volt ragacsos cukorkával. – Nos, pedig így igaz. Mostantól honnan tudja majd Mrs. Hardy, hogy mennyi az idő? Lucy vállat vont. – Három... hosszú... év. – Egy aranytincs elszabadult Patrícia kontyából, és minden egyes szónál megrándult, mintha csak hangsúlyt kívánna adni nekik. – És Eustace végre, végre, rászánja magát, hogy megkérje a kezedet, és erre te mit teszel? Lucy nyelt egyet. – Kikosarazom. – Kikosarazod – visszhangozta Patrícia, mintha Lucy nem is szólt volna. – Miért? Mégis mi járt a fejedben? – Az, hogy képtelen volnék úgy leélni még ötven évet, hogy mást sem csinálok, mint azt hallgatom, ahogy a templomtető megrenoválásáról papol. – És mert képtelen elviselni még a gondolatát is, hogy Simonon kívül bárkivel is intim viszonyba kerüljön. Patrícia úgy ugrott hátra, mintha Lucy egy élő pókot lógatott volna az orra elé, és arra buzdította volna, hogy egye meg. Elizabeth Hoyt

123

A Kígyóherceg

– A templomtető megrenoválása? Hát a füleden ültél az elmúlt három évben? Hisz ő folyton csak a templomtető megrenoválásáról locsog, meg templomi botrányokról... – A templom harangjáról – vágott közbe Lucy. Barátnője összevonta a szemöldökét. – A templomkertről... – A templomkertben lévő sírkövekről – pontosította Lucy. – A templom sekrestyéjéről, a padokról és a templomi teázásról – tromfolt rá Patrícia. Előrehajolt, mélykék szeme elkerekedett. – Ő lelkész. Az a dolga, hogy mindenkit halálra untasson azzal az átkozott templommal. – Határozottan úgy gondolom, helytelen ezt a jelzőt használnod a templommal kapcsolatban. Én pedig ezt nem bírtam már tovább. – Annyi idő után? – Patrícia olyan volt, mint egy dühös kismadár. – Miért nem teszed azt, amit én: miközben beszél, te mindenfélére gondolsz? Ő remekül elvan, te pedig időnként odavetsz egy „igen, valóban”-t. Lucy vett még egy törökmézet, és kettéharapta. – Akkor miért nem mész hozzá Eustace-hoz te? – Ne légy már ostoba! – Patrícia összefonta a karját, és félrefordította a tekintetét. – Nekem egy gazdag férfihoz kell feleségül mennem, ő pedig olyan szegény, mint... nos, mint a templom egere. Lucy mozdulatlanná dermedt a maradék nyalánksággal a szája előtt. Sosem gondolt még Eustace-ra és Patríciára. Valóban nem vonzódik Patrícia a lelkészhez? – De... – Most nem rólam beszélünk – mondta barátnője határozottan. – Most a te rémes férjhez menési kilátásaidról van szó. – Miért? Patrícia odapenderült mellé. – Elpazaroltad rá életed legszebb éveit. Hány éves is vagy? Elmúltál mát huszonöt? – Huszonnégy vagyok. – Az mindegy. – Patrícia egy egész évet elhessegetett pufók kezével. – Nem kezdheted már újra. – Én nem... Patrícia felemelte a hangját:

Elizabeth Hoyt

124

A Kígyóherceg

– Meg kell mondanod neki, hogy rettenetes hibát követtél el. Rajta kívül az egyetlen férfi egész Maidén Hillben, aki leendő férjként szóba jöhet, Thomas Jones, és abban szinte biztos vagyok, hogy ő éjszakára beereszti a malacait a házba. – Ezt most csak kitaláltad – mondta Lucy alig érthetően, mert közben folytatta a rágást. Lenyelte a falatot. – És ha szabad érdeklődnöm, te kihez tervezel feleségül menni? – Mr. Benninghez. Még szerencse, hogy Lucy már lenyelte az édességet, mert most biztos a torkán akadt volna. Hölgyhöz nem méltó hahotában tört ki, anélkül hogy barátnőjére nézett volna, hogy rájöjjön, az komolyan beszél. – Te vagy az, akinek elment az esze! – mondta levegő után kapkodva. – Olyan öreg, hogy az apád lehetne. Három feleséget temetett el. Mr. Benningnek unokái vannak. – Igen. És van neki... – Patrícia az ujjain kezdett számolni, miközben beszélt – egy hatalmas majorja, két hintója, két szobalánya az emeleten, és még három a földszinten és kilencven hold szántóföldje, amelyet legnagyobbrészt bérlők művelnek. – Aztán töltött még magának egy kis teát a nagy csendben. Lucy szájtátva nézett rá. Patrícia hátradőlt a díványon, és felvonta a szemöldökét, mintha csak kalaptípusokról beszélgetnének. – Nos? – Időnként komolyan megrémisztesz. – Igazán? – Patrícia elégedetten nézett. – Igazán. – Lucy ismét az édesség felé nyúlt. A másik eltolta a kezét. – Nem fogsz beleférni a menyasszonyi ruhádba, ha tovább tömöd magad ezzel. – Ó, Patrícia! – Lucy a tetszetős párnák közé süppedt. – Én nem megyek férjhez, sem Eustace-hoz, sem máshoz. Majd szeszélyes vénkisasszony leszek, és vigyázok a gyerekekre, akiket Mr. Benningnek szülsz abban a gyönyörűséges majorban, ahol a földszinten három szobalány van. – És kettő az emeleten.

Elizabeth Hoyt

125

A Kígyóherceg

– És kettő az emeleten – hagyta jóvá Lucy. Akár most azonnal el is kezdhetné viselni a vénkisasszonyok fejkendőjét. – A vicomte miatt van, ugye? – Patrícia is vett egy tiltott törökmézet, és szórakozottan rágcsálni kezdte. – Abban a pillanatban tudtam, hogy bajt hoz, amint megláttam, hogy úgy néz téged, ahogy a macskám szokta a madarakat az ablakból. Ő egy ragadozó. – Egy kígyó – mondta Lucy halkan, miközben felidézte magában, ahogy Simon rámosolyog a pohara mögül. – Micsoda? – Vagy egy kígyó, ha tetszik. – Miről fecsegsz itt összevissza? – Lord Iddesleigh-ről. – Lucy újabb édességet vett magának. Mivel úgysem megy férjhez, nem számít, belefére a ruháiba vagy sem. – Egy hatalmas ezüstkígyóra emlékeztet. Amely fényes és igen veszélyes. Azt hiszem, a szeme miatt. Még a papa is látta benne, bár ő kevésbé hízelgőn fogalmazott. Mármint Lord Iddesleigh-ről. – Bólintott is, majd elfogyasztotta a ragacsos nyalánkságot. Patrícia Lucyt nézte. – Érdekes. Kétségtelenül bizarr, de azért érdekes. – Szerintem is. – Lucy felkapta a fejét. – És szükségtelen közölnöd velem, hogy nem fog visszatérni, mert ezt már Eustace-szal is megbeszéltem. – Nem! – Patrícia behunyta a szemét. – De, sajnos igen. Eustace hozta szóba. – Miért nem terelted a szót másra? – Mert Eustace megérdemel annyit, hogy tudja. – Lucy sóhajtott. – Olyan valakit érdemel, aki képes őt szeretni, én azonban képtelen vagyok erre. Lucy kissé émelyegni kezdett. Talán az utolsó édesség nem volt jó ötlet. Vagy talán annak a felismerése tudatosult benne végre, hogy élete hátralévő éveit úgy kell töltenie, hogy nem láthatja viszont Simont. – Nos – Patrícia letette a teáscsészéjét, majd lesepert egy láthatatlan morzsát a szoknyájáról lehet, hogy Eustace megérdemli a szerelmet, de te is, kedvesem. Te is. Simon a pokolba vezető lépcsőn állt, és a tivornyázó tömeget fürkészte. Elizabeth Hoyt

126

A Kígyóherceg

Az ördög Barlangja London legújabb, legdivatosabb játékbarlangja volt, két hete nyílt csak meg. A csillárok fénye szétáradt, a dór oszlopokon alig száradt még meg a festék, a márványpadló pedig még makulátlanul csillogott. Nem telik bele egy év, és a csillárok befeketednek a füsttől és a kosztól, az oszlopokon a koszos vállak hagynak nyomot, a padló pedig elveszíti fényét a felgyülemlett portól. De aznap este, aznap este, a lányok vidámak voltak és gyönyörűek, az úriemberek pedig az asztalok körül sürögtek egyforma arckifejezéssel és izgatottan. A monoton zajból olykor kihallatszott egy diadalüvöltés vagy egy túlságosan hangos, szinte már ördögi kacaj. A levegő izzadság, égő viasz és parfüm elegyétől volt fojtó, és megtelt azzal a szaggal is, amelyet a férfiak olyankor árasztanak, amikor egy egész vagyon megnyeréséhez kerülnek közel, vagy amikor pisztolyt szegeznek a homlokukhoz még pirkadat előtt. Az óra épp akkor ütötte el a tizenegyet, prédája pedig ott volt valahol a tömegben. Simon lebotorkált a lépcsőn a főterembe. Egy mellette tálcával elhaladó inas felhígított borral kínálta. Az ital ingyen volt. Minél többet iszik ugyanis az ember, annál készségesebben vág bele a szerencsejátékba, ha pedig már belekezdett, nem is hagyja abba. Simon megrázta a fejét, így az inas odébbállt. Jobbra, a távolabbi sarokban egy szőke hajú úriember az asztal fölé hajolt, háttal a teremnek. Simon a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, de sárga selyem takarta el a kilátást a tekintete elől. Finom, nőies idom ütközött a könyökének. – Pardon. – A kétes erkölcsű hölgy színlelt francia akcentusa egészen jó volt. Szinte igazinak tűnt. Simon odapillantott. Kövér, rózsás arca volt, hamvas bőre, kék szeme, amely olyasmit ígért, amit egyáltalán nem kellett volna még ismernie. Hajában egy zöld toll volt, arcán pedig műmosoly. – Kárpótlásul hozok pezsgőt, rendben? – Nem lehetett több tizenhatnál, úgy nézett ki, mint egy Yorkshire-i farm tehenészlánya. – Köszönöm, nem kérek – motyogta Simon. A lány arckifejezése csalódottságot tükrözött, de megtanították arra, hogyan mutassa azt, amit a férfiak látni Elizabeth Hoyt

127

A Kígyóherceg

szeretnek. Simon arrébb lépett, mielőtt még választ kaphatott volna, és ismét a sarok felé pillantott. Az aranyhajú férfi már nem volt ott. Fáradtnak érezte magát. Milyen ironikus! Alig múlt tizenegy, és már arra vágyik, hogy ágyba bújhasson, egyedül. Mikor vált ilyen vénemberré, akinek fáj a válla, ha túl sokáig marad fenn? Tíz évvel azelőtt ilyenkor még éppen csak elkezdődött az éjszakája. Kapott volna a kis ringyó ajánlkozásán, és még csak fel sem tűnt volna neki a kora. Járandósága felét szemrebbenés nélkül eljátszotta volna. Persze tíz évvel azelőtt még csak húszéves volt, épp csak elköltözött otthonról, és korban jóval közelebb lett volna e szajhához. Tíz évvel azelőtt nem ismerte a félelmet. Tíz évvel azelőtt nem félt, és nem érezte magát egyedül. Tíz évvel azelőtt halhatatlan volt. Egy aranysárga fej baloldalt. Megfordult, Simon pedig meglátott egy fonnyadt, öreg arcot, parókával a fején. Lassan keresztülvágott a tömegen a hátsó szoba felé. Ott gyűltek össze az igazán vakmerő hazárdjátékosok. De Raaf és Pye minden bizonnyal azt hitte, hogy ő még mindig úgy gondolkodik és cselekszik, mint az a fiatal kölyök tíz évvel azelőtt. Csakhogy épp az ellenkezője volt igaz. A félelem egyre jobban eluralkodott rajta minden egyes párbajjal, a gondolat pedig, hogy esetleg – sőt, valószínűleg – meghal, egyre valóságosabbá vált. Ám valahogy mégis ez a félelem hajtotta őt előre. Mert miféle férfi volna, ha megalkudna, és hagyná élni fivére gyilkosait? Nem, minden egyes alkalommal, amikor azt érezte, hogy a félelem jéghideg ujjai dermesztik a gerincét, minden egyes alkalommal, amikor őrangyala azt kiáltotta, hagyja végre abba, ő megerősítette elhatározását. Ott van. Aranyszőke fej jelent meg a fekete bársonycsíkos ajtóban. A férfi lila szaténöltözetet viselt. Simon elindult felé, bizonyos volt benne, hogy jó úton jár. – Gondoltam, hogy itt talállak – szólalt meg mellette Christian. Simon megpördült, szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Rettenetes, hogy ilyen felkészületlenül tudta érni. A fiatalember akár egy tőrt is a bordái közé márthatott Elizabeth Hoyt

128

A Kígyóherceg

volna, és még csak fel sem eszmél rá, mielőtt meghal. Ez is a korral jár, a reflexek tompulnak. – Honnan? – Tessék? – A másik férfi csak pislogott vörös szempilláival. Simon mély lélegzetet vett, hogy lehalkítsa a hangját. Nem volt értelme, hogy Christianen vezesse le a feszültségét. – Honnan tudtad, hogy itt leszek? – Nos, beugrottam hozzád, és megkérdeztem Henryt. – Christian széttárta a karját, mint egy trükköt bemutató bűvész. – Értem. – Simon érezte, hogy hangja feldúlt. Már szinte megszokta, hogy Christian váratlanul ott terem. Olyan, mint derült égből a villámcsapás. Mély lélegzetet vett. Tulajdonképpen most, hogy jobban belegondolt, rájött, hogy nem is volna rossz, ha a fiatalember vele tartana. Legalább kevésbé érezné magát egyedül. Meg aztán igen kellemes érzés, ha az emberre felnéznek. – Láttad a lányt? – kérdezte Christian. – A zöld tollasat? – Túl fiatal. – Neked lehet. Simon metsző pillantást vetett rá. – Velem tartasz vagy nem? – Hát persze, persze, öregem. – Christian halvány mosolyt erőltetett az arcára, talán épp ekkor gondolkodott el azon, vajon jó ötlet volt-e Simon nyomába eredni. – Ne nevezz így! – Simon elindult a fekete bársonyajtó felé. – Bocsánat – motyogta mögötte Christian. – Hová megyünk? – Vadászni. Az ajtóhoz értek, Simon pedig lelassított, hogy szeme megszokhassa a szoba fénytelenségét. Csak három asztal volt itt. Mindhárom mellett négy játékos ült. Senki sem nézett a jövevényekre. Az aranyszőke a legtávolabbi asztalnál ült, háttal az ajtónak. Simon gyors léptekkel felé indult, és mély lélegzetet vett. Úgy érezte, tüdeje nem tud kitágulni, hogy befogadja a levegőt. Hideg veríték borította a hátát és a hónalját. Hirtelen Lucyra gondolt, fehér keblére és komoly, Elizabeth Hoyt

129

A Kígyóherceg

borostyánszínű szemére. Milyen bolond volt, hogy otthagyta! – Legalább megcsókolhattam volna – mormogta. Christiannek jó füle volt. – A zöld tollas lányt? Azt hittem, túl fiatal. – Nem őt. Mindegy. – Simon az aranyhajút nézte. Ebből a szögből nem tudta megállapítani... – Kit keresel? – Christiannek volt annyi sütnivalója, hogy suttogva tegye fel a kérdést. – Quincy Jamest – mormolta Simon, és továbbhaladt. – Miért? – Hogy párbajra hívjam. Szinte érezte Christian merev tekintetét. – Miért? Mit tett? – Nem tudod? – Simon hátrafordította a fejét, hogy belenézzen társa tiszta tekintetébe. A mogyoróbarna szem őszinte zavart tükrözött. Simon időnként eltűnődött. Christian élete egyik meghatározó pillanatában bukkant fel. A fiatalember rövid idő alatt igen barátságos lett vele, és úgy tűnt, nincs is jobb dolga annál, mint hogy Simon után kajtasson. De talán csak üldözési mániája van, amiért minden sötét sarokban ellenséget lát megbújni. Odaértek a legtávolabbi asztalhoz, Simon megállt az aranyhajú férfi mögött. Ekkorra már magához szorította a félelem, jeges ajkával a száját nyaldosta, jéghideg mellét mellkasához nyomta. Ha megéri a másnap hajnalt, visszamegy Lucyért. Mi haszna az embernek a gáláns lovag szerepében tetszelegni, ha napfelkeltekor úgy leheli ki a lelkét, hogy nem volt lehetősége a nő ajkának ízét érezni? Tudta, hogy nem bírja tovább ezt az egészet egyedül. Elemi szüksége volt Lucyra, hogy megőrizhesse és megerősíthesse az emberségét, még akkor is, amikor lénye legbestiálisabb részét veti latba. Szüksége volt Lucyra, hogy tiszta maradhasson. Simon mosolyt erőltetett az arcára, és megérintette a férfi vállát. Mellette Christian élesen beszippantotta a levegőt. A férfi megfordult. Simon ostobán rámeredt, és beletelt egy pillanatba, amíg eljutott a tudatáig, amit a szeme már felfogott. Aztán elfordult. Elizabeth Hoyt

130

A Kígyóherceg

A férfi idegen volt. Lucy oldalra fordította a fejét, és megszemlélte a karikatúrát, amelyet vázlatfüzetében kezdett el. Az orr egy kicsit fura volt. – Ne mozogjon! – Szükségtelen volt felnéznie ahhoz, hogy megérezze, Hedge, a modellje, ismét megpróbál kilopakodni. Hedge gyűlölt modellt ülni neki. – Ó! Dolgom van, Miss Lucy. – Például? – Ez az, most már jobb. Hedge-é volt valóban a világ legkülönösebb orra. A kicsi hátsó nappali helyiségben voltak. Itt volt a legjobb a fény délutánonként, mert akadály nélkül sütött be a magas, bordázott ablakokon. Hedge egy zsámolyon gubbasztott a tűzhellyel szemközt. Szokásos, gyűrött kabátja és nadrágja volt rajta, valamint egy furcsa, foltos nyakkendő. Lucy el sem tudta képzelni, honnan szerezhette. Papája inkább meghalt volna, semmint hogy ilyesmit felvegyen. – Meg kell etetnem és le kell csutakolnom a jó öreg Kateet – nyögte a szolgáló. – Papa ma reggel már megtette. – Hát akkor ki kell takarítanom az istállóját. Lucy a fejét rázta. – Mrs. Brodie épp tegnap fizetett az egyik Jones fiúnak, hogy az kitakarítsa Kate istállóját. Belefáradt már a várakozásba, hogy maga megcsinálja. – Arcátlanság! – Hedge méltatlankodó arcot vágott, mintha nem hanyagolta volna már napok óta a lovat. – Tudta, hogy ma tervezem megcsinálni. – Hm. – Lucy óvatosan sötétre satírozta a hajat a képen. – Ezt mondta a múlt héten is. Mrs. Brodie állítja, hogy a hátsó ajtóból is érezte már az istálló bűzét. – Az csak azért van, mert akkora orra van. – Bagoly mondja verébnek. – Lucy ceruzát váltott. Hedge a homlokát ráncolta. – Hogy jönnek ide a madarak? Én az orráról beszélek. Lucy sóhajtott. – Hagyjuk. – Hm, hm.

Elizabeth Hoyt

131

A Kígyóherceg

Áldott csend következett egy pillanatra, amíg Hedge összeszedte magát. Lucy hozzákezdett jobb karjának felvázolásához. Aznap csendes volt a ház, papája elment, Mrs. Brodie pedig a konyhában tevékenykedett, kenyeret sütött. Persze amióta Simon elment, mindig csendesnek tűnt a ház. Szinte élettelennek. Simon izgalmat hozott, és olyasféle társaságot jelentett, amiről Lucy nem is tudta, hogy hiányzik neki, amíg el nem ment. A szobák most kongtak az ürességtől. Időnként azon kapta magát, hogy nyugtalanul rója a szobákat, mintha valamit keresne. Vagy valakit. – És mi lesz azzal a levéllel David úrfinak? – szakította félbe Lucy gondolatait Hedge. – A kapitány arra kért, adjam fel. – Fel is kelt. – Üljön csak vissza! Papa postára adta úton Fremont doktor felé. – Ó. Valaki a bejárati ajtón dörömbölt. Hedge meredten bámult. Lucy felpillantott a rajzáról, hogy tekintetével a székéhez szegezze őt, mielőtt még megmoccanna. A szolgáló visszaroskadt. Lucy befejezte a jobb kart, és hozzákezdett a balhoz. Mrs. Brodie sietős lépteit hallották. Hangok hallatszottak, majd közeledő lépések zaja. A csudába! Már majdnem elkészült a rajzával. A házvezetőnő izgatott tekintettel nyitotta ki az ajtót. – Ó, kisasszony, nem fogja kitalálni, ki van itt... Simon lépett be, megkerülvén Mrs. Brodie-t. Lucy leejtette a ceruzáját. Simon felemelte, és Lucy felé nyújtotta bizonytalan tekintettel. – Beszélhetnénk? Hajadonfőtt, gyűrött kabátban, sáros csizmában érkezett, bizonyára lóháton. Nem viselt parókát, haja kissé hosszabb volt. Szeme alatt sötét karikák voltak, a szája körüli ráncok pedig mélyebbek a megszokottnál. Vajon mit csinált Londonban az elmúlt héten, amitől így elfáradt? Lucy elvette a ceruzát, remélvén, Simon nem veszi észre, hogy remeg a keze. – Természetesen. – Négyszemközt? Elizabeth Hoyt

132

A Kígyóherceg

Hedge felpattant. – Remek, akkor én megyek is. – Azzal kiviharzott az ajtón. Mrs. Brodie kérdőn Lucyra nézett, majd követte a szolgálót. Becsukta maga mögött az ajtót. Lucy hirtelen kettesben maradt a vicomte-tal. Karját összefonta az ölében, és a férfit nézte. Simon az ablakhoz lépett, és vakon meredt a kertre. – Múlt héten... dolgom volt Londonban. Fontos dolgom. Olyasvalami, ami jó ideje nem hagyott már nyugodni. De képtelen voltam összpontosítani, nem tudtam a dolgaimra figyelni. Magán járt az eszem. Ezért most visszajöttem, annak ellenére, hogy megfogadtam, nem háborgatom önt többé. – Válla fölött hirtelen pillantást vetett Lucyra, amelyben düh volt, zavar és még valami, amit Lucy nem tudott értelmezni. De azért szíve, amely a férfi megérkezése óta hevesen dobogott, felgyorsult. Mély lélegzetet vett, hogy hangja meg ne remegjen. – Megtenné, hogy helyet foglal? Simon habozott, mint aki fontolóra veszi a kérést. – Köszönöm. Helyet foglalt Lucyval szemben, a hajába túrt, majd hirtelen felpattant megint. – El kellene mennem. Ki kellene lépnem azon az ajtón, és addig kellene mennem, amíg legalább száz mérföld választ el magától, vagy talán egy egész óceán. Bár abban sem vagyok biztos, hogy az elég volna. Megfogadtam, hogy nem zaklatom önt. – Keserűen felnevetett. – És most mégis itt vagyok ön előtt, hogy bolondot csináljak magamból. – Örülök, hogy újra látom – suttogta Lucy. Olyan volt az egész, mint egy álom. Azt gondolta, soha többé nem látja viszont, most pedig ott jár fel-alá izgatottan előtte a tulajdon kicsi nappalijában. Bele sem mert gondolni, vajon miért jött vissza. Simon hirtelen megfordult, és mozdulatlanná merevedett. – Igazán? Igazán? Most vajon mire érti ezt? Lucy nem tudta, de azért bólintott. – Nem illek önhöz. Túlságosan tiszta hozzám, túl sok mindent meglát. Én meg csak megbántanám, ha nem látok tisztán. – Simon a fejét rázva folytatta: – Egy egyszerű, jó Elizabeth Hoyt

133

A Kígyóherceg

lélek illik önhöz, én sajnos egyik sem vagyok. Miért nem ment feleségül ahhoz a lelkészhez? – Összevont szemöldökkel nézett rá, kérdése szinte vádbeszédnek hangzott. Lucy gyámoltalanul csóválta a fejét. – Nem szól, nem mondja el – mondta Simon fátyolos hangon. – Gúnyolódik velem? Édes angyalom, maga álmomban gyakran gúnyolódik velem, és amikor épp nem... – Térdre rogyott Lucy előtt. – Maga nem ismer engem, nem tudja, mi lakozik bennem. Meneküljön, kérem! Űzzön el a házából! Most azonnal. Addig, amíg megteheti, mert én már elvesztettem az eltökéltségemet, az akaratomat, a becsületemet, mármint azt a keveset, amely még maradt belőle. Képtelen vagyok megtartóztatni magam az ön jelenlététől. Lucy tudta jól, hogy Simon figyelmeztetésnek szánja, mégsem tudta elküldeni. – Nem fogom elzavarni. Ezt nem kérheti tőlem. Simon két kezével Lucy mellé támaszkodott a díványon. Mellé, de nem ért hozzá. Lehajtotta a fejét, hogy Lucy már csak halvány színű haját látta a feje búbján. – Vicomte vagyok, amint azt ön is tudja. Az Iddesleigh család meglehetősen ősi família, de a címet mindössze öt generációval ezelőtt sikerült megkapnunk. Sajnos, hajlamosak vagyunk a rossz oldalra állni az uralkodói háborúkban. Három rezidenciám van. Van egy házam Londonban, egy Bathban, és van egy birtokom Northumberlandben, amelyről meséltem is önnek aznap, amikor magamhoz tértem. Azt mondtam, olyan, mint a vadon, és ez igaz is, de egész tetszetős a maga vadságában, és persze a föld jövedelmet termel. Persze szükségtelen kijárnunk oda, ha nem kívánja. Van ott egy intézőm és számos szolgálóm. Lucy szemébe könny szökött. Visszatartotta a zokogást. Simon úgy beszél, mintha... – És van néhány réz vagy ónbányám is – folytatta Lucy ölébe meredve. Vajon fél a szemébe nézni? – Sosem tudom, melyik, de valójában nem is számít, mert egy üzletemberre bíztam. Mindenesetre igen jól jövedelmeznek. Három hintóm van, az egyik még a nagyapámé volt, elég ósdi már. Persze csináltathatok egy újat, ha szeretne egy... Elizabeth Hoyt

134

A Kígyóherceg

Lucy remegő kézzel megfogta Simon állát, és felemelte a fejét, hogy halványszürke szemébe nézhessen, amely olyan félénk, olyan magányos volt. Hüvelykujját Simon ajkára tette, hogy elhallgattassa, és megpróbált mosolyogni az arcán végigcsorgó könnyek fátyolán át. – Hallgasson! Igen. Igen, feleségül megyek önhöz. Ujjával érezte a férfi ereinek meleg, élénk lüktetését, amely saját szívdobogását visszhangozta. Soha életében nem érzett még ekkora boldogságot, és hirtelen beléhasított a gondolat: Uram, kérlek, engedd, hogy örökké tartson! Ne hagyd, hogy valaha is elfeledjem ezt a pillanatot! Simon belenézett a szemébe, de sem diadalérzet, sem boldogság nem áradt belőle, csak várt. – Biztos benne? – Az ajkát elhagyó szavak Lucy hüvelykujját simogatták. Lucy bólintott. – Igen. Simon behunyta a szemét, mint aki borzasztóan megkönnyebbült. – Köszönöm, Uram! Lucy lehajolt, és finom csókot lehelt az arcára. Ám amikor visszahúzódott volna, Simon megmozdította a fejét. Szájuk összeért. Megcsókolta. Simogatta az ajkát, ingerelte, kísértette őt, míg Lucy végül megnyílt neki. Simon felnyögött, és megnyalta Lucy alsó ajkának belsejét. Lucy eközben előrenyomta a nyelvét, és Simonénak szorította. Nem tudta, jól csinálja-e. Soha életében nem csókolták még meg így, de szíve hangosan dobogott a fülében, és képtelen volt combja remegését lecsillapítani. Simon két kezébe fogta Lucy fejét, a sajátját kissé elfordította, hogy még mélyebben tudja őt csókolni. Ez nem Eustace úriemberhez méltó csókja volt. Ez a csók sötét volt, kiéhezett és szinte már ijesztő. Lucy úgy érezte, az ájulás környékezi. Hogy mindjárt darabokra hullik, amelyeket soha többé nem tud már összeilleszteni. Simon fogai közé vette Lucy alsó ajkát, és megharapta. Fájdalom vagy legalábbis kellemetlenség helyett örömöt érzett, amely lénye belsejéig hatolt. Lucy felnyögött, és előredőlt. Puff!

Elizabeth Hoyt

135

A Kígyóherceg

Lucy hátrahőkölt. Simon kérdő tekintettel, verejtékező homlokkal nézett át a lány válla fölött. – Ó, uram, teremtőm! – kiáltott fel Mrs. Brodie. Egy tálcányi, darabokra törött, kínai porcelán, szétkenődött sütemény hevert a lába előtt, és egy teatócsa. – Mit fog szólni a kapitány úr? Jó kérdés, gondolta Lucy.

Kilencedik fejezet Nem szeretnék kíváncsiskodni, Miss Craddock-Hayes – mondta Rosalind Iddesleigh majdnem három héttel később –, de azon tűnődtem, vajon hogyan ismerkedett össze a sógorommal. Lucy az orrát ráncolva felelt: – Kérem, szólítson Lucynak. A másik nő szinte félénken mosolygott. – Milyen kedves tőled. Te pedig, természetesen, szólíts Rosalindnak. Lucy visszamosolygott rá, majd eltöprengett, Simonnak vajon ellenére volna-e, ha elmondaná ennek a kifinomult úriasszonynak, hogy anyaszült meztelenül, félholtan talált rá az út mentén. Rosalind elegáns hintójában ültek, és az is kiderült, hogy Simonnak valóban van egy unokahúga. Theodora szintén a London utcáin döcögő hintóban utazott. Simon sógornője, bátyjának, Ethannek özvegye, úgy festett, mint akinek leginkább egy magas kőtoronyból Elizabeth Hoyt

136

A Kígyóherceg

kellene kikémlelnie, várván a hős lovagra, hogy eljöjjön érte, és kiszabadítsa őt. Fényes, egyenes szőke haja volt, amelyet egyetlen copfban fogott össze feje búbján. Arca keskeny volt és alabástromfehér, szeme nagy, halványkék. Ha nem ült volna mellette a bizonyíték, Lucy el sem hiszi, hogy olyan korú, akinek nyolcéves már a gyermeke. Lucy jövendőbeli sógornőjénél lakott az elmúlt egy hét során, amelyet a Simonnal való esküvőre való készülődéssel töltött. Papája nem örült a hírnek, de miután kimorogta és kiordítozta magát, nagy kelletlenül áldását adta rájuk. Lucy londoni tartózkodása során számtalan üzletet látogatott végig Rosalind-dal. Simon ragaszkodott ahhoz, hogy Lucy vadonatúj kelengyét kapjon. Lucy természetesen örült, hogy annyi új ruhája lesz, amiatt azonban kissé aggódott, hogy nem lesz megfelelő feleség egy vicomte számára. Vidékről érkezett, paszományt és hímzett selyemruhát viselt, vagyis egyszerű teremtés volt. – Simonnal egy úton találkoztunk, nem messze a Kenti otthonomtól – bújt ki a válasz alól Lucy. – Baleset érte őt, így befogadtam, amíg lábadozott. – Milyen romantikus – mondta halkan Rosalind. – És Sóhaj bácsi részeg volt? – tudakolta a mellette ülő kislány. Haja sötétebb volt édesanyjáénál, mélyebb aranyszínű, és göndör. Lucy felidézte magában Simon leírását bátyja göndör fürtjeiről. Theodora nyilvánvalóan elhunyt apjára hasonlított e tekintetben, de szeme anyja nagy kék szeme volt. – Theodora, kérlek. – Rosalind összevonta a szemöldökét, amivel két tökéletes ránc gyűrődött egyébként sima homlokán. – Megbeszéltük már, hogyan illik beszélni. Mit fog Miss Craddock-Hayes gondolni rólad? A gyermek az ülésére huppant. – Azt mondta, szólíthatjuk őt Lucynak. – Nem, kedvesem. Megengedte nekem, hogy a keresztnevén szólítsam. Nem volna illendő, ha egy kisgyermek is így tenne. – Rosalind hirtelen Lucyra nézett. – Nagyon sajnálom. – Mivel hamarosan Theodora nagynénje leszek, talán szólíthatna Lucy néninek. – A kislányra mosolygott. Nem akart ellenszegülni jövendőbeli sógornőjének, de megsajnálta a kislányt is. Elizabeth Hoyt

137

A Kígyóherceg

Rosalind a szájába harapott. – Biztos vagy benne? – Igen. Theodora az ülésén fészkelődött. – Te pedig szólíthatsz engem Zsebecskének, mert Sóhaj bácsi is így hív. Azért hívom őt Sóhaj bácsinak, mert minden hölgy utána sóhajtozik. – Theodora! – A dadus mondta – védekezett a kislány. – Nem könnyű meggátolni a személyzetet a pletykálkodásban – mondta Rosalind. – A gyerekeket pedig attól, hogy aztán visszamondják. Lucy mosolygott. – És miért hív téged Sóhaj bácsi Zsebecskének? Mert elférsz egy zsebben? – Igen. – A kislány elmosolyodott, és ettől hirtelen nagyon hasonlított a nagybátyjára. Az anyjára pillantott. – És mert mindig belekukucskálok a zsebébe, ha eljön hozzánk. – Szörnyen elkényezteti – sóhajtott Rosalind. – Előfordul, hogy édességet hoz a zsebében, és nekem adja – közölte vele bizalmasan a gyermek. – Egyszer pedig csodás ólomkatonákat hozott. Mama pedig azt mondta, hogy kislányok nem játszhatnak katonákkal, erre Sóhaj bácsi azt mondta, milyen jó, hogy én Zsebecske vagyok, nem pedig kislány. – Levegőt vett, majd megint az édesanyjára pillantott. – De csak viccelt, mert tudja, hogy igazából kislány vagyok. – Értem – felelte Lucy mosolyogva. – Talán épp ilyesféle dolgok miatt sóhajtoznak utána a hölgyek. – Igen. – Zsebecske megint fészkelődni kezdett. Anyja egyik kezét a combjára tette, mire mozdulatlanná dermedt. – Te is sóhajtozol Sóhaj bácsi után? – Theodora! – Igen, Mama? – Meg is érkeztünk – vetette közbe Lucy. A hintó egy forgalmas út kellős közepén állt meg, mert az út szélén nem tudott a kocsik, szekerek, utcai árusok, lovasok és gyalogosok kavalkádja miatt. Lucy életében először látott ilyet, szinte a lélegzete is elállt. Ennyi ember! És mind kiabál, futkos és él. A kocsisok csak úgy szórták a szitkokat az útjukat akadályozó gyalogosokra, az árusok Elizabeth Hoyt

138

A Kígyóherceg

portékájukat ajánlgatták, libériás inasok próbáltak helyet csinálni néhány elegáns hintónak, kis csibészek szaladgáltak a lovak patái körül. Lucy alig tudta felfogni, amit lát, mert az hirtelen túl sok volt az érzékszerveinek. Most, hogy már egy hete a városban tartózkodott, egy kicsit jobban hozzászokott, de szeme és füle ennek ellenére még mindig megterhelőnek találta az állandó sürgés-forgást. Ez talán mindig így lesz már. Lehet egyáltalán Londont unalmasnak találni? Az egyik inas kinyitotta a hintó ajtaját, lehajtotta a lépcsőt, majd lesegítette a hölgyeket. Lucy felemelte a szoknyáját, hogy le ne érjen, ahogy beléptek az üzletbe. Egy erős, fiatal inas ment előttük, aki egyszerre volt testőr és hordár is. A hintó továbbhajtott a hátuk mögül. A kocsisnak helyet kell keresnie a várakozáshoz, máskülönben kénytelen lesz körbekocsikázni. – Ez egy remek üzlet – mondta Rosalind, amint beléptek az épületbe. – Úgy gondolom, tetszeni fognak neked a kelméik. Lucy pislogva nézett végig a padlótól a plafonig tartó polcokon sorakozó csipkéken, szalagokon, kalapokon és ruhaanyagokon. Próbálta leplezni meglepetését. Hatalmas volt a különbség Maidén Hill egyetlen boltjához képest, ahol legfeljebb egypolcnyi ruhaanyagot lehetett találni. Miután éveken át ugyanazt a néhány szürke ruhát viselte, most szinte belefájdult a szeme a változatos színekbe. – Megveszed ezt nekem Mama? – Zsebecske egy darab aranyszalagot mutatott fel, és már kezdte is maga köré tekerni. – Nem, kedvesem, de Lucy néninek talán jó lesz. Lucy az ajkába harapott. Nemigen tudta elképzelni magát aranyszínben. – Talán az a csipke megfelelne – mutatott rá egyre. Rosalind szeme elkeskenyedett a szép belga csipke láttán. – Igen, szerintem is. Remekül illik majd ahhoz a rózsaszín mintás ruhához, amelyet ma reggel rendeltünk meg. Fél órával később Lucy hálával telt szívvel sétált ki a boltból, amiért Rosalind volt a kísérője. Finomnak tűnt, aki jól ismeri a divatot, mégis úgy alkudozik, mint egy tapasztalt házvezetőnő. A hintó az úton várakozott rájuk, egy szekér Elizabeth Hoyt

139

A Kígyóherceg

dühös kocsisa épp az ő kocsisukkal perelt, mert nem tudott elhaladni tőle. A hölgyek sietve beszálltak a hintóba. – Ejha! – Rosalind csipkekendőjével törölgette az arcát. Kislányára nézett, aki gyermeki fáradtsággal feküdt az ülésen. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha most hazamegyünk egy teára és frissítőre. – Igen! – helyeselt szívből Zsebecske. Összekuporodott az ülésen, és kisvártatva elaludt, nem zavarta a kocsi zötykölődése, sem az utca zaja. Lucy elmosolyodott. A kislány bizonyára hozzászokott a városi körülményekhez. – Nem ilyennek képzeltelek, amikor Simon közölte, hogy nősülni készül – mondta Rosalind halkan. Lucy kérdőn nézett vissza rá. Rosalind az ajkába harapott. – Nem akartalak megbántani. – Nem is bántottál meg. – Azért, mert Simon a nőknek mindig egy bizonyos fajtájával ismerkedett csak. – Rosalind az orrát ráncolta. – Akik nem feltétlenül tiszteletre méltók, de általában igen kifinomultak. – Én pedig vidéki vagyok – állapította meg Lucy bánatosan. – Igen – hagyta jóvá Rosalind mosolyogva. – Kellemes csalódás volt számomra a választása. – Köszönöm. A hintó megállt. Úgy tűnt, torlódás alakult ki az úton. Férfikiabálás hallatszott odakintről. – Időnként úgy érzem, jobban járnánk, ha gyalog közlekednénk – suttogta Rosalind. – Az biztosan gyorsabb lenne – felelte Lucy mosolyogva. Ültek, és a felbolydulás hangjait figyelték. Zsebecske halkan, nyugodtan szuszogott. – Az igazat megvallva... – Rosalind habozott – ezt most nem kellene elmondanom, de amikor először találkoztam Ethannel és Simonnal, először Simonhoz vonzódtam jobban. – Igazán? – Lucy megtartotta természetes vonásait. Vajon mit akarhat Rosalind a tudomására hozni? – Igen. Volt benne valami sötétség, már Ethan halála előtt is, ami, azt hiszem, a legtöbb nő számára izgalmas. És az is, ahogy beszél, amilyen szellemes. Időnként igen megnyerő tud lenni. Teljesen elbűvölt, bár Ethan volt a csinosabb. Elizabeth Hoyt

140

A Kígyóherceg

– És mi történt? – Vajon Simont is lenyűgözte ez a kifinomult nő? Lucy hirtelen féltékenységet érzett. Rosalind kitekintett az ablakon. – Megrémisztett. Lucy visszafojtotta a lélegzetét. – Hogyan? – Egy este bálba mentünk, és összetalálkoztam vele az egyik hátsó helyiségben. Valami dolgozószoba lehetett, vagy társalgó, kicsi volt és egyszerű, csak egy díszes tükör volt a falon. Teljesen egyedül volt, és csak állt ott és bámult. – Mit? – Saját magát. – Rosalind Lucy felé fordult. – A tükörben. Egyszerűen... a tükörképébe nézett. De nem a parókáját vagy a ruháját nézte, ahogy más tenné. A saját szemébe nézett. Lucy összevonta a szemöldökét. – Ez különös. A másik nő bólintott. – És akkor rájöttem. Arra, hogy boldogtalan. A sötétség nem színjáték benne, hanem valóság. Valami bántja Simont, és nem tudom, képes lesz-e valaha is megszabadulni tőle. Az biztos, hogy én nem tehettem érte semmit. Lucy kezdte magát kellemetlenül érezni. – Így hát hozzámentél Ethanhöz? – Igen. És egyetlen pillanatra sem bántam meg. Csodálatos férj volt, kedves és gyengéd. – Alvó lányára pillantott. – És tőle van Theodora. – Miért mondtad el ezt nekem? – kérdezte Lucy halkan. Nyugodt szavai ellenére hirtelen dühöt érzett. Rosalindnak nincs joga ahhoz, hogy elbizonytalanítsa őt a döntésében. – Nem azért, hogy megijesszelek – biztosította Rosalind. – Csak úgy éreztem, Simonnak erős asszonyra van szüksége, és én csodállak ezért. Lucyn volt a sor, hogy kibámuljon az ablakon. A hintó végre ismét elindult. Hamarosan visszaérnek a házba, ahol egy sor egzotikus étel várja majd őket ebédre. Lucy teljesen ki volt éhezve, de gondolatai Rosalind utolsó szavaira kalandoztak vissza, erős asszony. Egész addigi életét ugyanabban a vidéki városkában élte le, ahol soha semmiféle kihívás nem érte. Amikor Rosalind meglátta, hogy milyen is Simon, megfontoltan elfordult tőle. Vajon nem Elizabeth Hoyt

141

A Kígyóherceg

önhittség a részéről, hogy hozzá kíván menni Simonhoz? Vajon ő valóban erősebb Rosalindnál? – Kopogjak én, asszonyom? – kérdezte a szobalány. Lucy Simon házának főlépcsőjén állt a szobalánnyal. Öt emeletre magasodott, a fehér kő csak úgy ragyogott a délutáni napfényben. A városi ház London legelegánsabb részén állt. Lucy tisztában volt vele, hogy milyen ostobának tűnik, ahogy ott álldogál reszketve. De oly régóta nem adódott már alkalma kettesben maradni Simonnal, és fájdalmas szükségét érezte, hogy lássa őt. Hogy beszéljenek, és hogy megtudhassa... Idegesen elnevette magát. Ami azt illeti, azt akarta megtudni, még mindig ugyanaz a férfi-e, aki Maidén Hilliben volt. Így hát kölcsönkérte Rosalind hintóját, és ebéd után eljött ide. Egyik kezével végigsimította új ruháját, majd bólintott a szobalánynak. – Igen, kérlek, kopogtass csak! A szobalány felemelte a súlyos ajtókopogtatót, majd hagyta visszahullani. Lucy várakozón meredt az ajtóra. Nem arról volt szó, hogy sosem látta Simont, aki mindennap legalább egy étkezésre beugrott Rosalindhoz, hanem arról, hogy egy pillanatuk sem volt kettesben. Ha legalább... Az ajtó kinyílt, és egy nagyon magas komornyik tekintett le rájuk hatalmas orra mögül. – Igen? Lucy megköszörülte a torkát: – Lord Iddesleigh idehaza tartózkodik? A férfi egyik bozontos szemöldökét felvonta, ami meglepően gőgösen hatott – minden bizonnyal éjjelente a tükör előtt gyakorolja. – A vicomte pillanatnyilag nem fogad vendéget. Ha volnának kedvesek üzenetet hagyni... Lucy elmosolyodott, majd elindult befelé, hogy a férfi kénytelen legyen hátralépni, ha nem akarja, hogy Lucy nekiütközzön. – Miss Lucinda Craddock-Hayes vagyok, és látogatóba jöttem a vőlegényemhez. A komornyik zavartan pislogott. Itt áll előtte az, aki hamarosan az úrnője lesz, és engedélyt kér, hogy belépjen, miközben ő bizonyára arra kapott utasítást, hogy senki ne háborgassa Simont. Úgy döntött, enged a kísértésnek. Elizabeth Hoyt

142

A Kígyóherceg

– Természetesen, hölgyem. Lucy apró, elismerő mosollyal válaszolt. – Köszönöm. Beléptek a hatalmas hallba. Lucy egy pillanatra megtorpant, és kíváncsian körbepillantott. Sosem járt még Simon házában. A padlót tükörsimára fényezett fekete márvány borította. A falak is márványból voltak, fekete és fehér panelek váltakoztak, amelyeket aranyozott indák vettek körül, a mennyezet pedig... Lucy kifújta a levegőt a tüdejéből. A mennyezet végig arany és fehér színű volt, festett felhők és kerubok díszítették. Úgy tűnt, mintha a kerubok tartanák a mennyezet közepéről lelógó kristálycsillárt. Itt-ott asztalok és szobrok álltak, valamennyi egzotikus márványból és fából, és kivétel nélkül pazar aranydíszítéssel. Fekete márvány Merkúr-szobor állt Lucy jobbjánál. Szárnyai a sarkánál, a sisakja és a szeme mind aranyozva voltak. A hatalmas jelző valójában nem írta le megfelelően a hallt. A hivalkodó szó megfelelőbb volna. – A vicomte az üvegházában tartózkodik, kisasszony – mondta a komornyik. – Akkor odamegyek – mondta Lucy. – Hol várakozhatna addig a kísérőm? – Szólok az egyik inasnak, aki bekíséri őt a konyhába. – Egyik ujjával jelzett a folyosón figyelmesen várakozó inasnak. A férfi bólintott, majd elvezette a szobalányt. A komornyik ismét Lucy felé fordult. – Erre kövessen, kérem. Lucy bólintott. A komornyik végigvezette a folyosón a ház hátsó részébe, ahol elkeskenyedett, majd lementek egy rövid lépcsőn, míg végül egy jókora ajtóhoz érkeztek. A komornyik már nyitotta volna, de Lucy megállította. – Magam mennék, ha nem bánja. A komornyik fejet hajtott. – Ahogy kívánja, kisasszony. Lucy felszegte a fejét. – Nem tudom a nevét. – Newton, kisasszony. Lucy elmosolyodott. – Köszönöm, Newton. A komornyik ajtót nyitott neki.

Elizabeth Hoyt

143

A Kígyóherceg

– Ha bármi egyébre szüksége van, kisasszony, csak hívjon. – Azzal távozott. Lucy bepillantott a hatalmas üvegházba. – Simon? Ha nem a saját szemével látja, el sem hiszi, hogy létezik ilyen épület elrejtve a város szívében. Padsorok voltak benne az üvegház sötét végéig. A talaj teljes felületét zöld növények és virágfölddel teli edények borították. Talpa alatt a kövezett járdából valahogyan meleg áradt. Válla magasságában lecsapódott a pára az üvegen, amely derékmagasságban kezdődött, és egészen a tetőig ért. Lucy feje fölött a londoni égbolt kezdett már sötétedni. Tett néhány lépést a nedves térben. Nem látott senkit. – Simon? Figyelmesen fülelt, de nem hallott semmit. Az üvegház hirtelen szörnyen nagynak tűnt. Lehet, hogy Simon nem is hallja őt. Biztosan nem szeretné, ha a meleg, párás levegő kimenne. Behúzta maga mögött a nehéz faajtót, majd felfedezőútra indult. A folyosó szűk volt, néhány növény lombként fölé nyúlt, így Lucy kénytelen volt átvágni zöld függönyükön. Vízcseppek koppanását hallotta, ahogy a lecsapódott pára levelek százairól csöpögött. Nyomott és mozdulatlan levegő vette körül, amelyet áthatott a föld és a pára dohos illata. – Simon? – Itt vagyok. Végre. Hangja szemből hallatszott, de Lucy nem látta őt, mert eltakarta a növények dzsungele. Félretolt egy levelet, amely nagyobb volt, mint a feje, majd hirtelen nyílt térbe ért, amelyet gyertyák tucatjai világítottak be. Lucy megtorpant. Körkörös helyiség volt. Az üvegfal egy miniatűr kupolába ment át, mint amilyet oroszországi képeken látott. Középen márvány szökőkút csobogott halkan, a szélén pedig rózsával futtatott padok sorakoztak. Virágzó rózsák a tél közepén. Lucy felnevetett. Volt piros, rózsaszín, krémszínű, tiszta fehér. Erős rózsaillat töltötte meg a levegőt, betetőzvén a csoda és a gyönyör érzetét. Simon házában valóságos tündérország van. – Rám talált.

Elizabeth Hoyt

144

A Kígyóherceg

Lucy a hang irányába meredt, szíve szaporán vert a látványtól. Simon egy pad mellett állt ingujjban. Hosszú, zöld kötényt viselt mellényén, hogy megvédje, ingujját pedig feltűrte, szőke szőrzettel borított alkarját így felfedvén. Lucy elmosolyodott Simon munkaruházata láttán. Ezt az oldalát soha azelőtt nem látta még, és kíváncsivá tette. Amióta Londonba érkeztek, mindig kifogástalan volt a külseje, és nagyon világias férfinak tűnt. – Remélem, nem bánja. Newton kísért ide. – Egyáltalán nem. Rosalind hol van? – Egyedül jöttem. Simon mozdulatlanná dermedt, és olyan pillantást vetett rá, amelyet Lucy nem tudott értelmezni. – Teljesen egyedül? Tehát ez bántja. Amikor Londonba érkeztek, egyértelműen meghagyta neki, hogy sosem hagyhatja el a házat egyedül. Lucy már szinte meg is feledkezett a parancsról az elmúlt hétvégére, mivel amennyire ő látta, semmi különös nem történt. Simon bizonyára még mindig aggódik az ellenségei miatt. – Hát, leszámítva a kocsist, az inasokat és a szobalányomat Kölcsönkértem Rosalind hintóját – mosolygott Simonra könnyedén. – Vagy úgy. – Simon vállában engedett a feszültség, és nekilátott, hogy levegye a kötényét. – Ez esetben megkínálhatom teával? – Nem szükséges félbehagynia a munkát miattam – felelte Lucy. – Úgy értem, ha nem zavarom benne. – Maga mindig megzavar engem, drága angyal. – Újra megkötötte a kötényét, majd visszafordult a munkapad felé. Lucy látta, hogy Simon elfoglalt, de mégiscsak egy hét múlva lesz az esküvőjük. Egy gondolat motoszkált az elméjében, egy apró félelem, hogy Simon már most ráunt, vagy ami talán még rosszabb, hogy hátsó gondolatai vannak. Lucy mellé lépett. – Mit csinál? Simon feszültnek tűnt, de hangja a megszokott volt. – Rózsát oltok. Nem különösen izgalmas tevékenység, sajnos, de nyugodtan nézze csak. – Biztos, hogy nem bánja?

Elizabeth Hoyt

145

A Kígyóherceg

– Biztos. – A pad fölé hajolt, elvéve a tekintetét Lucyról. Egy tüskés ág volt előtte, vélhetőleg egy rózsa darabja. Simon óvatosan kihegyezte a végét. – Napok óta nem voltunk kettesben, és arra gondoltam, jó volna... beszélgetni. – Lucynak nehezére esett úgy beszélni Simonhoz, hogy közben ő félig háttal volt neki. Simon háta merev volt, úgy viselkedett, mint aki szeretné távol tartani magától a nőt, de nem mozdult. – Igen? Lucy az ajkába harapott. – Tudom, hogy illetlenség ilyen későn zavarnom, de Rosalind egész nap lefoglalt a vásárlással és a ruhakeresgéléssel és hasonlókkal. El sem tudja képzelni, milyen zsúfoltak voltak az utcák ma délután. Egy órába telt, mire hazaértünk. – Ez már csak üres fecsegés. Lucy helyet foglalt egy széken, majd mély lélegzetet vett: – Simon, meggondolta magát? Ezzel sikerült magára vonnia a férfi figyelmét. Simon szemöldökét összevonva felpillantott. – Tessék? Lucy remegő, ideges mozdulatot tett. – Folyton rendkívül elfoglaltnak tűnik, és amióta megkérte a kezemet, meg sem csókolt. Arra gondoltam, talán most, hogy volt ideje átgondolni, meggondolta magát, és mégsem kíván feleségül venni. – Nem! – Simon a földre ejtette a kést, és egyenes karral, lehajtott fejjel a pad fölé hajolt. – Nem, bocsásson meg. Feleségül kívánom venni, vágyom rá, hogy a feleségem legyen, jobban, mint valaha, efelől biztosíthatom. Számolom a napokat az esküvőnkig. Arról álmodozom, hogy hitvesemként a karomban tarthatom, és olyankor vagy el kell terelnem a gondolataimat, vagy megőrülök a vágytól. Velem van a baj. – Miféle baj? – Lucy megkönnyebbült, de nem palástolta a zavarát. – Mondja el, hogy együtt tudjunk gondolkodni a megoldásán. Simon nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, majd Lucy felé fordult. – Nem hinném, hogy jó megoldás volna. A gond miattam van, és a megoldása is egyedül az én keresztem. Hál'

Elizabeth Hoyt

146

A Kígyóherceg

istennek egy hét múlva már nem lesz, miután szent házassági fogadalmat tettünk. – Szándékosan beszél rébuszokban. – Milyen harcos! – felelte Simon érzelmesen. – Látom magam előtt tüzes karddal a kezében, amint az ellenszegülő héberekre és a hitetlen szamaritánusokra sújt le éppen. Térdre rogynának szigorú pillantása és félelmetes szemöldöke láttán. – Simon az orra alatt nevetgélt. – Maradjunk annyiban, hogy nehéz a közelében lennem, miközben még csak meg sem érinthetem. Lucy elmosolyodott. – Már jegyesek vagyunk. Megérinthet. – Nem, sajnos az lehetetlen. – Simon kiegyenesedett, majd ismét felemelte a kést. – Ha megérinteném önt, nem vagyok biztos benne, hogy képes volnék megtartóztatni magam. – Lehajolt, a rózsára meredt, majd belevágott a szárába. – Valójában biztos vagyok benne, hogy képtelen volnék türtőztetni magam. Elbódítana az illata és fehér, hófehér bőrének az érintése. Lucy érezte, ahogy arca felhevül. Kételkedett benne, hogy bőre még mindig olyan fehér volna. Maidén Hillben alig-alig értek egymáshoz. Ha akkor képes volt megtartóztatni magát, akkor most is képesnek kell rá lennie. – Én... – Nem. – Simon nagy levegőt vett, majd megrázta a fejét, megerősítendő mondandóját. – Hanyatt dönteném, felhajtanám a szoknyáját, mint egy eszét vesztett állat, gondolkodás nélkül a magamévá tenném, és ha elkezdtem, biztos vagyok benne, hogy abba sem hagynám addig, amíg mindketten a mennybe nem repülnénk. Talán még akkor sem. Lucy szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Maga a menny... Simon behunyta a szemét, és felnyögött. – Istenem, nem tudom elhinni, hogy ezt elmondtam önnek! – Nos... – Lucy megköszörülte a torkát. Simon szavaitól remegni kezdett és felforrósodott. – Nos, ez kétségkívül hízelgő.

Elizabeth Hoyt

147

A Kígyóherceg

– Valóban? – Simon Lucyra pillantott. Pír festette az arcát. – örülök, hogy ilyen remekül kezeli jegyese állati ösztönei fölötti uralmának hiányát. Te jó ég! – Azt hiszem, ideje Indulnom. – mondta Lucy, és már állt is volna fel. – Ne, kérem, maradjon velem! Csak... ne jöjjön a közelembe! – Rendben. – Egyenes tartással visszaült a helyére, kezét összekulcsolta az ölében. Simon szája lebiggyedt. – Hiányzott nekem. – Ön is nekem. Egymásra mosolyogtak, aztán Simon sietve elfordult tőle, de Lucy ekkor már tudta az okát, és nem zavarta. Nézte, ahogy Simon félreteszi a szárat, és felemel egy edényt, amelyben valami tönkszerűség volt. A háttérben a szökőkút csobogott, a csillagok pedig kezdték ellepni a kupola fölötti égboltot. – Még nem fejezte be a meséjét – mondta Lucy. – A Kígyóhercegről. Nem tudom befejezni az illusztrációkat, ha nem meséli el végig. – Készített illusztrációkat? – Hát persze. – Nem is emlékszem már, hol hagytam félbe. – Elgondolkodva nézett a csúnya szárvégre. – Olyan régen volt már. – Én emlékszem. – Lucy kényelmesen elhelyezkedett a zsámolyon. – Angelica megszerezte a Kígyóherceg bőrét, és megfenyegette, hogy elpusztítja, ám megesett rajta a szíve, és végül megkegyelmezett az életének. – Á, igen. – Óvatosan V alakú bemetszést ejtett a rózsatőn. – A Kígyóherceg azt mondta Angelicának: „Szép hajadon, mivel a bőröm nálad van, az életem is a kezedben tartod. Kívánj bármit, én teljesítem azt.” Lucy összevonta a szemöldökét. – Nem tűnik valami bölcsnek. Miért nem kéri egyszerűen vissza a bőrét, és hallgatja el, hogy mekkora hatalma van fölötte a lánynak? Szemöldöke alól Simon futó pillantást vetett Lucyra. – Talán elbűvölte őt a lány szépsége. Elizabeth Hoyt

148

A Kígyóherceg

Lucy felhorkant: – Hát, csak ha rendkívül ostoba. – Romantikus lelke egyszerűen letaglóz. És most volna szíves hagyni, hogy folytassam? Lucy összeszorította a száját, és némán bólintott. – Remek. Angelica arra gondolt, ez micsoda nagy szerencse. Végre-valahára találkozhatna a herceggel. így szólt hát a Kígyóherceghez: „Ma este bál lesz a királyi udvarban. Fel tudnál vinni a kastély bástyájára, hogy láthassam, amint a herceg és kísérete arra halad?” A Kígyóherceg a szemébe nézett ragyogó ezüst szemével, és így felelt: „Bízhatsz benne, hogy ennél sokkal többre is képes vagyok.” – De várjon – vágott közbe Lucy –, hát nem a Kígyóherceg a történet hőse? – Egy kígyóember? – Simon a szár kihegyezett végét a tövön ejtett metszésbe helyezte, majd nekilátott, hogy körbekötözze egy vékony anyaggal. – Miből gondolja, hogy jó főhős válhatna belőle? – Hát hisz színezüstből van, nem igaz? – De igen, ugyanakkor meztelen. Egy történet főhőse ennél általában többet is fel tud mutatni. – De... Simon szigorú pillantással hallgattatta el. – Nem szeretné, hogy folytassam? – De igen – felelte Lucy alázatosan. – Akkor jó. A Kígyóherceg csak suhintott egyet, és Angelica hitvány barna rongyai hirtelen ragyogó vörösréz ruhává változtak. Hajában réz és rubint ékszerek ragyogtak, lábára pedig csipkézett vörösréz cipellő került. Angelica boldogan pördült meg, örülve átváltozásának, és így kiáltott: „Remélem, észrevesz Rutherford herceg!” – Rutherford? – kérdezte Lucy. Simon szigorúan pillantott rá. – Bocsánat. – Maga a göndör, aranyhajú Rutherford herceg. De a Kígyóherceg nem felelt, és Angelica csak ekkor vette észre, hogy térdre rogyott az üst mellett, amelyben a kék lángú tűz lelohadt. Mert azáltal, hogy teljesítette a kecskepásztorlány kívánságát, felélte saját erejét. – Bolond ember! Elizabeth Hoyt

149

A Kígyóherceg

Simon felpillantott, és Lucyra mosolygott. Ekkor észrevette, hogy besötétedett már. – jó ég, ilyen későre jár már? Miért nem szólt? Azonnal vissza kell térnie Rosalind házába. Lucy sóhajtott. Vőlegénye, londoni előkelőség létére, elszomorítóan nehézkes lett az utóbbi időben. – Rendben. – Lucy felállt, és leporolta a szoknyáját. – Mikor látom legközelebb? – Reggelire benézek. – Simon hangja merengő volt. Lucy csalódott lett. – Ó, az nem jó, mert Rosalind azt mondta, korán kell indulnunk a kesztyűshöz, és ebédre sem térünk haza. Megszervezte, hogy bemutat néhány ismerősének. Simon elgondolkodott. – Tud lovagolni? – Igen – vallotta be Lucy. – De nincs lovam. – Nekem több is van. Reggeli előtt ott leszek Rosalind házánál, és akkor lovagolhatunk egyet a parkban. Időben visszaérünk még, hogy Rosalinddal tarthasson a kesztyűshöz. – Az jó lenne. – Lucy Simonra nézett. Simon viszonozta a pillantását. – Istenem, és még csak meg sem csókolhatom. Akkor hát, isten önnel! – Jó éjt. – Lucy mosolyogva visszaindult a folyosón. Hallotta, hogy Simon magában szitkozódik. Csatlakozhatom? – kérdezte Simon aznap este a kártyázóktól. Quincy James, aki háttal ült neki, megpördült, és rámeredt. Jobb alsó szemhéja tikkelni kezdett. Mélyvörös bársonykabátot és bársonynadrágot viselt, mellénye tojáshéjszínű volt, a kabáthoz illő vörös hímzéssel. Kontyba font aranysárga hajával vonzó látványt nyújtott. Simon érezte, ahogy szája elégedett mosolyra görbül. – Természetesen – bólintott egy nagy, széles, divatjamúlt parókát viselő férfi. Züllött arcából ítélve egész életét a játékasztal mellett tölthette. Simont senki sem mutatta be neki, de már ismerte valahonnan. Lord Kyle. Az asztalnál ülő további három férfi idegen volt. Ketten középkorúak lehettek, rizsporos fehér parókájukkal és az elfogyasztott italtól kipirult arcukkal Elizabeth Hoyt

150

A Kígyóherceg

egymás hasonmásai voltak. A harmadik egy pattanásos arcú fiatalember volt. Galamb a rókaodúban. Jobb lett volna, ha anyja a biztonságos otthonában tartja még. Ez azonban nem Simon gondja volt. Kihúzta a James mellett lévő szabad széket, és helyet foglalt. Szegény ördögi James semmilyen módon nem tarthatta őt vissza. Egész egyszerűen nem volt lehetőség visszautasítani egy úriembert, aki egy nyílt játékhoz kíván csatlakozni. Most elkapta Simon, aki egy pillanatot annak szentelt, hogy gratuláljon magának. A hét nagy részében végig ott kísértett Az Ördög Barlangjában, igyekezvén elhárítani a még gyermek szajhák közeledését, itta azt a rémes pezsgőt, és halálra unta magát játékasztalról játékasztalra járva. És ekkor James végre feltűnt. Már kezdett aggódni, hogy nyomát veszítette. Már majdnem le is tett a hajtóvadászatról most, hogy esküvői előkészületei kötötték le, de most mégiscsak elkapta Jamest. Erős késztetést érzett, hogy mihamarabb túlessen a dolgon, és végre ágyba kerüljön, úgy talán kipihenten tudná Lucyt köszönteni reggeli lovaglásukkor. Csakhogy az nem fog menni. Óvatos prédája végre előmerészkedett rejtekéből, így neki is lassan kell mozognia. Fontos volt, hogy minden tökéletesen illeszkedjen, hogy ne lehessen menekvése, mielőtt csapdájába csalná. Nem hagyhatja, hogy zsákmánya kibújjon egy lyukon, amelyet e kritikus helyzetben ő nem vett észre a hálón. Lord Kyle mindenkinek leosztott egy lapot, hogy eldöntsék, ki lesz az osztó. A Simon jobbján ülő férfi kapta az első bubit, így ő szedte össze a paklit az osztáshoz. James minden kártyalapot felkapott, amint elé tették, és idegesen kopogott az asztal szélén. Simon kivárta, míg mind az öt kártyát kiosztják neki – ötlapos loot játszottak –, és csak ekkor vette fel őket. Lepillantott. A leosztás nem volt rossz, de ez nem is számított. Megtette a tétet, és kezdett egy kőr nyolcassal. James remegő kézzel rádobott egy tízest. Körbement a játék az asztal körül, a balek pedig felvette a lapokat. A fiú ezúttal egy pikk hármassal nyitott. Belépett egy inas egy tálca itallal. Az ördög Barlangja hátsó különtermében játszottak. A szobában kevés volt a fény, a falakat és az ajtókat fekete bársony borította, amely jól kirekesztette a nagyterem zaját. Akik itt játszanak, Elizabeth Hoyt

151

A Kígyóherceg

komoly, tapasztalt játékosok, ritkán szólnak többet, mint amennyit a játék feltétlenül megkíván. Ezek az úriemberek nem a társaságért jártak ide. A kártyázás élet-halál harca folyt itt. Simon a minap saját szemével látta, amint egy báró először minden készpénzét, majd a birtokát, végül pedig lánya hozományát is elveszítette. A férfi másnap reggelre halott volt, önkezűleg lőtte magát főbe. James felkapott egy poharat a pincér tálcájáról, felhajtotta, majd egy újabbért nyúlt. Elkapta Simon tekintetét. Simon mosolygott. James szeme elkerekedett. Belekortyolt a második pohárba, majd letette a könyöke mellé, és kihívón végigmérte Simont. A játék folytatódott. Simon vitte a kört, most rajta volt a sor a nyitáshoz. James elvigyorodott. Nála volt a treff bubi, a játékban a legerősebb lap. Új lapot húzott. A gyertyákról csöpögött a viasz, a pincér visszajött, hogy elrendezze őket. Ekkor Quincy James állt nyerésre, pohara mellett egyre nőtt az érmehalom. Hátradőlt a székében, kék szeme álmosan pislogott. A fiúnak alig maradt néhány garasa, kétségbeesett ábrázatot vágott. Ha szerencséje van, nem húzza ki a következő körig. Ha nincs, a következő körben kiütik, az az út azonban az adósok börtönébe vezet. Christian Fletcher lépett a helyiségbe. Simon nem nézett fel, de a szeme sarkából látta, hogy Christian a szoba szélén talál magának egy széket. Túl messze volt ahhoz, hogy lássa a kártyákat. Valami megnyugodott benne a fiatalember láttán. Most már van mellette egy szövetséges. James megnyert egy kört. Ajka gúnyos, dicsőséges mosolyba torzult, miközben besöpörte a nyereményt. Simon odakapott, és megragadta a férfi kezét. – Mi az...? – James megpróbálta kirántani magát. Simon az asztalra csapott. Egy treff bubi esett ki James csuklójánál a karkötője alól. A játékasztal körül ülő többi játékos mozdulatlanná dermedt. – A treff bubi. – Lord Kyle hangja rekedt volt a sok hallgatás után. – Mégis mi az ördögöt csinál, James? – Ez ne-nem az enyém. Simon visszaült a székére, és lassan dörgölni kezdte a mutatóujját. – Az ön mandzsettájából esett ki. Elizabeth Hoyt

152

A Kígyóherceg

– Maga! – James felpattant, felborítva a székét. Ügy tűnt, menten megüti Simont, de aztán meggondolta a dolgot. Simon felvonta a szemöldökét. – Le akar já-járatni, maga csúsztatta oda nekem azt a rohadt treff bu-bubit! – Vesztésre álltam – sóhajtott Simon. – Maga sérteget engem, James. – Nem! Simon zavartalanul folytatta: – Bízzuk hajnalban a kardokra... – Nem! Jesszus, nem! – Önnél is egyetértésre talál a dolog? – Jóságos ég! – James beletúrt a hajába, mire a gyönyörű tincsek kiszabadultak a szalagjából. – Ez nem igazság! Nenem volt nálam az a rohadt treff bubi! Lord Kyle összeszedte a kártyákat. – Még egy kört, uraim? – Uramisten! – suttogta a fiú. Egészen elsápadt; úgy tűnt, épp a számláját összegzi. – Ezt nem te-teheti! – üvöltötte James. Simon talpra ugrott. – Akkor hát holnap. Jobban teszi, ha alszik egyet. Lord Kyle bólintott, figyelme már a következő játszmára összpontosult. – Jó éjt, Iddesleigh. – É-én is befejeztem. Ha megbocsátanak, uraim. – A balek szinte futva távozott a helyiségből. – Nem!! Ártatlan vagyok! – James zokogásban tört ki. Simon arca megrándult, majd kisétált a szobából. Christian a nagyteremben érte őt utol. – Szóval...? – Hallgass – sziszegte Simon. – Ne itt, te bolond! A fiatalember szerencsére egész addig hallgatott, amíg kiértek az utcára. Simon jelzett a kocsisának. Christian suttogva kérdezte: – Szóval...? – Igen. – Atyaég, de kimerült! – Elvigyelek? Christian pislogott. – Köszönöm. Beszálltak, a kocsi pedig elindult.

Elizabeth Hoyt

153

A Kígyóherceg

– Még ma éjjel keresd fel a segédjeit, és szervezd meg a párbajt! – Simonra szörnyű letargia telepedett. Tekintete kemény lett, keze remegett. Már nem volt messze a reggel. Ha pedig elérkezik, vagy megöl valaki, vagy ő maga hal meg. – Tessék? – Quincy James segédjeit. Meg kell tudnod, kik ők, meg kell szervezned, hol és mikor találkozunk. Mindent. Mint legutóbb. – Simon ásított. – Te vagy a segédem, nem? – Én... Simon behunyta a szemét. Ha elveszti Christiant, nem tudja, mihez kezd. – Ha te nem vállalod, négy órám marad, hogy találjak valakit helyetted. – Nem. Úgy értem, igen – hebegte a fiatalember. – Én leszek a segéded. Persze hogy a segéded leszek, Simon. – Remek. A kocsira csend telepedett, Simon elszunnyadt. Christian hangjára ébredt: – Azért mentél oda, hogy megtaláld Jamest, nem igaz? Simon a szemét sem nyitotta ki: – Igen. – Nőügy? – Simon társa őszinte zavarban volt. – Megsértett? Simon kis híján felnevetett. Már el is felejtette, hogy egyesek ilyen ostobaságok miatt is képesek párbajozni. – Semmi hasonló jelentéktelenség. – De hát akkor miért? – Christian hangjában türelmetlenség csengett. – Miért csináltad így? Jesszus! Simon nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Vajon ő is volt ilyen naiv élete során? Összeszedte magát, hogy megválaszolhassa magának azt a sötétséget, amely a férfiak lelkében él. – Mert a szerencsejáték a gyengéje. Mert képtelen volt türtőztetni magát, amikor csatlakoztam a játékhoz. Mert nem utasíthat vissza, és nem menekülhet előlem. Mert az, aki, ahogy én is az vagyok, aki vagyok. – Simon ekkor szörnyen fiatal barátjára nézett, és kedvesebb hangon folytatta: – Ezt akartad tudni? Christian úgy ráncolta a homlokát, mint aki egy bonyolult matematikai problémán dolgozik. Elizabeth Hoyt

154

A Kígyóherceg

– Nem vettem észre... Ez volt az első alkalom, hogy jelen voltam, amikor párbajra hívtad az ellenfeled. Nem tűnt igazságosnak. Egyáltalán nem tűnt tisztességesnek. – Christian szeme hirtelen elkerekedett, mintha csak ekkor eszmélt volna rá a sértésre. Simon elnevette magát, nem tudta abbahagyni. Könnyezni kezdett nagy jókedvében. Ó, te jó ég, micsoda világ! Végül levegő után kapkodva így szólt: – Honnan az ördögből gondoltad, hogy tisztességes vagyok?

Tizedik fejezet A hajnali köd úgy dagadt a talaj fölött, mint egy szürke vitorla. Simon lába körül hömpölygött, ahogy a megbeszélt párbajhelyszín felé tartott. A pára átszivárgott bőr és vászonruházatán, és csontjáig hatolt a hideg. Előtte Henry haladt, kezében lámpással, hogy bevilágítsa az utat, de a köd a fényt is elnyelte, így hát olyan érzésük volt, mintha egy rémálomban volnának. Christian Simon mellett lépkedett, és meglepő módon csendben volt. Az éjszakát James segédjeinek felkutatásával és az egyezkedéssel töltötte, ezért nagyon keveset tudott csak aludni, ha tudott egyáltalán. Velük szemben egy másik fényforrás is feltűnt, majd négy férfialak emelkedett ki a hajnali sötétségből. Valamennyiük fejét leheletükből képződött pára övezte. – Lord Iddesleigh? – üdvözölte az egyik férfi. Nem James volt az, bizonyára az egyik segéd lehetett. – Igen. – Saját lehelete szintén gomolyogva távozott, majd szétoszlott a jeges reggeli légben. A férfi közeledett. Középkorú volt, pápaszemet és elnyűtt parókát viselt. Kabátja és nadrágja hozzájárult züllött kinézetéhez, hisz rég kimentek már a divatból, és egyértelműen viseltesek voltak. Mögötte egy alacsonyabb Elizabeth Hoyt

155

A Kígyóherceg

férfi állt tétován egy másik férfi mellett, aki minden bizonnyal az orvos lehetett, erre engedett ugyanis következtetni a szakmájára jellemző rövid paróka és a kezében tartott fekete táska. Az első férfi ismét megszólalt: – Mr. James őszinte bocsánatkérését ajánlja a sértésért, amelyet vélhetőleg elkövetett önnel szemben. Elfogadja a bocsánatkérést, hogy ezzel elkerüljék a párbajt? Barom. James a segédjeit küldte csak, ő maga pedig távol maradt volna? – Nem. – A po-pokolba magával, Iddesleigh! Tehát eljött. – Jó reggelt, James. – Simon arcán halvány mosoly derengett. Válaszul újabb szitkok hallatszottak, amelyek cseppet sem voltak eredetibbek az elsőnél. Simon biccentett Christiannek. A fiatalember és James segédje elindult, hogy kijelölje a párbaj helyét. Quincy James fel-alá járkált a fagyos talajon, hogy bemelegítse a lábát, vagy egyszerűen csak idegességében. Az előző éjjel viselt mélyvörös kabát volt rajta, amely mostanra gyűrött volt és foltos. Haja zsírosnak tűnt, mintha megizzadt volna. Simon ránézett, ő pedig a hajába túrt merev ujjaival. Undorító egy szokás. Vajon tetves? James biztosan fáradt a hosszúra nyúlt éjszaka után, de hát szenvedélyes kártyás volt, aki hozzászokott már az éjszakázáshoz. És fiatalabb is volt. Simon végigmérte. Sosem látta Jamest vívni, de Angelónál az a hír járta, hogy ellenfele tapasztalt kardforgató. Nem volt meglepve. James idegrángásai és dadogása ellenére atletikus eleganciával mozgott. Egyforma magasak voltak, és ugyanolyan messzire ért a kardjuk. – Megtekinthetem a kardját? – tért vissza a pápaszemes férfi, és nyújtotta kezét. A másik segéd is odament. Alacsonyabb és fiatalabb volt, palackzöld kabátot viselt, és idegesen járatta körbe a tekintetét. A párbaj, természetesen, törvénybe ütközött. Csakhogy a törvényt ez esetben ritkán vették figyelembe. Simon kihúzta fegyverét a hüvelyéből, és átadta a pápaszemesnek. Néhány lépéssel odébb Christian felemelte James kardját. Ő és James segédje kötelességtudóan Elizabeth Hoyt

156

A Kígyóherceg

összemérték a két pengét, és alaposan megvizsgálták őket, mielőtt visszaadták volna. – Nyissa szét az ingét – utasította a pápaszemes. Simon felvonta a szemöldökét. Bogaras egy fickó ez. – Komolyan azt képzeli, hogy páncélt viselek az ingem alatt? – Kérem, uram! Simon sóhajtott, majd levette jégkék kabátját és mellényét, a sálját is, és kigombolta csipkés szélű inge felső gombjait. Henry odasietett, hogy elkapja a földre hulló ruhadarabokat. James is kigombolta az ingét Christian előtt. – Az ördögbe, farkasordító hideg van! Simon szétnyitotta az ingét. Libabőrös lett csupasz mellkasa. A segéd bólintott. – Köszönöm. – Arca rezzenéstelen volt, valószínűleg nem ismer tréfát. – Szívesen – mosolygott Simon gúnyosan. – Kezdhetjük végre? Még nem reggeliztem. – És ne-nem is fog. – James kardjával harcra készen elindult Simon érezte, ahogy lehervad a mosolya. – Bátor szavak egy gyilkostól. Magán érezte Christian hirtelen pillantását. Vajon tudja a fiú? Sosem beszélt neki Ethanről, a párbajok valódi okáról. Simon felemelte a pengéjét, és ellenfele szemébe nézett. A köd a lábuk körül gomolygott. – Allez! – kiáltott Christian. Simon döfött, James kivédte, a kardok belekezdtek halálos táncukba. Simon érezte, ahogy arca keserű mosolyba torzul. Újra döfött, de James az utolsó pillanatban kivédte. Ekkor átment védekezésbe, még hátrálnia is kellett, miközben egymás után hárította a hasításokat. Lábizmai égtek a feszültségtől. James gyors volt és erős, komolyan kellett őt venni, de elkeseredett is volt, és meggondolatlanul támadott. Úgy lobogott a vér Simon ereiben, mint a tűz, az idegei pattanásig feszültek. Soha nem érezte magát olyan élőnek, mint amikor a párbaj során oly közel került a halálhoz. – Á! Elizabeth Hoyt

157

A Kígyóherceg

James nekirugaszkodott, hogy Simon védtelen mellkasába döfjön. Ő azonban az utolsó pillanatban kivédte a szúrást. Pengéje csikorogva megcsúszott, a két fegyver egymásnak feszült, ők pedig érezték egymás leheletét. James minden erejével nekifeszült. Simon érezte, hogy felkarja izma megfeszül. Mereven állt, nem hagyta magát kibillenteni az egyensúlyából. Látta a vérereket ellenfele szemében, és érezte rémülettől bűzös leheletét. – Vér! – kiáltott fel az egyik segéd, Simon pedig csak ekkor érezte az égető fájdalmat a karjában. – Feladod? – kérdezte Christian. – A pokolba is, nem! – Simon megfeszítette a vállát, és visszalökte Jamest, majd utánavetette magát. Egy sötét, állatias hang azt harsogta benne: Most! Öld meg most! Óvatosnak kell lennie. Ha csak megsebesíti ellenfelét, Jamesnek joga van megállítani a párbajt, és akkor kezdheti elölről ezt az egész őrültséget. – Nincs szükség erre! – kiabálta az egyik segéd. – Uraim, dobják el a kardjukat! A becsület kibékít! – Francba a becsülettel! – Simon támadott, szúrt és vagdalkozott, jobb vállából éles fájdalom sugárzott a karjába. Csattogtak a pengék, ahogy a két férfi keresztülvágott a zöld füvön. Simon érezte, hogy valami meleg csorog végig a hátán, de sejtelme sem volt, vajon vér vagy verejték. James szeme elkerekedett. Elkeseredetten védekezett, arca vörösen fénylett. Kabátja hónaljánál sötét folt látszott. Simon megtévesztő mozdulatot tett. James hirtelen megfordult, döfött, és elsuhintott Simon lába mögött. Simon érezte a kard hegyét térdhajlatában. Borzalom töltötte el. Ha Jamesnek sikerül elvágnia az inát, nyomorékká teszi, képtelenné a védekezésre. Csakhogy James döfés közben védtelenül hagyta a mellkasát. A férfi visszahúzódott, hogy ismét ellenfele lábára suhintson. Simon megpördült a tengelye körül. Karja minden erejét beleadta a döfésbe. És átdöfte James mellkasát. Simon érezte ahogy eltalálja, amint pengéje átüti a csontot. Válla égetett a fájdalomtól. Látta, ahogy James szeme elkerekedik, ahogy ráébred önnön halandóságára, hallotta az egyik jelenlévő ordítását, és megérezte a vizelet csípős bűzét, ahogy a haldokló elveszíti uralmát a záróizmai fölött. Elizabeth Hoyt

158

A Kígyóherceg

Ellenfele a földre rogyott. Simon egy pillanatra lehajolt, levegő után kapkodva. Aztán egyik lábával rálépett a holttestre, és kirántotta a kardját. James szeme még mindig nyitva volt, ekkor már a semmibe meredt. – Krisztusom! – kapta Christian egyik kezét elfehéredett szája elé. Simon letörölte a pengéjét. Keze kissé remegett, és összevont szemöldökkel próbálta összeszedni magát. – Lefogná a szemét? – Istenem! Istenem! Istenem! – Az alacsony férfi szinte ugrált idegességében. Hirtelen lehajolt, és elhányta magát, összefröcskölve a cipőjét. – Lefogná a szemét? – kérdezte Simon újra. Nem tudta, miért zavarja annyira. Jamesnek már mindegy volt, hogy üresen bámul. A kis ember még mindig öklendezett, a pápaszemes azonban lezárta James szemét. Az orvos odalépett, és érzéketlenül letekintett. – Halott. Megölte. – Igen, tudom. – Simon felvette a kabátját. – Úristen! – suttogta Christian. Simon intett Henrynek, sarkon fordult, és elindult. Nem volt már szükségük a lámpásra. A nap felkelt, a köd kezdett felszállni, és elérkezett az új nap, amelyet Quincy James már nem láthat. Simon keze még mindig remegett. Nincs itthon? Hogy lehet az, hogy nincs itthon ebben az órában? – meredt Lucy Newtonra. Az ég hajnali rózsaszínje még csak ekkor kezdett szertefoszlani. Utcaseprők görgették a kocsijukat hazafelé a macskakövön. A szomszéd ház ajtaját becsapta egy cselédlány, és nekilátott élénken sikálni ura lépcsőjét. Lucy épp ekkor érkezett Simon háza elé kora reggeli lovaglásukra. Rosalind házában kellett volna őt megvárnia, ahogy eredetileg megbeszélték. De Rosalind előző este a vacsoránál bejelentette, hogy másnap szokatlanul korán kel majd, hogy az új szakácsot elkísérje a halpiacra. A szakács egymás után két este is enyhén romlott halat szolgált fel, Rosalind pedig belátta, segítségre van szüksége a friss hal

Elizabeth Hoyt

159

A Kígyóherceg

kiválasztásában. Lucy kapott az alkalmon, lóra ült, hogy még hamarabb találkozhasson Simonnal. De most úgy állt ott, mint egy szegény koldus a király előtt. A király ez esetben Nevetőn volt, a komornyik. Ragyogó ezüstfekete inasruhát viselt, és egy különleges parókát a korai időpont ellenére. Olyan orral tekintett le Lucyra, amelyet büszkén viselhetett volna bármely ókori római. – Azt nem mondhatom meg, kisasszony. – Két vörös folt égett a komornyik egyébként holtsápadt arcán. Lucy gyanakvón szemlélte őket. Saját arca is forrósodni kezdett. Csak nem egy másik nőnél van Simon? Nem, persze hogy nem. Kevesebb, mint egy hét volt hátra az esküvőjükig. Lucyt mégis megrázta a dolog. Alig ismerte még Simont, lehet, hogy félreértette. Talán a hajnal csak egy divatos szókép, amely valójában tíz órát jelent. Vagy lehet, hogy eltévesztette a napot... Egy nagy hintó döcögött a ház felé, megszakítva Lucy gondolatait. Megfordult, hogy szemügyre vegye. A hintón Simon címere volt. Kiugrott egy inas, és lehajtotta a lépcsőt. Henry és Mr. Fletcher kiszállt. Lucy zavartan nézett. Miért...? Simon kilépett. Lucy háta mögött Newton felkiáltott. Simon ingujjban volt a nagy hideg ellenére. Az egyik ingujját vér áztatta, felkarján átázott rongyot tartott. Vörös vércseppek festettek mintát a mellkasára. Az alvadt vérrel éles kontrasztban állt, hogy makulátlanul tiszta fehér parókát viselt. Lucy lélegzete majdnem elállt, nem kapott levegőt. Vajon milyen súlyos a sérülése? Lebotorkált a lépcsőn. – Mi történt? Simon megtorpant, és sápadt arcával rámeredt. Úgy tűnt, mint aki nem ismeri fel. – Merde! De legalább tud beszélni. – Newton, küldjön az orvosért! Lucy oda sem nézett, hogy a komornyik teljesíti-e a parancsát. Attól tartott ugyanis, ha leveszi a szemét Simonról, még összeesik. Odaszaladt hozzá, és tétován felé nyújtotta a kezét, mint aki attól tart, hogy érintésével további fájdalmat okoz neki. – Hol sebesült meg? Mondja el! – Lucy hangja remegett. Elizabeth Hoyt

160

A Kígyóherceg

Simon megfogta a nő kezét. – jól vagyok... – De hisz vérzik! – Megölte Jamest! – mondta hirtelen Mr. Fletcher. – Tessék? – Lucy a fiatalemberre nézett. Christian arca kába volt, mint aki egy tragédia szemtanúja volt. Mi történt? – Kérem, ne itt az utcán, ahol valamennyi jámbor, leselkedő szomszéd pletykát gyűjt – mondta Simon. Vontatottan beszélt, mintha végtelenül kimerült volna. – Tisztázzuk, ha muszáj tisztázni, de a szalonban. – Simon ujjai, amelyek Lucy csuklóját szorították, ragadtak a vértől. – Menjünk be! – A karja... – Jobban lesz, amint beadagolok egy kis brandyt, persze szájon át, ha lehet. – Felvezette Lucyt a lépcsőn. Mr. Fletcher felkiáltott mögöttük: – Hazamegyek. Elég volt! Sajnálom. Simon megtorpant a legfelső lépcsőn, és visszafordult. – Á, a fiatalság aranyat érő lendülete. Mr. Fletcher bőszen hátrafordult: – Megölted! Miért kellett megölnöd? Te jó ég! Lucy némán meredt Simon ifjú barátjára. Úgy érezte, a félelem szétárad a mellkasában, valósággal lebénítja őt. – Párbaj volt, Christian. – Simon mosolygott, de hangja még mindig kemény volt. – Azt hitted, táncot fogok ropni? – jesszus! Nem értelek. Azt hiszem, nem is ismerlek. – Mr. Fletcher a fejét csóválva elballagott. Lucy azon tűnődött, vajon visszhangozza-e ezt az érzést. Simon épp az imént ismerte be, hogy megölt valakit. Elszörnyedve ismerte fel, hogy a mellkasát borító vér nem a saját vére. Megkönnyebbült, aztán bűntudat kerítette a hatalmába, amiért megörült egy másik ember halálának. Simon bevezette őt a nagy hallba. A háromemeletnyi magas mennyezeten klasszikus istenségek lebzseltek a felhőkön, rá sem hederítve a lenti zsivajra. Simon átvezette Lucyt a halion, majd bevezette a szalonba. Mögöttük Newton szólalt meg morogván: – Ne a fehér kanapéra, ha kérhetem, uram!

Elizabeth Hoyt

161

A Kígyóherceg

– A pokolba azzal a kanapéval! – Simon maga mellé húzta Lucyt a makulátlanul tiszta bútorra. – Hol a brandy? Newton brandyt töltött egy kristálypohárba, és morogva felszolgálta. – Vér. Az pedig nem fog kijönni. Simon felhajtott egy fél pohárral, majd fintorogva a kanapé támlájának támasztotta a fejét. – Majd újrakárpitoztatom, ha attól jobban érzi magát. Newton. Most pedig kifelé! Henry lépett be a szobába egy tál vízzel és ruhával. – De uram, a karja... – ellenkezett a komornyik. – Kifelé! – Simon behunyta a szemét. – Maga is. Henry. Majd később is elláthat, bekötözhet és ápolgathat. Henry felvont szemöldökkel Lucyra pillantott, letette mellé a tálat és a kötést, majd távozott. Simon még mindig markolta Lucy csuklóját. Lucy szabad kezével óvatosan lehúzta a kettéhasadt ingujjat. A ruha alatt a nem túl nagy sebből vér szivárgott. – Hagyja csak – morogta Simon. – Csupán felszíni sérülés. Súlyosabbnak tűnik, mint amilyen, higgye el. Nem fogok elvérezni, legalábbis nem azonnal. Lucy az ajkába harapott. – Én nem vagyok a főkomornyikja, és a komornyikja sem, ha már itt tartunk. – Valóban nem. – Simon sóhajtott. – El is felejtettem. – Nos, a jövőben próbálja észben tartani, hogy én egy egészen új szerepet töltök be... – Jaj, ne! – Tessék? – Elfelejtettem, hogy lovagolni megyünk ma reggel. Milyen ostoba vagyok! Hát ezért jött? – Igen. Sajnálom. Korán jöttem Rosalinddal. – Rosalinddal? Ő hol van? – Simon szavai összefolytak, úgy tűnt, olyan kimerült, hogy a beszéd is nehezére esik. – A halpiacon. De hallgasson! Ez nem fontos. Simon nem is hallotta. – Sosem fogok tudni megbocsátani magamnak. Mit gondol, ön képes lesz rá? Bolond. Lucy szeme megtelt könnyel. Hogyan képes ez a férfi szertefoszlatni az ő haragját ilyen buta szavakkal? Elizabeth Hoyt

162

A Kígyóherceg

– De hát miért? Mindegy is. Megbocsátok, bármi legyen is az. – Szabad kezével vízbe mártotta a ruhát. – Könnyebb lesz, ha engedi. – Nem. Esetlenül törölgetni kezdte a vért. Jobb volna, ha az egész ingujjat levágná. Megköszörülte a torkát, hogy hangja nyugodt legyen, amikor felteszi a kérdést: – Igazán megölt egy embert? – Igen. Párbajban. – Simon szeme még mindig csukva volt. – Ő pedig megsebesítette magát. – Összenyomta a ruhát. Mi volt a párbaj oka? – Ügyelt rá, hogy hangja semleges maradjon, mintha csak a pontos időt kérdezné. Csend. Lucy a kötésre pillantott. Képtelenség, hogy úgy lássa el, hogy egyik keze béklyóban van. – Mindkét kezemre szükségem van, hogy bekötözhessem. – Nem. Lucy sóhajtott: – Simon, egyszer csak el kell engednie. És komolyan mondom, hogy a sebét ki kell tisztítani és be kell kötözni. – Szigorú angyal. – Végre kinyitotta a szemét, amely jégkék volt és komoly. – Ígérje meg! Ígérje meg az édesanyja emlékére, hogy nem hagy el akkor sem, ha visszaadom a szárnyait! Lucy pislogva elgondolkodott, de végtére is nem volt más lehetséges válasz. – Megígérem. Simon közelebb hajolt, ekkor Lucy meglátta a jégszilánkokat a szemében. – Mondja ki! – Az édesanyám emlékére ígérem – suttogta –, hogy nem hagyom el. – Ó, istenem! Lucy nem tudta, ez szitkozódás volt, vagy fohász, de Simon szája hirtelen az övére tapadt. Harapta, nyalogatta, szopogatta. Olyan volt, mintha be akarná őt kebelezni, magába akarná szívni, hogy soha többé ne tudja már magára hagyni. Lucy felnyögött Simon hevességén, egyszerre volt zavarban és elbűvölve. Elizabeth Hoyt

163

A Kígyóherceg

Simon elfordította a fejét, és nyelvével Lucy szájába hatolt. Ő megragadta a férfi vállát, aki a nő hátát a díványnak nyomta, lábait pedig merev ágyékával széttárta. Lucyra dőlt, aki még a többrétegnyi ruha ellenére is érezte keménységét. Lucy hátrafeszítette magát. Zihálva lélegzett, úgy érezte, nem kap elég levegőt. Simon megfogta mindkét mellét. Keze meleg volt, Lucy még a fűzőjén keresztül is érezte. Szinte égetett ott, ahol azelőtt egyetlen férfi sem érintette még meg. – Angyal! – Simon abbahagyva a csókot, az arcába lehelte. – Látni akarom, meg akarom érinteni. – Nyitott szájával Lucy arcát simogatta. – Hadd vegyem le a ruháját! Hadd nézzem meg! Kérem. Lucy megremegett. Simon ujjaival végigcirógatta a testét, simogatta, masszírozta. Lucy érezte, ahogy mellbimbói megfeszülnek, és arra vágyott, arra volt szüksége, hogy Simon megérintse. Meztelenül, hogy semmi ne válassza el testüket egymástól. – Jó... Valaki kinyitotta az ajtót. Simon felemelkedett, hogy a kanapé támlája mögül lássa, ki az. – Kifelé! – Uram... – hallatszott Newton hangja. Lucy azt kívánta, bárcsak semmissé tehetné ezt a pillanatot, és belesüppedhetne a kanapéba. – Kifelé, azonnal! – A sógornője érkezett meg, uram. Lady Iddesleigh látta a hintóját a ház előtt, és aggódott, hogy miért nem ment el Miss Craddock-Hayesszel lovagolni. Vagy egyszerűen belehal a szégyenbe. Simon mozdulatlanná dermedt, légzése nehézkessé vált. – A pokolba! – Igen, uram – felelt a főkomornyik rezzenéstelenül. – Vezessem esetleg a kék szalonba? – Az ördögbe magával. Newton! Vigye akárhová, csak ne ide! Az ajtó becsukódott. Simon felsóhajtott, majd Lucy homlokához szorította a homlokát.

Elizabeth Hoyt

164

A Kígyóherceg

– Bocsásson meg mindezért! – Szájával megsimogatta Lucy ajkát. – Jobb, ha elmegyek, mielőtt Rosalind meglát. Maradjon itt, Henryvel majd küldök egy kendőt. – Felállt, és az ajtó felé indult. Lucy végignézett magán. Véres kéznyom volt ruháján. Nahát! – Zsebecske a kis szalon ajtajában állt Rosalind házának harmadik emeletén. Lucyra nézett, majd egyik lábát keresztbe tette a másik előtt. – Szóval itt vagy. – Igen. – Lucy felkapta a fejét, amelyet addig a tenyerébe hajtva pihentetett, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Ebéd után azért jött ide, ebbe a szobába, hogy átgondolja mindazt, ami reggel történt. Rosalind fejfájásra panaszkodva lepihent, Lucy nem hibáztatta érte. Rosalind bizonyára gyanította, hogy valami nincs rendjén, mivel Simon nem köszöntötte őt az otthonában. Elrejtőzött a szobájában, hogy Rosalind ne láthassa a sebesülését. Ehhez hozzájárult még Lucy hallgatása, miközben Rosalind háza felé haladtak, így a szegény asszony biztos arra gondolt már, hogy arra készülnek, lefújják az esküvőt. Mindent egybevetve nem volt egyszerű a délelőtt. – Nem baj? – kérdezte Lucy Zsebecskétől. A kislány összevonta a szemöldökét, mint aki eltűnődik a dolgon. – Nem hiszem. – A lentről felhallatszó hangokra hátrapillantott a válla fölött, mielőtt besietett volna a szobába. Letette a fadobozt, amelyet magával hozott, és óvatosan becsukta az ajtót. Lucy hirtelen gyanút fogott. – Nem a tanulószobán kellene lenned? A kislány rideg, kék színű köpenyt viselt, gyönyörű fürtjeivel angyali jelenség volt, amire azonban rácáfolt ravasz tekintete. – Mami szundikál. – Nyilvánvalóan eltanulta a nagybátyjától azt a trükköt, hogyan lehet elkerülni a választ. Lucy sóhajtott, és nézte, ahogy Zsebecske leteszi a dobozt a szőnyegre, megemeli a szoknyáját, majd törökülésben helyet foglal. A kis szoba elhagyatottnak tűnt annak ellenére, hogy nemrégiben takarították. Ahhoz túl kicsi volt, hogy látogatókat fogadjanak benne, ráadásul a harmadik emeleten volt. A hálószobák fölött, a gyerekszoba Elizabeth Hoyt

165

A Kígyóherceg

alatt. A szoba egyetlen ablaka azonban a hátsó kertre nézett, így a délutáni napfény is besütött. Az egyik karosszéknek hiányzott az egyik karja, a másikról pedig lekopott a rózsaszín bársony, de nagyok voltak és kényelmesek. A kifakult rózsaszín, barna és zöld szőnyeg pedig nyugtató látvány volt. Lucy tökéletesnek találta ezt a helyet arra, hogy elmerengjen magában. Bizonyára Zsebecske is. A kislány kinyitotta a dobozt: festett ólomkatonák sorakoztak benne. Simon tiltott ajándéka. Némelyik katona állt, mások puskával a vállukon térdeltek, tüzelésre készen. Voltak lovas katonák, tüzérek ágyúval, hátizsákos katonák és szuronyosok is. Lucy sosem látott még ekkora tömeg ólomkatonát. Kétségkívül rendkívüli játék hadsereg volt ez. Lucy felemelte az egyik apró alakot. Figyelmesen állt puskájával az oldalán, nagy katonasapkával a fején. – Milyen ügyes! Zsebecske megsemmisítő pillantást vetett rá. – Ez egy francia. Az ellenség. Hisz kék. – Á. – Lucy visszaadta a katonát. – Huszonnégy van belőle – folytatta a kislány, miközben az ellenség táborát építgette. – Huszonöt volt, de Pinkie elcsent egyet, és lerágta a fejét. – Pinkie? – Mama kiskutyája. Még nem láttad, mert legtöbbször Mama szobájában van. – A kislány fintorgott. – Elég büdös. Szörcsögve veszi a levegőt. És olyan turcsi orra van. – Nem kedveled túlságosan Pinkie-t – vonta le a következtetést Lucy. Zsebecske hevesen rázni kezdte a fejét. – Szóval ez – emelt fel egy fej nélküli ólomkatonát, amelynek testén félelmetes fognyomok voltak – egy háborús áldozat, ahogy Sóhaj bácsi mondja. – Értem. Letette a megcsonkított katonát a szőnyegre, és tovább nézték. – Ágyútűz – mondta Zsebecske. – Tessék? – Ágyútűz. Az ágyúgolyó levitte a fejét, sóhaj bácsi szerint talán nem is látta a golyót. Lucy felvonta a szemöldökét. Elizabeth Hoyt

166

A Kígyóherceg

– Szeretnél Angliával lenni? – kérdezte Zsebecske. – Tessék? Zsebecske lemondóan mérte végig Lucyt, aki kezdte úgy érezni, hogy értéke lassan Pinkie, a katonafaló kutya szintjére süllyed. – Szeretnél Angliával lenni? Én leszek Franciaországgal. Hacsak nem akarsz te lenni a békákkal. – Az utolsó szavakat úgy mondta, mintha Lucy ilyen együgyű volna. – Nem, leszek én Angliával. – jó. Odaülhetsz – mutatott Zsebecske a szőnyegre magával szemben, mire Lucy ráeszmélt, hogy ehhez a játékhoz mindenképpen a földre kell ülnie. Elhelyezkedett, és nekilátott, hogy felállítsa piros ólomkatonáit a kislány kritikus tekintete előtt. Tulajdonképpen egészen kellemes volt, különben sem ártott elszabadulnia egy kicsit a gondolataitól. Egész nap azon törte a fejét, hozzámenjen-e Simonhoz. Erőszakos oldala, amelyet aznap reggel fedett fel előtte, igencsak rémisztő volt. Nem azért, mert attól félt, netán őt is bántalmazná, valamiért tudta, sohasem tenne olyat. Valójában attól rémült meg, hogy a férfi iránti vonzalma cseppet sem halványult, dacára annak, amit látott. Még ölelkezett is vele azon a kanapén, miközben áldozatának alvadt vére még rajta volt. Nem számított. És most sem számít. Ha ebben a pillanatban belépne a szobába, ugyanúgy nem tudna neki ellenállni. És talán ez a valódi probléma. Talán attól félt, hogy Simon képes rávenni őt, hogy megfeledkezzen mindarról, amit gyermekkora óta tanult jóról és rosszról, és elveszítse önmagát is. Lucy megborzongott. – Ne oda. Lucy pislogott. – Tessék? – A hadvezért. – A kislány egy díszes sisakot viselő katonára mutatott. – Elöl kell lennie az embereivel. Sóhaj bácsi szerint egy jó kapitány mindig vezeti az embereit a csatában. – Valóban? – Igen. – Zsebecske határozottan bólintott, és előrehelyezte Lucy katonáját. – így. Készen állsz? – Ő... – Mire is? – Igen.

Elizabeth Hoyt

167

A Kígyóherceg

– Katonák, készítsék elő az ágyút! – kiabálta a kislány. Előregurított egy ólomágyút, és mellé tette az öklét. – Tűz! – Kipattintotta a hüvelykujját, és egy golyó átrepült a szőnyeg fölött, és megtizedelte Lucy katonáit Zsebecske huhogni kezdett. Lucynak leesett az álla. – Szabad ilyet? – Háború van – válaszolta Zsebecske. – Itt jön a lovasság, hogy oldalba támadja a hadseregedet. És Lucy ekkor ráébredt, hogy az angolok vesztésre állnak a háborúban. – A hadvezér parancsot ad az embereinek! Két perccel később a csatatér vérfürdővé változott. Egyetlen ólomkatona állt már csak. – És most mit csinálunk? – kérdezte Lucy visszafogottan. – Eltemetjük őket. Minden bátor férfi megérdemli az illendő temetést. – Zsebecske sorba rakta halott katonáit. Lucy azon tűnődött, vajon hány játékszabályt talált ki ezekből Sóhaj bácsi. – Elmondunk egy miatyánkot, és szent éneket éneklünk. – A kislány gyengéden megsimogatta a katonáit. – Ahogy Papa temetésén is. Lucy felpillantott. – Ó. Zsebecske bólintott. – Elmondtunk egy Miatyánkot, aztán egy rögöt dobtunk a koporsóra. De a Papa igazából nem volt benne, úgyhogy nem kellett attól félnünk, hogy megfulladt a föld alatt. Sóhaj bácsi azt mondja, a mennyországban van, és onnan néz engem. Lucy mozdulatlanná dermedt, elképzelte, ahogy Simon a kislányt vigasztalja bátyja sírjánál, félretéve saját gyászát, és gyermeki szavakkal elmagyarázza, hogy miért nem fullad meg az édesapja a föld alatt. Milyen gyengéd cselekedet! És most mit kezdjen Simon ezen új oldalával? Mennyivel könnyebb volna a helyzet, ha közönséges gyilkos volna, aki érzéketlen és nemtörődöm. Csakhogy ő nem ilyen. Szerető nagybácsi, olyan valaki, aki maga oltja a rózsáit az üvegkatedrálisban. Olyan férfi, aki úgy tesz, mintha szüksége volna rá, és megígérteti vele, hogy sosem hagyja el. Elizabeth Hoyt

168

A Kígyóherceg

Sosem hagyja el... – Játszunk még egyet? – Zsebecske Lucyra nézett, és türelmesen várt. – Igen. – Lucy összeszedte a katonáit, és felállítgatta őket. – Jó. – Zsebecske is munkához látott a saját katonáival. – örülök, hogy a nagynénim leszel. Sóhaj bácsi az egyetlen rajtad kívül, aki szeret játszani a katonákkal. – Mindig is olyan unokahúgra vágytam, aki szeret katonákkal játszani. – Lucy Zsebecskére pillantott, és elmosolyodott. – Miután összeházasodtunk, elhívlak játszani. – Megígéred? Lucy határozottan bólintott. – Megígérem. Tizenegyedik fejezet Ideges vagy? – kérdezte De Raaf. – Nem vagyok. – Simon a korláthoz ment, majd megfordult, és visszasietett. – Csak mert idegesnek tűnsz. – Nem vagyok ideges. – Simon oldalra fordította a fejét, hogy végignézzen a főhajón. Hol a pokolban lehet? – Pedig idegesnek tűnik. – Ezúttal Pye nézett rá furcsán. Simon tudatosan mozdulatlanná merevedett, és mély lélegzetet vett. Alig múlt tíz óra esküvője reggelén. A kiválasztott templomban állt elegáns parókában, fekete brokátkabátban, ezüsthímzéses mellényben és piros sarkú cipőben. Barátok és szerető családtagok vették körül: vagyis sógornője és unokahúga. Zsebecske az első padban ugrabugrált, Rosalind próbálta őt csitítani. Christian merengve ült a mögötte lévő sorban. Simon elkomorodott. A párbaj óta nem is beszélt Christiannel, nem jutott rá ideje. Később pótolnia kell ezt. Megérkezett a lelkész, egy fiatal férfi, akinek a nevére már nem is emlékezett. Még De Raaf és Harry Pye is eljött. De Raaf olyan volt, mint egy vidéki földbirtokos sáros csizmájában, Pye pedig akár sekrestyésnek is elment volna barna öltözékében. Már csak a menyasszony hiányzott. Elizabeth Hoyt

169

A Kígyóherceg

Simon elfojtotta a késztetést, hogy végigszaladjon a főhajón, és kipillantson az ajtón, mint egy aggódó szakács, aki türelmetlenül várja a halárust az angolnával. Ó, istenem, hol lehet már? Nem voltak kettesben, amióta Lucy meglepte őt a Jamesszel vívott párbajból hazafelé, aminek már majdnem egy hete, és bár azóta elégedettnek tűnt, és mások társaságában mindig mosolygott rá, nem tudta elhessegetni magától a bizarr félelmet. Lucy talán meggondolta magát? Vajon elrettentette, hogy szerelmeskedett vele, miközben válla vérzett, és egy halott ember vére szégyenfoltként virított a mellkasán? Simon a fejét rázta. Persze hogy megijesztette az ő angyalkáját, akinek olyan szigorú erkölcsei vannak. Biztosan halálra rémült. De vajon elegendő ez ahhoz, hogy megszegje az ígéretét? A szavát adta, az édesanyja emlékére megesküdött, hogy soha nem hagyja el őt. Vajon elege lett? Simon egy gránitoszlophoz lépett, amely tizenöt méternyire magasodott fölé. A rózsaszín gránit oszlopok két sora tartotta a tetőszerkezetet, és festett, vésett négyzetek díszítették őket. Mindegyik négyzet széle aranyozott volt, mintha csak a túlvilági boldogságra akarnák emlékeztetni az embert, amely állítólag vár rá. Oldalt belátott a Szent Máriakápolnába, amelyben egy serdülőkorban lévő Szűz Máriaszobor állt, nyugodt tekintetével a lábujjaira meredve. Szép templom volt, amelyből már csak a csinos menyasszony hiányzott. – Már megint fel-alá járkál – mondta De Raaf, valószínűleg úgy gondolta, hogy elég halkan. – Ideges – felelte Pye. – Nem vagyok ideges – vetette oda Simon fogcsikorgatva. A gyűrűjéhez nyúlt, de ráeszmélt, hogy az elveszett. Megfordult, hogy visszasétáljon, és észrevette, ahogy Pye és De Raaf jelentőségteljes pillantást vált egymással. Remek. Már a barátai szerint is elmegyógyászati kezelésre szorul. Nyikorgás hallatszott a templomajtó felől, ahogy valaki kinyitotta a nagy tölgyfa ajtót. Simon megpördült. Lucy lépett be, apja karján. Rózsaszínű ruhában volt, amely elöl fel volt húzva, hogy felfedje a világoszöld alsószoknyát. E szín mellett arcszíne világított, sötét szeme, szemöldöke és haja pedig tökéletes Elizabeth Hoyt

170

A Kígyóherceg

összhangban volt, mint egy rózsa, amelyet sötét levelek vesznek körbe. Simonra mosolygott, és... gyönyörű volt. Egyszerűen gyönyörű. Legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy megragadja a karját. Ehelyett kihúzta magát, és De Raaf mellé lépett. Türelmesen várakozott, és csak nézte, ahogy Lucy közeledik. Hamarosan. Hamarosan az övé lesz. Nem kell többé attól félnie, hogy elveszíti, hogy a nő elhagyja. Lucy belékarolt. Erőt vett magán, hogy ne kapjon oda a másik kezével. A kapitány mogorván rátekintett, majd lassan elengedte lánya karját. Az öreg nem örült a dolognak. Amikor Simon megkérte Lucy kezét, tudta, ha Lucy fiatalabb volna, és ha nem szeretné annyira az apja, azonnal kidobta volna őt az öreg. Úgy tűnt, angyala felülkerekedett apja egyértelmű ellenérzésén. Simon rámosolygott az öregre, majd megadta magát a késztetésnek, hogy megragadja Lucy kezét, amelyet a karjára helyezett. Most már az övé. A kapitány figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Vörös képe elsötétedett. Simon Lucyhoz hajolt. – Hát eljött. Lucy arca komoly volt. – Hát persze. – Nem voltam benne biztos a legutóbbi reggel után. – Valóban nem? – Lucy kifürkészhetetlen szemmel nézte Simont. – Valóban. – De hiszen megígértem. – Igen. – Lucy arcát fürkészte, de nem tudott belőle kiolvasni többet. – Köszönöm. – Készen állunk? – kérdezte a lelkész halvány mosollyal. Simon kihúzta magát, és bólintott. – Kedves egybegyűltek... – kezdte a lelkész. Simon próbált a szavakra összpontosítani, amelyek Lucyt hozzá kötik majd. Talán abbéli félelme, hogy elveszítheti őt, most végre megszűnhet, eltemetheti. Nem számít, mit tudott meg Lucy róla, nem számít, milyen szörnyű hibákat és komoly vétkeket követ majd el a jövőben, angyalának mellette kell maradnia. Az övé már, most és mindörökre. Elizabeth Hoyt

171

A Kígyóherceg

Felküldök egy szobalányt, aki a segítségére lesz, asszonyom – zengte Newton Lucy háta mögött aznap este. Lucy hátrapillantott a válla fölött. – Igen, köszönöm. A komornyik óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Lucy visszafordult, és tovább meredt a szobára. Az ő szobájára. És még azt hitte, hogy Rosalind házában elegánsak a hálószobák. A falakat rózsaszín damaszt borította, amelynek meleg és simogató színe egy ölelés intimitásával töltötte el az embert. A padlón a mintás szőnyeg olyan vastag volt, hogy Lucy lába belesüppedt. Feje fölött a mennyezeten festett Cupidók és angyalok repkedtek, bár az esti szürkületben nehezen lehetett kivenni őket, a mennyezet széle pedig aranyozott volt. Természetesen. Két nagyméretű ablak között, középen állt az ágy. Ha az ember ezt a bútordarabot ágynak nevezi, az olyan, mintha a Szent Pál-katedrálist templomnak mondaná. Ez volt a legcifrább, leghatalmasabb, legpazarabb ágy, amelyet Lucy életében látott. A fekvőfelület majdnem egy méter magasan volt a padlótól, az egyik oldalán lépcső volt, minden bizonnyal a célból, hogy az ember fel tudjon mászni rá. Mindegyik sarkából egy-egy tömör, faragott, aranyozott, burgundi vörös bársonnyal körbetekert rúd emelkedett ki. A vörös szövetet aranyszínű kötelek tartották szét, hogy felfedjék az alatta lévő rózsaszín fátyolszövetet. Az ágynemű elefántcsontszínű szaténból volt. Lucy óvatosan megérintette egy ujjával. Valaki kopogtatott az ajtón. Lucy megpördült, és az ajtóra meredt. Vajon Simon kopogtat? – Tessék! Egy főkötő kukucskált be az ajtón. – Mr. Newton küldött bennünket, asszonyom, hogy segítsünk önnek átöltözni. – Köszönöm. – Lucy bólintott, és nézte, ahogy a kis asszonyka belépdel a szobába. Egy fiatalabb lány érkezett a nyomában. Az Idősebb szobalány azonnal keresni kezdett a ruhásszekrényben.

Elizabeth Hoyt

172

A Kígyóherceg

– Gondolom, a csipkeinget választja, asszonyom. A nászéjszakájára. – Ó, igen. – Lucy gyomra megremegett. A szobalány előhozta a hálóinget, és nekilátott, hogy kikapcsolja Lucy ruháját. – A konyhában mindenki az esküvői reggeliről beszél, asszonyom. Milyen fényűző volt! Még Henry, az úr komornyikja is meghökkent rajta. – Igen, nagyon kellemes volt. – Lucy próbált lazítani. Két hét londoni tartózkodás után sem szokott még hozzá, hogy ilyen bizalmas szolgálatban részesítik. Ötéves kora óta senki nem segített neki öltözködni. Rosalind saját szobalányai egyikének gondjaira bízta őt, de úgy tűnt, hogy most, hogy Lucy már Simon felesége, kettőre is szüksége van. – Lord Iddesieigh-nek csodálatos ízlése van – mormogta az idősebbik szobalány, majd lehajolt, hogy kikapcsolja az utolsó kapcsokat is. – Úgy hallottam, hogy az esküvői reggeli után körbevitte önöket a fővároson. Élvezetes volt? – Igen. – Lucy kilépett a ruhájából. A legtöbb napot együtt töltötte Simonnal, de sosem maradtak kettesben. Talán most, hogy végre összeházasodtak és túl vannak a ceremónián, több időt tudnak együtt tölteni, és megismerhetik egymást. A szobalány fürgén összeszedte a ruhákat, és a fiatal lány kezébe nyomta. – Vigyázz rá, mint a szemed fényére! Nem szeretném, ha foltos lenne. – Igenis, asszonyom – cincogta a lány. Nem lehetett több tizennégynél, és szemmel láthatóan tartott az idősebb asszonytól, annak ellenére, hogy jócskán magasabb volt nála. Lucy mély lélegzetet vett, ahogy a szobalány kioldotta a fűzőjét. Alsószoknyája és alsóruhája a földre hullt, a csipkeing pedig a fejére került. A szobalány fésülni kezdte a haját, de Lucy már nem bírta tovább. Ez a pepecselés túl sok időt adott neki a gondolkodásra, hogy az előtte álló éjszaka miatt aggódjon. – Köszönöm – mondta határozottan. – Ennyi elég lesz ma estére. A szobalányok pukedliztek, majd távoztak, így Lucy hirtelen egyedül maradt. Belesüppedt az egyik székbe a tűz Elizabeth Hoyt

173

A Kígyóherceg

mellett. Egy borospalack állt a mellette lévő asztalon. Elgondolkodva meredt rá egy pillanatig. Lehet, hogy a bor eltompítaná az érzékeit, de abban szinte biztos volt, hogy nem nyugtatná meg az idegeit. Azt viszont tudta, hogy ezen az éjjelen nem akarja eltompítani az érzékeit, bármilyen ideges is legyen. Halk koppantás hallatszott az ajtón, nem a hall felől, hanem a másikon, amely valószínűleg az összekötő ajtó volt. Lucy megköszörülte a torkát. – Tessék! Simon kinyitotta az ajtót. Még mindig nadrágban, harisnyában és ingben volt, mellényét és kabátját már levette, és a parókáját is. Megtorpant a küszöbön. Lucynak beletelt egy kis időbe, amíg meg tudta fejteni az arckifejezését. Bizonytalan volt. – Az az ön szobája? – kérdezte. Simon összevonta a szemöldökét, majd viszonozta Lucy pillantását. – Nem, az egy társalgó. Ami azt illeti, az öné. Szeretné megtekinteni? – Igen, ha lehet. – Lucy felállt, tudatában annak, hogy teljesen meztelen könnyed csipkeruhája alatt. Simon hátralépett, Lucy pedig megpillantott egy rózsaszín-fehér helyiséget díványokkal és karosszékekkel. A szemközti falon ajtó nyílt. – Az pedig az ön szobája ott az ajtó mögött? – biccentett a távolabbi ajtó felé. – Nem, az az én társalgóm. Meglehetősen sötét, sajnos. Valamelyik rég elhunyt ősöm díszítette ki mérhetetlen érzéketlenséggel és minden szín elutasításával a barnán kívül. Az öné sokkal szebb. – Megkopogtatta az ajtófélfát. – Az én társalgóm mellett van az öltözőszobám, amely szintén elég komor, mögötte pedig a hálószobám, amely, szerencsére, a saját ízlésem szerint lett újrafestve. – Teremtőm! – vonta fel Lucy a szemöldökét. – Mekkora gyalogutat volt kénytelen megtenni! – Igen... – Simon hirtelen felnevetett, egyik kezével eltakarva a szemét. Lucy arcán félmosoly jelent meg, nem értette a viccet, és azt sem tudta valójában, hogy hogyan kellene most Elizabeth Hoyt

174

A Kígyóherceg

viselkednie, hogy végre magukra maradtak férjként és feleségként saját szobájukban. Az egész olyan különös volt. – Mi az? – Bocsásson meg. – Simon keze visszahullt, így Lucy meglátta, hogy arca elvörösödött. – Nem ilyesfajta párbeszédre számítottam a nászéjszakánkon. Simon ideges. Ettől a felismeréstől Lucy aggodalma némiképp csökkent. Megfordult, és visszalépett a saját hálószobájába. – Miről szeretne beszélgetni? Hallotta, ahogy Simon becsukja az ajtót. – Szerettem volna elbűvölni romantikus ékesszólásommal, természetesen. Arra gondoltam, filozofikus okfejtésbe kezdek homloka szépségéről. Lucy értetlenül pislogott. – A homlokomról? – Ühüm. Mondtam már, hogy homloka félelemmel tölt el engem? – Lucy érezte Simon teste melegét a hátán, ahogy a férfi mögé lépett, de nem érintette meg. – Olyan sima, fehér és széles, és egyenes, okos szemöldökében végződik, mint egy Athéné-szoboré, aki épp ítéletet mond. Ha a harcos istennőnek is olyan volt a szemöldöke, mint az öné, nem csoda, hogy az ókoriak imádták és félték őt. – Üres fecsegés – felelte Lucy halkan. – Valóban üres fecsegés. Végül is én magam is üres fecsegés vagyok, semmi több. Lucy összevont szemöldökkel megfordult, hogy ellenkezzen, de Simon vele együtt mozgott, így nem tudott a szemébe nézni. – Én vagyok a badarság hercege – suttogta Lucy fülébe. – A bohózatok királya, az üresség császára. Vajon tényleg ilyennek látja magát? – De... – Az üres fecsegésben vagyok a legjobb – mondta még mindig mögé rejtőzködve. – Szeretnék fecsegni arany szeméről és rubinvörös ajkáról. – Simon... – Nyakának tökéletes ívéről – suttogta egészen közelről. Lucy levegő után kapott, ahogy Simon lehelete megborzolta haját a nyakánál. Szerelmeskedéssel akarja elterelni őt. És el is tudja. Elizabeth Hoyt

175

A Kígyóherceg

– Mennyi beszéd. – Az igaz, hogy sokat beszélek. Ezt a gyarlóságot el kell majd viselnie a férjében. – Simon szabályosan Lucy fülébe beszélt. – De arra mindenképpen kell majd egy kis idő, hogy leírjam ajka formáját, puhaságát és forróságát. Lucy érezte, ahogy testében felébred a vágy. – És ezzel vége? – Magát is meglepte hangja mély csengése. – Ó, nem. Áttérnék a nyakára. – Simon felemelte a kezét, és végigsimított a levegőben néhány ujjnyival Lucy nyaka előtt. – Milyen bájos, milyen előkelő, mennyire szeretném a nyelvemmel megérinteni! Lucy keményen küzdött, hogy levegőt kapjon. Simon csak a szavaival simogatja, de Lucy eltűnődött, vajon kibírná-e, ha a kezével tenné ugyanezt. Simon folytatta: – Aztán a válla következne, amely olyan fehér és lágy. – Keze Lucy válla fölött lebegett. – És aztán? – Elmondanám, milyen a keble. – Simon hangja elmélyült, és durvább lett. – De előbb látnom kellene őket. Lucy remegve vett mély lélegzetet. Simon a füle mellett zihált. A férfi teste valósággal körbevette az övét, de még mindig nem érintette meg őt. Lucy a nyakához kapott, és megragadta a szalagot. Lassan leoldotta, a kikötődő selyemszalag suhogása kibírhatatlanul intim volt a hálószobában. Simon légzése felgyorsult, amint a nő hálóruhájának két széle lehullott, szabaddá téve keblének felső halmát. – Annyira szépek és halványak – mormolta Simon. Lucy nyelt egyet, majd lehúzta a ruhaanyagot a válláról. Ujjai remegtek. Soha nem mutatta még meg magát ilyen szándékosan senkinek, de Simon zihálása tovább ösztökélte. – Látom a puha dombocskákat, az árnyas völgyet, de nem látom az édes csúcsokat. Hadd lássam őket, angyalom! – Simon hangja megremegett. Valami ősi, nőies ösztön áradt szét Lucyban a gondolatra, hogy képes remegést kiváltani ebből a férfiból. Szerette volna felfedni magát előtte, a férje előtt. Behunyta a szemét, és lehúzta a hálóruhát. Mellbimbói kicsúcsosodtak a hűvösben. Elizabeth Hoyt

176

A Kígyóherceg

Simon lélegzete elállt. – Ó, istenem, emlékszem rájuk! Tudja, mit tett velem, hogy el kellett fordulnom öntől aznap este? Lucy a fejét rázta, torka elszorult. Ő is emlékezett rá, Simon forró tekintetére, amely csupasz keblére szegeződött, miközben ő magát ingerelte. – Szinte teljesen kifordított önmagamból. – Keze Lucy melle fölött lebegett, érintés nélkül simítva körbe. – Annyira szerettem volna érezni! Tenyere olyan közel volt felesége bőréhez, hogy érezte a melegét, de nem érintette meg. Még nem. Lucy úgy érezte, a férfi keze közelít felé, és vágyakozik az első érintésre. Karját kihúzta a hálóingből, de a derekánál összefogta a ruhát, hogy le ne essen. – Emlékszem, hogy itt érintette meg magát. – Keze Lucy mellbimbója fölött félkört formált a levegőben. – Szabad nekem is? – Én... – Lucy megborzongott. – Igen, kérem! Nézte, ahogy Simon keze lassan közeledik, majd megérinti a mellét. Meleg ujjai rásimultak. Lucy megfeszült, melleivel a férfi tenyerébe simult. – Istenem! – zihálta Simon. Körkörös simogatásba kezdett Lucy mellén. Lucy lepillantott magára, és nagy, hosszú ujjakat látott a bőrén. Kibírhatatlanul férfiasak voltak. Kibírhatatlanul birtoklóak voltak. Simon két keze a mellbimbók csúcsára siklott, majd finoman, de határozottan közrefogta őket hüvelyk és mutatóujjával. Lucy zihálni kezdett a sokkoló érzésre. – Jó érzés? – kérdezte Lucy hajába suttogva. – Én... – Lucy nagyot nyelt, képtelen volt válaszolni. Sokkal több volt, mint jó érzés. De ez a felelet épp elég volt Simonnak. – Szeretném látni a többit is! Kérem! – Simon ajka Lucy arcát simogatta, tenyere még mindig bölcsőt formált a mellén. – Kérem, feleségem, mutassa meg magát nekem! Lucy görcsös öklei kiengedtek, mire hálóinge a földre hullt. Meztelen volt. Simon megfogta Lucy hasát, és magához húzta a nőt, hogy meztelen feneke nadrágjához nyomódott. Úgy érezte, meleg, szinte forró. Hozzásimult,

Elizabeth Hoyt

177

A Kígyóherceg

mire Lucy megérezte hosszú, kemény hímtagját. Nem tudott mit tenni. Remegés tört rá. Simon a fülébe nevetett. – Többet is szerettem volna még mondani, de képtelen vagyok rá. – Ismét hozzásimult, majd felnyögött. – Túlságosan kívánom önt, ezért minden gondolat elillant a fejemből. Hirtelen felkapta Lucyt, aki végre meglátta a férfi vágytól izzó ezüst szemét. Megfeszítette izmát az állkapcsán. Letette az ágyra, és egyik térdével mellé támaszkodott, amitől a matrac besüppedt. – Az első alkalom fájdalmas, ugye tudja? – Mindkét karjával lehúzta magáról az ingét. Lucyt annyira lenyűgözte a férfi csupasz mellének látványa, hogy a kérdést is alig hallotta. – Olyan óvatos leszek, amennyire csak lehetséges. – Simon karcsú volt, karja és válla nyúlánk izmai megfeszültek, ahogy felmászott az ágyra. Mellbimbói döbbenetes kontrasztban voltak világos bőrével, barnák voltak, simák és nagyon meztelenek. Egy gyémántnyi felületen rövid, szőke szőrszálak göndörödtek mellkasa közepén. – Nem szeretném, ha meggyűlölne utána. Lucy nyúlt, hogy megérintse a férfi mellbimbóját. Simon felnyögött, és behunyta a szemét. – Nem fogom gyűlölni – suttogta Lucy. Aztán Simon hirtelen Lucy fölé került. Szenvedélyesen megcsókolta, két kezébe fogva az arcát. Lucy legszívesebben felkacagott volna, ha Simon nyelve nem lett volna éppen a szájában. Annyira csodálatos volt, hogy a férfi ennyire kívánja őt. Két kezébe fogta Simon fejét, tenyerét csiklandozta a rövid, szúrós hajvég. Simon Lucyra ereszkedett, akinek erre minden gondolata szertefoszlott. Kemény ágyéka, amely még mindig nadrágja fogságában volt, kezdte szétfeszíteni a nő lábait. Lucy széttárta a lábát, szívélyesen üdvözölve férjét. Nedves volt, amely bizonyára összekente Simon nadrágját is. Vajon nem bánja? Aztán a férfi nekinyomta férfiasságát, Lucy pedig megérezte a... Csodát Olyan különleges érzés volt, még annál is jobb, mint amikor magát érintette meg Vajon mindig ugyanolyan jó ez a testi érzés? Lucy úgy gondolta, nem. Biztos miatta van, a Elizabeth Hoyt

178

A Kígyóherceg

férje miatt, és hálát adott, hogy ilyen férfihoz ment feleségül. Simon ismét nekifeszült, ez alkalommal csúszott is, Lucy pedig nagyot sóhajtott. – Bocsásson meg! – száját felemelte Lucy szájáról, arca feszes volt, komoly. Simon felnyögött, és Lucy rájött, hogy elélvez. Kissé elfordította a fejét, hogy lássa, de Simon ránehezedett, még mielőtt láthatta volna. – Bocsásson meg! – ismételte, szavai élesek voltak és kissé furcsán hatottak. – örömöt szerzek magának, ígérem, de lehet, hogy csak – valami oldalba lökte Lucyt – később. Ah! – Simon behunyta a szemét, mintha fájdalmat érezne. És akkor beléhatolt. Nekifeszült, és mélyen beléhatolt Égetett. Lucy ledermedt. – Bocsásson meg! Lucy a szájába harapott, és próbálta visszatartani a könnyeit. Ugyanakkor furcsa módon meghatotta Simon bocsánatkérése. – Bocsásson meg! – ismételte. Valami jól érezhetően átszakadt, Lucy zihált, de nem adott hangot. Simon kinyitotta a szemét, olyan volt, mint egy bősz, megsebzett vad. – Ó, Istenem, kedvesem! Ígérem, legközelebb kellemesebb lesz. – Finom csókot lehelt Lucy szája szegletére. – ígérem. Lucy a légzésére összpontosított, és remélte, hogy mihamarabb vége lesz. Nem akarta megbántani Simont, de ez már nem volt kellemes számára. Simon megnyalta Lucy alsó ajkát. – Bocsásson meg! Kezét maguk közé fúrta, és finoman megsimogatta őt ott, ahol testük egybeforrt. Lucy teste megfeszült, tudat alatt fájdalomra számított, ám amit érzett, kellemes volt. Aztán annál is több. Szétáradt benne a vágy. Combjai lassan ellazultak a feszültségből, amely akkor keletkezett bennük, amikor Simon beléhatolt. – Bocsásson meg! – mormolta Simon mély, bágyadt hangon.

Elizabeth Hoyt

179

A Kígyóherceg

Hüvelykujját rászorította arra a kicsiny pontra. Lucy behunyta a szemét, és sóhajtott. Simon körözni kezdett. – Bocsásson meg! Nagyon lassan mozogni kezdett benne, előre-hátra. Szinte már... jó volt. – Bocsásson meg! – Nyelvével Lucy szájába hatolt, aki szopogatni kezdte azt. Lába elernyedt, hogy még jobb hozzáférést biztosítson a férfinak. Simon a szájába nyögött valamit, aztán hirtelen ismét csodálatos volt minden. Lucy megfeszítette a csípőjét, Simon hüvelykujjának szorítva magát, hogy erősebbé váljon a nyomás, majd ujjait a férfi kemény vállizmába vájta. Simon válaszképp még gyorsabban kezdett mozogni. Csókjukat félbeszakította, és Lucy hirtelen meglátta ezüstszemét, amely egyszerre volt könyörgő és felkavaró. Lucy elmosolyodott, majd lábait a férfi csípője köré fonta. Simon szeme elkerekedett erre a mozdulatra, majd felnyögött. Szemét hirtelen lehunyta. Aztán hátrafeszítette magát, karján és nyakán megfeszültek az inak, miközben láthatatlan célja felé közeledett. Felüvöltött, majd a nőre nehezedett. Lucy csak nézte őt, ahogy ezen az erős, határozott férfin tehetetlenségében eluralkodik a teste, az általa kiváltott kimondhatatlan öröm. Simon Lucy mellé roskadt, még mindig zihált, szeme csukva volt, és csak feküdt ott, amíg légzése csillapodni nem kezdett. Lucy azt hitte, el is aludt, de Simon ekkor magához ölelte feleségét. – Bocsásson meg! – A szó olyan artikulálatlanra sikerült, hogy Lucy nem is tudta volna, mit mond, ha nem ugyanazt ismételgeti mindvégig. – Hallgasson! – Lucy megsimogatta a férfi izzadt oldalát, majd titokzatosan elmosolyodott. – Szép álmokat, szerelmem! Miért hívattál ide? – Sir Rupert nyugtalanul kémlelt körbe a parkban. Nagyon korán volt még, és majd megvette az isten hidege. Teremtett lelket nem lehetett látni, de az még nem jelentette azt, hogy Walkert senki sem követte, vagy hogy ne jöhetne arra egy divatoló uraság reggeli lovaglásra.

Elizabeth Hoyt

180

A Kígyóherceg

Szemébe húzta a kalapját, hogy nagyobb biztonságban érezze magát. – Nem várhatjuk meg a következő lépését. – Lord Walker lehelete látszott, ahogy beszélt. Úgy ült a nyeregben, mint aki oda született, ami nem is állt messze a valóságtól. A Walker család hat generáció óta vezette már a vadászatokat a vidéken. A Walker-istálló vadászai messze földön híresek voltak. Talán hamarabb ült lovon, mint megtanult járni. Sir Rupert fészkelődött a lován. Ő fiatalkorában tanult csak meg lovagolni, és ez meg is látszott rajta. Ehhez hozzájött még sérült lába, ami igen kellemetlenné tette számára a lovaglást. – Mit javasolsz? – Meg kell ölnünk, még mielőtt ő ölne meg minket. Sir Rupert arca megrándult, majd ismét körbekémlelt. Idióta. Ha bárki meghallja őket, kezében az eszköz a zsaroláshoz. Másfelől azonban, ha Walker végre megoldaná neki ezt a problémát... – Már kétszer megpróbáltuk, és mindkétszer kudarcot vallottunk... – Akkor hát megpróbáljuk harmadszor is. A három szerencsés szám. – Walker rákacsintott borjú szemével. – Nem vagyok hajlandó megvárni, amíg levágnak és felszolgálnak vacsorára. Sir Rupert felsóhajtott. Nem volt könnyű egyensúlyoznia. Amennyire tudta, Simon Iddesleigh még nem tudott az ő szerepéről az összeesküvésben. Iddesleigh minden bizonnyal azt gondolja, Walker az utolsó személy, aki résztvevője volt az összeesküvésnek. És ha megtudja akadályozni, hogy Iddesleigh tudomást szerezzen az ő személyéről, és netán Walkeren áll véres bosszút, nos, az tökéletesen rendben van. Végül is Walker nem tölt be fontos szerepet Sir Rupert életében. Az biztos, hogy nem hiányozna neki. Ha pedig Walker is meghal, nem maradna élő ember, aki kapcsolatba tudná őt hozni az összeesküvéssel, amely Ethan Iddesleigh halálához vezetett. Csábító volt a gondolat. Végre megnyugodhatna, az pedig, isten a tanúja, ráférne már. De ha Walkernek eljár a szája, mielőtt Iddesleigh végez vele, vagy ami még rosszabb, ha Iddesleigh rátalál, akkor Elizabeth Hoyt

181

A Kígyóherceg

minden elveszett. Mert Iddesleigh valójában Sir Rupertre vadászik, csak még nem tudja. Ezért hajlandó volt részt venni Walker melodrámájában, és eljönni erre a kora reggeli találkozóra a parkba. Walkernek azt kell hinnie, hogy benne van a dologban. Megsimította mellényzsebét, amelyben még mindig ott őrizte Iddesleigh pecsétgyűrűjét. Már rég meg kellett volna szabadulnia tőle. Már kétszer majdnem a Temzébe dobta. De mindkét alkalommal visszatartotta valami. Nem volt logikus, de valami miatt úgy érezte, a gyűrű által hatalma van Iddesleigh fölött. – Tegnap megnősült. – Mi? – Sir Rupert ismét a beszélgetésre összpontosított. – Simon Iddesleigh – mondta Walker türelmesen, mintha nem ő volna lassú felfogású. – Elvett egy vidéki libát Se vagyona, se rangja. Lehet, hogy meghibbant. – Nem hinném. Iddesleigh-ről sok minden elmondható, csak az nem, hogy hibbant. – Hirtelen elfojtotta a késztetést, hogy megmasszírozza a combját. – Ha te mondod. – Walker vállat vont, majd a szelencéjébe nyúlt. – A nő akkor is kapóra jön. Sir Rupert bambán meredt a másikra, miközben az szippantott egyet a tubákból, majd nagyot tüsszentett. Walker előkapta a kendőjét, és nagyot fújt bele. – Hogy megöljük. – Szippantott, majd megtörölte az orrát, és visszatette a kendőt a zsebébe. – Megbolondultál? – Sir Rupert majdnem beleröhögött a másik férfi képébe. – Ne feledd, hogy Simon Iddesleigh-t a bátyja halála lobbantotta be. Ha megöljük újdonsült feleségét, nem valószínű, hogy az megfékezi őt, nem igaz? – De igaz, csakhogy ha megfenyegetjük a nőt, és közöljük Iddesleigh-vel, hogy megöljük a feleségét, ha nem hagy fel a hajszával – Walker megint vállat vont –, szerintem leáll. Egy próbát megér. – Na persze. – Sir Rupert érezte, ahogy szája mosolyra görbül. – Szerintem olyan volna, mintha meggyújtanánk egy puskaporos hordót. Csak még hamarabb rád akadna. – Rád viszont nem, mi? – Mit akarsz ezzel mondani? Lord Walker lepöccintett egy darabka tubákot a csuklójáról. Elizabeth Hoyt

182

A Kígyóherceg

– Rád nem. Vigyáztál, hogy kimaradj a dologból, nem igaz, Fletcher? – Anonimitásom jól szolgálta az ügyünket. – Sir Rupert nyugodtan nézett bele a fiatalabbik férfi szemébe. – Nocsak? – Walker táskás szeme visszameredt rá. Sir Rupert mindig ostobán állatinak találta Walker szemét, és éppen ez volt a probléma. Könnyű lebecsülni egy nagy, lomha állat eszét. Hideg veríték csorgott végig a hátán. Walker lesütötte a tekintetét. – Mindenáron megpróbálom véghezvinni ezt a tervet, és elvárom, hogy segíts benne, ha szükségem lesz rád. – Természetesen – válaszolta Sir Rupert nyugodt hangon. – Társak vagyunk. – Remek. – Walker fintorgott, vörös arca eltorzult. – Pillanatok alatt szorulni fog a hurok a gazember nyakán. Most mennem kell. Egy kis felajzott madárkát hagytam a fészekben. Nem szeretném, ha elrepülne, mielőtt visszaérek. – Buján kacsintott, majd ügetésre fogta a lovát. Sir Rupert nézte, ahogy a másik eltűnik a ködben, majd lovát megfordítva otthona felé vette az útját. Pokolian fájt a lába. Jól megfizet ezért a kiruccanásért, egész nap fel kell majd polcolnia. Walker vagy Iddesleigh. Már nem sokat számított. Mármint ha egyikük meghal.

Tizenkettedik fejezet Halk horkolás volt az első, amit Lucy érzékelt, amikor nászéjszakájuk másnapján felébredt. Csukott szemmel, elméjében még kavargó álmával azon tűnődött, ki lehet az, Elizabeth Hoyt

183

A Kígyóherceg

aki ilyen hangosan lélegzik. Aztán megérezte egy kéz súlyát a mellén, és ettől teljesen felébredt. De még mindig nem nyitotta ki a szemét. Melegség. Nem emlékezett, hogy valaha is érzett volna ilyen fenséges melegséget, főleg nem télen. Lábai szőrös férfilábbal fonódtak össze, és még a lábujjai sem voltak hidegek, amelyek máskor október és március között sosem tudtak eléggé átmelegedni. Olyan volt, mintha egy saját kályhája volna, azzal a különbséggel, hogy ennek a kályhának sima a bőre, és szorosan magához öleli őt. A meleg levegő, amely a takaró alatt keletkezett, kellemes illatú volt. Úgy érezte, saját illata összekeveredett egy idegen illattal, amely minden bizonnyal Simoné. Milyen ősi dolog! A testszaguk egybekelt. Lucy sóhajtott, majd kinyitotta a szemét. A nap besütött a függöny keskeny nyílásán. Ilyen későre jár már? A gondolatot azonnal egy másik követte. Simon vajon bezárta az ajtót? Lucy városi tartózkodása alatt megszokta, hogy reggel a szobalány húzza el a függönyt és gyújt be. Vajon a szolgálók nem gondolták, hogy Simon éjjel visszatér a saját szobájába? Elfordította a fejét, és az ajtó felé nézett. – Csitt. – Simon megszorította a mellét mozdulata büntetéseképp. – Aludjon még – motyogta, és légzése ismét egyenletessé vált. Lucy Simont nézte. Szőke borosta csillogott az állán, szeme alatt sötét karikák voltak, rövid haja pedig oldalra volt csapva. Annyira jóképű volt, hogy Lucy lélegzete elállt. Felemelte a fejét, hogy megnézze a kezét, amely a mellére simult. Mutató és középső ujja között kikandikált a mellbimbója. Lucy arca felhevült. – Simon. – Csitt. – Simon. – Feküdjön vissza... aludni. – Még mindig szemmel csókot lehelt meztelen vállára. Lucy összeszorította a száját. Ez komoly dolog. – Be van zárva az ajtó? – Hm? Elizabeth Hoyt

184

A Kígyóherceg

csukott

– Simon, be van zárva az ajtó? A férfi sóhajtott. – Igen. Lucy ferdén rásandított. A férfi megint horkolni kezdett. – Nem hiszek magának. – Megmozdult, hogy kikászálódjon az ágyból. Simon megmozdult, és hirtelen ráfeküdt a nőre. Végre kinyitotta a szemét. – Tudhattam volna, amikor vidéki hölgyet vettem feleségül. – Hangja még reszelős volt az alvástól. – Hogyan? – kérdezte Lucy pislogva. Nagyon meztelennek érezte magát a férfi alatt. Hímvesszője puha hasához nyomódott. – A korai kelés. – Szigorúan nézett rá, majd arrébb húzódott, hogy lekerüljön a súly Lucy mellkasáról. Amitől csak még jobban nekinyomta az ágyékát. Lucy próbált nem venni tudomást a férfi azon testrészéről, amely a gyomrába nyomódott. Nem volt könnyű. – De ha a szobalány... – Ha bármelyik szobalány be merészel lépni azon az ajtón, mielőtt én elhagyom a szobát, úgy csapom el, hogy lába sem éri a földet. – De hát azt mondta, be van zárva. – Megpróbált mérgesen nézni, de attól félt, szája ellenkező irányba görbül. Megbántva kellene éreznie magát. – Valóban? – simogatta meg Simon Lucy mellbimbóját. – Mindegy. Senki sem fog megzavarni bennünket. – Én nem hinném... Simon Lucy szájára simult, aki azonnal megfeledkezett róla, mit akart mondani. Ajka meleg volt és finom, ellentétben borostájával, amely Lucy állát dörzsölte. A két különböző érintés együtt valamiért erotikus volt. – Nos, hogyan kívánja kényeztetni újdonsült férjét – susogta Lucy fülébe – most, hogy felébresztette, hm? – Ajkát Lucy ajkára szorította. Lucy nyugtalanul fészkelődött, majd megdermedt egy hirtelen levegővétel után, amelyet Simon azért meghallott. – Bocsánat. – Simon legördült róla. – Bizonyára falánk vadállatnak tart. Nagyon fáj? Lehet, hogy hívatnom kellene egy szobalányt, hogy ellássa. Vagy... Elizabeth Hoyt

185

A Kígyóherceg

Lucy Simon szájára tette a kezét. Máskülönben sosem jutna szóhoz. – Csitt. Semmi bajom. – De biztosan a... – Tényleg. – Lucy behunyta a szemét, és arra gondolt, a fejére húzza a takarót. Vajon minden házasember ilyen nyíltan beszél a feleségével? – Már csak egy kicsit fáj. Simon tehetetlenül nézte őt. – Nagyon kellemes volt. – Lucy megköszörülte a torkát. Hogyan édesgesse vissza Simont magához? – Amikor mellettem feküdt. – Akkor jöjjön. Lucy közelebb fészkelődött, de amikor szembekerült volna Simonnal, a férfi finoman megfordította őt, hogy háttal legyen a mellkasának. – Hajtsa ide a fejét. – Kinyújtotta a karját, hogy párnát formáljon neki. Most még nagyobb melegség vette körül Lucyt, mint korábban, hisz egész teste biztonságos, kellemes ölelésben volt. Simon felhúzta a lábát Lucy lába mögé, majd halkan felnyögött. Simon állhatatos, forró erekciója a háta közepének nyomódott. – És ön jól van? – kérdezte Lucy suttogva. – Nem – nevetett fel Simon érdesen. – De túlélem. – Simon... A férfi átölelte Lucy mellét. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam tegnap este. – Hüvelykujjával megpöccintette Lucy mellbimbóját. – Soha többé nem fordul elő. – Semmi baj... – Szeretném bebizonyítani. Lucy megfeszült. Pontosan mit akar vajon jelenteni a bizonyítás? – Nem fog fájni – suttogta a fülébe. – Finom lesz. Lazuljon el! Hadd vezessem be a mennyországba, hisz végül is maga egy angyal. – Keze végigsimította Lucy felsőtestét, megcsiklandozta a hasát, majd a fanszőrzetéhez érkezett. – Simon, én nem hinném, hogy... – Csitt. – Ujjaival szűzies szőrzetébe túrt. Lucy megremegett, és nem tudta, hová nézzen. Simon szerencsére nem látta az arcát. Végül behunyta a szemét. Elizabeth Hoyt

186

A Kígyóherceg

– Nyíljon meg nekem, kedvesem – mormogta Simon a nő fülébe. – Annyira puha itt. Szeretném kényeztetni. Csak nem fogja... Simon Lucy combjai közé ékelte a térdét, ezzel kettéválasztva őket. Végigsimította Lucy szemérmét, aki visszafojtotta a lélegzetét, és várt. – Szeretném megcsókolni itt. – Tovább simogatta. – Szeretném megnyalni és belehatolni a nyelvemmel, emlékezetembe vésni az ízét, bár talán ez még túl korai volna. Lucy egészen elkábult, ahogy próbálta elképzelni. Csípője megremegett. – Csitt. Ne mozogjon! Nem fog fájni. Sőt – elérkezett csiklója tetejéhez – nagyon-nagyon élvezni fogja. – Körbesimította azt a bizonyos pontot. – Nézzen rám! Lucy képtelen volt rá. Nem is volna szabad engednie ezt. Ez biztosan nem megszokott dolog férj és feleség között sem. – Angyalom, nézzen rám! – zümmögte Simon. – Látni szeretném a gyönyörű szemét. Lucy kelletlenül felé fordította a fejét. Nagyra nyitotta a szemét. Simon rámeredt, ezüst szeme ragyogott, miközben ujját rászorította. Lucy ajka szétnyílt. – Istenem – nyögött fel Simon. Aztán megcsókolta, nyelve Lucyét simogatta, ujja mozgása pedig felgyorsult. Lucy legszívesebben megmozdította volna a csípőjét, hogy még jobban érezze azt az ujjat. Ehelyett hátát kifeszítve Simonhoz dörgölte magát. Simon motyogott valamit, majd megharapta Lucy alsó ajkát. A nő ekkor megérezte saját nedvességét, amelytől Simon ujjai síkosak lettek. Simon keményen nekinyomta péniszét Lucy fenekének. Lucy levegő után kapkodott, minden gondolata szertefoszlott. Ezt nem szabadna hagynia. Simon előtt nem. Simon Lucy szájába hatolt a nyelvével, és fáradhatatlanul körözni kezdett benne. Lucy úgy érezte, Simon egy ezüst szemű varázsló, aki teljesen elbűvöli őt. Minden önuralmát elvesztette. Szopogatni kezdte Simon vastag nyelvét, és hirtelen bekövetkezett. Megfeszült, és beleremegett a testi örömbe. Ekkor Simon lassított, majd felemelte a fejét, hogy lássa a nőt, ami Lucyt már nem zavarta. A forróság szétáradt egész testében. Valóban élvezetes volt. Elizabeth Hoyt

187

A Kígyóherceg

– Simon. – Angyalom? – Köszönöm. – Nyelve nem forgott, mintha elkábult volna, és szavai összemosódtak. Behunyta a szemét, majd egy pillanatra elpilledt, de aztán eszébe jutott valami. Simon nemi szerve még mindig a hátának feszült. Megmozdította a fenekét, majd hirtelen levegőt vett. Vajon fáj neki? Nos, kétségkívül igen. – Simon? – Lucy érezte, ahogy arcát elönti a forróság. Hogyan fogalmazza meg a kérdést? – Simon... segíthetek? – Nincs semmi baj. Aludjon csak vissza. – De hangja feszült volt, hímtagja pedig szinte felnyársalta Lucy hátát. Ez biztosan nem tesz jót az egészségének. Lucy megfordult, hogy a szemébe nézhessen. Tudatában volt, hogy zavarában elpirult. – A felesége vagyok. Szeretnék segíteni. Simon arcán vörös árnyalat jelent meg. Mulatságos, hogy ő nem tudta ilyen kifinomultan közölni a saját vágyát. A látvány megerősítette Lucy elhatározását. – Kérem. Simon Lucy szemébe nézett, kutatva azt, majd felsóhajtott. – A pokolban fogok elégni ezért. Lucy felvonta a szemöldökét, majd finoman megérintette Simon vállát. Simon elkapta a kezét, és Lucy egy pillanatra azt hitte, el is taszítja őt magától, ehelyett azonban kezét a takaró alá húzta, maga felé. Lucy egyszer csak a kezében tartotta őt. Elkerekedett a szeme. Vastagabb volt, mint gondolta. Kőkemény volt, de furcsa módon a bőre egész puha. És forró. Lucy nagyon szerette volna megnézni, de nem volt biztos benne, hogy ennek eljött már az ideje. Ehelyett nagyon finoman megszorította. – Ó, istenem! – Simon behunyta a szemét, és kába kifejezés jelent meg az arcán. Lucy ettől magabiztosabbá vált. – Mit csináljak? – Figyeljen. – Simon ujjai Lucyba hatoltak, amitől ő összerándult. Aztán Simon magára kente a nedvességet. – Csak... – Kezét Lucy kezére tette, és együtt csúsztak végig

Elizabeth Hoyt

188

A Kígyóherceg

hímtagján. Aztán vissza. Aztán megint. Elképesztően izgató volt. – Csinálhatom én? – Ah. Igen. – Simon pislogott, majd elengedte Lucy kezét. Lucy elmosolyodott, titkon örült, hogy Simon már csak szótagokban beszél. Tartotta az iramot, amelyet Simon mutatott neki, és közben férje arcát figyelte. Simon behunyta a szemét. Két szemöldöke között ránc keletkezett. Felső ajkát beharapta, arca fénylett az izzadságtól. Miközben őt nézte, érezte, hogy belé is visszatér a forróság. De azt is érezte, hogy kezébe vette az irányítást, és ekkor ráébredt annak intimitására, hogy Simon hagyja, hogy ezt tegye. Hogy kiszolgáltatta neki magát. – Gyorsabban – morogta. Lucy engedelmeskedett, keze le-föl mozgott Simon hímtagján, amely forró volt és sima a tenyerében. Simon ekkor megemelte az ágyékát, hogy az találkozzon Lucy kezével. – Ah! – Simon szeme hirtelen kipattant, Lucy úgy látta, pupillája ólomszürkévé sötétedett. Zord és átható pillantás volt ez, mintha fájdalmat érezne. Aztán elmosolyodott, nagy teste remegni kezdett. Lucy tenyerébe valami krémszerű ömlött. Simon ismét megvonaglott fogát csikorgatva, de továbbra is Lucy szemébe nézett. Lucy nem vette le róla a szemét, és összeszorította a combját. Simon visszahullt az ágyra, mint aki szörnyen elgyengült, de Lucy az előző este óta tudta, hogy ez normális. Kezét előhúzta a takaró alól. Fehér anyag volt rajta. Kíváncsian vizsgálgatta, széttárva az ujjait. Simon magja. Simon nagyot sóhajtott mellette. – Ó, istenem! Ez nagyon érzéketlen volt tőlem. – Nem volt az. – Lucy lehajolt, és csókot lehelt Simon szája szélére. – Ha ön megteheti ezt velem, akkor én is megtehetem önnel. – Milyen bölcs az én feleségem. – Simon átvette az irányítást a csókban, szája erős volt és birtokló. – Én vagyok a világ legszerencsésebb férfija. A szokottnál lassabb mozdulattal megragadta Lucy csuklóját, majd a lepedő sarkával letörölte a tenyerét. Aztán

Elizabeth Hoyt

189

A Kígyóherceg

megfordította a nőt, hogy háta ismét saját mellkasához érjen. – Most pedig – ásította most pedig alszunk. Átölelte Lucyt, aki engedelmeskedett neki. Volna kedve ma délután kocsikázni egyet a városban? – kérdezte Simon, aki összevont szemöldökkel meredt a reggelijére, majd vágott egy falatot. – Vagy esetleg sétálni egyet a Hyde Park ösvényein? Elég unalmasnak tűnik, de egyes hölgyek és urak nap mint nap kijárnak oda, bizonyára azért, mert élvezetesnek találják. Időnként egy-egy hintó is összetörik, ami mindig izgalmas. Elég unalmasnak hangzott, de nem volt jobb ötlete, mit ajánlhatna Lucynak. Az volt a szomorú helyzet, hogy soha nem töltött még hosszabb időt egy hölggyel. Arca erre megrándult. Legalábbis ágyon kívül. Vajon hová viszik a férjek szerelmetes feleségüket? Az biztos, hogy nem játékbarlangokba vagy egyéb rossz hírű házakba. Az Agráriusok Klubja pedig túl tisztátalan egy hölgyhöz. így hát maradt a park. Vagy esetleg egy múzeum. Lopva Lucyra pillantott. Csak nem arra vágyik, hogy templomba menjenek? – Az remek volna. – Lucy bekapott egy zöldbabot. – De akár maradhatunk itthon is. – Itthon? – nézett Simon meglepetten. Ahhoz még korán volt, hogy ismét ágyba vigye őt, bár csábító volt a gondolat. – Igen. Ön írogathatna vagy elbabrálhatna a rózsáival, én pedig olvasgathatnék vagy rajzolgathatnék. – Félretolta a zöldbabot, majd bekapott egy falat krumplipürét. Simon nyugtalanul fészkelődött a székében. – Nem fog unatkozni? – Nem, persze hogy nem. – Lucy elmosolyodott. – Ne higgye, hogy szórakoztatnia kell engem, végtére is kétlem, hogy az esküvőnk előtt szívesen járt a parkba kocsikázni. – Hát ez igaz – ismerte be Simon. – De kész vagyok a változásra most, hogy van egy feleségem. Megállapodtam, tudja. – Változásra? – Lucy letette a villáját, és előrehajolt. – Például lemond a piros sarkú lábbelikről? Simon szólni akart, de végül nem tette. Most tréfál vele? – Azt azért nem.

Elizabeth Hoyt

190

A Kígyóherceg

– Vagy talán a díszes kábátokról? Néha úgy érzem magam ön mellett, mint egy páva. Simon összevonta a szemöldökét. – Én... Lucy szája szegletében pajkos mosoly játszott. – Minden harisnyája hímzett? Biztos vagyok benne, hogy hatalmasak a harisnyaszámlái. – Befejezte végre? Simon megpróbált határozottan nézni, de úgy érezte, nyomorúságos vereséget szenvedett. Boldog volt, hogy vidámnak látja az elmúlt éj után. Ha arra gondolt, mekkora fájdalmat okozhatott neki, még mindig megrándult az arca. És az sem vet rá valami jó fényt, amit reggel tett, amikor megmutatta, hogyan tudja kielégíteni őt, mint egy kocsmai szajha. Megrontotta ifjú, ártatlan feleségét. És a legszomorúbb az volt, hogy tudta, ha ismét alkalma nyílna rá, ugyanúgy ráhelyezné felesége kezét a hímvesszőjére. Annyira feszült, hogy az már fájt. És már a gondolattól, hogy Lucy apró, hideg keze az ő merevedését fogja, megint fájdalmasan lüktetni kezdett. Hát milyen ember az, akinek merevedése lesz a gondolattól, hogy megront egy ártatlanságot? – Nem hinném, hogy szeretném, ha bármit is megváltoztatna. Simon pislogva próbálta buja gondolatait kedves felesége mondandójára összpontosítani. Ekkor eszmélt rá, hogy Lucy ezúttal komolyan beszél. A nő szemöldöke egyenes volt és szigorú. – Egyetlen dolgot kivéve. Azt akarom, hogy többé ne párbajozzon. Simon mély lélegzetet vett, majd az ajkához emelte borospoharát, hogy időt nyerjen. A pokolba! A pokolba! A pokolba! Nem lehet rászedni az ő angyalát. Lucy nyugodtan nézett rá, de szemében nem volt könyörület. – Aggodalma természetesen megtisztelő, de... Newton sietett be a terembe, ezüsttálcával a kezében. Hál' istennek. – A posta, uram. Simon köszönetképp bólintott, majd elvette a leveleket. – Ó, valószínűleg meghívás egy pazar bálra. Mindössze három levél volt. Simon érezte, hogy Lucy még mindig őt Elizabeth Hoyt

191

A Kígyóherceg

nézi. Rápillantott az elsőre. Egy számla. Ajka mosolyra görbült. – Vagy mégsem. Talán igaza lesz a piros sarkú lábbelijeimet illetően. – Simon. – Igen, kedvesem? – Félretette a számlát, majd kibontotta a következőt. Egy rózsarajongó társa levele volt: új oltási módszer Spanyolországból stb. Ezt is félretette. A harmadik levél vörös viaszán nem volt pecsét, a kézírást pedig nem ismerte fel. Felbontotta egy kenőkéssel. Aztán ostobán pislogva olvasta a szavakat: Ha a legcsekélyebb szeretetet is érzi ifjú felesége iránt, hagyjon fel a hajtóvadászattal! Ha a továbbiakban részt vesz párbajban, vagy akár csak kezdeményezi azt, a hölgy azonnal meghal. Álmában sem gondolta volna, hogy megkerülve öt egyenesen Lucynak támadnak. Addig csak arra figyelt, hogy ha a nő a társaságában van, biztonságban legyen. De ha akkor is képesek rátámadni, amikor ő nincs ott... – Nem rejtőzhet örökre az üzenet mögé – mondta Lucy. Mi lesz, ha baja esik vagy ne adj' isten miatta megölik? Képes volna-e nélküle és félelmetes szemöldöke nélkül élni? – Simon, minden rendben? Mi áll benne? Simon késve pillantott fel. – Semmi. Bocsánat. Semmiség. – Összegyűrte a papírt, felállt, majd beledobta a tűzbe. – Simon... – Tud korcsolyázni? – Tessék? – Simon kérdése váratlanul érte. Zavartan pislogott. – Megígértem Zsebecskének, hogy megtanítom korcsolyázni, ha befagy a Temze. – Idegesen megköszörülte a torkát. Micsoda őrült ötlet! – Nincs kedve korcsolyázni? Lucy egy pillanatig mozdulatlanul meredt Simonra, majd hirtelen felpattant a székéről. Odalépett hozzá, és két kezébe fogta az arcát. – De igen, szívesen korcsolyáznék önnel és Zsebecskével. – Gyengéden megcsókolta Simont. Ez volt az első csók, gondolta Simon hirtelen és mintegy mellékesen, amelyet Lucy önszántából adott neki. Legszívesebben megragadta volna a vállát, átölelte volna, Elizabeth Hoyt

192

A Kígyóherceg

és a ház egyik belső szobájába vitte volna, oda, ahol örökre biztonságban tudhatná. Ehelyett viszonozta a csókot, finoman simogató szájjal. És azon tűnődött, hogyan tudná megóvni őt. Miért nem folytatja tovább a Kígyóherceg meséjét? – kérdezte Lucy később aznap este. Hüvelykujjával elkente a piros pasztellt, hogy az árnyékot képezzen Simon füle alatt a rajzán. Milyen csodálatos délutánjuk volt Zsebecskével! Simon bebizonyította, hogy kiváló korcsolyázó. Lucy maga sem értette, miért lepődött meg ezen. Köröket írt le körülöttük, és úgy nevetett, mint egy őrült. Egészen alkonyatig korcsolyáztak, amikor már Zsebecske orra olyan piros volt, mint egy rózsa. Lucy ekkor egészséges fáradtságot érzett, és boldogan ücsörgött pihenésképp Simonnal, akiről a képét mintázta. Pontosan ilyennek látta lelki szemeivel közös életüket. Elmosolyodott magában, ahogy a férfira nézett. Bár kétségtelen, lehetne jobb modell is. Ahogy nézte őt, Simon megmozdult a székben, így odalett a póz. Megint. Lucy azon kapta magát, hogy nagyot sóhajt. Mégsem parancsolhat rá újdonsült férjére, hogy maradjon mozdulatlan, mint annak idején Hedge-re, de nagyon megnehezítette a munkáját, hogy egyfolytában mocorgott. Lucy társalgójában tartózkodtak, amely az ő hálószobájának a szomszédságában volt. Barátságos helyiség volt, amelyben a krémszín és a rózsaszín dominált, és elszórtan székek álltak. És déli fekvésű volt, így a délutáni napfény beáradt, ami ideális környezetet biztosított a festéshez. Persze mostanra már beesteledett, de Simon legalább egy tucat gyertyát meggyújtott, Lucy hiába tiltakozott a pocsékolás miatt. – Tessék? – Simon nem is hallotta a kérdést. Vajon mi járhat a fejében? Talán az a titokzatos levél még reggelről, vagy a párbajozást illető ultimátuma? Nem vallott túlságosan jó diplomáciai érzékről egy újdonsült feleség részéről. Azonban sokkal jobban nyomasztotta a dolog annál, semhogy körültekintően járjon el. – Azt kérdeztem, folytatná-e a mesét. – Közben megrajzolta válla ívét. – A Kígyóhercegről. A Rutherford

Elizabeth Hoyt

193

A Kígyóherceg

herceges részig jutott még csak. Komolyan mondom, hogy meg kellene fontolnia a nevét – Nem tehetem. – Simon abbahagyta a térdén a kopogást. – A név a mese része. Gondolom, nem szeretné, ha fittyet hánynék a hagyományra. – Hm. – Lucy egy pillanatra eltűnődött azon, Simon valóban mesélés közben találja-e ki a mesét. – Készített illusztrációkat a meséhez? – Igen. Simon felvonta a szemöldökét. – Láthatnám őket? – Nem. – Lucy sötétített az árnyékon, az ingujján. – Amíg nincsenek kész, addig nem. És most halljuk a történetet, ha kérhetem. – Nos, igen. – Simon megköszörülte a torkát. – A Kígyóherceg ragyogó vörösréz ruhába öltöztette Angelicát. – És az nem volt borzasztóan nehéz? – Pillekönnyű volt, nyugodjon meg. A Kígyóherceg csak suhintott egyet, és Angelica a kastélyban termett, és nézte, ahogy a fényes bálra érkeznek a vendégek. „Tessék”, szólalt meg a Kígyóherceg, „viseld ezt, de vigyázz, hogy az első kakasszó előtt hazaérj!” Azzal átadta neki a réz álarcot. Angelica megköszönte, majd felvette az álarcot, és remegve elindult a bálba. „Ne feledd”, kiáltott utána a Kígyóherceg, „az első kakasszó előtt, és nem később!” – De miért? Mi történik, ha nem érkezik haza időben? – Lucy összevonta a szemöldökét, miközben Simon fülét vázolta fel. A fül mindig különösen nehéz. – Csak türelem, máris megtudja! – Ki nem állhatom, ha ezt mondják. – Akarja hallani a történetet, vagy nem? – Simon Lucyra tekintett hosszú orra mögül. Ugratni próbálta, próbált gőgösen nézni, Lucy pedig hirtelen ráébredt, mennyire szereti ezeket az együtt töltött pillanatokat. Amikor Lucy viccelte meg őt így, úgy érezte, mintha lenne egy titkos nyelvük, amelyet csak ők ketten ismernek. Butaság volt, jól tudta, mégis mind nagyobbra nőtt az iránta érzett vonzalma. – Akarom – felelte alázatosan. – Nos, képzelje csak el, a királyi bál a világ legcsodálatosabb eseménye volt. Ezer kristálymécses Elizabeth Hoyt

194

A Kígyóherceg

világította be a hatalmas termet, és arany ékszerek csillogtak a vidék gyönyöríj úrhölgyeinek nyakában. De Rutherford herceg kizárólag Angelicát nézte. Csak vele volt hajlandó táncolni, és könyörgött neki, hogy árulja el a nevét. – És elárulta? – Nem. Amikor épp megmondta volna már, a hajnal első sugarai bevilágítottak a palota ablakán, és Angelica tudta, a kakas hamarosan megszólal. Kiszaladt a bálteremből, és amint átlépte a küszöböt, azonnal a Kígyóherceg barlangjában találta magát. – Ne mozduljon! – Lucy próbálta hűen visszaadni Simon szeme sarkát. – Teljesítem minden parancsát, hölgyem. – Hah! Simon elmosolyodott. – Angelica egész nap a kecskéit legeltette, de időnként elbóbiskolt, mert igencsak kimerült a sok táncban éjszaka. Este aztán elment a Kígyóherceghez. „És most mit tehetek érted?”, kérdezte a herceg, mivel már várta őt. „Ma este is bál lesz”, felelte. „Tudsz nekem új ruhát készíteni?” – Szerintem kissé telhetetlen lett – motyogta Lucy. – Rutherford herceg aranyhaja nagyon csábító volt ám – felelte Simon ártatlanul. – A Kígyóherceg pedig beleegyezett, hogy új ruhát készít neki. Ennek fejében azonban le kellett vágnia a jobb kezét. – Levágni? – kapkodott Lucy elszörnyedve levegő után. – De hát az első ruhánál erre nem volt szükség. Simon már-már szomorú pillantást vetett Lucyra. – Ó, de hát végtére ő is csak egy halandó. Ha új ruhát akart készíteni Angelicának, azért cserébe fel kellett áldoznia valamit. Lucy megborzongott. – Már nem tetszik a meséje. – Igazán nem? – Simon felkelt a székéből, és közelebb húzódott Lucyhoz. Komikusan veszélyesnek tűnt. – Igazán. – Lucy nézte, ahogy Simon becserkészi. – Sajnálom, örömet szeretnék okozni. – Kikapta a pasztellkrétát Lucy kezéből, és visszatette a dobozba. – De az élet szörnyű valóságát nem hagyhatom figyelmen kívül – odahajolt, és ajkával végigsimította a nyakát –, bármennyire is szeretném. Elizabeth Hoyt

195

A Kígyóherceg

– Én nem akarom figyelmen kívül hagyni a valóságot – felelte Lucy halkan. Nagyot nyelt, amikor megérezte Simon nyitott száját nyakhajlatában. – Mégis úgy gondolom, szükségtelen az élet borzalmain rágódnunk. Sok szép dolog is van benne. – Az biztos – suttogta Simon. Hirtelen a karjába kapta Lucyt, mielőtt felesége föleszmélhetett volna. Lucy Simon vállába kapaszkodott, aki elindult vele a szomszédos hálószobába, majd letette az ágyra. Azonnal ráfeküdt, és szenvedélyes csókkal illette. Lucy behunyta a szemét a hirtelen érzések hatására. Képtelen volt gondolkodni, amikor Simon ilyen mélyen, ilyen mohón csókolta, mintha fel akarná őt falni. – Simon... – Csitt. Tudom, hogy fáj még, tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, hogy egy eszét vesztett állati lény vagyok, hogy máris ez jár a fejemben. De esküszöm, képtelen vagyok megtartóztatni magam. – Felemelte a fejét, a szeméből vad vágy sugárzott. Hogyan is gondolhatta valaha hidegnek? – Kérem. Hogyan is tudna egy nő ellenállni egy ilyen könyörgésnek? Lucy szíve megtelt melegséggel, szája pedig érzéki mosolyra görbült. – Jó. Többre nem is volt ideje. Beleegyezésére Simon már kezdte is lerángatni a ruháit. Hallotta, ahogy elszakad a ruhaanyag. Melle kitárulkozott, amelyre Simon szája azonnal rátapadt, és erősen szopogatni kezdte. Lucy levegőért kapkodott, és belemarkolt Simon hajába. Érezte a harapását. Simon a másik mellére vetette magát, de az előbbi mellbimbót tovább ingerelte a kezével. Dörzsölte és nyomkodta. Lucynak szinte elállt a lélegzete, képtelen volt felfogni, amit Simon tett vele. Simon felemelkedett róla, és letépte magáról a mellényét. Egy pillanattal később inge is a földre hullott. Lucy Simon meztelen felsőtestére meredt. Fehér volt és izmos. Hosszú izomkötegek mozogtak a karján. Zihálva vette a levegőt, mellkasa szőke szőrszálain izzadság csillogott. Annyira gyönyörű férfi volt, és az övé. Hirtelen vágy hullámzott végig a testén. Simon felállt, letépte

Elizabeth Hoyt

196

A Kígyóherceg

magáról a nadrágját és a harisnyáját, majd nekilátott kikötni az alsóneműjét. Lucy lélegzetét visszafojtva, sóvárogva figyelte. Sosem látott még teljesen meztelen férfit, igencsak itt volt az ideje. De Simon fölé helyezkedett, takarásban tartva teste legérdekesebb részét, mielőtt még Lucy megláthatta volna. Lucy elméjén fura gondolat suhant át. Talán szégyenlős? Vagy csak attól fél, hogy megdöbbenti őt? Felpillantott, hogy a szemébe nézzen, és szólni akart, hogy a gondolatot is kiverje a férfi fejéből. Végtére is egész életét vidéken töltötte, ahol bőven akadtak háziállatok. Simon szólalt meg előbb: – Csak még jobban kívánom, ha így néz rám. – Hangja érdes volt, szinte rekedt. – Nem mintha szükségem volna segítségre ahhoz, hogy merevedésem legyen, ha a közelében vagyok. Lucy behunyta a szemét Simon szavai hallatán. Szerette volna érezni a férfi ízét, és olyasmit csinálni vele, amiről csak homályosan volt fogalma. Többet. Többet akart. – Szeretnék magába hatolni – mondta Simon érdes hangon. – Szeretnék egész éjjel magában maradni, hogy ébredéskor kitöltsem, hogy szeretkezhessek magával, mielőtt még kinyitná a szemét. – Lucy fölé térdelt. Arca nem volt kedves, de Lucy csak úgy sütkérezett tekintete vadságában. – Ha lehetne, az ölembe venném, kedves angyalom, és még vacsora közben is magában tartanám a péniszem. Eperrel és tejszínnel etetném, és nem mozdulnék. Az inasok jönnének felszolgálni, de sejtelmük sem volna, hogy végig a maga édes szemérmében van a férfiasságom. A szoknyája eltakarna bennünket, de nagyon-nagyon mozdulatlannak kellene lennie, hogy rá ne jöjjenek. Lucyt vad vágyhullám öntötte el az érzéki szavak hallatán. Összeszorította a combját, és tehetetlenül hallgatta, ahogy Simon bűnös, tiltott dolgokat suttog neki. – Ha pedig befejeztük a vacsorát – suttogta tovább –, kiparancsolnám a szolgálókat. Levenném a fűzőjét, és addig szopogatnám a mellbimbóját, amíg a nedvessége a péniszemre nem csorogna. Sőt még akkor sem hagynám abba. Lucy beleborzongott.

Elizabeth Hoyt

197

A Kígyóherceg

Simon gyengéd csókot lehelt a nyakára, ajka simogatása éles ellentétben volt a durva szavakkal. – Felültetném az asztalra. Nagyon óvatosan, ó, annyira óvatosan, hogy közben el ne váljunk egymástól, aztán addig szeretkeznénk, amíg mindketten fel nem kiáltunk. – Simon szavai Lucy bőrét simogatták. – úgy tűnik, képtelen vagyok türtőztetni magam. Képtelen vagyok mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Szeretnék szeretkezni magával a hintóban, a könyvtárszobában, istenem, kint a napfényben, a zöld pázsiton. Tegnap fél órán keresztül azt számolgattam, mikor lesz már elég meleg hozzá odakint. Simon szavai olyan erotikusak és sötétek voltak, hogy egészen megrémisztették Lucyt. Sosem tartotta magát érzéki lénynek, de ha Simont magában érezte, elveszítette a fejét, és semmi másra nem tudott koncentrálni az élvezeten kívül. Simon fölé hajolt, felhajtotta a szoknyáját, így deréktól lefelé meztelenné vált. A férfi odapillantott, amit az imént felfedett. – Szükségem van erre. – Kezét Lucy szemérmére tette. – Szüntelenül. Ezt akarom csinálni – választotta szét Lucy lábait, miközben ráereszkedett, hogy férfiassága Lucy nedves szemérmébe fészkelje magát állandóan. Lucy felnyögött. Mit művel vele? – Maga is szeretné? – Simon megmozdult, nem hatolt belé, de péniszét a vagina nedvességébe nyomta. A csiklóját kezdte ingerelni. Lucy tehetetlenül nyöszörögve feszítette ívbe a hátát. – Akarja? – suttogta a halántékánál a hajába. Megint lökött rajta egyet. Öröm. – Én... – Akarja? – Simon megharapta a fülcimpáját. – Ó. – Lucy képtelen volt gondolkodni, képtelen volt kimondani a szót, amelyet akart. Csak érezni tudott. – Akarja? – Simon Lucy mindkét mellét a kezébe fogta, majd megszorította és megnyomta mindkét mellbimbóját. Lucy nekitaszította a csípőjét, és káprázó szemmel, kéjesen felnyögött. – Istenem, de csodás! – Simon fészkelődött, majd ismét tolt magán egyet.

Elizabeth Hoyt

198

A Kígyóherceg

Lucy hirtelen nyilallást érzett, enyhe fájdalmat, de nem bánta. Azt akarta, hogy a férfi benne legyen, amilyen mélyen csak lehet. Simon átkarolta a térdét, felhúzta az egyik lábát, majd ismét rányomott. Lucy kinyílt, kettévált, befogadta Simont. Felnyögött, majd a férfi ziháló légzését figyelte. Simon még egyet lökött, mire teljesen Lucyba hatolt. Simon felnyögött. – Fájt? Lucy a fejét rázta. Most miért nem mozdul? Simon arca feszült volt. Odahajolt, és gyengéden megcsókolta Lucyt, ajkával cirógatta, szinte hozzá sem ért. – Ezúttal nem fogok fájdalmat okozni. Felhúzta Lucy másik térdét is, majd szétterpesztette őket maga alatt. Aztán lassan ránehezedett. Lucy nyögött. Simon medencéje pontosan oda került, ahol lennie kell, és ettől Lucy a mennyben érezte magát. Simon csípőjével körkörös mozgásba kezdett. – jó? – morogta. – Ah, igen. Simon arcán feszes mosoly jelent meg. Ismét taszított magán egyet. Aztán nyelve édes simogatásával kísérve, hosszan csókolni kezdte Lucyt, szájával is szeretkezve vele keményen és követelőzőn, és továbbra is nyomást gyakorolva rá a csípőjével. Lucy önkívületbe esett, nem tudta, meddig fognak még szeretkezni. Az idő mintha megállt volna, s őket a testi öröm és az érzelmi egység burkába vonta volna. Szorosan magához ölelte Simont. A férjét. A szeretőjét. Simon ekkor megfeszült, mozgása görcsössé vált és felgyorsult. Lucy levegőért kapkodott, Simon arcát két kezébe fogta, és azt akarta, hogy benne maradjon, amikor beteljesül. Simon erősen beléhatolt, Lucy érezte magában forró magját, majd örvényleni kezdett körülötte a világ. Simon szája elernyedt az övén. Lucy tovább csókolta, nyalogatta alsó ajkát, és ízlelgette a száját. Simon kezdett feltápászkodni, de Lucy megfeszítette a karját, hogy el ne eressze. – Maradjon! Simon Lucyra nézett. Elizabeth Hoyt

199

A Kígyóherceg

– Maradjon velem! Egész éjjel. Kérem. Simon ajka enyhe mosolyra görbült, mielőtt azt suttogta volna a fülébe: – örökre.

Elizabeth Hoyt

200

A Kígyóherceg

Tizenharmadik fejezet Ugye nem szórakozásból csinálod? – szegezte neki a kérdést Christian napokkal később. Bár halkan beszélt, Simon mégis nyugtalanul pillantott körül. A Druty Lane Színház olyan volt, mint egy férgekkel teli hulla. Simon egy aranyozott szélű páholyt bérelt a második emeleten magának, Lucynak, Rosalindnak és Christiannek. A páholy elég közel volt ahhoz, hogy jól láthassák a színészeket, mégis elég magasan ahhoz, hogy az irányt tévesztett zöldségek ne érhessék el őket, ha a darab netán kudarcba fulladna. Az odalent helyet foglaló csőcselék viszonylag normálisan viselkedett. A lent dolgozó szajhák legtöbbje elfedte a mellbimbóját. Az alapzaj elég halk volt, hogy hallhassák Dávid Garrick hangját, aki egy meglehetősen öreg Hamlet bőrébe bújt, annak monológját szavalva. Persze nem volt hátrány, hogy nevezett színésznek olyan tüdeje volt, mint egy halaskofának. – „A keservét! – üvöltötte Garrick. – Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?”* – Köpet csillogott a színpadi világításban. Simon arca megrándult. Sokkal jobban szerette olvasni Shakespeare-t, mint színpadon látni. Ez azt képzeli, hogy szó szerint le kell nyelnie azt a bárdot. Lucyra pillantott. Az angyal el volt bűvölve, szemét félig behunyta, ajka szétnyílt, miközben nézte az előadást. A páholy karmazsinvörös bársonyfüggönyei szolgáltak neki háttérként, jól kiemelvén sápadt profilját és sötét haját. Szinte kibírhatatlanul szép volt. Simon félrekapta a tekintetét. – Miről beszélsz? Christian komor pillantást vetett rá. – Tudod te azt. A párbajokról. Miért ölöd halomra ezeket? Simon felvonta a szemöldökét. – Mit gondolsz? A fiatalember a fejét rázta. – Eleinte azt gondoltam, becsületbeli ügy vagy afféle. Például mert megsértettek egy hozzád közel álló hölgyet. – Elizabeth Hoyt

201

A Kígyóherceg

Tekintetét Rosalindra emelte, majd vissza. – Azt beszélik... Nos, mindenfelé azt beszélték néhány éve, mielőtt a bátyád meghalt. Simon várt. – Aztán azt gondoltam, talán hírnévre vágysz. A dicsőségre, hogy párbajoztál és győztél. Simon megállta, hogy felhorkanjon. Uramisten, micsoda gondolat! – De James ellen – Christian zavartan pillantott rá – olyan kegyetlenül harcoltál, olyan gyűlölettel. Biztos személyes oka volt. Mit követett el az az ember? – Megölte a bátyámat. Christiannek leesett az álla. – Ethant? – Hallgass! – Simon Rosalindra pillantott. Bár őt látszólag kevésbé kötötte le a darab, mint Lucyt, szemét a színpadra szegezte. Visszafordult Christianhez – igen. – De miért? – Ezt nem itt fogjuk megbeszélni. – Türelmetlen pillantást vetett rá. Miért kell egyáltalán magyarázkodnia? – De már egy újabbat készülsz felhajtani. Simon tenyerébe támasztotta az állát, és félig eltakarta a száját. – Honnan tudod? Christian türelmetlenül fészkelődni kezdett aranyozott bársonyszékén. Simon a színpadra nézett. Hamlet éppen térdre roskadt nagybátyja felé kúszott. A dán királyfi felemelte a kardját, verselt egy kicsit, majd visszatolta a hüvelyébe, újabb lehetőséget szalasztván el ezzel a bosszúra. Simon felsóhajtott. Ezt a darabot világéletében meglehetősen unalmasnak találta. Miért nem teszi gyorsan a dolgát a herceg, és öli meg egyszerűen a bácsikáját? – Nem vagyok ostoba, tudhatod. Követtelek. – Hogyan? – Simon figyelme ismét a mellette ülő férfira terelődött. – Az elmúlt napokban – tette hozzá Christian. – Az ördög Barlangjába és a többi bűnös helyre is. Bemész, nem iszol, csak járkálsz a termekben, kérdezősködsz... Simon félbeszakította tevékenységeinek lajstromozását. – Miért követsz? Elizabeth Hoyt

202

A Kígyóherceg

Christian elengedte a kérdést a füle mellett. – Egy nagy embert keresel, egy jeles arisztokratát. Valakit, aki játszik, de nem olyan megrögzötten, mint James, máskülönben már rátaláltál volna. – Miért követsz? – csikorgatta Simon a fogát. – Hogy lehet, hogy ez a sok férfi, akik egytől egyig tekintélyes és jó családból származnak, valamennyien megölték a bátyádat? Simon előrehajolt, egészen bele Christian arcába. Szeme sarkából látta, hogy Lucy körbepillant. Nem bánta. – Miért követsz? Christian pislogni kezdett. – A barátod vagyok. Én... – Valóban? – Szava ott lebegett a térben, valósággal visszhangzott. A színpadon Hamlet keresztüldöfte Poloniust. A Gertrúdot alakító színésznő élesen felvisított: „Ó, mily hebehurgya, véres munka ez!” A szomszéd páholyban valaki vihogásban tört ki. – Igaz barátom vagy, Christian Fletcher? – suttogta Simon. – Hűségesen, sasszemmel fedezel hátulról? Christian lesütötte a szemét, majd fenyegetőn visszanézett Simonra. – Igen. A barátod vagyok. – Leszel a segédem, ha rátalálok? – Igen, tudod, hogy leszek. – Hálás vagyok. – De hogyan vagy képes végigcsinálni ezt? – A fiatalember tekintete elszánt volt. Előredőlt, amivel ismét magára vonta Lucy figyelmét. – Hogyan vagy képes embereket ölni? – Nem az számít, hogy én hogyan vagyok képes megtenni. – Simon félrepillantott. James nyitott szeme, amely a semmibe mered. – Csak az számít, hogy megtegyem. Hogy megbosszuljam a bátyámat. Érted? – Hát... igen. Simon bólintott, majd hátradőlt. Lucyra mosolygott. – Élvezi a darabot, hölgyem?

Elizabeth Hoyt

203

A Kígyóherceg

– Nagyon is, uram. – Nem tudták rászedni. Tekintete ideoda járt közte és Christian között. Aztán felsóhajtott, majd visszafordult a színpad felé. Simon végigpásztázta a közönséget. Velük szemben egy skarlátvörös ruhát viselő hölgy felé fordította a látcsövét, és öntudatosan tetszelgett neki. Simon elfordította a fejét. Odalent egy széles vállú úriember utat tört magának a tömegben, és közben fellökött egy szajhát. A nő felsikoltott, majd visszaütött. A férfi megfordult, mire Simon előredőlt, hogy megnézze a profilját. Egy másik férfi is bekapcsolódott a vitába, mire az első férfi elfordult. Simon ellazult. Nem Walker az. Az elmúlt néhány napban, amióta a fenyegető levelet megkapta, egyfolytában az Ethant meggyilkoló csoport utolsó tagját fürkészte. Lehet, hogy Christian éjjelente követte őt a játékbarlangokba, a fiatalember azt azonban nem látta, hogy Simon napközben bejárja a kávéházakat, lópiacokat, szabóságokat és egyéb helyeket, ahol úriemberek megfordulnak. Walkert sehol sem találta. Pedig a Yorkshire-i birtokán sem rejtőzött el. Simonnak voltak informátorai a szomszédságban, de semmi hír nem volt Lord Walkerről. Persze elmenekülhetett akár külföldre is, tán még a tengerentúlra is, de Simon ezt nem tartotta valószínűnek. Walker családja továbbra is a londoni házában tartózkodott. A színpadon egy túlságosan is termetes Ophelia éppen szeretője elvesztése miatt érzett fájdalmát énekelte meg. Hogy mennyire utálta Simon ezt a darabot! Fészkelődni kezdett a székében. Bárcsak túl lehetne már a dolgon! Kihívja párbajra, megöli, majd végre hagyhatja a bátyját békében nyugodni. Végre talán úgy tud majd Lucy szemébe nézni, hogy nem lát benne vádaskodást, sem képzeltet, sem valósat. Talán akkor úgy tudna elaludni, hogy nem kell attól tartania, felébred, és azt látja, minden reménye oda. Mert most nem tudott aludni. Tudta, hogy a mocorgására Lucy felébred éjjel, de nem tudott tenni ellene. Álmai, ha ébren volt, ha aludt, Lucy képével voltak tele. Hogy Lucy veszélyben van, megsebesül, vagy – uramisten! – halott. Hogy Lucy rájön a titkára, és undorodva elfordul tőle. Hogy Lucy elhagyja őt. Ha pedig ezek a rémálmok éppen nyugton hagyták, akkor korábbiak kezdték kísérteni. Hogy Ethan könyörög neki. Hogy Ethannek szüksége van rá. Hogy Ethan Elizabeth Hoyt

204

A Kígyóherceg

haldoklik. Ujjával az Iddesleigh-pecsétgyűrűt kereste. Elvesztette. Egy újabb kudarc. A tömeg kiabálni kezdett. Simon felpillantott, épp időben, hogy lássa még a végső vérfürdőt, amely a darab végét jelezte. Laertes kardja különösen félelmetes volt. Aztán a tömeg tapsviharban és hurrogásban tört ki. Simon felállt, és felsegítette Lucyra a kabátját. – Jól van? – kérdezte Lucy a zajban. – Igen. – Simon mosolyt erőltetett az arcára. – Remélem, tetszett a darab. – Tudja, hogy igen. – Lucy megragadta Simon kezét. Titkos hitvesi érintés volt ez, amitől Simon úgy érezte, megérte az egész unalmas estét. – Köszönöm, hogy elhozott. – Örömömre szolgált. – Lucy kezét az ajkához emelte. – El fogom vinni a bárdok összes darabjára. – Ön olyan bőkezű! – Önnel igen. Lucy szeme elkerekedett és csillogott, látszólag Simon arcát fürkészte. Hát nem tudja, mi mindent volna képes megtenni érte? – Sosem tudok mit kezdeni a Hamlettel – szólalt meg Christian a hátuk mögött. Lucy félrepillantott. – Én imádom Shakespeare-t, de a Hamlet... – Lucy megborzongott. – Olyan szomorú a vége. És úgy érzem, Hamlet nem is tudja, valójában mekkora fájdalmat okoz Opheliának. – És amikor beugrik a sírba Laertesszel – csóválta Rosalind a fejét. – Szerintem legjobban magát sajnálta. – Lehet, hogy a férfiak képtelenek megérteni, mennyi rosszat tesznek életük során a nőkkel – motyogta Simon. Lucy megérintette Simon karját, majd megindultak a tömeggel a kijárat felé. A hűs levegő megcsapta Simon arcát, ahogy kiléptek a kijáraton. Úriemberek álltak mindenfelé a színház széles lépcsőzetén, és hangosan kiabáltak az inasoknak a kocsijukért. Mindenki egyszerre akart elindulni, és természetesen nem volt elég személyzet a kiszolgálásukra. Lucy megborzongott a téli szélben, szoknyája a lábára simult.

Elizabeth Hoyt

205

A Kígyóherceg

Simon összevonta a szemöldökét. Még megfázik Lucy, ha sokáig kell odakint várakoznia. – Maradj itt a hölgyekkel – mondta Christiannak. – Majd én elhozom a kocsit. Christian bólintott. Simon keresztülvágott a nyüzsgő embertömegen, de lassan haladt. Csak az utcán jutott eszébe, hogy nem volt helyes Lucyt magára hagynia. A gondolatra szíve fájdalmasan összeszorult. Hátrapillantott. Christian Rosalind és Lucy között állt, a lépcső tetején. A fiatalember mondott valamit, amire Lucy elnevette magát. Látszólag minden rendben volt. Egyelőre. Fő az óvatosság. Simon visszafordult. Ekkor azonban Lucy hirtelen eltűnt. Lucy Simon után pillantott, aki nekivágott a tömegnek a színház előtt. Valami bántja, biztos volt benne. Rosalind Mr. Fletcher másik oldalán reszketett. – Ó, hogy én mennyire gyűlölöm a tolongást, amikor véget ér a színház! A fiatalember mosolyogva pillantott le rá. – Simon hamarosan visszatér. Gyorsabb lesz így, mintha arra várnánk, hogy egy inas végre előhozza a hintót. A tömeg úgy hömpölygött körülöttük, mint a tenger. Egy hölgy Lucynak ütközött hátulról, majd bocsánatot kért. Lucy válaszképp bólintott, de még mindig a férje után nézett. Simon az utóbbi éjjeleken elment, és csak későn tért haza. Amikor megpróbálta kérdőre vonni, tréfával ütötte el a dolgot, és amikor ismét kérdőre vonta, szeretkezni kezdett vele. Hirtelen. Kérlelhetetlenül. Mintha minden alkalom az utolsó volna. Aznap este pedig a darab alatt végig Mr. Fletcherrel pusmogott. Érteni ugyan nem értette, de férje arckifejezése meglehetősen kegyetlen volt. Vajon miért nem avatja be őt is? Az is biztosan része egy jó házasságnak, hogy a feleség a férje támogatója legyen, és gondjai egy részét a saját vállára vegye. Hogy feloldódhassanak az aggodalmai. Amikor összeházasodtak, Lucy azt gondolta, közelebb kerülnek majd egymáshoz. Hogy megteremtik azt a harmóniát, amelyet néhány idős házaspárnál érzett. Ehelyett még távolabb kerültek egymástól, és nem tudta, mitévő legyen. Nem tudta, hogyan tudná áthidalni a Elizabeth Hoyt

206

A Kígyóherceg

szakadékot, és hogy az áthidalható-e egyáltalán. Lehet, hogy a házassággal kapcsolatos ideája egy naiv hajadon illúziója volt. Lehet, hogy a valóságban a házasság nem egyéb, mint a közöttük lévő távolság. Mr. Fletcher lehajolt. – Több borravalót kellett volna adnunk Simonnak. Lucy elmosolyodott a fiú ostoba tréfáján. Felé fordult, hogy feleljen neki, majd jobbjáról taszítást érzett. Térdre rogyott a kemény márványlépcsőn, tenyerét alaposan megütötte még glaszékesztyűjén keresztül is. Valaki megragadta a haját, és erősen hátrarántotta a fejét. Kiáltások hangzottak. Semmit sem látott. Csak szoknyákat, és a tenyere alatt lévő koszos márványt. Valaki oldalba rúgta. Levegő után kapott, majd eleresztették a haját. Mr. Fletcher egy másik férfival dulakodott éppen a feje fölött. Próbálta óvni a fejét, amennyire csak tudta, attól félt, hogy rátaposnak, vagy még annál is rosszabb történik. Rosalind felsikított. Lucy újabb ütést érzett a fenekén, majd nagy súly zuhant a hátára. Aztán Simon odaért. Még a rakás alól is hallotta dühödt üvöltését. A súly felemelkedett a hátáról, majd felsegítették. – Jól van? – Arca holtsápadt volt. Próbált bólintani, de Simon a karjába kapta, és megindult vele lefelé a lépcsőn. – Láttad, merre ment? – lihegte Mr. Fletcher mellettük. – Simon, meg akarta ölni! – hallatszott Rosalind halálra rémült hangja. Lucy remegett, foga megállíthatatlanul vacogott. Valaki megkísérelte őt meggyilkolni. Csak állt a színház lépcsőjén, és valaki megpróbálta meggyilkolni. Simon vállába kapaszkodott, próbálta csillapítani keze heves remegését. – Tudom – felelte Simon bőszen. Keze megfeszült Lucy hátán és lábán. – Christian, hazakíséred Rosalindot? Orvoshoz kell vinnem Lucyt. – Természetesen – bólintott a fiatalember, szeplői jól kivehetők voltak az arcán. – Bármiben segítek. – jó. – Simon elszánt pillantást vetett a fiatalemberre. – És Christian? – Igen? – Köszönöm. – Simon halkan hozzátette még: – Megmentetted az életét. Elizabeth Hoyt

207

A Kígyóherceg

Lucy Simon válla fölött látta, ahogy Mr. Fletcher szeme elkerekedik, majd arcán halvány mosoly ragyog fel, mielőtt visszafordul Rosalindhoz. Azon tűnődött, tudja-e Simon, hogy a fiatalember mennyire felnéz rá. – Nincs szükségem orvosra – próbált ellenkezni. Hangja remegett, ami semmiképp sem segítette a szándékát. Simon tudomást sem vett róla. Lesietett vele a lépcsőn, vállával törve utat a türelmetlen és arrogáns csoportosulásban. A tömeg szellősebb lett, ahogy leért az utcára. – Simon. A férfi sietősre fogta a lépteit. – Simon, már letehet. Tudok menni a saját lábamon. – Csitt. – De nem szükséges cipelnie. Lucy Simon szemébe nézett, és meglátta a rettenetet, amely sütött belőle. – De nekem igen. Lucy ekkor feladta. Végigiramodott néhány utcányit, míg végül elértek a hintóhoz. Simon betessékelte Lucyt, majd kopogtatott, hogy indulhatnak. A hintó elindult. Simon az ölébe vonta Lucyt, és levette a kalapját. – Christiant egyenesen az orvosért kellett volna küldenem. – Lehúzta Lucy kapucniját is. – Azonnal elküldök érte, amint hazaértünk. – Az oldalára fordította Lucyt, hogy elérje a hátát, és nekiállt kigombolni a ruháját. Csak nem akarja levetkőztetni egy mozgó hintóban? De Simon arca olyan komoly, olyan eltökélt volt, hogy csak finoman tette fel a kérdést: – Mit csinál? – Megnézem, megsérült-e. – Már mondtam – felelte Lucy halkan. – Semmi bajom. Simon nem felelt, csak folytatta a gombolást. Lehúzta Lucy válláról a ruhát, kikapcsolta a fűzőjét, majd az oldalát nézve lemerevedett. Lucy követte a tekintetét. Vékony vonalban vér színezte az ingét a melle alatt. Ruhája anyagán ott volt a hozzá tartozó szakadás. Simon gyengéden megoldotta az ing fűzőjét, majd lehúzta. Ott volt alatta a vágás. Most, hogy már látta is, Lucy érezte az égetést. A nagy kavarodásban valahogy fel sem figyelt a fájdalomra. Késszúrás érte, de nem túl mélyen. Elizabeth Hoyt

208

A Kígyóherceg

– Kis híján megölte! – Simon végighúzta az ujját a vágás alatt. – Ha néhány ujjnyival odébb szúr, eltalálja a szívét. – Hangja nyugodt volt, de Lucyt aggasztotta, ahogy orrcimpái kitágultak. – Simon. – Ha nem tévesztett volna célt... – Simon... – Ha nem lett volna ott Christian... – Nem az ön hibája. Simon végre Lucy szemébe nézett, aki meglátta, hogy a férfi szemébe könny szökött. Két könnycsepp csorgott végig egyenes vonalban az arcán. Úgy tűnt, mintha Simon nem is érezné. – De igen, az én hibám. Majdnem meghalt miattam ma este. Lucy összevonta a szemöldökét. – Hogy érti ezt? Lucy azt gondolta, támadója afféle zsebtolvaj lehetett. Esetleg egy elmebeteg. De Simon szavaiból az derült ki, hogy aki rárontott, pontosan őt kereste. Hogy szándékosan akarta őt megölni. Simon hüvelykujjával végigsimította Lucy ajkát, majd gyengéden megcsókolta. Lucy a szájába fogadta Simon nyelvét, de még könnye sós ízétől sem feledkezett meg arról, hogy Simon nem feleit a kérdésére. És ettől sokkal jobban megijedt, mint bármi mástól aznap este. Simon tudta, hogy helytelenül cselekszik. Akkor is tudta, hogy helytelenül cselekszik, amikor a karjába kapta Lucyt, és becipelte őt a házába. Félrelökte az útjából Newtont, aki aggódva kiáltott fel, és elindult feleségével az emeletre, mint egy szabin hajadont elrabló római. Úgy húzta fel Lucy ingét és ruháját, hogy nem kapcsolta ki egészen a hátán, úgyhogy csak köré tekerte a ruhadarabokat, hogy felvigye őt. Lucy győzködte a hintóban, hogy nincs szüksége orvosra. Simon úgy találta, a bordáinál lévő vágás az egyetlen sebe, leszámítva néhány horzsolást. De mégiscsak meg akarta ölni valaki. Ilyen esetben csak egy fajankó hivatkozna a férj jogaira. Tehát Simon fajankó volt. Simon berúgta saját hálója ajtaját, átvitte Lucyt az ezüstfekete szőnyegen, majd az ágyára fektette. Lucy úgy feküdt

Elizabeth Hoyt

209

A Kígyóherceg

a kobaltkék takarón, mint egy áldozati adomány. Haja meglazult, és szétterült a selymen. – Simon... – Csitt. Lucy nyugodt, topáz szemével felnézett Simonra, aki ledobta a kabátját. – Meg kell beszélnünk, mi történt. Kibújt a cipőjéből, és majdnem letépte mellénye gombjait. – Képtelen vagyok rá. Sajnálom. Most csak maga számít. – És az érzéseim nem számítanak? – Jelen pillanatban? – Lerántotta az ingét. – Őszintén szólva nem. Jó ég, hát nem tudna inkább hallgatni? Úgy érezte, teljesen elveszítette a képes beszéd művészetét. Fortélyos, elegáns szavai cserbenhagyták, és csak a primitív lényeg maradt. Az ágyhoz lépett, de erőt vett magán, és nem érintette meg Lucyt. – Ha akarja, magára hagyom. Lucy egy hosszú percig fürkészte Simon szemét, mialatt a férfi többször is úgy érezte, hogy meghal, és közben hímvesszője hatalmas méretűre duzzadt. Aztán Lucy szó nélkül kikötötte ingén a szalagot. Simonnak nem is kellett több. Úgy vetette rá magát, mint egy éhező ember a pecsenyére. De a nagy hév ellenére óvatos volt. Bár keze remegett, lassan húzta le Lucyról a ruhát. Gyengéden. – Emelkedjen fel – utasította Lucyt, és valamiért elakadt a hangja. Lucy megemelte a csípőjét, Simon pedig a földre hajította a ruhát. – Tudja, mennyibe került? – Simon ügyet sem vetett a Lucy hangjában bujkáló vidámságra. – Nem, de el tudom képzelni. – Épp Lucy lábbelijével és harisnyájával volt elfoglalva. – Százat, ezret veszek még magának a rózsa minden színében. Mondtam már, hogy mennyire szépnek találom rózsaszínben? Lucy a fejét rázta. – Pedig így van. Persze mezítelenül még jobban csodálom. Lehet, hogy nem is engedem majd, hogy bármit felvegyen. Ezzel meg is oldottuk a drága ruha gondját. Elizabeth Hoyt

210

A Kígyóherceg

– És ha én ellenzek egy ilyen hűvös szabályt? – Lucy szemöldöke veszélyesen felvonódott. – A férje vagyok. – Végre sikerült eltávolítania Lucy ingét, felfedve kebleit. Tekintete egy pillanatra megakadt az oldalán ejtett felszíni vágáson, és úgy érezte, lelke szabályosan beleborzong. Aztán orrcimpái kitágultak Lucy meztelen testének látványától. Képtelen volt visszatartani uralkodni vágyó szavait. – Azt ígérte, engedelmeskedik nekem mindenben. Ha például azt parancsolom, hogy csókoljon meg, akkor ezt kell tennie. Lehajolt, és ajkával megcirógatta Lucy száját. Lucy kötelességtudóan válaszolt neki, szája erotikusán mozgott Simon ajkán. Simon végig tudatában volt Lucy fehér, csupasz és védtelen melle jelenlétének. Felerősödött benne a nemi vágy, izmai megremegtek, de megzabolázta magát. Már csak az hiányzott, hogy Lucy meglássa, mennyire elvesztette a fejét. Hogy mennyire hitvány tud lenni. – Megparancsolom, hogy nyíljon meg. – Hangja szinte érdes volt. Lucy szétnyitotta az ajkát, így Simon legalább ennyit a magáévá tudott tenni: lakomázhatott Lucy szájának meleg, nedves nyílásán. Hirtelen megremegett a karja. Hátravetette a fejét, és behunyta a szemét. – Mi a baj? – suttogta Lucy. Simon kinyitotta a szemét, és megpróbált mosolyogni, hogy elrejtse a benne lakozó démont. – Nagyon kívánom. Hál' istennek Lucy nem mosolygott. Ehelyett komoly, arany szemével Simonra meredt. – Akkor tegyen magáévá! Simon lélegzete majdnem elállt Lucy egyszerű, sokatmondó felajánlkozásán. – Nem szeretnék fájdalmat okozni. – Félrepillantott, képtelen volt Lucy szemébe nézni. – Ma már épp elég sérülést szenvedett. Csend. Aztán Lucy megszólalt lassan, tisztán: – Nem fog fájdalmat okozni. Ah, ekkora bizalmat! Simon szinte megrémült tőle. Bárcsak benne is lenne ennyi bizalom! Hanyatt feküdt. – Jöjjön ide! Elizabeth Hoyt

211

A Kígyóherceg

Az az okos szemöldök ismét felvonódott. – Nem visel túl sok ruhát? A nadrágja. – Majd leveszem később. – Vagy csak kigombolja. – Szabad? Simon összeszorította a fogát. – Jól van. Lucy a könyökére támaszkodott Simon mellett, melle meglibbent a mozdulattól. Simon hímvesszője felágaskodott. Lucy hozzálátott, hogy óvatosan kigombolja őt. Simon érezte felesége ujjainak minden apró mozdulatát. Behunyta a szemét, és megpróbált a hóra gondolni. A fagyra. A havas esőre. A jégre. Halk sóhaj. Ismét kinyitotta a szemét. Lucy fölé hajolt, fehér keble szinte izzott a gyertyafényben. Tekintetét Simon vörös hegyű péniszére szegezte, amely ostobán meredt a nadrágja alatt. Ez volt a legerotikusabb kép, amelyet valaha is látott. – Már azon tűnődtem, vajon megmutatja-e valaha. – Lucy le sem vette a szemét Simon ágyékáról. – Tessék? – Az utolsó szótagnál majdnem felüvöltött, amint Lucy mutatóujjával megérintette pénisze hegyét. – Már találkoztam vele, az igaz, de sosem láttam még. Nagyon szégyenlős volt eddig ez az alak. – Ujjával végigsimította a makkját. Simon majdnem leugrott az ágyról. Lucynak most meg kellene döbbennie. Hiszen csak egy naiv vidéki kislány. Ehelyett... – És tessék, itt vannak a társai. – Heréit kicsi tenyerébe fogta. Úristen! Ez a nő megöli. – Emelje fel! – Tessék? – pislogott rá Simon kábán. – Emelje fel a csípőjét, hogy levetkőztethessem – mondta buja szépségű asszonya. Nem tehetett mást, engedelmeskedett. Lucy lehúzta a nadrágját, így Simon ugyanolyan meztelen lett, mint ő. – Most magán a sor. – Szerencsére visszanyerte a hangját. Nem bírta volna tovább. – Mit kíván tőlem? – kérdezte Lucy. Elizabeth Hoyt

212

A Kígyóherceg

– Parancsolom, hogy jöjjön ide. – Simon kitárta a karját, és próbálta visszafojtani a nyögését, amikor Lucy ágyéka végigsimított merev hímvesszőjén. Lucy Simon fölé helyezkedett, majd óvatosan ráült. Simon hímvesszője ott lüktetett előtte, és minden pulzálással hozzáért a hasához. Simon semmi másra nem vágyott, mint hogy belétemetkezhessen, de lassan kellett haladnia. – Parancsolom, hogy bocsássa rendelkezésemre a keblét – suttogta. Lucy szeme elkerekedett. Remek. Legalább nem csak ő van felajzott állapotban. Asszonya habozva homorította a hátát, majd lehajolt. Aphrodité sem lehetett volna csábítóbb nála. Simon Lucy arcát figyelte, miközben szopogatni kezdte a rózsaszín mellbimbókat. Lucy behunyta a szemét, ajka öntudatlanul szétnyílt. Szeméremdombja Simon kettejük között lüktető hímvesszőjének feszült. Lucy megremegett, Simonban pedig diadalittasan felüvöltött a sötétség. Simon elengedte a mellbimbót. – Lovagoljon meg! Lucy összevonta a szemöldökét. – Kérem. – Simon szavai inkább parancsnak hangoztak, mint kérésnek, de már az sem érdekelte. Úgy érezte, arra van szüksége, hogy Lucyban legyen. Lucy felemelkedett. Simon egyik kezével megtámasztotta őt, hímvesszőjét pedig másik kezébe fogta, Lucy pedig lassan ráereszkedett. – Nyissa szét magát nekem – mormogta Simon. Fajankó. így könnyebb volt a behatolás, ráadásul jobban láthatta korall-piros, nedves szemérmét. Lucy levegőért kapott, és ujjaival matatni kezdett kettejük között. Szegény angyal. Megrontja őt az önző ördög, akit csak saját farka érdekel. Félig bent volt mán a nyílás szűk volt, meleg és puha. Simon megfogta Lucy kezét, és a mellkasára tette, majd saját ujjaival megigazította Lucy szeméremajkait. Hogy foghassa, miközben saját útját egyengeti a nő szűk nyílásában. Édenkert. Simon kis híján elmosolyodott. Ennél közelebb még sosem érezte magát a mennyországhoz. Tudta, hogy már maga a gondolat is istenkáromlás, de nem törődött vele. Angyalával szeretkezik. Lehet, hogy másnap eljön a Elizabeth Hoyt

213

A Kígyóherceg

világ vége, de most teljes hosszában benne volt a nedves nőben. Az ő nedves asszonyában. Simon taszított egyet magán, mire Lucy felsikoltott. Érezte, hogy vigyor torzítja el az arcát. Lepillantott, és figyelte, ahogy vörös fallosza Lucy vaginájába siklik. Ekkor felemelte a nőt, és majdnem teljesen kihúzta magát belőle. Hímvesszőjén bevonatot képzett Lucy csillogó nedve. Aztán visszanyomta magát. Belédöfött. Betöltötte őt. Követelte őt. Az én asszonyom. Mindörökre. Soha ne hagyj el! Maradj velem! Örökre. Lucy hevesen rázta a fejét. Simon a nő szemérméhez nyomta az ujját, hogy érezze, majd keresni kezdte azt a bizonyos pontot. Lucy felnyögött, de Simon nem engedett. Megtöltötte a hímtagjával, hüvelykujjával pedig a csiklóját ingerelte, tudván, hogy Lucy már nem bírja sokáig. Hüvelyfala összerándult, és édes öröme Simon hímvesszőjére olvadt. Olyan mélyre nyomta magát a nőbe, hogy heréi már a fenekéhez értek. Simon teste görcsösen összerándult, érezte, ahogy magja ritmusosan kilövell, és szétárad Lucyban. Az enyém.

Tizennegyedik fejezet

Ó,te jóságos isten! Elizabeth Hoyt

214

A Kígyóherceg

Lucy felriadt álmából, zihálva vette a levegőt a hálószoba sötétjében. A lepedő halotti lepelként ragadt a bőrét elborító hideg verítékbe. Mozdulatlanná dermedt, majd megpróbálta lecsillapítani a légzését. Úgy feküdt az ágyán, mint egy nyúl, amely kígyót lát. Az álma nagyon élénk volt még, de kezdett már a tudatalattijába merülni. Csak a félelemre emlékezett, és a reménytelenség érzésére. Épp sikoltott álmában, mielőtt felébredt, és meglepve tapasztalta, hogy a hang is éppúgy a képzelete szüleménye volt, mint a képek. Végül megmozdult, izmaiban a hosszas görcs miatt fájdalmat érzett. Simonért nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy van élet az éj és a rémálom mélységeiben is. Nem volt ott. Talán kiment, hogy szükségét végezze? – Simon? Nem jött felelet. A csendet azzal a megmagyarázhatatlan félelemmel hallgatta, amely csak éjfél után tör rá az emberre, amikor úgy érzi, minden élő meghalt már. Hogy egyedül van a kihalt házban. Lucy megborzongott, majd felkelt. Arca megrándult egy kissé, ahogy az oldalán lévő sebhely meghúzódott. Meztelen talpa a hideg szőnyegre ért, kezével tapogatni kezdett a levegőben. Az éjjeliszekrényen lévő gyertyát kereste, aztán rájött, hogy Simon szobájában aludt el. Az éjjeliszekrény az ágy túloldalán volt. A baldachinfüggönyt használta vezetőnek, és lábával tapogatózva elindult az ágy túloldala felé. Előző estéről csak annyi emléke maradt a szobáról, hogy sötétek és szigorúak a színei, feketéskék és ezüst, és hogy Simon ágya még a sajátjánál is hatalmasabb. Ezt igen mulatságosnak találta. Vakon kinyújtotta a kezét, amellyel egy könyvet érintett, majd megtalálta a gyertyát. A kandallóban még parázslott a tűz, így odaindult, hogy meggyújtsa a gyertyát. A pislákoló fény aligha tudta bevilágítani Simon szobáját, de Lucy tudta már, hogy férje nincs ott. Felvette színházi ruháját, majd egy takarót terített a hátára, hogy palástolja a tényt, egyedül nem tudja begombolni a ruháját. Csupasz lábaira pedig papucsot húzott. Nem kellene meglepődnie azon, hogy Simon eltűnt. Szinte szokásává vált már az elmúlt héten, hogy este elmegy, és csak hajnalban tér haza. Éjszakai kóborlása az Elizabeth Hoyt

215

A Kígyóherceg

elmúlt néhány napban különösen gyakorivá vált. Időnként bement Lucy szobájába, olyankor nagyon fáradtnak tűnt, dohányfüsttől és alkoholszagtól bűzlött. De az még nem fordult elő, hogy elhagyta Lucy ágyát szeretkezés után, ha egymás karjai között aludtak el. És alig néhány órája hogy szeretkezett vele! Olyan bősz volt, olyan elkeseredett, mintha soha többé nem lenne rá alkalma. Volt egy pillanat, amikor Lucy meg is ijedt. Nem attól, hogy Simon fájdalmat okoz neki, hanem attól, hogy önmaga egy részét veszíti el benne. Lucyt kirázta a hideg. Szobájuk a harmadik emeleten volt. Benézett a saját hálószobájába és a társalgóba, majd elindult lefelé a lépcsőn. A könyvtárszoba üres volt. Magasra tartotta a gyertyáját, de csak a hosszú, kísérteties árnyakat látta a fölé magasodó könyvsorokon. Az egyik ablakot megzörgette a szél. Kilépett a folyosóra, és eltöprengett. Talán a nappaliban lehet? Igen valószínűtlen, Simon... – Segíthetek, asszonyom? Newton kísérteties hangja hallatán Lucy felsikoltott. A gyertya a padlóra esett, és forró viasz égette meg Lucy lábfejét. – Elnézését kérem, asszonyom. – Newton lehajolt, és felvette a gyertyát, majd meggyújtotta a sajátjával. – Köszönöm. – Lucy átvette a fényforrást, majd magasra tartotta, hogy láthassa a főkomornyik arcát. Newton nyilvánvalóan akkor kelt ki az ágyból. Hálósipka volt kopasz kobakján, hálóruhájára pedig egy öreg kabátot terített, amelyet kicsi, kerek hasánál szorosan megkötött. Lucy lepillantott Mókás, görbe orrú török papucsot viselt a lábán. Lucy egyik csupasz lábfejét a másikhoz dörgölte, és arra gondolt, bárcsak eszébe jutott volna harisnyát húzni. – Segíthetek valamiben, asszonyom? – tette fel Newton ismételten a kérdést. – Hol van Lord Iddesleigh? A főkomornyik félrepillantott. – Azt nem tudom megmondani, asszonyom. – Nem tudja vagy nem hajlandó? Newton pislogva felelt: – Mindkettő.

Elizabeth Hoyt

216

A Kígyóherceg

Lucy felvonta a szemöldökét, meglepte a komornyik őszinte felelete. A férfi arcát fürkészte. Ha Simon egy másik nő miatt volna távol. Newton biztosan kimentené urát. Csakhogy nem ezt tette. Érezte, ahogy vállában kienged a feszültség, amit addig észre sem vett. Newton megköszörülte a torkát. – Biztos vagyok benne, hogy Lord Iddesleigh pirkadat előtt hazatér, asszonyom. – Igen, hiszen mindig így történik, nem igaz? – motyogta Lucy. – Melegítsek önnek egy kis tejet? – Nem, köszönöm. – Lucy a lépcső felé indult. – Visszafekszem aludni. – jó éjt, asszonyom. Lucy fellépett az első lépcsőfokra, majd visszatartotta a lélegzetét. Háta mögött hallotta Newton lépteit távolodni, majd becsukódni az ajtót. Várt még egy pillanatig, majd megfordult. Halkan, lábujjhegyen visszament Simon dolgozószobájába. Ez a helyiség kisebb volt a könyvtárszobánál, de gazdagabban díszített. Közepén egy robusztus, barokk íróasztal állt a maga makulátlan szépségében. Arany indamotívum díszítette. Más férfit megmosolygott volna, ha ilyen bútora van, de Simonhoz tökéletesen illett. Támlás székek sorakoztak szép rendben a kandalló mellett, az íróasztal két oldalán pedig könyvespolcok álltak. Számos könyv szólt a rózsákról. Simon épp a minap mutatta meg neki ezt a szobát, Lucyt teljesen lenyűgözték a hatalmas kötetek kézzel festett illusztrációi. Mindegyik rózsa a virágok eszményi példánya volt, és minden része azonosítva volt és el volt nevezve. Milyen rendszerezett egy világ! Lucy helyet foglalt az egyik támlás széken a kandalló mellett. Mivel a dolgozószoba ajtaja nyitva volt, rálátott a folyosóra és mindarra, ami a hallban történik. Simon szükségszerűen el fog haladni előtte, amikor hazaér. Azt tervezte, ekkor kérdőre vonja majd éjszakai bolyongásai miatt. Az Aphrodité Barlangját aznap este üvöltő farkasok uralták.

Elizabeth Hoyt

217

A Kígyóherceg

Simon belépett a bordélyház előcsarnokába, majd körülnézett. Amióta Lucyval megismerkedett, nem tette be ide a lábát, de a hely mit sem változott. Félmeztelen kurtizánok kínálták bájaikat és csábítgatták a férfiakat, akik közül jó néhánynak még a szakálla sem pelyhedzett, másoknak pedig alig volt már foguk élemedett koruk okán. Királyi család sarjai éppúgy bejáratosak voltak ide, mint senkiházi kereskedők és külföldi méltóságok. Aphrodité nem foglalkozott ezzel. Legalábbis addig, amíg arany volt a fizetőeszköz. Sőt, azt beszélték, legalább annyi hölgy kuncsaftja van, mint amennyi férfi. Valószínűleg mindkettőt megkopasztják, gondolta Simon cinikusan. Körülnézett a háziasszonyt keresve, de sehol sem látta megkülönböztető arany álarcát. Annyi baj legyen! Aphrodité nem tűri az erőszakot a házában, márpedig ő éppen arra készül. – Mi ez a hely? – suttogta mellette Christian. A fiatalembert két – pontosabban három – házzal odébb vette fel. Christian arca még mindig élénk volt az esti színház után, a színház előtti dulakodástól és a három egyre nyomorúságosabb játékbarlangtól, amelyeket aznap éjjel jártak végig. Simon attól tartott, ő maga úgy fest, mint egy frissen kihantolt hulla. Átkozott fiatalság! – Attól függ. – Felfelé indult a lépcsőn, majd félreugrott a velük szembe száguldók elől. Rövid fűzőt és álarcot viselő női lovasok ültek félmeztelen csődöreiken. Simon arca megrándult, ahogy az egyik lovas vért fakasztott ostorával. Bár a ménje nadrágján jól látható dudorból ítélve annak egyáltalán nem volt ellenére a dolog. – Mitől? – Christian elkerekedett szemmel bámult, ahogy a győztes pár le-föl vágtatott az emeleti hall és a földszint között A zsoké melle kilátszott, és buján himbálózott. – Menny és pokol meghatározásán, azt hiszem – felelte Simon. Úgy érezte, mintha két szemében egy-egy marék homok volna, fájt a feje és fáradt volt. Nagyon fáradt. Berúgta az első ajtót. Christian kiáltott valamit a háta mögött, de ő rá se hederített. A szobában tartózkodó két lány és a vörös hajú úriember észre sem vették a betolakodókat. Bocsánatkérés nélkül bevágta az ajtót, majd elindult a következő felé. Nem Elizabeth Hoyt

218

A Kígyóherceg

sok reményt fűzött Walker megtalálásához. Forrásai szerint Walker sosem volt rendszeres vendége az Aphrodité Barlangjának. De Simon egyre jobban kétségbeesett. Meg kellett találnia Walkert, túl akart esni végre a dolgon. Végre biztonságban akarta tudni Lucyt. Újabb ajtó. Sikítás odabentről, ezúttal két hölgy volt bent. Becsukta. Walker ugyan nős volt, de azért kedvelte a bordélyházakat. Simon úgy gondolta, ha bejárja London összes bordélyházát, végül rátalál majd, legalábbis remélte. – Nem fognak ezért kidobni innen? – kérdezte Christian. – De igen. – Puff. Térde már kezdett sajogni. – De addigra remélhetőleg megtalálom a zsákmányomat. A folyosó végén járt már, az utolsó ajtónál. Christiannek valóban igaza volt. Már csak idő kérdése, hogy megérkezzenek a kidobóemberek. Puff. Már majdnem vissza is fordult, de aztán még egyszer benézett. Az ágyon lévő férfi nemi szervét egy sáfránysárga hajú szajhába mártotta éppen, aki előtte térdelt. Meztelen volt, leszámítva egy félmaszkot, és csukva volt a szeme. Partnere észre sem vette a betolakodókat. Nem mintha számított volna bármit is. Alacsony volt, barna bőrű és fekete hajú. Nem, a másik férfi volt érdekes, amelyik a félhomályból figyelte a műsort, és felkiáltott. És ez nagy szerencse volt, mert Simon tekintete már majdnem átsiklott felette. – Mi az ördög... – Á, jó estét. Lord Walker! – Simon felé indult, miközben biccentett: – Lady Walker. Az ágyon lévő férfi felriadt, és ijedten kapkodta a fejét ide-oda, miközbe csípője nem hagyta abba az ösztönös mozgást. A nő továbbra is a beteljesülés felé tartott. – Iddesleigh, maga állat, mit...? – Walker talpra szökkent, addigra petyhüdt pénisze még mindig kilógott a nadrágjából. – Az nem a feleségem! – Nem? – Simon felszegte a fejét, majd fürkészni kezdte a nőt. – Pedig szakasztott olyan, mint Lady Walker. Főleg ez itt. – Pálcájával a nő csípőjén lévő anyajegyre bökött. Az őt kefélő férfi szeme elkerekedett. – Ez a maga felesége, főnök? – Ugyan, dehogy!

Elizabeth Hoyt

219

A Kígyóherceg

– Ó, pedig én jó ideje igen bensőségesen ismerem már az ön asszonyát, Walker – mondta Simon vontatottan. – És igen bizonyos vagyok benne, hogy ő az. A nagy ember hirtelen hátravetette a fejét és felnevetett, ami kissé gyengére sikerült. – Átlátok a szitán. Nem fog engem belekényszeríteni egy... – Ilyen minőséget még nem tapasztaltam – mondta a kanos fickó a nő mögött. Gyorsította a tempót, valószínűleg elismerésképp. – Ő nem az én... – A Lady Walkerrel való ismeretségem meglehetősen régre nyúlik vissza. – Simon a pálcájára támaszkodott, és elmosolyodott. – Azt hiszem, ismertem már első gyermeke, az örököse születése előtt is. – No hiszen... A fekete hajú férfi felordított, csípőjét a nőhöz szorította, majd megremegett, bizonyára jókora mennyiségű ondót lövellve belé. Felsóhajtott, majd eldőlt, így látni engedve hímtagját, amely félig ernyedt állapotában is becsületére vált volna egy csődörnek is. – Öregem! – mondta Christian. – Az ám – értett egyet Simon. – Hogy az ördögbe tudott beléhatolni azzal? – motyogta a fiú. – Köszönöm kérdésed – mondta Simon, mintha egy tanulót oktatna. – Lady Walker ebből a szempontból nagy tehetség. Walker felhorkant, majd keresztülvágott a szobán. Simon megfeszült, a vér szabályosan lüktetett az ereiben. Talán aznap éjjel elintézheti a dolgot. – Itt vannak – hallatszott ekkor egy hang az ajtóból. A ház bérencei megérkeztek. Simon félrehúzódott, Walker egyenesen a karjukba rohant. A nagy ember eredménytelenül küzdött a szorításukban. – Megölöm, Iddesleigh! – zihálta Walker. – Lehetséges – vágott vissza Simon. Holtfáradt volt már. – Akkor hajnalban? A férfi csak morgott. Az ágyon fekvő nő ebben a pillanatban úgy döntött, hogy a hátára fordul. Elizabeth Hoyt

220

A Kígyóherceg

– Egy menet? – A kérdés kifejezetten nem szólt senkinek. Simon mosolyogva elvezette Christiant. Ismét elhaladtak egy lóverseny mellett. A csődörök szájában ezúttal zabla is volt. Az egyik férfi arcáról vér csorgott, nadrágjában kidudorodott a hímvesszője. Meg kell fürödnie, mielőtt visszatér Lucyhoz. Úgy érezte, mintha egy trágyadombon járt volna. Christian megvárta, amíg leérnek a főlépcsőn, majd azt kérdezte: – Tényleg Lady Walker volt az? Simon épp ásított egyet. – Sejtelmem sincs. Lucy arra ébredt, hogy Simon belép a dolgozószobába. A szoba szürkés árnyalatú volt, ami már a pirkadatot jelezte. Simon gyertyával a kezében lépett be, amelyet íróasztala sarkára helyezett, majd még mindig állva előhúzott egy papírlapot, és írni kezdett. Fel sem pillantott. A szoba túlsó felében Lucy, akit részben a szék karfája is takart, a félhomályban bizonyára szinte láthatatlan volt számára. Azt tervezte, hogy megszólítja Simont, amikor hazaér, és felteszi neki a kérdéseit. Most azonban csak nézte őt, állát tenyerébe támasztva. Férje fáradtnak tűnt, mint aki évek óta nem aludt. Előző esti ruháját viselte, mélykék kabátot és nadrágot, ezüst mellényt, amely gyűrött és piszkos volt már. Parókájáról hiányzott már a rizspor, és piszkosnak tűnt. Megdöbbentő látvány volt Lucy számára, mert sosem tapasztalta még, London területén kívül legalábbis semmiképpen, hogy Simon megjelenése ne volna kifogástalan. Mély ráncok keretezték a száját, szeme vörös volt, ajka elvékonyodott, mintha azért szorítaná össze, hogy ne remegjen. Befejezte az írást, port szórt rá, majd kisimította a lapot az asztalán. Eközben tollát leejtette a földre. Szitkozódva, lassan hajolt le érte, mint egy öregember, majd óvatosan az asztalra tette, és felsóhajtott. Aztán elhagyta a szobát. Lucy még percekig várt, mielőtt felkelt volna, Simon lépteit hallgatta a lépcsőn. Az íróasztalhoz lépett, hogy megnézze, mi áll a papíron. Még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy el tudja olvasni. Az ablakhoz vitte a papírt, elhúzta a függönyt, és a fény felé tartotta, hogy elolvassa a még Elizabeth Hoyt

221

A Kígyóherceg

nedves kézírást. Épp csak pirkadt még, de az első sorokat ki tudta venni: Halálom esetén minden földi Javamat... Simon végrendelete volt. Minden birtokát Lucyra hagyja. Lucy egy pillanatig az írásra meredt, majd visszatette a papírt az íróasztalra. A folyosó felől hallotta, amint férje lesiet a lépcsőn. Lucy az ajtó mellé állt. – Lovon megyek – mondta Simon, valószínűleg Newtonnak. – Mondja meg a kocsisnak, ma éjjel nem lesz már rá szükségem. – Igen, uram. A bejárati ajtó becsukódott. Lucy hirtelen dühöt érzett. Még csak nem is akarta látni őt, különben észrevette volna, hogy nincs az ágyban. Kiszaladt a hallba, szoknyája suhogott csupasz bokája körül. – Newton, várjon! A főkomornyik háttal állt neki, de hangjára ijedten megpördült. – A-asszonyom, nem láttam, hogy... Lucy egy mozdulattal elhárította a bocsánatkérését, és azonnal a tárgyra tért: – Tudja, hová megy? – Én... én... – Nem érdekes – mondta türelmetlenül. – Egyszerűen követni fogom. Lucy óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót. Simon hintója még mindig a ház előtt állt, a kocsis bóbiskolt már a bakon. Az egyik istállófiú ásítozva indult vissza az istállókhoz. Simon pedig már el is lovagolt. Lucy behúzta az ajtót, ügyet sem vetve Newton fojtott kiáltásaira a háta mögött, majd leszaladt a lépcsőn. Megborzongott a hajnali hidegben. – Kérem! A kocsis úgy pislogott rá, mintha sosem látta volna még úrnőjét kócosan, ami persze igaz is volt. – Asszonyom? – Kérem, kövesse Lord Iddesleigh-t, de úgy, hogy ne vegye észre! – De asszonyom...

Elizabeth Hoyt

222

A Kígyóherceg

– Induljon máris! – Lucy nem várta meg, hogy az inas leeressze neki a lépcsőt, felugrott a kocsiba. Aztán azonnal kidugta a fejét. – De nehogy szem elől veszítse! A hintó elindult. Lucy hátradőlt, és magára terített egy takarót. Farkasordító hideg volt. Botrány, hogy képes Londonban kocsiba ülni hiányos öltözékben és kócos hajjal, de nem engedhette, hogy hiúsága visszatartsa őt a Simonnal való találkozástól. Simon napok óta képtelen volt egy jót aludni, és még az őt ért támadásból is csak nemrégiben épült fel. Hogy gondolja, hogy ismét kockára teszi az életét? És miért nem gondolja, hogy őt is be kellene avatnia? Mintha ki akarná őt rekeszteni magából. Csak nem azt képzeli, hogy Lucy csupán egy baba, amelyet olykor elővehet játszani, aztán eltehet, ha éppen más dolga akad? Nos, igencsak itt volt már az ideje, hogy Lucy közölje vele, pontosan mi mindenhez is van köze egy feleségnek. Például a férje egészségi állapotához. És az igazság ismeretéhez. Lucy megköszörülte a torkát, majd karba tette a kezét. Végre felkelt a decemberi nap, de fénye bágyadt volt, és a hidegre vajmi kevés ellenhatást gyakorolt. Befordultak a parkba, a macskakövet kavics váltotta a kerekek alatt. Sejtelmes köd borította a talajt, amely lepelként borult a fák törzsére. A kocsiablakból Lucy semmiféle mozgást nem látott, és csak remélni merte, hogy a kocsis még mindig Simont követi. A kocsi megállt. Egy inas kinyitotta az ajtót, és Lucyra pillantott. – A kocsis azt mondja, ha közelebb megy, az uraság meglátja. – Köszönöm. Lucy a férfi segítségével lekászálódott, és abba az irányba nézett, amerre az inas mutatott. Száz méterre tőlük Simon és egy másik férfi egymással szemben állt, mint egy pantomim szereplői. Ebből a távolságból csak onnan tudta, hogy Simon az, hogy felismerte a mozgásáról. Lucy szíve majdnem megállt. Úristen, már készen is állnak a párbajra! Elkésett azzal, hogy meggyőzze Simont, ne menjen bele ebbe a borzalmas rítusba. – Várjanak rám itt – parancsolta a szolgáknak, és a párbaj helyszíne felé indult. Elizabeth Hoyt

223

A Kígyóherceg

Összesen hatan voltak, négy férfi távolabb állt a párbajozóktól, de egyikük sem nézett Lucy felé, így senki sem vette őt észre. Túlságosan lekötötte őket ez a férfias élet-halál harc. Simon levette kabátját és mellényét, ahogy ellenfele is, akit Lucy azelőtt sosem látott. Fehér ingujjuk valósággal kísértetiesen hatott a reggeli szürke ködben. Biztosan fáznak, bár egyikük sem remegett. Simon mozdulatlanul állt, míg a másik férfi a kardjával hadonászott, valószínűleg bemelegítésképpen. Lucy körülbelül húszméternyire állt meg tőlük néhány bokor rejtekében. Csupasz lábfejét nem érezte már. Simon ellenfele hatalmas ember volt, magasabb nála, és szélesebb vállú. Arca vörösnek tűnt fehér parókája mellett. Simon arca ezzel ellentétben holtsápadt volt. A fáradtság, amelyet Lucy már otthon is észrevett rajta, még erősebben látszott a napfényben, még az őket elválasztó távolságból is. Ekkor mindkét férfi mozdulatlanná vált. Behajlították lábukat, felemelték a kardjukat, és úgy pózoltak, mintha egy festményen állnának. Lucy már nyitotta a száját. Valaki kiáltott. Lucy összerándult. Simon és a nagy ember egymásnak esett. Döféseik az erőszak hullámai voltak, arcuk szörnyű vigyorba torzult. Kardjuk csörgött a mozdulatlan légben. A nagy ember előrevetődött, kardjával szúrt, de Simon hárított, kivédte a döféseit. Hogyan képes ilyen gyors mozdulatokra, amikor olyan fáradt? Vajon bírni fogja? Lucy legszívesebben odafutott volna, hogy ráüvöltsön a harcoló felekre: Elég! Elég! Elég! De tudta, hogy pusztán a látványa is elég volna ahhoz, hogy Simon meglepődjön, és egy pillanatra elvonja a figyelmét, ami az életébe kerülhet. A nagy ember röfögött, majd alacsonyan támadott. Simon megbotlott, majd visszaverte a másik férfi pengéjét a sajátjával. – Vér! – kiáltott valaki. Lucy csak ekkor vette észre a foltot férje hasán. Ó, istenem! Észre sem vette, hogy elharapta a száját, amíg meg nem érezte a fémes ízt. De hiszen mozog. Ha átdöfte volna, biztosan összeesik. Ő azonban hátrált, karja tovább dolgozott, ahogy a másik férfi tovább terelte őt. Lucy gombócot érzett a torkában. Édes istenem, kérlek, ne hagyd meghalni! Elizabeth Hoyt

224

A Kígyóherceg

– Dobják el a kardjukat! – kiáltotta egy másik férfi. Lucy feléjük fordult, és észrevette, hogy egyikük az ifjú Mr. Fletcher. A másik három férfi kiabált és hadonászott a harcolók felé, próbáltak véget vetni a párbajnak, de Mr. Fletcher csak állt fura mosollyal az arcán. Vajon hány ilyen értelmetlen csatát nézett már végig? Hány férfit ölt már meg férje a szeme láttára? Lucy hirtelen gyűlölte friss, nyílt arcát. A vérfolt Simon hasán tovább nőtt. Olyan volt, mintha skarlátvörös övet viselne a derekán. Vajon mennyi vért veszíthetett? A nagy ember vigyorgott, majd még sebesebben és erősebben lengette meg a kardját. Simon egyre lassult. Újra és újra hárította a másik férfi pengéjét. Aztán megbotlott, és majdnem elesett. Újabb folt jelent meg az ingén, ezúttal a kardját tartó csuklója fölött. – A pokolba! – hallotta Lucy Simon gyenge hangját. Olyan gyenge volt. olyan fáradtan zengett. Lucy behunyta a szemét, és érezte, hogy könny tolul a szemébe. Megfeszítette a testét, hogy visszatartsa a zokogást. Nem szabad zajt keltenie. Nem szabad elvonnia Simon figyelmét. Újabb kiáltás. Káromkodást hallott, Simon fátyolos hangja volt. Szinte már ki sem merte nyitni a szemét. De mégis. Simon térdre rogyott, mintha a bosszú istenének áldozata volna. Ó, édes istenem! A másik férfi arcán megjelent a diadal groteszk jele. Döfött, a Simon felé szúró kardja megvillant. Hogy megölje a férjét. Ne! Kérem, ne! Lucy előrerohant, mintha álmodna, hangtalanul. Tudta, hogy nem érhet oda időben. Simon a legutolsó pillanatban felkapta a kardját, és beledöfte azt a másik férfi jobb szemébe. Lucy előrehajolt, és elhányta magát, forró epe fröccsent meztelen lábujjaira. A nagy ember felüvöltött. Borzalmas, magas nyüszítés volt, semmihez sem hasonlítható, amit Lucy valaha is hallott. Tovább öklendezett. A többi férfi érthetetlen szavakat kiabált. Felpillantott. Valaki kihúzta a kardot a nagy ember jobb szeméből. Valami fekete csorgott le az arcán. Nyöszörögve feküdt a földön, kopaszra borotvált

Elizabeth Hoyt

225

A Kígyóherceg

fejéről leesett a paróka. Egy férfi orvosi táskával a kezében a sebesült fölé hajolt, de csak a fejét csóválta. Simon ellenfele haldoklott. Lucy öklendezett, majd még egyszer elhányta magát, keserű ízt érzett a szájában. Csak egy sárga fonalszerű valami távozott fájdalmas torkából. – Iddesleigh – lihegte a haldokló. Simon felkelt, bár látszólag még remegett. Vér fröccsent a nadrágjára. Mr. Fletcher az ingénél tevékenykedett, próbálván bekötözni a sérülését, a földön fekvő férfitól elfordított tekintettel. – Mi az, Walker? – kérdezte Simon. – Van még egy. Lucy látta, hogy férje hirtelen felegyenesedik, és félrelöki Mr. Fletchert. Simon arca megfeszült, elmélyültek a ráncai. Egy ugrással a fekvő férfi mellett termett. – Hogyan? – Van még egy. – A nagy ember teste remegni kezdett. Simon térdre rogyott mellette. – Ki az? A férfi szája megmozdult, de hang csak később jött ki rajta: – Fletcher. Mr. Fletcher zavart arccal megpördült. Simon nem vette le a szemét a haldoklóról. – Fletcher túl fiatal hozzá. Ilyen könnyen nem ejt át. Walker elmosolyodott, ajkára ráalvadt kiszúrt szeme. – Fletcher... – Görcsös köhögés szakította félbe szavait. Simon összevonta a szemöldökét. – Hozzanak vizet! Az egyik férfi elővett egy fémpalackot. – Whisky. Simon bólintott, majd elvette. A flaskát ellensége ajkához tartotta, a férfi nyelt egyet. Walker felsóhajtott. Behunyta a szemét. Simon megrázta. – Ki az? A földön fekvő férfi mozdulatlan volt. Vajon meghalt? Lucy imát kezdett mormolni a lelkéért. Simon káromkodott, majd pofozni kezdte az arcát. – Ki az? Elizabeth Hoyt

226

A Kígyóherceg

Lucy levegő után kapkodott. Walker félig kinyitotta a szemét. – Ap-ja – hörögte. Simon felállt, és Christianre meredt. A földön fekvő férfi ismét sóhajtott, hörögve vette a levegőt. Simon még csak oda sem pillantott. – Az apád? Sir Rupert Fletcher, nem igaz? – Nem! – rázta Christian a fejét. – Csak nem hiszel annak, akit megöltél? – Kellene? – Hazudott! Simon egyszerűen a fiatalemberre nézett. – Az apád a bátyám gyilkosa? – Nem! – Christian felháborodottan tárta szét a karját. – Nem! Neked elment az eszed! Nem maradok. – Bősz léptekkel elindult. Simon utánameredt. A többi férfi is elment. Lucy kézfejével letörölte a száját, és előrelépett. – Simon! Férje feléje fordult, és a szemébe nézett az imént megölt férfi teteme fölött.

Elizabeth Hoyt

227

A Kígyóherceg

Tizenötödik fejezet

Szentséges isten! Elizabeth Hoyt

228

A Kígyóherceg

Lucy! – Mit keres itt? – törtek elő önkéntelen sziszegésként a szavak Simonból. Lucy itt van, haja kibomlott, arca holtsápadt. Köpenyét összefogta magán, nyakát behúzta, ujjai elkékültek a hidegben. Tekintete iszonyatot tükrözött. Simon lepillantott. Walker teste a lábánál hevert, mint valami véres zsákmány. Szeme helyén üreg tátongott, szája nyitva volt. Az orvos és a segédek úgy hátráltak, mintha nem mernének a testhez nyúlni, miközben gyilkosa ott áll mellette. Jézus isten! Lucy látta a borzalmat. Látta, ahogy ő az életéért harcol, látta, ahogy megöl egy embert a szemét átdöfve, látta a sugárban ömlő vért. Férjén alvadt vér, a sajátja és a másik férfié. Szentséges isten! Nem csoda, hogy Lucy úgy néz rá, mintha egy szörnyeteget látna. Az is. Nem tudja tovább titkolni már. Nem tud hová rejtőzni. Nem akarta, hogy Lucy lássa ezt. Nem akarta, hogy Lucy tudja, hogy ő... – Mit keres itt? – kiáltott rá, hogy elijessze Lucyt, és hogy elűzze saját gondolatait. Lucy, az angyala, határozottan állt a kiabáló, vérző őrülttel szemben. – Mi történt itt? Simon pislogott. Felemelte a kezét, amelyben még mindig a kardját markolta. A pengén vérfoltok éktelenkedtek. – Hogy mi történt... – nevetett. Lucy megborzongott. Simon torka összeszorult, könnyek fojtogatták, mégis nevetve folytatta: – Megbosszultam a bátyám halálát. Lucy Walker szétroncsolt arcára pillantott. Összerezzent. – Hány embert ölt már meg a bátyjáért? – Négyet. – Simon behunyta a szemét, hiába, akkor is maga előtt látta az arcukat. – Azt hittem, négyen voltak. Azt hittem, ezzel vége, erre most meg kell tudom, hogy van egy ötödik is. Lucy a fejét rázta. – Nem! Elizabeth Hoyt

229

A Kígyóherceg

– De igen. – Simon nem tudta, miért teszi még hozzá: – Hátravan még egy. Lucy összeszorította a száját, maga sem tudta, hogy a zokogását vagy az undorát próbálja visszafojtani. – Simon, nem teheti! Simon ostobán meredt rá, pedig legszívesebben zokogott volna. – Valóban nem? Lucy, már túl vagyok rajta. Még mindig benne vagyok. – Karját szélesen széttárta. – Ki tarthatna vissza? – Visszatarthatja önmagát. – Lucy hangja halk volt. Simon karja visszahullott. – De én nem fogom. – Tönkreteszi magát. – Már tönkre vagyok téve. – És legbelül, sötét lelke mélyén tudta, hogy ez igaz. – A bosszú az Úr dolga. Olyan nyugodt, olyan magabiztos. Simon a hüvelyébe tolta még mindig véres kardját. – Nem tudja, miről beszél. – Simon. – Ha a bosszú az Úrra tartozik, akkor miért vannak Angliában bíróságok? Miért akasztjuk fel a gyilkosokat nap mint nap? – Csakhogy ön nem bíróság. – Nem vagyok – nevetett fel Simon. – A bíróság nem tenne velük semmit. Lucy behunyta a szemét, mint aki nagyon elfáradt. – Simon, nem ölhet meg önkényesen embereket. – Meggyilkolták Ethant. – De ez akkor sem helyes. – A bátyámat, Ethant! – Bűnt követ el. – Azt akarja, hogy ölbe tett kézzel nézzem, hogy élvezik a tettüket? – suttogta Simon. – Ki maga? – Lucy szeme elkerekedett, hangja hisztérikus lett. – Tudom én egyáltalán, hogy ki maga? Simon átlépett Walker szétroncsolt teste fölött, megragadta Lucy vállát, és odahajolt hozzá, minden bizonnyal bűzös lehelete az arcába csapott.

Elizabeth Hoyt

230

A Kígyóherceg

– A férje vagyok, asszonyom. Lucy elfordította tőle az arcát. Simon megrázta őt. – Akinek ígéretet tett, hogy mindig engedelmes lesz. – Simon... – Akinek azt ígérte, hű marad hozzá, és akivel megelégszik. – Én... – Akivel éjjelente szeretkezik. – Nem tudom, tudok-e magával élni többé. – Bár Lucy suttogott, szavai úgy kongtak Simon fejében, mint a lélekharang. Páni félelem szorította össze a bensejét. Magához rántotta Lucyt, és vad csókkal tapadt a szájára. Vér ízét érezte, nem tudta, melyikükét, de nem is számított. Nem hagyja, hogy elmenjen, képtelen volna elviselni. Simon felemelte a fejét, és Lucy szemébe nézett. – Szomorú, hogy nincs már választása. Lucy remegő kézzel törölte le a vért a szájáról. Simon talán meg akarta tenni érte, talán bocsánatot is kért volna. De már belegázolt a lelkébe, és a szavak nem jöttek már. Simon csak nézte őt. Bepiszkolódott köpenyét összehúzta magán, megfordult, majd elindult. Simon nézte, ahogy keresztülvág a pázsiton. Fellépett a kocsira, amely elvitte őt. Simon csak azután vette fel a köpenyét, és szállt fel a lovára. A londoni utcák megteltek ügyes-bajos dolgaikat intéző emberekkel. Vándorárusok érkeztek kocsin, tolvajok gyalogszerrel, urak és hölgyek hintón, és előjöttek a boltosok és a szajhák is. A lélegző tömegre új nap virradt. Simon ellovagolt. A halál az átkot adta társául, az emberiség többi részével megszakadt a kapcsolata. A dolgozószoba ajtaja a falnak csapódott. Sir Rupert felpillantott, és fiát látta, aki a küszöbön állt. Sápadt volt, öltözéke rendetlen, arcán veríték csillogott. Apja felkelt a székéről. – Te tetted? – Christian hangja megjelenésével ellentétben visszafogott volt, halk, szinte már nyugodt. – Mit? – Te ölted meg Ethan Iddesleigh-t? Sir Rupert visszaült. Ha teheti, hazudott volna, de úgy döntött, őszintén felel. Bár úgy vélte, a hazugság gyakran a Elizabeth Hoyt

231

A Kígyóherceg

legjobb eszköz. Az emberek legtöbbször szeretik, ha hazudnak nekik, mert az igazságot nem állhatják. Mi más volna a magyarázata, hogy olyan könnyen felülnek a hazugságnak? De fia arca arról árulkodott, hogy már tudja az igazságot. Kérdése tehát költői volt. – Csukd be az ajtót – mondta Sir Rupert. Christian pislogott, majd becsukta az ajtót. – Istenem! Te tetted, Apa? – Ülj le! Fia lehuppant egy faragott, aranyozott székre. Vörös haja izzadt volt, arca zsírosan fénylett. Sir Rupertet a fáradt arckifejezése aggasztotta. Mikor lett fia arca ilyen ráncos? Sir Rupert széttárta a karját. – Ethan Iddesleigh-vel gondok voltak. El kellett őt távolítani. – jóságos isten! – kiáltotta Christian. – De miért? Mondd meg, miért öltél meg egy embert? – Nem én öltem meg – felelte dühösen. – Azt képzeled, ilyen őrült az apád? Én csak megteremtettem a körülményeket. Üzleti vállalkozásba kezdtem Ethan Iddesleigh-vel. Én voltam benne, Lord Walker... – Peiler, James és Hartwell – vágott közbe Christian. – Igen, tudom. Sir Rupert összevonta a szemöldökét. – Miért kérdezed, ha már tudod? – Csak annyit tudok, amennyit Simon közölt velem, az pedig vajmi kevés. – Simon Iddesleigh-t kétségtelenül alábecsültük – mondta Sir Rupert. – A következő volt a helyzet: teába fektettünk, és úgy tűnt, mindent elveszítünk. Mindannyian egyezségre jutottunk abban, hogyan lábalhatunk ki belőle. Mindannyian, kivéve Ethant. Ő... – Szóval a pénzről van szó? Sir Rupert a fiára nézett. Christian csipkés selyemkabátot viselt, amelynek az árából egy munkás negyedévig eltarthatná a családját. Aranyozott széken ült, amelyet még egy királynak sem kellene szégyellnie, és London egyik legjobb utcájában lakik. Vajon van fogalma erről az egészről? – Hát persze hogy a pénzről van szó, a pokolba is! Mégis mit gondoltál, mi másról? Elizabeth Hoyt

232

A Kígyóherceg

– Én... Sir Rupert nagyot csapott az asztalra. – Én a te korodban kora reggeltől késő estig gürcöltem. Volt, hogy elaludtam a vacsorám fölött az asztalnál. Szerinted szívesen emlékszem vissza rá? – De megölni valakit aranyért. Apa!? – Te csak ne gúnyolódj az aranyon! – nyomta meg Sir Rupert az utolsó szót. Aztán visszafogta magát. – Az arany az oka, hogy neked nem kell gürcölnöd, mint a nagyapádnak meg nekem. Christian a hajába túrt. Kábának tűnt. – Ethan Iddesleigh-nek felesége volt és egy kislánya. – Azt képzeled, hogy nekem fontosabb az ő lánya, mint a sajátom? – Hát... – Elveszítettük volna az otthonunkat! Christian felpillantott. – Igen. – bólintott Sir Rupert. – Nagyon súlyos volt a baj. Vidékre kellett volna költöznünk. A nővéreid nem járhattak volna a bálokba. Le kellett volna mondanod arról az új hintóról, amelyet vettem neked. Anyádnak el kellett volna adnia az ékszereit. – Ennyire szörnyű volt az anyagi helyzetünk? – Fogalmad sincs, mennyire. Te megkapod a járadékodat, de az meg sem fordul a fejedben, hogy honnan van, nem igaz? – Biztos vannak befektetések... – Igen, befektetések! – Sir Rupert ismét az asztalra csapott. – Szerinted miről beszélek? Ez is egy befektetés volt, egy olyan befektetés, amelytől a jövőnk függött. És Ethan Iddesleigh, akinek egész életében egy percet sem kellett dolgoznia, akinek születése pillanatában ezüsttálcán vitték oda a vagyonát, elvi okokból ellenállt. – Miféle elvi okokból? – kérdezte Christian. Sir Rupert nagyot sóhajtott. Lába pokolian sajgott, úgy érezte, szüksége van egy italra. – Mit számít az? A csőd szélén álltunk. A családunk, Christian! Fia némán bámult rá. – Azt mondtam a többieknek, ha megszabadulunk Iddesleigh-től, akkor meg tudjuk csinálni. Onnantól pedig Elizabeth Hoyt

233

A Kígyóherceg

már gyorsan ment, hogy rávegyük Iddesleigh-t, hívja ki Pellert. Párbajoztak, és Peller győzött. – Előredőlt, fiát valósággal felnyársalta a tekintetével. – Mi győztünk. A családunk megmenekült. Anyád nem is sejtette, hogy majdnem mindenünket elveszítettük. – Hát, nem tudom – rázta Christian a fejét. – Nem tudom, hogy el tudom-e fogadni, hogy megmentettél bennünket azon az áron, hogy Iddesleigh kislánya apa nélkül nő fel. – Elfogadni? – Sir Rupert lábában az egyik ín begörcsölt. – Ne légy ostoba! Azt akarod, hogy az anyád rongyokban járjon? Hogy én a szegényházban tengessem hátralévő napjaimat? Hogy a nővéred mosásból éljen? Az elvek nagyon szépek, fiam, de attól nem kerül étel az asztalra, nem igaz? – De igen. – De fia még mindig kétkedve nézett. – Te is ugyanúgy része vagy ennek, mint én. – Sir Rupert keresgélni kezdett a mellényzsebében, majd a gyűrűt fia orra elé tette az asztalon. Christian felemelte. – Ez meg mi? – Simon Iddesleigh gyűrűje. James leszedette róla, amikor az emberei majdnem megölték. Fia hitetlenkedő pillantást vetett rá. Sir Rupert bólintott. – Tartsd meg! Hogy emlékeztessen arra, kinek az oldalán állsz, és hogy egy férfinak mit kell tennie a családjáért. Úriembernek nevelte Christiant. Azt akarta, fia otthonosan mozogjon az arisztokrata körökben, hogy ne kelljen attól tartania, hogy egy baklövéssel elárulja alacsony származását, amitől neki tartania kellett fiatalemberként. De vajon nem gyengítette-e meg a fiát azáltal, hogy megteremtette neki azt a biztonságot, hogy ne kelljen az anyagiak miatt aggódnia? Christian a gyűrűre meredt. – Ma reggel megölte Walkert. Sir Rupert megvonta a vállát. – Idő kérdése volt csak. – Most pedig rád fog vadászni. – Hogyan? – Tud rólad. Walker megmondta neki, hogy te voltál az ötödik. Elizabeth Hoyt

234

A Kígyóherceg

Sir Rupert szitkozódott. – Mire készülsz? – kérdezte fia, majd zsebre tette a gyűrűt. – Semmire. – Semmire? Ezt hogy érted? A többieket mind felkutatta, aztán párbajra kényszerítette őket. Veled is ezt fogja tenni. – Kétlem. – Sir Rupert körülsántikálta az asztalt, erősen a botjára támaszkodva. – Nem, azt őszintén kétlem. Amikor aznap este Simon belépett a hálószobába, a ház csendes volt és sötét. Lucy azon töprengett, vajon hazatér-e egyáltalán. Egész délután várta, és hiába próbált olvasni, a könyv címére sem emlékezett. Amikor látta, hogy Simon a szokásos vacsoraidőben sem tér haza, egyedül ült asztalhoz. Aztán eltökélten, hogy mindenképpen beszélni fog vele, amint hazaér, nyugovóra tért. Ekkor felült nagy mahagóniágyában, és átkarolta a térdét. – Hol volt? – tört ki belőle a kérdés, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Arca megvonaglott. Talán nem is akarja tudni, hol volt Simon. – Érdekli? – Simon a gyertyatartót az asztalra helyezte, majd kibújt a kabátjából. A kék selyem helyenként szürke volt, és Lucy egy szakadást fedezett fel rajta. Elfojtotta a dühét. Az most mit sem segítene. – Igen, érdekel. – Ez bizony igaz volt. Bármi történt is, szereti őt, és érdekli, mivel töltötte az idejét. Simon nem felelt, csak leült a tűz mellett egy székre, majd lehúzta a csizmáját. Aztán ismét felállt, levette a parókáját, és egy fogasra akasztotta. Mindkét kezével élénken vakarni kezdte a fejét, rövid haját összeborzolva. – Itt is, ott is. – Lekapta magáról a mellényét, majd a székre dobta. – Benéztem az agráriusokhoz, jártam egy könyvárusnál. – Nem vetette magát Mr. Fletcher apja után? – Lucyt egész idő alatt ez a félelem gyötörte. Hogy egy újabb párbaj előkészületein dolgozik. Simon Lucyra pillantott, majd lehúzta magáról az ingét. – Nem. Mészárlásaim közt szeretek legalább egy nap szünetet tartani. – Nem mulatságos – suttogta Lucy. – Nem, valóban nem az. – Már csak a nadrágja volt rajta. Vizet töltött a tálba, és mosakodni kezdett. Elizabeth Hoyt

235

A Kígyóherceg

Lucy az ágyból nézte. Szíve összeszorult. Hogy volt képes ez az ember, akinek a mozgása olyan fáradt, de mégis olyan nemes, megölni egy másik embert aznap reggel? Hogyan mehetett hozzá feleségül? Hogyan lehetséges, hogy még mindig szereti? – Meg tudná nekem magyarázni? – kérdezte Lucy halkan. Simon habozott, egyik karját a magasba emelve. Aztán megmosta a hónalját, majd folytatta az oldalával, miközben beszélni kezdett: – Közös befektetőcsoportot hozott létre Peller, Hartwell, James, Walker és Ethan, a fivérem. – A mosakodáshoz használt ruhát a tálba merítette, majd kicsavarta, és megmosta vele a nyakát. – És úgy tűnik, Christian apja is benne volt. Sir Rupert Fletcher. – Tekintete találkozott Lucyéval, mintha ellenkezésre számítana. Lucy nem ellenkezett. Simon folytatta: – Közösen megvásároltak egy rakomány indiai teát. Nem is egyet, többhajónyit. Sőt, egy egész flottányit, a pokolba is, mintha nagykereskedők volnának. A tea ára növekedőben volt, ezért úgy tűnt, mindannyian hatalmas hasznot húznak belőle. Könnyen és gyorsan. – Mellkasát körkörösen dörzsölni kezdte a ruhával, letörölvén a vért, az izzadságot és a koszt. Lucy nézte, szótlanul hallgatta, félt közbevágni. De belül remegni kezdett. Rendkívül erős fizikai vonzalmat kezdett érezni a tisztálkodó férfi iránt, a vér ellenére is, ugyanakkor ijesztette őt az az idegen, aki aznap reggel megölt egy férfit. Simon vizet fröcskölt az arcára. – A kockázat mindössze annyi volt, hogy a hajó elsüllyedhet vagy a rakomány a viharban hajótörést szenved, de ezt a kockázatot minden befektető kénytelen vállalni. Bizonyára ezt is mérlegelték egy pillanatra, de aztán elodázták. Végül is rengeteg pénzt kereshettek volna. – A tálban lévő vízre pillantott, majd kiöntötte a szennyvízgyűjtő edénybe, és frissel töltötte meg a tálat. – Mivel Ethan világéletében becsületes volt, rábeszélte őket, hogy kössenek biztosítást a hajókra és a rakományra. Drága volt, de azt mondta, ez így van rendjén. Felelősségteljes emberek így tesznek. – Simon a tálba merítette a fejét, és vizet locsolt a hajára. Elizabeth Hoyt

236

A Kígyóherceg

Lucy megvárta, amíg tenyerével lesimítja a vizet a hajáról, majd kiegyenesedett. – Mi történt? – Semmi. – Simon vállat vont, felkapott egy törülközőt, és a fejére csavarta. – Az időjárás jó volt, a hajók rendben voltak, és szerintem a legénység is tapasztalt volt. Az első hajó gond nélkül megérkezett a kikötőbe. – És? Komótosan összehajtogatta a törülközőt, majd a tál mellé tette. – A tea ára eközben leesett. Nem is leesett, egyenesen lezuhant. A piac nagy hullámvölgye volt, amelyet nem lehetett előre látni. Hirtelen túl nagy lett a kínálat a teából. A teájuk annyit sem ért, hogy megérje kirakodni a ládákat a hajóból. – A szomszéd szobába sétált, a saját öltözőjébe. – Tehát a befektetők elvesztették a pénzüket? – kiáltott Lucy. – Elvesztették volna. – Visszatért egy borotvával. – De akkor eszükbe jutott a biztosítás. A biztosítás, amelyre Ethan rábeszélte őket. Akkor nevetségesnek találták, de most ez maradt az utolsó reményük. Ha sikerült volna elsüllyeszteniük a hajókat, megkapták volna a kártérítést. Lucy összevonta a szemöldökét. – De Ethan... Simon bólintott, és Lucy felé tartotta a borotvát. – De Ethan volt a legbecsületesebb ember, akit valaha is ismertem. A legtisztességesebb. Biztos volt önmagában és biztos az erkölcseiben is. Nem ment bele. Nem érdekelte a veszteség, sem a haragjuk, sem a lehetséges csőd, nem volt hajlandó részt venni a csalásban. – Beszappanozta az arcát. Lucy elgondolkodott Ethan becsületességén. Milyen naiv lehetett, és milyen nehéz lehetett egy olyan férfinak, mint Simon, e szerint élnie. Simon hangja egykedvű volt. Lehet, hogy másnak érzéketlenül hatott volna, de ő az a nő volt, aki szereti Simont, így ő kihallotta a szavaiban rejtőző fájdalmat. És dühöt. Simon a borotva élét a nyakára helyezte, és végighúzta rajta. – Megegyeztek abban, hogy meg kell szabadulniuk Ethantől. Nélküle el tudták volna süllyeszteni a hajókat, és visszakapták volna a pénzüket. Vele viszont mindenük Elizabeth Hoyt

237

A Kígyóherceg

elveszett volna. Csakhogy nem túl könnyű meggyilkolni egy vicomte-ot, ugye. így hát aljas pletykákat kezdtek terjeszteni, amelyeket lehetetlen volt megcáfolni, és amelyekkel szemben nem lehetett védekezni. – Simon a borotvájára tapadt szappanhabot egy ruhadarabba törölte. – A pletykák róla szóltak? – kérdezte Lucy suttogva. – Nem. – Simon a kezében lévő borotvára meredt, mintha hirtelenjében nem tudná, mi az. – Rosalindról. – Tessék? – Rosalind erényéről. Zsebecske születéséről. – De hiszen Zsebecske szakasztott olyan, mint ön... – Lucy elhallgatott, mert hirtelen ráeszmélt, mit is mondott. Ó, te Jóságos ég! – Pontosan. Szakasztott olyan, mint én. – Simon lebiggyesztette az ajkát. – Rosalindot szajhának bélyegezték, azt terjesztve róla, hogy velem bujálkodott, hogy Zsebecske fattyú, Ethant pedig felszarvazták. Lucy lélegzete elakadt. Simon felé fordult, szeme fájt, hangja feszült volt: – Mit gondol, miért nem vettünk részt egyetlen londoni bálon, ünnepélyen vagy átkozott zenei rendezvényen sem? Rosalind jó hírét tönkretették. Teljesen. Három éve egyetlen helyre sem hívták meg. Makulátlan az erénye, mégis úgy néznek rajta keresztül az utcán, mint egy férjes asszonyon, aki megszámolni sem tudja a szeretőit. Lucy nem tudta, mit mondhatna. Micsoda szörnyűséget követtek el ez ellen a család ellen, ez ellen a két fivér elleni Szegény, szegény Rosalind! Simon nagyot sóhajtott. – Nem maradt választása. Párbajra hívta Pellert, aki a megállapodás szerint a legjobban hallatta a hangját. Ethan sosem párbajozott azelőtt, azt se nagyon tudta, hogyan kell tartani a kardot. Peller szinte azonnal végzett vele. Mintha egy jószágot vitt volna a vágóhídra. Lucy mély lélegzetet vett. – Ön hol volt akkor? – Itáliában. – Megint felemelte a borotvát. – A romokat látogattam meg és ittam. – Húzás. – És szajhákat látogattam, azt is bevallom. – Törlés. – Nem tudtam semmiről, amíg levelet nem kaptam. Ethan, a nyugodt, unalmas Ethan, a jő fiú, a bátyám, Ethan meghalt, párbajban Elizabeth Hoyt

238

A Kígyóherceg

megölték. Azt hittem, csak egy rossz tréfa, de azért hazajöttem. – Húzás. – Addigra egyébként is belefáradtam Itáliába. Jó bor ide vagy oda, csak az a rengeteg rom van ott látnivaló. Ellovagoltam a családi birtokra, és... Ezúttal elidőzött a borotva törlésével. Nem nézett Lucyra, de Lucy látta, ahogy Simon nagyot nyel. – Tél volt, így nem temették el a hazatérésemig. Úgy tűnt, nélkülem nem akarták. Nem mintha olyan sok gyászoló várt volna, csupán Rosalind volt ott, aki majdnem belepusztult a döbbenetbe és a fájdalomba, Zsebecske és a pap. Senki más. Kerülték őket. Tönkretették őket. – Simon Lucyra nézett, aki észrevette, hogy a férfi megvágta magát a füle alatt. – Nem csupán megölték őt, Lucy, a nevét is bemocskolták. Tönkretették Rosalind jó hírét. Elvették a reményt is, hogy Zsebecske jó családba házasodjon majd, aki még ahhoz is túl kicsi, hogy mindezt egyáltalán felfogja. – Összevonta a szemöldökét, és befejezte a borotválkozást. Lucy Simont nézte. Most mihez kezdjen? Tökéletesen értette, miért vágyik annyira a bosszúra. Ha valaki ezt tette volna Daviddel, az öccsével, vagy papájával, őbenne is izzana a düh. De ettől még a gyilkosság továbbra sem megoldás. És vajon mekkora árat kell majd fizetnie ezért Simonnak testileg és lelkileg? Lehetetlen, hogy képes volt megvívni ezt a sok párbajt anélkül, hogy el ne veszített volna valamit önmagából. Hát tűrheti ő azt ölbe tett kézzel, hogy Simon halott bátyját megbosszulandó teljesen tönkreteszi magát? Simon megmosta az arcát, megtörölte, aztán az ágy mellé lépett, ahol Lucy ült. – Csatlakozhatom önhöz? Vajon azt gondolta, Lucy visszautasítja? – Igen. – Lucy arrébb húzódott, hogy helyet adjon Simonnak. Simon levetette a nadrágját, és elfújta a gyertyát. Lucy érezte, hogy besüpped az ágy, ahogy a férfi ránehezedik. Várt, de Simon nem mozdult felé. Lucy végül mellé bújt. Simon habozott, majd átölelte. – Még mindig nem fejezte be a mesét, amelyet elkezdett – suttogta Lucy Simon mellkasának. Érezte Simon sóhaját. – Igazán hallani szeretné? Elizabeth Hoyt

239

A Kígyóherceg

– Igen. – Hát jó. – Simon hangja átlibbent hozzá a sötétben. – Mint azt már tudja, Angelica új ruhát kívánt, amely még az elsőnél is szebb volt. A Kígyóherceg átnyújtott neki egy éles ezüstpengét, és arra utasította, hogy vágja le az ő jobb karját. Lucy beleborzongott, ezt a részt már egészen el is felejtette. – A kecskepásztorlány pedig úgy tett, ahogy a Kígyóherceg mondta. Erre megjelent előtte egy opálokkal díszített ezüstruha. Olyan volt, mint a ragyogó hold. – Simon simogatni kezdte Lucy haját. – Aztán elment a bálba, ahol remekül érezte magát a jóképű Rutherford herceggel, és jó későn tért haza... – És mi lett a Kígyóherceggel? – vágott közbe Lucy. – Nem fájt neki nagyon? Simon keze megállt – Dehogynem. – Simon folytatta a simogatást. – De Angelicának ez volt a kívánsága. – Micsoda egy önző lány! – Nem, csak szegény volt és magányos. Éppen olyan természetes volt, hogy gyönyörű ruhákat szeretne, mint amilyen természetes, hogy a kígyónak bőre van. Isten ilyennek teremtette őt. – Hmm. – Lucy nem érezte magát meggyőzve. – De folytassuk – paskolta meg Simon Lucy vállát. – Angelica visszatért, és beszámolt a Kígyóhercegnek a bálról és a csinos Rutheford hercegről, és hogy mennyire megcsodálta mindenki a ruháját, a Kígyóherceg pedig csakis őt hallgatta mosolyogva. – És gondolom, másnap este ismét új ruhában kívánt mutatkozni azelőtt az ostoba Rutherford előtt. – Így igaz. Simon mozdulatlanná vált, Lucy pedig hallgatta a légzését a sötétben. Percekig így maradtak. – Nos? Ösztökélte Lucy. – Ennek a ruhának természetesen még az előzőnél is szebbnek kellett lennie. – Természetesen. Simon megszorította Lucy vállát. – A kígyóherceg azt mondta, mi sem egyszerűbb ennél. Elizabeth Hoyt

240

A Kígyóherceg

Meg tudja szerezni neki a legcsodálatosabb ruhát, amelyet valaha látott, a világ legszebb ruháját. Lucy habozott. Valamiért balsejtelme támadt. – És ezért le kellett vágnia a másik kezét? – Nem.– Sóhajtott Simon szomorúan a sötétben –, a fejét. Lucy hátrahőkölt. – Ez borzasztó! Érezte, ahogy Simon megvonja a vállát. – A legszebb ruháért a legvégső áldozat. A Kígyóherceg letérdelt a kecskepásztorlány elé, és odatartotta a nyakát. Angelica persze megrémült, habozni kezdett, de szerelmes volt Rutherford hercegbe. Hogyan másképp tudná egy kecskepásztorlány elnyerni egy herceg szívét? Végül is úgy tett, ahogy a Kígyóherceg mondta neki: levágta a fejét. Lucy az ajkába harapott, mert majdnem elsírta magát ezen az ostoba mesén. – De aztán ismét életre kel, ugye? – Csitt! – Simon lehelete az arcát simogatta. Bizonyára felé fordította a fejét. – Akarja hallani a történetet, vagy sem? – Akarom. – Szorosan Simonhoz bújt, és figyelt. – Ezúttal a ruha valóban csodálatos volt. Színezüstből készült, és gyémántok és zafírok ékesítették, így hát Angelica olyan volt, mintha magában a fényben pompázna. Rutherford herceget heves vágy fogta el, vagy talán a mohóság, amikor megpillantotta Angelicát, azonnal letérdelt előtte, és megkérte a kezét. Lucy várt, de Simon hallgatott. Megérintette a vállát. – És aztán mi történt? – Hát ez az. Egybekeltek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Nem lehet ez a vége! Mi történt a Kígyóherceggel? Lucy érezte, amint Simon felé fordul. – Meghalt, nem emlékszik? Angelica bizonyára hullajtott érte egypár könnyet, de hát végtére is csak egy kígyó volt. – Nem! – Lucy tudta, hogy ostobaság ellenkezni, hiszen mégiscsak egy meséről van szó, de megmagyarázhatatlan dühöt érzett magában hirtelen. – Ö a történet hőse. Emberré is változott. – Igen, de attól még részben kígyó volt.

Elizabeth Hoyt

241

A Kígyóherceg

– Nem! Herceg. – Lucy valamiért úgy érezte, hogy amin vitatkoznak, annak az égvilágon semmi köze a meséhez. – Ezért Kígyóherceg a mese címe. Angelicának hozzá kellene mennie, végtére is ő szerette a lányt. – Lucy. – Simon átölelte a feleségét, aki hagyta, noha dühös volt rá. – Sajnálom, angyalom, de így szól a mese. – Nem érdemel halált – mondta Lucy. Könnyek égették a szemét. – Miért, ki érdemel? Ha megérdemli, ha nem, semmi jelentősége, egyszerűen ez volt a sorsa. Nem lehet ezen változtatni, ahogy a csillagok járásán sem. Lucy könnyei kibuggyantak, és végigcsorogtak a haján, majd, amitől annyira tartott, Simon mellkasára potyogtak. – De egy ember sorsát, azt meg lehet változtatni. – Valóban? – Olyan mély hangon kérdezte ezt Simon, hogy Lucy szinte nem is hallotta. Nem tudott mit felelni erre, ezért behunyta a szemét, és próbálta visszatartani a könnyeit. És imádkozott. Kérlek, Uram, engedd, hogy az ember megváltoztathassa a sorsát!

Tizenhatodik fejezet Lucy másnap kora hajnalban felriadt álmából. Kinyitotta a szemét a szürke félhomályban, a kandalló parazsába nézett, de nem mozdult. Ezúttal emlékezett néhány részletre. Azt álmodta, hogy Christian Lord Walkerrel párbajozik, amit Simon teázgatás közben figyel. Lord Walker már elvesztette egyik szemét, és igen dühös volt, de ez nem befolyásolta a vívását. Ettől még rémesebb volt az egész. Aztán Lucy ott ült Simonnal egy asztalnál. Teát töltött, belekortyolt, majd a csészéjébe pillantott. A teát rózsasziromból készítették. Vörös volt, mint a vér. Elborzadt. Talán valóban vérből van. Letette a csészét, és nem volt hajlandó inni belőle, Simon unszolására sem. Lucy tudta, hogy nem bízhat meg benne, mert amikor lepillantott, a lába helyén egy farkat látott. Egy kígyófarkat... Lucy megborzongott.

Elizabeth Hoyt

242

A Kígyóherceg

Hideg verítékben úszva ébredt, teste egészen kihűlt. A selyemtakarót tapogatva egy meleg karhoz ért. Meleg férfibőrt érintett. Bár mindkettejüknek megvolt a saját hálószobája, amelyek külön-külön is akkorák voltak, hogy egy egész család kényelmesen eléldegélt volna bennük, Simon az esküvőjük óta minden éjjel vele aludt, vagy Lucy hálószobájában, vagy, mint aznap éjjel is, a sajátjában. Lucy úgy találta, nem illendő, hogy egy férfi a feleségével alszik, de boldog volt. Szerette érezni férje testének melegét. Szerette éjjel hallani a férfi mély szuszogását. És szerette Simon illatát a párnáján. Kellemes volt. – Hm? – Simon felé fordult, és nehéz karját Lucy derekára tette. Légzése ismét elmélyült. Lucy nem mozdult. Nem kellene felébresztenie egy rossz álom miatt. Orrát Simon vállára tette, magába lélegezve a férfi illatát. – Mi az? – Simon hangja reszelős volt, mély, és éberebb, mint Lucy számított rá. – Semmi. – Lucy megsimogatta Simon mellkasát, érezte a szúrós szőrszálakat. – Csak egy álom. – Rémálom? – Ühüm. Simon nem kérdezte meg, mit álmodott. Csak felsóhajtott, és átölelte Lucyt. Lábuk egymáshoz simult, Lucy érezte, ahogy Simon merev férfiassága a csípőjéhez feszül. – Zsebecskének gyakran voltak rémálmai. – Simon lehelete Lucy feje búbját simogatta. – Amikor velük laktam Ethan halála után. – Végigsimította Lucy hátát, majd megpaskolta a fenekét, ott hagyva meleg, birtokolni vágyó érintését. – Volt egy dajkája, de az asszony jó mélyen alhatott, mert Zsebecske könnyedén ki tudott szökni mellőle, hogy aztán beszaladjon az anyja szobájába. – Érdes hangon felnevetett. – Néhányszor hozzám is bejött. Első alkalommal halálra rémített. Egy kicsi, hideg kéz megérintette a vállamat éjnek évadján, majd egy vékony hangocska a nevemet suttogta. Akkor majdnem megfogadtam, hogy soha többé nem iszom lefekvés előtt. Lucy elmosolyodott Simon vállán. – És mit tett? – Nos – Simon hanyatt fordult, továbbra sem engedve el Elizabeth Hoyt

243

A Kígyóherceg

Lucyt, majd egyik kezét kinyújtotta a feje fölött először is meg kellett találnom a módját, hogy felhúzzam a nadrágomat. Aztán leültem vele egy székre a tűz mellett. És egy takarót terítettem magunkra. – Visszaaludt? – Nem, a kis kópé. – Simon megvakarta a mellkasát. – Ahogy most maga, ő is beszélgetni akart. – Sajnálom, abbahagyhatjuk. – Nem – suttogta Simon. – Szeretek így beszélgetni magával. – Ujjait összekulcsolta Lucyéval a mellkasán. – És miről beszélgettek? Simon egy pillanatra elgondolkodott, végül felsóhajtott: – Azt mondta, Ethan mindig beszélgetett vele, ha rosszat álmodott. Mesélt neki babákról és kiskutyákról és a kedvenc édességeiről. Meg hasonlókról. Hogy elvonja a figyelmét a rémálomról. Lucy mosolygott. – Tehát ön is kiskutyákról mesélt neki? – Ami azt illeti, nem. – Lucy mosolyt látott átsuhanni az arcán a világosodó szobában. – inkább arról, hogyan kell vezetni egy félfödeles hintót. Hogy mit érdemes nézni a lóhúson. Hogy honnan származik a kávé, és hogyan kell azt megfőzni. – Honnan származik a kávé? – Lucy a vállára húzta a takarót. – Azt mondtam neki, hogy Afrikából, ahol a pigmeusok krokodilokat idomítanak be, hogy felmásszanak a fára, és a farkukkal leverjék a kávébabot. Lucy nevetett. – Simon... – Mi mást mondhattam volna? Hajnali három óra volt. – Engem is így fog megnyugtatni? – Ha szeretné. – Simon megszorította Lucy ujjait. – Beszélgethetünk a teáról, a kínai és az indiai közötti különbségekről, hogy hol termesztik, és igaz-e, hogy csak tökéletes, hatévesnél fiatalabb leánygyermekek szedhetik le karmazsinvörös selyemkesztyűben, és csakis a kék hold fényénél. – És ha engem nem érdekel a tea és az előállítása? – Lucy végighúzta a lábát Simon sípcsontján. Simon ismét megköszörülte a torkát. Elizabeth Hoyt

244

A Kígyóherceg

– Akkor talán megvitathatná velem a különböző lófajtákat. Melyik alkalmasabb a hintó elé, és melyik alkalmas... – Nem. – Lucy kiszabadította a kezét Simonéból, majd simogatni kezdte a hasát. – Nem? – Semmiképpen sem. – Lucy megérintette Simon péniszét, majd végigsimított rajta egészen a hegyéig. Szerette megérinteni. Simon mély lélegzetet vett. Aztán azt mondta: – Szeretne... Lucy finoman megmarkolta. – Ó, van valami más ötlete? – Igen, azt hiszem, van. Lucy erősen markolva Simon hímtagját, a férfi felé fordította az arcát, és beleharapott a vállába. Só és pézsmaízű volt. Úgy tűnt, Simon ezen a ponton feladta. Hirtelen felé fordult. – Forduljon meg! – mondta határozott hangon. Lucy engedelmeskedett, fenekét Simon ágyékának nyomva. – Huncut – morogta. Alkarjával átölelte Lucyt. – Azt hiszem, szívesen hallgatnám a rózsák neveléséről – mondta Lucy komoly hangon. – valóban? – fogta meg Lucy mellét. – Igen. – Lucy sosem mondta még Simonnak, de időnként kibírhatatlanul érzékinek találta a hangját. Amiatt, hogy a férfit ott érezte a háta mögött, de nem látta az arcát, hirtelen erotikus remegés futott rajta végig. – Nos, a legfontosabb a termőtalaj. – Finoman megszorította az egyik mellbimbóját. Lucy figyelte Simon elegáns ujjait a testén, majd az ajkába harapott. – A föld? Simon erősebben szorította, mire Lucy zihálni kezdett a vágy éles szúrásától. – Mi, rózsakedvelők a termőtalaj szót jobban szeretjük. Sokkal komolyabb hangzása van. – És miben különbözik a termőtalaj a földtől? – Lucy hátratolta magát. Simon hímvesszője végigcsúszott a Elizabeth Hoyt

245

A Kígyóherceg

fenekén, majd utat talált a nyílásba. Lucy úgy érezte, a férfi forró teste körbeveszi Ettől kicsinek érezte magát, nőiesnek. – Ah! – Simon megköszörülte a torkát. – Az, és kész. Most pedig jól figyeljen! A trágyában. Lucy lenyelt egy illetlen vihogást. – Ez nem túl romantikus. Simon kedvesen megszorította Lucy mellbimbóját, aki válaszképp a hátát homorította. – Maga választotta a témát. – Simon ujjai Lucy másik mellére kalandoztak, és megcsípték annak a hegyét is. Lucy nyelt egyet. – De akkor is... – Csitt. – Simon Lucy lábai közé ékelte a lábát, és rányomott. Ágyéka épp azon a bizonyos ponton simogatta Lucyt, amitől behunyta a szemét. – Mm. – A trágya a jó termőtalaj kulcsa. Egyesek az őrölt marhacsontra esküsznek, de azok pogányok, akiknek nem való más, mint a répatermesztés. – Végigsimított Lucy hasán, aztán lejjebb. – Trágyázni ősszel kell, és hagyni áttelelni. Ha túl későn trágyázunk, a növény megég. – Té-tényleg? – Lucy minden figyelmét lekötötte az a kéz. Simon egyik ujját finoman végighúzta a Lucy combja és szeméremdombja közötti hajlaton, ami szinte már csiklandozta. Megcirógatta fanszőrzetét, majd habozva áttért a másik hajlatra. Lucy vágyakozva megvonaglott. Érezte, ahogy felforrósodik, ahogy nedves lesz már a puszta gondolatától is, amire a férfi készül. – Látom, most már érti a megfelelő trágya fontosságát. Most pedig meglátja, milyen izgatott lesz – választotta szét Lucy szeméremajkait –, ha a komposztról kezdek beszélni. – Ó! – Simon egyik ujjával Lucyba hatolt. – Igen. – Érezte, hogy Simon bólint a háta mögött, de nem tudott most ezzel törődni. – Remek adottságai vannak a rózsakertészethez. Lucy próbálta a combjai közé szorítani Simon kezét, de a férfi lábai meggátolták ebben. – Simon... A férfi kihúzta az ujját, majd ismét beléhatolt. Lucy tehetetlenül szorította össze magát körülötte. Elizabeth Hoyt

246

A Kígyóherceg

– Sir Lazarus Lillipin elmélete szerint a komposztnak egy rész állati trágyából, három rész szalmából és két rész zöldséghulladékból kell állnia. A másik ujjával megtalálta Lucy csiklóját, amitől a nő felnyögött. Szinte kéjencnek érezte magát, amiért egy férfi ilyen testi örömöt képes okozni neki. – Ezeket – folytatta Simon a mondókáját mögötte – rétegesen kell elhelyezni egy kupacban, amíg a kupac el nem éri egy alacsonyabb termetű férfi magasságát. Lillipin azt nem említi, milyen szélesnek kell lennie a kupacnak, de az én igencsak megalapozott véleményem szerint egy sírhantnyi megfelelő. – Simon... – Angyalom? – Pöccintett egyet az ujjával, de nem túl erőset. Lucy megpróbálta még mélyebbre nyomni magában Simon ujját, de a férfi továbbra is lába fogságában tartotta őt. Lucy megköszörülte a torkát, de hangja rekedt maradt: – Már nem akarok a rózsákról beszélgetni. Simon ciccegett mögötte, de saját légzése is reszelősebb lett. – Unalmas téma tud lenni, elismerem, de ön nagyszerű tanítvány volt. Ezért, úgy vélem, jutalmat érdemel. – Jutalmat? – Lucy elmosolyodott volna, ha tud. Szóval így látta? Micsoda egy hiú férfi. Hirtelen egyfajta gyengéd szeretet kerítette a hatalmába, és szeretett volna megfordulni, hogy megcsókolja Simont. Simon ekkor azonban felemelte Lucy fölül lévő lábát két sajátja fölé. – Olyan jutalmat, amelyet csak a legjobb lányok kaphatnak meg. Azok, akik hallgatnak a főkertészükre, és jól ismerik a rózsáikat. Simon Lucy bejáratánál tartott már. Ujjával szétválasztotta a szeméremajkakat, és egy kissé becsúszott. Lucy zihálva vette a levegőt, és legszívesebben kitekeredett volna, ha Simon hagyja. El is felejtette, hogy milyen nagy... Simon ismét lökött magán egyet. Ebből a szögből Lucy minden egyes millimétert érzett, ahogy kitágítja, ahogy meghódítja őt. – Csak a legjobbak? – Lucy alig ismert rá saját hangjára, annyira mély volt, szinte már búgás. Elizabeth Hoyt

247

A Kígyóherceg

– Uh, igen – zihálta férje a háta mögött. – És én vagyok a legjobb? – Istenem, igen! – Akkor, Simon? – mondta Lucy. Ősi energia áradt szét a testében. – Hm? – Többet érdemlek. Többet akarok. Mindenestől akarom magát. – És ez igaz volt. Akarta a férfit: elméjét, testét és lelkét egyaránt. Megdöbbentette saját mohósága. – Ó, istenem! – nyögött Simon, majd teljes hosszában a nőbe hatolt. Lucy felnyögött, és megpróbálta összezárni a két lábát. Annyira eltelítette Simon. A férfi két lábával továbbra is kiékelte őt, ügyes ujjai pedig ismét rátaláltak a legérzékenyebb pontjára, miközben mozogni kezdett benne. Milyen jó! Lucy azt szerette volna, ha örökre így maradnak, egybefonódott testtel, miközben Simon teljes figyelme rá irányul. Ha együtt vannak, nincs probléma, amely nyomasztaná őket. Fejét hátravetette, és megtalálta Simon száját. Simon mély csókkal illette, miközben tovább folytatta benne a mozgást. Teste Lucyét súrolva hódította meg azt. Nyögés készülődött Simon torkában, de lenyelte. Óvatosan megnyomta Lucynak azt az érzékeny pontját. Lucy eksztázisba esett. Simon pénisze ki-be mozgott benne, ő pedig nem győzött levegő után kapkodni. Simon hirtelen kirántotta magát. Lucyt a hasára fordította, csípőjét kissé megemelte, és ismét beléhatolt. Jóságos ég! Lucy majdnem hason feküdt, jól érezte Simon férfiasságának minden centiméterét. Ez a póz ősinek hatott, és ahogyan korábbi orgazmusai, ez is teljesen elárasztotta az érzékeit. – Lucy – nyögte fölötte Simon. Lassan kihúzta magát, míg végül már csak hímvesszője széles, kemény hegye maradt benne. Aztán erőset taszított magán. – Édes kis Lucym! – zihálta a nő fülébe, majd megharapta a fülcimpáját. – Szeretem! – suttogta. – Ne hagyjon el soha! Lucy szíve hevesen dobogott. Simon teljesen körülölelte őt, testsúlya az ő hátára nehezedett, illata teljesen áthatotta az érzékeit, miközben teste meghódította az övét. Uralkodás volt ez, tisztán és egyszerűen, amit kibírhatatlanul erotikusnak talált. Ismét szétáradt benne egy örömhullám. Elizabeth Hoyt

248

A Kígyóherceg

Ó, bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Bárcsak mindig együtt maradhatnánk! Elsírta magát, testi eksztázisa összevegyült valamiféle szörnyű előérzettel, hogy nagy veszteség előtt áll, amely fölött nincs hatalma. – Lucy, én... – Simon még erőteljesebb, még gyorsabb lökésekbe kezdett. Felemelkedett róla, és Lucy törékeny testébe hatolt, aki érezte, ahogy a férfi verítéke a hátára csöpög. – Lucy! Simon felnyögött, majd megremegett, Lucy pedig érezte, ahogy szétárad benne a meleg, nem tudván megkülönböztetni saját orgazmusát Simon belé áradt magjától. Az első, amire Simon felfigyelt Sir Rupert dolgozószobájában, a falon függő festménysorozat volt. Botanikai metszetek. A háta mögött Fletcher főkomornyikja azt mondta: – Sir Rupert hamarosan megérkezik, uram. Simon bólintott, és már el is indult az egyik metszet felé, amely egy göcsörtös ágat ábrázolt fölötte gyönyörű virágokkal, és következetlenül alatta a gyümölccsel. A kép alján régies írással a Prunus cerasus felirat volt olvasható. Meggy. Ránézett a következőre, amelyet aranykeretbe foglaltak. Brassica oleracea. Vadkáposzta. A leveleit olyan díszesen rajzolták meg, hogy akár egzotikus madártollaknak is beillettek volna. – Úgy hallottam, érdekli a kertészkedés – szólalt meg az ajtóban Sir Rupert. Simon nem mozdult. – Nem tudtam, hogy magát is. – Megfordult, hogy ellensége szemébe nézzen. Sir Rupert a mankójára támaszkodott. Simon erre nem számított. Még csak öt perce volt ott, de már másodszor lepődött meg. Nem úgy haladt az ügy, ahogy eltervezte. Valójában nem is tudta, hogyan is tervezze meg ezt a végső ütközetet. Azt gondolta, mindent bevégzett, amikor párbajra hívta Walkert. Álmában sem gondolta volna, hogy még egy hajsza vár rá, amíg a haldokló férfi meg nem vallotta. Nem is merte megbeszélni a dolgot Lucyval. Az aznap reggeli édes szeretkezés után nem akarta szétzúzni törékeny békéjüket. De még mindig nem lehetett biztos felesége biztonságát illetően, ezért az Elizabeth Hoyt

249

A Kígyóherceg

utolsó személyt is el kellett távolítania. Kérlek, Uram, minél hamarabb! Ha túl lehet a dolgon anélkül, hogy Lucy megtudná, talán volna még esélyük. – Volna kedve megtekinteni az üvegházamat? – Sir Rupert felszegte a fejét, és úgy nézte őt, mint egy szórakozott papagáj. Sir Rupert idősebb volt a többi összeesküvőnél, annak kellett lennie, ha ő Christian apja. De Simon ennek ellenére sem volt felkészülve a férfi arcán lévő ráncokra, enyhén görbe vállára és az álla alatt lengő tokára. Mindezek alapján elmúlhatott már ötven. Egyébként remek ellenfél lett volna belőle. Bár alacsonyabb volt nála, Sir Rupert karja és válla izmos volt. Ha nem lett volna a kora és a botja... Simon fontolóra vette az ajánlatot. – Miért is ne? Az öreg előrement. Simon elnézte Sir Rupert nehézkes járását a márványhall felé haladva, mankója minden egyes lépéskor a talajhoz koppant. Szörnyű, de a bicegést nem tettette. Egy kisebb folyosóra értek, amely egy tölgyfa ajtóban végződött. – Azt hiszem, ez tetszeni fog magának – mondta Sir Rupert. Elővett egy kulcsot, és a zárba helyezte. – Parancsoljon – tessékelte maga elé Simont karmozdulattal is kísérve. Simon felvont szemöldökkel lépte át a küszöböt. Nedves levegő vette körül, amelyben rothadás és a termőtalaj szaga keveredett. E két szag mellett egy könnyedebb illat is terjengett a teremben. A helyiség nyolcszögletű volt, falai üvegből készültek. A terem szélén elszórtan, a közepén különféle citrusfák álltak, gyümölccsel, mind hatalmas edényben. – Narancs, természetesen – mondta Sir Rupert, miközben Simon mellé bicegett. – De van citrom és lime is, és a narancsfélék egyéb alfajai is. Mindegyiknek megvan a jellegzetes zamata és illata. Tudja, hogy bekötött szemmel is felismerném a gyümölcs fajtáját a héja tapintásáról is? – Figyelemre méltó. – Simon megérintett egy fényes levelet. – Attól tartok, túl sok pénzt és időt fecsérelek az én kis kedvtelésemre. – Az idősebb férfi megsimogatott egy másik zöld gyümölcsöt. – Kimerítő tud ám lenni. De, ha már itt Elizabeth Hoyt

250

A Kígyóherceg

tartunk, a bosszú is kimerítő tud lenni. – Sir Rupert elmosolyodott, olyan volt, mint egy kedves atya mesterséges kertjének közepén. Simon úgy érezte, felizzik benne a gyűlölet, de elővigyázatosan elfojtotta magában ezt az érzést. – Ön a szarva közt ragadja meg a tőgyét, uram. Sir Rupert felsóhajtott. – Nincs semmi értelme úgy tennem, mintha nem tudnám, miért van itt. Ehhez mindketten túl okosak vagyunk. – Tehát beismeri, hogy összeesküdött a bátyám ellen. – Simon szántszándékkal letépte a levelet, amelyet simogatott. – Cöcö. – A másik férfi dühös hangot hallatott. – Úgy leegyszerűsíti, mintha arról volna szó, hogy egy gyermek ledöntött egy kockatornyot, holott nem erről van szó. – Nem? – Nem, persze hogy nem. Elvesztettük volna minden vagyonunkat, valamennyi befektető, nem csak én. – A pénz! – Simon ajka megremegett. – Igen, a pénz! – Az idősebbik férfi koppantott a botjával. – Úgy beszél, mint a fiam, mintha a pénz mocskos dolog volna. Mit gondol, egyáltalán miért vágtunk bele az üzletbe a bátyjával együtt? Kellett a pénz. – Megölte a bátyámat a saját pénzsóvársága miatt – sziszegte Simon, képtelen lévén visszatartani a dühét. – A bátyját a családunk védelmében öltük meg – felelte Sir Rupert pislogva, nehezen lélegzett, talán saját magát is meglepte szókimondása. – A családom védelmében. Nem vagyok szörnyeteg, Lord Iddesleigh. Ne kövesse el ezt a hibát! Szeretem a családomat. Bármire képes volnék érte, igen, még arra is, hogy végezzek egy arisztokratával, aki végignézte volna, hogy a családom a szegényházba kerüljön, csak azért, hogy a nemes elveit megtarthassa. – Úgy beszél, mintha ez mindvégig egy biztosan jövedelmező befektetés lett volna, holott az első pillanattól fogva kockázatos volt. Nem hinném, hogy Ethan hibája volt, amiért lezuhant a tea ára. – Nem – helyeselt Sir Rupert nem az ő hibája volt. De az ő hibája lett volna, ha megakadályozza, hogy megszerezzük a kártérítési pénzt. – Azért ölte meg, hogy csalást követhessenek el! Elizabeth Hoyt

251

A Kígyóherceg

– Azért öltem meg, hogy megóvjam a családomat! – Nem érdekel! – fintorodott el Simon. – Nem érdekel, milyen mentségeket keres, milyen okokkal magyarázza magában, milyen bajokra hivatkozik, hogy elnyerje a sajnálatomat. Megölte Ethant. Elismerte a gyilkosságot! – Nem érdekli? – csengett az idősebbik férfi hangja halkan a nyomasztó légkörben. – Magát, aki egy évet áldozott az életéből arra, hogy megbosszulja a saját családját? Simon szeme összeszűkült. Izzadságcsepp gördült végig a hátán. – Szerintem maga pontosan érti – folytatta Sir Rupert. – És érdeklik is az érveim. – Nem érdekelnek. – Simon újabb levelet fogott az ujjai közé. – A feleségem életére tört. Már csak ezért is holtan akarom látni magát. Sir Rupert elmosolyodott. – Na, ebben téved. A felesége elleni támadáshoz semmi közöm. Az Lord Walker műve volt, őt pedig már megölte, nem igaz? Simon a férfira meredt, feléledt benne a megbocsátás reménye. Milyen egyszerű is volna, ha annyiban hagyná! Négy embert megölt már. Ő pedig azt állítja, nem jelent veszélyt Lucyra. Elmehetne, hazatérhetne Lucyhoz, és soha többé nem kellene párbajoznia. Milyen egyszerű is volna. – Nem hagyhatom, hogy a bátyám halála megtorlatlan maradjon. – Megtorlatlan? Már négyen fizettek az életükkel a bátyja haláláért. Nem elég az? – Nem, amíg maga életben van. – Simon letépte a levelet. Sir Rupert hátrahőkölt. – És mit akar tenni? Hajtóvadászatot kezd egy nyomorék ellen? – Mankóját pajzsként emelte maga elé. – Ha szükséges, igen. Szemet szemért, Fletcher, ha nyomorék, ha nem. – Simon megfordult, és az ajtóhoz lépett. – Nem fogja megtenni, Iddesleigh – szólt utána az öreg. – Ahhoz túlságosan tisztességes. Simon elmosolyodott. – Erre ne is számítson. Épp maga mutatott rá, hogy menynyire hasonlítunk egymásra. – Behúzta az ajtót, és kisétált a házból. Vele tartott a melegházi citrus illata. Elizabeth Hoyt

252

A Kígyóherceg

Ne mozogj, Theodora, drága, ha azt akarod, hogy Lucy néni elkészítse a portrédat – dorgálta kislányát Rosalind aznap délután. Zsebecske, aki addig a lábát lóbálta, mozdulatlanná dermedt, és aggódó pillantást vetett Lucyra. Lucy rámosolygott. – Mindjárt kész. Simon londoni házának nagy, elülső társalgójában ültek hármasban. Pontosabban most már az ő házában is, hiszen összeházasodtak. Meg kell szoknia lassan, hogy így gondoljon rá. De az igazat megvallva Lucy a házat és a személyzetet még mindig Simonénak tekintette. Talán ha marad még... Lucy felsóhajtott. Micsoda ostobaság! Hát persze hogy marad. Simon felesége, és a kétségek ideje rég elmúlt már. Történjék bármi, ő most már Simon felesége. És ha a férje nem vív több párbajt, akkor semmi akadálya sincs annak, hogy még közelebb kerüljenek egymáshoz. Simon aznap reggel is vadul szeretkezett vele, és megvallotta, hogy szereti. Mi többre vágyhatna egy nő a férjétől? Biztonságban és szeretve kellene éreznie magát. De akkor miért gyötri még mindig a fenyegető veszteség érzése? Miért nem tudta kimondani, hogy ő is szereti Simont? Egyetlen szó csupán, amelyet biztosan nagyon várt a férfi, ő azonban mégsem volt képes kimondani. Lucy megcsóválta a fejét, és a rajzra összpontosított. Simon ragaszkodott hozzá, az ő heves tiltakozása ellenére, hogy ezt a szobát az ő ízlése szerint alakítsák át. Azt azért el kellett ismernie, hogy valóban remekül festett. Rosalind segítségével kiválasztotta az érett barack árnyalatait: nőies sárgát, napfényes rózsaszínt és gazdag vöröset. Az eredmény lenyűgöző lett, ugyanakkor megnyugtató is. Ez a szoba volt a legvilágosabb az egész házban. Már csak emiatt is ez lett volna Lucy kedvence. Rápillantott a modelljére. Zsebecske türkiz selyemruhácskát viselt, amely gyönyörű kontrasztban állt szöszke fürtjeivel, de úgy ült mozdulatlanul görnyedve, mintha tekergőzés közben dermedt volna meg. Lucy húzott még néhány gyors vonalat a ceruzájával. – Kész.

Elizabeth Hoyt

253

A Kígyóherceg

– Hurrá! – Zsebecske felpattant a székről, amelyen modellt ült. – Hadd nézzem meg! Lucy felé fordította a rajzfüzetét. A kislány oldalra billentette a fejét, aztán a másik oldalra is, végül elfintorodott. – Ilyen az állam? Lucy szemügyre vette a rajzát. – Igen. – Theodora! Zsebecske azonnal felocsúdott anyja figyelmeztető hangjára, majd pukedlizett. – Köszönöm, Lucy néni. – Nagyon szívesen – felelte Lucy. – Megnéznéd, hogy a szakácsnő megsütötte-e már a gyümölcspitét? A karácsonyi vacsorára készíti, de talán ad belőle egy kis kóstolót. – Szívesen. – Zsebecske épp csak megvárta anyja beleegyező bólintását, már ki is szaladt a szobából. Lucy hozzáfogott eltenni a ceruzáit. – Nagyon kedves tőled, hogy ilyen hamar megbocsátasz neki – mondta Rosalind. – Szóra sem érdemes, nagyon élvezem. – Lucy felpillantott. – Ugye eljöttök karácsony reggel Zsebecskével reggelire? Ne haragudj, hogy csak ilyen későn szólok. Meg is feledkeztem róla, hogy néhány nap múlva karácsony. Csak most jutott eszembe, amikor a szakácsnő a süteményt kezdte sütni. Rosalind elmosolyodott. – Ugyan már. Hiszen friss házasok vagytok, örömmel csatlakozunk hozzátok. – Remek! – Lucy a kezére meredt, miközben a ceruzákat pakolta. – Azon tűnődtem, vajon feltehetek-e neked egy személyes kérdést. Egy meglehetősen személyeset. Kérdését csend követte. Aztán Rosalind felsóhajtott. – Ethan halálával kapcsolatban? Lucy felpillantott. – Igen. Honnan tudtad? – Simont rettenetesen bántja. – Rosalind vállat vont. – Számítottam rá, hogy előbb-utóbb rákérdezel. – Tudtad, hogy párbajozik Ethan halála miatt? – Lucy keze remegett. – Én két férfiról is tudok. Elizabeth Hoyt

254

A Kígyóherceg

Rosalind kipillantott az ablakon. – Hallottam pletykákat. Az úriemberek nem szeretik az orrunkra kötni az ügyeiket, igaz? Még akkor sem, ha mi is részesei vagyunk. Nem vagyok meglepve. – Sosem gondoltál arra, hogy meg kellene őt fékezni? – Lucy elfintorodott, ahogy ráeszmélt tapintatlanságára. – Bocsáss meg! – Nincs semmi baj, a kérdés természetes. Azt tudod, hogy részben az én becsületemért is harcol? Lucy bólintott. – Megpróbáltam beszélni vele Ethan halála után, amikor meghallottam a pletykát a párbajokról. Simon nevetett, és másra terelte a szót. De az az igazság – Rosalind előrehajolt –, hogy ez nem miattam van. Még csak nem is Ethan miatt, nyugodjon békében szegény. Lucy rámeredt. – Ezt hogy érted? – Nos, hogy is fogalmazzak? – Rosalind felállt, és járkálni kezdett. – Amikor Ethant megölték, minden remény elveszett, hogy a két fivér kibékülhet egymással. Hogy Simon megértheti Ethant, és megbocsáthat neki. – Megbocsátani? De miért? – Nem jól fejeztem ki magam. – Rosalind megállt, és összevonta a szemöldökét. Kint elrobogott egy hintó, valaki kiabált. Lucy várt. Valahogy megérezte, hogy Rosalindnál van Simon céltudatos bosszúhadjáratának a kulcsa. – Meg kell értened – kezdte sógornője vontatottan –, mindig Ethan volt a jó testvér. Akit mindenki szeret, a tökéletes angol úriember. Simon szinte törvényszerűen vette magára a másik szerepet. A rosszét, aki soha semmit nem csinál jól. – Én sosem tartottam őt rossznak – jegyezte meg Lucy halkan. – Valójában nem is az. – Rosalind Lucyra nézett. – Szerintem a baj részben a fiatalsága volt, részben a bátyjához való viszonyulása, valamint az, amilyennek a szüleik látták őket. – Milyennek látták őket a szüleik?

Elizabeth Hoyt

255

A Kígyóherceg

– Amikor a két fivér még kicsi volt, a szüleik mintha eldöntötték volna, melyikük a jó, és melyikük a rossz. Különösen az anyjuk gondolkodott erről mereven. Milyen rettenetes, hogy valakit ilyen fiatalon rosszként bélyegezzenek meg! – De... – Lucy a fejét rázta. – Még mindig nem értem, hogy ez hogyan van most hatással Simonra. Rosalind behunyta a szemét. – Amikor Ethan hagyta, hogy megöljék, Simon kénytelen volt mindkét szerepet magára venni. A jó és a rossz fivérét egyaránt. Lucy kérdőn vonta fel a szemöldökét. Lehetséges volna, amit Rosalind mond? – Hallgass ide! – Rosalind széttárta a karját. – Azt hiszem, Simonnak bűntudata volt amiatt, hogy Ethan azért halt meg, hogy az ő nevét megóvja. Emlékszel a pletykákra, hogy Simon a szeretőm volt? – Igen – felelte Lucy lassan. – Simonnak meg kellett őt bosszulnia. De mindeközben bizonyára szörnyű haragot is érzett magában Ethan iránt, amiért az így halt meg, amiért az ő gondjára hagyott engem és Theodorát, amiért a jó fivér szerepében feláldozta magát. – Rosalind a tenyerébe meredt. – Az biztos, hogy én így érzek. Lucy félrepillantott. Egyszeriben megértett mindent. Egészen odáig bármit hallott Ethanről, az mind arra utalt, hogy milyen jó is volt ő. Soha nem jutott eszébe, hogy Rosalind talán haragot érez elhunyt férje iránt. Ha pedig ez így van... – Több hónapba telt, mire el tudtam engedni Ethant – folytatta Rosalind, szinte magának. – Hogy megbocsássak neki, amiért kiállt egy olyan férfival szemben, akiről tudta jól, hogy jobban bánik a karddal, mint ő. Csak mostanában kezdtem... Lucy felpillantott. – Micsodát? Sógornője elpirult. – Én... Én kocsikázni járok egy úriemberrel. – Bocsáss meg, de Simon azt mondta, hogy a jó híred... – Odalett. – Rosalind arcszíne már egészen vörös volt. – A nemesség körében így is van. Az én úriemberem egy Elizabeth Hoyt

256

A Kígyóherceg

ügyvéd a bíróságon, ő segített elrendezni Ethan birtokának az ügyeit. Remélem, nem gondolsz rólam rosszat. – Nem. Nem, természetesen nem. – Lucy megfogta Rosalind kezét. – örülök, hogy boldog vagy. A szőke asszony elmosolyodott. – Köszönöm. – Bárcsak Simon is ilyen békére találna! – suttogta Lucy. – Ő rád talált. Egy időben nem gondoltam volna, hogy valaha is megnősül. – Igen, csakhogy én nem tudok beszélni vele. Nem hallgat rám, nem látja be, hogy amit tesz, az gyilkosság. Én... – Lucy félrepillantott, szeme megtelt könnyel. – Nem tudom, mihez kezdjek. Megérezte Rosalind kezét a vállán. – Talán nincs is mit tenned. Ez talán olyasvalami, amit csak ő képes egyedül legyőzni. – És ha nem tudja? – kezdte volna Lucy, de Zsebecske abban a pillanatban berontott a szobába, így kénytelen volt elfordulni, hogy elrejtse a könnyeit a kislány előtt. A kérdés megválaszolatlanul lebegett a levegőben. Ha Simon nem képes legyőzni a démonait, ha nem hagyja abba a gyilkolást, azzal önmagát is elpusztítja. Rosalindnak igaza van, talán valóban nem tud semmit tenni, amivel visszatarthatná a saját vesztébe rohanó férfit. De legalább meg kell próbálnia. Bizonyára van más is, aki ugyanúgy érez, mint ő, valaki, aki nem akarja, hogy ez a párbaj megtörténjen Sir Ruperttel. Ha tehetné, elmenne Christianhez, csakhogy annak alapján, ahogy a Lord Walkerrel vívott párbajra reagált, nem számíthatott az együttérzésére a saját ügyében sem. Nem sok feleség érezne így. Lucy kiegyenesedett. Feleség. Sir Rupert nős ember. Ha a maga oldalára tudná állítani a feleségét, talán közös erővel meg tudnák akadályozni... – Lucy néni! – kiáltott Zsebecske. – Gyere, kóstold meg a süteményt! Nagyon finom lett. Lucy pislogott, majd a kezét rángató kislányra nézett. – Sajnálom, de most nem lehet. Meg kell látogatnom valakit.

Elizabeth Hoyt

257

A Kígyóherceg

Tizenhetedik fejezet Simon letépett egy száraz levelet az egyik parlagi rózsáról. Az üvegház nyirkos levegőjének, a rothadó leveleknek és a termőtalaj illatának elegye vette körül, amelybe enyhe penészszag is vegyült. De az előtte lévő rózsa illata mindennél erősebb volt. Négy virágja volt, mindegyik más, és fehér csíkok kacskaringóztak a szirmok karmazsinvörösében. A Rosa mundi régi rózsafajta volt, de az egyik kedvence. A levél, amelyet leszakított, a fehérre festett asztalra hullott. Felvette, és egy vödörbe dobta. Ha az elfonnyadt levél férges, és a kertész figyelmetlenül otthagyja, előfordulhat, hogy megfertőzi az egészséges növényeket is. Simon hozzá volt szokva, hogy rendet kell hagynia maga után. Még a legapróbb csökevény is okozhatja akár egy egész ágyásnyi növény pusztulását. A következő rózsához lépett: Centifolia muscosa, közönséges moharózsa. Levele egészséges, fényes-zöld volt, illata pedig szinte már émelyítően édes. Virágjának szirmai teljesen kifordultak, dúsak voltak és hullámosak, szemérmetlenül felfedték a középen zöldellő csészeleveleket. Ha a rózsák nők volnának, a mocsári rózsa volna a kurtizán. Sir Rupert is egy csökevény volt. Vagy talán egy munkafolyamat utolsó állomása. Bárhogy nézte is Simon, ezt még el kellett végeznie. Letépni és eltakarítani. Úgy Elizabeth Hoyt

258

A Kígyóherceg

érezte, tartozik Ethan-nek azzal, hogy befejezi a dolgot. És Lucynak is, hogy végre biztonságban lehessen az ő múltjától és az ellenségeitől. Csakhogy Sir Rupert nyomorék, és ezzel a ténnyel nem tudott mit kezdeni. Simon habozva a következő rózsát kezdte tanulmányozni, egy York és Lancastert, amely egyazon növényen rózsaszín és fehér virágokat is hozott. Nem állhat ki valakivel ilyen egyenlőtlen esélyekkel. így az egész nem volna több egyszerű gyilkosságnál. Az öregnek nem volna semmi esélye, és Lucy sem akarja, hogy ismét párbajozzon. Biztosan elhagyná őt az ő szigorú angyala, ha megtudná, hogy akár csak a gondolatával is eljátszik egy újabb kihívásnak. Nem akarta őt elveszíteni. Elképzelni sem tudta, hogy soha többé nem ébredhet mellette. Keze már a puszta gondolatra remegni kezdett. Négy halott, hát nem elég ennyi? Nem elég ennyi. Ethan? Felfordított egy egészségesnek látszó levelet a York és Lancaster rózsán, és egy raj levéltetűt pillantott meg rajta, amelyek buzgón szívogatták a növényből az életet. Az üvegház ajtaja kicsapódott. – Uram, önnek nincs joga... – Newton feldúlt, rémült hangja dorgálta a betolakodót. Simon megfordult, hogy lássa, ki zavarta meg a békéjét. Christian rohant felé a folyosón, arca sápadt volt és feszült. Newton reszkető hangon kiáltott utána: – Mr. Fletcher, kérem... – Semmi baj... – Simon felé indult. Christian állon vágta. Simon megtántorodott, nekiesett az asztalnak, látása elhomályosult. Mi történik? Virágcserepek hullottak a földre, szilánkjai csörömpöltek a kövezeten. Simon kiegyenesedett, és védekezőn maga elé kapta az öklét, miközben látása kitisztult, de a másik férfi csak állt ott ziháló mellkassal. – Mi a fészkes fene... – kezdte Simon. – Vívj meg velem! – kiáltotta Christian. – Tessék? – pislogott Simon. Állkapcsa némi késedelemmel fájdalmas lüktetésbe kezdett. Meglátta, hogy a moharózsa összetörve hever a földön, szárai közül kettő is eltört. Christian csizmájával széttaposott egy bimbót, az Elizabeth Hoyt

259

A Kígyóherceg

elpusztult rózsa olyan erős illatot árasztott, mint egy temetési szertartáson. Newton kisietett a helyiségből. – Vívj meg velem! – Christian jobb öklét fenyegetőn felemelte. – Megüsselek még egyszer? – Arckifejezése komoly volt, szeme kerek és száraz. – Lehetőleg ne. – Simon végigsimította az állkapcsát. Ha eltört volna, nem tudna beszélni, nem igaz? – Miért akarnék párbajozni veled? – Nem akarsz. Az apámmal akarsz párbajozni. Csakhogy ő öreg és beteg a lába. Menni is alig bír. Talán még neked is lelkiismeret-furdalásod lenne, ha egy nyomorékot koncolnál fel. – Az apád megölte a bátyámat. – Simon leengedte a kezét. – Tehát ki kell őt hívnod. – Christian bólintott –, tudom. Kétszer is láttalak már ölni, emlékszel? Szemtanúja voltam az elmúlt hetekben, hogyan véded te a családod becsületét, bár tudom, nem szereted ezt a szót használni. Te talán kevesebbet feltételezel rólam? Vívj meg velem, mint apám helyettesével! Simon sóhajtott. – Nem... Christian ismét behúzott neki egyet. Simon hanyatt esett. – A pokolba! Hagyd ezt abba! – Teljesen bolondnak tűnhet, ahogy ott ül a sárban, a saját üvegházában. Fájdalom hasított az állkapcsába. Arca bal fele égett a fájdalomtól. – Addig folytatom – mondta a fiatalember fölötte –, amíg igent nem mondasz, kétszer is láttam, hogyan kényszeríted ki másokból a párbajt. Jól megtanultam. – Az isten sze... – Anyád kikötői ribanc volt, az apád meg egy fattyú! – üvöltötte Christian vörös fejjel. – Jesszus! – Megőrült vajon a fiú? – Nekem az apáddal van elintéznivalóm, nem veled. – Elcsábítom a feleségedet... Lucy! Simon elméjének egy primitív része felüvöltött. Aztán elhessegette. A fiú csak az ő saját eszközét alkalmazza vele szemben. Elizabeth Hoyt

260

A Kígyóherceg

– Nem akarok párbajozni veled. – És ha ellenkezik, elrabolom és megerőszakolom. Sőt... Nem! Simon talpra szökkent, és nekilökte Christiant egy padnak. – Hagyd őt békén! A fiatalember hátrált, de folytatta: – Meztelenül végigmutogatom őt London utcáin. Simon a szeme sarkából meglátta Newtont, aki a folyosón közeledett, mögötte pedig Lucy kísértetiesen fehér arcát. – Hallgass! – Lotyónak nevezem majd. Aztán... Simon behúzott egyet Christiannek, amitől a fiú egy másik asztalnak esett. – Fogd be a szád! Az asztal nyikorgott Christian súlya alatt. Újabb cserepek törtek ripityára a kövezeten. Simon megfeszítette a kezét. Ujj-ízületei égettek. A fiatalabbik férfi a fejét rázta. – Két pennyért eladom majd bárkinek, akinek kell. – Fogd be a mocskos szádat, az ördögbe is! – Simon! – hallotta Lucy reszkető hangját. – Hallgattass el! – sziszegte Christian, fogai véresek voltak. – Vívj meg velem! Simon mély lélegzetet vett, hogy elűzze a démonait. – Nem. – Szereted őt, nem? Mindent megtennél érte. – Christian olyan közel hajolt hozzá, hogy véres nyála telibe találta Simon arcát. – Nos, én szeretem az apámat. Nincs más út előttünk. Úristen! – Christian... – Vívj meg velem, vagy teszek róla, hogy kénytelen légy megtenni! – A fiú egyenesen a szemébe nézett. Simon rámeredt. Aztán tekintete a fiatalember arcáról Lucyéra vándorolt. Egyenes, szigorú szemöldök, mahagóniszínű haj kontyba kötve, keskeny vonallá összeszorított száj. Lucy gyönyörű topáz szeme kerek volt és könyörgő. Simon eltűnődve észrevette, hogy Lucy sétájából hazatérve még mindig köpenyt viselt. Newton bizonyára az imént, hazaérkezés közben szólhatott neki. Nem szabad kockára tennie Lucy biztonságát. Elizabeth Hoyt

261

A Kígyóherceg

– Rendben. Holnapután reggel. így mindkettőnknek lesz elég ideje, hogy segédeket találjon. – Ismét Fletcherre nézett. – Most pedig hordd el magad! Christian sarkon fordult, és távozott. Késő. Lucy csak állt ott az üvegházban, és nézte, ahogy összeomlik körülötte a világ mindannak ellenére, amit aznap délután tett. Túl későn érkezett haza küldetéséből. Férje arca kőkemény lett. Szeméből eltűnt a fény, amely valaha benne volt. Olyan hideggé vált, mint az éjszakai fagy, amely álmukban megöli a madarakat. Mr. Fletcher elviharzott mellette, de Lucy képtelen volt levenni a tekintetét Simon arckifejezéséről. Nem hallotta a párbeszédet, de azt látta, hogy Simon megüti a fiatalembert, és látta a vért az arcán. – Mi történt? Mit csinált Mr. Fletcherrel? – Nem akarta, hogy szavai ilyen vádlóra sikerüljenek. Hallotta, ahogy a háta mögött becsukódik az ajtó. Kettesben maradtak a melegházban. Newton is távozott. – Nincs időm beszélgetni. – Simon dörzsölni kezdte a kezét, mintha valamiféle képzeletbeli kosztól akarná megtisztítani. Remegett. – Segédeket kell találnom. – Nem érdekel! Beszélnie kell velem! – Lucy egészen elkábult a földön heverő, szétroncsolódott rózsák illatától. – Lady Fletchernél jártam. Mi ketten... Simon felpillantott, arckifejezése mit sem változott. – Két nap múlva párbajt vívok Christian Fletcherrel – vágott Lucy szavába. – Ne! – Már megint! Lucy úgy érezte, képtelen elviselni még egy párbajt, még egy ember halálát. Simon lelkéből ismét elégne egy darab. Ó, istenem, elég már ebből! – Sajnálom. – Simon elindult Lucy mellett. Lucy megragadta Simon karját, és érezte, ahogy az érintésére megfeszül. Mindenáron meg akarta őt állítani. – Simon, ne tegye ezt! Lady Fletcher hajlandó beszélni a férjével. Úgy gondolja, elég értelmes lesz ahhoz, hogy valami más módon... Simon a szavába vágott. Fejét lehajtotta, de nem nézett Lucy szemébe. – Christiannel vívok meg, Lucy, nem az apjával. – De attól a remény még megmarad. – Lucy nem tágított. Megpróbálta, kitervelte, megnyerte Lady Fletcher bizalmát. Elizabeth Hoyt

262

A Kígyóherceg

Hisz olyan közel volt már a siker, valóban lehetségesnek tűnt fél órával azelőtt. Hát miért nem érti? – Ezt nem teheti! – De, megteszem. – Simon továbbra sem nézett a szemébe. – Nem. – A házasságuk nem élné túl. Hát nem érti? – Még egyszer beszélek Lady Fletcherrel. Kitaláljuk a módját, hogy elrendezzük... – Nincs más mód. – Simon végre felemelte a fejét, Lucy dühöt és elkeseredést látott a szemében. – Ez nem az ön dolga. Az semmit nem old meg, ha beszél Lady Fletcherrel. – De legalább meg kell próbálnunk. – Elég, Lucy! – Nem ölhet meg embereket csak úgy! – Lucy ellökte magától Simon karját, szája keserűen lebiggyedt. – Ez nem helyes! Hát nem érti? Erkölcstelen. Simon, ez ördögi! Ne hagyja, hogy az ördög elpusztítsa a szívét, a lelkét! Könyörögve kérem, ne tegye ezt! Simon állkapcsa megfeszült. – Maga ezt nem érti... – Hát persze hogy nem értem! – Lucy mellkasa összeszorult. Alig kapott levegőt. A nehéz, nedves levegő túl tömény volt, hogy belélegezze. Előrehajolt, és éles hangon azt mondta: – Kislány korom óta templomba járok. Tudom, hogy egy olyan előkelő férfi számára, amilyen ön, ez provinciálisnak tűnik, mégis így van. És a templomban azt tanítják, sőt, a Biblia tanítja, hogy bűn elvenni egy másik ember életét. – Szünetet kellett tartania, hogy levegőhöz jusson, nyelvén érezte a rózsa ízét. – És én hiszek ebben. Halálos bűn megölni felebarátunkat, még ha azt párbajnak álcázza is. Ez gyilkosság, Simon! Végtére is ez gyilkosság, ami teljesen tönkreteszi magát. – Akkor bűnös vagyok és gyilkos – felelte halkan Simon, majd elindult. – De hisz ő a barátja! – kiáltott utána Lucy elkeseredetten. – Igen. – Simon ekkor megállt Lucynak háttal. – Christian a barátom, de egyben Fletcher fia is. Ethan gyilkosának a fia. Ő hívott ki engem, Lucy, nem fordítva történt. – Hallgasson a szívére! – Lucy próbálta visszafojtani a könnyeit. – Azt tervezi, hogy megöli egy barátját. Egy olyan Elizabeth Hoyt

263

A Kígyóherceg

férfit, akivel együtt étkezett, együtt beszélgetett, együtt nevetett. Ő felnéz magára, Simon. Hát nem tudja? – Igen, felnéz rám. – Végül csak megfordult, így Lucy meglátta, hogy felső ajka fölött fénylik az izzadság. – Az utóbbi hónapot azzal töltötte, hogy követett mindenhová. Majmolja az öltözködésemet és a modorosságomat. Hogyne vettem volna észre, hogy felnéz rám? – Hát akkor... Simon a fejét rázta. – Semmit sem számít. – Simon... – Mit akar, mit tegyek? – kérdezte összeszorított foggal. – Utasítsam el a párbajt? – Igen! – Lucy könyörgőn tartotta fel a tenyerét. – Igen. Hagyja annyiban! Már négy embert megölt. Senki sem fogja kevesebbre tartani. – De, én igen. – De miért? – Lucy hangja elkeseredésében remegni kezdett. – Már megbosszulta Ethant. Kérem! Menjünk el Maidén Hillbe vagy a vidéki birtokára vagy bárhová! Nem számít, csak menjünk el innen! – Nem tehetem. Dühös, reménytelen könnycseppek homályosították el Lucy látását. – Az isten szerelmére, Simon! – Megfenyegette magát. – Simon Lucy szemébe nézett, és Lucy meglátta a könnyeket és a szörnyű eltökéltséget a pillantásában. – Christian megfenyegette magát. Lucy megtörölte nedves arcát. – Nem számít. – De nekem igen. – Simon közelebb lépett hozzá, és megragadta a felkarját. – Hát azt képzeli, hogy engem olyan fából faragtak, aki csak úgy elfut az elől, aki megfenyegette a feleségét... – Csak azért mondta, hogy rákényszerítse a párbajra. – Akkor is. – Követni fogom. – Lucy reszkető hangja elcsuklott. – Követem a párbaj helyszínére, és kettejük közé vetem magam, ha kell. Megtalálom a módját, hogy megakadályozzam a párbajt. Nem hagyhatom, hogy ezt tegye, Simon! Én... Elizabeth Hoyt

264

A Kígyóherceg

– Hallgasson! Nem – mondta Simon kedvesen. – Nem ott fogunk párbajozni, ahol legutóbb. Ön nem fogja ismerni a helyszínt. Nem tarthat vissza, Lucy. Lucy zokogott. Simon a mellkasához szorította őt, Lucy pedig érezte a férfi szívverését, amely erőteljesen dobogott az álla alatt. – Simon, kérem! – Be kell végeznem ezt. – Simon ajka Lucy homlokán volt, a bőrén suttogott. – Simon, kérem – ismételte Lucy, mint egy Imát. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy a könnyek az arcát égetik. – Kérem! – Simon kabátjába kapaszkodott, érezte a gyapjú és a férfi testének illatát, férje illatát. Mondani szeretett volna valamit, hogy meggyőzze, de nem jöttek a szavak az ajkára. – Elveszítem magát! Elveszítjük egymást! – Nem tudok változtatni azon, aki vagyok, Lucy – hallotta Simon suttogó szavait. – Még magáért sem. Simon elengedte Lucyt, és kiment. Szükségem van rád – mondta Simon Edward de Raafnak egy órával később az agráriusok kávéházában. Magát is meglepte, milyen reszelős a hangja, mintha ecetet nyelt volna. Vagy szomorúságot. Ne gondolj Lucyra! Az elvégzendő feladatra kellett koncentrálnia. Bizonyára De Raaf is meglepődött. Talán a szavain. De Raaf habozott, majd hellyel kínálta a mellette lévő üres székre mutatva. – Ülj le! Igyál egy kávét! Simon gombócot érzett a torkában. – Nem kérek kávét. A másik férfi ügyet sem vetett rá. Intett a pincérnek, aki furcsa módon most felnézett, és bólintott. De Raaf visszafordult Simon felé, és összevonta a szemöldökét. – Azt mondtam, ülj le. Simon helyet foglalt. A kávéház egészen kihalt volt. A reggeli tömeg már lement, a délutáni ivászathoz még korán volt. Az egyetlen vendég rajtuk kívül egy idősödő férfi volt, aki az ajtó mellett ült piszkos, divatjamúlt parókában. Magában mormolt valamit, miközben a kávéját kortyolta. A pincér az asztalra csapott két bögrét, felkapta De Raaf kiürült csészéjét, és máris távozott, mielőtt még megköszönhették volna. Elizabeth Hoyt

265

A Kígyóherceg

Simon a csészében gőzölgő kávéra pillantott. Furcsa hidegrázást érzett, pedig a teremben meleg volt. – Nem kérek kávét. – Idd meg! – dörmögte De Raaf. – Jót tesz. Úgy festesz, mint akit tökön rúgtak, aztán megtudta, hogy a kedvenc rózsája elpusztult, miközben a földön fetrengett. Simon arca megvonaglott, ahogy maga elé képzelte a helyzetet. – Christian Fletcher kihívott párbajra. – Hm. Most bizonyára remeg a lábad a piros sarkú cipellődben. – De Raaf szeme elkeskenyedett. – Mit tettél a fiúval? – Semmit. Az apja benne volt az Ethan elleni összeesküvésben. De Raaf felvonta fekete szemöldökét. – És segített neki? – Nem. De Raaf Simonra nézett. Simon ajka lebiggyedt, ahogy a bögréjét megfogta. – Az apjáért áll ki. – És te megölnél egy ártatlan embert? – kérdezte szelíden De Raaf. Christian ártatlan volt az apja bűnében. Simon belekortyolt a kávéjába, majd szitkozódott, mert megégette a nyelvét. – Megfenyegette Lucyt. – Á. – Leszel a segédem? – Hm. – A másik férfi letette a bögréjét, majd hátradőlt a székén, amely nyikorgott a súly alatt. – Tudtam, hogy eljön ez a nap. Simon felvonta a szemöldökét. – Mióta sikerül elintézned, hogy kiszolgáljanak? De Raaf elengedte a füle mellett a sértést. – Amióta hason csúszva könyörögsz a segítségemért... Simon felhorkant: – Nem csúszom hason. – Reménytelen. A parókádon nincs púder, és tele van tetűvel... – A parókám nem... De Raaf felemelte a hangját, hogy túlkiabálja Simont: Elizabeth Hoyt

266

A Kígyóherceg

– Képtelen vagy más segítséget találni magadnak! – Ó, az isten szerelmére! – Könyörögve kérsz: Ó, Edward, segíts nekem! – Jóságos ég – motyogta Simon. – Igazán csodálatos nap ez a mai. – De Raaf ismét felemelte a csészéjét. Simon szája akaratlanul is mosolyra görbült. Óvatosan belekortyolt a kávéjába. Forró volt és keserű. De Raaf várakozón rávigyorgott. Simon felsóhajtott. – Leszel a segédem? – Persze, boldogan. – Látom. A párbaj csak holnapután reggel lesz. Egy teljes napod van, de hozzá kell látnod. El kell menned Fletcher házához, és meg kell tudnod, kik a segédjei, és... – Tudom. – Keríts egy jó nevű orvost, olyat, aki nem vág eret a legapróbb sérülésnél... – Tudatában vagyok, hogyan kell eljárnia egy segédnek – vágott közbe De Raaf magasztosan. – Remek. – Simon felhajtotta a maradék kávéját. A fekete ital égetve indult útjára lefelé. – És ne felejtsd el magaddal hozni a kardodat, rendben? De Raaf sértődött arcot vágott. Simon felállt. – Simon! Visszafordult, és kérdőn felvonta a szemöldökét. De Raaf ránézett, arcáról a vidámság eltűnt. – Ha szükséged van bármi egyébre... Simon egy pillanatig a nagy, sebhelyes arcú férfit szemlélte, és összeszorult a torka. Nagyot nyelt, mielőtt válaszolt: – Köszönöm. Simon kisietett a kávéházból, mert a torkát sírás fojtogatta. A széles parókás öregember az asztalra borulva horkolt, amikor elhaladt mellette. A fényes délutáni nap váratlanul érte, amikor kilépett. A napsütés ellenére olyan hideg volt, hogy arca égett. Felkapott a lovára, és a nyüzsgő utca felé ösztökélte. El kell mondanom Lucynak... Simon elhessegette magától a gondolatot. Nem is akart Lucyra gondolni, nem akarta felidézni magában a félelmet, a Elizabeth Hoyt

267

A Kígyóherceg

fájdalmat és a haragot, amelyet Lucy arcán látott, amikor magára hagyta őt az üvegházban, de próbálkozása hiábavaló volt. Már a zsigereiben volt, hogy Lucyra kell gondolnia. Befordult egy utcába, amelyben üzletek sorakoztak. Lucyt rettentően bántja, hogy ő párbajra készül. Talán ha este megajándékozná valamivel. Még nászajándékkal sem kedveskedett neki... Fél órával később kilépett az egyik üzletből egy háromszögletű, papírba burkolt csomaggal a kezében, hóna alatt pedig egy nagyobb, vastagabb holmival. A nagyobbik csomagot az unokahúgának szánta. Észrevett egy játékboltot az utcában, és eszébe jutott, hogy vásárolnia kellene valamit Zsebecskének karácsonyra. Megrándult a szája a gondolattól, vajon mit fog szólni sógornője a lányának szánt ajándékhoz. Ismét lóra szállt, óvatosan egyensúlyozva a csomagokkal. Kétségtelen, Lucy dühös lesz még, de legalább tudni fogja, hogy őszintén sajnálja, hogy fájdalmat okozott neki. Először engedte meg magának a nap folyamán, hogy átgondolja az elkövetkezendő napokat. Ha túléli a párbajt, akkor végre vége lesz. Nyugodtan alhat majd. Békében szeretheti Lucyt. Talán neki is volna kedve elutazni. Első közös karácsonyukra elmehetnének Maidén Hillbe meglátogatni a kapitányt. Nem volt túl nagy kedve ilyen hamar viszontlátni az öreg frátert, de Lucynak már biztosan hiányzik az apja. Újév beköszöntével kirándulhatnának egyet Kentbe, majd ellátogathatnának északra az ő Northumberlandi birtokára, már ha nem lesz rossz az idő. Nagyon régen nem járt már a birtokon. Bizonyára ráférne a rendbetétel, ebben pedig segíthetne neki Lucy. Simon felpillantott. Előtte magasodott a háza. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Ilyen sokat lovagolt volna, és észre sem vette? Aztán meglátta a hintót. A saját hintóját. Inasok cipeltek csomagokat a főlépcsőn. A többiek a hintó hátuljába pakoltak, szitkozódva a súly miatt. A kocsis már a bakon ült. Simon ekkor megpillantotta Lucyt a bejárati ajtóban. Csuklyával a fején olyan volt, mint egy vezeklő. Simon félszegen leugrott a lóról, mellkasát rémület szorította össze. A háromszög alakú csomag a macskakőre esett, de ott hagyta. Elizabeth Hoyt

268

A Kígyóherceg

Lucy elindult lefelé a lépcsőn. – Lucy! – Simon megragadta a vállát. – Lucy! Lucy arca rideg volt és sápadt a csuklya alatt. – Engedjen el, Simon! – Mit csinál? – sziszegte, miközben jól tudta, hogy ostobán viselkedik, és hogy a szolgálók, Newton, a járókelők és a szomszédok is őt figyelik. Egyáltalán nem érdekelte. – Papához megyek. Nevetséges reményszikra. – Várjon, én is... – Elmegyek innen. – Hideg ajka alig mozgott, ahogy e szavakat kimondta. Borzalom hasított Simon testébe. – Ne! Lucy most először nézett Simon szemébe. Vörös volt a szemhéja, de száraz. – El kell mennem, Simon. – Ne! – Úgy érezte magát, mint egy kisfiú, akitől megtagadták az édességet. Legszívesebben üvöltve a földre vetette volna magát. – Eresszen! – Nem tehetem. – Simon majdnem felnevetett a fényes, hűvös londoni napfényben a háza előtt. – Belehalok, ha elmegy. Lucy behunyta a szemét. – Nem, nem hal bele. Nem maradhatok, képtelen vagyok végignézni, hogyan hullik darabokra. – Lucy. – Eresszen, Simon! Kérem. – Lucy kinyitotta a szemét, és Simon végtelen fájdalmat látott a tekintetében. Hát ezt tette ő az angyalával? Ó, istenem! Simon elengedte. Lucy elment mellette, elindult lefelé a lépcsőn, a szél játszadozott köpenye szegélyével. Simon nézte, ahogy beszáll a hintóba. Az inas becsukta az ajtót. Aztán a kocsis odacsapott a gyeplővel, a lovak elindultak, maguk után húzva a hintót. Lucy hátra sem fordult. Simon nézte a hintót, amíg az bele nem veszett az utca forgatagába. De még azután is csak meredten bámult. – Uram? – szólalt meg Newton a háta mögül, lehet, hogy már nem is először. Elizabeth Hoyt

269

A Kígyóherceg

– Mi az? – Hideg van, uram. Ez így is volt. – Talán, ha befáradna – mondta a komornyikja. Simon megfeszítette a kezét, meglepődött, hogy ujjai elgémberedtek. Körülnézett. Valaki elvitte a lovát, de a háromszög alakú csomag még mindig a macskakövön feküdt. – Legjobb lesz, ha befárad, uram. – Igen. – Simon lefelé indult a lépcsőn. – Erre, uram – kiáltotta Newton, mintha Simon egy szenilis öregúr volna, aki még képes a forgalom elé totyogni. Simon ügyet sem vetett rá, és felvette a csomagot. A papír elszakadt a sarkánál. Talán újra kellene csomagoltatnia, ezúttal szebb papírba. Lucynak tetszene a szép papír. Csakhogy Lucy már nem fogja látni. Elhagyta őt. – Uram – szólt ismét Newton. – Igen, igen. – Simon belépett a házába, kezében a csomaggal. Mi mást is tehetett volna?

Elizabeth Hoyt

270

A Kígyóherceg

Tizennyolcadik fejezet Ki az? – kiáltott Lucy papája az ajtóból hálósipkájában, amelyet egészen a fülébe húzott. Egy régi kabátot kapott a hálóingére, és csatos cipőt a lábára, amelyből kikandikált csontos bokája. – Elmúlt már kilenc óra. A jónép ilyenkor már ágyban van, tudja. Magasba tartotta a lámpását, hogy jobban bevilágítsa a kavicsos felhajtót a Craddock-Hayes-ház előtt. Háta mögött Mrs. Brodie állt főkötőben, vállán kendővel. Lucy kinyitotta a hintó ajtaját. – Én vagyok az. Papa. Papája a szemét meresztve próbálta kivenni őt a sötétben. – Lucy? Mit képzel Iddesleigh, helyes dolog ilyen későn utazni? He? Elment ennek az esze. Haramiák járnak ilyenkor, hát nem tudja? Lucy kiszállt a kocsiból az egyik inas segítségével. – Ő nem jött velem. – Elment az esze! – ismételte papája. – Elment az esze, hogy enged téged egyedül utazni, inasok ide vagy oda. Ráadásul éjnek évadján! Micsoda fráter! Lucy erős késztetést érzett, hogy megvédje Simont. – Nem tehet róla. Elhagytam. Mrs. Brodie szeme elkerekedett. – Csinálok teát, jó? – Sarkon fordult, és besietett a házba. Papája csak krákogott. – Összekülönböztetek, és hazajöttél, igaz? Okos kislány. Megregulázza a férfit, hogy tudja, legközelebb mi a dolga. Elizabeth Hoyt

271

A Kígyóherceg

Biztos jót tesz majd neki. Maradsz néhány napot, aztán karácsony után hazamehetsz. Lucy sóhajtott. Holtfáradt volt, testileg-lelkileg egyaránt. – Nem megyek vissza hozzá. Elhagytam Simont, örökre. – Hogyan? Hogyan? – Apja először tűnt riadtnak. – No, hát... – Jesszus, hát itt mán senki sem alszik? – Hedge jelent meg a küszöbön, nadrágjából kilógott a pizsamája, ősz haja kikandikált koszos háromszögletű kalapja alól. Amikor megpillantotta Lucyt, megdermedt. – Máris visszajött? Aszittem, csak most hurcolkodott el innét. – Én is örülök, hogy újra láthatom, Mr. Hedge – felelte Lucy. – Nem folytathatnánk bent ezt a beszélgetést. Papa? – Na, szép – mormogta Hedge. – Majdnem harminc éve vagyok már itt, életem legszebb éveit is itt töltöttem, de érdekel is ez valakit? Nem, persze hogy nem. Még most sem bíznak bennem. – Legyen gondod a lovakra, Hedge – parancsolt rá Lucy papája már befelé menet. Lucy hallotta, ahogy Hedge felmordul: – Négy hatalmas állat. Az én hátam már nem... – Aztán becsukódott az ajtó a hátuk mögött. Papája előrement a dolgozószobájába. Ebben a helyiségben Lucy azelőtt sem sokszor járt. Apja magánterülete volt, még azt sem hagyta, hogy Mrs. Brodie kitakarítsa. Legalábbis csak igen hosszas akadékoskodás után. Papája hatalmas tölgyfa asztala rézsútosan állt a kandalló mellett. Túl közel is hozzá, amint arról az asztalnak a tűztérhez legközelebb eső megszenesedett lába is tanúskodott. Az íróasztallapot színes térképhalom borította. Azokat egy réz papírnehezék, egy törött iránytű és egy rövid hajókötél tartotta egymáson. Az asztal mellett egy hatalmas földgömb állt saját állványzatán. – Nos tehát... – kezdte apja. Mrs. Brodie betéblábolt egy tálcával, rajta teával és teasüteménnyel. Lucy papája megköszörülte a torkát. – Mr. Brodie, kérem, nézze meg, nem maradt-e abból a jó marhahúsos és vesés pitéből vacsoráról. – Nem vagyok éhes – kezdte Lucy.

Elizabeth Hoyt

272

A Kígyóherceg

– Sápadt vagy, gyermekem. A marhahúsos és a vesés pite jót tesz, nem igaz? – Papája biccentett a házvezetőnőnek. – Igenis, uram. – Mrs. Brodie kisietett. – Nos tehát – kezdte újra papája –, mi az, ami miatt hazaszaladtál apádhoz? Lucy érezte, hogy arca felforrósodik. Ebben a megfogalmazásban gyerekesnek hatott, amit tett. – Simonnal komoly véleménykülönbség volt köztünk. – Lesütötte a szemét, miközben óvatosan, ujjanként lehúzta a kesztyűjét. Keze remegett. – Olyasmit tesz, amit én nem tudok elfogadni. Papája rácsapott az asztalra, amitől Lucy és az asztalon heverő papírok egyaránt felugrottak. – A pimasz! Még csak néhány hete nős, és máris rossz hírű nőszemélyekkel szűri össze a levet. Hah! Csak kaparintsam a kezeim közé azt az arcátlant, azt a gazembert, azt a... azt a kéjencet, teszek róla, hogy megkapja a magáét... – Nem, ó, nem. – Lucy úgy érezte, hisztérikus hahota készülődik kitörni belőle. – Egyáltalán nem erről van szó. Kinyílt az ajtó, Mrs. Brodie lépett be ismét. Éles pillantást vetett mindkettejükre. Bizonyára hallotta a hangjukat a hallban, de nem szólt semmit. Letette a tálcát az asztalra Lucy mellé, majd biccentett. – Egyen egy falatot ebből, Miss Lucy! Meglátja, jobban lesz. Befűttetem a régi hálószobáját, jó? – A házvezetőnő válaszra sem várva kisietett. Lucy a tálcára pillantott. Egy szelet hideg húsos pite volt rajta, egy tálkában kompót, egy darabka sajt, és egy szelet Mr. Brodie friss kenyeréből. Gyomra megkordult. Hazafelé utazva visszautasította a vacsorát egy fogadóban, mert egész addig észre sem vette, hogy éhes. Felemelt egy villát. – Akkor mi a baj? – Hm? – Lucy, szájában a finom húsos pitével, nem akart Simonra gondolni, a veszélyre, kudarcba fúlt házasságukra. Bárcsak egyszerűen lefekhetne aludni... De papája mindig csökönyös volt, amikor szükségesnek látta. – Miért hagytad el azt az embert, ha nem hetyegett tisztátalan nőszemélyekkel? Elizabeth Hoyt

273

A Kígyóherceg

– A párbajok miatt. – Lucy nyelt egyet. – Simon már négy férfit megölt. Párbajban. Kihívja, aztán megöli őket, és én ezt már nem bírom, Papa. Lassanként önmagát is elpusztítja, még ha túl is éli ezeket a küzdelmeket. Nem hallgat rám, nem hagyja abba. Így hát elhagytam. – A húsos pitére pillantott, amelyből barna zsír szivárgott. Hirtelen hányingere támadt. – De miért? – Tessék? Papája elkomorodott. – Miért öli meg ezeket a fickókat? Én nem kedvelem a férjedet, soha nem is kedveltem, sosem rejtettem véka alá, talán nem is fogom. De ostobának azért nem tűnt. Piperkőcnek igen, de ostobának nem. Lucy majdnem elmosolyodott. – Azokat öli meg, akik felelősek a bátyja, Ethan haláláért. Tudom, mit fogsz mondani, Papa, de akármilyen nemes is a cél, akkor is csak gyilkosság, és az bűn a Biblia szerint. Az én lelkiismeretem nem képes elviselni, és szerintem Simoné sem fogja tudni. – Hah! – mordult fel az apja. – Jó tudni, hogy ilyen jól olvas bennem a lányom. Lucy az ajkába harapott. Nem így képzelte hazajövetelét. Feje lüktetni kezdett, apja pedig, úgy tűnt, vitát akart kezdeményezni. – Én nem akartam... – Tudom, tudom. – Papája csak legyintett bocsánatkérésére. – Nem akartad megbántani öreg atyádat. De a helyzet az, hogy mégis megbántottad. Azt hiszed, minden férfi esze egy srófra jár, ugye, te lány? – Nem, én... – Csak mert ez nem is igaz. – Papája előrehajolt, és ujjával Lucy orra felé bökött, nyomatékot adva mondandójának. – Egyáltalán nem gondolom, hogy a bosszúra az öldöklés a megoldás. Túl sok embert láttam én már meghalni apró sérelmek miatt. Lucy az ajkába harapott. Papájának igaza volt, túl hirtelen ítélt. – Bocsánatot kérek...

Elizabeth Hoyt

274

A Kígyóherceg

– Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne érteném meg azt az embert – vágott lánya szavába az öreg. Hátradőlt a székében, és a mennyezetre meredt. Lucy lefordította a húsos pite sült szélét. Belseje sűrű volt, fehér zsírfoltok keményedtek meg a hús szélén. Fintorogva félretolta a tányért. Ekkor aztán istenigazából lüktetni kezdett a feje. – Megértem, és együtt is érzek vele – mondta hirtelen papája, amivel jól ráijesztett. Apja felpattant a székéből, és járkálni kezdett. – Úgy van, együtt érzek ezzel a férfival, a pokolba is vele! Ami azért mégiscsak több, mint amit te érzel, kedvesem. Lucy megfeszült. – Úgy érzem, értem az okát annak, hogy Simon párbajra hívja ezeket az embereket. És meg tudom érteni egy szeretett személy elvesztésének a fájdalmát. – De meg tudod-e érteni a férfit is? He? – Nem nagyon látom a különbséget. – Hah! – Papája egy pillanatra Lucyra meredt felvont szemöldökkel. Hirtelen az a bizonytalan érzése támadt, hogy valamivel sikerült megbántania apját. A sírás határán állt. Fáradt volt, nagyon belefáradt az utazásba, a Simonnal való vitába és mindabba, ami azt megelőzően történt. Lelke mélyen azt gondolta, ha valaki, akkor papája a pártját fogja majd ebben a katasztrofális helyzetben. Papája az ablakhoz lépett, kinézett, de a saját tükörképén kívül nem láthatott mást. – Anyád volt a legcsodálatosabb asszony, akit valaha is ismertem. Lucy összevonta a szemöldökét. Ez most hogy jön Ide? – Huszonkét éves volt, amikor megismertem őt, fiatal hadnagyként. Csinos lány volt, sötét, göndör haja volt és világosbarna szeme. – Megfordult, és Lucyra nézett a válla fölött. – Ugyanolyan színű, mint a tiéd, kicsim. – Mondták már – suttogta. Még mindig hiányzott neki az édesanyja, finom hangja, nevetése és a biztos fény, amelyet családja számára jelentett. Lucy lesütötte a szemét, mert megtelt könnyel. Biztos a fáradtság. – Mmm – morgott papája. – Bármelyik úriemberhez feleségül mehetett volna a környéken. Ami azt illeti, egyszer Elizabeth Hoyt

275

A Kígyóherceg

nagyon is közel állt hozzá egy dragonyos kapitánnyal. – Felhorkant. – Skarlátvörös egyenruha. Az mindig elcsavarta a hölgyek fejét. És az a gazember magasabb is volt nálam. – De Mama téged választott. – Na, igen, engem választott. – Papája lassan csóválni kezdte a fejét. – Egy tollpihével ki tudtak volna billenteni az egyensúlyomból, annyira meglepődtem. De összeházasodtunk, és letelepedtünk itt. – És aztán boldogan éltetek. – Lucy sóhajtott. Sokszor hallotta már szülei udvarlásának és házasságának történetét még kislány korában. A legkedvesebb esti meséje volt. Miért nem lehetett a saját házassága is... – Nem, ebben tévedsz. – Hogyhogy? – Lucy összevonta a szemöldökét. Biztos félreértette apját. – Hogy érted? – Az élet nem tündérmese, kicsim. – Papája teljesen megfordult, és a szemébe nézett. – Házasságunk ötödik évében, amikor hazaérkeztem a tengerről, megtudtam, hogy anyád szeretőt tart. – Szeretőt? – Lucy kiegyenesedett meglepetésében. Anyja kedves volt, gyengéd és csodálatos. Az nem lehet... – Az lehetetlen, Papa. – Nem. – Az öreg csücsörített, és gondterhelten meredt a cipőjére. – Szabályosan a képembe vágta a dolgot. – De, de... – Lucy próbálta megemészteni a hallottakat, de nem sikerült. Egyszerűen felfoghatatlan volt. – Mama jó volt. – Igen. Ő volt a legcsodálatosabb asszony, akit valaha ismertem. Már mondtam. – papája a földgömböt nézte, mintha valami teljesen másra figyelne. – De én hónapokra elmentem a tengerre, ő pedig itt maradt egyedül ebben a kis faluban, és egyedül kellett a két kisgyermek gondját viselnie. – Vállat vont. – Azt mondta, magányos volt. És dühös volt rám. – És mit tettél? – suttogta Lucy. – Dühös lettem. Dühöngtem, szitkozódtam és üvöltöztem. Hiszen ismersz. – Papája megforgatta a földgömböt. – De végül megbocsátottam neki. – Felpillantott. – És ezt soha nem bántam meg. – De... – Lucy tehetetlenül keresgélte a szavakat. – Hogyan tudtál neki megbocsátani egy ilyen sérelmet? Elizabeth Hoyt

276

A Kígyóherceg

– Hah! Mert szerettem, azért. – Papája ujjával dobolni kezdett Afrikán. – És mert rá kellett jönnöm, hogy még a legcsodálatosabb asszony is csak egy emberi lény, aki hibázhat. – Hogyan...? – Ő nő volt, nem pedig egy ideál. – Papája most felsóhajtott. Öregnek tűnt a hálóingében és a hálósipkájában, de egyben keménynek és tekintélyt parancsolónak is. – Az emberek követnek el hibát. Az ideálok nem. Azt hiszem, ez az első lecke, amelyet minden házasságban meg kell tanulnia az embernek. – Simon ölt. – Lucy mély lélegzetet vett, megborzongott. Bármit is gondol az apja, az ő esetük teljesen más. – És azt tervezi, hogy folytatja. Egy kedves barátja ellen áll ki, aki felnéz rá, és Simon bizonyára őt is megöli. Tudom, hogy ő nem egy ideál. Papa, de hogy gondolod, hogy ezt megbocsáthatnám neki? – Hogy is várhatja, hogy együtt él majd egy olyan férfival, aki ennyire hajlik a pusztításra? – Nem gondolom. – Papája még utoljára megpörgette a földgömböt, majd az ajtóhoz lépett. – Nos, már le kellett volna feküdnöd, kislányom. És nekem is. Pihenj egyet! Lucy elindult utána bizonytalanul, fáradtan és zavartan. – De soha ne feledd – papája visszafordult az ajtóban, és átható pillantást vetett lányára –, lehet, hogy én nem várom el, hogy megbocsáss, de Isten elvárja. Így mondja a Biblia. Gondolkodj ezen! Elkerülhetetlen volt, valóban az volt, hogy Lucy egyszer csak elhagyja őt, tűnődött Simon. Csak az volt meglepő a dologban, hogy milyen sokáig tartott, amíg rászánta magát. Hálásnak kellett volna lennie házasságuk együtt töltött néhány hetéért is, a boldogságban együtt töltött nappalokért és az édes szeretkezések éjszakáiért, óvatosan töltött magának egy pohár brandyt. Óvatosan, mert ez már a második volt, talán a harmadik, és mert keze kezdett úgy remegni, mintha egy reszketeg öregemberé volna. De ez hazugság. Keze attól a pillanattól remegett, hogy Lucy előző délután elment. Simon úgy reszketett, mint akinek láza van, mintha a benne lakozó démonok úgy döntöttek volna, hogy fizikai jelét adják létezésüknek. A harag démonai, a fájdalom démonai, az önsajnálat démonai és a szerelem démonai. Elizabeth Hoyt

277

A Kígyóherceg

Megalkuvást nem tűrőn rázták és ostromolták testét. Simon elvesztette az uralmat felettük, teljesen megbéklyózták a lelkét. Magában elfintorodott, majd ivott egy kortyot a borostyánszínű italból, amely végigégette a torkát, ahogy lefelé haladt. Talán a kardját sem fogja tudni felemelni a párbaj napján. Vajon nem lepődik-e meg majd Fletcher, amikor ott találja őt reszketve, remegve, a lábánál heverő karddal, hasznavehetetlenül? Christiannek nem lesz egyéb dolga, mint ledöfni őt, aztán hazamehet reggelizni. Az idejét is kár fecsérelnie rá. És Simonnak az égvilágon semmi dolga nem volt a másnap hajnali párbajig. Felemelte a poharát, majd kibotorkált a dolgozószobájából. A folyosó sötét volt és hideg, pedig még csak délután volt. Hát senki sincs, aki rendesen begyújtana, hogy átmelegedhessen? Annyi szolgálója van, végtére is egy vicomte, és szégyellné is, ha nem venné körül legalább ötven fő a szeszélyeit lesve éjjel-nappal. Arra gondolt, kiált Newtonért, de a főkomornyik egész nap rejtőzködött. Befordult a hall felé, léptei visszhangoztak a hatalmas, magányos házban. Miből is gondolta akár csak egy pillanatig is, hogy ő és egy angyal egybekelhet? Hogy képes lesz eltitkolni előle a szívében tomboló haragot és lelke sötét mélységét? Őrület, egyszerűen őrület. Simon elérkezett melegháza ajtajához, és megállt. Már odakint is érezte az illatukat. Rózsák. Olyan nyugodtak, olyan tökéletesek. Kisfiúként megigézte őt a bársonyszirmok körkörös íve, amely egy titkos középpontba vezet, amely szemérmesen rejtőzik a virág szívében. A rózsák akkor is folyamatos gondozást igényelnek, amikor éppen nem virágoznak. A leveleket ellenőrizni kell: nem penészesek-e, nem sárgulnak-e, nincsenek-e rajtuk élősködők. A termőtalajt gondosan kell ápolni, gyomlálni és cserélni. A növényt ősszel vissza kell vágni, néha igen nagy mértékben, hogy tavasszal ismét virágozhasson. A rózsa követelődző, önző virág, de ha megfelelően viselik gondját, látványos szépségével meghozza a jutalmát. Hirtelen lelki szemei előtt látta önmagát fiatalon és bohón, ahogy tanítója elől besettenkedik a rózsakertbe. Elizabeth Hoyt

278

A Kígyóherceg

Burns, a kertész a rózsákkal foglalatoskodott, és nem vette észre a mögötte ellopódzó fiút. Vagyis biztosan észrevette, mosolyodott el Simon. Az öreg csak színlelte, hogy nem tudja, a fiú a kertben igyekszik menedéket találni a tanulmányok elől. Mindketten megfértek kedvenc helyükön, anélkül hogy bárki szemrehányást tehetett volna neki, ha felfedezik a fiút. Kezét az ajtóra tette, tenyerével a cédrusfát tapintotta, amelyet kifejezetten erre a célra hozatott, amikor megépíttette ezt a felnőttkori rejtekhelyet. Felnőtt férfiként is a rózsakertben rejtőzött el. Simon kinyitotta az ajtót, a nedves levegő az arcát simogatta. Érezte, hogy egy izzadságcsepp lefelé indul a fejbőrén, majd belekortyolt a brandyjébe. Newton intézkedett, és Christian távozása után egy órával a melegházat rendbe tették. Senki nem gondolta volna, hogy verekedés volt itt. Továbbment, várva, hogy a földszag és a rózsák édes illata visszaadja a lelki békéjét. Hogy lelke visszatérjen a testébe, és újra teljes egész lehessen. Hogy ne démon, sokkal inkább ember lehessen. De hiába. Simon a hosszan sorakozó padokra meredt, a gondosan elrendezett virágcserepekre, a növényekre. Voltak, amelyek nem voltak többek egy tövises szárnál, mások színpompásan virágoztak. A színek elkápráztatták a szemét, a fehér, a rózsaszín és a piros, valamint az összes elképzelhető árnyalatuk: húspiros, ridegfehér, sötétkarmazsin; az egyik rózsa színe éppen olyan volt, mint Lucy ajkáé. Szemet kápráztató látvány volt. Felnőtt élete java részét ennek a gyűjteménynek szentelte, amely a kertészkedés mesterműve volt. Felnézett oda, ahol az üvegtető derékszögben zárult, megvédvén az odabent lévő kényes növényeket, és kirekesztvén a londoni hideget. Lepillantott a talpa alatt lévő, gondosan lerakott kőkockákra, amelyeket halszálkamintában rendeztek el precízen. Az üvegház pontosan olyan volt, mint amilyennek tíz évvel azelőtt megálmodta, amikor megépíttette. Minden pontjában álmai megvalósulása volt, menedéket és békét biztosított számára. Tökéletes lett. Leszámítva, hogy Lucy nincs ott.

Elizabeth Hoyt

279

A Kígyóherceg

Sosem lesz már béke a lelkében. Simon lenyelte a maradék brandyt, magasra emelte a poharát, majd a kövezethez vágta. Az üvegszilánkokra tört a kőösvényen. A sötét felhők alacsonyan úsztak az égen, esővel, sőt hóval fenyegettek. Lucyt kirázta a hideg, kezét összedörzsölte. Kesztyűt kellett volna húznia. Aznap reggel zúzmara borította a kertet, fehér réteggel vonván be minden lehullott levelet, minden elfagyott növényszárat. Lucy megérintett egy elfonnyadt almát, és figyelte, ahogy a zúzmara megolvad egy tökéletes körben az ujja hegyétől. Az alma továbbra is élettelen maradt. Túl hideg volt ahhoz, hogy az ember odakint időzzön, de nem volt nyugta egész nap, a ház pedig olyan volt, mint egy börtön. Megpróbált odabent maradni, és egy vidéki konyhai csendélet lerajzolásával foglalni el magát: nagy agyagedényeket, barna tojásokat és Mrs. Brodie frissen sütött kenyerét ábrázolta. A tojások alaktalanok lettek, szénceruzája pedig eltörött a papíron, koszfoltot hagyván rajta. Furcsa. Elhagyta Simont, mert nem tudta elfogadni a döntését. Úgy érezte, fenekestül felfordult az élete, mert Simon öldököl és a saját vesztébe rohan, Lucy összevonta a szemöldökét. Korábban talán nem is tudatosult benne, hogy menekülésének oka részben a félelem, az állandóan gyötrő aggodalom, hogy Simon meg is halhat a párbajok során. Most pedig, itt, gyermekkorának csendes otthonában még inkább úgy érezte, hogy minden a feje tetejére állt. A csend, a drámaiság hiánya szinte már nyomasztotta. Londonban legalább küzdhetett Simonnal, ellenezhette a bosszúját. És szeretkezhetett vele. Itt pedig egyedül volt. Egyszerűen egyedül. Hiányzott neki Simon. Számított rá, hogy lesz benne némi sóvárgás, és fájni fog a veszteség, ha elhagyja a férfit. Végtére is nagyon szerette őt. Arra azonban nem számított, hogy a fájdalom ilyen hatalmas lyukként tátong majd lényében. Abban sem volt biztos, hogy képes egyáltalán Simon nélkül élni. És bár ez melodramatikusan hangzott, ez volt a sajnálatos igazság. Igencsak tartott attól, ha visszatér a férjéhez, annak nem édesapja erkölcsi érvelése lesz az oka miszerint meg kell bocsátani a bűnösöknek, hanem egyfajta világias magyarázat miatt. Elizabeth Hoyt

280

A Kígyóherceg

Hogy nem tud nélküle élni. Nem számít, mit tett Simon, nem számít, mit fog tenni a jövőben, nem számit, mi is ő valójában, még mindig nagyon hiányzott neki. Még mindig vele akart lenni. Milyen döbbenetes! – A mindenit, de hideg van idekint! Mit csinálsz te itt? Úgy kísértesz itt a kertben, mintha egy megesett nő szelleme volnál. Lucy megpördült az ingerült hang hallatán. Patrícia a háta mögött egyik lábáról a másikra szökkent. Csuklyáját az arca köré fogta, orrához pedig egy szőrmuffot tartott, így csak élénkkék szeme volt látható. – Gyere be azonnal, mielőtt még megfázol! Lucy a barátnőjére mosolygott. – Jól van. Patrícia megkönnyebbülten sóhajtott, majd meg sem várva Lucyt besietett a hátsó ajtón. Lucy követte őt. Mire beért, Patrícia már le is vette a kabátját és a muffját. – Vedd azt le! – mutatott Patrícia Lucy csuklyájára. – És menjünk be a társalgóba! Már kértem teát Mrs. Brodie-tól. Hamarosan ott ültek a kicsi hátsó szobában, előttük egy gőzölgő kannával. – Ah! – Patrícia az arca elé tartotta a csészéjét, olyan volt, mintha a meleg folyadék gőzében fürdőzne. – Hál' istennek Mrs. Brodie tudja, mennyire kell megmelegíteni a vizet! – Belekortyolt a teába, majd előkelő mozdulattal, letette a csészét. – Most pedig mesélj nekem Londonról és az új életedről! – Nagyon mozgalmas – kezdte Lucy vontatottan. – Mármint London. Annyi látni- és tennivaló van ott! Nemrég voltunk színházban is, teljesen lenyűgözött. – Szerencsés vagy – sóhajtott Patrícia. – Szívesen látnám azt a sok elegáns embert. – Ühüm. – Lucy elmosolyodott. – A sógornőm, Rosalind nagyon kedves. Elvitt vásárolni, és megmutatta nekem a kedvenc helyeit. Van egy unokahúgom is. Ő ólomkatonákkal szeret játszani. – Milyen eredeti. És az újdonsült férjed? – kérdezte Patricia túlzón ártatlan hangon. – Ő hogy van? – Simon jól van.

Elizabeth Hoyt

281

A Kígyóherceg

– Csak mert észrevettem ám, hogy nélküle érkeztél látogatóba. – Nagyon elfoglalt... – Karácsonyeste? – Patricia felvonta egyik szemöldökét. – Ez az első közös karácsonyotok. És bár tudatában vagyok, hogy egy szánalmasan szenvtelen nőszemély vagy, valami gyanakvás azért mégiscsak van bennem. Lucy óvatos mozdulattal töltött magának még egy csésze teát. – Nem hinném, hogy ez rád tartozna, Patricia. Barátnője döbbenten nézett. – Nos, persze hogy nem tartozik rám. Ha mindig csak olyan dolgok keltenék fel az érdeklődésemet, amelyek szigorúan rám tartoznak, soha semmi újat nem tudhatnék meg. És mellesleg – folytatta Patricia valamivel halkabban –, fontos vagy nekem. – Ó. – Lucy félrepillantott, hogy leplezze a szemét égető könnyeket. – Volt közöttünk némi nézeteltérés. – Nézeteltérés – ismételte Patricia közömbösen. Szünet követte. Aztán Patricia hirtelen rácsapott a mellette lévő párnára. – Az a kurafi máris szeretőt tart? – Nem! – Lucy mogorván, elborzadva nézett vissza rá. – Miért gondol mindenki azonnal erre? – Csakugyan? – vágott Patricia érdeklődő arcot. – Talán, mert olyasfélének tűnik. – Milyennek? – Hát, tudod – legyintett Patricia sokat sejtetően –, mint aki jóval többet tud a nőkről, mint kellene. Lucy elpirult. – Ez így is van. – Ez egészen ellenállhatatlanná teszi őt. – Patricia belekortyolt a teájába. – így hát csak még ijesztőbb, hogy képes voltál magára hagyni őt. Főként, mint már mondtam, karácsonykor. Lucynak hirtelen eszébe jutott valami. – Még be sem fejeztem az ajándékát. – Tessék? Lucy a barátnőjére meredt. – Egy illusztrációs könyvet szántam neki, de még nincs kész. Elizabeth Hoyt

282

A Kígyóherceg

Patricia elégedetten nézett. – Akkor hát holnap mégis találkozni fogsz vele... Patricia folytatta a mondókáját, de Lucy már nem hallotta. Barátnőjének igaza volt. Az elmúlt néhány percben meghozta a döntését: visszatér Simonhoz, és valahogyan megoldják majd ezt a problémát maguk között. – Erről jut eszembe – mondta Patricia. Elővett egy kis dobozt a zsebéből, és Lucynak nyújtotta. – De én nem hoztam neked ajándékot. – Lucy leemelte a doboz tetejét. Egy kendő volt benne, amelybe Patricia belehímezte új monogramját. A betűk kissé aránytalanok voltak bár, de attól még igen tetszetős volt. – Milyen figyelmes ajándék! Köszönöm, Patricia. – Remélem, tetszik. Attól tartok, legalább annyiszor szúrtam meg az ujjaimat is, mint a ruhaanyagot. – Patricia bizonyítékul odatartotta a jobb kezét. – Egyébként, pedig de igen. – Mi az, hogy de igen? – Volt ajándékod számomra. – Patricia visszahúzta a kezét, és a körmeit kezdte tanulmányozni. Lucy értetlenül nézett rá. – Nemrégiben megkérték a kezemet. Mivel te korábban visszautasítottad a szóban forgó úriembert, és jó messzire elmentél innen, hogy hozzámenj valaki máshoz... – Patricia! – Lucy felpattant, hogy megölelje barátnőjét, és közben majdnem leverte a teás tálcát. – Azt akarod mondani, hogy eljegyeztek? – Úgy van. – Eustace Penweeble? – Hát... – És mi történt az öreg Mr. Benninggel és a kilencven hold termőföldjével? – Hát igen, az szomorú, nem igaz? – Patricia vissza igazított egy aranyfürtöt a helyére. – És az a hatalmas major. Tényleg kár érte. De attól tartok, ez a Mr. Penweeble teljesen elvette a józan eszemet. Biztos a magassága miatt. Vagy talán a válla. – Elmerengve belekortyolt a teájába. Lucy majdnem elnevette magát, csak az utolsó pillanatban tudta visszafojtani a késztetést.

Elizabeth Hoyt

283

A Kígyóherceg

– De hogyan tudtad ilyen hamar rávenni? Velem három évbe telt neki. Patricia komoly tekintettel nézett rá. – Azt hiszem, a vállkendőm miatt volt. – A vállkendőd miatt? – Lucy a Patricia nyakában lévő ártatlan ruhadarabra pillantott. – Igen. Mr. Penweeble elhívott kocsikázni, és valahogy – Patricia szeme elkerekedett – kicsúszott a helyéről. Nos, én képtelen voltam rendesen visszatenni. így hát megkértem őt. – Mire? – Mire, mire? Hát hogy tűrje vissza a ruhámba, természetesen. – Patricia – suttogta Lucy. – Ezek után valamiért úgy érezte, muszáj megkérnie a kezem. – Patricia mosolygott, mint egy macska egy tál tejszínhab fölött. – Karácsony másnapján lesz a kézfogónk. Arra itt maradsz még, ugye? Lucy Óvatosan letette a teáscsészéjét. – Bárcsak tehetném, kedvesem! De vissza kell mennem Simonhoz. Igazad van. Vele kell töltenem a karácsonyt. Most, hogy meghozta a döntését, hirtelen késztetést érzett, hogy azonnal elinduljon. Fontosnak érezte, hogy mihamarabb visszatérjen Simonhoz. De erőt vett magán, és kezét összekulcsolta az ölében. Patrícia az eljövendő házasságáról beszélt, és úgy illett volna, hogy meghallgassa. A londoni út órákig tart majd. Pár perc ide vagy oda biztosan nem számít már.

Elizabeth Hoyt

284

A Kígyóherceg

Tizenkilencedik fejezet Mi folyik itt? – vonta kérdőre felesége, még mielőtt Sir Rupert átléphette volna saját háza küszöbét. Sir Rupert meglepetten vonta össze a szemöldökét, majd átadta kalapját és kabátját az álmos inasnak. – Hogy érti? – Még épp csak reggel öt óra múlhatott. Most, hogy Walker és James már nem volt, befektetései bizonytalanná váltak. Az éjszakát, ahogy a korábbiakat is, munkával töltötte, hogy pénzügyeit biztosítsa, azok be ne dőljenek. De vajon Matilda miért nem alszik ilyenkor? Felesége az inasra kapta a tekintetét, aki mindent megtett azért, hogy úgy tűnjön, nem hall semmit – Beszélhetnénk a dolgozószobájában? – Természetesen. – Sir Rupert előreindult szentélye felé, és kisvártatva belesüppedt az íróasztala mögött álló székébe. Szörnyen fájt a lába. Felesége óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. – Úgy értem: hol volt? Az utóbbi napokban alig szólt valamit. Folyton bezárkózik ide. Még az étkezésekkor sem látjuk. A nő katonásan kihúzva magát megindult felé, ruhája zöld batisztja a szőnyeget súrolta. Férje észrevette, hogy állán a bőr megpuhult, kissé megereszkedett, amitől kövérkés toka jelent meg az álla alatt. – Elfoglalt vagyok, kedvesem. Csupán erről van szó. – Elmerengve masszírozni kezdte a combját. A nő nem hagyta magát. – Ne próbáljon leszerelni! Én nem az üzlettársa vagyok, hanem a felesége. Lady Iddesleigh két napja meglátogatott. – A nő összevont szemöldökkel vette tudomásul, hogy férje szitkozódása a szavába vágott, de folytatta: – Elképesztő történetet mesélt magáról és a vicomte-ról. Azt mondta, az a férfi arra készül, hogy kihívja magát párbajra. Úgyhogy hagyja a mellébeszélést, és mondja el, mi folyik itt!

Elizabeth Hoyt

285

A Kígyóherceg

Sir Rupert hátradőlt a székében, amelynek bőrhuzata nyikorgott alatta. Még szerencse, hogy Matilda nő; félelmetes férfi válhatott volna belőle. Habozón elgondolkodott. Amióta Iddesleigh megfenyegette, egyfolytában ezen merengett. Próbálta kitalálni, hogyan intézhetné el a vicomte-ot anélkül, hogy saját maga gyanúba keveredne. A gond az volt, hogy a legjobb módszert már felhasználták Ethan Iddesleigh ellen. Az a terv olyan egyszerű volt, olyan elegáns. Elterjeszteni a pletykát, és rákényszeríteni, hogy kihívjon egy nálánál sokkal jobb kardforgatót... a halála biztos volt, és semmilyen módon sem lehetett visszavezetni rá. Bármilyen egyéb módszer, mint például egy bérgyilkos, sokkal nagyobb eséllyel üthetett volna vissza. De ha Iddesleigh makacskodik, muszáj lesz kockáztatnia. Matilda leereszkedett az egyik karosszékbe férje íróasztala előtt. – Gondoljon, amit akar, de legalább annyit tegyen meg, hogy feltápászkodik, és utánanéz, mi van Christiannel. – Christiannel? – nézett fel Sir Rupert. – Miért? – Őt sem látta az elmúlt két napban, igaz? – A nő sóhajtott. – Majdnem ugyanolyan mogorván viselkedett, mint maga, csak búslakodott itthon, ingerülten kötekedett a nővéreivel. A minap pedig vérző szájjal jött haza... – Hogyan? – Sir Rupert felállt, és ügyetlenül a botja után kapott. – Úgy bizony. – Felesége szeme kétségbeesetten elkerekedett. – Észre sem vette? Azt mondta, megbotlott és elesett, de elég egyértelmű, hogy valamiféle ökölharcba keveredett. A fiunktól pedig nem ezt várnám. – Miért nem mondta senki? – Ha hajlandó lett volna beszélni velem... – Matilda tekintete összeszűkült. – Mi a baj? Miért kerül engem? – Iddesleigh. – Sir Rupert két lépést tett az ajtó felé, majd megtorpant. – Hol van most Christian? – Nem tudom. Nem jött haza az éjszaka. Ezért vártam meg magát is. – Matilda felállt, és karba tette a kezét – Rupert, mi az...? Sir Rupert hirtelen felé fordult. – Iddesleigh valóban ki akart engem hívni. – Kihívni... Elizabeth Hoyt

286

A Kígyóherceg

– És Christian tudott róla. Jóságos ég, Matilda! – túrt a hajába. – Lehet, hogy Christian párbajra hívta Iddesleigh-t helyettem. Felesége Sir Rupertre meredt. A vér kifutott az arcából, amely megnyúlt és ráncos lett, jól láthatóvá téve minden egyes életévét. – Meg kell találnia! – Ajka alig mozgott. – Meg kell találnia, és meg kell őt állítania! Lord Iddesleigh még megöli! Sir Rupert egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a borzalmas lehetőség hallatán. – Kedves férjem – tárta szét Matilda esdeklőn a kezét –, tudom, hogy elkövetett bizonyos dolgokat. Hogy vannak sötét foltok a múltjában. Soha korábban nem vontam kérdőre, tudni sem akartam, hogy mit tett. De Rupert, kérem, ne engedje, hogy a fiunk a maga bűnei miatt haljon meg! Szavai lökést adtak a férjének, és cselekvésre ösztökélték. Sir Rupert az ajtóhoz sántikált, botja hangosakat koppant a hall márványzatán. Háta mögött felesége zokogásban tört ki, de azért még hallotta, amint azt mondja: – Ne hagyja, hogy Christian meghaljon maga miatt! Egy macska – vagy talán egy patkány – szaladt át Simon lova előtt az utcán. Még nem is pirkadt, a legsötétebb éjszaka volt, Hekaté, az útkereszteződések és ugató kutyák alvilági istennőjének ideje. Az a különös átmenet volt ez éjszaka és nappal között, amikor az élők nem érzik még egészen biztonságban magukat. A kihalt utcán az egyetlen hang Simon lovának tompa patkódobogása volt. A sarki szajhák szomorú álmukat aludták már, de az utcai árusok még nem voltak fenn. Mintha a holtak városán lovagolt volna keresztül. Egy holttá fagyott városon, amely felett a hópihék csendben szállingóztak az égből. Az éjszaka több mint felét lovaglásra fecsérelte, a Grosvenor Square fehér városi házaitól a Whitechapel bordélyházaiig kóborolva. Furcsa módon nem szólította le senki, noha nyilvánvalóan jó parti volt: alkoholtól bűzlő arisztokrata, aki azt sem tudja, merre jár. Kár. Jól jött volna most egy aljas rablótámadás, az megoldotta volna minden

Elizabeth Hoyt

287

A Kígyóherceg

gondját. Ehelyett életben volt alig valamivel pirkadat előtt, és egy párbaj várt rá. De Raaf háza vele szemben volt. Valahol. Legalábbis úgy gondolta. Annyira kimerült volt, holtfáradt. Az alvás nem esett jól neki, többé már nem adott békét. Amióta Lucy két nappal azelőtt elhagyta őt, egyetlen szemhunyásnyit sem aludt. Talán soha többé nem is fog már. Vagy talán aznap hajnaltól örök álom vár rá. Simon elvigyorodott saját őrültségén. A ló befordult egy sikátorba, Simon pedig valamelyest kiegyenesedett a nyeregben De Raaf házának hátsó részét keresve. Ahogy közeledett, egy alak kivált a kapu fekete árnyából. – Iddesleigh – morogta De Raaf olyan mély hangon, hogy az még a lovat is megrémítette. Simon megnyugtatta a jószágot. – De Raaf, hol a lovad? – Errefelé. – A nagy ember kinyitotta a kaput, és belépett. Simon várt, most először érezte a maró téli szelet. Felpillantott. A hold nem volt fenn, de még ha fenn is lett volna, akkor is eltakarták volna a felhők. Zord nap lesz ez, de mindegy is. De Raaf visszatért, egy csúnya pej lovat vezetve. Az állat hátára puha táska volt erősítve a nyereg mögött. – Nincs rajtad paróka. Meztelennek tűnsz nélküle. – Valóban? – Simon rövid hajához kapott, majd hirtelen eszébe villant: a parókája éjjel útközben leesett, de nem foglalkozott azzal, hogy leszálljon, és felvegye. Azóta bizonyára már egy csibész fejét díszíti. Vállat vont: – Nem számít. De Raaf Simonra meredt a sötétben, mielőtt felszállt volna saját lovára. – Nem tudom elhinni, hogy ifjú hitvesed beleegyezett, hogy épp karácsony reggelén próbálod átlyukasztatni a beleidet. Tudja, mire készülsz? Simon felvonta a szemöldökét. – És a te szíved hölgye mit szól ahhoz, hogy karácsonykor egy párbajban kívánsz segédkezni? A hatalmas ember arca megvonaglott. – Az biztos, hogy Anna a gondolatát is gyűlölné. Remélem, hazaérek, mielőtt felébred, és rájön, hogy elmentem. Elizabeth Hoyt

288

A Kígyóherceg

– Á! – Simon indulásra ösztökélte a lovát. De Raaf lépésre fogta a lovát Simoné mellett. Egymás mellett lovagoltak vissza az út irányába. – Nem válaszoltál a kérdésemre – törte meg a nagy ember a csendet, lehelete gőzölgött az ablak fényében, amely mellett elhaladtak. – Lucy érzései vitathatók. – Simon bensőjében valami elpattant angyala gondolatára. Állkapcsa megfeszült, mielőtt beismerte volna: – Elhagyott. – Mit követtél el? – Miből gondolod, hogy az én hibám volt? – vágta rá Simon mogorván. De Raaf egyszerűen csak felvonta egyik szemöldökét. – Nem ért egyet a párbajozással – mondta Simon. – Nem, ez így nem igaz. Nem ért egyet az öldökléssel. A gyilkossággal. A másik férfi felhorkant: – Nem is értem, miért. Simonon volt a sor, hogy beszédes pillantással válaszoljon. – Akkor miért párbajozol, öregem? – vakkantott De Raaf türelmetlenül. – Az isten szerelmére, annyit csak nem ér a dolog, hogy a feleségedet elveszítsd! – Megfenyegette. – Az emlék hatására még mindig ökölbe szorult a keze. Ha barát, ha nem, Christian azzal fenyegetőzött, hogy megerőszakolja Lucyt. Ezért a sértésért lakolnia kell. De Raaf felhorkant. – Akkor bízd csak rám Fletchert! Bele sem kell ártanod magad. Simon a barátjára pillantott. – Köszönöm, de Lucy az én feleségem. A nagy ember felsóhajtott: – Biztos vagy benne? – Igen. – Simon ügetésre fogta a lovát, így elejét véve minden további beszélgetésnek. Útjukat további kihalt utcákon folytatták. A szél a lelkiismeret szavaként süvített a sarkokon. A macskakövön egy kocsi robogott el. Simon végre mozgást is látott a járdán. Hangtalan alakok, amelyek még mindig csak elvétve, ólálkodva, settenkedve szökdécseltek. A nap Elizabeth Hoyt

289

A Kígyóherceg

polgárai az éj veszélyeit még mindig álcázó sötétben óvatosan megkezdték útjukat. Simon felpillantott az éjszakai égboltra. Alig pirkadt még, az ég ronda szürkésbarna volt. A hó vékony, fehér rétegben fedte az utat, eltakarván a mocskot és a bűzt, a tisztaság illúzióját keltve. A lovak hamarosan sáros latyakká tapossák a havat, az illúzió pedig szertefoszlik. – A pokolba is, de hideg van – torzsalkodott De Raaf Simon háta mögött. Simon válaszra sem méltatta. Zöld füves területre értek. A táj itt csendes volt. Emberi láb itt még nem illette a tiszta havat. – Itt vannak a segédei? – törte meg De Raaf a csendet. – Bizonyára. – Nem kell ezt tenned. Akármi is... – Hagyd abba! – Simon a másik férfira pillantott. – Nyugodj meg, Edward! Ehhez már késő. De Raaf mogorván dörmögött. Simon habozott. – Ha meghalok, gondod lesz Lucyra, ugye? – Krisztusom... – De Raaf elharapta, akármit is akart mondani, majd metsző pillantást vetett Simonra. – Persze. – Köszönöm. Az apjánál van most, Kentben. Az útleírást megtalálod az íróasztalomon egy levéllel együtt. Nagyra értékelném, ha elvinnéd neki a levelet. – Mi a fenét csinál Kentben? – Remélem, rendbe hozza az életét. – Simon szája szomorúan legörbült. Vajon meggyászolja majd? Viseli majd az özvegyek csúf gyászruháját? Hullajt majd érte könnyeket? Vagy hamar elfeledi őt, és vigaszra talál a vidéki lelkész karjában? Meglepetésére még mindig féltékenységet érzett. Lucy, az én Lucym. Két lámpás pislákolt egymással szemben homályos alakok körül. Valamennyien egy elkerülhetetlen dráma szereplői voltak. A fiú, akit néhány nappal azelőtt még a barátjának tartott, a férfiak, akik végignézik majd, hogy egyikük meghal, az orvos, aki megállapítja majd a halál beálltát. Simon ellenőrizte a kardját, majd ügetésre fogta a lovát. – Megérkeztünk. Elizabeth Hoyt

290

A Kígyóherceg

Asszonyom. – Newton szinte már mosolygott, de aztán észbe kapott, és fejet hajtott. Hálósipkája bojtja a szeme előtt himbálódzott. – Tehát hazatért. – Természetesen. – Lucy hátravetette a csuklyáját, majd átlépte háza küszöbét, jó ég, vajon minden szolgáló tud a dolgairól, illetve a dolgaikról? Buta kérdés. Persze hogy tudnak. És Newton palástolni próbált mosolyából ítélve nem számítottak rá, hogy visszatér Simonhoz. Lucy kihúzta magát. Nos, legjobb lesz, ha kiverik a fejükből a gondolatot. – Simon itthon van? – Nincs, asszonyom. Urasága nem egészen fél órával ezelőtt távozott. Lucy bólintott, próbálván palástolni csalódottságát. Már annyira közel volt hozzá, hogy lássa, még mielőtt megteszi a dolgot. Legalább szeretett volna szerencsét kívánni neki. – A dolgozószobájában várok rá. Egy kék bőrkötésű könyvet tett az előszobaasztalra egy megviselt barna papírborítású csomag mellé, majd végigsimított rajta. – Asszonyom – hajtott fejet Newton –, ha megengedi: boldog karácsonyt! – Ó, köszönöm. – Későn indult Kentből, Papája ellenkezése ellenére, így az út legvégét a sötét éjszakában tette meg. Hálás volt a bérelt inasok miatt, akik a kocsi végébe kapaszkodva kísérték. A nagy kapkodásban majdnem megfeledkezett arról, milyen nap is van. – Boldog karácsonyt önnek is, Mr. Newton. Newton ismét meghajolt, majd továbbcsoszogott török papucsában. Lucy felemelt egy gyertyatartót az előszobaasztalról, majd belépett Simon dolgozószobájába. Ahogy a kandalló mellett álló egyik szék felé indult, a gyertya lángja két kis metszetet világított meg a sarokban, amelyeket korábban nem vett észre. Kíváncsian odalépett, hogy szemügyre vegye őket. Az egyik egy botanikus rózsaábrázolás volt. A rózsaszín virág egészen ki volt nyílva, szirmai szemérmetlenül szélesre tárultak. Alatta a rózsa fel volt boncolva, a különböző részeket mind gondosan megnevezték, mintha csak a felette terpeszkedő virág számára akarnák meghatározni az illemet.

Elizabeth Hoyt

291

A Kígyóherceg

A másik metszet középkori volt, talán egy Bibliaillusztrációsorozat egyik darabja. Káin és Ábel története elevenedett meg rajta. Lucy magasra emelte a gyertyatartót, hogy alaposan szemügyre vehesse a borzalmas, kicsi rézkarcot. Káin szeme nagy volt, izmai bestiálisán feszültek, ahogy fivérével küzdött. Ábel arca nyugodt volt, és békésen tűrte, hogy bátyja megöli öt. Lucy megborzongott, majd elfordult. Szörnyű, hogy így kell várnia rá. Azelőtt sosem tudta, mit tegyen. De most... Megfogadta magának, hogy nem fog vitatkozni vele, akkor sem, ha undorodik attól, amire készül, még ha egy barát megölése is az, még akkor sem, ha szörnyen rettegni fog az életéért. Amikor hazaér, úgy fogadja majd, ahogy egy szerető feleséghez illik. Hoz majd neki egy pohár bort, megmasszírozza a vállát, és megmondja neki, hogy örökre vele marad. Ha párbajozik, ha nem. Lucy megrázta magát. Legjobb, ha most nem is gondol a párbajra. Letette a gyertyatartót az íróasztalra, majd az elegáns rózsafa könyvespolchoz lépett, hogy megnézze a könyvcímeket. Olvasással talán el tudja terelni a figyelmét. Végignézte a könyvek gerincét: kertészkedés, mezőgazdaság, rózsák, még több rózsa, majd egyetlenegy értekezés, amely valószínűleg értékes volt, a vívásról. Kiválasztott egy nagy kötetet a rózsákról, majd az asztal szélére tette. Épp kinyitotta volna, hogy tanuljon valamit, ha netán a virágokra terelődik a szó a férjével, amikor megpillantotta az íróasztal széke előtt lévő itatóspapírt. Egy levél volt rajta. Lucy ferdén kinyújtotta a nyakát. Az ő neve állt a tetején. Egy pillanatig mozdulatlanul meredt rá még mindig ferde nyakkal, majd kiegyenesedett, és megkerülte az asztalt. Egy pillanatig habozott még, mielőtt felkapta a levelet. Feltépte, majd olvasni kezdte: Legdrágább Angyalom! Ha tudtam volna, micsoda átkot hozok Önre, esküszöm, mindent elkövettem volna azért, hogy soha ne kerüljek félholtan az Ön háza elé aznap délután, ami már olyan régen történt. Csakhogy akkor sosem találkoztunk volna, és én máris megszegtem az eskümet. Mert még így, hogy tudom, mekkora fájdalmat okoztam Önnek, sem sajnálom, hogy szerettem Önt, az angyalomat. Egy önző, nemtörődöm Elizabeth Hoyt

292

A Kígyóherceg

fajankó vagyok, nincs mit tenni. Nem tudom meghazudtolni magam. Találkozásunk volt a legcsodálatosabb, ami életemben történt velem. Ön a legközelebbi dolog számomra a mennyországhoz, akár itt a földön, akár a túlvilágon, és soha nem fogom ezt sajnálni, még könnyei árán sem. Így hát, attól tartok, megátalkodott bűnösként halok meg. Nincs miért gyászolnia egy olyan embert, amilyen én vagyok, kedvesem. Remélem, vissza tudja még rendezni az életét Maidén Hillben, talán hozzámehet ahhoz a Jóképű lelkészhez. De Raafnál vannak az üzleti papírjaim, ő majd segíti Önt mindaddig, amíg szüksége van rá. Férje, Simon Lucy keze annyira remegett, hogy a papír vad árnyakat vetett a falra, és beletelt egy időbe, amire képes volt kivenni az utóiratot a levél alján: Utóirat: Igazából van valami, amit sajnálok. Szerettem volna még egyszer szeretkezni Önnel. Sőt, háromszor. S. Lucyból vad nevetés tört elő könnyein át. Hogy ez a Simon még a búcsú szerelmes levelében is érzéki vicceket írjon! Mert az üzenet az volt: elbúcsúzás arra az esetre, ha meghal. Vajon minden korábbi párbaja előtt is írt ilyen levelet? Ezt nem tudhatta, bizonyára megsemmisítette őket, amikor hazaért. Ó. istenem, gondolta Lucy, bárcsak sosem léptem volna be ebbe a szobába! Lucy az íróasztalra ejtette a levelet, majd kisietett az ajtón, de még útközben felkapta a gyertyatartót. Valamiért, talán mert elolvasta Simon sorait, olyan volt, mintha már halott lenne, és csak még rosszabb volt várni. Pedig ez csak egy újabb volt a sok párbaj közül. Hányat is vívott már meg? Hármat? Ötöt? Már számolni sem tudta, valószínűleg Simon sem. A korábbiakat mind megnyerte. Mindannyiszor hazatért, véresen, de élve. Élve. Minden gondjukat, minden nézeteltérésüket meg tudják majd oldani, ha élve hazatér. Lucy felpillantott, és ráébredt, hogy lába Simon üvegházához vitte. Tenyerét a kemény, megnyugtató faajtóra tette, és megnyomta. Talán ha az üvegházban jár egyet a sok virágcserép közt... Elizabeth Hoyt

293

A Kígyóherceg

Az ajtó kinyílt, Lucy pedig mozdulatlanná dermedt. Mindenfelé törött üveg csillogott. Simon üvegházát elpusztították. Ha nem bánja, uram... – szólította meg Christian egyik segédje. A férfi mellkasa keskeny volt, keze nagy és csontos, amely egy lány finom csuklójában folytatódott. Idegesen pislogott a lámpafényben, és majdnem felsikoltott, amikor Simon felé fordult. Ó, remek. Élete végét egy olyan fiú elnökli majd le, akinek még a bajusza sem serken. – Hogyne, hogyne – mormolta Simon türelmetlenül. Feltépte inge nyakát, egy gombja le is szakadt, majd alagutat vájva elmerült a hóban a lába előtt. Nem bajlódott, hogy felvegye. A segéd a mellkasára pillantott, valószínűleg azt ellenőrzendő, nem visel-e páncélinget inge alatt. – Essünk túl rajta! – Simon körzéseket végzett a karjával, hogy ne fázzon. Nem volt értelme visszavennie a mellényét és a kabátját, hamarosan ingujjban is verejtékezni fog. Hat méterre tőle ott állt De Raaf. A nagy ember horkantott egyet, majd visszaadta Christiannek a kardját. A fiatalember biccentett, majd Simon felé indult. Simon a fiút nézte. Christian arca fehér volt és határozott, vörös haja mint a sötét láng. A fiú magas volt és jóképű. Arcán nem voltak még ráncok. Christian néhány hónappal azelőtt, Angelo iskolájában, ugyanígy lépkedett felé. Simont addigi rendszeres edzőpartnere elhagyta, Angelo Christiant küldte helyette gyakorolni. A fiatalember arca akkor elárulta idegességét, kíváncsiságát és némi félelemmel vegyes tiszteletét is. Most kifejezéstelen volt az arca. Sokat tanult ez alatt a néhány hónap alatt. – Készen állsz? – Christian hangja nem remegett. A vékony csuklójú segéd odament, hogy átadja Simonnak a kardját. – Nem kellene várnunk, míg egy kicsit világosabb lesz? Még nem kelt fel a nap. – Nem. – Simon elvette a kardját, majd hegyével a lámpások felé bökött. – Tegyétek azokat két oldalra! Nézte, ahogy De Raaf és a többi segéd végrehajtja az utasítását.

Elizabeth Hoyt

294

A Kígyóherceg

Simon behajlította a térdét, majd bal kezét a feje mögé emelte. Elkapta De Raaf pillantását. – Ne feledkezz meg Lucyról! De Raaf bőszen bólintott. Simon ellenfele felé fordult. – Készen állok. – Allez! Christian úgy szökkent, mint egy róka, egészségesen, fiatalosan és elszántan. Simon az utolsó pillanatban kapta maga elé a kardját, magában szitkozódva. Kivédte a döfést, majd hátrált néhány lépést, lába megcsúszott a havon. Szúrt, és majdnem oldalba kapta Christiant, de a fiú elég gyors volt. Csattogtak a vasak, ahogy kivédte a támadást. Simon légzése még saját fülének is hangos volt. A levegő minden lélegzetvétellel fagyosan áramlott a tüdejébe. Morogva hárított egy újabb támadást. Christian erős és gyors volt, úgy mozgott, mint egy ókori atléta. Simon elvigyorodott. – Szórakoztatónak találod? – zihálta a fiatalabbik. – Nem. – Simon köhögött, ahogy a hideg levegő túl mélyre hatolt a tüdejében, majd ismét hátrált egy kicsit ellenfele támadása elől. – Csak csodálom a formádat. – Fájt a csuklója, felkarja izomzata kezdett égetni, de fontos volt, hogy erősnek mutassa magát. Christian gyanakvó pillantást vetett rá. – Komolyan. Nagyon sokat fejlődtél. – Simon elmosolyodott, majd szabad utat talált a döfése. Christian hátrahajolt. Simon kardjának hegye súrolta bal arcát, skarlátvörös vonalat hagyva maga után. Simon mosolya kiszélesedett. Nem gondolta, hogy találat lesz. – Vér! – kiáltotta Christian segédje. De Raaf nem zavartatta magát. Egyik felet sem érdekelte a kiáltás. – Vadállat! – mondta a fiatalabbik. Simon megvonta a vállát. – Legalább emlékeztet majd valami rám. Christian Simon lágyéka felé suhintott. Simon megpördült, lába ismét megcsúszott a jeges havon. – Tényleg bántottad volna Lucyt?

Elizabeth Hoyt

295

A Kígyóherceg

Christian oldalra lépett, karja még mindig könnyedén mozgott, de arca egyik felét vér borította. – Tényleg megölted volna az apámat? – Talán. Christian válaszra sem méltatta, cselezett, leszorítva Simon pengéjét. Égető érzés suhant végig a szemöldökén. – A pokolba! – Simon hátravetette a fejét. A vér ömleni kezdett jobb szemébe, és teljesen elvakította. Pislogott, csípte a szemét. Hallotta, ahogy De Raaf mély hangján káromkodik. – Legalább emlékeztet majd valami rám – ismételte meg Christian mosoly nélkül Simon szavait. – Nem lesz rá sok időm. Christian rámeredt, majd erőteljesen előrelendült. Simon kivédte a döfést. Egy pillanatra egymásnak ütköztek, Christian nekifeszült, Simon a vállával tartotta vissza. Aztán lassan, megdöbbentő módon, Simon karja feladta. A kard éle csikorogva felé csúszott. De Raaf rekedten felkiáltott. A kard hegye Simonba döfődött mellkasa jobb felső részén. Levegőért kapkodva érezte, ahogy a vas felsérti a kulcscsontját, aztán ahogy a kard hegye a lapockájába ütközik, majd megáll. Saját kardját izzadt, erőlködő testük közé emelte, és meglátta Christian elkerekedő szemét, ahogy felfogja a veszélyt. A fiatalabbik férfi hátraugrott, kardja markolata kicsúszott a kezéből. Simon szitkozódott, ahogy a benne lévő kard hegye megmozdult, mint egy átkozott vipera, de ott maradt, mélyen a húsába ütve. Még nem volt vége. Simon nem vett tudomást a vállában égető fájdalomról, és Christian felé döfött, hogy távol tartsa a lengedező markolattól. Te jóságos ég, bizonyára úgy néz ki, mint egy bábu, amelynek a vállából kiáll egy pálca. Milyen nemtelen módja is a halálnak. Ellenfele rámeredt, elérhetetlen távolságból, de fegyvertelenül. Simon mellkasában megereszkedett a kard, és lehúzta az izmait. Megpróbálta elérni a markolatát. Épp csak elérte, de arra már képtelen volt, hogy kihúzza azt a testéből. Vér áztatta az ingét, amely egyre hidegebb lett. Christian segédje döbbenten állt a véres hóban. Christian is zavartnak tűnt. Simon megértette a másik férfi vívódását. Ha Christian meg akarja nyerni a párbajt, ki kell húznia a kardját Simon vállából. Ha azonban Elizabeth Hoyt

296

A Kígyóherceg

el akarja érni a kardját, előbb Simonéval kell szembenéznie, fegyvertelenül. De mégis, mit is kezdhetne Simon azzal a testéből kiálló átkozott karddal? Nem tudja kihúzni, de harcolni sem tud, ha az ott himbálódzik előtte. Patthelyzet. De Raaf mindaddig hallgatott, de ekkor megszólalt: – Vége. – Nem! – sziszegte Simon. Tekintetét a fiatalemberre szegezte. – Vedd ki! Christian óvatosan szemlélte Simont. Jól is tette. De Raaf eközben könyörgőre fogta: – Fletcher, a barátja volt. Most abbahagyhatja. Christian a fejét rázta. Az arcából ömlő vér már megfestette a gallérját. Simon letörölte a szeméről a vért, és elmosolyodott. Ezen a reggelen meg fog halni, tudta jól. Mi értelme is volna, ha Lucy nélkül kellene élnie? De nemes halált hal. Megdolgoztatja a fiút, mielőtt az megöli őt. Az ingét áztató vér, a vállát mardosó fájdalom és a lelkét mélyen nyomasztó félelem ellenére igazi csatát fog vívni. És igaz halált hal. – Vedd ki! – ismételte halkan.

Huszadik fejezet Lucy gyertyájának fénye bevilágította az üvegház talaját. Üvegcserepek csillogtak ott, mint egy gyémántszőnyeg. Lucy kábán nézte őket egy pillanatig, majd a hidegre lett figyelmes. Felpillantott. A szél keresztülsüvített a hajdani üvegtető helyén, és meglobogtatta gyertyája lángját, majdnem ki is oltotta. Még magasabbra emelte a gyertyatartót. Az üvegház minden egyes üvegtáblája be volt törve. Az ég, amelyet fenyegető szürkére festett a kelő nap, alacsonyan borult fölé. Ki...? Öntudatlanul elindult az üvegházban. Az üveg ropogott csizmája talpa alatt, és a kövezetet karcolta. A terrakotta virágcserepek darabokban hevertek az asztalokon, összetörve, szétzúzva, mintha egy hatalmas, dühös hullám Elizabeth Hoyt

297

A Kígyóherceg

vetette volna őket oda. Lucy tovább-botorkált a folyosón, az üvegszilánkok csúszkáltak a cipője alatt. A virágzás különböző fázisában lévő rózsák a földön heveitek, összetörve. Egy tő a feje fölött lévő ablaktáblából csüngött lefelé. Rózsaszín és vörös bimbók szirmai festették véresre a talajt, megszokott illatuk furcsa módon hiányzott. Lucy megérintett egy virágot, és érezte, ahogy elolvad és összezsugorodik keze melegétől. Megfagyott. A metsző, téli hideget beeresztették, hogy vadul rátámadjon a védett bimbókra. Elpusztult. Az összes rózsa elpusztult. Édes istenem! Lucy elérkezett arra a helyre, amely egykor a kupola volt a melegház közepén, és megállt. Csak a váz maradt. Néhány üvegdarab itt-ott még lifegett. A márvány szökőkút kicsorbult és megrepedt, mintha egy óriási kalapáccsal estek volna neki. Egy vízsugár meredt ki a szökőkútból, amely spriccelés közben megfagyott. A szökőkúton lévő repedésből is jégcsap lógott, amely fagyott pocsolyává terebélyesedett a talajon. A jég alatt üvegszilánkok csillogtak a maguk kegyetlen szépségében. Lucy támolygott a megdöbbenéstől. Az üvegházba befújt a szél, és egy kivételével eloltotta az összes gyertyáját. Biztosan Simon tette ezt. Elpusztította a mesebeli üvegházát. De miért? Lucy zavartan rogyott térdre a hideg kövezeten, maradék gyertyáját próbálta dermedt tenyerével megóvni. Tudta, hogy Simonnak milyen fontosak a növényei. Emlékezett, milyen büszke volt a tekintete, amikor ő először látta meg a kupolát és a szökőkutat. Hogy képes volt mindezt összehúzni... Elvesztette a reményt. Minden reményét. Elhagyta őt, pedig megígérte neki az édesanyja emlékére, hogy nem teszi. Simon szerette őt, de ő elhagyta. Zokogásban tört ki. Reményvesztetten hogyan is élhetné túl a párbajt? Megpróbálna egyáltalán győzni? Ha tudná, hol párbajozik, talán megállíthatná őt. De sejtelme sem volt a helyszínről. Hiszen megmondta neki, hogy titokban tartja majd előtte a párbaj helyszínét, és így is tett. Már nem tudja őt megállítani, hasított Lucyba fájdalmasan a felismerés. Megvívja a párbajt, talán már ott is van, és készül, hogy a

Elizabeth Hoyt

298

A Kígyóherceg

hidegben, a sötétben megvívja a csatáját, amiben ő már nem állíthatja meg. Nem tudja megmenteni. Nem volt már mit tennie. Körülnézett a szétrombolt üvegházban, de ott sem volt válasz. Istenem, Simon meghal! Elveszíti, és soha nem mondhatja már meg neki, milyen sokat jelent számára. Hogy mennyire szereti őt. Ott sírt a sötét, szétzúzott üvegházban magányosan, teste rázkódott a zokogástól és a hidegtől, és végre tudatosult benne az, amit addig a szíve mélyén rejtegetett. Hogy szereti a férjét. Szereti Simont. Utolsó gyertyája pislákolt, majd kialudt. Mély lélegzetet vett, és görnyedten átkarolta magát, mint aki megtört. Arcát a szürke égre emelte, ajkára és szemhéjára kísérteties hópelyhek hullottak, és azonnal el is olvadtak. Feje fölé megérkezett a londoni pirkadat. London fölött már pirkadt. A Simont körülálló férfiak arcára nem vetült már árnyék. A párbaj mezejét megvilágította a napfény. Simon látta az elkeseredést Christian szemében, miközben előrelendült. A fiú összeszorított foggal vicsorított, vörös haja csapzott volt a halántékánál. Christian megragadta a Simon vállából kiálló kardot, majd megrántotta. Simon levegőért kapott, ahogy a penge a húsába metszett. Skarlát cseppek fröccsentek a hóra a lábánál. Felemelte a kardját, majd vakon meglengette. Erőszakosan. Christian oldalra vetődött, és majdnem kicsúszott a kezéből kardja markolata. Simon ismét felé suhintott, és ekkor érezte, hogy pengéje célba talált. Vér permetezte a havat, amelyet a cipőtalpak előbb Simon vörös vérével kevertek össze, majd végül az egész nem volt már más, mint latyakos sár. – Az ördögbe! – nyögött fel Christian. Félelemtől bűzös lehelete Simon arcába csapott. Arca fehér volt és vörös, bal arcán a vér egy árnyalattal volt csak sötétebb az alatta lévő szeplőnél. Olyan fiatal még. Simon hirtelen abszurd késztetést érzett, hogy bocsánatot kérjen. Kirázta a hideg, véráztatta inge teljesen megfagyott már. Ismét havazni kezdett. Felnézett az égre Christian feje fölött, és nevetséges gondolata támadt: nem kellene egy ilyen szürke napon meghalnom. Christian rekedten felüvöltött. Elizabeth Hoyt

299

A Kígyóherceg

– Hagyják abba! A kiáltás Simon háta mögül érkezett, ő azonban ügyet sem vetett rá, utoljára még felemelte a kardját. Ekkor azonban De Raaf ott termett kivont kardjával. – Fejezd be, Simon! – A nagy ember közéjük tartotta a pengéjét. – Mit művelsz? – lihegte Simon. Szédült, épp csak meg tudott állni még a lábán. – Az isten szerelmére, fejezzék be! – Hallgass erre az emberre – morogta De Raaf. Christian mozdulatlanná dermedt. – Apám! Sir Rupert lassan sántikált a hóban, arca majdnem olyan fehér volt, mint a fiáé. – Ne ölje meg, Iddesleigh! Feladom. Ne ölje meg a fiam! – Mit ad fel? – Ez most egy trükk? Simon Christian holttá vált arcára pillantott. A fiú részéről biztosan nem. Sir Rupert hallgatott, levegőjét arra használta, hogy nagy nehezen közelebb kerüljön hozzájuk. – jesszus, szedjük már ki belőled ezt a nyársat! – De Raaf egyik tenyerével megtámasztotta Simon vállát, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta belőle Christian kardját. Simon képtelen volt visszatartani a nyögést. Látása egy pillanatra elsötétedett, majd hevesen pislogni kezdett. Nincs most itt az ájulás ideje. Észre sem vette, hogy a vér ömlik a vállán ejtett sebből. – Úristen! – kiáltotta De Raaf. – Úgy nézel ki, mint egy lemészárolt disznó. – Kinyitotta a magával vitt táskát, és kivett belőle egy marék kötszert, majd nekilátott a seb ellátásának. A pokolba! A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. – Hát nem szereztél orvost? – kérdezte Simon fogcsikorgatva. De Raaf vállat vont. – Nem találtam olyat, akiben megbízom. – Még erősebben rányomott. – Au! – Simon sziszegve vette a levegőt. – A pokolba, akkor csak te vagy itt, aki elláthat engem? – Igen. Nem köszönettel tartoznál inkább érte?

Elizabeth Hoyt

300

A Kígyóherceg

– Köszönöm – morogta Simon. Sir Rupertre pillantott, és összeszedte magát, hogy ne ránduljon meg, miközben De Raaf a vállát látja el. – Szóval mit ad fel? – Apám! – kezdte Christian. Sir Rupert heves kézmozdulattal fojtotta belé a szót. – Elismerem, hogy felelős vagyok a bátyja haláláért. – Gyilkos! – üvöltötte Simon. Még erősebben markolta meg a kardját, bár De Raaf elválasztotta őt a többiektől, és kardja útját is elállta. A nagy ember épp ekkor tette rá a másik kezét is Simon hátára, hogy tenyereivel összenyomja a vállát. Simon visszatartott egy üvöltést. De Raaf elégedetten nézett rá. – Szívesen. Sir Rupert bólintott. – A bátyja gyilkosa vagyok. Én vagyok a bűnös. Engem büntessen, ne a fiamat! – Ne! – kiáltotta Christian. Előretántorgott, úgy sántikált, mint az apja. Simon észrevette, hogy ellenfele jobb lába vérben úszik a térdénél. Kardja célba talált rajta. – Ha megölöm a fiát, az megfelelő büntetés lesz magának – felelte Simon vontatottan. Edward, aki vele szemben állt, felvonta a szemöldökét, amit csak Simon láthatott. – Ha megöli Christiant, azzal elvesz egy ártatlan életet – mondta Sir Rupert. Előredőlt, mindkét kezével a botjára támaszkodott, tekintetét Simon arcára szegezte. – Ártatlan embert még soha nem ölt meg. – Ellentétben magával. – Ellentétben velem. Egy pillanatra mindenki elhallgatott. A hó csöndesen hullott tovább. Simon bátyja gyilkosára meredt. A férfi vallomást tett, pontosabban nem tett mást, mint elkárogta az ismert tényt, hogy ő szervezte meg Ethan megölését. Simon érezte, ahogy gombócként fojtogatja a torkát a gyűlölet, ami szinte már az eszét veszi. De bármennyire is megvetette Sir Rupertet, ezúttal igaza volt. Simon soha nem ölt még meg ártatlan embert. – És mit ajánl? – kérdezte végül Simon. Sir Rupert mély lélegzetet vett. Azt gondolta, megkapja a felmentést, a pokolba vele. És így is volt. Elizabeth Hoyt

301

A Kígyóherceg

– Megfizetek magának a bátyja haláláért. Eladom a londoni házamat. – Micsoda? – tört ki Christian. Szemhéján hópelyhek olvadtak meg, mintha könnycseppek volnának. De Simon már rázta is a fejét. – Nem elég. Apja ügyet sem vetett Christianre, minden erejével próbálta meggyőzni Simont. – És a vidéki birtokainkat... – És mi lesz anyámmal és a nővéreimmel? – Christian vékony csuklójú barátja közelebb lépett hozzá, hogy megpróbálja ellátni a sebét, de Christian türelmetlenül leintette. Sir Rupert vállat vont. – Mi lesz velük? – Ők nem tettek semmi rosszat – felelte a fia. – Anya imádja Londont. És mi lesz Júliával, Sarah-val és Beccával? Koldusbotra akarod juttatni őket? Hogy egyikük se találjon megfelelő férjet magának? – Igen! – üvöltötte Sir Rupert. – ők nők. Mi mást tehetnék szerinted? – Feláldoznád a jövőjüket, a boldogságukat, csak hogy elejét vedd a párbajomnak Simonnal? – folytatta Christian kétkedőn. – Te vagy az örökösöm – tárta szét Sir Rupert remegő karját a fia felé. – Te vagy a legfontosabb. Nem tehetem kockára az életed. – Nem értelek. – Christian megfordult, majd levegőért kapkodva megingott. Segédje mellette termett, hogy megtámogassa. – Nem számít – vágott közbe Simon. – Úgysem tudna kárpótolni a bátyám haláláért. Az élete nem megfizethető. – Átkozott! – Sir Rupert kirántott egy kardot. – Akkor hát megvív egy nyomorékkal? – Nem! – Christian ellökte magától a segédjét. Simon felemelte a kezét, és megállította a fiatalembert. – Nem, nem vívok meg magával. Úgy érzem, elveszítettem a vérszomjamat. Az igazat megvallva már rég elveszítette. Sosem örült annak, amit tennie kellett, de most már tudta: képtelen volna megölni Christiant. Lucy szép, komoly, igaz, topáz Elizabeth Hoyt

302

A Kígyóherceg

szemére gondolt, és szinte már elmosolyodott. Azért lenne képtelen megölni Christiant, mert azzal csalódást okozna Lucynak. Apró indok, de azért lényeges. Sir Rupert leengedte a kardját, és ajkán mosoly jelent meg. Azt gondolta, nyert ügye van. – Ehelyett – folytatta Simon – tűnjön el Angliából! – Hogyan? – A mosoly lehervadt az öreg arcáról. Simon felvonta a szemöldökét. – Inkább a párbaj? Sir Rupert szólásra nyitotta a száját, de helyette a fia válaszolt: – Nem. Simon volt barátjára nézett. Christian arca olyan fehér volt, mint a körülöttük hulló hó, de egyenesen állt, és kihúzta magát. Simon bólintott. – Elfogadod a száműzetést magad és családod számára? – Igen. – Hogyan? – dühöngött Sir Rupert. Christian vadul apja felé fordult. – Nemes megoldást ajánlott neked, nekünk, amivel elkerülhető a vérontás és a vagyon elvesztése. – De hát hová mehetnénk? – Amerikába. – A fiatalember Simon felé fordult: – Az megfelel az elvárásaidnak? – Igen. – Christian! Christian továbbra is Simon szemébe nézett, ügyet sem vetve apjára. – Majd én gondoskodom, hogy úgy legyen. Szavamat adom. – Remek – felelte Simon. A két férfi egy pillanatig egymásra meredt. Simon érzelmet látott a másik férfi szemében. Talán sajnálatot? Most először figyelt fel rá, hogy Christian szeme majdnem ugyanolyan árnyalatú, mint Lucyé. Lucy. Már kilépett az életéből. Két lelket is elvesztett egyazon időben. Aztán Christian kiegyenesedett. – Tessék – tartotta elé a tenyerét. Ott feküdt rajta az Iddesleigh-pecsétgyűrű. Simon elvette tőle, majd felhúzta jobb mutatóujjára. Elizabeth Hoyt

303

A Kígyóherceg

– Köszönöm. Christian bólintott. Egy pillanatig habozott, Simonra nézett, mintha akarna még mondani valamit, de aztán elsántikált. Sir Rupert összevonta a szemöldökét, fehér ráncok jelentek meg közöttük. – Elfogadja hát száműzetésbe vonulásomat cserébe Christian életéért? – Igen – felelte Simon kurta bólintással. Ajka elkeskenyedett, lába meginogott. Már csak néhány pillanatig kell bírnia. – Egy hónapja van. – Egy hónap! De hát... – Elfogadja vagy visszautasítja? Ha egy hónap múlva bármely családtagja Angliában tartózkodik még, ismét kihívom a fiát. – Simon meg sem várta a választ, a másik férfi veresége már beleégett az arcába. Sarkon fordult, és a lova felé indult. – Orvoshoz kell, hogy vigyelek – dörmögte De Raaf félhangosan. – Hogy kivéreztessen? – Simon kis híján felnevetett. – Nem. Egy kötés megteszi. A komornyikom meg tudja oldani. Társa felhorkant. – Lovagolni tudsz? – Persze – felelte hanyagul, de azért maga is megkönnyebbült, amikor sikeresen felhúzta magát a lovára. De Raaf dühödt pillantást vetett rá, de Simon tudomást sem vett róla, és hazafelé indult. Pontosabban egykori otthona felé. Lucy nélkül az a ház csupán egy épület már. Ahol a ruháit és a cipőit tarthatja, de nem több annál. – Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte De Raaf. Simon fintorgott. Lovát nyugodtan léptette, de a mozdulatok fájdalmat okoztak a vállában. – Jó volna, ha lenne valaki mellettem, ha netán szégyenszemre leesnék a nyeregből. – A seggedre, persze – horkant fel De Raaf. – Természetesen elkísérlek hazáig Csakhogy én arra gondoltam, hogy elkísérjelek-e, amikor a feleséged után indulsz. Simon fájdalmak közepette oldalra fordult a lován, hogy társára nézhessen. De Raaf felvonta a szemöldökét. Elizabeth Hoyt

304

A Kígyóherceg

– Hazahozod őt, nem igaz? Végtére is a feleséged. Simon megköszörülte a torkát, és fontolóra vette a dolgot. Lucy rendkívül dühös volt rá. Talán meg sem bocsátana neki. – Ó, az isten szerelmére! – tört ki De Raaf. – Nehogy azt mondd, hogy engeded őt elmenni. – Azt nem mondtam – védekezett Simon. – Aztán majd búslakodhatsz egyedül abban a nagy házban... – Nem búslakodom. – És játszadozhatsz a virágaiddal, miközben hagyod, hogy a feleséged örökre elhagyjon. – Nem... – Túl jó ő neked, tudom én – merengett De Raaf. – De akkor is. Már csak elvből is. Legalább meg kell próbálnod visszahozni őt. – Rendben, rendben. – Simon majdnem felkiáltott, amitől egy arra járó halárus hirtelen ránézett, majd átment az utca túloldalára. – Remek – mondta De Raaf. – És szedd össze magad! Nem is tudom, láttalak-e valaha rosszabbul festeni. Egy fürdő talán jót tenne. Simon ezzel is vitatkozott volna, de az volt az igazság, hogy valóban szüksége volt egy fürdőre. Még mindig a megfelelő válaszon törte a fejét, amikor a háza elé érkeztek. De Raaf leugrott a lováról, majd segített Simonnak is leszállni a sajátjáról. Simon visszafojtott egy nyögést. Jobb karja mintha ólomból lett volna. – Uram! – Newton szaladt le a főlépcsőn félrecsúszott parókában, csak úgy remegett a hasa. – Jól vagyok – motyogta Simon. – Csak egy horzsolás. Alig vérzek... Newton hosszú szolgálata során először vágott ura szavába: – A vicomte asszony visszatért. Lucy ujjai behunyt szemén pihentek, istenem! Remegés futott végig a testén. Óvd meg őt! Térde teljesen elgémberedett a hidegtől. Szükségem van rá! A szél nedves arcába fújt. Szeretem őt. Elizabeth Hoyt

305

A Kígyóherceg

A folyosó végéből valami neszt hallott. Kérlek, Uram! Lassú, egyenletes lépteket hallott, valamint az üveg ropogását. A rossz hírt hozzák vajon? Ne, kérlek, ne! Összekuporodott magába roskadtan a jégen, kezével még mindig eltakarta a szemét, hogy útját állja a felkelő nap fényének, kizárja magából a világ végét. – Lucy – hallotta meg a suttogást, amely olyan halk volt, hogy az sem lett volna csoda, ha nem is hallja. De meghallotta. Kezét leejtette, arcát reménykedve emelte fel, de még mindig nem merte elhinni! Még nem. Simon hajadonfőtt volt, arca kísértetiesen fehér, ingét egészen eláztatta a vér. Arca jobb felére ráalvadt a szemöldökén ejtett vágásból szivárgó vér, egyik karját pedig átfogta. De életben volt. Életben volt! – Simon! – Ügyetlenül megtörölte a szemét a csuklójával, próbálván eltüntetni a könnyeket, amelyek feltartóztathatatlanul áradtak, elhomályosítva a látását. – Simon. A férfi előrebotorkált, majd térdre roskadt Lucy előtt. – Sajnálom... – kezdte Lucy, de ráeszmélt, hogy egyszerre mondták ki ugyanazt a szót. – Mit? – Maradjon! – Simon mindkét kezével megragadta Lucy vállát, és úgy megszorította, mintha nem tudná elhinni, hogy szilárd anyagból van. – Maradjon velem! Szeretem. Istenem, annyira szeretem, Lucy! Nem tudok... Lucy szíve valósággal kitárult Simon szavaira. – Én is sajnálom. Én... – Nem tudok maga nélkül élni – folytatta Simon, miközben ajka Lucy arcát simogatta. – Megpróbáltam. Maga nélkül csak a sötétség marad. – Nem hagyom el soha többé. – Az én lelkem egészen befeketedett... – Szeretem magát, Simon... – És nincs reményem a megváltásra... – Szeretem. – Csak maga az én üdvösségem. – Szeretem. Úgy tűnt, Simon végre meghallja Lucy hangját saját vallomása közben. Elhallgatott, mozdulatlanná dermedt, és a nőre meredt. Aztán két keze közé fogta az arcát, és Elizabeth Hoyt

306

A Kígyóherceg

megcsókolta, ajka gyengéden, követelőn, nyugtatón simogatta Lucyét. Lucy könny és vér ízét érezte, de nem bánta. Simon életben van. Feltörő zokogását felfogta Simon szája, ahogy megcsókolta. Lucy ismét felzokogott, majd megfogta a férfi fejét, érezte, ahogy Simon rövid haja a tenyerét böködi. Majdnem elvesztette őt. Lucy hirtelen felocsúdott, és megpróbált kibontakozni az ölelésből. – A válla, a homloka... – Semmiség – mormolta Simon a nő ajkán. – Christian megszúrt, semmiség. Már be is van kötve. – De... Simon hirtelen felemelte a fejét, jeges tekintetével Lucy szemébe nézett, és abban a pillanatban felolvadt a pillantása. – Nem öltem meg, Lucy. Párbajoztunk, de befejeztük, mielőtt bárki meghalt volna. Fletcher és a családja Amerikába megy, és soha többé nem tér vissza Angliába. Lucy Simonra meredt. Végül mégsem gyilkolt. – Lesznek még párbajok? – Nem. Vége. – Simon pislogott, hirtelen ráeszmélt, mit mondott. – Vége. Lucy Simon hideg, fagyos arcára tette az egyik kezét. – Kedvesem. – Vége. – Simon hangja megtört. Fejét lehajtotta, homloka Lucy vállán nyugodott. – Vége. Ethan halott. Ó, istenem, a bátyám halott. – Tudom – simogatta Lucy kedvesen Simon haját, érezte az őt rázó zokogást, amelyet férje igyekezett visszatartani előtte. – Egy piperkőc fajankó volt, de én olyan nagyon szerettem őt! – Hát persze, hiszen a bátyja volt. Simon felkacagott, majd felemelte az arcát Lucy válláról. – Angyalom. – Szürke szeme könnyben úszott. Lucy megremegett. – Hideg van itt. Menjünk be, ágyba kell feküdnie. – Milyen egy gyakorlatias asszony. – Simon küszködve megpróbált felkelni. Lucy felállt, és Simont átkarolva próbálta őt felsegíteni.

Elizabeth Hoyt

307

A Kígyóherceg

– És ezúttal ragaszkodom az orvoshoz. Még ha én fogom is elrángatni őt a karácsonyi reggeli mellől. – Karácsony. – Simon megtorpant, majdnem fellökte Lucyt. – Karácsony van? – Igen. – Lucy mosolyogva nézett fel rá. Simon nagyon zavarba jött. – Hát nem tudta? Semmi baj. Nem vártam ajándékot. – Pedig van egy ajándékom magának és Zsebecskének is – mondta Simon. – Egy komplett játék hajó tisztekkel és tengerész legénységgel és egy sor apró ágyúval. Igazán ötletes. – Abban biztos vagyok. Zsebecske imádni fogja, Rosalind pedig ellenzi majd, és ha jól értem, pontosan ez volt a célja. – Lucy szeme elkerekedett. – Ó, istenem, Simon! A férfi értetlenül nézett. – Mi az? – Meghívtam Zsebecskét és Rosalindot karácsonyi reggelire. El is felejtettem. – Lucy elborzadva nézett Simonra. – Most mit tegyünk? – Nos, szólnunk kell Newtonnak és a szakácsnőnek, ők majd intézkednek. – Simon megcsókolta Lucy homlokát. – Rosalind végtére is családtag. Meg fogja érteni. – Igaz – felelte Lucy. – De így mégsem láthatják. Legalább meg kellene fürdenie. – Kívánsága számomra parancs, angyalom. De kérem, járjon a kedvemben azzal, hogy felbontja az ajándékát! – Behúzta maga mögött az üvegház ajtaját, majd lassan az előszobaasztal felé indult, ahová nem sokkal korábban Lucy letette a kék könyvet. – Á, itt is van. – Lucy felé fordult a megviselt háromszögletű csomaggal, majd átnyújtotta. Hirtelen elbizonytalanodott a tekintete. Lucy a homlokát ráncolta. – Nem kellene legalább lepihennie? Simon némán átnyújtotta neki a csomagot. Lucy szája mosolyra görbült, képtelen volt visszafojtani. Hogyan is őrizhetné meg a komolyságát, amikor Simon úgy áll előtte, mint egy fontoskodó kisgyerek? – Mi ez? – vette át a csomagot. Mivel meglehetősen nehéz volt, letette az előszobaasztalra, hogy ott bontsa ki. Simon vállat vont. – Csak bontsa ki! Elizabeth Hoyt

308

A Kígyóherceg

Lucy hozzáfogott kioldani a szalagot. – Már régebben kellett volna kedveskednem valami nászajándékkal – mondta Simon Lucy mellett. Lucy érezte a férfi forró leheletét a nyakán. A szája megrándult. Hát hol van az ő mesterkélt londoni arisztokratája? Mulatságos, hogy Simon milyen izgatott lett, hogy átadta neki a karácsonyi ajándékát. Lucy kikötötte a szalagot. – Ön most már egy vicomte-né, a mindenségit – mormogta Simon. – Ékszereket kellett volna vásárolnom önnek. Smaragdokat és rubintokat. És zafírt. Zafírt mindenképpen, és talán gyémántot. A papír lehullott. Egy lapos cseresznyefa doboz feküdt Lucy előtt. Kérdőn nézett Simonra. Simon felvont szemöldökkel pillantott vissza rá. Lucy kinyitotta a dobozt, és mozdulatlanná dermedt. Ceruzák voltak benne. Volt fekete és színes, szénceruza, pasztellkréta, egy kis tintásüveg tollakkal. Egy kisebb dobozban vízfesték volt ecsetekkel és egy kis víztartó edénnyel. – Ha nem tetszik vagy valami hiányzik, csináltathatok a művészboltossal másikat – mondta sietve Simon. – Esetleg egy nagyobbat. És rendeltem pár kötött rajzfüzetet is, de azok még nem készültek el. Természetesen ékszereket is veszek majd önnek. Sok ékszert. Egy kincsesládányi ékszert, ez itt csupán kis apróság... Lucy pislogva próbálta visszatartani a könnyeit. – Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. – Szorosan átölelte Simon vállát, és élvezte a férfi ismerős illatát. Érezte, ahogy Simon karja felemelkedik, hogy viszonozza az ölelést, de ekkor hirtelen eszébe jutott valami. – Én is hoztam ám ajándékot önnek. – Átnyújtotta neki a kék könyvet. Simon kinyitotta az első oldalon, és széles mosoly jelent meg az arcán. – A Kígyóherceg! Hogy tudta ilyen gyorsan befejezni? – Lapozgatni kezdte a füzetet, és egyenként szemügyre vette a képeket. – Azt hiszem, ezt Zsebecskének kellene adnom. Hiszen neki rendeltem, csakhogy... – Felkacagott, amikor az utolsó laphoz ért.

Elizabeth Hoyt

309

A Kígyóherceg

Lucy is a könyvre pillantott, és elismerőn szemlélte a jóképű, ezüst hajú herceget, akit a szépséges kecskepásztorlány mellé festett, igazi mestermunka volt, ő maga is így érezte. – Megváltoztatta a végét! – mondta Simon megbántottan. Nos, Lucyt ez nem zavarta. – Igen: sokkal jobb így, hogy Angelica a Kígyóherceg felesége lesz inkább. Sosem kedveltem különösebben azt a Rutherfordot. – De angyalom! – ellenkezett Simon. – Hiszen levágta a fejét. Hogyan tudott volna abból felépülni? – Butaság – vonta magához Simon fejét. – Hát nem tudja, hogy az igaz szerelem gyógyít? Simon épp megtorpant, amikor ajkuk találkozott volna. Ezüstösszürke szemét könnyek fátyolozták. – Valóban gyógyít. Az ön szerelme. – A mi szerelmünk. – Akkor érzem magam teljesnek, ha együtt vagyunk. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges azok után, hogy Ethan és Christian és... De ön megjelent az életemben, és megváltott engem, megváltotta a lelkem a gonosztól. – Már megint Istenkáromló – suttogta Lucy, ahogy ott állt lábujjhegyen, hogy elérje Simon száját. – Nem, de igazán... – Csitt! Csókoljon meg! És Simon megcsókolta.

Elizabeth Hoyt

310

A Kígyóherceg