Elizabeth Richards. A sötétség városa

Elizabeth Richards

A sötétség városa

Írta: Elizabeth Richards A mű eredeti címe: Black City Fordította: Béresi Csilla Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Varga Ágnes Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila © Elizabeth Richards 2012 © Béresi Csilla 2013 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2013 A kiadvány a G. P. Putnam’s Sons engedélyével készült, amely a Penguin Young Readers Group része, a Penguin Group (USA) Inc. tagja. Borítóterv: Linda McCarthy ISSN: 2063-6989 ISBN: 978-963-261-295-9 ISBN: 978-963-261-294-2 ISBN: 978-963-261-296-6 ISBN: 978-963-261-297-3

(puhatáblás), kiadói kód: MX-825 (keménytáblás), kiadói kód: MX-826 (ePub) (mobi)

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Anyunak és Apukámnak

1.

Ash

LÉGELHÁRÍTÁS SZIRÉNÁJA sivít a távolban, riasztva Fekete Város lakóit, hogy zárják be ajtóikat és oltsák el a villanyt. Nem szívesen maradnának kint egyedül a sötétben, mert még valami veszedelmesbe botlanának. Amilyen én is vagyok. Elindulok a kanális hídja alá, ahol egy csajra várok. Hátsó zsebemből előveszek egy doboz cigit – az őrök által előírt szabvány –, és rágyújtok. A nikotin átjárja ereimet, ahol vadul dobolni kezd az adrenalin; hajszál híján olyan érzés, mint az érverés… hajszál híján. Léptek közelednek a híd felé, és egy alacsony lány válik ki a sötétből. Fekete haja kócos, férficsizmát, szűk fekete nadrágot és szedett-vedett anyagokból összefércelt szalonkabátot visel. Mogyoróbarna szeme az enyémet keresi. Bátor lány. Nem minden némber mer a szemembe nézni. Elnyűtt játékkártyát nyom a kezembe; két szív látható rajta, egy fekete és egy piros. Ez az én névjegykártyám. Tökéletes választás, ha azt vesszük, mit adok el neki: a szerelem illúzióját. Sötétzöld katonai zubbonyom zsebébe csúsztatom a kártyalapot. – Késtél – mondom. – Más sem hiányzik, mint hogy elkapjon egy Nyomkövető a kijárási tilalom idején! Alig várják, hogy lakat alá tegyenek. – Ne haragudj! Újabb ellenőrzőpontokat állítottak fel, mindenkit igazoltatnak. Tele a város tankokkal! – hadarja. – Gondolom, nem lehetnek eléggé szigorúak, most, hogy az őrök parancsnoka újra a városban van. Meg hát ott vannak a Légióval folytatott határtárgyalások, és… – Fizettél Céklának? – szakítom félbe. A lány bólint. – Feltételeim a következők – sorolom. – Pénzt nem adok vissza. Ha nem élvezed, kidobod a taccsot vagy kiakadsz, nem az én dolgom, értetted? Újra bólint. – Terhes vagy? – A lány lángvörös lesz. – Eszerint nem. A szer elálmosít, ne ülj hát a volán mögé, és ne kezelj nehéz gépeket! – A lány erre elmosolyodik, és én is vigyorogni kezdek. Ez mindig bejön. – Legalább két hétig nincs repeta, rendben? Komolyan

gondolom. – Ez minden? – Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted? Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátja gallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra. – Mit kell tennem? – kérdezi. – Hajolj hátra! – mondom. Engedelmesen megteszi azt, amire utasítom. Egyik kezemmel a falnak támaszkodom, a másikat a combjai közé csúsztatom, finoman szétválasztva a két lábszárát. Nem gerjedek be ettől, mégis nyögdécselni kezdek, mert tudom, hogy élvezi. Mind élvezik, még a srácok is, ezért jönnek hozzám a Köd-lebujok helyett. Testemmel is a lány combjai közé nyomulok, hogy az arcunk csaknem összeér. Kapkodó légvételei megmelegítik hideg bőrömet. – Lazulj el, rendben! Úgy jobban fogod élvezni. – A szívem ezerrel ver – nevet fel idegesen. – Nem mondhatnám, hogy ismerem ezt az érzést – morgom a fogaim között. Kezét kísérletképpen a mellkasomra helyezi, és elkerekedik a szeme. – Eszerint igaz. Nincs szíved? – De van – hörgöm, és a falnak taszítom. – Csak nem dobog. Kicsiny könnycsepp gördül végig az orcáján, vékony ajka megremeg. – Ej, nyugodj meg, szivi! Nem akartalak megijeszteni. – Szelíden letörlöm a könnyét. – Megbocsátasz, ugye? Bólint, és félrehajtja a fejét, felém nyújtva nyaka hamvas fehérségét. Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen. Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt! Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt. Csaknem elveszítem a fejem. Harapdálni kezdem a húst, megcsiklandozva nyelvemmel a nyak apró pihéit, benedvesítve őket a nyálammal. – Csináld csak! – suttogja. Ennyit az előjátékról. Agyaramat a nyaki vénába mélyesztem. Forró vér spriccel a nyelvemre, ízlelőbimbóim mámorosan nyelik magukba a ragadós édességet. Apám, imádom az újoncokat; az ő ízük a legjobb! A lány felsóhajt, ahogy mérgem a vérébe jut. Megvárom, amíg a Köd hatni kezd, és csak utána kezdem kiszívni a lányt. Ennyi jó nekem is kijut a dologból: a klienseim betépnek tőlem, és én is attól, hogy a bedrogozott

vérükből iszom. Mindkét fél jól jár. Hirtelen azonban keserű, savanykás íz árasztja el a számat. Fulladozva hátrahőkölök. – Mi a… – köpöm ki a vért. A lány üveges szemmel mered rám, nyakán a két pontszerű sebből vér szivárog. – Minden sziporkázik – mondja ábrándosan. – Nem mondta Cékla, hogy nem fogadok gyógyszert szedő klienseket? Felém dől. Elkapom, mielőtt a vízbe esne. – Szeretlek – szörcsögi, és megpróbál megcsókolni. Teljes erővel ellököm magamtól. A falnak zuhan, és összecsuklik. A szeme kifordul, csak a szemfehérje látszik, és rángatózni kezd. Fehér hab bugyog elő a szája sarkából. – Nem, nem, nem! Ébredj fel! Mellé térdelek, és páni félelemmel megrázom. A lány megrándul, csizmája fekete nyomot hagy maga után a macskakövön. A francba! Ezért nem foglalkozom olyanokkal, akik gyógyszert szednek. Nem lehet előre megjósolni, hogyan reagálnak a Ködre. Kibújok a kabátomból, és a lány feje alá gyűröm. Az őrök egyik tankja rágördül a hídra. Behunyom a szemem, úgy várom, hogy elmenjen. Noha a háború hivatalosan véget ért, máig hideg futkározik a hátamon erre a hangra. Bárhová mentek ezek, a Kaszás járt a nyomukban. Volt néhány meleg helyzetem a háború idején. Akkoriban nem sokat nyomott a latban, hogy félig ember lévén állampolgári jogaim is vannak. Aki nem volt száz százalékosan ember, azt ellenségnek tekintették. Minden egyes napon újra meg kellett küzdenünk a túlélésért. Azóta sem sokkal jobb a helyzet, a többség szemében továbbra is ellenségnek számítok. Csak egy újabb sötétfajzatot látnak bennem, semmi mást. A tankok ráfordulnak a Sivár utcára, az őrök parancsnokának főhadiszállása irányában. A lány felnyög. Túl veszélyes lenne maradni, mennem kell. Itt is hagyhatnám… Nem, ezt nem tehetem meg, de kórházba sem vihetem. Nem kis bajba kerülnék. – Cékla! A kanálist kémlelem. Úgy harminc lépésre sárga bárka horgonyoz a part mentén. Sötét tömeg, Cékla leoltotta a villanyt. Hová lett? Ő a segédem, ezért jöttem ide, és nem máshová. Kellett ez nekem… Váratlanul fájdalom hasít a mellkasomba, kezemmel élettelen szívemhez kapok. Érzem, hogy van valaki a hátam mögött. Megfordulok. Egy lány áll a híd lábánál. Most megvilágítja egy elhaladó teherautó fényszórója. A hamar kihunyó fényben búzakék szempárt pillantok meg, amely hol rám, hol a földön

rángó, Ködtől kába drogosra villan. A búzakék szempár végül megállapodik rajtam. Újra megtántorodom, ahogy ismét mellkasomba nyilall az iménti fájdalom. Megreszketek, és ez a reszketés egyetlen pont felé tör a mellkasomban. Olyan, akár egy elektromos szikra fellobbanása, aztán megdobban bennem valami.

2.

Natalie

– NEM LÁTTAM SEMMIT, rendben? Nem keresem magamnak a bajt – tör ki belőlem, ahogy belém hasít a félelem. A srác a mellkasát tapogatja, mintha fájna. Fekete szeme rám villan. Egy pillanatra kihagy a szívverésem, majd meglódul, talán hogy behozza a lemaradást. A srác hunyorogva rázza a fejét, mintha megpróbálna rájönni, hol is van. Forog velem a világ, ahogy lassan felködlik előttem, hogy ismerem valahonnan. De hát honnan? Még így, beijedve is jár az agyam, hírül adva, hogy soha nem találkoztunk. Ha találkoztunk volna, holt biztosan emlékeznék rá. Az agyarai nélkül is tudom, kiféle: fekete tűzként lobogó lobonca és szikrázó tekintete mindent elárul. Kevertvérű sötétfajzat. El kéne futnom innen, minden idegszálam vad menekülésre ösztökél, de földbe gyökerezik a lábam. Valósággal megbénulok, ahogy elmémet elárasztják az egy éven át elfojtott emlékek: egy pár fehér agyar, apám rémült arca, a plafonra spriccelő vér. A bedrogozott csaj felnyög a fiú mellett, sötét haja szétterül a földön. Hasonlít a nővéremre, Pollyra. – Segíts! – nyög fel. Habozom, nem tudom, mit tegyek. Mi volna, ha a nővérem heverne itt? Vajon őt itt hagynám ezzel az alakkal? De nem dönthetek, mert a fejem felett az őrök teherautója húz fel a hídra, majd a motor leáll. A híd alá szökkenek, a penész lepte falhoz lapulok, és ujjamat ajkamra szorítva jelzem a srácnak, hogy hallgasson. A következő pillanatban kivágódik egy ajtó, és léptek visszhangzanak végig felettünk az úttesten. A sötétfajzat srác felkapja a fejét a hang irányában. – Pedig erre láttam, ebben biztos vagyok – szólal meg valaki felettünk. Sebastian. Egy pillanatra csend támad. Magamban buzgón fohászkodom, hogy menjen el. – Nem éri meg vele bajlódnod – hördül fel egy férfi, a mély hangból ítélve Kurt lehet, Sebastian egyik szakaszvezetője.

– Javaslom, hogy tartsd a szád, hacsak nem akarod, hogy kivágjam a nyelved! – förmed rá Sebastian. – Bocs, főnök – mondja Kurt gyorsan. – Semmi rosszra nem gondoltam. – Keressük tovább a Sivár utcában – javasolja Sebastian. Elbaktatnak a mondott irányba. Hosszan felsóhajtok, és felsóhajt a kevertvérű sötétfajzat srác is. Pár másodpercig gyanakodva méregetjük egymást. Nem hinném, hogy rám támadna, amikor a Nyomkövetők itt vannak a közelben. Kevertvérű, nem azoknak a fafej Haragvóknak az egyike, nem fogja hát veszélybe sodorni magát. Ettől a gondolattól megkönnyebbülök kissé. – Kösz – szólok oda neki. – Ne félj, szépségem! – mondja vontatott hanghordozással. – Bárki a barátom, aki az őrök ellen van. Fura érzés járja át a szívemet, ahogy egy lépést teszek felé. Megállok. Különös! Újabb lépés után ugyanaz az érzés fog el: mintha valami felé vonna, hiába fúj riadót az eszem, hogy jobb tisztes távolságban maradni tőle. Letérdelek mellé és a drogos csaj mellé; fekete tüllszoknyám szétterül körülöttem. – Mi történt? – Elfordítom a csaj fejét, és meglátom a két pontszerű sebet. – Köd? A fiú igenlően bólint. – Kórházba kellene vinni – mondom. – Szó sem lehet róla! Tudatában volt a kockázatnak. – Meghalhat. A srác vállat von. – Nem tartozik rám. Nem megyek miatta a vesztőhelyre! Újra lenézek a lányra, és idegesen az ajkamba harapok, amely vérezni kezd. Ez hiba volt. A sötétfajzat srác felkapja a fejét, orrluka kitágul, és a levegő közöttünk megtelik sistergő elektromossággal. Tekintetének izgató sötétje végigsiklik a testemen; jéghideg, mint a téli fagyok. Libabőrös lesz tőle a bőröm. A Tekintet. Ezzel jelölik meg a sötétfajzatok a prédájukat, nehogy más is hozzáférjen. Rám csak egyszer esett a Tekintet, azon az éjszakán, amikor meghalt az apám. A sötétfajzat fiú lassan végigmér. Pillantása a szívem fölött a bőrömön keresztül húzódó csillogó, vörös hegre siklik, amely a fűző csipkés része alatt is átsejlik. Sietve eltakarom a kezemmel, ő pedig félrenéz, megtörve az igézetet. Léptek közelednek a hídhoz, összeszorul a gyomrom félelmemben. Sebastian és Kurt

visszatért. – Menjünk vissza a főhadiszállásra – mondja Sebastian Kurtnek, mialatt visszaül a teherautóba. – Natalie valószínűleg hazament. – Ajánlom is – morogja a foga között Kurt. – A Parancsnok leharapja a fejemet, ha a lányát szétmarcangolja egy elvetemült sötétfajzat. Átkozott férgek, a fene tudja, hogyan sikerül átjárniuk a falon. A sötétfajzat fiú szeme összeszűkül haragjában. – Te a Parancsnok lánya vagy? Félelem kúszik végig a gerincemen. Nagyot nyelek, látva, milyen veszélyes helyzetbe kerültem. – Nem akarok bajt – mondom. – Elkéstél, szépségem – feleli fogát vicsorítva, ami láttatni engedi az agyarát. Elhátrálok előle. Hátam a hideg kőfalnak ütközik. Csapdába kerültem. A bedrogozott csaj felnyög. – Szerintem majd csak rendbe jön. Nem szükséges bárkit belekeverni – mondom. A pánik elvékonyítja a hangomat. Farkasszemet nézek a sráccal. Mindketten arra várunk, mi történik a következő percben. Két lehetőség van. Az egyik, hogy elenged, és hisz nekem, hogy nem adom fel. A másik, hogy megöl. Szívem majd kiugrik a mellkasomból. Lélegzetvisszafojtva várok. – Ha bárkinek szólsz, véged! – mordul fel. Felkel, és a következő pillanatban már nincs is sehol.

3.

Ash

HALÁLOS CSÖND BORUL a fekete macskakövekre, ahogy hazafelé tartok, de ez ilyen szokott lenni késő éjszaka. A kijárási tilalom idején csak az öngyilkosjelöltek vagy a félőrültek merészkednek ki az utcára. Egyelőre még nem dőlt el, melyik vagyok a kettő közül. Hazasietek, tudva azt, kevés a valószínűsége annak, hogy megint bajba keveredem ma éjjel, de nem akarom megkísérteni a szerencsémet. A pernyével bevont salakbeton házak parázslanak a sötétben, máig füstölögnek a tavalyi légitámadás után, amely lerombolta a várost. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és végighúzom ujjamat a falak puha hamutakaróján, ami fekete nyomot hagy a bőrömön. Feketét. Ez annak a világnak a színe, amelyben élek: feketék az utcák, feketék az épületek, fekete az égbolt. Minden fekete. Szinte már el is felejtettem, milyenek a színek. Eszembe jut az az őrök közé tartozó lány, a kék szemével, és erre az emlékre összeszorul a mellkasom. Mi történt ott a hídnál? Esküszöm, éreztem a szívemet… hogyan, megmozdult volna? Elnevetem magam. Nevetséges gondolat, az én szívem egy millimétert sem moccant meg egész eddigi életemben. Élettelenül ül a mellüregemben. Talán annak a drogos csajnak a rossz vére volt az ok. Igaz, ami igaz, az is összezavarhatja az embert. Igen, ez volt az oka. Nem engedhetem meg magamnak a reményt. Fejem fölött hirdetőtábla méretű digitális képernyők sorjáznak a háztetőkön. Idegenül hatnak az évszázados, gótikus épületek között. Az SBN folyamatos adásait sugározzák, az adót a kormány működteti. Kizárólag propagandaanyagokat ad le, no meg reklámokat és híreket, az őrök kormányának szája íze szerint. – Most pedig a kormány üzenete következik – hangzik fel egy női hang a monitorokból. Átható tekintetű ezüstszürke szempár tűnik fel a képernyőkön. Nyomban felismerem, ki ő. Tiszta Rózsa: az Őrök Szövetségi Államának elnöke és spirituális vezetője. A képernyő alján a következő üzenetcsík olvasható: Őkegyelmessége

minden bűnöst lát. Hideg futkározik a hátamon, meggyorsítom hát a lépteimet. Ösztönösen is az Alvég felé fordulok, de aztán megállok gyaloglás közben. Miért mindig itt kötök ki, szinte akaratom ellenére? Felbámulok a Határfalra, erre a több mint tíz méter magas kőfalra, amit elborítanak a Tiszta Rózsát ábrázoló falragaszok; ezeken arra buzdítja az állampolgárokat, hogy szavazzanak Rózsa Törvényére. A határ kettéosztja a várost, elszigetelve az emberi lényeket a sötétfajzatoktól. Egy teljes napba telne körbejárni ezt a falat, amely körülveszi a Légiónak nevezett sötétfajzat gettót, a legnagyobbat a maga nemében az Őrök Szövetségi Államában. Az államszövetség öt tagállamában valamennyi városban van ilyen fallal övezetett gettó, elkülönítve egymástól a két fajt. A Határfalon túl újabb, kisebb, tüskékkel és szögesdróttal védett fal húzódik… azon túl pedig ott él… az én családom. Az összes rokonom: a nagynénéim, a nagybátyáim, az unokatestvéreim. Hátat fordítok a Falnak, ma éjjel nem akarok erre gondolni. A hosszabbik utat választom a Tornyok felé. Ebben a kerületben, a város legészakibb pontján, a legszegényebbek laknak. Fekete Városnak öt kerülete van: a Tornyok, a Park, a Kémény, a Légió és a Fókusz, a Parancsnok főhadiszállásával. Összesen kilenc parancsnok van, a megaállamok élén állnak, és a miénk a legborzasztóbb. Kár, hogy visszajött, sokkal jobb volt nélküle, amikor a Centrumba evakuálták a tavalyi légitámadás során. Átkúszok a Tornyokat övező szakadozott drótkerítés alatt. Gyatra kísérlet ez azoknak a Haragvóknak a távoltartására, akik átjutottak a Határfalon. Ezeket a vérengző sötétfajzatokat megfertőzte a halált hozó C18-as vírus. Járják az utcákat, azokra vadászva, akik elég ostobák ahhoz, hogy kint maradjanak a kijárási tilalom idején. Idióták, akárcsak én. Észrevétlenül osonok a néptelen macskaköves utcákon, amiket gyéren világít meg az öntöttvas utcai olajlámpák fénye. Ez a szokott útvonalam hazafelé. A Tornyok arról a több száz toronyházról kapta a nevét, amelyek ennek a kerületnek a képét uralják. Az őrök kormánya gyors ütemben húzott fel lakótömböket a város bombázását követően, arra azonban már nem volt gondja, hogy be is fejezze, amit elkezdett. Több épület már roskadozik, és félő, hogy a legkisebb szellő hatására összeomlanak. Hat hónappal ezelőtt le is dőlt az egyik, több száz embert temetve maga alá. Még csak az SBN-hírek sem foglalkoztak a tömegszerencsétlenséggel. Velünk a kutya sem törődik. Két düledező toronyház felé tartok, úgy hajolnak egymás felé, mint holmi alvó óriások. A köztük lévő résben ódon templom áll, szürke, terméskő falait befutotta a repkény, a harangtornya ennek is enyhén elhajolt. Ez az otthonom. A templomot vagy egy tucat

almafa veszi körül pirospozsgás gyümölcseivel. Még anyu ültette őket, hogy a temetőkert ne legyen olyan komor. Mrs. Birt vörös cirmosa egy közeli sírkövön üldögél. Rám sziszeg, ahogy elhaladok mellette. Rámordulok, mire elszalad. Újabb lépés után megállok. Nyakamon feláll a szőr. A sötétet kémlelem, nem mozdulte meg ott valami, de semmi nem történik. Huh! Bizonyára képzelődöm. A bejárati ajtó elé érek, ahol döbbenetes látvány fogad. A sötét fán frissen festett felirat éktelenkedik, mindössze egyetlen nagy, vörös betűkkel felrótt szó: FAJGYALÁZÓ. A betűk elmázolódtak, amikor apu megpróbálta lekaparni az írást. Felsóhajtok, és belépek az ajtón. Apu az egyik templomi padsorban ül, engem vár. Mintha újabb évet öregedett volna azóta, hogy reggel elmentem hazulról. Sűrű barna hajában, a halántéka körül több az ősz szál, a szakálla csapzottabb, a kék szeme tompább nézésű. Nehéz elhinni, hogy anyut valaha már azzal megnevetette, ha csak rámosolygott. Anyu úgy kacagott, mint egy iskoláslány. – Hol voltál? – kérdezi. – Kint – mondom. – Hol a kabátod? – Elvesztettem – mondom, ami technikailag nem állja meg a helyét. Pontosan tudom, hogy hol van: a drogos csaj feje alatt. Meglehet, holnap elnézek arrafelé, hátha otthagyta. Szerettem azt a kabátot: egy sötétfajzatról, a Légió Felszabadítási Frontjának szabadságharcosáról húztam le a háború idején, közvetlenül azelőtt, hogy foglyul ejtette egy Nyomkövető. Elmegyek apu mellett a templom végében lévő szűk helyiség felé. A kriptába vezető lelakatolt ajtó mellé tolva egy rozsdás tábori ágy áll. Apu néha ezen alszik, ha nincs lent éppen, ami ritkán fordul elő. Nem sokat látott a külvilágból az utóbbi hetekben; azóta nem, hogy anyu visszajött. Hátat fordítok a kriptaajtónak, hogy ne is lássam, és ne gondoljak arra, mi rejtőzik mögötte. A szoba berendezését emellett kis asztal és néhány konyhai eszköz alkotja. Nagy a rendetlenség: mocskosak a falak, és minden felületet elborítanak a mosatlan edények. A padlón több kartondoboznyi konzerv; a helybeliek jó szívét dicsérik, a következő jótékonysági rendezvényen osztjuk szét őket. A konyhaasztal körül három szék áll: egy apunak, egy nekem, a harmadikon nyolc éve nem ül senki. A háttámláján átvetve óriásfarkas szőrmebunda csüng, apu esküvői ajándéka anyámnak. Felveszem a bundát, és orromat belenyomom az ezüstös szőrzetbe. Szinte a kámeaillatot is érzem; boldogabb idők emléke. Ismerős fájdalom nyilall a mellkasomba,

óvatosan visszateszem a székre a bundát. Az asztalt elborító rendetlenségben számlák halma van. Felnyalábolom a köteget, miközben gondolataim az őrökhöz tartozó lány felé kalandoznak. Hogyan is hívták őt a testőrei? Natalie-nak! Szomorúan nézem át a számlákat, megpróbálok másra gondolni, de minden egyes vörös boríték tovább rontja a kedvem. Új kliensekre lesz szükségem, hogy mindezt fizetni tudjam, aminek már a gondolatára is rosszul leszek. Szörnyű, hogy a Köddel muszáj bódítanom az iskolatársaimat, de mi mást tehetnék. Vagy ez, vagy utcára kerülünk. Márpedig az nem jó hely Fekete Városban. – Kegyeskednél közölni, hogy merre jártál? – kérdezi apu, aki most lép be a konyhába. – A könyvtárban. Könyveket vittem vissza – hazudom. – Ezért kockáztattad, hogy lefülelnek a kijárási tilalom idején? – Mit mondhatnék erre? A könyvtári bírság az egeket veri. – A könyvtár leégett a múlt héten. Ó! – Az isten szerelmére, Ash, ha elkapnak a kijárási tilalom idején… – Tudom. – Óvatosabbnak kellene lenned. A Nyomkövetők mindenütt ott vannak, amióta a Parancsnok visszatért. Nem szükséges erre emlékeztetnie. Miután a Parancsnokot evakuálták az elmúlt évben, csupán a rendőrség, azaz az őrök karhatalmi egysége maradt hátra, hogy irányítsa a várost. Most, hogy a Parancsnok újra itt van, és tárgyalásokba kezdett a Légióval, amely terjeszkedni akar, a várost elözönlötték a Nyomkövetők. Ez a speciális alakulat a sötétfajzatok levadászására jött létre. Az asztalra lököm a számlákat. – Szert tettem egy kis pénzre. Valakinek csak ki kell fizetnie ezeket! Apu kék szempárja összeszűkül, ahogy rám néz. – Mit követtél el már megint? Megdörgölöm a tarkómat. – Kértelek, hogy többé ne kereskedj a Köddel! – ordítja apu. – Mi lesz, ha elkapnak? Őszintén szólva néha már azt hiszem, szándékosan keresed a bajt. Megrándul a szám, a legszívesebben elnevetném magam. – Meg akarsz halni? – nyomul tovább apám. – Hisz már halott vagyok. – Csak mert nem ver a szíved, ez még nem jelenti azt, hogy nem élsz.

– Nem érted – mondom halkan. – Fogalmad sincs, milyen az, torzszülöttnek lenni. Hogyan is érthetnéd? Elvégre is ember vagy, nem úgy, mint én. Apunak ver a szíve, anyunak meg egyenesen kettő is van a mellkasában. Én valamiért mégis úgy születtem, hogy mindössze egy jéghideg kupac van a szívem helyén. Nem érdekel, mit magyaráz erről apu: hogy azért nem ver, mert nincs rá szükségem, a véremben keringő szimbiotikus véglények szolgáltatják helyette a szerveimnek az oxigént – egyike ez az emberi és a sötétfajzat DNS keveredéséből adódó, bámulatos mellékhatásoknak. Mondhat bármit, nem változtat a lényegen: egy szörnyeget vagyok. – Kérlek, ne maradj ki többet éjszaka! – mondja apám. Ingerülten felsóhajtok. – Komolyan beszélek, Ash! Nem szeretném, ha Nyomkövetők szaglásznának nálunk, téged faggatva. – Jól van, jól – motyogom. Apu az egyik fiókhoz lép, és egy borítékot vesz elő belőle. – A postán érkezett – mondja csöndesen. A kezembe adja. Egy szórólapot és egy réz karperecet találok benne. Szememmel végigfutok a lapra írt szövegen: ____________________________ A SÖTÉTFAJZATOK REGISZTRÁCIÓJÁRÓL RENDELKEZŐ TÖRVÉNY * Tiszta Rózsa, az őrök Szövetségi Államának elnöke elrendelte, hogy az őrök területén élő sötétfajzat honpolgárok kötelesek mindenkor azonosító karperecet viselni. A törvény megszegéséért halálbüntetés jár. ____________________________ Megvizsgálom a karperecet, amibe a következő írást vésték: Ash Fisher # 000121 Harold Fisher tulajdona, Repkény templom, Tornyok kerület. Felszisszenek. – Ezt nem gondolhatják komolyan! Nem kutya vagyok! Nem vagyok senki tulajdona! – Sajnálom, fiam – mondja apu, aki képtelen a szemembe nézni. – Kérlek, ígérd meg,

hogy állandóan viselni fogod! Nem akarom, hogy bajba kerülj. Visszanyelem a felháborodásomat, és felcsatolom a karperecet. Nem akarhatom, hogy apu még ezért is aggódjon. Ráhúzom a karomra az ingem ujját, persze tudom azért, hogy ott van. Megalázó érzés. Néhány perc leforgása alatt fiúból háziállattá változtam. – Legalább nem tévesztenek majd össze a Nyomkövetők holmi elvetemült sötétfajzattal – mondja apu, de feszült a hangja. – Na, igen. Elvégre is nem nagy ügy, ez csak egy karperec – hazudom, azt sem tudom már, hogy kinek, neki vagy magamnak. A kriptába vezető, lelakatolt ajtóra pillantok. – Evett már? – kérdem. Apu megrázza a fejét. – Megvártalak vele. A hűtőhöz lépek, és kiveszek onnan egy zacskó Szint-O-Vért, az O-pozitív vércsoport szintetikus változatát. Az őrök fejlesztették ki, röviddel azután, hogy nyolc évvel ezelőtt kitört a háború. Ezzel táplálták a Légió gettójába áttuszkolt sötétfajzat honpolgárok ezreit, akik köré sietve felhúzták a Falat. Még azok voltak a szerencsésebbek, akiknek kenőpénzzel, alkudozással sikerült átügyeskedniük magukat a gettóba, mivel ott volt a legnagyobb esélyük a túlélésre. A többit Puszta Föld „bevándorló táboraiba” telepítették ki. A Falnak ezen az oldalán mára csupán néhány cseléd, az Ember az Egységért védett házaiban megbúvó határsértők és vérszomjas Haragvók maradtak. Meg én. Az utolsó kevertvérű Fekete Városban. Apu arrébb tolja a tábori ágyat, és kinyitja az ajtót. Némán ereszkedünk le a kő lépcsőfokokon. A kriptában a halál és a rothadás szaga terjeng. Közepén ütött-kopott karosszék áll, a karfán odadobott könyv. Kényszerítem magam, hogy mögé nézzek, a szoba sarkában kuporgó teremtményre. Ez a nőnemű lény most megmozdul. Szorosabban markolom a vérrel teli zacskót. – Én… vacsorát hoztam – dadogom kiszáradt torokkal. A lény felmordul, és a falhoz erősített láncát rázza. Felé csúsztatom a földön a zacskót, amely pont előtte áll meg. A lény feltépi az oldalát, és fekete nyelvével kihörpöli a tartalmát. Egész szétrothadó arca merő vér. Mialatt dolgozik, láthatóvá válnak jól fejlett, görbe agyarai. Letelepszem a karosszékbe, innen, biztonságos távolságból tartom szemmel. A

Haragvó-vírus nem cseppfertőzéssel terjed, megvan azonban a kockázata, hogy a lény megharap. Könnyek gyülekeznek a szemem sarkában, dühösen letörlöm őket. Apunak igaza van. Óvatosabbnak kell lennünk, most, hogy a Nyomkövetők visszatértek a városba. A lényre pillantok. Nem szabad megtudniuk, hogy anyut itt rejtegetjük!

4.

Natalie

FELSIETEK AZ ŐRÖK helyi főhadiszállásának ragyogó, fehér lépcsőjén, ez az új otthonom. A fehérmárvány épület egyik szárnyát még tatarozzák, mivel bombatalálat érte a légitámadások idején, különben az épület többé-kevésbé sértetlen. Nem úgy, mint máshol a városban. Bizonyára nem volt túl nyerő ötlet elődeink részéről, hogy olcsó salakbeton téglával építkeztek, mivel ha ez egyszer égni kezd, képtelenség eloltani a tüzet. Ahhoz, hogy egy ilyen építmény lángot fogjon, iszonyú hőségre van szükség, és ugyan honnan sejthették volna az előttünk itt élők, hogy évszázadokkal később a mi „páratlan vezérünk”, Tiszta Rózsa gyújtóbombákat hajigál majd a városra és a benne lakókra? Hiányzik az őrök Centrum-beli főhadiszállása, ez Domínium állam fővárosa; itt töltöttük az elmúlt évet, miután evakuáltak bennünket Fekete Városból. Az sokkal szebb volt, mint ez; egyszerűbb, kevesebb cikornyával. Soha nem kedveltem a Fekete Város-beli főhadiszállást, ahogyan apám sem. Nem érezte elég biztonságosnak a családja számára, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy egy külvárosi palotában éljünk. Ott nőttem fel. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Most azonban újra itt vagyok Fekete Városban, bár ki nem állhatom ezt a helyet. A főbejáratot több testőr őrzi. Ahogy elhaladok mellettük, szalutálnak. Lehúzom a személyimet a szkenneren, és belépek a steril előcsarnokba. Hónom alatt még mindig ott a kevertvérű sötétfajzat kabátja. A drogos csajtól kaptam, azt mondta, neki nincs rá szüksége. Már attól is, hogy hozzáérek, libabőrös leszek. Hálásnak kellene lennem, hogy épségben megúsztam az elmúlt éjszakát. Meggondolatlanság volt tőlem sötétedés után egyedül kimerészkedni az utcára, de el akartam hozni néhány tárgyat a régi házból a nővéremnek, Pollynak, ám miután belefutottam abba a kevertvérű srácba, már nem mentem el a palotába. Most sem értem, miért engedett el. Talán csak hamar el akart iszkolni, hadd bajlódjam egyedül a drogos csajjal. Ha bárkinek szólsz, véged! – beleborzongok ebbe az emlékbe. Dehogy mondom el, semmi értelme… amúgy meg soha többé nem látom őt viszont.

Különben sem akarok okot adni anyámnak arra, hogy még több őrrel figyeltessen. Épp elég nekem a testőröm, Sebastian, kösz szépen. Őt legalább az ujjam köré csavarhatom, amivel némi lélegzethez juthatok. Egyenesen nekiindulok a lépcsőnek, hogy felkeressem Pollyt, a szőke hajú recepciós azonban felnéz a jöttömre. – Buchanan Parancsnok Asszony várja önt. Lent van a laboratóriumban. – De oda nem mehetek be! – Buchanan Parancsnok Asszony minden kétséget kizáróan meghagyta, hogy ott vár önre – von vállat a recepciós. Nem tudom, hová tehetném a sötétfajzat srác kabátját, ezért magammal viszem a látványliftbe. Sehogyan sem értem, miért pont a laborba kell mennem. Hogyhogy anyám most beenged? A liftajtó épp becsukódna, ám ekkor egy kéz nyúlik be, és tartja vissza. Dühös zöld szempár mered rám. – Már mindenhol kerestelek! – rivall rám Sebastian, és belép mellém a liftbe. – Nem kellett volna utánam koslatnod. Sebastian álla megfeszül, és megnyomja az alagsori gombot. A lift lassan ereszkedik, miközben mi némán állunk. Úgy teszünk, mintha nem volna ott közöttünk ez az irtózatos feszültség. Látom a tükörképét az üvegben, és szemem végigtapogatja arcvonásait: távol ülő szempár; komoran összevont szemöldök; lebarnult bőr, amelyet még barnábbá tesz az egynapos borosta; meg az a kicsiny anyajegy az alsó ajkán, amelyet annyiszor csókoltam. De soha többé. Gondolataim a híd alatt talált fiú felé kalandoznak, és arra gondolok, hogy megremegett a láttára a szívem. Fura. – Szóval? – mondja Sebastian. – Mi az? – Hajlandó vagy bocsánatot kérni, amiért így megijesztettél? – kérdezi. – És te? Te hajlandó vagy bocsánatot kérni, amiért úgy üldöztél, mint holmi sötétfajzatot? – Ne dramatizáld túl a helyzetet! – Mindössze néhány percre volt szükségem egyedül, de még ennyit sem tudtál megadni. Folyton a nyomomban jársz! – Ez a munkám – mondja felpaprikázva. – Anyád kért meg, hogy vigyázzak rád. – Nincs szükségem bébicsőszre! Nem árt, ha tudod, azért kaptad meg ezt a

megbízatást, mert voltam olyan hülye, hogy én kértem tőle. Amikor még szerettelek. A liftajtó csengetve kinyílik. Kicsörtetek Sebastian mellett a laboratórium előtti fémburkolatú előtérbe. Megragadja a könyökömet. – Jó, rendben, elismerem. Követtelek, de mi van akkor? Miért nem tudod ezt elfogadni? – És te miért nem tudod elfogadni, hogy szakítottunk? Hónapokkal ezelőtt. – Mert nem tudom, és kész. Szeretlek! Kiszabadítom a karom a szorításából. – Nem is szeretsz. Azért akarsz járni velem, mert azt hiszed, jót tesz az előmenetelednek. Sebastian tekintete elsötétül. – Ne tégy úgy, mintha nem jutott volna eszedbe, hogy mindkettőnknek javára válik ez az egyezség. Elvégre is mindent megkapnál tőlem, amit szemed-szád kíván; és olyan életet biztosítanék számodra, amilyenhez hozzászoktál. Egyre feljebb emelkedem, Natalie! Egy napon én leszek az új Tiszta Rózsa, és azt akarom, hogy amikor erre sor kerül, ott legyél az oldalamon! – Bármilyen csábítóan hangzik is ez az „egyezség” – felelem maró gúnnyal –, soha többé nem leszek a barátnőd, azok után, hogy… Anyám hangját hallom a lenti laboratóriumból. – Mikor leszel kész a tenyésztéssel, Craven?* * A könyvben sok a beszélő név. Pl.: Craven = Puhány; Ash = Hamu, Pernye; Day = Nappal.

– Néhány hét múlva. Azt hiszem, sikerült kinyernünk a kórokozó gént – feleli. – Nos, igyekezz! Nem engedhetek meg magamnak újabb fiaskókat – mondja anyám. – Megjött Natalie – szól le Sebastian. – Gyere csak, ideje, hogy te is lásd ezt – szól vissza anyám. Lemegyünk a laboratóriumba. Betonból és acélból épült klausztrofóbiás hely. Kíváncsian várom, mi fogad itt. Tőlünk jobbra négy ajtó szűk cellákba vezet. – Mi van ott? – kérdezem Sebastiantól. – A kísérleti alanyok, természetesen. Kísérleti alanyok? – ámulok el, ahogy megpillantom őket a cellák ablakain keresztül. Sötétfajzatok. Tucatjával zsúfolódnak a kicsiny cellákba, akár a barmok. Első pillanatban kővé dermedek a rémülettől. Félek ugyan tőlük, de ez a bánásmód akkor is megdöbbent. Az első cellában Shu’zin sötétfajzatokat látok, súlyos ezüstbilincsek láncolják őket a

falakhoz. Ezek a bíborszín szemű, karmos lábú lények többnyire a Réz államban fordulnak elő. Mindet kopaszra nyírták, nehéz ezért megmondani, melyik milyen nemű. Üveges szemmel, üres tekintettel néznek vissza rám, mintha máris halottak lennének. Sebastian megrángatja a karomat, hogy siessünk, de muszáj látnom, amit oly sok éven át elrejtettek előlem. A második cellában Nordin sötétfajzatok kolóniája csüng fejjellefelé a plafonról, ezüst szárnyuk beburkolja a testüket. Ez a legritkább sötétfajzat fajta. A Hegyifarkas állam mára lakatlan vulkanikus vidékeiről valók; hírhedtek lángvörös szemükről és hófehér hajukról. Egyedül nekik van szárnyuk a sötétfajzatok közül, és tőlük félek a legjobban. Az a Haragvó, aki tavaly megölte apámat, szintén Nordin volt. Sebastian megkocogtatja az egyik cella ajtaját, leszólva a bent lévőket. – Egész családokat szedtünk össze, akik a város védett házaiban bújtak meg – mondja gúnyosan. – Nem tudom, mi járhat abban a borsónyi agyukban. Tudják, hogy a törvény tiltja, hogy átmásszanak a Határfalon, mégsem állnak le vele. Apám bizonyára forog a sírjában. Azóta karolta fel a sötétfajzatok ügyét, hogy tanúja volt a Puszta Föld bevándorló táboraiban uralkodó szörnyű állapotoknak. Élete utolsó hónapjaiban titkon az ő megsegítésükön munkálkodott, és mi volt a jutalma? Megölte egy Haragvó. Továbbmegyünk. A harmadik cellába nem látok be, mert zárva az ablaka. Az ajtó fölött ezüst jel. Végül bekémlelek az utolsó cellába, ahol egy kamaszfiú ül a padlón, lehorgasztott fejjel, nekem háttal. Nem látom az arcát, de sötét haja és sápadt bőre ismerős valahonnan. A kevertvérű az! Levadászták! A fiú felém fordítja a fejét, ahogy megérzi a jelenlétem. Nem, mégsem ő az, hanem egy Eloka sötétfajzat – a leggyakoribb fajta, ez népesíti be az állam nagy részét –, fél arcát lerohasztotta a Haragvókat sújtó kór. Elönt a düh erre a látványra. Anyám és dr. Craven – Sebastian apja – egy kerekes hordágy mellett áll a helyiség közepén, műtős köpenyük csupa vér. A hordágyon egy sötétfajzat fekszik leszíjazva, legalábbis annak látom. Nehéz felismerni őket a Haragvó-ragály pusztításai nyomán – ez a kór tizedeli a fajtájukat. Nem marad más belőlük, csak csont és fog, azt is alig takarja el valamiféle kocsonyás hártya. Összeszorul a mellkasom, és fulladozni kezdek. Még rám tör a pánikroham, ha nem kerülök ki innen minél hamarabb. Úgy érzem magam ezek között a szörnyetegek között, mint egy cápákkal teli akváriumba vetett kishal. Ha tudtam volna, hogy a laborban nyüzsögnek a sötétfajzatok, a világ minden pénzéért sem jöttem volna ide. – Tudod, hány óra van? – kérdi anyám. Ártatlan képpel lepillantok az antik karórára, amely valaha apámé volt. Bronz foglalata

megkopott, és a számok is elmosódtak a számlapján, a ritka elefántcsont felület azonban ma is szépségesen, aranyosan ragyog, mintha fényes lakkal vonták volna be. – Nos? – vallat tovább anyám. – Bocs – motyogom. – Azt mondod, bocs? A testőrség fele utánad kajtat! Nem akármiért rendeltük el a kijárási tilalmat. Mi lett volna, ha megtámad egy sötétfajzat? Eszembe villan a sötétfajzat fiú képe. Az ajkamba harapok. – Azt hittem kinőttél már ebből a gyerekes éjszakai kiszökésekből. Bárcsak tudnám néha, mi jár a fejedben, Natalie! – így anyám. Akkor miért nem kérdezed meg? De soha nem teszi. Szeret helyettem gondolkodni. Kitalálja, milyennek kellene lennie egy tökéletes, kötelességtudó lánynak. Ha egy kicsit békén hagyna, talán nem lenne bennem ez az állandó, emésztő vágy, hogy elmeneküljek. Csak akkor érzem magam szabadnak, ha éjjel az utcákat járhatom. – Egy hónapig nem kapsz zsebpénzt – mondja. – De hát… – Ez a végleges döntésem. És nincs több éjszakai kószálás, értetted, ifjú hölgy? – Igenis, anyám. A hordágyon heverő sötétfajzat szánandóan felnyög, és sárga szemét felém fordítja. Vérfagyasztóan üres ez a tekintet is. Rájövök, mi hiányzik belőle: a remény. Zavartan félrenézek. Nem akarom sajnálni ezt a teremtményt, még ha lényem egy része sajnálja is. Craven leereszti sebészmaszkját, és megajándékoz lófogú mosolyával. Magas, mint Sebastian, és a szemük is ugyanolyan zöld. Az egyedüli különbséget a hajuk képviseli: Cravené bronzbarna és egyenes szálú, míg Sebastiané szőke és hullámos. Craven a vezetője a Sötétfajzat Ellenes Tudományos és Technikai Részlegnek, amely fegyvereket gyárt a Sötétek ellen. – Hogy megnőttél, amióta nem láttalak! – mondja. – Egy éve találkoztunk. Már tizenhat vagyok. – Remélem, a fiam jól viselte gondodat a Centrumban. – Természetesen igen – szól közbe Sebastian. Érzelmek egész áradata szorítja össze a szívemet. Legalább annyi bőr lenne a képén, hogy elszégyellné magát. Velünk jött, amikor anyámat, Pollyt és engem evakuáltak a Centrumba, míg Cravennek továbbra is Fekete Városban kellett dolgoznia. Sebastiant jelölték ki személyes testőrömet, ami rendben is volt addig, amíg… az a dolog meg nem

történt. Gondolni sem szeretek rá. – És mi történik a sötétfajzattal? – kérdezem Cravent. – Új Haragvó-ellenes sprayt próbálunk ki rajta – feleli vidáman, és a munkaasztalán álló aeroszolos dobozra mutat, amelynek oldalán jókora vörös betűkkel ez olvasható: LE VELETEK, HARAGVÓK! Újabb spray? Majd minden hónapban előállnak eggyel. Gondolom, van rá kereslet, mindenki retteg attól, hogy egy Haragvó megtámadja. Félelmetes módja a halálnak. – Csak prototípus, de igen hatékony. Ezt nézd! Craven felveszi a dobozt, és büdös gázt permetez a hordágyon heverő sötétfajzatra. A teremtmény nyomban rángatózni kezd iszonyú fájdalmában. Sebastian befogja az orrát, hogy ne érezze a rothadás bűzét, én pedig szám elé kapom a kezem, hogy elrejtsem megdöbbenésemet. Ez nem tudomány, hanem szadista kínzás. – Szép munka – dicséri meg Cravent anyám. Eleget láttam. – Elmehetek akkor, anyám? – kérdezem. – Ne érzékenykedj! Hiszen ez csak egy állat – csattan fel. – Meg kell keményedned, ha itt akarsz dolgozni. – Hogyhogy? – kérdezem összezavarodva. – Felvettek a gyorsított tudományos programra – mondja Craven. – Miután befejezted ezt az évet az iskolában, te leszel az új gyakornokom. Gondoltam, kíváncsi vagy, hol munkálkodsz az elkövetkező öt évben. Ígérem, nem dolgoztatlak agyon. – Gratulálok – szólal meg Sebastian is. Behúzom a nyakam a hír hallatán. Ez csak valami rossz vicc lehet. – A politikai programra jelentkeztem. – Nem való az neked – mondja anyám. – Eszerint megváltoztattad a jelentkezésemet, anélkül, hogy megbeszélted volna velem? – Tudom, mi válik a leginkább javadra. Nem mindenki politikus alkat, Natalie – jelenti ki anyám. – De… – Ne légy hálátlan! Nagyon kevesen jutnak be a gyorsított programba. Cravennek ugyancsak mozgósítania kellett az összeköttetéseit, hogy a tudományos részleghez vegyenek fel. Miért nem anyám „mozgósította az összeköttetéseit”, hogy bekerüljek a politikai programba, amihez pedig nagy kedvem lett volna? Sokkal jobban fizetik, és a kifutási

lehetőség is nagyobb, arról nem beszélve, hogy valamennyi Centrum-beli barátom oda jelentkezett. Nem akarok kilógni a sorból. Olyan megalázó, főként, ha azt vesszük, hogy anyám a Parancsnok. – Fel a fejjel, bogaram! Meglátod, nem is olyan borzasztó velem dolgozni – vigasztal Craven. Ezt valamiért kétlem. Semmi szín alatt nem óhajtok részt venni a „tudományos kísérleteiben”. Ami rá lehet írva az arcomra, mert anyám fáradtan, elgyötörten felsóhajt… hogy ismerem ezt a sóhajt! Egész életem egyetlen folyamatos csalódás volt a számára. Torkig vagyok vele. Eszerint azt akarja, hogy legyek keményebb? Helyes! Megkeményítem az arckifejezésem, hadd legyen hűvös és közömbös. Igyekszem úgy tenni, mintha nem bánnám, ami körülöttem zajlik, noha a legszívesebben elfutnék. Craven újra a hordágyon heverő sötétfajzat felé fordítja a figyelmét. A teremtmény ismét felém tekergeti a nyakát. Szemem megigézve a mellkasára szegeződik, ahol két szív lüktet ritmikusan az áttetsző bőr alatt. Az egyik sokkal kisebb a másiknál, de az gyorsabban ver. Craven nyugtázza a pillantásom irányát. – A nagyobb szív az elsődleges – magyarázza. – Ez pedig a másodlagos – mutat a kisebbikre. – Általában nem működnek, ritka esetekben azonban, amilyen ez is, aktiválódnak valahogyan, bár a pontos mechanizmust nem ismerjük. Roppant érdekes, legalább annyira, mint a kevertvérűek élettana. Mit nem adnék, ha kezembe kerülhetne az egyikük! Olyan élő teremtmény, amelynek nem ver a szíve… Sebastian hangosan ásít. Utál a tudományról társalogni. Craven valamit motyog a foga között, miközben felvesz egy fecskendőt, és a tűt a sötétfajzat karjába döfi. A nyúlós, sűrű vér hamarosan megtölti a zöldkupakos üveghengert, és a sötétfajzat szívszorítóan felkiált, szétfröcskölve a nyálát maga körül. Valamennyi az arcomon landol, sietve letörlöm. – Nem betegszem meg, ugye? – esem pánikba, az arcomra került fertőzött cseppekre gondolva. – Dehogy betegszel meg, bogaram! – kacag fel Craven. – A vírus eddig csak sötétfajzatokat, kevertvérűeket és néhány vadkutyát támadott meg, de vagy megharapták őket, vagy ittak a fertőzött vérből. Nem tetszik ez az „eddig”. Eszerint igenis van esélye annak, hogy a kór továbbterjed az emberre.

Craven egy oldalasztalra állítja a vérmintát, sorba rakott, kihegyezett fakarók mellé. – És készen állsz a holnapi nagy napra? – kérdi. Ezt nem hiszem el! Pont ezen a helyen kell az iskoláról beszélnie? Aztán emlékeztetem magam, hogy úgy kell tennem, mintha semmi kivetnivalót nem találnék ebben. – Muszáj mennem? Nem tanulhatnék otthon? – kérdem. – Tiszta Rózsa előírta, hogy állami iskolába járj – szögezi le anyám, nekem pedig a hideg futkározik a hátamon e név hallatán. – De miért? Anyám és Sebastian sokat tudóan összenéznek. – Azért, mert Tiszta Rózsa meghagyta. Utasításba adta, nincs hát ellene apelláta – mondja anyám. – Semmi közöm nincs ezekhez a gyerekekhez. Mind Bakancsosok. Utálni fognak – ellenkezem. Mindig is éles volt az ellentét a prolik – akiket csúf bőr munkacipőjükről neveznek Bakancsosoknak – és az uralkodó osztályt képviselő őrök között. A közigazgatásban kizárólag őrök dolgozhatnak, ezért is nevezik a kabinetet az őrök kormányának, ezzel is emlékeztetve a Bakancsosokat, hogy hol a helyük a társadalom rendjében. – Ez nem igazság! Az őrök iskolájában csupa hozzám hasonló barátom volt! – ellenkezem tovább. – Tedd, amire utasítottak, Natalie! – reccsen rám anyám. – Nem szeretném, ha megharagítanád Tiszta Rózsát; tudod, milyen. Újra kockára tennéd a nővéred életét? – Nem – suttogom, és félelem szorítja össze a torkom. Sebastian együttérzően pillant rám. Mindent tud arról, mi történt Pollyval. Akkor avattam a bizalmamba, amikor még jártunk. Anyám meg Cravennek mondta el, mivel ő áll hozzá a legközelebb Fekete Városban. – Akarja, hogy Natalie-val maradjak, amíg beilleszkedik? – veti fel most Sebastian anyámnak. – Jaj, csak ezt ne! Az iskolában nem lesz szükségem testőrre. Ott tökéletes biztonságban leszek – mondom. Amióta Pollyt bántották, anyám minden mozdulatomat testőrökkel figyelteti. Bénító egy érzés. – Majd kitesz reggelenként, és felvesz délután – javaslom gyorsan. – Kérlek, engedd meg! Nem akarok én lenni az egyetlen a gimiben, aki testőrkísérettel jelenik meg. Különben is, ez csak még inkább célponttá tenne.

Anyám elgondolkozik ezen, majd Sebastianra néz. – Hozni és vinni fogod minden nap. Nem tágítasz mellőle, rendben? – Igenis, Parancsnok! – Én meg felhívom az iskolaigazgatót, és elintézem, hogy legyen mellette egy lány társaságnak – gondolkozik hangosan anyám. – Nincs szükségem bérelt barátra! – mondom. Anyám megsemmisítő pillantást vet rám, mire menten elnémulok. Mellettem, a hordágyon fészkelődni kezd a teremtmény. Kényszerítem magam, hogy ne törődjek vele. Anyám most veszi észre, hogy a sötétfajzat fiú kabátja még mindig a karomon lóg. – Ez meg honnan van? – Úgy cseréltem – vágom rá gyorsan. – Gondoltam, ha ezt veszem fel a gimibe, jobban be tudok illeszkedni a diákok közé. Végső soron nem is olyan rossz ötlet! – Egyik lányom sem viselhet Bakancsos holmit! – Így aligha fognak befogadni. Úgy kell kinéznem, mint nekik – mondom. Anyám épp tiltakozna, de megszólal Craven, kissé túlságosan is vidáman: – Á, még mielőtt elfelejtem! Ezzel kivesz egy fiókból egy laborbelépőt meg egy doboz gyógyszert, és felém taszítja őket. – Erre a hónapra elég lesz. A belépőt aktiváltam. Bármikor beugorhatsz hozzám, hogy körbenézz kicsit. Üdvözöllek a csapatban! Megforgatom a kezemben a szívgyógyszeres dobozt. Nem szívesen függök ezektől a kicsi, fehér piruláktól. Egyvalamivel több, ami szabályozza az életemet. A hordágyon heverő sötétfajzat hirtelen felnyög fájdalmában, mire társai kórusban felüvöltenek a cellákban. Craven felveszi az oldalasztalról az egyik karót, és kétszer a teremtmény mellkasába meríti, átdöfve mindkét szívét. Néhány pillanatig még dobálja magát, vért és nyálat fröcskölve maga körül, mielőtt élettelenül elnyúlna a hordágyon. – Muszáj volt pont akkor megölnöd, amikor a közelében álltam? – mérgelődik Sebastian, miközben letörli vörös zubbonyáról az undokságot. – Ez volt a humánus magatartás. Fájdalmai voltak – feleli Craven. – Az akácfa fája azonnal megöli. Még mindig jobb, mint ha a Haragvó-kór végezne vele. Anyámra néz, aki jeges tekintettel viszonozza a pillantását. Craven most kinyit egy fémfiókot, halványzöld sebészeti lepedőt vesz elő, és leteríti

vele a tetemet. A vér átáztatja az anyagot. Erről eszembe jut, hogyan vérezte össze a ruháit apám… Muszáj innen most rögtön kiszabadulnom! Felrohanok az emeletre, Polly szobájába. Ő az egyedüli ember, akinek szívesen vagyok a társaságában ezekben a napokban. Egyszerű faszéken ül az ablak mellett, és a behúzott függönyre mered, két keze az ölében. Nem vesz rólam tudomást, de nem is várom el tőle – apám halála óta alig lehet a szavát hallani. Az orvosok szerint poszttraumatikus stressz az oka. Néha vannak egészen világos pillanatai. Ilyenkor úgy érzem, visszakaptam a nővérkémet, többnyire azonban teljesen magába vonul, és napokig – néha hetekig – nem szól senkihez. A cselédünk, Martha kicsomagolta már a holmiját. Nem mintha nagy szüksége lenne ruhákra, mivel az egész napot pongyolában és papucsban tölti. A szobája tele van őt ábrázoló fényképekkel: ő látható a balettbemutatókon, az iskolai színielőadásokon, vagy paparazzik kapták le fényes összejöveteleken. Ott vannak azután a híres fotóművész, Kendra beállított portréi, amikért egy vagyont fizetett anyám. Polly mindegyiken gyönyörű. Mindig is az volt az álma, hogy híres színésznő lesz a Centrumban, és most ez is szertefoszlott. Nem tudom, hogy bírja elviselni maga körül ezeket a fotókat, amelyek egykori önmagára emlékeztetik. Némelyiken Sebastian is látható. Évfolyamtársak voltak az iskolában, és Sebastian bele volt zúgva Pollyba, ahogyan én meg őbelé. Mikor azután Polly kosarat adott neki, a második legjobbhoz fordult: hozzám. Nem mintha érdekelt volna akkoriban: ami azt illeti, izgatott, hogy egy ilyen jóképű srác járni akar velem. Tudom, hogy Polly sokkal szebb nálam. Magas, nyúlánk termetű, egyenes szálú, selymes hajjal és észvesztő, ezüstszürke szempárral; én ezzel szemben alacsony vagyok, kék szemű, és göndör, szőke hajú, mint az apám. Nehéz elhinni, hogy rokonok vagyunk. A lábához helyezem a kevertvérű fiú zöld kabátját, és széthúzom a függönyt. A csillagfény megvilágítja az alakját, kiemelve az orcáján keresztben húzódó forradások krikszkrakszait. Az arc egyik oldala csaknem teljesen felismerhetetlen, a szétmarcangolt hús eltorzítja az egykor szép vonásokat. Furcsa, hogy én ennek ellenére már észre sem veszem a hegeit. Ő nekem továbbra is az én nővérkém. Ezüstös szempárja most a földön heverő kabátot pásztázza. – Úgy találtam. Jó, nem találtam. – Elmondom neki, hogyan találkoztam a kevertvérű sráccal az aluljáróban. – Kész őrület volt, meg is ölhetett volna. Ha anyám rájönne… vagy Tiszta Rózsa… Polly felpillant rám.

– Ígérem, többé nem művelek ilyen butaságot. Nem kockáztathatom, hogy bárki bántson. Megragadja a csuklómat, és magához húz. Meglep ez a váratlan mozdulat. Az arca csupa érzelem. – Ne félj jót tenni! Ne engedd, hogy hiábavaló legyen apánk halála! Elereszt. A tekintete elréved, újra elmerül a maga álomvilágában. Néha még irigylem is; jó lehet, ha valaki nem kényszerül ebben a valóságban élni. Megcsókolom a homlokát, felveszem a kabátot, és megindulok a szobám felé. Fülemben még ott csengenek előbbi szavai. Ne félj jót tenni! Hogyan gondolkodhat így, mindazok után, ami vele és apámmal történt? De mindig bátrabb volt nálam. A szobámban félrerúgom a felbontatlan kartondobozokat, amelyek elborítják a fehér plüss szőnyeget. A balkonablak egész nap nyitva volt, téli hideg uralkodik a helyiségben, de hát én így szeretem. Párnám mellé ejtem a sötétzöld kabátot, a pirulákat pedig a megviselt iskolatáskámba süllyesztem. Martha beakasztja a ruhásszekrényembe új, vörös-fekete iskolai egyenruhámat. Ő az egyetlen sötétfajzat, akit újabban megtűrök magam körül, és ezt is csak azért, mert kiskorom óta ismerem. Különben sem veszélyes. Ha egy háziasított sötétfajzat alkalmazásba áll az őröknél, előbb ivartalanítják. Sóhajtva óriási ágyamra huppanok. – Ne pakoljam ki ezeket a dobozokat? – kérdi Martha. – Nem, dehogy. Nem akarok én itt maradni! Amint a határtárgyalások véget érnek, az első vonattal visszamegyek a Centrumba. Szomorúan rám mosolyog. Mindketten tudjuk, hogy soha nem költözünk vissza. – Á, még mielőtt elfelejtem! Van egy ajándékom a számodra. – Beletúrok az egyik dobozba, ahonnan díszesen csomagolt, négyszögletes kis dobozt veszek elő, és odaadom Marthának. Óvatosan kibontja a csomagolópapírból, majd kinyitja a dobozt. Kecses karperec válik láthatóvá; összefonódó, fehér és sárga aranyhuzalok alkotják. – Én vésettem rá, amit kell – mondom. Martha elolvassa az írást: Martha Zhao # 00118 Natalie Buchanan tulajdona, Fekete Város főhadiszállás, Fókusz. – Ez az új azonosító karkötőd. Tetszik? – kérdezem. Martha megbiccenti a fejét, de hallgat. Talán meghatódott, azért nem beszél; rettentő drága ajándék ez. A csuklójára csúsztatja. A balkonablak felől halk sziszegés hallatszik. A cicám, Cirmos szökken le a mellvédről,

és lejt be a szobába, miközben aranysárga szemét Marthára függeszti. Bár csak egy apró szőrmók, úgy viselkedik, mintha tízszer nagyobb lenne. Újra rásziszeg a házvezetőnőnkre. – Megyek, még mielőtt ez a macska rám támad – mondja Martha. Kimegy, Cirmos pedig az ágyamra ugrik, és az ölembe telepedik. Megvakarom bársonyos, rózsaszín fülecskéjének a tövét. – És, merre jártál, hallod-e? Cirmos dorombolni kezd, és orrát a kezemhez dörgöli. Lemászik az ölemből, és megszagolgatja a párnámra vetett zöld kabátot, aztán kérdő hangsúllyal felnyivákol. Kikutatom a zsebeket, kíváncsian arra, vajon mit találok bennük. De csupán kevés aprópénz, egy doboz cigi meg egy elnyűtt játékkártya a zsákmányom. A hátoldalát díszítő örvénylő minta önmagába hajol vissza, mintha élne; néhány másodpercenként új alakzatokba rendeződve. Lapjával felfelé fordítom a kártyát, és ujjaimmal körberajzolom a rajta látható két szívet: az egyik vörös, a másik fekete. A földre dobom a kabátot, és visszafekszem a hátamra. A mennyezetet bámulom. Gyerekkorunkban Pollyval sokszor játszottuk, hogy alakzatokat képzelünk a texturált bevonatú falak rajzolatába. „Mit látsz?” – kérdeztük. Oroszlánt látok, háromfülű nyulat, főnixmadarat, egy sötétfajzat fiú arcát… Elnehezedik a szemhéjam. Mély, zavaros álomba zuhanok, amely tele van lidérces látomásokkal.

Sötét, üres barlangban állok. Hatalmas, tágas tér. Hirtelen érzem, hogy valami nagyon, de nagyon nincs rendjén. Kinyújtom a kezem, és megérintem a sima követ, arra számítva, hogy hideg és kemény, csakhogy meleg és ragadós. Visszarántom a kezem. Az ujjaim vérmaszatosak. Valami megmozdul a sötétben. Nem vagyok egyedül. Torkomban dobol a félelem. Eszembe jut, hogy elloptam valamit, valami értékeset, de nem tudom felidézni, hogy mit. Mindössze annyit tudok, hogy a tulajdonosai vissza akarják kapni. Ki kell jutnom innen, mielőtt felfedeznek. Mozdulni próbálok, de a lábam beleragadt a vastag sárba. Érzem, hogy a Lény egyre közelebb nyomul; engem keres. Igyekszem megőrizni a nyugalmamat, de aztán a barlang kezd összezárulni körülöttem. Pánikba esem, ahogy a falak mind közelebb nyomulnak, mígnem már összepréselnek. Nem kapok levegőt, fulladozom…

Verejtékben úszva riadok fel, vadul ver a szívem. Kislánykorom óta ugyanez a rémálom

rontja meg az éjszakáimat, mégis a mai napig felkavar. Beveszek egyet Craven piruláiból, és kibotorkálok a balkonra, hogy friss levegőt szívjak. Innen nézve az épületek zsarátnokként izzanak. A távolban épphogy ki tudom venni a Határfal sötét vonalát. A Centrum visszavonhatatlanul a múltba tűnik. Utálok itt lenni! Üresnek érzem a bensőmet. Nincs senkim: apám meghalt, anyám alig veszi észre a jelenlétemet, a nővérem meg többnyire olyan, mint egy zombi. Cirmos mellém sompolyog, és felnyávog, hogy észrevetesse magát. – A cicák éjszakai teremtmények, tudod-e? –szólok hozzá. Rám nyivákol, és felugrik a márvány mellvédre. – Te legalább itt vagy nekem – mondom. Felgörbíti a hátát, és visszarohan a szobámba. Belebámulok a sötétbe, hogy kiderítsem, mitől ijedt meg ennyire, de nincs ott senki. Buta macsek. Ennek ellenére nehéz megszabadulnom a nyugtalanító érzéstől, hogy valaki figyelt az előbb.

5.

Ash

– KELJ FEL, TE LUSTA DISZNÓ! Meghajigálom kaviccsal a kanális partjához kikötött sárga bárkát. A közelben találkoztam tegnap este a drogos csajjal. Nem hever sehol a földön; vagy él tehát, vagy egy zombi tarol a városban a kabátomban. A kavics visszapattan a korhadó fáról, és a vízbe bucskázik. Sehol semmi mozgás. Jól van, te akartad. Teljes erővel meglököm a bárka oldalát, mire ringani kezd. Addig lökdösöm, amíg Cékla álmos arca meg nem jelenik az egyik poros ablakban. Tunyán beletúr kócos barna loboncába, majd felmutatja a középső ujját. Nevetve a bárkára ugrom. Nincs szó arra, mekkora itt a kupi. A padlón kupacokban hevernek a bűzölgő ruhadarabok; a kopott szőnyeg szálai között cigarettacsikkek, a szanaszét hagyott tányérokon meg zöldes, bolyhos réteg növekszik. A falon a Légió Felszabadítási Frontjának egy régi posztere, Sigur Marvick megbuherált fekete-fehér fotójával. A sötétfajzatok követe és volt polgárjogi aktivista dacosan a távolba réved, holmi „jobb jövőt” fürkészve. Fortyogó gyűlölet lesz úrrá rajtam. – Gratulálok, milyen szépen berendezkedtél – mondom. Cékla erre újra felmutatja a középső ujját. Tekintetem az ágy alól kilátszó, Ködöt tartalmazó fiolára téved. – Ez meg mi a fene? – veszem készbe. Újra megvakarja a kobakját, és nem néz a szemembe. – Linustól kaptad? – vallatom tovább, a seggfej punk drogkereskedőre utalva, aki az utóbbi időben megpróbálja elcsaklizni a klienseimet. Cékla bizonytalanul bólint. Kihajítom az üvegcsét a kabinablakon. Túl dühös vagyok ahhoz, hogy kedvem legyen papolni. Hónapok óta próbálom leszoktatni Céklát a Ködről, erre ezt találom! A kitágult pupillái után ítélve a nyakam rá, hogy most is be van tépve. – Pocsékul nézel ki – mondom. Haja a szemébe lóg, sovány, akár egy gebe, és messziről bűzölög. Nem az ő hibája; a

nagynénjét, Roach-ot nem igazán köti le a gyermeknevelés. Egyedül az Ember az Egységért mozgalom érdekli. – Te sem festesz valami szívdöglesztően – mondja. Igaza van. Egész éjjel nem jött álom a szememre. Az őrjáratot vártam, hogy dörömbölni fog az ajtómon, aztán letartóztat, de nem jött egy lélek sem. Ami csak egyvalamit jelenthet: az az őrökhöz tartozó cicababa nem dobott fel. Helyes! Úgy látszik, a fenyegetésem megfogant abban az ostoba szőke fejében. Cigire gyújtok, és mélyen leszívom a füstöt. Azok a rohadék őrök! Mennyivel szebb lenne a világ nélkülük, de nem úgy fest, hogy ez egyhamar bekövetkezne. – Ash? – eszmélek fel Cékla hangjára. Riadtan pislogok. Csak nem kérdezett az előbb valamit? – Hogy ment a dolog tegnap? – ismétli meg a kérdését. Dühös pillantást vetek rá. – Hol voltál? Frissen festett transzparensekre mutat, egész rakás támaszkodik a falnak. Egész éjjel ezeket festettem a nagynéném kívánságára, az Ember az Egységért újabb tüntetésére. Félrehajtott fejjel betűzöm ki a tótágast álló mondatokat: a közös, egyesített városért! le a határokkal! mondj nemet rózsa törvényére! Rózsa törvénye. Elég rágondolnom, és a düh méreggel árasztja el az agyaramat. Az a törvény, amit az őrök kormánya igyekszik elfogadtatni, hogy továbbra is elkülönítse egymástól a sötétfajzatokat és az embereket. A kilenc megaállam parancsnokai azt az ukázt kapták, hogy vegyék rá honpolgáraikat, szavazzák meg a törvényt a hónap folyamán rendezendő népszavazáson. Többségi szavazás esetén szövetségi rendelkezéssé lép elő. Ha azt vesszük, hogy minden nagyobb településen van sötétfajzat gettó – mint itt, Fekete Városban is –, a következmények beláthatatlanok. A sötétfajzatok soha többé nem lehetnek szabadok. Természetesen mindeközben a parancsnokok azt a látszatot kívánják kelteni, hogy igenis beleszólhatnak saját sorsuk alakulásába. A jövő héten határtárgyalásokra kerül sor, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy több életteret kapnak a falak elmozdításával. Hanem bárki, akinek csak egy csöpp esze van, felfogja, hogy a kormány ezzel akarja lekenyerezni őket a népszavazás előtt. Pedig ez lenne az utolsó lehetőségük, amit ők is pontosan tudnak. A transzparensekre mutatok. – Gondolom, ezek a jövő heti határtárgyalásokra készültek.

– Ahogy mondod. Ezek az alávaló őrök nem tarthatják a Határfal mögött a sötétfajzatokat! Nincs alku, a Falat le kell rombolni! Ha értésére adjuk Rózsának, hová dugja fel a szegregációs törvényét, talán a többi város is fellázad. Dörmögök valamit válaszként. Nem érdekelnek a vesztésre ítélt ügyek. Cékla kinyújtóztatja tagjait, akár egy macska; takarója közben a dereka alá csúszik. – Mi van, allergiás vagy a ruhára? – kérdem, és félrenézek. – Ilyennek szánt minket az anyatermészet, haver. – Igyekezz, elkésünk – mondom, fejem csóválva. Sietve magára kapkodja gyűrött egyenruháját, és máris indulunk a gimibe. Szó nélkül baktat mellettem, ahogy átkelünk a Sivár utca omnibuszsínein. Az Alvég felé vesszük az irányt, még ha így öt perccel tovább is tart az út. Cékla érti, hogy mit akarok. Végigmegyünk a Határfal tövében, hogy még egy utolsó cigit elszívhassunk suttyomban a tanítás előtt. Átnyújtom neki az összesodort dohányt, és végighúzom ujjaimat az érdes betonfelületen. Közben megpróbálom elképzelni, milyen lehet az élet a Fal túloldalán. Magam is meglepődöm, hogy reménykedni kezdek: egy napon talán mégis leomlik. De menten el is pattan ez a csalóka buborék. Nem lenne szabad álmokat kergetnem. Egyedül vagyok ebben a városban – miért nem tudok akkor beletörődni? Körülöttünk az épületek tetejére szerelt digitális képernyőkön új reklám képei villognak. Gyönyörű nő tűnik fel, kék a szeme, az ajka nedves fénnyel vöröslik. – Honpolgárok! Azonosító karperecre van szükségük a sötétfajzat cselédeiknek? Ha igen, forduljanak a város legjobb ékszerészéhez, a Smithers, Smythe és fiaihoz! Állunk rendelkezésükre, amíg a készlet tart. A képernyő alján a következő szalagcsík olvasható: Kivégzik azt a sötétfajzatot, akit rajtakapnak, hogy nem viseli az azonosító karperecet. – Hát nem elképesztő, testvér? – csóválja a fejét Cékla. – Még mielőtt észbe kapnánk, minden sötétfajzatra rákényszerítik ezt a dögcédulát. Rád is. Undorító! Akaratlanul is megdörzsölöm ingujjam alatt a réz karkötőt. – Hát igen… szörnyű – motyogom. Nem akarom elárulni Céklának, hogy már nekem is van egy ilyen. Eggyel több okot találna arra, hogy vegyek részt jövő héten az ostoba tüntetésükön. Ráeszmélek, hogy valaki mozog fölöttem a Határfalon. A Légió egyik őre bámul le rám villogó, kíváncsi tekintettel. Tetőtől talpig feketébe öltözött, sápadt arcát fekete kelme védi a napfénytől. Tudom, mit néz rajtam. Anyunak hála meglehetősen közismert vagyok sötétfajzat körökben.

Egy munkás – a fejét kopaszra nyírta, bal füle mögött rózsaszínű tetoválás díszeleg – gyilkos pillantást lövell felém. – Hé, ott! Menj vissza, ahová tartozol, te féreg! Kiköp rám a mellettünk elhaladó omnibuszból. A köpés a csizmámon landol. – Baromarcú! – méltatlankodom, és a porba törlöm a csizmát. – Ne is törődj vele! Szánalmasak ezek a Tiszta Vér fazonok – mondja Cékla. A Tiszta Vér, ez az új vallás már az egész országot behálózta. Tiszta Rózsa áll az élükön. Valamennyien kopaszok, és rózsát tetováltatnak a fülük fölé, ezzel bizonyítva a vezér iránti feltétlen hűségüket és odaadásukat. Mintha nem volna elég, hogy Tiszta Rózsa országunk elnöke, ráadásul a messiásunk is kell, hogy legyen! Egyelőre nem írja elő törvény a kötelező vallásgyakorlást, de ami késik, az nem múlik. – Gyere, elkésünk! – mondom ingerülten. Megkerüljük a kanyart. Előbb érzem a szagukat, mielőtt meglátnám őket: három hulla lengedezik a falon. Fejük mellkasukra kókad, kezük összekötve, mezítelenek. Groteszk madárijesztőkre emlékeztetnek, minthogy azok is. Arra intenek minden sötétfajzatot és embert, hogy meg ne próbáljon átmászni a falon. Egyikük ember: húsába beleégették a „Fajgyalázó” megjelölést. A másik kettő sötétfajzat; sárgásan üszkösödő bőrük elárulja, hogy ugyanúgy a Haragvó-vírus áldozatai, mint anyu. Befogom az orrom, amint elhaladok mellettük, mert nincs ennél utálatosabb bűz. – Hogy van anyukád? – kérdezi Cékla csöndesen. Egyedül ő tud arról, hogy anyu visszajött hozzánk. – Nem sok lehet már hátra neki. A hangom elcsuklik beszéd közben. Cékla váratlanul megtorpan. – Mi az? – kérdem. Egy plakátra mutat a falon. Egy kamaszfiú fotója, aki szarukeretes szemüveget visel. Fölötte ez olvasható: EZT AZ ÁRULÓT KÖRÖZZÜK. – Ő Tom – suttogja Cékla. – Néhány hete tűnt el a mozgalomból. Úgy sejtjük, hogy elhagyta a várost. – Az lett volna a legokosabb. Vajon mi lehet a bűne, tűnődöm, hogy az őrök kormánya ekkora erőkkel körözteti. Némán tesszük meg az utat a gimiig. Mindketten tudjuk, hogy Tom mostanra bizonyára nem él. Lelassítunk, ahogy Fekete Város egyetlen működő középiskolájának közelébe érünk.

Valami történhetett, mert amerre csak nézünk, mindenütt operatőrök és őrök nyüzsögnek. Micsoda cirkusz! De nem ez köti le a figyelmemet. A tér távolabbi sarkában munkások egy csoportja három impozáns méretű fa keresztet állít fel éppen. – Ez meg micsoda? – kérdezi Cékla halkan. Vállat vonok. Bármilyen célt is szolgálnak a keresztek, az jó nem lehet. A közelünkben egy vörös hajú riporternő, aki fűzős felsőrészt és foltvarrásos, feszes bőrnadrágot visel, hajba kap az egyik őrrel, meglengetve a képe előtt a sajtóbelépőjét. Juno Jones az, Fekete Város híradós tudósítója. – Jogom van itt lenni! Mivel lejelentkeztem, továbbra is jogom van a szabad véleménynyilvánításhoz. Az őrök félrelökik. Elkapom, hogy el ne essen. A szeme elkerekedik, ahogy meglát, de hamar visszanyeri az önuralmát. – Köszönöm – mondja. – Jó tudni, hogy a lovagiasság nem halt ki teljesen ebben a városban. – Mi folyik itt? – kérdezem. – A Parancsnok nagy horderejű bejelentésre készül. – Menjenek el innen! – förmed ránk az egyik őr. Juno eltűnik az ellenkező irányban, még mielőtt többet tudhatnék meg tőle. Nem kétséges, hogy engedékenyebb őrt keres magának, akit levehet a lábáról. Mikor Cékla nem figyel oda, felmutatom az egyik őrnek a karperecemet, aztán csatlakozunk a többi gimnazistához, akik vigyázzállásban sorakoznak a főtéren. Feketepiros egyenruhák valóságos tengere ez. Tőlünk keletre és nyugatra kiégett épületek csontváza mered az égnek. A romok árnyékába húzódom a nap sugarai elől, bár a bőröm még így is kellemetlenül bizsereg, mintha vörös hangyák masíroznának rajta. Pernye szállingózik alá az elszenesedett falakról. Fekete hóesés. A tértől északra egyetlen pernyével bevont épület maradt épen, az egykori városháza. Ezt alakították át Fekete Város középiskolájává. Csak tavaly, a háború befejeztével nyitotta meg kapuit. Kár, hogy nem égett le ez is . Három gótikus torony nyúlik a szürke palatető fölé. A legmagasabb falán kopott réz toronyóra, amely most megkondul halk, bánatos zengéssel. Lopva hátranézek a tér déli végében húzódó Fal felé. Megpróbálom elképzelni, milyen lehetett a főtér, amikor nem volt itt, de sehogyan sem sikerül. Túl régóta áll itt, alig emlékszem azokra az időkre, amikor még másként volt. Közepén a masszív vaskapu a Légió gettójának egyetlen bejárata. Több tucat őr vigyázza, míg magán a falon a Légió őrei állnak sorban. Senki nem léphet se be, se ki

engedély nélkül; nem mintha sokan kapnának ilyet. Csupán a legfelső körökből származók – pár kormánytisztviselő és őr – rendelkeznek ezzel a kiváltsággal. Aki mindenképpen át akar jutni a falon, annak át kell másznia; aztán imádkozhat közben, hogy el ne fogják. A falon lengedező madárijesztőkre gondolok, és beleborzongok. Én is közöttük függhetnék, ha az az őrök közé tartozó lány, Natalie, beárult volna tegnap… Összeszorul a mellkasom a belehasító fájdalomtól. Felszisszenek. – Jól vagy? – kérdezi Cékla. – Csak szívtáji fájdalom – mondom, mert hirtelen nem jut eszembe más magyarázat. – Nem is tudtam, hogy van ilyen panaszod, hisz nem dobog a szíved…– Cékla gyorsan elhallgat, ahogy meglátja az arckifejezésemet. – Talán az az olcsó Szint-O-Vér az oka, amit az őrök élelemként próbálnak rátok tukmálni. Nem lehetetlen, hogy ezt a hatást is belekalkulálták, amilyen fasiszták. – Nem hinném, hogy a szívtáji fájdalom lenne az első számú harci eszközük. – Nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről. Talán ez az első fázisa ördögi tervüknek a világuralom megszerzésére. Mégis, mikor jutottál valódi vérhez? – Tegnap este ittam egy csöppecskét a drogos csajéból, noha a nagyját kiköptem. Különben meg időtlen idők óta nem volt részem benne. – Embervérhez egyedül a feketepiacon, a Chantilly Lane környékén lehet hozzájutni. – Miért? Adnál nekem? – Csak ha előbb megetetsz – kuncog fel Cékla. Fájdalmas ütés csattan a lábamon. – Jaj, anyám… Hátrafordulok. Gregory Thompsonnal, a főprefektussal találom szemben magamat. Botjával a kezében vicsorít rám. A prefektusok olyan diákok, akiknek jogukban áll fegyelmezni minket. Korához képest alacsony növésű fiú, alig ér fel a mellkasomig, ám ami hiányzik a magasságából, azt kárpótolja a pökhendisége. Mélyen ülő, vizeskék szeméből félresöpri csapzott haját. – Miért nincs rajtad az egyensapkád, te féreg? – mondja orrhangon. Előveszem a zsebemből az összegyűrődött vörös barettsapkát, és a fejemre teszem. Nyomban le is esik. A sötétfajzatok haján nehezen maradnak meg a fejfedők. A hajam él; állandó mozgásban van, vérnyomok után kutat a levegőben. Mindenütt van vér, ha tudod, hol keresed. Egy lány megvágta a lábát, miközben a szőrt borotválta róla; egy kölyök felhorzsolta a térdét; egy ajak felhasadt. Mámorító! Gregory mögött az ikertestvére áll, Chris, aki mindenhová árnyékként követi…

Hórihorgas, émelyítően jóképű árnyékként. Ha a génekről van szó, szemlátomást neki jutott a jobbik rész. Gregory alacsony, undok és zárkózott, Chris ezzel szemben sportos külsejű és megnyerő modorú. Folyton mosolyog, bár ez talán azért lehet, mert szinte mindig be van tépve rendesen. Ő az egyik legjobb kliensem. Az egyedüli hasonlóság az ikrek között szemük mogyoróbarna színe. Chris lagymatagon lenyúl a földre, felveszi a sapkámat, és nekem adja. – Köszönöm – dünnyögöm. Közönyösen biccent, és zsebre vágja a kezét. Gregory mérgesen mér végig. – Mi a bajod velem? – kérdem. – Te vagy a bajom, te féreg! Felém sújt a botjával, én azonban elkapom, és magam felé húzom a srácot. – Szállj le rólam! Még nem vagy Nyomkövető. Erre egyetlen mozdulattal kettétöröm a botot. Arcomba vág a nála maradt féllel. – Tanítás után letartóztatlak, te pokolfajzat! Ég az arcom ott, ahol megütött, de nem árulhatom el, mennyire fáj. – Hagyd békén, Greg! – sóhajt fel Chris. – Nem lett volna szabad ideengedniük – mondja az ikertestvére, mintha meg se hallotta volna. – Minden sokkal jobb volt, mielőtt beengedték a gimibe a hozzád hasonlókat. A háború vége előtt otthon tanultam aputól. Jó idők voltak. – Ne szívóskodj itten! – szól közbe Cékla. – Ash ugyanolyan állampolgár, mint te vagy én, ezért ugyanúgy járhat erre a hülye helyre, mint mi. Ezt írja elő a törvény. – Már nem sokáig. Ha elfogadják Rózsa törvényét, első dolguk lesz, hogy a hozzá hasonló kevertvérűeket minden városban gettóba zsuppolják, a többi féreg közé, ahová valók – közli velünk Gregory, majd elporzik. Chris a szemét forgatva súgja oda, ahogy elhalad mellettem: – Ne haragudj! Égő orcámhoz nyúlok, és újra a gimi felé fordulok. Egy stréber-forma lány – a bőre karamellbarna, drótkeretes szemüveget és makulátlanul tiszta vörös barettsapkát visel – megy fel a lépcsőn, hosszú, barna haja a vállát veri. Kezét sután maga elé nyújtva megáll négy üres szék mellett. – Mit keres ott fent Day? – jön izgalomba Cékla. – Miért érdekel? – vonom fel a szemöldököm.

– Nincs rá semmi okom, csak kérdezem – mondja, és a füle tövéig elpirul. – Az az ok, hogy bele vagy esve? – Dugulj el! – A legszívesebben megcsókolnád. Cékla a karomba öklöz. – Juj! – rázza azután lehorzsolt kézfejét. – Szupererősek a csontjaim, öcskös – nevetek fel. – Van azért néhány előnye, hogy keverék vér vagyok. Haptákban várjuk végig, amíg az iskolaigazgató fellépdel a lépcsőn Day mellé. Mögötte az őrök zászlaját meglebbenti egy fuvallat. Két vízszintes csíkja van, egy vörös és egy fekete, a közepén pedig rózsa embléma. A közelmúlt újítása ez: a Tiszta Vér hit jelképe. – Jó reggelt, diákok! – recseg végig az igazgató hangja a téren. – Karját tenyérrel befelé a levegőbe löki, mindannyian követjük a példáját. Kórusban kántáljuk: – Fogadom, hogy hűen szolgálom nagyszerű államunk megmentőjét, Tiszta Rózsát… Hangtalanul mozgatom az ajkam. Cékla a saját rögtönzött versikéjét mondja fel, igyekszem visszafojtani a nevetésem. Eszembe jut apu figyelmeztetése: Viselkedj úgy, ahogyan ők; ne kelts feltűnést, húzd meg magad! – Örök hűséget esküszöm az Őrök Szövetségi Államának. Fogadom, hogy megvédelmezem az ember uralmát, és egyetlen államot, egyetlen fajt hozok létre Őkegyelmessége fennhatósága alatt – mondja tovább az iskola, Gregory a leghangosabban. – Éljenek az őrök! Patadobogás visszhangzik végig a téren. A következő pillanatban díszes, hatfogatos állami hintó hajt be az egyik mellékutcából. A hófehér paripák elrobognak a diákok előtt, akik nyakuk nyújtogatva igyekeznek megtudni az utasok kilétét, ami a behúzott ablakok miatt reménytelen vállalkozás. A tévékamerák rendre a hintóra szegeződnek, ami az iskola bejárata előtt áll meg. Furcsa lökést érzek a mellkasomban, miközben a többiekkel együtt találgatom, kik ülhetnek a hintóban. – Örömmel jelentem, hogy különleges vendégeket kaptunk mára – mondja az igazgató sugárzó mosollyal. – Kérem, üdvözöljék őket szeretettel! Egy lovászinas kinyitja a hintó ajtaját. Öten szállnak ki, majd felmennek az iskola lépcsőjén. – Ezt nem hiszem el! – morogja a fogai között Cékla. Az első egy darázsderekú nő, akiben nyomban Buchanan Parancsnok Asszonyra

ismerek. Két idősebb férfi fogja közre. Hosszú fekete köntösük mellrészén vörös rózsa embléma virít; ez az őrök tanácsának öltözéke. A negyedik a sorban egy kamaszfiú, alig néhány évvel idősebb nálam. Vörös katonai zubbonyt, fekete nadrágot és csizmát visel, a Nyomkövetők egyenruháját. Ujján három fekete sáv jelzi magas rangját. A másik látogató egy szőke lány. Háttal áll nekem, karján ismerős zöld kabát lóg. Most hátrafordul, és idegesen pásztázza a tömeget. Kék szeme az enyémbe kapcsolódik. Ez nem lehet ő!

6.

Natalie

– EZ NEM LEHET Ő! Jeges hidegség kúszik a bőröm alá, miközben a srác engem bámul a tér túlsó feléről. Mit keres itt? Nem látszik szorgalmas tanulónak. Fenyegetése még mindig ott cseng a fülemben. Ha bárkinek szólsz, véged… Megint furcsán megremeg a szívem, mint a múltkor is. – Jól vagy? – súgja oda Sebastian. Bólintok, és mosolyt erőltetek arcomra, tudva, hogy ezt a mosolyt Fekete Város valamennyi tévécsatornája élő adásban közvetíti. Karomon ott a kevertvérű kabátja. A pokolba kívánom, de honnan tudhattam volna, hogy ő is itt lesz? A tér túloldalán a Határfal húzódik. Megreszketek a tetején posztoló őrszemek látványára. Miért egyezett bele anyám, hogy ebbe az iskolába járjak? Tőlem jobbra megmozdul valaki. A mellettem álló lány rám mosolyog. Ő lehet az új bérbarátnőm. Hátrafordulva a tömeg felé látom, hogy a kevertvérű továbbra is engem néz; sápadt ajkát komoran összeszorítja. Az iskolaigazgató fémes hangja tovább recseg a tömeg fölött. – Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy bemutathatom nektek Natalie Buchanant, a Parancsnok Asszony lányát. Mától ő is iskolánk tanulója lesz, ezért kérlek, fogadjátok őt szeretettel! Nem mondja ki, hogy különben mi lenne, de mindannyian tudjuk. Arcom kigyullad a tekintetek kereszttüzében, a legtüzesebb mind közül az ő szempárja. Utálom, ha néznek. A legszívesebben itt menten elsüllyednék. A taps elhal, és anyám lép a mikrofonhoz. Csönd borul a térre, csak a mikrofon recsegése hallatszik. Anyám szavai nem csupán az itt összesereglett sok száz diákhoz szólnak, hanem mindenki máshoz is, aki otthon ül a tévé képernyője előtt. – Valamennyien a legnagyobb nehézségekkel néztünk szembe, miközben megpróbáltuk újjáépíteni édes hazánkat a háború után eltelt közel egy év során, és senki nem szenvedett annyit, mint ennek a városnak a lakói. Az őrök kormánya mindenkinél jobban

megérti ezt, ezért nem egy kihágást megtorlás nélkül hagytunk, hogy megkönnyítsük ezt az átmenetet az önök számára. Hanem mostantól vége az engedékenységünknek! Szemem újra rátalál a tömegben a kevertvérű fiúra. Meglepetten nyugtázom, hogy engem figyel, nem anyámat. Ahogy találkozik a tekintetünk, félrenéz. Anyám tovább szónokol, én pedig úgy teszek, mintha érdeklődéssel hallgatnám. A média kedvéért fent kell tartanunk a látszatot, nemdebár? – Bizonyára észrevették, mi került ide a térre – mondja. Minden szem a tömeg fölébe tornyosuló három keresztre szegeződik. – Tiszta Rózsa úgy véli, ennek az engedékenységnek a rovására írható, hogy a város a bűn fertőjévé lett. Ideje megtisztítanunk. Mostantól az az állampolgár, aki súlyosan vétkezik az Őrök Szövetségi Állama ellen, halál fia! Meglepett, visszafojtott kiáltások hallatszanak a tömegből. Anyám rövid hatásszünetet tart. – Ez vérlázító! – kiáltja be Juno Jones a lépcső közeléből. – Mit nevez ön „az Őrök Szövetségi Állama ellen elkövetett súlyos véteknek”? Valamennyien tudjuk, mi ezzel a céljuk! Még mielőtt észrevennénk, elveszik tőlünk a szólás szabadságát. Nem lesz többé sajtószabadság. Nem leszünk jobb helyzetben, mint a sötétfajzatok. Anyám alig észrevehető kézlegyintésére több őr ront a riporternőre, és elvonszolják az egyik mellékutcába. Egykettőre elhalnak a sikolyai. Senki más nem tiltakozik; nem mernek. Anyám elmosolyodik, de csak a szája, a szeme nem. – Ahhoz persze, hogy megtisztítsuk a várost a bűntől, szükségünk lesz az önök segítségére – folytatja. – Éppen ezért lecsökkentem a Nyomkövetőkhöz való jelentkezés korhatárát. Valamennyiüket felkérem, hogy tegyék le az alkalmassági vizsgát. Ez a hír vegyes válaszokat vált ki a tanulókból. Egyesek hangosan éljeneznek, a többség ellenben néma marad. – Jövő héten az iskolájukba látogatnak a Nyomkövetők, hogy levizsgáztassák önöket – folytatja anyám. – Ami kötelező minden tizenöt és tizennyolc év közötti fiatal számára. Akiben megtalálják a V-gént, azt automatikusan besorozzák a Nyomkövetők állományába. Köszönöm, hogy meghallgattak. Szavait döbbent csend fogadja, és csak kis kihagyás után csattan fel a taps. Egy kamaszokból álló hadsereg? Mégis mit képzel Tiszta Rózsa? A gyermekeket még a háború legsötétebb napjaiban is távol tartották a harcoktól. – Azt hittem, a háborúnak vége – súgom oda Sebastiannak. – Miért van szüksége Rózsának újabb Nyomkövetőkre? Nem felel, de beszédes hallgatás ez. Tudja, mi zajlik a háttérben, de ezt nem köti az

orromra. Becsengetnek. A diákok némán, libasorban bevonulnak az iskolaépületbe, messze kikerülve a három keresztet. – Tanítás után nyomban hazaviszlek – mondja Sebastian, majd visszakíséri anyámat a hintóhoz. A riporterek sietve összepakolják a felszerelésüket. Szemlátomást megrendítették őket azzal, ami a Juno Jonesszal történt: a riporternőt nemcsak elhurcolták, de meg is verték a közelben. Hűvös szél söpör végig a téren, felkavarva a földre lerakódott pernye vékony rétegét. Megreszketek, és belebújok a kevertvérű srác kabátjába. Keresni kezdem a tömegben, de már elment.

7.

Ash

A TÖBBI DIÁK MÖGÖTT, Céklával az oldalamon lépek be a gimibe. Vérem felforr, ha Natalie Buchananra gondolok. Az őrök életem minden mozzanatát megszállták, most már az iskolám következik? Azt hittem, az ő fajtája nem keveredik a hozzám hasonlókkal. Mit keres itt akkor? És miért van nála a kabátom, a tolvaj szukánál? Megpillantom a folyosó túloldalán, Day kalauzolja a tömegben. A diákok sietve eltisztulnak az útjából, mintha valami rohadt nagy előkelőség lenne. – Gyere, erre menjünk! – szólok oda Céklának, és elkanyarodom az ellenkező irányba. Csak mert egy iskolába járunk, még nem muszáj látnunk egymást. Az osztályaikba igyekvő diákok áradatát követve megindulunk a főlépcső felé. Elhaladunk néhány balszerencsés kilencedikes mellett, akiket elkaptak a Prefektusok, az ördög tudja, miért. Minden lehetőséget megragadnak arra, hogy ütlegeljenek minket, valósággal sportot űznek ebből. Még mindig ég az arcom ott, ahol Gregory megütötte. – Elképesztő, hogy a kormány iskolásokat toboroz a Nyomkövetők soraiba! Én ugyan nem állok be ezek közé a fasiszták közé! – mondja Cékla felfelé menet. – És láttad azokat a kereszteket? – Nehéz volt nem észrevenni őket – felelem. – Napnál is világosabb, hogy Tiszta Rózsa ezzel üzen az Ember az Egységért mozgalomnak. Tudja, hogy támogatókat keresünk Rózsa Törvénye ellen, és ezt készül teljes erővel megakadályozni. Nem akarja, hogy egyesüljünk a sötétfajzatokkal, ezért ránk próbál ijeszteni. Megdörgölöm a homlokomat. Valószínűleg igaza van. – Nézd, jövő héten talán nem kellene részt venned a tüntetésen… Otthagyhatod a fogadat… – Ha valakinek, neked is mellénk kellene állnod. Őszintén, van valami, amiért hajlandó lennél az életedet áldozni, testvér? – vág vissza. Én azonban hallgatok, elnémít a bűntudat és a harag. Miért nyúz ezzel? Nem fogom értelmetlen ügyekért kinyíratni magam. Miért nem tud beletörődni, hogy a Fal most már

marad, míg világ a világ? Én beletörődtem. Ellenségesen hallgatunk, miközben az ötödik emeleti osztálytermünk felé tartunk. A dohos teremben fa padsorok sorakoznak. Ferde fedelüket több évtizedes firkák csúfítják el. A tábla fölött Tiszta Rózsa életnagyságú képmása függ. Van valami mélyen nyugtalanító az arcában, a szokatlan, ezüstszürke szempárban és a viaszos arcbőrben, amely felhasadna egy mosolytól. Talán még szerencse is, hogy soha nem mosolyog. Az én padom a helyiség legsötétebb sarkában foglal helyet, távol Gregorytől, és ami fontosabb, távol az ablakoktól. Noha drótháló takarja el őket, nem kockáztathatom, hogy túl erős napsütés érjen. Egyedül a reggeli, tompa derengést tudom elviselni. Chris hátradől a székén, két kezét a tarkójára kulcsolva, és az osztály két legcsinibb csajával beszélget. Gregory szinte összeroskad mellette az ülésen; fütyülnek rá. – Frankó parti lesz szombaton – turbékolja az egyik csaj. – Talán ezen a hétvégén is elmehetnénk. – Miért ne, bébi. Mit szólnátok egy kettős randihoz? – feleli Chris. A másik lány ránéz Gregoryra, ő pedig visszanéz rá ernyedt mosolyával. – Dolgom van ezen a hétvégén – mondja a csaj, és elfordul. A mosoly leolvad Gregory arcáról. Hahaha! – Nézd, elnézésedet kérem – mondja Cékla, miközben átkelünk a termen. – Nem történt semmi. Ennél többet nem húzhat ki belőlem! – Figyelem! Egy hulla jár közöttünk – mondja Gregory, ahogy a helyem felé igyekezve elmegyek a padja mellett. – Nyughass, Greg! – dünnyögi Chris. Elönt a méreg. Nem én tehetek róla, hogy nem ver a szívem… Nem kértem ebből. Lehuppanok a székemre. Cékla felnyög, és fejét a padra fekteti, lassan múlik a Köd hatása. – Ez az 5B terem. Day hangjára kapom fel a fejem. Az ajtóban áll Natalie-val. Valami megmoccan a mellkasomban, alig észrevehetően, akár egy lágy fuvallat. Ennyit arról, hogy elkerülhetem ezt a csajt! Egy szőke fürtjét a füle mögé simítja, és fürgén végigjáratja szemét a jelenlévőkön. Felfedez a sarokban, és merészen állja a pillantásomat. Haragos tekintetet meresztek rá, nem nézek félre, nem én! Végül ő nem bírja tovább. – Reggel és ebéd után jövünk ide – mondja Day, és az előttünk lévő két üres székhez vezeti Natalie-t.

Cékla felnéz, és megint piros a füle. Nagyon szívére vette a szakítást, és értem is, hogy miért. Elvégre csinos a csaj a maga keszeg, kimért módján. Kerek szemüvege lecsúszik az orrára, visszaigazítja – idegesítő mozdulat. – Ha esik, szünetben bent maradhatunk a teremben, különben ki kell mennünk az udvarra – folytatja Day az eligazítást. Natalie tétovázik, szemlátomást nem szívesen ül le a közelemben. – Ne félj, nem harap – mondja Day. – Nem bizony, hacsak szépen nem kérsz rá – vicsorítom ki az agyaramat. – Nőj már fel, Fisher! – veti oda Day, miközben a két csaj helyet foglal. – Nem mutatsz be minket? – kérdi Cékla. Day bosszúsan felsóhajt. – Natalie, a természetnek ez a torz tréfája Matthias. – Cékla vagyok, senki nem nevez Matthiasnak – javítja ki a lányt. Day most felém fordul. – Ez a sármőr pedig Ash. – Tetszik a kabátod – mondom. – Hajszálra ilyen kabátom volt, mielőtt holmi őrök csemete elcsaklizta. – És mi van, ha nem lopta? Ha egy híd alatt találta, mert egy rossz életű cafka otthagyta? – replikázik Natalie. – Persze egy őrnek is odaadhatta volna. A nyakam rá, hogy érdeklődtek volna a valódi tulajdonos iránt. Fenyegetőn rávillantom a szemem. Ne merd megtenni! – Ejha! Ez nem a te kabátod, testvér? – kérdi Cékla. Day fürkésző tekintetet vet Natalie-ra. – Ismeritek egymást? – Balszerencsémre összefutottunk az elmúlt éjjel – mondja ő. – Kérem vissza a kabátomat! – erősködöm. – Majd ha fagy. Azé, aki megtalálja – így ő. Ökölbe szorul a kezem a pad alatt. Cékla felnyög, és a homlokát dörgöli. Elvonási tünetei vannak, aminek legkellemetlenebb formája a fejfájás. Day rávillantja fekete szempárját. – Megint betéptél? – fröcsögi dühösen a szavakat. Cékla bűntudatosan pillant felém, és ez elég is Day-nek, aki nyomban rám támad. – Ez hihetetlen, Ash Fisher! Még reggel kilenc sincs, és te máris bedrogoztad ezt a szerencsétlent?

– Nem, dehogy! – tiltakozom. Árnyék hullik a padunkra, félbeszakítva a beszélgetést. Gregory a kezét nyújtja Natalie-nak. – Gregory Thompson vagyok – mutatkozik be. – Apám az Alfajok Igazgatási Osztályán dolgozik, ő osztja szét a Szint-O-Vér szállítmányokat a Légióban, meg hasonlók. Talán hallottál róla. Natalie udvariasan elmosolyodik. – Nem ugrik be ez a név. Megpróbálom visszafojtani a nevetésem. Gregory azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha az apja valami miniszteriális nagykutya lenne, mikor csupán üzemvezető a művért előállító gyárban. Most csalódottnak látszik. – Nos, megtiszteltetésnek veszem, hogy körünkben üdvözölhetlek. Körbevezethetlek a gimiben, ha akarod… – Day már felajánlotta, de azért kösz – mondja Natalie elutasítóan. – Nem jó társaság pedig, a Tornyok kerületéből való – világosítja fel Gregory. – Én majd bemutatlak a megfelelő embereknek… Day pipacspiros lesz. – El tudom dönteni, hogy kivel barátkozzam és kivel ne – emeli fel Natalie a hangját. – Az utóbbira épp most kaptam kitűnő ötletet. Gregory félrelöki az arcából csapzott haját. – Elnézésed kérem. Mellesleg őszinte részvétem apád tavalyi elhunytáért. – Köszönöm – motyogja Natalie halkan. A szemem forgatom, mire Gregory ellenem fordul. – Mutass némi tiszteletet, te féreg! Körmöm beleváj a pad fájába. – Ugyan miért? Nekem mindössze annyit jelentett a halála, hogy az őrök eggyel kevesebben maradtak. Ami csakis jót jelenthet. Natalie összerezzen, és sietve hátat fordít nekem. De még észreveszem, hogy könnyek csillognak a szemében. – Ne törődj ezzel a fafejjel! – súgja oda neki Day. Gregory gonoszul rám vigyorog, és visszasompolyog a padjához. Natalie megtörli a szemét. Belém mar a bűntudat, de nyomban elhessegetem magamtól ezt az érzést. Mit érdekel az ő bánata? Hisz csak egy rohadt őrök-ivadék.

– Nem tudom, hogy bírom ki ezt az évet ezzel a csajjal – morgom a fogaim között Céklának. – Kerüld ki, ha teheted, haver – mondja. – Remélem, nem nyírjuk ki egymást a tanév végéig – mondom. Viccnek szánom, de lényem egy része komolyan gondolja.

8.

Natalie

KISIETEK AZ OSZTÁLYTEREMBŐL Day-jel, hogy minél távolabb kerüljek Ashtől. Még mindig bánt, amit apámról mondott. Újabb bizonyítéka ez annak, mekkorát tévedett, mikor a sötétfajzatok pártjára állt. Hisz szemlátomást durvák, kíméletlenek, és egyedül a saját érzéseikkel törődnek. – Jól vagy? – kérdi Day. Bólintok, de remeg a kezem. Hogy fogok kibírni egy teljes évet Ash közelében, mikor egyetlen pillantására megfagy a vér az ereimben? – Mindenkivel ilyen tahó? – kérdem. – Sajnos igen – mondja Day. – Kerüld el, én is ezt teszem. Felsóhajtok. Jó ötletnek tűnik. – És milyen az az alacsony srác? – Gregory Thompson? – Nem egy kiköpött talpnyaló? – Hatalommániás tuskó – nevet fel Day. – Teljesen a fejébe szállt, hogy ő a Főprefektus. Kösz, hogy megvédtél az előbb. Nem vagyunk jóban. – És miért nem kedvel? – Lássuk csak – ütögeti meg elgondolkozva az ajkát. – Ki nem állhatja a lányokat, kivált azokat, akik sokkal okosabbak nála; rossz szemmel nézi, hogy a Tornyok kerületben lakom, aztán… – Gyakorlatilag totál ellenszenves vagy neki. – Ahogy mondod. Hallottam, hogy tavaly a Centrumban laktál. Tényleg olyan bámulatos, mint amilyennek mondják? – kérdi. – Még annál is csodásabb. Óriási egy hely! Vagy hússzor nagyobb Fekete Városnál, igazi világváros. Mindenki a legutolsó divat szerint öltözik, és annyifelé mehetsz… – És az épületek? Tényleg olyan magasak, mint egy hegy? – Nem egészen, de majdnem. – És az utcákat tényleg aranypénzzel kövezték ki?

Elnevetem magam. – Nem, de a kövezet valóban fémesen csillog. Napos időben csillog-villog, és az egész város aranyfényben fürdik. – Csodásan hangzik. Arról álmodozom, hogy odaköltözöm, de a Bakancsos fizetés mellett nem is álmodhatom erről. – Az orrára tolja a szemüvegét. – Ezért a gyorsított politika programra adtam be a jelentkezésemet, hogy az őrök kormányának dolgozzam. Remélem, felvesznek. Csipetnyi irigységet érzek, amiért nekem meg kell elégednem a tudományos programmal. – Biztosan sikerül – hazudom. Az igazság ezzel szemben az, hogy igen kevés Bakancsos jutott be eddig a gyorsított programba. A kevés kivételt azoknak az üzletembereknek a gyerekei jelentik, akiknek van elég pénzük megkenni a felvételi bizottságot. – Mit gondolsz, már biztonságosan lelécelhetünk? – kérdem. Bólint, mi pedig elindulunk a következő órára. Megkönnyebbülten nyugtázom, hogy Asht sehol sem látom. A nap eseményei összefolynak, és a tanítás végére egy sereg név és arc kavarog az elmémben, akiket majd meg kell jegyeznem. Day kikísér a főbejárathoz, hóna alatt egy nyaláb könyv. Csalódottan vettem tudomásul, hogy mindössze négy közös óránk van: művészettörténet, drámaóra, történelem, továbbá haladó szintű általános természettudomány. Ő az összes többi tárgyból haladó szintre jár, én viszont… hmm… nem. Mindig is közepes tanuló voltam, a tudományt kivéve, amiben meglehetősen jó vagyok. Dacára ennek, soha nem kívántam erre a pályára lépni. Most még annyira sem, miután tudomást szereztem arról, miféle „kísérletek” folynak ennek örve alatt. Day javában ecseteli, hogy milyen tanmeneten kívüli tevékenységgel igyekszik megtámogatni felvételi esélyeit. Buzgón bólogatok, mintha figyelnék, közben azonban félszemmel egyre Asht lesem, nehogy belebotoljak. Épp mikor már úgy érzem, tiszta a levegő, nagyot dobban a szívem. A lépcsőn megy le épp a közelben, Cékla társaságában. Száját összeszorítja, amikor észrevesz. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, miközben egymásra meredünk. Pislogni kezdek, megtörve a varázslatot. – Tűnjünk innen! – szólok oda Day-nek. Odakint azonnal felfedezem Sebastiant a lépcső alján. Mindjárt visz is haza, a börtönömbe. A mellette elhaladó lánycsapatban keres éppen, ezért még nem látott meg.

Hirtelen mentőötletem támad. – Elmehetnék hozzátok, és maradhatnék egy időre? – kérdezem Day-től. Habozva néz rám. – Én… én nem hinném, hogy… – Ígérem, viszonzom a szívességet. Akár anyámnak is bemutathatlak. Elmondja majd, milyen egy parancsnok élete. Látom rajta, hogy komolyan fontolóra vette az ajánlatot. – Tudod, hol lakom? – kérdi. Bólintok. A Tornyok kerület nyomornegyed, nem a Parancsnok lányának való hely tehát, de semmi kedvem hazamenni. Egyelőre legalábbis. – És tényleg bemutatsz az anyádnak? – kérdezi. – Szavamat adom rá. – Rendben – mondja. – Nem szabad, hogy Sebastian meglásson! Feltűnő fürtjeimet azzal a vörös egyensapkába gyömöszölöm. Lehajtott fejjel sietünk el a diákok áradatában Sebastian előtt. Nem vesz minket észre a tömegben. Ki fog akadni, ha rájön, hogy átvertem, de ez a jövő zenéje.

A Tornyok kerületig nagyjából félóra az út. Bánni kezdem, hogy az az elegáns, fényes lakktopán van rajtam, amit anyám választott ki a számomra. Sűrűn megállok, hogy megdörzsöljem fájó rüsztömet. Day végül kitör: – Ezek a könyvek szemernyivel sem lesznek könnyebbek, Natalie – mondja a hóna alá fogott könyvnyalábra célozva. – Bocs – motyogom, és elveszek tőle néhányat, szégyenkezve, hogy eddig nem ajánlottam fel a segítségemet. A hasonló feladatokat rendszerint a szolgáim végzik el helyettem. Az állandó leállásnak mégis megvolt a haszna. Ash előttünk jár, de így tartani tudtuk a tisztes távolságot, és nem fedezett fel bennünket. Akaratlanul is nyugtázom, hogy míg szinte mindenki csoportosan vagy párokban jár, ő egy szál magában baktat. A kerület még lerobbantabb és nyomorúságosabb, mint gondoltam. Az épületek saját súlyuk alatt roskadoznak, és a macskaköves utcákon sötét tócsák terjengenek, és még sötétebb árnyalatú patkányok surrannak. Egyedül egy omladozó templom őrizte meg egykori szépségét. A falait befutó zöld repkény némi színt visz ebbe a sivárságba. Ahogy a közelébe érünk, meglátom az ajtajára ügyetlenül ráfestett feliratot: FAJGYALÁZÓ.

Hamarosan az okát is megértem, mivel Ash ráfordul a templom előtti ösvényre, és eltűnik az ajtó mögött. Day észreveszi, hogy figyelem. – A papája a régi hit lelkipásztora – világosít fel. Nem tudom elrejteni meglepetésemet, hogy Ash egy lelkész fia. Továbbmegyünk az utcán. Meglepett tekintetek szegeződnek rám, ahogy a szembejövők felismernek. De aztán megrázzák a fejüket, mintha nem hinnének a szemüknek – ugyan mit keresne a Parancsnok lánya egy mocskos külvárosban? Day-ék háza kicsi, egyemeletes salakbeton építmény, a teteje hullámbádog. Kinyitja az ajtót, és betessékel. Nem erre számítottam. Szűkösen élnek itt, az igaz, de a lakás otthonos és hívogató. A falakat világos, kézileg készült tapéta borítja. A foltvarrásos függöny nyilván olcsó, de azért takaros. Jóval piszkosabb, jellegtelenebb szobákra számítottam, de sok az élénk szín, és minden ragyog a tisztaságtól. Még tisztább is ez a hely, mint a mi otthonunk. Kis helyiségben ülünk le, ami a jelek szerint egyszerre konyha és étkező. A fából ácsolt bútorzat egyszerű, de funkcionális, és az asztal közepén egy vázában vadvirágcsokor díszeleg, fűszernövények illatát árasztva magából. Kövérkés nő lép a konyhába. A bőre világosbarna, kerek arca megnyerő vonású. A keze tele ruhával. Mikor meglát, megtorpan. Sötét szempárja hol Day-t fürkészi, hol rajtam állapodik meg. – Egek! – esik le az álla meglepetésében. – Ő Natalie Buchanan, a Parancsnok lánya. Nat, ő pedig az édesanyám, Sumrina – hadarja el Day gyorsan. – Örülök, hogy megismerhetem – mondom. – Mama, maradhat Natalie vacsorára? – kérdezi Day. Sumrina alig észrevehetően megbiccenti a fejét, szólni még mindig nem tud a megrökönyödéstől. Day egy igen rövid, szűk folyosón bevezet a szobájába. Az átjáró tele van háború előtti könyvekkel. Tiltott könyvekkel! Megcsodálom pompás fedelüket, az illusztrációk szépségét, az eleven, vibráló színeket. Manapság minden könyv egyforma; az őrök rendelete szerint a borító csakis fekete-piros lehet. Félelem ül ki Day arcára. – Semmi baj – mondom. – Nekem is van néhány ilyen kötetem. Erre szemlátomást megnyugszik. Nem főbenjáró bűn, ha valakit tiltott könyvek birtoklásán kapnak, semmiképpen nem érdemel halálbüntetést. Mindössze egy nyilvános ostorozást kell végigcsinálni, ám ez is sokakat elrettent.

– A papa könyvei – magyarázza Day. – Olyan régóta hevernek itt, hogy egészen elfeledkeztem róluk; mintha itt se lennének. – Eszerint a papád szeret olvasni? – jegyzem meg, amint belépünk a zsúfolt helyiségbe. Day az íróasztalára ejti a tankönyveit. – Tanár – mondja. Fémkeretes ágyra mutat, hogy üljek le, miközben ő az íróasztal mellett álló kemény faszéken foglal helyet. A szoba falait elborítják a kilenc tagállam Parancsnokainak képmásai: a kozmopolita Dominiumé; a Fekete Folyóé – ahol bányászat folyik, itt épült meg Fekete Város is –, a jeges csúcsokkal égbe törő Hegyifarkasé; a vad és veszedelmes Puszta Földé; az iparosított Réz államé; az Aranyhomoké, amely a nyugodalmas vizek országa; az ősi Provinciáé; az Ültetvényes államé, ami agrártermelést folytat; továbbá az erdőktől zöldellő Smaragdországé. A legtöbb felvétel Bradshaw Parancsnokot ábrázolja, egy kövérkés ábrázatú, pirospozsgás fickót, aki Dominínium államot felügyeli. Ennek a területén helyezkedik el Centrum városa. Ez a legrangosabb állam, ezért a parancsnoka is a legnagyobb tiszteletnek örvend. Tavaly nála laktunk, amikor evakuáltak minket Fekete Városból. A kedvesebb parancsnokok közé tartozik. Nem mindegyik olyan ridegszívű, mint az anyám, némelyikben van együttérzés, mint például Vincent Parancsnok Asszonyban is, aki a Réz államot igazgatja. Nemrég hozott egy rendelkezést, amelyben megtiltotta, hogy tizenkét év alatt gyárakban dolgozzanak a gyerekek. – Ahogy látom, Dominíum állam parancsnoki tisztségére pályázol – ugratom Day-t. – Nos, Puszta Föld parancsnoka semmiképpen nem lennék – pirul el. Felnevetek. Az a poszt olyan, akár egy méregpohár. Akit csak odaküldtek parancsnoknak, egy éven belül meghalt: vagy a Haragvók ölték meg, vagy az ott élő száműzöttek végeztek vele. Vad az a vidék, és a lakói sem sokkal különbek. A parancsnoki kinevezés ott büntetésnek számít. Day szobájában nem sok egyebet látok, az ágya melletti könyvrakást leszámítva. A regények közül egy fotó kandikál elő, elveszem, és megnézem. Őt ábrázolja nyolcévesen. Az előtt a templom előtt áll, amelyet az imént láttam, és ahol Ash is lakik. Karjával Cékla vállát karolja át. – Barátok voltatok Céklával? – kérdem elképedve. – Egy ideig jártunk is. Fisher tiszteletes temploma volt a találkozóhelyünk. – De már nem a fiúd, ugye? – kérdezem. – Már csupán könyvjelzőnek használom ezt a régi fotót – rázza meg a fejét.

– Miért, mi történt? – faggatom tovább. – Ash történt – mondja keserűen, majd hozzáteszi: – Cékla szülei meghaltak a tavalyi légitámadás során. Képzelheted, mennyire összetörte az elvesztésük. A nagynénjéhez költözött, az Ember az Egységért mozgalom egy begőzölt aktivistájához, aki telebeszélte a fejét ezekkel a veszélyes…– Nem folytatja, újra a tárgyra tér: – Cékla rengeteg időt töltött akkoriban Fisher tiszteletes templomában, gondolom, hogy válaszok után kutatott. Mindig is jóban volt Ashsel, most azonban elválaszthatatlanok lettek. Én már nem illettem a képbe. – Eszerint azért nem állsz szóba Céklával, mert egy kevertvérű sötétfajzat a barátja? – Nem. Azért szakítottunk, mert Ash rászoktatta a Ködre, ő pedig egyre jobban eltávolodott tőlem. Korábban olyan okos és törekvő volt. Arról álmodoztunk, hogy átköltözünk a Centrumba – mondja Day, és felcsillan a szeme. – De amióta függő lett, minden megváltozott. Semmi nem érdekelte már az anyagozáson kívül. Kerülte az iskolát, elhanyagolta a külsejét. Még meg is csalt valami Ködtől kótyagos libával, amikor be volt tépve éppen. A végét már alig hallhatóan motyogja. – Sajnálom – mondom csöndesen. – Engem is megcsalt egyszer valaki, akit szerettem, úgyhogy tudom, milyen érzés. Fanyarul elmosolyodik. – Én még ezt is megbocsátottam volna, ha megígéri, hogy abbahagyja a drogozást, de letorkollt. A Ködöt választotta helyettem. Ennyi volt. Valahol ajtó csapódik, és mély, dörmögő hangot hallok. – Itthon vagyunk! – Ez papa! – derül fel Day. Visszamegyünk a konyhába, ahol Day édesanyja, Sumrina, már javában főzi a vacsorát a nyílt tűzhely felett. Levetette a munkaruháját, és helyette halványkék, földig érő, hátul buggyos rokolyát húzott, amelynek mellrészét bonyolult mintájú gyöngyhímzés díszíti. Szemlátomást régi darab, talán valami örökség, és mindenképpen túl elegáns egy családi vacsorához. Day papája zsírpapírba csomagolt halat tesz le az asztalra, aztán megcsókolja a feleségét. – Gyönyörű vagy – bókol neki. – Ne most, Michael! Vendégünk van – hessegeti el az asszony. Michael fürkészően néz rám a szemüvegén át. Láthatóan nem örül a jelenlétemnek. Apának túl jóképű: bőre színe a legsötétebb salakbetonéval vetekszik, az orra széles és

lapos, a mosolya meleg. Mögötte az asztalnál kisfiú ül, aki a papája pontos mása, azzal a különbséggel, hogy hajlott a háta, mint egy öregemberé. Ránézve Polly jut eszembe. Miért nem mondta el Day, hogy van egy fiútestvére? Jó, persze, én sem szóltam neki a nővéremről. Day átkarolja az öccsét, és harciasan néz rám. Én is ilyen tekintettel szoktam jutalmazni azokat, akik meglátják Polly hegeit, torkukra forrasztva a szót. Odamegyek a kisfiúhoz, és leguggolok elé, hogy a szemünk egy magasságba kerül. A szobában mindenki elnémul. – Natalie-nak hívnak. És neked mi a neved? – kérdem. – Michael Junior Jefferson-Rádzsaszinghamnak – mosolyog vissza rám. Kezet nyújtok. – Örülök, hogy megismerhettelek. Meglepő eréllyel fog velem kezet. Az apja, idősebb Michael szívből felnevet. – Engedd el, fiatalúr, mert még leszakítod a kisasszonyka kezét. A gyerek vigyorogva elereszti a kezemet. Sumrina egy halom burgonyát tesz az asztalra. – Gyerünk, hámozzátok meg! Mindenki elvesz egy szem burgonyát. Én nem. Idősebb Michael rám néz. – Ebben a házban mindannyian segédkezünk a főzésben, még a vendégek is. – Apus, ne hozz szégyent rám – szól rá Day fogát csikorgatva. – Semmi gond. – Készségesen felveszek egy szem burgonyát és egy kést, ám ekkor jövök rá, hogy nem tudom, mit kell csinálnom. Életemben egy narancsot sem hámoztam meg magamnak; valahányszor megéhezem, Martha végzi el helyettem az effélét. Day megmutatja, hogyan fogjam a kést. Kisebb darabokat időnként az öccse szájába adogat, aki a nyelvét nyújtja a falatokért. Mindenki vígan cseveg és nevetgél, én meg csöndben hallgatom őket. Szóval akkor ilyen egy normális család. Jó érzés közöttük ülni. MJ újabb burgonyáért nyúl, de aztán felnyög. Idősebb Michael egy szempillantás alatt mellette terem, és csillapítóan dörzsöli a fia hajlott hátát. Sumrina a konyharuhát gyűrögeti a kezében. – Kaptál fájdalomcsillapítót a piacon? – kérdezi. Michael a fejét rázza. – Egy petákom sem maradt, miután megvettem a halat. – Mi a baja az öcsédnek? – súgom oda Day-nek. – Kifózis, gerincferdülés. Néha nagyon fáj a háta.

– Majd én szerzek fájdalomcsillapítót – mondom. Minden szem felém fordul. Elképedten néznek rám. Az ajkamba harapok. Olyan nagy ügy, hogy valaki az őrök közül segít rajtuk? – Be tudom szerezni a laboratóriumból. Rengeteg gyógyszerünk van, senki nem fog hiányolni pár szem fájdalomcsillapítót – magyarázom. – Köszönjük, de inkább ne – szólal meg idősebb Michael. – Nem akarjuk, hogy bajba kerüljön miattunk. Ami valójában így hangzik: nem kérünk az alamizsnából. – Michael – súgja oda a férjének Sumrina, és a fiára pillant. Az apa mélyet sóhajt, aztán beletörődően bólint: – Köszönjük, Buchanan kisasszony. Igazán nagylelkű kegyedtől, ha nem nagy fáradtság. – Nem az. – Köszönöm – mondta Day megilletődve. – A legtöbben szerencsétlen nyomorékként tekintenek az öcsémre. Holott nem az, csak más, mint a többiek. – Van egy nővérem, Polly, akit…– itt elcsuklik a hangom, mindig nagyon nehéz róla beszélnem – bántottak, nincs túl jól. Az emberek őt is kiközösítik maguk közül. Tudom hát, milyen az, ha kegyetlenek azzal, akit szeretsz. – Eszerint tudod, mi ez – mosolyodik el Day halvány mosollyal. Bólintok. – Meg kell védenünk őket! Idősebb Michael kíváncsian méreget. – Tudod, hogy Dayani jelentkezett a gyorsított programra? – szól közbe Sumrina, hogy javítson a hangulaton. – Említett valami effélét – mondom. – Annyira büszkék vagyunk rá! Még elgondolni is fantasztikus, hogy a lányunk egy napon parancsnok lehet, és a Centrumban lakhat! – áradozik Sumrina. – Egyelőre még nem fogadták el a jelentkezésemet, mama! – tiltakozik Day. – Részletkérdés – legyint a kezével az édesanyja. – Nincs nálad méltóbb erre, nincs okosabb kislány, drágám. Idősebb Michael megtakarítja, majd újra felteszi a szemüvegét. – Jót tenne az országnak, ha egy Bakancsosból is parancsnok válhatna. Ideje, hogy olyan valaki legyen a vezetőnk, aki megérti az egyszerű, dolgozó emberek szükségleteit.

– Ne most, Michael! – szól rá a felesége. Kopogtatnak az ajtón, és a következő pillanatban nyílik is. Jéghideg levegő áramlik a helyiségbe, meglibbentve a nyílt tűzhely lángját. Nagyot dobban a szívem, mert Ash Fisher lép be, mögötte pedig egy szürke papi öltözéket viselő öregember, gondolom, az édesapja. Mindketten élelmiszeres ládákat cipelnek. Ahogy Ash meglát engem, meglepetés suhan át az arcán. A konyhában érezhetően hűvösebb lesz a hangulat. Ash lecserélte iskolai egyenruháját, és most sötét nadrágot, bőr munkásbakancsot, valamint testhez álló fekete inget visel, amely kiemeli erős, izmos testalkatát. Ahogy rám néz, mintha belém is látna; mintha minden titkomat kiolvasná, szívem minden dobbanására ráhangolódna. Meglódul a pulzusom: a félelem lehet az oka, meg valami sokkal zavaróbb, váratlanabb érzés, a testi vágy. Ijedten fordulok el, testem furcsa válaszától megrettenve. Beteg, érthetetlen az egész. Elvégre is egy sötétfajzattal állok szemben, egy ragadozó dúvaddal, aki, ha tehetné, örömmel átharapná a torkomat. Akkor meg miért ég az arcom? Csak kimelegedtem a nyílt tűzhely közelségétől, ennyi az egész. – Ash! – üdvözli a fiút a kölyök sugárzó mosollyal. – Szia, MJ. Lefogadom, újra nőttél egy centit, amióta utoljára láttalak – mondja Ash, nem törődve Day fagyos tekintetével. – Egy napon ugyanolyan magas leszel, mint én. MJ felnevet. Kétlem, hogy bárki lehet annyira magas, mint Ash. Le kell hajolnia, hogy be ne verje fejét az alacsony mennyezetbe, miközben Michaelhez lép, és átad neki egy láda konzervet. Az egész olyan képtelenség. Ash sötétfajzat, ráadásul Köd-díler is. Egy szörnyeteg. Ha ez így van, miért ad Day családjának élelmet? – hallom meg a bensőmben apám szelíd hangját. – Így viselkedik egy szörnyeteg? De hiszen téged is sötétfajzat ölt meg! – próbálom dühösen elhallgattatni. Pompás, most meg a képzeletem teremtményeivel vitázom. Így hat rám Ash Fisher. – Köszönjük szépen, Ash! – mondja Michael, és megvizsgálja a konzerveket. – Nézd csak, Sumrina, őszibarack! Jó ideje nem volt benne részünk. Sumrina elveszi a ládát. Közben aggódó pillantást vet rám. Szemlátomást tőlem fél, nem Ashtől. Day azonban alig rejti el megvetését, mialatt segít anyjának eltenni a konzerveket. Nem hibáztatom ezért. Ha valaki rászoktatott volna a Ködre egy hozzám közel álló embert, én is gyűlölném. A Köd a legveszedelmesebb drogok egyike; erős függőséget teremt, és életeket tehet tönkre.

Ash most felém sandít, és a levegő sistergő feszültséggel telik meg közöttünk. – Nem valahol máshol kellene most lenned, Ash? Mondjuk, a kanális hídja alatt? – támad most rá Day, arra utalva, hogy Ash ezen a helyen szokott találkozni a klienseivel. Ashnek most elvékonyodik az ajka haragjában. – Örülök, hogy eljöttek körünkbe, Fisher tiszteletes úr és Ash. Gondolom, még sok otthonba kell ellátogatniuk a kijárási tilalom kezdete előtt, ezért nem is tartjuk fel önöket tovább – mondja Sumrina, aki már tessékelné ki őket. Fisher tiszteletes rám néz, és megrándul az ajka. Tudja, ki vagyok. – Igaza van, mennünk kell. Várom önöket a vasárnapi istentiszteletre – mondja, és már tereli is Asht kifelé. – Ez csúnya volt. Fisherék a barátaink – mondja Michael, abban a pillanatban, ahogy felesége betette utánuk az ajtót. Sumrina barna szemében félelem csillan. Nagyon tarthat tőlem. Soha nem hittem volna, hogy bárkire nézve fenyegetést jelenthetek; elvégre a Parancsnok lánya vagyok. Nem kis bajba sodorhatnám a családot, ha akarnám, amiért fajgyalázókkal közösködnek. Day ezek után nem is remélhetné, hogy bekerül a gyorsított programba. Idősebb Michael a szoba sarkából tanulmányoz. Ő nem fél tőlem, nem szégyelli Fisherék barátságát; akár még az őrökről is bátran kinyilvánítja a véleményét. Sok mindenben apámra emlékeztet. A vacsora baj nélkül ér véget. Olyan jól érzem magam, hogy észre sem veszem, amint rám sötétedik. Valamennyiünket meglep a légelhárítás szirénája, amely a kijárási tilalom kezdetét jelzi. Rémülten ugrom talpra. Anyám még megöl a késésért! – Mennem kell. Köszönöm a csodálatos estét – mondom. – Hazakísérem – ajánlja fel idősebb Michael. A kredenchez lép, és kivesz belőle egy Haragvó-ellenes sprayt. Még a legszegényebb családoknak is van ilyen. Day kikísér az ajtóhoz. – Akkor holnap a gimiben, ugye? – Beszélek anyámmal, és meghívunk valamikor vacsorára – emlékszem vissza hirtelen az ígéretemre. – Rendben. Nem várom el tőled, hogy megtedd. – De én is akarom – mondom, és így is van. Remélem, hogy jó barátok leszünk. Halvány reménysugár ez, amely azzal kecsegtet, hogy talán nem is lesz olyan borzasztó Fekete Városban élnem.

9.

Natalie

A KÖVETKEZŐ NAP NEM TELIK már olyan idegtépően az iskolában, mint az előző, amit mindenekelőtt Day-nek köszönhetek. Elkísér az órákra, még ha aztán rohannia is kell, hogy ő se késsen el a sajátjáról, ami nem kis teljesítmény, mikor ennyi könyvet cipel valaki. Nem is tudom, hogyan csinálja. Mindez a legelső iskolai napomra emlékeztet, meg arra, hogyan vigyázott rám akkor Polly. Elmosolyodom erre az emlékre, és figyelmeztetem magam, hogy legközelebb, ha a piacra megyek, vennem kell Day-nek egy iskolatáskát. Kicsengetnek a nagyszünetre. Belebújok Ash kabátjába, amit megtartottam magamnak, mert megtetszett, de azt is számításba vettem, hogy legalább bosszanthatom ezzel. Kimegyek a folyosóra én is a többiek után. Megnézem az antik karórám a nagy lökdösődésben. Néhány perc múlva van találkozóm Day-jel a büfében. Azt hiszem, emlékszem is, merre találom. Kedvesen rám mosolyog egy fiú az osztálytermünkből, ahogy elhaladok mellette. Chris Thompson az, akinek, ha mosolyog, csinos gödröcske jelenik meg a jobb orcáján. Az én arcomat meg elönti a vér, mert eszembe jut a tegnap esti találkozás Ash Fisherrel. Bőrömet megbizsergeti az emlék. Összedörgölöm mindkét karom, hogy kiszakadjak ebből a révületből. Nem akarok emlékezni arra, milyen vonzónak találtam Asht, akkor sem, ha csak futó benyomás volt. Sikeresen megtalálom a büfét, ahol Day már vár rám. – Étkezés előtt kell bevennem a piruláimat – mondom neki, majd hangomat lehalkítva hozzáteszem: – Nálam van a gyógyszer MJ-nek, de nem itt akarom átadni neked. Bajba kerülnék, ha bárki lefülelne. Bólint, és keresünk egy női mosdót. – Mire jó ez a gyógyszer? – kérdezi, miközben csapvízzel öblítek le néhány pirulát. – Úgy születtem, hogy lyuk volt a szívemen. Ezért nyolcévesen szívátültetést hajtottak végre rajtam. Naponta szednem kell ezeket a tablettákat, és nem szabad felizgatnom magam. Nem nagy ügy.

Elteszem a gyógyszeres üvegcsét a táskámba, előveszem a fájdalomcsillapítót, és Daynek adom. – Köszönöm. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez MJ-nek! Mindig nagy fájdalmai vannak – mondja csöndesen. – Erre valók a barátok. Elmosolyodik. Szemüvege lecsúszik az orrára, idegesen visszaigazgatja. – Nincs történetesen abban a laborban új szemüveg is? – kérdi tréfálkozva. – Sajnos nincs – nevetem el magam. – Nos, ráérsz ma este? Eljöhetnél hozzánk. Nem garantálhatom, hogy anyám odahaza lesz, de ha igen, bemutatlak neki. Ha akarod, ott is aludhatsz. – Szívesen mennék – mondja. Kilépünk a női mosdóból a diákok áradatába. Javában csevegek Day-jel, amikor Ash Fisher kerül az utunkba; csaknem szemtől szembe megy el mellettem. Ügyesen félresiklom, és az ajtónak lapulok, mielőtt nekem jönne. Rám villantja fekete szemét. Ez a szempár bárki másnál gyönyörűnek számítana, őt kivéve. Összeszorul a szívem, mert erősebb az érzés, mint korábban bármikor. Miért vagyok mindig ilyen, amikor a közelembe kerül? Olyan közel sodródunk egymáshoz, hogy hűvös lehelete az arcomat éri. Tagjaimon végigfutnak a gyönyör hullámai, mígnem végül egész testemben bizsergek. Elönt a forróság. Megijedek, hogyan reagálok a közelségére. – Nézz a lábad elé, szépségem! – vicsorog rám. Szavai visszarántanak a valóságba. – Nézz te! – vágok vissza. – Nem az én hibám, hogy behemót, sötétfajzat hústoronyként mindenkinek az útjában állsz. Vészjelző lámpákkal kellene felszerelkezned. Rám mordul, kivillantva az agyarát. Hátrahőkölök, elmémben emlékképek kavarognak apám haláláról: méregtől csöpögő agyart látok, sötét vértócsát, apám fájdalomtól eltorzult arcát. Valaki pityereg, rájövök, hogy én vagyok az. Ash ijedten hátrál. – Nem akartalak megbántani. Némán bólintok, mert nem jön hang a torkomra. Day vigasztalón átfogja a vállam. – Azt hiszem, a mai napra épp eléggé megrémítetted Natalie-t – szól oda Ashnek. A srác veszi a lapot, és a foga között szitkozódva lelép. Day leültet a bisztróban, és enni hoz valamit, noha nemigen van étvágyam. Egyre azon

jár az eszem, milyen forró volt Ash lehelete a bőrömön. – Jól vagy, Nat? Kicsit kipirultál – jegyzi meg Day. – Semmi bajom, csak felizgatott kicsit az iménti jelenet. Nagyon megijedtem – mondom, bár csak a fele igaz. – Nem kell félned Ashtől. Amelyik kutya ugat, az nem harap. No, nem a poén miatt mondtam – lát neki szegényes ebédjének. – Köd-díler ugyan, és egy tökfej, de még soha senkit nem bántott, akkor sem, amikor kis híján agyonverték. – Gyakran támadnak rá? – Mostanában, hogy így megnőtt, már nem – von vállat Day. – Fiatalabb korában azonban igen. Nehezen megy a fejembe, miért nem védekezik Ash, elvégre sötétfajzat. Miért érdekli, mi lesz egy emberrel? Ebéd után történelemórára megyünk, amelyet Mr. Lewis tart. – Hé, hová, hová? – szólok rá Day-re, aki kivezet a szabadba. – A könyvtárba. A tűzlépcsőn keresztül juthatunk be, mert a rendes bejáratot lebombázták tavaly egy légitámadás során. Tizenketten meghaltak. Iszonyatos volt! – Sajnálom – motyogom, mintha az én hibám lenne. Közvetetten az is. A légitámadás „kétségbeesett lépés” volt, legalábbis Craven egyszer így nevezte. A lázadó sötétfajzatok – a Légió Felszabadítási Frontja – kis híján átvették az uralmat Fekete Város felett. Nyerésre álltak, és félő volt, hogy az őrök elveszítik hatalmuk egyik legfontosabb bástyáját. Ha a város elesik, nyomban utána a Centrum következik, ami a véget jelentette volna. Drasztikus lépésre volt szükség. Tiszta Rózsa ezért elrendelte Fekete Város bombázását. Nem érdekelte, hogy hányan halnak meg – férfiak, nők, gyermekek –, egyedül az számított, hogy ezzel a Légió Felszabadítási Frontját is tönkretette, és a sötétfajzatok megadták magukat. A terv bevált, de milyen áron? Fekete Város romokban hevert. Szorosabban húzom össze magamon Ash túlméretezett kabátját. A főtér túloldalán több sötétfajzat is minket les a Határfalról. Megborzongok a láttukra. Kissé késve érkezünk a könyvtárba. Hatalmas hodály, roskadásig tele az őrök által engedélyezett kötetekkel. Minden egyes polc felett felirat jelzi, milyen könyvekről van szó. Szükség van erre az eligazításra, mivel valamennyi borító ugyanolyan: fekete és vörös. Mindössze két hely maradt üresen: az egyik Cékla, a másik Ash mellett. A srác állkapcsa megfeszül, amint meglát. – A nemjóját, ezt jól kifogtuk! – morogja Day a fogai között.

Lassan átvonszolja magát a termen, és vonakodva leül Cékla mellé. Felnyögök, és a menekülésen töröm a fejem. Mivel erre nincs mód, helyet foglalok Ash oldalán, aki mindenhová néz – a padlóra, a mennyezetre –, csak rám nem. Kiveszek egy csomag mentacukrot az iskolatáskámból, és egyet a számba pottyantok. Megforgatom a számban, hagyom, hadd koccanjon a fogamhoz. – Nem tudnád abbahagyni? – sziszegi oda Ash, végre tudomást véve a jelenlétemről. – Idegesítesz. – Beleharapok a cukorkába, és hangosan, cuppogva rágom. Ash magában szitkozódik. Velünk szemben, az asztal túloldalán, a Thompson ikrek ülnek: Gregory és Chris. Chris Day-hez hajol, göndör barna haja szívdöglesztő mogyoróbarna szemébe hullik. – Hé, bébi, nem tudsz kölcsönadni egy tollat? – kérdi. Day elpirul, majd keres egyet a tolltartójában, és odaadja. Cékla a szemét forgatja. A jelek szerint egyetlen csaj sem tud ellenállni Chris sármjának. Aztán Ashhez fordul, és halkan tárgyal vele. Igyekszem nem kihallgatni a beszélgetésüket, ami viszont nehéz, mivel Ash mellettem ül. – Hé, hallottál az új Arany Köd őrületről? – kérdezi Chris. Ash a fejét rázza. – Ez valami új dolog, de nem érdekel, amit a drogtanyákon árulnak. Miért olyan fontos neked? – Csak azt hallottam – fúj visszavonulót Chris –, hogy fejfájás nélkül hat, nem úgy, mint a szimpla Köd. Azt hittem, tudsz róla. – Én egyenesen az agyaramból adagolom a Ködöt. Ezekben az utcai kotyvalékokban nem lehet megbízni, bármit beléjük tehetnek. Azt ajánlom, óvakodj tőlük te is! – feleli Ash. – Na, igen… igen, igazad lehet – bólogat Chris, aztán elhallgat. Gregory Ashre mereszti vizesbarna szemét, amelyben most gyűlölet lángol. Ebben a pillanatban Mr. Lewis – kis, egérszerű emberke, jókora, busa bajusszal – lép a könyvtárba. Hóna alatt diavetítőt hoz, amelyet most összeszerel az osztály szeme láttára. Levetem Ash kabátját, és a szék karfájára terítem. Erre felém hajol, ajka csaknem a fülemhez ér. Meglódul a szívverésem. – Kérem vissza a kabátomat, szépségem! – mondja halkan. – Abból nem eszel! – Figyelmeztetlek, vagy visszaadod, vagy... – Vagy mit csinálsz? Megölsz? Kezdem unni a fenyegetéseidet, tudod?

– Tartsd meg, kit érdekel – rázza meg a fejét. – Különben is már átvette a szagodat. – Nincs szagom – mondom. Felvonja a szemöldökét, de nem szól. Nem tudom, miért izgat ez. Mi közöm hozzá, mit gondol rólam! Mr. Lewis lekapcsolja a villanyt. Sötétség borul a teremre, amit mindenki viháncoló kuncogással és pusmogással fogad. A szemem sarkából látom, hogyan villog Ash tekintete. Igyekszem a tananyagra koncentrálni, amely a Vérháborúkat taglalja, mégis nehéz, hogy Ash ilyen illetlenül közel ül hozzám – a térdünk is szinte összeér. Ash a tollával dobol az asztalon, miközben a vetítést figyeli komor arccal. Felvétel villan a város háború előtti képéről, a mocskos utcákat neonfény világítja meg. – Az Őrök Szövetségi Állama fuldoklott a korrupcióban – jelenti ki Mr. Lewis. – A kábítószer-fogyasztás és a bűnözés addig soha nem látott méreteket öltött. Hamarosan a túlnépesedés is gondot okozott, mivel egyre több sötétfajzat keresett munkát és megélhetést a városokban. – Tudja valaki, mi okozta a legnagyobb méretű halálozást az emberek soraiban ebben a nehéz időszakban? – hordozza rajtunk körbe a tekintetét Mr. Lewis. Day felemeli a kezét. – A Ködtől való függőség. Mr. Lewis egyetértően bólint. Az Őrök Szövetségi Állama emberi populációjának több mint 70%-a ezen az erős függőséget okozó drogon élt. Történelmünk rendkívül sötét időszaka volt ez. Gregory gyilkos pillantást vet Ashre. A következő felvétel csaknem teljesen leomlott falat mutat. – Tiszta Rózsa, az Őrök Szövetségi Államának újonnan megválasztott elnöke megértette, népe úgy léphet a gyógyulás útjára, ha szétválasztja az embereket a sötétfajzatoktól. Ezért mind a kilenc tagállamban fallal körülkerített gettókba telepítette a sötétfajzatokat. Az újabb felvételen sötétfajzatok ezrei vonulnak a gettókba, az őrök élesre töltött fegyvereitől kísérve. – A kitelepítés sikeresen befejeződött, minimális vérveszteséggel a sötétfajzatok soraiban – folytatja Mr. Lewis. – Ennek is az volt az oka, hogy bizonyos lázadó elemek nem voltak hajlandóak elhagyni otthonaikat. Főleg azok, akik emberrel éltek együtt, és kevertvérű gyermekeket neveltek. Ash kővé dermedt arccal mered a vetítővászonra.

– Tiszta Rózsa kegyesen megengedte, hogy ezek a gyermekek ember szüleiknél maradjanak. Nem sokkal ezután azonban törvény tiltotta meg a házasságot a két faj között, nehogy újabb kevertvérűek szülessenek. A törvényszegőket halállal büntették. Az újabb képkockán az őrök egyik tábornoka látható: szőke hajú, kék szeme átható tekintetű. Elönt a fájdalom. Apám az. – A túlnépesedés a szegregáció ellenére is súlyos terhet jelentett az államszövetségnek, ezért Jonathan Buchanan megszervezte az önkéntes kivándorlást, aminek keretében több mint ötmillió sötétfajzatot telepítettek Puszta Föld táboraiba… – Ez nem is igaz – szól közbe Ash. Minden fej felé fordul. – Felvilágosítaná az osztálytársait, hogy mire gondol? – kérdi Mr. Lewis maró gúnnyal. – Ha óhajtja – feleli Ash. – Veszélyes vizekre merészkedett, Fisher. – Miért? Ha már „történelmet” tanulunk, akkor legalább maradjunk hűek a tényekhez. Puszta Földön nem voltak bevándorló táborok. Mr. Lewis bajsza idegesen megrándul. – Eszerint az összes sötétfajzatot egyszerűen elnyelte a föld? – Nem – mondja Ash. – Akkor hová lettek? Ash most rám néz. Nagyot nyelek, és megszédülök. Eszerint tudja, mi történt. Nem bevándorló táborok voltak ezek, hanem koncentrációs táborok. Tiszta Rózsa meghalni küldte a sötétfajzatokat Puszta Földre, mivel elvágta őket mindennemű vér-utánpótlástól. Szíve szerint az összessel végzett volna, amit azonban politikusként nem engedhetett meg magának. A teljes sötétfajzat népesség eltűnését nem lehetett volna nem észrevenni. Apám azt mondta erre, olyan ez, mint amikor főzni kezdik a békát. Ha beleejtik a forró vízbe, kiugrik a fazékból. Ha ellenben lassan melegítik forrpontig a vizet, benne a békával, boldogan elúszkál benne, amíg ki nem purcan. Tiszta Rózsa is a lassú forralás mellett döntött. Úgy intézte, hogy az embereket fokonként megnyerje magának, anélkül, hogy észrevennék. A terv első lépcsőfokát a gettók képviselték. El akarták hitetni a liberálisokkal, hogy nem is olyan rossz ott az élet, és akik kivándoroltak Puszta Földre, azok is szabad választásukból tették. A kormány azt a látszatot keltette, mintha az ottani táborok

kellemes üdülőhelyek lennének. Az emberek meg készségesen bevették, mert még mindig könnyebb elhinni a hazugságot, mint szembenézni a rettenetes igazsággal. Tiszta Rózsa népirtást hajtott végre mindenki szeme láttára, amit alattvalói a legnagyobb nyugalommal néztek végig. Aztán, akik addig túlélték Puszta Földet, egyenként bekapták a Haragvó-vírust, és megbetegedtek ebben a különös új kórban. Az ott élő sötétfajzatok lassan szétrohadó, eszüket vesztett fertőzöttek lettek. Mindezt azért tudom, mert apám első kézből értesült a dologról, hiszen ő felügyelte az áttelepítést. Ez a tapasztalat az egész hozzáállását megváltoztatta. Ez volt az oka a pálfordulásának és családunk széthullásának. – Nos tehát? – kérdi Mr. Lewis. Az egész osztály felém fordul, és kíváncsian méregetnek. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Kérlek, ne mondj semmit! Kérlek, kérlek! Nem akarom, hogy mind megtudják, mit tett apám a sötétfajzatokkal. Talán meg se értenék. Hisz végül is semmi egyebe nem maradt, csak a jó híre. Muszáj megvédenem! Ash szemlátomást habozik. – Mind elrepültek a Holdra – mondja végül. Megkönnyebbülten felsóhajtok. – Rendkívül vicces, Mr. Fisher. – Mr. Lewis felkapcsolja a villanyt. – Mivel a Fegyverszünet Napjának első évfordulója szombathoz egy hétre lesz, arra kérem önöket, hogy írjanak fogalmazást a Vérfelkelésről és a fegyverletételhez vezető eseményekről. Á, és mielőtt elfelejtem, írassák alá a szüleikkel az engedélyezési nyomtatványt a Fekete Város múzeumába tervezett csoportos látogatáshoz – paskol rá az íróasztalán halmozódó papírhegyre. Többen felnyögnek. Kinyitjuk a könyveinket, és magunkban olvasunk vagy tíz percig, noha agyam nem fogja fel a szavak jelentését, annyira kizökkentett az előbbi közjáték. Cékla a füzetébe írogat, munkájában sűrűn előfordul a közös, egyesített város kitétel. Ellenségesen sandít rám a művéből. – Úgy látom, nem vagy híve Rózsa Törvényének – szólok oda neki. – Persze, hogy nem, hisz… – hördül fel. – Nyughass! – morogja Ash a fogai között. – Miért? Nem félek kimondani, amit gondolok! – Helyben vagyunk – forgatja a szemét Day. – A Határfalat le kell bontani, punktum – jelenti ki Cékla. – Egyetértek, de politikai tárgyalások útján, nem pedig fenyegetéssel és terrorakciókkal. Márpedig az Ember az Egységért mozgalom a jelek szerint csak ezt ismeri

– riposztozik Day. Cékla füle ismét kipirosodik. – Annyira naiv vagy, Day! Semmi nem változik, ha nem kényszerítjük ki a kormányból. – Nem értek egyet – feleli Day kimérten. – Sokkal hatásosabb belülről hatni a kormányra. Ha én lennék a kormányzó… – Ugyan kérlek! Azt lesheted. Egy Bakancsost nem vesznek fel a gyorsított programba – mondja Cékla. Day rám néz, én pedig halványan rámosolygok. Gregory Thompson érdeklődve fülel a beszélgetésünkre. – Tiszta Rózsa nem fogja megengedni, hogy lebontsák a falat – jegyzi meg Ash csöndesen. – Túl sokat fáradozott azon, hogy szétválasszon minket. – Nem lesz más választása, ha valamennyien összefogunk, és ellene szavazunk – mondja tovább Cékla. – Hát nem érted? Rózsa mindig eléri, amit akar. Csak az idődet vesztegeted, ha hiszel ebben – feleli Ash. – A Fal lebontása senkinek sem használna. Ugyan kinek kellenek azok a férgek? Megnézhetnénk magunkat, ha éjszakánként elözönlenék az utcáinkat! – szól közbe Gregory a maga nyivákoló hangján. – Nekem mindenképpen jót tenne – hallgattatja el Ash. – Szeretném látni a hozzátartozóimat. Gondolom azonban, hogy ez nem sokat számít az őrök kormányának, nem igaz? Az utolsó mondatot nekem szánja. Ellenséges hangulatban fordulunk vissza a könyveinkhez. Némán olvasunk tovább. A csöndet Ash töri meg, aki az asztalon dobol a tollával. – Volnál szíves abbahagyni? – szólok rá mímelt ingerültséggel, úgy ahogyan ő rám az imént. Ő azonban tovább dobol, ezúttal szándékosan. Kettőn áll a vásár – gondolom, és miközben a cukorkát megforgatom a számban, újra cuppogva a fogamhoz koccantom. Ash az asztalra dobja a tollát. Csaknem legördül a szélén. Egyszerre nyúlunk utána, hogy elkapjuk. Egymásnak ütődik a fejünk. Éles fájdalom nyilall a kobakomba, és fura módon a szívtájékom is megsajdul. Ash összerándul, és levegő után kapkod. Kis híján leesik a székéről, miközben kezével a mellkasához kap, amely úgy emelkedik és süllyed, mintha nehezen kapna levegőt. Feltápászkodik, és kitántorog a tűzlépcsőhöz. – Mi ütött belé? Most még bolondabb, mint máskor – jegyzi meg Day.

– Szívtáji fájdalom – közli Cékla, és felkel, hogy utána menjen. A homlokomon nőtt dudort dörgölöm, és Ash hűlt helyére meredek. Én nem ezt akartam.

10.

Ash

LEBOTORKÁLOK A TŰZLÉPCSŐN a főtérre, ahol meg-megtántorodom az egyenetlen kövezeten. Alig teszek meg tíz lépést, és összecsuklom. Lihegve és remegve a földre roskadok, mert iszonyatos forróság járja át tagjaimat, megolvasztva eljegesedett véremet. Mi történik velem? A gyomrom görcsbe rándul, ereimet majd szétveti a fájdalom. Körmömmel a macskaköveket kaparászom. Megpróbálok a valóságban maradni, miközben egész testemben reszketek. Mintha kifordultak volna a zsigereim. Elektromos áram rázza a kéz- és lábujjaimat. Végtagjaimból egyetlen közös irányba áramlik: a szívem felé. Elviselhetetlen fájdalom hasít a mellkasomba. Ahogy összerázkódom, kis híján eltörik a gerincem, akár egy csirke-szerencsecsont. Meghalok, meghalok, meghalok! – ez az egyetlen gondolat marad meg a fejemben. Kétségbeesetten felüvöltök, mire a fájdalom ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, megszűnik. A földön heverek verejtéktől gyöngyöző arccal, lihegő mellkassal, miközben ujjaim tűzforró bőrömet markolásszák a szívem táján. Valami olyat érzek itt, ami ellenkezik minden józan ésszel: dobog a szívem. Lassú, kitartó dobbanásokkal. Meglepett kiáltásom az öröm és az iszonyat keveréke. Léptek csattognak a macskaköveken. Félrekókadó fejjel Cékla kopott bakancsát pillantom meg magam mellett. Megragadja az ingemet, és elvonszol a közvetlen napsütés elől, aztán felültet. – Jól vagy, testvér? – kérdi. Behunyom a szemem, úgy hallgatom a szívdobbanások ritmusát. A szívemet… szinte hihetetlen, hogy verni hallom! Egy életen át néma volt, ezért most a legcsodálatosabb hang, amit valaha hallottam. Először érzem valóban elevennek magam, és nem zombinak, aki egy életre keltett testben járkál. Cékla megrázza a vállam, visszazökkentve a valóságba. – Mi történt? – kérdezi.

Megfogom a kezét, és a mellemhez szorítom. – Ejha! – kiált fel. – Hát ez meg hogy történt? – kérdezi végül. – Nem tudom. Azt hiszem… – kezdem, de aztán megrázom a fejem. – Biztosan bolondnak nézel. – Ki vele! – Szóval, azt hiszem, Natalie az oka. – Elmondom, milyen volt első találkozásunk a híd alatt, és hogyan remegett meg akkor is a szívem. – És amikor a fejünk most összekoccant, a szívem verni kezdett. Ez nem lehet véletlen! Cékla megvakarja a fejét, miközben megpróbál valamit kiokoskodni a hallottakból. – De hát hogy lehet ez? Elektromos ez a lány, vagy mi? – Nem tudom. – Hallottál valaha is arról, hogy egy kevertvérű szíve ugyanígy életre kelt? – kérdezi. – Nem. – Mit gondolsz? Tartós ez a hatás? – A francba, mire ez a sok kérdés? Miért nem örülsz együtt velem? Hirtelen rám tör a rémület. Mi van akkor, ha csak ideiglenes a hatás? Egész életemben arra vágytam, hogy dobogjon a szívem, mint másoknak, hogy normálisnak számítsak, ne lógjak ki a sorból, és békén hagyjanak. Ami lehetetlen, ha te vagy az egyetlen srác a városban, akinek nem ver a szíve; ez mindenki mással szembeállít. Nem akarok többé torzszülött lenni, akire ujjal mutogatnak. Gondolataimat félbeszakítja, hogy a főtér hirtelen életre kel. Járőrök masíroznak be, több százan követik őket. A munkások közül sokan továbbra is szürke munkaruhájukat viselik, mintha dolgukat otthagyva sereglettek volna ide. A közelben turnűrös hölgyek egy csoportja csipkelegyezővel hűsíti magát. Izgatottan sugdolóznak a férjeik mellett, akik rájuk se hederítenek. A következő pillanatban nyílik a könyvtár ajtaja, és az osztályunk kiözönlik a térre, hogy csatlakozzon a tömeghez. Natalie Day, Gregory és Chris társaságában lép ki az épületből. Ahogy felém néz, a szívem majd kiugrik a mellkasomból: babababbommbommbomm! – dobolja. Ha eddig kételkedtem volna abban, hogy újonnan feltalált szívverésemnek köze van hozzá, akkor ennek most vége. – Hát ez meg mi? – kérdezi Cékla. Erővel letépem a tekintetem Natalie-ról. – Nem tudom. Nézzük meg közelebbről. Cékla talpra segít, és átverekedjük magunkat a tömegen a színpad irányában. Az

emberek tülekedve, lökdösődve igyekeznek közelebb férkőzni a Határfal mellett felállított három kereszthez. Egy lelkész akácoldattal hinti meg a kereszteket, az őrök meg sietve emelvényt helyeznek eléjük. Egy csapatnyi borotvált fejű fickó a Légió falon posztoló őrségét hecceli. – Hé, nem a nagynénéd az, Roach? – mutatok egy nőre, akinek raszta haja a derekáig ér, és vékony, szeplős arccal áll a színpad mellett. Odamegyünk hozzá, és ő egy pillanatra átöleli Céklát. Úgy érzem magam, mint egy rock koncerten. Az őrök kiosztanak pár ütleget, hogy visszaszorítsák a tolongó tömeget. – Mit keresnek ezek itt? – kérdezi Cékla. – Megtalálták Tom Shreve-t – mondja Roach, Cékla egy barátjára utalva, aki néhány hete tűnt el. Cékla holtsápadtra válik, minden vér kifut az arcából. Ba-bomm! – szorul össze váratlanul a szívem. Valamiért tudom, hogy ez azért van, mert Natalie itt lehet a közelben. Megfordulva látom, hogy Gregory vezeti felénk. – Gyere! Szeretnék jobban látni – sürgeti a lányt. Ahogy közelebb nyomulnak a színpadhoz, Natalie karja az enyémhez ér. Elektromos sziporkák száguldanak végig a bicepszemen. Ösztönösen is odakapok, hogy elűzzem a fájdalmat. Furcsa módon Natalie is ugyanezt teszi a saját karjával. Mozdulata az enyém tükörképe, mintha ő is azt érezné, amit én. A homlokát ráncolva kérdő tekintettel néz rám. A tömeg hirtelen elnémul, mert a Falon szálas, bíborszín köntöst viselő sötétfajzat tűnik fel, arcát arany maszk takarja. Sigur Marwick az. Ha van valaki, akit jobban gyűlölök az őröknél, akkor ő az. Kék csuklyás köntöst viselő lány követi, arca nem látható, csupán szeme fekete villogása. Izgatott moraj fut végig a tömegen, mert három embert vezetnek fel a keresztek előtti emelvényre – fejükre zsákot húztak. Az a magas, szőke Nyomkövető kíséri őket, akit Natalie-val láttam az első tanítási napon. – Ez bámulatos! Alig hiszem el, hogy tényleg megfeszítenek valakit – áradozik Gregory Natalie-nak. – Mindig is látni szerettem volna egyet. Úgy hallom, az Ültetvényes államban mindennaposak a keresztre feszítések. Hát nem izgalmas! A lány rémülten néz rá. – Nem, hanem gyomorforgató. Valakinek le kellene állítania. Day könnyedén megérinti Natalie karját. – Jól vagy? Sápadtnak látszol. – Ki nem állhatom, ha bántanak valakit, főleg miután végignéztem apám halálát –

mondja. Az őrök felsorakoztatják az elítélteket a kereszt alatt. Vérfagyasztó látvány! Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen ártalmatlannak látszó szerkezet, mint két keresztbe tett pózna, ekkora rettegésre késztet? Csak hát több annál. Mást is képvisel: fájdalmat, szenvedést, halált. El nem tudok képzelni kegyetlenebb halál. Leveszik az elítéltekről a zsákokat. Az egyik egy fiú, szarukeretes szemüveget visel. Tom az. Cékla jajongva előreront, de a nagynénje visszatartja. – Nyugodj meg! – súgja a fülébe. A második elítélt éltesebb férfi, aki nagyon hasonlít a fiúhoz. Hangosan zokog, és kegyelemért könyörög. Iszonyodva meredek a harmadik elítéltre. Sárga ruhát viselő kamaszlány, hosszú haja hófehér, narancssárga szeme akár a lenyugvó nap. Egy Nordin! Valószínűleg átszökött a falon. A Nyomkövető fiú letépi róla a ruhát, a tömeg elé tárva mezítelen testét. A Légió őrei felüvöltenek. Szivárványszín szárnyak tárulnak szét, a fesztávolságuk megvan vagy két méter. Ahogy megrezegnek, kis szivárványhidakat vetnek maguk körül a napsütésben. A tömeg ámuldozva felmorajlik, mintha tűzijátékkal kedveskednének neki. A szőke Nyomkövető hátrafeszíti a Nordin fejét, és egy fogóval eltávolítja az agyarát. A lény pokoli ordítást hallat. Összerezzenek. Ivartalanították. Ez a legnagyobb megaláztatás minden sötétfajzat számára. A fiú a tömegbe hajítja az agyarakat. Páran a lábak között kutakodnak a kis szuvenír után. Eltakarom a számat, agyaram már az ivartalanítás gondolatára is lüktetni kezd. Meglepetten látom, hogy Natalie megint megismétli a mozdulatomat. Leereszti a kezét, arcán ismét csodálkozó kifejezés jelenik meg. A Nyomkövető kivonja a kardját, és két fürge mozdulattal lenyesi a Nordin lány szárnyait. A lány felsikolt, miközben sötét vér csordul végig a testén. A fiú felveszi, és a magasba hajítja a szárnyakat. Kardpengeként pörögnek a tömeg fölött, az emberek eszüket vesztve kapnak utánuk. Egy ilyen szárny egy vagyont ér a feketepiacon. Sok kultúra szerelmi serkentőnek használja a sötétfajzat szárnyakat, mivel azonban ezekben az államokban elnézőbben viseltetnek velük szemben, és állampolgári jogokkal rendelkeznek, az Őrök Szövetségi Államából csempészik be az értékes terméket. A lány szárnyait hamarosan porrá őrlik, ami gazdag emberek szerelmi bájitalába kerül. – Ki kell menekítenünk innen Tomot! – mondja Cékla Roach-nak és nekem. Roach lopva kis borítékot vesz elő a zsebéből, és vörös kapszulát ráz felfelé fordított tenyerembe. Natalie felénk pillant, aztán tekintetét visszafordítja a színpadra. Dacára ennek, az a benyomásom, hogy fél füllel a beszélgetésünket hallgatja.

– Cián – magyarázza Roach. – Reméltük, hogy suttyomban átadhatjuk Tomnak, mielőtt felmegy a színpadra, de nem volt rá időnk. – És mi lesz a nagyapjával meg a sötétfajzat lánnyal? – kérdezem, megütközve azon, hogy miért csak egy méregkapszula van. – Nem tudtuk, hogy Franket is elfogták, a sötétfajzatokra pedig nem hat a cián – magyarázza Roach. A színpadra pillantok. Ha segíteni akarunk Tomon, gyorsan kell cselekednünk. Már javában vetkőztetik, és a kereszthez kötözik. Egy egész csapat őr fogja körül. Nehéz lesz a közelébe férkőzni. Nem vesztegethetjük tovább az időt! Roach megragadja a vállam. – Ash, te gyors vagy, csináld te! Te vagy az egyetlen reménységünk. – És mi lesz, ha elfognak? – kérdem. – Ugyan, testvér, ne tétovázz, muszáj segítened! – sürget Cékla is. Valóban? A vörös kapszulára meredek. Megéri mindez, hogy letartóztassanak? Ám még mielőtt döntenék, a kapszulát kikapják a kezemből. – Hé! – kiáltok Natalie után, aki kezében zsákmányával a színpad felé tör a tömegben. Dühödten utána vetem magam, elszántan, hogy visszaszerzem a mérget, még mielőtt odaadhatná Nyomkövető barátjának. A tömeg lassan összezáródik közöttünk, nem sok időm maradt. Elsiklik két ember között, durván félrelököm őket. Ujjaim megragadják az iskolatáskája szélét, de kirántja magát a kezeim közül, és máris a színpadon áll. A francba! – Te meg mit keresel itt? – villantja rá gyanakodva zöld szempárját a szőke Nyomkövető. – A szemébe akarok nézni a fajgyalázónak, ha megengeded, Sebastian – mondja. Sebastian. Tehát így hívják. A fiú félreáll, Natalie pedig Tomhoz hajol. – Hánynom kell, ha rád nézek – mondja, és arcul üti, közben azonban ügyesen a szájába ejti a kapszulát. Olyan jól csinálja, hogy csak az venné észre, aki árgus szemekkel figyeli a történteket. Tom szeme a másodperc egy törtrészére elkerekedik, mielőtt megértés költözik a tekintetébe. Ez a csaj segített rajta! Ördög és pokol, segített rajta! Próbálom megemészteni a gondolatot, miközben Cékla és Roach csatlakoznak hozzám. A tömeg unalmában hujjogatni kezd.

– Öljétek meg az árulókat! Halál rájuk! Halál! Halál! – kántálják. Sebastian megköszörüli a torkát, előrelép, és hangosan felolvas egy tekercsre rótt írást. – Fajgyalázásért és egy sötétfajzattal folytatott szeméremsértő kapcsolatáért kereszthalálra ítélem Thomas Shreve-t. A tömeg éljenzésben tör ki. – Fajgyalázásért és egy emberrel folytatott szeméremsértő kapcsolatáért kereszthalálra ítélem Jana Marwickot. A Légió őrei bőszen felhördülnek, olyan a hangjuk, mint a farkasüvöltés. Sigur felemeli a kezét, mire azonnal elhallgatnak. Jana Marwick? Csak nem a rokona? Nem is tudtam, hogy maradt még hozzátartozója. Azt hittem, mindannyiukat kivégezték a háború elején. – Bűnpártolásért és törvényszegők rejtegetéséért kereszthalálra ítélem Frank Shreve-t. A Falon mozgolódás támad. Valahogy megváltozott a légkör. Hirtelen halálos csönd lesz, amint fekete, lebegő köntösben a Légió több őre tűnik fel a falon. Sötét szemük villog a borongós ég alatt, magukra vonva mindenki figyelmét. Valamennyien hátat fordítanak nekünk. – Mit művelnek? – súgja oda Cékla. – Azt hiszem, tiltakoznak. Nem hajlandóak végignézni a kivégzést – mondom. – Tiszta Rózsának hatalmában áll, hogy a halálba küldje a társainkat, az azonban már nem, hogy végig is nézesse ezt velünk. Ennyi szabadságunk még maradt. Felállítják a három keresztet. Sikolyok töltik be a levegőt. Tom nagyapja szerencsére elájult a sokktól, a másik kettő azonban tudatánál van, és szembenéz a tömeggel. Tom csuklóján vér csordul végig a szögektől, míg Jana érzékeny tagjai sisteregve roppannak össze az akácfa hatására. Bőrének repedésein lángok csapnak ki, és a lába szárát nyaldossák. – Démon! – kiáltja oda valaki, talán éppen Gregory. Borzasztó lehet a kereszten függve szembenézni a gúnyolódó, acsargó arcok tengerével, miközben egy szál magadban fulladozol… A tűz gyors ütemben veszi birtokba Jana testét, de nem sikoltozik; egyetlen hangot sem ad ki. Egyszerűen csak Tom felé fordul, mialatt elemésztik a lángok. Tekintetük egymásba kapcsolódik, miközben a fiú lenyeli a méregkapszulát. A jelenet nem tart sokáig, mert a lángok az ő keresztfájára is átterjednek, és körülveszik. A tömeg örömujjongással fogadja a lángoló szerelmesek látványát. – Egyetlen faj legyen csak Őkegyelmessége fennhatósága alatt! – kántálják.

A színpad túloldaláról Natalie tekintete találkozik az enyémmel a vörös lángok és a fekete füst gomolygásában. Sebastian levezeti a színpadról, és átadja egy másik őrnek, egy tagbaszakadt fekete fickónak, akinek betörték az orrát, és a nyakán három feltűnő karmolásnyom virít. Az Alvég felé tessékelik, ki a csőcselék soraiból. Day utánaered. – Tűnjünk innen srácok! – fordul felénk Roach. Nem kell kétszer mondania. Átverekedjük magunkat a tömegen, és elinalunk az Alvég felé. Nyomban utána rágyújtok, és Céklának is odaadom a cigit. – Sajnálom Tomot – mondom. Cékla megszívja a cigit. Ádáz a tekintete, olyankor veszem ezt észre rajta, amikor épp kifakad valamiért. – Tiszta Rózsa mártírt adott nekünk – mondja. – Tom halála nem volt hiába. – Ezt nem mondhatod komolyan! Elvégre is a barátod volt. – Szabadságharcos volt. Akár az életét is odaadta volna az ügyért, amit most meg is tett. Fáradtan beletúrok a hajamba. Nem érdemes most vitába szállni vele. A kanyarban befordulva szemtől szembe kerülünk Natalie-val és Day-jel, több őrrel és egy Nyomkövetővel; azzal a fekete fickóval, akinek karomnyomok borítják be a nyakát. Az őrök kardot rántanak, és nekem szegezik. – Hol az azonosító karpereced, te féreg? – kérdi a Sebzett Nyakú. Cékla elém áll. – Nem kell viselnie, mert… Felgyűröm az ingem ujját, és megmutatom az őröknek a karkötőt, miközben forr a vérem a megaláztatástól. Cékla szeme elkerekedik a meglepetéstől. – Tegyétek el a fegyvereiteket! Ismerem őket – rendelkezik Natalie. Az őrök Sebzett Nyakúra néznek, aki megismétli az ukázt. – Elmehetsz, Kurt – mondja Natalie Sebzett Nyakúnak. – Tudja, kisasszonykám, hogy nem tehetem. Szigorúan parancsba kaptam, hogy… Natalie a szemét forgatja. – Jó, de legalább menjetek távolabb, hogy egy kis levegőhöz jussak. Sebzett Nyakú arrébb inti az embereit, miközben bosszúsan morgolódik magában. – Annyira sajnálom, ami a barátotokkal történt! – mondja Natalie. – Nem így kellett volna meghalni.

Gorombán felröhögök. – Kösz a segítséget, szépségem, de ha nem lenne a fajtád, Tomot sem feszítették volna keresztre. – A fajtám? Őszintén, Ash, akkora seggfej vagy! – ezzel Natalie elindul Day társaságában a Sivár utca felé; hátra se néz. A szívverésem lelassul, miután elment. – Miért pont ő az? És miért ver most a szívem? – motyogom értetlenül. – A karma néha igazi kurafi – von vállat Cékla. – De akkor is, mit jelent ez az egész? – Nem jelent semmit. A csaj az őrök közül való, ennyi – mondja. – De… – Felejtsd el, Ash! Igazán őszinte híve vagyok az emberek és a sötétfajzatok barátkozásának, és Natalie ráadásul segített is Tomon, ami szintén mellette szól, de azért mégiscsak az ellenséghez tartozik. Ami pedig régen rossz, testvér! Olyan mintha az ördöggel cimborálnál! – Tudom! Miért, mit gondolsz, akartam, hogy így történjen? – rúgok a falba. – Miért nem szóltál az azonosító karperecről? – vallat. Ingerülten felsóhajtok. – Mert tudtam, mit mondanál rá, és nem akartam csatlakozni az Ember az Egységért mozgalomhoz. – Talán ez is jelzés arra, hogy fontolóra kellene venned. – Ugyan miért? Itt soha semmi nem fog megváltozni. A rohadt életbe, utálom ezt a helyet! – kiabálom. Árnyék hullik ránk, ahogy a Légió őrsége mellénk ér fent a Falon. Aztán továbbmegy, őrizetlenül hagyva ezt a falszakaszt. Milyen nehéz lehet átmászni? – tűnődöm. Tíz méter magas. Biztosan meg tudnám csinálni, anélkül, hogy lefülelnének. Más sötétfajzatoknak is sikerült, akik a Légió oldaláról jutottak át a falon. A nap huszonnégy órájában őrzik ugyan az itteni őrök, nehogy közénk szivárogjanak a gettó lakói. Ugyanilyen buzgón védekeznek a Légió őrei az ellenséges behatolás ellen. Ám még így sem tudnak minden talpalatnyi helyre vigyázni, ahhoz a Fal túlságosan kiterjedt. Megfelelő időzítéssel igenis át lehet jutni rajta. Ez az egyetlen esélyem. – Jujujuj! Ismerem ezt a tekintetet. Ne is gondolj rá, haver! – figyelmeztet Cékla. – Csak látni szeretném, mi van a túloldalon – mondom, mert égek a vágytól, hogy találkozzam más sötétfajzatokkal. Ők talán választ tudnának adni arra, ami most velem

történik. – Ne butáskodj! A végén még leesek. Túl magas ez a fal. Cékla hangjában félelem csendül. – Nem, nem fogok leesni. Felágaskodom a Fal mentén, és belelépek a beton kicsiny rovátkáiba. Nekigyürkőzöm, aztán egyik kezemmel a másik fölé nyúlva húzni kezdem magam felfelé. Majd nyolc méter van hátra. Hat méter. Négy méter. Mindjárt sikerül! – Ash! Gyere le! – szólongat Cékla. Hangja magára vonja egy távolabb posztoló Légiós őr figyelmét, aki futni kezd felém. Nem tudom, mi a szándéka velem: le akar lökni vagy felhúzni, hogy végre találkozhassam a családommal, de nem akarom megkockáztatni az első lehetőséget. A francba! Ujjammal belevájok a betonba, jókora darabok hullanak le kétségbeesett erőfeszítésem miatt, hogy átjussak a túloldalra. Három méter. Milyen közel vagyok már! Másfél méter. Már csaknem fent vagyok. Egy méter. Az őr elmegy mellettem. Ó, jaj, véreim! Látni fogom a családomat. Fél méter. Megcsúszik a kezem, és zuhanni kezdek, még mielőtt felfognám, mi történik velem. Lábam a levegőben kalimpál, ujjaimmal kétségbeesetten kapaszkodnék a betonba. Végül a járdán kötök ki. Cékla rohan oda hozzám. – Élsz még? – Épp hogy csak – nyögök fel. A Légió őre lebámul rám, megrázza a fejét, aztán elfordul. Feltápászkodom. Nem fáj semmim, csak szégyellem magam. – Pucoljunk innen!

11.

Natalie

– VIGYÁZZ ARRA A KUKÁRA! Tele van egészségügyi hulladékkal – mondom. Day fintorgó orral kerül ki egy csurig töltött kukát, miközben végigmegyünk a Sivár utcán az őrök főhadiszállásának cselédlépcsője felé. Kurt és a többi őr néhány lépés távolságból követnek. – Miért a hátsó bejáraton megyünk be? – kérdi Day, miközben én beütöm a biztonsági kódot, és belépek a konyhába. – Rossz szokás – mondom. Hamar rájöttem ugyanis, hogy az itteni jövés-menést kevesebb őr felügyeli. Ki nem állhatom, hogy minden lépésemet számon tartják. Elbocsátom Kurtöt és a csapatát, akik felmennek az emeletre. – Menjünk a szobámba vacsoráig – mondom Day-nek, miután elmentek. – Nem nézünk először körül az épületben? Mindig is kíváncsi voltam erre a helyre – javasolja. – Ha akarod – sóhajtok fel. Amiről azt reméltem, hogy ötperces séta lesz, az közel egy óráig elhúzódik, mivel Day minden szobánál leáll, és alaposan megnézi magának, még a személyzeti pihenőt is. Számtalan kérdést tesz fel az épület történetéről, mintha bizony ismerném! Pollyval a Park-beli palotában nőttünk fel. Nem szoktam sok időt tölteni a szobámon kívül. A folyosók ritkán látott labirintusában is nehezen tájékozódom a lakosztályokba visszavezető úton. – Izé… azt hiszem, erre kell mennünk – mondom, elindulva egy hosszú folyóson. Azon nyomban rájövök, hogy rossz-felé indultunk el, mikor egy tömör acélajtó előtt találjuk magunkat, amelyet több erősen felfegyverzett őr vigyáz. – Mi van az ajtó mögött? – kérdezi Day. – A kihallgató helyiségek. – Itt csinálják? – vonja fel a szemöldökét. – Miért, mit gondolsz, honnan szerzik az információikat a Nyomkövetők?

– Én csak azt hittem, a szimatuk után mennek – mondja, a V-génre utalva. Ezzel a génnel jön világra minden Nyomkövető, és a segítségével megérzi a sötétfajzatok jelenlétét. – Ha van is V-génjük, azért nem látnokok – nevetek fel. – Nekik is szükségük van nyomozói munkára. Kikérdezik a söpredéket, hol vannak új sötétfajzat tűzfészkek vagy Köd-lebujok a városban, efféle. – És sok tűzfészek van még Fekete Városban? – kérdi. – Elég ahhoz, hogy munkát adjon Sebastiannak és a többi Nyomkövetőnek – felelem. – És hogyan jutnak át a sötétfajzatok a Falon? – Nem lehet minden pontján őrizni, és a sötétfajzatok jó erőben vannak, átmásznak – vonok vállat. – Soha nem értettem, hogy a Nordinok miért nem repülnek át fölötte egyszerűen? – tűnődik el Day. – Géppuskaállások vannak elhelyezve mindenhol a városban. Szükség esetén ezek lövik ki a Nordinokat. Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és három fickót engednek ki rajta fegyveres kísérettel. Sápadt bőrüket fekete erek hálózzák be, ami az idült Köd-függőség jellemző tünete. Day elbújik a hátam mögött. Az egyik drogos – egy tini fiú, hajában rikító bíborszín raszta-fonattal –, keményen rám néz, amint elmegy mellettem. Az egyik őr megböki a puskatussal, és elvezeti. – Gyere, azt hiszem, erre kell mennünk – mondom Day-nek. Visszatalálunk a lakosztályokhoz, és felmegyünk az emeletre. Sebastian ajtaja kinyílik, ahogy elhaladunk mellette. – Beszélnem kell veled – néz rám dühösen. – Sietve bemutatom Day-nek. – A szobámban találkozunk – mondom a barátnőmnek. – Az utolsó ajtó balra. – Örülök, hogy találkoztunk, Day. Jövő héten legyél ott a Nyomkövető vizsgán! – mondja Sebastian, az iskolai próbára utalva, amely eldönti majd, hogy melyik gimis rendelkezik a V-génnel. – Remélem, csatlakozol a csapatomhoz. Day arcára erőltetett egy mosolyt, és továbbmegy. Alig fordul be a sarkon, Sebastian behúz a szobájába. Tágas, fényűző helyiség, a burgundi vörös falakon egzotikus állatok koponyáival, óriásfarkas-bőr szőnyeggel a márvány kandalló előtt, és fekete selyem ágyneművel leterített mennyezetes mahagóni ággyal. Itt minden a hatalomról és a szexről beszél: Sebastian e kettőt kedveli a

legjobban az életben. Öltözőasztalán, mellettem A Teremtés Könyvé nek vadonatúj példánya hever, ez a Tiszta Vér vallás szent irata. Mikor kapott rá erre az ostobaságra? – Miért tetted? – rivall rám. – Nem tudom, mit… – Hagyd a mellébeszélést! Láttam, hogy ciánkapszulát adsz annak a fajgyalázónak! – Tényleg? – nézek rá meglepetten. Azt hittem, elővigyázatos vagyok. – Az a srác irtózatosan szenvedett. Senki nem érdemel ilyen kegyetlen halált. – Fajgyalázó volt, sötétfajzat lánnyal szűrte össze a levet. Megérdemelte, amit kapott – mondja Sebastian. – Még te beszélsz! Ökölbe szorul a keze. Tudom, hogy elvetettem a sulykot. – Az más volt – mondja. – Miért? – Senki nem jön rá. Vagy igen? – Ne félj, nem adom ki a titkodat – mondom, noha nem érdemli meg a hallgatásomat. Nem akarom én bemártani, akármilyen mélyen megbántott. És ő tudja ezt. Mély lélegzetet vesz, hogy lecsillapodjon. – Szerencséd, hogy én voltam fent a színpadon, és nem Kurt vagy egy másik Nyomkövető – mondja. – Ők ugyanis habozás nélkül feladnának Tiszta Rózsának. Torkom a szívemben dobol. – Eszerint nem árulsz be, ugye? – Természetesen nem. Soha nem hagynám, hogy bárki bántson – mondja. – De azért légy óvatos, Natalie! Ne adj újabb okot Tiszta Rózsának, hogy bántalmazzon téged vagy Pollyt! Gyöngéden megcirógatja az arcomat, és egy pillanatra hagyom is, mert eszembe jut, hogy valaha szerettem. Olyan kedvesen, törődőn bánt velem apám halála után; nekem pedig pont erre volt szükségem. Aztán azt is felidézem magamban, miért szakítottunk, és eltolom magamtól a kezét, nem törődve sértett tekintetével. Felveszem az öltözőasztalról A Teremtés Könyvét. – Mit keres ez nálad? – Gondoltam elolvasom. Nem árt tudni, miért van körülötte ez a nagy felhajtás. – Te magad is tudod, hogy egy rakás zagyvaság, amelyet Tiszta Rózsa maga vetett papírra. Kit érdekel ezek után? – mondom. – Felgyorsíthatja az előmenetelem, ha beállok az új hit hívei közé. Nem muszáj hinnem

is benne. Bármit tesz, annak valamiért a karrierjét kell előmozdítania, engem is beleértve. Az öltözőszekrényre dobom a könyvet, és elindulok a szobám felé. Útközben benézek Pollyhoz. Mélyen alszik. A gyógyszerei elálmosítják, ezért alszik olyan sokat. A szobámban Day az ágyamon hever a cicám, Cirmos mellett. Az őrök Ifjúsági Havilapjának legfrissebb számát lapozgatja. Cirmos halkan rám nyávog. Meghat az elém táruló látvány: Day hason fekszik az ágyon, lábszára a levegőben, bokáját keresztbe veti, miközben a magazin divatrovatát nézegeti. Polly is épp ilyen volt. Hajszálra, mint a múlt kísértete. Nagyot nyelek az emlékre. Day felül. – Minden rendben, Nat? – Egy másodpercre a nővéremre emlékeztettél. Amilyen azelőtt volt, hogy bántalmazták. Az arcomhoz szorítom Cirmost. Szeretem a szagát, olyan meleg és megnyugtató. Egy percig hagyja, hogy kézbe fogjam, de aztán kiszabadítja magát, és a szőnyegre ugrik. – Mi történt a nővéreddel? – kérdi Day. – Megkínozták. – Kik? – kerekedik el Day szeme. Valami azt súgja, hogy ne mondjam el neki a teljes igazságot. – Apám egyik ellensége – mondom. – Azért rendelte el Polly megkínzását, hogy megbüntesse apámat. Valamennyiünknek végig kellett néznünk. Iszonyatos volt! Az én hibám volt az egész. – Ezt kétlem. – Anyám legalábbis ezt gondolja, és állandóan a fejemre olvassa. Sokkal jobban szerette Pollyt, mint engem. Én egy rakás szerencsétlenség vagyok a szemében. – Biztosan nem így érez. Ezt szó nélkül hagyom. Day-nek fogalma sincs, hogyan bánik velem az anyám; hogyan irányítja minden lépésemet, mert azt hiszi, hogy képtelen vagyok az önálló életre. – És hogy van MJ? – terelem másra a beszélgetést. – Vannak jó és vannak rossz napjai – von vállat Day. – Köszönöm a fájdalomcsillapítókat. Nagy segítség ez nekünk. Könnyedén megérintem a kezét. – Csak szólj, ha újra kell, rendben? Bólint, csokoládébarna szempárja elhomályosul.

– Beszéljünk valami vidámabbról. Elvégre is azért jöttél, hogy jól érezzük magunkat – mondom. Félszegen elmosolyodik. – Izé… akkor… mivel is töltjük az estét? – Soha nem voltál még pizsamapartin? Feltolja a szemüveget az orráról. – Nem igazán jut időm effélére a tanulás mellett. Nem néz rám, én pedig azon gondolkodom, nem azért nem volt-e még pizsamapartin, mert rajtam kívül nincs egyetlen barátja sem. Kinyitom az éjjeliszekrényem ajtaját, és előveszek belőle egy sminktáskát meg egy dugi cukorkakészletet. – Nos, hát tudod, kötelező, hogy kifessük egymás körmét, cukorkát együnk, és a srácokról pusmogjunk – mondom. Csinos korallrózsaszín körömlakkot választok ki a sminktáskából, és festeni kezdem Day körmeit. – Sebastian egész jól néz ki – mondja. Látom, kezd rájönni a dolog ízére. – Na, igen. Jártunk egy ideig, de pár hónapja szakítottunk. – Miért? – kérdezi. – Rajtakaptam az ágyban egy csajjal. – Ez borzalmas! – szörnyülködik Day. – A javát még nem is tudod – mormogom magamban. – Miért akart mással lefeküdni, mikor ott voltál neki te? – Nos, én nem… mi nem – pirulok el. – Szűz vagy, ugye? – Day! – Bocs, nem lett volna szabad megkérdeznem? – Hát, kicsit túl szókimondó voltál, meg kell hagyni – nevetem el magam. – Igen, tényleg szűz vagyok, ez azonban nem menti őt fel. – Nem, természetesen nem. Hülye tuskó! Hátradől a párnán, és a körmeit lengeti, hogy száradjanak. – És te szűz vagy? – kérdezem. Lángvörös lett gyúl az arca. – Nem. Eltátom a szám. Nem erre számítottam.

– És milyen volt először? – kérdem. – Elég szar, ami azt illeti – sóhajt fel. – Egyáltalán nem volt olyan romantikus, mint a könyvekben. Kényelmetlen és esetlen volt. Egyikünk sem tudta, hogyan kell csinálni. Ráadásul rettentően szégyelltem magam pucéran Cékl… – elhallgat a mondat közepén, de már késő. – Céklával feküdtél le? – kérdem. – Igen – suttogja. – A tizenötödik szülinapomon. Meggondolatlanság volt. Azt hittük, szeretjük egymást. Aztán megölték a szüleit, és Ashsel kezdett lógni meg drogozott. Nekünk pedig lőttek. Többé nem voltam fontos neki; egyedül az érdekelte, hogy betépjen, meg hogy „előmozdítsa a sötétfajzatok ügyét”. Gyűlölöm Ash Fishert! Elvette tőlem Céklát… tönkretette az életemet. – Mennyire sajnálom! – Már nem érdekel. Túl vagyok rajta. – Nem, nem vagy. – Meglehet, de ugyan mi értelme lenne, ha továbbra is bele lennék esve? Amúgy is folyton civakodunk. Te is hallhattad a töriórán. Hogyan is lehetnénk boldogok, amikor szöges ellentétei vagyunk egymásnak? – Nem tudom – mondom halkan. Villogó sötét szempár jelenik meg lelki szemeim előtt. Mi van velem?

Miután megvacsorázunk a szobámban, nézni kezdünk a videón egy régi filmet. Később mindketten fáradtak vagyunk a mozgalmas naptól, ezért takarodót fújunk. Kölcsönadom Day-nek egy hálóingemet, és lefekvéshez készülődünk. – Ne haragudj, hogy nem tudtam bemutatni az anyámat – mondom, miközben szétteregetem a hálózsákom. – Éjszakába nyúlóan dolgozik… – Nem gond. Nem miatta maradtam itt estére, hanem miattad. Sugárzom a boldogságtól. Centrum-beli barátaim csupán akkor látogattak meg, amikor anyám is előkerült. Különben sem hívott fel egyikük sem, amióta visszajöttem Fekete Városba. – Én irtó jól érzem magam. Talán megismételhetnénk máskor is. – Jaj, de jó lenne! Day bemászik az ágyamba. Ő hamarosan az igazak álmát alussza, én azonban álmatlanul hánykolódom a hálózsákban a kemény padlón. A nyitott ablakon át a csillagokra látok. Villogásuk-

sziporkázásuk Ash tekintetére emlékeztetnek. Vajon miért gondolok mindig erre? Miért gondolok rá egyáltalán? Elvégre is kevertvérű, az ég szerelmére! Átfordulok a másik oldalamra, így már nem látom a csillagokat. Cirmos szökken le az ágyról, egyenesen rám. – Uff! Te kis szörnyeteg! – mondom, és magam mellé veszem. – Ki akarsz menni? Válaszul elnyávogja magát. Felkelek, és amilyen halkan csak tudom, kinyitom a balkon ajtaját. Kicsusszan a kezeim közül, és felmászik a mellvédre. Megcsiklandozom az álla alatt, és visszabújok a hálózsákomba. Az ablakot nyitva hagyom, hadd jöjjön be a kinti friss levegő. Néhány másodperc múlva elnyom az álom. Álmom ez:

Újra a barlang belsejében vagyok. Nem tudom, mit keresek itt, de az az érzésem, hogy valamiféle bűn terheli a lelkemet. Ellophattam valamit, de mit? Meg kell találnom, vissza akarják kapni. Pánikolva keresni kezdem azt a valamit a barlangban, de üres. Nincs itt semmi a ragadós, meleg, lüktető falakon kívül, és… Valaki pityereg. Félelem szorítja össze a torkom. A barlang közepén kisgyermeket találok. Mezítelen, a dereka köré szemérmesen csavart, zöld leplet kivéve. Nem látom az arcát, csupán a leborotvált kobakját. Fiú volna? Ki lehet? Valahonnan ismerem. A falak kezdenek közelebb nyomulni. Tudom, mi következik. Ki kell jutnom innen! Próbálok megmozdulni, de lábam beleragad a sárba. A barlang összezárul körülöttem. Rettegve figyelem, amint a falak egyre közelebb és közelebb érnek, mígnem a végén már közéjük préselődöm. Nem kapok levegőt, fulladozom… Sikoly tölti be a tudatomat, olyan hangosan, hogy kis híján megsüketülök. De nem én sikoltok, hanem valaki más, valahol máshol. Day!

Felriadok, és belém mar a félelem. Day az ágyon áll, és torka szakadtából sikoltozik, miközben a fejem felett, a lámpán himbálózó tárgyra mutat. Valami meleg és ragadós csöpög az arcomra. Felpillantok. Először azt sem tudom, mi himbálózik fölöttem: de azután a szétmarcangolt tömeg értelmet nyer: fehér szőr foltjai, egy mancs, egy fül. Még mielőtt magam is felsikoltanék, egyvalamit észreveszek: Cirmos szíve hiányzik.

12.

Natalie

NÉHÁNY NAPPAL CIRMOS halála után anyám úgy vélte, azt tesz nekem a legjobbat, ha a szombati bevásárlásomat a cselédünk, Martha és Sebastian társaságában ejtem meg. Még harminc petákot is adott, ugyanis miután megvonta a zsebpénzemet, nem volt saját pénzem. Ő már csak mindent így intéz el. Miért törődne az érzéseimmel, amikor pénzzel is manipulálhat? – Lefogadom, hogy az Ember az Egységért mozgalom egy aktivistája volt a tettes – mondja Sebastian, miközben a Sivár utcán az omnibuszmegálló felé baktatunk. – Nekik vannak ilyen gyomorforgató akcióik. Felsóhajtok, mert unom, hogy mindig ugyanazokat a párbeszédeket folytatom le vele. Tegnap épp a Légió Felszabadítási Frontja volt soron, tegnapelőtt meg valami elmebeteg szatír. Kerülgettek néhányan a fajtájukból, amikor a Centrumban laktunk – a környék is vonzhatta őket, meg talán az a tény, hogy a Parancsnok lánya vagyok. Egyik lehetőség sem túl biztató. Elvégre egy macskagyilkos betört a szobámba! Egyáltalán, hogy jutott el idáig, amikor a legfelső emeleten lakom? – De miért pont Cirmos életére pályázott a gyilkos? Hisz csak egy ártatlan kölyökkandúr volt. És miért kellett kitépnie a szívét? – töprengek. – Valószínűleg anyádnak üzent ezzel, tudtára adva, mire számíthat, ha nem enged a csoportja követeléseinek és nem bontja le a Határfalat – feleli Sebastian. – Adj hálát az égnek, hogy csak a macskádat nyírta ki, és nem a te életedre tört! Nem tudom kiverni a fejemből Cirmos eltorzult, szétmarcangolt testét. Az a sok vér, pont úgy, mint azon az este, amikor apámat megölték … Összeszorul a mellkasom egy újabb pánikrohamra. Mélyeket lélegzem, megpróbálom megőrizni a nyugalmam. Martha gyengéden megszorítja a kezemet. Hálás vagyok ezért az apró emberi gesztusért. Az utca tele van emberrel. Tegnap elkezdődtek a tárgyalások anyám és a sötétfajzatok küldötte, Sigur Marwick között. Tüntetők özönlötték el a várost, vagy a kormány támogatására vagy annak ellenében. Ha valóban az Ember az Egységért mozgalom nyírta ki a cicámat, akkor öngólt rúgtak. Anyámra nem hatnak a fenyegetések, éppenséggel

még meg is acélozzák az ellenállását. A háztetőkre szerelt képernyőkön mindenhol a tárgyalások képsorai villognak. A híradó riportja a Határfal kapuja előtt tüntető mozgalmárokat mutat, ahol Sigur köszönti anyámat, majd mindketten belépnek a Légió gettójába. Aztán az adás félbeszakad. Női hang mondja: – Most pedig a kormány üzenete következik. Tom Shreve és Jana Marwick keresztfához kötözött, elszenesedett teteme egy állóképen jelenik meg. A tömeg megáll, és a vetítést bámulja. A kép alatt a hírcsíkon a következő szöveg olvasható: Aki összeszűri a levet egy sötétfajzattal, az Őkegyelmessége ellen vétkezik. Egész testemben beleborzongok. A gőzmeghajtású omnibusz beáll a Sivár utcai megállóba, és mi felszállunk. Zsúfolásig tele van ingázókkal, alig férünk fel. Valahogy sikerül a testek közé préselődnünk. Bánom, hogy Ash súlyos kabátját vettem fel, de nincs sok Bakancsos kabátom, és nem akarok feltűnést kelteni, miközben árut csereberélünk a piacon. Szerencsére sikerült rávennem Sebastiant, hogy civil ruhát öltsön, így észrevétlen elvegyülünk a tömegben. Az omnibusz lassan zötyög végig a városon, gőz fehér felhőit köpködve a levegőbe. Percenként megállunk egy újabb fegyveres ellenőrzőpont előtt, vagy az őrök tankja dübörög el mellettünk. Eleinte számolom, hányan járőröznek az utcákban, de aztán egy idő után abbahagyom. Civilek sietnek a járdán, leszegett fejjel, és amilyen hamar csak lehet, eltűnnek egy kapualjban. Az egyik mellékutcában egy járőr kiégett teherautójának roncsa meredezik, több ablaka is betört. A városban felütötte fejét az erőszak, pedig ez még csak a tárgyalások első napja. Nagyon úgy fest a dolog, hogy ez a háború nem fog egyhamar véget érni. – Talán nem volt túl jó ötlet idejönni. Menjünk vissza a főhadiszállásra! – javasolja Sebastian. – Nem, nekem muszáj kiszabadulnom abból a házból – felelem. – Egyre Cirmos megtépázott testét látom magam előtt… – Remek! – mordul fel Sebastian ingerülten. – Hé! Mit keres itt ez a féreg? – kiált oda nekünk egy öregember, aki felfedezi Marthát az oldalamon. Minden szem felénk fordul. Egy fekete taft turnűrös rokolyába öltözött nő színpadiasan felsikolt, a férje nyugtatgatja. – Ő az enyém – mutatok Martha azonosító karkötőjére. – Nincs joga velünk együtt utazni az omnibuszon, kislány! – mondja az öregember.

– Ne beszéljen így vele, öreg. Tudja ki ő… – fenyegeti meg Sebastian az ujjával. A fejem rázom, hogy elhallgattassam. Inkognitóban akartunk maradni. – Menjünk gyalog – javaslom. – Jót tenne egy kis testmozgás. Leszállunk a következő megállónál. Bő egy kilométert caplatunk a Chantilly Lane-i piacra, a város legnagyobb és legrégibb piacára. Lassan megyünk, mivel Martha karmos lábujjai nehezen küzdenek meg a macskaköves sikátorokkal. A piacon nagy a nyüzsgés. Zene szüremlik ki a közeli kocsmákból. Körülöttem, amerre a szem ellát, tarka zászlókat lobogtat a szél, jelezve, hogy mi kapható az egyes standoknál: hal, hús, zöldség, gyógyszer, fegyver, ruha, divatkiegészítők. A nők derékig érő rokolyájukban vígan pletykálnak egymással a standok előtt, vigyázva, nehogy hosszú szoknyájuk szegélye poros legyen. Rámosolyognak egy csapat járőrre, amint elvonulnak mellettük. Egy ládán álldogáló férfi körül kisebbfajta tömeg verődött össze. Leborotvált feje és az arcára tetovált rózsa a Tiszta Vér vallás jelképe. Kezét széttárja, mintha Őkegyelmességéhez fohászkodna. – És kiirtjuk a sötétfajzatok szörnyszülött seregeit Őkegyelmessége zöldellő világának színéről. Mert démonok ők, akik azért küldettek ránk, hogy megkísértsenek minket bódító mérgükkel, testükkel és bűnös hajlamaikkal. Legyenek hát átkozottak! És legyen átkozott bárki, aki sötétfajzattal hál; égjen örökkön örökké a gyehenna lángján, a pokol legmélyebb bugyraiban! A tömeg egy emberként mormolja: – Így mondá Őkegyelmessége… Sebastian elragadtatva hallgatja őket. – Nehogy elhitesd velem, hogy kezdesz hinni ebben a sületlenségben! – súgom neki oda. – Elolvastam A Teremtés Könyvét, és ami azt illeti, szerintem csodálatos mű. Tovább hallgatja a prédikátort. Időnként ő is együtt mondja a refrént a tömeggel: – Így mondá Őkegyelmessége. Hideg futkározik a hátamon erre a látványra. Azt hittem, Sebastian túl értelmes ahhoz, hogy bevegye a Tiszta Vér vallást. – Nem azért jöttem ide, hogy holmi hordószónokot hallgassak – rántom meg a karját. – Vásárolni szeretnék, és felvidítani magam. Ezért vagyunk itt. Sebastian mérgesen néz rám, aztán az igehirdetőre. Látom rajta, hogy szívesen maradna.

– Mi lenne, ha legalább Martha és én elmennénk? Csak oda, nem messzebb – mutatok néhány közeli ruhás standra. Sebastian szemlátomást habozik. – Senki nem ismer rám ebben az öltözékben. Tökéletes biztonságban vagyok. Kérlek! – érintem meg a karját. Lenéz a kezére, ahol hozzáértem. Remény villan zöld szemében, és ebben a pillanatban elszégyellem magam, hogy ilyen mélyre süllyedtem; manipulálom. Ez anyám stílusa, nem az enyém. – De maradj Marthával, ne menj túl messzire! – Jaj, de jó, akkor viszlát! – mondom gyorsan, még mielőtt meggondolná magát. A hozzá legközelebb eső standoknál nézelődünk. Mindegyik előtt az „egyenesen a Centrumból származó legújabb divatot” bemutató próbababák sorakoznak. Valójában förtelmes utánzatok. Kétlem, hogy itt bárki járt volna a Centrumban, mivel két állammal odébb van, és Puszta Földön is át kell kelnie annak, aki el akar jutni oda. Én csupán kétszer vágtam át ezen a vidéken eddigi életemben: egyszer, amikor a Centrumba költöztünk, és másodszor, amikor elmentünk onnan. Vad, sivár hely. Amerre a szem ellát, kiszikkadt, vörös föld terül el. Nem tudom, hogy élhetnek ott emberek, a halál árnyékában. Martha türelmesen várakozik, miközben felpróbálok pár holmit. Végül szűk halásznadrág, valami olcsó sál és parányi, flitterektől tarkálló, rikító cigányruha mellett döntök. – Vissza kellene mennünk Sebastianhoz, drágám! – mondja Martha, miután fizettem. – Még egy iskolatáskát is akarok venni a barátnőmnek – felelem, mert eszembe jut a könyveit cipelő Day. – Az a stand a piac közepén van – rémüldözik Martha. Sebastian még mindig megigézve hallgatja a prédikátort. Nem hinném, hogy észrevenné, ha néhány percre lelépünk. – Sietünk – nyugtatom meg Marthát. Egyre gyérebb a megvilágítás, ahogy a szűk közökben navigálunk a piac közepe felé. A táskás stand egy könyvárus és egy fémbódé között áll. Az utóbbi ajtajában facégér hirdeti: MOLLIE McGEE KOCSMÁJA. Árad bentről a Ragyogás bűze, ezt az olcsó szeszt isszák a Bakancsosok. Megszemlélek néhány táskát, és megpróbálom eldönteni, melyik tetszene a legjobban Day-nek. Néhányan felénk pislognak, és összesúgnak.

– Menjünk innen! – mondja Martha idegesen. – Mindjárt végzek – felelem, és kiválasztok a halomból egy világosbarna bőrtáskát. Ebben a pillanatban kivágódik Mollie McGee kocsmájának ajtaja, és három közönséges külsejű fickó tántorog ki, a Ragyogástól pityókásan. Mindhárom fekete-vörös rózsát – a Tiszta Vér vallás jelképét – tetováltatott az arcára. Az egyik észreveszi Marthát, és megmutatja a cimboráinak. – Gonosztevő! – recsegi. – Nem gonosztevő. Hozzám tartozik – mondom, de mintha a falnak beszélnék. Az egyik fickó fémrudat kap fel a közeli vaskereskedésből, és meglengeti, ahogy fenyegető vigyorral felénk közelít. Egek ura! Megragadom Martha karját, és futásnak eredünk az egyik közön át. A kocsmatöltelékek utánunk vetik magukat. Bevonszolom Marthát egy ékszeres stand mögé; lélegzetvisszafojtva lessük, amint a férfiak felénk csörtetnek. Miért is kellett eltávolodnom Sebastiantól! Butaság volt tőlem. Az ékszerüzlet tulajdonosa egy elhízott, középkorú, rikítóan kisminkelt asszonyság megpróbál kitoloncolni minket a standjáról. – Nem akarok bajt – mondja. – Ha elrejt minket, veszek valami drágát magától – súgom oda neki. Ez hat, és a stand hátuljába terel minket. – Hé, te korcs fajzat! Gyere elő, bárhol is vagy! – kiáltozza a vasrudat lóbáló fickó. Iszonyú csörömpölés kíséretében rúdjával rá-rávág a standokat megtartó fém póznákra. Így próbál ránk ijeszteni. A stand mélyére húzódunk, a fickók meg arébb mennek, nem vesznek észre bennünket. Ígéretemhez híven megveszek egy túl drágán mért aranygyűrűt, majd távozunk. – Jól vagy? – kérdem Marthát odakint. – Jól vagyok, drágám. Sűrűn előfordul az ilyesmi. – Tényleg? Sejtelmem sem volt róla – mondom döbbenten. – Meg kell találnunk Sebastiant, mielőtt ezek visszajönnek – jegyzi meg Martha. Nekivágunk a közök útvesztőjének. Közben többször elfordulunk, mikor már végképp nem tudom, hol vagyunk. Egy mészáros standjához közeledve földbe gyökerezik a lábam. A lobogó zászlók között ugyanis sápadt bőrre, dús fekete loboncra és villogó, fekete szempárra leszek figyelmes. Összeszorul a szívem. Ash az. Felnéz, ahogy megérzi a tekintetem. – Hát te, hogy kerülsz ide? Nem menőbbek a Centrum elegáns cuccai? – gúnyolódik,

ahogy a közelébe érünk. – Honnan tudod, mi tetszik nekem, és mi nem? Semmit nem tudsz rólam! – felelem. – Eleget tudok – mondja, és az azonosító karperecre pillant Martha karján. Ő erre eltakarja karmos kezével, mintha szégyellné. A homlokomat ráncolom. Szégyen nekem dolgozni? – Nem ismeri innen a kiutat, drága? – fordul most Martha Ashhez. – Iszonyatosan eltévedtünk. Ash tekintete meglágyul. – Kikísérem magukat, miután megkaptam a véradagomat. Megrándul az ajkam a mészáros standjának kínálatát látva. Sertéstetemek, kolbászfüzérek, báránylábak csüngnek le a kampókról; mindet ellepik a legyek. A pirospozsgás hentes véres ronggyal hessegeti el őket. Egy másodpercre szétrebbennek, aztán visszaszállnak. Ash egy rézpénzt helyez a pultra. – Egy zacskó Szint-O-Vért kérek. A hentes felkuncog. – Ezért a pénzért ugyan nem kapsz, fiacskám! Mostantól két peták az ára, nem hallottad? A kormány megadóztatja a szintetikus vérkészítményeket. Mit szólnál egy kis sertésvérhez? Elnevetem magam. – Nahát, ez jó! Illik hozzád. Mindig is egy disznó alaknak hittelek. Ash álla megfeszül. Miért viselkedem ilyen undokul? Ugyanakkor soha nem engedtem meg Marthának, hogy disznóvérrel táplálkozzon. Nem való az senkinek. Odavetek némi aprót a hentesnek. – Tessék, én fizetem. – Nincs szükségem kegyelemkenyérre! – vág vissza Ash. – Akkor mit eszel? Emberi táplálékot aligha. Igazam van? Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt kérdezem meg egy kevertvérűtől. – Nem, olyan nekünk, mintha ti füvet ennétek. Nem tudom megemészteni – ismeri el. Hátunk mögött fém kondul a fémen. Összerezzenek ijedtemben. Rettegve fordulok hátra. A három Tiszta Vér követő, aki az imént üldözött, most kajánul vigyorog ránk. Elzárták előlünk a kivezető utat. – Megvagytok, nincs mese – közli a vasrudas pacák Marthával. – Ne merjen hozzáérni! – szólok rá.

A banditák durván felröhögnek. – Egyetlen faj lészen Őkegyelmessége uralma alatt! – kiáltja a vasrúd tulajdonosa, és felemeli a fegyverét. A kocsmatöltelékek ránk rontanak. Minden olyan gyorsan történik, hogy nincs időm reagálni. Ash félretol, és Martha elé áll, aki megbotlott és elesett futás közben. Ash keményen torkon ragadja a vasrudast, és a hentes pultjának löki. Vér és hús fröccsen szerteszét. Egy bárányláb a lábamnál köt ki. – Vigyázz! – kiáltom, mert a vasrudas egyik társa ront most Ashre. Megragadom a báránylábat, és husángként megcsóválva kupán verem a támadót. Megtántorodik, hátrálni kezd, végül eliszkol. Két cimborája a nyomában, nehogy Ash és én még több kárt tehessünk bennük. Leroskadunk Marthával egy faládára. Ősz haja kiszabadult a fejkendője alól, karomban végződő keze reszket. Elejtem a húst, és megölelem. – Megsérült? – tudakolja tőle Ash. Martha a karját mutatja, vérzik. – Buta öreg banya vagyok – magára erőltet egy foghíjas mosolyt. – Akkor sértettem fel, amikor elestem. Ash összerándul az agyarak hiányától. – Be kell kötöznünk a kezét – mondom, és átadom Ashnek az egyik most vásárolt sálat. Óvatosan a seb köré tekeri. Alig ismerek rá. Az arca rendszerint kemény és haragos, most azonban szelíd és törődő. Rám villantja a szemét, amikor megérzi, hogy őt figyelem. Elpirulok. – Köszönöm, drágám! – mondja Martha, és megveregeti az arcát, miután végzett. – Igen, köszönjük, Ash! – mondom én is csöndesen. – Nem is tudom, mi történt volna, ha nem vagy itt véletlenül. Megdörzsöli a tarkóját, és feláll. – Bármikor állok a rendelkezésedre – mondja. Martha érdeklődőn néz rá, mikor felsegíti. – Ashnek hívják? Amilyen az Ash Fisher név is? – Igen. Miért? Martha elmosolyodik. – Ismerem a családját. A háború előtt rendszeresen látogattam az édesapja igehirdetéseit, és meglehetősen közeli ismeretségbe kerültem vele. Időnként még vigyáztam is magára.

Ash elgondolkozik, aztán felderül az arca. – Maga az a hölgy, aki vércukorkát hozott nekem mindig? – Igen, én vagyok – mosolyodik el Martha. – Nagy ég, hogy megnőtt! Utoljára a háború kitörése előtt láttam. Nyolcéves volt akkor, és alaposan megkergette az unokámat, Lilliant a temetőkertben. Pókokat igyekezett az ingébe csempészni. Elnevetem magam, ahogy elképzelem a jelenetet. Ash is felnevet öblös, torokhangú nevetéssel. Eddig nem hallottam nevetni. Illik hozzá ez a zengő hang. De aztán félrekapom a tekintetem. Magam sem igazodom ki az érzéseim dzsungelében. – És hogy van Lillian? – kérdezi Ash. – Puszta Földre küldték a lányommal és vejemmel, még a háború idején. Azóta sem hallottam róluk. – Igazán sajnálom – mondja Ash. – Hallottam rémhíreket arról, mi minden történt Puszta Földön. Anyám a templomba hívta össze a Légió Felszabadítási Frontjának üléseit, még mielőtt a gettóba zsuppolták. Ők sokat beszéltek erről. Innen tud hát a koncentrációs táborokról, amiket töriórán említett! Elönt a szégyen és a bűntudat. Valamennyien tudjuk, hogy apám szervezte meg Martha rokonainak száműzetését. Fel nem foghatom, hogy bír elviselni ezek után engem meg az anyámat – de gondolom, nincs más választása, elvégre is a szolgánk. Eszembe jut, hogyan takarta el az azonosító karperecét Ash előtt, és most értem meg, miért is szégyenkezett. Nem a szolgálónk ő, hanem a rabszolgánk! Összeszorul a gyomrom. Hogyan lehettem ennyire vak, hogy nem láttam ezt eddig? – És hogy van Annora? Átvészelte a háborút? – kérdi Martha. Árnyék suhan át Ash arcán. – Ne haragudjon, drágám! Nem akartam tapintatlan lenni… – A szüleim elváltak évekkel ezelőtt. Már csak mi ketten maradtunk apuval. – Ezt szomorúan hallom. Olyan szép pár voltak – mondja Martha. – Törvényszerű volt. Az emberek és a sötétfajzatok nem valók egymáshoz – villantja rám a szemét Ash. – Natalie! Hát itt vagy! Betegre aggódtam magam miattad! – hangzik fel Sebastian hangja a hátam mögött. Szőke haja összekócolódott, és az arca is kipirult futás közben. Megkönnyebbülten néz rám. Aztán észreveszi Asht. – Kotródj el a közeléből, te féreg! – vetné rá magát nyomban. – Nincs semmi baj, ismerem – állok közéjük.

A két fiú felméri egymást; kezük ökölbe szorul, szemük villámokat szór. Ash valósággal Sebastian fölé tornyosul, ám ha közelharcra kerülne közöttük a sor, Sebastian többéves Nyomkövető kiképzése bizonyára megtenné a magáét. – Hagyd őt békén, Sebastian! Épp most mentett meg minket ezektől az útonállóktól! – szólok rá. Sebastiannak megrándul a szája. Szívesen megütné, rá van írva az arcára. – Menjünk – érintem meg könnyedén a karját. Még egy másodpercig farkasszemet néz Ashsel, aztán bólint. – Tudtam, hogy rossz ötlet idejönnünk – morogja. – Ash olyan rendes gyerek – súgja oda Martha. – Igen, az – felelem.

13.

Natalie

HÉTFŐN, AMIKOR TALÁLKOZOM Day-jel az iskolában, mindent elmondok neki a piacon történtekről. – El sem hiszem, hogy Ash a segítségedre volt. Annyira nem rá vall – mondja, mialatt a tornaterem felé igyekszünk. Itt lesz a Nyomkövető vizsga. – Tudom. Engem is meglepett. Nem lehet, hogy félreismertük? – Na, azért ne ragadtasd el magad! – nevet fel Day. – Egyetlen jó cselekedet még senkit nem avat szentté. – Egy szóval sem állítottam, hogy szent lenne. Mindössze annyit mondtam, hogy nem teljesen reménytelen eset. Ráadásul nem csupán egyetlen jó cselekedetről van szó. Jótékonykodik is, mint bizonyára magad is tudod… – Egek! – csap le rám Day. – Neked bejön ez a srác! – Jaj, nem, dehogy! – tiltakozom. – Akkor miért pirultál el? – fog vallatóra. – Melegem van, ennyi az egész. – Muszáj figyelmeztetni téged, hogy kevertvérű sötétfajzatról van szó? – Nem is érdekel – mondom. – Ráadásul alávaló drogdíler, aki a legjobb barátját szoktatta rá a Ködre – tódítja. – Utoljára mondom, Day, hogy nem érdekel Ash Fisher! Rendben? Különben sem engedném meg magamnak, hogy beleessek egy sötétfajzatba. Hiszen ők ölték meg az apámat! – Hmm – krákog kételkedve. Nem csodálom, hogy nem hisz nekem. Magamat sem sikerült meggyőznöm. Szótlanul megyünk tovább a tornaterem felé. Nincs az az isten, aki rávenne, hogy beszámoljak Day-nek, miféle gondolatok kísértettek egész éjszaka. Gondolatok szívem furcsa mocorgásáról, valahányszor Ash ott van a közelemben, meg arról, milyen gyengéden kötözte be Martha kezét, és arról a hosszú pillantásról kettőnk között, mielőtt

elhagytuk a piacot. Remeg a gyomrom. Az idegességtől, jövök rá. Már a lehetőségtől is izgalomba jövök, hogy viszontláthatom őt? Nem! Day-nek igaza van, semmi nem változott. Nem eshetek bele egy magafajtába. – Őszintén sajnálom, ami Cirmossal történt. Van már valami nyom, hogy ki volt a tettes? – kérdi Day. Beszámolok neki Sebastian teóriájáról, hogy az Ember az Egységért lehet a dolog mögött. – Kitelne tőlük? – kérdem Day-t. – Némelyik aktivista ugyancsak gőzös fejű, és mindig is előnyben részesítették az erőszakot a diplomáciával szemben – válaszolja. – Ezen is sokat vitatkoztunk Céklával. Nagyon ellene voltam, hogy belépjen közéjük. Veszedelmes, milyen rögeszmésen szállnak síkra a sötétfajzatok mellett. A végén még ő is otthagyja a fogát. – És megkérdezhetem Céklát, mit tud róluk? – tudakolom. – Nem ismerné el, ha tudna valamit. – Gondolom – mondom, miközben belépünk a tornaterembe. Elviselhetetlen a lárma. A diákok izgatottan vitatják, kinek lehet V-génje, kinek nem. Sebastian elöl már javában szereli fel a mérőeszközt Kurttel. Az évfolyamtársnőim elhalmozzák figyelmükkel, ami szemlátomást hízeleg neki. Nyálasan rájuk mosolyog. Uff! Csak ezt ne! Elszoruló szívvel kutatok Ash után a tömegben, tudva, hogy valahol itt van a közelben. És valóban, meglátom, amint a falnak támaszkodik, oldalán Céklával. Beletúr fekete hajába. Egy pillanatig elrévedek, milyen lenne, ha az én hajamat cirógatná… Elgyengülve pillantok félre. Miért van ekkora hatással rám? Ha bárki tudná, miféle érzéseket táplálok vele szemben, nyomban sittre vágnának. Kézen fogom Day-t, és mintegy véletlenségből abba a sorba állok be, amelynek a közelében ő és Cékla áll. Találkozik a tekintetünk, mire gyorsabban kezd verni a pulzusom. Elpirulok, ezért úgy teszek, mintha az időt nézném meg apám óráján, amely aranyosan csillog a mennyezeti neonok fényében. – Megint szokatlanul kipirultál – súgja oda Day. – Nincs ez összefüggésben egy kevertvérű fiúval? – Psszt! – intem csendre, és Ashre pillantok. Rám néz, és alig észrevehetően felszegi az állát. Atyavilág, csak nem hallotta meg? Ne légy paranoid, Natalie! A sötétfajzatok hallása nem túl jó. Cékla halkan tanácskozik vele valamiről. Közelebb húzódom hozzájuk. Fúrja az oldalam

a kíváncsiság, hogy miről beszélhetnek. Titkon azt remélem, hogy a nevemet is kihallom a sutyorgásukból, de csak mondatfoszlányokat kapok el. – Hogy van? – kérdi Cékla. Fájdalmas kifejezés suhan át Ash arcán. – Rosszabbul. Most már bármelyik nap az utolsó lehet. – Annyira sajnálom, testvér! És a papád? Ő hogy bírja? – Teljesen kivan. Alig mozdul el mellőle. Nem tudom, hogy csinálja, én ránézni sem bírok. Vajon kiről beszélhetnek? Sebastian most tapsol, és figyelmet kér. A tornateremben csend támad. – Tiszta Rózsa ma soha vissza nem térő lehetőséget adott a kezetekbe. Beléphettek a Nyomkövetők közé. Jobbá és biztonságosabbá tehetitek ezt a világot a hatalmas emberi faj számára! – mondja, fel-alá járkálva. – Összesen ötven, az enyémhez hasonló osztag működik az Őrök Szövetségi Államában, a Hegyifarkas államtól kezdve, egészen Smaragdországig bezárólag. A mai vizsgálat eldönti, rendelkeztek-e a V-génnel, ami előfeltétele annak, hogy csatlakozzatok hozzánk… – Ez a legjobb osztag a Fekete Folyó államban! – rikoltja Kurt. A sor megindul előre. Az első áldozatot odaterelik a szerkezethez; alacsony lány, barna haját rövidre nyíratta. Kurt felgyűri a csaj inge ujját, és karját a gépbe helyezi. – Ne izgulj, egy tűszúrás az egész – mondja Sebastian. – Lefogadom, egy sereg lánynak mondta már ezt – morogja Day. Visszafojtom a nevetésem. A barna hajú lány összerezzen, amint mintát vesznek tőle. Kurt megrázza a fejét. – A következőt! Day kékül-zöldül, mikor meglátja a tűt. Előlép a következő diák, ő is átesik a vizsgálaton. Szintén negatív. Félórán keresztül megy ez így: negatív, negatív, negatív, pozitív, negatív, negatív, negatív. Mire a vizsgálat Gregory Thompsonhoz ér, mindössze három jelöltet találtak. Gregory nagyzolóan lép oda a géphez, felgyűri az inge ujját, és magabiztosan a szerkezetbe helyezi a karját. – Alkalmas! – jelenti be Kurt. Gregory a levegőbe öklöz, majd odalép a Nyomkövetőkhöz, akik mind vállon veregetik. Aztán ikertestvérén, Chrisen van a sor. – Nem felelt meg.

Gregory nem tudja palástolni kárörömét testvére kudarca láttán, ajka kaján vigyorra húzódik. Chris morog valamit a foga között, aztán beáll a többi elutasított közé. – Úgy néz ki, én jövök – mondja Day, akinek kifut arcából a vér. – Ha bevennének a csapatba, legalább könnyebben felvennének a gyorsított programba. Idegesen helyet foglal az ülésen, és szorosan összezárja a szemét, mialatt a tű a bőrébe fúródik. – Nem felelt meg – mondja egy pillanattal később Kurt, és elvezeti. Day szemlátomást megkönnyebbül. Én vagyok soron. Magamon érzem Ash tekintetét, ahogy előremegyek a géphez, amitől elönt a forróság. – Rajta, essünk túl rajta! – szólok oda Sebastiannak, és a szerkezetbe fektetem a kezem. Cékla halkan cseveg Ashsel, ő azonban nem figyel oda, mindvégig rám szegezi a tekintetét. A tű a húsomba hatol. Összerezzenek. Fények gyúlnak ki a masinán, mialatt a DNS-em teszteli. A szemem forgatom. Akkora ökörség ez. – Megfelelt – mondja Kurt. – Micsoda? Ez biztos? – kérdem. – Gratulálok! – vigyorog rám Sebastian. Csalódott vagyok, ami fura. Mit izgat, hogy Nyomkövető leszek-e vagy sem… nem ezt akartam végtére is? Ashsel egy szívdobbanásnyi időre összekapcsolódik a tekintetünk, aztán a többi újonc közé vezetnek. Céklát terelik a géphez. Sebastian alig pillant oda, amikor bejelenti: – Nem alkalmas. Cékla vigyorogva felmutatja a hüvelykjét Ashnek, és csatlakozik az elutasítottak csoportjához. Ash jön, aki vizsgálat nélkül elindul feléjük. – Hová, hová, te féreg! – ripakodik rá Sebastian. Összeráncoltam a homlokom. Ezt nem gondolhatja komolyan. – Mindenkinek át kell esnie a vizsgálaton, neked is – közli Ashsel Sebastian. Hűvösen szembenéznek egymással, szinte vágni lehet köztük a feszültséget. – Lássuk hát – mondja Sebastian, nagyképűen elnyújtva a szavakat. Ash megereszt egy szitkot a fogaim között, és a géphez lép. Kurt megnyomja a gombot, mire a tű Ash húsába mélyed. Fények gyúlnak ki, miközben a masina a DNS állományt analizálja, és a rákövetkező pillanatban Kurt leolvassa az eredményt. Homlokát ráncolva újra megnézi a kijelzőt, majd csodálkozó arccal Sebastianhoz fordul.

– Pozitív – mondja. – Üdvözlöm a Nyomkövetők csapatában, Mr. Fisher.

A délelőtt hátralévő részében mindenki Ash Fisherről beszél. Hogyan lehet Nyomkövető egy kevertvérű sötétfajzat? Ez itt a kérdés. – Soha nem fog a saját fajára kezet emelni – mondom Day-nek művészettörténet órára menet. Ezt a tárgyat kedvelem a legkevésbé, mivel a rajzkészségem zéró. – Nem lesz más választása – véli a barátnőm. – Szadista ötlet erre kényszeríteni, éppen őt! Day nem szól semmit. Nincs is rá szükség. Nem először fordul ez elő. A háború alatt a mindenre kapható sötétfajzatok élelem és védelem reményében együttműködtek a Nyomkövetőkkel. Ash már a terem előtt várakozik Céklával, halkan beszélgetnek. Felnéz rám, ahogy melléjük érünk. – Igazán sajnálom – mondom, ennél több nem telik tőlem. Szomorúan elmosolyodik. Nyílik a terem ajtaja, és Mrs. James, egy kócos barna hajú, vén csoroszlya betessékel minket. Tágas, világos helyiség. A falakon színes festmények függnek, különböző polcokon meg gyatra agyagszobrok sorakoznak. Összeszorul a gyomrom, amint meglátom középen a körben elhelyezett festőállványokat. Egy talapzatot fognak körül. Day odarohan az egyikhez. Én a szomszédja mellé dobom le az iskolatáskámat. A szemem sarkából azért kilesem, hová ül Ash. Lényem egyik része azt kívánja, bár itt ülne a közelemben, a másik pedig az ellenkezőjét. Dühösen elhessegetem az első gondolatot. Mi ütött belém? Egy szemközti festőállvány felé indul, Cékla mellé ül le. – Hé, csajok, foglalt ez a hely? Chris Thompson mosolyog le rám, sötétbarna haja mogyoróbarna szemébe hullik. Valahogyan távolba révedő a tekintete, mintha nem is ezen a bolygón élne. Mögötte a testvére, Gregory téblábol savanyú, undokoskodó arccal. – Izé… nem – mondom. Ash alig észrevehetően felénk fordul. Chris leül mellém, miközben Gregory duzzogva elfoglalja a Day melletti festőállványt. Keskeny orrát elfintorítja, ahogy ránéz. – Cserélj helyet velem! – sziszegi oda nekem Day a fogai között.

Elképzelem, hogy a következő órában Gregoryt hallgathatnám, amint ódákat zeng anyámról, és arról, miként szolgálja a kormányt. Pech! – Ne haragudj, de nem – súgom oda. Day hangosan dohog mérgében. Mrs. James tapsol egyet, hogy elhallgattasson minket. – Na, gyerekek, ki akar ma az áldozatunk lenni? Összehúzom magam ültömben. Utálom, ha néznek, kivált, ha a szívem feletti műtéti heget is látják. Anyám mindig kiretusáltatta a fényképeimről, és nem is kárhoztatom érte, olyan rémségesen csúf. – Miért nem leszel te a modellünk, Day? – mondja Mrs. James reménykedve. Day kelletlenül elfoglalja a helyét a talapzaton. Szemüvege esetlenül lecsúszik az arcáról, és a padlóra hull. Gregory elneveti magát. Chris áthajol fölöttem, és a testvére karjába öklöz. – Ne tahóskodj! – szól rá. Cékla felpattan ültéből, felveszi a szemüveget, és odaadja Day-nek. A lány hálásan rámosolyog, mire Cékla a füle tövéig elvörösödik – mint mindig a barátnőm közelében. Ash ugratva a szemét forgatja rá, miközben visszaül a helyére. Belemártom az ecsetemet a festékbe, és a rajzlapra kenem, az eredmény nem igazán érdekel. Ismerős bizsergés fut végig a bőrömön. Ash szemmel tart a terem túloldaláról. Ahogy ránézek, elkapja a tekintetét. – Gratulálok, hogy bekerültél az osztagba – szól oda Chris. – Á… igen. Kösz. – Ne szólj a bratyómnak, de én örülök, hogy engem nem választottak be – mondja halkan. – Nem szeretném azzal keresni a kenyeremet, hogy a Sötétekre vadászom. – Dettó – vallom be. – Nagy szívás, ami Ashsel történt, nem igaz? Szegény fickó! Azok a rohadt Ő… – sietve elhallgat, mert ráeszmél, kihez is beszél. – Bocs. – Semmi gond – mormogom. Igyekszem a festésre összpontosítani, de közben mardos a bűntudat, bár személy szerint nem én tehetek róla, hogy Asht beválasztották a Nyomkeresők közé. Néhány perc múlva sóhajtva szemlélem meg a remekművemet. Barna és szürke pacsmagok förtelmes kuszasága. Na, igen. Ha Mrs. James megkérdi, mit ábrázol, azt mondom, impresszionista hatásra alkottam. Ash most hirtelen feláll, magára vonva a figyelmem. Leveszi a kabátját, láttatni

engedve izmos-inas karját. Bal alsókarján még mindig ott vöröslik a parányi tűszúrás. – Jól néz ki – mondja Chris, amire összerezzenek. – Mi van? – kérdem, mert gondolataim még mindig Ash körül járnak. Chris a festményre mutat. – Jó szemed van. Csöppet sem nőiesen felhorkantok, mire mindenki felkapja a fejét. Összehúzom magam a székemen, a legszívesebben láthatatlanná válnék. – Ugye, viccelsz? – kérdem Christől. – Jó, elismerem, láttam már jobbat is. Megnézem, mit festett. Nem rossz, ami azt illeti, hasonlít is Day-re. – Szóval – mondja, kezét végigfuttatva finom metszésű állán –, arra gondoltam, hogy együtt lóghatnánk kicsit, ha nincs más dolgod a közös múzeumlátogatás után. – Izé… – sandítok Ashre. – Vagy elmehetnénk szombaton a fegyverszünet évfordulójára – próbálkozik Chris. Ash látszólag nem figyel oda, elmerülten fest, bár olyan a fejtartása, mintha mégis idehallgatna. – Van barátom – szalad ki a számon a hazugság, még mielőtt meggondolnám, mit mondok. – Sebastian az, a Nyomkövetők vezetője. Nem engedne át egykönnyen. Mindez igaz, azt leszámítva, hogy nem a fiúm. Ash szembenéz velem, arcán komor szenvedély ül. – Pechem van – mondja Chris. Tovább festek, noha nem igazán adom bele ebbe a munkába a szívem-lelkem. Chris felkel, és odamegy Ashhez, aki gyorsan eltakarja a rajzlapját. Olyan képet vág, mint a gyerek, akit süteménylopáson kaptak. Mit titkol? Az enyémnél semmiképpen nem lehet rosszabb a műve. Chris oda se bagózik rá, mialatt halkan, komoly képpel tárgyalnak. Ash bólint, és átad valamit Chrisnek: egy játékkártyát! Eszembe jut, hogy az én kabátzsebemben is lapul hasonló kártyalap két szívvel. Ash bizonyára az összes kliensének ezt osztogatja. Ez a gondolat elszomorít valamelyest, nem szívesen veszem tudomásul, hogy drogdíler. Inkább gondolnék rá mint a szabadítómra, ahogyan a piacon is történt. Azt az arcát nem utálom nagyon. Gregory felém hajít egy összegyűrt papírgalacsint, hogy rá figyeljek. – Mi az? – kérdem bosszúsan. – Fel vagyok dobva a csütörtöki, első gyakorlatozásunk miatt. Te nem? Csak az a kár, hogy ezzel a féreggel kell majd egy levegőt szívnunk – mondja, Ash felé pillantva. Felmegy bennem a pumpa erre a szóra. Fura, hogy korábban nem csináltam belőle

ügyet, holott a Centrumban milliószor hallhattam. Visszafordulok a munkámhoz, és úgy teszek, mintha meg se hallottam volna Gregoryt. Az óra többi része eseménytelenül telik el. Rövidesen feladom, hogy tovább dolgozzak a festményen, látva, hogy veszett fejsze nyele. Az idő többi részében álmodozom. Gondolatban visszatérek a Chantilly Lane-i piacra, újraélve azt a hosszú pillantást kettőnk között. Végül kicsöngetnek, mindenki szedi a cókmókját. Ash összegyűri a festményét, és a szemétkosárba hajítja. Megáll a festőállványom előtt, mire nagyot dobban a szívem, azon a különös módon, amit az ő közelsége vált ki. – Hogy van Martha? – kérdezi. – Kitűnően. Bámulatos, milyen hamar begyógyult a sebe. Olyan, mint újkorában. – A sötétfajzatok gyorsan felgyógyulnak – von vállat. – Ez is a jó tulajdonságaink közé tartozik. Mi tartozhat még ide? Forróság önt el erre a gondolatra. Ash meg mintha mondani akarna valamit, aztán meggondolja magát, és otthagy. Az ajtó becsukódik mögötte. Day körbejárja a termet, megtekint minden róla készült festményt. – Borzalmasan nézek ki mindegyiken! Tényleg ilyen ronda vagyok? – Ne butáskodj! Mi nem tudunk festeni, ennyi az egész – mondom. Rátalál a szemétben Ash összegyűrt művére, és kíváncsian szétteríti. Eltátja a száját meglepetésében. – Annyira rossz? – kérdem. Megrázza a fejét, és félrevon. Az orrom alá tartja a rajzlapot. Az ő portréjára számítok, de nem az van rajta. Amit látok, attól eláll a lélegzetem. Ez a festmény valóban él, a vibráló színek mintha állandóan változnának, ahogy átörvénylenek egymásba, ezért az embernek az a benyomása támad, hogy a képmás megmozdul. A sötétfajzatok tehetséges művészek, vissza tudják adni érzéseik lényegét egyetlen műalkotásban. Ujjaimmal követem az arcmás körvonalait a papíron, de még mindig nem ismerem fel a rám visszabámuló leányalakot. A szeme égszínkék; haja arany fonadékként omlik a vállára. Ekkor jövök rá, ki is ez az ismeretlen. Én vagyok az! A mellkas közepén ott a heg, de nem az a csúfság, amilyennek eddig hittem. Valahogy még inkább kiemeli a szépségem, a kisugárzásom, mintha valami hatalmas harcos lennék. Leülök, és a látottakat emésztem. Valóban ilyennek lát engem Ash? Elképedten meredek a portréra. És esküszöm, minél tovább nézem, annál inkább

lüktetni látszik, mint egy vad, zabolátlan szív.

14.

Ash

A HOLD MAGASAN JÁR a város felett, miközben én Cékla bárkájának tetején heverek, két karommal a fejem alatt. A hajó meginog, ahogy felmászik mellém, és rágyújt. Nekem is odaadja a cigit, de a dohány újabban nem dob fel úgy, mint régen. Nincs ahhoz fogható érzés, mint ha szív lüktet a mellkasodban. – Hogy van a mamád? – kérdezi Cékla. Behunyom a szemem, hogy legyűrjem a bennem feltornyosuló bánatot. Itt és most nem akarok ezzel törődni. – Jobban tette volna, ha visszamegy a Légióba – mondom végül, kinyitva a szemem. – Ezt nem gondolhatod komolyan, testvér! – Önzés volt a részéről, hogy hazajött. Csak arra volt jó, hogy kiborította aput. A legnagyobb disznóság az az egészben, hogy azért jött közénk, mert kirúgta a barátja, amikor megbetegedett. – Ugyan, mit tudsz te erről? – kérdi. – Különben miért jött volna vissza? Semmiképpen nem miattam vagy apu miatt. Fütyül ránk. Ha nem így lenne, el se ment volna. – Továbbadom Céklának a cigit. – Beszéljünk másról, kezdek zabos lenni. – Kis összejövetelt tervezek a szülinapomra – mondja. – Igen? Jól hangzik. És kiket hívsz meg? – Hát, téged. – Ez nem összejövetel, hanem találkozó. – Eltaláltad – kuncog fel Cékla. – Talán meg kellene hívnom Day-t is. – Azt hittem, ti ketten befejeztétek. – A szívnek nem lehet parancsolni – von vállat. Nos, sajnos én is értem. – Mit gondolsz, eljön? – kérdezi csöndesen. – Talán. De miért vesztegeted rá az idődet? Jobbat is találhatsz nála. – Nincs igazad, testvér. Intelligens, melegszívű és odavagyok érte – mondja.

Ahogyan én is Natalie-ért. Nem fél ellentmondani nekem, ugyanakkor egészen más, mint a fajtája. Segített Tomon, a saját biztonságát is kockáztatva. Bátor és kedves. – Arról nem beszélve, hogy ez is bámulatos benne – formál két cicit maga előtt Cékla. – Ez a beszéd – mondom. – És, meghívsz más lányokat is? Felgyorsul a szívverésem, mert Natalie-ra gondolok. – Nem terveztem – mondja. – Rendben, az se baj – hagyom annyiban. Igyekszem, hogy ne vegye észre a csalódást a hangomon. A rohadt életbe! Miért érdekel, eljön-e Natalie, vagy sem? Elvégre is a Parancsnok lánya. Rosszabbat ki sem ötölhetnék, mint hogy összeadjam magam vele. A szülei sötétfajzatok millióit küldték a halálba. Ugyanakkor nem ő ölte meg őket. Nem ő a felelős mindezért. Kezemet a mellkasomra szorítom, hogy érezzem ujjaim alatt a szívem egyenletes dobolását. Apu sokat mondogatta, hogy az életben mindennek ára van, és hogy igaza volt? Enyém lett, amire a leginkább vágytam, a szívem verni kezdett, de milyen áron? Egy őrökhöz tartozó lánynak köszönhetem. Ez nem volt benne a pakliban. Bárcsak érteném, mi folyik kettőnk között! Vajon érez ő is irántam valamit? Néha azt hiszem, hogy igen. Időnként rajtakapom, hogy engem néz, de ez se biztos. Lehet, hogy csak képzelődöm. – Á, majd elfelejtettem! Cékla egy darab papírt húz elő a zsebéből, és széthajtogatja a tetőn. Az igazolás, amit a szüleinknek alá kell írniuk a holnapi múzeumlátogatás előtt. Rákanyarintja a formanyomtatványra a nagynénje szignóját. Beletúrok a zsebembe, és hasonló nyomtatványt veszek elő. Ő ügyesebben hamisítja apu aláírását, mint én. Apámat is megkérhetném persze, de már annyira hozzászoktam, hogy Céklával íratok alá mindent, hogy ez tűnik a legegyszerűbbnek. – Majd odadugjuk a képünket egy rövid időre, aztán lelécelünk – mondja Cékla. Iskolát kerülni kockázatos mulatság, de inkább kibírok három botütést, minthogy egész napomat Fekete Város dögunalmas múzeumában töltsem. Cékla gyorsan visszaadja az aláírt iratot. – Hamisíthatok levelet, ha akarod, a papád nevében, amelyben kikér a Nyomkövető kiképzésről. Megérné a fáradtságot – javasolja. – Nem hinném, hogy apám okvetetlenkedő levele meghatná a Nyomkövető főnököt. – Eszerint részt veszel a kiképzésen? – ül fel Cékla.

– Nincs más választásom. Nem éri meg, hogy ezért keresztre feszítsenek. Cékla a vízbe hajítja a csikket, és morog valamit magában. – Ha valami mondandód van, mondd hangosan – csattanok fel. – Van bármi, amiért hajlandó lennél feláldozni az életed? A mi aktivistáink naponta kockára teszik a bőrüket a sötétfajzatok felszabadításának ügyéért, de mit teszel te? Semmit! Felállok. – Miért kellene bármit is tennem? Nem vagyok sötétfajzat, de ember sem. Egy nagy nulla vagyok. Miért törődjek akkor bárkivel? Ez nem az én háborúm. Leugrom a bárkáról a kanális partjára, és megindulok a híd felé, ahol először láttam meg Natalie-t. – Menj csak! Fuss el a felelősség elől, mint mindig! – kiált utánam Cékla. Felmutatom neki a középső ujjamat. Mit tud ő minderről? A légelhárítás szirénája végigsivít a városon, tudtunkra adva, hogy kezdetét vette a kijárási tilalom. A kanális hídja alá megyek, és kezemet végigfuttatom a vakolatlan téglafalon, felidézve magamban az utolsó esetet, amikor itt jártam. Itt kezdődött az egész, itt kelt életre a szívem. Csak jelent ez valamit. Egyetlen módon bizonyosodhatok meg erről. Őt magát kell megkérdeznem.

15.

Natalie

FEKETE VÁROS MÚZEUMÁNAK előcsarnokában Tiszta Rózsa kétméteres szobra tornyosul fölénk, farkasként villogó tekintete éhesen les le ránk. Sebastian lenyűgözve füttyenti el magát. – Egy napon az én szobrom is itt áll majd a múzeumban, nagyobb lesz ennél. A szemem forgatom, azt kívánva, bárcsak ne kísért volna el ma, anyám azonban semmi szín alatt nem engedett el erre az iskolai múzeumlátogatásra a testőröm nélkül. Mindennek a tetejében Sebastian a Nyomkövető egyenruháját viseli – lángvörös katonai zubbonyt és fekete nadrágot, míg derekához fényes ezüstkardot kötött –, úgy fest, mint egy madárijesztő. Mindenki engem bámul, mialatt a szoborhoz megyek, ahol a töri osztály találkozik. Ash nekitámasztja a hátát Tiszta Rózsa képmásának. Ő is feltűnő jelenség: magas, sápadt, valami sötét szépség sugárzik belőle. Rám emeli villogó tekintetét, és a kelleténél egy szikrányival tovább pihenteti rajtam, amitől elönt a forróság. Amióta láttam azt a festményt, egyfolytában rá gondolok. Tényleg ilyen szépnek lát? Amióta nem kizárt ez a lehetőség, mindegyre azon kapom magam, hogy ábrándozom: mi lenne, ha nem lenne tilos együtt járnunk. Vajon működne ez a kapcsolat? Hihetetlen, hogy ilyeneken járatom az agyam! Elvégre is keverék vér, és mégis… Sebastian észreveszi, hogy Asht nézem, mire megfeszül az álla. – Kérlek, ne csinálj jelenetet! – mondom. – Ne adj rá okot – vág vissza. Az ajkamba harapok. Nem jöhetett rá, hogy Ashen jár az eszem. Vagy mégis? Nem! Üldözési mániám van. Odamegyek Day-hez. A közelben Chris és Gregory fojtottan, szavukat suttogóra fogva vitatkoznak. – Egyszer még megmondalak a szüleinknek! – mondja Gregory a maga nyivákoló hangján. – Nem teszed! Túlságosan is szeretsz ahhoz, tesó – feleli Chris, és felborzolja testvére

csapzott haját. Gregory eltolja a kezét. – Csak vigyázni szeretnék rád. Drogos akarsz lenni egész hátralévő életedre? – Az én életem – von vállat Chris, megkeményedő állal. Sebastian odamegy Mr. Lewishoz, hogy megbeszélje vele a biztonsági felügyeletem részleteit, ezért egy röpke pillanatra magamra maradhatok Day-jel. Oldalba bök, és rámutat valakire az előcsarnokban. – Hé, nem az a drogos van ott, akit a minap nálatok hallgattak ki? Tény és való, arra a bíborvörösre festett hajú fickóra mutat, akibe belebotlottunk a kihallgató helyiségek előtt. Egy sovány, tetovált lány és egy nehézfiú kinézetű fickó van vele. Szemétkosarakat borogatnak fel, és a látogatókat molesztálják, mialatt becsörtetnek az előcsarnokba. Egy biztonsági őr rájuk rivall, mire ők vad hiénanevetéssel elindulnak a központi kiállítás felé vezető folyosón. Nem egyedül mi figyeltünk fel a bíborvörös hajú srácra. Ash is látta, és ez a látvány egészen kihozta a sodrából. – Mit keres itt Linus? – hallom, amint Cékla odaszól neki. – Gondolom, elfelejtette, kinek a területére tévedt be – feleli ő. – Ne beszéljünk velük? Ash fontolóra veszi a lehetőséget, aztán megrázza a fejét. – Nem itt. Majd később. Cékla bólint. Chris közönyösen, zsebre tett kézzel odasétál Ashhez. Gregory le sem veszi haragtól izzó tekintetét a testvéréről. – Helló. Áll még a csütörtöki találkozó, ugye? – kérdezi Chris. Ash felnyög. – Sajnos nem érek rá. Cékla születésnapját ünnepeljük aznap. Mit szólsz a péntekhez? Chris hangja elkeseredetté válik. – Azért kértem a csütörtököt, mert a szüleim aznap elmennek hazulról. – Sajnálom, haver. Megérted, ugye? – Kösz a nagy semmit – morogja Chris, és dühösen távozik. Cékla idegesen beletúr barna loboncába. Ash oldalba böki. – Kérdezd meg tőle! – súgja oda. – Eljönnél a szülinapi bulimra? – áll Day elé Cékla. – Hogy mi? – dadogja a lány. – Felejtsd el, semmi. Nem szóltam – visszakozik Cékla. – Komolyan kérdezted?

A fiú bólint, nem néz rá. – Csak mert nem lenne az igazi nélküled. Day egy pillanatra fontolóra veszi az ajánlatot. – Jó. Eljövök, de egy feltétellel: nem lesz semmiféle drogozás… – Nem, nem lesz, a szavamat adom! Kezdek lejönni a Ködről – mondja Cékla. – És Ash se legyen ott! – folytatja Day. – Ő a legjobb barátom! Jönni fog – száll szembe vele a fiú. – Nem kerülhetsz el örökké, csak mert ki nem állhatod őt! Én sem csípem a barátnődet, de azért elviselem a jelenlétét. – Igazán megtisztelve érzem magam – morgom félhangosan. – Kérlek, gyere el! – fogja könyörgőre Cékla. Day felsóhajt. – Csak ha Natalie is velem jöhet. Cékla beleegyezően bólint. – Elég ebből, gyerekek! Csipkedjétek magatok, nem a tiétek az egész napom – zúgolódik Mr. Lewis, miközben a jegypénztárhoz, onnan pedig a kiállítási térhez vezet minket. – Hölgyeké az elsőbbség – mondja Cékla, és előreengedi Day-t a forgókeresztnél. A lány a szemét forgatja, de azért halvány mosoly játszik az ajka körül. Cékla követi. Ash és én egyszerre érünk a forgókereszthez. Esetlenül egymásnak ütközik a karunk. Áramütés szikrázik végig a tagjaimon, egészen az ujjam hegyéig. Ash is kapkodva szedi a levegőt, mintha ő is ugyanezt érezné. Egy suta pillanatra megdermedünk, aztán Ash hátralép. – Csak utánad – mondja halkan. Ahogy átjön utánam a forgókereszten, delejes, sötét izgalom járja át a testemet – az ő tekintetének súlya ez. A rákövetkező pillanatban már Sebastian is ott van mellettem. Megfogja a kezem, úgy húz el Ash mellől. – Nem akarlak még egyszer e mellett a féreg mellett látni, megértetted? A szívem kihagy egy ütemet. Talán mégsem vagyok paranoid. Tényleg sejtené Sebastian, hogy tetszik Ash? – Rendben – mondom mérgesen. Day siet utánunk. Az első termet, amelyen végigvonszolnak minket, Tiszta Rózsának szentelte a múzeum. Időnként jegyzetelek, hátha Mr. Lewis később számon kéri a hallottakat.

– Hát nem fantasztikus? – ámuldozik Sebastian, mialatt megcsodáljuk Tiszta Rózsa viaszképmásait. A kiállítás áttekinti üstökösként felívelő pályáját, hatalomra kerülését, az első időktől, mikor még csupán szerény köztisztviselő volt, elnöki beiktatásáig, majd a közelmúltig, mikor már az állam és az egyház feje is egyben. Valahol félúton megírta A Teremtés Könyvét, és háborút indított a sötétfajzatok ellen. Ez a viaszbábu ijeszt meg a legjobban: Rózsa egy rakás sötétfajzat hulla fölött áll diadalmasan, a „korrupció elleni hadviselés” győzteseként. – Micsoda példa! – lelkendezik Sebastian. – Remélem, egy napon én is ilyen magasra emelkedem! – Hogyan ajnározhatod így, amikor tudod, mit művelt a családommal? – vonom kérdőre. Day kíváncsian pillant rám. Nem mondtam el neki, miért kínozták meg Pollyt, és miért ölték meg az apámat. – Aki a bűn útjára téved, méltán vonandja magára Őkegyelmessége haragját – idézi Sebastian A Teremtés Könyvét. Köpni, nyelni nem tudok mérgemben. Jól hallok: csak nem Pollyt gyalázza a fülem hallatára; nem azt veszi a szájára, hogy apám megérdemelte, amit kapott? – Ki vagy te? – kérdem. – Kinyílt a szemem, látom, mekkora korrupció dúl körülöttem, Natalie! Továbbmegyünk. Keresztbe font karral, magamban dúlok-fúlok. Hogy lehet ilyen szívtelen? Hisz valaha szerette Pollyt! A közelben Chris és Gregory megy el. Chris idegesnek látszik. Szemlátomást unja, hogy a testvére minden kiállítási tárgy előtt lehorgonyoz. Gyéren megvilágított, félkör alakú helyiségbe lépünk, amit kitömött állatok és fosszilis csontvázak töltenek meg. Itt látható az Óriásfarkas, a farkasok egy hatalmasra nőtt fajtája, amely pompás, ezüstszürke szőrzetet növeszt. Kiállították továbbá egy szárnyas Nordin sötétfajzat csontvázát és egy macskaszerű teremtmény koponyáját, amelynek hosszú, ragadozó tépőfogai vannak. Itt rémisztget egy Haragvó viaszmása is. A hideg futkározik a hátamon, ahogy elé állok. – Mi ez? – mutat Day a koponyára. – Ő Básztet – mondja Sebastian. Elolvasom a koponya mellé kitett feliratot: BÁSZTET – Eredet: Smaragdország. Élettartam: Ismeretlen. Táplálék: sötétfajzatok.

Ezeket a ritka teremtményeket valaha tévesen istenként tisztelték. Csaknem két méter magasra megnőnek, és falkában élnek, az utóbbiak akár kétszáz példányt is magukba gyűjtenek. A Básztet-méreg halálos a sötétfajzatokra. Kimutatták, hogy nyomokban egy húsevő baktérium, a Vibrio necrosis található meg benne. – Gyönyörű! – mormogom. – Nézd, de menő! – lelkesedik Sebastian, és megnyomja a macska szemfogát, amely visszahúzódik a koponyaüregbe. – Azért tervezték ilyenre, hogy ne sérüljön meg a tépőfoga. – De hát csillognak a fogai! – lepődik meg Day. Ezért olyan értékes a Básztet-agyar, mivel átitatja a méreg. Régebben ékszer és dísztárgyak készültek belőle. Ez a faj mára – mint sejthető – csaknem teljesen kihalt, a vadorzók áldatlan ténykedésének következtében. Megnézem a többi állatfajt is, miközben Sebastian és Day egymással társalognak. A kitömött állatok üvegszeme üresen mered rám, ahogy elmegyek mellettük, amitől kellemetlenül kezdem érezni magam. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valaki figyel… A tőlem balra álló kiállítási tárgy mellett megvillan egy kék folt. Belebámulok a félhomályba. Huh! Nincs ott semmi. Ne ijedezz, Buchanan, a frászt hozod magadra! Sebastian elhallgat. Keze a kardja markolatát szorongatja. – Valami baj van? – kérdezem. Bólint, bár szemlátomást más köti le a figyelmét. Tőlem jobbra mozgást észlelek. Összerezzenek, de csak Chris Thompson az, aki kihasználva, hogy a testvére hátat fordít neki, átoson egy másik terembe, nyomában a drogdíler Linusszal. – Maradj a közelemben! – szól oda Sebastian. – Mi történt? – kérdezi Day. – Jelez a V-génem. Érzem, hogy sötétfajzat jár a közelben – mondja Sebastian. Day aggódva néz rám. – Csak menjetek tovább! – utasít minket Sebastian. A következő kanyarban elfacsarodó szívvel látom, hogy Cékla és Ash cigiznek. Füstfelhők gomolyognak elő Ash szájából. Egy futó pillanatra elképzelem, milyen lenne, ha nyelvem végigfuttathatnám ezen a szájon, megízlelve füstös ízét. – Téves riasztás – sóhajt fel Sebastian. – Csak ezt a férget észleltem. – Ne merd így hívni előttem!

Hirtelen olyan érzésem támad, mintha olvadt ólom csorogna a gyomromba, kiégetve a zsigereimet, miközben sötétség zúdul a bőrömre. A Tekintet . Ash ijedten néz rám. Egy szemvillanás alatt mellettem terem, Cékla a nyomában. Sebastian kirántja a kardját, és Ash mellének szegezi. – Egy sötétfajzat vadászik rá. Érzem, hogy bevetette a Tekintetet – mondja Ash. – Hol van? – kérdem rémülten. – Nem tudom – néz körül Ash a teremben. – Megyek, megkeresem – mondja Sebastian. – Nem! Ne hagyj itt! Lelki szemeim előtt megjelenik Cirmos szétmarcangolt teste. – Meg kell szabadulnunk tőle! – jelenti ki Sebastian. – Van egy ötletem. Megbízol bennem? – kérdi tőlem Ash. Felnézek gyönyörű, komoly arcába, és összeszorul a szívem. – Igen – suttogom. – Nézz a szemembe! – mondja csöndesen. Engedelmeskedem. Állja a tekintetem, belém, a bensőmbe lát. Fekete szeme úgy villog, ahogyan a csillagok sziporkáznak az alkonyi homályban… olyan szép a szeme… olyan csillogó… egészen elálmosít. Hamarosan beleveszek ebbe a szempárba, lebukom és alámerülök benne, mígnem nem lesz a világon csak ő meg én. Az eddig rám boruló sötétség hirtelen elenyészik, ahogy leveszi rólam a Tekintet erejét, amellyel a rejtőzködő sötétfajzat bűvölt el. Az enyém… az enyém… az enyém! – ismételgeti. – Hagyd őt, hozzám tartozik! A sötétség szertefoszlik. Ash pislogni kezd, megtörve a varázst. Megviselten felsóhajtok. – Elment? – Nem érzem már itt a közelben – mondja Ash. – Körbenézek. Várj meg itt! – utasít Sebastian, mialatt ádáz pillantást vet Ashre. – Ha hozzá mersz érni az agyaraddal, miszlikbe aprítalak! Ash keze ökölbe szorul, de szótlanul nézi végig Sebastian távozását. Day átölel. – Azt hiszed, hogy ez… – Ölte meg Cirmost? – fejezem be helyette a mondatot. – Igen. Úgy érzem, vadásznak rám. De hát miért?

– A Légió Felszabadítási Front elsődleges célpontja vagy – jegyzi meg Cékla, a sötétfajzat lázadókra célozva, akik a háború idején szembeszálltak az őrökkel. Ashhez fordulok. – Köszönöm, hogy megvédtél. – Ez csak természetes. Különben sem akartam, hogy engem okoljanak, ha valami bajod lenne. Elfut a méreg. – Nehogy máskor fáradj miattam! Legközelebb nyugodtan hagyhatod, hogy felfaljon az az átkozott izé. Dühösen elviharzom. Haragszom magamra, amiért valaha is azt képzeltem, hogy Ash Fishernek van szíve. Hanem a következő pillanatban már beér Básztet koponyája mellett. – Hé, szépségem, miért orroltál meg rám? – kérdi. – Hagyj békén, és kész! – kiáltom. – Addig nem megyek el, amíg nem mondod meg, miért rágtál be rám. Minden mérgemet ráeresztve visítom: – Őkegyelmessége szent nevére mondom, hihetetlenül bosszantó vagy! – Rendben. Azt mondod, bosszantalak. Van még más is? – kérdi halvány mosollyal az ajka körül. Belém nyilall a vágy, de aztán emlékeztetem magam, hogy épp haragot kellene mutatnom. – Igen! Senki mással nem törődsz magadon kívül! Csak akkor segítesz, ha az valamiért a te érdekeidet is szolgálja – mondom. – Uff! – őszintén megbántottnak látszik. – Pedig ez az igazság. – Nem. Azért segítettem, mert… – Nos, miért? – Mert nem akartam, hogy bántsanak. – Ó! Akkor miért nem ezt mondtad? – Mert nem szabad törődnöm azzal, mi történik veled – von vállat. – Mégis fontos ez neked? Nem felel. Ehelyett a kiállítási tárgyakat kezdi el tanulmányozni. Idegesen körbenézek, nem lát-e minket valaki. Vadul kalapál a szívem, tudva, hogy láthatatlan határt lépek át a vele való kapcsolatomban. Sebastian körbeszaglászik, Day Céklával társalog, az osztály meg átcsődült a következő terembe. Négyszemközt maradtam Ashsel.

De most ő fordul felém, szemében elszánt kifejezéssel. – Natalie, van valami, amiről beszélni szeretnék veled. – Valóban? És mi volna az? – vonom fel a szemöldökömet. Mély lélegzetet vesz. – Nem is tudom, hogyan kezdjem, ezért úgy mondom, ahogy jön. Meglehet, bolondnak nézel. – Jó – mondom, és kíváncsian várom a folytatást. – A minap, amikor töri órán összeütöttük a fejünket, és… – Nézd csak, kit látnak szemeim! – szólal meg egy fiúhang a hátunk mögött. A bíborvörös hajú srác, Linus sétál be két csatlósával. A tetovált lány undok tekintettel méreget, és keményen a szemembe néz. Elfordulok. – Utoljára még úgy tudtam, hogy ez az én környékem – mondja Ash. Linus kajánul elvigyorodik, keze egy üvegcsét szorongat, amely kilátszik a kabátzsebéből. Valami tejes folyadék van benne, amely aranyosan csillog a villanyfényben. – Többé nem, te féreg! Ez mostantól Mr. Tubs területe – mondja Linus kényeskedő, vontatott kiejtéssel. Ash megragadja Linust a gallérjánál fogva, a srác ijedten pislog rá. Csatlósai közelebb lépnek. – Ez az én felségterületem – mondja Ash. – Néznek minket – figyelmeztetem. Elengedi Linust, és egy közeli ajtóra utat. – Arra találod a kijáratot. Javaslom, hogy használd. – Nem kényszeríthetsz! Ash állkapcsa megfeszül. Semmit sem tehet, itt nem. – Sebastiant bizonyára érdekelni fogja, hogy itt jártál, Linus. Talán még vallatásra is beidéz. Újra – mondom. A fiú erre felém fordul. – Miből gondolod, hogy nem tud máris az ittlétemről, kiscsibém? Ez meg mi akar lenni? A tetovált lány átkarolja Linus vállát, és provokálóan hozzásimul. – Gyere, próbáljuk ki az árut! – mondja. Linus lerázza magáról, és megigazítja a gallérját. Elindulnak a folyosón az egyik kiállítási terem felé.

– Mi volt abban az üvegben? – kérdezem Asht. – A sötétfajzatok mérge, a Köd – magyarázza. – Azt hittem, hogy a Köd fehér. Ez az anyag viszont aranyosan csillogott. – Akkor talán az Arany Ködöt próbálják terjeszteni. Épp folytatnám a megkezdett beszélgetést arról, ami történt, amikor összevertük a fejünket, de belép Sebastian. Ellépek Ash-től, nem akarok jelenetet. – Találtál valamit? – érdeklődöm. – Nem, az a féreg rég elment már – feleli, és visszahelyezi kardját a hüvelyébe. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Ekkor sikoltás hallatszódik a másik teremből, és a tetovált lány rohan be közénk; ömlik a könnye. Elrohan mellettünk a kijárat felé. Gondolkodás nélkül befutok a szomszéd terembe. Nyomban meg is bánom, mert a padlón ott hever Linus és a kopaszra nyírt srác teteme. Üveges tekintetük a mennyezetre mered. Arcukat eltorzította a fájdalom, ajkuk fekete, akár a szén. Linus kezében ott az Arany Köd nyitott fiolája.

16.

Ash

– A SÖTÉTFAJZAT TÁMADÁSOK kivédésének első számú szabálya, hogy el kell menekülnünk – oktatja Sebastian a csoportot. Az összes Nyomkövető újonc körbeüli a terem közepét. Vadonatúj egyenruhánkat viseljük. Sebastian helyettese, az a barna hajú izompacsirta, akinek karmolás csúfítja el a nyakát, hidegen, keményen méreget a helyiség túloldaláról. A kabátgalléromhoz nyúlok, hogy valamivel több levegőhöz jussak, bezárva érzem magam a drága pamutöltözékbe. Az egyik Nyomkövető – egy hullámos barna hajú lány – elismerő tekintettel mér végig. Ejha! Amióta az egyenruhát hordom, mindenki másként néz rám a gimiben, mintha végre befogadnának maguk közé. Jó érzés, hogy megbecsülnek, mégis vegyesek az ezzel kapcsolatos érzéseim. Jobban érezném magam, ha akkor is lennék valaki, ha nem adnám a fejem erre a túlzásra. Natalie a közelemben ül. Arany fürtöt simít a füle mögé, a mozdulat láttatni engedi a gallérja fölötti kis anyajegyet. Vajon milyen lenne, ha ajkammal rácsókolhatnék erre az anyajegyre, és agyaramat a nyakába mélyeszthetném…? Megfordul, és elkapja a tekintetem. Halvány mosoly jelenik meg az ajkán, és ebben a pillanatban megpecsételődik a sorsom. Akarom őt! Valaki belerúg a lábamba. Sebastian az. Figyelmeztető pillantást vet rám. – Mit értesz menekülés alatt? – nyávogja Gregory, visszautalva Sebastian egy korábbi megjegyzésére. – Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy küzdeni tanuljunk. Sebastian Sebzett Nyakú felé biccent, aki kigombolja zubbonya két felső gombját, felfedve előttünk a felsőtestét. A karmolásnyomok végighúzódnak a mellkasán, és egy jókora darab hús hiányzik a mellkasából, ahonnan azt egy sötétfajzat kiharapta. A demonstráció megteszi a kívánt hatást: mindenki éberen figyel. – A sötétfajzatok magasabbak, erősebbek és gyorsabbak nálunk – mondja Sebastian. – Amennyiben úgy bocsátkozol egyikükkel küzdelembe, hogy nem te vagy előnyös

helyzetben, megölhet, mielőtt egyet pislognál. Ezért, ha kedves az életed, szedd nyakadba a lábad! Nem szégyen, ha valaki élve tér vissza a főhadiszállásra. – Csoportosan vadászunk – teszi hozzá Sebzett Nyakú. – A számbeli fölényt fordítjuk a javunkra. Mostantól az osztag lesz a családotok, ennek a kezében lesz az életetek. Élethalál kérdése, hogy egy emberként mozduljatok; előre megérezzétek, mire készül a társatok, és megvédjétek egymást. Így leszünk megállíthatatlanok. – De van egy további előnyünk is, természetesen, a V-gén – veszi át a szót Sebastian. – Kellő gyakorlattal e gén segítségével megérzitek majd a sötétfajzatok közelségét, ami újabb előnyhöz juttat benneteket az ellenséggel szemben. Ennek a képességnek a kiművelése életről és halálról dönthet. Előbb azonban maradjunk meg az alapoknál. Gyakoroljuk a kardvívást! Álljatok fel párokba! Megragadok egy kardot a rakásból, és meglóbálom a fejem felett. Nem jó érzés. Nincs az az isten, aki rávehetne, hogy leszúrjam egy fajtársamat! Visszateszem a fegyvert. – Hát te meg miben mesterkedsz? – reccsen rám Sebzett Nyakú. – Nincs szükségem kardra. Van nekem saját fegyverem – villantom rá az agyaramat. Natalie elvesz egy kisebb kardot, közben félszegen rám mosolyog. A szívem vadul dörömböl a mellkasomban. Alig hiszem el, hogy csaknem elköptem neki, ott, a múzeumban, mi történt velem. Mégis, mit hittem? A végén még sültbolondnak, hangyásnak néz, és többé rám se hederít. Ezt nem kockáztathatom meg, amikor továbbra sem tudom, hogyan vagy miért műveli ezt velem. Gregory botlik belém. – Félre az útból, te szörnyszülött! – rivall rám. – Bocs, de nem láttalak ott alul – felelem gúnyosan. Gregory orrcimpája kitágul dühében. Elveszi a legnagyobb kardot a rakásból. – Tudod, hogy mit mondanak a túl nagy játékszerekkel játszadozó srácokról? – kérdem. Natalie felkuncog, és Gregory haragosan néz rám. Mindenki párba áll. Nem marad más hátra, Natalie-val kell társulnom. – Majd nagyon vigyázok, hogy meg ne sérülj – mondja. Sebastian odamegy hozzá, és könnyedén megérinti a vállát. Már erre az apró, meghitt mozdulatra megsajdul az agyaram. – Nem muszáj részt venned ebben a gyakorlatban – mondja. – Ülj csak le. Nem szeretném, hogy nagyon megterheld a szívedet. A lány arca skarlátvörösre pirul. – Igenis szükségem van a gyakorlásra! Különben mi értelme van itt lennem? – Csak vigyázni szeretnék rád…

Natalie fenyegetőn lendíti meg a kardját. – Semmi bajom. A szívem tökéletesen egészséges. Ne bánj úgy velem, mint egy gyerekkel! Elfojtok egy vigyort. Sebastian harciasan elém lép. – Ha bántani mered, kinyírlak, értetted? – Világos, mint a vakablak – vakkantom vissza. – Ne haragudj Sebastianra! – mondja Natalie, miután a srác elment. – A barátod egy faszkalap – mormogom. – Seb nem a barátom – nevet fel. – Csak azért mondtam ezt Chrisnek, hogy szálljon le rólam. Kigyúl bennem a remény szikrája, és sugárzom az örömtől. Kipróbálunk pár alapvető ütést és hárítást. Közben kiderül, hogy Natalie nem először vesz a kezébe kardot. Mozdulatai fürgék és pontosak, de így sem talál el egyszer sem. – Nem igazság! Miért ugrálsz el folyton? – zsörtölődik, amikor félreugrom egy újabb támadás elől. – Elvégre ez is benne van a pakliban, vagy nem? Az ellenfél nem áll majd tétlenül, nem várja meg, amíg lekaszabolod. Rám villantja azt a gyönyörű, döbbenetes mosolyát, egészen elgyengülök tőle. Újra támad. Ezúttal a karomra üt, kis vágást hasítva a zubbonyomon. Színpadiasan dörzsölöm a karomat. – De nyámnyila vagy! – mondja. – Te már tanultál vívni! – Apám tanított – mondja. Elkomorodik. Vajon miféle sötét emlék hatására? – Kiheverted már Linus halálát? – kérdem gyöngéden. Két napja fedeztük fel a holttestét a múzeumban. – Azóta is rémálmaim vannak róla – von vállat. – Az újság is leközölt róla egy rövid cikket. Olvastad? Bólintok. Kurta bekezdés volt csupán a hírek tengerében. Köd-túladagolásként könyvelték el a halálesetet, és ezzel le is zárták az ügyet. Pár sort szántak egy egész életre. Nem sok. Vajon én kapnék-e ennyit, ha holtan találnának? – Miért nézel ilyen gyászosan? – kérdi Natalie. – Hogyan?

Zord arcot vág, az enyémet utánozva. – Bocs, de Linusra gondoltam. Nem szép halál – mondom. – Rosszabbat is el tudok képzelni – morogja. – Mit gondolsz, mi lehet abban az Arany Ködben? Nagyon erős méreg lehet, ha ilyen hamar eltette láb alól Linust és a barátját. – Nem tudom. A drogdílerek néha természetes hallucinogénekkel keverik. Valami efféle lehetett – felelem. Tovább vívunk, noha Natalie-nak már máshol járnak a gondolatai. – Ash, mit akartál mondani a múzeumban? Valamit arról, amikor összevertük a fejünket…? – kérdi. Görcsbe rándul a gyomrom. A francba! Reméltem, hogy elfelejti. – Csak meg akartam kérdezni, hogy nem sérültél-e meg. Igencsak vastag a koponyám – mondom, megtapogatva a fejem búbját. Gyanakvóan összeszűkül a szeme. – Nos, elvesztettem néhány agysejtemet, de a kár nem örökre szól. Valóban ezt akartad kérdezni tőlem? – Ümmm, igen. Na és, várod már Cékla ma esti buliját? – kérdem, hogy témát váltsunk. – Nem igazán – fintorog. – Cékla utál engem. – Engem is Day. – Akkor remekül fogjuk érezni magunkat – mondja. – Jön még más is? – Nem – nevetek fel. – Cékla nem túl népszerű errefelé. Natalie szégyenlősen az ajkába harap. – Eszerint csak mi négyen leszünk? Olyan lesz, mint egy kettős randi? Nem gondoltam rá így, de… az anyját, tényleg randizni fogunk? – Fogjuk rá – ez minden, amit mondani tudok. – Most üljünk körbe! – rendelkezik Sebastian. Újra csoportba verődünk. Igyekszem olyan közel ülni Natalie-hoz, amennyire feltűnés nélkül tehetem. – Nos, keveset mondok, ha kijelentem, hogy pocsékul vívtok – kezdi Sebastian. – Peter Gibb, nyisd ki a szemed, ha szúrsz. Gregory, te meg úgy vagdalkozol, mint aki egy dzsungelen verekszi át magát. Natalie… szép volt. Natalie enyhén elpirul, nekem pedig megint lüktetni kezd az agyaram. – Mikor tanuljuk meg, hogyan uraljuk a V-gén adta képességünket? – érdeklődik Gregory.

– Ehhez egy sötétfajzat jelenlétére lenne szükség, de a mostani szánalmas teljesítményetek mellett nem mernélek összeereszteni benneteket egy ilyen félelmetes ellenféllel. – És Ash? Ő nem felel meg erre a célra? – veti fel Gregory. – Szó sem lehet róla! – tiltakozom. Sebastian állát vakargatva mérlegeli a helyzetet. – Jól van, megpróbálhatjuk. Olyan csapnivalóan vívtok, hogy talán ez az egy ment meg titeket, és meg kell tanulnotok a jövő heti első vadászat előtt. – Vadászatra indulunk? Csodás! – lelkesedik Gregory. – Nem leszek a kísérleti nyulatok! – jelentem ki, de senki nem hallgat rám. Natalie feláll, és száját alig észrevehető mosolyra húzza. Sebastian lekapcsolja a villanyt, mire a terem sötétbe borul. Az újoncok közül néhányan döbbenten felkiáltanak. Csupán Sebastian hangja hallatszik a szuroksötétben, ahogy fel-le jár közöttünk, bár valószínűleg semmit sem lát. Nekem ez a nagy előnyöm van vele szemben: én pompásan tájékozódom sötétben. – Szóródjatok szét a teremben! Az a feladat, hogy valamennyien Ashre koncentráljatok. Képzeljétek őt magatok elé! Gyenge áramütéshez hasonlót kellene éreznetek a közelében. Ezzel jelez a V-gén. Keverék vérről lévén szó nem lesz átütő a hatás, de talán így is észlelitek majd. Én például igen. Egyetlen gyors, gyakorlott mozdulattal meglengeti a karját, és lenyesi egy hajfürtömet. – A fene vigyen el! – káromkodom. – Még jó, hogy a fejemet nem vágtad le! De ő csak nevet válaszul. – Seb. Nem rohangálhatunk a sötétben kivont karddal – jegyzi meg Natalie. – Valaki még megsérül a végén. – Jó. Tegye akkor le mindenki a fegyverét a padlóra. Ha megtaláljátok a férget, csak veregessétek vállon, és mondjátok azt: „Megvagy, kinyiffantál.” Agyaramat elárasztja a méreg a dühtől, hogy féregnek nevezett. Rendben, te akartad. Ha háború, hát legyen háború. Hangos csörömpölés kíséri, amint mindenki a padlóra helyezi a kardját, aztán az újoncok karukat kinyújtva keringeni kezdenek a teremben, engem keresve, mintha csak szembekötősdit játszanának. Egyedül Natalie és Gregory áll mozdulatlanul, mindketten a V-génjüket próbálják felébreszteni. – Itt vagyok – suttogom. Több újonc felém indul, de ügyesen félresiklom az útjukból, mire egymásba botlanak.

Jó vicc, mondhatom. Nesztelenül keringek a teremben. Időnként a falnak koccanok, hogy csapdába csaljam egyiket-másikat. Egy percen belül hármat kiejtek. Most a következő gyanútlan újoncot veregetem vállon: „Megvagy, kinyiffantál.” Az újonc mérgesen morog, és félreül. – Ne becsüljétek alá az ellenfeleteket! – szólal meg Sebzett Nyakú a sötétben. – A sötétfajzatok gyakran próbálnak majd távolabb csalni benneteket a társaitoktól, hogy aztán ellássák a bajotokat. Vajon én is ezt csinálom? Nem is figyeltem fel rá, ösztönből cselekedtem. Mozgolódás támad a terem közepén. Gregory botorkál felém a sötétben. – Gyere elő, gyere elő, te féreg, bárhol is vagy! – szólongat. Elkanyarodik tőlem balra, nyilván gőze sincs arról, merre vagyok. Natalie ezzel szemben egyenesen felém indul. Először annyira meglep ezzel, hogy elfelejtek kitérni az útjából. Már csaknem elém ér, mikor összeszedem magam, és félreszökkenek. Nyomban megfordul, és megint engem céloz be. Még a sötétben is érzem, hogy mosolyog. – Semmi értelme elfutnod előlem, Ash. Érezlek téged – súgja oda. Kis híján újra elkap. Ördög és pokol! Tényleg érzi, hol vagyok! Nos, nem hagyom, hogy kifogjon rajtam! Abból nem eszik! Micsoda szégyen lenne, nem élném túl! Rávetem magam. Ledöntöm a lábáról, és a falnak nyomom. – Megvagy, kinyiffantottalak – súgom játékosan a fülébe. Valahol a sötétben Sebastian kering az újoncokkal, egyre közelebb hozzánk. Elengedem Natalie karját, és azt várom, hogy elsétáljon, ehelyett kezével végigsimítja az arcomat. Ujjait végigjáratja az ajkamon, agyaramat is súrolva, amely méregtől lüktet. Elakad a lélegzetem erre a tiltott érintésre. Mit művel? Ha rajtakapnák közben… – Elrejtőzhetsz, de nem menekülhetsz – mondja Gregory tőlem valamerre jobbra. Szégyen hasít a bensőmbe. Gyűlölöm magam, hogy így reagál Natalie-ra a testem. Ezer ok villan át az elmémen, miért kellene ellöknöm magamtól, de nem teszem. Ehelyett azt választom, ami tilos: gyengéden megcirógatom az arcát. Halkan, lihegve felnyög, mialatt ujjaim feltérképezik arcvonásait. Furcsa módon mintha most „látnám” először, emlékezetembe vésve minden apró részletét. Vágy és bűntudat harcol bennem egymással. Akarom őt, de a saját fajtámhoz is hűségesnek kell lennem. Hisz ő az őrök közé tartozik! Ezt nem szabad! Mégsem tudok magamnak parancsolni. Ujjaim sima bőrén járnak; bal orcáján rálelnek egy gödröcskére, majd a puha, telt ajakra. – Ash! – sóhajtja, és hátraszegi a fejét. Ajka az enyémet érinti. Alig ér egymáshoz e kettő, mégis villámcsapáshoz hasonló erő sújt le, és hatol egyenesen a szívembe. Fájdalom robban a mellkasomba. Natalie

visszahőköl. Tudom, hogy ő ugyanúgy megdöbbent, mint én, mert a második szív dobogását érzem a mellüregemben. – Natalie… Durva kezek ragadnak meg a sötétben, és Gregory diadalittasan ujjong: – Megvagy, kinyiffantottalak, te féreg! A lámpa kigyullad, én pedig gyorsan ellépek Natalie-tól. Sűrű szempilláin keresztül vizsgálgat. Valami baj van. Az ajka sápadt, vértelen, és alig kap levegőt. – Mit műveltél vele, te szörnyeteg? – rohan oda hozzá Sebastian. Natalie szóra nyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Ehelyett sarkon fordul, és kifut a teremből, hangosan bevágva maga mögött az ajtót. Amint elmegy, nyomban szűnni kezd a mellkasomat égető fájdalom, míg végül már el se hiszem a történteket. Nem képzeltem csak az egészet? De ha igen, miért ez a heves indulatkitörés? Vagy ő is ugyanazt érezte, amit én?

17.

Natalie

SEBASTIAN VISZ HAZA, közben nagy hűhót csap körülöttem. Az épület falain belül nyomban Craven laboratóriumába indulok. Úgy teszek, mintha újabb adag szívgyógyszerre lenne szükségem. Ajkamat most is bizsergeti az a majdnem-csók. Alig győzöm lecsillapítani botor szívemet. Mi ütött belém, hogy megsimogassam, mindenki előtt? Bolondnak nézhet! Csak hát… ő is megsimogatott. Valami nagyon furcsa játszódott le kettőnk között ott, a sötétben. Valóban az ő szívét éreztem volna a mellkasomban dobogni? Hogyan lehetséges ez? Hisz a kevertvérűek szíve nem ver. Meg kell kérdeznem Craventől! Talán hallott már hasonlóról. Egyedül találom a laboratóriumban. A mikroszkópja fölé görnyed, félhold alakú szemüvege hosszú orra végén ül. Mellette, a munkapadján lombikok sorakoznak, mindegyikben más-más színű folyadék. A szivárvány összes színe felvonul: vörös, arany, zöld, fehér és kék. Elhaladok az ezüst színnel megjelölt ajtó előtt, ahogy feléje tartok. Mi lehet odabent? – Üdvözöllek, ifjú hölgy! Mit tehetek érted? – kérdezi. Nem nézek a szemébe, nehogy leolvassa az arcomra írt bűntudatot. Senkinek nem szabad megtudnia, mit műveltünk Ashsel! – Volna egy tudományos kérdésem. Genetikával foglalkozunk biológia órán, és a tanárom azt mondta, hogy a kevertvérűeknek nem ver a szívük. Igaz ez? Craven megtörli a szemüvegét. – Igen, jól mondta. Egy osztálytársam, egy fiú, viszont azt állítja, hogy ismer egy kevertvérűt, akinek ver a szíve. Lehetséges ez? Volt már ilyen eset? – Nem hinném. A kevertvérűeknek nem ver a szívük, éspedig azért nem, mert nincs erre szükségük. – Hogyhogy? – Nos, a hivatalos verzió az, hogy elátkozott lelkek, akik arra kényszerülnek, hogy élet és halál határvonalán tengessék nyomorúságos életüket – Craven kétkedőn felvonja a

szemöldökét. Kivesz egy vérmintát a hűtőszekrényből, és mikroszkóp alá helyezi a metszetet. Belenézek a lencsébe. Parányi, szabad szemmel nem látható lények vonaglanak a vérplazmában. – Mik ezek? – Trypanosoma vampirum . Ezek tartják életben a kevertvérűeket, oxigént juttatnak a szerveikbe… – Amit nem a szívük végez el számukra… – Pontosan. Ezért a szívük kikapcsol. Egyike ez annak a sok bonyodalomnak, amit a sötétfajzatok és az ember DNS-ének összekeveredése okoz. – És megtörténhet, hogy… izé… felébred a szívük? – Soha nem hallottam effélét. Elkeseredem. Valószínűleg csak képzeltem az egészet. Úgy értem, hajszál híján megcsókoltam Asht. Egy csóktól pedig minden lány szíve megdobban, nem igaz? Ennyi volt az egész, nem több. Felmegyek az emeletre, jobban összezavarodva, mint valaha. Muszáj beszélnem erről Ashsel ma este Cékla buliján, de hát mit is mondhatnék? Hisz magam sem tudom, mit érzek ezzel a félig-csókkal kapcsolatban. Anyám soha nem bocsátaná meg nekem, ha megtudná, hogy beleestem egy sötétfajzatba, és azt is nehéz elfelejtenem, hogy egy Haragvó ölte meg az apámat. Ugyanakkor ő azt akarta, hogy a sötétfajzatok és az emberek ne különüljenek el egymástól, hanem hogy egyenlőek legyenek. Ő talán nem bánta volna ezt a szerelmet. Megdörgölöm a halántékomat, mert fejfájás kerülget. Semmi értelme belelovalnom magam ebbe a dologba, amíg meg nem tudom, hogyan érez Ash a történtek után. Mindent a maga idejében. Aztán Sebastiantól is meg kell szabadulnom valahogyan. Szó sem lehet róla, hogy Cékla bárkájára is utánam jöjjön, és mindent elbaltázzon! A legjobb lenne új testőrt kerítenem, aztán majd kitervelnem, őt hogyan rázzam le, mikor a bárka felé veszem az irányt. Bekopogok anyám szobájába. Az ágya szélén ül, és a kezében lévő gyöngyös karkötőre mered. Derékban szűkített, hosszú, kék köntöst visel, ami kiemeli sovány alakját. Csillogó fekete haját kontyba tűzte, ami megnyújtja amúgy is keskeny, csontos arcát. Ha átölelném, darabokra törne, mint az üveg. Szerencsére eszében sincs hozzám érni. – Minden rendben? – kérdezem. – Nem tudom ezt magam felcsatolni. Vékony csuklójára kapcsolom a karkötőt. – Gondolom, nem udvariassági látogatásnak szántad ezt. Mit akarsz? – tér egyenesen a

lényegre. – Új testőrt akarok. – Megint ezzel jössz? – Igen, megint ezzel! Tudod, milyen Sebastian, és kellemetlen folyton magam körül látnom, miután szakítottunk. Azt már nem teszem hozzá, hogy ma este egy kevertvérűvel randevúzom, ezért szeretném eltávolítani Sebastiant a közelemből. – Jó – mondja anyám megviselten. – Kösz! Hú, ez könnyebb volt, mint hittem. – De csupán esténként és hétvégeken engedélyezek változást. Az iskolába továbbra is ő kísér el. Tudom, hogy ez túl könnyen ment. – Miért? – Mert én azt mondom – zárja le a vitát. Ez is jobb a semminél. A szobámba sietek, és menten nekilátok, hogy átnézzem a ruhatáramat. Közben már vetem is le, ami rajtam van. Megnézem magam az életnagyságú tükörben, és szemem megállapodik a szívem fölött húzódó forradáson. Ostobaság volt azt képzelnem, hogy Ash szíve dobban meg a mellkasomban. Hisz Craven is megmondta, hogy ez lehetetlen. Még ha az ő szíve fel is éledt volna, ez még nem magyarázza meg azt, amit én éreztem. Az egyetlen logikus magyarázat, hogy túlerőltettem magam a kardvívás során; innen ez a tünet. Akkor miért hiszem mégis az ellenkezőjét? Félóra múlva elkészülök. Fekete, vágott szárú nadrágomat térden felül érő csizmába gyűröm. Szűk topot veszek fel mellé meg Ash kabátját. Ám amint kinyitom az ajtót, Sebastianba ütközöm a folyosón. – Te lecseréltettél engem? – támad rám. Elcsörtetek mellette, és sietve megnézem apám karóráját. A kristály megrepedt, alatta azonban még látható az idő: tíz perc múlva hét óra. A végén még elkések! Sebastian üldözőbe vesz. – Fogd már fel végre, hogy nem akarlak többé magam körül látni! – kiáltom oda neki. – Nem tűröm el, hogy csak így dobj! – mondja. – Kopj le, mert még kidobatlak innen az új testőrömmel! Megfeszül az álla, de abbahagyja az üldözésem.

Új testőröm, Malcolm a bejáratnál vár. Negyven körüli. Lenyalt barna hajú, és a szeme állandóan a környezetét pásztázza. – Mi van, mégse jön? – kérdem. A fejét rázza, én meg a szemem forgatom. Kilépünk a szabadba. A levegő érezhetően megtisztult az eső után. Idegesen lesimítom a hajam, ne göndörödjön be túlságosan a párától. Körülöttünk az utcákon mindenütt színes zászlók lobognak. Szombaton ünnepeljük a Fegyverszünet Napját. Vajon Ash még most is látni akar? Azok után, ahogy elrohantam, talán a háta közepére sem kíván. Mi van azonban – tudom, hogy hiú remény –, ha meg akarja beszélni velem a történteket? Hiszen éreztem, ahogy bennem ver a szíve. Legalábbis azt hiszem. Jaj, nem is tudom! Kész őrület ez az egész, de valami mégiscsak történt. Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy nem veszem észre, mikor több fokkal lehűl körülöttem a levegő. Hirtelen villamos ütést érzek a bőrömön, amitől libabőrös leszek. Pontosan úgy, mint a Nyomkövető gyakorlat során, amikor aktiválódott a V-génem. Malcolm megtorpan. Ő is érez valamit. – Mi az? – suttogom. A sötétet fürkészi, hogy nem észlel-e mozgást valahol. – Lát valamit? – kérdem, vadul kalapáló szívvel. Csak nem egy alávaló Haragvó? Újabban egyre többen jutnak át közülük a falon, főleg azért, mert megszaporodott a számuk, mióta a fertőzés elterjedt a Légió gettójában. Ők aztán nem félnek a Nyomkövetőktől, agyuknak ez a része kikapcsolt. Egyedüli céljuk a vadászat. – Nem – feleli Malcolm halkan. – De messziről megérezni a szagukat… Vár még egy pillanatot, aztán int, hogy tovább mehetek. Kezét azonban nem veszi le a kardjáról, amíg Cékla bárkájához nem érünk. A közelében maradok, attól tartva, hogy a sötétfajzat, akit érzékeltünk, ugyanaz volt, aki megölte Cirmost, és aki a múzeumba is utánam jött. Többé azonban nem észlelem, meglehet, Malcolm látványa ijesztette el. – Várjon itt! – mondom neki a parthoz közeledve. Nem akar tovább engedni. – Őkegyelmessége szent nevére! A barátaimmal leszek egy bárkán! Nincs mitől tartani, és maga is pontosan tudja, hol talál. Már itt is a kanális. Felmordul, amit beleegyezésnek veszek. A sárga bárkát üveg lámpások füzére világítja meg. A színes fények kaleidoszkópja a Tél Ünnepére emlékeztet. Cékla és Day már a bárkán vannak, Ragyogást kortyolgatnak kávésbögréikből, és javában flörtölnek. Cékla megmosta, és megfésülte máskor rendetlen

loboncát. Csinos ing és fekete nadrág van rajta, míg Day-en egyszerű, ám mutatós, kék ruha. Cékla lát meg először, és dörmög valamit, ami nem lehet bók, mivel Day karon öklözi. Cékla észreveszi Malcolmot a partról. – Ő is velünk lesz? – Nem. Mondtam neki, hogy maradjon a parton. Day itallal kínál, amit elfogadok. Átlesek a válla fölött, nincs e nyoma Ashnek. Elszorul a szívem, mikor sehol sem látom. – Ha csak hárman leszünk, el is mehetek, hogy magatokra maradhassatok – mondom. – Ash mindjárt csatlakozik hozzánk, csak a híd alatt vár. Gondoltuk, hogy testőrrel érkezel, ezért húzódott a sötétbe – mondja Cékla. Cékla beindítja a motort, és a következő pillanatban a vízen siklunk. A hűvös levegő a bőröm legyezgeti, fejem fölött csillagok ragyognak. Karom keresztbe fonom a mellkasomon. Lélegzetem párája szellemjelenésként gomolyog elő szétvált ajkaim közül. Hamarosan havazni fog. Ahogy a hídhoz közeledünk, Cékla csökkenti a sebességet. A bárka oldala hangos puffanással verődik a partnak. Ash a következő pillanatban a fedélzeten terem. Még a Nyomkövető egyenruha van rajta, amit a gyakorlaton viselt. Észvesztően jól néz ki a vörös zubbonyban és a fekete katonanadrágban. Találkozik a tekintetünk. Elgyengül a térdem ettől a fekete szempártól. – Hát rajtad meg mi van, testvér? Nem jelmezbálban vagy – jegyzi meg Cékla. – Könnyebb így mozogni a városban. Az emberek tisztelik a Nyomkövetőket – feleli Ash. – Nem tisztelet ez, hanem félelem. Ha valakinek, neked igazán tudnod kellene. Miért csináltad? Ash megragad egy bögrét, és egy hajtással ledönti az italt. – Hagyj már békén! Hisz ez csak egy egyenruha. Miért csinálsz akkora ügyet belőle? – Mellébeszélsz, és ezt te is tudod – feleli Cékla. – Dugulj már el! Mit tudsz te bármiről is? – torkollja le Ash. – Van fogalmad arról, milyen egy kevertvérű élete ebben a városban? Nem fogok bocsánatot kérni, mert most az egyszer némi könnyebbséget kívánok magamnak. Leveti a vörös zubbonyt és a padra dobja. – Nézd, ne haragudj! – visszakozik Cékla. – Ugye, még haverok maradunk? – Igen, persze – hagyja annyiban Ash. – Kezdjük már el a bulit! – mondja Day, és újratölti a bögrémet Ragyogással.

Cékla zenét tesz fel, és sűrűn töltöget az italból. Megpróbálok arra figyelni, mit mond Cékla és Day, ám ösztönösen Asht érzékelem minden idegszálammal. Testem majd eleped a vágytól, hogy megint hozzám érjen. Megkockáztatom, és egyenesen a szemébe nézek. A kelleténél valamivel tovább kulcsolódik egybe a tekintetünk. Szinte sistereg közöttünk a levegő, és izgató sötétség siklik a bőrömre. A Tekintet. Ash prédája lettem. Ő az enyém, figyelmezteti ezzel a jelzéssel a többieket. Belereszketek a gondolatba, hogy még a végén belém harap, az azonban nagyon is ínyemre van, hogy akar engem. Az egész olyan zavaros. Az eszem azt mondja, hogy ez veszélyes játék, és el innen, a szívem azonban itt tart. Cékla elkapja Day-t, és táncolni kezdenek a zene ütemére. – Hiányoztál – súgja a lány fülébe. – Te is nekem. Mégsem jó ez így. – Miért nem? Nem szeretsz már? – kérdi Cékla. – De igen, szeretlek. Mindig is szerettelek. Csakhogy semmi nem változott. Közöltem veled, hogy a Köd vagy én, és te a Ködöt választottad. – Hibáztam, bocsáss meg – Cékla szenvedélyesen megcsókolja Day-t. Annyira elmerülnek egymásban, hogy nem fogják észrevenni, ha félrevonulok Ashsel egy időre. Felmászunk a bárka lapos tetejére, és leheveredünk a csillagokkal telehintett égbolt alatt, miközben karunk egymáshoz préselődik. Noha több réteg ruha van rajtunk, karomon elektromos szikrák pattognak ettől az érintéstől. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a parányi ezüst pettyeket is látom Ash fekete szemében. A távolból különös, kísérteties zene szűrődik hozzánk. Gyakran áthallatszódik a gettóból a sötétfajzatok éneke; a bánat vagy az ünnep dalai ezek. Ma gyönyörű, vidám dallamot hallunk. – Miről énekelnek? – kérdezem. – Ez a Véreskü – magyarázza Ash. – És mi az? – Mikor egy sötétfajzat rátalál vértársára, ezt az esküt éneklik el egybekelésük megpecsételésére. Olyan ez, mint az esküvői fogadalom. Nagyjából ez a nyersfordítása: „Ez a szív kezdete, ez életünk dele. Vérem lesz véreddé, örökkön örökké.” – Ez egyszerre gyönyörű, de egyben nagyon ijesztő is – mondom, félig-meddig tréfálkozva. Ash feláll, amitől a bárka megbillen kissé. Fejét az ég felé fordítja, és hosszan, halkan felvonyít. Valahonnan, a Légió gettójából üvöltés visszhangzik válaszként. Ash ezután

visszaül mellém. – Mit mondtál nekik? – kérdezem. – Nehéz lefordítani. Inkább csak érzelemnyilvánítás ez. Annyit jelent: „Szeretet.” – Nehéz lehet neked, hogy ilyen közel vagy hozzájuk, mégsem láthatod őket. – Hozzászoktam már – sóhajt fel. – Sajnálom – mondom. – Ne sajnáld, nem a te hibád – feleli. Felkönyökölök. – Hiányzik a sötétfajzat családod? – Miért hiányozna? Sosem láttam őket. Azt se tudom, élnek-e még. – Talán ha egy napon lebontják a Falat, találkozhattok – biztatom. – Hát, ebben erősen kételkedem. Különben pedig ha láthatnám is őket, nem vagyok biztos benne, hogy ők is szívesen vennék ezt a találkozást. Anyám családja nem nézte jó szemmel a születésemet. – Mert keverék vér vagy? – kérdem. – Igen – bólint. – Sokan hátat fordítottak anyámnak, amikor hozzáment apámhoz. – Rossz lehetett egy ilyen vegyes etnikumú családban felnőni. – Voltaképpen nem is volt olyan rossz. A szomszédaink többé-kevésbé elfogadtak minket, és sok barátunk volt. Apu annak a kisszámú lelkipásztornak az egyike volt, akik embert és sötétfajzatot egyaránt a híveik közé soroltak, ezért a szüleim mindkét közösség életében tevékenyen részt vettek. A szegregáció után ez természetesen megváltozott. Ennél többet nem is kell mondania. Noha kicsi voltam még a szegregáció kezdetekor, azért emlékszem, milyen hamar egymás ellen fordított ez hajdani barátokat, csak mert nem ugyanahhoz a fajhoz tartoztak. – Említetted, ugye, hogy a szüleid elváltak? – kérdem, mert emlékszem, mit mondott Ash a piacon Marthának. – Na, igen – morogja, de nem néz a szemembe. Idegesen babrálom az óraszíjamat, attól félek, hogy tapintatlan voltam. – Ez nem egy férfióra? – kérdezi. – Az apámé – bólintok. – Nehéz lehetett őt elveszítened. Őszintén sajnálom – mondja. – Hát igen. Valahogy helytelennek érzem, hogy pont vele lelkizzek a bánatomról, amikor épp apám küldte a sötétfajzatokat Puszta Földre meghalni a háború idején. Abban az időben még

elkötelezett híve volt Tiszta Rózsának. Egészen addig, amíg nem szembesült a koncentrációs táborok iszonyatával. Ez volt a fordulópont a számára. Ekkor állt át a másik oldalra. – Emlékszem, annak idején, bemondták a hírekben, mi történt. Egy sötétfajzat támadta meg. Jól mondom? – Igen – felelem, noha ez csupán az igazság fele. Még ennyi idő után is süt a fájdalom a szavaimból. – Egyesek költői igazságszolgáltatásnak neveznék, nem igaz? – Hívhatjuk annak is. Hogy lehetséges ezek után, hogy mégis szóba állsz velem? – Hogy érted ezt? – Hát… izé… én is félig sötétfajzat vagyok… – Észre se vettem – fogom tréfára a dolgot, de olyan sutára sikerül. Ash karját a feje alá teszi, ami láttatni engedi a csuklóján réz azonosító karperecét. Elszégyellem magam, mert eszembe jut, hogy én is ilyet adtam Marthának, amikor ideköltöztünk. Ash most ráhúzza az inge ujját a karperecre, hogy eltakarja. Elcsendesedünk, és a sötétfajzatok énekét hallgatjuk. Ash aztán váratlanul szembefordul velem. Hirtelen megváltozik a hangulat. Mintha még a levegő sem merne megmoccanni. Eljött az idő, hogy kimondjuk, ami a szívünket nyomja. Nem szólalunk meg azonnal, várjuk, hogy a másik kezdje. – Bocs, hogy a múltkor úgy elrohantam – mondom. – Miért mentél el? – Megijedtem. – Miért? – faggat tovább. Hirtelen úgy érzem, őrület ez az egész, és hogy amit éreztem, az nem lehetett valóságos. Felkönyököl. – Én éreztem valamit. – És mit? – önt el az izgalom. – Azt hiszem, tudod. – Azt gondoltam, hogy csak én érzem. – És mit éreztél? – Egy másik szív dobogott bennem – mondom, azonnal sejtve, milyen nevetségesek is ezek a szavak. Mi van, ha egész másra gondol? De nem neveti el magát. Ehelyett visszafekszik, és megsimítja az arcát.

– Én is ezt éreztem. – De hát hogyan lehetséges ez? Neked elvégre is… úgy értem, keverék vér vagy… – Nem tudom, hogyan fogalmazhatnék tapintatosabban. – Ezért nem verhet a szívem – fejezi be helyettem a mondatot. – Igen. – Fogalmam sincs. A távolban a két sötétfajzat tovább énekli gyönyörű fogadalmi duettjét. Némán hallgatjuk, élvezve a dalt. Olyan szívmelengető, hogy valakik egyáltalán egymásra találhattak. Hanem ekkor Ash hirtelen felül. Csupa izgalom. – Hogyan is lehettem ilyen idióta! – mondja. – Mi történt? Mi az? – Hallottál valaha Aegeus és Zanthina regéjéről? – Nem – mondom. Ash a teliholdra mutat. Egy sötétfajzat legenda szerint a holdistennő, Lune és a napisten, Solis egymásba szerettek, mivel ez az Éjszaka és a Nappal násza volt, nem születhettek belőle gyermekek. Solis kedvére akart tenni a feleségének, ezért fiút gyúrt a csillagokból, és Aegeusnak nevezte el. – Ash egy hat csillagból álló csillagképre mutat. – Lune annyira szerette a fiát, hogy második szívet faragott neki. Így halhatatlanná vált. Mosolyogva hallgatom a történetet, noha nem tudom, mire akar kilyukadni Ash. – Aegeus eleinte boldog volt, ám felnőve nagyon magányosnak érezte magát. Nem akart ő örök életet, ha ez azt jelentette, hogy egy szál magában kell bolyongania a sötétben, ezért kitépte a szívét, és a Földre hajította. Míg beszél, Ash száját nézem, megigézve ajkának szelíd ívétől. Koncentrálj, Natalie! – mondom magamnak. – Aegeus könnyei a Földre hullottak, belőlük lettek az első óceánok. Elbűvölve nézte, amint egy szépséges nő kiemelkedett a habokból, akinek keblében ott dobogott az ő elhajított szíve. Aegeus Zanthinának nevezte el, ami annyit tesz: „Örök Szerelmem”. Ujjongva járták táncukat a csillagok között. Léptük nyomán galaxisok támadtak. Ettől fogva ők ketten gondoskodtak róla, hogy minden sötétfajzat kettős szívvel szülessen, amely szerelmük emlékére felébred, valahányszor találkoznak vértársukkal. – Ezért éled fel hát egy sötétfajzat szíve! – kerekedik el a szemem. – Gyönyörű ez a rege. Nem ismertem. Ash tenyerébe veszi az arcomat, és könnyedén végigfuttatja hüvelykujját az ajkamon.

– Oka van annak, amiért szerettem volna, ha megismered ezt a történetet. – És mi ez az ok? – suttogom, noha alig tudok másra figyelni, mint az arcomon járó ujjaira. – Te az én vértársam vagy. Az ő szívverése dübörög most is ereimben, tudom hát, hogy ez az igazság. – Megijeszt téged? Az ajkamba harapok. Túl sok ez nekem. Ma reggel még abban sem voltam biztos, hogy Ash kedvel egyáltalán, most meg azt mondja, hogy vértársak vagyunk! Minden olyan gyorsan történik, hogy egy átlagos csaj a hetedik határba futna ettől. A helyzet azonban az, hogy nem ijedek meg, sőt, még csak meg sem lepődöm. Ash közelében minden olyan ösztönössé, magától értetődővé válik, akár a légzés. Ujjaink összekulcsolódnak. Azóta küzdök az érzéseim ellen, mióta megláttam ott, a híd alatt, de többé nem hazudok se magamnak, se neki. A vértársa vagyok! Ez megmagyarázza, miért moccan meg olyan furcsán a szívem, amikor a közelemben tartózkodik, és hogy miért nem tudom sehogyan sem kiverni őt a fejemből. Ugyanakkor meg is könnyebbülök, hogy megtudtam, amit iránta érzek, az nem holmi szalmaláng, hanem sorsszerű és gyönyörű. Ennek ellenére nehéz eloszlatnom a bűntudatomat, ami azért tölt el, mert egy sötétfajzatba szerettem bele. Évek óta azt hallom, hogy a két fajnak tilos egymást szeretnie; nem verhetem hát ki a fejemből ezt a tilalmat egyik napról a másikra. A változásnak azonban valahol el kell kezdődnie. Legalábbis apám ezt mondta nekem egyszer. – Nem, nem ijeszt meg. És te? Téged zavar? – kérdezem. – Nem, nekem ez… – rázza meg a fejét. – Természetesnek tűnik? Igenlően bólint. – De hát hogy is van ez? – mondom. – Hiszen én ember vagyok. – Ezt nem tudom biztosan. Talán az az ok, hogy mivel félig én is ember vagyok, a dolog így hat a mi esetünkben. – Nem hiszem, hogy ez számít egyáltalán ezek után. Örülök, hogy így történt. Sugárzóan rám mosolyog. – Esküszöl, hogy így van? – Esküszöm. – És hogyan tovább? Hisz semmi nem változott. Én továbbra is keverék vér vagyok… – Én pedig a Parancsnok lánya…

– A törvény tiltja, hogy összejöjjünk – figyelmeztet szelíden. Tudom, hogy veszedelmes játékba kezdtünk. Ha lefülelnek minket, ránk is vérpad vár, mint Tomra és Janára. Megéri a kockázatot? Ash megcirógatja az orcámat, mire egész testem felpezsdül, és életre kel. Igen! – Akarom ezt – mondom. – De óvatosnak kell lennünk. Szemében fekete tüzek gyúlnak, ajka szétnyílik, ahogy közelebb hajol hozzám, lélegzete bizsergeti az arcbőrömet. Úgy érzem magam, mint egy hullámvasút tetején, amely pillanatok alatt alázúdulhat a mélybe; tele félelemmel az elkövetkezőktől. Mindjárt… most nyomban… Találkozik az ajkunk. Sóhajtok a csók előtt, amely egybeforrasztja ajkunkat, ahogy éhesen rám veti magát. Szívverése a fülemben dobol, két keze az arcomon, a hátamon jár. Magához húz. Mindketten levegő után kapkodunk, miközben szívünk hatalmasat ugrik mellkasunkban. Láthatatlan csatorna nyílik kettőnk között. Ash minden érzése a szívembe árad: a gyönyör, a szerelem, az ujjongó öröm. A végén úgy érzem, majd szétfeszítik a szívem falát. Túl sok ez nekem, elhúzódom, ziháló mellkassal. – Mi volt ez? Ajka tökéletes mosolyra görbül. – Lélekcsere. Átkarolom a nyakát, és ajkamat az övére tapasztom. – Mi a fene folyik itt? Day hangjára szétrebbenünk. Ő és Cékla bámul fel ránk a fedélzetről. – Nem az, aminek látszik – vágom rá gondolkodás nélkül, bár tudom, hogy ostobaság ilyet mondani, amikor rajtakaptak minket. Ash felsegít, és lemegyünk a lépcsőn. – Úgy láttam, épp smároltatok – olvassa a fejemre Day. – Na és? Nem szabhatod meg, kivel csókolózom! Mégis, mit képzelsz, ki vagy? Tiszta Rózsa? – kiabálom magamból kikelve. – De hát ő drogkereskedő, aki életeket tett tönkre! – Nem az ő hibája, hogy Cékla inkább betépett, csak hogy ne kelljen veled járnia – vágok vissza. Day hátrahőköl.

– Ha igazi barát lennél, örülnél ennek – mondom. – Ha igaz barát volnál, rá se néznél Ashre – riposztozik. Ash Day elé lép. – Nem veszem el tőled Natalie-t, ha ez aggaszt – mondja. – Úgy érted, úgy, ahogy Céklát sem vetted el? – gúnyolódik Day. – Mindkettőtöknek van helye az életemben – fintorgok. – Nincs miért féltékenykedni. – Nem vagyok féltékeny! – sértődik meg Day. – Pedig úgy viselkedsz – mondom. – Ash Fisher rossz vér: Köd-díler és egy tuskó – jelenti ki. – Ha vele jársz, többé nem lehetünk barátnők. Válassz, ő vagy én! – Komolyan ezt akarod? – nevetek fel. – Igen – feleli. – Jó, akkor Asht választom. Sértetten elhallgat. Megsajnálom, de túl mérges vagyok rá. Hogy mer nekem ultimátumot adni? Cékla kézen fogja Day-t. – Hogy képzeled ezt, testvér? – villámokat szór a szeme – Hisz ő a Parancsnok lánya! – Na és akkor? – Mi történt veled, haver? Először beállsz a Nyomkövetők közé, most meg összejössz egy őrök közé tartozó csajjal! Tudod, minek nevezték a hozzád hasonlókat a háború idején? Kollaboránsnak! Ash ráveti magát Céklára. A két srác összekapaszkodva püföli egymást. Ash jól irányzott ütést mér Cékla képére, akinek elered az orra vére. Ash újra felemeli az öklét. – Hagyd abba, Ash! – kérlelem. Nyomban elengedi Céklát. – Többé ne merj kollaboránsnak nevezni! – üvölti. Day Céklához rohan, és megpróbálja elállítani a vérzést. Gyűlölködő pillantást vet rám, és én sem maradok adósa. – Jól vagy? – kérdezem Ashtől. – Igen, én… BUMM! A bárka vadul megrázkódik. Ash a kormányrúdhoz rohan, amelyre senki nem ügyelt a szóváltás idején, és visszakormányozza a hajót a víz közepére. Megszemlélem a kárt. A festék lepattogzott, ahogy a bárka oldala a partnak ütközött, és néhány lámpa is eltört,

nagyobb baj azonban szerencsére nem történt. Cékla átveszi a kormányt. Mi, többiek mérgünket visszanyelve, némán ülünk. Nem nézünk egymásra. Bárcsak gőz hajtaná ezt az ostoba szerkezetet, akkor hamarabb hazaérnék – gondolom. Minél előbb elkerülök Day közeléből, annál jobb. Azt hittem, igaz barát, de ha nem tud örülni annak, hogy egymásra találtunk Ashsel, akkor nyilván tévedtem. A hajó végül a szokott horgonyzóhelyéhez közeledik, és Cékla kikapcsolja a motort. Ash felveszi a Nyomkövetők zubbonyát. Már szállnék ki, amikor megragadja a karomat. – Valami itt nincs rendjén – mondja. – Vérszagot érzek. – Malcolm! – kiáltok fel. Leugrom a hajóról, és rohanni kezdek a parton. Alig kapok levegőt izgalmamban. Egy test hever a fűben… körülötte rettentően sok vér terjeng… akárcsak Cirmosnál… meg apámnál. A ruháját megszaggatták, ami láttatni engedi a mellkasán tátongó hátborzongató hasadékot. Elfojtok egy sikolyt. Kitépték a szívét! Mellettünk közeledő fényszórók világítják meg az utat. Úgy látszik, már riasztották az őrjáratot. – Menj! Itt nem biztonságos – mondom Ashnek. Még egyszer utoljára rám néz, aztán elnyeli a sötét.

A saját szobámban Martha betakar az ágyamon, és szorosan átölel. Puha, ruganyos hús, mintha párnát fognék magamhoz. – Az én hibám! Én mondtam neki, hogy ott várjon rám! Ha én nem… – a mondat vége könnyekbe fúl. A hajam simogatja, és csillapító szavakat sugdos a fülembe. Nem tehetek róla, de megfordul a fejemben, hogy miért nem anyám vigasztal. Még anyai kötelességeit is a személyzetre bízza. Ennyit jelentek neki, egy újabb teendőt. – Ennél is rosszabb, hogy még meg is könnyebbültem, hogy nem Sebastian veszett oda. Nem gonoszság tőlem? – Dehogy – rázza meg a fejét. – Törődsz vele, annak ellenére, hogy szakítottatok. Kopogtatnak az ajtómon. Sebastian lép be, csinos arcán aggodalom ül. Martha félreáll, miközben ő szorosan magához von, és megcsókolja a homlokomat. – Beszéltem anyáddal. Hiba volt Malcolmot küldeni ma őrségbe, és megállapodtunk abban, hogy mostantól egyedül én vigyázok rád – mondja.

Ezt el is vártam tőle, és őszintén szólva hálás vagyok érte. Borzasztó gondolat, hogy az a sötétfajzat továbbra is lesben áll, és a halálomat akarja. Tudom, hogy Sebastian az élete árán is megvédene. Felülök, mert eszembe jut valami. – Valaki már korábban is követett minket. – Biztos vagy ebben? – kérdi Sebastian. – Igen. Malcolm megérezte a jelenlétét. Mostanra nem kétséges, hogy ő volt az, aki megölte Cirmost, és a múzeumba is utánam jött. Újra könnyekben török ki. Miért is mentem el otthonról ma este? Ráadásul amint Malcolm veszélyt érzékelt, nyomban vissza kellett volna fordulnom. Nem értem, mi ez az egész? Miért üldöz ez a sötétfajzat? És miért tépi ki az áldozatai szívét? – Magamra szeretnék maradni – mondom. Abban a pillanatban, hogy elmentek, felveszem a padlóról Ash kabátját, és belebújok. Ömlik a könnyem, mint a záporeső, és mindennél jobban kívánom, hogy bárcsak Ash itt lenne most velem. Belélegzem a kabátja illatát, és beleremeg a szívem. Vértárs. A vértársa vagyok. Nyílik az ajtó, és Polly surran be a szobámba. Mellém fekszik az ágyra, és a hajamat cirógatja. A hold megvilágítja az arcán cikkcakkban húzódó hegeket. Újabb könnyek gördülnek végig az orcámon. Eszembe jut, hogyan vigasztalt régen, még mielőtt megsebezték. – Találkoztam egy fiúval – avatom a bizalmamba. – Csak az a baj, hogy sötétfajzat. Nem tudom, mi legyen. Anyám megölne, ha rájönne, és azok után, ami apámmal történt… úgy érzem, elárulom azzal, hogy szeretem Asht. – Nem árulod el apát – mondja. – Éppenséggel tisztelegsz az emléke előtt. Hisz ő az emberek és a sötétfajzatok egyenlőségéért küzdött. Ezért halt meg – suttogja a nővérem. – De hát olyan veszélyes teremtmények – mondom. – Miért, az a fiú veszélyes? – kérdezi. – Ő a vértársam. Soha nem bántana. – Elmondom neki, hogyan éledt fel Ash szíve az én hatásomra. – Nem olyan, mint a többi fajtársa. Kedves, nagylelkű, és törődik velem. – Ez nagyon úgy hangzik, mintha tudnád, hogy mit akarsz – mondja. – Nem, nagyon be vagyok gyulladva – vallom be. Polly megszorítja a kezemet. – Ne engedj a félelemnek! Ha őt akarod, hát rajta! Csak bátran, húgocskám! Szavai tovább visszhangzanak az elmémben.

Csak bátran! Jó, majd összeszedem magam. Igenis, akarom Ash-t, és harcolni fogok érte. A lelkem mélyén mégis az a balsejtelem motoszkál, hogy mi ketten soha nem lehetünk egymással boldogok. Polly átölel, és álomba ringat.

Újra a vörös barlangban vagyok. A falak lüktetnek körülöttem. Most értem meg, miért olyan melegek és ragadósak az érintésemre. Ezek a falak nem kőből, hanem húsból vannak. Rettegés fog el. Hol vagyok? A leborotvált fejű gyermek a barlang közepén áll. Egyedüli öltözéke a dereka köré csavart zöld lepel. Lábánál Malcolm és Cirmos teteme hever. Még vér szivárog a testükből, amely egyre magasabbra ér a barlangban, végül már a bokámat csapkodja. – Mit akarsz tőlem? – kiáltok fel. A gyermek két kezébe temeti az arcát, és sírni kezd: vérfagyasztó, rémséges hangon. Lassan felém fordul, kezei továbbra is eltakarják az arcát. Valami nagyon nincs rendbe itt. Felsikoltok, amikor rájövök, hogy mi. Sötét lyuk tátong a gyermek mellkasán, ott, ahol a szívének kellene lennie.

18.

Ash

A MÁSNAP CSUPA FESZÜLTSÉG. Nem együtt megyünk Céklával az iskolába, mint máskor. Csak becsengetés után lép be a terembe, rendetlenebbül, mint máskor. Az orra is bedagadt a tegnapi bunyótól. Odamegy Day padjához. – Mit akarsz? – kel ki magából a lány. – Leülhetek? – Mellém ugyan nem! Cékla a homlokát ráncolja. – De hát tegnap este… csókolóztunk is… és… – Psszt – mondja Day, mutatóujját ajka elé emelve. – Semmi nem változott. Nem járhatok veled. Menj el szépen! Szegény Cékla füle megint elvörösödik. Körbenéz a teremben, hol ülhetne le. Mindössze két szabad hely van: az egyik mellettem, a másik az asztal közelében, egy Annabelle nevű lány mellett, aki úgy néz rá, mintha a legszívesebben lehányná. Cékla kiegyezik a mellettem ülő hellyel. Nem köszönök neki. Még mindig be vagyok rágva, amiért kollaboránsnak nevezett. Ugyan, mit tud ő minderről? Kihallgatom, miről cseveg Annabelle két lánnyal a közelemben. – Nem tudok Arany Ködöt szerezni a bulira – mondja. – De megvehetitek ettől a Mr. Tubstól. Agyaram lüktetni kezd a név hallatán. Az ürge Köd-lebujt üzemeltet a Chantilly Laneen. Linus is dolgozott már neki. Meglep, hogy bárkinek van mersze Arany Köddel kísérletezni Linus halála után, de hát a drogosokat nem igazán érdekli a kockázat. Be akarnak tépni, semmi más nem számít. Különben sem hal meg mindenki, aki ezzel az új szerrel próbálkozik, másként nem lenne olyan népszerű a köreikben. Linusnak egyszerűen csak nem volt szerencséje. Ebben a pillanatban Sebastian lép az osztályterembe, mögötte Natalie. Nagyot ugrik a szívem. Natalie felém villant egy mosolyt, de gyorsan úgy tesz, mintha mi sem történt

volna. Sebastian Day padja felé vezeti. – Nem ülök oda – mondja, és helyet foglal Annabelle mellett. – A lépcsőnél várlak iskola után. Ne késs! – figyelmezteti Sebastian. Natalie bólint, de nem néz rá, miközben távozik. Elkezdődik a tanóra. Valamennyien elővesszük a tankönyveinket, és a gyakorlatoknál nyitjuk ki. Natalie a pillanat törtrészéig hátrapillant rám, ám ez a rövid pillantás is megtelik jelentéssel. Muszáj lesz beszélnem vele, tudnom kell, hogyan is állunk egymással! Kitépem egy lap sarkát a füzetemből, és ráfirkantom: – Egyfolytában rád gondolok. Galacsinná gyűröm a papírost, és csak akkor dobom oda Natalie-nak, amikor Annabelle hegyezni kezdi a ceruzáját. Mielőtt széthajtogatná az üzenetem, lopva körbepillant, nem látja-e valaki, aztán mosolyogva megírja a válaszát. Felvesz néhány ceruzát, felkel, és átmegy Annabelle oldalára. Közben, ahogy elhalad a padom mellett, elém ejti a levélkéjét. Olyan ügyesen, hogy Céklán kívül senki nem veszi észre. Ő ugyan rosszallóan néz rám, de akassza fel magát. Nem tartozik rá. Szétnyitom a levelet: Én is. És most hogyan tovább? Én hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. És te? Eszembe jut Tom Shreve és Jana Marwick kivégzése. Meg merem ezt kockáztatni? Natalie visszaül a helyére, és a válaszomra várva rám villantja azt a gyönyörű, búzavirágkék szemét. Hirtelen úgy érzem, felforr a vér az ereimben. Bólintok. Félénken elmosolyodik. Elteszi a levelem az iskolatáskájába, én meg a zsebembe süllyesztem az övét. Szinte hihetetlen, mibe vágunk bele, ugyanakkor elkerülhetetlennek is tűnik. Sorsunk abban a pillanatban megpecsételődött, amikor megláttuk egymást. A végzet is egymásnak rendelt minket. Mellettem Cékla zihálva szedi a levegőt. Könnyeit nyeldesve, búbánatosan pislog Day felé. – Sajnálom, öregem – szólok oda neki. – Nem tudja ez a csaj, hogy mit veszít. Letörli a könnyeit, és vállat von. – Ez van, pajtás. Közben szidni kezdem magamat. Miért vagyok még mindig rendes vele, amikor tegnap este kollaboránsnak nevezett? Újra elönt a düh, ahogy ez eszembe jut. – Nem vagyok kollaboráns – mondom súgva, nehogy meghallják. – Nem tartozom azok

közé a sötétfajzatok közé, akik kiszolgálták a Nyomkövetőket a háború idején. De Natalie a vértársam. Felfogtad, mit jelent ez? Elkerekedett szemmel néz rám. – Nem tudtam eddig. – Miért, mit gondolsz, kockáztatnánk-e az életünket, ha nem volna ez nagyon, de nagyon komoly? Őszintén szólva azt hittem, hogy legalább te nekem drukkolsz. Milyen álszent vagy! – De hát ő a Parancsnok lánya! Az őrök kormánya bombázta le ezt a várost, és ölte meg a szüleimet. Nehéz ezt elfelejteni – mondja. – Senki nem kérte, hogy felejtsd el. Mindenesetre, azokat hibáztasd, akik tényleg bűnösök. Natalie-nak semmi köze a légitámadásokhoz. Nem tehet arról, kik a szülei, ez még nem teszi automatikusan rossz emberré. – Tudom. Ne haragudj rám, testvér! Akkora seggfej voltam! – Ez bizony igaz. – Szent a béke? – kérdi. – Még meggondolom – vonok vállat. A nap hátralévő része a megszokottnál jobban telik el, és ezt egyvalakinek köszönhetem: Natalie-nak. Vigyázunk, ne lássanak túl gyakran együtt minket, és ha mégis, akkor is tartjuk a három lépés távolságot, hogy ne keltsünk gyanút. De azért folytatjuk titkos levelezésünket, és időről időre összemosolygunk. Az ő szíve dobog bennem, ami olyan, mintha lénye egy részét magammal vinném, bárhová is menjek. Valamikor havazni kezd a nap folyamán, és az utolsó órára a város fehér lepelbe burkolózik. Céklával drámaórára megyek. Natalie és Day már ott ülnek a sötét auditóriumban, bár nem egymás mellé telepedtek le. Lopva Natalie-ra pillantok, és hátraszaltót vet a szívem. Hihetetlen, hogy járunk! Cékla leveti magát a székére, és behunyja a szemét. Sápadt és verejtékben úszik. Vagy valami betegség kerülgeti, vagy újra a Köd-megvonás tünetei ezek. Az utóbbira gyanakszom. Tőlem ugyan nem kap újabb adagot, csak, ha elkerülhetetlen. Minél ritkábban jut az anyaghoz, annál kevésbé igényli majd a szervezete. Mr. Kimble, a drámatanárunk, egy nyúlánk férfi, aki bársonyból összetákolt foltvarrásos öltönyt visel, felmegy a színpadra, és közli velünk, hogy a mai feladat egy jelenet eljátszása Elward Demetrius és Heléna című művéből. A fiúk egy emberként felnyögnek, a lányok meg kuncognak. Mr. Kimble kiosztja a szerepeket. A főszerepet természetesen a csoport két legnépszerűbb diákja kapja.

– Ki szeretne segédkezni a kellékeknél és a világításnál? – kérdezi Mr. Kimble. Natalie meg én tesszük fel a kezünket. A fiúk tovább morognak, miközben hátramegyünk. Natalie-val a díszlet hozzávalóit keresgéljük, míg a szereplők a jelmezeiket válogatják ki. – Megyek, keresek egy kardot – dörmögi Cékla, és a kellékes raktár mélye felé indul. Day hosszan gondolkozik, milyen jelmezt válasszon, a többi szereplő ellenben csak felkapja, ami a keze ügyébe kerül. Natalie odajön hozzám. Úgy teszünk, mintha egy ruhával teli faládát néznénk át. Kezünk összeér a kelmék alatt. Ujjaim rákulcsolom az övéire. Elpirul. Day keserű pillantást lövell felénk. – Ahogy látom, még mindig zabos ránk – súgom oda Natalie-nak. – Tőlem lehet olyan zabos, amilyen csak lenni akar. Ő tehet róla, hogy többé nem vagyunk barátnők – feleli. – Talán megbocsáthatnál neki – javaslom. Natalie felvonja a szemöldökét. – Csak sajnálom, tudod. Olyan egyedül van – mondom. – Kizárólag önmagát okolhatja ezért. Ha bocsánatot kér, hajlandó vagyok megbocsátani, addig azonban csak főjön a saját levében – szögezi le Natalie. – Egy perc múlva mindenki legyen újra a színpadon! – rendelkezik Mr. Kimble. Natalie elvisz néhány kelléket az auditóriumba, míg én Cékla után nézek. A raktár egyik szegletében találok rá, két sor fogason lógó jelmez között. Egy Köddel teli üvegcsét szorongat, amely aranyosan csillog, ugyanúgy, mint Linusé. Kikapom a kezéből, és rátaposok a csizmámmal. – Mégis mit művelsz? – ripakodom rá. – Hisz megígérted, hogy leállsz az anyagról! – Nem megy, testvér! Gyenge vagyok hozzá. – De igen, menni fog! Lesüti a szemét. – Csak egy kevéske anyagra van szükségem, hogy tovább bírjam. A bőre holtsápadt, és reszket a keze. Tényleg szörnyen néz ki. Ismertem drogosokat, akik belehaltak a megvonási tünetekbe. Felsóhajtok. – Most utoljára. Félrehajtja a nyakát, melyen két pontszerű seb válik láthatóvá. Elönt a bűntudat, de mit tegyek, ha egyszer szüksége van erre. A nyakába mélyesztem az agyaram. Forró vér

fröccsen a nyelvemre, és egy pillanatra felébred a bennem élő ragadozó. A legszívesebben az utolsó csepp vérét is kiszívnám, de mindössze csak kevés mérget engedek az ereibe. Ekkor azonban valaki rám kiált a közelben. – Hát ez meg mi? Megfordulva Day-jel találom szembe magam, mindkét keze tele kellékkel. A padlóra ejti a tárgyakat, és kirohan a raktárból. – Day, ne haragudj! – tántorog utána Cékla. Letörlöm ajkamról a vért. Utálom magam. Az auditórium felé indulok, hogy megkeressem Natalie-t. Felmászunk a színpad padlására, és eligazítjuk a világítást a szarugerendák között, miközben diáktársaink felmondják a szövegüket. Még innen fentről is érzékelhető a feszültség Day és Cékla között. A lány kiabálva mondja a sorait ebben a vígjáték jelenetben, míg Cékla némán imbolyog előtte. Tőlem ugyan csupán egy csepp Ködöt kapott, de így is alaposan be van állva. – Érdekes megközelítés – véli Mr. Kimble –, de talán legközelebb valamivel több… hmm… humorral kellene előadni. Day leviharzik a színpadról, Cékla utána botorkál. – Mi volt ez az egész? – kérdi súgva Natalie. Nem szívesen emlékeztetem arra, hogy droggal kereskedem, ugyanakkor nem is hazudhatok neki. Ezért inkább elmondom az igazat, azzal együtt, hogy igyekszem leszoktatni Céklát a szerről. – Utolsó csirkefogónak érzem magam, amiért a legjobb barátomnak Ködöt adtam – vallom be. – Segíteni próbálsz rajta – véli Natalie. Lábunkat lógatva leülünk a szarugerendákra, onnan nézzük az előadást. – Ash, miért kell a Köddel kereskedned? – kérdi. – Apunak és nekem szükségünk van a pénzre – mondom. – Tud ő erről? Igenlően bólintok. – Nagyon félt, nehogy elfogjanak, de nincs más választásunk. Ha lenne bármilyen más pénzkereseti lehetőség a számomra, élnék vele, de ebben a városban nem számíthatok rá. A csuklómat övező réz karperecre pillant. – Az anyámhoz hasonlók gondoskodtak erről. – Zavar téged, hogy a Köddel kereskedem? – kérdezem, és eltakarom a csuklóm.

– Igen – ismeri el. – De azért elfogadlak olyannak, amilyen vagy, minden jóval és rosszal együtt, ahogyan te is elfogadtál engem a családom ellenére. Ujjaimat végigcsúsztatom a gerendán, mígnem az ujjhegyeink összeérnek. Kicsiny mozdulat, de nem kockáztathatom, hogy ha valaki felnéz, meglásson minket, amint egymás kezét fogjuk. Vége a tanításnak, és a diákok kiszaladnak a szabadba hógolyózni. A levegő jegesen csípős, és a város hetek óta először tűnik békésnek. A gimnazisták nevetve kergetőznek a főtéren, és a három kereszt mögé bújnak el a hógolyók elől. A keresztfájukra hullott havat rózsaszínűre festette az alvadt vér. Hátborzongató látvány elnézni a körülöttük játszadozó fiatalokat, de hát ilyen az élet Fekete Városban. Bármerre nézel, a halál jut eszedbe. Ki kell hát törölnöd a tudatodból, hogy egyáltalán tovább élhess. Arcon talál egy hógolyó. Cékla szégyenlősen rám vigyorog. Szemlátomást jobban érzi magát. Megcélzom egy hógolyóval, ő pedig megtántorodik, mint akit eltaláltak. Natalie felkuncog. Felkapok egy kis havat, és játékosan felé szórom. – Védd magad, Fisher! – kiáltja el magát, és ő is a hóba markol. Kemény hócsata alakul ki közöttünk. Perceken belül jéghideg hó áztatja el a ruhánkat, de nem törődünk vele. Day jön ki az iskolából, a könyvtárból kivett könyvekkel megrakodva, és a szemét forgatja a láttunkra. Cékla felé röpít egy hógolyót. Nagyobb erővel találja el a lány arcát, mint amilyennek tudom, hogy szánta. Day megtántorodik Natalie felé, és mindketten elesnek. A könyvtári könyvek szanaszét hevernek a hóban, ráadásul még Day iskolatáskájának tartalma is kiömlik. Több gimis abbahagyja a játékot, és minket néz. Cékla odarohan Day-hez, hogy felsegítse. – Hagyj békén! – sipítja a lány, arca piros ott, ahol a találat érte. – Ne haragudj… én… nem akartam – hebegi Cékla. Day összeszedi a könyveit, és gyilkos tekintetet vet rám. – Lefogadom, hogy miattad került ilyen állapotba, Fisher. Rettentő rossz hatással vagy rá. – Hé, lassan a testtel! – tiltakozom. – Ne merd ezt feltételezni Ashről! – szól közbe Cékla is. Korábban még soha nem utasította rendre Day-t, ezért meglepetten hallgatjuk. – Ash a legjobb barátom, és rendes srác. Egyáltalán nincs rám rossz hatással. Day tovább fintorog.

– Valóban? Hiszen ő szoktatott rá a Ködre. – Nem, nem ő volt az, hanem Linus – néz fel Cékla a lányra szégyenkezve. – Ash azzal töltötte az elmúlt évet, hogy megpróbált lehozni a szerről. Ezt láttad a raktárban is. Segít nekem. Day hangosan felsóhajt, aztán homlokát ráncolva néz rám. – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozol Ashnek – mondja Natalie Day-nek. Day összeszorítja a száját. Tőle ugyan leshetem, mikor kér bocsánatot! – Felejtsük el – dünnyögöm. Day megrázza vállig érő, ébenfekete haját, és elvonul. – Bocsánatot kellett volna kérnie – jegyzi meg Natalie, miközben segítek összeszedni az iskolatáskájából kihullott könyveket és ceruzákat. Árnyék hullik ránk. Sebastian körvonalai rajzolódnak ki a borús ég hátterében, szőke hajára hópihék telepedtek. – Tisztulj el a közeléből, te féreg! Felállok. Vadul dobog a szívem. Sebastian felfedezi ruhámon a hófoltokat és a fehér port Natalie-én. – Segített összeszedni a könyveimet, Sebastian – mondja gyorsan Natalie. – Valaki eltalált egy hógolyóval, és elestem. Ilyen ügyetlen voltam. Sebastian képén látszik, hogy megpróbálja eldönteni, hihet-e a lánynak vagy sem. Szerencsére lehajol, és elkezdi felszedegetni a földön heverő tankönyvek maradékát. Ekkor azonban meglátok egy darab papírost a hóban, a lába mellett. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Homlokomon hideg verejték gyöngyözik. Natalie is megijed, ő is látja, amit én. Csak ne vegye észre, ne vegye észre, ne vegye észre! Sebastian visszapakolja a könyveket az iskolatáskába, amit átnyújt Natalie-nak. Megkönnyebbülten felsóhajtok. – Köszönöm – mondja Natalie. – Menjünk! – rendelkezik Sebastian. Már indulna, amikor észreveszi a lábánál a papírost. Forog velem a világ. Felveszi, és átfutja, ami rajta áll. Nagyot nyelek. Natalie keze ökölbe szorul, így próbálja leplezni a remegését. Sebastian felnéz rá, zöld szeme tűzben izzik. – Egyfolytában rád gondolok?

A francba! Natalie megnyalja az ajkát, és öntudatlanul is rám sandít. Sebastian felém fordul. Keze ökölbe szorul a papíros körül. – Á, egy sráctól van, Chris Thompsontól – mondja Natalie. – Randit kért, én nemet mondtam, de azóta is levelekkel bombáz. Nagyon unom már. Sebastian egy szívdobbanásnyi idővel tovább tartja fogva a tekintetemet. Elakad a lélegzetem. – Igazán mennünk kell már, Sebastian. Mindjárt besötétedik – mondja Natalie. Sebastian a hóba hajítja a papírost, és durván megragadja Natalie karját. Átvágnak a főtéren. Amint elmentek, nyomban megnyugszik a lelkem.

Az ég elfehéredik, ahogy a hóvihar lecsap a városra. Az épületek hóborította hegycsúcsokra hajaznak. Korgó gyomorral caplatok Chrisék otthona felé. Remélem, szüksége lesz még egy Köd-adagra, habár tegnap lefújtam a találkozót. Szint-O-Vér kell nekem, időtlen idők óta nem ettem. Tudatom mélyén ott motoszkál, hogy ma Chris nem jött iskolába. Sem ő, sem Gregory, ami furcsa. Gregory nem mulasztana el egyetlen tanítási napot sem. Talán mindketten betegek? Remélem, hogy nem, Chris legalábbis. Még mindig vadul kalapál a szívem a Sebastiannal történt összetűzés után. Natalie-nak talán sikerült meggyőznie a meséjével, de azért hajszál híja volt, hogy nem buktunk le. Alig néhány órája járunk, és máris gyanúsak vagyunk. Az Alvégre érek. Végigmegyek a Határfal mentén. A sötétfajzat őrszemek bírálóan kémlelnek. Le merném fogadni, hogy közben ilyeneket morognak magukban: áruló, kétkulacsos, kollaboráns. Azt szerencsére nem tudják, hogy a tetejében Natalie-val is járok. Nincs rám írva. Ennek ellenére meggyorsítom a lépteimet, hogy minél előbb kikerüljek a látókörükből. A biztonsági kapun átkelve már a Kémény kerületben, a gyári negyedben járok. Finomítók és raktárépületek között találok rá Chris és Gregory otthonára, amik fojtogató, mérgező füstfelhőket eregetnek a levegőbe. Az égbenyúló gyárkémények fölött, a magasban óriási kivetítőkön újra meg újra ugyanaz a szemcsés film látható Tiszta Rózsáról. Kegyesen mosolyog le ránk, mialatt ostoba közhelyeket ismételget, mint például „a munka szabaddá tesz”, vagy „aki a munkáját szereti, az a hazáját is szereti”. Beintek a vetítőknek, miközben elhaladok mellettük. Hirtelen feláll a nyakamon a szőr. Valaki figyel. Megállok, és körbenézek az épületeken. Sehol egy lélek. Talán kissé túl ideges vagyok a Sebastiannal való találkozás után.

Bekopogtatok a Thompson ikrek lakásán. Sokáig várakozom, mire csoszogó léptek neszét hallom meg odabentről. Középkorú nő nyit ajtót, barna haja kócosan övezi szeplős arcát. A szeme vörös a sírástól. – Kit keres? – szólal meg fájdalomtól elcsukló hangon. – Csak azt akartam tudni, hogy vajon Chris… A nő szeme elkerekedik, aztán felfogja, ki is vagyok. – Mark! – kiáltja. – Mi az, Anne? – Kivágódik az ajtó, és egy durva külsejű fickó bámul rám haragosan. Csak nyugalom! Megköszörülöm a torkomat. – Elnézést a zavarásért, de… A fickó megragadja az ingemet. – Mit művelt maga a fiammal? – Eresszen el! – kiáltok rá, és megpróbálom kiszabadítani magam a szorításából. Hiba volt ide jönnöm. Mégis mit képzeltem? – Ki az, apu? – terem az ajtónál Gregory. Földbe gyökerezik a lába, amint meglát. Keskeny, savanyú arcára a gyűlölet kifejezése ül ki. – Te ölted meg a testvéremet! – ordítja, és rám veti magát. – Nem, dehogy! – mondom összezavarodva, és rémülten. Chris meghalt? Gregory felkap egy kilazult téglát a házukhoz vezető ösvényt kísérő alacsony falról. Hátrálok néhány lépést, de lábam megcsúszik a lucskos hóban, és elesem. Gregory már a következő pillanatban ott van fölöttem. – Megöllek azért, amit tettél! – üvölti, és feje fölé emeli a téglát. – Hívom az őrjáratot! – szökken vissza a házba Gregory anyja. – Rossz nyomon jársz – mondom. Gregory a halántékomhoz vágja a téglát. Vörös pettyek táncolnak a szemeim előtt, aztán elsötétül a világ.

19.

Ash

VAKÍTÓ FÉNYRE ÉBREDEK. A Paradicsomban volnék? Apám mindig ragyogó, fehér fényként írta le a mennyet. Nem. Az én fajtám nem jut oda, mi Máshová kerülünk. Fájdalom hasít a koponyámba ott, ahol az ütés érte. Hát ez határozottan nem a Paradicsom. Pislogokk kettőt, megpróbálom hozzászoktatni szemem a fényhez. Először azt hiszem, a szabadban vagyok, olyan szemkápráztató. Aztán lassan látni kezdem a környezetemet: az ajtót, az ultraibolya lámpák hosszú csíkjait, a fényezett fémfalakat. Felkiáltok, amikor újra fehérizzású fájdalom hasít belém, mintha ezer és ezer kéz próbálna szétszaggatni. Mezítelen vagyok. Bőröm pipacspiros és felhólyagzott a mennyezeti UV lámpák perzselő fényétől. Mozdulni próbálok, de rájövök, hogy nem megy; bal lábamat súlyos ezüstlánc rögzíti a falhoz. Jaj, a francba, a francba, a francba…! Megrángatom a láncot, mire égő fájdalom járja át a tenyeremet és a bokámat, de a lánc marad, ahol volt. Ekkor kinyílik a fém ajtó, és Natalie anyja, a Parancsnok jelenik meg a küszöbön. Sápadt kezét összekulcsolja betegesen sovány teste előtt. Szegycsontja elődomborodik a megfeszülő bőr alól. Semmi sincs benne Natalie meleg, puha idomaiból. Egyáltalán nem emlékeztet rá, egyedül a búzavirágkék szemük ugyanaz. Mögötte, a folyosón Martha – az a sötétfajzat nő, akit megmentettem a piacon – valami foltot mos fel a padlón. Aggodalom suhan át az arcán, amikor meglát. A Parancsnok türelmetlenül elküldi. Buchanan Parancsnok Asszony belép a cellámba, és az őrök ránk csukják az ajtót. Egyik kezében Szint-O-Vér zacskót tart, míg a másik olyan kicsiny tárgy köré zárul, amit nem látok. – Nem én öltem meg Christ – mondom felhasadt ajkammal. – Azt sem tudtam, hogy meghalt. Egy pillanatig elgondolkozva méreget, aztán felmutatja a kezébe fogott kártyalapot a két szívvel. A névjegykártyám! Még a héten adtam oda Chrisnek. – Ismerős ez? – kérdi. – Nem tarthat itt! Jogaim vannak!

– Semmiféle jogod nincs, kevertvérű! Te nem vagy ember. Megrángatom a láncot, és halkan felmordulok. Óvatosan hátrál. – Ajánlom, hogy fékezd az indulataidat! – Nem én öltem meg Christ – mondom újra kétségbeesetten. – Chris Thompson Köd-túladagolásban halt meg. Te vagy az egyedüli keverék vér, akit nyilvántartunk ebben a városban, és nála volt a játékkártyád; tudomásom szerint ezt szoktad odaadni a „klienseidnek”. Több bizonyítékra nincs szükségünk. A gyomrom görcsbe rándul, mintha ágyúgolyó találta volna el. Ez nem lehet igaz! Olyan bűnért végeznek ki, amit el se követtem. – Valld be a bűnöd, és az egésznek vége – mondja a Parancsnok jeges hidegséggel. – Nem én tettem! Int a kezével, és a következő másodpercben az UV-fény teljes erővel sugározni kezd rám. Megint felüvöltök a bőrömet perzselő fájdalomtól. A Parancsnok újabb intésére a lámpák fénye kialszik. Összegömbölyödöm fektemben, remeg minden porcikám. Agyam valamelyik hátsó rekeszében megfogan a gondolat, hogy miért ő maga hallgat ki, miért nem valamelyik pribékje. A Parancsnok meglengeti előttem a Szint-O-Vérrel teli zacskót. – Erre ácsingózol, mi, keverék vér? Nem nézek oda. Nem fogok ételért pitizni, mint a kutyák. A Parancsnok kivesz a hajából egy hajtűt, és átszúrja a zacskót. Vér csorog a padlóra, közvetlenül mellettem, hogy még elérem. Orrlyukaim kitágulnak, és agyaramat elönti a méreg. – A tiéd lehet – mondja halkan. – Mindössze annyit kell tenned, hogy bevallod, te vagy Chris gyilkosa. – Soha! Megnyomogatja a zacskót, mire újabb adag vér fröccsen a padlóra. Behunyom a szemem, hogy ne is lássam. – Csak vallanod kell… – Nem! Görcse rándul a gyomrom. A vér szaga egészen elbódít, olyan édes és fenséges, és… Előregörnyedek, és megalázkodva felnyalom a kiömlött vért. Undorodom magamtól, de képtelen vagyok abbahagyni, olyan csodás az íze… Nem kell mást tenned, mint vallani, és tied az egész. Bőröm nyomban gyógyulni kezd, amint vérem újra feltöltődött. A nyers,

vörös hús előbb rózsaszínűre halványodik, majd gyöngyházfehéren dereng. Hangos kiáltások harsannak odakint. A következő másodpercben kivágódik az acélajtó, és szálas sötétfajzat ront be a helyiségbe, arcán arany maszk. – Sigur! A sötétfajzatok követe letépi álarcát, felfedve dühtől lángoló arcát. Az arcán elfeketedett karmolásnyomok húzódnak. Egyik narancssárga szemén is keresztbe futnak. Épen maradt szeme leláncolt lábamra, onnan vérmaszatos ajkamra, majd a Parancsnok kezében lévő Szint-O-Véres zacskóra villan. Pontosan tudja, mi folyik itt. – Oldozzátok el, de azonnal! – rendelkezik. – Nem tehetem – ellenkezik a Parancsnok. – Gyilkossággal gyanúsítjuk, ezért… – Nem volt itt semmiféle bűntény. Egy fiú túladagolta magát. Ostoba baleset, de nem gyilkosság. – Azt majd én vizsgálom ki, hogy mi történt! – mondja a Parancsnok. – Különben pedig, hogy mer betörni ide és követelőzni? Diplomáciai mentessége nem jogosítja fel arra, hogy előzetes megbeszélés nélkül beleszóljon a jogkörömbe. Sigur felső ajka megvonaglik, de fegyelmezi magát. Gálánsan meghajol a Parancsnok előtt, aki elégedett mosolyra húzza a száját. – Parancsnok! – mondja a követ udvariasan, noha látom rajta, hogy minden egyes szó nagy erőfeszítésébe kerül. – Ez valami tévedés. A fiú ártatlan. Elősegíti a békéltető tárgyalásokat a két faj között, ha elengedi. Buchanan Parancsnok Asszony összeszűkült szemmel, gyanakvóan sandít rá, szemlátomást a lehetőségeit mérlegeli. Ha Sigur Marwick személyesen jött ide a kiszabadításomra, komolyan is gondolja. Valóban megéri kockáztatni egy újabb összetűzést a fajok között, egyedül miattam? – Eresszék el! – mondja végül. Az őrök behozzák a holmimat, és megszabadítanak a lánctól. Sietve felöltözöm, és követem Sigurt a folyosók labirintusán át, egészen a bejárati csarnokig. Itt csöngetve kinyílik a liftajtó, és Natalie fut ki rajta. – Ash! Martha mondta, hogy bezártak egy cellába. Őkegyelmességének hála azonban itt vagy… – észreveszi Sigurt, és félelem suhan át az arcán. A követ rá se pillant, úgy vonul el mellette. A legszívesebben megölelném, és elmondanám, hogy minden rendben, de nem merem Sigur előtt. Elhagyjuk az épületet. A földet friss hó borítja, amely kékesen csillog a holdfényben. – Bántottak? – kérdezi Sigur. – Még élek. Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– A segédem követett, és szólt, amikor bajba kerültél – mondja. Éreztem, hogy valaki jár a nyomomban! A követ fürkészően vizsgálgat. – Hasonlítasz Annorára – mondja csöndesen. Felszisszenek anyám nevének említésére. – Gyere velem, Ash! – int felém. Habozok. Halkan hullik a hó, és gondolatok milliói kavarognak az elmémben, leginkább arról, hogyan ölhetném meg. Ő szakította ketté a családunkat. Ennek ellenére, fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit akarhat. Különben pedig épp most mentette meg az életemet. Felsóhajtok, és vonakodva követem. A város utcáit járva röviden beszámolok a letartóztatásomról és a vallatásomról. – Nem értem, miért akarta a Parancsnok mindenáron rám lőcsölni Chris halálát. És miért személyesen hallgatott ki? – Engem egyedül az érdekel, hogy nem esett bántódásod. Mikor a segédem elmondta, mi történt, a legrosszabbtól tartottam. – Miért kérte, hogy kövessen? – szegezem neki a kérdést. Erre megáll, és szembefordul velem. Nem tette fel újra az arany maszkját, ezért látom az arcát. Bőre és haja olyan fehér, hogy szinte beleolvad a havas háttérbe. – Annora fia vagy. Fontos nekem a biztonságod. Ezt nem tudom mire vélni, ezért tovább megyek mellette a hóban. A főtéren megáll a három kereszt alatt, amiről eszembe jut Tom és Jana kivégzése. – Rokona volt az a sötétfajzat lány? – kérdezem, mert eszembe jut, hogy ugyanaz a vezetéknevük: Marwick. – Az unokahúgom. Elképedten nézek rá. – És hagyta, hogy ezt műveljék vele? – Az ő választása volt. Sajnálatos eset, de ismerte a törvény előírásait. Semmit sem tehettem érte, a bűne magáért beszélt. – Követelhette volna, hogy vegyék le a keresztről! Utasíthatta volna az embereit, hogy rabolják el… – Nem szeghetem meg a törvényt, most semmiképpen nem, amikor elkezdődtek a határtárgyalások a Parancsnokkal. Ha csak a legkisebb esélyünk is van területünk kiterjesztésére, nekem azt is meg kell ragadnom. Népemnek kétségbeejtően apró a területe. Nem csinálhatunk szükségtelenül bajt. – Keze meggyullad és füstölögni kezd,

ahogy végigsimít a keresztfán. – Ő megértette, miről van szó. Pontosan ezért utálom ezt az alakot. Ha Natalie függött volna a kereszten, mindent megtettem volna a kiszabadításáért. Már erre a gondolatra is megremeg a szívem. Sigur kíváncsian pillant rám. Hallja a szívverésemet? A tér túloldalán az iskola legmagasabb tornyában melankolikusan megkondul a toronyóra. – Nincs ínyemre, hogy ez az iskola ennyire itt van a közelben. Kínozza az őreimet – mondja Sigur. – Azért, mert a legszívesebben nekiesnének a diákoknak? Gondolom, ízletes falatnak néznek minket – mondom. Sigur megrázza a fejét. – Szigorúan megtiltottam nekik. A Légió őrei kötelesek engedelmeskedni a parancsomnak, hisz egy vérből valók vagyunk, akárcsak veled. Ez a törvény. Felvonom a szemöldököm. – Nem vagyok a vérrokona. – Pedig az vagy, a sötétfajzatok törvénye szerint. Annora a vértársam, te pedig az ő fia vagy, ami majdnem annyi, mintha vér szerinti fiam lennél, mintha vér lennél a véremből. Elmosolyodom, de úgy, mint akit ez a törvény semmire sem kötelez, mivel magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel. Van nekem apám, ennek ellenére gyakran eszembe jutott, milyen lenne egy sötétfajzat apa, aki jobban megértene. És noha gyűlölnöm kellene Sigurt azért, amiért szétszakította a családunkat, ő maga nagyon megnehezíti a dolgom. Nem kétséges, hogy ha most nem szabadít ki, kivégeznek Chris halála miatt. Megmentette az életemet. Lehet, hogy félreismertem? Sigur már a kapunál van, az őrök haptákba vágják magukat, amint meglátják. – Még egy pillanat – szól oda nekik. Felém fordul, szeme, mint az izzó parázs. – Ha nem bánod, megkérdezhetem, hogy van mostanában anyád? – Ezt viccnek szánta? – Viccnek? Nem, szó sincs róla, egyáltalán nem értem az emberi humort. Nem álmodom véletlenül? Aztán eszembe jut, hogy talán nem is tud anyám betegségéről. – Anyu megkapta a Haragvó-kórt – mondom. Sigur megtántorodik. A Légió őrei odarohannak hozzá, de én kapok utána először, és egy közeli padhoz támogatom. – Nem értem – mondom. – Azt hittem, ezért űzte el őt magától. Némán rázza a fejét.

– Akkor miért? Nehezen, küszködve beszél, szava elfúl a feltoluló érzelmektől. – Összevesztünk. – Min? – Rajtad – suttogja alig halhatóan. – Azt akartam, hogy velünk élj. Ő erre azt mondta, nem teheti ezt az apáddal… hisz egyedül te maradtál neki. Ezért választásra kényszerítettem. Ő vagy én. Az apád mellett döntött – emeli rám narancssárgán izzó tekintetét. – És ezek után elűzte őt a Légióból. – Nem vagyok büszke arra, amit tettem – sóhajt fel. – Mindenesetre haragudtam rá, hogy miért nem ad hírt magáról ezekben az utolsó hetekben. Nem tudtam a betegségéről. Anyu minket választott Sigur helyett? – túrok bele a hajamba. Eszerint végig tévesen ítéltem meg a helyzetet. Anyu szeret engem! – Mennyi ideje van még hátra? – kérdezi Sigur. – Nem sok. A semmibe réved, miközben a hallottakat emészti. Feláll, és tesz néhány lépést a hóban. – Sigur? – kérdem, és megyek utána. Letérdel, bíborszín palástja szétterül körülötte, és halk, bánatos üvöltést hallat. A fájdalom és a gyász dala ez. Elszorult szívvel hallgatom. Szembe kell néznem az igazsággal: anyu haldoklik. A Légió őrei a falakról figyelnek minket. A dalt nem veszi át a többi sötétfajzat; megértik, hogy egyedül minket illet. Miután Sigur befejezi az énekét, feláll, és meglep azzal, hogy gyöngéden két keze közé fogja az arcomat. – Szeretném, ha eljönnél a Légióba, és meglátogatnád a családodat. – Hogyan? Most? – elképedek. Leveszi a kezét az arcomról, és bólint. – Mit is mondanak erre az emberek? Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Habozom a válasszal. Égek a vágytól, hogy belülről lássam a gettót, apám azonban halálra aggódná magát miattam, ha nem tudná, hová lettem. Sóváran nézem a Határfalat. – Haza kell mennem – sóhajtok fel. – Apu mostanra már kész idegroncs lehet. – Gyere el akkor holnap a Fegyverszünet Napjának ünnepe helyett. Eljössz? – kérdi. – Hat lóval sem tudna távol tartani – vigyorodom el.

A fémkapu kinyílik, és ő eltűnik mögötte. Ujjaimat végigjáratom a durván rakott kövön. Holnap átmegyek a túloldalra.

20.

Natalie

– HOGY TEHETTED EZT Ashsel? – vonom kérdőre anyámat, miközben utána megyek a laboratóriumba. – Mióta foglalkozol kínvallatással? Sebastian és Craven már ott van, több őr kíséretében, akik az ezüst színnel megjelölt cella előtt őrködnek. Ez új, korábban nem találkoztam fegyveresekkel idelent. Mit rejtegethet Craven, ami ilyen fontos? Anyám rám emeli hidegkék szemét. – Nem ember ő, hanem lélektelen keverék vér. Miért érdekel ennyire a sorsa? – Nem érdekel – hazudom. – De ártatlan. Nem ő ölte meg Chris Thompsont. – Nos, nem igazán számít ki ölte meg. Sigur Marwick legalábbis így gondolta – feleli, gyűlölettől izzó tekintettel. Sigur nevének említésére eszembe jut, hogy láttam őt a földszinten Ashsel. Vajon mi köze neki a sötétfajzatok követéhez? Miért nem szólt róla, hogy ismerik egymást? – Hogy mer csak így besétálni ide, és követelőzni. Ez az én házam! Anyám ezt nem nekem mondja, csak úgy magában dúl-fúl. – Azt a Sötét korcsot móresre kellene tanítani – tódítja Sebastian. – Meg kellene fosztani a követi tisztségétől és száműzni a Légióból. Anyám keserűen felnevet. – Megtenném én szívesen, de azt a látszatot kell keltenem, hogy elismerem a tekintélyét. Különben a sötétfajzatok nem engedelmeskednek neki. Márpedig szükségem van rá, hogy kordában tartsa azokat a férgeket. – Ne nevezd így őket! – mondom növekvő haraggal. – Mióta érdekel, hogyan nevezem őket? – csattan fel anyám. – Mióta tartod elfogadható eljárásnak, hogy ártatlan kölyköket kínozz meg? – mondom. – Komolyan, anyám, hogyan süllyedhettél idáig? – Ne merj velem így beszélni, ifjú hölgy… – Mert mi lesz? – Megleckéztethetlek.

– Miért is? Mert szóvá tettem, hogy helytelen a kínvallatás? – mondom hitetlenkedve. – Ha ez akkora bűn, csak rajta, büntess meg érte! Anyám lekever egy pofont. Ég a bőröm ott, ahol megütött, de nem mutatom. Nem szerzek neki elégtételt. – Sebastian, vidd el innen a lányomat! Sürgős munkám van – rivall a fiúra. – És állj őrt a szobája előtt! Szobafogságban van. Már épp tiltakoznék, de aztán meggondolom magam. Büntessen szobafogsággal… nem érdekel. Sebastian megfogja a karom, és felvezet az emeletre a fémlépcsőn. Vállam fölött még átlesek anyámra, aki Cravennel tárgyal. – Nyisd ki az ajtót! – szól rá, és az ezüst színnel megjelölt cellára mutat. – Biztos ebben, Parancsnok…? – Csak készítsd elő a műtőasztalt! – rendelkezik anyám. – De hát semmi nem áll készen – hebegi Craven bátortalanul. A helyiségre néző lépcsőpihenőn megrángatom Sebastian ruhaujját. – Várj! – súgom oda, mert fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit rejt ez a titokzatos cella. A nyakam rá, hogy őt is izgatja. Áthajolunk az acélkorláton, hogy jobban lássunk. A három őr óvatosan lép be a cella szuroksötétjébe. Valami felordít odabent. Dulakodás zajai hallatszódnak, majd egy hangos jajszó. Az egyik őr szétmarcangolt arccal rohan ki. Anyám hátrahőköl, miközben a másik két őr kihozza a cellából a rúgkapálózó lényt. A terem közepén álló műtőasztalhoz vonszolják, aztán félreállnak. Elakad a lélegzetem. Egy fiú az. Egész pontosan egy mezítelen fiú. Nem lenne szabad odanéznem, de valósággal rátapad a tekintetem. Velem egykorú, alacsony. Csokoládébarna, bozontos sörénye vadmacskára emlékeztető arcvonásokat idéz. A bőre mézszínű, a lágyékán és a lábszárán leopárdbőrhöz hasonló pettyekkel. Elképedek, amikor megpillantom a lábszára köré tekeredő hosszú, pettyes farkat. Az őrök lekötözik a macskafiút, és Craven sietve beinjekciózza. Hányja-veti magát, és Cravenre vicsorítja tépőfogait. A szeme aranyosan csillog. Aztán fokozatosan lelassul a mozgása, két karját lelógatja az oldala mellé; mostmár eszméletlen. – Csináld! – mondja anyám. Craven kipeckeli a fiú száját, és az egyik pengeéles fog mögötti puha húsba döfi a fecskendőjét. Mézszínű folyadék tölti meg a fecskendő hengerét. – Szép munka – mondja Sebastian. – Ez egy Básztet. Nem láttam még élő példányt. Craven kihúzza az injekcióstűt, és a mellette lévő tálcára helyezi.

– Mit akar anyám egy Básztettől? – súgom oda Sebastiannak. – Természetes hatóanyagokkal rendelkeznek a sötétfajzatokkal szemben. Ilyen például a mérgük, meg ez a rettenetes szagú váladék, ami a sötétfajzatok ellen használt spray hatóanyaga… talán jobb, ha nem mondom meg, hová permetezik. – Ez volt abban a Haragvó-riasztó spray-ben is? – kérdem, mert eszembe jut az a bűzölgő anyag, amit Craven akkor próbált ki egy Haragvón, amikor először jártam a laborban. – Talán – bólint Sebastian. – Gyere! Menjünk! Még egy utolsó pillantást vetek a Básztet-kölyökre. Megrezdül a szemhéja, mint akit iszonyatos rémálmok gyötörnek. Vajon rólunk álmodhat? – elgondolkodom.

Másnap fel-alá járkálok a szobámban, és különböző terveket kovácsolok, hogyan léphetnék le otthonról Sebastian és anyám tudta nélkül. Korábban felhívtam már Asht, és közöltem vele, hogy szobafogságban vagyok, de azért látni szeretném… valahogyan. Muszáj tudnom, hogy nem esett baja a tegnapiak után. Az is érdekel, miért Sigur Marwick társaságában távozott. Kopogtatnak az ajtómon. Sebastian lép be hívatlanul. Kezében egy levél, és fülig érő vigyorral néz rám. – Minden rendben? – kérdem. – A Centrumba rendeltek, hogy néhány napot töltsek Tiszta Rózsa társaságában – lobogtatja felém lelkendezve a papirost. Elolvasom. Tény és való, ez meghívás egy spirituális elvonulásra, amelynek Tiszta Rózsa a szervezője. – Mindössze egy tucat résztvevő lesz… igazi exkluzív rendezvény – dicsekszik Sebastian. – Gratulálok – mondom közönyösen. Vajon mivel érdemelte ki Sebastian ezt az érdeklődést? – morfondírozom. Első gondolatom az, hogy lebeszéljem a részvételről, de aztán túl nagy a kísértés, hiszen legalább néhány napig nem liheg a nyakamba. – Érezd jól magad – mondom. – Elrendeztem, hogy Kurt és Aaron vigyázzon rád a távollétemben. – Csodás! – motyogom. Két őr! Jaj! – Megyek, összecsomagolok.

Megpuszil, és valami vidám dallamot dudorászva távozik. Ebben a pillanatban nagyot ugrik a szívem. Kiszaladok az erkélyre, mert tudom, hogy mit jelent. Ash az, a mellvédnek támaszkodik, gyönyörű ajkán igéző mosoly játszik. – Gondoltam, ha te nem jössz hozzám, majd meglátogatlak én téged – mondja. Átkarolom és összeölelkezünk. – Hogy a csudába kerültél az erkélyemre anélkül, hogy lefüleltek volna? Egy lapos háztetőre mutat valamivel fölöttünk. – Meglepően könnyű oda feljutni, ha nem tudnád. Az ajkamba harapok. Feltehetően az a másik sötétfajzat is így juthatott be észrevétlenül a szobámba. A tetőn nincsenek őrök. – Bámulatos ott fent a kilátás! – mondja Ash. – Gyere, megmutatom. Feltornázza magát a tetőre, és felhúz maga után. Egymásra esünk, vihorászva fölé kerülök. Felülünk, és megszemléljük a város égő romjait. Tényleg bámulatos. A templomi harangok vidám kórussal köszöntik a Fegyverszünet Napját, míg az eget fekete füst szalagjai csíkozzák. Alattunk, az utcákon ünneplőbe öltözött családok sietnek valahová. Aztán kevésbé kellemes látványon akad meg a szemem: az őrjárat tankjai járják a várost. Mindenütt szögesdrótkerítések, és ott a Határfal is. Varjú repül el felettünk a szürke égbolton. Hosszú, fekete szárnnyal hasítja a füst gomolygó felhőit és a sűrű pernyét, amely mind a mai napig záporozik a városra. – Valaha azt kívántam, bárcsak elrepülhetnék innen – mondom. Ash feláll, és megfogja a kezem. – Hová megyünk? – kérdem. – Megbízol bennem? – Igen… megbízom benned – mondom. – Mire készülsz? – Repülni fogunk – vigyorodik el. Azzal futni kezd, kezét továbbra is az enyémre kulcsolva. Igyekeznem kell, hogy lépést tudjak tartani vele. A tető széle egyre közelebbről és közelebbről látszik. Bepánikolok. – Ash! Mindjárt leesünk, a nyakunkat törjük, és… Ash a levegőbe szökken, és engem is magával ránt. A másodperc egy töredékéig olyan érzés, mintha repülnénk, miközben megcélozzuk az utca túloldalán álló ház tetejét. Tompa puffanással landolunk. Ránevetek Ashre. Elengedi a kezem, és elindul a következő tető felé. Nem túl nagy a távolság a szemközti épületek között ebben a zsúfolt városban, ezért meglepően könnyű tetőről

tetőre szökellni. Nem csoda, hogy Ash baj nélkül feljutott a mi házunkra. Utána vetem magam. Olyan az egész, mint egy macska-egér játék. Körülöttem elhomályosul a világ, miközben újból tetőről tetőre ugrálunk. Jeges szél kap a hajamba, és csípi az arcomat. Rövid ideig madárnak képzelem magam, ami a fellegeket járja. Átugrom a következő háztetőre. Ash elkap, ahogy földet érek. Egymás karjában hempergünk. Teste keményen megfeszül az enyém alatt, feszes izmai könnyedén elbírják a súlyomat. Együtt emelkedem és süllyedek minden lélegzetvételével, mintha hullámok ringatnának. Ujjaimat körbejáratom az ajkán, amely elnyílik, ahogy felsóhajt, láttatni engedve az agyarát. Meglódul a szívem. Egyszerre fog el a félelem és az izgalom. Gyengéden ajkához szorítom az enyémet. Hirtelen áramütés villáma hasít mindkettőnkbe. – Te is érezted? – nevetek fel. – Mit? – kérdi játékosan. – Ezt az áramütést. Megrázza a fejét, de tudom, hogy nem mond igazat. – Talán újra kellene próbálkoznunk – javasolja. A szemem forgatom. – Kizárólag tudományos célból. Újra csókolózunk, és ugyanaz a villámcsapás szeli át minden porcikámat. Közelebb húz magához, és elmélyül a csókunk. Érzem agyarát az ajkamon, és nem kellemetlen az érzés. Pár perc múlva önmagammal is küzdve elhúzódom, de továbbra is rajta fekszem, hallgatom a szívverését. A hajammal játszik, egyik tincsemet a mutatóujja körül csavargatja. – Gyakrabban kellene leengedned a hajad. Olyan gyönyörű így – mormogja. Felkuncogok. Soha senki nem mondta eddig gyönyörűnek a hajam, még Sebastian se. De nem is hinném, hogy olyan nagyon belém lenne esve, csak birtokolni akar. Ash elégedetten felsóhajt. – Boldog vagy? – kérdezem. – Igen. Fészkelődni kezdek fölötte, mire a szíve gyorsabban kezd dobogni. Még most is csodálatosnak érzem ezt a hangot, ami az én művem. – Milyen volt szívverés nélkül élni? – kérdezem. Egy darabig nem felel. Csak nem bántottam meg? – ijedek meg. – Pokoli volt – mondja végül. – Mintha ott ragadtam volna élet és halál között. Tudtam

járni, beszélni, lélegezni, enni, de soha nem éreztem igazán, hogy élek, hogy hozzátartozom ehhez a világhoz. – És most ezt érzed? – Igen. Miattad. Közelebb bújok hozzá. – Csak egy szíved van, mint az embereknek, vagy kettő, mint a sötétfajzatoknak? Szinte semmit nem tudok az élettani sajátosságaikról, márpedig róla mindent tudni szeretnék. – Csupán egy szívem van, ebben az emberekre hasonlítok, de amikor találkoztunk, úgy éledt fel, mint a sötétfajzatok második szíve. Bármi is van bennem, gyanítom, hogy a kettő kombinációja. – Mindkét világból a legjobb? – kérdezem. Felnevet. – Eddig nem így gondoltam, éppenséggel azt éreztem, a legrosszabbat kapom ki mindenből. A nap már leáldozóban van a város felett, de mi még mindig egymás karjában heverünk. Fejünk fölött súlyos, fekete fellegek vonulnak; vihar készülődik. A távolban hallom a sötétfajzatok baljós kiáltásait. Egymást szólongatják álmukból ébredve a Légió falai között. Ash a fülét hegyezi. – Szeretnél velük lakni? – gördülök hasra, hogy szembenézzek vele. – Igen. Nem könnyű az egyetlen keverék vérnek lenni a városban. Olyan… – Magányos vagy – fejezem be helyette a mondatot. Bólint. – De már nem érzem ezt. Megfogja a kezem, és a mellkasára fekteti. A szíve hangosan, egyenletesen ver ujjaim alatt. – Ez a szépsége annak, ha van vértársad. Mindig velem vagy. Soha nem vagyok egyedül – mondja. – És nem szeretnéd ennek ellenére újra látni a családodat? – Ma este találkozom velük. Beszél Sigurról és arról, hogyan hívta meg a Légióba. Nem tudom az okát, de hirtelen megmagyarázhatatlan félelem kerít hatalmába. A legszívesebben lebeszélném arról, hogy menjen, de hát nem mondhatok neki ilyet. – Honnan ismered Sigurt? – kérdezem.

– Ő és anyu vértársak. Anyu a háború kitörésekor elhagyta aput miatta. – Ez nagyon nehéz lehetett neked meg a papádnak – mondom. – Már rendbe jöttem – mondja. – Kezdem megérteni, hogy anyu nem tehetett mást. Ha azt érezte Sigur iránt, amit én irántad, akkor nem lehetett más választása. – Hogyan találkoztak? Nem muszáj elmondanod – teszem hozzá sietve, mert újra azon kapom magam, hogy tapintatlan vagyok. Csak hát annyira érdekel minden, ami vele kapcsolatos. – A háború kitörése előtt anyu csatlakozott a Légió Felszabadítási Frontjához. Akkor még csak polgárjogi aktivisták voltak, és nem szabadságharcosok – magyarázza Ash. – Igazán fontosnak tartotta ezt az ügyet. Még egy ülősztrájkban is részt vett Fekete Város egyetemén, amely a sötétfajzatok tanuláshoz való jogát követelte. – Hú, szinte hihetetlen! – álmélkodom, de azután eszembe jut, mi mindent mesélt erről apám. – Az, igen – bólint. – A mozgalomnak Sigur állt az élén – folytatja. – Anyám már azelőtt istenítette, hogy találkoztak. Apu még ugratta is ezért, azt hitte, hogy nem egyéb ez holmi híresség iránti buta rajongásnál. Nos, amint látod, tévedett. Különben is, anyu előbb vagy utóbb mindenképpen elhagyta volna aput. – Miből gondolod? – Sokat veszekedtek miattam. Minél inkább belebonyolódott anyu a polgárjogi mozgalomba, annál inkább sötétfajzatként szeretett volna nevelni. – Apád pedig nem akarta? – Úgy vélte, könnyebb lesz asszimilálódnom a társadalomba emberi tulajdonságokkal, de tőlem soha nem kérdezték meg, nekem mi a jó. – És mi lett volna az? – Sötétfajzatnak lenni. Anyuval akartam menni, amikor felhúzták a Falat. – És miért nem mentél vele? Ash a távolba réved. – Soha nem kérte. – Én örülök, hogy maradtál. Különben nem találkoztunk volna – mondom. Megcsókol. Lágyan, lassan, amitől testem megtelik napfénnyel és kivirágzom. Mikor végül szétválunk, felkel, és engem is talpra segít. – Mennem kell. Várnak – mondja. Lesütöm a szemem, úgy kérdem. – Megígéred, hogy visszajössz hozzám?

Felemeli az állam, és puha csókot lehel az ajkamra. – Semmi nem választhat el minket – nyugtat meg. Fölöttünk megdördül az ég, és az első esőcseppek arcomat csapkodják. Jeges félelem szorítja össze a szívem. Remélem, nem hibázik, ha átmegy a Fal túloldalára.

21.

Ash

A FÉMKAPU HANGOS CSIKORDULÁSSAL, lassan nyílik ki. Összeszorul a gyomrom, idegeim táncot járnak. Végül megértem, hogy beléphetek a Légió területére! Apunak nem mondtam el, hogy ide vezet az utam. Arról sem tud, hogy tegnap este találkoztam Sigurral, vagy hogy letartóztattak. Csak felizgatnám, márpedig épp elég baja van neki anyuval is. Azt hiszi, Céklához mentem. A kapurésben két őr jelenik meg, a holdfénytől megvilágítva. Két méternél is magasabbak, és megtermettek, mint a medvék. Sigur közöttük áll, és bár alacsonyabb náluk, szemlátomást tekintélyesebb. Hófehér haját bronz csattal fogta át. Bonyolult mintájú, hímzett narancssárga köntöst visel, amely jól illik a szeme színéhez. Most nincs rajta az aranymaszkja, de hát éjszaka van, nem kell féltenie arcbőrét a napfénytől. Megölel, ami nem igazán tetszik. Nem készültem fel arra, hogy eljátsszam az engedelmes vérgyermek szerepét, egyelőre nem. Messze vagyunk még ettől. Az őrök betessékelnek a főkapun, majd bezárják mögöttünk. Egyik kísérőm odakiált valamit a második kapu felvigyázóinak, amely szintén kinyílik előttünk. Társa szembenéz velem, és rám vicsorítja az agyarát. Ő is Eloka, akárcsak én. Haja és szeme fekete, noha az arca éles metszésű, szögletes; hegyes az álla, hosszú az orra. – Csak utánad – hajol meg mélyen előttem. Átlépem a küszöböt. Belül kerültem a Falon! Először a bűzt érzem. Rothadás, szennyvíz, ragály… a Föld legförtelmesebb szaga mind, és most az én orromat irritálja. Sigur megnyugtatóan vállamra helyezi a kezét. – Hamarosan hozzászoksz – mondja, aztán az egyik őrhöz fordul. – Menj, készíts lakomát a vendégemnek! Az őr bólint, és elrohan. Befogom az orrom, miközben nem győzök iszonyodni az elém táruló látványtól. Egy hatalmas nyomornegyedben járunk, amiben düledező kalyibák ezrei sorakoznak. A talajt sár és pernye borítja, meg csupa olyasmi, amire gondolni sem tudok. A kunyhók előtt

csontsoványra fogyott sötétfajzat nők emelik felém könyörgőn gyermekeiket, mialatt anyanyelvükön szólongatnak. Kísérőnk sikátorokon és közökön keresztül vezet át minket. Megpróbálom megjegyezni az utat, de hamarosan összezavarodom. Egymagam az életben nem jutnék ki innen. Kísérőnk végigmér. – Hmm… nem sokban különbözik tőlünk. Csak egy kicsit pikko. – Pikko? Mit jelent ez a szó? – nézek Sigurra. – Kicsi – magyarázza. A két férfi felnevet, nekem pedig égni kezd a képem. Eddig soha nem tartottam magam alacsonynak, de hát emberek között nevelkedtem. Sötétfajzat gyerekek gyűlnek körénk kíváncsian. Rájuk mosolygok, mindent elkövetek, hogy kinyilvánítsam baráti szándékaimat. Hisz végső soron ők az én népem. Csodálkozó, fekete szemmel néznek rám. – Nem engedném őket túl közel magamhoz, kevertvérű – biccent feléjük a kísérőm. – Miért nem? – Emberi vértől bűzlesz, ők pedig éhesek. A francba! Közelebb húzódom hozzá. Minél többet látok, annál inkább megértem, mennyire elveheti az éhség az eszét ezeknek a kiéhezett nyomorultaknak. Sokan közülük alig többek két lábon járó csontváznál és fogazatnál. Sigur elhessegeti őket. – Nem kell félned Ash! Bár emberszagod van, azért azt is érzik, hogy részben sötétfajzat vagy. Nem faljuk fel a saját testvérünket. – Már amennyiben nem merítettünk ki minden más lehetőséget – sandít rá bűntudatosan a kísérő. Ettől nem lesz jobb kedvem. – Várjunk csak! Nem kapnak Szint-O-Vért az őröktől? – kérdem. – Ritkán. És a vér, amit küldenek, szennyezett – feleli Sigur. – Mármint mivel? – firtatom tovább. – Kis mennyiségben akácoldatot kevernek bele. Eleget ahhoz, hogy legyengítsenek és megbetegítsenek bennünket, annyira, hogy ne tudjunk velük harcba szállni. És megisszuk, mivel nincs más választásunk. Egy gondolára hasonlító, hosszú csónakhoz érünk a kanális partján. Kísérőnk nekifekszik az evezőnek, és átsuhan velünk a sötétfajzatok városán, minél távolabb a Határfaltól és a biztonságtól. Lerobbant épületek között siklunk el, a tetők beomlottak, a falak málladoznak. Árnyak lebbennek meg az ablaktalan épületek romjai között.

Sötétfajzatok, jövök rá, akik fejjel lefelé lógnak a csupasz szarugerendákról, akár a denevérek. Csillogó, kíváncsi tekintetük rám szegeződik. Hirtelen eszembe jut valami. – Láthatnám a családomat? – kérdezem, és elfog az izgalom. – Valamennyien a családtagjaid vagyunk – mutat körbe Sigur. – Nem, a közvetlen hozzátartozóimra gondoltam. Nagynénikre, nagybácsikra, ilyesmire. Soha nem láttam őket. Miután anyu férjhez ment apuhoz, többé nem álltak szóba vele, annyira megbotránkoztatta őket ez a házasság. Anyám sokat bánkódott miatta. Kivált Lucinda, a legfiatalabb húga hiányzott neki, aki nagyon közel állt hozzá, de akinek a nagyszüleim megtiltották, hogy bármilyen kapcsolatot tartson vele. Ennek ellenére meg szeretném őket ismerni. Olyan jó lenne többet tudnom a sötétfajzat származásomról! Sigur megfogja a kezem, és váratlanul elkomorodik. – Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, fiam, de valamennyien odavesztek Puszta Földön, még a háború kitörésekor. Megrázom a fejem. A csalódás és a veszteség tudata tör rám, mialatt a hallottakat emésztem. Akkor csak anyu és én maradtunk. Rövidesen pedig egyedül leszek. Sigur tapintatosan elfordítja a fejét, időt hagyva, hogy összeszedjem magam. Az út további részét szótlanul tesszük meg. A csónak megáll, és kísérőnk egy macskaköves utcába terel minket. Kovácsoltvas kapu vezet innen Fekete Város Állatkertjébe. Az Állatkert szokatlanul néma és elhagyatott. Üres állatketrecek mellett megyünk el, amiket nyolc év alatt elborított a gyom. A ketrecekben azoknak az állatoknak a kőbe vésett képmásai láthatóak, amelyek egykor bennük éltek: medvéké, farkasoké, tigriseké. A valódi állatokat, gondolom, megették. Kísérőnk ember alkotta, gránitba vájt barlangba vezet minket. A bejárat feletti kifakult táblán ez áll: ÉJSZAKAI ÁLLATOK. A barlang belseje meglepően meleg és párás. Az ide vezető keskeny folyosót égő fáklyák sora világítja meg, imbolygó árnyakat vetve a földre. Egyre mélyebben járunk, mígnem végül hatalmas, kupolás teremben találjuk magunkat. Fémgaléria fut körben a terem kerületén, amely spirálisan, egy óriáskígyó farkaként tekeredik feljebb és feljebb. Három szintet fog át, és újabb kamrákhoz vezet. A terem közepén kerek étkezőasztal áll, felületén furcsa vájatokkal. Mire szolgálhatnak? A tőlünk jobbra húzódó folyosóról léptek és mondatfoszlányok hallatszódnak. Ahogy egyre közelebb érnek, felgyorsul a szívverésem. Izgatottan nyelek egyet. Több tucat sötétfajzat lép a terembe, ünnepi öltözékben. Valamennyien az üdvözlésemre sietnek, és hajlongva bemutatkoznak. Nyolcan közülük a sötétfajzat Tanács tagjai, ami itt megfelel

az őrök kabinetjének. Egy kimért modorú, komoly hölgy, akinek hosszúkás, keskeny az arca, Logan Henrikknek mondja magát. Ő kevésbé örül nekem, és miközben a többiekkel beszélgetek, félrevonja Sigurt. A termet rövidesen vagy száz sötétfajzat tölti meg. Javában zajlik az ünnep, zene szól, és a vendégek Sanguis bort nyakalnak. Mindenki szeretne kezet rázni velem. Könyörgő pillantást vetek Sigurra, mert már sajog a karom. Tapsol, mire a vendégek nyomban elhúzódnak tőlem. A tanácstagok körbeülik az asztalt, miközben a többiek a földön helyezik magukat kényelembe. Sigur int, hogy foglaljam el a mellette lévő széket. – Nos, hogy tetszik a Légió? – kérdi, miután letelepedtünk, és kitöltött nekem egy pohár Sanguis bort. – Tetszik. Nem is olyan rossz itt. Sigur félmosolyra húzza a száját. – Az őrök kiválóan értenek a propagandához. Ha az emberek tudnák, hogyan élünk, feltehetően többen csatlakoznának az Ember az Egységért mozgalomhoz. Mintha egy kis gúnyt is felfedeznék a hangjában. Erősen kétlem, hogy ez lenne a hatása, de megtartom magamnak a véleményem. Elég ideje élek emberek között, hogy tudjam, semmi nem érdekli őket, amíg nem zavarja meg a mindennapi nyugalmukat. Belekortyolok a Sanguin borba, és már érzem is, hogy kezd a fejembe szállni az ital. Visszahelyezem a poharat az asztalra, amelynek felületét azok a szokatlan vájatok hálózzák be. – Mire valók ezek? – kérdem. – Majd meglátod – feleli Sigur. Ujjaimmal az asztalon dobolok. – Tetszik, hogy milyen otthonosan rendezték be ezt a helyet. Fajtánk jó ízlésére vall – jegyzem meg. Sigur bánatosan elmosolyodik. – Annora nélkül mindent üresnek érzek. Zavartan hunyorgok. Miért kellett most felhoznia anyut? Felém fordul, úgy tanulmányoz épen maradt szemével, amely narancssárgán izzik a tűz lángjánál. Olyan gyengédség ül ki az arcára, amilyet eddig nem láttam még rajta. – Bocsáss meg, Ash! Mindenért. Nem akartam rosszat, sem neked, sem az apádnak. Csak hát… – Így történt. Igen, megértem.

Ha egyszer rátalálsz a vértársadra, nincs az az erő, amely elszakíthat tőle, akkor sem, ha az egyik fél már házas. Végül én is megtapasztaltam ezt. Anyunak és Sigurnak sem volt más választása, a sors rendelte el így. A bort kortyolgatom, és időnként rásandítok. Évekig gyűlöltem őt, de talán elhamarkodottan ítéltem. Anyut láthatóan szerette, nekem megmentette az életemet, és szándékosan apunak sem akart rosszat. Az egész egyszerűen csak így esett. Ugyanakkor hagyta, hogy az unokahúga meghaljon a keresztfán. Nem lehet teljesen megbízni benne. Újra megszólal a zene. Valami egzotikus, ősi dallam. Szitár- és fuvolaszó tölti be a termet. Hátradőlök a székemen, és újra belekortyolok a borba. Szinte teljesen elfeledkezem az odakint éhező-fázó sötétfajzatokról, miközben mi idebent mulatozunk. A zene most lassúbb, igéző ritmusra vált, és a vendégek éljenezni kezdenek. Feleszmélek, hogy mi ez. A gyertyák pislákoló fényében gyönyörű lány tűnik fel a spirális galéria tetején. Tintafekete haja körülveszi sápadt testét, amit alig takar el nyakpántos, lenge ruhája. Sötétfajzat gyermekek egy csoportja veszi körül; arcukat mézzel mázolták be, és barna pettyeket pingáltak rá. Macskafülük van, és négykézláb másznak ide-oda. A vendégek kedélyesen megéljenzik őket, akár egy pantomimjáték szereplőit. A gyerekek rájuk sziszegnek. – Mi ez? – kérdem Sigurtól. – Zanthina és a Básztet-nép küzdelmét viszik színre – feleli. A lány kecsesen jön le a lépcsőn, és a lakomázók közé ugrik, fel az asztalra. – Ő Zanthina istennő, aki minden éjjel táncot lejt az égen, hogy előcsalogatja a csillagokat – súgja oda Sigur. A lány forogni-pörögni kezd a zene ütemére, lépései holtbiztosak. Nagyot nyelek, és kipirul az arcom, nem csupán a bor hatására. A gyerekek felmásznak az asztalra, és körülfogják a lányt. Rásziszegnek, és a szoknyája után kapkodnak mancsukkal. – Ez a macskanép – mondja tovább Sigur. – Irigylik Zanthinát a táncáért, és meg akarják ölni, hogy ők tarthassák uralmuk alatt az éjszakát. A lány és a gyerekek tánca felgyorsul. Az istennő ráront a macskahadra. A gyerekek egytől egyig eldőlnek; Zanthina győzött. Mindenki tapsol és éljenez. A lány meghajol. Szénfekete szeme megállapodik rajtam, mire nagyot dobban a szívem. Ő is keverék vér, akárcsak én. – Ash, hadd mutassalak be Evangeline-nek, ennek a ritka kincsnek. Hirtelen minden a helyére kerül. – Te vagy az a lány, akit a kivégzésen is láttam – mondom.

Sigur atyaian, kedveskedve megveregeti a lány arcát. – Evangeline a legmegbízhatóbb segédem – mondja. Ahogy a lány leül, lába az enyémhez ér. Épp hogy csak, mégis tűz viharzik át ereimen erre az érintésre, felébresztve érzékeimet, a bennem élő sötétfajzatot. Mi az ördög volt ez? Sokat sejtetően mosolyog, mintha tudná, miért van rám ilyen hatással. Nyilván azért, mert ő is kevert vér. Ez minden. Természetes is ezek után, vagy nem? Nincs miért rágódnom rajta, vagy bármit belemagyarázni, nemdebár? Csipkelődve, lazán társalog Sigurral. Miután vagy félóráig hallgatom őket, megértem, hogy kapcsolatuk több mint egyszerű kollégáké. – Te és Sigur igen közel állhattok egymáshoz – mondom Evangeline-nek. – Igen. Ő és Annora neveltek fel – bólint. Anyu nevének említésére fájdalom hasít a zsigereimbe. Ő nevelte fel Evangeline-t? Miközben én annyi éven át sóvárogtam utána, és azt találgattam, hiányzom-e neki, ő egy idegen gyereket nevelt együtt Sigurral. – Evangeline valósággal istenítette Annorát – szól közbe Sigur, aki nem veszi észre, mennyire megsebeznek a szavai. – Ő meg úgy járt utána, akár egy kiskutya. Megborzolja a lány haját, aki nevetve eltolja a kezét. – El a kezekkel, öreg! Ennek a frizurának az elkészítése két teljes órámba került – viccelődik. Sigur épen maradt szemét forgatja, és a fejét csóválja. – Hogy megváltozik minden! Milyen kis vadóc volt kiskorában, cseppet sem érdekelte a külseje. Mennyire hiányoznak azok az idők! – teszi hozzá elmerengve. Féltékenység rántja görcsbe a gyomrom, látva, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Csodás lehetett egy sötétfajzat apa mellett felnőni. Mennyivel könnyebb lett volna nekem is az életem! Sigur tapsol, mire a vendégsereg elnémul. – Hozzátok be az idegent! Izgatott moraj fut át a termen. Erővel elszakítom tekintetem Evangeline-ről, amikor egy kamaszfiút vezetnek be. Alig valamivel idősebb nálam… tizennyolc, tizenkilenc lehet. Pupillái kitágultak, és húzza a lábát. Szemlátomást elkábították. Sigur intésére mindenki elnémul. Odamegy a fiúhoz, és mancsával végigkarmolja a fiú telt orcáját. Véres csík marad a karma nyomán. Elszorul a gyomrom. A fiú kábán tántorog. Sigur szelíden lefekteti az asztalra. Hirtelen megértem, mire szolgálnak a fában húzódó vájatok. A vért vezetik el. Már-már felállnék, hogy tiltakozzam, Evangeline azonban visszahúz a

székemre. – Hiszen ez csak egy drogos – mondja. – Az egyik drogtanyáról szedtem össze. Fel se fogja, hogy mi történik vele. – Sigur beenged a városba? – lepődöm meg. Egy dolog ugyanis, hogy ott áll mellette a Határfalon Jana kivégzésekor, a Légió őreinek védelmében, és egészen más, hogy egyedül kóborolhat ennek a veszélyes városnak az utcáin. Lenéző pillantást vet rám. – Sigur gyakran küld el különféle megbízatásokkal. – És nem félsz, hogy elfognak? – kérdem. – Nem igazán. Sigur lefizetett néhány járőrt, ezért valahányszor szolgálatban vannak, szabadon jöhetek-mehetek. Biztonságban vagyok, hacsak nem botlom bele az utcákon egy Nyomkövetőbe. Sigur most karmait a fiú mellkasába mélyeszti, elragadtatott sóhajokat váltva ki a kiéhezett vendégseregből. Fekete nyelvével belenyal a sebbe. Szemét behunyja, úgy élvezi. Visszanyelem az undoromat és a mohó éhségemet. Tudom, hogy nem szép tőlem, de nehéz ellenállni a friss vér csábításának. A fiú felnyög, mikor Sigur a nyakába harap, elvágva a nyaki vénát. Vér fröccsen az asztalra, és a sötétfajzatok felmorajlanak. Sigur élvezettel szürcsöli a nyílt sebből ömlő vért. A többiek kiéhezetten lesik… engem is beleértve. Visszanyelem a nyálamat, és igyekszem nem odanézni, noha a forró vér szaga izgatja orrlyukaimat, és a bensőmet facsargatja. Milyen fenséges lehet a vér íze, milyen friss… – Folytassátok! – mondja Sigur, és félrelép. Az ajka csurom vér. Nem tudom, az éhség teszi, a fajtársaim vagy a Sanguin bor, de többé nem látok kivetnivalót abban, ha egy kevés nekem is kijut a fiúból. A többiek utat engednek nekem, úgyhogy teljesen rálátok a haldoklóra. Nyaka és mellkasa csupa vér; zihálva, kapkodva szedi a levegőt. Undorodnom kellene, de nem teszem. Ez a látvány felizgat, és hirtelen nem is félek beismerni. A jelenlévők előtt nem kell lepleznem valódi természetemet; lehetek én is egy vérengző fenevad, senki nem ítél el érte. Agyaram a fiú nyakába mélyesztem, és mohón iszom belőle. Élvezem, hogy nem kell rosszalló tekintetektől vagy rémült sikolyoktól tartanom közben; nem kell rettegnem, hogy rajtakapnak. A fiú még utoljára felhörög, mielőtt végképp elszáll belőle az élet. Botladozva ülök vissza a helyemre. A fiú vérében keringő Köd bizonytalanná teszi lépteimet. Magamtól is irtózva letörlöm a számat. Hogy lehettem ilyen meggondolatlan?

A hely tette ezt, meg ezek a teremtmények. Miattuk voltam ilyen felelőtlen, ennyire nem emberi! Holott ember vagyok, legalábbis részben. Kirohanok a barlangból, ki a szabad levegőre. Újra megcsapja orrom a város bűze, és összeszorul a gyomrom. Kiadom a tartalmát, amíg teljesen ki nem ürül. – Hát beléd meg mi ütött? – kérdezi Evangeline, rám ijeszt a váratlan megjelenésével. – Illetlenség otthagyni egy lakomát. Megsértetted Sigurt! – Nem érdekel! – Miért húztad fel úgy magad? Hisz csak csillapítottad az étvágyadat. – Egy emberből! – Na és? Ez a sötétfajzatok tápláléka. – Nem vagyok átkozott sötétfajzat, én… – Ember vagy? – nevet fel. – Jaj, Ash, te szegény! Tényleg azt hiszed, hogy hozzájuk tartozol. – Nem. Tudom, hogy nem vagyok ember, de velük sem érzek közösséget! – mutatok a barlangra. Elmennék, de Evangeline nem tágít mellőlem. – Túl sokáig éltél emberek között, Ash. Pedig jó, hogy itt vagy, a saját fajtáddal. Hamarosan hozzászoksz a gondolkodásunkhoz – mondja. – Nem kopnál le végre? – Nyugi! – mondja csúfolódva. – Meg kell változnod, ha itt akarsz élni közöttünk. A sötétfajzatoknak nincs idejük emberi érzelmekkel vesződni. – Hogy élhetsz közöttük? Hiszen a velejéig romlottak – mondom elfúló hangon. Egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek elképzeltem őket. Semmiben nem hasonlítanak anyuhoz. Evangeline arca megkeményedik. – Sigur a gondomat viselte. Minden kevertvérűvel törődik. – Többen is vagyunk? – kérdezem feltámadó kíváncsisággal. Megfogja a kezem. Most másfajta éhség lángol fel bennem, és ég a bőröm ott, ahol érintkezik az övével. Natalie jelenik meg lelki szemeim előtt, és elönt a szégyen. Ennek ellenére nem engedem el Evangeline kezét. Egy omladozó épületbe vezet, amely rothadástól bűzlik. – Mi ez a hely? – kérdem. – Egy kórház – mondja. Bemegyünk egy osztályra a földszinten. Evangeline megvárja, amíg körbenézek.

Fémrácsos ágyak sorakoznak a zsúfolásig telt kórteremben. Szinte valamennyit Haragvóvírussal fertőzött sötétfajzatok foglalják el. Mindegyik a kór más stádiumában van. Némelyiknek csak a szeme sárgult még be, és a haja hullik, mások a végüket járják, ahogyan anyu is. A rothadó hús fojtogató bűze a torkomat kaparja. Újra hányás kerülget. – Valamikor száznegyvenhárman voltunk – magyarázza Evangeline. – A ragály azonban futótűzként terjedt: először a sötétfajzatok kapták el, aztán a kevertvérűek. Semmit sem tehettünk ellene – rázza meg a fejét. – A kihalás szélén állunk, Ash! Alig kapok levegőt az iszonyattól. Tudtam, hogy kevés a kevertvérű, de azt nem sejtettem, hogy ilyen rossz a helyzet. Most, hogy többen nem is születnek az elkülönülés után az Őrök Szövetségi Államában, könnyen lehet, hogy mindössze Evangeline és én maradtunk hírmondónak. – Édesanyád szeretettel nevelt fel minket – mondja. – Ápolta a betegeket, holott ezzel a maga egészségét kockáztatta. Én is segítettem neki, ahogy csak tudtam. – És nem féltél attól, hogy elkapod a fertőzést? – kérdem. – Már elkaptam – süti le a szemét. – Nem látszol betegnek. – Veleszületett tulajdonságom, hogy immunis vagyok a kórokozóval szemben. Nem tudjuk, miért különbözöm a többi kevertvérűtől – mondja. – Ennek ellenére vírushordozó vagyok, azaz én is fertőzök. Nem kell tovább magyarázkodnia. Amikor a sötétfajzatok párosodnak, gyakran harapják meg egymást, és cserélik ki a vérüket. Evangeline többé nem tehet ilyet, legalábbis sötétfajzattal nem. – Igazán sajnálom – mondom. – Meglehet, nem is olyan nagy baj. Sigur azt mondja, hogy talán az én vérem jelenti az ellenszert erre a betegségre. Már egészen közel jártunk ahhoz, hogy szegényes eszközeinkkel oltóanyagot nyerjünk ki, ekkor azonban… a vírus mutált. Most pusztítóbb, mint valaha. Nem tudjuk az okát – von vállat. Otthagyom az osztályt, nem tudom elviselni beteg véreim látványát. Végigmegyünk a gettón, kiégett romokat hagyva magunk mögött. Ezeket az épületeket – a Fal túloldalán lévőkkel ellentétben – repkény és fehér virágok lepik el. Mindez és a sötétkék bogyótermés nem evilági, titokzatos szépséget kölcsönöz ennek a helynek. Evangeline észreveszi, hogy felkeltették a kíváncsiságomat. – Némelyik fajtársunk virágot nevel, hogy valamivel elviselhetőbbé tegye a környezetét – mondja. – Mióta laksz itt? – kérdem.

– Nyolcéves korom óta. Sigur a Sivár utca környékén talált rám egy sikátorban, a kivérzés határán. – Idehozott. Nagy védelmező ő. – Az unokahúgát éppenséggel hagyta meghalni a minap – jegyzem meg. – Nem menthet meg mindenkit, bármennyire is szeretné. A keresztfán szerelmükért lakoló párról Natalie jut eszembe, amitől a szívem vad dobszólóba kezd. Annyira szeretnék vele lenni, most, ebben a pillanatban! Számkivetettnek érzem magam. Egyedül mellette érzem úgy, hogy tartozom valakihez. Evangeline kezét a mellemre helyezi. Elcsodálkozom. – Hát ez meg hogyan lehetséges? – döbben meg. – Megtaláltam a vértestvéremet – mondom. Meglepettnek látszik. – Nem hiszel nekem, ugye? – szegezem neki a kérdést. – De igen, hiszek. Csak tudod, kevés a sötétfajzat a Fal felétek eső oldalán. Hogyhogy rátaláltál közöttük a vértestvéredre? Nem tudom, elmondhatom-e neki, hogy a vértestvérem ember. Alig ismerem, de az ösztönöm azt súgja, megbízhatok benne. – Nem sötétfajzat, hanem ember – mondom. Leejti a kezét. – Ez a kötelék csupán sötétfajzatok között áll fenn. Nem lehet a vértestvéred. – Márpedig minden az ellenkezőjét bizonyítja. – És hogy hívják? – kérdi szigorú hangon. Megvakarom a tarkómat. Csak nem köthetem az orrára, hogy a vértestvérem nem más, mint a Parancsnok lánya, Natalie Buchanan! Nem és nem! – Miért fontos ez? – kérdezek inkább vissza. – Nem maradhatsz vele! Nem fordíthatsz hátat saját véreidnek, Ash! – Nem fordítok hátat senkinek. Félig ember vagyok, ha nem tudnád, miért nem járhatok akkor egy emberlánnyal? Miért mondja mindenki, hogy kizárólag sötétfajzatok között találhatok párra? – Mert a törvény ellen cselekszel – mondja. – Ez nem tántoríthat el attól, hogy vele maradjak! A kanálishoz érünk. A Határfal innen vékony csíknak látszik a szemhatáron. Milyen messze vagyok az otthonomtól! – Mennem kell. Vissza tudsz vinni a kapuhoz? – kérdem. Habozik.

– És visszajössz? Sigur el tudja intézni. Egy hosszúra nyúló pillanatig csodálom a szépségét, tintafekete hajának hullámzását, amely az óceán habjaira emlékeztet. Nem hagyhatom magára. Olyan kevesen maradtak a fajtánkból. – Majd visszajövök – ígérem meg.

22.

Natalie

MINDEN FEKETE: az ég, a föld, a körülöttünk szállingózó pernye. Az egész város Christ gyászolja. Még a gimiben is tanítási szünetet rendeltek el, hogy a diákok részt vehessenek a temetésén. Szorosabbra vonom nyakamon a fekete sálam, hogy megvédjem magam a hideg harapásától. Cékla cigarettát vesz elő a füle mögül, és rágyújt. Nem mondanám, hogy túl jóban lennénk a születésnapján kitört nézeteltérés óta, de legalább normálisan bánik velem. Megnézem a mobilom, hátha kaptam üzenetet Ashtől. Tegnap nem hívott fel, hiába vártam. Pedig érdekelne, hogyan zajlott a látogatása a Légióban. De még csak sms-t sem kaptam. – Tudsz valamit Ashről? – fordulok Céklához, aki a fejét rázza. Leghátul állunk a gyászoló gyülekezetben, és a temetést nézzük. Gregory üres tekintettel mered az ébenfa koporsóra. Valahogy mintha összement volna a túlméretezett zakóban, ami ismerős valahonnan. Aztán beugrik, hogy az Chrisé. Day elöl van a többi gyászolóval, anyámat is beleértve, aki igyekszik szenvedő arcot vágni a sajtó kedvéért. Ezt az arcot annyira telepumpálta különféle kozmetikai mérgekkel, hogy szerintem semmiféle érzelem kinyilvánítására nem alkalmas, az enyhe meglepődésen kívül. Nem értem, miért érdekli ennyire Chris halála. A temetés költségeit is ő állta, és ragaszkodott ahhoz, hogy húsz legközelebbi ismerőse is eljöjjön a temetésre, „leróni a tiszteletet”. Talán az az oka, hogy egy iskolába jártam Chrisszel. De inkább megint van valami a háttérben. Anyámat őrök veszik körül, társaik távolabbról tartják szemmel az eseményeket. Nekem annyi hasznom van ebből a megerősített őrségből, hogy ma nem vigyáznak rám személyi testőrök. Sebastian továbbra is a Centrumban időzik azon a „spirituális elvonuláson”, és csupán holnap késő estére várható. Maradt tehát néhány órányi viszonylagos szabadságom. A közelünkben ott áll Juno Jones, Fekete Város vörös hajú híradós tudósítója. Riportot készít a gyászszertartásról. Most odaszól az operatőrének, hogy filmezze le anyámat.

– Tragikus, hogy ilyen fiatalon ment el – mondja ő a szülőknek, elég hangosan ahhoz, hogy az újságírók is hallják. – Legyenek nyugodtak, a kormány mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy megtalálja és bíróság elé állítsa azt, aki ezt a szennyezett Ködöt terjeszti a városban. Sötétfajzat együttműködést sejtünk a dolog mögött. Mrs. Thompson hálálkodva ragadja meg anyám kezét, akinek vörösre festett ajka enyhén megvonaglik az undortól, hogy egy ilyen alantas Bakancsos hozzáérhetett. – Remélem, támogatni fogják Rózsa Törvényét – folytatja. – Csak úgy tisztíthatjuk meg a várost a Ködtől, ha mindörökre kizárjuk innen a sötétfajzatokat. A szülők lelkesen bólogatnak, én pedig dühös pillantást vetek anyámra. Úgy, szóval ezért van itt! Voksokat szerez Rózsa Törvényéhez. Miféle alak az, aki erre használja egy fiatal fiú temetését? Gregory anyámra sandít, és látom az arcán, hogy ugyanazt gondolja, amit én. Nem ez az alkalmas hely és idő anyám politikai játszmáira, ezek az emberek itt gyászolnak. – Mi a helyzet veled és Day-jel? – fordulok Céklához. Vállat von. – Továbbra is büntet, amiért a Ködöt választottam helyette. Kétlem, hogy valaha is megbocsátana. – Elképzelhető, hogy rendesebb lesz Ashsel, most, hogy megtudta, nem ő szoktatott rá a drogra? – Nem számítanék erre. Makacs egy lány. – Day-re nézek, és elszomorodom. Annyi mindent szeretnék megbeszélni vele. Hiányzik a barátom. Újra megnézem a mobilom. Továbbra sincs üzenet Ashtől. A közelben Juno Jones halkan beszélni kezd a kamerának. – Chris Thompson középiskolai tanuló temetéséről jelentkezem. Ő az Arany Köd legújabb áldozata. A drognak ezt a halálos, új változatát az utcán árulják mostanában – mondja, és közben közelebb sétál a gyászolókhoz. – Chris Thompson a hatodik kamasz, akit két héten belül magának követelt ez a rettenetes szer, félelmet és aggodalmat hintve el városunkban. Bárki, aki tud valamit az Arany Ködről, azt kérjük, hogy jelentse az őrjárat embereinek. Chris a hatodik áldozat? Tudom, hogy Linust és a barátját szintén az Arany Köd vitte el, azt azonban már nem, hogy többen is vannak. Cékla is riadtnak látszik. – Ha ezekért a halálokért a sötétfajzatok a felelősek, akkor mindenkinek szent kötelessége, hogy Rózsa Törvényére szavazzon – folytatja a riporternő. – Ki tudja, mi vár

ezek után Ash Fisherre? Meglehet, hogy ezután a gettóban kell élnie fajtársaival együtt. Máris azonosító karperecet visel. Jeges marok szorongatja a szívemet. Elvehetik tőlem Asht! – Ki kell derítenünk, hogy kik állítják elő az Arany Ködöt – mondom. – Nem engedhetem, hogy anyám a sötétfajzatokat okolja ezért! Az a Linus valahonnan máshonnan szerezhette be. – Talán épp a főnökétől, Mr. Tubstól – véli Cékla. – Jó, kezdjük ott a nyomozást! Tudod, hol találom ezt az embert? – kérdem. Cékla szemöldöke annyira felszalad a homlokára, hogy azt hiszem, lerepül a fejéről. – Ne akarj vele közösködni, csillagom! Veszélyes egy ürge. – Meg kell védenünk Asht! Tennünk kell valamit! – mondom. Cékla megvakarja a fejét, még jobban összekócolva amúgy is rendetlen loboncát. – Én nem mehetek veled. Tartozom valamennyi zsozsóval Mr. Tubsnak. Azaz tömérdek pénzzel… – Jó, akkor majd elmegyek én Ashsel – sóhajtok fel ingerülten. Ehhez azonban természetesen előbb beszélnem kellene vele. Újra megnézem a mobilt. Semmi. – Ha elmentek, kérlek, szóljatok a fejleményekről! Ma este valamennyien a Parkban gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk Chrisről. Találkozzunk abban a fehér palotában. Tudod, hol van? Összeszorul a szívem. – Igen, tudom. Feltámad a szél, nekem pedig ismerősen megrándul a szívem. Ash a templom romjai között bujkálhat. Megkönnyebbülök. Körülnézek, hogy lássam, senki nem figyel, és lelépek, hogy megkeressem. A tető beomlott, a szarufák csontvázán átkandikál az ég egy darabja. Több varjú vert tanyát rajtuk; apró, fekete szemükkel kíváncsian lesik, hogyan kelek át a törmelékhalmazon. Az egyik fekete szempárban felismerem Asht. Letelepszünk egy kőrakásra a rom sarkában, ahol nem láthatnak meg minket. Ash arcélét fürkészem. Hidegnek és közömbösnek tűnik, mintha márványból faragták volna. Csupán a két szemöldöke közti kicsiny ránc árulja el, mi játszódhat le benne. – Nem hívtál fel! Aggódtam miattad! – panaszolom. Sötét, elrévedő tekintettel néz rám. Szája megrándul, mintha mondani készülne valamit, de azután csak vállamra hajtja a fejét. Csodás illata van, mint a földnek eső után. Pár percig így maradunk, és hallgatunk.

– Milyen volt a Légióban? – kérdezem. – Natalie, valami borzasztó dolgot műveltem… – Mit? Nekem elmondhatod. A nyakamba fúrja az arcát. – Nem akarok olyan lenni, mint ők! Nem akarok sötétfajzat lenni! Nem vagyok szörnyeteg, nem és nem! Vajon mire kényszeríthették? – suhan át az agyamon. – Nem tudom, mi történt. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: jó ember vagy. Nem vagy szörnyeteg. – Kezemet a szívére helyezem. – Érzem. Ash magához von, és ajka megtalálja az enyémet. Légies, tétova csók ez. Ujjaimmal a hajába markolok, és közelebb húzom magamhoz. Testem az oxigénnél is jobban kívánja őt. Felsóhajtok örömömben, ahogy mélyebben belém csókol. Ajka szétnyílik, nyelve az enyémet kutatja. Úgy áraszt el a gyönyör, ahogyan tűzijáték petárdái robbannak fel: plop, plop, plop! Elhúzódik. – Ne itt – mondja, és a vállamon keresztül átles a temetési szertartásra. Elmondom neki a tervemet, hogy fel kellene keresnünk Mr. Tubs drogtanyáját. – Vehetnék tőle valamennyi Arany Ködöt – mondom. – Ha rájövünk, mivel keverik össze, talán az eredeti terjesztő kilétét is sikerül kiderítenünk. Bármiből is van az arany izé, nem lehet akármi. Ash habozva néz rám. – Legalább próbáljuk meg! Nem hagyhatom, hogy anyám mindezt a sötétfajzatok nyakába varrja. – Ujjaimat az övére kulcsolom. – Nem akarlak elveszíteni, Ash! Bólint. – Rendben. Jó tervnek tűnik. – Mikor menjünk? – kérdem. Ash feláll, tekintetében másfajta elszántság villan. – Most, azonnal.

23.

Ash

MR. TUBS ZÁLOGHÁZÁNAK cégére egyetlen csavaron függ, azzal fenyegetve, hogy bármely pillanatban leesik és kupán ver valakit. Előreengedem az ajtóban Natalie-t. Belépünk az üzletbe, amelyet csiricsáré holmik töltenek meg: bizsu ékszerek, fegyverek, kalapok, műszerek, elektronikai cikkek… gyakorlatilag minden kapható itt néhány aprópénzért. Nehezen mozgunk a sok bóvli között. Mr. Tubsot sehol sem látni. A francba is! Muszáj Arany Ködöt szereznem! Ez az egyetlen reményünk, hogy kiderítsük, ki a felelős Chris és Linus haláláért. Először kezd el az izgatni, nehogy elfogadják Rózsa Törvényét. Korábban nem gondoltam végig ennek a rendelkezésnek a következményeit. Azzal járna, hogy a Légióba zsuppolnának, és együtt kellene élnem azokkal a szörnyszülöttekkel. Soha többé nem láthatnám Natalie-t. – Jut eszembe, nem furcsállja majd Mr. Tubs, hogy itt talál? – kérdezi meg most. – Talán igen, de ne aggódj, van egy tervem – mondom, holott minden gondolatom az, hogyan kerüljek ki erről a helyről anélkül, hogy karót döfnének a szívembe. Biztatóan megszorítom Natalie kezét, és ő megnyugszik. Az üzlet elején lévő üvegpulthoz megyünk, és megrázzuk a csengőt. A következő pillanatban alacsony, mokány, a keleti területekről származó emberke kerül elő egy hátsó helyiségből. Szája sarkában meggyújtatlan cigaretta fityeg. Nyomban felismer. Mindkét kezem felemelem, ahogy a pult alá rejtett fegyverért nyúl. – Hoztam magának egy klienst. Vegye békeajánlatnak – mondom. Natalie idegesen elmosolyodik. – Folytasd! – morogja Mr. Tubs feltámadó érdeklődéssel. – Egy Nyomkövető elvette a méregzacskómat. Többé nem tudok Ködöt árulni – hazudom folyékonyan. – Most, hogy Linus meghalt, gondolom, szüksége lenne új emberre, és én egy rakás klienst tudnék szállítani. Meglódul a pulzusom, mialatt a válaszra várok. Elveszi a kezét a pult alól. – Gondolkodom rajta – feleli. Megkönnyebbülten felsóhajtok.

Mr. Tubs most Natalie felé fordul. – És mit szeretne egy olyan csinos teremtés, mint magácska? – Reumás szemét Natalie mellkasán járatja. Viszket az agyaram, legszívesebben belé mélyeszteném. – Hát, tudja, nagy bulira készülök, és szeretném úgy istenigazából feldobni – rögtönöz Natalie. – És mondja, szép kislány, mennyivel szeretné feldobni azt a bulit? – Nem kevéssel. Úgy vagy ötven milkával. – Úgy? Van pénze? – Izé… nincs – pirul el Natalie. – Odafordul hozzám, úgy súgja: – Anyám megvonta a zsebpénzemet azon az éjszakán, amikor találkoztunk. Neked nincs valamennyi? Hahaha! Jó kérdés! Tagadólag megrázom a fejem. Át kellett volna előbb beszélnünk ezt a pénzkérdést, de én naivan feltételeztem, hogy neki ez nem téma. – Csak az időmet vesztegetem erre a butaságra! – vörösödik el mérgében Mr. Tubs. – Nem, várjon! – Natalie antik karóráját mutatja a csuklóján. – Beadom ezt zálogba. Sokat ér. Megragadom a kezét, mielőtt lecsatolná. – Nem adhatod el, a papádé volt! – Nincs más választásunk – súgja oda. – Különben pedig tudom, hogy megértené, miért teszem. Eltökélten néz rám. Elengedem a csuklóját. Nem akarok én parancsolgatni neki, ha így dönt, hát hadd tegye. – Tartsa itt tíz napig – mondom Mr. Tubsnak. – Majd ledolgozom és kiváltom. Natalie hálásan rám mosolyog, aztán átnyújtja az órát a zálogosnak, aki kíváncsian vizsgálgatja. – Szép darab. A számlapja Básztet-agyarból készült, ami igen ritka. Két fiola Arany Ködöt adok érte. – Áll az alku – vágja rá Natalie. – Jöjjön! – mondja a zálogos. A hátsó helyiségbe vezet minket. Innen keskeny lépcső visz le az alagsorba. Natalie rémülten fogja meg a kezem. A padlót elborítják a vonagló emberi testek. Mind a Köd mámorában égnek, félig ruhátlanul csókolóznak, és nem törődnek azzal, hogy nézőközönségük akadt. Több elnyűtt kanapén sötétfajzatok kornyadoznak, akik a Határfalon mászhattak át, hogy felkeressék ezt a lebujt. Potya drogra várnak, mert ez

nekik a Köddel teli emberi vér. Sokan vállalják a kockázatot ezért, és némi friss vérért. Ugyanez az oka, hogy amikor Ködöt adok át a klienseimnek, igyekszem minél kevesebbet inni a vérükből, mert könnyű függővé válni. Tompa tekintetüket most rám emelik, ahonnan rég eltűnt a csillogás. Az egyiknek furcsa harapásnyomok húzódnak végig az arcán és a nyakán, mintha valami állat támadta volna meg. Mellette két iker sötétfajzat lány hever; fehér loboncuk és narancssárga szemük elárulja, hogy Nordinok. Lapockájukon lenyesett szárnyuk csonkja éktelenkedik. Mindketten embervért szívnak, egy harmincas éveiben járó nő az áldozatuk, akinek testét csontsoványra fogyasztotta a Köd. Behunyja a szemét, arcán üdvözült mosoly ül. Görcsbe rándul a gyomrom, mert eszembe jut a fiú Sigur lakomáján. Valószínűleg innen hozták. Mr. Tubs átkel a padlót elborító emberi testeken, a helyiség hátsó végében lévő kicsi irodája felé. Utánamegyünk. A helyiségben egy rozzant íróasztal áll, amelyet elborítanak az iratok. A falon pucér testeket felsorakoztató naptár függ. Van itt még egy szutykos frigó meg több kisebb monitor, a lebuj térfigyelő kameráinak felvételeivel. Mellettük egy polcon megszámozott digitális lemezek, vélhetőleg ezt az anyagot tárolják. Mr. Tubs észreveszi, hogy ezeket tanulmányozom. – Biztonsági okokból őrzöm meg azokat – mondja. – Ha feljelentene a hatóságoknál, itt a bizonyíték, hogy járt nálam, és magácska is sittre megy. Kissé csavaros logika, de hasznosnak tűnik. A zálogos most kinyitja a helyiség végében álló szutykos hűtőszekrényt, és kivesz belőle két zöld kupakos, Arany Ködöt tartalmazó fiolát. Pont ilyet láttam Linusnál is. Átadja Natalie-nak. – Most figyeljen ide, mert nagyon fontos – mondja a zálogos Natalie-nak. – Csak egy cseppet vegyen be belőle, mert sokkal erősebb, mint a közönséges Köd. Néhány kölyök nem hallgat rám, és… de az ő hibájuk – legyint lemondóan. Újra lüktetni kezd az agyaram. Bizonyára Linusról és Chrisről beszél. Ez lehet hát a baj az Arany Köddel? Kis adagban nem veszélyes, de nagyobb mennyiségben halálos méreg? Aki rászokik, az az életével játszik. Egyeseknek semmi nem elég drága! Natalie úgy tesz, mintha a mérget vizsgálgatná, majd a kezembe adja a fiolát. Lepattintom a kupakját, és beleszagolok. Ez Köd, eddig rendben – szimatolom –, de bármit kevertek is bele, borzalmas a szaga. – Tudja, hogy miből áll ez az anyag? – kérdezi meg Natalie Mr. Tubsot is. Így kell ezt, csak finoman. – Úgy hallom, hogy isteni a hatása, a Ködnél megszokott fejfájás nélkül. Mr. Tubs kivillantja sárgás fogait. – Titkos recept.

– Tényleg nem mondhatja el? Úgy értem, ha nem biztonságos… Mr. Tubs kikapja a kezéből a fiolát. – Ha nem tetszik, menjen máshová. – Nem, nem! – veszi vissza a fiolát Natalie, és megragadja a karomat. – Menjünk! Elindulunk visszafelé, át a drogtanyán. – Ne haragudj! Meggondolatlan voltam – mondja Natalie. – Nálunk van a szer. Kezdetnek bőven elég – felelem. – Ash? – ismerős hang szólít meg valahonnan. Egy lány alakja válik ki a sötétből, ahogy kilép a vörös fénybe. Éjsötét haja a derekáig ér. Evangeline az. Valami megmoccan bennem, ahogy meglátom, de sietve elhessegetem magamtól ezt az érzést. Több vérrel teli zacskót fog a kezébe. Gyilkos pillantást vet Natalie-ra. – Hát te mit keresel itt? – kérdezem. – Vért viszek Sigurnak. Ő nem él azzal a Szint-O-Vér vacakkal. És te, te hogy kerülsz ide? Megmutatom a Köddel teli fiolákat, mire furcsán néz rám. – Beszéljünk inkább odakint – mondja. Szállingózni kezd a hó, ködös derengésbe vonva a sötét éjszakai égboltot. Bevesszük magunkat egy sikátorba, amely a lebuj mellett húzódik. Natalie kezét nyújtja Evangeline-nek. – Szia, Natalie vagyok. Evangeline nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, a tekintete is hideg, kemény. – Tudom, ki vagy. A Parancsnok lánya. Csak azt nem értem, mit keresel Ash társaságában. – Ő az a lány, akiről a múlt éjszaka beszéltem neked – avatkozom közbe. – Natalie a vértársam. Evangeline vicsorogva kivillantja az agyarát. – Hé, lassan a testtel! – állok közéjük. – Ne mutogasd itt nekem az agyaradat! Evangeline hátrál egy lépést. – Tudom, hogy ez meglep, de remélem, hogy nekem drukkolsz – mondom. – Mert én nagyon boldog vagyok! Ha valaki, ő igazán tudhatja, milyen szívverés nélkül élni. Meg kell értenie, mit jelent nekem, hogy rátaláltam Natalie-ra.

– Gratulálok – morogja. Sietve elmagyarázom Natalie-nak, hogy honnan ismerem Evangeline-t. Ettől szemlátomást megnyugszik kissé. Evangeline a kezemben lévő fiolákra mutat. – Miért veszel Ködöt Mr. Tubstól? Elmondom neki, mi történt Linusszal és Chrisszel. – Hogyhogy belehaltak? – csodálkozik. – Mások is betéptek már az Arany Ködtől, és semmi bajuk. – Csak nagy adagokban halálos – felelem, visszaemlékezve Mr. Tubs intésére. – Kis mennyiségben nem ártalmas. – Mit gondolsz, mit keverhettek bele? – kérdezi. – Ezt szeretnénk mi is kideríteni – mondom. – Kivizsgáltathatom a laborban – szól közbe Natalie, mire Evangeline dühös pillantást vet rá. – Én pedig elviszek egy mintát a Légióba. Alkimistáink szintén megvizsgálhatják – ajánlkozik. Mindketten a kezüket nyújtják, arra várva, hogy melyikükkel megyek el. Tudom, hogy Natalie-val kellene tartanom, elvégre is a vértársam, de valami visszatart, és azt súgja, hogy Evangeline-t kövessem. Nem tudom, miért zavarodtam annyira össze, amikor a napnál világosabb, hogy a barátnőm mellett a helyem. Talán csak az vonz Evangelinehez, hogy ő is keverék vér. Jobban meg szeretném ismerni. – Semmi gond, menj csak Evangeline-nel – mondja Natalie halkan. Hálásan mosolygok, hogy elenged. – Este látjuk egymást; veled és Céklával a Parkban – búcsúzom el tőle, és arcon csókolom. Nem felel, miközben én Evangeline-nel az oldalamon távozom.

24.

Natalie

LEMEGYEK A LABORBA, remélve, hogy végigfuttathatom pár teszten az Arany Ködöt. Belém mar a féltékenység a gondolatra, hogy Ash elment Evangeline-nel. Hogyan versenghetek egy kevertvérűvel? Hisz ők meseszépek, én meg csak egy ember vagyok. Cravent sehol sem látom, szerencsém van, gondolom. Sietve letelepszem az egyik mikroszkóp elé. Ekkor azonban nyílik a Biohazard részleg ajtaja, és megjelenik ő maga. Kezében keskeny fekete dobozt tart. Bronzbarna dróthaja kócosan meredezik, zöld szeme alatt a sötét karikák kialvatlanságról árulkodnak. Szemlátomást meglepődik, ahogy meglát. – Szervusz, bogaram! Mit tehetek érted? – üdvözöl. – Én… izé… – dadogom, és sietve a zsebembe csúsztatom az Arany Ködöt tartalmazó fiolát. – Csak azt akartam megkérdezni, nem tudod-e, mikorra várható Sebastian – hebegem, mert más nem jut eszembe. – Pár perce érkezett. A szobájában van. – Csodás! – villantok rá egy hamis mosolyt. Felmegyek az emeletre. Lábujjhegyen osonok el Sebastian szobája mellett. Nem akarom, hogy megtudja, merre jártam, de hangosan megcsikordul a lábam alatt a padló. Kinyílik a szobája ajtaja, és meglepetésemben elakad a lélegzetem. Sebastian lenyíratta pompás szőke haját, és bal füle fölött rózsát ábrázoló, friss tetoválás piroslik. Háta mögött rálátok a szobájába, ahonnan több bútort eltávolítottak. Még ágyának ezüst takaróját is közönséges vászonnal helyettesítette. – Lenyírattad a hajad – jegyzem meg. Megsimogatja a feje búbját, és hidegen elmosolyodik. – Ez csak természetes. Tiszta Rózsa valamennyi híve kopasz. Túlságosan is ledöbbentem ahhoz, hogy beszélni tudjak. Ehelyett a saját szobám felé indulok, ahol az éjjeliszekrényemben őrzött ékszeres dobozba rejtem a fiolát. Sebastian néhány perc múlva utánam jön, és leveti magát ágyam plüss huzatára. – Mi dolgod itt? – kérdem.

– Csak beugrottam hozzád. Napok óta nem láttalak. Gondoltam, dumcsizunk egyet. – Elmegyek. Ezzel előveszek pár ruhadarabot a gardróbomból. – Hová? – kérdi. – Nem tartozik rád. – A testőröd vagyok, ezért igenis rám tartozik, főleg azok után, ami Malcolmmal történt. Zsigereim görcsbe rándulnak e név hallatán. Rémálmaimban ott kísért Malcolm és Cirmos szétmarcangolt teteme, amit rendszerint az a gyermek követ a barlangban. Tekintetem arra a sötét foltra villan a szőnyegemen, ahová Cirmos vére beette magát. Rárugdosok egy rongyszőnyeget. Átöltözöm a fürdőszobában, aztán sietve távozom hazulról. Sebastian minden tiltakozásom ellenére velem jön. Majd valahogyan megszabadulok tőle a Parkban, gondolom. Neve ellenére nem igazi parkról van szó, pázsittal és hintákkal. Ilyen nincs többé Fekete Városban. A Park elnevezés voltaképpen a Park sugárút rövidítése. Patinás környék ez a város elegánsabb részében, amelyet azonban lebombázták a villámháború során. A kapu nyikorogva enged, ahogy benyitok. Az utca úgy fest, mint egy fénykép negatívja. Fehér márványépületeit belepte a korom, míg a földön a hó világít. Kísérteties csönd honol a környéken, ahogy Sebastiannal elindulunk az úttest közepén. A kétoldalt sorakozó épületeket tanulmányozom. Régóta nincs tetejük, és ablakaikat is kivitte a bombarobbanás. Nem egy törmelékhalmazzá omlott össze. Noha a negyed lakóit evakuálták innen, jelenlétük még kísértetiesen érezhető. – Eszembe jutnak a régi emlékek – szólal meg Sebastian csöndesen. Én azonban inkább elfelejteném őket. Már a régi lakhelyünk közelében járunk a Park sugárút vége felé. Sebastian biztatóan megfogja a kezem. Az egykor elegáns, fehér építmény most omladozik, és elborítja a pernye. Falait tüskés folyondár fonta be, lassan a földbe visszahúzva a köveket. – Olyan az egész, mint egy rossz álom – mondom halkan. – Tudom, hogy itt laktunk, de mostanra teljesen felismerhetetlenné vált. Emlékeztetem magamat, hogy ha lesz időm, elhozok innen valamit Pollynak. Két héttel ezelőtt készültem ide, amikor összefutottam Ashsel a híd alatt, de végül nem sikerült eljönnöm.

A bejárathoz vezető kőlépcsőn Gregory üldögél egyedül. A testvére kabátja van rajta. Az ajtón figyelmeztető felirat: VIGYÁZAT! OMLÁSVESZÉLY! A gyepen nagy tüzet raktak. Több csoport üli körbe. Papsajtpudingot pirítanak a lángoknál. Ott van köztük Day, Cékla és Ash is. Day kissé távolabb húzódik a két fiútól. Szemlátomást nem akar velük szóba állni, ugyanakkor egyedül sem szeretne maradni. Ash fekete szeme fel-felszikrázik a lángok világánál. Ajkát azonban elhagyja a mosoly, amint meglát az engem karon fogó Sebastiannal. – Ne merj jelenetet csinálni! – rázom le a karját. – Ha egyáltalán fontos vagyok neked valamennyire, akkor most visszafogod magad. Rendben? Sebastian Ash-re néz, aztán vissza rám. Arcát sötétre festi az indulat. Elakad a lélegzetem. Gyanít valamit. – Ahogy parancsolod – mondja. Odamegyünk a többiekhez. Megállok Ashsel szemben, elég közel hozzá, hogy úgy érezze, vele vagyok, ahhoz azonban elég távol, hogy elaltassam Sebastian gyanakvását. Ash arca kemény, mint a kő. – Ne haragudj! – súgom oda. Újra a tűzrakás felé fordul. A legszívesebben odamennék hozzá, és megfognám a kezét, de nem tehetem, mindenki szeme láttára. – Nos, Fisher – szólítja meg Sebastian. – Remélem, izgatottan várod a jövő heti első Nyomkövető vadászatot. Ash keze ökölbe szorul. – Ne gúnyolódj! – ripakodom rá Sebastianra. Szinte hihetetlen, hogy vadászatra kell mennünk. Annyi mindent történt, hogy ez teljesen kiment a fejemből. Hogyan vadászhatok sötétfajzatokra azok után, hogy beleszerettem az egyikükbe? Ash érzéseit már el se tudom képzelni. A tűzbe bámul, mintha ott se lennék. Bőre kipirult a lángok melegétől, ami csaknem emberinek mutatja. Lényem egy része azt kívánja, bárcsak ember volna; akkor a mi dolgunk is sokkal egyszerűbb lenne. Megfoghatnánk nyilvánosan egymás kezét, csókolózhatnánk, járhatnánk, igazából, mint egy rendes pár. Csak hát az már nem Ash lenne. – Mikor tértél át a Tiszta Vér hitre? – kérdezi Day Sebastiantól, és gyanakodva vizsgálgatja kopaszra nyírt fejét. – Néhány napja. Megvilágosodtam – feleli, és Ashhez fordul. – Tiszta Rózsa megértette velem, hogy eddig rossz úton jártam. Túl engedékeny voltam a sötétfajzatokkal szemben.

Ha nem fojtom el csírájában a fenyegetést, amit ezek a férgek jelentenek számunkra, előbb-utóbb arra ébrednél, hogy elözönlik az utcákat, megtámadják a férfiakat, és megerőszakolják a nőket. Felgyorsul a pulzusom ezekre a szavakra. Ash ajka megrándul. – Te persze soha nem tennél ilyet, ugye, Fisher? Nem kúrnál meg egy emberlányt? – fordul most Ashhez Sebastian. – Elég legyen ebből, Seb! – szólok rá. Kajánul rám vigyorog. – Bocs, szívecském. – Ne nevezz így! – tajtékzom. – Miért ne? Mikor együtt voltunk, tetszett – mondja. – Ne feszítsd túl a húrt, Sebastian! Ne feledkezz meg arról, hogy kivel beszélsz. A főnököd vagyok, nem a barátnőd! Sebastian zöld szeme elsötétül a haragtól. – Igenis, hölgyem! Ezer bocsánat! Ash a zsebébe süllyeszti a kezét, és elindul a ház hátuljához vezető ösvényen. Gregory utánanéz. Ki kell találnom valami ürügyet, hogy követhessem. – A női mosdóba megyek. Te csak maradj itt! – szólok oda Sebastiannak. Csipetnyi örömet is okoz, hogy utasíthatom. – Nem mehetsz be abba a házba! Veszélyes, bármikor beomolhat – mondja. – Mégis hová menjek akkor? A bokrok közé? – felelem bepipulva. Elkapja a csuklómat. – Merj csak hozzám nyúlni, akár egy ujjal is, és kirúgatlak! – fenyegetem. Fogai között szitkokat mormolva elenged. Ash után megyek, remélve, hogy senki nem meri megkockáztatni, hogy rádőljön a ház. Minden lépésemnél jókora darab vakolat hullik le a mennyezetről, miközben óvatosan lépegetek a kilazult parkettacsíkokon. A konyhában találok rá Ashre, aki a munkalapot beborító vastag porba rajzolgat valamit. – Kértem Sebastiant, hogy ne jöjjön, de neki aztán beszélhettek – mondom. – Azt mondtad, hogy nem jártatok. – Most nem járunk! Hónapokkal ezelőtt szakítottunk. Haragszol rám? – harapok az ajkamba. – Nem – kisétál a konyhából, és elindul a folyosón a dolgozószoba felé. Utánamegyek.

– Pedig úgy viselkedsz, mintha haragudnál. – Nem haragszom. – Akkor miért nem voltál hajlandó rám nézni az előbb? A falba öklöz, mire egy festmény a padlóra hullik. Ijedten pislogok. Végigmér csillogó szemével. – Egyforma a szagotok. – Hogyan? – képedek el. – A te szagodat érzem rajta mindenhol. – Mert az ágyamra ült. Ash arca megrándul, én pedig nyomban megbánom, hogy ezt mondtam. – Ő csak egy barát, sőt, még az sem. Az alkalmazottam. A padlón két felborított szék hever, Ash felállítja az egyiket, és ráül. Ez a jelenet olyan emlékeket ébreszt bennem, amelyeket egy álló éve igyekszek elfelejteni. – Ez nem igazság! Az ágyadra ülhet! Nyilvánosan mutatkozhat veled, nekem meg úgy kell tennem, mintha alig ismernénk egymást. Torkig vagyok azzal, hogy rád se nézhetek, nehogy valaki megsejtse, mit érzek irántad! – zúgolódik. – Sebastian gyanakszik ránk – mondom. Ash beletúr a hajába. – Biztos vagy ebben? – Nincs semmi bizonyítéka, még ha gyanút is fogott. Nem tilos veled beszélnem, és ő semmi mást nem láthatott. Ash bólint, aztán fanyarul rám mosolyog. – Találtál valamit az Arany Köddel kapcsolatban? – kérdi. – Nem. És te? – Evangeline odaadta az alkimistáknak – vakarja meg a nyakát. – Nézd, ne haragudj, hogy vele mentem, de ugye megérted? Ő az egyetlen kevertvérű, akit ismerek, ezért szerettem volna egy kis időt eltölteni a társaságában. Elönt a féltékenység, de magamra erőltetek egy mosolyt. – Hát persze. Biztosan kíváncsi vagy rá. Ez csak természetes. Lesüti a szemét, és le merném fogadni, hogy elpirul egy másodpercre. Nem, lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem! Ash szeret engem. Hisz végtére is a vértársa vagyok. Felkel, és felveszi a padlóról a lezuhant festményt. Felém fordítja, és elkerekedik a szeme. A szüleim képmása mosolyog vissza rám. – Itt nőttem fel – mondom. – Addig laktam itt, amíg apámat megölték, közvetlenül a

tavalyi légitámadások előtt. Röviddel a bombázások megkezdése után a Centrumba evakuáltak minket. Most vagyok itt először apám halála óta. Ash a falnak támasztja a képet, és körülnéz a lakásunkban. A tágas dolgozószobában parkettás a padló, és a falak sötétzöldek. Mindkettőt elborítja a por és a pernye. Az ajtó mellett összetört állóóra van. Számlapján tizenkét madár jelöli az órákat. Az időt nálunk madárdal mérte. Ash fekete szőrzete felborzolódik, ahogy körbejárja a helyiségeket. Meglepetten néz rám. – Mindenhol ott van. Kezével végigsimítja a falat. A porréteg alatt sötét, alvadt vérfolt válik láthatóvá. Elkapom a pillantásom. – Mi történt itt? – kérdezi. Elárasztanak annak az éjszakának az emlékei. Behunyom a szemem.

Csalogány énekére ébredek. Este tizenegy óra van. Apu haragos, izgatott hangja felhallatszik a földszintről. Kivel beszélhet ilyen későn? Polly szobájába lopózom. Őt is ébren találom. Lábujjhegyen leosonunk a földszintre. Anyám a dolgozószoba ajtaja előtt téblábol, haja lazán a vállára omlik, és sietősen tárgyal valakivel, akit elrejt a sötét. Valami megmoccan a jövevény lábánál, és rothadó hús bűze csapja meg az orromat. Anyám megpillant minket, arcán félelem suhan át. – Menjetek fel az emeletre! – kiált ránk. – Nem, hozza csak őket ide! – utasítja egy halk, lagymatag hang. – Jaj, nehogy legyertek, lányok! – kiáltja apánk a dolgozószobából. – Meneküljetek! Meneküljetek! Polly futásnak ered, nekem azonban földbe gyökerezik a lábam. Rémület fog el, féltem apámat és magamat. Muszáj tudnom, hogy nem forog-e veszélyben. – Gyere! – sürget Polly. Az ereimet elöntő adrenalin cselekvésre sarkall. Berohanok a dolgozószobába, Polly utánam. A szemem elé táruló látványtól eláll a lélegzetem. Apámat egy székhez kötözték, ütlegelték és kivéreztették. Elkerekedett szemmel néz rám. – Mi folyik itt, apa? – kérdem. – Menjetek innen! Menjetek! – kiált ránk. Valami felmordul a sötétben. Egy alak áll ott, lábánál Haragvó acsarog. Elsárgult szeme az enyémbe fúródik, agyarán méreg csordul. Sikoltva Polly karjába roskadok. A Haragvó

rám szegezi a Tekintetet, fel akar falni. Éhesen körbeszaglász, hogy a szagomból állapítsa meg, jó falat lennék-e vagy sem. Aztán felveti a fejét, és közönyösen ellép tőlem. – Ahogy látom, Jonathan, nem vagy túl segítőkész. Talán kis ösztönzésre lenne szükséged? – mondja a jövevény a sötétből. Nyomban ráismerek könnyed, pallérozott hangjára. Tiszta Rózsa az. Fehér kesztyűs kezének intésére a sarokban álló őrök, akiket eddig nem vettem észre, ránk vetik magukat, és apánk mellé állítanak minket. Tiszta Rózsa farkastekintete megvillan a sötétben. – Szóval, melyik lány legyen? – néz anyámra. – Válassz hát, Parancsnok! Rúgkapálva igyekszem kiszabadulni a fogvatartóm szorításából, mialatt anyám hol rám, hol Pollyra néz. – Ne kényszeríts választásra! Ne… nem menne – rimánkodik. – Válassz közülük, vagy mindketten meghalnak – parancsol rá Tiszta Rózsa. – Akkor legyen Polly! Őt adom neked – hadarja anyám, és hozzám fut, a karjába kap.

– Ezután addig kínozták a nővéremet, amíg apu azt nem vallotta, hogy együttműködött a Légió Felszabadítási Frontjával – mondom tovább kongó hangon. – Miután Tiszta Rózsa mindent megkapott, amiért jött, ráküldte apámra azt a Haragvót. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy élve megúsztuk. – Te szegény! – mormolja Ash. – Sigur Marwick megígérte apámnak, hogy megvédi, amikor melléjük állt, de aztán nem váltotta be az ígéretét. Sorsára hagyta. Mindannyiunkat sorsunkra hagyott akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá. – Hát igen, ez rá vall – vonja össze a szemöldökét Ash. – Hisz a saját unokahúgát is cserbenhagyta. – Nem tudom, miért hagyott minket egyáltalán életben Rózsa. Anyám mélyen hallgat erről. Csak annyit mond, hogy adjunk hálát érte az égnek. Azóta egyfolytában érezteti velem, hogy én vagyok a felelős Polly megkínzásáért. Ha akkor elfutok, ahogyan apám kérte… Ash a karjába vesz. – Soha nem értettem, miért engem választott anyám Polly helyett. Őt szerette jobban. Most úgy tesz, mintha nem is létezne – suttogom. Könnybe lábad a szemem. Ellököm magamtól Asht, és kirohanok a helyiségből. A régi

szobámban ér utol, amely vandál dúlás nyomait mutatja: a falakat telefirkálták, a bútorokat felborogatták vagy felgyújtották. Az ágyam még egy darabban van, noha látszik rajta, hogy láthatott egyet s mást az elmúlt évben. Eldőlök a piszkos takarón, és nem tiltakozom, amikor Ash mellém fekszik. Meggondolatlanság itt ölelkeznünk, amikor odakint ott az a banzáj. Mindenesetre a szerencsére bízom, hogy senki nem ront ránk. Egymáshoz simulunk. – Borzasztó ez a világ, tele van haraggal és gyűlölettel! Amerre csak nézel, mindenhol a halál leselkedik rád. – Szembefordulok Ashsel. – Nem akarok így tovább élni! Kérlek, Ash, segíts elfelejteni! Csak egy rövid időre hadd hihessem azt, hogy nem ellenséges oldalon állunk. Tétován néz rám. – Kérlek, Ash… Hevesen megcsókol. Megpróbálja kiűzni belőlem a fájdalmat, amely mindkettőnket meggyötör. Szíve egy ütemre ver az enyémmel, és egyszerre áraszt el a bánat, a szerelem és a vágy. Kezét végigjáratja a testemen, megcirógatja keblemet és hasamat, benyúlva a farmerem öve alá. Sóhajtva gombolni kezdem az ingét, és a felsőtestét simogatom. Próbaképpen ajkával megérinti a nyaki vénámat, majd nyelvét végigfuttatja a nyakamon. A haját borzolgatom. Felnyög, érzékei táncot járnak az érintésemre. – Talán… abba kellene… hagynod – zihálja. – Nem tudom visszafogni magam… Tovább cirógatom a haját, tudva, mennyire érzékeny a külső ingerekre. Élvezem, hogy ekkora hatással vagyok egy ilyen észvesztően csinos srácra. Most azonban megremeg. – Natalie… hagyd abba! – Nem. – Hagyd abba! – Nem. Erre a nyakamba mélyeszti az agyarát. Felsikoltok, ám hamar elhallgatok, ahogy a méreg forrón és bizsergetően átjárja ereimet. Bőröm elzsibbad ott, ahol Ash agyara beléhatolt. A szoba fényleni kezd. Pislogva igyekszem fókuszálni a tekintetemet, de túl sok itt a szín; a szivárvány élénk, csodás színei örvénylenek a levegőben. Feléjük nyújtogatom a kezem, és felnevetek, mikor a színek kipukkadnak, és pillangóvá válnak! Ezek aztán a kezem körül táncolnak, szárnyukat rezegtetve. Olyan szépségesek, hogy a sírás kerülget. Üdvözült, mámorító érzés. Életemben nem voltam még ilyen boldog. Mindkét kezemmel Ash hajába markolok, lerángatom róla a ruháit, hogy egymáshoz tapadjon a

bőrünk. Szükségem van erre az érintésre: a víznél, a levegőnél is jobban! Miért is féltem annyira attól, hogy egyszer majd megharap? Hisz nem is olyan vészes. Nem olyan, mint amikor apám vére a padlóra spriccelt… Újra magam előtt látom a tetemét. Olyan érzés, mintha megint itt volna velem, ebben a szobában, és minden megismétlődne. Az üdvözült boldogság rettegésnek adja át a helyét. A nyakam is fáj. Jujujuj… – Juj, szállj le rólam! – kiáltom. Ash elenged. Az arca kipirult, kapkodva szedi a levegőt. Egész testében remeg. Sikerül felülnöm, bár a mozdulataim lelassultak, és idegennek érzem a testemet. Kába vagyok, szédelgek, a vágy azonban nem aludt ki bennem. Minden maradék erőmmel igyekszem leküzdeni. Ezek nem valódi érzések, a Köd szülte őket. Hamis az egész. – Te… te… elkábítottál… – dadogom. Ash két kezébe fogja a fejét. – Ne haragudj! – mormolja az ujjai rejtekében. – Figyelmeztettelek, hogy elveszítem a fejemet, de te csak tovább folytattad. Azt hittem, ezt akarod. – Azt akartam, hogy megcsókolj. Egy lépéssel tovább akartam lépni. Elismerem, elragadott az indulat, de ezt igazán nem akartam! Tudod, hogyan halt meg az apám. Képzelheted ezek után, mennyire félek attól, hogy megharapnak! – Félsz tőlem? – kérdi. Ezt válasz nélkül hagyom. Karnyújtásnyira ülünk egymástól, mégis végtelenül távol érzem őt magamtól. Találkozásunk óta először döbbenek rá, mit is jelent, ha az ember egy kevertvérű sötétfajzat fiúval randizgat. Nyílik a szobám ajtaja. Gregory viharzik be. Csapzott haját bezselézte. Mogyoróbarna szeme vadul villog ösztövér képében. Ashre néz, majd a nyakamon csorgó vérre. Eszét vesztve veti rá magát. – Te rohadt kevertvérű! Ash szélsebesen tér ki előle. – Félreérted a helyzetet! – mondom. Ash a fejét rázza felém, hogy elhallgattasson. Tekintetében félelem ül. Rájövök, hogy amit mi művelünk, az százszorta rosszabb annál, mint hogy egy sötétfajzat belém harapott. Elkapom Gregory karját, aki újabb ütést próbál mérni Ashre. – Csak Ködöt adott nekem – mondom. Gregory megdermed a mozdulat közben, és megvetően mér végig. Rohanó léptek csattognak fel a lépcsőn. Kétségtelenül a kiáltozás hozta ide őket.

– Visszataszító vagy! – vicsorog rám Gregory. – Hagyod, hogy egy kevertvérű igya a véredet! Szólnom kellene anyádnak… – Semmi közöd hozzá – mondom. – Hogy engedhetted ezt? Mi vagy te? Fajgyalázó? – Mint Chris, ugye? – vágok vissza. Gregory szeme gyűlölettől izzik. Nekem támad, pofon vág, és a földre dönt. Hangos üvöltés rázza meg a levegőt. Ash Gregoryba mélyeszti az agyarát. Most semmi emberi nincs benne. Minden ízében tomboló dúvaddá vált. Gregory ijedten hátrál, lábát beleveri az ágy szélébe. – Hallgatok, mint a sír, csak ne bánts, Ash, kérlek, kérlek! – fogja könyörgőre. Cékla és Day terem a szobában, mögöttük Sebastian. – Most próbálkozz, te torzszülött! – vált hangot hirtelen Gregory. – Van elég tanúm rá. Nem úszod meg szárazon, hogy rám támadtál. – Mit művelt veled, Ash? – kérdi Day, látva a nyakamból szivárgó vért. Ash agyarát még mindig vicsorítva tesz egy lépést Gregory felé. – Hagyd, Ash! Nincs semmi bajom – kérlelem. – Tartóztasd le! – kiáltja oda Gregory Sebastiannak. – Seb, ha megpróbálod, megnézheted magad – ijesztek rá. – Az adósom vagy. Jelentőségteljesen összenézünk. Tudja, hogy a sötét titkára céloztam, arra, amire hivatkozva sikerült őt távol tartanom magamtól ezekben a hónapokban. – Azt hiszem, menned kellene – szól oda végül Gregorynak. – És ha csak egy szót mersz szólni a Parancsnoknak, repülsz a Nyomkövetők közül. Gregory ahogy távozik, dühösen magára vágja az ajtót. Ash felém nyúl. – Jól vagy? Elrántom magam. Még mindig haragszom rá, amiért bedrogozott, noha tudom, felerészben én vagyok a hibás, én adtam le félreérthető jelzéseket. Sebastian taszít egyet Ash mellkasán. – Ha még egyszer hozzá mersz érni, ütött az utolsó órád, te féreg! Azzal kézen fog, és kirángat a helyiségből.

Sebastian nem szól hozzám, amíg vissza nem érünk a saját szobámba. Itt leül az ágyam szélére. – Drogozol? – kérdezi.

– Nem. – Akkor mi dolgod volt ezzel a kevertvérűvel? Elpirulok, felidézve azt, hogy mit műveltünk együtt abban az ágyban, mielőtt megharapott. Sebastian sem hülye, el tud számolni kettőig. – De hát az egy keverék vér! – Még te beszélsz! Hisz egy sötétfajzattal csaltál meg! – vágok vissza. Megragadja a karom. Fáj. – Csak azért kúrtam meg, mert te nem engedted! Ha lefeküdtünk volna, nem kellett volna máshová mennem. – Fáj a karom – mondom. Nyomban elenged, és végigsimítja kopaszra nyírt fejét. – Hogy választhattad őt helyettem? Hiszen szeretlek! – mondja. – Nem szeretsz. Soha nem is szerettél. Csak birtokolni akarsz – felelem. Harag villan zöld szemében. – Elfogatom! – Ha őt letartóztatják, engem is kivégeznek. Ezt akarod? – Nem – mondja halkan. – Most pedig takarodj a szobámból! – förmedek rá. – Ne hidd, hogy elfelejtem ezt neked! – morogja a fogai között, mielőtt távozik. – Leroskadok az ágyra, egész testemben remegek. Csöng a telefon az éjjeliszekrényemen. Day az. – Tudom, hogy nem vagyunk már barátnők, de azért megkérdezem, hogy vagy – mondja. Haragudnom kellene rá, de pont most nagy szükségem volna egy barátra. Sírni kezdek, úgy megviselt és kifacsart érzelmileg ez az egész hercehurca. – Ne sírj, Nat! Micsoda gazfickó! El sem hiszem, hogy megharapott… – Nem Ash miatt sírok – mondom a könnyeimen keresztül. – És nem bántott. Csókolóztunk, és elragadott minket a hév. Úgy vélem, semmi értelme hazudni erről, hisz úgyis tudja, hogy járunk. – Ó, én azt gondoltam… jó, semmi – dünnyögi. – Mit hittél? Hogy szakítottunk? – Igen – ismeri el. – Hadd találjam ki: arra számítottál, hogy mivel Ash úgyis eltűnik a képből, újra barátnők lehetünk. Jól mondom? – csattanok fel, mert mindenkire haragszom: rá és

Sebastianra különösen. – Nem. Arra gondoltam, kiborultál, és talán szükséged van arra, hogy kiöntsd a szíved annak, aki megért. Én is szakítottam a fiúval, akit szeretek, úgyhogy ismerős ez a lelkiállapot – mondja. – Ó… – sóhajtom. – Azt próbálom itt eldadogni, Natalie, hogy sajnálom a történteket. Szeretném, ha újra barátok lehetnénk. Újra nagyot sóhajtok. Nekem is hiányzik a barátsága. – De ha újra barátnők leszünk, kedvesebbnek kell lenned Ashsel. Te is tudod valahol, hogy jó szíve van. Élelmet visz a családodnak, és Céklán is segített. – Ennek ellenére még mindig droggal kereskedik. – Nincs más választása, Day. Nincs pénze. Hosszú hallgatás támad a vonal túloldalán. – Áll az alku – mondja végül Day. Rövid ideig könnyedén elcsevegünk, mintha soha nem vesztünk volna össze. Mikor leteszem a kagylót, kicsivel jobb a kedvem. Visszadőlök az ágyra, és megérintem a két pontszerű sebet a nyakamon. Nagyon szeretem Asht, de ma megrémített. Kérdés, együtt lennénk-e, ha nem lenne közöttünk ez a vértársi kötelék. Nem tudom megválaszolni ezt a kérdést az első csókunk után.

25.

Ash

AZ AJTÓKULCSOT KERESEM a zsebemben. Kezem még remeg az adrenalintól. Ki vagyok akadva mindattól, ami ma este történt. A kulcs kihull a kezemből, és egy közeli bokorban köt ki. – A kurva mindenit! – üvöltöm, és ököllel verem az ajtót. Szégyentől roskadozom, ahogy Natalie-ra gondolok, meg arra, hogy hátrahőkölt az érintésemtől. Fél tőlem. A vértársam, mégis fél tőlem! Miért is haraptam meg? Természetesen nem ezt akarta, nem bolond! Más kellett neki. A legszívesebben felpofoznám magam, olyan hatökör vagyok. Megtalálom a kulcsot. Nesztelenül belépek a templomba. Elsurranok apu mellett, aki elszunnyadt a konyhában, miközben a kripta fölött őrködött. A harangtoronyban berendezett szobám felé indulok. Hatszögű az alaprajza. Közepén viharvert rézharang lóg. Az ablakok helyén magas, üveg nélküli boltívek meredeznek. A többségüket bedeszkáztuk, kettőt azonban nyitva hagytunk. Napközben fekete műanyag lapokat szögezek eléjük, hogy megvédjem magam a napfénytől és az időjárás viszontagságaitól, éjszakára azonban leveszem ezeket, hogy kilássak a városra. Nincs sok minden a szobában, csupán néhány könyv meg a falakra kiakasztott vázlatok. A legtöbb rajz Fekete Várost ábrázolja, újabban azonban Natalie-portrék is kerültek melléjük. Azután holtra válok a megrökönyödéstől. Az egyik rajzot Evangeline szemléli elmerülten. Kék köntösének a színe jól illik tintakék a hajához. Ujjait végigjáratja Natalie képmásán. Leülünk a nyikorgó ágyra. Orromat megcsapja a kámea illata, miközben Evangeline szégyenlős mosollyal félresöpri hajzuhatagát. Zsigereimet görcsbe rándítja a vágy. Lefogadom, hogy őt nem ijesztené meg, ha beleharapnék! Valójában még élvezné is, tudom, minden sötétfajzat élvezi. Dühösen elhessegetem ezt a gondolatot. Különben is, ha megharapnám Evangeline-t, megkapnám a Haragvó-kórt. Néha elfeledkezem arról,

hogy fertőzött; annyira egészségesnek látszik. Egy díszes fadobozt ad a kezembe. – Ezt Annora szobájában találtam. Gondoltam, odaadom – mondja. Kinyitom a dobozt, és egyenként, óvatosan kézbe veszem a benne lévő tárgyakat. Igyekszem legyűrni meghatódottságomat, amikor rájövök, mit tartalmaz a doboz: anyám legféltettebb kincseit. Találok három megfakult fotót. Az egyik engem ábrázol kiskoromban. Van egy a tágabb rokonságról, aztán ott a szüleim esküvői fényképe. További kedves emlékeket is rejt a doboz: a Légió Felszabadítási Frontjának egy kiáltványát, rajta Sigur képmásával; egy negyed kör alakú arany amulettet, amelynek a szegélyén furcsa írás fut körbe; meg egy szalaggal átkötött fehér hajtincset. Evangeline könnyű kézzel megérinti a lábamat, mialatt átnézem anyu holmiját. Olyan természetesnek érzem az érintését, hogy nem hárítom el. A doboz alján nyolc, zsinórral átkötött boríték lapul, egytől egyig nekem címezve. Mohón kinyitom őket. Mindegyik házilag készült születésnapi üdvözlőkártyát rejt azokból az évekből, amelyekben külön éltünk. – Soha nem feledkezett el rólad, Ash – mondja Evangeline. Egyetlen könnycsepp gördül végig az arcomon. Szégyenkezve elfordítom a fejem. – Semmi baj– suttogja, és letörli a könnyem. Keze tovább jár az arcomon. Bőröm bizsereg ott, ahol hozzáér. A hold besüt az üvegezetlen ablakokon, sápadt bőre még hamvasabbnak, egyenesen színjátszónak tűnik a holdvilágnál. Meglódul a pulzusom. – Annora annyi mindent mesélt rólad – mondja. – Bevallom, kicsit még féltékeny is voltam rád. – Rám? De miért? – kérdem. – Téged sokan szeretnek. Van apád és anyád – mondja. – Én elvesztettem a szüleimet a háború alatt. Annyira hiányoznak! Olyan… – Magányos vagy – fejezem be helyette a mondatot. Bólint, és ujjait az enyéimbe kulcsolja. – De többé nem vagyok az, most, hogy itt vagy nekem te. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ő lehetne a barátnőm! De nem ő az, hanem Natalie. Elengedem a kezét. Sértetten félrefordul. – Láthatnám Annorát? – kérdezi aztán. Bólintok. Lábujjhegyen lopózunk le a kriptába, nehogy felébresszük aput. Anyu egy sarokban

kuporog, teste meg-megrándul a fájdalomtól. Hörgő lélegzete arról árulkodik, hogy folyadék halmozódott fel a tüdejében. Ez már a betegség végső szakasza. Belém mar a bánat. Mindig arról ábrándoztam, hogy ha egyszer visszatér, betölti a távozása nyomán keletkezett űrt, de az csak még nagyobb lett. Evangeline eltakarja száját a kezével, elfojtva feltörő zokogását. Elhúzódom tőle, és anyu képmását tanulmányozom. Azt a nőt keresem benne, akire kisgyermekkoromból emlékszem. Képek tolulnak elém: hogyan olvasott fel nekem hátulgombolós koromban; milyen tűz lobogott a szemében, amikor a sötétfaj zat polgárjogi mozgalmáról beszélt; hogyan táncoltak apuval egy dalra a házassági évfordulójukon, mialatt arcát apám karján nyugtatta, és hosszú haja hullámokban omlott a vállára. Haja most élettelen csomókban lóg; szeme fehérje elsárgult; a hús lerohad róla. Már nem az anyám ő, hanem egy szörnyeteg. Bárcsak ne jött volna vissza! Nem akarok így emlékezni rá. Felnyög, és megvonaglik, amikor újabb fájdalomhullám fut át a tagjain, aztán egy másik, és megint egy másik. – Anyu – mondom elfúló hangon. Tennem kellene valamit, de ugyan mit? Nincs gyógyszer, ami segíthetne rajta. Evangeline odaszalad hozzá. Nem fél tőle. – Ne, Evangeline! – szólok rá. – Hisz már fertőzött vagyok, Ash – emlékeztet. Szeretettel megcirógatja anyu csapzott haját, úgy csitítgatja. Annyira hálás vagyok, hogy eljött, és anyut vigasztalja, ami nekem sehogyan sem megy. – Köszönöm – mondom neki. Letérdelek melléjük, kellő távolságra anyutól, hogy meg ne harapjon. Újabb fájdalom hulláma söpör végig a testén, és feljajdul. Evangeline átöleli. – Annora annak idején énekelt a Haragvóknak a kórházi osztályon – mondja. – Az ének elvonja a figyelmüket. Énekelj neki, Ash! Egyetlen dal sem jut eszembe. Aztán mégis felrémlik egy dallam, egy altató, amit kiskoromban énekelt nekem anyu. Lassan a szöveg is visszatér. Halkan eldúdolom. „Ne sírj, ne sírj, kedvesem. Hallgasd meg az énekem. Aludj, aludj, álmodj rólam. Megvédelek és megóvlak. Szeretlek és szeretlek. Soha el nem feledlek.” Anyu felsóhajt. Már nem reszket. Mintha a dal megnyugtatta volna valamennyire. Száját küszködve mosolyra húzná, de nem sikerül.

– Ash… – suttogja. Karmos kezét felém nyújtja. Habozok. Elvégre is az anyád. Óvatosan kinyújtom a kezem, és az ujjaink összeérnek. Rámosolygok, de ez a mosoly tele van keserűséggel, hiszen mindketten tudjuk, hogy ez már a végső búcsú.

26.

Ash

NEM IGAZÁN SZERETEM a gimit, most azonban alig várom, hogy lássam Natalie-t. Útközben mellém társul Cékla is. Megszaporázzuk lépteinket a főtér irányában. Nem teszem meg a szokásos kitérőt az Alvég és a Határfal felé. – Hogy ment a dolog tegnap Mr. Tubsszal? – kérdi Cékla. Tegnap nem volt időnk beszélni erről, mivel Natalie kíséretében Sebastian is megjelent. Beszámolok Céklának a történtekről, arról, hogy Natalie és Evangeline is megvizsgálja majd az Arany Köd összetételét. Kicsit fölöslegesnek érzem magam, mert a továbbiakban nincs rám szükség. – Remélem, hamar kiderül az eredmény, még mielőtt újabb haláleseteket varrnának a sötétfajzatok nyakába – jegyzi meg Cékla, eszembe juttatva múlt heti elfogatásomat. – Biztos vagyok abban, hogy Natalie sikerrel jár. – Hallottál róla? – érdeklődik Cékla, mikor a főtérre érünk. – Nem. – Valószínűleg nyomban lefeküdt, miután tegnap otthagyta a Parkot – véli Cékla. – Valószínűleg – hagyom rá. Az iskola előtt a téren vagy ezer tüntető gyűlt össze. Transzparenseket tartanak a magasba. Némelyik Rózsa Törvényét támogatja, mások az őrök kormányát sürgetik, hogy tegye szabaddá a sötétfajzatokat. Cékla nagynénje jelszavakat kántál egy megafonba, feltüzelve hallgatóságát. Hosszú raszta fonatait minden egyes szónál megrázza. – Nem tudnának inkább megülni a fenekükön? – acsargok rájuk, ahogy átverekedjük magunkat a tömegen. – Legalább ennyit megtesznek az ügyért – áll melléjük Cékla. – A Határfal lebontásáért küzdenek, amíg te ülsz a babérjaidon. – Tudod mit? Menj a pokolba! – támadok rá. – Egész pontosan mit tettél te a Fal lebontásáért? Az Ember az Egységért mozgalom semmi egyébre nem képes, mint hogy transzparenseket fessen, és haszontalan jelszavakat kántáljon. Csak nem gondolod, hogy az őrök kormánya berezel ettől?

– Ennél jóval többet teszünk – mondja. – Ó, igen? Mégis mit? – Majd meglátod. Most mennem kell. Érezd jól magad az iskolában. Azzal a nagynénjéhez siet. Mit értett azon, hogy „majd meglátod”? Natalie-t várom a gimi lépcsőjén. Közben elhaladok Juno Jones és stábja mellett. Day szintén a bejáratnál várakozik, hóna alatt egy rakás könyv. Szóra nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán visszanyeli. – Ha mondani akarsz valamit, csak ki vele! – reccsenek rá. – Ne haragudj! – tör ki belőle. – Hogyan? Nem éppen erre számítottam. – Tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy te szoktattad rá Céklát a Ködre. – Az már igaz – hagyom rá. – Épp most kérek bocsánatot, te tuskó! – Ez ám a bocsánatkérés – arcomra erőltetek egy fanyar mosolyt. Day visszamosolyog rám. – Komolyan gondoltam. Ne haragudj! Szent a béke? Habozom, aztán bólintok. Natalie is ezt szeretné. – Igen. Szótlanul várjuk Natalie-t. A fegyverszünet ellenére, amit kötöttünk, még mindig feszült a viszonyunk. A következő percben patadobogás visszhangzik végig a téren, és ismerős fekete hintó áll meg az iskolaépület előtt. Sebastian ugrik ki belőle. Kezét nyújtja Natalienak, hogy kisegítse, ő azonban nem fogadja el. Ahogy lelépdel a lépcsőn, gyönyörű szőke tincseit kisimítja az arcából. Nyakán egy futó pillanatra láthatóvá válik a két pontszerű seb. Belém mar a bűntudat. Az arckifejezéséből nem tudom megítélni, haragszik-e még rám vagy sem. Hirtelen összeszólalkoznak néhányan a Határfal mellett. Sebastian odasiet, hogy intézkedjen. Natalie közben felénk közelít a gimi lépcsőjén. Juno Jones elállja az útját, és mikrofont tol elé. – Miss Buchanan! Ráér egy másodpercre? Hogy vannak a diákok Chris Thompson halála után? – Ahogy az várható – feleli Natalie bosszúsan. – Miért ment el a temetésre tegnap az édesanyja? Jól ismerte Christ?

Natalie megrázza a fejét, és megpróbálja kikerülni a riporternőt. – Chris volt a hatodik tinédzser, akit az Arany Köd magának követelt. Tucatnyi társukat kórházban ápolják, válságos az állapotuk. Mit gondol, miért fordulnak egyre többen drogokhoz a korosztályából? – Még többen megbetegedtek? – dermed meg Natalie a hírre. – Igen, és ők csak azok, akikről tudomásunk van… Bumm! Hangos robbanás rázta meg a főteret. A lökéshullámok térdre löknek. Eltakarom a fejem, mert az iskola összetört ablakainak üvegcserepei ránk záporoznak. Cseng a fülem, mintha harang kongana az agyamban. Elfordítom a fejem, és újra hallok: riadt sikolyok, üvegcsörömpölés, kövek tompa puffanásai bombázzák az érzékszerveimet. A Határfal egy része beomlott. A túloldalán láthatóvá válik a Légió gettója. Vagy ezer vérszegény, kiéhezett sötétfajzat mered ránk. Aztán halálos csönd támad, mintha az egész világ visszafojtaná a lélegzetét. A sötétfajzatok egyelőre nem mozdulnak; talán a sokktól, vagy a megtorlástól való félelem tartja őket vissza. Viszont az emberi vér szaga megteszi a hatását. Felüvöltenek. A Falon tátongó lyuk felé rohannak, a szabadság és a forró, friss vér reményében. – Ash… – leheli Natalie elhalóan. Az én fülemben azonban szirénasivítás ez az elsuttogott szó. Lerohanok a lépcsőn, és a karomba kapom. – Nem sérültél meg? – kérdem. – Nem. Hol van Day? – néz szét. – Itt vagyok! – siet felénk Day. Máskor ápolt haja vértől és portól csatakos. Vékony arca csupa horzsolás, különben nem esett bántódása. – Meg kell találnom Céklát – mondom nekik. – Menjetek be az épületbe! Natalie megrázza a fejét. – Tudnom kell, nem sérült-e meg Sebastian! Hárman verekedjük át magunkat a tömegen, a Határfal felé, mert itt láttam utoljára Céklát és Sebastiant. Körülöttünk elszabadult a pokol. Emberek futnak el mellettünk, a beomlott falrésznél tolongó sötétfajzatok elől menekülve. Amerre csak nézek, sikoltozó áldozatokat, és nekik eső sötétfajzatokat látok. Az őrség rémülten ránt kardot, és vaktában vagdalkozik. Emberek és sötétfajzatok

egyaránt hullanak suhintásaik nyomán. Mindent elönt a vér, mámorítóan, nyálcsorgatón. Kopog a szemem az éhségtől. A legszívesebben követném a sötétfajzatok példáját: prédát keresnék magamnak. – Ash, itt van! – ragadja meg a karom Natalie, eloszlatva bódulatomat. Cékla eszméletlenül hever a földön, körülötte por és törmelék. Az arca egy része megégett, és hasából, egy véres sebből srapnelszilánk kandikál elő. Közel lehetett a robbanáshoz, hogy ezt bekapta. Talán éppen ő volt, aki iderejtette a bombát. – Nem lélegzik! – kiáltja Day hisztérikusan. Natalie éleszteni kezdi, de hiába, Cékla egyre sápadtabb. Oxigénre van szüksége, éspedig azonnal. Day feltartóztathatatlanul zokog. – Ne hagyj itt, Matthias, kérlek, kérlek! Annyira szeretlek… – Ash, adj neki vért! – utasít Natalie. – Hogyan? – hirtelen megértem, mit akar tőlem. A véremben keringő Trypanosa vampirum talán feléleszti Céklát… hisz végső soron az én szerveimet is ellátja oxigénnel. Agyaramat a csuklómba mélyesztem, és addig marcangolom a húst, amíg vér nem csordul ki az ereimből. Natalie felemeli Cékla ingét, láttatni engedve a hasán tátongó nyílt sebet. – Mit csinálsz? – ámuldozik Day. – Megmentem Cékla életét –felelem. Csuklómat a seb fölé tartom. Hagyom, hogy rácsorogjon a vérem. A hasi artériát veszem célba. Közben magamban fohászkodom, hogy sikerrel járjak. Lélegzetvisszafojtva várunk. Végtelennek tűnő idő után – valójában nem lehet több fél percnél – Cékla arca színesedni kezd. Sikerült! Tovább csorgatom rá a véremet, akkor is, amikor gyengülni kezdek, és tudom, hogy abba kellene hagynom. Cékla erőtlenül felnyög, és a szemhéja megrebben. – Él! – mondja Day. – Natalie! Istennek hála, megvagy! – rohan oda hozzánk Sebastian. Hamar felfogja a helyzetet. – Seb, vidd be Céklát az épületbe! Azonnal orvosi ellátásra van szüksége – utasítja Natalie, aki vérző csuklómat kötözi. – Mindjárt jövök én is. – Nem hagylak itt egyedül – mondja Sebastian. – Nincs idő a vitára, Cékla megsérült. Kérlek, segíts! A barátom! – kérleli Natalie. Sebastian enged. Karjába veszi Céklát, és elindul vele az iskola felé. Day utána. Hamarosan elvesznek a menekülők tengerében. Natalie felsegít a földről. Karomat a

nyaka köré vetve támogat, mert még mindig gyenge vagyok. Előttünk egy sötétfajzat egy nőre veti magát, aki felsikolt, mikor az a nyakába mélyeszti az agyarát. Többen pánikba esnek körülöttünk, és futni kezdenek arra, amerre mi állunk a Fal közelében. Testek kavargása vesz minket körül. – Ash! – kiáltja Natalie, mikor elszakad tőlem. A testek hulláma átlöki a Falon tátongó lyukon. Csontos sötétfajzat mancsok kapnak utána, és vonszolják beljebb a Légió területére. – Natalie! Átpréselem magam a Falon, és utána vetem magam. Sötétfajzatok fogják körül. Bőrük recsegve repedezni kezd a nappali világosságban, de szemlátomást rá se hederítenek. Közelebb húzódnak áldozatukhoz, agyarukról csorog a méreg. – Tűnjetek el a közeléből! – ordítom. Egy röpke pillanatra szemügyre vesznek, aztán közönyösen elfordulnak. Hisz félig én is a fajtájukhoz tartozom, nem táplálék vagyok. – Natalie, ne mozdulj! – mondom csöndesen. A hozzá legközelebb álló sötétfajzat kinyújtja fekete nyelvét, beleszimatol a levegőbe. Fejét féloldalra billenti, társai követik a példáját. Nem mozdulnak, csak állnak ott, Natalie-ra meredve. Megérzem, hogy valaki néz. Erőnek erejével elkapom tekintetem a sötétfajzatokról. Evangeline áll tőlem vagy hat méter távolságra, az omladozó épületek árnyékában. Tintakék hajába belekap a szél. Kilép a ködös nappali fénybe. Leereszti kék köntöse csuklyáját, és Natalie-ra vicsorítja az agyarát. – Hagyd őt békén! – szólok rá. Halk, kárörvendő nevetést hallat. – Azt lesheted, Ash! Te talán megbocsátottad ennek az emberi lénynek mindazt, amit az anyja meg az őrök kormánya művelt velünk, én azonban nem! – Ash! – suttogja felém Natalie esdekelve. Hogyan védhetném meg? Megvan, a Tekintettel! Ráfüggesztem a tekintetem, és egyetlen gondolatra koncentrálok: Az enyém. Minden mélyvörös fényben ég a közelemben, ahogy a Tekintet éreztetni kezdi a hatását. Körülöttem a levegő megtelik nagy hatású feromonnal, amely arra inti a többi sötétfajzatot, hogy hagyják békén a prédámat. Vissza is húzódnak a kalyibáikba,

Evangeline azonban továbbra sem tágít. – Megint el akarsz ijeszteni a Tekintettel? – kacag fel. Mit akar mondani azzal, hogy megint? Aztán leesik a tantusz. – Te voltál ott a múzeumban! – mondom. Gonoszul néz Natalie-ra. – Tetszett az a kis ajándék, amit neked hagytam? – Miféle ajándék? – kérdi Natalie. – A macskád meg a testőröd – feleli Evangeline. – Te ölted meg Cirmost és Malcolmot? De hát miért? Hisz soha nem ártottam neked! – Elloptad a szívemet! – kiáltja Evangeline. Forogni kezd velem a világ. Natalie-ban Evangeline szíve dobog? – Hát ez meg hogy lehet? – fordulok Evangeline-hez. – A háború idején egy Nyomkövető rátalált a családomra, és megölte őket a szemem láttára – mondja, és közben lassan megindul felénk. – Az őrök főhadiszállásán berendezett laboratóriumba hurcolt, ahol levetkőztetett, kopaszra nyírta a fejem, és egy cellába lökött, mint valami kutyát. Kísérleteztek velem, borzasztó dolgokat műveltek, Ash! – Akkor te vagy az álmaimban kísértő gyermek! – kiált fel Natalie. Magam elé képzelem a jelenetet. Evangeline mint kislány, rettegve, egyedül, kikötözve egy műtőasztalon, miközben egy lelkibeteg, szadista doktor kísérleteket hajt végre rajta. – Aztán egy napon lejött a laborba a Parancsnok. Magából kikelve, zokogva mondta, hogy a lánya haldoklik. Natalie-nak szívátültetésre volt szüksége, a felkelők azonban elfoglalták a kórházat – folytatja Evangeline. – Meg kellett hát elégedniük azzal, aki kéznél volt, azaz velem. Keverék vérként a szívem szövetbarát az emberrel, és hát, ugye, amúgy sem volt rá szükségem. A fajtánknak nem működik a szívük. – Ez nem lehet igaz! – mondom halkan. – Mit tudsz erről, Natalie? – Nem tudtam, hogy a szív az övé. Hinned kell nekem, Ash! – feleli, majd Evangelinehez fordul. – Ezért ölted meg Cirmost és Malcolmot? Bosszúból? Evangeline bólint. – Azt akartam, hogy éld át ugyanazt a félelmet, amit én, amikor kitépték a szívemet. Nem altattak el, tudod? Natalie-nak elakad a lélegzete. – Nem, nem tudtam. Igazán sajnálom.

– Sajnálod? – húzza el a száját Evangeline. – Azt mondod, sajnálod? – Igen. Semmi rosszat nem akartam neked – mondja Natalie riadtan. – Tényleg? – Evangeline újra felém fordul, fájdalomtól égő szemmel. – Akkor azt képzeld el, hogyan éreztem, amikor Mr. Tubs boltjában elmondtad nekem, hogy a lány, aki ellopta a szívemet, a te vértársad! Iszonyú gondolat suhan át az elmémen. Natalie zavarodott arca saját zavarom hű tükörképe. Visszanézek Evangeline-re. – Eszerint Natalie nem a vértársam – mondom. Evangeline a fejét rázza. – Nem, én vagyok az.

27.

Ash

TÉRDRE ROGYOK, mert elviselhetetlen ez a felfedezés. A nyirkos föld átáztatja a nadrágom, de nem érdekel. Natalie nem a vértársam? – A megfelelő időre vártam, hogy ezt elmondjam neked – folytatja Evangeline. – Abban sem voltam biztos, hogy elhiszed-e. Tudom, azt képzeled, érzel valamit iránta, csakhogy ezeknek az érzéseknek nincs alapjuk. Csupán azért érzel közösséget vele, mert elvette a szívemet. – Ez nem igaz – mondja Natalie, és mellém lép. Felnézek rá. – Kérlek, mondd meg neki, Ash, hogy ez nem így van! – kérlel. Hallgatok. Lényem egy része azon őrlődik, egyáltalán igazat beszél-e Evangeline. Valóban csak azért vonzódom Natalie-hoz, mert Evangeline szíve dobog a mellkasában? Evangeline-re nézek, és vágy izzik fel a zsigereim mélyén. Ő az én igazi vértársam! Hosszú évek óta egyedül vagyok, és azzal gyötröm magam, hogy én vagyok az egyetlen kevertvérű a városban, pedig ott volt Evangeline, és rám várt. Ezért akartam annyira átjutni a Határfalon? Őt érzékeltem a túloldalán? Natalie ajka megremeg. – Ash? Érzel egyáltalán bármit is irántam? – Nem tudom – vallom be. Felszisszen fájdalmában. Még mielőtt meg tudnám állítani, átmászik a Fal omladékán, és elszalad. Elszorul a szívem. Mit tettem? Evangeline megragadja a karom, mikor utána rohannék. – Hadd menjen – mondja. – Engedj el! – szólok rá. Natalie után eredek, Evangeline a nyomomban. A városban még mindig nagy a kavarodás. Emberek rohannak az utcákon, az elszabadult sötétfajzatok elől rohanva.

Natalie-t sehol nem találom. A fenébe is! Az utakat elözönlik az őrök és a tankok. Az egyik lead egy sorozatlövést, mire egy sötétfajzat holtan roskad a földre. Bevetjük magunkat egy sikátorba, és ott felkapaszkodunk a legközelebbi háztetőre, hogy kikerüljük a közvetlen életveszélyt. A tetőkön keresztül száguldunk át a városon. Az őrök főhadiszállása felé tartok, mert más nem jut eszembe, hogy hol kereshetném Natalie-t. – Hová indulsz, Ash? – kiált utánam Evangeline. – Mégis, mit gondolsz? – kiabálok vissza, ahogy elérjük a Sivár utcát, a főhadiszállástól egy kőhajításnyira. Lemászunk a tetőről, és a központtal szomszédos közben futunk tovább. Evangeline utolér, és megfogja a kezem, hogy megállítson. Egy sárga kuka mellett állunk, amely csordultig van szeméttel. – Hidd el, nem éri meg a fáradtságot – mondja. – Te magad mondtad, hogy nem tudod, érzel-e iránta valamit… – Akkor miért érzem, hogy az a rohadék szívem majd kiszakad a mellkasomból? – kiáltom. Elengedi a kezem, és a fejét csóválja. – Itt talált rám Sigur, tudod – mutat a kukára. – Miután kitépték a szívemet, ide löktek ki a szemét mellé. Behunyom a szemem. Túl szörnyű ezt elképzelni. – Nem is tudom, mitévő legyek – suttogom. – Szeretem Natalie-t, de nem ő a vértársam. Rohadtul össze vagyok zavarodva. Hirtelen puha ajak préselődik az enyémre. Evangeline ajka… Hihetetlen érzés! Az ő csókja hevesebb, határozottabb, elkeseredettebb, mint Natalie-é. Elhúzódom tőle. – Mit művelsz? – kérdem, és kinyitom a szemem. – Megmutatom, mi az, amit eddig nem kaptál meg – mondja, és újra megcsókol, ezúttal mélyebben. Elönt a vágy. Meg se próbálok küzdeni ellene. Magamhoz vonom Evangeline-t, és viszonzom a csókját, szenvedélyesen, választ keresve. Muszáj tudnom, hogy igazi-e, ami közöttünk van. Ha mindent eldobok, ami Natalie-val összeköt, biztosnak kell lennem abban, hogy jó döntést hozok. Evangeline ajka elnyílik, és nyelve az enyémen táncol. Bámulatos, vérforraló érzés… minden porcikám beleremeg. Ennek ellenére egyetlen név tölti be a tudatomat: Natalie. Homályosan érzékelem, hogy a hátam mögött kinyílik egy ajtó. Valaki elsikkantja magát. A csókot megszakítva megfordulok. Natalie áll az utcán, a szeme tele könnyel.

– Tíz perc! Tíz perce mentem el, és máris lecseréltél – mondja. – Én hülye! Meg akartalak keresni, hogy harcoljak érted, kettőnkért. Holott a napnál is világosabb, hogy nem szeretsz. – Semmi rosszat nem akartam… most össze vagyok zavarodva – mondom. – Ash, ne mondd, hogy a csókunk semmit nem jelentett! – tiltakozik Evangeline. – Nos, hadd könnyítsem meg a dolgotokat. Soha többé nem akarlak látni! – fordul felém Natalie. Ezzel bevágja az ajtót az orrom előtt. Evangeline odajön hozzám. – Muszáj volt megtudnia. Nem őt szánta neked a sors. Megpróbálja megfogni a kezem, de elhúzom. – Hagyj magamra! – mondom. – Ash… – Tudtad, hogy néz minket, nem igaz? – kérdem. Hallgat, de ez a hallgatás épp elég beszédes. – Tűnj el! – förmedek rá. – Nem! – makacsolja meg magát. Elviharzok, ő azonban tovább üldöz. Én marha, jól elbaltáztam mindent! Az orrom nyergét dörzsölöm, hogy elűzzem a fájdalmat, ez azonban nem a fejemben ül. Kígyóként összegöngyölve a mellkasomban fészkel, elviselhetetlenül. Úgy érzem, nem élem túl. Egyetlen hely van, ahol menedékre lelhetek.

Félóra múlva a Chantilly Lane-en járok. Evangeline még mindig követ. A háztetőkön át jutottunk eddig, hogy kikerüljük a Nyomkövetőket. Alattunk részegek kiáltoznak vagy mennek ölre. A mai bombarobbanás feltüzelte a kedélyeket; mindenki ijedt, izgatott, dühös. Az otthonokban a családok – még a gyerekek is – leülnek a tévé elé, és a híreket nézik. Megpróbálják kitalálni, mi ez az egész. Az események filmfelvételei a háztetők digitális óriásmonitorain is szünet nélkül peregnek. Az alsó hírcsíkon a legfrissebb hírek olvashatóak: 26-an vesztették életüket a bombamerénylet következtében… A kormány felszólítja a népet, hogy szavazza meg Rózsa Törvényét, és vessen véget a sötétfajzat fenyegetésnek… őrizetbe vették az Ember az Egységért mozgalom három aktivistáját, feltehetően közük van a robbantáshoz… A Parancsnok arra kéri a város lakóit, hogy maradjanak otthonaikban, amíg össze nem gyűjtik a sötétfajzatokat… Mielőtt idejöttem, sietve felhívtam Céklát, hogy megtudjam, jól van-e. A nagynénje,

Roach vette fel a telefont, tőle tudtam meg, hogy van. Az arca ugyan megégett, de remélhetőleg begyógyul. A hasi sebét összevarrták egy tucat öltéssel. Mindenesetre életben van, a vérátömlesztésnek köszönhetően. A vérem pár nap múlva kiürül a szervezetéből, de már megtette a magáét: újraindította Cékla szívét. Megkönnyebbülten hallottam, Day szülei megengedték a lányuknak, mellette maradjon éjszakára és ápolja. Evangeline-nel leugrunk a háztetőről Mr. Tubs drogtanyája mellett, és bemegyünk. A felejtés legjobb eszköze a Köd. Ennem kell egy emberből, hogy elteljek vele. A hely ugyanolyan bűzös és nyomasztó, ahogy emlékeztem rá. A gyér, vörös fényben semmi egyebet nem látok, mint a padlón mámorban vonagló testeket. Egy telt idomú nő csókot hint felém, és lecsupaszítja a keblét. – Tíz rézpénz, és a tiéd vagyok – ajánlkozik. – Nem, kösz – hárítom el. Átlépkedünk a testeken. Mr. Tubsot az irodájában találjuk. Rám villantja sárgás fogait. – Újabb klienst hoztál? – Nem, magam miatt jöttem. Enni akarok. Int a kezével, mire valami megmoccan a sarokban. Egy kába lány jön oda hozzám, mélykék szeme a távolba réved, szőke haja az arcába hullik. A színei valamelyest Nataliera emlékeztetnek. – Jó lesz – mondom. – Mivel fizetsz? Még az óra árát sem kaptam meg – mondja, Natalie karórájára utalva. – Írd hozzá Sigur tartozásához – szól közbe Evangeline. A drogos lány kézen fog. Helyet keresünk magunknak a ragacsos, síkos padlón. Evangeline csatlakozik hozzánk. A lány félrebillenti a fejét. Még csak rám se néz. A nyaka tele van harapásnyomokkal, erei elfeketedtek ott, ahol a vért szívták belőlük. Nem túl étvágygerjesztő látvány, de per pillanat ez a legkevésbé sem érdekel. – Hölgyeké az elsőbbség – mondom Evangeline-nek. A lány nyakába mélyeszti agyarát, és szívni kezdi. Türelmesen megvárom, amíg befejezi. Égek a vágytól, hogy belém is átjusson a lány ereiben áramló Köd; hogy végre elködösüljön a tudatom, és ne érezzem azt, amit most, hogy kettészakad a szívem. Hogyan bánthattam meg ennyire Natalie-t? Ekkor azonban kinyílik az alagsor ajtaja. Sárgás fénysugár vetül a helyiségre. Lábak trappolnak lefelé a lépcsőn. Sebastian lép be több cimborájával. Köztük ott van Sebzett Nyakú és Gregory. Letelepednek az egyik kanapéra. Mr. Tubs, anélkül, hogy kérnék, eléjük tesz egy palack Ragyogást. Visszahúzódom a sötétbe. Hálát adok az égnek, hogy nem látnak meg.

Sebzett Nyakú, kezében valami keskeny fekete dobozzal, egyenesen Mr. Tubs irodája felé indul. Fél perc múlva visszatér, és leül Gregory mellé. Sebastian mindenkinek tölt a Ragyogásból. – Nem kint kellene öldösnünk a férgeket? – nyávogja Gregory. – Majd kiélvezheted magad a holnapi vadászaton – inti le Sebastian. – Aaron, Blake és Derek osztagai segédkeznek az őröknek. Mostanra az összes a kezünkben van. Holnap meg begyűjtjük a maradék sötétfajzatokat. – Nyugi, fiú! Igyál inkább – mondja Sebzett Nyakú is. – Ide járnak inni a Nyomkövetők? – néz körül idegesen Gregory. Sebzett Nyakú kedélyesen hátba vágja. – Naná! Mr. Tubs ingyen Ragyogással itat minket. Cserébe nem áruljuk be a több mint törvénytelen üzleti ügyeit. – Ráadásul füleseket is kapunk tőle – teszi hozzá Sebastian. – Például arról, hogy hol bújnak meg a városban a sötétfajzatok. Máris van néhány jó tippünk a holnapi vadászatra. – És nem leszünk túl feltűnőek, hogy ennyien járunk együtt? – firtatja Gregory. Sebzett Nyakú felröhög. – Majd szétoszlunk. Te Aaron osztagával mész a Tornyokhoz. Blake a Kéményhez vezényli az újoncait. A többiek velem meg Sebastiannal jönnek, hogy megtisztítsuk a Fókusz környékét. – És az a féreg Ash Fisher is velünk kell, hogy tartson? – kérdi Gregory. – Jól jöhet még nekünk – véli Sebastian. – Különben pedig ki szeretném élvezni, hogyan vergődik, amikor elfogatom vele az első fajtársát. Agyaram fellüktet a nevem említésére. Nem megyek velük arra a hülye vadászatra, nem érdekel, mi lesz a következménye. Többé semmi nem érdekel. Az a szajha, aki korábban nekem ajánlgatta magát, melléjük somfordál. Sebastian az ölébe húzza. A nő vihogva maszatolja be az arcát vérnyálas csókjaival, miközben már borotvált koponyáját fogdossa. A rózsát ábrázoló tetoválás még mindig frissen piroslik az arcán. – Mi történt Natalie-val a főhadiszálláson? – kíváncsiskodik Gregory. – Miért sírt? – Ki tudja? Valami női szívfájdalma lehetett – feleli Sebastian unottan, lustán borzolva az ölében ülő örömlány haját. – Majd ha hazamegyek, esetleg megvigasztalom. Nem tetszik, ahogyan megnyomja ezt a szót. – Ti ketten régebben jártatok, nem igaz? – kérdi Gregory.

Sebastian bólint. – Egy ideig, de aztán meguntam. – Az ölében ülő utcalány felé fordul. – Téged, ugye, nem ilyen könnyű megunni? A nő kihívóan végigsimítja az alsó ajkát, ő pedig vadul beleharap, hogy vér serken a harapása nyomán. A szajha felsikolt, mert aztán a padlóra is löki, és nevetve felrántja a szoknyáját. A nő belekarmol az arcába, és megpróbál elkúszni tőle. A keze csurom vér. – Pedig Natalie igazán csinoska – mondja tovább Gregory, mintha mi sem történt volna. – Már akinek épp erre fájdul meg a foga. Sebastian egy zsebkendővel törölgeti összekarmolt arcát. – Na, igen. De azért nem olyan csinos, mint a nővére, Polly volt régen. Ő aztán nem volt akármi! Ennek ellenére talán újra randira hívom Natalie-t. Jól festene az oldalamon, amikor előléptetnek. – Csak nem? – érdeklődik Gregory. – Tiszta Rózsa fontos küldetéssel bízott meg – dicsekszik Sebastian. – Csak idő kérdése, mikor nyerem el fáradozásaim jutalmát. – És miféle küldetés ez? – érdeklődik tovább Gregory. Sebastian és Sebzett Nyakú felröhög. – Majd ha megölöd az első sötétfajzatot, és bebizonyítod, hogy közénk tartozol, akkor talán az orrodra kötöm – mondja Sebastian. – Most pedig igyunk erre, uraim! Benyakalják az italukat, és néhány perc múlva már felfelé csörtetnek a lépcsőn. Megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy nem láttak meg minket. Vajon mi lehet Sebastian „fontos küldetése”? – töprengek. Bármi legyen is az, jó nem lehet, ha Tiszta Rózsa áll mögötte. Evangeline végzett a drogos lánnyal, és átadja nekem. A lány kornyadozva roskad a karomba. Alig lélegzik, szőke haja az ujjaimat söpri. Szájából fehér tajték bugyog elő. Arra a betépett lányra emlékeztet, akit akkor láttam el, amikor először találkoztam Natalie-val. – Mennem kell – mondom Evangeline-nek. Megragadja a karomat. – Ne merj visszamenni hozzá! Te hozzám tartozol! – Nem tartozom én senkihez. Tévedtem. – Ha most itt hagysz, köztünk mindennek vége – fenyeget meg Evangeline. Egy másodpercig habozom, mert megrémít a gondolat, mi mindenről mondok le ezzel. Evangeline az én igazi vértársam, ő kellene legyen az életem párja. Ráadásul keverék

vér, az egyetlen, akit ismerek. Csakhogy, jut eszembe, nem vagyok már egyedül, hisz itt van nekem Natalie. Mellette soha nem éreztem magam magányosnak. Nem tudom, megbocsát-e nekem, de az életemet adnám azért, hogy megküzdjek érte. Egyetlen szó nélkül indulok fel a zálogházba. Már épp kilépnék az ajtón, amikor megpillantom Natalie karóráját a pult üvegfedele alatt, a pénztárgép mellett. Körbesandítok, nem néz-e valaki. Betöröm az üveget, felkapom az órát, és elrohanok, mielőtt bárki lefülelne. Háztetőről háztetőre szökkenve hamar odaérek Natalie szobájához. Leugrom a balkonjára, és megkocogtatom az ablakot. Várok egy percet, aztán újra kopogok, ezúttal hangosabban, hátha nem hallotta meg az imént. Megrándul a függöny, és Natalie kék szempárja néz vissza rám a két függönyszárny közötti keskeny résen. – Natalie… Összehúzza a függönyt, nem akar tudni rólam. – Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! – kérlelem az üvegen keresztül. Vagy egy órán át várakozom a balkonon, hátha mégis megkönyörül rajtam, de nem. A mellvédre helyezem az óráját, remélve, hogy megtalálja. Hogyan hagyhatnék számára üzenetet? Nyomban eszembe is jut a megoldás. Amint hazaérek, felveszem a telefont, és tárcsázom Cékla számát. Day szól bele a vonalba, amint reméltem. – Tudod, hány óra van, Ash? – kérdi álmos hangon. – Igen, igen, ne haragudj. Hogy van Cékla? – Él. Mi kéne, ha volna? – Egy szívességre szeretnélek megkérni. Jaj, csak sikerüljön!

28.

Natalie

HALLOM, HOGY ASH ELMEGY, de nem megyek utána. Nem én! Telesírtam a párnámat, de sírhatok akármennyit, könnyeim nem mossák el a szenvedésem. A csókolózó Ash és Evangeline tölti be minden gondolatomat. Ez a kép addig kísért majd, amíg beleőrülök. Ash összetörte a szívemet. Mármint Evangeline szívét. Még csak saját szívem sem volt, ami összetörjön. A legrosszabb az egészben az, hogy ugyanúgy érzek iránta. Jobban szeretem, mint valaha. Ő az a srác, aki háztetőkön keresztül szökellt velem, akivel olyan vidáman hógolyóztam. Nem mintha ez most már bármit is számítana. Nem vagyok a vértársa. Csupán a lopott szív miatt akart engem. Vadul kalapál a szívem. Beveszek egy pirulát, noha tudom, ezen a szívfájdalmon nem segíthet. Hátamra fordulok az ágyon, és a mennyezetre bámulok. Valahogy túl kicsinek, fojtogatóan szűknek érzem ezt a szobát, mint azokat a rám záródó falakat is, amiket álmomban láttam. Kényszerítem magam, hogy kikeljek az ágyból. A balkonhoz megyek, hogy friss levegőt engedjek be. Ekkor megpillantok egy kicsiny tárgyat a mellvéden. Apám antik órája az! Ash szerezhette vissza nekem. Megindít ez a gesztus, de továbbra is haragszom rá. Végigsimítom az óra számlapját, elgyönyörködve abban, hogyan csillog a holdfényben. Aztán megáll az ujjam. Jobban megnézem a számlapot, amelynek elefántcsont felülete aranyos fényben dereng. Rettegve eszmélek rá valamire, amit alig hiszek el. Emlékszem, mi csillogott ugyanígy: az a Básztet-koponya a múzeumban. Mit is mondott akkor Sebastian? A Básztetek tépőfogait átitatja a mérgük. Ezért ragyog olyan aranyos fénnyel a számlap is. Az éjjeliszekrényemhez szaladok, és az ágyra ürítem az ékszeres dobozom tartalmát. Az Arany Ködös fiola kigurul a takaróra. Ugyanazzal a fémes csillogással ragyog, mint a Básztet-agyar. Kezem a szám elé kapom, hogy elfojtsak egy sikolyt, ahogy ráébredek az igazságra. Az Arany Ködbe Básztet-mérget kevertek!

Márpedig a városban egyetlen hely van, ahol ez utóbbi kapható: az őrök főhadiszállásán.

A Básztet-fiú a cella sarkában kuporog, farka körbetekeredik mezítelen testén. Mindkét lábfejét a falhoz láncolták. Csontsoványra lefogyott, és sötétbarna foltokkal pettyezett, sárgás testét elborítják a sebek. Mit művelhettek ezek vele? Ezt tették Evangeline-nel is. Halálra rémülhetett, hiszen még kislány volt. Bármennyivel is könnyebb lenne őt gyűlölnöm, nem tudom. Agyonkínozták, és kitépték a szívét. Azzal, hogy az én mellkasomba ültették át, megfosztották annak a lehetőségtől, hogy rátaláljon az igaz szerelemre. Nemhiába gyűlöli őket, és gyűlöl engem. Én is utálom őket azért, amit tettek, még ha tudom is, hogy anyám csak vissza akart adni az életnek. Ugyanakkor el is altathatta volna Evangeline-t a műtét idejére; kegyetlenség volt tőle, hogy nem tette. Beosonok a fiú cellájába. Craven fiókjában megtaláltam a lábbilincse kulcsát. Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy anyám meg Craven az elmúlt hetekben ezzel foglalatoskodtak. Megmagyarázza, miért volt szükségük annyi sötétfajzatra. Valahonnan venniük kellett a Ködöt. Egyetlen tisztázatlan kérdés maradt már csak: miért tették? Mit nyert anyám azzal, hogy Básztet-mérget adagolt a Ködhöz? Ha a polgárok megtudnák, hogy a kormány szándékosan mérgezi gyermekeiket, felkelés törne ki. Az egésznek semmi értelme. Nem véletlenül buzgólkodott anyám azon, hogy Ashre kenje Chris halálát… bűnbakra volt szüksége. Játszott az életünkkel. A fiú felemeli a fejét, és rám mereszti dühtől égő, aranysárga szemét. Csupán tépőfogai csúcsa villan ki, a többit visszavonták a koponyájába. – Most elengedlek – mondom –, de meg kell ígérned, hogy nem támadsz rám. Kurtán biccent a fejével. Tudom, hogy az életemet kockáztatom, de nem érdekel. Nem hagyhatom, hogy anyám újabb „kísérleti alanyokat” kínozzon meg úgy, ahogyan Evangeline-nel is tette. Kinyitom a kulccsal a fiú lábbilincsét. Talpra szökken, torkon ragad, és a cella kemény padlójára lök. Rettegés fog el rám meredő tépőfogai láttán. A kezébe karmolok. Nem akarok így meghalni, jaj, csak ne úgy haljak meg, mint az apám! – Megígérted… – zihálom, miközben satuként nyakamra fonódnak a mancsai. A fiú habozik, aztán elenged. Feltápászkodom. – Indulj el a hátsó lépcsőn, és menj át a konyhán! Késő éjszaka van, ilyenkor nem őrzik a hátsó kijáratot – mondom.

– Nem felejtem el, milyen jó voltál hozzám – mondja, és kirohan a helyiségből. A nyakam tapogatom. Várok néhány percet, hogy nem szólal-e meg valahol a riasztó. Mivel nem, ebből tudom, hogy a fiú kijutott a szabadba. A cella fala mellé kuporodom, és a könnyeimet nyeldesem. Hogy tehette ezt anyám? Van egy olyan sejtésem, hogy Tiszta Rózsa lehet az egész mögött, de hát ugyan mivel bizonyíthatnám be? Már ebbe a gondolatba is beleszédülök. Egyvalakivel lenne égetően sürgős beszélnem, de ő az utolsó a világon, akivel hajlandó vagyok szóba állni. Visszamegyek a szobámba, remélve, hogy ha lefekszem, és álomba zuhanok, teljesen elfeledkezhetek erről a napról. Ahogy elmegyek Polly szobája mellett, látom, hogy résnyire nyitva van. Ez meg hogy lehet? Belépek a szobájába, arra gondolva, talán ébren találom. Itt azonban megáll bennem az ütő. Polly ugyanis mélyen alszik, fölötte Evangeline áll. – Kotródj innen! – kiáltok rá. Szembefordul velem, arcáról süt a megvetés. – Nem hallottad, kotródj a közeléből! – emelem fel a hangomat. Nem sikíthatok, hogy segítséget kérjek, egyelőre nem, túl közel áll Pollyhoz. Megölhetné, mielőtt bárki ideérne. Polly fészkelődik álmában. Sejtelme sincs arról, milyen veszélyben forog az élete. Fekete haja szétterül a párnán. Evangeline könnyedén megérinti. – Mit akarsz? – kérdezem bepánikolva. – Beszélni akarok veled. – Ezért törtél be hozzánk? Mások az ilyesmit telefonon intézik el. – A nővéred csodaszép, még a forradásaival is – mondja. – Őt hagyd ki ebből az egészből! – mondom. – Ha azért jöttél ide, hogy megtorold, amiért elvették a szívedet, engem büntess, ne őt! Neki semmi köze hozzá. Evangeline egy lépést tesz felém. Tovább beszélek, remélve, hogy eltávolodik Pollytól, és így elég időt nyerek, hogy segítséget kérjek. – Minden okod megvan arra, hogy haragudj rám. Amit anyám veled tett, az szadista volt és kegyetlen, és én tehetek arról, hogy bántottak – mondom. – Elvették a szívedet, és ez nem minden, elvették tőled Asht is. Mindezért bocsánatot kérek tőled. A szemöldökét ráncolja. Mély lélegzetet veszek. A következő szavaknál semmit nem ejtettem ki nehezebben a számon: – Ha magadnak akarod Asht, nem fogok küzdeni érte. Soha nem volt az enyém. Mindig

is hozzád tartozott. – Hogyan leszel rá képes? Lesütöm a szemem. – Mi mást tehetnék, ha ez a helyzet. Egy ideig nem szól. – Nem akarom, hogy azért legyen velem, mert ez az utolsó esélye – mondja. – És amennyiben van választása, tudom, hogy melletted dönt. Ma este legalábbis ez derült ki. – Megcsókolt – mutatok rá. – Én csókoltam meg őt. – És, mi lesz ennek a vége? – kérdem. – Tovább harcolok érte. Ash a vértársam, függetlenül attól, hol a szívem. De ha velem marad, akkor azt tegye önszántából, ne azért, mert semmi más esélyt nem adtál neki – feleli. – Bólintok. Evangeline elindul az erkélyablak felé. – És, Natalie… – teszi hozzá. – Igen? – Ne gondold, hogy ez bármit megváltoztat kettőnk között. Egy napon visszaszerzem tőled a szívemet. Azzal kilép a balkonra, és eltűnik az éjszakában. Az ablakokhoz sietek, és jó szorosan becsukom őket.

Másnap délutánig ágyban maradok. Behúzom a függönyöket, fejemre borítom a takarót; megpróbálom kizárni a világot. Beteget kellett jelentsek, mert szerda van, tanítási nap. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy a tegnapi bombázások ellenére ne zárjon be az iskola, és mindenki menjen el dolgozni, ezzel is jelezve, hogy „a kormány nem hajt fejet a terrorizmus előtt”. Meglepően könnyű volt eljátszanom a beteget, mivel valóban cefetül érzem magam a jelen pillanatban. Mikor tegnap éjjel végül sikerült elaludnom, álmaim tele voltak a csókolózó Ash és Evangeline felzaklató képeivel. De még ez is jobb volt, mint az a gyermek a barlangban. Talán már soha nem látogat meg ez a rémálom, hisz tudom, mi történt Evangeline-nel és a szívemmel. – Biztos vagy benne, hogy nem jössz velünk a délutáni vadászatra? – faggat Sebastian. Köhögést mímelek. – Tényleg nem tudok menni.

– Ezúttal még elnézem neked, de a következő alkalommal okvetlenül jelen kell lenned – mondja, és dühösen kiviharzik a szobámból, de az ajtóból még visszaszól. – Ha mégis meggondolnád magad, a Fegyverszünet emlékművénél találkozunk, a temetőben. Semmi szín alatt nem megyek oda! Nem fogok sötétfajzatokra vadászni! Mondjon bárki bármit, nem és nem leszek Nyomkövető! Egész nap hallom anyám rikácsolását a falakon át. Naphosszat a személyzetet szapulja, amiért hagyták megszökni a Básztet-fiút. Dühének zömét Cravenre zúdítja. Még sajnálnám is, ha nem érdemelne meg minden rosszat azért, hogy kikotyvasztotta az Arany Ködöt. De legalább a Básztet-fiú elment, nem tudják többé felhasználni a mérgét ennek a halálos szernek az előállítására. Chris ugyan már nem támad fel, mégsem lesznek újabb áldozatok. Nyílik az ajtó, Martha jelenik meg, tálcán hozza be az ételt. – Nem vagyok éhes – dünnyögöm. – Muszáj enned, drágám! – Nem kérem. Martha lehúzza az arcomról a takarót. – Ugyan már, csak egy kanál leveskét próbálj lenyelni! Mindjárt jobban érzed tőle magad. – Nem kérek enni, Martha – mondom. – Ne aggódj, Nat! Azt hiszem, az anorexia kitűnően áll majd neked – hallom meg Day hangját. Felülök az ágyban. Day elhúzza a száját, ahogy meglát. Épületes látvány lehetek: csapzott haj, kisírt szem és beesett orcák. Megnézem az órát. Máris vége lenne a tanításnak? – Hát téged meg mi szél hozott ide? – kérdem. – Hallottam, mi történt közted és Ash között, és azt gondoltam, tán szükséged van arra, hogy felvidítsanak. – Jól vagyok, én… – de elered a könnyem. Day blúza fodros ujjával törli meg a szemem. – Gyerünk, ki az ágyból! – szól rám, és húzni-vonni kezd. Polly csinálta ezt velem kiskoromban, amikor sehogyan sem akartam felkelni. Day beterel a zuhany alá, és közben tiszta ruhát keres nekem. Hagyom, hogy a víz a bőrömet érje. Morcosan nézem, hogyan tűnik el a szappanos hab a lefolyóban. Felöltözöm, de aztán nyomban visszabújok az ágyba.

– Nem, szó sem lehet róla! – tiltakozik. Kirángat az ágyból, és kitessékel a szobámból. Lábujjhegyen osonunk végig a folyosón, el Sebastian szobája mellett. Az ajtó tárvanyitva. Épp a Nyomkövetők egyenruháját ölti magára, hogy vadászni induljon. A rózsát ábrázoló tetoválás még mindig élénkpiros a bal füle fölött. Megérzi a tekintetem, és felém fordul. – Natalie, te vagy az? – kiált ki. Megragadom Day kezét. Lerohanunk a lépcsőn, aztán ki az épületből, mielőtt beérhetne minket. – Hová megyünk? – morgom, kiérve az utcára. – Majd meglátod. Pernye hull ránk, ami most is olyan, mint a fekete hó, mivel a minket körülvevő salakbeton házak lassan tovább égnek. Ettől az egész város füstszagú lesz. Zaklatottság érződik a levegőben a tegnapi bombamerénylet után. Tankok gördülnek végig az utcákon. A város különböző ellenőrzőpontjain Nyomkövető osztagok gyülekeznek. Szokatlan látvány, hogy ennyire sokan egyszerre összejöjjenek, de gondolom a robbantás után fokozott éberségre van szükség. Bizsereg a tarkóm. Érzem, hogy valaki követ minket, de ahogy körbenézek, senkit nem látok. Valamivel odébb csinos, huszonéves nő áll egy ládán, és szórólapokat osztogat az arra elhaladó járókelőknek. – A sötétfajzatok éheznek! Az őrök kormánya hazudott nekünk – mondja egy körülötte összeverődő kisebb embercsoportnak. – Elhitették velünk, hogy gondjuk van a sötétfajzatokra, etetik őket, de a tegnapi események megmutatták, hogy valójában mi a helyzet. Az Ember az Egységért mozgalomnak végig igaza volt. Mondjunk hát nemet Rózsa Törvényére és az elkülönülésre! A hallgatóságon egyetértő moraj futott végig. A nő szórólapot nyom a kezembe. Sietve átfutom a tartalmát. Egy égő fekete rózsát mutat. A kép fölött a MONDJ NEMET RÓZSA TÖRVÉNYÉRE! felirat olvasható, több jelmondat – például LE A HATÁROKKAL! vagy A KÖZÖS, EGYESÍTETT VÁROSÉRT! – kíséretében. Összehajtogatom, és zsebre vágom. – Hogy van Cékla? – nyomorultul érzem magam, hogy csak most kérdezem meg. Day gondterhelt mosollyal válaszol. – A sebe szépen gyógyul, de az arcán még mindig nyers a bőr. Az orvos szerint

megmaradnak a hegek az égési sérülés miatt. Az utolsó szavakat alig tudja kimondani. Átölelem. – És most újra jártok? – kérdem. – Megpróbáljuk. Megígérte, hogy mindörökre lejön a Ködről. – Ez nagyszerű! – mondom. – Nyugtával dicsérd a napot – feleli. A városi temető közelében járunk, ide hantolták el Christ. Day kinyitja a kaput. Odabent Kurt és néhány újonc gyülekezik a Fegyverszünet emlékműve körül, az első vadászatra várva. Elsietünk mellettük lehajtott fejjel, hogy ne lássák, kik vagyunk. – Tudod, a csajok többsége fagyizni viszi a barátnőjét, hogy megvigasztalja, nem a temetőbe – jegyzem meg. Day elneveti magát. A templomrom felé vesszük az irányt, ahol egyszer Ashsel csókolóztunk. Hová megyünk? Hamar választ kapok a kérdésemre, mert meglátom Asht. Idegesen járkál fel-alá a betört, festett üvegablak előtt. Nagyot ugrik a szívem, húz felé, de nem hagyom magam befolyásolni. Már fordulnék el, hogy dühösen elrohanjak, Day azonban megfogja a kezem, és a romok felé vonszol. – Nektek, kettőtöknek okvetlenül beszélnetek kell! – mondja. – Többé nincs semmi dolgunk egymással – szólok oda neki. Ashre rá se merek nézni, nehogy a szívem millió darabra törjön. – Csak adj neki lehetőséget a bocsánatkérésre – mondja Day halkan, és rám néz szelíd, barna szemével. – Később találkozunk. Mély lélegzetet veszek, és szembenézek Ashsel. Egymást nézzük a romokon keresztül, de hatalmas űr tátong közöttünk. Kimerültnek látszik, mint aki egész éjjel egy szemhunyást sem aludt, ám még így is szívet tépően jóképű. Hullámos barna haja egyre hosszabb. Most beletúr a kezével. – Ne haragudj! – mondja végül. – Ha csak ennyit tudsz mondani, már itt se vagyok. Egy szemvillanás alatt mellettem terem. Fáj ilyen közel tudnom őt magamhoz; olyan tökéletes, az illata is olyan mámorító. Füst-, pézsma- és esőillat együtt. Az otthoné. Kibuggyan a könnyem, mérgesen letörlöm. Felemeli a fejem, hogy szembenézzek vele. – Annyira sajnálom, hogy megbántottalak, Natalie! Hibáztam; súlyos, iszonyú hibát követtem el, és remélni sem merem, hogy valaha is megbocsátasz nekem. Meg sem érdemlem a bocsánatodat.

– Akkor mi hozott mégis ide? – Mondani akartam valamit. – Mit? – suttogom. Ujját könnyedén végigfuttatja az ajkamon, megbizsergetve a bőrömet. – Szeretlek – mondja. – Szeretem, ahogyan az alsó ajkadba harapsz, amikor ideges vagy. Szeretem azt az idegesítő szokásodat is, ahogyan a mentacukrot ropogtatod a szádban. Szeretem benned, hogy ennyire bátor vagy. Ilyenekért szeretlek, Natalie, nem azért, mert sötétfajzat szíved van. – Nagyon megbántottál – mondom. – Tudom – feleli. – Ha tényleg szeretsz, miért csókoltad meg Evangeline-t? – vágom a szemébe. Leül a harmatos fűbe, én pedig mellé térdelek. Nem néz rám. – Azért, mert a vértársam, ami azt jelenti, hogy erős közöttünk a vonzás. Nem akarom ezt letagadni. Ugyanakkor ez a vonzás nem olyan ellenállhatatlan, mint amit irántad érzek. Azonban ott van, és egészen összezavart – mondja. – Muszáj volt tisztáznom az érzéseimet. Tudni akartam, hogy mit ér, ami bennünket, kettőnket összeköt. – És? – kérdem suttogva, vadul kalapáló szívvel. Félénken a térdemhez ér. Beleborzongok a gyönyörtől. Nem veszem el a kezét. – Nekem nagyon sokat. – Ahogy rám néz, olyan összetörtnek, sebezhetőnek látszik. – És neked? Letépek pár fűszálat a földről. – Nem is tudom – mondom végül, mire összevonja a szemöldökét. – Lássuk be, Ash, alig ismerjük még egymást. Még csak azt se tudom, mi a kedvenc színed! – Zöld – mondja. Halkan felnevetek. – Látod? Én a feketére tippeltem volna. – Na és neked? – Az ezüstszürke – mondom. – Mire vagy még kíváncsi? – kérdi. – Mi a kedvenc könyved? – Ezt könnyű megválaszolnom. A Pinokkió. – Komolyan? – vonom fel csodálkozva a szemöldököm. – Igen. Valódi gyerek szeretett volna lenni… ezzel tudok azonosulni. Hisz semmi mást nem akartam, mint olyan srác lenni, mint a többiek, igazi szívveréssel.

Ahogy rám néz, a szeme csillagként ragyog. Ettől, és az ajkán játszó félmosolytól megremeg a szívem. – Nehéz lehetett neked – mondom. Bólint. – Kérdezz még, akármit! Mindenre válaszolok, amit csak tudni akarsz. – Mondd el egy titkodat! – kérem. Egy másodpercig fürkészően méreget, aztán tétovázva a földet nézi. Nem hiszem, hogy bármit kihúzhatok belőle. – Apu a templomban rejtegeti anyut – bukik ki aztán belőle. Felszisszenek. Sötétfajzatok bujtatása főbenjáró bűnnek számít. Ha mégis elmondta nekem, a Parancsnok lányának, ez azt jelenti, hogy tényleg megbízik bennem. Ujjaimat az övéire kulcsolom. – Hallgatok, mint a sír – ígérem. Gyengéden megszorítja a kezem. – Most te mondd el egy titkodat! – kéri csöndesen. Az ajkamba harapok. Itt az idő, hogy megtudja, mi a helyzet a Köddel. Muszáj bíznom benne! – Ash, rájöttem valamire a Köddel kapcsolatban. Az őrök… – Mi a csoda folyik itt? – reccsen ránk egy felbőszült hang, melynek hallatán a szarufákra telepedett varjak ijedten rebbennek szét. Sebastian áll a bejáratnál, arcát eltorzítja a düh. Elvonom a kezem Ashtől. – Menj innen, Seb! Semmi közöd ehhez – mondom. Gyilkos pillantást vet Ashre, aztán felém fordul. Nincs más a tekintetében az izzó gyűlöleten kívül. – Hát most már folyton ez lesz? Megszégyenítesz ezzel a féreggel? Szerettelek, mindenemet neked ígértem, és te mégis ezt a torzszülöttet választod helyettem? – Ne beszélj nekem szerelemről! Soha nem szerettél – mondom. – Aki a fenevaddal hál, a gyehenna mélyére vettetik – mondja most, A Teremtés könyvét idézve. – Mivelhogy aki egyszer megízlelé a bűnt, mindörökkön megrészegíti annak mérge. – Hagyj békén a Tiszta Vér marhaságaival! – szólok rá. – Ha én vétkeztem, vétkeztél te is! Teherbe ejtettél egy sötétfajzat lányt. Vagy elfelejtettél ezzel eldicsekedni Tiszta Rózsának?

Ash döbbenten mered rám. – Kevertvérű gyermeke született? – Nem, elkapartatta a lánnyal – felelem. Ash felszisszen. – Átok ült azon a fajzaton – mondja Sebastian. – Eleven lény volt, de te megölted, csak hogy mentsd az irhádat – olvasom a fejére. Sebastian keze a kardja markolatára zárul. Ash védelmezően elém lép. – Sebastian, megyünk már vadászni, vagy mi van? – kiált ide Kurt a temetőből. Kegyetlen mosollyal válaszol. – Igen, máris javában folyik a vadászat – mondja. Kivonja a kardját, és fenyegetően ránk mutat vele. – Ti pedig velem jöttök!

29.

Ash

SEBASTIAN KARDJÁT ránk fogva kimasírozik velünk a romok közül. Ahogy elmegyünk Day mellett, rásandítok, és igyekszem megnyugtatni a tekintetemmel. Bólint. Sebzett Nyakú elkomorodik, amint meglát minket. Csupa egyenruhás Nyomkövető közé kerülünk, kilógunk közülük a civil öltözékünkben. – Ezek ketten itt elkódorogtak – mondja Sebastian, és visszateszi kardját a hüvelyébe. Sebzett Nyakú nem firtatja a kérdést. Az újoncokhoz fordul. – Ma csupán egyszerű begyűjtésről lesz szó – mondja. – Kaptunk egy fülest, hogy sötétfajzat rejtőzködik az Alvég egyik házában. Odamegyünk, és ha minden jól megy, elkapjuk azt a férget. Az egyik újonc elégedetlenül felmordul. – Nem túl izgalmas feladat, de a vadászatnak ez a fajtája hozzá fog tartozni a napi munkátokhoz, meg kell tehát tanulnotok, hogyan hajtsátok végre – folytatja Sebzett Nyakú. – Higgyétek el, hogy zöldfülűek vagytok még egy Haragvó-bűntanya megtisztításához! A temetőn keresztül az Alvég felé terelnek bennünket, amely tele van a munkából hazafelé igyekvő járókelőkkel. Sebastian mögöttem és Natalie mögött trappol, nehogy meglógjunk. A ház elé érünk: jellegtelen, sárgára festett ajtajú salakbeton épület. Sebzett Nyakú berúgja az ajtót. – Nyomkövető ellenőrzés! – mondja, majd felénk fordul. – Soha ne kopogjatok, mert így időt hagytok, hogy elmeneküljenek. Sebastian rám fogja a kardját. – Befelé! – mordul ránk. Habozok. – Csak csináld, amit mond – int Natalie. Belépünk a házba. Kicsi, düledező építmény. A falakról hámlik a vakolat, a rongyszőnyegek is foszladoznak. Töröm a fejem, hogyan kerülhetnék ki innen, de nincs semmi ötletem. Az újoncok közrefognak egy házaspárt, akik a padlóra kuporodtak a

parányi nappaliban. Rettegve néznek fel, ahogy megpillantják Sebastiant és Sebzett Nyakút. – Nincs joguk ránk törni! – mondja végül a férj. – Semmi rosszat nem tettünk. – Azt a fülest kaptuk, hogy egy sötétfajzatot bujtatnak, fogják hát be a szájukat! – dörren rájuk Sebzett Nyakú. – Kutassátok át a lakást! – szól rá két újoncra. Azok kiválnak a csoportból, és elkezdik felforgatni a lakást: felborogatják a bútorokat, kinyitják a szekrényeket. Az egyik megpróbál benyitni a mosókonyhába, de zárva találja az ajtaját. Férj és feleség rémült tekintetet vált egymással. – Nyisd ki! – parancsol rá a feleségre Sebastian. – Nem… – Sebastian erre kardot ránt. – Tedd, amit mond! – szól rá a férje is rettegve. A nő feltápászkodik, megkeresi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. A mosógépen egy doboz Szint-O-Vér hever. – Az őrök egyik teherautójának a végéből hullott ki. A Chantilly Lane-en akartuk eladni – mondja a férj gyorsan. – Elbocsátottak az állásomból. Nincs miből fizetnünk a számlákat. – Vigyék el, ha akarják – mondja a nő, és leül a férje mellé. – Ez mindenünk. Nincs más rejtegetni valónk. Férje öntudatlanul is a mellette lévő szőnyegre sandít. Pillantása nem kerüli el Sebzett Nyakú figyelmét. Félrerúgja a rongyszőnyeget, mire egy csapóajtó válik láthatóvá. Mindannyian elnémulunk elképedésünkben. – Az csak egy régi raktár – mondja a feleség. Sebzett Nyakú kinyitja a csapóajtót, és bedugja a karját a nyílásba. – Esküszöm, nincs ott semmi – hebegi a nő. Sebzett Nyakú elvigyorodik. A nő megragadja férje kezét. – Higgye el, hogy semmi nincs ott! – bizonygatja tovább. – Akkor ez mi? – Sebzett Nyakú egy kisfiút emel ki az üregből, akár egy bűvész a nyulat a kalapjából. Egy dobbanásnyit kihagy a szívem. A fiúcska keverék vér, akárcsak én. Sápadt és sovány, mint egy gebe; hullámos haja válláig ér. Rám mered, és a másodperc egy törtrészéig elmosolyodik. Tudom, mit gondol: Nem vagyok többé egyedül.

Aztán a szolidaritásnak ezt a futó pillanatát felváltja az árulásé. A legszívesebben elmondanám neki, hogy igazából nem is vagyok Nyomkövető, de hát hazugság lenne. Most először fordul elő velem, hogy magamnak is be kell vallanom: bizony, áruló lettem. Sebzett Nyakú a fapadlóra hajítja. – Nocsak, nocsak! – mondja Sebastian, és lábával belerúg a gyerekbe. – Ne bántsd! – mordulok rá. Sebastian a házaspárra néz. – Szóval, akkor melyikük a hazaáruló fajgyalázó? A férj a feleségére pillant. A fiú pityeregni kezd. Sebzett Nyakú kajánul rám vigyorog, és a kardját nyújtja. – Mutasd meg, hogy melyik oldalon is állsz valójában, Fisher! Öld meg ezt a férget! – Nem! – mondom. – Ne bántsák! Hisz ő csak egy kisfiú! – esedezik a feleség. A kevertvérű fiú rám néz azzal a csillogó szemével. Hátrálok egy lépést. – Nem teszem meg! Sebzett Nyakú felemeli a kardját. – Mama! – kiáltja a gyerek. – Kérem, ne tegye! – jajgat az anyja is. Sebzett Nyakú erre kezének egyetlen mozdulatával elmetszi a nő torkát. Több újonc felsikolt. Natalie hozzám bújik, és eltakarja a szemét. – Vigyék ezt az átkozott férget! – mondja a férj, akinek arcára ráfröccsent a felesége vére. Sebzett Nyakú kivonszolja a fiút, mi pedig utánuk masírozunk. – Engedd el! – rontok rá Sebzett Nyakúra. Sebastian azonban elém áll, és a földre lök. A fiú mellett kötök ki a macskaköveken. – Hagyd őt békén! – kiáltja Natalie. – Kiviszlek innen – mondom a fiúnak, és kézen fogom. Sebastian a tarkómra helyezi a kardja hegyét. Elönt a rettegés. – Kit is öljek meg? – kérdi, felemelve a kardját, majd a gyerekre fogja. – Seb, ne! – kiáltja megint Natalie. – Nos, ki legyen az, Fisher? Te vagy a kölyök? – kérdi Sebastian.

A gyerek rémülten szorongatja a kezemet. Homlokán verejték gyöngyözik, és belecsorog csillogó, fekete szemébe. Ugyanolyan a szeme, mint az enyém. – Én – mondom. – Nem! – kiált fel Natalie. Sebastian felemeli és megsuhogtatja a kardot. Behunyom a szemem, várom, hogy belém hasítson a fájdalom. Reccsenést hallok, a hús enged így a fémnek. Valami forró és ragacsos fröccsen az arcomba és a hajamra. Kinyitom a szemem. A kevertvérű fiú élettelen szeme mered rám. Benne egyetlen kérdés: Miért én? Ököllel verem a kövezetet végtelen fájdalmamban. Sebastian semmi pénzért nem hagyta volna életben ezt a fiút. Natalie odarohan hozzám, és talpra segít. – Miért volt erre szükség? – ront rá Sebastianra. Hideg, vérfagyasztó mosollyal válaszol. – Mert megtehetem. Sebastianra vicsorítom az agyaramat. A legszívesebben szétszaggatnám azt a rohadék fejét. – Ne tedd! – suttogja Natalie. – Ez történik a fajgyalázókkal – szól oda neki Sebastian, aztán int az embereinek, hogy induljanak. Az egyik lány a társnőjéhez fordul: – Mit gondolsz, a többiek is ezt művelik? – kérdi reszkető hangon. A többiek… Hirtelen iszonyú gondolat hasít az elmémbe. Eszembe jut, mit mondott Sebastian Gregorynek a drogtanyán, és hogyan küldte ki őrjáratra a Tornyokhoz. – Anyu! – kiáltom, és elfog a rettegés. Megragadom Natalie kezét, és rohanni kezdek, őt is magammal rántva. Nehezen tápászkodik fel, és botladozva követ. – Állj meg, kérlek! – lihegi. Nincs vesztegetni való időm. A karomba kapom, úgy szaladok tovább lélekszakadva. Nem is állok meg egészen a házunkig. – Apu! – kiáltom, és lefutok a kriptába. Gregory már ott áll a kripta közepén, kezében a kardja. Még a félhomályban is látom a pengén végigcsorgó vércsíkot. Mellette apu, a padlón heverő csontvázzá aszott alak fölé

hajol. Kővé dermedek rémületemben. Apu feláll, és felém indul. – Fiam! – suttogja. Ekkor látom meg az alak arcát, amit eltakarnak a petyhüdt fekete hajtincsek. Most azonban túllátok a rothadó húson, a vékony, fekete ajkakon, és azt a nőt látom, aki valaha volt. Fejét félrebillenti, mintha csak aludna. Anyu! – Hogy tehetted ezt! – rivall Natalie Gregoryra. – Te szörnyeteg! Rárontok, és a falnak taszítom. Lábával a levegőben kapálódzik, miközben csontos nyakát szorongatom. – Engedd el, Ash! – szól rám apu. – Nem vagy gyilkos. Anyád soha nem akarná ezt tőled. Gregory ujjai a kezembe vájnak. – Még megölöd – próbál elvonszolni tőle Natalie. – Miért tetted? – üvöltök rá. – A… te… hibád… hogy Chris… meghalt – lihegi. – Nem én adtam neki az Arany Ködöt, hanem Linus – acsargok. – De… először… hozzád fordult, és te… nemet mondtál. Ha akkor kap tőled Ködöt… nem ment… nem ment volna Linushoz. Te tehetsz a haláláról! – mondja Gregory megkínzott tekintettel. – Ash – suttogja egy hang. Elengedem Gregoryt, és villámgyorsan sarkon perdülök. Anyu megmozdul a padlón. Azt hittem, már meghalt! Gregory kifut a kriptából, mielőtt be tudnám fejezni, amit elkezdtem. Anyu lassan, hörögve lélegzik, miközben ragacsos vér csorog az oldalából. Letérdelek mellé, és megszorítom a kezét. Többé nem a Haragvó-kór hordozóját látom benne, hanem a hajdani nőt. Anyut. – Ne haragudj, hogy elhagytalak… – hörgi vontatottan. – Bocsáss meg nekem, édes fiam! – Megbocsátok – mondom. Erőtlenül megszorítja a kezem. – Ne hagyj itt, anyu, kérlek! Érzem, hogyan száll el belőle az élet. – Szeretlek – mondja. Hosszú sóhajt hallat.

– Kérlek, ne halj meg! Ujjai elernyednek, és kicsúsznak a kezem szorításából. – Anyu? – suttogom. Nem kapok választ. – Anyu? Apu megérinti a vállam. – Vége, fiam. Natalie körém fonja a karját, és némán az arcomat csókolja. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg így maradunk. Mozdulni sincs kedvem. Amint megmoccanok, újra a való világ vesz körül, ahol anyám halála is valósággá válik. Valahonnan a távolból énekszót hallok. Gyászos, szívszaggató siratóének. Tudom, hogy Sigur az, akinek kettős szíve most szűnt meg dobogni. – Fel kell készítenünk őt a Szo’Kamorra – mondom, a sötétfajzatok gyászszertartására utalva. Apu először meg se hallja, amit mondok. Anyu kezét fogja, és hüvelykujjával a halott gyűrűsujját simogatja, ahol valaha a jegygyűrűjét viselte. A sötétfajzatok azt tartják, hogy ez az ujj közvetlen összeköttetésben áll kettős szívükkel. Ezért is hordják éppen ott a jegygyűrűt. – Apu… – A saját fajtájával kellene lennie – mondja apu csöndesen. – A kijárási tilalom megkezdése után elvisszük a határkapuhoz. Sigur be fog engedni minket.

Abban a pillanatban, hogy magunkra maradunk a szobámban, Natalie magához von. – Nem kellene itt lenned – mondom érzelemtől elfúlt hangon. – Tudom, hogy még mindig haragszol rám. Könnyű csókot lehel rám. Még gyászomban is sóvárgok utána. – Szeretlek, Ash! Ne félj, én veled maradok! Megfogja a kezem, és az ágyhoz vezet. Bebújunk a takaró alá. Kezét a szívem fölé helyezi, megnyitva az erők áramlását kettőnk között. Ez a lélekcsere. Minden érzésem azon nyomban átáramlik belé: a gyötrődésem, a gyászom, a szívfájdalmam. Mindezt magába fogadja, és megosztja velem, hogy ne egyedül kelljen viselnem a terhét. Simogatni kezdem, az ajkát csókolom, kezeimet végigfuttatom a lábszárán; vágyom rá. Mohó ujjaink és ajkunk minden szégyenkezés nélkül kutatja a másik testét. Némán levetkőzünk, ruhadarabjaink a padlóra hullanak. Hosszan nézem őt, mielőtt elheverek az

ágyon, és magamhoz húzom. Teste tökéletesen illeszkedik az enyémbe, mintha ugyanannak az egésznek a két fele lennénk. – Szeretlek, Ash! – sóhajtja. – Én is szeretlek – mondom. – Ez a szív kezdete… – Ez életünk dele – fejezi be a mondást, amit még Cékla bárkáján hallott tőlem első csókunk idején. – Örökkön örökké – mondjuk együtt. A Véreskü. A sötétfajzatok törvénye szerint mostantól egy pár vagyunk. Fejemet félrehajtom, feltárva előtte nyakamat, hogy annak rendje és módja szerint megpecsételjük frigyünket. Natalie beleváj a körmével, mire apró vércseppek gyöngyöznek elő ujja nyomán. Gyöngéden felnyalja a véremet. Aztán felül, féloldalra fogja hajzuhatagát, elém adva a két pontszerű sebet a nyakán. Habozok, mert eszembe jut, mire vezetett ez a múltkor. – Csak nyugodtan – suttogja. – Megbízom benned. Könnyedén megkarcolom a heget agyaram végével, megnyitva a sebet, majd ajkam a nyakára tapasztom. Forró vére a nyelvemre csordul. Minden erőmre szükségem van, hogy ellenálljak a kísértésnek, és mindössze cseppeket kortyoljak fel, megpecsételve egybekelésünket. Később karomban tartom az alvó Natalie-t, aki fejét a mellkasomon nyugtatja. Engem elkerül az álom, bár szívesen adnám át magam a feledésnek. Tudom, hogy apu hamarosan megkocogtatja az ajtómat, és közli velem, ideje indulnunk. Az eső bever a nyitott ablakon, ritmikusan csapkodva a harangot. Bánatos melódia. Friss, üdítő illat árad be kintről. Anyu örült volna neki. Apu elbeszéléseiből tudom, hogy szerette az esőt. Natalie megmoccan, és én megcsókolom a feje búbját. Felkelek, és az ablakhoz megyek. A hűvös éjszakai levegő megborzongatja a bőrömet, de nem lépek hátrébb. Elnézem a város Határfal felé eső házrengetegét – beton gerincoszlopként hasít a centrumba. Halálos némaság uralja az éjszakát. Nincs világítás, az utcák kihaltak, a világ elcsendesedett. A mosdókagylóhoz megyek, amely a szoba sarkában áll. Vizet folyatok a hajamra, hogy kimossam a beleszáradt vért és a piszkot. Közben a kevertvérű fiúra gondolok. Bárcsak tudtam volna, hogy a városban van! Felkerestem volna, hogy a tudtára adjam, nincs egyedül. Már az is erőt adott valamiképpen, hogy láttam őt. Talán többen is rejtőznek itt közülünk, nem csupán Evangeline és én maradtunk meg a fajtánkból. Visszatérek az ablak ívéhez, és arcomat a holdfényes égbolt felé fordítom. Az éjszaka igézetében felébred a bennem élő sötétfajzat. Panaszos üvöltést hallatok. Eldalolom a

bánatomat, hadd hallja minden testvérem! A sötétben máris feldalol egy, aztán egy másik, mígnem az egész várost bezengi ez a földöntúli dallam. – Itt vagyunk! Nem vagy egyedül, testvér! – éneklik vissza. – Szeretünk téged! Natalie fészkelődni kezd. – Bocs, nem akartalak felébreszteni – mondom. – Semmi baj – feleli álomittas hangon. Halkan kopogtatnak az ajtón. Natalie magára húzza a takarót, mikor apu belép. Apám gyors oldalpillantást vet rá, de nem teszi szóvá a jelenlétét. Meglepődve látom, hogy lenyírta a szakállát, és valahogy magasabbnak is tűnik, mintha az egész világ terhe lekerült volna a válláról. Szürke köntöst visel, amit temetésekre szokott tartogatni. – Ideje indulnunk – szól.

30.

Ash

A VASKAPUNÁL VÁRAKOZUNK, mialatt a kapuőr jelenti Sigurnak az érkezésünket. A beomlott falszakaszt nagyjából helyrehozták, és mindössze egyetlen osztag őrzi. Megvárjuk, amíg az őrjárat ideér. Natalie felnéz a Falon mozgó őrökre. – Ne félj tőlük, nem bántanak! – mondom csöndesen. – Addig nem támadhatnak meg, amíg Sigur vagy valamelyik parancsnok erre nem utasítja őket. A vaskapu kitárul, és mi belépünk a Légióba. A látvány még lehangolóbb, mint amire emlékeztem. A bombarobbanás nyomán keletkezett törmelék elborítja a nedves, bűzölgő földet. Sok kalyiba összeroskadt. Több száz villogó szem les minket az épületekből, miközben én a karomban anyámmal elhaladok előttük. Óriásfarkas szőrmebundája van rajta, apu nászajándéka. Apám a kezét továbbra is a tetemen nyugtatja, és közben csillapító szavakat suttog neki, mintha értené. Natalie a szája elé kapja a kezét, ahogy megdöbbenti a negyed látványa és bűze. Evangeline vár ránk, két tucat őrrel körülvéve. Rámered anyám holttestére, és könnybe lábad a szeme. Natalie közelebb húzódik hozzám. – Elnézést a kíséretért – mondja Evangeline –, de így biztonságosabb. Azzal a csontsoványra aszott sötétfajzatok felé int a fejével, akiket idevonzott otthonukból az emberszag. Kísérőink botokkal űzik el őket. Apu elmormol egy imát. – Maradj a közelemben! – szólok oda Natalie-nak. Valami súrolja a lábszáramat. Egy sötétfajzat kölyök tolakszik közénk, és már veti is magát Natalie-ra; agyarát a lábába mélyesztve. Natalie felsikolt, mire az egyik őr elhúzza onnan a gyereket. Vér csordul Natalie lábszárán, és a sötétfajzatok felüvöltenek. – Siessünk! – szól ránk a kíséretünkre kirendelt csapat parancsnoka. Futva tesszük meg a csónakhoz vezető utat. Lábam megcsúszik a sárban, ezért magamhoz szorítom anyu tetemét, hogy el ne ejtsem. Nem kellett volna idehoznom Natalie-t, önzés volt a részemről. Mégis, mit gondoltam? Apu megfogja a kezét, úgy

kormányozza a lépteit. Hálásan rámosolygok. Sigur siet elénk, és öblös, torokhangú üvöltést hallat. A sötétfajzatok nyomban meghátrálnak. Bármennyire éhesek, továbbra is tisztelik az alfahímet. Sigur szeme dühösen villan Natalie-ra. – Ő meg mit keres itt? – kérdi. – Velem van. Megbízhat benne – mondom. Evangeline megvetően felhorkan. – Nem kellett volna idehoznod! Mindannyiunkat veszélybe sodortál ezzel – ró meg Sigur. – Nézze, szükségem van rá! – magyarázkodom. – Ha valakinek, hát magának meg kellene értenie. Sigur a szívem tájékára pillant. Úgy, tehát hallja a szívverésemet? Akkor azt is tudja, mit érzek Natalie iránt. – Apám az életét adta magáért, követ úr – szólal meg Natalie is. – Benne megbízott, bízzon meg hát bennem is! Nem olyan vagyok, mint az anyám. Mélyen ellenzem minden cselekedetét. – Ha bármilyen zűrzavart okoz, azonnal vissza kell térnie – rendelkezik Sigur. Igenlően bólintok. Beülünk a csónakokba, és átevezünk az állatkertbe. Natalie zsebkendővel törölgeti a sötétfajzat kölyök harapásának nyomát a lábszárán. – Elnézést kérek a nevükben – mondja Sigur. – A Parancsnok a bombamerényletet követően megvonta tőlünk az élelemadagunkat. – Anyám ezt tette volna? De hát miért? – kérdi Natalie. – Az őrök kormánya úgy véli, szövetkeztünk az Ember az Egységért mozgalommal a Fal ledöntésére. De ez is csak eggyel több ok a számukra, hogy elfogadtassák Rózsa Törvényét – mondja Sigur. Az Állatkertben egy, a sziklába vájt kisebb üregbe vezet minket. A barlangot fáklyafény világítja meg, hosszú árnyakat vetve a kör alaprajzú teremre. Közepén kőoltár áll, tetején zománcozott urnával. Sigur a földre helyezi az urnát, én pedig gyöngéden az oltárra fektetem anyu tetemét. Olyan kicsinek és törékenynek látszik a szőrmebundába bugyolálva. Sigur óvatosan lefejti róla, és megnézi a halottat. Zokogni kezd. – Mostanra békére lelt – mondja apu elcsukló hangon. Sigur átöleli aput. Bizarr látvány, ahogy egymást vigasztalják gyászukban. Könnyek gördülnek végig Evangeline arcán. Ma este mindketten elveszítettük az

anyánkat. – Menj oda hozzá! Szüksége van rád – mondja Natalie. Úgy teszek, ahogy tanácsolja. Karomba veszem Evangeline-t, aki hozzám bújva, némán sírdogál. Egy főpap lép a terembe földig érő, zöld köntösben. – Fel kell készítenem őt a Szo’ Kamorra – mondja. Nem akarom egyedül hagyni anyámat ezzel a sok idegennel. Aztán rájövök, hogy neki nem idegenek; közöttük élte le az egész életét. Valamennyien elhagyjuk a barlangot. Sigur fáradtan megsimítja a homlokát. Megtörtnek látszik. Evangeline elkapja a pillantásomat, ahogy őt nézem. – A dolgok rosszabbra fordultak a múlt hétvégén tett látogatásod óta – mondja. – Látom – felelem. – És a legrosszabbat még nem láttad – teszi hozzá. – Hogyhogy? – lepődöm meg. Sigur kimerülten int, hogy kövessük. A kórházba indulunk, ahová Evangeline is elvitt első itteni látogatásom során. Először a fertelmes bűz vág mellbe. A rothadás és halál bűze. A Haragvó-kóré. – A vírus mutált – magyarázza Evangeline, miután beléptünk az osztályra. – Három itteni beteg még teljesen egészséges volt a múlt héten, most azonban már a végstádiumban haldokolnak. Valamiért felgyorsult a kórlefolyás, bár nem tudjuk az okát. Arra a három sötétfajzatra mutat, akik a hozzánk legközelebb eső fémvázas ágyakon hevernek. Felénk nyújtogatják a kezüket, és a maguk nyelvén kiáltozzák: „Végezz velünk!” A szemük besárgult, és a húsuk is rothadásnak indult. Az első egy hím. Arca, amit csaknem teljesen lerágott róla a betegség, zöld, akár egy hulláé. Mellette két Nordin-lány fekszik, ikrek; szárnyuk helyén egy-egy tompa csonk meredezik. Valaha dús, fehér hajuk megritkult, kopasz foltokat hagyva koponyájukon. Mindhármukra ráismerek; Mr. Tubs drogtanyáján láttam őket, amikor először jártam ott Natalie-val. Reszketni kezdek, ahogy feldereng előttem az igazság. – Tudom, hogy mi van az Arany Ködben – mondom remegő hangon. Sigurra nézek. – Haragvó-vírus.

31.

Natalie

A KÓRHÁZI ÁGYON HEVERŐ fertőzött sötétfajzatokra nézek, és forogni kezd velem a világ. – Eszerint Básztet-méreg okozza a Haragvó-kórt? – tör ki belőlem, és magam is alig hiszem el saját szavaimat. Mindenki rám mered, még a beteg sötétfajzatok is. – Azt hiszem, az Arany Ködhöz Básztet-mérget kevernek – közlöm velük a titkot. – Ennek semmi értelme – mondja Evangeline. – A Básztet-méreg azonnal megöli a sötétfajzatokat. Nem élnénk addig, hogy kifejlődhessen bennünk a Haragvó-vírus. – Akkor azonban igen, ha a mérget valami más is felhígítja. Például a Köd vagy vér – jegyzi meg sötéten Ash. – Ami megmagyarázza, miért rohad el a Haragvók húsa – teszem hozzá megrendülve, mert eszembe jut, mit olvastam a Básztetekről a múzeumban. – A mérgükben egy húsevő baktérium él: a Vibrio necrosis, ez okozza az elhalálozásokat. Iszonyú gondolat ugrik be. Az első sötétfajzatok, akik elkapták a fertőzést, azok voltak, akiket koncentrációs táborokba küldtek a háború idején. Lehetséges, hogy már akkor rajtuk kísérletezték ki az őrök a Básztet-méreg hatásait? Ekkor jöttek rá, hogy Haragvóragályt terjeszthetnek vele? Ash rémülten mered rám. – Honnan tudtad, hogy az Arany Ködbe Básztet-mérget kevertek? Az ajkamba harapok. – Muszáj elmondanod! – sürget. – Ash, kérlek! – remeg meg a hangom. – A Parancsnok műve, nem igaz? – szól közbe Sigur. – Rájött, hogy ellenőrizzük a SzintO-Vér szállítmányokat, nem mérgezettek-e. Ezért más módot kellett kieszelnie, hogy megfertőzzön minket a Haragvó-vírussal. Összekotyvasztotta hát az Arany Ködöt, és elterjesztette a drogtanyákon… – Az emberek is elkapták, aztán tovább adták a vírust a vérüket szívó sötétfajzatoknak.

Ezért próbálta a nyakunkba varrni a halálukat a Parancsnok… – sorolja Evangeline. Ash felbömböl, akár egy sebzett állat. – Ash, igazán sajnálom – mondom. – Miért nem mondtad el? – von felelősségre. – Megpróbáltam elmondani még a mai napon, de aztán megjelent Sebastian, és… – Jobban is összeszedhetted volna magad! – rivall rám. Sigur is rám vicsorog. – Szándékosan mérgeztek meg minket! Megölték Annorát! Nincs időm válaszolni, mert torkon ragad úgy, hogy fulladozni kezdek. – A Haragvók közé kellene, hogy vessenek – acsarog. – Jaj, ne! Kérem, könyörgök! – kapaszkodom a kezébe. – Engedje el! – kiált rá Ash. – Könyörülj rajta, Sigur! Hisz ő csak egy gyerek – lép közbe Fisher tiszteletes is. – Az anyja ölte meg a gyermekeinket! Hogyan is mondjátok: Szemet szemért, ugye? – fordul hozzá Sigur. Az osztályon fekvő Haragvók kórusban felüvöltenek; vérszomjas dallam ez. – Ha megöli őt, soha nem bocsátok meg magának! Anyu soha nem engedte volna, hogy megtegye. Ezt maga is nagyon jól tudja – mondja Ash. Sigur erre már hallgat. Ahogy elenged, a földre huppanok. Fisher tiszteletes védelmezően átölel. – Most az a legjobb, ha elmész – szólal meg Ash, a hangja hidegen, tompán cseng. – Ash, igazán sajnálom! Bocsáss meg! – kérlelem. – Menj, mielőtt Sigur meggondolja magát! – utasít Ash. Fisher tiszteletes kivezet a kórteremből. – Engedjen! – tiltakozom. – Vissza kell mennem! – Ne butáskodj, gyermekem! Megölnének – mondja. Most szakasztott a fia. Korábban nem figyeltem fel erre a hasonlóságra, mert a nagyra nőtt szakáll másnak mutatta az arcát. Ugyanolyan formájú a szemük, egyforma magasan ül a pofacsontjuk, és az egyenes orruk is hajszálra ugyanaz. Nehéz nem hallgatni rá, amikor ennyire hasonlít Ashre. Visszaevezünk a csónakon a Határfal menti nyomornegyedhez. Az őrök a kapuig kísérnek. Közben érzem, hogy keményebben szorítják a karomat, mint amennyire szükséges volna. A hír futótűzként terjed a Légióban. Hallom, hogyan sugdolóznak egymás között az itteniek. Nem értem a szavukat, de a dühük hangos és félreérthetetlen. Leköpnek, ahogy elhaladok mellettük. Aztán kitárul a vaskapu, és kilöknek rajta, mint

valami hulladékot. Fisher tiszteletes a túloldalon marad. A kapura meredek, és magamban azért fohászkodom, nyíljon ki újra. Jöjjön utánam Ash. Kérlek, ne hagyd, hogy vége legyen! Kérlek, kérlek! A kapu azonban zárva marad.

32.

Ash

A TEMETŐI KÁPOLNÁBAN csaknem teljes a sötétség. Csupán a többi sötétfajzat ezüstös körvonalai derengenek fel a félhomályban, ahogy körülfogják anyu szemfedővel letakart tetemét. Megfogom apu kezét. Maradjon csak közel az oltárhoz. Ő nem lát olyan jól, mint én. Evangeline futólag rám mosolyog. Megsajdul a szívem. Bárcsak Natalie is itt lehetne! Nem kellett volna úgy leteremtenem, de kijöttem a sodromból. Ki kellett volna kísérnem a kapuhoz, és a tudtára adnom, hogy köztünk minden rendben van. Hiszen alig néhány órája csak, hogy szeretkeztünk. Nagyon össze lehet zavarodva szegény. A főpap énekelni kezd. A dallam ismerős valahonnan. Együtt énekelem vele azokat a részeket, amiket tudok; nem éppen sok. Bárcsak jobban megismertem volna ezt a kultúrát, de nem sok értelmét láttam eddig. A főpap elhallgat, és az oltár felé terel minket. – Most mi következik? – kérdezem Evangeline-től. – Mind elmondjuk majd, mire emlékszünk a legjobban Annorával kapcsolatban. Így jobban megőrizzük őt az emlékezetünkben. Sigur lép oda elsőnek. – A csókjaidra fogok emlékezni – mondja. Evangeline alig tud beszélni, annyira meghatott. – Én a kedvességedre emlékezem. Apu következik. – Én pedig a nevetésedre – mondja. A főpap most engem szólít. Anyám tetemére nézek, és azon töröm a fejem, vajon mit is mondhatnék. Mi emlékeztet rá a legjobban? Az altatódalok, amiket nekem énekelt? Vagy ahogy a Pinokkiót olvasta fel nekem esténként, noha utálhatta. Vagy hogy írt nekem minden évben születésnapomra üdvözlőlapot, bár elküldenie nem sikerült. – Mindig velem maradsz, ezért emlékezem rád – mondom végül. A főpap felveszi a korábban látott urnát, és átadja Sigurnak. Ekkor kést vesz elő az

övéből a következő szertartáshoz. – Most mi lesz? – súgom oda Evangeline-nek. A főpap anyu holtteste fölé emeli a kést. – Nem! – sikoltom. A pap anyám mellkasába mártja a kést. – Ez is hozzátartozik a rítushoz – magyarázza Evangeline. – Kiemelik a kettős szívet, és a vértársnak adják. Apám vállába fúrom az arcomat. Evangeline-nek igaza volt, jobb ezt nem látni. Apu megveregeti a hátamat. – Vége – mondja egy perccel később. Félve anyura pillantok, akit újra betakartak. Sigur felteszi a fedelet az urnára. Apu felé nyújtja, ő azonban a fejét rázza. – Nekem itt van Ash. Ő a legtöbb, ami megmaradhat Annorából. Tartsd meg a szívét, téged illet. Így van most, és így volt mindig. Sigur halványan elmosolyodik, és a melléhez szorítja az urnát. Kinyílik az ajtó. Fénynyaláb vetül az oltárra, ahogy Evangeline kisurran. Apu és Sigur elmerül a beszélgetésben, nem fogják észrevenni, ha pár pillanatra eltávozom. Mindenképpen szükségem van egy kis friss levegőre. Evangeline-t odakint találom az üres majomketrec előtt. Átvágunk az Állatkerten. Egy ponton kézen fog. Ujjaink összekulcsolódnak. Vigasztalásra van szükségem. Noha természetes, kellemes érzés, mégis azt kívánom, bárcsak Natalie lenne itt a helyében. – Megindító temetés volt. Annorának is tetszett volna – mondja, és a könnyeit törölgeti. – El sem hiszem, hogy elment. Nem tudom, mivel vigasztalhatnám meg. – Én vittem vissza hozzátok a mamádat, tudod, ugye? – kérdi. – Köszönöm. – Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Hisz olyan sokáig volt anyám helyett anyám. Szerettem őt. – Miért nem mondtad el Sigurnak, hogy beteg? – kérdezem meg. – Féltem, hogy engem okol érte – süti le a szemét. – Miért? Hogyan harapták meg? – teszem fel a kérdést, ami hetek óta foglalkoztat. – Az egyik kórházi ápolt volt az. Az osztályon dolgoztam éppen, ő pedig azért jött, hogy elköszönjön tőlem, miután összeveszett Sigurral. A Haragvó nekirontott… minden olyan gyorsan történt. Az egész az én hibám. Ha akkor nem jön oda, hogy elbúcsúzzon… – Nem te tehetsz róla. Különben is, végül nem ebbe halt bele – mondom, és felforr a

vérem, ahogy eszembe jut Gregory igazságtalan tette. – Most hogyan folytatódik tovább a temetés? – Hajnal előtt kiviszik a szabadba a tetemét. A nap felperzseli a maradványait. Megborzongok erre a gondolatra. – Most már Máshol van, jobb helyen – mondja Evangeline. – Te tényleg hiszel ebben? Igenlően bólint. Egy madár repül el a fejünk felett. Erről eszembe jut a varjú, ami elszállt fölöttünk, mikor Natalie-val az őrök főhadiszállásának tetején üldögéltünk. Megsajdul a szívem, ahogy arra a napra gondolok, meg arra, milyen érzés volt őt a karomban tartanom; milyen volt a csókja. – Most mihez kezdesz? – kérdi Evangeline. – Hogy érted ezt? – Visszamész, vagy velünk maradsz? Eddig eszembe se jutott, hogy itt is maradhatnék a Légióban. Holott miért ne? Ugyan mi tart az emberek között, a Fal túloldalán? Anyu meghalt, apu is nagyobb biztonságban van nélkülem, Cékla pedig megértené a döntésemet. Egyetlen oka van annak, ha visszamegyek: Natalie. – Rá gondolsz, ugye? – kérdi Evangeline. – Olyan nyilvánvaló ez? – Nekem igen. Hát nem érted, hogy elárult? – résnyire szűkül a szeme. – Tudott a Básztet-méregről, mégsem közölte veled. – Azt mondta, nem volt rá alkalma… – Ne légy olyan naiv, Ash! A napnál is világosabb, hogy az anyját védte ezzel. Natalie az őrök közé tartozik, és ezt te is pontosan tudod. – Ez nem igaz. Nem olyan, mint ők. – Ne vedd be a hazugságait! A bolondját járatta veled! – Nem hinném – mondom. – Hogy akarhatsz még ezek után is vele maradni? – von kérdőre Evangeline. – Mert szeretem – felelem. – Dehogy szereted, csak azt hiszed, mert nála van a szívem. – Meglehet, mégsem ezért szeretem – mondom. – Több ez fizikai vonzalomnál. Mélyebb annál. Ha te a vértársam vagy, akkor ő a lélektársam. Ami ugyanolyan szoros kötelék.

Evangeline megérinti a mellkasomat. – Mi is állhatnánk ilyen közel egymáshoz, Ash, ha esélyt adnál rá. Én sosem hazudnék neked, nem árulnálak el. Natalie-ban viszont nem bízhatsz meg… veszélyes teremtés. Evangeline elkerekedett, várakozó szemmel néz rám. Tintafekete haja lágyan fogja körül sápadt, gyönyörű arcát. Elvonom a kezem. – Miért, te nem vagy az? Megöltél egy embert, vagy máris elfelejtetted? Malcolmnak hívták. Ingerülten felhördül. – Csak egy falatnyi hús volt. – Látod, ebben különbözöl Natalie-tól. Soha nem engedné, hogy bántsanak egy sötétfajzatot, amennyiben meg tudná akadályozni. Ezzel szemben te szikrányit sem tiszteled az emberi életet. – Talán ha neked is kitépték volna a szívedet, ahogyan ők az enyémet, nem lennél olyan lágyszívű és elnéző az emberi fajjal – mondja. Felsóhajtok. Egy kőpadra telepedünk le az üres oroszlánketrec mellett. Fehér virágok nyílnak a lábunknál; szirmuk ugyanolyan árnyalatú, mint Evangeline színjátszó bőre. – Szóval, velünk maradsz? – kérdi, és szemében felcsillan a remény. A távolban húzódó Határfalra nézek. Először fordul elő velem, hogy a túloldalra vágyom. – Nem – felelem. Elfordítja tőlem az arcát, hogy ne lássam, de tudom, hogy sír. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani – mondom. Megsimogatnám, de ellöki a kezem. – Nem várok rád, Ash. – Soha nem kértelek rá. Felsóhajt. Tehetetlenül magába roskad, nem küzd tovább. Felpillant a holdra, fekete szeme csillog az ezüstös fényben. Egyetlen könnycsepp gördül végig az arcán, de nem törli le. – Azt hittem, ha jobban megismersz, akkor engem választasz kettőnk közül. De hiába reménykedem ebben, ugye? – Igen. Hatalmasat sóhajt. Borzasztóan érzem magam, hogy így megbántottam, de nem hazudhatok. Nem vezetne jóra, ha áltatnám. Hosszú távon még többet ártanék vele.

– Evangeline, vonzónak tartasz te engem egyáltalán? – kérdem. – Igen – feleli. – Nagyon jóképű vagy… – Nem, nem a külsőmet értem. Engem magamat kedvelsz? – Nem tudom – von vállat. – Vonzódom hozzád, de ez… fizikai vonzalom. Mint amikor úgy kívánsz valamit, hogy majd belegebedsz. Hisz alig ismerlek, Ash. Bólintok. Ezt értem. Határozottan van közöttünk fizikai vonzalom, ez azonban nem érzelmi kapcsolat. Nem olyan, mint ami Natalie-hoz fűz. – Azt hiszem, hogy szinte kötelezőnek véljük, hogy érezzünk valamit egymás iránt, mivel vértársaknak kellene lennünk. De valójában nem érzel semmit irántam, és én sem érzek semmit irántad – mondom. – Ash… – zokog fel. A karomba vonom, úgy csitítgatom, miközben elered a könnye. Olyan kicsi, olyan törékeny! Az Állatkert halálos némaságba burkolózik körülöttünk, a ketrecek kifosztottan, élettelenül meredeznek. Ez az ő világa: néma és magányos. Ilyen volt az enyém is, mielőtt megismertem Natalie-t. Én vagyok a szerencsésebb kettőnk közül. Persze, másként is alakulhattak volna a dolgok, ha… Nem szép tőlem, hogy sorsára hagyom Evangeline-t, de mi mást tehetnék? Hisz ő csupán egyvalamit kíván tőlem, csakhogy épp azt nem adhatom neki: a szívemet. – Majd találsz magadnak valaki mást, aki jobb nálam – mondom, miközben elhúzódik tőlem. – Ugyan kit? Mi maradtunk meg egyedül a kevertvérűek közül. – Tévedsz. Vannak mások is rajtunk kívül. A tulajdon szememmel láttam. Együtt is kereshetjük őket. Hirtelen feláll. – Nincs miért tovább itt maradnom. Annora meghalt, neked ott van Natalie, és Sigurnak sincs igazán szüksége rám. Ideje továbbállnom – mondja. – Nem mehetsz most el! – mondom, és én is felállok. – Miért ne? Egy okot mondj csak, amiért érdemes lenne maradnom. De nem tudok ilyen okot. – Viszlát, Ash. Talán egyszer még találkozunk. Azzal a csónakhoz megy, amely visszaviszi az övéihez. Még egyszer hosszan utánam néz, aztán elevez. Elszorul a szívem, ahogy érzékeli a távozását. Vajon látom-e még?

33.

Natalie

HÍVATLANUL BERONTOK anyám irodájába. A kegyencei veszik körül. Valamennyien néma döbbenettel figyelik, amint felkapok egy üveg levélnehezéket, és elhajítom. Tiszta Rózsa képmását találja el, és zúzza össze, amely a kandalló fölött függ. – Natalie! – Hogy tehetted ezt? – visítom. – Haragvó-vírussal fertőzted meg a sötétfajzatokat! A személyzet sietve kitakarodik. Rájuk vágom az ajtót. Anyám haragosan villantja rám hidegkék szemét. – Nem tudom, honnan veszed ezt a badarságot, de… – Elég a mellébeszélésből! Tudom, hogy te tetted. Csak azt nem értem, miért – mondom. Anyám idegesen megdermed, ami kiemeli csontos vonásait. Már-már tiltakozna, de aztán felsóhajt: – Azért, mert a sötétfajzatok kártékony élősködők. Ki kell őket irtani. Eddig is tudtam, hogy benne volt a keze a dologban, most azonban, hogy tőle magától hallom, teljesen kikészít. – És Chris meg a többi fiatal? Akik használták a te Arany Ködödet? Ők is élősködő paraziták? – kérdem. – A haláluk balszerencsés mellékkörülmény, de nem törődhetek pár drogossal. – Nos, én törődnék, ha a helyedben lennék! – lobban fel bennem az indulat. – Sigur mindent tud. – Hogyhogy? – kérdi. – Elmondtam neki. Anyám talpra szökken, zöld bőrszékét feldönti a hirtelen mozdulattól. – Felfogtad, mekkora veszélybe sodortál minket? – kiáltja. – Nem én hoztam magunkat ebbe a helyzetbe, hanem te a féleszű mesterkedéseiddel! Miért tetted? Továbbra sem fér a fejembe! Anyám félfordulatot tesz, hogy csak az arcélét látom, és a tűzbe bámul. A táncoló

narancssárga lángok pislákoló fénye visszatükröződik sápadt bőrén. Csontos arca ettől még inkább egy halálfejre emlékeztet. Most látom csak, milyen beteges, mennyire elcsigázott. – Nem volt más választásom, Natalie. Miután apád elárult minket, Tiszta Rózsa vérpadra akarta küldeni az egész családot, hogy példát statuáljon a kivégzésünkkel. – Ezt nem a szokott magabiztos modorában mondja, inkább valahogy… ijedten. – A végén mégis sikerült rávennem, hogy kímélje meg az életünket. – Mivel? – kérdem. – Tudtam, mennyire el szeretné fogadtatni a Törvényét… hisz hónapok óta csak erről beszélt. – Csontos válla fölött most átpillant rám. – Rá kellett vennünk valahogyan az állampolgárokat, hogy megszavazzák a rendelkezést. Tudtuk, hogy ellenállásra is kell számítanunk, kivált az Ember az Egységért mozgalom részéről. Odalépek hozzá. – Továbbra sem értem, mi köze mindennek az Arany Ködhöz. Miért fertőzted meg a sötétfajzatokat a Haragvó-vírussal? – firtatom tovább. Anyám úgy pislog fel Tiszta Rózsa portréjára, mintha attól tartana, hogy kihallgat minket. A vezér ezüstös farkastekintete szenvtelenül néz vissza ránk. – Nem tartottad furcsának, hogy a városi iskola közvetlenül a Határfal mellé települt? – kérdi. – De, valójában igen – bólintok. – Nem véletlenül rendeztük így. Az alapötlet az volt, hogy megfertőzzük a sötétfajzatokat a Haragvó-vírussal, aztán… – nyalja meg az ajkát – aztán kinyitjuk a kaput, és az iskolára zúdítjuk a Haragvókat. Az Ember az Egységért mozgalmat akartuk felelőssé tenni mindezért, mondván, ők engedték szabadjára a férgeket. Azok az idióták végig a kezünkre játszottak a tüntetéseikkel. Alig térek magamhoz a döbbenettől ennek az iszonyú tervnek a hallatán. Ezek szerint Tiszta Rózsa rendelte el több száz gyerek halálát? – Hogyhogy? – kérdem elhaló hangon. – Ezzel biztosan megnyernénk a népszavazást. Többé senki nem merné megkérdőjelezni, mennyire veszélyesek a sötétfajzatok – mondja anyám. – Felajánlottam Tiszta Rózsának, hogy én hajtom végre a feladatot, és amennyiben kudarcba fulladna, vállalom érte a felelősséget. Ő csak nyerhetett ezen az alkun. Szembenézek vele, és először fedezem fel tekintetében a sebezhető, rettegő nőt. – De hát engem is beírattál abba az iskolába. – Aztán lassan feldereng az igazság. – Rózsa úgy akarta, hogy én is vesszek oda. Az emberek így nem gyanakodnak majd, hogy

bármi köze volt a Haragvók rohamához. Hisz különben miért hagyná, hogy meghaljon a Parancsnok lánya? Anyám megragadja a kezem, és mélyen a szemembe néz. – Könyörögtem neki, hogy hagyja meg az életedet, de hiába. Mit gondolsz, miért őrzi minden lépésedet Sebastian? Azt akartam, hogy legyen ott a Haragvók támadásánál és védelmezzen meg tőlük. Jövő keddre tűztük ki a napját, miután befejeződtek a határtárgyalások. Úgy gondoltuk, ez lesz a legalkalmasabb időpont, mert az Ember az Egységért mozgalmárok magukon kívül lesznek, amiért nem vagyok hajlandó több területet adni a sötétfajzatoknak. – Sebastian tudott erről? Anyámnak felelnie sem kell. Naná, hogy tudott! Hisz mindenben a Parancsnok kezére játszik. Ezért küldték el arra a spirituális elvonulásra is. Megjutalmazták. Kitépem a kezem anyám szorításából. – Ne haragudj rá! Csak parancsot teljesített – mondja. – Az ő ötlete volt a Nyomkövető újoncok toborzása. Ha a diákok egy része katonai kiképzésben részesül, meg tudja védeni magát. – Te rendelted el a kiképzésünket? Azt hittem, ez Tiszta Rózsa kezdeményezése. – Meggyőztem őt, hogy a hasznunkra válik, ha megnöveljük a Nyomkövetők létszámát. Az igazi szándékaimat persze nem sejtette – válaszolja. – És továbbra is tartod magad ehhez a tervhez, annak ellenére, hogy az Ember az Egységért mozgalom megelőzött, beomlasztva a Fal egy részét? – kérdezem. Bólint. – Tiszta Rózsa szerint ez mér majd végső csapást úgy a sötétfajzatokra, mint a mozgalomra. Az állampolgároknak nem marad más választásuk, kénytelenek lesznek megszavazni Rózsa Törvényét. A bombamerénylet bizonyos értelemben a kezünkre játszott. Bebizonyította a mozgalom szélsőségességét. Ha rájuk terheljük a felelősséget a történtekért, az emberek hinni fognak nekünk. Lábam alatt a padlón a falra hajított levélnehezék üvegcserepei felfénylenek a tűz lángjainál. Úgy csillognak, akár Ash tekintete. Elszorul a szívem a gondolatra, hogy anyám miatt veszítettem el őt. – Nem hiszem el, hogy belementél egy ilyen kockázatos tervbe – mondom végül. – Meg is ölhettek volna. Egyáltalán nem érdekel, mi lesz velem? – Természetesen érdekel. A lányom vagy. – A történtek tanúsága szerint ez korábban sem számított neked. Hagytad, hogy Tiszta

Rózsa megkínozza Pollyt. Holott ő is a lányod! – Nem volt más választásom! – Dehogynem volt. Szembeszállhattál volna Tiszta Rózsával azon az éjszakán. Legalább megpróbálhattad volna. Ehelyett a kezére adtad Pollyt. Anyu csontos arcvonásai megkeményednek. – Ne felejtsd el, ifjú hölgy, a te hibád volt, hogy Polly egyáltalán ott volt. Hátrahőkölök, ahogy lesújtanak rám ezek a szavak. Nem a te hibád volt, hallom apám szelíd hangját. Hisz még gyerek voltál. Remegni kezd a kezem, ahogy egyre nő bennem az indulat. Torkig vagyok azzal, hogy anyám egyedül engem okol azért, ami Pollyval történt. Nincs igaza, ez nem fair! – Ne merj engem hibáztatni!– fakadok ki. – Azért bántották, mert nem védted meg. Te vagy az anyja. Keményebben kellett volna próbálkoznod, hogy megmentsd! Anyám elfehéredik. – Felelj nekem még egyetlen kérdésre: miért őt választottad helyettem? Tudom, hogy ő a kedvenced, ne is tagadd – mondom. – Nem tagadom. Tudtam ugyan ezt, mégis fáj hallanom. – Tény és való, jobban szerettem őt nálad – folytatja. – Te apád kedvence voltál, és nem ok nélkül. – Mi volt ez az ok? Anyám újra a tűz felé fordul, és behunyja a szemét. – John nem volt Polly apja. Elhallgatok, ahogy próbálom megemészteni az elhangzottakat. Polly a féltestvérem? Ez legalább megmagyarázza, miért nem hasonlítunk egyáltalán egymásra. – És ki az apja? – kérdezem, miközben iszonyú gondolatom támad. Anyám reszkető ujjal annak a férfinak a képmására mutat, aki ezüst farkastekintettel néz szét a szobán a kandalló fölött. Tiszta Rózsa. – Nem! – sikoltom, és elhátrálok a képtől. – Nem tudja, hogy Polly a lánya – teszi még hozzá anyám. – Eszerint tudtán kívül őt bosszultad meg? – kérdem. Igenlően bólint. – Meg akartam mondani neki, de a megfelelő pillanatra vártam. – Úgy érted, amikor a javadra válik? – mormogom, megértve a szándékait. – A politika sosem szűnő hadviselés – válaszolja. – Biztosítékra volt szükségem. Ha

kitudódna, hogy Tiszta Rózsának van egy törvénytelen lánya, akit ráadásul megkínzott, az véget vetne a karrierjének. – Eszerint meg akartad zsarolni? – Igen – mondja. – Hihetetlen vagy! És nem tartottál attól, hogy elteszi láb alól Pollyt, csak hogy ki ne derüljön az igazság? Ezen egy jót nevet. – Ha csak egy ujjal hozzá mer nyúlni, Centrum-beli kollégáim közzéteszik a DNSvizsgálatok eredményét, ami egyértelműen bizonyítja, hogy az ő lánya. Az igazság mindig napvilágra kerül. Nem először próbálkozom zsarolással… hidd el, működik. Leroskadok egy piros bőrszékre, és a fejemet a két kezembe temetem, megpróbálva feldolgozni a hallottakat, amelyek a bensőmet égetik. Micsoda árulás! Hogyan hallgathattak el előlem a szüleim egy ilyen horderejű titkot? Anyám egyik ujjával elgondolkozva babrálja az ajkát, miközben engem tanulmányoz. Látom rajta, hogy újra forral valamit. Aztán gyanakvóan összeszűkül a szeme. – Natalie. Mi dolgod volt neked Sigur Marwickkel? – Egy temetésen vettem részt – mondom, és felállok. – Kinek a temetésén? – Annora Fisherén. Anyám összepréseli vörös ajkát, ahogy felismeri a nevet. – Ő Sigur vértársa, ha nem tévedek. – Ismerted? – kérdezem. – Á, igen. A Légió Felszabadítási Frontjának a vezetőségéhez tartozott, és nem kevés fejfájást okozott a háború idején. Te honnan ismered? – A fiúm édesanyja. Felszisszen. Hidegen elmosolyodom. Pontosan erre a reakcióra számítottam. Anyám egyvalamit gyűlöl a sötétfajzatoknál is jobban: a fajgyalázókat. Kiviharzom az irodájából, meg se hallva kiáltásait a hátam mögött –„Vissza, ha mondom, de tüstént, ifjú hölgy!” –, és beveszem magam a szobámba. Előhúzom a bőröndöt az ágy alól, és elkezdem belerakosgatni a ruháimat. Az ágyra borítom az ékszeres dobozom tartalmát, és kiválogatom a legértékesebb darabokat. Apám óráját külön rakom, a többit majd elzálogosítom. Nem túl sok, arra azonban elég, hogy néhány hétig kihúzzam a Centrumban. Pollyt meg utánam hozatom. A nővérem nem maradhat ennél a

nőszemélynél! Maradtak még barátaim a Centrumban, majd csak kisegítenek. Csak el innen, el ezektől a szörnyetegektől! Hirtelen megszédülök. Be kell hunynom a szemem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Asht látom lelki szemeim előtt. Olyan csalódottnak látszott. Jaj, csak ne legyen köztünk vége mindennek! Kivágódik az ajtó, és Sebastian tántorog be hívatlanul. Nyomkövető zubbonya kigombolva, alóla kilátszódik a fehér mellénye. Messziről bűzlik az alkoholtól. Bizonyára a sikeres vadászatra ivott áldomást a többi Nyomkövetővel. Észreveszi a bőröndöt. – Hová, hová? – Elmegyek. – Ne hagyj itt! Szeretlek! – szörcsögi. – Most hagyj magamra, Sebastian! Felém tántorodik. Még idejében sikerül félreugranom, mielőtt megcsókolna. – Tisztulj innen! – lököm el magamtól. Az ágyra dönt. A bőröndöm felborul, tartalma szanaszét szóródik a szőnyegen. Sebastian fölém kerekedik. Ashre gondolok, arra, hogy reggel ugyanilyen testhelyzetben voltunk. Azzal a különbséggel, hogy most lefogják a csuklómat. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Sebastian szeme tompa, fénytelen. Csak sötétség és éhség tükröződik benne: egy ragadozó tekintete ez. Hideg kezével a pólóm alá nyúl, és a mellembe markol. – Nem! – sikoltom. Szája az enyémre tapad, nyelvével szétfeszíti ajkaimat. Keserű, tüzes alkoholszagot áraszt. Dühösen megharapom az alsó ajkát, mire arcul üt. Hasra fordít, arcomat a párnába nyomja. Levegő után kapkodok. Ujjaim megtalálják az ékszeres dobozt az éjjeliszekrényen. Teljes erőből rávágok vele Sebastianra. Hangos koppanást hallok, majd a súlya legördül a hátamról. Elejtem a dobozt. Az Arany Ködöt tartalmazó fiola a szőnyegre gurul. Futásnak eredek. Nem nézek vissza. Nyakamba szedem a lábam, csak hogy minél távolabb kerüljek Sebastiantól és a régi életemtől. Havazni kezdett, és fagy van odakint, de alig veszem észre. Vagy egy kilométert is megteszek lóhalálában, mielőtt megállnék. Fogalmam sincs, hová mehetnék. Pénzem nincs. Akkor most merre tovább? Egyetlen embert ismerek, aki el tudna rejteni.

34.

Natalie

CÉKLA TAKARÓT TERÍT a vállamra, és kezembe ad egy csésze teát. Megköszönöm, és kortyolni kezdem lehorzsolt ajkammal. A megégett bőr még élénkrózsaszín az arcán. Ahogy gyógyul, kezd feszessé és csillogóvá válni. A nyakam rá, hogy hegek maradnak az arcán. A hasán is kötés húzódik, és nehezen mozog, különben jól van. Jobban, mint vártam. A bárka tele van aktivistákkal. Mindent elmondtam neki és a nagynénjének, amit anyám mesterkedéséről tudok: hogyan fertőzte meg mutált Haragvó-vírussal a sötétfajzatokat. Roach erre perceken belül összekürtölte az elvtársait. Most úgy jár fel-alá a bárkában, mint tigris a ketrecében. Hosszú raszta fonatai repkednek körülötte, mialatt a városi híradóban dolgozó emberével tárgyal telefonon. – Végig a kormány keze volt a dologban, nem megmondtam, kisanyám! – jelenti ki. – Halomra gyilkolják szegény kölyköket, mérget kevernek a Ködbe. Igen, igen, persze, vannak bizonyítékaink. Nem a levegőbe beszélek, Juno. Ez a meztelen igazság. Leteszem az asztalra a teáscsészét. Már ettől a mozdulattól belém hasít a fájdalom. Minden porcikám sajog Sebastian erőszakoskodása után. Ahogy ez eszembe jut, felzokogok. Cékla óvatosan átölel, látva, hogy minden tagom fáj. Pár hete még nem hittem, hogy ölelkezni fogok egy Ember az Egységért aktivistával. Még kevésbé, hogy a segítségét kérem anyám megbuktatásához és a Rózsa Törvénye elleni küzdelemhez. Kockázatos vállalkozás, de belefáradtam, hogy anyámtól vagy Tiszta Rózsától rettegjek. Véget kell vetni a mesterkedéseiknek. Apám megértette ezt, és tudom, hogy Polly is ugyanígy érez. Majd megtalálom a módját, hogyan védhetném meg. – Nem tudod, mi van Ashsel? – kérdezem Céklát. – Nem, nem keresett meg. Küldtem ugyan neki néhány sms-t, de nem válaszolt. Gondolom, lefoglalta a mamája temetése meg minden. Lehet, hogy holnap ott lesz a gimiben – veti fel. – Lehet – mondom minden meggyőződés nélkül. – Hamarosan előkerül. Őrülten beléd van zúgva – mondja.

Fájó csuklómat dörzsölgetem. Ennél fogva döntött le Sebastian az ágyra. Hogyan szerethettem valaha is! Semmiben sem hasonlít Ashre, aki kedves, rendes, nagylelkű. Behunyom a szemem, és az ajkára gondolok, amikor az enyémet csókolta; ujjai érintésére a bőrömön, a szeretkezésünkre. Az volt életem legszebb pillanata. Cékla nagynénje leteszi a telefont, és az arcán széles mosoly ül. – A reggeli hírekben adják le a sztorit, ha elég bizonyítékot tudok nekik szolgáltatni. Az őrök kormánya még csak meg se tudja, honnan érte a támadás. Hórihorgas, szőke fickó lép közénk, arca kipirult az izgalomtól. Roach elküldte Mr. Tubshoz némi Arany Ködért, mivel az én fiolám eltört Sebastian támadásakor. Több ilyen fiolát a főhadiszállás laboratóriumából tudnék csak beszerezni, márpedig a történtek után nincs az a pénz, amiért visszamennék oda. A jövevény leveszi a hátizsákját, és az asztalra borítja a tartalmát. Több mint húsz Ködöt tartalmazó fiola kerül elő, tucatnyi digitális lemez mellett, amikről tudom, hogy felvételek mindazokról, akik a drogtanyán megfordultak. – Nem volt még időm, hogy a térfigyelő kamerák felvételeinek teljes anyagát megnézzem – mondja a szőke fickó –, de ez az egy is mindent elmond. Azzal a DVD-lejátszóba helyezi a lemezt, és bekapcsolja a tévét. A film enyhén szemcsés, mindamellett Kurtöt mutatja félreérthetetlenül, amint egy doboz Arany Ködöt ad át Mr. Tubsnak. – Sikerült rajtakapnunk ezeket a szemétládákat – mondja az idegen. – Szép munka volt! – dicséri meg Roach. A fickó elvigyorodik. – Hajszál híján tudtam csak megszerezni az anyagot. A várost elözönlötték az őrjáratok. Mr. Tubs drogtanyáját is felgyújtották, kétségkívül azért, hogy megsemmisítsék a bizonyítékokat. Balszerencséjükre gyorsabb voltam náluk. Roach elégedetten visszamosolyog rá. – Kitűnő! Odaadjuk Junónak a bizonyítékot. Holnap ilyenkor az egész világ tudni fogja az őrök kormányának viselt dolgait. Egyszer és mindenkorra ledöntjük azt a Falat! Előre az egyesülésért! Mindenki éljenez. Mindenki, rajtam kívül.

35.

Ash

APU, SIGUR ÉS ÉN körbeálljuk a Napoltárt, a gettóra néző patinás templom tornyából. A távolban, a Fal őrök felé eső oldalán hallom a gyárak reggeli műszakjának beindulását, a munkába indulók lármáját. Apu a szürke égbolt felé fordítja az arcát, és magában elmormol egy imát. Egyszerre tűnik elgyötörtnek és megkönnyebbültnek, mint aki megjárta a poklot, ám végül mégis békére talált. Én is ugyanezt érzem. A hamvasztás gyors volt, anyuból mostanra nem maradt más, mint por és hamu. A Határfal felé nézek. Remélem, Evangeline-nek nem esett bántódása. Bárcsak én se okoztam volna fájdalmat neki! Vajon hová ment? Kétlem, hogy Fekete Városban maradna. Talán egy másik nyugati sötétfajzat gettóba indult. A Légió őrei ismét a Falon járőrőznek, noha a szokott helyüket elhagyva összeverődnek az egyes pontokon, és élénken tárgyalnak valamiről. Még mindig dühösek, egyesek felkelést emlegetnek. – És most mi lesz? – kérdezem. Sigur felém fordítja arany maszkját. – Nyilvánosságra hozzuk, amit megtudtunk. Remélem, elég lesz arra, hogy megakadályozzuk Rózsa Törvényének elfogadását. A Fal túloldalán is sokan rokonszenveznek velünk, és talán pont erre van szükség ahhoz, hogy cselekvésre ösztönözzük őket. – A hajnali derengésbe réved. – Érzem a változások előszelét, Ash! Meglehet, jót hoznak számunkra. A sötétfajzatok újra fellázadnak. – És mi történik a Parancsnokkal, ha az igazság napvilágra kerül? – kérdem. – Tiszta Rózsa megbünteti – feleli Sigur. – Nem lesz más választása, mint hogy példát statuáljon, már csak azért is, hogy elterelje magáról a figyelmet. Ő már csak ilyen. – És nem veszi észre a közvélemény, hogy ő is részese volt ennek az aljasságnak? – Gyanakodhatnak rá, de kézzelfogható bizonyíték nem szól ellene. Egyelőre legalábbis. Elszántam magam ugyanis, hogy megszerzem. – Miért nem vall be mindent a Parancsnok azzal, hogy Tiszta Rózsa utasítására

cselekedett? – kérdem. – Azért, mert védeni szeretné a lányait – szól közbe apu. Hirtelen belém hasít egy ijesztő gondolat. – De hát Natalie mindent tud! Mi lesz, ha erre Rózsa is rájön? – Kivégezteti – vágja rá Sigur közönyösen. – Hogyan? Miért nem mondtad nekem előbb, hogy veszélyben van? – fordulok apuhoz. – Most mennem kell. Megragadja a kezem, hogy visszatartson. A szemében aggodalom ül. – Apu, kérlek, engedj el! Tudod, hogy meg kell védenem őt! Te is megtetted volna ugyanezt anyáért. Elengedi a kezem. – Légy óvatos! Futva teszem meg az utat a csónakig, amely visszavisz a Határfalhoz. Hagyom, hogy a szívem vezéreljen. Hiszen nincs más célom, mint ő: Natalie.

36.

Natalie

CÉKLA NAGYNÉNJE TÖBB SZÁZ tüntetőt toborzott a főtérre. Amerre nézek, feldühödött arcokat és számtalan levegőbe emelt transzparenst látok. LE A HATÁROKKAL! AZ EGYETLEN KÖZÖS VÁROSÉRT! – követelik. Mögöttem a gimi vén toronyórája kilencet üt, a tanítás kezdetét jelzi. Mégsem sietek be az épületbe. Tőlem balra a három kereszt hosszú árnyékot vet a tömegre, Tiszta Rózsa hatalmának rettegett mementójaként. Most azonban mintha senkit sem félemlítene meg. Túl dühösek vagyunk ehhez. Az égen szürke viharfelhők gomolyognak. Bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Roach a megafonján keresztül szól a tömeghez. A tüntetést Juno Jones és más híradósok filmezik, akik kiszagolták a készülő szenzációt. Még az SBN emberei is itt vannak, és morbid kíváncsisággal figyelik az eseményeket. Nem tudósítóként vannak jelen. Hogyan is tehetnék közhírré, hogy hőn szeretett kormányuk gyerekeket öldösött le mérgezett Köddel? Ma reggel az Ember az Egységért hackerei feljutottak a város digitális képernyőire, és megmutatták a filmet, amelyen Kurt Arany Ködöt ad át Mr. Tubsnak. Ezt Juno riportja követte, aki felfedte a kormány mesterkedését: mindent, de mindent kitálalt, a sötétfajzatok Haragvó-vírussal való megmérgezésétől az iskola tervezett megszállásig. „Névtelen bennfentes forrásokra” hivatkozott. A barátaim persze tudják, hogy ez a forrás Natalie Buchanan. Tíz perccel az adás után Tiszta Rózsa bejelentkezett az SBN híradójában, tagadva, hogy bármi köze lenne a dologhoz, és minden felelősséget anyámra lőcsölve, „veszedelmesen ingatag lelkületű perszónának” nevezte, aki „a saját politikai játszmáit igyekszik véghezvinni”. Röviddel ezután Kurt titokzatos módon „eltűnt”, míg anyám elrejtőzött Cravennel és Pollyval. Ajkamat rágva magamat vádolom, hogy ezt talán nem kellett volna. Mi lesz anyámmal? És velem meg Pollyval? De túl késő már bármit visszacsinálni. Akármi sül is ki ebből, vállalnom kell érte a felelősséget.

A Légió Határfalra rendelt őrei szintén kikeltek magukból. Időnként felüvöltenek, és a mellüket verik a Fal beomlott szakaszán járőröző őrök láttán. Szinte vágni lehet a feszültséget. Az Ember az Egységért szórólapjait osztogatom a gimi lépcsőjén Céklával és Day-jel. Közben szórakozottan elvakarom a sebet a lábszáramon, ott, ahol az a sötétfajzat kölyök megharapott tegnap este. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezután is parancsnok szeretnék lenni. Nem akarom úgy végezni, mint az édesanyád – mondja Day, miközben átnyújt egy szórólapot egy felfelé siető gimisnek. – Nem végeznéd úgy. Te soha nem lennél Tiszta Rózsa bábja – felelem. – Ennek az országnak szüksége van az olyanokra, mint amilyen te vagy. Ez az egyedüli reményünk arra, hogy itt valaha is jobbra forduljanak a dolgok. Day rám mosolyog. – Mondj nemet Rózsa törvényére! – agitál Cékla megégett ajkával, és egy lány kezébe nyom egy szórólapot, aki érdeklődve elveszi. Szerencsére napról napra jobban van. Valójában még az ágyat kellene nyomnia, de ragaszkodott ahhoz, hogy itt legyen és segítsen a nagynénjének. Amióta a Fal beomlott, két nappal ezelőtt, érezhetően változott a közhangulat. Az emberek most már jobban hallgatnak arra, aminek a helytálló voltát a saját szemükkel látták. Gregory Nyomkövető egyenruhájában páváskodva jön fel a lépcsőn, még a kardját is felkötötte. Közben ránk förmed: – A törvény tiltja, hogy szórólapokat terjesszetek az iskola területén! Megsemmisítő pillantást vetek rá. Még neki áll feljebb azok után, hogy megölte Ash édesanyját! Kitépi a kezemből, és a levegőbe hajítja a szórólapokat, majd becsörtet az épületbe. A papírlapok rózsaszínű konfettiként hullanak le. Lehajolok, hogy összeszedjem őket, és ekkor érzem, hogy újabb szív dobog a bensőmben halkan, egyre növekvő ritmussal. A lépcső alján Ash áll, és engem néz. Fekete haját összeborzolja a szél, és belefújja gyönyörű arcába. Elmosolyodik. Épphogy, de ez is rettentő sokat jelent. Megbocsátott! Szinte repülök le a lépcsőn, hogy köszöntsem, és a karjaiba vessem magam, ekkor azonban eszembe jut, hogy a közelben a televíziós kamerák mindenről tudósítanak. Nem érhetek hozzá, itt nem, ország-világ szeme láttára! Beleszakad a szívem! Megállunk, tisztes távolságra egymástól, hogy ne keltsünk gyanút.

Elkerekedik a szeme ijedtében, amikor meglátja az arcomat: felduzzadt ajkamat, kisebesedett orcámat, véreres szememet. – Mi történt? – kérdi. – Sebastian – adom meg a tömör választ. – Megpróbálta megerőszakolni – közli Cékla, aki most ért le Day-jel a lépcső aljára. – Megölöm azt a gazembert! – Ash egész teste dühtől rázkódik. – Natalie, most menj be! – szól rám váratlanul Day. – Miért? – kérdem. Aztán meglátom Sebastiant. Épp most száll ki a főtérre gördülő fekete hintóból. A Nyomkövető egyenruháját viseli, oldalán ott villog a kardja. Jobb szeme alatt zöldes monokli sötétlik, ott találtam el az ékszeres dobozzal. Másnaposan hunyorog a napfénybe. Helyes. Remélem, hogy egész éjjel rókázott. Valami parancsot ugat oda az őröknek, aztán megindul Cékla nagynénje felé, és kikapja a kezéből a megafont. Roach szeplős arca lángba borul haragjában. – Jelenleg tilos tüntetni! Azonnal el kell hagynia a főteret! – reccsen rá Sebastian. – Mikor vesztettük el a szólásszabadság jogát? – kiáltja Roach, mire a tévékamerák egytől egyig rászegeződnek. – Ez a tervük? Először a sötétfajzatokat hallgattatják el, azután minket? Csak nem készülnek mindenkit a Fal mögé zsuppolni? – Nem mondom újra. Hagyja el nyomban a teret! – recsegi tovább Sebastian. – Különben mi lesz? Sebastian Roach arcába nyomja a kardja markolatát, majd a földre taszítja. Vér ömlik a macskakövekre ugyanúgy, ahogyan a kevertvérű fiú halálakor. – Roach! – kiáltja oda Cékla a nagynénjének, aki nem halt meg, csupán megsebesült. Ash elkomorodik. Orrcimpái kitágulnak eszeveszett dühében, ahogy a kövezeten terjengő vértócsára mered. Sebastian felemeli a kardját, készen arra, hogy újra lesújtson vele. – Hozzá ne merj érni, te szemétláda! – kiált rá Ash. – Többé senkit nem fogsz bántani, erről kezeskedem! – Ugyan ki állíthat meg? Csak nem te? – gúnyolódik Sebastian. A Légió őrszemei fent a Falon vadul verni kezdik a mellüket. Olyan, akár a harci dobok pergése. Mindenki ijedten húzza össze magát a hallatán, Sebastiant kivéve. A tömeg az őrökre néz, aztán Ashre. Megdermed a szívem ijedtemben. Az okosabbak menekülőre fogják, még mielőtt Ash alig észrevehetően biccenthetne a

fejével. A Légió őrei e jelre egyenként leugrálnak a Falról. Fekete árnyak a viharos ég hátterében; sötét köntösük szárnyként csapkod körülöttük. A tüntetők sikoltva szóródnak szét, ahogy a sötétfajzatok Ash mellett landolnak a téren. – Őrség! – rikkantja el magát Sebastian. Emberei sietve körülzárják. A tévékamerák közben folyamatosan közvetítik az eseményeket. Ash és Sebastian felbőszülten mered egymásra a tér két oldaláról, arra várva, hogy ki rohamoz először…

37.

Ash

– MENNYI VÉRT KELL MÉG kiontanunk? – kérdezem. Fejünk felett sötét gomolyfelhők gyülekeznek, árnyékuk rávetül a térre. Tomra és Janára gondolok, aztán a kevertvérű fiúra, aztán anyura és Natalie-ra. Hány embernek kell még elszenvednie ezt a kormányt? Nem hunyhatok szemet ennyi igazságtalanság fölött. Eljött a cselekvés ideje, még ha ez háborút jelent is. – Többé nem fogsz nekünk parancsolgatni! – kiáltom oda Sebastiannak. Leoldozom a réz karperecemet, és a földre hajítom. – Ennek véget vetek, itt és most! Sebastian kardot ránt, mire a Légió őrei kivillantják agyarukat. – Ash, kérlek, ne! – könyörög Natalie. Könyörgőn néz rám, arany hajába belekap a szél, láttatni engedi arcán a sötét véraláfutásokat. Agyaramat elárasztja a méreg. Soha többé nem hagyom, hogy Sebastian bántsa őt; se őt, se mást! Elered az eső. – Ne kezdj olyan harcba, amit úgyis elveszítesz! – veti oda gúnyosan Sebastian. Cékla lép mellém, kezét sebére szorítja a hasán. Soha nem félt a közelharctól. Day kézen fogja. Roach a következő, aki felsorakozik mellettünk – arcán még csorog a vér –, több tucat aktivista követi. Az esőcseppek mind sűrűbben és sűrűbben kopognak. – Még mindig mi vagyunk többen – mondja Sebastian. Ekkor kivágódik a gimi ajtaja, tanárok és diákok léptei dübörögnek végig a lépcsőn. A többségük mellénk áll. – Az egyetlen közös városért! – kántálják. – Le az őrökkel! – kiáltják mások. A többi diák felcsatlakozik Sebastian mellé. Gregory elkapja a pillantásomat, ahogy elvonul mellettem. Hirtelen eszembe jut, hogyan állt anyu vérző teteme fölött. Elégedetten rám vigyorog. Keze a kardja markolatán. Láthatóan újra szívesen belemártaná valakibe.

Elönt a düh. Ennek ma véget vetünk. Soha többé nem leszek tehetetlen áldozat! A tévékamerák végigpásztázzák a két ellenséges tábort. – Na, te féreg, mihez kezdesz most a cimboráiddal? – gyaláz tovább Sebastian. Megdördül az ég, és zuhogni kezd. Sebastianra támadok, akit ez váratlanul ér. Nem hitte, hogy szembeszállok vele. Annyi ideje sincs, hogy felemelje a kardját, és a földre terítem. Ott tovább dulakodunk. A kard mellettünk landol a köveken. Mindenki csak erre a jelre várt. Elszabadul a pokol. – Halál a sötétfajzatokra! – rikácsolja Gregory. – Le a határokkal! Az egyetlen közös városért! – rikoltja Cékla. – Harcra fel! – kiáltják torkuk szakadtából a küzdő felek, miközben egymásra vetik magukat. A tér közepén csapnak össze. Pokoli a zsivaj. Sebastiannal egymást püföljük a kövezeten. – Most ütött az utolsó órád! – kiáltom. Tom, Jana, Chris, anyu, Natalie – értetek állok bosszút. Az ő nevük ösztönöz újabb és újabb ökölcsapásokra. Sebastian arcába sújtok. Kitörik a szemfoga. Megrökönyödve elenged egy pillanatra, mire magam alá teperem. Tőlünk balra az őrök egyik fegyverese Céklára rontana, de Roach közéjük veti magát, és a földre dönti a támadót. – Ne merd őt bántani! – sivítja. Sebastian vért köp az arcomba. – Majd teszek róla, hogy az a riherongy Natalie megkapja a magáét! – fröcsögi. Méregzacskóim megtelnek, és kivillantom az agyaramat. Sebastian a földön heverő kardja után kap. Már épp torkának esnék az agyarammal, amikor valaki a nevemet sikoltja. A hang irányába fordulok. Gregory egyik kezével Natalie derekát markolja, a másikkal a torkának szegezi a kardja pengéjét. Eláll a szívverésem. – Hagyd békén Sebastiant, különben elmetszem a nyakát – fenyeget.

Legördülök ellenfelemről. Nagy nehezen feltápászkodik, majd gyáván, tántorogva elkullog. – Engedd el őt, Gregory! – mondom. – Ezer örömmel. Felém löki Natalie-t, mindketten a kövezetre esünk. Natalie rémülten felsikolt, ahogy feje a macskaköveknek ütődik. Forr bennem a düh Gregory ellen. Először az anyámat ölte meg, most pedig Natalie-t fenyegetné? Megölöm! Felemeli a fegyverét, tekintete vérszomjasan villog. – Ezt Chrisért kapod! – rikácsolja. Újra megdördül az ég. Natalie-val egyszerre nyúlunk Sebastian otthagyott kardjáért. Fém villan, majd a következő pillanatban hús reccsen félelmetesen, ahogy a kard Gregory testébe hatol. A vér rozsdás szaga orrcimpáimat ingerli. Engedek a szorításomon, mire a kard csörömpölve lehullik a macskakövekre. Gregory a skarlátvörös zubbonyán egyre bővülő, bíborszínű foltra mered. Az arcán zavarodottság, mint aki megpróbálja megérteni, hogyan került oda ez a folt. Felhörög, majd holtan a földre zuhan. Élettelen teste köztem és Natalie között hever. Sebastian kardja is ott a lábamnál. Natalie-ra pillantok, aki rémülten nézi a két kezét. Ugyanúgy forró, ragacsos vérben úszik, mint az enyém. Most világosodik meg előttem, mit is tettem. Megöltem Gregoryt. Gregory Nyomkövető. A Nyomkövetők megölése főbenjáró bűnnek számít ebben az országban, ráadásul az egész kézitusát élő adásban közvetítette a tévé.

38.

Natalie

– MÉGIS MIRE MEGY KI ez a játék? – löki anyám az aláírt vallomásomat elém a fémasztalra. A vallató helyiség olyan szűk az alumíniumlemezzel bélelt falaival, hogy az az érzésem, egy szardíniakonzerv belsejébe kerültem. Csuklómat és lábfejemet megbilincselték. Egyszerű, térdig érő szürke ruha van rajtam, ezt viselik a női rabok Fekete Város börtönében. Fázik a lábam, mert mezítláb vagyok. Gregory földre ömlő vérére emlékeztet az, ahogy rávetül az asztal árnyéka a padlóra. Nagyot nyelek, mert kiszáradt a szám. Az elmúlt héten minden rémálmom róla szólt, amióta őrizetbe vettek minket Ashsel. Anyámon ugyancsak szürke rabruha van. Furcsa őt nem elegánsan viszontlátni. Negyvennyolc órával az Arany Köd-cselszövés leleplezése után letartóztatták és bíróság elé állították, jelenleg az ítéletre vár. – Mi történt Pollyval? – kérdezem. – Ne próbálj nekem témát váltani! – mondja, de aztán beadja a derekát. – Jól van. Martha elvitte egy védett házba. Intézkedtem, hogy néhány asszisztensemmel induljon útnak a Centrum felé. Polly. Nagyon félhet most nélkülem és anyám nélkül. A helyiség sarkában villogó vörös fény jelzi, hogy a kicsiny térfigyelő kamera rögzíti a beszélgetésünket. Beleharapok az alsó ajkamba, vér serken a nyomában. Megrémülök a vértől, noha kétségbeesetten igyekszem, hogy legyőzzem undoromat. Kintről behallatszódik a börtön szokásos lármája: a rehabilitációs üzem kopácsolása, lánccsörgés, férfi és női rabok kiáltozása. Valahol ott van közöttük Ash is. Utoljára akkor láttam, amikor több őr elvonszolta a férfiak részlegébe. Merő vér és seb volt az arca, mert összeverték. – Miért próbálod őt védeni? Hiszen csak egy féreg – mondja anyám. Most még soványabbnak látszik, mint egyébként: olyan, akár egy botsáska a kiálló csontjaival. – Ne merd így nevezni! – mondom. Fel-alá járkál a helyiségben. Kezével beletúr a fekete hajába.

– Nem értelek, Natalie! Mindazok után, amit érted tettem, hogyan tudtad mindezt eldobni egy közönséges sötétfajzatért? – Nem akartam, hogy őt büntessék Gregory haláláért – mondom. Anyám hidegen felnevet. – Milyen nemes gesztus! Felfogtad te azt, hogy ő vallotta magát Gregory Thompson gyilkosának? – Ahogyan én is – mutatok az iratra. – És nem vagyok hajlandó visszavonni a vallomásomat, ha ebben reménykedsz. Csupán az egyikünket ítélhetik el Gregory haláláért, és az én leszek. Sokkal bátrabbnak mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok. Még a gondolatától is rettegek annak, hogy bíróság elé kell állnom, ahol halálra ítélnek, de erősnek kell maradnom: csak így védhetem meg Asht. Vajon milyen halálnem vár rám: akasztás, keresztfa, főbe lövés? Reszketni kezd a kezem, már-már szinte engedek. Aztán Ashre gondolok. Érte teszem mindezt. Neki élnie kell, hogy tovább küzdjön a sötétfajzatok felszabadításáért. Az ő élete fontosabb az enyémnél. Az Ember az Egységért mozgalomnak és fajtársainak szükségük van rá. – Mit gondolsz, Tiszta Rózsa futni hagyja bármelyikőtöket is, ha mindketten bűnösnek vallottátok magatokat annak a fiúnak a halálában? – von kérdőre anyám. – Mindkettőtöket vérpadra küld. – Egyikünket el kell engednie – mondom. – A törvény az törvény, két embert nem ítélhetnek el ugyanazért a bűntettért. A cinkosság esetét törölték a háború alatt a büntetőtörvénykönyvből. Ezzel akarták elejét venni annak, hogy katonatiszteket vagy köztisztviselőket felelősségre vonhassanak társaik kihágásaiért. Addig viszont a bűntárs is ugyanolyan súlyos büntetést kapott, mint a főbűnös. – Ezért, hacsak Tiszta Rózsa nem óhajtja megváltoztatni a törvényt, ami rosszul venné ki magát a jelenlegi, forrongó helyzetben, bele kell mennie a játékba – mondom. Remélem, hogy nem tévedek, különben mindketten meghalunk. Az őr bedörömböl az ajtón. – Lejárt az idő! A szívem a torkomban dobol arra gondolatra, hogy talán utoljára látjuk egymást. – És veled mi lesz? – kérdem. – Tiszta Rózsa valószínűleg elküld a Centrum átnevelő táborába – feleli. – Mi az? A tehetősek úri börtöne? – tudakolom.

– Valami efféle. A hideg futkározik a hátamon. – Anya… – Rám ne legyen gondod, Natalie! Tudok vigyázni magamra. Legnagyobb meglepetésemre megfogja a kezem. – Arra kérlek, hogy vond vissza a vallomásodat! Nem akarom, hogy meghalj! – mondja, és máskor hidegkék szemében most aggodalom ül. Fekete hajának egy tincse kiszabadult a szigorú kontyból. Furcsa módon megnyugtatónak érzem ezt az apró tökéletlenséget a külsején. – Natalie… A kezemet nézem. – Ne haragudj, anya! – suttogom. – Nem tehetem. Szeretem őt! Tudnod kellene, hogy mit érzek. – Én is nagyon szerettem az apádat, és sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy hagytam meghalni. Ugyanolyan vagy, mint ő, tudod? A hangjában most igazi gyöngédség cseng, mint aki büszke erre. – Miért csaltad akkor meg, ha annyira szeretted? – kérdem. Nem vádként, csak kíváncsiságból. Felsóhajt. – Mert ambícióim voltak, és átkozott bolond is vagyok. Nem érdemeltem meg az apádat. Túl jó volt hozzám képest. Nyílik az ajtó, és egy őr csörtet be, aki felrángatja anyámat a székéből. – Szeretlek, kislányom! – kiáltja, mialatt elvonszolják. Sápadt, csontos lábával rúgkapál, haja kibomlik, és csodás csigákban hullik a vállára. Soha nem láttam még ilyen szépnek és vadnak. Ez az a nő, akire anyámként emlékezni fogok. Az ajtó bevágódik mögötte. Könnyek gördülnek végig az arcomon. – Én is szeretlek, anya! – suttogom. Először ejtem ki hangosan ezeket a szavakat. Korábban nem is éreztem, hogy szeretném, most pedig már késő. De legalább nem ölik meg. Nem tudom, milyen az az „átnevelő tábor”, mindenesetre jobban hangzik, mint ami rám vár. Ez legalább kissé megvigasztal. Felnézek a térfigyelő kamera villogó, vörös szemére. Valahol, a börtön egyik cellájában

ugyanilyen kamera figyeli Asht. Nem akarom, hogy bíróság elé citálják, de tudom, hogy nem fogja visszavonni a vallomását. Egyedüli reményem, hogy engem ítélnek el. Ez az egyedüli módja annak, hogy megmentsem.

39.

Ash

A TÁRGYALÓTERMET ZSÚFOLÁSIG megtöltötte a nézőközönség. Odakint tüntetők ezrei várakoznak. A boltíves ablakokon át látni a sokaság fölé emelt transzparenseket. Úgy inganak-himbálóznak a magasban, mint a keljfeljancsik. Kétféle felirat látható rajtuk: NATALIE BUCHANAN A BŰNÖS! vagy ASH FISHER A BŰNÖS! Ugyancsak megoszlik a közvélemény azt illetően, hogy melyikünk lakoljon Gregory haláláért. Cékla, Roach és Day az erkélyről szemlélik az eseményeket. Felmutatják az ujjukat, jelezve, hogy szorítanak nekünk. Körbenézek a teremben, Natalie-t keresem. Két hete tartóztattak le bennünket. Ez volt életem legkeservesebb két hete. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy újra láthatom őt. Nagyot ugrik a szívem, amikor megpillantom egy asztal mögött, a bírói pulpitustól jobbra. Sápadtnak és soványnak tűnik bő, szürke rabruhájában. Keze-lába ugyanúgy bilincsben, mint az enyém. Tekintetünk egymásba kulcsolódik a terem két végéből. Nagyot sóhajtok. Mintha hetek óta belém szorult volna a levegő. Natalie ajkán halvány mosoly játszik. Nem szabad látványosan megörülnünk egymásnak. Legközelebbi barátainkon és családtagjainkon kívül senki nem sejti a kapcsolatunkat, és jobb is ez így. Nem akarjuk a „fajgyalázás” kitételt hozzátenni a bűnlajstromunkhoz, mert akkor mindkettőnket kivégeznének, ehhez nem fér kétség. Pillanatnyilag legalább megvan az esélye annak, hogy Natalie-t szabadon engedik. Kérlek, Uram! Ne engedd, hogy meghaljon! Miattam semmiképpen ne. Rossz érzés látnom, hogy senki nem kíséri. De hát hallottam, hogy az anyját elküldték a Centrumba, valami átnevelő táborba. Eggyel több ok, hogy tisztára mossam a nevét. Ha kiszabadul, gondját viselheti Pollynak. Kezemet futólag a szívemre helyezem. Tudja, mit jelent ez a gesztus: Szeretlek, hiányzol, veled vagyok. A foglár karon ragad, és a nekem kijelölt asztalhoz vonszol, amely jobbra esik a bírói pulpitustól, Natalie-val szemben. Apu már vár. Sietve átölel, és iparkodik nem

meglepődni azon, hogy mennyire lesoványodtam. – Hol van Sigur? – kérdem tőle. – Nem jöhetett el – feleli. – Megpróbálta, de… – Rendben. A lényeg, hogy te itt vagy. A teremszolga belép a helyiségbe. – Mindenki álljon fel! A rosszullét kerülget. Ez a véres valóság, nem holmi borzalmas rémálom. Vádlott vagyok Gregory Thompson gyilkossági perében. Kinyílik egy mellékajtó, és vörös talárban belép a háromtagú bírói testület. A hallgatóság elnémul, miközben a bírák elfoglalják helyüket a terem közepén. Az első egy hosszúkás arcú, komoly tekintetű sötétfajzat nő. Homályosan emlékszem rá első Légióbeli látogatásomból. Azt hiszem, Logan Henrikk a neve. Miattam van itt; mivel keverék vér vagyok, egy sötétfajzatnak is jelen kell lennie a bírói testületben a törvény előírása szerint. A második bíró kopaszodó, horgas orrú nyakigláb fickó, aki vastag keretes szemüveget visel – a jobb oldali széket foglalja el. Harmadik társuk az ötvenes évei végén járhat, sötétbarna haja és erős álla van. Középre ül, jelezve, hogy ő a rangidős. Láttam már az arcát az újságokban. Benedict Knoxnak hívják. Ő vezette a Parancsnok tárgyalását is. Natalie rám pillant. Szintén felismerte Knoxot. Elszorul a szívem a gondolatra, hogy ha ez az ember elítélte a Parancsnokot, talán elfogult a lányával szemben, és Natalie nem sok jóra számíthat. – Üljenek le! – szólít fel minket a teremszolga. Nem igazán tudok odafigyelni, mialatt hosszasan sorolja a napirendet, de ez rendben is volna. Apu már úgyis elmagyarázta az eljárás mikéntjét. A dolog menete az, hogy a Bűnügyi Hivatal, a BH tanúk sorát idézte be a tárgyalásra. A bírák egymásután behívják őket, hogy meghallgassák a tanúvallomásukat. A bírói testület egyszerre tölti be a vád és a védelem szerepét. Ugyanők tesznek fel keresztkérdéseket a tanúknak is. Az összes tanú meghallgatása és a bizonyítékok megtekintése után a három bíró szavaz, és a testület meghozza ítéletét. A rendszer eleve kaput nyit a korrupciónak, hisz minden azon múlik, kiket idéz be tanúként a BH. Ők rendszerint azok mellett állnak ki, aki többet fizet nekik; lehetnek akár a vádlott, akár a sértett családtagjai. Bármely más esetben nem volna kétséges, hogy engem ítélnek el. Mivel azonban Natalie a Parancsnok lánya, aki per pillanat nincs a legjobb viszonyban Tiszta Rózsával, nem lehetetlen, hogy odáig jutunk, a tanúk nekem kedvezzenek. Csak remélni tudom, hogy inkább engem kíván a vérpadra, mint Natalie-t.

Most a főbíró, Benedict Knox beszél; mély, zengő hangja betölti a termet. – A bírói testület Natalie Buchanan tanúvallomását óhajtja meghallgatni. Natalie fellép a tanúk padjára a bírói pulpitus mellett. Kecses kezét ökölbe szorítja. Egész testében reszket. A legszívesebben ölelném és csókolnám, és megnyugtatnám, hogy ne féljen, minden a legnagyobb rendben lesz. Mindössze azt kell vallania, hogy én öltem meg Gregory Thompsont, és máris szabad. Leül, a tekintetét felém küldi. Mondd azt, hogy én tettem! – kérlelem magamban. – Kérem, mondja el, mit tud az eseményekről! – szólítja fel Logan Henrikk. A hangja meglepően dallamos és könnyed egy ilyen szigorúnak látszó nőnél. Natalie megnyalja az ajkát. Röviden beszámol arról, hogyan mentem ölre Sebastiannal, hogyan ejtette el ő a kardját közben, majd hogyan szegezte Gregory a torkának a kardja hegyét. – És mi történt azután? – kérdezi Logan. – Gregory a földre lökött, Ash mellé. Felemelte a kardját. Félreérthetetlen volt, hogy le akar szúrni minket. Ezért felkaptam Sebastian földön heverő kardját, és Gregory mellébe döftem. – Natalie most rám néz. – Én tettem. Én öltem meg Gregory Thompsont. Az erkélyről, a hallgatóság soraiból izgatott moraj hallatszik. Day Cékla mellkasába fúrja az arcát. A fejem csóválom. Natalie-nak tudnia kell, hogy nem ezt akarom. Most lelép a tanúk padjáról, és miközben visszamegy a helyére, nem néz rám. Ezután engem szólítanak. A bírák felém fordulnak, ahogy elfoglalom a helyemet a tanúk padján. A teremben akkora csönd lesz, hogy hallom a szívem dobogását. Fura, ha azt vesszük, hogy egy hónappal ezelőtt még nem is vert. Apura pillantok, aki a tekintetével esdekel, valljam Natalie-t bűnösnek. – Mondja el a saját szavaival, mi történt! – utasít a nyakigláb bíró. Felidézem az eseményeket. A részletek megegyeznek Natalie verziójával, egészen addig a pillanatig, hogy ki ölte meg Gregoryt. – A feje fölé emelte a kardját – mondom. – Tudtam, hogy a következő pillanatban leterít. Gyűlölt engem, ahogyan én is őt. Ő ölte meg az anyámat! A hallgatóság felmorajlik az utolsó mondatra. – Folytassa! – szólít fel Benedict Knox. – Tudtam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom a bosszúra – mondom. – Ezért felkaptam Sebastian kardját, és Gregory Thompsonba mártottam.

Natalie behunyja a szemét. Könny gördül végig az arcán. A helyemre küldenek. Logan Henrikk homlokát ráncolva méreget, ahogy elhaladok mellette. Nem teszek jót a sötétfajzatok ügyének azzal, hogy megöltem egy Nyomkövetőt, de nem érdekel. Egyedül az a fontos, hogy megmentsem Natalie-t. Több tanút is behívnak, akik a főtéren tartózkodtak a kérdéses időpontban. Ki-ki elmondja a maga változatát az eseményekről. Némelyek azt vallják, hogy én voltam a tettes, mások Natalie-t nevezik meg. Így megy ez egész délelőtt, mígnem már mindenki annyira fáradt, hogy nem is figyelnek oda az újabb tanúvallomásokra. Feszült testtartásukból ítélve a bírák is egyre bosszúsabbak. Vajon hogyan lehet megállapítani valakinek a bűnösségét, ha a megkérdezettek fele hazudik? Eddig egálban vagyok Natalie-val. – Hány tanú maradt? – kérdezi a teremszolgát Benedict Knox. – Kettő, bíró úr. Mélyet sóhajtok. Akik most következnek, életről és halálról dönthetnek. – Hozzák be a következő tanút! – rendelkezik Knox. A jelenlévők elnémulnak, mert Sebastian lép be. A Nyomkövető egyenruha van rajta. Mellkasán rózsa formájú arany érdemrend csillog. Akkor mégis előléptették. Jeges tekintettel néz rám, ahogy elmegy mellettem. Mosolygok, mert még él bennem a remény, hogy Natalie megmenekül. Az erkély közönsége előrehajol ültében, hogy minden szót halljon. Egy magas rangú tiszt, egy Nyomkövető parancsnok vallomása sokat nyom a latban a bírák előtt. És mivel az eddigi tanúvallomásokkal amúgy se sokra mentek, éppenséggel az ítéletet is eldöntheti. Sebastian leül. A bírák pár előzetes kérdést intéznek hozzá, mielőtt megtenné a vallomását. Visszafojtott lélegzettel hallgatom. – Ez a teremtmény – mutat felém – rám támadt. Küzdeni kezdtünk, és a harc során elvesztettem a fegyveremet. Ash Fisher a halálomat akarta. Gregory Thompsonnak köszönhetem, hogy még életben vagyok. Ő mentette meg az életemet! Egy hős volt! – És látta, mi történt ezután? – kérdezi Logan Henrikk. Hisz még csak ott sem volt! Gyáván elfutott. Sebastian most felém fordul. Arcáról süt a gyűlölet. Ütött a bosszú órája. Száját hideg mosolyra húzza, úgy néz vissza a bírákra.

– Láttam, hogy Natalie Buchanan felveszi a kardomat, és Gregory Thompson mellébe döfi – mondja. – Nem! – kiáltom. – Én tettem! Én! Meglepett mozgolódás támad az erkélyen. Natalie-ra nézek. Szinte… boldognak látszik. Arcomat két kezembe temetem. Nem, nem és nem! Sebastiant elbocsátják. Megkapta, amit akart: bosszút állt. Tudta, azzal bánthat meg igazán, ha Natalie-nak árt. – Csendet! – int rendre a teremszolga, mire a hallgatóság ismét elcsendesedik. – Hívják be az utolsó tanút! – mondja Benedict Knox. Magamba roskadok a székemen, látva, hogy mindennek vége. Mintha minden egyszeriben színét veszítené. Kivégzik a lányt, akit szeretek. Natalie, igazán sajnálom! Kedvesen rám mosolyog, és fogva tartja a pillantásomat a terem túlsó feléről. Kezét a szívére helyezi, viszonozva korábbi gesztusomat. Szeretlek! – ezt mondja vele. Gombócot érzek a torkomban. Nagyot nyelek. Az ajtó kitárul, és Juno Jones lép a terembe. Az arckifejezése üres, noha szeme alatt a sötét karikák arról árulkodnak, hogy napok óta nem aludt. Nem néz sem rám, sem Natalie-ra, ahogy elfoglalja helyét a tanúk padján. Szűk, fűzős blúz és bőrnadrág van rajta, lángvörös haját csinos lófarokba fogta össze. Kis fekete retikül van nála. – Miss Jones, a főtéren tartózkodott a zendülés idején? – teszi fel neki a kérdést Logan Henrikk. – Igen, riportot készítettem Fekete Város híradója számára – feleli. – És látta, hogy ki támadta meg Gregory Thompsont? – kérdi Benedict. Juno a fejét rázza. – Nem, ahhoz túl messze álltam tőlük, de a kamera rögzítette az esetet. Megremeg a szívem erre a kijelentésre. Juno ezzel digitális lemezt vesz elő a táskájából, és átadja a teremszolgának, aki egy DVD-lejátszóba csúsztatja. Leoltják a villanyt, és a képernyő életre kel. Körülöttem a közönség elragadtatott, csillogó szemmel követi az eseményeket. A képernyőn a zendülés jelenetei peregnek. Sikolyok és kiáltások hangzanak fel. Olyan, mintha újra ott lennék, és orromban érezném a vér és a félelem szagát. A kamera most

engem mutat, ahogy Sebastiannal a földön dulakodunk, és egymást öklözzük. Gregory kardot tart Natalie torkához. Jeges marok szorítja össze a szívemet, ahogy a továbbiakat figyelem. Elengedem Sebastiant, aki elbotorkál, otthagyva a földön a kardját. Gregory a kövezetre taszítja Natalie-t. Felemeli a fegyverét. Natalie-val egyszerre nyúlunk Sebastian kardjáért. Az operatőrt közben ledöntik a lábáról. Gregory kiáltását – „Ezt Chrisért kapod!” – nem kíséri kép. Egy pillanatra semmi más nem látható, mint a felvevőgép előtt elrohanó lábak. Aztán megdördül az ég. A kamera újra felemelkedik, és… engem mutat. Kezemben ott a véres kard, amit a földre ejtek. A teremben zsibongás támad: a hallgatóság izgatottan tárgyalja a látottakat. Ez a film cáfolhatatlan bizonyíték: én vagyok a gyilkos. Gyilkos vagy, visszhangzik a szó tovább a fejemben. Gyilkos. Apu két kezébe fogja a fejét. Én vagyok a tettes. Logan Henrikk rám se tud nézni. – Igazán sajnálom, Ash! – szól oda Juno, miközben kivezetik a teremből. – Nem, nem ő tette! Én voltam az! Én öltem meg Gregoryt, kérem, higgyenek nekem! – sikoltja Natalie, és könnyek gördülnek végig az arcán. Alig hiszem el, hogy még akkor is védeni próbál, amikor tudja, hogy minden eldőlt már. Elkapom a tekintetét. – Jól van így – súgom felé. – Ezt akartam. Addig tartom fogva a pillantását, amíg lehet, így próbálom nyugtatgatni őt. Érzem, amint a szíve egy ütemben ver az enyémmel. Az erkélyről beszélgetésfoszlányok szüremlenek le a terembe. – Sebastian ott se volt, amikor az egész történt… – Elfutott... – Hazudott, nem Natalie tette. A bírói testület hamar meghozza az ítéletét. – Mindenki álljon fel! – rendelkezik a teremszolga. Ahogy felállok, hirtelen megtántorodom, és elvesztem az egyensúlyom.

Benedict Knox hozzám fordul. – Ash Fisher, a bíróság önt találta bűnösnek Gregory Thompson halálában. Ezért ezennel keresztre feszítésre ítéljük.

40.

Natalie

– MUSZÁJ ELJÖNNÖD! – mondja Day a szobája ajtaján kívül. Kis tábori ágyon heverek, amit beszuszakolt ide. A tárgyalás után Michael és Sumrina volt olyan rendes, hogy befogadott Pollyval, amíg új szállást nem találunk. Anyánkat elvitték a Centrum-beli átnevelő táborba, a főhadiszállásról pedig kitettek bennünket. Anyám ismerősei várnak minket a Centrumban, de hát hogyan mehetnék el innen, amikor csak így láthatom Asht! Martha Céklához és Roach-hoz költözött, mert itt már nincs számára hely. Viszket a lábam ott, ahol a sötétfajzat fiú megharapta. Még jól is esik ez a fájdalom; legalább érzek valamit, bármit a lelkemet égető gyötrelmen kívül. Day elegáns, fűzős szoknyában lép a szobájába; erre az alkalomra adtam neki kölcsön. Cékla is az ajtó előtt téblábol. Sötétzöld öltöny van rajta. A zöld Ash kedvenc színe. – Neked is velünk kell jönnöd! – mondja Day. Újra a párnába fúrom a fejem, hogy ne lássák a könnyeimet. Képtelen vagyok szembenézni azzal, ami következik. Egyszer már végignéztem egy szeretett lény halálát, aznap éjjel, amikor megölték apámat. Nem csinálom még egyszer végig! Nem bírom! – Látni szeretne, még utoljára – mondja Day szelíden, és leveszi a párnát a fejemről. – Nem megyek – mondom. – Ez az utolsó alkalom, hogy láthatod. Valóban el akarod játszani? – kérdezi Day. – Nem tudom végignézni a halálát, egyszerűen képtelen vagyok rá! Annyira szeretem, én… Torkom elszorul a fájdalomtól. Day átölel, ahogy hüppögve sírok. – Nem tudok elmenni, lehetetlen! – mondom a következő pillanatban. Az ajtó halkan becsukódik mögöttük. – Natalie nem jön? – hallom, ahogy MJ Day-től tudakolja. – Nem – feleli a nővére. – Gyere, elkésünk! A bejárati ajtó egy perc múlva becsapódik.

Felülök az ágyban, és elhajítom a párnát, amely átrepül a szobán. Ordítani kezdek, olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifér. Léptek közelednek a szobámhoz, és az ajtó résnyire nyílik. Polly lép be, rózsaszínű papucs és pongyola van rajta. Leül az ágyam szélére, és csillogó barna hajának végét babrálja. Farkastekintete az apjáéra, Tiszta Rózsáéra emlékeztet. Azzal a különbséggel, hogy ez a szempár aggodalommal, és nem gyűlölettel van tele. – Bocs, nem akartam zavarni – mondja, és aggódó pillantást vet rám. Megremeg az ajkam. Félő, hogy újra eltörik a mécses. – Meg fogják ölni – mondom. Habozik, majd kinyújtja sápatag kezét, és az enyémre fekteti. Hagyom, hadd folyjon a könnyem. Néhány perc múlva, miután mind elfogytak, megtörlöm a szemem. Polly valami mosolyfélét villant rám. Az öltözőszekrényen álló órára pillantok. Fél tizenkettő van. Asht délben végzik ki. A konyhába megyünk. Bekapcsolom a hordozható tévét, és a csatornákat kapcsolgatom, friss híreket keresve. Polly vigasztalóan szorongatja a kezemet. Megállapodom Fekete Város híradójánál, amely egyenes adásban közvetíti a kivégzést. Juno a tömeg közepén áll ünnepélyes arckifejezéssel. Ezrek szoronganak a téren, és további ezrek a környező mellékutcákat töltik meg. Juno a kamerába mond valamit, de nem hallom, hogy mit, mert levettem a hangot. Nem vagyok kíváncsi arra, amit ezek összehordanak majd Ashről, mintha bizony ismernék. Egyesek szemében hazaáruló, aki megölt egy Nyomkövetőt, aminél nincs súlyosabb bűn. Mások hősnek látják, a sötétfajzat ügy mártírjának. Nekem azonban se nem ez, sem pedig a másik, hanem az a jóvágású srác, akivel a híd alatt találkoztam. Aki megcsókolt a város fölött, a háztetőkön. Aki most megmenti az életemet. Behunyom a szemem.

Gregory kardot szegez a torkomnak. A penge a bőrömbe vág. – Engedd el, Gregory! – szól rá Ash. Mire ez az alak a földre lök Ash mellé. Felemeli a kardját, mogyoróbarna szemében gyilkos láng lobban. Megölné Asht, látom rajta. Meg kell állítanom! – Ezt Chrisért kaptad! Megdördül az ég. Ugyanabban a pillanatban nyúlok Sebastian kardjáért, mint Ash, de én érem el először.

Felfele sújtok vele. Villan az acél, majd pillanatnyi ellenállás után a penge Gregory húsába mélyed. Vére a kezemre fröccsen. Istenem, atyám… mit tettem? Ashhez fordulok. Kikapja a kezemből a kardot, amelyről Gregory vére csorog alá. A földre ejti a fegyvert.

Ez történt valójában a zendülés napján. Megöltem Gregoryt, hogy megmentsem annak a fiúnak az életét, akit szeretek. Juno filmjéből a perdöntő pillanat hiányzik, mert az operatőr épp akkor esett el. Most pedig Ash hagyja magát megöletni, csakhogy engem megmentsen. Hogyan engedhetném, hogy egyedül haljon meg, mikor miattam feszítik keresztre? Szüksége van rám! – Mennem kell! – mondom Pollynak. Felkapom a kabátom, és kirohanok a házból. Istenem, csak el ne késsek!

41.

Ash

– RÖMI! – MONDOM. Apu lapjukkal lefelé fekteti le a kártyáit a priccsemre. – Jó játék – jegyzi meg. – Azt hiszem, hagysz nyerni – mondom tettetett vidámsággal. – Ugyan miért tenném? – feleli, ugyanolyan mesterkélten. Beengedték ugyanis, hogy legyen társaságom az utolsó órákra. Sigur is röviden meglátogatott ma reggel, kellemes meglepetés volt. Bizonyára mozgósítania kellett a kapcsolatait, netán több őrt kent meg, hogy lásson. A falnak támasztom a hátam. Harry érkezik, egy hórihorgas foglár, aki rövidre nyíratta vörösesszőke haját. Tálcát hoz, rajta egy pint friss vérrel. Az utolsó étkezésem. Kedvesen rám mosolyog. – Látogatói vannak – mondja, mialatt ágyamra helyezi a tálcát. Elszorul a gyomrom, hátha… hátha Natalie az. Lesimítom rakoncátlan loboncom, amely újra képtelen szögekben meredezik, örvénylik. Day és Cékla jelenik meg a cellám rácsánál. Nem néznek a szemembe, én meg a hátuk mögött kutatok még valaki után, aki nincs ott. – Nem engedték be? – kérdezem, de ezt válasz nélkül hagyják. Apu megfogja és megszorítja a kezem. Megtörlöm a szemem az ingem ujjával. A durva, vastag anyag sérti a bőrömet. Cékla egy újságot nyújt át a rácson. Végigfutom a szalagcímeket. Többnyire a közelgő népszavazásról szólnak. Nagyon úgy néz ki, hogy Rózsa rengeteg támogatót veszített. Az embereket felháborítja, hogyan bánnak a sötétfajzatokkal a Légióban, és aztán ott van mindennek a tetejében az őrök kormányának az Arany Köddel való mesterkedése. Többé nem hunyhatnak szemet a sok igazságtalanság fölött. Az Ember az Egységért mozgalom taglétszáma ötszörösére nőtt. Változás van a levegőben. Csak hát én már nem leszek itt, hogy mindezt lássam. Tovább lapozok, és a saját ábrázatom néz szembe velem. – A mindenit. A harmadik oldalra verekedtem magam! – mondom, de senki nem nevet.

– Ejnye, miért vágtok ilyen fancsali képet? Mintha meghalt volna valaki – mondom. – Ash – szól rám apu, majd könnyekben tör ki. Cékla vigasztalja. Igyekszem nem odanézni, ne irigykedjek. Bárcsak Natalie itt lenne! – Vissza kell mennünk a helyünkre – mondja Cékla csöndesen egy perc elteltével. Pont előtted ülünk, el se téveszthetsz minket, testvér. Megszorítom Cékla kezét a rácson át, egy hosszú pillanatig fogva tartja. – Szeretlek, haver! – suttogja. – Te vagy a legjobb barátom! – Hé, eressz már el, még a végén féltékennyé teszed Day-t! – viccelődöm. Day erőltetetten felnevet, de könnyek gördülnek végig karamellbarna arcán. Céklába kapaszkodik, ahogy elmennek. Ő is csak a folyosó feléig bírja, ott aztán elsírja magát. Apu letérdel a kemény padlóra. Mellétérdelek, hogy együtt imádkozzunk. Megpróbálok hinni az Örök Kertben sétáló Úrban, vagy legalábbis úgy mondani ki az ima szavait, hogy meggyőzően hangozzanak. Tudom, hogy apunak szüksége van erre, talán jobban is, mint nekem. Nem hinném, hogy hely lenne a mennyben a hozzám hasonlóknak, de ez nem izgat túlságosan. Meglehet, Máshová megyek majd, oda, ahol anyu is van. Annyira hálás vagyok, hogy apu itt van velem ebben a pillanatban. Évekig sötétfajzat apa után sóvárogtam, aki igazából „megértene”. Most jövök rá, hogy ez az apa mindvégig mellettem állt. Jobbat nem is kívánhattam volna magamnak. Törődött velem, szeretett, és soha nem hagyott cserben, bármilyen nehéz idők köszöntöttek rám. Büszke vagyok, hogy a fia lehetek. Előbb hallom meg Harry kulcsainak a csörgését, mielőtt megjelenne. Egy ideig a cellaajtó előtt téblábol, aztán rám szól: – Itt az idő, kölyök – mondja ünnepélyesen. Apu felsegít. Kicsit nekitámaszkodom, mialatt felállok. Hirtelen elnehezül a vállam, a lábamnak is ólomsúlya lett. A nap besüt a szűk cellaablakon. Bizsergeti a bőrömet, de jó érzés, arról tudósít, hogy még élek. – Remek az idő, épp kivégzésre való – szólok oda Harrynek. Vág egy fintort, aztán lesüti a szemét. – A ruháidat itt kell hagynod. Levetem az inget és a nadrágot. Örülök, hogy a durva anyag nem szúrja tovább a bőrömet. A meztelenség szabadság is; tetszik, ahogyan a hűvös levegő pőre bőrömet legyezgeti. Derekamat felövezem a vászon ágyékkötővel; elvégre gyerekek is végignézik a haláltusámat.

– Nem kaptam üzenetet? – kérdem reménykedve. – Sajnálom kölyök, de nem – mondja Harry. Bele kell törődnöm, hogy Natalie nem jön el. Soha többé nem látom. Apuhoz fordulok, aki a ruháim összeszedésével foglalatoskodik. Takaros nyalábbá hajtogatja őket az ágyon, ezzel is késleltetve, ami elkerülhetetlen. Könnycsepp gördül végig ráncoktól árkolt arcán. – Apu? Apu sietve megtörölgeti a szemét. – Igen? – Vigyázz Natalie-ra helyettem! Sigurtól is ugyanezt kértem. Gondoskodj róla! Ígérd meg nekem! – Megígérem – mondja. Szomorú szeme az arcomat pásztázza. Tudom, hogy emlékezetébe akarja vésni a vonásaimat. Mennyit szenvedett szegény! Először anyut vesztette el, és most engem. Ami bizonyos mértékig még rosszabb is. Senkinek nem volna szabad végignéznie a gyermeke halálát! Harry elém tartja a bilincseket. – Egy pillanatot kérek csak. Felfelé fordítom apu kártyalapjait az ágyon. Úgy, szóval megint hagyott nyerni! – vigyorodom el. Harry bilincset rak a kezemre és a lábamra, majd kivezet a folyosón a rám várakozó teherautóhoz. Arctalan rabok nyújtogatják ujjukat a rácsaikon át, ahogy elhaladok mellettük, eszembe juttatva, hogy nem vagyok egyedül. Apu pár lépéssel mögöttem jön, némán. Az ima ideje lejárt.

42.

Natalie

ÁTVEREKSZEM MAGAM a járókelők tömegén, hogy még idejében elérjek a bő egy kilométerre lévő térre. Tíz perce vagyok úton, és még csak Day házának a sarkáig jutottam el. Nem fogok odaérni, pánikolok be. Jobb megoldást kell találnom. Ash kivégzését élőben közvetítik a háztetőkre szerelt óriásmonitorok. Látom, ahogy behozzák a főtérre. Ijedtnek látszik, noha megpróbálja leplezni. Csillogó fekete szeme a kamera felé villan; olyan, mintha egyenesen rám nézne. – Ash, jövök! – kiáltom. Körülöttem megfordulnak a járókelők, és szemük elkerekedik a meglepetéstől. Rám mutogatnak, összesúgnak. – Ez ő… Árnyék suhan át az égen. Sikolyok hangzanak körülöttem. Felettem a napsütésben színjátszó szárnyak verdesnek. Sigur az. Ahogy lecsap a tömegre, az emberek szanaszét szaladnak. Én is menekülőre fognám. – Nem bántalak – mondja. – Hisz megpróbált megölni – nevetem ki. – Ez igaz – mondja. – De most nem ezért vagyok itt. – Hanem miért? – Egész hátralévő életemben bánni fogom, hogy nem voltam Annora mellett, amikor elment Máshová. Ashnek szüksége van rád, most jobban, mint valaha! – Honnan tudta, hol vagyok? – Ash kért meg rá, hogy tartsalak szemmel – mondja. – Mivel nem voltál otthon a Tornyok kerületben, utánad jöttem. Felém nyújtja sápadt kezét. – Gyere, elviszlek hozzá – mondja. Sigurra nézek, aztán az utamat elálló tömegre. Nem jutnék oda időben, gyalog semmiképpen nem. Ez az egyetlen esélyem. Megfogom Sigur kezét, ő pedig a mellére von. Széttárja a szárnyát, és máris magasan a város fölött repülünk. Hűvös levegő vág az

arcomba. Lábszáramat ráfonom Sigur szálas, inas testére. Minden erőmmel belekapaszkodom, hisz az életem függ tőle. Véremet elönti az adrenalin, mialatt egyre feljebb és feljebb emelkedünk, már-már a fellegek közé. Körmeimmel jéghideg húsába vájok. Korábban soha nem repültem a sötétfajzatok légijáratával. Meg kell hagyni, idegtépő élmény. Közben folyamatosan azon jár az eszem, hogy Sigur mindjárt elenged: vagy szándékosan, vagy véletlenül. A szívem összevissza ver, ahogy a főtér közelébe érünk. Rájövök, hogy nem a szívemet érzem, hanem Ash jelenlétét.

43.

Ash

FÜLSÜKETÍTŐ A TÖMEG MORAJA, ahogy kilépek a főtérre. Attól félek, hogy kiadom a gyomrom tartalmát, amikor meglátom a fal mellett sorakozó kereszteket. Három van belőlük. Melyik lesz az enyém? Apu Cékla és Day mellett ül az iskolaépület közelében felállított lelátón, a VIP-ek helyén. Tudom, hogy nem szívesen nézik végig a kivégzésemet, miattam mégis eljöttek. Natalie-t keresem a tömegben, de nem látom. A cselédjét, Marthát ellenben felfedezem. Feketébe öltözött, és valahol hátul lapul. Erőtlen mosolyt küldök felé, noha kétlem, hogy észrevenné. Mindamellett hálás vagyok, hogy ekkora kockázatot vállalt a kedvemért. A Légió őrszemei most is ott őrködnek a Határfalon. Sigurt lesem közöttük, de nincs sehol. Ekkor kék köpeny lebben meg az egyik mellékutcában. Egy másodpercig azt hiszem, Evangeline az, holott már biztosan messze jár innen. Talán még szerencse is; mert nem akarom, hogy végignézze a halálomat, és megtudja, eggyel kevesebb a kevertvérű a világban; a fajtánk egy lépéssel közelebb került a kihaláshoz. Heves szél támad, felkavarva a pernyét a környező elszenesedett épületekről, szétszórva a levegőben fekete szemcséiket. Úgy érzem magam, mint egy óriási hógömb belsejében. Tényleg, milyen szép! Miért is nem vettem észre eddig? Sebastian lép a középső kereszthez Nyomkövető díszegyenruhájában, amit érdemrendekkel is teleaggatott. Észreveszem, hogy az arany rózsa eltűnt. Gondolom, amiért „hazudott” a tanúk padján. Ez némi elégtétellel tölt el, kivált, ha figyelembe veszem, hogy voltaképpen igazat szólt. A rózsát ábrázoló tetoválás és a leborotvált fej idősebbnek mutatja a koránál; az arca merev, mint egy kőszobor. Háta mögött egy pap akácoldatot locsol a keresztfára. Már a párájától is összeszorul a torkom. Eszerint ez az én keresztem. Sebastian zöld szeme megvillan, ahogy összenézünk. Állja a tekintetemet. – Meggyorsítom a dolgot, te féreg. Nem mintha megérdemelnéd – mondja. A „dolgon” a halálomat érti. Nyilván azokra gondol, akik odahaza a tévé képernyője előtt figyelik az eseményeket – nincs unalmasabb, mint egy lassú kivégzés.

– Élvezettel fogom figyelni a haldoklásod – teszi még hozzá. – Remélem, te is meggyulladsz, mint a többiek! Nyelni próbálok, de kiszáradt és karcol a torkom. Eszembe jut, hogyan lobbant lángra Jana. Az éghez fohászkodom, hogy velem ez ne történjen meg. Az akáccal szembeni allergiám nem olyan súlyos, mint a színvérű sötétfajzatoké, noha abban sem vagyok biztos, hogy ekkora mennyiség milyen hatással lesz rám. De talán szerencsém lesz. Elnevetem magam, olyan nevetséges ez a gondolat. Még hogy szerencsém, nekem! Hisz mindjárt keresztre feszítenek. Sebastian a közönséghez fordul, és valamit felolvas egy tekercsről. Hangja végigzeng a téren: – Ash Fisher kereszthalálra ítéltetett, mert bűnös Gregory Thompson meggyilkolásában. Elgyengül a térdem, és minden lelkierőmre szükségem van, hogy ne rogyjak össze. Nem akarom, hogy begyulladtnak lássanak, most, hogy az egész ország engem néz. Bátornak kell mutatnom magam! Fog ez menni. Bárcsak Natalie itt lenne! A sokaság izgatottan felmorajlik. Erről eszembe jut a legutolsó itt rendezett kivégzés. Az iskola tőlem jobbra eső toronyórájára pillantok. Egy perc van hátra délig; akkor kezdődik a banzáj. Újra a lelátó felé kémlelek. Apu a könnyeit nyeldesi, és igyekszik erősnek mutatni magát előttem. Cékla átöleli Day-t. Sigur továbbra sem mutatkozik, ahogyan Natalie sem, bár még nem adtam fel a reményt, hogy eljön. Az óra ütni kezdi a delet… Egy… A tömeg elnémul. Kettő… Leveszik a bilincseimet. Három… Leengedik a keresztet. Négy… Ezüst láncokkal hozzákötöznek, amelyek égetik a bőrömet. Öt… Az akácoldat párája betölti a tüdőmet. Fulladozni kezdek. Hat… A pap imát mond felettem. Hét…

Az őrök megragadják a keresztet tartó köteleket. Nyolc… Felhúzzák velük a keresztet. Kilenc… Vadul dörömböl a szívem. Tíz… Apu zokogása végig visszhangzik a téren. Tizenegy… Natalie képe villan fel lelki szemeim előtt. Tizenkettő… – Megállni!

44.

Natalie

SIGUR LESZÁLL A SOKASÁG kellős közepén, és letesz engem is a földre. – Megállni! – kiáltom újra. – Natalie! – szól oda Ash is elcsukló hangon. A tömeg szétválik, ahogy felé futok. Sebastian elállja az utamat, és elrángatna onnan, de Sigur rávicsorítja hosszú agyarát. Sebastian elenged. A kereszt alá érek, és felbámulok Ashre. Levegő után kapkod, bőre máris felhólyagosodott az akácfától. Füstindák fonják körül elfeketedő karját. – Ash, szeretlek! – kiáltok fel hozzá. A bőre vészesen repedezik. Az égett hús fojtogató bűze csípi az orromat, ahogy a kigyulladó bőrből lángok csapnak elő. Felnyújtom a kezem, hogy megérintsem a lábát, egyedül ezt érem el. A szívverésem felgyorsul, ahogy minden másodperccel egyre gyengébb lesz. – Harcolj az életedért, Ash! Szeretlek! Ne hagyj itt! A testén elhatalmasodó tűz letépi mindkét karját, és örvénylő lánggömbként öleli körül. Citromsárgák, narancssárgák és vörösek olvadnak egymásba, ahogy a lángok kígyózva, tekeregve az eget nyaldossák; a felerősödő szél is táplálja őket. Káprázatosak, rémségesek, mint valamiféle szárnyak, gyönyörűek. Főnix emelkedik fel a hamuból. A tömeg lélegzetvisszafojtva figyel. Ash levegő után kapkod, mellkasa rázkódik az erőfeszítéstől. Csillogó fekete szeme rám villan, és összekapaszkodik az enyémmel. Körülötte hamuszemcsék örvénylenek. – Szeretlek – mondom újra –, én…

45.

Ash

– SZÜKSÉGEM VAN RÁD, kérlek, ne hagyj itt, Ash! – jajong alattam. A karjaimat emésztő tűz ezer tőrrel marcangolja a bőrömet; valamennyi idegvégződésemben elviselhetetlen fájdalom robban a nyomában. Iszonyatos érzés, ahogy a megperzselt hús lemállik csontjaimról, de egyelőre nem kiáltozom. – Szeretlek! – mondja újra Natalie. Nem lenne szabad ilyeneket mondania, itt nem, a kamerák kereszttüzében. Követi tekintetem irányát, és rávicsorít a riporterekre. – Hallottátok! Szeretem őt! Egy sötétfajzatot szeretek, és nem szégyellem. Semmi rosszat nem tettünk. – Natalie, ne csináld… – mondom akadozó nyelvvel. Izgatott moraj fut végig a sokaságon. Ez nem ugyanaz a tömeg, amely végignézte Tom és Jana halálát. Ezek az emberek túl sokat láttak az elmúlt hetekben, és felnyílt a szemük. Egyenként hátat fordítanak az emelvénynek – nem hajlandóak végignézni a haláltusámat, pontosan úgy, ahogyan a Légió őrei is tették Tom és Jana kivégzésekor. Tiszta Rózsának arra ugyan van hatalma, hogy életeket vegyen el, arra azonban nem kényszeríthet minket, hogy a tanúi is legyünk – ez az üzenet. Kisebbfajta, ám jelentős tiltakozás ez az őrök ellen. Tudom, hogy valahol a Centrumban Tiszta Rózsa most dührohamot kap. Zihálva szedem a levegőt, amely már alig jut el a tüdőmbe. Érzem, hogyan zárul be a légcsövem. Ne még, jaj, ne! Nem állok rá készen. – Nyugalom, Ash! – suttogja Natalie. – Itt vagyok. Nem vagy egyedül. Szívünk egy ütemre ver. Erre a megnyugtató ritmusra koncentrálok. Aztán jeges hidegség kúszik a lábszáramba, a gyomromba, ahogy hatalmába kerít a Kaszás. Itt van, eljött értem. – Ash, ne! – zokog Natalie.

– Ne félj! – biztatom. Dumdudum – dobol a szívem. – Maradj velem! – kérlel. Dumdudum. Levegő után kapkodok, de a tüdőm kiürült. – Szeretlek, Ash! Jeges hidegség tölti meg a szívemet. Dumdudum…

46.

Natalie

TUDOM, HOGY MEGHALT. Onnan tudom, hogy a szíve megszűnt bennem dobogni. Leejtem a kezem. Sebastian int az őröknek, hogy oltsák el a lángokat. Hideg, kegyetlen tekintettel mér végig, ajka kárörvendő mosolyra görbül. Megkapta, amit akart. Ash halott. A tömeg most ismét szembefordul a kereszttel. Látni akarják, hogy veszik le róla Asht. Belenézek a legközelebbi televíziós kamerába. – Ezt Tiszta Rózsának üzenem. Rájöttem valamire magával kapcsolatban. Maga terrorizált minket, egymás ellen fordította a családtagokat, félelmet keltett bennünk a sötétfajzatokkal szemben. Hogy miért? Mert félelem nélkül nincs hatalma rajtunk – mondom. – Hát én nem félek többé magától! Nem fogom félelemben leélni az életemet! Ettől a naptól fogva nincs hatalma sem felettem, sem ennek a városnak a lakói felett! Cékla feláll, és a levegőbe lökve öklét kiáltja: – Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás! Ha nincs félelem, nincs elnyomás! Kiáltását átveszik az Ember az Egységért mozgalom tagjai, aztán a tömeg is. Végül már az egész városon végigsöpör a tiltakozás hulláma; ezer és ezer hang mennydörgő robaja ez, amely kórusban kiáltja: AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS! Újra a kereszt felé fordulok. Ash most a földön hever, karja és mellkasa megégett, elfeketedett. Sebastian durván letépi az ezüst bilincset a csuklójáról és a bokájáról. A fém a bőrébe égett. Eltakarom a számat, hogy elfojtsam feltörő zokogásomat. Közben Fisher tiszteletes, Cékla és Day is csatlakozik hozzám. Valamennyien némán figyeljük, amint a tiszteletes ölébe veszi fia holttestét, és szeretettel simogatja a haját. Azt várom, hogy magától az ujjaira tekeredjen, mint máskor, de nem mozdul. Minden mozdulatlan Ash körül. Day és Cékla átölel engem. Visszanyelem a könnyeimet. – Fel kellene készítenünk a Szo’ Kamorra – mondja Sigur halkan. Ash papája a fejét rázza. – Emberi temetést kap. Közöttünk nevelkedett.

Sigur ráhagyja. Sebastian a közelünkben ólálkodik. Fa targoncát hoznak, hogy elvigyék Ash holttestét. – Én szeretnék először elbúcsúzni tőle – mondom. Fisher tiszteletes gyengéden visszafekteti a tetemet a földre. Letérdelek Ash mellé. Kisimítok egy hajfürtöt a lezárt szeméről. Olyan békésnek látszik, mintha csak aludna. – Ez a szív kezdete, ez életünk dele. Vérem lesz véreddé, örökkön örökké – suttogom. Ajkamat az övére tapasztom. Nagy erejű áramütés cikázik át közöttünk, és egyenesen a szívembe hatol. Levegő után kapkodok. Második szívverés is ébred a mellkasomban. Megragadom Ash kezét, mire a szívverés felerősödik. Ébredj fel, kérlek, kérlek! Megrebben a szemhéja, és kinyitja a szemét.

epilógus

Ash

NATALIE A VÁLLA KÖRÉ KERÍTI BEKÖTÖZÖTT KAROMAT, úgy támogat, miközben elhagyjuk a kórházat. Égési sebeim soha nem gyógyulnak már be teljesen, ezen a sötétfajzatok híres öngyógyító képessége sem segít. Mindig is viselni fogom a kivégzésem hegeit. Néhány nap telt el „csodálatos feltámadásom” óta, ahogy az újságok nevezik. Natalie és én persze tudjuk, mi az igazság. Mikor a szívem megszűnt dobogni, aktiválta a véremben lappangó Trypanosoma vampirum okat, amelyek elég oxigént juttattak a sejtjeimhez, hogy elejét vegyék az agyhalálnak. Natalie csókja pedig újraindította a szívemet, és… nos, itt vagyok. Na persze, az igazság közel sem olyan hatásos, mint az, hogy messiás vagyok. Fekete Főnixnek neveznek. Én vagyok a fiú, aki újra életre kelt a hamvaiból.* * Újabb játék ez Ash nevével, ami annyit tesz: pernye, hamu.

Nem igazán tetszik, hogy az Ember az Egységért mozgalom reklámarca lettem, de legalább nem vagyok egyedül. Televíziós kirohanása után Natalie-t kérték fel, hogy legyen a követük. Egyesültek a Légió Felszabadítási Frontjával a város védelmére. Hisz valamennyien tudjuk, hogy hamarosan megtorlás követi a felzúdulást, amiért a város minden lakója egy emberként kiáltotta: „Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás!” Tartottam attól, hogy Natalie-t letartóztatják, miután nyilvánosan közhírré tette a szerelmünket, de erre mégsem került sor. Az őrök kormánya nem is sejti, hogy mi történne, ha egyikünket is letartóztatnának; ez lehetne a szikra, amely kirobbantja a polgárháborút. Az Alvég felé tartunk, hazafelé, a Határfal mentén. Nem érzek vágyat, hogy átmenjek a túloldalra. Minden, amire vágyom, és ami az enyém, itt van a közvetlen közelemben. Természetesen szívesen venném, ha a Fal egy napon leomlana. Máig megoszlik a közvélemény azt illetően, vissza kellene-e fogadnunk a sötétfajzatokat társadalmunkba. Idővel talán erre is sor kerül, de nem lesz meg egyhamar. Nem teremthetjük újra a háború előtti állapotokat, amikor a sötétfajzatok embereket ettek, és Köddel mérgezték őket. Újfajta megoldással kell előállnunk, ami minden érintett félnek megfelel. Ez pedig

nem megy egyik napról a másikra, ahogy Roach is állandóan figyelmeztet. Addig igyekszem annyi időt tölteni együtt Natalie-val, amennyi csak lehetséges. Nem minden nap kap valaki második esélyt az életre és a szerelemre. Natalie felmosolyog rám, gyönyörű kék szeme felragyog. – Szeretlek – súgom neki. – Én is szeretlek – mondja, és megcsókol. A Tornyok kerületbe érve máris ott a házam a két alvó óriás között, mint mindig. Azzal a különbséggel, hogy azonnal érzem, valami nincsen rendjén. A templombelső úgy fest, mintha földrengés rázta volna meg: a padokat felforgatták, a misekönyvek szanaszét hevernek a padlón, az ablakokat betörték. – Mi folyik itt? – nézek szét. Apu idegesen pislog az őt körülvevő őrökre. – Látogatód van, a szobádban vár rád – mondja. Csak ekkor veszem észre, hogy az egyik őr tőrt szorít a torkához. Apu időnként megrázza a fejét. Igyekszem közönyösen viselkedni, de pánik kerülget. Natalie kézen fog, így indulunk a harangtorony felé. – Mégis ki lehet? – súgja oda. – Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki – vonok vállat. Tiszta Rózsa áll a boltíves ablak előtt. Fogait egy, a temetőkertből való szív alakú, vérvörös almába mélyeszti. Alsó ajkán aranysárga lé csorog le, megtörli a hüvelykujjával, miközben felénk fordítja hideg, szürke szempárját. – Remélem, nem bánja, hogy megvendégeltem magam – szólal meg különös, könnyed hangján. – Semmi gond. Úgyis tele vannak az almáink férgekkel – mondom. Ernyedten elmosolyodik. Ilyen közelről visszataszító, viaszos kinézetű a bőre, a haja meg természetellenesen fekete. A félig megevett almát gondosan az ablakpárkányra helyezi. – Mit akar? – kérdem. Fáradtan felsóhajt. – Úgy érzem, az utóbbi időben elhanyagoltam a hitéletemet. Ideje több időt szentelnem a nyájamnak. A fenyegetés egyértelmű: rajta tartja a szemét a családunkon. – Ha csak egy ujjal bántani meri az apámat… – vicsorgok rá. Vérfagyasztó mosollyal válaszol. – Nos, ez csak magán múlik, nem igaz?

– Hogyhogy? – Be kell vallanom, hogy bár hívő vagyok, engem is meglepett az, ahogy maga feltámadt halottaiból. Egyesek szerint ez a Mindenható kegyelmének jele – néz rám összeszűkült szemmel. – Én természetesen jobban tudom. A feltámadása nem isteni csoda. Ugyanúgy meghalhat, mint bárki más. – Mit akar ezzel mondani? Azon kívül, hogy legközelebb hatásosabb kivégzési módot kell találnia a számomra. – Nos, a lényeg az, Mr. Fisher, hogy nem szívlelhetem a hamis prófétákat. Kivált azokat, akik lerombolnák azt, amit tizenöt év fáradtságos munkájával felépítettem. – Akkor miért nem tartóztat le vagy ölet meg? – kérdezem. – Itt áll velem, szemtől szemben. Megteheti. – Semmire nem vágynék jobban, mint hogy egyetlen vágással elmetsszem a torkát, de ezzel csak mártírt csinálnék magából. Újabb okot adnék az Ember az Egységért mozgalomnak, hogy ellenem hangolja a népemet. – Kinéz az ablakon a városra. – Ha letartóztatom, az forrongást szülhet. Ennek a városnak a népe valamiért kedveli magát. Úgy hallom, Fekete Főnixnek nevezik. Maga „a fiú, aki feltámadt hamvaiból”, nem igaz? Jeges marok szorítja össze a szívemet ezekre a szavakra. Tiszta Rózsa most felénk fordítja a tekintetét. – Nem, Mr. Fisher. Én inkább megtöröm magát, apránként, amíg a végén maga könyörög a haláláért. Ezzel kiviharzik a szobámból, az ajtó becsapódik mögötte. Abban a pillanatban, ahogy elment, Natalie hozzám bújik. Egész testében reszket. Addig tartom a karjaimban, amíg meg nem nyugszik. – Miért nem tud békén hagyni minket? – mondja végül. – Ez csak ijesztgetés – mondom, miközben eleresztem. – De nem sokra megy vele. Ha harcot akar, hát megkaphatja. A boltíves ablakhoz lépek, ahol percekkel korábban Tiszta Rózsa is állt. Tekintetem körülhordozom a városon, a háborúban lebombázott házak üszkös romjain, a temetőben sorakozó több ezer fehér kereszten meg a látóhatáron húzódó ismerős fekete csíkon, amely elválaszt minket a sötétfajzatoktól. A félig megrágott alma az ablakpárkányomon Tiszta Rózsa fenyegetésére figyelmeztet. Kihajítom az ablakon. Natalie megfogja a kezem, mire elszorul a szívem a féltéstől. – Azt hittem, vége a háborúnak – mondja.

Ajkamat az övére tapasztom válaszul. Meleg teste az enyémhez simul, így állunk egy darabig. Nem visz rá a lélek, hogy kimondjam, amit gondolok: a háború épp most vette kezdetét.

Köszönetnyilvánítás Egy könyv megírása roppant különös, magányos tevékenység. Végtelen hónapokat töltesz el a szereplőid társaságában, miközben a valóság válik ködképpé körülötted. Aztán egy csodálatos napon felnézel a számítógépedről, hunyorogva belepislogsz a napfénybe, és rájössz, kész történettel állhatsz a nagyvilág elé. Hanem ahhoz, hogy ez a történet a laptopodról a könyvesboltokba kerüljön, nem mindennapi emberek egész csapatának közreműködésére van szükség. Nem lesz könnyű valamennyiőtöknek köszönetet mondanom, de legalább megpróbálom! Mindenekelőtt azt a két hölgyet említem meg, akik lehetővé tették álmom valóra válását: Ayesha Pande, az ügynököm, és Stacey Barney, a szerkesztőm. Ayesha, köszönöm, hogy többet láttál regénytervemben, mint egy újabb vámpírtörténetet, és vállaltad vele a kockázatot. Stacey, neked pedig azt köszönöm, hogy végig tartottad bennem a lelket. Öröm, igazi áldás volt veled dolgozni. Örök hálám illeti meg a Putnam teljes csapatát: Cindy Howle-t, Ana Deboo-t, Linda McCarthy-t és Erin Dempsey-t. Köszönöm, hogy hittetek bennem, és köszönöm fáradtságos munkátokat. Hálásan köszönöm barátaimnak, kollégáimnak és hozzátartozóimnak, hogy bátorítottak, és támogatásukat némi vodkával is megerősítették. Mindkettőre égető szükségem volt. Kate Richards, Vernon Richards, Edward Selley, Colin Brown, Angela Cranfield, Emma Cash, Robyn Bateman, Natalie Banyard, Emma Watkins, Faye Thomassen, Peter Gibb és az Apocalipsies – mindent, de mindent köszönök! Nem hagyhatom ki természetesen azokat a kivételes embereket sem, akik e folyamat minden egyes lépését végigdrukkolták. Anyu és apu, köszönöm nektek az útmutatást. Remélem, hogy büszkék vagytok rám. Ruth Morris és Carol Armstrong; köszönöm, hogy töretlenül hittetek bennem. Genny Brown, rólad mintáztam Evangeline alakját, remélem, kellőképpen hízelgőn. Amelie Vincent, köszönöm a döbbenetes szerzői fotót; mindig újra meglepsz a tehetségeddel. Kirsty Mollis Selley, köszönöm hasznos tanácsaidat (hahaha), tartozom neked egy nyaralással a Fidzsi-szigeteken. Tracy Buchanan, köszönöm, hogy hosszú órákat szántál a kézirat elolvasására. Köszönöm a barátságodat és mélyenszántó meglátásaidat. Csak sikerült tető alá hoznunk ezt a könyvet, öreglány! Végül pedig különleges hála illeti meg vértársamat, Rob Richardsot, aki legsötétebb óráimban is hitt bennem, és aki végtelen megértéssel tűrte, hogy én Fekete Város égő utcáin bolyongjak. Nélküled semmi nincsen!