ELIZABETH RICHARDS - FŐNIX
ELSŐ RÉSZ – LÁNGOLÓ FEKETE VÁROS # #
PROLÓGUS
TISZTA RÓZSA KILÉPETT az Arany Citadella erkélyére, és megigazgatta a jobb kezén levő fehér pamutkesztyűt. A nap most kezdett lebukni a város fölött, és kihunyó sugaraiban felragyogtak az aranykő épületek. Milliónyi, a főváros szegleteiből hozzá kiáltó, esti imában egyesülő hang éneke üdvözölte, mely keskeny ajkára általában mosolyt csalt. Centrumot ő teremtette, a világról alkotott tökéletes elképzelését valósította meg benne: tisztaság, hit és hatalom egyesült egyetlen városban. De ma este nem. Hogy is lehetett volna boldog, amikor veszély fenyegetett mindent, amiért olyan fáradságot nem ismerve törte magát? Tizenöt évnyi vérontás, megvesztegetés és töretlen elszántság kellett ahhoz, hogy felépítse az utópiáját, de az a kevertvérű és a fajgyalázó barátnője azzal fenyegetőztek, hogy mindent tönkretesznek. Rózsa ökölbe szorította a jobb kezét, mert bosszantotta, hogy a kesztyű nem simul rá tökéletesen. Mindennek hibátlannak kellett lennie. Túl sok forgott kockán, hogy akár a legcsekélyebb hibát is megengedje. A lába előtt, lent a téren munkások építették a színpadot a pár nap múlva tartandó, televízión is közvetített népszavazáshoz, amikor az egész ország a szegregációs törvényeire szavaz majd. Úgy volt, hogy két hónappal korábban tartják a népszavazást, de mindazok után, amik a Fekete
Városban történtek – az őrök és a sötétfajzatok közti összecsapás, amelyben megöltek egy tizenéves fiút, Buchanan parancsnokasszony letartóztatása, amiért a polgárokat egy Arany Köd nevű kábítószerrel mérgezte, és a most már Főnixnek nevezett kevertvérű fiú sikertelen kivégzése –, az időpont nem volt alkalmas. A közvélemény még sosem vélekedett ilyen rosszul a kormányról. De ennek már pár hete, és az emberek emlékezete rövid. Tiszta Rózsa türelmes ember volt, ki tudta várni az idejét, amíg elérkezett a megfelelő pillanat, hogy lecsapjon, bár égett a vágytól, hogy megbüntesse Fekete Város lakóit, amiért dacoltak vele. Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás! – ezt skandálták. Először feldühítette, amit hallott, de kiötölte a módját, hogy a maga hasznára fordítsa a helyzetet. Sok minden volt, de leginkább agyafúrt. A pillantása megakadt két fekete hangyán, amik az erkélyt körbeölelő arany mellvéden araszoltak, és szürke szeme bosszúsan megvillant. Minden hatalma ellenére sem tudta megakadályozni, hogy a Mindenhatója legapróbb teremtményei ne hatoljanak be gondosan megalkotott világába. Akárcsak a lázadók Fekete Városba. A mögötte felhangzó léptek hallatán megfordult. Az ajtóban a szolgája, egy Forsyth nevű fiatalember állt, aki egy fehér, a mellén egy vörös rózsa emblémájával díszített köntöst viselt, a zarándokok egyenruháját, akik a Tisztaság, a Rózsa alapította vallás rendíthetetlen hívei voltak. A szolga meghajolt. – Készen áll a transzportere, kegyelmes uram – mondta. Rózsa csak bólintott, és elbocsátotta a férfit, majd ismét a hangyákra tekintett. Még egy pillanatig figyelte a rovarokat, mielőtt fehér kesztyűs keze hüvelykujjával agyonnyomta őket.
Eleget várt. Eljött a pillanat, hogy a tervét valóra váltsa. Ideje, hogy emlékeztesse Ash Fishert és Natalie Buchanant, miért kell félniük tőle.
1. ASH
EGY GŐZHAJTÁSÚ VILLAMOS zötyög mellettem a síneken, és a Fekete Városra boruló szürke égre kormot fúj. Kirázok egy cigarettát a dobozból, a számba dugom, de nem gyújtom meg. A nikotin nem dob úgy fel, mint régebben; valójában semmi sem adja azt a gyönyörűséget, mint a mellkasomban dobogó szív. Csak azért van nálam cigi, hogy elfoglaljam vele a kezemet, amikor ideges vagyok. A kezem kitapintja a kis csomagot a kabátzsebemben, és a gyomrom összerándul. Végigsétálok az Emelkedőn, a város legszegényebb negyedén, és befordulok a Salak utcába, a város egymáshoz préselt salakkő épületei közé ékelt kis sikátorba. Három fiú játszik az utcán, elállják az utamat. Ketten fa játék kardokkal hadonászva úgy tesznek, mintha őrök lennének. A harmadik fiút kergetik, aki fekete ruhát visel, amelynek az ujján narancssárga szalagok vannak, s ezek futás közben lángként lobognak. Egy pillanat múlva belém villan, hogy ő engem személyesít meg. Elszorul a torkom, míg nézem, ahogy játszik, és az igazi tűzre gondolok, ami végigfutott a karomon, és leégette a húst a csontjaimról... A fiú tágra nyílt, barna szemét rám mereszti. – Főnix! – kiált fel. A gyerekek odaszaladnak hozzám. – Láttalak a minap a híradóban – meséli Kis Főnix. –
Tényleg eltérítetted az őrök teherautóit? – Ühüm – válaszolom, és a meg nem gyújtott cigarettát visszateszem a dobozba. – És elloptad a gyógyszereket meg az orvosi felszerelést az őrök főhadiszállásáról? – faggat tovább. – Aha. – Tyűha! – kiáltják kórusban. A két hónappal ezelőtti zendülés óta az őrök kormánya többször is megtalálta a módját, hogy odavágjon nekünk: visszatartották a kórházainkba szánt orvosi felszerelést és a gyógyszereket, vagy nem szállítottak Szint-O-Vért a sötétfajzatok Légió néven ismert gettójába. Az Ember az Egységért, a fajaink egyesítéséért kampányoló lázadó csoporttal együtt dolgoztam, hogy megvédjem a város lakóit. A gyerekek mögött kinyílik egy ház ajtaja, és egy csinos, középkorú, hirtelenszőke hajú nő jelenik meg. Régi konyharuhába törölgeti a kezét. A lázadók néhány gyűlésén már láttam, bár sosem beszéltünk. Azt hiszem, Sallynek hívják. – Gyertek be most azonnal, fiúk, és hagyjátok békén ezt a fiatalembert – parancsol rájuk. – Ne már, mamiiii – nyafog Kis Főnix. – Ne mamizz nekem – tereli be őket a házba. Félénken rám mosolyog, amikor a gyerekek eltűnnek odabent. – Őszintén csodálom, amit tett – mondja aztán csendesen. – Szerintem nagy bátorságra vall, hogy szembeszállt Tiszta Rózsával. Talán végre sokaknak bátorságot ad ebben az országban, hogy ugyanezt tegyék. – Köszönöm – válaszolom, és zavartan megdörzsölöm a tarkómat.
Halványan elpirul. – Nos, sok szerencsét a holnapi népszavazáshoz. Én Rózsa Törvénye ellen fogok szavazni. Vége a háborúnak. Ideje, hogy megbocsássunk egymásnak, és továbblépjünk. – Nagyra értékelem a támogatását. Viszlát holnap. A sikátor végén álló kis ház felé indulok, és gyorsan az emeletes épület mögé surranok. A hálószobaablak – amint reméltem is – nyitva van. Bemászom, és vigyázok, nehogy zajt csapjak, amikor leugrom a földre a túlsó oldalon. Az apró szoba tele van régi bútorokkal: egy íróasztallal, két ággyal, két fésülködőasztallal és egy szekrénnyel. Day térfele példásan rendezett, míg Natalie-én magazinok, cipők és szennyes ruha hever a földön. Az éjjeliszekrényen arcfesték, meg egy kis tartó, amiben szívgyógyszer van, amit az őröktől loptam el, mikor rajtaütöttünk a gyógyszerkészletükön. A rendetlenséget óvatosan kerülgetve jutok el hozzá, és az ágya fölé hajolok. Csak Natalie arca kukkant ki a kézzel varrt steppelt takaró alól, arany fürtjei szétterülnek a párnán. – Boldog születésnapot, szőke bombázó – suttogom. A napfény megcsillan aranyos pilláin, amelyek álmosan megremegnek, majd felnyílnak. – Éppen rólad álmodtam – mondja. – Remélem, csupa jót – bújok ki a kabátomból. Megragadja az övemet, és maga mellé húz az ágyra; az ágy fakerete nyikorog kettőnk súlya alatt. Aggódom, hogy Sumrina – Natalie és a nővére, Polly gyámja – meghall minket, de ez a gondolat hamar elillan a fejemből, amikor Natalie az ajkamra nyomja az övét. Minden elolvad, csak mi ketten maradunk, a szívünk egy ütemre ver. A kezem végigsiklik a testén, a puha pamut hálóingen, amíg meg nem érintem selymesen sima lábát.
Érzem a vádliján a kis heget, ahol egy sötétfajzat néhány hónapja megharapta. Natalie hirtelen abbahagyja a csókolózást, és elvörösödve felül, aztán Day ágya felé pillant. Hosszan felsóhajt, amikor rájön, hogy az ágy üres. – Kínos lett volna – ismeri be. Nevetek. – Visszafogtam volna magam, ha itt van. Natalie kétkedőn felvonja a szemöldökét. – Na jó, lehet, hogy nem. – És ha már kettesben vagyunk... – Játékosan végigsimít az ingemen, aztán kezdi kigombolni. – Ne, Natalie – fogom meg a csuklóját. Kicsit elhúzza a száját. – Csak gondoltam, mivel úgyis a születésnapom... – Tudod, hogy nem tehetem. – Az orvos szerint szépen gyógyulnak az égési sebeid. Nem próbálnánk meg legalább? Olyan régen nem... – Nem kell befejeznie a mondatot. Két hónapja voltunk utoljára együtt. – Szeretlek, Ash. Nem érdekel, hogy nézel ki. – Akkor azt hiszem, nagy szerencse, hogy olyan nagy kan vagyok – ugratom. Mosollyal próbálkozik, de a szemébe kiül a csalódás. – Kívánlak – simítom meg gyöngéden az arcát a hüvelykujjammal. – Tényleg? – suttogja. – Hát persze. Hidd el, szinte másra sem gondolok. – Akkor miért nem...? Megfeszül a testem. Mert torzszülött vagyok? – Bocsáss meg, Ash. Nem akartam erőltetni a dolgot – szabadkozik, amikor megérzi a zavaromat. – Várhatok, nem érdekes az egész. Megbocsátasz?
Ismét megcsókolom. Ezúttal sürgetőn, mohón, hogy éreztessem vele, mennyit jelent nekem. Igazán kívánom, istenem, de még mennyire! Ez egy percig sem volt soha kérdés. Felsóhajt, amikor az agyarammal gyöngéden megharapdálom az alsó ajkát. Elég a félrebeszélésből. Levetem az ingemet, és a földre hajítom. Lefekszem, és magamra húzom Natalie-t, a szívem vadul kalapál. Most látja először a sebhelyeimet, amióta a félresikerült kivégzésem után kórházba vittek. Az ujjai kíváncsian derítik fel a bőrömet, az érintése pehelykönnyű, ahogy a felsőtestemen a megégett bőr foltjait súrolja. Kicsit összerándulok; a hegek még fájdalmasak. A hátamon, a nyakamon és a kezemen levő sebhelyek már majdnem eltűntek, és pár hónap múlva a vállamon és a karomon levők sem lesznek már olyan ijesztőek. Bárcsak teljesen begyógyulnának; gyűlölöm, hogy arra a napra emlékeztetnek. De erre hiába várok. Inkább csapkodva és sikoltozva riadok fel éjjelente, és azt hiszem, ég a testem. – Miért aggódtál annyira, te buta? – suttogja végül Natalie. – Tényleg azt hitted, hogy elriaszt néhány heg? – Nem egészen az a srác vagyok, akibe beleszerettél – emlékeztetem. – Igaz – teszi a kezét gyorsan verő szívemre. – Sokkal jobb. Feláldoztad magad, hogy megments, Ash. Hidd el, ez extra pontokat szerzett neked a barát frontján. Elvigyorodom. – Akkor a jövőben már elég, ha csak virágot veszek neked. Nevet. Gyöngéden a két kezem közé fogom az arcát, ő pedig már nem nevet, a hangulat megváltozott. A tekintetem beissza az
arcát, megcsodálom édes kis gödröcskéjét, a szeme kékjét, rózsás ajka szelíd ívét. A gyomrom összeszorul, amikor rám tör ez a hirtelen pánikszerű érzés, hogy el fogom veszíteni. Ugyanaz az érzés, ami a keresztre feszítésem óta kísért. Tiszta Rózsa eddig békén hagyott minket, de vajon meddig lesz így? Megcsókolom, és elhessegetem a sötét gondolatokat. – Mihez lenne kedved ma, születésnapos? – suttogom az ajkához simulva. – Ehhez. – Nekem megfelel. De a tervünk dugába dől, amikor gyors kopogás hallatszik. Alig van időnk magunkra rántani a takarót, amikor Sumrina, apám és Cékla besereglenek. Cékla idétlenül vigyorog, amikor meglát, arcán rózsaszín, ráncos heg emlékeztet kellemetlenül a robbanásra, ami lerombolta a Határfal egy szakaszát. Sumrina képtelen leplezni a megdöbbenését az égésnyomaim láttán, és halkan azt rebegi, „az isten szerelmére!”, míg apa csak fáradtan rám pillant, és a homlokán elmélyülnek a ráncok. A haja olyan szürke lett, mint a lelkészi köntöse, és ettől a koránál évtizedekkel idősebbnek látszik. Anya elvesztése feletti gyásza, amit a gyilkosság miatti tárgyalásom-elítélésem és a keresztre feszítésem követett, nyomot hagyott rajta. – Gondoltam, hogy itt leszel – nyújtja oda az ingemet. – Csak beszélgettünk Natalie-val – sietek megnyugtatni, és sebtében belebújok az ingembe, miközben Natalie még jobban elbújik a takaró alá. Cékla nevet, aztán gyorsan köhögéssel próbálja palástolni, miközben én ferdén nézek rá. – Ha jól csalódom, nem vendégségbe jöttetek – fordulok
hozzá. – Bocs, tesó, de várnak a Légióban. Történt egy incidens – válaszolja Cékla, aztán sietve hozzáteszi: – Senki sem halt meg. De biztosan jobb, ha Roach tájékoztat a részletekről. Összevonom a szemöldökömet. Komoly dologról lehet szó, ha a nagynénjére, Roach-ra, az Ember az Egységért vezetőjére hárítja, hogy elmondja, mi történt. – Én is kellek? – kérdezi Natalie. Cékla lesüti a szemét. – Nem, csak Ash. – Ó! – lombozódik le Natalie. Megmasszírozom a tarkómat, és Natalie-ra sandítok. – Semmi gond, Ash – nyugtat meg. – Menj csak, fontos dologról lehet szó. Találkozunk ma este? Illedelmes puszit nyomok az arcára, mert nem akarok agyvérzést okozni apámnak. – Később összefutunk, szülinapos – kapom fel a kabátomat. – Ma este megkapod az ajándékodat. A zsebembe csúsztatom a kezemet, hogy ellenőrizzem, ott van-e még a csomag, és az idegességtől felkavarodik a gyomrom. A ma este miatt egyszerre fog el az izgalom és a szorongás. Születésnapi meglepetéspartit rendezek neki, amit már hetek óta szervezek, de ez nem minden. Ma este kérem meg Natalie kezét.
2. ASH
VÉGIGMEGYÜNK a Sivár utcán, amin kialvatlan szemű ingázók tartanak munkába. Néhányan odabiccentenek, amikor elmegyünk mellettük. Az üzletek kirakataira, a falakra és a lámpaoszlopokra az Ember az Egységért plakátjait ragasztották, olyan jelszavakkal, mint AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!, EGYESÜLT, KÖZÖS ORSZÁG és SZAVAZZ
A plakátokon az én fényképem van, ahogy mélabúsan a távolba révedek, és a hátam mögött füst gomolyog: a hamvaiból újjászülető főnix. Roach a Fekete Főnixről Főnixre kurtította a nevemet, mert úgy gondolta, lendületesebben hangzik a reklámokon. Cékla váratlanul átvág az úton, én meg a gőzhajtású villamosok között cikázva utána sietek. – Nem úgy volt, hogy a Légióba megyünk? – kérdezem. – Igen, de van valami a Kéményben, amit előbb meg kell nézned – mondja. – Egy perc az egész. Átmegyünk az Egyesülés utcán, és a Kéménynek nevezett gyárnegyed felé tartunk, ahol a város legszegényebb polgárai, az ún. munkabakancsok keresik a kenyerüket. Sivár hely, a zajos salakkő-finomítók mérgező füstöt okádnak az égre, ezzel táplálva a várost állandóan megülő vastag, fekete felhőt. Az egyetlen színfoltot az épületek tetején elhelyezett gigantikus digitális képernyők jelentik, amelyek megállás nélkül NEMMEL RÓZSA TÖRVÉNYÉRE!
vetítik az SBN, a kormány kezében levő tévécsatorna híreit. A monitorok villódznak, és egy vonzó, szőke bemondónő, February Fields tűnik fel teltté varázsolt piros ajkával mosolyogva a város minden pontján. – És most következzen a kormányunk hirdetménye – közli. Egy szép fiatal fiú és lány tűnik fel, mindketten szőkék és kék szeműek. Alattuk a szöveg: EGY HIT, EGY FAJ, EGY NEMZET A MINDENHATÓJA ALATT. Rózsa már hetek óta vetítteti ezeket a hirdetéseket, a holnapi népszavazás felvezetéseként. A gyomrom már a gondolatra is összeszorul. Ha elveszítjük a népszavazást, a népem örökre a Határfal mögé szorul. Csak semmi nyomás. A hírműsort hirtelen félbeszakítják, és a képem jelenik meg a képernyőn. – És most egy hirdetmény a felszabadítóitoktól – jelenti be egy női hang. – Juno Jonesnak, a Fekete Város Hírei vezető riporterének a hangja, aki egyben az Ember az Egységért egyik legmagasabb rangú tagja. Eltorzítottuk a hangját, hogy ne ismerjék fel. Az utóbbi időben a lázadók – visszavágásképpen Tiszta Rózsa hirdetéseire, a kormánypropaganda csatornáját feltörve – a saját kampányfilmjeiket vetítik. A bejátszott filmben a sötétfajzat gettón sétálok keresztül; egy lerobbant, betegségtől gyötört nyomornegyed, ahol mocsok és szennyvíz borítja az utcákat. Csontsovány sötétfajzat gyerekek nyújtják felém a karjukat, én pedig az őröktől a múlt héten meglovasított teherautókról Szint-O-Vért osztogatok szét. A helyszín változik, most egy zsúfolt kórházban vagyok, ahol gyógyszert osztanak a nővéreknek, akik a Haragvókat, a halálos Cl8-as vírussal megfertőzött sötétfajzatokat ápolják. A hirdetés végén a
jelszavunk: AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS! A képernyőn ismét a szokásos kormánypropaganda. – Akkor hát minden kész Natalie ma esti ünneplésére? – kérdezi Cékla, miközben felvezet az egyik salakkőgyár mögött magasodó meredek dombra. A kezem ismét a zsebemben megbújó csomagra téved. – Azt hiszem – válaszolom. – Minden a bárkában van. Csak fel kell állítanom. Odáig lesz érte. – Biztos? Tökéletesnek kell lennie. – Ne parázz, haver! A domb tetején egy rövidre nyírt hajú, fiatal, kicsi és törékeny fekete nővel találkozunk, akin a többi gyári munkásra jellemző egyhangú, szürke egyenruha van. – Bemutatom Freyát, Ash – mondja Cékla. – Nemrég csatlakozott hozzánk az Ember az Egységért Ember Creek-i tagozatától. Az elmúlt két hónapban országszerte tizenöt új csoportot sikerült szerveznünk, és ezzel több mint ötezerre növeltük a tagságunk létszámát, ami napról napra gyarapodik. Tiszta Rózsa erőihez képest ez azért még csak csepp a tengerben, de ígéretes kezdetnek tűnik. – Örülök, hogy megismerhetlek, Főnix – mondja Freya. – Részemről a szerencse. Fekete Város messze esik Ember Creektől – teszem hozzá. – Szerettem volna az események sűrűjében lenni. – És mi a helyzet? – Gyanús mozgást figyeltem meg a salakkőgyárakban – meséli. – Először Ember Creekben tűnt fel, és amikor említettem Roach-nak, azt mondta, hogy ugyanez van itt is. Így aztán
megkért, hogy nézzek utána. Kérdő tekintetet vetek Céklára. – Miért nem értesültem erről? Kipirosodik a füle. – Roach nem akart ezzel zavarni, tesó. Gondolta, a népszavazással elég gondod, bajod van, én viszont úgy éreztem, tudni szeretnél róla. – Kösz. Mi ez a „gyanús mozgás”? Freya a domb lábánál álló gyárra mutat. Minden elég átlagosnak tűnik: a munkások salakkő briketteket, ezt a lassan égő fűtőanyagot rakják fel a teherautókra; a salakkővel gyárakat, vonatokat és villamosokat fűtenek. Aztán megpillantom őket: három, sötétvörös ruhát viselő férfi lép ki a gyárból. Mind a hárman két méternél magasabbak, bozontos szemöldökűek, ezüstös szemük visszaveri a fényt. Kopaszra van borotválva a fejük, csak középen húzódik egy hosszú, keskeny, prémes taréj. Hegyifarkasok. Az egyetlen nép, amit a sötétfajzatok legalább annyira gyűlölnek, mint az őröket, amióta a hegyifarkasok a kormány mellé álltak a háborúban. A legmagasabb hegyifarkason vérvörös frakk-kabát van, és ezüstös hajába emberi fogakat font. Parancsokat pattog a másik kettőnek, aztán visszamegy a gyárba, míg a másik kettő teherautóra száll, és elhajt. – Minden árut a Hegyifarkas Államba szállítanak – magyarázza Freya. – Mi van ott, amihez ennyi tüzelőanyag kell? – töprengek. – Csak ez az egy szállítmány egy egész várost fűthet egy éven át. – Még nem tudom, de már próbáltam bejutni a főirodába, hogy letöltsem a szállítmányozási munkanaplót – válaszolja. – De nem könnyű. Az irodát fegyveres őrök vigyázzák, de azért
igyekszem. – Tedd azt! És értesíts a fejleményekről – válaszolom. Otthagyjuk Freyát, és visszaindulunk a városba. Görcsös fájdalom lüktet a fejemben, az ujjammal masszírozom a halántékomat. – Jól vagy, haver? – tudakolja Cékla, amikor befordulunk a Városvégbe, abba az utcába, ami párhuzamosan fut a sötétfajzat gettót körülkerítő Határfallal. Bólintok. – Csak nagy a nyomás rajtam a holnap miatt. – Minden rendben lesz – pillant Cékla az órájára. – Ideje a bárkához indulnom, és felkészülnöm a ma estére. Ismét görcsbe szorul a gyomrom. – Ne aggódj, haver, imádni fogja – nyugtat meg még egyszer. Cékla átmegy a villamossíneken, én meg továbbmegyek a Városvégen, és nem sokat izgatom magam azon, hogy összefutok-e nyomkövetőkkel – az őrök elit katonai szárnyával, akik levadásszák és megölik az elcsavargó sötétfajzatokat –, bár tudom, hogy szemmel tartanak. Ha most megfordulnék, biztos meglátnám az egyik visszataszító emberüket, ahogy besiklik egy sikátorba, és úgy tesz, mintha nem követne. Nem nagy ügy; ha kell, bármikor le tudom rázni őket. A keresztre feszítésemkor kitört lázadás óta az őrök kormánya visszahúzódott a városban. Nem most kell a hatalmukat fitogtatni – „eltaposni a kisembert”, ahogy Roach fogalmaz –, mivel ez csak a mi malmunkra hajtaná a vizet. Tiszta Rózsának vannak is emiatt álmatlan éjszakái. Amikor kiengedtek a kórházból, és váratlanul felkeresett, ennyit el is árult. A kormány azonban még jelen van, csak éppen titokban tevékenykedik. Azt híresztelik, hogy a lázadáshoz köthető
embereknek néha rejtélyesen nyomuk vész. Nincs bizonyíték, hogy a kormánynak köze van ehhez, ezért nem is tehetünk semmit. De tudunk róla. Ám ennek ellenére folytatjuk a titkos gyűléseinket, a kalózrádiós műsorainkat abban a reményben, hogy a holnapra szükséges támogatást megszerezzük. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy végződik a holnapi nap. Csak remélni tudom, hogy elég embert sikerült rávennem, hogy Rózsa Törvénye ellen szavazzanak. Patadobogás zavarja meg a gondolataimat. Sarkon fordulok. Két fekete ló vágtat felém, a patájuk nyomán felkavarodik a macskakövekre telepedő hamu. Egy zárt kocsit húznak, ami le-fel ugrál az egyenetlen úttesten. A betonfalhoz simulok, mielőtt a lovak vontatta kocsi elgázol. A kocsi megáll, egy perccel később nyílik az ajtaja, és Sebastian Eden száll ki. Egy újfajta nyomkövető egyenruhát visel: lapos, fekete sapka, aminek elején egy rózsaembléma van, testhezálló, rövid fekete kabát, feszes fekete nadrág és hozzáillő, térden felül érő bőr lovaglócsizma. Kopaszra nyírt fejével sokkal komorabb látványt nyújt, mint pár hónapja a divatos vörös-fekete egyenruhájában. A mellére rózsa alakú ezüstmedált tűzött, ami a nyomkövető osztagban betöltött magas tisztségét jelzi. Zöld szeme megvetően villog, és tudom, hogy az én arcomra is hasonló kifejezés ül ki. Sebastian Natalie testőre és barátja volt, és pár hónappal ezelőtt megpróbálta Natalie-t megerőszakolni. Össze is verekedtünk emiatt, és ez robbantotta ki a lázadást, amiben Gregory Thompsont megölték, engem pedig végül letartóztattak és a meggyilkolásáért elítéltek. – Szállj be – parancsol rám. Felnevetek. – Na persze, majd meg is teszem! Megrándul a felső ajka, a tekintete a kocsi belsejére villan.
Árnyszerű alakot látok, és a nyakamon feláll a szőr. – Miközben itt beszélünk, az egyik emberem Natalie háza előtt áll – mondja Sebastian halkan. – A te érdeked, hogy beszállj a kocsiba, kölyök. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, esküszöm, hogy... – Mit teszel? – húzza kegyetlen mosolyra a száját. – Meghal, mielőtt odaérsz. Nem lehetek biztos benne, hogy Sebastian igazat mond-e vagy sem, de nem kockáztathatok. Beszállok a kocsiba. Megfagy az ereimben a vér, amikor meglátom, ki ül velem szemben. Tiszta Rózsa. Fagyos, szürke szemével tanulmányozza az arcomat. Képtelen vagyok uralkodni magamon, és megborzongok. Van valami mélyen felkavaró az arcában, ami megnyúltnak és viaszosnak tetszik. A kocsi kicsit oldalra dől, amikor Sebastian leül a kocsis mellé. Rózsa megkocogtatja a kocsi tetejét, és a hintó elindul. Igyekszem elnyomni páni félelmemet. – Mit akar? – kérdezem. – Nem is köszön? – kérdi derűsen. – Jó napot – mondom. – Mit akar? A nyelvét végighúzza a felső fogsorán, és hosszan fixíroz. Feszengek ültömben, míg arra várok, hogy megszólaljon. – Le nem vettem a szemem magáról, Mr. Fisher – mondja végül. – Bevallom, csodálom a kitartását. Bámulatos tulajdonság, ha valaki akkor is ilyen állhatatos, amikor nincs remény a sikerre. – Gondolom, meg kellene köszönnöm – válaszolom. – De úgy sejtem, nem azért jött ilyen messzire, hogy ezt elmondja. Szóval, mit akar?
– Mindig a lényegre tör, igaz? – Bámulatos tulajdonságaim egyike – válaszolom. Előrehajol, mire a bíborvörös bársonytámlához préselődöm. – Azt akarom, Mr. Fisher, hogy holnap Rózsa Törvényére szavazzon – jelenti ki. – Viccel! – kacagok fel. – Nem erősségem a humor. – Mit nem mond – mormolom. – És mi az ördögért tenném ezt? – Talán emlékszik, hogy amikor legutóbb találkoztunk – mosolyodik el hogy azt ígértem, apránként megtöröm magát? – Homályosan emlékszem valami ilyesmire. – Nos, ideje, hogy be is váltsam az ígéretemet – mondja. – Ha holnap nem igennel szavaz, akkor elfogom Miss Buchanant. Megáll a szívverésem. – És hadd fejezzem ki magam teljesen világosan – folytatja. – Nem ölöm meg azonnal. Az őreim darabokat vágnak majd le belőle, apránként, amíg ő nem könyörög a haláláért. Megértette? Erőtlenül bólintok. – Ne bántsa – suttogom. – Ez csakis magától függ. – Hidegen rám mosolyog. – Szóval, melyiket választja? Az ultimátuma ott lebeg közöttünk. Natalie vagy a népem? Lenézek a földre, a lábam elé. Natalie élete cserébe a népem szabadságáért? – Gondolja csak végig, Mr. Fisher. Hiszem, hogy helyesen dönt. Ismét megkocogtatja a kocsi tetejét, és a hintó rázkódva megáll. Ajtót nyit, én pedig kiszállok, a hideg levegő meglegyinti a bőrömet.
– Jó napot – mondja, majd hozzáteszi, mintha most jutna az eszébe: – És kívánjon a nevemben nagyon boldog születésnapot Miss Buchanannek. Gondoskodjon róla, hogy ne ez legyen az utolsó.
3. ASH
TISZTA RÓZSA FENYEGETÉSE cseng a fülemben, miközben a hintó elhajt. Amint befordul a sarkon, lerogyok a járdaszélre, a testem remeg az átéltek miatti izgalomtól. Azt akarom, Mr. Fisher, hogy holnap Rózsa Törvényére szavazzon. Valóban végig tudom ezt csinálni? Megkínozza Natalie-t. Nem hagyhatom, hogy ezt tegye. De hogy árulhatnám el a népemet? Tudom, hogy egyedül az én szavazatomnak nincs annyi ereje, hogy ne léptessék életbe a szegregációs törvényeket, de az emberek elvárják, hogy utat mutassak nekik. Ha Rózsa Törvényére szavazok, azzal mit sugallok az embereknek? Miért kockáztassanak az emberek a sötétfajzatokért, amikor még a lázadás arca sem teszi meg? Elveszítjük a népszavazást, és Tiszta Rózsa egy pisztolylövés nélkül legyőz minket. Megfordul a fejemben, hogy elmondom Roach-nak, de azonnal elvetem az ötletet. Biztos azt tanácsolná, hogy Rózsa Törvénye ellen szavazzak, és ne törődjek a Natalie-t fenyegető veszéllyel. Neki csak a lázadás számít, a saját unokaöccsét, Céklát is feláldozná, ha szükségesnek érezné. Csodálom az ügy melletti elkötelezettségét, de azt nem, hogy hajlandó embereket áldozni érte. Nem tudom, meddig ülök a járdán, de amikor végül felállok,
nem érzem a lábamat. Keresek egy nyilvános telefonfülkét, és felhívom Natalie-t. – Szia – szól bele, amikor felveszi a kagylót. Lehunyom a szemem, annyira megkönnyebbülök, hogy hallom a hangját. – Szia. – Minden rendben? – kérdezi szórakozottan, miközben a háttérben Day és az öccse, MJ hangosan vitatkoznak valamin. Nem zúdíthatom ezt a nyakába, elvégre a születésnapja van. – Ash? – Minden a legnagyobb rendben – válaszolom. – Figyelj csak, pár perce összefutottam Sebastiannal. Lehet, hogy egy őr áll a házad előtt, szóval légy óvatos. – Láttam egyet a közelben ólálkodni, de már elment. A fülke falának támasztom a homlokomat. Szóval Sebastian nem hazudott. – Mit akart? – kérdezi Natalie. – Sok szerencsét kívánt holnapra – válaszolom. – Hát persze! – nevet Natalie. – Jól vagy? – Igen. Semmi, amiért aggódnod kéne. Később találkozunk. Leteszem a kagylót, és a Légió felé igyekszem, hogy kiderítsem, mi az az „incidens”, amiről Roach be akar számolni nekem. Nehezek a lépteim; még nem döntöttem el, mihez kezdek holnap. #
Húsz perccel később az üres raktárt bámulom, ahol nem is olyan régen még a mennyezetig katonai gépfegyverek és lőszer állt felhalmozva, amit az Ember az Egységért lopott az őröktől. Úgy fest, a kormány elhatározta, hogy visszaveszi. – Éjjel pucolták ki – jegyzi meg mellettem Roach.
Szürke férfiinget visel, amit fekete nadrágjába gyűr, és kopott munkabakancsot. Rasztás haja, melyet nemrégiben festett kékre, karcsú derekáig ér. Logan, az egyik sötétfajzat miniszter áll mellette. Logan inkább mutatós, mint szép, a feltűnő orgonalila szemével és hullámos fekete hajával. Szokott ingerültséggel vegyes bűntudatával néz rám. Logan a három bíró egyike, akiket a Bírák Quorumának neveznek, és akik két hónapja tárgyalták az ügyemet, és ítéltek halálra. Az ilyesmi feszültté tehet egy munkakapcsolatot. – Hogy jutottak be az őrök a gettóba úgy, hogy senki sem vette észre őket? – kérdezem. Logan és Roach sokatmondó pillantást váltanak. – Igen? – sürgetem őket. – Szerintünk belső munka volt – válaszolja Logan. – A fenébe – mormolom. – Gyanús az időzítés, nem gondolod? – kérdezi Roach. – Holnap lesz a népszavazás, és váratlanul nyoma vész minden fegyverünknek. Beletúrok a hajamba. Hogy az ördögben tartsuk életben a lázadást fegyverek nélkül? Gyanítom, hogy valahogy Tiszta Rózsát kell a lopás mögött sejteni. Egész idő alatt egy kém dolgozott neki a Légión belül. Az időzítés túlságosan szerencsés, hogy véletlen legyen. – Sigur tud erről? – Most beszél a többi miniszterrel – válaszolja Logan. – Nyomozást rendelünk el – teszi hozzá Roach. – De pillanatnyilag nagyon óvatosnak kell lennünk. Megölöm az áruló gazembereket, ha a kezem közé kaparintom őket! Kilépünk a raktárhelyiségből, és Logan becsukja az ajtót. – Van egyáltalán fegyverünk? – kérdezem, mialatt
végigmegyünk a folyosón. – Utasítottam a helyetteseket, hogy szedjék össze, amit tudnak – mondja Roach. – De eddig nem jött össze sok, csak pár puska, és elég alkatrész, hogy bombát barkácsoljunk. – Meg vagyunk lőve, mi? – kérdezem komoran. – Hát nem valami fényes a helyzet – ért egyet. – Figyelj csak, maradjon ez egyelőre „jó, ha tudjuk” alapon. Hogy ne demoralizálja a népet – fűzi hozzá. Bólintok. A holnapi népszavazás fényében más sem kellene, mint az, hogy a támogatóink azt hallják, nincs mivel megvédenünk magunkat, ha veszítünk, és az őrök értünk jönnek. Tiszta Rózsa fenyegetése fut át az agyamon. Mit tegyek? A Sigur irodájába vezető ajtó kinyílik, és Juno Jones dugja ki a fejét. Tűzvörös haját sima lófarokba húzta hátra, halványkék szemét salakkő porral rajzolta körül. Illetlenül feszes, fekete bőrnadrágot visel és fehér, fodros nyakú, fűzős blúzt. – Mintha a hangodat hallottam volna – mondja, és beterel az irodába. – Néhány holnapra szánt reklámfilmet szeretnék forgatni veled. #
– Elölről – mondja egy órával később. Két beszédet veszünk fel, amiket a holnapi népszavazás után vetítünk le: az egyik egy lelkesítő győzelmi szónoklat, ha minden a tervek szerint alakul, a másik pedig arra az esetre szól, ha mégsem megy jól minden. Az én fülemben mindkettőből a vereség csendül ki, mert tudom, bárhogy is választok holnap, számomra fontos személy vagy személyek szenvedik meg. A kérdés csak az, ki vagy kik?
Fészkelődöm a helyemen, próbálok kényelmes helyet találni, de elviselhetetlenül meleg van a kopott Légió Felszabadítási Frontja kabátomban. Feketére festették, hogy menjen az egyenruhámhoz, amit gondosan állítottak össze a lázadók vezetői, hogy megteremtsék Főnix alakját. Az LFF-kabát a sötétfajzat lázadást jelképezi, míg a fekete nadrág és a bakancs a régi nyomkövető egyenruhámhoz tartozik. Most azonban nem sötétfajzatokra vadászom, hanem a „szabadságra”, legalábbis az egyik jelmondatunk szerint. Kamerásunk és technikusunk, Stuart, egy tüskés hajú, hórihorgas ember a hangszintekkel babrál, míg Juno kishúga, Amy hozzám siet, hogy megigazítsa a sminkemet. Ettől is rossz a kedvem. Salakkő porral csíkot festettek az orrnyergemre és a szemem köré, hogy Juno szavaival élve „főnixesebben” nézzek ki. Úgy vélte, így könnyebben azonosítanak, amikor a tömegjeleneteket vesszük fel. Amy dicséretére legyen mondva, jó munkát végez, de akkor is utálom. Elpirul, miközben salakkő púderrel pamacsolja be az arcomat, a keze könnyű és meleg. Egy évvel fiatalabb nálam, és halványan emlékszem is rá, hogy láttam az iskolában, amikor még oda jártunk. Hónapok óta, azaz amióta csatlakoztunk a lázadáshoz, nem voltunk iskolában, de a szüleink tanítanak minket, amikor csak tudnak, nehogy elmaradjunk a tananyagban. Amy a vörösesbarna hajával és világos, szeplős bőrével nagyon hasonlít Junóra. A csuklójára egy égő fekete virágot tetováltatott, aminek salakrózsa a neve, és ami a lázadás jelképe lett. Cékla tervezte meg. A szín a Fekete Várost jelzi, az égő rózsa pedig azt, hogy eltiporjuk az őrök kormányát... vagy valami ilyesmi. Kikapcsoltam, miközben Cékla elmagyarázta, mi micsoda.
– Sokkal jobban megy – biztat Amy. – Csapnivaló vagyok – mondom, és megigazítom a mikrofont. – Ne áruld el a nővérednek, de sokkal jobban szeretek kampányanyagot felvenni Jamesszel és Hilaryvel a Tűzmadár rádióban. Ott legalább nem kell sminkelnem magam. – Nem árulom el a titkodat – mondja mosolyogva. Mielőtt folytatnánk a felvételt, Sigur vonul be a szobába, jégre emlékeztetőén fehér haja lebeg a válla körül. Laza, bíborszín köntöst visel, amivel eltakarja törékeny szárnyait. Egyik szeme – amire megvakult – tejfehér, míg a másik narancsosan ragyog. – Bocsássatok meg, de fontos dolgot kell megbeszélnem Ashsel – szakít félbe minket. Juno igyekszik leplezni a csalódottságát: – Rendben, fejezzük be mára. Azt hiszem, eleget vettünk fel, hogy valamit összeüssünk, bár nem garantálom, hogy sokat érünk vele. – Biztos, hogy szokás szerint remekmű lesz – mondja Sigur. – Mire is jutnánk nélküled, Juno? – Csak a hírnév és a dicsőség vonz – válaszolja. Nehéz megállapítani, hogy viccel vagy sem. Sosem titkolta, hogy egy nap szeretne televíziós műsorvezetőként dolgozni az országos híradóban. De tudom, hogy még mindig szörnyen érzi magát a tárgyalásomon játszott szerepe miatt; az ő filmfelvétele alapján ítéltek el tévesen Gregory Thompson meggyilkolásáért. Azt hiszem, ezzel akar kompenzálni. Kimegyek Sigur után a folyosóra, és hálás vagyok, hogy megmenekültem. – Miről akartál velem beszélni? – kérdezem, miközben a salakkő púdert törlőm az arcomról. – Valamit megtudtál a betörésről?
– Nem, még az embereket kérdezzük ki. Csak éreztem, hogy meg kell hogy mentselek. – Kösz – vigyorodom el. – Van valami, amit viszont szeretnék megmutatni neked – mondja, miközben egy fémlépcsőn lefelé tartunk, és belépünk egy körkörös terembe, ami a barlang közepén van. Sigur főhadiszállása a régi Fekete Város-i állatkert éjszakai állatok számára fenntartott részlegében van. Valóban tökéletes: sötét, biztonságos, készen ide szállított személyzeti irodákkal, amelyekben dolgozni lehet, a valamikori állatketrecekben pedig alhatnak is. Természetesen anyám rendezte be ilyen otthonosra, amikor még itt élt, így már nem is olyan, mintha állatkertben lennénk. Folyosók szövevényében gyalogolunk, mire elérjük Sigur magánlakosztályát. A tágas termet vörösre festették, és fényűző berendezését azok az antik bútorok teszik ki, amelyeket Sigur a háború idején az őrök palotáiból mentett ki. A lakosztály nagy részét a kandalló előtt elrendezett kanapék és karosszékek alkotják, a többit egy nagy ágy foglalja el. Az ágy jobb oldalán egy kis éjjeliszekrény áll, rajta ékszerdoboz, egy kerámiaurna és egy bronz hajkefe, amelynek szőrei közé hosszú, sötét hajszálak tapadnak. Elönt a bánat, mert tudom, hogy anyám hajszálai. – Hiányzik – mondom csendesen. – Nekem is – válaszolja. Az éjjeliszekrényhez megy, és felveszi az urnát, amelyben anyám kettős szíve van. A sötétfajzatoknál hagyomány, hogy a haláluk után elteszik emlékbe a vértársuk szívét. – Üres nélküle az élet. El sem tudom képzelni, milyen lehet egy vértársat elveszíteni. Ismét Tiszta Rózsa jut az eszembe. Mit tegyek? Hogy is választhatnék Natalie és a népem között? Olyan rossz
lenne, ha vesztenénk a népszavazáson? Igaz, a sötétfajzatok a gettó falai közé szorulnának, de legalább életben maradnának. Ha nem így döntök, Natalie biztosan meghal. Ő a vértársam, Sigur ezt egészen biztosan megérti. Ha tényleg ebben hiszek, miért nem szóltam neki Rózsa ultimátumáról? Sigur visszateszi az urnát az éjjeliszekrényre, és elővesz egy fényképet a fiókból. A kezembe adja. Anyám és a családja van a képen; akkor készült, amikor anyám még tízéves volt. Elmosolyodom. Az elmúlt hetekben Sigur segített, hogy fokozatosan képet alkothassak a sötétfajzat családomról; fényképeket keresett és leveleket, amelyeket a háború előtt a barátaiknak küldtek. A fényképet egy erdővel benőtt, keskeny völgyszorosban készítették. A fák közötti hasadékokon át egy hegy körvonalai látszanak, hegyes, karomszerű csúccsal. Megfordítom a fényképet. A hátára ezt írták: Coombe-ék, Árnyak Erdeje, Borostyán-hegy. – Ők a nagyszüleim? – kérdezem egy fiatal párra mutatva, akik anyám mellett állnak. – Igen. Paolo és Maria Coombe-nak hívták őket. És ő Lucinda nénikéd. – Egy fiatalabb sötétfajzat lányra mutat, aki nagyon hasonlít anyámra, csak kerek az arca és rövidebb a haja. – Ki ez? – mutatok egy szigorú arcú férfira, akinek bal orcáján lila anyajegy van, és aki Paolo mellett áll. – Nem tudom. Anyád ritkán emlegette a családját – magyarázza, és felvesz egy régi, bőrkötéses naplót az éjjeliszekrényről, aztán odaadja nekem. – De ez talán segít. Anyád naplója. A holmija között találtam elrejtve. – Elolvastad? – Nem, mert nem éreztem helyénvalónak – válaszolja. – De biztosra veszem, hogy nem bánná, ha te viszont belenéznél.
Belelapozok, s anyám nagy, kacskaringós kézírását tanulmányozom, ami annyira hasonlít az enyémre. A lapok közül egy fénykép csúszik ki, és a padlóra esik. Felveszem. Anyám látható rajta a tízes évei végén, Lucinda néni és két másik lány társaságában egy lepusztult kisvendéglőben. Az egyik lányon kapucnis köpeny van, és telt vérvörös ajkával, bronzos bőrével és a topázkék szemével egzotikus szépség. A másik lány kerekes székének karfáján gubbaszt. A kerekes székes lány légies szépség, hatalmas, zöld szeme és vékony szálú szőke haja van. Pincérnői egyenruhát visel, ebből gondolom, hogy a szüleié lehet a vendéglő, mivel általában családtagok szoktak bennük kiszolgálni. A kép hátoldalán takaros írással ez áll: T4K. Trákia. A padlódeszkákon át kiabálás szűrődik fel: Roach és Logan hangját hallom. Aggodalmasan dugom vissza a fényképeket a naplóba, és lefelé sietünk a bejárathoz. Amint odaérünk, érzem, hogy nagy baj történt. Sötétfajzatok vesznek körbe valamit, ami a padlón fekszik, és parancsokat kiabálva lázadók futkosnak. A tömegben megpillantom Roach-ot és Logant. – Ennek a teremtménynek nem lenne szabad itt lennie! Ki engedte be? – harsan fel Logan hangja. – Hívjon valaki orvost! – kiabál Roach. Freya fekszik a földön, sötét bőre vértől csillog. Levegőt próbál venni, a lélegzete sípolva tolul ki a száján, sötét szeme vadul és rémülten forog. A mellkasát és a hasát felvágták, kilátszanak a belei, amiket egy mellette guggoló férfi – egy hegyifarkas – tart a helyükön. Erőteljes testalkatú, a húszas évei végén jár, és bozontos szemöldöke eltakarja acélszürke szemét, borotvált fején őszes hajcsík húzódik. Bár guggol, így is látszik, hogy két méternél is
magasabb. Füstszürke frakk-kabátot, fekete bőrnadrágot és vasalt orrú bakancsot visel. Megértem Logan veszett dühét. Egy hegyifarkasnak nincs joga itt lenni. Freyához sietek, és megfogom a kezét. – Mi történt? – kérdezem aggodalmasan. – A salakkőüzemnél találtam rá – mondja a hegyifarkas. – Az őrök rajtakapták, amikor betört a főirodába. Nehéz lesz a szívem. Figyelmeztetett, hogy komoly erőkkel őrzik az irodát. – És maga mit keresett a gyárban? – szegezi a kérdést a hegyifarkasnak Sigur; láthatóan gyanakszik. – Nem csak a lány próbált információt szerezni – feleli a hegyifarkas nyersen. – Fájlokat töltöttem le a számítógépeikről, amikor ez az ostoba lány berontott, és kis híján tönkretett mindent. Lüktet az agyaram. – Ne merd ostobának nevezni! Freya eszelős tekintete felém fordul, és mondani akar valamit, de csak vér bugyog fel a torkából. Bármit is kellett volna mondania, semmivé válik utolsó, reszelős lélegzetvételével. A szeme üveges lesz. Roach utasítja a lázadókat, hogy vigyék át Freya testét a halottasházba. Amikor elviszik, a hegyifarkas feláll, és véres kezét a nadrágjába törli, mielőtt kezet nyújt Sigurnak. – Rafe Garrick vagyok, az Első Partraszálló Falka vezére – mutatkozik be. Sigur nem fogadja el a kezét. – Köszönöm, hogy visszahozta nekünk Freyát, Mr. Garrick. Logan majd kikíséri... – Szerintem ezt látnia kellene – szakítja félbe Garrick, és egy csillogó kék flashdrive-ot vesz elő a zsebéből. – Mi van rajta? – kérdezem.
– A Hegyifarkas Államban egy új szupergettó vázlatos tervei – válaszolja Garrick. – Miért épített Tiszta Rózsa egy új gettót? – kérdezem. – Mert ha holnap megnyeri a népszavazást, a sötétfajzatokat oda akarja szállítani – mondja. – És amint összegyűjtött ott mindenkit, mindegyikükkel végez.
4. ASH
HARMINC PERCCEL KÉSŐBB az összes sötétfajzat miniszter és lázadó összegyűlik a díszteremben, abban az ovális helyiségben, ahol a politikai tanácskozásainkat szoktuk tartani. Logan kényelmetlenül feszeng a mellettem levő széken, és fagyos, orgonalila szemét le sem veszi Garrickről. Két sötétfajzat miniszter ül mellette. Az első egy Pullo nevű férfi, egy Eloka sötétfajzat, akinek ébenfekete haja és ragyogó, fekete szeme van, akárcsak nekem. Mellette Angel ül, egy bíbor szemű, sötét hajú és karmos lábú sötétfajzat, aki finom körömcipőbe préselte a lábát. Időnként hűvös pillantást vetnek rám, és alig bírják leplezni az irántam érzett megvetésüket. Nem minden sötétfajzat értékeli, hogy egy kevertvérű részt vesz a szent gyűlésükön. Garrick a számítógépasztalba épített nagy, érintőképernyős számítógépbe dugja a flashdrive-ot, és mindenki elhallgat, amikor öt hegyifarkas – három férfi és két nő – jelenik meg a hátsó falon elhelyezett digitális kivetítőn. Az egyik férfit felismerem: ő az a hegyifarkas, akit a gyárban láttam, a vörös frakk-kabátban és az emberi fogakkal kirakott hajdísszel. – Fülest kaptam, hogy egy hegyifarkas zsoldoscsapat, akiket holdkutyák néven ismernek, nagy mennyiségű salakkövet szállít el Fekete Városból, az őrök kormánya nevében – kezdi Garrick. – Felébredt bennem a gyanú. Mit művel a kormány? Nem lehet törvényes, ha ezek a gengszterek benne vannak.
– Hasonló aggodalmaink voltak nekünk is – mondja Roach. – Ezért küldtem oda Freyát, hogy nyomozza ki. – A falkám holdkutyáknak álcázva beszivárgott a gyárba, és sikerült bejutnom a főirodába. – Lenyom egy gombot a számítógépasztalon, és a hátsó fal digitális kivetítőjén megjelenik a salakkő-szállítási napló. – Láthatják, hogy újra meg újra az Alba-hegység neve merül fel. – A vulkáné? – kérdezi Logan. – De az a környék már évtizedek óta kihalt, amióta csak az Alba vulkánja kitört. – Úgy van – hagyja rá Garrick. – Így aztán feltörtem az őrök hálózatát, hogy kiderítsem, miért küldenek olyan sok szállítmányt egy vulkánhoz. És ezt találtam. A digitális kivetítőn változik a kép, és egészen közelről mutatnak egy hegyvidéki terepet az Őrök Szövetségi Államában. Azonnal észreveszem az ismerős, lapos tetejéről a vulkánt, ami harminc éve a kitörésben vesztette el a csúcsát. A lábánál egy nagy kiterjedésű, városias település, amit olyan fal kerít el, mint a Légió-gettót, de az egész ezerszer nagyobb léptékű. A város fölött nagy betűkkel ez áll: A TIZEDIK. – Akkora, mint egy kisebb állam! – kiáltottam fel. – Mit gondol, miért hívják a Tizediknek? – kérdezte Garrick. – Mert ez a Tizedik Állam! – kezdem kapiskálni. Bólint. – Valójában inkább egy állam az államban, de a név jól cseng. – Ez még nem bizonyítja, hogy a kormány ki akar irtani minket – mondja Pullo nyersen. – Egyetértek – csicsereg bele Angel. – Ez csak egy gettó. Nem különbözik a Légiótól, csak nagyobb. Garrickre pillantok. – Honnan olyan biztos benne, hogy Tiszta Rózsa meg akarja ölni a sötétfajzatokat?
– Nem csak őket – mondja, és elővesz több, BIZALMAS feliratú dokumentumot. – Ezekből a memorandumokból azt szűrtem le, hogy Rózsa az összes tisztátalant... – Tisztátalant? – ismételi meg Logan. – Bárkit, aki Rózsa véleménye szerint nem illik bele az Egy Hit, Egy Faj, Egy Nemzet koncepciójába – magyarázza Garrick. – Ebbe tartoznak a sötétfajzatok, a básztetek, az istenkáromlók, a fajgyalázók, a dákok... – És a hegyifarkasok? – kérdi kihívóan Pullo. – Bennünket nem említenek a dokumentumokban – válaszolja Garrick. – Gondolom, velünk más tervei vannak. – Akkor meg miért segít nekünk, ha nem fenyegeti veszély? – kérdezi Pullo. – Mit nyer azzal, ha beszámol nekünk a Tizedikről? Garrick arcán átsuhan a harag. – Csak azért, mert hegyifarkas vagyok, még nem követem engedelmesen Tiszta Rózsa minden szavát és tettét. Véletlenül éppen a lázadás mellett állok. – Kicsit összezavarodtam – vallja be Logan. – Rózsa Törvénye csak a sötétfajzatok emberektől való különválasztását szabja meg, akkor hát mivel támasztja alá, hogy ezeket is mind koncentrációs táborba küldi? – A sötétfajzatok csak eszközök – mondja Garrick. – A kormány kihasználja a fajaink közti feszültséget, hogy támogatást szerezzen a szegregációhoz. Amint a törvényt beiktatják, függelékekkel egészíti ki Rózsa Törvényét, amelyben az összes fajt felsorolja... – És mivel egy már létező törvényhez adja hozzá, nem kell ismét szavazást tartania – fejezi be Sigur. – Bárkit a Tizedikbe küldhet, és ezt teljesen törvényesen teheti.
Felháborodott mormolás a teremben. – Nem válaszoltál a korábbi kérdésemre – szólalok meg. – Honnan tudod, hogy Rózsa mindannyiunk halálát tervezi? – Az információgyűjtés során világossá vált számomra, hogy a Tizediket három városra osztják – nyom meg egy gombot, és a térképen világítani kezd a három város. Mindegyiket határfallal veszik körül, és utak és vasutak bonyolult rendszere köti össze őket. Garrick a legnagyobb várost mutatja, ami könnyen akár ötször nagyobb lehet Fekete Városnál. – Ezt a várost Primus Egynek hívják. Ez az alaptábor, ahova az újonnan érkezetteket küldik, mielőtt felmérésen esnének át, és átszállítanák őket a Primus Kettőbe vagy Háromba. – A hegytől délre és keletre két kisebb városra mutat. – Vizsgálják a rabok egészségét, korát, fizikai erejét és képességeit. Azokat, akiket munkára alkalmasnak ítélnek, átküldik a Primus Kettőbe, hogy a gyárakban dolgozzanak. A kivetítőn a kép a Primus Kettőre úszik. Többtucatnyi hatalmas gyárépület tornyosul előttünk. – Mit gyártanak ezekben az üzemekben? – kérdezi Roach. – Nem volt időm megszerezni az információt, mert Freya egyszer csak megjelent az őrökkel a nyomában – válaszolja Garrick. – Mi lesz azoknak a sorsa, akik nem tudnak a gyárakban dolgozni? – kérdezi Logan. Garrick a térképen levő utolsó városra csúsztatja a képet, ami a hegy keleti oldalán terül el. – A Primus Háromba küldik őket. Egy sor fehér épületre közelít rá, melyek tetejére – akárcsak az orvosi laboratóriumokéra – zöld keresztet festettek. Rettegés
lesz úrrá rajtunk. – Kísérletezni fog rajtunk? – kiáltok fel. – Miért? – Nem tudom biztosan az okot – válaszolja Garrick. – De a laboratóriumok melletti betonépületek krematóriumok, így bármit is terveznek, nem hiszik, hogy a kísérleti alanyok túlélik. A rosszullét kerülget. – Pontosan olyan, mint a Puszta Földön épült koncentrációs tábor – jegyzi meg Logan. – Csakhogy ez sokkal nagyobb – mutat rá Garrick. – A Tizedikben bármikor egyszerre akár húsz-, harmincmillió rabot is el tudnak helyezni. – Nem hagyhatjuk, hogy Rózsa Törvényét elfogadják holnap – jelenti ki Sigur. Egyetértő bólogatások teremszerte. – De nem kísérli meg Tiszta Rózsa, hogy annak ellenére is gettóba küldjön minket, hogy veszít a népszavazáson? – Próbálja csak meg! – kiáltja harciasan Roach. – Egy istenverte polgárháború törhet ki, ha az ún. tisztátalanokat a Tizedikbe küldi, amikor az ország fele a szegregáció ellen szavaz. Végiggondolom, hogy Tiszta Rózsa eljött egészen Fekete Városig, hogy megfenyegessen, és rávegyen, hogy a törvényét támogassam, és erős a gyanúm, hogy Roach-nak igaza van. Ha egy mód van rá, Rózsa szeretné elkerülni a polgárháborút. – Akkor ne adjunk esélyt ennek a gazembernek! – üvölti Roach. – Megnyerjük holnap a népszavazást, igaz? – Igaz! – visszhangozzák a lázadók. A teremben kitör a káosz, ahogy az emberek az új fejleményeket vitatják, de olyan zsibbadt vagyok, hogy nem is hallom őket. Ismét a térképre pillantok. Ez az egész sokkal nagyobb horderejű, mint a népemet kiszabadítani a gettókból: a
fajunk és sok más faj életben maradásáról van szó. Mit tegyek hát holnap? Két lehetőség között választhatok: kinek az élete ér többet? Natalie-é vagy az övék? Őszintén szólva, nem tudom, hogy válaszoljak erre a kérdésre.
5. NATALIE
HUNYD BE A SZEMED – parancsol rám Day, ahogy a csatornához közeledünk. A nap most kezd lemenni Fekete Város felett, és lágy barackrózsaszín fénybe vonja az épületeket. Polly, Day és MJ, Day öccse, valamint kettejük szülei, Michael és Sumrina tartanak velem. Michael MJ kezét fogja, hogy járás közben támogassa. Különös látványt nyújtanak, ahogy egymás mellett mennek, mert MJ kiköpött az apja, ugyanaz a sötét bőr, kifejező, nagy szem és készséges mosoly, csak MJ háta a kyphosisa miatt görbe. Megható, hogy a nővérem is velünk tart; tudom, mennyire utál kilépni az utcára, amióta Tiszta Rózsa megkínozta és elcsúfította. Eltűnődöm, vajon ilyen kegyetlen lett volna akkor is, ha tudja, hogy Polly a lánya. Polly arcán a hasonlóságot keresem. Ugyanaz a feltűnő, fémesszürke szem, de ezt leszámítva a nővérem egyáltalán nem hasonlít rá. Polly halványan rám mosolyog. Az arcán cikcakkban húzódó hegek dacára is lélegzetelállítóan gyönyörű. Jó boldognak látni. Az elmúlt két hónap Day családjánál jót tett mindkettőnknek. Nehéz volt anya nélkül, de Sumrina és Michael mindent megtettek, hogy családtagoknak érezzük magunkat. – Hova megyünk? – kérdezem ugratva, miközben a csatorna melletti ismerős szakaszon haladunk, valahol arrafelé, ahol
Ashsel megismerkedtem. Megdobban a szívem, amikor arra a híd alatti véletlen találkozásra gondolok. Tudom, hogy meglepetéspartit szerveztek Cékla bárkájára – a múlt héten Michael elszólta magát –, de belemegyek a játékba, és erősen összeszorítom a szememet, mialatt Day az uszály felé vezet. – Itt is vagyunk – szólal meg Day. Tétován kinyújtom a kezem, hogy felsegíthessenek a bárka fedélzetére. Egy hűs, határozott kéz fog meg. A szívemen mintha áram futna végig. Ash. Átemel a hajóra, én meg kuncogva dőlök neki. – Ne kukucskálj – figyelmeztet. Lágyan megcsókol, amitől kellemes izgalom jár át. – Most már nézhetek? – kérdezem, amikor bevezet a kabinba. – Tessék csak – válaszolja. Kinyitom a szemem, és boldogan sikkantok fel. Cékla színes papírláncokkal és szalagokkal díszítette fel a kabint, és egy kézzel festett transzparens lóg az ablak előtt a felirattal: BOLDOG TIZENHETEDIK SZÜLETÉSNAPOT! Mindenki összegyűlt: Ash apja és a volt szobalányom, Martha, Cékla, Roach, Sigur, Amy és Stuart. Amy hozzám fut, és erősen megölel. Mióta beállt a lázadók közé, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Még a salakrózsa-tetoválásunkat is egyszerre csináltattuk. – Juno késik – mondja Amy. – Behívták a tévéállomásra, valami szenzációs hír miatt, bla-bla-bla. Tudod, hogy van ez a riportereknél. Elhelyezkedünk a hosszú padokon. Ash és Day közé préselem be magam, és kicsit összerándulok, amikor leülök. – Fáj még a lábad? – kérdezi Ash.
– Egy kicsit. – Felemelem a lila tüllszoknyámat, és megmutatom a csúnya harapásnyomot, ahonnan a sötétfajzat fiú pár hónapja egy jó darabot kitépett. A seb még most sem gyógyult be teljesen, duzzadt és fájdalmas körülötte a bőr. Megvakarom a pörköt. – Ne nyúlj hozzá, különben hegesen gyógyul – dorgál meg Day. – Bocs, mami – engedem le a szoknyámat. – Kezdődjön a buli! – kiáltja Cékla, és összecsapja a kezét. Igyekezett ma este csinosan felöltözni, tiszta inget és fekete nadrágot vett fel, csak a térdén van egy szakadás. Még rendszerint bozontos, barna haját is megfésülte. – Kinek van kedve Szerencse asszonyság Kerekét játszani? A javaslatát élénk éljenzés fogadja, még Ash apjától is, aki bánatosan elmosolyodik. Bár lelkész, szeret szerencsejátékot játszani. Cékla egy tizenkét küllős kereket tesz az asztal közepére, majd egy edényt minden küllő végére. MJ egy babot dob kilenc edénybe, és pénzt a maradék háromba. Cékla ráteszi az edényekre a fedelet, hogy senki se lássa, mi van bennük, aztán megpörgeti a kereket. – A születésnapos választ először – mondja Ash, és puszit nyom az arcomra. Felnézek rá, és összeszorul a szívem. Izzó tekintetén töprengés fut át. Lesüti hosszú pilláját, mintha el akarná rejteni előlem. Nincs sok időm elemezgetni, mert ismét a játékra kell figyelnem. Amint körbeforog a kerék, gyorsan leemelem a fedelet az egyik dobozról. Egy fénylő pénzérmét találok. Igen! Mindenki odáig van. – A Szerencse Istennője láthatóan a te oldaladon áll ma este
– súgja a fülembe Ash, és odaadja a pénzt. Lehetetlen összpontosítanom, amikor ilyen közel van hozzám, hűs lehelete édesen, mámorítóan legyezi a bőrömet. Vágy ébred bennem, mint egy télen kibomló virág. Eszembe jutnak a ma reggeli együttlétünk pillanatai, és kipirosodott arcomra szorítom a kezemet, hogy lehűtsem a bőröm. Tíz kört játszunk, és Day nyeri a legtöbb pénzt. – Nem ér! – mérgelődik MJ. – Day csal! – Veszíteni tudni kell, fiam – borzolja meg MJ haját Michael. Day az öccsének adja a nyereményét. Ashre pillantok, aki szótlanul ül mellettem. Bár közvetlenül mellettem van, mintha fényévekre lenne. – Mi jár a fejedben? – kérdezem. Ash kényszeredetten elmosolyodik. – Minden rendben? – kérdezem hirtelen aggodalommal eltelve. – Persze. – Hazudsz. – Ne beszéljünk róla ma este. Holnap majd elmondom. – Most mondd el! – követelem. Gyűlölöm a titkokat. Ash elhúz a játék közeléből, és amikor négyszemközt maradunk, elmeséli, hogy betörtek a Légióba, és elmondja, amit a Tizedikről megtudott. A hír megráz, nekidőlök. Fekete ingén át hallom a szíve egyenletes dobogását. Ezekben az őrült időkben ez az egyetlen hang, ami megnyugtat. – Hogy sikerült az őröknek az orrunk előtt egy teljesen új államot felépíteniük? – kérdezem. – A vulkán miatt évek óta senki nem jár arrafelé – magyarázza. Görcsösen belekapaszkodom Ash fekete ingébe. – Nem
hagyhatjuk, hogy ez bekövetkezzen. Mindegy, hogyan, de meg kell állítanunk Tiszta Rózsát. Ash teste megfeszül. Felnézek rá, de csak újra csókot nyom a homlokomra. Visszamegyünk játszani, de már nincs hozzá kedvünk. Day megérzi a hangulatváltozást. – Ajándékbontás! – kiáltja Sumrina. Mindenki az asztal köré gyűlik, és vidáman átadják az ajándékaikat. Mosolygok, pedig más sem jár az eszemben, mint a Tizedik. Polly bátortalanul átnyújt egy borítékot. Kinyitom, és egy fényképet találok benne, amin Pollyval kisgyerekként állunk, a háttérben anya és apa feszítenek kicsit erőltetetten. Még akkor készült, amikor mind boldogok voltunk együtt, mielőtt apám meghalt, és anyámat bebörtönözték. Bár voltak köztünk nézeteltérések, mindketten nagyon hiányoznak. Magamhoz szorítom Pollyt. – Nagyon boldoggá tettél! És tökéletesen illik az MJ-től kapott új fényképkeretembe. Köszönöm mindenkinek – hálálkodom. Ash megfogja a kezemet. – Kint szeretném átadni az ajándékomat. #
A fedélzeten hűvös, csípős az idő, az égen csillagok ragyognak. Gyönyörű este. Tökéletes. Ash egy kis lépcsőn felvisz az uszály lapos tetejére. Eláll a lélegzetem. A tetőt üveglámpásokkal világították ki, amelyek ezernyi színes fényfoltot vetítenek a lakkozott fára. A lámpások között fehér orchideákat, a kedvenc virágaimat szórták szét. Édes illat lebeg körülöttünk. Szóval ezért kellett korábban lehunynom a szememet?
– Gyönyörű! – sóhajtok fel. Ash felvesz egy virágot, és odaadja. – Te vagy gyönyörű. Hirtelen zavartan kuncogok. Egyáltalán nem érzem magam csinosnak, de szeretem, hogy ő annak lát. A nadrágzsebében kutat, és elővesz egy barna papírba csomagolt, piros szalaggal átkötött kis csomagot. – Nem volt sok pénzem – szabadkozik, amikor átnyújtja. – Semmi gond. Tudod, hogy nem érdekel az ilyesmi. Kibontom a szalagot, aztán kinyitom a dobozt, és egy lélegzetelállító medált találok benne. A hagyományos csomós minta, amit tekervényesen véstek bele az aranyba, a szélén valami sötétfajzat írás. Nagyon régi, és láthatóan értékes. – Nagyon örülök neki! – kiáltok fel. – Édesanyámé volt – magyarázza Ash. Megpróbálom visszaadni. – Túl különleges! Nem fogadhatom el. – Ő is azt szeretné, ha a tiéd lenne – mondja. – Szeretném, ha elfogadnád. – Köszönöm – suttogom. Kedves gesztusa meghat. Az ujja a bőrömhöz ér, amikor felteszi a láncot, és a gyönyörűségtől megborzongok. Megfordulok, és megcsókolom, beletúrok selymes, hullámos hajába, ami az ujjam köré göndörödik. Lágyan felnyög, átfogja a derekamat, és magához von. – Menjünk innen – suttogom, amikor összeér a szánk. – A születésnapodra jöttünk – válaszolja. – És? – Nem lett volna szabad elárulnom – húzódik el tőlem sóhajtva. – De Day tortát sütött neked, és szerintem megöl, ha nem eszel belőle.
Lebiggyesztem az alsó ajkamat, mire Ash felnevet. – Akkor vissza kellene mennünk a többiekhez – jegyzem meg vonakodva. – Még nem – mondja csendesen, és újabb dobozt vesz elő a zsebéből. Ez kisebb, mint az első, és gyönyörű, kézzel készített selyempapírba csomagolták. – Még egy ajándék? – veszem el. – Nem kellett volna... – Remélem, tetszik – dörgöli a tarkóját. Aggodalmasan figyeli, ahogy kibontom a csomagot. Szétnyitom a selyempapírt, és valami megcsillan. Nagyot dobban a szívem. Egy kék briliánsgyűrűt tartok a kezemben. Felkapom a fejem, kérdő tekintetem rászegezem. – Tudom, hogy fiatalok vagyunk – mondja lágyan. – De szeretlek, felébresztett szívem minden dobbanásával. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy kimondja. – Natalie Buchanan, leszel a feleségem? – Igen, igen! Hozzád megyek feleségül! – sikkantok boldogan. Az ujjamra húzza a gyűrűt, én meg átkarolom a nyakát, és újra meg újra megcsókolom. Szétárad bennem a boldogság, a szívem akkorára dagad, hogy a végén már azt hiszem, mindjárt felrobban. – Szeretlek – motyogom két csók között. – Én is, szőke mindenem – mondja. Boldogan kacagok, amikor körbeforgat, a hűvös levegő simogatja a bőrömet. Végül letesz, és ismét megcsókol, ezúttal lágyan, lassan, amivel megnyit köztünk valamit, amin át mindent érzek, amit ő is: a szerelmét, az örömét, a boldogságát. Volt már köztünk lélekcsere, de ilyen intenzív még sosem.
Könnyek csorognak az arcomon. Végül szétválunk. – Remélem, a boldogság könnyei! – ugrat, és letörli őket. Bólintok. Lesietünk, hogy elmondjuk a jó hírt. Amikor belépünk a kabinba, mindenki hallgat, és várakozásteljes arccal néz. Ash szégyenlősen mosolyog rám. Biztos mind tudták! – Igen? Ne titkolózzatok tovább! – fakad ki Day, amikor senki sem szólal meg. Megmutatom a gyűrűt, mire éljenzésben törnek ki. A nők mind körém sereglenek, hogy megcsodálják a gyűrűt, még Polly is, aki párszor el is mosolyodik, míg a férfiak Ash hátát veregetik, és olyasmiket mondanak: „Ügyes voltál” és „Hogy sikerült egy ilyen lányt megcsípned?” Cékla mindenkinek teletölti a poharát, aztán magasba emeli a sajátját. – Ashre és Natalie-ra! Hosszú, boldog életet kívánok nektek! – kiáltja. – Ashre és Natalie-ra! – visszhangozzák a többiek. Ashre pillantok, és egy másodpercig aggodalmat látok a tekintetében, de aztán gyorsan lesüti a szemét, és a legszélesebb, legszebb mosolyt villantja rám, amit csak életemben láttam. Visszamosolygok, de akaratlanul is elfog a kíváncsiság, miért látszott olyan nyugtalannak. Máris meggondolta volna magát? Á, biztos csak üldözési mániám van! Elhessegetem a gondolatot, és igyekszem élvezni a pillanatot. Majd később kifaggatom. A buli most már beindult. Mindenki feldobott, táncol és énekel, még Sigur is, akinek – mint most kiderül – fantasztikus hangja van. Pollyt és MJ-t egy hagyományos sötétfajzat dalra tanítja, Ash apja, Harold pedig odajön hozzám, és megölel. Ősz szakálla a bőrömet szúrja, de nem bánom. – Úgy örülök, hogy a család tagja leszel – mondja. – Még
sosem láttam Asht ilyen boldognak. – Ígérem, hogy a gondját viselem majd. – Tudom, hogy így lesz. – Nem aggódsz, hogy elsietjük a dolgot? – kérdezem csendesen. Szelíden elmosolyodik. – Aggódtam, de Ash meggyőzött, hogy kész elkötelezni magát, és amikor a fiam elhatároz valamit, arról nem lehet lebeszélni. Könnyedén felkacagok. – Ashre vall! – Ha kétségeid lennének... – De nincsenek – válaszolom, és ez igaz is. Fenntartások nélkül megyek hozzá Ashhez. Azok után, hogy két hónappal ezelőtt majdnem elvesztettem, megtanultam, hogy két kézzel kell megragadni a boldogságot, és nem várni a jövőt, ami talán sosem érkezik el. Harold még egyszer megölel, és a szükségesnél hosszabban szorítom magamhoz, de megérti. Az apám halott, az anyám életfogytig börtönben ül, tehát gyakorlatilag árva vagyok. Amikor majd hozzámegyek Ashhez, Harold az apám lesz. Nagyon megnyugtató gondolat. Összegyűlünk az asztal körül, amikor Day kihozza a ferde csokoládétortát: trutymós cukormázzal kente be, ami máris kezd lefolyni. A tetején nagy, düledező betűkkel ez áll: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, NA. A T betűre már nem maradt helye. Imádom! Jó tudni, hogy Day nem mindenben tökéletes. – Remekmű – jelentem ki. Day barna szemét forgatja: – Most sütöttem utoljára, ajánlom, hogy élvezd! – Kívánj valamit – biztat Harold. Elfújom a gyertyákat, és azt kívánom, hogy holnap jó
eredménnyel záruljon a népszavazás. Day egy-egy tortaszeletet vág mindenkinek, én meg kisurranok a mosdóba, hogy egy pillanatra egyedül lehessek. Vizet locsolok az arcomra, és belenézek a mosdó feletti kis tükörbe. Kipirult az arcom, göndör hajam kicsit kócos lett attól, hogy Ash körbeforgatott, de boldognak látszom. Mosolygok. Már éppen elfordulnék, amikor megdermedek. A bal szemem sarka olyan furcsa. Csak a képzeletem játszik velem, vagy egy kicsit sárga? Biztos a rossz megvilágítás teszi. Amikor visszaérek a többiek közé, már egészen más a hangulat, és látom is, miért. Megérkezett Juno, hosszú, vörös haja gubancos, az arca rózsás, mintha a munkahelyétől idáig futott volna. – A tévécsatorna egy órája kapta a hírt. Nemsokára országszerte minden állomás közvetíti majd... – mondja, aztán elhallgat, amikor meglát. – Mi történt? – kérdezem. Sumrina odajön hozzám, és megfogja a kezemet. – Anyádról van szó – mondja. – Jól van? – kérdezem nyugtalanul. – Két órája megszökött a börtönből – világosít fel Juno. – Azóta menekül.
6. ASH
JUNO ELMOND MINDENT, amit csak tud. A börtönben robbanás történt, amitől hat őr meghalt, és összeomlott az épület nyugati szárnya. A robbantást csak figyelemelterelésnek szánták, hogy az őröket lefoglalják, amíg Buchanan parancsnokasszonyt kiszabadítják a keleti szárnyban levő cellájából. Pár órába telt, mire az őröknek feltűnt, hogy megszökött, de addigra már késő volt. Natalie remegő kézzel kapaszkodik a kezembe, az ajka elfehéredik. – Tudják, ki segített neki a szökésben? – kérdezi. – Nem, de hozzáértő lehetett – válaszolja Juno. – Valószínűleg egy volt katona. – Mit gondolsz, hova mehetett? – kérdezi Day. – Szent ég, csak nem gondoljátok, hogy ide jönne vissza? – kérdezi Sumrina aggodalmas tekintettel. – Nem tenne ilyen kockázatos dolgot – véli Natalie. – Anya jól lesz? – kérdezi csendesen Polly. – Ismered anyát, igazi túlélő – nyugtatja Natalie. – Jól meglesz. Csak... – Az utolsó szó a torkán akad. Könnyek szöknek a szemébe. Apámra pillantok. Bólint, mint aki érti, mit akarok. – Ideje befejezni mára – mondja. Michael és Sumrina a Salak utcai házukba viszik Pollyt,
Natalie pedig hazajön velem a Repkény templomba. Apa van olyan kedves, hogy a bárkán marad Roach-csal és Céklával, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Felkapaszkodunk a csigalépcsőn a templom harangtornyában levő hálószobámba. A holdfény megcsillan a hatszögű terem közepén lógó rézharangon. Natalie lerogy az ágyra, én meg felteszem az ablakokra a fatáblákat, hogy ne áradjon be az éjszakai hűvösség. Aztán mozdulatlanná dermedek. Odalent két őr üldögél a sírköveken; biztos követtek minket. Elkapják a tekintetemet; az egyik integet, és tetszelegve vigyorog. Gyorsan felteszem a fatáblát az ablakra, és leülök Natalie mellé az ágyra. Nem szólok az őrökről, nem akarom nyugtalanítani. – Minden rendben lesz anyáddal – biztatom. Megtörli a szemét, és bólint. – Bárcsak megkeresett volna! – Túlságosan veszélyes lett volna – mondom óvatosan. – Tudom, de akkor is fáj, hogy Pollyval nem szerepeltünk a terveiben. – Felsóhajt, és az eljegyzési gyűrűjét forgatja. – Bocsáss meg. Különleges estének szántad, de én elrontom. Felemelem az állát. – Jóban-rosszban, emlékszel? Elmosolyodik. – Annyira szeretlek, Ash! Nem is tudom, hová lennék nélküled. Összefacsarodik a szívem, amikor a holnapra gondolok. Mit tegyek? A helyes választás az lenne, ha nemmel szavaznék, de akkor elragadják Natalie-t. Azt meg nem hagyhatom. Akkor meg mi legyen? Kint ülnek az őrök, nem menekülhetünk el, tehát nem rejthetem el Natalie-t, és nem is csempészhetem ki ma éjjel a városból úgy, hogy ne tudjanak róla. Ráadásul kétlem, hogy csak ez a két őr tart szemmel minket; Tiszta Rózsa erről biztos
gondoskodott. Nem tehetek mást, mint a közelemben tartom. Natalie félénken rám mosolyog. – Hát akkor... kettesben vagyunk. Elvigyorodom. – Úgy bizony. – Senki sem nyitja ránk az ajtót. – De nem ám. Várakozásteljesen néz fel rám, és egy pillanat alatt szertefoszlik minden aggodalmam, ami a holnapot illeti. Csak mi ketten vagyunk és a mostani pillanat. Kezembe fogom az arcát, és gyöngéden megcsókolom. A szívverése a mellkasomban ver visszhangot; izgatott és feszült, akárcsak az enyém. Lefekszünk, és szőke fürtjei szétterülnek a párnán. Várakozásteljes izgalom szikrázik közöttünk. Végre eljött a várva várt perc. A tekintetem bejárja az arcát, testét, a látómezőm széle sziporkázni kezd. A Látás. A sötétfajzatok a Látás segítségével jelölik meg a zsákmányukat, hogy elriasszák a többi sötétfajzatot. Magamhoz vonom ebbe az igéző sötétségbe, és csak egyet mondok: Hozzám tartozol. Végigsimítom kipirult arcát és ajkát, megérintem a nyakát, és a kezem megáll az aranyfüggőnél, ami a vörös fűzős ruha kivágásából kandikál ki. A csipkés felsőrészt selyemszalag cikcakkja fogja össze, amit egy egyszerű masnival kötött meg. Játékosan meghúzom a szalagot, és a szétnyíló felsőből kivillan rózsásan fehér és makulátlan bőre, amit csak egy vékony, piros heg, a gyerekkori szívátültetés nyoma tör meg. Mintha tűz emésztene belülről. Szaggatottan felsóhajtok, és alig bírok uralkodni a szomjamon. Natalie kék szeme csillog, ahogy egy hosszú pillanatig fogva tartja a tekintetemet. Tudja, milyen hatással van rám. Végül a hajamba túr, és magához húz. A csók olyan, mintha
villámcsapás érne: felpörgeti a szívverésemet. Mintha dobverés szólna a mellkasomban. Alig veszem észre, hogy kigombolja az ingemet. Szétfoszlott a ma reggeli bizonytalanságom. A hátamat simogatja, a karomat, a mellkasomat, a keze a hasamról a nadrágom övcsatjára vándorol. A méregzacskómat elönti a méreg. Szétnyílik a szája, a csókunk szenvedélyesebbé válik. Halkan felnyögök. A testem remeg a felgyűlt vágytól, a bőröm tüzel. Felsiklik a kezem a lábán, s ezzel a mozdulattal felemelem a tüllszoknyáját is. Fölé gördülök, és nagy önuralommal egy pillanatig visszafogom magam, hogy magamba szívjam Natalie látványát. Szeretném az utolsó cseppig kiélvezni az együttlétünket, mert holnaptól minden megváltozik. Soha többé nem néz így rám, ilyen tiszta szerelemmel, bizalommal, vággyal. Így vagy úgy, de holnaptól megmutatom az igaz valómat: az árulóét. – Szeretlek – mondom rekedten. Én is szeretlek – vágja rá. – Teljes szívemből. Megcsókolom, és már képtelen vagyok egy másodpercet is várni. Halkan felsikolt, aztán felsóhajt, és minden úgy van, ahogy emlékszem. Földöntúli boldogság. #
Egy napcsík szűrődik be az ablakok előtti fatáblák közt. Erre ébredek. Fáradt kezemet végighúzom az arcomon, és próbálok visszakúszni az élők világába. Bal kezem lelóg az ágyról, és hozzáér Natalie széttépett, elhajított ruhájának csipkés anyagához. Elmosolyodom. Vennem kell neki egy új ruhát. A matrac kicsit bemélyed, amikor Natalie átfordul a másik oldalára, hogy rám nézhessen. A fehér lepedő a teste köré
tekeredett. Kócos, göndör haj veszi körül kipirult arcát, kék szeme olyan színben csillog, mint az eljegyzési gyűrű az ujján. A füle mögé simítom a haját. – A múlt éjszaka... nem találok rá szavakat. Félénken az ajkába harap. – Éhes vagy? – kérdezem. – Majd’ éhen halok – válaszolja. – Mellesleg hány óra? Az éjjeliszekrényen álló órára pillantok, aztán rémülten pattanok ki az ágyból. – Kapj magadra valamit... elkésünk! Húsz perccel később átfurakodunk a város főterén összegyűlt tömegen, ahol a mai nyilvános szavazásra felállították az egyik szavazóhelyiséget. El sem hiszem, hogy elkéstünk. Hogy mind közül éppen ma aludjunk tovább! A hátam mögé pislantok. Két őr követ minket tisztes távolságból, a vállukon puska lóg. A templomtól idáig követtek minket. Natalie is visszanéz rájuk, és a homlokát ráncolja. – Nem is titkolják, mi? – mormolja. – Ha meg akarnak félemlíteni minket, nem fognak sikerrel járni. Dehogynem. Erősebben szorítom a kezét, a fejemben egyik gondolat a másikat kergeti, hogy hogyan tudnám megvédeni, ha arra kerülne a sor. Még nem döntöttem el, hogyan fogok szavazni. Az őreim darabokat vágnak majd le belőle, apránként. Ismét visszanézek. Valószínűleg el tudnám intézni ezt a kettőt, de a téren őrjáratozó százakat nem. Mit tegyek? Lassan kifutok az időből, hogy döntést hozzak. – Főnix! A három fiú szalad oda hozzám, akiket a minap az utcán láttam játszani, a nyomukban az anyjuk, Sally siet. Kis Főnix a
kabátujjamat rángatja. Roach kérésére a Főnix-egyenruhámat vettem fel – LFF-kabát, fekete nadrág és bakancs –, bár a sminket illetően nem engedtem. Natalie-n az egyik nadrágom van és egy ingem, amit derékban övvel fogott össze. – Jó szerencsét mára – mondja Kis Főnix. Görcsbe rándul a gyomrom. – Hagyjátok békén, fiúk – mondja Sally, és eltereli őket. Ezúttal nem int búcsút. Mindenki feszült, de nem csodálkozom: ma rendkívüli nap van. A teret körbefogó épületek tetején hatalmas digitális kivetítőkön lehet követni az Őrök Szövetségi Államában, a más hatalmas államokban folyó szavazást. Minden kivetítő alján egy grafikán látszanak az eddigi eredmények. Ritkán szoktak ilyen nyilvános szavazást tartani. Általában titkos szokott lenni, de Tiszta Rózsa most ragaszkodott ehhez; azt állította, nem akarja, hogy az Ember az Egységért „trükkökkel próbálkozzon”, és a maga javára fordítsa a szavazást. Valószínűleg ez csak az egyik ok. Úgy sejtem, azt szeretné, ha az egész nemzet látná, amint a szegregációs törvénye mellett szavazok. A szavazótribünt az árulók kivégzésére szolgáló három fakereszt mellett állították fel. A középsőn még ott vannak a kínzásom és a kudarcba fulladt kivégzésem nyomai, az akácfát korom feketíti, a macskaköves teret örökre a vérem szennyezi. Elfordítom a tekintetemet. A nyilvános szavazás egyik előnye, hogy a Légió őrei is figyelhetnek a Határfalról, és visszajelezhetnek a többi sötétfajzatnak, akik nem szavazhatnak maguk, ahogy a básztetek vagy a hegyifarkasok sem, mivel szó szoros értelemben véve nem polgárai az Őrök Szövetségi Államának. Én is csak
azért szavazhatok, mert félig ember vagyok, és van állampolgársági igazolványom. El tudom képzelni őket; egész családok bújnak össze, hogy hallhassák a sorsukat. Számítanak rám. Bíznak bennem. A Falon áll Sigur és Garrick is. Sigur sebhelyes arcát aranymaszk takarja, és védi a ködös napsütés kegyetlen sugaraitól. Eszembe jut, amikor először láttam ott állni az unokahúga kivégzésén Evangeline mellett. Evangeline. Vágy és szomorúság kavarog bennem, amikor visszaemlékezem rá, arra a lányra, aki úgy volt, hogy a vértársam lesz. Amióta újabb kevertvérűket keresve elhagyta Fekete Várost, nem hallok felőle. Fogalmam sincs, életben van-e még, bár ha valaki egyedül is elboldogul, akkor az Evangeline. Végre elérjük a színpadot, ahol a kétségbeesett Day vár minket. – Már majdnem elindultam értetek – mondja. – Miért késtetek el ennyire? – Elaludtunk – válaszolja Natalie. – Lehet, hogy jobb okkal kell előállnotok – véli Day. – Roach a fejedet követeli. Úgy volt, hogy már órák óta embereket fogadsz, és üdvözlőd őket. – Tudom – válaszolom. Roach azt szerette volna, ha segítek az Ember az Egységért számára az utolsó percekben is támogatást szerezni, mielőtt Fekete Városban is elkezdődik a szavazás. – Hol van Polly? – kérdezi a téren körülnézve Natalie. – MJ-re vigyáz. Annyira fájt a háta, hogy nem jött ki – magyarázza Day. – Egyébként sem hiszem, hogy Polly elviselné ezt a tömeget. Rossz napja van... Natalie megértőén bólint.
– Hát itt vagy, tesó! – verekszi át magát a tömegen Cékla, nyomában a tüzet okádó Roach-csal. – Megmondtuk, hogy órákkal ezelőtt itt légy – fordul hozzám Roach. – Mit gondolsz, hogy fest, hogy Főnix még arra sem veszi a fáradságot, hogy idetolja a nyomorult képét? – Őszintén sajnálom – szabadkozom. Hamarosan apám, Sumrina, Michael és Amy is csatlakoznak hozzánk. Juno a színpadon áll Stuarttal, és a Fekete Városban folyó nyilvános szavazást filmezik. A megjelenése a nála megszokott: feszes fekete bőrnadrág, fűzős fehér blúz, halványkék szeme erősen körülrajzolva a salakkő szemceruzával. Stuart már nem szánt ennyi időt a külsejére: egy kifakult, foltvarrott frakk-kabátban és barna hasítottbőr nadrágban van, barna haja tüskésen meredezik, mint mindig. Tévéstábokat küldtek ki városszerte a szavazóhelyiségekhez, de a város főterén levőre irányul – miattam – a legnagyobb figyelem. A pódium tetején két nagy üvegláda áll: majdnem két méter magasak és szélesek, elöl fém bedobónyílás, amin át az emberek becsúsztathatják a szavazatukat. Mindegyik szavazólapba mikrocsipet ültettek, ami tartalmazza az állampolgársági azonosító számunkat, hogy a csalást megakadályozzák. A szavazóládákhoz kapcsolt számítógép feljegyzi ezt az információt, amikor a lapot a ládába dobjuk, és a szavazatunk azonnal megjelenik a színpad mögötti kivetítőn. A jobb oldali láda feletti táblán ez áll: IGEN, a bal oldalin NEM. – Hogy megy? – kérdezem a többiektől. – Nem is rosszul – válaszol Amy. – Vesztettünk az Ültetvényes Államban, de nem olyan sokkal. Az Ültetvényes Állam mindig is az egyik legnehezebben meggyőzhető állam volt, mert a kormánnyal kötött szerződések
révén adják el a termésüket, így a hír, hogy szoros volt a verseny, egészen biztató. – Az igazi meglepetés a Domínium Állam – folytatja Amy, és a Fekete Városi-Iskola feletti digitális kivetítőre mutat. A Domínium Államban levő Centrumban szavaznak most, és a kivetítő szerint nyolcmillió-négyszázhetvenhatezer-nyolcszázketten szavaztak igennel, és hatmillió-kilencvennyolcezer-százötvenhatan nemmel. Leesik az állam: azt hittem, hogy Centrum teljes egészében igennel szavaz majd, mivel ez a főváros, és Tiszta Rózsa hazai pályája. – Nagyszerű számok! – lelkesedik Natalie. Cékla elvigyorodik. – Igen. És képzeld csak el, milyen lesz azokban a városokban, ahol gyűlölik az őröket! Nem csoda, hogy Tiszta Rózsa felkeresett tegnap. Biztos tudta, hogy szoros lesz a verseny. Belém villan a gondolat: még akár meg is nyerhetjük! Mindig is ebben reménykedtem, de a számokat nézve a remény hirtelen valósággá válik. Nem kell mást tennem, mint nemmel szavazni Rózsa Törvényére, és a népem máris megmenekül attól, hogy a Tizedikbe kerüljön. De akkor Natalie meghal. Görcsbe rándul a gyomrom. Natalie vagy húszmillió ember? Kit válasszak? – Ne csinálj jelenetet, tesó – fordul oda hozzám váratlanul Cékla, és a hátam mögé pillant. Megfordulok, mert nem tudom, mire céloz, és az agyaraimat elönti a méreg, amikor Sebastian Eden hideg, zöld tekintetét látom. Védelmezőn lépek közelebb Natalie-hoz. – Bevallom, nem hittem, hogy idetolod a képed – mondja, és célzatosan rólam Natalie-ra siklik a tekintete.
– Micsoda? Hogy elmulasszam, hogy a tévében élőben alázzam meg Tiszta Rózsát? – kérdezem. – Óvatosabb lennék a helyedben, öcsi – válaszolja fagyosan. – Ne feledd, mi forog kockán! – Nem felejtettem el – válaszolom. Kegyetlen mosolyra húzódik a szája. – Add át üdvözletem Pollynak – mondja még Natalie-nak, mielőtt felmegy a színpadra. – Micsoda görény – mormolja Natalie, aztán Day-jel kezd beszélgetni. – Mire célzott? – súgja oda Cékla, amikor Natalie már nem figyel ránk. – Semmire. Ne izgasd magad – válaszolom. Összeszorítja a száját. Nem hisz nekem. Cékla majdnem olyan jól ismer, mint Natalie, ezért pontosan tudja, mikor hazudok. De dicséretére legyen mondva, nem erőlteti a dolgot. A digitális képernyőkön a kamerák ismét az SBN stúdióját mutatják. February Fields, a ragyogó műsorvezető ránk mosolyog ajakfényes szájával. – Beérkeztek az utolsó szavazatok is a Domínium Államból. – Mind elhallgatunk, és a képernyőre meredünk. – Az Állam Rózsa Törvényére szavazott. – Kettő-nulla – mormolom. – Ne görcsölj rajta, haver. – Cékla a vállamra teszi a kezét, amitől fájdalom sugárzik ki a sebhelyeimből. – Mi következünk, és ismét a magunk javára fordítjuk a szavazást. Begörcsölnek a nyakizmaim. Rögtön itt az idő, hogy döntsek. Felnézek Sigurra, aki még mindig a Határfal tetejéről figyeli az eseményeket. A maszk miatt nem látom az arcát, de a testbeszéde merevségről árulkodik.
Natalie vagy a népem? A kamera ismét Fekete Város főterét mutatja. – Fekete Folyó Állam következik – jelenti be February Fields. – Elsőnek Fekete Város szavaz. A szívem a torkomban dobog. Eljött az idő. Szokás szerint elsőként az állam fővárosa szavaz, főként azért, hogy az állam kevésbé jelentős városai tudják, mire kell szavazniuk. Kimondatlan szabály ez a városok között, mert ezzel az állam egységét és erejét demonstrálják, bár a kevésbé fontos városok nem mindig hallgatnak a fővárosra. A tévékamerák Sebastian felé fordulnak, aki kimérten áll az üvegládák mellett a színpadon. Mögötte őrök állnak vigyázzban, a fegyverük kibiztosítva, megtöltve. A célzás egyértelmű: szavazzatok igennel. Sebastian int a kezével, hogy jöhetnek az első szavazók. Általában a Parancsnok szavaz elsőként, de mivel Fekete Folyó Államnak most nincs parancsnoka – egyik politikus sem mutatkozott hajlandónak, hogy ajkához emelje a méregpoharat –, a polgárok kezdik a szavazást. – Most mi jövünk – mondja Cékla, amikor Sally felmegy a dobogóra. Fekete, turnűrös ruhájának széle a földet söpri, és felveri a macskaköveket borító hamut. Kicsit enyhül bennem a feszültség, mert tudom, hogy rá számíthatunk. Juno élőben kommentálja az eseményeket a kamera előtt. – Az első bátor polgár, egy fekete jelenség lép fel a pódiumra. Ez a szín egyet jelent a reménnyel ebben a városban – utal a Főnix-egyenruhámra. – Több hónapi kampányolás után a következő néhány percen múlik minden... Sally arca jelenik meg a digitális kivetítőkön, ahogy a
szavazatgyűjtő ládákhoz megy. Sebastianra pillant, aki a NEM láda mellett áll, a keze a kardmarkolatán. Sally az IGEN ládához siet, beejti a szavazatát, aztán gyorsan visszatér a tömegbe, és elvonszolja a város főteréről a fiait. – Azt hittem, nyugodtak lehetünk a szavazata felől – suttogja Natalie. – Szerintem nem tudjuk már, hogy kiben bízhatunk. Hátranézek. A két őr, akik idáig követtek minket, még a közelben állnak, és engem figyelnek. A következő néhány tucat szavazás hasonlóképpen folyik: az emberek láthatóan remegve dobják be a szavazatukat az IGEN ládába. Felnézek a kivetítőre: negyvennyolc IGEN, nulla NEM. – A fenébe – mormolja Cékla a bajsza alatt. – Még ne add fel – biztatja Natalie. A Tűzmadár rádiótól James és Hilary Madden kapaszkodnak fel a pódiumra vezető lépcsőn. Mély levegőt veszek. Natalie bátorítóan megszorítja a kezemet. Összehajtogatják a szavazólapjukat, és Sebastian felé indulnak. James rám pillant, a tekintete fagyos. Abban a pillanatban tudom, hogy elvesztettük őket. Jobbra fordulnak, és az IGEN ládába dobják a szavazólapjukat. Cékla hangosan káromkodik. – Árulók! Lefogadom, hogy ők lopták el a fegyvereinket! Fel kéne lógatni őket! Nagyot nyelek, hogy elmúljon a gombóc a torkomból. Engem is fel akar majd akasztani? Szerintem egyébként Cékla nem is lő annyira mellé. James és Hilary, mint az Ember az Egységért befolyásos alakjai könnyedén bejutnak a Légió-gettó területén mindenhova, így a fegyverraktárba is. Dacosan, magasra emelt fejjel vonulnak le a lépcsőn.
Cékla leköpi Jamest, amikor elmegy mellette. James megfordul, és az öklével behúz Céklának; csak egy hajszál választja el, hogy el is találja. Minden nagyon gyorsan történik: James és Cékla összeakaszkodnak, vadul csépelik egymást. Day és Hilary megpróbálják szétválasztani őket, de a földre zuhannak, ahogy egyre többen keverednek bele a csetepatéba. Kettő helyett már húszan ütik egymást. Öklök emelkednek a magasba, egymást lökdösik és taszigálják az emberek. James és Hilary meglép a zűrzavar leple alatt. Eszembe jut, ami két hónapja történt a lázadás idején. Nem engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen! Felrohanok a színpadra, és kikapom Juno kezéből a mikrofont. – ELÉG! – ordítom torkom szakadtából. A hangom a téren visszhangzik. Halálos csend lesz. Hála az égnek, a verekedés azonnal abbamarad. Több ezer arc bámul fel rám, és eszembe juttatja a napot, amikor keresztre feszítettek. Hirtelen kiszárad a szám, és szinte érzem az égő akác füstjét. Ne most... Megnyalom cserepes ajkamat, és beszélni kezdek. – Szavazni jöttünk, nem verekedni – kezdem. – Nem a vérontás a megoldás, mert azzal csak aláássuk, amit ma szeretnénk elérni. Lehet, hogy a kormány úgy gondolja, elfogadható, ha a fegyvereivel és a katonáival megfélemlít minket – oldalpillantást vetek Sebastianra, aki dühösen mered rám –, de mi nem így szoktuk csinálni. Nem a félelem fog irányítani minket. Egy magányos hang jut el hozzám a tömeg fölött: – Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás! A jelmondatot egyik a másiknak adja, ahogy a keresztre feszítésem napján is. Hamarosan az egész város kántálja: –
AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!
Boldogságot kellene éreznem. Pontosan ezt szerették volna a lázadók, de én alig kapok levegőt. Rózsa éppen ezt szerette volna elkerülni. Rendíthetetlenül a támogatásomról kellene biztosítanom. Ha nem... Natalie-ról a két őrre pillantok, akik tőle pár lépésre állnak. Fel fogják trancsírozni. Még van esélyem mindezt helyrehozni. Előveszem a szavazólapomat. Még sosem volt ilyen súlyos egy papírlap a kezemben. Lehunyom a szemem. Szavazz igennel, és mentsd meg Natalie-t. Szavazz nemmel, és ments meg húszmillió embert. Kalapál a szívem. A nemzet minden polgára engem figyel; arra várnak, hogy lássák, mit teszek. Tiszta Rózsa is köztük van. Natalie. Húszmillió ember. A lány, akit szeretek. Húszmillió ember. Sosem volt választási lehetőségem. A szavazóládába dobom a lapomat. – Ash Fisher nemmel szavazott Rózsa Törvényére – jelenti Juno a kamerának. Lenézek a tömegben álló Natalie-ra, és a szívem millió darabra hullik. Úgy sajnálom! A lázadók éljenzésben törnek ki, de alig hallom őket, ahogy levágtatok a lépcsőn, és megragadom a kezét. – El kell hagynunk a várost – hadarom. Felvonja a szemöldökét. – Micsoda? Most? A két őr még mindig mögötte áll. – Igen, most. Menjünk – sürgetem.
Fogalmam sincs, hogy megyek el vele az őrök előtt, de valahogy biztonságba kell helyeznem. A lépcső előtt sorban állókra néz. – Mi ütött beléd? Még javában folyik a szavazás! – Nem érdekel – sürgetem. – El kell mennünk. – Nem hagyhatom itt Pollyt, azonkívül még szavaznom kell. Csalódottan sóhajtok fel. Természetesen igaza van. Nem gondoltam végig. Fehér homlokán ránc jelenik meg. – Megijesztesz, Ash. Mi folyik itt? A tömeget fürkészem a háta mögött. Az őrök nyomtalanul eltűntek. Hova mentek? Lehet, hogy Tiszta Rózsa azt parancsolta, hogy ne innen ragadják el, hiszen filmeznek minket? Gondolom, a kamera közelében biztonságban vagyunk. – Semmi – vezetem közelebb a színpadhoz, hogy benne legyünk a képben. – Minden rendben van. Csak idegesít ez a sok őr. Egy pillanatig az arcomat fürkészi, láthatóan nyugtalan. Arcon csókolom. – Minden rendben – nyugtatom meg még egyszer. – Ideje szavaznom – mondja, és kihúzza a kezét az enyémből. Az őröket lesem, míg Natalie felmegy a lépcsőn, és nem vesz tudomást Sebastian fagyos tekintetéről. A NEM ládába dobja a szavazatát, aztán visszajön hozzám. A sor lassan araszol, és Fekete Város polgárai egyenként lépnek fel a színpadra. Már nem látszanak olyan rémültnek, mint korábban. Néhányan még Sebastian szemébe is mernek nézni, amikor a szavazólapjukat a NEM-mel jelölt ládába dobják. A számok aránya hamarosan megváltozik, már több a NEM, mint az IGEN. Cékla rám vigyorog. Sigurra pillantok, aki még mindig fent áll a falon. Alig
észrevehető, helyeslő fej biccentés a válasza. A Fekete Folyó Állam kisebb városaiból is lassan kezdenek beérkezni a szavazatok, és csak úgy ömlenek a NEM-ek. Az Állam keleti partján álló helyes kis kikötőváros, Ember Creek szavaz utoljára. A szavazatszedő állomást a festői korzón állították fel, horgászfelszereléseket árusító bódék között. Több százan zsúfolódtak össze a korzón, és valamennyien vad, elszánt arccal fordulnak a kamera felé. A kamera ismét February Fieldset mutatja, de előtte még mindenki hallja, hogy Ember Creekben a polgárok torkuk szakadtából ordítják: AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!
Nem telik bele sok idő, és be is fejeződik a szavazás, mivel a Fekete Folyó Állam – miután sok millióan haltak meg a háborúban – az egyik leggyérebben lakott terület az országban. A digitális képernyőkre bámulok, és alig akarok hinni az eredményeknek. February Fields jelenik meg a képen, a mosolya kényszeredett és bizonytalan. – A Fekete Folyó Állam végső eredménye – mondja. – Az állam nemmel szavazott. A főtéren éljenzés és örömkiáltások harsannak. Mindenki ünnepel, csak én nem. – És most a tartományok szavaznak – jelenti be February Fields. Ettől gyorsan kijózanodik mindenki. Lehet, hogy Fekete Folyó Államban győztünk, de ha egyetlen állam sem követ minket, akkor mindaz, amit ma elértünk, hiábavaló volt. A következő órákban félelemmel eltelve nézzük, ahogy az utolsó államokból is beérkeznek a szavazatok: Tartományok: NEM. Puszta Föld: IGEN.
Smaragd Állam: NEM. Hegyifarkas Állam: IGEN. Aranyhomok: NEM. – Hát nem izgalmas? – February Fields kislányos hangja kicsit erőltetett. – Az eredmény döntetlen. Négy állam Rózsa Törvénye mellett szavazott, négy pedig ellene. És végül most következik Réz Állam! Minden ezen az utolsó szavazatösszesítésen múlik. A kivetítőkön Vincent parancsnokasszony, egy vékony testalkatú, ötvenes éveiben járó fekete nő tűnik fel, aki az arca szigorú szögleteit hangsúlyozó puritán frizurát vágatott. A mi Határfalunkhoz hasonló fal előtt áll, csak az övék acélból és rézből épült, nem betonból. Tehetetlenül nézem, ahogy Vincent asszony a szavazóállomáshoz sétál, amit ugyanúgy állítottak fel, mint a miénket. Egy pillanatra megáll, hogy a sajtó fényképet készítsen róla, mielőtt az IGEN feliratú ládához lép. Olyan, mint egy balesetet nézni: tudjuk, hogy bekövetkezik, mégsem tudjuk elfordítani a tekintetünket. Aztán olyasmit tesz, amire senki sem számít. Hirtelen balra kanyarodik, és a NEM feliratú ládába csúsztatja a szavazólapját. Jelentőségteljes csend támad, miközben a téren mindenki hitetlenkedve bámul a kivetítőre. Vincent parancsnokasszony a kamerába néz, és a nemzethez fordul. – Réz Állam polgárai, arra biztatlak benneteket... Az élő közvetítés megszakad, a képernyők elsötétülnek.
7. NATALIE
A VÁROSBAN HATALMAS felzúdulás hallatszik, mindenki azt kérdezi, mi történt. – Mi baj a közvetítéssel? – kérdezi Roach is Junótól, aki még mindig a színpadon filmez. – Zavarják az adásunkat. Semmit sem tudunk közvetíteni – válaszolja Juno. Hirtelen számítógépes grafika tűnik fel a képernyőkön. Technikai probléma merült fel, azonnal folytatjuk az adást! – Még hogy technikai probléma – morogja Juno. – El sem hiszem, hogy Vincent parancsnokasszony Rózsa ellen szavazott – hüledezik Day. – Mindig is szembe mert szállni vele – vélekedem. – Vincent parancsnokasszony mindenkivel törődik, nem csak az őrökkel. Anyám szerint ez gyöngévé tette. – Ha a másik oldalra áll, akkor ez nagyon jó az ügyünknek! – lelkesedik Cékla. – Ő üzemelteti a hadianyaggyárakat, és fegyverek nélkül Rózsának sincs hatalma! De mielőtt jobban belemerülhetnénk a témába, a kivetítők ismét megelevenednek, és February Fields arca tölti be a képernyőt. Mosolyog, de tengerzöld szeme hideg marad. – Bocsánat a kis technikai gikszerért, polgárok. Az élő adás velejárói – teszi hozzá, mintha csak valami ártalmatlan hibáról lenne szó. – Köszönöm, Vincent parancsnokasszony, a lelkesítő
beszédet. És most térjünk vissza a Réz Államban folyó szavazáshoz. Vincent parancsnokasszonyt sehol sem látni, és a képzeletem játszik velem, vagy tényleg máshová állították fel a tévékamerákat? Egy fiatalember siet fel a pódiumra, a tekintetét valamire szegezi, ami a képen kívül esik. Bedobja a szavazatát az IGEN ládába. Cékla hangosan káromkodik. Egy idősebb nő következik. Ő is olyasmire szegezi a tekintetét, amit nem láthatunk. Összehúzott szemmel nézem a monitort, amikor a sarokban egy sötét folt jelenik meg; az előbb még nem volt ott. A tévékamera kissé balra mozdul, és a folt ismét eltűnik, de előtte még sikerül rájönnöm, mi az. Vér. Felsikoltok. – Ash... Ő is látta. – Csak nem gondolod... ? – Képtelen vagyok kimondani, olyan szörnyű. – De igen – bólint. – Lelőtték. #
Elvesztettük Réz Államot. Vége. Vesztettünk. – És ezzel meg is vagyunk, polgárok! – közli vidáman February Fields, amikor vége az egésznek. – Beérkeztek az eredmények, és a nemzet Rózsa Törvénye mellett szavazott, öt a négy arányban! A kivetítőkön az államok fővárosait mutatják, ahol az emberek éljeneznek és vadul tapsolnak. Győzelmi buli folyik Rózsa centrumbeli palotája előtt, rafinált díszítmények előtt csillogó ruhás táncosok tartanak előadást a főtéren. Hetek óta próbálhatták ezt a csoportképet. Észreveszem, hogy az SBN
híradó kihagyja Réz Államot a győzelmi ünnepségek e kis összeállításából. Felhangzik a nemzeti himnusz, és a közvetítés egy zord arcú, szőke fiúval és lánnyal, valamint a felirattal zárul: EGY HIT, EGY FAJ, EGY NEMZET A MINDENHATÓJA ALATT. Sigur és Garrick elhagyják a Határfalat, és visszatérnek a másik oldalon levő gettóba. Egy pillanattal később iszonyatos hangot hallunk: több ezer sötétfajzat gyászos feljajdulását. Ash lehunyja a szemét, az arcára fájdalmas kifejezés ül ki. – Megtettél értük mindent, amit csak lehetett – suttogom. – Nem volt elég – mondja csendesen. – Mit teszünk most? – kérdezem. – Nem maradt más, mint felkészülni a harcra, hogy megvédjük a gettót – mondja Roach. – Amíg lehet, feltartóztatjuk az őröket, de nehéz lesz a fegyverkészletünk nélkül. Egymásra nézünk, és ugyanarra gondolunk: hogy védjük meg a sötétfajzatokat Tiszta Rózsa erőinek iszonyatos támadásával szemben? Erre nem készültünk fel. Tegnapig még azt hittük, hogy Rózsa Törvénye csak faji megkülönböztetést alkalmaz a sötétfajzatokkal szemben, és nem tudtuk, hogy a Tizedikbe szállítja őket, és több millió másikat, hogy ott előbb rabszolgává alacsonyítsák, aztán kiirtsák őket. – Harcolunk, vagy próbálkozás közben meghalunk, igaz? – mormolja Cékla. Roach és a többi felnőtt odamegy Junóhoz, hogy beszéljenek vele, én pedig megölelem Asht, és igyekszem megőrizni a nyugalmamat, miközben rám szakad a valóság, hogy mindez mivel jár. Kevertvérűként Asht is a Tizedikbe deportálják a többi sötétfajzattal együtt. Csak idő kérdése, hogy az őrök
megkezdjék az emberek elszállítását. Mennyi időnk lehet? Egy hónap? Egy hét? Egy nap? – Hiába volt az egész – suttogja maga elé Ash. – Dehogy – bátorítom. – Kiálltunk amellett, ami helyes. Ash végigsimítja az arcomat, a szemében végtelen bánat ül. – Úgy sajnálom – súgja. Összevonom a szemöldökömet. – Mindent megtettél, amit tudtál. Sebastian gúnyosan vigyorogva jön oda hozzánk. El sem hiszem, hogy egyszer megcsókoltam azt a mérget okádó száját. Ashre szegezi a tekintetét. – Szóval nemmel szavaztál? – ingatja a fejét. – Bevallom, azt hittem, ennél fontosabb neked Natalie. De úgy látszik, tévedtem. Hogy érti ezt Sebastian? Ash védelmezőn közelebb lép hozzám. – Ha hozzáérsz, én... – Mit teszel? – rántja fel a szemöldökét Sebastian. Ash nem szól semmit. – Nem is gondoltam másként – mondja Sebastian, aztán hozzám fordul. – Csak tudd, hogy meg lehetett volna akadályozni. A távozó Sebastian után bámulok, és forog velem a világ. – Mi volt ez az egész, tesó? – kérdezi Cékla. Ash aggodalmas pillantást vet rám, és görcsbe rándul a gyomrom, amikor felrémlik előttem, miért viselkedett olyan furcsán mostanában. – Nyomást gyakoroltak rád, igaz? – kérdezem tőle. Ash a tarkóját dörgöli. Céklának tátva marad a szája. – Haver? – Rózsa azt mondta, ha nem szavazok a törvénye mellett... – Rám néz. Fekete szeméből süt a szégyenkezés.
Összefacsarodik a szívem. Ki sem kell mondania. – Úgy röstellem, Natalie – mondja kapkodva. – Mit tehettem volna? Annyian bíznak bennem, meg kellett tennem! Én... Gyöngéden megcsókolom. – Minden rendben, megértem. Az életem nem ér többet, mint több millió emberé. Ha felcserélődtek volna a szerepek, én is ugyanezt tettem volna. A végtelen szerelmét bizonyítja az is, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy Rózsa Törvényére igennel szavazzon, csak hogy megvédjen. – Miért nem árultad el, mi folyik? – kérdezem szelíden. – Megmondtam volna, hogy nemmel szavazz. Nem félek Tiszta Rózsától. – Ez persze hazugság, de nem akarom, hogy Ash tudja, mennyire félek ebben a pillanatban. Mit talált ki nekem Rózsa? Ash magához húz, és szorosan átölel. – Nem hagyom, hogy bántson. Inkább meghalok, de nem engedem meg. A válla fölött a Határfal előtti három keresztre pillantok. Nem kételkedem a szavaiban. Tudom, hogy meghalna a védelmemben, hiszen már egyszer megtette. A családjaink odajönnek hozzánk. – Sötétedés előtt haza kellene érnünk – mondja Sumrina. Cékla és Roach a Légióba tartanak, hogy Sigurral tanácskozzanak a védelemről, Amy rosszkedvűen segít Junónak és Stuartnak összecsomagolni a színpadon levő felszerelést. Ash a Határfalra pillant. – Kísérd el Céklát – javasolom. – Nem akarlak magadra hagyni – válaszolja. – Velem jössz? Ott nagyobb biztonságban lehetsz. – Ha az őrök el akarnak kapni, meg is teszik, mindegy, hol vagyok. Egyébként is szeretném megnézni, Polly jól van-e. Ha a nővéremnek rossz napja van, ahogy Day mondta,
akkor szüksége van rám. Ash pillantása ismét a gettó felé kalandozik. – Minden rendben – biztatom. – Menj csak. Tudom, hogy sok mindent kell megbeszélnetek. – Roach majd elintézi – mondja Ash. – Nem mozdulok mellőled. Elmosolyodom. Titkon örülök, hogy velem marad. A főtér jóformán kiürült, hiszen az emberek többsége hazasietett, amikor világossá vált, hogy a szavazás nem a mi javunkra dőlt el. Városszerte bezárt ajtók és csukott spaletták mögött várják, mi lesz az őrök kormányának megtorlása, hogy nyilvánosan szembeszálltunk Tiszta Rózsával. Az utcákon őrök nyüzsögnek, és erősen kétlem, elmennek-e innen még egyszer. Útakadályokat állítanak fel, ami elég ijesztő. Nyilvánvalóan nem akarják, hogy az emberek elhagyják a várost. Mit terveznek a számunkra? Ash szorosan mellettem jön, Harold és Michael kétfelől védelmeznek minket, ahogy visszafelé sietünk az Emelkedőhöz. A hátsó sikátorokon osonunk, hogy elkerüljük az őröket. De még így is idegesen cikázik a tekintetem, és aggódom, nem bukkan-e fel egy őr a félhomályból, hogy elkapjon. Vadul ver a szívem, amikor jobbra valami megvillan a látómezőmben: egy aranybarna farok tűnik el egy háztetőn. Egy macska. Kezd rámtörni a frász. Minél hamarabb hazaérek, annál jobb. Az Emelkedő kísértetiesen csendes, amikor odaérünk. A toronyházakban és a salakkő kunyhókban behúzták a függönyöket, sehol sem látni fényt. A gyerekek sem játszanak a macskaköves utcákon. Úgy érzem, mintha tilosban járnék a saját otthonomban. Elérjük a Repkény templomot, ahol Ash és
az apja laknak. Harold elköszön, és nem faggatja Asht, amikor mellettem marad. Befordulunk a Salak utcába, és a hőség majdnem ledönt a lábamról. Férfiak, nők és gyerekek futkosnak ki-be a házakba, nehéz edényekben vizet cipelnek, ami időnként kilöttyen. Fanyar füst száll a levegőben. Az utca végében húsz kormos arcú férfi locsolja a vízzel a tűzfészket. A házunkat. – MJ! – sikoltja Day, és végigrohan a sikátoron. Összeszorul a gyomrom. – Polly! Ashhez fordulok, de dermedten áll, és hipnotizáltan mered a lángokra. Megragadom a kezét, és kizökkentem a rögeszmés félelméből. Végigrohanunk az utcán, és ügyet sem vetünk a perzselő hőségre. Ash számára valóságos pokoljárás lehet, de nem marad el mellőlem. A házhoz érünk. Lángok csapnak ki az ablakokon és nyaldossák a tetőt. Ha hamarosan nem oltjuk el a tüzet, az egész utca lángra kaphat, de ez most nem izgat. – MJ! – kiabálja Michael, és a tömegben a fiát keresi. Elkapom az egyik vizet cipelő férfi karját. – Nem látott egy tizenéves lányt és egy kisfiút kijönni a házból? Megrázza a fejét. Anélkül, hogy végiggondolnám, mekkora kockázatot vállalok, elfutok a férfiak mellett, és berontok a házba; nem törődöm a könyörgésükkel, hogy maradjak kint. Ash egy kicsit marad csak el mögöttem, a karjával takarja el a száját és az orrát. Ég a konyha. A virágos tapéta már szinte teljesen megsemmisült, és látszanak a salakkő téglák, amelyek parázsként izzanak. – Polly! MJ! – ordítom, és azonnal fuldokolni kezdek a forró füstben. Nincsenek a konyhában, ezért beljebb igyekszem a házba, és én is a karomat az arcom elé tartva védekezem a hőség ellen. Ash
elkapja a Michael és Sumrina hálószobájába nyíló ajtó kilincsét, aztán felüvölt fájdalmában, amikor sisteregni kezd a tenyerén a bőr. – Nem mehetünk be oda! – kiabálja. – Valóságos pokol lehet odabent! MJ szobájába sietünk. Gomolyog a füst, alig kapok levegőt. – MJ? – kérdem köhögve. Semmi válasz. A következő Polly szobája. Semmi. Már csak egy szoba maradt: az, amiben Day-jel laktam. Az ajtóról leég a festék, a fa megvetemedett a hőségtől. Jaj, istenem, add, hogy életben legyenek! A vállammal belököm az ajtót; olyan erővel szaladok neki, hogy a fogaim összekoccannak. Az ajtó meg sem mozdul. Ash is segít, ketten feszülünk neki, és ezúttal enged, én pedig bukdácsolva beesem a szobába. Sűrű a füst odabent. Ashsel kétségbeesetten keressük MJ-t és a nővéremet. – Nincsenek itt! Kijutottak volna? – kiabálok oda Ashnek. Szörnyű gondolatom támad. Michael és Sumrina szobájában lennének? Könnyek szöknek a szemembe, és megfordulok, hogy bemenjek a szobájukba, amikor halk nyögésre leszek figyelmes. Az ágyam melletti szekrényből hallatszik. Az égő fa ropogása majdnem elnyomja. A szekrényajtót székkel támasztották meg. Félrelököm, és felrántom az ajtót. MJ esik ki. Elkapom, mielőtt a padlóra zuhanna. Él, de alig van eszméleténél. – MJ... MJ! Ébredj fel! – Meglegyintem az arcát, hogy magához térjen. Zavart tekintettel néz fel rám. – Hol van Polly? Itt van? Megrázza a fejét. – Elment – mondja, aztán ismét elveszti az
eszméletét. Polly nincs itt. Megkönnyebbülésemet hamar felváltja az aggodalom. Hol lehet? Ash a vállára dobja MJ-t. Felkapom a szívgyógyszeremet az éjjeliszekrényemről, a zsebembe dugom, és kirohanunk a szobából. A folyosó lángol, a hőség a bőrömet perzseli, a szememet és a tüdőmet kaparja. Visszafojtom a lélegzetemet, míg végigfutunk a folyosón. Alig bírunk elkerülni egy csomó lángra kapott könyvet, amelyek a földre zuhannak. Lángok nyaldossák a falakat, felkúsznak a mennyezetre, a fejünk feletti fagerendák ropognak és hasadoznak. Iszonyatos reccsenés hallatszik, és Ash megtaszít. Kirepülök a bejárati ajtón az utcára, miközben mögöttünk beszakad a tető. A hűvös levegő arcon legyint, és nagy kortyokban nyelem, mielőtt a földre rogynék. Michael elveszi a fiát Ashtől, aki mellettem térdel a macskaköveken, és kormot köhög fel. Valaki egy edényben vizet nyújt oda. Hagyom, hogy előbb Ash igyon, aztán felszürcsölöm a maradékot. Úgy érzem, mintha égne a torkom, a lángok megperzselték volna. – Hogy vagy? – kérdem rekedten. Bólint, hogy megvan, de remeg a teste. Day rohan oda hozzám, miután gondoskodott MJ-ről. – Polly? – kérdezi. – Nincs itt – válaszolom. – Nem tudom, hova ment. – Natalie! – sikolt fel Day, és a házra mutat. Egy percbe telik, hogy rájöjjek, mit látok a füstön keresztül, és akkor végre látom. A ház falára egy ragyogó vörös rózsát festettek.
8. NATALIE
POLLY! POLLY! – kiabálom. Ash visszatart, én meg rúgom, csépelem, mintha megvadultam volna. Tudom, hogy a rózsa nekem küldött üzenet. Tiszta Rózsa elfogta Pollyt. Sebastian szavai csengenek a fülemben: Csak tudd, hogy meg lehetett volna akadályozni. Csak tudd, hogy meg lehetett volna akadályozni. Nem engem akartak megölni. Addig csuklom, míg fájni nem kezd a mellkasom. – Miért nem hagy minket békén Rózsa? – kérdezem. – Mert fenyegetésnek tekint minket – válaszolja Ash. – De Polly nem fenyegetett senkit! MJ sem! – mondom. – Miért ők szenvednek olyasmi miatt, amit te csináltál? Ash fájdalmasan összerezzen. Amint kimondom, már meg is bánom, amit mondtam. – Nem gondoltam komolyan – védekezem. – Attól még igazad van. Elhúzódom Ashtől, a testem remeg, olyan dühöt érzek az őrökkel szemben. Elvitték a nővéremet, megpróbálták megölni MJ-t. Kit bántanak még, hogy megfizessenek nekünk? Hirtelen egy név jut az eszembe. – Harold! Jobban nem is büntethetnék Asht, mint ha megölik az apját. Átnyomakodunk a tüzet oltó tömegen, és végigrohanunk az utcákon, míg a Repkény templomhoz nem érünk.
Berontunk a bejáraton. – Apa! – ordítja Ash. Harold rohan elő a konyhából, és elsápad, amikor meglát minket. – Ó, egek! Mi történt? Elmeséljük a tüzet, Pollyt és MJ-t, és a házra festett rózsát. Amikor a történet végére érünk, erőmet vesztve egy konyhaszékre rogyok. Ash óvatosan dörzsöli a hátamat. Felemelem a fejemet, és könnyes szemmel felnézek rá. Most látom csak, milyen sovány, élesen kiütköző arccsontja alatt mély árnyékok vannak, az elmúlt két hónapban ránehezedő nyomás lebírja. Vajon mikor evett utoljára? – Igazán sajnálom, amit korábban mondtam, hogy mindez a te hibád – mentegetőzöm. – Nem így van. – De igen, bizonyos szempontból miattam történt – süti le a szemét. – Rózsa azt mondta, hogy elviszi „Miss Buchanant”. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a nővéred lehet. – Elmondta Tiszta Rózsa, hogy mit tervez vele? – kérdezem csendesen. – Nem – válaszolja, de nem néz rám. Hazudik, de talán jobb is, ha nem tudom. Harold hoz Ashnek egy zacskó Szint-O-Vért a hűtőből, nekem meg gyógyteát főz. A csésze aljára leszálló tealeveleket nézem, és Pollyra gondolok. Mennyire félhet! Ismét felzokogok. Ash a karjában ringat, míg Harold elmegy Day-ért és a családjáért. Becsukódik mögötte az ajtó. Egyedül maradunk. – Rossz ember vagyok, Ash? – kérdezem. – Miért gondolod? – Mert az egész családomat elvették tőlem – válaszolom. – Az apámat megölték, Pollyt elrabolták, és fogalmam sincs, hol az
anyám. Ez már túl sok... Megfogja az államat, és felemeli a fejemet, hogy a szemébe nézzek. – Legyőzzük a nehézségeket. – Lágyan megcsókol, hogy elmulassza a fájdalmat. Egy darabig segít is, mintha egy gát feltartóztatná az áradatot, de amint elhúzódik, minden visszatér, és rosszabb, mint azelőtt. – Bárcsak itt lenne az anyám – suttogom. – Tudná, mit tegyünk. Ash szorosabban ölel, de nem szól semmit. Harminc perccel később Harold visszatér a többiekkel. Segít Michaelnek egy összeeszkábált hordágyon becipelni MJ-t a templomba, Day pedig azt a néhány megpörkölt holmit hozza, amit sikerült a romok közül kimenteniük. Az egész életünk elfér egyetlen szatyorban. Egy pillanatra eszembe jutnak a születésnapi ajándékok, amiket tegnap kaptam. A házzal együtt azok is elégtek. Megérintem a nyakamban lógó medált, és örülök, hogy egy percre sem vettem le. Kormos, de ép. Beviszik MJ-t Harold hálószobájába, és kényelembe helyezik, aztán a többiek megbeszélik, ki hol alszik most, hogy hajléktalanok lettünk. Elhelyezkedünk, míg Sumrina a kis konyhában tesz-vesz, égszínkék ruhája a székünket éri sürgés-forgás közben. Talált egy régi kötényt az egyik szekrény mélyén, azt köti vaskos derekára. Felgyűrte a ruhaujját, selymes fekete haját kontyba tekerte, és nekilát vacsorát főzni, jóllehet Harold tiltakozik. Sumrinának láthatóan szüksége van valamire, ami eltereli a figyelmét. Michael befejezi odalent az ágyak felállítását, és visszajön a konyhába. A kis helyiség nem olyan otthonos, mint a konyhánk. Nincs virágos tapéta, se a sütőben sülő kenyér illata, se az asszonykéz nyoma, de ez nem meglepő, hiszen Ash és Harold
laknak itt, és Ashnek amúgy sincs konyhára szüksége, mivel nem eszik emberi ételt. Day ül le mellém. – Megtaláljuk, Nat. Reszketegen beszívom a levegőt. – De legalább él, már ebbe is belekapaszkodhatunk – mondja. Nem válaszolok. Semmi garancia sincs, hogy a nővérem még életben van. Az éjszaka lassan beszűrődik az ablakokon, és városszerte megszólalnak a légoltalmi szirénák, hogy jelezzék, megkezdődött a kijárási tilalom. Harold gyertyákat gyújt, Day felhívja Céklát, hogy elmondja, mi történt. Amint Cékla megjelenik, szónoklatba kezd, hogy azért, amit tettek, az országban végez minden egyes őrrel. E pillanatban jó ötletnek is hangzik. Én is azt szeretném, ha szenvednének. – Már értesítettem az Ember az Egységért aktivistáit, hogy keressék – közli végül. – Miközben itt ülünk, csapatokat küldenek ki a keresésére. – Szeretnék velük tartani – ajánlkozom. – Én is – csatlakozik Ash. – Szó sem lehet róla – utasít vissza határozottan Cékla. – Őrök nyüzsögnek mindenütt, és kijárási tilalom van. Más sem hiányzik, mint hogy mindkettőtöket letartóztassanak. Majd mi elintézzük. Csalódottan sóhajtok fel. De igaza van. Mialatt Sumrina feltálalja a vacsorát, mindenkinek van ötlete, hol keressük Pollyt. Nem kapcsolódom bele a beszélgetésbe, mert a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy Polly nincs Fekete Városban; kétlem, hogy Tiszta Rózsa megkockáztatná, hogy ennyire a közelben tartsa. Valószínűleg
mostanra már egy Centrum felé tartó transzporteren ül. A mellkasomban borzalmas, kínzó fájdalom robban szét. Eltolom a tányéromat, elment az étvágyam. – Hogy van Sigur és a többi sötétfajzat? – kérdezi Harold Céklát. – Nem valami jól – válaszolja Cékla. – Kiabálás, sírás volt. Roach még velük van, próbálja kiötleni, mit tegyenek. Abban reménykedtek, hogy látják... Bumm! Palalemezek reccsennek, ahogy valami nehéz zuhan a templom tetejére. Mind összerezzenünk. A robajt kaparászás és csoszogás követi, amikor az állat – vagy ember – lecsúszik a tetőn. Kis csend, majd újabb puffanás, amikor a test leér a murvával felszórt járdára. – Mi a fene...? – kiált fel Ash, és amikor feláll, hátrarúgja a székét. Felkapok egy kést, és a nyomába eredek, ahogy kimegy a templomból. Felrántja az ajtót, és kiszól: – Ki van ott? Gyere elő! Egy kamasz fiú lép ki a sötétségből, arany karperecéin megcsillan a fény, amikor felemeli a kezét. Bőrmellényben és nadrágban van, aminek a színe illik sötétvörös hajához. Felsikoltok, mert azonnal ráismerek. Nehéz lenne elfelejteni egy hosszú farkú fiút, akinek arcán, nyakán és a combja külső oldalán egy gepárd pettyei vannak. Az a básztet fiú, akit két hónapja mentettem ki az őrök főhadiszállásán a laboratóriumból. Lusta mosoly játszik érzéki ajkán, amikor az ajtófélfának dől. – Szia, Natalie – köszön. – Lefogadom, nem gondoltad, hogy
ilyen hamar viszontlátsz. Leeresztem a késemet. – Hát te...? – kérdezi Ash. – Elijah Theroux vagyok – válaszolja, és topázkék szeme ismét felém fordul. – Natalie-val régről ismerjük egymást, igaz, szépségem? Pirulok szégyenemben, mert eszembe jut, hogy találtam rá dr. Craven laboratóriumában: láncra verve, meztelenül, sebektől borítva. A tudós lefejte Elijah mérgét, hogy felhasználja az Arany Ködhöz. – Mit keresel itt? – kérdezem. – Ajánlatom van számotokra – tanulmányozza fesztelenül a körmeit. – Mit adnátok egy olyan hatalmas fegyverért, amivel legyőzhetnétek az őröket, és véget vethetnétek a fajaitok közti háborúnak? – Jóformán... hm... bármit – válaszolom. – Helyes – vigyorog gúnyosan. – Mert véletlenül tudok egyről. Csak szükségem van a segítségetekre, hogy megszerezzük.
9. ASH
HARMINC PERCCEL KÉSŐBB már mind a templomhajóban ülünk. A padokat úgy toltuk szét, hogy négyzetet alkossanak, és a konyhaasztalt beállítottuk középre. Day tőlem balra, a padon ülő Cékla ölében kucorog, Natalie pedig köztem és Amy között ül. A Jones lányok pár perce érkeztek Stuarttal, aki most apámmal beszélget a frissen vásárolt kamera lencséjéről. A jobbra tőlem levő padban ülnek. Day egész családja lefeküdt, és már csak a többiekre várunk, hogy megérkezzenek, mielőtt megkezdjük a gyűlést. Natalie a vállamra hajtja a fejét, és elmerül a gondolataiban. Tudom, hogy Pollyra gondol; nekem is ő jár a fejemben. Sejtelmem sincs, mihez kezdjek. Hajnalban, amint vége a kijárási tilalomnak, nekifogunk, hogy felkutassuk, de egyáltalán hol kezdjük keresni? Bár mindenki Polly miatt aggódik, a fegyver, amivel megdönthetjük az őrök kormányát, nagy izgalmat keltett. Elijah jön-megy a templomban, és lebiggyeszti a száját, amikor végighúzza az ujját a padon, és poros lesz. Amy kuncog, amikor Elijah farka megérinti a lábát, ahogy elmegy mellette, és rákeni a szagát, hogy megjelölje a területét. Az orromat ráncolom, mert innen érzem a kellemetlen pézsmaillatot. Az emberek azonban nem érzik. Elijah felsóhajt, aztán felül elénk az asztalra. – Még sosem láttam básztetet – jegyzi meg félénken Amy. –
Hova valósi vagy? – A Smaragd Állam-beli Viridisbe – válaszolja Elijah. – Apám az ottani konzul, ezért a követségen lakom a családommal és a szenátus többi tagjával. – Amy felé hajol, az ajkán szemtelen mosoly játszik. – Híres vagyok a népem körében, tudod? Amy elpirul. – Talán egy nap elviszlek oda – folytatja. – Nem sok ember keresi fel a városunkat. Olyan csinos, mint te, egy sem. Amy céklavörös lesz. Juno az asztal másik feléről dühösen mered Elijah-ra. Foggal-körömmel védi a húgát. Kopognak, és kapucnis köpenyben Roach, Sigur, Logan és Garrick lépnek be a templomba. Apám gyorsan bemutatja nekik Elijah-t. A két sötétfajzat összevont szemöldökkel méregeti a básztetet, amikor közelebb jönnek, és megértem az érzéseiket. Én is érzem a bensőmben kavargó, pezsgő gyűlöletet, ami olyan, mintha kígyók tekergőznének a gyomromban. Velünk született ösztönünk azt súgja, ne bízzunk meg a básztetekben, mivel a sötétfajzatok természetes ellenségei. – Honnan ismeritek egymást Natalie-val, Elijah? – kérdezi Day, és feltolja a szemüvegét az orrára. Elijah feszültté válik. – Elijah-t az őrök főhadiszállásán tartották fogva – meséli Natalie. – Segítettem, hogy megszökhessen. – Megmentette az életemet – mondja csendesen Elijah. – Örök lekötelezettje maradok. Miért nem említette ezt Natalie soha? – Sokkal jobban nézel ki – jegyzi meg Natalie. – Kösz. Anyám jól a gondomat viselte odahaza, Viridisben. – Valami sötét érzés suhan át a tekintetén. – Addig legalábbis, míg el nem tűnt.
– Ó, istenem, mi történt? – Natalie megfogja a kezét. A látványtól felébred bennem a féltékenység. – Anyám elment az Oráért, ez a fegyver neve – meséli Elijah. – Úgy beszéltük meg, hogy mindennap hív, hogy tudassa velem, nem esett baja, de három napja hívott utoljára. Azt hiszem, az őrök fogságába esett. – Egyenesen rám néz. – Ezért vagyok most itt. Nemcsak azért van szükségem a segítségetekre, hogy megtaláljam a fegyvert, hanem anyámat is meg kell találnunk. Natalie elkapja a pillantásomat. Mindketten nemrégiben vesztettük el az édesanyánkat: az enyémet meggyilkolták, az övé a törvény elől menekül, ezért megértjük, min megy most keresztül Elijah. – Miből gondolod, hogy segíthetek az előkerítésében? – kérdezem. – Hallottál már a Négy Királyságról? – kérdezi. – Én igen – szólal meg Sigur. – Egy lázadó csoport volt, akik meg akarták dönteni az őrök kormányát, és egy demokratikus rendszert szerettek volna a helyén látni, ami mind a négy fajt képviselte volna. Igen radikális módszereket alkalmaztak. Még az én mércém szerint is. – Rám pillant. – Lucinda nénéd is a tagja volt. – Valóban? – csodálkozom el. – Igen, ahogy anyám is – teszi hozzá Elijah. – Azt hittem, a csoport feloszlott a Fekete Város vízművénél történt incidens után – jegyzi meg Sigur. – Így is történt – erősíti meg Elijah –, de másfél hete az anyám ezt a levelet kapta. Elővesz egy összehajtogatott papírlapot a zsebéből, és leteszi elénk az asztalra. Egy levél, amit összetéptek, aztán úgy-ahogv
ismét összeragasztottak. Helyenként foltos, némelyik szó elmosódott. #
#
– Amint megkapta a levelet, anyám becsomagolt egy hátizsákba, és elutazott Viridisből – folytatja Elijah. – Nem árulta el, hova megy; azt mondta, veszélybe sodorna azzal, ha tudnám. – Mik ezek a foltok? – veszi fel Day a levelet. – Orvosi hulladék – mondja Elijah, mire Day azonnal eldobja a levelet, és sietve a nadrágjába törli a kezét. – Az anyám egy laboratóriumban dolgozik; genetikus. Miután elolvasta, összetépte a levelet, és a darabkákat a hulladéktárolóba dobta. Amit tudtam, kimentettem, miután elment. – Még mindig nem igazán értem, miben tudnék segíteni – mondom. – Nézd, ki írta – nógat. – Luci. És? – A nagynénéd, Lucinda Coombe. – Aranyszínű szemében remény ébred. – Azt hittem, tudod, hova ment, hogy anyámmal találkozzon. Megrázom a fejemet. Teljesen összezavarodtam. – Nem érkezhetett a nagynénémtől. A háború alatt Puszta Földön halt meg. – Sigurra pillantok. – Nem? – Lehet, hogy életben maradt – mondja. Hát ez újdonság! – Miért nem keresett meg minket, ha még él? Sigur az apámra néz. – Mi az? – kérdezem. – Lucinda mindkettőnkre haragszik – ismeri be Sigur. – Miért? – A háború kezdetén Lucinda felkeresett, és elmesélte a
tervét, hogy egy halált okozó vírust engedne a város vízvezetékrendszerébe. A segítségemet kérte – magyarázza Sigur. – Magától értetődik, hogy nemet mondtam. A háborút az őrökkel, és nem a munkabakancsokkal vívtuk. Logan összerezzen, és átfut rajtam, vajon nem tiltakozott-e ez ellen a döntés ellen. – Felkerestem Natalie apját, Buchanan tábornokot, és elmeséltem Lucinda tervét – folytatja Sigur. – Megállította a támadást, de Lucinda vértársa, Niall meghalt. Miután kihallgatták Lucindát, elküldték Puszta Földre, hogy a többi sötétfajzattal együtt elpusztuljon. Hatalmába kerít a harag, hogy Sigur így elárulta a nagynénémet, ugyanakkor tudom, hogy helyesen cselekedett. A munkabakancsok nem az ellenségeink; a háború alatt ugyanannyit szenvedtek Tiszta Rózsa miatt, mint mi. Elég csak megkérdezni Céklát, Junót és Amyt, akik akkor árvultak el, amikor a légitámadások alatt meghaltak a szüleik. Viszont az sem csoda, hogy Lucinda annyira gyűlöli Sigurt. – És te? – fordulok apámhoz. – Mit tettél, amitől olyan dühös lett Lucinda, hogy azóta sem keresi velünk a kapcsolatot? – Bonyolult. – Azért mondd el, hátha megértem. Felsóhajt. – Nem voltam mindig lelkész, fiam. Amikor anyáddal megismerkedtem, őr voltam. – Micsoda? – hadarom. – Te, őr? Apa miért nem mesélte el ezt soha? Ha belegondolok, sosem beszélt a szüleiről. Azt hittem, meghaltak. Ez lenne az oka? Szégyelli őket? Vagy ők szégyellnek engem? – Lucinda sosem bocsátotta meg anyádnak, hogy hozzám jött feleségül, ezért megszakadt köztük a kapcsolat – mondja
apám. Beletúrok a hajamba. Nehéz egyszerre ennyit megemészteni. – Sok minden tisztázódik, de inkább a fegyverről szeretnék hallani – szól közbe Roach. – Pontosan mi is az Ora? Mind Elijah-ra pillantunk. – Biológiai fegyverré átalakított sárgahimlő – válaszolja, és döbbent felkiáltások hallatszanak a teremben. A sárgahimlő a világ egyik leghalálosabb vírusa. – Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy erről van szó. Csak azután találtam meg a levelet, hogy anyám elment, ezért nem kérdezhettem meg róla. – Akkor honnan tudod, hogy sárgahimlő? – ráncolom a homlokomat. – Szerettem volna többet megtudni az Oráról, ezért meghackeltem az anyám laboratóriumi számítógépét, hogy ott keressek válaszokat – mondja. – Találtam régi kutatási dokumentumokat abból az időből, amikor még a Négy Királysággal kapcsolatban dolgozott. Nem kifejezetten az Oráról szóltak, de arra jutottam, hogy ez valószínűleg fedőnév. – Vagy becenév? Mint ahogy a Cl8-as vírus Haragvóként is ismert? – veti fel Day. Elijah bólint. – Felfedeztem, hogy anyám a sárgahimlőt kutatta, és azon belül is azt, hogy lehet egy olyan vírustörzset előállítani, amelynek egyetlen célpontja a V-gén... – Mint a nyomkövetők! – kiált fel Day. A V-gén segítségével az emberek megérzik a sötétfajzatokat, és ez a gén igen ritka: csak a lakosság hat százaléka rendelkezik vele, és ők is az őrök leszármazottai, mint például Natalie és – mint kiderült – én is.
#
– És úgy hiszed, anyádnak sikerült előállítania ezt az új vírustörzset? – kérdezi Logan. Elijah bólint. – De a vízműnél történt incidens és Lucinda letartóztatása után anyám Viridisbe menekült, hogy a básztetek között találjon menedéket, ezért úgy hiszem, soha nem fejezték be a kutatást. – De most, hogy Lucinda visszatért, reménykednek, hogy befejezik, amit elkezdtek? – kérdezi Sigur. – Igen, szerintem erről lehet szó – mondja Elijah. – Minden összevág: olyan fegyver, ami elpusztíthatja az őröket, de kis veszteséggel jár, mivel csak a V-génnel rendelkezőket sújtja. És mi másért lenne szüksége Lucindának az anyám szakértelmére, ha nem ezért? Cékla a levelet tanulmányozza. – Azt írja, hogy el kell hozniuk a tartályt. Hogy lehet, hogy anyád nem tartott a laboratóriumában egy sárgahimlőmintát? Day égnek emeli barna szemét. – Hát sosem figyeltél oda az iskolában? A sárgahimlő rendkívül fertőző. Különleges intézményre van szükség, lehetőleg a föld alatt, mindenkitől távol, hogy ott tárolják. Cékla fülcimpája kivörösödik, és Day puszit nyom az arcára. – Képzeljétek csak el, mit tehetnénk azzal a fegyverrel – mondja Roach. – Egyetlen csapással megtizedelhetnénk Rózsa haderejét, és magunkat vagy a munkabakancsokat nem sodornánk veszélybe. Megtörnénk az őröket. – Ne ugorjunk ennyire előre. Előbb meg kell szereznünk – figyelmezteti Juno. – Ami azt illeti, előbb meg kell mentenünk anyámat és
Lucindát – szólal meg Elijah. – Egyedül ők tudják, hol a laboratórium. A levélből az is kiderül, hogy anyám szakértelme kell ahhoz, hogy befejezzék a kutatást. – Akkor ezt tesszük – jelenti ki Sigur. Mindenki izgatottan, friss reménytől eltelve beszélgetni kezd. Csak annyi időre kell feltartóztatnunk az őröket, amíg megmentjük a nagynénémet és Elijah anyját, és megszerezzük az Orát. Nehéz lesz, de meg lehet csinálni. – Komolyan fontolóra vesszük, hogy embereket fertőzzünk meg sárgahimlővel? – teszi fel a kérdést Natalie. – Semmivel sem leszünk jobbak az őröknél, akik a Haragvóval fertőzték meg a sötétfajzatokat. – Ez más – közli Cékla. – Amennyiben? – szegi fel az állát Natalie. – Először is, megérdemlik – sorolja Cékla. – Különben ez mennyivel rosszabb, mint embereket robbantani fel vagy lelőni őket? Az eredmény ugyanaz: meghalnak. A különbség annyi, hogy közülünk kevesebben halnak meg, ha bevetjük az Orát. Natalie Sigurra néz. – A népem fontosabb – mondja Sigur. – Ez a fegyver megmenthet minket. – Ash? – néz rám Natalie. – Egyetértek a többiekkel – ismerem el. – És ez nem ugyanaz, mint a Haragvó. Azt az összes sötétfajzat elpusztítására kísérletezték ki. Az Ora csak azt a kis százalékot érinti, akikben V-gén van. – Mint benned és bennem – mondja. – Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. Kifogytunk a lehetőségekből. – Óvatosan vetjük be – szól közbe Roach. – Csak stratégiai
célpontoknál, hogy minél kisebb legyen az áldozatok száma. Natalie nem szól semmit; tisztában van vele, hogy leszavaztuk. – Csak kíváncsi vagyok – fordul Juno Elijah-hoz –, hogy a básztetek miért nem tartják meg maguknak a fegyvert? Miért osztják meg velünk? Nem vagyunk éppen szövetségesek. Elijah a fejét vakarja. – Először is nem tudjuk, hol van, és szükségünk van rátok, hogy visszaszerezzük. – Másodszor? – A szenátus nem tud megegyezésre jutni, mihez kezdjünk az Orával – néz rám. – A fél szenátus retteg tőle, hogy bevesse, mert tudják, hogy ha megtesszük, olyan háborút indítunk el az őrök és köztünk, amit nem nyerhetünk meg. A többiek viszont harcolni akarnak, de támogatásra van szükségük. – Csatlakozni akartok a lázadáshoz? Bólint. – De előbb magunk mellé kell állítanunk a többi szenátort is. Reméltem, hogy Natalie-val elkísértek Viridisbe, és meggyőzitek őket, hogy ez a helyes megoldás. Roach-ra pillantok. – Minden szövetségesre szükségünk van – mondja. Sigur és Cékla is helybenhagyóan bólint. Natalie-ra nézek. – Mi a véleményed? – kérdezem. Alig észrevehetően bólint. – Rendben van. Kezet nyújtok Elijah-nak. – Megegyeztünk. Kezet rázunk. – Ezt meg kell ünnepelnünk – mondja apa. Bemegy a konyhába, és egy üveg Ragyogással jön vissza; tudom, hogy a müzlisdobozok mögött rejtegeti. – Az új barátokra! – Az új barátokra! – visszhangozzuk, és felemeljük a poharainkat.
A folyadék vibrálni kezd. Nincs időm eltűnődni, mi ez, amikor halk, ijesztő dübörgés hallatszik a fejünk felett, és mindenki megdermed. – Mi ez? – kérdezi Natalie. – Csak egy módon deríthetjük ki – állok fel. Kirohanunk, hogy lássuk, mi történik. Az utcákat már elözönlötték a polgárok, arcukat, amelyre kiült a félelem, az éjszakai égbolt felé fordítják. Természetellenes árnyékok úsznak a csillagóceánon, mintha cápák fodroznák az eget, és eltakarják a holdfényt. Rombolóhajók. Egy flottányi léghajó, mindegyik kétszáznegyven méter hosszan lebeg át a város fölött. Megfagy az ereimben a vér. Ebben a pillanatban a városszerte elhelyezett digitális kivetítők életre kelnek, és Tiszta Rózsa jelenik meg a monitorokon. Visszafojtjuk a lélegzetünket. Még sosem tapasztaltam, hogy a város így elcsendesült volna. – Fekete Város polgárai! Mostanra már bizonyára észrevettétek a fejetek felett lebegő léghajóimat. Natalie aggodalmasan pillant rám. – Mai árulásotok nem kerülte el a figyelmemet – folytatja Rózsa. – A kormány válaszlépésként törvénymódosítást csatolt a szegregációs törvényünkhöz. Mindenki, aki nemmel szavazott a népszavazáson, mostantól fajgyalázónak tekintendő, ahogy a gyermekei is, és a sötétfajzatokkal együtt különválasztjuk őket. Hetvenkét órátok marad, hogy átadjátok a fajgyalázókat és a sötétfajzatokat az őreimnek. Ha nem teszitek, ugyanarra a sorsra juttok, mint az Ember Creek-iek. Ember Creek? Nem az a város, ahol az emberek a szavazás
során azt ordították: „Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás!”? A gyanúm beigazolódik, amikor a képen megjelenik a ma délelőtt látott kikötő, csakhogy most minden lángokban áll. Odalett a móló. Elpusztították a piaci bódékat, a házakat és a hajókat. A vérvörös vízen több száz holttest hánykolódik, a bőrük feketére perzselve. Férfiak, nők, gyerekek; Rózsa haragja senkit nem kímélt. Natalie a kezembe kapaszkodik. A borzalmas képre meredek, és tudom, hogy életem végéig kísérteni fog. Ez a rengeteg ember... mind elégett. Akárcsak én. – Én tettem – suttogom. – Az én hibám, hogy meghaltak. A képernyő alján visszaszámlálás jelenik meg: tudatják velünk, hogy hetvenkét óránk van teljesíteni a parancsot. Az óra kezd visszaszámolni: 11:59:59, 11:59:5B, 11:59:51... – Soha nem tesszük meg, sosem teljesítjük a követelésedet! – üvölti Cékla a képernyőnek, mintha Rózsa hallhatná. A kamera lassan ráközelít Tiszta Rózsa arcára, amíg be nem tölti a képernyőt. – Üzenek még valamit annak a fiúnak, aki Főnixnek nevezi magát... Görcsösebben szorítom Natalie kezét. – Az elmúlt hónapokban túlságosan elnézően bántam a lázadókkal, ezzel lehetővé tettem, hogy sokasodjanak és terjeszkedjenek, mint az élősdiek – jelenti ki. – Ideje, hogy megszabaduljak ettől a fertőzéstől. Az őrök kormánya ezennel hivatalosan is háborút üzen a terrorista szervezetüknek. Azt, akiről megtudjuk, hogy részt vesz a mozgalmukban, kivégzik. Céklára pillantok. Az arckifejezése tükrözi aggodalmas pillantásomat. – Ja, és még valami – folytatja Rózsa.
A hirtelen szemcséssé váló kép egy sötét hajú lányt mutat, akit egy fémszékhez kötöttek. A fejét lehajtja, meztelenre vetkőztették. A vér tócsába gyűlik a lábánál. – Ha a lázadók megpróbálnak bármi módon közbeavatkozni, ha ismét szembe mer velem szállni, akkor beváltom az ígéretemet – mondja Rózsa. – Darabokat vágunk majd le belőle, apránként. A lány felnéz a kamerába, és Natalie felsikolt. Polly az.
10. ASH
HAJNALODIK A VÁROS FELETT; párás, sárga napfény vetül a gettóra. Rózsa tegnap esti bejelentése után a lázadók a Légióban kerestek menedéket, ami groteszk módon – a Határfal miatt – az egyetlen biztonságos hely számunkra a városban. Alig van időm egy hátizsákba hajigálni a ruháimat és más holmimat, mielőtt odamegyünk. Felkapom a kék vászonzsákot, és kiveszek egy díszes faládikát, amit az egyik ingembe csavartam. A ládában vannak anyám emléktárgyai: néhány régi fénykép, egy tincs ősz haj, a Légió Felszabadítási Frontjának prospektusa, amin egy Fekete Városban tartott gyűlést reklámoznak, és a napló, amit Sigurtól kaptam. Átlapozom a naplót; némi vigaszt merítek abból, hogy anyám szavait olvasom. Amikor lapozok, két fénykép csúszik ki a lapok közül: az egyiken a család látható egy erdei völgyben, a másikon anyám tiniként Lucinda nénivel és két lánnyal; egy vendéglőben kapták le őket, Trákiában. El is felejtettem, hogy ide tettem a képeket. Felemelem a földről, és elmélyülten nézem őket. Elszorul a szívem, amikor anyám arca boldogan mosolyog rám. Visszateszem a képeket a naplóba, és odamegyek az ablakhoz. Őrök és hegyifarkas falkák szálltak le egész éjjel a léghajókról, hogy biztosítsák a várost. Úgy látszik, Garricknek
igaza volt: Tiszta Rózsának valóban van egy másik terve a hegyifarkasok számára, és most már az is világos, hogy mi: kopóknak használja őket, hogy levadássza a tisztátalanokat. A hálószobámból – valójában Evangeline szobájából – legalább húsz őrt és hegyifarkast látok csak a főtéren, ahogy járőröznek. Változatlanul folyik a visszaszámlálás mindegyik digitális kijelzőn, de mellette még azoknak a nevét sorolják fel, akiket elkülönítésre kijelöltek. Sötétfajzatok szerepelnek köztük és bárki, aki tegnap nemmel szavazott, valamint Natalie, apa, Cékla, Roach, Amy, Sumrina, Michael, Juno, Stuart. Mindenki, akit csak ismerek, rajta van a listán. Ebben a pillanatban Polly jelenik meg a képernyőkön. Órák óta, minden egész órában ezt teszik, amióta csak Tiszta Rózsa beszédet intézett a városhoz. Amennyire meg tudjuk állapítani, a tegnap esti vetítések és a mostani óránkénti közlések csak itt, Fekete Városban láthatók, ami végül is érthető. Tiszta Rózsa nem akarja, hogy az egész ország tudja, mi folyik itt. Polly még most is a széken ül, odakötözve, remegve, félve. Egy csupa acélból készült sötét kis szobában van. Arra gondolok, hogy talán egy cellában van valahol; lehet, hogy egy olyanban, amiben én is voltam az őrök főhadiszállásán? Hasonlónak tűnik. Egy pillanatig remény ébred bennem, hogy Polly talán még most is a városban van, bár valószínűtlennek látszik, hogy Rózsa ezt megkockáztatná. Olyan helyen kell tartania, ahol biztonságban van, és ahol nem érhetem el. Dühös hangok szűrődnek fel hozzánk az alattunk levő tanácsteremből a padlódeszkák résein át: lázadók és sötétfajzat miniszterek vitatkoznak azon, mit tegyünk. Egész éjjel folyt a vita. Szeretném elmondani nekik, hogy semmit sem tehetünk. Vesztettünk. Már csak egyetlen reményünk maradt: a
menekülés. Natalie-ra pillantok, aki a széles ágyban összekucorodva alszik. Ha majd felébred, elmondom a tervemet, hogyan menekülhetnénk el az Északi Területekre. Veszélyes átkelni a határon, de azt hiszem, megéri, hogy kockáztassunk. Az ott lakók állítólag jobban elviselik a sötétfajzatokat. Természetesen rá kell beszélnem a családjainkat, hogy jöjjenek velünk. Nehéz lesz együtt menekülni, de majd valahogy szerét ejtem. – Polly! – Natalie a saját sikoltására ébred. Odafutok hozzá, és a karomba kapom. – Minden rendben, itt vagyok veled – nyugtatom. Az ölembe hajtja a fejét, én pedig aranyszínű haját simogatom. Bárcsak ennél többet is tehetnék, hogy elmulasszam a fájdalmát. – Azt hiszem, el kellene menekülnünk – jegyzem meg csendesen, és beszámolok a tervemről. Natalie felül. – Nem tehetjük. – Tudom, hogy nehéz, de... – Polly nélkül nem mehetünk el – rázza a fejét. – Ha el akarsz menni a többiekkel, megértem. De én sehova sem megyek a testvérem nélkül. A tarkómat dörzsölöm. Semmi értelme erőltetni. Nem fogja meggondolni magát, én meg semmiképpen sem hagyom el nélküle a várost. Felöltözünk, és pár perccel később lemegyünk. Mindenki a gyűlésteremben verődött össze. Az összes sötétfajzat miniszter ott van, vitatkozik, míg Logan és Sigur csak szótlanul figyelik őket. A hátsó falra szerelt digitális képernyő a visszaszámlálást mutatja: tudatják velünk, mennyi időnk maradt addig, amikor tűz emészti el a várost: 63:42:11, 63:42:10, 63:42:09...
A számítógépes asztalhoz ülök Natalie és Amy közé, aki halványan és aggodalmasan rám mosolyog. Velünk szemben Day, Cékla és Garrick ül, Elijah azonban le-fel járkál mögöttük. Tudom, hogy apám és Day családtagjai még alszanak, mert idejövet elmentem a szobáik előtt. Roach telefonál. – Hol van Juno és Stuart? – kérdezem. – Bementek a városba. Könyörögtem Junónak, hogy ne tegye, de... – Amy az ajkába harap. – Ismered a nővéremet. Mindig a dolgok sűrűjében szeret lenni. Roach leteszi a kagylót. – Most beszéltem Bolhával. A többi városban nincsenek léghajók. Csak felettünk. – Pollyról van újabb hír? – kérdezi Natalie. – Egyelőre nincs – válaszolja Roach. Natalie homloka elfelhősödik; két szemöldöke között apró ránc jelenik meg. Garrick odajön hozzá, és karmos kezét a vállára teszi. Közelről a körmei olyanok, mint a cápafogak, a szélük fűrészfogas. Nem szeretném, ha belém mélyednének. – Sajnálom, ami a nővéreddel történt – mondja nyersen. – Bizonyára nagyon aggódsz miatta. És anyád miatt? – kérdezi. Cinkosan közelebb hajol hozzá. – Azt a hírt hallottam, hogy a parancsnokasszonyt Réz Államban látták. – Nem tudok róla – válaszolja Natalie. – Nem fenyeget az a veszély, hogy megkeressen. – Hát persze, hogy nem – siet bizonygatni Garrick. – Nem lenne biztonságos. De biztosra veszem, hogy ha kapcsolatba tudna kerülni veled, tudatná, hogy jól van. – Ezt azért kétlem – mormolja Natalie. Garrick megszorítja a vállát, és keres egy szabad széket az ovális terem végében. – Akkor hát mi a terv? – teszem fel a kérdést a terem
egészének címezve. – Meg kell védenünk a gettót! – vágja rá Pullo, egy kegyetlennek tűnő Eloka sötétfajzat. – Nem! – tiltakozik Angel, a Shu’zin sötétfajzat nő. – Itt bizonyosan meghalunk. Nincs élelmünk, a városlakók a halálunkat akarják, és még ha sikerül is megvédenünk a gettót, Rózsa biztosan felperzseli. – És mi lesz az Orával? – kérdezi Cékla. – Megkeressük, nem? – És anyámat is – teszi hozzá Elijah, és rémült pillantást vet rám. – Meg kell találnunk! – Amint lehet, kiküldünk egy csapatot, hogy keresse meg az Orát és Elijah anyját – mondja Sigur, és Roach bólint. – De addig is ki kell ötlenünk egy másik tervet arra vonatkozóan, hogyan védjük meg magunkat. Három napunk van csak addig, míg az őrök bombázni kezdik a várost. – Lehet, hogy Angelnek igaza van – vélekedik Logan. – A Tizedik lehet számunkra a legjobb választás, amíg el nem hozzátok az Orát, és a megmentésünkre nem siettek. Legalább a fiatalokat elküldik a Primus Kettőben levő gyárakba. – De mi lesz a többiekkel? – füstölög Pullo. – Nem hagyom, hogy a Primus Háromba küldjenek, hogy valakinek a kísérleti állata legyek! – Megpróbálkozhatunk a szökéssel is – veti fel Natalie. – Ashnek van egy terve, amivel mindenkit át lehetne menekíteni a határon az Északi Területekre. – Inkább csak ötlet volt, mint tényleges terv – ismerem el. – Még azt sem találtam ki, hogyan vigyünk ki mindenkit a városból. Egy transzporter repül el a gettó felett, a falak beleremegnek. Visszafojtjuk a lélegzetünket, amíg el nem megy.
Nem próbál meg leszállni. – Hogy lehet, hogy az őrök még nem jöttek el, hogy összeszedjenek minket? – kérdezi Day. – Csak arra tudok gondolni, hogy Tiszta Rózsa rájuk parancsolt, addig ne tereljenek össze minket, amíg le nem telik a határidő – válaszolja Sigur. – Szeretné, ha Fekete Város lakói kudarcot vallanának, és ezzel ürügyet szolgáltatnának neki, hogy porrá égesse a várost. – Akkor miért adott nekünk három napot, hogy mindenkit átadjunk? – kérdezi Day. – Miért nem dob ránk tűzbombát, ahogy Ember Creekben tette, ha ez a szándéka? – Szüksége van a rabokra, hogy a gyáraiban dolgozzanak, és kísérletezzenek rajtuk a Tizedikben – mondja Garrick a terem végéből. – Ember Creekkel példát statuált, hogy Fekete Város lakói megrémüljenek, és azt tegyék, amit akar. – Bevált a taktikája – mormolom. A Sötétfajzat Gyűlésterem tölgyfa ajtaján dörömbölnek, majd az ajtó feltárul, és Juno meg Stuart rohannak be. Kifulladtak, a hajuk és a ruházatuk zilált, Juno a bal karját fogja. Stuart a kameráját hozza, amit rögtön rá is kapcsol a terem végében levő digitális monitorra. – Őrültekháza van kint! – kiáltja Juno. Amy a testvéréhez siet. – Megsérültél? – Csak megrándult a karom – mondja Juno. – De ezt látnotok kell, gyerekek! Stuart lenyomja a kamerán a LEJÁTSZÁS gombot, és elcsendesülünk, miközben a videofelvételt nézzük. Az első felvételeken több száz ember követeli a főtéren, hogy Sigur küldje el a sötétfajzatokat, miközben a Légió számtalan őre a falakon kész az életét adni a népe – az én népem – védelmében.
– Sosem hittem, hogy egyszer ezt mondom – szólal meg Roach –, de végtelenül boldog vagyok, hogy itt ez az istenverte fal! Stuart előretekeri a szalagot, és ott állítja meg, ahol az őrök újabb géppuskaállásokkal és tankokkal ellátott úttorlaszokat állítanak fel a város körül. Az utakon senki sem hagyhatja el a várost. A következő felvételen a vasútállomás látható, ahol családokat terelnek fel egy páncélvonatra. – Várjatok csak, azokat az embereket evakuálják? – kérdezem. Juno bólint. – A ma délelőtti legfrissebb fejlemény. Azok, akik három vagy annál több tisztátalant adnak át az őröknek, jegyet kapnak, amivel elhagyhatják a várost. – Egy véráztatta vonatjegyet dob az asztalra, rajta nyomtatott vörös betűkkel ez áll: EVAKUÁCIÓS ENGEDÉLY. – Egy halott pasiról szedtem le, akit néhány hegyifarkas összemarcangolt. Gondolom, feldühítette őket. Garrick szája kicsit megrándul. – Néhányan megpróbáltak elkapni engem és Stut, de visszavertük őket – folytatja Juno. Megfordítom a jegyet. Ezüstös rózsa formájú vízjel van rajta, amivel a hitelességét bizonyítják. Hetekbe telhetett, hogy kinyomtassák őket. Fojtogat a harag. Tiszta Rózsa mindvégig így tervezte; sejtette, hogy ellene szavazok. A malmára hajtottam a vizet! – Az egész országnak látnia kell, mi folyik itt – heveskedik Roach. – Figyelmeztetnünk kell őket, mielőtt a léghajók a városaik fölé repülnek. – Meg tudjátok hackelni az SBN hírcsatornát, hogy ezt leadjátok? – kérdezi Sigur.
Juno a fejét rázza. – Már próbáltuk. – A kormány zavarja a városból küldött és ide beérkező jeleket – magyarázza Stuart. – Semmit sem adhatunk le, csak a város határain belül. A felvételen egy fiatal pár hajol egy vértócsában fekvő apró alak fölé. A teremben mindenki elhallgat, amikor a síró anya a kamerába néz. – Miért nem segítesz nekünk, Főnix? – zokog az asszony a kamerába. – Támogattunk, és így viszonzod? Magunkra hagytál minket! Juno elnémítja a képernyőt, de hiába: az asszony szavai a fülemben csengenek. Roach az asztalra csap a tenyerével. – Odakint a helyünk! Harcolnunk kell! – És mi lesz Pollyval? – kérdezi Natalie. – Ha közbeavatkozunk, megölik! – És mi van azzal a sok emberrel, akik tegnap támogattak minket? – kérdez vissza Roach. – Őket ölik meg, ha most nem cselekszünk! Kötelességünk megvédeni őket! – Nem várhatunk, amíg megtudjuk, hol van Polly? – kérdezi Natalie. – Minden elvesztegetett pillanattal egyre több embert fognak el – bizonygatja Roach. – A testvéred élete többet ér, mint az övék? Natalie lesüti szőke pilláját. – Tegyétek, amit kell – mondja csendesen, és felkel a helyéről. – Ha szükségetek lesz rám, fent leszek. Kimegy. Day és Amy utánasietnek. Elijah feláll. – Bocsánat, de telefonálnom kell. – Telefonálhatsz az irodámból – ajánlja fel Sigur.
– Köszönöm – válaszolja Elijah, és kimegy. A többiek a támadást tervezik, én meg az ablakhoz megyek, és felnézek az égre. Egy rabokat szállító transzporter repül át a város felett összegyűlt hamufelhőn, és fekete hó hullik. A légi jármű páncélozott konvertiplán, csaknem harminc méter hosszú, elég nagy, hogy alkalmanként akár ötven utast szállítson. A hajó oldalán nagy, élénkvörös betűkkel a neve és a száma áll. Ezt Marianne 705-nek hívják. A közelben levő másik, a Roselyn 401 felszáll egy rombolóhajóhoz, ami a Park fölött lebeg. Ha jól sejtem, a név a rombolóhajóra vonatkozik, amelyhez tartozik, a szám pedig a flotta többi hajójától különbözteti meg. A hatalmas digitális képernyők városszerte villódzni kezdenek, és megjelenik Polly arca. Halálra váltan mered a kamerába. Bűntudattól gyötörve szakítom el a tekintetemet róla, mert tudom, hogy Tiszta Rózsa parancsával dacolva halálra ítéljük Pollyt. Istenem, vajon helyesen cselekszünk-e? Cékla elkapja a pillantásomat, amikor visszamegyek a számítógépes asztalhoz, és a tekintetében együttérzést látok. Neki sem könnyű; az elmúlt két hónapban, amióta Polly beköltözött Day családjához, nagyon összebarátkozott vele. Próbálok odafigyelni a többiekre, akik a transzporterek elleni támadás tervét vitatják meg, de nem tudok összpontosítani. A tekintetem az elnémított videofelvételre siklik, amit Stuart készített ma reggel, és ami még most is a digitális képernyőn megy. Családokat szakítanak szét, embereket ölnek meg. A magasztosabb cél érdekében teszitek. Polly életénél több forog kockán. Mégis keserű pirulát kell lenyelnem, amikor óránként látnom kell rettegő arcát a városban mindenütt magasodó kivetítőkön.
Hirtelen eszembe villan valami, amit Stuart mondott: A kormány valamilyen módon zavar minden jelet, ami a városból kimegy vagy ide érkezik... Úgy egyenesedem ki ültömben, mint akibe villám csapott. Mindenkit megijesztek. – Ha a kormány zavarja a Fekete Városba érkező, illetve innen leadott adásokat, akkor hogy mutathatják élőben Pollyt? – teszem fel a kérdést. Egy pillanatig döbbent csend van, aztán Stuart elvigyorodik. – Valahonnan a városból érkezik a közvetítés! – kiáltja. – Honnan? – kérdezi Cékla. – Az őrök főhadiszállásáról? – veti fel Juno. – Nem, oda már korábban betörtünk – válaszolom. – Olyan hely, ahova tudják, hogy nem hatolhatunk be. Egymást kergetik a gondolataim. Ha Pollyt a városban tartanám, de nem akarnám, hogy bárki is hozzáférjen, hol rejthetném el legjobban? Belém hasít a válasz. Az ablakra nézek. – Egy rombolóhajón van – jelentem ki.
11. NATALIE
SIGUR IRODÁJÁBAN, a kőkandalló mellett egy bőrfotelben kucorgok, és a kandallóban táncoló sárga lángokba bámulok. Amy és Day keresztbe tett lábbal ül előttem az antik szőnyegen, és aggodalmasan figyel. Láthatóan egyikük sem tudja, mit mondjon, de mit is mondhatnának? Gyakorlatilag most írtam alá a nővérem halálos ítéletét. Pislogok, a lángok elmosódnak könnyes szemem előtt. – A mentőcsapat talán ráakad – reménykedik Day. Fájdalom feszíti a mellkasomat. Próbálom az öklömmel kimasszírozni, de nem sikerül. Szánalmasan felnyögök, aztán összeomlok, és végre elerednek a könnyeim. Day odasiet, és átölel. Belekapaszkodom, és gyűlölöm magamat, amiért elárultam Pollyt, gyűlölöm Tiszta Rózsát, amiért szétszakította a családomat. Újra. Hogy teheti ezt a saját lányával? Vajon megmentené, ha tudná az igazságot? Ki tudja, miért, de kétlem. Nyílik az ajtó. – Bocs – mentegetőzik Elijah, amikor meglát minket. – Telefonálni szerettem volna. De majd később. Megtörlöm a szememet. – Nem, semmi gond. Gyere csak be. Elijah tétovázik, aztán Sigur asztalához megy. Igyekszem nem fülelni, mit beszél fojtott hangon az apjával. – Van hír anyádról? – kérdezem, amikor leteszi a kagylót.
A fejét rázza. – Apád biztos nagyon aggódik miatta – mondom. – Meglep, hogy anyád nem árulta el neki, hova megy. – Már nem élnek együtt – válaszolja Elijah. – Anyám gyűlöli apámat. Ritkán beszélnek. Az ajkamba harapok. Jól beletrafáltál, Natalie. – Nálad van Lucinda levele? – kérdezem. Előveszi a zsebéből. – Gyerünk, próbáljuk meg kideríteni, hol lehet édesanyád – javasolom, mert kétségbeesetten vágyom rá, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet arról, hogy a Polly miatti lelkifurdalásom lassan felemészt. Enciklopédiákat, atlaszokat és régi tengerészeti térképeket veszünk le halomszám a polcokról, aztán visszacipeljük őket a kandalló előtti szőnyegre, majd körbeüljük őket. Elijah leteszi a levelet közénk. Day orráról folyton lecsúszik a szemüvege olvasás közben. – Szóval Lucinda elment az ikrekhez – mondja. – Kik azok? Elijah vállat von. – Anya sosem említette, hogy ismerne bármilyen ikreket. – A város, ahova mentek, mindenesetre T-vel kezdődik, és R-re végződik – szögezi le Day. – És ha azt vesszük, hogy csak pár betű lett foltos, egy öt-, talán hatbetűs helységnevet kell keresnünk. – Helyes. Akkor most mindenki nézze át a könyveket, hogy talál-e olyasmit, ami erre illik – adom ki az utasítást. Elijah felveszi az egyik könyvet. Biztos csinálta már korábban is, de mivel nincs semmiféle támpontunk, nem marad más lehetőség. Lehet, hogy Elijah elsiklott valami felett. Felveszek egy régi atlaszt, és lapozni kezdem a megsárgult,
dohos oldalakat; az apró betűs részt nézem, hátha említenek egy várost, ami illik a Lucinda levelében említett városnévhez. Ahogy leteszek egy-egy átnézett kötetet, úgy nő bennem az elkeseredés. A vágy, hogy megmentsem Pollyt, összekuszálódik a kívánsággal, hogy segítsek Elijah-nak. Kétségbeesetten vágom az utolsó könyvet a szoba másik sarkába, és a tenyerembe temetem az arcomat, hogy mély levegőt véve összeszedjem magam. – Jól vagy? – kérdezi Elijah. Bólintok, aztán kontyba tekerem a hajamat. – Nem találtam semmit, ami illene ide. Csak Maize, Marcury, Majesty, Monnsfélsziget, és Molten Laké. – Nálam ugyanaz a helyzet – mondja Elijah, és a halomra dobja a könyvet. – Nálam is – csatlakozik Day. – Én találtam egy Mountain Shade nevű helyet az egyik régebbi térképen – mondja Amy. – De szerintem már nem létezik, mert a várost elpusztította az Alba hegység kitörése. Elijah arca elfacsarodik. Oda az utolsó reménye is. – Nagyon sajnálom – fogom meg a kezét. Nyílik a dolgozószoba ajtaja, és Ash meg Cékla lépnek be. Mindketten lihegnek az izgalomtól. – Hát itt vagy! – kiált fel Ash. Ragyogó fekete szemét a kezemre szegezi, ami még most is Elijah kezére kulcsolódik. Eleresztem. – Mi történt? – kérdezem. – Kiokoskodtuk, hol lehet Polly – mondja Ash. Felállok, a szívem a torkomban dobog. – Micsoda? Hol? – Az egyik rombolóhajón a Park fölött – válaszolja Cékla. – Ash és Stuart derítették ki.
– Sikerült a jelet a Roselyn léghajóig követnie – teszi hozzá Ash. Ashhez futok, átkarolom a nyakát, és szenvedélyesen megcsókolom. Iszonyatosan nagy kő gördül le a szívemről: megmenthetjük Pollyt! Ash elhúzódik tőlem. – Nem lesz könnyű kimenteni. – De megpróbáljuk, igaz? Bólint. – A többiek már tervezik a mentőakciót. Cékla a lábával megböki a földön heverő kupacot. – Mit csináltok, gyerekek? – Megpróbáljuk kideríteni, hova mehetett Lucinda és Elijah anyja – válaszolja Day. – De nem találunk olyan várost, ami illik a levélben említett névhez – teszi hozzá Amy. – Pedig mindent átnéztünk. – Lehet, hogy fedőnév – véli Cékla. – Ó! – kiált fel Day, és felugrik. – Ó! – kiáltja újra. – Mit mondtam? – kíváncsiskodik Cékla. – Csitt, gondolkodom – fojtja bele a szót Day, és le-fel járkál a kandalló előtt. Aztán pattint az ujjával. – Megvan! A város becenevéről van szó! Amy és Elijah értetlenül néznek össze. – Ugyan már, gyerekek – vigyorodik el Day. – Centrumot más néven Aranyozott Városnak hívják... – Viridist a Függőleges Városnak! – kiáltja közbe Elijah. – És Trákiát a Tükörvárosnak! – ül le Day önelégült képpel. – Honnan tudod mindezt? – kérdezi lenyűgözve Cékla. – Néhányan odafigyeltek földrajzórán. – Ja, persze – morogja Cékla. Ash a homlokát ráncolja. – Azt mondtad, hogy Trákia a Tükörváros?
– Igen – vágja rá Day. Ash kiszalad a szobából, és percekkel később egy bőrkötéses naplóval tér vissza. Előhúz belőle egy fényképet, és megmutatja nekünk. Két sötétfajzat lány van rajta – feltehetően Ash anyja és nagynénje –, egy fiatal felszolgálólány mellett, aki kerekes székben ül, és a negyedik a képen egy mézszínű szemű lány, aki zöld kapucnis köntöst visel. – Ezt a képet egy trákiai vendéglőben készítették – mondja Ash. – Hiszen ez az anyám! – kiált fel Elijah, és a zöld köntösű lányra mutat. – Nézzétek, mi van a kép hátán – javasolja Ash. Elijah megfordítja a képet. – T4K, Trákia... T4K? A Négy Királyság! Day a fényképet nézi. – Hú! Azt hittem, a Négy Királyság a négy faj egyesítését szorgalmazta, de ezen a képen nincs hegyifarkas. – Lehet, hogy ő készítette a képet – veti fel Ash. Elveszem tőle a képet. – Gondolod, hogy anyád ide utazott, hogy találkozzon Lucindával? – Nagyon is lehetséges. – Elijah szája fülig ér. – Kiindulópontnak nem sok – ismeri el Ash. – Még csak a vendéglő nevét sem tudom. – Annál több, mint amit tegnap tudtam – nézi Elijah a fiatal felszolgálólányt a kerekes székben. – Ez a lány talán tudja, hova ment anyám és Lucinda az Oráért. – Akkor hát van egy tervünk – szögezi le Ash. – Elmegyünk Trákiába, és megkeressük a csaposlányt? Egyetértőén bólintunk. Ashre nézek, ő pedig válaszul rám mosolyog; mindketten
ugyanarra gondolunk. Ha megtaláljuk Lucindát, és rá tudjuk venni, hogy adja nekünk az Orát, még talán annak is megtaláljuk a módját, hogy buktassuk meg Tiszta Rózsát. Lassan belátom, hogy fel kell használnunk a fegyvert az őrök ellen, miután elrabolták a nővéremet, lebombázták Ember Creeket, és mindenkit megfenyegettek Fekete Városban. De előbb ennél sürgősebb dolgunk is van. Meg kell mentenem Pollyt.
12. NATALIE
FELPILLANTOK AZ ÉGEN lebegő léghajóra, ami két napja a nővérem börtöne. Roselyn. Ahhoz képest, hogy micsoda, nagyon szép neve van. Roach múlt éjjel felderítést végzett, és kidolgozta, hogy akkor tudunk feljutni a rombolóhajóra, ha az Egység utcában parkoló egyik transzporterre felszállunk. Ash megölel, és puszit nyom a fejem búbjára, miközben igyekszem úrrá lenni az idegességemen. Pollynak most arra van szüksége, hogy bátor legyek. Az Egyesülés utca közelében egy kis sikátorban bújunk meg. A városban teljes a zűrzavar. Emberek sikoltoznak, összevissza futkosnak, percenként lövések dördülnek, és több hegyifarkas falkát is látunk, amint a következő áldozataikra vadászva cserkészik be az utcákat. – Na jó, vegyük át még egyszer a tervet – javasolja Ash. Újra átveszi a tervet Elijah-val és Stuarttal, míg Harold rám segíti a köntösömet, mivel annyira remeg a kezem, hogy nem tudom az övét megkötni. Elijah fásultan felsóhajt. – Bocs, untatlak? – kérdezi Ash. Kicsit – vonja meg a vállát Elijah. Ash dühösen mered rá, és szóra nyitja a száját, de figyelmeztető pillantást vetek rá. Elijah hatalmas szívességet tesz azzal, hogy ma segít nekünk, és nem akarom felbosszantani,
mivel kulcsszerepet játszik a tervünkben. Ash enged, és inkább csak káromkodik a bajsza alatt. Harold kötéllel összeköti a kezünket, de a csomókat olyan lazára hagyja, hogy ha a szükség úgy hozza, kiszabadulhassunk. Aztán következik az, aminek nem igazán örülök: durva vászonzsákokat húz a fejünkre. Rögtön úgy érzem, megfulladok, és szeretném a csuklyát letépni, de valahogy sikerül féken tartanom magamat. Két kis lyukat vágtak a csuklyába, így annyit látok, ami pontosan előttem van, ez is jobb a semminél. – Ez a zsák büdös halszagú – panaszkodik Elijah, a hangja tompán szűrődik ki. – Azt hittem, a macskák szeretik a halat – jegyzi meg Stuart. Kezdek idegeskedni, a kezem ökölbe szorul. – Essünk túl rajta – motyogom a zsákon át. Harold az Egyesülés utcára vezet minket, és beterel a Roselyn 401 nevű börtön transzporter előtt az emberek szakadatlan folyamába. A hajó nyitott, lehajtott végében fémpadok hosszú sorait látom, a padok alatt lábbilincsek. A léghajó elején csak egyetlen ablak van, hogy a pilóta lássa, hova megy. A pilótát egy rács választja el a raboktól, ami a védelmére szolgál. Négy őr vár a nyílásfedélnél: ők ültetik le a rabokat, és osztják ki az evakuációs engedélyeket az árulóknak, akik a rabokat hozták. Az egyik őr, egy ötvenes éveiben levő, vékony férfi, aki tüskésre nyíratta ősz haját, int a kezével. – A következőt – mondja. Egy férfi két sötét bőrű lányt taszigál a repülő felé. Talán hét- és tízévesek lehetnek. Düh fojtogat, mert eszembe jut, mit tehetett a férfi, hogy megkaparintsa ezeket a kislányokat. Meghaltak vajon a szüleik? A fiatalabb megbotlik, mire a férfi
durván felrántja. A kislány elsírja magát. Egy pofontól elhallgat, és minden önuralmamra szükségem van, hogy ne rohanjak oda a férfihoz, és ne húzzak be neki. – Név? – kérdezi az ősz hajú. – Greer, Adrian – feleli a férfi. – A nap folyamán hoztam már egy kiskölyköt, a nevem ott kell, hogy álljon mellette. Az őr végigfutja a listát, aztán a fejét rázza. – A fenébe is, képtelenség! Három órája sincs, hogy idehoztam! Adja ide az evakuációs engedélyemet! – üvölti kivörösödött képpel a férfi. – Ha nem fogja be, átadom a hegyifarkasoknak – fenyegeti meg az ősz hajú őr a férfit. A férfi elviharzik; két őr kíséri, hogy ne okozzon bajt. – Következő – mondja az ősz hajú unottan. Egy lépést araszolunk előre, és akkor pillantom meg. Sebastian. Nem vettem észre hamarabb, mert a csuklyám miatt nem látok ki oldalra. Kézi számítógép van nála, és feljegyzi a rabokat, amint felszállnak a transzporterre, mintha leltárt venne fel. – Harold... – szólalok meg. – Láttam – mormolja. – Rád ismer? – Csak egyszer látott szakáll nélkül, ezért nem valószínű – mondja Harold. Próbálok úrrá lenni az idegességemen. Miért is ismerne rá Sebastian Haroldra, aki nem munkabakancs egyenruhát visel, és hosszú, ősz szakállat növesztett. Az emberek tovább vánszorognak a repülő felé. – Következő – mondja az ősz hajú férfi. – Sok szerencsét – suttogja Harold, amikor előrébb lépünk.
Már nem látom Sebastiant, de tudom, hogy tőlem balra áll. A karomon feláll a szőr attól, hogy ott érzem a közelemben. Még az erős arcvizét is érzem, az illat a Centrumban együtt töltött időnk emlékét idézi fel, amikor órákig csókolóztunk az ágyamon. Elhessegetem ezt az undorító gondolatot. – Név – mondja az őr. – H... James – helyesbít gyorsan Harold, és köhögéssel próbálja palástolni a melléfogását. – James Madden. Nem merem elfordítani a fejemet, hogy lássam, hogyan reagál Sebastian Harold elszólására. – Hányat küld a transzporttal? – kérdezi az őr. – Hármat – válaszolja Harold, és megadja a hamis neveinket. Az őr ellenőrzi a listát, és helyeslőén bólint. Odaadja Haroldnak az evakuációs engedélyt. – Jó mutatást a vonaton. Harold köszönetét motyog, és távozni készül. – Várjon – szólal meg Sebastian. Kihagy a szívem. – Miben segíthetek, uram? – kérdezi Harold. – Nem találkoztunk már? – firtatja Sebastian. Páni rémület vesz erőt rajtam, az ösztöneim azt sikoltják, hogy fussak, ahogy bírok. Ha Sebastian kideríti, kik vagyunk, megöl minket. Ebben egészen biztos vagyok. – Nem, nem... kizárt – mondja Harold. – A Chantilly Lane-i piacon dolgozom. Talán vásárolt nálam? Sebastian hallgat. – Hadd nézzem a rabokat – mondja végül. – Vegye le a csuklyájukat. Nem, nem, nem, nem! – Arra igazán nincs semmi szükség – mondja szaporán Harold.
Az őr letépi Stuart csuklyáját. Stuart szeme ijedten cikázik az őr és Harold között. Megkönnyebbülök, hogy Amy kiválóan elvarázsolt minket a sminkkészletével, és hamis vágásokat, véraláfutásokat festett ránk. Okos előrelátás, Amy! – Kicsit összeverte őket, mi? – jegyzi meg tréfásan az ősz hajú őr Haroldnak; feltételezi, hogy ezért nem akarta az előbb levenni a csuklyáinkat. – Hát, izé, valahogy meg kellett fékeznem őket – mondja Harold. Az ősz hajú őr odanyúl, és kezdi lehúzni a csuklyámat. Ezernyi menekülési terv kavarog a fejemben, ahogy a csuklya egyre jobban lecsúszik az arcomról. – Ne! Az meg is haraphatja – hadarja Harold. A csuklya mind feljebb csúszik, már eléri az államat, számat, Sebastian mindjárt fel... – Adjátok ide a francos evakuációs engedélyemet! – üvölti az előbbi férfi, ahogy felénk fut, a nyomában két őrrel. A csuklya visszaesik a fejemre. Az ősz hajú őr és Sebastian megfékezik a dühöngőt, miközben az egyik őr felkísér hármunkat a transzporterre. Harold ott marad, és nézi, ahogy elvezetnek minket. A szívem még most is pörölyként ver. Olyan forróság van a zsúfolt repülőn, mint egy kemencében, és azonnal csorogni kezd a hátamon az izzadság, amikor leülök a fémpadra. A lábunkat odabéklyózzák, nehogy megpróbáljunk elmenekülni. Az őr elsétál. – Hajszálon múlt – hallom Elijah tompán szűrődő hangját. – Túlságosan is – motyogom a csuklyán át. Az előbb látott két kislány velem szemben ül, a kisebbik megint sír. A testvére igyekszik megvigasztalni, és fáj a szívem,
amikor Pollyra gondolok, és arra, hogy próbál ő is vigasztalni, amikor felzaklatott valami. Megfogadom, hogy megmentem őket, ha módom nyílik rá. Egy pillanattal később felcsukódik a gép leereszthető ajtaja, és beindítják a motorokat. Az emberek sírnak és jajgatnak, néhányan még hangosan imádkoznak is, amikor a transzporter felemelkedik a földről. Most látják utoljára Fekete Várost. Az úti céljuk végső nyughelyük lesz. Két üléssel arrébb egy összetapadt hajú, sovány, szőke nő ül, akinek a Köd-fogyasztókra jellemzően feketék az erei. Hisztérikus rohama van, a sikolyai betöltik a kabint. – Nem szabadna itt lennem! Tévedtek! – jajong, bár a pilóta oda sem figyel rá. Csak pár percig tart a zötyögős utazás a rombolóhajóig, de ez is elég, hogy több utas hányni kezdjen. Borzalmas a bűz, és az utolsó pillanatban tépem le a csuklyámat, hogy egy másodperccel később Elijah lábához hányjak. Elijah is lekapja a csuklyáját. – Bocs – hadarom. Mint a básztet konzul fia, inkább azt szokta meg, hogy a lányok rózsaszirmokat dobnak a lába elé, és nem, hogy odahányjanak. Finoman megfogja a kezemet, amivel meglep. Olyan forró a keze, mint az enyém, ha szabad tűz fölött melengetem. A csuklóján levő arany karperecek csillognak; erre koncentrálok, mert megnyugtatónak érzem. – Idefent ritkább a levegő – mondja. – Ettől mindenki rosszul lesz. – A lábára fröccsent undokságot nézi. – Sárgarépát ettél reggelire? Felnevetek. Kicsit hisztérikusan, mint a két üléssel arrébb tomboló őrült nő, de pontosan erre van most szükségem, hogy
megnyugodjanak az idegeim. Kezdem azt hinni, hogy Elijah éppen az, akire válság idején szükségem van. Kibontjuk egymás kötelékeit, aztán segítünk Stuartnak is, és közben a csuklyát is levesszük a fejéről. Stuarttal kibújunk a köntösünkből, és láthatóvá válik az őrök egyenruhája, amit előző este Roach és Cékla szereztek. A két kislány csodálkozva, kimeredt szemmel figyel minket. Letöröljük az arcunkról a festéket, és hátrafogom a hajamat, hogy idősebbnek és komolyabbnak nézzenek. A köntösöket és a csuklyákat az ülés alá dugom, de egyet elrejtek a zsebemben, hogy Pollyt álcázni tudjam. – Ha lennél olyan szíves, Elijah – kérem, és felemelem a láncot, amivel a lábamat a földhöz rögzítették. A kardfogával ráharap a láncra. Néhány próbálkozás után elpattan a láncszem, és kiszabadul a lábam. Megismétli Stuartnál is. Most már egyre több rab bámul minket. Egy tizennyolc körüli fiú, akinek bozontos, barna haja, alabástromfehér bőre és világító zöld szeme van, felém hajol, és megmutatja a salakrózsatetoválást a csuklóján. Én is megmutatom az enyémet. – Mit kerestek itt? – kérdezi. – Mentőakció – válaszolom. – Minket is meg fogtok menteni? – tudakolja. Bólintok, mert képtelen vagyok hangosan hazudni. A pilótafülkéből ránk vetülő fénycsík eltűnik, amikor beúszunk a rombolóhajóba. A kabinban teljes a sötétség. Most már mindenki sikoltozik, a béklyókat rázzák. A transzporter megremeg, amikor a hajón dokkol. Hideg levegő tör be, és fény árad a kabinba, amikor kinyitják a hátsó ajtót. A léghajó fő ballonjának rakodóperonján vagyunk. Tudtam,
hogy a rombolóhajók igen nagyok, de most, hogy egy ilyen hajón vagyunk, lenyűgöz a mérete. Hogy találjuk itt meg Pollyt? Egy hátrasimított hajú, fiatal őr lép a kabinba, és megáll, amikor észrevesz engem és Stuartot. A mellére tűzött táblán a neve áll: VICTOR. Zúg a vérem a fülemben. A körülöttünk ülő rabok szótlanul figyelik az eseményeket, de senki sem mond olyasmit, amivel elárulna minket. – Mit kerestek itt? – kérdezi Victor. – Ez eltér a szabályzattól. – Ezt a lényt kísérjük – mutatok Elijah-ra. – Megtámadta az egyik őrt, ezért azt a parancsot kaptuk, hogy hozzuk fel a rabokkal. Elijah teátrálisan Stuart képébe bömböl, és a kardfogait csattogtatja. – Leülni! – ordít rá Stuart, és arcon vágja. Elijah arany szemében őszinte harag villan, de benne van a játékban, és engedelmesen leül. – Sebastian nem értesített erről – panaszkodik Victor. – Elfoglalt ember – válaszolom. – Biztos elfelejtette. Victor átgondolja. – Kit harapott meg a macska? Kérlek, mondd, hogy Holdent! Nevetek, mintha érteném a viccet. – Nem, egy Wadsworth nevű újoncot. Victor csalódottnak látszik, de úgy fest, bevette a történetünket. Kezdi kiszabadítani a rabokat. Amikor a hisztérikus nőhöz ér, az locsogni kezd. – Tévedtek! Én szeretem Tiszta Rózsát! A szegregációra szavaztam! – hajtogatja. – Kérem, engedjen el. Nem olyan vagyok, mint ezek a fajgyalázók! – Mind ezt mondják – válaszolja Victor, és leveszi a láncot.
A hisztérikus nő talpra ugrik, és Victor annyi időre megriad, hogy a nő el tud mellette nyomakodni, és kirohan a lenyitott pallón. Sikerül pár métert megtennie, mire Victor lövése eltalálja a két lapockája között. A nő a földre zuhan, a vére a padlóra fröccsen. Victor kényelmesen odamegy hozzá, és a lábával a hátára fordítja. A nő még él, de vér bugyog ki a száján, miközben némán az életéért könyörög. Victor a peronon levő csapóajtóhoz vonszolja. Döbbenten bámulom, ahogy kinyitja a zsilipkamrát, és kitaszítja a nőt a levegőbe. Visszajön a rabokat szállító transzporterbe. – Van még valakinek kedve elfutni? Ha igen, tudjátok, hol az ajtó. – Vár egy percet, de senki sem mozdul. – Álljatok fel – parancsol rájuk. A rabok felállnak, és a látottak borzalmától magukba roskadva engedelmesen kicsoszognak a járműből. Számtalan felfegyverzett őr jár-kel a peronon, és felügyeli a forgalmat. Megállás nélkül érkeznek és indulnak a transzporterek, hogy kitegyék a rabokat. Mindegyiket Roselynnek nevezik, de mindnek más a száma. Most látom csak, hogy a Roselyn 403 rabokat vesz fel. Mindegyik rab csinos lány vagy fiú. Victor észreveszi, hogy őket figyelem. – Külön rendelésre Centrumba – kacsint rám. Felkavarodik a gyomrom, amikor rájövök, mire céloz. Az őrök szép kis mellékest kereshetnek azzal, hogy eladják a gyerekeket a legtöbbet ígérőknek. Kikísér minket a peronról, és egy hosszú folyosóra jutunk, ami a börtönfedélzetre vezet. – Nem láttalak még errefelé – jegyzi meg Victor, ahogy végigmegyünk a folyosón. Tetőtől talpig végigmér. – Emlékeznék egy ilyen csinos lányra.
Mosolygok, pedig belül elborzadok tőle. – Most helyeztek ide. – Ha szükséged van valakire, hogy körbevezessen, szívesen segítek – ajánlkozik Victor. – Esetleg megihatnánk valamit? – Esetleg – motyogom. – Majd később beszélünk – mosolyog rám, és a csoport élére sétál. Hátramaradok Stuarttal és Elijah-val. Ahogy a börtönfedélzet felé közeledünk, egyre lanyhul az ellenőrzés. A legtöbb őr a kirakodóperonnál nyüzsög, ami a hajó egyetlen kijárata. Bizonyos szempontból ez szerencsés: könnyebb lesz körülnézni, amikor Pollyt kezdjük keresni. De hátrányos, amikor majd menekülni akarunk. – Amint elérjük a börtönfedélzetet, a hajó orrába kell sietnünk – súgja oda Stuart. – Onnan fogtuk a jelet. Lesietünk egy lépcsőn, és máris a börtönfedélzeten vagyunk. A hajónak ez a része sötét és nyirkos, és csak néhány sárga lámpa világítja meg felülről. A menekülésre kínálkozó lehetőséget lessük. Pár perc múlva el is érkezik, amikor Victor befordul egy bal kéz felőli folyosóra, és egy pillanatra szem elől veszít minket. – Most – adom ki a parancsot. Berohanunk egy másik folyosóra, ami a hajó orrába vezet, és a következő pillanatban éppen szünetet tartó őrök csoportjába botlunk, akik az ezüstös falaknak dőlve beszélgetnek. Pánikba esem. Viselkedj normálisan. Odabiccentek, amikor elmegyünk mellettük, és magamban azért fohászkodom, hogy ne vegyék észre, mennyire reszket a kezem. Tovább beszélgetnek, és ügyet sem vetnek ránk. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. – A jel valahonnan innen jött – mondja Stuart, és benyit egy nehéz fémajtón.
Egy kis irányítószobában vagyunk: mindenütt digitális képernyők, egy számítógépes irányítópult, egy kulcstartó tábla és irattartó szekrények zsúfolódnak össze. Az egyik képernyőn Polly látszik, ahogy egy székhez kötve ül. – Melyik cellában van? – kiáltok fel. Stuart a pulthoz siet. Az ujjai villámgyorsan repkednek a billentyűk felett, fájlokat nyit meg, adatok között keresgél, Elijah pedig az ajtóban áll, és azt figyeli, nem jönnek-e őrök. – Látsz valamit? – kérdezem egyre idegesebben. Stuart átnéz egy újabb fájlt. – Igen! Itt! – bök az ujjával egy billentyűre. – A kettő-tízesben őrzik. A folyosó végén. Sarkon fordulok, és már futnék is, de Elijah elkapja a karomat. – Várj! Előbb fel kell vennünk az élő adást – mondja. – Igen, igen... hát persze, bocs – mondom. Stuartnak fel kell vennie hatvan másodpercet az élő adásból, amiről majd törli a zörejeket, és újra leadja, hogy senki se sejtse, hogy Polly eltűnt, amikor majd a következő órában közvetítik, és ez – antik órámra pillantok – öt perc múlva esedékes! – Siess! – sürgetem. A lábammal topogok, ökölbe szorul a kezem, igyekszem bármivel megakadályozni, hogy ne rohanjak végig a folyosón Pollyhoz. Stuart abbahagyja a billentyűk nyomogatását, és hamuszürke arccal néz fel rám. – Mi az? – kérdezem. – Nem tudod meghackelni a betöltést? – kérdezi Elijah. – Nem számít. Felkapjuk, és már itt sem vagyunk – mondom.
Stuart a fejét rázza. – Nem erről van szó. Betörtem az adásba... – Akkor mi a baj? – kérdezem a félelmemmel harcolva. – A felvétel, amin Polly van... – Megnyalja a száját. – Már előre felvették. Mintha kihúznák a lábam alól a talajt, amikor megértem, mit akar mondani. A falon lógó tábláról lekapom a kulcsot, és kirohanok a szobából. A szívem őrülten kalapál. Nem akarom elhinni. – Várj, Natalie! – kiált utánam Elijah. Megkeresem a 210-es Cellát, és kinyitom az ajtót. Vörös. A padló, a mennyezet és a falak. Vörös, mint egy égő falra festett rózsa. És a közepén egy összegömbölyödő, halálba merevedett kis test. Térdre rogyok. Valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy a nővérem már legalább egy napja halott.
13. NATALIE
ALIG VAGYOK A TUDATÁBAN, hogy a többiek is bejönnek a cellába. Gyöngéden felemelem Polly testét, és a karomban ringatom. A hideg átszivárog a bőréről az ereimbe, és megfagyasztja a véremet. Máskor fényes fekete haja mereven összetapadt a vértől, és az ujjaimmal fésülöm ki, mert tudom, mennyire nem szeretné, ha így látnánk. Sápadt kezében szorongat valamit. Óvatosan szétfeszítem az ujjait. Egy rózsát mintázó kis ezüstmedál hullik a földre. Egyetlen embert ismerek csak Fekete Városban, akinek ilyen medálja van. Sebastiant. Polly véraláfutásos combjára pillantok, és epe kúszik fel a számba. Tudom, mit tett Sebastian. Egyszer velem is majdnem megtette. Összerezzenek, mintha mélyen kést döftek volna belém, amitől vérezni kezd, kifordul a belsőm. Elviselhetetlen a fájdalom. Stuart az ajtóban áll, és maga elé néz. Elijah leül mellém, és megfogja a kezemet. A melege lassan felolvasztja az ereimben a jeget, és visszaránt a kegyetlen valóságba. – Indulnunk kell – mondja. Elszorul a torkom, amikor arra gondolok, hogy itt kell hagynom Pollyt. – Magunkkal kell vinnünk – suttogom. – Nem lehet. Felfigyelnének rá – válaszolja lágyan. Természetesen igaza van.
– De itt teljesen egyedül lesz – vetem ellen. – Valójában már nincs itt – mondja. Nem tudom, hiszek-e a mennyországban, de a gondolat, hogy elvesztett szeretteink veszik körül, valahogy megkönnyíti, hogy elengedjem. Lefektetem, a haját szépen elrendezem akörül, ami az arcából maradt. Ígéretet súgok a nővérem fülébe. – Mehetünk? – kérdezi Elijah. Megpróbálok felállni, de a gyász súlya visszanyom. Elijah erős karja a derekam köré kulcsolódik, és valamit könnyít a terhemen. Talpra segít. Kimegyünk a folyosóra, becsukjuk az ajtót. Rázárjuk a nővéremre a koporsófedelet. – Mit tegyünk most? – kérdezi Stuart. – Kiszabadítjuk azokat a gyerekeket, akiket a transzporteren láttunk – jelentem ki. Végigmegyek a folyosón, és meg sem hallgatom a tiltakozásukat. Pokol tombol bennem, amit a harag fűt, és most senki sem állíthat meg. Tiszta Rózsa megölte a testvéremet, és ezért megfizetek neki, egyik lázadással a másik után, amíg Centrum égő romhalmazként terül majd el a lába előtt. Ezt az ígéretet tettem Pollynak. Elérünk ahhoz a folyosóhoz, amire Victor fordult be. – Maradjatok itt, de meg ne lássanak. Egy perc, és itt vagyok – mondom. Befordulok a sarkon. A közös cellában rabok állnak egymáshoz préselődve, a rácson kidugják a karjukat, és vízért könyörögnek. A börtönfedélzeten nincs légkondicionálás, a hőség elviselhetetlen. Sokan imbolyognak, nem sok választja el őket az ájulástól. Határozott léptekkel közeledem az egyik fegyveres őrhöz, aki a cella ajtaja mellett áll. Tagbaszakadt, kecskeszakállú férfi.
Nem érzek félelmet. Nem maradt hely bennem más érzésnek, mint az eszeveszett haragnak. – Centrumból különleges parancs érkezett – közlöm vele. Elvigyorodik, és a cellaajtót kinyitva bekísér. – Milyet keresel? – kérdezi. – Mit szólnál egy csinos vöröshöz? Tizennégy év körüli kamaszlány néz fel rám sugárzó kék szemével. – Igen, ő megfelel – válaszolom, és a tekintetem a tágas cellát fürkészi: a két kislányt keresem, akikkel együtt utaztunk a transzporteren. A sarokban bújtak össze, és az a kamasz fiú vigyáz rájuk, akinek kócos barna üstöké és zöld szeme van. – És azt a hármat is viszem. – Tényleg? A fenébe, ezek a centrumbeliek szeretik a pipihúst, mi? – pillant az őr a fiatalabbik lányra. – Nem lehet több hétévesnél. – Amíg fizetnek, nem rám tartozik, igaz? – jegyzem meg. Bólint, és lustán vakargatja a szakállát. – Mondd meg Patricknek, hogy még tartozik nekünk azért a sötétfajzat ikerpárért. Nem az én hibám, hogy az egyik meghalt. – Hogyne, megmondom. – Patrick? Ő intézheti ezeket az ügyleteket Centrumban. Az agyamba vésem a nevét, hogy felkutassam, és megfizessek neki ezért. Igyekszem még több gyereket kikeresni. Hogy válasszam ki, melyik éljen, és melyik nem? Ösztönösen azokat emelem ki a tömegből, akik szülő nélkül vannak, mert ők a legsebezhetőbbek. Összeszedek még öt másik lányt és három fiút. Többet is vinnék, de az már gyanút ébresztene. – Ennyire van rendelésem – mondom az őrnek, ő pedig kikísér minket a cellából.
A barna, torzonborz hajú, zöld szemű fiú hálás pillantást vet rám. Az őrhöz fordulok. – És adj, légy szíves, egy kis vizet az embereknek. Ezek a gyerekek félholtak. Jó, ha sikerül eljuttatni őket Centrumba. Patrick nem a holttestekért fizet. – Persze, rendben – helyesel a kecskeszakállú őr. Nem sok, de mégis valami. Befordulok a gyerekekkel a sarkon, és Elijah meg Stuart ott várnak. – Olyan sokan vannak – jegyzi meg Stuart. – Nem hagyhattam ott őket – válaszolom. – Gyertek, mennünk kell. Stuart zárja a sort, én megyek elöl, és Elijah karját fogom, mintha rabot kísérnék. A zöld szemű fiú, aki elárulta, hogy Nicknek hívják, megnyugtatóan beszél a két kislányhoz, Bree-hez és Biancához, hogy nyugodtak maradjanak. – Most játsszunk valamit – mondja. – Mit? – kérdezi Bree. – Rab-játéknak hívják. Úgy teszünk, mintha mind rabok lennénk, és ők a barátaink, akik segítenek nekünk innen kijutni. A játék lényege, hogy úgy kell fellopakodni egy repülőre, hogy senki se kapjon el minket. Meg tudjátok csinálni? Bree a nővérére néz, aztán bólint. – Nagyon ügyesen játszom – mondja. – Remek – válaszolja Nick. Bianca Elijah farkát simogatja, de Elijah-t ez láthatóan nem érdekli. Jobban aggódik értem, folyton rám néz. Bárcsak abbahagyná! Nincs szükségem az együttérzésére, mert nem akarom, hogy emlékeztessenek arra, miért szakad szét a belsőm. A folyosókon több őr mellett is elmegyünk, de egyik sem állít meg minket. Biztos megszokott látvány, hogy gyerekeket
kísérnek a felszállóhelyre, hogy innen Centrumba szállítsák őket. Az egyik őr, egy keskeny arcú, szőke lófarkas nő azonban lassít, amikor elmegy mellettünk. A tekintetében felismerés villan, amikor rám néz. Lehajtom a fejemet, és továbbmegyek, de a fülemben dobol a vér. – Natalie Buchanan? – szól utánam a nő. Majdnem megfordulok. Újoncok öreg hibája. Minden idegszálam azt sikoltja, eredjek futásnak, eluralkodik rajtam a harc vagy megfutamodás vágya, mégis sikerül valahogy megőriznem a hidegvéremet, és egyenletes tempóban továbbmenni. Leheletnyit Elijah felé fordítom az arcomat. – Követ minket? – súgom neki. Alig észrevehető bólintás a válasz. A nő nem biztos benne, hogy én vagyok-e, máskülönben már riasztotta volna a többieket. De a dokkig rajtunk tartja a szemét. A börtönhajóként szolgáló transzportért keresem, amelyik Centrumba igyekszik, és meg is találom a rombolhajó dokkolóperonjának végén. Victor a sorban álló gyerekeket tereli fel rá. A szőke nő odamegy az idősebb kollégáihoz, de közben egyre csak gyanakvó pillantásokat vet rám. Hátat fordítok neki, hogy ne lássák tisztán az arcomat. – Most rögtön el kell tűnnünk – motyogom oda Elijah-nak. Victor int, és a transzporter hátsó ajtaja lassan kezd felcsukódni. Nem! – Várj! – kiáltok oda neki. A gyerekeket átkísérem a hangáron a repülő felé. Bree megragadja Nick kezét. – Ne feledd, ez csak egy játék – suttogja Nick. – Nem
kaphatnak el minket, különben veszítünk, megértetted? A kislány bólint. A hátsó ajtó becsukódása előtt érünk a repülőhöz. – Fú, majdnem lekéstük! Patrick a fejemet vette volna, ha lekésem a transzportot – mondom. Victor a velünk levő gyerekekre pillant. – Nem számítottam több utasra. – Akkor hívtak minket, amikor lent voltunk a börtönfedélzeten – világosítom fel. Victor bosszúsan horkan fel. – Folyton ezt csinálják. Rendben, vidd fel őket. Stuart gyorsan feltereli a gyerekeket a transzporterre. A hátam mögé pillantok. A nő és a kollégái felénk igyekeznek. A szívem vadul kalapál. – Mit gondolsz, mennyit kapunk a macskáért? – kérdezi tőlem Victor, amikor Elijah Stuart után mászik. – Eleget – válaszolom homályosan. – Centrumba kísérem. Nem akarjuk, hogy felfalja a rakományt, igaz? Victor nevet. A szőke őr és a kollégái már csak hét méterre vannak. – Állítsák meg azt a lányt! – kiabálja a szőke. Victor megfordul a kiabálásra, de megragadom a karját, hogy megint rám figyeljen. – Szóval mikor ülünk le egy italra? Holnap szabad vagyok – ajánlom, és titkon a háta mögé kémlelek. A két őr futni kezd felénk. – Értem jössz kilencre? – Hát persze – vigyorodik el. – Remek! Akkor viszlát. – Gyorsan fellépek a repülőre. A csapóajtó kezd lassan felcsukódni. – Várj csak – mondja Victor.
Megfordulok, és a legigézőbb mosolyommal nézek rá. A másik két őr már csak négy méterre van, és egyre közelednek. – Mondd meg Patricknek, hogy ne küldjön újabb különleges rendelést, csak rajtam keresztül – mondja Victor. – Rendben, megmondom neki – válaszolom. Sietve leülök a helyemre, Elijah és Stuart közé. – Felismertek – mondom nekik. – Állj! – kiabálja a szőke nő. Beindul a motor. A csapóajtó majdnem bezáródott. Gyerünk! Gyerünk! A felcsukódó ajtónál maradt résen át látom, hogy Victor a lófarkas nővel beszél, aztán rémült pillantást vet a transzporterre. – Vár... Az ajtó becsukódik, és a repülő felemelkedik. A rombolóhajó tehernyílása felé halad, a nyíláson túl az ég és a felhők már csak karnyújtásnyira vannak... Egy hang szólal meg recsegve a pilóta rádiójában. – Forduljon vissza! – hallatszik Victor hangja az éterben. – Lázadó a fedélzeten! A pilótának nem marad ideje, hogy felfogja a parancsot, mert Elijah felugrik, és kitépi a rakteret a pilótafülkétől elválasztó rácsos ajtót. Megdöbbent az ereje. A karját a pilóta nyaka köré fonja. – Repüljön tovább – förmed rá Elijah, és kivillantja kardfogát. Alig egy méterre vagyunk a rakodónyílástól. – Azonnal forduljon vissza! Ez parancs, pilóta! – követeli Victor hangja a rádióban. Szürke ég tölti be a pilótafülke ablakát.
Stuart megszorítja a kezemet, és a bajsza alatt imát mormol. Nappali fény tölti be a rakteret. Kijutottunk. Egyre közelebb vagyunk. Kijutottunk! Felugrom a helyemről, és odasietek Elijah-hoz. Kiszakítom a rádiót a helyéről, hogy ne tudjanak kommunikálni. – Szálljon le az Egyesülés utcában! – utasítom. A pilóta a leszállóhely felé kormányozza a gépet. Fekete Város füstölgő háztetői felett repülünk. A távolban egy jól kivehető fehér márványépületet látok: az őrök főhadiszállását. Mindjárt az Egyesülés utcában vagyunk. Csak pár percnyi előnyünk van Victorral szemben, tehát sietnünk kell. Remélem, Roach lent vár ránk, ahogy ígérte. – Tudni fogják, hogy megpróbáltad megmenteni Pollyt – emlékeztet Elijah. Bólintok; értem, mire céloz. A tánc, amit Rózsával jártunk, véget ért. Többé már nem zsarolhat sem engem, sem Asht, ami azt jelenti, hogy semmi sem akadályoz meg minket, hogy harcoljunk ellene. Nem lesz más választása, mint megölni minket, mégpedig nagyon gyorsan. A tanszporter leszáll, a csapóajtó kinyílik, és ott áll Roach, Garrick és a lázadó csapat: mind fegyvert szegeznek ránk. Ash kicsit hátrébb áll, a szeme villog a sikátor homályában. – Nem akármilyen fogadóbizottság – jegyzi meg Elijah. Roach leereszti a fegyverét, és Ash elnyomakodik mellette, hogy felléphessen a transzporterre. A karjába fog, és minden erőmre szükségem van, hogy ne omoljak össze ott helyben. Aztán hirtelen elhúzódik. – Vérszagod van – mondja. – Megsérültél? – Nem – mormolom, de ez nem teljesen igaz. Belül
haldoklom. Garrick jön fel a repülőre, a feje súrolja a mennyezetet. A transzportban levő gyerekek arcát fürkészi. – Hol van Polly? – kérdezi. Elszorul a torkom, képtelen vagyok a szavakat kiejteni. – Polly meghalt – mondja ki helyettem Elijah. Ash felhördül. – Rettenetesen sajnálom, Nata... – Mi a csuda? – lép be Roach a transzporterbe. – Kik ezek a gyerekek? – Velünk jönnek – jelentem ki. – Nem hiszem – válaszolja Roach. – Nincs idő vitatkozni. Bármelyik pillanatban őrök áraszthatják el ezt a helyet – sürgetem. Gyorsan letereljük a gyerekeket a transzporterről. Mögöttünk pisztolylövés hallatszik. Roach végzett a pilótával. Már túl vagyok azon a ponton, hogy felzaklatna. Csoportokra szakadunk, és más-más irányba indulunk, hogy az őrök ne találjanak rá könnyen mindannyiunkra. Abban maradunk, hogy a Légióban találkozunk. Pár perccel később mennydörgésszerű moraj hallatszik, ami újabb transzporterek érkezését jelzi, de Ashsel addigra már a városi utcák labirintusának mélyén járunk. Elérjük Városvéget, és a Légió őrei átsegítenek minket a falon. Amikor Sigur a gyűlésteremben fogad bennünket, megkönnyebbülten látom, hogy Elijah és Stuart már visszaért. Day is itt van a szüleivel, és szorongva várnak minket. Odaszaladnak hozzám; mindhárman sírnak. – Hallottuk, mi történt... – zokogja Day. A következő félórában a többiek is megérkeznek egymás után; van, akin horzsolásokat és véraláfutásokat fedezek fel.
Juno Céklának segít bekötözni a sebesülteket, Sumrina pedig szobákat keres a megmentett gyerekeknek. Nick hálásan pillant rám, amikor felvezetik a szálláshelyére. Amikor mindenki visszajön, a sötétfajzat miniszterek is megérkeznek a tájékoztatóra. Nem telik sok időbe, hogy a megbeszélés káoszba torkolljon, miközben a sötétfajzat miniszterek és a lázadók a Polly megmentésére indított küldetés kudarca után a következő lépést vitatják meg. – A megadás szóba sem jöhet – jelenti ki Sigur. – Az egyetlen választási lehetőségünk a menekülés. – De hogy kerüljük meg az úttorlaszokat? – kérdezi Garrick. – Nagyon őrzik őket. Day jelentkezik, mint az iskolában. – És mi lesz az emberekkel? Nem hagyhatjuk itt őket, csak úgy meghalni! – Figyelemelterelésre van szükség – jelenti ki Elijah. – Elvonjuk valamivel az őrök figyelmét, míg mindenki meglép. – Annak aztán jókora elterelésnek kell lennie, haver! – kiált fel Cékla. Nem bírom tovább hallgatni. Már semmi sem számít. Polly meghalt. A jobbra levő digitális képernyőn a visszaszámlálás rendületlenül folyik, és tudatja velünk, hogy már csak harminckét óránk van addig, míg Fekete Várost a földdel teszik egyenlővé. Hirtelen egy ötletem támad. – Tudom, hogy evakuálhatunk mindenkit – jelentem ki. – Hogyan? – kérdezi Sigur. – Azt tesszük, amit Elijah javasolt: elvonjuk a figyelmüket – nézek rezzenetlenül farkasszemet velük. – Ma éjjel felgyújtjuk Fekete Várost.
MÁSODIK RÉSZ – MENEKÜLÉS # #
14. ASCH
NATALIE KIBÁMUL AZ ABLAKON, míg mi megpróbáljuk megemészteni, amit most mondott. Felgyújtani a várost? Tényleg meg tudjuk tenni? Sigur mélyről jövően, öblösen felnevet. – Szerintem zseniális ötlet! – jelenti ki. – És hova mennénk? – kérdezi Logan. – Északra – vágom rá. – Megpróbálunk átkelni a határon az Északi Területekre. – De mi lesz a lázadással, tesó? – kérdezi Cékla. – Még ha sikerül is mindenkit kijuttatni Fekete Városból, az sem oldja meg Tiszta Rózsa problémáját. Nem hagyhatjuk el az országot. Az embereknek szükségük van ránk. Tovább kell harcolnunk. Natalie-ra pillantok, és elképzelem, milyen lenne az életünk északon. Összeházasodhatnánk, vidékre költözhetnénk, békés, nyugodt életet élhetnénk. De tudom, hogy ezek csak ábrándok. Mindig is csak egyetlen út állt nyitva előttem. – Én nem megyek – válaszolom. – Meg akarom keresni az Orát, és el akarom intézni Tiszta Rózsát. Bárki csatlakozhat hozzám, aki harcolni akar. Natalie futólag megszorítja a kezemet, hogy éreztesse, támogat ebben, aztán feláll, és kimegy. Gondolom, egyedül akar maradni, hogy gyászolhasson. – Nem teszünk ki halálos veszélynek ártatlan embereket, ha
felgyújtjuk a várost? – kérdezi Day. – Nem, ha óvatosak vagyunk. – Roach feláll, és megnyom néhány gombot a számítógépasztalon. A túlsó falon levő digitális kivetítőn megjelenik Fekete Város térképe. – Stratégiai pontokon, itt meg itt bombákat helyezhetünk el. – Kiemeli a Chantilly Lane-i piacot, az Egyesülés utcát és a Parkot. – Hatalmas kárt okozunk, de mivel ezek a területek nem lakónegyedek, az emberi életre nézve minimális a veszély. – A tűz nem terjed át a lakott területekre? – kérdezi Garrick. – Dehogynem, végül biztosan átterjed, de az embereknek elég idejük marad, hogy elfussanak – válaszolja Roach. – Az első célpontok a salakkőgyárak legyenek – javasolom. – Az lekötné az őröket. Kockázatos vállalkozás, de a tavalyi légitámadások során Tiszta Rózsa megkímélte a gyárakat, mert szüksége van a hadianyaggyártáshoz a salakkőre, így azt remélem, most is hasonló parancsot ad ki, és meg akarja majd védeni őket. Izgatott mormolás kezdődik, ahogy az emberek kezdik összeállítani a tervet. Sigurra pillantok, ő pedig bólint, mert megérti, hogy Natalie-val kell lennem. A szobánkban találom. Összegömbölyödött az ágyunkon, a karjával átfogja magát. Lefekszem mellé, és összebújunk, mintha két kanál lennénk. Így maradunk – szótlanul – egy órán át. Csak kíntól gyötört szíve dobbanásai dobolnak a fülemben. Végül megfordul, és a mellemhez simulva sír. – Megerőszakolta Pollyt – suttogja. – Sebastian. Ő volt... Erősebben szorítom magamhoz, és lassan felfogom, milyen szörnyűségről beszél. Nem egyszerűen csak végeztek Pollyval, hanem előtte minden lehetséges módon szenvedést okoztak neki. Az agyaramat elárasztja a méreg. Szeretném letépni Sebastian
fejét, aztán darabokra szaggatni. Gondoskodom róla, hogy megfizessen azért, amit tett. Miután Natalie elsírta minden könnyét, felnéz rám. – Megígérsz nekem valamit, Ash? Bólintok. – Bármit. – Azt kérem, hogy amikor Tiszta Rózsa előtt állunk, én ölhessem meg. #
Aznap este Natalie mellett ülök a Légió főhadiszállásának tetején, fogjuk egymás kezét, és nézzük, ahogy a nap lemegy a város felett. Mire a nap ismét felkel, a város elpusztul. Natalie felnéz az egyik rombolóhajóra, ami a város felett lebeg, és utolsó búcsút vesz a nővérétől, a sok családtag és barát közül az elsőtől, akiktől ma éjjel el kell majd válnunk. Az őrök már nem játsszák be a Pollyról készített felvételt, mert tudják, hogy vége a komédiának, de eddig más jelét nem tapasztaltuk, hogy változtatnának a stratégiájukon, és továbbra is a visszaszámlálás folyik a városszerte elhelyezett kivetítőkön. Rózsa még most is abban a hiszemben van, hogy ura a helyzetnek. Az éjszaka sötétkékje lassan felkúszik a vérvörös égboltra, majd végül a sötétség leple borul Fekete Városra. – Itt az idő – szólalok meg. A gyűlésteremben verődünk össze, és újra átvesszük a tervet. Ötven csapat, apával és Logannel, Michaellel és Sumrinával, Pulióval és Angellel, valamint az összes Légió-őrrel az élükön kivezeti a gettóból a csoportokat, és elindulnak az északi határ felé. Mi, többiek a város elleni támadást vezetjük. – Rendben. A lázadócsapat tudja a dolgát? – kérdezi Roach.
Szürke overallban van, hosszú, kék rasztafürtjeit hátul összefogta. – Garrick? – Elkötöm az őrök egyik teherautóját, és visszamegyek a Hegyifarkas Államba, hogy támogatást szerezzek a hegyifarkasok között – sorolja. – Aztán a Domínium állambeli Centrumban a találkozóhelyre megyek, hogy a végső támadásra felkészüljünk. – Helyes – dicséri meg Roach. – Sigur? – A Tüzes Zúgókhoz megyek, és segítek ott a sötétfajzatok evakuálásában – válaszolja Sigur. – Ha ezzel végeztem, megküldöm a többi gettónak a tervünket, miszerint északra megyünk, végül csatlakozom hozzátok. – Kitűnő! – helyesel Roach. – Míg ti ezzel foglalkoztok, az Ember az Egységért támadásokat indít az őrök kormánya ellen, hogy elterelje a figyelmüket. Gyárak, farmok, üzemanyagtelepek, utak ellen intézünk támadásokat, vagyis alapvetően olyan helyek ellen, amik szabotálják az infrastruktúrájukat, és pokollá teszik az életüket. Cékla rám vigyorog, az arcán kidudorodik a heg. Már alig várja az egészet. – Tudod a dolgodat, Főnix? – fordul hozzám Roach. – Igen. Natalie, Elijah és én megmentjük Lucindát és Yolandát. Ha sikerül rájuk akadnunk, elhozzuk az Orát. Aztán Viridisbe megyünk, hogy rábeszéljük a básztet szenátust a lázadáshoz való csatlakozásra, majd mi is a találkozóhelyre megyünk. – Mindenképpen el kell hoznod azt a fegyvert, Ash – int Roach. – Nem tudjuk sokáig feltartóztatni az őröket. Számítunk rád. – Nem hagylak cserben. – Remélem, meg tudom tartani az
ígéretemet. – Helyes, akkor mindenki készüljön. Egy óra múlva indulunk – adja ki a parancsot. Sigur Elijah-val együtt hagyja el a tanácstermet, és elfog a kíváncsiság, vajon mire készülnek, de időm sincs belegondolni, mert Roach lép oda hozzám és Natalie-hoz. Garrick a közelben áll, és a lőszeresdobozokat számolja. A raktárkészletünk ellopása után sikerült fegyvereket és lőszert szereznünk, de nem sokat. – Mindenetek megvan, amire holnap szükségetek lesz, gyerekek? – kérdezi tőlem halkan. Bólintok. Az első akadályt a Fekete Városból való kijutás jelenti majd, de erre van tervünk. Kockázatos, de egy kis szerencsével beválhat. A tervről csak a családjaink, Roach és Amy tudnak. Azután, ami a Tűzmadárból Jamesszel és Hilaryvel történt, nem kockáztathatjuk meg, hogy sok mindenkinek szóljunk. Amikor Roach elmegy, Garrick lép oda hozzánk. – Szeretnék veletek tartani, és segíteni a bombák telepítésében – javasolja. – Elboldogulunk, már mindent kidolgoztunk – hárítom el. – De szeretnék a hasznotokra lenni – erősködik. – Mellesleg, ha hegyifarkasokba botlotok az utcán, szemernyi esélyetek sem lesz velük szemben. Nem mond butaságot. – Kösz. Amint elhelyeztük a bombákat, mindenki mehet, amerre eredetileg akart, és a korábbi elképzelései szerint menekülhet el. Garrick nem tudja, hogyan akarjuk elhagyni a várost, és hogy Trákiába akarunk menni, és ezen nem is óhajtok változtatni. Bízom benne, de ha ma este elfogják, nem szeretném, ha elmondaná a menekülési tervünket az őröknek.
Nick nevet, amikor Amy salakkő púderrel sminkeli. A szemét úgy festi ki, ahogy pár napja az enyémet, hogy Főnixre hasonlítson. Az LFF-kabátomat viseli, fekete nadrágot és bakancsot vett fel, kócos haját salakkővel feketére festették. Zöld szemét leszámítva a megszólalásig hasonlít rám. Egyébként ez volt a cél. Ő a titkos balekfogóm. A párja Amy, aki Natalie egyik felsőjét, levágott szárú bőrnadrágot és térdig érő csizmát visel, vörösbarna haját többé-kevésbé szőkére festette és begöndörítette. Az álcája nem olyan meggyőző, mint Nické, de nem törekedtünk a tökéletességre, csak a hasonlóságra, hogy az őrök figyelmét eltereljük rólam és Natalie-ról. Roach ötlete volt, én pedig maximálisan elleneztem, s velem együtt Natalie és Juno is, de Amy és Nick leszavaztak minket. Segíteni akarnak, és elég idősek, hogy maguk döntsenek. Juno tekintete újra meg újra Amyre siklik, kék szemében aggodalom és büszkeség keveredik. A Jones nővérek sosem féltek kiállni az őrökkel szemben, de még most sem lehet könnyű Juno számára. Mindenesetre velük tart, így valaki vigyáz majd a fiatalokra. Nick felém fordul. Láthatóan elégedett az átalakulásával. – Mit szólsz hozzá, Ash? – Visszataszítóan festesz – ugratom. – Az én arcomból ennyi telik – vág vissza. – Biztos, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezem, és nem veszek tudomást Roach fagyos tekintetéről. – Hát persze! Nézd, mindenki kiveszi ebből a részét, plusz az adósotok vagyok azok után, hogy Natalie kimentett arról a rombolóhajóról – suhan át egy árnyék a tekintetén, de egy pislogással elűzi. – Mellesleg, bírom a sminket. – Oké, az utolsó öt perc, visszaszámlálás indul – kiáltja
Roach. – Búcsúzzatok el. Sigur a gettóban van a Légió őreivel: a sötétfajzatokat osztják szét csoportokba. A nap folyamán már sort kerítettünk a búcsúzkodásra, mivel tudtuk, hogy most nem lesz rá ideje. Könnyed hangnemben társalogtunk, bár mindketten tudtuk, hogy talán most látjuk egymást utoljára. Ebben a pillanatban Elijah lép be, és megérzem a róla áradó beteg, fertőzött vér szagát. Azonnal nyilvánvaló, mire kérte Sigur. Lefogadom, hogy üres a kórterem, ahol a haragvókat ápolták. Ez volt a leghumánusabb megoldás. Nem vihettük őket magunkkal, és mivel a megszokott mérgek nem hatnak a sötétfajzatokra, a básztet méreg bizonyosan végez velük. Legalább gyors volt a haláluk: kétlem, hogy sok fájdalmat éreztek, és Elijah-t sem fenyegeti a veszély, hogy megfertőzték, ugyanis természetes immunitása van a Haragvó-vírussal szemben, mivel a mérgében jelen van a C18-vírus. – Sigur üzeni, hogy Martha megérkezett – mondja Elijah. – Kint van vele. Harold csapatával indul útnak. Natalie megkönnyebbülten sóhajt fel. Tudom, mennyire szereti a régi sötétfajzat cselédjét. Az elmúlt két hónapban Martha az Ember az Egységért tagjainál lakott. Ellenőrizzük az ellátmányunkat, aztán ideje búcsúzni. Cékla csoportja indul elsőként, mivel ők helyezik el a salakkőgyárakban a bombákat. – Viszontlátásra Centrumban, tesó – köszön el Cékla. – Vigyázz, nehogy megint felrobbanj! – tréfálkozom arra az esetre utalva, amikor felrobbantotta a Határfalat. – Nem ígérhetek semmit! – nevet. Roach csak kimérten odabiccent, a gondolatai már a rá váró küldetés körül forognak. Day megöleli a családtagjait, és
igyekszik visszafojtani a könnyeit. MJ belecsimpaszkodik. A felgyújtott házban szerzett égési sérülései szépen gyógyulnak, és sok fájdalomcsillapítót kapott a hátára is, amit magával vihet, így feltehetően nem lesz vele gond. – Bátor fiú légy, rendben? – mondja Day. MJ szipogva bólint. Sumrina halkan felsikolt, és a könnyeit nyeldesi. – Vigyázz magadra, legdrágább kislányom! Nagyon szeretlek. – Én is szeretlek benneteket, mama és papa – válaszolja Day, és még egyszer megöleli őket. Day megtörli a szemét, aztán odajön hozzánk. Félszegen rázunk kezet – Day-jel sosem melegedtünk össze igazán –, aztán Day gyorsan megöleli Natalie-t, majd felkapja a hátitáskáját, és kirohan a teremből. Natalie reszketve sóhajt fel. Puszit nyomok a homlokára. – Minden rendben lesz vele – biztatom. – Cékla majd vigyáz rá. Juno csoportja a következő, ők a Parkban helyeznek el bombát; a városnak ebben a részében laktak régen a gazdagok, így Natalie családja is, mielőtt még a tavalyi légitámadások során lebombázták. Nick, Juno és Stuart gyorsan elbúcsúznak, de Amy átöleli Natalie-t. Furcsa őket együtt látni, annyira egyformák. – Sok szerencsét! Jaj, istenem, ez most balszerencsét hoz? Mondjam inkább, hogy „kéz- és lábtörést”? – hadarja Amy. – Azt hiszem, ez csak a színházra áll – véli Natalie. – Fú! Szóval akkor sok szerencsét! Centrumban találkozunk. – Cinkosan közelebb hajol hozzánk, és halkan odasúgja: – Emlékeztek, hogyan sminkeljétek ki magatokat? – Persze – mondja Natalie kedvesen. A smink része a
menekülési tervünknek. Amy megöleli Elijah-t, aztán félszegen felém fordul: – Szia, Ash. Gyorsan megpuszilom, mire elpirul. Junóhoz siet, és együtt távoznak. Ellenőrzőm a kék vászonzsákom melletti szürke hátizsákot, amit a lábamhoz tettem. Ebben van a robbanóanyag, amit a Chantilly Lane-i piacon kell elhelyeznünk. Roach sebtében elmagyarázta, hogy robbantsuk fel a bombákat. Elég egyszerűnek tűnik: Roach szavaival élve „nyomd meg a kapcsolót, és fuss, ahogy bírsz”. Garrick jön oda nagy léptekkel, és felkapja a hátizsákot. – Én majd viszem ezt. – Szükségtelen, én is... – Senkinek sem hiányzom, ha leszáll a robbanástól a fejem – szakít félbe. Fémesen szürkés szeme megvillan. Nem vitatkozom. – Kösz. Natalie és Elijah az utolsó simításokat végzik, én pedig megkeresem apát. A terem végében az ablaknál áll, a többiektől félrehúzódva. – Nem hittem, hogy ilyen hamar megint búcsúzkodnunk kell – mondja, a legutóbbi búcsúnkra célozva, amire a börtöncellámban került sor, a kivégzésem előtt. – Kész haszon, hogy most legalább nem fognak keresztre feszíteni – jegyzem meg. – Mégis jobb most, mint legutóbb. Nevet, de elcsuklik a hangja. Magához húz, én meg átölelem, és addig tartom szorosan, amíg csak lehet. – Minden rendben lesz – suttogom. – Tudom – enged el. – Nagyon büszke vagyok rád, fiam. – Szeretlek, apa – mosolyodom el.
Megborzolja a hajamat. – Húzzatok el innen. Odamegyek Natalie-hoz, Elijah-hoz és Garrickhez, akik már az ajtónál állnak, és a vállamra vetem a kék zsákomat. Ebben tartom az álruhákat, a sminket, és a dobozt anyám emléktárgyaival. Natalie és Elijah egy-egy válltáskában hozzák a kellékeket. Egy utolsó pillantást vetek a barátaimra és a családomra, és némán még egy utolsó istenhozzádot mondok. Ígéreteink ellenére is úgy érzem, hogy soha többé nem látom viszont őket. Amikor elmegyünk az ablak előtt, felkukucskálok a csillagos eget eltakaró sötét rombolóhajóra. Azt hiszem, nem élem túl ezt a háborút. Lehet, hogy hamvaimból újjászülettem, mint a főnix, de a mitikus madárhoz hasonlóan tudom, hogy a végzetem a tűzhalál.
15. ASH
A CHANTILLY LANE-I PIACON halálos csend honol, amikor a sötét, keskeny sikátorokban, a piaci bódék között kanyargunk. Még a bódék előtti színes zászlók is mozdulatlanok, mintha maga a város is visszafojtott lélegzettel várna. Úgy hatméterenként Garrick becsúsztat egy-egy bombát a pultok alá; olyan bódékat választ, ahol a leggyúlékonyabb árut tartják. – Mennyi időnk van? – kérdezi Natalie. Ránézek a piacot körülvevő épületeken elhelyezett digitális monitorokra. A visszaszámlálás ragyogó sárga számain 24:10:00 látható. – Tíz perc múlva felrobbannak a gyárak – válaszolom. – Igyekezzünk. Elérjük Mollie McGee kocsmáját, az őrök egyik kedvenc italozóhelyét, és Garrick betöri az ajtót. A pult mögül kikapjuk a Ragyogással teli üvegeket, és kilocsoljuk a padlóra, aztán kimegyünk, és a gyúlékony folyadékkal lelocsoljuk a zászlókat és a standokat is. A Ragyogástól átterjednek majd a lángok a többi standra, és a környéken maximális lesz a pusztítás. Az utolsó bombát a kocsma elé teszem, és ismét a monitorra pillantok. – Öt másodperc az első csapásig – szólalok meg. Nézzük, ahogy múlnak a másodpercek:
A robbanás végigmorajlik a városon, és a remegés végigfut a testünkön. A távolban egy harmincméteres tűz- és füstcsóva tör az égre, és bevilágítja a várost. Ez csak egyet jelent: a salakkőgyárakban tűzvész ütött ki. Cékla sikerrel járt. Alig van időnk magunkhoz térni a lökéshullám okozta megrázkódtatásból, amikor a digitális kivetítők városszerte villódzni kezdenek, és élő adásban közvetítik, amint Amy és Nick átrohan a Parkon. Háttal vannak a kamerának, így nem lehet látni az arcukat, de mindenki azt feltételezi majd, hogy én vagyok és Natalie. Azért tudjuk ezt közvetíteni, mert a városhatárokon belül vagyunk, ahogy ők is itt voltak, amikor „élőben” közvetítették a képeket Pollyról, hiszen itt nem tudják az őrök gátolni a jelet: csak a kintről érkező és oda küldött jeleket tudják blokkolni. Nick és Amy robbanóanyagot tesznek Natalie régi otthona, egy szederrel benőtt, elhagyatott fehér villa elé, majd az utca közepén levő csatornafedélhez rohannak, és éppen akkor ugranak be a csatornába, amikor a bomba felrobban, és a várost újabb lökéshullám rázza meg. Gyors egymásutánban robbanások hallatszanak, amikor a Parkban elrejtett bombák is felrobbannak. Az üres házak régi, száraz faanyaga tökéletes gyűjtóst biztosít, és a városrész hamarosan dühöngő tűzvész
helyszínévé változik. Szinte ugyanabban a pillanatban egy másik robbanás hallatszik nyugatról – ezúttal egy erőmű felől a digitális kivetítők és az utcai lámpák egyenként alszanak el. A városon hullámként terjed szét a sötétség. Egy pillanatig csend van, aztán elszabadul a pokol. Légoltalmi szirénák süvítenek fel, emberek sikoltoznak, léptek visszhangoznak, ahogy a lakosok fedezéket keresnek. Minden a terv szerint halad. Tudom, hogy e pillanatban apa és Logan az éj leple alatt az első csapatot vezetik ki a gettóból. Némán fohászkodom mindnyájuk biztonságáért. Minden lehetőt megtettünk, most már a gondviselésen múlik, hogy kijutunk-e élve Fekete Városból. – Rajtunk a sor – mondom. – Készen álltok? Garrick, Natalie és Elijah bólintanak. A bombáink időzítettek, így amint bekapcsolom az elsőt, mindössze három percünk marad kijutni a piacról, mielőtt az első bomba felrobban, és láncreakcióként beindítja a többit is. Felnézek az égre. Az egyik rombolóhajóból kiszállnak az első transzporterek. Néhány a salakkőgyárak felé repül, mások a Park felé, ahol felrobbantak a bombák. Nem várhatok. Megpöccintem a kapcsolót. Megkezdődik a három perc visszaszámlálása. Átrohanunk a piacon, majd a sikátorok labirintusán. Én futok elöl, nekem a legélesebb a szemem a sötétben. Két perc. Befordulok egy sarkon, és azonnal rájövök, hogy rossz irányba fordultam, amikor egy téglafal állja az utunkat. A fenébe! – Erre, Ash! – mondja Natalie, és végigvezet minket egy
másik sikátoron. A piaci standok körül a színpompás zászlódísz meglibben, amikor elfutunk mellette. Elhagyjuk a halárusokat, az ékszerboltokat, végül elérjük a piac külső peremén levő ruhaboltokat. Egy perc. Keresztúthoz érünk. – Merre? – kiáltja Elijah. – Nem tudom – bizonytalanodik el Natalie. – Itt mindig eltévedek. Nincs vesztegetni való időnk. Az ösztöneimre hallgatok, és a jobbra levő átjárót választom. Harminc másodperc. Egy keskeny sikátoron futunk végig, és Natalie megbotlik egy kiálló macskakőben. Majdnem felbukik. Garrick durván felrántja a földről. Tíz másodperc. – Ott! Nézzétek! – kiáltja Elijah. Fénycsík két bódé között. Arrafelé szaladunk. Öt másodperc. Nem fog sikerülni. Három. Kettő. Egy. Abban a pillanatban vágódunk ki a piacról, amikor felrobban az első bomba. A légnyomás ledönt minket a lábunkról, és három méterrel arrébb, mint ahonnan indultunk, a földre zuhanunk. Cseng a fülem, minden csontom és porcikám fáj. Tompán szűrődnek el hozzám a hangok, mintha víz alatt úsznék. A hátamon fekszem, és konfetti szállingózik rám. Az újabb robbanástól színes zászlók
és égő foszlányok repülnek fel. Mozdulni szeretnék, de a testem nem engedelmeskedik. A fejemben támadt ködön át a macskaköveken csattogó, masírozó lépteket hallok. Egyre hangosabbak. Az őrök közelednek! A fejemben egy hang sikolt, hogy keljek fel, de a lábam még most sem engedelmeskedik. Minden fátyolos, nem tudok koncentrálni. Kelj fel, Ash. Kelj fel, Ash. Kelj fel... – Ash! Natalie hangjára a környezetem ismét kiélesedik. Nagy keservesen felegyenesedem, és látom, hogy Garrick a vállára dobta alig öt méterre tőlem. Egy másodperc töredékéig azt hiszem, megpróbálja elvinni a közeledő őrök elől, de aztán észreveszem, hogy Natalie Garrick hátát püföli az öklével, a szeméből pedig süt a félelem. Majd’ kiugrik a szívem. Garrick el akarja rabolni! – Engedj el! – sikoltja Natalie. Rávetem magam Garrickre. Felkiált, amikor az agyaramat a lábába mélyesztem, és hatalmas adag Ködöt fecskendezek bele. Meglepetten ejti el Natalie-t. Elijah talpra segíti Natalie-t, Garrick pedig hátrafelé botladozik: egy lépés, kettő, majd a macskaköves utcára rogyik, és úgy vigyorog, mint akinek elment az esze, miközben a Köd az ereiben kering. – Ide, ide! – kiáltja Sebastian az embereinek. A mellettünk levő utcában vannak! – El kell érnünk a védett házat – suttogom. Felkapjuk a hátizsákjainkat, és kitántorgunk a Chantilly Laneről. Az őrök éppen akkor közelednek a piac felé. Végigsietünk egy átjárón, és igyekszünk olyan messzire jutni, amennyire csak tudunk. Az utcákat kezdik ellepni az emberek, akik az otthonaikból
menekülnek; páni rémületükben ruhát, ennivalót, háziállatokat, gyerekeket cipelnek, egyesek még a családi ereklyéiket is. – Húzzátok fel a csuklyátokat – szólok oda a többieknek. Beleolvadunk a tömegbe, és elbújunk köztük a mellettünk elrohanó őrök elől. Mindenki fut, amerre lát, és fogalmuk sincs, merre meneküljenek. Miután a gyárak, a Park és a Chantilly Lane is lángokban áll, a többség az Emelkedő felé igyekszik, hogy ott keressen menedéket. Húsz percig gyalogolunk, míg elérjük a Városvéget, ahol a védett ház van. Hálát adok az égnek, hogy nem meséltem el Garricknek – annak az átkozott árulónak! – a tervünket. Eszembe jut, amikor először láttam: Freyát hozta be a gettóba. Freya hasát felszakították, és akkor azt hittem, az őr tette a kardjával, de most már gyanítom, hogy a hegyifarkas volt az elkövető. Vajon Freya ezt akarta elmondani, mielőtt meghalt? Számtalan ház mellett megyünk el, és egyre csak azt a bizonyosat keresem, csakhogy mind egyformának látszik a salaktégla falaival és piros ajtóival. – Melyik az? – türelmetlenkedik Elijah. Gyorsan megnézem az ajtók jobb felső sarkát, míg meg nem találom, amit keresek: a fába vésett kis égő rózsát. – Ez az – mondom. Belépünk a védett házba, és bevágjuk magunk mögött az ajtót. Kicsi és szűkös ház, mindent por borít, a régi bútorokat huzattal takarták le. A tulajdonos egy éve halt meg, és azóta az Ember az Egységért használja. Felsietünk a padlásra, ahogy Roach meghagyta. Hálózsákokat, egy petróleumlámpát és néhány konzervet találunk. Nekem nem hagytak Szint-O-Vért, de erre nem is számítottam, hiszen már jó ideje, hogy ezek a holmik és az élelem a padláson van. Korog a gyomrom.
Igyekszem visszaemlékezni, mikor ettem utoljára. Régen volt. A padláson egy kis kerek ablak van, ahonnan nagyszerűen belátni a várost. A három kerületben, ahol bombát helyeztünk el, tűzvész tombol. A tüzek szerencsére még nem terjedtek tovább, de idővel minket is elérnek majd. Maradunk, amíg lehet, aztán indulunk az állomásra, ami a város szélén van. Elijah leül az egyik hálózsákra, és tisztogatni kezdi magát: lenyalja a port és a vért a karjairól, én meg közben le-fel járkálok. – A fenébe, nem hiszem el, hogy Garrick egész idő alatt átvert minket! – füstölgők. – Mit gondolsz, ki a megbízója? – kérdezi Natalie. – Tiszta Rózsára fogadnék – válaszolom. Elijah abbahagyja a tisztálkodást. – Akkor miért beszélt nekünk a Tizedikről? – Hogy elnyerje a bizalmunkat, és beszivárogjon a lázadók főhadiszállására. – Beleöklözök a falba, amitől csak megfájdul a kezem. – A fenébe! Mindent tud! Tudja, hova mennek a sötétfajzatok, és hogy az Orát keressük. – Azt legalább nem tudja, hogy Trákiába tartunk – mondja Natalie. – Ez is valami. Beletúrok a hajamba, és próbálok kitalálni valamit, hogy tudnám a többieket figyelmeztetni, de semmi sem jut eszembe. – De miért próbálta meg elrabolni Natalie-t? – kérdezi tőlem Elijah. – Nem lett volna több értelme, ha mindkettőnket megöl? Egymásra nézünk, és megpróbáljuk megfejteni ezt a rejtélyt, de nem jutunk semmire. Garrick számára ez lett volna a legjobb alkalom, hogy megöljön, vajon miért nem tette meg? – És most mihez kezdünk? – kérdezi Natalie. – Terv szerint folytatjuk – vélekedem. – Garrick nem tudja,
hogy akarunk elmenekülni a városból. Most biztos azt feltételezi, hogy már úton vagyunk kifelé. – Remélem, súlyos Köd-utazásban van része – mondja Natalie, de megrándul az arca, amikor leül. – Megsérültél? – kérdezem. – Csak a lábamon fáj a régi harapásnyom – válaszolja. – Nincs miért aggódnod. Kinyitja az egyik leveskonzervet, és megmelegíti a petróleumlámpán, aztán vacsorához ülünk. Nem veszem le a szemem az ablakról, és figyelem, nehogy a tűz felénk terjedjen. Elijah a száját húzza a leves láttán, amikor Natalie odaadja neki. – Jól van, akkor maradj éhes, engem nem izgat – förmed rá Natalie. Elijah gyorsan elveszi a levest, és felhörpinti. Mit képzel, hol van? Az Arany Citadellában? A básztet konzul fiaként bizonyára a legfinomabb ételekhez szokott hozzá. Irigykedve figyelem őket, ahogy esznek, a gyomrom fáj az éhségtől. Újabb robbanás morajlik végig a városon. Valami megint a lángok martaléka lett. – Mit gondolsz, a többiek rendben kijutottak? – kérdezi Natalie. Bólintok, pedig fogalmam sincs. A mellkasomat fájdalom szorítja össze, amikor apára és Sigurra gondolok, Nickről és Amyről nem is beszélve. Natalie és Elijah befejezik szegényes vacsorájukat, én meg harmadjára ellenőrzőm a hátizsákom tartalmát, hogy minden megvan-e a holnapi menekülési tervünkhöz: a parókák, kontaktlencsék, álfogsorok, smink, ruhák, evakuációs engedélyek. Le a kalappal Amy előtt, hogy az elmaszkírozásunkhoz ennyi mindent összeütött ilyen rövid idő
alatt. A tárgyak nagy részét a Fekete Város-i Iskola kelléktárából lopta, és Juno munkahelyén a sminkesektől. Aggaszt, hogy csak két evakuációs engedélyünk van: a véres irat, amit Juno egy halott pasastól szerzett, és az, amihez apa jutott hozzá a Polly megmentésére szervezett akció során. Szereznünk kell még egy harmadikat is, ami eggyel növeli azoknak a problémáknak a számát, amikkel holnap kell szembesülnünk, és amik rosszul sülhetnek el, és szörnyű eredményhez vezethetnek. Jelen pillanatban a tervünk alapja az, hogy az őrök azt hiszik, Natalie-val már elhagytuk a várost. Mivel azonban Garrick odakint van valahol, tovább zsugorodott az esélyünk, hogy el tudjunk menekülni. Imádkozom, hogy Nick és Amy rendben kijussanak. Miattuk és magunk miatt is fontos, hogy így legyen. – Mit gondoltok, az őrök elfogadják még az evakuációs engedélyeket? – kérdezi Elijah. – Szerintem igen – válaszolja Natalie. – Ha Tiszta Rózsa evakuálja azokat, akik hűségesek maradtak hozzá, akkor ez országszerte arra biztatja az embereket, hogy őt támogassák, ne pedig hozzánk csatlakozzanak. – Remélem, igazad van – dörmögi. – Muszáj Trákiába jutnom! Anyámnak szüksége van a segítségemre. – Oda fogunk jutni – érinti meg Natalie a karját, hogy megnyugtassa, és belém mar a féltékenység. Amikor Natalie befejezte az evést, bebújik a hálózsákjába, és azonnal elalszik. A bőre fénylik az izzadságtól, mintha lázas lenne, és átfut a fejemen, hogy esetleg valami betegség kerülgeti. – Natalie mellett voltál, amikor rátalált Pollyra? – kérdezem halkan Elijah-tól. Bólint.
– Gyorsan meghalt? – Egész nap ebbe a kevéske reménybe kapaszkodtam. – A kezén és a karján levő, védekezés közben szerzett sérülésekből ítélve kétlem. Nem kapkodták el – teszi hozzá. – Az őrök szeretik, ha a rabok szenvednek. Nekem háttal lefekszik. Emlékszem, Natalie mit mondott: Elijah-t az őrök főhadiszállásán tartották fogva. Most értem csak meg, hogy ez a küldetés nemcsak az anyja megkereséséről és az Ora megszerzéséről szól, hanem a bosszúról is.
16. NATALIE
A VONATBÓL SŰRŰ, fekete korom- és füstfelhő gomolyog ki, és a peront gyilkos ködbe burkolja, amiben eltűnik az emberek lába. Az a benyomásom, mintha több száz testetlen szellem kóborolna az állomáson, és próbálna meg felszállni a Centrumba induló tíz-tizenötösre, ami majd elvisz minket ebből a városból. Körülöttünk szirénák sivítanak, ahogy a város tovább ég. Fullasztó pernye száll le ránk a fekete hamuviharban, és eltakar mindent a szemünk elől. Ebben a helyzetben mégis örülnünk kell neki, hiszen ma reggel észrevétlenül sikerült elvergődnünk az állomásra. A szülők könnyes szemmel búcsúzkodnak a gyermekeiktől, akiket felkísérnek a vonatra. Egy piros ruhás kislány nem hajlandó elengedni az anyja kezét, és az apja kénytelen szó szerint lefeszegetni a gyerek ujjait, és felvinni a vonatra. Az arcára kiül a bánat, amikor visszajön a feleségéhez. – Rendben lesz – nyugtatja az asszonyt. – Centrumban nagyobb a biztonság. Már, ha egyáltalán odaér. A gőzmozdony húzta kocsikat vastag, ezüstös acélpáncél fedi, az ablakokon rács, hogy megvédjék az utasokat a banditáktól és a haragvótámadásoktól, miközben a vonat áthalad a vad és halálos Puszta Földön. A vonat gyenge pontjai a vagonok tetején levő, vészkijáratul szolgáló csapóajtók, de ezeket több réteg akácfa lemezzel védik,
amire a sötétfajzatok rendkívül allergiásak, ezért szerintem nem lesz bajunk útközben. Utaztam már ezen az útvonalon, amikor pár hónapja Centrumból Fekete Városba költöztünk, de az egy kormánytisztviselőknek fenntartott vonat volt, és a biztonságunkról sokkal jobban gondoskodtak. E percben jobban aggódom az őrök miatt, akik le-fel járkálnak a peronon, az utasok evakuációs engedélyeit és azt ellenőrzik, hogy ne szerepeljenek a Tiszta Rózsa által Körözött Személyek listáján. Mint mi is. A vonat gőzt fúj, ami felkavarja a hamu-havat, és látható lesz egy feltűnő fekete egyenruhát és lapos sapkát viselő alak, aki határozott léptekkel közeledik a peronon, a nyomában őrökkel. Sebastian! A fejét simára borotválták, és látható a bal füle felett a rózsatetoválás, a zarándokok, a tisztaság hite hű követőinek jele. Apró szakadás van a fekete kabátján; itt volt az ezüst rózsa medálja, mielőtt Polly letépte. Gyorsan hátat fordítok neki, amikor elmegy mellettünk, bár tudom, hogy nem láthatott meg a vaslépcső alatti sötétségben. Ki kell jutnunk innen, mielőtt észrevesz minket, de sehova sem mehetünk, amíg meg nem szerezzük a harmadik evakuációs engedélyt. – Mit keres itt? – súgja oda Ash. – Lehet, hogy ráakadtak Nickre és Amyre? – kérdezi Elijah. Az ajkamba harapok, annyira aggódom értük és magunkért is. Nem bírnám elviselni, ha miattam baja esne Amynek. Abban a pillanatban emlékképek árasztanak el: Polly holttestét látom magam előtt, de elhessegetem a bánatommal együtt. Most nem gondolhatok a nővéremre, mert ha engedek a bánatnak, bemászom egy gödörbe, és többé nem kerülök elő onnan. Szívfájdalom helyett egy másik, célravezetőbb érzéssel töltöm meg az űrt: a haraggal. Ez hajt majd addig a napig, amikor
Tiszta Rózsa szemébe nézek, és kést döfök a mellébe. A szemem sarkából Sebastiant keresem. Tőlünk távolabb áll a peronon, és egy hegyifarkas falkára vigyáz, akik ládákat, antik bútorokat és festményeket rakodnak be a vonatba. Az őrök főhadiszállásáról valók! Hiszen ezek anyám holmijai! Bár azt hiszem, hogy most, hogy szökésben van, és Sebastian vette át a város vezetését, ez is az övé lett. Felkavarodik a gyomrom a gondolatra, hogy Sebastiant jobban érdekli a vagyon kimentése, mint az emberek élete, de nem lep meg. Halkan beszélget egy sötétvörös frakk-kabátos hegyifarkas férfival, akinek emberi fogakat fontak a sörényébe. A férfi nyakán jól látszik a félhold alakú tetoválás. Biztos ő a holdkutyák vezére, akiről Ash mesélt. E pillanatban öt magas alak tűnik fel a peron másik végén, a füst kavarog körülöttük. Elfojtok egy kiáltást. Garrick és a hegyifarkas falkája négy másik tagja, két férfi és két nő. Majdnem egyformák: szürke ruha, ezüstös szem, cápauszonyra emlékeztető hajviselet, ami a koponyájuk közepén húzódik. A többiek azonban alacsonyabbak Garricknél, és az egyik nő olyan élénk rózsaszínre festette a haját, mint amilyen a rúzsa. A peronon levők gyorsan kitérnek az útjukból, ahogy Sebastian és a holdkutyák felé mennek. – Na végre, itt vagy – förmed Sebastian Garrickre. – Már vártalak. Megtaláltad őket? – Nem – válaszolja Garrick. – Elhagyták a várost. A vörös kabátos holdkutya gúnyosan felkacag. – Mondani akarsz valamit, Jared? – morogja Garrick. A férfi dühösen Garrickre mered, de nem szól semmit. Kezdem azt hinni, hogy Garrick magas tisztséget tölt be a társadalmukban, ha így mer beszélni a holdkutya falka vezérével. A két falka között érezhető a feszültség: Garrick
szürke ruhás Első Partraszálló Falkája az egyik oldalon áll, a vörös ruhás holdkutyák a másikon. – Megtaláljuk őket – bizonygatja a rózsaszín hajú nő Sebastiannak. – Jól is teszitek, különben a Tizedikbe kerültök a többi állattal együtt – válaszolja Sebastian. Garrick dühösen morog. – Tedd magad hasznossá, kutya, és rakodd fel ezt a holmit a vonatra – folytatja zavartalanul Sebastian. – Nem ácsoroghatunk itt egész nap. Garrick keze ökölbe szorul, de alig észrevehetően bólint. A falkája segít a holdkutyáknak berakodni a bútort a vonatba, Sebastian pedig elmegy. Vadul kalapál a szívem. Hogy jutunk fel a vonatra, ha Garrick még itt van? Az órámra pillantok. Tíz óra öt percet mutat. Az Ember az Egységért aktivistáinak, akikre várunk, már öt perce itt kellene lenniük. Mi akadályozza őket? Azonkívül, hogy még egy evakuációs engedélyt kellene szerezniük nekünk, a szüleinket kellene eljátszaniuk, hogy segítsenek feljutni a városból evakuált gyerekeket szállító vonatra. Feltűnő lenne, ha három gyerek magában próbálna meg felszállni. Ez a csel Ash ötlete volt. A nyílt színen kell elvegyülnünk, javasolta. Meg sem fordulna a fejükben, hogy olyan pimaszok leszünk, hogy a többi evakuálttal együtt szállunk fel a vonatra. Meghúzkodom a kabátom alját; rövid rám. Mind a hárman álruhát viselünk. Én fiúnak öltöztem: szürke nadrág, munkásing, foltvarrott gyapjúkabát van rajtam. A hajamat sapka alá gyűrtem, a mellemet leszorítottam egy pólyával. Meglepően hasonlítok egy kamasz fiúra, ami nem tesz jót az önbizalmamnak. A gyémánt eljegyzési gyűrűmet annak a
medálnak a láncára fűztem, amit Ashtől kaptam a születésnapomra. A láncot az ingem gallérja alá rejtettem. Elijah-n a hosszú fekete-frakk kabát alatt bőrnadrág van, ablaküveges szemüveget, a fején sapkát visel. A farkát a kabátja alá kunkorította, kardfogát teljesen visszahúzta, és alapozóval tüntette el jellegzetes barna pettyeit, hogy úgy-ahogy embernek menjen el. De hármunk közül a legmegdöbbentőbb átalakuláson Ash ment át. Színházi sminkkel napbarnított és egészséges bőrt varázsoltunk neki, álfogsorral takarja el az agyarát, és kék kontaktlencsét visel, hogy leplezze szikrázó szemét. Az álruhát Amy és Roach egy, az iskolai kelléktárban talált szőke parókával tették teljessé. Ash... embernek látszik. Ismét az órámra pillantok. Tíz óra kilenc perc. – Garrick még ott van? – kérdezi Ash. Kikukkantok a peronra. Garrick az utolsó széket teszi fel a vonatra, aztán szól a falkájának, hogy indulhatnak. – Indul – mondom megkönnyebbülten. Garrick pár lépést tesz a peronon, aztán megtorpan. A levegőbe tartja az orrát, és beleszimatol, aztán amikor szimatot fog, megfordul. Ezüst szemét arra fordítja, ahol mi állunk. Villámgyorsan a vaslépcsőhöz simulok. Ash rémülten villantja rám a tekintetét. – Meglátott? – Nem hiszem – válaszolom. – Egyébként is álruhát viselek. De az semmit sem ér, ha érzi a szagunkat. Hála az égnek, hogy olyan sokan vannak körülöttünk; a tömeg talán elfedi a szagunkat. A vérem dübörgését a fülemben hallom, míg várakozunk. Egy teljes perc telik el, és semmi sem történik. Megkockáztatom, hogy ismét kikukkantsak a peronra.
Garrick elment. Reszketve fújom ki a levegőt. Füttyszó hallatszik: tudatják az utasokkal, hogy a vonat mindjárt indul. Még egyszer az órámra nézek: tíz óra tizenhárom perc. Pontosan két percünk maradt, hogy felszálljunk a vonatra, máskülönben oda a legjobb esélyünk, hogy elmeneküljünk Fekete Városból. Még mindig se híre, se hamva az Ember az Egységért tagjainak. Hol lehetnek? – A fenébe is, próbáljunk meg valahogy felszökni rá – dönti el Ash. – Helyenként elég sűrű a vonatról felszálló füst, eltakar majd minket... – Itt vannak! – int a fejével Elijah három emberre, akik izgatottan és idegesen jelennek meg a peronon. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. – Helyes – fordul hozzám Ash. – Emlékszel a tervre? Te mész először. A neved... – Matthew Dungate. Tizennégy éves vagyok, és az Emelkedőn lakom az apámmal, Robert Dungate-tel. Emlékszem. Már vagy százszor elismételtük. – Bocs – mondja csendesen. – Csak... vigyázz magadra. A vonaton találkozunk. Körülnézek, hogy lássam, senki sem figyel, aztán gyorsan megcsókolom Asht, és igyekszem annyi szerelmet és érzést belevinni a futó csókba, amennyit csak bírok. Átölel. – Nem lehetne gyorsabban, gyerekek? – szól ránk Elijah. – Mindjárt indul a vonat. Még egy pillanatig összesimulunk, aztán elengedjük egymást. Adrenalin dübörög a véremben, amikor a vállamra vetem a zsákomat, és a homályból kilépek a peronra. Elérkezett hát a pillanat. Tegnap számtalanszor átvettük a tervet, és olyan
egyszerűnek tűnt, de most hirtelen elbizonytalanodom. Mi lesz, ha az őrök lelepleznek? Miért hittük, hogy ez keresztülvihető? Őrültség, amit kitaláltunk! Hiszen mindenütt őrök vannak! Egy csinosan nyírt fekete szakállú őr keményen rám mered, ahogy az „apámhoz”, egy magas, szőke, Zsizsik nevű férfihoz sétálok, aki az egyik legmagasabb rangú Ember az Egységért-tag Fekete Városban. A tenyerem ragad az izzadságtól. – Na, végre, itt vagy, Matthew! Mondtam, hogy ne szaladj el – szid meg, miközben a szakállas őr bennünket vizsgálgat. – Bocs, apa – szabadkozom házsártosan. Az őr még vagy egy-két másodpercig néz bennünket, aztán elfordul. Fú! – Hol voltatok? – kérdem halkan. – Gond támadt az evakuációs engedély megszerzése körül, de most itt van – válaszolja, és a vonat felé terel. Nincs vesztegetni való időnk. – Hogy fogsz kijutni a városból? – kérdezem. – Miattam ne aggódj – mondja, és ennyiben hagyja. A két másik Ember az Egységért-aktivista Ashsel és Elijah-val találkozik a lépcsőnél, és egy távolabbi kocsi felé indulnak. Ash visszanéz rám. Nyugodtnak látszik, csak a gyönyörű – kék – szeme körüli feszültség árulja el. Tudom, miattam aggódik. A vonat mozdonyának kéményéből gomolygó gőzfelhő és a füst hamarosan elnyeli őket. Zsizsik a szüleikkel felszállásra várakozó gyerekekhez kísér. Egy dundi, vörös hajú asszony áll előttem, aki piros, foltvarrott frakk-kabátot visel, és két ugyanolyan duci és vörös hajú kislánya körül sertepertél. A kisebbik az anyja kabátjának aljába kapaszkodik, és könnyek gyűlnek a szemébe. Elkeseredetten látom, hogy a kocsit, ahova a jegyem szól, a
szakállas őr felügyeli, aki még egy perce árgus szemekkel figyelt. Rám pillant, a keze a puskája agyán. Nagyot nyelek, hogy elmúljon a gombóc a torkomból. Jól álcáztam magam; kizárt, hogy rám ismerjen. A sor gyorsan halad, a gyerekeket úgy terelik fel, mint a vágómarhát a vagonba, de még így is nagyon ideges vagyok, hogy nem sikerül feljutnom. Az előttem álló asszony átnyújtja a két evakuációs igazolványt az őnek, aztán felsegíti a gyerekeit a vonatra. Az egyszer biztos, hogy nincs idő könnyes búcsúra, de az asszonynak ez eszébe sem jut, amikor elállja az ajtót. – Szeretlek benneteket, kincseim! Hívjatok, amint Centrumba értek – szipogja. Türelmetlenül dobbantok a lábammal, és Zsizsik is idegesen nézegeti a zsebóráját. Gyerünk már, gyerünk! Utolsó füttyszó, és sisteregni kezd a mozdony. Rémült pillantást vetek Zsizsikre. – Mozogjon már, asszonyom! – ordít rá a nőre, és az őr kezébe nyomja az evakuációs engedélyt, engem pedig feltaszít a vonatra. Bebotladozom a kocsiba, és fellököm a két duci kislányt. Mögöttem Zsizsik és a nő kiabálnak egymással. Az ajtók sziszegve becsukódnak, én pedig feltápászkodom, fogom a zsákomat, és a szabad kezemmel felsegítem a két kislányt. A vonat meglódul, és kis híján ismét elesem, aztán a mozdony kipöfög az állomásról. A rácsos ablakon át megpillantom Zsizsiket. Még mindig az őrrel és a duci asszonnyal veszekszik. A kedélyek felforrósodnak, és egymást lökdösik, taszigálják. Zsizsik elkapja a pillantásomat, és győztes kis mosoly jelenik meg az ajkán, amikor az őr felemeli a puskáját, és főbe lövi.
Zsizsik teste az ablaknak csapódik, és a gyerekek felsikoltanak. A falhoz simulok, és szorosan lehunyom a szemem. Iszonyatos félelem kerít a hatalmába. Mi lesz, ha elkapták Asht és Elijah-t? Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem, és lecsillapodjak. Meg kell keresnem őket. A sötét vagonban meleg van, párás levegőtlenség, és minden talpalatnyi helyen gyerekek ülnek. Minden hely foglalt, sokan csak a fémpadlóra tudtak leülni. Már most elviselhetetlen a hőség. Veríték csorog az arcomon és a hátamon. Bárcsak levehetném magamról a fullasztó pólyát, de mindenki meghökkenne, ha Matthew Dungate hirtelen mellet növesztene. Segítek a két vörös kislánynak ülőhelyet keresni, aztán gyorsan megölelem őket. A kisebbik, foghíjas lányka elkapja a kezemet. – Ne hagyj itt minket! – könyörög. – Nem lesz baj – nyugtatom meg. – Centrumban nagyszerűen érzitek majd magatokat. Helyesek az ottani gyerekek, és rengeteg gyönyörű parkban lehet játszani. – A szavaim kicsit felvidítják a kislányt. – De most meg kell keresnem a... bátyámat. Elvesztettük egymást, és nyugtalankodni fog. Meglesztek? A kislány szipog és bólint. Felállok, és végigkeresgélem Ash és Elijah után a kocsit. Úgy volt, hogy itt találkozunk. De nem találom őket. Még egyszer körülnézek, mert eszembe jut, hogy álruhát viselnek. Rám tör a szörnyű aggodalom, amikor harmadszor fürkészek végig minden arcot, és nem látom őket. Nincsenek a vonaton!
17. NATALIE
LEHET, HOGY EGY MÁSIK kocsiban várnak? Ezzel nyugtatom magam, ahogy végigsietek a vasúti kocsikon, és a nagy kapkodásban nekiütődöm az embereknek a hátizsákommal. – Bocs, bocs – motyogom. A szívem a torkomban dobog, és abban reménykedem, hogy Ash és Elijah fel tudott szállni. És ha elfogták őket? Lehet, hogy Ash e pillanatban már egy börtöncella felé tart, miközben én képtelen vagyok innen mozdulni, és segíteni rajta. A rácsos ablakok előtt Fekete Város suhan el. A vonat gyorsít. Két nap múlva Georgianában leszünk, ahol minket kivéve mindenki leszáll, hogy átszálljon a Centrumba tartó vonatra. Mi egy másikkal utazunk tovább, Trákiába. A következő kocsiban is megnézek minden arcot, aztán az azt követőben is, és egyre nő a kétségbeesésem, amikor sehol sem találom őket. Átmegyek a tehervagonon is, amit a padlótól a mennyezetig vörös és fehér kerámiatálakkal pakoltak meg, aztán a könnyeimmel küszködve feltépem a következő kocsi fémajtaját. És megdermedek. A kocsit őrök töltik meg. Legalább ötvenen vannak, kártyázás és a Ragyogás hörpintgetése mellett nagyokat nevetnek. Az asztalaikon hordozható digitális képernyők, amiken az SBN legfrissebb híreit követhetik nyomon. A
lábukhoz puskákat és kardokat támasztottak. Felnéznek rám, én meg a homlokomba húzom a sapkámat, hogy elrejtsem az arcomat. – Bocs, a testvéremet keresem – motyogom, és végigsietek az ülések között. Elmegyek egy sovány, tarra borotvált fejű őr mellett, akinek bal füle fölött tetovált vörös rózsa van. Áthatóan, összehúzott szemmel figyel, és a gyomrom liftezni kezd, amikor rájövök, hogy ismerem. Neil... Valaminek hívják. Az őrök főhadiszállásán dolgozott, amikor anyám még parancsnokasszony volt. Ezerszer mehettem el mellette a folyosókon. Kirakja elém a lábát, hogy megállítson. – Nem ismerlek? – kérdezi. – Nem, uram – rázom a fejemet. Végighúzza az ujját a száján, és igyekszik visszaemlékezni, honnan ismer. Nem fogok itt ácsorogni, míg rájön. Átlépek a lábán, és átrohanok a következő kocsiba. Egy meghökkentően kék szemű, napbarnított bőrű, magas, gyönyörű fiú jön felém az ülések között. Idegesen fürkészi az arcokat, és cserébe elismerő pillantásokat kap. Egy pillanat műve, hogy ráébredjek: ez a barna bőrű isten Ash. Elijah jön mögötte. Hatalmas kő esik le a szívemről. Átbotorkálok az emberek kinyújtott lábán, csomagján, és a kocsi közepén találkozunk. Ash erősen magához szorít. – Annyira aggódtam miattad – suttogja. – Én is miattad – simogatom meg az arcát. Furcsa pillantásokat kapunk egy csomó gyerektől, akik a közelben ülnek. Most jut eszembe, hogy tizennégy éves fiúnak öltöztem. Kelletlenül húzódom el tőle. – Arra nem mehetünk. Most
botlottam bele egy őrbe, akit ismerek. – Rád ismert? – Tudta, hogy ismerős vagyok, de nem emlékezett, honnan. – Menjünk vissza arra – ajánlja Elijah a kocsira mutatva, ahonnan jöttek. Átmegyünk a következő vagonba, és Ash keres egy üres helyet a padlón, ahova leülhetünk, egy üléssor és egy mocskos illemhely közé préselve. A vécét rekeszfal takarja rendes ajtó helyett. Bűzlik. Igyekszem nem túlságosan elkenődni azon, hogy pár napig itt kell maradnunk. – Nem ülök ide – szűri a szót Elijah összeszorított fogai között. – A konzul fia vagyok. Nem bánhatnak úgy velem, mint egy kutyával. – Nem mehetünk máshova. Vagy ki akarsz ülni az átkozott tetőre? – mutat Ash a fejünk feletti csapóajtóra. Elijah az orrát ráncolja. Egy göndör, fekete hajú kamasz lány kíváncsi pillantást vet ránk. A mellkasomban szorítást érzek, a nyugtalanságom egyre fokozódik, amikor megértem, hogy csapdába estünk ezen a vonaton, és pár lépésnyire több mint ötven őr van! Őrültséget terveztünk. Az ingem alatt a pólyát rángatom. – Jól vagy? – kérdezi Ash. – Meg kell lazítanom a pólyát. – Bemegyek a vécébe, és behúzom magam mögött a rekeszfalat. A szűk helyiséget egy petróleumlámpa világítja meg, amitől narancsos fényben fürdik minden, és ez nem sokat javít a rozsdás mosdó és vécékagyló látványán. A bűz kibírhatatlan, de igyekszem nem tudomást venni róla, miközben kétségbeesve kigombolom az ingemet, és meglazítom alatta a pólyát. Kinyitom a csapot, és pár korty állott víz után egy kicsit jobban
érzem magam. – Ha még egyszer rá mersz nézni, elharapom a torkodat – acsarog Ash a rekeszfal túlsó oldalán. Kikémlelek a válaszfal keskeny résén, és látom, hogy Ash Elijah torkát markolja. Nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljam, Elijah engem figyelt vetkőzés közben. Micsoda szemétláda! – Engedd el, Ash, mielőtt valaki az őröket hívja – mondom a résen keresztül. Leengedi a kezét, Elijah pedig a fájó torkát masszírozza. Begombolom az inget, aztán a zsebemben kutatok a szívgyógyszerem után. Bekapok egy fehér tablettát, iszom rá egy korty vizet, aztán megnézem magam a mosdó feletti repedt tükörben. Elhúzom a számat. Borzalmasan nézek ki festék nélkül. Hogy lehet, hogy a fiúk smink nélkül is remekül néznek ki? Még a szemem is tompa fényű és sárga... sárga? Közelebb hajolok a tükörhöz. A bal szemem fehérje kicsit sárgásnak tűnik, főként a szemzugban, akárcsak a születésnapom éjszakáján. Valami baj van vele. Fertőzést kaptam volna? Más sem hiányzik. Felsóhajtok, és kilépek a vécéből. Leülés közben szándékosan belerúgok Elijah lábába. Ash fanyarul elmosolyodik. – Jobban vagy? – kérdezi. – Sokkal. – Helyezkedjünk el kényelmesen. Pár napig itt kell maradnunk – sóhajt fel Ash. Hat órán át történetekkel és játékokkal szórakoztatjuk magunkat Elijah-val, hogy elűzzük az unalmunkat és a szorongásunkat, Ash pedig az anyja naplóját olvassa, hátha valami támpontra akad a vendéglővel kapcsolatban, amit a
képen láttunk, mivel ez az egyetlen nyom, ami elvezethet minket az Orához és Elijah anyjához. Csigalassúsággal telik az idő, minden óra legalább háromnak tűnik, és annál csalódottabb vagyok, amikor az órámra nézek, és kiderül, hogy még csak délután négy van. Felsóhajtok, és Ashnek dőlök, aki még mindig a naplót olvassa. – Találtál valami érdekeset? – kérdezem. Megrázza a fejét. – Végignéztem, hátha valahol említi az Orát, Trákiát, Tükörvárost vagy Yolandát, de semmit sem találtam – teszi le a naplót. – A feljegyzések többsége anyám kamaszkorának végéről és a húszas évei elejéről származik. Érdekes, de sajnos nem valami hasznos. A könyvjelzőnek használt fényképet nézegetem. Öt sötétfajzat van rajta, egy keskeny, erdős völgyben állnak, a háttérben egy hegy látszik. – Édesanyád családja? – kérdezem. Bólint, és átnyújtja a fényképet. – Anyám, a nagyszüleim és Lucinda – mondja, és sorban rájuk mutat. – Ki ez a férfi a háttérben? – firtatom. – Nem tudom – válaszolja. Megfordítom a fényképet, és a hátára firkantott írást olvasom: Árnyék-erdő, Borostyán-hegy. Hol van? Vállat von. – Nem tudtam még megnézni a térképen. – Megnézhetem a másik képet, amin a vendéglő van? Ash odaadja, én meg a négy lányt nézem a trákiai vendéglő előtt. Elijah odahajol, hogy ő is lássa, és meleg, fűszeres illata beburkol. Az ujjammal a kép körvonalát követem, hátha felfedi a titkát, de nincs kiindulási pontunk. Egy egyszerű vendéglőt
látni, benne fából készült söntés, a polcokon Ragyogás, a hátsó falon hosszú tükör. De aztán a tükörben valamin megakad a szemem. Közelebb emelem a képet a szememhez, és alaposabban szemügyre veszem. Lehet, hogy... igen! Örömmel sikoltok fel, és a közelben ülő fekete hajú lány rám néz. Egy pillanatig tanulmányozza az arcomat, aztán megint másfelé fordul. – Mi az? – kérdezi halkan Ash. A tükörre mutatok. – Igen, egy tükör – vonja a szemöldökét. – És? – A tükörképet nézd, te buta – mutatok az üveges felületen visszatükröződő, téglalap alakú tárgyra. – Egy árlista, amin a szobaárakat tüntették fel. És lefogadom, hogy a tábla tetején lévő írás a hely neve. Elijah sugárzó arccal mosolyog rám. Felváltva tanulmányozzuk a képet, és próbáljuk kideríteni, mi áll a tükörben visszatükröződő táblán. – Nem ismerem fel a nyelvet – suttogom, hogy a többi utas ne halljon minket. – Trákiai – világosít fel Elijah ugyanolyan halkan. – A helyi nyelv, amit a Tartományokban beszélnek. – Ez talán luma vagy luna? – mutat a második szóra. – Az első szó, azt hiszem, la és az utolsó estrella...? – mondom. – Nehéz elolvasni, mert fordítva van. – La Luna Estrella? – kérdezi Ash. – Mit jelent? – Kicsit berozsdásodott a trákiaim, de azt hiszem, „Holdcsillag”-nak lehetne fordítani – mondja Elijah. Ash megragadja az anyja naplóját, és addig lapoz, míg meg nem találja, amit keres. – Ezt korábban már láttam – adja oda nekem.
Lehalkított hangon olvasom fel: – Kedves Naplóm! Micsoda hét! A nagygyűlés hatalmas siker volt, bár az őrök több szónokot is letartóztattak. Egyszer sok ezren gyűltek össze a városháza előtt, sokan több száz mérföldet utaztak, akárcsak mi, hogy odajussanak! Csodálatos volt ilyen sok, hasonló gondolkodású ember között lenni! Remek barátokat találtunk a panzióban, ahol megszálltunk. Lucit kivált egy Landie nevű utálatos lány babonázta meg... – Landie? – szól közbe Elijah, és kikapja a kezemből a naplót. Hé! – kiáltok fel. – Bocs, de Landie volt anyám beceneve – mondja, és elmélyül a bejegyzésben. – Ezt nem ártott volna tudnunk az elején – morog Ash. – Érted, ugye, mielőtt végignéztem volna az egész naplót, hogy Yolandával kapcsolatos utalásokat keressek. Elijah dühösen mered Ashre. – Nem jutott eszembe. Senki sem hívta így, csak az apám. – Mit ír még? – noszogatom. Elijah ott folytatja, ahol abbahagytam: – Órákon át beszélgettünk a politikáról, és arról álmodoztunk, hogy tisztességes, demokratikus kormányunk lesz, ami mind a négy fajt képviseli. Őszintén hiszek benne, hogy egy nap megtanuljuk, hogy éljünk együtt békésen, de Kieran szerint naiv vagyok. Úgy érzi, elkerülhetetlen a háború az őrök kormánya és a sötétfajzatok között azok után, ami a Borostyán-hegyen történt. – Kicsoda Kieran? – kérdezem. – Egy hegyifarkas, akit anyám régebben ismert – magyarázza Ash. Elijah tovább olvas a naplóból: – Lucival Fekete Városba
megyünk, mert úgy hallotta, hogy az ottani polgárjogi mozgalom nagy népszerűségnek kezd örvendeni. Próbáltuk Kierant is rávenni, hogy csatlakozzon hozzánk, de eltökélte, hogy a Holdcsillagban marad Esme, a tulajdonos lánya mellett, aki nem jöhet, mert az apja beteg. A Holdcsillag említésekor elkapja a tekintetem. – Biztosan ez az a hely, ahova anyám ment! Felemelem a fényképet. – Gondolod, hogy a csaposlány Esme? – Igen, nagyon is lehetséges – válaszolja Ash, és visszaveszi a naplót Elijah-tól. – És ezt hallgassátok... Azt hiszem, nincs édesebb Kieran és Esme szerelménél. Mindenhova együtt mennek, mintha összenőttek volna. Luci nem érti, de hát ő sosem hitt abban, hogy létezik szerelem első látásra. Elijah a falnak dől, és megkönnyebbülten sóhajt fel. – Szóval ide ment anyám, hogy Luandával találkozzon. A Holdcsillagba. – Remélhetőleg Esme nyomra tud majd minket vezetni, hogy onnan hova mentek – teszem hozzá. Ash rám mosolyog, a tekintetében remény ébred. Én is érzek reményt, bár tudom, hogy még hosszú utat kell megtennünk, amíg megtaláljuk az Orát. Először is el kell jutnunk Trákiába úgy, hogy nem fedeznek fel minket. Kinyújtom a lábam, mert egészen elgémberedtem attól, hogy olyan sokáig ültem a kemény padlón. A közelünkben ülő fekete hajú lány feláll, és a barátnőjéhez fordul. – Szerzek valami ennivalót. Kérsz? – kérdezi. A barátnője bólint. A lány elindul az ülések között. – Éhes vagy? – kérdezi Ash. Bólintok, mire feláll. – Én egy kis halat kérek meg egy pohár tejet – sorolja Elijah. – Ja, és ha van, akkor esetleg egy kis Kalooma-bogyót, de csak
érettet, mert nem szeretem, ha zöld. – Azt kapsz, amit tartanak – morogja Ash. – Óvatos légy – intem. Megszorítja a kezemet, aztán elindul, hogy keressen valamit ennivalót. A vonat ritmikusan imbolyog, ahogy az ablakon túl elsuhan a táj. Amióta a vonaton ülünk, az ég azúrkékről szemkápráztatóan karmazsinvörösre színeződött, ami csak egyet jelenthet: közeledünk a Puszta Földhöz. Azért vörös az ég, mert a sivatag homokját óriási tornádók kavarják fel, amelyek egész városokat nyelnek el. A sivatagot egy mély kanyon szeli át, mint egy véres vágás: addig nyúlik, amíg a szem ellát. Elijah felsóhajt, és az inggallérját próbálja meglazítani. – Nem ártana, ha kinyitnának pár ablakot. Úgy izzadok ebben a ruhában, mint egy ló. – Gusztusos – mondom. – Az ablakokat a haragvók miatt tartják csukva. Elijah kigombolja az ing felső gombjait, és kivillan sima, napbarnított bőre. Verítékcseppek gördülnek le a nyakán, amitől fénylenek apró szőrszálai. Az arcom érthetetlenül tüzelni kezd. Elfordítom a tekintetemet, de Elijah azért észreveszi, hogy néztem. – Tetszik, amit láttál, szépségem? – kérdezi. Felhorkanok. – Jaj, ne már! Mindjárt elhányom magam. – Hát nekem tetszett, amit korábban láttam – siklik a tekintete a mellemre. Belerúgok a lábába. – Soha többé ne leselkedj utánam! Gúnyosan vigyorog. A kocsi végében nyílik az ajtó, és megdobban a szívem: lehet, hogy egy őr jön? Megnyugszom, amikor a fekete hajú lány tér
vissza egy tálcával, amin száraz kenyér, két rothadó alma és egy üveg tej van. A többi gyerek éhesen bámulja az ételt. A lány észreveszi, hogy nézem, amikor leül. Alig várom, hogy leszállhassak erről a vonatról, és eltűnhessek az őrökkel teli kocsi közeléből. Gőz sziszeg, amikor a mozdony hirtelen lassítani kezd, és a váratlan sebességváltozás miatt Elijah-nak dőlök. Gyorsan ellököm magam tőle. Zavarban vagyok. – A sapkád – sziszegi oda. Megérintem a fejemet, és valóban lecsúszott a sapkám a hajamról. Gyorsan visszateszem, és besimítom alá a fürtjeimet, de a fekete hajú lány már észrevette. Futólag rámosolygok. Egy pillanatig rám mered, aztán visszamosolyog. Megnyugszom. Az ablakhoz megyek, mert kíváncsi vagyok, miért állunk meg. Vasútállomásra érkeztünk, ami csak egy faperon és egy pénztárfülke. A peronon egy csomó CENTRUM feliratú láda van, oldalukra mintha egy-egy piros pillangót pecsételtek volna. Több őr, köztük Neil is, leszáll, és mialatt a ládákat rakodják fel, az egyiknek kicsúszik a kezéből, és elejti. A teteje lepattan, egy tucatnyi gyantaszínű folyadékkal teli üveg esik a földre, és fröcskölve törik ezernyi darabra. Ismerem ezt a folyadékot: akácoldat. Ezzel locsolták be Ash keresztjét is a kivégzés előtt. Biztos itt készítik, hiszen Puszta Földön igen elterjedt az akác. Amint felrakodták a ládákat, a vonat lassan kigördül az állomásról, és elhagy egy magas, kézzel festett táblát, amin ez áll: POROS VÖLGY. Az oszlopról több oszladozó haragvóholttest lóg, hogy elriassza a fajtájukat. Megborzongok. A háború idején több ezer sötétfajzatot tartottak fogva a közeli koncentrációs táborban, ahol annak idején apám is dolgozott. Kísérleteztek rajtuk, és szándékosan fertőzték meg őket a halálos C18-vírussal, hogy kipróbálják a hatását. A
háború után a haragvóvá vált sötétfajzatokat szabadon engedték, hogy próbáljanak egyedül boldogulni. Csoda, hogy ilyen sokáig életben maradtak; a betegség igen agresszív. De lehet, hogy egy másik vírustörzzsel oltották be őket, és nem azzal, amivel a Fekete Városbeli sötétfajzatokat fertőzték meg? Egyedül erre tudok gondolni, hogy miért éltek ilyen sokáig. Ismét nyílik a vagon ajtaja, és ezúttal Ash jelenik meg, a kezében tálcával. Valami kidudorodik a kabátja alól. A gyerekek éhségtől gyötörve néznek a tálcán levő ételre, ahogy Ash végigjön az ülések között. Ash egy kis kenyeret ad az egyik nagyon sovány kisfiúnak, és hirtelen eszembe jut, mennyire hasonlít a fiú arra a kevertvérűre, akit Sebastian pár hónapja a szemünk láttára gyilkolt meg. Azt hiszem, ez Ash figyelmét sem kerülte el. Ash leül, és átnyújt egy kis száraz kenyeret meg egy almát. Elijah is a kezét nyújtja, és kap egy üveg tejet. – És az ennivaló? – kérdezi. – Ennyi maradt. A másik kocsiban láttam pár egeret. Azokat megfoghatod – válaszolja Ash. Elijah a fiúra pillant, aki mohón falja a kenyeret, amit Ashtől kapott. Elijah kardfoga előhúzódik, mire gyorsan félbetöröm a kenyeremet, és a nagyobbik felét Elijah-nak adom. A fog azonnal visszahúzódik. – Ne bajlódj a köszönömmel – morgom. – Kösz – mondja két rágás között. – Nem vagy éhes? – kérdezem Asht. Lehunyja a szemét. – Itt nem szolgálnak azzal, amire szükségem van. Napokba is beletelik, mire Trákiába érünk, Ash addigra éhezni fog vér nélkül.
– Belőlem is ihatsz – súgom oda. – Nem. Nem akarlak a Köddel elkábítani – válaszolja. – Megpróbálhatok leszívni... – Mivel? – kérdezi. Igaza van: nincs felszerelésünk, amivel biztonságosan leszívhatjuk a véremet. – Ne aggódj. Ha nagyon éhes leszek, Elijah-t még megehetem – ugrat minket. Elijah ráfúj. Ashnek dőlök, és a fejem valami keménynek ütközik a kabátja alatt. – Hú! – dörzsölöm a fejemet. – Ez meg micsoda? Egy hordozható digitális képernyőt húz elő a kabátja alól. – Megfújtam az őrök kocsijából. Senkinek sem fog hiányozni. Rengeteg van ott. Szeretném tudni, hol tart a lázadás. Hárman hajolunk a képernyő fölé, amikor bekapcsolja. A hangot lehalkítja. A kép kicsit hangyás, de ki lehet venni February Fields fényes, szőke haját és ragyogó rózsaszínre festett száját. – ...húsz őr halt meg, és sokan megsérültek az országunkat a háború vége óta ért eddig legszörnyűbb terrortámadásban. Sokkal többen haltak volna meg, ha az őrök kormánya nem reagál azonnal. A következő bevágásban mosolygó őrök segítik vonatra a családokat. A kocsik szikrázóan újak, mindegyikre az őrök kormányának címerét festették. Ash bosszúsan mordul fel. A riport hamis, az első kockától az utolsóig! Tiszta Rózsa egy álevakuációt vetetett fel, hogy az őreit kedvező fényben tüntesse fel. Nem akarja, hogy az emberek tudják, mi is történik valójában: hogy a családokat szétszakítják, és embereket lőnek
le. Megborzongok, amikor eszembe jut Zsizsik. – Tiszta Rózsa elrendelte a rémtettért felelősök letartóztatását, ami mögött a Főnix néven ismert áruló áll – folytatja February. – Jutalom illeti azt, aki információval szolgál a hollétéről. Fényképek jelennek meg a képernyőn: Ash, én, Sigur, Roach, Cékla, Juno... Az adás hirtelen megszakad, és azt a felvételt látjuk, amit Stuart készített Fekete Városban, amikor a rombolóhajó betört hozzánk: emberek sírnak és sikoltoznak, miközben az őrök legéppuskázzák vagy hegyifarkas falkák tépik szét őket. A kamera hirtelen az ég felé úszik, ahol rombolóhajók lebegnek a város felett, majd az egyik digitális kivetítőt mutatja, és ráközelít a székhez kötözött Pollyra. Amikor ilyen váratlanul megpillantom a testvéremet, elakad a lélegzetem. – A kormányuk hazudik – hallatszik Juno hangja. Az anyag egy Ashről készült képpel zárul: Főnix-egyenruhájában áll, alatta a felirat: AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!
Kikapcsolom a digitális képernyőt, mert nem akarom többé látni a nővérem képét; minden porcikám fáj a gyásztól. – Bocsáss meg – suttogja Ash, és a táskájába rejti a digitális képernyőt. Megeszem a kenyeret, aztán Ash vállára hajtom a fejem. A vonat ringatózására lecsukódik a pillám, és hamarosan vörös szobáktól, rózsáktól és égő városoktól nyüzsögnek az álmaim. Amikor felébredek, lázas rémálmaimtól verítékben fürdőm. Kipislogom az álmot a szememből, és az órámra pillantok. Kilenc óra! Átaludtam az estét. Feltűnik, hogy a fekete hajú lány nincs a helyén. Biztos ennivalót gyűjt, bár Ash nem azt mondta,
hogy nem maradt semmi? Lehet, hogy meg akarta járatni a lábát. Az én lábam fáj. – Szia, álomtündér – csókolja meg Ash égő arcomat. – Jól vagy? – vonja össze a szemöldökét. Bólintok. Árnyék suhan el az ablak előtt. Megakad rajta a szemem. – Mi volt az? – Biztos egy kondorkeselyű – válaszolja Ash. – Micsoda? – kérdi ijedten Elijah. – Minden rendben? – kérdezem. – Persze – válaszolja, de le nem veszi a szemét az ablakról. – Csak nem szeretem a madarakat. Ugye, nem tud bejönni? Ashsel felnevetünk. – Nem vicces! – háborodik fel. – Van, aki a pókoktól fél, én a madaraktól. Tegyétek túl magatokat rajta. – Bocs – mentegetőzöm még mindig nevetve. – Csak éppen... te macska vagy... Dühösen mered ránk. Elnyomom a nevetésemet. – Nem bír bejönni, hacsak nem tanulja meg, hogy nyissa ki a fenti csapóajtót. Elijah felnéz a mennyezeten levő ajtóra. Nyílik a vagon ajtaja, és a fekete hajú lány üres kézzel besétál, aztán leül a helyére. Ash mellére bújok, és nem nagyon izgat, hogy továbbra is azt a látszatot keltsem, hogy fiú vagyok, hiszen a fekete hajú lány már tudja az igazságot. Szemmel tartom az ablakot, mert nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy amit láttam, egy keselyű: mert annál jóval nagyobb volt, de most csak az elmosódott csillagokat látom. Eleinte fehér foltok voltak, de most lassan kezdenek alakot ölteni, sziporkázó körvonaluk élesebben látszik. Ez csak
egyet jelenthet. – A vonat lassít – jegyzem meg zavartan. – Már Georginában vagyunk? – kérdezi Elijah. Megrázom a fejemet. – Még egynapi út. – Lehet, hogy ellátmányért állunk meg? – kérdezi Ash. Újabb árnyék suhan el az ablak előtt, de alig van időm, hogy észrevegyem, amikor kicsapódik a kocsi ajtaja, és Neil vezetésével öt őr lép be. Neil a tarra borotvált őr, akire korábban felfigyeltem. A göndör fekete hajú lány feláll. – Itt vannak – mutat ránk. Hát ebben sántikált az előbb? Beköpött minket az őröknek! Neil kivonja a kardját. – Állj! Le vagytok tartóztatva. Halk puffanás hallatszik a vonat tetejéről. Ash lekapja hamis fogsorát, és kivillantja az agyarát. Elijah ki vicsorítja kardfogát. Neil egy lépést tesz felénk. – Nincs hova futni. Teljesen körül... A fejünk felett letépik a vészkijáratként szolgáló csapóajtó fedelét. Sikoltozni kezdünk.
18. NATALIE
A HARAGVÓ FENYEGETŐ sárga szemét rám szegezi, az agyaráról méreg csepeg. Ash maga mögé ránt, amikor a teremtmény összecsukja a szárnyát, és két nőstény kíséretében beugrik a kocsiba. A hím kezén vörös csíkok támadtak az akácfától, de mintha észre sem venné. Vérfagyasztóan üvöltenek fel mindhárman. A gyerekek egymást taposva sietnek az ülések közötti átjáróba, menekülés közben egymáson esnek át, de az egyetlen kivezető ajtót elállták az őrök, akik azért jöttek, hogy letartóztassanak minket. Az első haragvó – egy óriási, két méternél magasabb lény, akinek ragacsos, ősz haja van – elkapja a fekete hajú lányt, és egy hátborzongató mozdulattal letépi a fejét. Forró vér spriccel szét a kocsiban. Sikolyoktól vibrál a levegő. Az őrök kardot rántanak, és elnyomakodnak a gyerekek mellett, néhányat fel is löknek, ahogy a nőstényekhez igyekeznek. A két állat felvisít, és kivicsorítja recés agyarát, majd mindkettő az őrökre veti magát. Négy őrrel szinte azonnal végeznek, a testüket úgy szaggatják szét, mintha papírból lennének. Csak Neil marad életben. – Ki kell vinnünk innen a gyerekeket – mondom Ashnek, amikor a nőstényeknél nagyobb hím haragvó elhajítja a lány fejetlen testét, és az ajtó mellett összebújó gyerekekre néz. Ash nekiront, Elijah pedig az egyik nőstényt támadja meg,
és kardfogát a nőstény nyaki erébe mélyeszti. A nőstény felvonít fájdalmában, majd holtan rogy a padlóra. A másik nőstény Elijah felé kapja a fejét, és rámereszti sárga szemét. Egy kézmozdulattal félresöpri Neilt, a vézna őrt, aki elejti a kardját, és Elijah-ra veti magát. Nincs idő töprengeni. Felkapom Neil elejtett kardját, és a nőstény haragvó szívébe mártom. Ragacsos, forró vér fröccsen a kezemre, és vérvörösre festi. – Kösz, majd meghálálom – veti oda kifulladva Elijah, de alig hallom, mit mond, mert véres kezemre meredek. Gregory Thompsont látom magam előtt. Őt is így öltem meg, kardot mártottam a mellkasába... – Natalie! Ash gurgulázó hangja ránt ki a kábulatból. A Haragvó hím megragadta a torkát. Ösztönösen meglendítem a kardot, és levágom a haragvó karját. Az állat elereszti Asht, és a padlóra zuhan. Kiejtem a kardot a kezemből, és odarohanok Ashhez, míg Elijah egy harapással végez a másik nősténnyel. A kocsiban halálos csend támad. Neil remegve kászálódik fel, és körülnéz a vérfürdő fölött. Ösztövér arca és tar feje csupa vér. Az emberei meghaltak, de hála az égnek, csak egy gyerek – a fekete hajú lány – esett áldozatul. Felveszi az egyik embere kardját, és abban a pillanatban futó léptek dobogása hallatszik. Neil felém fordul, és feltartja a kardját. – Sebastian itt van, hogy elfogjon. Hát ezért állt meg a vonat? Nem hallottam a vonat páncélozott oldalán át a rombolóhajó árulkodó zúgását. – Engedj el, kérlek – próbálok a lelkére hatni. A tekintete a halott haragvókra siklik, akik a padlón
fekszenek. – Ismersz, Neil. Nem vagyok rossz ember – folytatom. – Hagyhattuk volna, hogy végezzenek veletek, mi meg elmenekültünk volna, mégsem tettük. Neil arcán kétkedés suhan át. – Kérlek! Leereszti a kardját. – Köszönöm. Ash felemeli Elijah-t a csapóajtóhoz, aztán felhúzódzkodik, és lenyújtja nekem a kezét. – Várj, a táskád! – kiáltom, mert tudom, hogy abban tartja az anyja emlékeit. Amikor odafordulok, hogy felkapjam a vászonzsákját, a tekintetem megakad a lábam közelében heverő, élettelen haragvón. Ijedtemben nagyot dobban a szívem, amikor lepillantok üveges, sárga szemébe. Sárga, akárcsak az enyém. Hirtelen nem tudok levegőt venni, sem gondolkozni, sem bármit tenni, csak a fülemben harsogó véremet hallom. Nem lehet, hogy elkaptam a Haragvó-vírust! Vagy mégis? – Natalie! Ash hangja zökkent ki a halálos rettegésből, és ránt vissza a valóság talajára. Felkapom a zsákot, aztán megfogom a kezét. Egy pillanatig súlytalanul lebegek, amíg kihúz a csapóajtón. Egy pillanat múlva már késő lenne: odalent kicsapódik az ajtó, és őrök özönlik el a kocsit. Jeges levegő csapja meg a testemet, amikor fellépek a vonat tetejére, és valósággal megdermeszti rajtam az izzadságot és verítéktől átitatott ruhámat. Apám mesélte egyszer, milyen
halálosan hideg tud lenni éjjel Puszta Földön, de mostanáig nem igazán értettem, mire gondolt. Felettünk, a holdsütötte égen lebeg a rombolóhajó, a motorja halk, baljós zümmögését is halljuk. Remélem, hogy a sötétben nem látnak minket reflektorok nélkül. A sínen egy transzporter állja el a vonat útját. – Hol vannak? – csattan fel Sebastian hangja a vasúti kocsiban. – A haragvók támadásakor elmenekültek – válaszolja Neil. Elégedetlen morgás hallatszik. Garrick. Átnyújtom Ashnek a zsákját, amit a vállára vet. Elijah kecsesen leugrik a vonatról, és hangtalanul pottyan a kiszáradt földre. Ash óvatosan lead Elijah-nak, akinek meleg keze véletlenül a kabátom alá csúszik, amikor megfog. Kérges ujjai végigsiklanak a hasamon, amitől rögtön elönt a forróság. Amint a lábam földet ér, elenged, én pedig zavartan igazítom meg a kabátomat. Elijah elfordul. Ash halk puffanással ugrik le. Az ujjaink összekulcsolódnak, és már futunk is megállás nélkül, hogy minél messzebb kerüljünk a vonattól, mielőtt utánunk indulnak. Olyan sötét van, hogy ehhez foghatót még nem láttam. Vakon futok, és bízom benne, hogy Ash vigyáz rám, miközben éles köveket és tüskés növényeket kerülget, amelyek lépten-nyomon felbukással fenyegetnek. – Ott! – mutat Ash valamire, amit nem látok, és ami fekete a feketében, de tudom, mire gondol: a kanyonra, amit a vonatablakból láttam. – Nem ugorhatunk le egy szikláról! – kiáltom. – Nem is azt javaslom – mondja. – Van ott egy lovas ösvény. Az ösvényen haladva végigmehetünk a vízmosáson a folyómederig.
– Megőrültél? Túlságosan veszélyes – tiltakozik Elijah. Mögöttünk farkasvonítás harsan. Kiszimatoltak minket. – Nincs más választásunk – értem meg. Csakis az adrenalin hajt előre, ahogy minden lépéssel szét akar szakadni a sípcsontom, és a szikla széléig az összeesésig hajtom magam. – Erre mentek! – kiáltja Garrick. A kanyon egyre közelebb van. Olyan gyorsan futunk, hogy lehetetlen megállni. – Ash! Biztos, hogy van ott ösvény? – kérdem rémülten. – Bízz bennem! – Ash hirtelen balra kanyarodik, és mi vele együtt. Már látom is! Az ösvény eleje éppen csak látható a szúrós bokrok és a sziklák között; nem lehetne észrevenni, ha az ember nem tudná, hogy ott van, vagy nem látna olyan élesen éjszaka, mint Ash. Az ösvény meredek és keskeny, talán csak egy méter széles, tőlünk balra csipkézett sziklafal, jobbra meredek szakadék. Gyorsan – túl gyorsan – vágunk neki, és a lábam megcsúszik az apró köveken. Csúszás közben kétségbeesetten vájom a laza földbe a sarkamat. Egy éles kanyar felé száguldók. Rémületemben felkiáltok, mert tudom, hogy csak a puszta levegő vár, aztán a borzalmas, biztos halál. Egy kéz ragadja meg a galléromat, és visszahúz, mielőtt leesnék. Elijah vigyorog rám, sötét haja fiús arcába hullik. – Úgy látszik, ma este felváltva mentjük meg egymás életét – mondja, és talpra segít. – Kösz – hálálkodom. Ash a karjába fog, és megszorít. – A fenébe, a fenébe, a fenébe, már azt hittem, elveszítelek! Vérfagyasztó sikoltás veri fel a csendet, és amikor
felpillantunk, egy hegyifarkas árnyékát látjuk lebukni a szikláról a mélybe. Egy pillanattal később iszonyatos csattanással esik a sziklákra. A többi hegyifarkasnak sikerül az utolsó pillanatban megtorpannia, mielőtt utánazuhannának a meredély széléről, a lábuk nyomán kavics és homok záporozik le. Ki tudom venni Garrick alakját a szikla tetején, ahogy kirajzolódik a szivárványos holdfényben. Beleszagol a levegőbe, aztán felénk indul. Észrevette az ösvényt, de minket szerencsére nem. Behúzódunk az árnyékba. A rózsaszín hajú hegyifarkas nő odalép hozzá. – Erre mentek – mondja Garrick. – Akkor induljunk utánuk – javasolja a nő. Garrick hátrapillant a mögötte álló vörös bőr frakk-kabátos hegyifarkasra; emlékszem, hogy Jarednek szólította az állomáson. Lélegzet-visszafojtva várom a válaszát. Kis szünet után így szól: – Túl veszélyes. Amint hajnalodik, levadásszuk őket – mondja Garrick. – De... – Ez parancs, Sasha – dörren rá. – A főnök nem fog örülni – jegyzi meg Sasha, ahogy elbaktatnak a sziklafal széléről. Kifújom a levegőt. Hála az égnek, hogy sötét van, máskülönben egészen biztosan utánunk jöttek volna. Ashsel az élen óvatosan megindulunk az ösvényen lefelé, ami az első mérföld után szerencsére kiszélesedik. Nagy sziklák és kövek zuhantak rá egy korábbi földcsuszamlás során. Mindez lassítja a haladásunkat, ezzel szemben takar bennünket, amire égető szükségünk van. Minél mélyebbre jutunk a szakadékban, annál hidegebb van, és hamarosan vacogok. Most örülök csak,
hogy meleg gyapjúruhát viselek, bár biztosan nem repesek majd ennyire, amikor holnap kijutunk az iszonyatos hőségbe. Megdörgölöm a karomat, hogy egy kicsit felmelegedjek. Egy pillanattal később valami a vállamra csúszik: Elijah kabátja. Hátranézek. – Megfagysz – mondom. Vállat von. – Ne aggódj miattam, szépségem. – Köszönöm. – Nem tesz semmit. Ha hidegebbre fordul, majd visszakérem – teszi hozzá. A szememet forgatom. Az égen a rombolóhajó köröz a kanyon felett, a fénykévéje a mély vízmosásban keres minket. Valahányszor a fénycsóva a közeliinkbe kerül, lebukunk, és igyekszünk eltűnni a környező sziklák között és a sivatagi bokrokban. Remélem, nem vesznek észre minket, mivel igen magasan vannak, és mind a hárman sötét ruhát viselünk, bár Ash szőke parókája feltűnő lehet. – Ash, a parókád! – figyelmeztetem. Lekapja, és a mélybe hajítja, aztán beletúr hullámos fekete sörényébe, mielőtt a kék kontaktlencséjét is gyorsan kivenné. Az átalakulás ember-Ashből sötétfajzat-Ashsé egy szempillantás alatt zajlik le, de jobban szeretem az utóbbit: sötét, halálos és lélegzetelállítóan gyönyörű. Elijah kihasználja az alkalmat, hogy levegye a maga álruháját, illetve a sapkáját és a szemüvegét, és a zsebébe gyömöszölje őket. Egész éjjel gyalogolunk. Eleinte lassan haladunk, mert a fénycsóva két pásztázása között mehetünk csak, de ahogy telik az idő, a rombolóhajó is arrébb úszik, és a kanyon felső szakaszán keres minket. Az ösvény felénél találunk rá a hegyifarkas holttestére. A gyomrom felfordul, amikor összetört,
kifacsarodott tagjait látom. Ash visszafojtja a lélegzetét, úgy küzd az éhség ellen. – Ihatnál a véréből – jegyzem meg halkan. Elijah elfintorodik, de figyelmeztető pillantást vetek rá. Ash habozik, de az éhség győz. Letérdel, és belemártja az ujját a vértócsába, majd sápadt ajkához emeli. Óvatosan megkóstolja, aztán öklendezni kezd, és a kezét a nadrágjába törli. – Keserű – mondja. Otthagyjuk a halottat, és továbbmegyünk az ösvényen. Mire a kanyon végében a folyóhoz érünk, a hajnal rózsás fénye kezdi betölteni a völgyet. Ásítok. Még sosem voltam testileg és lelkileg ilyen kimerült, és a gondolataim mindig egy témához térnek vissza: a Haragvó-vírus. Tényleg elkaptam a vírust? Eszembe jut, amikor a sötétfajzat megharapta a lábamat. Nem terjed egyik fajról a másikra. De ezt nem tudom száz százalékig biztosan, és mostanában nem érzem jól magam. De ha tényleg megfertőztek, miért tartott ilyen sokáig, hogy jelentkezzenek az első tünetek? A Fekete Városban élő sötétfajzatoknál, akiket Haragvóval fertőztek meg, a fertőzéstől számítva egy hét múlva már jelentkeztek, nálam miért más a helyzet? Azért, mert ember vagyok? Betegebb is leszek? Meghalok? A gondolat úgy hasít belém, mint a villám. Megtorpanok, és Elijah nekem ütközik. – Hú – dörgöli az orrát. – Bocs – motyogom. Ash megfordul, hogy lássa, mi ez a felfordulás. A nyugtalanság kiülhetett az arcomra, mert összehúzza a
szemöldökét. – Minden rendben? – kérdezi. – Igen, jól vagyok – válaszolom, mert nem akarom felzaklatni. Még azt sem tudom, megfertőztek-e. Ez csak egy gyanú. Most még jobban kívánom, bárcsak itt lenne az anyám. Lehet, hogy nyersen őszinte és szigorúan objektív, ha érzelmi kérdésekről van szó, de most pontosan erre lenne szükségem: egy józan gondolkodású emberre, aki megnyugtat, hogy minden elrendeződik. Hol vagy, anya? – Akkor hát mi a terv? – kérdezi Elijah. – Addig megyünk, míg nagy nem lesz a forróság, és akkor keresünk egy árnyékos helyet, ahova bebújhatunk – mondja Ash. – Amint leszáll az éjszaka, kimászunk a vízmosásból, és elgyalogolunk a legközelebbi városba. – Esetleg vissza kellene térnünk Poros Völgybe – vetem fel. – Azt legalább tudjuk, hol van. – Szó sem lehet róla! – mondja Elijah. – Muszáj továbbmennünk. Ha visszamegyünk, napokkal hosszabbítjuk meg az utazásunkat. Ash visszanéz, és követem a tekintetét. A rombolóhajó visszafelé száll, Poros Völgy irányába. – Szerintem arra számítanak, hogy odamegyünk – véli Ash. – Akkor ezt eldöntöttük – mondja Elijah, és elindul. – Továbbmegyünk. Ash elkapja a pillantásomat, és aggodalmat látok a szemében. Tudom, mi jár a fejében. Ha egyszer ma este kimegyünk a vízmosásból, nem lesz hol elrejtőznünk. Ha nem találunk hajnalig egy várost, nagy bajba kerülünk. Lehangoltan caplatunk a kanyonban. Trákia mintha fényévekre lenne innen, az Ora elérhetetlen messzeségben. A
rohanó folyó útját követjük, ami utat vájt magának a vízmosásban. Időnként belegázolunk a sekély vízbe, vagy három különböző irányba megyünk egy darabig, hogy összezavarjuk a hegyifarkasokat, és ne tudják követni a nyomunkat, amikor végül utánunk erednek. A nap egyre emelkedik a kanyon felett, elűzi az éjszaka árnyait, és égett narancsvörösre festi a sziklákat, a folyó pedig ragyogó türkizkéken zubog. A tiszta víz alatt számtalan kis árnyék cikázik. Elképesztően tobzódik itt az élet. Gyíkok napoznak, a sziklák között csörgőkígyók siklanak, az égen kondorkeselyűk repülnek. Elijah minden alkalommal összerezzen, amikor elrepül fölötte egy. A közelben vadlovak isznak a folyó partján, gesztenyebarna farkukkal a szúnyogokat csapkodják. Lépteink neszére felnéznek, és rögtön elvágtatnak, a nyomukban porfelhő száll. Ahogy fokozódik a hőség, levetem Elijah kabátját, és visszaadom neki. Ash elővesz egy fekete pamutkendőt a zsákjából – olyasmit, mint amit a Légió őrei viselnek Fekete Városban –, és a fejére meg a nyakára köti, így csak szikrázó tekintetét lehet látni. Melege lehet így, de nem teheti ki magát annak, hogy fedetlenül hagyja a bőrét. A vízmosás meglepően békés hely, a rohanó víz döreje és a vadon élő állatok kiáltásai az egyedüli kísérőink, és egy időre el is felejtem, miért vagyunk itt, ahogy a szememet a lenyűgöző tájon járatom, és arra gondolok, Polly mennyire szerette volna ezt a helyet. Mindenütt érzem a jelenlétét, mintha velem lenne. Talán csak vágyálom a részemről. Remélem, nem. Szeretem azt hinni, hogy jobb helyen van, és nem egy vérvörös szobában összegömbölyödve fekszik. Képzelgésemet egy távolból felhangzó üvöltés űzi el, ami
végigvisszhangzik a vízmosáson. Megfagy tőle a vérem. Ez csak egyet jelenthet. Jönnek a hegyifarkasok!
19. NATALIE
ÁTVÁGUNK A FOLYÓN. A hűs vízben gázolunk, amíg ki nem mászunk a túlsó oldalon, hogy a hegyifarkasok elveszítsék a nyomunkat. A ruhámat lehúzza a víz, és olyan súllyal nehezedik rám, hogy alig bírok lépést tartani Ashsel. Csak az a tudat hajt előre, hogy a hegyifarkasok utánunk eredtek, de minden lépésnél úgy érzem, mintha sáron vonszolnám át magam. – Ash, muszáj megállnom – mondom egy óra múlva, mert képtelen vagyok továbbmenni. A hegyifarkasok ismét felvonítanak. A hang mintha most a vízmosás két oldaláról jönne egyszerre. – Szétváltak – jegyzi meg szórakozottan Ash. – Az jó, nem? – kérdezem. – Azt jelenti, hogy nehezen tudnak a nyomunkra bukkanni? Ash nem válaszol, inkább a környéket pásztázza a tekintete, aztán átvezet egy sekély vizű patakon, hogy eltüntesse a szagunkat. Jobbra, egy sziklában levő hasadékig megyünk a vízben, a bakancsunk tocsog benne. Amint belépünk a repedésbe, elhalványul a kinti fény. Minél beljebb megyünk, a homokkő falak menet közben egyre jobban összezárulnak, és bezártságérzet vesz erőt rajtam. Egyszerre olyan keskeny lesz a folyosó, hogy csak oldalazva tudunk átpréselődni a résen. Ash morog, amikor egy sziklakitüremkedés a mellét súrolja, és leszakít egy gombot a
kabátjáról. – A fenébe – motyogja, amikor elakad. A vállammal lököm meg, és elfintorodom, amikor a karom kemény testének ütődik. Egyszerre zuhanunk át a résen a folyosó túloldalára. Meglepetten kerekedik el a szemem, amikor megpillantom a természetes kis tavat a hatalmas barlangban. A mennyezet nagy helyen beomlott, és napfénnyaláb világítja meg a csillogó tófelszínt. A partot lezuhant sziklák és zöld, tüskés bokrok szegélyezik, a világoszöld vízben ezüstös halak cikáznak. A köves parton sikerül pihenőhelyet találnunk. Leterítem a kabátunkat a földre, Ash pedig leveszi a fekete fejkendőjét, és begyömöszöli a vászonzsákjába. – Vállalom az első őrséget – mondja Elijah, és a víz szélére sétál. Keres egy sziklát, amire letelepedhet, aztán hátat fordít nekünk. Ashsel lefekszünk a kabátokból vetett ágyra, és egymás felé fordulunk. Bizsergető elektromosság fut végig rajtam, mint a közelében mindig, hiszen vértársak vagyunk. Lágyan rám mosolyog, és megsimogatja az arcomat, amitől felforrósodik a vérem. Odahajol, és gyöngéden csókolózni kezdünk. Nincs is másra szükségem: ő, én, így. A keze a felsőm alá siklik, és végigsimítja a gerincemet. Hozzásimulok, a nyögésemet elfojtja a csókja. – Hm. Elijah mesterkélt torokköszörülésétől mindketten megriadunk. Abbahagyjuk a csókolózást, és szégyenlősen Elijah-ra mosolygunk. Megcsóválja a fejét, és ismét hátat fordít. Ash magához von, és együtt szenderülünk el. Álmomban a kanyonban gyalogolok, de a táj egészen más: szürke viharfelhős az ég, a folyó világosvörös a vértől. A látvány
undorral kellene, hogy eltöltsön, én mégis szomjúságot érzek. Előttem Ash térdel a folyóparton, és úgy iszik a vérvörös vízből, mint a vadlovak. – Ash? – kiáltok oda. Felnéz rám, és felsikoltok. A szeme betegesen sárga, rothadó húsa cafatokban lóg a csontjairól. Felemeli a kezét, és vádlón rám mutat. – Te... tetted... ezt – nyögi. Megrázom a fejemet. – Nem én voltam – kiáltom kétségbeesetten. – Te... tetted... ezt – ismétli meg, és a folyóra mutat. Összezavarodva pillantok a tükörhöz hasonló vörös vízben tükröződő képmásomra, mert nem értem, mire céloz. A kanyon falai visszaverik a sikolyomat, amikor egy irtózatos haragvó néz vissza rám... Felriadok, kapkodva szedem a levegőt. Pislogva próbálom elűzni a fejemből az álom emlékét. Melegebb van, mint korábban, ami azt jelzi, hogy dél felé jár az idő. Tényleg csak pár órát aludtam? Másodperceknek tűnt. Ash karja a derekamra fonódik. A lélegzése szaggatott, a szeme gyorsan mozog sápadt szemhéja alatt; ő sem tud szabadulni szörnyű, lidérces álmától. – Elég, ó, istenem... a lángok... jaj, istenem, istenem... Natalie – motyogja álmában, a hangja a pániktól egyre élesebb. – Natalie! – Csitt, minden rendben – suttogom megnyugtatóan. – Biztonságban vagy. Nem valóságos. Ash lélegzése azonnal nyugodtabb lesz. Megszakad a szívem, hogy minden éjjel újra át kell élnie a kivégzését. Várok pár percet, míg normálisan lélegzik, aztán óvatosan lefejtem magamról a karját, és felkelek. Odamegyek a víz partjára. A
mennyezeten levő lyukon beáradó ragyogó napfényben eltakarom a szememet. Elijah a tavacska közepén áll, a gondolataiba merül. Levette az ingét, inas, napbarnított felsőteste csillog a víztől. Zavarba jövök, hogy félmeztelenül látom, ami nevetséges, hiszen anyaszült meztelenül is láttam már az őrök Fekete Város-beli főhadiszállásán, amikor fogságba vetették. Azóta megizmosodott, ami nem csoda, hiszen nem éheztetik és kínozzák. A mellkasán és a karján erősek és kidudorodnak az izmok, vastagabbak lettek a nyakizmai is. A lágyékán levő gyönyörű, barna foltok keskeny csípőjén túl, a nadrágja korca alatt is folytatódnak, és ha nem csal az emlékezetem, a lábfejénél érnek véget. Elpirulok. Ugyan miért jár ezen az eszem? Áthatóan mered a vízbe, sötét barnásvörös sörénye az arcába hullik. A farkával körkörösen kavarja a vizet, és egy csomóba tereli az ezüstös halakat a lába előtt. Aztán hirtelen a vízbe nyúl, és kikap egy halat, ami vadul csapkod a kezében, és hevesen tátog. Elijah a fején egy harapással végez vele, aztán kidobja a partra a lábamhoz, ahol már két hal fekszik. Elijah kigyalogol a vízből, fekete nadrágja a combjára simul. – Mi ez? – kérdezem, és a bakancsom orrával megbököm a döglött halakat. – Ebéd – vigyorodik el. Lapos kövekre ülünk, és Elijah kezdi kibelezni a halakat egy éles kővel. A nap a hátát süti. Közelről vöröses a bőre, mint körülöttünk a homokkő színe. Éles ellentétben áll Ash alabástromfehér bőrével. Olyanok, mint a tél és a nyár. Ash magas, Elijah alacsony. Ash arca hosszúkás és szikár, Elijah-é szögletes és erős. Még a szájuk is más: Ashé sápadt és egyenes, Elijah-é vörös és ívelt. Amikor rájövök, hogy Elijah-t bámulom,
akarattal elfordítom a tekintetemet. – Azt hiszem, a hegyifarkasok elvesztették a nyomunkat – mondja. – Már vagy egy órája nem hallom őket. Ellazul a vállam. Csak most jövök rá, hogy görcsösen begörbítettem a hátamat. – Még senkit sem láttam puszta kézzel halat fogni – intek a fejemmel az ebédünk felé. – A bátyám, Acelot mutatta meg, hogy kell csinálni. Általában ez az apa dolga, de... – Felsóhajt, az arcán sértettség suhan át. – Nincs sok ideje rám. Lesiklom a szikláról, és odaülök mellé, hogy segítsek az ebédkészítésben. Nem lelkesít a tudat, hogy nyers halat fogok enni, de annyira éhes vagyok, hogy nem vitatkozom. A térdem véletlenül Elijah-hoz ér, amikor áthajolok előtte, hogy felvegyem az egyik halat, de nem húzódik arrébb. Finnyásan nyúlok bele a résbe, amit Elijah a hal hasába vágott, hogy kiemeljem a beleit. – Említetted, hogy édesanyád genetikus. – kérdem, hogy eltereljem a figyelmemet a hal beleiről. Bólint. – Jobbára xenotranszplantációval foglalkozik... – Xeno-mivel? – Sejteket vagy szerveket ültet át egyik fajból a másikba – magyarázza. – Mivel olyan kevés básztet maradt, a szervadományozás szinte sosem fordul elő a népem körében, így olyan lehetőségeket keres, amiket akkor alkalmazhatunk, amikor betegek vagyunk. A mellkasomon levő hegre gondolok, és a saját szívátültetésemre, amin gyerekkoromban estem át. Meghaltam volna, ha dr. Craven nem tépi ki Evangeline szívét, hogy átültesse belém.
– Szeretek segíteni anyámnak a laborban. Vagyis szerettem, amikor még... – A kezére mered, ami csupa halvér. – Mit gondolsz, megkínozzák, ahogy Pollyval tették? A nővérem említésére fájdalom nyilall a szívembe. Őszintén szólva, ha Elijah anyja az őrök fogságába esett, akkor kihallgatják és megkínozzák. Náluk ez a szokás. De Elijah-nak ezt nem kell hallania. – Kiszabadítjuk – érintem meg a karját. Lenéz a karjára, ahol hozzáértem, és a nyakáról vörösség kúszik fel az arcára. Rám emeli mézszínű szemét, és egy futó pillanatig összekapcsolódik a tekintetünk, a következő pillanatban már én pirulok el. – Halvéres a lábad. Összerezzenek Ash hangjától. Zavartan veszem el a kezemet Elijah karjáról. Ash a barlang falának dől, a hüvelykujját az öve egyik tartójába akasztja. Az arckifejezése olyan kemény, amilyennek még sosem láttam. A sziklára teszem a kibelezett halat. – Azt hittem, alszol – jegyzem meg. – Bocs, hogy csalódást okoztam – válaszolja Ash, miközben Elijah belebújik az ingébe. Ég az arcom. Nem tudom, hogy Ashre vagyok-e dühös, amikor burkoltan arra céloz, hogy van valami köztem és Elijah között, vagy zavarba ejt, hogy esetleg igaza van, egy kicsit legalábbis. Ash a vízpartra sétál. Odamegyek hozzá. – Semmi sincs köztünk – bizonygatom. Megpróbálom megfogni a kezét, de a zsebébe süllyeszti, hogy megakadályozzon benne. – Miért vagy ilyen? – kérdezem. – Bocs – motyogja, és végre megfogja a kezemet. – Azt
hiszem, feldühített, hogy egy félmeztelen csávó flörtöl a menyasszonyommal. – Nem is... Ash felvonja a szemöldökét. – Még ha flörtölt is, akkor sem jelent semmit – folytatom. – Tudod, milyen. – Igen – hagyja rám Ash. – Inkább te ejtesz zavarba. Kirántom a kezem a szorításából. Most már tényleg dühös vagyok. – Nevetséges, amit művelsz! – csattanok fel. – Semmi sem történt! Felzaklatta valami, én pedig megvigasztaltam. Ennyi az egész. Én... A védekezésemet az szakítja félbe, hogy váratlanul leszáll az alkonyat. Zavartan pillantok fel a barlang mennyezetén tátongó lyukra, amikor körülöttünk zümmögés hallatszik. A rombolóhajó lassan úszik az égen. Megfagy a vér az ereimben. Ránk találtak. Elfutunk a mennyezeten levő lyuktól, és háttal a barlang falához simulunk. Igyekszünk láthatatlanná válni. A rombolóhajó árnyéka szinte minden fényt eltakar, a léghajó motorjától remeg a tavacska felszíne. – Megláttak minket? – kérdezi Elijah. – Mindjárt megtudjuk – mormolom, és a léghajó csapóajtajára meredek. Ha tudják, hogy itt vagyunk, a csapóajtó bármelyik pillanatban kinyílhat, hogy leküldjenek értünk egy transzportert. Gyötrelmes lassúsággal vánszorgó másodperceket várunk, miközben a rombolóhajó le-fel úszik a fejünk felett. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után fény árad be a barlangba, és ismét a kék eget látjuk. A hajó elment. Kifújom a levegőt. Kikészültek az idegeim.
– Hány óra van még az éjszaka beálltáig? – kérdezi Ash. Az órámra nézek. – Hat. – Amint besötétedik, indulunk – jelenti ki. Leülünk a kabátokra, Elijah pedig befejezi a haltisztítást. Ash és köztem nő a feszültség; az előbbi veszekedésünk hatása még érződik. Elijah visszajön, és haldarabokkal kínál, de már nincs étvágyam. Evés helyett előveszem Ash zsákjából a hordozható digitális képernyőt, és lehalkított hangon nézem a híradót; nem akarom a hanggal idevonzani a hegyifarkasokat, ha netán a közelben ólálkodnak. – Bocs – súgja oda Ash. – Én is sajnálom – válaszolom. Átkarol. Minden meg van bocsátva. Mind a hárman a digitális képernyő fölé hajolunk. A Tüzes Zugoknál harcok dúltak a Fekete Folyó Államban, ezenkívül a lázadók háromszor is lecsaptak Galliumban a lőszergyárakra. Roach, Cékla és Day egészen biztosan tartják magukat a megbeszéltekhez, és lefoglalják az őröket, amíg mi az Orát keressük, de vajon még meddig tudják feltartóztatni őket? Végül leszáll az éj, és ideje indulnunk. Összeszedjük a holminkat, ugyanazon az úton elhagyjuk a barlangot, amerről bejöttünk, és pár órán át a folyó mentén haladunk előre. Elmegyünk egy pihenő ménes mellett. Figyelem, hátha észreveszem valahol a rombolóhajót, de nem látom semmi nyomát. Ash megáll, és a sziklára mutat: – Ott egy ösvény, ami felfelé vezet. Ezen kellene felmennünk, hogy a vízmosásból kijussunk. A holdfényben éppen csak ki tudom venni a sziklafalon felfelé kanyargó ösvényt. – Nagyon meredeknek látszik – jegyzem meg aggodalmasan.
– Egész éjszaka mászhatunk. – Miért nem ülünk lóra? – kérdezi Elijah, és a ménesre mutat. – Nem gondolhatod komolyan! – fortyan fel Ash. Elijah gúnyosan levigyorodik. – Talán félsz? – Nem – válaszolja Ash, aztán alig hallhatóan hozzáteszi: – Sok szerencsét a befogáshoz. Kíváncsian nézem, ahogy Elijah óvatosan az egyik pej kancához közeledik. A ló feltápászkodik, és hangosan felnyerít. Elijah felemeli a kezét. – Hé, kislány, nem bántalak – szólal meg furcsán delejes hangon. A ló a patájával izgatottan kaparja a földet. – Lépj hátrébb – tanácsolom. Elijah fütyül rám, és farkasszemet néz az állattal. Gyöngéden az orrára teszi a kezét, mire a ló rögtön megnyugszik. – Ezt meg hogy csinálod? – suttogom, amikor közelebb megyünk hozzá. – A népemben megvan ez az adottság – vonja meg a vállát. Rémülten sikkantok fel, amikor figyelmeztetés nélkül a ló hátára emel. Elijah halkan nevet. – Nem vicces – mondom. – Te jössz – mondja Elijah Ashnek, a szeme vidáman csillog. Ash sután lendíti fel az egyik lábát a ló hátára, aztán valahogy sikerül felkászálódnia mögém. A ló elégedetlenül felhorkan, de szerencsére nem dob le minket. Ash átfogja a derekamat, a másik kezével a ló sörényébe kapaszkodik. Elijah magabiztosan pattan fel egy másik lóra, és szótlanul elkocog. Ash a sarkával oldalba böki a lovunkat, és az megindul előre. Nem is olyan ijesztő lovagolni, mint hittem. Sőt, kifejezetten
felszabadító, izgalmas érzés, ahogy a szél fújja az arcomat. A combommal szorítom az oldalát, hogy biztosabban érezzem magam a hátán. Óvatosan nekivágunk a lovak taposta ösvénynek. Sokkal szélesebb és jobban gondozott, mint amin lejutottunk a vízmosásba, ami biztató jel. Valami település közelében lehetünk. Amíg fel nem jutunk, folyton hátrafelé nézek, mert minden percben arra számítok, hogy a rombolóhajó értünk jön. Hol lehetnek? Lóháton gyorsabban tesszük meg az utat, és pár óra alatt felérünk a sziklafal tetejére. Az ég közben az alkony sötétkékjéről az éjszaka feketéjébe vált. A vad sivatagban csak a hold és a csillagok adnak némi világosságot. A sziklás táj végtelennek tetszik, és már kezdek aggódni, hogy talán hibát követtünk el, amikor idejöttünk. Talán a vízmosásban kellett volna maradnunk. – Merre menjünk? – kérdezi Elijah. – Arra. – Ash egy pontra mutat, ami közvetlenül előttünk van a láthatáron. – Van valami a távolban. Talán egy város. Azért imádkozom, hogy igaza legyen, mert ha napkeltéig nem jutunk ki a sivatagból, akkor nem maradunk sokáig életben.
20. NATALIE
A LÓ SÖRÉNYÉBE csimpaszkodom, ahogy az épületek felé vágtázunk, amiket Ash a láthatáron pillantott meg. Elijah mellettünk vágtat, és a kevéske fény ellenére is ügyesen kerülgeti a száraz földből kiálló sziklákat és bozótot. Nem túlzott, amikor azt állította, hogy ért a lovakhoz. Mérföldekkel később Ash megrántja a ló sörényét, és a ló olyan hirtelen áll meg, hogy át kell karolnom a nyakát, nehogy lecsússzak róla. – Az, aminek gondolom? – kérdezi Elijah. – Igen – válaszolja kereken Ash. Amikor felnézek, meglátom, miről beszélnek. Előttünk a Bíbor-hegység ismerős, csipkézett vonulata, ami kirajzolódik a sziporkázó telihold előtt. Puszta Föld híres jellegzetessége, amit a köznyelv csak az Ördög Villájaként emleget a három csúcsa miatt, de egészen biztos vagyok benne, hogy Ash nem azért állt meg, hogy megcsodálja. Már látom is, min akadt meg a tekintete. A hegy lábánál egy kisváros van, mellette különös fák erdeje. Értetlenül pislogok. Erdő a sivatagban? A fák alakja kezd előttem élesebben körvonalazódni, ahogy rezzenetlenül nézem őket. Magas, keskeny törzs, természetellenesen egyenes ágak. Hirtelen fojtottan felkiáltok. Keresztek állnak előttünk. Több száz kereszt. Merő véletlenségből belebotlottunk Puszta Föld koncentrációs táborába, ahol az első háború idején több ezer
sötétfajzatot végeztek ki. Az apám csak egyszer mesélt róla, de semmi kétség, hogy ez az. Apámat bízták meg azzal, hogy a kormány „Önkéntes Kivándorlási Tervének” részeként a háború elején a táborba küldje a sötétfajzatokat, és a borzalmak, amiknek ott tanúja volt, végül is arra késztették, hogy átálljon a másik oldalra, és a sötétfajzatoknak dolgozzon. Egy dolog ilyesmiről hallani, és egészen más a saját szemünkkel látni. Teljes valóságában zúdul rám a Tizedik egész szörnyűsége. Az a tábor elég nagy, hogy több tízmillió sötétfajzatot, embert és básztetet zárjanak a falai közé. Ash a sarkával nógatja a lovat. Halálos csendben haladunk át a keresztek erdején. Libabőrös leszek, de nem a hideg sivatagi éjszakától. Olyan érzés itt lenni, mint egy kísértetjárta temetőben, és azt hiszem, ott is vagyunk: sötétfajzatok ezreinek tömegsírjánál. A fakeresztek megpörkölődtek és kormosak, ahol a sötétfajzatok a szörnyű sivatagi forróságban lángra kaptak, ahogy Ashsel is történt a keresztre feszítése alatt. Iszonyatosan szenvedhettek. A ló nyakára szegezem a tekintetem, mert már nem akarom látni. El sem hiszem, hogy apám felelős ezért. Percekkel később a lovak patája már kövön kopog, és tudom, hogy elértük a főtábort. A vaskapuk tárva-nyitva, amit furcsáitok, de gondolom, az őrök nem érezték szükségét, hogy bezárják a kaput, amikor elhagyták a tábort. Áthaladunk rajta. A tábor a Bíbor-hegység árnyékában húzódik meg, magas, a tetején szögesdróttal font drótkerítés veszi körül. Szabályos időközönként őrtornyok magasodnak, és minden sarkon fémoszlopok törnek a magasba, rajtuk ezüstös gömbök. – Mi ez a hang? – rángatózik Elijah füle. – Milyen hang? – kérdezem.
– Ez a átható hang, mintha szúnyog zümmögne a fülemben – magyarázza, és megvonaglik az arca. – Nem hallok semmit – mondom. – Én sem. – Ash a fémoszlopokra mutat. – Lehet, hogy hanglokátor-tornyok? Hanglokátoros riasztó? Úgy már érthető lenne, miért hallja Elijah, és mi miért nem. – Miért tartják bekapcsolva? – morog Elijah. – Hiszen senki sincs itt. – Valószínűleg hírét vették, hogy jössz – hecceli Ash, és Elijah dühösen néz rá. Egyre beljebb megyünk a táborba a széles úton, ami főutcára hasonlít: járdák és épületek szegélyezik mindkét oldalon. A legtöbb épület lakóház, de van fodrászat, szabó, és egy élelmiszerboltnak tűnő üzlet is, ahova feltehetően az őrök jártak olyan luxuscikkekért, mint a Ragyogás és a cigaretta. – Nem az, amire számítottam – motyogja Ash, ahogy elegáns, kétemeletes házak mellett haladunk el, melyek ugyanabban a gyarmati stílusban épültek, mint amilyenek az Ültetvényes Államban láthatók. Némelyiknek még előkertje is van, bár a gyep és a virágok már rég kipusztultak. Olyan az egész, mint egy szép kertvárosi utca, csak éppen biztonsági vasrácsok vannak az ablakokon és az ajtókon, a tetőkön pedig géppuskafészkek. – Szerintem itt laktak az őrök. Biztos nem a sötétfajzatokkal éltek együtt – jegyzem meg. Futólag eltűnődöm, melyik lehetett az apám háza. Vajon kiült-e kényelmesen egy italt elszopogatni a kertjébe a barátaival, miközben harminc méterre sötétfajzatokat éheztettek és mészároltak le? El sem tudom képzelni, hogy
ilyesmit tett, de talán mégis előfordult. Apám nem volt mindig jó ember. A lóhátról jól áttekinthető a tábor elrendezése. A tábor bejáratánál – ahol most vagyunk – az őrök lakhelye van, ahol az őrök aludtak, és társasági életet éltek. Úgy tizenöt méterre vasúti sín vág át az úton, és természetes választóvonalként osztja ketté az őrök szállását a koncentrációs tábor szívétől, ahol a sötétfajzatok raboskodtak. A komplexum túlsó végén egy nagy, zömök, szürke épület áll. Gondolom, az lehetett az adminisztrációs főépület és a kórház, ahol az őrök alkalmazottai dolgoztak, és kísérleteket végeztek a sötétfajzatokon. – Rejtőzzünk el az egyik házban – javasolja Ash, és egy halvány rózsaszín, gyarmati stílusú házra mutat. Leszáll, és a házhoz megy. Már éppen kinyitná az ajtó előtti vasrácsot, amikor... – Állj! – kiált fel Elijah. – A rácsokba áramot vezettek! Ash elkapja a kezét. A fülemet hegyezem, és az elektromosság áruló zümmögését figyelem. Halk, de azért hallható. – Ki kell kapcsolnunk az elektromosságot, mielőtt bemegyünk – tanácsolom. – Ha már ott vagyunk, talán ezt az idegesítő hanglokátort is kikapcsolhatnánk – veti fel Elijah. Ash újra lóra ül, és köszönömöt motyog Elijah-nak. Végigkocogunk az utcán, átkelünk a rozsdás vasúti sínen, ami a hegybe vájt vonatalagútba vezet, ami úgy tíz méterre van. Az alagút bejáratát hevenyészve bedeszkázták. Homályosan emlékszem is, hogy apám említette, ezen az átjárón hozták be az élelmet és más ellátmányt a táborba a Bíbor-hegység másik oldalán levő raktárból.
Amint átkelünk a sínen, rögtön rosszabb körülmények közé kerülünk. Itt laktak a sötétfajzatok. A kétemeletes házak helyett száz omladozó barakkot látunk, amelyeken nincs ablak, csak páncélozott ajtók. Kertek helyett nyitott csatornák és sötét vérrel szennyezett farönkök tárulnak a szemünk elé. Elijah az orra elé kapja a kezét, én igyekszem nem belélegezni a bűzt. Noha már több mint egy éve nem használják a tábort, a halál és a romlás bűze jár át mindent. Miközben a tábor végében álló adminisztrációs épület felé lovagolunk, igyekszem nem gondolni arra a tengernyi szenvedésre, ami e falak között történt, de lehetetlen, hogy ne képzeljem el a fémbarakkokba heringként összezsúfolt sötétfajzatokat, ahogy a levegőtlen épületekben a forróságban főttek, ennivaló és remény nélkül. Esküszöm, még most is hallom a sírásukat, pedig csak a szél suttog a fülembe. – Hogy élte ezt túl a nagynéném? – mormolja Ash. Leszállunk a két lóról, és Elijah gyöngéden megsimogatja az orrukat, beszél hozzájuk azon a különös, megnyugtató hangon, amíg le nem fekszenek, és el nem alszanak. Bemegyünk a főépületbe. Odabent hűvösség, csend fogad minket, mindent sterilen fehérre festettek, csak időnként látni Tiszta Rózsa portréit. Az irodák még tele bútorokkal, könyvekkel, számítógépekkel, a beérkező iratok tele tartóival, mintha a tisztviselők csak felálltak volna, hogy ebédszünetet tartsanak a nap közepén. Lehet, hogy így is volt. Tudom, hogy amint bejelentették a tűzszünetet, azonnal lezárták a tábort, de meglep, hogy nem ürítették ki az irodákat. A tisztogatás egyetlen jele a kandallókban elégetett papír; gondolom, a legterhelőbb iratoktól sietve megszabadultak. Rózsa biztos szerette volna működőképes állapotban megőrizni a tábort,
amennyiben idővel újra szüksége lenne rá. Mindig is az volt a célja, hogy folytassa a sötétfajzatok üldözését. – Keressük meg az áramfejlesztőt – javasolja Ash. Lemegyünk egy lépcsőn, és a kórházba érkezünk. A vér fémes szagával erős fertőtlenítőszag keveredik. Ash nagyot nyel, és éhes pillantást vet rám, én pedig érzem, mennyire igyekszik elnyomni a szomját. Fáj, hogy nem segíthetek rajta, de nem kockáztathatom meg. Addig semmiképpen sem, amíg biztosan nem tudom, megfertőződtem-e Haragvó-vírussal. Elijah felkapcsol néhány lámpát, és továbbsietünk. A folyosó végén meg is találjuk a termet, ahol az áramfejlesztő van. Perzselő bent a forróság, a generátor forgó ventilátorának hangja fülsiketítő. Az ezüst gép egy szívre emlékeztet a szelepek és csövek bonyolult sorával. Körüljárom, és próbálom kideríteni, hogy lehetne kikapcsolni. – Melyik az? – kiáltok oda Ashnek, és három kart mutatok: az egyik piros, a másik zöld, a harmadik kék. – A biztonság kedvéért húzzuk le mindegyiket – mondja, és lehúzza a piros kart. Elijah a zöldet húzza le, én a kéket. Az épületben elalszanak a fények, és teljes sötétségbe borul minden. A ventilátor lassan leáll, és végre újra hallok. – Furcsa, hogy bekapcsolva hagyták az elektromosságot, amikor nincsenek itt foglyok – tűnődik Elijah a félhomályban. – Valószínűleg elfelejtették kikapcsolni. Úgy látszik, sietve távoztak – válaszolom. Ismét kimegyünk, és a lovakat keressük, de nyomuk sincs. – A fenébe is, hova lettek? – kérdezi Ash. – Valami megriaszthatta őket – véli Elijah. – Ne tébláboljunk itt, hogy aztán kiderüljön, mi volt az – javasolja Ash.
Visszarohanunk az impozáns villákhoz, és besietünk az elsőbe. Hideg van bent, és a rothadás szaga járja át, de jobb, mint kint, a könyörtelen sivatagban. Elijah kérdezés nélkül kiválasztja a legnagyobb hálószobát, így Ashsel egy kisebb szobába húzódunk vissza. Ash arcot mos, én meg összetolom a két ágyat. Ruhástól fekszünk le, és összebújunk a takaró alatt. A távolban valahol egy vadkutya ugatja a holdat, én meg Ashhez simulok. Az ujjhegyével kis köröket rajzol a hátamra. Alig ér hozzám, mégis vágyat ébreszt bennem. Felkönyököl, és az arca csak centikre van az enyémtől. – Elképesztően szép vagy fiúruhában – mondja, és kigombolja a kabátomat. – De jobban szeretlek anélkül. – Ügyes próbálkozás, szépfiú – állítom meg a kezét. – Nem róhatod fel, ha megpróbálom – válaszolja. Mosolya felmorzsolja az ellenállásomat. Magamhoz húzom. Lágy, lassú és gyöngéd a csókja. Tökéletes. Ezúttal nem állítom le, amikor kigombolja a kabátomat, vagy az alatta viselt inget, sőt még akkor sem, amikor a mellemet leszorító pólyát cibálja. Az anyag letekeredik, és újra lány vagyok. Ash lehajol, és hullámos haja a bőrömet csiklandozza, miközben könnyű csókokkal borítja be a testemet. Felsóhajtok, az ujjam a matracba mélyed, és egy pillanatra elfelejtem, hol vagyok, elfelejtem, hogy beteg is lehetek. Aztán eszembe jut. Lehet, hogy megfertőződtél... Meg is ölheted... Ne kockáztass... Elég... Állj... – Elég – lököm el durván magamtól. Tudom, hogy nem is olyan régen szeretkeztünk, de ez még azelőtt történt, hogy felmerült bennem a gyanú, hogy elkaptam a haragvót. Nem vagyok biztos benne, hogy szexuális úton
terjed-e, de még egyszer nem kockáztatom meg. Kipirult arcát fürkészem, hátha ráismerek az áruló tünetekre, de nem tapasztalom az üszkösödést vagy a szem besárgulását. Ha fertőzött lenne, már jelentkezniük kellett volna a tüneteknek, ahogy a Fekete Város-beli többi sötétfajzatnál. Azt hiszem, rám máshogy hat, mert ember vagyok, már amennyiben elkaptam a fertőzést. Ash kiül az ágy szélére, és a tarkóját dörzsöli, ahogy akkor szokta, amikor felkavarja valami. – Bocs, hogy rosszul értelmeztem a jeleket – motyogja. Kinyújtom a kezemet, hogy megvigasztaljam, elmondjam, mennyire szeretem, de aztán visszahúzom. Milyen ürügyre hivatkozhatnék, hogy ellöktem magamtól? Nem akarom elmondani a fertőzéstől való félelmemet, amíg tisztába nem jövök a tényekkel. Semmi értelme, hogy feleslegesen aggasszam. De van módja, hogy a végére járjak. A korábban látott tudományos laboratóriumban vérvizsgálatot végezhetek. Akkor majd biztos leszek benne. – Csak fáradt vagyok. Hosszú napunk volt – gombolom be az ingemet. Bólint, lerúgja a bakancsát, aztán szó nélkül lefekszik. – Én őrködöm elsőnek – ajánlom. – Kösz. – Szeretlek, Ash – mondom csendesen. – Én is – mormolja, és hátat fordít nekem. Megvárom, míg elalszik, aztán óvatosan felkelek. Végigosonok a folyosón, elmegyek Elijah szobája előtt. Résnyire nyitva az ajtaja. Az ablakpárkányon ül, és Lucinda levelét olvassa. Biztosan aggódik az anyja miatt. Felnéz; biztosan megérezte, hogy ott vagyok. – Natalie? – kérdezi.
Elsietek, mielőtt utánam jönne, és kimegyek a szabadba. A kovácsoltvas kapu felé pillantok, ami a keresztre feszítések helyszínére nyílik. Árnyak kúsznak a nem valóságos fák erdejében, mintha felém lopakodnának, de tudom, hogy ez csak érzéki csalódás. De még így is beleborzongok. Több millió meggyötört sötétfajzat lelket látok, akik végső nyughelyükön kísértenek. Egyenesen a kórházi szárnyba megyek, és a holdfénynél keresek egy mikroszkópot, egy szikét és néhány tárgylemezt. Otthonosan mozgok a laboratóriumban. A természettudományokban mindig kitűnő eredményt értem el az iskolában. Még az Őrök Gyorsító Programjába is felvettek, és Fekete Városban dr. Craven gyakornokaként dolgozhattam. Mutatott nekem Haragvó-vírusokat, tehát tudom, mire kell figyelnem. Megvágom az ujjamat, és egy csepp vért a tárgylemezre kenek. A kenetet úgy készítem elő, ahogy dr. Craven tanította, majd a lemezt a mikroszkóp alá teszem, és felkapcsolom az akkumulátoros fényforrást. A C18-vírus részecskéi elég nagyok, hogy optikai mikroszkóp alatt is látni lehessen őket, így ha fertőzött vagyok, látni fogom őket. Mély levegőt veszek, és belenézek a lencsébe. Kérem, ne találjak semmit, kérem, kérem... Megigazítom az élességet állító gombot, és jól láthatóvá válnak a sejtek. Minden tipikus ott van előttem: vörös vérsejt, leukociták, vérlemezkék. De van valami más is. A vérsejtek között ott látom a C18-vírusra jellemző, mással összetéveszthetetlen, tüskés szélű virionokat. Hátratántorodom, a kezemet a számhoz kapom, hogy
magamba fojtsam a sikolyt. Megroggyan a térdem, és a hideg padlóra rogyok. Felhúzom a térdem, és tíz percig ülök, míg lassan megértem az igazságot. Megkaptam a Haragvót. A tenyerembe temetem az arcomat, és fájdalmasan feljajdulok. Beteg vagyok, és nagy valószínűséggel meg fogok halni. Jaj, istenem! Felkavarodik a gyomrom, és belehányok egy kezem ügyébe eső szemetesbe. De nem öklendezem fel sokat, hiszen az elmúlt napokban alig ettem, és visszarogyok az íróasztalhoz. Egész testemben remegek. Hogy mondom ezt el Ashnek? Bele fog halni. Gondolkozz, Natalie! Egy tudományos laboratóriumban vagy. Itt kísérletezték ki az őrök a Haragvót. Lehet, hogy ellenszere is van. Talpra kényszerítem magam, és nekifogok a laboratórium átnézésének. Irattartó szekrényeket vizsgálok át, dokumentumokat nézek végig, és igyekszem előkeríteni bármit, aminek a C18-vírushoz van köze. Az őrök tudósai biztos hagytak itt a kutatásaikkal kapcsolatos anyagokat, és ha szerencsém van, talán utalásokat is találok egy esetleges gyógymódra vonatkozóan. Nem hiszem, hogy kifejlesztettek volna egy olyan halálos vírust, mint a Haragvó úgy, hogy ne lenne ellene oltóanyag, amennyiben emberre is átterjedhet a fertőzés. Csak láttak előre egy ilyen eshetőséget! Fogalmam sincs, hogy alakul a betegség; kétségkívül nem úgy hat, mint a sötétfajzatokra, hiszen két hónapba telt, hogy az első tünetek jelentkezzenek nálam. Eszembe jutnak a gyerekek, akik Arany Ködöt szedtek – legalábbis azok, akik nem haltak bele rögtön –, és eltűnődöm, vajon ők is megkapták-e. Nem hallottam hírét, hogy emberek megbetegedtek volna a Haragvótól, de talán csak nem jelentkeztek még náluk a tünetek.
Törökülésben kuporgok a padlón, és olvasni kezdem a dokumentumokat, amiket előkerestem. Egyik dossziét a másik után hajítom a padlóra, és minden zsákutcával egyre halványabb a remény. De aztán megakad a tekintetem az egyik dosszién. Elénk világospiros pillangót látok rajta, akárcsak a Poros Völgyben látott ládákon. Átfutom az iratot. Egy Gubó elnevezésű laboratóriumi jelentést tartok a kezemben. A C18-vírust nem említik benne, de kíváncsi vagyok, mi lehet ez; az őröket ismerve semmi jó. A legelső oldalt kitépem, és a nadrágzsebembe gyömöszölöm, hogy majd később elolvassam. A többi dokumentumban feljegyzések vannak a sötétfajzatokon végzett szadista kísérletekről. Bár kísérletnek sem igazán nevezném őket, inkább alávaló kínzásnak, amit éppen azok a nők és férfiak végeztek, akik felesküdtek a betegek meggyógyítására. Elkeseredetten vágom a dossziékat a laboratórium másik végébe, és véletlenül az abban a pillanatban belépő Elijah lábát találom el. – Nem tudtam, hova tűntél – szólal meg. – Benéztem Ashhez és hozzád, de nem voltál ott. Nyugtalankodni kezdtem. Megtörlöm a szememet, és csak remélni tudom, hogy nem veszi észre, hogy sírtam. – Bocs. – Mit keresel itt? – kérdezi. Felállok. – Olvasgattam elalvás előtt. Felveszi a dokumentumokat. – Ezt nevezed esti mesének? Vállat vonok, és a fülem mögé simítom egy fürtömet. – De komolyan, mit kerestél itt? – firtatja. Együtt érző arany szemébe nézek. Úgy néz rám, mint amikor Pollyt megtaláltuk. Együtt éltük át azt a pillanatot, azt a szörnyűséget. Olyan sokat segített akkor is, és most tényleg nagy szükségem van a vigasztalásra. Ashhez is fordulhatnék, de nincs
erőm a lesújtó beszélgetésünk következményeivel megbirkózni. Most arra van szükségem, hogy valaki csak meghallgasson, hagyja, hogy önző legyek, sírjak, és azt érezzem, amit akarok, anélkül, hogy azon nyugtalankodnék, mekkora fájdalmat okozok a hírrel. – Elkaptam a Haragvót – csúszik ki a számon. Megmutatom a lábamon levő harapás nyomát, és elmagyarázom a körülményeket. – Azóta is rosszul érzem magam, de amíg nem láttam meg a szememet, nem vontam le a kézenfekvő következtetést. Megint elsírom magam, Elijah átölel, és magához von. Szantálfa és földillata van. A haja feldörzsöli az arcomat, telt ajka lágyan érint meg, ahogy megnyugtató szavakat suttog a fülembe. Hagyom, hogy erősebben szorítson, mert szükségem van a vigasztalásra. A teste megfeszül, de nem enged el. – Mit mondasz Ashnek? – kérdezi. – Semmit. Legalábbis most még nem. Lesújtaná – suttogom. – Nem titkolhatod el előle. Tudnia kell – erősködik. – Megszakadna a szíve – rázom a fejemet. – Natalie... – Csak egy kis időre van szükségem – bizonygatom. – Egy szót sem szólhatsz neki. Ígérd meg. Elijah felemeli az államat. A lágyan beeső holdfény beragyogja bronzos bőrét, és kiemeli finom metszésű arca két oldalán a barna foltokat. Kócos hajának majdnem lilás árnyalata van ebben a megvilágításban, és kuszán omlik a vállára. – Megígérem – mondja. Jobb kéz felől valami mozgásra leszek figyelmes. Elhúzódom Elijah-tól, és az ajtóra pillantok, de semmit sem látok.
– Mi az? – kérdezi. – Azt hittem, látok valamit – mondom. – Lehet, hogy semmi, de utána kellene néznünk. – Rendben. – Megfogja a kezemet. – Veled minden rendben lesz? – Nem – ismerem el. – Ne aggódj, szépségem. Találunk rá gyógymódot. – Nagyon remélem – válaszolom. Ha nem, rövid időn belül meghalok.
21. ASH
A HIDEG LEVEGŐ mellbe vág, amikor kirontok a főépületből. Beszívom a tüdőmbe, és igyekszem leküzdeni a légszomjamat, de a mellemet ólomsúly nyomja, a torkom elszorul. Nem vagyok képes többre, mint térdre hullani, ahogy összeomlik a világ. A vállamról lecsúszik a két vászontáska – Natalie-é és az enyém –, amiket magammal hoztam arra az esetre, ha gyorsan kellene menekülnünk. Natalie és Elijah... Képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet, ahogy Elijah a tenyerébe fogja Natalie arcát, Natalie pedig átöleli. Mit mondasz Ashnek? Semmit. Legalábbis most még nem. Lesújtaná. Nem titkolhatod el előle. Tudnia kell. Megszakadna a szíve... Egy szót sem szólhatsz neki... Ígérd meg. Megígérem. Nem akarom, hogy igaz legyen, de a bizonyíték kiszúrja a szememet. Natalie megcsal. Mi más magyarázata lenne? Ezért utasított vissza korábban? Nem bírja elviselni, hogy hozzáérjek, amikor Elijah-tól csak egy fal választja el? Egyszerűen nem értem! Hogy lehet, hogy összejöttek? Csak pár napja ismerik egymást! De hát ez sem igaz.
Hónapokkal ezelőtt ismerkedtek meg, amikor Elijah-t fogságban tartották a házukban levő laboratóriumban. Ennyi idő alatt sok minden megeshet, és nem ugyanilyen villámcsapásszerűen és szenvedélyesen vonzódtam én is Natalie-hoz? Az más, ti vértársak vagytok. Valóban ez lenne az ok? Az emberek egyre-másra szerelmesek lesznek egymásba, ez nem csak a vértársakra jellemző. Eszembe jut, hogy néznek a lányok Elijah-ra, és hogy flörtölt Natalie-val a tónál. Egyáltalán nem meglepő, hogy Natalie vonzódik hozzá, gondolom. Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy nem figyelek fel rögtön a vér édeskés szagára. A hajam égnek áll, amikor a vérszag meglegyinti. Felveszem a két zsákot, és a főépület oldala mentén követem a szagot. Az egyik ló a földön fekszik, a beleit kiontották. Most döbbenek rá, miért kellett a lokátoros védelem. Nem az embereket akarták a táboron belül tartani. Valamit nem akartak beengedni. A sarkon túl ajtónyílást és léptek neszét hallom. Natalie és Elijah indulnak vissza a házhoz. Nem sejtik, hogy valami vadászik rájuk. Mindhármunkra. Visszafutok, hogy figyelmeztessem őket. Nem számít, mennyire fáj, hogy elárultak, nem hagyhatom, hogy Natalie-nak baja essen. – Azt hittem, alszol, Ash – szólal meg Natalie, és szorongva Elijah-ra pillant. Felforr a vérem, amikor dühösen Elijah-ra nézek. Mást sem szeretnék, mint felszakítani a torkát. – Vissza kell mennünk az épü... Halk morgás hallatszik a hátam mögött. Lassan megfordulok. Egy árnyék kúszik elő a sötétségből, és alakot ölt a holdfényben. Egy sakál. Bár merőben más, mint bármilyen vadkutya, amit életemben eddig láttam. Kétszer nagyobb náluk,
az agyara csöpög, rothad a húsa, és ijesztő sárga a szeme. Ránk vicsorog, és egy lépést tesz felénk. – Fuss, Natalie – mondom nyugodtan. – Most. – Nem lehet – suttogja. Megkockáztatok egy pillantást a hátam mögé. Másik öt kutya vett körül minket. – Induljatok vissza az épület felé – sürgetem őket, és nem veszem le a szemem a kutyákról. Óvatosan araszolunk a főépület felé. A kutyák még közelebb jönnek. Elérjük az ajtót. Elijah a kilinccsel babrál a sötétben. – Siess – mormolom a bajszom alatt. – Igyekszem – mondja. A falkavezér mohó tekintettel méreget. Közelebb óvakodnak. – Most azonnal, ha lehet, Elijah – morgom. A falkavezér felvonít, és a sakálok futásnak erednek felénk. – Elijah! – kiált fel Natalie. A kilincs kattan, és bebukdácsolunk a nyitott ajtón. Egy rúgással becsapom, és a kutyák éppen akkor érnek oda. Nekivágódnak az ajtónak, a fa szilánkokra hasad. Talpra állok, és bezárom az ajtót. Az állatok felüvöltenek és acsarognak a túloldalon, a karmukkal kaparják az ajtót, hogy bejussanak. – Láttad a szemüket? – kérdezi Elijah. – Igen. Fertőzöttek. Valamiféle haragvókutyákká váltak – hagyom helyben. – Biztos fertőzött sötétfajzatokból lakmároztak. Nem tudok más magyarázatot, bár nem sejtettem, hogy a vírus fajról fajra is terjed. De pillanatnyilag a legkisebb gondom is nagyobb a hogyannál és a miértnél. Az ajtó nagyot dördül, amikor az egyik haragvókutya nekiugrik.
– Megharapott? Megsérültél? – nyújtja a kezét Natalie felém, de visszarettenek tőle, mintha égetne az érintése. Hogy viselkedhet úgy, mintha szeretne, azok után, amit láttam? – Ash? – ráncolja a homlokát. – Jól vagyok – válaszolom. – Fel kell jutnunk a tetőre, mielőtt rájönnek, hogy juthatnak be. – Felkapcsolom a villanyt. Majd fent találkozunk – mondja Elijah, és elrohan, mielőtt megállíthatnánk. Natalie-val az ellenkező irányba futunk, hogy megkeressük a lépcsőt. Abban a pillanatban akadunk rá, amikor üvegcsörömpölés hallatszik. A haragvókutyák megtalálták az utat az épületbe. Natalie a karomat rángatja, és megállít. – Nem hagyhatjuk itt Elijah-t – kérlel. – Felejtsd el – förmedek rá, és a lépcső felé húzom. – Mi ütött beléd, Ash? Gyönyörű kék szemével, amiben az Elijah iránti aggodalom ég, rám néz. Iszonyatos fájdalmat érzek. – Ettől boldog leszel? – kérdezem csendesen. – Igen. Nem hagyhatjuk az ebek martalékául. A szavai tőrdöfésként érnek, de akármilyen zaklatott vagyok, bármit megtennék érte. Még a fiút is megmenteném, akivel megcsal. Elengedem a kezét, és odanyújtom a két vászonzsákot. – Elmegyek érte – mondom. – Te menj fel a tetőre. Nem várom meg, hogy válaszoljon, csak lerohanok a lépcsőn, hogy megkeressem Elijah-t. Elfutok az iroda előtt, aminek betört az ablaka. Az egyik kutya megvághatta magát az üveggel, mert büdös vércseppek szennyezik a padlót. A szag elvezet az áramfejlesztőig. A teremben perzselő a forróság, és koromsötét van, és most
örülök csak, hogy jól látok a sötétben. Öt árnyalakot pillantok meg: a gyalogjárókon osonnak Elijah felé, aki a terem végében áll, és a karokat keresi, amikkel vissza tudja kapcsolni az áramot. Átfut a fejemen, hogy otthagyom Elijah-t, hadd egyék meg a sakálok, de aztán gyorsan elvetem a gondolatot, és fegyver után nézek. Rendszerint az agyaramat használom, de nem kockáztathatom meg, hogy megfertőzzenek. Letépek egy acélcsövet a falról, és halkan becserkészem a sakálokat, amelyek ugyanazt teszik Elijah-val. Megtalálja az egyik kart, és amikor lehúzza, beindítja a generátor ventilátorát. A hang megriasztja a haragvókutyákat; felüvöltenek, a hangjuk végighullámzik a termen: nehéz megállapítani, honnan jön. Elijah körülnéz, az arcára kiül a félelem. A básztetek hallása híresen jó, de a látásuk nem olyan éles, mint a sötétfajzatoké. Egy haragvókutya rohan át a gyalogjárón Elijah mögött, készen arra, hogy rávesse magát. – Mögötted! – kiáltok bele a sötétségbe. Akkor fordul meg, amikor a kutya ráveti magát. Elijah egy gyors mozdulattal kitöri a nyakát, és ezzel leteríti. – Három óránál! – kiáltom, amikor egy újabb kutya veti rá magát. Az állat földre dönti Elijah-t, aki megragadja a kutya nyakát, hogy a csattogó fogakat távol tartsa magától, én pedig feléjük sietek. Meglendítem a vascsövet, és betöröm az állat koponyáját. A kutya lehengeredik a básztetről, én meg felsegítem Elijah-t. – Még három van – közlöm, a tekintetemmel a termet pásztázva. – Feltartóztatom őket, te addig kapcsold vissza az áramot.
Elijah visszarohan a generátorhoz. Két újabb haragvókutya rohan felénk, az agyaruk csepeg. Odavágok az egyikre, a cső könnyen tépi fel üszkös húsát. Meleg vér spriccel a sebéből. A másik sakál ráveti magát elhullott társára, és a lázas vérszomjnak engedve marcangolja. Elijah megtalálja a második kart, és felgyulladnak a lámpák. – Ash! – ordítja, amikor az utolsó haragvókutya rám veti magát. Nincs idő, hogy megállítsam a támadását, így a földre zuhanok. A cső a generátor alá gurul. A haragvókutya pofája centikre van az arcomtól. Küszködöm, hogy távol tartsam magamtól, miközben halálos agyarával kapkod felém, a kezem pedig lecsúszik rothadó testéről. – Segíts! – üvöltöm. A karizmaim remegnek az erőfeszítéstől. Nem bírom már sokáig. – Elijah! – kiabálom pánikba esve. Csattanás hallatszik, ahogy meghúzza az utolsó kart, és a haragvókutya rögtön legurul rólam, és nyöszörögve, halálos görcsökben fetreng a földön. Nem hallom, de biztos bekapcsolta ismét a szonikus pajzsot. Árnyék vetül rám. Elijah. – Élsz? – kérdezi. Felállok. – Hajszálon múlt – vigyorodik el. – Azt hittem, végünk... Behúzok neki. Felkiált fájdalmában, ahogy vér spriccel az orrából. Fájnak a kézcsontjaim, és tudom, hogy pár napig csupa véraláfutás lesz az öklöm, de megérte. – Miért tetted? – kérdezi orrára szorított véres ujjai között. – Tudod te azt jól – acsargok, és a generátornak lököm. –
Hagyd békén Natalie-t. Ő az enyém! – Micsoda? Nem válaszolok. Nem érdekelnek a magyarázkodásai. Felveszem a csövet, és megölöm a két utolsó haragvókutyát, csépelés közben pedig arra gondolok, hogy Elijah fejét verem. – Szerintem már meghaltak – motyogja, és a ruhaujjával törli az orrát. Beszívom a levegőt, és igyekszem megnyugodni. A kezünk munkáját nézzük. – Nem hat kutya volt kint? – kérdezi Elijah. Igaza van: itt csak ötöt látunk, ami viszont csak egyet jelenthet. – Natalie! – mondjuk egyszerre. Kirohanunk az áramfejlesztő terméből, végigfutunk a folyosókon, aztán fel a lépcsőn. Vadul ver a szívem. Csak ne történjen semmi baja! Kérlek, kérlek, kérlek... Kirontunk a tetőre. Természetellenesen sötét van, mintha valami eltakarná a holdfényt. Először nem is látom Natalie-t, de aztán ki tudok venni egy lapos tetőre roskadt alakot. Vérszag csípi az orromat. Síri csend lesz. Nem bírok megmozdulni. Elijah az alakhoz fut. – Ez csak a kutya! – mondja. – Csak a kutya! Megkönnyebbülten sóhajtok fel. – Natalie? – suttogom. – Pszt! – súgja vissza, és előjön egy kéménysor mögül. Aztán az égre mutat. Mind felnézünk. Először nem is értem, mit akar mutatni, de aztán rájövök, mi takarta el a holdfényt. Megfagy a vérem. A rombolóhajó.
22. NATALIE
PÁR PERCE ÉRKEZETT – suttogom. – Azt hiszem, még nem vett észre minket. A komplexum közepén, odalent két hegyifarkas fetreng. – Garrick és Sasha? – súgja oda Ash. Bólintok. – Egy perce estek össze. Nem tudom, miért. – Akkor kapcsoltuk be a szonikus védőpajzsot – magyarázza Ash. – Úgy látszik, a kutyafélékre hat. – Hogy jutunk ki innen? – teszi fel a kérdést Elijah. Az orra kicsit feldagadt. Biztos a sakálokkal folytatott küzdelem közben sérülhetett meg. A Bíbor-hegységre mutatok, ami balra úgy hatvan méterre lehet. A lábánál nyílik a bedeszkázott vasúti alagút nyílása, amit már észrevettem korábban is, amikor beléptünk a tábor területére. – Szerintem az őrök ezen az úton szállították a táborba a felszerelést – jegyzem meg. – Egy raktárhoz vezethet. – Menjünk, mielőtt rájönnek, hogy Garrick és Sasha bajba kerültek – javasolja Ash. Elveszi tőlem a vászontáskáját, én viszem a magamét. Amikor feláll, nem néz rám. Visszasettenkedünk a főépületbe. Ash felé nyújtom a kezem, de úgy tesz, mintha nem látná. Leengedem a kezem. Valamiért talán haragszik rám? Azért csak nem lehet dühös, mert korábban visszautasítottam a
közeledését! Ash nem ilyen. Szörnyű érzés tör rám. Talán kihallgatta a beszélgetésemet Elijah-val? De még ha így is van, ez még nem magyarázza, miért haragszik rám. Hacsak... hacsak nem is mérges. Esetleg undorodik tőlem? Ezt sosem tekintettem lehetségesnek; azt hittem, feldúlja majd a hír, és nem azt, hogy utálatot kelt benne. Ég az arcom a megalázottságtól. Ash óvatosan kinyitja a bejárati ajtót, és kikukkant. Ebben a pillanatban ér ide a rombolóhajó kereső fénypászmája. Gyorsan becsukja az ajtót. A kék fény beárad a poros ablakokon, és hátborzongató fénnyel tölti be a folyosókat. Lelapulunk, ahogy a fénysugár egyszer, majd még egyszer végigkutatja az épületet, aztán továbbhalad. – Most – utasít minket Ash, és kinyitja az ajtót. Kiszaladunk, és azonnal fedezéket keresünk a barakkoknál. Nem sokat takarnak: ha a fényszóró felénk fordul, azonnal észrevesznek minket. Ash vezet minket, ahogy épülettől épületig futunk. A fénysugár felénk fordul, erre a falhoz simulunk. Lehunyom a szemem, és imát mormolok. A fénysugár továbbkúszik, és kevés híja van, hogy megtalál. Az adrenalintól felgyorsul a pulzusom. Ash megfogja a kezemet, mert érzi a rémületemet, és a szívverésem rögtön megnyugszik. Az érintése többet jelent számomra, mint azt képes lenne felfogni. Talán csak nem vette észre korábban a felé nyújtott kezemet, és ezért nem fogta meg? Kéz a kézben futunk az alagúthoz, Elijah mögöttünk jön. A fénysugár megállapodik a komplexum közepén: megtalálta Garricket és Sashát. Talán csak pár percünk marad, hogy egy transzporter leszálljon értük, és a tábort elözönlik az őrök. Nem érteni, miért nem hozzák le rögtön az őröket magukkal. Nincs értelme, de én bizony nem reklamálok egy kis szerencse miatt.
Az alagúthoz érünk, Ash és Elijah a bejáratot elzáró deszkák szögeit kezdik rángatni. Egy csapóajtó nyílik fölöttünk a rombolóhajón, és valami fémes villan az égen. Egy transzporter. Segítek Ashnek és Elijah-nak a deszkákat lefeszíteni. Minden erőmet megfeszítve rángatom őket, és azzal sem törődöm, hogy szálkák állnak a kezembe. A transzporter a közelben, porfelhőt kavarva száll le. – Siessetek! – sürget minket Elijah, a fát rángatva. Letép egy deszkát, és most már akkora a nyílás, hogy be tudunk nyomakodni. Ashsel bedobjuk a zsákjainkat a lyukon, és akkor ugrunk át a résen, amikor erős fény árasztja el a tábort. Nem várjuk meg, hogy észrevettek-e minket. Bevágtatunk a koromsötét alagútba. Még sosem tapasztaltam ilyen sötétséget: mintha megvakultam volna. Meg-megbotlom a vasúti sín talpfáiban, és nem is egyszer majdnem elesem. A kezemet a kőfalon húzva sietek előre, amíg egy hideg, kemény fémkorlátot nem érzek, ami egy méternél valamivel magasabban húzódik, és rémületemet visszafogva belekapaszkodom. Hangos moraj hallatszik, és először megijedek, hogy beomlik alattunk a föld. Aztán Elijah halkan felnevet. – A gyomrod korgott, sötétfajzat? – suttogja a sötétben. – Napok óta nem ettem – szűri a szavakat összeszorított agyarai között Ash. Egy pillanatra a falnak dől, és halkan felnyög, amikor a gyomra ismét korogni kezd. Megint azt kívánom, bárcsak segíthetnék rajta. – Jól vagy? – kérdezem. – Megleszek – válaszolja, és tovább botorkál a feketeségben. A folyosó végéből denevérek csirregését hallom, és magamban azért fohászkodom, hogy ne legyenek Haragvóval fertőzöttek ők is. Egyetlen éjszaka alatt képtelen vagyok húsevő
denevérekkel és emberevő kutyákkal is megküzdeni. A szemem kezd hozzászokni a sötétséghez, nem úgy, persze, hogy élesen lássak, de ahhoz elég jól, hogy meg tudjam különböztetni a fekete árnyalatait: a világosabb a levegő, a sötétebb az alagút félköríve. Ettől függetlenül erősen kapaszkodom a korlát hűvös vasába, miközben Asht követem. Kezdem megérezni, hogy Ash nem sejti, hogy beteg vagyok. Csak most így viselkedik velem: aggódik miattam, de csak annyira, amennyire a szorult helyzetünk megkívánja, nem a „menyasszonyom bele fog halni egy borzalmas vírus okozta fertőzésbe” módon. Szerintem nem hallotta a beszélgetésünket Elijah-val. Ha hallotta volna, már említette volna, ebben biztos vagyok. Bizonyos szempontból ez megkönnyebbüléssel tölt el: egy ideig még elkerüljük a szívfájdalmat, és addig talán sikerül erőt gyűjtenem, hogy elmondjak neki mindent. De végül kénytelen leszek megosztani vele a hírt, és egyáltalán nem várom ezt a beszélgetést. Tudom, hogy amint kiejtem a számon a szavakat, a kapcsolatunknak vége. El kell hagynom, nem pusztán az ő biztonsága miatt, hanem mert ezzel teszem vele a legkisebb rosszat. Nem hagyhatom, hogy végignézze, amint szétrohadok, és úgy halok meg, mint az anyja. A szívem összefacsarodik, ha arra gondolok, hogy elveszítem, és Ash is felsóhajt, mert érzi a fájdalmamat. A vértársi kapcsolatnak éppen ez a hátránya: valahányszor vérzik a szívem, azt ő is érzi. Hátranéz rám, és a szeme aggodalmasan csillog. Órákig gyalogolunk a sötét alagútban, és már-már úgy érzem, megbolondulok, ha nem jutunk ki mielőbb. Szerencsére azonban úgy érzem, nem követnek minket. Ennyi idő alatt már biztosan hallottuk volna, ha a nyomunkban lennének.
– Mit gondolsz, mit csinálnak a többiek? – kérdezi Elijah. Ash megáll, és a zsákjában keresgél, aztán kivesz valamit. – Bocs, el is felejtettem, hogy ez nálam van – jegyzi meg. Kapcsoló hangját hallom, és azonnal a hordozható digitális képernyő éles fénye tölti be az alagutat. A szemem megfájdul a váratlan erős fénytől, de jó megint látni. A legfrissebb híreket hallgatjuk, Ash pedig elemlámpaként használja a képernyőt. Egy órán át azt hallgatjuk, hogy fogták össze az Ember az Egységért tagjait, és hogy végezték ki őket. Az őrök lecsaptak a lázadó csoportokra Tüzes Zúgóban, Vörös Télben, Lithiumban, a felsorolás végeláthatatlan. Gyorsan összeadom a számokat. Több mint kétszáz ember halt meg. Döbbenetes számok, ha belegondolunk, hogy Tiszta Rózsa csak pár napja üzent hadat. Ha ilyen tempóban megy tovább, az ellenállást nemsokára felszámolják. Ashre pillantok. Az arcát megvilágítja a képernyő szürkéskék fénye. A száját komoran összeszorítja. Bizonyára ugyanarra gondol, amire én: meg kell találnunk az Orát, mégpedig gyorsan. – Megállhatnánk pihenni? – kérdezi Elijah. – Iszonyatosan fáj a lábam. Nem akarok már sokáig az alagútban maradni, de folyik rólam a víz a kimerültségtől, és abból, ahogy a gyomrára szorítja a kezét, tudom, hogy Ash sem bírja már sokáig. Az alagút falában találunk egy benyílót, és a kabátunkat párnaként a fejünk alá téve letelepszünk. Ash közénk teszi a földre a digitális képernyőt, hogy mind élvezzük a fényt. – Oda megyek, ahova a király is gyalog jár – mondom, és addig megyek, míg találok egy másik benyílót a falban. A képernyő fénye nélkül itt sűrűbb a sötétség, és igyekszem gyorsan végezni, mert félek az esetleges patkányoktól,
svábbogaraktól meg még isten tudja, micsodák futkosnak itt a félhomályban. Amikor végzek, visszarohanok Ashhez és Elijah-hoz, de siettemben megbotlom a sín egyik támasztóékében. Elesem, és a kezemet, karomat megvágom egy eltört talpfával. A karomból jókora szilánk áll ki. A sebből vér szivárog. Nehézkesen állok fel, a karomat magasra tartom. – Ash? Elijah? – kiáltok a sötétbe, mert nem látom őket. – Megvágtam magam. Én... Vérfagyasztó morgás hallatszik, amit az alagút fala visszaver. Velőkig hat. Valami rám veti magát a sötétben, és olyan erővel üt meg, hogy egy pillanatig levegőt sem kapok. Még sikoltani sem tudok, amikor a lény félrerántja a fejemet, hogy szabadon maradjon a torkom. Csak egy gondolat van a fejemben: haragvókutya. Aztán feltűnik a pamuting, pézsma- és füstillat, és Ash meleg lélegzete éri a testemet. A szívem elfacsarodik a félelemtől, de nem magamat, hanem őt féltem. – Ne! – sikoltom, amikor az agyarát érzem a bőrömön. A következő pillanatban már nem érzem a súlyát. Hangosan csattan a teste a kövön, amikor Elijah az alagút falához vágja. Vér csorog a sebemből. Ash acsarog, és ismét nekem támad, de Elijah gyorsan elkapja a karja hajlatával a nyakát, és visszatartja. Ash bakancsa a földet kaparja, ahogy Elijah-val küzd, de a básztetet nem tudja legyőzni. Ash csapkodása végre lanyhul, majd teljesen abbamarad, elcsitul, a vérszomja elmúlik. Elijah azonban még ekkor sem ereszti el. Megtapogatom a nyakamat, és nagy kő esik le a szívemről, amikor azt érzem, Ash foga nem szakította fel a bőrömet. – Jól vagy? – fordul hozzám Elijah. – Jól – válaszolom, bár megbicsakló hangom elárul. Ash
megtámadott! Hogy lehetnék jól? Tudom, hogy a sötétfajzatok emberi vért isznak, de most először próbált meg az enyémből inni, mintha a prédája volnék. – Éhes, és a véred szaga megőrjítette – mondja csendesen Elijah, amikor felé araszolok. – Nem tudta, mit tesz. De be kellene kötnöd a karodat. Visszamegyek a benyílóba, és megkeresem Ash fejkendőjét a zsákjában. Letépek belőle egy darabot, és a karomra tekerem, mert szeretném bekötni a sebet. Nem a legjobb megoldás, de elállítja a vérzést, és Ash is megnyugszik valamennyire. Leülök a kabátokra. Még most sem tértem magamhoz. – Bocsáss meg – nyögi ki Ash. – Megértem. Minden rendben – válaszolom, aztán Elijah-ra nézek. – Vért kell szereznünk neki. Korábban denevéreket hallottam. Esetleg fogjunk egyet...? Elijah megrázza a fejét. – Még ha el is tudnánk egyet kapni, attól nem lakna jól. Könnyek csípik a szememet. Gyorsan letörlöm; gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni a fiún, akit szeretek. A Haragvó nem csak elpusztít, hanem őt is megöli. Elijah szó nélkül beleharap a csuklójába, és kinyom egy kis vért a szúrt sebekből, aztán a csuklóját odatartja Ash elé. – Inkább meghalok – fröcsögi Ash. – Akkor is meghalsz, ha nem iszol – válaszolja Elijah. – Nem öli meg a véred? – kérdezem tőle. – Nem. A bászteteknek csak a mérge halálos a sötétfajzatokra. A vérünk élteti őket – magyarázza. Ashhez fordulok, és szelíden könyörögni kezdek. – Kérlek, igyál, Ash! A kedvemért! Egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán vonakodva
megfogja Elijah karját. Az ajkát a sebekre helyezi, és szívni kezdi a vérét. Előbb bizonytalanul, aztán egyre hevesebben. Felnyög, és közelebb húzza Elijah karját, hogy mohón ihasson. Elijah megszédül, de nem húzódik el. Vér csurran ki Ash szája szélén, és a földre csepeg. Megragadja Elijah haját, félrerántja a fejét, és Elijah nyakába mélyeszti a tépőfogát. Elijah felsóhajt, ahogy a Köd a vérébe kerül. Ashnek támaszkodik, nehezen vesz levegőt. – Elég – mondom egy perccel később, amikor tudom, hogy Elijah már nem bírja tovább. – Nem – acsarog Ash véres szájjal. – Még kell... – Engedd el – szólok rá határozottan. Elereszti Elijah-t, aki a falnak dől. Kimerült és kábult. Ash még mindig szomjasnak látszik, a tekintete vad és ragadozó. Mint a haragvóé, gondolom, aki megölte apámat. Ash látja az arcomra kiülő félelmet, és mintha egy gombot nyomnának meg benne: a benne dúló fenevad megszelídül. Megtörli a száját, és valahogy talpra áll. Mormol valamit a mosdóról, és beljebb megy az alagútba, bár tudom, hogy csak megpróbál eltávolodni tőlem. Amint elmegy, Elijah-hoz sietek, hogy megnézzem. Ellenőrzőm a pulzusát: lassú, de egyenletes. – Jól vagy? – kérdezem, és letépek egy csíkot a fekete kendőből, hogy bekötözzem véres karját. – Sziporkázik minden – mondja ábrándosan. – A Köd hatása. Furcsán érzed magad tőle – válaszolom. De amit mondtam, meg sem közelíti a valóságot. Emlékszem, amikor Ash véletlenül adott egy adag Ködöt: intenzív boldogságérzet és látomások lettek úrrá rajtam. E pillanatban őszintén irigylem Elijah-t. Rám férne egy kis boldogság, még ha vegyi anyagok keltette is. A nővérem halálának és a betegségemnek a fájdalma és bánata fájdalmasan belém hasít, és
ólomsúlyként húz le. Kigombolom az ingét, hogy letöröljem az alvadó vért a nyakáról és a mellkasáról. Halkan dorombol, élvezi az érintésemet, miközben a ronggyal letörlöm kidolgozott izmait. Igyekszem úgy tenni, mintha nem történne semmi, mert tudom, hogy kábítószer hatása alatt áll, és nem szándékos, amit tesz. Mégis úgy érzem, tilosban járok, hiszen a meztelen felsőtestét törölgetem, miközben a vőlegényem valahol a közelben van. – Köszönöm, hogy segítettél Ashen – mondom csendesen, amikor végeztem azzal, hogy rendbe szedjem. – Érted bármit, szépségem – emeli fel a kezét, és megsimogatja az arcomat. – Szeretlek. A szavai szíven ütnek, visszahökkenek tőle. A Köd beszél belőle, emlékeztetem magam. Az emberek úgy érzik tőle, mintha szerelmesek lennének, pedig nem így van. Elijah elalszik, érzéki ajkán mosoly játszik, és tudom, hogy kellemes álmai lesznek. Azt azonban kétlem, hogy én akár egy szemhunyásnyit is aludnék. Mozgásra leszek figyelmes, és megfordulok. Ash hangtalanul lép ki a sötétségből, a szeme szikrázik. Az arcán bánat tükröződik. Nem néz rám, csak leül a földre, és a szemét lehunyva a falnak támaszkodik. – Nem lesz baja? – kérdezi egy kis hallgatás után. – Amikor felébred, szörnyű fejfájása lesz, de jól lesz. Ash alig észrevehetően bólint, aztán elfordítja a fejét, de előbb még látom, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.
23. ASH
A DIGITÁLIS KÉPERNYŐ FÉNYE lassan halványul, ahogy az akkumulátor kezd lemerülni. Egész éjjel a híreket néztem, hogy ne kelljen gondolkodnom, de nem tudtam a figyelmemet elterelni. Csak arra tudok gondolni, hogy Elijah szerelmet vallott Natalie-nak, és ezzel igazolta a félelmemet, hogy Natalie vele csal meg. Kikapcsolom a képernyőt, hogy a készülék ne merüljön le teljesen. Natalie feje az ölemben pihen. Gyöngéden kisimítom szőke haját az arcából, és a szívem majd’ megszakad. A fájdalmam, haragom és megalázottságom ellenére is szeretem. Nem hibáztatom Elijah-t, amiért Natalie elvette az eszét: Natalie hihetetlen. Vajon Natalie is így érez Elijah iránt? Mintha meglepődött volna, amikor Elijah azt mondta, szereti, így talán nem olyan erősek az érzései Elijah iránt, mint amiket Elijah táplál iránta. Ez némi reményt ad, hogy talán nem vesztettem el teljesen. Elijah mocorog. Ébredezik. Felül, és nyögve fogja a fejét. A Köd keltette fejfájás gyakori mellékhatása a sötétfajzat méregnek. A karján és a nyakán levő szúrt sebek még frissek, és a vérszomjam kettőzött erővel tér vissza. Igyekszem nem gondolni arra, milyen finom volt a vére. A básztet vérhez hasonlót még nem ízleltem. Olyan, mint egy löket. Még akarok. – Eszedbe ne jusson, sötétfajzat – mondja a gondolataimban
olvasva. – Ezt én is elmondhatom rólad. – E pillanatban igen étvágygerjesztőnek tűnhetek egy éhes básztet szemében. A szemét forgatja. – Ne hízelegj magadnak. Nem vagy az esetem. – Inkább a szőkéket szereted, igaz? – kérdezem. Natalie-ra pillant, aztán vissza rám, a szemöldöke között kis ránc jelenik meg. – Nem érdekel Natalie – mondja. – Ne hazudj. Láttalak vele a laboratóriumban. Megígértette veled, hogy nem mondasz el valamit nekem, ami fájdalmat okozna. Szóval, ha nem próbálsz meg lefeküdni vele, akkor miről van szó? – szegezem neki a kérdést. Elijah ismét Natalie-ra pillant, és láthatóan vívódik. – Nos? – sürgetem egyre dühösebben. Miért nem ismeri el? – Az éjszaka azt mondtad, hogy szereted. – Tényleg? – lepődik meg őszintén. – Csak a Köd beszélt belőlem. – Baromság. – Hirtelen szörnyű gondolatom támad. – Mióta folyik ez kettőtök között? Natalie hónapokkal ezelőtt engedte el Elijah-t a laboratóriumból. Lehet, hogy azóta titokban tartották a kapcsolatot, míg én Roach-csal és Sigurral dolgoztam? A gondolat, az árulás felfoghatatlan. Éles hangom felébreszti Natalie-t, és a szeme álmos pislogással nyílik fel. – Minden rendben? – kérdezi. Felállok, a testem remeg a dühtől. – Minden a legnagyobb rendben. Indulnunk kell. Már félúton járok az alagútban, amikor utolérnek. Natalie
megpróbálja megfogni a kezemet, de most képtelen vagyok kézen fogva menni vele. Még nem. Túl eleven a fájdalom. Síri csendben megyünk végig a vonatalagútban. Harag és sértettség viaskodnak bennem, és megmérgezik az elmémet. Egy dolog azt hinni, hogy Natalie és Elijah összejöttek az elmúlt napokban, mert heves vonzalom ébredt bennük egymás iránt. Ezt még elviselem valahogy. De megint más, ha hónapok óta együtt alszanak. Ez azt jelenti, hogy őszinte érzéseket táplálnak egymás iránt, hogy kapcsolat van köztük. Azt sosem tudnám megbocsátani. Csak azt nem értem, miért mondott nekem igent, ha már nem szeret. Kötelességtudatból? A fenébe is, talán megszánt? Elképzelem az égési hegeket a karomon és a vállamon, az álmaimat feldúló éjszakai iszonyatot, és rádöbbenek, hogy biztosan megsajnált. Elijah vonzó kilátásnak tűnik velem összevetve. Az alagút kijárata nem lehet elég közel, és megkönnyebbülök, amikor egy órán belül odaérünk. Félrehúzzuk a kijáratot eltorlaszoló egyik deszkát, hogy kibújhassunk. A perzselő hőség ellenére, ami csípi a bőrömet, a napvilág valóságos áldásnak tűnik. Minden jobb, mint Natalie-val, Elijah-val és a gondolataimmal kelepcébe zártan vergődni a föld alatt. De elkiabáltam. Egy tehervagonokkal és teherautókkal zsúfolt telephelyre kerültünk. Minden irányból vagy tizenöt sínpár fut ide, ezenkívül számtalan áruszállító kamion hosszú fémkonténereket vontat. A telep épületeinek tetején a digitális kivetítőkön az SBN legfrissebb hírei mennek. Az őrök szorgalmasan rakodják át az árut a vagonokból a teherautókra, hogy a célállomásokra
szállítsák őket. Az áru nagy része fegyver, orvosi felszerelés, gyógyszer és élelmiszer. A telep fölött a már ismerős rombolóhajó lebeg. Görcsbe rándul a gyomrom. Egyenesen az oroszlánbarlangba sétáltunk be. Visszahúzódunk az alagútba, hogy ne legyünk szem előtt. Amikor Natalie azt mondta, hogy az őrök a táborhoz vezető vasútvonalat vezették az alagútban, nem is gondoltam arra, hogy a másik végén levő telep még mindig üzemel. Pedig miért is ne használnák; oktalanság volt tőlem, hogy erre nem gondoltam korábban. Igaz, akkor nem sok választási lehetőségünk volt. – Menjünk vissza a táborba? – suttogja Natalie. – Ha a rombolóhajó itt van, akkor valószínűleg arra várnak, hogy felbukkanjunk. Megrázom a fejemet. – Ha minket várnának, legalább száz őr járőrözne az alagútnak ennél a kijáratánál. Nem tudják, hogy itt vagyunk. Biztos azt hiszik, a sivatagba menekültünk. – Akkor meg miért vannak itt? – értetlenkedik Elijah. – Üzemanyagot vesznek fel? – dobom be. – Vissza kellene mennünk a táborba – erősködik Elijah. – És utána hova? – kérdezem. – Még most sincs járművünk, mérföldekre vagyunk mindentől, én pedig nem bírom sokáig ebben a forróságban. Nem. Itt maradunk. Ki kell találnunk valahogy, hogy jutunk fel úgy egy teherautóra, hogy ne vegyenek észre. – Szerinted hogy csináljuk? – kérdezi Elijah. – Odadobjunk csalinak? – kérdezek vissza. Elijah komor, Natalie pedig megrovó pillantást vet rám. Onnan, ahol elbújtunk az alagúton belül, a telepet veszem szemügyre, bár a kilátást részben takarják a kijárat elé
tornyozott ládák és felfordított taligák. Az őrök ládákat raknak fel a teherautókra, amelyek egymás mellett parkolnak. Csak két-három méter választja el őket. A faládákra különböző célállomásokat nyomtattak: Centrum, Athena, Gallium, Leopolis, Trákia – igen! Végre egy kis szerencsénk van. – Tessék – mutatok a zöld teherautóra, amire a Trákiába irányított ládákat rakják fel. – Azon menekülünk el. – Nincs álruhánk – hitetlenkedik Natalie. – Fel fognak ismerni minket. – Akkor a régi módszerrel élünk – mondom és elrejtőzünk. A barlang padlójáról földes homokot kaparunk össze, azzal kenjük be a ruhánkat és a bőrünket, és reménykedünk, hogy ezzel többé-kevésbé terepszínűvé válunk. Összerezzenek, amikor Natalie karján észreveszem a fekete kötést; eszembe jut, mit tettem. Lehajtja az ingujját, és eltakarja. – Kész? – kérdezem. – Nem – motyogja Elijah. Natalie bólint. Óvatosan közelítem meg az alagút kijáratát. Úgy hat méterre három őr árut rak fel egy Galliumba tartó teherautóra. Itt tudunk a legjobban elrejtőzni. A teherautók egymáshoz közel parkolnak, így könnyen egyiktől a másikig szaladhatunk, és elbújhatunk alattuk, amíg tiszta nem lesz a terep. De előbb el kell terelnem az őrök figyelmét. Körülnézek, és észreveszek a teherautótól jobbra egy halom kisebb ládát, amiken zöld kereszt van, és a szó: TÖRÉKENY. Orvosi felszerelések. Tökéletes. Felkapok egy követ a földről, és a súlyát próbálgatom a kezemben. Csak egy próbálkozásra van lehetőségem. Nagy levegőt veszek, és a kővel megdobom a ládákat. Eltalálom a középsőt, az orvosi felszerelések a földre esnek.
Az őrök mind odarohannak, hogy felmérjék, mekkora a kár, és egymással kiabálnak. Pillanataink vannak, hogy átfussunk a piszkos ösvényen. – Gyerünk – parancsolom. Kirohanunk az alagútból, és felbukkanunk a tűző napon. Hajt az adrenalin, a fejemben csak egy szó lüktet: FUTÁS! Behúzzuk a nyakunkat, és ládák, felfordított csillék között cikázunk. Az őrök még most is azon veszekednek, ki rakta kupacba a dobozokat, és egymást okolják. Akkor érünk a teherautóhoz, amikor az egyik megtalálja a követ. Az őr összevont szemöldökkel szemléli a kezében tartott követ. Besegítem Natalie-t a teherautó alá. Elijah bemászik utána. Az őr kezd megfordulni. A fenébe! Lebukom, és begurulok a teherautó alá, amikor az őr felénk pillant. A szívem majd’ kiugrik a mellkasomból, amikor az őr odasétál a teherautóhoz. Vajon meglátott? Barna bakancsok állnak meg előttünk. Visszafojtom a lélegzetemet. Hosszú szünet. Végül megszólal: – Gyerünk már, nincs időnk itt ácsorogni – mondja a két kollégájának. Kifújom a levegőt. Hangosan kong a fém a fejünk fölött, ahogy tovább rakodják a nehéz ládákat a teherautóra. – Fel nem foghatom, miért vesződünk ennek a szemétnek a Galliumba szállításával, tekintettel az ott folyó felfordulásra – panaszkodik Barna Bakancs a társainak. – Miért, mi folyik Galliumban? – kérdezi egyikük. Elijah türelmetlenül kocogtatja meg a vállamat, és int, hogy
mennünk kellene, de megrázom a fejemet. Szeretném hallani az őr válaszát. – A francba is, Spinner, hát sosem nézed a híreket? A sötétfajzatok kitörtek a gettóból. Vérfürdőt rendeztek – meséli. – Mit gondolsz, miért kell nekik ennyi fegyver és kötszer? Ez meg mikor történt? – Bele sem gondoltam – mentegetőzik Spinner. – Mert eleve nem gondolkozol, és kész – szögezi le Barna Bakancs. – Azt beszélik, hogy Főnix is ott volt – kotyog bele a harmadik őr. – Úgy tűnik, egymaga ötven őrrel végzett. – Én százról hallottam – tódítja Barna Bakancs. – Feltépte a torkukat, és az utolsó cseppig kiszívta a vérüket. – Komolyan? – szörnyülködik idegesen Spinner. Beleszédülök a hírbe. A sötétfajzatok lázadást robbantottak ki Réz Állam fővárosában, Galliumban? Hát ez óriási! Réz Államban van az összes lőszergyár. Ha a lázadók feldúlták, és Vincém parancsnokot kivégezték, akkor ott teljes lehet a káosz. Hát ez... ez egyszerűen zseniális! Kíváncsi lennék, ki terjesztette a hírt, hogy részt vettem a felkelésben. Biztosan Roach. Ügyes ötlet. Nemcsak eltereli rólam a figyelmét, miközben az Orát keresem, de még az őrök is félni kezdenek tőlem. Néha a valóságnál százszor hatásosabb egy emberről költött legenda. Nem is sejtik, hogy az igazi Főnix a teherautójuk alatt, koszosan és iszonyúan rettegve bujkál. – Hallottátok, mi van Pearson rakterében? – kérdezi Spinner. – Hiszem, ha látom – mondja Barna Bakancs. – Folyton hazugságokat talál ki. Egyszer azt mesélte, hogy lelőtt egy hegyifarkast, de kiderült, hogy csak valakinek a kutyáját.
A harmadik őr felkacag. – Úgy bizony, és amikor azt állította, hogy kifüstölt egy egész haragvókolóniát? – Nem, ez most igazi. Azt mondta, két napja fogta Tüzes Zugoknál – védekezik Spinner. Tüzes Zugoknál? Miért hangzik ez a név olyan ismerősen? – Ha ez igaz, miért nem mutatta meg senkinek? – kérdezi kihívóan Barna Bakancs. – Félt, hogy valaki ellopja tőle. – Hazudik – mondja a harmadik őr. – Ha hazudik, miért hívta volna ide Sebastian Edent? – kérdezi Spinner. – Mert Pearson olyan buta, mint egy segg – jelenti ki Barna Bakancs. Barna Bakancs és a harmadik őr szívből jövően nevetnek, Spinner pedig a bajsza alatt káromkodik. Natalie kérdőn néz rám. Így viszont érthető, miért lebeg felettünk a rombolóhajó. Megkönnyebbülés, hogy biztosan tudjuk most már, nem ránk várnak, de bármi is van a raktérben, elég fontos lehet ahhoz, hogy Sebastian szüneteltesse a felkutatásunkat, és eljöjjön ide megnézni. Az őrök cipője berakodás közben vörös port ver fel, ami csiklandozza az orrunkat. Natalie befogja az orrát, amikor tüsszögnie kell, aztán rémülten néz rám. – Hallottál valamit? – kérdezi Barna Bakancs. Intek Natalie-nak és Elijah-nak, hogy menjenek. Átkúszunk a homokban a pár méternyire parkoló teherautóhoz. Éppen időben, hogy Barna Bakancs ne vegyen észre minket, amikor a piros teherautó alá kukkant, ahol az előbb rejtőzködtünk. – Mi az? – mormolja, és a fejét rázza. A következő jármű alá iramodunk, és igyekszünk
észrevétlenek maradni, majd néhány dermesztő pillanattal később sikerül átmásznunk a Trákiába induló zöld teherautó alá. A teherautó egy páncélvonat vagonja mellett áll, de ezekben a kocsikban nem orvosi felszereléseket szállítanak, hanem foglyokat. Odabent emberek nyögnek és sikoltoznak, a rácsos ablakokon nyújtogatják a kezüket, hogy a mellettük elhaladó őröknél vízért könyörögjenek, vagy szabadon bocsátásukért esdekeljenek. – Segítenünk kell rajtuk – szólal meg Natalie. – Észre fognak venni minket – veti ellen Elijah. Egy őr nyitja ki a teherautó ajtaját, aztán bemászik. Nincs sok időnk. – Odanézz, Ash! – suttogja Natalie, és három alakra mutat: a vonat mellett egyenesen felénk tartanak. Sebastian az egyik, mellette Garrick, és egy harmadik, akiről feltételezem, hogy Pearson. Az őrök sietve térnek ki Sebastian útjából, mialatt az egyik kocsi felé vezetik. A nyomkövető egyenruháján az ezüstgomb szikrázik a napsütésben. A fejét és az arcát frissen borotválta, és ettől még jobban látszik a bal füle feletti tetovált rózsa, aminek színe élénkvörösről sötétmahagónira sötétedett, mert olajbarna bőre egy árnyalattal mélyült, ahol a nap érte. Garrick fáradtnak és szakadtnak látszik mellette; a fülére vér száradt, amikor a szonikus pajzs felszakította a dobhártyáját. Drága ruhája az egyik oldalon elszakadt, és úgy sejtem, egy falka éhes haragvókutyával került szembe. Biztos hozzánk hasonlóan kikapcsolták a szonikus pajzsot, mert nem jöttek rá, mire való. Csak a Puszta Föld táborában dolgozó őrök tudhattak a sakálokról. Ez megmagyarázza, miért nem kerestek minket az alagútban; valószínűleg nem maradtak ott annyi ideig, hogy
átkutassák a területet. Garrick beleszagol a levegőbe, és a sivatagi napsütés miatt összehúzott szemmel néz felénk. Még jobban behúzódunk az árnyékba. – Mit gondolsz, meglátott? – suttogja Elijah. Megfeszül a testem. A teherautó alatt sötét van, és por borít minket, így nem valószínű, hogy lát. Sokkal jobban aggaszt, hogy érzi a szagunkat, bár a tehervagonokban összezsúfolt foglyok bűze el kell, hogy nyomja. Garrick egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámul felénk, majd Sebastian és az őr felé fordul. Ellazulok. – Ajánlom, hogy megérje – förmed rá Sebastian Pearsonra. – Nagyon is megéri – vágja rá az őr. Eltolja az egyik vagon ajtaját, és feltárul előttünk a rakomány. Natalie a szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsa a kiáltását. A kocsiban Sigur lóg megláncolva, fejjel lefelé a mennyezetről. Ezért hangzott Tüzes Zúgok olyan ismerősen! Sigur említette, hogy odamegy, amikor a menekülési terveinkről beszéltünk. A szárnyát megtépték, és rettenetesen összeverték: ősz haját vörösre itatta a vér, az arca szinte felismerhetetlen. Egy futó pillanatig abban reménykedem, hogy Sebastian nem ismeri fel. Sebastian felszáll a vagonba, megragadja Sigur arcát, és ide-oda forgatja a fejét, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Ijesztő, fagyos mosoly játszik az ajkán. – Máris sokkal jobb lett a napom – jelenti ki. Sigur Sebastian arcába köp. A nyomkövető cserébe gyomorszájon vágja. Sigur felnyög, és kétrét görnyed.
– Hozzátok fel ezt az alakot a rombolóhajóra – parancsolja Sebastian, és letörli az arcáról a köpést. Pearson megállítja a hegyifarkast. – Hé, ne olyan gyorsan. Mi lesz a jutalmammal? Garrick rámordul, mire az őr hátrahőköl. Sebastian kirántja a kardját, és két gyors mozdulattal levágja Sigur szárnyának maradékát. Sigur fájdalmas üvöltése végighullámzik a telepen, a hátán sötét vér csorog. Sebastian odalöki a szárnyakat Pearsonnak. – Tessék, a jutalmad. És most akasszátok le onnan, és hozzátok fel a hajóra – utasítja, aztán kiszáll a vagonból. Garrick és Pearson lecsatolják Sigurról a láncot, és Sigur kimerülten, összetörve zuhan a földre. A feje tehetetlenül felénk fordul, és az arcára kiül a rémület, amikor észrevesz minket a teherautó alatt. A teherautó motorja duruzsolni kezd. Indulni készülnek. – Mennünk kell – suttogja Elijah. – Meg kell mentenünk Sigurt – ellenkezik Natalie. Ha meg akarom menteni, most kell cselekednem. A motor felbőg. Ez a legjobb alkalom, hogy Trákiába jussunk. Sigur szemébe nézek. Ő a vérapád. Sigur alig láthatóan a fejét rázza, mint aki megérti. – Gyerünk – mondom a többieknek, aztán a teherautó végéhez futok, és felmászom rá. Ők is utánam sietnek. Bebújunk a ládákból emelt tornyok mögé, miközben egy harmadik őr közeledik a teherautó felé. Ránk csapja az ajtót, és ezzel kizárja a világot, de előbb még a szívembe hatol Sigur sikolya.
HARMADIK RÉSZ – HOLDCSILLAG # #
24. NATALIE
A KAMION IMBOLYOG a hepehupás sivatagi úton, az élelmiszerrel és fegyverekkel megrakott ládák minden pillanatban azzal fenyegetnek, hogy ránk dőlnek. Keresünk egy kis beugrót a ládák között, ahol kényelmesen elhelyezkedünk, mivel legalább egy napot, ha nem kettőt kell így utaznunk. Kiveszek pár lámpást az egyik ládából, és Ash öngyújtójával meggyújtom őket. A láng lágy, sárga fényt vet ránk, és egy kicsit Fekete Város égő salakkő házaira emlékeztet. Az otthonom. Soha többé nem látom. Nincs otthon, ahova visszatérhetek. Letörten gubbasztunk a teherautóban. Még nem tértünk magunkhoz abból, amit a telepen láttunk. Csak elképzelni tudom, milyen borzalmakat áll most ki Sigur. Vajon egy olyan cellába kerül, mint Polly? Lesújt a bánat. Még hány barátot és családtagot veszítünk el, mire ennek az összecsapásnak vége? Ash velem szemben ül, kinyújtja a lábát, a szemét lehunyja, és a gondolataiba merül. Tudom, hogy Sigur miatt nyugtalankodik, de egy szót sem szólt hozzám, mióta felszálltunk a teherautóra. Fáj, hogy nem avat a bizalmába, de talán csak egy kis időre van szüksége. Ezt megérteném. Felsóhajtok, és az élelmiszeres ládákból előkeresek egy üveg vizet, de abban a pillanatban felfordul a gyomrom. A hasamra szorítom a kezemet, és várok, míg a roham alábbhagy. Egész nap hol rosszul voltam, hol nem. Gyanítom, hogy a Haragvóvírushoz
van köze. Elijah kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Jól vagy? Ash szeme felpattan. Meg tudnám fojtani Elijah-t. – Kösz, tényleg jól vagyok! Csak összeráz a teherautó, és forog a gyomrom. Elijah bocsánatkérően függeszti rám a szemét. Rájött már, hogy beletenyerelt a dologba. – Nagyon sápadt vagy – mondja Ash, és odajön hozzám. Megtapintja a homlokomat. – Égsz a láztól. Le kell feküdnöd. – Tényleg semmi bajom – hajtogatom. Hihetőbb lenne, ha nem izzadnék. Ash ruhát keres a ládákban, és egy csomó egyenruhafelsőt meg fekete téli köntösöket szed elő, és leteríti őket a földre. Lefekszem a hevenyészett ágyra. Ash az ölébe veszi a fejemet, és a hajamat simogatja. – Ash... – Most nem akarok róla beszélni – szakít félbe. Felnézek rá, de nem erőltetem. Elijah odahoz egy üveg vizet, de Ash kikapja a kezéből. – Majd én – förmed rá. Mi folyik ezek között? Ash letekeri a kupakot, és a fejemet tartva vizet önt a számba. Csak pár kortyot iszom, és máris kihányom az egészet. – Bocs – motyogom. Ash felfogja a hajamat, míg ismét öklendezem. Elijah a száját húzza, de semmit sem szól, bár minden oka megvan arra, hogy panaszkodjon. Ám ehelyett a ládákban keresgél, amíg nem talál kekszet. – Ettől megnyugszik Natalie gyomra – dobja oda Ashnek. Ash egy órán át itat, és keksszel etet, Elijah pedig mindent
elkövet, hogy feltakarítsa azt a gusztustalanságot, amit csináltam. Ash párnát hajtogat a kabátokból a fejem alá, és nedves rongygyal törölgeti a homlokomat. Gondoskodik róla, hogy kényelmesen feküdjek. Úgy aggódik, mintha attól félne, hogy darabokra török. Hogy reagál majd, ha megmondom, Haragvó-vírussal fertőztek meg? Tudom, hogy összeomlik majd. A hányinger végül alábbhagy, és odabújok hozzá. – Szeretlek – mondom neki. Reszketve szívja be a levegőt, mintha a szavaim fájdalmat okoznának neki. – Én is szeretlek – válaszolja csendesen. – Teljes szívemből. Szótlanul kapaszkodunk egymásba. Ash néha a hüvelykujjával simogatja a tenyeremet, és öntudatlanul két szívet rajzol bele. Egyet nekem, egyet magának. Mennyi időnk van még hátra? Hány ilyen pillanatot tölthetünk még egymás karjában? Nem igazság, hogy alig volt eddig lehetőségünk együtt lenni. De minden közös pillanatunk lopott volt, lopott szívvel. Vajon a természet így próbálja helyreállítani az egyensúlyt? A bánat súlyként nehezedik rám, és végül úgy érzem, összeroppant. Elfordítom róla a tekintetemet, mert félek, hogy meglátja sárguló szememet. Órák telnek el, és a kocsi rázkódása már kevésbé észrevehető, aztán már csak gyöngéden ringat. A teherautó belsejében pár fokot esik a hőmérséklet, ami azt mutatja, hogy elhagytuk Puszta Földet, és már a Tartományokban vagyunk. Elijah ásít. Fáradt és unatkozik. Felállok, és egy kicsit jobban érzem magam. Tiszta ruhát keresek – egy mérettel nagyobb egyenruhát –, és belebújok. Hirtelen eszembe jut a szívgyógyszerem, és a dokumentum, amit Puszta Föld táborának tudományos laboratóriumából hoztam el. Kiveszem őket a félredobott
nadrágomból, és becsúsztatom a zsákomba. – Hogy mentjük meg Sigurt? – kérdezem. Ideje, hogy ezzel foglalkozzunk. – Sehogy – válaszolja Ash. – De hiszen a vérapád! – Nem akarná, hogy felrúgjuk a küldetést – mondja Ash. – De... – Nem akarok erről többet beszélni, Natalie – jelenti ki határozottan. – Nem fogjuk megmenteni. Tiszta Rózsa pontosan erre számít. Ash magára húz egy köntöst, mintha aludni akarna. Befejezettnek tekinti a beszélgetést. Fogom az egyik lámpást, és elsétálok a hosszú kocsi másik végébe, hogy legyen köztünk némi távolság, és nehogy olyasmit mondjak, amit később megbánok. Ash dönti el, mit tegyünk Sigurral kapcsolatban, de ez még nem jelenti azt, hogy egyetértek vele. Két feltornyozott ládahalom közti résben bújok el. Elijah egy pillanat múlva odasurran mellém. Kevés a hely, és a farka a lábujjamat csiklandozza, de nem nagyon bánom. Arany szeme csillog a narancsos fényben. – El sem hiszem, hogy Ash nem akarja megmenteni Sigurt – zsörtölődöm. – Valószínűleg kínozzák e pillanatban is, míg beszélünk! – Feltehetően – ismeri el Elijah. – De Ashnek igaza van. Rózsa arra számít, hogy megpróbálkozunk egy mentőakcióval, és az felérne egy öngyilkossággal. Fegyvertelenül és felkészületlenül nem törhetünk be Centrumba. – De legalább megpróbálhatnánk! – mormolom. – Ha rabságba vetnének, nem szeretnéd, ha megmentenénk? – Dehogynem, de én kicsit önző vagyok – mondja Elijah.
Erőltetetten felnevetek. – Te, önző? Soha! Elijah elvigyorodik. Jól áll neki. Lefogadom, odahaza körülrajongják a nők. Nemcsak azért, mert jóképű, hanem mert a nagyképűsége alatt édes pasi. – Vár rád otthon valaki? Például egy barátnő? – kérdezem, mert szeretnék többet tudni az életéről. Gúnyosan mosolyog. – Miért? Féltékeny vagy, szépségem? – Brr, nem érdekes – legyintek. – Bocs, hogy egy szót is szóltam. – Nincs – vallja be végül. – Senki sem vár. Beismerem, meglep. – Azt hittem volna, hogy a konzul fiának a lábai előtt hevernek a lányok. – Nyilván, de engem nem érdekelnek az ilyen lányok – játszik szórakozottan a csuklóin levő arany karperecekkel, és megérzem, hogy nem akar többet az otthonáról beszélni. – Jobban vagy már? – kérdezi halkan, hogy Ash ne halljon minket. Bólintok. Bár rémesen érzem magam, de nem a betegségtől. – Ash elutasítóan bánik velem, és nem tudom, miért – súgom. – Mondott neked valamit? – Azt hiszi, lefeküdtünk egymással – magyarázza Elijah. – Micsoda? Miért? – Egymást kergetik a gondolataim. Elijah elmeséli, amit Ashtől hallott. – Nyilvánvalóan nem hallotta a teljes beszélgetésünket a laborban. – Nem mondtad el neki? – kérdezem. – Megígértem, hogy nem fogom – válaszolja Elijah. – De egyszer csak meg kell mondanod neki az igazságot. – Úgy lesz. – Mikor? – Amikor elérkezik az ideje – válaszolom. – Most nem
mondhatom el, a Sigurral történtek után semmiképpen sem. Ráadásul egy küldetés kellős közepén vagyunk... – Kifogásokat keresel. – Nem – tiltakozom. – De igen. Felsóhajtok. – Lehet. De szükségem van egy kis időre. Még nem készültem fel rá, hogy véget érjen a kapcsolatunk. – Nem szakít majd veled csak azért, mert beteg vagy. – Igaz, ahhoz túlságosan szeret – válaszolom. – És pontosan ezért kell szakítanom vele. Nem akarom, hogy végignézze a halálomat. Már eleget szenvedett. A ládák közti résen kikukucskálva nézem Asht, ahogy alszik. Fekete haja lágy hullámokkal keretezi sápadt arcát, kissé szétnyílt ajkai közül kivillan az agyara hegye. E pillanatban békésnek látszik, bár tudom, hogy ez nem tart sokáig. Megérintem az aranyláncról lógó eljegyzési gyűrűmet. Úgy volt, hogy életünk végéig együtt maradunk, és most... – Még nem akarok elbúcsúzni tőle – suttogom. – Amilyen ütemben jelentkeznek a tünetek, szerintem van néhány hónapom, mire igazán kitör rajtam a betegség. Előbb a küldetés végére járunk, és ha majd Centrumba érünk, megmondom neki. – Minél későbbre tolod, annál nehezebb lesz neki. – Nem, ha óvatosan kiaraszolok az életéből – mondom, és egy terv kezd a fejemben körvonalazódni. – Ha a következő hetekben lassan eltávolodom tőle, akkor nem lesz számára olyan nehéz, amikor elhagyom. Ezenkívül, ha Centrumig várok a szakítással, ott lesz majd mellette Cékla, hogy segítsen neki talpra állni. – Hát... nem is tudom... – Kérlek, Elijah! Hadd csináljam úgy, ahogy én gondolom,
és akkor, amikor jónak látom. – És ha a tünetek hamarabb jelentkeznek, mint gondolod? – Akkor nyilvánvalóan el kell mondanom neki – szögezem le. Elijah a faládának dönti a hátát. – Rendben van – mondja végül. – De hogy magyarázzam meg, amit kihallgatott a laborban? Én... – Ezzel a kérdéssel sarokba szorított. – Nem tudom. Nem tetszik, hogy Ash azt hiszi, megcsalom Elijah-val, de könnyebben elenged, ha azt hiszi, megváltoztak iránta az érzéseim. Elijah ismét felsóhajt; láthatóan sejti, mi jár a fejemben. – Ha ismét rákérdez, nem tagadom majd a gyanúsítgatásait, de nem is adok helyt nekik, rendben? – Köszönöm – hálálkodom csendesen. – Igazán sajnálom, hogy miattam a kellős közepébe csöppentél, Elijah. Feszülten elmosolyodik. – Jó, jó, de ha még egyszer megüt, oda az egyezség. – Mikor ütött meg? – lepődöm meg. – Még a koncentrációs táborban – válaszolja. – Ó! Nagyon sajnálom. Vállat von. – Valószínűleg megérdemeltem. Flörtöltem veled. Elpirulok. – Ezt most biztos nem kellett volna elmondanom neked – vallja be, és ő is elpirul. – Á, minden rendben – válaszolom, de hirtelen zavarba ejt, hogy a lába az enyémhez simul. – Azt hittem, inkább Amy az eseted – teszem hozzá, mert eszembe jut, hogy flörtölt vele még a Repkény templomban. – Helyes lány – ismeri be. – De én azokért a lányokért
vagyok oda, akik megmentik az életemet. Még vörösebb leszek. Ami azt illeti, kétszer is megmentettem az életét. Először akkor, amikor segítettem neki elmenekülni az őrök laboratóriumából, és másodszor még a vonaton, amikor megöltem a Haragvót. – Gondolom, a pasik rendre kikezdenek veled – jegyzi meg. Felnevetek. – Á, dehogy! Nem vagyok olyan, mint az őrök Ifjúsági Havilapjának címlapján a hosszú lábú modellek. Vöröses szemöldökét ráncolja. – Fogalmad sincs, ugye, milyennek látnak mások? – Miért, milyennek látnak? – vonom meg a vállamat. – Te vagy az a lány, aki az egész nemzet előtt azt kiáltotta: „Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás!” – válaszolja. – Gyönyörű vagy és bátor. Nem fogod fel, hogy beléd zúgnak a pasik? Zavartan nevetek. – Bocs – mormolja. – Néha nem működik a szűrőberendezés az agyam és a szám között. – Nincs semmi gond – fogom meg a kezét. – Komolyan. Hízelgő, amit mondtál. Lenéz összekulcsolódó ujjainkra. – Hát igen, úgy is kell, hogy legyen. Igazi fogás vagyok. – Viccnek szánja, de fakó a hangja. Elijah az arrogáns felszín alatt aranyos fiú, és szemmel láthatóan nagyon vonzó, de az én szívem csak egyvalakié. – Bocsáss meg, Elijah – szabadkozom. – Tudod, ugye, hogy semmi sem történhet közöttünk? – Tudom – mondja, és elengedi a kezemet. – Ash szerencsés ember. Nyilvánvaló, hogy nagyon szereted. – Amíg csak meg nem halok. Kíváncsi vagyok, az mikor lesz.
25. NATALIE
ÚTKÖZBEN EGYSZER elnyom a kimerültség, és nyugtalan álmok rohannak meg. Pollyt látom: előbb a nővérem, aztán szürke szeme sárga lesz, és egy haragvókutyává alakul át, amelynek méreg csöpög az agyaráról. Anyámat hívom, hogy segítsen, de nincs ott. Aztán eszembe jut, hogy elmenekült. Egyedül vagyok. Polly hasán vágások jelennek meg, a belei a földre fordulnak, aztán már ismét a nővérem, aki egy rózsa alakú vérfolt közepén összegömbölyödve fekszik a cella padlóján... A teherautót megdobja egy kátyú, és felriadok. Fáj a lábam, mert egész éjjel Elijah mellett aludtam összekuporodva. Elijah erős karját a derekam köré fonja, az arcát a tarkómra fekteti. Nedves az arcom. Sírhattam álmomban. – Jól aludtál? – hallom a közelből Ash fagyos hangját. Éberen ülök fel. Ash egy közelben levő láda szélén ül, és azt a kapucnis fekete téli köntöst viseli, amit az ellátmány között találtunk. Vajon mióta figyel minket? Elijah megmoccan, majd hangosan ásítozva ébred fel. – Hány óra... Elhallgat, amikor meglátja Ash fenyegető arckifejezését. Ash két köntöst hajít oda nekünk. – Vegyétek fel. Megérkeztünk. A teherautó lassít, mi pedig belebújunk a hosszú köntösökbe. A város hangjai vesznek körül: kereskedők kiabálnak
egymásnak, taligák gurulnak az utcán, zene szűrődik ki egy vendéglőből. Kora délután lehet; az időérzékem teljesen összezavarodott attól, hogy itt kuksoltam a kocsiba zárva, ahol nem volt természetes világítás. Ash felemeli a teherautó hátsó ajtaját, és kellemesen csap meg a kinti hűs levegő, melybe fűszerek és gyógynövények illatát érzem. Trákia legnagyobb, nyüzsgő piacán vagyunk, ami mellett a Chantilly Lane-i eltörpül. Sok száz, ha nem sok ezer kerek épületet látok, melyek piros homokkő téglákból emeltek. Nem is egynek freskót festettek az oldalára, amitől olyan a város, mint egy színes látomás. De nem ez a legfeltűnőbb. Az épületeknek rafináltan lépcsőzetes tetejük van, és ezeket különös, csillogó fémmel fedték be, amihez foghatót még sosem láttam. Ragyogóra csiszolták, és visszatükrözi a fényt, amitől az egész város csillog-villog, mint amikor a napsütés tükröződik a tengeren. Gyönyörű! – Értem már, miért kapta Trákia a Tükörváros nevet! – súgom oda Elijah-nak. – Napcserepek – magyarázza. – Így termelnek villanyáramot. Mi is alkalmazzuk Viridisben, de nem ilyen mértékben. Ash egy szót sem szól, csak a fejére húzza a csuklyát, és leugrik a mozgó teherautóról, a köpenye úgy tárul szét mögötte, mint a főnixszárnyak. Elijah megfogja a kezemet, és együtt ugrunk; nagyot puffanunk a poros úton. Elfutunk a teherautótól, és igyekszünk minél messzebb kerülni tőle. Elvegyülünk az emberek között, akik fűzős-turnűrös ruhákban, erős színekben pompázó frakk-kabátokban vagy élénk színű köntösökben járnak. Felhúzom én is a csuklyámat, ahogy Ash nyomában egyre beljebb járunk a piac forgatagában.
A hűs tavaszi szellőben zászlók csattognak, mint a lepkék szárnyai, ragyogó színük kirajzolódik a kobaltkék égre. Füstös képű kereskedők, akik mellett elmegyünk, ősi kereskedődalokat énekelnek, amelyek gyönyörű dallamot kiadva át- meg átszövik egymást, egymásra rétegződnek. Madárdalra emlékeztet. Az egész hely csupa öröm és elevenség. Puszta Föld után boldogító változatosságot jelent. Ám ennek ellenére minél beljebb megyünk a sikátorok útvesztőjébe, annál csüggedtebb leszek. Amerre csak fordulok, újabb vendéglőket vagy fogadókat látok. Elkeseredve tapasztalom, hogy egyetlen vendéglátóhely felett sem függ névtábla. – Egyik helynek sincs neve – jegyzem meg. – Hogy fogjuk így valaha is megtalálni a Holdcsillagot? Elijah a homlokát ráncolja. – Kénytelenek leszünk kérdezősködni. Piacszerte időnként fadobogókra épített, hatalmas digitális kivetítőket látunk, és mindegyiken mindig ugyanaz a nyolc fénykép a KÖRÖZÖTT BŰNÖZŐK, KERÍTSÉK KÉZRE ŐKET ÉLVE VAGY HALVA felirattal: Ash Én Sigur Roach Anya Cékla Juno Day Szerencsére Elijah nevét nem sorolják fel, se Haroldot, Nicket vagy Amyt, de egyikük sem a lázadás magas rangú tagja
vagy szökött fogoly, valószínűleg ez lehet az oka. Sigur fényképét mindegyiken kihúzták. Elfogásának híre már bizonyára elterjedt az országban. Rózsa nem vesztegette az időt, hogy közhírré tegye a győzelmét. Vajon mit művelnek vele? Életben van-e egyáltalán? Még jobban behúzom a csuklyát az arcomba. – Lassíts, Ash – kérem percek múlva, kifulladva. Ash megáll, és bevár, a szeme úgy csillog, mint körülöttünk a tükrös tetők. Az arckifejezése ellágyul, amikor látja, milyen fáradt vagyok. Megint hányingerem van, minden bizonnyal a piacon kapható fűszerek és illatszerek fojtogató illatától. Gyöngéden megfogja a kezemet. Rajtakapom Elijah-t, hogy minket néz, az arcán fájdalmas kifejezés. Bárcsak ne mesélte volna el, hogy belém esett, ettől minden olyan feszélyezetté válik. – Jól vagy? – kérdezi Ash. – Valami vírus a gyomromra ment – hazudom. Nem tudom, még hány kifogást tudok kitalálni, mire gyanú ébred benne. Homlokon csókol. Apró gesztus, de összetöri a szívemet. El sem hiszem, hogy szakítani akarok vele. Annyira szeretem! De aztán emlékeztetem magam, mit kell tennem. – Keressünk valami szálláshelyet – veti fel. – Kell, hogy legyen a közelben egy Ember az Egységért-menedék. Figyeljétek az ajtókra festett salakrózsa-emblémát. Elsétálunk a kerek épületek előtt, és az ajtófélfákat lessük, hátha észrevesszük az égő rózsát. Valahányszor elmegyünk egy vendéglő előtt, Elijah besiet, és ellenőrzi, nem a Holdcsillag-e. Mindig a fejét rázva tér vissza. Fűszereket árusító standokat hagyunk el, munkásnyúzó üzemeket, ahol az őrök lobogóit varrják és kardkovácsokat, akik ezüstözött fegyvereket
gyártanak, amelyek hasznosak a hegyifarkasok és a sötétfajzatok ellen: mindkét faj allergiás az ezüstre. Az egyik piaci bódé előtt a Tiszta Hit egyik zarándoka áll egy ládán, és a Teremtés Könyvéből prédikál. Hívő követőinek nyája elragadtatással hallgatja, s időnként szajkózzák csak, hogy „mondá Őkegyelmessége”. A zarándok feje simára borotvált, és rózsát tetováltak rá, akárcsak Sebastianra, ami önmagában is elég riasztó látvány, de van még rajta valami, ami miatt megtorpanok. Egy másodperc töredéke alatt rájövök, hogy ezüst udvar veszi körül a szivárványhártyáját. Ilyet még sosem láttam. Valami genetikai szemprobléma lehet. Leszegett fejjel megkerüljük a zarándokokat, és tovább keresgéljük a védett házat. – Keressük meg a sötétfajzat gettót – ajánlja Ash. – Ott, ahol sötétfajzatok vannak, az Ember az Egységért tagjait is megtaláljuk. Észreveszek egy táblát, ami a Fűszer tér felé mutat. Feltételezzük, hogy a sötétfajzat gettó a főtér közelében van, akárcsak Fekete Városban, ezért ebbe az irányba indulunk. Ash keze néha hozzáér az enyémhez, mintha meg szeretné fogni, de egyikünk sem kezdeményez. Mintha oda jutottunk volna vissza, amikor megismerkedtünk, és nem tudtuk, mit érez a másik. Ahogy a Fűszer tér felé közeledünk, rögtön tudom, hogy baj van. Egy pillanattal később már hallom is: a korbács csattanását, egy lány sikoltását, aztán férfiak nevetését. Ash megragadja a kezemet, amikor a térre lépünk. – Maradj a közelemben. A főtér háromszor nagyobb, mint a Fekete Város-beli tér, és az északi végén egy hosszú kőfal magasodik, ami mögött a sötétfajzat gettó található. A tér másik végén egy vörös
homokkőből emelt impozáns, több évszázados épületet látunk. Díszes a homlokzata, masszív, ékes ajtaja csaknem az épület feléig ér, égetett narancsvörösre festették, és egy beleépített kisebb ajtón át lehet az épületbe jutni. A történelemkönyvemből ráismerek: ez a trákiai városháza. A főtér közepén három őr néhány trákiai gyereket ver. A járókelők nem vesznek tudomást róluk, mert nem akarnak a dologba keveredni. A dákok vándorló nép, a társadalmunk peremén élnek, és még a munkabakancsoknál is kevesebb tisztelet illeti meg őket. Az egyik dák egy tízévesnél nem idősebb fiú, akinek sötét, napbarnított bőre, sötét, göndör haja és olyan kobaltkék szeme van, mint amilyen felettünk az ég. Az arca véres ott, ahol megütötték, míg a társa, egy tizenhét év körüli lány ruhájának a vállpántja szakadt el. A lány hullámos gesztenyebarna haja csaknem földig ér. Színes tollakat fűzött a fürtjei közé, amitől olyan, mint egy egzotikus madár. Az egyik támadó, egy borotvált fejű, törött orrú alak összefogja a lány csuklóját a háta mögött, míg a társa egy rövid lovaglóostorral veri. – Enyveskezű dák söpredék! – fortyog a lovaglókorbácsos. – Majd én megtanítalak, hogy ne lopj a zsebemből! A lány leköpi a férfit, és olyan virágos nyelven szidja, amilyet még sosem hallottam. A lány a sérülései ellenére is vad erővel küzd a foglyul ejtői ellen. A harmadik őr megragadja a lány arcát, és szemügyre veszi. – Paraszt létedre csinos jószág vagy – jegyzi meg, és megcsókolja. A lányt erőszakkal megcsókoló őrről Sebastian jut az eszembe, és az, hogy erőszakolta meg Pollyt. – Segítenünk kell nekik – szólalok meg.
– Fel fognak ismerni minket – veti ellen Ash, és a közelben levő digitális kivetítőn közzétett fényképeinkre pillant. A dák lány beleharap a férfi ajkába, mire a férfi fájdalmában felnyög, és hátratántorodik. Keményen szájon vágja a lányt, amitől az a földre esik. Összerezzenek. – Ash! Tennünk kell valamit. Ash felkap egy kis port a földről, és a szeme köré meg az orrára keni. Szó nélkül odalép az őrökhöz, mögötte repked a köpenye. Elijah-val utána sietünk. A közelben levők továbbra is a dolgukra sietnek, és szándékosan lesütik a szemüket, ahogy az őrök mellett elsurrannak. A korbácsos férfi ismét magasba lendíti a karját, hogy lesújtson a lányra. Ash elkapja a csuklóját, és a lovaglókorbácsot tartó kar megáll a levegőben. A férfi összerándul. – Tudod, ki vagyok? – mordul rá Ash halk, fenyegető hangon. A férfi arcából kifut a vér. Rémülten villan a tekintete a társaira. – Főnix – suttogja. – Úgy bizony – acsarog Ash. – És tudod, mihez kezdek a hozzád hasonlókkal? A férfi ismét bólint. Nyilván hallotta a Galliumból érkező híreket, ahol Ash a szóbeszéd szerint száz őrrel végzett a puszta agyarával. – Akkor azt tanácsolom, ereszd el ezt a fiút és lányt, máskülönben kénytelen leszek... – megvillantja az agyarát – példát statuálni veled. Ash elereszti az őr csuklóját, és a három férfi a nyakába szedi a lábát.
– Ugye, tudod, hogy mindenkinek elmondják, hogy itt vagyunk? – kérdezi Elijah. – Ebben biztos vagyok – válaszolja Ash. – Így aztán nem árt mielőbb búvóhelyet keresnünk. Ash felsegíti a fiút, megvizsgálja a sérüléseit, én pedig a lányt állítom fel. Magas, darázsderekú teremtés, az arca megejtően szép: kiugró pofacsont, fekete salakkő porral körülrajzolt macskaszerű szempár és bronzérmék színére festett, duzzadt ajkak. Elijah végigméri, és láthatóan kedvére van, amit lát. A szememet forgatom, és enyhe rosszallás ébred bennem. – Nem kellett volna beleavatkoznod, én is elbírtam volna velük – jegyzi meg a lány, miközben a bíborvörös ruháját porolja. Ennyit a háláról. – Megsérültél? – kérdezi Ash. – Megmaradok. – A lány benyúl dús keblei közé, és előhúz egy pénzzel teli bőrerszényt. – De ez mindenesetre sokat segít! Szóval tényleg ellopta a férfi pénzét? Ám ez sem ok arra, hogy megverjék. – Te valóban Főnix vagy? – kérdezi a fiú. Ash bólint. – És te? – Lucas. – Én pedig Giselle vagyok – mondja a lány, és nyíltan csodálja Asht. – Meg kell mondanom, a körözési fényképek egyáltalán nem hízelgőek. Ash zavartan dörgöli a tarkóját. Lucas felnevet. – Giselle mindig szerelmes szemmel néz, amikor a híradóban lát! Giselle a karjára csap. – Csitt! Megfogom Ash kezét, hogy mutassam, az enyém, és máris
bizalmatlanságot táplálok a lány iránt. Elijah a gettó fala felé int a fejével. – Nem hallom a túloldalon a sötétfajzatokat. – Mert valamennyien meghaltak – világosítja fel Giselle. – Tavaly elkaptak valami vírust. A Haragvó már a Tartományokra is átterjedt? Ash a homlokát ráncolja. – Hogyan háláljuk meg, amit tettél? – kérdezi Giselle. – Szállásra lenne szükségünk, ahol ma éjjel kipihenhetjük magunkat – válaszolja Ash. – Tudok ilyen helyet – ragyog fel a lány arca. – Elviszlek benneteket Madame Clarához.
26. NATALIE
GISELLE INT, hogy kövessük. Habozom, mert nem bízom benne, de a fiúk láthatóan nem osztják az aggodalmamat, hiszen készségesen vele tartanak. Az jut róla az eszembe, hogy az őrök fiai hogy koslattak az iskolában Polly után. Megtettek volna bármit érte, bár Polly sosem élt vissza ezzel. A nővéremnél romlatlanabb szívű embert még nem hordott a hátán a föld. Giselle hátsó sikátorok labirintusán vezet minket, amik annál keskenyebbek és sötétebbek, minél messzebb kerülünk a város központjától. Hamarosan elhagyjuk a piac kerek épületeit, amiket keskeny téglaházak váltanak fel, omladozó falaikat élénkvörösre, lilára, kékre és aranyra festették. A kirakatokat nézem, és beleborzongok a baljós árukínálatba: majomfejek, üvegbe zárt békák, csirkeláb, kígyóbőr. Elijah a száját húzza a látványtól, és éppen annyira taszítja a környék, mint engem. Hova visz ez a lány? Megrángatom Ash ruhaujját. – Nem tetszik ez nekem – súgom oda. – Menjünk vissza a piacra. Kedves, de lekezelő pillantást vet rám. – Csak azért, mert Giselle dák, még nem jelenti azt, hogy megbízhatatlan. Nem is, de ellopta annak a férfinak a pénzét, EZÉRT megbízhatatlan. Akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy Asht elvakítja a lány szépsége. Vagy talán... talán csak velem van a baj, ismerem be. Nincs ínyemre, ahogy folyton vissza-visszanéz
Ashre, és elbűvölő mosolyt vet rá. Lucas mellénk szegődik. Érdekli Elijah farka, ami éppen csak kivillan a köntöse alja alól. A fiú folyton utánakap, és nevet, amikor Elijah elhessenti, mint egy szemtelen legyet. Valamiféle játék kezdődik közöttük, és bár Elijah bosszúsnak tűnik, a szeme csillogásán látom, hogy csak megjátssza magát. Szerintem gyakran megesik vele az ilyesmi, amikor gyerekek között van; emlékszem, hogy a rombolóhajóról megmentett kislány, Bianca is a farkával játszott. Befordulunk egy mellékutcába, és Giselle megáll egy ibolyaszínű ház előtt, amelynek a cikornyás tetejét csillogó napelemek borítják, és egy napot formázó szélkakas díszíti. – Legyetek üdvözölve Madame Claránál – mondja Giselle, és kinyitja előttünk a fekete ajtót. Csengő csilingel, amikor belépünk a félhomályos boltba. A falakat éjsötétre festették, és ezüst csillagokat festettek rájuk. A kerek szobában tömjén nehéz illata száll, és rögtön felfordul tőle a gyomrom. A fapolcokat bőrkötéses könyvek, varázsitalok, gyertyák és színes kristályok töltik meg. A szoba közepén egy idős asszony ül egy asztalnál; olyan népviseletben van, mint Giselle, a csuklóját súlyos ezüst karkötők ékesítik. Két karjára és az arcára bonyolult, ősi zodiákus jegyeket tetováltak. Durva szálú, ősz és hosszú a haja, sötét olajbarna bőre cserzett és csupa ránc meg tetoválás. Bronzkeretes kerek napszemüveget visel, amit most letol az orrán. Halkan felsikoltok, amikor meglátom, hogy az alsó és felső szemhéját összevarrták. Felém fordul, és mosolygó szájából kivillannak aranyfogai. – Szeretnéd, ha jósolnék a tenyeredből? Csak két pénz.
– Nem kuncsaftok – mondja Giselle, és az asztalra dobja az erszényt. – Hadd mutassam be Ash Fishert, Clara, ő pedig Natalie Buchanan, és... – Elijah Theroux – segíti ki Elijah. – Szállásra van szükségük. Az őrök elől bujkálnak – magyarázza Giselle. Madame Clara kiköp az őrök hallatán, és halkan átkokat szór rájuk. Feláll, és ízületi gyulladástól fájó dereka miatt nehézkesen indul el. Int nekünk, hogy kövessük a hátsó szobába. Nemsokára az is világossá válik számomra, hogy a bolt csak kis része a düledező épületnek, ami négyemeletnyi magasba emelkedik. Minden szobát a szivárvány más-más színére festettek, és a lépcső mentén falfestmény húzódik, amit nyilvánvalóan az a tíz gyerek festett, akik nevetgélve, játszva rohangálnak a házban. Lucas megrángatja Elijah farkát, aztán előrerohan, hogy az egér-macska játék folytatására nógassa Elijah-t. Elijah nevet, és kergetni kezdi. Elmosolyodom. Látom, hogy Ash rám néz. Amikor meglátja, hogy észrevettem a pillantását, fájdalmas arccal elfordul. – Miért van itt ennyi gyerek? – kérdezem, miközben felfelé kapaszkodunk a nyikorgó lépcsőfokokon a második emeletre. Nem tartom valószínűnek, hogy Clara gyerekei, hiszen túl öreg ahhoz, hogy az anyjuk legyen. – Madame Clara egy menekültotthont tart fenn – magyarázza Giselle. – Az itt élő gyerekek ilyen vagy olyan oknál fogva elszöktek otthonról. Madame Clara gondoskodik róla, hogy ne kerüljenek az utcára. Így már érthető, hogy Giselle miért lopott az utcán. Pénzt kell szereznie, hogy eltartsák a gyerekeket, ahogy Ash is kénytelen volt Ködöt árulni, hogy támogassa az apját. Madame
Clara két egybenyíló szobába vezet minket: csupasz padló, a kék falakat sokszínű selyemanyag borítja. Közvetlenül velünk szemben széles, kiöblösödő ablakok nyílnak egy erkélyre, ami roskadozik a cserepes virágoktól. Jobbra egy ágy van, amit kézzel varrt steppelt takaróval fedték le, balra egy egyszerű bádogkád és mosdó. Nem egy királyi lakosztály, de a vonaton és a barlangban töltött éjszakák után valóságos paradicsom. – Ez neked meg Ashnek – közli velem Madame Clara. – A szekrényben ruhát is találtok, ha át szeretnétek öltözni. Elijah a szomszéd szobában alszik majd Lucasszal és a fiúkkal. Giselle Ashre mosolyog. – A szobám a folyosó végén van, ha valamire szükséged lenne. Madame Clara nyomában végigvonul a folyosón, a csípőjét egy kicsit bujábban ringatja. Ash féloldalasan elvigyorodik, élvezi a látványt. Elönt a paprikaméreg, és durva szavakat motyogok, miközben dühösen bemegyek a hálószobába. Kinyitom az erkélyablakot, hogy beengedjek egy kis levegőt, aztán leülök az ágyra, és leveszem a cipőmet, míg Ash fürdővizet enged. Puszta Föld óta most először vagyunk magunkban; különös érzés. A feszültség falat emelt közénk, ami napról napra magasabb lesz. Ash folyton rám néz, mintha beszélgetni akarna velem valamiről, de aztán meggondolja magát. Ideges vagyok, amitől görcsbe rándul a gyomrom, és aggódom, hogy arról a beszélgetésről akar faggatni, amit köztem és Elijah között kihallgatott. Nem tudom, mit válaszoljak, ha rákérdez. – Natalie? – szólal meg végül. Összerándul a gyomrom. – Igen? Olyan áthatóan néz rám, hogy a tekintete szinte éget. Biztos észrevette, hogy megmerevedtem, mert elfordul. – Semmi – motyogja. – Fürdesz elsőként?
Nem, fürödj te először – válaszolom. A kád elé húzza a paravánt, és levetkőzik. A táblák között néha megpillantom: a bicepsze hajlatát, lapos hasán az izmokat, meztelen csípőjét. Elönt a vágy. Víz csobban, ahogy beül a kádba. Fájdalom nyilall a combomba. Lenézek, és ekkor veszem csak észre, hogy a combomba mélyesztem a körmeimet. Gyorsan felállok. Zavarban vagyok. Kontyba csavarom a hajamat, aztán kibújok a fekete köntösből, a felsőmből és a nadrágomból, így már csak mellény és alsónemű marad rajtam. A szekrényhez megyek, és három, ruhát találok benne. Egy pávakék népviseletre esik a választásom, amelynek blúza szabadon hagyja a vállat, és a rakott szoknya aljába kis aranypénzeket varrtak. A steppelt takaróra terítem, és kezdem kigombolni a gyöngyház gombokat. Ismét csobban a víz, majd meztelen talpak közeledését hallom a fapadlón. Megfordulok, a szívem a torkomban dobog. Ash centikre áll tőlem. Vízcseppek gurulnak le meztelen felsőtestén, elérik a köldökét, aztán... Elpirulok, és nagyot nyelek. Kinyújtja a kezét, és a csípőmre teszi. Nem tudok másra gondolni, mint a bőrömet érintő öt ujjhegyére. Egy hosszú pillanatig semmit sem tesz, csak engem néz. Szótlan és bizonytalan. Meleg szellő fúj be a nyitott erkélyablakon, és meglebbenti nedves haját. Végül magához húz, és lehajol hozzám. A csók lassú, gyönyörű, végtelenül intenzív, és azonnal megfeledkezem a világról, és elmerülök benne. Beletúrok kékesfekete hajába, és közelebb húzom magamhoz, a csókunk szenvedélyesebb lesz. Vizes teste átáztatja a pamutmellényemet, és libabőrös leszek, de nem érdekel, csak a hátamon lesikló kezét érzem. Megáll a bugyim korcánál.
– Hiányoztál – suttogja, és a keze a gumi alá siklik. Elkaptam a Haragvót. A gondolat úgy vág gyomron, hogy hátratántorodom, és levegő után kapkodok. Jaj, istenem, jaj, istenem, jaj, istenem! Hogy lehetek ilyen meggondolatlan? Könnyes szemmel nézek fel rá. – Mit tettem? – kérdezi lesújtottan. Eltakarom a számat, hogy elfojtsam a feltörni készülő zokogásomat. Hogy lehettem ilyen ostoba? Megfertőzhetem! Egy pillanatig csak döbbenten és összezavarodva áll. – A hegek miatt? – kérdezi csendesen. – Nem! Istenem, hiszen megmondtam, hogy azok nem érdekelnek – pislogok, és próbálom visszanyerni az önuralmamat. – Akkor hát miért? – Én... – Nem tudom, hogy fejezzem be a mondatot. Megfertőződtem a Haragvóval, és szeretlek, és el foglak hagyni, és úgy, de úgy sajnálom! Felkapja a ruháját a padlóról, és magára rántja őket. Utána futok. – Ash... Elnyomakodik mellettem, kiviharzik a szobából, és becsapja maga mögött az ajtót. – Bocsáss meg – suttogom. Aztán lerogyok a padlóra, és sírva fakadok.
27. NATALIE
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB frissen fürödve, a pávakék ruhában lefelé indulok a lépcsőn. Járás közben csilingelnek a ruhaaljba varrt érmék, és vidámabbnak tűnnek a lépteim, mint amilyenek valójában. A nyakamban lóg az aranymedál, amit a születésnapomra Ashtől kaptam. Az eljegyzési gyűrűm is a láncon lóg, és bedugom a ruhámba, hogy ne legyen szem előtt. Mindenki a konyhában gyűlt össze, és Madame Clara digitális képernyőjén nézik az SBN híradójának képeit Sigur elfogásáról. Leülök a nagy tölgyfa asztal mellé. Meleg és otthonos a konyha, terrakotta padlócsempék, és a folyosón látható freskóhoz hasonlóan, a fa konyhabútorra festett színes festmények teszik hangulatossá. A szekrényekről csomóba kötött fűszernövények lógnak, a polcokon üvegekben tealevelet látok. Bár vak, Madame Clara mégis ügyesen mozog a konyhában, miközben egyszerű rizsételt készít vacsorára. Kikerüli Lucast, aki törökülésben kuporog a padlón, és piros szalagot köt Elijah farkára, amit máris cifra masnik díszítenek. Giselle nevet, és elhessegeti onnan. – Menj ki a kertbe játszani, te istenverése – szól rá. Lucas nyelvet ölt rá, aztán elszalad a többi gyerek után. Giselle a karjában egy rakás üveget hoz, majd leteszi őket az asztalra. Elénksárga ruhát vett fel, vörösesbarna hajába rikító narancs tollakat fűzött. Az arcán lila véraláfutás látszik, ahol az
őr képen törölte. Ash közönyösen ül a szoba sarkában, és a híreket nézi. Csak egy pillanatra néz fel, amikor leülök. – Sigurt Centrumban tartják fogva, hogy kihallgassák – közli színtelen hangon. – Jövő héten állítják bíróság elé a Fekete Város felgyújtásában játszott szerepéért. – De legalább még életben van. Ez jó hír – igyekszem a dolog pozitív oldalát nézni. – Lehet, hogy Roach odaküld egy mentőcsapatot? – Ne butáskodj. Nem fogják megmenteni. Túlságosan veszélyes lenne – jelenti ki Ash. – Vegyük úgy, mintha már nem is élne. Lenyelem a választ. Nagyon fáj nyers válasza. Elijah aggodalmasan felvont szemöldöke alól néz rám. Giselle a konyhaasztal szélén kucorog Ash mellett, és az üvegek címkéire írogat; az üvegekben mintha őrölt bors lenne. A lábujjaira húzott aranygyűrűk csillognak, ahogy a lábával meg-megérinti Ash lábát. Nem tudom, véletlen-e vagy sem, de szerencsére Ash elhúzza a lábát, mielőtt átvetném magam az asztalon, és kitépném a lány hajából a narancs tollakat. Elijah letekeri az egyik üveg fedelét, és beleszagol, aztán elfintorodik. – Ez meg mi? – kérdezi, és Giselle kezébe nyomja az üveget. – Őrölt éjszakai suttogás – magyarázza Giselle, és visszacsavarja a fedelet az üvegre. – A teánkba keverjük, hogy ellazuljunk. Nagyon erős, de a népem jól tűri, ezért nem dönt le minket a lábunkról úgy, mint másokat. Csak kellemesen, álmosítón elzsongít. Csipogni kezd a digitális képernyő, és megjelenik rajta az őrök címere, alatta a felirat: VILLÁMHÍREK. Mindenki
elhallgat, amikor Ash feljebb tekeri a hangerőt. – Kedves polgártársak, egy sürgős hírrel szakítjuk meg műsorukat – mondja February Fields. – Most jelentették, hogy a Főnix néven ismert áruló tűzharcban elesett Irídiumban. Megismételjük: a Főnix néven ismert áruló meghalt. Akkora a megdöbbenésünk, hogy egy másodpercbe telik, mire felfogjuk a hírt. – Hogy halhatott meg Főnix? – kérdezi összezavarodva Giselle. – Hiszen itt vagy. Ash halkan felnyög. – Jaj, ne! – mormolja. – Tiszta Rózsa most nyilatkozik a nemzet előtt – folytatja February a képernyőn. Egy pillanattal később Rózsa jelenik meg. Az Arany Citadella erkélyén levő pódiumhoz megy, ami Centrum főterére néz. Mögötte az őrök zászlaja lebeg. Ünnepi köntösét viseli, és bár a kamerára szegezett tekintete szigorú és rezzenetlen, az ajkán alig leplezett önelégült mosoly játszik. Az Őrök Szövetségi Államának több ezer polgára gyűlt össze az erkély alatt, és most megéljenzik. Sokan fehér zarándok ruhát viselnek, a fejüket simára borotválták, mások azonban a legújabb divat szerint öltöztek: élénk színű, fűzős ruhát és tollas kalapot hordanak a nők, a férfiak pedig hosszú frakk-kabátot és selyemmellényt. Rózsa szól a tömeghez. Futólag említi a nemrégiben átélt sötét időket, majd kijelenti, hogy a megpróbáltatásoknak immár végük. A lázadást leverték. A Főnix nevű hamis próféta meghalt. Ash nem volt halhatatlan, nem volt Messiás. Csak egy fiú. A bevágott filmen tűzharcot látunk Irídiumban, ami a sötétfajzat gettóban tört ki. Nehéz az esőben és a füstben tisztán kivenni, de még a rossz felvételen is látszik az egymás
hegyén-hátán fekvő több ezer holttest – sötétfajzatok és őrök akiket lelőttek. Nem túloztak, amikor vérfürdőt emlegettek. Hirtelen egy fekete hajú, magas fiú fut a képbe; LFF-kabátot visel, és az arcát salakkő púderrel kente be. Hisz ez Ash! Csakhogy tudom, hogy nem ő az, hanem Nick. Az egyik őrnek támad, aki egy nő fejéhez tartja a fegyverét. Nem látom az arcát, de a hosszú, vörösesszőke lófarokról ráismerek. – Juno! – kiáltok fel. Mielőtt Nick odaérhetne hozzá, bomba robban. Föld és vér fröccsen a levegőbe, és véreső hullik a csatatérre. Amikor leülepedik a por, a földben egy sekély kráter látható ott, ahol az előbb Nick állt. Semmi sem maradt belőle, aminek alapján azonosítani lehetne. A közelben Juno fekszik egy vértócsában arccal lefelé. Nem mozdul. Mellette az őr láthatóan halott. A következő kép ismét Centrumot mutatja. Az emberek döbbenten állnak. Amikor rájönnek, hogy a kamera őket veszi, éljenezni kezdenek, mintha végszóra tennék. Rózsa befejezi a beszédét, és figyelmeztet mindenkit, hogy a hadserege addig nem nyugszik, míg fel nem kutat és el nem fog minden lázadót. Senki sem fogja fenyegetni ezt a nagyszerű nemzetet. Az adás az őrök címerével fejeződik be, alatta a felirat: EGY HIT, EGY FAJ, EGY NEMZET A MINDENHATÓJA ALATT.
A nagy megrázkódtatás eleinte elveszi a szavunkat; lesújt minket Nick halála, és a bizonyosság, hogy Juno vagy meghalt, vagy súlyosan megsebesült. Aggódom Amy és Stuart miatt is. Vajon sikerült élve elhagyniuk Irídiumot? Ash előrehajol a széken, a tarkóján összekulcsolja a kezeit. Szeretném megvigasztalni, de félek, a fent történtek után nem fogadná szívesen a szeretetnyilvánításomat.
Elijah feláll. – Telefonálhatnék, Madame Clara? Szeretnék jelentkezni a családomnál. – A szalonban van a telefon – válaszolja az asszony. Elijah kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót. – Mit gondol majd az apám? – kérdezi csendesen Ash. – Nagyon nyugtalan lesz. – Tudja majd, hogy nem te voltál – nyugtatom meg. – Tisztában volt vele, hogy Nick és Juno együtt utaztak. Ash hátratolja a székét. – Felmegyek. Én is felállok, hogy vele tartsak. Hidegen pillant rám. – Nincs szükségem társaságra. Összerándulok, de mire is számítottam? Az előbb az érzéseibe gázoltam. Kimegy, becsukja az ajtót. Giselle felugrik, és elzárja a digitális képernyőt. – Az is valami, hogy halottnak hiszik Asht. Ez jó hír – mondja. – Most nem jönnek Trákiába, hogy felkutassák. – De Giselle! – dorgálja meg Madame Clara. – Az a fiú a barátjuk volt. Giselle kicsit az ajkába harap. – Bocsánat. Nem mindig gondolkodom, mielőtt beszélek. – Semmi baj – válaszolom kissé kurtán. – Elnézést, de megkeresem Elijah-t. Végigsétálok a folyosón, és Giselle szavain töprengek. Nem szívesen ismerem be, de kis mértékben Nick halála valóban kedvező hír. Ha az őrök, akikkel ma találkoztunk, azt mondják, hogy itt látták Asht, az emberek azt hiszik majd, hogy tévedtek, hiszen Tiszta Rózsa most jelentette be, hogy Főnix halott. Mindegyik szobába benézek, amelyik csak a folyosóról nyílik. Végül megtalálom a szalont. Kicsi, de barátságos helyiség, a falait pazar rózsaszínre festették, a székeket és a heverőt csillogó
anyagokkal vonták be. Elijah az ablakpárkányon ül, és halkan beszél a telefonba. Nagyon feldúlt. – Tudom, mi forog kockán... Igyekszem, ahogy tudok... – túr bele sötétbarna hajába. Aztán észrevesz az ajtóban. – Be kell fejeznem. Leteszi a kagylót. – Minden rendben? – kérdezem. – Igen, csak az apám szokás szerint egy seggfej. – Biztosan csak szeretné mielőbb megkaparintani az Orát. Ahogy mi is mind – teszem hozzá. – Láttak rombolóhajókat Viridis fölött? – Szerencsére nem – feleli. – Azt hiszem, Tiszta Rózsa előbb megvárja, míg összegyűjtik az embereket, akik nemmel szavaztak a népszavazáson, aztán egy új kiegészítést fűz Rózsa Törvényéhez, és eljön értünk. Bólintok. Egyszerre egyet, mondogatta mindig az apám, és Tiszta Rózsa türelmes ember. Nem mintha néhány ezer básztet fenyegetést jelentene számára, de minek fecsérelje az erejét rájuk, amikor a lázadók támadásaival van elfoglalva. Visszaindulunk a konyhába, ahol a vacsorát tálalják. Leülök, Madame Clara pedig rizst tesz egy tálkába, és leteszi a tálat közénk az asztalra. Nincs étvágyam. Elijah tálalni kezd, és mindenki tányérjára pár kanálka rizst tesz. Észreveszi, hogy elidőzik rajta a pillantásom, és rögtön leül, a nyakáról pedig felkúszik az arcára a vörösség, bár fogalmam sincs, miért. Miért kellene zavarba jönnie? Hiszen csak kedves volt! – Elijah korábban mesélt nekünk a Tizedikről, és hogy az édesanyját keresitek – jegyzi meg Madame Clara. – Úgy vélitek,
hogy egy Holdcsillag nevű helyen van? – Igen. Hallott róla? – kérdezem. – Sajnos, nem, kedvesem – válaszolja Madame Clara. – Több száz vendéglő van a városban. – A nevüket viszont az épület valami jellegzetességéről nyerik – kotyog közbe Giselle. – A Vörös Napnak például élénkpiros napot festettek az ajtajára, a Boszorkány Kalapjának olyan a teteje, mintha egy hegyes kalap lenne, és még sorolhatnám. – Nem lenne egyszerűbb egy táblát kitenni a vendéglő nevével? – kérdezem. Madame Clara nevetni kezd. – Részben az okoz élvezetet, hogy kiderítsük a vendéglő nevét! Az embernek csak egy lehetősége van, hogy tippeljen a névre. Ha eltalálja, a csaposlánytól kap egy ingyen fűszeres Ragyogást! – És nem írják ki a hely nevét az árlistára? – kérdezi Elijah. – Dehogynem, de a kereskedők többsége írástudatlan, vagy túlságosan elbolondítják őket a csinos csaposlányok, és nem veszik észre – mondja Giselle. – A helybeliek biztos sok ingyen italt kapnak – mormolja Elijah. Giselle felkacag. – Úgy van! De cserébe kereskedőket viszünk a vendéglőkbe, és elszórakoztatjuk őket, ezért sokáig maradnak, és literszám rendelik az italt. Majdnem mindig kénytelenek a végén kivenni egy szobát a vendéglő fölött, hogy kialudják a részegségüket. Így aztán mindenki csak nyer a bolton. Elijah elkapja a pillantásomat, és a homlokát ráncolja. Ez alaposan lelassítja a keresést. Felsóhajtok, és félretolom a tányéromat. – Nekilátok a Holdcsillag felkutatásának – jelentem ki.
– Hívjam Asht? – kérdezi Elijah. – Szeretném, ha inkább nem jönne – hárítom el. Elijah nem erőlteti a dolgot. Felvesszük köntösünket, és elindulunk a városba.
kapucnis
28. NATALIE
A NAP MÁR LEMENŐBEN van Tükörváros fölött, és a tetők napelemei borostyánfényben tündökölnek. A városban minden meleg és barátságos, a vendéglőkből és kocsmákból nevetés és zene szűrődik ki, gyerekek futkosnak az utcákon, és vidáman kergetik egymást. Merőben más minden, mint a hangulatom. Újra meg újra azt látom, hogy Nick felrobban, és görcsbe rándul a gyomrom. – Jól vagy? – kérdezi Elijah, amikor befordulunk a Sáfrány utcába. – Nem – vallom be. – Ugye, kedves lány ez a Giselle? – kérdezi Elijah, nyilván azért, hogy elterelje a figyelmemet a Nickkel és a többiekkel kapcsolatos gondolataimról. – Nem igazán – válaszolom. Elijah elvigyorodik. – Féltékeny vagy? – Nem! – kiáltom, aztán lesütöm a szememet. – Vagyis lehet. Nem tetszik, ahogy Ashre néz. – Hát pedig szokj hozzá, szépségem – tanácsolja. – Most már híres. Néhány kereskedő hangosan énekel, amikor elmennek mellettünk, az arcuk kivörösödött a naptól és a túl sok fűszeres Ragyogástól. Mélyebben az arcomba húzom a kapucnit. – És mi van veletek, szerelmesekkel? – faggat Elijah, amikor
tovább ballagunk az utcán. – Mintha korábban feszült lett volna a helyzet. – Semmi – válaszolom, aztán kapkodva hozzáfűzöm: – Csókolóztunk, ő szeretett volna mást is, de én nem mentem bele, mert beteg vagyok, így most ki van akadva. – Elpirulok. Igazán zavarba ejtő Elijah-nak a szexuális életemről vagy annak hiányáról beszélni. – Ó! – hümmög. – Akkor talán ideje lenne elmondanod, hogy... – Ki se mondd, Elijah! – Natalie... – Az elmúlt egy évben mindenkit elvesztettem, akit csak szeretek – szakítom félbe. – Még nem állok készen arra, hogy elveszítsem Asht. – Önző vagy – vágja a szemembe. – És fájdalmat okozol Ashnek azzal, hogy nem árulod el neki. – Tudom – suttogom. – De nem engedhetem el. Még nem. Nem vagyok elég erős hozzá. – Ha tovább folytatod ezt a színjátékot, akkor legalább ne viselkedj vele szemben kétértelműen – oktat. – Kegyetlenség beleringatni valamibe, ha ott akarod hagyni. A körmömet rágom, és nem válaszolok. De igaza van. Tisztességtelen dolog Ashben reményt kelteni, amikor nincs semmi remény. Elijah egy közeli kocsmára int, aminek a zöld ajtaját faágakból eszkábálták össze. – Mit gondolsz, bemenjünk? – kérdezi. – Valahol csak el kell kezdeni – válaszolom. Kinyitja előttem az ajtót, és bemegyünk. A vendéglőt megtöltik a legkülönbözőbb vagyoni helyzetű
kereskedők: némelyik finom selyeminget visel, zsebórát és díszes frakk-kabátot, mások rongyokban vannak, és bütykös kezükben fűszeres Ragyogással teli poharat szorongatnak. De mindenki boldogan fecseg és barátkozik a többiekkel, mintha a társadalmi különbség nem is választaná el őket. #
Észre sem veszik, amikor a bárpulthoz lépünk, a pillantásunk az árlistát keresi, bár még így is lehajtjuk a fejünket, és az arcunkba húzzuk a csuklyát. Egy csábos idomú csaposlány jön oda hozzánk, barna haja vadul ágaskodó fürtökbe göndörödik. Rézvörösre festette az ajkát, csillogó, mogyoróbarna szemét erősen kihúzta salakkő ceruzával. Jellegzetes népviseletben van, olyanban, mint amibe én bújtam bele, bár az övé jobban feszül az idomaira, mint az enyém, ami nem is marad észrevétlen Elijah számára, ahogy a nő alakján lefelé sikló tekintetéből látom. – Mi a nevem, kereskedő? – kérdezi erős trákiai akcentussal. Elijah-nak feltűnik az árlista, ami a lépcső mellett függ. – Az Olajág – fordítja le a trákiai nevet. A csaposlány ragyogó mosollyal és két fűszeres Ragyogással jutalmaz minket, amit letesz elénk. Elijah felveszi a borostyánszínű folyadékkal teli poharat. – Nickre és Junóra. Habozok, aztán felemelem a poharamat. – Nickre és Junóra. Egyszerre hajtjuk fel az italunkat. Elakad a lélegzetem, ahogy az ital végigégeti a torkomat. Kellemetlen az íze, de azonnali a hatása. Máris ellazulok. Jól érzem így magam; az elmúlt napok borzalmasak voltak, szeretnék pár órára mindenről megfeledkezni.
Elijah a csaposlányhoz fordul. – Tudod, hol van a La Luna Estrella? – Nem, édesem – válaszolja a lány. – De maradj itt, és töltök még egy italt. – Majd legközelebb – kacsint rá Elijah, aztán megfogja a kezemet, és kivezet a kocsmából. A lány szidalmakat szór utánunk, miközben távozunk; nem így szokták játszani ezt a játékot. Egy pár házzal arrébb levő tavernába megyünk. Ez a Sárga Kacsa. Újabb zsákutca. A következő, majd egy újabb és újabb utcában levő kocsmát keresünk fel. Három óra alatt több mint húsz kiskocsmában fordulunk meg, és csak minden ötödikben engedünk meg magunknak egy italt, ám még így is a fejembe száll a Ragyogás. Mit mondjak, kellemes. Elijah-ba karolok, miközben a nyüzsgő utcán sétálunk. Nem keltünk feltűnést; Trákiában jóformán csak idegenek vannak. Meglep, hogy sötétedés után olyan sokan járnak-kelnek az utcákon, de azt hiszem, mivel nincsenek sötétfajzatok, nincs értelme kijárási tilalmat elrendelni, ahogy nálunk, Fekete Városban tették. A Kakukkfű térre érünk, ami kisebb a Fűszer térnél. A tér közepén díszes márvány szökőkút áll, a tetején ölelésben összeforrt szerelmesek szobra. A szobor lábánál galambok. Felreppennek, amikor elmegyünk mellettük. – Brr! – hessegeti a madarakat Elijah. – Kergesd el őket! Nem akarom kinevetni, de akaratlanul is kibukik a nevetés a számon. – Egyáltalán nem mulatságos – húzza fel az orrát. – Bocs – szedek ki egy szürke tollat a hajából. – Na, de komolyan, mi olyan félelmetes egy madárban? Olyan helyesek!
– Hát nem azok! Borzalmas, szúrós kis szemük van és undorító, karmos lábuk. – Megborzong, én meg ismét kacagni kezdek. – Betelt a pohár – mondja, és megragad. Addig csiklandoz, amíg már alig kapok levegőt. – Bocs, bocs – lihegem. Mosolyogva ereszt el. – Valamitől azért biztosan félsz. – Igen, a haragvóktól – csuklik el a hangom. Elijah magához von, és széles mellkasára fektetem az arcomat. – Majd én vigyázok rád, Natalie. Nem kell ezt egyedül végigcsinálnod – mormolja. Egy pillanatra erősebben ölel, aztán elenged. Meglep, milyen hevesen kezd dobogni a szívem. – Nézzünk be ebbe a kocsmába – mutatok egy kék ajtós épületre. Bemegyünk. A csaposlány ezúttal szőke, halványzöld szemű. Futó izgalmat érzek, mert átfut a fejemen, hátha Esme az, de aztán eszembe jut, hogy kerekes székben ül, és már a negyvenes évei végén vagy az ötvenes éveiben járhat, ez a nő pedig harmincas lehet. A csaposlány odajön hozzánk, és lehervad a mosolya. Egy szörnyű pillanatig azt hiszem, hogy a csuklyáink ellenére is ránk ismert, de aztán ismét mosolyogni kezd. – Mi a nevem, kereskedő? – teszi fel a kérdést. Elijah az árlistára pillant. – A Rózsaszín Alma. Újabb két pohár ingyen fűszeres Ragyogással jutalmaznak minket. – Egy La Luna Estrella nevű tavernát keresünk. Hallottad már hírét? – kérdezi tőle Elijah. A lány a fejét rázza. Még ha tudná is a nevét, kétlem, hogy elárulná nekünk. – Egészségetekre – mondja, és kacéran Elijah-ra kacsint,
amit Elijah viszonoz. Valami eszement oknál fogva féltékenység mardos. Elijah leül, és bedobja az italt. – Nem kellene továbbmennünk a következő helyre? – kérdezem. – Fáradtnak látszol – jegyzi meg. – Kösz szépen – morgom. – Tudod jól, mire gondolok. Holnap folytathatjuk a keresést, amint világosodik. – Biztos? Még pár órát biztosan bírom... – mondom nem nagy meggyőződéssel. Teljesen kimerültem. Féloldalasan rám mosolyog, aztán kihúz nekem egy bárszéket. Leülök. – Jó, csak egy italt, aztán visszamegyünk Madame darához. Egyből hamar lesz kettő, aztán három, majd négy, és nemsokára teljesen megfeledkezem az idő múlásáról, de nehéz is lenne ezzel törődni, amikor egyik ital a másikat követi. Nem is emlékszem, hogy megrendeltem, hát még arra, hogy kifizettem őket, de a csaposlány boldogan tölti mindig újra a kiürült poharakat. Elijah elszórakoztat, mulatságos történeteket mesél a viridisi horgásztúráiról és a három fivéréről. – Nézzük csak, hogy jól értem-e – mondom. – Acelot a legidősebb bátyád? Bólint. – Rendes fickó. Mindig is kedveltem. Aztán ott van Donatien, aki egy igazi mama fiacskája, és Marcel, a legkisebb, aki egy seggfej. – Hogy lehet, hogy egyikőjük sincs itt, hogy segítsen megkeresni anyátokat? – kíváncsiskodom. – Nem nyugtalankodnak ők is?
– Nem, de nem is az anyjuk. Acelot, Donatien és Marcel a féltestvéreim – magyarázza, és felhajtja az italt, aztán lecsapja a poharat a bárpultra. – A kapcsolatunk elég bonyolult. – Értem – bólogatok. – Anyám megcsalta az apámat, és Polly a féltestvérem, illetve az volt. Szomorúan rám mosolyog. A csaposlány megint feltölti a poharainkat. Idegesen a hátunk mögé pillant az ajtó irányába, ezért kissé hirtelen fordulok meg, hogy lássam, mit néz, és majdnem leborulok a székemről. Nevetek, amikor Elijah elkap. – Rendben, szépségem. Most pedig ideje, hogy hazavigyelek – jelenti ki. – Csak még egyet! – könyörgök. – Mindketten eleget ittunk. Lebiggyesztem a számat, mire elvigyorodik. – Reggel majd bánni fogod. – Nem érdekel – vonom meg a vállamat. – Csak egyszer élünk, nem igaz? Az ital után nyúlok. A kezem megáll a pohárnál. A mézszínű ital felszíne remeg. Hirtelen kijózanodva kapom fel a fejemet. Már láttam ilyet, és tudom, mit jelent. A fülemet hegyezem. A zene és a beszélgető kereskedők lármája sem tudja teljesen elnyomni a rombolóhajó mással összetéveszthetetlen zümmögését. – Ki kell jutnunk innen – tolom hátra a bárszéket. Kirohanunk, és rögtön földbe gyökerezik a lábunk. A fejünk felett nem látni a csillagokat a város felett lebegő öt rombolóhajó körvonalai miatt. De nem ettől fagy meg a vér az ereimben. A Kakukkfű térre egy transzporter szállt le. A csapóajtó kinyílik, és Garrick meg a rózsaszín hajú hegyifarkas nő, Sasha lépnek ki
rajta, vasalt orrú bakancsuk kopog a köveken. Honnan tudták, hogy itt vagyunk? A csaposlánytól! Biztos értesítette az őröket. Azért töltögette újra meg újra tele a poharainkat, hogy ott tartson minket, amíg oda nem érnek. Garrick felhajtja szürke kabátja gallérját, és beleszagol a levegőbe. Felénk fordítja a fejét, szürke szeme megcsillan a sötétben. – Fuss! – kiáltom oda Elijah-nak. Végigrohanunk egy zsúfolt mellékutcán, átnyomakodunk a tömegen, és a vállunkkal nekik ütődünk, ahogy inunk szakadtából cikázunk közöttük. Minden színekké és csillogó fényekké mosódik össze, és a fülem cseng a zene és a rombolóhajók zümmögésétől. Ködössé vált a világ, mintha egy álmot látnék, de tudom, hogy ez csak az alkohol és az izgalom hatása. Egy férfi jön nekem, és lecsúszik a fejemről a csuklya, de nincs időm visszahúzni, miközben Elijah magával vonszol. Egyre többen özönlenek ki a vendéglőkből az utcákra, ahogy híre megy, hogy a rombolóhajók megérkeztek a városba. Szerencsére mind az eget fürkészik, és nem minket, ahogy elrohanunk mellettük. Óvatosan megkockáztatom, hogy hátranézzek. Garrick és Sasha az utca végében vannak, és a tengernyi arcot vizslatják, hátha ránk lelnek. Mindketten majdnem egy méterrel magasabbak bárkinél, ezért könnyen rálátnak a tömegre. Sasha vesz észre minket. – Ott vannak! – kiáltja. Durván lökik félre az útjukból az embereket, amikor rohanni kezdenek felénk. Az emberek nagy nehezen elfordítják a tekintetüket az égről,
és amikor meglátják a feléjük futó hegyifarkasokat, gyorsan kitérnek az útjukból. Garrick és Sasha gyorsítanak. El fognak kapni minket! Egy vendéglő ajtaja kivágódik, és részeg kereskedők tántorognak ki az utcára. Elállják a hegyifarkasok útját, akik már nem tudnak megállni, és beléjük ütköznek. Mind a földre esnek, kiabálnak, és átkozódva szidják egymást. Garrick ordít valamit, de nem hallom, mert Elijah megrántja a karomat, és végigrohan velem egy sikátoron. A házak mellett rekeszeket tornyoztak fel, és a szemetesedényekből túlcsordul a szemét. Elijah elereszti a kezemet, és ruganyosan felugrik a kocsma kerek tetejére. Felmászom a ládákra, ő pedig felhúz a tetőre. A lábam megcsúszik a síkos napelemeken, és Elijah akkor fog meg, amikor Garrick és Sasha megjelennek a sikátor végén. A számra tapasztom a tenyeremet, hogy elnyomjam kapkodó lélegzetvételem zaját. A hegyifarkasok lassan jönnek végig a sikátoron, az orrukat feltartják. Próbálnak kiszimatolni minket, de nehéz megérezniük az illatunkat a szemétbűzben. A lábam alatt megreccsen a napelem. Páni rémület hasít belém. Ha eltörik, leesem. A hegyifarkasok elsétálnak a sikátor másik végéig, aztán visszafordulnak oda, ahol rejtőzünk. A napelemes tetőcserép tovább reped, a lábam pár centit lejjebb csúszik. A szívem a torkomban dobog. Garrick és Sasha éppen alattunk járnak. Garrick bekukkant a vendéglő ablakán, hogy nem vagyunk-e odabent. – Nincsenek itt – morogja. – A fenébe – mormolja Sasha. – Nézzük meg a másik sikátorban. Elhagyják a kis közt, és hamarosan elnyeli őket a főutcán
hömpölygő tömeg. Elveszem a kezemet a szám elől, és kifújom a levegőt. Egész testemben remegek. Elijah felsegít, és sebesen átmászunk a tetőn, amikor városszerte hirtelen életre kelnek a digitális kivetítők. Tiszta Rózsa arca jelenik meg a képernyőkön. A város elcsendesül. – Trákia polgárai! Mostanra már bizonyosan észrevettétek a rombolóhajóimat a városotok felett – kezdi. Az egész kezd ijesztően megszokottá válni. – A tudomásunkra jutott, hogy a városotok dák lakosai Rózsa Törvénye ellen szavaztak. A törvény új kiegészítése értelmében ezentúl fajgyalázóknak minősülnek, és el fogjuk különíteni őket. Elijah aggodalmas pillantást vet rám. – Pontosan hetvenkét órátok van, hogy átadjatok az embereimnek minden dákot, máskülönben súlyos büntetésben lesz részetek – dörgi Tiszta Rózsa. – Ha a komolyságom felől kétségeitek merülnének fel, hagytam egy üzenetet nektek a Fűszer téren. Jó éjt! A képernyőkön élőben közvetítenek a mondott térről. Hat zarándok térdel a tér közepén, mind a Tiszta Hit fehér köntösét viselik. A Teremtés Könyvéből idéznek, miközben őrök – köztük Sebastian is – benzinnel locsolják le a ruhájukat. – Mi folyik itt? – kérdezem, és a rettegés lassan a hatalmába kerít. – Hiszen ezek zarándokok, nem dákok! Ugyan mi rosszat tettek. – Semmit – válaszolja sötéten Elijah. – Éppen ez a lényeg. Ha Tiszta Rózsa ezt a legodaadóbb híveivel megteheti, képzeld csak el, mit tehet Trákia népével, ha nem engedelmeskednek neki, és nem adják át a dákokat. Az őrök arrébb sétálnak, aztán Sebastian felemel egy lángoló
fáklyát, és a zarándokokra hajítja. A hat férfit azonnal elborítják a lángok, de egy sem sikolt fel, csak Tiszta Rózsa dicséretét zengik. Rózsa tényleg üzenetet küldött nekünk: ha ezt tette a legodaadóbb híveivel, képzeljük el, mit tesz majd Trákia népével, ha nem engedelmeskedik.
29. ASH
A HÁZBAN TELJES a felfordulás, ahogy Lucas és a gyerekek ide-oda rohangálnak, összeszedik a ruhájukat és a játékaikat, hogy felkészüljenek a menekülésre. Segítek Giselle-nek egy könyvespolcot húzni az ajtó elé, miközben Madame Clara a zsalugátereket reteszeli be. Harminc perce láttuk Tiszta Rózsa üzenetét, és máris összegyűlt néhány férfi a ház előtt. Megpróbálnak betörni. Szerintem nem tudják, hogy itt vagyok, máskülönben már egy megvadult, lincselésre vágyó tömeg lihegne kint. Az állóórára pillantok a szemem sarkából. Tizenegy múlt. – Natalie nem utalt rá, mikor ér vissza? – kérdezem Giselle-t. Megrázza a fejét, és újabb székeket húz a könyvespolc elé, hogy végképp eltorlaszolja a bejáratot. A kezemet a szívemre szorítom, és érzem az ujjaim alatt az egyenletes dobogást. Natalie életben van. Ennyit biztosan tudok. Ha nem lenne, a szívem már megszűnt volna dobogni. Amint biztonságba helyezem Madame Clara gyerekeit, megkeresem Natalie-t. És akkor majd... De nem tudom, akkor mit teszek. Egyszerre egyet, gondolom. Újabb hangos dobaj az ajtónál. – Menjetek a pokolba! – üvölt ki Giselle a kint álló férfiaknak. – Hiszen ezek csak gyerekek! – Hova megyünk? – kérdezem Madame Clarát, ahogy újabb
székeket rakok az ajtó előtti halomra. – A Szivárvány-erdő a város szélén van – válaszolja. – Neptune-nál elrejtőzhetünk. – Kicsoda Neptune? – kérdezem. – A népünk vezére – feleli Giselle. – Van egy közössége az erdőben. Állandóan vándorolnak, ezért nehéz őket megtalálni, hacsak nem tudjuk, mit keressünk. Úgy fest, ennél jobb ötlettel nem tudunk előállni, hogy gondoskodjunk a gyerekek biztonságáról. Ismét az órára nézek. Hol vagy már, Natalie? Az ablakhoz futok, és elhúzom a függönyt. A velünk szembeni digitális képernyőn már megkezdődött a visszaszámlálás: 71:28:14, 71:28:13, 71:28:12... Visszaengedem a függönyt, amikor egy őrökből álló szakasz masírozik végig az utcán. Már vagy harminc perce érkeznek a transzportereiken a városba, és lezárják az utakat, hogy senki se menekülhessen el. Nem tudom, hogy jutunk ki innen. Hirtelen dobbanás hallatszik a tetőn, majd nem sokkal később egy másik. Felvágtatok a lépcsőn, Giselle a nyomomban, és berontok a hálószobánkba. Az erkélyen Natalie és Elijah. Hatalmas kő esik le a szívemről. Feltépem az ajtót, és a karomba szorítom Natalie-t. Kimerültnek látszik, alig kap levegőt. Ragyogásszaga van, ahogy Elijah-nak is, idáig érzem Elijah leheletét. Szóval ezt művelték? Ha máskor történt volna, most dühös lennék Natalie-ra, hogy ilyen meggondolatlan volt, de most úgy örülök, hogy épségben van, hogy nem tudok rá haragudni. Erősen magamhoz szorítom. Elijah lezöttyen a matracra, és végigsimítja az arcát. – Hát ez hajszálon múlt!
– Mi történt? – firtatja Giselle. – Garrick és Sasha – mondja Natalie. – De sikerült leráznunk őket. Bocsáss meg, Ash. Sebastian tudni fogja, hogy itt vagyunk. – Csak te meg én – igazítja helyre Elijah. – Azt hiszik, hogy Ash meghalt, emlékszel? Odalent hevesen verik az ajtót. – Rendben, mennünk kell – szögezem le. – Az erdőbe indulunk. Natalie keservesen felcihelődik. – Jól van, menjünk. Felkapom a vászonzsákomat, Natalie ruhákat gyömöszöl az övébe. Amikor leérünk, Madame Clara már a folyosón vár minket Lucasszal és a gyerekekkel. A rémület kiül az arcukra. A férfiak odakintről az ajtót verik, a hangos ökölcsapásoktól repedezni kezd az ajtófélfa. – Gyertek ki, dák söpredék! – kiabálja kintről az egyik férfi. Az ajtó meggörbül. Egy perc, és bent lesznek. – Hogy jutunk ki innen? – kérdezi Natalie. – A szervizalagutakon – válaszolja Madame Clara. A konyhába terel minket, és félretolja a nehéz tölgyfa asztalt. Egy ovális szőnyeg fekszik alatta. Giselle arrébb rúgja, és egy fa csapóajtót pillantok meg. Amikor felemeli, látom, hogy rozoga lépcsősor vezet le a sötét pincébe. Giselle felveszi a pultról a lámpást, aztán lesegíti az idős, vak hölgyet a lépcsőn. A gyerekek következnek, majd Natalie és Elijah. Visszahúzom a helyére az asztalt, aztán bebújok alá, és lemászom a csapóajtón, majd becsukom magam mögött. A pince dohos, ládákkal és kidobott bútorokkal van tele. Elijah segít Giselle-nek félretolni néhány fűszeres Ragyogással töltött üveggel teli ládát, és mögötte feltűnik egy régi fémajtó. Nyikorogva tárul fel, amikor Giselle kinyitja, és rozsda pereg a
padlóra. Az ajtó túloldalán vörös téglás szervizalagút van; két méter magas, egy méter húsz széles. Sötét mélységbe vezet. Giselle megindul a szervizalagútban, mögötte Lucas és a gyerekek sietnek. Madame Clara a zsákom pántjába kapaszkodik, hogy vezessem, amikor utánuk eredünk. Mielőtt Elijah becsapja mögöttünk a fémajtót, még hallom, ahogy kiszakad fent a bejárati ajtó. A folyosón koromsötét van, csak Giselle lámpája világítja meg az utat. Nyirkos és hűvös körülöttünk a levegő, a földön piszkos esővízben taposunk, ami a téglafalból kihulló habarcs helyén szivárgott be. A gyerekek megfogják egymás kezét, ahogy Giselle nyomában haladnak. Madame Clara mögöttem jön, és Natalie meg Elijah zárják a sort. Egy mérföldön keresztül teljes csendben gyalogolunk, csak a lépteinket hallani, ahogy egyenletes ritmusban a tócsákban tocsogunk. Mások lépteire is fülelek, de úgy tűnik, senki sem követ minket. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyunk. Ki tudja, mi lakik még itt lent? A haragvókutyákra gondolok, és megborzongok. A felettünk levő utcában eldübörög egy teherautó, és téglapor hullik a hajamra. A fejemet ingatva próbálom meg kirázni belőle. – Hova tartanak ezek az alagutak? – kérdezem Madame Clarát. – A legtöbb a kikötőbe – feleli. – A kereskedők eredetileg feketepiaci árut hoztak be itt a városba. De régóta nem használják őket, mert nem biztonságosak. Újabb teherautó halad el fölöttünk, és kilazul egy darab habarcs, ami a lábam előtt pottyan a vízbe. Tényleg nem vicc.
Giselle többször is elkanyarodik, és nemsokára már képtelen vagyok észben tartani, merre megyünk, ahogy egyre beljebb jutunk az alagúthálózatban. Itt aztán könnyen el lehet tévedni. Kísérteties a csend, ami éles ellentétben áll a fenti világgal. A városban teljes a zűrzavar. Emberek futkosnak, sikoltásokat hallunk, időnként fegyverropogást. Olyan, mintha újra átélnénk Fekete Város ostromát. Visszanézek Natalie-ra; szeretném tudni, jól van-e. Mérhetetlenül kimerültnek látszik, húzza a lábát a pocsolyákban, a hűvös levegő ellenére is fénylik a bőre a verítéktől. Elfog az aggodalom, hogy talán betegség bujkál benne, de aztán eszembe jut, hogy egész este ivott, arról nem is beszélve, hogy Garrick elől kellett menekülnie. Nem csoda, hogy elfáradt. Elijah átfogja a derekát, hogy Natalie-t támogassa. Az agyaram lüktetni kezd. Elijah észreveszi, hogy nézem, és elhúzza a karját. Giselle egy jobbra kanyarodó alagútba tér le. Ez sokkal kisebb, és kissé felfelé emelkedik; le kell hajolnom, nehogy beleverjem a fejemet a boltíves mennyezetbe. Néhány százméternyit haladunk ezen a folyosón. Minél messzebb jutunk, annál nagyobb a csend odafentről, míg végül már semmit sem hallunk. Lépcsőhöz érünk, és egy elhagyott kunyhóba jutunk fel, amiből a Szivárvány-erdőbe vezet az út. Még a holdfénynél is egyértelmű, honnan kapta az erdő a nevét. Sűrűn nőnek benne az eukaliptuszfák, amelyek kérge élénk színfoltokból tevődik össze: citromzöld, a naplemente narancsa, lila ametiszt, tengerkék, vöröses gesztenyebarna. Köztük elszórva néhány friss, zöld tűlevelű és fűzfa a híres csillag formájú, borostyánsárga leveleivel. Megfordulok, hogy jobban lássam az alattunk elterülő
várost. Egy hegyen állunk, így erről a helyről szinte egész Trákiát belátom. Emberek ezrei rohangálnak az utcákon, miközben egyik transzporter a másik után hozza a csapatokat, hogy biztosítsák a várost. Néhány másodpercenként felhangzik a géppuskaropogás. Valóságos őrültekháza van lent, és ennek a közepén ott van a Holdcsillag. Iszonyatos súly nehezedik a vállamra, mert tudom, hogy oda a küldetésünk. Nem tehetünk egyebet, mint hogy minél előbb elmenekülünk Trákiából.
30. ASH
EGYRE BELJEBB gyalogolunk az erdőbe, hogy Trákiát minél messzebb tudjuk magunk mögött. Natalie rám pillant, a tekintetéből az én csalódottságom tükröződik vissza. Hogy is buktathatnánk meg Tiszta Rózsát, amikor ő számbeli fölényben van velünk szemben, és tűzerőben is felülmúl minket? Elijah lehajtott fejjel megy mellette; biztos az anyja körül járnak a gondolatai. Natalie vigasztalóan érinti meg a karját. Ártatlan mozdulat, mégis szíven üt. – Miért teszi ezt velünk Rózsa? – kérdezi mellettem Giselle. – Nem tudom – válaszolom, és elfordítom a tekintetemet Natalie-ról és Elijah-ról. – Talán fél mindentől, ami nem olyan, mint ő. – Ezért aztán úgy gondolja, az a megoldás, ha kiirt valamennyiünket? – faggat tovább Giselle. – Mi ijeszthette meg annyira, hogy ehhez kellett folyamodnia? – mutat az éjszakai égbolton a rombolóhajókra. – Fogalmam sincs – válaszolom. – Lehetetlen megérteni, mi zajlik az agyában. – Nem engedem, hogy elvigyék Lucast vagy a gyerekeket a Tizedikbe – jelenti ki Giselle. – Inkább elvágom a torkukat, mint hogy engedjem, hogy rabszolgának adják el, vagy elgázosítsák őket, mint az élősdieket. Erőszakos elképzelései meghökkentenek. Giselle megáll, és
villogó, szürke szemét rám szegezi. – Én is lázadást szítok itt, Trákiában – mondja határozottan. – Segítesz nekem? Átgondolom a javaslatát. Lehet, hogy nem sikerült megtalálnom az Orát, de még a felkelés segítségére lehetek. Valamit tennem kell. Mi értelme Főnixnek lennem, ha egyszer nem szállok bátran szembe az őrökkel, és nem harcolok? – Rendben – döntöm el. – Benne vagyok. Egy órán át tovább gyalogolunk az erdőben. Giselle-lel halkan beszélgetünk a lázadás kirobbantásával kapcsolatos terveinkről, míg Natalie és Elijah hátramaradnak, és szintén beszélgetésbe merülnek. Kezdem belátni, mit értett Madame Clara azon, hogy az erdőben senki sem talál meg minket. Olyan, mintha se vége, se hossza nem lenne, és minden ösvény egyforma. Könnyen el lehet tévedni. Giselle megáll az egyik fánál, és végighúzza az ujját a színes kérgen, amíg rá nem akad egy kis körre, amit a kéregbe véstek. – A Kerek Tisztáson vannak – közli velünk. Giselle vezetésével egy meredek emelkedőn kapaszkodunk fel, az izmaim fájnak az erőfeszítéstől. Nem is értem, Madame Clara hogy bírja. Hátranézek az idős hölgyre, aki Lucas kezét fogja, és nevet a fiú tréfáin. A többi gyerek körülöttük futkos; mióta az erdőben vagyunk, megfeledkeztek a félelmükről. – Mi történt Madame Clara szemével? – kérdezem Giselle-től. – Neptune kivágta. Földbe gyökerezik a lábam. – Micsoda? Miért? – Madame Clara beleszeretett egy nőbe, és Neptune ezt rosszul viselte – mondja Giselle. – Ó, a fenébe – mormolom, és eltűnődöm, vajon jó ötlet-e
ennél az erőszakos embernél menedéket keresni. – Nem akarom, hogy emiatt rosszat gondolj a népem felől – teszi hozzá sietve Giselle. – Nem vagyunk mind olyanok, mint Neptune, és ez harminc éve történt. Változnak az emberek. Szerencsére felérünk a hegytetőre. Idefent laposan terül el az erdő, de sűrűbb a növényzet, így lassabban haladunk. A sötétben az aljnövényzetben baktatva vadállatok kiáltásait halljuk. – Hány dák él Neptune-nal? – érdeklődöm. – Csak pár száz. Mindenki más a városban lakik, mert ott van munka. De az öt családból vele is maradtak. – Te melyik családhoz tartozol? – A szó szoros értelmében a Lamberthez – válaszolja Giselle. – De inkább Clara gyermekének tekintem magam. Egyre beljebb érünk az erdőben. – Szóval a szüleid... izé... – Nem tudom, hogy fogalmazzak, hogy ne bántsam meg. – Meghaltak? – segít ki. – Igen. – Hogy lehet, hogy a családtagjaid nem fogadtak be a haláluk után? – Nem kellettem nekik – válaszolja. – Az apám dák volt, az anyám nem, egyik család sem értett egyet azzal, hogy összeházasodtak, így aztán kitaszítottak. Nem volt hova mennem. Egy darabig az utcán éltem, amíg Clarával össze nem kerültem. – Kemény lehetett. – Elboldogulok – mondja, és önkéntelenül az arcához kapja a kezét, ahol az őr ütése nyomot hagyott. – Á, itt is vagyunk! Egy nagy, körkörös tisztásra lépünk, ami az erdő közepén van. Az irtás külső szélén több tucat hagyományos dák lakókocsi áll, amelyeket pirosra, zöldre és aranyszínűre festettek, míg
közvetlenül tőlünk jobbra öt nagy sátrat húztak fel. A tisztás közepén egy tűzrakó hely van, benne még vörösük a parázs. Úgy fél méterre egy fémlapot függesztettek fölé, hogy éjszaka ne lehessen felülről észrevenni. A tűzrakó hely körül vagy száz dák férfi és nő gyűlt össze. Van, aki zsákot támasztott a lábához; gondolom, ők a városból jöttek, és menedéket remélnek. Éppen szenvedélyes vita folyik. A tűzrakó hely túlsó végén öt férfi és két nő hallgatja a többiek vitatkozását. Az egyik nő hasonlít Giselle-re, ugyanolyan hullámos, vörösesbarna haja és szürke szeme van, csak jóval idősebb Giselle-nél. Giselle észreveszi, kit nézek. – Ő Pandora Lambert, az öt családfő egyike. A mellette ülő szőke nő Miranda Hicks. Miranda a negyvenes évei derekán jár, és ijesztően sovány, a szemét erősen kihúzta salakkő porral. – És kik a férfiak? – kérdezem. – A szemüveges Sol Becket, a mellette ülő Gilderoy Draper. – Az utóbbinak hullámos fekete haja és ragyogó kék szeme van, mint Lucasnak. – És a középső Neptune Jack. Neptune a hatvanas évei közepén járó, köpcös, napbarnított bőrű férfi, akinek sűrű, ősz szakálla illik göndör hajához. Giselle-hez hasonlóan tollakat és gyöngyöket visel a hajába fonva. Abból, ahogy nyugodt, magabiztos erőt sugároz, nyilvánvaló, hogy ő a vezető. Mindenki elhallgat, amikor közelebb megyünk. Több férfi is előhúzza a tőrét, de Neptune int, hogy ne tegyenek semmit, amikor Giselle, Lucas és a többi gyerek letérdel elé, és olyan mélyen meghajolnak, hogy az orruk szinte érinti a nedves földet. A csoportból csak Madame Clara marad állva. Dacosan felszegi az állát.
– Van merszed idehozni a vakarcsseregletedet, Clara? – szólal meg Neptune. – Menedéket keresünk – jelenti ki Madame Clara. – Befogadtok, fivérem? Fivérem? Neptune-ra pillantok, és most látom csak, hogy hasonlóság van az arcuk között: ugyanolyan széles az orruk, kiugró az arccsontjuk, és sötét a bőrük, bár Madame Clara arca csupa tetoválás, és az üres szemgödrök feletti hegek miatt kissé eltorzult. Neptune a kérésén töpreng, és közben a szakállát vakargatja. A tekintete megpihen előbb Natalie-n és Elijah-n, aztán rám siklik. Hirtelen kihúzza magát. – Úgy hallottuk, meghaltál – mondja. – Igen, én is úgy hallottam – válaszolom. – De itt vagyok, és segíteni szeretnék. Giselle felemeli kicsit a fejét, és barna haja szétterül a vállán. – Szeretnénk lázadást kirobbantani Trákiában. Natalie kérdő pillantást vet rám. – Mikor akartál erről beszámolni? – súgja oda nekem. – Most már tudod – válaszolom. Neptune feláll, és int a kezével. – Gyertek velem. Giselle feláll, és csatlakozik hozzám, valamint Natalie-hoz és Elijah-hoz, ahogy Neptune-t és a családfőket egy nagy sátorba követjük. Madame Clara kint marad a gyerekekkel. A sátrat belülről sötétvörös és lila szőttesekkel borították. Középen egy kerek tűzrakó hely van, amit selyempárnákkal takart kör alakú pad vesz körül. Neptune int, hogy üljön le mindenki, majd meggyújtja a pipáját. – Szóval készek vagytok megverekedni Rózsával, mi? – kérdezi.
– Már elkezdtek összeterelni minket – mondja Giselle. – Csak idő kérdése, hogy mindenkit elfogjanak, és a Tizedikbe toloncoljanak. Elmagyarázom, mi a Tizedik, és Neptune tekintete elsötétül a dühtől. A többi családfő haragos pillantásokat vált. Ugyanolyan felháborodottak, mint a vezetőjük. – Miben segíthetünk? – kérdezi Neptune. Elmondom a tervet, amit Giselle-lel kiötlöttünk, míg az erdőben gyalogoltunk. – És a rombolóhajó? – kérdezi Pandora, a vörös hajú asszony. – Fel kell szivárognunk rájuk – válaszolom. – Jártam rombolóhajón – mondja Natalie. – A hangáron kívül nem őrzik különösebben. Sikerülhet. Hálásan mosolygok rá, és örülök, hogy velünk tart. – Az őrök az utakon még több erősítést küldhetnek – szúrja közbe Miranda, a sovány asszony. – Akkor felrobbantjuk őket – vágja rá Gilderoy Draper. – Szerintem Tiszta Rózsa nem küld majd erősítést. Az iridiumi vérfürdő után nem nélkülözheti az embereit – utalok a csatára, amiben Nick és vélhetően Juno is meghalt. – Az, hogy csak öt rombolóhajót küldött, ezt támasztja alá. Fekete Városban tizenkettő volt. – Trákia ráadásul katonai szempontból nem fontos – teszi hozzá Natalie. – A stratégiailag jelentős célpontjait nem hagyhatja védtelenül. – El kell foglalnunk a hírközlési központot – mondja a szemüveges Sol Becket. – Ott dolgozik az unokatestvérem – mondja Pandora. – Bejuttat.
Neptune a pipáját szívogatja, és fontolóra veszi a dolgot. A többi vezetőre néz, azok pedig sorban rábólintanak. – Őrültség, de talán keresztülvihető – mondja végül. – Hajnalban megkezdjük a felkészülést.
31. ASH
Megfordulok az ágyban, és megdörzsölöm az arcomat, hogy magamhoz térjek álmomból. A zsalugáteren beszűrődő fényből arra következtetek, hogy most kezd hajnalodni. Körülnézek a szobában, és egy pillanatig nem tudom, hol vagyok, aztán eszembe jut, hogy az egyik dák lakókocsiban. Hosszú, keskeny kocsi, ívelt famennyezetét skarlátvörösre és smaragdzöldre festették, a felületeket kézzel festett kelmékkel takarták be. Az ágyam túlsó fele üres, a párna hűvös. Felöltözöm, és kimegyek, hogy megkeressem Natalie-t. A tisztáson már nagy a jövésmenés, mert a családfők készülődnek az őrök elleni holnapi támadásra. Sol több emberével a tűzrakó hely mellett ül, és a lábukhoz halomba rakott puskákat meg kardokat tisztogatják, a puskákat lőszerrel töltik meg, Gilderoy és Miranda egymással nevetgélnek és csevegnek, miközben célba lőnek egy kidőlt fára tett üvegekre. Halálos pontossággal céloznak. Pandorát nem látom, de feltételezem, hogy már bement Trákiába, hogy beszivárogjon a hírközpontba. Remélem, sikerrel jár, mert ez fontos része a tervünknek. Natalie, Elijah és Madame Clara egy közeli lakókocsi lépcsőjén ülnek, és teáznak. Natalie fáradtnak látszik, az arca sápadt; azt hiszem, nemcsak a másnaposságtól került ilyen állapotba, hanem az egész testét lehúzó kimerültségtől. Megdöbbent, mennyire lesoványodott. Tegnap észre sem vettem,
amikor Madame Clara hálószobájában voltunk, de akkor máson járt az eszem. Giselle kilép a mellettem levő zöld lakókocsiból. Ugyanazt az élénksárga ruhát viseli, amit előző nap, bár most pávatollakkal ékesítette gesztenyebarna haját. A tollak türkizkéken csillognak a napsütésben, és harmonizálnak a szemceruza színével, amivel feltűnő szemét körülrajzolta. Mosolygó ajkát arannyal festette ki, és halványan elpirul, amikor meglát. Egyáltalán nem próbálja meg titkolni az irántam érzett vonzalmát; érdekes, de nem bánom. Még tetszik is. Jó, ha az embert kívánja valaki, még ha nem is az a lány, akit szeret. – Milyen meghitten üldögélnek – int Elijah és Natalie felé. Odanézek. Elijah keze Natalie hátán van, és a hüvelykujjával lassan kis köröket rajzol Natalie gerincére. Natalie elhúzódik, Elijah pedig leereszti a kezét, de már késő, a baj megtörtént. Úgy érzem, mintha kiszakították volna a szívemet. El kell mennem innen. – Bemegyek a városba, egy kis felderítésre – jelentem be. – Veled tartok – ajánlkozik Giselle. Gyorsan köntösöket hoz a lakókocsiból, és elindulunk a város felé. #
Pár órával később már Trákia szívében vagyunk. A városban teljes a káosz. Ajtókat vertek be, az ablakokat bedeszkázták, egy-egy ház még most is ég. Figyelem, nem veszem-e észre a Holdcsillag nevű vendéglőt, de egyet sem látok, amire illene a leírás. Viszont elmegyünk egy épület előtt, aminek hatalmas, félhold alakú napelem van a cikornyás, lépcsőzetes tetején, de csillagot nem látok, így elvetem mint lehetőséget. A majdnem elhagyatott utcákon az őrök teherautói cirkálnak, hegyifarkas
falkák törnek be az otthonokba, és egész családokat terelnek ki, akik sikoltoznak, és szabadulni próbálnak, miközben a Fűszer térre vonszolják őket, ahol a transzporterek arra várnak, hogy felszállíthassák őket a rombolóhajókra. Giselle-lel felkapaszkodunk egy, a Fűszer teret szegélyező épület tetejére, hogy jobban belássuk a téren zajló tevékenységet. Nagy a nyüzsgés lent. Hat transzportert és nyolc teherautót számolok össze. Az őrök felszerelést és ellátmányt rakodnak le a járművekről, és beviszik a városházára, ahol a főhadiszállásuk van. A tér túloldalán egy hatalmas digitális képernyőn az SBN legfrissebb híreit közvetítik. A fényképem mindegyik kivetítőn megjelenik, miközben a hírcsatorna az állítólagos halálomról tudósít. A tegnapihoz képest nincs újdonság, ami megnyugtató. Nem említik Amyt és Stuartot, így feltehetően valahol életben vannak. A képernyő jobb alsó sarkában az SBN a Nick haláláról készült felvételt ismételgeti. Összerezzenek, és szinte érzem, valahányszor felrobban a bomba. Vége az adásnak, és visszatér a képernyőre a visszaszámlálás; tudatják velünk, hogy már csak hatvanhárom óra és huszonnyolc perc van hátra. Ennyi idő nem elég, hogy átfogó támadást indítsunk az őrök ellen, főként nem Roach és az Ember az Egységért többi tagjának segítsége nélkül. Giselle kicsit közelebb csúszik hozzám, ahogy a tetőn fekszünk, és azt figyeljük, ahogy az őrök a foglyokat terelik fel az alattunk levő főtéren álló transzporterekre. Akárcsak Fekete Városban, itt is evakuációs engedélyeket osztanak a polgároknak, amikor az elfogott embereket átadják az őröknek. Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy az emberek képesek átadni a hatóságoknak a szomszédaikat, ez viszont azt jelenti,
hogy a város viszonylag kihalt lesz, mire támadásba lendülünk, így csökkenthető az áldozatok száma. – Itt fogunk holnap támadni – mondom Giselle-nek. – Délben kezdjük, amikor leváltják az őröket, hogy kevesen tartózkodjanak lent a földön. Addig maradunk a tetőn, míg merünk, az őröket figyeljük, és próbáljuk kideríteni, milyen váltásokban dolgoznak. Úgy fest, hogy száz őr tartózkodik egyszerre a földön. A többiek fent vannak a rombolóhajókon. Forr bennem a düh, amikor megpillantom Sebastiant, Garricket, Sashát és a vörös frakkkabátos holdkutyát, Jaredet, amint kisétálnak a városházából, és lejönnek a lépcsőn. Sebastian a fekete nyomkövető egyenruháját vette fel, míg Garrick és Sasha a megszokott szürke kabátot, nadrágot és acélbetétes bakancsot viselik. Garrick a homlokát ráncolja, amikor végignéz az elé táruló látványon, szürke szeme csillog előreugró homloka alatt. Fölszegi a fejét, és beleszimatol a levegőbe. Aztán felénk fordul. Gyorsan lekúszunk a tetőről, mielőtt észrevenné minket. Nem akarjuk kísérteni a szerencsénket, ezért visszasietünk az erdőbe, hogy találkozzunk a többiekkel. Madame Clara Lucasszal és a gyerekekkel üldögél a tábortűz körül, és csuklyát varr a fekete köntösökre, míg Natalie és Elijah ebédet készít. Nagy kupac alma mellett ülnek, és hámoznak. Natalie arcán megkönnyebbülés látszik, amikor meglát minket. Odaszalad hozzám, és átkarolja a nyakamat. Egy pillanatig minden olyan, mint régen. Magamhoz húzom, és fáj a szívem. – Úgy aggódtam – suttogja. – Nem mondtad, hogy elmész. – Bocs – mondom halkan, és az ajkam az arcára szorítom. – Nem fordul elő még egyszer. Felpillant, és azt hiszem, megcsókol. De aztán észreveszi,
hogy Elijah minket néz, és elhúzódik tőlem. A futó boldogság, ami elfogott, szertefoszlik, és ismét űr támad bennem. Csatlakozunk a többiekhez. Míg elmesélem, mit láttunk a városban, Giselle felvesz egy fényes, zöld almát az Elijah melletti halomból, és megtörli a sárga ruhája ujjában. Natalie bosszús pillantást vet rá. – Ebédre van! – És? Ha akarsz valamit, elveszed – mondja Giselle, és rám siklik a tekintete, a szeme gonoszkodva megcsillan, ahogy beleharap az almába. Natalie feláll, és beletörli a kezét a ruhájába. – Járok egyet. Elnyomakodik mellettem, és a tisztás másik oldala felé indul. Elijah feláll, és a nyomába ered. – Mondtam tán valamit? – kérdezi Giselle ártatlanul. A szemöldökömet ráncolom, mert kicsit felbosszantott, hogy Giselle feldúlta Natalie-t, ugyanakkor titkon örülök, hogy Natalie féltékeny. Ez bizonyítja, hogy maradtak még érzései irántam. A nap folyamán mindent megszervezünk a holnapi trákiai támadáshoz. Már lemenőben a nap, amikor nők érkeznek a városból. Összehajtott kék szövetvégeket hoznak. Végigsimítom az égszínkék anyagot, ami annyira emlékeztet Natalie szemére. Ezért választottam ezt a színt, nem mintha ezzel bárki is tisztában lenne. Neptune jön oda hozzám. – Hírt kaptam Pandorától. Bejutott a központba, és mindent előkészített. Ott is marad, hogy felügyelje holnap az eseményeket. Megkönnyebbülten bólintok. Ez volt az utolsó darabka, amit a kirakós játékban a helyére kellett tenni. Most már nincs más hátra, mint várni. Holnap visszafoglaljuk Trákiát.
#
Mire végzünk, leszáll az éjszaka. Mindenki összesereglik a tábortűz köré, hogy megvacsorázzunk. A gyerekek a tűz körül játszanak, mintha semmi gondjuk nem lenne, míg a felnőttek komoly arccal fűszeres Ragyogást isznak, mert tudják, hogy a következő huszonnégy órában sokan meg fogunk halni. Natalie-ra pillantok, aki egy fatörzsből faragott padon ül Elijah mellett. Mindketten szótlanul, gondolataikba mélyedve a tűzbe bámulnak. Natalie megérzi, hogy őt nézem, és felém fordul. Összeszorul a szívem. Egy öregember, akinek sellőt tetováltak a karjára, harmonikát tart, és most egy népdalt kezd játszani. Az ujjai fürgén ugrálnak a billentyűkön. A gyerekek a zenére forognak és táncolnak. Madame Clara és Giselle az ütemet tapsolják, aztán néhány férfi is feláll, a lakókocsijukból hangszereket hoznak, és bekapcsolódnak az öreg játékába. Az emberek egyenként állnak fel, és táncolni kezdenek. Örülnek, hogy elterelik a figyelmüket. Natalie mosolyog, ahogy a többieket figyeli, kék szeme ragyog a lángok fényénél. Most, hogy kicsit pihenni tudott, jobban néz ki, mint korábban. Elijah feláll, és a kezét nyújtja. Natalie előbb habozik, aztán megfogja Elijah kezét. Ahogy együtt táncolnak, az ismerős fájdalom feszíti a mellkasomat. Elijah nagyon jól táncol, de gondolom, a konzul fiaként van ideje ilyesmit tanulni. Elragadtatott pillantásokkal kísérik őket, nemcsak azért, amilyen könnyedén táncolnak, hanem mert szépek együtt. Nagyon szépek. Elijah körbeforgatja Natalie-t, aki hátraveti a fejét, és nevet. Ezt a hangot a születésnapja óta nem hallottam. Amikor megkértem a kezét. Új dalba fognak, amit a dobok vezetnek be. A zene állatiasan
vad üteme betölti az éjszakát. A közelben Giselle forog-pörög a ritmusra, sárga ruhája és vörösesbarna haja szétterül a levegőben, amíg már csak a tábortűz egyik lángnyelvének látszik. Elkapja a pillantásomat, és önelégült mosoly játszik az ajkán. Kihívóan int nekem. Féltékenyen Natalie-ra és Elijah-ra pillantok. Ha te így, én is így. Odamegyek Giselle-hez, és a karomba veszem. Az egzotikus zenére táncolunk, a testünk egy ütemre ring. Megragadom a derekát, és keményen magamhoz vonom. Halkan felkiált, ezüstös szeme gonoszkodva csillog. Natalie-ra pillantok. A homlokát ráncolja, és engem figyel, miközben Elijah körbe-körbe forgatja. A zene lassúbbra, érzékibbre vált. Giselle a hajamba túr, és felkorbácsolja az érzékeimet, amikor hozzám dörgöli magát. Az ajka az enyémhez közeledik. Egy eltévesztett lépés, és csókban forrunk össze. Giselle arca kipirul, a pupillája kitágul. Láttam már ilyesmit azoknál, akik Ködöt vettek be. Erős testi vágy. A fenébe is, jó, ha az embert kívánják. Végigsimítom a hátát, a kezem a gerince végén levő hajlat felé siklik, de végig csak Natalie-t figyelem. Harag villan a tekintetében, és átkarolja Elijah nyakát. Elijah felnyög, és szorosabban húzza magához. Én azzal vágok vissza, hogy hirtelen leengedem Giselle-t, és a kezem végigsiklik dús idomain. Megremeg a gyönyörűségtől, az ajka szétnyílik. Felemelem, és a zene ritmusára körbeforgatom. Boldogan kacag fel, a szeme csillog. Nyilvánvaló a szándéka, és kísértést is érzek, még ha csak azért is, hogy olyan szenvedést okozzak Natalie-nak, amilyet ő okoz nekem. Elijah erősen szorítja magához Natalie-t, a testét simogatja,
az arcát az övéhez szorítja, lehunyja a szemét. Elmerül Natalie-ban, megfeledkezett a világról, révületbe esett. Vagy szerelembe. Iszonyú fájdalmat érzek. Ez már több a soknál. Legyőzötten engedem el Giselle-t, és a táncolókat otthagyva elrohanok. Messze Natalie-tól. Egyenesen a lakókocsihoz megyek, a testemet düh rázza. Levetem magam az ágyamra, a mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed. Úgy érzem, rögtön meghalok. Nem kapok levegőt. – Jól vagy? – kérdezi Giselle csendesen az ajtóban. – Elhagy miatta – vallom be, a hangom megbicsaklik. – Nem tudom, mit tegyek. – Nem uralkodhatsz a szívén, Ash. – Tudom – bólintok. – De a magamén sem, és úgy szeretem, hogy abba belepusztulok. Giselle mezítláb az ágyhoz jön, és megölel. Lágy a teste. Meleg, hívogató. Rózsavíz illata van. – Vissza akarom kapni – suttogom. – Még van esélyed – biztat. – Csak emlékeztetned kell arra, miért szeretett beléd. És addig is... – Az ajkamra szorítja a száját. A csókja tüzes, perzselő, izgató, ingerlő. Aztán elhúzódik. – Bárki boldog lenne veled, Ash. Ha ezt nem látja, akkor bolond. Rám kacsint, és kilép a lakókocsiból. Becsukódik mögötte az ajtó, de előbb még megpillantom Natalie-t, ahogy berohan az erdőbe.
32. NATALIE
– VÁRJ, NATALIE! Lassítok, hogy Elijah utolérjen. Egy kis petróleumlámpa van a kezében, a fény le-fel ugrál, ahogy fut. Vadul ver a szívem, a fejem lüktet. Forog velem a világ, az ég, a fák és a föld összefolyik a szemem előtt. Megroggyan a térdem, és Elijah kap el, mielőtt összeesnék. – Megcsókolta – csak ennyit bírok kinyögni, mielőtt elerednek a könnyeim. – Tudom – mondja nyugodtan Elijah. – Én is láttam. – Miért tette? – Mert fájdalmat okoztál neki. Azt hiszi, érzéseket táplálsz irántam. – Felemeli az arcomat, és a szememet fürkészi. – Így van? Elpirulok. – Elijah... Mielőtt befejezhetném a mondatot, Elijah lehajol, és az ajkát az enyémhez érinti. Magabiztos, de lágy a csókja, az ajka puha, csodás. Mézíze van: édes és finom. A nyelve az ajkaim közé siklik, gyöngéden simogatja az ajkamat, az érintése szelíd és kíváncsi. Elakadó nyögés szakad fel belőlem, szétnyitom a számat, hogy felfedezhessen. Az ujjaim prémszerű hajába kulcsolódnak, és vigaszra vágyva hozzásimulok. Egy második szívdobbanás visszhangja reszket a mellkasomban. Ash, mondja. Ash, Ash, Ash. Mit művelek?
Kibontakozom a csókból, és összezavarodva a tenyerembe temetem az arcomat. Elijah a válaszomra várva, reménykedőn néz rám. – Nem tudom... nem érzem... ne haragudj, Elijah – nyögöm végül. A bőrén csillog a levélfoltos holdfény, csokoládébarna sörényét enyhe szellő borzolja. Más időkben, egy másik világban biztosan beleszeretnék. De nem ebben a valóságban élek. A szívemben-lelkemben csak egy fiúnak van hely, és az Ash. Szögletes állán megvonaglik egy izom. – Rendben van, Natalie. Tudtam, hogy kevés az esélye, de meg kellett próbálnom. Ágak reccsennek, és egy pillanattal később Ash és Giselle bukkannak ki a sötétségből. Tőlünk pár méterre állnak meg. Ash csillogó szeme kihívóan szegeződik rám, ahogy azt várja, hogy színt vallják. Tudja, hogy láttam, amikor Giselle megcsókolta. Vajon ő is látta az Elijah-val váltott csókomat? Érzelmi holtpontra jutottunk: mindenkinek fáj, mindenkit elárultak, mindegyikünk arra vágyik, akit nem kaphat meg. És mindez az én hibám. Ennek most véget kell vetnem. Lekapcsolom a nyakamból az aranyláncot, és lecsúsztatom róla az eljegyzési gyűrűt. Csillog a holdsütésben. Annak a jelképe, amit szeretnék, és ami sosem lesz az enyém. Többé már soha. Odamegyek Ashhez, és a tenyerébe teszem. A nyitott tenyerében fekvő briliánsgyűrűre néz, és az arcán vegyes érzelmek suhannak át: megdöbbenés, harag, bánat. Végül ökölbe szorítja a kezét. Vége. – Sétálok egyet – mondom színtelen hangon.
Elijah velem tart. Még három métert sem megyünk, amikor meghallom Ash üvöltését. #
Még sosem éreztem magam ilyen magányosnak, mint ezen az erdei sétán, bár Elijah mellettem jön. Magasba tartja a petróleumlámpát, hogy megvilágítsa az utunkat. A testem érzéketlen, és ennek még örülök is. Nem akarok érezni, mert tudom, hogy amint elmúlik a tettem miatti sokkhatás, millió darabra hullok szét. De ez sem segít. A bennem keletkezett repedések minden lépéssel szélesebbre tágulnak, míg végül összeomlok. A földre zuhanok. Erős karok fognak, miközben előre-hátra ringok, és halkan jajongok. Mit tettem? – Helyesen cselekedtél – suttogja a fülembe Elijah. – Most már legalább el tud majd engedni. Sokáig tart a karjában, talán egy órát is vagy kettőt, amíg fázni nem kezdünk a hűvös éjszakában. Megdörgölöm dagadt, könnytől maszatos szememet, és remegve beszívom a levegőt. – És most mihez kezdesz? – kérdezi gyengéden. – Centrumba megyek, hogy találkozzam a többiekkel, aztán megkeresem az anyámat – mondom. Mostanában sokat gondolok anyámra. Fájón vágyom arra, hogy viszontlássam, megvigasztaljon, a karjában haljak meg. De még azt sem tudom, hol van. Amennyire tudom, lehet, hogy már meghalt, bár gyanítom, hogy ha így lenne, Tiszta Rózsa már világgá kürtölte volna az SBN híradójában. – Most nem mehetsz el. És mi lesz a lázadással? – kérdezi Elijah. – A lázadásnak nincs rám szüksége. – De nekem igen – vágja rá.
Összefacsarodik a szívem. – Kérlek, ne mondd ezt! Felkelek, és Elijah talpra ugrik. A Szivárvány-erdő egy meredek hegy tetején van, így csodálatos kilátás nyílik a városra, ahogy a füves lejtőn lefelé ereszkedünk. Több ezer napelem csillog a holdfényben, így a tetők olyanok, akárcsak a fejünk felett a csillagok. Tükörváros még éjszaka is hű a nevéhez. A csodálatos látványt csak egy rombolóhajó rontja el, ami a város felett lebeg, és fényszórójával a sötét utcákat pásztázza. A fénysugár a város peremén levő épületeket világítja meg, felcsillannak az üvegtetők, és akkor hirtelen megakad a tekintetem valamin. Megállok, és pislogok, mert nem tudom biztosan, hogy amit látok, valóságos vagy csak a képzeletem szüleménye. – Elijah, látod? – Mit? – kérdezi. Megvárom, amíg a fény megint elsuhan az épületek felett. – Ott! – mutatok egy csillag alakú tetőre, ami toronyban csúcsosodik ki. A torony tetején egy félholdformára vágott napelem csillog. – A Holdcsillag? – vigyorodik el Elijah. Megragadom a kezét. – Csak egy módon deríthetjük ki!
33. NATALIE
EGY ÓRÁBA TELIK, hogy elérjük azt a pontot a városban, ahol a Holdcsillagot sejtem. Behúzódunk az árnyékba, leszegett fejjel épülettől épületig szaladunk, miközben az őrök esti őrjáratukat tartják. Szerencsére a házak jobbára sötétségbe borulnak, így a rendszeres időközönként pásztázó fényszórókat leszámítva sötétségben juthatunk előre. Az utcák is kihaltak, mivel sok lakos – aki kiérdemelte az evakuációs engedélyét – elhagyta a várost, és akik maradtak, a házaikba húzódnak, és rejtőzködnek. A rombolóhajó még mindig a fejünk felett zümmög, vibrál tőle a levegő. Olykor egy-egy transzporter suhan el; olyan alacsonyan szállnak, hogy a hajamat kifújja a szelük az arcomból. Veszélyes volt ide jönnünk, és kezdem is bánni, de most már nem fordulhatunk vissza. Elijah-ra pillantok, és olyan fény gyúl topáz szemében, amit korábban nem láttam. A remény fénye. Megvárjuk, míg egy szakasz elmegy előttünk, aztán átszaladunk az utcán, a következő sikátorba. Épületek között cikázunk, a házak közti keskeny átjárókon igyekszünk tovább, hogy ne kerüljünk az őrök közelébe. A ruhámra varrt pénzek csilingelnek futás közben, és jobban rám irányítják a figyelmet, mint szeretném. – Várj csak! – szólok oda neki. Megállok, hogy letépjem a szoknyámról az érméket, amik aztán a csatornába gurulnak.
Elijah hirtelen hátranéz, a tekintete az utca túloldalát fürkészi. – Mi az? – suttogom. Hunyorít, aztán a fejét rázza. – Semmi. Azt hittem, látok valakit, de senki sincs ott. – Nem maradunk tovább, hátha valaki tényleg követ minket. A mellékutcák labirintusában kanyargunk, és egyre beljebb jutunk a városba. – Szerintem errefelé lesz a taverna – jegyzem meg a háztetők vonalát fürkészve, hátha megpillantom a félhold alakúra vágott napelemet. Váratlanul meglátom, ahogy kikukkant az utca végén a tetők között. – Ott van! A környék többi kocsmájához hasonlóan a Holdcsillag zsalugáterei is zárva vannak, bent teljes a sötétség. Lehetetlen megállapítani, van-e bent valaki. Megpróbálom lenyomni az ébenfa ajtó kilincsét. Az ajtó zárva. Megkerüljük az épületet, hátha másutt be tudunk jutni. Elijah félretol egy szemetesedényt, és egy csapóajtó válik láthatóvá, ami a pincébe vezet. Megrántja a kallantyúját. Megkönnyebbülök, amikor a csapóajtó felnyílik. Lesietünk a nyikorgó falépcsőn az alagsorba, és becsukjuk magunk mögött az ajtót. A raktárhelyiség nyirkos és dohos, tele van ládákkal és borosrekeszekkel. Balra egy olyan fémajtó van, mint Madame Claránál, előttünk pedig egy másik lépcső, amin a bárba lehet jutni. Átevickélünk a rendetlenségen, és igyekszünk semminek sem nekimenni, de Elijah farka véletlenül nekicsapódik egy borosrekesznek, és lesodor egy üveget, ami összetörik. – Bocs – szabadkozik Elijah. – Mit gondolsz, van itthon valaki? – kérdezem. – Nem tudom. Nagy a csend – ráncolja a homlokát.
Elijah nyomában felmegyek a lépcsőn a bárba. Ott azonnal két puskalövés fogad minket, a golyók csak centikre repülnek el mellettünk. Elijah-val a földre vetjük magunkat, és eltakarjuk a fejünket. – Kik vagytok? – kérdezi egy női hang. Óvatosan felkukucskálok a támadónkra, és ahogy a tekintetem végigsiklik rajta, pillanatképek összességét kapom: kopott, barna bakancs, foltvarrott bőrnadrág, kék fűzős blúz, puska. A pillantásom végül megállapodik az arcán. Semmi kétség, hogy a fagyosan tekintetemet álló, középkorú nő Esme. – Natalie Buchanan vagyok, ő pedig Elijah Theroux – válaszolom. – Azt hiszem, ismerted az anyját, Yolandát. Esme leereszti a fegyvert. – Mit kerestek itt? – kérdezi. Feltápászkodunk, és Elijah röviden beszámol Lucinda leveléről, elmondja, hogy Yolandát és Lucindát keressük. Esme az ölébe fekteti a puskát, felkap egy üveg fűszeres Ragyogást meg néhány poharat, és odagurul az egyik kerek asztalhoz. Odaülünk mellé, és középre tesszük a petróleumlámpát. – Itt járt Lucinda és Yolanda? – teszem fel a kérdést. – Igen, itt voltak. – Esme italt tölt nekünk. – Lucinda megint őrülten zagyvált. Azt hangoztatta, hogy rájött, hogyan buktassa meg Tiszta Rózsát, és ehhez Yolanda és Kieran segítségére volt szüksége. – Kieran a társad, ugye? – kérdezem. Esme bólint. – Könyörögtem, hogy ne keveredjen bele. Lucinda kicsit... – megkocogtatja a fejét –, értitek, ugye? Különösen azóta, hogy Niall meghalt. Emlékszem, hogy Sigur mesélt Lucindáról és a vértársáról,
Niallről, és elmondta, hogy halt meg Niall a Fekete Város-i vízmű elleni támadásnál. Vajon apám húzta meg a ravaszt? – Kieran nem hallgatott rám, de amikor Lucindáról van szó, sosem szokott. Régóta ismerik egymást. Hármasban elindultak a küldetésüket végrehajtani, engem meg itt hagytak, hogy vezessem a bárt – mondja keserűen, és iszik egy kortyot. – Amúgy is csak akadályoztam volna őket. Elkomorul az arca, és úgy sejtem, nem ő döntött úgy, hogy marad. Léptekre leszünk figyelmesek a taverna előtt. Esme a puskájáért nyúl, míg csendben várjuk, hogy az őrök továbbmenjenek. A léptek elhalkulnak, amikor az őrök befordulnak egy másik utcába. – Hol van most Lucinda és Yolanda? – kérdezem, amint elmentek. – Nem tudom – válaszolja Esme. – A Karomhoz indultak... – A mihez? – A Karom egy hegy – magyarázza Esme. Elijah-ra pillantok, és ő is olyan meglepett arcot vág, mint én. Az Ora egy hegyen van? De amikor jobban belegondolok, belátom, hogy jó helyszín a lázadók laboratóriumához, ahol biológiai fegyvernek átalakított sárgahimlőt tartanak. Távol van a lakott településektől. Esme belebámul a Ragyogással teli poharába. – Amikor Kieran utoljára telefonált, éppen elérték Szürke Farkast... – Az a Hegyifarkas Államban van, nem? – kérdezi Elijah. Esme bólint. – De azóta nem kaptam hírt tőle. Ez majdnem egy hete volt. – Körülbelül ugyanakkor, amikor anyám utoljára hívott – mereng Elijah.
A tenyerébe temeti az arcát, és fájdalmasan felnyög. Esme most igazolta a félelmeinket: hogy Elijah anyját és Lucindát elfogták, és úgy fest, Kierant is. Esme felhajtja az italát, és újratölti a poharát. Látom, hogy reszket a keze. Biztos ő is erre a következtetésre jutott. Elijah felemeli a fejét. – Megmentem őket! – fogadkozik hevesen. – Sok szerencsét hozzá, drágám – mondja Esme. – Vagy már halottak, vagy nemsokára azok lesznek, amint az őrök kiszedik belőlük az információt, amire szükségük van. – Anyám semmit sem fog elárulni az Oráról az őröknek – jelenti ki magabiztosan Elijah. – Az Oráról? – ráncolja a homlokát Esme. – A fegyverről...? – próbálja rávezetni Elijah. Esme szeme kitágul. – Csak nem arra a... Fegyverropogás hallatszik, és védelmet keresve lebukunk, amikor a bejáratot és az ablakokat golyók tépik fel. Üvegszilánkok záporoznak rám, felszakítják a ruhámat, a bőrömet. Felkiáltok fájdalmamban, amikor egy szilánk belefúródik a bal combomba. Majdnem elájulok, miközben kihúzom. Pávakék ruhámon vörös folt támad. – Ne lőjetek! – kiabálja egy hang az utcán. – Élve akarom! Sebastian. A súlyos tölgyfa ajtón dörömbölés hallatszik, ahogy az őrök megpróbálnak bejutni. Esme felkapja a fegyverét. – Tűnjetek el innen. Menjetek a szervizalagúton. Elijah felsegít. Véres a képe, ijesztő vágás van az arcán. – És te? – kérdezem Esmét. – Feltartóztatom őket, amíg tudom – mondja. – Menjetek!
Elijah felkapja a lámpát az asztalról, aztán a segítségével lemászom a lépcsőn az alagsorba. Húzom a bal lábamat, amit nehéznek érzek, és a sebből égő fájdalom sugárzik szét, de hajt a rémület. Akkor érünk a pincébe, amikor felpattan a bárban az ajtó. – Hol vannak? – dörög Sebastian hangja a fejünk felett. – Nem tudom, kikről beszél – válaszolja Esme. – Ne szórakozzon velünk. Az egyik lány idáig követte őket – mondja egy másik hang. Garrick. Elijah-nak tehát igaza volt. Valaki tényleg követett minket az előbb. Megtalálom a szervizalagútba vezető fémajtót, és elcsavarom a rozsdás gombot. Nem mozdul. Elijah is nekifeszül, teljes erejéből próbálja elfordítani, és végre megmoccan. Az ajtó kinyílik, és hideg, áporodott levegő csap meg minket. – Menjenek innen az ördögbe! – kiáltja Esme. Fegyverropogást hallunk, majd Garrick feljajdul fájdalmában. Odafent elszabadul a pokol. Golyók röpködnek, üveg csörömpöl, testek zuhannak a padlóra. Elijah belök az alagútba, de ebben a pillanatban meghallom Esme sikolyát, Elijah becsapja mögöttünk az ajtót. – Segítenünk kell neki! – kiáltom. – Már késő – mondja Elijah. – Gyere, vissza kell mennünk Ashhez, hogy beszámoljunk neki a Karomról. Igaza van, ez nagyon fontos. Ashnek tudnia kell arról, hol az Ora. Temérdek élet függ attól, hogy sikerül-e megszereznünk. Elijah vállára rakom a karomat, hogy rátámaszkodhassak, és összeszorított foggal futásnak eredek.
34. ASH
A TÁBORBAN MÁR MINDENKI lefeküdt, bár kétlem, hogy bárki is tud ma éjjel aludni. A tűz kihunyó parazsa mellett üldögélek egy kidőlt fatörzsön, és a tenyeremben tartott eljegyzési gyűrűt bámulom. Mindazok után, amiken együtt átmentünk, az áldozatok után, amiket egymásért hoztunk, egy csók elég volt, hogy elszakítson minket. Összezárom az ujjaimat a gyűrű körül, aztán elhajítom. Egy bokorba esik. Rögtön megbánom, és odarohanok, hogy megkeressem. – Te sem tudtál aludni? Megperdülök Giselle hangja hallatán, és meglepetésemben majdnem megint elejtem a gyűrűt. Gyorsan a zsebembe csúsztatom. Giselle pár lépésnyire áll, és idegesen húzkodja a barna hajába font egyik tollat. Lemosta magáról a sok sminket, és most sokkal szebb, hogy nincs vastagon kihúzva a szeme, és nem fémes az ajka. Természetesen gyönyörű. De azért zavarban van, nem mer a szemembe nézni. – Azt hittem, már lefeküdtél – jegyzem meg. – Nem tudtam elaludni – válaszolja. – Gondolom, a lelkifurdalás miatt. Bocsáss meg, Ash. Nem lett volna szabad, hogy megcsókoljalak. Madame Clara azt mondja, nem tudok az ösztöneimen uralkodni, és kezdem azt hinni, hogy igaza van. – Nem a te hibád. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen – válaszolom.
Giselle felsóhajt. – Néha nem is tudom, mi a baj velem. Mindig azt akarom, amit nem kaphatok meg. Mintha arról szólna a dolog, hogy ha megszerzem, értékes leszek. Van ennek valami teteje? Hosszan elnézem, és most először pillantom meg az igazi arcát: az árváét, akit kitaszított a családja, akinek lopnia kellett, hogy életben maradjon. A férfiakra gondolok, akik a Fűszer téren verték, és az emberek közömbösen mentek el mellette; vajon hányszor fordult elő már hasonló eset? A magabiztossága olyan, mint egy álarc, amivel elrejti a világ elől a megtört kislányt. – Számomra van – válaszolom. Hirtelen feláll a hajam: vért érzek. Megperdülök, és Natalie meg Elijah abban a pillanatban botladozik ki az erdőből. Mindkettő csupa vér, a ruhájuk tépett és megszaggatott. Elijah jobb arca feldagadt, Natalie a bal lábát húzza. Odarohanok hozzájuk, sértettségemről és becsapottságomról azonnal megfeledkezem. – Mi történt? – szegezem nekik a kérdést, miközben Elijah a fatörzshöz támogatja Natalie-t. Natalie arca megvonaglik a fájdalomtól, amikor leül. A bal lábát fogja. Vér csordul ki az ujjai között, és felébred az éhségem, de visszaszorítom. Elijah gyorsan összefoglalja a lényeget, míg Giselle elmegy Madame Claráért. Nemsokára már vissza is jönnek, kötszert és gyógynövényeket hoznak. Giselle ellátja Elijah sebét, Madame Clara pedig Natalie lábát. Felhajtom a szoknyáját, hogy hozzáférjünk a combján levő vágáshoz. Minden szívdobbanással vér lökődik ki a sebből, és Natalie fehér bőrét vörösre festi. Odanyúlok, hogy megvizsgáljam a sebet, de Natalie vadul elhúzódik. – Ne érj hozzám! – kiabálja.
– Istenem, Natalie, csak segíteni próbálok! – mondom a reakciójától sértetten. – Meg kell vizsgálnom. Ismét odanyúlok. – Nem, várj! HAGYD ABBA, Ash! – kiált fel, amikor véres bőréhez érek. – Haragvóm van! Elkapom a kezemet. – Mit mondtál? – Elkaptam a Haragvót – suttogja. – A sötétfajzat fiú fertőzhetett meg, amikor megharapott. – Biztos vagy benne? – kérdem rekedten. – Vérvizsgálatot végeztem Puszta Földön, a laborban. Kétrét görnyedek, és halk nyögés szakad ki belőlem, ahogy a testem összeroskad a szavai súlya alatt. Elkaptam a Haragvót. Hirtelen minden érthetővé válik: miért lökött el magától, miért nem maradt meg benne az étel, mit beszélt Elijah-val a laboratóriumban. Valahogy erőt merítek ahhoz, hogy felemeljem a fejemet. – Miért nem mondtad el? – kérdezem. – Nem tudtalak még elveszíteni – vallja be. – Bocsáss meg, Ash. Mindvégig szerettelek, csak... Megcsókolom. Annyi érzést sűrítek bele, amennyit csak tudok: mellette állok, nincs egyedül, ezt szeretném a tudtára adni. Viszonozza a csókomat, s közben átölel. A szívem szerelemtől, bánattól sajog. Visszakaptam Natalie-t, de mennyi időre? Egy hétre? Egy hónapra? Egy évre? Fogalmunk sincs, milyen hatással van ez a betegség az emberi fajra. – Szeretlek – suttogom az ajkához simulva. – Bocsáss meg, hogy fájdalmat okoztam – súgja vissza. – Te is – utalok Giselle-re. – De most egyedül az számít, hogy együtt vagyunk.
Fogom a kezét, míg Giselle és Madame Clara bekötik a lábát. A seb nem olyan nagy, mint először hittük: mély ugyan, de az üveg nem ért csontot, és nem sértett meg artériát. Amint bekötözték, odamegyek Elijah-hoz. Rám néz; dagadt arcát valami ragacsos kenőccsel kenték be. – Jól fogadtad a hírt – mondja Natalie-ra pillantva. Letaglóz a bánat. – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom neked. – Nem – mondja csendesen. – Néhányszor én is túllőttem a célon. Utólag elnézést érte. Leülök mellé. – Szóval megtaláltátok Esmét? – kérdezem. Bólint, aztán mindent elmesél, amit megtudtak. – Szóval a laboratórium Szürke Farkas közelében egy hegyen van? – kérdezem. Elijah bólogat. – Bár én még sosem hallottam a Karomról. És te? – Én sem – vallom be. – Valószínűleg egy újabb becenévről van szó – szól közbe Natalie, aki hallja, miről beszélünk. – Ahogy a Bíbor-hegységet az Ördög Villájaként is ismerik. – A holnapi támadás után el kell mennünk Szürke Farkasba – jelentem ki. – Valaki talán látta, hova vitték anyádat és a nagynénémet az őrök. – Megállhatnánk útközben Viridisben? – kérdezi Elijah. – Hajóval csak pár nap, és biztonságosabb lesz, mint az utakat használni. Beszélhetnél a szenátussal, hogy csatlakozzanak a lázadáshoz, míg én ellátmányt szerzek, aztán folytathatnánk az utunkat Szürke Farkasba. – Jó tervnek hangzik – ismerem el felélénkülve. Elijah lesüti a szemét. – Helyes. Az apám biztosan örül majd,
hogy megismerhet. Visszamegyek Natalie-hoz, és felemelem a karomba. A lakókocsinkhoz viszem, lefektetem az ágyra, és segítek neki levetkőzni. A vállán csúnya, lila színű zúzódás van, a bőre csupa karmolás. A bőrén nemsokára hurkák jelennek meg, és rothadni kezd. A gondolat szinte letaglóz, és az öltözőasztalnak támaszkodom, nehogy megszédüljek. – Minden rendben? – kérdezi halkan Natalie. Bólintok, aztán keresek egy inget, és odaadom neki. Amint felöltözött, én is levetkőzöm, és odabújok mellé a keskeny ágyon, amin nincs sok hely, ezért egymáshoz szorulunk. Átölelem, ő pedig a mellemre fekteti a fejét, és az ujjával gyöngéden végigsimítja a hegeimet. – Megértem, ha elhagysz – mondja csendesen. Még szorosabban ölelem. – Arra sosem kerül sor. – Nagyon sajnálom, Ash, hogy megharaptak. – Nem a te hibád – válaszolom, és a szomorúság a torkomat fojtogatja. – Ne is beszéljünk róla többé, rendben? Natalie nem tiltakozik. Közelebb bújik hozzám. – Aggódsz a holnap miatt? – kérdezi álmosan. – Egy kicsit – vallom be, és megcsókolom a homlokát. – Próbálj pihenni. Lehunyja a szemét. Rövidesen egyenletessé válik a lélegzetvétele. – Ébren vagy még, Natalie? – suttogom. Nem válaszol. Csak most, amikor már alszik, engedem szabadjára a könnyeimet.
35. ASH
MAGASAN JÁR A NAP Trákia felett; a napsugarakat szétszóró ezernyi tükörtől ragyog a piac. A Fűszer tér végén, egy vendéglőben vagyunk, úgy tizenöt méternyire a trákiai városházától. A városháza előtt még mindig kint van az őrök két pirosfehér zászlaja; a szellő lágyan mozgatja. Pár órája csak az őrök jövés-menését figyelem, ahogy bemennek az épületbe, illetve kijönnek onnan. Igyekszem feltérképezni a mozgásukat. Semmi szokatlan nem tapasztalok. Jobbra, közvetlenül a trákiai városházával szemben magasodnak a hatalmas digitális képernyők, amik a visszaszámlálást mutatják: 36:04:01, 36:04:00, 36:03:59, 36:03:58... Az egyik digitális képernyő tetején egy kamerát rejtettek el. Eddig vagy száz őrt figyeltem meg, valamint több szakasznyi nyomkövetőt és két hegyifarkas falkát, köztük Garricket és Sebastiant; jönnek-mennek az utca és az épület között. Állig felfegyverkeztek, de mivel nem számítanak támadásra, a meglepetés ereje nekünk kedvez. Ráadásul – hacsak nem tárják ki a homlokzatot elfoglaló nagy díszajtókat, ami nem tűnik lehetségesnek, ha azt vesszük, mennyire berozsdásodtak a zsanérok, az összes őrnek egyenként kell elhagynia az épületet egy kis ajtón át, mi meg könnyen leszedhetjük őket.
A tér másik oldalán a gettó fala magasodik, amin egymástól egyenlő távolságra őrtornyok vannak. A tornyok elhagyatottnak látszanak, de én máshogy tudom. Hajnal óta odafent van Gilderoy Draper és a csapata. Elrejtőztek szem elől. Jól jött nekünk, hogy a sötétfajzat gettó üres, mivel több mint egy éve senki sincs az őrtornyokban. A fejünk felett egy transzporter tart az egyik rombolóhajó felé; egy szakasz őrt szállít, akiknek lejárt a munkaidejük. Idelent csak egy transzporter maradt, ami a Fahéj utcában áll, a városháza mellett. Minden terv szerint halad. Ma reggel először is egy tucat dák lázadó Miranda, az egyik családfő vezetésével hagyta, hogy elfogják őket és felszállítsák egy rombolóhajóra. A ruhájuk alatt házilagosan gyártott bombákat rejtettek el. Idegesen összeszorul a gyomrom, miközben a léghajókat figyelem. Ha minden úgy megy, ahogy terveztük, a lázadók mostanra már kiszabadították a foglyokat a celláikból, és a leszállófedélzetre tartanak, hogy hatalmukba kerítsék a transzportereket, és azokon menekítsék ki a dákokat, mielőtt felrobbantják a hajót. Olyan sok minden sülhet el balul, és Mirandától meg a csapatától függ, hogy kiiktassák a léghajókat, máskülönben lehetetlen elfoglalnunk Trákiát. Natalie, Elijah, Giselle, Neptune és Sol Becket az én csapatomban vannak. Mindjárt dél. Két perc múlva rászabadítjuk a poklot erre a városra. Natalie-ra pillantok, aki a kardját igazgatja. Tudom, hogy van gyakorlata a használatában, és ez némileg megnyugtat. Fekete csuklyás köpenyt visel, a szeme körül és az orrán végig – akárcsak a csapatban nekünk is – fekete salakkő festék van. Felnéz rám, az arcát majdnem teljesen eltakarja a csuklya. Rámosolygok, ő pedig viszonozza. Madame Clara fájdalomcsillapító gyógyszert
adott neki a lábára, így tud majd harcolni. Már vagy századszor ellenőrzőm a fegyveremet, aztán megigazítom a köpenyem alatt rejtegetett vászonzsákot, amiben lőszer és füstgránátok vannak, amiket Neptune emberei barkácsolták össze nekünk még tegnap. Mindenkinek hasonló zsák rejtőzik a köpenye alatt, valamint egy kard, egy tőr vagy egy lőfegyver. Nem sok, de ennyink van. Remélem, elég. Neptune megpaskolja a vállamat. – Készen állsz, fiú? – Odanézz, Ash! – mutat Natalie az égre. Szinte végszóra transzporterekkel telik meg az égbolt. Kirepülnek a rombolóhajókból, és a megegyezés szerinti, a várostól néhány mérföldre levő találkozóhelyhez szállnak. Egy másodperccel később hatalmas robbanás hallatszik Trákiától északra: a kikötő felett lebegő rombolóhajó robbant fel. Forró hamu és égő törmelék záporozik a városra, miközben a léghajó elszenesedett váza az óceánba zuhan. Trákia városházának ajtaja kicsapódik, és őrök sereglenek ki, hogy lássák, mi történt. Most mi következünk. Meggyújtjuk a füstgránátunkat, amitől fehér füst kavarog körülöttünk, mialatt a Fűszer térre futunk, a mellékutcákban pedig több tucat dák szekér jelenik meg nagy sebességgel, és állja el az őrök egyetlen menekülési útvonalát. A dákok karddal vagy puskával a kézben leugranak a járműveikről. Mind fekete köpenyben vannak, az arcukat salakkő porral festették be, hogy rám hasonlítsanak. Az őrök döbbenten megtorpannak, amikor a füstön át vagy száz Főnix mered rájuk dühösen, a szélben kidagad mögöttünk a fekete köpeny. Rózsa azt hiszi, megölte Főnixet? Hát nagyot tévedett. Az őröknek alig van idejük tisztába jönni a helyzettel, amikor Gilderoy emberei felbukkannak az őrtornyokban, és lőni
kezdik őket. Egy tucatnyi őr hal meg, mielőtt a többiek magukhoz térnek a meglepetésből, és viszonozni kezdik a tüzet. Összevissza lövöldöznek, a füst megzavarja őket. Mindenfelől sikoltások hallatszanak, ahogy a kereszttűzben dákok és őrök hullnak. Az orromat facsarja a vér illata, az agyaram lüktet, de elfojtom a szomjamat. Behajítok egy füstgránátot a városháza egyik kitört ablakán; remélem, ezzel kifüstölöm a még bent tartózkodókat. Natalie és Giselle követik a példámat, Elijah pedig ráveti magát egy őrre, és a torkába mélyeszti kardfogát. Mennydörgésszerű robaj gördül végig a városon, amikor egy újabb rombolóhajó válik a lángok martalékává, majd nyugat felé még egy; ez utóbbi a Szivárvány-erdőbe zuhan. A föld megremeg a becsapódó fém súlyától. Egymás után robbannak a bombák, és felszakad a két utolsó rombolóhajó oldala is. Gyorsan zuhannak, bár a pilótáknak sikerül a városon kívüli mezőkre kormányozniuk őket, talán azért, hogy minél kevesebb polgári lakos haljon meg, vagy csak menekülni szeretnének. Mindegy, miért, mert a léghajók azonnal felrobbannak, amint földet érnek. Az ég üres. Most már csak a földön maradt ellenséggel kell elbánnunk. A törött ablakon át bedobok még egy füstgránátot, majd Natalie és Elijah is, és ezt robbanások sora követi. Ez végre beválik, és a kis ajtón Jared vezetésével kirontanak a holdkutyák. Acsarogva, az állkapcsukat csattogtatva rohannak felénk, vörös kabátjuk lebeg mögöttük. Garrick falkáját sehol sem látom. Kábító a vér illata, és a hegyifarkasok a vasalt bakancsaikkal tapossák el a halott őröket, és morzsolják össze a csontjaikat, annyira hajtja őket a mohó vágy, hogy falhassanak. Vérszomjuk olyan erős, hogy az sem érdekli őket, kit ölnek meg, őrt vagy dákot; nekik teljesen mindegy, csak hús legyen. Tíz
lázadót tépnek szét, mielőtt sikerül kardot és puskát rántanunk. A holdkutyákra támadunk, futás közben is aprítjuk és lőjük őket. Neptune, Giselle és Sol balról, Natalie, Elijah és én jobbról esünk nekik. Natalie egy kisebb holdkutya nősténnyel verekszik össze, akinek fekete sörénye van, és vörös nadrágot és felsőt visel. A nő borotvaéles karmaival Natalie felé vág, de Natalie elugrik előle, és a kardhegyét a holdkutya szívébe mártja. Azonnal végez vele. – Szép volt! – kiáltja oda Sol Natalie-nak. A szemüvegét hegyifarkas vér spricceli össze. – Vigyázz, Sol! – kiáltja Giselle, amikor újabb holdkutya ugrik Solra. A holdkutya megragadja, és szétmarcangolja a torkát. Neptune a holdkutya hasába meríti a kardját, de Solon már nem tud segíteni: meghalt. Balra mozgásra leszek figyelmes. A füstön át is látom, hogy öt alak mászik ki a városháza első emeleti ablakán, és ugrik le a Fahéj utcára: Sebastian, Garrick, Sasha és még ketten a falkájukból. Garrick kicsit sántít. Az útjukat álló dák lázadókat lelövik, és sikerül elérniük a transzportért, amelyik az utcán áll. Egy pillanattal később felzúgnak a motorok, és elrepülnek; otthagyják az embereiket, hadd védjék meg magukat, ahogy tudják. A fenébe! Nincs időm ennél elidőzni, mert még el kell intéznünk a holdkutyákat. Hárman maradtak: két nőstény és Jared. Mellkason találom az egyik nőstény, és Jared ellen fordulok. Már éppen meghúznám a ravaszt, amikor elkapja Giselle-t. Ha lelövöm, Giselle-t is eltalálom. Giselle szürke szeme nem ereszti a tekintetemet. – Tedd meg, Ash! – kiáltja.
Habozok. – Lőj! – ordít rám, amikor Jared a nyakába mélyeszti a tépőfogát. Meghúzom a ravaszt. Egyszer, kétszer. Giselle és Jared egyszerre terülnek el. Nem mozdulnak. Natalie és Elijah leszedik a megmaradt holdkutyát, és ezzel vége is a harcnak. A téren csend lesz. A hegyifarkasok mind meghaltak, a még életben levő őrök egy halom holttest mögött lapulnak a városháza lépcsője mellett. Már csak a nyomkövetők maradtak, akik még nem hagyták el a városháza menedékét. Megindulok a lépcső felé, a füst a lábam körül kavarog. Megállok a lépcső előtt. Az őrökre függesztem a tekintetemet. A nyugati falon abban a pillanatban pislákolni kezd a képernyő, és megjelenik rajta a Fűszer térről közvetített élő adás. Pandora és lázadócsoportja sikeresen elfoglalta a tévéállomást. E pillanatban az én arcomat látják az Őrök Szövetségi Államának minden városának minden képernyőjén. – Egy lehetőségetek van a megadásra – kiáltok oda az őröknek, és elég hangosan beszélek, hogy odabent a nyomkövetők is meghallják. – Tegyétek le a fegyvert, és gyertek velünk békességben. Ha nem vagytok rá hajlandók, nem marad más választásunk, mint erőszakkal válaszolni. Hosszú szünet, és már úgy érzem, a nyomkövetők nem fognak előbújni. Már éppen kiadnám a parancsot, hogy rohanják meg az épületet, amikor az épület ajtaja kinyílik, és a nyomkövetők libasorban kivonulnak, miközben dühös pillantásokat vetnek rám. A dákok hátrakötik a kezüket, és a gettó fala előtt felsorakoztatják a foglyokat. Itt maradnak, míg el nem döntjük, mihez kezdjünk velük. Ezt Neptune-ra hagyom.
Ez most már az ő városa. Natalie és Elijah a terv szerint most felkapaszkodnak a városháza tetejére. Felmegyek a lépcsőn, amivel felkavarom a törött ablakon kiáramló füstöt. Úgy örvénylik a lábam körül, hogy lehetetlen megállapítani, hol végződik a köpenyem, és hol kezdődik a füst. Megfordulok, és felnézek a kamerába, amit pontosan velem szemben, a digitális képernyő tetejére szereltek. Az arcom betölti a képernyőt. Az arcomra vér fröccsent, a szemem körül elkenődött a salakkő por, lefolyt és foltos lett, és közel sem az a tökéletes smink, ami Amy keze alól kikerült. Ez Főnix igazi arca: véres, harcban megfáradt. Hamuval borított, szakadt, fekete köntösben állok az emberek előtt. Mögöttem az őrök két zászlaja libeg a szélben, és tiszta, élénk képet nyújtanak. Hagyom, hogy egy darabig ezt mutassa a kamera, és az egész ország lásson. A téren halálos csend van: ahogy mindenki arra vár, hogy megszólaljak, a saját szívdobogásomat is hallom. – Üzenetet küldök Tiszta Rózsának – mondom végül a kamerába nézve. – Azt hitted, legyőztél. Azt hitted, meghaltam. De tévedtél. Élek. Feltámasztottak. Főnix vagyok, a fiú, aki a hamvaiból újjászületik. Ez a jel. Natalie és Elijah a trákiai városháza tetején levágják az őrök zászlóit, és felhúzzák a miénket: az égszínkék háttéren kirajzolódó égő, fekete salakrózsát. A zászló leomlik a városháza homlokzata előtt. Az üzenet világos: Tükörváros a miénk. Vége az adásnak, és a digitális képernyőn átadjuk a helyet az SBN-híreknek. Máris az igencsak idegesen kapkodó February Fields kommentárját hallhatjuk. Tiszta Rózsa most gyilkos kedvében lehet. Gyanítom, hogy kivégeznek pár tábornokot,
amiért Irídiumban mást néztek helyettem Főnixnek, és ennek a politikai blamázsnak kitették. Rózsa óriási hűhót csapott akörül, hogy csak egy „halandó fiú” vagyok, akivel végzett a hadserege, ám most mégis itt állok, nagyon is elevenen. Az országban azt hiszik majd, hogy valami csoda folytán ismét feltámadtam. Bátorságot ad majd az embereknek, hogy a lázadók mellé állva harcoljanak, mert tudják, hogy Főnix és a lázadás feltartóztathatatlan. A dákok kezdik elhordani a halottakat és a sebesülteket a környező épületekbe. Kiürítik a Fűszer teret, és ekkor látom csak a mészárlás igazi mértékét. Vér ivódott be a lépcsőbe, és amerre nézek, mindenhol testek hevernek: őrök, hegyifarkasok, lázadók. Nem ugyanakkora a vérontás, mint Iridiumban, de több a halott, mint amit valaha is látni akarok. Elijah és Natalie a testeket vizsgálják, életjelek után kutatnak. Neptune odasétál hozzám. Csontos arca kormos, göndör, ősz haja véres; részben a saját vére ez, részben az őröké, akiket megölt. – Sok embert veszítettünk? – kérdezem. – Eddig harmincat számoltunk össze, és még nem tudjuk, hánynak sikerült lejutnia a rombolóhajókról. Rosszabb is lehetett volna – teszi hozzá, amikor látja a fájdalmat az arcomon. Megveregeti a vállamat, és megnyugtat, hogy innen átveszi a vezetést. Ráhagyom. Végtére is, ez az ő népe. Némán átmegyek a téren, és Giselle testét keresem. Meg is pillantom lángvörös haját Jared holtteste alatt. Legurítom róla a hegyifarkast, aztán gyöngéden a karomba emelem. Elénkvörös folt van a ruháján, ahol a golyó feltépte a mellkasát. Meglep, mennyire nem érzek semmit, de amint elmúlik a sokk, biztos rám szakad a tettem súlya. Megöltem.
A közelben levő tavernába viszem, amit ideiglenes halottasháznak neveztek ki. Madame Clara és néhány dák asszony mossa le a halottakat, és készíti elő őket a temetésre. Az idős hölgy felém fordítja az arcát, amikor leteszem elé Giselle testét az asztalra. Megérzi Giselle rózsavizének az illatát, és amikor felismeri, a szája elé kapja a kezét. – Ne! – suttogja. – Úgy sajnálom – válaszolom. A számból jövő szavak hamisan csengenek. Madame Clara ajka megremeg. Kinyújtja a kezét, én pedig megfogom. Kicsi gesztus, de nekem sokat jelent. Arcon csókolom, még egy utolsó pillantást vetek Giselle-re, aztán elindulok Natalie-t és Elijah-t megkeresni. Ideje megszerezni az Orát.
36. NATALIE
AZ ÉSZAKI KIKÖTŐBEN teljes káosz uralkodik. Tüzek égnek, törmelék mindenütt. A kikötő vizéből úgy áll ki a rombolóhajó váza, mint egy különös szobor. A vízen holttestek úsznak. Elfordítom a tekintetemet. Egy dolog tudni, hogy emberek tartózkodtak a léghajókon, és megint más látni az elszenesedett maradványaikat, ahogy a víz felszínén bukdácsolnak. – A Jó idő nevű hajót keressük – mondja Elijah, amikor végigsietünk a korzón. A hajók neveit nézegetjük, amíg rá nem akadunk egy, a többiektől távolabbi, sziklás földnyelv mellett horgonyzó gőzhajóra. Halászhajó, az oldalán hálók lógnak. A Jó idő szavakat tökéletes szépírással, sárga festékkel írták fel a smaragdzöld hajótestre. Ash feldobja a zsákjainkat a fedélzetre, aztán átugrik a hajóra, és minket is felsegít. Ash felhúzza a horgonyt, Elijah pedig a kormányhoz megy, mivel ő tudja, hova készülünk. Kiúszunk a kikötőből, és Elijah vigyáz, nehogy nekimenjünk a rombolóhajó roncsának. Úgy teszek, mintha az, ami a hajónknak tompán nekiütődik, nem holttest, csak törmelék volna. Megkönnyebbülök, amikor Elijah teljes gőzt ad, és kiérünk a nyílt vízre. Ash átölel, miközben elhagyjuk Tükörvárost, ami a pusztítás ellenére is gyönyörű. A megmaradt épületeken a megrepedt
napelemek csillognak a napfényben. Amikor a város már csak egy csillámló pont a láthatáron, lemegyek a kabinba. Kicsi, de a célnak megfelel, van egy kis konyhasarok, étkezőasztallal, egy szebb napokat látott mosdóhelyiség és egy háló, benne egy akkora ágy, hogy Ashsel egymáshoz szorulva elalhatunk rajta. Elijah feltehetően a fedélzeten alszik majd. Ledobom a zsákomat a nyikorgó ágyra, és belenézek a kis foncsorozott tükörbe. Elfintorodom az idegen láttán, aki visszanéz rám. Hogy akarhat Ash együtt lenni velem, amikor tudja, hogy egyre rosszabb állapotban leszek? A bőröm rothadni kezd, a hajam kihullik, és egy szörnyeteggé válok. Ismét hatalmába kerít a szorongás, de nincs értelme felizgatnom magam; kikotyogtam a titkot, és ezzel most már meg kell birkóznunk. A hajó hintázni kezd, ahogy erősebb hullámzásba kerülünk, és felfordul a gyomrom. Brr. Nem tudom, hogy töltöm itt a következő napokat, mindenesetre nincs más választásom. Így jutunk el a leggyorsabban Viridisbe. Megdörgölöm a gyomromat, hogy enyhítsek a hányingeremen. Esténként rosszabb szokott lenni. A zsákomban kutatok Madame Clara egyik gyógynövényes orvosságáért, és lenyelek pár csepp gyömbérgyökér tonikot. Kicsit jobban leszek tőle. Nyílik az ajtó, és Ash tüzes tekintettel, hangtalanul lép be. Lesöpri a táskámat a földre, felkap, és lefektet az ágyra, aztán lassan, izgatóan levetkőztet. Tetőtől talpig végigcsókol, amíg minden porcikám bizseregni nem kezd. Őrülten kalapál a szívem, és mindennél jobban kívánom, de nem szabad kockáztatnunk. Az eljegyzésünk éjszakája kivételes alkalom volt. Szerencsénk volt. Nem bírnám elviselni, ha miattam betegedne meg.
– Szerintem nem szabadna... – harapok az ajkamba. Az ujját végighúzza a hasamon. Nem könnyíti meg számomra a döntést. – Rendben van – húzza rám a takarót. – Sajnálom – mondom. Megsimogatja az arcomat. – Ne sajnáld – nyugtat meg. – Nem olyan fontos. Nekem csak az a lényeg, hogy veled lehessek. Arrébb csúszom az ágyon, hogy több helyet hagyjak neki. Átölel, és összebújunk, az ujjainkat összefonjuk. Soha többé nem engedem el. A fény lassan változik, ahogy a tengeren utazunk; amikor a nap a láthatár alá süllyed, türkizkékről lazacrózsaszínre változik. Sötétszürke felhők jelennek meg az égen. Gyerekkoromban mindig Pollyval és apámmal figyeltem a naplementét, míg anyám dolgozott. Elszomorodom, amikor anyámra gondolok. – Gondolkodtam, Ash. Szeretném megkeresni az anyámat – szólalok meg végül. – Rendben van – vágja rá Ash tiltakozás nélkül. Hűha, ez könnyebben ment, mint gondoltam. Anyám megkeresésére fordítani az időnket nem a legjobb ötlet, pláne egy háború kellős közepén, azonkívül az anyám nem éppen Ash kedvence azok után, amit vele és a sötétfajzatokkal tett, de Ash megérti, miért van most szükségem arra, hogy mellette legyek. – Odalesz, amikor megtudja, hogy beteg vagyok – folytatom. – Főleg Polly elvesztése után. – Ez nem kérdés – jelenti ki Ash eltökélten –, mert megkeresem rá a gyógymódot. Nem válaszolok. Hiábavaló keresés, ezt neki is tudnia kell. Nincs gyógymód arra, amit elkaptam. A legnagyobb esély Puszta Földön kecsegtetett, ahol a Haragvót kifejlesztették, és
ott semmit sem találtam. – Talán Elijah megengedi a lázadók tudósainak, hogy kísérletezzenek rajta, és kiderítsék, miért áll ellen a szervezete a vírusnak – veti fel Ash. Felé fordulok. Kékesfekete haja lágy hullámokkal keretezi sápadt arcát, keskeny orrnyergén elmaszatolódott egy kis salakkő por. – Nem engedem, hogy bárki is kísérletezzen Elijah-n – közlöm, és letörlöm a foltot. – Elég sok mindenen ment már keresztül. – De... – Nem – mondom határozottan, hogy pontot tegyek a beszélgetés végére. Ash nem erőlteti, bár látom, hogy az agya jár, és különféle lehetőségeket keres, hogy megmentsen. Hagyom, hadd tegye. Ha szüksége van erre a reménysugárra, hogy átvészelje a következő hónapokat, akkor ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle? A remény fényűzése nekem már nem adatik meg, de nem szeretném tőle elvenni. Lehunyom a szemem, az eseménydús nap kimerített, és hagyom, hogy a hajó ringása elaltasson. Ismét Pollyról álmodom, csak ezúttal kisgyerekek vagyunk; odahaza, Fekete Városban a nagy villánkban játszunk. Bújócskázunk. Keresgélni kezdem, a folyosókon ugrálok, de valami nincs rendben. Nem találom Pollyt. Nincs az ágya alatt, se anyám szekrényében vagy a kamrában, ahova rendszerint el szokott bújni. Végigrohanok a házon, hogy előkerítsem, amíg el nem jutok apám dolgozószobájáig. Az ajtóra egy vörös rózsát festettek. Úgy érzem, nem szabad bemennem, de meg kell találnom Pollyt, és nekem kell a győztesnek lennem. Elfordítom az ajtógombot,
kinyitom az ajtót, és... Egész testemben remegve riadok fel. Üres mellettem az ágy, Ash nincs itt. Nincs időm belegondolni, mert villámgyorsan a köntösömbe bújok, és kirohanok a vécébe hányni. Az arcomon patakzanak a könnyek, amikor ismét hatalmába kerít a szomorúság. A testvérem elvesztése hullámokban tör rám. Van olyan nap, amikor nem gondolok rá gyakran, de aztán akadnak pillanatok, mint ez a mostani is, amikor a halálának – a meggyilkolásának – a szörnyűsége megint felszínre tör bennem. Sírva hintázom előre-hátra, amíg a fájdalom kicsit csillapodik. A Haragvó egyetlen előnye, hogy hamarosan legalább újra együtt leszek a nővéremmel. Végre fel tudok állni. Vizet lötykölök az arcomra, aztán mezítláb, hangtalanul átmegyek a konyhába, hátha találok valami ételt, amitől megnyugszik a gyomrom. Hangokat hallok a felettem levő fedélzetről, ezért oda indulok. Ash és Elijah a korlátra könyökölnek, és mindketten a koromfekete tengert nézik. Fojtott hangon beszélgetnek. Ash nehéz szívvel felsóhajt. – Annyira szeretem, majdnem... – Belehalsz a tudatba, hogy beteg? – fejezi be helyette Elijah. – Ismerem ezt az érzést. – Ugye, komolyan szereted? – kérdezi Ash. – Nem hibáztathatsz érte – néz le Elijah a vízre. – Amióta kimentett a laboratóriumból, éjjel-nappal csak rá gondolok. – Felsóhajt. – De ő mindig csak barátnak tekintett. – Sajnálom – mondja Ash. – Dehogy sajnálod – mosolyodik el halványan Elijah. Ash felnéz a holdra. – Nem tudom, mi lesz velem nélküle. Egyszer már elvesztettem, és nem bírom elviselni a gondolatot,
hogy ez ismét bekövetkezik. Meglepődöm, amikor Elijah megragadja Ash vállát. – Megtaláljuk az ellenszert – jelenti ki. – És ha nem? – kérdezi Ash. – Akkor tudod, mit kell tennem – válaszolja Elijah. – Ez a leghumánusabb megoldás. Ash farkasszemet néz Elijah-val. Aztán alig észrevehetően bólint. Nem öntik szavakba, de tudom, mit ígértek. Amikor teljesen kifejlődik bennem a Haragvó, Elijah végez velem.
37. NATALIE
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN átszeljük az óceánt. Az első éjszakán lecsap ránk egy vihar, a hajó vadul hánykolódik, és biztosra veszem, hogy elsüllyedünk. Ash vigasztal, miközben a vécékagyló fölé hajlok. A hányás egyre elviselhetetlenebb, napközben bármikor rám jön, és nem marad meg bennem semmi, csak a száraz keksz. Másnap reggel elvonul a vihar, ismét csendes és nyugodt lesz a víz. Még a fedélzetre is fel tudok menni, hogy élvezzem a friss, sós tengeri levegőt. Ash takarót terít a vállamra, hogy ne fázzak, és megcsókolja a homlokomat. Elijah úgy tesz, mintha nem venné észre, bár az arcára egy pillanatra kiül a féltékenység. Ash egész nap az anyja naplóját olvassa nekem. Az anyja családjáról készült fényképet használja könyvjelzőnek. A kép megfakult, a szélek felkunkorodnak, de ez egyáltalán nem meglepő, ha azt vesszük, hogy harminc éve készült. Amikor nem a naplót olvassuk, mind a hárman körülüljük a hordozható digitális képernyőt, amit Ash Puszta Földön, a vonaton lopott az őröktől. Bár a vétel elég rossz, annyit azért látunk, hogy Trákiában még voltak harcok, de a dákok mostanáig tartják a várost. Ahogy sejtettük is, Tiszta Rózsa a stratégiailag legfontosabb helyeken megőrizte az állásait. A fejünkre kitűzött vérdíj szintén fejenként százezerrel nőtt. Ash elvigyorodik, mert ezt mulatságosnak találja, engem viszont
nyugtalanít, hogy ebben az országban mindenki szívesen adna át bennünket a hatóságoknak, még akár a lázadók közül is sokan. Nagyon sok pénzről van szó. Az Őrök Szövetségi Államában másutt is voltak felkelések, a legfrissebbek Niobiumban, a Régi Öbölvárosban és Hamuesőben. Úgy tűnik, a trákiai győzelmünk arra biztatta az embereket, hogy csatlakozzanak a harchoz, de sajnos ezek az új felkelések vereséggel végződtek. A kormány filmfelvételeit nézzük ezekből a városokból. Az elfogott lázadókat a gettó falaira akasztják fel, hogy emlékeztessenek mindenkit, milyen sors vár a fajgyalázókra. Ha ez így folytatódik, a lázadást pár hét alatt leverik. Nem marad sok időnk, hogy teljesítsük a küldetésünket. Kikapcsolom a digitális képernyőt. Elég, nem akarok többet látni. Elijah aznap éjjel talál egy üveg fűszeres Ragyogást, amit az egyik szekrényben dugtak el. A fiúk isznak – nekem nem bírja a gyomrom –, mialatt mindhárman a recsegő rádiót hallgatjuk, és a fejünk fölött sziporkáznak a csillagok. Elijah bemutat egy hagyományos básztet táncot, amitől ránk jön a vihogás. – Rendben, ti jöttök – mondja rosszkedvűen. Ash áll fel, és eljár egy mulatságos dzsigget, ami állítása szerint sötétfajzat néptánc, de én tudom, hogy csak kitalálja az egészet. Nevetésben török ki, ahogy Elijah is. – Kigúnyolod a tánclépéseimet, te kis szőke? – ugrat. Bólintok. Leül mellém, és csókolózunk. Olyan csodálatos, hogy megint csókolhatom, összefonhatom vele az ujjaimat. Ez a pillanat már nem is lehetne tökéletesebb. Remélem, megőrizhetem ennek az éjszakának az emlékét. Ash felkap, és visszavisz az ágyunkba, ahol hajnalig csókolózunk.
Dél felé Elijah hangjára ébredünk. – Föld a láthatáron! – kiált le nekünk. Gyorsan felöltözünk, és felsietünk a fedélzetre. Gyönyörű, napos idő van, nem túl meleg, az ég tisztán kéklik felettünk, és friss virágillat száll a levegőben. A hajó elsiklik egy merőleges sziklafal előtt, ami több mint hatvan méter magas, és összefonódó indák, dús, zöld növényzet borítja. A fejünk felett színes madarak repkednek, és elbűvölően szólongatják egymást. A növényzet egyre ritkásabb lesz, ahogy Viridis, a „Függőleges Város” felé közeledünk. – Ó! – ámulok el, amikor Elijah lelassítja a gőzhajót, hogy alaposabban szemügyre vehessük a várost. Egy hatalmas város épült a sziklafalra; a látvány a déli államok híres nyomornegyedére emlékeztet. A lapos tetejű, rózsás kőből épült, több száz zömök házat olyan közel építették egymáshoz, hogy lehetetlen megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Mintha mind ugyanannak a szerves egésznek a része lenne. A favelában omladozó kőlépcső kanyarog a szikla tetején a város közepe felé. De a szavam attól áll csak el igazán, amikor megpillantom a vízesést, ami a város közepén zubog a mélybe, és permetfelhővel borít be mindent. – Lenyűgöző, mi? – mosolyog Elijah. Miután biztonságosan kikötöttünk, Elijah kikapcsolja a motort, és leengedi a horgonyt. Felvesszük kapucnis köpenyünket, fogjuk a zsákunkat, és követjük a meredek ösvényen, a favelán keresztül. Véget nem érő lépcsőmászás következik. A sebes lábam lüktet, és gyakran meg kell állnunk, hogy kicsit pihenjek. Ash átveszi a zsákomat, és a vállára veti, a sajátja mellé. Az utca helyenként olyan keskeny, hogy ha kinyújtjuk a karunkat, mindkét oldalon meg tudjuk érinteni az
omladozó falakat. Ashsel teljesen az arcunkba húzzuk a csuklyánkat, hogy a mellettünk elhaladó básztetek ránk ne ismerjenek, bár nem figyelnek ránk, hanem sokkal inkább Elijah-ra, aki olyan peckesen vonul, mintha Viridis császára lenne. Gondolom, az is, hiszen a konzul fia. Minél messzebb jutunk, annál feltűnőbb, milyen szegény a város. A házakon sok évvel korábban felfestett falfirkákat látunk, némelyik ház már kis híján összeomlik, és csak a mellette lévők tartják a falait. Az ajtókról-ablakokról hámlik a festék, a besüppedő tetőket hányavetin javították meg; bármit felhasználtak, ami kéznél volt: szövetet, fémlapot, fát. Elijah mellékutcák labirintusán vezet át minket, aztán újabb felfelé tartó lépcsősor következik, és végül kijutunk egy óriási térre. A teret sok ezer apró, színes mozaikkal rakták ki, amik szédítő, geometrikus mintát adnak ki. Egy tágas villa terpeszkedik a szemünk előtt, amit ugyanabból a rózsás kőből építettek, mint a város többi épületét. Több száz évesnek látszik, a falai megrepedeztek és hámlanak, a nyugati szárny egy része már kezd leomlani. Nem éppen az a követség, amire számítottam. – Otthon, édes otthon – motyogja Elijah. Egy boltozatos ajtón át lépünk be az épületbe, és egy átriumba jutunk. A hosszú folyosó a boltíves mennyezetnek köszönhetően hűvös és szellős. Az átrium mindkét oldalán négy-négy csukott ajtó van, míg közvetlenül velünk szemben egy nagy rózsafa ajtó. Bentről beszéd szűrődik ki. Az előcsarnokban nincsenek szobrok vagy festmények, de több nagy, magában álló kalitkát látok a teremben, amelyekben kis piros, vékony, villás farkú madarak vannak. Hihetetlenül
szépek, de akár mérges kígyók is lehetnének, Elijah olyan szemmel néz rájuk. A madarak fülsértőén rikoltoznak, amikor elmegyünk mellettük, és Elijah egy négy hangból álló dallamot kezd rögtön fütyülni, mire a madarak abbahagyják a vijjogást. – Ezek meg miféle madarak? – kérdezem. A fülem még mindig csöng. – Szirének – válaszolja. – Az őröket figyelmeztetik a betolakodókra. – Mintegy végszóra két básztet őr ront elő az egyik oldalsó helyiségből, és ránk fogják a fegyverüket. Mindkettőnek dagadnak az izmai, és egyforma egyenruhát viselnek: sötét nadrágot, bőrmellényt, fekete bakancsot és a csuklójukon arany karperecet, vagyis olyan öltözéket, mint amit Elijah is viselt, amikor azon az éjszakán a Repkény templomban felbukkant. Furcsállom ezt az egybeesést. A két férfi leereszti a puskáját, amikor meglátják Elijah-t. – Apám a szenátus termében van? – kérdezi Elijah. Az egyik őr bólint, majd intenek, hogy kövessük őket. Kinyitják a folyosó végén levő nagy rózsafa ajtókat, és belépünk egy tágas terembe. A boltíves ablakokon beárad a fény, az ívelt mennyezetet, amit olyan kékre festettek, mint odakint az ég színe, jádeoszlopok tartják. A hátsó falon az Őrök Szövetségi Államának óriási, ódon és idejétmúlt faliszőnyegtérképe függ. A teremben vagy tucatnyi felfegyverzett őr áll, és a puskájukat ránk szegezik. A terem közepén felállított kerek asztalnál ülők védelmét szolgálják. Az asztalfőn egy középkorú básztet férfi ül, a haja vörösesbarna, az ajka telt, és az arca két oldalán sötét pettyek vannak. Kétség sem fér hozzá, hogy ő Bezier Theroux, Elijah apja. Elegáns, vadászoknál megszokott zöld árnyalatú, szabónál készült frakk-kabátot, rézvörös anyagon aranyszál hímzéses mellényt, fehér inget és selyem
nyakravalót visel. Mellette egy gyönyörű, de szigorú arcú básztet nő ül, hosszú, barna sörényét gondosan csigákba göndörítették. Borostyánszínű, turnűrös ruhájának mellrészét finom gyöngyhímzés díszíti. Az arcán levő pettyek világosabbak, mint Elijah apjáé, és úgy sejtem, ő Rowane lehet, a konzul felesége. Mellettük három kamasz fiú, akik Elijah leírása szerint a fivérei. Acelot a legidősebb és a testvérek közül a legmagasabb. Kiköpött apja, a sörénye ugyanolyan rozsdavörös, a tekintete ádáz. Lezserebbül öltözött, mint a többiek: egyszerű fehér inget visel, aminek feltűrte az ujját, hozzá kobaltkék mellényt és fekete nadrágot. Donatien, az öccse olyan sovány, hogy valósággal eltűnik a drága holmijában. Végül Elijah kisöccse, Marcel ül görbe háttal az apjától legmesszebb. Kifogástalanul öltözött, akárcsak a konzul, és bámulatosan vonzó az Elijah-hoz hasonló érzéki szájával, élesen kiugró arccsontjával, gyönyörű, sötétbarna pettyeivel, amelyek az arca két oldalát és a nyakát díszítik. Arrogáns, gúnyos mosolya azonban sokat ront a hatáson. A kilenc szenátor – öt férfi és négy nő – frakk-kabátban és fodros ingben van, mint a konzul, vagy turnűrös ruhában, mint Rowane, csak más-más élénk színben. Elijah meghajol. – Elhoztam Natalie Buchanant és Ash Fishert, atyám. Bezier helyeslő pillantást vet Elijah-ra. – Nem voltam biztos abban, hogy rá tudod venni őket, hogy idejöjjenek. De alábecsültelek, fiam. Elijah ragyog a dicsérettől, mintha a leghízelgőbb bókot kapta volna. – Köszönöm, atyám.
Marcel a szemét forgatja. – Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem, konzul úr – hajt fejet Ash. – Higgye el, nekem még nagyobb öröm – mosolyog Bezier, de van valami nyugtalanító a gesztusában. – Nem látom az anyádat – veti oda Rowane Elijah-nak. – Ez azt jelenti, hogy nem sikerült elhoznod az Orát? – Nem, de tudom, hol van – siet megnyugtatni Elijah. Az asszony nagyot sóhajt, és mézszínű szemét rám meg Ashre szegezi. Hiányzik belőle a melegség, ami Elijah tekintetét jellemzi. Hideg, számító a pillantása, akárcsak az anyámé. Idegesen megköszörülöm a torkomat. – Elijah felkért minket, hogy beszéljünk a szenátus előtt. – Szeretnénk, ha megfontolnák, hogy csatlakozzanak a felkeléshez – veszi át a szót Ash. – A támogatásukkal lehetőségünk nyílna... Bezier felemeli a kezét, és a mondat közepén Ashbe fojtja a szót. – Tudjuk, miért van itt, de sajnos, minket ez nem érdekel. – Bezier önelégülten a szenátorokra mosolyog. – Mintha valaha is szövetséget kötnénk a sötétfajzatokkal! A básztetek nevetnek, csak Elijah és Acelot nem. Elijah-hoz fordulok. – Mi folyik itt? Bűntudatos pillantást vet ránk, miközben a básztet őrök Ashre és rám rontanak. Most döbbenek rá, hogy nem azért vagyunk itt, hogy rábeszéljük a szenátust a felkelés támogatására. Elijah csapdába csalt minket.
38. ASH
ELKAPNAK MINKET, és durván térdre kényszerítenek. A zsákok lecsúsznak a vállamról, a tartalmuk, köztük anyám emléktárgyai szétgurulnak a kőlapokon. – Eresszenek el! – morgom. – Hívjátok az őröket! – parancsolja Bezier. – Elijah, vess ennek véget! – könyörög Natalie. Elijah ránk sem néz, amikor elhagyja a termet, és becsukja maga mögött az ajtót. A foglyul ejtőimmel birkózom, de túl erősek. Kíméletlenül a kőpadlóhoz szegeznek. – Vigyétek le a pincébe, és kötözzétek meg őket, amíg a vendégeink meg nem érkeznek – utasítja az őröket Bezier. – Muszáj ezt tennünk, apám? – szúrja közbe Acelot. – Végeznek majd velük! – Ez nem érint minket – von vállat Bezier. – Csak a lojalitásunkat bizonyítjuk Tiszta Rózsa iránt. – Legalábbis, amíg meg nem szerezzük az Orát – teszi hozzá Rowane. – Ez a kettő lélegzetvételnyi időhöz juttat minket – összegzi önelégült mosollyal Bezier. A básztet őrök kivonszolnak minket a teremből. A szirénmadarak rikoltozással kísérnek bennünket, amikor átrángatnak minket előbb az átriumon, majd kőlépcsőkön az
alagsorba. Hátrafordulok, hogy megnézzem, Natalie-nak nem esett-e baja. Rugdos, köpköd és karmol, sőt az egyik őr kezét meg is tudja harapni. Az őr egy ütéssel csendesíti el, amitől Natalie az eszméletét veszti. Az agyaramat elönti a méreg, és tovább küzdök, de hasztalan. A pince hideg, nyirkos és sötét, a boltozatos mennyezetet kőoszlopok tartják. Néhány fáklya biztosít némi világosságot, és vet hosszú árnyékot a falakra és az átázott padozatra. Megkötik a kezem-lábam, aztán az egyik oszlophoz láncolnak, majd ugyanezt teszik Natalie-val is. Natalie még nem nyerte vissza az eszméletét, a feje ernyedten lóg. Púp nőtt a fején, ahol az őr megütötte. Amint az őrök távoznak, igyekszem kiszabadulni, de túl szoros a kötelékem. Natalie pislogni kezd, aztán felnyög. – Hol vagyunk? – A pincében – válaszolom. – A legjobb helyekre viszel – tréfálkozik. – A fenébe is, kinyírom ezt az istenverte Elijah-t, ha egyszer kikerülünk innen! Natalie felsóhajt. – El sem hiszem, hogy bedőltem a hazugságainak. Olyan ostobának érzem magam! Mindvégig úgy irányított, ahogy akart, elérte, hogy megsajnáljam, bízzam benne. – Mindkettőnket átvert – ismerem el. – Mit gondolsz, mi lesz velünk? – kérdezi csendesen Natalie. Nem kendőzöm el az igazságot. – Szerintem Rózsa megkínoztat minket, aztán nyilvánosan kivégeztet. – Én is így gondoltam. Lassan vánszorognak a percek a pincében. A percek órákká
nyúlnak, egy-egy óra tíznek tűnik, miközben az őrök érkezésére várunk. Jobbára azon töröm magam, hogy megszabaduljak a láncoktól, de csak kimerít a próbálkozás. Mindegy is, a kötelékem nagyon szoros. Csalódottan ordítok fel. Soha nem jutunk ki innen! Natalie csak legyőzötten, fáradtan mered maga elé. – Hogy vagy? – kérdezem. – Nem valami jól – ismeri el. A boltíves pince ajtaja kinyílik, és Acelot jelenik meg a küszöbön. Egy tálcán ételt hoz. Natalie-nak levest, nekem egy pohár vért. – Mi ez? Az utolsó vacsoránk? – kérdezem. Bocsánatkérően néz rám. – Gondoltam, talán éhesek vagytok. – Inkább éhezem – köpök ki. Leteszi a tálcát egy közelben álló faládára, és megvakarja a fejét. Idegesnek látszik. Sokkal magasabb Elijah-nál, de a válla nem olyan széles. Szemre tizenkilencnek látszik. Az ingujját könyökig feltűrte. A körmei tövig rágottak. – Sajnálom ezt – mutat a kötelékeinkre. – Csak, hogy tudd, én nem értek egyet azzal, amit csinálnak. – Akkor miért mész bele? – kérdezi fáradtan Natalie. – Mert nemigen van más választásunk. Amikor Lucinda leveléből értesültünk a Tizedikről, tudtuk, hogy csak idő kérdése, és az Őrök értünk is eljönnek. – Acelot a láda szélén kuporog, a farka néha végigsöpri a poros padlót. – Elijah elmondta, mit tudott meg az Oráról. A szenátus lehetőséget látott arra, hogy megkaparintsunk egy nagy hatású fegyvert, amivel megvédhetjük magunkat, de szükségünk volt egy póttervre. – Mindjárt kitalálom: átadtok az őröknek, és cserébe életben
hagynak benneteket – mondom. – Így valahogy – ismeri be Acelot. Hitetlenkedve csóválom a fejemet. – Az ördögbe is, elment az eszetek, ha azt hiszitek, az őrök belemennek ilyen feltételekbe! – Nem vagyok róla meggyőződve, de nem sok választásunk van – ismétli Acelot. – Csatlakozhattatok volna a felkeléshez – jegyzem meg. – Én is ezt akartam – mondja. – De nem tudtam meggyőzni a többieket, hogy működjenek együtt a sötétfajzatokkal. – Otthagyja a tálcát, és elindul felfelé, aztán hirtelen megtorpan a lépcsőn. – Őszintén sajnálom. Becsukódik mögötte az ajtó. Amint elment, az oszlopnak döntöm a fejemet. Lüktet a halántékom. Lehunyom a szemem, és igyekszem megfeledkezni a fejfájásról. #
A szirénmadarak rikoltozására ébredek. Párszor pislogok, próbálom a szememet hozzászoktatni a sötétséghez, aztán Natalie-ra pillantok. Nem emlékszem, mikor szundítottam el. Mennyi ideje alszunk? Felém fordítja a fejét. Felettünk léptek masíroznak az átriumban a szenátus felé. Itt vannak. Belém nyilall a félelem. – Nem engedem, hogy bántsanak – jelentem ki. Lárma, hátratolt székek csikorgása hallatszik a szenátus termében. Léptek csattognak. Megismerem Garrick jellegzetes járását. – Hol vannak? – kérdezi nyersen. A hangja tompán szűrődik át a mennyezeten. – Odalent – válaszolja Bezier.
– Akkor hozzák fel őket – parancsolja Sebastian. Ismét léptek hallatszanak. Nem sokkal később nyílik a pinceajtó, és a napfény egy sugara esik be. A básztet őrökre számítok, de Elijah lép be. Kulcscsomó csilingel a karpereces csuklója körül. Lehajtott fejjel áll meg előttünk. – Hogy árulhattál el minket? – szegezi neki a kérdést Natalie. Elijah felemeli a tekintetét. – Te mit tettél volna a helyemben? Csak a parancsnak engedelmeskedtem! – Úgy hangzik, mintha nem lett volna választásod! – Nem is volt! Natalie keményen, engesztelhetetlenül mered rá. – Tényleg nem volt – bizonygatja Elijah, és öntudatlanul a csuklóján levő arany karperecekkel játszik. Mint amilyet fent az őrök is viselnek. – Szolga vagy – csap belém a felismerés. Elijah bólint. – Szóval Bezier nem is az apád? – kérdezi Natalie. – De igen – mondja Elijah. – De amikor Rowane rájött az apám és az anyám viszonyára, és hogy gyerekük is van, kikövetelte, hogy szolgaként dolgozzam, hogy ezzel büntesse az anyámat. – Ezen a ponton meg kellene, hogy sajnáljunk? – kérdezem. – Nem – válaszolja Elijah. – De talán megértitek, hogy nem volt más választásom. Az apám a konzul, teljesítenem kell a parancsait. Natalie a szemét forgatja. – Mindegy is. Csak megpróbáltál hatást gyakorolni rá. Elijah elpirul. – Mi viszont segíthettünk volna neked – mondom. – A
felkelés győzött volna az Orával. Most már nincs esélyünk. Mindannyiunkat halálra ítéltél. Elijah leül a nyirkos földre, a háta meggörnyed. – Úgy sajnálom... – Elnézést, ha nem hiszünk neked – mondja Natalie. – Komolyan beszélek – erősködik Elijah. – Szeretlek. Sosem akartalak bántani. – Ne etess már – csattan fel Natalie. – Mindvégig színleltél csak. – Nem színleltem! Nem színlelek – helyesbít. – Ezerszer be akartam mindent vallani... – Akkor miért nem tetted? – kérdezi Natalie kihívóan. – Azt hittem, helyesen cselekszem a népemért – válaszolja Elijah. Natalie rezzenetlenül mered rá. – És jó benyomást akartam kelteni az apámban – ismeri be Elijah. – Örülök, hogy ez sikerült is – vágok vissza, az aranybilincseire pillantva. Elhúzza a száját, és a csuklóját masszírozza. – Tényleg abban reménykedtem... – Miben? Hogy apád hirtelen befogad a családba, ha Natalie-t és engem leszállítasz? Nincs ki a négy kereked! – vágom a fejéhez. – Még csak embernek sem tekint. Csak egy eszköz vagy, ami felhasznál, és ha végzett veled, félrehajít. Elijah a sörényébe túr. – Nem akarom, hogy így legyen vége. – Nem is kell, hogy így legyen. Elengedhetsz minket – mondja Natalie. – Nem tehetem... – Az adósom vagy – folytatja Natalie. – Kiszabadítottalak
az őrök főhadiszállásáról, emlékszel? – Sebastian megöli az apámat és a testvéreimet, ha nem adlak át neki – feleli Elijah. – Tudod, hogy ez lesz. Natalie-ra pillantok. Ki kell juttatnom innen, ez az egyetlen esélye, hogy életben maradjon. – Hagyj itt. Sebastian úgyis csak engem akar – mondom Elijah-nak. – Ne, Ash! – kiáltja Natalie. – Kérlek, Elijah – könyörgök neki. – Ha tényleg fontos neked Natalie, akkor szabadítsd ki. Látszik az arcán, hogy elbizonytalanodik. – Kérlek! – esdekelek. A felettünk levő teremben hallom Sebastian és Garrick türelmetlen járkálását. Elijah felnéz a mennyezetre, aztán Natalie-ra. Egy pillanatra lehunyja a szemét, láthatóan vívódik, aztán végre feláll, és kioldozza Natalie-t. Hatalmas a megkönnyebbülésem: most már van esély, hogy elmeneküljön, és életben maradjon. Nekem csak erre van szükségem, hogy tovább tudjam csinálni. – Köszönöm – mondom Elijah-nak. – Még ne köszönd – mondja, és nagy meglepetésemre engem is kioldoz. – Még mindkettőtöket ki kell, hogy juttassalak innen. Talpra kecmergek. Nem értem, miért enged el. – Miért csinálod ezt? – kérdezem tőle. – Mert valakinek meg kell mentenie a népemet – válaszolja. – És félek, az apám nem az az ember. Ígérd meg, hogy megvéded őket. – Te nem jössz velünk? – kérdezi Natalie. Elijah megrázza a fejét. – Itt kell maradnom, hogy megvédjem a családomat.
– Meg fognak ölni – figyelmezteti Natalie. Elijah szomorúan elmosolyodik. – Ne aggódj miattam, szépségem. Megígéred? – néz rám. A vállára teszem a kezem. – Szavamat adom. Felrohanunk a lépcsőn az átriumba, de megtorpanunk, amikor észrevesszük a korábban látott két básztet őrt, akik a folyosón járnak fel s alá. Háttal vannak nekünk, ezért még nem láttak meg. Gyorsan visszahúzódunk az árnyékba, mielőtt az egyik hátranézne. Ugrásra készen állok, míg várom, hogy kiderüljön, észrevett-e minket. Amikor elfordul, megnyugszom. A básztet őrök végigmennek a folyosón, aztán bemennek az egyik balra levő szobába. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, Elijah előlép a búvóhelyünkről, és elfütyüli a négy hangból álló dallamot, hogy elhallgattassa a szirénmadarakat. Int, hogy mehetünk, és elsietünk a szenátus termébe nyíló rózsafa ajtó előtt. – Nincs sok időm, Bezier – csattan fel Sebastian hangja a csukott ajtó mögül. – Most azonnal hozzák őket elém! – A szolgám már elment értük – válaszolja Bezier. – És most térjünk rá a feltételeinkre... Lövés dördül, majd azt halljuk, ahogy egy test a kőpadlóra zuhan. Elijah holtsápadtan pördül meg. – Apa! A szenátusban azonnal kitör a káosz: emberek sikoltoznak, újabb lövések dördülnek, testek zuhannak a földre. Kicsapódik a kétszárnyú ajtó, a básztet szenátorok kirontanak, siettükben felbuknak egymásban. Elszórt fegyvertűz hallatszik, és halomra lövik őket a mozaikpadlón. Az orrlyukam kitágul, amikor megérzem a vérük szagát. A nyitott ajtó mögött meglátom Acelotot és a többi
básztetet, ahogy az őrökkel birkóznak, Marcel pedig elbújik az asztal alá. Donatien élettelenül hever a padlón az anyja és Bezier mellett. A kavarodás kellős közepén Sebastian, Garrick, Sasha és két másik hegyifarkas. A zaj felveri a szirénmadarakat, amelyek rikoltozni kezdenek. A madárvijjogásra Sebastian odafordul, és egy pillanatra összefonódik a tekintetünk. Átfut az arcán a meglepetés, majd dühösen vicsorogni kezd. Parancsot ordít a hegyifarkasoknak. Garrick és a falkája nagy ugrásokkal felénk rohannak, a nyomukban Sebastian és a két vértől csatakos őr. A hegyifarkasok átugorják az egymásra zuhant szenátorok testét, és a gyorsaságukból semmit sem veszítve kergetnek végig minket a folyosón, bár Garrick jól láthatóan sántít. A feldúlt szirénmadarak vijjognak, amikor elszaladunk mellettük, kiáltásuk visszhangzik az átriumban. Kirontunk az épület előtti főtérre. A tér túlsó felén egy transzporter áll, amin Sebastian az embereivel ideérkezett. Nyitva a csapóajtó. Oda igyekszünk, mert tudjuk, hogy ez az egyetlen menekülési lehetőségünk. Megkockáztatom, hogy futás közben hátranézzek. Garrick elérte a szenátus bejáratát. Felénk rohan, közvetlen a nyomában Sasha és a két másik hegyifarkas. – Siessetek! – kiáltom. Natalie felsikolt, amikor a sebesült lába összecsuklik alatta. A földre zuhan. Sarkon fordulok, és visszaszaladok hozzá, pedig tudom, hogy ezzel megpecsételem a sorsomat. Garrickkel egyszerre érünk oda hozzá. Garrick félrelök, és megragadja Natalie-t, aztán megüt. Nagyot nyekkenek a földön. A két őr megragadja Elijah-t, Sebastian pedig kivont karddal, diadalittas arckifejezéssel ront nekem.
Annyira csak engem lát, hogy észre sem veszi az ajtóban álló Acelotot, aki ránk szegezi a fegyverét. A básztet előbb lelövi az Elijah-t foglyul ejtő őröket, majd Sebastian felé fordul. Meghúzza a ravaszt. Csatt. Semmi sem történik. A tár üres. – Mire vársz, kutya? – veti oda Sebastian Garricknek. – Öld meg a macskát! Garrick nekilódul, mintha el akarná kapni Acelotot, aztán olyasmi történik, amire igazán nem számítok. Garrick a vállára veti Natalie-t, és Sashával meg a másik két hegyifarkassal a transzporterhez fut. A történtek egy pillanatra elterelik Sebastian figyelmét, és elővigyázatlanná válik, én pedig kihasználom a lehetőséget, hogy támadjak. Rávetem magam; minden erőmet beleadom a küzdelembe. Összekapaszkodva zuhanunk a földre, aztán ide-oda gurulunk, ahogy mindketten a másik fölébe akarunk kerekedni. Már verekedtünk így: két hónapja, a Fekete Város-i felkelés idején. De most nem fogom elereszteni. A tér másik oldalán a transzporter motorja felzúg. Ne! – Szerezd vissza Natalie-t! – ordítok Elijah-ra. Nem tudom, hogy hallott-e, mert annyira leköt Sebastian. Végül sikerül magam alá gyűrnöm, és addig ütöm az arcát, míg az öklöm vérezni nem kezd. Sebastian ájultan nyúlik el a kövön, az orrából és a szájából ömlik a vér. A transzporter rotorja forogni kezd. A zaj felkelti a figyelmemet. Elijah lélekszakadva fut a repülő felé, miközben kezd felcsukódni a csapóajtó. Nem fogja elérni! A felcsukódó ajtó résén át megpillantom Natalie-t, akit a fémpadhoz béklyóztak.
– Natalie! – üvöltöm. Felém fordul, és a csukódó ajtó résén át egymásra nézünk. – Ash! – kiáltja. Elijah felugrik a csapóajtóra, majd a résen ügyesen begurul a raktérbe. Az ajtó becsukódik, és a gép felszáll. – Nem! – sikoltom, ahogy elrepül felettünk a transzporter. – Natalie! NATALIE! Addig ordítok, míg már nincs hangom, de minden hiába. Natalie elment.
39. NATALIE
MEGRÁNTOM A CSUKLÓMAT és a bokámat gúzsba kötő láncot, és azonnal meg is bánom, amikor belemar a feldörzsölt bőrömbe. Órák óta vagyunk a börtöntranszporteren, és ez idő alatt Garrick egy árva szót sem szólt hozzánk. Szótlanul ül a pilótaszékben, Sasha és a két másik hegyifarkas pedig minket tart szemmel. Sasha néha hagyja, hogy a pilótafülke melletti kis vécét használjuk, de ezt leszámítva nem szól, és nem tesz semmit. Amikor éppen nem Ash miatt aggódom – ami ritkán fordul elő –, a Garrick elleni támadáson és a hajó elfoglalásán töröm a fejemet, bár tudom, hogy hiábavaló lenne. A hegyifarkasok megölnének, mielőtt Garrick közelébe jutnánk. Egyébként sem Elijah, sem én nem tudjuk, hogy vezessük a transzportert. Elijah maga elé mered, az arcára kiül az aggodalom. Biztosan sejti, hogy Garrick valószínűleg rögtön végez vele, amint elérjük az úti célunkat. Egy pillanatra eszembe jut, amikor legutóbb börtöntranszporteren voltunk, a Polly megmentésére szervezett és kudarcot vallott küldetésünkön. Akkor milyen nagy vigaszt jelentett számomra! Gyöngéden megfogom a kezét, ő pedig hálásan pillant rám. Szorosabban fogja a kezemet. A pilótafülke ablaka mellett felhők úsznak el. Lehetetlen kideríteni, hol vagyunk, bár úgy sejtem, hogy Centrumba tartunk. Garrick biztos magának akarja a vérdíjat, és nem akart
Sebastiannal osztozni. Azt viszont nem értem, miért ragadott el engem, és Asht nem. Nem sokat érek Tiszta Rózsának, hacsak nem... jaj, istenem! Egy valamire biztos felhasználhat: elterelheti Ash figyelmét, ahogy Pollyval is tette. Életben tartanak, megkínoznak, mert tudják, hogy ezzel megőrjítik Asht. Képtelen lesz a felkelésre figyelni, a lázadók nem veszik majd hasznát. Rózsa szerintem már felfogta, hogy Ash megölése nem a legcélravezetőbb lépés. Ash már kétszer is „feltámadt”, az emberek nem fogják elhinni, hogy meghalt, és ha elhiszik is, mártír lesz belőle, amire Rózsa a legcsekélyebb mértékben sem vágyik. Annak sincs értelme, hogy letartóztassa. Akkor politikai foglyot csinálna belőle, ami még több embert állítana a lázadók mellé. Nem. Tiszta Rózsa csak abban reménykedhet, hogy elvonja Ash figyelmét, és ehhez rám van szüksége. – Mennyit kaptok értem? – kérdezem Sashát. – Remélem, megéri az erőfeszítést. Nem szól semmit, csak elhúzza élénk rózsaszínre festett száját. A transzporter hirtelen balra dől, és ki tudok pillantani a pilótafülke szélvédőjén. Eltűnnek a felhők, és fojtogató, fekete füstfelhők veszik át a helyüket. A gép gyorsan ereszkedik, és üzemek tetejét látom, rézkémények csillognak, amikor elsuhanunk mellettük. Veszélyesen közel repülünk el a kéményekhez, nyaktörő sebességgel cikázunk az épületek között, és az ülésbe kapaszkodom, annyira félek, hogy le fogunk zuhanni. – Jól vagy? – súgja oda Elijah. – Csak hányingerem van – ismerem be. – Ha hánynod kell, ezúttal inkább a saját lábadra hányj, kérlek – mondja.
Erőtlenül elmosolyodom. Egy jellegzetes acél- és rézfal fölött repülünk el, és ráismerek Gallium gettófalára. Réz Államban vagyunk! – Itt Alfa egy, leszállási engedélyt kérek – mondja Garrick a fejhallgatójába. A rádió recseg, és egy pillanattal később egy férfihang válaszol. Kicsit ismerősnek tűnik, de a recsegés miatt nem tudok rájönni, ki lehet. – Megadom az engedélyt a leszálláshoz. Örülök, hogy visszatértetek, Alfa egy. A transzporter élesen jobbra kanyarodik, centikkel egy gyártető felett repül el, és egy kohó melletti hatalmas udvaron száll le. Két hegyifarkas leveszi a lábunkról a bilincset, de a kezünkön fent hagyja. Kinyílik a csapóajtó, és forró, bűzös levegő csap meg. Átvezetnek minket az udvaron, bemegyünk a kohóba, majd fém gyalogjárók labirintusán át két óriási fémajtóhoz érünk. Amikor szétcsúsznak, rájövök, hogy egy lift előtt állunk. – Hova visztek minket? – kérdezem Garricket. – Majd meglátod – válaszolja, miközben becsukódik mögöttünk az ajtó, és a lift leereszkedik a föld mélyére. A szívem a torkomban dobog, a kezem remeg az idegességtől. Ökölbe szorítom, Elijah pedig bátorító pillantást vet rám. A lift lassít, majd megáll, az ajtó egy csipogással kinyílik. Pislogok a vakító, fluoreszkáló fényben. Egy föld alatti vasúti csomópontra kerültünk, ahol óriási a nyüzsgés a boltíves rézmennyezet alatt, ami ugyan hat méterrel van felettünk, a tér mégis meglepően szellősnek tűnik. Metrószerelvények csattognak el mellettünk; embereket szállítanak a hatalmas komplexumba. A sínek mellett rendes járda szélességű betonperon. A vonat
összeköti a fémfalú épületeket és a hozzájuk kapcsolódó alagutakat, amitől az a benyomásom, mintha egy forgalmas városban lennénk. És amikor végigkísérnek minket a járdán, egy FŐ UTCA feliratú táblát látok. Több százan sietnek el mellettünk egyszerű, narancsszínű munkásoveralljukban, a vállukon puska. Hol lehetünk? Egy húszas évei közepén járó, törékeny fekete asszony, akinek derékig érő fonott haja és átható barna szeme van, a Fő utca és a Második sugárút kereszteződésében üdvözli Garricket. A nő futó mosolyt vet rám. Halványan emlékszem rá, de nem tudom, honnan. Mi folyik itt? – Az irányítóközpontban várják – mondja. – Rendben, Destiny, mondja meg nekik, hogy öt perc múlva ott leszek. Előbb a szállásukra kell kísérnem ezt a kettőt – válaszolja Garrick. Megpróbálja megfogni a karomat, de kirántom magam a markából. – Hozzám ne érjen! – fröcsögöm. – Tüzes jószág – kacsint Destiny Garrickre, és távozik. – Erre – mondja Garrick. Végigvisz bennünket a Második sugárúton, a barázdált rézfalakba épített zöld ajtók sora mellett. Megáll az egyik előtt, amin a név áll: BUCHANAN. Elijah-ra pillantok, aki kérdőn felvonja a szemöldökét. Saját szobám, van? Mióta várnak itt? Egyre jobban összezavarodom. Garrick kinyitja az ajtót. Belépek, mert tudom, hogy e percben nincs más választásom, mint ellenállás nélkül tűrni. A szoba mintegy tizenöt méter hosszú, két priccs van benne, a fémfalba építve tárolóhely, egy kis íróasztal, tükör és mosdókagyló. Az íróasztalon egy vázában virág.
Garrick leveszi a csuklónkról a bilincset. – Helyezzétek kényelembe magatokat. Tíz perc múlva eligazítás – mondja, és távozik. Becsukódik mögötte az ajtó. Elijah leül az egyik priccsre, és feldörzsölt csuklóját simogatja. – Mi az ördög ez? – kérdezi. – Fogalmam sincs – válaszolom de lassanként olyan érzésem támad, hogy nem áll szándékukban megölni minket. – Egyelőre legalábbis. Körbejárom a szobánkat, hátha valami árulkodó jelet találok. Semmi nyoma annak, kik lehetnek ezek az emberek. Csak négy narancsszínű overallt találok a tárolóhelyen. Az egész rendkívüli szervezettségre és professzionalizmusra utal, amit az őrök kormánya esetében várnék el, bár ha ez egy kormányerőd, akkor biztosan börtönbe vetettek volna, és nem a saját szobámban kapok kényelmes elhelyezést. Ez túlságosan... meghitt. – Itt van? Jól van? – Női hangot hallok a szobám előtt. Megdobban a szívem, mert felismerem a hangot, de nem akarok hinni a fülemnek. Kivágódik az ajtó, és egy magas, vékony asszony áll előttem narancs overallban, koromfekete haja hullámosan verdesi csontos vállát. Fényes, piros rúzzsal festette ki magát, amitől holtsápadt lett alabástromfehér bőre, de még így is gyönyörű, mint mindig. Kitárja felém a karját. – Drága kislányom! Ölelő karjai közé vetem magam. – Anya! Belecsimpaszkodom, ő pedig szorosan átölel. Amikor utoljára láttam, sikoltozva és az őreit rugdosva vonszolták ki a Fekete Város-beli cellámból, miután letartóztattak Gregory
Thompson meggyilkolásáért. A szokottnál is soványabb, a csontjai majd’ átszúrják az overallját. Elhúzódik tőlem, és egy elszabadult hajfürtömet a fülem mögé simítja. – Biztosra veszem, hogy sok kérdésed van – kezdi. – De most van valaki, aki nagyon szeretne beszélni veled. – Ki? – ráncolom a homlokomat. – Szia, drágám – mondja egy férfihang az ajtóban. Megfordulok. Egy szőke férfi áll előttem. Ugyanolyan egyenruhát visel, mint anyám. Az arca csupa heg, a számtalan harapásnyom és vágás körül ráncolódnak a hegek, így nagyon nehéz azonosítani. De elevenen csillogó kék szeméről bárhol ráismernék. Odarohanok hozzá, a könnyek patakzanak az arcomon, ő pedig átölel. Ezért volt olyan ismerős a hang a rádióban! Az apám az.
40. ASH
A KIKÖTŐ ÓCEÁNRA NÉZŐ rakpartján ülök, az omladozó favela mögöttünk emelkedik a magasba. A hullámokon elhagyott halászhajók ringanak, harangjuk hangja sajgó emlékeket idézve jut el hozzám. Megdörgölöm az arcomat. Olyan átkozottul fáradt vagyok! Harminc órája nem alszom, azóta, hogy Garrick elvitte Natalie-t. Hova vitte? Sebastian nem hajlandó megszólalni, ami aligha meglepő, mert még ha beszélne is, kétlem, hogy nyomra tudna vezetni Natalie tartózkodási helyét illetően. Garrick tette őt ugyanúgy meglepetésként érte, mint engem. Sebastian pillanatnyilag a villa pincéjében raboskodik, amíg el nem döntjük, mit kezdjünk vele. Lehunyom a szemem, és a mellkasomra fektetem a tenyeremet. Érzem, ahogy Natalie szíve egy ütemre ver az enyémmel. Él. Ennyit legalább tudok. De ez csak kevéssé vigasztal. Lehet, hogy ebben a pillanatban is kínozzák, verik és erőszakoskodnak vele. Iszonyú fájdalom mar a gyomromba. Kétrét görnyedek, és felnyögök. Nem tudtam megmenteni. Acelot leballag a fa gyalogjárón, és leül mellém. Olyan kimerültnek látszik, mint én. Eddig a sebesült básztet őröket és az életben maradt szenátorokat látta el, és segített a villa kitakarításában. Csendben üldögélünk, nézzük, ahogy a felhők a kobaltkék égen sodródnak. Az ég színe Natalie szemére
emlékeztet. Remegve kifújom a levegőt. – Elijah megvédi majd – olvas a gondolataimban Acelot. – És ha nem tudja? – kérdezem. – Meg kell találnom. Nem ülhetek itt, ölbe tett kézzel, amikor ő esetleg... Acelot megfogja a vállamat, miközben a bánat maga alá gyűr. – Mit gondolsz, hol vannak? – kérdezi. – Centrumra gondolnék először. Szerintem Garrick az Arany Citadellába vitte őket kihallgatásra. – Ez tűnik a legvalószínűbb eshetőségnek. – Oda kell mennem. Van járműved, amit igénybe vehetek? – Vannak hajóink – válaszolja Acelot. – És ott van az apám transzportere is, bár elég rossz állapotban. Marcel pár hónapja elkötötte, és lezuhant vele, szóval előbb ki kell kalapálni. Bólintok. – Jól van. Amint rendbe hozzátok, elindulok Centrumba. – Öngyilkos vállalkozás – jegyzi meg Acelot. – Tudom, de akkor is elmegyek. Egyébként nem megyek fegyvertelenül. Előbb meg akarom keresni az Orát; ez az egyetlen reményem, hogy megmentsem őket. – Akkor veled tartok – áll fel. – Ennyivel tartozom neked és Elijah-nak is. Felkapaszkodunk a sziklafalra, a villához. A levegőben még érződik a halál szaga, ahogy átmegyünk a főtéren. A mozaikpadlón alvadt vérfoltok. A holttestek többségét már elszállították a helyi halottasházba, hogy elhamvasszák őket, míg a konzul, a felesége és Donatien, a fiuk testét a családi mauzóleumba viszik. Városszerte fekete zászlókat akasztottak ki az ablakokba, így gyászolják halott vezetőjüket. A csata nyomait látjuk az átriumban is, a szenátus termébe
menet. A terem feldúlva. Törött bútorok, golyók szaggatta festmények, az Őrök Szövetségi Államának faliszőnyegen ábrázolt térképét leszakították a kampókról, így most csálén lóg. Marcel görnyedten ül az apja székében, a zsákom tartalma szétszórva hever előtte. Anyám naplója nyitva, a kezében az egyik fénykép. – Ez nem tartozik rád! – kapom ki a markából. A képen anyám családja látható az erdőben. – Unatkozom – fonja össze a karját maga előtt. Az agyaram lüktet a belövellő méregtől. Nem tudom, hogy viselkedhet így, amikor a fél családját lemészárolták. Mintha semmilyen hatással nem volna rá. Valami nincs rendjén ezzel a gyerekkel. Acelot megragadja Marcel fülét, és felhúzza a székből. – Tedd magad hasznossá, és akaszd vissza a faliszőnyeget a falra! Elereszti Marcelt, és az öccse rávicsorítja a kardfogát. Leülünk, míg Marcel a szőnyeggel bíbelődik. Anyám fényképét magam elé teszem az asztalra, és a képen látható arcokat tanulmányozom. Megakad a tekintetem Lucindán. – És hol találjuk meg ezt a fegyvert? – kérdezi Acelot. Felpillantok. – Egy Karomnak nevezett helyen. Ez egy hegy. Hallottál már róla? Megrázza a fejét. Felsóhajtok, a szőnyegre nézek, és azon töröm a fejemet, vajon hol lehet. Tudom, hogy közel van Szürke Farkashoz, ezért megkeresem a régi térképen, majd a közelében levő hegyeket veszem szemügyre, valami nyomra vezetőben reménykedve. A tekintetem megakad egy ismerős néven: ALBA-HEGYSÉG. Összezavarodva állok fel. Valami nem stimmel. A falikárpiton lévő hegynek hegyes a csúcsa, de az
Alba-hegységnek lapos a teteje, és városok sincsenek a közelében úgy, ahogy ez a térkép jelzi. Senki sem lakik arrafelé a harminc évvel ezelőtti vulkánkitörés óta. Igaz viszont, hogy ez egy régi térkép, úgy száz éve szőhették, jóval az Alba-hegység kitörése előtt, amikor a hegy csúcsa lerobbant. A vulkán körül elszórt városokat nézem, miután egyikről sem hallottam még soha; az iskolában látott térképeket az őrök kormányától kaptuk, és modernek voltak. Van egy Árnyék-hegység, meg egy Szikla-vízesés, és... Megáll a szívverésem. Visszaszaladok az asztalhoz, és felkapom anyám fényképét. Megfordítom, és elolvasom a hátára lefirkantott írást: Coombe-ék, Árnyak erdeje, Borostyán-begy. Ismét visszafordítom, és fürkészni kezdem a képet. Anyám családja egy erdős hegyszorosban áll, és mögöttük a fák között odalátszik az Alba-hegység, úgy, ahogy a kitörés előtt volt, vagyis egy éles, karomszerű csúccsal. A Karom! Ez kell, hogy legyen! Szürke Farkas közelében ez az egyetlen jelentős hegység, Lucinda és a többiek Szürke Farkasba mentek, és az anyám, a nagynéném és Kieran is itt ismerkedtek meg. Nem lehet puszta véletlen. Biztosra veszem, hogy ide indultak az Ora megszerzésére, mielőtt eltűntek. A tetejében még ez volt a legjobb hely a laboratóriumhoz is, mivel jól ismerték a környéket, és tudták, hogy több mérföldes körben senki sem lakik itt. Jó hír kellene, hogy legyen, mégis elkeseredem. Visszanézek a faliszőnyegre. Utoljára akkor láttam az Alba-hegység térképét, amikor a Légió gettójában voltam, és Garrick éppen egy új haláltáborról számolt be, amit az őrök kormánya a hegy lábánál épített.
Hirtelen megvilágosodik előttem, hogy Fucinda és a többiek miért nem léptek senkivel sem kapcsolatba. Tudom, hol vannak. Acelothoz fordulok. – Javíttasd meg a transzportért. A Tizedikbe megyünk.
